Közeleg a karácsony

A karácsony mindig is szomorú időszak volt a fiatal özvegy,

Holly Brown számára. Ezért amikor felkérik, hogy vigyázzon
egy mindentől távol eső házra a lancashire-i lápvidéken, nem
képes visszautasítani az ajánlatot, mivel ez tökéletes ürügy
arra, hogy megfeledkezhessen az ünnepről. A ház tulajdonosa,
Jude Martland szintén távol akarja tartani magát a családi
karácsonytól, mivel a legutóbbi alkalommal az öccse
megszökött a menyasszonyával. Ám amikor arra kényszerül,
hogy váratlanul hazatérjen, azt látja, hogy minden a feje
tetejére állt, és úgy tűnik, Holly van az események
középpontjában. Amikor pedig a hófúvás elzárja az utakat,
senki nem szökhet el. A kénytelen összezártságban Holly és Jude
sokkal többet kapnak az ünneptől, mint amire számítottak – és
ezt a karácsonyt soha nem fogják elfelejteni!
 TRISHA ASHLEY

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: Trisha Ashley
A mű eredeti címe: Twelve Days of Christmas
Copyright © Trisha Ashley 2010

A művet eredetileg kiadta:

AVON a division of HarperCollinsPublishers

Fordította: Palásthy Ágnes

A szöveget gondozta: Váry Orsolya

A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 235 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Jó barátaimnak és klubtársaimnak az 500-as Klubban,
Leah Flemingnek és Elizabeth Gillnek, szeretettel.
 PROLÓGUS

Múlt karácsonyok szelleme

MÉG ÉPP CSAK DECEMBER ELEJÉN JÁRTUNK, de a kórtermet már

feldíszítették egy parányi fával és préselt műanyag falidíszekkel,
amelyek egy rikítóan vörös, kerek arcú, mandulaszemű, kövér
Mikulást ábrázoltak. A Mikulás a nagyon vörös orrú rénszarvast,
Rudolfot kínálta egy leginkább dinamitrúdnak kinéző valamivel
– de hát, gondolom, valóban kirobbanó energia kell ahhoz, hogy
az ember egyetlen éjszaka alatt kézbesíteni tudja azt a rengeteg
ajándékot.
Az utóbbi öt évben az volt az önvédelmi stratégiám, hogy
nem vettem tudomást a karácsonyról, rázárva ezzel az ajtót az
emlékekre, amelyekkel túlságosan fájdalmas lett volna
szembenéznem. De most, hogy nap mint nap ott ültem az ágy
mellett, amelyben a nagyi egyre fogyott, mint a hó a napon, úgy
tűnt, nem menekülhetek a karácsony elől.
A nagyi, aki felnevelt, nem helyeselte volna ezt a sok ünnepi
cifraságot. Nemcsak hogy egy különösen puritán (és ma már
szinte teljesen kihalt), Különös Baptisták nevű gyülekezetbe
született, de ráadásul hozzá is ment a gyülekezet egyik
lelkipásztorához. Ők nem úgy ünnepelték a karácsonyt, mint
mindenki más – ajándékokkal, falánksággal és egyéb
kicsapongásokkal –, úgyhogy gyerekkoromban titokban mindig
irigyeltem az osztálytársaimat.
De aztán férjhez mentem, és átestem a ló túloldalára. Alan is
biztatott – ő felnőttkorára is megőrizte gyermeki énjét; bizonyára
emiatt volt olyan remek általános iskolai tanár. Mindenesetre ő
szerette az egészet, a túlzásokkal, a falánksággal és minden
egyébbel együtt.
Ezért aztán minden évben megsütöttem és kidekoráltam egy
sereg fűszeres mézeskalács csillagot, amit aztán felaggattunk a
fára, amely mindig a lehető legnagyobb példány volt, amit még
haza tudtunk vonszolni a kertészetből. Tettünk rá vidám piros-
fehér csíkos cukorpálcákat is, ezüstpapírból készült díszeket és
ragyogó karácsonyfaégőket. Gyártottunk több kilométernyi
papírfüzért, amit kifeszítettünk a mennyezeten, fellógattunk egy
csokor fagyöngyöt (habár nekünk sosem kellett ürügy a
csókolózáshoz), és megtöltöttünk egymásnak vicces
meglepetésekkel egy-egy mikulásharisnyát.
Az első év után úgy döntöttünk, elhagyjuk a hagyományos
pulykát a hozzávaló körítéssel; helyette sült kacsát eszünk
vacsorára házi meggymártással, abból a meggyből, amit én
raktam el; ez a fogás aztán hamarosan az én specialitásom lett
(akkoriban helyettes konyhafőnökként dolgoztam egy helyi
étteremben). Megalkottuk a magunk hagyományait, vegyítve a
régit az újjal, ahogyan, gondolom, a legtöbb családban teszik…
És már olyan nagyon közel álltunk hozzá, hogy igazi család
legyünk; éppen akkor akartunk egy aprócska faluba költözni
Merchester mellett, amely tökéletes vidéki környezet lett volna a
két gyereknek (vagy, ha Alanen múlik, háromnak), akik szépen
sorban megérkeztek volna a gondosan eltervezett időben,
egymás után…
Itt jártam gondolatban, amikor hangosan csörömpölni
kezdett egy gurulós kocsi valahol az ágyat körülvevő,
virágmintás függöny mögött, visszarántva engem a jelenbe. Még
egy halk, fémes hangon szóló karácsonyi dal foszlányait is ki
tudtam venni, amely mintha ünnepi miazmaként egyenesen a
falakból áradt volna.
Lehet, hogy a nagyi is meghallotta, mert tiszta, világosszürke
szeme, amely annyira hasonlított az enyémre, tágra nyílt,
meglepett örömmel, amelynek semmi köze nem volt sem az én
jelenlétemhez, sem a házi készítésű vaníliakrémhez, amelyet
azért hoztam, hogy hátha megkísérthetem vele nem létező
étvágyát. Még szerecsendióval is meghintettem a tetejét, ahogy
szereti.
– Ned? Ned Martland? – suttogta, rámeredve valakire, akit
csak ő láthatott.
Még sosem láttam ilyen sugárzónak és élettelinek, mint
abban a pillanatban, ami eléggé ironikus, tekintve, hogy ezek
voltak az utolsó szavai. Ráadásul elég meglepőek voltak ezek a
szavak, hiszen a nagyapámat Joseph Bowmannek hívták!
Szóval, akkor ki az ördög ez a Ned Martland? Már persze ha
valóban Martland volt, nem mondjuk Cartland, Hardand vagy
valami hasonló. De nem, szinte biztos vagyok benne, hogy
Martland volt az – aki nyilvánvalóan sokat jelentett a nagyinak
valamikor. Ez is eléggé megdöbbentő: lehetséges, hogy az én
végtelenül zárkózott nagyanyám, aki nemcsak hogy állig
begombolkozott, de még a cipzárt is felhúzta magán szorosan, és
a biztonság kedvéért még lakatot is tett a húzójára, egy
romantikus titkot őrizgetett a sok év alatt? Esetleg úgy élte le az
életét, hogy a férfi, akit igazán szeretett, nem lehetett mellette?
Talán létezik egy, a családot sújtó átok. Ez megmagyarázná,
Alan halála után a nagyi miért beszélt állandóan az apák
bűneiről, amelyért a következő generációk bűnhődnek. Habár,
amint azt kifejtettem neki, az inkább engem érintett volna, nem a
férjemet. Ám ha tényleg van ilyen családi átok, az velem majd
meg is szakad, mivel én vagyok a sor végén, túl a harmincötön,
és nagy a veszélye annak, hogy a gyümölcsöm szedetlenül fog
elfonnyadni.
Az utóbbi időben ezen is túl sok időm volt eltöprengeni.

Fogalmam sincs, mik voltak Alan utolsó szavai, ha egyáltalán

mondott valamit, mivel én még aludtam, amikor ő elment a kora
reggeli kocogására a közeli parkba, mielőtt munkába indult
volna. Amikor felkeltem, és lementem a földszintre, nyoma sem
volt, és az egész aggasztóan emlékeztetett a Marie Celeste esetére.
A rádióból valami idétlen karácsonyi popszám áradt az üres
konyhába, és Alan táskája, telepakolva a kijavított füzetekkel, az
ajtó mellett, a padlón állt. Egy használt csésze meg kistányér és a
szendvicses Tupperware doboza az asztalon hevert, a teáskanna
pedig már szinte teljesen kihűlt.
Amint ott álltam meglepetten, valami halvány rossz érzés
kezdett motoszkálni bennem, megérkezett a rendőrség, és
közölték velem, baleset történt, és Alan többé nem jön haza.
 – Ne butáskodjanak – válaszoltam nekik éles hangon –,
kacsát sütök vacsorára, a meggymártással, amit én raktam el – ez
a kedvence.
Aztán, életemben először és utoljára, elájultam.

