0

GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia

U. K. LeGuin: Ahogy a felesége látta (Békés András fordítása) 3

Helen Eustis: Halál uraság meg a vörös hajú lány (Békés András fordítása) 6
Gael Baudino: Erdőmélye Úrnője (Békés András fordítása) 12
Natalja Szokolova: A tizenegyedik lépés (Földeák Iván fordítása) 23
U. K. LeGuin: Az időhiány problémájának néhány újabb megközelítése
(Békés András fordítása) 26
Kürti Elvira: Az alma 29
U. K. LeGuin: Schrödinger macskája (Békés András fordítása) 32
V. Nagy Zsuzsanna: Egy esztendő: három nap 38
Gyürk Sarolta: A kísértet 46
Nyina Katerli: Ahogy tetszik (Király Zsuzsa fordítása) 54
Nyina Katerli: Firfarov, avagy ember és traktor (Király Zsuzsa fordítása) 61
Katherine MacLean: Fertőzés (Elek István fordítása) 67
Pap Viola: Gyöngyök gyöngye 88
Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby! (Terstyánszky Krisztina fordítása) 93
Galina Uszova: Víz (Földeák Iván fordítása) 102
Anne McCaffrey: Az éneklő hajó (Elek István fordítása) 106
Jécsay György: Az Interferon sztori 120
Kuczka Péter: Kötetünk képeiről 126

56
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

Viszt György illusztrációival

Kuczka Péter editor, 1984

2
 Ahogy a felesége látta
URSULA K. LEGUIN

Jó férj volt, jó apa. Nem értem az egészet. Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy megtörtént.
Láttam, amikor megtörtént, de nem igaz! Nem lehet igaz. Mindig gyengéd volt. Ha látták
volna, ahogy a gyerekekkel játszott; akárki, aki látta a gyerekekkel, tudhatta, hogy egy
szemernyi rossz sincs benne. Amikor megismerkedtem vele, még az anyjával élt, odaát a
tónál. Gyakran láttam őket együtt, az anyát és fiait, és az járt az eszemben, hogy aki ilyen
kedves a családjához, azt érdemes volna megismerni. Aztán egyszer, amikor az erdőben
jártam, összetalálkoztam vele. Egyedül volt, vadászatról jött vissza. Nem ejtett semmit, egy
árva egeret sem, de nem szomorkodott miatta. Csak vidoran sétált, élvezte a reggeli jó
levegőt. Ez volt az, amit először megszerettem benne. Nem vette a szívére a dolgokat, nem
morgott, nem nyafogott, amikor nem a kedve szerint történt minden. Szóval aznap beszédbe
elegyedtünk. És azt hiszem, aztán gyorsan történt minden, mert hamarosan szinte mindig
ideát volt nálunk. A nővérem meg azt mondta - tudják, a szüleim tavaly elköltöztek, délre
mentek, és ránk hagyták az otthonukat -, szóval azt mondta, tréfásan, de komolyan: „No jó.
Ha ez itt tölt minden napot és majd minden éjszakát, akkor nekem már nemigen marad hely!"
És elköltözött - nem messze, csak ide a szomszédba. Mindig nagyon közel álltunk
egymáshoz a nővéremmel. Az ilyesmi nem múlik el. Ezt a szörnyűséget sem tudtam volna
elviselni a nővérem nélkül.
Egyszóval ideköltözött. És csak annyit mondhatok, hogy az volt életem legboldogabb
éve. Olyan nagyon jó volt hozzám. Keményen dolgozott, sosem lustálkodott, délceg volt és
jóképű. Mindenki fölnézett rá, a fiatalsága ellenére. Az esti összejöveteleken egyre
gyakrabban hagyták, hogy ő vezesse a kórust. Olyan gyönyörű hangja volt, ahogy rázendített
a dalra, s a többiek csatlakoztak hozzá, ki magas, ki mély hangon. Még most is
beleborzongok, ahogy visszagondolok; amikor nem tartottam velük, mert még picik voltak a
gyerekek, csak hallgattam, ahogy a fák között átszűrődött az ének, és sütött a hold, a nyáréji
telihold. Soha többé nem hallok olyan szépet. Soha többé nem érzek már olyan örömöt.
A hold miatt volt, azt beszélik. A hold az oka, meg a vér szava. Az apjának is a vérében
volt. Nem ismertem az apját, és mostanában el-elgondolkodom, mi történhetett vele. A
felvidékről származott, nem voltak rokonai errefelé. Mindig azt hittem, visszament oda, de
most már magam sem tudom. Ilyen-olyan szóbeszéd járta róla, történetek, amik előjöttek az
után, ami a férjemmel történt. Azt mondják, a vérükben van, és lehet, hogy sosem kerül
felszínre, de ha igen, akkor a hold változása hozza ki. Mindig újholdnál történik. Amikor
mindenki otthon van és alszik. Valami elhatalmasodik azon, akinek a vérében van az átok,
mondják, fölkel, mert nem tud elaludni, kimegy a tűző napsütésre, és elindul egyes-egyedül -
valami vonzza, hogy magához hasonlókat keressen.
És lehet, hogy így van, mert a férjem is így tett. Mindig felriadtam, megkérdeztem:
,,Hová mégy?", ő meg azt mondta: „Csak vadászni, estére megjövök", de mintha más lett
volna, még a hangja is idegen volt. De én mindig álmos voltam, a gyerekeket sem akartam
felébreszteni, ő meg olyan rendes és megbízható volt mindig, minek is nyaggattam volna,
hogy „miért és hová".
Talán háromszor-négyszer fordult ez elő. Olyankor későn jött haza, elcsigázottan, és
ahhoz képest, hogy milyen jámbor volt, elég haragosan - nem akart beszélni róla. Én úgy
gondoltam, mindenkinek ki kell rúgni néha a hámból, és a házsártoskodás soha nem old meg

3
semmit. De aggasztani kezdett a dolog. Nem is az, hogy elment, hanem hogy olyan
elcsigázott és furcsa volt, amikor visszajött. Még a szaga is más volt. Lúdbőrös lettem tőle.
Nem tudtam elviselni, és megkérdeztem: „Mi ez... mi ez a szag rajtad?" Ő meg csak annyit
mondott: „Nem tudom", csak így, kurtán-furcsán, és úgy tett, mintha aludna. De amikor azt
hitte, nem veszem észre, lement mosdani, és csak mosta, mosta magát. De a szag napokig ott
maradt a testén és az ágyunkban.
És aztán az a szörnyűség. Nem könnyű beszélni róla. A sírás kerülget, amikor kénytelen
vagyok rágondolni. A legkisebb gyerekünk, a picike kislány elfordult az apjától! Egyik
napról a másikra. Az apja hazajött, a pici megriadt, egészen megmerevedett, kitágult a szeme,
sírva fakadt, és mögém akart bújni. Még alig tudott beszélni, de egyre csak azt hajtogatta:
„Küldd el innen! Küldd el azt innen!"
Az a pillantás az apja szemében, az az egy pillantás, amikor meghallotta! Ez az, amire
soha többé nem akarok emlékezni. Ez az, amit nem tudok elfelejteni. A pillantását, ahogy
ránézett a tulajdon gyerekére.
Rászóltam a gyerekre: „Szégyelld magad, mi ütött beléd?!", de nem engedtem el magam
mellől, mert én is megijedtem. Annyira, hogy reszkettem.
Ő pedig elfordult, és valami olyasmit mondott: „Nyilván rosszat álmodott", és ezzel
elütötte a dolgot. Vagy legalábbis megpróbálta. Én is. És nagyon megdühödtem a picire,
amikor továbbra is tébolyultan félt a saját apukájától. De nem tudott erőt venni magán, s én
sem rajta.
Ő egész nap került minket. Tudta már, azt hiszem. Akkor jött az újhold.
Meleg volt odabenn és sötét, egy ideje már mindnyájan aludtunk, amikor valamitől
felébredtem. Ő nem volt ott mellettem. Hallgatóztam. Neszezést hallottam a folyosóról.
Fölkeltem, mert már nem bírtam tovább elviselni. Kimentem: odakinn világos volt, éles
4
napfény sütött be az ajtón. Megláttam, ahogy kinn áll az ajtó előtt, a magas fűben.
Lehorgasztotta a fejét. Aztán leült, mintha elfáradt volna, és a lábára nézett. Én nem
mozdultam odabenn, csak vártam, nem tudom, mire.
És megláttam azt, amit ő. Láttam a változást. Először a lábán. Megnyúltak a lábai, egyre
nyúltak, a lábujjai is, hosszú lett a lába, húsos és fehér. És szőrtelen.
Az egész testéről eltűnt a szőr. Mintha csak leperzselte volna róla a nap. Az egész teste
fehér volt már, mint a giliszta bőre. És akkor felém fordult az arca. A szemem láttára
változott meg. Egyre laposabb lett, a szája ellaposodott és kiszélesedett, fogsora laposan,
tompán vigyorgott, az orrából csak egy húsgombóc maradt két lyukkal, a füle eltűnt, a szeme
megkékült - kék lett, a kékség körül fehér karika -, úgy meredt rám az a lapos, lágy, fehér arc.
És akkor két lábra állt.
Láttam, látnom kellett, ahogy drága kedvesem átváltozott azzá a gyűlöletessé.
Mozdulni sem tudtam, de ahogy ott kuporogtam a folyosón, és néztem ki a napfénybe,
remegtem, rázkódtam a morgástól, ami hirtelen tébolyult, szörnyű üvöltésbe robbant ki.
Jajkiáltásba, félelemkiáltásba. És a többiek meghallották álmukban is, és felriadtak rá.
Az meg ott fürkészve nézett, a rémség, amivé a férjem változott, és odatolta az arcát az
ajtónkhoz. Még mindig mozdulni sem tudtam a halálos rémülettől, de mögöttem felriadtak a
gyerekek, és a pici felsírt. Akkor elöntött az anyadüh, kivicsorítottam a fogam, és
előrekúsztam.
Az emberlény körülnézett. Nem volt puskája, mint a többieknek, akik az emberhelyekről
jönnek, de felkapott egy faágat hosszú, fehér lábával, és bedöfte a házunkba, én-felém. A
fogammal elkaptam a végét, és kifelé nyomakodtam, mert tudtam, hogy az ember megölné a
gyerekeinket, ha tudná. De már jött is a nővérem. Láttam, ahogy rohan az ember felé, lesunyt
fejjel, lobogó szőrrel, szeme sárgán villogott, mint a téli nap. Az a fajzat feléje fordult, és
fölemelte az ágat, hogy megüsse. De már én is előbújtam, tombolt bennem az anyadüh, és
jöttek a többiek is a hívásomra, összegyűlt az egész falka ott, a vakító, forró déli napsütésben.
Az ember körbepillantott rajtunk, hangosan felüvöltött, és megforgatta az ágat. Aztán
inába szállt a bátorság, és elrohant, le a hegyoldalon, a megművelt mezők, szántóföldek
irányába. Két lábon szaladt, ugrálva, hadonászva, mi meg utána.
Én voltam az utolsó, mert a szeretet még mindig visszafogta bennem a haragot és a
rettegést. Még futottam, amikor láttam, hogy lerántják. A nővérem fogsora a torkán csattant.
Halott volt, amikor odaértem. A többiek visszahúzódtak a terítéktől, taszította őket a vér íze,
a szag. A fiatalabbak lekushadtak, néhányan vinnyogtak, a nővérem meg egyre a száját
dörgölte a mellső lábához, hogy megszabaduljon az íztől. Odamentem, egészen közel, mert
azt gondoltam, hogy ha az ott meghalt, akkor vége a varázslatnak, az átoknak, és visszajöhet
a férjem - élve vagy akár holtan, csak hogy láthassam egyetlen szerelmemet igazi, szépséges
alakjában. De csak a halott ember feküdt ott fehéren, véresen. Elhúzódtunk tőle, egyre
messzebb, aztán megfordultunk és elfutottunk, vissza a hegyekbe, vissza az árnyas fák közé,
a félhomályba, az áldott sötétségbe.

BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA

5
 Halál uraság
meg a vörös hajú lány
HELEN EUSTIS

Halál uraság fakó csődörén nyargalva jött a síkságról, lődözött a mordályával összevissza,
hogy már azt hitte volna az ember, valami részeg indián dáridózik. Huhu! Berezelt ám az
aprónép, de a felnőttek is, csak őnekik már ismerősebb volt.
De egy árva lélekhez se nyúlt aznap, csak Betyár Billy Bangtryhez, akiért úgy odavolt a
fehérnép. És őt is csak a kisujjával taszajthatta meg Halál uraság, mert nem holt meg egybül,
csak feküdt hidegrázósan izzadva, a hasában a golyó, amit egy beszeszelt marhapásztor lőtt
bele a kártyaparti hevében.
Bizony, volt bőven lány a városban, aki sírt, mint a záporeső, mikor meghallotta, hogy a
Billy gyerek gyertyája elalszik, mert jóképű legény volt, elcsavarta minden nő fejét; hanem
aki a legkeservesebben rítt, a legjobban jajongott, az Maude Applegate volt, az a szeplős,
vörös hajú lány.
Billyt a vén Vajákos Mary istápolta, borogatta gyógyerejű füvekkel, a közelébe se
engedett más nőszemélyt, így hát Maude Applegate nemigen tudott mit csinálni Billyért. De
egy vörös hajú lány nem fog ám csak ott ülni és búsongani, mint a közönséges asszonyok,
márpedig Maude igencsak vörös hajú volt. Rítt egy darabig, majd meghasadt a szíve, de
osztán úgy határozott, hogy csak csinálni kell már valamit, beletörülte hát a szemét a
szoknyájába, fölnyergelte az apja tarka póniját, és nyakába vette a világot Halál uraság után.
Vágtatott, mint a forgószél, a marhalegelőkről a birkalegelőkre, a birkalegelőkről az
indiánok földjére, az indiánok földjéről a messzi hegyek közé, és ott végre utolérte Halál
uraságot, egy mérő földnyire a rozoga kunyhótól, ahol a nagyanyjával élt Halál uraság, az
erdőhatár fölött.
Amikor Maude Applegate meglátta a fakó csődört, ugyan fáradt, ugyan elgyötört volt
már, a vörös haja egy gubanc a fején, az apja pónija meg csak csont és bőr. De összeszedte a
szufláját, és nagyot kiáltott:
- Hé, Halál uraság! Ne menj el, várj meg!
Halál uraság erre megállította fakó csődörét, és körülnézett. Alig hitt a fülének, mert hát
kevés az olyan, aki utánaszól.
- Miért, mit akarsz, ifjasszony? - kérdezte Maude Applegate-től, ahogy melléje ért. - Azt a
hét meg a nyolcát, te bizony úgy festesz, mintha tüskebokorba estél volna!
- Jaj, Halál uraság - lihegte Maude -, vágtattam utánad, mint a forgószél! A
marhalegelőkről a birkalegelőkre, a birkalegelőkről az indiánok földjére, az indiánok
földjéről a messzi hegyek közé, csak azért, hogy megkérjelek, hagyjad meg Betyár Billy
Bangtryt, az én egy igaz szerelmemet!
No, erre Halál uraság hátravetette a fejét, hogy lecsúszott a fekete sombrerója, csak a
madzag tartotta a nyakán, úgy nevetett.
- Hát ez jó! - hahotázott Halál uraság. - Babám, ahogy elnézlek, nem minden bokorban
terem ilyen fehérnép!...
6
 De Maude Applegate bizony már eleget vágtatott, eleget éhezett, eleget szomjazott, kis
híján agyonhajszolta az apja szép kis póniját; no meg amúgy is vörös haja volt, őrajta aztán
ne nevessen senki fia! Elfutotta az epe, és jól odamondogatott Halál uraságnak. Hogy
ahonnét ő jött, ott az úriemberek nem nevetik ki a nőket, akik nagy bajban vannak, hogy
megköszönné, ha Halál uraság megválogatná a szavait, és hogy egyáltalán, nem sül ki a
szeme? Merthogy pucér indián tahók is jobban tudnak viselkedni. A tulajdon anyja
megfordulna a sírban, meg így, meg úgy...
No erre Halál uraság is összeszedte magát tüstént, kihúzta magát a nyeregben, és szépen,
nyugton hallgatta, csak a szeme pillogott. Amikor Maude-nak kifogyott a szuflája. Halál
uraság előszedte a dohányzacskóját, megnyalt egy papírt, és sodort magának egy
füstölnivalót.
- Mit adsz cserébe Betyár Billy Bangtryért? - kérdezte.
De Maude Applegate bizony föl volt már paprikázva! Hátravágta a vörös haját, mint a ló
a sörényét, és még neki állt följebb:
- Nem alkuszom addig, míg meg nem mostam a képem, és nem ettem valamit - mondta. -
Csak vágtattam utánad, mint a forgószél...
- Jó, jó! - mondta Halál uraság. - Gyere velem, elviszlek a kunyhómba, ott a nagyanyám
majd gondodat viseli.
Maude és a Halál föllovagolt hát az ösvényen. Halál uraság visszafogta fakó csődörét,
hogy lépést tartson a szegény, fáradt kis pónival, mígnem odaértek egy kis kunyhóhoz,
aminek a kéménye füstöt eregetett. Ott állt Halál uraság nagymamája az ajtóban, és igencsak
örvendezett a látogatónak.
- Isten hozott minálunk, kisjány! - kiáltott oda, mihelyt hallótávolba értek. - Ég már a tűz,
fő már a vacsora! Gyere csak be, pihend ki magadat!
No, akkor megálltak. Halál uraság leugrott fakó csődöréről, odalépett Maude-hoz, és
szépen leemelte a földre, hogy a nagy keze egészen általérte a vékony derekát.
- Ejnye, de csinos kis jószág! - mondogatta egyre a nagyanyó, ahogy ott bicerészett
körülöttük a mankójával, mint egy szárnyaszegett madár. Aztán behívta Maude-ot, adott neki
meleg vizet meg elefántcsont fésűt meg egy csinos selyemköntöst az öreg, rézveretes ládából,
s amikor Halál uraság bejött a lovaktól, Maude Applegate már úgy ült ott, mint egy vörös
hajú kisangyal, és teát ivott.
No, aztán mihelyt megtöltötte a hasát, Maude-nak gyorsan megjött a kedve, és Halál
uraság meg a nagyanyja nemsokára csak úgy dőlt a nevetéstől, ahogy az otthoni népség viselt
dolgairól mesélt.
De Halál uraság hamarosan ásítozni kezdett.
- Ma aztán kitettem magamért - mondta a nagyanyjának. - Kétszer körbelovagoltam a
világot, meg vissza. Az öledbe hajtom a fejem, alszom egy kicsinyég. - És nemsokára horkolt
is már.
No, akkor a Halál nagyanyja halkan beszélgetni kezdett Maude Applegate-tel, jól
kifaggatta, honnan jött, miért jött. Maude meg elmondta, hogy egy igaz szerelme. Betyár
Billy Bangtry ott haldoklik golyóval a hasában, hát mi mást tehetett volna, mint hogy
utánajön Halál uraságnak, hogy visszatartsa. Amikor a nagyanyó végighallgatta, nagyot
sóhajtott.
- Hát bizony - mondta - igen bánom, hogy másé a szíved, mert afféle lány vagy, mint én
voltam annak idején, és ha rajtam állna, hozzáadnálak az unokámhoz, mert öreg vagyok már,
fáradt vagyok, szeretném révben látni, mielőtt nyugovóra térek. Fiatal vagy, szemrevaló
vagy, nem aludttej folyik az ereidben, és ha öreg szemem nem csal, a bűbájossághoz is értesz
egy kicsit, igaz?
- Hát - válaszolt szerényen Maude - egy-két egyszerűbb varázslathoz.
- Aztán miféléhez? - kérdezte a Halál nagyanyja. - Fehérhez vagy feketéhez?
7
 - Valamicskét ehhez is, ahhoz is - mondta Maude. - Megvarázsoltam az öcsémet, hogy jól
feleljen számtanból, de a prédikátor feleségét is, hogy megbotlott a cipőfűzőjében, és
belebucskázott a lóitatóba...
A nagyanyó megint csak sóhajtott.
- Szép kezdet ez az ilyen fiatalkának - mondta. - Énszerintem a magadfajta jányt ugyan
nem érdemli meg az a részeges, kártyás senkiházi, aki csak arra jó, hogy meglövesse magát a
kocsmában. No de ha egyszer az övé a szíved, azért segítek neked. Amikor Halál így
elszundikál, beszélni szokott álmában, és olyankor három kérdést híven megválaszol, aztán
fölébred. Mit kérdezzek meg tőle?
- Azt - mondta egyből Maude -, hogy mit kér érte, hogy meghagyja Betyár Billy Bangtryt.
- Ez egy - mondta a Halál nagyanyja. - Hármat kérdezhetsz. Maude ezen már
elgondolkodott, aztán kibökte:
- Kérdezd meg, miért vitte el a pólyás kishúgomat.
- Jól van, gyermek - mondta a nagyanyó. - És az utolsó?
Akkor Maude Applegate lehajtotta azt a vörös fejét a tűz fölé, és meg se mukkant, csak
sokára, akkor is halkan:
- Kérdezd meg tőle, mit szokott csinálni, amikor egyedül érzi magát.
Erre aztán semmit se szólt a nagyanyó. Csak ültek csöndben, amíg a Halál mormogni nem
kezdett álmában. Akkor a nagyanyja megfogta egyik szénfekete hajfürtjét, és amúgy
gyengéden meghúzogatta.
- Tessék - mondta a Halál, de csak aludt tovább. - Tessék.
- Mondd meg, fiam - mondta a nagyanyó a füléhez hajolva -, mit kérsz érte, hogy
meghagyd Betyár Billy Bangtryt?
Erre Halál uraság megmoccant, és forgolódni kezdett álmában.
- Jaj, nagyi - mondta -, olyan szemrevaló az a lány! Volna, akitől a fél szemét kérném,
volna, akitől tán tíz évet az életéből. De őtőle csak azt, hogy kétszer lovagolja velem körbe a
világot, meg egy csókot a számra.
Erre Maude nagyon nagyot sóhajtott, és hátradőlt a székén.
- No, fiam - mondta a nagyanyó -, itt a következő kérdése. Miért vitted el a pólyás
kishúgát?
A Halál megint forgolódott álmában.
- Beteg volt - mondta. - Tele volt fájdalommal. Azért vittem el, hogy sose kelljen sírnia
többé.
Ekkor Maude lehajtotta a fejét, és eltakarta az arcát.
- Akkor hát, fiam - mondta a Halál nagyanyja -, itt az utolsó kérdés. Mit csinálsz, amikor
egyedül érzed magad?
Erre Halál uraság nagyot vetett magán, felnyögött, és elfordította az arcát a tűz fényétől.
Sokáig csak motyogott és sutyorgott, aztán nagy halkan kinyögte:
- Beleselkedek az ablakokon, hogy alszanak egymás karjában az emberek. De ahogy ezt
kimondta, rögtön fel is ébredt, és jókorát ásított.
- A mindenit, hát nem elaludtam!
Nomármost a Halál meg a nagyanyja vidám népek voltak. Halál uraság foglalkozása
ellenére, és aznap este olyan murit rendeztek Maude Applegate-tel, hogy az már szinte örült,
hogy odament. A nagymama épületes történeteket mesélt fiatalkorából, no meg elővett egy
kancsó házi szederbort is, Halál uraság meg olyan tüzes muzsikát játszott a nyirettyűjével,
hogy Maude Applegate fölugrott a székiből, felkapta a szoknyáját, és táncra perdült. Későre
járt már, amikor a nagyanyó megvetette tiszta huzattal a kis vendégágyat a magáé mellett.
Reggelre kelvén pedig a nagyanyó szépen megfoltozta, kivasalta Maude ruháját, kiadós
reggelit adott nekik, sonkát, kávét, kukoricadarát, hogy meg ne éhezzenek a hosszú úton, és.

8
9
amikor Halál uraság elővezette fakó csődörét, fölnyergelve, fölkantározva, útra készen,
bizony könnyes lett a nagyanyó szeme, ahogy búcsúzóul megcsókolta Maude Applegate-et.
- Isten veled! - mondta Maude. - Köszönöm a szíveslátást, és ha nem lenne Betyár Billy
Bangtry, az én egy igaz szerelmem, bizony nehéz szívvel mennék el!
Halál uraság felemelte a nagy csődör nyergébe Maude-ot, aztán maga is fölpattant, és
elnyargaltak, föl a havas hegyoldalon, egyenest az égbe, és Maude Applegate nagyot nézett,
milyen meleg és kényelmes ott a nyeregben, ahogy ül a Halál mögött.
No, az volt aztán az utazás! Halál uraság fölnyargalt a viharhegyeken az égi legelőkre,
ahol a kis felhőborjak legelésztek nagy, kövér anyjuk mellett, a megtermett, sötét apafelhők
meg a legelő szélén vigyázták őket. Aztán fellovagolt egyenest oda, ahol a csillagok nőnek,
és megengedte, hogy Maude Applegate szedjen párat a vörös hajába. Elügettek a Hold
mellett, és amikor Maude Applegate odanyúlt és megfogta, az bizony hideg volt, mint a jég,
és csúszós. A Naphoz nem mehetnek közel, mondta Halál uraság, nehogy megégjenek.
No de Halál uraságnak a munkájával is törődnie kellett, így hát nemsokára nekivágtak, át
a széles tengeren, hogy kétszer körbejárják a világot. Halál uraság beburkolta Maude-ot
láthatatlanná tevő köpenyébe, és elvitte mindenféle házba, ilyen-olyan vidékekre, ahol
kínaiak éltek, meg oroszok meg japánok meg afrikaiak, olyan népek, akik egy szót se
beszéltek angolul, amióta világ a világ! Mutatott neki várkastélyokat, de olyan mocskos kis
kunyhókat is, amikhez hasonlót egész Texasban sem láthatott; mutatott királyokat,
hercegeket és szegény embereket, és Maude bizony eltátotta szemét-száját. De észrevette,
hogy egyvalamiben mind egyformák voltak ám: amikor Halál uraság megérkezett, az élők,
akik nem látták, csak sírtak és jajongtak, de akik az utoljukat járták, azok fölemelkedve
üdvözölték, és elmentükben rámosolyogtak, mintha régi jó barátjuk lett volna. Maude szíve
örült, hogy lám csak, nem is mindenki hiszi olyan rossznak Halál uraságot! Útközben Halál
uraság sokat mesélt messzi útjairól, és a vak is láthatta, hogy nem afféle senkiházi, akit csak a
szesz, a szoknya meg a marhacsorda érdekel.
És amikor hazafelé indultak már. Halál uraság odanyargalt az óceán fölé, és megmutatta
Maude Applegate-nek, hol játszanak a bálnák - tisztán látta őket, ahogy úsztak a zöld vízben,
mint egy bölénycsorda a legelőn. És elmentek az Északi-sark fölé, hogy megnézzék a
jegesmedvéket, amelyek tiszta fehérek, csak az orruk fekete, aztán megnézték az egyiptomi
krokodélusokat a Nílusban, meg az indiai tigriseket és mindenféle fura szerzetet, mindet a
párjával. És Maude Applegate-nek bizony megesett a szíve Halál uraságon, hogy csak őneki
kell egyedül lennie az egész széles föld hátán.
Aztán végül már a városunk fele ügettek, látták, hogy száll a füst a kéményekből az ég
felé; végigléptettek a főutcán, és megálltak a Kékmadár kocsma előtt.
- Miért állunk meg itt? - kérdezte Maude Applegate Halál uraságtól, mert meglepődött, de
az csak azt mondta:
- Majd meglátod! - Aztán leugrott a nyeregből.
Aztán felnyúlt, és leemelte Maude Applegate-et a fakó csődörről, megint ráborította a
láthatatlanná tevő köpenyt, és azt mondta:
- És most kérem, ami még jár nekem!
No, akkor Maude csak megállt, behunyt szemmel, amúgy mereven, hogy elviselje a
csókot, de semmi se történt. Kinyitotta hát a szemét, és Halál uraság azt mondta:
- Nem, Maude, az volt az alku, hogy te csókolsz meg engem!
Hát Maude-nak bizony meg kellett kérnie Halál uraságot, hogy hajtsa le a fejét - az meg is
tette -, és szegény Maude-nak bizony oda kellett érintenie a száját a Haláléhoz. Nomármost
lehet, hogy azt hitte, hideg lesz, vagy azt, hogy borzasztó lesz, én ugyan nem tudhatom, de
annyi szent, hogy nagyon meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy a karja Halál uraság
nyaka körül van, az ajka meg az ajkán, és hát szó, mi szó. Halál uraság volt az, aki először
hátralépett, és azt mondta halkan:
10
 Most szaladj, Maude! Egy igaz szerelmed Betyár Billy Bangtry odabenn ül a kocsmában!
És akkor Halál uraság levette Maude-ról a láthatatlanná tevő köpenyt, úgyhogy Maude
nem is láthatta már, csak a sarkantyúja pengését hallotta, ahogy ellépdelt, ő meg ott maradt
egyedül a Kékmadár kocsma előtt. És ahogy benézett az ablakon, hát meglátta egy igaz
szerelmét, Betyár Billy Bangtryt, aki az asztalnál terpeszkedett, és whiskyt vedelt egy csomó
afféle kikent-kifent dajna között, akik nem átallnak kocsmába járni. No, szegény Maude
Applegate-et majd szétvetette a sokféle érzés. Nem is tudta, mit akar igazán: hogy fölkapjon
egy husángot, berontson a kocsmába, és elagyabugyálja igaz szerelmét, vagy hogy
elsüllyedjen szégyenében. De akkor meglátta, hogy az apja pónija lecsutakolva, fölnyergelve
ott áll a kocsma előtt. Épp azon volt, hogy fölpattan és hazaüget, még mielőtt valaki
észreveszi, amikor Betyár Billy Bangtry megpillantotta a kocsmaablakon át, és nagy garral
kicsörtetett a lengőajtón, de úgy páváskodott, úgy parádézott, mintha sosem lett volna
halálán.
Nézze meg az ember - kurjantott oda -, hát nem a kis Maude Applegate vár itt a
Kékmadár előtt? Merre jártál, tubicám? Mondták, hogy nem vagy itt.
No, erre Maude Applegate érezte, hogy elönti a vér az agyát. Odavágta: Nekem meg azt,
hogy nagybeteg vagy!
Nagybeteg is voltam - rázta a fejét Billy. - Majdhogynem elpatkoltam, de a vén Vajákos
Mary kikúrált a füveivel, mint a parancsolat!
Hát ezzel aztán csordultig lett Maude pohara! Ő vágtat, mint a forgószél, a
marhalegelőkről a birkalegelőkre, a birkalegelőkről az indiánok földjére, az indiánok
földjéről a messzi hegyek közé, csak azért, hogy Halál uraság el ne vigye Betyár Billy
Bangtryt, egy igaz szerelmét; kétszer körbelovagolja a világot meg vissza, szájon csókol egy
idegen férfit, csak azért, hogy meghagyja ezt a senkiházit, ezt a lószagú, beszeszelt, züllött,
semmirekellő, bagórágó marhahajcsárt, aki úgy áll itt, mintha Maude érett gyümölcs volna,
akit csak le kell szakajtani a fáról! Maude Applegate bizony sírni tudott volna, de nem tette,
mert vörös hajú volt az eszemadta, no meg különben is jobb ötlete támadt.
Észrevette, hogy a vén Tarbell papa kihajol a háza emeleti ablakán, és Maude fogta
magát, csinált egy varázslatot. Amikor Tarbell papa kiköpte a bagólét. Maude egyenesen
belevarázsolta Betyár Billy Bangtry szemébe! És ahogy az csak állt ott és szentségelt, mint a
jégeső, ahogy asszonyfülnek nem való, Maude eloldozta az apja tarka kis póniját, és a
nyeregbe ugrott. Megsarkantyúzta a lovat, és csak úgy porzott utána, ahogy végignyargalt az
utcán, ki a városból. Vágtatott, mint a forgószél, a marhalegelőkről a birkalegelőkre, a
birkalegelőkről az indiánok földjére, az indiánok földjéről a messzi hegyek közé, amíg meg
nem látta Halál uraságot fakó csődörén.
Akkor nagyot kiáltott:
- Hé, Halál uraság! Ne menj el, várj meg!
S amikor Halál uraság meghallotta, megfordult, és eléje lovagolt, vissza az úton pedig ő
az, aki nem fordul vissza senki emberfiának -, aztán lekapta a kis póniról, megölelte
szorosan, megcsókolta erősen, és azt mondta:
- No hiszen, örül majd nagyanyó lelke, ha meglát! És Maude Applegate azt mondta:
- Jó, jó, csak meg ne halljam még egyszer, hogy ablakokon leskelődöl!
Száz szónak is egy a vége, Maude Applegate sokáig élt boldogan Halál urasággal, s
amennyire tudom, még mindig vele van, sőt már a munkájában is segít neki. Amikor kicsik
voltunk, és este eltörött a mécses, mert nem akartunk lefeküdni, anyukáink mindig azt
mondták: „Csitt, kicsim, hunyd be a szemed, akkor nemsokára eljön Maude Applegate, leül
az ágyad szélére, és énekel egy altatódalt."
Énekelt is mindig. A saját fülemmel hallottam.
BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA

11
 Erdőmélye Úrnője
GAEL BAUDINO

Teste fénylett a harc verejtékétől. Erdőmélye Úrnője, Avdoyta hüvelybe dugta pallosát, s
könnyed mozdulattal fölpattant a feltúrt földről paripája izmos hátára.
- Puszta, nyers erő kevés hozzá, hogy legyőzzön! - Kárörvendően legeltette szemét a
földön elterülő élettelen arcokon. - Tudhattátok volna, hogy ez a harcos nem városi
kocsmanémber, aki felöltvén apja vértjét egy kis kiruccanásra, könnyű prédája lehetett volna
átkozott kéjvágyatoknak. Ha bárki erre járó megkérdi, ki szabadult meg ily könnyen tőletek,
elmondhatjátok neki, hogy Erdőmélye Úrnője, Avdoyta járt itt!
Az egyik férfi felnyögött és megmozdult.
- Micsoda?! - Avdoyta lehajolt nyergéből. - Neked nem volt még elég?
- Könyörülj, úrnőm! - kiáltott fájdalmasan a férfi. - Könyörülj! Kérhetek-e egy kegyet
legyőzőmtől?
- Kérjed, hitvány! - mondta Avdoyta megvetően.
A férfi kínlódva lecsatolt nyakáról egy nyakéket. Finoman megmunkált ezüst fogta körbe
a bonyolult gyöngyház ékszert, s ahogy a férfi felnyújtotta, Avdoytának feltűnt, hogy a lánc
nem fémből készült, hanem mesterien faragott smaragdokból állt.
- Ez a nyakék... - mondta a férfi.
- Csinos darab. Talán a buzeráns testvériség tagja vagy-é, hogy ilyet hordasz magadon?
A férfi szeme tágra nyílt, és fojtottan felnyögött, ahogy hevesen megrázta a fejét.
- Kegyetlen vagy, úrnőm, hogy rágalmakat szórsz egy haldoklóra. Ez a nyakék
jegyesemé, a Fénylő Hegyek Úrnőjéé, Cynthiáé. Ő adta nekem, hogy biztosítsa hűségemet.
És most, hűtlenségemben joggal fosztott meg nyomorult életemtől a benne lakozó varázserő.
- Micsoda?! Nem a kardomtól halsz-e meg?
- Tudd meg, úrnőm, hogy ha nem kívántam volna meg más asszonyt, Beirgstaugh egész
földjén nem lett volna oly kard, mely legyőzhetett volna.
- Másként vélekedem - mondta Avdoyta.
- Nem, úrnőm! Haldoklom. Csak egy kegyet kérek; hogy juttasd vissza ezt a nyakéket
jegyesemnek, bizonyítékaként szerelmemnek, hűtlenségem ellenére. - A férfi zihálva
megpróbált fölemelkedni, hogy odanyújtsa a nyakéket, de ereje elhagyta, és visszahanyatlott.
Avdoyta kardja hegyére akasztotta az értékes nyakéket, és a fölemelt pengén kezéhez
csúsztatta.
- Megteszem, hitvány - mondta. - De mondd csak, hol lakozik ez a Cynthia, a Fénylő
Hegyek Úrnője?
A férfi kelet felé intett, és meghalt.

Amikor Avdoyta rátalált a szerzetesre, annak pofája félig eltűnt egy mocskos söröskorsóban.
Férfi- és kocsmabűz áradt belőle. Az alacsony mennyezetű szobában vastagon állt a füst,
melyen durva röhögés és tapogatózó kezek hatoltak át
Egy kéz-túl közel merészkedett. A következő pillanatban fájdalomkiáltás kíséretében
rántották vissza. Avdoyta nem foglalkozott vele tovább. Fintorogva a köpedék-, a bagó-és
húgyszagtól, gyors léptekkel odament a sötét asztalhoz, ahol a szerzetes hörpölte a sört.

12
 Az észre sem vette, csak amikor Avdoyta belemarkolt zsíros hajába, és felrántotta a fejét
úgy, hogy a férfi achátkék szeme közvetlenül az arcába meredt.
- Elleigh szülötte, Monmouth?
- Egek! Személyesen, úrnőm! - nyögte az, és habzó sörpatak csorgott mocskos szakállára.
Avdoyta elengedte és előrelökte. A szerzetes szája ismét eltűnt a korsóban.
- Félre ezzel! - kiáltott Avdoyta, kiverte kezéből a korsót, és mezítelen combját elhelyezte
a szemközti pad durva fáján. - Szükségem van terád. - Előhúzta a nyakéket, és a szerzetes elé
lökte. - Ismered ezt?
Monmouth fölvette, és tétován megnézte.
- Varázserőt érzek benne - mondta. - Nem láttak ilyen munkát Beirgstaugh földjén
évszázadok óta, azóta, hogy Westloz ura, Fergus meghódította a...
- Hagyjuk a történelmet, szerzetes! - förmedt rá Avdoyta. - Egy haldokló férfitól kaptam,
aki könyörgött, hogy juttassam vissza szerelmének.
- Csak nem? Ő is a buzeráns testvériség...
- Nem. Azt állította, hogy nem a kardom, hanem ez a nyakék terítette le viadalunkban.
- Egek! Egy halálvarázs! - A szerzetes alaposabban szemügyre vette a nyakéket, és
megcsóválta a fejét.
- Szerelmének neve Cynthia, a Fényes Hegyek Úrnője.
- Egek!
- Ismered? - Hirtelen a kocsmáros felé fordult. - Hozz bort!
- Nekem is! - szólt utána Monmouth, ahogy a kocsmáros sóhajtva bólintott. - A Fénylő
Hegyek Úrnője, Cynthia - lehalkította hangját -, nagy hatalmú varázslónő. Ha ő volt annak a
férfinak a kedvese, aligha nézi majd jó szemmel a halálát.
- Meglehet - mondta Avdoyta. - Ám saját bevallása szerint megkívánt egy másik nőt. Ez
lett a veszte.
Zöldes fény villant meg a szerzetes szemében. Vastag ujjaival beletúrt hajába, szakállába.
- Mindazonáltal a halálvarázs nem tréfadolog.
Avdoyta bólintott, nemes vonású arcán komor kifejezéssel. A kocsmáros meghozta a bort,
s a nő egyszerre felhajtotta.
- Ah, ez jólesett! - mondta. - Egy kocsmai felfrissülés szinte kötelező a harc után.
- Smaragdok. Smaragdok - mondta Monmouth. - Rendkívül fortélyos munka. - Egy
pillanatra eltűnődött. - Nehéz út lesz.
- Személyesen tapasztalni fogod, ó, Elleigh szülötte. Velem jössz.
- Én? Dehogyis, úrnőm! Te bizonyára csak...
A borostás nyakára szoruló erős kéz belefojtotta a szót. Aztán Avdoyta végigvonszolta a
kocsma nyirkos, fűrészporos padlóján, kifelé.

Legfeljebb három-négy napos út volt a Fénylő Hegyek lábáig. Monmouth jelenléte azonban
mintha hetekké, hónapokká nyújtotta volna. A szerzetes Beirgstaugh egész földjén tűrhető
varázsló hírében állt, de Avdoyta véleménye szerint legfeljebb egy dologhoz értett: a
panaszkodáshoz.
Az ötödik nap délelőttjén körülvették őket az első hegyek. A nap felszívta az éj hűvös
ködét, s magasan fönn látszottak már a csúcsok.
Monmouth megállította lovát.
- No végre - mondta. - Ez jó hely lesz, itt éjszakázhatunk.
Avdoyta fölpillantott a napra. Úgy becsülte, átmérőjének kétszeresét sem tette meg,
amióta elindultak.
- Tudok egy jobb helyet, valamivel messzebb.
- Hol?
- Cynthia várának udvarában. Monmouth arca megnyúlt.
13
 - De ez azt jelenti, hogy órákig úton lennénk - nyöszörgött. - Fáradt vagyok és éhes.
- Még egy hang, szerzetes, és apácaként térhetsz vissza az ájtatos életbe!
- Ez a végzet mindenképpen elérhet - mormolta az. - Cynthia aligha fogadja kegyébe
azokat, akiknek része volt kedvese halálában.
- Túl sokat aggodalmaskodsz, Elleigh szülötte! Cynthia egyikünket sem fog bántani.
- Van valami terved?
- Igen. Mindent elmondok úgy, ahogy történt. Monmouth csüggedten nyergére szegezte
tekintetét.
- Jaj nekem!
- Sose félj. Annak a férfinak a hűtlenség okozta a vesztét, és Cynthia nem fog hibáztatni
az önvédelemért. Sőt, mint nő, annál jobban megérti majd tettemet.
- Aha! Azt hiszed, megbocsát neked?
- Bizonyos vagyok benne.
Monmouth ismét lesütötte tekintetét, és halkan felnyögött. Tekervényes úton haladtak a
habköves kérgű lávaömledékeken át. Még a sebes patakok mellett sem nőtt ki más a földből,
mint zuzmók. A likacsos lávahalmok óriás méhkasokként tornyosultak.
- Ha olyan bizonyos vagy benne, hogy megbocsát - mondta Monmouth, ahogy fölértek
egy fennsíkra -, miért van szükséged rám?
- Váratlan esetekre - mondta Avdoyta, és előremutatott. A szerzetes gyorsan elhallgatott.
Az egész fennsíkot sűrűn burjánzó, haragoszöld dzsungel borította. Karvastagságú indák,
liánok szöktek fel a földből, és tekeredtek a legkülönbözőbb trópusi faóriásokra. A sűrű
növénytömeg egészen a környező sziklafalig terjedt. Az út egyenesen vezetett a széléig, s ott
véget ért.
Avdoyta leszállt paripájáról, fölvett egy jókora követ, és belevágta a dzsungelba. Egy
vastag inda tüstént felszökkent, röptében elkapta a követ, és finom, fehér porrá zúzta.
Avdoyta a szerzeteshez fordult.
- Fejtsem ki bővebben?
- Mi volna, ha megfordulnánk, és visszamennénk a kocsmába? - kérdezte Monmouth.
Avdoyta sokatmondóan megzörgette kardját. Monmouth felsóhajtott, és leszállt a lováról.
Néhány percig töprengve álldogált.
- Több varázsigét is tudok bűvös dzsungelok ellen - mondta végül. - De ilyen sűrűvel még
nem találkoztam. Nem lesz kis munka. - Megindult az erdő felé, de megtorpant. Egy inda
feléje siklott, aztán úgy döntött, hogy nem éri meg a fáradságot, és visszahúzódott.
Monmouth olyan mozdulatokat tett karjával, mintha függönyt húzott volna szét. - Manthano
TSIAJ! - kiáltott föl.
A dzsungel nem reagált. Avdoyta kirázta a port sűrű, sötét hajából, és összefonta a karját.
Monmouth alig hallhatóan mormogott valamit, és levette a nyeregtáskáját.
A rákövetkező három órában Avdoyta érdeklődéssel figyelte, amint a szerzetes különféle
porokkal, varázspálcákkal és fényes amulettekkel kísérletezett, amelyek szemlátomást
semmilyen hatással sem voltak az előttük magasodó rengetegre. Monmouth előre is,
visszafelé is kántálta a varázsigéket, ősi hexametereket tagolt kettős dactilusokba, sőt
hemiola-variációkkal is megpróbálkozott.
Valamikor a negyedik órában Avdoyta visszasétált egy darabon, hogy kijárja a
zsibbadtságot a lábából. Időnként elfojtott káromkodást és harsány varázsigéket hallott a
fennsík felől, de amikor visszatért, a szerzetes még mindig ott állt a változatlanul zárt sűrűség
előtt.
- Nem értem - zihálta Monmouth. - Mi baja lehet? - Szemlátomást elvesztette a türelmét.
Hirtelen fellobbanó haraggal fölkapott egy kis edényt, amelyben korábban tömjént égetett, és
belevágta az erdőbe, ordítva: - Bóthar! A fene egyen meg! Bóthar!

14
 Az edény visszhangzó kondulással ütődött a legközelebbi fatörzsnek, s a fa kidőlt, rá a
mellette állóra. Mint a dominók, dőltek le egymás után a fák, fölfedve egy tiszta, egyenes
utat, amely szinte vadonatújnak látszott.
Monmouth némán mozgó szájjal, kiguvadt szemmel nézte.
Az út átvezetett a megszelídült erdőn, aztán lefelé tartott egy folyók öntözte, termékeny
földű völgybe. Ott magasodott, egy hatalmas sziklából kifaragva, Cynthiának, a Fénylő
Hegyek Úrnőjének fellegvára.
Mintha várták volna őket, mert a kapu első kiáltásukra feltárult, és amikor leszálltak a
nyeregből, libériás, néma szolgák jelentek meg, hogy az istállóba vezessék lovaikat. Egy
bíbor selyembe öltözött, zöld bőrű úr velük maradt, és előretessékelte őket. Mögöttük
felemelkedett, aztán döngve bezárult a felvonóhíd.
Némán haladtak vezetőjük nyomán az ónix falburkolatú folyosón. A jelek szerint a zöld
bőrű úr is néma volt, s úgy lebegett előttük, arasznyival a padló fölött, mintha a feje tetejére
erősített dróton lógna.
- Odaadhatnád a nyakéket ennek a lakájnak is - suttogta Monmouth. - Nem kellene
magyarázkodni.
- Egyszer még a szádban találod az öklömet, ha ennyit nyitogatod. És ha elfeledkezik
róla, vagy úgy dönt, hogy megtartja magának?
- De nem felejtheti el, hiszen jelenés!
- Jelenés? Eggyel több ok, hogy magunk adjuk át.
Kalauzuk kecses szaltót vetett a levegőben, és egy kárpittal bevont ajtóra mutatott.
Avdoyta merészen előrelépett és kitárta. Monmouth követte.
Nem lehetett más, mint hatalmas üvegház, ahová benyitottak. Tele volt növénnyel, és
betöltötte ezerféle egzotikus virág illata. Az egyik falat páfrányok lepték el, a másikat
15
pozsgás növények borították. Velük szemben orchideák tornyosultak, s a rikító színű virágok
mintha nyelvet öltöttek volna az érkezőkre.
- Egy pillanat! - hallatszott fojtottan a levéltömeg mélyéből. Aztán egy fiatalasszony
nyomakodott elő a növények közül, kertészkötényben, s feléjük intett a kezében tartott
virágcsokorral. - Isten hozott a házamban! - mondta kifulladva. - Mindig örülök, ha látogató
jön. Mondtam is magamban ma reggel, hogy legjobb, ha vágok néhány virágot a
díszvacsorához.
Avdoyta kardján nyugtatott kézzel, zavartan nézte.
- Cynthiát, a Fényes Hegyek Úrnőjét keressük - mondta ünnepélyesen. - Nagy fontosságú
ügyben járunk.
Monmouth arca olyan zöld lett, mint a környező levelek, amikor meghallotta a többes
szám első személyt. A nő arca felderült.
- Itt vagyok, személyesen. - Nyájasan nézte Avdoytát, kissé butácska arcát aranyszőke,
furcsán göndör haj keretezte.
- Erdőmélye Úrnője vagyok, Avdoyta - próbálkozott a hősnő újra.
- Mi?! Tényleg? - Cynthia gyorsan előrelépett, és Avdoyta széles vállára tette a kezét. -
Nahát, már annyit hallottam rólad! Milyen kár, hogy Lorr épp nincs itt. Akkor igazi
mulatságot csaphatnánk.
- Ööö, ha lehetek olyan merész - mondta Monmouth -, ki az a Lorr?
- Lorr? - mondta vidáman a varázslónő. - Ó, Lorr a legcsodálatosabb férfi a világon! -
Széles jókedvvel mosolygott és bólogatott, akaratlanul utánozva a kezében bólogató
virágokat. Monmouth lehajtotta a fejét, és felnyögött.
Avdoyta mereven állt, keze megmarkolta kardját, erőltetetten mosolygott.
- Lorr volt... a kedvesed? A jegyesed?
Cynthia bólintott.
- Bizony, ő az én Uram és Parancsolóm. Néha nehéz kijönni vele, de azért öröm a
kedvében járni. Megérted, ugye, drágám? Mi más volna az asszony dolga, mint hogy kedvére
tegyen az urának? - Odavitte egy kis asztalhoz a virágokat, és nekilátott szétválogatni őket.
Avdoyta töprengve meredt maga elé.
- Melyik tetszik jobban, a sárga vagy a rózsaszín? - kérdezte Cynthia, feltartva két
virágot.
Avdoyta összeszorította a fogát, és mély lélegzetet vett.
- Ó, Cynthia, Fényes Hegyek Úrnője, gyászos hír hozója vagyok! Kedvesed hűtlennek
bizonyult irántad való érzelmében. Alantas gerjedelmében ő és útitársa buja vágyainak
martalékává akart tenni, majd megölni.
Cynthia szomorúan megcsóválta a fejét. Egy virág kihullott a kezéből.
- Ejnye, Lorr, bizony néha hűtlen vagy! - mondta. - Ám én megbocsátok neked. - Ismét
felvidult, és elkezdte berakni a virágokat egy festett vázába. - Bocsánatot kérek az ő nevében
is tőled - mondta közben.
Monmouth úgy látta, itt az alkalom, hogy óvatosan távolabb kerüljön a varázslónőtől.
Egyenesen az ajtó felé igyekezett, de Avdoyta utánafordult, vállon ragadta, és maga elé
húzta. Mielőtt a szerzetes tiltakozhatott volna, Avdoyta a kezébe nyomta a nyakéket, és
Cynthia elé perdítette, akinek figyelmét lekötötték a virágok.
- Sajna, védekeznem kellett, úrnőm - mondta a hősnő, nem sok hajlandósággal a
hangjában.
- Védekezned? Hogyan állhat ellen egy nő Lorr... - Cynthia fölnézett, és meglátta a
nyakéket Monmouth remegő kezében. - Te... - Elejtette a virágokat, és fölkapta a nyakéket. -
Hol van Lorr?
- Mint mondottam, úrnőm, védekeznem kellett. - Avdoyta most kezdte igazán értékelni
Monmouth jelenlétét. Varázserő ide vagy oda, legalább köztük állt.
16
 - Mit csináltál a kedvesemmel?!
- Hát... - Avdoyta valami más szót keresett a kézenfekvő helyett, de nem talált. - Én...
ööö... megöltem. Cynthia nem habozott.
- Őrség! - kiáltott, és drámai, nyilvánvalóan varázserejű mozdulattal fölemelte karját. A
szobába vezető ajtók azon nyomban felpattantak, és zöld ruhás katonák osztagai tűntek föl.
Némán, de acélos pillantással közeledtek Avdoyta és Monmouth felé. A hősnő kardot rántott.
- Fegyver nem árthat az én varázslatomnak - mondta Cynthia. Hangja rekedt volt a
visszafojtott fájdalomtól. - Most meglakoltok gyilkos bűnötökért!
- Ez a te dolgod, barát! - Avdoyta a katonák felé lökte.
Monmouth teljes magasságában kihúzta magát. Zsíros hajjal koronázott csontos alakja
kialudt fáklyára emlékeztetett. Fölemelte karját, és méltóságteljesen intett a közelgő
katonáknak.
- Távozz! - kiáltotta.
A katonák csak közeledtek.
Monmouth aggodalmasan hátrapillantott Avdoytára.
- Egy pillanat, egy pillanat - mondta bocsánatkérően. - Apró tévedés, semmi más.
Idegességemben néha kapkodok. - Ismét fölemelte karját. - Kotródj!
A katonák csak jöttek. Durván eltaszították a szerzetest, s amikor elesett, zavartalanul
átgázoltak rajta, majd körülfogták és lefegyverezték Avdoytát. Valahonnan a padlóról fojtott
„Sicc!" hallatszott, de a katonák nem tűntek el.
- Úrnőm - mondta Avdoyta -, könyörülj rajtam!
Könnyek csorogtak Cynthia arcán, ahogy kimondhatatlan utálattal ránézett. - Miféle
könyörületet vársz az után, hogy végeztél Lorral? Őrajta megkönyörültél talán?
- Hűtlen volt hozzád, úrnőm. Máskülönben hogy sebezhettem volna meg?
- Mindig el kell néznünk az apró gyengeségeiket - hüppögte Cynthia.
- De meg akart ölni!
Cynthia oda se figyelt. Egy kézlegyintéssel elbocsátotta őket. A katonák vasmarokkal
megragadták a még mindig tiltakozó Avdoytát, és kivonszolták a szobából.
Cynthia várbörtönének bűzös sötétjében Avdoyta csak azt érezte, hogy lelökdösik néhány
meredek lépcsősoron, aztán durván betaszítják egy kopár kis cellába. A vasajtó döngve
bezárult mögötte, a katonák léptei eltávolodtak.

Napok teltek el, úgy érezte. Kenyeret és vizet kapott, de mindig olyankor, amikor aludt. Nem
látta őrét, sem fogvatartóját, és nem tudta, mi lett a szerzetessel, csak feltételezte, hogy kínok
között sikoltozik a várbörtön valamelyik távoli zugában. Keserves szemrehányásokat tett
magának, amiért kiszakította söröskorsói közül, bizonytalan és veszélyes útra kényszerítette.
Épp a kenyérhéj utolsó morzsáit rágta, amikor egyszerre zörgést hallott a cella előtti
lépcsőn. A vastag ajtó résein halvány, pislákoló fény szűrődött be. Aztán elhúzták a reteszt,
és Monmouth lépett be, selyembe-prémbe öltözötten. Nyakában smaragdláncon függött az
ezüst-gyöngyház nyakék. A néma katonák egy csoportja szorosan mögötte várakozott.
- Üdv, ó Hősnő! - mondta Monmouth, ahogy aranyozott csizmájában megállt a cella
kőpadlóján. - Lemondtál már rólam, nem kerestél volna, de én ím eljöttem, hogy vigaszt
hozzak tenéked!
Avdoyta észrevette, hogy minden cicoma ellenére még mindig zsíros a haja.
- Megmagyaráznád netán, hogy mi folyik itt?
- Hogyne - mondta Monmouth. - A szépséges hölgy, kinek vendégszeretetét élvezzük,
kegyeskedett párjául választani szerény személyemet.
- Hogyan?! - Avdoyta fölállt, és körbejárta, mintha egy oldal szalonnát méregetne.
- És könyörgök, e szerény személy melyik erénye ragadta meg az úrhölgyet?

