Írta: Lyndsay Faye

A mű eredeti címe: Jane Steele

A művet eredetileg kiadta:

G. P. Putnam’s Sons, an Imprint of Penguin Random House LLC

Copyright © 2016 by Lyndsay Faye. All rights reserved in all

countries.
Cover images © Shutterstock

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 288 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva.

 Művemet alázattal ajánlom
Miss Eyre-nek és Mr. Nicklebynek.
„Én nem vagyok madár, és rab sem vagyok. Független
ember vagyok, szabad akarattal rendelkezem…”
– JANE EY RE

„Hány csúszó-mászó lényt teremtettél, és hány

madárnak adtál szárnyat!”
– NÁNAK GURU, A SZIKHIZMUS ALAPÍTÓJA
(IDÉZET A T HE S IKH RELIGIONBŐL)
Első
 EGY

„Juj, de nem szeretnék az ő helyében lenni!

Imádkozzék, Miss Eyre, ha egyedül marad; mert
ha meg nem bánja bűnét, Isten megengedi, hogy
a gonosz szellem leereszkedjék a kéményen, és
elvigye magával.”{1}

MINDEN GY ILKOSSÁGOM KÖZÜL, melyet szeretetből vagy

annál is jobb okból követtem el, az első volt a legfontosabb.
Ez a munka már most nehezebbnek bizonyul, mint
amilyennek valaha is hittem volna. A memoár az igazságon
alapul; én azonban már oly régóta élek a hazugságok
magányában!
– Jane, leszel megint a barátom? – kérdezte tőlem Edwin
Barbary azon a bizonyos napon.
Kuzinom ajka kiharapdáltan vöröslött, bőre csillogott a
megerőltetés és a vágy verítékétől. Amikor legközelebb
kinyitotta húsos száját, már csak halk nyögést tudott hallatni.
Még pontosan ötször kapott levegő után, szakadt mellénye
megremegett hasa zsíros redőin, aztán mozdulatlanná
dermedt, akár egy kimerült lendkerekes játék.
Nyomban visszatérek gyilkosságaim ecsetelésére, ám
előbb választ kívánok adni a kérdésre, mely szemfüles
olvasóimban már nyilván felmerült: vajon miért ragad
egyáltalán tollat és írópapírt egy ilyen hétpróbás gonosztevő
nőszemély? A magyarázat egy végtelenül lebilincselő
könyvben rejlik, melyet újra és újra elolvastam. A címe Jane
Eyre, és arra inspirált, hogy főhősnőjéhez hasonlóan én is
megírjam életem történetét. A regény legújabb kiadása egy
merész előszót is tartalmaz, melyben a szerző kikel műve
kritikusai ellen. Ez a történet úgy megragadott, akár egy
barát vagy szerető beszámolója. Néha legszívesebben minden
betűjét magamba szívnám, ugyanakkor időnként kedvem
volna áthajítani a kötetet a szobán. Ki hallott már olyat, hogy
holmi titokzatos hang pont egy nevelőnőt szólongasson, mint
ahogy ezzel a Jane-nel történik?
Én, Jane Steele ezennel szentül megesküszöm, hogy
nevelőnőként eltöltött napjaim során egyetlenegyszer sem
hallottam, amint rejtélyes hangok repültek volna felém az
északi szél erős szárnyán; és ha mégis ilyesmi ütötte volna
meg a fülemet valaha, akkor is gondosan megtartottam volna
magamnak ezt a titkot, attól rettegve, nehogy hóbortosnak
bélyegezzenek.
Azonban kicsinyesnek tűnik hibáztatni a művet a szerző
néhol kissé kicsapongó képzeletéért, hiszen tele van
csodálatos pillanatokkal. Egykor akár én magam is írhattam
volna a következő sorokat:

„Miért kell nekem mindig szenvednem, mindig

remegnem, miért vádolnak, miért ítélnek el engem
folyton-folyton? Miért nem tudok én soha senkinek a
kedvére tenni? Miért sikertelen minden
próbálkozásom, ha valakinek a kegyeibe igyekszem
férkőzni?”

Az ilyen gondolatokat én már gyermekként magam

mögött hagytam, a kis vízmosás mélyén, ahol kuzinom
néhány utolsó hörgéssel kilehelte a lelkét. Mégis azon kapom
magam, hogy szánom ezt a furcsa, kedves Jane-t, kinek
regénybeli élettörténete oly különösen hasonlít az enyémhez:
őt is csak annyira látták szívesen a nagynénje házában, mint a
templomi egeret az áldozóostya között, aztán olyan
leányiskolába küldték, ahol pokoli szenvedéseket kellett
kiállnia. Ám azt a Jane-t alaptalanul vádolták gonoszsággal,
én azonban legfeljebb azzal vághatnék vissza az engem
ócsárlóknak, hogy semmi olyat nem mondanak, ami ne volna
nyilvánvaló.
A bentlakásos iskolában tanultam meg, hogyan
viselkedjem leánybőrbe bújt farkasként, miként húzzam meg
magam a lehelő legszürkébb árnyként egy szürke tájban.
Londonban alakultam át sápadt, tágra nyílt szemű
teremtménnyé, akaratlanul ki-kitörő kacajjal, tele
életörömmel, felszerelkezve piszkos szókinccsel és a
zsebemben rejtegetett késsel. Végül Charles miatt változott
meg minden, amikor beleszerettem, hamis nevem és rossz
lelkiismeretem terhe alatt.
E memoár ezen dolgok bármelyikével kezdődhetne, ám az
én kedves kuzinom, Edwin Barbary nélkül az összes többi
meg sem történt volna, így hát íme, az igazság szépítése
nélkül vágok bele a beszámolómba.
Bevallom: megöltem őt.

Talán már születésemtől fogva gonosz voltam, de azért nem

gyűlölt mindig mindenki, mióta csak az eszemet tudom.
Például emlékszem, hogy ötéves koromban édesanyám
aggódva azt kérdezte tőlem:
– Megütötted magad, chérie?
Akárcsak most, már akkor is sápadt arcom volt, a
mogyoró héjának színére emlékeztető hajam pedig makacsul
kunkorodott összevissza. Éppen orra buktam a Highgate
House birtokának szélén lévő házikónk mögötti kertben, és
azt fontolgattam, vajon sírjak-e vagy sem. A kötényemben
összegyűjtött eper szétnyomódott alattam, édes leve úgy
borított el, akár a vér.
Azokban az időkben állandóan azon törtem a fejem,
hogyan vonhatnám a lehető legjobban magamra édesanyám
figyelmét – akkoriban még azt hittem, hogy egyszerűen
csintalan gyermek vagyok, aki csupán e világi büntetést
érdemel, nem örök kárhozatot a másvilágon.
Azon a napon édesanyám éppenséggel jó állapotban volt.
Nem adta át magát sem sírógörcsnek, sem az ópiumoldatnak,
sem körme-ujjai véresre harapdálásának; egész nap pajkos és
gyengéd volt velem, majd megragadta a kezemet, miután az
az ötlete támadt, hogy hevenyészett pikniket rendezhetnénk
a kertben, eperrel meg friss mézzel borított teasüteményt
majszolva.
Így hát nem láttam értelmét a sírásnak. Inkább kiöltöttem
a nyelvem a kiálló gyökérre, melyben elbotlottam, és nagyot
nyeltem, hogy megszabaduljak a torkomban érzett
gombóctól.
– Jól vagyok – válaszoltam –, habár kicsit fáj a csuklóm.
A leomló lombú fűzfánk alatt üldögélő édesanyám rám
mosolygott, és így szólt:
– Akkor gyere ide, hadd nézzem!
Édesanyám francia volt. Gyakran szólt hozzám az
anyanyelvén, és én ezt nagyon hízelgőnek találtam; senki
máshoz nem beszélt ezen a nyelven, csakis akkor, ha direkt
az illető műveletlenségére kívánta felhívni a figyelmet.
Anyám számomra ugyanolyan kiszámíthatatlannak és
tündöklőnek tűnt, mint egy pillangó, méltó arra, hogy
begyűjtsék és üveg alatt kiállítsák. Büszke voltam rá; őhozzá
tartoztam. Észrevett engem, amikor senki más nem
méltatott figyelemre, én pedig meg tudtam nevettetni őt,
amikor senki mást nem viselt el.
Ma mère megvizsgálta a csuklómat, letörölte a
kötényemről a gyümölcs levét és darabkáit, majd kissé
gúnyos tekintettel nézett a szemembe.
– Nem tűnik valami komolynak – közölte könnyedén
franciául. – Még egy olyan kislánynak sem kottyanhat meg,
aki cukorból van, mint te.
– De igenis fáj – erősködtem, és arra gondoltam, hogy
talán mégiscsak jobb lett volna, ha elsírom magam.
– Akkor számomra ennél komolyabb már nem is lehetne!
– jelentette ki anyám ismét franciául, majd addig puszilgatott,
amíg már tehetetlen voltam a kuncogástól.
– És odalett az összes eper – panaszoltam.
– Ugyan, nincsen semmi baj, hiszen gondolj csak bele:
egyszerűen nekiállunk, és szedünk még. Elvégre akad most
bármi más tennivalód?
A válasz az volt, hogy nem, semmi dolgom nem akadt;
ugyanis ez a mi kis kerti partink éjfélkor zajlott, a fogyó hold
halovány fényében. Mivel mióta csak az eszemet tudtam, egy
ilyen anya mellett éltem, egyáltalán nem találtam ezt
különösnek, habár bosszantott, hogy nem vettem észre a
gyökeret, amelyben elbotlottam. Nyilván más kislányok is
szoktak csipkés ruhát ölteni az éjszaka közepén, hogy a
drágakőként szikrázó csillagokkal telehintett ég alatt
üldögéljenek az édesanyjukkal, tejszínes-krémes gyümölcsöt
meg teasüteményt eszegetve, és eszükbe sem jut lefeküdni,
amíg a hideg harmat miatt dideregni nem kezdenek…
Ugye? Vagy talán nem szoktak? – kérdeztem magamtól
néha szorongva.
Fontos tudni, hogy szeretett édesanyámat, Anne-Laure
Steele-t rajtam kívül mindenki megvetette a családunk
birtokán, méghozzá két okból. Az egyik ok, mint már
említettem, anyám tragikus és megmásíthatatlan franciasága
volt. A másik pedig a szépsége.
De nem ám a hagyományos értelemben vett, bárgyú
szépségre gondolok; úgy értem, édesanyám igazi szépség
volt, azon a bizarr, földöntúli módon, amit tátott szájjal
bámulnak meg az emberek. Elszánt, szögletes álla volt,
amelyet örököltem tőle, így mindig makacsnak tűnt, pedig
épp a szelídséget értékelték a legtöbbre. Sötét haja volt,
téglavörös csillogással, mandulavágású szemét pedig még
csinosabbá tette, hogy alatta mély árkok húzódtak; csuklóját
vékony hegek borították, akár a gyöngyházfényű karkötők,
melyeket akkor még nem értettem.
Időnként franciául üvöltött a közömbös hold alatt halott
édesapám után. Máskor nem volt hajlandó fölkelni az ágyból
egészen délutánig, amikor az ablakon besütő napfényben
nyögve hagyta, hogy a szakácsnőnk-szobalányunk, Agatha
megitassa teával.
Mi a baj, mama? – kérdeztem ilyenkor halkan. Most, hogy
felnőttem, már sokkal jobban megértem a válaszait, mint
akkoriban.
Csak az, hogy a tegnapi nap nagyon, de nagyon hosszú
volt.
Csak az, hogy fáradt a szemem, és az új regény, melybe
belefogtam, mert azt hittem, nagyon fog tetszeni, egyáltalán
nem jelent nekem annyit, mint reméltem.
Csak az, hogy semmi hasznos elfoglaltság nem jut
eszembe, édesem, és ha mégis, akkor az olyan nehéznek
tűnik, hogy bele sem bírok fogni.
Soha nem bírtam megjósolni, mikor ragyog fel megint a
mosolya, vagy mikor fog váratlanul lágy csókot nyomni a
homlokomra – mindig megmagyarázhatatlannak tűnt az
időzítés, mintha bármilyen ok nélkül is megérdemeltem volna
a gyengédségét.
Egy szó mint száz, édesanyám és én – a két barátságos
szörnyeteg – szeretetre méltónak találtuk egymást, és
mindennap reménykedtünk, hogy mások is annak találnak
majd minket.
De nem így lett.
El fogom magyarázni, hogyan léptem a gonoszság útjára, ám
előbb fontos megosztanom, hogy mit mesélt nekem
édesanyám a származásomról.
Amikor hatéves voltam, anyám egy augusztusi napon
árnyas kertünkben állva azt jelentette ki franciául:
– Egy szép napon minden a tiéd lesz, chérie, még a nagy
udvarház is. Mindez édesapádé volt, és mindig is téged
illetett: dokumentumok bizonyítják, annak dacára, hogy a
lányokra hagyott örökség mindig roppant bonyolult ügy. A mi
kis házikónk ugyan szegényes és egyszerű, de megérted,
milyen sok nehézséggel kell szembenéznünk.
Nem egészen értettem az összes nehézségünket, habár azt
hittem, hogy a nagynéném meg a kuzinom, akik az
udvarházban éltek, csak azért laknak ott, mert rátartiak, és
maguknak akarják az egész mohalepte kőhalmot a morcos
személyzettel meg a halotti lepelre emlékeztető, komor
falikárpitokkal együtt. Amúgy sem tartottam se
szegényesnek, se egyszerűnek a mi kis házikónkat, szerettem
osztott üvegű, bájos, kiugró ablakfülkéit és a kandallóiban
lobogó tüzet. Ugyanakkor megértettem bizonyos
nehézségeket, például azt, hogy nem jövünk ki jól a
rokonságunkkal.
– Látod, hogyan néz rám a nagynénéd… Tudod, hogy nem
élhetünk az udvarházban. Itt biztonságban vagyunk, ezen a
meleg és barátságos helyen, ahol magunk lehetünk – tette
hozzá nyugtalanul, és a bal hüvelykujjának körménél
tépkedte a bőrt, miközben könny szökött a szemébe.
– Je déteste la maison principale – jelentettem ki
franciául, hogy utálom az udvarházat.
Átadtam neki a zsebkendőt, melyet mindig gondosan a
kezem ügyében tartottam, és felszárítottam a könnyeit.
Mezei sóskát szedtem, hogy meghintsük vele halvacsoránkat,
és elmondtam mindenkinek, aki csak meghallgatott – ez
mindössze anyámat és a kimerült, barátságos Agathát
jelentette –, a vágyamat: Bárcsak örökké így élhetnénk,
ahogy nekünk tetszik, hisz én mindkettőtöket nagyon
szeretlek!
Ám a vágyam nem vált valóra.

A nagynéném, Mrs. Patience Barbary – Edwin Barbary

anyja – édesanyámhoz hasonlóan özvegy volt. Megboldogult
férjét Mr. Richard Barbarynak hívták, és apám, a néhai
Jonathan Steele féltestvére volt. Édesapám teljes joggal
tarthatott igényt Highgate House-ra, és a jelenlétemben soha
senki nem kérdőjelezte meg az örökségét. Úgy hittem, a
Barbary rokonság anyagi szükségből él velünk, mivel a
nagynénémről semmilyen körülmények között nem lehetett
volna azt állítani, hogy élvezné a társaságunkat.
Ami azt illeti, a nagy házban tett egyik látogatásunk során,
nem sokkal a kilencedik születésnapom után, éppen ez a téma
merült fel társalgás közben.
– Roppant kedves magától, hogy teára invitált minket –
mondta édesanyám a nagynénémnek visszafogott mosollyal.
– Gyakran említem Jane-nek, hogy ajánlatos volna jobban
megismernie a Steele-birtokot; elvégre itt fog élni, ha felnő,
és mon Dieu, belegondolni is szörnyű, micsoda vétségek
történhetnének a háztartás igazgatásában, ha a lányom nem
ismerné alaposan a… Hogy is mondják angolul? A
bonyodalmas részleteket.
Patience nénikém robusztus asszony volt, aki állandóan
gyászruhát viselt, habár semmi más jelét nem mutatta, hogy
hiányolná a férjét. Talán valójában valami egészen mást
gyászolt: például az elveszett fiatalságát vagy esetleg az
afrikai pogányokat, akik Krisztust nem ismerve lelték
halálukat.
Tény, ami tény, a rokonaim soha meg sem említették
Richard bácsikámat, és mintha nem is nagyon hiányzott volna
nekik. Ezt furcsának találtam, mivel a ház tele volt a
bácsikám portréival: a szalonban egy akvarell az esküvőjéről
egy baráttól, a könyvtárban egy olajfestmény az előkelő
üzletemberről. A képek tanúsága szerint Richard
bácsikámnak határozott vonalú, szinte biggyesztett ajka volt,
íves szemöldöke és sötét üstöke, a tekintete pedig kissé
hetykén csillant, amitől fessebbnek tűnt, mint ahogy én egy
„előkelő üzletembert” képzeltem. Az üzletember szóról
nekem inkább hangyaként egymás után masírozó alakok
jutottak eszembe, lehajtott fővel, egy sor egyforma
esernyővel. Úgy gondoltam, hogy ha ismertem volna a
bácsikámat, valószínűleg kedveltem volna. Fogalmam sem
volt, vajon mi vehette rá, hogy épp egy olyan nőt vegyen el
feleségül, mint Patience nénikém.
Szerencsére Patience Barbary olyan képpel volt megáldva,
amely biztosította, hogy nem kellett ismét elszenvednie a
házasság kellemetlenségét, és úgy gondolta, hogy ez a kinézet
becsületére válik – legalábbis anyámnak örökösen a szemére
hányta a szépségét, amely ugyebár tagadhatatlan volt, ám a
mama mindig csupán egy jeges mosollyal fogadta a nénikém
szúrós megjegyzéseit. Patience nénikém ábrázata olyan széles
volt, akár egy béka pofája, orcája állandóan vöröslött, ajka
pedig egy kőtömbbe vésett vonalra emlékeztetett.
– Oly sok ideje él már a mi dicső birodalmunkban! –
sóhajtott Patience néni, miután édesanyám habozott egy
kicsit a megfelelő szavak kiválasztásánál. – És ennek dacára
még mindig ilyen szörnyen kínlódik a nyelvünkkel! Hát
kérdem én, maga szerint megfelelő példát mutat ezzel a kis
hölgynek, akiről azt reméli, hogy egykor majd Highgate
House úrnője lesz?
– Talán valóban nem ez a megfelelő példa a lányom
számára – felelte a mama dermesztően fagyos hangon –, de
sajnos igen ritkán nyílik alkalmam a maguk nyelvén
társalogni.
– Ó! – tettetett csodálkozást a nénikém. – Ez nyilván
nagyon bosszantó lehet.
Legszívesebben édesanyám védelmére keltem volna, de
csak tehetetlenül, némán ücsörögtem, mivel a nénikém
engem csupán egy leheletnyivel utált kevésbé, mint a mamát.
Elvégre félszeg és esetlen voltam, örököltem anyám túl
vékony nyakát és túl merengő arckifejezését. A szemem is
ugyanolyan macskaszerű volt, mint a mamáé – és
ugyanolyan sóvár tekintetű, hogy őszinte legyek –, színében
viszont a legegyszerűbb, legátlagosabb cédrusbarna. Néha az
a gondolatom támadt, hogy ennél igazán kaphattam volna
jobbat is anyámtól. Neki magának különös, halovány
topázszínű volt a szeme, akár a fagyott méz.
Apámat, Jonathan Steele-t sosem hibáztattam a
hiányosságaimért. Tőle soha nem vártam el semmit – mivel
egyáltalán nem emlékeztem rá –, így nem várhattam tőle
többet.
– Aimes-tu ton gâteau? – kérdezte ekkor anyám tőlem,
hogy ízlik-e a sütemény.
– Ce n’est pas très bien, maman – válaszoltam őszintén,
hogy nem valami finom.
Patience néni fortyogott magában; fenyegetésnek tartotta
a francia nyelvet, és így utólag el kell ismernem, hogy talán
igaza is volt.
– Pauvre petite – azaz „szegény kicsikém”, sajnálkozott
anyám.
Mama és Patience néni ezután mindketten tüntető és
sokatmondó némaságba temetkeztek, én pedig magamon
éreztem Edwin kuzinom tekintetét, mintha izzó tűkkel
szurkált volna. Amikor a felnőttek felhagytak az illedelmes
hallgatással, és nekiálltak hamis dicséreteket meg nyílt
kritikát egymás fejéhez vágni, a kuzinom is támadásba
lendült velem szemben.
 – Van egy új íjam nyilakkal, amit megmutathatnék neked,
Jane – motyogta.
Gyermek létére Edwin furcsamód sokat sejtető
hangnemet tudott megütni. Az ösztönös bajtársiasság hirtelen
fellángolása azon nyomban le is lohadt bennem, amint
felidéztem, valójában milyen a kuzinom. Pedig nagyon is
szerettem volna kipróbálni az új íját – csak épp Edwin nélkül,
vagy ha lehetett volna, inkább egy teljesen másmilyen
Edwinnel.
A kuzinom négy évvel volt idősebb nálam, vagyis
akkoriban már elmúlt tizenhárom. A kapcsolatunk mindig is
különös volt, ám 1837-re sötétebb árnyalatot öltött. Nem úgy
értem, hogy csak az ő oldaláról: tény, hogy hol felhívtam
magamra a figyelmét, hol ügyet sem vetettem rá, és a
háztartásunkban élő minden felnőtt meg is rótt ezért a
szeszélyességért. Hagytam, hogy inkább hóbortosnak
higgyenek, ne pedig sznobnak, pedig valójában mindkettő
igaz volt rám. El kell ismernem, hogy szükségem volt
Edwinre; közelebb állt hozzám korban bárki másnál, és
láthatóan borzasztóan vágyott rá, hogy vele foglalkozzam,
miközben édesanyámat leszámítva senki más nem vett
tudomást rólam.
Velem ellentétben Edwin olyan gyermek volt, akit az
édesanyja példásnak vélt: barna hajú, pirospozsgás arcú és
buta, mint a tök. Folyton az alsó ajkát rágcsálta, mintha attól
tartott volna, hogy egyszer csak eltűnhet.
– Láttad már az új kancánkat? – kérdezte azután. –
Holnap kikocsizhatnánk vele.
Csöndben maradtam. Amikor legutóbb kikocsiztunk mi
ketten, és körbeölelt minket a lóhere édes illata, Edwin
szétnyitotta a nadrágja elejét, és megmutatta a szövet alatt
rejtőző húst, amely engem egy kövér gilisztára emlékeztetett.
Megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy mire való. (Akkor még
fogalmam sem volt; ma már tisztában vagyok vele.) Csak
bárgyún bámultam, amíg vissza nem dugta a meg-
megránduló testrészt, aztán úgy döntöttem, többet tudomást
sem veszek az incidensről. Edwin kuzinomnak nagyjából
annyi esze volt, mint az én madártollgyűjteményemnek, így a
saját okosságomat zavarba ejtően csalásnak éreztem.
Szégyelltem így megvetni őt, elvégre idősebb volt nálam,
ráadásul szorosan összefűztek minket a gyermekkor erős
szálai.
Épp mielőtt hazaértünk volna, Edwin megkérdezte, hogy
amikor legközelebb kikocsizunk az erdőbe, akarom-e majd
megérinteni azt a bizonyos testrészét, én pedig erre
nevetésben törtem ki, és abba sem bírtam hagyni, miközben
a kuzinom skarlátvörösre pirult.
– Gonosz dolog, hogy így tudomást sem veszel a
rokonodról, Jane – nyaggatott most Edwin.
Rokon, rokon, rokon, örökké ezt hajtogatta: mintha nem
csupán vérrokonok lettünk volna, hanem egyenesen rokon
lelkek. Mivel továbbra sem voltam hajlandó reagálni a
szavaira, Edwin úgy bámult rám, mintha megoldandó kirakós
volnék. Kezdtem attól tartani, hogy talán tényleg azt gondolja
rólam, nem vagyok több egy kirakósnál – egy élettelen,
érzéketlen játéknál. Habár most már nem képzelem
magamról, hogy volna lelkiismeretem, attól még soha nem
voltam híján érzelmeknek.
– De talán csak rosszkedvű vagy. Tudom már! Akarsz
játszani velem valamit uzsonna után?
Édesanyám imádta a különféle játékokat, ahogy én is; és
habár kissé bizalmatlan voltam a kuzinommal szemben, azért
nem féltem tőle. Elvégre odavolt értem.
– Mit játszanánk?
– Megosztanánk egymással a titkainkat: én elmondom az
enyémeket, ha cserébe te is elárulod a tieidet – krákogta. –
Sok-sok titkot tudok, úgy ám. Borzalmas titkokat. Biztos te is
tudsz néhányat. Jó móka lesz kibeszélni őket.
 Fontolóra véve titkaim tárát, azon kaptam magam, hogy
vonakodom megosztani őket.
Minden este megígérem Agathának, hogy lefekvés előtt
szépen elmondom az imámat, de valójában már hat hónapja
leszoktam az imádkozásról, miután egyszer kihagytam, és
nem történt semmi.
Egyszer kipróbáltam édesanyám ópiumoldatát, mert a
mama mindig azt mondja, hogy attól minden jobb, de én
csak rosszul lettem tőle, aztán hazudtam arról, hogy mi
bajom van.
A kiscicám megkarmolt, mire olyan dühös lettem rá,
hogy kiengedtem a házból, és többet nem jött vissza, nekem
pedig azóta is görcsbe rándul a gyomrom, valahányszor
elképzelem a szegény cicuskát, amint a sötét, hideg erdőben
vacog.
Nem akartam, hogy Edwin tudomást szerezzen ezen
dolgok bármelyikéről is.
– Mesebeszéd! Nincs neked annyi eszed, hogy fontos
titkokat tudhass – gúnyolódtam inkább, ide-oda tologatva a
morzsákat a tányéromon.
Edwin fájdalmasan tudatában volt önnön bugyutaságának,
és szavaimra elöntötte arcát a pír. Már majdnem bocsánatot
kértem tőle ott helyben, hiszen tudtam, hogy ezt tenné egy jó
kislány, és igyekeztem rendesen viselkedni, ám ekkor a
kuzinom felállt az asztaltól. A felnőttek, akik még mindig
vígan acsarogtak egymásra teáscsészéjük aranyozott pereme
fölött, figyelemre sem méltattak minket.
– Hogyne tudnék – morogta alig hallhatóan Edwin. –
Például nem szégyelled, hogy anyád nem jobb holmi
parazitánál?
Tátott szájjal bámultam a kuzinomra.
– Úgy bizony. Vagy talán nem tudod, mit pletykálnak
róla? Senki nem szokott meglátogatni titeket?
Ez kegyetlen csapás volt.
 – Tudod, hogy nem. Soha senki nem jön hozzánk
látogatóba.
– És vajon miért nem, Jane? Ezt mindig is furcsának
találtam.
– Azért, mert jószágként tartanak minket a saját
birtokunkon! – kiáltottam fel, és ökölbe szorított kézzel
csaptam az asztalra, figyelmetlenül lelökve róla egy vajas
tálkát.
Ahogy a porcelán lerepült az asztalról, és széttört a
keményfa padlón, kuzinom arcára ostoba döbbenet ült ki.
Édesanyám szintén meghökkent, ugyanakkor helyeslően
pillantott rám; hiszen csupán elismételtem azt, amit ő maga
motyogott egyszer az egyik nagyon, de nagyon rossz
éjszakán.
Patience nénikém arca szinte sugárzott az elégedettségtől,
láthatóan alig bírt uralkodni magán, nehogy fülig érő vigyor
üljön ki a képére, hiszen alig akad kellemesebb annál, mint
amikor az ellenség önszántából bizonyítja a másik fél igazát.
– Meghívom magukat teára, erre így viselkedik ez a… ez a
neveletlen lány? – tiltakozott élesen. – A maga helyében én
kiverném belőle a cirkuszolást, méghozzá sürgősen. Egy jó
erős vesszőnél nincs is jobb eszköz az illetlen szokások
megelőzésére.
Anyám felállt az asztaltól, és lesimította vékony
pamutruháját, mintha sürgős dolga lenne valahol másutt.
– Az én lányom nem neveletlen, hanem okos és élénk.
– Dehogy, ez egy vadóc kis boszorkány, és a féktelen
viselkedése miatt előbb-utóbb nagyon rossz véget fog érni, ha
nem neveli meg.
– És a maga gyermeke ugyan mi? – sziszegte anyám,
ledobva a szalvétáját. – Egy pohos tökfilkó? Vele
összehasonlítva Jane-nek igazán nincs miért szégyenkeznie,
efelől biztosíthatom. És afelől is, hogy többet nem leszünk itt
a terhükre.
 – Többé nem is látjuk magukat szívesen – vágott vissza
Patience néni. – Hadd gratuláljak magának, Mrs. Steele!
Előbb sikerült teljesen elidegenítenie magától az előkelő
társaságot, majd végül megsértette azt az egyetlenegy
személyt is, aki még hajlandó volt nagylelkűen megengedni
magának, hogy egy asztalnál üljön vele… Micsoda hihetetlen
erőfeszítés volt ez a maga részéről! Ám legyen, egyikünket
sem óhajtom a másik elviselésére kényszeríteni. Ha képtelen
megnevelni azt a kis hárpiát, akit a lányának nevez, akkor a
jövőben legyen szíves távol tartani magát a házunktól. Én és a
fiam mindenképpen ugyanígy gondosan tartani fogjuk a
távolságot.
Anyám harciassága lelohadt, bánatos kifejezés ült ki az
arcára. Arra jutottam magamban, hogy Patience nénikém
fárasztó természete megbocsátható lett volna, ha mellé okos
vagy kedves; de mivel közönséges és kárörvendő volt, úgy
döntöttem, hogy gyűlölöm őt, és örökké gyűlölni fogom.
Mama ökölbe szorította apró, kecses kezét.
– Kérem, a jövőben vegye figyelembe a lányom jogait,
minden jogát, különben megbánja – parancsolt a nénikémre,
bár az asztalt nézte helyette, majd nyomatékosan biccentett,
sarkon fordult, és egyetlen hátravetett pillantás nélkül
kivonult.
Mama azonban elég gyakran viharzott ki így – az indulatos
távozás kimondottan bevett szokása volt –, ezért én inkább
hátramaradtam, és próbáltam megállapítani, ezúttal mekkora
kárt okoztunk.
Patience nénikém céklavörös volt, és szinte remegett a
dühtől, de azért sikerült kinyögnie annyit:
– Parancsoltok még süteményt, gyerekek?
– Én paprikáztam fel Jane-t, mami – szólt Edwin, aztán
felém fordult. – Bocsánatot kérek azért, amit az előbb
mondtam – tette hozzá az ajkát harapdálva. Úgy emlékszem,
azon a délutánon keményített gallérú inget viselt barna
mellénnyel és vörösesbarna zakóval. Nyaka groteszk módon
dagadt ki az anyagok szorításából.
– Semmi baj, Edwin. Köszönöm a teát, Patience néni. –
Akárcsak a legtöbb gyermek, én is mindennél jobban utáltam
kínos helyzetbe hozni magam, így a ripityára tört porcelán
látványától a rosszullét környékezett. Felálltam az asztaltól. –
Jobb, ha én most… Viszontlátásra!
Patience néni tekintete szinte lyukat égetett belém, ahogy
otthagytam őket.
Aznap este elmentem az istállóhoz, hogy meglátogassam a
kezes kancákat, elmélyedjek szelíd, tiszta tekintetükben, és
egy kis időre elfeledkezzem a kuzinomról. Ha Edwinre
gondoltam, az csakis önutálatot váltott ki belőlem; gyűlöltem,
hogy eltűröm csökönyös közeledését, ugyanakkor hosszú
évek óta ellenállhatatlanul kötött össze vele a kényszerű
bajtársiasság.
Hízelgett nekem a figyelme; úgy tapasztaltam, hogy a
hízelgés nagyon tetszik azoknak, akik ösztönösen önzőnek
születnek.
Már századszorra vagy talán ezredszerre álltam ott az
istállóban, úgy fülelve a halk nyihogásra, mintha altatódal lett
volna, egy kanca izmos nyakához szorítva az arcomat.
Fogalmam sincs, vajon Highgate House lovai engem
kedveltek-e, vagy csupán a kockacukrot, amelyet mindig
hoztam nekik; mindenesetre ők soha nem meredtek rám
barátságtalanul, és azzal sem szoktak fenyegetni, hogy az
örök kárhozat hajszálvékony határvonalán egyensúlyozom.
Mindig megnyugtatott, ha beszívtam a széna édes illatát és a
lovak sűrű szőrének kellemes szagát – és cserébe én is
nyugtató hatással voltam rájuk, egy kifejezetten ideges csikó
például rögtön lehiggadt a jelenlétemben.
Elmerengtem a lovakon meg azon, hogy mit kezdhetnék
velük. Álmodoztam arról, hogy édesanyámmal együtt
kilovagolhatnánk a virágzó almafákhoz, és pikniket
rendeznénk a közeli, zöldellő réten, ahol semmi mást nem
tennénk, csak ennénk meg kacagnánk; aztán elképzeltem,
hogy csatába lovagolok az egyik paripa hátán, Patience néni
és Edwin feje a lábamnál hever.
Mama meg én tavasszal legfeljebb csak egy könnyű
vacsorát szoktunk elkölteni, és egy olyan sietős távozást
követően, mint a ma délutáni, tudtam, hogy édesanyám
bezárkózik a szobájába a regényeivel meg a gyógyitalaival,
így hát odakint maradtam az istállóban, amíg a szél be nem
süvített a nagy ajtó lécei között, a szuszogó lovak pedig el
nem csöndesedtek simogató kezem alatt… Nem tudhattam,
egészen másnapig, hogy addigra már tényleg teljesen és
véglegesen magamra maradtam.
Amikor aznap este nyolc óra körül hazaértem, kis
otthonunkat áthatotta a kiöntött ópiumoldat vészjósló,
tömény, édeskés szaga. Megtudtam, hogy anyám már hét
órakor lefeküdt, ami utólag szerencsétlen időzítésnek
bizonyult, mivel így már soha többé nem láthattam. A
szolgálónk, Agatha másnap reggel holtan talált rá a
szobájában, dermedten és jéghidegen hevert az ágyán,
üveges tekintettel meredt az ablakra.
 KETTŐ

”Milyen feldúlt volt a lelkem ezen a szörnyű

délutánon! Agyamban kusza gondolatok
kergetőztek, szívem lázadozott.”

– NEM JÖHETSZ EL – közölte velem Patience néni feszült,

kimért hangon, immáron harmadszorra. – Túlságosan
hisztérikus állapotban vagy ahhoz, hogy megjelenhess nyilv…
– Kérem, ó, kérem… Egy szót sem fogok szólni, egyetlen
hangot sem fogok kiadni.
– Egek, gyermekem, mutass végre némi önuralmat! –
kiáltott fel a nénikém. – Imádkozz anyád lelkéért, és fogadd
el az Úr akaratát! Nehéz, ha az ember ilyen hirtelen veszíti el
az édesanyját, de rengetegen megbirkóztak már ugyanezzel a
helyzettel.
Pontosan ugyanolyan jól fogadtam a hírt, miszerint nem
engednek el édesanyám temetésére, mint ahogy
megmagyarázhatatlan halálának hírére reagáltam. Mintha
egy sebész gyakorlott kése vágta volna ki a szívemet, nem
maradt bennem semmi más, csak a beteges, bizonytalan
félelem, amely a csontjaimban vibrált, és azt suttogta:
egyedül, teljesen egyedül.
Nem bírtam kikapaszkodni ebből az elemi rettegésből. A
legelső napon üvöltöttem anyám után; a másodikon zokogtam
érte; a harmadikon pedig, a temetése napján dermedten
ültem egy karosszékben, vérvörösen lüktető szemmel…
legalábbis amíg meg nem érkezett Patience nénikém. Úgy
éreztem, ha nem enged el a temetésre, az olyan, mintha arra
kényszerítene, hogy leköpjem anyám sírját. Nyüzsögtek az
agyamban a kérdések, akár almában a kukacok.
Mit fognak tenni velem, most, hogy anyám meghalt?
Az ígéretek, hogy mindig is Highgate House-ban élhetek
majd, most csak annyira tűntek biztos pontnak, mint a folyós
homok.
Hogyan halhatott meg egyáltalán édesanyám?
Agatha szerint váratlanul halálosan lebetegedett; Patience
néni végzetes rohamokról motyogott.
Miért ne láthatnám, amint leeresztik a földbe?
A szolgálónk és a nénikém egyaránt azt mondták, hogy
nem szabad ott lennem, ám egyikük sem magyarázta meg,
mégis mi erre az indok.
Térdre rogytam, és nagynéném keményített, fekete
szoknyáját téptem.
– Ne temesse el a mamát anélkül, hogy én ott lennék! –
esdekeltem. – Bármennyire is gyűlölte őt, bármennyire is
gyűlöl engem, kérem, ne tegye ezt! Nem élem túl!
– Hát egyáltalán nem bírsz úrrá lenni magadon? –
Patience néni varangyképe hamuszürke volt. – A saját
érdekedben kérlek rá, te civilizálatlan bestia! Nagyon
csúnyán fogod végezni, ha nem…
– Nem érdekel, hogyan végzem, csak könyörgöm, hagyja,
hogy…
– Hogy lehet ilyen szörnyű dolgot mondani?! – kiáltott fel
a nénikém, majd pofon vágott.
A földre rogytam, és zihálva kaptam az arcomhoz, mely
lüktetett, még a fogam is sajgott. A pofon fájdalmas volt, ám
nénikém nyilvánvaló undora még annál is jobban fájt.
– Bocsánat – suttogtam, és a másik kezemmel a néni
csuklója után nyúltam. – Könyörgök, engedje meg…
A nagynéném hátrahőkölt, és kivonult a hallba.
– Ez a helyzet valóban nehéz, Jane, de amit kívánsz tőlem,
az lehetetlen. Próbálj lecsillapodni végre! Az Úr vigaszt nyújt
a szelídeknek és az alázatosaknak, míg az indulatoskodók
csak szenvedést hoznak a saját fejükre. – A ház küszöbén egy
pillanatra megtorpant, visszafordult felém, nagy hasára
szorította a kezét, és jeges tekintettel meredt rám. – Egészen
olyan vagy, mint anyád, nem igaz? – suttogta. – A keserű
alma nem esett messze a mérgező fájától.
Azzal bezárult mögötte az ajtó.
A gyász egészen addig gúzsba kötött, satuba fogott,
kiszipolyozott. Attól a pillanattól kezdve azonban határtalan
gyötrelmet akartam okozni Patience néninek; és ha már
akkor megtudhattam volna, hogy néhány héttel később az
elképzelhető legsúlyosabb csapást fogom mérni rá, nem
vagyok biztos benne, hogy nem mosolyodtam volna el.

Mindig is igen morbid volt a természetem. Hosszú-hosszú

órákat elmélkedtem az elveszett kiscicámon meg az összes
módon, ahogy meghalhatott (és nyilván meg is halt) az én
indulatosságom miatt. Megboldogult édesapám kérdések
végtelen sorát vetette föl bennem: vajon tőle örököltem
vékony, éles ívű orromat, amely egyáltalán nem hasonlított
anyáméra? Azonban a mama halála után végképp semmi
másra nem bírtam gondolni, csak arra, ahogy magányosan
fekszik a föld mélyén; és amikor megpróbáltam őt elképzelni
a paradicsomban, a következő gondolatom az volt: De engem
úgysem fognak beengedni a mennybe, így hát ott sem
láthatom viszont soha.
Kétségkívül léteznek rosszabb bolondériák is, mint hogy az
ember a halott édesanyján elmélkedjen, de nekem még soha
senki nem vetett fel egyet sem.
 A temetés utáni héten Agatha feljött velem a
padlásszobába, mert át akartam nézni édesanyám kofferét.
Az elmúlt hét napban az életem émelyítő libikóka volt: hol
rettegtem, hogy milyen szörnyűség fog érni, hol pedig arra
vágytam, bárcsak érne már az a szörnyűség, mert akkor
végre túleshetnék rajta.
Most viszont nem akartam mást, csak megérinteni mama
ruháit, kesztyűit és leveleit, mintha a holmijai és valamiféle
varázsige segítségével talán életre kelthetném őt. Még ma is
habozás nélkül megkísérelném visszahozni anyámat az élők
sorába, hogyha létezne erre képes boszorkányság, bármilyen
mérges gomba vagy emberi testrész kellene is hozzá.
– No, itten is vónánk – szólt Agatha a maga reszelős
hangján és parasztos beszédével, miközben letérdeltünk a
koffer előtt, ő pedig elővett egy vaskulcsot.
Agatha, a szolgálónk, akinek szőke hajtincsei örökösen
belehullottak hunyorgó szemébe, miközben fel-alá
cammogott, csakis semmitmondó frázisokat szokott
hajtogatni. Azon a pokoli héten egyedül ő jelentett számomra
vigaszt; a sherryvel elkevert, forró húsleves és egy-egy
kedves cirógatás roppantul fel tudja deríteni még a
legmegátalkodottabb kis boszorkányt is.
Kattant a zár, kinyílt a koffer, én pedig mohón nekiálltam
feltúrni. Volt nálunk egy-egy vékony viaszgyertya, ám azok
csupán halovány, kísérteties fényt adtak, így amikor
keresgélő ujjam csipkéhez ért, elsőre azt sem tudtam, mi van
a kezemben.
– Nocsak, ammeg mi? – dünnyögte a jobbomon Agatha.
– Mama nyári napernyője. – Ahogy kiemeltem a kofferből,
rögtön felismertem.
– Úgy ám, Miss Jane, és micsoda egy szép darab!
A napernyő vitathatatlanul szépséges volt. A múlt újabb és
újabb emléktárgyait húztam elő a kofferből: egy férfi elrepedt
olvasószemüvegét, egy őzbarna kézitáskát. Addig folytattuk,
míg végül már annyira elhalmoztak a díszítetlen kalapok meg
préselt virágokkal teli könyvek, hogy szinte észre sem
vettem a kezembe akadó két üres ópiumoldatos üveget.
Agatha szelíden kihúzta az üvegeket a markomból.
– No, Miss Jane, ammá a múlté, úgy biza, ennek mán
vége, inkább ne is gondoljék rá!
Úgy hittem, Agatha arról beszél, hogy a mama többé már
nem beteg, így hát bólintottam.
Ismét belenyúltam a kofferbe, és előhúztam egy gondosan
megcsomózott hajtincset, az enyém színéhez nagyon hasonló
mogyoróbarnát, amit üveglap alatt őriztek meg, ezüstkerettel
övezve. Láttam már ezt, mama szobájában, a
kandallópárkányon, de már régen eltűnt onnan.
– Ez édesapám haja. Sokáig voltak házasok, mielőtt apám
meghalt, Agatha?
– Nem olyan sokáig, mint ahogy a maga szegény mamája
szerette vóna, egyem a szívét.
– Edwin kuzin azt mondta, hogy a mama nem volt jobb
holmi parazitánál – suttogtam.
– Ugyammá, Miss Jane – dörmögte Agatha kedvesen –,
vannak olyanok, akiknek nyugodtan megbízhatik a szavában,
mer’ mindig az igazat mondják, és vannak, akik aztán
mondanak bármit, amihez éppen kedvük szottyan. És ha
ezeket a kétféle népeket messziről föl lehetne ismerni, mer’
lenne rajtuk valami jel vagy bélyeg, mint Káinnak a
homlokán, akkor biza jó sok galibát el lehetne kerűni.
Belém mart a bűntudat. Épp aznap reggel hazudtam
Agathának, mert nem akartam aggasztani, amiért nem volt
étvágyam: azt mondtam neki, hogy megettem a vajas
zabkását, pedig valójában beleöntöttem a tavacskánkba.
A hazugság mindig is ugyanolyan könnyű volt számomra,
mint a légzés.
– Apám is szeretett ebben a házban élni?
– Egyem a lelkét, Miss Jane, az édesapja sose nem élt itten
azután, hogy elvette a maga mamáját. Párizsban ismerkedtek
meg, ahová Mr. Steele a bank miatt ment, aminek dógozott.
Én amondó vagyok, hogy a papája mindig ott akart lenni, ahol
a mamája vót.
Széles vállára hajtottam a fejemet. Éreztem rajta a lúg
szagát és az ürühús illatát, amelyből becsináltat készített.
Már annyira kimerültnek éreztem magam, mintha még
talpra állni se lenne erőm, hogy elhagyjam a sötétedő
padlásszobát, ám épp ekkor előhúztam valamit a kofferből,
amit most láttam életemben először.
Egy levél volt, anyám elegáns, francia kézírásával, úgy
húzta meg határozott vonásait, mintha kitűzné a zászlót a
meghódított földbe. A következő állt benne:

Rue M.
2e arrondissement
VASÁRNAP

Tisztelt Sneeves úr!

Bocsássa meg, s’il vout plait, amiért ilyen sietve írok,
de szinte eszemet veszi a gyász: az én hőn szeretett
férjem legnagyobb bánatomra kilehelte a lelkét. Az
orvosok semmit sem tehettek érte, én pedig
vigasztalhatatlan vagyok. Nem kételkedem benne,
hogy ön eddig is hősies erőfeszítéseket tett az
érdekünkben a leányommal, ám férjem hiányában
most muszáj hangsúlyoznom, hogy legfőbb ideje
átköltöznünk Highgate House-ba. Mivel az én drága
uram mindig is hűséges ügyfele volt, azt kérem, hogy
fogadjon engem most azonnal, ha lehetséges, hiszen
minden pillanat drága. És kérem, küldje vissza ezt a
levelet a válaszával együtt, mivel állandóan attól
rettegek, hogy megneszelik a tervünket azok, kik
bármi áron megakadályoznák azt.
 Veuillez agréer mes salutations empressées:
Mrs. Anne-Laure Steele

Elsőre azt hittem, hogy a levél két lapból áll, de aztán

rájöttem, hogy csak belehajtogatták a választ, amelyet egy
férfikéz vetett papírra, alig kiolvasható ákombákomokkal:

Rue du R.
1 er arrondissement
VASÁRNAP

Chère Mme Steele!

Kérem, fogadja szívből jövő részvétemet az egész cég
nevében!
A néhai Mr. S. a Sneeves, Swansea és Turner egyik
legnagyobbra tartott ügyfele volt. Várom az
érkezését, asszonyom, és biztosíthatom, hogy már elő
is készítettük a szükséges dokumentumokat a mélyen
tisztelt, megboldogult Mr. S. igényei szerint.
Alázatos szolgája:
Mr. Cyrus Sneeves

Mindebből én csak annyit értettem, hogy olyan

dokumentumokról lehetett szó, melyek arra vonatkoztak,
miszerint Highgate House tulajdonjoga végső soron engem
illet. Tanácstalanul átadtam a leveleket Agathának, aki
gondosan ismét összehajtotta a lapokat, és visszarakta őket a
kofferba.
– Nohát, erre nem számítottam vóna – motyogta közben,
még a szokottnál is jobban hunyorítva.
– Mama rögtön apám halála után írta ezt a levelet?
– Egy bölcs tyúkanyó mindig gondoskodik a kiscsibéiről,
bármi is történjék. No, de most mán várja magácskát a pácolt
hering meg a pirítós. Úgy látom, erőre kapott kicsikét az
édesanyja dógaitól, és ez a kuffer holnap is ugyanitten lesz,
meg azután is.
Agathának a koffert illetően igaza volt, az viszont téves
feltételezésnek bizonyult a részéről, hogy én magam is itt
maradnék.
– Találkoztál valaha apámmal, Agatha? – kérdeztem,
miután becsukta a koffer fedelét, és nagy nehezen talpra állt.
– Jaj, micsoda kérdés ez, Miss Steele, egyem a kis szívét! –
Agatha gyengéden cicegett, majd lecammogott a lépcsőn.
Lehet, hogy a kisdedeknek is vannak emlékeik, ám mire
én kilencéves lettem, ha maradtak is halovány benyomásaim
Jonathan Steele-ről, azokat elmém elzárta a memória rejtett
páncélszekrényébe, amelynek nem ismertem a nyitó
kombinációját. A morzsák, melyeket apámról sikerült
összegyűjtögetnem azoktól, akik ismerték őt, még egy
falatnyit is alig tettek ki, nem hogy jóllakhattam volna velük.
Apád egy igazi homme magnifique, nagyszerű férfi volt,
olyan barna szemmel, mint a legédesebb csokoládé, épp,
mint a tiéd, és mindig csak azon törte a fejét, hogyan
gondoskodhatna a biztonságunkról – mesélte anyám.
Vót olyan jó ember, mint bármelyik férfi, és nem vót
rosszabb, mint némelyik – jelentette ki Agatha.
Ne is beszéljünk róla, az ég szerelmére! – háborgott
Patience nénikém.
Immáron tudtam, hogy apám bankár volt Párizsban, egy
angol ügyvéd baráttal, akiben édesanyám is megbízott;
magamban úgy képzeltem el Jonathan Steele-t, mint a
pénzügyek igazi hősét, nagy bajusszal, aki cifra tolla egyetlen
lendületes vonásával megmentette anyámat a
nincstelenségtől.
– A mama és a papa hogyan ismerkedtek meg egymással?
– kérdeztem a nyikorgó lépcső tetején állva.
– Ha ilyen sokat faggatózik, a végén még elhasználja itten
nekem az összes szavát, Miss Jane, oszt akkor hogyan fogjuk
elütni az időt mi ketten? – dorgált meg válasz helyett Agatha,
és intett, hogy kövessem.
Eltűnődtem azon az aggasztó ötleten, miszerint az ember
talán kifogyhat a szavakból. Ahogy elindultam Agatha
nyomában a lépcsőn, a lábam ugyanúgy nem csapott semmi
zajt, mint az erényes holtak, kik mélyen a föld alatt, sírkövük
takarásában aludták örök álmukat.

Szép lassan visszatért az étvágyam – és azzal egyidejűleg a

lázadás iránti lelkes érdeklődésem is.
Patience nénikém úgy vélte, hogy egy lány alig több mint
dísztárgy. Ami azt illeti, Jane Eyre a története elején egy
elfüggönyözött ablakfülkében bújik el, vagyis legalább
megpróbál nem sok vizet zavarni.
Én azonban nem kitalált árva voltam, hanem igazi. Csak
akkor ébredtem, amikor a délutáni májusi napsütés
beragyogott az ablakon, nem ettem mást, csupán barna
kenyeret vajjal ebédre, vacsorára pedig Agatha gőzölgő
tejlevesét édes mandulával, tojással és fahéjjal. A Patience
néniről vallott rossz – mondhatni, francia – véleményem
átmenetileg távol tartotta őt tőlem, így szinte minden időmet
azzal töltöttem, hogy halkan magyaráztam a lovaknak
mindenféle badarságot, vagy az erdőben bóklásztam, a tó
körül burjánzó gyomok között sétáltam. Az istállóban
hagytam, hogy lenyugtasson a trágya bűze és a veríték tiszta
szaga, miközben a még megmaradt néhány bizalmasomat
csutakoltam; az erdőben azonban eluralkodtak rajtam a sötét
gondolatok.
Fel fogom gyújtani az udvarházat, és akkor aztán majd
megbánják, hogy boldogtalanná tették a mamát.
El fogok szökni Párizsba, és csak akkor leszek ébren,
amikor beragyognak az ablakon a csillagok, az utcák pedig
kihaltak.
Meg fogom találni anyám sírját, és ott élek majd,
harmattal meg nektárral táplálkozva.
Nem leltem igazi békére; de néha annyira belevesztem a
melankóliába, hogy feszült nyugalom fogott el, mint amikor az
ember egy rémálom után ismét elalszik.
Néha azt gyanítottam, hogy nem vagyok egyedül.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább úgy éreztem,
hogy valaki figyel. Agatha békén hagyott, hadd csináljak, amit
akarok – habár minden este kinyitotta nekem a mama
kofferjét, és mindig csomagolt nekem almát, hogy elvihessem
a lovaknak az istállóba –, így biztos voltam benne, hogy neki
esze ágában sem lenne kémkedni utánam. A kertészünk
aszott vénember volt, a lovászok pedig ugyanúgy nem
törődtek velem, mint az udvarház személyzetének többi
tagja. Patience Barbary csakis akkor tette ki a lábát a
szabadba, ha feltétlenül muszáj volt; veszélyes hídként
gondolt a természetre, mely egyik civilizált épülettől a
másikig vezet.
Ám időről időre megpillantottam egy másik lény alakját a
fák között, kerek szeméből egy ragadozó éhes tekintete
sütött; de mire megértettem, hogy én magam vagyok a
préda, a sorsom már megpecsételődött.
 HÁROM

„Az ő szemében én egy koraérett színésznő

voltam. Gonosz szenvedélyek, aljasságok,
veszedelmes kétszínűségek megtestesülését látta
bennem.”

AZ UDV ARHÁZBA KAPOTT MEGHÍV ÁSOKAT a lehető

legudvariatlanabb módon utasítottam el, ami csak eszembe
jutott: válaszra sem méltattam őket. Ám előbb-utóbb még a
gyermekektől tartó felnőttek is észhez térnek, és kora
júniusban kinyitottam egy levelet, amelyben Mrs. Patience
Barbary ellentmondást nem tűrőn követelte, hogy jelenjek
meg előtte ötórai teára. Amikor beléptem az udvarház
társalgójába, felfedeztem, hogy két ember helyett három vár
rám.
Patience néni a zöld-fehér csíkos pamlagon trónolt,
békaszerű száján az előre kiélvezett siker mosolya játszott.
Amint megláttam, hogy megszokott özvegyi ruháján a
legapróbb változtatás sem jelezte anyám halálát (hogy is
jelezte volna?), legszívesebben puszta kézzel széthasogattam
volna a taft anyagot. Edwin, akinek ajkát máris vékony réteg
cukor vonta be a citromos teasüteménytől, udvariasan rám
mosolygott.
Abban a pillanatban tudtam – és azt hiszem, kezdettől
fogva gyanítottam –, hogy Edwin volt az, aki meglesett az
erdőben.
– Jane, az úr Mr. Vesalius Munt a Lowan Bridge Iskolából.
Mr. Munt, ő az unokahúgom, Jane.
Olvasóim kétségkívül hallottak már elrettentő
történeteket a kőkemény tekintetű úriemberekről, akik
valamilyen magániskolát vezetnek, és, mondjuk úgy, hamis
színben tüntetik fel az intézményük adottságait. A kedves
olvasó tehát valamennyire fel lehet készülve arra, ami ezután
következik. Mr. Munt tetőtől talpig feketébe volt öltözve;
azonnal szemet szúrt nekem magas homloka, alaposan
kisuvickolt, sötét csizmája, valamint komor képe. Azonban
ezzel ki is merült a felszínes hasonlatosság Mr. Munt és a
fiktív iskolaigazgatók között.
Először is ez az úriember nagyon is intelligensnek tűnt.
Éles szemmel figyelte a körülötte lévőket; nyilván észrevette,
hogy nagynénémtől a lehető legtávolabb telepedtem le,
viszont esze ágában sem volt megjegyzést tenni erre, amíg
olyan alkalom nem kínálkozott, amikor ez a hasznára lehetett.
Másodszor, Mr. Munt jóképű volt. Valahol negyven és
ötven között járhatott, arcvonásai – töprengésről árulkodó
ráncaitól kezdve tiszta, szürke szemén át egészen keskeny
álláig – látszólag jóságos természetről árulkodtak, és mintha
sütött volna róla a sajnálkozás, amiért foglalkozása miatt
kénytelen zordságot erőltetni magára.
Harmadszor, igazi zsarnok volt, és így már vissza is térünk
az ismerős irodalmi alakokhoz. Mr. Munt velejéig
megátalkodott, gátlástalan zsarnok volt, és bizony élvezte is
ezt a szerepet, kész művészetként élte meg: jól láttam ezt
kifogástalanul fésült, fekete haján és álszerényen
összekulcsolt kezén. Görcsbe ránduló gyomorral gondoltam
arra, hogy ez a férfi olyan ember, aki képes volna forró szénre
dobni egy kígyót csak azért, mert látni akarja, amint az
vonaglik gyötrelmében.
 – Miss Jane Steele! – üdvözölt Mr. Munt. – Sajnálattal
hallottam, hogy nemrégiben elárvult. Isten útjai
kifürkészhetetlenek, mindazonáltal az Úrba vetett bizalom
fényt hoz a legsötétebb siralomvölgybe is.
Nénikém kimérten biccentett.
– Jane-nek megvan a magához való esze, de sajnos
modortalan és makacs leány, Mr. Munt. Feltétlenül
szükséges átformálni az intelligenciáját alázattá, a jellemét
pedig egy tisztességes, keresztény hölgyhöz méltóvá.
– Hogy ne emlékeztessem többé az anyámra? –
sziszegtem.
Patience néni előkapta csillogó, lakkozott fanyelű
legyezőjét, és hevesen rebegtetni kezdte a fekete csipkét. Azt
akarta, hogy elválassza tőlem valami, még ha csak egy kis
darab, pókhálóvékony anyag is.
Mr. Munt tekintete úgy suhant ide-oda kettőnk között,
akár a színpadi kard a párbajt mímelők kezében: sebesen,
meg-megvillanva, a gondosan begyakorolt játék szerint.
– A nagynénje tájékoztatott róla, hogy az ön édesanyja
igencsak… zaklatott volt – mondta, nagyon gondosan
megválogatva a szavait. – Nem szokatlan, hogy a holdkórosok
gyermekei…
– Mama nem volt holdkóros! – kiáltottam döbbenten.
– Valóban nem – erősítette meg Edwin, de olyan behízelgő
hangon, hogy rosszul lettem tőle.
– Mrs. Steele roppant érzékeny teremtés volt. – A
nagynéném úgy hangzott, mintha a fogát húznák. – A
művészlelkek gyakran rém ideges természetűek.
– A művészet átok – helyeselt Vesalius Munt, és előrébb
húzódott a kemény nádszéken. – Ragály, mely felemészti az
emberben az istenfélő visszafogottságot, az önmegtagadást, a
szemérmet és az alázatosságot. Mutasson nekem egy
elégedett művészt, Mrs. Barbary, és én garantálom, hogy az
illető csupán egy kontár, egy tehetségtelen amatőr. Az igazi
művészek nyomorúságos népség. Jane, úgy hallom, hogy a
maga viselkedése és érdeklődése igen különös, a neveltetése
pedig kimondottan… rendhagyó volt. Nos, én egy bentlakásos
iskolát vezetek, és a nagynénje úgy gondolja, hogy maga
kiváló diák lenne ott.
Ennek hallatán most először éreztem valami mást, mint
fásult nyomorúságot, már azt sem tudtam, milyen régóta.
Leányként a mama is bentlakásos iskolában tanult, valahol
Franciaország déli részén. A szünidőben a diáklányok a
csillogó tengerparton sétáltak, ahol kavicsok csikorogtak a
talpuk alatt, a sós permet miatt pedig visítva-nevetve
szaladtak vissza a dűnék közé. Édesanyám abban az
iskolában tanult meg táncolni és festeni is.
Bentlakásos iskolába járni már önmagában is kalandosnak
tűnt, és a testemen bizsergés futott át, ahogy rádöbbentem,
hogy ezzel ráadásul édesanyám nyomdokaiba léphetnék.
Ám ahogy a kis házikónkra gondoltam a birtok szélén,
azonnal újult erővel éreztem a kötődést Highgate House-hoz.
Ugyan hogyan hagyhattam volna hátra mindazt, amit
ismerek, amikor már így is végtelenül elveszettnek éreztem
magam? A félelem kiűzte belőlem a boldog izgatottságot.
Ráadásul megrögzött hazudozó voltam, és tartottam tőle,
vajon milyen sors várhat az iskolában a megrögzött
hazudozókra.
– Nem szeretnék elmenni innen – suttogtam. – Nem
küldhetnek el egy idegennel…
Patience néni bosszúsan összecsukta a legyezőjét.
– Mr. Munt megtanít, hogyan teheted magad hasznossá,
ahogy az árva gyermekeknek muszáj.
– Ne űzzön el! – könyörögtem felállva.
– Ügy lezárva.
– Nem igaz, nincs lezárva! – kiabáltam, habár igyekeztem
nem kisgyermekként cirkuszolni.
Patience néni felháborodottan zihálva hajolt felém.
 – Te rémes kis csitri, csak most az egyszer hallgass a józan
észre! Muszáj hivatást találnod, különben…
– Highgate House az enyém! – kiáltottam. – Mama
megmondta nekem. Maga csak azért akar elküldeni innen,
mert gyűlölte anyámat.
– Azért akarlak elküldeni abba az iskolába, mert muszáj
kezdened valamit az életeddel. És ha tudnád, milyen jó
voltam anyádhoz még azok után is, amennyi szenvedést
okozott, térdre rogyva könyörögnél nekem megbocsátásért.
Tehát ezt kell tennem? Remegett az ajkam, tótágast állt a
gyomrom. Meg kell alázkodnom, hogy megtarthassam azt,
ami engem illet?
– Hát hízelgésre vágyik? – sziszegtem. – Habár nem
meglepő, hiszen ezért vetette meg annyira szegény mamát: ő
csodaszép volt, magának pedig soha életében nem bókolt
senki.
Nyomasztó csend telepedett a társalgóra. Mr. Munt olyan
átható tekintettel figyelt, amitől az arcomba futott a vér,
Edwin kuzinom pedig elborzadt dermedtséggel bámult maga
elé, úgy kapkodott levegő után, hogy megfeszültek a
mellényén a gombok. Patience néni azonban csak mosolygott;
mosolya egy becsapódó kaput idézett, melyen kattan a zár.
– Nem gondoltam komolyan – böktem ki nagy nehezen. –
Őszintén mondom. De itt akarok maradni mindazzal, ami…
ami még megmaradt nekem anyám után.
– Úgy is kell lennie. Mami, nem küldheted el innen Jane-t!
– tiltakozott Edwin. – Ő az egyetlen játszópajtásom.
Patience néni olyan gügyögő hangnemben válaszolt, amely
már rég nem illett egy tizenhárom éves fiúhoz:
– Ugyan, édes kicsikém, a házi oktatód lassan már
mindent megtanított neked, amit ő maga tud, így hát
nemsokára te magad is el mégy szépen iskolába, ahol majd
csodás új pajtásokat szerezhetsz.
– Nem! – nyögte Edwin, és a kezébe temette az arcát. –
Nem, Jane hiányozni fog nekem, nem küldheted el! Ez nem
igazságos!
– Nagyon megható ilyen odaadást látni az ifjú rokonok
között. – Mr. Munt méltóságteljes ráncai helyeslően
mélyültek el, majd lesöprögetett a térdéről néhány képzelt
porszemet. – Bátran merem remélni, hogy Jane még igenis jó
útra téríthető, ha ilyen ragaszkodást váltott ki a
fiatalemberből.
Vesalius Munt egyik kijelentését sem éreztem hízelgőnek,
ráadásul egyre inkább aggasztott engem, ezüstös szeme
olyannak tűnt, akár egy-egy pénzérme egy mély tó alján. Így
hát az ajtó felé araszoltam.
– Ugyan hova indul, kedves kis hölgyem? – kérdezte Mr.
Munt, hangjából úgy szivárgott a kedvesség, akár sebből a
vér.
– Nem maradhatok teára. – Úgy éreztem, mintha szorulna
a nyakam körül a hurok.
– Ejnye, Jane – búgta Mr. Munt, és felállt a székről. –
Azzal, hogy ilyen irracionálisan viselkedik, csak a nagynénje
igazát bizonyítja. Jöjjön ide szépen, hadd vizsgáljam meg;
engedje, hogy megállapítsam az erősségeit, és ki tudja, esetleg
mégiscsak megtalálhatja a helyét a Lowan Bridge Iskolában.
Elinaltam, akár egy nyúl; a nagynéném nyílt riadalommal
nézett utánam, Edwin pedig rövid jajkiáltást hallatott.
Hátrapillantva láttam, hogy Mr. Munt vonzó, fekete fürtös
fejét oldalra hajtva követ a tekintetével; olyan kifejezés ült ki
az arcára, mint aki megfogadta, hogy felhág egy kiszemelt
hegycsúcsra, csakis azért, mert meg akarja tudni, mi rejtőzik
a túloldalon.

Amikor hosszú évekkel később visszatértem Highgate

House-ba, ismét elsétáltam a vízmosáshoz, de még a saját
szememmel viszontlátva is olyan távolinak éreztem
magamtól, akár egy gyermek a mesekönyv lapján ábrázolt,
ijesztő barlangot. Így hát le tudom írni huszonnégy éves
fejemmel teljesen racionálisan. Kis házunk az erdő szélén állt,
az aranyos, barnás vizű kacsaúsztató tőlünk nyugatra terült
el. A tavacskán túli, birtokunkkal szomszédos erdő
hegygerincben ért véget, így a határán meredek lejtő
húzódott, a kisebb hasadékot lila sisakvirág és vadul burjánzó
fű töltötte ki.
Még jóval azután is, hogy sikerült elszöknöm az
udvarházból, úgy éreztem, mintha Mr. Munt tekintete a
tarkómat égetné, így hát bevettem magam az erdőbe.
Mire beértem a fák közé, tincseim a homlokomhoz
tapadtak, amelyet kivert az állatias félelem verítéke, így
szintén izzadt kezemmel hátrasimítottam őket. Agatha két
copfba fonta és koszorúként a fejem tetejére tűzte a hajamat,
ám jó néhány fürt elszabadult, s most nyilván úgy festhettem,
akár egy gonosz erdei nimfa, levelekkel és haraszttal övezve.
Azon a délutánon a fény úgy hullott rám az ágak között,
mintha súlyra tett volna szert, az árnyakat börtönráccsá
formálta, a kidőlt törzseket pedig vezeklők padjává.
Sétálgattam a fák közt, és lassan sikerült lenyugodnom.
Nem akarok a Lowan Bridge Iskolába menni Mr.
Munttal.
Nem kényszeríthetnek, hogy a Lowan Bridge Iskolába
menjek Mr. Munttal.
Nem fogok a Lowan Bridge Iskolába menni Mr. Munttal.
– Megsérültél, Jane?
Annyira megrémültem, hogy még visítani sem bírtam, a
számra szorított kézzel megperdültem. Edwin kuzinom
néhány lépésnyire állt tőlem, óvatos vigyorral az arcán. Azok
az emberek szoktak ilyen képet vágni, akik egyáltalán nem
értenek a lovakhoz (velem ellentétben), és azt hiszik, hogy az
efféle bárgyú grimasz megnyugtatja a könnyen bokrosodó
bestiákat.
 – Ezt meg miért kérded? – fakadtam ki.
Edwin nem jött közelebb, csak rám mutatott. Seszínű haja
félig árnyékba borult egy görbe ág takarásában; elütő
darabokból összefércelt figurának tűnt egy bábjátékból, abból
a fajtából, amelyben folyton-folyvást püfölik egymást a
szereplők.
– Vérzel – mondta, és ismét elindult felém.
Lenéztem, és megláttam, hogy valamelyik tüskés bokor
megkarcolta a karomat, habár eddig észre sem vettem. Az
apró sebből valóban kicsordult a vér.
– Add a kezed! – szólt Edwin, ahogy odaért hozzám.
Zihálni kezdett, miközben a karomra tekerte a
zsebkendőjét: körbe-körbe csavarta az anyagot a bőrömön,
bekötve a sebet, a homlokát ráncolva összpontosított.
Éreztem rajta a citromos teasütemény illatát meg azt a kissé
öreges szagot, amely mindig belengte, mintha születésétől
fogva kámforral és sajtkéreggel borított ágyon aludt volna.
– Nem fogom hagyni, hogy elvigyenek innen – jelentette ki
Edwin. – Rémes, hogy anyámnak egyáltalán eszébe jutott
elküldeni téged valami iskolába. Én vagyok a férfi ebben a
házban, és te szépen itt fogsz maradni velünk, Jane. Egyet se
félj!
Figyeltem, ahogy megköti az anyagot: úgy, ahogy a
sebpólyát kell, igen, de úgy is, mint egy rabszolga
selyembéklyóját vagy a nyakörvhöz erősített pórázt.
– Nem félek.
Edwin felnézett, halványzöld szeme megcsillant.
– Igenis féltél: attól a borzalmas Mr. Munttól. De nem kell
félned tőle. Nem hagyom, hogy elvigyen tőlünk.
Edwin lecsippentett egy levelet a hajamról, és bedugta a
nadrágja zsebébe, hogy eltegye emlékbe – ezt a szokását
addig sem kedveltem, de még soha nem találtam ennyire
szánalmasnak.
– Megbocsátasz nekem? – kérdezte, és hátralépett. –
Tudod, a titkos játék miatt? Azóta szinte nem is szólsz
hozzám. Pedig én csak elismételtem valamit, amit a
szakácsnőtől hallottam. Édesanyád túlságosan gyönyörű volt
ahhoz, hogy az irigyei ne terjesszenek róla kegyetlen
pletykákat, nem gondolod? No, kezet rá, rendben?
Edwin az orrom alá dugta húsos mancsát. Kezet fogtam
vele; ahhoz képest, milyen ostoba volt, igencsak furmányosan
rájött, hogy megboldogult édesanyám méltatásával azonnal
megenyhíthet.
Ahelyett, hogy elengedte volna a kezemet, közelebb húzott
magához.
– Akarod tudni, mi a kedvenc titkom? – lehelte a kérdést
a homlokomra.
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy ha nemmel válaszolok,
akkor Edwin napokig dühöngeni, duzzogni és dúlni-fúlni fog,
így inkább biccentettem. Kuzinom a fülemhez nyomta rózsás
ajkát.
– Az, amikor kikocsiztunk, és én megmutattam neked azt,
te pedig nem sikoltottál. Ugyanolyan rossz vagy, mint én.
Tetszett neked.
Hajszálnyit elhúzódott tőlem, de még erősebben szorított.
Miközben én döbbenten keresgéltem a szavakat – hogy
közöljem vele, nem, semmiféle kapcsolatot nem jelent
kettőnk között az, amikor szétnyitotta előttem a nadrágját, és
hogy bizony igenis sikoltanom kellett volna aznap a kocsiban
–, Edwin addig rágcsálta az alsó ajkát, amíg az vérvörös lett.
Azután sugárzó vigyor ült ki a képére.
– Most sem sikoltasz.
– Ereszd el a karomat! – parancsoltam rá.
A szellő kedves ujjakkal cirógatta a hajamat, szajkók
rikoltoztak az árnyas lombok között, én pedig most már
tényleg féltem – halálosan –, hiszen az erdő levelek
függönyével takart el minket, a madarak pedig nem
segíthettek rajtam ebben a különös bajban, amelybe
keveredtem.
Edwin nem volt hajlandó elengedni.
– Most játsszunk valami mást! – szólt.
– Eressz már, ha mondom! Miféle játékról beszélsz? –
háborogtam.
– Tudni akarom, milyen ízű a szád belülről. – Felém
hajtotta a fejét.
Teljes erőből pofon vágtam, mire a kuzinom annyira
meglepődött, hogy eleresztett, én pedig egészen addig a
pillanatig nem is tudtam, mit jelent futni.
A fény erősebben ragyogott, a szél felélénkült, én pedig
éppen kirohantam a fák közül a hegygerinc mentén, hogy a
civilizációba visszatérve keressek menedéket, amikor Edwin
utolért és elkapott. Lerántott a földre, hadonászva próbáltam
ellökni magamtól, a nevét kiabáltam, meg azt, hogy: Ne!
Edwin azonban csak jóízűen kacagott, és a földhöz szegezte a
csuklómat a vízmosás mellett. A gallyak szúrták a hátamat,
az ég pedig hatalmas, hullámzó, lilás sátornak tűnt a sűrű
lombok fölött.
Edwin ajka a nyakamhoz ért; nyelvét belökte a számba. Én
egyre csak rúgtam és rúgtam, a végtagjaim fegyverré
változtak át, habár a szívem színtiszta, fekete félelmet
pumpált az ereimbe. A kuzinom teljes súlyával rám
nehezedett, és most már ő is átváltozott, keményen
dörgölőzött a combomhoz, arca vöröslött a kezem nyomától.
A testemmel nem megyek semmire, semmivel nem megyek
semmire – gondoltam, úgyhogy inkább valami mással
próbálkoztam.
– Ezúttal megmondalak – sziszegtem vergődve. –
Mindenkinek beárullak.
Edwin malacképén elhomályosult a vidámság.
– Nem, senkinek se fogod elmondani. Rossz vérű kis
parázna vagy, mint anyád, mami mindig ezt mondja nekem.
– Ez meg mit jelentsen?
 – Azt jelenti, hogy élvezed.
– Azt fogom mondani anyádnak, hogy mindketten
élveztük – hazudtam hűvösen, és elernyedtem. – Akkor
aztán örökre elküld engem innen. Eressz már!
Edwin elhátrált; az ajkát harapdálta, a ruháját igazgatta.
Amikor végignézett zilált alakomon, úrrá lett rajta az
aggodalom, és felém nyúlt, habár ilyen távolságból csak a
levegőt érhette, miközben én bizonytalan kézzel lesöpörtem
magamról a koszt.
– Csak játék volt – mentegetőzött. – Én nem akartam…
Soha nem bántanálak téged. Sajnálom, Jane.
A csuklóm véraláfutásos lett, a hátamat összekarcolták a
gallyak, a ruhám ujja elszakadt, a szívem pedig ugyan épen
maradt, de bemocskolódott, mintha Edwin végighúzta volna a
sárban. Kuzinom néhány lépéssel arrébb felvett valamit a
földről. A zsebkendője volt az, mely leesett a karomról. Edwin
odajött hozzám, és visszaadta nekem a keszkenőt, mintha
azzal, hogy felajánlja egy lánynak a zsebkendőjét, a világon
bármilyen bűnért vezekelhetne.
– Jane, leszel megint a barátom?
E kérése hallatán tetőtől talpig elöntött a düh.
– Soha nem voltunk barátok – hazudtam, majd
felkészültem, hogy ismét futásnak eredjek, és amilyen erősen
csak bírtam, mellkason löktem a kuzinomat.
A kő, amelyre Edwin hátrahőkölve rálépett, kilazult a talpa
alatt; kisebb földcsuszamlást idézett elő a vízmosás lejtőjén,
gránitdarabok és elszáradt gazok potyogtak le tompa nesszel
a mélybe. Az univerzum egyik alapelve, hogy óhatatlanul
történnek balesetek – és talán ez az univerzum egyetlen
alapelve, amelyet érdemes megemlíteni, mivel mindennapi
életünk óriási hányadát befolyásolja.
Viszont az tagadhatatlan, hogy egész lényemet, énem
minden unciáját beleadtam abba az erős lökésbe.
Amikor áthajoltam a vízmosás peremén, és lenéztem a
lejtő mélyére, tekintetem találkozott a lezuhant Edwinével,
ahogy törött gerinccel még néhányszor, utoljára levegő után
kapott. Szeméből sütött az elkeseredés, de én semmit sem
tettem, hogy segítsek rajta, vagy hogy vigaszt nyújtsak neki.
Egyszerűen otthagytam.
 NÉGY

„– Tudod te, hová jutnak haláluk után a

gonoszok?
– A pokolba jutnak – feleltem készségesen,
ahogy tanultam.[… ]
– Mit kell tenned, hogy ezt elkerülhesd?
Egy pillanatig gondolkoztam, s mikor
megszólaltam, helytelenül válaszoltam:
– Vigyáznom kell az egészségemre, nehogy
meghaljak.”

EDWIN HALOTT – gondoltam.

Talán csak elájult.
Megölted őt, te ostoba! – gondoltam ezután, és vihogtam,
aztán megbotlottam a sötétedő ég alatt.
Térdre estem, és akár sikoltottam is volna, ha akad hozzá
elég levegőm, ám csak hörögni bírtam, mivel a torkom
hajszálvékonyra szorult össze. Úgy markoltam a gyepet,
mintha a föld le akart volna vetni a hátáról, és néhány
szívszaggató másodperc után nyöszörgés szakadt ki belőlem,
majd elszabadult könnyeim árja.
Azon az éjszakán megtanultam, hogy bármilyen erős is az
iszonyodás, megölni nem tudja az embert; a borzalom újabb
és újabb hulláma öntött el anélkül, hogy belefulladtam volna,
és mégis… Azt hiszem, inkább meghalnék, mint hogy még
egyszer meg kelljen tapasztalnom ehhez fogható rettenetet.
Összegömbölyödtem az oldalamon a gyepen – ahova a kis
házikóból rá lehetett látni, az udvarház elől viszont rejtve volt
–, és egy órán át zokogtam, ha nem tovább.
Miután a könnyek áradata végre elcsitult, megtöröltem a
szemem a ruhám ujjával, és felültem. A nap már jóval a
szilfák koronája alá süllyedt, és abban sem voltam biztos,
hogy fölkel-e még valaha. Nyomorúságom és
zavarodottságom ködéből három gondolat bontakozott ki:
Valóban olyan gonosz vagy, amilyennek mindenki
elmondott téged.
A szégyen ragályként uralkodott el rajtam.
Mama már nincs itt, hogy segítsen rajtad, és most fel
fognak akasztani.
Mint minden gyermek, én is feszült figyelemmel olvastam
a Newgate-i kalendáriumot, ezt az állítólagosan nevelő
célzatú beszámolót a Newgate börtön javíthatatlan
gonosztevőinek hajmeresztő gaztetteiről és a törvény által
rájuk kimért kíméletlen büntetésről. Senki sem lép azért a
bűn útjára, mert az akasztás (vagy a kizsigerelés és
felnégyelés vagy az agyonnyomás lassú kínhalála, ha már itt
tartunk) kellemes szombat délutáni mókának tűnik, ám a
szülők még az én gyerekkoromban is roppant hatékony
elrettentő példának vélték a kalendárium hátborzongató
illusztrációit, én pedig csak úgy faltam Edwin példányát.
Sírdogáltam még egy kicsit. Egy elmosódott alak – akiről
tudtam, hogy Agatha – haladt el az aranyossárga fényű
ablaktáblák mögött.
Úgy kell hazudnod, akár maga az ördög, hogy túlélhesd
ezt.
Mivel már nem maradt könnyem, melyet elsírhattam
volna, a csontjaimig elgyengülve és remegő tagokkal
tervezgetni kezdtem a menekülésemet.
 E
– ccer má’ elmondta szépen nekem az egész históriát, Miss
Jane, há’ tudom én, hogy el tuggya meséni még eccer, mi
történt! – biztatott Agatha másnap reggel. Mellettem ült a
burgundivörös pamlagunkon, átkarolva a derekamat.
Amikor visszatértem a birtok szélén lévő kis házba,
mintha tomboló vihart szabadítottam volna el: a hazugságok
úgy hullottak ajkamról, akár a záporeső, miközben időről
időre vakító villámként hasított elmémbe a gondolat, hogy:
megölted Edwint. Csak úgy dőltek belőlem a valótlanságok,
elárasztották a torkomat. Miután már nem jutott eszembe
több, Agatha lefektetett, betakargatott, és azt mondta: Jól
van, no, szegény kicsi jánykám. Semmi se nem tartson
örökké, majd meglássa, hogy az idő eltelik, akár akarja az
ember, akár nem.
Abban a pillanatban megbocsátásért akartam imádkozni,
amint Agatha magamra hagyott, ám ehelyett szinte halálosan
mély álomba merültem. Nem tudom, mi a megfelelő szó egy
olyan gyermekre, aki elalszik a legelső gyilkossága után, és
még bűnei bevallása előtt, de úgy sejtem, nem lehet
túlságosan hízelgő kifejezés.
Tehát másnap délelőtt tíz órakor a pamlagon ültem, a
fejem mintha darazsakkal lett volna tele. Előző este
belehánytam a porcelán éjjeliedényembe, a keserű, savas epe
marta a torkomat, és most ismét hazudoznom kellett: ezúttal
Sam Quillfeather közrendőr meggyőzésére.
Mivel Quillfeather közrendőr látta, hogy megdermedek a
rémülettől Agatha unszolását követően, úgy tett, mintha
egyszeriben ellenállhatatlanul felkeltette volna az
érdeklődését egy díszpárna.
– De ritkán látni ilyen finom munkát! Hogy ezek a liliomok
milyen elegánsak! Az alakjuk, pompás színük… Rendkívüli!
Csak nem a megboldogult Mrs. Steele alkotta ezt a
mesterművet?
 A drága jó Agatha megbökött, hogy válaszoljak, mintha ez
a nyomozás egy komoly kérdése lett volna.
– De igen – nyögtem ki.
Quillfeather közrendőr nagyon magas és nagyon sovány
volt – alapvetően egy barátságos csontváz –, barna
gyapjúszövetbe öltözött, sálgalléros mellényét piros-sárga
sakktáblaszerű minta díszítette, s magas bőrkamáslit viselt.
Arca előreugró állal, erősen kampós orral, mélyen ülő, barna
szemmel és széles homlokkal dicsekedhetett, fejét keretező,
gondosan előrefésült, dús hajának sötétbarna színe pedig
egészen hasonlított az enyémre. Quillfeather közrendőrön
mintha minden előrefelé dőlt volna; úgy találgattam volna,
hogy már jócskán élete derekán jár, ám hosszú, pipaszár
tagjainak kapkodó mozgásával egy kiskutyára emlékeztetett,
kitörő energiájával csupán szűnni nem akaró kérdései vették
fel a versenyt. Habár korántsem volt jóképű férfi, ügybuzgó
lelkesedése lebilincselő kisugárzást keltett.
– Á, gondoltam, hogy a tisztelt édesanyja keze munkája
lehet. – Lágy tenorhangja dallamos volt, mintha beszéd
helyett énekelt volna. – Kedvelt varrogatni?
– Néha. – Édesanyám élvezte a kézimunkát, de nem
annyira, mint amennyire szerette áthajítani legújabb félkész
művét a helyiségen.
– Sajnos soha nem volt szerencsém személyesen találkozni
a nagyságos asszonnyal, de egyszer láttam a faluban, a
papírkereskedőnél. – A rendőr csillogó szeme Agathára
villant. – Annyira elbűvölő volt, és… azt hiszem, talán egy
kissé szomorú is? Na, de nem volna szabad ilyesmiket
feltételeznem… Miss Steele, most már beszélhetnénk arról,
hogyan fedezte fel a szegény kuzinja holttestét?
Nagyot nyeltem, és bólintottam. Azonban továbbra sem
bírtam megszólalni.
Quillfeather közrendőr csontos térdére szorította a kezét.
– Miss Steele, talán szüksége volna egy pohár vízre? Vagy
egy korty borra, hogy erőre kapjon?
Megráztam a fejemet.
– De hiszen maga reszket… Csak nem fázik?
Nem bírtam tovább uralkodni magamon, és hisztérikus,
gyöngyöző kacajt hallattam.
Agatha a homlokát ráncolva próbált magyarázkodni.
– Szegény kicsikém rémes állapotba’ van, mán aztat se
tuggya, hogy fiú-e vagy jány, konstábler uram.
– Nyilvánvalóan, nyilvánvalóan! – mosolygott Quillfeather
közrendőr, ám barátságosan szélesre húzódó szája nem tudta
ellensúlyozni a belőle áradó lehengerlő lendületet. – Mesélne
nekem egy kicsit arról a csodálatos műről a kandalló fölött?
A közrendőr homlokát ráncolva tanulmányozta a
kandallópárkány fölött lógó festményt, melyen a rózsaszín és
a sárga különféle árnyalatainak vad kavalkádja valamiféle
tájképet sejtetett, hasonlóan Turner azon műveihez,
amelyeken fontos építmények állnak lángokban. A férfi felállt,
hogy közelebbről is szemügyre vegye a festményt – vagy
talán hogy olyan illúziót keltsen bennem, mintha szabad
mozgásterem volna.
– Mama festeni is szokott – krákogtam.
– És mennyire értett hozzá! De jól látom, hogy ez a
festmény nem az angol tájat ábrázolja? Hát akkor micsodát?
– A francia vidéket, Párizs környékén.
– Á, már értem. Az édesanyja kedvelt itt élni?
– Miért kérdi?
Quillfeather közrendőr szeme – melyet zöld, barna és
borostyánsárga pettyezett – együttérzően csillogott.
– Pusztán jószomszédi kíváncsiságból.
– Nem hinném – vallottam be. – De biztonságban voltunk
itt.
Quillfeather közrendőr visszaült a karosszékbe.
– Biztonság és az otthon kényelme… Mi mást kívánhat az
ember az élettől?
 – Azt, hogy tovább tartson – vágtam rá gondolkodás
nélkül.
A közrendőr gyászosan grimaszolt.
– Az már igaz. Miss Steele, van fogalma róla, milyen
bátran viselkedik? Ismerek meglett hölgyeket, akik az önt
ért sorozatos tragédiák után teljesen össze lennének törve.
Maga azonban kitartóan, állhatatosan viseli a helyzetet.
Belevághatnánk ismét? Elmondaná nekem, mi történt
tegnap?
Ő volt az egyik legmegnyerőbb férfi, akivel életemben
találkoztam, és amúgy sem maradt más választásom;
nekigyürkőztem hát a mesének.
A hangom úgy remegett, akár a csembaló megpendített
húrja, miközben tájékoztattam Quillfeather közrendőrt arról,
hogy előző délután teázni voltam a nagynéném otthonában,
és csúnya vita kerekedett köztünk, mivel el akart küldeni
bentlakásos iskolába. Ezt a szemernyi igazságot követve
nekiláttam a hazudozásnak, miszerint Edwin kuzinom meg én
annyira fel voltunk zaklatva, hogy együtt hagytuk el az
udvarházat, azután különféle terveket szőttünk: hogy
elszökünk Londonba, hogy erődítményt építünk magunknak
a lombok között, és hogy útonállóként fogunk élni. Végül úgy
döntöttünk, hogy játszunk valamit.
– És olyasmit játszottak, amit már máskor is? –
érdeklődött Quillfeather közrendőr.
Igen, válaszoltam, ez volt az egyik kedvenc játékunk az
erdőben. Robin Hood vadászainak képzeltük magunkat.
A közrendőr a kezét dörgölve hajolt előre, és kíváncsian
vont kérdőre a játék részleteiről.
– Azt játszottuk, hogy szarvasra vadászunk a nottinghami
erdőben – magyaráztam. A szavaim ugyan csalfák voltak, a
könnyeim viszont őszinték. – Elváltunk egymástól, hogy
aztán ismét találkozzunk egy kijelölt helyen, és
megmutassuk, milyen vadat ejtettünk vacsorára. De csak
játék volt az egész. Aztán, amikor odamentem a
találkozóhelyre… Két kidőlt fatörzs jelöli, melyek majdnem
szabályos X alakban hullottak egymásra, nem messze innen…
De Edwin nem… nem volt ott. Előbb azt hittem, hogy a
kuzinom csak…
– Jóvanna, jóvan – csitított Agatha, ahogy úrrá lett rajtam
a zokogás. – Mongya csak szépen tovább!
Mintegy lázálomban, láttam magam előtt Edwint, amint
felém közeledik a beszegett pamut négyszöggel, melyről azt
képzelte, hogy bocsánatkérésként szolgálhat.
– Azt hittem, hogy Edwin csak mókázik velem, mint
máskor – sikerült kiböknöm. – De jaj, nagyon bosszús lettem,
amiért egyedül hagyott az erdőben, miközben már kezdett
sötétedni. Mindenfelé kerestem őt, de hiába. Aztán eszembe
jutott a vízmosás, mert néha szoktunk gyűjtögetni
mindenféléket odalent.
– Miféle dolgokat szoktak gyűjteni ott? – óhajtotta tudni
Quillfeather közrendőr.
– Élénk színű köveket, vadvirágokat, csontokat… Amikor
ráleltem Edwinre, már majdnem teljesen leszállt a sötétség,
és ő… nem lélegzett.
– Addigra már elszállt belőle az élet?
Reszketve kaptam levegő után.
– A szeme… Gondolni sem bírok arra, hogyan nézett ki a
szeme, könyörgöm, ne faggasson róla!
Ez volt az igazság: haldokló kuzinom szeme vádlón meredt
rám, amiért így elárultam, majd vak és üveges lett a
tekintete, akár a befagyott tó jege.
– És senki más nem látta magát ott?
– Senki.
– És a kuzinját sem látta magán kívül senki?
– Nem tudok róla, hogy bárki más látta volna.
– És azután maga visszatért ide?
– Igen. De csak nagyon lassan – suttogtam, igyekeztem
bebiztosítani a helyzetemet arra az esetre, ha netán
Agathának feltűnt, milyen sokára értem vissza az erdőből
alkonyat után. – Borzasztó gyengének éreztem magam. Ma
reggel már majdnem azt hittem, hogy talán csak egy szörnyű
rémálom volt az egész, de… de még is igaz.
– Miss Jane, ez roppant összeszedett beszámoló volt –
dicsért meg Quillfeather közrendőr. A hajába túrt, mire
drótként meredező, előrehajló tincsei még inkább úgy
festettek, akár a vádlón rám szegezett nyilak. – Föltehetnék
még néhány kérdést?
– Ha feltétlenül szükséges.
– Hogy ez az ifjú hölgy milyen bátor, milyen kitartó! –
füttyentett Quillfeather közrendőr, és Agathára kacsintott. –
Eszményi édesanya nevelte föl, de ha jól sejtem, körülveszi
néhány derék, állhatos barát is, nem igaz?
– Én is aztat remélem, de bízza magát a saját ítéletére,
konstábler uram.
– Úgy lesz, asszonyom. Miss Steele, nem keveredett
Edwin azon a délutánon valamiféle verekedésbe?
Vagy megállt az eddig hangosan ketyegő óra, vagy
egyszeriben megsüketültem.
– Ugyanis hiányzott egy gombja, tudja? – mutatott
Quillfeather közrendőr a saját mellénye legfelső gombjára. –
Nagyjából innen. Úgy festett, mintha letépték volna róla.
– Ahogy mondtam, a Robin Hood-os játék előtt arról
álmodoztunk, milyen volna útonállónak lenni, és hát,
gyakoroltunk is egy kicsit. – Felpillantottam Agathára. –
Eljátszottuk, hogy megverekszünk. Edwin nem… nem akarta
volna, hogy az édesanyja tudomást szerezzen erről, hiszen
Patience néni annyira ragaszkodik a rendhez.
A közrendőr nagyot fújt.
– Ó, így már érthető. Igencsak megrémített, hogy
küzdelem nyomait láttam a fiatalúron, el tudja képzelni… Azt
sem tudtam, mit gondoljak.
 Tótágast állt a gyomrom.
Azonban amilyen váratlanul szóba hozta a témát,
Quillfeather közrendőr ugyanolyan hirtelen félre is tette.
– Nyilván nagyon fogja hiányolni a játszópajtását, Miss
Steele, ráadásul nemrég érte hasonlóan súlyos csapás, és fáj
látnom, hogy mivel kell megbirkóznia – bizonygatta a fejét
csóválva. – Úgy érzem, a gyász nem illik egy ilyen ifjú
hölgyhöz. Még nagyon fiatal hozzá. Nos, most megyek a
gyászoló anyához.
Quillfeather közrendőr megállt előttem pipaszár lábán, és
lehajolt hozzám, görbe alakja úgy festett, akár egy kérdőjel.
– Vigyáz magára, ugye, hölgyem?
– Igen – feleltem, és a kezemet nyújtottam.
– Nocsak, a ruhaujjával meg mi történt?
Kék-szürke mintás ruhám ujjára pillantottam, és
megláttam a kis szakadást, melyet Edwin ejtett rajta végső
játéka során. Agatha vaksi volt, akár egy vén vakondok, és
tegnap este anélkül porolta le a ruhámat, hogy észrevette
volna az ujján esett hasadást. Mivel reggel én gondolkodás
nélkül felöltöttem az első dolgot, amely a kezembe akadt,
most a közrendőr is láthatta a pamuton éktelenkedő súlyos
sebet, alatta a csúnya, füstszínű véraláfutással.
– Nem… nem tudom – hebegtem. – Nyilván akkor
tépődött el, amikor útonállósat játszottunk, mint ahogy Edwin
gombja is leszakadt. Ez rá az egyetlen magyarázat.
Quillfeather közrendőr rövid habozás után kezet rázott
velem, majd kihúzta magát, paszulykaróként meredt a
magasba, és kissé a homlokát ráncolta.
– Nos, végtelenül hálás vagyok önnek, Miss Steele. Ha ez
az egyetlen lehetséges magyarázat, akkor nekem nem is kell
megpróbálnom másikat keresni, nem igaz?
Quillfeather közrendőr a fejébe nyomta barna, hódprémes
kalapját, meghajolt előttünk, majd elindult az udvarház felé –
és miután fejfedőjének nevetségesen magas cilinderalakja
eltűnt szem elől, én csak ekkor mertem átadni magam annak
az igencsak regénybe illő gyöngeségnek, hogy elaléltam.

Aznap délután, amikor végre sikerült összeszednem magam,

megálltam az udvarház széles, fehér lépcsője előtt Agathával,
és igyekeztem erőt gyűjteni ahhoz, hogy átlépjem a küszöböt.
A nagynéném látni kívánt, és nem utasíthattam vissza az
óhaját. Hezitálva álltam egyik lábamról a másikra, és
szorongva meredtem a magas, ólmozott üvegablakokra.
– Minél hamarabb belevág, annál hamarabb túlesik rajta –
jegyezte meg Agatha.
– Igaz, de félek.
– Avval mostan ne foglalkozzék! – tanácsolta az asszony,
és mivel ezzel sem tudtam vitatkozni, büszkén kihúztam
magam, mint aki karót nyelt, és beléptem a házba.
Senki sem fogadott odabent; felmentem hát az emeletre,
nagynéném hálószobája felé indultam. A személyzetnek
sürögnie-forognia kellett volna szerte a folyosókon, hogy
felkészüljenek a részvétet nyilvánító rokonság és a halál
üzletéből megélő kufárok fogadására, ám Patience néni
biztosan elküldött a házból mindenkit; nem láttam más
arcokat, csupán az ősök festett képmásait, akik faragott-
aranyozott keretükből egyre csak azt suttogták nekem:
gyilkos nőszemély. Úgy éreztem, mintha a végzetem felé
lépkednék.
Tökéletesen igazam is volt – ám ezt a végzetet én magam
okoztam, nem pedig a nagynéném. Legalább erre az egyre
büszke lehettem, ha másra nem is.
Kopogtattam Patience Barbary szobájának félig nyitott
ajtaján, azután beléptem. Idebent tompább volt a fény,
mintha a gyászoló iránti tiszteletből tartotta volna a
távolságot. Nagynéném a rekamién hevert. Intett, hogy
menjek közelebb; már csak pár lépés választott el tőle,
amikor tisztán ki tudtam venni az arcát, és megdermedtem.
– Te! – köpte.
Megszokott, takaros gyászruháját bő, fekete, selyemövvel
megkötött köntösre cserélte. Patience Barbary úgy vetette le
önelégült harciasságát, akár kígyó a bőrét; minden újnak tűnt
rajta, feldagadt és kivörösödött szemhéjától kezdve nyers
arckifejezéséig, mely olyan fájdalmas volt, akár egy nyílt seb.
Hosszú évek megpróbáltatásai, melyekről mit sem tudtam,
megkeményítették őt, ám most itt volt előttem védtelen
valójában: kétségbeesetten szüksége lett volna a páncéljára,
de ugyanúgy elveszítette minden oltalmát, ahogy a fiát is.
Csak most döbbentem rá, hogy eddigi, megrögzött gyászolása
hivalkodás volt, melyet talán édesanyám világos, párizsi ruhái
elleni szurkálódásnak szánt; igazából ez volt ő, tehetetlenül
kitéve a szeszélyes világ pusztításának.
Örülni akartam a gyötrelmének – ám csupán szomorú
voltam, végtelenül és határtalanul szomorú, sajnáltam
magamat, megbocsáthatatlan bűnöm dacára is. Vissza
akartam kapni Edwint, vissza akartam térni hónapokkal
korábbra, hogy sikolthassak, amikor sikoltanom kellett volna,
mert akkor mindez, ami az én hibám, meg sem történt volna.
– Beszélj! – utasított Patience néni. – Te találtál rá.
Mindent tudnom kell.
Hezitáltam, lesütöttem a szememet. A némaságom lassan
átalakult fegyverből pajzzsá.
Ma már kiterjedt arzenál áll a rendelkezésemre, vérrel
bevont és rengeteg csapást kiállt eszköztár; akkoriban
viszont még csak a tanulópályám elején voltam.
– Mire megtaláltam Edwint, már békére lelt, nénikém. –
Nagyot nyeltem. – Nagyon sajnálom. Semmit sem tudok a
történtekről.
– Többet tudsz, mint én. – Hangja reszelős volt a sírástól.
– Semmit sem tudok, ami segíthetne.
Beszélgettünk – illetve Patience néni faggatott, én pedig
hazudoztam. A begyújtatlan kandalló figyelt minket. Nem,
mondtam, nem hiszem, hogy Edwin szenvedett volna. Igen,
állítottam, biztosan baleset történt. Nem, nyugtattam meg, a
fia már egyáltalán nem haragudott rá, miután elváltak
egymástól.
– Edwin mindennél jobban szeretett engem – szólt
Patience néni elcsukló hangon, miközben repülősót nyomott
lapos orrához. – Téged is szeretett, egyetlen
unokatestvérét… Sosem láttam nála szeretetteljesebb kisfiút.
Miért kellett Edwinnek ilyen értelmetlen halált halnia? Ezt a
sorsot te érdemelted volna.
Dermedten emésztettem meg a szavait; azután
megértettem, mit kell tennem.
Mintha csak próféciaként olvastam volna ki a választ a
lábam alatti szőnyeg cifra mintázatából, egyszeriben tudtam,
milyen lépéseket kell tennem, hogy túléljem a kuzinom
halálát. Egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, amit kitaláltam;
de azután elképzeltem, milyen lenne továbbra is így tengetni
a napjaimat, egyedül Agatha társaságában, és tudtam, hogy
az elgondolásom helyes.
Azt azonban nem tudhattam, hogy ellenállhatatlan erő
rángatta ruhám szakadt ujját.
A tudósok úgy hiszik, hogy a Föld egy óriási póluson forog,
akár a búgócsiga; ez a forgópont elméletben az Északi-sarkon
található, ahol a vidék annyira kietlen és gyönyörű, hogy sem
a nappal, sem az éjszaka nem hajlandó lemondani róla, így hát
csupán hat hónaponként cserélnek egymással. Ám a tudósok
tévednek az Északi-sarkot illetően; mivel én tiszta szívből
tudom, hogy habár a Föld valóban forog – és bizony
sokunkkal néha olyan gyorsan, hogy alig bírjuk elviselni –, a
tengely középpontja igazából nem más, mint London.
London a kör közepe, a bolygó szíve, és tudtam, hogy
London lesz a megváltásom. Akkor még nem tudhattam,
hogy Highgate House mindössze egyetlen napi útra van a
fővárostól; azt pedig végképp nem sejthettem, hogy a Lowan
Bridge Iskola még ennél is közelebb fekszik a pereméhez.
Mindössze azt tudtam, hogy ha Patience néni még egy perccel
tovább mered rám, akkor sikoltok.
– Talán túl sokat látok rajtad anyád sarából – krákogta a
nénikém. – De…
– Patience néni – jelentettem be –, azt akarom, hogy
küldjön el Mr. Munt iskolájába.
 ÖT

„Ha meleg otthonból, szerető családi körből

kerülök ide, ebben az órában bizonyára erősen
vágytam volna haza. A szél zúgása elszomorított
s ez a zsibvásár itt bent felzaklatott volna. Így
azonban a szélvihar és a belső lárma csak
nyugtalanná, szinte lázasan izgatottá tett. Bár
még kísértetiesebben üvöltene a szél, hunyna ki a
parázs, hogy teljesen sötét legyen idebent, és a
zaj fülsiketítővé fokozódnék!”

HA A TISZTELT OLV ASÓ V ALAHA IS V ÁGY OTT A MAGÁNY RA , el

tudja képzelni, milyen undor fogott el, amikor a figyelem
középpontjában találtam magam, miután kifejeztem azon
óhajomat, miszerint tanulni szeretnék, méghozzá iskolában.
– Há’, magácska tuggya, mi a legjobb magának – mondta
Agatha kétkedve, miközben összecsomagolta a ruháimat,
kötényeimet és csipkés, hosszú alsónadrágjaimat. Vaksi,
hunyorgó szeméből gyanakvó, megbántott tekintet sütött.
– Itt nincs számomra elég tér – magyaráztam.
– No hiszen, miket nem mond – motyogta Agatha,
föltekerve a hajszalagjaimat, és bedugva őket egy
muszlinszütyőbe. – De hát előbb-utóbb úgyis mindig kiderül,
hogy a vér nem válik vízzé.
 – Mit jelentsen ez, hogyhogy „a vér nem válik vízzé”? –
kérdeztem a félelemtől remegve.
– Há’, csak úgy értem, hogy a gyerekek mindig a szüleikre
ütnek, nem tehessenek róla. És ha ártatlan leányzók úgy
tesznek, mintha több térre vóna szükségük, csak mer’
utálatos népségek elűzik őket az örökös abajgatásukka’ és
szekírozásukka’, akkó a világ biza nem olyan, amilyennek
lennie kéne.
Agatha keblére vetettem magam, nem bírtam uralkodni az
érzelmek rám törő árján; erős karja közé bújtam nyakigláb
alakommal, és erősen kapaszkodtam belé.
– Senki sem űz el innen. Egyszerűen csak… nem bírom itt
tovább.
Agatha elhúzódott tőlem, és az arcomra simította a kezét,
olyan fürkész tekintettel tanulmányozott, mintha az egyik
süteményes receptje lettem volna. Sütkéreztem a
figyelmében, mert nem hittem, hogy valaha is találkozom
még afféle emberrel az életben, aki gyöngéd érzelmeket
vesztegetne olyasvalakire, mint én.
– A ketrecbe zárt lények szenvednek, de még annál is
inkább, ha csak képzelik aztat a ketrecet, ami valójába’
nincsen körülöttük – szólt az asszony halkan. – Mielőtt itten
hagyja az otthonát, meg tudná mondani nekem, maga melyik
fajtátó’ szenved?
– Semelyiktől… Csak félek.
– Eztet má’ mondta, amikor a nagy ház előtt álltunk. Mitő’
fél, kisjányom?
– Saját magamtól.
Agatha nekilátott megstoppolni a legelnyűttebb
harisnyáimat. Időről időre azonban lopva édesanyám egyik
festményére sandított, arra, amelyik mintha könnyek
fátyolán át ábrázolta volna a naplementét. Könnyedén
megsejtettem az asszony titkos félelmét, ám tudtam, hogy
teljességgel alaptalan. Edwin Barbary rusnya volt életében, és
még rusnyább halálában; de sok szép dolog halt meg vele
együtt, köztük az a vágyam is, hogy pontosan ugyanolyan
legyek, mint anyám volt.
Többé már nem engedhettem meg magamnak, hogy a
mamáról vegyek példát; nem tárhattam ország-világ elé a
szívemet, hanem gondosan el kellett rejtenem bensőm
legmélyére, hátha az ottani teljes sötétség el tudja leplezni a
tényt, miszerint a szívem is fekete, mint a szurok.

Az elutazásom előtti napon Edwint elhantolták a fű és a

boglárkák alá, a gyászolók nagyon kicsiny csoportja körében.
Patience néni már zokogni sem bírt, alig állt a lábán, és
egyfolytában motyogott; hogy Edwinhez szólt, vagy a
mormogó lelkészhez, esetleg a lapáthoz a sírásó göcsörtös
kezében – ki tudná megmondani?
Én némán álltam, fejemet lehajtva, és azon tűnődtem,
vajon kihez fog beszélni a néni, ha már én sem leszek itt, akit
legalább gyűlölhetne.
Ez a komor gondolat nem hagyott nyugtot nekem egészen
hazáig, ahol Agatha hideg sülttel várt rám vacsorára. Épp,
mielőtt az álom végre lezárta volna meg-megrebbenő
szemhéjamat, azon morfondíroztam, vajon Patience néni
másnap reggel összeszedi-e magát annyira, hogy
kimasírozzon a kapuhoz – varangyként, elszántan, gyűlölettől
hajtva, mint azelőtt –, és búcsút vegyen tőlem.
De nem jelent meg. Csak Agatha adott nekem
búcsúcsókot, mielőtt fölsegített a rozoga falépcsőn a
postakocsira, melynek tetejére már fel is volt szíjazva a
kofferom.

Nincs bosszantóbb szokás, mint amikor az írók hosszasan

taglalják a postakocsis utazás részleteit az olvasók okulására,
pedig azok többsége maga is utazott már postakocsin. Mivel
azonban kénytelen vagyok igazodni az irodalmi
hagyományokhoz, én egyszerűen csak felsorolok néhány
kifejezést azon ritka olvasók számára, akik még soha nem
utaztak sehova: vékony, átlátszó, hajnali napfényben fürdő
függönyök, rajtuk olyan pecsétekkel, melyeknek eredetét a
tudomány sem bírná megállapítani; zötyögés, mely mintha
porrá zúzná az ember csontjait; a lovak, a kocsis és a láp
átható bűze.
Most, hogy teljesítettem szerzői kötelezettségemet, csupán
annyit kell még hozzátennem, hogy más lányok, kik iskolájuk
felé utaznak, valószínűleg nem merengenek olyan
elmélyülten közrendőrök csontos arcán, mint én abban a
postakocsiban.
Miután már vagy hét órája hajtottunk, félrehúztam a
függönyt, s láttam, hogy egyre gyakrabban tűnnek fel
városok a ködben az út mentén: halványan ki lehetett venni a
vörös tetők és kőből rakott kémények gyülekezetét. Végül
megrántottam az ablak fölé akasztott kötelet. A kocsi,
melynek én voltam egyetlen utasa, olyan hirtelen állt meg,
hogy kis híján leestem a kemény ülésről. Néhány
másodperccel később megjelent az ablak előtt a bakról leszállt
kocsis bajszos arca, miközben épp kiköpött az út mellé. Olyan
bosszúsan mutatott a karjára tekert kötélre, mintha a
jelzésem a legutolsó csepp lett volna a pohárban, miután már
a puszta jelenlétemet is személyes sértésnek vette.
– Megállunk valahol, mielőtt elérünk Lowan Bridge-be? –
kérdeztem.
– Még hogy megállunk-e? – A férfi úgy dörgölte az orrát,
mintha le akarta volna törölni róla a vörösséget. Pedig hiába
sikerült volna neki, a kabátja zsebéből kikandikáló flaska
tartalma rövidesen úgyis visszavarázsolta volna az orrára a
borvirágot. – Mé’, tán rosszú van a kisnaccsága?
– Nem.
– Akkó el akar ájúni, vagy mi?
 – Nem, de…
– Csak nem éhesnek teccik lenni?
Lepillantottam a kosárra, melyet Agatha gondoskodón
telerakott kenyérrel, nyúlpástétommal és ecetes uborkával.
Megcsóváltam a fejem.
– Csak egy kis friss levegőre van szükségem.
– Levegőre! – ismételte a kocsis. Úgy csóválta a fejét,
mintha többet már meg sem lepődne bármely kihágásomon.
– Még fél órát bírjon ki a kisnaccsága, aztán levegőzhetik
eleget, mer’ addigra oda is érünk a céljáhuz. Mást jóformán
nem is kaphatik majd ottan, csak levegőt.
– Nagyon takarékoskodók abban az iskolában? –
kérdeztem, kétségbeesetten szerettem volna előre megtudni,
amit csak lehet.
– Mondhassuk. Meg aztat is mondhassuk, hogy még a
disznóknak való moslékka’ is takarékoskonnak.
– Hogy hívják, jóember?
A kocsis a szemét forgatta, így jól láthattam benne minden
egyes rikító vörös eret, mielőtt válaszolt.
– Nick. Oszt mér’ kérdi?
– Mondja, Nick, nagyon kemény az élet Lowan Bridge-
ben? Én csak szeretnék felkészülni, ha így van, mivel Mr.
Munt kissé… különösnek tűnt.
Nick ismét megdörgölte rőt orrát.
– Még hogy különösnek! Meghiszem azt! No, de ne
aggóggyék a kisnaccsága, annyi mindent fog tanúni abba a’
oskolába, hogy alig fér majd bele a fejébe, ha minden jó’
alakul.
– És ha minden rosszul alakul?
– Akkó aztán végképp nem lesz mér’ aggódnia… – Nick
köhögött. – Merhogy ugye egy halott leányzó nem igazán
szokott aggodalmaskonni.
Miután ezt közölte velem, a kocsis dübörgő léptekkel
visszament a bakhoz, ismét elfoglalta magas ülőhelyét, majd
rákiáltott a lóra:
– Na, lódujj má’, Deres, hogy a fene essen beléd, te
haszontalan gebe! – Szavai dacára barátságos volt a hangja,
és a ló engedelmesen megindult.
Reszkettem, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen
megettem néhány ecetes uborkát meg egy kis darab
kenyeret – akármennyire háborgott is a gyomrom, bölcs
óvintézkedésnek tűnt némi élelmet vennem magamhoz, amíg
még megtehettem. Nem sokkal később megállt a kocsi, és
kinyílt az ajtaja; Nick lerángatta a karjáról a kötelet,
miközben én kiszálltam, s leléptem az útra.
Egy magas kőfal vaskapuja előtt álltunk meg; a kapu
virágos díszítését baljósnak találtam, kiálló, hegyes ágai
démoni fogakra emlékeztettek. A kapu egyik szárnya nyitva
várt rám, átjáróként ebbe a zord, új világba. Tekintetemmel
követve a befelé kígyózó, kavicsos ösvényt szemügyre
vettem a birtokot, melynek fáiról úgy csöpögött az esővíz,
mintha könnyeket hullattak volna, érkezésemen sajnálkozva.
Az épület, melyről sejtettem, hogy a Lowan Bridge Iskolának
ad otthont, szürke volt, akár egy középkori erőd. Három szint
alkotta, keskeny ablakai tökéletesen megfelelővé tették volna
börtönnek, oromzata pedig csipkézett volt. Akkor sem
kelthetett volna hátborzongatóbb benyomást, ha a kövek
közti réseken ágyúk kandikálnak ki.
Nick harákolt, én pedig feléje fordulva láttam, hogy
leemelte a kofferomat a kocsi tetejéről, és kivette a
kosaramat a kocsiból.
– Hogy hagyhat itt sorsukra gyermekeket? – kérdeztem
tőle reszkető hangon.
A kocsis lerakta a kosaramat a koffer mellé, és vállat vont.
– Itten legalább rendes oktatást kaphassanak a leányzók…
A legtöbb ilyen nevelőnőgyárró’ nem lehessen ugyaneztet
elmondani. No de amúgy is, a világ kemény egy hely, és
nekem egyedül kő bódogúnom benne… Há’ mit főjön a fejem
attó’, ha a kisnaccsága is magára van utalva?
– Fogja! – nyújtottam át neki az elemózsiám tetemes
maradékát. – Ha itt nem akarnak rendesen etetni, akkor
úgyis csak elvennék tőlem. Inkább legyen a magáé!
– Legyen a’ enyém? Ezze’ meg mi a’ ördögöt akar? Má’
megkaptam a fizeccségemet, maga bolond gyerek! – ráncolta
a homlokát Nick.
– Ez nem az útért fizetség, hanem valami másért.
– Oszt ugyan mér’?
– A világ kemény hely, és nekem egyedül kell
boldogulnom benne. – Nagyot nyeltem, hogy magamba
fojtsam a könnyeimet. – Ha a többiekre nem is emlékszik,
rám emlékezzen!
Nick az arcomat fürkészte; végül egyszerűen kikapta a
kezemből a kosarat, a fejét csóválta. Sarkon fordult, és az
ütött-kopott kocsi meg Deres felé masírozott. A ló
türelmetlenül topogott, jelezve, hogy alig várja, mikor
jutalmazzák meg végre egy kiadós adag zabbal. Tiszta
szívemből együttéreztem vele.
– Csak egyenesen végig a’ ösvényen – szólt le Nick a
bakról. – Sok szerencsét a kisnaccságának, habár a’ eszéve’
többre megy majd… És vigyázzon a’ igazgatóva’!
– Azon leszek.
– Helyes – mordult Nick, majd csettintett a nyelvével az
elcsigázott lónak. – Úgy tovább él.
Kalapáló szívvel indultam el az ösvényen, magam után
húzva a kofferomat az egyre erősödő, késő délutáni
napfényben. A nap végre áthatolt a felhőtakarón, a
szürkeségbe hasított csíkban előbukkant az ég kékje, élesen
megvilágítva előttem az oromzatot. A bejárathoz érve
hezitáltam, aztán bekopogtattam; a vastag faajtót úgy fogták
be a vaspántok, mintha szűk mellény szorította volna.
Egyenruhát viselő, himlőhelyes arcú cselédlány nyitott ajtót,
és intett, hogy lépjek be, azzal az utasítással:
 – Töröljön lábat, de gondosan! Erre jöjjön!
Követtem a cselédet, aki gázlámpák helyett a falra
erősített, mártott gyertyákkal megvilágított folyosókon
vezetett végig. A falakat vészjósló, fekete-kék kárpitok
díszítették, rajtuk olyan jelenetekkel, melyek azt sugallták,
hogy a Mindenható Urunk iránti túláradó szeretet
legnagyobb jutalma az, ha az igaz hívőre kövek záporát
zúdítják. Félig-meddig arra számítottam, hogy szegényes
hodályban találom majd magam, telis-tele trágyától bűzlő
szalmával, így hát gyermeteg módon leesett az állam;
bárhová is juttatott a nagynéném, nem sajnálta rá a pénzt,
mivel ez nem holmi tanya volt, amely iskolának álcázta
magát, inkább tűnt egy gonosz uralkodó várának. Az sem
lepett volna meg, ha kiderül, hogy az épület mélye egy
sárkányt rejt. Amikor beléptünk egy kisebb helyiségbe,
benne gyéren megvilágított könyvespolcokkal, a cseléd
mindössze annyit mondott:
– Itt várjon, szólok valakinek. – Azzal magamra hagyott a
kofferommal és háborgó elmémmel.
Nagyjából tíz perccel később kitárult az ajtó. A küszöbön
álló hölgy szolid szürke ruhát viselt, szőke haját középen
választotta el, karcsú keze mécsest tartott, hogy bevilágítsa a
homályos helyiséget. Klasszikus szépségű arca volt – vonásai
láttán énekesmadár vagy szonett jutott az ember eszébe –,
édes kis orral és halványkék szemmel. Nagyjából huszonöt
évesnek ítéltem, e kor elérése igencsak elismerésre méltó
eredménynek tűnt, és valószínűtlennek tartottam, hogy
jómagamnak is sikerülne.
– Maga Jane Steele? – kérdezte.
Bólintottam.
– Isten hozta! Én Miss Amy Lilyvale vagyok, zenét tanítok
itt. Ha kellően a tanulásnak szenteli magát Lowan Bridge-
ben, akkor a világ bármely előkelő háztartásának méltó
tagjává válhat. Ha viszont haszontalannak és lustának
bizonyul, úgy igen nehéznek fogja találni az itteni életet. –
Akként darálta el ezeket a szavakat, mintha kötelezték volna
arra, hogy közölje velem az intő szöveget; majd
elmosolyodott. – Nyilván nagyon fáradt… Vacsora előtt
megmosakodhat, és le is fekhet, ha akar. Jöjjön!
Fölemeltem kis kofferomat, és követtem a könnyed léptű
nőt: előbb visszamentünk a folyosóra, aztán fölkaptattunk
egy nagy, impozáns lépcsőn. Még csak a feléig jutottunk,
amikor megszólalt egy csengő, olyan hangosan, hogy az a
halottakat is felverte volna, majd körös-körülről lábdobogás
ütötte meg a fülünket.
Lányok özönlöttek ki a félhomályos folyosókra, mind
könyveket szorítottak a mellkasukhoz – amely kinek lapos
volt, kinek egészen telt, hiszen a diákok korban a velem
egyidős kislányoktól kezdve egészen az akár tizennyolc éves
fiatal hölgyekig terjedtek. Mindannyian tengerészkék
szövettalárt viseltek – a durva anyag biztosan kellemetlenül
dörzsölte a bőrüket – régimódi köténnyel, a hajukon pedig
különös főkötővel. Nyilván lepillanthattam a kofferomra,
mert Miss Lilyvale finoman megérintette a könyökömet.
– A magával hozott ruháit majd felveheti akkor, amikor
hazautazik az ünnepekre a családjához.
– Nekem nincs családom – válaszoltam gondolkodás
nélkül.
– Valaki nyilván gondoskodik magáról, különben nem
lenne miből fedeznie a Lowan Bridge Iskola költségeit.
– Igen, nagyon hálás is vagyok ezért a nagynénémnek –
feleltem összeszedve magam –, ám ő nem érez irántam
gyöngédséget. Emiatt küldött ide, mert el akart távolítani a
háztól.
– Ó, Miss Steele… A nagynénje biztosan azt is szeretné,
hogy kiváló oktatásban részesüljön, nemde?
Rá kellett döbbennem, hogy ebben kétségtelenül igaza
van: hiszen ha Patience néni csupán meg akart volna
szabadulni tőlem, akkor akár egy yorkshire-i akolban is
kiköthettem volna, hogy ott fonnyadjak el.
Mindeközben egyre inkább elbátortalanított a sietős
léptek dobogása és a könyökök állandó lökdösődése, ahogy a
lányok elhaladtak mellettünk. Többségük mormogott az orra
alatt, de nem bírtam kivenni a szavaikat, mintha igyekeztek
volna az eszükbe vésni valamit. Az a néhány diák pedig, aki
néma maradt, úgy sandított rám, mintha a legkisebb halacska
lettem volna egy sekély patakban.
– Itt is vagyunk – szólt Miss Lilyvale, ahogy felértünk a
legfelső szintre, a hálótermekhez, és a tanárnő kinyitott egy
ajtót.
Hosszan elnyúló, téglalap alakú helyiség tárult elém, benne
két sor kétszemélyes ággyal, jó néhány fenyőfa asztallal,
rajtuk dísztelen, fehér mosdótállal és kancsóval, a terem két
végében egy-egy begyújtatlan kandallóval, valamint egy
ablakkal, ahonnan a felszakadozó felhőzetre nyílt rálátás. Az
óriási belmagasságú helyiség nyomasztó volt, a levegő pedig
olyan hideg, amilyen csak lehetett egy kőtoronyban, ahol az
intézet diákjai úgy raboskodtak, akár több tucat
szerencsétlen királylány.
Egyszeriben úgy elgyengültem a fáradtságtól, hogy a
legközelebbi ágy keretében kellett megkapaszkodnom, és kis
híján kiesett a kezemből a koffer.
– Egek! Eddig nagyon bátran viselte magát, de most már
látom, valójában mennyire kimerült – csóválta a fejét Miss
Lilyvale, azzal kikapta a koffert remegő ujjaim közül. – Vegye
le a cipőjét, és dőljön le egy kicsit! Ez itt a maga fekhelye, és
később majd megismerkedhet az ágytársával, Sarah
Taylorral is, de egyelőre jobb, ha nem zavarja senki, amíg fél
hétkor vissza nem jövök magáért, hogy elkísérjem
vacsorázni. Úgyhogy addig pihenjen csak, kedvesem, és ne
feledjen hálát adni az Úrnak, amiért épségben megérkezett
mihozzánk!
 Azzal Miss Lilyvale magamra hagyott. Az ágynemű ugyan
olcsó volt, és túlzottan kikeményített, ám a tisztaságára nem
lehetett panasz, s elég nagynak találtam ahhoz, hogy a
továbbiakban megosztozzam rajta a még ismeretlen Sarah-
val. Kíváncsi voltam, vajon rendes, okos, szép lány-e; kíváncsi
voltam, vajon Nick emlékezni fog-e a nyúlpástétomra, ha
valaha is arra lenne szükségem, hogy lóhalálában
menekülhessek innen.
Már épp kezdett volna végre álom jönni a szememre,
amikor megpillantottam egy szellemet a kietlen
hálóteremben.
Felhördültem, és görcsösen kapaszkodtam bele a
takaróba.
Az egyik szomszédos fekhelyen a kísérteties alak előbújt az
ágynemű alól, és kiderült, hogy csupán egy gyermek, aki nem
lehetett több hatévesnél: szőke kislány volt, sápadt, szeplős
képpel és csöpp szájjal. Szenvtelen arccal tanulmányozott
engem, fejét a tenyerébe támasztva.
– Miss Lilyvale meghagyta neked, hogy mondj hálaimát,
de te nem tetted.
Még a korához képest is magas volt a hangja: különösen
szólt, akár egy csengettyű csilingelőse.
– Te miért nem vagy órán? – vontam kérdőre.
– Nem vagyok jól. – Ez valóban látszott is rajta, a bőre
szinte áttetsző volt, zöld szeme pedig betegesen tompa fényű.
– Szépen bevallod a vétségedet, és nem fogsz haragudni rám?
Elismered, hogy megfeledkeztél az imáról, pedig Miss
Lilyvale külön felhívta rá a figyelmed?
– Igen – hagytam rá bosszúsan. – Miért ilyen fontos ez?
Engem Jane Steele-nek hívnak. Te ki vagy?
– Rebecca Clarke. Hívj Clarke-nak, itt így szokás. És
köszönöm. – Visszaejtette halovány fürtös fejét a párnára. –
Nem bírtam volna ki még egy napot ebből. Olyan finoman
közlöm majd vele, ahogy csak tudom, ígérem.
 – Mit közölsz kivel?
– Mr. Munttal azt, hogy nem imádkoztál rendesen.
– De hát miért…
– Majd te is beárulhatsz engem, egy hét múlva, ha már
rendbejöttem. Elvégre így igazságos.
– Miféle beárulásról beszélsz? – faggattam, miközben a
szívverésem egyre jobban nekilódult.
– Mr. Munt napi számvetéséről – csicseregte Clarke, majd
visszabújt a takaró alá, így ismét eltűnt szem elől.
 HAT

„Asszonyom – mondta Mr. Brocklehurst –, én

olyan uralkodót szolgálok, akinek birodalma nem
erről a világról való. Az én hivatásom az, hogy
kiöljem ezekből a leányokból a világi hiúságot;
hogy megtanítsam őket szemérmesen és
észszerűen öltözködni, megtanítsam őket arra,
hogy ne fonjanak kontyot a hajukból, és ne
cicomázzák fel magukat…”

EGY FINOMAN A V ÁLLAMRA HELY EZETT KÉZ ÉBRESZTETT FEL,

és álmos szememet nagy nehezen kinyitva Miss Lilyvale
elmosódott arcát pillantottam meg. Szunyókálásom nem volt
sem mély, sem békés. Fölkeltem, és körülnézve a titokzatos
Rebecca Clarke-ot kerestem, ám az ágya már takarosan be
volt vetve.
– Mosakodj meg, Steele, és mehetünk is vacsorázni!
A döbbenetesen hideg víz felfrissített, és nyirkos
kezemmel kisimítottam a hajamból a számtalan hullámot.
Amikor visszafordultam Miss Lilyvale felé, a tanárnő
barátságosan belém karolt, és elhagytuk a hálótermet.
Lementünk a lépcsőn, a magas, mocskos ablakokon
beszűrődött a fakó esti fény. Mialatt aludtam, az égbolt kék
csíkjai ismét eltűntek, a zord felhők seregei visszahódították a
délután folyamán elveszített területüket. Figyeltem, ahogy
lányok hosszú sora vonul ki a tantermek szárnyából,
párosával masíroztak egy kitárt faajtó felé, ahová mi is
közeledtünk Miss Lilyvale-lel.
– Mire visszaérsz a vacsoráról a hálóterembe, a
házvezetőnő már oda fog készíteni az ágyadra két váltás
egyenruhát – tájékoztatott a tanárnő. – Ma este még nem
kell aggódnod az öltözéked miatt, de holnaptól kezdve mindig
ügyelj rá, hogy tiszta és ápolt legyen a megjelenésed! Ó! –
derült fel az arca. – Taylor! Steele, ő az ágytársad, Sarah
Taylor.
A sorból kiálló lány tizenkét éves lehetett, kerek arca
olyan gyönyörű volt, hogy azt sem tudtam, gratulálnom
illene-e a szépségéhez, vagy inkább elítélnem érte, elvégre a
jóból is megárt a sok. Ajka rózsás, haja selymes hollófekete
volt, a Lowan Bridge-i egyenruha tengerészkékje pedig csak
még fényesebben kiemelte ugyanolyan színű szemét.
Tenyerét lefelé fordítva nyújtotta felém a kezét, mintha
nemes hölgyként fogadta volna a hódolatomat – ami nem is
volt teljesen alaptalan, ugyanakkor igencsak bosszantónak
találtam.
– Szervusz – köszöntem. – Örvendek a szerencsének.
– No, igen – felelte Sarah furcsamód bágyadtan elnyújtva.
– Meghiszem azt.
Ez nem volt épp biztató, ám a diáklányok sora már
majdnem teljesen beért az étkezdébe, így hát sietve követtük
őket a hatalmas terembe, ahonnan ragu ínycsiklandó illata
áradt. A barlangszerű helyiség akár viking csarnoknak is
beillett volna, a kikövezett padlótól egészen az óriási
gerendákig. Miss Lilyvale egy emelvényhez lépett a helyiség
egyik végében, ahol már összegyűlt a többi tanár, beleértve –
ahogy azt csüggedten láttam – Vesalius Muntot is. Az
igazgatón kívül az egész tanári kar nőkből állt: fakó galambok
seregletének tűntek piszkosfehér, palaszürke, őzbarna,
koromfekete öltözetükben. A felnőttek gyülekezete előtt
jókora fekete üst állt erős vastalapzaton, mellette a tekintélyt
parancsoló, idősebb szakácsnő.
Amikor Taylor meg én leültünk, elképedve láttam, hogy
már az asztalon várt mindenkit egy-egy teli tálka az
ürüraguból, méghozzá nem is fukarul mért adag. A durván
faragott asztalon több tálca is sorakozott, magasan megrakva
kerek cipókkal, a gőzölgő kávéval teletöltött bögrékből pedig
keserédesen illatozó, kacskaringós pára szállt a távoli
mennyezet felé.
– Ez… ez itt megszokott? – ámultam. Taylor
mozdulatlanul ült, nem nyúlt az ónkanál felé, így hát én is
összekulcsoltam a kezem az ölemben.
– Micsoda? – kérdezte új ágytársam zsémbesen.
– Mindig ilyen finom ételt adnak? Mennyei az illata!
– Hát, nem mintha ez akár a legkevésbé is számítana –
válaszolta bágyadtan.
Ez igen különös volt, és ugyanúgy szívszorongatón
aggasztónak találtam, mint azt, hogy az összes többi lány sem
látszott boldognak a koszt miatt; majdnem ugyanolyan
elszörnyedve meredtek a táljukra, akárcsak én annak idején
a kuzinom hímtagjára. Mielőtt még megkérdezhettem volna,
hogy mi bajuk van, Mr. Munt fölállt a székéről, és elegánsan a
magasba emelte mindkét kezét, mi pedig összekulcsoltuk az
ujjainkat.
– Adjunk tiszta szívből hálát az Úrnak mindazért, mit
asztalunkra juttatott! – szólt az igazgató zengő hangon. –
Fogadjuk alázatos köszönettel ezt az étket, és imádkozzunk,
hogy e tápláló vacsora kellően megerősítse a testünket, s így
még rendületlenebbül szolgálhassuk a mi Urunkat. Ámen!
– No, szép is volna – motyogta a velem szemben ülő lány,
miután elismételtük az ima utolsó szavát. A lánynak keskeny,
pergamenszínű arca volt, haja hamuszürkére fakult, és
ernyedten lógott ki főkötője alól.
 – Jaj, hallgass már, Fox, a humorra tett kísérleteid
egyszerűen rettenetesek – búgta Taylor becsmérlően.
– Most pedig – folytatta Mr. Munt kiáltva – eljött a napi
számvetés ideje. Mint mindig, most is felszólítalak titeket az
Úr nevében, hogy legyetek alaposak, és mindenekfölött
legyetek őszinték, mivel az erkölcsösséghez rögös út vezet,
melyen egyedül úgy mehettek végig, ha nyíltan megvalljátok
a bűneiteket. Először is, Miss Werwick tájékoztatott róla,
hogy a haladó latinos osztálya szánalmasan gyatrán teljesített
a váratlan számonkérésen. Felszólítom az érintett lányokat,
hogy álljanak fel, és adjanak magyarázatot a történtekre.
Nagyjából húsz leány emelkedett föl az asztaltól, és egytől
egyig olyan képet vágtak, mintha a spanyol inkvizícióval
kellene szembenézniük, ám egyikük sem szólalt meg.
– Ha nem vagytok hajlandóak további információval
szolgálni, akkor becsületbeli kötelességem mindegyikőtöket
egyformán felelőssé tenni – közölte Vesalius Munt
vonakodva. – Kérem, emelje föl a kezét az a lány, aki a
legtöbb pontot érte el Miss Werwick osztályából.
Egy idősebb, félszeg lány – akinek hasa kissé szélesebb
volt, mint a csípője, és roppant különösen, mereven
hátrahúzott vállal tartotta magát – esetlenül fölemelte a
mancsát.
– Én tizenkilenc pontot értem el a húszból, uram – mondta
gyászosan.
– És talán azt hiszed, hogy a diadalod miatt meg kellene
menekülnöd a büntetéstől, Robinson? – faggatta Mr. Munt.
Robinson hosszan hallgatott. Osztálytársai úgy bámulták,
mintha ugrásra készülő oroszlán lett volna, akit célba vett a
vadász puskája: félt, veszélybe került, ám attól még veszélyes
volt.
– Igen. – Robinson a fogát csikorgatta; a többiek
összerezzentek. – Igen, úgy gondolom, hogy mivel ilyen
kiváló eredményt értem el, nem kellene büntetésben
részesülnöm.
– Jaj, ne – suttogta a Fox nevű, fásult lány.
– Hát, ennek nem lesz valami jó vége – helyeselt Taylor
dallamos hangján, habár inkább kíváncsinak tűnt, mint
elborzadtnak.
– Mit… – kezdtem, ám az igazgató hangja belém fojtotta a
kérdést.
– Enid Robinson! – harsogta Mr. Munt, arcán törésvonallá
mélyültek a ráncok a magasztos elhivatottságtól. – Azt
képzeled, hogy a hiúságod felmentést ad neked a szégyen alól,
amiért nem nyújtottál kellő segítséget a társaidnak?
Robinson összerezzent, csapdába esett, akár az óvatlan
nyúl.
– Nem, uram.
– Talán azt hiszed, hogy az e világi eredményeid miatt az
Úr elnézi majd neked az önelégültség bűnét?
Lehetséges, hogy Robinson megpróbált volna válaszolni
erre a vádra, ám az igazgató beléfojtotta a szót.
– Példát kell statuálni! – Mr. Munt katonás parancsa
visszhangzott a teremben, ide-oda cikázó, szürke szeme
csillogott. – Robinson, leszel szíves a latinból csúfos kudarcot
vallott lányok sorának élére állni, és vezetni őket a
vezeklésben, de szaporán! Ezenkívül jobb lesz, ha a következő
két hétben ebéd helyett inkább imával táplálod magad a
kápolnában.
Robinson elsápadt, ám fejet hajtott.
Figyeltem, ahogy a szerencsétlen latinos osztály tagjai
mind fölemelték a tálkájukat, és a tanári asztal elé járultak;
odaérve egyik a másik után öntötte vissza raguját az üstbe.
Aztán kivonultak az étkezőből.
Ez – gondoltam – sokkal, de sokkal rosszabb, mint amitől
tartottam.
Egyszeriben több kéz is a magasba emelkedett, az ujjak
úgy nyújtóztak fölfelé, akár a kizöldülő fű a tavaszi réten. A
legbeesettebb arcú lányok jelentkeztek, azok, akikre akkor
sem fogadtam volna, ha egy pitypangot hívnak ki párbajra.
– Clarke! – szólt Vesalius Munt nagy örömmel. – Igen,
hadd halljuk, kedvesem… Támaszkodj szépen Allenre, majd ő
segít felállnod, igencsak erőtlennek látszol, habár nem is
érdemelsz jobb sorsot ennél azok után, hogy megloptad Isten
legszegényebb szolgáit.
Rebecca Clarke, akinek csakis a nála kicsit jobban táplált,
Allen vezetéknevű lány segítségével sikerült nagy nehezen
lábra állnia, az igazgatóra emelte levélzöld szemét. Sok tanár
(mint például Miss Werwick) élvezettel szemlélte a helyzetet,
mintha ez valamiféle groteszk cirkusz lett volna, míg mások
(beleértve Miss Lilyvale-t is) minden figyelmüket a
mennyezet gerendáira vagy a lábbelijükre összpontosították.
Nem tévedtem, amikor félálomban megsaccoltam Clarke
korát: egyetlen nappal sem lehetett több legföljebb
hétévesnél. Egészen hátborzongató képet vágott, olyan
kényszerű áhítat ült az arcán, mint amilyennek én azokat a
szerencsétlen középkori tudósokat képzeltem, akiket
máglyára hurcoltak, majd még egyszer, utolsó mentsvárként
nekik szegezték a kérdést, hogy a Föld lapos-e vagy sem.
– Mi történik, ha valaki nem hajlandó lemondani a
vacsorájáról? – suttogtam elszörnyedve.
– Pszt! – Fox bosszúsan vetett rám intő pillantást.
– Clarke, hallgass a bűnbánat természetes, hívó szavára! –
Mr. Munt tekintete ide-oda cikázott a teremben, hamisan
csillogó szeme az áldozata áldozatát kereste. Én persze
tudtam, hogy ki lesz a következő bűnbak, és dacos büszkeség
támadt bennem.
– Szegény kicsike már négy teljes napja kénes vízen
tengődik, amióta csak megpróbálta kifosztani az éléskamrát –
magyarázta nekem Taylor unott hangon.
– Az új lány… – szólt Clarke alig hallható hangon. – Kérem,
ne büntesse meg, hiszen még a nevében sem vagyok egészen
biztos. Azt hiszem, Steele-nek hívják, és nagyon fáradt volt,
mivel csak ma érkezett. Miss Lilyvale meghagyta neki, hogy
imádkozzon, mielőtt lepihen, de ő… nem tette, uram. Ima
nélkül aludt el.
Többtucatnyi szempár szegeződött rám, ahogy felálltam.
Mr. Munt derűjét szigorúan összevont szemöldöke sem tudta
leplezni, és ismét Clarke-ra nézett.
– Jóvátetted vétkeidet, gyermekem! – kiáltotta. – Most
már ehetsz, Clarke.
Soha még kiéhezett vadállat nem vetette magát olyan
mohón egy sánta őzre, mint ahogy Clarke nekiesett a
ragujának. Puszta kézzel tömte magába az ételt, az ürüragu
belepte gyöngyházfényű fogát, rózsaszín nyelvét és aprócska
ujjait. Szánalmasnak találtam a látványt, ugyanakkor meg is
kordult tőle a gyomrom.
Miss Lilyvale arcát pír futotta el, a hasára szorította a
kezét, és nem volt hajlandó Clarke-ra nézni.
– Steele, kérlek, gyere ide! Megkíméllek a szokásos
büntetéstől, mivel még új vagy minálunk – jelentette ki Mr.
Munt, kilépve a tanárok asztala elé –, de meg kell tanulnod,
milyen nagy értéket tulajdonítunk itt az engedelmességnek.
Átléptem a padot, és elindultam az igazgató felé. A cipőm
csoszogott, a szívem pedig dübörgött, miközben próbáltam
kitalálni, vajon milyen megpróbáltatás várhat rám: talán
megvesszőznek, szamárpadba ültetnek, palatáblát
akasztanak a nyakamba, vagy lenyírják a hajamat?
Vesalius Munt rám mosolygott, ahogy feléje közeledtem. A
kezét nyújtotta nekem, majd hátrapillantott Miss Lilyvale-re;
nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tanárnő arca erre
feltűnően elzöldült, árnyalata egy hernyóra emlékeztetett.
– Miss Lilyvale mostanában folyton esdekel nekem, hogy
az igazságszolgáltatás mellett törekedjek a megbocsátásra is,
így most nyilvánosan teljesítem a kívánságát – jelentette be
az igazgató.
 Mr. Munt szerelmes Miss Lilyvale-be – gondoltam
elgyengülten, miközben a férfi ujjai megszorították még
mindig sajgó csuklómat. Ez nem vezethet semmi jóra. Mr.
Munt olyan erősen rántott maga felé, hogy térdre rogytam
előtte a kőpadlón.
– Nem maradsz vacsora nélkül ma, Steele – közölte velem
az igazgató. – Inkább imádkozni fogsz, itt és most,
fennhangon, mindannyiunk előtt, mivel úgy vélem, hogy az
engedetlenséged híre dacára igenis tiszteletben akartad
tartani Miss Lilyvale utasítását. Imádkozz hát, mondd ki, mi
a szívedben lakozik, és mi, testvéreid az Úrban, veled együtt
fogunk fohászkodni!
Mr. Munt mélyen a szemembe nézett, tekintete
tolvajkulcsként, lopva igyekezett kinyitni lelkem zárját.
Álltam meredt bámulását, habár borzongtam az undortól.
Csak azzal elégszik meg, ha cinkossá tesz minket: élvezi,
ha mi magunk vagyunk felelősek a szenvedésünkért.
Eszembe jutott Edwin kuzinom arca, láttam magam előtt
verítékben úszó és elégedett vonásait, miközben játszadozott
velem – legalábbis ő maga játéknak vélte.
Ugyanolyan rossz vagy, mint én. Tetszett neked.
Mr. Munt utasítása, hogy mondjam ki, ami a szívemben
lakozik, szándékosan megalázó volt, hiszen egy tekintéllyel és
hatalommal rendelkező személy előtt térdelő lány ugyan mi
mást érezne, mint a szégyen kínzó görcsét a hasában,
valamint keserű neheztelést, amiért úgy bánnak vele, akár
egy rabszolgával?
Éreztem mindezen sérelmeket, kedves olvasó, és
gondosan összegyűjtöttem, megőriztem őket, láthatatlan
gyöngysorként láncra fűzve a nyakamba akasztottam, és ott
hordtam; még ma is így hordom.
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! – szóltam hangosan
és tisztán, lehunyt szemmel. A kőpadló még jobban a
térdembe vájt, ahogy Mr. Munt megszorította a fejem tetejét,
mintha meg akarna áldani. – Épségben eljuttattál engem
ezekhez az istenfélő jóemberekhez, kik igyekezni fognak,
hogy megneveljék az én… az én kicsapongó természetemet.
Teljes szívemből, őszintén sajnálom, hogy amikor Miss
Lilyvale imára szólított fel, elmulasztottam hálát adni Neked,
Uram, a… a tanárnő kedvességéért és Mr. Muntért, aki… aki
ennyire lelkiismeretesen és… bölcsen figyel ránk.
A fejemet vasglóriaként szorító marok arrébb csúszott,
Mr. Munt hüvelykujja helyeslően cirógatta meg a hajamat,
majd a férfi a combjához nyomta a homlokomat; éreztem a
szagát, kissé édes, gyertyaviaszra emlékeztető aroma
keveredett a kátrányos, szivarfüstszerű bűzzel. Köhintéssel
lepleztem háborgó felhördülésemet, és sietve folytattam:
– Kérlek, Uram, szánj meg engem, a szegény bűnöst, és
kérlek, adj kellő türelmet Miss Lilyvale-nek és Mr. Muntnak
a hiányosságaim elviseléséhez, és… és kérlek, áldd meg
szeretett gyermekeidet a Lowan Bridge-ben. Ámen!
Az igazgató levette a kezét a fejemről, és hátralépett.
Felnéztem, és láttam, hogy Mr. Munt arcán többféle kifejezés
elegyedik: részben tettetett öröm, részben őszinte
meghökkenés és még valami, ami, úgy vélem, őt magát is
meglepte: elismerés.
Megszolgáltam a vacsorámat – gondoltam, és
átszellemült mosollyal az ajkamon szegtem föl az államat,
fogaimat kiélezett tőröknek éreztem. Próbáld csak meg
elvenni tőlem!
– Rendkívüli! – kiáltotta Mr. Munt, és könnyedén ismét
lábra állított. – Isten kegyétől fűtve még a legzabolátlanabb
gyermek is inspirálhat egy egész gyülekezetet példamutató
áhítatával. Steele, visszatérhetsz a helyedre.
Kálváriám végeztével lehajtott fejjel botladoztam vissza
elkínzott lábamon az asztalhoz, ám szempillám rácsai közül
azért lopva a társaimra sandítottam. Clarke görnyedten,
szinte összerogyva ült üres tálja fölött (üres alatt nem
pusztán azt értem, hogy kiette belőle a vacsoráját, hanem
hogy olyan tisztára nyalta, mintha az edényben soha egy
csepp ragu sem lett volna), és rám kacsintott.
– Nocsak – fortyogott Taylor, amikor kínkeserves utam
véget ért, és visszaültem mellé. – Ezt aztán nem néztem
volna ki belőled.
– Na, ne mondd – vágtam vissza, mire a lány sértődötten
húzta össze szép szemét.
– De igen, mondom.
– Komolyan gondoltál ebből egy szót is? – kérdezte Fox
suttogva.
– Természetesen, minden egyes szavát – hazudtam, de
keresztbe tettem ujjaimat az asztalon, jelezve a
füllentésemet, mire Fox röpke vigyort villantott rám.
– Ez vagy egészen káprázatos volt, vagy inkább a
legbotrányosabb dolog, amit valaha is láttam – folytatta
Taylor.
Mért ne lehetne mindkettő egyszerre? – gondoltam, és
nyilván magamon kívül lehettem a megerőltetéstől, mert
kacagás fakadt ki belőlem, melyet sietve tüsszentésnek
álcáztam.
Mr. Munt egyik lányt szólította a másik után, láthatóan
mindannyiukat ugyanolyan diétára fogták, mint Clarke-ot, és
annyira törékenynek tűntek, akár a legfinomabb porcelán;
egyesével bevádoltak valakit, míg végül a számvetés miatt a
jelenlévők nagyjából felének kellett lemondania a
vacsorájáról.
– Hogy teheti meg ezt Munt? – tátogtam a többieknek.
– Ha bárki is ellenszegül neki, azt beparancsolja magához
az irodájába, és a szerencsétlen csak két óra múlva kerül elő.
A jó ég tudja, mi történik odabent… Fisher egyszer erre a
sorsra jutott, és utána egy szót sem volt hajlandó elárulni
róla. Akárhogy is, ez a legjobb iskola fiatal hölgyeknek London
ötven mérföldes körzetében – motyogta Fox komoran. –
Amúgy nem csak az étellel büntetnek; több tucat módja van
annak, hogy kicsikarják belőlünk az engedelmességet. Miss
Martin hosszú órákig íratja az emberrel a büntető sorokat,
Miss James tintával vési fel a homlokunkra a vétségünket,
Miss Lilyvale pedig előszeretettel küld idejekorán ágyba
minket, ami talán ártalmatlanul hangzik, ám annyi
tanulnivalónk van, hogy valójában nagyon is borzalmas…
Nem is beszélve Madame Archambault kis nádpálcájáról,
amit az asztala fiókjában tart. Két héttel ezelőtt Harper
három napig nem bírt ülni.
– Ez mind nem olyan vészes – sóhajtotta Taylor, az
igazgatóra szegezve a tekintetét –, mármint Munthoz képest.
– Az igaz. – Fox a hüvelykujja körüli bőrt tépkedte. –
Tényleg nem.
– Ezzel ma estére véget ért a számvetés – szólt Mr. Munt,
miután még egyszer szemügyre vette a helyiséget, de nem
talált több kedvére való zsákmányt. – Megdicsérlek titeket a
gondosságotokért, gyermekeim. Most már hozzáláthattok az
Úr adományához.
A ragu sűrű, édes és ízes volt, a pörköltben répa-,
burgonya- és ribizlidarabok úszkáltak a zsíros ürühús kockái
között; fenevadként vetettük rá magukat, pontosan akként,
amivé Mr. Munt tenni akart minket.
– A lányok még nem kérték a szüleiket, hogy
indítványozzák Mr. Munt leváltását? – kérdeztem Taylortól.
Lebiggyesztette formás, telt ajkát.
– Attól tartok, az teljesen reménytelen. Mr. Munt a
maradékot jutányos áron el szokta adni egy innen négy
mérföldre lévő gyárnak, amit pedig sehogy sem tud
értékesíteni, azt ingyenkonyháknak juttatja. Így hát
egyenesen istenítik őt innentől egészen Londonig.
– Akkor tehát ezért mondta Munt, hogy Clarke a
szegényektől lopott, amikor valójában az éléskamrából csent?
– Pontosan – mormolta Fox. – Egyedül őt kapták rajta,
ráadásul élelemmel teli karral-zsebbel, mindenek tetejébe
takarodó után, de a tanárok tudták, hogy többen is benne
voltak. Ám Clarke az elmúlt négy napban nem volt hajlandó
megnevezni egyetlen bűntársát sem.
– Ezek szerint nagyon bátor lány.
Taylor felhorkant, és elvett még egy szelet kenyeret.
– Helyesebben szólva: nagyon ostoba. Clarke most először
került bajba, eddig még nem kapott igazi büntetést. A többiek
azért akarták bevonni a lopásba, mert átfért az egerésző
macskáknak vágott nyíláson a kamraajtón. Új lány itt, csak
hatéves, bármilyen szöveget bemagol, amit elébe tesznek,
roppant nehéz számítási műveleteket is el tud végezni… és
rém különös családból származik. A szülei irodalmárok, úgy
hiszem; csak az ég tudja, milyen borzalmas népek lehetnek
azok.
– A te szüleid kereskedők – jegyezte meg Fox, és
láthatóan nagyon meg volt elégedve magával.
– A te szüleid meg épp most adták el a birtokotok felét, te
tehén – közölte Taylor édesen.
– Az én szüleim halottak – szóltam –, így remélem,
egyikőtöknek sem lesz ellenére barátkozni velem.
– Hallgass el, de tüstént! – hördült fel Taylor.
– Köszönjük szépen, a barátságból nem kérünk –
motyogta Fox.
– Abban a pillanatban, hogy igazán meggyűlölsz itt valakit,
mindenáron barátkozz össze vele – csicseregte Taylor
tettetett közömbösséggel. – Mivel Mr. Munt úgyis egymás
ellen fordít majd titeket, mindenképpen olyan barátnőt
válassz, akinél meggyőzőbben tudsz érvelni, habár ebből a
szempontból nem féltelek, miután láttuk a kis… előadásodat.
Emlékeztek arra, amikor Munt kényszerítette Abbottot, hogy
árulja be Dunningot, aki segített neki felkészülni a
botanikavizsgára?
– Jaj, ne is emlegesd! – borzongott meg Fox drámaian.
 – Hát arra, mi történt, amikor Fiddick és Hooper vihogott
az úrvacsora alatt?
– Elveszed az étvágyamat – panaszkodott Fox, és
Taylorra bökött a kanalával.
– Mr. Munt egyszerűen imádja a barátnőket. – Taylor
hangja egy árnyalatnyival sötétebb lett az őszinte
búskomorságtól. – A többségünk már megtanulta ezt a
leckét.
Némán fejeztük be a vacsoránkat. Amikor felálltam az
asztaltól Taylorral, és kifelé indulva hátrapillantottam Mr.
Muntra, láttam, hogy az igazgató szintúgy engem figyel: az
arcán a vonakodó elismerés elegyedett a vággyal, hogy
betörje az új telivért.
Ha Edwin nem lett volna annyira ostoba – gondoltam,
miközben elszorult a mellkasom a félelemtől –, ezek ketten
nagyon hasonlíthatnának.
 HÉT

„Életemben először tűnődtem el komolyan azon,

milyen is lehet a mennyország és a pokol.
Életemben először riasztott meg az, ami a földi
életen túl van. Úgy tetszett, hogy
kifürkészhetetlen mélység tátong körülöttem, és
csak egy szilárd pont van a mindenségben. Ahol
állok: az a jelen; minden egyéb gomolygó
bizonytalanság, félelmetes üresség.
Visszaborzadtam attól, hogy egy lépést tegyek a
kavargó káosz felé.”