Alan megpróbált megmenteni egy kutyát, ami alatt beszakadt a

jég a csónakázótónál. Hát nem ostoba dolog? Úgy értem, ha egy
kutya alatt beszakadt, nyilván be fog szakadni még egy olyan
vékony alkatú férfi alatt is, mint amilyen Alan. A kutya
bizonyára nem retriever volt, mivel odaúszott, ahol Alan
zuhantában betörte a jeget, majd kimászott, és elszaladt.
Annyira dühös voltam Alanre a temetésen, hogy valósággal
belehajítottam a sírba azt az egy szál vörös rózsát, amit valaki a
kezembe nyomott, azt kiabálva: „Hová tetted az eszed, te ostoba?”
Aztán megcsúsztam a havas partoldalon, és majdnem
követtem Alant a sírba, habár ez teljes egészében annak a nagy
pohár konyaknak volt betudható, amit a barátnőm, Laura – aki
egyben Alan húga is – belém diktált, mielőtt elindultunk volna,
aztán ő maga is felhajtott egyet. Szerencsére a férje, Dan, aki a
másik oldalamon állt, visszarántott az utolsó pillanatban, azután
pedig, megkerülve a sírt, odajött hozzám a nagyi is a túloldalról,
ahol idős baptista barátnői kis csoportjával álldogált, és erősen
megragadta a másik karomat, mint egy börtönőr.
Addigra már elhagyott az erőm; szétválaszthatatlanul
összekeveredett bennem a gyász, a düh és a bűntudat (bűntudat,
amiért nem voltam hajlandó elkezdeni kocogni vele).
 Alan magamra hagyott, rácsukva az ajtót a jövőre, amelyet
közösen elterveztünk. Hogy tehette ezt? Mindig is úgy
gondoltam, hogy mi vagyunk a yin és a yang, ugyanannak a
személynek a két fele, lelki társak, akiknek az a sorsa, hogy
együtt maradjanak egy örökkévalóságon át – és ha tényleg így
van, lenne hozzá pár válogatott szavam, amikor végül utolérem
majd.
Hogy életben maradjak, ráreteszeltem Alanre az ajtót, hogy
csak december végén, a halála évfordulóján adjam át magam
egészen a gyásznak, és teljesen kizártam az életemből minden
emlékeztetőt a boldog karácsonyi ünnepre, amelynek örülni ő
tanított meg engem túlságosan is rövid házaséveink alatt.
És most már még kevesebb okom maradt a karácsony
ünneplésére…
Karácsony? Ugyan, ostobaság!
 1. FEJEZET

Vihar előtti csend

MIVEL A NAGYI ÉVEK ÓTA HANYATLOTT MÁR, csendben távolodva

tőlem, a halála őszintén szólva nem volt súlyos megrázkódtatás.
Jobb is, mivel rögtön az ő puritán baptista temetése után
egyenesen az egyik házvigyázó megbízatásomra kellett sietnem.
Habár amikor közvetlenül az indulásom előtt megtaláltam a
naplóit a kis fémdobozban, amelyben a kincseit tartotta, az
nagyon szívszorító pillanat volt…
Amikor bezártam a nagyi aprócska sorházi lakásának ajtaját
Merchesterben (nem mintha lett volna benne bármi ellopnivaló),
hazavittem a kis fémdobozt magammal. A kulcsa a nagyi
kulcscsomóján volt, a többivel együtt. Nagyjából sejtettem, hogy
mi van benne, annak alapján, amit az évek során néha véletlenül
megpillantottam – képeslapok Blackpoolból, ahol a nagyszüleim
a nyári szabadságot töltötték minden évben, az én évenkénti
iskolai fotóim, bizonyítványok, ilyesmik – a múlt hordaléka.
Csak azért nyitottam ki, hogy belecsúsztassam a vékony
arany jegygyűrűjét, de aztán kiemeltem pár réteget, hogy
lássam, mi van alattuk. És a doboz legalján ott lapult egy vékony
csomag olcsó iskolai füzet, az „Esther Rowan” névvel az elején;
elöregedett gumiszalag fogta őket össze. Kinyitva a legelsőt
láttam, hogy valamiféle rendszertelenül vezetett napló, abból az
időből, amikor a nagyi a háború vége felé ápolónőként kezdett
dolgozni. Az első bejegyzés dátuma 1944. október volt, habár
korábbi eseményekre utalt vissza benne.

Segédápolóként kezdtem dolgozni tizenöt éves koromban, ami azt

jelentette, hogy amikor a háború kitört, legalább nem küldtek nehéz,
piszkos munkára a lőszergyárba, ahogy sok merchesteri lányt.

Arra gondoltam, milyen fiatalon kezdtek dolgozni akkoriban

– meg, amint tovább olvastam, hogy milyen sztoikus természetű
volt a nagyi.

Tom, a gyerekkori szerelmem beállt a haditengerészethez azonnal,

hiába könyörögtem neki, hogy várjon, amíg behívják. És persze
szinte azonnal elesett, mérhetetlen gyászba taszítva nemcsak
engem, de szegény özvegy édesapját is. Ezek után elhatároztam,
hogy félreteszek minden kislányos ábrándot a szerelemről és a
házasságról, és az ápolónői munkámba vetem magam…

Az utolsó sor mintha rólam szólt volna. Pontosan így tettem,

amikor elköltöztem, és belevetettem magam egy új munkába,
közvetlenül Alan halála után. Csakhogy az én esetemben ez
valahogy nem tűnt sztoikus magatartásnak, inkább mintha
megtagadtam volna azokat a csodálatos éveket, amiket együtt
éltünk le.
 Azt tudtam, hogy a nagyi végül hozzáment a gyermekkori
szerelmének az apjához – egyszer azt mondta nekem, hogy úgy
érezték, kölcsönösen támaszra és vigaszra lelhetnek egymásban
–, más szóval, hogy hogyan kerül ez a Ned Martland a képbe,
elképzelni sem tudom! Kezdtem azt gondolni, hogy csak
képzeltem az egészet…
Úgy tűnt, a következő lapokat a nagyi a háború
kegyetlenségéről szóló elmélkedéssel töltötte meg, úgyhogy
visszatettem a naplót a ládikába, hogy majd tovább olvassam, ha
visszajöttem.