17
 - Igazi hivatásom - mondta Monmouth feszengve, óvatosan. - A varázserő gyakorlása,
melyben - némi ügyetlenkedésem ellenére - határozott tehetséget fedezett föl.
- Meg az, hogy te vagy az egyetlen férfi a várban, leszámítva ezeket a jelenéseket.
- Nos... igaz, ami igaz. - Monmouth magasabbra emelte a kezében tartott fáklyát.
- Habár, mint magad is tanúsíthatod, ezek a jelenések nem megvetendő mértékben
képesek testi megnyilvánulásokra.
Avdoyta feléje hajolt.
- Mikor szabadítasz ki innen? Monmouth idegesen felsóhajtott.
- Remélem, tisztában vagy vele, ó, Erdőmélye Úrnője, hogy helyzetem még mindig...
bizonytalan.
- Bizonytalan? Jószerivel a férje vagy. Nem parancsolhatsz neki? Monmouth a szakállát,
bajuszát húzkodta.
- Hát nem egészen... tudod, még mindig neheztel Lorr halála miatt. És sajnos én... ööö... -
szomorúan végignézett magán. - Én nem tudom igazán pótolni a nagyszerű Lorrt.
Avdoyta a kardja után nyúlt, rájött már vagy századszor, hogy nincs a derekán, ökölbe
szorította kezét, és rámeredt a szerencsétlen barátra.
- Még egyszer kérdem: mikor szabadítasz ki innen?
- Én... ööö...
- Beszélj!
- ...nem tudlak! - Monmouth látta, hogy a nő szeme megvillan, és a katonák felé hátrált. -
Vedd figyelembe, ó, Hősnő, hogy itteni helyzetem, enyhén szólva, kényes. A legcsekélyebb
hiba, és jöhetek melléd a börtönbe. És akkor mihez kezdenénk? - Tovább hátrált az ajtó felé.
- Megérted a helyzetemet, ugye?
- Mint Cynthia párjáét? Nagyon is megértem a helyzetedet. - Avdoyta nézte, ahogy
kihátrál. - Nem lesz könnyű dolgod, barát, ha jól ismerem Cynthia lelkét.
18
 - Nem feledlek el! - kiáltott Monmouth, ahogy bevágódott az ajtó.

Amikor Monmouth visszatért, érzésre egy hét múlva, egyedül jött és nesztelenül. Korábbi, jól
táplált, elégedett megjelenésével ellentétben most sovány és ideges volt, szeme véreres, és
minduntalan az ajtó felé tekingetett, mintha hirtelen támadástól tartott volna.
- Meneküljünk! - mondta.
Avdoyta eltakarta a szemét a szerzetes gyertyájának fényétől.
- Ó, szerzetes - mondta -, mily megrendítő ez a hirtelen változás! Pedig a jóságos Cynthia
hogy elhalmozott minden kegyével! Minő megtiszteltetés!
Monmouth a földre roskadt mellette.
- Mondom, hogy menekülnünk kell! Cynthia úrnő megszállott! Tönkremegy az
egészségem!
- Talán megmagyaráznád, mit jelent mindez?
- Az istenekre, Avdoyta! Az a nő kielégíthetetlen! Alig alszik, alig eszik... nem érdekli
semmi más, csak a nemi aktus!
- Ó, Édenkert! - csúfolódott Avdoyta.
A másik lesoványodott kezével karon ragadta.
- Ó, Hősnő - nyöszörgött -, ments meg engem!
- Úgy látszik, szerzetes, elkerülte a figyelmedet, hogy rab vagyok.
- Ki tudlak szabadítani! Rájöttem a módjára. Cynthia úrhölgy, elfáradva a szerelmi
erőfeszítésekben, nagy ritkán elalszik. Ha egyszer elalszik, megkötözöm, és kiengedlek. Még
ha felébred is, ha nem lesz képes megtenni a varázsmozdulatokat, nem akadályozhatja meg,
hogy elmenjünk.
- Bizonyos vagy ebben, barát?
- Amennyire a varázserőmben!
Avdoyta megdörgölte a homlokát. Minden lehetőség jobb, mint a várbörtön.
- Meg kell szerezned a kardomat is - mondta.
- Ne félj. Két napon belül szabadok leszünk.

Mint rendesen, a szerzetes túl optimista volt. Avdoyta úgy becsülte, négy nap is eltelt, amikor
végre kulcszörgést hallott a zárban. Monmouth bedugta a fejét. Avdoyta látta, hogy nagyon
izgatott, és azt is, hogy Cynthia gyengédségei azóta még jobban felemésztették erejét.
- Sietnünk kell - mondta, odalökve a kardot. - Könnyebben ment, mint gondoltam, de
attól félek, felébred.
- Hát nincs alaposan megkötözve?
- Alaposan! Ó, istenek! Mire kiszabadulna azokból a kötelékekből, megöregedne.
Fölébredt, amikor nekiláttam megkötözni, és az a teremtés rám nevetett! Azt hitte, új figura,
így hát, hogy ne fogjon gyanút, kénytelen voltam...
- Pszt! Mi az?
Az első lépcsősor alján voltak. Valahonnan fentről hangok hallatszottak.
- A katonák - mondta Monmouth.
- Azt hittem, csak jelenések.
- Cynthia nagy erejű varázsló - mondta a szerzetes -, ha esze nincs is sok. Az őrök és a
szolgák meglepően tartósak. Akkor sem tűnnek el, ha Cynthia alszik, bár nincs akarat, ami
irányítsa őket.
- Ezért nem akarod hát, hogy felébredjen.
Monmouth bólintott. Fénycsóva jelent meg a lépcsősor tetején, és lassan feléjük
ereszkedett.
- Lehet, hogy tévedtem - mormolta a szerzetes. Avdoyta megragadta a kardját.

19
 A fény tovább közeledett, egyre erősebbé vált, aztán elhaladt mellettük. A derengésben
látták, hogy a zöld bőrű lakáj lebeg fejjel lefelé a lépcső fölött. Szeme csukva volt, halvány
mályvaszínű haja végigsöpört a lépcsőn, ahogy lefelé ereszkedett. Pár pillanat múlva eltűnt
egy sarok mögött.
Amikor felértek a vár földszintjére, egy lélek sem volt a nagyteremben, de Avdoytának
szemébe tűnt egy jókora, hosszúkás láda, amely a terem közepén hevert a padlón. Alig volt
rövidebb Avdoyta testmagasságánál.
- Valami csapdát állított nekünk Cynthia? - kérdezte halkan.
A szerzetes gyors léptekkel odament, és megragadta a fogót a láda egyik végén.
- Ez - szólt ünnepélyesen - nem más, mint Fergus szarkofágja! Mindenképpen magunkkal
kell vinnünk.
Avdoyta odalépett, és megbökte a lábával. A láda meglepően könnyű volt.
- Kisebb emléktárgyat nem találtál?
- Emléktárgyat? Ez nem emléktárgy, úrnőm! Ez az ős varázslók leghatalmasabbikának,
Westloz urának, Fergusnak a műve, akinek keze nyomán emelkedtek ki a hegyek is,
melyeken e várkastély áll, úgy beszélik. Fogalmam sincs róla, hogyan juthatott hozzá
Cynthia...
- Talán valamelyik férjétől kapta - jegyezte meg a hősnő. - A jelek szerint könnyen
váltogatja őket.
Monmouth nem figyelt rá.
- Szóval fogalmam sincs róla, de ez bizonyosan a szarkofág, mely igen nagy becsben áll
varázsló rendem tagjai előtt. Ha visszajuttathatom nekik, minden bizonnyal
visszahelyeznének régi méltóságomba. - Avdoytát szemlátomást hidegen hagyta a dolog. -
Hát nem érted? Nem kellene többé a városok húgyszagú kocsmáiba száműzve gyakorolnom
hivatásomat. Újra én lehetnék a...
Hirtelen egy sikoly verte fel a várkastély súlyos csendjét.
- Jaj, elárultak!
Monmouth levegő után kapkodott.
- Cynthia! Egek! - De hangját elfojtotta a szomszédos termekből és a folyosókról hirtelen
behallatszó fémes lépések zaja.
- Az őrök! - kiáltott Avdoyta. A kapu felé rángatta a szerzetest, de az csökönyösen fogta a
szarkofágot. Nem akarván vitára fecsérelni az időt, Avdoyta megragadta a láda másik
fogóját, s ahogy nekilódultak, a köztük vitt szarkofággal sikeresen hanyatt is löktek egy
csoport katonát, akik a kijáratot akarták elállni. Vezetőjük, egy nehézkes mozgású,
megtermett, ormótlan jelenés azonban átugrott a szarkofágon, és már ki is rántotta kardját.
Avdoyta megpördült, és vívóállásba helyezkedett.
- Úgyis hiába, úrnőm! - jajdult föl a szerzetes. - Csak varázslat állhatná útját, és én nem
vetekedhetem Cynthiával.
- Varázslat? - Avdoyta karon ragadta a szerzetest. - Mondd, keltettem benned buja
vágyakat mostanában? - kérdezte hevesen, és a nyakéket méregette, mely még mindig
Monmouth nyakában lógott.
- Úrnőm - kapkodott levegő után az -, a buja vágyaknak egyelőre a gondolata is
fájdalmas.
- Nagyszerű. - Ahogy a katona csapásra emelt karddal előrelendült, Avdoyta egyenesen
nekilökte a szerzetest. Monmouth feljajdult, és fémes csendüléssel visszapattant a jelenés
mellvértjéről, majd feje köré kulcsolt karral a padlóra rogyott. A katona azonban vakító
villanással eltűnt.
Avdoyta a kapurostély emelőláncával bajlódott.
- Remélem, volt annyi eszed, hogy a kapuhoz hozd a lovakat - mondta. Monmouth
fölnézett.
20
 - Lovakat? - Bizonytalanul a szarkofág felé kezdett mászni.
- Ó, istenek! Mindörökké bolondokkal leszek körülvéve?
A csarnok távolabbi végén újabb katonák tűntek föl. Avdoyta ökölcsapásokkal és
rúgásokkal ösztökélte ki a szabadba a szerzetest, aki makacsul fogta a szarkofágot. A katonák
már majdnem odaértek a boltozatos kapufolyosóhoz, amikor Avdoyta megfordult, és
föltaszította a felvonóhidat. A jól kiegyensúlyozott tömb könnyen elfordult, és döndülve
elzárta a kaput.
A várfalakon kívül épült kis istállónál nem volt őrség. Csak az ő lovaik álltak odabenn.
Miközben felnyergelték az állatokat, egy hang sem hallatszott a várból.
- Baljóslatú ez a csend - mormolta Avdoyta, és azon igyekezett, hogy csonttörés nélkül
lefejtse Monmouth ujjait a szarkofág fogójáról.
- Nem hiszem. Cynthia csatlósai a várban rekedtek - mondta a szerzetes. - És nem tud
újabbakat kivarázsolni ide, mert, hála egy bizonyos illető éleselméjűségének, meg van
kötözve - tette hozzá kárörvendően.
- Hála egy bizonyos illető kapzsiságának - mondta Avdoyta -, mindjárt megetetem veled
ezt a koporsót!
- Mindenképpen magammal kell vinnem, úrnőm.
- Más emberek ékszert vagy varázskardot vinnének magukkal. Vagy egy koronát. Vagy
talizmánt, amely segítségükre volna a szökésben. De nekem ki a kísérőm? Egy csuhás,
akinek azon jár az esze, hogy ládákat lopjon!
Monmouth megsértődött.
- Úrnőm - mondta -, ez, amit te ládának nevezel, felmérhetetlen hatalmú varázseszköz. A
benne lakozó erő segítségével a hozzáértő varázsló bárhová eljuthat a világmindenségben.
- És mi módon? Talán eltüntetjük magunkat innen?
- Nem, először a ládát kell előreküldeni. Aztán ugyanis a varázsló belevarázsolhatja
magát, akárhol legyen is.
A szarkofágból hangos puffanás hallatszott. Monmouth rémült pillantást vetett rá, majd
riadtan odébb ugrott, amikor felpattant a fedél, s a szarkofágban felült a még mindig
megkötözött Cynthia, a Fénylő Hegyek Úrnője, és villogó szemmel végigmérte őket.
- Elárultatok - mondta rekedten -, de nem menekülhettek büntetéstek elől! Hiába
szöknétek, az én haragom elől nincs menekvés! Bemocskoltátok a házamat, a becsületemet,
visszaéltetek a vendégszeretetemmel! Eddig türelmes voltam, de... Tedd el azt a kardot,
némber, hasznát nem veheted úgyse!
Avdoyta elmosolyodott, az ismerős pallost latolgatva.
- Öö... úrnőm...
- Kínzóverembe vettetlek, éhen pusztulhatsz...
- Cynthia...
- Csontjaidról lerohad a hús...
- Cynthia...
- És még a... Min nevetsz?
- Elkerülte a figyelmedet, hogy még mindig meg vagy kötözve. - Avdoyta elmosolyodott,
és kardjának hegyét a varázslónő torkához nyomta. Az végignézett magán, és rángatni kezdte
kötelékeit, de Monmouth csomói kitartottak; Cynthia meg sem tudott moccanni. Szeme tágra
nyílt, és hisztérikus kis vihogással pillantott Avdoytára.
- Ejnye! - mondta végül.
- Hol is tartottál? Monmouth odaugrott.
- A hatalmunkban van, Avdoyta! Most megfizethetünk neki azért, hogy... A hősnő szabad
kezével félrelökte.
- Vissza, hitvány! Ne merészelj kezet emelni erre a nőre!

21
 Cynthia mozdulatlanul ült, tekintetét a kard hegyére szegezte, mely még mindig előtte
lebegett.
- Könyörülj, úrnőm! - nyögte ki. Minden harciassága elszállt. Várfalain kívül,
megkötözött kézzel-lábbal egészen tehetetlen volt. - Könyörülj!
- Vendégként jöttem a házadba, úrnőm - mondta Avdoyta -, és te megszegted a
vendégbarátságot, amikor börtönbe vettettél. Könyörületet vársz most? Szólj!
- Uram elvesztése fölötti bánatom az oka! - zokogott a másik. Szemlátomást valóban félt,
és Avdoyta azon vette észre magát, hogy hiába erőlködik, nem tud annyi indulatot felszítani
magában, hogy lecsapja Cynthia fejét.
- És rólam hallgatsz? - kérdezte sértődötten a szerzetes. - Kis híján a halálba kergettél
átkozott kéjvágyaddal, sőt...
Avdoyta fenyegető mozdulattal elhallgattatta, aztán visszafordult Cynthiához.
- Úrnőm - mondta -, ha jól emlékszem, uraddá és parancsolóddá választottad ezt a frátert.
Cynthia rápillantott a szerzetes zsíros hajára, végignézett rajta, és megborzongott.
- Ez... így igaz. De nem volt más választásom.
- Választásod? Hát én adok neked egy választási lehetőséget. Vagy ezzel az emberrel
tartasz, és szolgálója leszel életed végéig, vagy velem jöhetsz, és megszabadulhatsz néhány
különös hiedelmedtől.
Monmouth elsápadt Avdoyta első javaslatától. Cynthia még kevésbé látszott lelkesnek.
- Vagy pedig - vetette oda a hősnő, meglengetve a pallost Cynthia arca előtt -
előfordulhat, hogy ezzel egy kicsit elhamarkodottan...
- Veled megyek! - robbant ki Cynthiából, mintha egy léggömböt pukkasztott volna ki a
kard.
Avdoyta elmosolyodott.
- Bölcsen választottál, úrnőm. - Megfordította a kardot, és markolatát a varázslónő elé
tartotta. - Most esküdj hűséget nekem!
Cynthia a markolatra tette homlokát, és elmondta az esküszavakat. Pár pillanat múlva
Avdoyta elvágta kötelékeit, és Cynthia elgémberedve fölállt.
- Az az érzésem, hogy nagy hibát követtem el - motyogta.
- Ugyan, menj már! - Avdoyta barátságosan hátba vágta, és Cynthia kis híján elvágódott
az alomban. - Legfeljebb kicsit későn kezded el a tanulást, de ragyogó pályafutás áll előtted:
egy Hősnő fegyverhordozója leszel. Elbírod ezt? - Odanyújtotta a kardot a varázslónőnek,
akit csaknem földre rántott a súlya. - No igen... - eltűnődött. - Biztosan hozzászoksz majd. -
Cynthia tovább küszködött a karddal. - Előbb-utóbb.

BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA

22
 A tizenegyedik lépés
NATALJA SZOKOLOVA

Nagyapa a padon ült, és újságot olvasott. Ez vasárnap volt. Toddik meg ott játszott a
közelében. Pontosabban, játszania kellett volna, ő azonban hátát a padnak vetve csak állt, s
elégedetlen képpel, ajkát elfintorítva bámulta cipőfűzőjét, a pad oroszlánmancs formájú
talpát, a park útjának eső után foltosan száradó homokját.
Miért egyezett bele ebbe a tíz lépésbe?... Toddik unatkozott, és kényelmetlenül érezte
magát.
Toddik nagyapja egyáltalán nem hasonlít a könyvek apró termetű, derék nagyapóira.
Magas, széles vállú férfi, markáns arcát piros vérerek hálózzák be, hangja erőteljesen,
parancsolón cseng, haja szép fehér. Vastag, szürke kabátban jár, sapkát nem hord - még
esőben sem -, viszont mindig rajta a bőrkesztyű. Nagyapa - főkönyvelő. Pontos, akkurátus
ember, minden szaváért felel. Ha azt mondja, hogy magával viszi Toddikot oda, ahonnan a
repülőgépek felszállnak, akkor feltétlenül meg is teszi. Ha megígéri, hogy elegáns, kétcsatos
iskolatáskát vesz, feltétlenül úgy lesz.
Csak éppen ez a tíz lépés... így egyeztek meg. Nagyapa egész csomag újságot hozott
magával a sétányra, s kijelentette: nyugodtan, komolyan végig kell olvasnia, anélkül hogy
bármi elvonná vagy elfoglalná a figyelmét. Ez az egész, hozzávetőlegesen... úgy félórát vesz
igénybe. Igen, vagy talán negyven percet... „Először is, ne mászkálj el - utasította nagyapa
hangos, parancsoló szóval, s behajlította egyik bőrbe bújtatott ujját -, másodszor pedig, hagyj
békén! Világos? Utána majd elmegyünk galambokat etetni. S kitalálunk valami klassz dolgot.
Egyelőre maradj itt a közelemben... No, hány lépés kell, hogy ne unatkozz?"
Toddik pedig, anélkül hogy egy pillanatra is végiggondolta volna, rávágta: „Tíz." „Tehát
megegyeztünk! Törvényerőre emeltük!" S miközben ezt az érthetetlen szót öblösen, jóízűen
kimondta, bőrbe bújtatott ujjaival nagyapa kihajtotta a Nyegyelja szélben susogó lapjait, s
mélyen lehajtotta markáns, fehér fejét. Mindenről megfeledkezett.
Nos, az egyezség megköttetett. Akárhogy vesszük, tíz lépés mégiscsak nagyon kevés. Az
ágakról hólé csöpög a padra, a deszka csupa víz, a következő pad messze van, oda már nem
mehet. Körben az összes gyerek futhat húsz lépést vagy akármennyit, egy kislány még
biciklizik is.
Toddik tíz lépést tett a pad lábától, óriási, hatalmas lépéseket, úgy, hogy minden lépést
elnyújtott, ahogy csak bírt, majdnem orra bukott. Álldogált egy darabig, toporgott, s válla
felett hátrapillantott...
A nagyapó vakító fehér feje alig látszott ki az újság lapjai mögül, a lapok szélét a szél
cibálta.
Toddik megingott egyszer, még egyszer, mint aki képtelen megtartani egyensúlyát. Mégis
megtette ezt a tizenegyedik lépést, apró, pirinyó lépést, alig lehetett észrevenni - nem is lépés
volt, inkább csak egy fél lépés, nem is tudja, minek nevezhetné. Hunyorított, hogy egy kissé
magához térjen, gyorsan leguggolt, s a térdére könyökölt. Majd nagy kék szemét hirtelen
kinyitotta, s lelkesen, tágra nyílt szemmel bámulni kezdte a világot.

23
 Innen, alulról a sétány valahogy egészen másnak, újszerűnek tűnt. Vajon mindig ilyen
hatalmasak voltak a járókelők sárga és fekete, vastag és vékony talpú cipői? Mindig ilyen
csábítón ropogott alattuk a homok? S vajon mindig ilyen mulatságosan érdekes, vékony
nyomot hagyott a biciklikerék rajzolata ez alatt az unalmas, dundi kislány alatt.
Toddik ekkor megpillantott egy gombát. Igen, egy igazi, hamisítatlan erdei gombát.
Nyilván tévedésből bújt ki a földből. Egyszerűen nem ott bújt elő, ahol kellett volna - lehet,
hogy rövidlátó volt, vagy éppenséggel szórakozott, s nem tudta, hogy ez sétány; azt hitte,
hogy erdő, hát fogta magát, és előbújt. A gomba nem jó helyen ért földet, bár ezt aligha
mondhatjuk, hiszen a gombák nem fölülről ereszkednek le, hanem alulról bújnak elő a
földből... Toddik hamarosan iskolás lesz, s akkor nyomban megkérdezi a tanító nénit, honnan
jönnek elő a gombák.
- Jó napot! - üdvözölte Toddik udvariasan a gombát, de változatlanul tovább guggolt. - Én
nemsokára iskolába megyek.
- Jó napot! - válaszolta udvariasan a gomba.
Toddik a meglepetéstől majd hanyatt zuhant, de gyorsan összeszedte magát. Végtére ő
nem olyan, mint az a dundi, gyáva kislány, aki visít, ha kerékpárja útjába egy egészen apró,
lapos kavics kerül.
- Jó napot! - ismételte el Toddik, immár kissé bizonytalanabbul. Nem tudta, hogyan
beszéljen a gombával; tegezheti, vagy inkább magázza. A felnőttek megkövetelik, hogy
magázzák őket, de amikor egyszer egy ismerősük telkén magázni kezdett egy nagyon öreg és
sovány, lengő tőgyű tehenet, mindenki elnevette magát. Az ördög érti őket.
A gomba az első pillantásra középkorú lehetett (bár nagyon nehéz meghatározni a
gombák életkorát), még jó karban volt, vörösesbarna színű ernyője alul fehér s
harmonikaszerű, akár édesanyja rakott szoknyája, amit anyja, mielőtt leül, mindig felemel.
Édesanyja szoknyájának árt az eső, a gomba viszont akármilyen időben kint áll a szabadban,
s meg kellene tudni tőle...
- Melyik iskolába fogsz járni? - érdeklődött vékony, de nagyon érthető hangon a gomba.
- Az újba. A piacnál.
Bizony, nincs mese, magázni kell őt. A kalapja nem domború, pereme felkunkorodik,
kissé már megpuhult, foszladozó, ez csak a korosabb gombáknál fordul elő.
- Az én osztályom az első „D" lesz - osztotta meg Toddik a gombával azt, ami szíve
legmélyén rejlett. - S már iskolatáskát is vettek. Két csat van rajta.
- Van nálatok első „U" osztály? - érdeklődött a gomba.
Toddik nehéz helyzetbe került. Még sohasem hallott ilyen osztályról. A házukban lakó
fiúk és lányok nem jártak ilyen osztályba. Lehet, hogy ez a gombák gyerekei részére indított
osztály volt? A gombafiókáknak - vagy talán ezt másképp kell mondani -, a
gombagyerekeknek - hiszen ők is tanulnak valahol, mert manapság tanulás nélkül senki nem
létezhet. A nagyapa mondogatja, hogy tanulatlan embert a munkapad mellé sem állítanak, sőt
még azt sem engedik, hogy a gépek között söprögessen. Ez a gomba nyilván szintén járt
valahol iskolába; ahogy a nagymama mondaná, intelligens kinézése van. Persze a
gombagyerekek külön osztályba járnak, sőt az is lehet, hogy egészen külön iskolába, hiszen
nekik egészen más, apró iskolapadok kellenek, s nem kell sámli a lábuk alá. Minek is
kellene? Az is lehet, hogy nem is padokban ülnek, hanem egyszerűen mohán, nedves mohán.
S a tanáruk is gomba... És az ábécéskönyvük is különleges, gombás... Abban nem az áll,
hogy „Mása mos" - hiszen ez a gombagyerekeket nem érdekli -, ott ez van: „A gomba szára"
vagy „A gomba kalapja", de nem, ez nagyon bonyolult, sok különböző betű kell hozzá.
Lehet, hogy egyszerűen ez áll: ,,A gomba gombja" vagy „A gomba boga". Fuj, ez így
egészen goromba...
- Nos, mi a helyzet az „U" osztállyal? - ismételte meg a gomba.

24
 Toddik még tágabbra nyitotta kék szemét. S az a kis tincs, ami sohasem simult
homlokára, hanem úgy ágaskodott, mint a háztető, most végképp az ég felé meredezett.
- Én... én sohasem hallottam első ,,U" osztályról. Fogalmam sincs, hogy van-e ilyen.
Úgy látta, a gomba kissé megsértődött, kalapjának rakott alja összeborzolódott, egyik
pereme még jobban felkunkorodott. Mégis, úgy tűnt, hogy békülékeny természetű. Nyomban
megnyugodott, s nagyon intelligensen és jóindulatúan megjegyezte:
- Minden betű jó, mind megfelelő, az első osztály kezdődhet bármely betűvel. Miért is
ne? Szerinted melyik betű nem alkalmas? Az „Y"? Az „X"? Vagy a „ZS"?
Toddik szégyellte bevallani, hogy még nem ismeri az összes betűt. Amellett nagyon
elzsibbadt a térde, s fel szeretett volna állni. Félt viszont megsérteni a gombát, aki olyan
alacsony növésű volt.
- Az osztályok majd mindig vagy első „A"-k vagy első ,,B"-k - kezdte békítőn. - Nyilván
így szebb, azután meg...
A gomba elcsodálkozott:
- Különös. Akkor hogyan jutnak el az „A"-hoz? Hiszen az „A" az ábécé utolsó betűje.
Közismert, hogy az ábécé úgy kezdődik, hogy...
S ekkor távolról, mintha egy másik bolygóról jönne, felharsant nagyapa hangja: - Toddik!
Toddik borzasztóan szerette volna tudni, milyen betűvel kezdődik a gombák ábécéje -
talán ,,G"-vel? S hogyan mondják azt, hogy ábécé, ha az „A" az utolsó betűjük. A gomba
pedig, mintha szándékosan tenné, késett a válasszal:
- Kezdődik pedig, miként azt mindenki tudja... tudja... Ismét felharsant nagyapa hangja,
most már hangosabban: -Toddik!
Toddik kiegyenesítette elzsibbadt térdét, s felállt. Tett egy apró lépést visszafelé, igazából
nem is egy teljes, csak egy fél lépést. A rend a lelke mindennek, be kell tartani a rendet.
Most már semmiféle gomba nem létezett. A járókelők cipői - barnák, feketék, vörösek -
már nem tűntek Toddiknak olyan óriásiaknak és annyira önállóknak, mint akik kiugrálnak a
kirakatokból, s szétfutnak, hogy ellássák lábbéli teendőiket. Az egyik cipő olyan, mint a
másik. Semmi érdekes nincs bennük.
Toddik odalépett a padhoz.
- Nagypapa! Itt vagyok.
- Elmúlt negyvenöt perc - mondta a lelkiismeretes nagyapa, miközben felhajtotta rövid
kabátja vastag, szürke ujját, s órájára pillantott. - Tudod... - Hangjában nem volt semmi
parancsoló. - Ha nem ellenzed, én még egy kicsit... - S őszes feje ismét a susogó lapok fölé
hajolt. - Nem többet, mint öt-hét percet. Látod, Venezuelában...
,,És ha visszatérek - gondolta Toddik, miközben nagyapjához dőlt, s arcát kabátjának
bolyhos, szúrós vállához nyomta -, s ugyanarra a helyre állok..." Nem tudni, miért, de úgy
érezte, hogy ezt a gombát akkor sem látja soha többé, nem láthatja. Egyáltalán, vissza tud-e
térni, s állhat-e pontosan oda (egészen pontosan arra a helyre, ahol az előbb volt)?
Nagyapa, miközben tovább olvasott, kesztyűbe bújtatott kezével átölelte Toddikot.
- Mindjárt...
Borzasztóan sokat tud nagyapa, azt, hogy mi az az év végi mérleg, hogyan fordul el a
repülőgép csűrőlapja, s mindig legyőzi sakkban a szomszédot, Kirill Matvejicset, a
meghívókat pedig úgy címezik neki, hogy „Tisztelt..."
Akkor az is lehet, hogy tudja, milyen betűvel kezdődik a gomba-ábécé?

FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

25
 Az időhiány
problémájának néhány
újabb megközelítése
URSULA K. LEGUIN

AZ ICIPICI LYUK ELMÉLETE

A James Osbold, a Lick Obszervatórium munkatársa által fölvetett hipotézis - impozánsan

átfogó jellege ellenére - bizonyos nehézségeket támaszt a problémára gyakorlati megoldást
keresők számára. A matematikai megfogalmazásból kihántva, dr. Osbold elmélete
megközelítőleg úgy írható le, hogy posztulálja egy anomália létezését a téridő kontinuumban.
Az anomáliának az az oka, hogy a valóság, bár csak egy jelentéktelen részletben, de nem
elégíti ki az általános relativitáselmélet előírásait. A világegyetem tényleges szerkezetében
ennek következményeként egy helyi tökéletlenség vagy hiba lép föl, más szóval, lyuk a
kontinuumban.
A lyuk, Osbold számításai szerint, határozottan térjellegű lyuk. Veszélye éppen ebben a
térjellegében rejlik, mivel a kontinuumban ily módon fellépő egyensúlyhiány következtében
kiegyenlítő áramlás indul meg a világmindenség időjellegű dimenziójából. Más szóval, az
idő kifolyik a lyukon. Ez valószínűleg már tizenkét-tizenöt milliárd éve, a világegyetem
keletkezése óta folyik, de csak újabban öltött észrevehető méreteket a szivárgás.
Az elmélet megalkotója nem borúlátó. Felhívja a figyelmet arra, hogy még rosszabb
volna, ha az anomália a kontinuum időjellegű dimenziójában lépett volna fel, amikor is a tér
szökne el, feltehetően egyszerre egy dimenzió, ami hallatlan zűrzavarral és
kényelmetlenségekkel járna, bár Osbold hozzáteszi: „Ebben az esetben viszont elég időnk
volna, hogy megoldást keressünk."
Mivel az elmélet valahol, itt vagy ott posztulálja a lyuk helyét, a Lick és két ausztráliai
obszervatórium összehangolt kutatási programot indított a vöröseltolódás helyi változásainak
földerítésére, aminek révén lokalizálható volna a pontos pont/pillanat. „Még mindig lehet,
hogy egészen apró lyuk - nyilatkozta Osbold. - Egészen picike. Nem is kell nagynak lennie
ahhoz, hogy tekintélyes kárt okozhasson. De mivel a hatás ennyire érzékelhető itt a Földön,
úgy vélem, komoly esélyünk van rá, hogy valahol a közelben találjuk meg, nem messzebb,
mondjuk, az Andromeda-ködnél, és akkor végül is csak egy alkalmatos dugóra van
szükségünk."

A BIOLÓGIAILAG NEM LEBONTHATÓ PILLANAT

Gyökeresen különböző magyarázattal szolgál az időhiányra az Interco Fejlesztési Társaság

kutatócsoportja. Az ő elképzelésük, amelyet N. T. Chaudhuri, a belsőégésű motorok
ökológiájának és etológiájának nemzetközileg elismert szaktekintélye ismertetett, inkább

26
kémiai, mint kozmológiai jellegű. Chaudhuri kimutatta, hogy az olajalapú üzemanyagok
tökéletlen elégésének termékei bizonyos körülmények között - a diffúz szorongás a fő
hajlamosító tényező - kémiai kötést létesítenek az idővel, „lekötik" a pillanatokat, ugyanúgy,
ahogy a nukleátoranyagok molekulákká „kötik le" a szabad atomokat. Ezt a folyamatot
kronokrisztallizációnak, illetve (akut szorongás esetében) kronoprecipitációnak nevezik. Az
eredményeképpen létrejövő tömör pillanatstruktúra sokkal rendezettebb, mint a megelőző,
rendezetlen „mostanság", ám sajnálatos módon ezért az entrópiacsökkenésért a biológiai
összeférhetetlenség igen jelentős növekedésével kell fizetni. Voltaképpen a jelek szerint a
kőolaj-idő-vegyület teljes mértékben összeférhetetlen az élet bármely formájával, még az
anaerob baktériumokkal is, amelyektől pedig oly sokat reméltünk.
Jelenleg az a veszély fenyeget, fejtette ki F. Gonzales Park, a kutatócsoport tagja, hogy
szabadidőnknek, pontosabban szólva, gyökös időnknek olyan nagy része kötődik meg ebben
a káros vegyületben (amelyet ő petro-pszichotoxinnak, illetve PPST-nek nevez), hogy
kénytelenek leszünk feltárni azokat a hatalmas PPST-temetőket, amelyeket az Egyesült
Államok kormánya létesített különféle barlangokban, mocsarakban, üregekben, tengerekben
és kiskertekben, hogy megbontsuk a vegyületet, és szabaddá tegyük az időgyököket. Helms
szenátor és több déli demokrata máris tiltakozott. Az időnek a PPST-ből való visszanyerése
kétségtelenül kockázatos, mivel olyan sok oxigént igényel, hogy végül, amint O. Heiko, a
csoport harmadik tagja megfogalmazta, lehet, hogy szabadidőnk bőven lesz, de levegőnk
nem.
Mivel véleménye szerint az idő még gyorsabban fogy, mint az olajtartalékok, Heiko a
probléma „takarékossági" megoldását szorgalmazza, kezdve a hangsebességnél gyorsabb légi
közlekedés betiltásával, és onnan haladva a légcsavaros repülőgépeken, versenyautókon,
közönséges autókon, hajókon, motorcsónakokon stb. át, amíg, ha szükséges, minden
olajalapú üzemanyaggal hajtott járművet kiküszöbölünk. A fontossági sorrendet a sebesség
szabja meg, mert minél nagyobb a jármű sebessége, s ezzel minél koncentráltabb a
vezető/utas tudatos vagy tudattalan szorongása, annál nagyobb mérvű az idő petrolizációja,
és annál mérgezőbb a keletkező PPST. Heiko szerint nincsen „veszélytelen szintű"
szennyezettség, ezért - mint mondja - végül valószínűleg a mopedek sem kerülik el a
betiltást. Mint rámutat, egyetlen, ötkilométeres sebességgel sem mozgó fűnyíró gép is képes
egy háztömbnyi területen petrolizálni három órát egy vasárnap délutánból.
De lehet, hogy az üzemanyag-habzsolás visszafogása csak a probléma egyik részére ad
megoldást. Az Időfogyasztó Országok Szervezetének nemrég sikerült gyors akcióval
megakadályoznia az Iszlám Ligát abban, hogy óránkénti 8,50 dollárra emelje a nyersidő árát;
Nyugat-Németország azonban máris 18,75 dollárt fizet óránként - kétszer annyit, amennyit az
amerikai fogyasztó hajlandó fizetni az idejéért.

VÉRZŐ SZÍVEK? AZ IDŐVÉDELMI MOZGALOM

Nem vitatkozik a kozmológiai és a kémiai hipotézisekkel, de nem is kötelezi el magát egyik

mellett sem a tudósok és laikusok egyre növekvő tömege, amely olyan szervezetekbe
tömörült, mint a Le Temps Perdu (Brüsszel), Az időpazarlás elleni protestáns liga
(Indianapolis) és a lendületes, nagy tömegbázisú latin-amerikai akciócsoport, a Manana. A
mananisták egyik szóvivője, a Buenos Aires-i Dolores Guzman McIntosh így fogalmazta
meg a csoport álláspontját; „Mi mindannyian szinte teljesen elvesztegettük az időnket. Ha
nem mentjük meg, mi is elveszünk. Nincs már sok idő!" A mananisták mindeddig óvakodtak
a politikai elkötelezettségtől, és köntörfalazás nélkül kijelentették, hogy az időhiányban a
kommunista és a kapitalista kormányzatok egyaránt vétkesek. Mexikótól Chiléig egyre
növekvő számban csatlakoztak papok is a mozgalomhoz, de a Vatikán nemrég hivatalosan
megbélyegezte azokat, „akik, miközben az idő megmentéséről beszélnek, elveszítik tulajdon
27
lelküket". Olaszországban a közelmúltban bomlott frakciókra egy kommunista idővédő
csoport, az Eppur Si Muove, miután elnöke egy Moszkvában tett látogatás után azt
nyilatkozta a sajtóban: „Miután működésben láthattam a szovjetunióbeli bürokráciát,
elveszítettem hitemet abban, hogy az osztályöntudat felébresztése célunk elérésének legjobb
eszköze."
Közben az angliai Cambridge-ben társadalomtudósok egy csoportja folytatta kutatásait,
hogy feltárja az egyelőre bizonyítatlan összefüggést az időhiány és a béketűrés hiánya között.
„Ha ki tudnánk mutatni az összefüggést - mondta Derrick Groat pszichológus -, az
idővédelmi csoportok hatékonyabban léphetnének föl. Egyelőre főként vitatkoznak.
Mindenki mentené az időt, mielőtt örökre eltűnik, de senki sem tudja pontosan, hogyan
kellene, így hát csak dühösködünk. Persze, ha lenne más időforrás, mint a nap- és a
geotermikus energia az olaj helyett, az csökkentené a feszültséget. De nyilvánvalóan be kell
érnünk azzal, amink van." Groat megemlítette a General Substances által Sudokron
márkanéven forgalomba hozott „időnyújtót", amelyet tavaly bevontak, miután a vizsgálatok
tanúsága szerint mérsékelt dózisok is papírzsebkendővé változtatták a kísérleti egereket. Arra
a tájékoztatásra, hogy a Rand Corporation erőteljesen támogatja az időpótló kidolgozására
irányuló kutatásokat, Groat annyit mondott: „Sok szerencsét kívánok nekik. De meglehet,
hogy túlórázniuk kell majd!" Az angol tudós arra célzott, hogy az Egyesült Államok tíz
perccel megrövidítette az órát, miközben megőrizte a napi huszonnégyet, míg a Közös Piac
országai, számolva a fokozódó hiánnyal, megtartották a hatvanperces órát, de csak húsz órát
hagytak a „leértékelt" európai napban.
Közben az átlagember, legyen Moszkvában vagy Chicagóban, noha sűrűn panaszkodik az
időhiányra és a maradék egyre rosszabb minőségére, a jelek szerint fittyet hány a végítélet
prófétáira, és a lehető legtovább halogatja az olyan szélsőséges megoldásokat, mint a
jegyrendszer. Talán úgy érzi, a Prédikátorral és az elnökkel egyetértésben, hogy egyik nap
olyan, mint a másik.
BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA

28
 Az alma
KÜRTI ELVIRA

Fekszik az ágyon mozdulatlanul. Már tizenkét éve végez nap mint nap autogén tréninget,
végtelenül üdítő s egyben személyiségerősítő gyakorlat. Talán ennek köszönhet minden
sikert, amit az életben elért. „Nyugodt vagyok! Teljesen nyugodt vagyok! Nyugodtan és
egyenletesen dobog a szívem!..." Teste elnehezül, ha akarja, szíve olyan sebességgel dobog,
ahogy parancsolja, egyszóval Fred az úr, nem a teste.
Csak az a fekete folt ne lenne! Már százszor lepergett előtte a múlt, mint egy film, amit a
főszereplő szemével nézhet, s a részletek egyre finomodnak. Jó lenne találni valami egyszerű
kiindulópontot, hogy másokra ne legyen hatással!

...Tommy tipeg. Most tanul járni. Amikor elveszti az egyensúlyát, ügyesen lecsücsül, és a
győztes vigyorával körülnéz. Sikerélmény. Már négy métert is megtesz. Szeretet veszi körül,
Irene mosolyogva kapja fel, és cuppanós puszit nyom rózsaszínű arcocskájára...

Nem. Itt még minden tökéletesen harmonizál. Vajon hol az a pont, ahol átbillent az egész? És
létezik-e egyáltalán? S ha igen, megtalálja-e?
Tom börtönben van. Éjszaka betört egy kirakatot, és kiemelt egy egyszerű hétköznapi
tárgyat, egy kommersz, utálatos rádiómagnót. Miért?! Ha tőle kért volna, százszor jobbat
vesz neki! Hol az a pont, ahol elágazik az út? Lehet, hogy később több esemény is követte, de
kell lennie egy első pontnak, mint minden s szakasz, ez is el kell, hogy kezdődjön valahol. Az
már szinte biztos, hogy nem a fogamzás pillanatában kell keresni, nem öröklött bűnözési
hajlamról van szó. A születés is rendben zajlott, semmi szokásosnál nagyobb megrázkódtatás
vagy túlzott gondviselés.

...Kétéves. Logikai készségfejlesztési gyakorlatok. Néhány dobozt egymásba kellene tennie.

Rakosgatja, közben néha szól egy-egy szót, aminek persze értelme nincsen. Fredet
bosszantja, hogy más gyereke ebben a korban már összefüggő mondatokat mond, egyszóval
értelmesen lehet vele kommunikálni. Tom még csak most lábal kifele a gügyögő korszakból.
Ha éhes, csak mutogat kis asztala felé, és a száján alig artikulált „a...a" jön ki. De még nem
kezdődött el semmi. Legalábbis nem érzékeli. Tommynak egymásra kell tenni az egyre
kisebb dobozokat, négy van belőlük, és elérni az almát. Nem elég részletes a kép. Nem látja
az arcát, csak egy folt van a helyén. Megpróbál még jobban koncentrálni, s bár az alma
pirosan, mosolygósan ott van előtte, csak bele kellene harapnia, a fiú arca mégis homályos.
Lassan kitisztul a kép. Tommy szája sírósra görbül, szemében csalódás tükröződik. A
dobozok nem akarnak úgy illeszkedni, hogy fel lehessen rájuk állni, és az alma a polcon csak
mosolyog. Fred bosszankodik, de nem segít. Gyötri tovább. Mintha kísérleti majom lenne,
nevetséges! Hogy juthatott ilyen badarság az eszébe?! Mostani énje tiltakozik az egész
módszer ellen. Végtelenül sajnálja a gyermeket, aki már a földön hemperegve ordít,
szeméből krokodilkönnyek patakzanak, arca gyulladtvörös...

29
De hiszen megvan! Az alma. Ez után az eset után - most már emlékszik - a gyerek minden
törekvése a visszájára fordult. Le is szoktak ezekről a „játékokról". Testét átjárják az izgalom
hullámai, hideg verejték önti el. „Teljesen nyugodt vagyok! Egyenletesen lélegzem! Testem
lehűl! Homlokom hűvös! Nyugodt vagyok!" Feláll, járkálni kezd. Agyán még végigfut az a
gondolat, hogy talán mégis jobb lenne elintézni, hogy Tomot engedjék ki a börtönből, hiszen
van összeköttetése, de aztán elhessegeti. Az csak ideiglenes megoldás lenne, és megalázná
vele a fiát. „Végig kell gondolnom, mi az a megoldás, ami siker esetén nem befolyásol mást,
csak ezt a pici dolgot!" Aztán fáradtan lehunyja a szemét, majd az egészet másnapra
halasztja.

Fekszik az ágyon mozdulatlanul. A körülötte álló tárgyak, szekrények, falak lassan

felolvadnak az idő kazánjában, hogy egy másik szoba falaiként, tárgyaiként öltsenek újra
testet. Mindez lassan, végtelen átérzéssel megy végbe. A férfi, Fred, már nem az, aki volt az
előbb, hanem az, aki tizenöt évvel ezelőtt volt. A mostani Fredből már csak az agy, az akarat,
a szuggesztió létezik...

... - Tomika! Itt ez az alma meg ezek a dobozok. Az almát felteszem a polcra, te pedig építesz
szépen lépcsőt, és leveszed. Olyan finom lesz, majd meglátod! - Nevetséges, gondolja az agy.
Az alma a polcra kerül, Tom pedig elkezdi a végtelen építés mozzanatait. Kis homloka
ráncolódik, rakosgatja egymásra a dobozokat, de nem sikerül. Az agy figyel. Lényeges
minden arcrezdülés, ha nem találja el a kellő pillanatot, akkor lehet, hogy még rosszabbra
fordul az egész. Tom szája kezd legörbülni, szemében könyörgő kifejezéssel, vágyakozva néz
az almára, és mindkét kezével nyúl feléje, ágaskodik. Most! Most van a kellő pillanat! Még
nem aludt ki a szikra benne, még menthető. Teljes intenzitással koncentrál a jobb kezére.
„Jobb kezem visszatér a múltba! Jobb kezem visszatér a múltba!..." Mindez töredék
pillanatok alatt, a mában szinte lelassul az idő, a gondolatok pedig végtelen sebességre
gyorsulva erősödnek egyre... Ott, a múltbeli szobában pedig a polcnál lassan testet ölt egy
kéz, majd finom mozdulattal, ügyesen meglöki az almát, az egycentis gurulás után elkezd
esni, minden olyan lebegésszerű, majd kiköt a kisfiú feléje nyújtott kezében. Tommy
aranyos, gurgulázó nevetését már csak ködön át látja, és a hang távolodó. Talán tíz
másodpercig is sűrű köd veszi körül, beburkolja, nyugtatja, felejtő lepelként borul rá...

„...Hajlítsd és nyújtsd a karjaidat! Nyisd ki a szemed!" Kissé bódultan felül az ágyon, az ajtón
kopogtat valaki.
- Tessék! Gyere be!
- Ne haragudj, apa, befejezted már? Nem akarlak zavarni!
- Gyere csak, gyere! Már befejeztem a tréninget. - Tom belép az ajtón, széles mosollyal
kérdi:
- Nem kérsz egy almát? Most hozta a szakácsnő. Nézd, milyen gyönyörű! - A fiú kezében
egy piros, fényesre törölt, mosolygós alma csillog, szemében huncut vidámság.
- Add csak ide! - válaszol nevetve Fred, és valahol mélyen a lelkében megrezdül valami
különös érzés, mintha történt volna valami, aztán elhessegeti. - Azt hiszem, elalhattam
tréning közben, mert valami furcsát álmodtam, de sehogyan sem tudok rá visszaemlékezni -
mondja, és nevetve elveszi az almát. Az ablakhoz lép, a függönyön át is látja, amint Irene
kiszáll a narancssárga Porschéból, becsapja az ajtót, és elindul a ház felé.
- Te Tom! Ne nézz hülyének! Nem kék volt az autónk?
- De apa! Hiszen már legalább két éve megvan ez a narancsszínű, és előtte pedig fehér
Fordunk volt! Csak nem öregszel? Korai lenne még!
A férfi elgondolkozva néz ki a függönyön át, és jó nagyot harap az almából.

30
31
 Schrödinger macskája
URSULA K. LEGUIN

Mivel a jelek szerint valamiféle végkifejlethez közelednek a dolgok, visszavonultam erre a

helyre. Itt hűvösebb van, és semmi sem mozog gyorsan.
Idefelé jövet találkoztam egy házaspárral, akik szétmenőben voltak. A nő szegény már
alaposan széthullott, de a férje első pillantásra egészen jól tartotta magát. Mialatt
elmagyarázta, hogy semmiféle hormonja sincsen, a felesége összeszedte magát, s fejét jobb
térdhajlatába támasztva, jobb lábának ujjain ugrálva közelebb jött hozzánk.
- Miért - kiáltott oda -, mi rossz van abban, kérdem én, ha az ember ki akarja fejezni
magát? - A bal láb, a kar és a törzs, amely ott maradt a kupacban heverve, egyetértően
rángatózott.
- Príma láb - jegyezte meg a férj a karcsú bokára nézve. - Príma lába van az asszonynak.
Egy macska érkezett, megszakítva elbeszélésemet. Csíkos sárga kandúr, a melle és a lába
fehér. Hosszú bajsza van, és sárga szeme. Eddig sosem vettem észre, hogy a macskáknak a
szemük fölött van a bajusza; ez így normális? Nem lehet tudni. Mivel már el is aludt a
térdemen, folytatom.
Hol is?
Sehol, nyilvánvalóan. De az elmondás vágya bennem él. Sok mindent nem érdemes
megtenni, de szinte mindent érdemes elmondani. És amúgy is súlyos velem született
betegségem az Ethica laboris puritanica, vagyis az Ádám-kór. Nem gyógyítható, csak
lefejezéssel. Még ha alszom is, szeretek álmodni, aztán megpróbálni fölidézni az álmot, hogy
biztosítsam magam, nem vesztegettem el hét-nyolc órát puszta fekvéssel. Most meg fekszem
itt. Minden erőmmel.
Szóval a házaspár, amelyről beszéltem, végül szétesett. A férfi darabjai ott ugráltak még,
és csipogtak, mint a kiscsibék, de a nőből idegroncs lett; minden idegszála reménytelenül
összekuszálódott.
Tovább haladtam tehát, óvatosan rakva egyik lábamat a másik után, gyászolva. A gyász
érzése még mindig bennem van. Attól tartok, részem ez az érzés, mint egy láb vagy zsiger
vagy szem, vagy lehet, hogy én magam vagyok az; mert mintha nem volna énem semmi más,
semmi többi semmi, ami a gyászon kívül van.
Nem tudom azonban, mit gyászolok? A feleségemet? A férjemet? A gyermekeimet?
Vagy magamat? Nem emlékszem. Az álmok legtöbbje feledésbe merül, akárhogy igyekszik
is visszaemlékezni az ember. Ám később fölcsendül egy hang, a harmónia megrezdíti a lélek
mandolinhúrjait, s könny szökik szemünkbe. Egyre zeng valami hang, amelytől sírhatnékom
van. de miért? Nem tudom biztosan.
A sárga macska, amely talán a szétesett házaspáré lehetett, most álmodik. Mancsa néha
meg-megrándul, és egyszer halk, visszafojtott megjegyzést tesz csukott szájjal. Vajon miről
álmodik a macska, és kihez szólhatott most? A macskák nemigen vesztegetik a szót. Csöndes
jószágok. Bölcsen hallgatnak, megtartják maguknak, amit gondolnak. Dekadens sziámi
macskák néha akkora zajt csapnak, mint a kiskutyák, s az emberek azt mondják:
„Beszélnek!", ám az a zaj messzebb van a beszédtől, mint az eb vagy a cirmos mély
hallgatása. Ez a macska csak annyit tud mondani, hogy miau, de hallgatásaival talán majd

32
értésemre adja, mi az, amit elveszítettem, mi az, amit gyászolok. Valami azt súgja, hogy
tudja. Azért jött ide. A macskák mindig a Legfőbbet keresik.
Borzasztó forróság lett. Úgy értem, egyre kevesebb dolgot lehetett megérinteni. Ott voltak
például a tűzhelyek. Persze tudom, hogy a tűzhelyek mindig is forrók voltak; ez volt a végső
okuk, azért léteztek, hogy forróak legyenek. De aztán átforrósodtak bekapcsolás nélkül is.
Akár elektromos főzőlap, akár gázégő - kiment az ember reggel a konyhába, és ott izzott
mind a négy, remegett fölöttük a forró levegő. És hiába kapcsoltuk volna ki, mert be sem
voltak kapcsolva. Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolók és a csapok is átforrósodtak, alig
lehetett hozzájuk érni.
Voltak, akik mindenáron le akarták hűteni őket. A legnépszerűbb módszer a bekapcsolás
volt. Néha bevált, de nem lehetett építeni rá. Mások tanulmányozták a jelenséget,
megpróbáltak a mélyére hatolni, feltárni az okát. Alighanem ők voltak a legriadtabbak, de hát
az ember akkor a legemberibb, amikor a legriadtabb. Példás hidegvérrel néztek szembe a
forró tűzhelyekkel. Megfigyeltek, vizsgálódtak. Olyanok voltak, mint az a figura
Michelangelo Utolsó ítélet-én, aki rémülten eltakarja az arcát, ahogy az ördögök lerántják a
pokolba - de csak az egyik szemét rejti a keze mögé. A másikkal figyel. Ennél többet nem
tehet, de ezt megteszi. Megfigyel. Az ember szinte nem is tudja, vajon létezhetne-e a pokol,
ha ő nem figyelné meg. De hát sem neki, sem azoknak, akikről most szólok, nem volt elég
idejük rá, hogy bármit is tegyenek. És persze ott voltak még azok is, akik sem tenni, sem
gondolni nem akartak semmit az egészről.
Amikor azonban egy szép napon forró víz folyt ki a hidegvizes csapokból, még azok is,
akik addig a demokratákat szidták az egész miatt, sokkal kínosabban kezdték érezni magukat.
Nemsokára a villákat, ceruzákat, franciakulcsokat is csak kesztyűvel lehetett megfogni; az
autók pedig iszonyatosak voltak. Mintha izzó kemence ajtaját nyitotta volna ki, aki be akart
ülni a kocsijába. És akkorra már egymáson is megégettük magunkat. A csók perzselt, mint a
tűz. A gyermek haja lángnyelvként nyaldosta az anya kezét.
Itt, mint mondtam, hűvösebb van; sőt az állat is hűvös. Hűvös természet. Nem csoda,
hogy jólesik megsimogatni. És lassan is mozog, legalábbis általában, aminél többet nem
szabad elvárni egy macskától. De hiányzik belőle az a túlhevítettség, ami elhatalmasodott
minden teremtményen, hogy csak ZUTTY! - már el is tűntek, semmi állhatatosság.
Gondolom, a madarak mindig is hajlottak az ilyesmire, de hát annak idején még a kolibri is
meg-megállt egy pillanatra őrjöngő anyagcseréjében, ott függött mozdulatlanul egy pillanatig
a fuksziák fölött - aztán eltűnt megint, de az ember legalább tudta, hogy volt ott valami,
nemcsak a villódzó ragyogás. De aztán már a vörösbegyek, sőt a nehézkes, szemtelen
galambok is csak elmosódó villanásnak látszottak; a fecskék pedig túllépték a
hangsebességet. A fecskékről csak az öreg házak eresze alatt esténként cikázó kis
hangrobbanások adtak hírt.
A giliszták metróként robogtak át a kertek talaján, a vonagló rózsagyökerek között.
A gyermekekre akkor már nemigen lehetett kezet emelni: túl gyorsak és túl forrók voltak.
Az ember szeme láttára nőttek fel.
De lehet, hogy ez mindig is így volt.
A macska szakított félbe: fölébredt, és egyet nyávogott, aztán leugrott az ölemből, és
megfontoltan a lábamnak támaszkodott. Ez a macska ért hozzá, hogyan jusson élelemhez. De
ért az ugráshoz is. Lusta könnyedség volt az ugrásában, mintha a gravitáció nem hatott volna
annyira rá, mint más teremtményekre. Ami azt illeti, egy-két szórványos esetben, mielőtt
eljöttem, a gravitáció csakugyan felmondta a szolgálatot; de ez, ahogyan a macska ugrott, ez
valami más volt. Még nem zavarodtam meg annyira, hogy megrémüljek a kecsességtől. Sőt,
megnyugtat. Ahogy nekiláttam kinyitni egy halkonzervet, újabb személy érkezett.
Amikor meghallottam a kopogást, azt hittem, talán a postás. Nagyon hiányzik a posta,
odasiettem az ajtóhoz, és kiszóltam:
33
 - Ki az, a postás?
- A! - felelt egy hang. Ajtót nyitottam.
Berontott, kis híján fellökve a nagy sietségben. A földre huppantotta hatalmas hátizsákját,
fölegyenesedett, és megnyomkodta a vállát.
- Huh! - mondta.
- Sötét van kinn? - kérdeztem. - Vak!
Erre fölidéződtek bennem az emberi és állati beszédre vonatkozó gondolataim, s úgy
találtam, hogy ez valószínűleg nem ember, hanem kiskutya. (A nagy kutyák ritkán vakognak,
ha nem illő az alkalomhoz.)
- Hát gyere, kisöreg - édesgettem. - Gyere szépen, jól van, jó kiskutya vagy! - Gyorsan
kinyitottam neki egy zöldborsós sertéshúskonzervet, mert szemlátomást kis híján éhen halt.
Falánkul, habzsolva, lefetyelve evett. Amikor befejezte, többször azt mondta: „Huh!" Épp
meg akartam vakarni a füle mögött, amikor megmerevedett, nyakán fölmeredt a szőre, s mély
torokhangon felmordult. Észrevette a macskát.
A macska már korábban észrevette, de nem törődött vele. A Das Wohltemperierte Klavier
egy példányán ült, és a szardínia olaját nyalogatta a bajuszáról.
- Hú! - ugatott föl a kutya, akit magamban elneveztem Bodrinak. - Hű! Tudod, mi az ott?
Az Schrödinger macskája!
- Nem, most már nem. Az az én macskám - mondtam indokolatlan sértődöttséggel.
- No persze, Schrödinger már halott, de ez az ő macskája. Képek százain láttam. Tudod,
Erwin Schrödinger, a nagy fizikus! Hű, hogy éppen itt legyen!...
A macska egy pillanatig hűvösen ránézett, aztán könnyed határozottsággal nyalogatni
kezdte a bal vállát. Bodri arcán szinte vallásos áhítat jelent meg.
- Így volt elrendelve - mondta halkan, szuggesztívan. - Igen. Így volt elrendelve. Nem
lehetett puszta véletlen. Túl valószínűtlen: én a dobozzal, te a macskával, hogy
összetalálkozzunk, itt és most! - Fölnézett rám, pillantásában boldog buzgalommal. - Hát
nem csodálatos? - mondta. - Tüstént összerakom a dobozt! - És nekilátott szétrángatni a
hatalmas hátizsák száját.
Miközben a macska mellső lábát tisztogatta, Bodri kicsomagolt. Miközben a macska
letisztogatta farkát és hasát, ezeket a kecses mozdulatokkal nehezen hozzáférhető területeket.
Bodri összerakta, amit kicsomagolt. Szemlátomást bonyolult feladat volt. Amikor ő és a
macska egy időben befejezték tevékenységüket és rám néztek, bizony elképedtem.
Másodpercre egyszerre végeztek! Csakugyan úgy látszott, többről van itt szó, mint
véletlenről. Reméltem, nem rólam.
- Mi ez? - kérdeztem, egy nyúlványra mutatva a doboz falán. Nem kérdeztem meg, hogy
a doboz micsoda, mert egészen nyilvánvalóan egy doboz volt.
- A puska - mondta izgatott büszkeséggel Bodri.
- A puska?
- Lelőni a macskát.
- Lelőni a macskát?
- Vagy nem lelőni a macskát. A fotontól függően.
- A fotontól?
- Aha! Ez Schrödinger híres Gedankenexperiment-je! Látod, idebenn van egy kis emitter.
A nulla pillanatban, öt másodperccel a doboz fedelének becsukása után kibocsát egyetlen
fotont. A foton nekiütközik egy félig ezüstözött tükörnek. Annak a kvantummechanikai
valószínűsége, hogy a foton átjut a tükrön, pontosan ötven százalék, igaz? Nos, ha a foton
átjut, aktiválja a ravaszt, és a puska elsül. Ha a foton visszaverődik, a ravasz nem aktiválódik,
és a puska nem sül el. Nomármost, behelyezzük a macskát. A macska odabenn van.
Lecsukjuk a fedelet. Elmegyünk! Vissza sem jövünk! Mi történik? - Bodri szeme csillogott.
- Megéhezik a macska?
34
35
 - A macska golyót kap, vagy nem kap golyót! - mondta, és elkapta a karomat, de
szerencsére nem a fogával. - A puska azonban zajtalan, tökéletesen zajtalan. A doboz
hangszigetelt. Nem lehet tudni, hogy él-e a macska vagy meghalt, ha nem nyitjuk ki a dobozt.
Semmiképpen sem lehet tudni! Érted, milyen alapvető fontosságú ez az egész
kvantumelmélet szempontjából? A nulla pillanat előtt az egész rendszer tiszta és világos,
kvantumszinten és a mi szintünkön is. De a nulla pillanat után a teljes rendszer csak két
hullám lineáris kombinációjával reprezentálható. Nem jósolhatjuk meg a foton viselkedését,
tehát miután már viselkedett, nem jósolhatjuk meg az általa determinált rendszer állapotát.
Nem jósolhatjuk meg! Isten kockajátékot játszik a világgal! Gyönyörűen bebizonyosodik
tehát, hogy ha bizonyosságra vágyunk, bármilyen bizonyosságra, nekünk magunknak kell
megteremtenünk!
- Hogyan?
- Természetesen úgy, hogy felnyitjuk a dobozt - mondta Bodri, és hirtelen csalódottsággal
pillantott rám, talán enyhe gyanakvással is, mint a baptista, aki rádöbben, hogy nem egy
másik baptistával beszélt vallási kérdésekről, mint hitte, hanem egy metodistával, sőt, ne adj'
isten, egy episzkopálissal. - Hogy kiderítsük, meghalt-e a macska vagy sem.
- Azt akarod mondani - kérdeztem óvatosan -, hogy amíg föl nem nyitjuk a dobozt, a
macska nem is halt meg, de nem is nem halt meg?
- Azt - mondta megkönnyebbülten Bodri, visszafogadva a nyájba. - Vagy esetleg ez is, az
is, tudod?
- De az, hogy felnyitjuk a dobozt, és benézünk, miért teszi ismét egyértelművé a
rendszert, akár élő, akár holt macskás rendszerré? Miért nem leszünk mi is részei a
rendszernek, amikor fölemeljük a fedelet?
Csönd lett.
- Mi? - nyiffantott bizalmatlanul Bodri.
- Hát kölcsönhatásba lépnénk a rendszerrel, a két szuperponált hullámmal. Miért csak a
belsejében létezhetne egy nyitott doboznak? Tehát amikor benézünk, ott állnánk, te meg én,
és mindketten egy élő macskát látnánk, és mindketten egy halott macskát látnánk. Igaz?
Bodri homloka elfelhősödött. Fojtottan, rekedten fölugatott, és odébb ment. Hátat
fordított nekem, úgy szólt határozott, szomorú hangon:
- Nem szabad bonyolítani a kérdést, így is elég bonyolult.
- Biztos?
Bólintott. Visszafordult, és könyörgőre fogta a dolgot:
- Ide hallgass! Ez mindenünk - a doboz. Tényleg. A doboz. És a macska. És itt vannak. A
doboz és a macska, végre! Tedd a macskát a dobozba! Beteszed? Megengeded, hogy én
betegyem?
- Nem - mondtam felháborodva.
- Kérlek. Kérlek szépen! Csak egy percre. Csak fél percre! Kérlek szépen, hadd tegyem
be a macskát a dobozba!
- Miért?
- Mert nem bírom ezt a szörnyű bizonytalanságot - mondta, és könnyekre fakadt. Egy
darabig tétováztam. Noha sajnáltam szegény ebadtát, épp azt akartam mondani szelíden,
hogy nem, amikor különös dolog történt. A macska odament a dobozhoz, körbeszaglászta,
fölemelte a farkát, és lespriccelte az egyik sarkát, aztán kecsesen, csodálatos, sima
könnyedségével beleugrott. Sárga farka ugrás közben meglökte a fedél szélét, s az lebillent,
halk, határozott kattanással bezárult.
- A macska a dobozban van - mondtam.
- A macska a dobozban van - ismételte meg suttogva Bodri, és térdre ereszkedett.