EGY ES MEMOÁROK szemléltető anekdotákon keresztül

magyarázzák el egy-egy adott közösség hierarchiáját, az én
történetem azonban a gyilkosságokról szól, nem pedig a
leányiskolámról, így nem traktálom az olvasót fölöslegesen
bonyolult leírásokkal.
Elég annyi, hogy Lowan Bridge-be az ifjú hölgyek négyféle
fajtája járt. Először is, voltak ott gazdag, nemesi címmel nem
rendelkező családokból származó lányok (mint például
Taylor), akik nem minősültek elég kulturáltnak ahhoz, hogy
megérdemeljenek ekkora vagyont, így a szüleik abban a
reményben taníttatták őket, hátha sikerül majd jó pozíciót
találniuk maguknak egy előkelőbb háztartásban, vagy
könnyebben férjhez adhatókká válnak. Másodszor, voltak ott
lányok elszegényedett, nemesi családokból (mint Fox), akikre
azért várt nevelőnői jövő, mert az apjuk több ezer fontot
szórt el. Harmadszor, voltak az elárvult lányok, akiknek
sikerült valamivel magukra vonniuk gazdag rokonaik
haragját (mint én), így jutott nekik az a sors, hogy mások
birtokán kelljen majd robotolniuk a megélhetésért.
Végül pedig ott volt Becky Clarke, akit annak dacára
járattak ebbe az iskolába a szülei, hogy jól felszerelt
könyvtárral rendelkeztek otthon, és megengedhették volna
maguknak a házitanítót; ráadásul egy szóval sem említették a
lányuknak, hogy nevelőnőt akarnának faragni belőle. Ennek
az anomáliának köszönhetem, hogy megtanultam azt a leckét,
miszerint vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni.
– Jobban érzed magad? – kérdeztem tőle másnap reggel,
miután megszólalt az ébresztő csengő, és a lányok mocorogni
kezdtek. Én azonban már pirkadat óta magamon éreztem
Clarke fürkész tekintetét.
– Sokkal – trillázta.
– Hallottam, mi történt, és csodálom, hogy senkit sem
árultál be.
– Ha csak feleakkora az ember, mint mindenki más, akkor
ügyelnie kell, nehogy magára haragítson valakit.
– Igen, de te nagyon… figyelemre méltó vagy a korodhoz
képest.
– Nem tehetek róla – közölte Clarke azon a magas,
szórakozott hangján. – A szüleim azt mondják, nincs értelme
teknőspáncélt tenni egy papagájra, vagy szárnyat ragasztani
egy hüllőre. Így hát inkább ide küldtek. De ha rajtam múlik,
többet nem foglak megnevezni téged számvetésen.
Eszembe jutott Mr. Munt erős keze a fejemen, a
nadrágjához nyomott bőröm, és arra gondoltam: A helyedben
én sem akarnám, hogy ez történjen miattam valakivel.
– Nem hazudtam abban, amit rólad mondtam, de akkor is
becstelenség volt, hogy beárultalak – merengett Clarke
halkan, és egy szalmaszínű hajtincsét csavargatta. – Igazán
szörnyű, hogy ilyet tettem. Elvégre nem szenvedhetem a
becstelen embereket.
Én olyannyira nem voltam méltó hallgatósága egy ilyen
megjegyzésnek, hogy a párnába temettem az arcomat, és
jóízűen kacagtam.
– Barátkozás – nyögte mellettem Taylor. Jéghideg lábával
belém rúgott, majd feltápászkodott az ágyból. –
Megmondtam neked. Semmi értelme.
Felöltöttem új egyenruhámat, és párba álltam az
ágytársammal, majd elindultunk az óráinkra; mindebben
nem volt semmi érdekes azon kívül, hogy szinte szédelegtem
az idegességtől. Mindenesetre első napom rövid leírásából
olvasóim tökéletesen megismerkedhetnek új életemmel.
Az első óránk rajz volt, melyet Miss Constance Sheffleton
tartott, egy félénk, ősz hajú, nyúlszerű asszonyság, akinek a
leghaloványabb fogalma sem volt arról, hogyan kell fegyelmet
tartani. Ám azért tudta, mit várnak el tőle, és ezt be is
bizonyította, amikor reszkető hangon megszólalt:
– Davies, az a dolgod, hogy skiccet készíts a mellszoborról,
nem pedig az, hogy az ablak előtt álló juharfát bámuld. Leszel
szíves tájékoztatni Mr. Muntot arról, hogy henyélésen
kaptalak!
– Igenis, tanárnő – válaszolta egy vézna lelenc, és
mindannyian megborzongtunk, mert nyilvánvalóan ez volt a
létező legrosszabb büntetés.
A rajzórát varrólecke követte Miss Kitts irányításával. A
különböző korosztályok elegyedtek az egyes órákon, ezen
belül viszont a tanárnők a képességünk szerint választottak
szét minket más-más körökre. Mivel így elkülönítettek
Clarke-tól, csak az óra után, a folyosóra visszatérve láttam
újra, és igencsak megrémülve kérdeztem tőle, mi a baj, hiszen
játék babára emlékeztető szája sírásra görbült.
 – Már épp kezdtem jobban érezni magam, erre most ki
kell hagynom az ebédet, csak azért, mert nem bírok rendesen
árvácskát hímezni – panaszolta, és dühödten törölte ki
szeméből a könnyeket. – Teljesen reménytelen vagyok
hímzésben, az elmém mindig úgy elkalandozik! Ugyan mit
nekünk a hímzett árvácskák, Steele?
Amikor megérkeztünk latinra, Miss Werwick röviden
kikérdezett, siralmasnak találta a tudásomat, és rám
parancsolt, hogy üljek a legfiatalabb lányok közé, vígan
morogva arról, milyen sok étkezést kell majd kihagynom
várhatóan szánalmas teljesítményem miatt. Mivel most
először tanultam latinul, gratuláltam magamnak, amikor az
óra végére már én magyaráztam a leckét értetlen körömnek,
Miss Werwick pedig annyira sem bírt uralkodni magán, hogy
leplezze csalódott arckifejezését ezen fejlemény láttán.
Én kaphattam ebédet, habár az étkezőben úgy láttam,
hogy a tegnap este összegyűlt ifjú hölgyeknek most csupán
kétharmada volt jelen. Taylornak hűlt helye volt, így Foxszal
szemben ültem le, aki egy zsíros hajfürtjével játszadozott,
majd így szólt:
– Van bármi sürgető?
Lenyeltem a sűrű, káposztás-sertéshúsos levest, és
kérdőn néztem rá.
– Így fejezzük ki magunkat – avatott be Fox. – Ez a titkos
kódunk. Arra, hogy megtudjuk, nem került-e valaki… hát,
komoly bajba.
– Ó! – leraktam a kanalamat, elkomolyodtam. – Clarke
nem jöhet… Hímzéses szerencsétlenség érte.
– Van egy alma a párnahuzatomba rejtve – közölte Fox
tárgyilagosan. – Minden rendben.
Ezen a napon tanultam meg, hogy a barátságot nem
feltétlenül kell ezzel a névvel felcímkézni, ám attól még igenis
lehet valami nagyon hasonló ahhoz.
Ebéd után Miss Halifax földrajzzal egybekötött
történelemórája következett. Rusnya nő volt, elevenen
hadonászó kézzel – de nem akart rosszat nekünk, és
lelkesedését megnyerőnek találtam.
– Nohát, Steele, annak ellenére, hogy nem vagy
kellőképpen tájékozott az Oszmán Birodalmat illetően,
rendkívül mélyreható kérdéseket teszel fel! – kiáltott fel. – A
tizenhárom évesek között a helyed, akárcsak Clarke-nak.
Clarke-ot az egész iskola irigyelte, mivel minden tárgyból
zseniális volt, kivéve persze a szép virágminta hímzését.
Furcsamód boldognak tűnt, amikor leültem mellé a kemény,
háttámlás székre.
– Remek, így lefekvés előtt majd gyakorolhatjuk a csaták
évszámait – jelentette ki könnyedén, és megigazította a
különös, fehér főkötőt, amelyet viselnünk kellett. – A szüleim
pacifisták, az egész utcánk nagy szégyenére, így amikor
idekerültem, azt sem tudtam, mi a különbség egy kozák és
egy sárkány között.
– Ez érthető. Van bármi sürgető? – kérdeztem, és édes
szikrák bizsergették a bőrömet annak tudatától, hogy valami
tilosban veszek részt.
– Ó! Nem, nincs – válaszolta Clarke, és egy gödröcske
jelent meg az arcán. – Egyébként köszönöm, közvetve is, az
almát.
Közvetlenül ezután énekóra következett. Emlékeztem
Vesalius Munt véleményére, miszerint népes földgolyónkon
egyetlen lelkileg elégedett művész sem található, így
kíváncsian vártam Miss Lilyvale oktatását. A tanárnő talán
olyan patyolattiszta jellem, hogy ellen tud állni még a
művészet erkölcsrontó fenyegetésének is? Kiderült, hogy a
válasz ennél sokkal egyszerűbb: Miss Lilyvale zenei érzéke
egy süket rigó hallását és egy kólikás újszülött énektudását
ötvözte, így a művészi tehetség a legkevésbé sem fenyegette
erkölcsös jellemét.
– Gyerekek, rengeteg dolgunk van ma! – jelentette be. –
Ám először is, mint mindig, zsolozsmát fogunk énekelni a
vezetésemmel. Tessék, hölgyek, itt a kotta. Új darab, így
gyakorolhatjátok a blattolást is.
Félkörbe álltunk, és elénekeltük Horatius Bonar legújabb
művét. A mai napig mélységes bizonytalanságban leledzem
azt illetően, vajon magasztaló énekünk valóban a Mindenható
dicsőségére szolgált-e; arról viszont biztosíthatom a kedves
olvasót, hogy a blattolás terén egyikünk képessége sem
fejlődött jelentősen. Taylor is részt vett az órán, és utána
köszöntem is neki, miközben ő egyre azt motyogta:
– I. György: Georg Ludwig; II. György: Georg August;
III. György: George William Frederick; IV. György: George
Augustus Frederick…
– Taylor – suttogtam –, van bármi sürgető?
– Jaj, eredj innét, te utálatos kíváncsiskodó! – fakadt ki
Taylor, és kivörösödött szemmel meredt rám. – A zabkása
óta semmit sem ettem… Miközben ott van Granville, ez a
végtelenül édes lány, csupa-csupa aranyfürt, ráadásul egy
egyszerűen ősi, vagyonos kávédinasztia sarja, vagyis a
legjobb családból származik, és Mr. Munt arra
kényszerítette, hogy pofozza fel magát… saját magát, gondolj
bele, méghozzá teljes erőből… miután rajtakapta, hogy vihog
egy karikatúrán, amit Fiddick rajzolt Miss Hardbottle-ról. Ne
nyúlj hozzám, senkit sem bírok elviselni – zokogta, és
elrohant.
Ekkor a matematika került sorra, majd a hittan, azután
pedig a francia (ebben jeleskedtem, naturellement, így
kezdettől fogva sikerült elkerülnöm a vörös hurkákat,
amelyeket Madame Archambault előszeretettel osztogatott
szuvenírként az osztálytársaimnak), és miután teletömtük a
fejünket geometriával meg János evangéliumával,
következett az elkerülhetetlen számvetés.
Megettem a ragumat, és olyan mélyen lehajtottam a
fejem, akár a leghűségesebb tanítvány.
 Azért vázoltam fel itt hétköznapjaink rendjét, hogy
bemutassam: gyakorlatilag egymás nyakán éltünk, így a
vészterhes pillanatokban – amelyek olyan sűrűn fordultak
elő, akár a levegővétel – megpróbálhattunk segítséget
nyújtani egymásnak. Ha az eszünknek és az
együttműködésünknek köszönhetően sikerrel jártunk, úgy
hajthattunk álomra a fejünket, hogy aznap egy vagy akár két
étkezéssel tölthettük ki a gyomrunkban tátongó űrt. Nem
voltunk barátnők; de mivel körülöttünk oly sokan igyekeztek
nyomorúságossá tenni az életünket, nem volt erőnk egymás
ellen fordulni, hacsaknem a legrendkívülibb szükség esetén.
Amikor a legelső tanítási napom estéjén, kilenc órakor
kimerülten lerogytam Taylor mellé, miután feljött a hold,
ugyanaz a lelkesítő borzongás töltött el, mint mindig, ha
sikerült kijátszanom a hatalmat, amely megpróbálta lábbal
tiporni gerincem töretlen vonalát.
Még egyetlen étkezést sem kellett kihagynom –
gondoltam. Ki tudja, talán egész ügyesen elboldogulhatok itt.
És akár még a többieknek is a hasznára lehetek.
– Steele? – szólalt meg egy sipító hang.
– Igen? – reagáltam Clarke-nak.
– Jó éjt – mondta ő, miközben Taylor intőn belém bökött a
lábujjával.
A gyász különös útitárs; az egyik pillanatban csöndesen,
őrangyalként üldögél a vállunkon, a másikban pedig belevájja
borotvaéles karmát a mellkasunkba. Amint Clarke ilyen
kedvesen szólt hozzám, meleg, csípős könnyek kezdték
áztatni a párnámat. Egykoron édesanyám kívánt nekem jó
éjszakát, ahogy jó reggelt is; egykoron édesanyám szeretett
engem, de aztán valami számomra felfoghatatlan okból
meghalt, és már soha többé nem tér vissza.
Gyakran sírtam mama elvesztése miatt, ahogy az az
elárvult gyermekek szokása – azonban nem is sejthettem,
hogy önnön bánatom fog olyan felfedezésekhez vezetni,
amelyek ismét kiforgatják majd a világomat a sarkaiból.

Az esemény, amelynek következtében végre teljesen

elfogadtam az igazi természetemet, hat hónappal később
történt.
Ekkorra már a Lowan Bridge Iskola számos aspektusáról
szereztem tudomást. Megtudtam, mitől retteg titokban
Taylor: nem attól, hogy nevelőnőnek kell állnia, hanem attól,
hogy zsarnoki férjhez adják, mivel édesanyja mindennap friss
zúzódásokat leplezett el a sok fodorral és csipkével. Tudtam,
mi Fiona Fiddick életének legnagyobb átka: nem létezett nála
humorosabb ember a föld kerekén, ami azt jelentette, hogy
több mint tíz fonttal kevesebbet nyomott a kelleténél.
Tudtam, mit rejt Fox savanyú modora: egy olyan lányt,
akinek valahogy mindig akadt egy alma a párnahuzatába
eldugva, amelyet soha nem tartott meg magának.
Megtudtam, hogy a birtokon vannak istállók, amelyek
ajtaja nincs bezárva, és bennük lovak várják, hogy
simogassam őket. Megtudtam, hogy a hálótermünkből ki
lehet jutni a tetőre, ha az ember óvatosan mászik.
Megtudtam, hogy Clarke szeme mohazölden csillog a
holdfényben, ahogy a fejünk felett szikrázó feketeséget
fürkészte, legalábbis azt a kis sávot, amennyit látni engedett
belőle a tőlünk délre elterülő London füstje. És megtudtam,
hogy habár Clarke ritkán nevetett, akkor kacagott a
legvidámabban, ha megpillanthatta a csillagos eget, és a
nevetése olyan volt, akár egy ezüstfuvola trillája.
A vasárnapot ugyanannyira vártuk, mint amennyire
rettegtünk tőle, hiszen egyrészt nem voltak óráink, és
játszhattunk az udvaron, vagy olvashattunk a csendes
zugokban, másrészt viszont kénytelenek voltunk
istentiszteletre menni. Ahogy a kápolna elegáns kőépülete
felé masíroztunk azon a napon, amikor az életem örökre
megváltozott, úgy festettünk, akár egy sor lassan menetelő,
kék egyenruhás katona a zord, novemberi égbolt alatt; a
felületes szemlélő könnyedén azt hihette volna, hogy a
kivégzésünkre vonulunk.
Elvégre vasárnaponként került sor Mr. Munt heti
számvetésére, amelynek során igyekezett fényt deríteni
bármilyen bűnünkre, amelyet addig ostoba módon
elmulasztottunk megemlíteni.
– Steele, majd segítenél nekem a Catullus-szöveggel
latinból? – kérdezte Fox, ahogy esetlen alakja lehuppant
mellém a padba a harmadik sorban. – Semmire se jutok vele,
és ugyan Miss Werwicknek nincs nádpálcája…
– Persze – egyeztem bele. Madame Archambault
büntetése megalázó és fájdalmas volt, Miss Werwick viszont
minden más tanárnőnél jobban élvezte, ha bepanaszolhatott
minket Mr. Muntnál, mintha csupán sakkfigurák lettünk
volna a játékukban (vagyis helyesebben szólva inkább
kuglibábuk).
Clarke ült le a másik oldalamra.
– Van bármi sürgető, hölgyeim?
Clarke előszeretettel dúdolgatott, ha épp nem volt üres a
hasa, mintha egy dalt komponálgatott volna, és ezt csodáltam
benne. Mielőtt azonban nemmel válaszolhattam volna a
kérdésére, Miss Lilyvale elfoglalta helyét az orgonánál, és
megkezdődött kétórányi gyötrelmünk.
– Énekeljetek velem, lányok, magasztaljuk az Urat teljes
szívünkből! – buzdított minket Miss Lilyvale.
A szerzői diszkréció jegyében inkább fátylat borítok a
zsolozsmázásunk részleteire; sem az olvasónak, sem az írónak
nem illik hosszasan elidőznie olyan zenei atrocitásoknál,
amelyek már rég a múltba vesznek, így semmiképpen nem
tehetők jóvá.
Miután előadtuk az első három éneket, Mr. Munt föllépett
a szószékre. Vesalius Muntot mi sem tette boldogabbá, mint
amikor minden diákja figyelme reá irányult, és most
mindegyikünk tekintete őrá szegeződött, ahogy megállt a
feszület előtt.
– Köszöntelek titeket az Úr napján, leányaim! – szólt
sugárzó mosollyal, és a leányaim szó elszorult torkunkon
akadt, mivel tudtuk, hogy az igazgató egész délelőtt nem fog
őszintébben megnyilatkozni, mint annak kijelentésekor,
miszerint mind az övé vagyunk. – Hadd ösztönözzelek
titeket, hogy pihenjetek békésen a hét legáldottabb napján,
leljetek nyugalomra annak biztos tudatában, miszerint
Krisztus Urunk értetek halt meg: azért, hogy megmentsen
titeket az önnön tudatlanságotoktól és gyalázatotoktól.
Kezdjük hát meg a heti számvetést, hogy megtisztulhasson a
lelketek!
A magasba emelkedett egy kéz. Mr. Munt mindig
megalázó büntetést ötölt ki a vádlottnak – és gyakran a
vádlónak is. Ebben a dzsungelben nem léteztek szabályok,
nem akadt biztonságos ösvény, amelyet követve
megmenekülhettünk volna a tigris karmától. Fox, Clarke és
én ugyanolyan feszülten figyeltünk, mint mindig, fülünket
hegyezve igyekeztünk felmérni a veszélyt, amikor riadtan
hallottam meg a saját nevemet.
– Steele igazán nem akar rosszat – szólalt meg az
ágytársam két sorral arrébb, vontatottan és kimerülten. – És
valóban olyan okos meg segítőkész, mint ahogy mindenki
állítja, és ó, egyszerűen szörnyű, hogy ezt kell mondanom,
de… Nem szándékosan teszi, és rémes, hogy kénytelen
vagyok felhívni rá a figyelmet.
Taylor felé fordultam, döbbenten bámultam rá. Vértelen
volt az arca, mintha csupán tintaportré lett volna: fekete
haját vastag vonalakkal húzta meg a tus, szemét és ajkát
viszont csupán a legfinomabb vonásokkal. Szépségét az
utóbbi időben elhomályosította a memorizálásra való
képtelensége, és alvás helyett azzal töltötte az éjszakákat,
hogy megpróbálta az eszébe vésni a számára értelmetlen
adatokat; most viszont kapva kapott az egyetlen lehetőségen,
amely még biztosíthatta számára a meleg étkezést. Nem
csodáltam, hogy énrám esett a választása: kézre eső célpont
voltam, sőt, még észszerű is, hiszen máris olyan lány hírében
álltam, aki bármilyen szorult helyzetből ki tudja ügyeskedni
magát a hazugságaival.
– Mi az, amit Steele nem szándékosan tesz, Taylor? –
támaszkodott a karjával Mr. Munt elegáns pózban a
szószékre.
Taylor elkerekedett szemmel pillantott rám, állta az én
furcsa, mandulavágású szemem pillantását.
– Álmokat lát.
– Ez meg mi a jó eget művel? – mordult Fox.
– Megérdemlem – nyugtattam meg halkan. – Nem
vettem észre, hogy Taylor mennyire legyengült. Minden oka
megvan hazudni rólam.
Fox erre mintha azt motyogta volna:
– Nem hazudik.
– Steele-nek egyszerűen borzalmas rémálmai vannak az
anyjáról – közölte Taylor az igazgatóval. – Nem szándékosan
kiabál álmában, de sehogy sem bírja abbahagyni.
Egy pillanatra kihagyott a szívverésem.
Igaz, gyakran előfordult, hogy verítékben úszva és
kiszáradt torokkal riadtam fel, és igen, valóban édesanyámról
álmodtam; de nem kiabáltam utána. Vagy talán mégis?
Egyszer-kétszer úgy kellett magamba fojtanom a kiáltást, ám
ezek ritka esetek voltak, merő véletlenek.
Fölálltam, és összekulcsoltam a kezemet fehér kötényem
előtt.
– Szívből sajnálom, ha bárkinek is gondot okoztam, de az
édesanyám nemrégiben hunyt el.
– Már több mint fél éve – helyesbített Mr. Munt.
– Gyászolom őt, ahogy természetes. De bocsánatot kérek a
többiektől, amiért megzavartam a nyugalmukat.
– Természetes? – Mr. Munt a szószék fájára csapott a
tenyerével, mintha magára a bűnre sújtott volna le. – Essen
meg a szívünk, gyermekeim, ezen az eltévelyedett bárányon,
aki a halálon mereng, pedig az Úr bőséges áldását élvezi.
Az ajkamba haraptam belülről, amíg meg nem éreztem az
egyetlen dolgot, amely anyámból maradt: a véremet.
– Nyugalom – susogta nekem Clarke.
– Reménykedjünk, hogy Steele – zengte Mr. Munt –
egyszer megtanul majd hálát adni a mi Urunknak, amiért Ő
végtelen kegyelmében gondoskodott e szegény lány
eltávolításáról anyja ördögi befolyása alól.
Olyan görcsösen kapaszkodtam a padba, hogy a kezem
csontfehérré vált.
– És soha ne adjuk fel a reményt, hátha ez a megtévedt
gyermek egy napon még visszatér a tisztességes keresztény
életmódhoz.
– Nyugalom – nyikkant Clarke, és megmarkolta a
szoknyámat.
– Anyámat gyászolni nem tisztességtelen! – kiáltottam fel.
Szavaim bombaként robbantak a kápolnában; minden
szempár döbbenten siklott rám. Mr. Muntnak ellentmondani
egyenértékű volt az öngyilkossággal; én azonban sajnálatos
módon még nem fogtam fel, hogy az öngyilkosság a téma.
– A te anyád – hirdette ki Mr. Munt, kiélvezve minden
egyes szótagot – züllött nőszemély volt, aki önkezűleg vetett
véget életének, halálos mennyiségű ópiumoldatot véve
magához. Így hát egészen minimális szertartás keretében
temették el, alig találtak lelkészt, aki hajlandó volt szemet
hunyni anyád gall katolikus hovatartozása fölött, nem is
beszélve a szándékos öngyilkosságáról. A te szent életű
nagynénéd pedig megkímélt téged attól a megaláztatástól,
hogy végig kelljen nézned e szégyenletes, sivár elhantolást.
Hát mondd meg nekem, gyermek, mégis hogyan érdemelne
az anyád utáni gyászod dicséretet, mintha bárminemű érdem
volna, mikor annak a nőnek a velejéig romlott lelke ily
nyilvánvalóan háborgat téged halhatatlan szellemedben?
Anyád szégyenletesen megcsúfolta a természet rendjét…
maga volt a megtestesült katasztrófa.
Rádöbbentem, hogy Mr. Munt végig tudta az igazat.
Ekkor értettem meg, hogy anyám temetésén nem vettek
részt feketébe öltözött gyászolók; nem övezte őt más, csak a
talaj rothadó szaga, amint a föld kelletlenül befogadta újabb
fizetésképtelen szállóvendégét. Az öngyilkosság főbenjáró
bűn, hiszen mi is lehetne súlyosabb vétek, mint
szembeszegülni Isten akaratával?
Az igazgató kiszabta a büntetésemet (egy hétig nem
kaphattam ebédet), Taylor pedig elnyerte az engedélyt, hogy
visszatérhessen az evők sorába; ám én máris teljesen
elgyengültem, hiába váratott még magára az éhség.
Mr. Munt győzött: nem voltam felkészülve az igazságra.
Egy kis kéz fogta át az enyémet.
– Nem szoktál olyan nagyon gyakran felkiáltani álmodban
– suttogta nekem Clarke tágra nyílt, komoly szemmel.
– Mostantól majd fogok – sikerült rekedten kinyögnöm,
majd elhúztam tőle a kezemet, és reszkető ujjakkal
kinyitottam az imakönyvet.

Azóta megtanultam, milyen sok ember akad, aki rossz

szándékai ellenére jól viselkedik. Talán én magam is erre az
útra léptem volna, olyan nőként élve, aki reggelente cinkosan
a tükörképére kacsint, aztán egész álló nap egy ártatlan
bárányka bőrébe bújik. Jane Eyre-nek azt mondják,
imádkoznia kell, hogy Isten megváltoztassa: vegye el
kőszívét, és adjon helyette húsból és vérből való szívet. Ám az
én hús-vér szívem majd’ megszakadt anyámért –
édesanyámért, akiről immáron tudtam, hogy valószínűleg
soha nem láthatom viszont, ha jól viselkedem.
Azon a novemberi éjszakán úgy üvöltött a szél, mintha
elveszített szerelmét siratta volna; én pedig a következő
döntésre jutottam, miközben Taylor jéghideg lábujjai a
vádlimat böködték, és olyan halkan zokogtam, ahogy csak
bírtam:
Ha pokolra kell jutnom ahhoz, hogy újra rátalálhassak
anyámra, ám legyen: én is maga leszek a megtestesült
katasztrófa.
De akkor már káprázatos katasztrófa leszek.
 NYOLC

„Pedig én is szerettem volna más ember lenni, jó,

mint maga, és bölcs. Irigylem magát ezért a lelki
békéért, nyugodt lelkiismeretéért, romlatlan
emlékeiért. Tudja-e, kislány, hogy a tiszta,
ártatlan emlékek micsoda kiapadhatatlan
kincsesbánya, milyen kimeríthetetlen forrása a
felfrissülésnek?”

LEHETSÉGES, HOGY TOV ÁBB IS KIBÍRHATTAM V OLNA Lowan

Bridge-ben annál a hét nyomorúságos évnél, amelyet ott
eltöltöttem, ha Mr. Munt nem veszi a fejébe, hogy megöli
Clarke-ot.
Ó, mindennap megaláztatásnak voltunk kitéve, minden
egyes számvetés kreatívabban elvetemültnek bizonyult, mint
az előző; ám a boldogság aprócska pillanatai mélyen
megérintettek minket. Egy palotában minden áldás elvész a
sok csecsebecse között; egy veremben úgy tündöklik az
összes, akár a szitakötő csillanó-villanó szárnya.
Ilyen áldás volt Miss Lilyvale határtalan képessége arra,
hogy teljesen elfuserálja még a legegyszerűbb zeneművet is.
Vagy Fiona Fiddick tehetsége mind humor, mind varrás
terén, ami lehetővé tette, hogy ügyesen elrejtve belehímezze
az ÉHEN HALOK szavakat egy csokor piros bazsarózsa közé,
melyet Miss Sheffleton aztán büszkén kiakasztott az
osztályterem falára. Vagy a lovak és a lovaglóleckék,
melyeknek köszönhetően az egyik legnagyobb örömömmé
vált a százszorszépekkel pettyezett réteken vágtatni, úgy
téve, mintha soha nem kéne visszatérnem az iskolába. Vagy a
tanítási szünidők, amikor Mr. Munt elutazott előadásokat
tartani, vagy a sugárzó mosoly Clarke apró ajkán, amikor
karácsony után visszatért otthonról szőnyegtáskájával a
kezében, és kitörő lelkesedéssel nyomott csókot az arcomra.
Kedves olvasóm, csodával határos módon társra tettem
szert; Clarke a puszta létezésével eluralkodott rajtam, feltárt
engem, vidámságot hozott az életembe, sokszor alig bírtam
miatta magamba fojtani a vihogást az éjszaka közepén. Becky
Clarke briliáns és nevetséges volt: egy kész kis tudós, akinek
meg sem kellett erőltetnie magát a tanulmányok terén;
ugyanakkor mindig ragaszkodott a becsületességhez, még
akkor is, ha ezzel csupán azt érte el, hogy éhes maradt.
Három évvel volt fiatalabb nálam, így hát egy vállrándítással
elintézve beállíthattam őt a bosszantó kis védencemnek,
amint valaki rosszat szólt ránk. Clarke a dicséretre és a
kritikára egyaránt a maga gondtalan csivitelésével reagált,
mintha meghökkentette volna, hogy egyáltalán észrevette
valaki a jelenlétét. Egyszerűsége mókás volt, elméje pedig
elragadó – ha valaki megkérdezi, hogy zseninek vagy
idiótának tartom-e őt, nem tudtam volna kielégítő választ
adni.
– Volna kedved megnézni a napfelkeltét? – kérdezte
Clarke valahányszor csak szép volt az idő, én pedig eszelős
módjára követtem őt a tetőre, ásítozva és elgémberedett
tagjaimat ropogtatva. Egészen elégedetten üldögéltünk
odafönt, örökösen a füstös-homályos London felé nézve,
amely nem is volt olyan messze tőlünk, sőt, a város pereme
évről évre egyre közelebbinek tűnt – a valóságnak
tökéletesen megfelelően. Clarke halkan dúdolgatott,
miközben az égboltot fürkészte, fejét pedig előbb-utóbb
mindig a vállamra hajtotta.
S ahogy teltek-múltak az évek, a tagjaink megnyúltak, a
szívünk pedig megedződött.
Granville-t elvitte a láz, amely tizenegy éves koromban
söpört végig az iskolánkon. Taylor görcsösen zokogott, azt
mondta, hogy Ettie Granville volt az egyetlen, aki valaha is
megértette őt. Elcsentem Granville monogramos
zsebkendőjét az eladományozásra szánt holmik közül, és
átadtam az ágytársamnak, aki erre a többiek szeme láttára a
keblére ölelt.
Fox tizenhárom éves koromban áldozatul esett az
influenzának; az emlékére megszerveztem egy véka alma
ellopását, hogy mindenki eldughasson belőle magának, ám
egy bosszúszomjas számvetés során felelősségre vontak.
Clarke egy ágymelegítő palackban csempészett nekem
húslevest, és figyelte, ahogy benyakalom, miközben
mindketten meglapultunk az ágykeret mögött.
Szakértői lettünk a gyászolásnak, egy-két napig
gyötrelmesen szenvedtünk, majd tovább sodródtunk életünk
kissé megváltozott medrében. Az anyám halálát övező
tényekhez lassabban szoktam hozzá, sokáig tartott
elfogadnom a szörnyű igazságot, hogy ezek szerint már
régebben is megpróbálta azt, amit végre sikerült
megvalósítania, vagyis önnön élete kioltását. A többiek egy
időre kiközösítettek, amint az várható volt – nem moshattam
le magamról elmebajos anyám szégyenfoltját –, de
mindannyian olyan bőszen gyűlöltük Mr. Muntot minden
egyes dühödt szívdobbanásunkkal, hogy nem maradt erőnk
egymást is utálni.
Azonban minden összeomlott, amikor már hetedik éve
voltam Lowan Bridge-ben, és Clarke mániákus
becsületessége átcsapott szórakoztató ostobaságból végzetes
őrültségbe.
 Akkor kezdődött minden, amikor Miss Lilyvale asztala
előtt álltunk utasításra várva.
– Lányok, nekilátnátok begyakorolni az év végi
ünnepélyre ezt a… Jaj, egek, azt sem tudom, hol áll a fejem…
Clarke, meg tudod tanulni ezt a szoprán szólamot, te pedig,
Steele, a hozzá tartozó zongorakíséretet? Jobb párost el sem
tudok képzelni arra, hogy demonstráljuk iskolánk diákjainak
zenei tehetségét.
Egymásra pillantottunk Clarke-kal; bármilyen tárgyból
jeleskedni irigylésre méltó pozíció volt, ám a tapasztalatunk
azt mutatta, hogy kedvenc – ugyanakkor botfülű –
tanárnőnk dicsérete nem számított annyira hízelgőnek, mint
a kritikája. Habár tény, hogy Clarke valóban kiváló énekes
volt: hangja szédítően magasra hágott, úgy lebegett a
levegőben, mintha egy varázslatos hárfát pengetett volna
valaki. A diákok meghökkenve torpantak meg a folyosón,
valahányszor Clarke skálázott, azzal a matematikai
pontossággal, amely ösztönös sajátja volt.
– Természetesen. – Clarke átvette a kottákat a
tanárnőtől.
Ekkor különös dolog történt: Miss Lilyvale lehajtotta a
fejét, és néhány pillanatra az íróasztala fölé görnyedt. A
tanárnő rózsás arca megfakult az elmúlt két év során, mintha
mázsás súlyt kellett volna fölfelé cipelnie egy véget nem érő
hegyoldalon; hónapról hónapra egyre inkább gépiesen mozgó
bábnak tűnt, akinek viaszos maszkja elfedi szörnyű
esdeklését valami miatt. Ujjai a fiókja fogantyújára tévedtek,
szemét lehunyta.
– Szeretne tőlünk még valamit? – kérdezte Clarke.
Miss Lilyvale halkan azt válaszolta:
– Soha nem kaphatom meg, amit igazán szeretnék.
– Jól van, Miss Lilyvale? – érdeklődtem aggódva.
– Ó! Egek, persze, én csupán… elkalandoztam. Köszönöm,
hogy ilyen szolgálatkészek vagytok – mondta a tanárnő
mosolyogva, és a furcsa pillanat tovaszállt.
– Az íróasztalában van – jelentette ki Clarke, miután Miss
Lilyvale kisietett, hogy a fiatalabb lányoknak is kiossza a
megfelelő szólamokat. Én tizenhat éves voltam, Clarke pedig
tizenhárom, és példás diákként gyakran hagytak minket
magunkra… de ez persze nem jelentett kibúvót az
elkerülhetetlen számvetés alól.
– Mi van az asztalában?
– Az, ami nem hagyja nyugodni Miss Lilyvale-t. – Clarke
elmélyült a kottájában. Szórakozottsága azért volt bájos, mert
szívből jött; Becky Clarke akkor sem bírt volna hazudni, ha az
élete múlik rajta, és ezt a tényt hamarosan megcáfolhatatlan
bizonyítékkal fogom illusztrálni. – Ez még nekem is igencsak
magas, habár kedvelem a G-dúrt.
– Hagyjuk most a zenét! – suttogtam, ahogy elhagytuk az
osztályteremet. – Miss Lilyvale pattanásig feszült, akár a
bélhúr a hegedűin. Komolyan azt állítod, hogy tudod, mi
bántja?
Clarke maga elé tartotta a szopránszólam kottáját,
miközben lementünk a félhomályba boruló lépcsőn. Azon az
áprilisi délutánon némák maradtak odakint a madarak, a
szőnyegek pedig elnyelték lépteink zaját.
– Tegnap délután bementem a zeneterembe, mert azt
hittem, ott felejtettem a rajzfüzetemet, és Miss Lilyvale
éppen egy levelet olvasott. Amikor beléptem, belökte abba a
fiókba, amit az imént oly szomorúan érintett meg.
– És úgy gondolod, hogy egy levéltől szenved így?
– Azt nem tudhatom – ismerte el Clarke, és ahogy a fejét
csóválta, néhány lenszőke fürtje kiszabadult az egyszerű
főkötő alól. – Ám tagadhatatlanul úgy festett, mintha
fojtogatná az a levél…
Az ezt követő csend csak úgy hemzsegett a kérdésektől.
Clarke vajon azt kívánja, hogy avatkozzak közbe? –
tűnődtem, és szívem lelkesen kalapált.
 Számtalanszor akadályoztam meg az éhezést Lowan
Bridge-ben, és ugyanúgy élveztem magát az engedetlenséget,
mint annak sikerét; érdemjegyeket hamisítottam meg,
élelmiszert csentem el, egészen drámai hazugságokat adtam
elő. Furcsamód Clarke soha nem bánta ezeket a
valótlanságokat, habár azt hiszem, ez együttérző
természetének volt köszönhető, vagy talán a
gyakorlatiasságának. Akárhogy is, hamar megtanultam
Clarke vezérelvét: ha Mr. Muntnak hazudtam (vagy bárki
másnak, de csakis azzal a céllal, hogy Mr. Munt ne tudhassa
meg az igazat), dicséretet kaptam tőle; ha viszont magának
Clarke-nak füllentettem – akár csak merő véletlenségből,
feledékenységből elferdítve a tényeket –, akkor jó ideig
került engem, amíg felindultságának lángja le nem lohadt, és
végül ismét a vállamhoz nem dörgölőzött, akár egy társaságra
vágyó macska.
Így hát hazudtam, de csak ha kellett, és egyre jobban
értettem hozzá – mind a magam, mind rabtársaim
érdekében. Ennek jegyében logikusnak tűnt, hogy ki kellene
derítenem, mi bántja Miss Lilyvale-t, hiszen a nő kétségkívül
a szövetségesünk volt, tanári szerepe dacára is. Elszántam
magam, hogy kiszimatolom az igazat, akár egy vadászkopó.
Felnőtt fejjel visszanézve azt hiszem, mégsem kutyához,
hanem inkább kígyóhoz kellene hasonlítanom magam, hiszen
az közelebb állna az igazsághoz: tizenhat éves koromra olyan
nesztelenül tudtam be- és kisurranni, hogy az akár egy
csúszómászót is megszégyenített volna.

Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy magammal

vigyem Clarke-ot azon az éjszakán, amikor elindultam
átkutatni Miss Lilyvale irodáját. Utólag már tudom, hogy ez
borzalmas nagy hiba volt, hiszen ha együtt tesszük meg ezt a
bizonyos felfedezést, akkor talán gondosan megvitattuk
volna, mi a legjobb lépés.
Csöndesen felöltöttem durva szövésű ruhámat, a kötényt
viszont nem, mivel annak anyaga túl világos lett volna a
holdfényben. Összerezzentem, ahogy megnyikordult a
hálóterem ajtaja, ám az ágyakban senki sem moccant; a
lányok mostanra már jól tudták, hogy az engedetlenségem
általában a többség javát szolgálja. Kihívtam volna magam
ellen a sorsot azzal, ha becsukom az ajtót, további zajt
kockáztatva, így a folyosóra kilépve nyitva hagytam magam
mögött, némi huzatot okozva.
Tízévesen két héten át gyakoroltam egy meghajlított
szöggel, mire sikerült megtanulnom, hogyan kell feltörni egy
zárat, mivel az éléskamrába való bejutás nagy becsben
tartott képesség volt. Ám ahogy Miss Lilyvale zenetermének
ajtaja előtt térdeltem, furcsamód alkalmatlannak éreztem
magam a feladatra: az ujjaim mintha bunkósbottá dagadtak
volna, fülem képzelt neszektől zúgott. Végre sikerült
kinyitnom a zárat, és beléptem az üres osztályterembe, ahol a
bespalettázott ablakok és őrt álló falak olyan baljós látványt
nyújtottak, amilyen csak elvárható, ha az ember éjfélkor
behatol bármilyen erődítménybe.
Az íróasztal fiókja is zárva volt. Hiába vacakoltam a
szöggel, nem mentem vele semmire, így helyette egy
kalaptűhöz folyamodtam, amely hamar be is vált, és
kihúztam a fiókot.
Ahogy Clarke sejtette, egy köteg levél hevert benne.
Dörzsgyufát vettem elő a ruhám zsebéből, meggyújtottam
a lámpást, majd bedugtam az asztal alá, és törökülésben
letelepedtem mellé a padlóra. Első pillantásra tudtam, hogy a
levelek legalább egy-két évesek lehetnek, hiszen hogyan
máshogy sárgulhatott volna el így az eredetileg tojáshéjszínű
papír? Egyik borítékon sem szerepelt más címzés, csupán a
Miss Amy Lilyvale név, és én a homlokomat ráncolva, erősen
összpontosítva húztam elő belőlük az írópapírt.
 Ahogy olvasni kezdtem a legkorábbinak ítélt leveleket,
leesett az állam.
A kezemben tartott írások vallomások voltak.

Kedves Miss L.!

Nem bírok többé álarc mögött fulladozni, s nem
élhetek mindennap hazugságban, hiszen ez a nem
helyénvaló titkolózás képmutatóvá tesz még minket,
becsületes keresztényeket is. Így hát megbocsátásáért
könyörgök amiatt, amit mondani készülök, és
elismerem, valójában már évekkel ezelőtt
megbocsátásért kellett volna fordulnom Önhöz; ám ha
most nem vallok meg Önnek mindent, akkor
tisztességem teljességgel jelentéktelen volna,
határtalan szerelmem pedig nem lenne több holmi
üszögnél, amely felemészti megdagadt nyelvemet.
Arra vágyom, hogy ajkam Önhöz érhessen; igen, az
ajkához, de megvallom, még ennél is szenvedélyesebb
vágy fűt, hogy megízlelhessem teste más pontjait.
Valahányszor találkozik a pillantásunk, azt kívánom,
bár lassan lejjebb vándorolna a tekintete, egészen
nadrágom elejéig. Mindennél jobban szeretném
nyelvemmel érinteni Önt ott, ahol biztosan ugyanúgy
sóvárog utánam, ahogy én Ön után. Elképzelem a
számat az Ön édes szemérmén, aztán szerte az egész
testén; látom magam előtt az arcát, amint lassan,
legelőször behatolok Önbe, miután arra késztettem,
hogy könyörögjön ezért. Ilyen látomások árasztják el
álmaimat, míg végül már semmi nem marad szabad
akaratomból. Nyomatékosan kérem, válaszoljon
nekem: hát ártatlannak nevezheti magát a
szenvedésemben?
Szívből remélem, hogy nem fogja kerülni a
társaságomat, miután így kitárulkoztam Ön előtt.
 Elvégre a munkaadója vagyok, és e szerepemben
biztosíthatom róla, hogy a jó híre, akárcsak a sajátom,
gondos kezemben nyugszik – megígérhetem, hogy
megóvom Önt a kéjvágyó világ ítéletétől. Egyedül
abban reménykedem, hogy segíthet feloldozni engem,
miután ily nyíltan feltártam Ön előtt vágyaimat, s
végre testileg-lelkileg eggyé válhatunk, vagy
máskülönben őszinte és elnéző megértésben élhetünk
tovább, testvérekként az Úrban.
Fivéri szeretettel:
Vesalius

Úgy éreztem, mintha órákig pislogtam volna a levélre,

majd behúzódtam az asztal alá, a keserű szagú fémlámpás
mellé, ölemben a halom papírral, amelyről megtudtam, hogy
nem más, mint gátlástalan pornográfia.
Tíz percig tartott, mire elolvastam a második levelet,
mivel alig bírtam rávenni magam, hogy az írásra nézzek; a
maradék tizenhárom levél elolvasása viszont mindösszesen
nem tartott tovább félóránál – ebben is, mint minden más
erkölcstelenségben, gyorsan tanultam. Reméltem, hogy a
rákövetkező levelekben az igazgató restelkedik a legelső
irománya miatt, azonban mindegyik üzenete hasonlónak
bizonyult: egytől egyig tele voltak olyan szavakkal, mint
kebel, ágyék, fenék és üzekedés.
Miután végeztem, feltápászkodtam a földről, s az asztal
fölé hajoltam. Roppant különös érzés fogott el, az émelygés és
egzaltált izgalom elegye, mint amikor kemény vágtázás után
leszálltam a nyeregből.
Erről beszélt annak idején Edwin?
Ugyanolyan rossz vagy, mint én. Tetszett neked.
Nem igaz, hogy ez az érzés tetszett nekem, helytelensége
egyszerre volt elbizonytalanító és bizsergető. Akkor éreztem
néha így magam, ha a tető szélén ültem Clarke-kal, s arra
gondoltam: Milyen könnyű volna egyszerűen ledőlni a
mélybe, és nekilódult a szívverésem – de aztán elhúzódtam a
tető peremétől, meg sem bírtam szólalni, elszégyelltem
magam, szédelegtem felbolydult idegeimtől, szikrák
pattogtak a tarkómban, a gerincemben és még lejjebb is, az
egész testemben.
De szigorúan véve az sem igaz, hogy nem tetszett nekem
az érzés.
Magamhoz vettem a leveleket, és visszalopództam a
hálótermünkbe. Mostanra már tudtam, hogy kétes
kiruccanásaimat követően semmi kockázatot nem jelent
bebújnom Taylor mellé, mivel soha nem riadt fel a
hortyogásból. Clarke viszont az izgalomtól remegve, éberen
várt a szomszéd ágyban, szeme feszülten szegeződött rám a
szürke félhomályban, miközben fölemeltem a takarót.
– Igazam volt, ugye? – kérdezte.
Nem jutottam szóhoz, így egyszerűen Clarke kezébe
nyomtam a leveleket, aztán aranyló fürtjeinek hátat fordítva
összegömbölyödtem az ágyamban.
Nem ez volt a legelső hibám, ám utólag ez bizonyult a
legnagyobb gondatlanságomnak – nem számít, mennyire
voltam összezavarodva a lágyékomban érzett különös
lüktetés miatt. Tévesen úgy véltem, nincs más választásom,
mint megosztani Clarke-kal azt, amire rábukkantam; nem
tudtam elviselni annak gondolatát, hogy egyedül kelljen
megemésztenem azokat a leveleket, hogy Clarke ne kóstoljon
bele velem együtt ebbe az undorító, ugyanakkor egzotikus
étekbe – kislányos módon azt akartam, hogy valaki más is
ugyanolyan zaklatott legyen, mint én.
Ám valójában ennél többről volt szó. Clarke
felfoghatatlanul, fájdalmasan boldoggá tett engem. Azt
akartam, hogy mindenen osztozzunk; azt akartam, hogy
hajózzunk el a távoli Kínába, hogy vegyünk részt egy pazar
jelmezbálon, hogy valaki fogjon pisztolyt Clarke-ra, így én a
golyó útjába vethessem magam. Elalvás előtt gyakran
fantáziáltam arról, hogy Clarke kénytelen bevádolni engem
gyilkosként a számvetésen, így Mr. Munt arra ítél, hogy a
jéghideg szénapadlásra zárva haljak éhen; ám halálom
órájában Clarke eljön hozzám, és együtt nézzük az ablakból az
egyre halványuló csillagokat, én pedig utolsó leheletemmel
azt suttogom a fülébe: Nem baj.
Megbocsátok.
Nincs semmi baj.
Mindez soha nem vált valóra, ám mint kiderült, a
legrosszabb sors, amelyet el tudtam képzelni magunknak,
meg sem közelítette a valóságot.

A következő esti számvetésen olyan cselekedetnek voltunk

tanúi, amelyiknél az sem lett volna rendkívülibb, ha fák
nőnek ki az égből, vagy eső tör elő a földből természetellenes
szökőkútként. Még soha életemben nem döbbentem meg
ennyire; és ha bármelyik olvasóm azt állítaná, hogy várnak
még rám ennél nagyobb meglepetések az életben, azt
javasolnám az illetőnek, hogy haladéktalanul szerezzen be
magának egy kényszerzubbonyt.
– Mr. Muntot nevezem meg – közölte Clarke higgadtan.
Ez a kijelentés oly valószerűtlen volt, hogy felkacagtam, de
azon nyomban a torkomon is akadt a nevetés, és a számra
tapasztottam a kezemet.
Az nem kifejezés, hogy Clarke felhívta magára a figyelmet.
Felszólalása mintha valós erővel vágott volna mellbe. Azóta
már ledobott a hátáról egy ló, több férfi is rám támadott, és
lezuhantam egy lépcsőn; mindebből semmi sem fájt annyira,
mint ez a pillanat, mert egyik eset sem adta tudtomra ilyen
egyértelműen: ez a te hibád.
Mr. Munt elsőre nem is hitt a fülének.
– Mit mondtál, kit nevezel meg, Clarke? – kérdezte.
 – Jól hallotta: magát. Kitette Miss Lilyvale-t a
nemkívánatos közeledésének. Kérjen tőle bocsánatot!
Mr. Munt vonzó arca elsápadt. Miss Lilyvale-re pillantott,
a tanárnő azonban nem nézett rá, mert engem bámult.
Csupán ekkor értettem meg, amit eddig nem fogtam fel: Miss
Lilyvale úgy akarta, hogy találjuk meg a leveleket. A nő
határozatlan és gyenge volt, Clarke meg én viszont egyik
sem, és ezt mások is észrevették. Miss Lilyvale tókék szeme
szégyenkezve ködösült el, miközben a többi tanár olyasmiket
suttogott, hogy: Ó, te jó ég!, meg hogy: Ez nem lehet igaz,
ugye?
– Clarke! – Úgy tűnt, Mr. Muntnak mostanra sikerült erőt
vennie magán, csak a nyaka árulta el, amelyen kidagadtak az
erek fehér gallérja fölött. – Komolyan azt képzeled, hogy
hamisan vádolhatod igazgatódat, miközben az itteni helyzeted
ennyire bizonytalan?
– Nem értem, miről beszél – szegte fel a fejét Clarke.
– Ó, én szívem szerint mindenképpen megkíméltelek
volna ettől az információtól, ha nem űztél volna gúnyt a
számvetésből – sziszegte Vesalius Munt. – Ha jól sejtem, a
szüleid mindössze annyit árultak el neked, hogy könyveket
adnak ki. Olyan benyomást keltettek benned, hogy
irodalmárok, nem igaz?
Clarke nem felelt.
– Én hiszek abban, hogy minden gyermeket érdemes
oktatni, még a leányokat is, mit sem törődve azzal, hányan
kritizálnak ezen véleményemért! – kiáltotta Mr. Munt
fölemelt karral. – Erre íme, ez a szerencsétlen nyomorult, aki
csak koldulhatna a mennyek kapujánál, engem vádol
helytelen viselkedéssel. A szülei arcpirító erotikus
irományokat adnak ki, bármennyire fáj is erről beszélnem az
önök jelenlétében, hölgyeim – tette hozzá, szépen elpirulva a
minden szaván csüngő tanárnők előtt. – Clarke szülei a
tandíjon túlmenően bőkezűen adományoztak iskolánknak
azért, hogy gondjaimba vegyem a leányukat. Befogadtam őt
diákjaink közé, abban reménykedve, hogy sikerül megóvnom
a családja förtelmes befolyásától; erre ez a… ez a kígyó most
azzal vádol, hogy én nemkívánatos közeledésnek tettem ki
Miss Lilyvale-t?!
– Édes jó istenem – zihálta Taylor morbid kíváncsisággal.
Figyeltük Miss Lilyvale-t, akinek nem jött ki hang a
torkán. A nyakához kapott, majd kiszaladt a teremből.
Valahányszor visszagondolok a dühre, amelyet akkor
éreztem, mindig jég jut eszembe, nem pedig tűz: az a fajta
hideg, ahogy a hó az ember húsába mar.
Clarke arca merev volt, csak aprócska ajka remegett.
– Igen – mondta –, pontosan ezzel vádolom.
– Remek, tehát beismered a hazugságodat – bólintott Mr.
Munt, aki ismét elemében volt. – A belátható jövőben
kénytelen leszel beérni a reggeli zabkásával. Nos, ki a
következő?
 KILENC

„Olyan boldog vagyok, Jane. És ha azt hallod,

hogy meghaltam, nem szabad búsulnod. Semmi
ok a szomorúságra… Aki fiatalon hal meg, nagy
szenvedésektől menekül. Nem volt semmiféle
tehetségem, amivel sokra vihettem volna az
életben. Mindig mindent rosszul csináltam volna.”

KÉT HÉTEN BELÜL Clarke már csak árnyéka volt önmagának,

kísértetként rótta a folyosókat, mindenki átnézett rajta, senki
sem szólt hozzá; oly kevéske maradt belőle, hogy a padok
biztosan csupán tavaszi szellőnek hitték. A bőre hamuszürke
lett, az ajka cserepes, a tekintete üveges.
– Annyira szégyellem magam! – suttogta Miss Lilyvale.
A kórusteremben voltunk a vasárnapi istentisztelet előtt,
csak ő meg én, mivel üzenetet hagytam neki a fiókjában,
követelve, hogy találkozzon velem. Odakint a víg májusi
szellők vidám kislányokra vágytak, hogy szalagokat
lobogtatva tegyék teljessé a táncukat, én pedig kissé
megsajnáltam Miss Lilyvale-t, amiért kénytelen elviselni a
társaságomat; már így is elszenvedett nemkívánatos
közeledést és burkolt fenyegetést, erre most még egy
intrikáló diáklány sem hagy neki nyugtot. A kórusterem
takaros és rendezett volt, leszámítva a zongora alatti szép
szőnyeget, amelyet megrágtak az egerek, így engem a
zenetanárnőre emlékeztetett.
– Mitévők legyünk? – faggattam Miss Lilyvale-t,
nyugalmat erőltetve magamra, bár valójában eszeveszett
voltam. – És amúgy is, miért akarta, hogy Clarke meg én
megtaláljuk a leveleket? Mit kezdhettünk volna velük? El
nem tudom képzelni, hogy mégis…
– Ahogy én sem! – kiáltott fel a tanárnő vad tekintettel,
majd elgyötörten szorította össze a száját. Átkarolta a törzsét.
– Meg kell bocsátanod nekem. Nem… nem, dehogy, még
ahhoz sincs jogom, hogy ilyet kérjek tőled. Apám falusi
lelkész, anyám szorgos nyomorék, és örülnek, ha ököruszály
kerül a levesbe. A parókiájuk London mellett van, ám hiába
ez a közelség, attól még szegény és sivár falu az. Azért is
tanultam meg zongorázni, mert reméltem, hogy magánórákat
adhatok. Nos, zene terén kész katasztrófa vagyok, ám amikor
Mr. Munt ellátogatott a parókiánkra előadást tartani, mégis
felfogadott az iskolájába. Csupán egy évvel előtted érkeztem,
habár én sokkal idősebben kerültem ide, mint te. Az állás jól
fizet, és… Ó, ne nézz rám, nem bírom elviselni!
– Úgy hiszi, hogy szerencsés, amiért legalább ide
fölvették? – érintettem meg óvatosan a karját.
– Úgy hiszem, hogy Mr. Munt engem akart, nem a
zenetudásomat… Ugyan ki akarhatná az én zenetudásomat?!
Éveken át udvarolt nekem, de esze ágában sem volt
megkérni a kezemet, azután ostromolni kezdett azokkal a
levelekkel, s így most kelepcébe kerültem, hiszen miféle nő
az, akinek nem elég, hogy állása van, de még ilyen üzenetek
kereszttüzében is ragaszkodik hozzá? – Miss Lilyvale
megborzongott. – A múlt hónapban Mr. Munt megállított egy
félreeső folyosón, hogy imádkozzon értem, és az egyik kezét
a homlokomra tette, a másikat pedig ide, a szívem fölé.
Válaszokra volt szükségem, így erősebben szorítottam a
karját.
 – Beszélt az igazgatóval Clarke számvetése óta?
– Egy szót sem. Elégetted a leveleket? – suttogta Miss
Lilyvale. – Azt hittem, bizonyítékként szolgálhatnak Mr.
Munt undorító viselkedésére, ám ez hallatlan nagy ostobaság
volt… Hiszen csakis azt bizonyítják, hogy eltűrtem a
közeledését. Elpusztítottad őket?
– Igen – hazudtam.
Jobb volt így, mintha közöltem volna vele, hogy: Minden
este elolvasom őket, mert nem értem, miért vannak rám
ilyen hatással, így hát a tudomány nevében tanulmányozom
a reakciómat.
– Köszönöm. Én… rettegtem, megbénultam a félelemtől.
– Már mindent megpróbáltunk a lányokkal – folytattam
kérlelhetetlenül. – Megosztottuk Clarke-kal az élelmünket,
még loptunk is neki, amennyit csak bírtunk, és ehető
növényeket gyűjtögettünk, miközben úgy tettünk, mintha
ugróiskoláznánk. Hiába, Clarke így nem fog életben maradni.
Hogyan menthetnénk meg?
Miss Lilyvale a szemére szorította az alkarját, majd
leplezetlen ijedtséggel pillantott a sarokban álló órára.
– A Mindenható bocsássa meg, a tanárotok vagyok,
muszáj lenne valahogyan… Igen, van egyvalami, amivel meg
lehet menteni Clarke-ot. Mr. Munt saját maga intézi a
könyvelését. Ha valaki kisebb mennyiségre módosítaná az
élelmiszer-rendelését a nyilvántartásában, majd a kiszállítás
napján elvenné a többletet, Mr. Munt nem szerezne róla
tudomást. Holnap érkezik a tanyáról a következő hétre
rendelt tojás és termény.
Ez az információ gongütésként visszhangzott, mivel Clarke
aznap reggel már az ágyból sem bírt fölkelni. A zabkása, az
ehető gyomok és egy-egy ellopott szem sült burgonya többé
már nem volt elég.
– Ha jól sejtem, nekem kellene végrehajtanom ezt a kis
bűvészmutatványt – jegyeztem meg epésen.
 – Jaj, Steele…
– Nem érdekes. Megteszem. Mr. Munt az irodájában
tartja a nyilvántartását?
Miss Lilyvale bólintott, és kiegyenesítette görnyedt
alakját.
– Egyszer meghívott oda teázni. Soha nem fogom
elfelejteni azt az alkalmat, akárhogyan is próbálom.
– Ha egy lány nem hajlandó lemondani az ételről, akkor föl
kell keresnie Mr. Muntot az irodájában, de utána senki sem
árulja el, mi történt ott – mondtam fojtott hangon. – Miért?
– Mr. Munt közli velük, hogy mi mindennek gondolja őket
valójában, és arról beszél, milyen áldozatokat kell hozniuk, ha
meg akarnak menekülni a pokol tüzétől – válaszolta Miss
Lilyvale, rekedt torkából kipréselve a szavakat. – Néha
képeket is mutogat nekik, és részletezi, hogy miféle… miféle
titkos, bűnös vágyakkal gyanúsítja őket. Órákon át. El tudod
képzelni?
El tudtam volna, de nem értem rá, mert kezdődött az
istentisztelet.
– Tudnom kell, miért hozott ilyen helyzetbe engem, Miss
Lilyvale.
A tanárnő arcán egy-egy rikító lázrózsa jelent meg.
– Kérlek, meg kell értened, álmomban sem jutott volna
eszembe, hogy Clarke…
– Ilyen féleszű kijelentést tesz. Megértem. De akkor is
megérdemlem a magyarázatot.
Miss Lilyvale édes, ártalmatlan, befolyásolható nő volt,
ugyanakkor őszinte is, és végre farkasszemet nézett velem.
– Tisztában vagyok azzal, hogy a múltad… viszontagságos
volt. És azt is tudom, hogy nem ismerek még egy embert, aki
ilyen készségesen megbocsátana másoknak, s ezt nagy
becsben tartom… Roppant nyitott vagy arra, hogy elfogadj
bárkit, Steele. Őriztél valaha olyan titkot – kérdezte tőlem
Miss Lilyvale, és mintha minden csepp vér kifutott volna
belőle –, amely tulajdonképpen nem a te vétked volt, ám
attól még, ha napvilágra kerül, tönkretett volna? Ébredtél
valaha úgy, hogy nem éreztél mást, csak rettegést a rád váró
nap miatt?
– Tudja, hogy igen – válaszoltam, mert megértettem, hogy
édesanyám halálára céloz.
– Mr. Munt el akar pusztítani engem, ha nem kaphat meg
– mormolta Miss Lilyvale. – Kérlek, nézd el nekem, hogy
olyasmit tettem, amire nincs bocsánat. Én csak… egyszerűen
nem bírtam már tovább.
A tanárnőt figyelve elgondolkodtam a titkokon. Az ember
hozzászokik, hogy láthatatlan hegeket hordoz, mintha
testszínű tinta borítaná a bőrét; de hiába nem láthatja rajta
senki, akkor is beborítják a titkok, megjelölik, beszennyezik.
Bármit megtettem volna, hogy megszabadulhassak Edwin
halott, üveges, halpikkelyszürke szemének emlékképétől.
Jelen pillanatban azonban meg kellett elégednem azzal,
hogy egy füst alatt megoldom Miss Lilyvale problémáját, és
megmentem Clarke-ot – különben még megszegtem volna a
vasárnapi pihenés szentségét.
– Mr. Munt irodájában leszek az istentisztelet alatt. –
Sarkon fordultam. – Volna szíves előhozakodni a szükséges
kifogásokkal, hogy senki se álljon neki keresni engem, Miss
Lilyvale? Igazán ez a legkevesebb, amit megtehet.

Az árnyak különös entitások: fénytelenek, mégis alakot

formálnak ezen a világon, akárcsak én magam. Ahogy
végigosontam az üres folyosókon, nem is önmagamként
gondoltam saját magamra, hanem egy egészen másik Jane-
ként, egy alakot öltött árnyként. Ez a furcsa jelenség
hasonlított arra, ahogy manapság a kuzinom meggyilkolására
gondoltam: Edwin megszűnt létezni, sajnálatos események
következtében, melyeknek mintha alig lett volna közük ahhoz
a Jane Steele-hez, aki mostanra mesterien értett Cato
fordításához, és megtanult karót nyelten, peckesen vonulni.
Már édesanyám sem létezett, habár ez más kérdés volt,
gondoltam, miközben lábujjhegyen lopakodtam, minden
egyes nyikorgásra összerezzenve. Gonosz dolgokat követtem
el ösztönös felindultságból; körmönfont engedetlenségeket
műveltem kisebb horderejű, gondosan választott céllal.
Ezúttal egy igazgató magánirodájába készültem behatolni,
hogy meghamisítsam a nyilvántartását, mielőtt
elmenekülnék. Ezzel biztosan ráléptem a kárhozathoz vezető
útra.
Mr. Munt irodájának ajtaja nem volt kulcsra zárva,
kitárult előttem. A könyvespolcok zsúfolásig tömve, a
koponyatantól a költészetig minden témában sorakoztak
rajtuk kötetek. A kandalló lelohadt tüzének aromája
keveredett a könyvek és a dohány áporodott szagával.
Eddig kétszer tettem be a lábamat a kazettás mennyezetű
helyiségbe: elszörnyedve döbbentem rá, hogy egyszer maga
Miss Lilyvale bízott rám egy üzenetet, amelyet elhoztam
Vesalius Muntnak; másodszor pedig a mi szegény,
megboldogult Foxunk miatt jártam itt, aki az egyik
számvetés alkalmával nem volt hajlandó lemondani az
evésről, így miután az igazgató behívatta magához, én jöttem
érte, hogy visszakísérjem zokogó társamat a hálótermünkbe.
Fox sosem árulta el, mi zajlott le az irodában – az összes
többi ilyen sorsra jutott lányhoz hasonlóan –, de most a
fülembe csengett, ahogy azt nyöszörögte: Nem vagyok olyan
haszontalan, amilyen rusnya, miközben átléptem a küszöböt.
A nyitott nyilvántartási napló könnyelműen ott hevert az
íróasztalon, a tintatartó, toll, itatós és csillogó levélnyitó kés
mellett. Mintha villám csapott volna belém, a napló felé
vetettem magam; a torkomban dobogott a szívem, ahogy
szemügyre vettem a megrendelt tételek listáját, mindazt a
sok élelmiszert, amelyet Mr. Munt valójában soha nem is
szánt nekünk:

20 font tőkehal, eleven – fontonként 2 pennyért

50 nyaláb tarlórépa – nyalábonként 1 pennyért
13 pint aszalt füge, desszertnek – pintenként 1 pennyért

Az ajkamba haraptam, Mr. Munt tolláért nyúltam, és

belemártottam a tintatartóba. Az élelmiszer nyilvántartása a
szakácsot megillető jogkör lett volna, ám figyelembe véve,
mekkora haszonra tett szert Mr. Munt azzal, hogy eladta a
táplálékunkat, csöppet sem találtam meglepőnek, miszerint
mindent ő maga akart felügyelni. Az étkezéseket egy hónapra
előre megtervezte, és határozott vonásokkal jelezte
mindazokat a tételeket, melyeket már kifizetett.
Nem remegett a kezem, miközben a másnapi szállítmány
fölé hajoltam. Végzetes hiba lett volna bármit is kihúzni, és
teljesen mást írni a helyére, így át kellett gondolnom, mit
tegyek; ám három percen belül már át is írtam a 70 csokor
vízitorma tételt 20 csokor vízitormára, a 90 font burgonyát
80 font burgonyára, és a 7 tucat tojást 4 tucat tojásra.
Igaz, még ki kellett ötölnöm, hogyan csenjem el ezt az
ötven csokor vízitormát, tíz font krumplit és három tucat
tojást, aztán hogyan főzzem meg mindet, ám ezek a súlyos
akadályok jelen pillanatban csupán aprócska bosszúságnak
tűntek a szememben. A tűz már alig pislákolt, az ingaóra
holdvilágképe gúnyosan vigyorgott rám. Az általam
megváltoztatott számjegyek kissé különösen festettek, de
nem ütöttek el gyanúsan Mr. Munt kézírásától, és miközben
a lapot fújkáltam, hogy megszárítsam a sikeresen
meghamisított jegyzéket, már el is képzeltem egy nagy,
gőzölgő tányér tükörtojást krumplilepénnyel és vízitorma-
salátával…
– Megkérdezném, hogy mégis mit képzelsz, mit művelsz,
gyermekem… Ám magamtól is sejtem a választ.
 Elszörnyedve ejtettem el a tollat, vérfoltszerű tintapacát
ejtve a lapon.
Mr. Munt állt az ajtóban félmosollyal az ajkán, mintha egy
barátját üdvözölné egy kávézóban. Döbbenetemet hamar
maga alá temette a fagyos harag lavinája.
– Az a nő kelepcébe csalt – sziszegtem magamból kikelten.
– Kicsoda, a jószívű Miss Lilyvale? – Mr. Munt becsukta
maga mögött az ajtót, és egyenletes léptekkel elindult felém,
miközben én elhátráltam. – Ugyan, kérlek, nem foglak
bántani. Hát bántottam én valaha bármelyikőtöket is?
Madame Archambault kiváló franciatanár, és kissé régimódi
nevelési elveket vall, én viszont a Biblia azon rendelkezése
dacára, miszerint nem szabad sajnálni a gyermektől a testi
fenyítést, bevallom, nem szívelhetem az erőszakot.
– Hogyhogy itt van? – kérdeztem, dühömben kertelni sem
bírtam. – Mi lesz a prédikációjával?
Mr. Munt áhítatosan letette a bibliáját az asztalra.
– A falusi lelkész csodálatos beszédet tart helyettem az
eredendő bűnről. Az embernek muszáj megértenie, milyen
mocsokban leledzik a meg nem váltott lélek, hogy
kellőképpen hálás lehessen a mi Urunk, Krisztusunk
közbenjárásáért. Ami pedig azt illeti, amivel a jó Miss
Lilyvale-t vádolod, nos, az már bonyolultabb kérdés. Ha
emlékezetem nem csal, talán megemlítettem a szakácsnőnek,
milyen hálás vagyok a becsületességéért, hiszen ha bárki
meghamisítaná ezt a nyilvántartást, akkor könnyűszerrel
megdézsmálhatná a készleteket anélkül, hogy tudomást
szereznék róla. Lehetséges, hogy Miss Lilyvale is fültanúja
volt a szavaimnak, mivel egész véletlenül épp a közelben állt,
habár természetesen eszemben sincs arra célozni, hogy a
kedves tanárnő képes volna olyasmire, mint a hallgatózás.
Szavai mintha karót fúrtak volna a szívembe, elemi erővel
uralkodott el rajtam a gyűlölet.
– Tisztelt kollégám látogatását kihasználva visszajöttem,
hogy ellenőrizzem a nyilvántartást – folytatta Mr. Munt. –
Utólag belegondolva talán ajánlatos lett volna bezárnom az
aj…
– Előre kitervelte az egészet! – kiáltottam fel. – Ez is csak
egy újabb kegyetlen kis játéka!
– Kegyetlen? – A férfi úgy tett, mintha megbántottam
volna, szép arca komoran torzult el. – Steele, hát tényleg
szíved mélyéig olyan megátalkodott vagy, hogy betörsz az
irodámba…
– Direkt nem zárta be az ajtót.
– Meghamisítod a nyilvántartásomat…
– Ahogy maga Miss Lilyvale-en keresztül sugalmazta! –
Szinte már visítottam.
– Azt tervezted, hogy ellopod az ételt a diáktársaid elől…
– Clarke haldoklik. – A felháborodásom könnyedén
átcsapott könyörgésbe. – Kérem, még maga sem tarthatja
jogosnak, hogy halálra éheztessen valakit.
Mr. Munt megkerülte az íróasztalt, önelégült mosolya egy
pillanatra sem lohadt le; még soha életemben nem láttam
valakit ilyen jól érezni magát.
– Egek! – nézett le a nyilvántartásra. – Ugyan hol
rejtetted volna el ezt a sok mindent, és mégis hogyan főzted
volna meg?
– Megtaláltam volna a módját – vágtam vissza, habár
keserűséggel töltött el a tudat, hogy igaza van.
Ez az egész terv bolondság volt. Mr. Munt bolondot csinált
Miss Lilyvale-ből és belőlem.
Az igazgató leült az asztalhoz. Vasárnapi öltözékét viselte:
szürke mellényt, amely kiemelte fakó szemét, és magas
gallért; ruházata mindig utalt komoly hivatására, ugyanakkor
kihangsúlyozta byroni megjelenését. Fekete hajfürtjei közé
túrt, és felsóhajtott.
– Ezért szigorú büntetést érdemelsz.
– Tegyen, amit akar – acsarogtam, a gyűlölettől újult
erőre kapott a magabiztosságom. – Nem fogom hagyni
magam. Csak könyörgök – tettem hozzá, miközben a férfi
komor arca bosszúsra váltott –, ne éheztesse tovább Clarke-
ot! Én beszéltem neki a levelekről, én találtam meg őket.
Tudja jól, hogy Clarke nem teljesen épeszű, és egyébként is,
most már épp eléggé megleckéztette a szerencsétlent.
– Nem teljesen épeszű… – ismételte Mr. Munt,
végighúzva mutató- és hüvelykujját az alsó ajkán. – Tudod,
Steele, nem hinném, hogy Clarke az, aki nem teljesen épeszű.
Mérgező csönd telepedett ránk, marta a bőrömet.
– Ne tegyen úgy, mintha ennek bármi köze lenne
anyámhoz! – szóltam végül.
– Itt most nem az anyád a lényeg. Hanem az, hogy vajon
képes vagy-e racionálisan viselkedni, vagy az ördög akarata
irányítja a cselekedeteidet.
– Én csakis azért vagyok itt, hogy megmentsem a maga
egyik diákját.
Mr. Munt elnevette magát, kimutatva takaros, fehér
fogsorát.
– Szóval egyik pillanatban még azt állítod, hogy nem fogod
hagyni magad, a másikban pedig már olyan emberek
lányának életéért könyörögsz, akik mindenféle perverz
mocskot árulnak? – Mr. Munt felállt, elvonult mellettem, a
szemközti falhoz lépett. – Á, igen, itt is van. A tiltott
gyönyörök kertje, szerzője névtelen, kiadja sorozatban a
Whittleby and Clarke. Vedd csak kölcsön, aztán majd áruld el
nekem, hogy szerinted Clarke képes-e helyesen ítélni az
őszinte érzelmek terén.
Egy szempillantással később kis, vörös kötéses könyvet
nyomott a kezembe, amelynek borítóján semmi sem
szerepelt, ám címoldalán valóban A tiltott gyönyörök kertje
szavak álltak. Mr. Munt féloldalt felvonta a szemöldökét,
gránitszürke szeméből kőkemény elszántság sütött, engem
pedig a rosszullét környékezett, ahogy ruhám zsebébe
csúsztattam a könyvet. Több hasonló kötetet is láttam itt –
ami azt illeti, egy egész polcnyit, épp eleget ahhoz, hogy azt
már gyűjteménynek lehessen nevezni.
– És mutasd csak meg Clarke-nak is, miután
áttanulmányoztad! – tette hozzá rideg vigyorral az igazgató.
Ez az ember őrült. A hatalma a fejébe szállt, és
fokozatosan felemésztette az elméjét. Eszembe villantak a
kifejezések, amelyeket viszolyogva, értetlenül olvastam el
újra meg újra: a gondolat, ahogy ajka a férfiasságomhoz ér
és végignyalnám a gerincét, szép lassan haladva lefelé, míg
végül…
– Miss Lilyvale roppant zaklatottnak tűnik, mióta
hozzányúltatok a privát tulajdonához – dorgált meg Vesalius
Munt, ahogy visszaült az asztalhoz. – Jól sejtem, hogy a
tanárnő igencsak gondatlanul elöl hagyott egy levelet?
Levegő után kaptam.
– Élelmet kerestem a tanárnő holmijai között, és
megakadt a szemem az egyik ilyen levélen. Aztán meséltem
róla Clarke-nak. Egyikük sem… Erről az egészről csakis én
tehetek, Mr. Munt.
– Talán… Meg kell értened, hogy önmagamat hibáztatom,
amiért nem ismertem fel előbb a valódi természetedet. A
napnál is világosabb, hogy Anne-Laure Steele egyetlen
gyermekeként örökölted anyád kontrollálatlan lázongását,
csalárd jellemét s hajlandóságát arra, hogy szembeköpje akár
magát a mi Urunkat is. Nagy kár. Te is vágyod a halált,
Steele? Vonzó daliának gondolod a nagy kaszást, hátat
fordítasz a kedvéért a Mindenható megszámlálhatatlanul sok
áldásának?
Úgy gondoltam, hogy órákon át hallgatni Mr. Muntot
tényleg túl nagy ár egyetlen meleg étkezésért.
– Ezért fontolgatom azt, hogy elmegyógyintézetbe záratlak
– közölte az igazgató a kézelőjét vizsgálgatva.
Szavai úgy terültek ki előttem, akár a közszemlére tett
holttestek.
– Végtelenül elszomorítana, ha egy osztálytársad áldozatul
esne a vad szeszélyednek. – Mr. Munt szeme csillogott,
egészen beleélte magát a szerepébe, mint a bölcs király, aki
megóvja birodalmát a megtestesült katasztrófától… Attól a
katasztrófától, akit úgy hívnak, Jane Steele. – Attól tartok,
könnyedén kárt tehetnél valakiben, Steele; úgy hiszem, hogy
képes volnál akár el is pusztítani valakit.
Vesalius Munt semmiképpen sem tudhatta a titkomat, ám
a lábam ettől még teljesen elgyengült; az igazgató meglátott
bennem valamit – talán a szikrázó kovát a lelkem helyén. Az
elmegyógyintézetek ugyanakkor minden forrás tanúsága
szerint olyan helyek, ahol a páciens az ágyához láncolva
fetreng a saját mocskában, jéghideg vízbe merítik, higannyal
mérgezik, leborotvált fejét piócákkal borítják be, és még
annál is kevesebb ételt kap, mint ami a Lowan Bridge
Iskolában megszokott.
– Ne csapjon ki! – ziháltam. – Én… Én nem vagyok őrült…
Tudja, hogy nem vagyok. Jól fogok viselkedni. Csak hagyja
Clarke-ot enni, és pontosan azt teszem, amit mond.
Mr. Munt telt ajkához emelte begörbített mutatóujját,
miközben elmélkedett. A többség azt hitte volna, hogy egy
bonyolult dilemmával viaskodó iskolaigazgatót lát; én
azonban tudtam, hogy egy zsarnok áll előttem, aki olyan
szórakoztatónak találja mások szenvedését, akár egy olcsó
koncertet.
– A könyörület szavára fogok hallgatni – jelentette ki
végül –, ám Clarke büntetését nem törölhetem el, ha te itt
maradsz a Lowan Bridge-ben. Ti ketten együtt veszélyt
jelentetek a többiekre a közös tevékenységetekkel. Ha
hajlandó vagy őrültekházába vonulni, akkor Clarke ismét
rendesen kaphat enni. Ha viszont inkább itt maradsz, és a
bűnbánat útjára lépsz, akkor Clarke továbbra is csak
ugyanazt fogyaszthatja, mint eddig.
 Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang – a
torkomban nem volt más, csak a kalapáló szívem. Mr. Munt
könyörületet óhajtott gyakorolni, így hát választási
lehetőséget ajánlott nekem a saját életem vagy Rebecca
Clarke-é között. Teltek-múltak a másodpercek, egyre
hosszabbra nyúltak, ahogy egy hamisan szóló zenedoboz
egyre lassabban az utolsó hang felé közeledik. Mr. Munt
mosolyogva nyúlt a tolláért, mintha helyre akarta volna
igazítani az általam átírt számokat.
Bennem azonban nem volt könyörületesség, így hát
fölkaptam a levélnyitó kést, és mélyen beledöftem a hegyét
az igazgatóm nyakába.
Kiderült, hogy korábbi hasonlatom nem volt helyénvaló. A
lapra csöppent tinta kis foltja egyáltalán nem hasonlított a
szétfröcskölő vérre.
 TÍZ

„…mint minden lázadó rabszolga, én is eltökéltem

magam, hogy most már a végsőkig kitartok.”

VAN EGY SZAKASZ A JANE EY RE- BEN, amely rengeteg

fejtörést okozott nekem; és mivel csupán a megértés határán
táncolok, nem tudtam megállni, hogy ismét el ne olvassam,
miközben itt ülök egy pohár jó sötét sherryvel, a nap pedig
lassan a szilfák menedékébe húzódik.

„Mindenki azt mondja, hogy rossz vagyok, talán

igazuk is van, hiszen most is arra gondolok, hogy
bosszúból éhen halok. Ez biztosan bűn; és vajon
meghalni jó-e?”

Az olvasó elé tárom a talányt, amely nem hagy nyugodni.

Édesanyám idejekorán a halál ölelő karjába vetette magát, és
emiatt szinte egyetemes gyalázatot vont a fejére. Olyan
nőként, aki már kilencéves kora óta megérdemelné a halált,
bizony én magam is gyakran gondolok elbűvölő lehetőségként
a nagy kaszás eljövetelére, így hát égek a vágytól, hogy
megtudhassam: amikor Miss Eyre azon elmélkedik, vajon
meghalni jó-e?, a kérdése arra vonatkozik, hogy ha tényleg
ennyire rosszéletű, akkor a halálával legalább megválthatná-
e a bűneit, vagy inkább arra, hogy erőszakos életének
gyötrelmeinél talán még maga a halál is jobb volna?
És ha Jane tényleg meg akart halni… akkor vajon továbbra
is megérdemelte a halált?

Kevesen tudják, milyen sok vér található az emberi testben:

bősz hullámokban tör elő, ha úgy esik, hogy kiontják.
Márpedig én kiontottam Mr. Vesalius Munt vérét, így hát
kénytelen voltam drasztikus lépéseket tenni.
Meglepően hatékony döféssel végeztem az igazgatóval,
mintha gondosan begyakoroltam volna a módszert – pedig
egyszerűen csak úgy döntöttem, hogy nem maradhat tovább
életben. A férfi hitetlenkedő visítást hallatott, tekintete
fellángolt a dühtől és a félelemtől, fonák módon elevenebbnek
tűnt, mint valaha, minden egyes izma megfeszült a létező
legsúlyosabb riadalomtól. Félig még sikerült talpra is
vergődnie, felém nyúlt, sűrű vére elárasztotta a sorsdöntő
naplót.
Aztán vörösség bugyogott elő az ajkán, lángoló tekintete
üvegessé vált, majd teste az asztalra rogyott. Életében oly
kecses ujjai meg-megrándultak, vergődő féregnek tűnt,
annak a haldokló, mérges rovarnak, amely valójában volt;
azután már nem remegett tovább.
Oldalra hajtottam a fejem, és fölmértem az állapotát:
kimúlt.
Mindenekelőtt orvosi alapossággal meggyőződtem róla,
hogy Mr. Muntnak tényleg vége van-e; de mivel semmi jelét
nem adta, hogy visszatérne a halálból, felsóhajtottam és
körülnéztem. Legelőször is szemügyre vettem magam a
kandalló fölötti tükörben.
Az iskolai egyenruhámat borító vörösség nem volt
jelentéktelen mennyiségű, ráadásul a kezemen is jó néhány
kövér vércsepp éktelenkedett; utóbbiakat beletöröltem Mr.
Munt kabátjának ujjába. Az, hogy megboldogult igazgatóm
kabátját zsebkendőként használtam, akkora tiszteletlenség
volt, amitől előbb vihogni kezdtem, majd hiába fordultam el,
hisztérikus kacagás tört ki belőlem.
Egy üveg borostyánszínű szesz állt egy kis asztalkán. Ha a
gyilkosságtól nem riadtam vissza, miért ódzkodtam volna az
alkoholtól? Töltöttem magamnak az italból. Sokkal maróbb
volt az íze, mint az ópiumoldatnak, amelyet egyszer
elcsentem édesanyám fésülködőasztaláról. Az égető érzés
végre igazán magamhoz térített, és miután abbahagytam a
hörgést-harákolást, rádöbbentem, hogy nem elhanyagolható
veszélyben vagyok.
A szívem olyan ritmust vert, akár a tetőn dobogó, tavaszi
zápor; az ingaóra tanúsága szerint majdnem egy órám volt
még, mielőtt befejeződne a vasárnapi istentisztelet.
Átkutattam a szekretert és minden fiókot, amelyet csak ki
tudtam nyitni anélkül, hogy hozzáérnék legújabb
áldozatomhoz, papírokat-tollakat szórva szét. Miután zsebre
tettem a Clarke szülei által kiadott kötet mellé – amelyről
majdnem meg is feledkeztem – nagyjából ötfontnyi
pénzérmét és egy behorpadt, javításra szoruló ezüstórát,
rajta a V. O. M. monogrammal, becsuktam magam mögött az
iroda ajtaját, és nesztelenül futásnak eredtem a folyosón.

Kedves olvasóm, talán jobban örülnél, ha bűntudatot

éreztem volna második gyilkosságom után?
Habár tettem brutalitása miatt még napokig, sőt hetekig
sokszor lett úrrá rémes reszketés apró alakomon, soha nem
bántam meg, hogy kioltottam az igazgatónk életét.
Túlságosan bő, barna utazóruhát öltöttem magamra,
amelyet Miss Lilyvale szekrényéből emeltem el, mivel
mostanra már nem volt más holmim, csupán az iskola által
kiutalt egyenruhám. A vérrel borított anyagot papírba
tekertem, majd bedugtam a kofferembe. Egy órával később
már az éléskamrát fosztottam ki, amikor Clarke rám talált.
Halk köhögést hallatott mögöttem, mire megperdültem.
Döbbenten álltam az ablaktalan helyiségben, egyetlen,
pislákoló gyertya halovány világánál. Épp kenyeret és
gyümölcsöt dobáltam a kofferembe, arra készülve, hogy
hátrahagyjak mindent, amit ismerek – ám Clarke
rajtakapott.
– Elmentem az irodájába – suttogta.
Hadd adjak egy tanácsot: nem szabad szeretetből ölni,
különben az ember láncra kötve, lecövekelve találja magát,
amikor legtisztább ösztönei azt diktálnák, hogy fusson az
életéért, hátra se nézzen. Szeretetből gyilkolni az egyik
legbonyolultabb tett, amelyet elkövethetsz, kedves olvasóm,
egy már amúgy is kusza, zűrzavaros világban.
Hogy az én szépséges barátnőm milyen kicsinek tűnt
akkor! Clarke rakoncátlan, szőke fürtjei kiengedve,
összegubancolódva lógtak, aprócska ajka krétafehér volt.
Megmagyarázhatatlan módon az utazóruháját viselte,
amelyben haza szokott menni a szünetekben: a smaragdzöld
gyapjúruhát a Clarke korához illő főkötő egészítette ki.
Bárgyún pislogtam. Clarke holtsápadt volt, így azonnal
leültettem egy támla nélküli kis székre.
– Te is láttad, mi történt Mr. Munttal, igaz? – Moszatzöld
szeme könnybe lábadt. – Elvonszoltam magam a kápolnába,
hogy mindenki szeme láttára esedezzek neki, de nem volt ott,
így megpróbáltam négyszemközt beszélni vele. Térden állva
könyörögtem volna ételért, szégyenletesen megalázkodva, de
amikor benyitottam, megláttam, hogy… Te is azt láttad, amit
én?
Elmémben némán kattogtak az acél fogaskerekek.
– Igen. – Magamhoz szorítottam őt, hálás voltam azért,
hogy még mindig van élet a testében. – Jaj, Clarke, én
magam is könyörögni akartam neki. De a fiókokat kihúzták és
feltúrták, nyilván tolvajok jártak ott, és… Borzalmas volt!
Szörnyen sajnálom, hogy neked is látnod kellett.
Még soha nem jött ilyen könnyen hazugság az ajkamra.
Vagy közlöm Clarke-kal, hogy levélnyitó kést döftem Mr.
Munt nyakába, vagy még egy fél órára megtarthatom
szeretett barátnőmet – nem okozott nagy gyötrelmet a
döntés. Clarke a vállamra hajtotta a fejét, és reszketve
zokogott, miközben én megpróbáltam kiötölni, hogyan
kerülhetném el legbiztosabban a vesztőhelyet. A gyors
menekülés tűnt a legbölcsebb megoldásnak; ám a gyors
menekülést késleltette ez a leányzó, aki mostanáig társam
volt a dacolásban.
Mindeközben – emlékeztettem magam komoran – Clarke
még mindig haldoklott.
– Tessék! – Sietve elhúzódtam tőle, lecsaptam egy vekni
kenyérre, teketória nélkül belenyomtam a fehér vajas
csuporba, és letörtem belőle egy darabot. – Szép lassan
eszegesd! Tudod, hogy ha nem vigyázunk, akkor…
– Tudom – válaszolta, majd nekilátott elmajszolni a
kenyeret, olyan apró falatokban, akár egy kisegér.
Folytattam a készülődést az utazásra, elvettem egy
csomag sajtot, egy marék diót. Tudtam, hogy muszáj
elhagynom ezt a helyet, habár annak gondolatára, miszerint
végleg el kell válnom Clarke-tól, úgy éreztem, mintha az én
nyakamba is kést döfött volna valaki. Fel nem foghattam,
vajon miért viseli a hazautazáshoz való öltözékét, amikor egy
órán belül az étkezőben kellett volna lennünk iskolai
egyenruhában, hogy elfogyasszuk vasárnapi hideg
vacsoránkat.
– Hová megyünk? – kérdezte hirtelen.
Megfordultam, és szemügyre vettem a barátnőmet, aki
felállt az ülőkéről, és épp egy almáért nyúlt, amely egy vörös-
és fokhagymával teli kosárban árválkodott egyedüli
gyümölcsként. Még mindig olyan sápadt volt, hogy szeplői
pöttömnyi sebekként éktelenkedtek az orcáján, ám a hangja
erősebb lett.
– Clarke, nekem nincs senkim, akihez mehetnék. – Mindig
élvezet volt elárulni neki az igazat, mintha ezzel bocsánatot
kérhettem volna súlyos titkaimért. – A nagynéném gyűlöl
engem, és amíg el nem érem a nagykorúságot… Egyszerűen
nem térhetek haza, nem mehetek vissza a nénikémhez.
Neked van családod, te megteheted, hogy…
– A szüleim azt mondták nekem, hogy verseket és
színdarabokat adnak ki. – Clarke tekintete keményen
csillogott, akár a drágakő. – Minél idősebb lettem, annál
különösebbnek találtam, hogy ideküldtek. Valahányszor
otthon voltam, ritkán látták vendégül a barátaikat, alig
fogadtak látogatót. Miután hazaérkeztem, egyetlen napig
csodálatos volt minden, azután viszont óráról órára egyre
inkább nem szívesen látott vendégnek éreztem magam.
Édesanyám egyik bohém szalonról a másikra járt, édesapám
pedig vagy az irodájában volt, vagy valamelyik klubjában. Ha
együtt vacsoráztunk is, folyton az órára sandítottak. Én sajgó
szívvel egyre csak arra gondoltam, vajon te mit csinálhatsz
éppen; terád gondoltam, valahányszor a szüleim semmibe
vettek, valahányszor a lépteimet meghallva szinte…
csalódottnak tűntek. Minden egyes látogatásom alkalmával
elmondtam, milyen kínoknak tesznek ki itt minket, és erre
mindig csak annyit feleltek, hogy az iskola nehéz, de hogyan
mozoghatnék művészkörökben megfelelő oktatás hiányában?
Művészkörökben – ismételte Clarke undorodva. – Mire ideje
volt visszajönnöm az iskolába, alig bírtak uralkodni az
örömükön, hogy végre megszabadulnak tőlem.
– Clarke, akkor sem…
– Hazudtak nekem, Jane. – Már oly rég nem szólított
senki ezen a néven, hogy most elakadt a lélegzetem a
hallatán. Clarke pislogott a maga furcsamód megfontolt
módján, ruhája ujjához dörgölve az almát. – Elküldtek
maguktól, amikor még csak hatéves voltam. És most te is el
akarsz küldeni magadtól.
– De hát én…
– Kérlek, ne hagyj itt, hogy nélküled kelljen túlélnem ezt
az iskolát! Nem bírnám ki. Ki tudja, miféle alak lesz az új
igazgató? Találhatunk magunknak más helyet, ahol élhetünk.
– Kétkedve görbült le a szája sarka. – De talán te nem is
akarod…
– Hogyne akarnám! – Mázsás súly gördült le a szívemről,
lelkem felrebbenő seregélyként szárnyalt. – Én csupán… Alig
öt font lapul a zsebemben, meg egy ezüstóra, ami még apámé
volt, ám ennyivel nem juthatunk messzire.
Clarke harapott az almából, és lassan elmosolyodott.
– Majd kitalálsz valamit. – Megfordult, és fölkapta
szőnyegtáskáját, amelyet eddig észre sem vettem. – Te
mindig kitalálsz valamit… Borzasztó okos vagy, nincs is nálad
okosabb. Már majdnem három óra; indulnunk kellene,
mielőtt még megjönnek a szakácsok, hogy nekilássanak
összekészíteni a hideg vacsorát. Amint fölfedezik, mi történt
az igazgatói irodában – tette hozzá borzongva –, el fog
szabadulni itt a pokol.
Olvasóimban talán felmerülhetett a gondolat, miszerint
hagynom, hogy Becky Clarke elmeneküljön egy gyilkosság
helyszínéről – ráadásul magával a gyilkossal együtt – nem
volt épp életem legönzetlenebb cselekedete. Azonban
tizenhat éves voltam, mindössze tizenhat esztendős, és szinte
eszeveszetten akartam elszökni onnan, lázas erővel lett úrrá
rajtam a régi menekülési ösztön, amely annak idején
Highgate House-ból Lowan Bridge-be hozott. Csakhogy
ezúttal nem magány és gyász várt rám; ezúttal volt
mellettem valaki, aki velem akart maradni, bármilyen
megmagyarázhatatlannak találtam is ezt.
Ha a tizenhat éveseket általában véve is önzőnek tartja a
közhiedelem, akkor mit mondhatnék, tisztelt olvasóim, vajon
én milyen mohónak bizonyultam a készségesen felajánlott
lojalitással szemben?
– London – leheltem Clarke fülébe, ahogy kézen fogtam. –
Hová máshová is mehetnénk, mint Londonba?

Futva menekültünk a főút felé, hátra sem mertünk nézni,

rettegve, hogy a darázsfészek máris felbolydult, s egész rajok
vettek üldözőbe minket. Egyelőre azonban nem fújtak riadót
az iskolában, és a birtok ugyanolyan kihalt volt, mint minden
vasárnap – vagy legalábbis azóta, hogy Granville-t meg
Taylort évekkel ezelőtt elkapták, miközben szökni próbáltak:
egy szolgálatkész csecsebecseárus hozta vissza őket, mivel a
két, felnőtt kíséret nélküli lány láttán egyből úgy gondolta,
hogy mindenképpen közbe kell avatkoznia.
Az a tény, miszerint Granville nem sokkal később meghalt,
míg Taylort mintha alig büntették volna meg, ezen a ponton,
a történtek után már nyilván nem szorul magyarázatra. Ami
engem meg Clarke-ot illeti, átmásztunk a hézagos falon a
fekete, kovácsoltvas kapu mellett, és a túloldalon földet érve
nem kellett súlyosabb következményekkel számolnunk
összekarcolt cipőnknél – legalábbis egyelőre nem, de tudtam,
hogy ez nem marad így, hacsak nem cselekszem rendkívüli
gyorsasággal.
Clarke áthajította az almacsutkáját a falon, utolsó
dacolásként a Lowan Bridge Iskolával szemben, azután útnak
indultunk. Talán úgy fél tucatszor jártunk már Miss Lilyvale
kórusával a negyed mérföldnyire lévő faluban, karácsonyi
énekekkel zaklatva a szerencsétlen helyieket, s csak
fokozatosan döbbentem rá, hogy most arrafelé vezetem
Clarke-ot. London ugyan folyamatosan kiterjesztette a
hálóját, szétszóródó kristályokként tündöklő indákkal
nyújtózkodott egyre távolabbra – évről évre láttuk a tetőről,
ahogy a város egyre csak telt és burjánzott, újra meg újra
túlnőtte addigi határait –, ám ezzel együtt aligha lett volna
észszerű, ha gyalogszerrel próbálunk meg odajutni. Pláne
nem úgy, hogy Mr. Munt holtan hevert az íróasztalán.
– Mit gondolsz, ki tette? – kérdezte Clarke váratlanul.
Tüskét éreztem a torkomban, ahogy nagyot nyeltem, és a
fejemet csóváltam.
– Nem is tudom… Úgy festett a helyiség, mint amit
kifosztottak. Valószínűleg tolvajok végeztek vele.
Barátnőm oldalra biccentette a fejét, aranyló fürtjei
ragyogtak a késő délutáni napsütésben.
– Hm, talán.
Fájdalmasan szorult el a szívem.
– Ugyan miért ne lehettek volna tolvajok?
– Ó, nagyon is lehettek. Csak épp… Lehetséges, hogy
valaki más volt, aki nem pénzt keresett.
– Hanem mit?
– Nos, nem juttattad vissza Miss Lilyvale leveleit.
Megmutattad őket nekem, aztán… megtartottad az összeset.
Úgy véltem, nyilván bizonyítékként, a védelmünkben. De
nem adtad vissza őket, és Miss Lilyvale talán…
Arra a gondolatra, miszerint a savóvérű Miss Lilyvale
alkalom szülte gyilkos eszközt döfött volna Vesalius Munt
nyakának erei közé, olyan hangosan felkacagtam, hogy egy
róka, borz vagy valami hasonló a zajtól megriadva nagy
zörgéssel eliszkolt a bokrok között.
– Jól van, valóban nem épp ő a legbátrabb nő, akit ismerek
– helyeselt Clarke, ám félmosolyától csak még inkább
nevethetnékem támadt. – Jane, elég!
– Ha Miss Lilyvale a leveleket kereste, szükségtelen
kockázatot vállalt Mr. Munt megölésével, mivel mindet
elégettem – ziháltam. Ez igaz is volt, ám Clarke-nak nem
kellett tudnia, hogy csak akkor dobtam a papírokat a
hálóterem kandallójába, miután ledöftem az igazgatónkat. –
Akárhogy is, miért adtam volna oda Mr. Muntnak a
leveleket?
– Én csupán arra célzok, hogy mindannyian gyűlöltük Mr.
Muntot: minden diák, a tanári karnak több mint a fele, a
személyzet. Nem sokkal valószínűbb, hogy számos
áldozatának valamelyike bosszút állt rajta?
– De hát Muntnak abban az időben az istentiszteleten
kellett volna lennie – erősködtem, s egyszeriben elmúlt a
kacaghatnékom –, így ez tökéletes alkalomnak tűnhetett
arra, hogy valaki kirabolja az irodáját. Teljesen véletlen volt,
hogy az igazgató visszatért oda. Valaki más is volt az
irodában, aki valami rosszban sántikált, és Mr. Munt
rajtakapta.
Szavaim az igazság határán táncoltak. Clarke-ra
sandítottam, aki vállat vont, majd bólintott.
– Valószínűleg igazad van, de nekem is: az a bizonyos
valaki bármelyikünk lehetett.
Úgy tettem, mintha eltűnődnék a felvetésén – mintha
felzaklatna a lehetőség, miszerint egy fiatal leány vagy egy
tanárnő bőrében észrevétlenül megbújhat egy ilyen
szörnyeteg; pedig valójában amiatt voltam zaklatott, hogy
bármelyik pillanatban a hajunknál fogva rángathattak volna
vissza minket az iskolába.
Megpillantottam a falusi fogadó favázas épületét,
amelynek teteje úgy megroggyant, akár egy ősöreg gazda
válla. A farakásra emlékeztető ház kényelmet ígért, és húsos
pite enyhe illata szállt belőle. Clarke is megroggyant, akár az
épület, hallhatóan nagyot nyelt farkaséhségében, én pedig
megdermedtem.
– Mi az? – kérdezte.
– Egy ötlet – feleltem, és fellángoló reménnyel fürkésztem
a fogadó előtt álló járművet. – Gyere, megtöltjük a hasadat
meleg étellel!
Mivel Vesalius Munt még csak a második halálos
áldozatom volt, közvetlenül a gyilkosság után azt hittem,
hogy borotvaéles foggal mar majd belém az éjsötét reakció;
azonban nem így történt. Elmém a napnál is világosabban
tiszta maradt, s abban a pillanatban, amint megláttam a
viharvert, trágyafoltos postakocsit, rögtön felismertem,
hiszen kilenc évvel ezelőtt ez vitt el a purgatóriumba, és arra
gondoltam: Ha szerencsénk van, itt talán egy szövetségesre
lelhetünk.
Ahogy beléptem a fogadóba, oldalamon a karomnak
támaszkodó Clarke-kal, megláttam a férfit: Nicket, a kocsist,
aki hosszú évekkel ezelőtt elhozott engem ide. Gyorsan az
egyik asztalhoz tereltem Clarke-ot, és leültem vele szemben.
Odalépett hozzánk egy vidám fehércseléd, aki a vacsora
felszolgálása előtt valószínűleg az istállót takaríthatta ki a
kötényével. A rendelésem hallatán mordult egyet, majd
miután magunkra hagyott minket, áthajoltam az asztal fölött,
és megszorítottam Clarke gyönge kezét.
– Miután megkapod a ragudat, szép lassan edd! Nekem
beszélnem kell valakivel.
– Ugyan kit ismerhetnél itt? – kérdezte Clarke, ám én
addigra már a kocsis felé masíroztam.
Nick a söntésnél ült, előtte egy pint sörrel, és a rovátkákat
bámulta, amelyeket az idő és az elhasználtság vájt a fapultba.
Ugyanezen erők könyörtelenül elbántak a kocsis arcával is: a
férfi száját mély árkok határolták, orra pedig már nem a régi,
riasztóan vörös színű volt, mintha megunta volna, hogy
fölöslegesen jelez valami fenyegető vészt, s inkább
sértődötten sárga árnyalatot öltött.
– Nick, ha jól emlékszem. – Majdnem köhögni kezdtem az
átható bűztől, amely a kocsist övezte. Csizmája elnyűtt volt,
amitől felerősödött bennem a remény, körme pedig
repedezett. – Már nagyon hosszú ideje annak, hogy
találkoztunk, de azt reméltem, hogy esetleg…
– Nem ismerem én magát – motyogta a férfi, és a sörét
szürcsölgette. – Én a’ országúton élek, egyfolytába’ úton
vagyok, Lonnonbó’ Manchesterbe, Manchesterbő’ Lonnonba,
szállítom a’ utasokat föl-alá. Sose nem nincsen nyugtom, sose
nem tölthetek két éccakát ugyanazon a nyamvadt helyen.
Hacsak magácska nem szellem, ami a kocsimat kísércse, mer’
biza úgy is fest, mint egy szellem, Krisztusomra, én osztán
nem…
– Maga hozott ide engem, amikor még kislány voltam.
Magának adtam a nyúlpástétomos elemózsiámat, amit
idegességemben nem bírtam megenni.
– Az én Deresem… Mámint a lovam, csak hogy tuggya…
No, szóva’ Deres jobban ismer engemet, mint a saját párnám,
merhogy jóval több időt töltök a kocsimun, mint a’ ágyba, és
megmondhatom magácskának, mostan látom világéletembe’
először. Úgy van, ha mondom, nekem soha nincsen
nyugtom…
– A világ kemény hely, és nekem egyedül kell
boldogulnom benne – suttogtam.
Nick összerezzent, és hunyorogva meredt rám véreres
szemével.
– Egek ura! – hördült fel végül. – Há’ télleg magácska az?
A bús szemű kisnaccsága, akit Highgate House-bó’ hoztam
ide? Há’ magácska még életbe’ van?
– Nemcsak hogy élek, de szükségem van a segítségére.
Nick köpött egyet, eszembe idézve, milyen bevett szokása
is volt ez.
– A segíccségemre, aszongya? Há’ én ilyen
megveszekedett nagy marhaságot még az életbe’ nem…
– Egyszer adtam magának egy kosár ételt. Most hat
shillinget fizetek, ha elvisz engem meg egy barátomat
Londonba.
– Má’ nem bírta tovább gyomorral Lowan Bridge-et, mi?
– faggatott a kocsis, és megtörölte a homlokát a kabátja
ujjával.
– Ennél találóbb kifejezést nem is választhatott volna.
 – És mostan aztat akarja tűlem, hogy vigyem vásárra a
bőrömet, pedig Vesalius Munt még egy jányt se hagyott
megszökni má’ vagy…
– Mr. Munt halott. – Könny szökött a szemembe, nem a
sajnálattól, hanem a félelemtől: aggódtam magamért és
Clarke-ért, rettegtem a béklyótól és a vesztőhelytől. –
Magára nézve semmilyen következménye nem lehet a
dolognak, Nick, a becsületemre esküszöm.
Ha a becsületemre gondolok, úgy képzelem, hogy egy még
az átlagosnál is rusnyább varangyra hasonlíthat; Nicknek
azonban sejtelme sem lehetett erről, és vizenyős szeme
elkerekedett.
– Mr. Munt meghótt? Végre kinyútt az a szarházi
rohadék, aki ilyen aljasul megkárosíccsa a gyári legényeket,
nemcsak ebbe a megyébe’, hanem még legalább három
másikba’ is a környéken?
– Megkárosította a gyárakat?
– Az ám, de még hogy! – kiáltotta Nick végre felélénkülve.
– Úgy biza, az a dög soha nem atta óccsóban a’ ételt, hacsak
nem tíz adagga’ kevesebbet szállított az ígértné’. Mindig aztat
állíccsa, hogy a’ adományozók nem adhatnak túságosan bő
kézze’, különben ők maguk is koldusbotra jutnak. Mindig is
szerettem volna a két kezem közé kaparintani aztat a kurafit,
hogy jó’ ellássam a baját.
– Hát, valaki megelőzte. Jaj, kérem, Nick! Nem mehetünk
vissza, és maga tudja, milyen kemény hely a világ.
Nick fontolóra vette a kérésemet, tűnődés közben
összegyűjtötte a szájában a nyálat. Akkor úgy gondoltam,
hogy nem veszett ki belőle a kedvesség, ma pedig úgy
gondolom, hogy szüksége volt a pénzemre, mivel rossz
bőrben volt. Elvégre mindannyian napról napra hervadunk;
az egyetlen eltérés köztünk a romlás sebessége.
Nick köpött egyet, aztán megitta a maradék sörét.
– Megteszem, amit a kisnaccsága kér tőlem, elviszem
magukat azokka’ együtt, akik már fizettek a’ útér’. – Elvette
tőlem a felkínált érméket, és azonnal le is dobta őket a
söntéspultra, biccentve a csapos nőszemélynek. – De ha eddig
aszitte, hogy a világ kemény egy hely… Tyű, Lonnon osztán a
farkasok elé fogja vetni. Aszongyák, magát Lonnont is egy
farkasszuka szoptatta – tette hozzá a kocsis, haloványan
felvillantva régi fanyar humorát.
– Legalább jóllakhatott – motyogtam, miközben Nick
kifizette a cechet.
Miután Nick elment, hogy összeterelje a többi utast,
visszatértem az asztalunkhoz, és finoman Clarke fakó
homlokára simítottam a kezemet. Biztosítottam róla, hogy
csak még néhány pillanatra hagyom magára, mert ki kell
mennem az árnyékszékre, s a lelkére kötöttem, hogy legyen
türelemmel, míg befejezi szerény vacsoráját. Addigra már
szinte elviselhetetlen volt a koponyámat feszítő nyomás; a
félelemtől félőrülten oldalaztam ki félájult barátnőm mögött a
fogadóból, hogy meg ne lássa a kofferomat, amelyet
magammal vittem az árnyékszékre. Odabent elreteszeltem
magam mögött az ajtót, és végre megszabadultam véres
egyenruhámtól. Itt elrejteni az árulkodó holmit nem volt
tökéletes megoldás – ám a hely elég mocskos volt ahhoz,
hogy megfeleljen; és egyébként is, ahogy arra komoran
emlékeztettem magam, bármilyen szorult helyzetbe
kerültem, láthatóan sosem tudtam a legmegfelelőbb
megoldással előrukkolni.

Mire besötétedett, Clarke meg én egymás mellett ültünk

ugyanazon az elnyűtt, kemény, kényelmetlen padon, amelyen
hét évvel azelőtt Lowan Bridge felé zötykölődtem Nick
postakocsiján. A velünk szemközti ülésen egy cingár paraszt
és egy telt idomú lány foglalt helyet. A leány frissen mosott
kötényt és főkötőt viselt, s mivel ugyanannyira tűnt
rémültnek, mint boldognak, úgy sejtettem, hogy cselédállás
reményében tart a városba.
– London – suttogta Clarke a vállamon nyugtatva a fejét.
Az étkezés teljesen kimerítette, testét elnehezítette a
zsákmány; összekulcsolta az ujjainkat, és az ölébe húzta a
kezemet. – Ott találhatunk magunknak új, jobb otthont.
Akárhogy is, nekem te vagy az otthon.
Szabadon grimaszolhattam, mivel Clarke a vállamra
hajtotta a fejét, így nem láthatta az arcomat. Megszorítottam
az ujjait. Tudom jól, tisztelt olvasóim, hogy rettegnem kellett
volna; tisztában voltam vele, hogy bűntudatot és megbánást
kellene éreznem.
Ám ehelyett izgalom töltött el, amiért amint ránk virrad a
holnap, nemes csatát vívhatok – még ha Clarke engem
választott is benne bajnokának, aki legfeljebb szegényes
eszköz lehettem az ördög kezében, sosem az Úréban. Sőt,
kimondottan sajgott a szívem a hálától, és még vagy egy órán
át figyeltem a vér kéken csörgedező vonalait Clarke
csontsovány csuklóján. Tudva, hogy az otthon emléke
mindkettőnk számára gyűlöletes, úgy képzeltem, hogy
kedves barátnőm azért nevezett így, mert biztos, stabil
pontnak tart engem. Tudtam, hogy ha örökké mellette
maradhatnék, hajlandó volnék feladni mind a négy
végtagomat s a szívemet ezen előjogért, négy fallá és tetővé
válva a kedvéért.
 TIZENEGY

„A nőket általában nyugodtnak, csendesnek

tartják, pedig a nők éppen úgy szeretik
képességeiket, tehetségüket próbára tenni, mint
fivéreik. Ők is éppen úgy szenvednek, ha
túlságosan megkötik őket, ha tétlenségre vannak
kárhoztatva, mint a férfiak, és kicsinyesség azt
kívánni az asszonyoktól, hogy elégedjenek meg a
főzéssel és harisnyakötéssel, a kalimpálással és a
hímezgetéssel.”

KEDV ES OLV ASÓIM hamarosan olyan időbeli ugrásokkal

találják majd szemben magukat, amelyek könnyen
elriaszthatják a bátortalanokat. A Jane Eyre-ben szerepel az
a csodás meglátás, miszerint: „Egy új regényfejezet olyan,
mint amikor a színdarabnak egy új felvonása kezdődik.” Így
hát én is élni fogok a hirtelen kronológiai váltás eszközével,
habár iszonyodom a hamarosan elkövetkező témától.
Clarke meg én megérkeztünk Londonba, hajléktalanul és
borzalmasan tapasztalatlanul, miközben a korallpiros hajnal
megvilágította a brit birodalom középpontjára boruló füstös-
kormos levegőt.
– Ó! – kapaszkodott belém Clarke, amint nagy zötyögéssel
áthajtottunk egy mély kerékvágáson, ami még jobban
lelassította a már így is fájdalmasan fásult Derest.
Támaszt nyújtottam barátnőmnek, de nem szólaltam meg;
mivel soha életemben el nem tudtam volna képzelni olyan
látványt, amely most elém tárult a kocsi ablakából.
Úgy olvastam, hogy egyes városok nyüzsgők, mások pedig
hosszan elnyúlók; London maga a tomboló tűz, amely
mindent elemészt. London a farkas agyara. Attól a pillanattól
kezdve, hogy megérkeztem oda, imádtam minden parázsló
hüvelykjét.
Az út mentén egy legény szunyókált, görnyedten egy
ócska szabóbábunak dőlve, átkarolva arctalan társát. A
levegőt erős szag töltötte be: az egyik üzletnél majdnem hat
láb magasan felhalmozva állt a nyers hús, a hentes épp
hatalmas késeit élezte a konc előtt. Az előző nap árult
káposzta maradéka talp alatt hevert, a másnap asztalra
kerülő libák óriási ketrecekben érkeztek gágogva, levágásra
várva. Olyan korán volt még, amikor átvágtunk ezen a téren,
hogy legfeljebb kísérteteknek kellett volna fogadniuk minket.
Ehelyett minden irányból zaj visszhangzott: egy
bambuszfurulya magas sípolása, egy szardíniát kínáló
mozgóárus ziháló rikácsolása meg egy zöldséges mély
bömbölése, miközben a göcsörtös répával magasan
megrakott szekerét húzó, a csúszós úton tántorgó szamarával
kiabált.
Nem volt valami barátságos fogadtatás, felélénkítő viszont
annál inkább. Londonnal hasztalan lett volna vitatkozni; ez a
város hajthatatlan volt, oly megállíthatatlan, akár a vad
pirkadat.
– Mégis hol vagyunk? – aggodalmaskodott Clarke. – Még
csak a közelében sem járunk annak a városrésznek, ahol a
szüleim laknak.
– Halvány sejtelmem sincs. – Lehajtottam a fejem, hogy
összeérjen a homlokunk. – De azért készen állsz?
Clarke elvigyorodott – könnyed mosolya láttán
legszívesebben azonnal elhalmoztam volna bármivel, amit
csak kíván, egy jó kiadós reggelivel kezdve. A kocsi megállt
egy nyomorúságos fogadó kis, kikövezett udvara előtt. Clarke
esetlenül leszállt, a szőnyegtáskáját szorongatva, én pedig
követtem, elgémberedett lábam élesen szúrt.
– Köszönöm! – szóltam fel Nicknek. A kocsis úgy ücsörgött
a magas bakon, akár egy páncéljában elbújt teknős. –
Remélem, hogy egy napon még…
– Jobb, ha egyedül aztat reméljük, hogy soha a’ életbe’
nem látjuk viszont egymást, maga bolond gyerek! – Nagyot
húzott a flaskájából.
– Én akkor is hálás vagyok. Teljes szívemből.
– Akkó legyen inkább hálás a kisnaccsága azér’ a tanácsér’,
amit mostan kap tűlem. Nekem épphogy van eleget ennem-
innom, amibő’ elélhessek, má’ úgy-ahogy, de eztet aligha
lehessen jó életnek nevezni, életnek is alig. Magácska
ügyeljék nagyon, hogy ne jusson ugyanilyen sorra:
maraggyon jó kisjány, és tőccse a’ éccakákat rendes,
tisztességes ágyba’, bármi helytelenség nélkül. Meg tuggya
eztet tartani?
– Igen. – Hátraléptem, és átkaroltam Clarke szörnyen
sovány derekát. – Igen, úgy lesz, megígérem.
Nick már meg is markolta a gyeplőt, hangosan pattintott
Deresnek, és a kocsi megindult. A férfi után néztem, aki nem
élt sokkal jobban, mint a lova. Mindazonáltal pontosan
tudtam, milyen bűnös életmód ellen intett engem; sőt,
olyannyira részletesen tájékozott voltam a témában, amit
Nick el sem bírt volna képzelni rólam. Lowan Bridge-ben csak
úgy ostoroztak minket az afféle szavakkal, mint erény és
ártatlanság és züllés, én azonban olvastam Mr. Munt
„szerelmes leveleit”, így tisztában voltam a tevékenység
praktikáival.
Muszáj volt találnunk valamiféle alkalmazást, mégpedig
iziben, mert amikor Clarke zöld szemébe néztem, s
belegondoltam, milyen sorsra juthatna az én drága barátnőm
– durva kezek markolásznák szeplős vállát, kicserepesedett
ajkak tapadnának kicsiny nyakára –, megrohant az undor.
Becky Clarke hozzám tartozott, ahogy senki azóta, amikor
legutoljára láttam édesanyám szomorkás, gyengéd mosolyát,
miközben hűvös keze az orcámra simult.
– Először is, reggelivel ünnepelünk – jelentettem ki. – Az
utca túloldalán egy férfi pirított sonkás szendvicseket árul.
Nem úgy tűnik, mint aki mesterien ért a sajt, hús és kenyér
megpirításához?
– De, valóban. És mi lesz, miután fogyasztottunk London
legjobb sonkás szendvicséből?
Fölemeltem a kofferomat, és habár lelohadt a mosolyom,
igyekeztem erőt venni magamon, nehogy kimondjam az
őszinte választ: A leghaloványabb fogalmam sincsen.