Egy hetet töltöttem Devonban, ahol az egyik visszatérő ügyfelem

vidéki házát őriztem, és gondoztam a két papagáját, Marilynt és
Monroe-t, meg Yodát, a yorkshire terriert, hat névtelen tyúkkal
egyetemben.
Nagyon megnyugtató volt ez az elfoglaltság, és alkalmat
adott nekem, hogy sok mindent elrendezzek magamban – és
hogy meghozzak egy komoly döntést, amely talán az egész
életemre kihathat –, mielőtt hazatértem, felvértezve magam a
nagy feladatra, a nagyi házának kipakolására. A ház egy
jótékony célú egyházi szervezethez tartozott, és sürgettek, hogy
mielőbb ürítsem ki, és adjam vissza a kulcsokat. Gondolom,
mérföldes várólistájuk lehet, tele elkeseredett, hajléktalan
egyházi özvegyekkel.
A következő megbízatásom előtt volt egy hetem, ami, biztos
voltam benne, bőven elegendő lesz a feladatra. És igazam is volt,
mert már majdnem végeztem, és kezdtem örömmel készülődni,
hogy elmeneküljek a távoli Skót-felföldre egy házat őrizni,
amivel biztonságosan megúszhatom a karácsonyt és a
szilvesztert, amikor váratlanul lemondták.
Ellen, régi barátnőm iskolás koromból (ő legalábbis annak
nevezi magát – bár Laura meg én másként emlékszünk), aki a
Házőrzők ügynökséget vezeti, megpróbált rábeszélni, főzzek egy
karácsonyi családi összejövetelen, de nem sok reményt fűzött
hozzá, hogy meggyőzhet.
– Nem is értem, egyáltalán miért kérdezte meg – mondtam
Laurának, aki beugrott, hogy segítsen befejeznem a nagyi
dolgainak átválogatását. Vagyis, azt mondom, segítsen, de mivel
mindenórás várandós a negyedik babájával, inkább csak teát
főzött meg csevegett. Laura szőke, szép és törékeny (épp az
ellentétem). A babát csinos kis dudor jelezte a hosszú, tapadós
tunika alatt, amely pont olyan kék volt, mint a szeme.
– Azért kérdezte, mert kiváló szakács vagy, és ez sokkal
jobban fizet, mint a házak felügyelete – felelte, két frissen főzött
csésze teát téve a dohányzóasztalra. – Ráadásul nagyjából annyi
tapintat szorult belé, mint egy buldózerbe.
– De tudja, hogy télen ki kell pihennem a nyári főzést, és nem
vállalok semmit karácsonyra. Szeretek elvonulni valahová
messze, ahol senki sem ismer, és úgy tehetek, mintha nem is
lenne ünnep.
Laura leült mellém a nagyi rettentően kényelmetlen
kanapéjára.
– Valószínűleg azt reméli, egy kicsit már túltetted magad
rajta, és meggondoltad magad. Most már ugyanannyi ideje vagy
özvegy, mint amilyen hosszan házasok voltatok.
Mindnyájunknak borzasztóan hiányzik Alan, különösen így
karácsony körül – tette hozzá gyengéden –, ő volt a világ legjobb
bátyja. De ő sem akarná, hogy egész életünkben gyászoljuk,
Holly.
– Tudom, és nem mondhatod, hogy nem szedtem össze
magam és nem léptem tovább – válaszoltam, bár azt nem tettem
hozzá, hogy a fájdalmamba még így nyolc év elteltével is túl sok
harag vegyült. – De a karácsony meg a baleset évfordulója
mindig újra felidézi a dolgokat, és sokkal szívesebben töltöm ezt
az időt csendben, magamban.
– Gondolom, Ellen nem emlékszik arra sem, hogy téged úgy
neveltek, ne ünnepeld a karácsonyt úgy, ahogy mások.
Laura meg én még az általános iskolából ismerjük egymást,
úgyhogy ő mindent tud az én kissé fura gyerekkoromról. Ellen
viszont csak később került a képbe, a középiskolában (és bár
most már tagadja, azonnal azokhoz a lányokhoz csapódott, akik
gúnyoltak a magasságom miatt).
– Nem, a nagyiék gyülekezete szerint az összes ünnepi
külsőség az ember bűnbeesésének pogány megnyilvánulása –
habár istenien játszott karácsonyi himnuszokat a harmóniumán.
Laura odapillantott, ahol a szemközti falnál régen a
harmónium állt a krémszínű műanyag tapétának támaszkodva.
– Nem tudom, hogy sikerült bepréselned a parányi házadba.
Fogadni mernék, hogy legalább egy tonnát nyomhat, annak
ellenére, hogy nem túl nagy.
– Úgy van, de mindenképpen meg akartam tartani, mert az
volt a nagyi szeme fénye – csak olyankor tűnt igazán boldognak,
amikor játszott rajta. Éppen befért a lépcső alá.
 Máskülönben nem sok mindent őriztem meg; csak azt a pink
szaténpaplant, amellyel keskeny ágyamban takaróztam
gyerekkoromban, meg két keresztszemes hímzést, amelyet a
dédnagyanyám készített. Az egyik felirata ez volt: „Isten útjai
kifürkészhetetlenek”, a másiké: „Hogy végbevigye művét, amely
szokatlan lesz”. Nagyjából ez volt minden.
Ami még maradt – szedett-vedett, olcsó és praktikus
bútorok, megviselt zománcozott meg alumíniumedények és
hasonlók –, azt felpakolja és elviszi majd egy lomtalanító cég.
A ház makulátlanul tiszta volt, egy kis portól eltekintve, és
mivel a nagyi sosem volt egy gyűjtögető típus, nem túl sok
dolgom akadt a rendrakással sem. A ruháit korábban
összecsomagolta és elszállította egy helyi jótékony szervezet, és
már csak a háztartásra vonatkozó, gondosan lefűzött papírok
várták egy kartondobozban, hogy betegyem őket a kocsimba.
– Azt hiszem, nagyjából végeztem is itt – jelentettem ki, és
kivettem egy kekszet a csomagból, amit Laura hozott, bár a
Garibaldi valójában nem a kedvencem, szerintem ez olyan,
mintha döglött legyek lennének benne. – Szóval, ezt a babát
Garibaldinak akarod hívni?
Ez valójában nem is volt olyan ostoba kérdés, mint
amilyennek hangzik, mivel a legutóbbi várandóssága alatt Laura
Mars-függő volt, úgyhogy a kisfiát végül elnevezte Marsnak.
Tulajdonképpen hálát adhat az égnek a gyerek, hogy nem Twix
vagy Snickers lett.
Laura felvihogott.
 – Dehogyis! De ha lány lesz, lehet, hogy Hollynak hívjuk
majd utánad, habár nem annyira karácsonyi baba lesz, inkább
csak kora tavaszi.
Én utálom a nevemet (néhai anyám választotta), de ettől
meghatódtam.
– Az biztos, hogy a Garibaldinál jobb volna – ismertem el –,
különösen egy lánynak.
Ittam egy kortyot a világos színű, illatos teából. Earl Grey
volt, amit Laura hozott, nem az a Yorkshire, amit a nagyi tartott,
és mindig olyan erősre főzött, hogy a kanál megállt benne.
– Bármelyik percben itt lehet a teherautó, úgyhogy már csak
ezt a dobozt kell berakni a kocsimba, és kész vagyunk. Az
óraleolvasó is megjött, amíg te a konyhában voltál, úgyhogy
most már bármikor lekapcsolhatják az áramot.
Mintha csak végszóra történt volna, a halvány égő a kopott
üvegbúrában elaludt, és mi ott maradtunk a decemberi délután
egyre mélyülő árnyai között.
– Vezess, jó fény, mert elnyel a sötét1 – énekeltem síri hangon.
– Te tudsz egy himnuszt minden alkalomra.
– Te is tudnál, ha a nagyiék gyülekezetében nőttél volna fel.
– Szerencse, hogy éppen végeztünk a pakolással – jelentette
ki Laura. – A nagyid nem volt valami nagy gyűjtögető, igaz?
– Nem. Csak egypár emléket rakott el abban a fémdobozban,
amit hazavittem. Egy kicsit továbbolvastam azt a naplót, amiről
beszéltem neked. Vannak benne egészen lenyűgöző részek, csak