36
 Csend lett, mély csend. Mindketten a dobozra meredtünk, én állva, Bodri térden. Egy
hang sem hallatszott. Nem történt semmi. Nem is fog történni semmi. Nem történik semmi
mindaddig, amíg föl nem nyitjuk a doboz fedelét.
- Mint Pandora - suttogtam elhalón. Nem tudtam pontosan visszaemlékezni Pandora
legendájára. Persze, kiengedett minden bajt és gonoszságot a dobozból, de volt még valami.
Miután elszabadult minden rossz, megmaradt valami egészen más, egészen váratlan. Mi is
volt az? A remény? Egy döglött macska? Nem emlékszem.
Elöntött a türelmetlenség. Rámeredtem Bodrira. Kifejező, barna szeme viszonozta a
pillantást. Nekem ne mondja senki, hogy a kutyáknak nincs lelke.
- Pontosan mi az, amit be akarsz bizonyítani? - förmedtem rá.
- Hogy a macska halott lesz, vagy nem halott - mormolta alázatosan. - Bizonyosságot.
Csak bizonyosságot akarok. Hogy biztosan tudjam, hogy Isten kockajátékot játszik a
világgal.
Egy darabig hitetlen elképedéssel néztem rá.
- Akár játszik, akár nem - mondtam -, azt hiszed, értesítést hagy róla a dobozban? -
Odaléptem a dobozhoz, és némileg drámai mozdulattal fölrántottam a fedelet. Bodri zihálva
föltápászkodott, hogy belenézzen. A macska persze nem volt ott.
Bodri nem ugatott, nem is ájult el, nem káromkodott, és nem sírt. Igazán nagy
önuralommal fogadta.
- Hol a macska? - kérdezte végül.
- Hol a doboz?
- Itt.
- Hol van az itt?
- Az itt most van.
- Valamikor így gondoltuk - mondtam -, de tulajdonképpen nagyobb dobozokat kellene
használnunk.
Bodri zavart némasággal nézett körül, és meg se rezzent, amikor a ház teteje
fölemelkedett, épp, mint egy doboz fedele, és beragyogott a csillagok esztelen, féktelen
fénye. Csak annyi ideje volt, hogy azt suttogja: ,,Huh!"
Felismertem a hangot, amely folyamatosan zeng. Ellenőriztem a mandolinon is, mielőtt
megolvadt az enyv. Az A hang az, amely az őrületbe kergette Schumannt, a zeneszerzőt.
Gyönyörű, tiszta hang, sokkal tisztább most, hogy látszanak a csillagok. Hiányozni fog a
macska. Vajon rátalált-e, mi volt az, amit elveszítettünk?

BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA

37
 Egy esztendő:
három nap
V. NAGY ZSUZSANNA

Egy délelőttnyi bolyongás után leroskadtam egy virágokkal díszített kőedény szélére, hogy
fáradt testemből valamelyest kiűzzem a zsibbadást. A lábamat magam alá húzva, unottan
bámultam az előttem sodródó embereket, a hetek óta tartó vásári forgatagot. A látványosság,
amely ide vonzott, már nem érdekelt. Fárasztott a tömeg, a céltalan bolyongás, az egész
agyonreklámozott., mesterségesen felfújt hűhó.
Néhányan hozzám értek, mégsem vettek észre. Sodródtak a tömeggel tehetetlenül,
fennakadva a szembejövők csoportjaiban. Egy-egy ilyen sodródó alakot elkísértem
tekintetemmel, majd mikor eltűnt, ismét csak a semmibe bámultam.
Időnként megszakadt az emberoszlop, s olyankor rövid időre a homlokomon érezhettem a
déli nap erős sugarait. A lábak alatt recsegő kavicsok zaja összekeveredett az értelmetlen
zsibongással, a rohangáló gyerekek cipőtalpainak csattogásával, a nevetgéléssel. Nem
gondoltam semmire, hagytam, hogy agyam belesüppedjen a fárasztó, meleg, imbolygó
zsivajba.
És akkor jelent meg előttem Nem tudtam, honnan került ide, merről jött, és mikor, de ott
állt előttem tétován, csodálkozón, mosolyogva, és engem nézett. Vékony, áttetsző testét
körbefogta a nap. Állt és mosolygott.
- Szia! - mondta a lány olyan könnyedén, mintha ismerősével találkozott volna. Hiába
kutattam emlékezetemben. Egy pillanat alatt végigszáguldtam a felidézhető arcokon,
ismerősök és félismerősök homályos képein. Sehol nem akadtam rá.
Soha nem láttam, mégis ahogy ott állt előttem várakozón, úgy tűnt, hogy nézett már rám
így valaki,
A lány mögül sugárzó nap elvakított, hunyorogva, bizonytalanul felálltam.
- Szia!
A lány most sokkal alacsonyabb volt nálam, homloka alig ért az államig.
- Hogy vagy? - kérdezte tétován, mintha idegen nyelvű leckét mondana fel.
- Köszönöm - hallottam a hangom.
- Mit csinálsz itt? - Körülnézett, mintha csak most vette volna észre az emberáradatot.
Azután ismét rám szegezte kérdő tekintetét.
- Várok valakit - válaszoltam.
- Áááá! - vonta fel a szemöldökét. - Én most érkeztem, alig volt időm, hogy körülnézzek,
s akkor itt talállak...
- Honnan érkeztél? - kaptam a szón.
- Szörnyű meleg van itt, és borzasztóan sokan vannak - forgatta a fejét, meg sem hallva a
kérdést.
- Igen - bólintottam.
- Itt laksz?
- Nem - ráztam meg a fejem
- Persze, persze, tudom - vágta rá, de hogy mit tud, az nem derült ki. Türelmetlenül
körülnézett, ismét, mintha valaki elől menekülne, vagy keresne valakit, azután felém hajolt. -
Örülök, hogy találkoztunk - mondta, és zavartan elmosolyodott.
38
 - Én is - bólintottam.
A következő pillanatban már nem volt sehol. Elnyelte a tömeg, vagy felitta a napfény.
Tekintetemmel megpróbáltam átfurakodni az embereken, de már sehol sem találtam. Úgy
tűnt el, olyan hirtelen, ahogy megjelent.

Hónapok teltek el. Eleinte többször eszembe jutott a lány napfényben fürdő, sötét haja,
csodálkozó, kerek szeme, testére simuló, könnyű ruhája, tétova mozdulata. Minél többet
gondoltam rá, annál ismerősebbnek tetszett. Emlékezetem egyre több szállal kapcsolt hozzá,
de a hónapok múlásával halványulni kezdett az amúgy is homályos kép. Elmúlt az ősz, a tél,
elvirágzott a város terét díszítő ezernyi tulipán. Egy áruház kirakata előtt ácsorogtam, amikor
ismerős hang szólított meg a hátam mögül.
- Szia!
Megfordultam, de nem láttam senkit. Arrébb középkorú, molett asszonyság vonult el
sietős léptekkel, festett szőke boglyával a fején, mindkét karján dagadó szatyor- és
táskagyűjteménnyel. A következő pillanatban megláttam a lányt.
- Engem vársz? - kérdezte.
- Igen - nevettem. - Téged.
- Hát akkor hova megyünk? - karolt belém.
- Hova akarod?
Oldalról felnézett rám, és megvonta a vállát.
- Nem tudom, én nem vagyok itt ismerős. Te mondd meg.
- Jó - mondtam. - Akkor gyerünk.
Az áruház sarkához érve bekanyarodtunk egy mellékutcába, ahol újabb kirakatokat
hagytunk el.
- Ide bemegyünk - mutattam egy presszó bejáratára. - Jó?
- Jó - bólintott.
Átfúrtuk magunkat a fagylaltért sorban állók között, és rövid keresgélés után találtunk egy
üres asztalt. A pincérnő szinte azonnal megállt az asztalunknál, fölénk tornyosodott teljes
kövérségében. Ujjaival egy noteszon dobolt türelmetlenül.
- Mit parancsolnak? - kérdezte unott udvariassággal.
- Mit kérsz? - fordultam a lányhoz.
- Én?... Én nem tudom... amit te - dadogta bizonytalanul.
- Kólát?
Egykedvűen bólintott. - Jó.
A pincérnő bámulatos gyorsasággal átvergődött az akadályokon, és eltűnt. Egymásra
mosolyogtunk.
- Na és most mondd, mit csinálsz itt? - húztam ki magam a kényelmetlen műanyag
székben.
Nagy, csodálkozó szemekkel nézett rám, értetlenül, mintha valami elképzelhetetlenül
különös dolgot mondtam volna. Nem szólt, csak nézett vizsgálódón, hitetlenül.
- Hát hozzád jöttem - bökte ki felháborodva, mintha egy előre megbeszélt randevúról
feledkeztem volna meg.
- Na de... - hökkentem meg.
- Érdekes itt nálatok - vetett véget ellenkezésemnek, és szemmel látható elégedettséggel
nézett végig rajtam. Csevegtünk, ő kérdezett, én válaszoltam. Csak rövid ideig maradhat itt,
mondta, nem ide való, de szeretne mindent megismerni, leginkább engem. Kikérdezte
életrajzomat, a legszürkébb eseményeket is érdeklődéssel hallgatta, és olyan mulatságos
kérdéseket fűzött hozzá, amit talán egy marslakó tehetne fel hasonló helyzetben. Amikor
kiderült, hogy munkahelyem is van, ahol dolgozom, egészen megdöbbent. Alig akarta
megérteni, mire való az, talán szórakozás vagy hobbi, vagy tán robot vagyok?... Ez a
39
feltételezése már engem is határozottan felbosszantott. Nem igaz, hogy aki itt él a Földön,
még ha a legtávolabbi országból jött is, ennyire tájékozatlan legyen a világ hétköznapi
dolgaiban. Biztosan a bolondját járatja velem, és magában jól szórakozik.
Fodros szélű, fehér kötény állt meg az asztalunk mellett.
Megköszöntük az aláereszkedő italokat. A pincérnő ismét eltűnt a szemünk elől.
- És honnan jöttél? - kérdeztem, miután az asztalra tettem a kóla maradékát.
- Túlról - bökött fejével a levegőbe.
- Aha, értem - nevettem el magam. Ő is nevetett.
- A másik dimenzióból jöttem, másik világból. Vagy nem hallottál még erről? Hitetlenül
vontam össze a szemöldököm. Ez nem lehet igaz, minek néz ez engem?
Egy újabb mese? Nem baj, az időmbe belefér.
- Mi ott ugyanúgy vagy hasonlóan élünk, mint ti, csak más időben és térben - folytatta, és
hosszas, bonyolult fejtegetésbe kezdett a dimenziókról. Olyan lebilincselően és magától
érthetően adta elő, hogy mire észrevettem magam, már nem tudtam eldönteni, hiszem-e vagy
nem. Hallgattam a lányt, és előadását különféle kérdésekkel szakítottam meg. Egy pillanatra
ugyan megfordult a fejemben, hogy ha tényleg onnan való, az én kérdéseim most ugyanolyan
nevetségesek lehetnek számára, mint az imént az övéi nekem, de egyáltalán nem úgy nézett
rám, mint aki rajtam szórakozik. Kérdéseimre komolyan válaszolt, vagy egyszerűen csak
megrántotta a vállát, jelezve, hogy azért ő sem tudhat mindent.
- Hogy kerültél ide? Hogy tudtál átjönni? - kérdeztem végül.
- Akartam! - válaszolt nyomatékkal. - Tetszik nekem ez a világ, tetszik a te világod.
- A te dimenziódból akárki átjöhet ide?
- Nem, nem akárki, csak aki akar. Mint ahogy tőletek is csak az jöhet hozzánk, aki
megtalálja a módját. Már régen át szerettem volna jönni, de nem tudtam.
- Miért jöttél most hozzám?
- Mert szeretlek.
- De hisz nem is ismersz!
- Dehogynem, hisz a múltkor megismertelek.
Az ablak függöny által megszűrt fénye féloldalt világította meg az arcát. Sötét haja alól
kivillant a szeme, és ha bőre nem látszott volna olyan bizonytalanul áttetszőnek, talán nem is
olyan hihetetlenül furcsa az egész. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem.
- Eljössz majd hozzám? - kérdezte, kissé megbillentve a fejét.
Nem tudtam, hirtelen mit válaszoljak, olyan különös ez az egész ezzel a lánnyal. Elém
pottyant az égből, vagy ki tudja, honnan, hol lehet az a hozzám?
- Igen - mondtam.
A lány, amíg gondolkodtam, megint a dimenziókról beszélt valamit, nehézségekről,
évekről és időeltolódásról, s ahogy megszólaltam, hirtelen nem is értette, mire válaszoltam.
De néhány pillanat múlva arca kiderült, fogai kivillantak a széles mosoly alól.
- Igen?... Valóban?... Igazán eljössz?
Öröme olyan gyermekien őszinte volt, hogy egészen átragadt rám, és már nem is érdekelt,
tulajdonképpen mit is jelenthet ez az ígéret, mibe kevertem magam egyetlen igennel.
A presszóból kilépve, a fülledt, füstös levegő után megcsapta arcunkat a kinti meleg, de
kellemesen tiszta levegő. Felemeltem a kezem, és felé nyújtottam.
- Add a kezed az egyezségünkre! - Kézen fogva mentünk a sarokig. Éreztem, hogy a
tenyere nyirkos.
- Miért izzad a kezed? - kérdeztem tőle.
- Mert izgulok - válaszolta. - Idegen és nem is veszélytelen számomra ez a világ.
- Most már nem kell - szorítottam meg a kezét.
- Nem - mondta halkan, és ismét maga elé nézett. - Holnap is eljövök hozzád - állt meg
egy virágos kővályú mellett. Bólintottam.
40
 - Szia! - mondta.
- Szia! - hajoltam le hozzá. Megfordult, és egy szempillantás alatt eltűnt, semmivé vált.
Ott, ahol az előbb még boldogan nézett fel rám, ahol néhány pillanattal ezelőtt rövid „sziá"-
val búcsúzott, most nem volt semmi. A szemem láttára tűnt el nyomtalanul. Ha eddig
kétkedve fogadtam is történeteit, most alaposan elgondolkodtatott a dolog. Másik
dimenzió?... De holnap újra eljön.
Másnap bárhova mentem, mindenütt őt kerestem. Minden pillanatban azt hittem, hogy a
következőben megláthatom, hogy megint itt áll mögöttem, vagy a legváratlanabb időpontban
előbukkan. Százszor is elképzeltem ezt a pillanatot, de mindannyiszor csalódnom kellett.
Elmúlt a nap, és nem jött. Nem jött egy hét múlva sem, és egy hónap múlva sem.

- Szia!
- Szia!
- Régóta vársz? - kérdezte ártatlanul.
- Igen - nevettem. - Azt mondtad, másnap eljössz.
- De hát itt vagyok - csodálkozott.
- Akkor gyere, sétálunk egyet - fogtam meg a kezét.
A várost kellemes, magas lombos fákból álló, nagy kiterjedésű park szegélyezte. Talán tíz
percbe sem telt, hogy odaértünk, útközben semmiségekről beszélgettünk. Nehezteltem rá a
hosszú távollétért, hogy nem tartotta be ígéretét, de olyan túláradóan boldog volt azért mert
velem lehet, hogy nem tettem szóvá.
- Mit csináltál, mióta nem láttalak? - kérdeztem.
- Rád gondoltam - válaszolta nevetve. - és te gondoltál rám?
- Igen.

41
 A terebélyes, lombos fák között megpillantottam egy eldugott, üres padot. Odavezettem,
szorosan mellém ült, fejét a vállamra hajtotta.
- Miért pont engem választottál? - kérdeztem tőle, hogy megszakítsam a csöndet.
- Mert érdekes vagy - válaszolta.
- Olyan vagyok, mint a többi férfi, mint egy átlag földi ember - válaszoltam, és futó
pillantást vetettem az idős hölgyre, akit lihegő foxija vonszolt maga után pórázon.
- Lehet - mondta. - Nem ismerlek benneteket.
- És úgy gondoltad, hogy rajtam keresztül ismersz meg bennünket?
- Ühüm - bólintott.
Eszembe jutott, hogy a zsebemben van még az a zacskó cukorka, amit egy falatozó
ablakában vettem.
- Kérsz cukrot? - tartottam felé a zacskót. Bizonytalanul nézegette, majd kivett egy
szemet belőle. Megvárta, míg én is veszek. A maradékot zsebre téve kibontottam a
papírjából. Ő is módszeresen utánam csinálta a műveleteket, és bekapta a cukorkát, ízlett
neki, lekötötte a figyelmét. A kutyás hölgy már a negyedik kört rótta előttünk, mikor újra
megszólalt:
- Nem csókolsz meg?
Meglepődtem egy pillanatra, s azt hiszem, ezt ő is észrevette, mert megkérdezte:
- Vagy nálatok nem így szokás?
- De, de igen - mosolyogtam, és magamhoz öleltem. A délután hátralévő részében már
nem mesélt nekem dimenziókról, sőt egyáltalán nem mesélt és nem kérdezett semmit. Földi
dolgokkal voltunk elfoglalva. A két világ közti különbség ezen a padon egyáltalán nem tűnt
leküzdhetetlennek.
- Holnap megint eljövök hozzád - búcsúzott.
- Várni foglak - mondtam, és ujjaimmal végigsimítottam az arcán. Tenyerét a kézfejemre
téve, mosolyogva nézett rám. Elengedte a kezemet, és felállt a padról.
- Menjünk - mondta.
Felálltam, kézen fogva indultunk el a város irányába. Ahol két túlburjánzott bokor
összeszűkítette az utat, kihúzta kezét az enyémből, és maga elé engedett.
- Menj csak! - mondta határozottan.
Néhány lépés után az út ismét kiszélesedett, visszafordultam, hogy ismét megfogjam a
kezét. Nem volt sehol. Úgy tűnt el megint, mint pára az ablaküvegről. Visszamentem, hátha
megtalálom, de hiába. Eltűnt, elszállt a széllel, vagy elrepült seprűnyélen, és magával vitte a
gondolataimat.

A holnapból ismét négy hónap lett, s már azt hittem, soha nem látom viszont, amikor ismét
elém toppant vidáman, váratlanul. Magamhoz öleltem, és ő is szorított, mintha soha nem
akarna elengedni.
- Ráérsz? - kérdezte várakozón.
- Igen - feleltem nevetve.
- Akkor eljössz hozzám? - nézett rám reménykedve, melegen. Amikor bólintottam, szinte
éreztem azt a felszabadult örömöt, ami belőle áradt. Újból szorosan hozzám bújt, és csak
ennyit mondott: - Jaj de jó!
Megfogtam a kezét, és elindultunk a park felé.
- Hova megyünk? - kérdeztem. Jött mellettem vidáman, könnyedén.
- Nem tudom - torpant meg. - Ja persze, hát hozzám - nevetett, és elém lépett.
- Felkészültél? - nézett mereven a szemembe, mintha nagyon koncentrálna valamire.
- Fel - válaszoltam, de mire kimondtam, megváltozott a park képe. A fák nagyobbak,
dúsabbak, sűrűbbek lettek, a szépen nyírt pázsit helyén sűrű bokrok nőttek. A széles,
kavicsos út helyett keskeny ösvény kanyargott a lábunk alatt, s néhány méterre tőlünk
42
elveszett a bokrok között. Az öreg fák hatalmas koronái eltakarták a napot, az iménti vakító
fény után ez a félárnyék sötétnek tűnt. Döbbenten álltam, kezemben a lány kezét, mint
egyetlen biztosnak vélt pontot szorongatva. Ámulattal néztem körül.
- Tetszik? - kérdezte mosolyogva.
- Igen — válaszoltam határozatlanul. - Hogy csináltad ezt?
- Akartam - nevetett. - Gyere!
Magával vonszolt a keskeny ösvényen, amely még sokáig kanyargott velünk a sűrű fák
között. Első meglepetésemből felocsúdva már egész jólesett ez a kis séta, a beszélgetés. Alig
vettem észre a hirtelen ritkuló erdő mögött a hatalmas tisztást, amelynek túlsó szélén régi,
szürke kastélyhoz vezetett az út.
- Megérkeztünk - szólt, és ujjával meglökte a kaput. A hatalmas, nehéz ajtószárnyak
hihetetlenül könnyedén nyíltak szét a gyenge érintésre. - Itt lakom - mutatott körbe.
Homályos előcsarnokba léptünk, jobboldalt széles kőlépcső vezetett a felsőbb emeletekre.
Szemben zárt ajtósor, a bejárattól balra műszerfal.
- Ez a kompjúter - mutatott rá. - A kastély szíve.
A kompjúter mellett keskeny csigalépcső kanyargott az ismeretlenbe.
- Egyedül laksz itt? - kérdeztem. Nem válaszolt, csak felszaladt a fehérre festett,
cikornyás csigalépcső harmadik fokára.
- Gyere! - fordult vissza. Követtem a végeláthatatlan lépcsősoron. Úgy tűnt, már időtlen
időkig keringtünk rajta, amikor végre megálltunk egy magától felnyíló fehér ajtó előtt. A
kicsiny, hűvös szoba összes berendezése egy ágy, fotel és néhány szék egy asztal körül.
A csupasz falakon egyetlen kép sem lógott. Egyszerű, dísztelen, sivár szoba volt.
- Nem ilyennek képzelted? - találta ki a gondolatomat. - Nem sokat vagyok itt, utazgatok.
Szeretek utazni, ez a szórakozásom. Különben mit is csinálhatnék itt egyedül? Néha persze
beugrom ide is, hisz ez az otthonom. Eltöltök néhány napot, pihenek, gondolkodom, kell
néha a nyugalom, kell, hogy az ember néha egyedül is legyen. Sétálgatok az erdőben, vagy
lovagolok.
- Van itt ló is? - csodálkoztam, mert a növényeken kívül élőlénynek nyomát sem láttam.
- Persze. A földszinten vannak a lovak.
- És ki látja el őket? Ki tartja fenn a kastélyt?
Előrehajolva, hosszan nevetett, hangja visszacsengett a falakon, betöltötte és felderítette a
komor helyiséget.
- Ki dolgozik, ugye? - nyögte ki végül. - A robotok. Nálunk mindenütt robotok
dolgoznak.
Rátámaszkodott az asztalra, mely abban a pillanatban kettényílt. A lapok kifordultak, s
ahogy ismét összezárultak, a vacsora tálalva volt.
- Látod? - mutatott rá. Láttam, de már eljutottam odáig, hogy elfogadjak mindent úgy,
ahogy van, csodálkozás nélkül. Leültem vele szemben az asztalhoz. Étvágyam nemigen volt,
talán a sok élmény megfeküdte a gyomromat. A pezsgő azért valamelyest helyrerázott.
Megfogta a kezemet, felállt a székről, és hagyta, hogy az ölembe ültessem. Szája meleg volt,
és úgy simult hozzám, olyan puhán és gyengéden, mintha egész életében ezt a pillanatot várta
volna.

- Alszom? - súgtam vagy inkább kérdeztem tőle. Bólintott, és megsimította az arcomat. -

Hideg van - rázkódtam össze -, hozok takarót. Felálltam, felnyaláboltam a széles fotelra
dobott takarót. Visszafeküdtem mellé, és magunkra igazítottam.
- Így jó? - kérdeztem.
- Jó.
Hanyatt fekve becsuktam a szemem, megpróbáltam elengedni magam, engedni a
szemhéjamra nehezedő fáradtságnak. Csönd volt, olyan csönd, amilyen a Földön talán nem is
43
létezik. Hiányoztak a megszokott éjjeli zajok, emberi hangok, kocsibúgás, cipősarkok
koppanása, a szomszédok motozása, a város tompa, egyenletes zúgása. Talán nincsenek is
emberek. Sziget ez a világ, lakatlan sziget, ahol most csak ketten vagyunk. A csönd úgy ölelt
körbe bennünket, mint puha, meleg kar, mint egy álom. Nem hallottam semmit, még a lány
egyenletes szuszogását sem. Talán nem is alszik - futott át agyamon. És akkor határozottan
éreztem, hogy engem figyel. Mosolyogva felé fordultam.
- Hát te miért nem alszol? Olyan kicsi a szemed. - Magamhoz szorítottam. Pár percig nem
szólt semmit, majd kibontakozott az ölelésből.
- Nem vagyok álmos - mondta. Ujját végighúzta a homlokomon, az orromon, az államig.
- Szép orrod van - mondta.
- Persze - válaszoltam némi méltatlankodással, mert úgy éreztem, gúnyolódik.
- De igazán - erősítette meg. - A te orrod - nyomta meg a te szót. Úgy nézett, olyan
melegen, mintha egy istenség feküdne mellette, és ebben a fénylő, két tükörben én is annak
láttam magam.

- Visszaviszlek - szólt reggel. - De meg kell mondanom valamit.

- Mit? - emeltem fel a fejem, miközben a cipőfűzővel bajlódtam.
- Egy napig voltál nálam, de ezalatt nálatok négy hónap telt el.
- Micsoda?
- Igen, négy hónap. A te világod és az én világom között négy hónap az időeltolódás.
Háromszor találkoztunk - leszámítva a rövid ismerkedést. Ma, tegnap és tegnapelőtt. A mi
szerelmünk három napja tart, vagyis a te időszámításod szerint egy éve. Elhoztalak
magammal, hogy megmutassam az ide vezető utat. De ha megint találkozni akarsz velem,
ezután neked kell jönnöd. Többet nem segíthetek. Magadnak kell rájönnöd, hogyan juthatsz
ide. Én várni foglak... néhány napig. Ha addig nem jössz, később már nem találsz meg. Ha
ezalatt a pár nap alatt, ami nálatok hosszú hónapokat jelent, nem találsz hozzám, többet sose
látjuk egymást. Ügyesnek kell lenned. Ha rájössz a titok nyitjára, bármikor átjöhetsz, és én
mindig várni foglak. Egyedül kell megoldanod ezt a feladatot, én többet nem tudok neked
segíteni. Érted?
- Igen - válaszoltam, és nem értettem semmit.
- Hát akkor...
- Igen, mennem kell - mondtam, és még egyszer megcsókoltam.
- Szia! - búcsúzott.
- Viszontlátásra! - intettem, és a következő pillanatban az utcán álltam, a városom
közepén, szemben a postaépület ormótlan, zárt kapujával. Eltűnt a kastély, a szoba, az erdő, a
lány. Mintha csak álmodtam volna az egészet. Körülöttem a város még néptelen volt.
Hajnalodott. Álltam egyedül a kihalt utcán kábultan.
Fázósan összehúztam magamon a kabátot, és elindultam hazafelé. Négy hónap. Az
újságárusok még nem nyitották ki bódéikat, az újságokkal és folyóiratokkal kitapétázott
üvegkalitkákon hiába kerestem a csöppnyi nyílást, amelyen arctalan kezek nyújtják ki a
napilapot. Meggyorsítottam lépteimet, mert a hajnali hideg átverekedte magát vékony
pulóveremen, és szorított, mint fagyos, élettelen ujjak.
A felvonó tompa kattanással állt meg előttem, a lépcsőház kihalt csendjében dübörgésnek
tűnt. Az ajtó puhán félrehúzódott, és a felvonószekrény nagyot zökkent a súlyom alatt.
A lakáskulcsot bámulatos gyorsasággal megtaláltam, csattant az ajtózár, hazaérkeztem.
Az ajtónyílást zajos papírzörgés kísérte. Amikor beléptem, újsághegy zárta el az utamat.
Négy hónap! - hasított az agyamba. Álltam, bámultam az újsághegyet, és gondolataim
visszaszálltak a lányhoz. Átléptem a papírokon, a szobában semmi nem változott.
Munkába indulás előtt gyorsan megborotválkoztam.

44
 A lány maga alá húzott lábakkal ült a fotelban, amelyről a fiú előző nap felemelte a
takarót, és amellyel aztán betakarta őt. Ült egész nap, és az üres falakat bámulta. Látta maga
előtt a fiút, érezte keze simítását, bőre melegét. Nem kellett becsuknia a szemét, és mégis itt
állt előtte. Beszélt hozzá, nevetett. Egész nap ült és várt. Várt másnap is és harmadnap. Várt
és várt. A fotel egészen átvette alakját, a csönd észre sem vette jelenlétét. Ült mozdulatlanul,
és álmodott. Aztán felemelkedett, néhány lépéssel az ágyhoz ért, fölé hajolt, és végigsimított
a takarón.
- Igen, a mi szerelmünk csak három napig tartott. Nem volt erőd, hogy elgyere - suttogta.
A kijáratnál még egyszer megfordult, körbepillantott a szobában, mielőtt kilépett az ajtón.

45
 A kísértet
GYÜRK SAROLTA

Lenke hitetlenkedve húzta össze a szemét.

Valaki jött vele szembe, egyelőre még egész kicsikének látszott: egy távoli pont a
kacskaringózó országúton. Épp hazafelé igyekezett a piacról, két megtömött szatyorral a
kezében, és csak úgy, szokásból pillantott arrafelé, amerről már oly sokszor látta jönni, de
mindannyiszor bebizonyosodott, hogy képzelődik. A padkán ment, a nyári nap tüze
felforrósította a betont, sütött az aszfalt; a padka hűvösebb, apró, kavargó porfelhőket vert fel
a meztelen sarka. A nedvesnek tűnő út fölött remegett a levegő; a fák és a messzi falu házai
délibábként himbálóztak.
A látvány valószínűtlennek tetszett, nyáron a remegő levegőbe, télen a kavargó
hópelyhekbe burkolózva; az illető azonban nagyon is valóságosnak: fekete öltönyben, fekete
kalapban és fekete nagykabátban, a kezeit zsebre vágta - a nagykabátja zsebébe -, aminek két
szárnya meg-meglibbent. Lenke innét, messziről is tisztán hallotta, hogy vidáman
fütyörészik. Az alak könnyedén lépkedett, a fejét jobbra-balra forgatta, és kíváncsian
tekingetett körül, mint akinek ismerős a táj, de mégsem tudja pontosan, merre jár.
Lenke megállt, és letette a szatyrokat. A kezét a szeme elé emelte, ellenzőnek, a nap pont
szemközt lógott az égen, és ebben a ragyogásban élesen rajzolódott ki a fekete sziluett. A
szatyrok oldalra dőltek, lehajolt, és egymásnak támasztotta azokat. Hirtelen nagyon
elgyengült, a tarkójában pattant valami, és a fejébe belehasított a fájdalom, amit olyan
nagyon jól ismert - tizenöt éve visszatérő fejfájások kínozták -, ezzel a pattanó érzéssel
kezdődött, aztán egy kés - egy konyhakés - belehasított az agyába, és hamarosan az egész
koponyája egyetlen égő, lüktető fájdalommá vált. A tenyerét a homlokára szorította, de
tekintetét nem vette le a közeledőről: Kelemen volt az, a tizenöt éve meghalt férje.
Semmi kétség. Már az arcvonásait is tisztán kivette, de felismerte a járásáról, a tartásáról,
a libbenő kabátszárnyairól. Már hogyne ismerte volna fel, mikor tizenöt éve látja mindig újra
és újra felbukkanni és közeledni; megismerte a fütyörészéséről, ugyanaz a dallam, mint
annak előtte, mindig ugyanaz; a vidám dal a magasba szárnyalt, és csapongó madárként
érkezett hozzá. Kelemen messze volt még, de a dala már megérkezett.
Nagy hirtelen számba vette, mi van a szatyrában: zöldség, krumpli és a sok miegyéb
tetején, papírba görgetve négy szelet hús; amint hazaér, kiklopfolja, paprikás lisztben
megforgatja, és forró olajba dobja. Kelemen így szereti. A kamrában van néhány üveg sör,
mindig van, azóta mindig van. Pirít egy kevés tarhonyát is.
A férfi közeledett.
- Kísértet - suttogta az asszony, és keresztet vetett.
Bizony, nem kísértet volt az, nagyon is élő valóság, már mellé ért, hozzálépett, és
átkarolta a vállát.
- Megérkeztem - rikkantott.
- Jajaj, Kelemen! - nyöszörgött Lenke.
A férfi hetykén mosolygott.
- Csak nem ijesztettelek meg, édes-kedves feleségem?

46
 - Jaj, Kelemen! Te élsz?
- Már hogyne élnék! - A régi, vidám hang, akár a fütyörészés. - Na persze csak úgy - tette
hozzá a férfi -, úgy nem egészen. De ahhoz képest vidáman. És te?
- Hát én... - Az asszony homlokán szorosabbra fonódott a fájdalompánt, majd egyet
reccsent. A fejfájása ezzel megszűnt. Kitisztuló szemmel nézett körül, nyilván megint
látomása volt. A pokoli hőség, a fáradtság, az álmatlan éjszaka tette. Délibáb, akárcsak a
messzeségben lebegő házak. Újra csak délibáb. De nem!
Kelemen ott állt előtte, a jobb orcáján ott a kis lencse, az állán a fehér forradás, egy régi
sebhely emléke, az egyik foga csorba - kilátszik, ha nevet -, borostás, mint mindig; későn
fekszik le, részegen, reggel meg lusta kimászni az ágyból, majd este nyúzza csak le a
szakállát, mielőtt elindul otthonról. Az orra mellett ott a két ránc, kétség nem fér hozzá: ez
bizony Szabó Kelemen, a férje.
- Hát én - mondta Lenke, és lesütötte a szemét -, én csak élek. Csak úgy: élek. Hanem te,
te mi járatban vagy erre? - kérdezte félszegen.
- Beszédünk van egymással - mondta a férfi -, vagy nem? Tán elfelejtettél? Engem is meg
mindent? Vagy úgy gondolod, a dolgok elrendeződtek a halálommal? Hisz még csak
tisztességes temetést sem rendeltél nekem.
- Elföldeltelek becsülettel - suttogta az asszony. - Meg is sirattalak.
- A disznók alá, mi? - Nem haragudott. Barátságosan tapogatta meg Lenke vállát. - Fejfát
sem állítottál.
- Sokat gondoltam rád.
- Virágot sem tettél a síromra.
- Hogyan tehettem volna? - mentegetőzött az asszony Mindenkinek azt mondtam, hogy
elutaztál. Hogy elhagytál
47
 - Tán csak nem azt, hogy Amerikába mentem?
- Azt mondtam: nem tudom, hová. Hogy nem mondtad egy szóval sem. - Lenke felemelte
a szatyrokat, és lépett előre egyet-kettőt. - Nincs kedved hazajönni?
- Épp oda készülök. - A férfi szimatolva hajolt a szatyrok fölé. - Mi vásároltál? Húst is
hoztál?
- Hoztam.
- Kisütöd, ugye?
- Persze hogy ki.
- Sör is van? - Van.
- És pálinka?
Lenke elfordította a fejét.
- Fél üveggel. Még akkorról. Tán emlékszel, az üveg ott maradt az asztalon.
Bedugaszoltam és eltettem.
Kelemen jóízűen felnevetett.
- Kinek tetted el?
- Csak úgy.
- Azóta is vársz rám?
- Nem, nem azért - vörösödött el az asszony. - Csak úgy eltettem. Emlékbe.
- Jófajta pálinka az, igaz?
- Jófajta.
- Magam főztem - jegyezte meg erre Kelemen. - Szilvából. Megvan még az a fa? Lenke
ment elöl, kezében a két szatyor.
- Nincs. Kivágtam - felelte. - Elöregedett.
- Ültettél fiatalt helyébe?
- Nem.
A férfi mintha elszontyolodott volna. Abbahagyta a beszédet, a kérdezgetést, a
fütyörészést. Ment szótlanul az asszony után
- És - kérdezte idő múlva - pálinkát se főzöl?
- Kinek főznék?
- Hát...
- Nem főzök.
Kelemen újra hallgatásba burkolózott. Lenke újabb idő múlva hátraszólt:
- Nincs meleged abban a bélelt kabátban? Nem kellene levetned? Mire az rajtad most,
amikor ilyen forró nyár van?
- Ezt terítetted rám szemfedőnek. Mégsem hagyok el egy ilyen drága kabátot!
- Igaz is - bólintott az asszony. - Drága kabát. Én vettem neked. Dugtam előled a
forintokat, hogy összetegyem az árát. Ha nem dugom, azt is eliszod.
- Épp el akartam adni.
- Jó, hogy nem maradt rá időd. Így legalább volt kabátod.
- Na látod - mondta a férfi -, hát azért hordom. Érték ez. Mindig is ilyent szerettem volna,
de nálam csak nem jött össze rá a pénz
- Mert mind elhordtad a kocsmába! A férfi megemelte a hangját:
- Ne kezdd már megint!
Lenke elhallgatott. Összeszorította a száját, ki ne jöjjön a kikívánkoznivalója. Mert ugye,
lám, ezt is el akarta adni! Mindent eladott, aztán meg elitta. Ezért kuporgatott ő! Falu rongya
volt az ő férje. Falu szégyene. Neki meg bánata. De nem szólt. Ment tovább, már látta a
házukat, ott, a kanyar előtt, messzire látszik, egy téglahalmaz, azóta minden évben kimeszeli
kívül-belül, most vakít a fényben, a cserepeket is helyreigazította.
- Takaros ház - mondta a férfi a háta mögött barátságosan, hogy béküljenek. - Egyedül
élsz?
48
 - Egyedül.
- Azóta is?
- Azóta is.
- Miért nem mentél férjhez?
- Nem volt énnekem soha és senkim rajtad kívül - mondta az asszony. - Mindig is csak
téged szerettelek.
- Szép kis szeretet volt az! - mormolta erre a férfi.
Lenke megállt, eleresztette a szatyrokat, azok puffanva értek földet. Felcsattant:
- Még te beszélsz! Hát ki üldögélt minden este a kocsmában a haverokkal éjfélig? Ki volt
az, aki a lányok után koslatott, aki ott húzatta a házuk előtt hajnalig? Aki más városokban
keresett munkát, hónapokig erre sem nézett, hajkurászta a kalandot meg a csuda érdekeset?
Forgott, mint a szélmalom kereke, handabandázott, dáridózott? Talán én? - Lihegett. A haja
előrehullott a homlokába, megritkult, ősz tincsek, egy mozdulattal hátrasimította, a szeme
meg nedves lett. - Erre feleljél, Kelemen, ha mersz!
A férfi kelletlenül sütötte le a szemét. Érdes lett a hangja:
- Az mind nem számított.
- Hát akkor mi számított?
- Csak te!
- Meghiszem azt!
Az út túloldalán néhány asszony, ember, gyerek verődött össze. Feléjük bámultak. Lenke
a ház felé bökött az állával.
- Menjünk be - mondta fehéren. - Ami beszédünk van egymással, nem tartozik az másra.
Odabent hűvös volt és csend. Az ablak előtt összehúzott csipkefüggöny, alatta terítővel
letakart láda, a szemközti falon kanapé, hímzett díszpárnákkal díszítve, fölötte mázas, festett
tányérok. Balkézre tűzhely, villanytűzhely, még akkor vették, régimódi, de megfelelő.
A férfi belépett és körülnézett.
- Lám, az esküvői képünket levetted a falról - egy világos foltra mutatott -, gondolom,
látni sem akartál többet.
- Nem azért tettem - mondta az asszony, bekapcsolta a tűzhely egyik lapját, kezdte a
szatyrokat kirámolni.
- Hát mért?
- Mások miatt tettem. Nem kellett nekem a képet bámulnom, hogy lássalak.
- Mások miatt vetted le onnét? Miért?
Lenke deszkára tette a húst, az asztalfiókból kivette a klopfolót.
- Hogy azt gondolják, elfelejtettelek. - Erőteljes mozdulatokkal vékonyra verte a
szeleteket. Előkapta a lisztet, a paprikát, a serpenyőt odalökte a már átforrósodott lapra, zsírt
dobott bele. - Miért .nem veted le a kabátod? Ülj le. - Nem nézett hátra. Hallotta, hogy
reccsen a szék, nyikorog, Kelemen elhelyezkedett az asztal mellett. A zsír sercegni kezdett a
serpenyőben, belelapította a hússzeleteket. - Csinálok tarhonyát is. A sör a kamrában van.
- Most nem kérek - mondta a férfi, az asztalra könyökölt, állát az öklére támasztotta.
Nézte az asszonyt, aki a felesége volt, keskeny derekú, kicsit széles csípőjű, ahogy sürög a
tűzhely körül, izeg-mozog a feneke. Megkívánta.
- Megbontanád az ágyat? Lenke elvörösödött.
- Csak nem fekszek le egy kísértettel! Kelemen szemöldökei megrándultak.
- Hol az a bajod, hogy dől belőlem a pálinkaszag, hol az, hogy kurvaillatom van, hol meg
az, hogy kísértet vagyok. Nem szerettél te engem sosem!
Lenke lecsapta a villát, amivel a húst forgatta, megperdült.
- Elment neked az eszed! Sose nem is volt. Hát akkor ki szeretett, ha nem én? Mindjárt,
amint megláttalak, beléd szerettem! Elfelejtetted, hogy vert a szívem, mikor megöleltél?
Hogy elfulladt a hangom, remegtem, ha csak hozzám értél is? Elfelejtetted, hogy ott vártalak
49
a bokrok mögött, elrejtőzve, hogy az anyámék meg ne tudják, igen ellenezték; elfelejtetted,
hogy ott leskelődtem a sarkon utánad, merre mész? Ha nem jöttél, beteg lettem. - A láng
kicsapott a serpenyőből, meghallotta, hamar fordult, és húzta le a lapról, kapta ki belőle a
hússzeleteket. - Mikor mentünk a meleg földben, mezítláb, kéz a kézben, az eke után.
Bámultuk a fejünk fölött repkedő varjakat, én meg beléd kapaszkodtam, hogy el ne szálljál te
is velük együtt, hiszen annyira sóvárogtál közéjük. Aztán vittük a betyárbútort, én a bakon, te
meg a kocsi után. Főztem neked paprikás krumplit a gyertyalángon. Utána meg énekeltünk,
és úgy feküdtünk le egymással, mint az angyalok. A magasságos égben, felhők között,
énekszóval. Elfelejtetted?
A férfi búsan rázta a fejét.
- Azt hiszem, elfelejtettem.
- Bizony, megfeledkeztél te mindenről! Mentél a világba. Maradt nekem a szó, és az is
elhűl, ha nem melengetem itt, a kebelemben. Itt dédelgettelek én téged, amíg messze jártál. S
ha visszajöttél, fogadtalak, mint kisdedet. Alázattal. Ha nem én, hát ki szeretett téged?
Kelemen ült mozdulatlan.
Lenke tányérra tette a húst, elé tolta. A kenyeret is.
- Egyél - mondta.
- És a kés? - kérdezte erre a férfi.
Az asszony odébb ugrott, mint akit kígyó mar meg.
- A kés... - hebegte - a kés... az asztalfiókban van.
- Ahol akkor is?
- Ahol akkor is.
- Ugyanaz a kés?
- Ugyanaz a kés.
A férfi elővette, felvágta a húst, és kezdte a szájába tenni a falatokat. Az asszony nézte
bűvölten, a tekintetét le nem vette volna a szájáról. Kelemen vágott egy karéj kenyeret, a
húshoz tördelte. Egy-egy falattal feltunkolta a zsírt a tányérról. Hamarosan abbahagyta az
evést, és eltolta maga elől az ételt.
- Nem kell? - kérdezte az asszony.
- Elszoktam az evéstől - felelte. - Már nem kívánja a gyomrom. Az ételtől hidegek
lesznek a beleim. Te mért nem eszel?
- Nem kell.
- Kinek hozod a húst, ha nem kell?
Lenke vállat vont. Sápadt volt, a falnak támaszkodott, hogy össze ne rogyjon.
- Mindig hozok.
- Minek, ha egyedül élsz? És neked nem kell?
- Csak hozok - mondta. - Ha nem fogy el, odaadom a macskának.
- A Cirminek?
- A Cirmi megdöglött. Rég.
- Akkor most hogy hívod a macskát?
- Csak úgy: cicának. Cic! Cic!...
Fekete kandúr lopakodott a nyitva hagyott ajtóhoz. Belesett. A hátán felmeredt a szőr, a
farkát égnek emelte, és iszonyúan nyivákolni kezdett.
- Cic, cic! - hívta Kelemen. A macska nem mozdult. Megvetette a lábát a küszöbön.
- Fél tőled - mondta az asszony.
- És a galambok? - kérdezte a férfi. - A galambok. Megvannak még?
- Vannak még galambok - felelte az asszony. - De fehér most egy sincs közöttük.
- Ki eteti őket?
- Én.

50
 - Ha öregek leszünk - mondta Kelemen -, kiülünk a padra, és ketten etetjük őket. így
ígértem. Igaz?
- Így.
A férfi szeme a falra akasztott tányérokra tévedt, és elkalandozott rajtuk.
- Miért sírsz? - kérdezte. Lenke megtörölte a szemét.
- Nem sírok.
- Akkor is sírtál - mondta a férfi. - Ha sírtál, miért tetted mégis? Az asszony felszegte a
fejét.
- Te tehetsz róla, Kelemen!
- Miről tehetek én?
- Hogy nem bírtam tovább. A szavak csak szavak maradtak. Nem volt kiút. Meg kellett
tennem.
- Haragudtál?
- Nem.
- Gyűlöltél engem.
Lenke ellépett a faltól, és leült a kanapéra. Az ujjait összefonta, kezét az ölébe ejtette. A
válla előregörbedt. Nehezen lélegzett, fojtogatták a könnyek a torkát. De nem akart sírni.
Akkor sem akart sírni, de akkor mégis sírt. Most nem.
- Régi dolgok ezek, Kelemen. Muszáj beszélnünk róla? A férfi rámeresztette a szemét.
- Ha nem arról, akkor miről beszéljünk?
- Arról beszélj inkább, hogyan kerültél ki a föld alól. Mély gödröt ástam, megvolt két
méter. Vagy több. Nehéz voltál. Kelemen, majd beleszakadtam, míg a tested innét a
konyhából kicipeltem a kert végébe. Éjszaka volt, sötét éjszaka, felhők takarták a holdat.
Vártam, míg a szomszédok mind eloltják a villanyt, meg vártam még félórát. Akkor
51
kimentem, megástam a gödröt. Azt hittem, beleszakadok, míg azt a sok földet mind
kihánytam a gödörből, csupa verejték lettem. És közben egyfolytában reszkettem, vacogtak a
fogaim. Aztán kivittelek. Sírtam. Visszajöttem a házba, elővettem a ruhádat a szekrényből,
ami most rajtad van, rád dobáltam, végül a nagykabátod... betakartalak vele, hogy ne lássam
az arcodat. De láttam, Kelemen, akkor is láttam, és később is, mikor rád lapátoltam a földet,
és azóta is mindig, mintha itt ülnél velem szemben, és néznél engem. Mint most. Mindig is
velem voltál. Kelemen, az arcod, a hangod, a lélegzeted.
Süket csend ült a konyhában.
- Aztán - folytatta Lenke - kieresztettem a disznókat az ólból. Hajnal lett addigra,
sivalkodtak, eléjük löttyintettem a kondért. Röfögve lökdöstek, a szomszéd meg kinyitotta az
ablakait. „Rohadt disznók! - üvöltötte. - Nem hagyják az embert aludni." Akkor már
világosodott. Aztán bejöttem a konyhába, és leültem ide, ahol most ülök. Minden merő vér
volt. Sokáig nem bírtam mozdulni. Végül mégis rászántam magam, hogy eltakarítsam. Egész
nap súroltam a követ, egész nap. És estére minden tiszta lett. Akkor újra leültem, magam elé
tettem a kést, és csak néztem, néztem. Nem tudom, menynyi idő telhetett el, Kelemen, én
csak mindig ültem az asztal mellett, és néztem a kést. Sötét lett, aztán világos, akkor
felkeltem, visszatettem a kést az asztalfiókba.
- És aztán? - kérdezte a férfi rekedten.
- Aztán ment minden, mint annak előtte. Csak épp nélküled. Ha kérdeztek, azt mondtam,
elhagytál engem, és senki nem kétkedett ebben. Hiszen tudták, hogyan bántál velem...
- Hagyd abba! - kiáltott rá a férfi.
Az asszony elhallgatott. Nézte az abrosz mintáit. A feje félrecsuklott, kicsit előre, az arca
beesett. Iszonyúan fáradtnak érezte magát, mozdulatlanul ült, csak a szemhéja rebbent néha.
A macska elkotródott a küszöbről. A nap hosszú árnyékot vetett a ház mögé, a tyúkok halkan
káráltak az udvar végében. Este lett, mire megmoccant. Két kezét tenyérrel felfelé maga elé
nyújtotta, az abroszra tette.
- Sajnálom, Kelemen - mondta. - Sajnálom, ami történt. De most már mindegy. Akár
sajnálom, akár nem, megtörtént. Az emberek egy darabig még kérdezgettek felőled, de
később már nem. Én meg nem említettelek. Eleinte igyekeztem elfelejtkezni rólad, de
hamarosan beláttam, hogy hiába. Nem szabadulhattam meg tőled. Velem maradtál. Hát
beletörődtem. Múltak az évek, és egész jól megszoktam, hogy mindig látlak, hallom a
hangod, hallom, ahogy fütyörészel. Lestem, mikor bukkansz fel az úton. Ott álldogáltam,
amíg hozzám értél, és hazaindultam veled. Az emberek azt gondolták, hogy
megbolondultam. De én nem sokat törődtem velük. Később meg azt gondoltam, így van ez
jól. Legalább nem jársz csatangolni, nem üldögélsz a kocsmában, nem hajkurászod a szelet.
Igaz, furcsa érzés volt, hogy most meg mindig itt settenkedsz mögöttem. Az évekkel ezt az
érzést is megszoktam. És végül már úgy éreztem, boldog vagyok. Arra gondoltam, hogy
neked ez már úgyis mindegy. Hogy neked minden mindegy, már nem vágyódsz a messzi
városokba, nem áhítozol a magasságokba, nem akarsz a felhők között repkedni. Azt
gondoltam, te is boldog vagy.
Hosszan hallgatott.
- Mindig is hazavártalak. Kelemen - elgyötört volt az arca -, mindent úgy hagytam, ahogy
akkor volt. Semmit nem mozdítottam el a helyéről. Megőriztem a fél üveg pálinkát meg a
kést is. Mindent megőriztem. Az emlékeimet is. Valahányszor a piacról hazafelé jöttem,
megálltam, és figyeltem az utat. Láttalak, amint felbukkansz, láttalak, ahogy közeledsz,
hallottam, ahogy fütyörészel. Aztán kettesben beléptünk az ajtón, én kisütöttem neked a
húst... de csak kísértet voltál.
A macska megjelent az ajtóban, belesett, nagyot nyújtózkodott és besomfordált. Felugrott
a kanapéra, onnét Lenke vállára, és halk dorombolásba kezdett.