Sötét napok következtek, és még annál is sötétebb éjszakák.

Miután szállás után érdeklődtünk, de nem találtunk olyat,
amelyet megengedhettünk volna magunknak, egy fogadó
hátsó helyiségében töltöttük az éjszakát. Clarke lenszőke
hajának fürtjei közé szalmaszálak keveredtek a párnáról,
amelyen megosztoztunk. Néhány napra visszavonultunk a
városon kívülre, és egy tanya üres szobájában húztuk meg
magunkat; ám arrafelé semmi munka nem akadt, így hát
visszatértünk Londonba. Egy olcsó szállóban töltöttünk el egy
éjszakát, elpazarolva becses pénztartalékunk jókora részét,
tudva, hogy nem áll módunkban pótolni az elvesztegetett
összeget. Egy másik éjszakát az utcán vészeltünk át,
egymásnak dőlve kucorogtunk egy üres ládán, nyugtalanul
szunyókálva, míg fel nem bukkant egy fakabát, elszántan,
hogy rendet tegyen a vörös téglás sikátorokban, amelyeket a
saját birodalmának vélt.
A rendőr fülsiketítő sípszavának hallatán Clarke meg én
úgy pattantunk fel és inaltunk el, mint akiket puskából lőttek
ki. Mindketten tudtuk, hogy nem élhetünk így sokáig.
Öt napon át bolyongtunk, ellenállhatatlanul lett egyre
inkább úrrá rajtunk a kétségbeesés, még ha nem is mondtuk
ki. Régi ciszternákban és viharvert szoborművekben
összegyűlt esővízzel mosakodtunk. Nem látszottunk
koldusszegénynek, de jómódúnak sem. Egyszerűen nem
tűntünk megbízhatónak – kilógtunk a sorból, akár a kék föld
vagy a zöld felhő –, senki sem tudott hova tenni minket. Újra
meg újra átszeltük a széles, komor folyót, más-más
negyedekben próbáltunk szerencsét, de hol csak bűzlő
viskókat találtunk az acsargó kutyáknak szétszórt csontokkal,
hol pedig csupán mániákusan tisztán tartott ablaküvegű
téglaépületeket, s mindkét fajta környék elrémített minket.
Valahányszor bekopogtattunk egy barátságosabb kinézetű
házba, ablakában néhány repedt vázával és SZOBA KIADÓ
táblával, elküldtek minket, mert nem akadt ajánlólevelünk.
Valahányszor odamerészkedtünk egy szennycsatornától és
elhagyatottságtól bűzlő, romos épülethez, az ottaniak
elkergettek minket, azzal gyanúsítva, hogy tolvajok vagyunk
(ami el kell, hogy ismerjem, megalapozott vád volt).
– Nem így képzeltem el ezt – mondta Clarke.
Aznap ismét átkeltünk a London Bridge-en a folyó túlsó
partjára, és úgy hiszem, épp Southwarkban lehettünk, mert
habár az utcanevek összefolytak a szemem előtt, mint egy
lázálomban, még ma is emlékszem a vasútállomás sűrű
szikráira, gőzére és kormára, valamint a mozdonyok
fogvacogtató zakatolására. Találtunk egy zömök kis fogadót,
benne tompa rézlámpákkal, és beültünk egy kanna teára.
Miután kénytelen-kelletlen elhagytuk a helyet, sehogy sem
akaródzott továbbmennünk, így végül a fogadó mögötti
sikátorban letelepedtünk egy üres boroshordóra.
Széttaposott salátalevelek öveztek minket.
– Én sem így képzeltem. Ez a város annyira…
 – Annyira, de annyira sok – sóhajtotta Clarke.
Csontsovány karja lecsúszott a derekamról, ahogy
felálltam.
– Te pihenj csak itt… Holtfáradtnak tűnsz, én viszont úgy
érzem, ma rám mosolyog a szerencse. Hamarosan
visszajövök.
Clarke hinni akart nekem, de nem bírt, ami
szörnyűségesen bántott. Figyelt, ahogy befordultam a sarkon.
– Ne hagyj itt! – Most először volt rémült a hangja. – Ugye
nem fogsz magamra hagyni?
– Soha – szóltam hátra.
Ezt szívből mondtam, ám valójában fogalmam sem volt,
merre induljak. Clarke meg én művelt ártatlanok voltunk, így
nagyjából annyira számítottunk hasznavehetőnek, mint egy
ostoba írnok vagy egy intelligens konyhai mindenes – azaz
alapvetően semennyire. Tisztában voltam azzal, hogy ha nem
találunk rendes munkát, akkor kétségbeesésünkben szinte
bárminket hajlandóak leszünk áruba bocsátani, és rettegve
figyeltem, amint az általam összelopkodott szűkös
tartalékaink egyre fogyatkoznak. Elszántan átgázoltam a
sikátorokban felgyűlt szeméthalmokon, az elnyűtt, fél-fél pár
csizmák és eldobált dióhéjak között, mert tudtam, hogy eddig
is mindig találtam valami lehetőséget, ha elhatároztam
magam. Tizenhat éves fejjel még voltam olyan ostoba, hogy
hittem magamban.
Üres gyomrom korgása mintha még az elmémben is
visszhangot vert volna. Ahogy követtem a kanyargós utcákat,
kerülgetve a kövek között csörgedező, barnás vizet, egyre
távolabb kerültem Clarke-tól, s ekkor eszembe ötlött a
gondolat, hogy ha jobb ember volnék, akkor bizony
elhagynám őt. Tudtam, hogy Becky Clarke-nak jobb sora
lehetne, ha nem hátráltatnák az én problémáim és kétségeim.
Úgy gondoltam, hogy ha nekem nyomom veszne, akkor
Clarke valószínűleg hazatérne a szüleihez, mert még ha azok
nem is vesznek tudomást róla, ez csak jobb sors, mint
nincstelennek lenni, nem igaz? Kagylóhéjakat rugdosva
közeledtem a nagy, bűzös, lomha folyóhoz, s egyre csak
hezitáltam, hogy mit tegyek.
Eléggé szeretem Clarke-ot ahhoz, hogy búcsút vegyek
tőle?
Rádöbbentem, hogy a válasz: nem.
Ekkor különös hang kiáltását hallottam:
– Bohzalmas és szöhnyűséges gyilkolásság! Véhes és
kegyetlen bűntemény!
Egy középkorú férfi állt az utcán, s kezében egy köteg
sárga papírral a legújabb bűntényekről kiabált. Hajlott volt a
háta – vonakodom púposnak nevezni őt, habár ez a jellemzés
nem állna távol az igazságtól –, testes, görbe alakjával egy
vérebre emlékeztetett, amint éppen nyulakat üldöz.
Állkapcsa is egy vérebét idézte, arca két felének húsos
lebenye görbe fogsort keretezett. Haja rozsdavörös volt, a
szeme pedig sötét, sárgás mogyoróbarna, akár a megkövült
fa.
– Hémséges embehöldöklés! – kiáltotta. – Abnohmális
kivégezés! Egy penny a lap, kisasszony.
Döbbenten pislogva nyúltam az egyoldalas
nyomtatványért. A férfi felmordult, így sietve kifizettem,
majd néhány lépéssel arrébb mentem, hogy elolvassam a
szenzációhajhász tudósítást.

RETTENTŐSÉGES HIDEGVÉRREL
MEGVÉGEZTÉK EGY VIDÉKI ISKOLA
IGAZGATÓJÁT!

Mr. Vesalius Muntra, az E. község szerte

népköztiszteletben álló főúriemberre vérbe fagyottva,
átdöfödött torokkal találtak rá. A gazrém, ki elkövetőlte
ezen szörnyedményességet, mely még a
 legmegelégedősebb polgár szívét is rettegősséggel
szorítolja el, a hatóságokat kicselezményezve még
szabadon garázdálkodik. Lowan Bridge-ből számosságos
diáklány illanódott el nyomtalanul; minimálisan harminc
ifjú hölgyemény tűnetett el a vidéki vadreményes táj
idillikusságában, kétszáz társuknak a végtelenségesül
elkötelességezett és érdemlegességes tanárnőik
nyújtanak oltalmazásos felügyelményt, a többi leány
pedig hazatéretett otthonába.
Mr. Muntot, kit a legszélesebb körökben
magasztaltak jóteményes cselekedelmeiért, oly
mélyenhatoló késdöféssel végezték ki, hogy a penge a
nyakán áthatolódva még a fogsorában is feltüneményes
kárt tett, a szakérteményes illetékességek elmondása
szerint. A legfőségesebbül tekintélyelt és zseniálságos
Sam Quillfeather felügyelő bízatódott meg a feladattal,
hogy elfogásba kerítse a gyilkost, s a várospolgárság
egészeken meggyőződéselt, hogy küldetése
végezményével e közveszedelmes szörnyetegmény
nyakánál fogva fellógatódik, akár egy közönségesült
csirke.

Valaki csettintett a fülem mellett.

Nem aléltam el, ám zavaros ár örvénylett a szemem előtt,
az iszonyat és rettegés felkavarodott, szürke iszapja. A húsos
arcú fecsegő – merthogy alapvetően az volt, sötét tettek
kifecsegője, én pedig egyfolytában próbáltam kitalálni,
hogyan sajtolhatnék pénzt ki belőle, miközben igyekeztem
megfékezni a lábamat, amely mindenáron menekülőre akarta
fogni – fölém hajolt, egyszerre tűnt kíváncsinak és
bosszúsnak, amiért ennyire megrendített az irománya.
Temetéshez illő feketébe öltözött, ám komor viseletét
skarlátvörös kravátlival és pantallóval egészítette ki, olyan
hatást keltve, amitől az emberben önkéntelenül is aggodalom
ébredt, hogy a férfit csak nem nyakon vagy lábon szúrták-e.
– Mi bántja a kis hölgyet? – kérdezte.
– Oda jártam iskolába – motyogtam, alig voltam
tudatában annak, mi hagyja el a számat.
A titkok, kedves olvasó, hullámzanak: felduzzadnak, majd
visszahúzódnak, és nagyobb bűntetteim kilökték e kisebb
információmorzsát az ajkamon, mint amikor a folyó kilép
medréből. A váratlanul elém táruló Sam Quillfeather név
láttán megrohant az eleven kérdőjelnek tetsző közrendőr
emléke, aki Edwin halála után alaposan kifaggatott, s akit
ezek szerint azóta előléptettek. Rettegés töltött el.
A tudósításban található egyetlen jó hír az volt, hogy ilyen
sokan megszöktek az iskolából, hiszen így a mi kettőnk
eltűnése Clarke-kal – már ha Quillfeather felügyelőben
egyáltalán felmerül a gyanú, miszerint akár egy diáklány is
képes lehet ledöfni az igazgatóját – sokkal érthetőbb
benyomást keltett.
– Nocsak! – kiáltotta a férfi. – Tényleg ott volt
személyesül, azt mondja?
– Én csupán… Egy pillanatra összezavarodtam. Nekem
most…
– Egy olyan phofesszionált szakmabelinek, mint én, bizony
jó sok pénzt megéhne, ha közheadhatná egy beavatolt tanú
beszámolóját, pláne, ha az illető esetleg magát a véhbe
fagyódott hullakadáveht is látta. Nos, tehát magácska
bennfentes?
Rám kacsintott, s ekkor megértettem: a férfi azt hitte
rólam, hogy hazudok, de hajlandó lett volna fizetni, ha kellően
vérfagyasztó füllentéssel tudok előrukkolni.
– Igen – vágtam rá, s igyekeztem rossz hazugságnak
beállítani az igazságot, ami olyan csel, mely igencsak össze
tudja zavarni még a leggyakorlottabb hazudozót is, így
amatőröknek egyáltalán nem ajánlatos megpróbálkozniuk
vele.
 A férfi kuncogott, állkapcsa megremegett.
– Jómagam Hugh Ghizzlehuhst volnék. És magácskában
kit tisztelhetek?
– Miss Jane Steele vagyok.
Kezet ráztunk, én meg ez a tragédiarikkancs, s bennem
lassan megfogalmazódott egy ötlet.
– Van itt velem egy másik lány is Lowan Bridge-ből, és
szállásra lenne szükségünk éjszakára – folytattam. – Ha
befogad minket holnapig, cserébe elmondom a történetünket.
Mr. Grizzlehurst bólintott.
– Ha kellőképpenül különlegességes a beszámolásuk, két
éjszakát se sajnálnék maguktól. Mondják csak meg az én
Behthámnak… Behtha a feleségem… hogy én küldtem
magukat, s amint a legutolsó dahabig elkelt a mai kiadás,
megyek szépen haza jómagam is. A cím Elephant Lane
tizenkettő, a Hothehhithe negyedben. Ha meglátják a
fehéhólomgyáhat és a saléthomműveket, akkoh túlmentek
hajta.
A döbbenettől és a megkönnyebbüléstől elgyöngülten
ráztam ismét kezet Mr. Grizzlehursttel. Megismerkedésünk
olyan szerencsés véletlennek tűnt, mely fikcióban vajmi
ritkán fordul elő – hiszen a fikció világában az efféle
áldásoknak aligha lehet hinni, míg a való életben az ilyen
esetek az elhárított veszély s a megragadott szerencse
izgalmas meséiként szállnak tovább az elkövetkező
generációkra.
Ahogy mondtam, csak úgy tűnt, mintha az ölembe hullott
volna a megoldás, amelyet addig hasztalan kutattunk; azóta
jóval gyanakvóbbá váltam. A sors adományai ugyanolyan
bőkezűek, amilyen véletlenszerűek, ám én soha nem
találkoztam nála szeszélyesebb úrnővel – leszámítva talán a
leányát, a vadul változékony Londont.
Clarke meg én az idegességtől kalapáló szívvel kutyagoltunk
el a raktárak és hajójavító műhelyek előtt, el egy nyúlszájú
kintornás fiú előtt, aki verklizés közben kifejezésteljes
szemmel nézett minket, el a kormos ablakok párkányán
csücsülő, takaros muskátlis virágládák előtt, s végül
megérkeztünk a Temze partján elterülő Rotherhithe-ba. Egy
bálnavadász, szakállában sóval, megmaradt fél szemében a
tenger kék csillogásával, útbaigazított minket az Elephant
Lane irányába, mi pedig elvánszorogtunk a tizenkettes
házszámig, s bekopogtattunk.
Az ajtó résnyire nyílt. Mrs. Grizzlehurst pislogva állt a
küszöbön. Szürke, jellegtelen asszonyság volt, lelapuló, őszülő
hajjal és igencsak erős mélyharapással, melytől olyannyira
hasonlított egy rágcsálóra, ami valószínűleg nem lehetett az
ínyére. Bertha Grizzlehurst közel ülő szeméből azonban
barátságos tekintet sütött, cserepes ajka pedig úgy rebbent
meg, amit akár mosolyként is lehetett volna értelmezni.
– Én Miss Rebecca Clarke vagyok, a társam pedig Miss
Jane Steele – mutatott be minket Clarke.
Nem érkezett válasz.
– Mrs. Bertha Grizzlehurstöt keressük –
magyarázkodtam.
Az asszonyság, aki valószínűleg Mrs. Grizzlehurst volt,
továbbra is barátságosan nézett ránk, de nem szólt semmit.
A Temze felől fújó szél a nyakunkat karmolászta, ahogy
aggódva Clarke-ra pillantottam. Mire ideértünk a hídtól,
veteményeskertek, sőt, időnként rétek-kaszálók mellett
haladtunk el, s örvendeztünk, amiért egyre halványult a
nagyváros szennyének bűze, hogy helyette tengeri só meg a
szerény kertecskékben termesztett menta illata csiklandozza
orrunkat. Rotherhithe negyedére azonban kíméletlenül
rányomta bélyegét a metropolisz: a vízparthoz közeledve a
nap egyre kevésbé érte a macskaköveket, mivel a rozoga
épületek egyre szélesebbek és magasabbak lettek. Óriási
igáslovak trappoltak el mellettünk, rönkökkel megrakott
szekereket húzva maguk után, amitől mi ketten még
apróbbnak éreztük magunkat, mint addig. Borzalmasan
vágytam már meleg ételre és egy ágyra, akárcsak Clarke.
– A férje kérte, hogy nyilatkozzunk neki egy nemrég
történt gyilkossággal kapcsolatban – próbálkozott tovább
Clarke.
Mrs. Grizzlehurst arcán erre fülig érő mosoly terült el;
most már hátrébb lépett, így végre bebocsátást nyertünk a
házba.
Grizzlehursték otthona szegényes volt ugyan, ám oly
makulátlan rendben tartott, hogy senkinek nem lehetett
volna rá egyetlen gúnyos szava sem. A tűzhely csak úgy
csillogott-villogott, az ablakkereteket pedig szabálytalan
alakú, de gondosan lecsiszolt és egymás mellé illesztett,
tarkabarka üvegdarabok töltötték ki, őrülten szikrázva a
szivárvány különféle színeiben: tonikos üvegek zöldjében,
gyógyszeres fiolák borostyánsárgájában, palackok kékjében.
– Ki lehessen venni – intett Mrs. Grizzlehurst fölfelé.
Hangja élesnek, ám barátságosnak bizonyult, mint egy méh
zümmögése.
– Parancsol? – kérdeztem.
– Óccsó a fönti szoba, a reggeli meg grátiszba’ van. Még
csak két napja, hogy Mr. Buckle eltávozott közülünk, de
igazán tisztességesen kitakarítottam. – Mrs. Grizzlehurst a
keskeny lépcsőre intett a konyhakésével, majd besöpörte a
fazékba a durván felaprított hagymát. Egy kosárból kikapott
két eleven homárt, és azokat is belepottyantotta a forró
vízbe, hiába vergődtek.
Clarke meg én felmentünk a lépcsőn, értetlenül, de
kíváncsian. Odafönt egy alacsony padlásszobában találtuk
magunkat, benne ággyal, éjjeliedénnyel, mosdótállal, valamint
– csodák csodájára – egy tetőablakkal, amelyen át még
beragyogott a korallpiros és ibolyaszín naplemente. Barátnőm
boldogan kapott levegő után.
– Lehetséges volna, hogy…
– Nagyon remélem – helyeseltem azonnal.
– De hát hogyan fogjuk…
– Van egy tervem – döbbentem rá.
Amikor visszamentünk a földszintre, háziasszonyunk
éppen fölemelt egy bárdot, hogy az elevenen megfőzött
homárokat felaprítsa négy főnek. Távollétünkben egy
serpenyőnyi sült burgonya szintén az asztalra került, egy kis
hordócska barna sörrel együtt, amelyből Mrs. Grizzlehurst
már ki is töltött két pohárral.
– Holnapután – közölte az asszonyság, mintha fejben
azalatt is társalgott volna velünk, míg mi odafönt voltunk.
– Hogy mondja? – érdeklődött Clarke.
– Az uram két nyilatkozatér’ két éjszakát fog elszámolni.
Vagyis akkor holnapután kezdhessenek fizetni a
kisasszonyok.
Feltartottam a kezemet, és magyarázkodni kezdtem:
– Mi csupán szerény…
– A szoba nem lehessen üres. – Mrs. Grizzlehurst inas
karján libabőr ütközött ki. – Holnapután kezdhessenek
fizetni.
Ezt úgy értelmeztem, hogy Grizzlehursték a nincstelenség
határán egyensúlyoznak. Az én lelkiismeretes Clarke-om már
épp kinyitotta a száját, hogy bevallja, nincs rendes keresetet
biztosító állásunk, ám ekkor betoppant Mr. Grizzlehurst,
diadalittasan ontva magából a szót.
– Úgy igaz, ha mondom, hogy ilyen gyohsan még soha el
nem kapkodták a lapot, bizony ám! – nevetett Hugh
Ghizzlehuhst, kimutatva fogsorát, amely nem egyformán
elhasznált ceruzákra emlékeztette az embert. – Ez a túlvilági
fizimistikájú ifjú hölgy kiválóságos ómen, Behtha:
hendkívülien hemekséges előjel, én mondom.
 Felesége egy kis darab vajat tett az asztalra a krumpli
mellé.
– Ő volna a másik szemtanú? – Mr. Grizzlehurst megfogta
Clarke finom kacsóját, én pedig azon kaptam magam, hogy
irracionális mértékben zokon veszem a gesztust. – Végtelenül
öhvendek, kisasszony.
– Szintúgy – nyögte ki Clarke.
– Mr. Grizzlehurst – szóltam közbe –, szeretném azt
indítványozni, hogy Miss Clarke meg én kibérelnénk a
padlásszobát, de nem pénz fejében, hanem cserébe én
segédkeznék magának a munkájában.
Csönd támadt; a ház ura összevonta vesszőnyalábra
emlékeztető szemöldökét.
– Ejnye, no! – Mr. Grizzlehurst farkasszemet nézett
velem, majd a fejét csóválta, tokája ingaként lengett. – Igaz,
hogy Mh. Buckle megfulladott odaát, a hombáhba, de
magácskáék meg a kisasszony saját elmondása szehint
keheket oldottak az oskolából. Ugyan miéht kéne most
nekem eltahtani magukat?
Clarke dühbe gurult, de gyorsan a lábujjára léptem.
– Maga azzal keresi a kenyerét, hogy gyilkosságokról
tudósít – emlékeztettem a férfit. – Nos, én olvastam a
Newgate-i kalendárium minden szavát, és a nagyhírű Mr.
Vesalius Munt iskolájában tanultam. Stilisztikai csiszolást és
új repertoárt ajánlok cserébe a szállásért s ellátásért.
– Egek uha, egész phecízségesen milyen csiszolásha gondol
a kisasszony? – mordult Mr. Grizzlehurst. – A vevőim
hajonganak az én egyedies stílusoméht.
– Képzelje csak el, miféle új területeket hódíthatnánk meg
mi ketten! – győzködtem. – Bitóballadák! Utolsó vallomások!
– Megszállhatnak odafönt, és megdolgoznak a reggeliért –
szólalt meg Mrs. Grizzlehurst.
Hugh Grizzlehurst az asztalra csapott, hajlott háta és
petyhüdt arca dacára bőven akadt még benne erő.
 – Miéht pont ezek ketten? Van elég pénzünk, hogy a szoba
néhány napig ühesen állhasson.
– Megszállhatnak odafönt – erősködött Bertha
Grizzlehurst, habár arca olyan sápadt lett, akár a megfőtt
homárok páncélja alól kikandikáló hús.
– De hát nem kell nekem segítség a lapomhoz! Az én
lapomat mindenki ismehi, itt is, ott is, amott is, mindenfelé
szehteszéjjelen!
– Nem hinném, hogy a „szerteszéjjelen” valóban létező szó
– jegyezte meg Clarke.
– Be tudja bizonyítani, hogy szehteszéjjelen senki se
használja?! – kiabálta Mr. Grizzlehurst roppantul feldühödve.
– Nem – hagytam rá sietve –, de azért nem lenne jobb, ha
olyan szavakat használnánk, amelyek egészen bizonyosan
léteznek?
– Ha én használok egy szót, akkoh az igenis létezik! – Mr.
Grizzlehurst felháborodottan meredt rám. – No,
meghúzhassák itt magukat páh napig, ha most szépen
elmesélik, miként jutott Mh. Vesalius Munt ahha a sohsha,
hogy átdöfödték a nyakát, mint egy tyúknak, de azután fel is
út…
– A szoba nem lehessen üres!
A visítás – amely magas, de vékony volt, mint egy hárpia
vad üvöltése – mindhármunkba belefojtotta a szót. Mrs.
Grizzlehurst e kinyilatkoztatást követően odavitte a
tányérokat az asztalhoz, hármat a bal karján egyensúlyozva,
negyediket a jobbjában tartva.
Miután így végzett a terítéssel, az asszony leült, és a
férjére bámult; egészen groteszk kiterjedésű csönd
következett.
– Előbb hendesül megvacsohálunk – szólalt meg végül Mr.
Grizzlehurst kissé bűnbánón. – És azután… de csak azután,
ha mondom… megvitathassuk az altehnativiális
lehetőségeket.
 Clarke meg én nekiláttunk az evésnek, Mr. Grizzlehurst az
egyik homár páncéljából szürcsölgetett, Mrs. Grizzlehurst
pedig csupán nézte a tányérját, megkönnyebbülés lágyította
el patkányszerű vonásait. A vacsora végeztével papírra
vetettem a beszámolómat Mr. Munt haláláról, körültekintően
kihagyva azt a részletet, miszerint én magam végeztem vele,
viszont megduplázva a vér mennyiségét. Meg sem kellett
kérdeznem, hogy megteszi-e; az emlékeim elegyedtek benne
a képzeletemmel, így kriminálisan lebilincselőre sikerült.
Hugh Grizzlehurst elolvasta a kész művet, és helyeslőn
horkantott.
– Egyedül én döntöm el, mely bűntemények kehülnek
híhvehéshe – intett szigorúan.
– Természetesen.
– Maga egy áhva gahast se kap… A munkája csak a
szállást fedezi, ez alapvetőleges.
– Ahogy mondja.
– És akkoh ő mégis mihez fog kezdeni? – faggatott a férfi
Clarke-ra mutatva.
– Zeneórákat fogok adni – jelentette ki Clarke ábrándosan.
– Nincs más dolgom, csak találni magamnak egy zongorát, és
seperc alatt összefogok majd a tulajdonossal.
– No, jól van – mondta Mr. Grizzlehurst. Úgy nézett a
feleségére, mintha hirtelen búskomorság fogta volna el. –
Akkoh legyen, megszállhatnak odafönt.
Mrs. Grizzlehurst mosolyogva leszedte az asztalt, és aznap
már egyetlen szót sem szólt többet… Ahogy a következő
napon sem, se az arra rákövetkezőn. Észre kellett volna
vennem ezt az igencsak intő jelet, ám én nem bizonyultam
elég figyelmesnek, ami minden érintett szempontjából nagy
kár.

Clarke másnap elindult zongoristát keríteni magának. Egy

héttel később, miután minden próbálkozása kudarcba fulladt,
egy reggel nyomtalanul eltűnt, én pedig a hajamat téptem a
pániktól: fogalmam sem volt, hogy drága barátnőmet netán
valami szerencsétlenség érte-e, vagy egyszerűen csak rám
unt. Clarke végül tíz perccel azután tért vissza, hogy
befejeztük a vacsorát (Mrs. Grizzlehurst minden este
feltálalta nekünk az étkezést, akár kifizettük érte a négy
penny felárat, akár nem), kezében három shillinggel, amelyet
a markomba nyomott.
– Az utcasarkon álltam, és gyakoroltam, mielőtt
találkoztam volna Mr. Jonesszal, de mint kiderült, nincs is
szükségem a zongorájára. – Mosolya csinos arcának egészét
eluralta, akármilyen aprócska volt is az ajka. – Mindig is úgy
véltem, hogy van tehetségem a zenéhez, habár Miss Lilyvale
dicsérete nem volt épp lelkesítő.
– Ennyit kerestél csupán a hangod bemelegítésével? –
kérdeztem, bárgyún meredve a kezemben tartott összegre.
– Képzeld csak el, milyen szép summára tehetek majd
szert, ha igazán nekidurálom magam! – lelkendezett Clarke,
azzal felszökdécselt a lépcsőn, hogy megmosakodjon.
Így hát a dolgok különös alakulása folytán Clarke utcai
énekesnek állt, naphosszat trillázva a népszerű dalokat a
járókelőknek, én pedig szörnyűségekről írogattam Mr.
Grizzlehurst lapjába; ha nem részesültünk volna a Lowan
Bridge-i oktatásban, gyötrelmeink dacára minden napot
tanulással töltve, borzongok belegondolni, hogy milyen sorsra
juthattunk volna. Azt hiszem, Clarke még boldog is volt így,
furcsamód képzett torkú énekesmadárként csicseregve az
utcán, miközben én átvettem munkaadómtól a különféle
borzadalmak történeteit, és lefordítottam őket érthető
emberi nyelvre, gondosan ügyelve a bőségesen adagolt véres
részletekre, hogy mindenki elégedett legyen.
Új körülményeink akár idilliek is lehettek volna, mégsem
bizonyultak annak.
 Mr. Hugh Grizzlehurst viselkedésében ittas állapotban
olyan hajlamok ütköztek ki, amelyeknek nem mutatkoztak
jelei, ha házigazdánk józan volt; ráadásul e szeszélyes
tendenciák elszenvedője általában szegény Grizzlehurst
asszonyság volt.
A méltányosság jegyében hangsúlyoznom kell, hogy Mr.
Grizzlehurst csupán akkor italozott, ha nem ment jól az üzlet,
márpedig ez – mivel az én segítségemnek és az ő
tapasztalatának köszönhetően közös vállalkozásunk igen
sikeresen alakult – ritkán fordult elő. Azonban egypár
hónaponként a brit birodalom csüggesztően békésnek tűnt, s
ilyenkor Mr. Grizzlehurst egy üveg ginnel tért haza, amelyet
ha netán nem fogyaszt el, akkor arra használhatott volna,
hogy lemarja vele a lepattogzott festéket a zöld hintaszékről.
Ezeken az estéken, miután Clarke meg én visszavonultunk
alacsony padlásszobánkba – gondosan ügyelve, hogy be ne
verjük a fejünket a rézsútos tetőgerendákba –, kiabálást
hallottunk odalentről. Egyes alkalmakkor Mr. Grizzlehurst be
is érte a puszta ordítozással, s mikor másnap hajnalban
lemerészkedtünk a földszintre, a csomózott szőnyegen
horkolva találtunk rá. Máskor viszont a kiabálás önmagában
elégtelennek találtatott Mr. Grizzlehurst indulatainak
levezetésére, és egy-két pofon éles csattanása is felhallatszott
hozzánk a padlástérbe. Clarke ilyenkor egész testében
összerezzent mellettem minden egyes ütésre, én pedig erősen
csikorgattam a fogamat.
– Mit tehetnénk? – suttogta Clarke, mikor már
harmadszorra fordult elő ilyen eset. Alkarjára támaszkodva
nézett le rám, hálóinge lecsúszott a fél válláról.
Sejtelmem sem volt. Bertha Grizzlehurst – aki ugyanolyan
rusnya volt, mint a férje – sokszor teljes napokon át
hallgatásba burkolózott, és hajthatatlan nyugalommal viselte
sorsát. Mostanra úgy véltem, tudom, miért erősködött, hogy
vegyük ki az üres szobát; gyanítottam, hogy a puszta
jelenlétünkkel betöltöttük azt a szerepet, amit az asszonyság
a padlástér bérlőjének szánt, bárki legyen is az: tanúk
voltunk, így reményei szerint megakadályozhattuk, hogy
súlyos bűntény történjen.
– Semmit – válaszoltam. – Azért vagyunk itt, hogy ne
fajuljon el még jobban a helyzet. Semmi közünk hozzá.
Clarke lehajtotta a fejét a nyakam és a kulcscsontom közé
– csillagfény s levendula illatát éreztem rajta, mint mindig –,
majd azt motyogta:
– Akkor mégis kinek van köze hozzá?
Merengve játszadoztam a hajtincseivel. Már tizenhat éves
fejjel sem voltam olyan ostoba, hogy higgyek abban, miszerint
a szerelem s a házasság mindig kéz a kézben jár; édesanyám
őrülten szerette apámat, ám én magam soha nem voltam
tanúja a szerelmüknek, ami pedig volt zenetanárunk intim
afférját illeti, azt a témát jobbnak találtam nem is firtatni.
Elméletben azonban a házastársaknak valóban kellene némi
gyöngédséget érezniük egymás iránt… S habár én csupán
mohón voltam képes szeretni, el sem tudtam képzelni, hogy
valaha kezet emeljek Clarke-ra, ha a férje lennék – bármit is
követne el.
Nem, semmi közöm sincs ehhez – döntöttem el
magamban.
De lehetne – gondoltam ezután, majd kicsit máshogy
helyezkedtem, s végül nyugtalan álomba merültem.
 TIZENKETTŐ

„Ha bűnt akar elkövetni, Miss Eyre, gondoljon a

lelkifurdalásra. A rossz lelkiismeret megmérgezi
az életet.”

HA A NEWGATE- I KALENDÁRIUM korai olvasásával netán

sebet ejtettem gyermeki lelkemen, úgy az iskolából
megszökve két éven át hálás lehettem azért a hegért.
Nekem köszönhetően volt fedél a fejünk felett, Clarke-nak
köszönhetően mindig akadt mit ennünk és felvennünk, s ha
jelenlétünk segített pórázon tartani a korcsot Hugh
Grizzlehurstben, annál jobb.
Mrs. Grizzlehurst soha nem sajnálta tőlünk reggelire a
vajas zabkását, sőt, vasárnaponként még a tükörtojást és a
heringet sem, ezért úgy sejtettem, alapvetően beváltottuk a
hozzánk fűzött reményeit, kivéve azon ritka alkalmakat,
amikor a szeme alatti sötét karika helyét lila monokli vette át.
Clarke meg én mindig jó hangosan köhécseltünk, ha
időnként kitört a késő esti perpatvar, nagy lábdobogással
mentünk el egy pohár vízért, s mire visszatértünk az ágyba, a
házra egyre elmélyülő csend borult.
Bizonyos háztartásokban az ilyen felállásra úgy
tekintenének, mintha maga volna a paradicsom – és utólag
visszatekintve el kell ismernem, hogy időnként én magam is
ugyanígy véltem.
1845 fagyos januárjában Mrs. Grizzlehurst elkezdett
kigömbölyödni deréktájban, és rákapott a fütyörészésre, ha
épp nem beszélt (vagyis szinte mindig). Jane Eyre erősködik,
hogy: „Nincs a földön tökéletes boldogság”, s én osztom a
véleményét – ám ahogy Grizzlehurst asszonyság pocakja
egyre nagyobbra nőtt, arra gondoltam, micsoda szerencse,
hogy ha már nincs tökéletes boldogság, a legtöbb embernek a
földön legalább a tökéletes boldogtalanság sem jut
osztályrészül.
Mr. Grizzlehurst reggelente fülig érő vigyorral hajolt le a
feleségéhez, hogy csókot nyomjon az arcára, estére viszont a
tehetetlenség kifejezése ült ki hamuszínt öltött arcára, ahogy
a könyvelése fölé hajolt. Egyre többször meredt rám
aggodalmasan, értelmetlenül kacsintgatott rám, miközben
csettintgetett a nyelvével, s húsos arca esdeklőn nyúlt meg,
mielőtt azt suttogta nekem:
Miss Steele, akáhmilyen jövedelvezményesnek
bizonyosult is ez a hét, nem akadna esetlegelten még egy
áhva penny, amit talán elfelejtettünk elszámolítani?
Ez a szöveghész itt kifejezettül költőies, Miss Steele, és én
meg is emelem ön előtt a kalapomat… De nem
szohítkozhatnánk mégis csupán egyetlen oldalha? A papíh
bizony hém bohsos áhú manapságosan, és én igazán nem
szehetnék pazahlásosnak tűnni.
Közvetlenül azelőtt, hogy minden tönkrement, Mr.
Grizzlehurst a következő mesterművét nyújtotta át nekem:

BRUTÁLMÁNYOSAN MEGKÉSELEDETT
A GYÖNYÖRŰSÉGTELJES ZSENGE
HAJADONLEÁNY!

Sóhajtva mártottam tollamat a tintatartóba. A

padlásszobánk rozoga asztalánál ültem a februári délután
korallpiros fényében, s erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy ismét
megmentsem anyanyelvünket a halálnál is rosszabb
végzettől. A csorba, sárga váza, amelyet általában gyomokkal
töltöttem meg – erdei turbolyával és édespetrezselyemmel –,
most, február lévén, üresen állt, leszámítva azt a néhány szál
bolondos bogáncsot, melyet Clarke hozott nekem, hogy
felvidítson, miután elcsüggesztettek az ékes nyelvünket ért
kegyetlen csapások.

Az elhírhedtült St. Giles negyedbeli Church Lane

példátalan tragédiumnak lett helyszínéül, amely még
ezen kímélettelen környék legridegségesebb lakóit is
megdöbbenüléssel töltötte el.
Egy bájságos ifjoni leány, ki alig töltötte be
tizenhetedik életévét, idejekorában szörnyedményes
halálát lelette, midőn egy semmirekelletlen gazlator
sokszorosan pengét döfött bordái közé, majd otthagyta
elvéreződni többtucatszám megsebezett áldozatát.
Habár roppantmódosan bizonytalanságos az esély arra,
hogy az eliszkult rémtevő az igazságszolgálmány kezére
kerítődjék, e sorok szerény írója fohászkodik, hátha a
gyilkolatos bűnmegkövető végül szerencsétlen
meglelődve könyörletlenül fellógattatik, akár holmi
közönséges foghagymafüzérlet.

Az elmúlt két évben Mr. Grizzlehurst napilapja, a

Büntettek és Szörnyűségek Beszámolója megháromszorozta
az eladások számát, a város déli részén – Southwarktól
egészen Deptfordig – óriási volt rá a kereslet, hála az én
stílusomnak és Hugh Grizzlehurst tagadhatatlan
tehetségének ahhoz, hogy felkutassa az elképzelhető
legborzalmasabb bűntényeket. Ha eszembe ötlött volna, hogy
akár büszke is lehetnék a teljesítményünkre, akkor biztosan
kipróbáltam volna, milyen lehet megízlelni ezt az érzést.
Mindenesetre figyeltem, ahogy Bertha Grizzlehurst olyan
gondosan gyűjtötte össze a szétszóródott lisztet a
kenyérgyúró deszkáján, mintha aranypor lett volna; s
havonta hallgattam, ahogy a főbérlő szeggel kivert csizmája
az ajtóhoz dübörgött, mielőtt a férfi ököllel bezörgetett a
házba, de mindig engedett Mr. Grizzlehurst hízelgésének,
hogy: „Csak még háhom napot adjon, jó uham, hiszen nincs
még egy ilyen könyöhületes kehesztény, mint maga!”
Ugyanolyan hosszú órákon át dolgoztam a Beszámolón, mint
Mr. Grizzlehurst, sőt, ha a lap hamar elkelt, akkor még
többet is; és mivel négyen éltünk abban a szívünknek kedves,
szegényes házban, Clarke besegített a mosásban, varrásban s
takarításban, így házigazdáink soha nem kértek tőlünk bérleti
díjat, még ha szükségük is lett volna rá. Akkoriban azonban
nem is sejtettem, milyen sokba kerül a megrögzött italozás,
és azzal sem voltam tisztában, hogy egyes főbérlők a díj
megszabásakor inkább veszik figyelembe a lakóik anyagi
helyzetét, mint az ingatlan méreteit.
Nem csoda, hogy mivel fogalmam sem volt, milyen
kemény is valójában a világ, oly békésen üldögéltem a szöveg
fölé hajolva, kezemben a tollal, azokban az utolsó órákban;
nem csoda, hogy elveszítettem valamit, aminek értékét
egészen addig fel sem értem ésszel.
Hallottam, ahogy Clarke kecses léptekkel bejött a
helyiségbe. Lába elégedetten dobbant, fáradtan, de finoman
csukta be maga után az ajtót; ezek szerint sikeres napot
töltött el a rotherhithe-i piacon, édes balladákkal és egy-egy
pergő szövegű, komikus dallal szórakoztatva a jónépet. A
fejem búbjára támasztotta az állát, alkarja a kulcscsontomra
simult; ültömben nevetségesen kisebb voltam nála, mivel a
kettőnk közül fiatalabb Clarke az elmúlt években egyre
magasabbra és sudárabbra nőtt, míg én apró termetű
maradtam, akár egy madárka.
– Mennyire borzasztó? – érdeklődött.
 Lehunytam a szemem, mivel Clarke nem láthatta az
arcomat: egyszerűen hálás voltam érte. Testvéreknek,
társaknak tartottam kettőnket, a tökéletes párosnak –
leszámítva, hogy én nem voltam méltó hozzá. Az elhírhedtült
szóra mutattam a tollal, és Clarke nyakához dörgöltem a
fejemet, akár egy megtermett macska. Drága barátnőm a
hajamba kuncogott.
– Ez majdhogynem túl ötletes ahhoz, hogy változtass rajta.
– Rossz útra akarsz téríteni, te gonosz boszorkány, ám
rajtam nem fog a bűbájod! – válaszoltam, egészen tűrhetően
utánozva a megboldogtalanult, csöppet sem gyászolt Vesalius
Muntot. Izgalommal töltött el, ha gonosznak neveztem
Clarke-ot, hiszen nyilvánvalóan épp az ellenkezője volt az
igazság. Valahányszor csak sikerült megnevettetnem,
meggyőződhettem róla, hogy a saját titkaim továbbra is
rejtve maradnak.
Természetesen nem a gyilkosság volt az egyetlen titkom,
amelyet rejtegettem Clarke elől.
Mire betöltöttem tizennyolcadik életévemet, már
ildomtalanul sokszor olvastam el A tiltott gyönyörök kertjét,
Clarke szüleinek kiadványát: mindig az álmos délelőttökön,
amikor barátnőm épp az utcán dalolt, s miután én a fél
éjszakát azzal töltöttem, hogy valódi szavakra cseréljem le
házigazdánk zagyvaságait, így Mr. Grizzlehurst már kora
reggel nekiállhatott teli tüdőből kurjongatva árulni a
portékánkat. Mr. Munt leveleivel ellentétben a Clarke
családja által kiadott pornográfia nem keltett bennem undort,
ehelyett nagyon is kellemes, heves reakciót váltott ki
belőlem, amelyet óhatatlanul gyanakvással kezeltem, hiszen
azt jelentette, hogy Edwinnek mégiscsak igaza volt velem
kapcsolatban.
Tetszett nekem az érzés.
A vékony, vörös kötetben szereplő emberek mohón
vágytak egymás közelségére, és fellengzős metaforákban
megfogalmazva tárulkoztak ki, akár a szirmait bontogató
rózsa. Mindazt, amit tettek, a zabolátlan szerelem nevében
művelték: a nők szinte kitépték a szívüket a mellkasukból,
hogy egymás kezébe nyomják, a férfiak örömmel vettek
tudomást ezen leszboszi szenvedélyekről, és lelkesen
támogatták a hölgyeket azok felfedezésében. Sőt, az urak
készségesen álltak egymás rendelkezésére, miután a nők
teljesen kimerültek a gyönyörtől. Még a viták is azzal
végződtek, hogy a résztvevő felek szédítő sietséggel
kapkodták le egymásról a ruhát-nadrágot. Kiváló
emlékezetemet teszem felelőssé azért, hogy szóról szóra
memorizáltam egész fejezeteket.
Tizenhat évesen mindez túl sok volt ahhoz, hogy
egyáltalán felfogjam, nemhogy megosszam Clarke-kal;
tizennyolc éves koromra pedig már oly régóta őrizgettem a
titkot, hogy ekkor már nem friss felfedezésként közöltem
volna a barátnőmmel, kandúrként letéve a lába elé a nemrég
elejtett egeret – hanem arról tájékoztattam volna, miszerint
tökéletesen képes vagyok elhallgatni előle bármit. Habár a
szülei foglalkozása nem tudott felháborítani, azt jól értettem,
mennyire bántotta Clarke-ot, hogy a családja semmibe vette
őt, így a tapintatom végképp lehetetlenné tette, hogy
egyáltalán szóba hozzam a témát. Ha olvasóm netán még
soha nem nézett szembe hasonló dilemmával, hadd intsem
óva az elhallgatás kísértésétől: a tikok ugyanúgy romlásnak
erednek, akár a holttestek, s idővel bizony egyre bűzösebbé
válnak.
– Mr. Grizzlehurst zaklatottnak tűnt – jelentette drága
barátnőm. Átnyújtott nekem egy pohár bort. – Miről adott
hírt tegnap?
– Ó, semmi szaftosról. – Kortyoltam a borból, és Clarke
törzsének dőltem, amely mostanra, hála az égnek, szépen
kitelt. – Csak valami nyomorúságos tolvajról, aki elkötött egy
csónakot a benne levő rakomány szardíniával együtt. Az
olyanok, akiket érdekelhetne egy ilyen eset, még olvasni se
tudnak, de egyet se félj, teszek róla, hogy holnap minden
rendbe jöjjön!
Még soha életemben nem tévedtem ekkorát.

Aznap éjjel nem pofonok magas csattanása hallatszott fel

hozzánk, hanem ütések mély puffanása.
Clarke meg én azonnal kipattantunk az ágyból, és
fohászkodtunk, hogy maradjon végre abba a hang, amely
leginkább arra emlékeztetett, mintha valaki sodrófával püfölt
volna egy szelet nagyon inas bélszínt.
– Mit tehetnénk? – suttogta Clarke. Felkapta a köntösét,
teljesen úrrá lett rajta a meggondolatlan nemesszívűség. –
Lemegyek, és…
– Nem mész sehova! – kaptam el a könyökét.
Úgy elszorult a torkom, hogy ki sem bírtam mondani,
mitől rettegek: a végén még benned is kárt tesz – még ha
csak véletlenül is, a bősz, tomboló düh miatt, amely egyes
férfiakra jellemző. Clarke azonban kitépte karját a
szorításomból.
Ám ekkor azt hallottuk:
– Kelj föl, te ahcátlan csohoszlya!
Szerencsére azon nyomban le is rohantunk a lépcsőn,
mivel csak az ég tudja, mi más történhetett volna még, ha
nem avatkozunk közbe.
Amikor leértünk a földszintre, Clarke a szája elé kapta a
kezét. Mr. Grizzlehurst megperdült, hogy szembenézzen
velünk, mellkasa zihálva hullámzott, kezét ökölbe szorította.
Mrs. Bertha Grizzlehurst a padlón hevert szokás szerint
néma csöndben. Karját a hasára szorította, halántéka
vérzett… De nem, nem csupán a halántéka sérült meg –
gondoltam –, ahhoz túl sok itt a…
– Behtha! – Mr. Grizzlehurst úgy festett, mintha a
kedvenc játéka életre kelve megharapta volna… Mintha ő lett
volna az, aki megsérült.
Mrs. Grizzlehurst halk hangot adott ki, amely inkább volt
suttogás, mint nyögés, mire különös nyugalom szállt meg,
mintha ágyút sütöttek volna el a fülem mellett.
Ujjaim átfogták Clarke csuklóját, és hátrébb húztam őt,
gyengéden láncolva össze kettőnket. Mr. Grizzlehurstre
viszont olyan tekintettel néztem, hogy ha csupán szemmel
ölni lehetne, akkor a férfi ott helyben holtan esett volna össze.
Még ha erre nem is vagyok képes, azért a ház urának képén
veríték ütközött ki, és húsos tokája megremegett.
– Menjen innen! – utasítottam. – Majd én mindent
elintézek, csak ne bántsa őt többet! Kifelé!
Clarke meg én kitaszigáltuk a bizonytalan lábakon álló
Hugh Grizzlehurstöt az ajtón. A férfi elbőgte magát egy kicsit,
botladozott és nyögött, miközben kilöktük az utcára. Felesége
egyetlen neszt sem hallatott, amíg helyére nem toltuk az ajtót
elzáró súlyos reteszt.
Azután rongyokat kerítettünk, megtöltöttük meleg vízzel a
sekély ülőkádat, s én felsikáltam a padlóról a megalvadt vért.
Végül mindannyian halkan, sokáig zokogtunk mindazért, ami
elvész ezen a világon, és a kisbabáért, akit édesanyja rajongva
szeretett volna, de már nem jöhetett világra.
Arról az éjszakáról csupán villanásokra emlékszem: az
érzelmek vörös ködére, a gyászos sírás fojtott hangjára. Mrs.
Grizzlehurst őszülő hajára, ahogy Clarke magához ölelte az
asszonyt, miközben mindkettőjük testét rázta a zokogás, és a
lüktető bizonyosságra, hogy többet kellene tennem: mintha
bosszúálló görög istennő lettem volna, akit Mrs. Grizzlehurst
egy rémséges ráolvasással idézett meg, annyi vért ajánlva fel
az oltáromnál, amennyit soha többé nem akartam látni, míg
csak élek. Könnyebb volt egy másik világból érkezett
megfigyelőként gondolnom saját magamra, mint csupán
elárvult gyermekként, aki épp most volt tanúja a
kimondhatatlannak.
Így hát háromszor is átsikáltam a padlót, teát készítettem
jó sok konyakkal és tejjel, kimostam a rozsdavörössé vált
rongyokat, figyeltem, ahogy felkelt a nap, és időről időre
kinéztem a padlásszoba ablakán, ellenőrizve, nem tér-e vissza
Mr. Grizzlehurst. S mindeközben nem éreztem semmit.
Ha viszont a másnap reggelre gondolok, tisztán
emlékszem, mit éreztem akkor. Bizony, az a reggel nagyon is
élénken megőrződött az emlékezetemben.

A különböző emberek véleménye roppant eltérő, ami a nők

hasznosságát illeti. Patience nénikém példának okáért úgy
gondolta, hogy egy nő legfeljebb annyira legyen jó valamire,
mint egy horgolt csipketerítő. Két gyilkossággal a hátam
mögött bennem semmi kétség nem maradt arra
vonatkozóan, hogy mire vagyok képes – és miután Mrs.
Grizzlehurstöt lefektetve visszavonultunk a szobánkba,
Clarke-ról is kiderült, hogy egyre veszélyesebb hitet táplál
magában kettőnk egyesített képességeit illetően.
– A férje nem jobb egy közönséges gyilkosnál.
Clarke fel-alá járkált, miközben a hold kockacukorként
olvadt el az egyre erősödő napfényben. Barátnőm tizenöt
éves korára szembetűnő szépség lett, pezsgőszínű fürtjeit
nagy felhőbe tűzte a feje tetején, arcán pedig megsokasodtak
a szeplők, miután naphosszat az utcán énekelt. Ugyanolyan
különös, földöntúli lénynek tűnt, mint én magam. Szorongva
figyeltem őt, miközben faltól falig lépkedett a hálóingére
felvett rózsamintás köntösben. Azon a szörnyűséges tényen
túl, miszerint Bertha Grizzlehurst álmai szertefoszlottak,
Clarke háborgása is úgy gyötört, mintha több száz apró horog
mart volna belém.
– Azért Mr. Grizzlehurst… kicsivel jobb egy gyilkosnál,
Clarke – helyesbítettem, miközben meggyújtottam két
vékony gyertyát az asztalomon.
– Épp most ölte meg a saját gyermekét! – sziszegte a
barátnőm.
Elmerengtem azon, hogy az ember milyen könnyen
elveszíti az önuralmát, és inkább úgy tettem, mintha minden
figyelmemet lekötné, hogy újból megkössem szürke
köntösöm övét.
– A feleségének el kell hagynia! Jane! Jane, figyelsz te
rám? Mrs. Grizzlehurstnek el kell menekülnie innen; soha
többé nem fog tudni úgy a férjére nézni, hogy ne ez jusson
eszébe… El tudod képzelni, milyen szenvedés várna itt rá?
Az ágy szélére ültem, látványosan még erősebben
koncentrálva az övemre, mintha annak megkötése nem várt
módon kimerítőnek bizonyulna.
– Segítenünk kell rajta – jelentette ki Clarke.
– Hogyan?
– Biztosan akad rokona, akihez fordulhatna… Hallottad,
hogy valaha a szüleit vagy esetleg testvéreit említette volna?
Felvont szemöldökkel, szótlanul emlékeztettem Clarke-ot,
hogy Mrs. Grizzlehurstnek nem volt szokása bármit is
emlegetni.
– Akkor egyszerűen csak meg kell kérdeznünk… És ha van
hova mennie, segíthetünk neki. Ó, már tudom is, hogyan! –
kiáltott fel Clarke, és összecsapta a tenyerét.
Odaugrott közös ágyunkhoz, és kihúzta alóla a kofferomat.
Pontosan emlékszem háta ívére, kérdőn oldalra hajtott fejére,
miközben keresgélt, s arra, hogyan ültem, figyelve őt, nem
értve, mi után kutat – egészen addig a pillanatig, amíg rá nem
döbbentem, amikor is azonnal elszörnyedtem, és ostobán
felhördültem:
– Várj, ne…
Clarke épp ugyanebben a pillanatban csicseregte azt, hogy:
– Megvan! – Az egyre kivilágosodó ablakhoz szökkent a
zsákmányával.
 – Ne nyúlj hozzá! – mordultam sarokba szorított
bestiaként.
Clarke azonban már fel is emelte a fénybe a behorpadt
ezüst zsebórát; kitörésemre kis híján elejtette, ám ekkor
észrevette a fémbe vésett V. O. M. monogramot. Félresöpört
egy göndör tincset a szeméből, és lassan felém fordult.
– Amikor elszöktünk, azt mondtad, hogy van egy
ezüstórád, ami még apádtól maradt rád. – Magas hangja
megfontolt, ám szenvtelen volt. Annak idején akkor szokott
ilyen hangnemet megütni, ha épp valami bonyolult
matematikai műveletet dolgozott ki, s ettől úgy éreztem,
menten összeomlok. – Ez… – Elhallgatott, és felkapta a fejét.
– Ez Vesalius Munt zsebórája, nem igaz?
Kétségbeesetten törtem a fejem, hogy ráleljek a
hazugságra, amely kihúzhat a csávából, bármilyen
hazugságra, minden hazugságra, a megfelelő hazugságra.
– De, igen. Én… én ugye szökni készültem az iskolából, azt
hittem, hogy egyedül, és alig volt pénzem…
– Mi mást rejtegetsz, ami az övé volt? – Clarke hangja
fagyos lett, oly kemény, akár egy tó jege tél derekán.
Kavargó gyomorral előhúztam A tiltott gyönyörök kertjét.
Clarke elvette tőlem a könyvet, értetlenül biggyesztve le az
ajkát. Két okból követtem el ezt a tébolyodott baklövést,
amely nyomorúságos helyzetemben voltaképpen észszerűnek
tűnt. Először is, tisztában voltam azzal, hogy Clarke nem
tűrhette, ha bármilyen valótlanságot állítottam neki, így hát
mintegy vezeklésként tártam fel előtte önként ezt a titkomat;
másodszor pedig most, hogy kiderült, nemcsak az anyám volt
elmebajos, hanem még halott iskolaigazgatónkat is
megloptam, bölcs lépésnek tűnt emlékeztetni a barátnőmet
arra, miszerint az ő szülei becsületén azért szintén akadt egy-
két aprócska szégyenfolt.
Ahogy Clarke átlapozta a vékony kötetet, remegni kezdett
a keze; szembesültünk már az obszcénnal London utcáin, ám
az mégis egészen más volt, amit barátnőm szülei maguk
adtak közre. Odaléptem hozzá, elragadtam tőle a könyvet, és
megszorítottam mindkét kezét. Az egyiket megcsókoltam, a
másikat pedig a mellkasomra simítottam, oda, ahol a
szívemnek kellett volna lennie.
– Nem kell félned, nem ítéllek meg téged az alapján, hogy
mivel foglalkoznak a szüleid – leheltem. – Jaj, kérlek, ne nézz
így rám! Azért vettem el a zsebórát, mert azt hittem, teljesen
magamra maradok, és sajnálom, hogy hazudtam róla neked,
de hát olyan sajátságos vagy. Az a könyv… Soha nem lett
volna szabad látnod. Mr. Munt ellened akart fordítani engem
a szüleid művével, de én soha nem szerettelek téged kevésbé
emiatt.
Elnémultam, látva, hogy Clarke tekintetét eltölti az
iszonyat. Elrántotta tőlem a két kezét, botladozva elhátrált,
feldöntve az egyik gyertyát; viasz fröccsent a padlóra, ahol
azonnal összeállt, és dermedni kezdett a deszkákon.
– Várj, én csupán úgy értettem, hogy te… te olyan vagy
nekem, mintha egy család lennénk – magyarázkodtam. –
Ennyire megbántottalak? Mi lelt hirte…
– Munt azért adta ezt neked a szökésünk napján, hogy
egymás ellen fordítson kettőnket?
– Igen, de nem ért el vele semmit, mondtam neked, hogy
én…
– Azt mondtad, hogy amikor bementél hozzá az irodájába,
már holtan találtad őt, Jane! – visította Clarke.
Az idő ekkor mintha hullámzani kezdett volna, örvénybe
kerülve szédelegtem. Clarke egyre csak a fejét csóválta, ide-
oda, ide-oda, akár egy néma metronóm.
– Nem úgy történt, ahogy gondolod – suttogtam.
Pedig valójában pontosan az történt, amit gyanított.
– Nem fogtam fel – szólt Clarke tompa hangon. – Azt
hittem, természetes, hogy mindkettőnkkel pontosan ugyanaz
esett meg, hiszen mindig is tökéletesen rokon lelkek voltunk,
de soha eszembe sem jutott, hogy… hogy te… Ráadásul
mindennap átfésülöd a lapokat bűntettek után kutatva, és
Munt gyilkosát soha nem találták meg, Jane, soha nem
akadtak egyetlen nyomra sem.
Ez így nem egészen volt igaz: Sam Quillfeather közreadott
egy nyilatkozatot, miszerint ő személy szerint hiába gyanítja,
mi történhetett, mivel elméletét bármiféle tanú hiányában
semmiképpen sem tárhatja bíróság elé, így hát inkább
megtartja magának a béke és nyugalom fenntartása
érdekében. Ez a homályos, célzatos hír négy napra elvette az
étvágyamat, amit Clarke-nak azzal magyaráztam, hogy
csúnyán elkapott a meghűlés.
– Te gyilkoltad meg őt. – Clarke megingott, és két kézzel a
hajába markolt.
– Ülj le, még kárt teszel magadban – esdekeltem. – Jaj,
Clarke…
– Mégis hogy nem jöttem rá? – Barátnőm ösztönös
engedelmességgel rogyott le az ágyra.
– Hát, nem épp ez volt a világ legvalószínűbb eshetősége,
nem igaz? – Elnevettem magam, mire Clarke úgy nézett rám,
mintha farkasemberré változtam volna a szeme láttára a
telihold fényében.
Letérdeltem elé, és megszorítottam a könyökét.
– Figyelj rám! Mindig is hajlandó voltál meghallgatni
engem, és sajnálom, hogy hazudtam neked a zsebóráról, de…
– Talán fontosabb lenne azt tisztáznunk, miért hazudtál
nekem arról, hogy meggyilkoltad az igazgatónkat, aki…
– Aki megölt volna téged. – Biztosíthatom az olvasót, hogy
a szemembe szökött könnyekben nem volt semmi hazug. –
Halálra éheztetett volna téged, Clarke, úgyhogy bementem az
irodájába, mert meg akartam hamisítani a rendelési
nyilvántartását az ételről, de Munt rajtakapott. Én igazán
nem akartam bántani…
– „Bántani” alatt azt érted, hogy nyakon döfni egy
levélnyitó késsel?!
Nem javított a helyzetemen, hogy ismét elnevettem
magam.
– Sajnálom, én nem… Nagyon sajnálom, bocsáss meg!
Kérlek, értsd meg, Munt azt akarta, hogy válasszak: vagy
elmegyógyintézetbe zárat, vagy végig kell néznem, amint
éhen halsz. Mégis mit tehettem volna?
– Esetleg megpróbálhattál volna elszökni, nemde? –
kérdezte Clarke rekedt hangon. – Tudod, veled mentem
volna. Az erdőbe, a távoli városokba… Bárhová veled
tartottam volna.
Kijelentésének múlt idejű megfogalmazása láthatatlanul
terjedt szét körülöttünk, olyan pusztítással övezve minket,
akár egy csatatéren.
Clarke elhúzódott tőlem, majd levette a köntösét és a
hálóingét. Én továbbra is a padlón térdeltem, döbbenetemben
meg sem bírtam mozdulni, miközben figyeltem, ahogy Clarke
felhúzta hamvas bőrére az alsóneműjét, arra pedig az egyik
ruháját. A többi holmiját gépies mozdulatokkal gyűrte be a
szőnyegtáskájába. Miután végzett ezzel az elborzasztó
rituáléval, magához vett még néhány daloskönyvet, végül
bezárta a táskát – a kapocs kattanása pisztolylövésként
dördült a fülemben.
– Kérlek, ne tedd ezt! – könyörögtem.
Clarke megtorpant, majd szinte sajnálkozva nézett le rám.
– Nem emlékszel, mit mondtam az imént Mrs.
Grizzlehurstről?
Kis híján kitört belőlem a zokogás, mivel pontosan fel
tudtam idézni a szavait.
Soha többé nem fog tudni úgy a férjére nézni, hogy ne ez
jusson eszébe… El tudod képzelni, milyen szenvedés várna
itt rá?
– Az iskolában mindennap hazudtam. – A hangom
dühösen csengett; pedig nem éreztem haragot, egyáltalán
nem, csupán megpróbáltam kiásni magam a romok alól. –
Hazudtam érted, állandóan, mindenkiért hazudtam… És te
talán soha nem hazudtál, de attól még loptál; és ha én
hazudom érted, te pedig lopsz értem, akkor miért… miért ne
tennénk meg egymásért akár ilyesmit is?
Clarke szeme úgy villant, akár a szitakötő szárnya, ám
valami más is sütött a tekintetéből, olyan érzelem, amelyet
nem bírtam meghatározni, de úgy festett, akár a széttört
üveg.
– Azért, mert nem tudom, ki vagy – válaszolta reszelős
hangon. – Kezdettől fogva rém fortélyos voltál az iskolában,
ugyanakkor végtelenül gyengéd is, mintha nem bírtad volna
elviselni, hogy bármelyikünknek éheznie kelljen. Még az
olyan kiállhatatlan lányokon is megesett a szíved, mint
Taylor… Bizony, Taylor igenis utálatos volt, csak te soha nem
vetted észre… És ó, hogy én mennyire csodáltalak ezért!
Tudod, rendkívül romantikus benyomást keltesz az
emberben. És tudtam jól, hogy titkokat rejtegetsz…
Fogalmad sincs, milyen szomorúnak tűnsz időnként… De azt
gondoltam, hogy ha eléggé gondosan bánok veled, akkor egy
napon végre teljesen megbízol majd bennem. Én csak meg
akartam ismerni a való énedet, a szíved titkait; azt akartam,
hogy mutasd meg nekem, ki vagy igazából. De…
Clarke a mondatot elharapva az asztalra pillantott, ahol
halomban álltak a félkész irományaim, ódák a halál és
kárhozat minden válfajához.
– Láttam azt a helyiséget a gyilkosság után – szólt halkan.
– És most már tudom, hogy egyáltalán nem ismerlek téged.
Elfordult, hogy otthagyjon. Az utolsó pillanatban felkapta A
tiltott gyönyörök kertjét, sietve belökte a ruhái közé, mintha
a kötet égette volna a kezét; majd kiment a szobából,
becsukva maga mögött az ajtót.
Nem feküdtem le; ehelyett felöltöztem, és reggel hét órakor
finoman megérintettem Bertha Grizzlehurst karját.
Éberebbnek tűnt, mint tegnap este, amikor üveges
tekintettel zokogott, akár egy elveszett lélek.
– Elállt a vérzés? – kérdeztem.
Az asszony aprót biccentett, föl sem emelve fejét a
párnáról.
– Van hova mennie? – érdeklődtem. – Clarke nagyon
rossz hírt kapott… Az édesanyja súlyos beteg – hazudtam. –
Vele tartok, igyekszem vigaszt nyújtani, amennyire csak
tudok; otthonosan megleszek náluk, és ez azt jelenti, hogy
mostantól nem fogunk a padlásszobában lakni.
Bertha Grizzlehurst tudomásul vette a hallottakat. Arra
gondoltam, hogy ha ez az asszony nem lenne ilyen félénk
vagy ennyire néma, akkor talán barátokká is válhattunk
volna, mivel olyan sztoikus nyugalommal fogadta a
csapásokat és keserű híreket, amelynek az urában nyoma
sem volt.
– Ami tegnap éjjel történt… az mindent megváltoztat –
győzködtem. – Most, hogy a férje ilyen súlyos kárt tett
magában, ki tudhatja, milyen messzire megy el legközelebb?
Mrs. Grizzlehurst nem válaszolt, ám az arca sápadtabb
lett, mintha az Elephant Lane végében gyártott fehérólommal
púderezte volna be.
– Ez legyen a magáé. – A kezébe nyomtam az átkozott
ezüstórát, pontosan úgy, ahogy Clarke akarta. – Fogadja csak
el, kérem! Két éven át főzött ránk vacsorát anélkül, hogy
fizettünk volna érte. Már korábban oda kellett volna adnom
ezt magának… Bocsásson meg, hogy csak most teszem! Ha
zálogba adja, elég pénze lesz, hogy elutazhasson innen, és még
maradhat is valamennyi, amiből elboldogulhat egy darabig
azon az új helyen. Azután kénytelen lesz arra bízni magát,
amit az élet hoz, de hát ezzel mind így vagyunk, nem igaz?
 Az asszony hálásan pislogott rám. Megcirógattam az arcát,
Mrs. Grizzlehurst pedig elvette a zsebórát, és bedugta a
ruhája elejébe.
– A bátyámnak van egy tanyája Canterbury közelébe’. – A
hangja mindig olyan váratlanul ért, mintha a kenyértartó
szólalt volna meg. Az asszony nagy erőfeszítéssel felült; a
kimondhatatlan sérülésén kívül az ajka úgy feldagadt, akár
egy vérrel teleszívott pióca, és bordái szintén rémes
állapotban voltak.
– Majd én segítek mindent elrendezni. Jöjjön!
– Mit fog szólni Hugh? – Mrs. Grizzlehurst úgy kérdezte
ezt, mintha egy kisfiúról lenne szó, akinek gondját kell viselni.
– Mr. Grizzlehurstöt bízza csak rám, majd én
gondoskodom róla – ígértem. – Elhiheti nekem.

– Hamarosan viszontláthatja majd Berthát. A feleségének

csak egy kis időre van szüksége, hogy felépüljön –
nyugtatgattam a férfit, miközben kitöltöttem két újabb nagy
pohár bivalyerős gint.
Hugh Grizzlehurst arra tért vissza a házba, hogy én épp
vacsorát főztem, az asztalon pedig egy üveg gin várta. Szeme
vizenyős volt, és majdnem olyan vörös, akár a vértócsa,
amelyet nemrég feltakarítottam. Tokája úgy lógott le, mint a
hurok a hóhér kötelén. Rám maradt, hogy jobb kedvre
derítsem: ezért szereztem be a gint és készítettem bélszínt
vajas-kakukkfüves fehérrépapürével.
– Én szegény Behthám! – szipogta a férfi könnyek és
takony között. Azon igyekeztem, hogy visszajuttassam őt a
holtrészegség állapotába, és este hét órára már közel jártam a
sikerhez. – Én aztán soha… Eszem ágában se lenne bántani
őt. Baleset volt, Miss Steele, maga megéhti, ugye?
Mártást kanalaztam mindkettőnk tányérjára, majd én is
leültem az asztalhoz.
 – Persze hogy megértem, Mr. Grizzlehurst, ahogy Bertha
is. Csak azt sajnálom, hogy Clarke-nak ilyen hirtelen haza
kellett térnie a családjához.
Csöndben vacsoráztunk, Mr. Grizzlehurst szipogva ette a
bélszínjét. Miután végeztünk, mindkét tenyeremet az
asztalra simítottam.
– Túl üres ez a ház Clarke és Mrs. Grizzlehurst nélkül. –
Húzogattam az ujjaimat a fán látszólag szórakozottan. – Az
volna az igazi, ha a folyóparton iszogatnánk meg a maradék
gint… Egész tiszta az éjszaka, szépen látszanak a csillagok.
Azelőtt Clarke-kal nézted a csillagokat a tetőablakon át,
egymáshoz bújva, oly lustán, mint két kiscica; ahogy annak
idején az iskola tetején ücsörögve figyeltétek az éjszakai
eget – de most már soha többé nem érezheted Clarke karját
a derekad körül…
Hugh Grizzlehurst fölemelte a félig üres ginesüveget;
sokkal többet ivott belőle, mint én, szája ernyedten csillogott
az alkoholtól.
– Hemek ötlet, csak egy fél pehcet adjon, hogy hozzam a
kabátomat.
Pár perc sétával kiértünk a folyópartra, az omladozó
lépcsők egyikéhez, melyek levezettek a Temze vizéhez. Olyan
későre járt már, hogy az utcák kihaltak voltak, a levegő pedig
kitisztult, eltűnt belőle a hamuszürke nagyváros hosszú
munkanapjának szemcséssége. Mindössze egyetlen
szemétgyűjtő haladt el mellettünk, megbökve nekünk a
sapkáját. A hal és hulladék állandó szagára valamiféle
halovány, hűvös, édes aroma telepedett az éjszakában.
Mr. Grizzlehursttel letelepedtünk az Elephant Lane-ről
induló lépcső legalján, a folyó barna vize szinte a lábunkat
nyaldosta. Miközben a gint nyeldekelte, a férfi fogadkozott,
hogy mindent jóvátesz majd a feleségének: elhalmozza
ajándékokkal, elviszi nyaralni Brightonba, verseket költ a
tiszteletére. Eleinte úgy hadonászott, akár a cséphadaró,
majd reszkető, akadozó mozdulatokkal merült ki az ereje,
végül hanyatt dőlt a kőlépcsőn.
– Én mondom, az a dhága nő egyenesen kivételséges.
Maga a megtesteségesült asszonyi hűség… még azok után is,
hogy elveszítettük a két kicsit. Hát, ez soha többé nem fog
előfohdulni, Miss Steele, azt megígéhhetem.
– Két kicsit?
Borsódzott a hátam az iszonyattól, miközben eszembe
jutott az asszony néma csöndje, miután feltettem neki egy
végtelenül fontos kérdést.
Most, hogy a férje ilyen súlyos kárt tett magában, ki
tudhatja, milyen messzire megy el legközelebb?
Hugh Grizzlehurst ismét fújni kezdte az iménti nótát,
görcsösen motyogva arról, hogy meg fogja bocsátani a
feleségének, amiért másutt keresett menedéket.
– És ha netán megint vissza se akahna jönni, hát akkoh… –
Mr. Grizzlehurst komoran csóválta meg a fejét. – Akkoh
kénytelen leszek újha megtanítani a hibancnak, hogy a
házasság szentséges, úgy ám. Nem hagyom, hogy az én
Behthám megszökjön tőlem… Egyet se féljen, Miss Steele,
nem ehesztem el őt!
Hallgatásba burkolóztunk. A folyó hullámzott-örvénylett,
én pedig arra gondoltam, hogy ma éjjel egyedül fekszem majd
be az ágyba. Eszembe jutott a számtalan alkalom, amikor
reszketve riadtam föl, és éreztem, hogy Clarke lágy ajka a
vállamra simulva susog; emlékeztem arra, ahogy ujjai
gyengéden cirógatták a kulcscsontomat, amíg újból álomba
nem merültem… s Clarke másnap reggel soha nem rótt meg.
Ott helyben, abban a pillanatban megfogadtam, hogy hagyom
őt megszökni tőlem: soha nem indulok a keresésére, soha
nem fenyegetem bizonytalan szabadságát, hiába érződött
nélküle olyan üresnek a mellkasom, akár a széles pusztaság
az általa úgy imádott csillagok között.
Amikor munkaadóm elveszítette az eszméletét, nem
csodálkoztam; és amikor később halászok fölfedezték, hogy
Mr. Grizzlehurst részegen belezuhant a Temzébe, s
megfulladt, szintén nem csodálkoztam, mivel én magam
löktem bele a vízbe.
Második rész
 TIZENHÁROM

„Majd meglátja, milyen gyakran fogják az

emberek magát kéretlenül bizalmukba avatni.
Mint ahogyan én rájöttem, mások is rájönnek,
hogy maga nem szeret önmagáról beszélni,
szívesebben hallgat meg másokat. Azt is
ösztönösen megérzik az emberek, hogy maga
nem él vissza bizalmukkal, hanem részvéttel
hallgatja meg bajaikat.”

AZ ELKÖV ETKEZŐ IDŐSZAK EGY RÉSZÉRE fátyolnak kell

borulnia, kedves olvasóim – nem azért, mert hamis képet
kívánnék festeni magamról, hanem mivel a fölösleges
toldalékok végzetesen megakasztanák a narratívát, márpedig
én Clarke távozása után jó darabig csakis ugyanazt az
önpusztító viselkedést gyakoroltam újra meg újra.
Példának okáért, azután, hogy végeztem Mr.
Grizzlehursttel, hazatértem a maradék ginnel, s az utolsó
cseppig megittam. Másnap reggel úgy éreztem magam,
mintha egy ló berúgta volna a koponyámat, a gyomrom
tartalma pedig szinte saját akaratából tört ki belőlem az
éjjeliedénybe; de azt gondoltam: kutyaharapást szőrével,
úgyhogy kerítettem még gint, mert Clarke elment, és
tudtam, hogy soha nem fog visszatérni, én pedig csak azt
kaptam, amit érdemeltem.
Így teltek el a napok, aztán a hetek; a sárga
bársonyerszényem, amelyben a pénzemet rejtegettem,
rohamosan ürült, miután kifizettem a főbérlőnek még egy
hónapnyi lakbért (persze látványosan könnyben úszó
szemmel a szegény, szerencsétlen Mr. Grizzlehurst miatt).
Hogy gyászoltam-e legújabb áldozatomat? Bizonyos
módon igen, és ez teljesen megdöbbentett; míg Edwin halála
végtelenül lesújtott, Mr. Munté pedig alig érződött többnek
holmi kis tűszúrásnál, sokszor azon kaptam magam, hogy
bánkódom Hugh Grizzlehurst meggyilkolása miatt, mintha
agyonnyomtam volna egy pókot, melyet csupán ki kellett
volna űznöm az ajtón. Hasonló gyötrelmet éreztem, mint
azért, amikor annak idején kieresztettem a házból
rosszalkodó kiscicámat; s a mai napig arról álmodom néha,
hogy Mr. Grizzlehurst egyszer csak odalép hozzám, és
erősködik, miszerint: A „véhszomjúságos” igenis létező szó,
Miss Steele, istenembe esküszöm, ténységes kifejeződmény.
Mindeközben arra jutottam, hogy a szeretet rémes ok a
gyilkosságra. Csodáltam Clarke-ot, mert jó ember volt, és épp
ez a jósága vette el őt tőlem.
Az vette el őt tőled, hogy te rossz vagy.
A hajnali órákban álmatlanul elmélkedtem azon, mennyire
szerette Clarke az éjszakai égboltot, mennyire csodálta a
végtelen, kiismerhetetlen dolgokat. Megszállottan idéztem fel
magamban zenei tehetségét, a matematikai pontosságához
társuló földöntúli hangját. Gondoltam rá, hogy írhatnék
továbbra is tudósításokat, de nem akadt senki, aki árulta
volna őket; még az is megfordult a fejemben, hogy
követhetném volt munkaadómat a Temzébe.
Ehelyett az utcákat jártam, nyomorúságos lassúsággal
vánszorogtam el az égig érő tornyú Szentséges Szűz Mária-
templom mellett, remélve, hogy legalább az úr házának
közelében vigaszt nyerhetek, ha odabent nem is; de hiába,
nem leltem lelki békére, és az éhségem sem csillapodott,
pedig gondosan igyekeztem még csak nem is gondolni rá.
Evés helyett ginen és mélabún éltem, s figyeltem, ahogy
fogyatkoznak a shillingjeim.
A következő havi lakbérfizetés esedékessége előtti napon
otthagytam a házat, és jóval siralmasabb helyeken kerestem
menedéket.
Úgy érzem, az a legegyszerűbb, ha a regénybeli Mr.
Rochester szavait idézem: „Egyszóval: elindultam a lefelé
vezető úton, szabályszerűen, mint a többi málészájú.”
Fogadók egérrágta matracain aludtam, szenzációhajhász
tudósításokat írogattam, és én magam árultam a portékámat
az utcán, míg olyan reszelős nem lett a hangom, akár a
deszkát átvágó fűrész, s ekkor végre megértettem, miről
beszélt Mr. Grizzlehurst, amikor azt mondta: Tudja, Miss
Steele, nekem tehmészettelen tehetségület adatott meg a
hikkancskodáshoz – nincs épp dallamolt hangom,
elismehem, de soha nem is hekedülök be!
Nem voltam hálás az alma materemnek, amiért úgy
bocsátott ki a világba, hogy kiváló tudással rendelkeztem az
etikett, Cicero és hímzés terén, mivel a rakparton nem
mutatkozott különösebb igény ilyen szakértelemre. Olyan
mélyre süllyedtem a búskomorságba, hogy attól tartok, még
azért sem jutott eszembe hálásnak lenni Lowan Bridge-nek,
amiért legalább megtanított lopni, ehetetlen ételt lenyelni, és
elrejtőzni a hatalommal rendelkező egyének elől, pedig
mindezen képességek sokkal hasznosabbnak bizonyultak.
Amikor már azt sem engedhettem meg magamnak, hogy
fogadókban vagy kocsmákban aludjak, akkor elkeseredett
vagy mohó alakok padlóján váltottam meg magamnak
alvóhelyet éjszakára; ha nem tudtam az irományaimat áruba
bocsátani, akkor loptam. Fölfedeztem, hogy egyes férfiak alig
figyelnek oda a tárcájukhoz könnyen hozzáférő
utcagyerekekre, így hát elemeltem a bankjegyeiket. Az ilyen
alakok gyakran cseresznyepiros képpel kacagó, whiskygőzös
leheletű férfiak voltak, és tőlük ezúton bocsánatot is kérek,
amiért megrövidítettem őket; mások szemében a vérpadot
idéző, zavaros és gonosz tekintet ült, s nekik egyszerűen csak
annyit mondok: köszönöm a pénzüket.
Mindeközben végig ugyanúgy szerettem Clarke-ot, és
vissza akartam kapni őt. Amikor egy mozgóárus rájött, hogy
megloptam, és üldözőbe vett, megragadva a ruhám ujját, s
elszakítva azt, vissza akartam kapni Clarke-ot; amikor az
utcán aludtam, félig eszemet vesztve a gintől, és a törvénnyel
dacolva, ahogy sünzanótbokrok alatt húztam meg magam,
vissza akartam kapni őt; amikor kezdtem láthatatlanná válni,
mivel az idegenek tekintete egyszerűen átsiklott kócos
hajamon és véreres szememen, vissza akartam kapni őt.
Amikor kéjsóvár férfiak környékeztek meg, és én olyan
dühvel vertem vissza mindegyiket, ami, azt hiszem,
megdöbbentette őket, vissza akartam kapni őt.
Óhatatlanul meg kellett volna halnom, olvasó, de más sors
várt rám.

– Hinnye, te meg mégis mit képzesz, mi a jóistent csinász?

– kacagott Tilly, és az alkaromra csapott, miután kikaptam a
kezéből a pipáját. Nagyot szippantottam belőle, mire sötét
füst és bizsergető könnyedség töltötte el a tüdőmet.
– Csak igyekszem agyonütni valamivel a napot, mint te –
feleltem, és visszaadtam neki a pipát.
Odahaza üldögéltünk a kandalló ropogó tüze előtt,
mézszínű álmokat szívogatva. A pipában dohány volt, épp
csak oly kevéske ópiummal elegyítve, hogy az túl ne lépje a jó
ízlés határát, mivel Tillyvel egyikünknek sem állt
szándékunkban mértéktelenül hajszolni az élvezeteket –
legalábbis nem ezen alkalommal.
Mélyen tisztelt olvasóim hat évvel később találnak most
engem, 1851 decemberében, huszonnegyedik életévemet
betöltve, és kétségkívül kíváncsiak, hogy vajon elengedtem-e
a fülem mellett Nick, a kocsis figyelmeztetését, s végül
mégiscsak bukott nő lett-e belőlem – ahogy azokat a nem
feltétlenül elbukott nőket nevezzük, kik férfiak vágyait
elégítik ki a megélhetésért.
Nos, nem léptem erre az útra; viszont jó barátságot
ápoltam azokkal az örömlányokkal, akik ugyanabban a
házban béreltek szobát a Covent Garden közelében, mint én.
Tilly Cate volt közülük a kedvencem, mivel a szívébe zárt
engem, a kis butus. Tilly dús keblű nő volt, több méter
hosszú, drótszerű, sötétszőke hajjal, s nem épp hamvas, de
pirospozsgás arccal. Anyáskodó természetű volt, mely
tulajdonsága tökéletesen értelmet nyert, amint az ember
megtudta, hogy van egy Kitty Cate nevű lánya, akit
Cicamicának becézett (habár hálásan jelenthetem, hogy a
gyermek csöppet sem szolgált rá erre a megnevezésre).
A szobámban két vörösesbarna, damaszttal kárpitozott
karosszék állt, köztük egy koszos zöld ottománnal. Az ágy a
Henrietta Streetre néző ablak alatt kapott helyet. Az
elszürkült mosdótál peremét temetést idéző liliomok futották
körbe. A málló, zöld tapétával borított fal mentén halomban
álltak az antikváriumból beszerzett könyvek, az asztalom
pedig, rajta a tollal-tintatartóval, a sarokban gubbasztott.
A Clarke távozását követő nyomorúságos időszakom akkor
ért véget, amikor egy fuvaros, akit kizsebeltem, ahelyett
hogy rendőrért füttyentett volna, egy időre a Newgate
börtönbe juttatva engem (amelyet annyira azért nem
találtam érdekfeszítőnek, hogy be akartam volna kerülni
oda), inkább berángatott egy nyirkos boltív alá
Whitechapelben, és akkora ütéseket mért rám, hogy
megrepedt tőle két bordám. Miközben felépültem a
sérüléseimből, rádöbbentem, hogy a látszólag átkos helyzet
valójában kész áldás: végre elegem lett az ínségből, s miután
visszanyertem önzésemet, nekiláttam kitalálni, hogyan
kereshetném meg a mindennapi betevőt. Nem engedhettem
meg magamnak a több lapból álló irományok nyomtatását,
így hát megpróbálkoztam az úgynevezett „utolsó vallomások”
költésével, melyek a nemrég kivégzett bűnösök nevében írt,
egyoldalas, fantáziadús beszámolók voltak.
Olvasóimat nyilván nem fogja meglepni, hogy
csodálatosan értettem hozzájuk.
Az utolsó vallomások egészen más stílust képviseltek, mint
a tudósítások és a bitóballadák. Olvasóim már
megismerkedhettek a bűntettekről beszámoló napilapunk
tartalmával, ami viszont a bitóballadákat illeti, íme, egy rövid
részlet a „Mary May” című opusból, mely talán tisztázza,
miért is nem próbáltam ki magam ebben a műfajban:

Ahogy a mérget bevette,

Bátyám nagyot jajdult;
Én megvetőn álltam felette –
S ő seperc alatt kimúlt.

Mivel könnyesre nevettem magam ezeken a csacska

versikéken, meggondolatlanságnak tartottam, hogy magam is
ilyeneket írjak. Viszont a vallomások… Ó, a vallomások!
Szabadon szárnyaló képzeletem bőségesen ellátta őket züllött
részletekkel, a pátosz pedig csak úgy dőlt belőlem, mintha
valóban láttam volna magam előtt a kínpadra vont
bűnösöket. Készségesen és szakértelemmel választottam ki
irományaim alanyait; nem érdekelt Samuel Green, aki
részegen agyonvert egy tisztet, viszont azonnal megihletett
Hezekiah Pepper, az újdonsült édesapa, aki megfojtott egy
hajadont St. Giles peremén. Nem számított más, csak a
történetek: hogy milyen borzalmas volt a bűntény, hogy
milyen mély volt a kétségbeesés. Két-három óra alatt
megírtam egy-egy ilyen vallomást, s miközben papírra
vetettem a tintafekete szavakat, az alaphangot ugyanolyan
sötét szívem dobogása szolgáltatta, valamint az ablakom alatt
daloló, utcai szoprán énekesnő, aki – zsírosan dagadó hasa
dacára – fájdalmasan emlékeztetett Clarke-ra.
– Az én kicsinyem biztos ippeg rosszakodik valahol, kutya
legyek, ha nem. – Tilly az ablakomhoz lépett, hátha meglátja
odalent Kittyt, aki valahol az utcán játszott az elhullott
ibolyaszirmok és gesztenyehéjak között. Az idő dermesztő
hidegre fordult, ám a hirtelenszőke Kitty vakmerő lányka
volt vastag kesztyűvel felszerelkezve, és meg se kottyant
neki a téli zimankó.
Fészkelődtem a széken. Barna köntöst viseltem csipkés
gallérral, és az újságokat lapozgattam át, miközben a
mérgezett füst, amelyet magamba szívtam, szép lassan
beette magát az agyamba.
– Tudod, legközelebb vehetem én a dohányt – említettem
a nő pipájára intve. – Ha épp nem vagy jól eleresztve…
– Ó, haggyá’, nem szorulok én kőcsönre – kacsintott rám
Tilly, és megigazgatta a rongyos, lila kendőt bőséges
dekoltázsán. – Nem, csak fogytán van má’ idehaza a tubek, és
mostan el se ugorhatok érte, mer’ Frost bíró mingyá’ megjön.
Kedves barátnőm olyan erős helyi akcentussal beszélt,
hogy néha csak nehezen értettem, pedig egyenesen
rajongtam a társadalom alsó rétegeinek dialektusáért (és
mostanra alaposan kiismertem a környékbeli szlenget, így
azzal is tisztában voltam, miszerint a tubek a dohányra utal).
Tilly kuncsaftjainak többsége egyébként nem volt
veszélyesebb egy lóbögölynél: pörsenéses képű, izzadó kezű
kamaszok; árusok, akik a Barcelonából behozott diót kínálták
a közeli piacon; valamint szomorú, ősz hajú özvegyemberek.
Frost bíró azonban az a fajta kliens volt, akit Tilly
előszeretettel titulált „bajos vén szivarnak”.
Hirtelen élesen felhördültem, mire a nő felém perdült.
– Egek ura, Jane, majnem elalétam itten miattad! Na, mire
föl e’ a nagy hüledezés?
Ajkamat összeszorítva ismét elolvastam a hirdetést.

NEVELŐNŐ KERESTETIK
A… megyei Highgate House-ban fiatal hölgyet
alkalmaznának egy kilencéves leány mellé. A birtokot
nemrég vette tulajdonába a szikh háborúkból visszatért
Mr. Charles Thornfield, a Barbary család örököse, kinek
háztartásában képzett nevelőnő szolgálataira volna
szükség. Fizetés évi… font szállással és ellátással.
Jelentkezni referenciákkal Mr. Sz. Szinghnek címezve.

– Úgy festesz, mintha nunán vágtak vóna – meredt rám

Tilly.
Erősen borzongva igyekeztem összeszedni magam,
valahogy észhez térni a döbbenetből.
– Semmi baj. Csak… Ez a hely, amiről a hirdetésben írnak,
látod? Highgate House… Régen ott éltem. Nevelőnőt
keresnek.
Előző augusztusban heves érdeklődéssel olvastam az
újságban a gyászjelentést Mrs. Patience Barbaryról, akit
külföldön ért a halál. Highgate House ezzel átkerült a világ
egyik leginkább köztiszteletnek örvendő szakmája, a jog
kezébe. A nénikém halála csupán röpke fájdalmat okozott,
mintha apró baleset ért volna krumplihámozás közben –
Patience néni sosem próbált megtalálni, még csak hirdetést
sem adott fel soha utánam kutatva, amely mulasztás
egyszerre töltött el hálával és dühvel.
Ugyanakkor Highgate House gondolatára különös
szorongás fogott el. Édesanyám annak idején erősködött,
hogy a birtok engem illet, de meghalt, mielőtt
elmagyarázhatta volna, egész pontosan hogyan és miért
lennék én a jogos örökös. Mindeközben nem voltam
boldogtalan Londonban: imádtam a metropoliszt, ahol oly
könnyedén beolvadhattam a sokaságba. Nem tűnt bölcs
dolognak, hogy felhívjam magamra egy csapat cvikkeres,
köszvényes ügyvéd figyelmét. Már nem voltam
koldusszegény, de többé a jó társaság köreit sem
közelíthettem meg; csinos, de közönséges, mélyen kivágott
ruhákban jártam, hozzá mindig valamilyen élénk színű
kendőt terítve a karomra, és olyan szavakat használva
csipkelődtem a kedvenc árusaimmal, amelyeket sehogyan
sem vett volna be a nagynéném érzékeny gyomra. Ezenkívül
irataim sem voltak, se bármi más módom arra, hogy
igazoljam, tényleg én vagyok az a bizonyos Jane Steele,
akinek hosszú évekkel azelőtt nyoma veszett. Így hát
őszintén szólva megrémített az ötlet, hogy bekopogtassak egy
rizsporos parókás úriemberhez, s közöljem vele: Szép jó
napot, megkaphatnám ezt a birtokot, kérem? És persze már
csak azért is ódzkodtam megnevezni magam Jane Steele-
ként, mert tartottam attól, hogy Sam Quillfeather felügyelő
talán még mindig lesben áll, bölcs vadászként várva, hátha a
prédája önként besétál a csapdába, megkímélve őt az üldözés
fáradalmaitól.
Most azonban… Arra a gondolatra, hogy egy idegen
foglalta el Highgate House-t, fellángolt bennem a kíváncsiság.
Talán a kis házikóban is lakik valaki? Másé lett a régi
szobám? Vajon Agatha él még, és ha igen, megismerne?
– Még ilyent, komolyan aszondod, hogy egy Highgate
House nevű helyen été’? – hitetlenkedett Tilly. – Nohát, ki
gondóta vóna! Akkó te igazi hőgy vótá’, csupa selyemme’ meg
bársonnya’ körűvéve, és persze karót nyelten, mint az összes
előkelőségek.
– Nem volt ott se selyem, se bársony. – Összehajtottam az
újságot.
– No, és a karó?
– Ó, igen, azt természetesen már a bölcsőben lenyelették
velem.
 – Fogaggyunk, hogy pihe-puha ágyba’ aluttá’, csupa
hófehér lepedő meg paplan között – merengett Tilly
ábrándosan.
– Te folyton csak az ágyneműre gondolsz. Meg kell
mondjam, ez egész lenyűgöző.
A nő vállat vont.
– Én sose nem feküttem máson, csak szalmáva’ megtőtött
cihán, szóva’, ja, még szép, hogy gyakran ámodozok valami
jobbró’.
– Na igen, ha valaki annyi időt tölt az ágyban, mint te… –
Incselkedő szavaim hallatán a barátnőm arca elkomorult. –
Jaj, Tilly, csak viccelek! Tudod, hogy nekem aztán igazán nem
lehet jogom ítélkezni.
– Errő’ jut eszembe, hogy van a te kis Jeremiah-d?
Tilly átnyújtotta nekem a pipát, és ismét jó nagyot szívtam
belőle, mielőtt válaszoltam.
– Kiadtam az útját. Horkolt, és nem volt valami jó a… Hát,
tulajdonképpen semmiben. Nagyjából annyira volt izgalmas
vele, mint felhúzni egy zsebórát.
– A mindenségit, ha csődör helyett csikóhalat kapsz ki,
jobb is, ha megszabadúsz tőle – vihogott Tilly.
A legelcsüggedtebb időszakomban, amikor már végképp
nyakló nélkül vedeltem a gint, fölfedeztem, hogy a testi
örömök gyakorlatát ugyanúgy élvezem, mint az elméletét.
Gavallérjaim többsége a rotherhithe-i ismerőseim közül
került ki: mint például a göndör hajú legény a
salétromművektől vagy a Mayflower kocsma csaposa. Azzal,
hogy elszórakoztattam a fiúkat, legalább egy röpke pillanatra
boldoggá tehettem egy másik embert; és miután kiismertem
a pesszárium használatának csínját-bínját, valamint
megszoktam a gyengéd érintéseket meg a csípőmet finoman
karcoló fogakat, én magam is csodásan szórakoztam. A
szerelmeskedés pontosan olyan élvezetesnek bizonyult,
amilyennek akkor képzeltem, mikor egyedül ziháltam az
ágyamban, kezemben A tiltott gyönyörök kertjével.
– Úgyis hamar találok helyette valaki mást – feleltem.
– Ugye tudod, hogy rosszu’ csinálod? – csóválta a fejét
Tilly. – Fizeccséget kéne követened a szógátatásér’.
A lépcsőn felfelé dübörgő lábdobogás fojtotta belénk a szót,
és berontott Kitty Cate. A kislány júniusban töltötte be a
tizenkettőt, s mozgásából áradt a bakfisok zabolátlan
energiája, látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban sebes
növekedésnek indulhat, feltörhet az ég felé. Sűrű, drótszerű,
csigákba tekeredő haját hó pettyezte. Egy aranysárga
szalagot tartott a kezében.
– Ezt nézzed csak, anyukám, mit kaptam Frost úrtól! –
kiáltotta a szalagját lobogtatva. – Aszonta, szépen kiemeli a
szememet.
Tilly elhúzta a száját.
– Frost bíró atta eztet neked? Csak úgy, az uccán?
– Úgy, biza. – Kitty simogatta a szalagot, csodálta a színét.
– Ugye milyen csinosul fog áni? Amint enyhül az idő, van az a
zöld ruhám, amihez…
– Szép jó napot mindenkinek – szólt egy orrhang.
Frost bíró úr állt a nyitott ajtóban, utólag kocogtatva meg
a fát. Tilly gyakran meglátogatott engem, úgymond „friss
levegőt szívni”, ezért hát alkalmam nyílt megismerni a
visszajáró kuncsaftjait; a többiekhez képest Frost bírót
olyannyira ellenszenvesnek találtam, hogy annak mértékét
csak a negatív tartományban tudnám kifejezni. Sovány volt,
és keszeg, pelyhedző szőrrel az arcán, nyakán és fülében. A
háta mögött hasznát láttam, mivel rengeteg embert juttatott
bitóra a newgate-i és tyburni vesztőhelyen; szemtől szemben
viszont mindig mohónak és kétértelműsködőnek
mutatkozott.
– No, hogy tetszik a karácsonyi ajándékod, Cicamica? –
kuncogott a kezét dörgölve. – Tudom én, hogy csak fodrokon
és csecsebecséken, szütyőkön és alsószoknyákon jár az eszed;
van nekem egy unokahúgom, ő is örökké csupa ilyesmiről
ábrándozik. Ugye jól választottam, aranyom?
– Csudaszép! – lelkendezett Kitty sugárzó mosollyal, s
ekkor észrevettem, hogy Tilly elsápadt.
– Hát, akkor jól van. Most pedig, remélem, nem bánod, ha
édesanyád és én beszélgetünk egy kicsit négyszemközt.
Frost bíró hangja olyan volt, akár a kréta csikorgása, és
feszült figyelemmel nézett Kitty után, ahogy a kislány a
szalagot az ujjai között csavargatva kiszökdécselt a szobából,
majd leszaladt a lépcsőn.
Tilly mosolyt erőltetett az arcára.
– Ne folytassuk inkább az én szobámba’? – búgta, azzal
belekarolt a bíróba, és becsukta kettőjük mögött az ajtómat.
Magamra maradtam szorongó érzésemmel, úgy háborgott
a lelkem, akár a tenger vihar előtt. A homlokomat ráncolva
feltettem a lábam az ottománra, és tekintetem ismét a
hirdetésre siklott: Highgate House. Az a hely néha
vágyálomnak tűnt, máskor pedig rémálomnak, ám ebben a
pillanatban ijesztő hevességgel éreztem azt, hogy akkor is az
enyém.
Emlékezz, hogy rózsákkal a kezedben szaladtál oda
Patience nénihez, mire ő pofon vágott, amiért tönkretetted
a díjnyertes virágoskertjét.
Emlékezz, hogy répát vittél a lovaknak, mert jobban
élvezted a társaságukat a saját családodénál, mivel az
istállóban legalább senki sem riogatott a pokol tüzével.
Emlékezz, hogy esténként kiengedhetted édesanyád
haját, s a tűz fénye vörösre, aranyra, rézre festette a
tincseit.
Nem akartam túl sok mindenre visszaemlékezni a
gyermekkoromból… Ám amikor azon a napon Highgate
House-ra gondoltam, megváltozott az alakja lelki szemeim
előtt: éles körvonalait repkény és érzelgősség uralta el, s még
valami, ami aggasztóan hasonlított a fanatikus
birtoklásvágyra.

Három nappal később épp hazafelé sétáltam a Covent

Gardenen keresztül, amikor meghoztam a döntést, miszerint
jelentkezni fogok a nevelőnői állásra, méghozzá hamisított
referenciákat felhasználva: korábbi munkáltatóim
elérhetőségeként különféle előkelő londoni környéken
található posták címét adom majd meg, hogy ott vegyem át
az ajánlást igénylő leveleket, s ugyanonnan küldjem el a saját
magam által írt válaszokat. A Covent Garden-i piac az
ünnephez ilyen közel zsúfolásig megtelt, egymást érték a
szamárkordék, a gyászos tekintetű jószágokat ki-ki azzal
kötötte oda a kocsihoz, amivel tudta: összecsomózott
zsebkendővel vagy épp fonott madzaggal. A levegő olyan
csípős volt, akár egy jó curry. Káposzta és sózott hal
lehetetlen konfigurációit kerülgettem, miközben a frissen
leölt csirkék átható szaga miatt baromfiudvarban éreztem
magam. A bűzt egyedül az ünnepi fenyőágak nedvének édes
illata enyhítette.
Tervem már majdnem teljesen alakot öltött, ahogy sorban
kigyúltak a gázlámpák a Pavilonban, és mire elértem a
Henrietta Streethez, már az összes részletet kidolgoztam.
Úgy okoskodtam, hogy az a tény, miszerint az ügyvédek
Charles Thornfieldet nevezték meg jogos örökösként
(kétségkívül Patience néni valami réges-régen megalapozott,
alantas intrikájának köszönhetően), nem fog gondot okozni,
ha Charles Thornfield meghal. Hadd hangsúlyozzam, hogy
nem kifejezetten akartam megölni a férfit – egészen
mostanáig csak azoknak tartogattam a gyilkosságot, akiket
személyesen ismertem –, de tudtam, hogy képes volnék
végezni vele, ha szükséges, és ez megnyugtató volt.
Tagadhatatlan, hogy édesanyám sajnos egyáltalán nem
készített fel arra a helyzetre, amelyben most találtam
magam; így egyedül rám várt, hogy megszerezzem a kellő
iratokat, és felderítsem a családfámat, ám a nevelőnői állás
(amelyhez tökéletesen rendelkeztem minden kellő
képesítéssel) lehetővé tette volna, hogy a házon belülről
kémkedjek a birtok új ura után. Meggyőztem magam, hogy
ha maradt még ott egyáltalán valaki, aki felismerhetne, az
nem lehet más, csakis az én Agathám – márpedig nyilván
meg tudnám magyarázni az asszonynak, aki annak idején
odaadóan gondoskodott rólam, hogy miért hagytam el az
otthonomat, miért maradtam távol ily sokáig, s most miért
tértem vissza.
Miután levertem a csizmámról a havat és a ráragadt
dióhéjakat, felkaptattam a lépcsőn. Mivel láttam, hogy nem
lóg mintás kendő Tilly szobájának kilincsén (annak jeleként,
hogy kuncsaft lenne nála), bekopogtattam, és egyedül
találtam barátnőmet egy bögre forró, mézzel ízesített whisky
társaságában. Az asztalnál üldögélt, munkahelye, azaz az ágy
mellett, amelyen gondosan fel voltak rázva a párnák.
– Tilly, tudom, hogy hirtelen szólok, de… elmegyek –
közöltem vele kifulladva. – Jelentkezem az állásra Highgate
House-ba.
Tilly Cate elsírta magát.
– Jaj, istenem! – Sietve odahúztam mellé egy másik
széket, és a nő hátára simítottam a kezem. – Tilly, én nem…
Miért…
– Nem tudom megvédeni az én kis Cicamicámat.
– Nem értem, mi…
Tilly nekem rogyott, dús keble hullámzott.
– Frost birótúl! A mocskos vén szivar má’ vagy hat
hónapja legeteti a szemét az én kicsikémen, vagy még annál is
régebbe’, és folyton arról kérdezget, hogy az én Cicamicám
nem akar-e az anyja nyomdokaiba lépni, meg hogy vajon mit
szóna őhuzzá. Én meg mindig azt feleltem neki, hogy: Kitty
még kisjány, de az a dög egyre csak nyaggatott és
erőszakoskodott, oszt végül a képébe vágtam, hogy: Nem és
nem! Mire önelégűten közőte velem, hogy: Maj’ szépen
letartóztattatlak szajhálkodásér’, és akkó osztán a
jánykádnak szüksége lesz majd egy pártfogóra, nem igaz?
Jaj, Jane, muszáj lesz megmondanom Kittynek, hogy…
muszáj lesz…
Tilly a mellkasomra borult, és úgy zokogott, mint akinek
megszakadt a szíve.
– Nyugodj meg! – mondtam sprőd hajába. – Nem lesz
semmi baj. Senki sem fogja bántani Kittyt. Majd kitalálunk
valamit, te meg én.
– Ha az én kis Cicamicám magátó’ tért vóna olyan rossz
útra, mint én… De csak később, és nem énmiattam… Akkó
igazán nem ítékezhettem vóna, de ez természetellenest
kegyetlen, és nincs mit tehessek. Ha csak azér’ se hagyom,
akkó az a’ aljas lecsukat engem, és végül ugyanúgy megkapja
a jánykámat.
Soha nem vágytam az anyaságra. Néha azt gyanítom,
ennek a furcsaságnak az lehet az oka, hogy már fiatalon
megtanultam gyönyörűnek látni a halált – márpedig ha
gyermekeket hoznék a világra, talán már nem találnám olyan
szépnek az elmúlást. Azonban még a gondolatát sem bírtam
elviselni annak, hogy a Tilly ablakán besütő fény aközben
világítsa meg Frost bíró fakó bőrét, amint az a féreg éppen
elrabolja Kitty szüzességét.
– Jól van, Tilly. – Halkan sóhajtottam. – Nem kell együtt
kitalálnunk valamit. Higgadj le szépen! Majd én kitalálom a
megoldást.
 TIZENNÉGY

„Egy ködös, nyirkos, sötét januári reggelen

valamikor kétségbeesve hagytam el ezt a gyűlölt
házat, mint egy számkivetett, elítélt bűnös…
Most ugyanaz a régi, ellenséges tető meredezik
előttem. Még nem tudhatom, mi vár rám, de a
szívem, az ma is fáj. Ma is vándornak,
hazátlannak érzem magam a földön, de ma már
jobban bízom magamban, saját erőmben, és
kevésbé rettegek másoktól.”

AMIKOR EGY HÉTTEL KÉSŐBB a kocsi megállt velem Highgate

House előtt, s végre viszontláthattam a házat, egy
nevelőnőhöz illő ruhatárral voltam felszerelkezve (csupa
komoly, fekete és szürke holmival, magas gallérral és
dühítően sok gombbal), valamint magammal hoztam emlékbe
egy újságot (a Pall Mallt), benne egy gyászjelentéssel:

ELHUNYT
ARTHUR POLONIUS FROST bíró, élt 66 évet.
Frost bíró úr a jogi közösség oszlopos tagja volt,
elhivatott szószólója a szigorúbb ítéletek kiszabásának
az általa „javíthatatlannak” nevezett bűnösök esetében,
vagyis a társadalom azon szegmensére vonatkozóan,
 mely oly nagy veszélyt jelent a becsületes és
tisztességes polgárok békés életére. A bíró urat
westminsteri otthonában érte a halál, súlyos idegroham
okozta szívmegállás következtében.

Olvasóim valószínűleg nem lesznek megdöbbenve, ha

elárulom, hogy Tilly zaklatott beszámolóját követően zsaroló
üzenetet küldtem Frost bírónak szóban egy utcagyerekkel, és
követeltem a férfitól, hogy fogadjon engem az otthonában,
miután kiadta a fél napot a személyzetének. Amikor
beállítottam hozzá, a bíró közölte velem a szándékát, hogy
bitóra fog küldeni, amiért zsarolni merészeltem. Fenyegetése
akár nyugtalanná is tehetett volna, leszámítva azt a tényt,
hogy a zsarolást csupán cselnek szántam, amellyel
bejuthattam a férfi otthonába. Rémült ájulást tettettem, és
amikor a bíró elment, hogy keressen valakit, aki kidob a
házból, arzént – bűbájos nevén „öröklőport” – kevertem a
férfi félig megivott pohár konyakjába.
Hogy sajnáltam-e gyilkos természetem legutóbbi
áldozatát?
Nem; szemernyi sajnálatot sem éreztem iránta.
Viszont minden egyes idegszálam remegett a feszültségtől,
ahogy most kiszálltam a kocsiból. Highgate House nem is tűnt
valósnak, mintha valaki tündérmesével altatott volna el előző
este, s én az éjszaka folyamán megálmodtam volna a mesebeli
palotát. A számtalan ablak, akár megannyi szem, a vészjósló
erdő – egy boszorkány tanyájára bemerészkedve is
nyugodtabb lettem volna. A levegő megdermesztette az
ujjaimat, lélegzetem kísértetiesen gomolygott előttem.
Egy férfi lépett ki a bejárati ajtón: magas volt, bőre pedig
olyan árnyalatú, akár az erős tea. Bizsergés futott végig
rajtam, tudatva velem, hogy olyan ember jelenlétében
vagyok, aki sorsdöntő befolyással lesz az életemre… Hogy jó
vagy rossz értelemben, azt nem sejthettem.
 – Szárdár Szingh vagyok – mutatkozott be.
Mr. Szárdár Szingh erős, ugyanakkor hatékony felépítésű
alakja egyszerre tűnt lecsapni kész ostornak, illetve a merő
higgadtság és precízió megtestesülésének. Orra fejedelmien
kampós volt, fekete szakálla hosszú, haját pedig szorosan
körbetekerte halványkék muszlinnal, amely méhkasként ült
a fején; ám ezt leszámítva szolid, angolos feketébe öltözött.
– Én vagyok itt a komornyik. Ön Miss Jane Stone?
Bólintottam, bölcsebbnek láttam eltitkolni valódi nevemet.
Futólag megfordult a fejemben, hogy talán kezet kéne fognom
Mr. Szinghgel, ám ő máris a kocsishoz fordult, és átvette a
csomagomat, így végül egyszerűen követtem a házba.
És hogy micsoda döbbenetes látvány tárult elém odabent!
Tátott szájjal, lassan fordultam körbe. Annak idején zord, brit
udvarházat hagytam itt, csupa mályvaszínű fodorral és
porcelánkutyával díszítve; most viszont mindenütt
karmazsinvörös, aranysárga és indigókék kelmék lógtak, egy
gyönyörűen faragott fafigura bronzszínűre festett kendőt
viselt, a hallban egy elefántcsont írószelence állt az asztalon.
Akármerre néztem, annyi cserepes növényt láttam, hogy
akár a dzsungelben is lehettem volna.
Mr. Szingh a társalgó felé indult, s én elragadtatottan
követtem; az egykor nyitott térben most egy paraván állt,
félig eltakarva a pamlagot. A spanyolfal vizeskorsót tartó
nőket ábrázolt, telt csípőjük ugyanolyan igéző volt, akár
delejes tekintetük. Az egész helyiséget különös illat lengte be,
szegfűszeg és valamilyen édes aroma keveréke, s hamar
rájöttem, hogy ennek forrása a ragyogó rézcsillár, amely
csillag alakban terült el felettünk.
– Üdvözlöm Highgate House-ban, Miss Stone – szólt Mr.
Szingh. – Hozhatok valami frissítőt?
Leültem, és lehúztam a kesztyűmet.
– Egy kis bor jólesne, köszönöm… Hosszú és hideg volt az
út.
 – Ahogy az utak oly gyakran – válaszolta a férfi, majd
átszelte a helyiséget, hogy töltsön nekem az egyik
kristályüvegből.
Mr. Szingh hangja kissé dallamos volt, beszéde viszont
pontos és tiszta. Miközben pohárba öntött a vörösborból,
észrevettem, hogy acélpántot visel a csuklóján, valamiféle
karperecet.
– Szárdár? Mégis mi… Ó, látom, megérkezett a nő –
szólalt meg egy új, éles hang.
Nem más lépett a helyiségbe, mint maga Mr. Charles
Thornfield. Valótlanság lenne azt mondanom, hogy egy
pillanatra elállt a szívverésem – az a végtelenül szánalmas
szervem, amely talán nem is érdemes a szív megnevezésre,
az égegyadta világon semmilyen reakciót nem mutatott. A
légzésem viszont felgyorsult, a kezem pedig megremegett, és
egyéb jól látható jelekből sem volt hiány, amelyek
megmutatkoztak rajtam.
Charles Thornfield nem volt sem kimondottan magas, sem
kifejezetten alacsony. Marcona vonásaival szinte bősz
benyomást keltett, markáns arccsontja viszont némi
eleganciát kölcsönzött napbarnított bőrének. Finoman
metszett állának és egyenes vonalú orrának köszönhetően
előkelő, diplomatikus férfinak mutatkozott. Parányit
meghajolt felém, a hatás éppannyira volt ironikus, amennyire
udvarias. Akárcsak külföldi komornyikjának, neki is fém
karperec övezte a jobb csuklóját, haját pedig már jó ideje nem
nyíratta meg – ám még ennél is rendkívülibb volt az a tény,
hogy haja máris teljesen hófehérbe fordult, pedig a ház ura
nem tűnt idősebbnek harmincöt évesnél. Ősz tincseit rövid,
fekete szalaggal kötötte hátra. Öltözéke visszafogottan
pompás volt: tengerészkék szalonkabát szürke
nyakkendővel, nadrággal és kesztyűvel, s mindehhez
alaposan elnyűtt lovaglócsizmát húzott, amivel azonnal
belopta magát a szívembe. Éjfekete szemöldöke éles ívben
csúcsosodott ki a külső felén, a tekintete pedig óceáni
kékséggel csillogott, miközben végigmért.
– Remélem, ön Miss Jane Stone – szólt. – Charles
Thornfield, alászolgája, már ha valaha is a szolgálatára
lehetek bármiben. Annyira vártam már, mikor üdvözölhetem
végre Szádzsara nevelőnőjét, hogy most alig bírom kifejezni a
lelkesedésemet.
Riválisom baritonja éppolyan karcos és ízes volt, akár a jó
whisky; ám valahogy mégsem érződött komornak – az a
kaján él, amelyet meghajlásában érzékeltem, az üdvözlését is
áthatotta, én pedig alig bírtam magamba fojtani illetlen
mosolyomat.
Kíváncsi lettem, hogy ha meg akarnám gyilkolni ezt a
roppant érdekfeszítő férfit, vajon mennyire nehezítené meg a
dolgomat.
– Ezek szerint a gyermeket, akit a gondjaimra kíván bízni,
Szádzsarának hívják? Nagyon örvendek, hogy
megismerhettem önt, Mr. Thornfield, és még annál is jobban
fogok örülni, amint megismerkedhetem a leányával.
– Arra nem fog sor kerülni – csóválta a fejét Mr.
Thornfield. – A szóban forgó gyermek neve valóban
Szádzsara, és ön talán tényleg nagyon fog örülni, amikor
végre megismerkedhet vele, ez korántsem lehetetlen, ám a
kis rosszcsont igazság szerint a gyámleányom. Hogy őszinte
legyek, pontosan azért esett önre a választásom, mert a
jelentkezése igencsak rendellenes volt.
A szívem tehetetlenül kalapált, miközben elvettem a pohár
bort Mr. Szinghtől.
– Attól tartok, nem…
– Tudja, egyetlen név sem volt ismerős nekem azok közül,
akiket feltüntetett referenciaként, habár mind
postafordultával reagáltak a megkeresésemre, s lelkesebbnél
lelkesebben dicsérték önt. Azt reméltem, hogy talán a
korábbi háztartások, ahol dolgozott, szintén… egyediek
voltak. Á, remek, már itt is van a kicsike! Szádzsara, íme, az
új nevelőnőd, Miss Jane Stone.
Egy mézbarna bőrű, kecses tartású fiatal lány lépett be a
helyiségbe egy asszony kezét fogva, aki korban és
árnyalatban Mr. Szinghre hasonlított. Az asszonyság
házvezetőnőhöz illően egyszerű, szürke ruhát viselt, így
egészen jelentéktelennek tűnhetett volna – ha nincs a
homlokán végigfutó, fehér forradás, akár a szöveget áthúzó
vonal. Amint megláttam, reszkető idegeim kissé
lecsillapodtak. Úgy tűnt, egészen más háztartásba tértem
vissza, mint amit annak idején elhagytam… És ha mégis
maradtak itt néhányan a nagynéném személyzetéből, azok
nagy valószínűséggel csak olyasvalakik lehettek, akik annak
idején a legkevésbé sem méltattak a figyelmükre.
A kislány elefántcsontszínű muszlinruhát viselt, amely
tökéletesen illett aranybarna bőréhez; sűrű, fekete haját
befonták. A láttán azonnal rájöttem, hogy Mr. Thornfield
miért engem választott a gyámságába vett gyermek
nevelőnőjéül: a fekete szemű, ide-oda cikázó tekintetű
Szádzsara félig nyilván idegen származású volt. Ahogy jobban
szemügyre vettem, inkább becsültem volna nyolc-, mint
tízévesnek. Azonnal megkönnyebbültem, amiért nem olyan
gyereket akarnak rám bízni, aki könnyebben beillene a jó
társaságba, mint én magam.
– Miss Stone vagyok – mutatkoztam be, és fölálltam a
pamlagról.
– Szádzsara Kaur – pukedlizett nekem a kislány.
– Íme, Miss Stone, a kis Csodacsitri személyesen! – szólt
Mr. Thornfield fanyar stílusban, miközben whiskyt töltött
magának. Legnagyobb meglepetésemre nem vette le a
kesztyűjét, égbekiáltó módon felrúgva az etikettet.
– Milyen lovat szokott megülni a kisasszony? – kérdezte
ezután Szádzsara.
– Nos, én… – kezdtem, aztán elharaptam a mondat végét.
 – Lám, a Csodacsitri első káprázatos bravúrja! – Charles
Thornfield a pohárszéknek dőlt. – Képes a világon bármilyen
beszédtémát a lovakra terelni… Sőt, még témára sincs
szüksége, egészen a semmiből is elő tud hozakodni a kedvenc
négylábúival.
– Mert, tudja, kisasszony – folytatta a gyerek makacsul –,
már majdnem kinőttem a pónimat, és Charles azt mondja,
hogy ha nagyon óvatos vagyok, akkor talán
megpróbálkozhatom egy kis kancával.
– Bravó! – Mr. Thornfield lerakta az italát, hogy
összecsapja kesztyűbe bújtatott tenyerét. – Tökéletes
előadás, ráadásul kéretlen, ahogy a legjobbakhoz méltó.
Habár nyilvánvalóan nem hordott nála cinikusabb lényt a
hátán a föld, fonák módon a tekintete gyengéden csillogott.
Leültem, s megfogtam a kislány kezét; sokat
gondolkodtam azon, kiről kellene példát vennem, így
megpróbáltam olyan gyengéden szólni, ahogy Miss Lilyvale
tette volna.
– Nekem soha nem volt saját lovam, de nagyon szeretem
ezeket az állatokat, és amilyen gyakran csak tudtam,
kilátogattam a Lowan Bridge Iskola istállójába.
Akárcsak az itteni istállóba, ha már itt tartunk.
Szádzsarának elszörnyedve esett le az álla.
– Jaj, ne! De hát ez borzasztó! Ezek szerint a kisasszony
nem is szokott lovagolni? Megkaphatja bármelyik lovunkat,
kivéve Charles csődörét.
Mr. Thornfield kuncogott.
– Tessék, Miss Stone, a Csodacsitri döbbenetes
gyorsasággal és elkápráztató ügyességgel máris bemutatta
önnek második rendkívüli tehetségét.
– És az pontosan mi lenne?
– Hogy elosztogatja a tulajdonomat annak, akinek csak
óhajtja, amikor csak óhajtja.
Szádzsara fölvetette a fejét; lenyűgözve vettem észre a
hajában csillogó, díszes ezüstfésűt, rajta finoman kidolgozott
virágmintával. Csöppet sem angolos gesztussal, amit
elbűvölőnek találtam, csípőre tette a kezét, és ezüst
karperece megcsillant a kandallóban lobogó tűz fényében.
– Mogorva vénember – vádolta meg a gyámját, de nem
volt indulat a hangjában, csupán melegség.
– Bosszantó nyikhaj – vágott vissza Mr. Thornfield, és
rákacsintott.
Ez az ártalmatlan, incselkedő szóváltás a maga faramuci
módján olyannyira emlékeztetett arra, amikor annak idején
engem neveztek rosszindulatúan féregnek és ingyenélőnek
ugyanebben a helyiségben, hogy gombócot éreztem a
torkomban. Sietve témát váltottam.
– Van más különleges képességed is, Szádzsara?
– Ó, nem igazán akad más – felelte a lány tétován, habár
tekintete ismét Mr. Thornfieldre siklott szárnyszerű
szempillája takarásából.
– Brit körökben nem divatos, ha egy gyermek kirívó
valótlanságokat állít, úgyhogy ne is próbálj füllenteni! – A ház
ura túljátszott gálánssággal fogta meg a gyermek kezét, és
előrehajolva csókot cuppantott a levegőbe, centiméterekkel
Szádzsara bőre fölött, mintha a leány királyi fenség lett volna.
– Az ön újdonsült neveltje, Miss Stone, úgy tud lovagolni,
mintha a nyeregbe született volna, ráadásul ez így volt
világéletében… Ez a tehetsége már azelőtt megmutatkozott,
hogy egyáltalán járni tudott volna, és én mondom magának,
Miss Stone, átkozottul dühítő.
Szádzsarának szerényen az arcába szökött a vér a dicséret
hallatán, s ekkor visszatért Mr. Szingh.
– Minden készen áll, Mr. Thornfield, a poggyásza
bepakolva, Falstaff pedig felnyergelve várja.
– Köszönöm, Szárdár. Kérlek, magyarázd majd el az új
nevelőnőnek, hogy a ház mely részei állnak szabadon a
rendelkezésére, s melyek nem!
 – Természetesen, uram.
Hogy a haragom támadt fel gyorsabban, vagy a
kíváncsiságom, nem tudnám megmondani.
Ugyan hogyan is korlátozhatnák a hozzáférésemet a ház
bármely részéhez, mikor születésem jogán ez az egész birtok
engem illetne?
– Miss Stone, remélem, hogy boldog lesz minálunk; habár
úgy veszem ki, hogy a boldogság nem épp jellemző a
nevelőnőkre… Ráadásul ez a háztartás nem divatosabb a
legközelebbi árusénál, így ne is álmodjék arról, hogy pazar
bálokon parádézó hölgyek szemtanúja lehet itt. – Mr.
Thornfield kiitta a poharát, s a kezét nyújtotta nekem,
amelyet még mindig drága glaszékesztyű borított.
Döbbenten álltam fel, és kezet fogtam a férfival, aki
észrevette elképedésemet.
– Remélem, elnézi nekem, Miss Stone, hogy kénytelen
vagyok magamon tartani a kesztyűmet. Vagy talán ön is az a
fajta szigorú angol nő, aki ugyanolyan mértékben irtózik a
rendhagyótól, akár a bűntől, s így ma este kénytelen lesz
buzgón imádkozni a halhatatlan lelkemért?
Angol nő? – gondoltam. Nem értettem, miért
hangsúlyozta ki ezt külön, hiszen mi más lehettem volna?
Őszintén válaszoltam:
– Hosszú és fárasztó út áll mögöttem, uram, teljesen
kimerültem… Egyáltalán nem áll szándékomban önért
imádkozni.
Mr. Thornfield fél lépéssel közelebb húzódott hozzám, és
összeszűkült a szeme. Habár nem nevezhette őt magasnak az
ember, rám mégis lenézhetett apró termetem miatt, szája
sarka pedig megrándult féloldalt – hogy grimaszra vagy
vigyorra görbült volna, azt nem tudhattam. Végtelenül
udvariatlanul fürkészett, míg végül el nem vontam tőle a
kezem.
– Maga furcsamód őszinte, iskolás lányból lett háztartási
alkalmazott létére – jegyezte meg a férfi.
Ahogy az oly gyakran történt velem a lehető legrosszabb
pillanatokban, elnevettem magam. Gyorsan erőt vettem
magamon, és helyesbítettem:
– Csupán fáradt vagyok, uram… Nem állt szándékomban
megsérteni önt.
– Talán nem – mélázott, ismét hátralépve. – Megfelel az
állásra, Miss Stone… Feltéve, hogy képes megbirkózni a vad
bestiával, akit a gondjaira bízok. Idderao,{2} Szádzsara! –
Gyámleánya a karjába zárta. – Néhány napon belül
visszajövök.
– Hamarabb! – tiltakozott a gyermek, hangját félig
elnyomta gyámja kabátja.
– Hallja ezt, Miss Stone? – sóhajtott a férfi. – Tehetek
érted bármi mást, te kis zsarnok? Szeretnél esetleg egy harci
elefántot? Vagy talán a holdat?
– Hamarabb – erősködött Szádzsara az ajkát biggyesztve.
– Ha tudok, édesem. – Mr. Thornfield elhúzódott a
kislánytól, megigazította a mellényét, majd az ingaórára
pillantott, amely egyike volt a néhány régről megmaradt,
ismerős tárgynak ebben a zavarba ejtően pazar, új
környezetben. Amikor a ház ura ismét megszólalt, lágy
hangnemét ismét felváltotta az erős él. – Szárdár, hozasd
Falstaffot a kapuhoz!
– Természetesen, uram.
Mr. Thornfield felkapta a cilinderét a zongoraszékről, s
ahogy a fejébe nyomta, megbillentette előttünk.
– Le ne égesd a házat! – parancsolt rá szigorúan
Szádzsarára, vádlón a kislányra szegezve a mutatóujját, ezzel
ismét alaposan megdöbbentve engem.
A gyermek megfogta a karomat, és odahúzott magához.
– Egyik este sokáig fennmaradtam olvasni, és a
gyertyaláng meggyújtotta a függönyt – suttogta. –
Borzasztóan sajnáltam a dolgot.
 – Te csak azt sajnáltad, hogy a tűz megzavart az
olvasásban; ha levágtam volna a kezedet, akkor aztán lett
volna mit sajnálnod – mordult Charles Thornfield, ám ez
legfeljebb egy oroszlán dorombolása volt, nem a bőgése. –
Akkor hát, viszontlátásra a jövő héten! Örülök, hogy egy kis
időre megszabadulhatok két ilyen nőszemélytől. Előre tudom,
hogy mostantól kétszer annyi ördöngösséggel kell majd
számolnom itt.
Ahogy mondja – gondoltam, miközben a férfi kifordult a
helyiségből; de amikor Szádzsara fölnézett rám, és szája fülig
érő vigyorra húzódott, be kell vallanom, hogy nyomát sem
éreztem ördöngösségnek… legalábbis ami a kislányt illeti.

Szádzsarának nem akaródzott lefeküdnie, késő estig

csacsogott a lovaglásról (meg a csikókról, a tenyésztésről, a
versenyzésről, valamint úgy általában a lovakról). Mindezt
talán bosszantónak is találhattam volna, ám én egyenesen
gyógyírnak éreztem, nagy élvezettel hallgattam a kislány
őszinte csivitelését. Ahogy a tea mellé felszolgált bizarr ételek
is a kedvemre voltak: igaz, volt ott a szokásos vajas
szendvics, de kaptunk currytől illatozó kenyeret is, ami
nyomban elfeledtette velem Patience néni fennhéjázón
felhalmozott falatkáinak emlékét.
Kilenc órakor, mikor már mindketten kókadoztunk, észbe
kaptam, hogy én a szigorú nevelőnő szerepét töltöm be egy
gazdag férfi gyámleánya mellett, és csöngettem a
személyzetnek. Szádzsara kellően engedelmesen hagyta,
hogy a sebhelyes arcú asszony elvigye lefektetni, miután
ígéretet tettem neki, miszerint másnap megmutathatja
nekem az istállót. Ezután Mr. Szingh vezetésével én magam is
elindultam az emeletre, s kimerülten pislogtam az indigókék
tapétára, amely átvette a morcos portrék helyét a lépcső
mentén.
 – A szobája készen áll, a kofferét már felhoztuk, de kérem,
ne habozzon csöngetni, ha bármit is óhajt – mondta Mr.
Szingh, miközben fölfelé tartottunk.
Nem kellett azt tettetnem, hogy ismeretlen környezetben
vagyok: Highgate House csontváza megmaradt, ám a bőrét
átvedlette.
– Nem hinném, hogy ma este szükségem lesz még
bármire; teljesen kimerített a kocsiút.
– Gyakran van ez így, ha postakocsin utazik az ember –
felelte Mr. Szingh a maga dallamos hangján.
– Szádzsara rokona Mr. Thornfieldnek?
Mr. Szingh mintha egy röpke pillanatig habozott volna,
mielőtt nyájasan azt felelte:
– Nem. Miss Kaur egy régi barátja leánya. Mint mondtam,
ha bármit is óhajt, csöngessen csak Mrs. Garíma Kaurnak… ő
a házvezetőnő, akit nemrég már láthatott. Majd ő kiszolgálja,
ha mégis szüksége volna valamire. Habár alig beszél angolul,
meg fogja érteni önt, ha kérést intéz hozzá.
Megtorpantam, és azt kérdeztem:
– Ezek szerint Szádzsara… Mrs. Kaur lánya?
Mr. Szingh megállt a lépcsőfordulóban, gyertyájának fénye
megvilágította magas turbánját és mosolyának mesterkélt
félholdját.
– Á, nem, dehogy. A szikh férfiak a Szingh nevet veszik fel,
mint én, a szikh nők pedig a Kaurt. Ez a szokásunk.
– Ezek szerint a személyzet minden tagja szikh? –
kérdeztem ártatlanul, és elszorult szívvel vártam a választ.
– Úgy van, Miss Stone. Remélem, ez nem fog problémának
bizonyulni.
– Ó, persze hogy nem – nyugtattam meg, miközben
örömmámorban úsztam a kielégítő felelet hallatán. –
Remélem, még sokat tanulhatok minderről.
Továbbmentünk a lépcsőn, amely mentén azelőtt Richard
Barbary olajportréja függött, aki ravasz tekintettel nézett le a
képről. Az emeletre érve Mr. Szingh végre kitárta előttem
egy szoba ajtaját. Patience néni hálószobáját készítették elő
nekem, habár ez már rég nem a nénikém szobája volt. A
teljesen megváltozott helyiségben ezüstlámpák csillogtak, a
sarokban páfrányok álltak cserépben, az ágy vastag
bársonydrapériáját lecserélték varázslatos ibolyaszínű és
orgonalila anyagokra, melyek árnyalatához foghatót még soha
nem láttam, a kandallóban pedig, ahol egykor csupán néhány
szem szén parázslott, most jóízűen ropogtak a lángok.
Nagy nehezen elvontam döbbent tekintetemet a fehér
tigris irhájáról, amely a padlón elterülve mintha némán
bődült volna rám, és Mr. Szinghre néztem, hogy köszönetet
mondjak neki.
– Ó, és… – tettem hozzá. A már kifelé induló férfi erre
visszafordult felém, és felszegte az állát. – Mr. Thornfield
említette, hogy a ház egyes részei nem állnak szabadon a
rendelkezésemre. Melyek volnának ezek?
Mr. Szingh biccentett.
– Á, igen, az alagsorban munkálatokat végeznek, így
veszélyes lenne lemerészkednie oda. Highgate House többi
része viszont nyitva áll ön előtt, beleértve a padlást is, ha
tárolóhelyre lenne szüksége… Egyedül a pincét tartjuk zárva,
miközben tart az átalakítás.
A ház nyilvánvalóan rengeteget változott, ám e
megszorítás hallatán ismét csak elfogott a bosszúság. Amikor
Jane Eyre először járja be új otthonát, és meghallja a tragikus
nevetést, amelyet ekkor még Grace Poole hangjának vél, a
szerző azt írja: „S ha ez nem fényes délben történik, hanem a
kísértetek órájában, babonásan féltem volna.” Én nem
féltem; ám a Highgate House iránti heves birtokvágyam
miatt most legszívesebben friss szemmel fedeztem volna fel
minden egyes pontját, a fal apró repedéseitől egészen a
kőalapzatig. Sértésnek éreztem, hogy elzárták előlem a birtok
akárcsak egyetlen részét is.
 – A személyzet többi tagjának majd holnap mutatom be…
Úgy vélem, azután lesz a legalkalmasabb, hogy kilátogatott
Szádzsarával az istállóba. Már ha ez megfelel önnek – fűzte
hozzá nyomatékosan Mr. Szingh, miután hiába várt válaszra.
– Igen, természetesen. Elnézést, egyre csak kérdésekkel
sorozom önt, pedig mindegyik várhat holnapig… Habár
persze igencsak valószínű, hogy hiába kapok választ a
kérdéseimre, azok is csak újabb kérdésekhez fognak vezetni.
– Ez igen gyakran van így – helyeselt Mr. Szingh, s ezúttal
érzékeltem szavaiban a finom humort – a kérdésekkel.
Miután a férfi magamra hagyott, s betettem utána az ajtót,
megláttam a kulcsot a zárban. Szinte szédelegtem attól a
lehetőségtől, hogy életemben először végre
megtapasztalhatom a valódi privát szférát, így hát
elfordítottam a kulcsot.
Körbefordulva szeltem át a szobát, s ahogy beittam az
apró szemű gyöngyökkel szegélyezett párnák és a falakat
díszítő filigránmadarak látványát, borzongás lett úrrá rajtam.
Amikor legutóbb itt jártam, azt kértem, hogy adjanak
Mr. Munt kezére.
Rengeteg minden változott azóta; mostanra már ezerszer
jobban ismertem önmagamat, mintha tankönyv lettem volna,
amelyből az elmúlt években sokat okultam. Azonban
Highgate House-ba visszatérve számtalan emlékem élénkült
meg, édesanyám nyakának kecses vonalától kezdve egészen
Edwin nyirkos tenyeréig.
Egyszerre egy emlék kellemes gondolat volna, ilyen sok
együtt viszont kész gyötrelem.
Ólomsúlyúnak éreztem a karomat, ahogy vizet locsoltam
az arcomra a kancsóból, majd befontam hajam vad hullámait,
és hálóinget húztam. Hirtelen sugallatra az ablakhoz léptem,
és elhúztam az áttetsző, halovány ibolyaszín függönyt. A
holdfényben, a fák árnyalakjai között megláttam kis házikónk
oromzatának rézsútos vonalát. Ökölbe szorított kezembe
haraptam, és addig meredtem egykori otthonunkra, amíg
bizonyosan nem éreztem, hogy most már muszáj
elfordulnom, különben holnap reggel kénytelen leszek úgy
tenni, mintha megfáztam volna az úton.
Ahogy tekintetem arrébb siklott, megakadt a házhoz
vezető úton, a hangával szegélyezett ösvényen a
szürkeségben, és gondolataim Charles Thornfieldre
terelődtek.
Bevallom, miután a férfi eszembe jutott, még hosszú
percekig álltam az ablaknál azon tűnődve, vajon miféle
elintéznivalója lehet halálos ellenségemnek, amely miatt itt
kellett hagynia gyámleányát, kit nyilvánvalóan szívből szeret.
Végül utolsó csepp erőm is elfogyott, és lerogytam Patience
nénikém ágyára.
 TIZENÖT

„Egy tapasztalatlan fiatal leánynak nagyon

furcsa érzés, ha egyedül találja magát a világban,
minden ismerősétől távol, és azt sem tudja, eljut-
e valaha oda, ahová igyekszik, viszont vissza sem
mehet oda, ahonnan elindult.”