1 Tótfalusi István fordítása.

át kell küzdened magad egy csomó viktoriánus moralizáláson
közöttük.
 – Nem tudnád átugrani azokat a részeket? – vetette fel Laura.
– Gondoltam rá, de aztán úgy döntöttem, hogy
végigolvasom az egészet, mert sosem éreztem úgy, hogy igazán
ismerném a nagyit, és így talán jobban megérthetem.
– Az biztos, hogy nagyon zárkózott és puritán volt… –
helyeselt Laura, körbepillantva a gyéren bútorozott szobában –
meg takarékos. De ez valószínűleg a neveltetéséből fakadt.
– Így van; bármikor akartam neki ajándékot venni, mindig
azt mondta, megvan mindene, ami kell. Igaz, a Yardley
levendulaszappannak nem tudott ellenállni. Nagyjából ennyit
volt hajlandó engedni a test csábításainak.
– Nagyon büszke volt rád, hogy saját házad és karriered van.
– Igen, azt hiszem. Bár jobban szerette volna, ha én is tanár
leszek, mint Alan meg te. A főzést nem sokkal tartotta
különbnek, mint a cselédmunkát. Amikor pedig otthagytam az
éttermet, és elszegődtem a Házőrzőkhöz, azt mondta, az, hogy
nyáron nagy családi rendezvényekre főzök, télen meg mások
házára és állataira vigyázok, pont olyan, mintha szolgának
állnék.
– De azért jól bevált, nem? A nyári munkádért annyit
fizetnek, hogy elvállalhatod a rosszabbul fizető házőrzést télen.
– Azt sokkal inkább a pihenés meg a környezetváltozás miatt
csinálom. Nekem nagyon is megfelel, hogy valaki másnak a
házában lakhatom ingyen. Én megismerkedem az ország egy
másik részével, nekik pedig nem kell aggódniuk a házuk meg az
állataik miatt, úgyhogy nyugodtan élvezhetik a szabadságukat.
– De most, hogy a következő megbízásod kútba esett, velünk
is tölthetnéd a karácsonyt, nem? – javasolta. – Vacsorára
átmegyünk anyáékhoz, és anya mindig mondja, hogy
mostanában alig lát téged.
– Jaj, nem, arra nem lennék képes! – vágtam rá nem túl
tapintatosan.
– Jobb volna, mint egyedül otthon – és épp most hívtam meg
az unokatestvéremet, Samet is. Lezárult a válópere, és nem tud
mit kezdeni magával. Olyan jól kijöttetek, amikor nyáron
megismerkedtetek, és randiztatok is egyszer.
– Laura, az nem randi volt, csak mindketten meg akartuk
nézni azt a filmet. Ráadásul Sam legalább egy fejjel alacsonyabb
nálam.
– Ez erős túlzás – legfeljebb pár centivel! Mindenesetre azt
mondta, tetszik neki, ha egy nő tudja, mit akar, és a frizurád
Nofertitiére emlékezteti.
– Tényleg? – kérdeztem kétkedve. Fekete hajam van, egyenes
és sűrű, amit hosszú bubifrizura-félében hordok, kétoldalt
előrekunkorodik, mint egy szárny. – Gondolom, csak kedves
akart lenni. A férfiak általában nem szívesen járnak náluk
magasabb nőkkel.
– De előfordulhat, ha adsz nekik egy esélyt.
– Semmi értelme: én megtaláltam az igazit, és nem érdekel a
második helyezett.
Alan is szépnek talált, bár eleinte nehezen hittem el neki,
miután az iskolás éveimben állandóan csúfoltak a magasságom
és a cseppet sem divatos ruháim miatt…
– Nem muszáj, hogy második helyezett legyen. Tudom, hogy
te meg Alan szerettétek egymást, de senki nem hibáztatna, ha
megint beleszeretnél valakibe – legkevésbé én. Alan főleg nem
kívánná, hogy életed végéig gyászold.
– Már nem gyászolok, továbbléptem. Csak éppen… – A
szavakat kerestem, amelyekkel kifejezhetném, hogyan érzek. –
Csak éppen annyira tökéletes volt, ami köztünk volt, hogy
tudom, azt már sosem fogom megtalálni.
– De tényleg olyan tökéletes volt? Van tökéletes házasság
egyáltalán? – kérdezte Laura. – És gondoltál már arra,
tulajdonképpen nem is voltatok annyi ideig házasok, hogy
lekophatott volna a mézeskalácsról a cukormáz?
Döbbenten ránéztem.
– Ezt hogy érted?
– Hát, tényleg boldogok voltatok, de idővel még a legjobb
kapcsolatok is változnak. Bosszantani kezdenek a kis szokásai, és
meg kell tanulnotok kompromisszumokat kötni. Alan nem volt
tökéletes, és te sem; egyikünk sem az. Vegyük, mondjuk, Dant és
engem. Ő nem érti, miért kell nekem negyvenhat pár cipő, én
pedig gyűlölöm, hogy csak a második lehetek az életében a rögbi
után – de ettől még szeretjük egymást.
– A munkától eltekintve Alan meg én csak a futást nem
csináltuk együtt – minden mást megosztottunk egymással.
– De idővel egyiktek, sőt, akár mindketten egy kicsit
klausztrofóbiások lehettetek volna ettől. Alan álmodozó is volt –
arról álmodott, hogy írni fog. Azt nem tudtátok volna együtt
csinálni.
– Nos, én nem tartottam vissza – szögeztem le védekezően. –
Sőt, biztattam, habár a tanítás sok idejét és energiáját
felemésztette. Különben is, én meg szakácskönyvet akartam írni
a házi vendéglátásról, úgyhogy valamilyen szinten közös volt ez
az érdeklődésünk is.
– Ó, tényleg! Elfeledkeztem a szakácskönyvről. Már ezer éve
nem említetted.
– Már majdnem kész van, már csak egy részt kell megírnom
belőle.
Ez a fejezet a karácsonyi vendéglátással foglalkozott volna,
és én egyre halogattam.
– Tisztában vagyok vele, hogy a kapcsolatunk kicsit
megváltozott volna, amikor gyerekeink lesznek, Laura, de ezt is
elterveztük már. Csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig vártunk
vele.
– Na ugye! – vágott vissza diadalmasan. – Ha
megismerkedsz valaki mással, még nem késő, hogy gyerekeid
legyenek – nézz csak rám!
– Fura módon éppen ezen gondolkodtam Devonban, és arra
jutottam, hogy bár nem akarok egy másik férfit, egy babát
nagyon is szeretnék, mielőtt késő lenne. Úgyhogy arra
gondoltam, kipróbálnám a mesterséges megtermékenyítést. Mi a
véleményed?
Laura hosszú szempillával keretezett kék szeme döbbenten
meredt rám.
– Tényleg? Nos, végül is, megteheted – bólintott vonakodva
egy-percnyi hallgatás után –, de nem szeretnéd előbb kipróbálni
a természetes utat?
– Nem – feleltem határozottan. – Azt akarom, hogy az a baba
csak az enyém legyen.
– És hogy bírnád anyagilag? Azon gondolkodtál már?
 – A ház a sajátom – emlékeztettem. – Kifizettem a
jelzálogkölcsönt a biztosításból Alan halála után. Aztán
átköltöztem egy még kisebb házba vidéken, Ormskirk és
Merchester között. – És arra gondoltam, befejezhetném a
szakácskönyvet, és elkezdhetnék bankettek vendéglátásával
foglalkozni otthonról.
– Szerintem nem gondoltad végig a csapdákat, ha egyedül
akarod végigcsinálni egy kisgyerekkel, de tudom, milyen vagy,
amikor eldöntöttél valamit – jegyezte meg beletörődően. Aztán
felvidultan hozzátette: – Viszont én tudnék segíteni neked, és az
jó volna, ha többet találkozhatnánk.
– Igen, az tényleg remek lenne. És számítok a tanácsaidra, ha
majd várandós leszek.
– Azért meg kell, hogy mondjam, nagyon megleptél.
– Magamat is megleptem, de a nagyi mondott valamit a
legvégén, és ez rádöbbentett arra, hogy lépnem kell. Meg kell
szereznem, amit nagyon akarok, mielőtt késő lesz.
– Úgy érted, amikor kimondta egy férfi nevét, amit még
sosem hallottál előtte?
Bólintottam.
– Az volt az érdekes, ahogyan mondta – közben látta is az
illetőt, az biztos. Még sosem láttam úgy mosolyogni. Úgyhogy
biztosan nagyon szerette, és elvesztette, bárki volt is az. Talán a
naplójából ez is kiderül majd végül. Egészen ellágyult az arca, és
megláttam, milyen szép lehetett fiatalon.
– Pont, mint te: ugyanilyen fekete haja és világoskék szeme
volt.
 – Laura, nem mondhatod, hogy én szép vagyok! Úgy értem,
eltekintve attól, hogy magas vagyok, mint egy pózna, még nagy,
kampós orrom is van.
– Gyönyörű vagy, és az orrod nem kampós, csak van benne
egy szinte észrevehetetlen hajlat – közölte lojális barátnőm. –
Samnek igaza van, tényleg úgy nézel ki, mint az a Nofertiti-
mellszobor a képeken… bár a hajad inkább Kleopátráéra
hasonlít.
Hízelgőnek találtam, amit mondott, bár nem voltam
meggyőzve. A nagyi bőre tejfehér volt és hamvas, míg az enyém
meleg olívaszínbe hajló, úgyhogy a világos szememtől eltekintve
mediterrán külsőm van. A nagyi családja eredetileg Liverpoolból
származik, úgyhogy fogadni mernék, valami külföldi tengerész
is lehetett a felmenőim között, és neki köszönhetem a színeimet.
Sőt, talán a magasságomat is, amely átok volt egész életemben.
– Elég szimpatikus volt nekem Sam, nem utolsósorban azért,
mert nem a melleimhez beszélt, mint a férfiak többsége –
ismertem el.
De aztán meg is bántam, mivel azonnal lecsapott.
– Szóval akkor eljössz hozzánk, legalább a karácsonyi
ebédre? Megígérem, hogy nem próbállak összehozni vele, csak
szeretném, ha volna alkalmad megismerni jobban, és…
A telefonomban elkínzott hangon felcsendült egy Mozart-
futam. Megkönnyebbülten felkaptam a készüléket. Egyelőre
megúsztam.
 2. FEJEZET

Little Mumming

Az utolsó kórházban, ahol dolgoztam, a gyerekek kórtermét, ami egy

különálló épületben volt, az én kizárólagos felügyeletemre bízták
minden éjszaka. Mikor a légvédelmi szirénák megszólaltak, az összes
gyereket levittem egy sötét és nyirkos pincébe, ahol több száz csótányt
kellett levernem a kiságyakról, mielőtt használhatták őket. Végül ez év
elején, amikor legyengített a túl sok éjszakai műszak, az alváshiány
(mivel képtelen voltam napközben aludni), a túl nagy felelősség és a
gyatra étkezés, az egészségem megrendült, és hazaküldtek megerősödni.
1944. október