52
 - Nagyon örülök, Kelemen - mondta Lenke -, hogy most valóban itt vagy. Igazán nagyon
örülök ennek.

Kovácsné megzörgette a kertkaput, de senki nem jött ki a házból. Hosszasan csöngetett.

Kovács mögötte állt, és bosszankodott.
- Kiírja, hogy vágott virág kapható, de ha vevő érkezik, nem nyit kaput.
- Biztosan nincs itthon.
- Láttam, hogy hazaérkezett. Két tele szatyrot cipelt, figyeltem; odébb megállt, letette a
szatyrokat, a szeméhez emelte a kezét napellenzőnek, és nézett az országúton elfelé. Aztán
felvette a szatyrokat, és jött tovább, kinyitotta a kaput, bement a házba. Két perc múlva
szóltam neked, pontosan kettő perc volt, megnéztem az órám, úgy gondoltam, megvárom,
amíg lerakodik, csak akkor szólok neked, hogy megérkezett, és hogy most menjünk át a
virágért. Te meg azonnal jöttél. Csengess be még egyszer.
- Talán nem hallotta - vélte a felesége, és csengetett. - Várjunk egy kicsit.
- Itthon van, ha mondom.
Vártak, de Lenke nem jött. Kovácsné benyitott a kapun, az engedelmesen kitárult.
- Nézzük meg, mit csinál - mondta.
Kovács már nyomakodott is befelé, előre, a ház melletti keskeny betonjárdán, a ház mögé,
a konyhai ajtó felé. A macska a diófa ágán nyivákolt. A konyhaajtó nyitva, csak épp
behajtva, Kovács belökte.
Lenke a kanapén feküdt, tágra nyílt szeme a mennyezetre szegeződött, keze a mellén
összefonva, elfehéredett ujjai görcsösen rátapadtak valamire. Kovács egy lépést tett beljebb,
és felhördült. Minden merő vér volt.
Lenke karja megmoccant, lecsúszott a teste mellett. Láthatóvá vált, amit eddig rejtegetett:
egy kés, egy konyhakés nyele volt az.
Azé a konyhakésé.

53
 Ahogy tetszik
NYINA KATERLI

Szergej hirtelen rájött, hogy el kell innen menni. Nem volt nagyon részeg, nem fájdult meg a
feje, csak már nagyon fülledt, nagyon füstös és nagyon zűrös volt minden a magnótól, a fülét
hasogató ordibálástól, a hülye kérdésektől, amelyekre mégis kötelező válaszolni, akármit,
persze, hülyeséget is, ahogy tetszik.
Az előszobában leszakította egy kabát akasztóját, egy bozontos, szürke bunda alól
előráncigálta a dzsekijét, valahogy belebújt, a sapkáját már a lépcsőházban tette föl. A
félhomályos lépcsőház, összehasonlítva azzal, amit otthagyott, maga volt a boldogság: hűvös,
szinte zengő csend uralkodott itt, s már épp rákönyökölt a korlátra, és a zsebébe nyúlt
cigarettáért, amikor egy ajtócsapódás megint veszélyt jelzett - hátha kinyílik, s zavaros
ordítás döf a két lapockája közé.
Az ajtó egy emelettel lejjebb csapódott be, s azonnal léptek és hangok hallatszottak.
- De hát megígérted! - makacskodott egy mély, mégis gyámoltalan öregemberhang. -
Nem is értem, hiszen a becsületszavadat adtad...
- Mi az, hogy megígértem? - szakította félbe egy türelmetlen fiatalemberhang. - Mi?!
Kötelezvényt adtam tán, hogy minden este idejövök hozzád? Azt hittem, el tudok jönni, de
aztán nem jött össze.
- Mi az, hogy nem jött össze? Hogyhogy nem jött össze, amikor megígérted? - Nagy ügy,
mondhatom! Mit csináljak, lőjem főbe magam? Ne csinálj cirkuszt!
- Becsaptál, pedig bíztam benned...
- Az ember magában bízzon, ne másban. Így van! Aki hülye, a maga kárán tanul.
„Szavamat adtam!" „Megígértem!" Locsogás! Átvágod a torkomat, ha nem ígérem meg!
- Ez... ez becstelenség! - kiáltott az öregember, s aztán azonnal becsapódott a kapu.
Szergej az utcán rágyújtott. Nem is tudta eldönteni, hogy fáj-e vagy sem a feje, most
mégis könnyebb volt, csak a füle csengett egy kicsit.
„Nem kellett volna pezsgőt innom - gondolta -, attól mindig ez van..."
Az utca kihalt volt. (Az a másik kettő fölszívódott, mintha a föld nyelte volna el őket.)
Nem ismerte a környéket, az egész banda taxin jött idáig, nem emlékezett arra sem, hogyan;
valahol megálltak, elmentek még valakiért.
Közönséges utca volt, félig kihalt és elég barátságtalan. Persze, ezek a Ligovka mögötti
utcák, a sok Rassztannaja meg Tambovszkaja utca mind barátságtalan... Megpróbálta
elolvasni az utcanevet, de a lámpa gyengén világított, s hirtelen annyira szakadni kezdett a
hó, hogy teljesen megvakította a szemüvegét. Meg aztán nem is érdekes. Hát nem mindegy?
Mi köze hozzá, hogy hívják ezt az utcát?
Kevés, hóval lepett járókelő, akiknek csak egy a vágyuk, hogy minél előbb
hazakerüljenek. Késő volt.
Az ismeretlen utca végül a ragyogóan kivilágított Ligovkába torkollt, a
villamosmegállóhoz, ahol, háttal a hóesésnek, néhány ember toporgott.
Rögtön jött is a villamos, de nem az, amelyik neki jó. Miért, miért nem, megharagudott a
félig üres, ragyogóan kivilágított, a havas éjszakában hívogatóan kényelmes villamosra,

54
valahogy nem helyénvalónak, idétlennek, fölöslegesnek látta. Nem is gondolta végig, mit
csinál, a sálja száraz végével megtörülte a szemüvegét, és továbbindult, otthagyta a megállót,
a lámpákat, az embereket, a szabad taxikat. A taxikon is méregbe gurult, bár elég pénze volt,
bármelyiket megállíthatta volna.
Sietve befordult az első mellékutcába, amely teljesen sötét és néptelen volt, valahogy
olyan furcsa. Jobbra, mint vak kockák, egymás mellett szorongtak a kivilágítatlan házak.
Látszólag nem volt ebben semmi csodálnivaló, hisz két óra is elmúlt már, de a járda... igen, a
járda szokatlan volt, és Szergej rájött, miért: egyetlen lábnyomot se látott. S nem azért, mert
esett a hó, és már régen nem járt erre senki, nem: magas, szűzfehér hófuvat tornyosult a
házak mentén, mintha a járda nem járda volna, hanem park, ahol fűre lépni tilos. Már egy
hete igazi tél volt a városban, pedig alighogy véget ért a november.
Egy pillanatra zöldes fény világította meg a sötét házakat, s betűk villantak föl és tűntek
el egy alacsony, egyemeletes épület fölött. De semmi titok, nagyon egyszerű a magyarázat,
biztos tataroznak, s az utcának arról az oldaláról kiköltöztették a lakókat. És ez a fény?...
Ismét fölvillant a zöld lobogás. „ÁLL" - olvasta Szergej a fekete égre rajzolva, és elnevette
magát. Az Állami Biztosító reklámja. Miért nem kapcsolták ki éjszakára?
Igen, fölnevetett és sietni kezdett.
Nocsak! Az utca másik oldala is lakatlan? Nem, ott laknak. Néhány ablak még világított,
hóba taposott ösvények vezettek a kapukig, bár a szeme láttára fújta be őket a hó.
Világosan kirajzolódó lábnyomok gyöngysora kanyargott előtte az üres járdán, mind
előbbre, a sötétség felé. Sűrű, apró, nagyon könnyed nyomok voltak, mintha csak odalehelték
volna őket a hóra.
Szergej nézett, nézett, de senkit se látott. Kevés sárga fény, a hó tömör csomókban éppen
szembe vágott.
Az a valaki nemrégen járhatott erre. Mert ha régen ment volna erre, a hó már befújta
volna a nyomokat, de ezek a nyomok egészen frissek. Aztán egészen közel, úgy
tízlépésnyire, a kavargó hóban és a halvány fényben fölvillant egy sziluett. Vékonyka,
bizonytalan, szinte elmosódott. Kicsit oldalra dőlve, botra támaszkodva ott szaporázott előtte.
Hosszú szoknya, fehér kendő... vagy talán sapka? Aztán eltűnt... Egyszerűen nem lehet látni,
amíg a következő lámpát el nem éri. Az egyik első emeleti ablakból a járdára hullott a fény, a
sötét figura ismét földerengett.
Szergej jól kilépett, mindössze néhány lépés választotta el őket egymástól. Egy
öregasszony volt, igen, egy sovány, görnyedt, szinte púpos öregasszony. Biztos nagyon öreg,
bár könnyedén lépked. A sötétben megint szinte láthatatlan lett, de a távolság egyre csökkent
köztük, Szergej már akkor is látta az öregasszonyt, ha nem világította meg egy lámpa.
Hová mehet ilyen későn, ebben a sötétben? Fúj a szél, csúszós az út... Mintha Szergej
gondolatait akarná igazolni, az öregasszony hirtelen összerezzent, szétcsapta a két karját, és
hanyatt esett.
„Na még csak ez hiányzott!" - gondolta Szergej, de azért odament, és az öregasszony fölé
hajolt, aki a hátán feküdt, a keze, benne a bot, oldalt. Kicsi, mélyen ülő szeme nyitva, a szája
összepréselve. Szergej határozatlanul álldogált, az öregasszony szája hirtelen megrebbent,
megszólalt:
- Semmi baj, csak megcsúsztam. Kérem, segítsen felállni!
Ki tudja, miért, Szergej az ölébe emelte az öregasszonyt. Az öregasszony teste nagyon
könnyű volt, és teljesen mozdulatlan. Szergej egy pillanatig a karjában tartotta, majd
óvatosan talpra állította, és veregetni kezdte a havat a hosszú kabátról.
- Hagyd csak, fiam! - tiltakozott bágyadtan az öregasszony. - Köszönöm... Kellemes
hangja volt, öreges, de tiszta és lágy. Egy kicsit raccsolt, s ettől furcsa akcentusa volt a
beszédének.

55
 - Megsérült? Hívjak taxit? - kérdezte Szergej, de az öregasszony csak legyintett -
keskeny, fehér kesztyűs keze volt:
- Nem, nem, isten őrizz! Nem szükséges! Pár lépés az egész.
- Akkor elkísérem - mondta határozottan Szergej, és megfogta az öregasszony könyökét.
Gyorsan odaértek. Útközben az öregasszony hallgatott, feszülten bámult a lába elé. A
hóvihar hirtelen elállt. Ritkás, sovány pelyhek keringéltek, már a levegőben eltűntek, az ég
nagyon fekete és nagyon hideg lett, az üres házak felett kiültek a csillagok. Csak a zöld
„ÁLL" lobbant föl percenként, de ez se volt zavaró, hamar megszokta a szem.
- Megérkeztünk. Kérem, fáradjon be! - Az öregasszony hangja most ünnepélyesen és
szertartásosan csengett. - Kérem, fáradjon be! - ismételte meg sürgetően.
Egy ódon, kétemeletes villa súlyos, faragott kapuja előtt álltak. A három... nem, a négy
emeleti ablak kivilágítva, a bejáratnál letaposva a hó, két keskeny keréknyom vezet a kapuig.
Igen, és patkónyomok, egészen frissek. Milyen ritkán látni ilyesmit, igazán muris ez az utca,
az öregasszony is, biztos bent is érdekes lesz.
- Köszönöm, szívesen bemegyek - mondta Szergej, és mélyen meghajolt. Mintha még a
bokáját is összecsattintotta volna.
„Mi van velem? Mintha színpadon volnék" - villant át az agyán. Ekkor már fölfelé
mentek a széles, rosszul megvilágított lépcsőn. Az öregasszony becsöngetett. Egy húzós
csengő rekedtes giling-galangja hallatszott bentről, azután sietős léptek.
- Ó, Aglaja Nyikolajevna, végre! - A rózsás arcú lány, fehér kötényben, szobalány-
bóbitásan, lesegítette az öregasszony kabátját.
- A vendégnek segíts, Natasa! - Az öregasszony hangja elmélyült, parancsoló lett.
- Ó, köszönöm, majd magam! Ugyan már! - szabadkozott Szergej, de Natasa már ott
tüsténkedett körötte, lesegítette a kabátját, a sálját és a sapkáját a hatalmas tükör alatti
kisasztalra tette. Szergej látta magát a tükörben, a hülye pulóverében, farmerban, az arca
vörös, a haja csapzott. Mögötte pedig... Nem, az öregasszony nem változott a mesék ifjú és
gyönyörű királykisasszonyává, bár lehet, hogy Szergej ezen se csodálkozott volna már;
öregasszony maradt, csillogó, ősz hajú öregasszony, akinek mély ránc osztja ketté a homlokát
a két szemöldöke között. De a tartása! A büszke arc, a kicsit hajlott orr, az egyenes, karcsú
nyak!...
Az öregasszony észrevette, hogy Szergej a tükörből bámulja, és elmosolyodott. Alig, csak
a szemöldöke rebbent meg. Keskeny, még egészen fehér kezével megigazította a haját, a
gallérján feltüzelt egy gyémántbross.
„Micsoda ruha! Mint a régi festők képein!" - gondolta Szergej, és azonnal meg is
haragudott magára a banális hasonlatért.
Az öregasszony ismét karon fogta, s az előszobából beléptek a szobába: s itt már Szergej
nem tudta, mit nézzen, min csodálkozzék, s egyáltalán, mit gondoljon erről az egészről.
Sárgás gyertyafény imbolygott a szobában, egy sujtásos libériát viselő lakáj lábujjhegyen
járt egyik kandelábertől a másikig a koppantóval. Az aranyozott lábú, hímzett huzatú
karosszékek fölött, az apró asztaloknál, a hatalmas kínai vázáknál, melyekben élő rózsák
pompáztak, beszéd, halk zongoraszó, elszórt mondatok - talán franciául vagy hogyan? -, halk
nevetés, ragyogó kesztyűk, tajtékfehér női vállak, strucctoll legyezők. Szergej hallgatózott.
Furcsa, de úgy érezte, mindent ért, amit mondanak, pedig egy szót se tudott franciául. Egy
egészen ifjú lány az ablaknál... milyen gyönyörű! Azt meséli egy kopasz öregembernek, aki
úgy nyújtogatja fejét a karosszékben, mint fióka a fészekben, hogyan csúszott meg a
parketton George-nál, a táncórán, és hogy... A lány nevet, az öregúr meg, hátraszegve piciny
madárfejét, morogni kezd a hadgyakorlatokról, a kisegítő csapatokról, a visszavonulásról
meg egy ostoba szállásmesterről.
Egy másik öregember frakkban, mellén csillag, akit tiszteletteljesen „kegyelmes úrnak"
szólítanak, félhangosan egy fiatal tiszttel beszélget. Akin, várjunk csak... Na persze,
56
57
huszártiszti egyenruha van. Vagy dragonyos? Csak tudná, hogy most huszár vagy dragonyos.
Mégis huszár lesz, a bajusza is olyan, mint a huszároké szokott lenni.
- Micsoda gyermekesség, no de igazán! Éretlen dolog! - mondta mély hangon, izgatottan
a csillagos öregúr. - Gondolj arra, hogy ennek a csínynek igen komoly következményei
lehetnek.
- A szavamat adtam, hát ott leszek holnap - válaszolt csöndesen az ifjú.
- De hát mire való? Gondolj arra, hogy ott kell hagynod az ezredet. Arra nem gondoltál,
hogy vége a karrierednek?
- A szavamat adtam.
- Ezt mát hallottam. Ugyan... Ostoba voltál, amikor megígérted, s most arra készülsz,
hogy még egy ostobaságot kövess el. Nem értem... Mi közöd van Dobroljubov úrhoz? Miért
kell tönkretenned az életedet e miatt a... kétséges hírű... hogy is mondjam... író miatt?
- Holnap...
- Ezt már mondtad: holnap lesz huszonöt éve, hogy meghalt. Nagyszerű! És?! Mi közöd
hozzá?
- Megígértem...
- Kinek és miért? Úgy emlékszem, még az apád sírjához se jártál ki nagyon gyakran, most
pedig el akarsz menni annak a fiatalembernek a sírjához, ahol holnap mindenféle söpredék
gyűlik össze.
- Azok a barátaim, és kérem, ne beszéljen róluk így.
- Nem róluk van szó, hála istennek, nincs szerencsém ismerhetni őket. De te tiszt vagy, és
nemes. Csak nem osztod annak a Dobroljubovnak a nézeteit? Kétlem. Sőt, azt hiszem,
fogalmad sincsen a nézeteiről.
- Mindenkit tisztelek, akinek bármifajta meggyőződése van.
- Nagyon dicséretes. Csak azt kétlem, hogy emiatt érdemes tönkretenni az életedet.
- A szavamat adtam - ismételte meg a huszártiszt.
Még az is lehet, hogy egyáltalán nem huszártiszt, csak egy derék fiatalember, az arca
rokonszenves, nyílt, kemény vonású. Pedig milyen fiatal!
A másik szobában valaki énekelni kezdett egy ismerős románcot. Szergej aznap reggel a
rádióban is hallotta, de a címét elfelejtette.
- Ah, micsoda hang!... - sóhajtott föl a parányi öregúr a karosszékben, és egy pohár
pezsgő után nyúlt: a lakáj, kezében tálca, mereven állt előtte.
„Pezsgő... Itt is pezsgő... Nem szabad innom... Eh, lesz, ami lesz." A szobában hirtelen
csönd lett. Szergej körülnézett. Fölemelt pohárral mindenki mozdulatlanul állt.
Szergej apró kortyokban itta a pezsgőt, mohón, mintha kiszáradt volna a torka; az egészet
megitta, fenékig. S amikor végzett vele, nem merte fölemelni a szemét, mintha valami ostoba
vagy nevetséges dolgot követett volna el.
- Mi van önnel, kedvesem? - hallotta hirtelen az öregasszony hangját. Az öregasszony
végigsimított hűvös tenyerével Szergej arcán. A szobában ismét beszélgetni kezdtek. De
Szergejnek már zúgott a feje, alig értette, ki és mit mond.
Odament az ablakhoz, félrehúzta a fehér selyemfüggönyt. Kint még havazott, annyira,
hogy nem látta a túloldali házakat, csak a havat meg a sötétet. Aztán valami fény villant föl.
Ahogy a szemét erőltette, mintha egy kivilágított hintó úszott volna el az ablak előtt, két ló
húzta, hátul egy lakáj. Aztán eltűnt.
Szergej már meg se próbálta, hogy bármit is megértsen. Hirtelen rátört a fáradtság,
megérezte, hogy már semmi se történik, s hogy ideje elmenni.
Az öregasszony nem tartóztatta. Hallgatott, amikor Szergej az előszobában kezet csókolt
neki. Viszont odahajolt hozzá, és száraz ajkával homlokon csókolta.

58
 Villamoson ment a Ligovkáig, s azon az állomáson szállt le, ahol az éjszaka ácsorgott.
Rögtön megismerte a megállót, a mellette lévő parkban egy moziműsor lógott, amelyet még
tegnap észrevett.

Reggel se történt semmi. Nem fájt a feje, és nem szédült, a szája se száradt ki, gondolkodni is
tudott.
„Mi történt velem? - töprengett az ágyban. - Álmodtam? Vagy elveszítettem az
eszméletemet? Vagy tényleg nagyon berúgtam, és felültettek?" Kint ragyogóan sütött a téli
nap.
„Na jó, a ruhákat meg a gyertyákat nem nehéz megszerezni. De az a hintó az utcán? Az is
ugratás volt? Vagy hipnózis? Föl kéne kelni, újra odamenni, és mindent ellenőrizni. De hová?
Még a házszámot se néztem meg, azt se tudom, mi az utca neve. Persze, most úgy gondolom,
úgyse találom meg, s ha igen, kiderül, hogy nincs is olyan ház, vagy lakatlan. Olvastam már
hasonló históriát, mind így végződik. De minek töröm a fejemet? Elmegyek, megpróbálom
megtalálni."
Egy pillanatig feszengett: valami azt súgta, minek nyomozna a ház után, nem éri meg. De
elhessentette ezt a gondolatot.
Most másmilyenek voltak a keresztutcák, nem barátságtalanok és egyáltalán nem
titokzatosak, egyszerűen sivárak... Nem, nem ez az utca... Ez se... És ez? Kitört, piszkos
ablaküvegek, beszögezett kapuk, behavazott járda. Ez az!

59
 Szergej szinte futott. A járókelők megfordultak, és ki tudja, miért, megrovóan bámultak
utána. Kétszer megcsúszott, majdnem elesett, aztán majdnem elment az ódon villa kapuja
előtt, de hirtelen nagyot ugrott a szíve, a torkában dobogott, s ekkor megállt.
Ugyanaz a lépcső, a széles lépcsőfokok, a furcsa, kacskaringós díszekkel ellátott korlát. A
húzós csengőnek is ugyanolyan a hangja. S ugyanolyan gyorsan nyílik az ajtó.
Natasa hidegen és csodálkozva nézett rá - vékonyra kiszedett szemöldöke volt. A
kitérdelt, kék melegítő kicsi volt neki. A rózsaszín kendő rosszul leplezte a vas hajcsavarókat.
- Kit keres az elvtárs? - kérdezte talán vagy harmadszor, mert Szergej csak állt és
hallgatott. Azután magára eszmélt.
- Én... Aglaja Nyikolajevnát... Itthon van? - kérdezte, és szinte behúzta a nyakát. Natasa
most majd azt mondja, hogy: „Kicsoda?" - és becsapja az ajtót. De Natasa beengedte a sötét
előszobába, bekopogott és bekiáltott:
- Magához jöttek! - és eltűnt. Szergej belépett a szobába.
Minden olyan volt, mint éjszaka: ugyanazok a karosszékek és kisasztalok, virágvázák és
fehér függönyök. És a háziasszony is az ablak melletti öblös karosszékben.
- Mit óhajt, kedvesem? - kérdezte az öregasszony. Apró, mélyen ülő szeme hideg, száraz,
göcsörtös ujjaival az elnyűtt, avítt ruha szélét tépdeste. És Szergej hirtelen észrevette, hogy a
virágok művirágok, és porosak és piszkosak. Igen, mind művirág volt, amilyet
öregasszonyok szoktak árulni a temetőkapunál.
A székek fölhasadt kárpitja alól helyenként csomókban lógott ki a szürke töltelék, a
maradék aranyozás fakón fénylett a karosszékek támláján és az asztallábakon.
- De hát hogyan?... Hogyhogy? - hebegte Szergej, és az ajtó felé hátrált.
- Nyugodjék meg! - sóhajtotta az öregasszony. - Minden igaz. - Felállt, kiegyenesedett,
megigazította a haját, és a hangja parancsoló lett: - Most pedig menjen el!
- Bocsánat - mondta Szergej egészen halkan.
Az öregúrral a lépcsőn találkozott. A kegyelmes úr pihegve, minden fokon megpihenve
fölfelé tartott, csomagokkal teli szatyrot cipelt. Se frakk, se csillag, és még elképzelni se
lehetett, hogy ilyesmi volna elnyűtt, lehetetlen színű kabátja alatt.
- Ott volt? - kérdezte halkan Szergej.
- Igen, elment, mert a szavát adta - válaszolt az öregúr, és továbbment.
...A hóban keskeny keréknyom vezetett a kapuig; Szergej benézett az udvarra. Az udvar
olyan volt, amilyennek lennie kellett, kukák, egy sánta pad a sarokban. És egy faajtós garázs.
Biztos kocsiszín volt azelőtt.
A garázsban hirtelen fölnyerített egy ló. Halkan és vidáman, mintha nevetne. És válaszul
egy másik nyerítés, ez már mélyen.
Hullongott a hó. Lassan keringett alá az égből, és mindent betakart: az udvart, a
keréknyomot, a padot, Szergej görnyedt vállát, a haját (elfelejtett sapkát tenni), ezt a furcsa
utcát, ahol tetszése szerint bármit álmodhat az ember.

KIRÁLY ZSUZSA FORDÍTÁSA

60
 Firfarov,
avagy ember és traktor
NYINA KATERLI

De hát, kérdezi ő, minek üget utána? Oldalazva, idomtalanul, rettentő parasztosan ott üget
mögötte, közel a járdához.
Firfarov körülnézett és gyorsított: hál' istennek, még nem találkozott ismerőssel, az
nagyon kényelmetlen volna: még elképzelni is szörnyű, hogy megy az intézetbe, és mögötte
ott döcög egy özönvíz előtti szörnyeteg, aminek az ócskavastelepen, de legalábbis falun
volna a helye. S azért került ilyen kínos helyzetbe, mert tegnap elfelejtette bezárni a garázst.
Igaz, nincs mit ellopni, mert a Moszkvicsot még előtte való nap elvitte az autópiacra, amikor
megkapta az értesítést, hogy végre rákerült a sor a Zsigulihoz.
Reggel, amikor kilépett az udvarra, azt kellett látnia, hogy a garázsajtó tárva-nyitva.
Nyikolaj Pavlovics egyszeriben otromba tuskónak érezte magát, pedig egyszerűen nem bírta
az ilyesmit, s erre, csak úgy mellesleg, nyomós okai voltak.
Mert hogy is tekinthető otromba tuskónak az az ember, aki például harminckilenc éves
korára a tervezési osztály főmérnöke, szövetkezeti lakást és garázst vásárolt egy új
lakótelepen, és most adta el a 408-as Moszkvicsát (nagyon jó állapotban!), hogy Zsigulit
vegyen. Persze nemcsak az anyagiakról van szó, egyáltalán nem, nehogy azt gondolják, hogy
Firfarov kispolgár volt, tárgymániákus, egyszerűen csak tudatában volt annak, hogy saját
munkájával vívta ki önmaga számára az önbecsülést, s egyáltalán nem tartotta kívánatosnak,
hogy ezt bárki megkérdőjelezze.
Az pedig, hogy valamennyi kortársának már rég családja és gyereke volt, maga pedig
harminckilenc éves korára is agglegény maradt, ha tetszik, csak azt tanúsítja, hogy nagy volt
benne a felelősségérzet, s nem kívánta elvenni az első útjába akadó nőt, hogy aztán fél év
múlva válás legyen belőle, lakáscsere, osztozkodás és élete végéig tartásdíj.
Persze, valamikor majd meg fog nősülni, családot alapít, hiszen nem kételkedett abban,
hogy mindenkinek szüksége van a családra, sőt időnként elképzelte, hogy a Drámai
Nagyszínházban egyszer majd összetalálkozik egy fiatal és okvetlenül nagyon szép lánnyal,
aki egészen más lesz, mint a barátok elhízott feleségei. Egyszóval, valamikor majd neki is
lesz családi tűzhelye, ráadásul irigylésre méltó, de nem akarta elsietni a dolgot, így is jól
érezte magát, s nem kellett garasoskodnia sem - télen síelni szokott vasárnaponként, a
szabadsága alatt autós túrákat tett a Baltikumban, mindig magával vitte valamelyik barátját a
társaság kedvéért, és őszintén meg kell mondani, a házas barátai mindig boldogok voltak,
hogy egy hónapra kiszabadulhattak családi paradicsomukból.
Firfarovot csak egyvalami nyugtalanította kissé: az utóbbi időben gyomorégés kínozta, s
időnként szúrt a mellgödre. Az anyja azt írta Melitopolból, hogy a rendszertelen étkezés miatt
van, és hívta, hogy októberben töltse nála a szabadságát. De a szabadság még messze van, s
addig is teli van elintéznivalóval: júliusban tatarozta a lakását, bár nagyon tiszta volt, de
kedvére való tapétát talált, s úgy döntött, fölragasztja, most meg ez a zűr a kocsieladással,
meg aztán az újat is meg kell kapnia. Akár holnap átvehetné, hiszen rákerült a sor, de
okvetlenül export kivitelűt akar, s olyan csak szeptemberben, a negyedév végén lesz, vagyis
61
egy hónap múlva. Úgyhogy nem tudott dönteni, utazik-e vagy sem Melitopolba, s hogy
mégse kapjon gyomorfekélyt, szigorúan beosztotta, mely napokon ebédel a Nyevszkijen lévő
Aurora tejbárban, s a többi napon tejbegrízt főzött magának, ami nagyon jól sikerült, nem
volt rosszabb, mint amilyet például Lonyka Bukin felesége szokott csinálni, aki mindig
mindent odaéget.

Tehát Nyikolaj Pavlovics Firfarov, igen nagy zavarban, ott állt a kapu előtt, és a
pénztárcájában kotorászott, amelyet porte-monnaie-nak nevezett. Megtalálta a kulcsot,
amelyen egy meztelen nőt ábrázoló zsuzsu lógott, egyenesen Párizsból, és már szaladt volna
a garázshoz, de aztán fölrémlett előtte, milyen hülye látvány lenne, ha bárki meglátná e
szövetkezeti ház bármely emeletéről, s erre méltóságteljesebben kezdett lépkedni, nem
lassan, de nem is sietve.
Nem loptak el semmit. A kocsiemelő ott volt, a tartalék alkatrészek is, de a garázs
közepén - hülye látvány! - ott állt zörgő motorral, sáros kerekekkel, összevissza horpadt orrán
a Belorusz felirattal az a parasztos szörnyszülött. Igen, ott állt, s bár fényes nappal volt, égő
fényszórókkal, melyek egyenesen Firfarov szemébe világítottak.
- Hát ez micsoda? Van itt valaki? - kérdezte szigorúan Firfarov. - Vigye innen ezt a
bárkát, ez nem gépállomás!
Persze az történhetett, hogy valamelyik pimasz észrevette, hogy nyitva van a garázs, s
mivel részeg volt, éjszakára ide rekesztette a traktort; mindig így van ez, ha az ember nem
csukja be az ajtót, valaki mindig beállít meghívás nélkül, s aztán próbálja meggyőzni, hogy
ne nézze már hülyének.
De hogy került ez a traktor a városba? Persze mindegy, valamelyik építkezésről vagy akár
egy szovhozból. A sofőr meg, persze, szintén itt a házban alussza ki a krapuláját a
rokonoknál; biztos meglátogatta a „nénikéjét".
- Micsoda ostobaság... és pimaszság! - mormogta Firfarov, és körülnézett az udvaron,
hátha meglátja azt a huligánt, a traktoristát, hátha már jön, vissza a bűncselekmény
színhelyére. De nem a traktoristát látta meg, hanem igen elégedetlenül Grigorij Bolotyint,
volt iskolatársát, aki vízvezeték-szerelő lett, s aki szerencsétlenségére a szomszéd házban
lakott.
- Na, te is jól adod, te Kolja! Hát mi van? Összekapartál egy kis pénzt, aztán kocsit vettél?
Nem mondom, jóféle Benz-Mercedes! - ordította Bolotyin, amikor észrevette a pöfögő
traktort. Bolotyin már kora gyermekkorától igen értett az ordításhoz, a szája akkorára nőtt
ilyenkor, hogy szinte nagyobb volt, mint egyébként kevéssé vonzó arca. Bolotyin ez
alkalommal különlegesen utálatosan röhincsélt, a szája szinte elnyelte az egész udvart.
Mondjuk ki, kellemetlen látványt nyújtott, Firfarov el is fordult - neki ugyanis teljesen
normálisan fejlett szája volt.
Bolotyin szinte rázkódott a nevetéstől, s vele együtt izgatottan rázkódott Firfarov
magángarázsában a traktor, melyről nem tudhatni, kié.
Közben szép kis tömeg gyűlt össze az udvaron: Polina, az örökké vörös arcú házmesterné,
egy kivénhedt Zaporozsec félművelt tulajdonosa, s ami a leginkább kellemetlen, külföldi
bőrdzsekiben két Zsiguli-tulajdonos. Tegnap ezek az export Zsiguli-tulajdonosok épp ezen a
szent helyen autókról beszélgettek Firfarovval, irigyelték, hogy a garázsa itt van az udvaron.
Jóízű beszélgetés volt, ahogy egyenrangúak között szokás, most meg?... Most meg Firfarov
úgy állt az udvar közepén, mint egy hülye, mint egy bohóc, mellette pedig ez a benzinzabáló.
Aztán menjen, és bizonyítsa be, hogy nem az övé! Persze, könnyen bebizonyíthatná, hogy
nem az övé, de attól még marad a hülye helyzet, mert időtlen időkig azt fogják ismételni,
hogy: „Á, tudom, az, akinek a garázsában egy traktort találtak, emlékeztek?!"
Nem, ennek haladéktalanul véget kell vetni.

62
 - Takarodjon innen! De gyorsan, hallja! - parancsolt rá elkeseredetten Firfarov a traktorra,
amely viszont a maga részéről-engedelmesen kipöfögött az udvarra. Az udvaron még
ormótlanabb és még kevésbé helyénvaló volt: a hihetetlenül magas hátsó kerekek meg az
egészen apró elülső kerekek meg a lepattogzott festék... Firfarov rá se nézett a traktorra,
gondosan bezárta a garázst, a kulcsot a porte-monnaie-jába tette, megfordult, és a kapu felé
indult. Mindenesetre megeresztett egy ironikus mosolyt a két Zsiguli-tulajdonos felé, még
valami olyasmit is mormogott, hogy: „Előfordul az ilyesmi."
Ezt viszont a két Zsiguli-tulajdonos nem hallotta, annál inkább Bolotyin, aki azonnal
ordítani kezdett:
- Nagy baj, mondhatom! Kenyér helyett tortát zabálsz!
És Firfarov háta mögött újra felhangzott az utálatos röhögés, de ez még rendben lett
volna, más volt a baj: a traktor motorja, mint a végzet, felbődült, egyre szaporábban, egyre
buzgóbban pöfögött, Firfarov valami forrót érzett a hátában, egy kis benzin loccsant rá. Még
ez kellett! A vasszörnyeteg ott ügetett mögötte.
- És még azt mondta, nem az övé! - ordította utána Bolotyin.

Az autóbuszmegálló mindössze két háztömbnyire volt, Firfarov általában öt perc alatt ért oda,
de most a garázs miatt időt veszített, a hét óra hármas autóbusz már elment, a következő hét
perc múlva jön, és tömve lesz, lehet, hogy meg sem áll. A végén még elkésik e miatt a
hülyeség miatt. Még sose késett el, és még ha valami komoly oka volna rá! Valamit ki kell
gondolni.
A traktor odaért a megállóhoz, és a járda mellé állt. Firfarov még egyszer körülnézett,
aztán felmászott a lehetetlen vezetőfülkébe, a motor abban a szempillantásban diadalmasan
felmordult, csak úgy lihegett az iparkodástól, és döcögve megindult az úttesten, legényesen
lökdösődve a személyautók között.
63
 Szinte még érdekes is volt ez az utazás; nem kellett ötkopejkás után kotorászni, tolakodni,
továbbadni az aprópénzt, amit mások összefogdostak, átadnia a helyét a kövér, hipertóniás
öregasszonyoknak, akik szándékosan mindig az ő térdéhez támasztották a hasukat, vagy
nyafogó gyerekeknek, akik már igazán kibírnák állva is, de akiket az anyjuk így biztat: ,;Ülj
csak le, Alik, ülj le, a bácsi átadja a helyét."
Honnan ismeri ez az eszelős traktor az utat? Tíz perccel korábban ott voltak az intézetnél,
mint ahogy Firfarov meg szokott érkezni. Igaz, Firfarov nem hagyta, hogy a traktor a
főbejáratig vigye, két házzal arrébb megállította, kiugrott, s úgy látta, most nincs a közelben
ismerős, senki se vette észre, szóval sikerült.
Nyikolaj Pavlovics persze autóbuszon ment haza a munkából, s egész úton, a nyitott
ablaknál ülve, hallotta hátulról a pöfögést, a csikorgást: a pimasz traktor ott döcögött a
nyomukban.
„Holnap korábban indulok, és metróval megyek. A föld alá nem jöhet utánam. Nem
szabad rászoktatni" - határozta el Firfarov.
De másnap későn ébredt, mert elromlott a vekker, s amikor hét óra kilenckor kirohant a
házból, úgy zuhogott, hogy mind pocsékká ázik a finn öltönye, ha nekivág; viszont a kapu
előtt, nyitott ajtóval, mintha kitárt szárny volna, ott toporgott, igen: toporgott a tegnapi
traktor. A reflektorai világítottak az esőben, mint egy hűséges hisztérika szempárja, a motor
zörömbölt, mint egy katonazenekar. Az eső derekasan zuhogott, Firfarov, miután gyorsan
körülnézett, beszállt a vezetőfülkébe. Ebben a zuhéban úgyse látja senki, ki ül a traktoron, és
minek.
Amíg az intézetbe értek, elállt az eső, de az eszelős traktor csak a főbejáratnál engedte
leszállni Firfarovot. Ott pedig, mintha szándékosan történne, az utca túloldaláról éppen Zoja
Nyikolajevna Prorozova tartott Firfarov felé, egy hölgy a könyvelésről, aki a legkíváncsibb
pletykafészek volt az egész intézetben.
Firfarov rálépett a fékre, de a traktor úgy tett, mintha mi se történt volna. Zoja
Nyikolajevna már csak ötlépésnyire volt.
- Ide hallgass! - mondta Firfarov halkan, de fenyegetően. - Azonnal állj meg! Micsoda
modortalanság ez! Mit képzelsz? Nem a szántóföldön vagy, se nem a hogyishívjákon.. a
krumpliföldön! Micsoda kínos helyzetbe hozod az embert!
Ha Firfarov izgatott volt, mindig azemberrt mondott az ember helyett, amit, csak úgy
közbevetve, Griska Bolotyin már régen, még gyermekkorukban észrevett a Petrogradszkijon
álló öreg házban, és utálatosan variálva ezt a szót, ki is csúfolta érte Nyikolaj Pavlovicsot.
A traktorra nagy hatással volt Firfarov szózata, azonnal megállt, mintha lecövekelték
volna, Firfarov kiugrott, a járdán ott állt előtte Prorozova, aki észrevéve Firfarovot, fölhúzta
vékonyra kiszedett szemöldökét, de Firfarov megelőzte a hölgy tapintatlan kérdését:
- Fantasztikus ez az ócskaság! - mondta, és a traktor felé intett. - A mezők szorgos
munkása! Meg akartam nézni, milyen a sebességváltója ezeknek a dinoszauruszoknak. -
Ezzel karon ragadta Zoja Nyikolajevnát, és a kapu felé vezette, a Szovjet Film című folyóirat
magvas cikkeiről regélve neki, mely folyóiratot Bukintól kérte kölcsön tegnap este.
Firfarov egy hétig járt az intézetbe a „kecskén" - magában így hívta a traktort -, s minden
remekül összejött: sose találkozott ismerőssel, s megtakarított huszonöt kopejkát, ami ugyan
nem sok, de mégis pénz, egy mozijegyet kapni érte, vagy két fehér zsúrkenyeret és három
skatulya gyufát. Nem tartotta kellemesnek, hogy munkából hazajövet is használja a traktort,
általában az alárendeltjeivel együtt hagyta el az intézetet, s képtelen látvány lett volna, ha a
szemük láttára száll be a vezetőfülkébe.
A „kecske" viszont konokul megvárta a munkaidő végét vagy a sarkon, vagy az intézettel
szemközti téren, s mintha hozzáragadt volna, hűségesen követte az autóbuszt.
És a traktor, nyert: csütörtökön Firfarov sokáig bent volt az igazgatónál, a szokásosnál
negyven perccel később lépett ki a kapun, eszébe jutott, hogy a mai napra elő van irányozva
64
az Aurora tejbár, és hogy éjszaka megint égett a gyomra, és hogy abban az átok tejbárban, ha
elkésik, sokáig kell sorban állni, és hogy közben elfogy a tejbegríz. Firfarov nézett jobbra,
nézett balra, aztán felült a „kecskére". Az út rendkívül jól sikerült, csak a Nyevszkijen fütyült
utánuk a rendőr. De a traktor - micsoda kópé! - azonnal leszállította Firfarovot, és sutty, be az
egyik udvarba, meghúzta magát, amíg el nem hallgatott a füttyöngetés, aztán ismét
kidörömbölt az utcára, mintha ott dolgozna, mondjuk, a tatarozáson. Szóval, a traktor
elszállította Firfarovot az Aurorához, és Firfarov rögtön talált helyet, és megrendelhette
kedvenc tejlevesét.
Vasárnap elmentek a Szitnyij piacra, és hoztak tíz kiló krumplit, ami egy hónapra szokott
elég lenni. Firfarov úgy gondolta, teljesen természetes, hogy traktoron menjen a piacra, és
helyesen gondolta: a pimasz „kecske" egyenesen berontott a piackapun, s szétriasztva az
anilinsárga kötött sapkákat áruló asszonyokat, végiggurult a sorok között. Kissé megnyomva
a sorban állókat, akik persze azonnal szétrebbentek, épp annak a férfinak a pultjához
szállította Firfarovot, akinek a legnagyobb és a legtisztább áruja volt, s ott állt végig mögötte,
védve Nyikolaj Pavlovicsot a feldühödött sorbanállóktól, akik kezdtek visszaszivárogni, s az
illő fenyegetés kedvéért kipufogó gázból sűrű függönnyel maszkírozta el. Firfarov ezalatt
telirakta válogatott krumplival a szatyrát.
A traktor az udvaron éjszakázott, a Firfarov garázsával szemközti sarokban, a kukáknak
épített bódé mellett, úgyhogy még Bolotyin se gyaníthatott semmit. Csak mellékesen,
Firfarov már egy hete nem látta Bolotyint, viszont a két Zsiguli-tulajdonos megint úgy
köszönt neki, ahogy a magaszőrűeknek szokás, sőt, még Kuvaitról is beszélgettek. Tudniillik
arról volt szó, hogy az egyik Zsiguli-tulajdonos tranzitutasként nemrégiben megfordult
Kuvaitban, s bár a repülőtér épületét nem hagyta el egy csomó érdekes dolgot figyelt meg,
melyek közül Firfarovra az volt a legnagyobb hatással hogy az emléktárgy-kioszkban egy
bárány nagyságú ezüstelefántot adtak el dollárért, meg a könnyű erkölcsű hölgyek, akik
hófehér ruhában, amolyan tunikafélében, amelynek viszont hónaljtól bokáig ért a slicc, fel alá
sétálgattak az utasok között.
- És milyen szépek voltak, isteniek! - mondta a Zsiguli-tulajdonos...
- Nagy a konkurrenciájuk - szólt közbe magvasan Firfarov s ebben aztán egyetértettek,
hogy na igen, a konkurrencia. A kapitalista országokban minden szakmában nagy a
konkurrencia, mért éppen ebben ne volna nagy.
Így beszélgettek az udvaron, ahogy komoly férfiakhoz illik. Apollon cigarettát szívtak
még Nyikolaj Pavlovics is rágyújtott egyre, a traktor meg ezalatt a sarokban álldogált néma
motorral, kikapcsolt reflektorral, mert éppen aludt.
De két nap múlva mégis kitört a botrány.
Firfarov ebéd után éppen leült a karosszékbe, hogy elolvassa az Élet és Tudományt,
amikor csengettek. Utálatosan csengettek, így csak Polina, a házmesterné szokott csengetni.
Egyszer fordult elő, hogy Firfarov nem fizette ki idejében a lakbért, s a házmesterné azonnal
megjelent, hogy botrányt csapjon, s akkor is így, ilyen végeérhetetlenül visított keze alatt a
csengő. Firfarov ajtót nyitott. Persze hogy a házmesterné volt. teljesen vörösen.
- Azonnal vidd el innen azt az ócskavasat, különben bezáratlak, huszonnégy órára! -
kiabálta a házmesterné, ezzel sarkon fordult, és robogni kezdett lefelé a lépcsőn. Firfarov
utána. Egyszerre értek az udvarra, Nyikolaj Pavlovics szabadidő-gatyában. A házmesterné
értelmetlen fenyegetéseket ordibálva.
- Mondtam én, hogy az övé! - vakkantotta e! magát Bolotyin, amikor megpillantotta
Firfarovot, és a sarokba szorult traktorra mutatott. - Most is azt mondod talán, hogy nem?
Te?! Ez aztán azemberr!
Alig jelent meg Firfarov az udvaron, a traktor reflektorai ujjongva kigyúltak, a motorja
pöfögni kezdett.

65
 - Hát ez az! Így megy minden áldott nap! És engem kínoznak, engem gyötörnek, hogy az
emberek nem tudnak aludni! Vidd innen ezt a játékszert, különben holnap társadalmi bíróság
elé állítlak! - visította Polina.
- Elvtársak, csak nem képzelik, hogy az enyém! - szólalt meg Firfarov szándékosan
nagyon nyugodtan és nagyon halkan, s közben hátat fordított a traktornak. - Gúnyolódnak?
Hisz mindenki tudja, hogy nemsokára megkapom a Zsigulit.
De a traktor, ez az idióta, ez a francos ócskavashalom előmászott, és fújtatva lecövekelt
Firfarov mellett. Firfarov ekkor észrevette az egyik Zsiguli-tulajdonost, aki nevetve lépkedett
feléje az udvaron, s amikor odaért, anélkül hogy előhúzná kezét az ultradivatos zsebéből, azt
mondta:
- De hát ott a garázsa, kolléga! Állítsa be a járgányát, s a botrány túl van tárgyalva.
- Túl van tárgyalva, nagyon jó! - röhögött Bolotyin. - Már ha befér!
Firfarov ekkor nem bírta tovább. Elfehéredett, az álla remegni kezdett. Szinte magánkívül
volt, teljes erőből belerúgott a traktorba, erre nagyon megfájdult a lába. A fájdalomtól és a
sértéstől könnyek fojtogatták a torkát, és elvékonyult hangon kiabálni kezdett:
- Mi van itt? Szálljanak le rólam! Nem az én járgányom! És nem tudom, kié! Nem is
akarom tudni! A másé! Értik, a másé!
Hirtelen sötét lett az udvaron.
A fényszórók kihunytak, a motor leállt. A traktor a teljes némaságban megindult a kapu
felé, gyámoltalanul rázkódva a sötétben, kétszer is a falnak ütközve; aztán mégis megtalálta
az utat, és kigördült az utcára, mintha hátulról lökdösné valaki.
- Nahát! - hebegte Bolotyin. - Hová megy ez ilyenkor, ebbe a sötétbe?... Hé, haver! Állj
meg, hallod-e!
- El fog tévedni, mert vak! - kiáltott fel hirtelen a házmesterné, és a kapu felé szaladt.
Firfarov vállat vont, és lassan a házmesterné után ballagott - nem nézett közben Bolotyinra.
A traktor már elég messze járt. A jobb kereke kicsit leült, egyszer belement a pirosba,
zömök volt és otromba a villogó személyautók és a tekintélyes buszok között. Egy turistákat
szállító Ikarus eltakarta egy pillanatra, s amikor a busz elment, a traktor már nem volt sehol.
A kibőgött képű Polina az udvaron elcsípte Firfarovot.
- Mocsok! - mondta dühösen, és Firfarov lába elé köpött. - Garázst rendez be egy
szövetkezeti ház udvarán! Mindent kitálalok a megbízottnak! Sose fizeti ki a lakbért!... Nézze
meg azemberr!
Firfarov észre akarta téríteni a magáról megfeledkezett házmesternét, de hát mit
kötözködjön egy félanalfabéta fehérszeméllyel?
Hideg, nyirkos szél fújt a kapu alatt, s Firfarovnak hirtelen eszébe jutott, hogy holnap már
ősz van, szeptember elseje. Álldogált még egy darabig a kapuban, aztán borzongva hazament.

KIRÁLY ZSUZSA FORDÍTÁSA

66
 Fertőzés
KATHERINE MACLEAN

Olyan volt, mint az őszi erdő a Földön, de nem volt ősz. A fák lombja zöld és rézszínű, bíbor
és lángvörös volt, és a szél a lombok árnyékában a ragyogó, zöldes napfény foltjait
táncoltatta.
Az Explorer vadászainak csoportja a keskeny ösvényen sorjázott, lövésre kész fegyverrel,
óvatosan lépkedve, idegen madarak távoli, félig ismerős kiáltásaira figyelve.
Fülhallgatójukban gyenge sercegés jelezte, hogy elsütöttek egy fegyvert.
- Eltaláltál valamit? - kérdezte June Walton. A sisaktelefon a többiek fülébe juttatta a lány
hangját anélkül, hogy az erdő csendjét megzavarta volna.
- Megcéloztam valamit - magyarázta George Barton vidám hangja June sisaktelefonjában.
Levágta az ösvény kanyarját, és felzárkózott Bartonhoz, aki tekintetével a fák között
fürkészve állt ott, lövésre emelt fegyverrel. - Olyan volt, mint egy kacsa.
- Ez nem a Central Park - mondta Hal Barton, a fivére, aki most tűnt fel a közelükben.
Zöld űrruhája nem illett a bronz és vörös erdőbe. - Nem lesz kacsa mindegyik - jegyezte meg
józanul.
- Előfordulhatnak itt sárkányok is. Nehogy megegyen egy sárkány, June - hallatszott Max
nyugodt hangja a lány sisaktelefonjában. - Addig ne, amíg még szeretlek. - Előbújt a fák
közül, a vérvételi felszerelést cipelve, kesztyűjével a lányéhoz ért, a félárnyékban alig látszott
rút, szeretett arcán a vigyor. Egy napsugár zölden csillant kerek akváriumot formázó sisakján.
Továbbmentek. Negyedmérföldnyire mögöttük az Explorer űrhajó tornyosult az erdő
fölé, akár egy csúcsos felhőkarcoló. A hajó utasai a kilátótáblákon át a friss szelektől űzött
felhőket, a napfényt nézték, és a szabadba vágyakoztak.
Ám a hasonlóság veszélyt jelent, és a hűvös szél halált hozhat, mert ha az állatok olyanok,
mint a földi állatok, a betegségeik is olyanok lehetnek, mint a földi betegségek, eléggé
hasonlóak ahhoz, hogy fertőzőek legyenek, eléggé különbözőek ahhoz, hogy ne lehessen
kezelni őket. A múlt számos intő példával szolgál. Kolóniák tűntek el, és a nagy forgalmú
űrfolyosókban sok olyan kísértethajó sodródott, amelyik leszállt valamelyik fertőző bolygón.
A hajó utasai arra vártak, hogy légmentes űrruhába öltözött orvosaik megvizsgálják a
befogott állatokat, nem terjesztenek-e valamilyen fertőzést.
A négy orvos - mert June Walton is orvos volt - libasorban vonult az idegenszerűen
meghitt erdőben, puha léptekkel, figyelve, hogy nem látnak-e mozgást a rézszínű és
bíborvörös árnyékok között.
Hirtelen vették észre a világosabb, rézszínű foltot, amint a sötétebb barna foltok között
mozog. June reflexmozdulattal tette súlyba fegyverét, és mögötte gyönge sercegéssel sült el
valaki fegyvere, és lyukat vágott a különös valami mellett a lombokon. Ezután egy ideig
senki nem moccant.
Ez a lény embernek látszott, pompás izomzatú, szikáran kecses, emberszerű állatnak.
Fejjel magasabb volt mindegyiküknél, pedig kérges lábai pucérok voltak. Vörös hajú,
sólyomarcú, sötét bőrű volt, nehezen lélegezve és kifejezéstelen tekintettel bámulva őket. Az
oldalán hüvelybe dugott kés lógott, és egyik vállán íjpuska volt keresztülvetve.