– KÉTSÉGEM SINCS AFELŐL, hogy meg fogja találni a helyét

köztünk – nyugtatott meg Mr. Szingh, miközben
szegfűszegtől illatozó teát töltött nekem a konyhaasztalnál. –
Nyilván nem számíthatott mindarra, ami itt, minálunk
fogadta.
A decemberi reggel dermesztő volt, az egész birtokra
makulátlan, menyasszonyi csipkefátylat borított a dér.
Szádzsara az istálló előtt várt rám lovaglóruhában,
hollófekete szeme csillogott. A lovaglás iránti lelkesedése
egyáltalán nem volt ellenemre: nem éreztem mást, csupán
színtiszta elégedettséget, ahogy kinyitottam az ismerős,
szálkás és rozsdaszagú fakaput, s beléptem az istállóba.
Miután Szádzsara felmérte, hogy egyáltalán nem
idegenkedem a lovaktól, miként azok sem tőlem, vidáman
megkérdezte, vajon mindig ilyen boldognak tűnök-e,
valahányszor egy csődör mellett állok, és a paripára
mosolygok.
 A válasz természetesen az volt, hogy igen, de nem
maradhattunk örökké az istállóban: Szádzsarának mennie
kellett, mert kezdődött az órája a lovaglóinstruktorával, én
pedig elindultam a konyhába, hogy a megbeszéltek szerint
találkozzam Mr. Szinghgel, aki a teljes személyzettel együtt
fogadott odabent.
Agatha – gondoltam ismét feltámadó pánikkal, annak
dacára, hogy tegnap meggyőződtem arról, miszerint az egész
személyzet külföldi. Igyekeztem erőt venni magamon.
Agatha nyilván nem szólna egy szót sem; nem árulna el
engem, ha megtudja, hogy azért tértem vissza, mert
birtokba akarom venni mindazt, ami engem illet.
Azonban sehol sem láttam az asszonyt.
– Remélem, nem érezte túlságosan lehengerlőnek, hogy
egyszerre szembesült mindenkivel – mondta most, a
kölcsönös bemutatkozás végeztével Mr. Szingh. A
szaténfényű téli délben rádöbbentem, hogy a komornyik
fiatalabb, mint amilyennek elsőre véltem: nem lehetett
idősebb Mr. Thornfield harmincöt événél. A száját övező
szakáll azt a benyomást keltette, mintha ajka örökké apró
mosolyra vagy kis grimaszra húzódott volna, ám valahogy
mindkét arckifejezés féltőn gondoskodónak tűnt.
– Ó, dehogy! – Túl hamar kortyoltam a teámból,
megégetve a nyelvemet. – Remek volt.
Egyáltalán nem volt az. Fogalmam sem volt, milyen
viselkedést várhatnak el itt egy nevelőnőtől. Elvégre engem
Lowan Bridge-ben készítettek föl erre a hivatásra, s az ott
tanultak alapján legfeljebb azt választhattam volna első
lépésként, hogy ételt lopok, hazudozom vagy levélnyitó kést
döfök valaki torkába.
– A személyzet örömmel érzékelte az ön nyitottságát,
mivel attól tartottak, hogy az új nevelőnő talán megrögzött
tradicionalista lesz. Szádzsarával pedig láthatóan máris
könnyedén elboldogul. Ha jól sejtem, nem is kell mondanom,
hogy mindannyian rajongunk a kislányért.
Mosolyogva csóváltam meg a fejem. Mostanra már
hivatalosan is megismerkedtem Mrs. Garíma Kaurral, a
házvezetőnővel, akinek az a borzalmas, fehér forradás
húzódott a homlokán. Az asszony valóban alig beszélt angolul,
viszont olyan gondosan figyelt oda az emberre, hogy a nyelvi
akadályok aligha számítottak. Ezenkívül bemutatkoztunk
egymásnak Mrs. Dzsasz Kaurral, a szakácsnővel; valamint
nyolc másik Szinghgel és Kaurral is, azaz a többi szolgálóval és
inassal, akiket egytől egyig ugyanannyira találtam
érdekfeszítőnek, amennyire lehengerlőnek.
Miközben némi zavar támadt, ha jól értettem, a pincében
dolgozó munkásokkal kapcsolatban, elvonva Mr. Szingh
figyelmét, Mrs. Garíma Kaur odahajolt hozzám, az arcomat
fürkészte, majd azt mormolta:
– Csöndes. Fél?
– Ugyan miért… Nem, dehogy – hebegtem. – Csak kissé
izgulok.
Garíma Kaur sovány asszony volt, élesen kirajzolódó
arccsontozattal. Orcája beesett volt, sötét szeme pedig olyan
mélyen ülő, hogy az ember akaratlanul is látni vélte a
koponyája vonalait. Ha nem lett volna a homlokán húzódó
világos sáv, és ha több mint tíz fonttal több hús ült volna a
csontjain, akár gyönyörű is lehetett volna így azonban csupán
feltűnő jelenség volt. Farkasszemet nézett velem, s úgy
éreztem, mintha egyenesen az elmémbe látna.
Oldalra biccentette a fejét, a fény egyszerre hullott
sebhelyére és megfejthetetlen mosolyára.
– Mr. Szárdár Szingh… Ő jó. Semmi rossz. Maga, hogyan
angolul?
Elképzelésem sem volt, mit akar mondani.
– Maga itt biztonság. Mr. Szingh nem veszély. Nem kell
aggódni, nem kell aggódni – ismételgette, mint aki csupán
nemrég tanulta ezt a kifejezést.
 Ez borzasztóan rémisztő lehetett volna, én mégsem
éreztem annak. Minden birtokot a komornyik irányít, és
igazán barátságos gesztus volt a házvezetőnő részéről, hogy
biztosított arról, miszerint ez a férfi nem fog veszélyt jelenteni
az erényemre.
– Nem aggódom – nyugtattam meg az asszonyt,
megérintve a karját, és észrevettem, hogy nem visel
jegygyűrűt. A házvezetőnőket azonban szokás Mrs. címmel
illetni, még akkor is, ha nincsenek férjnél, a tisztelet jeleként.
– Jól látom, hogy nem férjezett, Mrs. Kaur?
Az asszony az ajkát biggyesztette.
– Igen, Miss Stone. Maga?
– El sem tudom képzelni, ki akarna feleségül venni engem
– humorizáltam, s ekkor ért vissza Mr. Szingh, hogy befejezze
a bemutatást.
Most tehát kettesben üldögéltünk a konyhában, Mr.
Szárdár Szingh és én. A falon ugyanazok a rézfazekak és
vaslábasok lógtak, amelyekre emlékeztem, viszont
különösebbnél különösebb serpenyők és mázas edények
csatlakoztak hozzájuk, s ahol annak idején csupán só és bors
pihent, most a naplemente színeit idéző fűszerek sorakoztak
üvegeikben, mellettük egy púposan megrakott kosár vörös-
és fokhagymával, valamint gyömbérrel. Mindez olyan átható
illatfelhőt árasztott, hogy mostanra már kétszer
tüsszentettem. Majd pedig ismét.
– Egészségére – szólt asztaltársam nyájasan. – Mint arról
már tegnap este tájékoztattam, Miss Stone, a pincébe
egyikünk sem mehet le.
Igen, így hát elszántam magam, hogy mindenképpen
lemegyek oda.
– És most már mindenkinek ismeri itt a nevét.
Bárcsak meg is tudtam volna jegyezni mindet!
– Ha volna még bármi kérdése, bátran fordulhat hozzám –
mondta végezetül Mr. Szingh, és szája fölfelé görbült, ahogy
széttárta a kezét.
– Mr. Thornfield igen… különös egyéniség – kockáztattam
meg, miközben tettetett érdeklődéssel függesztettem
tekintetemet a teáscsészémre.
– Ahogy az egyéniségek oly gyakran.
Ezen kuncogtam, majd így folytattam:
– Úgy bánik Szádzsarával, mintha hercegnő volna.
– Nos, az is, így hát ez igencsak természetes.
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Mr. Szingh szeme
vidáman csillog.
– Ezt nem mondhatja… Nem, az lehetetlen.
– Nem csupán lehetséges, hanem igaz. – A komornyik a
teáját kavargatta, s lenézett a kanál által keltett örvényre. –
Mi, szikhek úgy hívjuk magunkat, hogy a tiszták. Ön tegnap
este összezavarodott a névadásunk hallatán: a vallásunkhoz
tartozó férfiak a beavatáskor a Szingh második nevet veszik
fel, amely oroszlánt jelent, a nők pedig a Kaur nevet kapják,
mely annyit tesz, hogy hercegnő.
– Ezek szerint minden szikh hölgy hercegnő?
A komornyik kortyolt a teájából.
– Nyilván teljesen őrültnek gondol minket.
– Nem! – kiáltottam fel oly hevesen, hogy megremegett a
kezemben a teáscsésze, és néhány csöpp ital a csészealjra
hullott. Zavarba jöttem, s letettem a csészét. – Úgy értem,
azt hiszem, nagyon meg fogom kedvelni Szádzsarát, és
szeretnék méltó nevelőnője lenni.
– Ezt nagy örömmel hallom. Mr. Thornfield ugyan
humorosan nevezi őt Csodacsitrinek, de nem téved abban,
hogy ez a kislány tényleg maga a csoda… A neve azt jelenti,
hogy hajnal, és valóban felragyog tőle a fény, nem gondolja?
Úgy látom, Miss Stone, hogy nincs ínyére a teázás
tétlensége… Nem csoda, nyilván megterheltem önt a sok
bemutatkozással, s most inkább egy kis mozgásra vágyna.
Esetleg kedvére lenne, ha körbevezetném a házban?
 Lelkesen helyeseltem, és felálltunk az asztaltól, hogy a
komornyik megmutathassa nekem a saját birtokomat.
– A zeneterem alapvetően a régi maradt, miután
beköltöztünk, csupán néhány apróbb átalakítást hajtottunk
végre – mesélte Mr. Szingh, ahogy néhány perccel később
kinyitotta előttem az üvegtáblás ajtót.
A falakat beborította a számtalan bekeretezett miniatűr,
amelyeket olyan finom részletességgel dolgoztak ki, hogy úgy
éreztem, mintha elvarázsolt látcsövön át csodáltam volna
őket. Az egyik csoport ugyanazt a házat ábrázolta a perzselő
nyárban, a ragyogó őszben, a kék télben és a buja tavaszban.
Egy másik képről egy szakállas-turbános szent nézett úgy a
szemlélőre, mintha a lelkébe látna, s mérlegre tenné azt. Sok
alkotáson szerelmesek ölelték egymást, olyan
szenvedélyesen, hogy azon egy tisztességes nevelőnőnek illett
volna megbotránkoznia.
Nekem épphogy eszembe jutott döbbenten elkerekíteni a
szememet.
– Ez itt Mr. Thornfield pandzsábi miniatúragyűjteménye.
– Mr. Szingh vagy nem vette észre tettetett
felháborodásomat, vagy csak fittyet hányt rá, mivel
mosolyogva lépett oda mellém. – Kiváló szeme van az értékes
művekhez, mivel Lahorban nőtt fel. Nézze csak ezt a portrét
Randzsít Szingh mahárádzsáról! Látja, milyen gondosan
rajzolta meg a művész a környezetet, ám az uralkodó arcát
még annál is nagyobb odaadással festette meg?
– Mr. Thornfield Lahorba valósi? – kérdeztem, mivel a
komornyik magyarázatában kétségkívül ez keltette fel
legjobban az érdeklődésemet. – Ez mégis hogyan lehetséges?
Hiszen a Kelet-indiai Társaság csupán körülbelül öt évvel
ezelőtt érkezett meg oda, ha jól tudom. Legalábbis így
olvastam az újságokban. Azt hittem, hogy Mr. Thornfield
angol.
Ismét pillanatnyi habozást érzékeltem Mr. Szinghen,
mielőtt válaszolt volna.
– Mr. Thornfield valóban Lahorban született egy brit
vállalkozó fiaként, ám felnőve a Brit Orvosi Egyetemen
folytatott tanulmányokat, majd a Charing Cross Kórházban
fejezte be a doktori képzését, mielőtt visszatért Pandzsábba.
Á, ön nyilván nem tudhatta, hogy Mr. Thornfield az Orvosok
és Sebészek Londoni Királyi Testületének tagja. Pedig így
igaz, a mi Mr. Thornfieldünk az orvostudomány embere. De
visszatérve a képekre… Ez a bizonyos festmény kifejezetten
megindító a számunkra: Amritszárt ábrázolja, a szikh vallás
központi városát, ahol szent könyvünk található.
A miniatűrön látható aranypalota hófehér híd végében állt,
és zafírkék víz övezte. Lehetetlen, mesebeli helynek tűnt, a
hajnal ölelésében látott álomnak.
– Mindezt hátrahagyni… Nyilván nagyon hiányzik
magának – jegyeztem meg, ám bölcsebbnek láttam nem
említeni, hány otthonból kellett menekülnöm életem során.
– Isten mindenütt jelen van – válaszolta Mr. Szingh
színtelen hangon, mintha idézett volna valahonnan.
– A hirdetésben mintha az állt volna, hogy Mr. Thornfield
megjárta a háborúkat.
Mr. Szárdár Szingh arca előtt láthatatlan spaletta záródott
össze.
– Ki nem járt meg valamilyen háborút? Igen, Mr.
Thornfield ugyan orvosi képesítést szerzett, de tiszti rangra is
szert tett, miután kiképzést kapott az Addiscombe-i Katonai
Akadémián.
Mr. Szingh továbbment, én pedig követtem, aggódva, hogy
esetleg már a második napomon megsértettem. Balra
fordultunk egy folyosón, jobbra a következőn, míg meg nem
álltunk egy kétszárnyú ajtó előtt, amelyről tudtam, hogy a
biliárdszobába vezet. A komornyik a kilincsre tette a kezét.
– Kérem, ne haragudjon! – kezdtem szabadkozni. – Igazán
nem állt szándékomban…
 Huzat csapta meg az arcomat, ahogy a férfi kinyitotta az
ajtót; de nem bírtam belépni, mivel már a két ajtószárny
közötti vékony csíkban elém táruló látvány is teljesen
ledöbbentett.
– Csak ön után, Miss Stone – bocsátott előre Mr. Szingh.
Egy acélpalota, egy gyémánt belseje… Mégis hogyan
írhatnám le legjobban a biliárdszobát, amelyet háborús
kiállítássá alakítottak át? Kardok lógtak minden falon,
pengéjük – legyen egyenes, íves, széles vagy épp
elvékonyodó – olyannyira tükörfényesen csillogott, hogy az
szinte már bántotta a szemet. Nyelüket faragott elefántcsont
berakás díszítette, markolatukat aranycikornyák ékesítették,
hegyük különös háromszögben végződött, vagy épp halálos
sarló alakot formált. A bárszekrény fölött rövidebb tőrök
sorakoztak, a kandallót pedig olyan fegyverek övezték,
amelyeket alig bírtam felfogni: háromágú, tűhegyes
ezüstholmik, gyönyörű szép bárdok, melyeket mintha nem is
használatra szántak volna, hanem dísztárgynak, valamint
bizarr fémkarikák, amelyek csillogó szemekként meredtek
ránk. Még soha életemben nem láttam gyilkos eszközök ily
lenyűgöző gyűjteményét.
– Ó! – leheltem elragadtatottan.
– Fölkeltették az érdeklődését? – Mr. Szingh elégedettnek
hangzott. – Ezek a khálszá tagjainak fegyverei, s meg kell
mondanom, mindannyian igen hozzáértőn forgatjuk őket.
– Mr. Thornfieldnek ugyanolyan karperece van, mint
önnek – jegyeztem meg, annyira égtem a kíváncsiságtól, hogy
fontolóra sem vettem, nem sértem-e meg a férfit.
– A kisasszony remek megfigyelő. Igen, Mr. Thornfield is
szikh, akárcsak én magam.
– Hát az meg hogy lehetséges?
– Isten szemében nincs hindu és nincs mohamedán –
felelte Mr. Szingh, és ezúttal is az a benyomásom támadt,
hogy szent szöveget idéz. – Ha valójában nincs se hindu, se
mohamedán, és mindannyian egyetlen testvériséget
alkotunk, akkor nincs keresztény sem. Elnézését kérem,
tisztában vagyok vele, hogy ebben az országban ez nem
népszerű álláspont.
Mindebből csakis egyetlen következtetést vonhattam le:
bármilyen valószerűtlennek tűnt is, Mr. Charles Thornfield
tényleg Pandzsábban született, majd orvosnak tanult, tiszti
rangot szerzett, s egy bizonyos ponton teljesen a magáévá
tett egy egészen másik kultúrát. A ház (legalábbis átmeneti)
ura az a fajta alak volt, akit a legtöbben szántak, és sokan
egyenesen megvetettek, amiért hagyta, hogy britségét
elhalványítsa a perzselő sivatagi nap, angol udvariasságát,
felsőbbrendűségét és sznobizmusát pedig elnyeljék a
homokdűnék. Amíg sokkoló hírek nyomában jártam
Londonban, többször is hallottam efféle népségekről, kikre
szerencsétlen hatást gyakorolt az idegen föld, mivel
birodalmunk örökké hadban állt valakivel: a fővárosban
bőven akadtak férfiak, kik Buddhát tisztelték, illetve nők,
akik – ó, mily szörnyűség! – áttértek a vegetáriánus
életmódra.
– Netán megbotránkoztattam, Miss Stone?
Elnevettem magam.
– Nem, dehogy, a legkevésbé sem. Maga melyik
fegyverrel bánik a legügyesebben?
Mr. Szingh vidáman szusszantott az orrán át, és az egyik
csillogó fémkarikára mutatott.
– Ez a csákkár: acélból készült, pengeéles dobókarika. A
khálszá hadseregének tagjai ezt hajították az ellenségre, így
már a távolból lecsaphattak rá. Mára szinte írmagja sem
maradt a csákkár mestereinek.
– Leszámítva magát.
– Engem legfeljebb tűrhetőnek lehet nevezni –
szerénykedett Mr. Szingh, ám a szeme tündökölt.
A figyelmem ekkor megakadt valami még ennél is
rendkívülibben, és odaléptem a biliárddákók állványa fölé
kiakasztott tárgyhoz. Rózsafa kardmarkolata volt, ám a
penge helyét egy összecsavart fémpánt foglalta el, amelyet
vastag, fekete bőrszalaggal kötöttek meg. Így hát a nyél
mintha egy hosszú acélkígyóhoz csatlakozott volna, amely
apró karikába göngyölődött össze.
– Ez meg mi az ördög…? – Lábujjhegyre álltam, hogy a
lehető legközelebbről szemügyre vehessem a különös holmit.
– Milyen kiváló ízlése van egzotikus fegyverek terén, Miss
Stone! – A komornyik szavai hallatán azonnal
visszahuppantam a sarkamra, és azt fontolgattam, vajon már
késő-e ahhoz, hogy rosszallást tettessek. – Ugyan, kérem,
igazán nincs mit szégyellnie azon, hogy így csodálja a szikh
műremekek e rendkívüli gyűjteményét, melynek
valószínűleg nem akad párja egész Angliában. Ez itt az ára,
amelynek használatára csak a legelitebb harcosokat képzik ki.
Amit maga előtt lát, az alapvetően az ostor és a kard
kombinációja: ha kigöngyölítik, a fémszalag úgy hatol a húsba,
akár kés a vajba. Nyilván aligha kell hozzátennem, hogy ha
valaki meggondolatlan kíváncsiságból nyúl ehhez a
fegyverhez, az könnyen elveszítheti az ujjait, más
testrészeiről nem is beszélve.
Hagytam, hogy az ára fénylő csigavonala megbabonázza a
tekintetemet – szórakozottan gondoltam mindazon
alkalmakra Londonban, amikor megközelített egy-egy idegen
férfi, szemében kaján, gonosz tekintettel, s elképzeltem,
milyen lett volna, ha tizenkét láb távolságból lecsaphatom a
gazember fejét.
– Tartana nekem bemutatót vele valamikor, ha a teendői
megengedik? – fordultam Mr. Szinghhez.
– Sajnálattal kell elutasítanom a kérését. – A férfi
kinyitotta nekem az ajtót, jelezve, hogy ideje visszatérnie a
feladataihoz. – Elismerem, egykor veszélyesen forgattam az
árát, ám már régen kijöttem a gyakorlatból. Ha erre a
káprázatos látványra vágyik, ahhoz meg kell várnia, hogy Mr.
Thornfield visszatérjen, és a megfelelő hangulatba kerüljön.

– Tényleg elkészültem, esküszöm. Most muszáj

utánanéznem, hogy Dalbír patáját megfelelően ellátták-e.
Öt nappal később Szádzsara és én a tanteremmé
átalakított helyiségben ültünk, amely sokakból hitetlenkedést
váltott volna ki: a falakat narancsszínű és aranyossárga
drapériák borították, melyekre virágzó fákat hímeztek,
lehetetlen erdőt varázsolva körénk, miközben odakint szürke
és hóborította volt minden. Ezenkívül a rendelkezésünkre állt
itt annyi palatábla, papír és tinta, rajzeszköz, valamint könyv,
amennyit csak kívánhattunk, sőt, még egy zongora is volt a
szobában, habár elhanyagoltnak tűnt, mintha valójában senki
sem tartott volna igényt rá.
– Ha az egész szöveget lefordítottad, akkor szépen
átnézem… És utána természetesen elmehetsz megnézni, hogy
van Dalbír.
Szádzsara pónija a „bátor katona” nevet kapta, mely
titulust egy ilyen állat esetében mulatságosnak találtam
volna, azonban Dalbír inkább miniatűr sárkányra
emlékeztetett: a szürke, foltos jószág bámulatosan
ingerlékeny volt mindenkivel, Szádzsarát és engem
leszámítva. A szerencsétlen bestia aznap reggel kisebb
balesetet szenvedett, csúnyán megrepedt a patája.
Tanítványom odaporoszkált hozzám a franciáról lefordított
fogalmazásával, átnyújtotta a lapokat, majd fesztelenül
letelepedett a pazar szőnyegre, és a térdemre hajtotta a fejét.
Kissé félszegen megpaskoltam a fejét, majd felbátorodva
végighúztam ujjaimat a kislány fényes hajfonatain, éreztem a
mandulaolaj illatát, amivel kisimították hajában a gubancokat.
Szádzsara mindenki felé gyöngédséget mutatott, bűbájosan
nyíltszívű volt, és azt hajtogattam magamnak, hogy nem
szabad túlzott jelentőséget tulajdonítanom a gesztusainak. A
leány valószínűleg egy zsarnokra számított, én azonban jól
emlékeztem a zsarnokságra, s a lázadás sokkal inkább
ínyemre volt. Mindenesetre ügyesen megoldottam annak
kérdését, miként vehetném rá Szádzsarát, hogy a
tanulnivalóra összpontosítson: minden egyes tárgyat és
kérdést a lovak témájához kapcsoltam. Szádzsara lovakról
festett akvarelleket, tanulmányozta az anatómiájukat,
földrajzból azokról a helyekről tanult, ahol legendás
lovasságok vonultak fel, valamint lovakról szóló francia
szövegeket fordított, mint most is.
– Ugye mi ketten jó barátnők leszünk, kisasszony? –
kérdezte, miközben nekiláttam kijavítani az irományát.
– Remélem. Talán egy ráncos vén banyára számítottál
pálcával és mindenhova magával hurcolt bibliával?
A lábamnál ülő Szádzsara vállat vont.
– Nem éppen. De attól féltem, hogy olyan nevelőnőt
kapok, aki természetellenesnek vél majd engem.
Ezen eltűnődtem, miközben aláhúztam a szövegben az
avoir ige helytelen ragozását. Szádzsara majdnem pontosan
annyi idős volt, mint én, amikor elhagytam Highgate House-t,
és a kislány öt röpke nap alatt máris felfedte előttem a
jellemét: makacs volt, heves, valamint meggondolatlanul
gyengéd mindenkivel, és mostanára már Mr. Thornfield
tizenhárom tulajdonát ajándékozta nekem. Ugyan mit
érdekelt volna engem, egy négyszeres gyilkost, hogy
Szádzsara bőre barnább, mint az enyém, hogy kertelés nélkül
beszél, vagy hogy túlzottan bizalmaskodó a szobalányokkal?
Ha pusztán a vezetéknevükből indulok ki, és nem tudom, mit
jelent az valójában, akár úgy is hihettem volna, hogy minden
cseléd a nénikéje.
– Odahaza is természetellenesnek tűntél volna? Vagy
talán arra már nem is emlékszel?
– Ez nehéz kérdés – felelte Szádzsara lassan. – Pandzsáb
teljesen zavarosan jut eszembe, ha megpróbálok
visszagondolni rá. Csak képeket látok, de nem tudom, milyen
történet fűzi egybe őket.
– Van olyan kép, ami élesebb a többinél?
– A sátor lapját felhasította egy kard, én pedig féltem,
hogy ki fog átlépni a résen, de Charles volt az, magával vitt,
és megetetett. Emlékszem, hogy nagyon éhes voltam. És nem
sokkal később Angliába küldtek, hogy biztonságban legyek.
Ekkor ötéves voltam.
Ez aztán a rendkívüli emlékfoszlány!
Tovább érdeklődtem:
– És Angliában jobbra fordult a sorod?
– Ó, de még mennyire! – felelte a lány lelkesen. – Igen,
mielőtt Angliába jöttem, folyton kérdezgettek a bácsik.
Képzelje, kisasszony, nemcsak azt akarták tudni, hogy megy
a sorom, hanem azt is, hogy: Hol van, hol van? Nekem pedig
halvány fogalmam sem volt róla, hol lehet, úgyhogy
hallgattam. De a némaságomtól nagyon mérgesek lettek.
– El tudom képzelni.
A Hol van? igencsak sajátos kérdésnek tűnt. Szádzsara
talán belekeveredett valahogy az első angol-szikh háborúba,
és már ötéves csöppségként kivallatták? Ijesztő erővel
támadt fel bennem a védelmező ösztön. Megkedveltem
Szádzsarát, és azt akartam, hogy törölje el a másik kislány
emlékét, azét, akit annak idején majdnem megfojtott ebben a
házban a nagynénje gyűlölete.
– Nahát, nyolcvan százalékot értem el!
– Úgy bizony. Mit kerestek azok a bácsik?
– Egy ládát – válaszolta Szádzsara, átnézve a fordítását, és
bosszúsan meredve a hibákra. – Abban voltak a babáim.
Habár a bácsik biztosan nem a babáimat akarták, úgyhogy
talán azt hitték, valami más van benne… Tudom, hogy óriási
felfordulás támadt, amikor a ládának nyoma veszett. Én
viszont csak a babáimat akartam visszakapni, mert még
nagyon kicsi voltam.
– Ez tökéletesen érthető.
– Nagyon szomorú voltam, amiért elvesztek.
Egy láda.
Esküszöm a Jane Eyre kötetére, hogy Szádzsara története
pusztán kíváncsiságból és jóindulatból érdekelt. Szerettem
volna jobban megismerni a kislányt, és mindenáron többet
akartam tudni Mr. Charles Thornfieldről, aki érzéketlenül
semmibe vette szegény diákom kérését, és néhány napnál
tovább maradt távol.
– Mi másra emlékszel még?
Szádzsara tekintete elhomályosult, mintha párás üvegen
át nézett volna rám.
– A lahori házunkra, az erkélyére. Az utcán tömjén illatát
lehetett érezni, meg a jószágok szagát, mert csak úgy
hemzsegtek a városban az afgán lókupecek. A kereskedők
narancs és kecske árán alkudoztak, a jövendőmondók a
csillagok térképe fölé hajoltak az asztaluknál. Hatalmas
falakra emlékszem nagy ágyúkkal, meg fehér mecsetekre,
amik úgy néztek ki, mint egy-egy óriási paszternák. –
Szádzsara bájosan ráncolta a homlokát. – Még mindig
borzalmasan zavaros az egész. Azt sem tudom, hogy
tulajdonképpen miért háborúztunk.
Tanítói szerepem tudatában lázasan törtem a fejem, de
kínosan kevéssel voltam tisztában e témát illetően. A
pandzsábi khálszá hadsereg minden beszámoló szerint bősz
erő volt: kemény, mint az acél, és harcosai az első angol-szikh
háború végeztével még mindig épp olyan szenvedélyesen
akarták miszlikbe aprítani a mi Kelet-indiai Társaságunkat,
mint a konfliktus kitörésekor. Csöppet sem meglepő módon
két évvel később vérszomjasan indultak újból csatába, és
számtalan brit meg pandzsábi katona hagyta ott a fogát,
mielőtt a Szikh Birodalom ugyanarra a sorsra jutott, mint
annak idején a rómaiak. Tudtam, hogy őfelsége ezáltal
hallatlan gazdagságra tett szert; ám amikor kinyitottam a
számat, hogy megvilágítsam a helyzetet tanítványom előtt,
rádöbbentem, hogy semmi, de semmi más részletet nem
ismerek.
– Mr. Thornfieldnek nem sikerült rálelnie a ládádra?
– Nem, pedig mindent megtett, hogy megtalálja. –
Szádzsara elnyújtózott a szőnyegen, akár egy vézna
kismacska. – Most már nyilván örökre elveszett.
Igyekeztem a lehető leghiggadtabb hangot megütni, ahogy
azt mondtam:
– Szádzsara, tudom, hogy idegenek vagyunk, és nem
muszáj beszélned sem a szüleidről, sem a múltadról… De ha
mégis szeretnél, én bármikor szívesen meghallgatlak,
rendben?
A lány felállt, körbeölelte a decemberi naplemente
halovány fénye, mivel még nem gyújtottuk meg a lámpákat.
– Ó, a kisasszony a szüleimre kíváncsi? Charles azt
mondja, hogy apám a Társaságnak dolgozott, édesanyám
pedig szikh hercegnő volt. Tudom, szörnyű, de egyáltalán
nem emlékszem rájuk. Látom magam előtt a sátorlapot
felhasító kardot, miután eltűnt a láda, és azt hiszem, lovakról
kellett gondoskodnom… De nem igazán emlékszem másra
Pandzsábból, leszámítva Charlest.
Szádzsara felkapta legmelegebb köpenyét onnan, ahová
két órával ezelőtt ledobta; nevelőnője maga is olyan hanyag
volt, hogy észre sem vette ezt a rendetlenséget.
– Jobbulást kívánok Dalbírnak! – mondtam neki.
– Ha Charles visszatér, küldene értem valakit a
kisasszony?
– Természetesen.
– Charles kedveli magát – tette hozzá Szádzsara,
miközben az ajtó felé szökdécselt. – Még soha nem láttam,
hogy ilyen hamar megkedvelt volna valakit. Még kezet is
fogott a kisasszonnyal!
 E homályos kijelentést követően a kislány eltűnt, én pedig
ismét magamra maradtam, új otthonom rejtélyein töprengve.
Ezután, mivel nem akadt más tennivalóm, és tudtam, hogy
még van egy órám vacsoráig, tompa lüktetés lett úrrá a
lábamon, így hát én is felöltöttem legmelegebb holmijaimat, s
az udvarházat elhagyva elindultam az istállóval ellenkező
irányba. Némán masíroztam a birtok szélén lévő kis házikónk
felé, bármi – vagy bárki – várt is rám ott.
 TIZENHAT

„Többek között az is fogyatékosságaim közé

tartozik, hogy jóllehet olykor rögtön kész vagyok
a csattanós válasszal, máskor nem jut eszembe
megfelelő mentség, méghozzá rendesen
olyankor, amikor egy könnyedén odavetett szó
vagy elfogadható ürügy valami kínos helyzetből
szabadítana ki.”

HA KEDV ES OLV ASÓIM ARRA SZÁMÍTOTTAK, hogy egy gótikus

regénybe illő havas táj leírása következik, a szél
hátborzongató, szinte földöntúli susogásának részletezésével,
miközben merész főhősnőnk betör a házba, amelyet
múltjának árnyai kísértenek, akkor sajnálatos módon nagyon
tévednek.
Az ajtó nem volt bezárva. Feltartottam a kis lámpást,
amelyet magammal hoztam, és fölfedeztem, hogy egykori
otthonomat beborítja a por, a mocsok meg a rágcsálók
ürüléke, valamint saját szememmel győződhettem meg arról,
miszerint a pókoknál nem hord szorgalmasabb lényt a hátán
a föld.
A fülem lassan hozzászokott a csöndhöz: nem fogadott sem
óra ketyegése, sem riadt kiabálás. A hely teljesen üresen állt
– nem csupán a néhány régiségtől szabadították meg, hanem
még az ágyneműt és a székeket is elvitték innen. Elszorult a
szívem arra a gondolatra, hogy a hűséges, bolondos Agathát
szélnek eresztették, mert kiöregedett a szolgálatból – vagy
ami még ennél is rosszabb lett volna, talán meghalt –, de nem
tehettem érte mást, mint hogy nem hátrálok meg, így hát
eltökélten továbbmentem.
A konyha csupa penész volt, a társalgó szétmállóban,
édesanyám hálószobája pedig kifosztva, üresen állt, amit
borzasztóan fájt látnom, de továbbra sem bírtam rávenni
magam arra, hogy elhagyjam a házat. Puszta csökönyösségtől
vezérelve felkaptattam a padlásra. Tudtam, nem maradt sok
időm, hamarosan vissza kell térnem az udvarházba, hogy
leüljek Szádzsarával egy újabb tál rikító narancssárga
curryhez, és az étellel együtt minden kérdésemet is
lenyeljem.
Csak még benézek a padlásra, azután mehetek.
És mit láttak szemeim odafönt? Nem mást, mint
édesanyám régi kofferét, amely a sarokban árválkodott.
Odasiettem hozzá, az elpuhult fogantyúért kaptam, és
felrántottam a fedelet. Felhőben szállt föl a por, ahogy
megpillantottam a kofferben egy kis halom levelet. A
papírokért nyúltam, és ujjaim érzékelték, hogy tényleg
valóságosak. Nem is tudom, mire számítottam, hogy mit
fogok találni ebben a házban, talán mesebeli kincset vagy
legalábbis koboldokat, akik veszélyes küldetésre invitálnak.
Ehelyett teleírt papírlapokat tartottam a kezemben, írásokat,
amelyek talán elárulhatták, egész pontosan mit is örököltem,
és mit tehetek azért, hogy megszerezzem a jussomat.
Az, hogy sikerült rálelnem arra, amire a leginkább
vágytam – leszámítva magát Agathát –, szinte túl szépnek
tűnt ahhoz, hogy igaz lehessen; mégis így történt, és húsz
perccel később már asztalhoz is ültem, miután elrejtettem a
leveleket a matracom alá. Egyetlen léleknek sem lehetett
sejtelme sem arról, hogy egyáltalán elhagytam az udvarházat.
– Mi lett az eredeti személyzettel? – érdeklődtem,
miközben beszívtam az alaposan megfűszerezett burgonya és
a mustármaggal ízesített káposzta illatát az asztalon gőzölgő
tányérokról. – Azelőtt biztosan angol cselédség dolgozott itt.
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy az érkezésünk után úgy
érezték, kellemetlenné vált itt számukra a szolgálat. – Mr.
Szárdár Szingh csirkés curryt és sáfránytól illatozó rizst
szedett Szádzsarának meg nekem. A komornyik már kétszer
vacsorázott együtt velünk, én pedig azon kaptam magam,
hogy alig várom, mikor csatlakozik hozzánk ismét. –
Ismeretlen gazdát és idegen ízlést hoztunk magunkkal…
Érthető, hogy a személyzet rögvest elpártolt tőlünk.
– De senkit sem kényszerítettek távozásra? – kérdeztem,
miközben elképzeltem az én szegény öreg Agathámat, amint
kénytelen a padlót súrolni valami szutykos tüdőbajos-
gondozóban.
– Természetesen nem. Jó ég, nagyon remélem, hogy
egyikük sem érezte úgy, mintha nem lett volna más
választása, mint felmondani. Egyeseket várt máshol a
családjuk, mások utazni vágytak. Elvégre mindannyian ezer
font végkielégítést kaptak.
– Ezer font… – ismételtem. Ekkora összeget egy év alatt
kereshetett meg egy nemesi címmel rendelkező földbirtokos
vagy egy londoni tőzsdealkusz, egy háztartási alkalmazottnak
pedig egyenesen fejedelmi pénzmennyiség volt.
– Miss Stone, remélem, nem hágtam át az angol illem
határait. A pontos összeg igazán nem lényege…
– Hogyne volna lényeges! Mr. Thornfield ennek a
századrészével is elbocsáthatta volna a személyzetet, és
egyetlen rossz szó sem érte volna.
– A ház ura nem látta okát a szűkmarkúságnak –
válaszolta Mr. Szingh, de láttam rajta, hogy elégedett a
reakciómmal.
 – Ez nem túl gyakori – jegyeztem meg – az urak esetében.
Kérem, üljön le!
Mr. Szingh nevetett, majd helyet foglalt jó néhány üres
székkel arrébb, és magának is szedett az ínycsiklandó
fogásokból.
– Akárhogy is, mindenképpen változtatásokat kellett
végrehajtani a házon, s a régi lakók mindig felháborodnak, ha
a frissen érkezett bitorlók átalakítják a jól ismert
környezetet.
A komornyiknak igaza volt. Legalábbis az tény, hogy az
alagsor éppen jelentős átalakításon esett át, s én valóban fel
voltam háborodva emiatt. A munkások reggelente már
azelőtt megérkeztek, hogy én fölkeltem volna, vésőjük és
ásójuk tompa, távoli zaja üdvözölt, miközben reggelizni
indultam a nappaliba Szádzsarával; délután ötkor pedig,
miután végeztem aznapra a tanítással, és kiengedtem a lányt
az istállóhoz, láttam, ahogy a munkások libasorban
kitrappolnak a személyzeti bejáraton, földszagú sárral
beborítva. Kétszer is megpróbáltam leosonni a nyirkos
lépcsőn, amelyet olyan jól ismertem régről, ám minden egyes
alkalommal felbukkant a személyzet valamelyik tagja,
kedvesen érdeklődve, hogy: Segíthetek valamiben? Így a
felderítés minden igyekezetem dacára teljesen lehetetlennek
bizonyult.
Nem hagytak nyugodni a munkálatok. A pincénk sivár
hely volt, az ősrégi alapzat maradványa: nem akadt odalent
sem kripta, sem üreg, a teret egyszerűen csak kövek és
pillérek foglalták el. Elképzelésem sem volt, mégis mit
akarhat kezdeni Mr. Thornfield az alagsorral, amelyet még
borospincének sem lehetett rendesen használni (Patience
nénikém annak idején roppant büszke volt erre a
hiányosságra).
– Mikor kezdődött meg az alagsor átalakítása? –
kérdeztem.
 – Három hónappal ezelőtt – válaszolta Szádzsara. – Hat
hónappal azután, hogy beköltöztünk, és nekiláttunk lecserélni
a dekorációt… Rettenetesen nézett ki a ház, minden olyan
ízléstelen és nyomasztó volt!
Elmosolyodtam, mert titokban egyetértettem vele.
– Mr. Thornfield talán borospincét óhajt kialakíttatni az
alagsorban? Nem lepne meg, ha szakértője volna a boroknak.
– Valóban az – bólintott Mr. Szingh.
Ettől sem lettem sokkal okosabb.
– Vagy esetleg másfajta tárhelynek kell a pince? Ha jól
sejtem, ezt a háztartást nem könnyű fenntartani itt,
Angliában… Ez a sok egzotikus fűszer meg a tömjén…
– Nem olyan nehéz megoldani, mint hiszi. Mrs. Garíma
Kaur kifogástalanul érti a dolgát: havonta elutazik Londonba,
hogy olyan kereskedőkkel találkozzon, akik importálják a
legszükségesebb pandzsábi árucikkeket. A házvezetőnő
gondoskodik róla, hogy Mrs. Dzsasz Kaurnak mindig bőven
álljon a rendelkezésére baszmati, dál és a többi. Az egyebeket
pedig könnyen beszerezhetjük a környékbeli tanyákról.
– Akkor talán valamiféle szikh kápolnát alakítanak ki, a
rituáléikhoz? – találgattam tovább.
– Ó, biztosra veszem, hogy Mr. Thornfieldnek megvannak
a maga tervei a pince hasznosítására, Miss Stone. – Mr.
Szingh gondtalanul mosolygott rám, majd felém nyújtott egy
edényt, amelyben mintha joghurt lett volna. – Én magam
csakis azt várom, hogy végezzenek a munkálatokkal ezek a
helyi kőművesek, akik igazán jó emberek, de tagadhatatlanul
kissé neveletlenek, így folyton összejárkálják a piszkos
lábbelijükkel Mrs. Dzsasz Kaur konyháját. Szegény asszonyt
Pandzsábban a legjámborabb léleknek ismertem meg, itt,
Angliában viszont állandóan az idegroham fenyegeti.
Akárcsak engem – gondoltam. Mivel sehogy nem jutok
semmire.
Néhány órával később arcot mostam, majd felakasztottam
komor, fekete ruhámat, és leültem Patience néni szobájában,
kezemben a kis házikóban lelt levelekkel. Máris fojtogatott a
néma sírás annak gondolatára, hogy talán a régmúlt és a rég
elmúltak hangjai készülnek szólni hozzám. Szorosabban
összevontam magam körül a köntösömet, és közelebb
araszoltam a székemmel a kandallóhoz. Az első levélen
azonnal láttam, hogy Agatha vetette papírra, habár öregebb,
reszketősebb kézzel, mint ahogy az írására emlékeztem.

Kedves Miss Jane, már ha valaha is visszatér ide!

A nénikéjének esze ágába se volt megpróbálni
előkeríteni magát, de tudnia kell, kisasszonykám, hogy
én biza egyre csak kerestem és kerestem, ahogy tőlem
telt. Ha megtalálja ezt a levelet, akkor minden jól van,
és végül csak sikerült megtennem, amit kellett. Ha
mégse jut a maga kezébe, akkor remélem, nem árt
senkinek, akinek a szeme elé kerül.
Lefogadom, hogy olyan rossz sora volt abban az
oskolában, aminél rosszabb már nem is lehetett volna.
Csöppet se rosszallom, hogy elszökött onnan. Csak
üzenjék nekem bátran, és olyan boldogan élhetünk
együtt megint, mint hal a vízben.
Én most elmegyek a nővéremhez, akiről sokat
meséltem magának, mert bizony már idős asszony, és
elkélne neki a segítségem.
A birtok új ura, ez a Mr. Charles Thornfield rendes
alaknak látszik, ugyanakkor rém különös fickó is. Van
neki megnyerő oldala, meg zsémbes is, de hát egy
katonaembernek nem lehet felróni a furcsaságait: ki
tudhassa, mi mindent szednek ezek magukra idegen
földön, no, ennyit erről.
Mr. Cyrus Sneeves magyarázatot tud adni magának a
 többi írásról. Forduljon csak hozzá, hogyha bármi
kérdése volna, de ha inkább nem akarja bolygatni a
múltat, én azért sem hibáztatnám.
Mindig a legjobbakat kívánja magának:
Agatha

Szemügyre vettem a többi levelet. Ezeket is Anne-Laure

Steele és Cyrus Sneeves váltották egymással, akárcsak
azokat, amelyeket hosszú évekkel ezelőtt olvastam, és
leginkább ugyanazzal foglalkoztak: hogy biztosítsák a
jogosultságunkat Highgate House-ra. Agatha levele után
olvasni kezdtem édesanyámét, közben a fülembe csengett
enyhén francia akcentusú hangja.

Rue M.
2e arrondissement
KEDD

Kedves Sneeves úr!

Szeretném kifejezni hálás köszönetemet, amiért ilyen
megértőnek bizonyult a helyzetünket illetően. Én úgy
látom, a legfőbb nehézségünket az okozza, hogy
biztosítsuk kettőnk jövőjét Jane-nel. Patience Barbary
mindenáron meg akarja akadályozni a
boldogulásunkat – és ha a helyébe képzelem magam,
nem is vagyok képes elítélni őt. Ez azonban nem
változtat a dolgok jelenlegi állásán, így csupán az
marad hátra, hogy megbízható szövetségest találjunk,
aki hajlandó szembesíteni Mrs. Barbaryt a
következményekkel, ha valaha is megpróbálná
megtagadni Jane-től az örökségét.
Hálásan fogadnám javaslatait ebben a kérdésben;
addig is, kérem, tegye meg azon lépéseket, melyeket
megvitattunk.
 Je vous prie d’agréer:
Mrs. Anne-Laure Steele

Felállt a hátamon a szőr. Anyám legfeljebb annyi gyengéd

érzelmet táplált Patience Barbary iránt, amennyivel a magas
sarkú francia csizmája talpára ragadt lócitromhoz viszonyult;
mégis különös vonakodást olvastam ki a szavaiból, mintha
bánta volna, hogy kénytelen feldühíteni Patience nénit, pedig
gyerekkoromban egyszer sem láttam rajta nyomát hasonló
érzelmeknek.
A válasz sem árult el sokkal többet.

Rue du R.
1 er arrondissement
SZERDA

Chère Mme S.!

Biztosíthatom, hogy Mr. S. emlékének tiszteletére a
lehető leggondosabban fogunk eljárni e módfelett
kényes kérdésben. Egy helyi ügynököt kell
megbíznunk, hogy szembesítse a másik érintett felet a
ténnyel, miszerint ha megpróbál a kidolgozott terveink
útjába állni, az roppant kellemetlen
következményekkel fog járni őrá nézve. Szégyellném
cégünk bármely kevésbé fontos tagját javasolni erre a
feladatra, mint üzlettársamat, Mr. Aloysius Swansea-
t. Amilyen sebesen csak lehet, tájékoztatom őt a
részletekről, ám ha Ön valaha közvetlenül kapcsolatba
óhajtana lépni vele, a következő címen érheti el:
Sneeves, Swansea és Turner
Westminster, Lisle Street 29C
Alázatos szolgája:
Mr. Cyrus Sneeves

Azt hiszem, legfeljebb tizenegy másodpercig tarthatott,

hogy tollat és papírt ragadjak, s nekiálljak levelet írni Mr.
Aloysius Swansea-nek.

Highgate House
1851. december 20.

Tisztelt Mr. Swansea!

A nevem Jane Steele, és nemrég olyan írások kerültek
a kezembe, melyek tanúsága szerint ön intézte az
édesapám, Mr. Jonathan Steele, illetve az édesanyám,
Mrs. Anne-Laure Steele bizonyos üzleti ügyeit. Hálás
lennék bármilyen felvilágosításért, amelyet ezen
kérdésben nyújtani tudna nekem, és ha túl nagy
fáradság volna írásban választ adnia, akkor
elutazhatok Londonba, hogy személyesen keressem
fel. Ha mégis írna nekem, elérhet itt, Highgate House-
ban, de könyörögve kérem, uram, címezze leveleit
Miss Jane Stone névre, mivel édesanyám boldogtalan
elmúlásának sajnálatos körülményei szükségessé
tették, hogy óvakodjak valódi származásom
felfedésétől.
Hálás köszönettel:
Miss Jane Steele

A többi levél csak megerősítette azt, amit már az

eddigiekből is megtudtam. Nem tehettem mást, mint hogy
vártam a további tájékoztatást – már ha egyáltalán kapok
választ az ügyvédtől. Visszadugtam a lapokat a matracom alá,
lefeküdtem, és vártam, hogy álom jöjjön a szememre.
Aznap éjjel azonban messzire elkerült az álom; mintha
hangyák nyüzsögtek volna a takaróm alatt, s ébren,
elcsigázottan fogadtam a hajnalt. Halkan zúgó fejjel
tápászkodtam ki az ágyból, és annyi jéghideg vizet locsoltam
az arcomra, hogy emberinek tűnjek a reggelinél.
 Elvégre Mr. Thornfield talán visszatért.
A ház ura azonban továbbra sem volt sehol. Én
mindenesetre derűsen mosolyogtam az asztal túloldalán ülő
Szádzsarára, ruhám zsebében a lepecsételt levéllel, amelyet
az első kínálkozó alkalommal postára akartam adni.

Azon a délutánon minden egyes kopár fa minden egyes

törékeny, elágazó, dérrel borított gallya csillogó
kristályszobornak tűnt, amely méltó lett volna arra, hogy a
Christie’s aukciósházban árverezzék el.
Szádzsara ragaszkodott hozzá, hogy ismét kapjak rá a
lovaglásra egész pontosan egy pej kancán, amely eszesebb
volt a kelleténél, mivel folyton ellenszegült nekem, én pedig
nem szoktam hozzá, hogy bárkinek is átadjam az irányítást.
A hároméves pej neve Nalin volt, azaz „lótusz”, s Charles
Thornfield távollétének hatodik napján a kanca úgy ugratott
át velem éren és patakon, mintha végre törékeny
fegyverszünetet kötöttünk volna. Őszintén reméltem, hogy
tényleg így van, mert kezdtem visszaemlékezni a természet
szépségére, és már nem is tudtam, miért hagytam el azt egy
mocskos város szűk utcáinak kedvéért. Ismét lóháton ülve a
nagyvilág részének éreztem magam, nem pedig
kitaszítottnak; és ugyan továbbra is ártalmas lény maradtam,
legalább közel engedett magához egy olyan teremtmény,
amelyik velem ellentétben maga volt a megtestesült jóság.
Kétségtelen, hogy még mindig nem volt lovaglóruhám, ami
csupán egy kicsikét kevésbé bosszantott engem, mint
Szádzsarát; habár az egyszerű, szürke nevelőnői álruhám is
megfelelt a vidéki tájon való átvágáshoz, pláne egy vastag
köpennyel és főkötővel kiegészítve.
Vasárnap lévén mára felmentettem Szádzsarát a tanulás
alól, így hát eszembe sem jutott visszatérni Highgate House-
ba, amíg fel nem adtam a levelemet, a nap a látóhatár aljára
nem süllyedt, és az ég – amely egész nap gyapjúszürke
árnyalatot öltött – porhanyós jeget nem kezdett hinteni. De
nem ám kövér hópelyhek szitáltak, amit az ember oly nagy
örömmel lát télen, hanem aprócska jégszilánkok, melyek
üvegcserépként marnak a bőrbe. Így hát átnyargaltam egy
ismerős tisztáson, hogy rátérjek a hazafelé vezető útra, mert
nem akartam bemerészkedni a bozótba.
Már majdnem teljesen elfogyott az alkonyati fény, viszont
feljött a hold. A Highgate House-hoz vezető ösvényen ritkán
járt bárki a birtok lakóin kívül, ezért bele sem gondoltam,
micsoda óvatlanság átugratnom Nalinnal egy alacsony
sövényen, hogy az úton landoljunk. Mire rájöttem, hogy más
is lehet az ösvényen, már késő volt.
Amint Nalin patája földet ért a sövény túloldalán, egy árny
bukkant elő az úton a semmiből, mire a kanca éles nyerítést
hallatva ágaskodott fel.
Belőlem is ugyanolyan fülsértő kiáltás tört ki, miközben
próbáltam visszanyerni az uralmat a hátasló fölött, de amikor
Nalin másodszor is felágaskodott, kirepültem a nyeregből, és
nagy puffanással pottyantam a fagyott földre.
A büdös mindenségit! – gondoltam, aztán igencsak
hangosan kiáltottam is, majd kiszaladt a számon még jó
néhány ízes káromkodás, amelyet Londonban sajátítottam el.
Lépések ropogtak a déren.
Az árnyék közeledett, lépteinek zaja elkeveredett a
bozótban még ébren maradt pár madár gúnyos trillázásával.
Ha babonás lélek lennék, oda sem mertem volna nézni,
attól rettegve, hogy a közeledő talán kobold vagy lidérc. Ám
az egyik előnye annak, ha az ember hidegvérű gyilkos,
pontosan az, hogy úgy gondoltam, ebben az erdőben semmi
sem lehet veszélyesebb nálam, így hát az alkaromra
támaszkodtam, s habár lihegtem a sokktól és a
megerőltetéstől, elkiáltottam magam:
– Ne jöjjön közelebb! – Mintha csak villámfény világította
volna meg veszélyes helyzetemet, rádöbbentem, hogy egy
férfi lépteit hallom, és nem bírok elmenekülni. – Nincs nálam
pénz, kés viszont igen!
Hála istennek ez szó szerint így volt igaz. A fenyegető
léptek egy pillanatra megtorpantak, ám aztán tovább
közeledtek, még gyorsabban, mint eddig.
Fél karomat kinyújtva ülő helyzetbe vergődtem, a másik
kezemmel pedig két másodperc múlva már a késemet
markoltam, hogy az idegenre fogjam. Az elhagyatott utakon
ólálkodó férfiak olyasmit is akarhatnak egy védtelen nőtől,
aminek semmi köze a pénzhez.
– Ám legyen, gyere csak közelebb, ha mersz, te rohadt
kurafi! – kiabáltam. – Miszlikbe váglak, aztán majd jót
röhögök a temetéseden!
– Miss Stone, nem valami régóta ismerjük egymást, de
reméltem, hogy ennél azért mégiscsak egy kicsivel jobb
benyomást tettem önre – jött a válasz mély, kellemesen
reszelős hangon.
Nagyot dobbant a szívem. Erőnek erejével mély levegőt
vettem, és visszadugtam a késemet a derekam közelében
lévő zsebbe, amelyet elrejtett a pliszé.
Ahogy Mr. Charles Thornfield felém közeledett, még
mindig alig láttam belőle valamit a hótól, kivéve széles vállát
és a kalapja karimája alól kikandikáló, ősz haját. Azon
vívódtam magamban, vajon ravasz vagy ostoba döntés volna
azonnal átváltani az ártatlan nevelőnő személyiségére. Az
imént átkozódtam, fenyegetőztem és fegyverrel hadonásztam
ahelyett, hogy egyszerűen csak sikoltottam volna.
Soha nem sikoltasz, amikor kéne, te ostoba.
– Azt hiszem, megsérültem. – És valóban, a bokám mintha
lángokban állt volna. – Kérem, bocsásson meg, uram, nem
láttam rendesen. Nalinnak nem esett baja? Magának nem
esett baja, uram?
Tompa patadobogást hallottam, és megláttam, ahogy Mr.
Thornfield gyorsan az egyik cserje vastag ágához köti Nalin
kantárszárát. Miután kipányvázta a lovat, a férfi ismét felém
fordult, bár mivel a kelő hold épp mögötte volt, csupán a
körvonalát láttam.
– Ha soha többé nem szól hozzám, uram, akkor igen nehéz
lesz kitennie a szűrömet. – Megpróbáltam feltérdelni, mire az
egész lábamon végigfutott a tűz. – Ó!
Mr. Thornfield felém sietett.
– Az ördög vigye a türelmetlenségét!
Igyekeztem felállni, és közben erősködtem:
– Én csupán…
– Várjon már egy pillanatot, vagy még tovább ront a
helyzeten! Kérem, üljön le szépen… Leülni! Na, végre, helyes.
Egek, maga a szíve mélyén aztán vad lélek, nem igaz? Nem,
nem, nyújtsa csak ki a lábát!
A dermedt talajon ücsörögve, vagyis inkább kínosan
elterülve hagytam, hogy Mr. Thornfield átfogja a derekamat,
miközben a jeges szemcsék egyre csak gyűltek szoknyám
ráncaiban. A szél a fülembe süvített, a kövek pedig a több
réteg ruhámon keresztül is nyomtak. Nem épp erre a
viszontlátásra számítottam a munkaadómmal. Ami azt illeti,
önmagam szórakoztatására mostanra már megpróbáltam
elképzelni Mr. Thornfield hazatérésének minden lehetséges
körülményét, kezdve attól, hogy a békés tanteremben
fogadjuk őt Szádzsarával, egészen odáig, hogy a férfi arra
toppan be, amint éppen portyázó haramiáktól próbáljuk
megvédeni a birtokot. Erre a megalázó eshetőségre viszont
legvadabb álmaimban sem számítottam. Miközben az uraság
hátulról megtámasztott, sikerült átfognom a térdemet, és
nagy nehezen kinyújtani magam előtt a lábamat.
– Jól van, most már nyugodjon meg szépen! Seperc alatt
talpra állítjuk, kutya baja se lesz.
– Hogyhogy nyugodjak meg? Teljességgel nyugodt
vagyok.
 Mr. Thornfield erre meglepetten kuncogott.
– Nézzenek oda, meg kell hagyni, ebben van némi igazság.
Nem is szándékozik a kisasszony zokogni, elalélni vagy netán
kést döfni belém, ha már itt tartunk?
– Jelenleg egyik sem szerepel a terveim között.
– Nagyon helyes – felelte. – Nos, láttam, milyen csúnyán
ért földet, és az se lepne meg, ha minden csontját összetörte
volna… Tapogassa végig a lábát, egészen bokáig, nagyon
óvatosan, hacsak nem képtelen erre, és kívánja, hogy én
magam vizsgáljam meg.
Habozása, hogy hozzám érjen – amiért akár hálás is
lehettem volna – most csupán bosszantónak tűnt.
– Ez aztán a meglepő figyelmesség egy sebésztől… Úgy
tudtam, hogy maga az orvostudomány embere, uram.
A még mindig a hátamat támasztó Mr. Thornfield nagyot
fújt.
– Én pedig úgy tudtam, hogy maga nevelőnő, Miss Stone,
pedig azok közül nem sokan tudnak ilyen színtiszta
meggyőződéssel káromkodni.
Ismét rám tört a szégyenkezés.
– Még nem vagyok igazán önmagam, Mr. Thornfield, de
azt hiszem, a lábam épen maradt.
– Pokolba, milyen kár! Pedig már úgy reméltem, hogy itt
helyben amputálhatom pár végtagját. Olyan lett volna, mint a
régi szép időkben, szinte hallom is a dobok meg a kürt
hangját. Kérem, gondosan győződjön meg róla, hogy tényleg
nincs semmi komoly baj!
Elmém összezavarodott, büszkeségem csorbát szenvedett,
a bokám pedig valószínűleg kificamodott, de nem történt
maradandó kár; legalábbis akkor, ha az iménti
kifakadásommal nem játszottam el az állásomat.
– Minden csontom a helyén van. Hadd kérjek elnézést az
iménti szavaimért, uram! Ha nem maga lett volna itt az úton,
hanem bárki más, nem is tudom, mit tettem volna.
 – Úgy sejtem, akkor egy másik rohadt kurafit nevezett
volna rohadt kurafinak.
Feléje kaptam a fejemet, és öt teljes másodpercig
bámultam a szemébe, mielőtt tehetetlenül elnevettem
magam. Vártam, hogy a férfi arcán kiütközzön a döbbenet,
ám Mr. Thornfield csak féloldalasan mosolygott, én pedig
azon tűnődtem, vajon mi mással csalhatnám elő a jövőben ezt
a pajkos félmosolyt.
– Minden jogom megvolt a legrosszabbra számítani –
mentegetőztem, miközben munkaadóm könnyedén fölemelt,
és talpra állított. – Különben is, mit keresett urasága itt, egy
elhagyatott földút közepén?
– A helyi fogadó istállójában hagytam Falstaffot éjszakára,
hogy könnyítsek a lelkiismeretemen, mivel szegény öreg pára
már így is épp elég kimerült volt. Nekem pedig amúgy sem
ártott egy kis séta, hogy alaposan kiszellőztessem a fejem,
mire hazaérek. Mostanra olyan tiszta az elmém, Miss Stone,
akár a szenteltvíz. Nos, megengedi, hogy hazasegítsem?
Mr. Thornfieldre támaszkodva tettem néhány lépést, és
majdnem felhördültem a lábamba hasító kíntól. A bokám
máris kezdett megduzzadni – én pedig teljesen ki voltam
szolgáltatva annak a férfinak, akit az imént megfenyegettem
a késemmel.
– Azt hiszem, lóra tudok ülni – vetettem fel.
– Ó, igen, erről jut eszembe: mégis miért ugrat át
sövényeken az egyik legértékesebb kancámmal?
– Próbáltam bizonyítani a lovaglótudásomat
Szádzsarának… Másról se tanulunk minden egyes tárgyból,
csakis lovakról.
Néhány hosszú pillanatra nem hallatszott más, csak a hó
ropogása a talpunk alatt, ahogy csalódott hátasom felé
bicegtem. Nalin, az egyik legértelmesebb, ugyanakkor
legszigorúbb ló, amellyel valaha dolgom volt, dobbantott jobb
mellső patájával, mintegy megdorgálva engem:
Szégyellhetned magad!
– Ha Szádzsara tiszteletét óhajtja kivívni, akkor jól sejtem,
hogy nem kívánta volna kitört nyakkal végezni, az út mentén
heverve? – kérdezte Charles Thornfield visszanyerve
zsémbességét.
Mire elértünk Nalinhoz, már az egész testem össze volt
zavarodva: a bokám feldagadt, feszülten kapkodtam a
levegőt, a törzsemre erős, mégis gyengéd ujjak simultak, forrt
bennem a méreg, amiért ilyen szánalmas helyzetbe hoztam
magam munkaadóm előtt, ugyanakkor a fülembe csengett a
férfi furcsamód édes hangja, ahogy azt kérdezte: Megengedi,
hogy hazasegítsem?
– Majd én vezetem Nalint – javasolta Mr. Thornfield, és
ujjait összekulcsolva lehajolt, hogy bakot tartson nekem. –
Gyorsan üljön fel, mielőtt mégiscsak úrrá lesz magán az
elalélhatnék!
Ez a csípős megjegyzés tökéletesen elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy azonnal újult erőre kapjak. Ép lábammal Mr.
Thornfield összekulcsolt kezére léptem, és föllendültem Nalin
nyergébe. Másik bokám izzó fájdalommal lüktetett, de ennyit
még kibírtam. Olyan hetykén, ahogy csak tudtam, az úrra
biccentettem, imitálva az ő legelső, gúnyos főhajtását, közben
pedig azt fontolgattam, milyen messzire lehetünk Highgate
House-tól.
Úgy negyed mérföldnyire – gondoltam. Elég közel ahhoz,
hogy egyedül is el tudjak lovagolni odáig, az uraság pedig
gond nélkül követhessen gyalog a házig.
– Igaza van, Mr. Thornfield, nincs vesztegetni való időnk,
ezt a sérülést minél hamarabb el kell látni – szóltam le a lóról.
– Majd elküldöm önért az egyik inast.
Ezzel a végszóként odavetett, hibbant szurkálódással
hagytam ott gazdámat, és máris arra számítottam, hogy
hamarosan vissza kell majd térnem a londoni nyomorúságba,
miközben elindultam az uraság lován gyermekkori otthonom
felé.
 TIZENHÉT

„Az álmatlan éjszakát követő napon alig vártam,

hogy Mr. Rochesterrel találkozzam, hallani
akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.”

AZONNAL V ISSZATÉRTEM NÉNIKÉM EGY KORI SZOBÁJÁBA ,

borzasztóan megszégyenülve. Első dolgom volt kortyolni az
ópiumoldatos üvegből, amelyet elővigyázatosságból hoztam
magammal, fenyegető mélabú vagy hirtelen katasztrófa
esetére. Arra ébredtem, hogy a bokám úgy hasogat, mint az
istennyila, az ágyam mellett pedig találtam egy kis
reggelizőtálcát, rajta egy tálka húslevessel és kihűlt zöldséges
rizzsel, valamint egy összehajtogatott üzenetet Szádzsara
barátságos kézírásával.

Kedves Miss Stone!

Köszönöm szépen, hogy gondoskodott Nalinról –
szörnyen aggódtam mindkettőjükért, miután
megtudtam, hogy baleset történt. Persze önt féltettem
a leginkább, de azért nagyon örültem, amiért volt
szíves gondoskodni róla, hogy Nalin épen és sértetlenül
visszakerüljön az istállóba, pedig maga, a szegény
kisasszony sérülést szenvedett. De képzelje, Miss
Stone, mégiscsak boldog nap a mai: Charles
 visszatért! Azt mondta, nem szabad háborgatnom a
kisasszonyt, csak így, írásban üzenjek magának, és
kérjem meg, hogy ha felébredt, csöngessen Mrs.
Kaurnak, aki szépen ellátja majd a bokáját. Charles
egyelőre nem engedi, hogy meglátogassam magát, azt
mondja, hogy a kisasszonynak pihenésre van
szüksége, de tudnia kell, Miss Stone, hogy én
egyfolytában csak magára gondolok.
Őszinte tisztelettel,
szeretettel és gyengédséggel:
Szádzsara Kaur

Ezek a sorok mosolyt csaltak az arcomra. De nocsak! Volt

itt egy másik írás is, az első levél alatt bújt meg. Ezt sokkal
férfiasabb kézzel és stílusban vetették papírra.

Kedves Miss Stone!

Mivel nemcsak visszautasította a szolgálataimat,
hanem egyenesen elmenekült előlem, majd
elbarikádozta magát a szobájában, nehogy önhöz
férhessek, nem fogom faragatlanul ismét, a saját
kezelésemet ajánlani. Ehelyett inkább azt javaslom,
hogy bízza magát bátran Mrs. Garíma Kaurra, aki
rendelkezik a szükséges tudással az emberi boka
hollétét illetően, valamint roppant biztos kezű
asszonyság, így velem ellentétben őtőle semmi oka
nincs tartani. Elláttuk önt harapnivalóval arra az
esetre, ha továbbra sem óhajtana kimozdulni szobája
menedékéből, de megnyugtathatom, hogy ha esetleg
mégiscsak kimerészkedne közénk, e háztartás minden
tagja – tartson minket akármilyen barbár vagy akár
pogány népségnek – óriási érdeklődéssel fogadná,
bármiféle ártó szándék nélkül.
Alászolgája:
 Charles Thornfield

Hangosan felnyögtem, kedves olvasóim, pedig jól tudtam,

hogy azzal nem megyek semmire; mégsem bírtam magamba
fojtani a bosszús nyögést. Ahogy felültem az ágyban,
kétszeresen is okom volt nyöszörögni: egyrészt, mert
megsérült a bokám, másrészt, mert az ostobaság (pláne a
sajátom) fájdítja a szívemet.
Kipp-kopp! – zörgette meg valaki az ajtót.
– Egy pillanat! – szóltam ki.
Az ablakon beszűrődő elefántcsontszínű fény elárulta, hogy
már legalább tíz óra elmúlt. Kötelezettségeim teljes
tudatában fölkeltem az ágyból – és azon nyomban
összerogytam.
Kitárult az ajtó, és megláttam Mrs. Garíma Kaur lábát. Ha
az ember lába tudna derülni, akkor lefogadom, hogy a
házvezetőnő lábfeje jóízűen kacagott volna rajtam, annyira
megalázó pozícióban hevertem előtte.
– Van jól minden? – kérdezte az asszony összehúzott
szemmel, ahogy felnéztem rá.
– Nem – ismertem el.
A házvezetőnő belépett, komoran ráncolta sebhelyes
homlokát. Miután felsegített, és leültetett az összegyűrt
ágyneműre, szemügyre vette az arcomat. Nem egyszerű
aggodalomból vizsgálgatott, hanem kritikusan fürkészett –
vagy talán csak azért véltem így, mert az asszony fizimiskája
ennyire szembetűnő volt, arca leginkább szépen becsomagolt
koponyára emlékeztetett. Habár alig beszélt angolul, Mrs.
Kaur szeméből csak úgy sugárzott az intelligencia, és kíváncsi
voltam, vajon milyen finom árnyalatok megfogalmazására
lenne képes az anyanyelvén.
– Megsérül Mr. Thornfielddal? – érdeklődött.
– Nem, Mr. Thornfield már sérülten talált rám. – A
hátamra nyomtam ökölbe szorított kezem, hogy
kiegyenesedjek. – Mr. Thornfield közelében sérültem meg,
nem vele. Neki nem esett baja, hála istennek.
– Maga… nem akar Mr. Thornfieldnak segítség? Nem
kedvel a mi urat?
Erre a kérdésre lehetetlenség lett volna őszintén
válaszolnom.
– Jelen pillanatban senkit sem kedvelek. Leszámítva
magát, legalábbis azt hiszem, attól függően, hogy mit hozott
nekem.
– Borogatás – emelte fel az egyik kezét az asszony. –
Kötszer – tartotta fel a másikat.
– Jaj, áldja meg az isten! – sóhajtottam, a
megkönnyebbülés leplezetlen érzelgősséget váltott ki
belőlem.
– Nem kell aggódni – válaszolta a házvezetőnő halkan,
lesütve a szemét.
A következő tíz percben Mrs. Kaur orvosi kezelésben
részesített, zamatos teát itatott velem, amely nagyon jólesett,
majd hozott nekem egy mankót, habár ez a legkevésbé sem
volt ínyemre.
– Van kész? – kérdezte, miután a segítségével felöltöztem,
és egy kissé visszatért az arcomba a szín.
– Annyira, amennyire csak lehetek – válaszoltam.
Mankómra támaszkodva, bicegve lementem a lépcső
szőnyeggel borított keskeny sávján. Rettegtem a Mr.
Thornfielddel való találkozástól; előző este hol szánalmas
voltam, hol nagyszájú, hol féktelen – ez aztán igazán szédítő
elegye volt a legkevésbé sem kívánatos tulajdonságoknak.
Ám amikor beléptem az ebédlőbe, fölfedeztem, hogy a
háztartás valami egész mással van elfoglalva, nem az én
tegnap esti katasztrófámmal. Azt képzeltem, hogy nagyban
rajtam köszörüli a nyelvét mindenki, ehelyett kiderült, hogy a
munkaadóm és gyámleánya épp egy számomra ismeretlen
személyre merednek szúrós szemmel. Amikor betoppantam
a helyiségbe, a rejtélyes férfi szélesen elmosolyodott, és félig
fölemelkedett a székéről, esetlen meghajlást produkálva.
– Augustus Sack, szolgálatára! – mutatkozott be
fennhangon, és felém nyújtotta húsos kezét. – Mr. Augustus
P. Sack, és magácska nyilván nem lehet más, csakis Miss
Jane Stone. Remélem, nem veszi tolakodásnak, ha kifejezem
határtalan örömömet, amiért ilyen hősiesen talpra állt, hogy
csatlakozzék hozzánk a késői reggelire.
A szék karfájának támasztottam a mankómat, és
megszorítottam nyirkos ujjait.
– Örvendek a szerencsének, Mr. Sack. – Leültem, de
rögtön grimaszt is vágtam.
– No, lám, előkerült a mi kis foglyunk – szólt lassan Mr.
Thornfield. – Vajon miféle szenvedésen mehetett keresztül ez
a szerencsétlen rabnő, ki vakmerő szökését követően az
ellenséges vonalak mögött rekedt?
Igaz, hogy a férfi hangneme gyengéden szurkapiszkáló
volt, ugyanakkor egy szempillantáson belül már fel is pattant,
és kerített nekem egy kis, bojtos zsámolyt. Egy gyors
mozdulattal becsúsztatta az asztal alá, a lábamhoz, így
felpolcolhattam sajgó bokámat.
– Jaj, Miss Stone! – szólt sajnálkozva Szádzsara.
Zsályazöld ruhát viselt, sötét haját kiengedve hagyta. – Bele
se merek gondolni, mi történhetett volna magával… Hogy ez
milyen szörnyű!
– Drága kis Csodacsitrim – mondta erre Mr. Thornfield,
miközben visszaült az asztalhoz –, velem például az
történhetett volna, hogy a kisasszony lova úgy összetapos,
ami után csakis zárt koporsós temetés jöhet szóba.
– Na de Charles! – Szádzsara a fejét csóválta, majd felém
fordulva, fojtott hangon hozzátette: – Charles azt hiszi, hogy
csak azért, mert részt vett a pandzsábi hadjáratokban, joga
van ilyen drámainak lenni.
– Azt hiszi, bizony, méghozzá nagyon is helyesen! – Mr.
Sack úgy szólt, mint aki hízelgésnek szánja a szavait, Mr.
Thornfield azonban nyilvánvalóan sértésnek vette, mivel
tekintete haragosan siklott az ablakból épphogy látható
fenyőkre, és makacsul azokra szegeződött.
– Nos, én ugyanúgy el vagyok szörnyedve amiatt, ami Mr.
Thornfielddel történhetett volna, mint ő maga… De akárhogy
is, jól vagyok, Szádzsara. – Éppen a szalvétámért nyúltam,
amikor megjelent Mrs. Dzsasz Kaur, és néhány szem frissen
sült, rózsavízillatú süteményt helyezett a tányéromra.
– Miss Stone kétségkívül jól van – helyeselt Mr.
Thornfield –, mert ha nem így lenne, arról már tájékoztatott
volna minket, méghozzá roppant cifra nyelvezettel.
Sietve másra tereltem a szót:
– Ma reggel érkezett, Mr. Sack?
– Ön épp olyan remek megfigyelő, amilyen gyönyörű
hölgy, Miss Stone, ezt teljes meggyőződéssel jelenthetem ki.
Ez nem valami nagy bók.
Mr. Augustus Sack pocakos ember volt – ugyanolyan
napbarnított, akárcsak Mr. Thornfield, viszont az orcáján, a
füle tetején és az orra hegyén rózsaszín foltokkal. Sötétzöld
zakót viselt barna bársonymellénnyel, hozzá smaragdszín
nyakkendővel. Ha még ennél is tősgyökeresebben angolnak
óhajtott volna kinézni, az olyan csodaszámba menő célkitűzés
lett volna, amit őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan
valósíthat meg. Pufók, ovális arcáról sehogy sem lohadt le a
sugárzó mosoly, és ez aggasztott, mivel Mr. Thornfield
dühödtnek tűnt, Szádzsara pedig rém nyugtalannak.
– Üzleti ügyben érkezett Mr. Thornfieldhez –
érdeklődtem –, vagy talán egy kis kellemes kikapcsolódás
céljából kereste fel szerény hajlékunkat?
A férfi kuncogott, behízelgő hangot ütött meg.
– Attól tartok, a látogatásom oka magánjellegű. Tudja,
kisasszony, régi barátok vagyunk Mr. Thornfielddel, és
miután hallottam, hogy nemrég tulajdonába vette ezt a
csodálatos birtokot, egyszerűen muszáj volt fölkeresnem őt…
akárcsak a drága kis Szádzsarát.
Mr. Thornfield keze ökölbe szorult, mintha egy mérges
bogár bukkant volna fel, amellyel végezni kell.
– Azt hittem, Mr. Thornfield már több mint kilenc hónapja
él itt – jegyeztem meg.
– Teljesen igaza van, Miss Stone, mint nyilvánvalóan
mindig. Négy nappal ezelőtt találkoztam össze a jó
Thornfielddel az egykori segédem, Mr. John Clements
temetésén. Végtelenül elcsüggesztett, hogy régi barátom nem
keresett fel hamarabb, hiszen már augusztusban
visszatértem Londonba.
Mr. Thornfield félrehajította a szalvétáját.
– Ez a legrosszabb a temetésekben: nem elég, hogy
meghalt valaki, akit egykor kedvelt az ember, de ráadásul
felháborítóan sok olyan alak hemzseg ott, akiket soha ki nem
állhatott.
Augustus Sack csak mosolygott; ha a légykukac tudna
mosolyogni, az nézhetne ki valahogy így.
– Kifejeztem volna önnek őszinte részvétemet, ha tudom,
hogy elveszítette egy régi ismerősét – fordultam ekkor Mr.
Thornfieldhez.
– Na, és most részvétet nyilvánít, vagy csupán a kínos
csöndet igyekszik kitölteni valamivel?
Ezen könnyen megsértődhettem volna, ám a ház ura
láthatóan egyáltalán nem élvezte a szúrós visszavágást.
Hosszú, ősz haját takarosan hátrakötötte, gallérja és zakója
tökéletesen állt, arca tükörsimára volt borotválva – ám most
éppen az ügyetlenkedésem ecsetelésével kellett volna
szórakoztatnia a vendégünket, s ehelyett szinte úgy tűnt,
mintha félne.
Augustus Sack biccentett, mintha mélyenszántó kijelentés
hangzott volna el.
– Miss Stone, a mi jó Thornfieldünk olyannyira nagy
becsben tartja a diszkréciót, hogy még a titokzatoskodástól
sem riad vissza. Mint már említettem, Mr. John Clements
valaha a segédem volt… Kulcsfontosságú segítséget nyújtott
abban, hogy Thornfield visszanyerhesse az egészségét a
szobraoni csatát követően. Ami azt illeti, mi négyen oly közel
álltunk egymáshoz, akár a fivérek, mialatt a direktor úr
parancsára az első háborúban szolgáltunk: Thornfield,
jómagam, Clements, valamint egy bizonyos David Lavell, aki
Szádzsara édesapja volt.
Ahogy meglepetten a kislányra pillantottam, Szádzsara
lehajtotta a fejét.
– Egyáltalán nem emlékszem apámra. Ez szégyenletes.
– Ez a legkevésbé szégyenletes tényezője a jellemednek, te
csodálatos kis lüke. – Mr. Thornfield kétszer koppintott
öklével az asztalon. – Sack, határozottan azt kell javasolnom,
hogy miután ilyen udvariasan tiszteletedet tetted nálunk,
most legjobb lesz, ha…
– Fáj arra gondolnom, milyen kevesen maradtunk abból a
kis brit közösségből, ami a rezsim bukása előtt Lahorban élt.
– Mr. Sack igyekezett bölcselkedő képet vágni, de csupán úgy
festett, mintha tüsszentenie kellene. – Oly zavaros volt a
helyzet… Ki volt barát, s ki ellenség? A khálszá mely tagja
nem mesterkedett, a Társaság mely embere nem konspirált?
A ház ura hátralökte a székét.
– Ezt nem fogjuk itt és most megvitatni – közölte, dühösen
összeszorított foga között szűrve a szót.
– No igen, te persze olyan… szokatlanul közel álltál a
szikhek ügyeihez, hogy sokkal árnyaltabban tudod megítélni
az egész helyzetet, mint a brit vezetés bármely más tagja.
Tudom, hogy maga a direktor úr is így gondolta, kezdettől
fogva.
– Hagyd már ezt a homályos célozgatást, felfordul tőle a
gyomrom! Nincs nálam az, amit keresel. Ugyan mi mást
akarsz még tőlem, te átkozott?! – Mr. Thornfield az asztalra
csapott az öklével, ám Szádzsara aggodalmas nyikkanását
meghallva egy pillanattal később már el is ernyedt a keze.
– Hogy mit akarok? – Mr. Sack húsos arcát csóválta, és
gúnyosan vigyorgott. – Csupán felidézni a múltat… Ó, nyilván
borzasztóan érzelgősnek fogsz találni ezért, Thornfield, de
szegény John Clements halála óta gondolni sem bírok arra,
hogy téged vajon mikor szólít majd magához az Örökkévaló,
hiszen még oly sok minden maradt kimondatlanul kettőnk
között.
– Mr. Sack, a kocsija előállt, a kapu előtt várja.
Mr. Szárdár Szingh jelent meg az ebédlőasztal végében,
kezét összekulcsolva a háta mögött, olyan együttérző képet
vágva, mintha sajnálatos hírt kellene közölnie. Szádzsara
mocorgott a széken, tekintete idegesen cikázott ide-oda, Mr.
Thornfield arcára pedig magabiztos elszántság ült ki.
– Á, hát te is itt vagy! – búgta Mr. Augustus Sack. – De
mit beszélsz nekem kocsiról? Szó sincs róla, hogy máris
indulnék, dehogy, hiszen még rengeteg mindent kell
megvitatnom mindkettőtökkel.
– A kocsis szigorú utasítást kapott, hogy vigye el magát,
ahová csak óhajtja.
– Hát ezt meg hogy… Mégis kitől kapott volna ilyen
utasítást, te csirkefogó? – acsargott Mr. Sack. – A pokolba is,
te vagy az egyetlen oka, hogy én…
– A kocsis tőlem kapta az utasítást, uram – közölte Mr.
Szingh.
A már így is fojtogató feszültség még szorosabbra
tekeredett a nyakunk körül. Mr. Sack néhány pillanatig
szóhoz sem jutott, aztán olyan nevetést hallatott, amely egy
róka kaffogását idézte.
– Thornfield, egy olyan férfi, aki valaha a legnagyobb
szakértelemmel látta el feladatait az export terén,
kétségkívül roppant hatékony lehet a háztartás vezetésében
is, de tényleg úgy gondolod, hogy ilyen egy tisztességes
komornyik? Ez a tréfa kimondottan otromba volt.
– Tudod, meg kell mondjam, hogy Szárdár szinte soha
nem tréfál – válaszolta Mr. Thornfield, szomorúan ingatva a
fejét. – Mindig is úgy sejtettem, hogy ez a hiányosság a
külföldi származásából fakadhat.
– Valóban nincs a humornál nagyobb gyengeségem. –
Szárdár Szingh sajnálkozva tette szívére a kezét.
– Ez az ember képes lenne eligazgatni egy birodalmat, de
ami a vicceket, a szójátékokat vagy a gúnyos bohóságokat
illeti, egyszerűen… siralmas.
– Miután a humorérzékem fejlesztésére tett számos
kísérletem mind-mind csúfos kudarcba fulladt, végül inkább
feladtam a reményt.
– Mégis mi az istent akar ez jelenteni? – mordult Mr.
Sack.
Mr. Thornfield, Mr. Szingh meg Szádzsara között
kimondatlan, természetes összhang sistergett, olyan hirtelen
és vadul támadt fel, akár a vihar. Ezt érzékelve engem
irracionális irigység fogott el.
– Azt jelenti – felelte Mr. Thornfield, akinek most már
ördögi vigyor bujkált a szája szegletében –, hogy akár egy
tégla is heverhetne a színpad közepén, némán melegedve a
rivaldafény izzásában, s valószínűleg nagyobb kacagást
váltana ki a közönségből, mint Mr. Szárdár Szingh.
– Keservesen meg fogjátok bánni, hogy valaha is
eszetekbe jutott kigúnyolni engem! – hőbörgött Mr. Sack,
miközben feltápászkodott az asztaltól.
– De hát épp azt magyarázom, hogy szó sincs
gúnyolódásról – hangsúlyozta Mr. Thornfield nyomatékosan.
– Ha Mr. Szingh azt mondja, hogy előállt számodra a kocsi…
– És hogy az úr most szépen távozni fog vele – tette hozzá
a komornyik, szórakozottan vizsgálgatva a körmét.
– Akkor csakis a rideg, elkerülhetetlen tényeket közli.
Ami ekkor történt, az olyan gyorsan zajlott le, hogy elég
volt egyet pislognom, és lemaradtam róla: az egyik
másodpercben Mr. Augustus Sack rózsás, pufók képe még
ellilult a dühtől, a másikban már minden vér kifutott az
arcából, miközben a kést bámulta, amelyet Mr. Szingh a
markában tartott.
– Ti hitetlen kutyák! – kiáltotta Mr. Sack. – Tényleg azt
képzelitek, hogy megfenyegethetitek a Társaság egyik
emberét?
– Ó, nem csupán képzeljük, biztosan tudjuk. – Most már
Mr. Thornfield is felállt, és szintén egy kés csillant meg
gyakorlott kezének laza fogásában.
– Ne tegye őket próbára! – intette a Társaság emberét
Szádzsara kinyújtott karral, és megláttam, hogy nála is van
fegyver: arról, amit eddig csupán ezüst hajdísznek véltem,
kiderült, hogy valójában kis tőr.
– Szádzsara! – Védelmezőn a kislány elé löktem a
karomat.
– Miss Stone-nál is akad kés – szólt Mr. Thornfield
higgadtan. – Tudod, Sack, ez nálunk kötelező része az
öltözéknek.
– Nem gondolhatjátok komolyan, hogy dacoltok velem! –
köpte Mr. Sack, és Szádzsarára mutatott. – Ez a komisz
kölyök…
– Kifelé! – parancsolt rá Mr. Szingh, s a hangja most már
keményebb volt, mint a kezében tartott fém. – Nem mondom
még egyszer.
Mr. Augustus Sack vicsorgott, majd sarkon fordult.
Néhány pattanásig feszült másodpercen át némán,
mozdulatlanul vártunk; aztán megütötte fülünket a
kocsikerekek csikorgása, mire én sietve fogtam a mankómat,
és az ablakhoz bicegtem. Szádzsarát magamhoz szorítva
figyeltem, ahogy a takaros, fekete lovas kocsi elhagyta
Highgate House birtokát.
Halkan azt kérdeztem:
 – Sok vendégük távozik úgy, hogy késsel fenyegetik?
– Ó, nem mondanám, hogy nagyon sok. – Mr. Szingh
helyet foglalt, közelebb húzott magához egy tálka zabkását, és
kimert egy adagot a tányérjára. – De ha előfordul, mindig
megjön tőle az étvágyam.
Erre csönd támadt, aminél furcsább, ugyanakkor
kellemesebb csendet még soha életemben nem tapasztaltam,
aztán tehetetlenül elnevettem magam. Mr. Thornfield is
kuncogott, és amikor Szádzsara odabújt hozzá, megsimogatta
a kislány fejét, majd visszacsúsztatta a hajába az ezüstfésűt.
De amikor a ház ura a szemembe nézett, tekintete
mélységesen komor volt – és bevallom, én magam is
elkomolyodtam, a bokám pedig ismét szörnyen hasogatott.
Megjelent Mrs. Garíma Kaur, kifulladva és szikrázó
tekintettel. Kérdéseket záporozott Mr. Szinghre a saját
nyelvükön, a higgadt válaszok azonban láthatóan nem voltak
ínyére, mivel grimaszolt, és az ajtó felé intett. Mr. Thornfield
közbeszólt ugyanazon a nyelven, ám a házvezetőnő rá sem
hederített, és tovább faggatta Mr. Szinghet. Miután a
komornyik még egyszer nyugodt hangnemben reagált, az
asszony bosszúsan felmordult, és kiviharzott az ebédlőből.
– Érthető, hogy Garíma ilyen zaklatott… Augustus Sack
tévesen azt hiszi, hogy őrzünk itt valami nagy értéket.
Szádzsara egy régi ládáját, aminek valójában már hosszú
évekkel ezelőtt nyoma veszett, de az átkozott tuskó csak nem
bír lemondani róla – magyarázta nekem Mr. Thornfield
halkan, úgyhogy gondosan hegyeztem a fülem. – A barátunk,
John Clements halála ismét felhánytorgatta mindezt… Már
rég a múlté az egész borzalmas ügy, ám Sack ugyanolyan
ravasz, amilyen ostoba: ez az egyedi kombináció jellemző a
Kelet-indiai Társaság bizonyos fajta vezetőire. Elnézést kérek
a történtekért, Miss Stone. Ha tegnap este nem szegezte
volna rám a kését, akkor talán aggódnék, hogy megsértettük
az igencsak civilizálatlan fordulatot vett reggelinkkel.
 – Még arra sem emlékszem, hogy miért nem kedvelem ezt
a bácsit. – Szádzsara tágra nyílt szeme könnytől csillogott. –
Olyan régen és olyan messze történt az egész! De az biztos,
hogy egyáltalán nem kedvelem.
– Ebből is láthatja, Miss Stone, hogy az én kis
Csodacsitrimnek úgy vág az esze, akár a beretva. – Mr.
Thornfield gyámleánya arcára simította kesztyűs tenyerét.
– De nagyon szörnyen viselkedtem? Mégiscsak illene
megkedvelnem a bácsit?
– Egyáltalán nem kell kedvelned őt, édesem. Elég annyira
kedvelned, mint a véres hurkát. Jól vagy, kedves?
– Igen, azt hiszem. Miss Stone balesete, Mr. Sack
felbukkanása… Csőstül jött a baj – panaszolta a kislány,
megtörölgetve a szemét Mr. Thornfield zsebkendőjével.
– Ez bizony gyakran van így – mormolta Mr. Szingh a
bajsza alatt. – A baj ritkán jár egyedül.
– Szárdár? – szólt a ház ura halkan.
– Igen, Mr. Thornfield?
– Beszélhetnék majd veled négyszemközt… mondjuk,
vacsora után, a szalonban?
– A legnagyobb örömmel állok rendelkezésére. – Mr.
Szingh bekapta az utolsó kanál zabkásáját, a koszos edényt
egy tálcára helyezte, biccentett nekünk, majd elhagyta a
helyiséget.
Én néhány másodpercig csak dermedten álltam; fogalmam
sem volt, hogyan kellene viselkednie egy tisztességes
nevelőnőnek ilyen sajátos körülmények között. Ám ekkor
szerencsére megszólalt Mr. Thornfield:
– Szádzsara, legyél szíves magunkra hagyni minket Miss
Stone-nal! Gyí te, iszkiri, uzsgyi! Meg kell beszélnem a
hölggyel néhány óvintézkedést az új kancára vonatkozóan,
amit hétfőtől kezdve meglovagolhatsz. – A férfi
elmosolyodott, és rádöbbentem, hogy amikor épp nem
untatták a saját viccei, akkor olyan melegséget árasztott a
mosolya, akár a kandalló tüze.
– Igazán? Jaj, köszönöm, köszönöm! Mármint, ha tényleg
úgy gondolod, hogy készen állok rá…
– Most meg mit szerénykedsz itt nekem? – csóválta a fejét
Mr. Thornfield bosszúságot tettetve. – Csodacsitri,
köszönöm, hogy a védelmemre keltél egy badmá{3} ellen.
Most pedig eredj, hadd tájékoztassam Miss Stone-t a
lovaglóleckéid új rendjéről.
Szádzsara pukedlizett, boldogságában fülig ért a vigyora,
majd kisietett a szobából.
Az ablakhoz léptem, próbáltam higgadtságot erőltetni
magamra; ám alighogy odaértem az üveghez, észrevettem,
amint a férfi hezitálva követ. Merev tartású tükörképe baljós
látomásnak tűnt.
– Miss Stone, jól érzi magát?
Feszélyezettsége azonnal megnyugtatott.
– Teljesen jól, uram, köszönöm. És ön hogy van?
– Jaj, az ég szerelmére, ne utánozza már, ahogy sután
próbálok igazodni az angol illemhez, ez igazán nem
tisztességes! – Komor mosolyt villantott rám, majd így
folytatta: – Nyilván számos kérdése lenne, és hajlandó
vagyok válaszolni rájuk, ha cserébe ön is szíveskedik
magyarázattal szolgálni néhány dologban. Ugyanis habár
tény, hogy szokatlan nevelőnőt kerestem, de…
– Nem számíthatott rá, hogy ennyire abnormális
alkalmazottnak bizonyulok. – Még közelebb húzódtam az
ablakhoz, és a hideg üvegnek támasztottam a homlokomat,
egyrészt azért, hogy leplezzem az ijedtségemet, másrészt
őszinte kimerültségből.
Alig volt időd levelet küldeni anyád ügyvédjének, és
máris visszalöknek az utcára.
– Így hát arra kérem, hogy vacsorázzon velem ma este.
– Természetesen megértem, igazán nem várhatom el,
hogy… – Elharaptam a mondatot, ahogy rádöbbentem, Mr.
Thornfield mégsem bocsátott el. – Hogy mit kér?
– Vacsorára hívom. Ha jól sejtem, már biztosan hallott
erről az étkezésről. Általában az esti órákban kerül rá sor…
Legalábbis a Szatledzstől északra ez a bevett szokás.
– Mr. Thornfield – közöltem –, a vacsora a legkevesebb,
amivel tartozik nekem azok után, hogy önök az imént kész
fegyverarzenált vonultattak fel itt.
– Természetesen igaza van. – A férfi jobb szeme fölött
kimondottan megnyerő ránc jelent meg, egészen a
halántékáig húzódott. – Sokk ért, Miss Stone. Egyáltalán nem
számítottam Sack felbukkanására. Eszem ágában sem lett
volna az ön szeme láttára…
– Nagy örömmel elfogadom a meghívását, uram.
Mr. Thornfield karba tette a kezét, miközben én bicegve
elindultam a folyosó felé.
– Már több olyan pillanat is akadt az érkezése óta,
melynek okán azt gyanítom, hogy a maga valódi énje egy
óriás, aki szándékosan kis árnyékot vet – szólalt meg a férfi,
épp amikor átléptem mankómmal a küszöböt.
Megtorpantam, fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre.
– Ó, ne is törődjön egy volt katona zagyválásával, Miss
Stone! – Az uraság fáradtan dörgölte meg a nyakát. –
Egyikünknek sincs ki a négy kereke. Menjen csak, nekem is
dolgom van.
Így hát kibicegtem az ebédlőből, és miközben a folyosón
sántikáltam, megfogalmaztam magamban három
legsürgetőbb feladatomat:
– Megvigasztalni Szádzsarát, és megtudni, miféle
veszély fenyegeti ezt a háztartást.
– Ügyesen viselkedni a vacsorán Mr. Thornfielddel.
– Megtanulni nesztelenül lépkedni kificamodott
bokával, mert így némi fájdalom árán talán
rengeteg mindent megtudhatok.
Húsz percen át heverésztem a bevetett ágyamon, aprókat
kortyolgatva az ópiumoldatból, és egyre csak azon aggódtam,
hogy még mindig nem értek semmit Highgate House lakóinak
életéből, ráadásul nem ismertem olyan precedenst, amelyik
útmutatásul szolgálhatott volna ehhez.
Vajon minden kislány olyan veszélyes, mint Szádzsara? –
tűnődtem.
Talán nem mindegyik; én viszont nagyon is az voltam
annak idején. Az a tény, hogy amikor ugyanannyi idős
voltam, mint most Szádzsara, én is pont ugyanitt éltem,
csakis puszta véletlen lehetett ám akkor miért éreztem mégis
úgy, mintha kötelezettséget rótt volna rám? Felelősnek
tartottam magam Szádzsaráért, de nem a hazugság miatt,
amely idehozott, hanem az igazság révén, amelyet kezdtem
egyre tisztábban látni: megkedveltem ezeket az embereket,
és reméltem, hogy ők is megkedvelnek engem.
Mikor nem igazi komornyik egy komornyik?
Óvatosan megmozgattam a lábfejemet. Leszámítva
Londont és a Lowan Bridge Iskolát – egyik barbárabb hely
lévén, mint a másik, a háztartásokra vonatkozó
tapasztalatom a gyerekként itt eltöltött évekre korlátozódott,
a mamával meg az ő éjféli piknikjeivel a zizegő lombok alatt.
Ám még így is sejtettem, hogy rendhagyó, ha egy komornyik
kidob egy vendéget a házból, nem beszélve a vidám
étkezésekről, amelyeket Mr. Szingh a kis Szádzsarával és
velem költött el, amíg Mr. Thornfield nem tartózkodott
itthon. Na de mégis mi lehetett Mr. Szingh, ha mégsem igazi
komornyik?
És mi köze Mr. Augustus Sacknek egy ládához, amely
még Pandzsábban tűnt el?
Ezt sokkal veszélyesebb kérdésnek véltem, de muszáj volt
választ találnom rá. Így hát kiültem az ágy szélére, és lassan a
lábamra nehezedtem, majd felálltam.
 – A szentségit! – nyögtem.
Gyötrelmes fájdalmat jelentett elbicegni a tükrömig. A
fésülködőasztalra támaszkodva szemügyre vettem magamat.
Huszonnégy éves fejjel meg sem közelítettem édesanyám vad
szépségét, így hát nem gyakran nézegettem a tükörképemet.
Sötét hajam még mindig szeszélyes hullámokban tekergett,
akármilyen nagy gonddal tűztem is fel, a szemem olyan nagy
volt, akár egy macskáé, a színe viszont tompa barna maradt,
arcom pedig továbbra is valamiféle mesebeli lény vonásait
idézte, pajkos tündérét vagy huncut manóét.
Megcsipkedtem az orcámat, hogy visszanyerje a színét,
mert nem akartam még jobban megrémíteni szegény
Szádzsarát… Elvégre muszáj volt válaszokra lelnem, és ehhez
leginkább a kislány szolgálhatott nekem becses, veszélyes
információval. Nincs, aki nálam jobban tudná, hogy a múlt
néma orvvadász. Azzal az eltökélt szándékkal indultam el a
tanterembe, hogy világosabb képet nyerjek a Szádzsara
nyomában járó üldözőről.
 TIZENNYOLC

„Néha rajtakapom, hogy olyan riadtan néz, mint

valami egzotikus kismadár a kalitkája sűrű
rácsai között; szegény nyugtalan, elszánt
rabmadárka. De ha egyszer kiszabadul, a felhők
magasságába fog szárnyalni.”

– JAJ, HOGY EZ MILY EN BORZALMAS V OLT! ÉS nem értettem,

mégis mit akart Charles azzal a tréfával, hogy a kisasszony is
kést rejteget magánál, de azért remélem, nem haragszik érte,
Miss Stone. – Szádzsara igyekezett bátornak mutatkozni, ám
én erősködtem, hogy túlságosan zaklatottak vagyunk a
tanuláshoz; így hát kiültünk a zárt erkélyre, hátunkat
párnáknak támasztva, egymáshoz érő lábbal, akár az
iskolatársak, és lenéztünk a birtokra.
Elővettem a zsebemből a kis bicskát, és megpörgettem a
kezemben, majd sietve visszadugtam a rejtekhelyére.
– Az uraság nem tréfált… London veszélyes hely. Ami
pedig Mr. Sacket illeti, roppant arcátlanul viselkedett a
gyámoddal szemben.
Szádzsara fáradtan döntötte a fejét hátra, a falnak.
– Mr. Sack nem szikh, mint Mr. Szingh meg Mr.
Thornfield meg én. Ő csupán a Kelet-indiai Társaság embere.
– Jut eszembe, meg is akartalak kérdezni, hogy a ti
vallásotokban kötelező-e mindig kést tartani magatoknál –
incselkedtem, ám Szádzsara teljesen komolyan válaszolt.
– Ó, de még mennyire! A tiszták öt szimbolikus jellel
fejezik ki a vallásukat.
– Talán a fésűd is vallási szimbólum? És a fém karperec
szintén?
– Igen, ez a kanghá és a kará: a fésű és a karperec.
Szárdár hajában is mindig ott a fa kanghája, a turbán alatt.
Egy különleges, rövid kardot, a kirpánt is magunknál kellene
tartanunk, de itt, Angliában megfelelőbb, ha egyszerű
késeket hordunk, mert habár a háborúknak vége, muszáj
kerülnünk a feltűnést. És Charles azt mondja, hogy ha már
kénytelenek vagyunk megpróbálni beolvadni, amennyire
csak lehetséges, akkor muszáj figyelembe vennünk, mit
találnának túlságosan kirívónak a britek, így kissé
módosítanunk kell a szimbólumainkon, az angliai
körülményeinkhez igazodva. Ezért hordok én díszesebb fésűt
az előírtnál, mert egy angol úrilányhoz ez illik. Szerencsére a
kacstot, a ruhánk alatt viselt rövid, fehér nadrágot úgysem
láthatja senki. Szárdár eleinte kicsit ódzkodott a
hagyományok legapróbb megváltoztatásától is, de később
elfogadta a dolgot, mert nem lehetünk elég óvatosak, ahogy
Charles mondja. És egyébként is, Isten a hitünkben nyilvánul
meg, nem pedig a külsőségekben, ugyebár.
Muszáj kerülnünk a feltűnést – morfondíroztam a szavain.
Kénytelenek vagyunk megpróbálni beolvadni, amennyire
csak lehetséges… Nem lehetünk elég óvatosak.
– Nem azt mondtad, hogy öt szimbólum van? –
kérdeztem.
– Ó, de igen: az ötödik a hosszú, vágatlan haj, a ées.
– Rajtad és Mr. Szinghen ez természetesebbnek tűnik,
mint Mr. Thornfieldnél.
Szádzsara úgy nézett rám, mint kiscica a madzagra.
– Én soha nem láttam Charlest megnyírt hajjal, úgyhogy
ezt nem tudhatom. De szerintem Charles nagyon fess… Maga
szerint nem, kisasszony?
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Thornfield pontosan
olyan, amilyennek egy úriembernek lennie kell. –
Nyugtalanul pillantottam ki a szűnni nem akaró hóesésre. A
fák csupasz ágait mintha porcukor lepte volna be. – És talán
az uraság kesztyűjének is a valláshoz van köze?
Tanítványom a homlokát ráncolta.
– Nem hinném.
– Vagy netán égési sérüléseket vagy hegeket leplez így?
– Egek, az szörnyű lenne! – Szádzsara vállat vont. – Én
teljesen hozzászoktam, hogy mindig kesztyű van rajta,
általában szinte meg is feledkezem róla. De egy angol nő
számára nyilván rém furcsa lehet, hogy Charles sose veszi le
a kesztyűjét.
Angol nő – gondoltam vidáman. Most, hogy már többet
tudtam a történetükről, ezt a megnevezést tökéletesen
észszerűnek véltem, hiszen ők mindannyian Pandzsábból
származtak, és engem tartottak idegennek.
– Mr. Szingh és Mr. Thornfield igazán jó barátoknak
tűnnek.
– Igen, együtt nőttek fel – mosolygott Szádzsara, és
megbökte cipőjével a szoknyámat. – Tudja, Charles Lahorban
született, és Szárdár… Persze ez nem az igazi neve, de ez
most nem lényeges… Szárdár családja indigóval és
nádcukorral kereskedett. A háború előtt rettenetesen
gazdagok voltak.
– A Szárdár nem az igazi neve? – ismételtem értetlenül.
– Jaj, dehogy! – Szádzsara fölugrott az ablakülésről, és
szórakozottan pörgött-forgott, a szoknyáját csodálva. – Az a
sok ostobaság, amit Charles összehordott arról, hogy
Szárdárnak egyáltalán nincs humorérzéke, nem is állhatna
messzebb a valóságtól. Mr. Thornfield azt mondta, hogy csak
akkor élhetünk feltűnés nélkül itt, Angliában, ha Mr. Szingh
felvállalja a komornyik szerepét, mire ő tíz másodperccel
később megváltoztatta a nevét Szárdárra, ami annyit tesz,
„parancsnok”. Megengedi a kisasszony, hogy kiszaladjak az
istállóba, és megnézzem, jobban van-e Dalbír patája? Mr.
Sack látogatása annyira kihozott a sodromból, hogy kis híján
megfeledkeztem szegény páráról.

– Mennyei a leves.
Mr. Thornfielddel szemben foglaltam helyet az ebédlőben.
Miután az eszembe véstem, hogy nem szabad bámulnom,
rádöbbentem, hogy elméletben én új vagyok ebben a
házban, így ezután kedvemre bámészkodtam. A helyiségben
minden békés angol tájképet – amelyen a kutyák a birkákat
bámulták, a birkák pedig a kutyákat – lecseréltek díszes
tükrökre. Annyi aranykeretes, ezüsttel berakott tükör
borította a falakat, hogy össze se tudtam volna számolni, vég
nélkül sokszorosítva minket, mintha ezernyi Jane Steele ült
volna szemközt ezernyi Charles Thornfielddel.
– Valóban? – szólt a ház ura.
Mostanra észrevettem, hogy Mr. Thornfield hangja sokkal
teltebben cseng mindattól, amit nem mond ki. Arra
gondoltam, szeretném tudni, hogy milyen volt a kedvenc
nyara, akár Angliában, akár Pandzsábban esett meg: vajon
forró, sivatagi homokdűnékhez kötődnek a legszebb emlékei,
vagy épp zöldellő, nyirkos délutánokhoz. Aztán felfogtam,
hogy ez a téma hallatlanul messze van a valódi küldetésemtől.
Vártam, hogy a férfi ismét megszólaljon; de továbbra sem
kezdeményezett társalgást.
– Azt hiszem, most, hogy elállt a hóesés, ki fog tisztulni az
idő… Ön nem így gondolja, uram?
Mr. Thornfield kuncogott. Frakkot öltött magára, hozzá
vastag, rozsdavörös kravátlit – ezt roppant igazságtalannak
éreztem, hiszen én kénytelen voltam nevelőnői álcámat
viselni, melynek még a legjobb darabját is rém slamposnak
tartottam: a galambszürke szaténanyagon krémszínű minta
csíkjai húzódtak, a magas csipkegallér pedig mintha
fojtogatott volna. Igazán kellemetlen, ha az embernek olyan
öltözékben kell megjelennie egy – a maga nyers módján
vonzó – úriember előtt, amelyben nagyjából annyira
elragadó, mint a murva. Kár, hogy nem Londonban
találkoztunk, mikor még nem kellett lepleznem becstelen
énemet, mert akkor másodkézből szerzett, rózsapiros
selyemruhában jelentem volna meg a vacsorán, a hajamat
apró, sárga tearózsákkal teletűzdelve.
– Habár természetesen elbűvölő a birtoka, ahogy belepi a
hó… Úgy fest, akár a tündérek birodalma.
Mivel Mr. Thornfield továbbra sem reagált, én
rendületlenül mosolyogtam, ám a szívem zakatolt: Csak nem
gyanakszik? Vagy talán egyenesen dühös rám? A férfi
azonban viszonozta nyájas tekintetemet, így hát folytattam az
evést, és elvettem még egy darabot a hólyagos, lapos
kenyérből.
– Azt hittem – szólaltam meg ismét –, hogy beszédesebb
lesz, uram. Elvégre nem azért hívott meg, mert diskurálni
óhajt velem?
– Te jó ég, dehogy! Az rémes stratégia lenne. – Mr.
Thornfield töltött még nekem a vörösborból. – Erősségem a
hallgatás. Szépen lakatot teszek a számra, és egyszerűen
várom a fejleményeket.
– Megkérdezhetem, miért?
– Nos, két téma is érdekel… Ám ha ön igazán szeretne úgy
tenni, mintha minden nevelőnő tartana magánál kést, akkor
hajlandó vagyok elismerni, hogy Anglia úgy valóban sokkal
izgalmasabb hely, mint gondoltam. És ha nem akar említést
tenni a tényről, miszerint a Kelet-indiai Társaság beképzelt
vezetőit nem sűrűn szokták hasonló fegyverekkel kiűzni úri
házak ebédlőiből, akkor, ha lehet, a továbbiakban inkább a
leves témáját választanám, mint a hófödte tájét.
Azt kívántam, bár Jane Steele lehetnék, aki erre
gátlástalanul kacagott és flörtölt volna; azonban Jane Stone-
nak kellett lennem, így gondosan megválogattam a
szavaimat.
– Az elűzött vendégről nem tudok mit mondani, de arról
szolgálhatok magyarázattal, hogy miért hordok magammal
kést.
Charles Thornfield naptól cserzett arcára csalafinta
bátorítás ült ki. Számos zsiványt láttam már, aki
megkísérelte felölteni ezt az arckifejezést, ám
munkaadómmal összehasonlítva mindannyian csúfos
kudarcot vallottak.
Kihúztam magam.
– Mr. Thornfield, nem árultam el magamról a teljes
igazságot.
A ház ura rám szegezte átható tekintetét, és nagyot
kortyolt a borából.
A hazugság, becsületes olvasóim, organikus: teljes
valótlanságból átalakulhat féligazsággá vagy akár teljes
igazsággá, általában akkor, ha olyannak kell hazudnunk, akit
kedvelünk, ahogyan egy hernyószerű lény is pillangóvá
változhat, ha hirtelen inspiráció éri. Engem azon az estén
kések és aprócska festmények inspiráltak, valamint az, hogy
milyen gyengéd tekintettel néz mindig egymásra Szádzsara,
Mr. Thornfield és Mr. Szingh.
– Ráadásul valószínűleg nem is vagyok alkalmas
nevelőnőnek.
A férfi erre kétkedve horkant fel.
– A levelem, amellyel az állásra jelentkeztem,
természetesen minden lényeges részletet illetően helytálló
volt… Valóban egy Lowan Bridge nevű iskolába jártam. –
Szívem egyre vadabbul kalapált. – Ám arról nem tettem
említést, hogy amikor még kislány voltam, a kuzinom
úriemberhez nem méltó módon próbált közeledni felém. Azt
hiszem, az unokafivérem erőszakossága, illetve később az
iskolánk igazgatójának kegyetlensége ösztönös félelmet
plántált belém a férfiakkal szemben. E tapasztalatok miatt
tartok magamnál fegyvert. Sok mindennek neveztek már
életem során, Mr. Thornfield: makacsnak, szeszélyesnek,
szemtelennek… Mégis, senki sem érezheti át jobban a
jellemhibáim súlyosságát, mint én magam. – Meglepően
felindulttá vált a hangom, így inkább elhallgattam.
Ez nem volt épp precíz vallomás, de nem is annak
szántam: történetemnek csupán egy aprócska szeletét
ajánlottam fel, mintegy ajándékként. Tudtam, hogy ha az
uraság tiszteletének kivívásához a teljes múltamat fel kellene
tárnom, akkor annak az elvárásnak soha nem felelhetek meg
– viszont felkínálhattam neki egy olyan életrajzot, amely nem
volt sem csupa árny, sem csupa szín, mindössze halovány
körvonala annak a személynek, akit szerettem volna
megismertetni vele, ugyanakkor nem mertem nyíltan eléje
tárni. Hiszen attól tartottam, hogy ha őszintén megvallok neki
mindent, akkor kétségkívül meggyűlöl, és úgy mégis mihez
kezdtem volna?
Ha Mr. Thornfield elszörnyedt is a hallottakon, nem láttam
rajta semmi jelét. Előrébb húzódott a székén, és
elgondolkodva nyomta halántékára a mutatóujját.
– Esetleg a káromkodás magyarázatára is kíváncsi? –
kérdeztem félénken.
A férfi elnevette magát – egy olyan katona nevetése volt
ez, akinek egykor a Szatledzs partjának homokja tapadt a
cipőjére, aki számtalan olyan viccet mesélt már, melyekbe
bármilyen nő belepirulna.
– Még szép, hogy kíváncsi vagyok, hol tanult meg így
káromkodni! Átkozott legyek, ha nem mestere a cifra
szavaknak.
Ujjbegyeimben éreztem pulzusom lüktetését.
 – Miután elhagytam az iskolát, Londonba mentem, mivel a
családomra nem számíthattam, hogy befogadjon. Van
tapasztalata az elhidegült rokonság terén, Mr. Thornfield? –
tettem hozzá ravaszul, körbeintve a helyiségben.
– Ez a ház üresen állt, amikor mi beköltöztünk, és nem is
lennénk most itt, ha másként lett volna, Miss Stone. – A férfi
vállat vont, és figyelte, ahogy a bor finoman örvénylett a
poharában. – Remélem, nem fog hálátlan nyavalyásnak
tartani, de őszintén megvallom, hogy áldom a szerencsémet,
amiért messziről elkerült az ismeretség az itteni
rokonságommal, már ha érti, mire gondolok…
– Természetesen – nyugtattam meg sietve, és nem
mertem a részletekről faggatni. – Igen jól értem, és az imént
csupán arra céloztam, hogy a szűkölködés bizony otromba
alakok közé kényszeríti az embert. Ez a másik oka annak,
hogy kést tartok magamnál, s emiatt ilyen cifra a
szókincsem… Ha attól tart, hogy veszélyt jelentek a
gyámleányára, Mr. Thornfield, elvégre egyszer már
veszélybe sodortam önt, azt igazán nem róhatom fel
magának. De nyíltan elismerem, hogy nem vagyok átlagos
nevelőnő, és reménykedem, hátha a jelenlegi őszinteségem
némileg talán megenyhíti önt az irányomban.
Úgy vártam az ítéletére, mintha bíróság előtt állnék.
Mr. Thornfield határozott mozdulattal lerakta a kanalát a
tányérjára, a csörrenéstől majdnem összerezzentem.
– Ha azt hiszi, hogy megijeszt a bicskája – közölte –, akkor
nyilván nem járt még az itteni biliárdszobában. És a
Csodacsitri szeme csak úgy csillog, valahányszor magáról
beszél, ezért hát… Nyugodtan akként veheti, hogy
megenyhültem. De biztosan különös érzés lehet, hogy
Londonon kívül maga az egyetlen késsel felszerelt nevelőnő.
Hálásan megemeltem a poharamat, végtelenül
megkönnyebbültem, hogy nem láthatja a remegéstől össze-
összekoccanó térdemet.
 – Ez igaz, uram. Miként az is különös érzés lehet, hogy
maga egy szikh háztartás ura az angol vidéki tájban.
– Ugyan! Ha furcsának érzem magam, az semmiképpen
sem emiatt van, ráadásul aligha vagyok bárminek is az ura.
Maga lovagolt már Nalinon, pontosan tudja, miről beszélek.
Megfenyegethetném ezt az egész őrült bandát, az embereket
és lovakat egyaránt, hogy eladom őket enyvnek, de mind
csak a képembe nevetnének.
– És tulajdonképpen – kockáztattam meg a kérdést, egy
leheletnyit nyugodtabban – hogyan alakult ki ez a különös
állapot?
Mr. Thornfield összevonta meredek ívű szemöldökét,
melynek színe úgy elütött patyolatfehér hajától.
– Őszintén szólva úgy gondolom, hogy én magam rémes
társalgási téma vagyok.
– Én is ugyanígy érzek önmagammal kapcsolatban, de
higgye el, roppant kíváncsi vagyok urasága háztartására.
Például, hogyan ismerkedett meg Mr. Szinghgel?
A férfi feszült tartása azonnal elernyedt.
– Voltaképpen iskolatársak voltunk annak idején. Lehetek
botrányos, Miss Stone?
– Ó, igen, kérem!
– Vajon hol a csudában tett szert ilyen pimaszságra ez a
nő? London önmagában nem lett volna elegendő ilyen hatás
eléréséhez – mormolta Mr. Thornfield. – A hirdetésből
megtudhatta, hogy részt vettem a khálszá háborúiban. Talán
azt is tudja, hogy Lahorban születtem.
Mr. Thornfieldnek bevált a hallgatás módszere, így hát én
is kipróbáltam, néma odafigyeléssel biztattam őt a
folytatásra.
– Nos, annak magyarázata, hogy miért ott jöttem világra,
mielőtt még egyáltalán brit terület lett volna, igen röviden
összefoglalható, ugyanakkor hatásait tekintve rendkívül
szerteágazó, így hát egyszerűen kimondom: a szüleim igazi
csibészek voltak, Miss Stone.
– De hát Mr. Szingh azt mesélte, hogy az ön édesapja
vállalkozó volt…
– Ez a kalózokra is igaz, ha a szótárt nézzük.
Elnevettem magam, és abba sem bírtam hagyni, míg végül
már alig kaptam levegőt. Munkaadóm is derűsen hümmögött,
amíg le nem csillapodtam.
– Nathan Thornfield… vagyis az apám, ugyebár…
kereskedőként kezdte a pályafutását, de csakis ezen hivatás
legtágabban vett értelmében – folytatta a férfi. – Finom
úriembernek adta elő magát, akár egy báró, cvikkerestül meg
tubákostul. Valójában viszont olyan alak volt, akit a
romantikusok kalandornak neveznek, a cinikusok pedig
latornak. Fékezhetetlen volt, mint a ragály, beutazta az egész
világot: megjárta Ausztráliát, Kínát, még Amerikát is, a
nemtörődöm vén bolond. Azt a holdkórost el kellett volna
zárni egy jól kipárnázott ketrecbe, ha érti, mire gondolok,
Miss Stone, ám a gaz ehelyett hol meggazdagodott, hol
elszegényedett, újra meg újra, míg végül le nem telepedett
Pandzsábban anyámmal, született Chastity Goodwill-lel. S
habár édesanyám neve szó szerint annyit tesz, hogy
erkölcsösség és jóakarat, higgye el nekem, kisasszony, ez
korántsem tükrözte a jellemét.
Patience Goodwill és Chastity Goodwill. Úgy éreztem,
dübörgő szívem menten átszakítja szürke ruhámat, miközben
nagynéném leánykori nevére gondoltam. A nénikém és Mr.
Thornfield édesanyja nővérek voltak – ez a kapcsolat!
– Anyám azért nem volt teljesen őrült – tette hozzá a férfi
savanyú képpel. – Habár nyilván annak hangzik, elvégre
összeállt egy ilyen gazfickóval, és vele tartott a világon
bárhová. Ám tény, hogy egészen eluralkodott rajta az
orientalizmus, és szenvedélyesen gyűjtött mindent, ami csak
keleti egzotikum: a kínai vázáktól kezdve egészen a bengáli
selymekig. Amikor apám elhatározta, hogy Pandzsábban
próbál szerencsét, úgy tudom, hogy eleinte francia borral és
török ópiummal kereskedve igyekezett megvetni a lábát
Lahorban. A helyiek gyanakodva fogadták, és egy-két
igencsak félresikerült üzleti tárgyalás során apámat bizony
kis híján kardélre hányták. Ám a szikhek hamar rájöttek,
hogy olyan alakkal van dolguk, aki képes bármit megszerezni
nekik, amit csak akarnak. Apám ezen a téren kész géniusz
volt, és a pandzsábiak nem épp jámbor kvékerek, félreértés
ne essék. A Szikh Birodalom a bujálkodás és ármánykodás
olyan melegágya volt, hogy azzal legfeljebb a Vatikán vehetné
fel a versenyt.
– Veszélyesnek hangzik.
– Akárcsak a háború. – A férfi szavai ezúttal kissé szíven
ütöttek. – Ám az emberek mégsem riadnak vissza tőle.
– Mr. Szingh családja az önének szomszédja volt, uram?
– Így igaz. A szüleim import-export téren üzleteltek,
Szárdáréi pedig kereskedtek, indigóval és hasonlókkal.
– Ha emlékezetem nem csal, Mr. Szingh mintha nádcukrot
is említett volna – hazudtam, hiszen valójában Szádzsarától
tudtam erről.
– Á, igen! Emlékszem a barna cukor és a kék festékpor
nagy tömbjeire. Szárdárék olyan gazdagok voltak, hogy akár
színarany kelyhekbe is pisálhattak volna, ha… Ó, elnézését
kérem, kisasszony.
– Igazán nincs miért, elhiheti nekem, uram.
Mr. Thornfield derűsen köhintett.
– Kezdem felfogni. Nos, tehát… Szárdár meg én együtt
nőttünk fel: Lahor utcáin játszottunk katonásdit;
vetélkedtünk, hogy melyikünk mer átszaladni a harci
elefántok lába között, valahányszor csak a khálszá serege
felvonult a városban; és perlekedtünk, mint a halaskofák,
amikor próbáltuk eldönteni, kinek jusson a gaz afgán szerepe,
s kinek a hódító mahárádzsáé; ilyen és ehhez hasonló,
roppant férfias elfoglaltságokkal múlattuk az időt. Szárdár
sokszor…
– Ha jól tudom, ez nem Mr. Szingh igazi neve.
– Ó, álnok kígyó! A kisasszony nyilvánvalóan alaposan
kifaggatta a Csodacsitrit.
Erre könnyen inamba szállhatott volna a bátorságom, ám
Mr. Thornfield hangneme vidám maradt, akár egy halk,
harmonikus muzsikát játszó hangszer – mint mindig, ha a
gyámleányáról beszélt.
– Szádzsara csak úgy ömleng, valahányszor bármi is
eszébe jut szegénykémnek azokból az időkből; ám ezt a témát
illetően teljességgel igaza van. Az én Szárdár barátom
eszement egy fickó, és úgy döntött, hogy ha már háztartási
alkalmazottnak kell állnia, akkor a teremtésit, rendesen
megadja a módját. Ugyan mi mást tehettem volna, mint hogy
vállat vontam, és azóta parancsnoknak szólítom?
– Mr. Szingh kisugárzása delejes erővel bír. Igazán
tisztességes embernek tűnik.
– Az a férfi egy szent, én mondom magának. Gyermekként
elválaszthatatlanok voltunk, és miután visszatértem
Pandzsábba, nem akaródzott ismét búcsút mondanunk
egymásnak. Volt valaha igaz barátja, Miss Stone? Olyan
barátja, akiről úgy érezte, hogy ha hiányozna az életéből,
akkor saját magából veszítene el egy darabot?
Visszagondoltam az én csöndes, fürkésző Clarke-omra, és
bólintottam.
– Nos, Szárdárt talán nem kezdettől fogva hívták így, de
hozzám világéletünkben rendkívül jó volt. Fáradhatatlanul
ügyelt rá, hogy senki se verjen laposra, amikor még suhancok
voltunk Lahorban; és mindig gondoskodott róla, hogy
Szádzsara biztonságban legyen, bármilyen körülmények közé
is kerültünk.
– A háború során történt, hogy Mr. Szingh ilyen
rendíthetetlenül védelmezte Szádzsarát? – kérdeztem
óvatosan.
 – Igen. Akkor viszont nem álltunk háborúban, amikor
engem megvédett. – Mr. Thornfield elvigyorodott, és
megkocogtatta az asztalt kesztyűs kezével. – Nem merem
biztosan kijelenteni, hogy a szikhek a harc vagy a bujaság
terén a szenvedélyesebbek, de tudja, mindkettőt roppant
komolyan veszik, így hát fiatal idegenföldiként rengetegszer
kerültem életveszélyes csetepatéba.
– A keletiek nem akartak barátságot kötni a britekkel a
kereskedelem érdekében?
Mr. Thornfield elhúzta a száját.
– Senki sem döfi úgy hátba az embert, mint egy barát.
– Ez Mr. Augustus Sackre is igaz?
A férfi habozott; ám végül a fogát csikorgatva vállat vont.
– Jogos észrevétel, Miss Stone… Mi sem ildomosabb, mint
a váratlan konfrontációkat késsel megoldani, mint ahogy azt
ön oly szívélyesen tette az irányomban. Mr. Sack és régi
barátunk, Mr. Clements, valamint Szádzsara édesapja, Mr.
Lavell, mind a Társaság embereiként tartózkodtak
Pandzsábban, amikor kitört a konfliktus. Akkoriban én
szintúgy a Társaságnak dolgoztam, legalábbis névleg. Ha
csupán annyit mondok, hogy a Szikh Birodalom gazdag volt,
az olyan enyhe megfogalmazás lenne, mint azt kijelenteni,
hogy a nap egész ügyesen bevilágítja ezt a sárgolyót. Mr. Sack
azt képzeli, hogy rég eltűnt kincs nyomára bukkanhatna, ha
sikerülne szabadon kutakodnia a Csodacsitri elméjében,
márpedig én ezt nem fogom hagyni. Ahogy Szárdár sem, mint
azt ma délelőtt maga is láthatta. És nincs más mondanivalóm
erről az átkozott témáról. Ó, nézze, itt is van Mrs. Kaur a
sülttel.
A szakácsnő fölemelte a tálról a fedőt, s a levegőt
elárasztotta a fahéjas ürühús illata. Mr. Thornfield valóban
egyetlen szóval sem árult el többet a külföldi kalandjairól.
Csakis az új kancáról beszélt, intett, hogy alaposan kössem
Szádzsara lelkére az óvatosságot, s úgy tett, mintha mindent
megosztott volna velem, amit tudni szeretnék.
Mindeközben végig magán hagyta a kesztyűjét; én pedig
megbabonázva figyeltem őt.
Saját magam sem értettem, miért igézett meg Charles
Thornfield ilyen hamar és ekkora erővel. Elég szeretőm volt
már ahhoz, hogy tudjam, a birtok urát nem lehetett a
hagyományos értelemben jóképűnek nevezni, terhei túl mély
ráncokat hagytak az arcán ahhoz, hogy az én szép szál
munkáslegényeimhez lehessen hasonlítani. Ráadásul
ugyanannyira volt savanyú, amennyire különös, s úgy tudta
felvonni a szemöldökét, hogy az egyszerre tűnt kihívónak és
sértőnek.
Ugyanakkor saját szememmel láttam, hogy a férfi képes a
szeretetre, hála annak, milyen gyengédséggel viszonyult a
gyámleányához, illetve mennyire hevesen kelt a védelmére
Mr. Sack látogatásakor. Én pedig olyan mohó és kiéhezett
voltam szeretet terén, hogy kíváncsi lettem, miként
lophatnék magamnak akár csak egy morzsányit ebből a
gyengédségből.
– Jó éjszakát, Miss Stone, és kérem, vigyázzon a bokájára!
– vett búcsút tőlem gazdám a vacsora után. Azt hiszem,
kimerítette az udvariaskodás… még ha csak annak nyers
módja is, ami a férfi sajátja volt. – Ha esetleg nagyobb késre
vágyna, mint az a kalaptű, amit magánál tart, keresse fel a
biliárdszobát!
Mosolyogva viszonoztam az elköszönést, majd a lehető
legnagyobb zajt csapva felsántikáltam az emeletre a
mankómmal.
Mr. Thornfield ugyanis a vacsoránk után Mr. Szinghgel
készült megbeszélést tartani, én pedig jól ismertem Highgate
House minden zegét-zugát, minden egyes nyikorgó lépcsőt,
minden egyes recsegő padlódeszkát. Tudtam, hogy ha meg
akarom oldani a lezárt pince és az eltűnt láda rejtélyét, akkor
a hallgatózást is hozzá kell adnom a bűneimhez.
 TIZENKILENC

„Tetszik tudni, kisasszony, vannak emberek, aki

szeretnek mindent a Gondviselésre bízni, de én
azt gondolom, hogy magunknak is tennünk kell
valamit, elég, ha a Gondviselés megáldja
eszközeinket és cselekedeteinket.”