REMÉNYKEDTEM, NEM A LOMTALANÍTÓ CÉGTŐL hívnak, hogy

közöljék velem, mégsem szállítják el a nagyi meglehetősen
értéktelen, szedett-vedett bútorait meg az egyéb limlomot, de
szerencsére nem ők voltak, hanem Ellen a Házőrzők
ügynökségtől.
– Holly, ugye azt mondtam, nincs semmi más előjegyzés
karácsonyra? – szólalt meg harsány hangon, minden bevezető
nélkül. Ellen nem udvariaskodik, csak a megrendelőkkel. – Nos,
most felmerült valami, és szeretnélek megkérni, tegyél nekem
egy nagy-nagy szívességet, és vállald el.
– Szívességet? – kérdeztem felvidulva. – Úgy érted,
házőrzéssel kapcsolatos szívességet?
Laura elkapta a pillantásomat; egy grimasz kíséretében
megrázta a fejét, és halkan odasúgta:
– Ne merészeld!
– Igen, hatalmas pácban vagyunk – magyarázta Ellen. –
Emlékszel Mo és Jim Chirkre?
– Többször emlegetted már őket, de még sosem találkoztam
velük. Az egyik legrégebben szolgáló és legmegbízhatóbb
házőrző párod, nem?
– Eddig azok voltak – felelte komoran Ellen. – A karácsonyi
ünnepek alatt fent a kelet-lancashire-i lápvidéken kellett volna
egy házat őrizniük. Voltak már ott két-három alkalommal, és a
tulajdonos kifejezetten őket kérte. De még szinte meg sem
érkeztek, mikor a lányuknak megszületett a kisbabája, jóval
előbb, mint várták, úgyhogy ők most repülnek Dubaiba, hogy a
lányukkal legyenek.
– Úgy érted, már el is mentek?
– Úton vannak hazafelé, hogy átcsomagolják a bőröndjeiket,
magukhoz vegyék az útlevelüket, aztán felszállnak a legelső
gépre. Felhívtak közvetlenül azelőtt, hogy elindultak – ez volt a
minimum, ha már így benne hagytak a szószban!
– Szerintem nem ők tehettek róla, Ellen – megesik ez néha.
Remélem, a baba jól van.
– Milyen baba?
– A lányuké.
 – Fogalmam sincs – jelentette ki elutasítóan, ami nem volt
különösebb meglepetés, mivel, ha az üzletről van szó, Ellent
semmi más nem érdekli.
– Figyelj, ki tudnál segíteni? Elvállalnád ezt a munkát?
Igazából két ember kellene hozzá, mert egy nagy kúriáról van
szó, egy jókora birtok közepén, és egy kicsit messze esik
mindentől, és van pár háziállat is, amiről gondoskodni kell. Csak
éppen senki más nem szabad, téged leszámítva. El tudnál menni
esetleg? Holnap? Gondoskodom róla, hogy dupla fizetést kapj –
unszolt Ellen.
– Ha háziállatok is vannak, most ki gondozza őket?
– A tulajdonos idős nagynénje és nagybátyja a kapusházban
lakik, és azt mondták, ők gondoskodnak mindenről, amíg te oda
nem érsz. De nem hiszem, hogy tényleg elboldogulnának,
különben Mr. Martland nem a Házőrzőket kérte volna fel.
– Martland? – vágtam közbe.
– Igen, Jude Martland. Hallottál már róla? Elég jó nevű
szobrász. Az ő munkája a Vasló a sztráda mellett, Manchester
előtt. Csupa hegesztett vaspánt az egész – nagyon modern.
– Ó, igen, azt hiszem, hallottam róla. De valójában teljesen
más kontextusban került elő nemrégen ez a név, és azért
lepődtem meg, mivel eléggé szokatlan.
– Nyilván véletlen egybeesés – az élet néha fura dolgokat
produkál – válaszolt Ellen, közönyösen zörgetve a papírjait.
– Ez igaz – helyeseltem, mert természetesen ezeknek a
Martlandoknak nem lehet köze ahhoz a Ned Martlandhoz, akit a
nagyi említett (feltéve, hogy egyáltalán jól hallottam a nevet). A
nagyi egy munkáscsaládból származó lány volt, aki nem
mozoghatott a lápvidék kúriáiban élő kisnemesség köreiben.
– Mindenesetre úgy egy éve megörökölte a családi kúriát,
aminek Old Place a neve, de most valahol külföldön van, és ez
idáig nem tudtuk elérni, hogy értesítsük róla, mi történt. Csak
vízkeresztre jön haza.
Elfordultam, hogy ne lássam Laura csalódott arcát, habár a
vádló tekintetét éreztem a hátamban. Kezdtem gyanítani, hogy
Samet, az unokatestvérét csak akkor hívta meg sietve
karácsonyra, amikor elmondtam neki, hogy a karácsonyi
megbízásom kútba esett. Addig valószínűleg meg sem fordult ez
az ötlet a fejében.
– Nem hangzik túl megterhelőnek – mondtam Elennek. –
Már máskor is őriztem nagy házakat egyedül. Milyen
háziállatokat is említettél?
– Egy kutya és… egy ló.
– Egy ló? Te háziállatnak hívsz egy lovat? Ellen, én semmit
sem tudok a lovakról.
– Már nagyon öreg, és te igenis tudsz valamit a lovakról,
mert lovasiskolába jártál Laurával, emlékszel?
– Én csak Laurát néztem. Attól még nem igazán leszek rá
alkalmas, hogy gondozzam valakinek a lovát. Nem igaz?
– Szerintem több tudást felszedtél magadra, mint gondolnád.
És Mo szerint nagyon könnyű ellátni, mivel az összes utasítást
leírták.
– Igen, de…
– Gondolom, az idős pár a kapusházban tud neked tanácsot
adni, ha valami probléma lesz. És van takarítónő, és a közelben
van egy kis falu bolttal, úgyhogy nem teljesen elzárt hely. Na, mit
mondasz?
– Hát… gondolom, elvállalhatom éppen. Csak egy kicsit
aggódom a ló miatt. Én…
– Ó, ez csodálatos! – vágott közbe sietve. – Biztos vagyok
benne, hogy a ló nem lesz gond, valószínűleg valami legelőn
van, és naponta csak egyszer kell ránézned, vagy ilyesmi. És a jó
hír az, hogy Mo meg Jim olyan pocsékul érezte magát, amiért
ilyen váratlanul átpasszolta valaki másnak a munkát, hogy az
összes karácsonyi készletüket ott hagyták annak, aki elvállalja.
Habár, gondolom, nem is nagyon vihették volna magukkal a
pulykát az összes körítéssel Dubaiba!
– Nem, de azért kedves tőlük. És pontosan hol van ez a hely,
mit mondtál?
– Nem mondtam még, de e-mailen átküldöm neked a
részleteket, és hogy hogyan találsz oda. Egy kicsit félreeső hely,
de te azt általában szeretni szoktad.
– Igen. Különösen a karácsonyi ünnepek alatt. Ebből a
szempontból ez tökéletes.
– Azt nem tudom, mit fogsz csinálni ott fent, mert állítólag
alig lehet fogni a tévéadást, és nincs széles sáv.
– Megleszek. Majd viszem a rádiómat meg egy csomó
könyvet.
Kikapcsoltam a telefont, és amint megfordultam,
szembetaláltam magam Laura szemrehányó tekintetével.
– Ó, Holly, olyan jó mulatság lett volna, ha velünk vagy
karácsonykor!
 – Hidd el, tévedsz. Olyan lett volna, mintha a Grincs volna a
vendéged. Én pedig jól fogok szórakozni a magam módján. Csak
két állatról kell gondoskodnom, úgyhogy sok időm lesz
receptekkel kísérletezni, és megírhatom azt az utolsó részt a
szakácskönyvemből. Ha lépni akarok a baba ügyében, be kell
fejeznem a könyvet, és találni neki egy kiadót!
Laura sóhajtott, és megjátszott beletörődéssel az égnek
emelte a tekintetét. De túl jól ismert ahhoz, hogy megpróbáljon
lebeszélni.
– Mondd, mire emlékszel a lovak gondozásából? –
kérdeztem reménykedve.
Amint hazaértem, kinyomtattam Ellen útbaigazítását. Igaza
volt – a ház valóban egy távoli helyen volt, a felvidéken, egy kis
falu mellett, amelynek még a nevét sem hallottam soha.
Kissé kapkodva összecsomagoltam, habár nem tudtam
megállni, hogy ne olvassak, mint minden este, egy-két oldalt a
nagyi naplójából, amely kezdett ismét érdekesebb lenni, most,
hogy már nem a múltról beszélt, hanem elmerült a jelenben. 1944
novemberére nyilvánvalóan elég jól volt, hogy visszatérjen a
munkába.

Most, hogy már felépültem, elküldték az ormskirki kórházba, ami

örömmel tölt el, mivel közelebb van az otthonomhoz és Tom
megözvegyült apjához, egy kedves, szelíd emberhez, aki a baptista
gyülekezet lelkipásztora az itteni kápolnában. De nagyon rossz a
szállásom egy közeli házban, amelyet egy savanyú, kellemetlen
nőtől bérelek. Az étel gyér és rossz, és többen alszunk egy szobában,
úgyhogy nincs hova elvonulni. A kincsnek számító friss tojást, ami
 az anyám búcsúajándéka volt, a háziasszonyomnak adtam, hogy
főzze meg nekem reggelire – de sosem került elő, és az
érdeklődésemre csak durva morgás volt a válasz.

Olvastam még egy kicsit, amint új barátokat talált, és

beilleszkedett, de túl fáradt voltam, hogy nyitva tartsam a
szemem, és még sok idő lesz az ünnepek alatt, hogy olvasgassam
a naplót. Ami azt illeti, magammal viszem az egész fémdobozt a
papírokkal, hogy kiválogassam.

……………………

Másnap kora reggel beraktam a dobozt a kocsimba minden

egyébbel, amit a megbízásokra általában magammal viszek.
Fűszereket és ládákban fűszernövényeket, alapvető
hozzávalókat, általános élelmiszereket, egy hűtőládát a
romlandó dolgoknak, létfontosságú főzőeszközöket,
szakácskönyveket, laptopot, a házi vendéglátás receptkönyvének
a jegyzeteit és a hordozható rádiómat… A csomagtartó szinte
teljesen megtelt, mielőtt még beraktam volna a bőröndöt, egy
sporttáskát és a gumicsizmámat.
Laura, aki mostanra beletörődött a döntésembe, átjött, hogy
odaadja a karácsonyi ajándékomat (ő az egyetlen, akitől
karácsonyi ajándékot kapok). Én pedig cserébe egy egész táskára
való apró ajándékot adtam neki a család számára, amelyek közül
némelyik házi készítésű volt és ehető.
Ezen kívül szigorúan utasított rá, hogy naponta felhívjam.
 – Számolj be mindenről! Az Old Place rettentő flancosnak
hangzik, és még sosem hallottam erről a faluról. Hogy is hívják?
– Little Mumming. Állítólag Great Mumming mellett van.
Még én sem hallottam róla, de megtaláltam a térképen.
– Olyan hirtelen jött ez az egész – biztos vagy benne, hogy
megvan mindened, ami kell?
– Igen, azt hiszem. A java még be volt csomagolva, útra
készen. És beraktam a gumicsizmámat, farmert, a kutyasétáltató
anorákomat…
– Egy elegáns ruhát, hátha a helyi földesúr felesége ott
hagyja a vizitkártyáját, és neked viszonoznod kell a látogatását?
– Ne olvass annyi Jane Austent! – feleltem szigorúan. – És azt
hiszem, Mr. Martland lehet a helyi földesúr Little Mumming-i
megfelelője. Amely esetben, ha van felesége, bizonyára magával
vitte. Nem igaz?
– Hacsak nincs fent az emeleten, a Kékszakállú
hálószobájában.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a nyugtalanító
gondolatot.
– Szívesen. De a ház nem lehet olyan nagy, nem igaz?
Különben volna bentlakó személyzet.
– Nem szükségszerűen, manapság – válaszoltam, a házi
vendéglátásban szerzett tapasztalataimból kiindulva. Volt, hogy
a bentlakó személyzet egyetlen tagja rajtam kívül a dadus volt. –
Ellen említett egy takarítónőt, aki naponta jön. De ahhoz elég
nagy a ház, hogy legyen hozzá kapusház, mivel a tulajdonos
idős nagynénje és nagybátyja ott lakik, és tőlük kell elkérnem a
kulcsot, mielőtt felmegyek a házhoz.
 – Látom, mennyire odavagy, hogy elmenj, de nekem akkor
sem tetszik a gondolat, hogy karácsonykor ott vagy
számkivetetten, magadban, mindentől távol – jelentette ki Laura.
– Nálad van a telefonod meg a töltő? És van nálad elég étel és
ital, ha esetleg mérföldekre leszel a legközelebbi bolttól? Tudod,
az időjárás-előrejelzés szerint hidegfront várható jövő héten, és
egyre valószínűbb, hogy fehér karácsonyunk lesz.
– Ó, ugyan már, Laura! Mikor vált be a hosszú távú
előrejelzés? És ha már itt tartunk, milyen gyakran havazik
errefelé? Különösen karácsonykor?
– De Kelet-Lancashire-ben, ott fent a lápvidéken valószínűleg
másmilyen az időjárás.
– Lehet, hogy egy kicsit hidegebb van, de akkor hiszem majd
el ezt a havat, amikor látom. És Ellen azt mondja, Jim és Mo ott
hagyta nekem az összes élelmiszert, mivel nekik nem lesz rá
szükségük. Csak annyi ideig álltak meg otthon, amíg bedobáltak
pár ruhát egy bőröndbe, és felkapták az útlevelüket. Aztán már
repültek is Dubaiba. Nem valószínű, hogy meg tudnék enni egy
egész pulykát az összes körítéssel az ünnepek alatt, még ha nem
is tudok kimozdulni a hótól.
Megöleltem Laurát – de csak óvatosan, a várandós pocakja
miatt.
– Jól megleszek, ismersz. Add át üdvözletem a szüleidnek, és
érezzétek nagyon jól magatokat! Vízkeresztkor találkozunk.
Beszálltam a telipakolt autóba, és elhajtottam. Laura
aprócska figurája integetett utánam a visszapillantó tükörben,
amíg csak be nem fordultam a sarkon, és én ismét arra
gondoltam, mennyire szeretem a legjobb barátnőmet.
 Most, hogy a nagyi elment, volt még valaki széles e világon,
aki igazán szeretett? Vagy akit én igazán szerettem? Nem jutott
senki eszembe… és ez hirtelen olyan szomorú dolognak tűnt.
Régen voltak más barátaim is, de ők zömében Alan barátai is
voltak, úgyhogy kizártam őket az életemből a baleset után.
De hamarosan, ha valóra válnak a terveim a babáról, lesz
még valaki, akit szerethetek, és aki viszontszeret majd engem…
Amint távolodtam otthonról, jobb lett a kedvem, szokás
szerint, mivel a megbízásokban az egyik legjobb dolog az volt,
hogy nem ismert senki, sem engem, sem a múltamat, és nem is
érdekeltem senkit annyira, hogy utánajárjon. Én csak a hatékony,
határozott Holly Brown voltam a Házőrzőktől, aki azért jött,
hogy elvégezzen egy munkát: mint egy merchesteri Mary
Poppins.
 3. FEJEZET