67
 Leengedték fegyvereiket.
- Ráférne a borotválkozás - mondta Max józanul a fülhallgatóikba, és felnyúlva
sisakjához, felkattintotta a kapcsolót, hogy kinn is hallhatóvá tegye a hangját. - Tehetünk
magáért valamit, fiatalember?
Ez a barátságos dörmögés volt az első emberi hang, amely megtörte az erdő zúgását. June
hirtelen elmosolyodott. Maxnek igaza van. Az evolúció szigorú logikája nem követeli meg a
szakállt; következésképp egy nem emberi lény nem viselne háromnapos vörös szakállt.
A magas alak még mindig lihegve megnyalta száraz ajkait, és így szólt:
- Legyenek üdvözölve Minoson! A polgármester üdvözleteit küldi Alexandriából.
- Angol? - kérdezte June levegő után kapkodva.
- Már aggódtunk, hogy újra elindulnak, mielőtt hírt hozhatok önöknek... Háromszáz
mérföld... Járőrgépüket kétszer láttuk elszállni fölöttünk, de nem tudtuk felhívni magunkra a
figyelmüket.
June elképedve, némán nézte a fához támaszkodó idegent. Harminchat fényév -
harminchatszor hattrillió mérföld egyhangú űrutazás -, és akkor közlik az emberrel, hogy a
bolygó már lakott.
- Nem tudtuk, hogy itt telepesek élnek - szólalt meg a lány. - A térképen nem szerepel.
- Ez az, amitől tartottunk - felelte józanul a magas, bronzszínű ember. - Három nemzedék
óta vagyunk itt, és egyszer sem jöttek kereskedők.
Max arrébb tolta a vállán az orvosi felszerelés szíját, és kezet nyújtott.
- Max Stark a nevem, orvos vagyok. Ez June Walton, Hal Barton és fivére, George
Barton. Ők is orvosok.
- Patrick Mead a nevem. - A férfi mosolygott, miközben fesztelenül kezet rázott velük. -
Magam csak vadász vagyok és hídács. Még soha nem találkoztam orvosokkal.
Kézfogása lagymatag volt, de June még légmentes kesztyűjén keresztül is érezte, hogy
ujjai, amelyek az övéihez értek, olyan kemények, mintha a csontok helyén acél volna.
- Mekkora Minos népessége? - kérdezte a lány.
A férfi, mielőtt válaszolt volna, kíváncsi pillantást vetett June-ra.
- Mindössze százötven - mosolygott. - Ne aggódjanak, ez már nem városbolygó. Van még
hely néhány ember számára. - Gyorsan kezet fogott a Barton fivérekkel. - Maguk, ugye,
emberek? - érdeklődött, de hangja meglepetést árult el.
- Miért ne lennénk azok? - kérdezte Max olyan nyugalommal, hogy June csodálta ezért.
- Nos, maguk mind olyan... olyan... - Patrick Mead tekintete az egyik arcról a másikra
vándorolt - olyan sokfélék.
Nem értették, mire gondol, és zavartan álltak.
- Úgy értem - törte meg Patrick Mead a csendet -, mindezek az érdekes, különböző
hajszínek és arcformák és így tovább. - Bizonytalan mozdulatot tett az egyik kezével, mintha
kifogyott volna a szóból, vagy attól félne, hogy megsérti őket.
- Tréfál? - kérdezte Max megrökönyödve. June a karjára tette a kezét.
- Nem akart megbántani - mondta a sisaktelefonba. - Mi éppen olyan meghökkentőek
vagyunk neki, mint amilyen ő nekünk.
Külső hangon kérdést tett fel a nyúlánk telepesnek:
- Milyennek kellene lenni az embernek, Mr. Mead? Mosolyogva a lányra mutatott.
- Olyannak, mint maga.
June közelebb lépett, és megállt előtte, felnézett rá, és közben a saját külsejére gondolt.
Magas volt és napbarnított, mint a telepes, volt néhány szeplője, mint neki, és a haja
hullámos, vörös volt, mint az övé. Nem vett tudomást a ragyogó kék szemről.
- Más szóval - szólt a lány -, a bolygón mindenki olyan, mint maga meg én? Patrick Mead
újra végighordozta tekintetét a négy arcon, és elvigyorodott

68
 - Mint én, azt hiszem. De eddig még nem gondoltam rá, hogy lehetnek emberek más
színű hajjal, vagy hogy az orr olyan sokféleképpen illeszkedhetik az archoz. Saját külsőmből
ítélve azt hiszem, minden hülye tud a kezén járni, és közben azt mondhatja, hogy fejtetőre állt
a világ! - Nevetett, aztán elcsendesedett. - De miért viselnek űrruhát? A levegő belélegezhető.
- Nem vállalhatjuk a halálos megbetegedés kockázatát. - világosította fel June.
Pat Mead a fegyverein kívül semmit nem viselt, és a szél összeborzolta a haját. Úgy
látszott, hogy kényelmesen érzi magát, és a többiek arra vágytak, hogy levethessék fülledt
űrruháikat, és a bőrükön érezzék a szelet. A Minos olyan volt, mint az otthon, a Földön... De
idegenek voltak.
- Halálos megbetegedés - mondta Pat Mead elgondolkozva Egyszer volt részünk benne. A
ragály két évvel azután jött, hogy a telepesek megérkeztek, és a Mead családokon kívül
mindenkit megölt. Ők immúnisak voltak. Azt hiszem, azért hasonlítunk mind egymásra, mert
egytől egyig rokonok vagyunk, és én is ezért nőttem fel abban a hitben, hogy az ember csak
ilyen lehet, amilyenek mi vagyunk.
- Ragály! Milyen betegség volt? - érdeklődött Hal Barfon
- Apám szerint meglehetősen borzalmas. Úgy hívták, hogy olvadó betegség. Az orvosok
meghaltak, még mielőtt kideríthették volna, hogy mi is volt, vagy mit lehet tenni.
- Több orvost kellett volna képezniük, vagy elküldeni néhányat a civilizált világba.
George Barton hangjában árnyalatnyi türelmetlenség érződött.
Pat Mead türelmesen magyarázott:
- Hajónk az erőművel meg mindazokkal a könyvekkel, amelyekre szükségünk volt,
felszállt az űrbe, hogy elkerüljék a fertőzést, és soha nem tért vissza. A legénység biztosan
meghalt. - Az elmondottakból a kemény megpróbáltatások hosszú éveire lehetett
következtetni: település, ahol megszűnt az áramszolgáltatás, leálltak a gépek, és a kulcs
fontosságú műszakiak utánpótlás nélkül elpusztultak. June most értette csak meg igazán,
hogy mit jelent a kezdetleges kés meg az íj.
- Azóta nem jelentkezett újra az olvadó betegség? - érdeklődött Hal Barton.
- Nem.
- És más betegség?
- Egy sem.
Max már-már félelemmel vegyes tisztelettel nézegette a vörös hajú bronzalakot
- Gondolod, hogy valamennyi Mead olyan, mint ez? - szólt June-hoz a telefonon át.
- Nem bánnám, ha magam is Mead lennék!

Pat érkezése megkönnyítette a munkájukat. Nevetgélve, anekdotákat mesélve mentek vissza

a hajóhoz. Most már biztos, hogy Minos az otthonukká válhat. Az olvadó betegség ellen,
miután figyelmeztették őket, megtehetik a szükséges óvintézkedéseket.
Ahogy közeledtek, úgy tűnt, az Explorer fényezett ezüst és fekete oszlopa mind
magasabbra emelkedik a fák fölé. S amikor kiléptek a fák közül, és felnézve meglátta a
tisztás szélén, már csak az arányosságot érzékelték, a méreteket nem.
- Szép! - mondta Pat. - Gyönyörű! - A hangjában rejlő bámulat szívet melengető volt.
- Valamikor jacht volt - szólalt meg Max, még mindig felfelé nézve -, másodkézből
vettük, régimódi szépség, kitűnő állapotban. Szintetikus gyémánttal kirakott vezérlőpult és a
falakon freskók. Nincsenek új, nagy sebességű hajtóművei de így is harminchat fényévnyire
hozott el bennünket másfél szubjektív év alatt. Elég jó teljesítmény.
A magas, bronz testű férfi szomorkás vágyódással nézte a hajót, és June rádöbbent, hogy
Patnek soha nem volt alkalma elmenni egy filmkönyvtárba, soha nem látott mozgóképet,
soha nem volt része fényűzésben. Az elektromosság nélküli Minoson született és nevelkedett.
- Fölmehetek a hajóra? - kérdezte Pat reménykedve.

69
 Max leemelte válláról a mintagyűjtő felszerelést, letette a talajt borító növénykárpitra, és
kezdte kinyitni.
- Előbb a vérpróbák - mondta Hal Barton. - Meg kell tudnunk, hogy nem hordozzák-e
még mindig magukban ezt az úgynevezett olvadó betegséget. Csírátlanítanunk kell magát, és
mintákat kell vennünk, mielőtt megengednénk, hogy felszálljon a hajóra. Ha már egyszer ott
járt, nem lesz többé megfelelő annak ellenőrzésére, hogy van-e a többi Meadnek valamilyen
baja.
Max elővett egy állványt és egy tartót konzerváló üvegcsékkel meg injekciós
fecskendőket.
- Ezeket belém fogja döfni? - kérdezte Pat rémülten.
- Pajtikám, maga csak egy különös állatpéldány a számomra! - vigyorgott Pat Meadre
Max, és Pat visszavigyorgott. June látta, hogy ezek ketten, a magas, párducszerű telepes és a
fanyar humorú, fekete hajú doktor már barátok. Bűntudatot érzett, mert szerette Maxet, és
mégis sajnálta, hogy alacsonyabb és gyengébb alkatú, mint Pat Mead.
- Feküdjék le - mondta neki Max -, és maradjon nyugton. - Két gerincnedvmintára van
szükségem a hátából, egy testüregnedv-mintára elölről és egy másikra a karjából.
Pat szófogadóan lefeküdt. Max mellétérdelt, és miközben beszélt, szakértő módon
megtörölgette a mintavételi helyeket, és sima gyorsasággal szúrta be a tűket. A Földön kiváló
idegsebész volt.
Magasan fölöttük kijött a hajó egy nyílásából a felderítő helioplán, és ferde síkban
elrepült nyugat felé. Halk berregése elenyészett. Aztán hirtelen irányt változtatott és
visszafordult. Fülhallgatóikban fémesen szólalt meg Reno Ulrich hangja:
- Mi az, amit találtatok? Hé, doktorkáim, mit műveltek odalent? - Ismét fordult a géppel,
majd ötvenlábnyira tőlük a levegőben lebegve megállt. June látta meghökkent arcát, amint az
üvegen át Patre nézett.
Hal Barton bekapcsolt egy keskeny rádiósugarat, gyorsan magyarázott valamit, és
Alexandria irányába mutatott. Reno gépe felemelkedett, és elrepült a különös színű erdő
felett.
- A gépről le fognak dobni egy üzenetet a maguk városába, amelyben közlik, hogy
sikerült eljutnia hozzánk - mondta Hal Barton Patnek, aki felült, úgy figyelte, amint Max
ügyesen a megfelelő üvegcsékbe helyezi a vért meg a gerincnedvet, anélkül hogy levegőnek
tenné ki a mintákat.
- Addig nem vehetjük fel magukkal a kapcsolatot - tette hozzá Max-, amíg nem tudjuk,
hogy nem hordják-e még mindig magukban az olvadó betegséget. Előfordulhat, hogy maguk
védettek vele szemben, és így nincs semmi jele, mégis annyi baktériumot hordoznak - ha ez
az, ami a betegséget okozta -, amennyivel egy egész bolygót elpusztíthatnak.
- Ha az olvadó betegség bacilusgazdái - mondta Hal Barton -, nem érintkezhetünk, amíg
meg nem szabadítottuk magukat ettől a betegségtől.
- S ezt velem kezdik? - kérdezte Pat.
- Magával kezdjük - mondta neki Max bánatosan -, mihelyt felszáll a hajóra.
- Még több tű?
- Igen, és néhány más trükköt is bedobunk.
- Kellemetlen?
- Nem könnyű.
Néhány perc múlva, amikor az űrruha-fertőtlenítő fülkében álltak, és a fertőtlenítő szer
forrón kilövellő sugarainak pörölycsapásait érezték magukon, a sterilizáló ibolyántúli sugarak
fényözönében fürödtek, June-nak eszébe jutottak ezek a szavak, és összehasonlította Mead
megpróbáltatásait az övékével.
A végső és sok célt szolgáló, egyetemes csodaszert légmentesen lezárt tartályokban és
konténerekben tárolták az Exploreren. Enzimek oldatából állt, és annyira hasonlított az
70
emberi sejtmag legfontosabb katalizátoraihoz, hogy minden nem emberi sejtben vegyi
zűrzavart és bomlást idézett elő. Az emberi sejteken kívül semmi más nem tudott életben
maradni, ha ezzel az anyaggal érintkezett; minden testidegen betolakodót elpusztított.
Nucleocat csodaszer, ez volt a neve a kereskedelmi forgalomban.
Ám az egyetemes gyógyszer magában nem volt elég a tökéletes biztonsághoz. Voltak
járványok, melyek oly gyorsan és kegyetlenül pusztítottak, hogy emberi erővel nem lehetett
megfékezni őket. Az orvosok nem megbízhatóak: meghalnak. Ezért az űrhajózási és a
bolygóközi egészségügyi törvények megkövetelték, hogy az űrhajók egészségvédelmi
berendezései teljesen automatikusan, gyorsan és hatékonyan működjenek.
Valahol a közelükben volt egy fülkesor, melynek alaprajza úgy nézett ki, akár egy nyulak
számára készült útvesztő, ellentmondást nem tűrő gépi hangok terelték Patet egyik fülkétől a
másikig, meghagyták, hogy szappanozzon és zuhanyozzon, utasították, hogy tegye be a karját
egy nyílásba, és a gép vérmintát vett tőle, oldatokat kellett meginnia, megfürdették csíraölő
ibolyántúli sugarakban, hangrobbanások rázkódtatták meg, csíraölő permettel dúsított levegőt
lélegeztettek vele, utasították, hogy helyezze a karját egy másik nyílásba, ahol
érzéstelenítették, és különböző védőoldatokat fecskendeztek beléje.
Végül egy magas hőmérsékletű, szinte tökéletesen páramentes helyiségbe terelték, és
félóráig ott kellett ülnie, miközben hosszú, vékony csöveken át további folyadékokat
csepegtettek az ereibe.
Minden törvényes űrhajó a biztonság szem előtt tartásával épült. Nem vállalták annak
kockázatát, hogy egy bacilusgazda elfertőzze a hajót.

June az utolsó zuhanyozófülkéből belépett az öltözőbe, megkönnyebbült sóhajjal vetette le

húzózáras űrruháját, és megnézte magát egy falitükörben. Vörös haj, sötétkék szem, magas
termet...
- Jó az alakom - szólt elgondolkozva. Max megfordult az ajtónál.
- Mi ez a hirtelen érdeklődés a külsőd iránt? - kérdezte gyanakvóan - Álljunk itt, és
csodáljunk téged, vagy menjünk végre enni?
- Várj egy percig. - A fali távbeszélőhöz ment, és óvatosan tárcsázott egy számot a hajó
telefonkönyvéből. - Hogy van, Pat?
A kagylóban vízsugár vagy permetszóró sziszegését lehetett hallani, aztán meglepett
kuncogást.
- Hangok is! Hello, June! Hogy kell egy gépnek mondani, hogy magát spriccelje, ne
engem?
- Éhes?
- Tegnap óta nem ettem.
- Díszebédet rendezünk a maga tiszteletére, mire előjön - mondta Patnek, és mosolyogva
helyére akasztotta a kagylót. Pat Mead hangjában annyi volt az életkedv és az öröm, hogy
ahhoz képest a fedélzeti beszélgetések szomorúan mesterkélt vidámságnak hatottak.
Benéztek a közeli kis laboratóriumba, ahol tizenkét visítozó hörcsögbe fecskendeztek be
tiltakozásuk ellenére egy-egy kis adagot Pat véréből. Az injekciót többségüknél
antihisztaminos és alkalmazkodást elősegítő gyógyszerek követték. Másképp a hörcsög
védekező rendszere ellenségként kezelne minden nem hörcsög sejtet, még az ártalmatlan
emberi vértestecskéket is, és kegyetlenül harcolna ellenük.
Egy hörcsög, a tizenkettedik, különlegesen nagy adag alkalmazkodást elősegítő szert
kapott, hogy ha betegség esete forogna fenn, ne harcoljon ellene vagy az emberi sejtek ellen,
és így gyorsabban adja meg magát.
- Mi van, George? - kérdezte Max.
- Rutin - morrant George Barton szórakozottan.

71
 A hosszú, csigavonalú rámpán felfelé menet még az ebédlő előtt egy kilátólap előtt
haladtak el. A láthatár távolában hosszú hegyláncok húzódtak, közöttük pedig távoli részén
jobban felmagasodó dombvidék hullámzott. A bronz és rőt tájat a mezők ragyogó zöld foltjai
törték meg.
Valaki nagyon-nagyon nyugodtan állt ott, és nézett kifelé, mintha már hosszú ideje ott
volna - egy kanadai nő, Bess St. Clair.
- Akárcsak Winnipegben lennék - szólalt meg, amikor megálltak. - Maguk orvosok, mikor
engednek már ki bennünket ebből a borbélycégérből? Nézzenek oda - mutatott előre -, látják
azt a darab földet a déli domboldalon, azzal a kanyargó patakkal? Azt a domboldalt néztem ki
magamnak a házunk számára. Mikor szállunk ki?
Reno Ulrich csöpp felderítő gépe lassan feléjük döngicsélt, és lustán körözni kezdett.
- Hamarább, mint gondolná - mondta neki Max. - Felfedeztünk a bolygón egy elfeledett
kolóniát. Pusztán azzal, hogy itt élnek, elvégezték helyettünk a tesztjeinket. Ha van itt
valami, amit meg lehet kapni, akkor ők megkapták.
- Emberek a Minoson? - gyúlt ki az izgalomtól Bess csinos, pirospozsgás arca.
- Egyikük lent van az egészségügyi részlegben - mondta June. - Húsz perc múlva kijön.
- Lemehetek, hogy megnézzem?
- Persze - mondta Max. - Mutassa meg neki az utat az ebédlőbe, ha majd kijön. Mondja
meg neki, hogy mi küldtük.
- Rendben! - Bess megfordult, és leszaladt a rámpán, mint a kisgyerek, aki tűzhöz fut.
Max és June egymásra mosolyogtak. Másfél esztendei űrbeli elszigeteltség után mindenki új
arcok látására, ismeretlen hangok hallására éhezett.
Felkapaszkodtak az utolsó két fordulón az étkezdéig, és ahogy beléptek, elborította őket a
lágy zene és csöndes beszélgetés halk keveréke. Az étkezde a régi ebédlő egy része volt,
amelyet meghagytak, amikor a hajó többi részét átalakították lakó- és munkaszobákká, és
még mindig megvolt a mennyezet meg a falak finoman erezett eredeti falborítása, a
hangszigetelés, a lágy zenét szolgáltató szalagok és a bensőségesen hangulatos kis lámpák az
asztalokon. Mind kényelmesen falatoztak és beszélgettek.
Sorba álltak a meleg ételek pultjánál, és June hallotta, hogy mögötte a társalgás mormoló
zaját túlharsogja egy izgatottan beszélgető lány:
- ...egy új férfi, becsszóra! Láttam a kilátóablakon át, amikor bejöttek. Lent van az
egészségügyi részlegben. Igazi vadnyugati.
A sor elhaladt a pult előtt, és June meg Max három tetézett tálcát választott, előételnek
vegyszeres vízben termesztett gombából készült szeleteket, erősen fűszerezett salátát
rózsaparadicsommal és illatos paprikával, tartályban nőtt halat különleges mártással, négy
különböző édességet és válogatott italokat.
A három roskadásig rakott tálcával sikeresen odaevickéltek az egyik asztalhoz. Brant St.
Clair jött oda.
- Bocsánat, Max, de azt mondják, hogy Reno az egészségügyi részleg megbízásából
valamiféle üzenetet vitt egy vadakból álló kolóniának. Nem tudod, hamarosan visszatér?
Max felmosolygott rá, szegletes arca szeretetet sugárzott. Mindenki kedvelte a félénk
kanadait.
- Már visszajött. Az imént láttuk bejönni.
- Ó, nagyszerű! - sugárzott St. Clair. - Megbeszéltük, hogy kimegyünk, és megnézzük
arra északkeletre, hogy amit látunk, az valóban vastelér-e. Nem láttad Besst? Ó, itt jön. -
Megfordult és elsietett.
Nagyon magas, tűzvörös hajú férfi lépett be, egy csomó egymás szavába vágó hajós vette
körül. Pat Mead volt. Megállt az ajtóban, és tekintete fürgén végigpásztázta az ebédlőt. A
duzzadó életerőtől még nagyobbnak látszott, mint amilyen volt. Amikor megpillantotta June-
t, elmosolyodott, és elindult az asztaluk felé.
72
 - Oda nézz! - mondta valaki. - Ott van a telepes!
Egy csinos, felékszerezett nő, Sheila, utánament, és megfogta a karját.
- Tényleg átúszta a folyót, hogy idejöhessen?
Túláradó jóindulattal és kíváncsisággal mindenfelől közeledtek.
- Valóban háromszáz mérföldet gyalogolt? Jöjjön, egyék velünk. Hadd segítsek ételt
választani.
Mindenki azt akarta, hogy az ő asztalánál egyen, mindenki szakember volt, és adatokat
akart kapni a Minosról. Mind azt akarták, meséljen arról, hogy vadászik íjjal és
nyílvesszővel.
- Meg kell mentenünk - szólt Max. - Így nem jut ételhez.
June és Max határozott mozdulattal felállt, keresztültört a tömegen, megragadta Patet, és
visszavezette az asztalukhoz. June-nak jólesett, hogy magának igényelhette a nap hősét.
Pat leült a gondosan tervezett, egyszerű székre, és csaknem kéjesen dűlt hátra, kipróbálva,
hogy a szék miképpen enged és alkalmazkodik hozzá. Szemét a ragyogó étkészleten és a
tetézett tálakon legeltette. Végignézve a jó anyagból készült, szemcsés falakon és a lágy
fényű lámpával díszített asztalokon, egy szót sem szólt, csak nézett, tapintott és tapasztalt.
- Majd ha felépítjük a saját városunkat, és elhagyjuk a hajót - magyarázta June -,
valamennyi utasfülkét visszaalakítjuk társalgóvá és bálteremmé és koktélbárrá, mint azelőtt
volt. Akkor majd gyönyörű lesz itt bent.
Pat mosolygott, a zenére fülelt, és próbálta kideríteni a forrását.
- Most is elég jó. Mi csak hetente egyszer játszunk le zenés kazettákat. Ettek, Pat több
mint huszonnégy órája először.
A többiek már befejezték, mikor ők hárman még javában ettek, és kezdtek odagyűlni,
eleinte bátortalanul, aztán a mosolygó arcok, a kézrázások és a bemutatkozások második
hulláma elnyelte őket. Patet kifaggatták a termésről, a mezőgazdasági módszerről, az
esőzésekről és áradásokról, az állattenyésztésről és a növénytermesztésről, az importált földi
magvak és az itteni talaj összeférhetőségéről, a bányákról és kőzetrétegekről.
Nem kellett megvédeni őt. Hátradűlt a székében, vontatottan, egy párduc hanyag
könnyedségével válaszolgatott: ahol nem álltak rendelkezésére statisztikai adatok,
anekdotákkal töltötte ki a hézagot. Úgy látszott, hogy szívesen cseveg, és élvezi, hogy ő áll
az érdeklődés középpontjában.
A kérdésrohamok között evett, és zenét hallgatott.
June észrevette, hogy a női szakemberek a szükségesnél hosszabbra nyújtották
kérdéseiket, az asztal köré gyűltek, nevettek a tréfáin, míg egyszer csak Pat körül volt véve
csinos arcoktól, mohó kérdésektől és csengő kacagásoktól. Mind közül a gyönyörű Sheila
nevetett a legcsilingelőbben.
June könyökével meglökte Maxet, az meg közömbösen vállat vont. Talán nem olyasmi
volt az egész, amire egy férfi figyel. De June egy percig még tovább figyelte Patet, aztán
nyugtalanul fordította vissza tekintetét Maxre. A férfi evett, és Pat válaszaira figyelt, nem
érezte meg June tekintetét. Valamilyen okból szinte összezsugorodottnak látta. Alacsonyabb
volt, mint ahogy emlékezett, elfelejtette, hogy Max nem magasabb nála. Észrevette, hogy Pat
asztalrészénél egyre fokozódik a női hangok élénk csevegése.
- Kész veszedelem a fickó - mondta Max, magában nevetett, és levágott még egy szeletet
a hidroponikus gombasültből. - Mi lelt? - tette hozzá, oldalvást a lányra pillantva, miután
észrevette hirtelen elhallgatását.
- Semmi - sietett June a válasszal, de nem fordult vissza, hogy tovább figyelje Pat
Meadet. Úgy érezte, hogy hűtlen volt. Pat csak egy pompás állat. Max a férfi, akit szeret.
De... vajon szereti-e? Persze hogy szereti, szólt rá magára mérgesen. Azért indultak együtt új
világokat meghódítani, mert együtt akarták leélni az életüket; soha eszébe sem jutott, hogy
máshoz menjen férjhez. Az elégedetlenség érzése azonban megmaradt, és a bűntudat is.
73
 A hidroponikus proteinek technológusa, Len Marlow, aki a gombaszeleteket is
előállította, befurakodott a csoportba, és egy kérdést tett fel Patnek. Most így szólt:
- Nem értem magát, Pat. Úgy hangzik az egész, mintha a zöldség helyett az embereket
rakná a tartályokba! - Zavart tekintettel rájuk pillantott. - Lássuk, hogy maguk ketten mire
mennek ezzel. Úgy hangzik, mint valami orvosi dolog.
Pat hátradűlt és mosolygott, miközben egy pohár hidroponikus burgundiból kortyolgatott.
- Csodálatos ital. Mutassa meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Len visszafordult felé.
- Maguk abból élnek, amit a természet ad, nemde? Vadásznak, húst visznek haza, és
megeszik. Így van? Nos, mondjuk, hogy itt a kezem ügyében van néhány szelet ilyen hús, és
megeszem. Mi történik?
- Rajta, egye meg! Csak éppen nem fogja megemészteni. Éhes marad.
- Miért? - Len meg volt bántva.
- Minoson más a protoplazmaalap vegyi összetétele. Mások az aminoláncok, a
szénhidrátokban a molekulák nem jobbról, hanem balról kapcsolódnak, és más hasonló
dolgok. Itt semmi nem lesz emészthető, amíg vegyileg megfelelően át nem hangolják a
szervezetüket egy kis górcső-evolúció által. Addig tele gyomorral is éhen halna.
Az asztal Pat felé eső része tele volt rakva a két tálcáról lekerült tálakkal, amelyek immár
csaknem üresek voltak, és ott sorakoztak szépen egymásra téve az egyik oldalon. Pat
hozzáfogott három édességhez, gondosan ízlelgetve egyiket a másik után.
- Górcső-evolúció? - ismételte meg Max. - Hát ez meg mi? Azt hittem, hogy maguknak
nincsenek orvosaik.
74
 - Ennek története van. - Pat ismét hátradőlt. - A Mead nemzetség feje, Alexander P. Mead
növénygenetikus volt, nagyon határozott ember, akivel nem lehetett vitatkozni. Nem akarta,
hogy a Minos növényvilágának elpusztításával küszködjünk, és helyébe a mienket ültessük,
tönkretéve ezzel a bolygó arculatát, és felborítva az ökológiai egyensúlyt. Elhatározta, hogy e
bolygóhoz igazítja hozzá a génjeinket, vagy megöl bennünket a próbálkozással. Sikerült is
neki.
- Mi? - kérdezte June, és hirtelen valamiféle bizsergető félelemérzés vett rajta erőt.
- Adaptálni minket a Minoshoz. Emberi sejteket vett...
June nagyon figyelt, próbált rájönni, mi az ijesztő a magyarázatban. Szabályos
evolúcióval számos emberi nemzedéket vett volna igénybe a Minoshoz való alkalmazkodás,
és ez is súlyos árat követelt volna halottakban és éhezésben, ami nélkül nincs evolúció. Volt
egy rövidebb út is: az emberi sejteknek megvan az a képességük, hogy visszatérjenek az ősi
feltételekhez, a függetlenséghez, evéshez és önálló szaporodáshoz.
Alexander P. Mead emberi sejteket fagocitákká alakított át. Végigvezette őket az evolúció
kegyetlenül kemény iskoláján - ezer nemzedéknyi szaporodás, megpróbáltatások és éhezés,
amikor mindig jelen van a megemészthetetlen, idegen táplálék, a jóllakottság jutalmát
kínálva a sejteknek, amelyek vonakodva megtanulták felszívni az ennivalót.
- Leukociták hat hónap alatt több ezer nemzedéknyi fejlődésen tudnak keresztülmenni -
fejezte be Pat Mead. - Amikor elérték azt a pontot, ahol már képesek voltak befogadni a
minosi táplálékot, visszaültette őket azokba az emberekbe, akikből kivette.
- Mit gondoltak, mi fog történni? - kérdezte Max, és előredűlt.
- Nem tudom pontosan, hogy mi történt. Soha senkinek nem beszélt róla részletesebben,
és amikor én kisfiú voltam, bedilizett, és egy górcsövet lengetve, kacarászva mászkált ide-
oda. Nyolcvanesztendős volt, amikor lezuhant egy szakadékba, és a nyakát törte.
- Eredeti egyéniség - szólt Max.
„Vajon mitől félek?" - gondolta June. Megkérdezte:
- Szóval bevált?
- Igen. Az első évben kipróbálta valamennyi Meaden. A többi telepes nem akarta, hogy
rajtuk kísérletezzen, amíg saját maguk nem látták, hogy beválik-e. Bevált. A Meadek
vadászhattak, és növényeket termeszthettek, míg a többiek még mindig hidroponikusan
termesztett élelmet ettek.
- Bevált - mondta Max Lennek. - Maga növénygenetikus és a hidroponikus
növénytermesztés szakembere. Ezzel meg is van, mi a munkája.
- Hohó! - hőkölt vissza Len. - Szerintem ez orvosi probléma. Az emberi sejt szabályozása
- ez pontosan a maguk asztala.
- Vigyázat, ez egyirányú utca! - figyelmeztette őket Pat. - Ha megtörtént, nem fogják
tudni hasznosítani a hajótáplálékot. Nekem ebből a fehérjéből semmi hasznom nem lesz.
Csak az íze miatt ettem meg.
Hal Barton jött csöndben az asztalhoz.
- A kísérleti hörcsögök közül három megdöglött - jelentette, és Pathez fordult. - Maguk
bacilusgazdák, magukban hordozzák annak a betegségnek a kórokozóit, amelyet olvadó
betegségnek nevezett. A döglött hörcsögöket azzal a vérrel fecskendeztük be, amelyet
fertőtlenítés előtt vettünk magából. Csak abban az esetben telepedhetünk meg itt, ha
mindenkit dezinficiálunk a Minosn. Hajlandók lesznek erre?
- Mi nem akarnánk magukat kórokozókkal megajándékozni - mosolygott Pat. - Mindent a
biztonságért De először szavazni kell róla.
Az orvosok átmentek Reno Ulrich asztalához, és elmagyarázva neki a dolgot, elkísérték a
hangárhoz. Neki kell a javaslatot Alexandriába vinnie, ott kell elkeverednie a nép közé, meg
kell győznie őket, és várni, amíg meg nem történik a szavazás. Csak azután térhet vissza.
Kétóránként injekciót kell adnia magának a csodaszerből, különben megbetegedhet.
75
 Reno örült a megbízásnak. Belekóstolt a szociológiába, mielőtt átképeztette magát
gépésznek az expedíció számára.
- Ez lehetővé teszi számomra, hogy az erkölcseiket tanulmányozzam. - Pajkosan intett -
Meglehet, hogy ott kell töltenem néhány éjszakát. - Az ablakon át nézték, ahogy elrepül,
aztán átmentek a laboratóriumba, hogy megnézzék a hörcsögöket.
Három hörcsög ép és egészséges volt, és salátát majszolt. Az egyik az ellenőrző állat volt;
a másik kettőt beoltották Pat véréből, amit még beszállás előtt vettek tőle, de további kezelést
nem kaptak. Nyilvánvaló volt, hogy a hörcsög, ha békén hagyják, könnyen le tudja győzni az
olvadó betegséget. Három még mindig lázas és csapzott volt, vörös vérsejtjeik száma kicsi,
de gyógyulófélben. A három döglött példánynak jókora adag alkalmazkodást elősegítő
anyagot meg antihisztamint adtak, így szervezetük nem vette fel a harcot a kórokozóval.
June gyors pillantást vetett a döglött állatokra, azután elfordította a fejét. Kicsavart testtel
feküdtek, valamilyen különös, félfolyékony petyhüdtséggel, mintha mindjárt elolvadnának.
Jól látszott, hogy az utolsó hörcsög, amely a legnagyobb adagot kapta az alkalmazkodásra
késztető szerből, kimúlása előtt elhullatta a szőrét. Csupasz volt és rózsaszínű, mint egy halva
született csecsemő.
- Nem találunk mikroorganizmusokat - mondta George Barton. - Egyetlenegyet sem.
Semmi nincs a testükben, aminek nem kellene ott lennie. Fehérvérűség és vérszegénység.
Láz csupán azoknál, amelyek legyőzték a betegséget. - Átadott Maxnek néhány lázgörbét és
vérsejtszámlálási grafikont.
June kibaktatott az előcsarnokba. Az ő szakterülete a gyermekgyógyászat meg a
szülészet; a sejtkutatást Maxre hagyta, épp hogy csak segített neki a laboratóriumi
rutinmunkákban. Különös hangulata elkísérte az előcsarnokba, azután hirtelen
megkönnyebbült.
Magas, vörös hajú, ragyogóan jóképű fiatalember jött vele szemben, buzgón mesélt
valami kalandos történetet a káprázatos Sheila Davenportnak. Patre azért öröm ránézni meg
beszélni vele. mert olyan jóképű, mondta magában bűntudatosan, és az a hatalmas életerő...
Olyan volt, mintha egy eleven mozicsillaggal vagy valamilyen könyv hősével találkozott
volna - Vadölővel, John Claytonnal, Lord Greystoke-kal.
June a laboratórium ajtajában állt, és nem csatlakozott hozzájuk, csupán egy biccentéssel
és egy mosollyal meg keze ösztönös felemelésével üdvözölte a másik kettőt.
Visszabólintottak és rámosolyogtak.
Hello. June! - mondta Pat, és folytatta a történetet, de elhaladtában könnyedén hozzáért
June karjához.
- Nem Tarzan maga? - szólt gunyorosan és lágyan a férfi tovahaladó arcéléhez, és tudta,
hogy Pat meghallotta.

June-nak lidérces álma volt aznap éjjel. Egy hosszú folyosón futott, Maxet kereste, de
ahány férfival találkozott, az mind nagy, bronzos férfi volt, és hozzáért a karjához.
A rózsaszínű hörcsög! Hirtelen felébredt, az volt az érzése, hogy szóltak a riasztócsengők;
gondosan fülelt, de egyetlen hang sem hallatszott. Lidércálom volt, mondta magának, de a
tudattalanjában továbbra is szóltak a riasztócsengők. Valami baj volt.
Mozdulatlanul feküdt, és próbálta megőrizni a képeket, a jelentésüket kereste, de az
értelem hideg érintésére elenyészett a hangulat. Átkozott intuitív gondolkodás! Egy
rózsaszínű hörcsög! Miért kell olyan határozatlannak lennie a tudattalannak? Újra elaludt, és
elfelejtette az egészet.
Aznap Pat Meaddel ebédeltek. Pat kezét June vállára téve visszatartotta a lányt, és
lenézett rá.

76
 - Én lenni Tarzan, te Jane - mondta, azután egy másik asztalnál ülők kiáltásaira válaszolva
elfordult, mintha egy szót sem szólt volna. June megrendülten állt ott, azután az ajtóhoz
ment, ahol Max várt rá.
June a nap hátralévő részében nagyon kedves volt Maxhez, a férfi meg örült neki. Nem
örült volna, ha tudja az okát. June próbálta elfelejteni Pat válaszát.
June a laboratóriumban volt Maxszel, egy minosi dudvából vett idegen protoplazma-
kultúra növekedését figyelte, és Len Marlow-t hallgatta, akiből csak úgy áradt a panasz:
- És Elsie egész nap ez után a behemót fajankó után koslat, és a sztorijait hallgatja.
Nekem pedig bemeséli, hogy a féltékenység beszél belőlem, és hogy képzelődöm! - Kezét
elhúzta a szeme előtt. - Azért jöttem el a Földről, hogy Elsie-vel legyek... Megfájdult a fejem.
Nézze, June, nem tudná rávenni Patet, hogy hagyjon békét Elsie-nek? Maga meg Max a
barátai.
- Tessék, itt van egy aszpirin - mondta June. - Meglátjuk, mit tehetünk.
- Köszönöm. - Len felkapta a tenyészetet, és kiment, de csöppet sem vigasztalódott meg.
Max a saját laboratóriumsarkában ült, szemlátomást gondolataiba merülten, tekintete a
számtárcsákon és a mérőműszereken merengett. Amikor Len elment, csaknem nyersen
támadt a lányra:
- Miért bátorítod ezt a fickót? Miért hagyod, hogy reménykedjék?
- Kitaláltál valamit a protoplazmák közötti eltérésről? - tért ki a válasz elől June.
- Miért hagyod, hogy becsapja önmagát? Mekkora az esélye az ellen a sima beszédű
izomkolosszus ellen?
- De Patnek nem kell Elsie - tiltakozott June.
- Ezen a hajón minden kelekótya nő lógó nyelvvel caplat Pat után. Brant St. Clair most
éppen a bárban van. Nem mondja, hogy miért iszik, de gondolod, hogy Pat ellenáll
mindezeknek a körülötte ácsingózó nőknek?
- Más dolgok is vannak, nemcsak a megjelenés meg a báj - mondta June, miközben
komoran próbálta figyelmét a kétcsöves mikroszkóp alatti lemezre összpontosítani.
- Persze, de bármi legyen is ez, Patben is megvan. Ki hivatottabb egy nő meg egy család
fenntartására egy vadnyugati bolygón, mint egy jóképű vagány, aki itt született?
- Azt akartam mondani - perdült meg June váratlan szenvedéllyel a székén -, hogy van
régi barátság is, és van hűség, és vannak emlékek, van személyiség!
- Mindennek nincs nagy értéke az ócskapiacon - mondta Max. Roskadtan ült a
laboratóriumi székén, és tompa tekintettel nézte a számtárcsáit. - Most nekem kezd el fájni a
fejem! - Szomorúan mosolygott. - Nem vicc, igazi fejfájás. És egyelőre mások bajai miatt!
Mások bajai... June felállt, és kibaktatott a hosszú, kanyargós előtérbe. „Én lenni Tarzan,
te Jane" - hallotta emlékezetében Pat hangját. Miért kellett ennek a férfinak Max ordító
ellentéteként olyan lenyűgözően vonzónak lennie? Miért nem tud a világmindenség meglenni
terhes szerelmi háromszögek előidézése nélkül?
A kanyargós rámpán felsétált az ebédlőig, ahol tegnap ettek, ittak és beszélgettek. Üres
volt, kivéve egy párt, akik homlokukat összedugva hideg kávé fölött beszélgettek.
June megfordult, és a hosszú, csigavonalú folyosón lebandukolt a gyógyszertárig és a
hozzá tartozó laboratóriumig. Mindkettő üres volt. George valószínűleg a szomszédos
kísérleti laborban volt, ahol hallhatta, ha hívják. A sarokban állt a pasztellszínű, elvont
ábrákkal gazdagon díszített automata, mely ártalmatlan bódítószereket, izgatószereket és
ópiumszármazékokat árusított. Fölötte ragyogott az automata tabulátordiagram.
Maxnek fáj a feje, jutott June eszébe. Hüvelykujj-lenyomatát beadta a gépbe, meghúzta a
szelepnyitó kart, kivett egy doboz aszpirint, miközben megpróbálta figyelmét arra a
problémára összpontosítani, amit a hajósok Minos bolygóhoz való alkalmazkodása jelentett.
Egy gyenge hisztaminoldattal töltött üvegtartály elég volna, hogy egy darabka emberbőrt
falánk, aktív fagociták telepére alakítson át. Mindegyik sejt azon volna, hogy valamit
77
felfaljon, de eleget tudnának-e enni az emberi vér gazdag, tápláló plazmájából ahhoz, hogy
eléljenek rajta?
Az aszpirin után egy másik kart húzott meg, saját maga számára. Aztán csak állt, és nézte,
amit a gép kiadott - egy kis doboz volt három pirulával. Theobromin, szíverősítő és egyben
önbizalomnövelő eufórikus készítmény, olyan, ami helyrehozza a megrendült idegeket.
Mindeddig csak végső esetben használta ezt a gyógyszert. Kinyújtotta a kezét, és ránézett.
Remegett. Átkozott háromszögek!
Amíg a kezét nézte, a gyógyszerárusító automata kattant egyet. Gyógyszerenként
összesítette a hajón lévő összes automata aznapi forgalmát. A grafikon minden vonala
pontosan mutatta, mennyi a nettó új felhasználás. Egy pillanatig nem találta a
fájdalomcsillapítók zöld meg az izgatószerek vörös vonalát, és aztán látta, hogy mindkettő
csaknem egyenesen fölfelé megy.
Túlságosan sokat használtak - sokkal többet annál, semhogy azt féltékenységgel vagy
pszichoszomatikus ingerlékenységgel magyarázhatná. Ez járvány, és csak egyetlen betegség
jöhet szóba.
Pat fertőtlenítése nem sikerült. A Nucleocat csodaszer, minden kórokozó megölője nem
vált be. Pat behurcolta a hajóba magával az olvadó betegséget! Kik kapták meg?
A gyógyszerautomata vidáman, semmitmondóan ragyogott. June a gép oldalán kinyitott
egy fedőlapot, és benézett. Egymásba kapaszkodó, nyugtalan fogaskerekeket látott, és a
fedőlap belsején elhelyezett nyomtatott útmutatón akadt meg a szeme... ,,Ha a
regisztrálószalagot ki akarjuk venni, vagy meg akarjuk vizsgálni, mielőtt az orsó a végére ért.
Néhány percnyi ügyetlenkedés után megvolt a válasz. Az étkezőben reggelinél és ebédnél
a hajón tartózkodó negyvennyolc férfiból harmincnyolc a szokásosnál többet vett be az
élénkítőszerekből. Huszonegy ezenkívül aszpirint is vett. Az egyetlen nő, aki szokatlan
vásárlást eszközölt, ő maga volt!
Eszébe jutottak a hörcsögök, amelyek egy rövid, magas lázzal kivetették magukból a
fertőzést. Késő délután kissé megnő a nőknek eladott aszpirin mennyisége. A nők
biztonságban voltak.
A férfiak kapták meg az olvadó betegséget!
Pat Mead szerint az olvadó betegség órák alatt végez az emberrel.
Amikor June eltávozott, Jerry jött a gyógyszertárba, betáplálta a hüvelykujj-lenyomatát,
és vett a géptől egy doboz aszpirint.
June jól érezte magát. Kellőképpen uralkodott magán, képes volt végigmenni a folyosón,
rámosolyogva az arra járó emberekre. Felszállt a vezérlőterembe vivő vészfelvonóba, és a
bejáratot őrző szakszolgálatosnak megmutatta az igazolványát.
„Egészségügyi szükségállapot." A sarokban egy kis vezérlőpulton pontosan címkézett
nagy vörös gomb volt. Elgondolkodva nézte, aztán felvette a vezérlőtermi telefont.
Most jön a neheze - elmondani valakinek a dolgot, különösen olyasvalakinek, aki maga is
beteg: Maxnek.
Tárcsázott, és amikor a vonal túlsó végén a kattanás elárulta, hogy Max felvette a telefont,
elmondta neki, mit látott.
- A nők nem, csak a férfiak - ismételte Max. - Biztos?
- Igen.
- Talán vegyileg idegen, és a női hormonok egyike gátolja. Ha kell,
nemihormoninjekciókkal fogunk próbálkozni. Honnan beszélsz?
June megmondta.
- Helyes. Adj még egy esélyt a Nucleocat csodaszernek. Lehet, hogy ezúttal beválik.
Nyomd meg a gombot.
A lány odament a pulthoz, és megnyomta a nagy vörös gombot. Az Explorer hosszú
törzsében mindenütt életre keltek a csengők, rémülten berregtek, becsapódtak a vészátjárók, a
78
gépi berendezés zümmögve ébredt, és a hangkonzervek szaporán sürgős utasításokat kezdtek
adni.
Kitört a járvány.

June engedelmeskedett a gépi parancsoknak, kiment az előcsarnokba, és beállt a többiek közé

a sorba. Előtte a kapitány ment, a káprázatos Sheila Davenport sorolt be mellé, lépést tartva
vele.
- Ma reggel úgy festek, mint egy valóságos boszorka. Azt jelentené, hogy beteg vagyok?
Mindannyian betegek vagyunk?
June vállat vont, nem akarta elmondani, mit tud.
Mások a szobákból jöttek ki a folyosóra, sűrítve a sort. Hallották, amint a szobák ajtaja
bezáródott az utolsó távozó után, ezt követően pedig a fertőtlenítő permet halk sziszegése!
Mögöttük, a sor utolsó tagjának sarkában egész hajószelvények záródtak le és kezdtek
sziszegni.
A csigavonalú folyosón kanyarogtak lefelé, amíg ismét el nem érték az egészségügyi
osztályt, ahol a sor tovább várakozott.
- Ugye, nem hagy heget a karomon? - kérdezte szemrehányóan Sheila, és selymes,
pompás karjára pillantott.
A géphang megszólalt:
- A következőt. Kérem, lépjen be, és álljon el az ajtóból.
- Cseppet sem - nyugtatta meg June Sheilát, és belépett a fülkébe.
Odabent az egyik fülkéből a másikba irányították, és megkapta a szokásos permet- és
sugárzásadagokat, vért vettek tőle, és befecskendezték Nucleocattal és egy sor más
védőanyaggal. Végül egy újabb ajtón át egy pici fülkébe irányították, amelyben egy szék állt.
- Itt várjon! - utasította a fémes csengésű magnóhang. - Húsz perc múlva kinyílik az ajtó,
és akkor távozhat. A most kezelt emberek meglátogathatják a hajónak valamennyi
fertőtlenített részét. Az orvostisztek engedélye nélkül tilos belépni a hajó bármely vesztegzár
alá helyezett vagy nem fertőtlenített részébe.
Hamarosan kinyílt az ajtó, és June kissé megviselt állapotban kilépett ismét a lámpák
fényébe.
A klinikán volt. Néhány férfi ült az ágyak szélén. Betegnek látszottak. Egyikük lefeküdt.
Brant és Bess St. Clair egymás mellett ültek, és egy szót sem szóltak.
George Barton közeledett hozzá, töprengő arckifejezéssel nézegetett egy hőmérőt.
- Mi van, George? - kérdezte June nyugtalanul.
- A nők közül egyeseknek hőemelkedésük van, de már csökkenőben. A férfiak közül
egyiknek sincs, de a fehér vérsejtek száma emelkedik, a vöröseké meg csökken, és betegnek
nézem őket.
June St. Clairhez lépett. Rendszerint kicsattanó orcája sápadt volt, pulzusa gyenge és
túlságosan szapora, bőre nyirkos tapintású.
- Hogy van a fejfájásod? Használt a Nucleocat-kezelés?
- Ha valahogy, hát most rosszabbul érzem magam.
- Jobb volna, ha ágyakat állítanánk fel - mondta June George-nak. - Hozzatok vissza
mindenkit a klinikára.
- Ezt tesszük - nyugtatta meg George. - Hal éppen ezen fáradozik.
June visszament a laboratóriumba. Max fel és alá járkált, fekete hajában addig turkált.
Míg mind égnek nem állt. Amikor meglátta June arcát, megállt, és komor tekintettel nézett
maga elé.
- Még mindig betegek? - Inkább kijelentés volt, semmint kérdés. A lány bólintott.