MÁR V ILÁGOSSÁ TETTEM HATÁRTALAN RAJONGÁSOMAT a

Jane Eyre főhősnője iránt; ugyanakkor sajnos kénytelen
vagyok leszögezni, hogy az ifjú hölgy a legsiralmasabb
nyomozó az irodalom történetében.
Vegyék csak fontolóra, kedves olvasóim, hogy Jane Eyre
egyik éjjel kimenti Edward Fairfax Rochestert annak
gyakorlatilag lángokban álló szobájából. Másnap reggel ki
mással találja szemben magát a nevelőnő, mint Grace Poole-
lal, akit a gyújtogatással gyanúsít; és amikor úgy véli, hogy a
hitvány Grace azt próbálja kiszedni belőle, bezárkózik-e
éjszakára, mit tesz a mi Jane-ünk? A bölcs fiatal nő
készségesen közli a zord cseléddel, hogy mostantól bizony
szándékozik elreteszelni a szobája ajtaját lefekvés előtt,
ezüsttálcán kínálva fel tervezett óvintézkedése részleteit.
Nincs is jobb, mint elárulni egy gyilkos szándékú
gyújtogatónak bármit, amit csak tudni akar, ha lehetséges
áldozatai szokásai felől érdeklődik… Ki tudja, Jane talán így
akarta összezavarni az asszonyt.
Vacsora után olyan nagy ricsajt csaptam szándékos
esetlenkedésemmel fölfelé bicegve a szobámba, hogy Mrs.
Garíma Kaur megjelent a lépcső aljában, hátborzongatóan
beesett szeme átható, fürkész tekintettel meredt rám
odalentről.
– Semmi baj, semmi baj, jól vagyok! – szóltam le zihálva. –
Már amúgy is majdnem felértem.
– Minden van rendben? – kérdezte makacsul.
– Nincsen semmi, de semmi gond, Mrs. Kaur. Igazán nem
szükséges nyugtalankodnia miattam.
– Nem kell aggódni – szólt az asszonyság, habár továbbra
is kíváncsian figyelt engem.
– Jó éjszakát, Mrs. Kaur!
– Jó éjt, Miss Stone.
A házvezetőnő felemelt fejjel állt a lépcső tövében, és
szemmel tartott, amíg hátat nem fordítottam neki.
Amikor visszaértem a szobámba, bezártam az ajtót, és
félredobtam a mankómat; majdnem biztos voltam benne,
hogy beválhat a tervem, de csak akkor, ha képes vagyok
végrehajtani. Sántikálva és fájdalmasan grimaszolva tettem
néhány kört a szobában, meggyőződve róla, hogy többé-
kevésbé tudok járni, legalábbis ha szinte minden súlyomat a
bal lábamra helyezem.
Kifulladva leültem, és a kandallópárkányon álló órát
bámultam.
Habár nem ismertem jól Mr. Thornfield szokásait, Mr.
Szingh napirendjével tisztában voltam, és tudtam, hogy mire
befejeztük a vacsoránkat, a komornyik már nekilátott
ellenőrizni, be vannak-e zárva az ajtók-ablakok. Csak meg
kellett várnom, hogy Mr. Szingh elbarikádozza a házat, akár
egy erődítményt, aztán lesietnem a szalonhoz mankó nélkül,
reménykedve, hátha nem maradok le semmiről.
Türelemre intettem magam, és kiválasztottam az
időpontot, ameddig várok: huszonhárom óra huszonnégy
perc. Az anyámasszony katonái előszeretettel siránkoznak
arról, hogy a bűn elemészti az akaraterőt, én azonban
rendelkeztem annyival, amennyi csak kell; így hát ülve
maradtam egészen a kijelölt percig, azután elindultam.
A folyosó nem jelentett nagy kihívást, fentről a negyedik
lépcsőfok viszont mindig úgy visított, mintha valaki egy
borjút kínozna, ezért gondosan átléptem. Sajgott a bokám, de
nem elviselhetetlenül, mivel két kézzel kapaszkodtam a
korlátba, és oldalazva, bicegve haladtam lefelé. Épp időben
jutott eszembe, hogy az utolsó lépcsőfordulóban nyikorog a
korlát; így inkább a falnak támaszkodva, a lehető
legóvatosabban sántikáltam le a hátralévő szakaszon.
A fájdalom mostanra olyan élesen hasított a bokámba,
hogy egyik kezemet a számra kellett tapasztanom. De nagy
nehezen, a fogamat csikorgatva mégiscsak sikerült
folytatnom nevetséges botorkálásomat a földszint felé.
Amikor leértem a hallba, megtorpantam, s felmértem a
helyzetet. Ahogy sejtettem: a szalonból kiszűrődő, tompa
fény és a két férfi fojtott hangja jelezte, hogy sietnem kell,
különben minden hiába volt. A szoba félhomályba
burkolózott, csupán a csinos, harangernyőjű, rózsamintás
mozaiküveg lámpa égett. Nappal ez volt az egyik kedvenc
fényforrásom, mivel bájosan pirulóra festette a tél közepi, bús
szürkeséget. Így, a környező sötétségben viszont lázas,
véraláfutásos hatást keltett minden.
– …úgy elverném a kutyát, hogy fülét-farkát behúzva
iszkoljon vissza Kalkuttába, és akkor végre megszabadulnánk
tőle – mordult Mr. Thornfield.
Egész testemben megfeszülten hegyeztem a fülemet.
Ez nem a munkaadóm szokásos baritonja volt – hanem
olyan hang, amelyről el tudtam képzelni, hogy dűnéken és
kanyonokon átívelve zengjen. Nem csendült belőle semmi
sznobság, szinte alig hangzott angolnak, pedig egyáltalán nem
színezte át akcentus. Ez volt tehát Charles Thornfield
igazából, legalábbis valaha ez lehetett, amikor még a távoli
keleten élt.
– Az ég szerelmére, Charles – sóhajtotta Mr. Szingh,
szintén egész más hangnemet megütve a gazdájával, mint
mások jelenlétében. – Elsőre mindig ezt mondod, de soha
nem megyünk semmire a heveskedéseddel. Egyetlenegyszer
sem vált hasznunkra.
Közelebb bicegtem a résnyire nyitott ajtóhoz, hogy
tisztábban hallhassam őket.
– Nem tudok más megoldást – erősködött Mr. Thornfield.
– Szárdár, nyilván nem kell elmagyaráznom neked, hogy ez
az alak a létező legnagyobb fenyegetést jelenti… És ki tudja,
miféle haramiákat bérelt fel.
– Pontosan ezért nem tudom felfogni, mégis miért
engedtél a kérésének, hogy láthassa Szádzsarát.
A komornyik hangja olyan megrovó volt, hogy a hideg
futkosott a hátamon.
– Hiba volt megpróbálkoznom vele – válaszolta habozás
nélkül Mr. Thornfield. – Kérlek, ne haragudj rám, már
felelősségre vontam magam miatta. De abban
reménykedtem, hátha a találkozás Sackkel talán… előhívhat
valamit Szádzsara elméjének mélyéről. – A férfi hangneme
vágyakozó, sóvárgó árnyalatot öltött, és szinte láttam őt
magam előtt, ahogy izmos válla megfeszül, sötét szemöldökét
összeráncolja nemes orra fölött. – Mi lett volna, ha Sack
láttán Szádzsara végre visszaemlékszik?
– Charles, az a kislány nem holmi kísérleti nyúl! –
sziszegte Mr. Szingh. Aztán ismét felsóhajtott, és hallottam,
ahogy italt tölt. A nyakamat nyújtogattam. – Ez a kirohanás
egyáltalán nem volt helyénvaló, mégsem bírtam magamba
fojtani, ami igencsak megbocsáthatatlan bűn egy
komornyiktól, nem igaz? Elnézésedet kérem. Hadd halljam
tehát, mi célból engedted Sacket öt mérföldnél közelebb
Szádzsarához.
– Soha nem leszünk biztonságban, amíg végleges
megoldást nem találunk – krákogta Mr. Thornfield. – Amikor
Sack beállított, akármilyen döbbent voltam is, arra
gondoltam, hogy ha Szádzsara meglátná a fickó képét, talán
az aljas kutya ellen tudná fordítani annak tervét. Hogy
esetleg…
– Á! – szólt Mr. Szingh komoran. – Azt hitted, hogy
Szádzsarának tán eszébe juthat minden, akár még a láda
holléte is. És akkor mi…
– Vigyorgó dzsinnként teljesíthettük volna a féreg Sack
kívánságát…
– Aztán végre búcsút vehettünk volna tőle, és élhettünk
volna tovább békében.
– Habár az a közönséges gazember ez esetben egy kész
vagyontól fosztana meg minket, ami rémesen bosszantana.
– Igaz, Charles, egykor fejedelmi lovaink és kutyáink
voltak, most viszont… – Mr. Szingh ingerülten hallgatta el a
mondat végét.
– Nem a pénzről van szó! – Rövid csönd támadt, aztán Mr.
Thornfield nyugodtabb hangon folytatta. – Nem, nem, ez az
átkozott, óriási, huzatos, angol ház… – Dühbe gurultam. – Ez
a ház vad, furcsa és hideg, iszonyatosan hideg, ugyanakkor
csodás. Szádzsara imádja, én pedig egyre bájosabbnak
találom, hogy a herém ugyanúgy vacog, mint a fogam,
valahányszor pisálok.
– Érdekes, az én herém még vacogni se bír, mert mintha a
vesémig húzódna vissza a hidegtől.
– De értsd meg, most, hogy Highgate House a miénk lett,
Sack nem fog nyugtot hagyni nekünk – folytatta Mr.
Thornfield sokkal zordabb hangon. – Megmondtam neki,
hogy örököltem, ám nyilván nem hitt nekem. Nyilván úgy
gondolja, hogy még mindig nálunk van a láda, és így tudtam
megvenni a birtokot. Mi más magyarázhatná a történteket?
 – Nem tudom – ismerte el Mr. Szingh. – Egyetértek, hogy
Sack felbukkanásának oka a legnagyobb rejtély mind közül.
Néhány pillanatig csupán a tűz ropogása hallatszott.
Amikor Mr. Thornfield legközelebb megszólalt, olyan mély és
halk volt a hangja, hogy alig bírtam kivenni a szavait.
– Szárdár, ha eljutottam arra a pontra, hogy úgy
gondolom, elfogadható Szádzsara elméjével kísérletezni,
akkor talán az lenne a legjobb, ha…
– Nem – közölte Mr. Szingh higgadtan.
– Nem? – Mr. Thornfield hangja még érdesebb lett. – Azt
sem tudod…
– Nem, nem vághatsz bele valami őrült küldetésbe, hogy
meggyilkold Augustus Sacket, aki biztosított minket arról,
miszerint egy tucatnyi ügyvédet bízott meg a teljes botrány
kitálalásával, ha csupán a haja szála is meggörbül miattunk.
És nem, azt a tucat ügyvédet sem gyilkolhatod meg.
– Na, és ha napvilágra kerül a botrány? Ki fogja bánni? –
Mr. Thornfield felállt, és járkálni kezdett a szobában,
hallottam, ahogy csizmája a szőnyegen dobban. – Ez a
Társaság ügye. Sack titokzatos módon meghal, a
szégyenemet a világ elé tárják, én a direktor könyörületére
bízom magam, szembenézek valamiféle hadbírósági
tárgyalással, öt-tíz év börtönre ítélnek, és…
– És lemaradsz Szádzsara teljes gyerekkoráról, ráadásul a
kényszermunkától teljesen megtörten, testileg-lelkileg
tönkrementen térsz haza.
– Rosszabb az, mint az állandó aggodalom gyötrelme?
– Igen.
– Miért?
– Mert nem lennél itt, és Szádzsarának szüksége van rád.
– Mr. Szingh végtelenül kimerültnek hangzott. – Az ég
szerelmére, nekem is szükségem van rád.
Mr. Thornfield zihálva ült le.
– Figyelj rám! – szólt a komornyik óvatosan. – Az, hogy
hajlandó lennél börtönbe vonulni egy olyan bűn miatt, amit
együtt követtünk el hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, csak azért
vállalva ezt az áldozatot, mert meg akarsz óvni
mindannyiunkat, jellemzően ostoba és jellemzően nemes ötlet
tőled. Azonban nem gondoltad át rendesen a dolgot. Ki volt a
bűntársad annak idején, amikor elkövetted azt a bizonyos
tettet?
– Te – válaszolta munkaadóm zsémbesen.
– Na most, mi lesz, ha a Társaság vezetősége mégsem
óhajt rajtad példát statuálni? A fehér aranyifjún, aki
Lahorban nőtt fel, ahová az ő megbízásukból tért vissza, így
nagy buzgóságukban még azt is elintézték neki, hogy a lehető
leggyorsabban végezhesse el az addiscombe-i kiképzést?
– Hát…
– Bizony ám, Charles: úgy hiszem, a direktor úr találna
magának más bűnbakot, ha nem óhajtaná, hogy a lapok
bemocskolják a Társaság jó hírét.
Mr. Thornfield megfontolta a hallottakat, miközben
mocorgott a székén.
– S ez esetben vajon kire esne a választása? – kérdezte
Mr. Szingh.
Hosszú hallgatás után a birtok ura elismerte:
– Te valóban igencsak barna bőrű vagy.
– Egész pontosan mennyire vagyok barna, Charles? Jó
alaposan nézz meg!
– Sötétbarnának mondanálak, habár a feketétől azért
nagyon messze vagy.
Természetesen fogalmam sem volt, mit követhettek el
ezek ketten; ám a szívem rémülten zakatolt arra a
gondolatra, hogy Szádzsarának bármelyiküktől is el kelljen
válnia. Akármilyen önálló volt is a gyermek, úgy itta magába
a szeretetet, akár egy két lábon járó szivacs, és mind Mr.
Thornfield, mind Mr. Szingh döbbenetes mértékben látta el
őt az áhított gyöngédséggel, ráadásul diszkréten, szinte
gesztusok nélkül, és mintha még szavakra sem lett volna
szükségük hozzá.
– Jól van, akkor nem fogok a kardomba dőlni a
kedvetekért – engedett a ház ura zsémbesen. – A tanácsod
bosszantó, Szárdár, és ellenszenvessé tesz téged a
szememben.
– Gyakran ez a vége annak, ha tanácsot ad az ember –
motyogta Mr. Szingh.
– Hát, meg kell mondanom, szerintem átkozottul
igazságtalan ez az egész. – Mr. Thornfield most már enyhébb
hangnemet ütött meg. – Úgy vélem, egyszerűen nem fair,
hogy Sack véletlenül meglátott engem a temetésen, miközben
nekem fogalmam sem volt arról, miszerint egyáltalán
Angliában van.
– Valóban sajnálatos, hogy így alakult, habár azt nem
teljesen magyarázza meg, miként vonulhatott be Sack az
otthonunkba ilyen határtalanul magabiztosan. Még szerencse,
hogy résen voltunk, de…
– Természetes, hogy résen voltunk! Ám a kocka el van
vetve. Méghozzá túlságosan is kevéssel az ideérkezésünk
után, ha engem kérdezel.
– Ez kétségtelen. – Hallottam, hogy Mr. Szingh
gyufalángot csihol. – Milyen kár, pedig azt terveztem, hogy a
sok ráérő szabadidőmben megtanulok krikettezni.
Mr. Thornfield felhorkant, aztán elnevette magát, végül
együtt hahotáztak, miközben én odakint mosolyogva dőltem
a falnak.
– Egek, fogalmam sincs, mitévők legyünk – sóhajtotta Mr.
Thornfield, miután abbahagyták a nevetést.
– Felvesszük a harcot – válaszolta Mr. Szingh.
Megnyikordult a széke. – Mint mindig.
– És ha belegondolok, hogy ha a jó Sam Quillfeather nem ír
nekem, akkor tudomást sem szereztünk volna John Clements
haláláról… Nehéz megmondani, hogy hálát vagy
bosszúvágyat kéne éreznem emiatt.
Szerencsére eddig is a falnak vetettem a hátamat,
különben most a földre rogytam volna, ahogy úrrá lett rajtam
a rettegés: Sam Quillfeather, a közrendőr, aki kikérdezett
engem Edwin halála után? Sam Quillfeather, a felügyelő, aki
megtartotta magának, hogy milyen következtetéseket vont le
Vesalius Munt meggyilkolását illetően?
– Valóban érdekes ez a véletlen egybeesés – helyeselt Mr.
Szingh. – Olyannyira, hogy szívesen megismerkednék ezzel a
te Quillfeatheröddel. Figyelembe véve az új
megállapodásotokat, nem kétlem, hogy hamarosan
lehetőségem is nyílik majd találkozni vele.
Elhomályosult előttem a világ; a vérszínű fénybe boruló
folyosó mintha tótágast állt volna.
– El fogja nyerni a tetszésedet: nem ismerek még egy
embert, aki olyan komolyan venné a foglalkozását, mint
Quillfeather. Gondosan ügyel rá, hogy ne verje nagydobra a
nyomozását, amíg meg nem szerzi a szükséges bizonyítékot,
amivel igazolhatja a gyanúsított bűnösségét; nem úgy, mint
azok a durva fakabátok, akik a lehető legerőszakosabban
tapossák ki maguknak az utat a megoldásig, köpve mindenre
és mindenkire. Az nem is kérdés, hogy az összes pasas közül,
akikkel együtt tanultam orvosnak a Charing Cross
Kórházban, Quillfeathert kedveltem a legjobban, mivel
semmi keresnivalója nem volt ott, s én úgy éreztem, mintha
nekem sem lett volna. Akkoriban még sehogy sem találtam a
helyem Angliában, erre tessék, összekerültem ezzel az őrült
rendőrrel, aki nálam húsz évvel idősebb fejjel csak úgy
belevágott az anatómiai leckékbe. Fel nem foghatom,
Szárdár, hogy léteznek ilyen csodák.
– Egy udvarias adószedő láttán sem lepődnék meg
ennyire.
– Képzeld csak el, mi lett volna, ha a jó Quillfeather
szarvon ragadja a bikát, és felvételt nyer a Királyi Testületbe
ahelyett, hogy csupán gyorstalpalót vesz az emberi
csontozatból.
– Elképesztő. Egy közrendőr, aki egyszersmind az
orvostudományban is képzett.
– Mivel úgy gondolja, hogy ettől jobb rendőr válik belőle.
Ismét tehetetlen kacagásban törtek ki mind a ketten, és
még szerencse, hogy így nem hallhattak semmit, mivel én
hörögve kapkodtam levegő után. Annak a Sam
Quillfeathernek, akit én ismertem, tökéletesen illett a
jelleméhez, hogy csak úgy nekilásson anatómiai
tanulmányokat folytatni: az a férfi maga volt a megtestesült
kíváncsiság, ezért fogott el a rosszullét már önmagában a
neve hallatán.
– Ezek szerint most már biztos, Charles? – Mr. Szingh
hangja ismét komor árnyalatot öltött. – Teljességgel meg
vagy róla győződve, hogy John Clements gyilkosság áldozata
lett, nem is kérdés?
A rettegéstől eddig szorosan lehunyt szemem erre
kipattant.
– Napnál is világosabb, hogy megölték. – Mr. Thornfield
szavaiból összetett érzelmek csendültek: szomorúsággal
elegyedő megbánás. – Szegény Johnny, mindig is olyan volt,
mint egy kölyökkutya. Emlékszel, hogy úgy koslatott a
titkárnőd után, mintha az maga Kleopátra lett volna?
– Szegény nő vagy ezerszer utasította el a szerencsétlent,
habár a jó asszony nem kért a segítségemből, amikor
felajánlottam, hogy a főnökeként fellépek az érdekében. Azt
mondta, hogy a pasas olyan ártalmatlan, akár egy öszvér.
Tény, hogy nem ismertem nála hiszékenyebb alakot.
– Igaz, ami igaz, Johnnynak homok volt az agya helyén, de
azért nem érdemelte meg, hogy cián kerüljön a teájába, vagy
akármibe is tette Sack a mérget.
– Nagyon határozottnak tűnsz.
– Gondolj csak bele! – magyarázta Mr. Thornfield. –
Clements és Sack együtt tértek vissza Pandzsábból, hogy
kezet rázzanak a Társaság fejeseivel, kezet csókoljanak az
öreganyjuknak, meg egyebek, mielőtt újabb megbízást
kapnának. Clements titokzatos módon kimúlt a szállásán,
mire különleges tanácsadóként bevonták az ügybe
Quillfeathert, akinek ugyan nincs ki a négy kereke, viszont
nemcsak hogy képes megoldani egy gyilkosságot, hanem a
száját is tudja tartani, márpedig a direktor ki akarta deríteni,
miként veszítette életét Clements. Szárdár, emlékszel a
szerencsétlen flótásra: ugyanolyan napbarnított lett, mint mi,
de soha nem volt pirospozsgás, márpedig holtában
szokatlanul kipirultnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy a
pasas élete virágában járt, így roppant valószínűtlennek
tartok bármiféle szívbajt. A cián a katonaság kedvenc mérge,
és Sacken kívül mégis ki lett volna olyan gyáva, hogy
Clements konyakjába keverje a gyilkos szert, nem pedig
férfihoz méltón végezzen vele?
– Igen, de mi van az indítékkal? Nem azt mondtad, hogy
Quillfeather eredetileg azért vont be a nyomozásba, mert
felfedezett bizonyos iratokat, amelyekkel Clements a halála
előtt foglalatoskodott?
– De igen, Johnny előkereste David Lavell nyilvántartását,
és természetesen szerepelt benne a mi nevünk, feketén-
fehéren: a felettesei által írt jelentésekben, a levelezésében, a
naplóbejegyzéseiben. Mégis mi oka lehetett volna Johnnynak
egy olyan gazember után kutakodni, aki már az első háború
óta halott, hacsak nem gyanút fogott, hogy valami nem
stimmel?
– Talán azt akarta tudni, hogy miért tettük – szólt a
komornyik halkan. – Tudta, hogy bűnösök vagyunk… És rá
akart jönni, hogy mi okunk lehetett rá.
– Sack pedig megtudta, hogy szaglászik.
– Ez sehogy sem áll össze, Charles. Még ha Clements rá is
jött, hogy Lavell milyen aljas alak volt, mégis mit számított
volna az?
– Ez az egész ügyet más megvilágításba helyezi, hát nem
érted? Egy dolog zaklatni két pitiáner tolvajt, ám régi
barátokat megvádolni egészen más tészta… Johnny Clements
értelmi szintje egy hangyáéval ért fel, ám mindvégig
átkozottul rendes alak volt. Minél többet tud meg Lavell
jelleméről, Sacknek annál nehezebb lett volna pórázon
tartania őt.
Mindketten elhallgattak. Most már könnyebben vettem a
levegőt, bár továbbra is alig voltam magamnál. Válaszokra
vágyva hallgattam ki a két férfit, ám a hallottaktól csak újabb
kérdéseim merültek fel; ráadásul a tudat, hogy Mr.
Thornfield valamiféle megállapodást kötött Quillfeather
felügyelővel, egyenesen elborzasztó volt.
– Milyen volt a vacsora? – érdeklődött Mr. Szingh.
Kicsivel közelebb oldalaztam az ajtóhoz.
– Teljesen megfelelő. Dzsasz Kaur mindig is nagyon értett
az ürühúshoz.
– Charles! – dorgálta Mr. Szingh.
– Ó, úgy érted, milyen volt a nevelőnő? – Hallottam Mr.
Thornfield hangján, hogy mosolyog. – Egyenes magyarázattal
szolgált anélkül, hogy sokat kellett volna faggatnom. A durva
élet és a még annál is durvább férfiak óvatossá tették, s
ugyanezen körülmények vezettek ahhoz, hogy a hölgy
nyelvezete a legeslegdurvább legyen, amit én valaha angol
szájból hallottam.
Nem kellett volna, hogy emiatt büszkeség fogjon el,
mégsem bírtam elfojtani magamban ezt az érzést.
– Miss Stone valóban rendkívüli nő – felelte Mr. Szingh. –
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kiismerjem, amíg
távol voltál, ám el kell ismernem, nem jutottam sokra. Olyan,
akár egy tó, melynek tiszta ugyan a felszíne, mégis lehetetlen
a mélyére látni.
– Én sem bírom megfejteni – mondta halkan Mr.
Thornfield. – Látnod kellett volna őt, miután Nalin levetette a
hátáról. Azon nyomban megpróbált felpattanni, mintha
rugóra járt volna, pedig azt sem tudhatta, milyen súlyosan
sérült meg. Ha nem lenne ennyire jellemzően brit, azzal a
sápadt, tündérszerű kinézetével és a csillogó
macskaszemével, akkor azt hinném, hogy talán a Szatledzstől
északra nőtt fel. Nem pusztán kést tart magánál, hanem
láthatóan tudja is, hogyan kell forgatni. Ha tiszteletlenül
viselkedtem volna vele szemben, szinte bizonyos, hogy
miszlikbe aprította volna a herémet.
– Érdekel téged a nő – jegyezte meg Mr. Szingh oly
különös, tűnődő hangon, hogy szerettem volna látni, milyen
kifejezés ülhet az arcán.
– Még szép, hogy érdekel, bárkit érdekelne – válaszolta a
munkaadóm. – Arról a tényről nem is beszélve, hogy egész
mostanáig nem akadt semmi, amivel elfoglalhattam volna
magam, leszámítva a te társaságodat, meg egy olyan
gyermekét, akinek minden harmadik szava a ló.
– Jobban érzed majd magad, amint a holtak ismét beszélni
kezdenek hozzád.
Egész mostanáig olyan feszült figyelemmel hallgattam,
miközben rólam diskuráltak, hogy ez a megdöbbentő
kijelentés borzalmasan rám ijesztett; s mindennek tetejébe
rádöbbentem, hogy mindkét férfi felállt a székéből, így
pillanatokon belül rajta fognak kapni, amint az ajtó előtt
hallgatózom.
– Minden rendesen be van zárva, ahogy kell?
– Lakat alatt vagyunk, akár a rabok – válaszolta Mr.
Szingh, és hallottam, ahogy megpiszkálja a tüzet.
A lépcső felé perdültem, és igyekeztem nesztelenül
elinalni. Úgy éreztem, mintha átdöfték volna a bokámat, de
erőt vettem magamon, hogy még gyorsabban bicegjek.
– Egyszerűen nem bírok megbékélni azzal, hogy semmit
sem tehetünk – szólalt meg Mr. Thornfield ismét. A két férfi
most már a szalon küszöbéhez ért.
– Fontolóra vesszük, nincs-e mégis valami lehetőségünk.
Addig is, őrizd meg a hidegvéred!
– A hidegvérem és az éberségem.
– Úgy van.
Jönnek! – gondoltam kétségbeesetten bepánikolva. Még
az első lépcsőfordulóig sem értem fel, de máris alig álltam a
lábamon; mint kiderült, a fölfelé menet egészen más
megterhelést jelentett a bokámnak a lefelé jövetelnél.
Tudtam, hogy pillanatok kérdése, és a két férfi meg fog látni,
s azonnal rá fognak jönni mindenre. Nem maradt más hátra,
mint hogy rajtakapjanak, akár a szemétdombról menekülő
patkányt, vagy…
Ez borzalmas ötlet – közöltem magammal.
– Szádzsara holnap megkezdi a lovaglóleckéket az új
kancáján. Harbaksznak nevezte el.
– „Isten ajándéka” – mélázott el a komornyik, ahogy a
lépcsőhöz közeledtek. – Remek választás.
– Okos kis csitri – helyeselt Mr. Thornfield, hangjából csak
úgy sütött a szeretet. – Habár a Charles ajándéka talán
helytállóbb megnevezés lett volna.
– Még téged is Isten akarata mozgat, barátom.
Nem volt mit tenni: hátraarcot csináltam, elernyedtem,
amennyire csak bírtam, és legurultam egy félemeletnyi
lépcsősoron.
– Mi az ördög volt ez?! – kiáltott Mr. Thornfield.
Amikor végre megint kaptam levegőt, csupán
artikulálatlan nyögést bírtam kiadni. Az egész bal oldalam
sajgott, akárcsak minden tagom, az agyam pedig mintha
teljesen összerázódott volna a koponyámban. Fogalmam sem
volt, hogy egész pontosan mim sérült meg, habár valamim
bizonyosan. Mr. Szingh sürgetően szólt Mr. Thornfieldhez, aki
ugyanúgy válaszolt. Meleg, óvatos kezek fogták meg a
vállamat, aztán az egyik elmozdult, s egy lágy kesztyű simult
az arcomra – olyan vékony, hogy éreztem rajta keresztül a
pulzus lüktetését –, elemelve a fejemet a szőnyegtől.
– Miss Stone! Te jó isten, Szárdár, mégis mi… A pokolba is,
Miss Stone, nézzen rám!
– Egyenletesen lélegzik – állapította meg a komornyik
feszült hangon.
– Miss Stone, hall engem? – kérdezgetett Mr. Thornfield.
Hallottam őt, ahogy éreztem is; éreztem ujjainak
nyomását a kesztyűn keresztül, és egy őrült pillanatra úgy
gondoltam, azt leszámítva, hogy épp most zuhantam le
önszántamból egy hosszú lépcsősoron, meglepően boldognak
érzem magam. Kinyitottam a szemem.
– Egek, csakhogy magához tért! – lélegzett fel Mr.
Thornfield. – Istenemre mondom, jól ránk ijesztett. Képes
mozogni? Nagyon boldoggá tenne vele.
Próbáltam megmoccanni, és mint kiderült, képes is voltam
rá, ám elfojtottam egy kiáltást, amikor fölfedeztem, hogy a
térdem csúnyán kificamodott, méghozzá az eddig sértetlen
balomon.
– Óvatosan, csak óvatosan, vigyázzon! – intett az uraság, a
hátam alá csúsztatva a kezét.
– Jaj, istenem, annyira ostobának érzem magam! –
ziháltam, ahogy Mr. Thornfield segített felülnöm. – A
nappaliban hagytam a könyvemet, és mivel olyan borzalmas
zajt csapok azzal a mankóval… Azt hittem, anélkül is
boldogulok.
– Azért érzi magát ostobának, mert ostobán is viselkedett
– mordult a munkaadóm. – Mi az ördögért aggódott a ricsaj
miatt? Akár az egész átkozott házat is felverhette volna
trombitálással, ha ahhoz van kedve, mit érdekelt volna…
– Mr. Thornfield – szólt közbe Mr. Szingh, ismét magára
öltve a komornyik szerepét és stílusát –, javasolhatom, hogy
függessze fel a szitkozódást Miss Stone irányában, s inkább
segítse vissza a kisasszonyt a szobájába? Miss Stone, melyik
az a könyv, amit tovább óhajtott olvasni?
– A kalandor, Balzactól – hazudtam.
– Máris felviszem magának, egy kis konyakkal együtt. –
Mr. Szingh nyomban el is tűnt.
Mr. Thornfield még mindig mellettem térdelt, és úgy
meredt rám, mintha dühöngene, amiért szándékosan
levetettem magam a lépcsőn, pedig fogalma sem lehetett
arról, hogy pontosan mi történt. Amikor felvontam a
szemöldököm, a férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta, s
végül megdörgölte az arcát, hogy így próbáljon uralkodni a
vonásain.
– Nos, felsegíthetem? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy képes vagyok járni – vallottam be. –
Sajnálom, uram. Ez kezd unalmassá válni.
– Maga unalmasnak tartja, hogy folyton lezuhan
életveszélyes magasságokból? – felelte a férfi, ám ezúttal
nem volt olyan éles a hangja, és a képzeletemet szabadjára
engedve talán szinte még gyengédnek is nevezhettem volna.
Így hát Mr. Thornfield ölbe emelt, és könnyedén felcipelt a
lépcsőn, s miközben átkaroltam a nyakát, nem csupán az
imént Mr. Szingh társaságában elszívott szivar szagát
éreztem rajta, hanem a szantálfa enyhe, tiszta aromáját is,
amely nyilván magából a férfiból jött. Az illata nyomán
elképzeltem a messzi-messzi távolban a kiszáradt síkságokra
néző, meredek dombokat meg azt az édességet, amely
nyilván betölti a levegőt, miután a monszun továbbhalad a
Szatledzsen túlra.
 HÚSZ

„Olykor úgy éreztem, mintha rokonom lenne

inkább, nem kenyéradó gazdám. Néha ugyan
még most is zsarnokoskodott, de ezt már nem
vettem a lelkemre. Tudtam, hogy ilyen a
természete, nem lehet rajta változtatni.
Életemnek ez az új színe olyan boldoggá, olyan
hálássá tett, hogy a magányosság érzése nem
gyötört többé, nem vágytam családi körre.
Sorsom vékony félholdja mintha megnőtt,
kiszélesedett volna, anyagi gondok sem kínoztak.
Egészségi állapotom javult, kicsit meghíztam és
megerősödtem.”

ELTELT EGY HÓNAP, kedves olvasóim, mire folytathattam a

nyomozásomat, részben azért, mert a következő két hétben
nem bírtam lábra állni.
Nagyon irigylem mindazokat, akiknek soha nem kellett
megtapasztalniuk, milyen naphosszat köntösben heverni az
ágyban, gyötrelmesen sajgó bokával és térddel, miközben az
ember igyekszik csak óvatosan, mértékkel fogyasztani az
ópiumoldatot. Ráadásul napközben egy okos, cserfes kislányt
tanítottam, aki hosszú-hosszú órákon át ült az ágyam
végében, éjszaka pedig azon rágódtam, vajon mégis miért
érezné magát jobban a ház ura attól, ha a holtak beszélni
kezdenének hozzá. Eltöltött a nyugtalan energia, amelyet
sehogyan sem tudtam levezetni, mintha forrásban lévő kanna
lettem volna felnyitható fedő vagy csőr nélkül, így hát
cseppet sem lepett volna meg, ha egyszer csak szétrobbanok.
Egy egész héten át szenvedtem, Szádzsarát leszámítva
nem járt nálam más, csak a szobalány, aki az ételt hozta
nekem – beleértve egy napon a karácsonyi mazsolás
pudingot is, amire egyáltalán nem számítottam, s amiből
megtudtam, hogy eljött az ünnep –, valamint Mrs. Garíma
Kaur, aki ellátott borogatásokkal, amelyek, úgy gyanítottam,
Mr. Thornfieldtől származtak. Zsálya és ecet szagát éreztem
rajtuk, s csodálatosan enyhítették a duzzanatot. A
házvezetőnő eddig talán csodálkozással viszonyult hozzám,
ám most már csak bosszúságnak tarthatott, mivel roppant
hűvösen látott el: kimértsége azt sugallta, hogy a lépcsőn
legurulni igen rossz ízlésre vall. Borzasztóan ingerelt az a
tény, miszerint a birtok gazdája egyszer sem látogatott meg,
de el kellett ismernem, hogy aligha lett volna illendő a
szobámban múlatnia az időt. Úgy tűnt, Mr. Thornfield
szörnyen tartott attól, nehogy valami angol úriemberre nem
valló tapintatlanságot kövessen el a jelenlétemben.
Pedig én nagyon is szerettem volna, ha elkövet bizonyos
tapintatlanságokat.
A nappalaim tehát Szádzsara tanításával teltek. A kislány
minden áldott nap hozott nekem valami kis ajándékot, hol
narancsvirágos süteményt, hol élénkpiros bogyók csokrát.
Éjszakánként pedig arról fantáziáltam, hogy munkaadóm
olyan módon környékez meg, amitől a legtöbb nevelőnő
azonnal elmenekülne a birtokról: elképzeltem a férfi testének
minden izgató részletét, csupasz combját és kérges ujjait,
valamint az átlós bemélyedéseket, melyek oly édesen
húzódnak a csípőcsont fölött, ha egy úriember jó formában
van, márpedig Mr. Thornfield esetében efelől szemernyi
kétségem sem akadt.
Aztán egyik reggel, amikor félálomban mocorogtam az
ágyamban, a függönyön áthasító ezüstszínű napfényben,
rohanó lábdobogást hallottam a folyosóról, ami csakis
Szádzsara közeledtét jelezhette. Kopogás előzte meg a
betoppanását, ám azt már nem várta meg, hogy kiszóljak:
„Szabad!” így mire kinyitottam a számat, a kislány már
kinyitotta az ajtót.
– Miss Stone! – kiáltotta, sötét szeme lelkesen csillogott. –
Van szék!
Sehogy sem sikerült értelmeznem izgatott közlésének
jelentőségét.
– Charles most hozta a kocsiban! Azt hiszem, a faluból
szerezte. Egy szék kerekekkel! Amint a kisasszony felöltözik
és lejön, bele is ülhet.
Gyorsan felöltöztem egyszerű, fekete nevelőnői ruhámba,
és feltűztem a hajamat olyan takarosan, amennyire csak
lehetséges. Alig, hogy a kis diákom gondosan megkötötte a
cipőmet, Charles Thornfield jelent meg a nyitott ajtóban. Az,
hogy majdnem egy hét eltelte után viszontláthattam őt,
irreális mértékben kavart fel, hiszen nem lett volna szabad
ennyire örülnöm a találkozásnak egy olyan férfival, akinek
társaságában eddig kevesebb mint huszonnégy órát töltöttem
el. Az uraság karba tette a kezét, és az ajtófélfának dőlt, ajkán
kaján mosollyal.
– Szervusz, Csodacsitri! Lám, méltó társad akadt a
Zsenipesztonka személyében – jelentette ki. – A hölgy
nemcsak a tiszták oktatója és kések forgatója, hanem
végtelenül kecses zuhanó is, bármilyen veszélyes
magasságokból.
Kinyitottam a számat, aztán Szádzsarára pillantottam, és
inkább a szememet forgattam.
– Egek, a hölgy talán igyekszik nem káromkodva
visszavágni nekem a gyerek előtt?
 Igaza volt, így elnevettem magam.
– Tényleg kerített nekem egy tolószéket, uram?
Mr. Thornfield kihúzta magát, és elindult felém. Korábban
azt írtam, hogy közepes magasságú férfi, nem olyan sudár,
mint Szárdár Szingh, most mégis úgy tűnt, mintha nem lett
volna elég hely számára ebben a tágas szobában – ennyire
nagy hatást gyakorolt rám.
– Több kutakodást igényelt a dolog, mint reméltem, ám
végül kiderült, hogy a falusi doktornak van egy kerekesszék a
padlásán. Teljesen elborították a pókhálók, alig látszott rajta,
hogy egyáltalán micsoda. Mrs. Garíma Kaur természetesen
alaposan leporolta.
– Annyira örülök, hogy a kisasszony ismét lejöhet közénk!
– kiáltotta Szádzsara, és a karjába zárt.
Nem jellemző rám a pironkodás, de nem vagyok
hozzászokva, hogy bárki is heves érzelmeket nyilvánítson
felém. Mr. Thornfield figyelte, ahogy gyámleánya előbb
szorosan átölelt, azután gondtalanul elszaladt valahová –
habár fogalmam sem volt, milyen tervei lehetnek Szádzsara
Kaurnak a lovagláson kívül –, és úgy tűnt, mintha az uraság
azt sem tudná, örvendetesnek vagy döbbenetesnek találja a
gyermek fesztelen gesztusát. A férfi fölemelte a kezét, és
megdörgölte a tarkóját. Mostanra rájöttem, hogy ez bevett
szokása.
– Szádzsara már csak ilyen spontán – siettem
magyarázkodni. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy
nem jelent semmit, ha effélére ragadtatja magát.
– Szó sincs róla, hogy semmit se jelentene, ezt bárki
tudhatja, aki ismeri a mi kis Csodacsitrinket. – Mr. Thornfield
láthatóan elhessegette a nyugtalanító gondolatát, bármi volt
is az. – Felhozhatom magának a széket az emeletre, ám akkor
a lépcső továbbra is problémát jelentene, ha csatlakozni
akarna a többiekhez a földszinten… Megengedné, hogy
inkább Mohamedet vigyem a hegyhez?
 – Részemről semmi akadálya – feleltem.
Munkaadóm ismét a karjába emelt – tisztelettudóan, puff
neki. Meg kell, hogy mondjam, tisztelt olvasóim, hogy sokkal
hamarabb leértünk a lépcsőn, mint szerettem volna; de amint
megláttam a földszinten a bűbájos közlekedési eszközt –
fonott nádból és lágy ívben hajló fából, visszafogott feketére
festve –, sugárzó mosollyal hagytam, hogy gazdám
beleültessen.
– El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok ezért –
néztem fel Mr. Thornfieldre, aki elégedetten vette szemügyre
munkája eredményét.
– Hát, igen, nos, majd mindenképpen tudassa velem, ha
esetleg a felépülése után is meg kellene tartanunk a széket,
mert a kisasszony azt tervezi, hogy kiugrik a padlásablakon.
– Nem, uram, úgy értem… Köszönöm szépen. Szinte soha
senki nem törte magát, hogy gondoskodjon rólam.
Elhallgattam, hogy eltűnődjem ezen; alig voltam tudatában
annak, miszerint épp most közöltem egy igencsak bizalmas
információt az életemről egy szinte vadidegennel. Sorra
vettem magamban azokat, akik valaha is gondoskodtak
rólam:

– Agatha
– Clarke, amikor épp nem én gondoskodtam őróla

Furcsának tűnhet, hogy édesanyám nem szerepelt a listán

– ám a mama olyan volt, akár a pillangó szárnya, túl rebbenő
és túl gyenge ahhoz, hogy bárkiről is gondoskodjon, s habár ő
meg én szerettük egymást… végül mégis elhagyott engem,
nem igaz?
Mr. Thornfield rideg vonásai hitetlenkedve simultak ki.
– Bármilyen körülményekről legyen is szó, legalább ötven
embernek kellett volna sorba állnia, hogy gondoskodjon
magáról.
 Felsandítottam rá, nem voltam biztos benne, hogy
komolyan mondta-e ezt a sületlenséget; a férfi azonban a
hátam mögé vonult, és megragadta a szék fogantyúját.
Elismerem, hogy saját erőmből is hajthattam volna a
járművet, ám mivel Mr. Thornfieldre bízva magam ilyen
közel maradhattam hozzá, bolond lettem volna ragaszkodni
az önállósághoz.
– Tehát, hová, Miss Stone? Bevallom, ezt elmulasztottam
kigondolni, mindössze attól tartottam, hogy meg fog fulladni,
ha továbbra is a szobájában kell rostokolnia.
– Bemehetnénk a nappaliba?
– Ne úgy gondoljon erre, mint a székére, Miss Stone,
hanem mint a hintójára! – jelentette ki a férfi
szarkasztikusan.
Én erre nem bírtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy
Mr. Thornfield talán néha ugyanúgy belecsempész némi
igazságot a hazugságaiba, mint én.

A ház ura meg én kialakítottunk egy rendszert a nap azon

részeire, amikor épp nem Szádzsarát tanítottam: Mr.
Thornfield reggel-este levitt a földszintre, így együtt
étkezhettem kettőjükkel, valamint Mr. Szinghgel – kezdtem
megérteni, hogy bármi is a látszat, ezek az emberek
valójában egy kis családot alkotnak –, s miután Mrs. Garíma
Kaur elvitte lefektetni a kislányt, a komornyik pedig merengő
arckifejezéssel felállt az asztaltól, és elvonult, munkaadóm és
jómagam még sokáig fent maradtunk, napról napra egyre
tovább. Imádtam ezeket a különös beszélgetéseket, mivel
Mr. Thornfield a szurkálódásai dacára láthatóan szintén
nagyon élvezte őket; habár alig bírtam megállni, hogy ki ne
bökjek olyan kérdéseket, mint: Milyen bűnt követtek el Mr.
Szinghgel Pandzsábban? vagy Mégis hogyan beszélnek
magához a halottak?
 Lábadozásom ötödik napjának estéjén Mr. Thornfield
betolt a szalonba vacsora után, s mivel bevallottam, hogy
nincs ellenemre a jó skót whisky, mindkettőnknek töltött egy
pohárral az isteni italból. Akár a békés angol családi idill
mintaképe is lehettünk volna, ahogy a tűz fénye megcsillant
Mr. Thornfield fakó haján, én pedig a párnáknak dőltem – ha
hímzés lett volna a kezemben whiskyspohár helyett.
Felbátorodva úgy döntöttem, megkockáztatok egy kérdést.
– Mr. Szingh tényleg komornyik?
Mr. Thornfield felkapta a fejét.
– Egek, a kisasszony most komolyan ki akar vallatni
engem?
– Mr. Szingh nem a személyzettel együtt szokott étkezni –
erősködtem. – Nem szokta megszámolni az ezüstneműt, se
felügyelni a borgyűjteményt, se megdorgálni a cselédeket. Ki
merném jelenteni, hogy ennek az állítólagos komornyiknak
nincs más feladata, mint fogadni az érkezőket, és esténként
bezárni az ajtókat-ablakokat, s ezt is csak azért hajtja végre,
mert élvezi, ha az ő kezében van az irányítás.
Mr. Thornfield a homlokát ráncolta.
– Maga talán nyomozó, Miss Stone? Mert akkor ezután
óvatosabbnak kell lennem, valahányszor reggelinél elcsenek
még pár heringet, vagy azt hazudom Szádzsarának, hogy
azért nem lehet még egy kancája, mert nem engedhetjük meg
magunknak.
– Ez igazán ügyes módja volt annak, hogy ne válaszolja
meg a kérdésemet.
– Jaj, mi haszna tagadni… Rájött a titkunkra. – Mr.
Thornfield elmosolyodott, ezúttal őszintén. – Azt már tudja,
hogy Szárdár és én gyakorlatilag fivérekként nőttünk fel. A
háztartás többi tagja, leszámítva persze Szádzsarát, valójában
Szárdár alkalmazottja volt Lahorban: magunkkal hoztuk
őket, mivel Szárdár nem óhajtotta elbocsátani egyiküket sem,
s mind vele akartak tartani. Ez az ember mindig mindenkiből
ragaszkodást vált ki; még nézni is rossz.
– Vagyis Mr. Szingh nem komornyik? – faggattam.
– Hogyne volna az, legalábbis az esetben, ha a kisasszony
szeretné, hogy továbbra is nyugtunk lehessen a kotnyeles,
gyanakvó angoloktól. De persze alapvetően igaza van: amikor
Szárdár eltűnik, olyankor vagy a szent könyvünket
tanulmányozza, vagy hosszú egészségügyi sétákat tesz, vagy
azon kísérletezik a konyhában Dzsasz Kaurral, hogyan
készíthetnének itt különféle pandzsábi fogásokat.
Kuncogtam a pohár pereme fölött.
– Ezek szerint hiába öné a birtok, lehetne azzal érvelni,
hogy valójában Mr. Szingh az úr a háznál, hiszen a személyzet
hozzá tartozik, nem pedig magához, ha eredetileg mind az ő
cselédei voltak.
– Hát, csak nem lóghattunk meg Lahorból a szüleim
cselédségével, ugyebár, elvégre az roppant kínos helyzetet
teremtett volna. Egyébként majdnem teljesen igaza van,
leszámítva a háztartás egyetlen tagját: Mrs. Garíma Kaur
nem Szárdár cselédje volt annak idején, hanem a
magántitkárnője.
Ezt meglepetten hallottam.
– Azt hittem, hogy az asszony alig beszél angolul.
– Jellemző, a gyarmatosító szól magából: akkoriban ez
csöppet se számított, hisz csupán egy maroknyi angol volt
Pandzsábban. Garíma valószínűleg méltóságán alulinak
érezte, hogy megtanulja a nyelvünket, és ha jobban
belegondolok, soha nem is enyhült meg igazán a fehérek
irányába. Beszél pandzsábi, hindi, arab, fárszi, török és pastu
nyelven, mindegyiken egyformán fantasztikusan, és Szárdár
szolgálatában soha nem volt szüksége ennél többre.
– Most pedig házvezetőnő lett belőle.
– Nos, mivel maga Szárdár is beállt komornyiknak,
Garíma sem lehet túl elégedetlen.
Mosolyogva a szék párnájának hajtottam a fejem.
 – Meséljen még!
– Miről meséljek, maga pimasz tündérke?
– Bármiről. Mindenről. Ha jól értem, a szülei túlélték a
háborúkat, mivel továbbra is szükségük volt a cselédségükre.
De egyáltalán miért hagyta ott őket? Miért tanult orvosnak?
– Miss Stone – szólt a férfi elnyújtottan –, ha nem tudnám,
hogy ez lehetetlen, még azt hinném, tényleg kíváncsivá
teszem.
– Tényleg kíváncsivá tesz.
Ezt teljességgel nyíltan mondtam. Egy tősgyökeres brit
úriember talán kellemetlennek talált volna egy ilyen őszinte
választ, ám Mr. Thornfield csupán hátradőlt a karosszékében.
– Tisztában van vele, Miss Stone, hogy maga egészen
egyedi?
– Már többször is tudtomra adták ezt, de soha nem
dicséretnek szánva.
Mr. Thornfield arca megrándult.
– Nem állt szándékomban rossz emlékeket felidézni olyan
kritikáról, amit nem érdemelt meg, így hát most válaszolok a
kérdéseire. A szüleim még mindig Lahorban élnek, és
mindkét háborút megúszták egyetlen árva karcolás nélkül.
Büszkének kéne lennem rájuk, mármint ha illendő volna
büszkének lenni a Társaság vezetőit kiszipolyozó betyárokra.
Sőt, egyenesen örvendeznem kellene, hiszen végül én fogok
örökölni mindent, és apámnak meg anyámnak manapság
tízszer annyi emigráns áll a rendelkezésére, mint a háborúk
előtt, akiket megkopaszthatnak. De kérem, ne értsen félre:
szívből szeretem a szüleimet, azonban nem szolgálnak
megfelelő témául a könnyed csevegéshez.
– Ahogy mi magunk sem.
A férfi ezúttal szabadon kacagott.
– Igaza van, Miss Stone: ha még a furcsa szerzetek sem
beszélgethetnek őszintén egymással, akkor ugyan kik? Hát jó,
tessék: a szüleim gátlástalan bűnözők, én pedig azért
tanultam orvostudományt, mert mindig is érdekelt az emberi
test múlandósága. Ez kellően megválaszolja a kérdését?
A fejemet csóváltam, és vártam, hogy folytassa.
– Soha nem vonzott az, hogy kuruzsló vagy csaló legyek –
osztotta meg velem Mr. Thornfield. – A szüleim inkább
körmönfontak, mint rosszindulatúak, ám én a legkevésbé
sem örököltem a hajlamaikat… Az orvostudomány bizonyos
szempontból a halandóság tanulmányozását jelentette. A
szikh szentírásnak számos részlete foglalkozik az emberi
testtel, és mivel a szüleimet nagyjából annyira érdekelte a
vallás, mint a józanság, én ezen a téren inkább Szárdártól
meg az ő családjától tanultam. „Mind testből és lélekből
vagyunk… A test a lélek porhüvelye… A nők, a férfiak, a
királyok és császárok egyaránt húsból s vérből valók.” A
szikhek nagyon… hogyan is fogalmazzam meg ezt finoman…
egyenesek a testet illetően. Engem megnyugtatott az a
gondolat, miszerint a lélek külön kezelendő a testtől: a tüdőtől
vagy a májtól, ettől a hús-vér porhüvelytől, melyet napról
napra igyekszünk fenntartani. Ráadásul romantikusnak
találtam az orvostudomány erőfeszítéseit, hogy
szembeszálljon az elkerülhetetlennel. Persze ekkor még fiatal
voltam, és végtelenül ostoba, nincs mit szépíteni – tette hozzá
Mr. Thornfield savanyú képpel.
– Én odavagyok a morbidért – vallottam be. – Régebben
azzal egészítettem ki nevelőnői keresetemet, hogy utolsó
vallomásokat adtam el kávézókban és hasonló helyeken.
– Te jó ég! Miss Stone, nem igazán bírom elképzelni
magát, amint bitóballadákat árul.
– Nem is képzelhet el, uram, mivel csakis prózával
kereskedtem. Mindig a legmegrendítőbb témákat
választottam, azt remélve, hogy a kőkemény szavakat
papírra vetve talán enyhíthetek kicsit a szívemet nyomó
kősúlyon is.
Mr. Thornfield megdörgölte az állát.
 – Ha az irománya volt legalább feleannyira jó, mint az,
amit az imént mondott, Miss Stone, akkor nagyon szeretném
elolvasni.
– Ó, már rég nincs meg egy művem sem – ellenkeztem,
habár nyilván felcsillant a szemem a dicsérete hallatán. –
Senkinek sem ártottam az írással, én pedig élvezetemet
leltem benne: hogyan is lehetne jobb egy elfoglaltság?
– Nos, ebben teljesen igaza van. Az orvostudomány
becsületes munka volt, és én mindig is látni akartam azt a
helyet, ahol a szüleim megismerkedtek, így hát hátrahagytam
Pandzsábot, méghozzá a lehető legrosszabbkor, azért, hogy
kitanuljak egy olyan foglalkozást, melyet azóta sem űztem
háborún kívül.
– De hát nyilván életeket mentett meg, miután visszatért
Pandzsábba, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, arca olyan merev lett, hogy már-már
azt képzeltem, netán akaratlanul márványszoborrá
változtattam.
– Néhányat, talán – mondta nagy sokára.
Több eszem volt annál, semhogy tovább feszegessem ezt
az ügyet, így inkább másról kérdeztem:
– No, és milyennek találta Londont?
Mr. Thornfield láthatóan megkönnyebbült, amiért témát
váltottam, ezért hát készségesen válaszolt:
– London ugyanolyan mocskos, amilyen nyirkos, és
fenséges falai mögött brutális lélek rejtőzik. Az ottani
emberek vagy sznobok, vagy alpáriak, s ha én nem harcosok
népe közül érkeztem volna abba a városba, azt mondanám,
hogy London a legbrutálisabb hely, amit valaha láttam.
Természetesen káprázatosnak találtam, attól a pillanattól
kezdve, hogy először bepiszkította a csizmámat.
– Én is imádtam.
– Nem csodálom. És ha az ember szeretné a múltja
bizonyos részeit elhajítani…
 – Londonban levetheti a bőrét, átalakulhat bárki mássá.
– És senki sem tudhatja meg, ki volt azelőtt.
– Ugyanakkor az is igaz, hogy még egy annyira zsúfolt
helyen is lehet magányos az ember – tettem hozzá, a
poharamba bámulva.
– Önnek soha nem lett volna szabad magányosnak lennie,
Miss Stone – szólt a férfi halkan. – Nagyon keveset tudok
magáról, de abban biztos vagyok, hogy semmiképpen sem
egyedüllétre termett. Napnál is világosabb, mennyire élvezi a
társaságot.
Ekkor botladozó léptek hallatszottak, majd Szádzsara
robogott be a helyiségbe a hálóingére felkapott köntösben.
Odaszaladt Mr. Thornfieldhez, és belekapaszkodott a karjába.
– Charles, egyszerűen csodálatos ötletem támadt, de
Szárdár azt mondja, csak akkor hajlandó rá, ha te is
csatlakozol hozzá, és persze én magam is részt fogok venni
benne, habár egyikőtökkel se vehetem fel a versenyt, viszont
lefogadom, hogy lóháton én leszek a legjobb, Miss Stone pedig
biztosan nagyon fogja élvezni, miután ilyen sokáig kellett
idebent rostokolnia…
– Miről hadovál ez a gyerek? – kérdezte Mr. Thornfield
bosszúsan, és ivott egy korty whiskyt. – Pedig rendesen tud
angolul, efelől semmi kétségem, tökéletesen beszéli a nyelvet,
elvégre már Pandzsábban megtanulta a szüleimtől, s ötéves
kora óta sajátítja el itt a finom árnyalatait.
– Charles, ne legyél már ilyen rettenetes, bemutatót
fogunk tartani!
– Mégis miből tartanánk bemutatót, te neveletlen
manócska?
– Mindenféléből! – A kislány felém fordult, hamvas arca
csak úgy sugárzott a lelkesedéstől. – Én például lovaglásból
meg talán íjászatból. Ti pedig Szárdárral bemutathatjátok,
mit tudtok a hazai fegyverekkel: a csákkárral, a talvárral, az
árával…
 – Elment az eszed? – kiáltott fel Mr. Thornfield. – A
khálszához illő harci gyakorlatot akarsz rendezni a brit vidék
közepén?
– Igen! – csapta össze a tenyerét a kislány határozottan. –
Igen, pont úgy, ahogy Szárdár mesélte, annak idején hogyan
szoktatok gyakorlatozni Lahor kapuján kívül, csak mi a birtok
területén tartunk majd a bemutatónkat, és Miss Stone
imádni fogja.
– Miss Stone teljesen el fog borzadni a mi idegenszerű
bohóckodásunktól, és rendkívüli felháborodásában azonnal itt
hagy majd csapot-papot.
Ez a kifogás olyan nyilvánvalóan alaptalan volt, hogy kitört
belőlem a kacagás.
– Hát nem kaptál tőlem paripákat? – vonta kérdőre a
gyámleányát Mr. Thornfield, a halántékát dörzsölve. – Nem
kaptál tőlem gyönyörű ruhákat és egy angol udvarházat?
Nem kaptál tőlem nevelőnőt és…
– Kérlek szépen, Charles! – A kislány mosolyán látszott,
hogy arra számít, szokás szerint el fogja érni, amit akar. –
Szárdár már igent mondott.
– Szárdár olyan szégyentelenül elkényeztet téged, hogy
legszívesebben belevetném magam a legközelebbi folyóba
kétségbeesésemben.
– Kérem, az én kedvemért? – szóltam vigyorogva. –
Olyan érdekes volna!
Mr. Thornfield mogorva arckifejezése rohamos ütemben
enyhült; végül megadóan sóhajtott, felhajtotta a maradék
whiskyjét, majd azt mondta:
– Két ilyen zsarnokkal szemben tehetetlen vagyok.
– Hurrá! – ujjongott Szádzsara, megfogta a férfi kesztyűbe
bújtatott kezét, és csókot nyomott rá. – Lehet már holnap?
– Ó, persze, ha azt szeretnéd, hogy lecsapjam a saját
fejemet. Évek óta nem gyakoroltam már az árával.
A kislány megrázta a kezet, amit még mindig fogott.
 – Akkor a jövő héten.
– Sírba viszel, te gyerek. Ám rendben, legyen.
– Tényleg csodálatos ötlet – mondtam Szádzsarára
mosolyogva.
– Nevetséges ötlet. – Mr. Thornfield talpra állt, majd
félresimított egy hajtincset gyámleánya homlokából. – Most
pedig mars vissza az ágyba, édesem, hogy minél hamarabb
álomba merülhess, és ne tudj újabb terveket kisütni, amikkel
zaklathatnál.
– Kibírhatatlan vénember – szólt a kislány szeretettel.
– Arcátlan kölök.
Szádzsara megcsóválta a fejét, azzal magunkra hagyott
minket. Mr. Thornfield visszarakta üres poharainkat a
kredencre, arcára merengő kifejezés ült ki. Egyre nagyobb
becsben tartottam gyakori hallgatását, mivel mostanra
csendességének különféle árnyalatait ismerhettem meg, s az
alapján, mennyit osztott meg velem belőlük, tudhattam, hogy
nyugalomra lel a társaságomban. Ez most kékes árnyalatú
csönd volt, olyan mély, akár a férfi szeme.
– Akármilyen gondolat gyötri is, azt kívánom, bár nyugtot
hagyna magának – mondtam neki.
– Nagylelkű teremtés maga, Jane. – Megdermedt, aztán
felém fordult. – Bocsásson meg, nem is tudom, hogyan
csúszhatott ez ki a számon. Egyszerűen csak hozzászoktam,
hogy így gondoljak magára… írja a neveltetésem rovására, ha
tetszik.
Fullánk döfött a szívembe; rendes nevemet hallani a férfi
szájából olyan jelentőségteljes volt, mintha levette volna
álarcomat, és megpillantotta volna valódi énemet.
– Hívhat Jane-nek, ha úgy kívánja.
Mr. Thornfield felvonta a szemöldökét.
– Nem találná túlzottan bizalmaskodónak?
– Magától nem.
Ha bárki másról lett volna szó, rettegtem volna ilyen
merész kijelentést tenni, most viszont lázasan kalapált a
szívem, miközben figyeltem, ahogy a férfi meglepetten pislog.
– Köszönöm… Mint már rájöhetett a Csodacsitri
példájából, úgy szólíthat engem, ahogy csak kedve tartja. – A
szenvtelen arckifejezés, amelyet magára erőltetett, nem
leplezte, hogy szája széle megfeszül. – Jane, úgy tűnik, holnap
neki kell látnom felkészülni egy teljesen értelmetlen
erőpróbára… Fölvihetem?
Elakadó lélegzettel bólintottam; ám a férfi csupán felcipelt
a szobámba, lerakott az ágyra, majd a szokásos
udvariassággal jó éjt kívánt, és magamra hagyott, mint
mindig. Úgy tettem, mintha az édes szédelgés, mi annak
hallatán fogott el, ahogy munkaadóm Jane-nek szólított,
egyedül a drága whiskynek volna betudható. Bizonygattam
magamnak, hogy tüneteim könnyen megmagyarázhatók a
kéjvágy egyszerű diagnózisával, és mielőtt álomba merültem
volna, makacsul hajtogattam fejben a meggyőződésemet,
miszerint Charles Thornfield iránti érdeklődésem csupán
múló szeszély.

Szádzsara bemutatójának délutánján hasogató, csípős hideg

volt.
Nem sokkal azelőtt ismét havazott, egy hüvelyk vastag,
csillogó takaró borult a tájra, a halovány januári napfény
megcirógatta a csupasz fák koronáját. Én kerekesszékemben
ültem a ház oldalánál lévő teraszon, köpenyembe és két
pokrócba burkolódzva, az ölemben s a lábamnál meleg vizes
palackkal. Szinghek és Kaurok vettek körül, izgatottan
beszélgettek egymással pandzsábi nyelven, s egy helyben
toporogtak a hideg ellen. Mindannyian vártuk, hogy
megkezdődjön a bemutató.
Meg sem kísérlem szavakba önteni Szádzsara ügyességét,
ahogy Harbaksz hátán ülve átugratta az akadályokat,
amelyeket az inasok építettek és helyeztek el neki szerte az
udvaron. Teljesítménye egyszerűen káprázatos volt, és ahogy
Mr. Thornfield a gyámleányát ügyelte, arckifejezése tükrözte
Szárdár Szinghét: mindketten érzelmek különös elegyével,
boldog mosollyal, ugyanakkor furcsamód gyötrődő tekintettel
nézték az ifjú lovast.
Ahogy a szikh személyzet „Khálszádzsi!” kiáltásait,
szenvedélyes buzdítását sem tudom méltóképpen visszaadni,
miközben Mr. Szingh, bal karján több csipkézett peremű
fémkarikával, jobb mutatóujján pörgetve egy-egy korongot,
tíz csákkárt dobott el sebes egymásutánban, szilánkosan
félbehasítva a tíz távoli fapóznát. Szolgái kurjongatva
ünnepelték, és mintha egy könnycseppet láttam volna
megcsillanni Mrs. Garíma Kaur szemében, ahogy a napfény
az asszony sebhelyes arcára hullott.
Ám ha meg sem próbálnám tolmácsolni annak pazar
látványát, ahogy Mr. Thornfield az árát forgatta
gyermekkori otthonom előtt a naplementében, akkor ezt az
egész memoárt kudarcnak tartanám. Ő és Mr. Szingh kiálltak
a gyepre, kezükben a kétágú, nagyjából öt láb hosszú
fémostorral. Mindketten roppant bő, a lábszárnál összehúzott
pamutnadrágot viseltek, és semmi, de semmi mást: csupasz
felsőtestük kőkeménynek tűnt a lemenő nap világánál. Mr.
Thornfield a barátjára nézett, s annak biccentésére
belekezdtek valamibe, amit csakis táncként lehet leírni.
Nem egyszerűen csak csapkodtak az ostorral, vagy célba
vettek valamit a halálos fémpántokkal, mivel nem is voltak
célpontok – egyik lábukról a másikra ugráltak, jobbra-balra,
föl-le suhintottak a hajlékony acéllal, a gyilkos pengék néhány
hüvelykkel a fejük vagy a karjuk mellett haladtak el. A hó
szanaszét repült, ahogy rácsaptak, az ostorszíjak olyan élesen
pattantak-csattantak, akár ezernyi petárda, a személyzet és
Szádzsara pedig anyanyelvükön ordítozva buzdították a két
férfit. Azok egyre gyorsabban pörögtek-forogtak, időről időre
teljesen egyszerre lelassultak, hogy visszanyerjék az
egyensúlyukat, néha pedig tótágast álltak, s szabad kezük
tenyerén egyensúlyozva suhogtatták az árát, a fegyver egyre
csak csattogott és dalolt a kezükben.
Kettőjük közül Mr. Szárdár Szingh volt a mesteribb;
könnyed lépteivel és szenvtelenül tökéletes technikájával
felülmúlhatatlannak tűnt a féktelen táncban.
Ugyanakkor azt is láttam, miért állította Mr. Szingh
tévesen azt, hogy Charles Thornfield az árá bajnoka, mivel a
birtok ura tényleg lebilincselő látványt nyújtott: némán
vicsorgott, miközben a jeget és a sarat csapkodta, úgy pattant
egyik lábáról a másikra, mintha megszállta volna egy démon,
majd a dühödt suhintásokat követően olyan finoman
pöccintette meg a penge végét, hogy csupán néhány
hópelyhet repített föl gyengéden.
Megnyugtathatom az olvasót, szó sincs olyan ostobaságról,
hogy beleszerettem volna Mr. Thornfieldbe csak azért, mert
láttam őt az árát forgatni – addigra ugyanis már régen
beleszerettem, és azon a napon, a téli hideg dacára lázas
verítékkel a homlokomon végre elismertem ezt, még ha csak
önmagamnak is. Neki nem vallhattam be, hiszen akkor saját
magamról is be kellett volna vallanom még sok mindent, ha
őszintén szeretem őt – mivel a gondolatát sem bírtam
elviselni annak, hogy ne tudjon róla, micsoda gonosszal paktál
le.
 HUSZONEGY

„Azelőtt minden oldalról tanulmányoztam

jellemét, a rosszat összehasonlítottam a jóval, és
a kettő igazságos mérlegeléséből szűrtem le az
ítéletet. Most teljesen hibátlannak láttam Mr.
Rochester jellemét. Valamikor nem szerettem, ha
gúnyolódott, nyersesége visszariasztott, de most
mindez csak úgy hatott, mint ízesítő fűszer
valami finom ételben; igaz, hogy jelenlétüket
lehetetlen észre nem venni, de nélkülük ízetlen
lenne az étel.”

A JANE EY RE TALÁN LEGMEGINDÍTÓBB RÉSZE az a szakasz,

miután az ifjú nevelőnő rádöbben, hogy szerelmes Mr.
Rochesterbe, s még mielőtt fölfedezné, hogy a férfi viszonozza
a szerelmét. A szövegben alig akad esetlen dagályosság, és
még annál is kevesebb szirupos érzelgősség; Jane Eyre
egyszerűen csak szerelmes a férfiba, ahogy én is
beleszerettem Mr. Thornfieldbe, és csüggedt, mivel a
szerelmet ugyanúgy nem lehet kényünk-kedvünk szerint
kigyomlálni a szívünkből, miként arra is lehetetlen erőnek
erejével rákényszeríteni, hogy kivirágozzék.
Én is ugyanezzel a dilemmával birkóztam, habár ezen
időszak alatt olyan taktikákhoz folyamodtam, melyektől Miss
Eyre-nek egészen bizonyosan égnek állt volna minden haja
szála.
Egy héttel később már nem szorultam a tolószékre: a
térdem majdnem teljesen rendbejött, így a bokámon szoros
kötéssel képes voltam bicegni. Most, hogy ismét lábra álltam,
Mr. Thornfield úgy érezhette, mintha árnyékként követtem
volna mindenhova. Amikor megkérdezte, nincs-e kedvem
sétálni, belékaroltam; menet közben végighúztam az ujjamat
ezüst karperecén; igyekeztem tündökölni, ahogy csak bírtam;
és végül elmondtam neki az igazat.
Persze az igazságnak csupán egy-egy kis részletét
tárhattam fel magamról, ám így is izgatottan borzongtam
meg minden új kitárulkozástól.
– Szádzsara édesapám nővérénél élt Cornwallban, miután
megérkezett ide Pandzsábból, amíg Szárdár és én a tavalyi év
elején utána nem jöttünk – válaszolta Mr. Thornfield egyik
este a kérdésemre, miután elfogyasztottuk a halas curryt.
– Én utáltam a nénikémet. – Idegeim rettegve fújtak
visszavonulót, de nem hátráltam meg. – Kegyetlen szavakat
vágott a fejemhez, és örökké lekezelő volt édesanyámmal.
A szivarozó Mr. Thornfield összeráncolta a szemöldökét.
– Ha a nénikéjének ilyen borzalmas volt az ízlése, akkor
mulasztás lett volna a maga részéről nem megutálni őt.
Bőven akadt példa hasonló alkalmakra. Mr. Thornfield
meg én gyakran eleget tettünk Szádzsara kérésének, hogy
menjünk együtt lovagolni, s ezen kiruccanások minden
szélfútta pillanatát imádtam, könny szökött a szemembe a
csípős szellőtől és a domboldalakon vágtázás boldogságától.
Az első ilyen kilovaglásunkon megismerkedtem Mr.
Thornfield hátasával: egy óriási, rőt-fekete csődörrel.
– Imádom őt, egyszerűen odavagyok érte – búgta
Szádzsara, miközben a ló orrára simította a tenyerét.
– Talán azért hívják Falstaffnak, mert olyan derűs és
bűbájos? – kérdeztem mosolyogva.
 Mr. Thornfield szárazon köhögött, lehelete felhőként
gomolygott előtte a hidegben.
– Azért Falstaff a neve, mert ha rajta múlna, addig falná a
zabot és a cukrot, míg végül föl nem robbanna tőle a bendője,
szétszórva ezt a haspókot a szélrózsa minden irányába.
Elnevettem magam, ahogy Szádzsara is, Mr. Thornfield
pedig ismét rám vetette különös, fürkész pillantását, amitől
mindig elöntött a forróság.
– Volt idő, amikor a lovak társasága jelentette számomra
az egyetlen vigaszt – vallottam be.
– Azt hiszem, rám is ugyanez volt igaz azelőtt. Nem
emlékszem, jaj, Charles, mondd, hogy Miss Stone-nak adod
Nalint: a kisasszony bárki másnál jobban bánik vele! –
könyörgött Szádzsara.
Mr. Thornfield meghúzgálta a kislány köpenyének
gallérját, amíg az ki nem simult.
– Csodacsitri, rendes körülmények között most barackot
kéne adnom neked, amiért kiforgatsz a vagyonomból,
ráadásul elfelejted, hogy Miss Stone az ő helyzetében nem
engedheti meg magának saját lovak tartását. – A férfi ekkor
rám pillantott. – Ám ha a kisasszony esetleg szíveskedne
megengedni nekem, hogy továbbra is magamra vállalhassam
az etetés és eltartás kötelezettségeit, akkor Jane mostantól
abszolút a sajátjának tekinthetné Nalint.
Hát felróható nekem, hogy magként hintettem el a
titkaimat, mikor ilyen kedves reakciókként szökkentek
szárba? Két héten át folytattam ezt a gyakorlatot, ám ekkor
kezdtem kifogyni az ízléses vallomásokból, így hát, kedves
olvasóim, nekiláttam légből kapott kinyilatkoztatásokkal
előrukkolni, ahogy az ördögi, hazug természetemhez illett.
– Szeretném elolvasni a szikh szent könyvet, a Guru
Granth Száhibot – jelentettem ki egy nap. – Oly sokat
megmagyarázna az ön jelleméről.
Mr. Thornfield épp egy levelet írt a dolgozószobájában, én
pedig őt figyeltem, miközben úgy tettem, mintha Balzacot
olvasnék.
– Az én jellememre nincs megfelelő magyarázat, ahogy a
könyvünknek sem létezik angol nyelvű fordítása – válaszolta
a férfi anélkül, hogy felnézett volna rám, és a tintatartóba
mártotta a tollát. – Forduljon Szárdárhoz, majd ő idéz
magának az Ádi Granthból! Átkozottul lenyűgöző, hogy
mennyit fúj belőle kívülről.
– Úgy lesz. A Biblia szavainak nem tudok hitelt adni, hisz
oly sok gazember hivatkozik rájuk.
Ez nem volt igaz, egyszerűen csak újabb döbbenetes
mondandóval akartam hatást gyakorolni az uraságra. Habár
a Biblia megszabta, hogy én és anyám az örökkévalóságig
égjünk majd a pokol tüzén, egykori igazgatóm pedig maga
volt a megtestesült kegyetlenség, akármennyit szónokolt az
Úr nevében, én azért továbbra is szépnek találtam a
Szentírás számos tanítását.
Mr. Thornfield derűsen húzta össze a szemét.
– Én magam azt sosem olvastam, habár Szárdár abból is
bőven idézett nekem… A szüleimet inkább az olcsó regények
érdeklik, ha olvasnivalóra vágynak. Bálnazsír, fókabőr,
ciklonok… Bajba jutott hölgyek, tudja, hogy van ez. – Bájosan
köhintett. – Pihegő keblek és a többi.
– A Bibliában bőven akadnak véres részek, és azt hiszem,
mondhatjuk, hogy még néhány érzéki szakasz is van benne –
feleltem, miközben szórakozottan babráltam a hajammal. –
Az Énekek éneke például egy szerelmespárról szól.
„Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival…” Igencsak
buja szöveg.
– Hallottam már jobbat. Most pedig legyen szíves lakatot
tenni a szájára, amíg befejezem a levelemet, hadd gratuláljak
apámnak a legújabb svindlijéhez!
Nem bírtam magammal, így másnap ismét
megpróbálkoztam, miután a könyvtárban találtam Mr.
Thornfieldet, ahogy éppen átrendezte a köteteket. Igencsak
kiszámítható módon azonnal felajánlottam a segítségemet.
– Nincsenek a házban pandzsábi művek? – érdeklődtem,
miközben arrébb tettem néhány kötetnyi középkori vallásos
költeményt, melyekről gyanítottam, hogy valójában Mr.
Szingh tulajdonát képezik, nem pedig Mr. Thornfieldét.
– Ó, hogyne lennének. – A férfi homlokráncolva
nyújtogatta vastag nyakát, ahogy fölemelt egy nyaláb
kötetlen fóliánst. – De folyton eltűntek a könyvtárból,
képzelje csak, tátongó űrt hagyva maguk után a
gyűjteményben, és miután Szárdár fölfedezte, hogy a hiányzó
kötetek a személyzeti szárnyban járnak kézről kézre, rendes
könyvespolcokat szereltünk fel ott, ha már ekkora igény volt
rájuk.
– Ez igazán nagylelkű volt öntől.
– Ugyan már, semmiség az egész. Bármikor
elmasírozhatok a személyzeti szárnyba, ha pandzsábi
költészetet akarok olvasni, nem igaz? Elvégre van lábam,
ahogy Szárdárnak is.
A középkori irodalommal végezve nekiláttam elrendezni a
reneszánsz drámákat.
– Nagyon érdekesnek találom a személyzetet. Úgy sejtem,
nyilván jól ismerhetik mindkettőjüket Mr. Szinghgel, hiszen
azelőtt őneki dolgoztak, ugyebár. Mrs. Garíma Kaur például
végtelenül elkötelezettnek tűnik Mr. Szingh felé, még egy
magántitkárnőhöz képest is.
A könyvespolc előtt térdelő Mr. Thornfield ekkor
felpillantott rám, tekintete komolyan, elmélázón fénylett.
– Mondja csak, tudja, hogyan tett szert Garíma arra a
különleges ismertetőjelre az arcán?
– A sebhelyére? Mégis honnan tudhatnám?
– Egyszer megmentette Szárdár életét.
– Tényleg?! – hüledeztem, és én is letérdeltem a férfival
szemben. – Jaj, mesélje el, hogy történt!
 – Csúnya ügy volt – ismerte el Mr. Thornfield, és a
homlokát ráncolta. – Ha jól emlékszem, Szárdár
huszonhárom éves volt akkor. Éppen egy szállítmányt vitt át
a városon, Garíma is elkísérte, hogy intézze a nyilvántartást…
Mi is volt az áru, amit ki akartak szállítani, indigó vagy
elefántcsont? Átkozott legyek, ha emlékszem… Hm,
elefántcsont kellett, hogy legyen… Már a városkapu
közelében jártak, amikor egyszer csak tolvajokkal találták
szembe magukat. De nem ám ártalmatlan, könyvcsenő
tolvajokkal, hanem olyanokkal, akik a fogukat is talvárral
piszkálják. Szárdár igazi tigris, ám a haramiák öten voltak egy
ellen, ráadásul az én érzékeny lelkű barátom irtózik az öléstől,
így arra törekedett, hogy csupán harcképtelenné tegye őket.
Mindenesetre Garíma is belevetette magát a küzdelembe a
késével, amit mindig magánál tartott, és bizony jó szolgálatot
tett Szárdárnak, mielőtt azt a vágást kapta a homlokára.
Szárdárnak köszönheti, hogy nem halt bele a sérülésébe, a
barátom pedig Garímának tartozik hálával, amiért túlélte a
rablótámadást.
Mr. Thornfield elhallgatott, és tovább rendezgette a
köteteket.
– Én is így küzdenék, hogy megvédjem azt, aki igazán
fontos nekem – ismertem el, határtalan odaadással nézve a
férfira.
Mr. Thornfield fanyarul mosolygott, s egy röpke
pillantásra méltatott.
– Maga puszta kézzel tépte volna ki a haramiák szívét,
efelől semmi kétségem. Ideadná azt a nagyítót az asztalról?
Kutya legyek, ha el tudom olvasni ezt a dedikációt.
Így teltek-múltak a napok. Gazdám újabban inkább nézett
rám mosolyogva, mint homlokráncolva, s én egyes estéken
tökéletes szögben emeltem föl a fejemet, amikor Mr.
Thornfield odalépett hozzám, hogy újratöltse
whiskyspoharamat, mégsem kaptam se csókot az ajkamra, se
választ a kérdéseimre. Ezen akadályok ellenére még a
vágyakozás egyszerű ténye is keserédes kielégülést jelentett
számomra: miután ennyire sokáig küzdöttem a puszta
túlélésért egy olyan harcban, amelyet a kényszerűség mért
rám, s ahol a vereség biztos halált jelentett volna, most annak
kényelme, hogy ébren heverészve álmodozhattam arról a
férfiról, akit meg sem érdemeltem, már önmagában is kész
luxusnak érződött.
Legalábbis így állt a helyzet addig, amíg Szádzsara
bemutatója után két héttel be nem fejeződtek az alagsori
munkálatok.

A kalapácsok távoli kopácsolása és a hátsó bejáraton át

törmeléket kihordó munkások állandó föl-alá masírozása kész
gyötrelem volt, márpedig nem úgy értem, hogy a béke
megzavarása miatt, hanem azért, mert tudni akartam, mi
folyik odalent. Egy nap, amikor lejöttem reggelizni a
földszintre, és az ingaóra ketyegését leszámítva mély csönd
fogadott, azonnal érzékeltem, hogy a titokzatos munkálatok
véget értek.
– Fogadja gratulációmat! – mondtam Mr. Szinghnek,
ahogy a férfi átnyújtott nekem egy csésze teát, benne egy
kevéske tejjel és egyetlen kockacukorral, pontosan az ízlésem
szerint.
– Megkérdezhetem, hogy pontosan milyen okból gratulál
nekem, Miss Stone?
– Hát azért, mert befejeződött a pince felújítása.
Mr. Szingh erre kecsesen biccentett. Mr. Thornfield
azonban csak a kávéját kavargatta, teljesen elmerülve az
újságjában, Szádzsara pedig ásított fűszeres zabkásája fölött,
láthatóan csöppet sem érdekelte a téma.
– A legsürgetőbb veszélyt valóban sikerült elhárítani a
gyenge, föld alatti épületszerkezet megerősítésével – számolt
be nekem Mr. Szingh. – Ám továbbra is az lesz a legjobb,
hölgyeim, ha nem biztonságosnak tekintik az egész alagsort.
Legalábbis akkor, ha becsben tartják a tüdejüket, mivel a
pince még mindig csupa penész és merő nyirkosság.
Szádzsara grimaszt vágott, Mr. Thornfield pedig tett
valami megjegyzést az időjárásra.
Még hogy nem biztonságos, na persze! – gondoltam.
Aznap éjjel valaki elhaladt a folyosón a szobám előtt, és a
léptei alapján tudtam, hogy az illető nem lehet sem a
méltóságteljesen vonuló Mr. Szingh, sem a gondtalanul
szökdécselő Szádzsara. Mr. Thornfield határozott
lábdobogása volt ez, ahogy a birtok ura hajnali négykor
visszatért a hálószobájába.
A következő napokban próbáltam eldönteni, mitévő
legyek. Az éjjeli nyílt roham tűnt a legcélravezetőbbnek,
mivel a pincét mostanában zárva tartották napközben – és
arra gondoltam, hogy ha sikerül rajtakapnom Mr.
Thornfieldet a maga rejtélyes éjszakai tevékenysége közben,
akkor az ártatlant adva érvelhetek azzal, miszerint csakis
azért siettem le az alagsorba, mert gyanús zajok alapján az
utálatos Mr. Sack által küldött betolakodóktól tartottam.
Mindenesetre egyáltalán nem féltem névleges uram dühétől,
mivel újabban kifejezetten udvariasan bánt velem, beleértve
a szarkasztikus incselkedését is, amely mostanra roppant
kedves lett a szívemnek. Két napon át várakoztam; azután a
harmadikon kiszállítottak Highgate House-ba egy hosszú
ládát, amelyet hamar el is tüntettek szem elől, de sejtettem,
hova kerülhetett.
Ma éjjel – határoztam el magam. Fejfájásra hivatkozva a
szokottnál jóval korábban elvonultam lefeküdni, ám valójában
még órákig ébren, felöltözve hevertem az ágyamon, és
tompán csöngött a fülem attól, amilyen erősen hegyeztem,
hogy meghalljam a leghalkabb neszt is odakintről. Az órám
elütötte az éjfélt, aztán a hajnali egyet; végül, nem sokkal
kettő előtt meghallottam egy férfi határozott lépteit.
Akárcsak akkor, amikor kihallgattam Mr. Thornfield
beszélgetését Mr. Szinghgel, vártam néhány percet, hogy a
férfi leérjen a pincébe, majd kiosontam a szobámból,
kezemben egy reszkető lángú gyertyával.
Amikor leértem az alagsori lépcső ajtajához, ismét
neszezést hallottam odalentről, így hát tudtam, hogy jó
nyomon járok. Nem riadtam vissza; kinyitottam az ajtót,
amelyet Mr. Thornfield nem reteszelt be maga után.
Ahol egykor csupán törmelékhalmok és a ház alapzatának
oszlopai álltak, most csiszolt falépcső nyúlt le a mélybe. Habár
falikarokat vettem ki a lépcső mentén, egyik sem volt
meggyújtva, és elszorult a szívem arra a gondolatra, hogy
vékony gyertyám netán kialszik, mivel innentől ismeretlen
terepre készültem merészkedni.
Óvatosan lépkedtem lefelé, vigyázva nemrég gyógyult,
haloványan még sajgó lábamra. Könnyben úszott a szemem,
ahogy a félhomályba meredtem. A titokzatos zajok egyre
hangosabbak lettek. Értetlenül találgattam, mégis mit
művelhet az én különös szerelmem, amihez ki kell várnia az
éjszaka közepét, s el kell bújnia a föld alá.
Leértem a lépcső aljába, a pince ajtajához, és
megtorpantam, egyszeriben úrrá lett rajtam a félelem.
Átható, édeskés szag csapta meg az orromat, akár a szörnyen
megrothadt almák bűze. Kissé reszketve lenyomtam a
kilincset.
Ekkor több borzalmas dolog történt egyszerre.
Mostanáig égett egy lámpás a pincében, mivel az imént
még láttam borostyánsárga sávját a küszöb alatt, ám abban a
pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót, a helyiség sötétségbe
borult. Ez önmagában még nem lett volna félelmetes, ám
mivel igyekeztem magabiztosnak tettetni magam, olyan nagy
lendülettel tártam ki az ajtót, hogy a hirtelen támadt
légáramtól elaludt a gyertyám lángja… Azonban mielőtt még
kihunyt volna a fény, egy másodpercre pokoli látvány tárult
elém. Fojtott férfihang káromkodása hasított a feketeség
függönyébe, ugyanabban a pillanatban, hogy én halkan
nyikkantottam – meg sem közelítve egy méltóságteljes
sikolyt –, és elejtettem kialudt gyertyámat.
Éjféli sötétség ölelt körül a helyiségben, amelyben rajtam
kívül nem volt más, csak Mr. Thornfield – valamint egy
mezítelen hulla.
Az ajtófélfába kapaszkodtam, hogy összeszedjem magam.
Újabb szitokszavak hallatszottak, majd lassú, magabiztos
léptek, végül egy kéz simult a derekamra, és egy erős kéz
fogta meg a vállamat.
– Jane, kérem… Baja esett, vagy csupán megijedt? Jane…
Lejjebb vettem a lámpást, hogy ne kelljen bármi olyat látnia,
amit nem óhajt, de igazán biztonságban van.
Amikor kinyitottam a szemem – mivel az előbb esztelen
rémületemben önkéntelenül behunytam –, észleltem, hogy
mégiscsak látok, mivel a lámpás haloványan pislákolt, habár
kísérteties fényköre most már nem világított meg egyebet,
csupán Charles Thornfield arcát, homlokán az aggodalom
ismerős ráncaival, illetve egy hentespultra emlékeztető, nagy
asztal szélét, melyen egy tetem hevert hanyatt.
– Nincs semmi bajom – sikerült kinyögnöm. –
Megrémültem attól, amikor kihunyt a fény, és ettől… ettől
a…
Az igazság az, kedves olvasóim, hogy habár addigra már
négy életet oltottam ki, egyik áldozatom holtteste közelében
sem tartózkodtam sokáig. Ez a hulla viszont már igencsak
állott lehetett, s émelyítő záptojásszaga olyan erős volt, hogy
alig kaptam tőle levegőt.
– Az ördögbe is, Jane, semmi keresnivalója itt! – förmedt
rám Mr. Thornfield. – Világosan utasítottam, hogy ne…
– Zajt hallottam. Kérem, ne haragudjon, azt hittem,
tolvajok járnak itt, én…
 – És amikor azt gyanította, hogy könyörtelen haramiák
törtek ránk, akkor nem engem vagy Szárdárt ébresztett fel,
pedig ha meg nem sértem, igazán eszébe juthatott volna,
milyen átkozottul ügyesen bánunk mindketten a
szúrószerszámokkal, hanem inkább egymagában masírozott
le ide, elszántan arra, miszerint egy szál nyavalyás bicskával
fog párbajra kelni a badmásokkal?
Viharfelhő ült az elmémen, csak úgy záporoztak-
mennydörögtek a gondolataim.
– Szinte alva jártam, uram. Bocsásson meg! – Az ajtófélfát
elengedve sikerült megállnom a saját lábamon, és ahogy
megragadtam Mr. Thornfield alkarját, lepillantottam.
Ekkor vettem észre, hogy Charles Thornfield nem visel
sem szalonkabátot, sem kesztyűt. Eltátott szájjal
tanulmányoztam a derekamra simuló ujjait. Mivel úgy tűnt,
már nem fenyeget az összerogyás veszélye, a férfi most
elhúzódott tőlem, ám így is láttam, hogy a keze egyenesen
megdöbbentő.
Nem volt rajta egyetlen árva heg sem. Sértetlen csuklója,
egyiken ezüst karpereccel, haloványan erezett kézfejhez
csatlakozott, melyből vékony, formás ujjak nyúltak ki,
hangsúlyos ízületekkel. Obszcénnak éreztem, hogy
egyszerűen nem bírtam levenni a szememet a férfi kezéről –
úgy éreztem magam, mintha rajtakaptam volna őt
meztelenül, amint egy erdei tavacskában fürdőzik, és most
nem lennék hajlandó hátat fordítani neki, miközben fölhúzza
az alsónadrágját.
– Mi az, Jane?
– A keze, uram… Nem heges.
– Egy szóval sem állítottam, hogy az volna.
Ráemeltem a tekintetem.
– Most nyilván borzalmasan kotnyeles nőszemélynek tart.
– Halvány fogalma sincs, hogy mit gondolok magáról,
kisasszony.
 – Bocsásson meg! – Felderítő hadműveletem egyszeriben
megvetésre méltónak tűnt. – Egy szóval sem említem többé
ezt a témát, nem érdekel, hogy mit…
– Már hogyne érdekelné! – fakadt ki Mr. Thornfield, és
magas homlokához kapott. – A pokolba is, én… Ha már a
bocsánatkérésnél tartunk, akkor én kérek bocsánatot
magától, amiért akaratlanul is valóra vált rémálmoknak
tettem ki. Nos tehát, szeretne most megismerkedni egy kicsit
a munkámmal, vagy inkább óhajtja, hogy visszakísérjem az
emeletre?
– Ó, kérem, ha hajlandó volna megengedni, akkor én
inkább maradnék… itt, magával.
Mr. Thornfield úgy tanulmányozott, ahogy a mélyen hívők
tanulmányozzák Isten igéjét; azután válla merev tartása
kissé megenyhült.
– Már mondtam magának, hogy két háborún kívül nem
gyakoroltam orvosi mesterségemet, igaz?
Bólintottam, és kihúztam magam.
– És azt is meséltem, hogy van egy Sam Quillfeather nevű
barátom, aki rendőrfelügyelő?
Ismét biccentettem, Mr. Thornfield pedig hátralépett,
mintha azt próbálta volna megállapítani, mennyit bírok
elviselni a látványból.
– Íme, a Highgate House-i halottaskamra. – Hangja oly
tiszta volt, akár egy hegyi patak, de csöppet sem tűnt úgy,
mintha élvezetét lelné abban, hogy beavat. – A legközelebbi
tisztességes hullaház Londonban van, és Quillfeather
felügyelő egészen mániákus, ami a bizonyíték begyűjtését
illeti. Alig két héttel azután, hogy beköltöztünk ide,
meghívtam őt vacsorára, és közöltem vele, hogy valami
elfoglaltságra van szükségem, különben végleg bele fogok
süllyedni a búskomorságba. Ez a boncterem, benne velem
mint halottkémmel, Quillfeather ötlete volt, így hát a
munkások fáradhatatlanul dolgoztak ezen az elmúlt három
hónapban. – A férfi gyengédebben folytatta: – Ha följebb
csavarom a lámpást, elalél, Jane?
– Pokolba az elalélással – válaszoltam tiszta szívemből.
Mr. Thornfield elmosolyodott, és a lámpásért nyúlt; a
fölragyogó fény képtelenül csodás látványt világított meg. A
padlóra igencsak sötétre pácolt fát fektettek le, a kőfalakra
gipszvakolat került. Olyan hűvös volt a levegő – akár egy
barlangban –, hogy bizsergett tőle a karom. A durva felületű
támoszlopokat meghagyták a régiben, a falak mentén viszont
szekrények és asztalok sorakoztak, egy pulton pedig orvosi
felszerelések voltak elrendezve. Észrevettem egy vegytani
készletet, egy óriási fűrészt, valamint egy rejtélyes
segédeszközt, melyről később megtudtam, hogy
bordafeszítőnek hívják.
Erőt vettem magamon, és közelebb léptem a holttesthez,
hogy azt is szemügyre vegyem. Az idegen átlagos termetű
volt, jellegtelen állal és vörhenyes pofaszakállal. Negyvenéves
elmúlhatott, és egy jókora faasztalon hevert, amelynek
peremén bemélyedések sorakoztak.
– Már két nappal ezelőtt meg kellett volna vizsgálnom ezt
a fickót, ám a család tiltakozása miatt csak most került végre
elém. A szerencsétlen holtan esett össze az árpaföldjén, de
Quillfeather tisztában van vele, hogy azért az idilli vidéki táj
sem mentes a gyilkosságoktól – magyarázta Mr. Thornfield,
miközben gondosan fürkészte az arcomat. – A felügyelő és én
együtt folytattunk orvosi tanulmányokat, így hát tudta, hogy
mindig is hátborzongató tehetséget mutattam a boncoláshoz.
Az elhunytak mintha elárulnák nekem utolsó pillanataik
történetét: még egyetlenegyszer sem tévedtem a halál okát
illetően.
Eszembe jutott, mit mondott neki Mr. Szingh: Jobban
érzed majd magad, amint a holtak ismét beszélni kezdenek
hozzád. Nem bírtam megállni a borzongást.
– Hát, igen, elsőre mindenki így szokott reagálni. – Mr.
Thornfield kesztyűje az orvosi eszközök mellett hevert, és a
férfi most sietve zsebre tette, mintha a látványa nem lett
volna a kétkedők szemének való.
– Azt mondta, hogy eddig csakis háborúban gyakorolta a
mesterségét. Miért nem nyitott itt orvosi rendelőt ahelyett,
hogy egy lelkes rendőr segédje lenne?
– Azért, mert nem érhetek az élőkhöz, csakis a holtakhoz.
Mivel jó néhányszor ért már sokk életem során, nem
mutattam semmi látható reakciót, amikor a férfi közölte ezt
velem.
A csend azonban nőttön-nőtt körülöttünk, akár egy
daganat.
– Nem, ez nem volt mindig így, azelőtt nem, én nem… –
magyarázkodott Mr. Thornfield. – Ez az én áldozatom. A
bűneimért.
– Mennyi időre, uram?
– Életem végéig.
Fogalmam sincs, milyen érzés, ha az ember talpa alatt
kivágódik a bitófa csapóajtaja, és a hóhér kötele elszorítja a
légcsövét – ám ahogy ott álltam sóbálvánnyá dermedten, a
férfi elkínzottan ráncolt homlokát bámulva, úgy képzeltem,
kissé hasonló lehet ehhez.
– Szívesen körbevezetem. Törekedtem rá, hogy minden a
lehető legmodernebb legyen.
Mr. Thornfield azt akarta, hogy figyeljek rá, én pedig
szerettem volna lecsillapítani háborgó lelkét, így hát szótlanul
hallgattam rövid ismertetőit. Szórakozottan mondta, ez egy
mikroszkóp; szórakozottan mutatott rá, ez egy csontfürész.
A halottaskamra kialakításakor láthatóan gondosan ügyeltek
a legapróbb részletekre is: minden boncasztal peremére
bemélyedéseket véstek, megoldották az elvezetést, bőven
akadtak kézmosók. A fehér csempék katonás rendben
sorakoztak, egy hajszálnyi nem sok, annyival sem tértek el
egymástól.
 Miután Mr. Thornfield mindent megmutatott, felém
fordult, ám arca, melynek csak úgy virulnia kellett volna a
büszkeségtől, ehelyett majdnem olyan sápadtnak tűnt, mint a
holttest, amelyet felboncolni készült.
– Egy szót sem szól, Jane. Amikor elhagyjuk ezt a helyet,
lehetünk még barátok? – kérdezte tőlem.
Szavak formálódtak a nyelvemen, majd szertefoszlottak,
akár az álmok; pedig máris jól tudtam, mit akarok mondani.
Odaléptem a férfihoz, és megragadtam az alkarját a
könyökhajlatánál, ahol csak az ingujja választott el a bőrétől.
Mr. Thornfield erre fölemelte a kezét, s mozdulatomat
utánozva megfogta a ruhám ujját, de mintha nem is lett volna
tudatában.
– Vagy azért kérdezi ezt tőlem, mert tévesen azt hiszi,
hogy a hullaházzá átalakított alagsorával felzaklatott, pedig ez
egyáltalán nincs így; vagy azért, mert tudja, hogy jelenlegi
gyötrelmeire múltbéli megpróbáltatásaiban próbálok
magyarázatot találni. Uram, én… Én inkább kockára tennék
mindent, semmint tovább kínozzam magamat. Feltehetnék
önnek három kérdést?
– Felteheti őket, ám ez még nem jelenti, hogy válaszolni is
fogok rájuk.
A fejemet csóváltam, és még szorosabban simítottam
kezemet a férfi meleg bőrére a hűvös anyagon át.
– Volt valaha szerelmes, uram?
– Igen. – Habozás nélkül jött a felelet, ahogy vártam.
– Jelenleg el van kötelezve bárki iránt, aki cserébe
odaígérte magát önnek?
– Egek, dehogy.
– Visszataszítónak talál engem, uram?
Érzelmeim olyannyira felfokozott állapotba kerültek, hogy
a férfi mondhatott volna nekem bármit, inkább a kedvemre
szolgált volna vele, mint azzal, amit tett: eleresztette az
alkaromat, és tisztelettudón elhúzódott tőlem.
 – Jane, ha valaha is visszataszítónak találná magát valaki,
akkor legyen szíves, adja meg nekem az illető címét, hogy
fölkereshessem, és jól elnáspángolhassam a nyomorultat.
Kérem, higgye el nekem, hogy egyáltalán nincs kifogásom
maga ellen, és bocsássa meg, amiért nem zárkóztam el a
barátságtól kettőnk között; számítanom kellett volna rá, hogy
a beszélgetéseink milyen hatással lehetnek egy angol…
– Nem azért beszélek így, mert angol nő létemre
összezavart volna a viselkedése! – fakadtam ki. – Tudja jól,
hogy a múltban követtem el súlyos hibákat, s ezt be is
ismertem magamról. Ennek dacára, vagy épp pontosan
ezért… Átkozott legyek, ha tudom, melyik az igazság… De
megértem magát, és ez a megértés csodálathoz vezetett.
Mindketten gazemberek vagyunk, nem igaz? Kérem, ne
forduljon el, még nem végeztem! Nem szeretném, hogy azt
higgye, azért lett ilyen kedves számomra, mert ugyanannyira
romlottnak tartanám, mint saját magamat, vagy mert
viharos a múltja: ez teljességgel hamis fényben tüntetné fel az
érzelmeimet. Tiszta szívemből vagyok oda magáért, egész
valójáért, testestül-lelkestül, így hát könyörgök, legyen
őszinte velem, legalább az érzelmeit illetően, ha már a
múltjával kapcsolatban nem is. Csak azt árulja el nekem,
hogy… hogy én is fontos vagyok-e magának.
Az utolsó szavakat már elhaló lélegzettel, alig hallhatóan
ejtettem ki, s ezzel ki is fogytam az elárulható igazságokból.
Kitárulkoztam a férfi előtt, amennyire tehettem, így ezután
már csak vártam a válaszát.
– Jane… – A férfi kinyújtotta felém a kezét, ujjai a
vállamat cirógatták.
– Ne csak álljon ott, és vacilláljon, miközben tehetetlenül
figyelem! – Könny szökött a szemembe, de nem hagytam
kicsordulni.
– Nézzenek oda, végül mégiscsak milyen törékeny
léleknek bizonyul a kisasszony! – szólt Mr. Thornfield halkan.
– Az életveszélyes sérüléstől a legkevésbé sem retten meg,
abba viszont szinte beleroppan, hogy itt állok, és nem sietek
igennel válaszolni a kérdésére. Látni sem bírom a
szenvedését, Jane… Ne hagyja, hogy ilyen fájdalmat okozzak
önnek! Nem érdemlem meg ezt a hatalmat maga fölött, és
akár azt is ki merem jelenteni, hogy ezen a földön senki sem
méltó rá. Az ég szerelmére, legyen újból az a vad
teremtmény, aki az ösvényen került elém, ne hajtsa a fejét
olyan igába, amelyik csak össze fogja zúzni!
– Semmi bajom nem eshet, uram, legalábbis addig nem,
amíg a közelemben marad. – Elszorult torokkal préseltem ki
magamból a szavakat, ahogy hozzátettem: – Én nem akarok
mást, csak még közelebb lenni magához. Senkinek sem
kötelezte el magát, ezt az imént világossá tette… És mégis mit
árthat vele bárkinek, ha elfogad engem, ha kisajátít
magának? Bármit is tett, az biztosan nem lehet olyan
borzalmas, hogy amiatt örök életére meg kellene tagadnia
önmagától egy másik ember érintését.
– Meglepné, milyen szörnyűségeket követhet el valaki.
– Nem, őszintén nem lepne meg! – kiáltottam fel.
A férfi finoman megfogta a vállamat, s a gyengédség és
nyomorúság olyan elegyével nézett le rám, amelyhez
hasonlónak még soha életemben nem voltam tanúja.
– Ha tisztában lenne azzal, milyen hatalmas vétségeket
követtem el, ha tudná, miféle bűnök nyomják a lelkemet,
akkor komoly kísértést érezne, hogy szembeköpjön. De ez
most mindegy is… Elég, hogy én tudom, mi mindent
követtem el, s ez a tudat örökké kísérteni fog – sziszegte Mr.
Thornfield. – Eddig merítettem némi vigaszt abból a tényből,
miszerint itt boldogabb lehet, mint azelőtt volt, Jane,
bármilyen pokoli körülmények közül keveredett is ide
hozzánk Londonból, akárcsak abból a tényből, hogy
gondoskodhatom az ellátásáról és a biztonságáról, miközben
olyan emberek társaságában tudhatom, akik nagy becsben
tartják… Ám gondoljon bele: igazán akarna egy emberi
roncsot, egy eltorzult, groteszk alakot? A kesztyű csupán a
látható szimbóluma belső deformitásomnak. Kérem,
kedvesem, alig bírom elviselni, hogy máris milyen kárt
okoztam magának. Gyötrelmes érzés… Csupán annyit
mondjon nekem, hogy lehetünk megint barátok!
Nem mondhattam ilyet; az elmémet mintha füst borította
volna el, a fülem egyre csak zúgott a kedvesem szótól, és az
ópiumoldat hatására emlékeztető bódultság uralkodott el
rajtam, pedig nem ittam a szerből egy korttyal sem.
Mindeközben a férfi csak nem bírta vagy nem akarta levenni
rólam a szemét: tekintete az enyémbe fúródott, majd az
ajkamra siklott, onnan tovább a nyakamra, végül vissza a
szememre.
Arra jutottam, hogy szánalmasnak tűnnék, ha bármi mást
mondanék, így hát következő szavaim önkéntelenül buktak ki
belőlem, nem volt bennük semmi átgondoltság. Ahogy
kinyitottam a számat, mintha megcsúsztam volna egy
vízmosás veszélyes peremén, s lezuhantam volna a mélybe.
De ha ez a férfi mégis nyomot akar hagyni rajtam, semmi
más nem érdekel.
– Fürkész engem, uram. – A mellkasára simítottam
remegő kezemet. – Szépnek talál?
Charles Thornfield lassan elővette a zsebéből a kesztyűjét,
és fölhúzta a kezére. Azután olyan megsemmisülten,
amilyennek én még soha ember fiát nem láttam, a lépcső felé
vonult, és eltűnt a házban.
Onnantól számítva, amikor az uraság magamra hagyott,
nem telt el túlságosan hosszú idő addig, amíg föltápászkodtam
a hideg padlóról, ahová megtörten, elgyengülten lerogytam, s
arcomat a szoknyámba temetve zokogtam: büszkeségem
egész hamar újból felütötte makacs fejét, így hát
visszavánszorogtam a szobámba, és inkább a párnámat
áztattam el kétségbeesésem sós áradatával.
 Ha Mr. Thornfield azt vallja meg nekem, hogy nem bír
akarni engem, az elkeserítő lett volna, ám tiszta sebként ér,
mely szépen begyógyulhat – viszont az, hogy nem is akart
vágyni rám, bizony a létező legcsúnyább, csontig hatoló
vágásként mart belém. Úgy hittem, ennél már életem
egyetlen éjszakája sem lehet rosszabb, így hát igencsak
kellemetlen meglepetésként ért, amikor a következő éjjel
alaposan rácáfolt erre az elképzelésemre.
 HUSZONKETTŐ

„Szerelmemet semmi sem hűtötte le ezekben a

napokban. Az elkeseredésre annál több ok
kínálkozott.”

MÁSNAP REGGEL ELSZÁNTAM MAGAM, hogy ha törik, ha

szakad, át fogok hatolni a falakon, amelyek mögé Charles
Thornfield elzárkózott előlem – de csak óvatosan, szép lassan,
évek alatt. Így miközben faltörő kosként nyomulok előre a
célom felé, láthatom majd, ahogy a férfi egy pánt csatja fölé
hajtja ősz fejét, beállítva a nyerget Szádzsarának, és
hallhatom, amint szórakozottan káromkodik. E tervnek
köszönhetően sokkal jobb kedvre derültem, majd ismét
nekiláttam megtölteni Szádzsara fejét lovakhoz kötődő
információkkal, és mire elváltunk egymástól a kislánnyal,
már egészen a régi voltam.
Talán érzékelhettem volna a baljós előjelet, hiszen az ég
ólomszürkén, súlyosan borult fölénk. Még mindig sajgó
bokával kimentem a hallba, hogy átnézzem a postát, és
fölfedeztem egy Londonból érkezett borítékot, rajta a Miss
Jane Stone címzéssel.
A vékony, elefántcsontszínű küldemény zizegett a
markomban, de nem láttam neki felbontani; a levél csakis az
ügyvédeimtől érkezhetett, és tudtam, hogy ha arról
értesítenek, miszerint semmi jogom Highgate House-ra,
akkor semmi sem változik. Ha viszont az derül ki, hogy
tényleg engem illet a birtok, nos, abban az esetben már
amúgy is ott éltem, ráadásul Highgate House gondolata Mr.
Thornfield nélkül immáron nem tűnt kellemesebbnek a
Clarke nélküli Londonnál.
– Levele érkezett, Miss Stone?
Mr. Szingh lépett oda hozzám, szakállának sűrű függönye
mögött komor képet vágott.
– Úgy látszik. Soha senki nem szokott írni nekem, így hát
fogalmam sincs, ki lehet a feladó.
– Hiányoltuk önt ma a reggelinél.
– Kissé rosszul éreztem magam.
– Akkor örülök, amiért most már ilyen jó színben van.
Miss Stone… – A férfi habozott, és karperecét igazgatta. –
Netán történt tegnap éjjel valami aggasztó?
– Ráleltem a halottaskamrára – vallottam be. – De nincs
ellene kifogásom.
Legalábbis ha mindig jó előre figyelmeztetnek,
valahányszor Sam Quillfeather idelátogat.
– Ó, csodás! Tartottunk tőle, hogy fölzaklatná, ha
megtudná, így ez nagy megnyugvás. Ha nem bánná, kérem,
ne említse a dolgot Szádzsarának, mivel nem vagyunk
biztosak benne, hogyan fogadná. Talán majd ha idősebb lesz…
– Természetesen, megértem.
– És nem történt semmi más az éjszaka folyamán? Mr.
Thornfield ma valahogy nem önmaga.
– Jól van az uraság? – kérdeztem lesújtva. Úgy éreztem,
csakis én tehetek arról, ha a férfi búskomor. A következő
pillanatban viszont fellángolt bennem az öröm: arra
gondoltam, hogy ha Mr. Thornfieldre ennyire hatással
vannak a történtek, akkor még nem veszett el a remény.
– Jól – válaszolta Mr. Szingh, de úgy elnyújtotta a választ,
mintha több szótagból állt volna.
 – Mr. Thornfield mesélt nekem a… Khm, a vezekléséről.
Arról, hogy miért visel mindig kesztyűt.
– Á! – Mr. Szingh összevonta a szemöldökét nemes ívű
orra fölött. – És azt is kifejtette az úr, hogy mi az
önmegtartóztatása oka?
A fejemet csóváltam.
– A szent könyvünk valóban több helyen is foglalkozik a
lemondás különféle formáival – magyarázta Mr. Szingh. –
Például a böjttel, a meditálással, a vagyon feladásával… Ám
ha engem kérdez, Miss Stone – fogta halkabbra a hangját –,
nem hinném, hogy Isten ebben az esetben megkövetelné ezt
a mélységes áldozatot. Mi ketten hosszú évekkel ezelőtt
súlyos hibát követtünk el, ami borzalmas
következményekhez vezetett, ám Charles… Mármint,
elnézést kérek, úgy értem, Mr. Thornfield…
– Semmi baj. Tudom, hogy maga valójában nem
komornyik.
– Tudja? – hördült fel a férfi.
– Úgy sejtem, parancsnoknak sokkal jobb – incselkedtem.
– Mi tagadás… – Mr. Szingh kissé meghajolt előttem, majd
ismét aggodalmasan nézett rám. – Nos, tehát, Charles
annyira vétkesnek érzi magát, hogy önsanyargatásból
lemondott az érintésről. Egyelőre még nem próbáltam nyíltan
lebeszélni őt erről, mivel úgy gondoltam, hogy leginkább időre
van szüksége, semmint bármi más gyógyírre… Ám Charles
szíve nagy, és sok rejtett sebből vérzik.
– Gyakran van ez így az emberi szívvel.
Mr. Szingh végigsimított a szakállán, majd megfejthetetlen
arckifejezéssel elment mellettem, és a bejárati ajtó felé indult.
Eszembe jutott, hogy Mrs. Garíma Kaur nem sokkal az
ideérkezésem után megnyugtatott afelől, miszerint ez a férfi
jó ember, és most aztán különösen hálás voltam ezért, mivel
fogalmam sem volt, ki máshoz fordulhatnék.
– A faluba megyek, hogy rendezzem a számlát a
halottaskamrán dolgozó munkásokkal – nézett vissza rám
Mr. Szingh. – Miss Stone, tudnia kell, hogy a lehető
legkomolyabban veszem Charles szívének kérdését, és
kérem, bocsásson meg, ha túlzottan megterheltem ezzel a
témával.
– Egyáltalán nem terhel vele. Tudja, az én szívem már
úgyis az övé.
Mr. Szárdár Szingh már lenyomta az ajtó díszes
rézkilincsét, ám a küszöböt átlépve megtorpant. Szakálla
takarása miatt semmilyen megvilágításban nem láttam volna
tisztán az arcát, most azonban végképp nem tudtam kivenni
a vonásait, ahogy alakja beleolvadt a hideg fénybe.
– Igen, sejtettem, hogy talán így áll a helyzet – ismerte el.
– A lelkére fogom kötni Charlesnak, hogy őrizze nagy
gonddal, Miss Stone. Erre becsületszavamat adom.
– Nekem úgy tűnik, hogy maguk, szikhek valóban nagyon
becsületes emberek.
Habár ostoroztak minket a téli széllökések, Mr. Szingh
továbbra sem mozdult a nyitott ajtóból. Ismét rám emelte a
szemét, tekintete olyan éles és acélos lett, akár a csákkárja.
Mióta Garíma Kaur a kezdet kezdetén biztosított a férfi
jellemét illetően, Mr. Szárdár Szingh egyetlenegyszer sem
rémített meg engem; most azonban a hideg futkosott a
hátamon, s ennek semmi köze nem volt a dermesztő
huzathoz.
– Akkor tévesen ítél meg minket, kisasszony. Bocsássa
meg a nyers kérdést, Miss Stone, de ön szerint melyik a
rosszabb: az erőszaktevő vagy a kerítő?
– Erre… erre nem igazán tudok választ adni. – A jéghideg
levegő tombolva tört be a házba. – Én bármelyiktől
iszonyodnék.
– Tekintse a Kelet-indiai Társaságot erőszaktevőknek,
Miss Stone, a szikh uralkodó osztályt pedig kerítőknek, akik
kiszolgálták azokat a nyomorultakat! – Mr. Szingh fölhajtotta
a gallérját. – Bocsásson meg, kisasszony… Nyilván nem
vágyik most történelemleckére. Vigyázzon magára! Charles
és én csak holnap térünk haza… Quillfeather felügyelő
meghívta az uraságot az otthonába, néhány mérföldnyire
innen, hogy koccintsanak a halottaskamra elkészülte
alkalmából, s miután csatlakozom hozzájuk, terveink szerint
mindketten ott töltjük az éjszakát. Köszönöm, hogy ilyen nyílt
volt velem, és el fogok gondolkozni mindazon, amit mondott.
Becsukódott mögötte az ajtó, én pedig figyeltem, ahogy a
padlóra hullott hópelyhek könnycseppekké olvadnak. Ez a
beszélgetés valamiért nem hagyott nyugodni – nem
értettem, mi lehet az oka, de úgy éreztem, mintha egy
fénytelen helyiségben felriadva bizarr bizonyossággal
tudnám, hogy nem vagyok egyedül.
Nemsokára fölmentem az emeletre, kezemben a továbbra
is felbontatlan levéllel. Mintha egy lélegző élőlényt tartottam
volna a markomban; bizonyos szempontból mindig is úgy
gondoltam, hogy a szavak egy kissé elevenek, hiszen
egyforma hatékonysággal képesek édes semmiségeket
suttogni vagy épp sárkánytüzet okádni. Az előző éjszakán
történtek után el sem tudtam képzelni, tulajdonképpen mit is
szeretnék olvasni a levélben, így amint becsuktam magam
mögött a szobám ajtaját, leraktam a borítékot az asztalra,
majd körbe-körbe jártam a szobában, mintha egy leláncolt
bestiát kerülgetnék. Azt sem tudtam, mit gondoljak. Ha
kiderül, hogy mégsem én vagyok Highgate House jogos
úrnője, vajon szánalmasan gyengének bizonyulva egyszerűen
elfogadom Mr. Thornfield aggályait, és életem hátralévő
részét a szerelme után sóvárogva töltöm, árnyékként
követve őt? Ha megtudom, hogy tényleg én vagyok a jogos
örökös, akkor vajon a legszörnyűségesebben alantasnak
bizonyulva a hatalmam felhasználásával akarnék
szembeszegülni a férfi kívánságaival?
Mindkét lehetőségtől a rosszullét környékezett; pedig a
boríték elkerülhetetlenül tartalmazta vagy az egyiket, vagy a
másikat, s bármi rejtőzött is benne, az mintha karmaival
vadul kaparászva próbált volna kiszabadulni.
Végül egyszerűen elrejtettem a szeszélyes küldeményt a
szobámban. Egyelőre nem akartam megtudni, mi állhat
benne, nem is bírtam volna nyugodtan szemügyre venni a
tartalmát; habár a teáscsészémből sem olvashattam ki a
jövőmet. A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Este
némi hezitálás után töltöttem magamnak egy kis whiskyt a
szétterjedő csöndben, majd ágyba bújtam, és még egy órán át
olvasgattam egy ír verseskötetből.
Hálásnak kellett volna lennem ezért az átmeneti
nyugalomért: mint kiderült, a tragédia azon az éjszakán nem
csapott le egészen hajnali egy óráig.

Először zaj sem volt, csupán egy megérzés: felriadtam, és

egyszerűen tudtam, hogy van valaki a földszinten, pedig a
szemem még leragadt az álomtól.
Egy pillanattal később libabőrös lettem a rettegéstől,
amikor nagy csattanással összetört valami odalent.
Ahogy visszaemlékszem erre a néhány másodpercre, úgy
rémlik, hogy mire a csörömpölés befejeződött, már ki is
ugrottam az ágyból. Tudtam, hogy Mr. Szingh semmiképpen
sem lenne ilyen ügyetlen, viszont ha Mr. Thornfield
megbotlott és elesett, akkor nyilván részeg. A
felelősségemnek éreztem, hogy meggyőződjem róla, nem
történt-e baja, mivel csakis miattam kerülhetett ilyen
állapotba. Talán zagyvaság volt mindaz, amivel érveltem
magamnak, de akkor is Mr. Thornfield közelében akartam
lenni, bármilyen kifogással, így hát felkaptam a köntösömet,
zsebembe csúsztattam kis késemet, és leszaladtam a
földszintre.
Ha eszementségnek hangzik is, hogy lélekszakadva
siettem egy kétbalkezes betörő felé, bőven megvolt rá a
magam oka: már hosszú hetek óta csak Mr. Thornfielden járt
az eszem, lázálmok és bizonytalan tervezgetés közepette; az
sem érdekelt, ha egyikünk sem több kiheverhetetlen sebek
és jóvátehetetlen bűnök szegényesen összefércelt bábjánál,
akkor is csupán arra vágytam, hogy a lehető leginkább
részese lehessek a férfi világának. Így hát bebukdácsoltam a
hallba, és szemtől szembe találtam magam egy porcelánváza
szilánkjaival, valamint egy olyan férfival, akihez hasonló még
soha életemben nem került elém.
Nem tudtam megállapítani, milyen származású lehet:
szeme sötét volt, bőre barnára cserzett, pofaszakállát
élénkpirosra festette hordozható lámpása fénye. Nadrágján
rikító, kockás minta virított, elnyűtt, nyilván használtan
szerzett kabátja borvörös bársonyból volt. Imbolyogva állt a
lábán, ziháló lélegzete whiskytől bűzlött. Úgy festett, akár a
Társaság egyik legalávalóbb kutyája Kalkuttától északra –
miként Mr. Thornfield mondta volna.
Sajnálatos módon Mr. Thornfield most nem volt jelen.
– Há’ maga meg ki a’ isten? – mordult rám a haramia.
Akcentusát szinte lehetetlen volt beazonosítani, ám arra
gondoltam, talán a dallamos skót beszéd elegyedhet benne
valamelyik indiai dialektus szintén zeneszerű hanglejtésével.
– A nevelőnő.
Életemben először fontolóra vettem, hogy talán segítségért
kellene sikoltanom; ám Mr. Szingh és Mr. Thornfield, akik
velem egy emeleten szoktak aludni, jelenleg nem
tartózkodtak idehaza, a személyzet pedig a ház egy másik
szárnyát foglalta el. Szádzsarát leszámítva, akinek szobája
három ajtóra volt az enyémtől, és akit illetően azért
fohászkodtam, nehogy lejöjjön az emeletről, magamra
maradtam.
– Mindég ilyen késő éjszakába’ fenn kukoréko’ a
‘sasszony? – vicsorgott, kimutatva megsárgult fogait.
 – Tűnjön innen! Különben kiáltok a ház urának.
A behatoló ravaszul sandított rám.
– Oszt ugyan mér’ nem kurjantott neki máris? Lefogadom,
hogy nincsen is itt a’ urasága, akinek visítozhatna.
A morbidság nem ugyanaz, mint az ostobaság, így hát
sarkon fordultam, és a konyha felé rohantam. Torkom
szakadtából akartam üvölteni, hátha meghall valamelyik
Szingh vagy Kaur, a férfi azonban elkapott, marka satuba
szorította a nyakamat, hasisszagú lehelete az arcomat súrolta.
– Aztat a félvé’ jánykát kéne kifaggassam, de magácska
talán sokka’ inkább kapóra jön nekem – morogta a fülembe
az idegen háborúk rothadó roncsa. – Árulja el nekem szépen,
ho’ a láda, és épségbe’ mehet vissza békésen durmolni.
– Nincs náluk a láda – nyögtem ki fulladozva. – Eresszen
már el!
Fogalmam sincs, milyen sokáig dulakodtunk a hallban,
habár tudom, hogy hiába sikerült megütnöm párszor a fickót,
semmi hatást nem értem el vele. Ismét csupa él és tüske
lettem, ádázul küzdöttem, nemcsak azért, hogy megóvjam a
kislányt odafönt, akiről reméltem, hogy nem riad fel a
lármára, hanem hogy megmentsem a nőt idelent, aki ezt a
nagy zajt csapta.
– Má’ azóta nem hallottam ilyen ordas nagy hazugságot,
hogy eljöttem Delhibő’ – sziszegte a fülembe a férfi vastag
ajka.
Felordítottam, még ha most már nem is reméltem
segítséget senkitől, és küszködtem, hogy kiszabadítsam a
kezemet, mivel a gazember mindkettőt beszorította vastag
karjának verítékszagú hóna alá.
Bárcsak elérhetném a késemet!
El tudom érni a késemet.
El fogom érni a késemet.
A férfi kegyetlen, reszelős röhögést hallatott, akár egy
fűrész csikorgása, azzal berángatott a szalonba, majd arccal
előre lelökött a kanapéra, betöltve orromat az izzadság, a bőr
és a kéjvágy szagával. Tudtam, mi fog történni ezután, már
számoltam az eshetőséggel. A gazfickó egyik kezével a két
csuklómat szorította le fájdalmasan, a másikkal ügyetlenül
babrált a hálóingemmel, ahogy megpróbált alája férkőzni.
– Úgy is bőgtök ti errefelé, mint a tehenek, vagy csak
megeszitek őket? – kérdezte a haramia, undorító foga a
nyakamat karcolta.
Lassú lépteket hallottam közeledni a házhoz vezető úton,
majd kinyílt a bejárati ajtó.
Most aztán felsikoltottam, kedves olvasóim, de még hogy!
Olyan fülsiketítően sikoltoztam, mintha pusztán a hangommal
felnyársalhattam volna a támadómat.
– Az ördögbe veled, te nyomorult szuka! – mordult a férfi.
Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, ahogy a galád alak
megragadta a hajamat, és odahúzott a tágas helyiség egy
sötétebb zugába. A hallban elhalt minden zaj.
– Átkozott kígyók, mind jöttök velem a pokolra – sziszegte
foglyul ejtőm.
A zsebéből előhúzott, még meleg fémet nyomott a
nyakamhoz, így hát nem volt más választásom, mint követni
őt, ahogy üstökömnél fogva magával rángatott. Amikor Mr.
Thornfield és Mr. Szingh berontott a szobába, még azt
hittem, a gazfickó fegyvere egy tompa kés, ám miután
meglóbálta, már láttam, hogy pisztoly van a kezében.
Amint megpillantották a támadómat, mindkét férfi arca
úgy torzult el, mintha valaki kardot döfött volna a hasukba.
– Te mégis hogyan lehetsz még életben? – hördült fel Mr.
Thornfield, és előrántotta a mindig magánál tartott kését.
– Na, ja, őurasága mindég így meghökkenik, ha benyújtsák
neki a számlát – morgott a behatoló. – Ide nekem a
kisjánnya’, aki tudja, ho’ van elrejtve a zsákmány… Vagy
adjátok szépen elő magát a ládát, antul jobb… És azza’
rendezzük is a kis vitánkat.
 – Nincs nálunk a láda – tiltakozott hevesen Mr. Szingh. –
Miss Stone pedig végképp semmit sem tud a ti gyalázatos
intrikáitokról. Ereszd el őt, vagy különben…
– Különben mi lesz?
– Nem hazudnak magának – nyögtem, még mindig úgy
éreztem, mintha a férfi vasmarokkal szorongatná a
nyakamat.
– A láda nincsen Pandzsábba’. – A gonosztevő az arcomhoz
dörgölte pofaszakállát; mintha vaddisznósörte horzsolta volna
a bőrömet. – És nincs a jó öreg Londonba’ se. Ti pedig aztat
állítsátok, hogy itten sincsen, de talán ha beleeresztek a
kisasszonkába egy golyót, attó’ maj’ eszetekbe jut, hová is
dugtátok a szajrét.
– Ne! – kiáltotta Mr. Thornfield.
– Vagy úgy, inkább te akarsz a céltábla lenni, mi?
A badmás még erősebben markolta a hajamat, mintha
tövestül ki akarná tépni, miközben elemelte a pisztolyt a
nyakamtól, és egy lendületes mozdulattal Charles
Thornfieldre fogta.
Mr. Szingh, akinek gondosan kiszámított mozdulataihoz
általában órát lehetett volna igazítani, most elszörnyedten
tiltakozva, tehetetlenül emelte fel a kezét. A ház ura
elragadóan megkönnyebbültnek tűnt, mint aki jobban örül
annak, hogy a gazember az ő fejének szegezi a fegyvert,
mintha továbbra is énrám fogná. E néhány pillanat részletei
örökre beleégtek az emlékezetembe: a lemenő félhold, a
távoli lábdobogás, ahogy a személyzet felriadt, valamint az a
tény, miszerint Mr. Thornfield az én szemembe nézett, nem
pedig az életét fenyegető pisztoly csövébe. A helyzet okozta
borzalmas rettegés kis híján végzett velem.
De mégsem haltam szörnyet a félelemtől – mivel az
elvetemült alak immáron egyik kezével Mr. Thornfieldre
szegezte a fegyverét, a másikkal pedig a hajamat markolta
könyörtelenül; így hát előrántottam a késemet, és vakon
hátrafelé döftem vele, olyan hévvel, akár a katonák a csata
sűrűjében.

Nem tudhatom, hogy a szórakoztató regényekhez szokott

olvasók tisztában vannak-e az emberi anatómia egy roppant
érdekes részletével, az úgynevezett combütőérrel. Mivel nem
szeretnék túlságosan elkalandozni az orvostudomány
témájában, elég hozzá annyi, hogy habár könnyen azt
hihetnénk, nincs gyorsabb módja egy ember megölésének,
mint elvágni a torkát, az is megteszi, ha jól combon döfjük.
Egyáltalán nem állt szándékomban elájulni Mr. Thornfield
és Mr. Szingh előtt, mégis elaléltam, mindössze másodszorra
egész életemben. Nem az ijedség miatt – a fájdalom volt az,
ami leterített. De nem sokáig pihenhettem, mert amikor
magamhoz tértem, a pamlagon hevertem, egy pokróccal
gondosan betakarva, Mr. Thornfield pedig épp törülközőkért
kiáltott a szánalmasan nyöszörgő gazember fölé hajolva.
Mostanra Mrs. Garíma Kaur is megjelent. A házvezetőnő
elgyötört képet vágott, és szörnyen aggodalmaskodva
tördelte a kezét, mielőtt elszaladt volna, hogy teljesítse a ház
urának utasítását.
Forgott velem a szoba, megdőltek a falak, és elmosódtak a
bútorok a szemem előtt. Nagyjából tíz perccel később Mr.
Thornfield már nem kiabált semmiért, egyszerűen csak
komor elégedettséggel bámult le a padlónkra, melyen a
bíborvörös tócsa közepén úgy tűnt, hogy immáron egy
holttest hever.
Ötödik gyilkosságom ténye elsőre úgy pergett le a
tudatomról, akár a víz a lúdtollról; ám ösztönösen tudtam,
hogy nem maradhatok ugyanabban a helyiségben, ahol a
halott férfi hever kiontott vére tavában. Heves mozdulattal
lábra álltam, és megpróbáltam kecsesen távozni.
– Várjon egy percet, Jane! – kiáltott utánam Mr.
Thornfield.
– Nem maradhatok itt.
– Még nem tért rendesen magához a fájdalomból és a
sokkból, a végén még baja…
– Ne érjen hozzám!
Egymásra meredtünk: én döbbenten, amiért így
ráförmedtem, Mr. Thornfield pedig bosszúsan, amiért
ennyire megijesztett. Vékony, szürke kesztyűjét beborította a
másik férfi vére, akárcsak az ingét és a mellényét, mivel az
imént gondolkodás nélkül nekilátott a hivatását gyakorolni,
úgy hiszem, a történtek dacára is megpróbálta kezelésbe
venni a sérültet – miközben én ezernyi szilánkra készültem
széthullani saját gonoszságaim emlékétől.
Ekkor visszajött Mr. Szingh, kezében felmosóronggyal meg
egy vödör szappanos vízzel, s a holttest mellett lecövekelve
felmérte a helyzetet.
– Tessék, Charles – adta át a takarítóeszközöket a
barátjának. – Miss Stone, megengedné, hogy átkísérjem a
nappaliba?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, ám beszéd helyett
inkább csak belekapaszkodtam a karjába.
Mr. Szingh lehajtotta turbánba bújtatott üstökét lüktető
fejemhez, homlokunk egy röpke pillanatra összeért. Mr.
Thornfield széttárta a karját, mintegy esdekelve, de mivel
képtelen voltam megszólalni – se szerencsétlen véletlenre
hivatkozva kétes ártatlanságomat bizonygatni, se
bűntudatom enyhítésére megbocsátásért könyörögni –, így
inkább kivonultam a szalonból. Mr. Szingh velem tartott a
nappaliba, és miután elértünk a másik helyiségbe, odaléptem
a díványhoz, majd lerogytam rá.
Nem láttam az enyémre hulló árnyékot, ahogy Szárdár
Szingh fölém hajolt; viszont éreztem a férfi illatát, a kellemes
szerecsendiót és a tiszta, télies verítéket, ami a januári
kilovaglással jár együtt, s azon kaptam magam, hogy a
könnyeimmel küszködöm, oly különös vigaszt jelentett ennek
az embernek a közelsége.
– Miss Stone, én nem vagyok orvos, de Charles hamarosan
itt lesz, s addig is, egyáltalán nincs mitől félnie. Megsérült
bármilyen módon, amiről nincs tudomásunk?
– Nem.
– Hála legyen érte Istennek! – mondta Mr. Szingh, és
léptei eltávolodtak. – És hála Istennek azért is, hogy
korábban visszatértünk a tervezettnél… Csak holnap dél
körül jöttünk volna meg, ha nem vonakodtunk volna
őrizetlenül hagyni a birtokot.
Amikor a férfi visszatért, letérdelt elém a szőnyegre,
kezében egy pohár konyakkal. Lenyeltem az italt, és a
megszorongatott torkomba hasító fájdalom kissé észhez
térített. Amikor ismét tisztán láttam, észrevettem, hogy Mr.
Szingh úgy néz rám, mintha egy olyan háború áldozata
volnék, melynek kitöréséről ő maga tehet. Nem hittem, hogy
el tudom viselni ezt az arckifejezést.
– Mindez szépen el fog múlni – szóltam bizonytalanul.
– Örülök, hogy így gondolja.
Szerettem volna kifejteni hamis reményeimet: ebben a
lehetetlen jövőben én többé nem gyilkolnék meg senkit,
Szádzsara hatalmas csődöröket törne be, Mr. Thornfield
hajlandó volna szeretni engem, és végre egyikünk sem vágna
folyton olyan képet, mintha mind arra várnánk, hogy
lesújtson ránk a bárd.
– Sok mindent gondolok, ami nem igaz, és néha még ki is
mondom a képzelgéseimet – vallottam be inkább, mire Mr.
Szingh arca még jobban elkomorult.
– Miss Stone, nem tehetek semmit, hogy enyhítsem az
imént történtek miatti fájdalmát. Ám egykor volt egy húgom,
és maga egy bizonyos módon… egy nagyon angol módon –
helyesbített – őrá emlékeztet. Nem hinném, hogy bárkinek,
aki a húgomra emlékeztet, helyes ilyen búskomornak lennie,
habár megértem, hogy a kisasszony jelenleg szörnyen
zaklatott állapotban van.
Igazán el sem tudja képzelni, milyen állapotban vagyok.
– Megöltem azt a férfit?
– Igen – válaszolta Mr. Szingh.
Az ajkamba haraptam, az éles fájdalom tompította a
mellkasomban érzett sajgást.
– Szép volt a húga?
Mr. Szingh elmosolyodott. Sok temetőben jártam már,
egyrészt ihletet keresve az utolsó vallomásokhoz, másrészt
perverz élvezetből, és a márványba vésett angyalok arcán
láttam ott ilyen mosolyt: békés volt, ugyanakkor szétmálló.
– De még mennyire, hogy az volt. Karmannak hívták, és
tudja, kisasszony, azt hiszem, ez pecsételte meg a sorsát.
– Mit jelent ez a név?
– Tevő, cselekvő. Charlestól ezt sosem tudhatná meg, ám
a szívem mélyén én mindig is pacifista voltam. Ó, képzett
harcos vagyok, miként az becsületbeli kötelességünk és Isten
akarata. De amint a szentírás, az Ádi Granth kimondja:
„Legyen számotokra mecset a könyörület.” S ha manapság a
könyörületességről kérdeznénk a khálszá egy katonáját… – A
férfi vállat vont.
Lüktető fejem alá tettem a karomat.
– A húga viszont szívből-lélekből harcos volt?
– A nagy Randzsít Szingh mahárádzsának is nehéz dolga
lett volna, ha harcba száll vele – merengett el Mr. Szingh. –
Karman egészen kicsi korától kezdve vadul szenvedélyes
volt. Az új módokon szerette a khálszá közösségét: éles
kardokkal, nagy drágakövekkel és merész tettekkel; míg én a
régi utat követtem, a meditációt s az elfogadást. „Kit is
kellene megvetnem, ha egyszer mindannyiunkat az Úr
teremtett?” Ha ezt kérdeztem volna Karmantól, válaszul azt
köpte volna: „A briteket meg a bengáli szajhákat, akik
kiszolgálják őket.” Aztán jót kacagva azt kiáltotta volna:
„Khálszádzsi!”, és ezt vidámságnak hihette volna az ember,
ám a húgom szemében már ötévesen háború csillogott, s
később imádták ezért a férfiak. Nem róttam ezt föl nekik.
Elvégre én mindegyiküknél hamarabb szerettem Karmant.
– Jó testvére volt a húgának.
– Na, persze – horkant a férfi. – Megtanítottam arra,
hogyan harcoljon a talvárral és a csákkárral, akárcsak
Charlest, pedig inkább meditálásra kellett volna oktatnom.
– Bánta, hogy ennyire különböztek egymástól a húgával,
Mr. Szingh?
– Egy kicsit… Ám az emberek nem tehetnek arról, hogy
milyen a természetük.
– Arról viszont tehetnek, hogy mit cselekszenek a
természetük hatására, bármilyen legyen is.
– Pusztán a zaklatottság beszél önből, vagy gyakran ilyen
levert a saját természete miatt? – érdeklődött Mr. Szingh
gyengéden.
– Egyik sem. – Keserűen nevettem. – Vagy talán
mindkettő. Nem tudom.
– „Ha csupán mondom, hogy múlandó vagyok, az nem
segíthet rajtam; ám ha igazán tudatában vagyok önnön
múlandóságomnak, az megsegít.” Miss Stone, bocsásson meg,
amiért ezt kérdezem, de… Szokott ön néha a halálra
gondolni?
Csupán arra a jó néhány halálra, melyet én magam
okoztam, valamint édesanyáméra, illetve a sajátomra,
méghozzá minden egyes napon.
Mivel nem válaszoltam, Mr. Szingh megszorította a
csuklómat.
– Látom magán, hogy szokott. Akkor közelebb van
Istenhez, mint gondolja. Most mennem kell, hogy segítsek
Charlesnak.
– Mr. Szingh! – szóltam utána könnyes szemmel. –
Elárulná nekem, mi volt a neve? Azelőtt?
 Némi hezitálás után azt felelte:
– Ázádnak hívtak. Azt jelenti, gondtalan.
– És miért változtatta meg?
A férfi ezúttal nem habozott a válasszal.
– Mert többé már nem illett hozzám, Miss Stone – közölte,
majd kiment, s halkan betette maga mögött az ajtót.
A hasamra gördültem, a karomra hajtottam a fejemet, és
zokogásban törtem ki. Regényekben találkoztam azzal a
kifejezéssel, hogy a szereplők úgy zokogtak, mintha vége
lenne a világnak; ebben a pillanatban úgy gondoltam, még a
világvége is jobb lenne, mint egyre csak megtéveszteni ezeket
az együttérző embereket, hazudni nekik alkonyattól
pirkadatig, mivel a hazudozás abbahagyása azt jelentené,
hogy többé nem lehetnék része az életüknek.