Weasel Pot

Összebarátkoztam Hildával és Pearllel, akiknek az ágya az enyém

mellett van a szálláson, és ők segítenek nekem beilleszkedni az új
kórházban. Úgy tűnik, sok ápolónőhöz hasonlóan nekik is az a
legfőbb vágyuk, hogy férjhez menjenek, lehetőleg az egyik fiatal
orvoshoz. Addig ugrattak, amíg el nem mondtam nekik, hogy
elveszítettem a szerelmemet a háború első hónapjaiban, úgyhogy
most az ápolónői munkát tekintem az életem értelmének.
1944. november

LITTLE MUMMING egy kis völgyben fekszik. Fölötte magasodik a

Kelet-Lancashire-ben végigfutó őrhegyek egyike, amelynek
gerincén veszély esetén valaha jelzőfényeket gyújtottak,
valamiféle ősi riasztórendszerként.
A térképen úgy tűnt, nincs messze a sztrádától, de a
gyalázatos állapotú másodrendű út vég nélkül kanyargóit fel és
le. Néha egy-egy pillanatra megláttam Snowehill szívfájdítóan
távoli látképét, tetején egy zömök toronnyal, de úgy tűnt, sosem
kerülök hozzá közelebb.
 Végül megérkeztem egy útelágazáshoz, amely Little
Mumming és Great Mumming felé irányított, felfelé egy
meredek, egysávos úton – habár kissé zavarba ejtő módon, a
másik tábla is Great Mumming felé mutatott, de az meg
egyenesen előre. Úgy látszik, itt minden út Great Mumming felé
vezet.
Élesen balra fordultam, és elindultam felfelé, őszintén
remélve, hogy nem találkozom semmivel, ami az ellenkező
irányba tart, mert voltak ugyan kitérők itt-ott, de kőfalak is
magasodtak mindkét oldalon, úgyhogy nem láttam volna meg a
szembejövőt a sok egymást követő hajtűkanyarban.
Elhagytam egy nyomvályús út mellett álló nagy
görgetegkövet „Weasel’s Pot Farm” felirattal, és egy sebességet
visszaváltottam. Vajon látok majd valami falufélét valaha?
Aztán átkeltem egy régi, szamárhátas kőhídon, és az utolsó
kanyarban egy kovácsoltvas kapu mellett elhaladva hirtelen
megálltam, mivel előttem az út kinyílt, és elém tárult Little
Mumming teljes téli pompájában.
Kis falucska volt, összebújó szürke kőházakkal, egy
kocsmával és egy kis templommal, tágas zöld térség körül,
amelyen birkák tépték a füvet, mintha az életük múlna rajta. És
talán úgy is volt. A tél itt fent nyilvánvalóan sokkal zordabb
lehet.
Magasan a hegyoldalon egy kelta eredetűnek tűnő lóalak
volt belefaragva a fakó vörös földbe vagy homokkőbe, épp csak
néhány lendületes vonallal. Lehetett ősi alkotás vagy akár a
tájkép egy sokkal újabb eleme is.
 Egy perc múlva továbbgurultam, megálltam a füves térség
mellett, és lekapcsoltam a motort. Kellett egy másodperc, hogy le
tudjam fejteni görcsösen kapaszkodó kezemet a
kormánykerékről ez után az emelkedő után.
A falu úgy festett, mintha csak úgy kinőtt volna a földből. A
falakat és a tetőket moha és zuzmó borította. Délelőtt volt, és
csípős szél fújt, úgyhogy azt hiszem, nem volt meglepő, hogy
kihalt volt minden, habár volt egy olyan érzésem, hogy figyelnek
a nottinghami csipkefüggönyök mögül…
De semmi sem mozdult, csak a szélben himbálódzott a
kocsma, az Auld Christmas cégére. Ez egy kék köntöst viselő,
szakállas öregembert ábrázolt, aki egy kicsi fenyőfát tartott, és
egy zöld koszorú volt a fején. Nagyon fura. A kocsma reggeli
kávét és parasztreggelit reklámozott, ami nagyon csábító lehetett
volna, ha nem tartott volna az utazás sokkal tovább, mint
gondoltam.
A bolt, amelyet Ellen említett, a közelben volt. Pár zsák
krumpli meg néhány láda zöldségféle volt kirakva elé.
Közvetlenül mellette volt a Merry Kettle Tearoom, bár úgy tűnt,
mintha az bezárt volna télre. Valószínűleg csak nyáron nyitott ki,
a kirándulók kedvéért.
Megnéztem a térképemet, aztán beindítottam a motort, és
továbbmentem. Elhaladtam a három parányi gótikus házból álló
épületegyüttes mellett, majd át egy újabb, kisebb hídon.
Elhagytam még egy Great Mumming felé mutató jelzőtáblát, és
elindultam fölfelé egy képtelenül meredek és keskeny
aszfaltcsíkon.
 Nem csoda, hogy a kocsma mellett álló összes autó
négykerék-meghajtású volt!
Fél mérföld után elkanyarodtam, és áthajtottam két hatalmas
kőoszlop között, aztán megálltam egy kavicsos térségen a
kapusház mellett, amelyet hátul jókora lakóházzá bővítettek.
Mély csend volt, csak valami vízcsobogást lehetett hallani a
közelben, és a varjak károgtak a magas fenyők kis csoportjában,
amely valószínűleg eltakarta előlem a nagy házat, mivel még egy
kéményt sem láttam innen.
Amint kiszálltam, kissé merev tagokkal (nem is vettem észre,
mennyire feszült voltam a felfelé vezető út alatt), pár centire
kinyílt a kapusház ajtaja, és egy magas, hajlott hátú, idős férfi a
kezével intve betessékelt engem.
– Hát itt van! Befelé gyorsan, mielőtt kimegy a meleg –
utasított sürgetően, mintha csak egy szeszélyes háziállat lennék.
Óvatosan eloldalaztam egy nagy, szúrós magyalkoszorú
mellett, és beléptem egy hosszú előszobába. Mikor az ajtó
biztonságosan bezárult mögöttem, a férfi megfordult, és odajött
hozzám, valami fura, rákszerű, oldalazó mozgással, és kezet
nyújtott nekem.
– Noël Martland. Maga pedig bizonyára Holly Brown –
mellesleg bájos név, nagyon alkalomhoz illő.
– Igen? Milyen alkalomhoz?
– Hát a karácsonyhoz – válaszolta, és mintha kissé
meglepődött volna, hogy meg kell nekem magyaráznia.
Lekonyuló, a légierőnél egykor divatos bajuszt viselt, amely
részben eltakarta a terjedelmes, kidudorodó, fényes égésnyomot.
Elkapta a pillantásomat.
 – Lelőtték a gépemet a háborúban. Rosszul landoltam,
megégtem egy kicsit.
– Értem – feleltem, csodálva a takarékos leírását egy olyan
jelenetnek, amely kitett volna egy fél filmet, és a mozinézők a fél
öklüket lerágták volna közben, a székük szélén izgulva.
– Jobb mindjárt elmondani: az emberek mindig szeretnék
tudni, de nem merik megkérdezni.
Elvette a kabátomat, és gondosan felakasztotta egy
mahagóniállványra, aztán beterelt egy kicsi, négyzet alakú,
virágos pamutszövettel dekorált nappaliba, amely nagyon
kellemes lehetett volna, ha nem alakítják át valami borzalmas
karácsonyi barlanggá.
Papírfüzérek és kínai lampionok függtek a mennyezetről,
műfenyő és magyal díszítette a kandallópárkányt meg a képek
tetejét, és minden lapos felületen hógömbök és porcelánfejű
Mikulások álltak.
A kiöblösödő ablakmélyedésben a kicsi műfenyőn
karácsonyi égők ragyogtak, és annyi üveggömböt aggattak rá,
hogy a kopaszodó ágak elgyötörten lehajtottak a súly alatt.
Mr. Martland elégedetten nyugtázta döbbent ábrázatomat.
– Igazán remek, nem igaz? – mondta. – Mi szeretjük
rendesen csinálni a dolgokat itt, Little Mummingban.
Aztán váratlanul elordította magát:
– Tilda! Megérkezett!
– Jövök már – felelte egy magas, elfúló hang, és egy apró nő
nagy csörömpöléssel betolt egy zsúrkocsit a nappaliba egy
lengőajtón keresztül, valószínűleg a konyhából.
 – A feleségem, Tilda – mutatta be Noël Martland. – Ő pedig
Holly Brown, drágám.
– Mindjárt gondoltam, hacsak rá nem kaptál, hogy idegen
fiatal nőket szórakoztass – vágta rá csípősen, fakó, de még
mindig éles pillantású kék szemével szemügyre véve engem.
Habár a kortól eléggé ráncos volt, ez nem akadályozta meg
abban, hogy merész árnyalatú türkizkék szemhéjfestéket kenjen
magára, meg jó adag alapozót, púdert és fényes vörös rúzst. A
fehér, fodros kötény alatt barackszín szaténblúzt viselt, hatalmas
puffos ujjal, amely szoros mandzsettával zárult a csuklóján, és
hozzáillő terilén kötényruhát. Gyufaszál vékony lábán az
áttetsző, ráncolódó harisnya egy nagyon magas tűsarkú, hegyes
orrú cipőben végződött. Örültem neki, hogy ott van előtte a
zsúrkocsi, amibe kapaszkodhat.
– Az ügynökség jelezte, hogy egyedül jön, habár egy
házaspár jobb lett volna. De gondolom, örülhetünk, hogy
egyáltalán bárkit is sikerült szereznünk ilyen hirtelen,
karácsonykor – közölte velem, miközben kritikus tekintetét
végigjáratta rajtam.
– Biztos vagyok benne, hogy remekül fog boldogulni! –
jelentette ki a férje.
– Csak várjuk ki a végét, Noël – vágott vissza az asszony.
– Miss vagy Mrs.? – fordult hozzám hirtelen, egy pillantást
vetve gyűrűtlen bal kezemre.
– Mrs. – feleltem. – Özvegy vagyok. Sokat főzök, úgyhogy
sosem hordtam igazán a gyűrűmet.
 – Özvegy? Hát az balszerencse – mondta, levéve a fedőt
néhány tálról, amelyeken tekert szendvicsek meg pillangótorta-
szeletek voltak.
– Nem kellett volna ennyit fáradnia – tiltakoztam –, igazán
nem számítottam rá, hogy megvendégelnek, csak a kulcsot
akartam felvenni.
– Nem fáradság – különben is mindig korán ebédelünk,
úgyhogy csak egy kicsit többet csináltam mindenből. A
házvezetőnőm hazament karácsonyra, de úgyis én főzök
többnyire – ez semmiség nekem. Én televíziós szakács voltam,
tudja, még a kezdetekben. Ha pontosan tudtam volna, mikor
érkezik, összeütöttem volna egy szuflét.
– Ez remekül néz ki – mondtam, amint elvettem egy
szendvicset. – Szóval olyan tévés szakács volt, mint Fanny
Craddock?
Fenyegetően elsötétült az arca, én pedig Noël elborzadt
arckifejezése meg fejcsóválása nélkül is azonnal tudtam, hogy
valami baklövést követtem el.
– Nem említse Azt A Nőt nekem! – csattant fel Tilda. – Ő
csak egy arcátlan amatőr volt, semmi több.
– Elnézést – szabadkoztam sietve.
– Akkoriban Tilda Thompson voltam – és sokkal fotogénebb,
mint ő valaha is álmodhatott róla, azzal a rengeteg vakolattal az
arcán, meg a műszempillákkal.
Nekem ez kicsit úgy tűnt, mint amikor bagoly mondja
verébnek, hogy nagyfejű, de csak bizonytalanul bólintottam.
– Kávét? – kottyantott közbe Noël vidáman, és kissé remegő
kézzel töltött nekem egy csészével.
 – Köszönöm! – Miután megkóstoltam a szendvicset,
örömmel elfogadtam volna akármit, ami lemossa azt az ízt…
bármi volt is az.
– Jessicának szóltál? – kérdezte a férjétől Tilda Martland.
– Csak az ajtóhoz menet, drágám. De talán jobb lesz, ha
szólok neki megint.