79
 - Ezúttal nem gyógyított a mindent gyógyító - motyogta. - Így hát ránk vár a feladat.
Olvadó betegségünk van, és Pat meg a hörcsögök szerint nem egészen egy napunk van arra,
hogy megtudjuk, mi ez a betegség, és megtanuljuk megállítani.
Hirtelen felötlött benne egy további teszt gondolata, és a munkaasztalhoz ment, hogy
megtegye az előkészületeket. Kapkodva dolgozott, időnként egy-egy koordinálatlan mozdulat
szakította meg jól begyakorolt, hatékony munkáját, furcsa volt. Gondterheltnek és ijedtnek
látni Maxet.
Felvett egy taborköpenyt, és munkához látott. Csöndben dolgozott. A mechanikus
védekezés csődöt mondott. Hal meg George Barton azon munkálkodott, hogy az újabb
eseteket megmentse a haláltól, és hogy időt nyerjen Max és June számára, hogy
befejezhessék a munkájukat. A járvány problémájának megoldása csakis kettejükre várt. Az
ő kezükben volt.
Újabb teszt, semmi eredmény. Újabb teszt, semmi eredmény. Max keze reszketett, egy
pillanatra megállt, hogy izgatószert vegyen magához.
Egy pillanatra bement a kórterembe, ott találta Besst, és halkan figyelmeztette: mondja
meg a többi nőnek, hogy készüljenek fel a férfiak munkájának átvételére, ha azok annyira
megbetegednek, hogy nem tudják folytatni a dolgukat.
De nyugodt hangon beszélj velük, mert nem akarjuk megrémíteni a férfiakat. - Elég
sokáig őgyelgett a kórtermekben, hogy lássa, hogy a hír elterjed a nők között. Egyre jobban
sápad el az arcuk, és szorítják össze az ajkukat. Aztán visszatért a laboratóriumba. Újabban
senkinek a vérében nem bukkantak mikroorganizmus nyomára, csupán a limfociták és a
fagociták egyre népesebb hordáival találkoztak, amint zsákmányra lestek, mintha invázió
visszaverésére mozgósították volna őket.
Len Marlow-t gördítették be eszméletlenül, a takarójához tűzve Hal Barton írásos
megjegyzései és következtetései.
- Én sem érzem jól magam - panaszkodott az asszisztens. - Olyan sűrű a levegő, nem
kapok levegőt.
June látta, hogy kék az ajka.
- Oxigénhiány - mondta Maxnek.
- Alacsony a vörös vérsejtek száma - felelt Max. - Nézz bele egy cseppbe, hogy lásd mi
megy végbe benne. Használd az enyémet; én is ugyanúgy érzem magam, mint ő.
Két cseppet vett Max véréből. A vörös vértestek száma alacsony volt, és nagyon
rohamosan esett.
A lélegzés mit sem ér, ha a vérből hiányzik a minimális mennyiségű vörös vértest.
Akiknél nincs meg az a minimum, oxigénhiány következtében megfulladnak, noha tüdejük
tele van tiszta levegővel. A vörös vérsejtek száma gyorsan esett, June-nak és Maxnek túl
kevés ideje maradt a munkájuk elvégzésére.
- Szivattyúzz kicsit több CO2-t a szellőzőrendszerbe - szólt bele Max sürgetően a
telefonba. - Juttass belőle a férfikórtermekbe.
June belenézett a mikroszkópba, amely alatt egy eleven vérminta volt. Tiszta, sötét mezőt
látott, amelyben fényes, mozgó valamik tekerődztek és kavarogtak, de semmi olyat nem
látott, ami nem oda tartozott volna.
- Hal - szólt be Max az általános hangosbemondó-rendszerbe -, hagyj abba minden más
kezelést, a gyorsuló vérszegénységre összpontosíts. Kezeld monoxid-mérgezésként CO2-vel
és oxigénnel.
June a munkaasztal alatt benyúlt egy szekrénybe, elővett onnan két oxigénpalackot,
feltörte a szelepeket, és az egyiket Maxnek nyújtotta, a másikat meg az asszisztensnek.
Amikor ez utóbbi belélegezte az oxigént, arcáról eltűnt a kékes árnyalat, és újjáéledt
érdeklődéssel ment oda a betegéhez.
- Nem lélegzik, doki!
80
 Max az íróasztalnál dolgozott, a hemoglobinkatalízis egyenleteit mormolva magában.
- Lennek vége, doki - szólt az asszisztens hangosabban.
- Mesterséges légzést, és tegye a regenerációs tartályba - mondta June, nem mozdulva a
mikroszkóp mellől. - Siessen! Hal megmutatja, hogyan. Az oxigénkezelés és a gépi
szívtevékenység a tartályban fenntartja az életműködését. Mindenkit, akiről úgy látja, hogy
halálán van, helyezzen el egy tartályban. A nők majd segítenek magának. Továbbítsa nekik
Hal utasításait.
A tartályokat rendszerint az életműködés felfüggesztésére használták, amíg a tápfürdőben
újrasarjad a megbetegedett szerv. Ezek egy csaknem teljesen elpusztult testben is meg tudták
őrizni az életet a szokásos felbomlasztó és újranövesztő kezelés alatt rák és öregség esetén, és
elősegíthették a gyógyulást, ha a rombolás folytatódott... de mindaddig, amíg a betegséget le
nem győzték, nem tudták megakadályozni a végül bekövetkező halált.
June mikroszkópjában a vércsepp nagy, sötét mező volt, és az előtérben, amelyet a
sztereóhatás rettentő nagy, szilárd tömbbé változtatott, vörös vérsejtek csinos csészealjformái
sodródtak. Bukfencezve forgolódtak, elhaladva egy leukocita púpos, homályos tömege
mellett, amely lassan kúszott a fedőlemezen. Nem volt elég vörös vérsejt, és June úgy érezte,
hogy számuk azalatt is fogy, amíg figyeli őket.
Az egyikükre szegezte tekintetét, és még csak nem is pislogott attól való félelmében,
hogy azalatt történik valami. Takaros kis vörös pityke volt, és sodródás közben pörgött, és
ahogy a leukocita mellett elhaladt, az áramlás egy kanyarral félresodorta.
Aztán egyszer csak eltűnt.
June dermedten meredt arra a helyre, ahol az imént volt. Hova tűnt? Mögötte Max ismét
beleszólt a hangosbeszélőbe:
- Dr. Stark beszél. Bárki szakember, aki bármit is tud az élettartályokról, azonnal hozzon
ki több ilyet a raktárból, és helyezze őket üzemkész állapotba. Vészhelyzet!
- Negyvenhétre lehet szükségünk - szólt nyugodt hangon June. Ennyi férfi volt a hajón.
- Negyvenhétre lehet szükségünk - ismételte meg Max az egész hajó számára. Hangja
nem remegett. - Állítsák fel őket végig a folyosón. Kössék rá őket a tartalék vezetékre.
A feljebb lévő üres szintekről hangja távoli visszhangok sorozataként szivárgott vissza.
Amit mondott, az azt jelentette, hogy a fedélzeten minden férfinak megállhat a szíve.
June elhomályosodott szemmel nézett bele a kétcsövű mikroszkópba, s gondolkozni
próbált. Szemsarkából látta, hogy Max reszket, és egyre gyakrabban lélegzik a hengerek
tiszta, hideg, tüzes oxigénjéből. A mikroszkópban látta, hogy Max vércseppjében
megfogyatkozott számú eleven vörös vérsejt van. A csökkenés üteme gyorsult.
Nem kellett Maxre néznie ahhoz, hogy tudja, miképpen fest - sápadt bőr, fekete
szemöldök és az elmélyült gondolkodástól enyhén bandzsító, átható tekintetű barna szempár,
gunyoros mosolyra húzódó, kékülő ajkak. Értelmet sugárzó, keskeny, érzékeny arca része
volt June szellemének. Felfoghatatlan volt, hogy Max meghalhat. Nem halhat meg! Nem
hagyhatja egyedül!
Agyát visszakényszerítette a problémához. Az Explorer valamennyi férfi utasa, bárhol
tartózkodott is pillanatnyilag, azonos állapotban volt. Valamilyen módon elveszti vérét,
meghal.
June Max íróasztalához ment, és beleszólt a hangosbeszélőbe:
- Bess, indíts el néhány nőt egy hordággyal, hogy járják végig a hajót, szobáról szobára.
Győződj meg róla, hogy minden férfi itt lenn van-e. - Eszébe jutott Reno. - Sparks, hallott
valamit Renóról? Visszajött?
Sparks rövid szünet után gyenge hangon válaszolt:
- Renoval utoljára ma reggel beszéltem. Őrjöngött valamiféle tükrök miatt, és hogy Pat
Mead pereputtya nem igazi emberekből áll, hanem csak indigómásolatokból, és azt állította,

81
hogy ő megőrült, és küldjem el hozzá a pszichiátert. Azt hittem, ugrat. Azóta nem
jelentkezett.
- Köszönöm, Sparks. - Reno halott volt.
Max tárcsázott, és levegő után kapkodva szólt bele a telefonba: - Jól vagytok ott fönt?
Hagyjátok a vezérművet. Mindent hagyjatok abba, és igyekezzetek a tartályokhoz addig,
amíg még járni tudtok. Ha a tartályaitok még nincsenek felállítva, feküdjetek melléjük.
June visszament a munkaasztalához, és suttogva beleszólt saját telefonjába:
- Bess, küldj fel egy hordágyat Maxnek. Meglehetősen rossz bőrben van.
Kell lennie valamilyen megoldásnak! Az élettartályok fenn tudják tartani az életet a sérült
testben, és siettetik a regenerálódást, de amíg a betegséget nem sikerült legyőzni, addig
csupán lassítják a halál bekövetkezését. A várakozás nem tarthat soká, mert a tartályokban a
pusztulás szakadatlanul folytatódik, míg végül a tápoldat már semmilyen életet nem
tartalmaz, kivéve az olvadó betegséget előidéző diadalmas mikroszkopikus kórokozóét.
Nagyon kevés vörös vértestecske volt most a mikroszkóp látómezejében, hihetetlenül
kevés. June megbillentette kicsit a mikroszkópot, és a vértestecskék lassú pörgessél sodródni
kezdtek. Egy magányos testecske lebegett át a középponton. June tekintetével nyomon
követte, amint az áramlat ívben tovasodorta a leukocitának a gyújtóponttól félreeső,
homályos tömbje mellett. Egy ívelt mozdulat, és a testecske eltűnt.
Ez egy pillanatig semmit sem jelentett a lánynak; aztán felemelte fejét a mikroszkópról,
és körülnézett. Max az íróasztalnál ült, fejét a tenyerére támasztva, rövidre nyírt, fekete haja
az ujjak közül rendetlenül, összevissza meredt elő. Előtte az asztalon toll és egy képletekkel
telefirkált írótömb hevert. Válla merev tartásán látta, hogy a férfi összpontosít. Még mindig
gondolkodott, nem adta fel.
- Max, éppen most láttam, hogy egy leukocita megragadott egy vörös vérsejtet.
Elképzelhetetlenül gyorsan történt.
- Leukémia - dünnyögte Max mozdulatlanul. - Méghozzá vágtató leukémia! Vagyis rák.
Nos, ez részben megadja a feleletet. Lehet, hogy többre nincs is szükségünk. - Halványan
elmosolyodott, és a mikrofon után nyúlt. - Van még, aki talpon van odabent? - suttogta, és a
kérdés dörgő hanggá fölerősödve söpört végig a hajón. - Hal, járóképes vagy még? Ide
figyelj. Hal, minden tárcsát változtass meg, mindegyiket, érted? Állítsd be őket
mélyolvasztásra és regenerálásra. Egy hét. Ez olyan, mint a leukémia. Érted?
June felállt. Itt volt az ideje, hogy átvegye a munkát. Rákönyökölt a férfi íróasztalára, és
beleszólt a mikrofonjába:
- Doktor Walton beszél - mondta. - A nőkhöz szólok. Ne engedjétek tovább dolgozni a
férfiakat; még megölik magukat. Gondoskodjatok róla, hogy minden férfi azon nyomban
befeküdjék a tartályokba. Állítsátok be a tartálytárcsákat mély regenerálásra. A már működő
tartályokról másoljátok le a beállítást.
Két kimerült és ijedt nő jelent meg az ajtóban egy hordággyal. Kezük olajos volt, és tele
karcolással, mert segítettek felállítani a tartályokat.
- Ez a parancs rád is vonatkozik - mondta eltökélten Maxnek, és megragadta a habozó
férfit.
Max meglátta a hordágyas nőket, és üggyel-bajjal felállt.
- Csak még tíz percig - mondta tisztán, világosan. - Eszembe juthat valami. Valami, ami
nincs rendben ebben a felállításban. Ki kell számítanom, miképpen akadályozhatjuk meg a
visszaesést, hogy miképpen kezdődtek el a dolgok.
Max járatosabb volt a bakteriológiában, mint June; a lánynak segíteni kellett a
gondolkodásban. Intett a hordágyas nőknek, hogy várjanak. Egy szén-dioxid- és egy
oxigénpalackot erősített Max légzőálarcához, és a férfi visszament az íróasztalához.
June fel-alá járkált, s közben gondolkodni próbált, visszaemlékezett a hörcsögökre.
Olvadó betegség, ez volt a neve. Olvadó. Küzdött a belső hang ellen, ami arra ösztönözte,
82
hogy nyisson ki egy tartályt, amelyben fekszik már valaki. Bele akart nézni, hogy megtudja, a
látvány magyarázatot ad-e a névre.
Olvadó betegség...
Lépések hallatszottak, és Pat Mead állt bizonytalanul az ajtóban. Magas, jóképű, életerős
- egy vadnyugati telepes.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte. June alig nézett rá.
- Ne alkalmatlankodjon itt! Dolgunk van.
- Szeretnék segíteni - mondta.
- Nagyon mulatságos. - June gonosz volt, élvezte szavainak ostorcsapását. - Minden férfi
a halálán van, mert maga bacilusgazda, és most segíteni akar.
A férfi idegesen tördelte a kezét.
- Talán egy tengerimalac. Én immúnis vagyok. Valamennyi Mead immúnis.
- Menjen el. - Istenem, miért is nem jut az eszébe? Mi tesz immúnissá egy Meadet?
- Hagyd békében - mormogott Max. - Pat nem csinált semmit. - Ingadozó léptekkel a
mikroszkóphoz ment, kimetszett egy pici darabkát az ujjából, egy lemezre függesztette, és a
lemezt becsúsztatta a lencsék alá, szenvtelenül, a megszokott kézügyességével. - Valami
furcsa dolog történik itt - mondta June-nak. - A tünetek szabálytalanok.
Egy perc múlva felegyenesedett, és intett June-nak, hogy nézze meg. - Leukociták,
fagociták... - csodálkozott. - Saját...
A lány belenézett a mikroszkópba, azután az iszony növekvő hulláma csapott át rajta,
ahogy visszanézett Patre.
- Ezek nem a te sejtjeid, Max! - suttogta.
Max egyik kezével az asztalra támaszkodott, hogy összeszedje magát, szemét a
mikroszkóphoz illesztette, és újra belenézett. June tudta, hogy mit lát benne. Fagociták,
leukociták, amint a szöveteit támadják és felfalják, növekvő, hihetetlen méretű horda, amint
eszeveszetten osztódik.
Nem az ő fagocitái'! Pat Meadé! A Meadek által kifejlesztett sejtek túlságosan sokat
tanultak. Fertőzők voltak. És Pat Meadéi... Mennyire hasonlítottak egymásra a Meadek?... A
Mead-sejtek egytől egyig fertőzöttek, nem egy támadó vagy legyőzendő betegség, hanem a
normális leukociták szerepét töltik be, bármilyen testben vannak is! A magas, vörös hajú
emberek leukocitái, amelyek otthonosan érzik magukat bármelyik magas, vörös hajú ember
véráramában. Otthonosan... Egy mindenható leukocita, amely megtalálja az utat a sejtbeli
anyaméhbe.
Az anyaméhszerű élettartályok. Az Explorer férfiai számára egyheti kúra
mélyolvasztással, a leukociták de-differenciálása és normális testszövetté való
visszafordítása, azután újrasarjasztás és regenerálódás az ott lévő sejtekből. Az ott lévő
sejtekből. Az ott lévő sejtekből...
- Pat a baktériumok a maga sejtjei!
Pat eszeveszetten nevetni kezdett, arcát eltorzította a hirtelen megértés.
- Értem. Tudom már. Fertőző személyiség vagyok. Ez mulatságos, nemde?
Max hirtelen felemelkedett a mikroszkóp mellől, és megtántorodott. Pat elkapta estében,
és a meghökkent hordágyvivők kivitték a tartályokhoz.
June egy hétig dolgozott a tartályok mellett. A többi nő segíteni akart, de ő
visszautasította. Hallgatott és reménykedett, hogy sejtelme nem válik valóra.
- Minden rendben van? - érdeklődött aggódón Elsie. - Len hogy bírja a dolgot? - Elsie
megviselt és törődött volt, mint a többi nő is, hisz a férfiak munkáját éppúgy elvégezték, mint
a magukét.
- Nagyon jól - mondta June kifejezéstelenül, és becsukta a tartályszoba ajtaját. -
Mindannyian nagyon jól bírják.
- Nagyszerű - mondta Elsie, de rémültebbnek látszott, mint valaha.
83
 June határozott mozdulattal bezárta a tartályszoba ajtaját, és a lány elment.
A többi nő odakint figyelt, és most June válaszával elégedetlenül baktattak vissza
munkájukhoz, de nem merték firtatni az igazat. Valahányszor June bement a tartályszobába,
ők ott voltak, és még mindig ott voltak - vagy mások váltották fel őket, ebben June nem volt
biztos -, amikor kijött. És valaki közülük feltette az összes többi nevében ugyanazt a kérdést,
és June mindig ugyanazt a választ adta. De a kulcs nála volt. Rajta kívül egyetlen nő sem
tudta, mi megy végbe az élettartályokban.
Eljött az utolsó nap. June az órát senkinek nem mondta meg. Mint más napokon, bement
a szobába, bezárta maga után az ajtót, és újra itt volt a lázálom. Ezúttal valóság volt, és June
végigment a koporsószerű tartályok hosszú sorai közötti folyosón, és halkan mondogatta:
- Max! Max! - És amint a tartályok kinyíltak, mindegyikbe belenézett.
De mindegyikben ugyanazt az arcot látta. Ahogy figyelte őket, amint felolvadnak és
újranőnek a tápoldatban, mindeddig csak találgatni tudta, hogy mi az a borzalom, ami
történik. Most már tudta.
Egytől egyig ugyanaz a vékony csontú, szőke bőrű arc a rőt piheszőrzettel az orcákon
meg a koponyán. Mind ijesztően egyforma - és jóképű.
Max tartálya mellett a padlón egy orvosi táska hevert. Megállt a táska mellett.
- Max... - mondta, és érezte, hogy a torka összeszorul. A gépi berendezés magnóhangja
utánozta June-t, gördülékenyen beszélve az ébredésről és a felülésről. - Sajnálom, Max...
A pirospozsgás arcú, ragyogó kék szemű, magas férfi álmosan felült, és szemöldökét
felvonva nézett June-ra. Az elképedés mozdulatával simogatta meg vörös bolyhos fejét.
- Mi van, June? - kérdezte álomittasan. June megragadta a karját.
- Max...
84
 A férfi összehasonlította karjának viszonylagos nagyságát a lány kezével, és csodálkozva
így szólt:
- Összementél.
- Tudom, Max, tudom.
Fejét forgatta, a két karját és a lábát nézegette, a rőt pihékkel borított, sápadt, szőke karját
és lábát. Megérintette vastag bal karját, belecsípett a kemény húsba.
- Ez nem az enyém - szólt meglepetten. - De épp úgy érzem, mintha az enyém volna.
Az arcát nézni olyan volt, mint egy idegent nézni, aki utánozza és eltorzítja Max
arckifejezését. Max, amint fél. Max, amint megkísérli megérteni, hogy mi történt vele, amint
körülnéz, és látja a tartályukban felülő többi férfit. Max, amint hatalmába keríti a rémület,
amely megragadja June-t meg a többi férfit is, amikor magukra meg a barátaikra néztek, és
látták, hogy mi lett belőlük.
- Mindannyian Pat Mead vagyunk - szólt Max nyersen. - Minden Mead, Pat Mead. Ezért
volt úgy meglepve, amikor olyan embereket látott, akik nem hasonlítottak rá.
- Igen, Max.
- Max - ismételte meg a férfi. - Helyes, ez én vagyok. Az idegrendszer nem változott. -
Új, kék szeme megragadta June tekintetét. - Belülről én vagyok. Szeretsz, June?
De a lány még nem tudhatta. A keskeny, gunyoros arcú Maxet szerette, a kócos fekete
hajút és ferde mosolyút, amely soha nem leplezte el igazán a benne támadt gyors
rokonszenvet. Most Pat Mead volt. Max is lehetne ugyanakkor?
- Persze hogy még mindig szeretlek, drágám.
Max elvigyorodott. Ugyanaz a savanyú mosoly volt, mint azelőtt, noha idegenszerűen
hatott a szép vonású, új, szőke arcon.
- Akkor nem is olyan rossz a helyzet. Sőt, meglehetősen jó is lehet. Irigyeltem a nagy,
izmos testét. Ha Pat vagy a Meadek közül bármelyik is rád néz, a képébe mászom. Most már
meg tudom tenni.
June nevetett, alig tudta abbahagyni. Nem mintha olyan vicces lett volna, de ez ugyanaz a
Max volt, aki megpróbál bátor és humoros lenni. Meglehet, hogy a többi férfi is megőrizte
annyira régi valóját, hogy a nők nem fogják úgy érezni, idegen a hozzájuk tartozó férfi.
June jellegzetes férfihangokat hallott a háta mögött. Nem kellett megfordulnia, hogy
tudja, ki az, aki beszél:
- Így is távol tarthatunk egy fickót attól, hogy ellopja a csajunkat - ez Len Marlow volt.
- Fel kell jegyeznem a reakciókat - Hal Barton.
- Most igazán dolgozni tudok majd azzal a fémtelérrel a hegyoldalon - St. Clair. Azután
mások panaszkodva, átkozódva, keserűen nevetve azon a cselfogáson, amit velük szemben és
kacérkodó, megkísértett nőikkel szemben alkalmaztak. June tudta, kik azok. A nők is tudni
fogják, hogy ki kicsoda.
- Kimegyünk - szólt Max. - Te meg én. Lehet, hogy a nők megrázkódtatását csökkenti
majd, ha látnak engem. - Elhallgatott. - Te nem mondtad meg nekik, ugye?
- Nem mondhattam meg, mert magam sem voltam biztos benne.
June kinyitotta az ajtót, és gyorsan betette. Egy kis sokadalom volt a másik oldalon.
- Hello, Pat! - szólt bizonytalanul Elsie, miközben megpróbált mellettük benézni a
tartályszobába, mielőtt becsukódott az ajtó.
- Nem Pat vagyok, hanem Max - mondta a magas, a kék szemű meg a vörhenyes, bolyhos
koponyájú férfi. - Ide figyeljen...
- Szent egek, Pat! - hökkent meg Sheila. - Mi történt a hajával?
- Én Max vagyok - erősködött a csinos arcú és éles tekintetű, kék szemű férfi. - Nem érti?
Max Stark vagyok. Az olvadó betegség Mead-sejtekből áll. Pattől kaptuk meg. Minoshoz
igazított bennünket. Ugyanakkor mindannyiunkat Pat Meaddé változtatott.
A nők rábámultak, aztán egymásra. A fejüket rázták.
85
 - Nem értik - mondta June. - Én sem érteném, Max, ha nem láttam volna, hogy mi
történik.
- Ez Pat - mondta Sheila hökkent makacssággal. - Leborotválta a haját. Ez valami tréfa.
Max megrázta a lány vállát, és úgy bámult bele az arcába.
- Max vagyok. Max Stark. Ők mind olyanok, mint én. Hallja? Ez furcsa, de nincs benne
semmi tréfa. Az isten szerelmére, nevessen helyettünk!
- Túlságosan sok ez - mondta June. - Látniuk kell.
Kinyitotta az ajtót, és beengedte őket. Tülekedve tódultak a tartályokhoz, és negyvenhat
egyforma szőke arcot láttak maguk előtt. Rémült hangon kezdtek kiáltozni:
- Jerry!
- Harry!
- Lee, hol vagy, édesem...
A hangok egyre hisztérikusabbak lettek, a nők riadtak és kétségbeesettek voltak, a férfiak
kiáltoztak, hogy a nők megtudják, ki kicsoda. June betette az ajtót.
- Nem könnyű ez - mondta Max, és lenézett a saját vastag izmaira. - De te nem változtál,
és a többi nő sem változott. Ez sokat segít.
A tompa hangzavaron és hisztérián egy csengő hangja hatolt át:
- A légzsilip - mondta June.
A kilátóablakon át kilenc alexandriai Mead kukucskált be. Nyolcan közülük szemlátomást
Pat Meadek voltak különböző korban, tizenöttől ötvenig, és a kilencedik egy csinos, nyurga,
vörös hajú lány, aki Pat húga lehetett volna.
A hangcsövön keresztül sajnálkozva elmondták, hogy Alexandriából jöttek azzal a
szomorú hírrel, hogy a repülőgép pilótája a városban elkapta az olvadó betegséget, és
elhunyt.
Be akartak jönni.
June és Max azt mondták nekik, hogy várjanak, és visszatértek a tartályszobába. A férfiak
örvendeztek új magasságuknak és erejüknek, a nők pedig ámulva vették tudomásul, hogy
meg tudják különböztetni az egyik Pat Meadet a másiktól, a hangjuk, az arckifejezésük, a
taglejtéseik alapján. A pánik megszűnt. Helyette elfogadták a fantasztikus helyzetet.
Max figyelmet kért.
- Kilenc Mead van odakint, és be akarnak jönni. Más és más nevük van, de mind Pat
Mead.
A férfiak és nők a homlokukat ráncolták, vagy kifejezéstelen tekintettel néztek maguk elé,
George Barton pedig megkérdezte:
- Miért nem engeditek be őket? Nem látok itt semmilyen problémát.
- Egyikük - mondta higgadtan Max - lány. Patrícia Mead. A lány akar bejönni. Hosszú
csönd következett, mialatt az elhangzott szavak jelentősége behatolt a nők tudatának
félelemközpontjába. A gyönyörű Sheila érezte meg elsőnek. Felkiáltott:
- Nem! Kérem, ne engedje be! - Igazi rémület volt a hangjában, és a nők gyorsan átvették
ezt az érzést.
Elsie Lenbe kapaszkodott, úgy kérlelte:
- Ugye, nem akarod, hogy megváltozzam. Len? Te olyannak szeretsz, amilyen vagyok!
Mondd már, hogy igen!
A többi lány meghátrált. Ez logikátlan, de emberi volt. June érezte, hogy lábra kap benne
a rémület. Kezét felemelve csöndet kért, és közölte a csoporttal az elkerülhetetlent:
- Csak minden másodikunk hagyhatja el Minost - mondta. - A férfiak nem tudnak a hajón
lévő élelemmel táplálkozni, mert ehhez a bolygóhoz vannak kondicionálva. Mi, nők
elmehetünk, de a férfiaink nélkül kell mennünk. Nem hagyhatjuk el az űrhajót a fertőzés
veszélye nélkül, és nem élhetjük le hátralévő életünket vesztegzár alatt, a hajóban. George
Bartonnak igaza van, nincs itt semmilyen probléma.
86
 - De megváltoznánk - visított Sheila. - Nem akarok Mead lenni! Nem akarok más lenni!
A folyosó belső falához szaladt. Rövid tétovázás után a nők - egyik a másik után - arra az
oldalra menekültek, míg végül csupán Bess, June és négy további nő maradt.
- Tessék! - kiabált Sheila. - Szavaztunk! Nem engedhetjük be a lányt!
Senki sem szólt egy szót sem. A gondolat, hogy megváltozzanak, hogy valaki mássá
legyenek, különös és hátborzongató volt. A férfiak nyugtalanul néztek egymásra, mintha
tükörbe néznének. A folyosó falánál a nők rettegve figyeltek, és a férfiakra bámulva
összekuporodtak. Ugyanaz a férfi negyvenhét pózban. Egyikük esdeklő mozdulatot tett Elsie
felé, de a lány ijedten elhúzódott.
- Ne, Len! Nem engedem, hogy megváltoztass!
Max nyugtalanul megmozdult. Új arcát a sajátjává tévő gúnyos mosolya öntudatlanul a
szánalom fintorává torzult.
- Mi, férfiak nem távozhatunk el innen, és ti, nők nem maradhattok itt - mondta
kendőzetlenül. - Miért ne engednénk be Patrícia Meadet? Legyünk túl rajta!
June övzsebéből egy kis tükröt vett elő, és az arcát tanulmányozta benne. Tudta, hogy
Max szavai hatásosak, a férfiak csöndben álltak, a nők esedezve nézték. Az arca... June saját
arca, benne a sötétkék szempár, az apró orr, a hosszú, mozgékony ajkak... a lélek és a test
elválaszthatatlanok egymástól; az arc a maga vonásaival része a léleknek. Visszatette a
tükröt.
- Én megölném magam! - zokogott Sheila. - Inkább meghalnék!
- Nem fog meghalni - mondta Max. - Nem érti, hogy csak egyetlen megoldás lehetséges?
Minden szem Maxen függött. June csendesen elhagyta a tartályszobát, megfordult, és
odament a légzsiliphez. Kinyitotta a szelepeket, hogy beengedje Pat Mead húgát.

ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

87
 Gyöngyök gyöngye
PAP VIOLA

„Én csak itt dolgozom, dolgozom. Te meg csak tündökölsz, tündökölsz. Szépségeddel és
kékségeddel fogva tartod képzeletemet, és nekem egyetlen vágyam, hogy díszed legyek, és te
díszem legyél" - gondolta ismét Ibolyántúli, és amikor a bugyogó Nap buborékai
aláloccsantak, tovaszökkent. Kiszakította magát a Nap vonzerejéből, dübörgő hangját maga
után hagyva, nyílegyenesen száguldott a Föld felé. „Hogy fogad majd? Hogy fogad majd?"
Ibolyántúli szíve hevesen dobogott a várakozástól. A Föld szépsége és kéksége egyre
közelebbről tárult elébe: tengerei a Nap fényét visszatükrözték, és a szárazföld hol
sejtelmesen sötétlett, hol egyszerű sivárságában világított. Ibolyántúli behunyta a szemét, és
mámorosan zuhant, zuhant a Föld felé.
Hirtelen fönnakadt egy szemcsén, amely taszította magától, és fájdalmasan belemart.
Ibolyántúli elrugaszkodott róla, irányt változtatott, és hosszú bolyongás után fölfedezte, hogy
egybefüggő korlátba ütközött. Tanácstalanul vergődött ide-oda az akadály mentén. „Ez itt
elbarikádozta magát" - gondolta, és sértődötten elhúzta a száját. Eszébe jutott a tenger kékje,
és a napfényben megcsillanó hullámok csillapíthatatlanul csábították. Ibolyántúli
tapogatódzva elindult az akadályon: fölkutatta a parányi réseket, ahova befért, s a
végtelennek tetsző labirintusban egyre mélyebbre hatolt. Zsákutcába jutott. Visszavergődött a
korláton túlra, és újra utat keresve ismét próbálkozott, hogy átfúrja magát az undok és
gyűlöletes akadály szemcséi között, amelyek hol az útját állták, hol ide-oda lökdöstek. Végre
megtalálta az átjárót, és amikor maga mögött tudta az akadályt, elégedetten fölsóhajtott.
Megcélozta a jéghegyet, és mámorosan suhant, suhant feléje.
A jéghegy kecsesen magaslott az égbe, körötte a jégpáncél alaposan összetöredezett,
Ibolyántúli csúszkált rajta, majd rácsai között bemászott a közepébe, jó magasan, fönn a
csúcson, hogy mindent láthasson.
És jött az este. A Nap helyét elfoglalta a Hold, fehér fényében sejtelmesen játszottak a
szomszédos jéghegyek, és Ibolyántúli arra gondolt, a Föld jobban szereti a Holdat, mint őt. A
féltékenység fölborzolta lelke nyugalmát: lehet az, hogy hiába fáradozott?
A hajnal első sugara a jéghegy csúcsán találta Ibolyántúlit. A Nap lassan fölkelt, az
éjszaka sötétsége tovatűnt, és a hószemcsék aranyban villogtak, izgalmasan sötét felhők
gyülekeztek az égen, majd hullt a hó, kisütött a Nap, szélvihar kerekedett, fölkapta a vakító
havat, és messze fújta, a tengert fölkorbácsolta, a hullámok előcsobbantak a törések közül, a
jégmezőket egymásnak lökte, s jó nagyot lendített a karcsú jéghegyen, amelyet Ibolyántúli
kiválasztott magának. „Hogy lehet ez ilyen szép? - sóhajtott Ibolyántúli, és a féltékenység
megint a szívébe mart. - A Föld biztosan jobban szereti a vihart, mint engem. De én a
viharnál is szebb leszek" - gondolta Ibolyántúli, és visszamászott a jéghegybe. Amikor úgy
érezte, hogy éppen középen van, széttolta a rácsokat, és saját elgondolása szerint rendezni
kezdte. Amikor elkészült, kibújt a rácsok között, és jó messze a jéghegytől megszemlélte
munkája eredményét. A jéghegy csúcsán tengerkékben játszó, halvány rózsaszín gömb
csillogott: ahogy ráesett a napfény, megcsillant rajta a hó fehére, a hópehely aranya, a
szárazföld fakósága és sötétje... Ibolyántúli elégedetten visszamászott a gömbbe.

88
 A jéghegy pedig büszkén hordozta díszét. A vihar elkerülte a környékét, nehogy kárt
tegyen benne, a szomszédos jéghegyek óvatosan messze úsztak, nehogy összeütközzenek, s a
Hold is sietett átadni helyét a Napnak, hogy a gömb minél többet csilloghasson.

És jött a hajó...

A kapitány leállíttatta a motort. A jégtakaró hirtelen megszakadt, nyílt vízre értek, amelynek
közepéből karcsú jégoszlop magaslott. A jégtörő utolsó lendületével a közelébe siklott, és
alig néhány méterre tőle megállt.
- Milyen különös! - mondta az első tiszt. - A jégmező közepében egy tó, annak a
közepében meg a jéghegy.
- Látja azt ott? - mutatott a kapitány a jéghegy csúcsára.
- Valami fénylik.
- Valami belefagyott a csúcsba. - A kapitány hosszasan elnézte a tiszta égboltot, aztán a
jégmezőből előbukkant nyugodt tengert, amelyen elültek a jégtörő verte hullámok. - Még
ilyet se láttam - fordult az első tiszthez.
- Leszedjük, kapitány? - kérdezte izgatottan az első tiszt, tekintetét mereven a csillogó
gömbre szegezve.
- Szedje - vonta meg a vállát a kapitány, és lement a hajótestbe
Az első tiszt beindíttatta a motort, a hajó szembefordult a jégoszloppal, és óvatosan, alig
észrevehetően a jégmező felé tolta, majd a hajó fölgyorsított, s a jégmezőnek ütközött
jégoszlopot óriási erővel szétvágta. Ismét leállt a motor. Az első tiszt és a kapitány fölszaladt
a fedélzetre. A jéghegynek nyoma veszett; a sima jégmezőn, amelybe beékelődött a szürke
hajó, kisebb-nagyobb, cifra szélű jégsziklák hevertek, a Nap fénye visszavakított róluk. A
kapitány lassan végigpásztázta a terepet a nagy, fekete távcsővel. A hajótól legmesszebb
heverő jégtömb mellett káprázatosan csillogott a gömb.
- Nézze csak! - A kapitány átadta a távcsövet az első tisztnek,
- Kiesett a jégből. Mi lehet az? Érte megyek...
Az első tiszt óvatosan leereszkedett a hajóról. Prémbe burkolt, hatalmas, izmos teste
könnyedén haladt a jégpáncélon. Felemelte a gömböt, és visszasietett a hajóra. Delelőn járt a
Nap, és fényében a gömb káprázatosan ragyogott.
- Erre mondják, hogy mesebeli - szólt a kapitány, és óvatosan forgatta a csodagömböt.
- Egy apró darabka jég sincs rajta - magyarázta az első tiszt. - Vajon hogy tudott így
kiválni a jégből?
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy ez igazgyöngy?
- Sose hallottam róla, hogy kétöklömnyi nagyságú és tökéletesen sima felületű
igazgyöngy létezhet.
- A természet csiszolta tökéletesen simára.
- Vigyük le - javasolta az első tiszt.
- Csak óvatosan. A többieknek nem szabad tudni róla.
A kapitány kabinjában szétáradt a meleg; az egyszerű, kopott fabútorok a kapitány rideg,
kemény szívéről árulkodtak.
Az első tiszt elmélyülten hajolt az asztalon heverő gömb fölé.
- Lehetetlen, hogy ez igazgyöngy legyen!
- Hívjuk be az öreg Hutchinsont. Ő aztán ért hozzá - suttogta a kapitány. - Volt
gyöngyhalász is és gyémántcsiszoló is.
- Hutchinson nem tudja tartani a száját - ellenkezett az első tiszt.
- Ígérjünk neki egy soványka hányadot.
Az első tiszt megadóan bólintott. Kilépett a folyosóra, és Hutchinson nevét kiáltotta.

89
 Sánta, borostás arcú öregember jelent meg a kapitány előtt. Kopott ruháját megigazította.
Hunyorogva nézett hol a kapitányra, hol a megragadóan csillogó gömbre.
- Mondja csak, Hutchinson, mi ez? - kérdezte a kapitány. Hutchinson az asztalhoz lépett,
és sokáig nézte a csillogó gömböt.
- Ez bizony igazgyöngy. Igazgyöngy a javából!
A kapitány és az első tiszt összenézett. Halvány mosoly jelent meg az arcukon.
- Biztos benne?
- Biztos. Megfoghatom?
- Igen - bólintott az első tiszt.
Hutchinson az apró ablakhoz vitte a gömböt, szorosan fogta; még sosem tartott ekkora
kincset a kezében. Az ablakon beszűrődő napfény megtört a gömbön, és Hutchinson sokáig
gyönyörködött az aranykék és aranyrózsaszín fénysugarakban.
- Ez igazgyöngy. Sose gondoltam volna, hogy bármelyik is megnő ilyen nagyra. A
kagylót eldobták? - fordult a kapitány felé.
- Köszönöm, Hutchinson, hogy idejött. Tegye vissza a gyöngyöt az asztalra, és távozhat.
Hutchinson még egy pillantást vetett a vakítóan csillogó gyöngyre. Az aranykék és
aranyrózsaszín fénysugarak közé itt-ott aranyzöld és aranylila vegyült. Óvatosan letette az
asztalra. Zavartan távozott.
- Senkinek egy szót se! - szólt utána az első tiszt. Hutchinson bólintott és eltűnt.
- Fele-fele - suttogta a kapitány.
- Rendben - bólintott az első tiszt.
A kapitány elzárta a gyöngyöt az ólomládájába és azt a páncélba.
- Hazamegyünk. Adja ki az utasításokat.
- Igenis!
Nemsokára felbúgott a motor. A szürke hajó belevágott a jégmezőbe, és utat törve
magának, elindult hazafelé.

Amikor a kikötőben három hajó vesztegelt, azt mondták, a kikötőben nagy a forgalom. Az a
három hajó majdnem egyszerre futott be: Angliából, Japánból és Ausztráliából. A
kutatóállomásokra hozták a kellékeket: élelmiszert, szerszámokat, helikoptereket, kutyákat...
Hutchinson a tengerészszálló egyik kopár szobájának piszkos, jégvirágos ablakán át
figyelte, mint sürögnek-forognak a kikötőben. Benyúlt rongyos zakója belső zsebébe,
elégedetten simogatta a pénzzel tömött kis rongyzsákocskát. Lenn az utcán feltűnt a kapitány
alakja, amint nehéz csomagjával a kikötő felé iparkodott. „Árut cserél" - futott át Hutchinson
agyán. Hutchinson megszédült. Még látta, amint az első tiszt elmosódott alakja lopakodott a
kapitány után, aztán eldőlt az ágyon.

Az ékszerész kávéval kínálta Mrs. Smitht. Az öblös, század eleji fotelban század elejinek
találta az asszonyt is. Alacsony volt, törékeny, arca és apró szeme ráncos, gesztenyebarna
haját tarkójára csatozott, apró kontyban viselte. Fekete, szűk kosztümjének bal ujján két
rövid, fehér cérnaszál vendégeskedett.
- Van arról tudomása, hogyan kerültek a férjéhez a gyöngyök? - kérdezte csöndesen az
ékszerész.
Az asszony zavarba jött.
- Nincs. Feltételezésem szerint találta.
- Ha nem tudja bizonyítani, hogy ezek a gyöngyök férjének jogos tulajdonát képezték,
nem áll módomban kifizetni a teljes összeget.
- Kérem szépen, az én férjem a Déli-sarkon volt egy jégtörő kapitánya. Menjek el a Déli-
sarkra, és járjak utána, hogy hol találta ezeket?
- Nekem mindegy, mit csinál. Ha nincs papír... Nos...
90
 - Mennyit hajlandó fizetni?
Az ékszerész szivarra gyújtott. Aztán előhúzta zsebéből a csekkfüzetet, és ráírt egy
számot. A lapot Mrs. Smith kezébe adta.
Mély csönd ült a sötét szobában. Mrs. Smith a lámpa felé tartotta a csekket, hogy jobban
lássa. A szíve nagyot dobbant, szája mosolyra futott, és néhányat élesen vinnyogott
nevetésképpen. Hálásan tekintett az ékszerészre.
- Elfogadom - mondta Mrs. Smith. Zsebre vágta a csekket, és az ajtóhoz sietett.
- A sarkon van a bank... - szólt utána az ékszerész.
Mrs. Smith bólintott, és leszaladt a lépcsőn. Néhány házzal odébb belépett a
vegyeskereskedésbe. Határozott léptekkel hátrament a raktárba.
- Igaziak voltak - mondta suttogva, és sógornője nyakába borult.
- Mondtam én - mosolygott a kövér, hirtelenszőke asszony. - Említetted neki, hogy ez egy
darabban érkezett?
- Nem.
- És hogy Pete meghalt?
- Azt mondtam. De azt nem, hogy azonosíthatatlan fertőzés vitte el. Még gyanút fogott
volna. - Fölmutatta a csekket.
- Végre sikerült. Nagyon izgultam. Ha hiszed, ha nem, még mindig nem tudom, miről van
szó. Pete, aki kapitány, telefonál, hogy azonnal küldjél neki táviratot. Te megírod, hogy
haldoklasz, erre ő elindul hazafelé, de csak a gömb érkezik meg.
- Igazgyöngy - javította ki Mrs. Smith.
- Aztán a gyöngy szétesik sok kis gyöngyre, csak úgy, magától, mi pedig itt állunk két
marék igazgyönggyel. Most meg egy csekkel. Gondolod, hogy Pete tényleg meghalt?
- Sajnos. És ennek már fél éve.

„Én csak dolgoztam, dolgoztam. Te meg csak tündököltél, tündököltél. Szépségeddel és

kékségeddel fogva tartottad képzeletemet, és nekem egyetlen vágyam volt, hogy díszed
legyek, és te díszem legyél - gondolta ismét Ibolyántúli, és amikor fölpillantott a Holdra, a
féltékenységtől elszorult a szíve. - Egyetlen vágyam volt, hogy a TE díszed legyek, este az
ÉN díszem legyél - magyarázta Ibolyántúli, és amikor a vihar egymásnak verte széthullott
darabjait, a féltékenység ádáz gyűlöletet ébresztett szívében. - Úgy díszítettelek, hogy a
csodájára jártak, te meg hagytad, hogy a gonosz elraboljon tőled. És nekem most nincsen
más, mint az egyetlen vágyam. Figyelj csak!"

Lady Sorth kimelegedett a táncban. A fiatal ezredes a pamlaghoz kísérte. Lady Sorth helyet
foglalt, eligazította sötétkék selyemruhájának redőit, és egy pillanatra megérintette a
káprázatos igazgyöngysort. Sötétre barnított bőrén a gyöngyszemek különösen feltűnően
csillantak a bő lámpafényben.
„Igazán jól sikerült ez az este - gondolta lady Sorth. Körbepillantott, vajon a fiatal ezredes
hozza-e már az italt. - Most már mindenki tudja, hogy lady Eshire és lady Minwoolth mellett
én vagyok a harmadik, aki a varázslatos igazgyöngyökön osztozom... Lady Eshire bizonyára
hamar megunja a gyöngyeit, és eladja nekem" - sóhajtott lady Sorth vágyakozóan, és csuklott
egyet. Hirtelen elfogyott a levegője, teste megdermedt, megfordult vele a világ, ajkai
összezáródtak, a fejében óriási dörrenés... és a bő lámpafény örökre kialudt.

- Kétségtelen, hogy megfojtották - szólt az orvos. - A fojtogatás nyomai egyértelműen

látszanak a nyakán.
- Nem értem. Nem értem - ismételte Sir Sorth. - A nyakán többmilliós igazgyöngysort
viselt. Miért nem lopta el a gyilkos? Volt éppen elég ideje...
- Megvan most a gyöngysor?
91
 Sir Sorth a páncélszekrényhez ballagott. Sokáig dolgozott a kombinációval. Kivette a
dobozkát, és fölnyitotta. Megfordult vele a világ.
- Megvan - mondta elcsukló hangon, és visszazárta a dobozt. Amint az orvos és a
felügyelő távozott, Sir Sorth ismét fölnyitotta a dobozt. Értetlenül bámulta az apró
gyöngyöket. Ahogy mozgatta a dobozt, ide-oda gurultak. Egész éjjel őket nézte.
Másnap Sir Sorth azonosíthatatlan fertőzés következtében elhunyt. A hírt az újságok nem
tették közzé.

Lady Eshir és lady Minwoolth gyilkos pillantást cserélt. Mindketten magukon érezték a
maharadzsa sötét és elbűvölő tekintetét, és mindketten arra gondoltak, hogy a délceg, távoli
uralkodó kegyein nem osztozhatnak. A maharadzsa duruzsoló hangján átmesélte az egész
estét, majd magára hagyta az előkelőségeket. Sir Eshir és Sir Minwoolth fölállt, hogy
hazakísérje a hölgyeket.

- Kétségtelen, hogy megfojtották őket - szólt az orvos. - A fojtogatás nyomai

egyértelműen látszanak a nyakukon.
Sir Eshir és Sir Minwoolth zavartan összenézett.
- Miért nem lopták el a nyakékeket? - kérdezték egyszerre.
Amikor az orvos és a felügyelő távoztak. Sir Eshir és Sir Minwoolth elővették a
nyakékeket. Tenyerükre fektették, és elbűvölten csodálták a gyöngyök fogócskázó, aranykék
és aranyrózsaszín fényét. Egész éjjel azokat csodálták.
Másnap Sir Eshirt és Sir Minwooltht a könyvtárszobában halva találták. Azonosíthatatlan
fertőzés végzett velük. A szobalány összesöpörte az apró, piciny, csillogó gömböcskéket, és
kiszórta a szemétbe.

Mrs. Smith Gyöngy nevű jachtja békésen siklott a Földközi-tengeren. Amikor elolvasta a
hirdetést, amelyben az örökösök óriási pénzösszegeket ígértek annak, aki megtalálja lady
Eshir és lady Minwoolth igazgyöngysorát, lement a kabinba, s a széfből elővette féltett
kincsét, az egy szem igazgyöngyöt, amelyet megtartott férje küldeményéből. Fölvitte a
fedélzetre, és a tengerbe dobta.
A gyöngy alámerült, aztán elkezdett úszni Gibraltár felé, Afrika partjainál délre fordult, és
úszott egyenesen a Déli-sark felé. Ott fölbukott a víz színére, s körbe-körbe evezett, amíg
megtalálta a neki legjobban tetsző jéghegyet. Fölmászott rá, láthatatlan darabokra hullva
bemászott a rácsai között, s amikor úgy érezte, hogy a közepén van, összegömbölyödött.
Ibolyántúli elmosolyodott. Hol van hozzá a Hold? Hol van hozzá a vihar?

92
 Nagy voltál, baby!
KATE WILHELM

John Lewisohn úgy érezte, hogy ha még egy ajtó becsapódik, még egy csengő megszólal,
vagy még valaki megkérdi, hogy jól van-e, szétrobban a feje. Miután laboratóriumából
kilépett, a szőnyeggel borított hallon át a lifthez ment, mely zajtalanul tárult ki, hogy
bebocsássa, finoman leereszkedett kétemeletnyit, ahol több ilyen szőnyeges terem várt rá. Az
ajtón, melyet betaszított, szerény kis tábla hirdette: MEGHALLGATÓ STÚDIÓ. Bent a
fogadószobán három lány vezette keresztül, akik elég jól ismerték ahhoz, hogy hallgassanak,
amíg ő meg nem szólal. Csodálkoztak, hogy látják, hiszen hét vagy nyolc hónapja nem járt
itt. A belső szoba, amelyben megállt, be volt sötétítve, s első pillantásra üresnek látszott, csak
akkor vehette észre, hogy más is van bent, miután szeme hozzászokott a homályos
megvilágításhoz.
John, még mindig szó nélkül, leült a Herb Javits melletti székre. Herben rajta volt a sisak,
s egy széles képernyőre meredt, amely valójában egy egyirányban áteresztő üveglap volt,
melyen keresztül láthatta a szomszéd szobában folyó meghallgatást. John egy másik sisakot
eresztett le a fejéhez. Kényelmesen illett rá, és rögtön érintkezésbe került a koponyáján levő
nyolc előkészített ponttal. Mihelyst bekapcsolta, magáról a sisakról megfeledkezett.
Egy lány lépett be a másik szobába. Lélegzetelállítóan szép volt, hosszú lábú, méz-szőke,
ferde zöld szemmel, bőre, mint a barack. A szobát nappalinak rendezték be, két heverővel,
néhány székkel, asztalkákkal és dohányzóasztallal, mindez ízléses és élettelen, mint egy
bútort reklámozó kiadványban. A lány megállt az ajtóban, és John érezte idegességtől és
félelemtől erősen átfűtött határozatlanságát. Külsőleg higgadtnak és várakozásteljesnek
látszott, nyugodt arca a fenti érzelmek egyikét sem mutatta. Habozó lépést tett a dívány felé,
s ekkor egy drót tűnt elő, melyet maga után húzott, A fejéhez volt rögzítve. Ugyanekkor
kinyílt egy másik ajtó. Egy fiatal férfi rohant be, becsapta maga mögött az ajtót; vad volt és
izgatott. A lány meglepetést és növekvő idegességet jelzett, maga mögött a kilincs után
tapogatózott, majd megtalálta, s megpróbálta újra kinyitni az ajtót. Zárva volt. John semmit
sem hallott abból, amit a szobában beszéltek, csak azt érezte, hogyan reagál a lány a váratlan
eseményre. A vad tekintetű férfi közeledett a lányhoz, kezeivel a levegőben hadonászott,
szemével állandóan követve mozdulatait. Aztán hirtelen lecsapott a lányra, magához húzta, és
durván csókolgatta az arcát és a nyakát. A lány néhány másodpercre megdermedt a
félelemtől, aztán valami más következett, afféle édeskés, semmilyen érzés, amely unalommal
vagy túl nagy önbizalommal szokott együtt járni. Amint a férfi keze a hátán a blúzához
tapadt, és leszakította róla, ő hevesen átölelte, s az arca olyan szenvedélyt mutatott, amelyet
sehol az agyában vagy a vérében nem érzett.
- Elég! - mondta Herb Javits csendesen.
A férfi visszalépett a lánytól, és szó nélkül otthagyta. A lány üres tekintettel nézett körül,
a blúza eltépve lógott a csípőjén, egyik vállpántja elszakadt. Nagyon szép volt. Belépett a
meghallgatás rendezője, utána egy öltöztető egy köpennyel, amit a lány vállára terített. Ő
rémülten állt, aztán őrjöngésig fokozódó düh hullámai öntötték el, miközben üresen hagyva a
szobát, kivonszolták. A két figyelő férfi levette a sisakot.
- Eddig a negyedik - morogta Herb. - Tegnap tizenhat, tegnapelőtt húsz... és mind semmi.
- Kíváncsian pillantott Johnra. - Mi kergetett ki a laborodból?

93
 - Ezúttal Anne - mondta John. - Egész éjjel és egész délelőtt telefonálgatott.
- Na és?
- Azok az átkozott cápák. Mondtam neked, hogy ez túl sok lesz a múlt heti
repülőszerencsétlenség után. Ezt már nem sokáig bírja.
- Várj egy percet, Johnny - mondta Herb. - Végezzünk előbb a hátralevő három lánnyal,
és azután megbeszéljük. - Székének karfáján megnyomott egy gombot, s ismét a képernyő
mögötti szoba kötötte le figyelmüket.
Ezúttal a lány egy kissé kevésbé volt szép, alacsonyabb, gödröcskés arcú, barna, nevető
kék szemmel és pisze orral. Johnnak tetszett a lány. Megigazította a sisakját, és vele érzett. A
lány izgatott volt; a meghallgatás mindig felizgatta őt. Volt benne egy kis félelem és
idegesség, de nem túl sok. Valószínűleg az foglalkoztatta, hogy sikerül a meghallgatás. A vad
fiatalember berohant, s a lány elsápadt. Semmi egyéb nem változott. Izgalma fokozódott, de
nem kényelmetlenül. Mikor a férfi megragadta, az egyetlen érzelem, amit jelzett, az
idegesség volt.
- Elég! - mondta Herb.
Egy ragyogóan hosszú lábú, barna lány következett. Nagyon hűvös volt, valódi profi. Míg
a jelenet újra lejátszódott, mozgékony arcán az elvárható érzelmek egész sora tükröződött, de
belülről érintetlenül hagyta minden. Millió mérföldnyire volt az egésztől.
A következő lány villámcsapásként érte Johnt. Lassan jött be a szobába, kíváncsian nézett
körül, ideges volt, mint mindnyájan. Fiatalabb, kevésbé kiegyensúlyozott volt, mint a
többiek. Halvány aranyszőke hajának tincseit gondosan a feje tetejére tornyozva viselte.
Szeme barna volt, bőre szépen lesült. Amikor a férfi belépett, érzelmei hirtelen félelembe,
majd rettegésbe csaptak át. John nem is tudta, mikor hunyta le a szemét. Ő maga volt a lány,
telve kimondhatatlan rémülettel; szíve a torkában dobogott, adrenalin lüktetett az
idegrendszerében; kiáltani akart, de nem tudott. Pszichéjének sötét, elérhetetlen mélységeiből
valami más érzés hullámzott elő, mely úgy keveredett a rémülettel, hogy a kettő egyetlen
lüktető, doboló, követelő érzéssé olvadt egybe. Megrándulva kinyitotta a szemét, és az
ablakra meredt. A férfi már lelökte a lányt az egyik heverőre, mellette térdelt a padlón, keze a
lány meztelen testén játszott, arcát a bőréhez szorította.
- Elég - mondta Herb, hangja megrendült volt. - Alkalmazzuk - mondta. A férfi felkelt, a
lányra pillantott, aki most már sírt, aztán gyorsan hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. A
lány hüppögése fokozódott. Aranyhaja lebomolva keretezte az arcát, olyan volt, mint egy
gyerek. John letépte magáról a sisakot. Verítékezett.
Herb felállt, felkapcsolta a szobában a villanyt, mire az ablak elhomályosult, és
láthatatlanul egybeolvadt a fallal. Nem nézett Johnra. Amikor megtörölte az arcát, a keze
remegett. Gyorsan a zsebébe rejtette.
- Mikor kezdtétek ezeket a meghallgatásokat? - kérdezte John pár percnyi csend után.
- Néhány hónapja, meséltem neked róla. A pokolba is, ezt kellett csinálnunk, Johnny! Ez
a hatszáztizenkilencedik lány, akit kipróbáltunk! Hatszáztizenkilenc! Egy kivételével mind
hamis! Nyaktól felfelé halottak. El tudod képzelni, milyen sok időnkbe tellett ezt kideríteni?
Órákat töltöttünk mindegyikkel. Most már csak percek kérdése.
John Lewisohn sóhajtott. Tudta ő ezt. Valójában ő javasolta ezt, amikor azt mondta:
találjatok alapvető izgalmi szituációt a teszthez. Nem akarta tudni, mit talál ki Herb. Így
szólt:
- Na jó, de ez még csak gyerek. Mi lesz a szüleivel, a törvénnyel, meg minden?
- Elintézzük. Ne aggódj. Mi van Anne-nel?
- Tegnap óta ötször hívott. Az az ügy a cápákkal túl sok volt. Ma délután látni akar
minket, mindkettőnket.
- Ne viccelj! Most nem mehetek el innen.