Amikor felébredtem, tökéletes nyugalom töltött el, habár a

kobakomba fájdalom hasított, miközben valaki gyengéden
tisztogatta a sebemet egy nyirkos kendővel.
Azt hiszem, Mr. Thornfield épp azért érezte meg, hogy
ébren vagyok, mert megdermedtem, nem pedig a
mocorgásomból. Habár a rám terített pokróc a nyakamtól a
lábujjamig betakart, érzékeltem, hogy a férfi a derekam íve
mellett térdel a díványra. Hamar rádöbbentem arra is, hogy
nem érhetne hozzám ilyen leheletfinoman, ha még mindig
viselné vérrel borított kesztyűjét.
A középen szétválasztott tenger sem érezhette volna
magát úgy kitárulkozva, mint én, ahogy a férfi ujjbegyei
óvatosan széthúzták kusza tincseimet.
– Jane, kérem, szóljon hozzám! Ha másért nem, hát azért,
hogy leszidjon. Már így is nagyságrendekkel többet tett
nálam ma éjjel, de kérem, tegye meg nekem még ezt az
egyetlen szívességet!
Nekem azonban semmi sem jutott eszembe, amit
mondhattam volna.
– Drága Jane-em, az ég szerelmére, nekem csakis az
számít, hogy él! Kérem, hadd halljam a hangját! Vágjon a
fejemhez bármilyen szidalmat, amit csak akar, minden
szavával boldoggá tenne!
Tüdőmből ijesztő hang szakadt ki, Mr. Thornfield pedig fél
karjával átfogta a törzsemet, mintha zuhanástól akart volna
megóvni.
– Meg tudja bocsátani nekem, hogy meggyilkoltam valakit
a szalonjában? – ziháltam.
– Jaj, Jane! – Egész testemben éreztem a férfi fájdalmas
hangjának vibrálását, ám több okból is reszkettem, mint
amibe bele akartam gondolni.
Mr. Thornfield puszta kézzel nyúlt a hajtincseimhez, habár
egyetlenegyszer sem ért a bőrömhöz, én pedig időről időre
éles fájdalmat éreztem, valamint gyógyfüvek és erős alkohol
szagát árasztó orvosságokat az ajkamon s a fejemen. A férfi
szárazra törölgette a sebet a fejbőrömön, aztán egy
porcelántálban lemosta a vért a tincseimről, s ahogy
közeledett a hajnal, az ajkához emelte egy hajfürtömet,
miközben álomba merültem a karjában, és úgy csókolta meg,
mintha épp megszakadt volna a szíve.
Harmadik rész
 HUSZONHÁROM

„Én aránylag keveset beszéltem, de élvezettel

hallgattam őt… Elképzeltem azt, amiről beszélt,
gondolatban követtem őt az ismeretlen tájakon,
és soha semmi olyat nem mondott, ami
megbotránkoztatott, vagy amin csak meg is
ütköztem volna.”

Hosszú ÓRÁKON ÁT NEM ÉBREDTEM FEL, habár nem is

aludtam békésen; félig-meddig, haloványan egyre inkább
tudatomnál voltam, és előbb megéreztem arcomon a napfény
simogató melegét, azután meghallottam egy szék
nyikorgását.
– Jane? – szólt Mr. Thornfield.
– Kaphatnék vizet?
– Persze.
Úgy tűnt, a férfi el sem hagyta a szobát. Miután az
ajkamhoz tartotta a poharat, és csillapítottam a
szomjúságomat, rádöbbentem, hogy nem is szenvedtem el
olyan nagy kárt, mint hittem. Igen, megöltem egy férfit,
méghozzá két nagy tiszteletben tartott barátom szeme
láttára; és igen, azután borzalmasan gyengének
mutatkoztam; de nem, nem tört be a koponyám, csupán
felszakadt a fejbőröm, s most azon kaptam magam, hogy
meredten bámulom a kimerült Mr. Thornfieldet. Nem lenne
méltányos vele szemben, ha azt állítanám, hogy nem voltak
rá hatással a történtek, ám habozom papírra vetni, valójában
milyen zaklatottnak láttam: olyan sápadt volt az arca, mintha
az éjjel nem is engem, hanem őt fojtogatták volna.
– Amikor megláttam magát a nyakának szegezett
pisztollyal, azt hittem… – Mr. Thornfield mintha felém akart
volna nyúlni, ám a mozdulat megakadt. – Jane, azt sem
tudom, hogyan beszéljek magával.
– Mint a nevelőnővel; az ugyanúgy megfelel, mint eddig –
sóhajtottam, és megmozgattam a lábamat.
– Már hogy az ördögbe felelne meg? Úgy szóljak magához,
mint ahhoz a nőhöz, akivel olyan minősíthetetlenül
viselkedtem a halottaskamrában, vagy mint ahhoz a nőhöz,
aki tegnap éjjel megmentette az életemet?
– Kérem, uram, ne mondjon ilyeneket! Egyáltalán nem
viselkedett minősíthetetlenül velem szemben, arról pedig szó
sincs, hogy megmentettem volna az életét.
– Pont ugyanúgy megmentett engem, ahogy az Úr
megmentette Izsákot.
Úgy tűnt, elmém képtelen a fontos témákra
összpontosítani, csakis a jelentéktelen részletekkel bírt
foglalkozni.
– Maga meg honnan ismeri ezt a történetet?
– Szárdár egy egész könyvet írhatna Ezeregy haszontalan
elmélkedés címmel. Mindent tud, amit a megtorlás és
megbocsátás terén tudni érdemes.
– Nem tudhat mindent, különben már mindkettőnknek
megtanította volna, hogy ne gyűlöljük magunkat ennyire. Ki
volt az, akit megöltem?
– Jane, nem vagyok biztos benne, hogy…
– Talán nincs jogom tudni? Szádzsara meg én, mindketten
veszélyben voltunk, és ha maga meg Mr. Szingh nem
toppannak be épp abban a pillanatban, akkor…
 A férfi összerezzent, ebből tudtam, hogy igazam van. De
azért megváratott a válasszal; előbb töltött két whiskyt,
tisztán, és az egyik poharat átadta nekem.
– Csupa fül vagyok, uram – noszogattam.
Mr. Thornfield mély levegőt vett, majd váratlanul
végighúzta a kezét a szája előtt, s lehuppant mellém a
díványra, nagyon közel.
– Hol kellene kezdenem?
– Próbálja a legelején!
– Na de hol is volt a legeleje? A háború hosszú évek óta
volt készülőben – mondta a férfi halkan. – Hiszi vagy sem,
vagy akár meg is kérdezheti Szárdárt, de a briteknek
eszükbe sem jutott meghódítani Pandzsábot, amíg a szikh
uralkodó osztály el nem húzta az orruk előtt a
mézesmadzagot. Tudja, a birodalom túlságosan is jól védett
volt. A khálszá hadseregénél nem akadt jobb a föld kerekén,
és a katonák harcolni akartak: szívük szerint meg sem álltak
volna Delhiig, sőt, egészen Londonig. A földrajz sosem lett az
erősségük, azt meg kell hagyni, de amíg Pandzsábon belül
maradtak, valóban legyőzhetetlenek voltak.
– Mégis legyőzték őket. – Kortyoltam a borostyánszínű
italból. Mr. Szingh erőszaktevőknek nevezte a Kelet-indiai
Társaságot, a szikh uralkodó osztályt pedig a kerítőiknek.
Mr. Thornfield bólintott, és az ajkához emelte ökölbe
szorított kezét.
– Még mindig látom magam előtt, ahogy a khálszá serege
felvonult Pandzsáb öt folyója között, tizenhárom éves
koromban: százezer katona masírozott olyan tökéletes
rendben, hogy egy svájci óra széttört volna az irigységtől.
Zafírkék turbánok, kerek acélsisakból kiálló, piros tollak,
smaragdzöld zubbonyok, skarlátvörös zubbonyok, indigókék
zubbonyok… A könnyűgyalogság szuronyainak minden egyes
döfése olyan precízen érte a homokzsákokat, hogy egy legyet
is eltalált volna. Ha még sosem látott több tucat harci
elefántot bíborba borítva, akkor igazán nincsenek szavak,
melyek leírhatnák, milyen érzés fogja el ilyenkor az embert.
Ami pedig a lovakat illeti… Ha látta volna fehér paripáikat a
felvonulás közben, szinte megérthetné, miért írja az Ádi
Granth, hogy: „A megérzés lett az ő lova, s az erény a
nyerge.”
– De mégis miért akarhatta az uralkodó osztály eldobni
magától a birodalmát?
– Természetesen nem akarták eldobni maguktól a
hatalmukat egy egész birodalom fölött, az nevetséges lett
volna – válaszolta Mr. Thornfield nyomatékosan. – Épp az a
lényeg, hogy meg akarták tartani a birodalmukat: a
palotáikat, a teli pénzesládáikat meg az éjszakákon átívelő
tivornyáikat… Csupán a hadseregüktől akartak
megszabadulni. Ha egyszer felállítanak egy ilyen haderőt,
mégis mit gondol, mihez lesz leginkább kedvük a katonáknak
a reggeli meg egy csésze kávé után?
– Harchoz – fogtam fel.
Mr. Thornfield bólintott, és lebámult a karjára.
– Amikor a királyi fenségek rádöbbentek, mennyire
irányíthatatlanná vált a hadseregük, ijedtükben összetojták
magukat, így inkább megszervezték, hogy a britek
lemészárolják a katonáikat.
– Nem mondhatja komolyan, hogy tényleg ez történt! –
kiáltottam fel elszörnyedve.
– Véresen komolyan mondom, hiszen ott voltam.
Mindenesetre túl sok borzalmas árulásra került sor ahhoz,
hogy az összeset felsorolhassam, és amikor a Társaság
vezetősége felismerte azt a tényt, méghozzá már évekkel a
harcok kezdete előtt, miszerint a térség nagyjából annyira
stabil, mint egy sánta ló, elkezdték kiküldeni oda a…
megbízottjaikat.
– Vagyis a kémeiket – vetettem közbe.
– Jaj, Jane… – szólt a férfi gyengéden, és egyetlenegy,
pengevillanásnyi pillanatra megint ott volt velem, nem pedig
a régmúltban, valami messzi tájon. – Igen, a kémeiket. A
Társaság katonái mindig is igencsak nehezteltek a politizáló
tagokra, mivel az utóbbiak előkelő fogadásokon tömték
magukat a zsíros vacsorával, míg az előbbieknek csak a
golyók jutottak a csatatéren, de azért az intrikálók között is
akadt néhány rendes alak.
– Mint például John Clements? – vetettem föl, felidézve a
hiányos történetet, amelyet a férfi temetésének kapcsán
hallottam.
– Úgy van, csak épp neki nem jutott több ész, mint egy
légycsapónak. Akárhogy is, Lahorban egyre több lett a fehér
fickó, bár nem annyival, hogy az feltűnjön bárkinek magukon
a briteken kívül. – Mr. Thornfield megpróbált mosolyt
erőltetni az arcára, de nem igazán sikerült. – Nekem azonban
feltűnt, anyámnak és apámnak meg aztán pláne… És úgy
megkopasztottak mindenkit, hogy ihaj! „Ó, barátaim, látták
már a Gyöngy-mecsetet?” Azután meg: „Ha szippantanának
egy kis ópiumot, mi nagyon szívesen megosztjuk magukkal a
pipánkat!” És így tovább; se perc alatt kiszipolyozták az egész
bandát. A Társaság egyik ilyen betolakodója, mint azt
immáron maga is tudja, egy Augustus Sack nevű, minden
hájjal megkent féreg volt. John Clements ugyebár Sack
segédjeként dolgozott, e vidám bohózat harmadik szereplője
pedig nem más volt, mint…
– David Lavell – fejeztem be helyette a mondatot. –
Szádzsara édesapja.
– Úgy van. – Mr. Thornfield köhintett. – Igen, ez is igaz
rá. Nos, tehát, David Lavell… Öt évvel volt idősebb nálam, és
állítólag azért érkezett Lahorba, hogy a határokról folytasson
tárgyalásokat, ám valójában ki akart fürkészni minden egyes
talpnyalót, akiről csak jelentést tehetett Delhiben. Az én
családom addigra már jó barnára sült, Augustus Sack pedig
olyan nevetséges alak volt, hogy a szikhek nem vették
komolyan… Márpedig ha a felettes ennyire abszurd alak,
mégis ki törődött volna John Clementsszel, aki úgy loholt a
sarkában, akár egy spániel? David Lavell viszont szép szál
katonaember volt. Ami az arcát illeti: kész mestermű, királyi
palotába illő. Adoniszi homlok, vakítóan fehér fogsor… El
tudja képzelni.
Mivel nem bíztam magamban, hogy ha kinyitom a számat,
azt ne mondjam: semmiképpen sem lehetett olyan jóképű,
mint ön, így inkább meg sem mukkantam.
– Ráadásul elbűvölő volt a pasas. – Mr. Thornfield úgy
ejtette ki a szót, mintha felsértette volna vele az ajkát. –
Lavell egy felbőszült elefántot is le tudott volna beszélni arról,
hogy nekirohanjon. Igencsak a helyén volt az esze, a maga
ravasz módján. Egyik pillanatban még a mahárádzsá egyik
fiának hízelgett drágakövekért, a másikban pedig mindössze
egyetlen célzással tönkretette egy tiszt karrierjét. Az nem
kifejezés, hogy kétszínű volt. A nyomorult kurafi száz
különféle arcát tudta mutatni, és az emberek szinte nem is
bánták, hogy kiürítette a zsebüket vagy megkopasztotta az
anyjukat.
– Maguk ketten nem jöttek ki jól.
– A kisasszony most talán ugrat engem? – sóhajtott Mr.
Thornfield, de gyengéd volt a hangja. – Nem, Jane, nem
jöttünk ki jól, ám miután Lavell fölfedezte, hogy a családom
elég közel áll Szárdárékhoz, ráadásul úgy dől a házunkba a
zsákmány, akár eső az ereszcsatornából, szokásává vált
hívatlanul beállítani.
– Így ismerkedett meg maga és Mr. Szingh a másik két
brit kiküldöttel is?
– Igen, habár még az is jobb lett volna, ha a Társaság
magát az ördögöt küldi Lahorba. – Mr. Thornfield arca
elkomorult, mintha átláthattam volna napbarnított vonásain,
egészen lelki sebeiig. Mocorgott mellettem a díványon,
felhúzta fél térdét, láthatóan igyekezett erőt meríteni ahhoz,
hogy folytassa. – Említette már magának Szárdár, hogy volt
egy húga?
Ó! – gondoltam, és éreztem, hogy megszakad értük a
szívem.
– Karman Kaur – válaszoltam, s büszke voltam magamra,
amiért sikerült megőriznem higgadt hangnememet.
Charles Thornfield ajka megremegett, ám a férfi nem
hátrált meg.
– Születése óta ismertem őt, hiszen a legjobb barátom
testvére volt. Karman kezdettől fogva legyőzött engem
kardvívásban. Szárdár fizimiskáját azóta rejti el az a
káprázatos bozont, mióta csak elég idős lett ahhoz, hogy
szakállt növesszen, elvégre ez a szokásuk… De azért el tudja
képzelni a húgát, aki nagyon hasonlított rá, ugye?
– Barna bőr, szürke szem, vékony, elegáns ívű orr, telt
alsó ajak. Igen, látom őt magam előtt.
– Örülök, Jane – felelte Mr. Thornfield az enyémhez
hasonlóan fojtott hangon. – Hihetetlen, hogy milyen
lehengerlő volt. Karmant eltöltötte a tűz és a harciasság, s ha
ő lett volna a maháráni Dzsindan Kaur helyett, aki a fia, Dulíp
Szingh, az utolsó mahárádzsá régenseként uralkodott, akkor
a khálszá tagjainak tízezrei még ma is életben volnának, mivel
Szárdár húga bármilyen hadsereget eltiport volna, amelyik
ujjat mer húzni vele.
– Mr. Szingh utalt rá, hogy a testvére jelentősen
harciasabb volt nála.
– Az nem kifejezés! – Mr. Thornfield ajkán halovány
mosoly villant fel, de azonnal le is lohadt. – Ám Karmannak
volt gyengéd oldala is: átkozottul ügyesen bánt a
gyerekekkel, a lovakról nem is beszélve… Ebből már értheti,
honnan örökölte Szádzsara a tehetségét, legalábbis annak egy
részét… Karman csengő nevetésének sem akadt párja;
lefogadom, hogy egészen Kandahárig elhallatszott. Szárdár
mindig is szívesebben forgatta az Ádi Granthot, mint a
csákkárt, csak épp átkozottul a kezére áll a fegyver. Karman
viszont… Egyszer nekivágtunk, hogy átgázoljunk lóháton
Pandzsáb mind az öt folyóján, vakmerőn próbára tettük
magunkat, elvégre Randzsít Szinghnek is sikerült. Szárdár a
végére alig volt magánál, én kétszer majdnem megfulladtam,
de ami Karmant illeti… Szerintem az őrült leányzó
legszívesebben újból belevágott volna.
– Maga nagyon szerette a hölgyet.
– Nem eléggé ahhoz, hogy ezt ő is észrevegye – jött a
válasz. – De attól még igaz.
Csönd telepedett ránk, melyet nem enyhített más, csupán
a lángok susogása, illetve a tudat, hogy odakint fölkelőben
volt a nap, a szél pedig épp áriákat énekelt a szilfáknak. Mr.
Thornfield szomorúsága nyilván gyötrelmes lehetett, az
enyém viszont furcsamód édes volt, mivel bármekkora
fájdalmat okozott is mindez, a búskomorság puszta ténye azt
jelentette, hogy a férfi a bizalmába avatott, így hát
belebugyoláltam magam ebbe, amilyen szorosan csak
tudtam.
Arra ocsúdtam fel merengésemből, hogy Mr. Thornfield
épp átnyújt nekem egy újabb nagy pohár italt.
– Egészségére, Jane.
– Az önére is, Mr. Thornfield.
– Hol is tartottunk? Á, igen, David Lavellnél. A kutyának
megtetszett Karman, mivel volt szeme, Szárdár húgának
pedig ugyancsak megtetszett az a korcs, a természet azon
perverz szabálya alapján, amitől a gyöngyök önként a disznók
elé vetik magukat. Maga is nő, Jane, meg tudja magyarázni
nekem ezt a furcsaságot?
– Bizonyos esetekben arról van szó, hogy a gyöngy a szíve
mélyén valójában homoknak tartja saját magát, habár
Karman esetében ezt nem igazán tudom elképzelni.
Mr. Thornfield mellkasából fájdalmas nevetés szakadt fel.
– Nem, Karman kimondottan kedvező véleménnyel volt
saját magáról. Talán épp ez volt bennük a közös Lavell-lel, és
istenemre, tagadhatatlan, hogy a pasas mesterien értett a
szikheknek való hízelgéshez. Még arról is képes volt
meggyőzni őket, hogy a Társaság legyőzéséhez csupán
három-négy lovas egységre és legfeljebb félórára lesz
szükségük. Attól a pillanattól kezdve, hogy azok ketten
egymásra találtak, szánalomra méltó alak lett belőlem,
márpedig ez az állapot csöppet sincs ínyemre.
Jól emlékeztem a fölém boruló szürke, felhős londoni
égboltra néhány hónappal azután, hogy Clarke elhagyott: egy
parkban húztam meg magam, úgy éreztem, lüktető agyam
menten kifolyik a fülemen, és beborított a harmat, miközben
némán figyelt egy ugyancsak hajléktalan koldus, akinek térd
alatt mindkét lába csonka volt.
– Megértem.
– Ráadásul magamnak köszönhettem az egészet: nem
elég, hogy én okoztam a saját sebemet, de mintha még rá is
vizeltem volna. – Mr. Thornfield nagyot kortyolt a
whiskyséből. – Mi hárman elválaszthatatlanok voltunk:
együtt tanultunk, együtt lövöldöztünk, együtt lovagoltunk el
Dzsupindár szikláihoz, hogy megigyuk a szüleimtől elcsent
francia konyakot, és betegre nevessük magunkat, Magától
értetődőnek vettem, hogy Karman az enyém lesz. Tökfilkó
voltam, szeleburdi szépségekkel vigadtam, akik semmit sem
jelentettek nekem, azután pedig kendert szívtam Szárdárrral
meg Karmannal… Egy család voltunk, s én arra számítottam,
hogy ez így is marad. Miután Lavell lecsapta Karmant a
kezemről, három hónapig epekedtem, majd közöltem a
szüleimmel, hogy orvosnak akarok tanulni, összepakoltam a
holmimat, és meg sem álltam Londonig.
– De később legitim indokra volt szüksége, hogy
visszatérhessen Pandzsábba, így hát jelentkezett kiképzésre
az Addiscombe-i Katonai Akadémiára. Mi történt a kettő
között?
 – Szárdár igencsak szűkszavúan fogalmazott a leveleiben,
de azért kivettem belőlük, hogy valami nem stimmel odahaza
– válaszolta a férfi. – Említette, hogy Karman és Lavell
bizony egybekeltek, s később arról is írt, miszerint a húga egy
kislánynak adott életet, akit Szádzsarának nevezett el; én
azonban olyan mélabús voltam, hogy több részletet nem is
akartam tudni. Miután elvégeztem a képzést a Charing Cross
Kórházban és az Aldersgate Street-i Beteggondozóban, s
felvételt nyertem a Királyi Testületbe, mindössze egyetlen
évet töltöttem Addiscombe-ban, mivel tudtam, hogy
Pandzsáb robbanni készül, akár egy meggyújtott puskaporos
hordó. De nem ám pöffeszkedésként mondom, hogy
rekordsebességgel jártam ki a Katonai Akadémiát, hanem
mindannak dicséreteként, amit Szárdártól tanultam még
suhancként. A Társaság egyenesen visszaküldött Lahorba, és
amikor megérkeztem…
Figyeltem, ahogy arckifejezése kőkeményre vált.
– Lavell vígan élte a főurak kicsapongó életét.
Pandzsábban nem ugyanolyanok a viszonyok, mint itt,
Angliában: az elit körökben mindenkinek bőven akad
ágyasa… még a nők is tartanak szeretőket. Karman férje
azonban rávetette magát minden olcsó ribancra, akit csak
meglátott az utcán, és ha épp nem volt részeg, akkor hasis
vagy ópium bódulatában lebegett. A szüleim fel voltak
háborodva, és megszakítottak vele minden kapcsolatot, na de
a fickó úgy is kielégíthette az igényeit, hogy inkább az ócska
ópiumot vette mástól, legfeljebb kétszer annyit szívott belőle.
Mindeközben két kézzel szórta a felesége pénzét, és az utolsó
csepp az volt a pohárban, amikor Szárdár megpillantotta a
sógora egyik mandulaszemű lotyóját, amint Karman egyik
nyakláncával felékesítve lejtett végig a piacon. Karmannak
jellegzetesen szikh ízlése volt az ékszerek terén, vagyis csak
egy felháborítóan nagy halommal érte be. Egy smaragd
nyakék volt az, aminek lába kelt a gyűjteményéből.
 – És Augustus Sack semmit sem tett Lavell viselkedése
ellen?
– Sack nem volt Lavell felettese, és egyébként is, egy
egész vagyont nyert el a nyomorulttól pókeren: Karman
vagyonát. Lavell nem tudott olyan mélyre süllyedni, ami
rosszallást váltott volna ki Sackből.
– Ha jól sejtem, maga alaposan el akarta látni Lavell baját.
– Ó, fenyegetőztem ezzel, mit sem törődve a Társasággal,
de legelőször is Karmanhoz fordultunk. – Mr. Thornfield
elhúzta a száját, lerítt róla a megbánás. – Csakhogy ő egy szót
sem akart hallani a gazember ellen. Részeg volt, amikor
Szárdár és én beállítottunk hozzá, amit éppenséggel nem
találtunk meglepőnek, s ugyan igazán örült nekünk, mint
mindig, ám csupán legyintett minden szavunkra. Azt állította,
hogy amikor a khálszá meghódítja Delhit, úgyis mindannyian
hússzorosan meggazdagszunk majd, tehát nincs értelme
visszafogni a költekezést. Azzal érvelt, hogy Lavell a
gyermeke apja, ráadásul olyan ember, aki szereti hajszolni az
élvezeteket, márpedig Karman erősködött, hogy ő maga sem
jobb, és mindkettőnket aggályoskodó vénasszonynak titulált.
– És erre mit tettek?
Mr. Thornfield a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Elloptuk az ékszereit.
Ez volt tehát a borzalmas bűntett. Talán a skót whisky
hatása volt az oka – legalábbis nagyon remélem –, de
elnevettem magam. Egy pillanattal később Mr. Thornfield is
kuncogott, olyan tehetetlenül, ahogy akkor szokott az ember,
ha a nevetés helyett már nem lenne más választása, mint
pisztolyt dugni a szájába.
– Tudom, tudom… – nyögött fel a férfi. – Jaj, Jane! Azt
hittük, hogy megvédjük őt, erre másnap kitört a háború.
Ezernyolcszáznegyvenöt decembere volt, és a khálszá sereg
megindult Firozpur felé. Lavell akkoriban még mindig
Lahorban élt, és pokoli patáliát csapott, amikor felfedezte,
hogy eltűnt az aranytartaléka.
– Karman mit szólt a történtekhez?
– Azt nem érdemes felidézni. – Mr. Thornfield állkapcsa
megfeszült. – Szárdár egy katonai zsákba dugta az
ékszereket, és elrejtette egy titkos zugban az otthonában.
Azután minden a feje tetejére állt. A háború elszigetelt
minket egymástól, hiába tartott mindössze három hónapig.
Szárdár, az ég áldja meg, soha nem állt be a khálszá seregébe,
így Lahorban maradt, és továbbra is üzletelt. Lavell a
fővárosba, Amritszárba ment, Sacket és Clementset pedig
Firozpurba rendelte a Társaság direktora, hogy
konzultáljanak a generálisokkal. Miután a Kelet-indiai
Társaság bevette Ferozesát, annak köszönhetően, hogy a
szikh főurak kiherélték a saját hadseregüket, engem
Ludhijánába hívtak, mert szükség volt a szolgálataimra
katonaorvosként és tolmácsként. Eddig világosan tud
követni, Jane?
– Igen – válaszoltam, bár egyedül arra gondoltam: Milyen
szörnyűséges végzet érhette Karman Kaurt, amiről nem
akar beszélni az uraság?
– Részt vettem a szobraoni csatában, ami eldöntötte a
háborút. – Hangja olyan keményen, ám törékenyen csendült,
akár az üveg, s ekkor eszembe jutottak Sack szavai,
célozgatása arra, miszerint Mr. Thornfield súlyosan
megsérült a harcban. – Sack és Clements épp azután
érkeztek meg oda, hogy az ütközet véget ért, továbbra is
tanácsadóként szolgáltak, ám pontosabban nem tudok
beszámolni a tevékenységükről, mivel megsebesültem a
csatában… Édes Jane-em, ne nézzen így rám, csupán
megkarcoltak egy talvárral a hátamon, idáig, a vállamig, de
az átkozott vágás elfertőződött, s emiatt két pokoli héten át
alig voltam magamnál. Clements eljött hozzám, amilyen
gyakran csak tudott. Ezt a kedvességet soha nem felejtettem
el. Hálás voltam érte.
 – Akkor én is hálás vagyok neki – suttogtam.
Mr. Thornfield hunyorogva biccentett.
– Miután felépültem, és kidolgozták a békeszerződés
részleteit, visszatértem Lahorba. Addigra Lavellt és Karmant
is megölték. Lavell végül rajtavesztett az egyik mocskos
húzásán, és valaki elvágta a torkát Amritszárban, s
valahányszor alkalmam nyílik ezen elmélkedni, Jane,
boldogság meg dal tölti el a szívemet.
– A jövőben én magam is így leszek ezzel, Mr. Thornfield.
A férfi előrébb húzódott a díványon.
– Lahorban egyre több veszélyes alak gyűlt össze, kitöltve
az űrt, ami óhatatlanul keletkezik, valahányszor egy régió
instabillá válik. Sajnálatos módon Szárdár és én ekkor olyan
döntést hoztunk, ami még annál is ostobább volt, mint ellopni
a húga istentelenül sok ékszerét: a várost elözönlő tolvajoktól
tartva úgy határoztunk, hogy legjobb lesz cselesen
elálcáznunk Karman értékeit, és Szádzsara játék babáit meg
azok ládáját használtuk fel a fortélyhoz. Szárdár édesanyja
meg az én szégyentelen haramia szüleim egy kellemes
délutánt töltöttek el azzal, hogy megtömték a babákat a
gyémántokkal, melyeket kifeszegettünk a foglalatukból,
azután pedig drágakövekkel díszítették fel a kis ruhácskákat.
Szádzsara alig töltötte be az ötödik évét, ám olyan káprázatos
gyűjteménnyel dicsekedhetett francia játék babákból,
amelyet bármelyik párizsi kislány megirigyelhetett volna.
Miután a szülők végeztek, az avatatlan szemlélő nem
foghatott volna gyanút, hogy a láda többet rejt a világ
legfényűzőbb játékainál.
Minden szaván csüngve azt kérdeztem:
– De mégiscsak gyanút fogott valaki?
– Augustus Sack – grimaszolt Mr. Thornfield. – Közöltük
Szádzsarával, hogy egy ideig tilos a babás ládájához nyúlnia,
ami elképesztően óriási hiba volt: a kislány akkoriban már
alig foglalkozott a játék babáival, mi viszont a tiltásunkkal
csak emlékeztettük őt rájuk, tudja? Amikor az a féreg Sack
visszatért Lahorba, elment Szárdárék házába, hogy
tiszteletét tegye, és meglátta Szádzsarát, amint épp egy
rubinokkal beborított babával játszott. Ahelyett, hogy
megvárta volna a barátomat, aki épp nem volt otthon, Sack
megkérdezte Szádzsarát, nem mutatná-e meg neki a babája
testvérkéit, a kislány pedig örömmel eléje tárta az egész
gyűjteményét. Sack jól emlékezett Lavell hisztériázására
Karman eltűnt kincsei miatt, így hát rögtön kikövetkeztette,
mi történhetett, és úgy gondolta, a helyzet tökéletesen
alkalmas arra, hogy megzsaroljon minket.
– Milyen követeléssel állt elő?
– Ó, nagyon okosan fogott hozzá, hogy lenne
háromszorosan is átkozott az a kurafi! Először is elmondta
Clementsnek, hogy Szárdár meg én nyilván még a háború
előtt elloptuk Karman ékszereit, és emlékeztette a segédjét
Lavell sirámaira a felesége hiányzó drágakövei kapcsán.
Azután megkérdezte Clementstől, hogy mint a Kelet-indiai
Társaság becsületes emberei, mégis mit tehetnének az
ügyben, figyelembe véve, milyen jó barátok voltunk
mindannyian. Azután Sack fölvetette, hogy mivel már
Karman és Lavell is halott, talán inkább diszkréten kellene
felelősségre vonniuk minket, a Társaság bevonása nélkül. Azt
javasolta, hogy elkobozhatnák tőlünk a ládát, és őrizhetnék,
amíg Szádzsara el nem éri a nagykorúságot. Nyilván el tudja
képzelni, Jane, hogy annak mi lett volna a vége.
– És valójában mi lett a vége?
– Pontosan az, amit akartak, kivéve, hogy a láda eltűnt! –
kiáltott fel a férfi, és a combjára csapott. – Nem rejtegettük,
Szádzsara többi holmija között maradt, mivel nem tudtuk,
hogy Sack szemet vetett rá. Aztán egyszerűen lába kelt. Soha
nem került elő. Valami szerencsés gazember bemászott az
ablakon, lecsapott a ládára, és azóta is kedvére válogat
magának Kasmír örömlányai között.
 – És mi történt a láda eltűnése után?
– Sack azt gondolta, hogy valamelyikünk, akár Szárdár,
akár én, akár maga Szádzsara, biztosan nem mond igazat;
meg volt róla győződve, hogy valamelyikünk igenis tudja, hol
a láda. – Hangjában kövek csikorogtak. – Zaklatott és
fenyegetett minket, kilátásba helyezte, hogy a hatóságok
kezére ad bennünket, vagy hogy kiűz engem a Társaságból,
Szárdárt pedig Lahorból.
– Nem törődtek a fenyegetőzésével.
– Így tartottuk a legjobbnak.
– Tényleg az volt?
Mr. Thornfield alvadt vérrel beborított kesztyűjét
bámulta, amely még mindig az asztalon hevert, és egyszer
sem nézett fel rám, amíg végig nem mondta a válaszát.
– Sack egy héttel később elraboltatta Szádzsarát egy Jack
Ghosh nevű, félvér badmással, akivel néha elvégeztette a
piszkos munkát. Maga ezt a bizonyos Jack Ghosht ölte meg
nem egészen hat órával ezelőtt, s higgye el nekem, ezért a
tettéért kitüntetést és életjáradékot érdemelne. Szárdár meg
én szinte eszünket vesztettük, amikor Sack megüzente
nekünk, hogy Ghosh addig nem ad enni Szádzsarának, amíg
el nem visszük a ládát a kijelölt helyre. Mint már mondtam, a
láda addigra nem is volt a birtokunkban.
Elszörnyedve tátottam el a számat. Szádzsarára
gondoltam – határtalan őszinteségére, lelkesen csillogó,
fekete szemére –, és nem bírtam megállni a borzongást. A
kislány egész éjszaka nem jött le a földszintre, így hát
reménykedtem, hogy az elmúlt órákban történtek egyáltalán
nem voltak kihatással rá.
– Mennyi ideig tartott, mire rátaláltak Szádzsarára?
– Négy napig – felelte a férfi rekedten. Néhány pillanatra a
szájára szorította a kezét, aztán folytatta. – Clements semmit
sem tudott a főnöke tervéről, így azt hitte, hogy Ghosh a saját
szakállára követte el a gaztettét, miután hallott a ládáról
Sacktől, ezért hát tőle nem tudhattuk meg, hol van Szádzsara,
habár igyekezett mindenben a segítségünkre lenni. Ami pedig
magát Sacket illeti, persze gondoskodott róla, hogy
mindeközben jó messze legyen Lahortól, különben saját
kezűleg vertem volna ki belőle, hová vitte Ghosh a kislányt.
Végül egy sivatagi istállóban találtunk rá Szádzsarára, azaz a
semmi közepén, egy sátorban, benne lovakkal. Az állatokat
leszámítva teljesen egyedül volt, az elrablója elmenekült.
Ghosh azzal hallgattatta el, hogy ráparancsolt, etesse-itassa
és csutakolja le a lovakat, mert ő maga csak akkor kaphat
enni, ha ellátta a jószágokat. Szádzsara ezután soha többé
nem volt a régi.
Patakzott a könnyem.
– Jaj, Mr. Thornfield!
– Nem ez a legrosszabb dolog, amit valaha okoztam. – A
férfi erőltetetten nevetett. – Na, de elég ebből.
Visszaszereztük Szádzsarát, ez a lényeg. Természetesen
tudtuk, hogy ki állt az egész mögött, de nem volt
bizonyítékunk… Leszámítva Sack sokatmondó kis mosolyát,
ami kiült a képére, mikor berontottam az irodájába, és az
emberrablásról ordítoztam. A Társaság emberei addigra
teljesen ellepték Lahort, titkárok és írnokok nyüzsögtek
mindenütt, Ghosh azonban elszökött, én pedig nem
vádolhattam meg Sacket anélkül, hogy bevallottam volna az
eredeti lopást. Így hát a feletteseimhez fordultam,
könyörögtem nekik, hogy kerestessék meg Ghosht… Ám ők
csak a képembe röhögtek. Ugyan mit számított egy félvér
gonosztevő eltűnése egy egész birodalom leigázásához
képest?
– Nem kínáltak fel magának semmilyen segítséget?
– Nem voltak hajlandók többre, mint kísérőt biztosítani
Szádzsarának, aki eljuttatta őt Cornwallba, az apai
nagynénémhez, mivel szegény gyerek Lahorban a saját
árnyékától is megriadt, én pedig még mindig a Társaság
alkalmazottja voltam, így nem jöhettem vele. Szárdár gondolt
rá, hogy ő maga kíséri el, ám az édesanyja súlyos beteg volt
akkoriban, ráadásul a harcok kiújulással fenyegettek, ezért
hát rábíztuk Szádzsarát egy sebesült hadnagyra, aki a
családjához készült hazautazni, és meg kell hagyni, csupa
szeretettel viselte gondját a kislánynak. Ezzel egy időre
megakadályoztuk Sack további mesterkedését, azután pedig
kitört a második szikh háború, s ekkor már végleg nem volt
maradásunk Lahorban. Miután megörököltem ezt a helyet,
otthagytam a Társaságot, és Szárdár meg én egy szekér
hátán zötyögtünk át a sivatagon, Szueztől Kairóig, hogy aztán
Alexandriában felszálljunk egy ide tartó gőzhajóra.
A hajamat húzgáltam, mert kívántam a tompa fájdalmat.
– Maga szerint Sack megunta a várakozást, és ezúttal is ő
küldte Ghosht?
– Ez roppant valószínű. Egyedül annak örülök, hogy a
nyomorult immáron holtan hever odalent, a
halottaskamrában.
– Szádzsara felébredt?
– Igen, de Garíma Kaur gondjaira bíztuk, úgyhogy
mostanra ismét békésen alszik, hála istennek. Ha bármi is
történt volna vele itt… Jane, örök életemre az adósa lettem.
Többet tett ezért a kislányért, mint amennyit nekem valaha
is sikerült.
– De hiszen feladta érte az otthonát, uram. Mindent
feladott érte.
– Nevetséges! Istenem, azt sem bánom, ha soha többé
nem teszem be a lábam Pandzsábba. Itt van nekem
Szádzsara és Szárdár meg ez a ház, márpedig átkozott legyek,
ha mindez nem sokkal, de sokkal több, mint amit
megérdemelnék.
Clarke-ra gondoltam, aki hosszú évekkel azelőtt elszökött
velem Londonba, s azt mondta, én vagyok neki az otthon.
Annyira elmerültem komor merengésemben, hogy szinte
meg sem hallottam, ahogy Mr. Thornfield hozzátette:
– S hála magának, Jane, most szert tettem még egy igaz
barátra.
Egyszeriben felkavarodott a gyomrom, és
megborzongtam. Egy jól megtervezett, erős kövekből emelt,
szakszerűen felépített fal sok súlyos csapást képes kiállni;
azonban elég egyetlen repedés egy régi erődítmény mohával
beborított oldalán, s egy szempillantás alatt összeomolhat az
egész.
Mr. Thornfieldék most már tudták rólam, hogy gyilkos
vagyok. A fülembe csengtek Clarke szavai Hugh és Bertha
Grizzlehurstről; olyan tisztán hallottam a hangját, mintha
hozzám simulva susogott volna:
Soha többé nem fog tudni úgy a férjére nézni, hogy ne ez
jusson eszébe… El tudod képzelni, milyen szenvedés várna
itt rá?
– Jane, bárhová is tűnt el, kérem, térjen vissza hozzám,
legalábbis ahhoz, ami mostanra megmaradt belőlem! –
esdekelt egy rekedt hang.
Bizonytalanul felálltam, és a fejemet csóváltam. Biztosan
rémisztő látványt nyújthattam, hálóingemen vérfoltokkal,
holtsápadt arcom körül ziláltan leomló, sötét, hullámos
fürtjeimmel. Leraktam a poharat, és az ajtó felé indultam.
– Kérem, hadd segítsek! – szólt Mr. Thornfield.
– Egyedül is boldogulok.
– Teljességgel nyilvánvaló, hogy nem.
– Egyedül akarok lenni, egyedül!
– Látszik is magán, méghozzá most először, mióta csak
megismertem… Tán soha többet nem láthatom azt a sajátos
kis mosolyát, mely egész mostanáig mindig kiült az arcára,
valahányszor megpillantott? Túlságosan is könnyen el tudom
képzelni, hogy ez a helyzet, és tényleg nem fogja többé
aranyosan oldalra biccenteni a lejét, ha meglát, innentől
kezdve nem néz rám felcsillanó szemmel. Gazembernek tart
ez után a borzalmas eset után, Jane? – kérdezte a férfi
elkínzottan, miközben a függönyön átszivárgó, egyre erősödő
hajnali napfény elefántcsontszínűre festette inge ujját.
– Szemtanúnak tartom – rebegtem önkéntelenül, mielőtt
lakatot tehettem volna a számra. Ám Mr. Thornfield úgysem
érthette, miről beszélek; soha nem is tudhatta meg rólam az
igazat. Így hát kiszaladtam a szalonból, felsiettem a lépcsőn,
bezárkóztam a szobámba, és a nap hátralévő részére ki se
dugtam onnan az orromat.
 HUSZONNÉGY

„Akit a vérpadra hurcolnak, az útközben nem tud

gyönyörködni a virágokban; az csak a hóhérra
és a bárdra gondol, kiomló vérére, az út végén
tátongó sírra. Én is csak erre a keserves
menekülésre tudtam gondolni, erre a céltalan
kóborlásra – és, ó, milyen fájó szívvel gondoltam
útközben arra, amit otthagytam!”

KIADÓS ALV ÁS UTÁN, amely inkább viharos hullámok közti

fulladozásnak érződött, mint pihenésnek, arra ébredtem,
hogy sötét van. Nesztelenül az ajtóhoz osontam, és kilestem a
folyosóra; senkit sem láttam odakint, viszont valaki egy
tálcán kenyeret, sajtot meg gyümölcsöt, valamint egy üveg
bort hagyott a küszöböm előtt. Sietve magamhoz vettem a
tálcát, majd ismét bezárkóztam.
Befontam kócos hajamat, mit sem törődve sajgó
fejbőrömmel, aztán megpiszkáltam a tüzet, amely már szinte
kialudt. Az élelem és a bor mellett egy levelet is találtam a
tálcán.

Kedves Jane!
Az örökkévalóságig őrt álltam volna az ajtaja előtt, de
nem tudhatom, hogy biztonságban érezné-e magát a
 jelenlétemtől, vagy épp ellenkezőleg, fenyegetőnek
vélné a közelségemet, így egyelőre ehhez mérten
kellett megoldást találnom. Esküszöm, hogy senki sem
fogja megzavarni a nyugalmát, viszont ha ön zargatni
kívánja bármelyikünket, elég csengetnie, s egy
szempillantás alatt ott terem valaki. Mégsem bírom
feladni a reményt, hátha előbb-utóbb személyesen
engem kéret magához, de már így is olyannyira
lekötelezett, hogy igazán nem remélhetek öntől semmi
többet.
Szádzsara nincs egy fedél alatt velünk, Mrs. Garíma
Kaurral együtt bevették magukat a birtok szélén lévő
kis házikóba, ahol az inasok váltott őrségben
vigyáznak rájuk. Úgy gondoltuk, ez lesz a legjobb,
amíg a végére nem járunk a tegnap éjjeli
behatolásnak. Ha ön is szeretne csatlakozni hozzájuk
odaát, természetesen sietve intézkedhetünk, a
személyzet alaposan kitakarította és befűtötte az
egész épületet.
Be kell vallanom, egyre elviselhetetlenebb számomra
annak puszta gondolata is, hogy megtagadjam öntől
akármilyen kívánságát, amit csak hatalmamban áll
teljesíteni… Ha el tud képzelni bármely módot,
ahogyan enyhíthetnék a terhen, amelyet egy olyan jó
embernek, mint ön, nem lenne szabad cipelnie,
könyörgöm, parancsoljon velem!
Alázatos szolgája:
Charles Thornfield

Keserűen nevettem azon, milyen mélységesen rosszul

ítélte meg az egész helyzetet. Magamba erőltettem az ételt,
amely mintha hamuvá vált volna a számban, majd
felhajtottam a fél üveg bort. Végül akkora adag ópiumoldatot
vettem be, amekkorát már a londoni napjaim óta nem, mivel
úgy éreztem, mintha forró piszkavassal vágtak volna fejbe.
Fontos tisztáznom, hogy nem azért lettem zaklatott, mert
Jack Ghosh már nem volt az élők sorában; a férfi egykor
bántotta a kislányt, akit megszerettem, ráadásul nem
mondhatnám, hogy rövid ismeretségünk során tiszteletet
váltott volna ki belőlem. Nem, felőlem aztán megrohadhatott
a gazfickó, és tudtam, hogy meg is fog, ám a felbukkanásával
lerombolta a gondosan felépített gátamat, így most nyakig
merültem a tengervízbe.
Miközben próbáltam kibogozni a mellkasomat elszorító
rettegés fájdalmas csomóját, megértettem, hogy képes
lennék teljes hazugságban élni; részlegesben viszont nem
bírtam.
Charles Thornfield iránti szerelmem máris azt jelentette,
hogy morzsaként szórtam elébe az igazságokat. S habár a
férfi talán helyeselte, hogy ledöftem Jack Ghosht, mégis
miként magyarázhattam volna meg neki az előző négy
gyilkosságomat? Áldozataim száma elborzasztó volt.
Nem hazudhattam, de nem is tehettem vallomást;
márpedig őszinteség nélkül nem rombolhattam le Mr.
Thornfield falait, ugyanakkor nem kockáztathattam meg,
hogy feltárjam előtte kiüresedett szívemet.
Miután Jane Eyre rádöbben, hogy muszáj elhagynia Mr.
Rochestert – mert ha vele marad, akkor biztosan a szeretője
lesz, ha már feleségül nem mehet hozzá –, nem adja meg
magát a zokogásnak. Mr. Rochester a nő száraz szeme láttán
levonja a következtetést, miszerint Jane-nek nyilván
vérkönnyeket sír a szíve, mielőtt könyörögni kezd egykori
menyasszonyának, hogy maradjon vele. Számos okból
csodálom a regénynek ezt a részét: egyrészt persze azért,
mert gyönyörű, másrészt viszont azért, mert még akkor is
meghatónak találom, ha közben visszagondolok saját
indokaimra és elhatározásomra, hogy miért kell elhagynom
Highgate House-t – bármennyire szeretném is lekapni a tíz
körméről azt a másik Jane-t, amiért olyan ostoba volt, hogy
elhagyott egy úriembert, aki ennyire szerette, s aki megbánta
a bűnét. Mivel azon az éjszakán megértettem – habár én nem
bírtam ellenállni a zokogásnak –, hogy hiába zártam a
szívembe az imádnivaló Szádzsarát és a mélyen tisztelt Mr.
Szinghet, nem szerethettem Mr. Thornfieldet életem minden
hátralévő napján, ha nem kaphattam meg őt.
Pedig én már azzal is beértem volna, ha ősz hajába
fúrhatom az ujjaimat, vagy kulcscsontján nyugtathatom a
homlokomat, ha csupasz bőrünk egymásra simul, ahogy
összebújva alszunk, vagy ha csókokat hinthetek napbarnított
halántékára. Elvégre sokkal rosszabb dolgokat is tettem már
a szeretet nevében, nem igaz, mint hogy kézen fogjak egy
férfit, vagy megcsókoljam a nyakát? Azt azonban el sem
tudtam képzelni, hogyan viselné el bárki is ezt a
kielégíthetetlen éhínséget; a mai napig fogalmam sincs,
miként lehetne kibírni a halálos szomjúságot, miközben egy
pohár víz áll az asztalon az ember előtt – amelyet soha nem
érhet el.
Hát jó, legyen! – határoztam el magam éjfél körül
vérvörös szemmel, lüktető fejjel. – Visszatérek a régi
életemhez. Elvégre az életben amúgy sem tart örökké
semmi, így hát előbb-utóbb elkerülhetetlenül megszűnik
majd a fájdalom.
Highgate House tulajdonjogának kérdése azonban még
nem tisztázódott, így hát elővettem a Londonból érkezett,
sorsdöntő levelet, és remegő ujjakkal felbontottam.

SNEEVES, SWANSEA ÉS TURNER

Westminster
Lisle Street 29C

Kedves Miss Steele!

 Habár ön Mr. Swansea-nek címezte a levelét, az
említett úriember már hat évvel ezelőtt eltávozott az
élők sorából, ezért is vált szükségessé a hazatérésem
külföldről; így hát most én, Mr. Cyrus Sneeves
válaszolok a kisasszonynak. Ha esetleg föl tudna
keresni a fent megadott címen, úgy hiszem, képes
volnék megvilágítani a helyzetét; ami azt illeti,
kötelességemnek tekintem, hogy megtegyem, mivel
így váratlan lehetőségem nyílna helyreigazítani
olyasvalamit, amit már kezdtem jóvátehetetlennek
hinni.
Fájlalom üzlettársam elvesztését, ám örvendezek a
ténynek, hogy a kisasszony megtalált engem az
érdeklődésével. Bocsássa meg, hogy vonakodom
írásban kifejteni az ügy részleteit, ám olyan kényes
kérdésekről van szó, melyeket megbocsáthatatlan
vétek volna papírra vetni. Még az ügyvédek között is
akadnak olyanok, akiknek ellenükre vannak a
botrányok, ha ezt el tudja hinni nekem a kisasszony, s
én magam ezek közé tartozom.
Alázatos szolgája:
Mr. Cyrus Sneeves

Felpezsdült a vérem, súlytalan izgalom kerített hatalmába.

Már nem áltattam magam azzal, hogy el tudnám orozni
Highgate House-t azoktól az emberektől, akiket mostanra
ennyire megszerettem; ám abban reménykedtem, hogy ha a
birtok egyértelműen az enyém, akkor talán mégsem kellene
bitóballadákat szereznem a megélhetéshez, vagy legalábbis
egy kis chelsea-i lakás viszonylagos luxusában vethetném
papírra őket. Úgy gondoltam, nem igényelnék Mr.
Thornfieldtől sem személyzetet, sem lovakat, csupán annyi
járadékot, amelyből kényelmesen elélhetek, hiszen minden
egyéb költségemet fedezhetném az írással. Elvégre is Mr.
Thornfield ezer font végkielégítést adott minden fehér
alkalmazottnak, aki nem óhajtott itt szolgálni tovább; akkor
én, egy nő, aki iránt az uraság táplált némi gyengéd érzelmet,
joggal számítottam tőle egy kis segítségre, pláne, ha kiderül,
hogy Highgate House jog szerint engem illet, nem igaz?
És gondolj csak bele, évente kétszer – nem is, akár
havonta egyszer, ragaszkodhatnál a havi rendszerességhez
– Mr. Thornfield küldene neked egy csekket Mr. Sneevesen
keresztül, s talán még egy levelet is! Akkor legalább
lennének tőle leveleid, s ez nem kevesebb, mint amennyit itt,
Highgate House-ban kapnál belőle.
Megtörölgettem a szemem. Tudtam, hogy ez nem lesz idilli
élet, a szívem helyén tátongó űrrel tengődni napról napra, ám
legalább lehetségesnek tartottam, és kissé elviselhetőbbnek
tűnt így várni a halált.
Mivel Mr. Thornfield úgysem érhetett hozzám, mégis mit
számított neki, hogy itt vagyok, vagy éppenséggel
Londonban? Annak idején elég jó írónak bizonyultam ahhoz,
hogy megkeressem vele a sörre és osztrigára valót; úgy
okoskodtam, hogy ha a férfinak szánt szép szavaimat inkább
írásban fejezem ki, nem pedig személyesen zúdítom rá
szenvedélyes szóvirágaimat, tulajdonképpen annál jobb – így
akkor olvashatja el a leveleimet, amikor kedve tartja, és
megőrizheti azokat, akár csak egy fiók mélyére dugva is. Így
a szerelmemnek maradna valami kézzel fogható nyoma, nem
úgy, mint az éjszaka közepén elsuttogott szavaknak.
Mr. Thornfield legelső hozzám intézett levelét – a
bokámmal kapcsolatosat – véletlenül tartottam meg: annak
idején leraktam a kandallópárkányra, s egyszerűen
elfelejtettem kidobni. Most felálltam, és magamhoz vettem az
irományt; néhány másodpercig tanulmányoztam a férfi
betűinek ívét, majd óvatosan ismét összehajtottam a papírt
Mr. Thornfield legutóbbi üzenetével együtt, s mindkét levelet
beraktam a szürke kis szütyőbe, amelyet egy zsibárusnál
vettem a Covent Garden közelében, mert úgy gondoltam,
hogy illene egy nevelőnőhöz.
Azután a tükörhöz léptem, és megszemléltem a kárt:
kicsiny arcomat szinte teljesen ellepte a vörösség, nagy
szememet pedig úgy behálózták a vérerek, hogy alig látszott
a fehérje. Megmostam az arcomat a jó hideg vízzel, ez javított
egy kissé a helyzeten, majd – miután ismét szemügyre
vettem magam – rádöbbentem, hogy akad még egy indokom
Londonba menni, a Mr. Thornfieldtől való elmenekülésen és
Mr. Sneeves felkeresésén kívül.
Arra gondoltam: nem volna remek, ha képes lennék
lezárni Highgate House lakóinak sötét ügyét?
Miután elszántam magam, némán körülnéztem a
szobában, amely egykor Patience nénié volt, mostanra
viszont csodás, új dekoráció díszítette: figyeltem, ahogy a téli
holdfény búskomor patinája a levendula és szilva lehetetlen
árnyalataiban pompázó drapériákra hullott… aztán
nekiláttam a csomagolásnak.

Nem tartott sokáig összeszednem a holmimat, az éjszaka

hátralévő részét pedig az ópium kellemes bódulatában
töltöttem, csak akkor hagytam fel az apró kortyokkal, amikor
lerogytam az ágyra, mindössze néhány órával azután, hogy
föltápászkodtam onnan. A nap vakítóan pásztázó fénye kora
reggel felébresztett, mivel elfelejtettem behúzni a függönyt;
ám ez így volt a legjobb. Gondosan feltűztem a hajamat,
habár lazábban a szokottnál, majd fölemeltem a kofferomat,
levittem a földszintre, és a hallban hagytam.
Gyávábbik énem szerette volna elkerülni Mr.
Thornfieldet, és egyszerűen megkérni az egyik Szinghet az
istállóban, hogy vigyen el a városba. Ám amint az uraság
kiugró, komor szemöldökére gondoltam, tudtam, hogy muszáj
lesz magyarázatot adnom neki, különben meg fogok őrülni a
folyton-folyvást fülembe csengő hangjától: Gazembernek tart
ez után a borzalmas eset után, Jane? Így hát bementem a
szalonba, majd az ebédlőbe, de egyikben sem találtam senkit,
így végül a férfi dolgozószobájának ajtajához léptem, és
bekopogtam.
– Szabad!
Belestem a helyiségbe: Mr. Thornfield éppen sietősen
levelet írt, ám ekkor fölállt az asztalától, és megkerülte. Vagy
kimosták a kesztyűjét, vagy egy másik ugyanolyat vett föl,
mivel az anyag patyolattiszta volt. Kravátlija
burgundivörösben rikított, éles vonású arca azonban beesett
volt, tekintetén pedig világosan látszott, hogy nem tudja,
üdvözletre vagy szitkozódásra számítson tőlem.
– Csak előkerült végre a hősnőnk… – Szavaihoz társuló
mosolya haloványan csillogó sarlóra emlékeztetett. A férfi
odalépett hozzám. – Jaj, Jane, egész mostanáig sírt?
– Annyit azért nem.
– Az ég irgalmazzon nekünk, minden joga megvan hozzá,
csak épp nézni sem bírom, hogy szenved. Azt hiszem, nincs
tisztában azzal, milyen hatással van rám a nyomorúsága.
– Lehetséges – ismertem el, ahogy kicsordult még egy
könnycseppem.
Mr. Thornfield szinte áhítatos érintéssel törölte le
arcomról a nedvességet, majd az egyik székre intett, és
hirtelen visszahúzódott az asztala mögé.
– Akkor sem érezhetném magam gyötrelmesebben a
történtek miatt, ha gondoskodó pásztor lennék, kinek egyik
becses báránykáját széttépték a farkasok – mondta. – De
maga nem bárányka, Jane, hála a jó istennek! Maga igazi
nőstény oroszlán, és nem szorul rá az én borzalmasan
elégtelen védelmemre. De szeretném jóvátenni önnek
mindezt, ahogyan csak tudom.
– Arra gondoltam, hogy talán… – Leültem a székre, és
hezitálva folytattam. – Nagyra értékelném, ha előleget tudna
adni nekem a béremből.
– Természetesen. – Mr. Thornfield már elő is vette a
csekkfüzetét. – Mennyit szeretne?
– Amennyit méltányosnak talál, uram.
Tolla azonnal sercegni kezdett a papíron.
– Száz font megteszi?
– Nem tartozik nekem száz fonttal! – kiáltottam fel.
– Muszáj hallgatnom, hogy kora reggel ilyen ostobaságokat
fecseg itt nekem? – motyogta a férfi, és az itatósért nyúlt. –
Tessék: fizetség az eddigi szolgálataiért, beleértve, hogy lovas
értelmezésbe lefordítva adott történelmi, tudományos, illem-
és szónoklattani leckéket Szádzsarának, valamint kárpótlás
az önt ért sérülésekért. Ha többet szeretne, csak kérnie kell.
Nagyot nyeltem, és bedugtam a csekket a táskámba a két
levél mellé. Azért tettem így, kedves olvasóim, mivel Jane
Eyre egész története során nem művelt annál nagyobb
ostobaságot, mint amikor anélkül hagyta el Mr. Rochester
házát, hogy magával vitte volna a gyöngy nyakékét –
szerelme vagyonának legalább a felével együtt. Elvégre a férfi
készséggel nekiadott volna bármit, amit csak akar. Ha Jane-t
felfalta volna egy medve, miután a nő egyetlen árva peták
nélkül bemenekült az erdőbe, akkor én bizony mancsot
ráztam volna azzal a macival.
– Milyen búsnak tűnik még mindig! – jegyezte meg Mr.
Thornfield, és viharos szeme ráncba szaladt. – Rajta, kérjen
tőlem valami mást, hogy igent mondhassak! Bármit kívánhat,
csak azt a ládát ne, amibe a félmillió fontot érő ékkövekkel
feldíszített babákat rejtettük, mert átkozott legyek, ha azt elő
tudom keríteni.
– Valóban ekkora értékről van szó?
– Igen, hogy az ördög vigye el!
Megköszörültem a torkomat.
– Mr. Thornfield, azért jöttem, hogy közöljem magával:
összecsomagoltam a holmimat.
 Nem igazán tűnt meglepettnek, és a következő kérdéséből
meg is értettem, miért.
– Óhajt előbb megreggelizni velem, vagy inkább vitessem
át a holmiját a kis házba, hogy majd Szádzsarával ehessen?
Örülnék a társaságának, már ha ön el tudja viselni az
enyémet, de nyilván látni kívánja a kislányt.
A kezemet tördeltem az ölemben.
– Mr. Thornfield, elhagyom Highgate House-t. Nem
maradhatok itt.
Mindössze másodpercek teltek el, mióta a férfi a féltett
báránykájának nevezett. Még ha egyenesen a húsomba
vájnám is a szavakat, melyeket most papírra vetek, az sem
okozhatna nagyobb fájdalmat, mint a férfi arckifejezése ebben
a pillanatban. Ahelyett, hogy hevesen tiltakozott volna,
Charles Thornfield megdermedt döbbenetében, majd
láthatóan összetört, mint akit váratlan csapás ért.
– Nem, nem arról van szó, amire gondol – tiltakoztam. –
Nem a története miatt, és nem is az átélt veszély miatt…
Készségesen meghallgatnám minden baját, Mr. Thornfield, és
akár ezerszer kést fognék a maga védelmében, ha kell, de
nem mondhatja komolyan, hogy továbbra is rám akarná bízni
a gyámleányát.
– Mégis mi az ördögért ne akarnám? – kérdezte a férfi
érdes hangon.
– Azért, mert… mert tudja rólam, hogy gyilkos vagyok.
– Az ég szerelmére, Jane, így legalább most már
tökéletesen illünk egymáshoz mi ketten! Szépen megleszünk
párban, akár a só- meg a borsszóró, Szárdár pedig
vasárnaponként prédikálhat nekünk a kertben.
Mr. Thornfield kihúzta magát, miután a fejemhez vágta ezt
a kijelentést; ám mindez csupán üres virtuskodásnak tűnt,
mivel közben úgy fürkészte a tekintetemet, mintha számos
tévútjának mindegyike kirajzolódott volna benne.
– De hát… Igaz, ön megjárt két háborút – hebegtem. – Az
egészen más.
Charles Thornfield levegő után kapott; ám ahelyett, hogy
megszólalt volna, a szájára szorította a kezét, és
kétségbeesetten hunyta le a szemét.
– Ezért nem maradhatok! – fakadtam ki. Az asztalhoz
siettem, és megragadtam a férfi kesztyűbe bújtatott kezét,
mely úgy remegett, akár az íj húrja, miután kilőtte a nyilat. –
Minden titkát elárulhatná nekem, és semmivel sem tartanám
kevesebbre, ám ezek a félhomályos, kelletlen vallomások
olyanok, akár Salamon király javaslata a gyermek
kettévágásáról. Pontosan értem, milyen érzés ez, mivel
nekem is vannak titkaim, ahogy azt maga jól tudja; ám ez így
soha nem volna elég a számomra, hogy csupán a töredékét
oszthassam meg önnel az igazságnak, pedig nálam sóvárgóbb
lelket még nem hordott hátán a föld. Legszívesebben
kifecsegnék magának mindent, az összes mocskos bűnömet,
és szeretném, ha cserébe ön is ugyanígy akarna tenni: mert
ez azt jelentené, hogy hozzám hasonlóan kicsinyes, önző és az
egyik leggyűlöletesebb alak a világon, amiért nem hajlandó
elárulni az igazat.
– Ez a legégbekiáltóbb, legaljasabb rágalom, amit valaha is
hallottam bárkivel szemben, nemhogy valaki saját magáról
mondjon ilyet – szólt a férfi nyersen, miközben kesztyűs
kezébe szorította az enyémet, és lenézett egymásra simuló
ujjainkra. – Most azonnal vonja vissza a szavakat, amikkel
önmagát illette! Maga a legkevésbé sem gyűlöletes, Jane,
soha nem is lehetne az. De annyi bizonyos, hogy Szádzsara…
– A fejét csóválta, továbbra sem nézett föl rám. – Azt sem
tudom, mit mondhatnék neki. Nem is beszélve Szárdárról.
– Mondja meg nekik, hogy mindent tönkretettem, ahogy
mindig mindent tönkreteszek.
– Elég ebből! – mordult fel Mr. Thornfield. – Ez az egész
az én szerencsétlen hibám. Maga fiatal nő: intelligens,
gyönyörű, eleven. Ugyan hogyan is akarhatna két emberi
ronccsal együtt élni, egy szellemekkel teli házban?
– De hát engem ez egy pillanatra sem zavart! Csak épp
magának sem hagyhatnak békét a szellemek, amíg itt
vagyok, és követelem, hogy áruljon el nekem mindent a
holtakról. Én mindig is túl sokat akartam, uram… Nem
hibáztathatom azért, hogy nem akar engem.
– Egy szóval sem mondtam, hogy ne akarnám magát.
– Mondhatná most – kértem kalapáló szívvel.
– Nem. – A férfi végre felnézett rám. Bármi marcangolta is
őt belülről, az mostanra csontig rágta magát. – Nem
mondhatnék ilyet, Jane.
– Az ég szerelmére, ez őrület! – Félig-meddig az asztalára
felülve előredőltem, így csupán centiméterekre voltam a férfi
cserzett arcától. – A teljes igazságot akarja hallani? Az igazat
rólam, cserébe az igazságért magáról? Ez szó szoros
értelmében az életembe kerülhetne, én… Tudja, mi történt,
amikor Ghosh megtámadott, és…
– Azt önvédelemből tette, maga eszement…
– De semmit se bánnék, tényleg nem, csak bár szeretne
engem, Mr. Thornfield! A legboldogabb nővé tenne a föld
kerekén, ha szerelmes volna belém. Bárki az lenne, akit maga
szeret.
– A legutóbbira ez nem volt igaz.
Azt hiszem, valami más is történt volna abban a meghitt
dolgozószobában, ahogy egymásra meredtünk, elnyíló
ajakkal, az alig kordában tartott epekedéstől lángoló
tekintettel, ha nem hallottuk volna meg, amint valaki
határozott léptekkel közeledik.
– Jane! – tiltakozott a férfi, amikor elhúzódtam, de hátat
fordítottam neki, miközben felállt, és igyekeztem összeszedni
magam, így hát a kandallópárkány fölötti tükörben láttam
meg, ahogy röpke, magabiztos kopogtatás után kitárult az
ajtó, és nem más lépett be a helyiségbe, mint Quillfeather
felügyelő.
 Nem sikoltottam fel, de nem sokon múlt.
– Ó, te jó ég, hova tettem az eszemet, hogy csak így
berontottam?
Sóbálvánnyá dermedten a tükörre szegeztem a
tekintetemet, és a fogamat csikorgatva mértem végig Mr.
Quillfeathert. A kor nyomot hagyott rajta, de nem terhelte
meg, s gerince makacsul előrehajló íve, valamint
túlméretezetten dülledő orra, álla és homloka már
önmagában is folyamatos lendület benyomását keltette, még
mielőtt lekapta volna elnyűtt, hódprémes kalapját, amely alól
előbukkant bozontos, acélszürke haja.
– Quillfeather. – Munkaadóm gyorsan semleges kifejezést
erőltetett az arcára, ám ettől csupán úgy festett, akár a
lerombolt táj szélvihar után.
– Visszajöjjek, miután szemügyre vettem az alagsort? –
kérdezte a felügyelő, szavai a régi, dallamos hangján
csengtek. – Korábban érkeztem a megbeszéltnél, úgy látom…
Bizony, három egész perccel! Kérem, bocsássanak meg! Már
megyek is…
– Nem, nem, minden a legnagyobb rendben. – Mr.
Thornfield köhintett. – Miss Stone, az úr Sam Quillfeather
felügyelő; Quillfeather, bemutatom Miss Jane Stone-t,
Szádzsara nevelőnőjét.
Nem volt mit tenni; erőt vettem magamon, hogy
elernyesszem ökölbe szorított kezemet, majd megfordultam,
hogy szembenézzek a kivégzőosztaggal.
Talán nem fog felismerni, hiszen oly sok év telt el, és oly
sok bánaton mentem keresztül – győzködtem magam.
A férfi gálánsan a kezem fölé hajolt, azután a szemembe
nézett; mogyoróbarna, csillogó tekintete ugyanolyan ravasz
volt, mint annak idején. Egy szikra villant a szemében, és
tudtam, hogy felismert. Hiszen Highgate House egykor az
enyém volt, mielőtt eltűntem, és most visszatértem ide,
Quillfeather felügyelő pedig természetesen rájött, hogy ki
vagyok.
– Mrs. Stone, nemde? – kérdezte a férfi magától
értetődően. – Nagyon örülök, hogy viszontláthatom önt itt,
ezen a vidéken. Netán máris megözvegyült, ilyen fiatalon?
– Nem, dehogy, a kisasszony Londonból érkezett hozzánk
– hangsúlyozta Mr. Thornfield.
Mr. Quillfeather az arcomat fürkészte, és most már Mr.
Thornfield is kíváncsian figyelt mindkettőnket az egyre
feszültebb légkörben. Épp azt fontolgattam, hogy maradt-e
hátra más megoldás, mint a kandallóba vetnem magam,
amikor a felügyelő hátralépett.
– Hát persze, persze, nyilván csak első pillantásra
tévesztettem össze a hölgyet valaki mással. Minél idősebb
leszek, annál több mindent vagy mindenkit látok másnak,
mint ami vagy aki valójában. Örvendek a szerencsének, Miss
Stone.
– Szintúgy – sikerült kinyögnöm.
Úgy éreztem, menten megnyílik alattam a padló, és elnyel
egy feneketlen verem.
– Miss Stone is ki lett téve a rettenetes eseményeknek? –
érdeklődött Mr. Quillfeather, udvariasan Mr. Thornfieldhez
intézve a szavait.
A magam mögött hagyok holttestek… Ó, istenem!
Quillfeather tudja az igazat, nyilván rég rájött, Edwin
halálát illetően biztosan, és igencsak valószínű, hogy
Vesalius Muntéval kapcsolatban is; most pedig tessék, itt
vagyok, és egész véletlenül ismét akad a közelemben egy
elhantolásra szoruló tetem, én meg…
Mr. Thornfield egy pillanatig sem habozott a válasszal.
– Miss Stone azután jött le a földszintre, hogy meghallotta
a robajt, ami minket is riasztott Szárdárral. A kisasszony
sajnálatos módon sérülést szenvedett Jack Ghosh kezétől…
Ám hála istennek, a gazfickó addigra már kezdett elvérezni.
Természetesen megmutatom majd neked az ablakot és az
üveget, de egészen egyszerű az ügy. A bitang végül a saját
vesztét okozta, már elnézést kérek az elégedett
hangnememért, Quillfeather.
– Ugyan, igazán nincs miért, barátom! Azt gyanítod, hogy
Sack áll a dolog mögött?
– Ostoba volnék nem így gondolni.
– Jól van, rendben, majd együtt megoldjuk, nem igaz? Hol
sérült meg a kisasszony?
– Felszakadt a fejbőre. Csúnyán vérzett, Miss Stone mégis
alig mukkant meg. Ha engem kérdezel, az a gazember már
önmagában ezért halált érdemelt volna, egyáltalán nem kár
érte – közölte Mr. Thornfield a legdölyfösebb hangján,
miközben kihívóan szegezte rám a tekintetét, hogy merek-e
ellentmondani neki.
– Láthatnám a sebét, Miss Stone? – kérdezte Sam
Quillfeather gyengéden.
Mit tehettem volna? Lehajtottam a fejemet, Mr.
Thornfield pedig gyengéden a tarkómra tette a kezét,
gyanítottam, hogy önkéntelen mozdulattal. Mr. Quillfeather
cicegett, és azt mondta:
– Szégyen és gyalázat, Thornfield, szégyen és gyalázat.
Miután Mr. Thornfield finoman a bőrömre nyomta a
tenyerét, elengedett, én pedig fölemeltem a fejem, ahogy a
két férfi hátralépett.
– Micsoda szerencse, hogy nem súlyos a seb, ugyebár? –
Mr. Quillfeather ismét Mr. Thornfieldre nézett, megerősítést
várva, hogy a sérülés nem komoly, munkaadóm pedig aprót
biccentett. A felügyelő ekkor ismét rám szegezte a tekintetét.
– Szerencsétlen sérülés és szerencsés megmenekülés –
tűnődött fennhangon. – Őszintén szólva ez… emlékeztet
engem valamire, Miss Stone, bizony ám.
Elszakadt ruhaujj és a vízmosás mélyén holtan heverő
kuzin. Azonnal kiszáradt a szám.
– Jane, miért nem pihen le egy kicsit? – javasolta Mr.
Thornfield, és összevonta a szemöldökét. – Ez az eset
mindannyiunkat megviselt, magát nyilván a leginkább.
Menjen be a szalonba, és dőljön csak le a pamlagra! Majd
szólok, miután mindenről beszámoltam a felügyelőnek,
rendben?
– Remek ötlet, Thornfield… Egyedül is elboldogul, Miss
Stone, ne kísérjük el? – kérdezte Mr. Quillfeather, és féltőn
hajolt felém.
– Boldogulok, köszönöm – feleltem. – Kérem, ne
aggódjanak miattam!
– Hamarosan folytatjuk a beszélgetésünket – mondta
nekem Charles Thornfield, hangja ugyanolyan feszült volt,
amilyen gyengéd. – Aludjon, ha tud, de legfeljebb egy órán
belül végzünk Quillfeatherrel.
– Csak nyugodtan, ráérnek. Viszlát, uraim!
Amikor kiléptem a folyosóra, mindössze pár másodpercre
torpantam meg; elég volt egyetlen pillantást vetnem a
bepakolt kofferra, hogy meggyőzzem magam: jobb lesz
hátrahagynom. Elvégre nem akadt benne olyasmi, amit
akartam volna, hiszen Mr. Thornfield nélkül úgysem
számított már semmi; a férfitől kapott csekket és leveleket
pedig eleve a szütyőmbe tettem. Először sietősen lépkedtem
a folyosón, azután futásnak eredtem. Kiszaladtam az istállóba,
és utasítottam az egyik lovászt, hogy nyergelje fel nekem
Nalint. Miután így elloptam a lovat, melyet Mr. Thornfield a
rendelkezésemre bocsátott, a lehető leggyorsabb vágtára
ösztökéltem, és a falu felé vettem az irányt.
 HUSZONÖT

„Vannak, akik azt mondják, hogy amikor az

embernek jól megy a sora, szívesen idéz fel régi,
keserves emlékeket, de én mind a mai napig csak
félve nézek vissza a múltba, nem szeretem a testi
és lelki gyötrelmeknek azt a kínos korszakát
föleleveníteni.”

A FOGADÓ ISTÁLLÓJÁBAN HAGY TAM A TÜZES KANCÁT azzal a

határozott utasítással, hogy vigyék vissza Highgate House-ba,
mert bármelyik emberük juttatja is haza a lovat, azt díjazni
fogják a fáradságáért. Miután ezt elintéztem, helyet foglaltam
a következő postakocsira – az utolsó vallomások költésével
szerzett pénzemmel, melyből bőven maradt még. Azután
vettem egy zsemlét, s a fogadó előtti padra leülve fásultan
enni kezdtem, mivel tudtam, hogy olyan lassú és sivár
mérföldek állnak előttem, akár a Temze.
Nagyjából egyórányi egérutam volt, és alig tíz perc
vágtázással elértem a faluba. A postakocsi indulásáig pedig
mindössze fél órát kellett még várnom, és talán Mr.
Thornfield még nem tudta meg Mr. Quillfeathertől, hogy
vízmosásba löktem egy gyermeket, és nyakon szúrtam egy
iskolaigazgatót, talán…
– Miss Stone?
 Hála istennek már magamba erőltettem az utolsó falat
zsemlét, mert különben megfulladtam volna. Mr. Szárdár
Szingh állt előttem melegen bebugyolálva, a hóna alatt egy
köteg papírral. A járókelők lomhán csörgedező áramlatában
az ő feje volt az egyetlen, melyet égszínkék turbán borított –
ez kétségkívül megmagyarázta a feléje vetett ellenséges
pillantásokat. Mrs. Garíma Kaur kísérte, aki épp feljegyzett
valamit egy kis noteszba. Az asszony beesett arca még a
szokottnál is ösztövérebbnek tűnt; szeme szinte beleveszett
koponyája üregébe.
– Ó! – kiáltottam fel, és összehúztam magam a padon. –
Mit keres itt, Mr. Szingh?
– Halotti bizonyítványokat viszek Charlesnak a helyi
orvostól; kissé hiányosak a készleteink, és még ma el
akartam intézni ezt, mert Mr. Sam Quillfeathert várjuk
találkozóra.
– Igen, a felügyelő már a házban van.
Tudtam, hogy elárul a hangom; dühített, hogy elárul a
hangom. Mr. Szingh a házvezetőnőhöz fordult, és pandzsábi
nyelven tárgyalt vele. Az asszony rém különös pillantást
vetett rám, tekintetében a kíváncsiság olyasvalamivel
elegyedett, amit nem tudtam beazonosítani, így inkább a
földre szegeztem a pillantásomat. Ezért csak a szemem
sarkából láttam, hogy a férfi fojtott hangon hozzá intézett
kérését követően Mrs. Kaur szapora léptekkel elindul vissza,
Highgate House irányába.
– Magunkra maradtunk, Miss Stone, ha ez esetleg jobban
megfelel önnek – hallottam Mr. Szingh szavait.
Egyre jobban elhomályosult a tekintetem, végül mintha
már egy tó fenekéről néztem volna a világot. Aztán a pad
megnyikordult, ahogy Mr. Szingh leült mellém. A férfi
aggódva fogta meg a karomat.
– Egek, hát maga meg miért… Csak nem történt még
valami, Miss Stone?
 – Semmi említésre érdemes.
– Miss Stone, kérem, higgye el, hogy bármit, amit
bizalmasan közöl velem, teljes titokban tartok, mindörökké.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom magában.
– Akkor kérem, nyugtasson meg, hogy jól van –
erősködött a férfi kitartóan.
Hosszú másodpercek teltek el.
– Nem vagyok jól – nyögtem ki végül. – Nem maradhatok
Mr. Thornfield társaságában.
Nem tudtam felmérni, vajon mit szólhatnak a falucska
korlátolt, kolbászszagú lakói ahhoz, hogy egy angolosan
öltözött szikh férfi a karjába zár egy nevelőnőt, miközben az
hangtalanul zokog, eláztatva könnyeivel az úriember
kabátját, mivel az égvilágon semmit sem láttam. Ám
akárhányan bámultak is meg minket, a tettemnek kettős
célja volt: egyrészt majd’ megszakadt a szívem, így hálás
voltam az egyszerű vigasztalásért; másrészt pedig reméltem,
hogy ha a kegyetlen sors és a beteljesületlen szerelem miatt
siránkozom, akkor nem kell beváltanom a teljes igazat,
miszerint a bánatomon kívül azért is menekülök el Londonba,
mert itt kivégzés fenyeget.
– Jól van, semmi baj… így már jobb – mondta a férfi,
miután kissé lehiggadtam. – Miss Stone, megkérdezhetem,
hogyan fajult idáig a helyzet?
Elhúzódtam Mr. Szinghtől, és láttam, hogy szürke
szeméből csak úgy süt az együttérzés. A férfi átnyújtotta
nekem a zsebkendőjét, és türelmesen üldögélt mellettem,
miközben szépen lecsillapodott a remegésem. Rádöbbentem,
hogy valóban szeretnék beszélni vele, és még volt tizenöt
percem a postakocsi indulásáig.
– Bocsássa meg, hogy így megfeledkeztem magamról! –
szóltam.
– Ugyan, nincs miért bocsánatot kérnie.
– Csak hát, tudja… Azon az éjszakán, amikor megöltem azt
a gazembert, Mr. Thornfield mesélt nekem az ön húgáról,
Szádzsara elrablásáról és a ládáról. Borzalmas, hogy
mindannyiukat belerángatták ebbe a valóságos rémálomba,
és tudom, hogy önök mindketten becsületes emberek, ám
Mr. Thornfield azt állítja saját magáról, hogy gyilkos, de nem
hajlandó elárulni, hogyan és mikor lett belőle az. Ráadásul azt
sem hajlandó kimondani, hogy nem akar engem, egyáltalán
nem árul el semmit, ami igazán lényeges volna. A világért
sem hajlandó hozzám érni, se bízni bennem, és én egyszerűen
nem bírom ezt tovább!
– Á, értem – bólintott Mr. Szingh. – Ezek szerint a
kisasszony fájdalma részben az én hibám, mivel kezdettől
fogva súlyos felelősség terhel az ügyben.
– Miről beszél?
– Charles elhatározásáról, hogy soha többé nem ér élő
emberhez.
Erre nem tudtam mit felelni, csak tátott szájjal bámultam.
Mr. Szingh végigsimított a szakállán, majd rövid tűnődés után
folytatta:
– Charles rólam vesz példát, ez világéletünkben így volt.
Még akkor is, amikor megpróbáltam megakadályozni ebben.
De most egész pontosan arról beszélek, Miss Stone – mondta
Mr. Szingh, gondosan mérlegelve a szavait –, hogy az én
életmódom egyszerre áhítatos és tartózkodó, ám attól tartok,
Charles talán összekeverte a kettőt. Nem nősültem meg, és
soha nem is kívánok. Nem vonz a házasság, sem a vele járó
örömök.
Továbbra is döbbenten bámultam rá, de úgy tűnt, nem
zavartatja magát emiatt.
– Ezek szerint soha nem is szeretett senkit? – böktem ki a
kérdést.
– Egyáltalán nem így értettem – javított ki a férfi
gyengéden.
– Ó! Vagyis akkor maga…
 Tehetetlenül elharaptam a mondat végét. Mr. Szingh
előbb kissé meghökkent képet vágott, majd megcsóválta a
fejét.
– Nem – válaszolta határozottan. – Á, értem, miért hitte,
hogy… Elnézést kérek, nem fogalmaztam elég világosan. Igen,
természetesen szeretem Charlest, de nem, nem úgy.
Gondolkodtam még egy kicsit.
– Szóval maga valahogy úgy él, mint egy pap? Elkötelezte
magát Istennek és a tanulmányainak?
– Pontosan, ahogy mondja – helyeselt a férfi, majd ismét
elfelhősödött az arca. – De meg kell értenie, annak nagyon
könnyű önmegtartóztatásban élnie, akit egyáltalán nem
csábít a testi örömök kísértése, márpedig én mindig is így
voltam ezzel. Kellően boldoggá tesz az, ha figyelem, amint
felkel a hold, ha megkóstolok egy új fűszert, vagy ha
gyakorolok a csákkárral, anélkül hogy valaha is ártanék a
fegyverrel bárkinek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy
egyszer majd egy fa alatt üldögélek, és várom, hogy Isten
elárasszon az égi tudással, melynek lángja testestül-lelkestül
fel fog perzselni. Ha Isten arra kötelezne, hogy mondjak le az
erős kávéról, azt súlyos veszteségnek érezném, így az
áldozatommal megtisztelném az Urat. Azonban az igazság az,
hogy egyáltalán nem vágyom arra, amitől tartózkodom…
vagyis valójában ez nem is lemondás a részemről. Ezért hát
most azon tűnődöm, vajon nem lehetséges-e, hogy a magam
teljes közönyével talán akaratlanul is hozzájárultam Charles
ezen óriási hibájához.
– Semmi olyat nem mondott most, Mr. Szingh, amiből az
derülne ki, hogy komoly felelősség terheli, bármilyen módon
is.
– Akkor nem segítettem annyit, amennyit kellett volna.
– Miért kellene segítenie nekem?
– Miért is ne? Habár én úgy értettem, hogy nem
segítettem Charlesnak. – A férfi felsóhajtott. – Az
elhatározása az életéről, a testéről… Említettem már
magának, hogy a szent könyvünk valóban ír ilyen
áldozatokról, ám Charles esetében szükségtelenül felemelt
pajzsról van szó, miután már megsebezték a csatában.
– Azért úgy tűnik, hogy bőven van még mitől félniük –
emlékeztettem őt, és ismét éreztem, ahogy Jack Ghosh ujjai
nyakam lágy húsába vájnak.
– Ez most egy új csata – helyesbített Mr. Szingh, és a
homlokát táncolta. – Álmomban sem jutott volna eszembe,
hogy a régi csatánk kísérteni fog minket itt, legalábbis a
rajtunk hagyott nyomait leszámítva, melyeket már ön is
észlelt. Roppant különös ez az egész, ha engem kérdez.
Muszáj lezárnunk ezt a ládás ügyet, mindannyiunk
érdekében, de legfőképp Szádzsaráéban.
Én pedig segíteni fogok ebben, ahogy csak tudok –
esküdtem meg magamnak.
Mr. Szingh ekkor úgy nézett rám, hogy arca halotti
maszkra emlékeztetett.
– Elmondta magának Charles, hogy kit ölt meg, ha azt nem
is, hogyan és mikor?
A fejemet csóváltam.
– Akkor ne higgyen neki, hiába is nevezi magát gyilkosnak
– közölte velem a férfi érdes hangon. – Hacsak nem végzett
másokkal is, mint akire én gondolok, akkor Charles ebben a
témában nem szavahihető.
– Nem tudom, hogy Mr. Thornfield milyen témában
minősül szavahihetőnek… Példának okáért olyasmit is
mondott nekem, hogy soha nem fog visszavágyni
Pandzsábba.
– Ebben egyetértek vele. – Mr. Szingh hangja most már
úgy csikorgott, akár a kövön élezett acél. – Imádtam Lahort,
de látni, ahogy egy birodalom így elárulja saját magát…
Elméletben mindannyiunknak oroszlánnak kellene lennünk,
ám sokan bizonyultak közülünk rühes kutyának. Mit gondol,
Miss Stone, miért váltunk harcosokká? Azért, mert az
elődeinket annak idején tűzforró vaslapokra ültették, égetően
felforrósodott homokkal borították be, illetve nyers bőrbe
varrták, hogy az összemenve széttörje a csontjaikat; de olyan
is akadt, akinek faszeget vertek a fejébe, vagy épp elevenen
eltávolították az agyát. A guruinkat üldözték, megkínozták,
kivégezték. A népem tagjait úgy mészárolták le, akár az
állatokat, a városainkat lerombolták, a gyermekek hasát
felhasították, szent tavunkat megtöltötték híveink szétvágott
tetemeivel, és mindezt miért? Azért, hogy végül aztán
egyszerűen eldobjuk magunktól egész Ázsia leggazdagabb
földjét? – Mr. Szingh görcsösen ökölbe szorította a kezét. –
Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy a húgom
felvehette volna a harcot akár a legnagyobb
mahárádzsánkkal is. Ha ő lett volna a maháráni… Ám
ehelyett a Kelet-indiai Társaság eltaposott minket, akár a
hangyákat. Pandzsáb földjét túl sok vér szennyezi, Miss
Stone.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Figyeltük, ahogy
egy kedves arcú öregasszony unokája karjára támaszkodva,
csigalassan araszol előre, hallgattuk, ahogy a templom
harangja felzendül a mennyek üdvözlésére, észrevettük
mindazokat, akik a kétség és undor koromfekete árnyába
burkolózva, szúrós szemmel sandítottak ránk.
– Mr. Thornfield célzott rá, hogy amíg ön és Szádzsara itt
vannak vele, teljesnek érzi az otthonát.
A férfi szája sarkában a lehető leghaloványabb mosoly
játszott.
– Ezzel nagyon megtisztel minket.
Bólintottam, majd komoran a fogadó ajtajára pillantottam.
A postakocsi nagy robajjal begördült a trágyával borított
udvarra, én pedig felálltam a padról, és nyomatékos
tekintetemmel jeleztem Mr. Szinghnek, hova indulok. Erre ő
is felpattant, és elképedve meredt rám.
 – De hát… most? Hol a csomagja, hogyhogy nem köszönt
el mindannyiunktól, mégis miért…
– Nem maradhatok itt. – Magamba fojtottam a
könnyeket, melyek ismét kibuggyanással fenyegettek. –
Kérem, mondja meg Szádzsarának, hogy szeretem, és kérjen
tőle bocsánatot a nevemben! Ha… Amikor viszontláthatom,
repesni fogok az örömtől. Mr. Thornfield száz fontot adott
nekem. Elboldogulok. Még mindig megvan a késem, hogy
megvédhessem magam a badmásoktól.
Nem sikerült ismét mosolyt csalnom az ajkára, habár az
arca egy kissé kevésbé tűnt riadtnak. Megragadta a kezemet,
és így szólt:
– Akkor hát isten önnel, Miss Jane Stone, és üzenje majd
meg az új tartózkodási helyét, amint csak lehet! Ha esetleg
valaha mégis fel kívánná venni a Jane Kaur nevet, akkor
bölcs és bátor szikh hercegnő válna magából, úgyhogy
azonnal vissza kell térnie hozzánk. Esedezem, hogy vegye ezt
fontolóra… Legalább a visszatérést, ha az új nevet nem is.
Ahogy elindultam a postakocsi felé, úgy éreztem, mintha a
bőrömet nyúztam volna le, Mr. Szingh azonban a
segítségemre kelt azzal, hogy udvariasan hátralépett.
– Vigyázzon a többiekre! – szóltam hátra neki, amikor
elértem a kocsi lépcsőjéhez. – Hiába muszáj, egyáltalán nem
akaródzik elválnom sem öntől, sem Szádzsarától, sem Mr.
Thornfieldtől… Nem tudom költőként szóba önteni a
fájdalmamat, de hazugság volna szépítenem rajta. Úgy érzem,
szinte belehalok.
Mr. Szingh szembefordult a favázas fogadóval, amely
mellett Mr. Thornfield kocsija várta.
– Gyakran van ez így – helyeselt zordan – az elválással.

Ahogy a zörgő-zötykölődő, dermesztően hideg postakocsi

London felé tartott, csupa jellegtelen tanya és viharvert
templom mellett haladtunk el, miközben a többi utas mintha
tudomást sem vett volna rólam. Amikor végre megérkeztem
a városba, még mindig reszketve a rázós úttól és az
idegességtől, magamat jól ismerve több eszem volt annál,
semhogy egyszerűen elvánszorogjak egy olcsó fogadóba a
Drury Lane-en, és egy üveg rum segítségével
megfeledkezzem az ágynemű dohosságáról. Így inkább
gyalogoltam néhány mérföldet, majd megálltam egy
elhanyagolt színház bejárata előtt, és vettem egy sonkás
szendvicset meg egy bádogbögre kávét.
Ilyetén felfrissülve eszembe jutott, hogy a westminsteri
Orchard Streeten van egy Szélkakas nevű panzió, ahol annak
idején ellaktam néhány hétig, mikor épp volt mit a tejbe
aprítanom, a legjobban képzett és legjobban fizetett irodalmi
halandzsázók között. Mivel már amúgy is a westminsteri
Marylebone közelében jártam, egy szempillantás alatt
elsétálhattam oda, így hát köszönetet mondtam a
szendvicsárusnak, és elindultam.
A panzió pontosan úgy tárult elém, ahogy emlékeztem rá:
a szép, fehérre festett épület bejáratához vezető, széles lépcső
mindkét oldalán gázlámpák világítottak, az előcsarnokban
pedig irodalmárok hahotáztak a politikán. Miután csöngettem
a pultnál, a portás megdöbbent a poggyászom hiányán, ám
mivel nem fukarkodtam sem a pénzzel, sem a könnyekkel, és
azt állítottam, hogy a vonaton ellopták a kofferomat, hamar
sikerült elnyernem a férfi együttérzését. Megígérte, hogy első
dolga lesz elküldeni nekem az egyik londinert
piperecikkekért, ópiumoldatért (borzalmasan fájt a fejem,
akárcsak a szívem), valamint egy csomag fogporért.
A Szélkakasban kölcsönkönyvtár is volt, melyet heti egy
pennyért lehetett igénybe venni. A díj befizetése
vasárnaponként lett volna esedékes, én azonban még jobban
beloptam magam a portás szívébe azzal, hogy azonnal
fizettem ezért az előjogért. Kiválasztottam egy olyan kötetet,
amely kissé leverten, félig eldőlve búsult a polcon a társai
között, s felvittem a szobámba egy üveg forró, citrommal
ízesített konyakkal együtt.
Egy ideig nyomorúságomban elmerülve iszogattam a
puncsot – habár nem sírtam többet; úgy tűnt, őszinte
könnyeimet mind belezokogtam Mr. Szingh kabátjába –,
azután nekiláttam haditervet szőni. Papírra vetettem a
három célt, melyek elérését kitűztem magam elé:

– Elhárítani a fenyegetést, amit Augustus P. Sack jelent

bárki életére.
– Kideríteni, hogy én vagyok-e Highgate House örököse.
– Elmenekülni Mr. Sam Quillfeather karmai elől, és
elkerülni az akasztást.

Ahogy leírtam az utóbbiakat, megborzongtam.

Lehetségesnek tartottam, hogy Quillfeather felügyelő minden
egyébről megfeledkezett a Highgate House-i behatoló esetén
kívül, vagy talán mégsem árulta el rólam az igazat Charles
Thornfieldnek, hogy ne zaklassa fel régi barátját, vagy akár
látni akarta a holttestet, mielőtt bármilyen következtetésre
ragadtatta volna magát – ám akkor is a tanúja voltam, ahogy
minden kétséget kizáróan felismert. Még azt is fölvetette,
hogy nyilván özvegy vagyok, így próbálta udvariasan
megmagyarázni, miért hívnak most Stone-nak, nem pedig
Steele-nek. Sam Quillfeather illedelmes volt, sőt, talán
kimondottan kedves is; Sam Quillfeather azonban korántsem
volt ostoba, s épp most került a szeme elé még egy olyan alak
holtteste, akit én tettem el láb alól.
Úgy kalkuláltam, hogy Highgate House-t hátrahagyva
legfeljebb két héten belül tudni fogom, megvalósíthatók-e a
céljaim; s ha igen, akkor legfeljebb néhány hónapon belül
mindegyiket teljesítem. Az a száz font, amelyet Mr.
Thornfieldtől kaptam, már önmagában is elég lett volna
ahhoz, hogy akár két évig eléldegéljek belőle, már ha
gondosan beosztom. A londinerek pedig minden este elhozzák
majd nekem a friss újságot, a többi általam kívánt holmival
együtt, márpedig a hírlapok telis-tele szoktak lenni
kivégzésekkel. Úgy gondoltam, ha mindehhez hozzáteszem a
kemény munkát, az elég lesz a hosszú távú megélhetéshez.
Akár itt is maradhatok, s a szobámba zárkózva úgy
elmerülhetek az irományaimban, hogy senki ne vehesse
észre, milyen áttetsző vagyok nappali fénynél: egy szellem,
kinek lelke csupa füst és titok.
Miután elszántam magam a jövőmet illetően, fogtam a
kötetet, amelyet véletlenszerűen választottam ki magamnak,
és belekezdtem a regénybe:
„Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról…”

Olvasóim ezt kétségtelenül roppant különösnek fogják

találni, ám száműzetésem másnap reggelén igencsak
felfrissülve ébredtem.
Elvégre is voltak határozott céljaim; az eszeveszett
félelem, melyet Sam Quillfeather váratlan felbukkanása
váltott ki belőlem, jórészt elmúlt itt, ahol elrejtőzhettem a
világ legnagyobb pöcegödrében; ráadásul véget ért annak
mindennapos tortúrája, hogy csak nézhettem Charles
Thornfieldet, de nem érhettem hozzá, mintha a férfi egy
múzeum vitrinében kiállított tárgy lett volna. Arról nem is
beszélve, hogy London csak úgy zümmög és sistereg; ez a
város köp és romlik és ragyog. Egész mostanáig nem is
érzékeltem, mennyire hiányzott nekem, olyannyira
lefoglaltak új társaim, ekkor azonban friss erővel töltött el az
energia, amellyel egy metropolisz felruházhatja küszködő-
iparkodó lakóit.
Legelső dolgom az volt, hogy új – vagyis használt, ám a
jelenleginél sokkal pazarabb – ruhatárra tegyek szert, ami a
háromból két célomhoz is kapóra jött.
Először is beültem egy pubba egy pohár barna sörre meg
egy nagy tányér sült tőkehalra és kenyérre, ami egy
pennymbe került, majd felszálltam egy Aldgate felé tartó,
zsúfolt omnibuszra. Ahogy Highgate House-tól ily távol
kerülve visszagondoltam hátrahagyott ruhadarabjaimra,
inkább vénlányosnak és lehangolónak tűntek, mint
egyszerűen unalmasnak, mivel a nagyvárosban soha nem
öltöztem slamposan. Megesett, hogy nyomorogtam, és soha
nem tettem szert gazdagságra, de nyilván francia
származásom miatt ragaszkodtam még a legínségesebb
időkben is a lehető legelegánsabb tartánköpenyekhez –
bármilyen foszlott legyen is a szélük –, illetve a lehető
legfinomabb magas szárú, gombos cipőkhöz.
Aldgate-ben egymást érték a kirakatok, a rengeteg
üvegen hívogatón csillant meg az utcai lámpák gázlángjának
meleg fénye. A számtalan üzlet még a tél nyirkos, szürke
posványában is derűs látványt nyújtott; nekem azonban
eszem ágában sem volt a főutcán vásárolni. Inkább
elkanyarodtam a Szent Pál felé a Fenchurch Streeten, és
miután megtettem néhány háztömböt a sóval felszórt
macskaköveken, rátaláltam a menedékre, melyet kerestem:
a teljesen átlagos kinézetű ablakban – melynek citromsárga
árnyalatú üvegét magyalágak övezték – nem állt semmi más,
csupán egy tábla arról, miszerint „Személyre szabott
átalakítást vállalunk”. Becsöngettem.
A drága boltokkal teli Aldgate-hez ennyire közel a
használtruhakereskedők olyan diszkrétek voltak, akár a
középosztálybeli szajhák, ám én tudtam, hogy ez az üzlet a
legjobbak közé tartozik. Hamarosan már kellemesen
csevegtem a két ismerős eladónővel, akik hümmögve és
cicegve vették szemügyre jelenlegi, színtelen öltözékemet,
majd nekiláttak olyan holmikat keresni, mint amilyenekben
azelőtt jártam. Miután elmagyaráztam, hogy mostanában
kissé szabadabban költekezhetem, viszont a régebbi pajzán,
feltűnő stílusom helyett sokkal inkább úgy kellene
öltözködnöm, mint az úri hölgyek szoktak, az eladónők
végképp a szívükbe zártak, s nagy lelkesedéssel szolgáltak ki
– gyanítom, azt képzelték, hogy viszonyom van a ház urával,
akinek alkalmazásában állok. Ezt a feltételezést csakis azért
találtam bosszantónak, mivel pontosan ez volt az, amiben
minden igyekezetem dacára kudarcot vallottam.
Ezután ismét omnibuszra szálltam, s következő megállóm
a sohói bazár volt, vagyis a Soho Square északnyugati részén
lévő sorházak, ahol rózsás arcú kézműves asszonyok bérelnek
standokat. Mire elhagytam ezt a meseországot – új
kesztyűvel, stólával és kalapokkal felszerelkezve –, már
annyira ki voltam merülve, hogy leintettem egy konflist, s
azzal vitettem vissza magam a Szélkakasba. Új barátom, a
portás huncut, ám derűs pillantást vetett rám, amikor
meglátott olyan tarka öltözékben, akár egy gyermek
búgócsigája, zsákmánnyal rogyásig megrakva.
Miután az ágyra halmoztam a zsineggel átkötött
csomagokat és szalaggal ékesített kalapdobozokat, a szobám
még az eddiginél is üresebbnek tűnt a sok szerzeménytől. Mr.
Thornfield talán nem ismerte valódi természetemet, ám
akkor is tökéletesen a fején találta a szöget, amikor
kijelentette rólam, hogy nem egyedüllétre termettem. Tény,
hogy világéletemben úgy kerestem a társaságot, akár méhek
a nektárt.
Nyughatatlanul lehúztam a kesztyűmet, felakasztottam új,
kobaltkék, csuklyás köpenyemet, majd szemügyre vettem a
tükörben a nappali ruhát, amelyet viseltem.
Soha nem volt még ennél pompásabb holmim: a tompa
fényű selyem ugyanannyira volt zöld, amennyire barna, s
ezzel nemcsak kiemelte, hanem mahagóniként csillogóvá
tette a szememet. A selyemre aszimmetrikus mintában
festették föl cinóbervörös rózsák finoman kidolgozott indáit.
A mellkasnál, a behúzott derékon és a hosszú ujjon szalaggal
szegélyezett, smaragdzöld sávok húzódtak. Nyaktól egészen
derékig pedig aprócska gombok sorakoztak az anyagon. Szám
önkéntelenül is pajkos mosolyra húzódott, ahogy arra
gondoltam, jobban festek, mint valaha.
Túlontúl hiú vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak úgy tenni,
mintha ez a gondolat nem jelentett volna ostoba örömöt a
számomra; ám hamar könnybe lábadt a szemem, hiszen nem
volt itt senki fontos, aki megcsodáljon gyönyörű ruhámban.
Így hát sietve elfordultam a tükörtől, hogy elpakoljam új
holmijaimat.
Miután ezzel végeztem, leültem megírni két levelet. Az
elsőt fölösleges idemásolnom, mivel egyszerűen időpontot
kértem benne Mr. Cyrus Sneevestől, lelkesen tudatva az
ügyvéddel, hogy immáron Londonban tartózkodom. A
második levél sokkal gondosabb tervezgetést igényelt,
alaposan próbára téve a képzeletemet.

Szélkakas panzió, 26-os szoba

Westminster
Orchard Street

Tisztelt Mr. Augustus Sack!

Abban reménykedem, hogy emlékszik még a
nevelőnőre, egy bizonyos Miss Jane Stone-ra, kivel
Highgate House-ban találkozott nem egészen két
hónappal ezelőtt, mikor is látogatása oly drámai véget
ért. Bizalmas jellegű ügyben írok önnek, mivel úgy
vettem ki az állandóan vészjósló Mr. Charles
Thornfieldhez és Mr. Szárdár Szinghhez intézett
szavaiból s utalásaiból – bármilyen rövidre kellett is
fognia a beszédét –, hogy Mr. John Clements
temetésén régi ismerősként találkozott a ház urával,
régi sérelmeket hozva felszínre.
 Be kell vallanom, annyira megrémültem Mr.
Thornfield és komornyikja fegyvereitől, hogy
nyomozásba kezdtem, a saját szakállamra. Nevelőnőként
nem voltam olyan anyagi helyzetben, hogy otthagyjam
az állásomat, bármilyen gazember legyen is a
munkaadóm. Kérem, Mr. Sack, mutasson irányomba
együttérzést, s higgye el nekem, csupán saját
biztonságomért aggódva szántam el magam arra, hogy
kiderítsem az ügyben, amit csak tudok.

Letettem a tollat, és töltöttem magamnak egy pohárral a

vörösborból, amelyet felhozattam a szobámba. A bort
kortyolgatva elolvastam az eddigi hazugságaimat. Nem
akartam túlzásba vinni a dolgot, nehogy Sack gyanút fogjon;
ám a férfi inkább tűnt erőszakos kötekedőnek, mint zseniális
bűnözőnek. Ismét tintába mártottam a tollamat.

Amatőr felderítésem végül igencsak eredményesnek

bizonyult: bátran állíthatom, hogy sikerült
megtudnom egy rég elveszett tárgy hollétét.
A fenti címre küldhet nekem levelet, de Miss Jane
Smith névre, mivel véres események miatt kellett
elmenekülnöm Highgate House-ból. Legyen oly szíves,
ne is említse senkinek Miss Stone-t! Egy bizonyos Mr.
Jack Ghosh – legalábbis nekem így azonosították az
illetőt – tört be a házba a hajnali órákban, majd
balszerencse folytán halálát lelte. Szingh és Thornfield
azt közölte a helyi rendőrfelügyelővel, miszerint a férfi
megvágta a combját az ablak kitört üvegével, amikor
behatolt a házba, ám én nem tudom elhinni ezt a
magyarázatot; és miután fölfedeztem azt, ami
lehetővé tette eltávozásomat a háztól, maga az ördög
se ragadhatott volna el onnan sebesebben.
Az anyagiak ügye az, amiért beszélni kívánok önnel.
 Ne is gondoljon arra, hogy felkeres a szállásomon,
mivel nincs a birtokomban a kérdéses tárgy; ám ha
megüzeni, milyen időpontban tud fogadni, úgy vélem,
egymás segítségére lehetünk.
Várom a válaszát:
Miss Jane S.

Megcímeztem a borítékot Mr. Sack számára, a Kelet-indiai

Társaság központjának segédtitkárán keresztül. A Társaság
tekintélyt parancsoló épülete, az East India House a
Leandenhall Streeten állt; már elhaladtam előtte. Most
rádöbbentem, hogy az épület pontosan illik ahhoz, amit
magáról a Társaságról megtudtam: pazar volt, hatalmas és
hideg, mint a márvány.
Ajkamon is ugyanilyen hűvös mosoly játszott arra a
gondolatra, miszerint hamarosan önként besétálok ebbe a
kőcsapdába: én, a gyenge fiatal nőnek álcázott ragadozó.
 HUSZONHAT

„Tény az, hogy kissé elvesztettem a fejemet,

vagyis inkább, ahogyan a franciák mondják:
magamon kívül voltam.”

EZUTÁN NAPOKIG KÉSZÜLŐDTEM, kedves olvasóm, s ez az

időszak a céltudat meg a kétségbeesés elegyének furcsa
kábulatában telt. Egyes pillanatokban úgy éreztem, hogy
talán tényleg belehalok Mr. Thornfield hiányába, a
szívfájdalom a legváratlanabb percekben hasított belém, akár
a khálszá lovasságának száz lándzsája; máskor viszont újult
erőre kaptam a tudattól, hogy még mindig a férfit szolgálom.
Mostanra kétszer is végigolvastam a kölcsönvett regényt,
majd vettem magamnak egy saját példányt egy olcsó
könyvárusnál – ha már itt tartunk, bizony azóta sem szoktam
le a Jane Eyre újra- meg újraolvasásáról –, s hol henyéléssel,
hol tervezgetéssel igyekeztem elütni az időt, miközben
vártam a választ a leveleimre.
Mr. Sneeves egy napon belül reagált a megkeresésemre;
éppen nem tartózkodott otthon, de továbbították neki az
üzenetemet, és két nap múlva már tudott volna fogadni.
Sietve írtam a titkárának, hogy megfelel nekem ez az időpont,
majd a körmömet rágva reménykedtem, hogy hamarosan
Mr. Augustus Sack is hallat magáról.
 Úgy is lett: épp aznap délelőtt kaptam kézhez a levelét,
amikorra hivatalos voltam az ügyvédhez. A következő állt
benne:

East India House

Leandenhall Street

Kedves Miss Smith!

Természetesen jól emlékszem az ön kellemes
társaságára, hiszen egyedül az tette elviselhetővé az
egyébként mélységesen lesújtó látogatásomat
Highgate House-ban. Bevallom, van róla sejtésem,
hogy milyen ügyre céloz, azonban minél kevésbé
részletezzük azt írásban, annál jobb, mivel ez a kérdés
nagymértékben érinti a Társaságot. Így azt javaslom,
hogy a kisasszony inkább keressen fel az irodámban;
hivatalosan nyolctól hétig vagyok itt elérhető, ám
önnek csak kérnie kell, és bármikor fogadom.
Őszinte tisztelettel:
Mr. Augustus P. Sack

Arcomra valamiféle mosolyszerűség ült ki, habár a

felületes szemlélőből ez a grimasz valószínűleg inkább váltott
volna ki félelmet, mint derűt.
Azután felöltöttem egy másik új ruhámat, hogy
megfelelőképpen jelenhessek meg Mr. Sneeves előtt. Ennek a
maskarának fényes, őzbarna anyaga volt, melyet nem
díszített minta, viszont a kidolgozását káprázatosnak
találtam: felső részét mély berakások ékesítették, a derekát
széles pánt övezte, plisszírozott szoknyarésze pedig úgy
bomlott ki, akár egy mai nő álma egy reneszánsz kori
szépségről.
Különös kinézetem nem igazán volt méltó ehhez a mesteri
alkotáshoz; de akárhogy is, gondosan kitaláltam, milyen
ékszert vegyek fel hozzá végső simításként: egy visszafogott,
ám valódi nyakláncot és fülbevalót, melynek drágaköveit
illetően az ékszerész megesküdött, hogy egyenesen
Pandzsábból érkeztek. Hatvan fontom maradt az összegből,
amit Mr. Thornfield megelőlegezett nekem, és biztosítottam
magamat arról, hogy a pénz, amelyet elköltöttem, ennél
jobban nem is érhette volna meg.

A legelső benyomásom Mr. Sneeves irodájáról, mikor

átléptem a küszöböt, a szag volt: a tubák bűze jóval maga az
ügyvéd előtt ért el hozzám, pedig a férfi lelkiismeretesen
elém sietett, hogy üdvözöljön. Mr. Sneeves bemutatkozott
nekem recsegő hangján, majd sürgetve bekísért a
fogadószobájába, és becsukta mögöttünk az ajtót.
Amint kettesben maradtunk, fölemelte tíkfa tubákos
szelencéjét.
– Nem zavarja, ugye, kisasszony?
– Nem, dehogy.
Nem akarom arra pazarolni az időt, hogy leírjam a
helyiséget – mint minden ügyvédi irodában, halomban álltak
a szokásos lajstromkönyvek, a polcokon rendetlenség
uralkodott a kötetek között, és így tovább –, s egyébként is,
figyelmem hevesen szegeződött Mr. Sneevesre. Alacsony férfi
volt, kinek nagy, kerek, kopaszodó fejét szeplők borították,
olyan látványt keltve, mintha nyakából egy óriási gomba
nőne ki. Fekete zakója kiváló anyagból készült, ám egyáltalán
nem volt hivalkodó, és rádöbbentem, hogy – leszámítva a
tubák szinte szédítő szagát – Mr. Sneeves igyekszik kerülni
minden feltűnést, mert nyilván jobban örül, ha egykori
ügyfelei arra sem emlékeznek, hogy valaha is szükségük volt
a szolgálataira.
– Ön igazán engedékeny, köszönöm. – Mr. Sneeves
lerakta a tubákos szelencét, majd fakó tekintettel bámult rám
bozontos szemöldöke alól.
Végtelennek tűnő idő telt el így, rajtam pedig egyre inkább
kiütközött a veríték, mintha harmat borított volna el.
– Elnézését kérem, Miss Steele, de régi emlékeket kavar
fel bennem – közölte végül Mr. Sneeves, és hátradőlt a
székén. – Tudja, az édesanyjára hasonlít, leszámítva a szeme
és haja színárnyalatát… Azt egy az egyben apai ágról
örökölte. Mit óhajt inni?
Dermedten ültem, arcomba szökött a vér. Már az is épp
elég újság lett volna, hogy hasonlítok imádott anyámra, így
azzal a ténnyel alig tudtam mit kezdeni, miszerint elfeledett
apámra is emlékeztetek. Mindeközben Mr. Sneeves már el is
indult csoszogó léptekkel a kredenc felé. Emlékeztettem
magam arra, milyen szerepet kell ma eljátszanom Jane
Steele-ként: a viszonylag kíváncsi, de jómódú nőt, akinek
remélhetőleg olyan válaszokat is elárulnak, melyeket
általában nem közölnének egy esdeklő koldussal.
– Semmit, köszönöm, én…
– Muszáj lesz innia egy kis erősítőt, Miss Steele, mivel
attól tartok, nagy döbbenet vár magára. Tudja, kisasszony,
nincs valami sok ügyvéd, aki egyáltalán tisztában van azzal,
hogy a klienseinek vannak érzései. A sherry megfelel?
– Köszönöm – szóltam kissé elhaló hangon. – Vagyis…
– Akkor legyen inkább konyak – javasolta rögvest Mr.
Sneeves. – Figyelembe véve az ön hátterét, nyilván
előfordult már, hogy szíverősítőként ezt itatták magával,
márpedig ha az ember egyszer megkóstolja a jó konyakot,
onnantól kezdve igazán nem volna szabad beérnie mással.
Bármennyire is hasonlított a férfi egy két lábon járó
gombához, tagadhatatlanul érdekfeszítő alak volt.
Összehúztam magam körül puha, kék köpenyemet, amelyet
az érkezésemkor elmulasztottam levenni; Mr. Cyrus Sneeves
pedig letett elém egy pohárka konyakot. Saját magának
feleannyit töltött, majd visszaült az asztala mögé.
 Az ügyvéd néma csöndjéből hamarosan megértettem,
hogy tőlem várja a kezdeményezést.
– Mr. Sneeves, köszönöm, hogy fogadott… Nyilván
meglepte a levelem tartalma.
– Egek, dehogy! – Mr. Sneeves ismét felcsippentett egy
nagy adag tubákot, a szagtól könnybe lábadt a szemem. –
Nem, Miss Steele, csupán kíváncsi voltam, hogy vajon kitől
szerzett tudomást rólam.
Miközben levettem a kesztyűmet, hezitálva válaszoltam:
– Édesanyám hátrahagyott néhány levelet…
– Láthatnám őket?
Furcsamód bizalmas tettnek éreztem, ahogy átnyújtottam
anyám leveleit az ügyvédnek, pedig a férfi semmi olyat nem
olvashatott bennük, amit ne tudott volna már magától.
Elvégre olyan kevés maradt nekem a mamából, hogy minden
hagyatékának mágikus jelentőséget tulajdonítottam – inkább
voltak talizmánok, mint emléktárgyak. Miután végzett a
levelekkel, Mr. Sneeves megdörgölte szeplős fejét.
– Miss Steele – kérdezte –, tud bármi mást a jogi
helyzetéről, mint ami ezekben az írásokban áll?
Miután megcsóváltam a fejem, a férfi koppintott az
asztalán, mintha egy verseny kezdetét jelezte volna.
– Először Párizsban ajánlottak engem az édesapjának
konzultációra, mivel az angol üzletemberek gyakran olyan
cégekre óhajtják bízni ott az ügyeiket, melyek a csatorna
mindkét oldalán tevékenykednek. Az apjának a vidéki
birtokával kapcsolatban voltak kérdései. Highgate House jó
állapotban volt, ám az úriember rendezni óhajtott a földet
terhelő néhány kisebb adósságot, illetve alapvetően tisztázni
akarta, fenntartható-e az udvarház. Örömmel tudathatom
önnel, hogy az apja üzletileg igencsak nagy sikernek
örvendett Párizsban, akárcsak a partnerei Londonban, így jó
szívvel azt tanácsolhattam neki, hogy ha kedvére van a
birtok, nyugodtan tartsa meg. Azonban az úriember nem
csupán az ingatlan ügyének kérdésével fordult hozzám.
Mr. Sneeves szünetet tartott, miközben a szívem harci
dobként dübörgött.
– És milyen más ügyben konzultált önnel apám? –
kérdeztem, habár sejtettem a választ.
– A maga édesanyja ügyében. – A férfi hangja ellágyult, s a
füle mögé simított néhány rakoncátlan, ősz hajszálat. – Mrs.
Anne-Laure Steele olyan nő volt, amilyennel az ember nem
találkozik kétszer az életben: gyönyörű, elbűvölő, művészi.
Sajnálatos módon nem sokkal a maga első születésnapja után,
Miss Steele, az édesapja súlyos tüdőgyulladást kapott, így a
szülei tudni szerették volna, pontosan milyen lesz az ön jogi
helyzete Angliában, ha bekövetkezne a legrosszabb. Azzal
bíztak meg engem, hogy foganatosítsak olyan intézkedéseket,
melyek biztosítják az ön és Mrs. Steele védelmét. Emlékszik a
nénikéjére, Mrs. Patience Barbaryra?
– Természetesen.
Mr. Sneeves biccentett szeplőfoltos fejével, és sietve
elővett néhány iratot.
– Mrs. Barbary roppant hevesen ellenezte, hogy maga s az
édesanyja Highgate House-ban éljenek, az ön édesapjának
betegsége pedig végzetesen súlyosnak és előrehaladottnak
bizonyult, így hát a szülei kénytelenek voltak a lehető
leggyorsabban cselekedni. Íme, az Anne-Laure Steele és
Jonathan David Steele számára kiállított házasságkötési
engedély; ez pedig egy különleges nyilatkozat, melyet a szülei
fogalmaztattak meg, s aláírattak a nagynénjével, biztosítva,
hogy maga életre szóló menedékre leljen Highgate House-
ban.
Tanulmányoztam a dokumentumokat. Ám ahelyett, hogy
a köd felszálltával tisztábban láttam volna, csak még
homályosabb lett az egész helyzet. Az életre szóló menedék
nem jelentett egyet az örökséggel. Most először mindannak
tudatában vettem fontolóra anyám szavait, amivel felnőtt
nőként tisztában voltam. A hajadon nők ritkán örököltek
bármit is, pláne nem akkor, ha a végrendeletet nem ismerte
el minden érintett. Anyám mégis újra meg újra biztosított
engem az örökségemről, habár soha nem magyarázta el,
pontosan miért és hogyan juthatnék hozzá.
Ráadásul, ha az enyém volt Highgate House, akkor a
mamával miért a kis házikóban éltünk, miért nem a nagy
udvarházban, miért nem Patience néni és Edwin laktak a…
– Miss Steele, felismeri ezt a férfit a képen?
Az ügyvéd egy francia újságban megjelent rajzot nyomott
a kezembe, a hozzá tartozó cikk a párizsi tőzsdén
lebonyolított, vakmerő ügyletekről számolt be.
– Természetesen: ez a nagybátyám – válaszoltam habozás
nélkül. – Richard Barbary.
– Ez az édesapja – közölte velem Mr. Cyrus Sneeves –, aki
egy időben Jonathan Steele néven udvarolt az édesanyjának:
olyan gazdag és gondtalan úriembernek kiadva magát, kinek
nincs a világon semmi elkötelezettsége.
– Nem, nem… – A szavak gondolkodás nélkül törtek ki
belőlem. – Az lehetetlen.
Az ügyvéd nem válaszolt. Némán meredtem a rajzra, nem
kaptam levegőt.
Mr. Thornfield érkezése előtt Richard Barbary portréi
számos helyen díszelegtek Highgate House-ban, most pedig
ugyanaz az arc nézett vissza rám az élethűen megrajzolt
miniatűrről: a számító, kissé pajkos üzletember.
Önkéntelenül is felidéztem, mennyire tetszetősnek találtam
annak idején azokat a portrékat: a férfi barna szemét – amely
ugyanolyan volt, mint az enyém –, gúnyos félmosolyát és
hetyke titokzatosságát.
Úgy éreztem, összepöndörödnek a csontjaim.
– Ez nem lehet – suttogtam, tudva, hogy az ügyvéd az
igazat mondja.
Mr. Sneeves ismét csippentett a tubákból, mintha ebből
merített volna erőt.
– Mr. Richard Barbary az egyik legfontosabb kliensünk
volt, Miss Steele, és amikor tájékoztatott bennünket erről a…
szituációról, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy
szolgálatára legyünk az ügyben. Eredetileg csupán viszonyt
óhajtott folytatni az ön édesanyjával, aki akkoriban igencsak
szűkölködött, mivel alig keresett valamit utcai
portrérajzolóként, illetve táncosnőként egy montmartre-i
kabaréban. Úgy tudom, az utóbbi helyen ismerkedett meg az
ön édesapjával. Ám amikor Anne-Laure Fortier és Richard
Barbary már hat hónapja éltek együtt, a hölgy bejelentette az
úriembernek a terhességét, kliensünk pedig hevesen elszánta
magát, hogy eleget tesz a kisasszony esdeklésének a
házasságról. Azon a hamis néven vette el az ön anyját, amit
eleve is megadott neki, mivel félt, hogy ha elárulná az igazat,
akkor elveszítené a hölgy szerelmét. Ennek megvalósítása
persze nem bizonyult könnyű feladatnak, ám az ön édesapja
gazdag ember volt, így sikerült beszereznie a szükséges
iratokat… Természetesen elhallgatva azt a tényt, miszerint
már van felesége és gyermeke, akiket hátrahagyott
Angliában.
Szédelegve bámultam az ügyvédre, szavai úgy záporoztak
rám, akár eső az ablakra.
Volt egy féltestvérem. Edwin, aki meg akart erőszakolni,
nem a kuzinom volt, hanem a fél…
– Tessék, Miss Steele! – szólt a férfi gyengéden.
Felhajtottam a konyakot, amelyet Mr. Sneeves az orrom
alá dugott, és figyeltem, ahogy kitöltött még egy pohárral, s a
kezem ügyében hagyta. Emlékek bontakoztak ki a szemem
előtt, összegabalyodtak és eltorzultak: Edwin, amint
hajtogatja, hogy rokonok vagyunk, anyám nyílt undora a
fiúval szemben, nagynéném látható gyűlölete irántam.
Felfordult a gyomrom, ahogy ismét kortyoltam az italból.
– Mondjon el mindent! – nyögtem ki. – Kérem!
 Mr. Sneeves szipogott, de nem rosszindulatúan.
– Az a szándékom, Miss Steele. Épp akkoriban, amikor az
édesapja megbetegedett, egy másik, nos, probléma is
fenyegette franciaországi családi életének nyugalmát: az ön
édesanyja talált egy portrét Patience és Edwin Barbaryról a
férje holmijai között. Ez tomboló vitához vezetett kettőjük
között, ám az ön apja hamarosan megegyezésre jutott
törvénytelen, második feleségével: esze ágában sem volt
elhagyni sem magát, sem az édesanyját, még halálában is
gondoskodni akart önökről, mivel a kapcsolat, ami a gazdag
férfiúkra jellemző hazugságokkal kezdődött, addigra már
kölcsönösen mély odaadássá vált. Meg kell említenem, hogy
Mrs. Barbary lehetetlen helyzetbe került: házasságát az ön
apai nagyapja szervezte meg csakis a pénz és az előkelő
származás figyelembe vételével, s habár az ön édesapja soha
nem is szerette az első feleségét, úgy hiszem, Mrs. Barbary
igenis szerette az urát, legalábbis Anne-Laure Steele
elmondásából ezt feltételezem.
Eszembe jutott, milyen sokszor könyörgött a nénikém
édesanyámnak, hogy ne beszéljen Jonathan Steele-ről;
magam előtt láttam anyámnak az ügyvédhez írt levelét,
amelyben vonakodva elismerte a nagynénémről, hogy ha a
helyébe képzelem magam, nem is vagyok képes elítélni őt.
Úgy éreztem, szétrobbant az egész világom, és véres ujjakkal
szorongattam a megmaradt szilánkokat.
– Miért hozott apám mindenkit ilyen borzalmas
helyzetbe?
– Bármennyire hasonlít is megjelenésében az édesanyjára,
Miss Steele, jellemében édesapja határozottságát örökölte,
így hát be kell valljam, nehezen bírok úrrá lenni a nosztalgián
a jelenlétében.
– Fogalmam sincs, hogy ezt bóknak vegyem, vagy sem –
krákogtam. – Kérem, folytassa!
– Rendben, ahogy óhajtja. Mr. Barbary egy olyan birtok
örököse volt, amelyet egykor lehetetlennek tűnt fenntartani;
így hát az apja arra kötelezte, hogy vegye el Patience
Goodwillt, akinek jelentős hozománya volt, mivel a nővére,
Chastity elszökött valami kalandorral. Miután az ön édesapja
kiváló kereskedőnek bizonyult a londoni tőzsdén, ezzel
nélkülözhetővé téve Mrs. Barbary vagyonát, a már amúgy is
küszködő házasság végképp zátonyra futott, annak dacára,
hogy született egy Edwin nevű fiuk.
– Ezért menekült el apám Franciaországba?
– Úgy vélem, igen, habár magyarázatként a család azt
hangsúlyozta, hogy a férfi a szakmai előnyök miatt települ át
ideiglenesen a kontinensre. Akárhogy is, Mr. Barbary
elutazott Párizsba, miután felajánlottak neki egy összekötői
állást az ottani tőzsde egyik hivatalos engedéllyel rendelkező
ügynökével, így egy ideig a gondtalan, egyedülálló Jonathan
Steele-ként élt, s az ön édesanyjának is ekként mutatkozott
be. Ön megfogant, a szülei összeházasodtak, az édesapja
megbetegedett, az édesanyja rájött a férje valódi családi
állapotára, majd közösen megfenyegették Patience Barbaryt
azzal, hogy ha nem hajlandó együttműködni velük, akkor a
férfi minden bűnét napvilágra hozzák… Az édesapja azzal
zsarolta meg az első feleségét, amit ő maga követett el az
asszony ellen, hiszen jól tudta, hogy a második házassága
törvénytelen.
Ez beleillett mindabba, amit eddig tudtam, ám ettől csak
még jobban fájt… Más lettem, a fejem búbjától egészen a
talpamig.
Nem az vagyok, akinek hittem magam.
Ahogy Edwin sem az volt, akinek hittem: a drága,
visszataszító, elkényeztetett fivérem volt, nem pedig a drága,
visszataszító, elkényeztetett kuzinom. Vajon mi más
iszonyatos hibákat követtem még el életem során,
amelyekkel kiérdemeltem, hogy most egy ügyvédi irodában
ülve kelljen megtudnom apám igazi kilétét?
 És az édesanyám… Ó, az anyám! Igaz szerelem fűzte
apámhoz; nem szorultam rá, hogy ezt Mr. Sneeves
megerősítse. Édesanyám beleőrült apám elvesztésébe, és
most már megértettem, hogy Patience Barbaryra is hasonló
hatással volt a gyász. A két nő más-más néven volt szerelmes
ugyanabba a férfiba, s ez olyan életre kényszerítette őket,
amely nap mint nap felháborító inzultusokkal szembesítette
mindkettőjüket. Most, hogy megtudtam az igazat, még
jobban gyűlölhettem volna Patience nénikémet, amiért
mindezt elhallgatta előlem; meggyűlölhettem volna apámat,
amiért házasságtörő volt; és meggyűlölhettem volna
anyámat, amiért zsarolásra vetemedett; gyűlölhettem volna
a szüleimet, amiért pont olyan romlottnak bizonyultak, mint
a saját lelkem. Ám gyűlölet helyett én csak szánni tudtam
mindhármukat.
Ami pedig a féltestvéremet illeti – gondoltam, miközben
dermesztő hideg futkosott a hátamon –, minél kevesebbet
tűnődöm Edwinen, annál jobb. Mindent elvettek tőlem, amit
a véremről és a csontjaimról tudni véltem, nem maradt
semmim.
– Egyáltalán Jane Steele a valódi nevem?
– Ha nem bánja… Egyedül erre a névre vannak kiállítva
iratai, így ha jobban megfelel önnek, mint a Jane Fortier…
– Jobban megfelel – sóhajtottam, és megittam a második
pohár konyakot. – Mr. Sneeves, ha jól sejtem, Richard
Barbary törvénytelen leányaként az égvilágon semmit sem
tehetek Highgate House ügyében. De akkor mégis mi az, amit
jóvá akart tenni?
Mr. Sneeves hitetlenkedve zihált.
– Azt hittem, ez nyilvánvaló.
– Nem az – válaszoltam nyersen.
– Miss Steele, sajnálom mindazt, amit meg kellett ma
tudnia – válaszolta Mr. Sneeves, és összekulcsolta az ujjait. –
Ám én azt akartam helyreigazítani, hogy legalább
megtudhassa, kicsoda valójában, mivel erősen gyanítottam,
hogy soha senki nem árulta el magának az igazat. Arról nem
is beszélve, hogy nem maradt örökség nélkül, Miss Steele.
– Ó! – Ennél többre nem tellett tőlem.
– Évi háromszáz font járadék illeti. – Cyrus Sneeves
feljegyzett magának valamit, mintha ezzel mindent megoldott
volna. – Highgate House birtokának egyetlen része sem illeti
önt, ám a függetlensége biztosított, ezt Mr. Richard Barbary
garantálta. A kisasszony legutóbbi leveléből kiderül a jelenlegi
címe, igaz? Nagyon helyes. Késlekedés nélkül számlát nyitok
önnek, ahonnan fölveheti a pénzt, s átutalom oda az elmúlt
évek összegyűlt járadékát, ami mostanra bizony csinos kis
summát tesz ki. Mivel nem volt információm a hollétéről, de
reménykedtem, hogy még életben van, mostanáig letétbe
helyeztem a jussát. Nos, kérem, tehetek önért még valamit?
Kábán pillantottam ismét a rajzra, amely az újságban
jelent meg apámról. Gyermekként úgy gondoltam a Highgate
House-ban lévő portrékon látható alakra, akár egy
képzeletbeli barátra; most azonban hiába próbáltam mélyebb
érzéseket táplálni a férfi iránt, ez a feladat egyszerűen
lehetetlennek bizonyult. Csupán néhány tollvonásnak láttam,
melyek összessége kissé hasonlított rám. Hálásnak kellett
volna lennem azért, hogy végre tudom róla az igazat; ehelyett
egyedül a pénzéért voltam hálás.
– Igen – szóltam halkan. – Azokat az iratokat leszámítva,
amelyek biztosítják a járadékomat, égessen el minden
bizonyítékot a szüleim bűneiről. Mindent, beleértve
anyámnak ezeket a leveleit is… Azután tudassa velem a
honoráriumát.

Mire elhagytam az ügyvédem irodáját, már nem tűnődtem

sem anyám kísérletein, hogy elszökjön a ketrecből, amelybe
saját magát zárta, sem apám képtelenségén arra, hogy
fontolóra vegye, milyen katasztrófákat okozhatnak a döntései
a jövőben.
Nem, kedves olvasóim: addigra már nem a szüleimre
gondoltam, hanem egész világom halálát gyászoltam. Hiszen
még a nevemet sem tudtam.
Ó, azt tudtam, hogy ki vagyok: egy véres fogú nőstény
tigris, akire örök életére ólomsúllyal nehezednek saját fekete
csíkjai. És mint kiderült, ezenkívül egy kétszínű tőzsdeügynök
(nem mintha léteznének másfajta tőzsdeügynökök)
törvénytelen leánya.
Amíg az embertől el nem vesznek valamit, nehéz
elképzelni, hogy az mekkora űrt fog hagyni maga után. Azt
előre sejthettem, hogy Clarke távozása óriási, tátongó
ürességet kelt majd bennem, ahogy Charles Thornfield
elvesztése is ugyanilyen nyilvánvalóan megjósolható,
feneketlen hézagot jelentett; de nagyon remélem, hogy egyik
olvasómat sem fosztották meg olyasmitől, amit annyira
magától értetődőnek vett, mint a nevét.
Rémes fásultság kerített hatalmába, elmosódtak előttem a
huzatos omnibuszok és a kanyargós utcák, ahogy visszafelé
tartottam az Orchard Streetre, a Szélkakasba. Nem akartam
semmi mást, csak forró fürdőt venni, és Mr. Thornfield
leveleit olvasgatni. Bevánszorogtam a panzióba, és komoran
intettem az ismerős portásnak, aki – bármilyen észszerűtlen
volt is ez – megkedvelt engem.
– Semmilyen látogatót nem akarok fogadni.
– Várjon, Miss Smith! – kiáltott utánam a férfi.
Erre azonban furcsamód fájdalmasan azt gondoltam: ez
sem az én nevem; így elengedtem a fülem mellett a kiáltását.
Még kétszer harsant fel az álnevem, méghozzá nagyon is
sürgetően, ám könnybe lábadt a szemem, és elmenekültem.
Felszaladtam a lépcsőn, meg-megbotlottam gyönyörű új
ruhámban, kétségbeesetten vágytam szobám menedékére.
Amikor elértem az ajtómhoz, előkaptam a kulcsot a
szütyőmből, de meglepetten észleltem, hogy valaki már
kinyitotta a zárat. Hezitáltam, s egyik kezemmel a
szoknyámban rejtegetett késért nyúltam, mielőtt a másikkal
lenyomtam a kilincset.
– Üdvözlöm, Miss Steele! – szólt Sam Quillfeather
felügyelő, amikor a szobába belépve szembetaláltam magam
vele.
 HUSZONHÉT

„Más örömet úgysem várhatok attól az élettől,

amely ma kezdődött számomra.”