Az emeleten becsapódott egy ajtó, és valaki ledübörgött a
lépcsőn, olyan zajjal, mintha egy kapatos rinocéroszcsorda lett
volna.
– Már nem kell – jegyezte meg szárazon Tilda.
Jess magas, sovány, sötét hajú lány volt. Tizenkét-tizenhárom
éves lehetett. Nem volt egészen olyan magas, mint én az ő
korában, viszont még soványabb, mint én voltam. Teljesen
feketébe öltözött, a szemüvege keretétől kezdve egészen a cipője
orráig. Még sosem láttam senkit, aki kevésbé lett volna egy
Jessica. Az biztos, hogy nagyon elütött a virágos huzatú,
díszekkel teli, agyonkarácsonyozott nappalitól.
– Ő az unokánk, Jessica – mutatta be Noël Martland.
– Jess, nagyapa – javította ki a lány beletörődően.
A nagyapja szeretettel rámosolygott.
– Jess, ő Mrs. Brown, aki Old Place-re felügyel majd, amíg
Jude bácsikád haza nem ér.
– Kérem, hívjanak Hollynak! – mondtam.
– Akkor maga meg hívjon minket Noëlnek és Tildának!
Jess kíváncsian szemlélgetett, azzal a tinédzserekre jellemző,
kissé sunyi pillantással, amely általában a fájdalmas
önbizalomhiányból fakad.
 – Azért vagyok itt egyedül, mert a szüleim az Antarktiszon
vannak. De most, hogy a nagybátyám meghalt, és Jude meg
elutazott valahova, nem lehetünk a nagy házban karácsonykor
meg szilveszterkor, ahogy szoktunk. Pocsék dolog.
– Jess szülei a pelikánokat tanulmányozzák – szólt közbe
Tilda, leleplezve egy újabb tál apró szendvicset, ezúttal játék
mackó alakúra vágva.
– A pingvineket – helyesbítette Jess. – Császárpingvineket. És
szerinted hány éves vagyok, nagyi?
– A modorod alapján úgy hat.
– Haha – válaszolt Jess, de azért kivett egy játék macis
szendvicset, és miután felemelte a tetejét, hogy megszemlélje az
ártalmatlannak tűnő sonkát benne, megette.
– Olyan kár, hogy Mónak és Jimnek ilyen hirtelen el kellett
mennie, nem igaz? – szólalt meg Noël. – De nem volt mit tenni.
Csak azt remélem, nem fogja nagyon magányosnak érezni magát
ott fent. Hetente kétszer jön egy takarítónő, de Jacksonék, a
házaspár, akik a bátyámról gondoskodtak, visszavonultak, az
unokaöcsém pedig maga gondoskodik magáról, amikor itthon
van.
– Az a lány, aki takarítani jár, egy szajha. Ne gondold, hogy
bármi mást csinál, mint hogy körbeszalad a portörlővel egy fél
óra alatt, azután teázik meg magazinokat olvas – jegyezte meg
Tilda. – De gondolom, maga mindent újra tökéletesen rendbe
rak, Holly.
– Én egészen biztosan ügyelni fogok rá, hogy a háznak
azokat a részeit, amelyeket használok, tisztán és rendben tartsam
– jelentettem ki célzatosan, mivel általánosan elterjedt félreértés
volt, hogy a házőrzők majd megcsinálják a tavaszi nagytakarítást
is meg mindenféle kisebb munkákat a ház körül és a kertben,
úgyhogy rossz tapasztalataim alapján úgy gondoltam, jobb
mindjárt az elején tisztázni, hogy valójában hogy áll a dolog. –
Én egyszerűen azért vagyok itt, hogy a ház biztonságáról meg a
háziállatokról gondoskodjak. Ha jól tudom, van egy kutya és egy
ló.
– Lady a nagynéném lova volt, úgyhogy rettentő öreg –
szólalt meg Jess. – Nagyapa meg én tegnap délután átmentünk a
golfautón, meg ma reggel is, és megtöltöttem a vizes vödrét és a
szénahálót, de nem tudtam túl közel menni hozzá, mert allergiás
vagyok a lovakra. Tüsszögök tőlük.
– Milyen kár – feleltem őszintén sajnálkozva, mivel nagy
segítség lett volna egy lóbolond gyerek, aki ért a dolgokhoz.
– Igen, de a kutyákkal megvagyok, ha nem fésülöm őket,
úgyhogy Merlint kivittem, hogy megfuttassam kicsit.
– Az is valami – helyeseltem, feltételezve, hogy Merlin a
kutya, akit említettek nekem.
– Ladyt mára bent hagytuk, úgy, hogy az istálló felső ajtaját
kinyitottuk, hátha maga későn érkezik meg. Mostanában olyan
korán sötétedik – szólt közbe Noël. – Gondoltuk, nem akarná a
sötétben behozni a kifutóból, mielőtt még egyáltalán kiismerné
magát.
– Így van – feleltem hálásan.
– Jude borzasztó nagy felhajtást csap körülötte, mivel az
anyja lova volt – folytatta Noël, látható élvezettel eszegetve egy
szendvicset. Én megpróbáltam rágás nélkül lenyelni az enyém
maradékát.
 – Szívesen rábízta Chirkékre a gondozását, de nem tudom,
mit gondol majd, ha olyasvalaki veszi át Ladyt, akivel ő még
nem találkozott.
– Ellen, aki a Házőrzők ügynökséget vezeti, megpróbálta
elérni Mr. Martlandet, hogy tájékoztassa róla, mi történt.
Volnának szívesek megmondani neki, ha esetleg felhívná
önöket?
– Igen, természetesen – válaszolt Noël –, és valószínűleg
telefonálni fog a következő pár napban. Utána lehet, hogy magát
is felhívja majd.
– Őszintén szólva jobban örülök majd, ha már tudni fogja,
hogy változás történt a házgondnok személyében.
– Nos, ez az ő hibája, amiért olyan sokáig távol maradt –
jegyezte meg Tilda. – Nem hittük, hogy komolyan gondolja,
amikor azt mondta, nem szándékozik hazajönni az amerikai
útjáról, csak karácsony után. Nem igaz, Noël?
– De igen, drágám, mivel normális esetben, ahogy Jess is
mondta, mi átköltözünk a nagy házba karácsonyra és
szilveszterre. Becca húgom szintén itt van karácsonyestétől a
harmadik napig. Valószínűleg eljött a háza mellett idefelé – New
Place a neve. Nagy kovácsoltvas kapu, a falu túlsó végén.
– Hát persze hogy eljött a nyavalyás ház mellett – csattant fel
Tilda –, mit gondolsz, hogy ért ide? Talán ejtőernyővel dobták
le?
– Csak úgy mondtam – mentegetőzött Noël, de a szeme
vidáman csillogott, amint rám nézett.
Hirtelen felötlött bennem, vajon Alan és én is így végeztük
volna? Én dirigáltam volna neki, ő pedig jóindulatúan tűrte
volna? Az kétségtelen, hogy én szeretek dirigálni és
megszervezni a dolgokat. Viszont benne is volt némi
makacsság…
– Egyébként idén úgyis elég nehéz lett volna. Szegény
bátyám csak tavaly januárban ment el, és azután Jude
összeveszett Guyjal – sóhajtotta Noéi.
– Egyáltalán nem Guy hibája volt – jelentette ki tárgyilagosan
Tilda –, az a lány egyszerűen kivetette rá a hálóját.
Nem kérdeztem meg, hogy ki az a Guy, mert, hogy őszinte
legyek, nem igazán érdekeltek az olyan emberek, akikkel soha
életemben nem fogok találkozni. Kiittam a kávémat, aztán
letettem a csészét meg a tányért.
– Nos, ez váratlan volt, de finom – nagyon szépen köszönöm!
És most jobb lesz, ha felmegyek a házhoz, és elhelyezkedem.
– Sharonnak, a takarítónőnek még ott kellene lennie,
úgyhogy vezettesse magát körbe vele, mielőtt elmegy. Ez volna
talán egész évben a leghasznosabb dolog, amit csinál – vetette fel
Tilda.
– Szerintem megteszi, ami tőle telik; nagy az a ház, egy
ember nem tudja rendesen kitakarítani – jegyezte meg szelíden
Noël. – Nem mintha Jude túl nagy rendetlenséget csinálna, mert
amikor itthon van, szinte az egész idejét lent tölti a malomban, és
a szobrain dolgozik. Vagy a kis dolgozószobában, a könyvtár
mellett.
– Ó, igen. Hallottam, hogy szobrász.
– Nagyon híres – szólalt meg Jess – és nagyon hirtelen haragú.
Csak azért mondta le a karácsonyt, mert meglátta az eljegyzésről
a hírt. És szerintem ez nagyon undok dolog. Fogadjunk, még arra
sem emlékszik, hogy anya meg apa nem tud itt lenni idén, és én
egyedül jövök.
– Jess, elég lesz – szólt rá Tilda, mire a gyerek duzzogva
elhallgatott.
Felálltam.
– Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha felmegyek a házhoz, amíg
még világos van, és elhelyezkedem.
Noël is felállt, és átadott nekem egy jókora kulcscsomót.
Rámutatott a legnagyobbra.
– Az a bejárati ajtó. Gondolom, a többire majd rájön magától.
– Én felmehetek, hogy megmutassam – ajánlkozott sietve
Jess.
– Jess, megígérted az öreg dadusnak, hogy meglátogatod ma
délután. Eredj, készülődj! Nem okozhatsz csalódást neki! –
mondta Tilda. – Biztosan különleges uzsonnát készített neked.
– Még több óvodás kaja – fakadt ki undorodva Jess.
– És öltözz át valamibe, ami nem fekete!
Jess felnyögött, aztán dübörögve felrohant a lépcsőn.
– Nagyon csalódott, amiért nem a nagy házban tartjuk a
karácsonyt – súgta meg bizalmasan Noël, mintha csak attól félne,
hogy Jess meghallja az emeletről. – És bármit mondjon is, rajong
Jude-ért. Itt nagyon csöndes lesz a karácsony neki, attól tartok.
Mo és Jim kedvesen meghívtak minket, hogy megosszuk velük a
karácsonyi ebédjüket, és az aztán igazán remek lett volna.
Ismét felsóhajtott.
– Tudja, én szakértője vagyok a karácsonynak – írtam egy
könyvet a történetéről meg a hagyományairól, úgyhogy én
szeretem rendesen megünnepelni.
 – És meg is fogjuk ünnepelni! Van egy kövér kis csirkém, az
nagyon jól megteszi majd hármunknak – jelentette ki
beletörődően Tilda.
Hirtelen felötlött bennem, vajon azt várják-e tőlem, hogy
felajánljam, Chirkék helyett majd én főzök nekik karácsonyi
ebédet, annak ellenére, hogy még meg sem érkeztem Old Place-
be, úgyhogy sietve kijelentettem:
– Én nem ünneplem a karácsonyt.
– Nem ünnepli a karácsonyt? – kérdezte Noël olyan
döbbenten, mintha valami visszataszító bűnt vallottam volna be.
– Nem, engem egy baptista gyülekezet, a különös baptisták
elvei szerint neveltek.
– Ó… értem – felelte bizonytalanul. – Azt hiszem, már
hallottam róluk… és a hölgy, aki a Házőrzők ügynökséget vezeti
– Ellen, ugye? –, említette, hogy maga nem régen veszítette el a
nagymamáját, úgyhogy gondolom, nincs nagyon ünnepi
hangulatban idén.
– Nem, egyáltalán nem… és ami azt illeti, más években sem.
– Kedvesem, nagyon sajnálom – mondta Tilda, aztán
kegyesen hozzátette: – Teljesen megértjük. És ha bármikor
társaságra volna szüksége, mindig örömmel vesszük, ha
meglátogat minket.
– De hát… egy ilyen névvel, hogy Holly… bizonyára a
születésnapját is karácsonykor ünnepli – szólalt meg hirtelen
Noël.
– Igen, épp karácsony napján, de azt sem ünneplem.
 – Akkor van az enyém is, és pontosan így érzek én is –
bólintott megértően. – Túlságosan is szerénytelen dolog volna az
Úr születésnapjában osztozni, nem igaz?
 4. FEJEZET