94
 - Dehogyisnem. Nem viccelek. Azt mondja, nem kapcsol be, amíg nem jelentkezünk.
Gyógyszert vesz be, és addig alszik, amíg oda nem megyünk.
- Te jóisten, ezt nem meri megtenni!
- Már megvettem a jegyeket. 12.35-kor indulunk. - Még egy percig némán bámultak
egymásra, aztán Herb vállat vont. Alacsony ember volt, nem kövér, de zömök. John hat
lábnál magasabb volt, izmos, olyan temperamentummal, melyen tudta, uralkodnia kell. A
többiek attól féltek, hogyha szabadjára eresztené, utána holttestek hevernének körülötte - de
uralkodott rajta. Valaha fizikai erőfeszítés és akaraterő kellett ahhoz, hogy megfékezze, de
most már olyan automatikusan csinálta, hogy nem is emlékezett olyan esetre, amikor
fellángolással fenyegetett.
- Nézd, Johnny, ha elmegyünk Anne-hez, hadd vegyem kézbe én az ügyet. Rendben? -
kérdezte Herb. - Röviden elintézem.
- Mit akarsz csinálni?
- Jól beolvasok neki. Ha kihoz a sodromból, úgy pofon vágom, hogy megemlegeti. -
Boldogan vigyorgott. - Eddig övé volt a világ. Tudta, hogy nincs helyette más, ha elkezd
nyűgösködni. Próbálja meg most. Csak próbálja meg. - Fel és alá járkált, gyors, döcögős
léptekkel.
John döbbenten ébredt tudatára, hogy gyűlöli a zömök, vörös arcú férfit. Ez az érzés új
volt, majdnem olyan, mintha ízlelné az utálatot, amit érez, s az íze szokatlan volt és kellemes.
Herb megállt, és egy percre rábámult.
- Miért hívott téged? Miért akarja, hogy te is elmenj? Tudja, hogy a dolognak ezzel a
részével nem foglalkozol.
- De tudja, hogy én tökéletes partner vagyok - mondta John.
- Igen, de itt most nem arról van szó - vigyorodott el Herb. - Azt hiszi, még mindig
odavagy érte, igaz? Tudja, hogy egyszer meginogtál az elején, amikor rajta dolgoztál, hogy a
szerkezetet beállítsd. - Vigyorán látszott, hogy most nem tréfál. - Igaza van, Johnny baby?
Erről van szó?
- Megegyeztünk - mondta John hidegen. - Te végzed a te dolgodat, én az enyémet. Azért
akarja, hogy ott legyek, mert nem bízik benned, semmit nem hisz el többé, amit mondasz.
Tanúra van szüksége.
- Igen, Johnny, de biztos légy, hogy nem felejted el a megegyezésünket. - Herb hirtelen
felnevetett. - Tudod, Johnny, hogy néztetek ki ti ketten? Mint egy láng, amint egy jégcsaphoz
akar hozzásimulni.
3.30-kor a Grand Bahamában voltak, a Skyline Hotelben, Anne lakosztályában. Herb
helyet foglalt visszafelé New Yorkba a délutáni 6 órai járatra. Anne csak 4 után volt szabad,
így kényelembe helyezték magukat a szobáiban, és vártak. Herb bekapcsolta a nő
képernyőjét, odanyújtott egy sisakot Johnnak, aki erre megrázta fejét, és mindketten leültek.
John percekig nézte a képernyőt, aztán ő is felvett egy sisakot.
Anne a tenger messzi hullámait nézte, ahol már hosszúak, zöldek, hömpölygőek, aztán
közelebb pillantott a kékeszöld, sebes vizekre, majd végül oda, ahol a hullámok
visszaverődtek a homokzátonyokon, tajtékot verve, melyek oly szilárdnak látszottak, mintha
járni is lehetne rajtuk. A lány nyugodt volt, együtt ringott a csónakkal, a nap izzott a hátán,
kezében erősen fogta a horgászbotot. Olyan érzés volt, mintha egy tétlen állat lenne, aki ki
van békülve a világgal, aki otthon van a világban, aki egy vele. Néhány pillanat múlva letette
a botot, és megfordulva egy magas, fürdőnadrágos, mosolygó férfira nézett. A férfi
kinyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta. Beléptek a csónak kabinjába, ahol italok vártak rájuk.
A lány nyugodt és boldog hangulata hirtelen megszűnt, döbbent hitetlenségnek és
riadalomnak adva helyet.
- Mi az ördög?... - mormogta John, felerősítve a hallgatót. Erre ritkán volt szükség,
amikor Anne volt műsoron.
95
 - ...Brothers kapitány szabadon engedte őket. Végül is még eddig semmit nem csináltak...
- mondta a férfi higgadtan. - De miért gondolod, hogy ki akarnak majd rabolni?
- Hát ki van még itt, akinek egymillió dollár értékű ékszere van? John kikapcsolta a
készüléket, és Herbre kiáltott:
- Te bolond vagy! Ezt nem engedheted meg magadnak!
Herb felkelt, keresztülment a szobán, a hatalmas üvegablak elé állt, mely a ragyogó fehér
parton túl csillámló kék tengersávra nyílott.
- Tudod, mi az, amit minden nő akar? Hogy legyen valamije, amit érdemes ellopni. -
Kuncogott egyet, mély, örömtelen torokhangon. - Többek között ez is szeretik, ha egyszer-
kétszer kegyetlenül bánnak velük, ha térdre kényszerítik őket... Tudod, az új pszichológusunk
elég jó. Még sosem vezetett rossz irányba minket. Anne talán tiltakozik egy kicsit, de
remekül fog menni.
- Nem tud elviselni egy valóságos rablást. - Majd hangosabban, nyomatékkal hozzátette: -
Én nem vállalom érte a felelősséget.
- Szinkronizálhatjuk - mondta Herb. - Csak ez kell nekünk, elültetni az ötletet, és a többit
szinkronizálni.
John a hátát bámulta. El akarta hinni. El kellett hinnie. Érzéketlen hangon szólalt meg:
- Nem így kezdődött ez, Herb. Mi történt?
Ekkor Herb megfordult. Arca sötét lett a mögötte levő ragyogó fény hátterében.
- Jó, Johnny, nem így kezdődött. A dolgok felgyorsulnak, ennyi az egész. Kitaláltál egy
szerkezetet, és óriásinak tűnt, ahogy elterveztük, de nem tartott örökké. Megadtuk nekik a
szerencsejáték érzetét, a síelni tanulásét, az autóversenyzését, mindent, amiről csak
álmodhattunk, de mindez nem volt elég. Hányszor élheted át életed első síugrását? Tudod, az
ember egy idő után új izgalmakra vágyik. Számodra ez óriási volt, ugye? Vásároltál
magadnak egy ragyogó új labort, és beburkolóztál benne. Vásároltál magadnak időt és
felszerelést, és amikor a dolgok nem mentek rendben, kidobhattad és újrakezdhetted az
egészet, és senki sem szidott érte. De gondolj arra, öcsém, mit jelent ez nekem! Állandóan
valami újjal kell előállnom, ami új lökést ad Anne-nek, s rajta keresztül mindazoknak a
kisembereknek, akik szinte nem is élnek, csak ha be vannak kapcsolva. Gondolod, hogy ez
könnyű? Anne éretlen gyerek volt. Számára minden új és izgalmas volt, de most már nem így
van, öregem. Jobb, ha elhiszed, hogy ez már nem így van. Tudod, mit mondott a múlt
hónapban? Hogy elege van a férfiakból A mi kis tüzes Anninknak! Elege van a férfiakból!
John hozzálépett és megrázta.
- Miért nem szóltál nekem?
- Miért, Johnny? Mit tettél volna, amit én nem tettem meg? Én szívósabban kutattam egy
nekivaló pasas után. Te mit csinálnál, hogy új izgalmat okozz neki? Én értük dolgoztam,
öregem. Az elejétől fogva azt mondtad, hogy hagyjalak békén. Rendben van. Békén
hagytalak. Elolvastál valaha is egy feljegyzést, amit küldtem? Aláírtad őket, öregfiú.
Mindketten aláírtunk mindent, amit csináltunk. Ne gyere nekem semmiféle „miért nem
mondtam neked" szöveggel. Ez nem megy! - Arca csúnya vörös volt, és egy ér kiduzzadt a
nyakán. John arra gondolt, nincs-e magas vérnyomása, nem kap-e gutaütést egyik pillanatnyi
dührohamában.
John otthagyta az ablaknál. Elolvasta ő azokat a feljegyzéseket. Herb is tudta, hogy
elolvasta. Herbnek igaza volt; ő csupán azt akarta, hogy békében hagyják. Az ő ötlete volt.
Miután tizenkét évig dolgozott a laboratóriumban a prototípusokon, megmutatta a...
készülékét... Herb Javitsnak. Akkoriban Herb a tévé egyik legnagyobb producere volt; most ő
a legnagyobb producer a világon.
A szerkezet elég egyszerű volt. Egy ember az agyába illesztett elektródokon keresztül
átadhatta érzéseit, melyeket ugyanakkor közvetíteni lehetett, s az adást a közönség
érzékelősisakokkal vette. Szavak vagy gondolatok nem áramlottak ki, csak alapvető
96
érzelmek: félelem, szerelem, harag, gyűlölet... Mindez összekapcsolva egy kamerával, mely
azt mutatta, amit az illető lát, s egy alákevert hanggal, olyan hatást keltett, hogy te voltál az
ember, aki az eseményt átéli. Egyetlen fontos különbséggel, hogy kikapcsolhattad a
készüléket, ha már túl sok volt. A „színész" azonban nem. Egyszerű szerkezet. Valójában
nem is kellett a kamera és a hangsáv, sok néző sosem kapcsolta be őket, hanem hagyta, hogy
saját képzelete egészítse ki az érzelmi közvetítést.
A sisakokat nem adták el, csak bérbe adták rövid beszabályozás után. Az egydolláros havi
bért minden elsején begyűjtötték, s már több mint 37 millió előfizetőjük volt. Herb a második
hónap után, amikor a több órás adás iránti igény elvonta őt a hagyományos televíziótól, saját
hálózatot vett. A hetenként egyórás műsor esténként egy órára emelkedett, most pedig már
napi nyolc órát közvetítettek élőben, s további nyolc óra rögzített programot. Ami úgy indult,
hogy EGY NAP ANNE BEAUMONT ÉLETÉBŐL, most már egy élet volt Anne Beaumont
életéből, s a közönség még mindig telhetetlen.
Aztán megjött Anne, körülvéve az élősdiek tömegével, akik naponta körülnyüzsögték -
fodrászok, masszőrök, beszabályozók, forgatókönyvírók... Fáradtnak látszott. A tömeget egy
kézlegyintéssel kiküldte, amint meglátta, hogy John és Herb ott vannak.
- Hello, John! - mondta. - Herb.
- Anne baby, remekül nézel ki! - szólt Herb. Átölelte, és erőteljesen megcsókolta. A lány
nyugodtan, karjait lógatva állt.
Magas volt, nagyon karcsú, haja búzaszínű, szeme szürke. Arccsontja széles és magas,
szája határozott és majdnem túlságosan nagy. Sötét, aranyló pirosra sült bőre mellett foga
fehérebbnek látszott, mint ahogy John emlékezett. Bár túlságosan erős és határozott volt
ahhoz, hogy valaha is csinosnak tartsák, nagyon szép asszony volt. Amint Herb elengedte,
Johnhoz fordult, csak egy percig habozott, aztán felé nyújtotta keskeny, napbarnított kezét.
Hűvös és száraz volt a férfi kezében.
- Hogy vagy mostanában, John? Rég nem láttalak.
John nagyon örült, hogy a lány nem csókolta meg, és nem szólította drágámnak. Csupán
enyhén mosolygott, és gyengéden visszahúzta a kezét. Ahogy Herbhez fordult, a bárhoz
lépett.
- Kivagyok, Herb - mondta. Hangja túlságosan nyugodt volt. Átvett egy száraz whiskyt
Johntól, de tekintete Herben maradt.
- Mi baj, édes? Épp most figyeltelek, baby. Nagy voltál ma is, mint általában. Még most
is érted a módját, öregem. Nagyszerűen megy, mint mindig.
- Mi van ezzel a rablással? Azt hiszem, megőrültél...
- Na igen. Figyelj, Anne baby, esküszöm neked, hogy semmit sem tudok róla. Laughton
nyilván a közvetlen értesüléseit mondta el neked. Tudod, megegyeztünk, hogy a hét hátralevő
részében csak szórakozol, emlékszel? És így is lesz, baby. Amikor jól érzed magad, és
kikapcsolódsz, 37 millió ember élvezi az életet, és lazít. Ez így a jó. Nem lehet őket
állandóan ingerelni. Szeretik a változatosságot... - John szótlanul felé nyújtott egy pohár
szódás whiskyt. Herb elvette, anélkül hogy ránézett volna.
Anne hidegen nézett rá. Majd hirtelen felnevetett, cinikus, keserű hangon.
- Nem vagy te hülye, Herb. Ne próbálj úgy tenni, mintha az lennél. - Újra kortyolt egyet
az italából, továbbra is a férfira meredve a pohár pereme fölött. - Figyelmeztetlek, ha bárki
megjelenik itt, hogy kiraboljon, úgy fogok bánni vele, mint egy valódi betörővel. A mai adás
után vettem egy revolvert, lőni pedig kilenc-tíz éves koromban megtanultam. Még mindig
tudom, hogyan kell. Megölöm. Akárki legyen is az, Herb.
- Baby - kezdte Herb, de Anne félbeszakította:
- És ez az utolsó hetem. Szombattal befejezem.
- Ezt nem teheted, Anne! - mondta Herb. John fürkészően nézte, a gyengeségnek vagy
valami hasonlónak a jelét kereste rajta, de nem látott ilyesmit az arcán. Herb magabiztosságot
97
árasztott. - Nézz körül, Anne, nézd ezt a szobát, a ruháidat meg mindent... Te vagy a világ
leggazdagabb asszonya, éled a világodat, elmehetsz bárhová, bármit megtehetsz...
- Miközben az egész világ figyeli...
- Na és? Ez nem zavar téged, vagy igen? - Herb gyors, szaggatott léptekkel járkálni
kezdett. - Mindezt tudtad, amikor aláírtad a szerződést. Rendkívüli lány vagy, Anne, szép,
érzelmes, intelligens. Gondolj azokra az asszonyokra, akiknek semmijük sincs, csak te. Ha
elhagyod őket, mit csinálnak? Meghalnak? Tudod, még az is megeshet. Életükben először
képesek úgy érezni, mintha élnének. Azt adod nekik, amit eddig soha senki, amire régen csak
könyvekben és filmekben utaltak. Egyszeriben megtudják, milyen érzés izgalommal
szembenézni, szerelmet átélni, elégedettnek és boldognak lenni. Gondolj rájuk, Anne, akik
üresek, akiknek az életében nincs semmi, csak te, csak amit te adhatsz nekik. 37 millió
hétköznapi nő, Anne, aki sosem érzett mást, mint unalmat és reménytelenséget, amíg te életet
nem adtál nekik. Mijük van ezeknek? Munka, gyerekek, számlák. Te a világot adtad nekik,
baby! Nélküled élni sem akarnának már többé.
A lány nem figyelt oda. Majdnem álmatagon mondta:
- Beszéltem az ügyvédeimmel, Herb, és a szerződés érvénytelen. Te már számtalanszor
megszegted azzal, hogy mindig megtoldtad valamivel az eredeti egyezséget. Beleegyeztem,
hogy sok új dolgot megtanuljak, hogy velem együtt érezhessék őket. Megtettem. Te jóságos
ég! Hegyeket másztam, oroszlánokra vadásztam, megtanultam síelni és vízisízni, de most
már azt akarod, hogy minden héten egy kicsit meghaljak... Az a repülőszerencsétlenség nem
rossz, épp elég, hogy megrémítsen. Aztán a cápák. Már tényleg azt hiszem, direkt odahozták
azokat a cápákat, amikor síztem, Herb. Meglátod, megölsz. Meg fog történni, és nem tudod
majd megállítani, Herb. Soha többé.
Szavait nehéz, várakozásteljes csend követte. „Nem!" - kiáltotta John hangtalanul,
képtelen volt arra, hogy megszólaljon. Herbet figyelte. Herb abbahagyta a járkálást, amikor a
lány beszélni kezdett. Valami átsuhant az arcán, meglepetés vagy ijedség, nem lehetett rögtön
felismerni. Aztán az arca egészen kifejezéstelen lett, felemelte a poharát, kiitta a szódás
whiskyt, és a poharat visszatette a bárasztalra. Amikor újra megfordult, hitetlenül mosolygott.
- Mi az, ami valójában idegesít, Anne? A trükköket előre kiterveltük, te is tudtál róluk. Az
oroszlánok nemcsak úgy véletlenül bukkantak elő, ezt tudod. És a lavinát meg kellett
valakinek indítani. Ezt is tudod. Mi más idegesít?
- Szerelmes vagyok, Herb. Ki akarok szállni, mielőtt sikerül megölnöd. - Herb
türelmetlenül legyintett.
- Megnézted valaha a saját műsorodat, Anne? - A nő megrázta a fejét. - Gondoltam, hogy
nem. Akkor nem tudhatsz arról a kiterjesztésről, ami a múlt hónapban történt, miután azt az
új átadót a fejedbe építettük. Ez a Johnny fiú szorgalmas volt ám, Anne. Ismered ezt a
tudóstípust, sosem elégszik meg, mindig javít, mindig változtat. Hol van a kamera, Anne?
Tudod egyáltalán, hogy hol van? Láttál-e csak egyetlen kamerát vagy akármiféle rögzítő
berendezést az utóbbi néhány hétben? Nem láttál és nem is fogsz. Most is adásban vagy,
kedvesem. - A hangja egész mély volt, majdnem kedélyes. - Valójában csak akkor nem vagy
adásban, amikor alszol. Tudom, hogy szerelmes vagy. Tudom, hogy kibe, tudom, mit érzel
iránta; még azt is tudom, mennyit keres hetente. Tudnom kell, Anne baby. Én fizetem. -
Minden szónál közelebb jött a lányhoz, mire befejezte, arca már csak néhány hüvelyknyire
volt az övétől. Nem volt ideje, hogy a váratlan pofon elől kitérjen, s mielőtt bármelyikük is
tudatára ébredt volna, már vissza is ütötte a lányt. Anne hátraesett a székbe, s egy percig
megszólalni sem tudott a döbbenettől.
A csend nőttön-nőtt, valami csúf és nehéz dologgá változott, mintha szavak születtek és
haltak volna el kimondatlanul, mert túl brutálisak voltak ahhoz, hogy emberi lélek elviselje
őket. Herb száján kiserkedt a vér, ahol a lány gyémántgyűrűje megvágta. Megérintette, aztán
az ujjára nézett.
98
 - Ezt az egészet rögzítjük, kedvesem, még ezt is - mondta. Visszament a bárhoz, hátat
fordítva a lánynak.
Anne arcán nagy folt piroslott. Szürke szeme feketére vált a haragtól, pillantását nem
vette le Herbről.
- Édesem, csillapodj! - mondta Herb egy perc múltán, hangja lágy és könnyed volt újra. -
Ez nem fog zavarni téged abban, amit csinálsz, semmiben. Tudod, a műsor nagy részét nem
tudjuk használni, de így a szerkesztők nagyobb anyagból válogathatnak. Már ott tartottunk,
hogy a legérdekesebb részletek akkor történtek, amikor már nem voltál adásban. Mint a
pisztolyvásárlás. Ez remek anyag, baby. Nem titkoltál el egy egyszerű dolgot, s ez tiszta
arannyá fog változni. - Befejezte az italkeverést, megkóstolta, aztán a nagy részét kiitta. -
Hány asszonynak kell elmenni fegyvert vásárolni, hogy megvédje magát? Gondolj rájuk,
amint érzik a fegyvert, érzik mindazt, amit te éreztél, amikor felvetted, megnézted...
- Mióta csináljátok ezt, hogy állandóan adásban vagyok? - kérdezte Anne. John bizsergést
érzett a gerince mentén, az izgalom bizsergését. Tudta, hogy most a lány érzéseinek egyre
emelkedő hullámai áramlanak ki a miniatűr leadókészüléken. Sima arcán mindennek csak
halvány nyoma mutatkozott, de a vad belső gyötrődést hitelesen rögzítették. Nyugodt hangja
és nyugodt teste hazugság volt; csak a magnószalagok nem hazudtak soha.
Herb is érezte ezt a vihart a lány nyugalma mögött. Letette a poharát, és odament hozzá,
letérdelt a szék mellé, és két kezébe fogta a lány kezét.
- Anne, kérlek, ne légy rám olyan dühös. Nagyon kellett már az új anyag. Mikor
Johnnynak ez az új ötlete támadt, és tudtuk, hogy akár egész nap rögzíthetünk, ki kellett
próbálnunk, és semmire se lett volna jó, ha te is tudsz róla. Úgy nem lehet kipróbálni semmit.
Tudtad, hogy beépítjük az átadót...
- Mióta?
- Nem egész egy hónapja.
- És Stuart? A ti emberetek? Ő is közvetít? Felbéreltétek, hogy... udvaroljon nekem? Ez
igaz?
Herb bólintott. A lány visszahúzta a kezét, és elfordította az arcát, nem akarta látni a
férfit. Aztán Herb felkelt, és az ablakhoz ment.
- De mit számít az? - üvöltötte Herb. - Ha egy estélyen mutattalak volna be benneteket
egymásnak, nem is gondolnál az egészre. Mit számít az, hogy így csináltam? Tudtam, hogy
tetszeni fogtok egymásnak. Okos, akárcsak te, ugyanazokat a dolgokat kedveli, mint te.
Egyszerű családból származik, mint te... Minden jel arra mutatott, hogy ki fogtok jönni
egymással...
- Ó, igen - mondta a lány szinte szórakozottan. - Kijövünk egymással. - Hajában turkált,
ujjaival a sebhelyeket keresgélve.
- Már begyógyultak - mondta John. A lány úgy nézett rá, mintha megfeledkezett volna
arról, hogy ő is ott van.
- Keresek egy sebészt - mondta felállva, ujjai elfehéredtek a poháron -, egy agysebészt. ..
- Ez egy új folyamat - mondta John lassan -, veszélyes volna beleavatkozni... Anne
hosszan nézett rá.
- Veszélyes? John bólintott.
- Te ki tudnád venni az elektródokat...
John visszagondolt a kezdetekre, hogyan nyugtatgatta a lány félelmét az elektródoktól,
huzaloktól. Mint egy gyerek, úgy félt attól, amit nem tudott és meg sem tudhatott. Ő időről
időre bizonygatta neki, hogy megbízhat benne, hogy nem fog hazudni neki. Akkor nem is
hazudott. Még mindig a régi bizalom volt a lány szemében, ugyanaz a rendíthetetlen hit.
Hinne neki. Szó nélkül elfogadna mindent, amit csak mond. Herb jégcsapnak nevezte őt, de
nem volt igaza. Egy jégcsap elolvadt volna a lány tüzétől. Inkább mint egy cseppkő, amit
civilizációk századai formáltak, rétegről rétegre alakult, mígnem elfelejtette, hogy kell
99
hajolni, elfelejtette, hogyan találhatna enyhülést arra a bizsergésre, amit valahol üres, hideg
bensejében érzett. A lány megpróbálta, csalódott, megbántva elfordult tőle, de nem tudott
nem bízni abban, akit valaha szeretett. Most várt. Ő meg tudná szabadítani és elveszíteni őt
újra, ezúttal végleg. Vagy pedig magánál tarthatta egész életére.
A lány szép szürke szemét beárnyékolta a félelem és a férfiba vetett bizalom Az pedig
lassan megrázta a fejét.
- Nem tudom - mondta -, senki se tudja.
- Értem - dünnyögte Anne, a feketeség elborította a szemét. - Meghalnék, ugye? Lenne
egy klassz sorozatotok, ugye, Herb? - Hirtelen elfordult Johntól. - Persze meg kéne
hamisítanotok az eseményeket, de ti nagyon is értetek ahhoz. Egy karambol, sürgős
agyműtétre van szükség, minden, amit érzek, kisugárzik a szegény kis szürke asszonyokhoz,
akiknek sosem lesz agyműtétjük. Nagyon jó - mondta elismerően. A szeme nagyon fekete
volt. - Valójában mindent felhasználtok, amit mostantól csinálok, ugye? Ha megöllek
benneteket, az egyszerűen alapanyag lesz a szerkesztőitek számára, hogy válogassanak
belőlük. Bírósági tárgyalás, börtön, nagyon drámai... Másfelől, ha magamat ölöm meg...
John megdermedt; úgy érezte, hideg, nehéz súly tölti be. Herb nevetett.
- A történet valahogy így fog festeni - mondta -: Anne beleszeretett egy idegenbe,
mélyen, őszintén szereti. Mindenki tudja, milyen mély ez a szerelem; hiszen tudod, ők is
mindnyájan érezték. Meglátja, amint szerelme megerőszakol egy gyereket, egy tízegynéhány
éves kislányt. Stuart megmondja neki, hogy szakítanak. A fiatal lánykát szereti. Anne
szenvedélyében öngyilkos lesz. Máris valódi viharos szenvedélyt közvetítesz, ugye, drágám?
Ne is törődj vele, ha sor kerül ilyen jelenetre, majd kitalálok valamit.
A lány hozzávágta a poharát, a jégkockák és narancsszeletek hosszú nyomot hagytak a
szobán keresztül. Herb vigyorogva kapta félre a fejét.
- Állati jó, baby! Giccses, de végül is nem kapnak túl sok giccset, nem igaz? Élvezni
fogják, miután túljutnak a sokkon, hogy elveszítenek. És túl fognak rajta jutni, tudod jól. Ez
mindig így van. Kíváncsi vagyok, valóban így van-e azokkal, akik átéltek egy erőszakos
halált? - Anne beharapta az ajkát, és lassan újra leült, szemét szorosan becsukta. Herb egy
percig nézte, aztán még vidámabban mondta: - Már szereztünk is egy gyereket. Ha adsz
nekik halált, egy új életet is adni kell nekik. Fejezd be az egyiket egy csapásra. Kezdj el egyet
egy csapásra. A kölyköt Cindynek fogjuk hívni, végül is valódi Cinderella-történet. Őt is
imádni fogják.
Anne kinyitotta a szemét, már egészen elfeketült; olyan erős volt benne a feszültség, hogy
John érezte, saját izmai is összehúzódnak és megfeszülnek. Kíváncsi volt, vajon el tudná-e
viselni azt az adást, amit a lány most közvetített. Izgalom hullámzott át rajta, és tudta, hogy
végigjátszaná, érezné az egészet, a hihetetlenül féken tartott dühöt, a félelmet, az iszonyatot
attól, hogy halált ad a kárörvendő közönségnek, és végül a gyötrődést. Tudna mindent. Amint
Anne-t nézte, arra gondolt, bárcsak még az ő jelenlétében kitörne. De nem. Mereven, egyenes
háttal felállt, állkapcsán egy izom keményen kidagadt. A hangja határozott volt, amikor
megszólalt:
- Stuartnak félórán belül itt kell lennie. Át kell öltöznöm. - Aztán kiment, anélkül hogy
visszanézett volna.
Herb Johnra kacsintott, és az ajtó felé indult.
- Nem akarsz kivinni a repülőhöz, öregfiú? A taxiban így szólt:
- Maradj néhány napig a közelében, John. Erősebb reakciója is lehet később, amikor
tényleg rájön, hogy megfogtuk. - Újra kuncogott. - Te jó ég! De jó, hogy bízik benned,
Johnny öcsém.
Amíg a króm-márvány pályaudvaron várták, hogy az utasok kiszálljanak a gépből, John
megkérdezte:
- Gondolod, hogy ezek után még használhatjuk valamire?
100
 - Nem tud segíteni magán. Túlságosan életorientált ahhoz, hogy szándékosan a halált
válassza. Belülről olyan, mint egy dzsungel, nyers, vad, érintetlen a civilizációnak attól a
vékony rétegétől, amit kívülről mutat. Vékony réteg, fiam, nagyon vékony, harcolni fog az
életben maradásáért. Még óvatosabb lesz, még éberebben lesi a veszélyt, izgatottabb lesz és
izgatóbb... Darabokra fog hullani, amikor Stuart ma este megérinti. Igazán jól fel van most
töltve. Talán át is kell majd dolgozni némileg, hogy egy kicsit letompítsuk. - Boldog volt a
hangja. - Megérinti benne az életet, és ő reagál. Igazán vad ez a lány. Ő is az, az új kölyök is
az, Stuart... Kevesen vannak, és távol tőlünk, Johnny. Ránk vár, hogy megtaláljuk őket. Isten
tudja, mindannyiukra szükségünk lesz, akit csak megkapunk. - Arca elgondolkozó és
zárkózott lett. - Tudod, nem is volt rossz az az ötletem a megerőszakolással és a gyerekkel.
Ki álmodta volna, hogy így reagál rá? Megfelelően kidolgozva... - Rohannia kellett, hogy
elérje a gépet.
John visszasietett a hotelba, hogy Anne közelében legyen, ha szüksége lenne rá. Remélte,
hogy békében hagyja majd. Remegtek az ujjai, amint bekapcsolta a képernyőjét; hirtelen
visszaemlékezett a síró gyerekre, és remélte, hogy Stuart csak egy kicsit fogja bántani Anne-
t. A reszketés fokozódott az ujjaiban; Stuart 6-tól 12-ig volt adásban, és máris majdnem egy
órát elmulasztott a műsorból. Felillesztette a sisakot, és belesüppedt egy mély fotelba. A
hallgatót nem tette fel, hagyta, hogy a saját szavai formálódjanak, hogy a saját szavai töltsék
be a hiányos részeket.
Anne felé hajolt, csillámló pezsgőt emelt az ajkához, szeme nagy volt és simogató.
Beszélt, hozzá szólt, Johnhoz, nevén szólítva őt. Mélyen a bensejében valami bizsergő
riadalmat érzett; pillantása lejjebb ereszkedett, hogy a lánynak a kezében pihenő, lebarnult
kezén nyugodjon meg, amelyből elektromosság sugárzott keresztül rajta. A lány keze
remegett, amint a férfi végigfuttatta ujjait a tenyerén, fel a csuklójára, oda, ahol egy kék ér
lüktetett. Az enyhe lüktetés erős dobogássá vált, ami még egyre fokozódott, és amikor újra a
szemébe nézett, az sötét volt és nagyon mély. Táncoltak, és érezte a lány testét odaadóan,
esedezőn az övéhez simulni. A szoba elsötétült s csak a körvonalai látszottak az ablak
hátterében, köntöse lágyan omlott le róla. A sötétség sűrűsödött, vagy ő hunyta be a szemét,
és most, amikor a lány teste hozzásimult, már nem állt közöttük semmi, és mindent
elárasztott a lüktetés.
A mély karosszékben, a sisakkal a fején, John keze ökölbe szorult, kinyílt, ökölbe szorult,
újra meg újra.
TERSTYÁNSZKY KRISZTINA FORDÍTÁSA

101
 Víz
GALINA USZOVA

„A víz sokkal jobb ízű, ha egy ideig cédrusfából készült

kádban állni hagyják. Ezután hűvös lesz, és finom illatot
áraszt, mint a júliusi szél a cédrusfenyők között. Hat órát
kell állni hagyni, inni pedig tökből kivésett cseberből
ajánlatos. Soha ne igyanak vizet fémedényből."

William Faulkner

1.

Anton toronyiránt vág át az erdőn. Egyedül van, de egy csöppet sem fél. Az erdő igazi,
hamisítatlan, akár abban a filmben, amelyet barátaival nemrég látott a vegyi kombinát
klubjában. Lába puhán belesüpped a vastag, zöld mohaszőnyegbe. Egy kerek zsombékon
bogyók piroslanak csábítón. Szépek, de vajon megkóstolhatja-e őket? Itt gomba is kell hogy
legyen - úgy igaz, megvillan egy lila kalap. Anton gombákat a lexikonban látott, képen, ez
azonban nem hasonlít azokra a rajzokra. Talán mérges? Körötte pedig dalolnak, csicseregnek,
csattognak a madarak. Magasan a feje felett megzörrent egy ág. Anton összerezzent, felkapta
a fejét. Egy széles, mohos ágon dús farkú, vörös mókus ül, s őt nézi. Anton hátát nehéz tárgy
húzza le. Gyorsan hátranyúl, az ám, puska! Ha jól emlékszik, az előbb ez még nem volt nála.
Tehát az egészből semmi sem igaz. Az igazi erdőről egykor nagyapja mesélt neki. Ezt most
csak álmodja. Álmodban pedig bármi megjelenhet előtted, lám, még puskád is lett. Nyilván
lőni is tud vele, ha mindez álom. Leszedheti a mókust az ágról. Csak éppen minek? Hadd
éljen. Anton visszakapja már-már a fegyver után nyúló kezét, s barátságosan int a mókusnak.
Meglepetésére a kis állat vidáman visszaint neki dús farkával, s barátságosan felé kacsint
barna, kerek szemével. Bár miért is csodálkozna? Hiszen ez csak álom.
Forróságot érez - tűz a nap. Szeretne inni. Valahol kell, hogy legyen itt egy kis erecske,
csermely. Vize hűvös, finom, napsütéstől és fenyőillattól zamatos. Anton nem is olyan rég
tudta csak meg, hogy az ér nem csupán testének egy részét jelenti, melyben a vér fut, nem
csupán egy vékonyka drótszál, melyen a telefonhívás végigszalad, hanem életet adó kis
patakocska, oda lehet hozzá tapadni, s a víz máris gyulladt, kiszáradt ajkába árad,
megnedvesíti, miként az olaj az akadozó golyóscsapágyat. De hol, hol van ez az erecske? Itt
csobog valahol a bokrok mögött. De hol van? Anton odaugrik - nem találja, csak egy széles
árok nyújtózik ott, s benne a vegyi kombinát szennye, csípős bűzt árasztó zöldes folyadék...
- Vizet!
- Igyál, gyermekem.
A mama. Hogy került ide a mama? Ó, hiszen csak álmában kószált az erdőben. Igazából
egy kényelmes műanyag ágyon fekszik, s beteg. Anyja műanyag poharat emel gyulladt
ajkához. Anton beszívja az álombeli árok csípős bűzét. Undorodva néz a pohárba - zavaros,
zöldes folyadék csobog benne...
- Fiacskám, igyál, hiszen ez víz! Miért köpködsz? Na lám, le is öntöttéi...
- Vizet!

102
 2.

- Mi van vele, doktor?

Az orvos habozik, kezét kabátujjába dugja. Az arca komoly. Nincs kedve ijesztgetni az
asszonyt, de...
- A negyedik ilyen eset kórházunkban. Egyelőre nem látunk teljesen világosan.
Mindnyájan, akik ebben a betegségben megbetegedtek, a vegyi kombinát első építőinek az
unokái. Hiszen a maga Antonja, akárcsak a többiek, itt született, s a tizenkét év alatt sehová
nem utazott.
- Miért ne utazott volna? Minden nyáron táborozni ment az óvodával, amikor pedig
kisiskolás lett, úttörőtáborba ment...
- A vegyi kombináttól? Mesterséges környezet. Igazi erdőben volt-e legalább egyszer? No
lám! A harmadik nemzedék...
Az orvos nem akarta túlságosan felizgatni a levert asszonyt. Nem mondta el neki, hogy a
legfiatalabb gyerek, aki megkapta ezt a betegséget, tegnap vízhiányban meghalt. Nem segített
rajta semmilyen infúzió vagy injekció - szervezete makacsul nem fogadta be a mesterséges
úton felkínált vizet... Más mikrokerületben lehet, hogy ilyesmivel nem találkozni.
- Minél több folyadékot kell fogyasztania.
- Egyre csak vizet kér, de amikor adok neki, kiköpi az egészet.
- Valahogy meg kell itatni. S még valami, a házukban csak műanyag bútor van?
- A kamrában hever még egy ósdi fapamlag.
- Valódi fából készült? Kiváló. Feltétlenül fektessék át rá Antont. S vegye le róla a
nyloninget. Cserélje át akármire, lehet az valami régi rongy is, csak természetes anyagból
legyen. S ami a fő - itassa.

3.

- VIZET!
Anton Zaharovics gondosan belemeríti a steril gézt a pohár vízbe, s gyengéden
végigsimítja vele unokája kiszáradt, cserepes ajkát.
- Igyál!
A kisfiú váratlanul heves mozdulattal ellöki magától nagyapját, s régi kartoningének
hosszú ujjával gyorsan megtörli ajkát.
- Mi van veled? Antoska! Butácskám... Hiszen innod kell, kis buta! - VIZET!
Anton Zaharovics keserűen nézi a lázban vergődő kis testet - olyan aprónak tűnik a széles
fapamlagon. Alig tudták a pamlagot kicipelni a kamrából... Jókor betegedett meg a kis buta, a
legforróbb napokban, nemrég indították be az új üzemegységet, a napokban fejezik be a
tervet... Anton Zaharovics, a kombinát főmérnöke ma a munkahelyén kellett volna hogy
legyen, azonban Veruska műhelyében is áll a bál, nélküle végképp nem boldogulnak.
Elhatározta, hogy otthon marad beteg unokájával, s Verát elengedi a munkába. Holnap pedig,
ha Antoska állapota nem javul, meg kell majd kérni a titkárnőt, Anna Petrovnát, vigyázzon a
fiúra.
- Az ér! Nagyapa, hol van az az ér?
Eszébe jutott az a bizonyos ér. Betegsége előtt együtt javították a telefonvezeték huzalját,
együtt keresték az elpattant eret. Talán erre gondol? - Vizet... Ott, a fák alatt... Víz csobog...
VIZET!
Vagy úgy, hát erre az érre gondol! Várj, várj csak... Ér. Lám, ezért nem iszik a kis legény.
Ér... Hiszen akkor...

103
 Anton Zaharovics visszaemlékezett rá, hogyan érkezett fiatalemberként az építkezésre.
Milyen csodás erdők zúgtak körös-körül! A lehetőséghez képest természetesen igyekeztek
megőrizni őket, de hát kellett a vegyi kombinát. Verácska még egészen pici volt, amikor
megkapta ezt a lakást, s Tajezsnijből idehozta őt Valentyinával. Valentyina kezdetben
ujjongott, örült - Tajezsnijben úgy éltek, mint egy faluban, jóllehet villany volt. A házuk
azonban fából épült, vízért a kútra jártak.
- VIZET!
- Ö, uramisten! Miért is nem jöttem rá azonnal?
Anton Zaharovics felidézte magában, ahogy mezítlábas kisfiúként Tajezsnijben futkosott,
kimelegedett, és inni akart: Rohant a szülői ház árnyékába, ahol egy tölgyfa hordócska állt,
benne zamatos, hűvös víz...
- VIZET!
- Tüstént, tüstént, Antosecska! Én vén marha! Miért nem jutott ez azonnal eszembe?
Lehet, hogy a fiúcska már régen meggyógyult volna!
Anton Zaharovics sürögni-forogni kezdett, lázasan öltözködött, felhúzta régi nadrágját,
melyben vezetni szokott. A kulcsok ott voltak a zsebében. Tajezsnijig vagy háromszáz
kilométer az út. Csak mielőbb megjöjjön Verácska, ha mindent kiszorít a motorból, még
sötétedés előtt megjárja oda s vissza.
Előre kiállt a kocsival a garázsból, s türelmetlenül nézte az utat. Hála istennek, megjött
Vera - derék asszony, nem maradt sokáig! Kivágta á kocsiajtót, s már rá is adta a gyújtást.
- Apa! Mi történt?
- Semmi, Verocska. Alszik. Menj be hozzá. Téged vártalak.
- Pavel Iljics megkért, hogy adjam át, ma minden rendben ment. S holnap is maradhatsz.
Utána pedig itt a hétvége. Apa!
- Ugyan, nem a kombinátba igyekszem, Verocska, hanem Tajezsnijbe.
- Tajezsnijbe? Magyarázd meg...
- Nincs rá idő. Rájössz, ha megjövök. Hajtok, ahogy bírok. A motor felbőgött, a kocsi
meglódult, s eltűnt a kanyarban.

4.

Vera Antonovna mozdulatlanul ült fia ágyánál. A fiú homlokán verítékcseppek, arcán és
állán fehér folt. Már a szemét is alig nyitja ki. Anyja nyugtalanul tapogatja nedves homlokát,
sápadt arcát, nyakát. A láza csökkent. Talán állapota javulni kezd? Nem, nem úgy néz ki.
Nehezen veszi a levegőt, szinte fuldoklik, hánykolódik a nagy kereveten, nyög. Ráadásul a
nagyapa elszáguldott valahová autón. Vera Antonovnán hideg fut végig, amikor maga elé
idézi a gépkocsi ajtaját bevágó nagyapa lázasan csillogó tekintetét. Mi a fene hajtotta olyan
hirtelen Tajezsnijba? Már vagy húsz éve nem jártak ott. Egyáltalán, él-e még valaki az övéik
közül?
Ráadásul Szergej sincs velük. Csalogatta magával a geológiai expedícióba, de hogy
hagyhatná ott a munkáját? És persze a fiát. A nagymama halála után egészen elkanászodott.
- Az expedícióban is találunk munkát számodra - győzködte őt Szergej. - Nem feltétlenül
a szakmádban.
- Tősgyökeres vegyész vagyok - utasította el Vera a férjét.
- Vegyész... Összekotyvasztottátok az apáddal a világot. Körös-körül az összes erdőt,
folyót megmérgeztétek.
- A miénk az egyik legnagyobb kombinát az országban. Mi az, tán megparancsolnád,
hogy bontsák le? Talán barlangokban éljünk?

104
 - Ezt nem tenném. Nagyon jól tudod, hogy ezeknek a kombinátoknak keresek
nyersanyagot. De nem lehet tönkretenni az egész természetet! Ej, várj csak, felnő Anton, s
velem fog majd járni expedícióba!
Anton betegen hánykolódik, sovány, akár egy keszeg, kiszáradt. Arca fonnyadt, akár egy
kis öregé. Ugyan mit mond majd Szergejnek, amikor visszatér az expedícióból?
Megcsikordult a bejárati ajtó. Vera felpattant, s rohant az előszobába. Anton Zaharovics
nagy koppanással állított a padlóra egy tölgyfa hordót, melyet faragott tető fedett. Egy kis víz
mégis kiloccsant, s szétfolyt a frissen fényezett padlón.
- Istenem, apuka, mit találtál ki? Hiszen ez parketta!
- Ugyan, pokolba a parkettáddal! Meg kell itatni a legénykét. És a többi beteg fiúcskát is.
Van még belőle a kocsimban.
Anton Zaharovics a fából faragott kanállal merített a vízből, s lábujjhegyen bement
unokája szobájába.
- VIZET!
- Igyál, Antoska, váljék egészségedre!
A fiúcska mohón beszívta a fa zamatával átjárt friss víz finom illatát, váratlanul
könnyedén felemelte fejét, s ivott a merítőkanálból néhány kortyot. Kinyitotta szemét, a
nagyapjára mosolygott, majd fáradtan visszahanyatlott párnájára, ismét lehunyta szemét, és
egyenletesen, megnyugodva szuszogni kezdett. Betegségtől megkínzott arcán nyugodt,
rózsás pír futott végig.
FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

105
 Az éneklő hajó
ANNE MCCAFFREY

Különbözőnek született, és így halálra lett volna ítélve, ha nem sikeres az encefalográf-
vizsgálat, melyet minden, újszülöttön elvégeznek. Mindig fennállt annak a lehetősége, hogy a
szellem ép, noha a végtagok torzak, hogy noha a fül csak tompán hall, a szem csak
elmosódottan lát, a háttérben meghúzódó szellem fogékony és élénk.
Az elektroenkefalogram meglepő módon kedvező volt, és a várakozó, bánkódó szülőkkel
közölték a hírt. Sor került a végső, kemény döntésre: eutanáziát alkalmazzanak, vagy
járuljanak hozzá, hogy fémgömbbe foglalt aggyá váljék, vezérlő mechanizmussá egy sor
különös szakma valamelyikében. Mint ilyen, az utóduk semmilyen fájdalomtól nem fog
szenvedni, több évszázadon át kényelmes életet él majd egy fémgömbben, és rendkívüli
szolgálatokat tesz a Központi Világoknak.
Az újszülött életben maradt, és minthogy nőnemű volt. a Helva nevet kapta. A vegetálás
első három hónapjában a kicsi hadonászott rákszerű mancsával, gyengén rugdalózott torz
lábával, és élvezte a csecsemők szokásos életét. Nem volt egyedül, mert három más ilyen
gyerek is volt a nagy város különleges csecsemőotthonában. Hamar átköltöztették őket a
Központi Laboratórium Iskolájába, ahol kezdetét vette bonyolult átformálásuk.
Az egyik kisbaba az előkészítő átültetés során meghalt, de Helva „osztály"-ából
tizenheten jól fejlődtek a fémgömbben. Helva idegei nem rugdalózó lábakat mozgattak,
kerekeket hoztak forgásba; nem a kezével fogott, hanem mechanikus nyúlványokat
manipulált. Ahogy fejlődött, egyre több idegi csatlakozást állítottak át olyan egyéb
mechanizmusok működtetésére, amelyek egy űrhajó fenntartásához és üzemeltetéséhez
szükségesek. Ugyanis Helvát arra szemelték ki, hogy az „agy"-része legyen egy járőrhajónak,
társas viszonyban egy férfival vagy egy nővel, akit ő fog kiválasztani, s aki a hajó mozgó
része lesz. Helva a magához hasonlók legjavához fog tartozni. Az első intelligenciatesztjei
nem közönséges képességeket mutattak, és hasonulási indexe is szokatlanul magas volt. Ha a
fémgömbön belüli fejlődése a várakozásoknak megfelelő lesz, és ha a hipofízis mesterkedései
nem idéznek elő mellékhatásokat, Helva eredményes, gazdag és nem mindennapi életet fog
élni, olyant, amely össze sem hasonlítható azzal, amelyet közönséges, „normális" lényként
élne.
Mindazonáltal agyalakzatainak egyetlen diagramja, egyetlen korai intelligencia-
hányados-tesztje sem mutatott ki bizonyos lényeges tényeket Helvával kapcsolatban,
amelyekről a Központi majd később értesül. Ki kell várniuk a megfelelő időt, bízva benne,
hogy a gömblélektani kezelés tetemes dózisai Helvánál is elégségesnek bizonyulnak ahhoz,
hogy megfelelő védőbástyaként szolgáljanak szokatlan bezártsága és a hivatásával járó
megpróbáltatások ellen. Meg kell akadályozni, hogy az emberi agy által vezérelt hajó
lealjasuljon vagy megtébolyodjék, hisz a Központi erősre és hatalmasra építi a járőrhajóit. Az
agyhajók természetesen már régóta túljutottak a kísérleti szakaszon. A legtöbb újszülött
túlélte a tökéletesített technikát, a hipofízismanipulációkat, amitől testük kicsi maradt, s így
nem volt többé szükség arra, hogy kisebb gömbökből nagyobbakba ültessék át őket. És
nagyon-nagyon kevesen pusztultak el, amikor létrehozták a végleges kapcsolatot a hajó vagy
az ipari kombinát vezérlőpultjaival. A gömbemberek méreteiket tekintve a felnőtt törpékre

106
hasonlítottak, bármiből állt is születési rendellenességük, ám a jól kondicionált agy nem
cserélte volna fel gömbjét a világegyetem legtökéletesebb testével sem.
Helva hosszú, boldog esztendőkön át fogócskázott a maga gömbjében az osztálytársaival,
parkolósdit és energiabújócskát játszott, és olyan tantárgyakat tanult, mint röppályatan,
meghajtástechnikák, számítástechnika, logisztika, mentáihigiénia, az idegenlélektan alapjai,
filológia, űrtörténelem, jog, közlekedés, kódok: és sok mást, ami végső soron értelmes,
logikusan gondolkodó, jól tájékozott polgárrá teszi az embert. Számára nem volt annyira
nyilvánvaló, de tanárainak annál fontosabb volt, hogy Helva olyan könnyen tette magáévá
kondicionálásának elveit, mint ahogy megemésztette a tápfolyadékát. Egy nap hálás lesz még
a tudattalanját türelmesen körüldongó elmormolt oktatásért.
Helva civilizációja sem nélkülözte a szorgos, jótét egyesületeket, amelyek a földi meg a
Földön kívüli polgárok ellen elkövetett lehetséges embertelenségeket kutatták. Az egyik ilyen
csoport, az Értelmes Kisebbségek Jogvédelmi Társasága épp akkor kezdett zúgolódni a
gömbbe helyezett „gyerekek" miatt, amikor Helva tizennégy éves lett. Mikor már nem volt
kiút, a Központi Világok vállat vont, körutat szervezett a laboratóriumi iskolákban.
Különösen a fotókkal szemléltetett esettörténeteknek volt sikere a társaság tagjainál. Nagyon
kevés bizottság ment tovább az első néhány felvétel megtekintésénél. A „gömb"-ökkel
kapcsolatos eredeti ellenvetéseik zömét hatálytalanította a megkönnyebbülés, hogy ezeket a
(számukra) gyűlöletes testeket kegyesen álcázták.
Helva osztálya szépművészettel is foglalkozott, amely szabadon választható tantárgy a
zsúfolt programjában. Aktiválta egyik mikroszkopikus eszközét, amelyet később
vezérlőpultja különböző részeinek apróbb javításához fog majd használni. A tárgya nagy volt
- Az utolsó vacsora másolata -, és a vászna kicsi - egy pici csavar feje. Látómezejét a
megfelelő fokban elfordította. Miközben dolgozott, szórakozottan dúdolt, furcsa hangot
hallatva. A gömbemberek saját hangszálaikat és rekeszizmukat használták, de a hangot
inkább mikrofonon, semmint a szájukon keresztül bocsátották ki. Helva dúdolgatásának tehát
sajátos rezgése volt, még cél nélküli, kromatikus bolyongásaiban is meleg, dallamos hangzás.
- Ó, milyen bájos a hangja! - mondta az egyik női látogató.
Helva „feltekintett", és egy pihés, rózsaszín felületen szabályos, piszkos kráterek lelkesítő
panorámája tárult elé. Dúdolgatása a meglepődés bugyogó hangjává alakult át. Ösztönösen
beszabályozta „látását", mire a bőr elvesztette kráterszerű megjelenését, és a pórusok aránya
a szokásossá vált.
- Igen, asszonyom - jegyezte meg nyugodtan Helva -, jó néhány esztendeig kaptunk
hangképzést. A hangzási sajátosságok gyakran fölöttébb zavaróvá válnak meghosszabbodott
csillagközi utazásokon, és így ezeket a sajátosságokat meg kell szüntetni. Nagyon élveztem
az órákat.
Noha ez volt az első eset, hogy Helva gömb nélküli embereket látott, nyugodtan fogadta
az élményt. Bármilyen más reakció azonnal nyilvántartásba került volna.
- Úgy értettem - magyarázta a hölgy -, hogy szép énekhangja van, drágám.
- Köszönöm. Nem kívánja megtekinteni a munkámat? - kérdezte udvariasan Helva.
Ösztönösen kerülte a személyes beszélgetéseket, de további elmélkedés céljából elraktározta
magában a megjegyzéseket.
- A munkáját? - csodálkozott a hölgy.
- Jelenleg Az utolsó vacsorát reprodukálom egy csavar fején.
- Ó, már értem - csicsergett a hölgy.
Helva a látását visszakapcsolta nagyításra, és kritikusan tanulmányozta munkáját. -
Természetesen a színértékeim nem mindig vetekszenek az öreg Mesterével, és a távlat hibás,
de azt hiszem, elfogadható másolatot készítettem.
A hölgy nagyítótlan szeme kimeredt.

107
 - Ó, elfelejtettem - és Helva hangja őszintén töredelmes volt. Ha tudott volna, el is pirul. -
Maguknak, embereknek, nincs szabályozható látásuk.
E beszélgetés monitorja büszkén és jóízűen mosolygott, ahogy Helva hangja a
szerencsétlen iránti sajnálatot jelzett.
- Tessék, ez majd segít - mondta Helva, nagyítólencsét helyezett egy kihúzható foglalatba,
és a kép fölé tartotta.
A bizottság hölgyei és urai a lencse fölé hajolva egyfajta meghökkenéssel nézték a
hihetetlenül pontosan lemásolt és ragyogóan kivitelezett festményt a csavarfejen.
- Hát igen - jegyezte meg az egyik úr, akit a felesége rávett, hogy elkísérje -, a Jóisten
menni tud ott, ahová az angyalok lépni sem mernek.
- Uram - kérdezte udvariasan Helva -, ön a sötét középkor ama vitáira gondol, hogy hány
angyal fér el egy tű fokán?
- Ez az, amire gondoltam.
- Ha ön az „atom" szóval helyettesíti az „angyal"-t, a probléma nem megoldhatatlan, adva
lévén a szóban forgó tű fémtartalma.
- Aminek a megszámolására maga be van programozva!
- Természetesen.
- Nem felejtettek el önnek, ifjú hölgy, egy kis humorérzéket is beprogramozni?
- Azt parancsolták nekünk, hogy arányérzéket fejlesszünk ki, uram, ami ugyanolyan
hatású.
A jóember elismerően kuncogott, és úgy döntött, hogy a kirándulás megérte a ráfordított
időt.
A vizsgálóbizottság hónapokat töltött a laboratóriumi iskolában nekik felszolgált szellemi
táplálék megemésztésével, de Helva is kapott néhány morzsát.
A saját magára vonatkoztatott „éneklés" kutatást igényelt. Természetesen elvégeztettek
vele egy zeneélvezői tanfolyamot, aminek nagyon örült, és amely magába foglalta az
ismertebb klasszikus műveket, olyanokat, mint a Trisztán és Izolda, a Candide, az Oklahoma
és a Figaro házassága, az atomkorszak olyan énekeseivel együtt, mint Birgit Nilsson, Bob
Dylan és Geraldine Todd, valamint a vénuszbeliek különös ritmikus folyamatait, a capelliek
vizuális kromatikáit, az altairiek szonikus hangversenyeit és a reculiak dúdolgatásait. De az
„éneklés" számottevő műszaki nehézségeket okozott minden gömbember számára. A
gömbembereket arra tanították, hogy mielőtt előrejelzést készítenének, vizsgálják meg a
probléma vagy a helyzet minden vonatkozását. A derűlátás és a gyakorlatiasság között a
helyes egyensúlyt megtalálva, a gömbemberek bizakodó hozzáállása azt eredményezte, hogy
kiszabadították magukat, hajójukat és személyzetüket a bizarr helyzetekből. Ezért Helva
számára a probléma, hogy egyéb megkötöttségek mellett nem tudja éneklésre nyitni a száját,
nem volt bosszantó. Korlátozottságai megkerülésével kidolgoz majd egy módszert, amelynek
segítségével énekelhet.
Úgy közelítette meg a problémát, hogy vizsgálni kezdte azokat a módszereket,
amelyekkel évszázadokon át ember- és hangszerhangokat állítottak elő. Saját hangképző
berendezése lényegében inkább hangszerszerű volt, mint vokális. A légzésszabályozás és a
magánhangzóknak a szájüregen belüli helyes képzése alighanem a legnagyobb fejlettséget és
gyakorlatot követeli meg. A gömbemberek lélegzése a szó szoros értelmében nem lélegzés
volt. A saját céljaikra oxigént és más gázokat nem a környező légkörből szívtak magukba a,
tüdő közvetítésével, hanem mesterséges úton, oldással tartották fenn a gömbjükben.
Kísérletezés után Helva felfedezte, hogy rekeszizomszerű egységét úgy tudja manipulálni,
hogy az hangot tartson fenn. A garatizmokat elengedve és a szájüreget a homloküregekig
kiterjesztve, a magánhangzókat a gégemikrofonján történő megfelelő visszaadáshoz a
legszerencsésebb helyzetbe tudta hozni. Az eredményt összehasonlította modern énekesek
magnófelvételeivel, és meg volt elégedve, ámbár saját magnószalagjainak azokéhoz képest
108
volt valamilyen sajátos hangminősége, ami egyáltalán nem ment a harmónia rovására, csupán
egyedi volt. A laboratóriumi könyvtárból nem volt probléma megfelelő műsoranyag
biztosítása olyasvalaki számára, akinek a tökéletes visszaemlékezésben nagy gyakorlata volt.
Helva azon vette észre magát, hogy el tudja énekelni bármelyik szerepet és bármelyik dalt,
amelyik megragadta képzeletét. Eszébe sem jutott, hogy egy nőnek furcsa basszust, baritont,
tenort, mezzoszopránt, szopránt és koloratúrát énekelni, mindent, ami éppen megtetszett neki.
Helva számára mindez nem volt egyéb, mint a szándékolt zene által megkövetelt pontos
hangvisszaadás és rekeszizom-szabályozás.
Ha a hatóságok észrevételezték Helva különös szenvedélyét, ezt csak maguk között tették.
Addig, amíg a gömbemberek szakmai munkájukban megőrizték hozzáértésüket, bátorították
őket valamilyen hobbi kialakítására.
Születésének tizenhatodik évfordulóján Helvát feltétel nélkül végzettnek nyilvánították,
és beépítették a hajójába, az XH-834-be. Helva állandó titánhüvelyét a járőrhajó központi
tengelyében egy még áthatolhatatlanabb védőpajzs mögé süllyesztették. Elkészítették és
szigetelték az idegi, hallószervi, látószervi és érzékelési összeköttetéseket. A nyúlványait
kitekerték, összekötötték vagy meghosszabbították, és a végső, leírhatatlanul kényes
agycsapolásokat is elvégezték, miközben Helva, érzéstelenítve, semmit sem tudott a
történtekről. Mire felébredt, ő volt a hajó. Agya és értelme ellenőrizte a navigációtól kezdve
a rakodásig mindazokat a funkciókat, amelyekre egy olyan osztályba tartozó járőrhajónak
szüksége volt. Gondoskodni tudott magáról és a mozgó részeiről minden olyan helyzetben,
amely már előfordult a Központi Világok évkönyveiben, vagy amelyet akár a
legtermékenyebb agyak is el tudtak képzelni.
Első tényleges repülőútja - mert Helva és társai nyolcéves koruk óta végeztek
álrepüléseket repülőgép-utánzatokon - megmutatta, hogy mesteri fokon tudja hivatása
szakismereteit. Készen állt a nagyszerű kalandokra és mozgó társának megérkezésére.
Azon a napon, amelyen Helva aktív szolgálatra jelentkezett, kilenc képesített járőr
üldögélt a bázison alapbérért. Több megbízás volt, ami azonnali figyelmet követelt, de egy
idő óta Helva magára vonta több osztályvezető figyelmét a Központiban, és minden
irodafőnök elhatározta, hogy az ő részlegéhez nevezteti ki Helvát. Senkinek sem jutott
eszébe, hogy bemutassa Helvát jövendő társainak. A hajó mindig maga választja a társát. Ha
e pillanatban a támaszponton lett volna egy másik „agy"-hajó, Helvát rávették volna, hogy
tegye meg az első mozdulatot. De lám, amíg a központiak egymással civakodtak, Robert
Tanner kiosont a pilótakaszárnyából, ki a repülőtérre és át Helva karcsú fémhüvelyéhez.
- Hello, van otthon valaki? - szólt Tanner.
- Persze - felelt Helva, aktiválva külső pásztázóit. - Maga a társam? - kérdezte
reménykedve, amikor megismerte, hogy járőrszolgálatosi egyenruhában van.
- Csak annyit kell tennie, hogy kér - válaszolt a másik csendes hangon.
- Senki nem jött ide. Azt gondoltam, talán nincsenek rendelkezésre álló társak, és a
Központitól nem kaptam utasításokat.
Még maga Helva is kicsit önsajnálkozónak találta a hangját, de az az igazság, hogy
magányosnak érezte magát a sötétedő repülőtéren. Eddig mindig más gömbök társaságában
volt, és legutóbb rengeteg szakember volt körülötte. Ez a váratlan magány elvesztette
számára átmeneti varázsát, és nyomasztóvá vált.
- Az, hogy a Központitól nem kapott utasításokat, aligha ok a sajnálkozásra, ám
történetesen van itt nyolc másik fickó, aki tövig rágja a körmét, hogy meghívják, hogy
felszálljon magára, maga gyönyörűség.
Amikor ezt mondta, Tanner a központi kabinban volt, elismerő ujjakkal simogatva a
falmezőt, a járőrhajó gravitációs székét, bekukkantva a kabinokba, a hajó konyhájába, a hajó
orrába, a légnyomásos raktárhelyiségekbe.