HA ÉPP JÓKEDV EMBEN V AGY OK, biztosan elviselhetetlennek

találtam volna, hogy a szobámban vár rám a férfi, aki bitófára
küldhet, s békésen mosolyogva üldögél csíkos kanapémon,
kezében a kalapjával. Nem hiszem, hogy kibírtam volna a
megrázkódtatást, ha nem épp az imént tudom meg, hogy egy
házasságtörő és egy zsaroló zabigyereke vagyok, így hát kissé
fel voltam vértezve a további meglepetések ellen.
– Mr. Quillfeather – suttogtam.
– Látom, igencsak megdöbbentettem, kisasszony. – A férfi
felállt a kanapéról, és meghajolt, majd jobban szemügyre vett,
miután nyakigláb alakja kiegyenesedett. – De nem is, hiszen
ön… Úgy nézem, inkább megrémült. Bocsásson meg, ám
mindenképpen beszélni akartam magával, méghozzá teljesen
őszintén, hiába távozott olyan váratlanul és sietve Highgate
House-ból. Világos volt számomra, hogy miattam menekült
el, és egyszerűen nem tudtam nyugodni, amíg meg nem
találtam önt.
– Hogyan… – Meginogtam, és azzal lepleztem a
gyengeségemet, hogy az ajtónak támaszkodtam, miután
becsuktam.
 – Csakis a létező legalaposabb kutatásnak köszönhetően,
Miss Steele. Először is beszéltem Mr. Szárdár Szinghgel, aki
roppant érdekes alak, és örülök, hogy megismerhettem.
Megtudtam tőle, hogy ön felszállt egy Londonba tartó
postakocsira. A városban aztán kihűlt a nyom. De tudja,
kisasszony, a kitartás csodákra képes, s én bizony
végigjártam minden tisztességes fogadót, amit csak találtam,
felkerestem az összes panziót, ahol csak megszállhatnak
egyedülálló, független szellemű hölgyek, és érdeklődtem, nem
vett-e ki szobát nemrég egy nő az ön személyleírásával.
Amikor megtudtam, hogy egy Jane Smith nevű ifjú hölgy
szállt meg itt épp a kérdéses időpontban, muszáj volt
személyesen meggyőződnöm róla, tényleg maga-e az.
Ekkorra már minden elképzelhető szempontból
megtörtem. Lehajtottam a fejem, és kis híján összerogytam
az ajtó előtt.
– Miss Steele! – kiáltotta Mr. Quillfeather. Odasietett
hozzám, és felém nyújtotta a kezét. – Máris így felzaklattam?
Úgy éreztem, hullámzik a lábam alatt a padló. A létező
legröpkébb pillanatra fontolóra vettem, hogy belemártom a
kést a felügyelő szívébe, majd lélekszakadva elrohanok,
sikátorokon és átjárókon át menekülök, míg el nem érek egy
másfajta szabadságot: a törvényen kívüliek sivár életét… De
nem hibáztathattam Sam Quillfeathert, amiért
rendőrfelügyelő, magamat viszont hibáztathattam az összes
gyilkosságomért. Így hát erőt vettem magamon, és nem a
késemért nyúltam, hanem a férfi kezéért.
– Jól tudom, hogy mire gondol, Miss Steele – mondta
gyengéden. – Szívesen elárulom magának, hogy én mire
gondolok, és akkor a hosszú évek mérgező titkolózása után
végre megérthetjük egymást… Ez megfelel önnek?
Olyan elemi erővel tört rám a rettegés, hogy attól
tartottam, menten eszemet veszítem. Kinyitottam a számat,
és már éppen kiböktem volna valami ostobaságot, amikor
Mr. Quillfeather sürgetőn belém fojtotta a szót:
– Ó, kérem, Miss Steele, nem ülne le, mielőtt még kárt
tesz magában?
Engedelmesen lerogytam a kanapéra, ahonnan a férfi az
imént állt fel. Egész testemben zsibbadtam a rettegéstől.
– Nos, Miss Steele… – szólt a felügyelő, miután leült velem
szemben egy székre, és előredőlt nyurga alakjával. – Kemény
szavakat kell kimondanom, és azt akarom, hogy megértse:
szívem szerint nem tenném ki magát ennek. Ám egyszerűen
muszáj, és őszintén szólva bánom, hogy nem közöltem már
magával mindezt, amikor még kislány volt. Tudja, tisztában
vagyok vele, miért hazudott Thornfield barátomnak a
nevéről, és hogy miért menekült el Highgate House-ból,
hátrahagyva még a poggyászát is. Tudnia kell, hogy semmit
sem árultam el Thornfieldnek. Ő még mindig Jane Stone-nak
hiszi magát. Ám jól ismerem az ön életútját, s megértem
titkos félelmeit.
– Vagyis mindez Edwinről szól. – Cérnavékony volt a
hangom.
– Szólhatna bármi másról? – kérdezte a férfi halkan.
Igen – gondoltam, és nagyot nyeltem, nem is gombócot
éreztem a torkomban, hanem puskagolyót.
– A helyzet az, hogy én… mindent tudok, Miss Steele.
Tudom a teljes igazságot az eseményekről, melyek a kuzinja
sajnálatos halálához vezettek.
Lehunytam a szemem. Próbáltam beletörődni, hogy ezek
szerint egyetlen délután leforgása alatt kell elveszítenem a
nevemet, a jogosultságomat Highgate House-ra, valamint a
szabadságomat. Arra gondoltam, hogy ez bizonyos
szempontból talán elviselhetőbb… bizonyos szempontból
jobb, mint amit megérdemeltem.
– Maga oly fiatal volt még akkor, és olyan… védtelen! Soha
életemben nem láttam magához fogható, érzékeny kislányt.
Most azonban magára találtam, és látom, milyen bájos fiatal
nővé serdült, Hát hagyhatom, hogy a gyávaságom még
mindig, akár még most is megakadályozzon az igazság
kimondásában?
Úgy éreztem, mintha erős szél süvítene át a szobán,
furcsamód néma légáram, s levélként sodorna magával.
– Jaj, Miss Steele, kérem, ne zaklassa fel magát! –
Legnagyobb döbbenetemre arra nyitottam ki a szememet,
hogy Sam Quillfeather horgas orra csupán centiméterekre
van az arcomtól. Száraz, kérges mancsa megragadta a
kezemet. – Figyeljen rám, leányom… Vegyen néhány mély
levegőt, ha tud! Helyes, nagyon jó. Most már ki kell
mondanom a legnehezebb szavakat, de maga bátran végig
tud hallgatni, nem igaz?
Ezen a ponton nem voltam képes többre egy apró
biccentésnél.
– Tudom, hogy a kuzinja, Edwin megtámadta magát, és
azzal is tisztában vagyok, milyen természetű volt a támadása.
Vártam; egyre csak vártam.
A férfi azonban nem mondott semmi mást, én pedig levegő
után kaptam, mintha fulladoztam volna. Quillfeather
felügyelő bólintott, és megszorította ernyedt ujjaimat.
Továbbra sem tett említést gyilkosságról, én pedig továbbra
is tátott szájjal bámultam rá, sehogy sem jutottam szóhoz.
– Hát igen, tudtam, hogy ez nehéz lesz magának.
Folytassam?
Hitetlenkedve csóváltam a fejemet, miközben sikerült
annyit hörögnöm:
– Igen.
Az egymásnak ellentmondó reakciókat Sam Quillfeather
atyai mosollyal fogadta.
– Nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy minden
igyekezetem dacára mégsem voltam… méltányos magával
szemben. Elvégre bőven volt bizonyíték, de még mennyi
bizonyíték, ám mégis hogyan lehetett volna szívem kitenni
egy gyermeket ilyen megpróbáltatásoknak? Ha
újrakezdhetném, talán másként döntenék. Csak azt hozhatom
fel a mentségemre, hogy óvni próbáltam önt, még ha
helytelenül jártam is el; habár remélem, hogy a döntésem
következtében jobb élete volt. Tiszta szívből reménykedem
ebben.
– Bizonyíték – ismételtem.
– Ó, rengeteg bizonyíték! – kiáltott a felügyelő. – A
kuzinja kabátjáról leszakadt gombot talán még meg lehetett
volna magyarázni az ön állításával, miszerint játszottak az
erdőben. Na de a többi?! Habár nem hencegnék azzal, hogy
én volnék a világ legkiválóbb rendőre, biztosíthatom a
kisasszonyt afelől, hogy igenis törekszem annak lenni. A
szakadás a ruhája ujján árulkodó jel volt, nem is beszélve az
alatta lévő véraláfutásról, amin világosan látszott, hogy egy
kéz nyoma, pedig csak egy részét tudtam kivenni. –
Quillfeather felügyelő úgy ráncolta a homlokát, hogy
szemöldöke szinte összeért. – Miss Steele, efféle sérülést nem
szerezhetett volna a játék során. Ez olyan feltűnő volt, mint
az orrom!
– Akkor tényleg nagyon feltűnő lehetett – csúszott ki a
számon.
– Ohó! – nevetett a felügyelő. – Jaj, el sem tudom
mondani, milyen jóleső érzés, hogy a kisasszony megőrizte a
humorérzékét, a hallatlan zaklatás dacára, amit el kellett
szenvednie.
Még egyszer, utoljára megszorította a kezemet, majd
elengedte, és hátradőlt. Azonban a haja, a homloka, az orra és
az álla miatt továbbra is pont olyan benyomást keltett, mint
egy felém robogó vonat.
– Meg sem bírom számolni, hány éjszakát virrasztottam át
ezen az ügyön tépelődve. De ha ki is kalkulálhatnám valahogy
a választ, vajon tudni szeretné egyáltalán a kisasszony? Nem,
ne is mondjon semmit; szerintem jobb, ha nem tudja. Ám a
mai napig tisztán emlékszem a viselkedésére azon a
délelőttön, Miss Steele: nyársat nyelt tartására, nyilvánvaló
rettegésére, megmagyarázhatatlan szorongására, mely
sehogy sem illett a kuzinja halála miatti gyászhoz; olyan volt
az egész reakciója, akár a kirakós egy darabja, ami a
megfelelő színű, de rossz alakú… Egyértelmű volt az igazság.
Gyakran megkérdeztem magamtól: Ugyan mit tehetnék? Az
ilyen kimondhatatlan bűntettek esetében, pláne, minél
fiatalabb az áldozat, sajnálatos módon egyszerűen lehetetlen
eljárni.
– Értem. – Szoknyámra nyomtam még mindig remegő
kezemet.
– A maga esetére ez különösen igaz volt, erről
biztosíthatom. Elvégre a támadás elkövetője, aki egyben a
másik koronatanú lett volna, életét veszítette egy tragikus
balesetben. Képzelje csak el, mi történt volna, ha napvilágra
hozom az igazságot! Egy kilencéves kislánynak ki kellett
volna állnia a bíróság elé, hogy ujjal mutogassanak rá,
kifaggassák, megszégyenítsék, egy életre tönkretegyék a jó
hírét, összetörjék a szívét, és a már így is elszenvedett, súlyos
megaláztatáson túl újabbaknak tegyék ki az elméjét. Nem, én
nem voltam hajlandó kitenni magát ennek… Úgy végképp
nem, hogy a vétkes felet már semmiképp sem büntethette
meg evilági ítélőszék.
– Nem sikoltottam – fakadtam ki.
– Hogy mondta, Miss Steele?
– Nem sikoltottam. – Könnyeim egyszeriben vízesésként
törtek elő, megállíthatatlan zuhatagként csípték a szemem, és
csak arra tudtam gondolni: Valakinek muszáj végre
megtudnia az igazat. Muszáj végre elmondanom valakinek.
– A kuzinom… Edwin félreértette a helyzetet, ez az igazság,
mert annyira megdöbbentem, hogy néma maradtam, és ezzel
félrevezettem őt. Vagyis egyedül én tehetek arról, hogy…
hogy Edwin… Meg kell értenie, felügyelő, az egész az én
hibám… Mert nem sikoltottam.
Ha egy ember tűnhet egyszerre tökéletesen gyengédnek
és dühtől fortyogónak, nos, akkor Sam Quillfeather most
pontosan egyenlő mértékben látszott mindkettőnek. A férfi
elhúzta a száját, és felém hajolt.
– Hallgasson ide, Miss Steele, de jól vésse az eszébe
minden szavamat! – csikorogta. – Ha egy hölgyön úrrá lesz a
sokk, amikor ilyen aljas gaztettnek van kitéve, az
semmiképpen sem ejthet foltot a becsületén… Most rögtön
felejtsen el minden efféle gondolatot, megértette?
Kinyitottam a számat, ám a felügyelő sietve feltartotta a
kezét, hogy elejét vegye a válaszomnak.
– Figyeljen rám! – parancsolt rám. – Egy úriember
legnagyobb kiváltsága, hogy védelmezheti a gyengébbik
nemet, s ha megtagadja ezt a privilégiumot, ha eldobja
magától a fajtalankodás kedvéért, akkor többé bizony már
nem is úriember. Márpedig ez esetben a hölgy, aki
szembekerül vele, nem tartozik neki semmivel, mivel egy
ilyen alak nem több gyáva gazembernél. S ha egy hölgy
megkérdőjelezi a saját viselkedését egy gyáva gazember
jelenlétében, az kész őrület, én mondom magának. Teljesen
mindegy, hogy néma csönddel vagy fülsiketítő sikoltozással
reagál az adott helyzetben, mivel egy hölgy eleve nem
tartozik semmilyen reakcióval egy ilyen fickónak, attól a
pillanattól fogva, hogy az elhajítja a becsületét. Ez nem vita
tárgya. Megígérne nekem valamit?
– Hát, én… – habogtam. Rádöbbentem, hogy a férfi felém
nyújtja zsebkendőjét, és elvettem, habár a felügyelő
kirohanásának heve már elapasztotta könnyeim árját. – Az
attól függ.
– Ígérje meg nekem – unszolt Sam Quillfeather fénylő
szemmel –, hogy örökre kiűzi az elméjéből ezt az elfojtott
sikolyt!
– Én… hát…
 – Semmivel sem tartozott volna a támadójának, Miss
Steele. Mint az imént bebizonyítottam, ez logikai képtelenség.
Kérem, ígérje meg, hogy legalább megpróbálja elfelejteni ezt
az egészet!
– Rendben – suttogtam. Két órán belül már másodszor
éreztem úgy, mintha darabokra robbantottak volna, hogy
aztán újra összerakjanak. – Ígérem, hogy meg fogom
próbálni.
– Ennél többet nem kérhetek magától. – Felállt, teljesen
kihúzta madárijesztőre emlékeztető, cingár alakját, majd
csípőre tette a kezét, mintha meg volna elégedve a jól
végzett, kemény munkával. – Nos, azt hiszem,
egyetérthetünk, hogy eleget terheltem már, ugye, Miss
Steele? Kérem, bocsássa meg, ha akaratlanul is bármi kárt
okoztam önnek. Most már muszáj visszatérnem a
munkámhoz, mivel számos sürgős ügy vár elintézésre, s én
mindet elhanyagoltam, hogy ráleljek önre. Hála magának,
nagy kő esett le a szívemről, Miss Steele.
– Tessék, a zsebkendője – nyújtottam felé az anyagot.
– A zsebkendőknek ott kellene maradniuk, ahol szükség
van rájuk, nem gondolja?
Gyengén nevettem ezen, Quillfeather felügyelő pedig
sugárzó mosollyal nézett rám, miközben felvette kalapját és
kesztyűjét az asztalról.
– Remélem, hitelt ad teljes őszinteségemnek azt illetően,
amikor megesküdtem, hogy soha nem fogom elárulni a titkát
Thornfieldnek – szólt nyomatékosan. – Azonban hozzá kell
tennem, hogy ha a kisasszony úgy döntene, elárulja valódi
nevét a barátomnak, ő a kellő tisztelettel bánna önnel, efelől
biztos vagyok.
Nincs valódi nevem – gondoltam kétségbeesetten – és
Mr. Thornfield túlságosan nagy tisztelettel bánt velem már
eddig is.
– Bocsásson meg nekem… látom, fájdalmat okoznak a
szavaim. Itt a névjegyem, ha bármilyen okból kapcsolatba
óhajtana lépni velem, legyen nagy vagy kis jelentőségű
kérdés. Jól fest, Miss Steele, igazán jól, és látom az öltözékén,
hogy nem szorul rá a nevelőnői munkára. Ám akárhogy is,
kérem, ne maradjon távol Highgate House-tól csakis
énmiattam! – tette hozzá kedvesen.
– Nem fogok. – Mr. Thornfield képe jelent meg a lelki
szemeim előtt: mélykék szempár és hófehér haj.
Elhessegettem a látomást. – Ígérem.
A felügyelő kifelé indult. Azonban még nem végeztünk –
semmi sem lehet ilyen egyszerű. Habár piócákat éreztem a
gyomromban nyüzsögni arra a gondolatra, hogy önként
vessem fel ezt a témát, nem hagyhattam távozni a férfit,
mielőtt még teljesen feltérképeztem volna biztonságom
csodáját.
– Mr. Quillfeather, tudta, hogy én a Lowan Bridge
Iskolában voltam, amikor… – Kényszerítettem magam, hogy
a férfira nézzek. – Amikor Vesalius Muntot meggyilkolták?
A felügyelő fölvonta kiugró szemöldökét, homloka pedig
ráncba szaladt.
– Miss Steele, sajnálattal kell közölnöm, hogy tudtam,
mivel ön is szerepelt annak a nagyjából harminc lánynak a
listáján, akik eltűntek az iskolából. Tudja, mindig is reméltem,
hogy jól van, és egy ideig kerestem is magát.
A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a
mellkasomból.
– Volt valaha konkrét gyanúsítottja az ügyben? –
kérdeztem.
– Ó, az szakmai titok, nem igaz? – merengett a férfi. – De
így négyszemközt elismerhetem, hogy igen, a tettes személye
egészen nyilvánvaló volt.
– Ezt nem mondhatja komolyan!
– A lehető legkomolyabban mondom.
– Akkor a lelki nyugalmam érdekében, könyörgöm, árulja
el, hogy ki volt a bűnös!
– Nem fogja felzaklatni, ha szembesítem az igazsággal?
– Nem, azok után semmiképpen sem, hogy szembesültem
azzal a… másik igazsággal – válaszoltam fojtott hangon, mire
a férfi rám mosolygott.
– Azt meghiszem. Emlékszik Miss Amy Lilyvale-re?
– De még mennyire.
– Nos, Miss Lilyvale a tanúvallomásában azt állította
nekem, hogy azon a végzetes napon minden egyes lány jelen
volt a kápolnában, kivétel nélkül. Ez teljesen világossá tette a
helyzetet.
– Tényleg? – kérdeztem, és ismét felkavarodott a
gyomrom.
– Ó, véleményem szerint szemernyi kétség sem merülhet
fel. – A felügyelő fakó ujjain számolva vette sorra a
személyeket. – Miss Rebecca Clarke nem volt jelen a
kápolnában; úgy vettem ki, hogy ennek az iskolai embertelen
bánásmód volt az oka. Ön sem volt jelen, nyilván kedves
barátnőjének igyekezett vigaszt nyújtani. Miss Davies pedig
ágynak esett csúnya torokgyulladással. Vagyis maga Miss
Lilyvale nem lehetett a kápolnában, hogy személyesen
felügyelje a leányokat, de egyetlen diákjára sem akarta
hamisan rávetni a gyanú árnyát. Az összes tanárnő
egybehangzóan állította, hogy Miss Lilyvale velük volt a
kápolnában, ám kolléganőjüknek a lányokról tett pontatlan
jelentése meggyőzött engem arról, miszerint a többiek csupán
hazudtak, mert így akarták védelmezni. – Mr. Quillfeather
komor képpel túrt a hajába, még jobban összekócolva azt,
ettől felborzolt tollú ragadozó madárnak tűnt. – Meg kell
mondanom, Miss Steele, hogy az iskola igazgatója bizony nem
volt ártatlan lélek. De nem ám! Megtaláltam a naplóját,
amelyben a létező legmocskosabb nyelvezettel jegyezte fel a
létező legundorítóbb perverziókat, miket csak ki tudott
találni, és mindnek ki akarta tenni Miss Lilyvale-t. Az a
semmirekellő azt írta, hogy évek óta zaklatta már a tanárnőt
ezekkel az ocsmányságokkal… Az ember senki halálának nem
örül, ám egyesek elmúlása kevésbé szorítja el a szívünket,
mint másoké, nem igaz?
– De, kétségtelenül.
– Miss Lilyvale volt a tettes, ez egészen bizonyos, de tudja,
kisasszony, nekem alapelvem, hogy nem viszek bíróság elé
megnyerhetetlen ügyeket. Elvégre mi haszna volna? Ebben
az esetben nem akadt semmi használható, csakis csupa
közvetett bizonyíték. Nem volt mit tenni.
– A napló nyilván nyomott volna valamit a latban, nemde?
– Ó, igen, a napló… – Mr. Quillfeather aprót biccentett. –
Igen, az valóban nagyon nyomós bizonyíték lehetett volna,
ám sajnálatos módon elveszett.
– Az meg mégis hogyan történt? – ámultam.
– Attól tartok, én magam veszítettem el, Miss Steele –
jelentette ki a férfi csillogó szemmel. – Egy begyújtott
kandallóban. Tudom, tudom, rémesen kétbalkezes voltam…
Ki hallott már ilyet, nem igaz? És még rám szokták mondani,
hogy bármilyen ügyről legyen is szó, nálam jó kezekben van!
Azzal Sam Quillfeather felvette a kalapját, megbillentette
búcsúzásul, majd kisétált az ajtón.

Eredetileg úgy terveztem, hogy még aznap este fölkeresem

Augustus Sacket, akárhogyan alakul is a megbeszélésem az
ügyvéddel; azonban olvasóim valószínűleg együtt fognak
érezni velem, amikor bevallom, hogy jelen pillanatban
túlságosan letört idegállapotban voltam a Kelet-indiai
Társaság felderítéséhez, hiszen identitásom azon a napon
több szempontból is szétrobbant. Üzenetet küldtem a
férfinak az egyik londinerrel, hogy másnap kívánom
tiszteletemet tenni nála. Úgy éreztem, mintha alva járnék,
miközben levettem szépséges ékszereimet, lekeféltem és
felakasztottam a ruhámat, felöltöttem új, lágy hálóingemet,
majd ágyba bújtam egy borospohárnyi whiskyvel meg a Jane
Eyre-rel a kezem ügyében.
Immáron gazdag nő voltam, még Mr. Thornfield pénze
nélkül is. Az idő lassan sodródott velem, múlását eltorzította a
whisky és a meleg. Minden megváltozott velem kapcsolatban,
ugyanakkor láttam vékony csuklómat fakó alkarom végén,
amely nem változott semmit, s láttam az apró anyajegyet bal
hüvelyk- és mutatóujjam között, amely megnyugtatóan
jelezte, hogy továbbra is önmagam vagyok.
Mégsem voltam önmagam. Olyan Jane voltam, kinek
vezetékneve csupán kitaláció, olyan Jane, aki mint kiderült,
mégsem volt hibás azért, mert nem sikoltott. Ez az egész
túlságosan őrületes volt ahhoz, hogy felfoghassam egy pillanat
vagy akár egy óra alatt, így hát még jobban befészkeltem
magam a takaró alá, s tovább elmélkedtem mindezen. Valaha
az életemnek egyetlen egyszerű küldetése volt: elnyerni
valakitől némi szeretetet, mivel saját magam iránt képtelen
voltam így érezni. Ám akármilyen határozottan ítéltem is el
eddig a saját jellememet, Mr. Sneeves és Mr. Quillfeather
ezen a napon bebizonyította, hogy bizony képes vagyok
súlyos tévedésekre, ami Jane Steele kérdését illeti.
Esetlenül hasra fordultam, az éjjeliszekrény felé nyúltam,
majd kinyitottam legújabb kedvenc könyvemet, és
újraolvastam belőle egy szakaszt:

„Az ágyba mindig magammal vittem a babámat is. Az

embernek szeretnie kell valakit, és szeretetre
érdemesebb lények hiányában én ezt a kopott
»faragott képet« szerettem és dédelgettem, pedig
olyan ágrólszakadt volt, mint egy kis madárijesztő. Ma
is csodálkozom rajta, hogy mennyire ragaszkodtam
ehhez a szegényes játékszerhez. Szinte azt hittem,
hogy él és érez. Nem tudtam elaludni addig, amíg a
 babát bele nem csavartam hálóköntösömbe. S ha a
baba melegen betakarva, biztonságosan ott feküdt
mellettem, majdnem azt mondhatnám, hogy boldog
voltam, és azt gondoltam, a baba is boldog.”

Amikor először olvastam ezt a részt, bizarrnak találtam,

hogy a felnőtt Jane Eyre érthetetlennek vagy abszurdnak véli
ezt a viselkedést; azóta valahányszor elém kerül ez a szakasz,
leginkább kissé gúnyos hangnemén csodálkozom. Mivel
engem nem érdekeltek a játék babák, jómagam annak idején
– hasonlóan az én szegény, édes kis Szádzsarámhoz – abból
merítettem szemernyi élvezetet, hogy a lovakról
gondoskodtam. Számomra ez nem tűnt sem hamis bálvány
imádatának, sem a gyermeteg elme furcsaságának; elvégre
senkinek sem ártottam azzal, hogy jól bántam a lovakkal, az
én napjaim pedig ettől kissé kevésbé voltak gyötrelmesek.
Vagy talán gyötrelmet érdemeltem mindazért, amit
elkövettem?
Igen, hát persze hogy azt. Az még hagyján, hogy egy
öngyilkos anya és egy hazug apa mocskos zabigyereke
voltam, ám mostanra már öt ember élete száradt a lelkemen.
Azonban mivel úgy tűnt, hogy képtelen vagyok
rendőrkézre adni magam, eltűnődtem azon a kérdésen: vajon
ártanék-e a világon bárkinek is azzal, ha jelen pillanatban úgy
gondolnék erre a frissen újjászületett Jane-re – akinek se
törvényes szülei, se törvényes vezetékneve –, mint olyan
teremtményre, aki megérdemli, hogy gyengéden bánjak
vele?
Elvégre senki más nem akadt, aki önként jelentkezett
volna erre a feladatra.

Másnap délelőtt tizenegy órakor az ajtóm előtt elhaladó,

sietős léptek hangjára ébredtem. A lábdobogás furcsamód
édes álomból vert fel. A nap azonban magasan állt, így a
reggeli már rég véget ért, pedig a tegnap este vigaszt nyújtó
whisky után most farkaséhesen korgott a gyomrom.
Feltápászkodtam hát az ágyból, és megmosakodtam. Azután
felöltöttem egy másik új, divatos ruhámat: a nyakkivágás
sálgallér szabású volt, az anyag pedig virágmintás selyem, a
csipkeujjat leszámítva csupa szürkében, ezüstben és kékben
pompázott az egész, ami Mr. Thornfield szemére
emlékeztetett.
Ma neked öltöztem ki – gondoltam –, bárhol is vagy,
bárhogy megy is a sorod. Olyan erővel fogott el a vágy, hogy
elakadt a lélegzetem.
Szerény pandzsábi ékszereimmel egészítettem ki
ruházatomat, majd gyorsan felhajtottam a maradék whiskyt,
hogy erőt merítsek, mielőtt elhagytam volna a Szélkakast.
Már a déli harangszó zengett, amikor kiléptem az utcára.
Az előző napi nagy zavarodottságomban nem adtam meg
konkrét időpontot Mr. Sacknek a találkozónkra, így hát nem
volt okom sietségre. Mindenekelőtt kiadós villásreggelire
akartam sort keríteni, ismertem egy remek teázót, ahová
annak idején gyakran jártunk Clarke-kal, és mindössze
néhány saroknyira volt az East India House-tól. Elfogott a
vágyódás, hogy viszontláthassam egykori törzshelyünket,
suhanó felszolgálóit és fénylő rézszerelvényeit, ezért
leintettem egy konflist, és közöltem a kocsissal, hogy vigyen a
Citybe.
Amikor megálltunk az ajtaja előtt, a Cox Teázó pontosan
ugyanúgy festett, ahogy emlékeimben élt. Mire kifizettem a
kocsist, még nagyobb erőre kapott a szél és az étvágyam is. A
teázóba lépve egy libériás férfi az egyik asztalhoz vezetett,
ahol hamarosan dardzsilingi tea és egy halom szendvics
került elém. Néhány korty és harapás után azonban úgy
gondoltam, jobban élvezném a löncsöt újságolvasás közben; a
hírlaptartóhoz mentem, kiválasztottam egy délelőtti kiadást,
s az asztalomhoz visszaindulva átfutottam a szalagcímeket.
Majdnem nekimentem egy pincérnek, így bocsánatkérést
motyogva felnéztem.
Megtorpantam, szoborrá dermedtem, döbbenten
bámultam.
Rebecca Clarke ült az ablak melletti asztalnál, a
napsugarak táncot jártak feltűzött hajának aranyló fürtjein.
 HUSZONNYOLC

„De megbocsátok, mert nem tudta, mit

cselekszik: mialatt a szívemet tépte, azt képzelte,
hogy rossz hajlamaimat irtja ki gyökerestül.”

A SZÍV EM, AMELY ÚJABBAN példátlan megpróbáltatásoknak

volt kitéve, úgy kalapált, mintha egy nagy gongot vertek
volna bennem – attól tartottam, netán tényleg hallani lehet a
dübörgését, annyira fájdalmasan boldog voltam attól, hogy
ilyen hosszú idő után végre viszontláthatom iskolatársamat,
drága barátnőmet, nem is, a húgomat.
Amint sikerült úrrá lennem a legelső döbbenetemen,
felhagytam az álmélkodással, és hagytam, hogy a boldogság
lázként hevítse fel a testem. Valaha egyforma volt az
ízlésünk, Clarke-nak meg nekem, hiszen egy utat jártunk,
láthatatlan szálak kötöttek össze bennünket. Ezért hát nem
volt valami meglepő, hogy ebben a labirintusszerű városban
belebotlottam rég elveszett kebelbarátnőmbe, pláne, ha
figyelembe vesszük, hogy eleve azért kerestem föl ezt a
helyet, mert őrá emlékeztetett.
Clarke huszonegy éves volt, és mostanra az egykor
sovány, légies leányból gyönyörű nővé serdült: ugyanolyan
szeplős maradt, mint régen, és csöpp szájával még mindig egy
kíváncsi arcú porcelánbabára hasonlított. Olyan sokszor
képzeltem el az én drága Clarke-omat, amint éhezik, hogy
épen és egészségesen látni őt olyan ajándék volt, melyre nem
is számít az ember, így annál nagyobb hatással van rá.
Öltözéke csinos, ám különc volt: hosszú, bronzszínű szoknyát
viselt, szűk szabású, elefántcsont árnyalatú mellénnyel,
sötétvörös, szárnyas-hajtókás kabáttal, valamint aranyló
kravátlival. Ezt az elegáns, ám furcsamód férfias ruházatot
miniatűr cilinder tette teljessé, és a fiatal nő orrán félhold
alakú cvikker ült, miközben elmélyülten olvasta a Times
délutáni kiadását.
Mialatt Clarke-ot szemléltem, lábam közelebb vitt hozzá,
mint gondoltam, és mire észbe kaptam, már előtte álltam,
árnyékom lelkesen súrolta szoknyája szegélyét.
– Csak írja a számlámhoz, legyen… Ó! – kiáltotta Clarke,
miután felpillantott, és nagy csörrenéssel rakta le a csészéjét.
Mondj már valamit! – unszoltam magam.
Semmit sem szóltam.
Borzasztóan hiányoztál, és mélységesen sajnálom, hogy
tudomást szereztél a tényről, miszerint mániákus gyilkos
vagyok.
Hezitáltam.
Nehogy ezt mondd!
– Úgy örülök, hogy… – Nagyot nyeltem, mivel Clarke
olyan falfehér lett, akár a kávéjához hozott tej. – Vagyis…
Nem kell beszélnünk, csak megláttalak, és… – Küszködtem a
késztetéssel, hogy a nagyvárosi züllöttség ékes
bizonyítékaként az illemre fittyet hányva az ölébe vessem
magam, és zokogásban törjek ki. – Remekül festesz, s ezt
nagy örömmel látom.
Ezen a ponton úgy gondoltam, hogy ha Clarke méltóztatna
valami hangot adni – bármilyen hangot –, azt nagy kegynek
venném. Ám ő továbbra is némán bámult rám, zöld szeme
tágra nyílt, keze vadul reszketett.
– Felzaklatlak. – Fájdalmas volt elismernem ezt. – El sem
tudom mondani, mit jelentett viszontlátnom téged. De akkor
én most inkább…
– Ne! – Clarke keze acélbilincsként zárult össze a csuklóm
körül. – Ülj le! – Pislogott. – Mármint, kérlek, nem ülnél le?
Lassan eleresztette a karomat.
Leültem.
Clarke gondosan összehajtotta az újságot; majd mély
levegőt vett, és hátradőlt. Az ezüst kávéskannára biccentett.
– Nem innál egy csészével?
– De, köszönöm.
Az egyik pincér hozott még egy terítéket, majd töltött
nekem a kávéból. A civilizált pantomim lehetővé tette a
számunkra, hogy néhány pillanatra magunkra öltsük a régi jó
barátnők szerepét, akik azért ültek össze egy csésze kávéra,
mert a nyári terveikről óhajtanak eldiskurálni, pedig a
helyzet valójában sokkal bonyolultabb és bizonytalanabb volt
ennél, akárcsak a beszélgetésünk tárgya. Egy pincér átrakta
erre az asztalra a teáskannámat és a szendvicses tálamat, így
intettem Clarke-nak, hogy szolgálja ki magát, ám ő csak a
fejét csóválta. Fakó pillája alatt tágra nyílt a szeme, én pedig
elfordítottam a fejem.
– Te is remekül festesz – szólalt meg.
– Hmm? – Eddig olyan elmélyülten tanulmányoztam a
kávémat, amilyen érdeklődést még soha nem váltott ki
belőlem ez az ital.
Clarke elmosolyodott: azon az elnéző módon, ami azt
jelezte, hogy túlságosan belevesztem elmém vadonjába.
– Nagyon csinos vagy. Ennek örülök, hiszen látszik, hogy
bőven van mit a tejbe aprítanod. Olyan gyakran aggódtam
amiatt, hogy talán…
– Én is aggódtam érted, minden egyes nap – bukott ki
belőlem.
Clarke elpirult, ettől végre ismét önmagának tűnt, mivel
eddigi sápadtsága ijesztő volt. Ám azelőtt nem igazán volt
szokása pironkodni, pláne nem alapos ok nélkül, így hát
kíváncsivá tett a reakciója.
– Nos… – Clarke úgy tett, mintha teljesen lefoglalná, hogy
megtörölgesse a cvikkerét, miközben én úgy tettem, mintha
teljesen lefoglalna, hogy cukrot tegyek a kávémba. – Én
valószínűleg azért nem aggódtam ugyanannyit, mint te, mivel
egy időben kaptam rólad híreket.
– Akkor valóban előnyben voltál hozzám képest –
ámultam. – De hát hogyan?
Clarke oldalra biccentette a fejét, abban a szögben,
amelyet mindig is úgy szerettem, és azt jelezte, hogy a
szokottnál is jobban koncentrál. Aztán megszólalt, mintha
emlékezetből idézett volna valamit:
– „Mindig is tudtam, hogy az élet fonala vékonyan feszül a
markomban, s minél erősebben kapaszkodom belé, annál
hamarabb elszakad. Ezért hát ne sírj érettem, ó, drága, édes
szerelmem: mindnyájunknak bele kell törődnünk, hogy előbb
vagy utóbb megszakad e szál lélek és lélegzet között. S habár
nincs olyan ajándék, mely méltó lehetne a te bájodhoz és
szépségedhez, azért tudnod kell, hogy én neked ajándékozom
a lelkemet.”
Leesett az állam, aztán elnevettem magam. Clarke
halovány mosolyt villantott rám.
– Ezt én írtam! – kiáltottam fel. – John Jacob Holdworth
nevében, akit ezernyolcszáznegyvenhétben akasztottak fel a
Newgate-ben.
– Pontosan. Miután elkezdtek megjelenni a kivégzettekről
szerzett utolsó vallomásaid az újságárusoknál meg a
teázókban-kávézókban, időről időre vettem belőlük, habár
soha nem láttalak téged, ahogy kiszállítottad az irományokat,
vagy felvetted értük a fizetségedet.
– De hát természetesen nem szerepelt rajtuk a nevem,
csakis a kivégzetteké… Mégis honnan tudtad, hogy én írtam
őket?
 – Nem volt nehéz kitalálni – válaszolta Clarke halkan.
Azután derűsebb arckifejezést erőltetett magára, és
megpróbált élénkebb hangnemet megütni. – És mostanában
mivel foglalatoskodsz? Te jó ég, ez a gúnya meg ezek az
ékszerek… Nem hittem volna, hogy az utolsó vallomásokkal
elég gubát lehet keresni ilyen pompához.
Lenéztem új ruhámra, és nekilódult a pulzusom, mivel
Clarke-nak igaza volt.
– Jobb, ha erről nem beszélek – vallottam be halkan. –
Bonyolult.
Clarke vállat vont, ám tartása feszültebb lett.
– Mindig is voltak titkaid, és manapság minden bonyolult.
Rendkívüli ellentmondás – gondoltam –, hogy Clarke
kezdettől fogva hajlandó volt elnézni a legégbekiáltóbb
hazugságaimat is, de csak akkor, ha nem neki magának
állítottam valótlanságot.
– Elárulnám neked – biztosítottam –, ha nem azt
jelentené, hogy elárulok vele másokat.
Barátnőm mély érdeklődéssel figyelte az ablak előtt
elhaladó forgalmat.
– Nekem aztán édes mindegy. Akár elmondod, akár nem:
felőlem egykutya.
– Te meg hol tanultál efféle kifejezéseket? – incselkedtem
vele, próbáltam ismét a szemébe csalni a csillogást. – Mindig
olyan szépen beszéltél, még Rotherhithe-ban is.
– Akkoriban leginkább csak egymással beszéltünk,
úgyhogy könnyű volt megőriznem az ártatlanságomat.
Nyilván csak képzeltem az iróniát a hangjában, annak
következtében, hogy túl sok időt töltöttem el Mr. Thornfield
társaságában.
– Jaj, nem árulnád el, neked hogy megy a sorod? –
könyörögtem. – Kérlek, értsd meg, hogy olyan ügy hozott
engem Londonba, ami nem csupán engem érint. Kössünk
békét, rendben? Borzasztóan szeretném tudni, mi történt
veled… Elvégre te sem keríthetted ezt a göncöt utcai
gajdolással szerzett dohányból. Na, látod, az én szókincsem
sem választékosabb, mint a tiéd. Igazán muszáj, hogy
megessen rajtam a szíved! Annyira szerencsések voltunk,
amikor megérkeztünk ide, hisz oly hamar találtunk
menedéket, így később valahányszor rád gondoltam, én… –
Elcsuklott a hangom. Megköszörültem a torkomat, és
folytattam. – Ha bármi bajod esett volna, arról én tehetnék.
Clarke tekintete egy leheletnyit ellágyult.
– Nem, dehogy – sóhajtott fel. – Elvégre én hagytalak ott
téged, nem fordítva.
– De mi történt azután?
– Továbbra is az utcán énekeltem, ám nehezebb volt
szállást találni, mint képzeltem. Elvégre hosszú éveken át te
vigyáztál rám… Az iskolában kellően okos voltam, ám a
nagyvárosban, magamra utalva, egészen mulyának
bizonyultam. Volt, hogy menedékhelyen aludtam, a szajhák
között, és az… Ne vágj ilyen képet, Jane! A legtöbbjük
kedvesen bánt velem, bármilyen mocskosak és közönségesek
voltak is mindannyian. Ráadásul tudtam, hogy ha minden
kötél szakad, egyszerűen hazamehetek a szüleimhez. Egyszer
haza is mentem, két hétre – vallotta be grimaszt vágva. –
Mivel csak félig-meddig voltak megkönnyebbülve, amiért
látnak, kértem tőlük néhány fontot, azután ismét nekivágtam
egyedül a városnak. Azt állították, hogy amit teszek, az
„csodálatra méltóan bohém”.
Utóbbi szavait olyan keserűen mondta, hogy sietve témát
akartam váltani, így rákérdeztem:
– Hogyan fordult jobbra a sorod?
Clarke tekintetében elmélázó fény gyúlt.
– Éppen Southwarkban énekeltem, amikor egy nő a dalom
hallatán megállt, hogy beszéljen velem. Mrs. Priscilla
Pellanora néven mutatkozott be, és megkérdezte, énekeltem-
e már kórusban, különböző szólamokkal együtt, s a többi. Azt
válaszoltam, hogy igen, hiszen Lowan Bridge-ben ugyebár
bőven szereztem tapasztalatot ebben. Mrs. Priscilla Pellanora
erre helyet ajánlott nekem a saját produkciójának kórusában.
– De hát ez egyszerűen csodálatos! – kacagtam fel.
Elképzeltem Clarke-ot a színpadon, amint szeplőit
elhomályosítja a rivaldafény, miközben a levegőt betölti a
mogyoró és a sör erős szaga. – És nyilván remekül helyt állsz
a műsorban, ezért vagy most ilyen elegáns.
Clarke ismét vállat vont, habár elégedettnek tűnt a
lelkesedésemmel. Mindig is furcsamód kevéssé érdekelte
saját tehetsége, ugyanúgy, ahogy mindenki más
jellegzetességeit és hiányosságait is olyan magától
értetődőnek vette, akár a csillagokat az égen.
– Mrs. Pellanora kiváló tanár – válaszolta szerényen.
– Ó! Elmehetnék megnézni egy fellépéseteket? Kérlek,
mondj igent! Az Olympic Színházban adjátok elő a
produkciót? Vagy talán a Delphiben?
Clarke az ajkába harapott, és megcsóválta a fejét.
– Akkor talán a Lyceumban? Tudom, hogy azt gondolod…
– Elhallgattam, könny szökött a szemembe. – Vagyis,
igazából fogalmam sincs, mit gondolsz rólam, de nagyon
szeretném megint hallani, ahogy énekelsz.
– Nem a Lyceumban lépek fel – felelte Clarke furcsamód
fojtott hangon.
– Akkor talán olcsóbb helyeken adtok koncerteket?
Szívesen elmegyek bárhová, hogy megnézzelek, csak áruld el,
hol léptek fel! Netán a város déli felén valahol? Mondjuk, a
Victoria nagytermében? Vagy esetleg a Bower Bárban?
– Jane, én Mrs. Pellanora privát klubjában énekelek –
csattant fel Clarke.
Csönd telepedett ránk.
Csöngött a fülem, elnyomva az evőeszköz halk
csörömpölését és az idegenek hangjának duruzsolását. Csak
tompán hallottam, amint egy yorkshire-i akcentusú férfi
éppen a pincért faggatta, mégis meddig kell még várnia a
desszertjére, mert egyre csak a privát klub szavak
visszhangzottak a fejemben.
– Ó, az ég szerelmére! – jajdult Clarke, majd sietve
halkabbra fogta a hangját. – Ez azért mégsem lehet annyira
meglepő, mint egyes dolgok, amik terólad derültek ki a
múltban. Ne nézz így rám, ha megkérhetlek… Senki sem
érhet hozzám egyetlen ujjal sem. A színpad káprázatosan
díszes, ráadásul kapunk kosztot meg kvártélyt a lányokkal, és
pazarul kijövünk egymással. A rajongóink mindenfelé
meghívnak bennünket a városban, hogy csodáljanak és
ünnepeljenek minket. A jelmez pedig egyáltalán nem olyan,
amilyennek képzeled. Ha jobban belegondolok, nem sokban
különbözik attól, amit most viselek, csak épp… színpadiasabb;
szoknya helyett nadrággal, és az anyagára gyakran kenődik
némi szempillafesték.
– Bocsáss meg, igazán nem gondoltam semmi rosszra! –
tiltakoztam. – Csak hát… Te mindig is olyan aggályos voltál;
de most már értem, hogy teljességgel tisztességes dologról
van szó.
– Nem, dehogyis! Hát még mindig nem érted? – sziszegte
Clarke.
– Miről beszélsz?
– A műsor tartalmáról. Felháborítóan obszcén.
– Ó… – Mást nem bírtam kinyögni.
– Ez biztosan örömödre szolgál: hogy egy mocskos
kabaréban dolgozom.
– Jaj, ugyan! Mármint… Örülök, ha te boldog vagy így.
– Nem úgy látszik, mintha örülnél, Jane.
– Pedig igenis örvendezek, csak épp… meg vagyok lepve,
azt hiszem. Te mindig is olyan sokat adtál a tisztességre.
– Hát, a tisztességgel semmire sem mentem. – A pincér
lerakott egy kis tálcát az asztalunkra, Clarke pedig lendületes
mozdulattal aláírta a számlát. – Mrs. Pellanora kabaréjával
viszont nagyon is sokra.
– Én emiatt semmivel sem tartalak kevesebbre –
mondtam hevesen. Elöntött a pánik arra a gondolatra, hogy
ismét elveszítem őt, ráadásul ilyen hamar, egyetlen
szempillantás alatt. – Soha semmiért nem tartanálak
kevesebbre téged.
Clarke grimaszt vágott, és a fejét csóválta. Egészen
döbbenetes látványt nyújtott fiús ruházatában, kikandikáló
nyakával s a félhold alakú szemüveg alatt megvillanó
tekintetével; a szoknyáját és feltűzött fürtjeit leszámítva
tényleg úgy festett, mint egy ifjú úriember, aki óraláncokat és
sétapálcákat csodál a Regent Street üzleteiben.
– Mennem kell; fél óra múlva próbám van a
zongoristánkkal. – Felhúzta a kesztyűjét. – Szeretném, ha
tudnád, Jane: egyáltalán nem bánom, hogy viszontláttalak, és
már egyáltalán nem táplálok semmi… Az ördögbe is, semmi
olyat nem tudok mondani, ami bármelyikünknek hasznára
volna. Amikor rád gondolok, csakis jó szívvel teszem.
– Clarke, kérlek, ne…
– Megtennéd, hogy legalább a keresztnevemen szólítasz?
– Ismét elpirult, és megigazította a cvikkerét. – Fogalmam
sincs, miért nem akarod kimondani, soha nem is értettem. A
nevem Rebecca, a szüleim Beckynek szólítanak, a másik négy
lány, akivel együtt lépek fel, Beccának szokott hívni. Válassz
egyet! Ugyan miért akarnád felidézni a Lowan Bridge-i
időket?
Azért, mert abban a végtelen éjszakában te voltál
számomra az egyetlen fénysugár.
– Rebecca… – A név furcsa ízt hagyott maga után a
számban, mintha a sósnak hitt falat édesnek bizonyult volna.
– Kérlek, engedd meg, hogy írjak neked! Megadnád a címed?
– Az nem volna bölcs dolog.
Kétségbeesetten felkaptam a tálcáról a számláját meg a
ceruzát, és lefirkantottam a papírra a Szélkakas címét meg a
szobaszámomat. Aztán feléje nyújtottam a kis lapot.
Clarke néhány másodpercig feszülten hezitált, az orrán át
szívta be a levegőt, majd végre elvette tőlem a számlát.
Betette egy apró zsebbe a kabátja hajtókája alatt, majd
összepréselte az ajkát.
– Mindig is úgy szerettelek, mint a húgomat. – A kezem
olyan közel volt Clarke-éhoz, hogy gondolkodás nélkül
megfogtam, mert ez volt az egyetlen helyes cselekedet.
Régi barátnőm oldalra biccentett fejjel sandított le
összeérő ujjainkra; mintha mélyen eltűnődött volna. Dolgozó
nő lett belőle, méghozzá kétes tisztességű énekesnő, ám más
szempontból szemernyit sem változott hatéves kora óta. Az
igazat mondtam az imént: mindig is szerettem őt.
– Én soha nem szerettelek téged nővéremként – jelentette
ki.
Kirántotta a kezét görcsös szorításomból, miközben pár
könnycsepp gördült ki némán a cvikkere alól. Ha nyársra húz,
akár a lemészárolt vadat, még azt is jogos büntetésnek
éreztem volna a hazugságok hálójáért, amelyet köréje
szőttem… Ez a kijelentés azonban mintha még a kegyetlenség
legvégső határán is túlment volna. Elakadt a lélegzetem,
Clarke pedig fölállt az asztaltól, hogy faképnél hagyjon.
– Emlékszel arra a könyvre, amit magadnál tartottál?
Arra, amit apám adott ki? A tiltott gyönyörök kertjére?
Biztosan ki tudtam volna nyitni a számat, ám egy síremlék
nem bír hangot adni, márpedig én a be nem teljesült
kívánságok és a hiába felkínált, rothadásra ítélt gyengédség
szobra lettem.
Ujjbegyek értek az arcomhoz leheletfinoman, majd Clarke
megcsókolt. Csupán egy röpke pillanatra szorította ajkát az
ajkamra, ám csókja nem volt sem tartózkodó, sem
szemérmes, sem bizonytalan. Olyan csók volt, amelyet úgy
ad az ember, hogy előtte már rengeteget álmodozott róla,
százféle változatban. S Clarke mintha mindazt az elképzelt
száz csókot belesűrítette volna ebbe az egyetlenegybe – egyik
szenvedélyesebb és reménytelenebb volt, mint a másik. Egy
pillanatra annyira megdöbbentem, és annyira hálás voltam,
hogy még viszonoztam is a csókot, mielőtt egyáltalán
belegondoltam volna, miért nem lenne szabad. Hosszú éveket
éreztem abban a csókban. Hosszú évek hiú reménykedését, a
vágyakozás édes sajgását éreztem benne, valamint a kávé
ízét, és magát Clarke-ét is, mielőtt elhúzódott tőlem, és
végighúzta hüvelykujját elnyílt ajkamon.
– Én így szerettelek téged – közölte.
A nők gyakran ölelkeznek össze, a lánytestvérek gyakran
csókolják egymást szájon, így senki sem bámult meg minket.
Clarke fejet hajtott, egy futó pillanatra lehunyta a szemét,
majd sarkon fordult, és kisétált a teázóból.
Az ablakhoz húzódtam, tekintetemmel követtem őt, ahogy
kivonult az utcára. Nem nézett hátra, a sarokra érve
gyakorlott fejmozdulattal pillantott körül, a forgalmat
figyelve. Így hát én váltam sóbálvánnyá, nem pedig Rebecca
Clarke, amikor láttam, hogy a kezét előbb a hajtókájához
emeli, azután leengedi, s a macskakőre ejti a címemet. A
papír szépen lebegett a levegőben, mielőtt lehullott a
mocsokba és a szalmára.
Végtelen hosszúnak tűnő percekig álltam ott az ablaknál,
még mindig láttam a lelki szemeim előtt Clarke karcsú
hátának és fénylő hajának képét, mielőtt másodszorra is
elveszítettem volna őt. Konflisok és omnibuszok hajtottak át a
számlán, többé már látni sem lehetett az úton, ám ez így volt
a legjobb – soha, de soha élelemben nem kívántam rosszat
Clarke-nak, és mivel nyilvánvalóan gyötrelmet okozott neki
viszontlátni engem, újból megfogadtam, hogy semmiképpen
sem fogok megpróbálni a nyomára bukkanni.
Váratlan békesség szállt meg.
Egyes tragédiák gúzsba kötnek minket, akárcsak a
hazugságok, a fájdalom és keserűség láncaival tekerednek
körénk, s fel sem fogjuk igazán, mennyire megbéklyóz
bennünket a múlt, amíg meg nem lazul rajtunk a kötelék.
Más tragédiák felszabadítanak minket, ahogy Clarke
vallomása tette velem.
Kedves olvasóm, nem tudhatod, mit jelent, ha az ember
hosszú éveken át azt hiszi saját magáról, hogy nem méltó
valaki szeretetére, csakis a megvetésére – hogy úgy véli, a
jelleme merő métely, így egykori barátjának igaza volt,
amikor elhagyta –, amíg ki nem derül, hogy a másik
valójában igenis szerette őt, méghozzá túlságosan is.

Az East India House kész erődítmény volt. Az épület úgy

tornyosult fölém, akár egy hódító. Az alsó két szint abszurdan
magasnak tűnt, a bejáratot pedig hat irdatlan nagy ión oszlop
őrizte. Enyhe szél nyöszörgött a fülembe, és megrángatta a
kapun ki-be siető férfiak kabátszárnyát, miközben
papírkötegeket szorongatva ropták a vagyon tiszteletére
megkoreografált, kaotikus táncukat. Még soha életemben
nem tárult a szemem elé ehhez fogható hely, amely ennyire
áthatóan bűzlött volna a hatalomtól és a pénztől. A bejárat
előtt ácsorogva haboztam, féltem attól, milyen
következményei lehetnek, ha belépek az oroszlán
barlangjába, és provokálom a bestiát.
Jobb, ha rajtam csattan az ostor, mint Highgate House
lakóin – gondoltam. Voltam már Jane Stone és Jane Smith,
ma pedig Jane Steele leszek… Az egyetlen nő, aki alkalmas
erre a feladatra.
Közömbösséget erőltettem magamra, és beléptem az
előcsarnokba.
A részvényeseket már az épület külseje biztosíthatta a
Társaság könyörtelen dominanciájáról, a beltér pedig
végképp megerősítette azt: bármerre néztem, csupa
márványt és kristályt láttam, faragványok meg távoli
tájakról készült festmények díszelegtek mindenfelé. Rémisztő
feladat lett volna megtalálnom Augustus P. Sack irodáját, ám
egy vikszos, ősz bajuszú írnok odakísért, miközben valahogy
egyszerre sikerült felsőbbrendűséget és alázatosságot
sugároznia. Az ajtóhoz érve bekopogott, mire azonnal
érkezett odabentről a válasz:
– Szabad!
Az idegen Sack elé vezetett, majd sietve távozott.
– Isten hozta minálunk, Miss Stone, isten hozta – búgta
Augustus Sack, és felállt az asztalától, hogy csókot hintsen
kinyújtott kezem fölé. – Roppantul felcsigázott a levele, úgy
ám.
– Igen, sejtettem, hogy így lesz.
– Kérem, foglaljon helyet! Teát vagy esetleg egy kis bort?
– Inkább az utóbbit, ha van kedve csatlakozni hozzám.
– Miss Stone, egy gyönyörű nőnek aligha kell feltennie ezt
a kérdést… És ha nem bánja, még azt is meg kell jegyeznem,
hogy jelenlegi öltözéke láttán egészen eláll az ember lélegzete.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Mr. Sack ravasz
tekintete alaposan megvizsgálta a ruházatomat, és sóvárgón
csillogva akadt meg a pandzsábi ékköveken.
– A nevelőnőktől mindenki szürke, egyhangú megjelenést
vár el. Borzalmasan lélekölő élet ez, Mr. Sack, még akkor is,
ha az ember nem retteg halálosan a munkaadójától.
– Ejnye, így megrémítették magát azok a gazemberek? –
sajnálkozott Mr. Sack. – Szerencsére most már a Társaság
védelmét élvezi, Miss Stone.
Mr. Sack a faragással díszített mahagónikredenchez lépett,
és vörösbort töltött. A férfi pontosan olyan volt, amilyennek
emlékeztem rá: telt, pirospozsgás és kicsattanó arcú, vaskos
ujjú. Most azt is láthattam, hogy puccos öltözéke – ezúttal
gesztenyebarna zakót viselt sárga selyemkravátlival – illik az
irodájához, mivel bármerre néztem, mindenfelé az
értelmetlen költekezés jeleit láttam, az elefántcsont
szivarosdoboztól kezdve az ezüstözött szódásszifonig. A
Társaság vezetői úgy mutogatták gazdagságukat, akár a
pávák széttárt farktollukat.
A férfi sietve leültetett, kezembe nyomta a pohár bort,
majd nekitámaszkodott velem szemben az asztalának, és így
szólt:
– Először is, Miss Stone, hadd biztosítsam önt ünnepélyes
esküvel arról, hogy bármi, amit elmond nekem, szigorúan
kettőnk között marad. Ha jól veszem ki, nagy aggodalomban
hagyta el Highgate House-t, amit, be kell vallanom,
egyáltalán nem találok meglepőnek, figyelembe véve
Thornfield és az árnyéka, Szingh sötét történetét. Ha mi
ketten barátok kívánunk lenni, akkor muszáj megbíznunk
egymásban.
Azaz máris mentességet ígér nekem az esetben, ha
elloptam a ládát – gondoltam lelkesen.
– Parancsolhat velem, Mr. Sack… Olyan borzalmas
élményeken mentem keresztül, hogy most csakis magára
számíthatok.
Az együttérzést mímelő grimasz, melyet a férfi magára
erőltetett, egyenesen visszataszító volt, pláne, hogy tekintete
közben a nyakláncomra siklott, majd megint az arcomra, és
vissza.
– Mindenre elszánt alakokról beszélünk, Miss Stone…
Kérem, bátran áruljon el nekem mindent.
Nem árultam el neki mindent, és számos olyan dolgot
közöltem vele, ami szemenszedett hazugság volt.
Reszketve tudattam Mr. Sackkel, hogy miután Mr.
Thornfieldék azon a bizonyos napon késekkel kergették el őt
a háztól, én folyamatosan az életemért rettegtem Highgate
House-ban. Ám a félelmem dacára elszántam magam, hogy
kivárom legalább az első negyedévre esedékes fizetésemet,
mivel másképpen nem állt módomban visszatérni Londonba.
Közben pedig titkos nyomozásba fogtam a ház lakóiról, és
óvatos hallgatózásnak köszönhetően kiderítettem, miért járt
ott Mr. Sack (ebben ugyebár volt is némi igazság), így
szereztem tudomást a ládáról és annak tartalmáról.
– Ez elég képtelen történetnek hangzott a számomra, de
azért folytattam a kutakodásomat, hogy kiderítsek a dologról,
amennyit csak tudok – közöltem a férfival félénken. – Úgy
véltem, nincs más választásom, ha el akarok menekülni Mr.
Thornfieldék markából.
– Egyáltalán nem volt más választása, Miss Stone, a
világon semmi más… Tökéletesen járt el – nyugtatott meg a
Társaság diplomatája. – Kérem, folytassa!
Mi sem volt egyszerűbb, mint kihagyni a történetből
azokat a részleteket, amelyek rossz fényt vetettek magára
Sackre. Tudtam, hogy a munkaadóm meglopta David Lavellt
és a feleségét, Karman Kaurt, ám egy szót sem szóltam
Szádzsara elrablásáról; tudtam, hogy John Clements és Jack
Ghosh mindketten halottak, de úgy beszéltem róluk, mintha
Mr. Thornfieldet vagy Mr. Szinghet tartanám felelősnek a
halálukért. Sack vöröslő arcáról továbbra is sütött a hamis
együttérzés, miközben tekintete úgy fúródott belém, akár
egy puskagolyó.
– Ennek a Jack Ghosh nevű alaknak a halála volt az utolsó
csepp a pohárban – panaszkodtam. – Jaj, Mr. Sack, olyan
borzalmas volt, vérben úszott az egész padló… Mr.
Thornfieldék persze azt állították, hogy baleset történt, de én
újult erővel álltam neki a láda keresésének, és… –
Szándékosan elpirultam.
– És mivel ilyen vállalkozó szellemű hölgy, meg is találta,
majd magával vitte, hogy elmenekülhessen ezeknek a
gazembereknek a karmai közül – szólt Sack halkan.
Kacérkodó bűntudatot tettettem, és nem válaszoltam
semmit.
– A láda Mr. Szárdár Szingh holmijai között rejtőzött, ha jól
sejtem – folytatta a férfi.
 Döbbenten pislogva meredtem rá.
– Ezt meg miből gondolja, Mr. Sack?
– Abból, hogy az a beképzelt pogány volt az, aki gúnyos
üzenetet küldött nekem a ládáról, amint visszaérkeztem
Angliába. Ez természetesen még John Clements halála előtt
történt… Szörnyű eset volt, úgy bizony, és nem hinném, hogy
ez a Quillfeather felügyelő valaha is fel tudná deríteni, ami
igazán nagy kár. Eleinte azt hittem, hogy Thornfield a tettes,
és ezt a gyanúmat a direktorunkkal is megosztottam,
mostanra azonban más következtetésre jutottam.
Ezek az állítások nekem zagyvaságnak tűntek –
nevetségesnek tartottam az elképzelést, miszerint akár Mr.
Thornfield, akár Mr. Szingh odáig alacsonyodott volna, hogy
megmérgezzen valakit (mint ahogy én tettem egyszer). Azt
pedig végképp hihetetlennek véltem, hogy Szárdár Szingh
bármilyen módon is kapcsolatba lépett volna Augustus P.
Sackkel.
– Én ezt nem értem… Elvégre Mr. Szingh teljesen olyan
benyomást keltett, mintha megvetné önt… – hebegtem. –
Tényleg azt állítja, hogy felvette önnel a kapcsolatot?
– Az a fölényeskedő barbár valóban gyűlöl engem, épp
ezért akarta, hogy tudjam: büntetlenül megúszta mindazt,
amit elkövetett. Nézze csak meg a saját szemével!
Mr. Sack az asztala mögé lépett, és elővett egy
összehajtogatott levelet. Átadta nekem a papírt, és amint
széthajtottam, alig bírtam megállni, hogy felhördüljek
elszörnyedésemben. Sokszor figyeltem Mr. Szinghet írás
közben, és több alkalommal adtam postára a leveleit; ezek
kétségtelenül az ő betűi voltak, a lendületes, vastag
vonalaktól a furcsamód csúcsos nagybetűkig. A következő állt
a levélben:

Kedves Mr. Sack!

Habár a legkevésbé sem óhajtom viszontlátni önt, nem
 tudok többé anélkül élni, hogy tudatnám önnel, milyen
gyakran elképzelem az arckifejezését, amint ráébred a
tényre, miszerint tökéletesen kijátszottuk. Ezen a
ponton már fölösleges bármiféle alakoskodás: valóban
nálunk van a láda, és tudnia kell, hogy ha valaha is
megpróbálná visszaszerezni, akkor habozás nélkül
végezni fogok magával.
A maguk Társasága módszeresen erőszakot tett az
egész kultúrámon. Ami a birtokomban van, az itt is fog
maradni, és ha megkísérelné ellopni tőlem, véres
halállal fog lakolni érte. Highgate House valóságos
erődítmény, és én vagyok az őrzője. Mivel semmi más
módom nincs arra, hogy szenvedést mérjek magára az
arroganciájáért, ezért hát ezt a levelet küldöm.
Gondoljon gyakran az itt leírtakra, Mr. Sack, mivel a
kincs, amire vágyik, soha nem fog úgy a markába
hullani, mint a mi nagy birodalmunk!
Charles semmit sem tud erről, és nem is hinne egy
olyan hazug alaknak, mint maga, ha megpróbálná
elmondani neki. Részben pontosan őmiatta írom ezt a
levelet, mert maga a szellemi összeroppanás szélére
sodort egy jó embert. Éljen nyomorúságban, Mr. Sack
– tudva, hogy legalább ez egyszer a tiszták elragadtak
egy csontot egy angol korcs elöl.
Ellensége s leiskolázója:
Mr. Szárdár Szingh

Forgott velem a világ, mert ez a szöveg tényleg Mr.

Szinghre vallott – nem az általában halk szavú
álkomornyikra, hanem a harcosra, akinek éles hangja
megütötte a fülemet azon a bizonyos havas napon, amikor a
ház ajtajában állva a férfi erőszaktevőknek nevezte a Kelet-
indiai Társaságot, a szikh uralkodó osztályt pedig kerítőknek
titulálta.
 Mindez azt is jelentette, hogy az egész tervem
tönkrement: el akartam hárítani a Highgate House-ra
irányuló veszélyt azzal, hogy úgy teszek, mintha ráleltem
volna a ládára, így most én magam ajánlanám fel azt Sacknek.
Ezzel a hírrel el akartam terelni a férfi figyelmét, hogy legyen
időm kitalálni a tökéletes módszert a meggyilkolására. Ám
mint kiderült, a láda meglétének híre egyáltalán nem érte
váratlanul.
Méghozzá azért nem, mert Mr. Szingh kezdettől fogva
hazudott nekünk.
– Tudja, Thornfieldék minden bajukért engem hibáztatnak
– sóhajtotta Mr. Sack. – A kisasszony nyilván megérti, hogy
én csupán igazságot akartam szolgáltatni a láda
visszaszerzésével. David Lavell a Társaság egyik oszlopos
tagja volt, és azt akarta volna, hogy a vagyonát letétbe
helyezzük, amíg Szádzsara el nem éri a nagykorúságot. Ha
Mr. Szingh pusztán úgy gyűlölt volna engem, ahogyan
bármilyen bűnös gyűlöli a törvényt, akkor nem lett volna
olyan dühös, hogy megkockáztasson egy ilyen ostoba levelet;
azonban az ő elméjében az egész ügy összegabalyodik Charles
Thornfield sajnálatosan bekövetkezett megőrülésével, és
tudja, Miss Stone, azok ketten egészen odaadóak egymás
iránt. Szinghnek könnyebb engem hibáztatnia mindenért
ahelyett, hogy fontolóra venné a tényt, miszerint a felelősség
csakis őket magukat terheli.
– Megőrülés? – ismételtem lesújtottan, majd sietve
helyesbítettem. – Úgy érti, hogy én egészen mostanáig egy
olyan munkaadó házában éltem, aki… elmebeteg?
– Ó, ezek szerint ön nem tudja, mi történt Charles
Thornfielddel a szobraoni csatában – búgta Mr. Sack. –
Clements viszont tisztában volt vele, ahogy én is. Mi magunk
is ott voltunk.
 HUSZONKILENC

„A felelet kitérően hangzott. Én azt szerettem

volna, ha Mrs. Fairfax világosabban
megmagyarázza, mi a baj, de vagy nem tudott,
vagy nem akart bővebb magyarázattal szolgálni
Mr. Rochester megpróbáltatásait illetően. Azt
állította, hogy ő maga sem lát tisztán, és hogy
amit tud, az is inkább föltevés, mint valóság.
Annyit mindenesetre láttam, hogy nem kíván
többet beszélni a témáról.”

ÉN MIT SEM AKARTAM JOBBAN, kedves olvasóim, mint hogy

tovább beszéljünk erről a témáról. Bevallom, bármennyire
felzaklatott is az imént Mr. Szingh levele, egy szempillantás
alatt minden gondolatát kiűzte a fejemből az a lehetőség, hogy
végre teljes egészében megismerhetem Charles Thornfield
véres történetét.
Aligha kellett tettetnem a felindultságot.
– Nem magyarázná el ezt nekem, kérem? Végtelenül
megnyugtatná a lelkiismeretemet, ha biztosan tudhatnám,
hogy helyesen cselekedtem, amikor önhöz fordultam.
– Afelől nem lehet semmi kétség, Miss Stone! – kiáltotta
Mr. Sack. – David Lavell jó barátom volt, és az, ahogy ezek a
semmirekellők elbántak vele, az… döbbenetes, egyszerűen
döbbenetes.
Eszembe jutott Mr. Thornfield beszámolója ugyanezekről
az eseményekről, és a fogamat csikorgatva igyekeztem
bátorító mosolyt erőltetni a képemre.
„Sack nem volt Lavell felettese, és egyébként is, egy
egész vagyont nyert el a nyomorulttól pókeren: Karman
vagyonát. Lavell nem tudott olyan mélyre süllyedni, ami
rosszallást váltott volna ki Sackből.”
– Ó, kérem, magyarázzon el mindent! Mr. Thornfield
megriasztott engem, de… soha nem gondoltam róla, hogy
őrült volna.
Mr. Sack pirospozsgás arca felfúvódott, ahogy mély
levegőt vett, és látványosan fontolgatta a kérésemet.
Elővette a zsebóráját, és összevetette az állását a gazdagon
aranyozott ingaóráéval. Én mindeközben lázas izgalommá
álcáztam valódi szorongásomat. Szerencsére jól tudtam, hogy
Mr. Sack nem fog tudni ellenállni nekem, mivel az a fajta
hetvenkedő alak volt, aki élvezi, ha érzékenynek látszó
nőkkel oszthat meg pikáns történeteket.
– Igazán nem tagadhatom meg egy ilyen bájos ifjú
hölgytől, amit teljesen jogosan kér tőlem – közölte végül,
egyszeriben megjátszva a gáláns úriembert.
– Egyedül maga nyugtathat meg engem, Mr. Sack.
– Ebben a hízelgő megállapításban éppenséggel igaza van,
Miss Stone – vigyorgott önelégülten a férfi, s könnyen el
tudtam képzelni a félig szerény, félig felfújt viselkedést, amit
a külföldi méltóságok és feleségeik jelenlétében szokott
előadni. – Habár be kell vallanom, a birtokomban lévő
információ egy részéhez csupán hallomásból jutottam hozzá:
egykori kollégám, John Clements segített ápolni Charles
Thornfieldet, így hát tanúja volt rettenetes, eszement, dühödt
zagyválásának. Én magam oly lágyszívű ember vagyok, hogy
alig bírom elviselni, ha szenvedni látok valakit, mégis… Úgy
gondolom, hogy az Úr néha az élőkre is büntetést szab ki,
nem csupán a holtakra, és Charles Thornfield bizony
nagymértékben felelős volt a katasztrofális körülményekért,
melyekbe belekerült.
Mindebből legalábbis részben igaz volt valami, az alapján,
amit maga Mr. Thornfield mesélt nekem a csata
következményeiről: az elfertőződött vágásról a hátán, a
hosszú lábadozásról Clements társaságában.
– Egy olyan embernek, aki képes megrabolni a legjobb
barátja testvérét, valóban bőven van miért felelnie –
helyeseltem.
– Pontosan, épp ez a lényeg! – Túlzás nélkül állíthatom,
hogy Mr. Sack még mozdulatlan helyzetben is képes volt
páváskodni. – Köztünk szólva, Miss Stone, Charles Thornfield
reménytelenül szerelmes volt Szárdár Szingh húgába,
Karman Kaurba. Látom, sokkoltam a kijelentésemmel…
Bocsásson meg! Thornfield olyannyira féltékeny volt Karman
Kaur férjére, David Lavellre, hogy a legdurvább eszközöktől
sem riadt vissza, s ez végül pontosan ahhoz vezetett, amihez
az efféle elkeseredett lépések oly gyakran szoktak:
tragédiához.
Finomkodva összekulcsoltam a kezemet az ölemben.
– Én úgy vettem ki, hogy Mr. Thornfield és Mr. Szingh
inkább megrabolták a szeretteiket, semmint hagyják őket
olyan életet élni, amilyet kívántak.
– Pontosan, Miss Stone. – Mr. Sack merengve futtatta
végig kövér ujját borospohara peremén. – Lavell nem csupán
a kollégám volt, hanem nagyon kedves barátom is… Ördögien
fess volt, kielégíthetetlen étvágyú, igazi kalandorszellem, és a
felesége egyszerűen rajongott érte. Ó, néhányszor bizony
alaposan kirúgtunk a hámból Pandzsábban, de meg kell
értenie, kisasszony, hogy idegen földön egy úriembernek
odavész a jó híre, ha nem képes lépést tartani a helyi elittel.
Ezzel a Társaság vezetősége tökéletesen tisztában van.
Ugyan mit számít ez esetben pár kártyaparti és némi
ártalmatlan flörtölés? Elvégre, ha nem tivornyáztunk volna a
bennszülöttekkel, azok egyből megvetettek volna minket.
Bólogattam, és elmélyülten, ám bájosan ráncoltam a
homlokomat.
– Thornfieldnek nem volt gyomra ehhez, annak dacára,
hogy ott született és nőtt fel – pufogott Mr. Sack. – Igazán
szánalmas volt, hogy mennyire bálványozta Karman Kaurt,
pedig az egyáltalán nem kért belőle! Szárdár Szingh húga egy
istennő volt, Miss Stone, egy harcos királynő, és elszabadult a
pokol, amikor azok a semmirekellők ellopták a becses
tulajdonát, melyet teljes joga lett volna megosztani a férjével,
ha ez az óhaja. Mégis mit kellett volna tennie a nőnek? Talán
hagyni, hogy az ura ne tudja kifizetni a szerencsejáték-
adósságát? Egy önmagára valamit is adó feleségnek ugyan
hogy juthatna eszébe ilyesmi?
– Különös, hogy egy nő, aki ennyire lojális volt a khálszá
seregéhez, hozzáment egy angol úriemberhez.
– Ugyan, dehogy! Karman Kaur születésétől fogva ismerte
Thornfieldéket, Lavell pedig mindig elismerősen nyilatkozott
a szikhekről. Az a férfi igazi politikus elme volt, nem akadt
párja az ügynökeink között, és ő jelentette ki elsőként, hogy a
Kelet-indiai Társaságnak esélye sincs a khálszá hadserege
ellen a szikhek saját földjén. Meg kell értenie, kisasszony,
hogy azok a kutyák külön tüzérséget hoztak létre maguknak,
méghozzá angol tervek alapján, és akinek saját öntödéi
vannak, az onnantól kezdve ugyebár a saját ura. Ha
mindehhez százezer főt számláló hadsereggel is rendelkezik,
nos, annál jobb! Úgy emlékszem, Lavell azzal érvelt, hogy
amint a khálszá elveri a Társaságot, a világ legnagyobb
seregei menten összefognak majd vele, és meghódítanak
minden földet Kalkuttától egészen Szentpétervárig. Most már
értheti, Miss Stone, hogy Lavell nem csupán Karman Kaur
tetszését nyerte el, hanem roppant népszerű volt szerte
Lahorban.
 Magamba fojtottam keserű undoromat, mivel ez
megerősítette mindazt, amit a barátaim meséltek nekem: a
Társaság tagjai hízelegtek a szikheknek, miközben
beszivárogtak a birodalmukba; a tiszták népe dacolt az
angolokkal, miközben a saját uralkodó osztályuk árulta el
őket.
Nem csoda, hogy Szárdár Szingh bosszúra szomjazott.
– Akárhogy is, Karmant csöppet sem érdekelte Lavell
politizálása. Kettőjük házassága, hogy is mondjam, szerelmi
kötelékre épült – folytatta Mr. Sack zsíros tenorján. –
Üvöltöző veszekedések, gyengéd kibékülések… Két végén
égették a gyertyát.
– Mit szólt a nő, amikor eltűntek az ékszerei?
– Tudnia kell, Miss Stone, hogy amíg én föl nem fedeztem
Szádzsara ládáját, fogalmunk sem volt, ki lopta el Karman
Kaur legfőbb vagyonát – dicsekedett Mr. Sack, a mellkasára
téve a kezét. – De azt mindannyian tudtuk, mi történt
azután, hogy a kincsnek lába kelt: Karman Kaur olyan
uniformist csináltatott magának, amit a khálszá lovassága
visel, megélezte a talvárját, felnyergelte a legjobb paripáját,
és beállt a hadseregbe, hátha az ég ettől ismét felviszi az ő és
Lavell jó dolgát.
Nagy önuralommal ellazítottam ökölbe szorult kezemet.
– Úgy sejtem, hogy a hölgy senkivel sem konzultált erről a
lépéséről.
– Még szép, hogy nem! Az nem vallott volna rá –
kuncogott Sack. – Karman Kaur egyszerűen káprázatos volt,
Miss Stone, párját ritkító nő. Elveszített egy kész kis vagyont,
de sebaj… Minek is siránkozott volna? Elvégre az egész
khálszával együtt meg volt róla győződve, hogy a tiszták népe
hamarosan megsemmisíti a Kelet-indiai Társaság erőit.
Lavellt elhívták Amritszárba, hogy tárgyaljon a Társasággal,
Karman pedig azonnal útnak indult Firozpurba, miután üzent
a bátyjának, és a gondjaira bízta a lányát. Mire Szárdár
Szingh és Charles Thornfield tudomást szerzett a tervéről,
Karman Kaur már csatlakozott is a szikh sereg egyik
táborához, az ottani férfiak legnagyobb örömére. Karman
jeleskedett a firozpuri csatában, ahogy Aliválnál és
Szobraonnál is.
– De hát a khálszá serege elveszítette a szobraoni csatát.
– Úgy ám, lemészárolták őket – válaszolta Mr. Sack
lelkesen.
Nekilátott újratölteni mindkettőnk borospoharát; mire
ismét a kezembe nyomta az enyémet, a hallottakat
végiggondolva már futkosott a hátamon a hideg, úgy
elszörnyedtem. Nem számított, hogy Karman Kaur talán
mindentől függetlenül is beállt volna a khálszá seregébe; nem
számított, hogy Mr. Szingh nem tartotta gyilkosnak Mr.
Thornfieldet. Charles Thornfield szemében minden mozzanat,
amely megelőzte Karman Kaur döntését, egyenlő volt a
vesztőhelyre vezető lépésekkel. Úgy vélte, hogy az a végzetes
pillanat sodorta bele Karmant az iszonyatos háborúba,
amikor elveszítette a kincseit, így hát Mr. Thornfield csakis
saját magát tartotta felelősnek a történtekért. Nem
számított, hogy tudtam, bármely nő szerencsésnek
mondhatná magát, akit Charles Thornfield szeret – ahogy
megfogalmaztam neki nem is olyan rég, az ő szerelme bárkit
a legboldogabb nővé tenne a föld kerekén.
A legutóbbira ez nem volt igaz – válaszolta nekem akkor a
férfi, mivel ezek szerint úgy vélte, hogy ő maga okozta
Karman Kaur halálát.
– A szobraoni csata a létező legprimitívebb mészárlás volt
– folytatta szinte vidáman a Társaság ügynöke. – Már napok
óta zuhogott az eső, és a Szatledzs folyó úgy feldagadt, akár
egy pogány herceg. A khálszá nehéztüzérsége már órák óta
sorozta a bombayi dandárunkat, mire megjött a parancs,
hogy viszonozzuk a tüzet. Miután az nem hatott, a bengáli
egységek, illetve a királyi dragonyosok ellentámadásba
kezdtek, amit a khálszá igazi barbárokhoz illőn vert vissza:
lekaszabolták a sebesülteket, végeztek a haldoklókkal,
mintha marhák lettek volna a vágóhídon. Miután a
csapataink támadásba lendültek nyugatról, délről és keletről
egyaránt, a szikhek vonala végre megtört, s az igazi vérontás
csak ekkor vette kezdetét.
– Már így is épp eléggé pokolinak hangzik a helyzet, Mr.
Sack.
Mr. Sack elmélázó arckifejezést öltött.
– Az a sok eső, Miss Stone… A Szatledzs megáradt, a
khálszá serege pedig roppant védtelen pozíciót foglalt el.
Egyetlen pontonhíd kötötte össze őket Pandzsábbal.
Gondoljon csak bele! Egyetlenegy árva csónaksor vezetett
vissza az egyetlen menekülőúthoz, miután a víz kilépett a
medréből. Lehetséges, hogy a Társaságnak akadtak…
barátai, mondjuk úgy, a szikhek között, olyan barátai, akik
tisztában voltak e hevenyészett híd jelentőségével. Vagy
talán mégsem, és maga az Úr gyengítette meg a csónakokat
rögzítő köteléket… Ki tudhatja biztosan?
Felfordult a gyomrom.
– Ön biztosan tudja, Mr. Sack?
– Én, egy egyszerű diplomata? Ez rendkívül hízelgő öntől,
Miss Stone.
– Kérem, folytassa! – unszoltam.
– A csónakok hídja szétvált, és a khálszát elnyelte az ár –
emlékezett vissza Sack. – Nem nevezhető visszavonulásnak,
ami történt, hiszen a szikhek az utolsó másodpercig
eszeveszetten harcoltak… Ám mi akkor is bosszút álltunk. A
khálszá legyilkolta a sebesültjeinket, és a tábornokaink úgy
gondolták, legjobb lesz példát statuálni.
– Miféle példát?
Augustus Sack megemelte a borospoharát, és
körbelögybölte benne a folyadékot, miközben ajkán halovány
mosoly játszott.
 – Én csak akkor érkeztem meg a Szatledzshez, miután
már legyőztük a khálszá seregét, ám a víznek pontosan ilyen
volt a színe, amikor megláttam a káosz végeztével. Minden
fegyverünkkel, amink csak volt, belelőttünk a folyóba.
Tízezer szikh férfi és egyetlen nő halt meg azon a napon,
mindegyikük megfulladt, vagy fulladozás közben golyót
kapott.
– Ez borzalmas – ziháltam, mivel nem bírtam uralkodni
magamon.
– Thornfieldnek volt a legborzalmasabb. – Mr. Sack
kortyolt a borából, láthatóan nem zavarta a színe. – Az a
szikh nő, akire az imént céloztam, Karman Kaur volt. Charles
Thornfield is ott volt a csata sűrűjében, s amikor később a
lázrohamai közepette félrebeszélt, Clements rájött a
szavaiból, hogy a szerencsétlen meglátta Karmant a véres
habokban, és megpróbálta kimenteni. Csak annyit ért el vele
az ostoba, hogy felhasították a hátát. Kis híján belefulladt a
vérbe és a mocsokba, mielőtt elért Karmanhoz a
holttestekkel borított folyóparton, ám a nőt úgy átlyuggatták
a golyók, hogy már csak a porhüvely maradt belőle. A feje
egyik fele összeroncsolódott, a testét szitává lőtte a kartács.
Kár érte. Igazán bámulatos szépség volt. Thornfield több
mint húsz órát töltött azon a folyóparton a nő holtteste
mellett, a mészárlás közepette, mivel a vérveszteségtől
képtelen volt megmozdulni. Ó, talán túlságosan sokkoló volt
ez a leírás egy olyan érzékeny hölgynek, mint ön, Miss Stone?
Elnézését kérem!
Az igazság az, hogy tényleg szédelegtem: a dühtől és a
gyásztól.
– A vér mindig is felzaklatott – válaszoltam gyengén. – És
ahogy elképzeltem…
– Parancsoljon, még egy kis vörösbortól majd erőre kap!
Újratöltötte a poharamat a vérszínű folyadékkal.
– Azt mondja, Mr. Thornfield később lázrohamot kapott?
 – Súlyos sebet kapott, amivel egy egész napon át hevert
egy vérfürdő közepette, mielőtt orvosi kezeléshez jutott
volna, így hát csöppet sem meglepő, hogy elfertőződött a
sérülése. – Felpillantottam a Társaság ügynökére, ahogy
rádöbbentem, hogy Augustus Sack élvezi a
szörnyülködésemet. – Thornfield két hétig élet-halál között
lebegett. Engem lefoglalt, hogy a békeszerződés részleteit
dolgoztam ki a direktorral, ám Clements szinte végig
Thornfield mellett volt. Csúnya volt a betegsége, Miss Stone.
Lázas látomások, rémálmok… Gyakran lehetett hallani az
üvöltését, mielőtt Clementsnek sikerült lecsillapítania.
Ha maga Mr. Thornfield meséli el nekem ezt a történetet,
akkor nem bírtam volna végighallgatni. Egyszerűen nem
viseltem volna el, ha látnom kell a férfi arcát, amint
megpróbálja természetes sztoikusságával és fanyar
humorával elálcázni az őt marcangoló bűntudatot.
Megszakadt volna tőle a szívem. Azonban egy hétpróbás
gazember világosított fel a részletekről, egy olyan alak, akiről
tudtam, hogy egykor elrendelte egy gyermek elrablását és
éheztetését, így nem volt más dolgom, mint türelmesen
kitartani. Mr. Sack felőlem aztán mindentudóan
vigyoroghatott egész délután, miközben a Mr. Thornfieldet
ért gyomorforgató tragédiákról magyarázott – képes voltam
vele szemben üldögélni, ameddig csak kell, miközben vígan
ábrándoztam arról, hogy belemártom a késemet.
– Ez kétségkívül tragikus, mégsem tudok teljes szívből
szimpatizálni azzal a férfival, aki ennyire megriasztott engem
– közöltem, majd felhajtottam a fél pohár vörösbort. –
Köszönöm, Mr. Sack, máris sokkal jobban érzem magam.
Meglepetést okoztam neki a reakciómmal, mivel hiába
villantott rám helyeslően sugárzó mosolyt, szemét kegyetlen
tekintettel húzta össze.
– Bocsásson meg, kisasszony… Álmomban sem jutott
volna eszembe, hogy szándékosan felzaklassak egy olyan
végtelenül bájos hölgyet, mint ön. Hol is tartottam?
– Mr. Thornfield súlyos beteg volt, de… Egyelőre semmi
olyat nem mondott róla, ami őrültségre utalna.
– Á, igen! – A kövér diplomata visszaült a székébe. –
Amikor megismertem Charles Thornfieldet, fess, fiatal
katonaorvos volt, olyan fekete hajjal, hogy az szinte kéknek
tűnt. A csata után, mire egy bengáli egység végre visszahozta
őt a táborunkba, a nyomorultat úgy beborította a rászáradt
mocsok, hogy egy felcser leborotválta az üstökét. Három hét
telt el, mire Thornfield ismét képes volt lábra állni és néhány
szót szólni, a haja pedig hófehéren kezdett visszanőni. Az
egész tábort nyugtalanította a dolog: azt hitték, hogy
megszállta az ördög. És talán annak is ahhoz volt köze,
amilyen körülmények között rátalált szíve imádott hölgyére,
hogy a történtek után Thornfield senki érintését nem volt
képes elviselni. Clements egyszer megfogta Thornfield
csupasz karját, miközben az éppen borotválkozott, mire az
eszement majdnem kiszúrta a segédem szemét a pengével.
Nem sokkal később Thornfield rákapott az örökös
kesztyűhordásra, még akkor is, amikor a direktor parancsára
a második szikh háborúban szintén szolgálatot teljesített.
Gondolom, még soha nem látott olyan sebészt, aki
kesztyűben műt, ugye, Miss Stone? Thornfieldnek teljesen
elment az esze abban a traumában, és azóta sem épült fel
belőle.
– Nyilvánvalóan – helyeseltem félmosollyal. – Elvégre
arra sem bírt rájönni, hogy a legjobb barátja végig az orra
előtt rejtegette a ládát.
– Milyen találóan visszatért az eredeti témánkhoz, Miss
Stone! – csapta össze a kezét Mr. Sack. – Bevallom, próbára
tettem… Tudom, még nem hosszú ideje volt Highgate House-
ban, amikor én ott jártam, de akaratlanul is az a benyomásom
támadt, hogy talán valamiféle viszony alakulhatott ki ön és
Charles Thornfield között. Micsoda ostobaság lett volna
tőlem, ha bizalmamba avatom Thornfield egy szövetségesét,
akit talán pontosan azért küldtek, hogy kifaggasson engem!
De most már látom, hogy akárcsak Thornfield, maga sem
több egyszerű tolvajnál.
Amilyen finoman indultak a szavai, olyan negédes
morgásban végződtek.
Az órára pillantottam, azután az ablakra, amely előtt
elszórt hópelyhek hullottak elkerülhetetlen végük felé, mely
az utca mocskában várt rájuk. Rádöbbentem, hogy Sacket és
az engem az irodájához vezető, ősz bajuszú írnokot leszámítva
senki sem tud az ittlétemről; egyszeriben mindennél jobban
szerettem volna, ha jelen van még valaki, bárki más.
Felhajtottam a maradék boromat, és vállat vontam.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyesmivel vádoljanak,
Mr. Sack, ám a saját szemével láthatja a ruhámat és az
ékszereimet, így nem igazán cáfolhatom meg az állítását.
Akárhogy is, már mindent beismertem. Mit akar tőlem?
– Azt hinném, hogy az magától értetődő, Miss Stone. – Mr.
Sack elhúzta a száját, disznószerű képére egy ragadozó
arckifejezése ült ki. – A ládát akarom. Maga mit akar?
– Kielégítő díjazást a ládáért cserébe. És tudni akarok
mindent, amit maga tud Clements és Jack Ghosh halálának
körülményeiről, mert meg kell győződnöm róla, nem
fenyeget-e további veszély. Maga küldte Ghosht, hogy törjön
be Highgate House-ba, miután Thornfieldék elüldözték önt
onnan? Az alapján, amit kihallgattam, Mr. Thornfieldnek ez
volt a gyanúja.
Augustus Sack megvetően horkant fel.
– Jack Ghoshnak megvolt a maga haszna, de eszembe sem
jutott volna egyedül odaküldeni őt, Miss Stone, ahhoz a
népséghez semmiképpen sem… Ostobaság lett volna
ilyesmivel próbálkoznom. Sokkal megfelelőbb terv lett volna
a Társaság egy egész osztag fegyveres tisztjét odaküldeni,
hogy kutassák át a házat, miután a lakókat bezárták a
pincébe. Épp egy ilyen akciót tervezgettem.
Ezek szerint épp időben érkeztem.
– Vagyis Ghosh a saját szakállára cselekedett?
Mr. Sack eltűnődve bólogatott.
– Ghosh sokszor járt ebben az irodában, és könnyedén
megláthatta Mr. Szingh levelét, így ez a legvalószínűbb
magyarázat. Kíméletlen vadember volt, és mindenbe
beleütötte az orrát. Jobb is, hogy meghalt.
Mindezt olyannyira foghegyről vetette oda, hogy teljesen
igaznak tűnt. Ezek szerint még zavarosabb vizekbe vetettem
bele magam, mint eredetileg képzeltem.
– És mit tud John Clements haláláról? Azt mondta, már
nem Mr. Thornfieldet gyanúsítja Clements meggyilkolásával.
Miért nem?
– A mérgezés nem tűnik a mi drága Charlesunk stílusának,
nem igaz? – A diplomata felsóhajtott. – Clements épp annak
próbált utánajárni, ki végezhetett szegény David Lavell-lel
Amritszárban, ám megboldogult kollégámnak sajnos az Úr
annyi eszet sem adott, mint egy birkának. Szörnyen
búskomor volt a nyomozás miatt, mivel nem jutott semmire.
Azután futólag viszontlátta egy régi szerelmét, és még
mélyebbre süllyedt a melankóliában. Őszintén szólva, Miss
Stone, úgy gondolom, hogy Clements önkezével vetett véget
az életének. Most pedig árulja el, hol a láda!
Az igazság pillanata ennél rosszabbkor nem is jöhetett
volna el.
– Még nem mondhatom el önnek, hová rejtettem el a
ládát, Mr. Sack – tiltakoztam határozottan. – Nem a bizalom
hiánya miatt, hanem mert előbb tudni szeretném, mit óhajt
felajánlani nekem, amiért megtaláltam a kincset.
Mr. Sack csöppet sem tűnt bosszúsnak, amiért dacoltam
vele, épp ellenkezőleg: elvigyorodott. Felállt az asztalától, és
odalépett hozzám, úgy dörgölte össze a tenyerét, akár egy
jótevő nagybácsi valamelyik Dickens-regényből. Szeméből is
hasonlóan nyájas tekintet sütött, miközben fölemelte a kezét,
mintha gyengéden meg akarná cirógatni a hajamat.
Ehelyett letépte a nyakamból az ékköves láncot.
Felsikoltottam, ám hamar úrrá lettem magamon. Ha nem
sajnáltam volna a pénzt erősebb láncra, akkor talán eltört
volna a nyakam – így azonban a fém előbb adta meg magát,
mint a csontjaim, én pedig remegve rogytam a padlóra, és
igyekeztem nem nyöszörögni, miközben figyeltem, ahogy az
első csepp vér lehullott a nyakamról a vajszínű szőnyegre.
Mr. Sack leguggolt elém, és fölemelte a fejemet. Olyan
döbbenetes erővel hasított belém a fájdalom, amint
megmozdultam, hogy felhördültem.
– Miss Stone, nem hinném, hogy pontosan érti, mit jelent
az, ha a Társaság ügyébe ártja magát – sziszegte. – Íme, az
ajánlatom: mivel úgy gondolom, hogy valahol a közelben
rejtette el a ládát, ezért ha holnap éjfélig átadja nekem, és
pontosan azt találom benne, amit remélek, akkor ajándékot
kap tőlem. Ha akár csak eszébe jutna nem átadni a ládát a
megnevezett határidőig, akkor figyelmeztetem: minden
orgazdát és zálogost ismerek Londonban, nem is beszélve az
összes hajóskapitányról, akit talán rá lehetne venni, hogy
elszállítson innen egy titokzatos női utast. A Kelet-indiai
Társaság a markában tartja ezt az egész várost, Miss Stone,
és maga meglopott minket… így most én a markomban
tartom magát. Figyelni fogjuk a szállását, nyomon fogjuk
követni minden lépését, és miután átadja nekem azt, amire
vágyom, akkor azt az ajándékot kapja tőlem, hogy nem
tépem ki ezt a szép fülbevalót a húsából.
Augustus P. Sack előrehajolt, elég közel ahhoz, hogy
megharapjon, elég közel, hogy megcsókoljon, és nevetett,
miután riadtan elhátráltam. Feldobta a véres nyakláncot a
levegőbe, elkapta, majd zsebre vágta. Felálltam, és zihálva
farkasszemet néztem vele, miközben a nyakamról újabb
rubinvörös cseppek gördültek le, s ruhám anyaga beitta őket.
 – Vegye fel a köpenyét, és húzza a fejébe a csuklyáját,
hogy senki ne láthassa meg a vérét, legfőképp saját maga ne,
ha már olyan érzékeny rá – tanácsolta Mr. Sack, majd
csöngetett, hogy kikísértessen az épületből. – Köszönöm a
látogatását! És biztosíthatom, alig várom a következő
találkozásunkat.

Csuklyás köpenyem pontosan olyan tökéletesen felelt meg a

célnak, ahogy Mr. Sack javasolta, így anélkül értem vissza a
Szélkakasba, hogy menet közben bárhol is aggodalmas
tekinteteket vontam volna magamra. Ezzel persze korántsem
azt akarom mondani, hogy nem követtek kíváncsi tekintetek
vissza a panzióba. Onnantól kezdve, hogy kitettem a lábam az
East India House-ból, az árnyékok takarásába húzódó alakok
jártak a nyomomban: ki tudtam venni tükörképüket a
kirakatokban. Amikor visszajutottam a szállásomra, kilestem
az elfüggönyözött ablakon, és láttam, hogy férfiak álldogálnak
az épület előtt, kalapjukat mélyen a szemükbe húzva az
újságjukba temetkeznek, vagy legalábbis úgy tesznek.
Ezek az apró akadályok csakis arra szolgáltak, hogy
felhecceljenek.
Törülközőt és forró vizet rendeltem. Dühödt mozdulattal
nyitottam ki szobám ajtaját, majd miután bezártam magam
mögött, ökölbe szorított kézzel rácsaptam. Kimondhatatlanul
haragudtam, egyrészt önmagamra, másrészt a badmásra, aki
merészelt így bánni velem.
Jóval azelőtt, hogy eltelt volna egy óra, megérkezett
mindaz, amit kértem, így hát ismét elbarikádoztam magam,
és levetkőztem, majd belemerültem a kádba. Vizet
merítettem a tenyerembe, és óvatosan megmostam a sebet,
amelyet Mr. Sack ejtett a nyakamon. Mostanra már nem
vérzett, de ugyanolyan vadul lüktetett, mint a nemrég a
fejbőrömet ért szakadás. Azután hátradőltem, hogy a víz
mindent lemosson rólam.
Miközben áztattam magam, elmerengtem, végiggondoltam
minden új részletet, amelyet Mr. Sacktől tudtam meg. Egyes
információkat csakis a Charles Thornfield iránti szerelmem
miatt találtam értékesnek, másokat pedig egyedül azért,
mert meg akartam védeni őt. Tisztában voltam azzal, hogy
Sack talán hazudott nekem, ám a szavai semmiféle
koholmányra nem hasonlítottak, amit valaha is hallottam –
így hát fontolóra kellett vennem, mit jelent, ha tényleg igaz
minden, amit mondott.
Elsőre azt gondoltam, hogy ez semmi jót nem jelenthet.
Azzal a lehetőséggel szembenézve, hogy Szárdár Szingh talán
mindannyiunknak hazudott, a következő érzéseim támadtak
időrendi sorrendben: szégyen, bánat, kétségbeesés. Hezitálva
kell közölnöm olvasóimmal, hogy a hazudozás szokására
igencsak könnyű rákapni, így hát egyetlen pillanatra sem
ámultam azon, mégis miként őrizgethette volna Mr. Szingh a
becses ládát, sőt, hogyan kelhetett volna át vele az óceánon
anélkül, hogy bárkit is beavatott a titkába.
Mégsem bírtam összeegyeztetni mindazt, amit Szárdár
Szinghről tudtam, ezzel az új képpel, melyet Mr. Sack festett
le róla – ahogy a levélbeli kérkedését sem voltam képes
összehangolni sem Mr. Szingh nyilvánvaló mérgével Mr. Sack
láttán, amikor a Társaság ügynöke megjelent Highgate
House-ban, sem a Szádzsara iránti szeretetével, sem az
amiatti dühével, hogy Mr. Thornfield talán veszélynek tette
ki a kislányt.
Annak gondolatára, hogy mit láthatott Mr. Thornfield azon
a csatatéren – beleértve gyermekkori szerelmének
szétroncsolt holttestét, amelyet úgy vetett partra az ár, akár
az uszadék fát –, sírhatnékom támadt.
Csak semmi sírás! – gondoltam dühösen. A gondolkodás
hasznosabb, mint a zokogás.
Hagytam, hogy elmém még távolabbra kalandozzon;
elvégre ez az egész slamasztika Pandzsábban kezdődött.
Ki mondja, hogy nem ugyanott, Pandzsábban rejtőzik a
megoldás kulcsa?
Természetesen tévedés lenne bárkinek is azt hinnie, hogy
csalhatatlan vaslogikával rendelkezem; csupán alapos
megfigyelője vagyok az emberi természetnek, ha már a
sajátom ilyen hibás. Ez alkalommal azonban tényleg logikus
következtetésre jutottam. Kiugrottam a kádból – szanaszét
zúdítva a vizet –, sietve megtörülköztem, majd a vállamra
terítettem a köntösömet. A gőz már majdnem elaltatott,
pedig muszáj volt előrángatnom agyam leghátsó zugából a
nyugtalanító gondolatokat, hogy tisztázhassam őket.
Miután egy órán át hánykolódtam az ágyamon, úgy
véltem, sikerült jutnom valamire. Még alig esteledett,
mostanra mégis teljesen elhalt a napsütés, a sivár téli fény
alig hatolt át a függönyön.
Lelkesen felpattantam az ágyról, hogy sietve levelet írjak
Sam Quillfeather felügyelőnek.
Jack Ghosh gyilkosságának ügye nem szorult felderítésre,
hiszen őt én magam öltem meg; John Clements halálának
rejtélyét pedig jelen pillanatban semmiképpen sem lehetett
megoldani. Viszont több kontinensen áthúzódó, iszonytató
vérnyomot hagytak maguk után mindazok, akiknek közük
volt Karman Kaur hatalmas vagyonához, én pedig arra
gondoltam, hogy ha már minden más út zárva van előttem,
akkor talán utánajárhatnék egy régebbi – sokkal régebbi –
bűntettnek.
Meg kellett oldanom David Lavell halálának ügyét – fényt
kellett derítenem a gyilkosságra, amely hosszú évekkel
ezelőtt történt Amritszárban.

Létfontosságú, hogy láthassam a Mr. Lavell-lel

kapcsolatos papírokat, melyeket Mr. Clements
tanulmányozott a halála előtt… – írtam a Quillfeather
felügyelőnek címzett levelemben.

Azután hozzátettem:

Ha helytállóak a következtetéseim, akkor be kell

vallanom önnek, hogy borzalmas bűnt követtem el, és
muszáj azonnal őrizetbe vennie.
 HARM INC

„Két karomat az asztalra támasztottam, és

ráhajtottam a fejem. Csak most kezdtem
gondolkozni. Idáig láttam, hallottam, mozogtam,
mentem, amerre vittek, figyeltem, amint
esemény eseményt, leleplezés leleplezést követ,
de gondolkozni csak most kezdtem.”

– MÉG SZERENCSE, HOGY ITT HAGY TAM MAGÁNÁL a

névjegyemet, nem igaz, Miss Steele?
Már régen lement a nap, az óra bánatosan elütötte a
tizenegyet, Mr. Quillfeather csillogó, mogyoróbarna szeme
pedig fáradtan hunyorgott, miközben a felügyelő egyik papírt
a másik után vette elő egy viharvert, fekete dobozból, és
sorra a kezembe nyomta őket. Egyes iratok pandzsábi
nyelven voltak, ezeket félretettem egy külön halomba. A
többit viszont az anyanyelvemen írták: jelentések voltak
Lavell feletteseitől, valamint levelek és néhány napló, melyet
a férfi saját kezűleg vezetett. Ez utóbbiakat nagy
lelkesedéssel lapoztam át.
– Ön roppant nyílt volt hozzám, Mr. Quillfeather, és úgy
tűnik, igaz barátja Mr. Thornfieldnek, ezért hát meg kell
tanulnom nyugodtnak érezni magam a jelenlétében.
Köszönöm, hogy ilyen gyorsan elhozta ide ezeket a
papírokat… Elvégre egyáltalán nincs oka megbízni bennem.
– Saját magamban viszont van okom megbízni, Miss
Steele, és ön mindig is végtelenül lelkiismeretes hölgy
benyomását keltette bennem.
A vérlázítóan téves bók hallatán elmosolyodtam, és
megérintettem a fekete gombokat korallpiros ruhám jó
magas nyakán. Gondosan olyan ruhát öltöttem magamra,
amelyik eltakarta legfrissebb harci sebesülésemet. Rendőr
létére kezdettől fogva rendkívül megnyerőnek véltem Mr.
Quillfeathert, és most megdöbbenve tapasztaltam, hogy
olyan beszélgetni vele, mintha egy régi barátommal
társalognék.
– Hálából azért, amiért így nyilatkozott rólam, teljességgel
a bizalmamba fogom avatni, Mr. Quillfeather… Mivel
szükségem van magára, pontosabban magára és a rendőrségi
kocsijára.
– Igen, említette, hogy valami bűntettet követett el. –
Quillfeather felügyelő hitetlenkedve vonta fel kiugró
szemöldökét. – Nyilván nem várja, hogy elhiggyem…
– Hadd meséljem el önnek az egész történetet, a legelejétől
kezdve! Ön azért kérte meg Charles Thornfieldet, hogy
vizsgálja meg John Clements holttestét, mert tudott arról,
miszerint Clements a halála előtt Lavell ügyének próbált a
végére járni, miként arról is, hogy ezek a férfiak mind
ismerték egymást Pandzsábban, igaz? – Quillfeather
bólintott. – Megdöbbentené, ha azt mondanám, hogy Mr.
Thornfield bizalmába avatott engem ezt a kérdést illetően?
– Nem, dehogy. – A felügyelő szipogott. – Bocsássa meg,
ha túl szókimondó vagyok, Miss Steele, de meg kell
jegyeznem, hogy Thornfieldre láthatóan igencsak, nos,
hatással volt az ön jelenléte, nagyon is komoly hatással.
Erre majd’ kiugrott a szívem a mellkasomból, ám
erőltettem magam, hogy koncentráljak.
– És még mindig nincs egyetlen gyanúsítottja sem
Clements megmérgezésének ügyében?
– Nincs, habár továbbra is meg vagyok győződve róla,
hogy egy nyomozás kellős közepén járó férfi valószínűleg nem
követne el öngyilkosságot.
– Akkor megkérdezhetem, tisztában van-e az eltűnt láda
történetével?
– Hm, ez igencsak romantikusan hangzik, nemdebár?
Attól tartok, nem ismerem ezt a történetet.
Arra gondoltam, hogy Mr. Quillfeather tűzre vetette
Vesalius Munt perverz naplóját, erőt gyűjtöttem, és mély
levegőt vettem.
– Ha beszámolnék önnek egy hibáról, amit Mr. Thornfield
és Mr. Szingh hosszú évekkel ezelőtt vétettek Pandzsábban,
felróná azt nekik? A szemükre hányná, ha olyasmit tettek
egy szerettük védelmében, ami nem egészen volt… legális?
Az összevont busa szemöldök mintha ragadozó madárként
vetette volna magát a felügyelő orrára.
– Charles Thornfield a legnemesebb jellem, akit ismerek,
és bárki, aki a barátjának mondhatja magát, pláne ennyire
régóta, azt nyilván nyomós okkal találta erre méltónak.
Kérem, folytassa!
Már éjfél elmúlt, mire végigmondtam a láda történetét.
Mr. Quillfeather szinte remegett az izgatott érdeklődéstől, és
fel-alá járkálva hallgatta, ahogy felvázoltam neki a véres
történet minden részletét. Mikor már majdnem befejeztem –
miután bevallottam, milyen színjátékot adtam elő az East
India House-ban, így próbálva megóvni azokat, akik
munkaadóimból legnagyobb meglepetésemre a barátaimmá
váltak –, nekiláttam kigombolni a ruhám nyakát, mire a
felügyelő döbbenten dermedt meg.
– Ezt művelte velem Augustus Sack, miután csupán csak
egy kis ízelítőt kapott abból, amiről azt hiszi, hogy reá vár –
mondtam, és megmutattam a férfinak a csúnya sebet.
– Az a vadállat! – kiáltotta Quillfeather.
 – Nincs időnk felháborodásra – tiltakoztam, és gyorsan
ismét begomboltam az öltözékemet. – A segítsége nélkül
tehetetlen vagyok, felügyelő úr, ám a megérzésem azt súgja,
hogy a nyom, habár mostanra kihűlt, visszavezet
Amritszárba, David Lavell halálához. Most már érti, miért
kell összefognom magával, hogy megoldjuk ezt a rejtélyt,
méghozzá holnap éjfélig? Csak egyetlen napom van, és a
kirakós darabjai nem illenek össze. Kérem, mondja, hogy
segít nekem!
Mr. Quillfeather felém nyújtotta hosszú karját, tenyérrel
fölfelé.
– Miss Steele, egy férfi nem követhet el annál nagyobb
baklövést, mint hogy figyelmen kívül hagyja egy nő
megérzését. Hogy is vetemedhetnék ilyesmire, pláne ebben
az esetben, miután közös barátunkat kimondhatatlan sérelem
érte, ön megsebesült, egy kisgyermek pedig szégyenletes
bántalmazást szenvedett el? Én vagyok a maga embere,
testestül-lelkestül; parancsoljon velem!
– Csupán holnapig van időnk – leheltem –, és ha nyíltan
szembeszáll Mr. Sackkel, akkor…
– Az alvás a gyengéknek való, és ugyan mi félnivalója lehet
egy harcedzett fakabátnak a Kelet-indiai Társaság egyik
bürokratájától? – A felügyelő leült velem szemben, habár
valahogy továbbra is sikerült olyan benyomást keltenie,
mintha mozgásban lenne. – Most azonnal nekilátunk a
munkának, mindent elmondok magának ezekről a
dokumentumokról, és majd elválik, mire vagyunk képesek
közös erővel.
Kinyitottam egy üveg vörösbort, Mr. Quillfeather teljesen
kiürítette a dobozt, az óra pedig feltartóztathatatlanul
ketyegett tovább.
Így hát kezdetét vette jó néhány különös óra, melynek
során azzal a férfival konzultáltam, akitől egykor úgy
rettegtem, akár a vesztőhelytől. Quillfeather felügyelő időt
spórolt nekem azzal, hogy összefoglalta, mi áll a tisztek
jelentéseiben és a korai naplókban, így azokat már nem
kellett elolvasnom, valamint felvázolta a pandzsábi
dokumentumok tartalmát, hisz azokat magamtól meg sem
érthettem volna. Minden írás arra utalt, hogy David Lavell
pontosan ugyanolyan megrögzött csirkefogó volt, mint a
cinkosa, Augustus Sack. A felettesei dicsérték azon
képességét, hogy bármilyen társaságba be tudott férkőzni,
ahová csak akart, habár még a Társaság vezetősége sem
rejtette véka alá ellenszenvét a férfi erkölcstelensége iránt.
Helyi kollégái nem boldogultak volna a behízelgő Lavell
nélkül, aki Karman Kaur családi kapcsolatainak, valamint
Charles Thornfield szüleinek köszönhetően gondoskodott
róla, hogy a Kelet-indiai Társaság azon néhány ügynöke, kik a
Szatledzstől északra rekedtek a harcok kitörése után,
továbbra is hozzájuthassanak a megszokott francia borhoz és
kiváló skót whiskyhez.
Lavell torkát a saját szállásán vágták át, ez alapján a
Társaság arra a következtetésre jutott, hogy talán valamelyik
szeretője lett halálosan féltékeny a házas férfira, vagy esetleg
egy szikh kártyapartner vett elégtételt, miután a csaló angol
tűrhetetlenül megkopasztotta.
– Mivel a gyilkosság Lavell otthonában történt, igencsak
valószínűtlen, hogy egy idegen ölte volna meg, nemde? – Mr.
Quillfeather felém bökött előreugró állával, az
egyetértésemre várva.
Helyeseltem, és tovább kutakodtunk a múltban. Lavell
gyorsan elvérzett, és halálának nem volt tanúja; már csak
kihűlt holttestére találtak rá az ágyában egy héttel a
szobraoni csata előtt.
– Szádzsara Kaur volt az örökös, természetesen –
merengtem.
– Pontosan, ám az örökség semmiképpen sem lehetett az
indíték, és nem pusztán azért, mert az érintett egy kislány.
Hiába Karman Kaur minden vagyona, David Lavell súlyos
szerencsejáték-adósságokat halmozott fel, ugyebár.
– Egyetlen gyanúsított sem akadt?
Mr. Quillfeather az asztallapon kopogott hosszú, vékony
ujjaival.
– Nem tudok róla. A hatóságok kikérdezték a
házvezetőnőt, aki azt mondta, hogy Lavell aznap elment a
különféle import- és csempészáruk újabb szállítmányáért,
amivel továbbra is biztosítani akarta magának az amritszári
elit jóindulatát, de rendben hazatért.
Az óra mutatója túl gyorsan pörgött, egészen
beleszédültem. Hajnali háromra már szükségünk lett még egy
üveg vörösborra, reggel hatkor pedig pirítóst és füstölt
heringet hozattunk fel a szobába. Ám akárhogy is törtük a
fejünket, nem jutottunk semmire – márpedig ha Lavell-lel
tényleg egy ismeretlen badmás végzett, akkor tévedtem, az
amritszári gyilkosság mégsem jelentett semmit, és már csak
egy csoda menthetett meg attól, hogy Mr. Sack másnap a
karmai közé kaparintson.
– Rosszul közelítjük meg ezt az egészet – sóhajtottam
kilenckor, és fájdalmasan hunyorogtam az ablakon besugárzó
napfényben. – Azt kell fontolóra vennünk, ki akarhatta
holtan látni Lavellt.
– Attól tartok, ez túl sok emberre igaz ahhoz, hogy nyomra
vezethessen minket.
– Tény, hogy rengeteg ember gyűlölte Lavellt, ám
mindazok, akiknek nincs közük a ládához, nem érdekesek
számunkra, tehát leszűkíthetjük a kört a többiekre –
válaszoltam a papírokat rendezgetve. – Mr. Clementsnek
nem lehetett köze a gyilkossághoz, hiszen ő maga is próbálta
megoldani az ügyet, akárcsak mi. Mr. Sack nem akarhatta
Lavell halálát, hiszen élve volt szüksége rá, hogy továbbra is
kiszipolyozhassa tőle Karman Kaur pénzét. Mr.
Thornfieldnek lett volna indítéka, viszont addigra már a
háborúban volt. Szárdár Szingh pedig…
Elkerekedett a szemem, és felhördültem.
– Miss Steele?
Nem, az nem lehet. Elszörnyedve rándult görcsbe a
gyomrom. De igen, lehet.
– Azt mondta, hogy Lavell aznap elment egy szállítmány
importáruért, amit megvesztegetésre akart felhasználni –
fordultam a felügyelőhöz. – Említik a tisztek levelei, hogy
pontosan milyen cikkekkel szokott Lavell az elitnek
kedveskedni, vagy hogy általában kitől szerezte be az árut?
– Természetesen a felesége családjával üzletelt –
válaszolta Mr. Quillfeather, ahogy keszeg arcából kiszaladt a
vér. – De hát az egybehangzó beszámolók szerint Mr. Szingh
az első szikh háború alatt végig Lahorban volt!
Szárdár Szinghre gondoltam: a történetére, a nemes
viselkedésére, azon igényére, hogy úgy éljen, akár egy
szerzetes, társ nélkül, mindössze néhány baráttal körülvéve,
kevéssel is beérve, átszellemült tanulmányainak szentelve
magát; eltűnődtem szinte közömbös cölibátusán.
Eszembe jutott jellegzetes kézírása, felidéztem a levelet,
amelyet Mr. Sack az orrom alá dugott, ismét láttam magam
előtt azokat a sorokat: „A maguk Társasága módszeresen
erőszakot tett az egész kultúrámon. Ami a birtokomban
van, az itt is fog maradni, és ha megkísérelné ellopni tőlem,
véres halállal fog lakolni érte.” Visszanyeltem a keserű epét.
– Azt hiszem, megoldottam – suttogtam.
– Nos, akkor mi a megoldás, Miss Steele? – faggatott Mr.
Quillfeather.
Közöltem vele, rekedten, ám jól érthetően, hogy mi lehet
az egyetlen válasz. A rendőr cingár alakja egyre közelebb
hajolt hozzám, míg végül már attól féltem, menten leesik a
székéről. Elborzadva, hitetlenkedve túrt a hajába.
– Mindvégig? – kérdezte, miután befejeztem.
– Mindvégig. – A mellkasomra szorítottam a kezemet,
mivel a szívem kibírhatatlanul sajgott. – Jaj, Mr. Quillfeather,
már csak egyetlen dolgot kell tennünk!
– Mi volna az, Miss Steele?
Feléje nyújtottam a két kezemet.
– Tartóztasson le, hiszen megátalkodott bűnöző vagyok…
Küldjön üzenetet a legközelebbi őrsre, hogy azonnal jelenjen
meg itt egy rendőrségi kocsi, amivel elszállíthat a fogdába! Jól
sejtem, hogy van magánál bilincs?

A rendőrségi kocsi nagy zörgéssel haladt az ősi utcákon. A

zárt rabtér alját beborította a széna, de akadt néhány pokróc
is, és habár mindnek penészszaga volt, a vállamra terítettem
egyet – ez megbilincselt kézzel nem ment valami könnyen –,
mivel szépséges, kék köpenyem nem tudott megóvni a
vasrácsos ablakon besüvítő, dermesztő hidegtől. Miután a
pokrócba bugyoláltam magam, elterültem a szénán, és a
kezemen nyugtattam a fejem, mivel hiába múlt el tíz óra, s én
hiába voltam olyan feszült, akár a hegedű húrja, sehogy sem
bírtam nyitva tartani a szememet.
Annyira fáradt voltam, s oly megrendült, hogy nem is
feketeséget láttam csukott szemem előtt, hanem színek
örvénylő kavalkádját. Sajgott a fejbőröm, és lüktetett a
nyakam, ám ezek a konkrét kellemetlenségek semmiségek
voltak ahhoz képest, ami rám várt. Tudtam, mit kell tennem,
de vonakodtam megtenni; tudtam, mit kell mondanom, ám a
szavak jégcsapként zárták el a torkomat.
Jaj, Mr. Thornfield, nem érdemli meg mindezt a
szörnyűséget, amit elkövettek maga ellen!
A természet azonban nem tűr ellentmondást, így végül
tényleg aludtam egy órácskát, szoros bilincsem és háborgó
lelkem dacára is. A kemény fa súrlódása és a széna susogása
kezdetleges altatódal volt, ám akkor is nyújtott némi vigaszt,
mivel elterelte a figyelmem a kudarctól való félelemről, ami
szinte ugyanúgy gyötört, mint a sikertől való rettegés.
– Miss Steele?
Nevem hallatán felriadtam, ám igazán csak akkor tértem
magamhoz, amikor megütötte a fülemet a kulcs csikorgása a
rabszállító rácsos ajtajának zárjában. Dideregve felültem, épp
akkor, amint egy férfikéz megragadta a vasrácsot, és
kinyitotta az ajtót, hogy kiengedjen.
A pokróc lecsúszott a vállamról, és kifújtam egy hajtincset
az arcomból. Tisztában voltam vele, milyen zabolátlannak
szokott tűnni a frizurám, így a jelen körülmények között
egyenesen felháborítóan nézhettem ki.
– Nem fázott itt hátul? – érdeklődött Quillfeather
felügyelő.
– De. – A legközelebbi padba kapaszkodva sikerült
feltápászkodnom. Zsibbadt a lábam, és minden tagom gyenge
volt, akár egy újszülött csikónak. – Hol vagyunk?
– Jócskán elhagytuk Londont… Waltham Abbey közelében
járunk.
Nyilván megtántorodtam, ahogy az ajtó felé indultam,
mert Mr. Quillfeather megragadta a derekamat abszurdan
hosszú kezével, és leemelt a földre. Egy vendégfogadó
istállóudvarán voltunk, s én pislogtam a napsütésben,
miközben a rendőr levette csuklómról a rozsdaszagú bilincset.
– Ha jól veszem ki, bevált a tervünk – szóltam.
– Egyetlen pillanatra sem kételkedtem a sikerünkben, ám
el kell ismernem, Miss Steele, hogy eleinte elfogott némi
szorongás. – Mr. Quillfeather bepottyantotta a bilincset a
zsákjába, és becsapta a rendőrségi kocsi ajtaját. –
Szerencsére a félelmeim teljességgel alaptalannak
bizonyultak. Ön roppant meggyőzően tettetett
zaklatottságot, miközben elhagytuk a Szélkakast, én pedig
észrevettem két férfit, akik mintha szemmel tartották volna
a panziót, pontosan, ahogy a kisasszony mondta. Miután
bezártam magát a kocsiba, azok ketten váltottak pár szót,
majd sietve távoztak.
Nyilván egyenesen Sackhez mentek, és beszámoltak a
letartóztatásom híréről – gondoltam komor elégedettséggel.
Sack biztosan átkutatja majd utánam London minden
fogdáját, és amikor elér ahhoz az őrshöz, amellyel
Quillfeather felügyelő kapcsolatba szokott lépni, ha
Londonba szólítja a munkája, az ottani rendőrőrmester
megerősíti majd, hogy tényleg őrizetbe vettek.
Azonban nem engednek majd be hozzám látogatókat.
Elképzeltem a Társaság diplomatájának dühödt képét,
miután egy szelíd fakabát közli vele, hogy semmiképpen sem
beszélhet Miss Jane Stone-nal, amíg a gyanúsítottat alaposan
ki nem kérdezik. Nem bírtam megállni a mosolygást.
– Ezzel nyertünk némi időt – mondtam. – De vajon
mennyit?
Mr. Quillfeather intett a bakon ülő közrendőrnek, hogy
hajtson el a rabszállítóval; azután besegített egy sokkal
fürgébb, egylovas kocsiba.
– Remélhetőleg eleget, Miss Steele – válaszolta
szövetségesem zordan. – Nem számít, pontosan mennyi időt
nyertünk, csak az a lényeg, hogy elég legyen.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy elsuhannak mellettünk a
sövények, miután elindultunk a vendégfogadótól, kétszer
olyan gyorsan, mint amilyen sebességgel megérkeztünk oda.
Szinte ujjnyi vastag gyapjútakarót terítettünk az ölünkbe, és
megosztoztunk a Mr. Quillfeather zsákjából előkerült
kenyéren meg sajton, néma egyetértésben, mintha
megszokott útitársak lettünk volna. Tudtam, ha tartjuk ezt a
gyors tempót, s csak egyszer állunk meg, hogy lovat váltsunk,
akkor hajnalra elérhetünk Highgate House-hoz.
Már csak az a kérdés maradt, hogy vajon az ott rejtőző,
átkozott kincstől rettegek jobban, vagy annak őrzőjétől.
Mint kiderült, megpróbáltatásaink már azelőtt
megkezdődtek, hogy egyáltalán betettük volna a lábunkat
Mr. Thornfield birtokára.
Mr. Quillfeather eleinte tiltakozott, amikor felajánlottam,
hogy átveszem a gyeplőt. Ám miután hangsúlyoztam, hogy
egy olyan férfi, aki tíz másodpercenként ásítozik, nyilván nem
tudja elég éberen figyelni az utat, a felügyelő köszönettel
elfogadta az ajánlatomat. Kijelentette, hogy nincs nálam
csodásabb hölgy egész Angliában, azzal a szemébe húzta a
kalapját, és hangos horkolásba kezdett. Lovunk robusztus
tanyasi jószág volt, alig kellett ügyelni rá, így hagytam, hogy
gondolataim kissé elkalandozzanak. Egy róka vakkantott
gyászosan a távolban, és baglyok halk huhogását hallottam,
ám ez az éjszakai kompánia nem tudta felvenni a versenyt a
szeretett alakkal, akit lelki szemeim elé képzeltem.
Hamarosan viszontláthatom Charles Thornfieldet.
Vajon milyennek fog tűnni, így, hogy napok óta nem
láttam? Nyilván ugyanolyannak, mint azelőtt – gondoltam,
de aztán megkérdőjeleztem ezt a feltételezést.
Miután elhagyja a vőlegényét, hogy a saját útját járja, Jane
Eyre azt írja:

„Szökésemet még idáig senki sem fedezte föl, ebben

biztos voltam. Még visszamehetnék,
megvigasztalhatnám, megmenthetném a gyalázattól,
talán a végromlástól. Ó, mennyire féltettem őt a
magányosságtól, sokkal jobban, mint magamat.
Mintha egy tüskés nyíl hatolt volna szívembe; nem
tudom kihúzni, mert összevissza tépi mellemet, és
minden lépéssel mélyebbre hatol.”

Charles Thornfield és én eddig még csak a hullámzó

felszínét súroltuk egy kötődésnek, mely a részemről olyan
mély volt, akár az Atlanti-óceán. Többszöri elutasítása
ellenére nem áltathattam magam azzal, hogy távozásom
egyáltalán nem volt hatással a férfira. Mr. Szingh könyörgött
nekem, hogy térjek vissza Highgate House-ba, és még Mr.
Quillfeather is érzékelte, mekkora hatással volt a jelenlétem
egykori munkaadómra. Mindehhez hozzáadhattam saját
tapasztalatom bizonyítékait. Amikor megtudta, hogy el
akarom hagyni Highgate House-t, Mr. Thornfield se nem
könnyezett, se nem dühöngött; hanem mintha összetört
volna. Ez a hihetetlen erőt és nagyságot sugárzó férfi a
szándékom hallatán azonnal magába roskadt, mintha
egyszerűen tudomásul vette volna, hogy igazam van, ha
máshol keresem a boldogságot és a gyengédséget, a hűséget
és a szerelmet.
Persze tévedett, ha tényleg így hitte – de vajon ezt ő is
tudta? Vajon elment az étvágya attól, hogy nem ültem ott
velük a vacsoraasztalnál? Vajon emésztette magát miattam,
vajon – csodák csodájára – hiányoztam neki?
Olvasóim valószínűleg nem igazán értik, mégis miért
töltött el új reménnyel Mr. Thornfield meghódítására az,
hogy viszontláthattam az én szomorú, édes Clarke-omat. Ám
Rebecca Clarke-nak köszönhetően immáron tudhattam
magamról, hogy nem csupán az őrült anyám szeretett egész
életemben, hanem egy becses barátom is. Sajnáltam, hogy
elveszítettem Clarke-ot, és keservesen bántam minden
szomorúságát, amelyet én okoztam neki, ám valami
megmagyarázhatatlan módon mégis lelket öntött belém a
vallomása. Mielőtt drága barátnőm faképnél hagyott, soha
nem kételkedtem az irántam érzett odaadásában, csak épp
fogalmam sem volt annak pontos természetéről… Márpedig
ha Clarke vágyott az érintésemre, akkor miért ne
reménykedhettem volna abban, hogy akár Mr. Thornfield is
megkívánhatja azt?
Merengésemtől gyorsabban telt az idő, mint azt
lehetségesnek hittem volna, és már csiripeltek a madarak a
tiszafák ágai között, amikor Sam Quillfeather egy utolsó
horkantás után felébredt. A látóhatár aranyló vörösben
lángolt, ahogy az ismerős faluhoz közeledtünk, és második
lovunk, amely egészen mostanáig csodálatra méltón bírta az
iramot, fáradtan szuszogott.
– Jól érzékelem, hogy már majdnem odaértünk? –
kérdezte a felügyelő.
– Igen, mindjárt ott vagyunk, Mr. Quillfeather.
– Akkor hamarosan a végére járunk ennek az egész
ügynek, nem igaz?
Húsz perccel később megérkeztünk a faluba, és elém tárult
a csöndes, favázas fogadó, a posta, a fehér tornyú templom,
valamint a Highgate House-hoz vezető út.
A következő másodpercben azonban idegen látványon
akadt meg a szemem, olyasmin, ami határozottan nem illett
ide.
– Bukjon le, az ülés alá! – sziszegte Mr. Quillfeather. –
Gyorsan!
A kocsi padlójára vetettem magam. Fél tucat, pompás
egyenruhát viselő férfi közeledett a fogadóhoz lóháton;
valószínűleg rántottára és kolbászra fájt a foguk. Életemben
először láttam a Kelet-indiai Társaság katonáit, mégis azonnal
felismertem őket. Fehér nadrágot és fehér mellényt viseltek
aranygombokkal és magas, fekete gallérral, skarlátvörös
selyemövük pedig tökéletesen illett vérpiros
zsakettkabátjukhoz.
– Mr. Sack azt tervezte, hogy lerohantatja Highgate
House-t a ládáért, ha másként nem sikerül megszereznie –
suttogtam a felügyelőnek. – Gondolja, hogy…
– Fogalmam sincs, mit gondoljak, de muszáj felkészülnünk
a legrosszabbra. – Mr. Quillfeather lehajolt hozzám horgas
orrával. – Amint a katonák bemennek a fogadóba, maga
hajtson Highgate House-ba, amilyen sebesen csak tud! Ha
esetleg sikerülne rálelnie a ládára, mielőtt riasztaná a
háziakat, akkor kézzelfogható bizonyítékkal is alá tudná
támasztani az állítását. Attól tartok, hogy anélkül nem
hinnének magának, vagy netán elszökne a bűnös. Én addig
kiderítem, mit terveznek ezek az alakok. Bátorság,
kisasszony!
Nagy önuralommal mély levegőt vettem, és bólintottam. A
felügyelő megállt a kocsival a fogadó udvarán, és pipaszár
lábát a bakról lelendítve a földre ugrott. Elhessegette az
istállófiúkat, akik felajánlották, hogy lecsutakolják és
megitatják a lovat; közölte velük, hogy az unokahúgának
szüksége lesz a járműre. Mr. Quillfeather ezzel bevonult a
fogadóba a katonák után, a lovászinasok pedig ámulva
meredtek rám, amikor váratlanul előbukkantam az ülés alól.
De nem értem rá csevegni; megragadtam a gyeplőt, és
elindultam Highgate House felé, olyan gyorsan, ahogy az csak
a kimerült lótól telt.
A fülembe csengtek Mr. Sack szavai, ahogy sima modora
elegyedett az iskolaudvari kötekedőkre jellemző, repedt
hangú gúnyolódással:
A Kelet-indiai Társaság a markában tartja ezt az egész
várost, Miss Stone, és maga meglopott minket… így most
én a markomban tartom magát.
Ha a Társaság valóban a markában tartotta Londont,
vagyis óriási hatalma saját magát táplálta, akár egy halálos
kígyó, mely örökkön-örökké a saját farkába harap, akkor
vajon milyen messzire ért el a szervezet keze? Indiába,
természetesen; Kínáig, nyilvánvalóan; Pandzsábba,
kétségtelenül – de vajon egy álmos falucskába is, egynapi
kemény vágtára a fővárostól?
Sack tényleg csatába akart vonulni Highgate House
harcosai ellen? És ha igen, akkor vajon zseniálisnak lehet
nevezni, vagy egyszerűen megszállottnak?
Minden tagom sajgott a fáradtságtól, mire megálltam a
kocsival Highgate House kapuja előtt. Leszálltam, és
kikötöttem a lovat a volutás vaskapuhoz. Szerettem volna
rendesebben gondoskodni szerencsétlen páráról, de nem
kockáztathattam, hogy valaki meghallja a közeledésemet. Így
hát csupán megcirógattam a fülét, és biztosítottam róla, hogy
nemsokára megfelelő bánásmódban részesül.
Mi sem volt egyszerűbb, mint az erdő szélén haladva
megkerülnöm a házat. A harmat belepte a cipőmet, mire az
épület háta mögé értem. Már magasan állt a nap, idegeim
pedig olyan disszonánsan dalolták a remény és a rettegés
kettősét, hogy csakis azt tudtam kívánni, bár lenne már két
órával később, vagy tíz órával később, amikorra már túl
volnék mindezen, bárhogy is végződjék az egész.
Nem lett volna szabad ilyen ostobaságot kívánnom, így hát
részben saját magamat hibáztatom mindazért, ami azon a
délelőttön történt.
Tudtam, hogy a konyhaajtót nyitva fogom találni, mivel
Mrs. Dzsasz Kaur mindig hajnalban kelt, s nekilátott
fűszereket őrölni-keverni, vagy épp joghurtot dörgölni a
frissen leölt juh felaprított húsába. Ahogy vártam, az asszony
a konyhában volt, amikor előbukkantam a ködből, akár egy
látomás: éppen egy tyúkot kopasztott, és felhördülve
mondott valamit pandzsábi nyelven, mielőtt rám mosolygott.
– Bocsásson meg, hogy magára ijesztettem! –
szabadkoztam. – Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy
a visszatérésem meglepetés legyen.
Dzsasz Kaur, aki egy árva szót sem beszélt angolul,
kuncogott, vállat vont, majd pelyhekkel beborított kezével az
ajtóra intett, hogy menjek csak nyugodtan, ahová tetszik.
Úgy tettem, és kiléptem a személyzeti szárny tágas
folyosójára.
Itt hűvösebb uralkodott, mint a konyhában, a levegő
állottabb volt, és a folyosóra csönd borult. Alig húsz yardot
tettem meg, amikor eszembe villant az utolsó éjszakám
ebben a házban, Jack Ghosh borzalmas támadása és mindaz,
ami azután történt – s rádöbbentem, hogy rossz irányba
tartok.
Biztosra vettem, hogy a kincs a jogos tulajdonosa
közelében rejtőzik… márpedig a jogos tulajdonosa nemrég
máshová költözött.
Sarkon fordultam, visszarohantam a konyhába, majd ki az
ajtón, újabb halk kiáltást váltva ki Dzsasz Kaurból.
Szádzsara ilyenkorra már ki szokott lovagolni –
gondoltam –, mindenki más pedig el van foglalva a
munkájával. Csak egyetlen őr állhat az utamba. Átrohantam
a birtokon, tüdőmet marta a hideg, köpenyem csapkodott
élénk rózsapiros szoknyám körül. Megtalálom a kincset, és
átadom Mr. Thornfieldnek, s akkor végre minden rendben
lesz, bármennyire is fájjon az igazság mindannyiunknak.
Amikor elértem a célomhoz, legnagyobb meglepetésemre
mégse találtam magam szembe egyetlen szakállas-turbános
Szinghgel sem. Úgy terveztem, hogy egyszerűen csak intek az
őrnek, és bevonulok a házba – mivel a személyzet mindegyik
tagja jól ismert engem, habár én sokat küszködtem a
nevükkel –, de most hezitáltam. Hamar rájöttem azonban,
hogy Szádzsara az igazi érték, akire itt vigyázni kell, így hát
az őr nyilván vele tartott, amikor a kislány kilovagolt.
Megragadtam a kis házikó kilincsét, ám az ajtó zárva volt.
Ez nem volt valami meglepő, de azért bosszantott – egész
addig, amíg eszembe nem jutott, hogy megboldogult
édesanyám folyton elveszítette a kulcsait, ezért hát Agatha
elrejtette a házunk pótkulcsát a tornác egy kilazult kőlapja
alá, néhány lépésnyire a bejárattól. Beletelt pár percbe, mire
ráleltem a megfelelő kőlapra, de amint megtaláltam,
pillanatokon belül diadalittasan álltam a bejárati ajtó előtt,
piszkos körömmel és rozsdásodó kulccsal.
A kulcs beleillett a zárba, s az ajtó nyikorogva kinyílt.
A hálószobákban kezdtem a kutatást, ám hamar jobb
ötletem támadt, és sietve elindultam a padlásra.
Felszaladtam a lépcsőn, dobogó lábbal és szívvel igyekeztem
arra a helyre, ahol oly régen elolvastam a mama levelét.
Amikor felértem, körülnéztem a meredek tető alatt
elhelyezkedő kis térben: a letakart bútorok szigorú
őrszemeknek tűntek.
A kerek ablak alatt egy nagy faláda állt, amely azelőtt nem
volt itt.
Könnyedén fel tudtam emelni a fedelét, és papírok
tárultak elém: pandzsábi nyelven írták őket, ám a gondosan
vezetett oszlopok alapján nyilvántartásnak tűntek. A padlóra
szórtam az iratokat, mit sem törődve azzal, milyen
rendetlenséget okozok. Nem sok papírt kellett kikapnom,
mielőtt ujjam vékony falaphoz ért. Feltéptem a láda hamis
alját.
Nem, tisztelt olvasóim, nem játék babákat találtam a
mélyén.
Hanem ékköveket: ékszerekbe foglalva és magukban,
bársonyba burkolt zafírt és tündöklő topázt, egy smaragd
karperecet, amely csuklótól könyékig ért, gyöngysorokat és
aranyláncokat s egy rubinos diadémot, amelytől még Sába
királynője is elalélt volna. Akkora gazdagság tárult a szemem
elé, hogy az szinte nevetséges volt; így hát azt tettem, amit
mindig a lehető legrosszabbkor teszek: elnevettem magam.
– Én nem vigadnék idejekorán, Miss Stone.
A rémülettől borzongva megperdültem. Garíma Kaur állt a
padlástér ajtajában, egykor szép arca eltökélt volt, kezében
hosszú, íves pengéjű kést szorongatott.
 HARM INCEGY

„Kértem, hogy csukja be az ajtót, és foglaljon

helyet: egyet-mást szeretnék kérdezni tőle.
Mikor aztán rákerült a sor, azt sem tudtam, mit
kérdezzek először, annyira féltem az esetleges
válaszoktól.”

Az ASSZONY SZAV AI tökéletes gördülékenységgel hullottak

az ajkáról, szinte nem is érződött rajtuk akcentus, leszámítva
a Mr. Szingh beszédére emlékeztető dallamosságot. Ettől a
velőmig kirázott a hideg.
– Azt hittem, nem beszéli a nyelvünket – hebegtem.
A házvezetőnő szája gúnyos mosolyra húzódott, ám
szemében egyáltalán nem látszott nyoma derültségnek. Míg
Mr. Quillfeather barátságos csontváznak tűnt cingár alakjával
és pipaszár tagjaival, Garíma Kaur inkább úgy festett, mintha
húsa túl kicsire zsugorodott volna össze rajta; házvezetőnőhöz
illő, fekete ruhájának ujja bőven lötyögött halovány barna
csuklóján. A visszataszító sebhelytől eltekintve akár azt is
hihette volna az ember, hogy egy nő illúzióját keltő
szellemmel áll szemben, nem pedig valódi hús-vér
teremtménnyel.
– Magánál sokkal élesebb elméket is rászedtem már, így
nem hibáztatom, amiért így hitte. Nem kell aggódni, nem kell
aggódni – utánozta saját korábbi beszédét, majd elnevette
magát, kivillantva a foga fehérjét. – Hat másik nyelvet
beszélek, és tizenöt éves korunk óta dolgozom együtt
Szárdárral; ő meg Charles hol a pandzsábit használták, hol az
angolt… Csak akkor nem ragadt volna rám a maguk rusnya
nyelve, ha betömöm a fülem pamuttal.
Egyes dolgokat szép lassan megértettem az asszonyról,
amíg itt dolgoztam, más részletekre csak most jöttem rá,
kedves olvasóim; azonban egészen idáig eszembe se jutott,
hogy Garíma Kaur képes volna így megtéveszteni mindenkit
maga körül, és akaratlanul is csodáltam a zsenialitását.
– És soha senkinek nem árulta el, hogy folyékonyan beszél
angolul?
– Mégis miért akartam volna foglalkozni az összes ostoba
nyugati idegennel, akivel Szárdár üzletelt? – köpte a nő. –
Nem akartak mást, csak megrabolni minket, mint maga
most… Charlest jobban nevelték, ám ő csupán a kivétel, aki
erősíti a szabályt, ahogy maguk mondják. Vegye elő a
szoknyájában rejtegetett kést, és hagyja a láda legalján, aztán
pakoljon vissza bele mindent!
Még szép, hogy tud a késemről – gondoltam. Elvégre
végig angolul beszéltünk Mr. Thornfieldékkel, miközben a
házvezetőnő a folyosókat járta, s én egyetlen pillanatra sem
fogtam gyanút, hogy talán megért minket. A félelmetes, ívelt
pengére sandítottam, majd rádobtam szánalmas kis késemet
a ládában felhalmozott kincs tetejére; egy szikh harcossal
szemben legfeljebb annyit ért volna, mint egy teáskanál.
Ám így, hogy még látszólag sem maradt mivel
megvédenem magam, a hajam minden szála égnek állt.
Visszaraktam a ládába a hamis alját, rászórtam a papírokat,
lecsuktam a fedelét, majd ismét szembenéztem az
asszonnyal.
– Kérem, tegye el a fegyvert! – emeltem föl a kezem
könyörögve. – Igazán nincs rá semmi…
 – Ugye nem azt akarja mondani nekem, hogy nincs semmi
szükség a késemre? – fojtotta belém a szót Garíma Kaur, ám
gúnyos mosolya ezúttal sem hatott ki mélyen ülő szemére. –
Komolyan azt próbálja elhitetni velem, hogy érintetlenül itt
akarta hagyni ezt a kincset, és hátat készült fordítani
Highgate House-nak?
Mély levegőt vettem, és kifújtam, hogy lehiggadjak.
– Mr. Sack ideküldte a Kelet-indiai Társaság fél tucat
katonáját; a faluban várják a parancsot, hogy lerohanják a
birtokot… Ideje, hogy véget vessünk ennek az egésznek.
Az asszony épp ellenkezőleg reagált, mint vártam:
fellángolt a tekintete, mintha felcsavartam volna egy
gázlámpát.
– Meg akarnak támadni minket? – kérdezte halkan.
– Igen, úgyhogy most már érti, miért…
– Akkor igaza van, Miss Stone. Ideje, hogy véget vessünk
ennek az egésznek.
Garíma Kaur hangja olyan éles volt, akár a sebész szikéje,
s kis sebet hasított a racionális világba. Több új jellemzőt is
társítottam a nőhöz azon a délelőttön: elsősorban arra
döbbentem rá, milyen zseniális, bosszúszomjas és kíméletlen.
Egészen eddig a pillanatig nem gyanítottam róla, hogy
őrült.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy maguk
szembeszállhatnak a katonákkal! – esdekeltem. – Baja eshet
azoknak, akiket szeret, akár meg is halhatnak, a háborúknak
pedig már vége, nem hozhatja át a csatateret Angliába, csak
mert azt hiszi, hogy…
– Mit keres maga itt egyáltalán? – szakított félbe a
házvezetőnő, és szórakozottan, profi mozdulattal
megpörgette a hosszú kést mutató- és középső ujja között,
majd ismét marokra szorította.
– Úgy gondolom, hogy maga ölte meg David Lavellt.
Az asszony felkacagott.
 – Bámulatos. Mi mást gondol még?
– Úgy vélem, John Clements szerelmes volt magába, és
amikor a főnöke, Mr. Sack gúnyos levelet kapott Szárdár
Szinghtől, azt hiszem, hogy… Azt hiszem, Clements
gyanította, hogy valójában maga írta az üzenetet. Az a
szerencsétlen hosszú éveken át megbízott magában, ellátta
információval, anélkül hogy rájött volna, egyedül erre kell
magának. És úgy gondolom, miután Clements kiokoskodta,
hogy maga nemcsak a ládát lopta el, hanem Lavellt is
megölte, nyíltan közölte magával a gyanúját, maga pedig erre
megmérgezte őt a szállásán, Londonban.
Az asszony kinyitotta a száját, ám ezúttal gúny helyett
fájdalom ült ki az arcára, és habozott a válasszal. Jól
ismertem ezt az arckifejezést, és habár édesanyám révén
engem is megérintett az őrültség, nem uralkodott el úgy
rajtam, mint Garíma Kauron, akin most már világosan láttam
a mániákus vágyat, hogy elégtételt vegyen az égbekiáltó
igazságtalanságért, amely tönkretette az életét. Ha ebben
nem különbözünk, akkor akár barátok is lehettünk volna;
talán lehettünk volna nővérek.
Néma döbbenete megerősítette minden gyanúmat, habár
erre már nem is volt szükség: elég volt arra gondolnom, mi az
egyetlen szál, amely összeköti a halott férfiakat, és máris
tudtam, hogy igazam van.
Elsőként Mr. Sack szavai vezettek nyomra, amikor a férfi
azt mondta egykori segédjéről: Szörnyen búskomor volt a
nyomozás miatt, mivel nem jutott semmire. Azután futólag
viszontlátta egy régi szerelmét, és még mélyebbre süllyedt a
melankóliában. Őszintén szólva, Miss Stone, úgy gondolom,
hogy Clements önkezével vetett véget az életének.
Ez önmagában persze még semmit sem jelentett volna, de
azután eszembe jutott egy kihallgatott beszélgetés egy kis
részlete, ami újabb támpontot adott:
Szegény Johnny, mindig is olyan volt, mint egy
kölyökkutya – mondta Mr. Thornfield Mr. Szinghnek azon az
éjszakán, amikor a folyosóról hallgattam őket. Emlékszel,
hogy úgy koslatott a titkárnőd után, mintha az maga
Kleopátra lett volna?
Az a titkárnő természetesen nem volt más, mint Garíma
Kaur: a nő megvetette és kihasználta a brit kiküldöttet, aki
szerelmes volt belé, ráadásul képes volt tökéletesen utánozni
munkaadója kézírását, s imitálni a stílusát még egy olyan
nyelven is, amelyet gyűlölt. Ő maga írta Mr. Sacknek azokat
a szavakat, hogy a maguk Társasága módszeresen
erőszakot tett az egész kultúrámon. Mr. Szingh az első szikh
háború alatt végig Lahorban maradt, Szádzsarára vigyázott,
ebben biztos voltam, viszont a titkárnője – a hűséges
hercegnő, aki bizonyította, milyen ügyesen bánik a késsel –
legalább egyszer szállítmányt vitt David Lavellnek
Amritszárba, és mielőtt távozott onnan, átvágta a férfi torkát.
– Azt hiszem, Jack Ghosht is maga csalta ide – merengtem
fennhangon. – Habár ebben nem vagyok teljesen biztos.
Tényleg így volt?
– Igen. – Az asszony mostanra összeszedte magát, habár
beesett szemében üveges tekintet ült. – Clementsen
keresztül léptem kapcsolatba vele. Megvártam, amíg Szárdár
és Charles hosszabb időre elhagyta a házat, aztán
megüzentem Ghoshnak, hogy nincsenek itt.
– Miért? – faggattam.
– Azért, hogy megszabaduljak tőle. Végezhettem volna
vele, mindannyiunk érdekében. És magától is
megszabadulhattam volna.
– De hát én… – hebegtem. – Egek ura! Mégis miért…
– Igen, valóban magamhoz vettem az ékszereket, hogy én
vigyázzak rájuk Szárdár és Charles helyett, miután ellopták
őket, amivel persze teljes szívemmel egyetértettem. – Hangja
olyan kemény és hideg volt, akár egy folyami kavics. –
Őrizetlenül hagyták az ékköveket, egy kisgyermek játékos
ládájában. Épp Szárdárhoz tartottam, amikor
megpillantottam Sacket, aki mintegy eksztázisban hagyta el a
házukat. Szádzsara megerősítette a gyanúmat, hogy
megmutatta a babáit Sacknek; így kénytelen voltam a lehető
leggyorsabban cselekedni. Elrejtettem a ládát egy raktár
mélyén, amit Thornfieldék közösen használtak Szárdárral,
bedugtam a törött jádekövek és gyenge festésű selymek alá,
ahol senki sem kereste volna. Amikor Ghosh elrabolta
Szádzsarát… – Ismeretlen nyelven, mély hangon
szitkozódott, a fejét csóválva. – Szárdár és Charles eszüket
vesztve elrohantak, nem árulták el nekem, mi a baj, pedig
akkor átadtam volna nekik a ládát. Szegény kislány elméje
soha többé nem volt a régi, pedig úgy szeretem őt, mintha az
édes gyermekem volna. Hogyan is ne fogadtam volna meg,
hogy végzek Jack Ghoshsal? Éveken át vártam a tökéletes
alkalomra. Úgy terveztem, hogy a saját pengémmel fogom
ledöfni a gazembert… Persze csak azután, hogy eltette láb alól
magát, Miss Stone. Ám végül kissé máshogy alakultak a
dolgok.
– Na de miért akart engem…
– Megmondtam, hogy úgy szeretem azt a kislányt,
mintha az édes gyermekem volna! – visította az asszony.
A levegőt egyszeriben mintha hamu töltötte volna meg
köztünk, fojtogatva minket, égetve a torkunkat, akár egy
vulkán kitörése után.
– Ó! – leheltem, egyszeriben megértettem a lényeget.
Az asszony keserűen nevetett, és hitetlenkedve ráncolta
sebhelyes homlokát.
– A maga angol módján ön egészen okos, Miss Stone; de a
tipikus angol módon egyben nagyon ostoba is. Amikor
Szádzsarát elküldték ide Pandzsábból, megszakadt a szívem…
Ő volt az egyetlen, aki megmaradt nekem az én drága
Karman barátnőmből, és ó, a mi Karmanunk olyan volt, akár
Isten villáma ezen a földön. Lavell arra sem volt méltó, hogy
egy ilyen nőnek a cipőjét pucolja. Amint tudomást szereztem
Karman haláláról, levágtam azt a senkiházi férjét
Amritszárban, s már vissza is értem Lahorba, mire egyáltalán
rájött bárki, hogy Lavell meghalt. Az a nyomorult hol ügyet
sem vetett volna Szádzsarára, hol meg csak gyötörte volna
azt a becses kislányt.
– Szádzsarának az apja biztos, hogy nem viselte volna
gondját. Szárdár Szingh viszont igen – mormoltam, ahogy
egyre világosabbá vált számomra a helyzet.
– Szárdárnál valóban jó kezekben lett volna a kislány…
Szárdár jó ember. Miután Szádzsarát Angliába küldték,
Szárdár azt mondogatta nekem, hogy legyek türelmes; azt
ígérte, hogy hamarosan megint együtt leszünk mindannyian.
Egy ideig, Miss Stone, hálát is adtam az Úrnak az új
otthonomért itt, Highgate House-ban. Én magam tanítgattam
Szádzsarát: török és pastu nyelvre, kardot fenni, könyvelést
készíteni. Azután Charles előállt egy igazán vérlázító ötlettel…
És ráadásul angolul beszélte meg Szárdárral, pedig nem is
tudhatták, hogy hallom őket.
– Mr. Thornfield angol nevelőnőt akart Szádzsara mellé.
Nagyon sajnálom.
– Nem, dehogy sajnálja – mordult a nő, és felém bökött a
késsel. – Maga rajong mindkettőjükért, ahogy Charles és
Szárdár is rajonganak magáért… Látják magát, igazán látják.
Fojtogatta a sírás, és zihálva markolta a kést, olyan erővel,
hogy attól tartottam, menten eltörnek az ujjai.
– Már az is épp elég baj volt, hogy többé nem
dolgozhattam együtt Szárdárral… Pedig azelőtt mennyit
utaztunk együtt, milyen sokszor néztük át a nyilvántartást,
hányszor vacsoráztunk a húgával! – kesergett. – Szárdár
magántitkárnőjeként tárgyalásokat bonyolítottam le,
hízelegtem a kedvéért, előre láttam minden problémáját, és
meg is akadályoztam az összeset. Itt pedig száműztek a
személyzeti szárnyba, a cselédek közé; egyáltalán nem
értékelték, bármennyit is foglalkoztam Szádzsarával; Szárdár
többé már a legkevésbé sem vágyott a társaságomra; és nem
akadt semmi értékes munka, ami elterelhette volna a
figyelmem. Mindennek a tetejébe pedig elhatározták, hogy a
kislánynak fehér nevelőnőre van szüksége, és feladtak egy
hirdetést. Rögtön másnap írtam Mr. Sacknek.
– Hogy tehetett ilyet, ha igazán szereti Szádzsarát?
– Emlékeztetni akartam őket, hogy kicsodák valójában! –
Az asszony felszegte a fejét, halotti maszkra emlékeztető
arcán kihívó kifejezés ült. – Kezdtem elsorvadni, a
nyomorúság leette a csontjaimról a húst, és azok ketten még
csak észre sem vették. Szükségük volt valamire, amiért
harcolhatnak, Miss Stone. Mindannyiunknak ugyanerre lenne
szükségünk: ez a vérünkben van. Az én drága Karmanom
még csak tizennyolc éves volt, amikor már uniformist
csináltatott magának, hogy beállhasson a khálszá
lovasságába… Mi arra születtünk, hogy harcoljunk, Isten
akaratából, és Karman elszörnyedt volna, ha látja, milyen
puhánnyá vált itt Charles meg Szárdár.
Amit a házvezetőnő Karman Kaur uniformisáról mesélt, az
valamilyen oknál fogva mintha harangokat kondított volna
meg a fejemben. Ám mielőtt felfoghattam volna, vajon miért
tűnik ilyen fontosnak ez a részlet, az asszony rám parancsolt,
hogy hagyjam el vele a padlást:
– Jöjjön ide, szép lassan… Most pedig menjen le a lépcsőn,
ugyanolyan lassan! Ha nem teszi pontosan azt, amit mondok,
a veséjébe mártom ezt a kést.
Garíma Kaurnak azt a követelését, hogy haladjak lassan,
könnyedén teljesítettem, mivel rettegtem vele tartani. A
tagjaim olyan nehézkesen mozogtak, mintha Szádzsara rég
elveszett babáinak egyike lettem volna, habár közben éber
érzékekkel figyeltem mindenre: a lépcső ismerős
nyikorgására, a vén fakorlát bársonyosan lágy tapintására.
Nem volt más lehetőségem, mint hogy megpróbáljam tovább
beszéltetni az asszonyt… Ám sehogy sem tudtam elképzelni,
mégis mit mondhatnék egy olyan nőnek, aki azt kívánta, bár
a világra se jöttem volna.
– Miért nem árulta el Szárdáréknak, hol van Karman
kincse, miután megmentették Szádzsarát? – kérdeztem.
– Épp egy újabb háború kitörésekor? – kérdezte az
asszony gúnyosan a hátam mögül.
– Jó, akkor a háború után?
– Amikor egy egész háztartást szállítottunk át a
kontinensen?
Megtorpantam, kezemet ernyedten lelógatva, hogy
láthatóan ne jelentsek fenyegetést, és szembefordultam a
nővel.
– Tudta, hogy helytelen volt, amit tett – jelentettem ki. –
És nem akarta megtudni, hogyan reagálna Szárdár.
– Hiszen ő lopta el Karmantól azokat az ékszereket, maga
ostoba! – acsargott az asszony, ám megremegett az ajka. –
Menjen tovább, ki a hátsó ajtón, és induljon az erdő felé!
– Mit akar tenni velem?
– Még nem döntöttem el pontosan. De kíváncsi vagyok,
hogy mindazok után, amit látott és megtudott, mégis mit
képzel, vajon milyen sors várhat magára.
Kiléptem a házból. A friss levegő pofon csapott; mintha
figyelmeztetni akart volna, hogy hacsak nem ér óriási
szerencse, akkor meg fogok halni. Mostanra már elszántam
magamat, hogy nem fogok térdre hullani és megadóan várni,
míg lesújt a gyilkos fegyver. Úgy döntöttem, hogy ha innen
már nincs tovább, akkor is foggal-körömmel harcolok majd,
egészen az utolsó pillanatig, ám mielőtt erre került volna sor,
előbb kísérletet tettem a meggyőzéssel.
– Kitalálhatnánk egy történetet, ami mindent
megmagyaráz – mondtam, és ez nem hazugság volt, hanem
lehetőség. – Nem kíváncsi, miért tartok mindig fegyvert
magamnál?
 – Nem. – A kés hegye a köpenyemet súrolta. –
Kihallgattam magukat Mr. Thornfielddel a vacsorájuk
közben. Menjen gyorsabban, a csalit felé!
Az erdő baljósan tornyosult előttem, annak idején ebbe a
csalitosba vettük be magunkat Edwinnel. A csupasz ágú
bükkfák élesen kirajzolódtak a távolban, akárcsak a
fenyegető fenyőfák a vízmosás mellett. Nem akartam
ugyanott meghalni, ahol Edwin; borsódzott a hátam, ahogy
eszembe jutott az arcomat bámuló, meredt tekintete.
– Akkor tudja, hogy nehéz életem volt – erősködtem. –
Többet is elárulok magának, elmondom azt, amit
önszántamból még soha nem osztottam meg senkivel:
ugyanolyan bűnös vagyok, mint maga. Én is gyilkoltam már…
nem is egyszer. Hazudhatok magáért, csak árulja el, milyen
indíték vezérelte a tetteit!
– Azt hiszi, hogy egy ilyen hazug vallomás megmentheti az
életét?
Ezt a csapást az Úr nyilván csakis azért mérte rám, hogy
bosszantson.
– Nem hazu…
– Mindegy, úgysem számít. Elmondom én magának, miféle
indíték vezérelt – közölte Garíma Kaur, és szinte éreztem,
ahogy a lavina megindul, s a vízmosás felé száguld. – Azért
öltem meg David Lavellt, mert ha soha nem is létezett volna,
akkor mindannyian békében élnénk. Azért tartottam fenn a
kapcsolatot John Clementsszel, mert így továbbra is
tudomásom lehetett Augustus Sack és Jack Ghosh
tevékenységéről. De végül azért öltem meg Clementst, mert
bármilyen gyengeelméjű volt is, eleget tudott rólam ahhoz,
hogy gyanút fogjon, miután meghamisítottam azt a levelet. És
azért hamisítottam a levelet, mert…
– Garíma! És csak nem… Valóban Miss Stone-t látják
szemeim?
E hang hallatán kis híján összerogytam, meg is inogtam,
Garíma Kaur pedig felhördült.
Egy emberként – vagy inkább állatként – fordultunk
Szárdár Szingh felé. A férfi értetlenül, ám boldogan nézett
rám, és mondott valamit pandzsábi nyelven Garíma Kaurnak,
aki nyilván azonnal elrejtette a kést a szoknyája redői között,
amint meghallotta Mr. Szingh hangját a hátunk mögül.
A házvezetőnő kellően készségesen válaszolt a férfinak; ám
én sokkal közelebb álltam Garímához, így jól láttam, hogy
remeg a keze. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy a már
eddig is igencsak veszedelmes helyzet most egyenesen
halálossá fajult.
– Miss Stone! – kiáltotta Mr. Szingh. – Úgy tűnik, a lehető
legcsodásabb pillanatot választottam egy hosszú, téli sétára.
Bevallom, igen sokat beszélgettünk magáról Charlesszal,
mióta itt hagyott minket, de reménykedni sem mertem, hogy
még visszatér hozzánk, mivel nem is értesített bennünket az
új címéről. Üdvözlöm itthon! Legalábbis remélem, hogy úgy
érzi, hazatért.
Garíma Kaur egy bábu festett mosolyával meredt a férfira,
ám a szemét ellepték a könnyek.
Nem sokkal anyám halála után olyan rémálmot láttam,
amelyet tisztán megjegyeztem. Ebből is sikoltva ébredtem,
mint azokból, melyek miatt Taylor később beárult a Lowan
Bridge-i számvetésen. Az álom legelején meghallottam, hogy
egy állat neszez kis házunk küszöbe előtt, és egyből tudtam,
méghozzá teljes bizonyossággal miként az álmokban ez lenni
szokott –, hogy egy nyúl van odakint. Kinyitottam az ajtót, és
felkaptam a kicsiny állatot, hogy megsimogassam. De amint a
karomba vettem a nyulat, rádöbbentem, hogy egy vadász
már megnyúzta, sőt, el is kezdte feltrancsírozni: a gerince
mentén mély vágásnyomok sorakoztak, és a fél feje
hiányzott, mintha az agyát is tartósítani akarták volna,
akárcsak cserzett bőrét. Habár az állat úgy mozgott, mint egy
eleven lény, és a mellkasomhoz bújt, tudtam, hogy iszonyatos
fájdalom gyötörheti. Arra ébredtem, hogy tehetetlenül visítok
arról, valakinek muszáj megölnie a nyulat, mivel az
álmomban nekem nem volt ehhez megfelelő fegyverem.
Már évek óta nem gondoltam erre a rémálomra; ám
Garíma Kaur arckifejezése láttán ez volt az első dolog, ami
most az eszembe jutott.
– Mr. Szingh… – szóltam, és elhátráltam az asszonytól pár
lépést.
– Ejnye, mi a baj? – kérdezte a férfi, a homlokát ráncolva.
– Talán megzavartam magukat? – Kérdéseit ekkor
megismételte Garímának is az anyanyelvükön.
A házvezetőnő várta, hogy mit válaszolok erre, tekintete
ide-oda cikázott kettőnk között.
Életemben először úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb,
ha az igazat mondom.
– Garíma beszél angolul – közöltem a férfival. – Méghozzá
nagyon jól. Ráadásul a kincset is ő rejtegeti: a kis házikó
padlásán, egy iratokkal teli láda aljában lévő titkos rekeszben.
Mr. Szingh arcán különféle érzelmek viaskodtak
egymással, végül a hitetlenkedés kerekedett felül.
– Miss Stone, nem tudom elképzelni, hogy…
– Nem is kell; meggyőződhet róla a saját szemével. Garíma
meg akarta óvni az ön húgának vagyonát, most viszont a
Kelet-indiai Társaság katonái támadásra készülnek a faluban,
egyedül Mr. Quillfeather tartja vissza őket. David Lavellt is
Garíma ölte meg annak idején Amritszárban. Tudom, hogy
maga szerint azért a férfiért nem kár; de annak is Garíma
volt az oka, hogy Sack megjelent itt: a házvezetőnőjük levelet
küldött annak a gazembernek a maga nevében.
Garíma Kaur csontsovány arcán egyáltalán nem
mutatkozott reakció annak hallatán, hogy elárultam a titkait,
ám az asszony kissé megingott. Az igazságnak mindössze egy
kis töredékét tudattam Mr. Szinghgel, ráadásul csakis
olyasmit, amiről úgy gondoltam, hogy ő és Mr. Thornfield
talán hajlandó lenne megbocsátani. A nőre sandítottam, és
szuggeráltam, hogy értsen meg:
Nem fogom elárulni nekik, hogy maga ölte meg John
Clementst, sem azt, hogy maga csalta ide Jack Ghosht…
Addig semmiképpen sem, amíg még mindkettőnknek lehet
esélyünk túlélni ezt.
Szárdár Szingh mozdulatlanul állt velünk szemben, és
elkerekedett szemmel próbálta felfogni a szavaimat. Láttam a
pontos pillanatot, amikor elhitte a hallottakat, mivel
összerezzent. Azután eszembe jutott, hogy – Mr.
Thornfielddel ellentétben, aki láthatóan magától értetődőnek
vette, hogy ő maga mágnesként vonzza a bajt – Mr. Szingh
kezdettől fogva tisztában volt azzal a ténnyel, miszerint a
rejtély megoldása abban rejlik, vajon milyen okból kereste fel
őket Mr. Sack itt, Highgate House-ban.
Egyetértek, hogy Sack felbukkanásának oka a
legnagyobb rejtély mind közül.
– Garíma, igaz, amit Miss Stone állít? – fordult az
asszonyhoz Mr. Szingh.
– Igen. – A házvezetőnő beesett arcát könnyek áztatták. –
De mindent csakis érted, értünk tettem. Miért is kellett volna
elárulnom, hogy beszélek angolul? Megosztottad a
problémáidat Charlesszal, én pedig mindet megoldottam,
anélkül hogy valaha is segítséget kellett volna kérned tőlem:
én voltam a te titkos dzsinned, aki minden kívánságodat
teljesítette. Azelőtt szükséged volt rám. Hogy tehetsz úgy,
mintha már egyáltalán nem lenne rám szükséged?
– Mindannyiunknak szükségünk van egymásra – felelte
Mr. Szingh halkan, ám az asszony kormánylapát nélküli hajó
volt, amely felborulni készült.
– Szádzsara meg én remekül megvoltunk, mindannyian
remekül megvoltunk, amíg ő ide nem jött! – Gamíra akár a
késsel is hadonászhatott volna, szavai úgy hasogatták
köztünk a levegőt. – Így hát többé már nem fordultál
hozzám, száműztél a cselédek közé, és eszedbe se jutott
meglátogatni… De mindez nem számított, amíg
tanítgathattam az édes kicsi lányunkat. Ám végül még ezt a
keveset is elvettétek tőlem, hogy odaadjátok ennek a nőnek,
és még csak észre sem vettétek, hogy elsorvadok az orrotok
előtt.
Mr. Szingh fölemelte mindkét kezét, ugyanolyan
bűnbánónak tűnt, amilyen felháborodottnak.
– Mindent rendbe fogunk hozni. Hallasz engem, Garíma?
Kérlek… Hibás vagyok, ebben igazat kell adnom neked, de
ami Augustus Sacket illeti… Mégis miért akarhattad ránk
szabadítani ezt az átkozottat, ha már eddig azt hitte, hogy
Karman kincse elveszett Pandzsábban?
– Azért, mert egyes-egyedül akkor szerettél engem,
amikor melletted harcoltam! – kiáltotta a nő.
Rettentő csend telepedett ránk. Az asszony borzalmas
sebhelyére meredtem. Garíma Kaur úgy festett, akár a
csapdába esett préda. Nem hibáztattam Mr. Szinghet azért,
mert cölibátusban él, ahogy azért sem, amiért ennyire
figyelmetlennek bizonyult, hiszen mint kiderült, én magam is
elképesztően ostoba voltam Clarke-kal kapcsolatban.
Azonban elképzelve Garíma Kaur életének örökös sivatagját
– mert hiába is tartott ki a férfi mellett, akit szeretett, soha
nem kerülhetett igazán közel hozzá –, elszörnyedtem, ahogy
a helyébe képzeltem magam. Én úgy döntöttem, hogy ha nem
kaphatom meg Charles Thornfieldet, akkor inkább elhagyom
őt, Garíma Kaur viszont olyan börtönbe zárta saját magát,
melynek ablakán át élethossziglan gyötörte az elérhetetlen
paradicsom látványa.
Mr. Szingh mindeközben mintha teljes egészében
elfelejtette volna a nyelvtudását – egyetlen nyelven sem bírt
megszólalni –, és úgy bámulta Garíma Kaurt, mintha
életében először látná.
– Öten voltak a haramiák, akik megtámadtak minket, a
vérünkre s az árunkra fájt a foguk, neked pedig nem volt
szíved elvenni a nyomorúságos életüket, de én harcba
szálltam melletted, így megmenekültünk – mondta a nő
akadozva. – Túléltük, Szárdár, és két borzalmas, csodálatos
percre nem voltam láthatatlan a számodra. És miután véget
ért a harc, miután azok a gazemberek örökre megjelöltek
engem, így többé esélyem sem lehetett rá, hogy bárki is
feleségül vegyen, ismét semmivé lettem a szemedben, s ezzel
odalett minden reményem. Olyan udvarias, olyan kimért
voltál velem, olyan távolságtartó, hogy… akár a
borotválkozótükröd is lehettem volna.
Úgy láttam, hogy Mr. Szingh arckifejezésén már az sem
változtathatna, ha Garíma előrántaná a szoknyájából a
pengét, és a férfi hasába mártaná.
Ekkor őrületes ostobaságot műveltem, amivel rémséges
események sorát indítottam el. Pontosan tudom, mit kellett
volna tennem: kihasználva, hogy Garíma az általa hőn
szeretett férfira koncentrál, azonnal futásnak kellett volna
erednem az udvarház felé, teli tüdőből sikoltozva, hátha
sikerül riasztanom Charles Thornfieldet. Így talán
elkerülhettük volna a rettenetes következményeket.
Sajnálatos módon én szinte soha nem sikoltok olyankor,
amikor sikoltanom kellene.
– Úgy vélem, hogy most muszáj lenne…
Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a számat, és
megkíséreltem kéretlenül véleményt nyilvánítani, Garíma
Kaur dühödten felordított, s a nyakam felé suhintott a késsel.
Nem volt elég időnk.
Ha lett volna elég időnk, akkor talán kitérhetek a penge
elől, ha lett volna elég időnk, akkor Mr. Szingh talán fegyvert
ránthat. Ha lett volna elég időnk, akkor talán nem lettünk
volna szinte teljesen tehetetlenek Garíma Kaurral szemben,
aki kése egyetlen suhintásával pokolra akart küldeni engem.
Mint mondtam, szinte teljesen tehetetlenek voltunk.
 Szárdár Szingh tiltakozó kiáltással az asszony felé vetette
magát, felhasználva azt, amiről csak most döbbentem rá,
hogy végső mentsvárként szolgálhat, ha semmilyen más
eszköz nem áll rendelkezésre a védekezéshez: fém
karperecével védte ki a kést. A penge iszonytató csikorgással
siklott végig az acélon, majd hangtalanul lemetszette a férfi
jobb kézfejét.
Garíma Kaur kétségbeesetten nyögött fel, elejtette a
fegyverét, és elrohant.
Mr. Szingh felordított fájdalmában, és térdre rogyott.
Lerántottam a köpenyemet, összegyűrtem, és rászorítottam
a csonka végtagra, melyből ömlött a vér. A kézfej – az abból
kilógó, elvágott inakkal és fehéren megcsillanó csonttal együtt
– tőlem balra hevert, mintegy mutatva az irányt, amerre az
asszony elmenekült.
– Úgy sajnálom, annyira sajnálom, én… Maga
megmentette az életem.
Mr. Szingh olyan erősen préselte össze az ajkát, hogy a
szája ki sem látszott a szakállából. Még nem veszített el annyi
vért, hogy elájuljon, ám a sokkhatás miatt láthatóan
küszködött, hogy tudatánál maradjon.
– Kérem, tartson ki! Muszáj kitartania. Kérem! –
esdekeltem.
Azt hiszem, a férfi döbbent tehetetlenségemtől némi erőre
kapott, mert rám parancsolt:
– Segítsen felállnom!
Nagy nehezen, együttes erővel sikerült elérnünk, hogy
talpra vergődjön, habár kis híján összerogytam a súlya alatt.
Abban a pillanatban, amint Mr. Szingh lábra állt, lendületes
léptekkel elindult az udvarház felé. Ép karját a vállamon
átvetve támaszkodott rám, én pedig vérző csuklójára
nyomtam a gombóccá gyűrt köpenyemet.
– Ki fogja bírni a házig? – kérdeztem.
– Nem tudom, de nem is szükséges – nyögte a férfi. – Ha
összerogyok, csak hívja oda Charlest!
Biztos vagyok benne, hogy még három percig sem tartott,
mire elértünk az udvarházhoz; ám utunk minden egyes
percét három emberöltőre elegendő rettegés töltötte ki. Úgy
rontottunk be a bejárati ajtón Mr. Szinghgel, akár a
martalócok, és azonnal szembetaláltuk magunkat Charles
Thornfielddel, aki a dolgozószobájából jött ki a hallba, s épp
lerakott néhány levelet az asztalra.
– Mégis mi az ördög… – kezdte, aztán elsápadt. – Hát
visszatért a mi Jane-ünk? Édes istenem… Szárdár, mi tör…
– Majd később megvitatunk mindent, Charles – szólt Mr.
Szingh erősen zihálva. – De ha most volnál szíves inkább arra
koncentrálni, hogy ne vérezzek el…
Mr. Thornfield döbbent kiáltása volt az egyetlen jelzés,
amely figyelmeztetett arra, hogy Mr. Szingh menten el fog
dőlni, akár egy kivágott fa. A férfi kis híján engem is lerántott
a földre, ám Mr. Thornfieldnek sikerült elkapnia a barátját a
derekánál, és együtt betámogattuk Mr. Szinghet a szalonba.
A sebesült lerogyott a pamlagra, és hanyatt dőlt, minden
végtagja remegett.
– Jane, mégis mit keres maga itt? – faggatott életem
szerelme. – Ki merészelt kezet emelni…
Elhúzta barátja kezétől a köpenyemből hevenyészett
kötszert, és meglátta, mi történt.
– Jaj, ne… – Mr. Thornfield lehunyta a szemét, és a fejét
csóválta, mintha ezzel elűzhetné a látványt. – Az ég
szerelmére, ne! Szárdár…
– Ne! – sikoltottam, és az ablakhoz tántorogtam.
Mr. Szinghnek sikerült fölemelnie a fejét, így mindhárman
figyeltük, ahogy Garíma Kaur ellovagol a kiugró ablakfülke
előtt: méghozzá Nalin hátán, és Szádzsarával a térde között.
A kapuhoz vágtattak, amelyhez még mindig ki volt kötve
szegény lovam – akiről mostanra kocsistul-mindenestül
teljesen megfeledkeztem –, és elhagyták a birtokot.
 HARM INCKETTŐ

„– Tehát az én kedvemért képes lenne

szembeszállni az emberek ítéletével?
– Nemcsak az ön kedvéért. Minden jó barát
kedvéért, aki ragaszkodásomat úgy megérdemli,
mint ahogyan, remélem, ön megérdemli.”

– MÉGIS MI AZ ÖRDÖGÖT JELENTSEN MINDEZ? – kiabálta Mr.

Thornfield, miközben lerántotta a zakóját, feltűrte az inge
ujját, és a pamlag mellé térdelt. – Hová a pokolba viszi
Garíma Szádzsarát?
– Menjen! – hördült fel Mr. Szingh, rám szegezve a
tekintetét. – Kérem, hozza vissza a kislányt! Tudom, hogy
nincs jogom ezt kérni magától, de…
Már futásnak is eredtem. Mielőtt kirohantam a szalon
ajtaján, még tanúja voltam, amint Mr. Thornfield hevesen
szitkozódott legjobb barátja vérző, csonka kezére meredve,
mielőtt lerántotta a kesztyűjét.
Nem volt időm belegondolni, vajon mit jelenthet ez
Szárdár állapotára nézve. Olyan sebesen szaladtam az istálló
felé, ahogy csak a lábam és a tüdőm bírta, a hideg csípte a
fülemet. A bőr és trágya ismerős szaga csapta meg az
orromat, amint berontottam gyermekkorom menedékébe.
Valahányszor kilélegeztem, leheletem úgy lebegett előttem a
levegőben, akár egy gonosz szellem.
A szikh lovászok döbbenten bámultak rám. Aggódtam,
hogy némi nehézséget fog jelenteni, mire sikerül hátashoz
jutnom, ám Szádzsara kancája szerencsére még fel volt
nyergelve, mivel a kislány épp az imént tért vissza vele az
istállóba. Így hát fellendültem Harbaksz hátára, és
szélsebesen kivágtattam az istállóból, mintha maga az ördög
üldözött volna. Garímáék nyomába eredve az első néhány
percben nem is reménykedtem abban, hogy utolérhetném
őket, mielőtt még eljutnak a faluba, hiszen Nalin volt a
leggyorsabb paripa Mr. Thornfield istállójában, az ifjú
Harbaksz pedig a legtapasztalatlanabb.
Isten ajándéka. Szádzsara adta neked ezt a nevet,
Harbaksz, amit Mr. Szingh remek választásnak tartott,
habár Mr. Thornfield humorizált a jelentéséről. Kérlek,
kérlek, bizonyítsd be, hogy tényleg Isten ajándéka vagy!
Ekkor megpillantottam őket: valójában csupán a
körvonalukat, egy sziluettet az egyre sűrűsödő,
kristályszemcsés ködben. Reménykedő izgalommal jutott
eszembe, hogy Nalinnál kevésbé kezes lóval soha életemben
nem volt dolgom, és még gyorsabb vágtára ösztökéltem a
jóval engedelmesebb Harbakszot. A kanca nyilván megérezte
a szorongásomat, mert újult erővel vetette magát előre.
Garíma Kaur meghallotta, hogy valaki követi, és a nyakát
nyújtogatva hátranézett. Vézna alakja vészesen törékenynek
tűnt egy ilyen erőteljes állatot megülve. Semmi mást nem
láttam Szádzsarából, csupán ütemesen kalimpáló lábát; de
olvasóim, ebben a pillanatban jobban szerettem azt a
kislányt, mint valaha, hiszen romba dőlt remények és a
balszerencse áldozata volt, ahogy oly sokan, ahogy én magam
is. Garíma Kaurnál immáron nem volt kés, én pedig
elszántam magam, hogy bármi áron visszajuttatom
Szádzsarát azokhoz, akik szép csöndesen, nagy szeretettel
gondoskodtak róla egész életében. Akár a jobb kezemet is
odaadtam volna érte… vagy még többet, ha kell.
Olyan hirtelen, hogy attól tartottam, nyaktörés lesz a
vége, Garíma Kaur megrántotta Nalin kantárját, mire a kanca
vad, háborgó nyihogást hallatott. Az asszony nagy nehezen
megfordította a lovat, így végre megláthattam Szádzsara
édes kis arcát: értetlenül, pánikolva nézett rám.
– Miss Stone! – hördült fel a kislány. – Hol van Charles?
Mrs. Kaur azt mondja, hogy el kell szöknünk Londonba, mert
a Kelet-indiai Társaság katonái megtámadni készülnek
Highgate House-t.
– Mrs. Kaur! – kiáltottam a ködön át. – Higgye el, nincs,
aki nálam jobban megérthetné a helyzetét. De könyörgök…
– Maga sok életet fog még tönkretenni, de nem hagyom,
hogy az enyémet is teljesen tönkretegye – acsargott Garíma
Kaur. Nalin nyugtalanul fújtatott-dobogott.
– Senkit sem áll szándékomban tönkretenni,
megesküszöm magának bármilyen szent könyvre, amelyikre
csak akarja. – Nalinnal ellentétben Harbaksz tökéletesen
nyugodtan álldogált, miután megfékeztem. – Csak hagyja,
hogy hazavigyem Szádzsarát.
– Szádzsara az enyém! – kiáltotta az asszony, hangja
ugyanúgy megtört, ahogy ő maga.
Egyes katasztrófák olyankor érnek minket, amikor a
legkevésbé számítunk rájuk, más tragédiák esetében viszont
előre látjuk a baljós jeleket, és tudjuk, hogy elkerülhetetlen
veszély fenyeget minket. Ekkor még nem sejtettem,
pontosan milyen formát fog ölteni a ránk váró katasztrófa,
ám egyszeriben biztosan tudtam, hogy Garíma Kaur többé
nem tér vissza Highgate House-ba. Teljes meggyőződéssel
éreztem.
Mindennél jobban szerettem volna megakadályozni a
megakadályozhatatlant, de az égvilágon semmit sem
tehettem.
Nalin felágaskodott – győzedelmesen, dühösen, rémülten.
Sosem lehet tudni, mi jár egy ló fejében, ám én szívesen
képzelem azt, hogy a lovak képesek megérezni, mit
gondolnak az emberek.
Kétségbeesetten felkiáltottam, ahogy Garíma Kaur
lezuhant a megbokrosodott ló nyergéből, akár egy liszteszsák.
Azonban még a kiáltásom sem volt olyan hangos, mint
kalapáló szívverésem, amikor megláttam, hogy Szádzsara is
kezd lecsúszni az ágaskodó paripa hátáról. Nem lett volna
időm leugrani a nyeregből, hogy elkapjam őt, ha pedig
odalovagolok Nalinhoz, attól csak futásnak eredt volna, és
meg sem áll a horizontig.
Tehetetlenül nyújtottam ki a kezem Szádzsara felé.
A nyeregből kieső lány is a karját nyújtotta.
Azonban mégsem az én mozdulatomat türközte, nem
egészen. Átfogta Nalin nyakát, a lábát lendítette, és szinte
kecsesen bukott ki a paripa nyergéből, akár az óra ingája.
Néhány másodpercig a kanca nyakába kapaszkodva lógott,
majd leugrott a földre. Sírni tudtam volna a
megkönnyebbüléstől. Szádzsara azonnal, ösztönösen elkapta
Nalin kantárját. Aztán meglátta Garíma Kaur tragikusan
kicsavarodott testét, és elsírta magát.
Nem tudom megmondani, milyen sokáig öleltem
Szádzsarát ott, az út közepén, miután leszálltam Harbaksz
nyergéből. Azt viszont jól tudom, milyen gyorsan halt meg
Garíma Kaur, mivel az asszony teste már mozdulatlanná
dermedt, mire odarohantam Szádzsarához. Nem akartam
csak úgy itt hagyni Szárdár egykori kedves barátjának testét,
félredobva és összetörten; ezért hát utasítottam Szádzsarát,
hogy vigyázzon a lovakra, és ne nézzen rám, miközben
elrejtettem a házvezetőnő gyomorforgatóan könnyű
porhüvelyét egy magyal tövében.
Mire visszatértem a kislányhoz, kész roncs voltam,
akárcsak szegény Szádzsara. Hosszú ideig ölelkeztünk,
mindketten a másikra támaszkodtunk, amíg rá nem
döbbentem, hogy menten megfagyok.
– Vissza kell mennünk a házba – mondtam vacogó foggal.
– Te ülj fel Harbakszra, én pedig Nalinon követlek, rendben?
– Miss Stone! – zokogta Szádzsara. – Nem hagyhatjuk így
itt Mrs. Kaurt! Mi lesz vele, ha…
– Mrs. Kaurral már nem történhet semmi, édesem –
mondtam, és reméltem, hogy talán megnyugtatja egy kicsit,
ha Mr. Thornfield egyik kedvenc becéző szavával szólok
hozzá. – Immáron békésen alussza örök álmát, és soha többé
nem bánthatja senki. Gyere szépen haza velem! A két
úriember betegre aggódja magát érted.
– A Társaság katonái miatt? – kérdezte a lány, és a hajába
tűzött tőrhöz nyúlt.
– Igen – hazudtam. – Ezért kell most rögtön
hazavágtatunk, amilyen gyorsan csak bírunk.
– Miss Stone? – nézett rám könnyes szemmel Szádzsara.
– Ugye nem fogja elárulni Charlesnak, hogy megtanultam egy
ló nyakán függeszkedni?
– Jaj, Szádzsara! – nyögtem, és ismét magamhoz
szorítottam. – Soha nem árulom el. Életben vagy, és őrzöl egy
titkot… Minden rendben. Élj a lehető legtovább, és legyen a
lehető legkevesebb titkod! Mr. Thornfield egyetlen napig sem
bírná ki nélküled… Emlékezz erre, mindannyiunk érdekében!

Amikor visszaértünk Highgate House-ba, előbb bekísértem

Szádzsarát a szobájába, majd azonnal a kapuhoz siettem,
hogy az istállóba vigyem az elhanyagolt lovat a kocsival
együtt. A lovászoknak hűlt helyük volt, valószínűleg azt
próbálták kideríteni éppen, mi az ördög történhetett Szárdár
Szinghgel. Így hát én magam csutakoltam le a lovat, s miután
ezzel végeztem, homlokomat a jószág oldalának támasztva,
némán zokogtam.
Egyszerűen nem akartam szembenézni azzal, hogy talán
valami borzalmas dolog történt Charles Thornfielddel –
hiszen tudtam, hogy ha elveszíti Szárdár Szinghet, akkor ő
maga is odavész. Ráadásul kezdtem gyanítani, hogy Mr.
Thornfield elvesztése énrám is hasonló hatással lenne.
Miután eleget átkoztam magam, amiért ilyen gyenge
vagyok, visszasiettem az udvarházba; sorra bekopogtattam
az ajtókon, majd válaszra sem várva rontottam be rajtuk,
mintha akárhova bejáratos lettem volna ezen a helyen.
Elvégre ezek az emberek elhitették velem, hogy jogom van itt
lenni – elhitették velem, hogy van otthonom.
Végül a konyhában találtam rá Charles Thornfieldre, aki
épp sürgető szavakat intézett Dzsasz Kaurhoz, miközben
csupasz kezét mosta. Bőre már tiszta volt, ingének alvadt
vérrel beborított ujja azonban sokkal aggasztóbb látványt
nyújtott, és ősz hajára is bőségesen jutott a vörösségből.
– Hogy van Mr. Szingh? – kérdeztem. – Elmondta
magának, hogy… El tudta mondani…
– Jane! – Mr. Thornfield egy rongyért kapott, és sietve
megszárította az ujjait. Különös volt ismét látni pőre kezét;
szinte úgy éreztem, mintha el kéne fordulnom, hogy ne
sértsem meg a privát szféráját. – Könyörgöm, mondja, hogy
megtalálta Szádzsarát! Mert ha nem, én…
– Itt vagyok – szólalt meg egy halk hangocska, és
megláttam, hogy a nagy felfordulás előcsalogatta Szádzsarát
szobája rejtekéből. A kislány a folyosón állt, a konyhaajtó
előtt, kisírt és elgyötört szemmel.
Sok tettemre nem vagyok büszke; a többségüket
valamilyen önző okból követtem el, és Szádzsara
hazahozatalát is ide kellene számítanom, hiszen a gondolatát
sem bírtam elviselni annak, hogy elveszítsem a gyermeket.
Azonban amikor megláttam Mr. Thornfield arckifejezését,
ahogy öles léptekkel átvetette magát a konyhán, és a karjába
kapta Szádzsarát, csupasz kezével a vállára szorítva a remegő
kislány fejét, úgy gondoltam, talán mégiscsak van mit
ünnepelni.
– Uram, hogy van Mr. Szingh? – kérdeztem ismét. –
Tudnom kell, milyen az állapota, és hogy mit mondott
magának. Kérem…
– Röviden és tömören mindent elmondott nekem. És
életben fog maradni, hála istennek. Éppen azt kértem
Dzsasztól, hogy áztasson vörösboros étolajba rozmaringot és
szurokfüvet, amivel remélhetőleg sikerül megelőznünk az
elfertőződést. Ha ezzel netán mégis kudarcot vallunk, akkor
marad a fenyőszurok, de az az átkozott Szárdár mindig
igyekszik az ember kedvére tenni, úgyhogy ha rajta múlik,
nem fogja még jobban megnehezíteni a dolgunkat. Annyi
ópiumoldatot adtam be neki, hogy mélyen alszik, így most
már nincs más tennivaló, csak a gondos odafigyelés. Jól van,
édesem, semmi baj – csitítgatta a még mindig a karjában
tartott Szádzsarát. – Szörnyen aggódtam érted, de nem
mehettem utánad én magam, mert azzal voltam elfoglalva,
hogy megmentsem a bácsikád életét.
– A bácsikám? – ismételte a kislány kábán.
– Igen. Tudom, hogy nem emlékszel erre – válaszolta Mr.
Thornfield gyengéden. – Szárdár valójában a nagybátyád, az
ő becses unokahúga vagy. Eddig nem igazán tudtam, hogyan
hozzam ezt szóba. Meg tudsz bocsátani nekem?
– Hát persze – mormolta a lány. – Mi történt Szárdárral?
– Megsérült. – Mr. Thornfield lehajolt, hogy letegye
Szádzsarát, ám a kislány erre még erősebben kapaszkodott
belé. – Jól van, Csodacsitri, jól van… A bácsikád rendbe fog
jönni. Most már minden rendben van.
– Semmi sincs rendben – nyögte Szádzsara, és a férfi
gallérját szorongatta. – Nalin levetette a hátáról Garímát.
Miss Stone félrehúzta őt az útról, de…
Charles Thornfieldnek annyi szörnyűséget kellett már
elviselnie életében, hogy most csupán rám pillantott, s miután
kiolvasta tekintetemből a választ, bólintott, és lehunyta a
szemét. Igaz, állkapcsa megfeszült, de semmi más tanújelét
nem adta fájdalmának. Nem hinném, hogy szándékosan
reagált ilyen sztoikussággal; azonban már oly sokat
szenvedett, s az elmúlt órában annyi mindent kapott vissza,
amit elveszettnek hitt – Szárdár életét, Szádzsara
biztonságát, Karman vagyonát –, hogy Garíma halálának híre
már nem tudta megtörni, csöndes nyugalommal elfogadta az
újabb veszteséget.
Azt viszont soha nem fogom elfelejteni, hogy miután Mr.
Thornfield a szakácsnőhöz fordult, és pandzsábi nyelven
közölte vele a hírt, Dzsasz Kaur lerogyott a konyhaasztalhoz,
s összetörten zokogott: két kezét tehetetlen gyötrelemmel
emelte maga elé, zihálása halálhörgésre emlékeztetett.
Fontos és szívmelengető emlékeztető volt ez, hogy a
háztartásnak legalább egy tagja nem volt közömbös Garíma
Kaur iránt; tanulságos lecke volt arról, hogy mindenkit –
mertem remélni, hogy talán még engem is – meggyászol
legalább egyvalaki, akivel hosszabb-rövidebb időre
összesodorta az élet.
Mr. Thornfield gyengéden megszorította a szakácsnő
vállát, majd kivitte Szádzsarát a konyhából. Követtem őt,
hogy magára hagyjam Dzsasz Kaurt mélységes gyászával. A
férfi után szóltam:
– Mr. Thornfield, sok mindent tudnék elmagyarázni
önnek, ha megengedné.
– Ha megengedném? – A történtek dacára a birtok urának
tekintetében némi keserű humor villant, ahogy felém fordult.
– Jane, azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ragaszkodom
hozzá.
Már épp elindult volna Szádzsarával az emeletre, amikor
valaki erőteljesen megzörgette a bejárati ajtót. Mr. Thornfield
lerakta a kislányt, és halkan azt mondta neki:
– Maradj Dzsasszal, édesem! – Azzal beterelte Szádzsarát
a konyhába, és határozott mozdulattal becsukta mögötte az
ajtót.
Jól jelzi, mennyire hozzászoktam már ehhez a
háztartáshoz, hogy a szemem sem rebbent, amikor Mr.
Thornfield lekapott a falról egy rövid kardot faragott
elefántcsont markolattal. Ám miután én is magamhoz vettem
egy tőrt, amely szintén a folyosó falán díszelgett, a férfi
felhördült:
– Mégis mi az ördögöt képzel? Akár egy tucat katona is
ácsoroghat odakint.
– Pontosan mire akar célozni, Mr. Thornfield?
– Az ég szerelmére, Jane, én nem…
– Mr. Szingh jelenleg sérülten fekszik, ugyebár. Márpedig
ha urasága azt képzeli, hogy hagyni fogom egyedül
szembenézni a badmásokkal, akkor elment az esze. Már
elnézést.
Mr. Thornfield bosszúsan szitkozódott, majd rám
parancsolt:
– Maradjon mögöttem, biztos távolban, megértette? –
Azzal a bejárati ajtóhoz vonult, amelyen titokzatos látogatónk
immáron még nagyobb erővel dörömbölt, mint az imént.
Ám amint Mr. Thornfield kitárta az ajtót, a
megkönnyebbüléstől elgyöngülve dobtam le a tőrt az asztalon
hagyott levelekre. Sam Quillfeather állt a küszöbön,
türelmetlenül bedugva sasorrát a házba. Mr. Thornfield kezet
szorított vele, habár közben hátrapillantott rám, s aggódva
felvonta a szemöldökét.
– Barátom, szinte meg sem merem kérdezni, mi történt
közted és a Társaság emberei között… Habár, amikor
legutóbb láttalak, ez a kis boszorka egyszer csak köddé vált, s
ez még mindig nem egészen hagy engem nyugodni. Sok
mindent kell megbeszélnünk.
– Úgy van, méghozzá most azonnal, különben katasztrófa
fog lesújtani rátok – válaszolta Quillfeather felügyelő. – És
remélem, Miss Stone kijavít, ha tévedek, de azt hiszem, hogy
a kisasszony meg én békés megegyezésre jutottunk. Te jó ég,
Thornfield, ez meg kinek a vére?
Mr. Thornfield fölemelte a kezét, és kimerülten dörgölte
meg a tarkóját.
– Sajnálattal kell mondanom, hogy Szárdáré. Életben fog
maradni, hála a magasságosnak, de borzalmas sérülést
szenvedett. Bőven van mit mesélni.
Mr. Quillfeather lekapta a kalapját, és görcsösen
szorongatta. Belépett a házba, és megtörölgette csizmáját a
szőnyegen.
– Akkor tán az volna a legjobb, ha a kandalló tüze elé
telepednénk egy-egy pohár konyakkal, és mindent
megvitatnánk – javasolta. – Kellő bölcsességgel talán még
valami jó megoldást is kisüthetünk.
– Nem hinném, hogy mindezek után bárki kinézne belőlem
akár csak egy szemernyi bölcsességet is, viszont a konyakról
és a kandalló tüzéről gondoskodhatom – sóhajtotta Mr.
Thornfield, és a nyitott ajtóhoz lépett. – Csak gyorsan
elküldök néhány embert Garíma holttestéért, s utána
csatlakozom hozzátok a szalonban.
– Garíma holttestéért? – kérdezte Mr. Quillfeather,
miután Mr. Thornfield eltűnt. – Ó, Miss Steele, mi mindent
láthatott ma!
– Eleget – vallottam be, és a szememet törölgettem. – De
még mindig sokkal kevesebbet, mint egyesek.
Hosszasan diskuráltunk azon a délutánon, és habár
elmagyaráztam Mr. Thornfieldnek a tervemet, amellyel túl
akartam járni Mr. Sack eszén – mire a birtok ura így utólag is
döbbent rémületét fejezte ki –, egy szót sem árultam el arról,
miféle sokkal régebbi história fűz Quillfeather felügyelőhöz, s
a nemes lelkű rendőr szintén nem tett említést a témáról. Így
hát a legnehezebb pillanat akkor következett be, miután a
magyarázat végeztével némán figyeltük egymást a parázsló
tűz halványsárga fényében, tudva, hogy nem odázhatjuk
tovább az elkerülhetetlent.
– Majd én vetek egy pillantást Mrs. Kaur holttestére, és
kitöltöm a halotti bizonyítványt, mert tudom, milyen
fájdalmas volna neked a feladat, Charles – ajánlotta fel
kedvesen Quillfeather felügyelő. – Ha igaz mindaz, amit
hallottam, akkor nem lesz szükség boncolásra.
– Nem sértődöm meg, ha mégis el akarják végezni a
vizsgálatot – nyugtattam meg őket.
– Arra semmi szükség. – Mr. Thornfield a homlokához
szorította az öklét, széles válla előregörnyedt a gyásztól. –
Nemrég láttam el Szárdárt azok után, amit Garíma művelt
vele… Közvetlenül egy ilyen tett után az a nő semmiképpen
sem lehetett megfelelő állapotban ahhoz, hogy elbírjon
Nalinnal. Hálát adok az égnek, amiért magának sikerült még
időben utolérnie, Jane.
Mr. Quillfeather felállt.
– Üzenek Mr. Sacknek is, és elintézem a falusi orvossal,
hogy holnap reggel legyen itt. Ideje, hogy véget vessünk
ennek az egésznek, nem gondolod, Thornfield?
– Legfőbb ideje – helyeselt a ház ura rekedt hangon, azzal
felöltötte a kalapját és kabátját, miután mindhárman
elhagytuk a szalont.
Mr. Quillfeather a pincebeli halottaskamra felé vette az
irányt, én és Mr. Thornfield pedig kisétáltunk a házból. A
csillagok szétszórt üvegszilánkokként tündököltek az egyre
sötétedő, zafírkék égbolton: hűvösen, élesen és veszélyesen
gyönyörűen. Kíváncsi lettem, vajon Pandzsábban is ugyanígy
fest-e a csillagos ég, mert akkor talán legalább ez a látvány
emlékeztethette Garíma Kaurt az otthonára. De azt is
lehetségesnek tartottam, hogy itt, Angliában egészen
máshogy rajzolódnak ki a csillagok az éjszakai égen, mint
Indiában, s így a házvezetőnőnek még ez sem jelenthetett
vigaszt. Mr. Thornfield úgy nézett rám, mintha csak most
vett volna észre, és bosszúsan csóválta meg a fejét.
 – Halálosan meg fog fázni kabát nélkül, maga eszement! –
Lekapta a felöltőjét, és a vállamra terítette, majd
feszélyezetten köhintett. – Ha már itt tartunk, a köpenyével
sajnos nincs mit tenni, végképp tönkrement.
– Sejtettem.
– Habár el nem tudom képzelni, hogy vissza akarná kapni,
még ha ki is lehetne tisztíttatni.
– Jól gondolja, Mr. Thornfield.
– Az új ruhája sokkal jobban illik magához, mint a
nevelőnői göncök… Habár önön még azok is jobban mutattak,
mint a többségen.
– Köszönöm, uram.
– Ezért kért tőlem előleget a fizetéséből? Azt a pénzt
felhasználva sikerült meggyőznie Sacket arról, hogy tolvaj?
– Nem… Vagyis, igen, de időközben némi örökségre is
szert tettem. Majd mindent elmesélek, ha lezárult ez az
egész.
– Az, hogy ilyen vakmerően szembeszállt Sackkel… Azt
sem tudom, mit szóljak ahhoz, hogy ilyen elképesztő
erőfeszítésre vállalkozott a kedvünkért. – Mr. Thornfield
felnézett az égboltra, mintha egyedül az lett volna ugyanolyan
felfoghatatlan, mint a tetteim. – Ugye tisztában van vele,
hogy könnyen találhatott volna olyat, aki sokkal méltóbb a
hűségére, mint egy gazember, kinek a házán átok ül?
– Nem értek egyet – közöltem, teljes szívemet beleadva a
válaszba.
– Jane, az ördögbe is, nem tudom, képes vagyok-e erre.
– Legalább nem egyedül kell megtennie – leheltem, és
semmit sem szerettem volna jobban, mint kitárni a karomat,
és magamhoz ölelni őt.
Charles Thornfield elfordult a gyepen, zsebre tette a kezét,
és az erdő szélén álló házikó felé masírozott.
Sietve követtem. Egymáshoz igazodó léptekkel szeltük át a
birtokot, majd a kis ház nappalijába érve meggyújtottunk egy
lámpást, és magunkkal vittük, miközben felkaptattunk a
lépcsőn. A padlástér ajtaja nyitva állt – ahogy Garíma hagyta
–, és Mr. Thornfield habozás nélkül a ládához ment. Felcsapta
a fedelét, a papírok közé túrt, és amint megérezte a láda
hamis alját, kirántotta a falapot.
A kincs a halálos mérgű kígyókra-békákra jellemző,
túlzottan élénk színekkel csillogott, vészjósló árnyalatok
szivárványaként. Mintha maga a természet is
figyelmeztetésnek szánt volna minden olyan színt, mely a
drágaköveket borította: Ne nyúlj hozzá!
– Igen, ezek tényleg Karman ékszerei – szólt Mr.
Thornfield elcsukló hangon, amitől megszakadt a szívem. –
Jaj, Jane, mennyi szenvedés, és csakis ezért a halom
csecsebecséért! El sem tudja képzelni, drága kisasszony,
mennyire gyűlölöm magam, és az egyetlen rejtély, ami még
megfejtésre vár, az, hogy vajon Szárdár miért nem vet meg
engem ugyanennyire.
Ekkor eszembe jutott a házvezetőnő egyik legutolsó
vallomása, és rádöbbentem, mi volt a jelentősége a látszólag
mellékes részletnek, amely nem hagyott nyugodni.
– Garíma azt mondta, hogy Karman már tizennyolc
évesen uniformist csináltatott magának, hogy beálljon a
khálszá lovasságába.
– Micsoda? – Mr. Thornfield zord arca értetlenül meredt
rám.
– Szárdár húga már jóval azelőtt harcolni akart, hogy az
ékszereinek lába kelt volna. – Egész testem megfeszült az
idegességtől és a kétségbeesett reménytől. – Garímától
tudom. Úgyhogy most már biztos lehet abban, uram, hogy
magának semmi köze nem volt Karman halálához…
Szádzsara édesanyja így is, úgy is kockára tett volna mindent,
pusztán a dicsőség kedvéért, hát nem érti? Vagyis ön semmi
célt nem szolgál azzal, ha saját magát ostorozza azért, amilyen
körülmények között Karman beállt a seregbe. A háború
annak a nőnek a vérében volt, erre született, és Mr. Szingh
azt mondta, hogy a húga neve azt jelentette: tevő, cselekvő.
Az egy dolog, hogy maga azért hagyta el Pandzsábot, mert el
akart szökni a szívfájdalma elől, és talán valóban követett el
hibákat azóta, de az összes többi… Minden halál, minden
veszteség… Mindez talán csak az élet természetes velejárója,
és egyáltalán nem büntetés.
– Honnan tudja maga, hogy Karman csatában halt meg?
– Mr. Sack mondta.
– Átok arra a spionra! – Mr. Thornfield reszketegen
kapott levegő után. – Jane…
– Londonban megtudtam, uram, hogy nincs még egy
téma, amiben olyannyira téves lett volna az ítéletem, mint
saját magamat illetően. – Megérintettem a férfi véres
ingujját, és könnyes szemébe néztem. – Magát azonban
alaposan kiismertem, és esküszöm, hogy nincs ember, aki
méltóbb volna a boldogságra, s ha szerezhetnék belőle egy
kicsit önnek, akkor beutaznám érte akár az egész világot is.
– No, és ha erre azt mondanám, hogy ha körbeutazza a
világot, miközben engem magamra hagy ezen a helyen, azzal
inkább megakadályozná a boldogságomat, nem pedig
elősegítené? – szólt Mr. Thornfield hosszas hallgatás után.
– Akkor… mégiscsak itt kellene maradnom – suttogtam. –
Magával.
Mr. Thornfield a szemére tapasztotta a kezét.
– Nem azt mondta, hogy örökségre tett szert?
– Tessék, uram?
– Hagyatékra, jussra, adományra, maga akaratos kis
kobold!
– Igen, méghozzá bőkezűre, uram.
– Ezek szerint immáron nincs is szüksége jól fizető állásra,
ha jól értem. Független, vagyonos nő lett magából, aki senkire
sem szorul rá ahhoz, hogy elboldoguljon a világban. Drága
porcelánról eheti a kacsapecsenyét, a legócskább
zsebkendőjét is belga csipkeszegély díszítheti, cselédeket
használhat zsámolyként… Mindezt megkaphatja anélkül,
hogy keservesen kellene robotolnia. Többé nem kell napi hat
órán át lovakról magyaráznia csak azért, hogy megkeresse a
betevő falatot.
Ekkor megértettem, mi aggasztja, és legszívesebben
incselkedtem volna vele; ám inkább elnevettem magam, és
egy lépéssel közelebb húzódtam hozzá.
– De hát én szeretem a lovakat – jelentettem ki olyan
mély átérzéssel, hogy szinte elszorult tőle a tüdőm. – Mindig
is szerettem őket.
– És a borzalmasan huzatos angol udvarházakat is szereti?
– Nem mindet, de egyet nagyon megszerettem.
– És mi a helyzet a curryvel?
– A curryt mindenki szereti, uram.
– S vajon meg tudna szeretni akár egy volt katonaorvost
is, aki halottaskamrának használja a pincét? – Mr. Thornfield
olyan gyengéd szomorúsággal mosolygott, hogy az kis híján
letaglózott.
– Nem kell megszeretnem… Mert már rég szeretem őt.
Charles, te… Te nem viselsz kesztyűt.
– Nagyon úgy tűnik, Jane – mondta a férfi, s azután már
egyikünk sem szólt, mert Charles Thornfield édesen,
tisztelettudón a számra szorította az ajkát, és egyik kezét a
tarkómra, a másikat pedig az arcomra simította. Amikor
ajkam szétnyílt, megízleltem mindazt az érzelmet, amelyet a
férfi oly sokáig magába fojtott, és tudtam, hogy nincsenek
szavak, melyek kifejezőbbek lehetnének a csókjánál.
– Fogalmad sincs, mit művelt velem a hiányod. – Mr.
Thornfield hajszálnyira elhúzódott tőlem, és jobb kezébe
szorította szoknyám egy korcát. – Azelőtt legalább
hallhattam a lépteidet az emeleten, vagy tudhattam, hogy
éppen lovagolsz, vagy megüthette fülemet a nevetésed,
amikor elhaladtál a dolgozószobám előtt. Az ember nem
figyeli folyton a holdat, Jane… De ha egyszer csak eltűnne,
nem lenne többé árapály, és az óceánok megrekednének. Én
már rég megrekedtem, amikor te rám találtál, és magaddal
sodortál, ám azután eltűntél. Nem hosszú időre, de akkor is…
Mennyi időnk van, mielőtt ismét magamra hagysz?
Az tűnt a legjobb válasznak, hogy megcsókoltam, ám csak
egy röpke pillanatra adhattam át magam ennek.
Rádöbbentünk, hogy mások igényei jelenleg sokkal
sürgetőbbek, mint a sajátunk, így kisiettünk a házikóból,
amelyben felnőttem, és visszamentünk az udvarházba. Az ég
halvány levendulakék volt felettünk, akár egy majdnem
elfelejtett horzsolás.

Másnap reggel Charles Thornfield és én megtettük a

szükséges előkészületeket, hogy a lehető leghamarabb
Londonba utazzunk, miután Mr. Quillfeather világossá tette a
helyzetünket. Mr. Thornfield a falusi orvost bízta meg
Szárdár Szingh ellátásával a távollétünkben. Szádzsarával és
a gyámjával reggeliztem, mindhárman komorak voltunk,
győzelmeink dacára is. Amikor letettem a villámat, és
felnéztem, megláttam, hogy a kék szempár úgy fürkész
engem, mintha valamiféle csoda volnék, s nem bírtam
magamba fojtani a fülig érő mosolyt.
A csókunk után elváltunk egymástól, és úgy sejtettem,
hogy Mr. Thornfield egész éjjel Mr. Szingh mellett volt. De
akkor is… Most vibrált köztünk a levegő, valami delejes,
mohó erő vonzott egymáshoz.
– Beszélhetnék négyszemközt Mr. Szinghgel? – kérdeztem
a férfitól. – Úgy érzem, nem utazhatok el anélkül, hogy
köszönetet mondanék neki, amiért megmentette az életem.
– Természetesen. Ebből a tettéből kifolyólag én is az
életemmel tartozom Szárdárnak, mivel aligha viseltem volna
el ép ésszel a kisasszony elvesztését.
 Szádzsara kíváncsian nézett fel, és ajka fölfelé görbült.
– Ezek szerint itt marad velünk, Miss Stone?
– Amennyiben Mr. Thornfield továbbra is szívesen lát itt
engem, miután megvitattunk egy nagyon fontos kérdést,
akkor igen, maradok.
– Még szép, hogy szívesen látom, mindannyian átkozottul
szívesen látjuk itt magát… Legszívesebben szó szerint
magunkhoz láncolnánk – pufogott a férfi. – Milyen kérdést
akar megvitatni velem?
– A nevem kérdését, uram. Ám legelőször Mr. Szinghgel
kell beszélnem, azután pedig muszáj lesz indulnunk. Miután
mindent elrendeztünk Mr. Sackkel, akkor elmondom önnek a
teljes történetet.
Charles Thornfield a homlokát ráncolta, majd vállat vont,
és közölte, hogy felőle aztán játszadozhatom vele, ha akarok,
mert úgysem fogja meggondolni magát. Aztán kivonult, hogy
ellenőrizze, felpakolták-e a kocsinkat. Csókot nyomtam
Szádzsara sötét hajára, majd felsiettem az emeletre, ahhoz a
szobához, ahol Szárdár Szingh lábadozott.
Kopogtattam, majd beléptem. A sebesült férfi párnákkal
megtámasztva ült az ágyon, alaposan bebugyolált karját
felkötötték. Éreztem a borogatás fűszeres-boros illatát,
akárcsak a füstölőét a sarokban álló kis fémtartóból. A
szobában körülnézve rádöbbentem, hogy ez apám régi
hálószobája – amit valaha halott bácsikám szobájának hittem.
A falakat szinte teljesen beborították a könyvespolcok,
zsúfolásig megrakva kötetekkel. Sok könyv olyan
repedezettnek tűnt, akár az ősi kőtáblák.
– Kérem, ne nézzen így rám, Miss Stone! – Mr. Szingh
hangja rekedt volt, ám határozott. – Charles szépen bevarrta
a sebemet, és el sem tudom képzelni, ki láthatott volna el nála
jobban.
– Ráadásul Mr. Thornfield mindezt kesztyű nélkül tette.
– Bizony, ezt a diadalt a szerencsétlenség szülte. Charles a
csatatéren sokkal kezdetlegesebb módszereket alkalmazva is
elboldogult, amikor sebesültről sebesültre járt.
Leültem az ágy szélére. Mr. Szingh arca feszült volt, de
egyelőre nem mutatkozott rajta láz jele. Haját nem borította
turbán; hosszú tincsei haloványon csillogtak, habár már
majdnem száraznak tűntek. A férfi szótlanságom láttán
elmosolyodott.
– Még a hajam is véres lett – magyarázta érdes hangján. –
Gyalázatosan éreztem magam olyan mocskosan… Szinte
elviselhetetlenebb volt, mint a sérülésem. Az egyik cseléd
hamarosan feljön, hogy ismét felkösse a hajamat, mivel így…
– Csonka karjára intett.
– Jaj, el sem tudom mondani, mennyire sajnálom a
történteket. Kérem, bocsásson meg nekem! – esdekeltem.
– A kezem elvesztésére gondol? – Mr. Szingh a fejét
csóválta. – Nincs mit megbocsátanom magának… Elvégre
valójában ön forgott veszélyben. Most már legalább valódi
áldozatot ajánlhatok fel: testi épségemet az igazság oltárán.
Legalábbis ezzel vigasztalom magam. A szerzetesi életmód
egészen természetes a számomra, ami viszont a kezemet
illeti… Nagyon hozzám nőtt.
– Nem csoda, hisz mindig kéznél volt – helyeseltem, aztán
mindketten elnevettük magunkat, akár a szertelen, túlzottan
izgatott gyerekek, akik nem bírnak magukkal. A teljes
kimerülésig nevettünk, és könnybe lábadt a szemem, amikor
hozzátettem: – És azt is szörnyen sajnálom, hogy elveszítette
egy kedves barátját.
– Igen, Charles elmondta, mi történt. – Mr. Szingh
felsóhajtott, markáns vonásait feldúlt arckifejezés felhőzte el.
– Garíma halála az én felelősségem, nem az öné.
– Nem hibáztathatja magát ezért, ahogy Mr.
Thornfieldnek sem szabad önmagát hibáztatnia Karman
haláláért.
– Igyekszem szép lassan az eszembe vésni ezt a
bölcsességet, Miss Stone, ahogy Charlesnak is muszáj lesz.
Szerettem volna megkérdezni, egyáltalán nem gyanította-
e, hogy Garíma Kaur szerelmes volt belé, ám úgy gondoltam,
kegyetlenség lenne erről faggatnom.
– Mit jelent a Garíma név? – érdeklődtem inkább.
– Nincs rá pontos megfelelő a maguk nyelvén. – Mr.
Szingh mocorgott egy kicsit, hogy kényelmesebben
helyezkedjen el a párnák között. – Talán valahogy úgy
fordíthatnám le, mint büszkeséggel vegyes méltóság.
– Vajon az emberek neve mindig megpecsételi a sorsukat,
vagy ez csupán a szikh kultúrában van így?
Mr. Szingh ismét elmosolyodott, habár ez nem simította ki
a szenvedés ráncait a homlokán.
– Babonásnak hangzom, nem igaz? Ám valóban úgy vélem,
hogy ha az Úr különleges meglátással adományoz meg egy
szülőt, akkor a gyermek neve tükrözni fogja azt, ami a
lelkében lakozik. Vegyük például az ön nevét: Jane Stone…
Már a vezetékneve is roppant találó, nem gondolja? Stone,
azaz kő. Úgy vélem, az ön esetében ez erős sziklát jelent, egy
biztonságos szigetet a veszélyes tengerben.
– Ezt a vezetéknevet én magam választottam az eredeti
helyett – vallottam be. – A szüleimtől csupán a
keresztnevemet kaptam, és az is a létező legjelentéktelenebb.
– Ó, nahát, igazán? Nos, véleményem szerint akkor is
tévesen ítéli meg a nevét. Olyannyira közelről látjuk saját
magunkat, hogy gyakran nem tudjuk megfelelően felmérni
önnön értékeinket. Bárkitől is kapta a vezetéknevét, én úgy
gondolom, hogy remekül illik magához. A „Jane” pedig héber
eredetű, tudta?
Nem, ezt nem tudtam.
– És mit jelent? – kérdeztem.
Mr. Szingh szeme véreres volt ugyan, mintha vörös
pókháló borította volna, ám elmerengve csillogott.
– Isten kegyes ajándéka. Ha megbocsát nekem,
kisasszony, én ezt nem találom pontatlan választásnak a
szülei részéről.
A könnyeim erre ahelyett, hogy elapadtak volna, inkább
megsokasodtak.
– Ön igazán túl kedves hozzám.
– Nagy kiváltság, ha az embernek lehetősége van
kedvesnek lenni bárkihez. Megengedi, hogy megkérdezzem,
valójában mi a vezetékneve, kisasszony?
– Igazság szerint nincs rendes vezetéknevem… Ám azelőtt
Steele-nek hívtak. Szeretném elmesélni Charlesnak a teljes
igazságot, miután megbirkózunk Sackkel; akkor önnek is
elmondok mindent, megígérem. De most már hagyom
pihenni.
– Steele… Mint az „acél”, azaz steel – tűnődött Szárdár
Szingh fennhangon, ahogy felálltam az ágyáról. – Ez még
találóbb… Erő, ellenállás, harci szellem.
– Mindre szükségem lesz már önmagában ahhoz is, hogy
megint át merjem lépni az East India House küszöbét –
mondtam az ajtóban állva. – Mr. Sack brutális alak, és a
legkevésbé sincs ínyemre ismét a közelébe menni, még Mr.
Thornfield kíséretében sem.
– Hát emiatt van ez a nagy sürgés-forgás! – Szárdár
Szingh pengevékonnyá húzta össze a szemét. – Maga és
Charles Londonba készülnek. Mit terveznek tenni, ha
odaértek?
– Lemondani a kincsről – közöltem, majd finoman
becsuktam magam mögött az ajtót.
 HARM INCHÁROM

„Nem, nem, Jane! Ne menjen el! Most már, hogy

megérintettem magát, hallottam a hangját,
éreztem boldogító közelségét, beittam édes,
vigasztaló szavait: nem tudok többé lemondani
magáról.”

– ITT MINDENKINEK ELMENT AZ ESZE? – Augustus P. Sack

fel-alá járkált az asztala körül, akár egy prédára leső sakál.
Teljesen meghökkentettük: Charles Thornfield, Sam
Quillfeather, Cyrus Sneeves, valamint jómagam minden
előzetes figyelmeztetés nélkül törtünk rá. Magunkkal hoztuk
a kincset, amelyre Mr. Sack vágyott, és készséggel oda is
adtuk neki… Miközben számítottunk rá, hogy bármelyik
pillanatban betoppanhat az ügynökhöz még egy váratlan
látogató.
Ahhoz képest, hogy Mr. Sack hosszú évek óta csakis ezt a
trófeát áhította, most nem tűnt kellően boldognak, amiért
végre az ölébe pottyant. Hamarosan megértettem, hogy azért
nem, mert nagyon is élvezte, ameddig szabadon gyötörhette
Mr. Thornfieldet és Mr. Szinghet: a kínzásuk ugyanolyan
gonosz örömöt okozott neki, mint amikor letépte rólam a
nyakláncomat. Ráadásul valószínűleg gyanakodott, hogy
valami nincs teljesen rendben a bőkezű adománnyal.
 Tökéletesen igaza volt.
– Követeléseink módfelett észszerűek, uram – közölte vele
Mr. Sneeves. Ügyvédem határtalan becsületére szóljon, hogy
olyan monoton hangon beszélt Mr. Sackkel, mintha a Kelet-
indiai Társasággal szembeszállni a lehető legunalmasabb
szakmai feladat volna, amit csak el tud képzelni egy átlagos
csütörtökön. – Az öné lehet ez a láda, de csakis akkor, ha soha
nem fedi fel senkinek, hogyan jutott hozzá. Pandzsáb említése
elfogadható, ám Mr. Thornfieldet nem terhelheti semmiféle
felelősség az ékkövek birtoklását illetően. Ennek érdekében
önnek egyszerűen alá kell írnia ezeket az iratokat, amelyek
felmentik Charles Thornfieldet bármely bűntett vádja alól;
nekem pedig első dolgom lesz eljuttatni a papírokat az ön
alkalmazásában álló ügyvédeknek.
– Ugyan miért is ne működne együtt, Mr. Sack? –
unszolta a Társaság emberét Mr. Quillfeather. – Megkapta a
teljes jelentésemet John Clements eddig megoldatlan
gyilkossági ügyét illetően, amelyből megtudhatta, hogy a
tettes e világon már nem nyerheti el méltó büntetését. Az
ügyet tehát lezárhatjuk, s még a kincs is előkerült,
hiánytalanul… Mi mást kívánhatna még?
Charles Thornfield mindeközben egyetlen szót sem szólt.
Amikor megtudtuk Quillfeather felügyelőtől, hogy valójában
milyen céllal érkeztek a faluba a Társaság katonái,
munkaadóm mélységes megkönnyebbülését fejezte ki;
Augustus Sack látványa azonban nyilvánvalóan megfeküdte a
gyomrát, miként az várható volt. Kifejezéstelen arccal ült az
ügynök előtt, mutatóujját a halántékára szorítva, szúrós
tekintettel meredve az ellenségre.
– Elfelejtettél kesztyűt húzni, Thornfield – mordult Sack.
– Ez a te szerencséd, különben most párbajra hívnálak
vele – vágott vissza Mr. Thornfield. – Készen állsz végre,
hogy megfossz egy kislányt a jogos tulajdonától, vagy
csevegjünk még egy kicsit? Előtted díszeleg a láda. Nyertél.
Ez az utolsó font hús, amit kihasíthatsz belőlem és Szárdárból.
– És mégis mi köze a nevelőnőnek ehhez az egészhez? –
Mr. Sack telt ajka csúfondáros vigyorra húzódott, ahogy
felém intett. – A ti drágalátos Miss Jane Stone-otok azt
állította nekem, hogy meglopott titeket. Ám alig ment el
innen, letartóztatták, és rabszállítón vitték el. Mégis mit
kezdjek mindezzel?
– Nyerészkedjen rajta… mint tudomásom szerint mindig
mindenen – válaszoltam.
Ekkor dübörgő léptek hallatszottak a folyosóról. Előbb Mr.
Quillfeatherre, majd Mr. Thornfieldre pillantottam, és nem
bírtam magamba fojtani egy apró mosolyt.
Nem volt kopogás. Nem volt figyelmeztetés. Nem volt más
előjel, csupán a közeledő lábdobogás – majd feltárult az ajtó,
és megláttunk fél tucat katonát, valamint a Társaság oly
sokat emlegetett direktorát.
– Ó, hála a magasságosnak! – sóhajtotta Mr. Thornfield, és
keresztbe tette a lábát. – Már majdnem fizikai erőszakra
ragadtattam magam.
– Uram… – hebegte Mr. Sack. – Én… Nagy örömmel
látom. Minek köszönhetem ezt a megtisztelő… illetve ezt a
kellemes… látogatást?
A faluban látott, pompás fehér-vörös uniformist viselő
katonák takaros sorba álltak vezetőjük mögött. A direktor úr
magas férfi volt, kifogástalan öltözékben: talpig feketében
ezüstdíszítéssel. Sétabot volt nála, ám úgy tűnt, nincs
szüksége rá. Szikár, elszánt, méltóságteljes arcával engem
leginkább egy agárra emlékeztetett. Kétszer koppantott
botjával a szőnyegen.
– Quillfeather felügyelő, kérem, fogadja gratulációmat! – A
direktor hangja magas volt, ám határozott. – Charles
Thornfield, már nagyon rég nem láttam, bizony, túlságosan is
rég, uram. Roppantul örvendek, hogy sokkal jobb színben
láthatom viszont.
 Mr. Sack lerogyott a székébe, úgy festett, akár egy
leeresztett hőlégballon.
– Egek, maga aztán remek formában van, uram. – Mr.
Thornfield a kezét nyújtotta a Kelet-indiai Társaság
direktorának. – Köszönöm, hogy találkozik velünk.
– Maga miatt bőven megéri a fáradságot. – A direktor úr
hűvösen mosolygott. – A jó Mr. Quillfeather arról
tájékoztatott önnel kapcsolatban, hogy egyes
munkatársaim… Nos, miként is fejezzem ki magam? Úgy
tudom, bizonyos alkalmazottaim nem hagytak nyugtot önnek.
Azonnal elrendeltem az ügyben a saját, belső nyomozásomat,
aminek alapján teljes meggyőződéssel kijelenthetem, hogy
önt súlyos sérelem érte, uram. Természetesen az is rögtön
felkeltette az érdeklődésemet, de még mennyire, hogy a
kérdéses tulajdon ilyen szerencsésen megkerült. Habozás
nélkül elküldtem egy kisebb csapatot a birtokára, amint
tudomást szereztem az igazságról. Hála az égnek, úgy hallom,
mégsem volt szükség arra, hogy a katonáknak kelljen
megvédeniük önt és Mr. Szinghet. A Társaság nem felejtette
el, hogy ön milyen jó szolgálatot tett a koronának, ahogy azt
sem, mekkora segítségünkre volt a családja az évek során az
import terén, s ami azt illeti, szülei továbbra is nagyra becsült
partnereink a gyarmatokon.
– Átkozottul hálás vagyok a remek memóriájáért –
válaszolta Mr. Thornfield.
– Kitart a döntése mellett, hogy átadja ezt a
hadizsákmányt a Társaságnak? – A direktor megkocogtatta a
ládát a sétabotjával, tekintete kapzsin csillant.
– Ha soha többé nem látom viszont ezeket a kincseket,
akkor boldogabban fogok meghalni, mint azt remélni merem.
– Már csak a hátralévő formaságokat igyekeztünk
tisztázni Mr. Sackkel, s éppen arra vártunk, hogy aláírja a
papírokat – közölte Mr. Cyrus Sneeves, és felszippantott egy
nagy csipet élénkítő tubákot.
 Augustus P. Sack rózsás arca mindeközben még annál is
haloványabbra sápadt, mint amit eddig egyáltalán
lehetségesnek hittem. Leesett állal, tátott szájjal bámult a
direktorra, aki nagyjából olyan gyengéd jóindulattal nézett rá,
akár manguszta a kígyóra. A katonák vigyázzban álltak a
helyiség hátsó felében, maguk elé meredve.
– Hát persze, persze! – Mr. Sack egyszeriben sietve
szignálni kezdte a papírokat, mintha most először kérték
volna fel erre. – A legnagyobb örömmel aláírom, amit csak
kell!
– Minél előbb, annál jobb. – A direktor biccentett a
katonáknak; ketten azonnal ugrottak teljesíteni a szótlan
parancsot, és fölemelték a ládát. – Azonnal vigyék ezt a
magánlakosztályomba! Még ma délután értesítem a
miniszterelnököt, hogy beszélnem kell vele. Quillfeather
felügyelő, roppant hálásak vagyunk a fáradozásáért Mr.
Clements halálának ügyében. Mr. Thornfield, köszönjük az
együttműködését.
– A legnagyobb örömömre szolgált – utánozta
munkaadóm Mr. Sacket.
– Hátravan még egy apróság – szólaltam meg.
Természetesen igencsak valószínűtlen, hogy a Kelet-indiai
Társaság direktorát valaha is maradásra kényszerítette volna
egy nő, ráadásul épp itt, az East India House falain belül; ám
én úgy okoskodtam, hogy egy olyan férfinak, aki messzi
földek háborúit járta meg, nyilván készen kell állnia a
váratlanra. A direktor megrökönyödve ütögette meg ismét a
szőnyeget a sétabotjával, és komoran ráncolta a homlokát.
Mr. Sack arca immáron fehérről zöldre váltott.
– Mr. Sack tévesen úgy vélte, hogy Karman Kaur egyik
ellopott ékszerét kobozta el tőlem, pedig az valójában a saját
tulajdonom volt. Szeretném, ha Mr. Sack helyreigazítaná ezt
a tévedését, és most azonnal visszaszolgáltatná a
nyakláncomat.
 Mr. Quillfeather igyekezett leplezni apró mosolyát, Mr.
Thornfield pedig kuncogott.
Ügyvédem kötelességtudóan bólogatott szeplős fejével, és
rögvest azt javasolta, hogy Mr. Sack küldje el az ékszert az
irodájába.
– Tegye, amit a hölgy kíván, Mr. Sack! – parancsolt rá a
direktor. – Utána pedig szedje a holmiját, és takarodjon
innen! És arról még csak ne is álmodjon, hogy ajánlólevelet
kaphat tőlünk… Nem tűröm, hogy valaki az orrom előtt
próbáljon összeesküvést szőni. Legalábbis úgy nem, hogy
engem nem von be a konspirációba. Akadtak már botcsinálta,
nagyzási hóbortos ügynökök, akik egész birodalmakat
döntöttek meg a machinálásukkal. Úgy gondolom, minden
jelenlévő pontosan tudja, hogy konkrétan mire célzok. Küldje
vissza Miss Stone-nak, amit elorzott tőle, és fohászkodjon a
Mindenhatóhoz, hogy Charles Thornfield ne akarjon szíjat
hasítani a hátából a nyílt utcán! Pedig meg kell mondanom,
minden oka megvolna rá.

Miután ünnepi lakomát költöttünk el Sam Quillfeatherrel,

Charles Thornfield és én lassan végigsétáltunk egy széles
fasoron Westminsterben. A magasan ülő hold épp olyan
gyöngyházfényű volt, akár az osztriga, amelyet az imént
elfogyasztottunk, a hideg szél pedig fütyülve süvített el a
macskakövek fölött. Az a fajta ezüstös megvilágítású éjszaka
volt, amelyik engem mindig édesanyámra emlékeztetett, s
amelytől azt kívántam, bár több éjféli pikniket rendezhettünk
volna mi ketten, mielőtt a mama örökre elhagyta kis
házunkat és kertünket.
Mivel előre nem lehettünk biztosak kalandunk sikerében,
nem is terveztük el, utána hogyan tovább; így hát most
céltalanul sétálgattunk a platánfák alatt, melyek sötét ágai a
csillagok felé nyújtóztak, s figyeltük a pubokból és
vendéglőkből ki-kivillanó fényeket. Mr. Thornfield csöndes
volt; az a tudat, miszerint hosszú megpróbáltatása immáron
véget ért, bizonytalan nyugalommal töltötte el, mintha
egyelőre még nem egészen lenne képes elhinni, hogy tényleg
jóra fordultak a dolgok. Én ugyanolyan hallgatag voltam, ám
rajtam aggodalom uralkodott el.
Olyan létfontosságúnak éreztem a vágyat, hogy soha többé
ne váljak el ettől a férfitól, akár a levegővétel iránti igényt; de
tudtam, hogy ha nem tárom fel előtte a múltamat, akkor
bábbá válok, famerev tagokkal és festett mosollyal.
Biztosíthatom olvasóimat, hogy nem hitegetem magam
olyasféle ostoba elképzelésekkel, miszerint bárki is képes
volna tökéletes ékesszólással beszélni minden emlékéről,
érzelméről és félelméről; ám makacsul meg voltam győződve
arról, hogy ha nem szedem össze a bátorságomat a
kitárulkozáshoz, akkor egyetlen szempár helyett örökké két
különbözőn keresztül fogom nézni a férfit, akit szeretek, mert
mindig tudatában leszek az elmém legmélyén rejtőző
szörnyetegnek.
– Nyugtalan vagy, Jane.
Kissé meglepetten néztem le: a férfi ugyanis megfogta a
kezemet. Ehhez be kellett nyúlnia a köpeny alá, amit
Szádzsarától kölcsönöztem, mivel termetemet a legnagyobb
jóindulattal sem lehetne magasnak nevezni, és nem zavart,
hogy az anyag nem ért le a bokámig. Az a tény, hogy a hideg
miatt mindketten kesztyűt viseltünk, nem igazán csillapította
nekilóduló pulzusomat.
– Ha ez nem… Ha én nem vagyok kívánatos a számodra –
szólt a férfi akadozva –, akkor kérlek, habozás nélkül közöld!
Esküszöm, szó szerint emlékszem mindarra, amit az irántam
táplált érzelmeidről mondtál, ám jelenleg igencsak
megrendült vagyok. Amikor az ember kijelenti, hogy egy
csillagot akar az égről, s azután a csillagról kiderül, hogy
valóban elérhető… Tudod, nem tűnik valószínűnek, hogy ez
tényleg igaz legyen.
– Én semmilyen szempontból nem hasonlítok csillagra,
Charles.
– Hát, ha így gondolod, akkor ezek szerint még soha nem
néztél tükörbe. Majd én megtanítalak rá, hogyan kell.
Roppant könnyű, seperc alatt bele fogsz jönni.
Megszorítottam a kezét, és megálltam, így ő is
megtorpant. Felbámultam a férfira, mert tudtam, hogy
mindez bármelyik pillanatban véget érhet, s ettől a
gondolattól megszakadt a szívem. A cserzett arc aggódva
nézett le rám, az ősz hajat megvilágította az utcai lámpák
fénye.
Ez a férfi volt a mindenem, és elszántam magam, hogy ha
nem hallhatom mély hangját reggelente, életem minden
napján, akkor legalább örökre az emlékezetembe vésem róla
ezt a képet, ahogy egy londoni utcasarkon áll velem, és a
kezemet fogja.
– Jane, úgy festesz, mint aki búcsút készül venni tőlem, s
ez átkozottul aggasztó – jelentette ki Charles Thornfield.
– Szó sincs róla. – Az arcomhoz emeltem összekulcsolt
kezünket, és továbbmentünk. – Csak épp el kell mondanom
neked egy történetet, mielőtt… Mielőtt úgy döntenél, hogy
megtartasz engem.
– Erre most csak azért nem nevetek a bájos képedbe,
mert jómagam is rengeteg mindent titkoltam el előled,
méghozzá teljesen szükségtelenül. Ha az nem válik be, hogy
magunkhoz láncoljunk téged, akkor talán még a vasrácsoktól
sem riadnék vissza. Nézd csak! – tette hozzá, és bizonytalanul
megállt egy sorház egyik takaros, keskeny tagja előtt. – Ezt
még akkor vettem, amikor hozzájutottam az örökségemhez,
hogy mindig legyen menedékünk az eső elől a városban.
Garíma sokat használta… nos, azelőtt. Szeretnél bejönni, hogy
mindent megbeszélhessünk? Ha nem, akkor kerítek egy
konflist, és visszavitetlek a panziódba.
 Elakadó lélegzettel, a szorongástól és a reménykedéstől
elszorult torokkal válaszoltam, hogy igen, nagyon szeretnék
bemenni. Egy kellemes nappaliban találtam magam: a falakat
sárga meg zöld szikh kárpitok díszítették, az idegen bútorokat
és a rojtokkal bőségesen ellátott párnákat a szomszédság
nyilván roppant gyalázatosnak találta volna. Miután hanyagul
egy székre dobta a felöltőjét, Mr. Thornfield italt töltött
kettőnknek kristálypohárba, mint mindig – habár ezúttal
mindketten levettük a kesztyűnket –, én pedig
felakasztottam Szádzsara köpenyét a hallban.
Miután leültem a kandallóhoz legközelebbi karosszékbe, a
férfi elbűvölően odahúzott elém egy zsámolyt, és letelepedett
velem szemben, így fejünk egy magasságba került. Anélkül,
hogy észbe kaptam volna, mit csinálok, megcirógattam
Charles halántékát, mire ő elmosolyodott, és olyan pajkosan
nézett rám, akár egy kandúrmacska. Letette a két poharat a
szőnyegre.
– Azzal a reménnyel kecsegtetsz, hogy nem fogsz a
távozásoddal büntetni az eddigi makacs elutasításaimért. – A
férfi elkapta az ujjaimat, és összekulcsolta a kezünket. –
Bármilyen más büntetést bátran elviselek, amit csak ki
akarsz szabni rám. Nos, akkor halljuk a titkaidat! A házat
befűtötték és átszellőztették ma reggel, de már elküldtem a
személyzetet.
Van, hogy a lehető leggyorsabb vágás a leghatékonyabb,
így hát kerek perec közöltem:
– Hamis néven mutatkoztam be neked. Kislányként
Highgate House-ban éltem. A nénikéd, Patience Barbary
férjének, Richard Barbarynak törvénytelen gyermeke
vagyok, az anyám egy francia táncosnő volt, aki megőrült, és
önkezével vetett véget az életének.
Charles Thornfield sötét szemöldöke olyan kifejező tud
lenni, hogy láttam már őt maró gúnyt közvetíteni akár
egyetlen szó nélkül; most azonban az érzelmek egész skáláját
mutatta ki vad táncot járó szemöldökével. Végül felcsillant a
szeme, szinte zafírkéken ragyogott, és eltátotta a száját.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy te valójában Jane
Steele vagy?! – kiáltott fel.
– De… de igen, az vagyok. Te meg honnan…
A férfi a térdére csapott, és felkacagott.
– Anyám időről időre emlegetett téged, a francia
zabigyereket, akinek az anyja beügyeskedte magát egy angol
birtokra. Patience nénikém átkozottul nehezen viselte a
dolgot, de meg kell értened, hogy Chastity és Patience
Goodwill sosem jöttek ki egymással… Anyám igen
elismerésre méltó puccsnak vélte az affért. Miért nem szóltál
hamarabb?
Céklavörösre pirultam, és azt válaszoltam:
– Váratlanul ért, hogy megörökölted Highgate House-t.
Szerettem volna ismét ott élni, még arra is gondoltam, hogy
valójában talán… talán engem illet.
– Úgy is van! – rikoltotta Mr. Thornfield. – Minden tégla,
minden fegyver, minden átkozott fűszál ugyanannyira a tiéd,
amennyire az enyém, édesem. Én megelégszem azzal, ha
kaphatok egy szalmazsákot az istállóban, meg időnként egy
kis száraz kenyeret. Mondd csak, megőrültél, hogy azt
hiszed, nem adnék neked bármit?
– Nem akarom, hogy szalmazsákon aludj, és száraz
kenyéren élj. – Kicsordult a könnyem, és Charles az államra
simította az ujjait. – Azt akarom, hogy testestül-lelkestül az
enyém légy, de nem értem, hogyhogy nem haragszol rám,
amiért hazudtam.
– Gazember vagyok, Jane. Gazemberek szülötteként
jöttem a világra, ráadásul azok a gazemberek is neveltek fel.
Arról nem is beszélve, hogy te magad neveztél egyszer
rohadt kurafinak, s ezt nem is vitatom. Sőt, nagyon szép
emlékként őrzöm azt a találkozásunkat, leszámítva azt a
részét, amikor leestél a lóról.
 – Jaj, de ez még nem minden, én…
– Lélegezz, kedvesem! – Charles Thornfield végigsimította
a karomat, és nagy kezébe fogta az én kicsiny ujjaimat, mint
egykor a dolgozószobájában. – Kérlek, lélegezz! Én magam is
fulladozom attól, hogy látom, te nem kapsz levegőt. Könyörülj
meg rajtam, csak egy kicsikét, és lélegezz, az én kedvemért!
Ha jól veszem ki, te is gazember vagy… Javasolnám, hogy
csináltassunk magunknak összeillő uniformist, ám az igencsak
aláásná galád céljainkat, és meghiúsítaná gonosz
törekvéseinket. Nos, mi mást akarsz még elmondani nekem?
– Gyilkos vagyok, Charles.
– Talán azt hiszi a kisasszony, hogy süket és vak vagyok?
– kiáltotta hitetlenkedve. – Talán azt feltételezi rólam, hogy
egyszerűen elfelejtettem, mit…
– Ötszörös gyilkos vagyok.
Charles Thornfield kinyitotta a száját, hogy mondjon
valamit, aztán meggondolta magát, és inkább némán
letörölgette a könnyeimet a hüvelykujjával. Majd megint
mondani akart valamit, de alig kezdett bele, ismét elakadt a
szava. Végül bosszúsan sóhajtott, és motyogott valami
egészen mást, én pedig úgy éreztem, menten szörnyethalok.
Azt hiszem, a szívem csak akkor kezdett ismét dobogni,
amikor a férfi komoran összeráncolt homloka kissé kisimult,
és úgy nézett rám, ahogy Szádzsarára szokott, vagy egy
kényes, régi kötette a könyvtárában: úgy, mintha különös
gonddal akarna bánni velem. Átadta nekem a zsebkendőjét,
és számolni kezdett a bal kezén.
– Az első? – kérdezte, érdes hangja immáron
gyengédebben szólt.
– Még kislány voltam, amikor a féltestvérem meg akart
erőszakolni az erdőben, én pedig ellöktem magamtól –
suttogtam. – Lezuhant egy vízmosásba, és meghalt.
Régebben úgy gondoltam, hogy… Ma már nem hiszem, hogy
csakis én tehetek az esetről; ám akkor is ez volt a
legfontosabb gyilkosságom, mert ez volt az első, és ez tett
azzá, aki vagyok.
Mr. Thornfield tekintete elhomályosult.
– Jaj, én drága Jane-em! A következő?
– Az iskolám igazgatója rám parancsolt, hogy válasszak:
vagy halálra éhezteti a barátnőmet, vagy bolondokházába
zárat engem. Én erre inkább ledöftem egy levélnyitó késsel.
Mr. Thornfield füttyentett, és tovább számolt az ujjain.
– Felettébb lenyűgöző. A harmadik?
– A szállásadóm addig verte a terhes feleségét, míg az
asszony elveszítette a babát, így belöktem a férfit a Temzébe.
– Nem sok hulla akad, ami mocskosabb volna még a
Temzénél is, én mondom. Csodát műveltél, úgy ám. Folytasd!
– Egy bíró meg akarta vásárolni egy barátnőm kislányát,
hogy a szajhájává tegye. Öröklőport adtam be a vén
szivarnak, és borzalmas halált halt.
– Nem olyan borzalmas halált, amilyet megérdemelt. Jack
Ghoshról pedig magamtól is tudok, drágám. Akkor ezzel teljes
a lista?
– Igen.
Meg kell valljam, olvasóim, minden porcikám azt
követelte, hogy meneküljek el a szobából, és napokig abba se
hagyjam a zokogást, Mr. Thornfield arckifejezése azonban
megakadályozott mindebben: a férfi homloka ismét komor
ráncba szaladt egyenes vonalú orra fölött, és zordan húzta el
a száját.
Megdermedtem a rémülettől, és vártam.
– Meg kell mondjam, nem sokra tartom az áldozataid
felhozatalát – jelentette ki, és habár tekintete gyengéd volt,
szeme könnyektől csillogott. – Még életemben nem hallottam
annál szánalmasabb társaságról, mint ezek a jómadarak,
akiket eltettél láb alól. Gondolj csak bele: Karman bezzeg
egyetlen csatában több tucat kiváló brit és bengáli katonával
végzett, akik valószínűleg még egy kegyelemdöfésre se
méltatták volna az efféle gazfickókat, mint a te ellenfeleid.
Hiába, muszáj lesz magasabbra tennünk nálad a lécet
gyilkolászás terén, édesem, mert az igazat megvallva
szégyenletesnek tartom, hogy csupán ilyen alantas alakokat
tudsz felmutatni, mint…
Mostanra már mindketten könnyek között nevettünk.
Felpattantam a karosszékből, és a kettőnk közti kis
távolságon átlendülve a férfi ölébe vetettem magam.
Megcsókoltam őt, nem bírtam betelni teste melegével, teljes
valójával. Amikor fürkész kezemmel először megragadtam a
vállát, még ugyanolyan feszült volt az aggodalomtól, mint én
magam; úgy gondoltam, nyilván igencsak ráijesztettem az
imént. Ám hamarosan mindketten megnyugodtunk egy
kicsit, és Charles Thornfield jóval gyengédebben zárt a
karjába; olyan finoman érintette ajkát a nyakamhoz, mintha
imát rebegne.
– Ez átkozottul nagy igazságtalanság volt a részedről –
motyogta a bőrömre lehelve. – Azt hittem, olyasmit készülsz
közölni velem, hogy halálos tüdőbajban szenvedsz, vagy egy
másik pasasnak adtad a szíved, vagy éppenséggel vissza kell
térned Tündérországba… Valami olyat, ami valóban számít.
– Ugye tudod, hogy teljesen elment a józan eszed? –
Kioldottam a tincseit összefogó fekete szalagot, és a hajába
temettem a kezemet.
– Ami azt illeti, igen, tisztában vagyok vele. Ám ez a fajta
őrület még mindig sokkal jobb, mint az a múltbéli téboly,
amiről nem is olyan régen meséltem neked, nemde?
– Egek, az igaz. – Igyekeztem még jobban lehiggadni. –
Habár én azt már első hallásra is inkább tragikusnak
tartottam, mint őrületnek.
Charles Thornfield lágyan a derekamra simította a kezét,
és eltűnődve ráncolta a homlokát.
Némán cirógattam a haját, és vártam. Kíváncsi lettem,
vajon a gyötrelme állandó, szűnni nem akaró kín volt-e az
elmúlt években, vagy inkább azt jelentette, hogy Mr.
Thornfield sokáig olyan szívvel élt, amelyik egyszerűen
megállt, akár egy hibás óra. Kíváncsi lettem, vajon ő maga
tisztában van-e a válasszal.
– Gyűlöltem a kezemet, amiért nem tudtam segíteni vele
Karmanon – szólalt meg végül rekedten. – És az a sok halott,
Jane… Még azok után is, hogy visszatértem ide, valahányszor
beléptem egy pubba, vagy kiléptem egy térre, ha az
emberekre néztem, csakis holttesteket láttam. – Megcsóválta
ősz fejét. – Aztán megláttalak téged. Te annyira eleven vagy,
Jane Steele, hogy eláll tőled a lélegzetem. Mintha egy
varázslatos, tündöklő lénnyel találtam volna magam szembe a
sötét erdő közepén. Már azzal beloptad magad a szívembe,
amikor olyan szívélyesen üdvözölted Szádzsarát: mintha
valamilyen oknál fogva őszintén boldoggá tett volna téged,
hogy a sors fintorának köszönhetően épp a mi őrült
otthonunkban kötöttél ki. Amikor megláttam, ahogy
lezuhantál Nalinról azon az estén, rögtön halottnak hittelek,
drágám, méghozzá teljes bizonyossággal; hiszen akit én
egyből ennyire megkedveltem, az hogyan is élhetett volna túl
egy ilyen balesetet? De aztán felültél, szitkokat szórtál, és
késsel hadonásztál, én pedig onnantól kezdve rajongtam
érted. El sem akartam hinni, hogy tényleg érdekelhet téged a
történetem, hiszen ez kész őrültségnek tűnt.
– Csakis azért érdeklődtem a múltadról, mert az tesz
téged azzá, aki ma vagy. De én is rettegtem attól, hogy
bevalljam neked a titkaimat.
A férfi pillanatokkal ezelőtt még szomorkás szeme most
derűsen csillant.
– És nincs esetleg még valami, amit megvallanál nekem,
Jane Steele?
Elnevettem magam, és a homlokához támasztottam az
enyémet.
– Szeretlek, Charles Thornfield.
 A férfi a nyakamra simította fél kezét, én azonban
akaratlanul is összerezzentem az érintése okozta enyhe
sajgástól. Charles már épp szólni készült, ám reakcióm láttán
komoran megdermedt, én pedig rájöttem, hogy nem
kerülhetünk ennél közelebb egymáshoz, ha továbbra is
leplezni próbálom a Mr. Sack által ejtett sérülésemet. Ez
roppant csüggesztő volt. Egyetlen szót sem akartam a
Társaságra vesztegetni ahelyett, hogy csakis egymással
foglalkoztunk volna; egyetlen réteg ruhát sem akartam
magunkon hagyni ahelyett, hogy semmi ne válasszon el
minket. Egyedül azzal a kérdéssel akartam foglalkozni, hogy
az ágyat válasszuk, ami a legideálisabbnak tűnt, vagy inkább
a közeli pamlagot. Habár a szőnyeg is megfelelt volna, ha
minden kötél szakad.
– Semmiség, csak egy karcolás – igyekeztem elhessegetni
a dolgot.
– És mégis miféle állat ejtett rajtad karcolást? – faggatott
Charles.
Nyilvánvalóan hiába is próbálkoztam volna, nem
tarthattam tovább titokban a sérülésemet. Kigomboltam a
ruhám nyakát, majd a dekoltázsát is, jóval mélyebben, mint
ami feltétlenül szükséges volt, és figyeltem, ahogy szerelmem
felajzott tekintete szinte feketére sötétült a haragtól. Valóban
csúnya karcolás húzódott a bőrömön: alvadt vérrel borított,
lilás vonal.
– Hát jó, egész pontosan kit kell meggyilkolnom ma este?
– mordult.
– Azt hittem, a gyilkosság az én szakterületem.
– Jane, követelem, hogy kielégíthessem a
bosszúvágyamat!
– Nem járnánk jobban, ha inkább másféle vágyakat
látnánk neki kielégíteni? – suttogtam a fülébe.
– Rövid ismeretségünk során már így is túl sokan
merészeltek kezet emelni rád, és én ezt egy pillanatig sem
tűrhetem tovább, hallod? Az utolsó leheletemig harcolok
érted, ha kell!
Megfeszített állára simítottam mindkét kezem, és
teljességgel megmakacsoltam magam.
– Charles – szóltam –, teljes szívemből remélem, hogy az
utolsó leheleted csak nagyon sokára fog elkövetkezni, mert
még hosszú időt szeretnék eltölteni veled. Bocsáss meg
nekem, amiért nyersen fogalmazok, de szeretném, ha a
leheleted a testemet érné, amennyit csak lehet. Tudnod kell,
hogy romlott nő vagyok. Most szeretném, ha felmennénk az
emeletre, és megmosnád ezt az átkozott horzsolást, azután
ellenőriznéd, hogy szépen gyógyul-e a fejsebem, mivel ez
egyrészt elégedettséggel fog eltölteni téged szakmai
szempontból, másrészt pedig élvezed, ha gyengéden
gondoskodhatsz rólam. Azután pedig szeretném, ha a
gyengédségedet a lehető legmocskosabb módon is kifejeznéd
irántam.
Mr. Thornfield továbbra is a homlokát ráncolta, ám
szoborszerű ajka és szeme kissé ellágyult.
– Valóban így akarod eltölteni az éjszakát?
– De még mennyire, hogy így.
– Nem kéne előbb megkérnem a kezed?
– Nem tudom. Meg akarod kérni?
Charles Thornfield erre kuncogva magához húzott, és
lágyan a nyakamhoz érintette az ajkát.
– Igen.
Megborzongtam.
– Én nem látok itt lelkészt. Te talán igen?
– Az áldóját, tényleg nincs kéznél egyetlen lelkipásztor
sem! Mindig az hiányzik, amire a leginkább szükség volna.
Jane, rossz sorrendben csináljuk ezt az egészet.
– Hogyhogy? – grimaszoltam értetlenül.
– Úgy, hogy szeretlek. – Halkabbra fogta a hangját, mély,
meleg búgása kellemesen simogatott. – Szeretlek téged, Jane
Steele. Azóta szeretlek, hogy leestél a lovamról. Szeretlek, és
átkozottul ostoba vagyok. Ezt már rég el kellett volna
mondanom. Most pedig be kell vallanom valamit. –
Könnyedén talpra állt, s vele együtt én is fölemelkedtem,
mivel a hátamat és lábamat átfogva a karjába kapott. – Esküt
kell tenned nekem, édesem, becsületszavadat kell adnod,
hogy soha többé nem esel le egyetlen lépcsőn sem. De
fogalmad sincs, hogy miközben a sérülésed után minden este
a karomban tartottalak, pont úgy, mint most, milyen
elviselhetetlen volt azt hinnem, hogy soha nem lehetsz
számomra több egyszerű barátnál. Így hát most boldogan
engedek azon vágyadnak, hogy gyilkosság helyett más
bűnökben leljünk kielégülést.
S pontosan ezt is tettük.
Eleinte végtelen gyengédséggel értünk egymáshoz, közben
puhára és rózsapirosra csókolva az ajkunkat, míg Charles
meg nem győződött róla, hogy tényleg jól vagyok. És ha ezt
később szenvedély követte – elfojtott kiáltások, majd Charles
esdeklése, hogy: Ne, hallani akarlak, kérlek, hadd halljak
mindent, és egymás bőrének megízlelése, amíg végül már
csak zihálni tudtunk a megerőltetéstől s az őszinte, egyszerű
szerelemtől –, nos, akkor ugyebár e témát igazán nem volna
ildomos egy önéletrajzban részleteznem.
De miután mindketten kimerültünk, már nem is először,
és Charles álomba zuhanva a hasára fordult, én hosszú
percekig követtem ujjammal a hátán húzódó sebhely vonalát.
Miközben a bőrét cirógattam, arra gondoltam, hogy ez lesz a
legbecsesebb emlékem, és mint azóta bebizonyosodott,
igazam is volt. Amint végre el tudtam venni a kezemet a férfi
hátáról, megérintettem a saját sebhelyemet a nyakamon, és
megáldottam azt a heget is; mivel Charles meg én
mindketten tevő, cselekvő emberek vagyunk, s ezzel
óhatatlanul együtt jár, hogy elszenvedünk sérüléseket
életünk során. Csakis azért fohászkodhatunk, hogy találjunk
magunknak szerető társakat és barátokat, akik segítenek
befoltozni a sebeinket, s akiknek cserébe mi is segíthetünk
gyógyulni.

Innentől kezdve megosztottam az ágyamat Charles

Thornfielddel, de eltelt néhány év, mire feleségül mentem
hozzá.
Ma már Jane Thornfield vagyok, leánykori nevemen Jane
Steele – ám van még egy nevem, melyről a háztartás tagjait
és Mr. Quillfeathert leszámítva nagyon kevesen tudnak: Jane
Kaur. Szárdár Szingh júniusban hajtotta végre a szertartást a
kertünkben, éjfélkor, ahogy édesanyám akarta volna,
miközben Charles és Szádzsara büszkén figyelt minket. Mr.
Szingh megtöltött egy különleges vastálat tiszta vízzel, majd
beleszórt némi cukrot, amelyet a biliárdszobai kardok
egyikével kevert el, egy kétélű pengével, miközben
oroszlánerejű hangjával azt kiáltotta: „Sri váhe Gurudzsi ka
khálszá, sri váhe Gurudzsi ki fáteh.”
Ez egy különösen szép szövegrész, még lefordítva is: „A
khálszá Istenhez tartozik, és Isten igazsága mindig
győzedelmeskedik.”
Charles azt mondja, őt nem érdekli, miféle Jane vagyok,
csak legyek mindig az ő Jane-je; Szárdár azt mondja, őt nem
érdekli, miféle Jane vagyok, csak maradjak meg mindig a
saját Jane-emnek; Szádzsara azt mondja, őt nem érdekli,
miféle Jane vagyok, csak hadd legyen ő mindig az én
Szádzsarám. Így hát mindennap három Jane vagyok
egyszerre, s ennél szerencsésebb már nem is lehetnék.
Amikor Highgate House-ba holttestek érkeznek, elárulják
a titkaikat Charlesnak, aki jelenti azokat Sam Quillfeathernek
– egyesek természetes halált haltak, de olyanok is akadnak,
akik nem, s én ezeket az eseteket sokkal jobban kedvelem,
mivel Charlesszal minden kalandon megosztozunk, és
elképzelni sem tudnék boldogabb életet annál, mint
gyilkossággal meg intrikával átszőtt napokat eltölteni a
férfival, akit szeretek.
Remélem, hogy ha eljön a világvége, az elpusztult
emberiség sírfelirata az lesz: Azért éltünk, hogy történeteket
meséljünk.
Történeteket mesélünk idegeneknek, hogy a bizalmukba
férkőzzünk, történeteket mesélünk a szeretteinknek, hogy
magunkhoz láncoljuk őket, történeteket mesélünk saját
magunknak, hogy elűzzük a démonjainkat. Amikor az igazat
mondjuk, gyakran érzéketlenek vagyunk; amikor hazudunk,
gyakran kedvesek próbálunk lenni. Bármi is történjék,
mindig történeteket mesélünk, és rejtélyes tehetségünk van
hozzá. A Jane Eyre-ben bölcsen azt írja a szerző: „Zárkózott
embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy
megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről; nagyobb
szükségük van erre, mint a közlékeny természetűeknek.” Én
magam is megéltem ezt: ha elhanyagoljuk annak feladatát,
hogy kinyilvánítsuk szenvedélyes érzelmeinket, egész fajunk
elsorvad, elfonnyad és odavész.
Mr. Rochester és Miss Eyre esküvője után az újdonsült férj
közli feleségével, hogy „a mi mézesheteink életünk végéig
fognak tartani”. Én nem vagyok jós, ugyanakkor számtalan
szerencsétlenségnek voltam már tanúja, így nem merek
efféle kijelentést tenni a saját házasságomat illetően. Azonban
rendületlenül hiszek abban, ami egyszersmind eltölt
reménnyel is: ha ez a világ elég, nagy ahhoz, hogy még én is
találjak benne valakit magamnak, akkor ki tudja, milyen
csodák rejtőznek minden egyes zárt ajtó mögött? Charles
Thornfield és én korántsem vagyunk tökéletesek, viszont
tökéletesen illünk egymáshoz; s ez végeredményben talán
erősebben láncol össze minket, mint azt bárki, aki soha nem
volt rab, egyáltalán el tudná képzelni.
 TÖRTÉNELM I UTÓSZÓ

Habár a Jane Eyre nem szorul bemutatásra, Charlotte Brontë

olyan hírhedt előszót írt a második kiadáshoz, ami engem már
attól a pillanattól kezdve felvillanyozott, hogy megláttam
ezeket a szavakat: „A konvenció nem egyenlő az erkölccsel.
Az önelégültség nem egyenlő a vallásossággal.” Habár a
szerző talán egy leheletnyivel hosszabban dobálja kritikusaira
a szentírásos érvek szöveges Molotov-koktéljait, mint ami
feltétlenül szükséges volna (ha Brontë ma élne, nem
lehetetlen elképzelni őt, amint nem bírja válasz nélkül hagyni
a trollkodó tweeteket és az egycsillagos amazonos
értékeléseket), mondanivalójának szellemisége egyszerűen
csodálatos. Mindazoknak, akik az előszó nélkül olvasták az
eredeti regényt, elég annyit tudniuk, hogy ez a későbbi
kiegészítés fontos inspirációként szolgált számomra, amikor
megírtam Jane Eyre klasszikus történetének ezt a szatirikus
változatát.
A tizenkilencedik századi nők helyzetét a hírhedten
bizonytalan megélhetés és az áthidalhatatlan
osztálykülönbség határozta meg. Nincs is erre ékesebb
bizonyíték a Jane Eyre-ben, mint amikor a gőgös Blanche
Ingram kikel a nevelőnők ellen, mintha egytől egyig undorító
rovarok volnának, akiket a gyermekeknek minden joguk
megvan könyörtelenül eltaposni. Ha egy nő jómódú férfihoz
ment feleségül, azt a meggazdagodás tiszteletre méltó
módjának tekintették – ám ha egy tanult nő szegényes
körülményei miatt kénytelen volt alkalmazottként
elhelyezkedni, és mások gyermekeit nevelni, az rettenetes
sorsnak számított. A Jane Eyre általam is használt kritikai
kiadásában a roppant gondos szerkesztő, Richard Nemesvari
a következőket veti fel Blanche Ingram kirohanása kapcsán,
miszerint „a [nevelőnők] fele utálatos, a másik fele
nevetséges”:

„Blanche részéről ez egyfelől pusztán goromba

törekvés arra, hogy emlékeztesse Jane-t, hol a helye,
másfelől viszont a saját helyét is igyekszik ezáltal
bebiztosítani… Az előkelő Blanche számára egyenesen
létfontosságú a nevelőnői hivatás teljes megvetése,
mivel egyedül így tudja garantálni (saját maga és
mások előtt egyaránt), hogy semmiképpen se
merülhessen fel összefüggés vagy netán kapcsolat
lehetősége közte és ezen alkalmazottak között.”

Ez természetesen haláli jó mókává tette, hogy egy olyan

sorozatgyilkos nevelőnőről írjak, aki minden valószínűség
szerint egyben kisemmizett örökösnő is. És habár Jane Steele
sokkal inkább híve az egyenlőségnek, mint Blanche Ingram,
ugyanakkor egyáltalán nem veti meg a szép ruhákat, a jó
whiskyt, a hatalmas birtokokat vagy a drága lovakat, ahogy
azt sem, hogy hozzámenjen egy komor, byroni hőshöz.
Nevetséges volna úgy tennem, mintha mindössze hat
hónapnyi anyaggyűjtés után jól átláthatnám a szikhizmust, de
néhány könyvet külön meg kell említenem, mivel óriási
segítségemre voltak. Az első ezek közül a The Sikh Religion
című, amit Max Arthur MacAuliffe (1842-1913), egy angol
úriember írt, akinek a pandzsábi vallás iránti rajongását
nyíltan kigúnyolták a kollégái az indiai közszolgálatnál, mivel
úgy gondolták, hogy a szikhizmusra áttérni igazán hallatlan
dolog. MacAuliffe készítette el a szikhek szent könyvének, az
Ádi Granthnak az első, Angliában kiadott fordítását, majd
további angol nyelvű műveket írt a szikh történelemről.
Ebben segítségére volt a zseniális nyelvész és kalligráfus
Pratap Szingh Giani, akinek tekintélyes munkássága többek
között abból állt, hogy a szent szövegek felolvasójaként
tevékenykedett Amritszár városában. A második, a The First
and Second Sikh Wars című művet a brit hadsereg 1911-es
megbízásából készítette el Reginald George Burton
hadtörténész, aki lenyűgöző alapossággal és részletességgel
hajtotta végre a rászabott feladatot – amiért roppant hálás
vagyok, hiszen szinte lehetetlen elképzelni egy csatát, ha az
ember még egyet sem látott a saját szemével.
A harmadik mű, a politikai aktivista, lapkiadó és
tudományos szerző Patwant Szingh The Sikhs című munkája
döntő fontosságúnak bizonyult a számomra. Habár Charles
Thornfield és Szárdár Szingh a romantikusan regényessé tett
alakjai ezeknek a tizenkilencedik századi harcosoknak, a
véres csaták sokasága és a korrupt politika nagyon is
valóságos volt, és a régió hosszú időn át szenvedett tőlük.
Patwant Szingh megpróbált közbenjárni a békéért egy
tragikus, modern kori konfrontáció során (az 1984-es
aranytemplomi krízis idején, amikor háromszázötven
szélsőséges szikh szeparatista és hetven indiai katona
vesztette életét), valamint fáradhatatlanul munkálkodott
azon, hogy hithű és teljes képet fessen gyakran hamis színben
feltüntetett kultúrájáról. A The Sikhsben egy egész fejezetet
szentel az 1839 és 1849 közötti „gyalázatos árulásoknak”,
amelyben kifejti, hogyan vezetett a szikh uralkodó osztály
általi végzetesen rossz irányítás – vagy valószínűleg
egyenesen szándékos álnokság – a khálszá hadseregének
lemészárlásához, illetve az egykor dúsgazdag birodalom
összeomlásához. Az egyéni áldozatvállalásra és felelősségre,
monoteizmusra, pacifizmusra és meditációra, ugyanakkor
harci vitézségre épülő kultúra, amelynek tagjait egykor
könyörtelenül üldözték azért, mert elutasították a
kasztrendszer embertelenségeit, végül legendás hadsereget
állított fel. Patwant Szingh felbecsülhetetlen szolgálatot tett
nekünk azzal, hogy világos kontextusba helyezte ezeket az
ellentmondásokat.
Tiszta szívemből ajánlom a könyveit, amelyekben a saját
szavaival élve elénk tárja vallása történetének minden
„hódítását és üldözését, diadalát és tragédiáját, áhítatát és
isteni sugallatú elhivatottságát, odaadását és korrupcióját,
hűségét és árulását, bátorságát és meggyőződését”.
Végezetül el kell ismernem, hogy képmutatás volna úgy
tennem, mintha ez a könyv nem lenne igencsak nevetséges,
így szeretném azt is tudatni, hogy művem nevetségessége
egyaránt alapul valóságon és fikción. Charles Dickens
Nicholas Nicklebyjének kegyetlen, félszemű igazgatója, Mr.
Squeers ugyan nem valós személy, a Cowan Bridge-i
borzalmas iskola nagyon is valóságos hely volt, amely
Charlotte Brontë állítása szerint elvette két nővére életét.
George MacDonald Fraser remek regénye, a Flashman and
the Mountain of Light szinte túlságosan is mulatságos ahhoz,
hogy valóban létezzen, ám a legyőzött szikhek tényleg
kénytelenek voltak átadni a Koh-i-Noor-gyémántot Viktória
királynőnek: az ékkövet 186 karátról 105,6 karátra
csiszolták, és a mai napig a brit koronaékszerek részét képezi.
És habár nevetségesnek tűnhet, hogy egy botcsinálta
igazságosztó otthonra találhasson a pandzsábi csataterek
menekültjei között, ha egyvalami biztosan kiderül az olyan
történetekből, mint Jane Eyre vagy éppen Nicholas Nickleby
kalandjai, hát az a következő: az „otthon” az a hely, ahol
szeretteink összegyűlnek, és legyen az előkelő udvarház,
egyszerű sátor vagy épp pajta, ugyanúgy megilleti ez a
megnevezés.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindazok számára, akik voltak kedvesek végigolvasni ezt a

könyvet, érthető lehet, miért ajánlottam művemet Jane
Eyre-nek és Nicholas Nicklebynek – akik számtalan órányi
irodalmi örömet szereztek nekem már gyerekkorom óta (és
akiknek élete sajnálatos módon nagyon hasonlított, ami a
nyomorúságos körülményeket meg a problémás
iskolaigazgatókat illeti). De az is igaz, hogy Jane gyakran
elszorította a szívemet, Nicholas miatt pedig egyszer
röhögőgörcsöt kaptam a New York-i metrón, miközben a
többi utas hitetlenkedve bámult. Hanyagság volna a
részemről, ha elmulasztanám megemlíteni ezenfelül Jonathan
Smallt A négyek jeléből és az ösztövér, rendíthetetlenül
ragaszkodó Mrs. Danverst A Manderley-ház asszonyából;
így hát végtelen hálám nem csupán Charlotte Brontët és
Charles Dickenst illeti, hanem Sir Arthur Conan Doyle-t és
Daphne du Maurier-t is, hiszen mindannyian rányomták
egyedi irodalmi bélyegüket erre a könyvre.
Hálás köszönetem a William Morris Endeavor minden
döbbenetesen tehetséges tagjának, elsősorban a káprázatos
Erin Malone-nak, aki mindig visszaadja az önmagamba vetett
hitemet, bármilyen gyakran veszítem is el. Attól a pillanattól
kezdve, hogy hosszú évekkel ezelőtt legelőször e-maileztem
neki Jane Steele-ről, Erin a leglelkesebb szurkolóm volt a
teljes munkafolyamat során, mintha varázserejű pomponokat
lengetett volna a kedvemért. Tracy Fisher és Cathryn
Summerhayes igazi istennők, ahogy azzal külföldi kiadóim
(akiknek szintén mélységes hálával tartozom) tökéletesen
tisztában vannak. A WME-nél végtelenül lekötelezett
mindenki, aki ilyen fáradhatatlanul támogatott.
Már legelső regényem megírásakor az a szerencse ért,
hogy együtt dolgozhattam Kerri Kolennel, így hát mennyei
érzés, hogy most ismét mellettem áll ez a fantasztikus,
kedves és zseniális nő, akinek kifogyhatatlan az energiája.
Kerri az élő bizonyíték arra, hogy kicsi a bors, de erős – és
egyszerűen imádom őt. Ivan Held, Katie McKee, Alexis
Welby és Ashley McClay szintén leköteleztek, ahogy
mindenki más is, akinek köszönhetően igazi megtiszteltetés
számomra a Putnammel és a Penguin Random House-zal
dolgozni. Hálás köszönetem a Headline-nál Claire Baldwinnak
és Sherise Hobbsnak, akiknek megjegyzéseit és bátorítását
egyaránt nagyra értékeltem.
A családom, mint mindig, úgy elhalmozott a
támogatásával, hogy már-már túl magasra épített
felhőkarcolónak érzem magam tőle – de szükségem is van
rájuk, és végtelenül hálás vagyok nekik. Teljes szívemből
köszönök mindent a barátaimnak – az egykori iskolai
pajtásaimnak, munkatársaimnak és színészkollégáimnak,
valamint mindazoknak, akikkel osztozom a Sherlock Holmes-
rajongásban és a szimpla nördségben –, akik lelket öntenek
belém, valahányszor küszködöm. Egytől egyig
megérdemelnének ezért egy arubai nyaralást. A férjem,
Gabriel szép csöndesen halas tacót szokott készíteni nekem
házi tortillával, ha teljesen kibírhatatlan vagyok, amiért nem
jól haladok az írással, vagyis maga a szerető odaadás szobra,
ezért őt illeti a legnagyobb hála.
Végezetül, mint mindig: köszönetem az olvasóimnak,
akiknek létezése örök életemre megdöbbentő és elragadó
élmény marad számomra.
{1 }
A könyvben található idézetek Charlotte Brontë Jane Eyre című
könyvéből származnak. Fordította Ruzitska Mária. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1969.
{2}
Gyere ide!
{3}
Gazember