109
 - Ha ki akar babrálni a Központival, és egyúttal szívességet akar tenni nekünk, hívja fel a
kaszárnyát, és rendezzünk egy hajómelegítő bulit a társválasztás örömére. Hmmmmm?
Helva megelégedetten kuncogott magában. Ez a fiú annyira egészen más, mint az alkalmi
látogatók voltak, vagy a különböző laboratóriumi szakemberek, akikkel eddig dolga volt.
Olyan vidám, olyan magabiztos, és Helva el volt ragadtatva az ötlettől, hogy csapjanak egy
társválasztó mulatságot. Biztos, hogy tudomása szerint ez nem ütközik semmiféle előírásba.
- Cemcon, itt az XH-834-es. Kapcsolj össze a pilótakaszárnyával.
- Vizuálisan?
- Légy szíves.
A képernyőjén henyélő férfiak képe jelent meg az unalom változatos pózaiban.
- Itt XH-834 beszél. Megtennék nekem a szívességet a ki nem jelölt felderítők, hogy
feljönnek a fedélzetemre?
A nyolc alak hirtelen mozgásba lendült, ruhadarabokat ragadtak meg,
szalagmechanizmusokat kapcsoltak ki, kiszabadították magukat az ágytakarókból és
törülközőkből.
Helva megszüntette a kapcsolatot, közben Tanner vidáman kuncogott, és letelepedett,
hogy megvárja érkezésüket.
Helvát elöntötte az örömteli várakozás nem gömbszerű izgalma. Nincs olyan színésznő,
aki a bemutató előtt lámpalázasabb lehetne, de ő nem tudott hisztériás rohamot produkálni,
mint a színésznők, sem valamilyen porcelán műtárgyat vagy festékestégelyt a földhöz vágni,
hogy könnyítsen a feszültségén. Tudta viszont ellenőrizni az enni- és innivalókból
rendelkezésére álló készleteket. Ezt meg is tette, megkínálva Tannert élelmiszerraktárának
szűz választékából.
A felderítőket köznyelven „izmos"-aknak nevezték, ellentétben „agy"-hajóikkal.
Ugyanolyan szigorú kiképzési programjuk volt, mint az agyaknak, és a világ valamennyi
legmagasabb képesítésű tudósainak csak 1%-át veszik fel a Központi Világok felderítőképző
programjába. Következésképp az a nyolc fiatalember, aki dübörgő léptekkel jött fel az
állványzaton Helva vendégszerető zsilipkamrájába, szokatlanul jóképű, értelmes,
kiegyensúlyozott és alkalmazkodóképes fiatalember volt, akik előre örültek a könnyű mámort
ígérő estének, miután Helva engedélyével mindannyian készek voltak csúnyán kitolni
egymással, hogy őt megszerezhessék maguknak.
Ez az emberözön lelkileg lázas izgalomba hozta Helvát, s ez olyan fényűzés volt, amelyet
alaposan kiélvezett arra a rövid időre, amelyet engedélyezett magának.
Helva osztályozta a fiatalembereket. Tanner alkalmazkodása szórakoztatta őt, de
különösebben nem vonzotta; a szőke Nordsen túlságosan egyszerűnek látszott; a sötét hajú
Alatpay-ben volt egyfajta makacsság, ami nem indította együttérzésre; Mir-Ahnin keserűsége
belső sötétségre utalt, amelyet Helva nem kívánt megvilágítani, ámbár ez a férfi mindent
elkövetett, hogy magára vonja a figyelmét. Furcsa egy udvarlási időszak az övé - több
házasságából ez csupán az első lesz, mert az izmosak hetvenöt esztendei szolgálat után, vagy
ha nem volt szerencséjük, még korábban nyugalomba vonulnak. Az agyak, minthogy testük
minden elhasználódás ellen védve van, elpusztíthatatlanok. Elméletben, ha a gömbember
kifizette a korai gondozás, a sebészeti átalakítás és a karbantartás költségeiből álló tetemes
adósságot, szabadon kereshet máshol alkalmazást. Gyakorlatban a gömbemberek mindaddig
szolgálatban maradtak, amíg el nem határozták, hogy elpusztítják magukat, vagy amíg
szolgálat közben meg nem haltak. Helva beszélt már egy 322 esztendős gömbemberrel. A
kapcsolat olyan megilletődötté tette, hogy nem engedte meg magának személyes vonatkozású
kérdések feltételét, pedig lettek volna ilyenek.
Helva mindeddig nem választott az izmosak közül, amíg Tanner nem kezdett énekelni
egy felderítő nótát, amely a vakmerő, együgyű, kínosan ügyetlen Billy Brawn balszerencsés

110
111
vállalkozásairól szólt. Bekapcsolódtak a többiek is, de a kísérlet kakofóniába fúlt, és Tanner
vad karlengetéssel csöndet intett.
- Egy harsogó, jó vezető tenorra van szükségünk. Jennan, a kártyák eltüntetése mellett
szoktál énekelni is?
- Hogyne. Álmomban - vágta rá Jennan könnyed humorral.
- Ha mindenképpen szükség van tenorra, majd én megkísérlem - ajánlotta fel Helva.
- Hogyhogy? Nő létére? - tiltakozott Tanner.
- Halljuk az A-ját! - kiáltott Jennan nevetve.
Felzengett a gazdag, tiszta, magas A, és a rákövetkező alélt csendben Jennan nyugodt
hangon jegyezte meg:
- Egy ilyen A-ért Caruso odaadta volna valamennyi többi hangját.
Nem telt bele hosszú idő, és felfedezték Helva hangjának egész terjedelmét.
- Tanner mindössze egy harsogó, jó vezető tenort kért tőlünk - tréfált Jennan -, és a mi
aranyos háziasszonyunk egy egész színtársulattal lep meg bennünket. A fiú, aki ezt a hajót
megkapja, nagyon-nagyon messzire fog vele menni.
- A Lófej Ködökig? - kérdezte Nordsen, idézve egy régi Központi bölcsességet.
- A Lófej Ködökig és vissza gyönyörű zenét fogunk csinálni - mondta örvendezve Helva.
- Együtt - mondta Jennan. - De jobb lesz, ha maga csinálja a zenét, én meg hallgatom,
ismerve a hangomat.
- Én inkább úgy képzeltem, hogy én leszek az, aki hallgatja a zenét - közölte Helva.
Jennan méltóságteljes mozdulattal meghajolt, miközben kacskaringós ívben lengette meg
préselt karimájú kalapját. Meghajlása a központi vezérlőpillér felé irányult, amely Helva
tartózkodási helye volt. Ebben a pillanatban kristályosodott ki személyes rokonszenve,
mégpedig azért, mert a férfiak közül Jennan volt az egyedüli, aki megjegyzéseit közvetlenül
Helva fizikai jelenlétének irányába tette, tekintet nélkül a tényre, hogy jól tudta: Helva látja
őt, bárhol van is a hajón, és tekintet nélkül arra, hogy a lány teste masszív fémfalak mögött
volt. Társas viszonyuk egész ideje alatt Jennan soha el nem mulasztotta, hogy fejét Helva
irányába fordítsa, bárhol tartózkodott is a lányhoz viszonyítva. E megszemélyesítésre
viszonzásként Helva ebben a pillanatban és ettől kezdve mindig csak központi mikrofonján
keresztül beszélt Jennannal, ámbár nem mindig ez volt a leghatékonyabb módszer.
Helva nem tudta, hogy ezen az estén beleszeretett Jennanba. Minthogy eddig még nem
érzett szerelmet vagy vonzódást, csak annak szárazabb unokafivéreit, a tiszteletet és a
csodálatot, aligha ismerhette fel, mi az, amit a fiú személyiségének és előzékenységének
melegére válaszul érez. Gömbemberként úgy gondolta, távol állnak tőle a nagyobbára a testi
vágyakkal összefüggő érzelmek.
- Nos, Helva, isteni volt találkozni magával - szólt Tanner hirtelen, amikor Helva és
Jennan az egyik népszerű dal barokk jellegéről vitatkozott. - Jennan, te szerencsés kutya,
majd találkozunk az űrben. Köszönöm a meghívást, Helva.
- Miért megy már ilyen hamar? - kérdezte Helva, miután elkésve felismerte, hogy ő meg
Jennan kirekesztették a többieket a beszélgetésből.
- Győzött a legjobb - mondta Tanner savanyú ábrázattal. - Azt hiszem, okosabb, ha
szerzek egy kazettát szerelmi dalokkal. Szükségem lehet rá a következő hajónál, ha van még
olyan idehaza, mint maga.
Helva meg Jennan nézték, amint a többi elmegy. Kicsit zavarban voltak.
- Lehetséges, hogy Tanner okul a tapasztalatokból? - kérdezte Jennan.
Helva nézte a fiút, amint az lomha mozdulatokkal a pillérhez jött, közvetlenül szembe az
ő fémhüvelyével. Karját keresztbe fonta a mellkasán, és a pohár, amelyet a kezében tartott,
már egy ideje üres volt. Jóképű volt, akárcsak a többi, de éber szeme gondtalan volt, szája
könnyen húzódott mosolyra, hangja (ami kiváltképpen vonzotta Helvát) zengzetes, mély és
kellemetlen felhangok vagy hangsúlyok nélküli.
112
 - Mindenesetre aludjon rá egyet, Helva. Hívjon fel reggel, ha rám esik a választása.
Helva a Központi révén ellenőrizte választását, aztán a reggelinél hívta telefonon. Jennan
a holmijaival a fedélzetre költözött, ott fogadta a központiak közös bizottságát, személyi és
tapasztalati kártyáját Helva iratai közé záratta, és megadta neki első küldetésük koordinátáit.
Az XH-834-ből hivatalosan JH-834 lett.

Első küldetésük unalmas, de szükséges soron kívüli út volt (az Egészségügyi kapta Helvát),
egy vakcinát kellett egy virulens spórabetegségtől megtámadott távoli rendszerbe
haladéktalanul eljuttatni. A lehető leggyorsabban kellett elérkezniük a Spicához.
A maximális sebességgel történt első borzongató előretörés után Helva felismerte, hogy
ez alatt az unalmas küldetés alatt kevesebb munka vár az ő izmaira, mint az ő „izmos"-ára.
De arra bőségesen jutott idejük, hogy megismerjék egymás személyiségét. Természetesen
Jennan tudta, mire képes Helva mint űrhajó és társ, amint hogy Helva is tudta, mit várhat a
fiútól. Ám ezek puszta tények voltak, és Helva türelmetlenül várta, hogy megismerje társának
azt az emberi oldalát, amely nem redukálható a jelek valamilyen sorozatára. És két
személyiség kölcsönkapcsolata nem olyasmi, ami könyvből megtanulható. Ezt ki kell
tapasztalni.
- Apád szintén felderítő volt, vagy ez programozva van? - kezdte Jennan utazásuk
harmadik napján.
- Természetesen.
- Tudod, hogy ez nem tisztességes dolog. Veled közölték a családom egész történetét, én
meg egy büdös szót sem tudok a te családodról.
- Akárcsak én - felelte Helva. - Amíg el nem olvastam a te családod történetét, eszembe
sem jutott, hogy nekem is kell, hogy legyen ilyesvalamim, valahol a Központi kartotékjai
között.
Jennan felhorkant:
- Gömblélektan! Helva nevetett.
- Igen, sőt engem még arra is beprogramoztak, hogy ne legyek kíváncsi a családomra.
Jobb lett volna, ha téged is beprogramoznak erre.
Jennan rendelt egy italt, lomhán végigfeküdt vele szemben a gravitációs heverőn, lábát
feltette az ütközőre, miközben lustán egyik oldaláról a másikra fordult a kettős kardáncsuklós
függesztőkön.
- Helva... ez mesterséges név.
- Skandináv hangzású.
- Nem vagy szőke - mondta határozottan Jennan.
- Nos, akkor hát vannak sötét hajú svédek is.
- És szőke törökök, és ennek a töröknek a háreme egyszemélyes.
- A te asszonyod el van zárva, igaz, de te átfésülheted az örömházakat... - Még maga
Helva is megrémült gondosan gyakorlott hangjának élétől.
- Tudod - szólt közbe Jennan gondolatokba mélyedve -, apámról olyan benyomásom volt,
hogy inkább fűzte házassági kötelék Silviához, a hajójához, mint az anyámhoz. Tudom,
akkoriban azt gondoltam, hogy Silvia a nagyanyám. Alacsony sorszáma volt, vagyis legalább
a szépanyám lehetett. Órákig beszélgettem vele.
- A rendszáma? - kérdezte Helva, akaratlanul is féltékenyen mindenkire.
- 422. Azt hiszem, hogy Silvia most már TS. Egyszer találkoztam Tom Burgesszel.
Jennan apja valamilyen bolygóbeli betegségben halt meg; a betegség vakcináját hajója
elhasználta a helybeli lakosok gyógyításához.
- Tom azt mondta, hogy Silvia módfelett rágóssá és sós ízűvé lett. Ha elveszted az
édességedet, visszajárok majd kísérteni téged, te lány - fenyegetődzött Jennan.

113
 Helva nevetett. A fiú ráijesztett azzal, hogy felugrott a pillér falmezejéig, és könnyed,
gyöngéd ujjakkal megsimogatta.
- Azon tűnődöm, hogy milyen is lehetsz - mondta lágyan, sóvárogva.
Helva eligazítást kapott a felderítők e természetes kíváncsiságáról. Ő sem tudott semmit
önmagáról, s amazok sem fognak soha semmit megtudni vagy megtudhatni.
- Válassz bármilyen formát, alakot és árnyalatot, s én készséggel állok a szolgálatodra -
válaszolta Helva úgy, ahogy a képzése során javasolták.
- Vasszűz, én szőke nőket képzelek, hosszú hajfürtökkel - és Jennan mozdulatokkal
mímelte a Lady Godiva-féle fürtöket. - Minthogy téged titániumba ágyaztak, Brünhildá-nak
foglak nevezni, drágám - és meghajolt.
Helva viháncolva kezdett bele a megfelelő áriába, amikor a Spica felvette velük a
kapcsolatot.
- Mi az ördög ez az üvöltözés? Ki maga? És ha nem a Központi Világok egészségügyi
osztályáról jön, menjen el innen! Járvány tört ki nálunk. Nem érvényesek a látogató
engedélyek.
- A hajóm énekel, mi a JH-834 vagyunk a Világoktól, és vakcinát hozunk maguknak.
Adják meg a leszállási koordinátáinkat.
- A maguk hajója énekel?
- A szervezett űrben a legnagyobb S. A. T. B. Egyéb kívánság?
A JH-834 leszállította a vakcinát, de énekszó nélkül, és parancsot kapott, hogy azonnal
folytassa útját a Leviticus IV-hez. Amikor odaérkeztek, Jennan azt tapasztalta, hogy a jó híre
megelőzte, és kénytelen volt megvédeni a 834-es szűzi erényét.
- Nem fogok többet énekelni - mormolta Helva bűnbánóan, amikor borogatást rendelt
Jennan bedagadt szemére, a héten már harmadszor.
- Szó sem lehet róla - mondta Jennan fogát csikorgatva. - És ha egészen a Lófejig
monoklis lesz is a szemem, elveszem a kedvüket a röhögéstől. Mi leszünk az éneklő hajó!
Az „éneklő hajó" a Kis Magellán-ködben összegabalyodott egy kisebbfajta, de gonosz
kábítószeres bandával, és ezután ez a cím határozottan tiszteletet ébresztő lett. A Központi
tudott minden eseményről, és a JH-834 kartotéklapján kilyukasztott egy „nagyon érdekes"
jelkulcsot. Egy elsőrendű csapat kezd jól összeszokni.
Ügyes fogásuk után Jennan és Helva is elsőrendű csapatnak tartották magukat.
- A világegyetem összes bűnéből a kábítószer-élvezetet gyűlölöm a legjobban - jegyezte
meg Jennan, amikor visszafordultak a Központi Támaszpont felé. - Az emberek az effajta
segítség nélkül is elég gyorsan pokolra juthatnak.
- Ezért jelentkeztél önként felderítő szolgálatra? Hogy a forgalmat átirányítsd?
- Fogadni mernék, hogy a hivatalos válaszom szerepel az anyagodban.
- Túlságosan is cikornyás megfogalmazásban. „Folytatva családom hagyományát, amely
büszkén szolgálta négy nemzedéken át a felderítést", ha szabad idéznem saját szavaidat.
Jennan sóhajtott.
- Nagyon fiatal voltam, amikor ezt írtam. Az biztos, hogy még nem kaptam meg a végső
kiképzést. És amikor sor került a végző kiképzésre, túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy
megbukjam... Miként már említettem, apámat a Silvia fedélzetén szoktam volt meglátogatni,
és most arra gondolok, hogy Silvia úgy nézett rám, mint aki apám helyére fog állni, mert
tömény adagokat kaptam a felderítéssel kapcsolatos propagandából. Meg is volt a hatása.
Hétéves koromban elhatároztam, hogy vagy felderítő leszek, vagy semmi. - Jennan megvonta
a vállát, mintha helytelenítené ifjúkori döntését.
- Ja vagy úgy? Sahir Silan felderítő, aki a JS-422-n behatol a Lófej Ködökbe? Jennan nem
vett tudomást Helva megjegyzésének csípős éléről.
- Veled még ilyen messzire is eljuthatok. De még Silvia noszogatásával sem ábrándoztam
soha, még legvadabb képzeletbeli repüléseim során sem ekkora dicsőségről. Ezentúl a te
114
fürge agyadnak fogom meghagyni az ilyen nagy dolgokat. Úgy gondolom, az én
hozzájárulásom az űr történetéhez kisebb lesz.
- Ilyen szerény vagy?
- Nem. Gyakorlatias. Mi is szolgálunk satöbbi. - Drámaian a szívére szorította a kezét
- Dicsőséghajhász - csipkelődött Helva.
- Még te beszélsz, a Ködök iránt elkötelezett barátom? Legalább nem vagyok mohó.
Nincs még egy olyan hős, mint az apám Parsaeánál, de szeretném, ha engem is valamelyes
hírnév övezne. Mindenki így van ezzel. Miért is élnénk különben?
- Apád Parsaeából hazafelé meghalt, ha szabad rámutatnom egy-két jelentős tényre, így
hát soha nem tudhatott arról, hogy hős, mert eltorlaszolta az áradatot a hajójával. Ami
megmentette a parsaeai kolóniát az elárvulástól, ez pedig lehetővé tette számukra, hogy
felfedezzék Parsaea antiparalitikus tulajdonságait. Amiről ő sohasem tudott.
- Így van - mondta gyengéden Jennan.
Helva tüstént sajnálatot érzett a hangvételéért, amellyel megcáfolta a fiút. Nagyon jól
tudta, hogy Jennant milyen mély odaadás kötötte apjához. Az anyagában volt egy
megjegyzés, hogy apja elvesztését a parsaeai ügy váratlan és kedvező kimenetelével tette a
maga számára elviselhetővé.
- A tények nem emberiek, Helva. Az apám ember volt, és az vagyok én is. És alapjában
véve te is az vagy. Ellenőrizd csak a 834-es tárcsádat. A hozzád csatolt sok drót között van
egy szív, egy fejletlen emberszív. Ez nyilvánvaló!
- Bocsáss meg, Jennan - mondta Helva.
Jennan egy pillanatig habozott, kezeit megbocsátón széttárva, aztán szeretettel
megpaskolta a lány titánium tokját.
- Ha egyszer kiemelnek bennünket a rendszeres járatokból, kiruccanunk a Ködökbe, mi?
Ahogy ez a járőrszolgálatban gyakran megtörtént, egy óra sem telt belé, és
pályamódosítási parancsot kaptak, nem a Ködök felé, hanem egy nemrég gyarmatosított
rendszer irányába, ahol két lakható bolygó volt, az egyik tropikus, a másik jeges. A Ravel
nevű nap ingataggá lett; a színkép egy gyorsan táguló héj színképe volt, az ibolya felé
gyorsan eltolódó abszorpciós vonalakkal. A nagybolygó megemelkedett hőmérséklete miatt
már ki kellett üríteni a közelebbi világot, a Daphnist. A színképi sugárzás összetétele arra
vallott, hogy a nap a Chloét is el fogja pusztítani. A közvetlen űrszomszédságban tartózkodó
valamennyi hajónak jelentkeznie kellett a Chloén létesített Katasztrófa-Főhadiszálláson a
maradék telepesek elköltöztetése céljából.
A JH-834 is eleget tett a parancsnak, és kiküldték a Chloe távoli körzeteibe, hogy ott
felszedje a szétszórtan élő telepeseket, akik látszólag nem mérték fel megfelelően a helyzet
sürgető voltát. A Chloe, azóta, hogy szülője kivetette magából, most élvezte az első fagypont
feletti hőmérsékleteket. Minthogy a telepesek között sok volt a vallásos rajongó, aki azért
telepedett le a rideg Chloén, hogy életét ájtatos szemlélődésnek szentelje, ezek a hirtelen
olvadást nem a dühöngő napnak, hanem más forrásnak tulajdonították.
Jennannak annyi rábeszélésre volt szüksége, hogy teljesíthesse feladatát, hogy amikor a
negyedik és utolsó település felé indultak, ő meg Helva már túllépték ütemtervüket.
Helva már a csipkézett ormok magasba törő láncolata fölött járt, amely a völgyet
körülvette, és megvédte a korábbi dühödt hóförgetegektől és a mostani hőségtől. A kegyetlen
nap a maga kigyúlt koronájával éppen kezdte megvilágítani a mély völgyet, amikor Helva
aláereszkedett, hogy kikössön.
- Jobban tennék, ha fognák a fogkeféjüket, és felugrálnának a hajóra - mondta Helva. - A
főhadiszállás sürget minket.
- Egytől egyig nő - jegyezte meg csodálkozva Jennan, amikor lesétált, hogy találkozzék
velük. - Ha ugyan nem hordanak prémes szoknyát Chloén a férfiak.

115
 - Bűvöld el őket, de a szokástól eltérően, korlátozódj a legszükségesebbekre. És kapcsold
be a személyi adó-vevődet.
Jennan mosolyogva közeledett feléjük, de a feladatára vonatkozó magyarázatot merő
hitetlenséggel és a szavahihetőségét illetően számottevő kétkedéssel fogadták. Befelé
sóhajtozott, amikor a matriárka terjengősen előadta a melegedő napra vonatkozó korábbi
magyarázatokat.
- Tisztelendő anyám, az imaáramkör túl lett terhelve, és a nap egyetlen lekötelező
kitöréssel felrobbantja önmagát. Azért vagyok itt, hogy a Rosary melletti űrkikötőbe
szállítsam magukat.
- Abba a Szodomába? - Az érdemes hölgy e javaslat hallatán mogorván nézett Jennanra,
és utálkozva megborzongott. - Köszönjük a figyelmeztetést, de nem kívánjuk a durva világ
kedvéért elhagyni kolostorunkat. Folytatnunk kell a reggeli elmélkedésünket, amelyet
megszakítottak...
- Tartósan megszakad majd, ha a nap elevenen megsüti magukat. Velem kell jönniük -
jelentette ki határozottan Jennan.
- Asszonyom - mondta Helva, arra gondolván, hogy talán egy női hangnak nagyobb súlya
lesz ebben a helyzetben, mint Jennan nagyon is férfias bűverejének.
- Ki szólt? - kiáltott az apáca, mert a test nélküli hang megijesztette.
- Én, Helva, a hajó. Az én védőszárnyaim alatt ön és kedves hittestvérei biztonsággal
hajóra szállhatnak, és nem fognak meggyaláztatni férfival való társítással. Vigyázni fogok
magukra, és bántódás nélkül eljuttatom magukat egy erre a célra előkészített helyre.
A matriárka óvatosan belesett a hajó nyitott bejáratán.
- Minthogy ilyen hajók használata csak a Központi Világoknak van megengedve,
elismerem, hogy maga, fiatalember, nem tréfál velünk. Ámbár semmiféle veszély nem
fenyeget itt bennünket.
- Rosaryban a hőmérséklet most 99 fok - mondta Helva. - Amint a nap sugarai
közvetlenül behatolnak ebbe a völgybe, itt is 99 fok lesz, és délig meg fogja közelíteni a 180
fokot. Láttam, hogy a házaik fából készültek, s a réseket mohával tömték be. Száraz mohával.
Délben már körös-körül égni fognak a házak.
A napfény kezdett a csúcsok között rézsútosan besütni a völgybe, és a vad sugarak
átmelegítették a matriárka mögött álló nyugtalan csoportot. Többen megoldották
prémcsuklyájukat.
- Jennan - szólt Helva titokban -, nagyon kevés időnk van.
- Nem hagyhatom itt őket, Helva. Van a lányok között, aki még alig több mint tizenéves.
- És milyen csinosak. Nem csoda, hogy a matriárka nem akar felszállni.
- Helva!
- Az Úr akarata lesz - mondta keményen a matriárka, és kereken hátat fordított a
menekülésnek.
- Hogy a tűz megeméssze magukat? - ordított Jennan, amikor a matriárka
keresztülnyomult mormoló tanítványai tömegén.
- Mártírok akarnak lenni? Joguk van hozzá, Jennan - mondta szenvtelenül Helva. - El kell
mennünk, és ez már nem képezi szabad választás tárgyát.
- Miképpen mehetnék el, Helva?
- Parsaea? - kérdezte csúfolódón Helva, amikor a fiú előrelépett, hogy megragadja az
egyik nőt. - Nem vonszolhatod őket egyenként a hajóra, és nincs időnk rá, hogy erőszakkal
érjünk célt. Szállj fel a hajóra, Jennan, ellenkező esetben kihallgatásra rendellek.
- Meg fognak halni - motyogta Jennan leverten, miközben kelletlenül megfordult, hogy
felszálljon a hajóra.

116
 - Ennél többet nem kockáztathatunk - mondta Helva együttérzőn. - A dolog úgy áll, hogy
alig marad időnk a találkozásra. A laboratórium jelentése szerint a színkép alakulásában
kritikus felgyorsulás állt be.
Jennan már a légzsilipben tartózkodott, amikor a fiatalabb nők egyike sikoltozva
odarohant, hogy benyomakodjék a záródó ajtón. Ezt látva a többi is nekilendült. Egymást
taposva igyekeztek átnyomulni a szűk nyíláson. Még heringek módján összezsúfolva sem
volt elég hely bent valamennyi nő számára. Jennan űrruhát osztott ki hármójuknak, akiknek
vele kell maradniuk a légzsilipben. Értékes időt pazarolt el azzal, hogy megmagyarázta a
matriárkának: magára kell öltenie az űrruhát, mert a légzsilipnek nincs önálló oxigén- vagy
hűtőegysége.
- Elkap a hőhullám - mondta Helva komor hangon Jennannak magánvonalukon. -
Tizennyolc percet vesztettünk ezzel az utolsó percben bekövetkezett lerohanásunkkal. A
maximális sebességhez most túl vagyok terhelve, márpedig maximális sebességet kell
elérnem, hogy megelőzzem a hőhullámot.
- Fel tudsz emelkedni? Be vagyunk már öltözve.
- Emelkedni? Igen - mondta Helva, és így is tett. - Nekifutás? Szédülök.
Jennan, önmagát és a nőket bátorítva, érzékelte Helva renyheségét, amint a hajó felfelé
száguldott. Helva szívtelenül addig alkalmazta a hajtóerőt, ameddig csak bírta, mit sem
törődve a ténnyel, hogy a gravitációs erő brutálisan megtörte az utasait, és kettőt végzetesen
összesajtolt. A cél a lehető legtöbb ember megmentése volt. Jennan volt az egyetlen, aki
miatt Helva aggódott, kétségbeesett rémületet érzett a biztonsága miatt. Levegő és hűtés
nélkül, nem három, hanem csupán egy fémréteg által védve - a légzsilip űrruhájuk ellenére
sem nyújt biztonságot a csapdába szorult négyesnek. Ezek az űrruhák csak szabvány
modellek voltak, a hajót érő rendkívüli hőség ellen nem nyújtanak védelmet.
Helva olyan gyorsan száguldott, ahogy csak tudott, ám a felrobbanó napból áradó
hőhullám elkapta őket félúton a biztonságot nyújtó hideg felé.
Helva nem szentelt figyelmet a fülkéjéből felhangzó kiáltásoknak, nyögéseknek,
kéréseknek és imádságoknak. Csak Jennan megkínzott légzését figyelte, a kihagyó lüktetést
űrruhájának tisztítórendszerében és a túlterhelt hűtőegység szivattyúzását. Tehetetlenül
hallgatta a fiú három társának hisztérikus sikolyait, amint a borzalmas hőségben gyötrődtek.
Jennan eredménytelenül próbálta megnyugtatni őket, hiába próbálta megmagyarázni, hogy ha
nyugton tudnának maradni, és el tudnák viselni a hőséget, hamarosan biztonságban és
hűvösön lennének. A rettegéstől és gyötrődéstől fegyelmezetlenül a szoros hely ellenére
megpróbáltak lecsapni rá. Egy cséphadaróként mozgó kar belegabalyodott Jennan
anódpótlójának vezetékeibe, és a baj gyorsan bekövetkezett. A hőségtől meg a kar holt
súlyától meggyengült kapcsolás eltört.
Helva a rendelkezésére álló lehetőségek ellenére tehetetlen volt. Látta, amint Jennan
levegő után kapkodott, amint esdeklőn fordította fejét feléje, és meghalt.
Csak a képzése során vasszigorral végrehajtott kondicionálásának tudható be, hogy Helva
nem fordult meg és merült vissza a felrobbanó nap megtisztító szívébe. Dermedten hozta
létre a találkozást a menekülők konvojával. Engedelmesen átszállította megégett, a hőségtől
kimerült utasait a kijelölt hajóra.
- Megőrzöm felderítőm testét, és felkeresem a legközelebbi támaszpontot a temetés végett
- tájékoztatta szomorúan a Központit.
- Kíséretet rendelünk maga mellé - volt a válasz.
- Nincs szükségem kíséretre.
- Kíséretet rendeltünk, XH-834! - közölték vele kurtán. Félig alakot öltött tiltakozását
belefojtotta, amikor meghallotta, hogy hívószámából kihagyták Jennan nevének
kezdőbetűjét. Kábán várakozott a szállítmány mellett, míg a képernyői meg nem mutatták,

117
hogy megérkezett két másik karcsú agyhajó. A díszkíséret nem gyászmenetre valló
sebességgel indult hazafelé.
- 834? Az éneklő hajó?
- Nincs már több dalom.
- Jennan volt a felderítőd?
- Nem kívánok kommunikálni.
- Én a 422 vagyok.
- Silvia?
- Silvia már régen meghalt. Én a 422 vagyok. Jelenleg MS - felelte a hajó röviden.
- AH-640 a másik barátunk, de Henry nem hallgatja a beszélgetésünket. Egyébként sem
értené meg, ha most csavargó válna belőled. De lefognám a kezét, ha megpróbálna
elrettenteni.
- Csavargó? - A kifejezés kizökkentette Helvát az apátiájából.
- Az ám. Fiatal vagy. Évekre kaptál üzemanyagot. Lépj meg. Mások is ezt tették. A 732
húsz esztendővel ezelőtt lépett meg, miután az egyik fehér törpéhez indított expedíció során
elvesztette a felderítőjét. Azóta sem látták.
- Soha nem hallottam csavargókról.
- Minthogy ez pontosan az, ami ellen kondicionáltak bennünket, biztos, hogy az iskolában
nem hallhattál róla, drágám - mondta a 422.
- Szakított a kondicionálással? - kiáltott Helva gyötrődőn, vágyakozva gondolva annak a
napnak őrjöngően forró, fehér szívére, amelyet éppen maga mögött hagyott.
- E pillanatban nem hiszem, hogy ez nehezedre esnék - mondta csöndesen a 422,
hangjából hiányzott a korábbi cinizmus. - Odakint integetnek a csillagok.
- Egyedül? - sírt Helva a szíve mélyéből.
- Egyedül! - erősítette meg a 422 kíméletlenül.
Egyedül a térrel és idővel. Még a Lófej Ködök sem lennének elég messze ahhoz, hogy
elijesszék. A hátralévő száz évben egyedül lesz, egyedül az emlékeivel... és semmi, semmi
több.
- Megérte Parsaea? - kérdezte lágyan a 422-től. A 422 meglepődött.
- Parsaea? - ismételte. - Az apjával? Igen. Ott voltunk Parsaeánál, amikor szükség volt
ránk. Ugyanúgy, ahogy te meg a fia ott voltatok Chloénál. Amikor szükség volt rátok. A bűn
nem tudja, hol a szükség, és nincs ott.
- De nekem rá van szükségem. Ki fogja kielégíteni - mondta Helva keserűen...

Egynapi csöndes gyorsulás után így szólt a 422:

- 834, a Központi hazavár jelentéstételre. A regulusi támaszponton egy váltótárs várja a
válaszodat. Hajts végre megfelelő pályamódosítást.
- Váltótárs? - Ez természetesen nem az, amire Helvának szüksége volt... emlékeztető, aki
nem töltheti be az űrt, amelyet Jennan hagyott maga mögött. Hiszen titánhüvelye még épp
hogy lehűlt a Chloe forrósága után. Helva atavisztikusan időt akart, hogy gyászolhassa
Jennant.
- Ó, nincs ebben semmi lehetetlen, ha jó hajó vagy - jegyezte meg filozofikusan a 422.
- És pontosan erre van szükséged. Minél előbb, annál jobb.
- Megmondtad nekik, hogy nem akarok világgá menni? - kérdezte Helva.
- Elmulasztottad a pillanatot, éppen úgy, ahogy én elmulasztottam Parsaea után és még
előbb, Glen Arthur és a Betelgeuse után.
- Arra vagyunk kondicionálva, hogy folytassuk, ugye? Mi nem lehetünk csavargók. Te
kipróbáltad.
- Kénytelen voltam. Parancs az parancs. Még maga Psych sem tudja, miképpen
történhetik, hogy valaki elcsavarog. A Központi nagyon aggódik miattad, lányom, és a
118
nővérhajóid szintén. Én kértem, hogy lehessek a kísérőd. Nem... nem akarlak mindkettőtöket
elveszíteni.
Érzelmi mélypontján Helva egész lényét elöntötte a hála Silvia nyers rokonszenvéért.
- Mindnyájan megismertük ezt a gyászt, Helva. Ez nem vigasz, de ha nem tudnánk
együttérezni a felderítőinkkel, csak beszélő gépek volnánk.
Helva Jennan csöndes tetemét nézte, amint kinyújtóztatva feküdt előtte a halotti lepelbe
burkolva, és hallotta az elnémult fülkében gazdag hangjának visszhangját.
- Silvia! Nem tudtam segíteni rajta - zokogta a szíve mélyéből.
- Igen, drágám, tudom - dünnyögte gyengéden a 422, aztán elhallgatott.
A három hajó szótlanul száguldott a Központi Világok nagy regulusi támaszpontja felé.
Helva törte meg a csöndet, visszaigazolva a leszállási utasítások vételét és a hivatalos
részvétnyilvánítást.
A három hajó egyszerre ereszkedett alá az erdőszélen, ahol a regulusi kék óriásfák álltak
díszőrséget a kis szolgálati temető alvó halottai felett. A támaszpont egész személyi
állománya kimért léptekkel közeledett, és sorfalat képezett Helvától a temetkezőhelyig. A
díszosztag lépéstartás nélkül, lassan Helva fülkéjébe vonult. Halott szerelmének tetemét
tiszteletadással a kerekes ravatalra helyezték, beborították a Szolgálat mélykék színű,
csillagokkal teleszórt lobogójával. Helva nézte, amint méltóságteljes lassúsággal végigtolták
az eleven sorfal között, amely a ravatal mögött összezáródva kísérte utolsó útjára a halottat.
Aztán, amikor elhangzottak az elföldelés egyszerű szavai, amikor a nyitott sír felett a
földi repülőgépek kegyeletük jeléül megbillentették szárnyukat, Helva megtalálta a hangot
magányos búcsúszavához.
Lágyan, eleinte alig hallhatóan, az alkony és a gyász ősi éneke végső, szívszaggató
crescendóba torkollott, mígnem maga a fekete űr verte vissza az éneklő hajó hangját.

ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

Tudatjuk a hozzátartozókkal, hogy

A FÖLD
hosszú szenvedés után eltávozott köreinkből.
Tisztelettel adózunk emlékének.

119
 Az Interferon sztori
JÉCSAY GYÖRGY

Történetünk a jelen század ötvenes éveinek végén kezdődött, amikor különös megfigyelést
tettek egy víruskutatással foglalkozó laboratóriumban. Azt figyelték meg, hogy ha gyengített
influenzavírussal fertőznek meg csirkeembriókat, ezek sejtjei egy elválasztható, kiszűrhető
anyagot termelnek. Ez az anyag átoltva másik csirkeembrióba, azt a vírusfertőzések ellen
védi. Már régóta ismerték a virológusok azt a jelenséget, hogy az egyik vírusfertőzés a másik
vírus hatását erősíteni vagy gyengíteni képes, tehát a vírusok hatása „interferál". Az előbbi
anyag hatását is ilyen „vírusinterferencia"-jelenségnek tekintették, és ezért nevezték el az
eddig ismeretlen anyagot INTERFERON-nak.
Ezzel kezdődik tehát történetünk, mely a biológia forradalmának évszázadában - ahogy a
XX. századot nevezik - az egyik legérdekesebb, az emberi orvoslás tudományának, de a
gyógyszerüzlet történetének is nagy jövőt ígérő története.
Ma már sokat tudunk erről a fehérjetermészetű anyagról, de azt is mondhatjuk, hogy alig
tudunk még valamit. Az alábbiakban megkísérlem összefoglalni mindazt, amit a biológia
tudománya (ide sorolom természetesen az orvostudományt is) az elmúlt 25 év alatt
megismert erről az anyagról vagy helyesebben anyagokról, nem hallgatva el azt sem, ami
még hátravan, amit még majd a jövőben kell megtudnunk ahhoz, hogy az interferon az
emberek gyógyításában olyan szerepet kapjon, melyet ma tulajdonképpen elképzelünk.
Az interferonnak ma három alaptípusa ismert, a fehér vérsejtek, a leukociták termelte
alfa-interferon, a kötőszövetsejtek, a fibroblastok által előállított béta-interferon és az
ugyancsak fehér vérsejtek produktuma, a gamma-interferon, melyet immuninterferonnak is
neveznek. Ez a három alaptípus nemcsak molekulasúlyában, alapösszetevőiben (pl.
szénhidrát-tartalom) különbözik, de hatásukat tekintve is más-más tulajdonságúak. Az
alaptípusokon belül tovább osztályozhatók az interferonok. A legismertebb, az emberi alfa-
interferon fehérjeelválasztási módszerekkel további 10-12 részre bontható, melyeknek
aminosav-összetétele, így mólsúlya is kismértékben eltér. Ma még nem tudjuk, hogy amikor
egyes betegségek gyógyításánál korántsem teljesen tiszta alfa-interferont ad az orvos, a
tapasztalt, néha nem egyértelmű hatásért a tizenkét fajta interferon melyike a „felelős". Az
interferon tehát fehérje, mely meghatározott sorrendben aminosavakból épül fel. A felépítő
aminosavak száma és sorrendje jellemző a fehérjére. Egyes interferonok a fehérjéken kívül
szénhidrátot is tartalmaznak, melynek helye a fehérjemolekulában jellemző, de számos kutató
vitatja szerepét élettani, biológiai hatásukban. Mindez azért érdekes, mert ha teljesen ismert
az összetétel, van lehetőség a makromolekula szintetikus felépítésére. Már készítettek
szintetikus interferont, de ennek iparszerű előállítására ma még nincs felkészülve a vegyipar.
A természetes interferonokat egyes sejtfélék termelik, amennyiben megfelelő
körülmények közé kerülnek. A ma ismert előállítási módok tehát élő (termelő) sejteket
igényelnek, és mivel a humán gyógyászatban emberi interferont lehet csak használni, a
gyógyszeripar keresi azokat az eljárásokat, melyek alapanyaga, az élő emberi sejt, a
legegyszerűbben és leggazdaságosabban hozzáférhető. Ilyen „élő nyersanyag" elsősorban a
friss emberi vér, és mivel mind az alfa-, mind a gamma-interferont a fehér vérsejtek, a
leukociták termelik, napjainkig ez az egyik legfontosabb nyersanyag.
Cari Cantell finn tudós volt az első, aki ma is általánosan használt eljárást kísérletezett ki
a Finn Vöröskereszt szervezete által gyűjtött vérmennyiség feldolgozására. A véradóktól

120
frissen levett vérből centrifugás ülepítéssel elválasztják a vörös vérsejteket, majd a plazmát,
és így egy fehérvérsejt-koncentrátumot kapnak. Megfelelő összetételű folyékony táptalajban
a fehér vérsejtek Sendai-vírussal megfertőzve emberi alfa-interferont termelnek. Az így
készített nyers interferont fehérjekémiai tisztítási módszerekkel mentesítik a táptalaj és a vér
fehérje- és egyéb szennyezésektől, és így nyerik az injekcióként emberbe adható humán alfa-
interferont. Az itt vázolt eljárást ma szerte a világon használják, és apró módosításokkal
ugyan, de így készül az alfa-interferon akár Helsinkiben, akár New Yorkban. Természetesen
itt csak vázoltam a módszert, mely látszólagos egyszerűsége ellenére rendkívüli pontosságot,
sterilitást igényel, hogy segítségével nagyobb mennyiségű alfa-interferont lehessen termelni.
A nehézségek sorát kezdhetném azzal, hogy általános tapasztalat szerint a fehér vérsejtek
a teljes vérben csak 24-48 óráig életképesek, tehát ennyi idő áll rendelkezésre a vérvételtől a
feldolgozás megkezdéséig. Folytathatnám azzal, hogy ezek a sejtek nagyon érzékenyek a
mechanikai hatásokra, nem lehet akárhogyan rázni, keverni a sejttömeget. Az eljárás egyik
legnagyobb nehézsége az interferon fehérjetermészetéből következik, vagyis abból, hogy a
fehérjék a testhőmérsékletnél (+37 °C) lényegesen magasabb hőmérsékleten (+50-+70°C)
denaturálódnak, tönkremennek. Ezért az elkészült injekciós ampullákat nem lehet hővel
fertőtleníteni, hanem a sterilitást az előállítás során végig biztosítani kell, mert csak így
érhető el, hogy a gyógyszer fertőzésmentes legyen.
A béta-interferon ismert gyártási módszere az ipari fermentációs sejttenyésztésen alapul.
Lényege, hogy a fibroblast sejteknek olyan környezetet biztosítanak automatikákkal (keverő,
oxigéntartalom, hőmérséklet stb.) ellátott berendezésekben - fermen-torokban -, amely
lehetővé teszi a sejtek életét, sőt szaporodását. Ilyen körülmények között indukálják a béta-
interferon termelését. Mindazokat a vírusokat, de ma már tudjuk, hogy baktériumokat,
gombákat, sőt ismert kémiai anyagokat is, melyek hatására a különböző sejtek interferont
termelnek, inducereknek nevezzük. Ma már számtalan inducert ismerünk, de az interferont
termelő sejtek nem egyformán viselkednek az inducerekkel szemben; pl. ami jól indukál a

121
fehér vérsejtekben, nem biztos, hogy hatásos a fibroblast-tenyészetben.
A jövő számára talán a legtöbbet ígérő az a próbálkozás, mely a génsebészetet kísérli meg
segítségül hívni az interferon termeléséhez. Igen jól tenyészthető baktérium az Ecoli,
amelynek örökletes anyagába, DNS-ébe sikerült emberi alfa-interferongént és emberi béta-
interferongént ültetni. Ezt a rendkívüli eredményt, mely forradalmasíthatja az interferon
gyártását, mindössze két év alatt érték el. Így tehát „előállítottak" egy olyan jól tenyészthető
baktériumot, mely nagy mennyiségben „gyártja" a megfelelő interferont. Az új módszer
azonban új problémákat is hoz, így a 12-féle alfa-interferonból csak egyfélének a génjét
sikerült beépíteni, tehát a baktérium csak ezt termeli. Előzetes jelzések szerint ez nem is
egyenértékű a gyógyászatban a leukocita alfa-interferonnal. Hogy megoldható-e a további 11
gén beépítése ugyanabba a baktériumba, vagy el kell választani külön-külön mind a 12 gént,
és külön-külön baktériumba operálni, majd együttesen tenyészteni, ez ma még nem eldöntött.
Hatalmas lehetőség a génmanipuláció, de ez a tudományos módszer is csak a vizsgálat
kezdetén tart.
Vázoltam tehát a ma ismert előállítási módokat, megemlítettem néhány nehézséget. Talán
ezek alapján is felmérhető, milyen irányban folynak a kutatások, és melyek biztatnak
eredményekkel a jövőt illetően.
De ugyan miért bolydult fel az orvostudomány és a gyógyszeripar csaknem egyszerre a
tudományos eredmények közlése után igen rövid időn belül? Ha végigtekintünk ezeken az
eredményeken, és megkíséreljük rendszerbe foglalni az interferonok biológiai, élettani
hatását, feleletet kapunk erre a kérdésre. Mire és hogyan hat tehát az interferon?
Mindazon hatásokat, melyeket a víruskutatók vizsgálatai mutattak ki, összefoglalóan az
interferon vírusellenes hatásának nevezhetjük. Bebizonyosodott - mint ahogy bevezetőmben
írtam -, hogy az interferonkezelés védi a szervezetet más vírus támadásával szemben, illetve
az újabb eredmények szerint e kezelés a vírusok szervezeten belüli szaporodását akadályozza.
A feltételezett útja ennek a folyamatnak az, hogy a vírus támadása következtében termelődő
vagy a gyógyszerként adagolt (esetleg mindkettő) interferon az egészséges sejtek anyagcsere-
folyamatában mintegy hírvivőként úgy avatkozik be, hogy ezek a sejtek vírusellenes enzimek
sorát kezdik erőteljesen termelni, így tehát nem valami vírusölő méregről van szó, hanem a
szervezet védekezőrendszerének serkentéséről. Beteg emberek gyógyítására 1962 óta
használnak interferont. Elsősorban a vírus okozta herpesz és krónikus hepatitis (fertőző
májgyulladás) megbetegedések esetén alkalmazták - sikerrel. Tömeges oltásokat végeztek
még a 60-as évek végén igen kis mennyiségű interferonnal influenzajárvány során, és a kezelt
emberek védettnek bizonyultak a betegségtől.
A második, de igen fontos eredményről a sejtélettan tudósai számoltak be. Vizsgálataik
eredményeként azt tapasztalták, hogy interferon hatására normális vagy rosszindulatú sejtek
osztódása (tehát szaporodása) a kezelésre használt interferon mennyiségétől függően
lassabban vagy egyáltalán nem következik be. Ezeket az eredményeket, melyeket a 60-as
évek elején jelentettek be, állatkísérletek követték, majd egy évtized elmúltával kezdték
alkalmazni emberi rosszindulatú daganatos megbetegedések, rákos betegségek esetében.
Feltételezték, hogy a sejtosztódás gátló hatása közvetlenül hat a daganatokban. Az
orvostudomány írásos anyagában az azóta megjelent közlemények, összefoglaló cikkek
sajnos nem egyértelműek. Számos adat bizonyítja a rákos betegek gyógyulását, állapotuk
javulását, de ugyancsak nagyszámú közlemény szerint nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket. Az eredmények - vagy az eredménytelenség - magyarázata igen nehéz, nagy
körültekintést igényel, mert sok probléma és nehézség gátolja az értékelést. Mindenekelőtt
az, hogy becslések szerint pl. 1980-ban a világ alfainterferon-termelése mindössze 1000-2000
beteg kezelésére volt elegendő. Ezt a beteglétszámot is sok helyen kezelték, és természetesen
orvosetikai meggondolások alapján, de megfelelő kontrollok nélkül. A másik ok, ami miatt
zavaros a kép, hogy kezdetben — mint valami csodaszert - minden rákos betegségnél
122
kipróbálták, feltehetően a krónikus, végső stádiumban. Egyértelműen kedvező eredmények
mutatkoztak a csont-, az emlőrák és a rákos fehérvérűség kezelésénél. Számottevő
eredménynek tűnik, hogy mellékhatásként legfeljebb kisebb láz jelentkezett, és az a tény,
hogy az interferonkezelés védte a daganatos beteget a vírusos fertőzéstől.
Az interferon élettani hatását természetesen más tudományág képviselői is vizsgálat alá
vették. Szintén jelentősnek értékelik az immunbiológusok vizsgálatának eredményeit.
Szerintük ezek az eredmények arra utalnak, hogy az interferonkezelés erősíti, de legalábbis
szabályozza az emberi szervezet szokásos immunológiai rendszerét. A „faló fehér vérsejtek"
aktivitása két-háromszorosára fokozódik, az „ölő sejtek" is gyorsabban teljesítik feladatukat.
A gyógyító orvosok véleménye szerint a rákos betegségek gyógyításánál is legalább olyan
kedvező az immunológiai védekező rendszer erősítése, mint a daganatos sejtszaporodás
123
akadályozása. Ennek a kérdésnek eldöntése szintén a jövő feladata, de ami ez esetben is
biztos, a kedvező, gyógyító eredmény pontos mechanizmusát ma még homály fedi. Sok-sok
vizsgálat, kísérlet kell még, és ehhez természetesen igen sok interferonra van szükség, hogy
gyógyszerként, a ma még alig-alig gyógyítható betegségek hatásos ellenszereként számottevő
fegyver kerüljön az orvosok kezébe.
Sok interferonra van tehát szükség, és ez az oka, hogy a gyógyszeripar ma vezető
nagyvállalatai (pl. a brit érdekeltségű Wellcome Foundation Ltd., a svájci Hoffmann La
Roche, a multinacionális Ciba-Geigi Ltd. stb.) egytől egyig hatalmas apparátusaikkal,
kutatógárdáikkal az elmúlt évek legalaposabb és legszerteágazóbb vizsgálatsorozatába
kezdtek. Ennek elsődleges célja elsősorban olyan gazdaságos, nagy termelésű eljárások
kidolgozása, mely - sikere esetén - monopolhelyzetet biztosítana annak a cégnek, mely azt
kidolgozta. Gyógyszer azonban csak hosszú és alapos klinikai kipróbálások után kerülhet
forgalomba. Az említett cégek igen nagy összegeket fordítanak erre is. Az ENSZ
egészségügyi szervezetének, a WHO-nak 1981-ben kiadott jelentése szerint az előző évben
interferonkutatásra (ebben természetesen a klinikai kísérletek is szerepelnek) becslések
szerint több százmillió dollárt fordítottak. Ez az összeg az évek során nyilván még emelkedni
fog. Tehát az interferon nemcsak sokat ígérő „gyógyszer-jelölt", hanem üzlet is, mégpedig
nem is akármilyen.
Hogy érzékeltessem a mai világpiaci árakat és ezzel az üzlet méreteit (hangsúlyozom, a
mai), a gyógyításhoz megfelelő minőségű humán alfa-interferon 1*-106 egysége ma kb. 20
dollárba kerül. Egyetlen rákos beteg kezelésére napi 6-10*106 egység interferonra van
szükség 60-90 napon keresztül. Ez összesen kb. 5*108 egység, aminek az ára ma mintegy
1000$. Sajnos tehát a gyógyító kúra nagyon drága! Ha figyelembe vesszük, hogy az 1980-as
év interferonigényét a gyógyszergyárak mintegy 1%-ban voltak csak képesek kielégíteni,
kiszámítható, hogy a mai árakon 1980-ban mintegy 20 milliárd dollár bevételt szerezhettek
volna a gyógyszergyárak interferonból. Ez olyan óriási összeg, mely feltételezhetően megéri
a nagy beruházásokat és a kutatásokra fordított hatalmas összegeket. A fenti adat -
gyakorlatilag - csak játék a számokkal. Azt azonban talán érzékelteti, mi az oka a
gyógyszeripar nagy érdeklődésének.
A méltán híres magyar gyógyszergyártás is időben eszmélt, és a neves magyar
mikrobiológiai, immunkémiai tudományos eredményeket, valamint a magyar vérellátás
meglévő szervezetét hasznosítva, mintegy két éve összefogta a magyar interferonkutatást, az
elmúlt évben megindította a humán alfa-interferon kísérleti gyártását. Gyors beruházással
felépítette az EGYT Gyógyszervegyészeti Gyár Vérkészítmény Laboratóriumát, mely 1983-
ban - a számtalan nehézség ellenére is - üzemszerű módszerekkel már megkezdte az
interferon gyártását.
Új gyógyszer születik talán hosszú évek kutatómunkája, klinikai kísérletsorozatai után,
mely nagy jövő előtt áll. Nem lesz a „rák gyógyszere", de lehet, hogy sikeresen gyógyít majd
néhány rákfélét. Elképzelhető, hogy segítségével járványok lesznek visszaszoríthatók, eddig
gyógyíthatatlan népbetegségek ijesztő arányait tudják majd csökkenteni. Hatóanyaga egy
„természetes" anyag, melyet szervezetünk termel, nem kémiai, hanem biológiai üzemben
készül majd. Gyógyító hatása szinte beláthatatlan!

124
125
 Kötetünk képeiről
Nőírók sorakoznak a Galaktika jelen
számában, magyarok és külföldiek s -
bocsánat a tapintatlanságért! - idősek és
fiatalok. Különböző felmérések évtizedek
óta azt bizonygatják, hogy a nők nem
szeretik a science fictiont. Lehet, hogy így
van, olvasni nem szeretik, ám válogatásunk
azt dokumentálja, hogy szívesen írnak
fantasztikus irodalmat, s nem is rosszul,
gondoljunk csak a kitűnő nőírók hosszú
sorára Mary Shelleytől Ursula K. LeGuinig.
Novelláink főszereplői is szinte kivétel
nélkül a „gyengébb nem"-hez tartoznak:
harcias amazonok, szerelmes űrhajósok,
farkasfeleségek, emelkedett szellemű
tudósok, férjüket elemésztő asszonyok,
gyógyító erejű varázslónők. Most, hogy bemutatjuk munkáit a
Illő lett volna ezeket az írásokat - már Galaktikában, örömmel üdvözöljük a
csak a teljesség kedvéért is - nők magyar science fiction képzőművészek
festményeivel, rajzaival, grafikáival egyre növekvő táborában.
illusztrálnunk. Sajnos, ilyen műveket nem K. P.
találtunk.
Azután arra gondoltunk, hogy legalább
az illusztrációk főszereplői legyenek nők.
Ilyen munkákat sem tudtunk összeszedni,
mert legtöbbjük sértené a magyar olvasó
ízlését.
Ezután jelentkezett a szerkesztőségben
műveivel Viszt György. Kitűnő munkák,
megérdemlik, hogy közöljük őket a
Galaktikában. S különben is: miért ne
legyen egy férfi is a nők seregében? Így hát
a Kedves Olvasó Viszt György munkáit
találja kötetünkben.
Viszt 1957-ben született, az
iparművészeti gimnáziumba járt, majd az
Iparművészeti Főiskola tipografikai szakán
diplomázott 1981-ben, tehát ugyanott,
ahonnan a Galaktika több illusztrátora
került már ki. Diplomamunkájának egy
része is a science fictionhoz kapcsolódott.
„A téma iránti vonzalmam - írta Viszt -
régebbre nyúlik vissza, valahová az Oz, a
csodák csodája, az Alice Csodaországban
és egyéb gyermekkori élményeimhez.
Jelenleg alkalmazott grafikával
foglalkozom, de a tudományos-fantasztikus
művészet mindig inspiráló hatással van
rám. Bár munkáim a szürreális és a groteszk
felé hajlanak, úgy vélem, hogy a téma
annyira tág és egyetemes, hogy ugyanúgy
elfér benne Kafka és Boris Vian, mint
Bradbury és Asimov. A science fiction
olyan interdiszciplináris, olyan sok mindent
felölelő tematika, amelyben nemcsak a
tudományos-technikai forradalom
vívmányai kaphatnak helyet, hanem az
ősidőktől napjainkig terjedő idő
tudományos-filozófiai problémái is,
határtalan tematikai és formai lehetőségeket
Biztosítva az alkotóknak."
Viszt az általa jelzett formai lehetőségek
közül az expresszívebb megoldások felé
halad, műveinek a science fictionhoz
közelebb eső része lendületével, dinamikus
megfogalmazásaival hat a nézőre.
127
Galaktika tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 227

HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Zrínyi Nyomda (84.1232/10), Budapest 1984
Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató

Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter

Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
70 000 példány
Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 5171