A bájos Sharon

Engem arra neveltek, hogy a karácsonygiccses külsőségei mega

kapzsiság és falánkság gyakorlata távol állnak Krisztus
születésének méltó ünneplésétől. És mégis szívmelengető volt a
többi ápolónő vidámsága, amint feldíszítették a kórtermeket a
kórházban, és megpróbáltak egy kis ünnepi vidámságot
becsempészni a betegeknek.
1944. december

MÁR ISMÉT AZ AUTÓM BIZTONSÁGÁBAN megpróbáltam eldönteni,

mi lehetett a szendvicstekercsben. Bármi volt is, olyan íze volt,
mint a romlott halpástétomnak, viszont úgy nézett ki, mint a
fekete olívás pástétom. Tökéletes rejtély maradt a számomra,
úgyhogy arra gondoltam, lehet, hogy elkérem Tildától a receptet,
már csak puszta kíváncsiságból is.
Az út egy darabig egy forrás magas partoldala mellett
vezetett, keresztül egy fenyőerdőn, aztán elkanyarodott, és
kitárult előttem egy tágas, birkatépte füves térség. Mögötte, az
árok túloldalán megpillantottam egy hosszú, alacsony, Jakab-
kori épületet. Jóval nagyobb volt, mint amire számítottam,
habár, azt hiszem, a kapusház mérete eligazíthatott volna. Az
alacsonyan álló téli nap megcsillant az osztott ablakokon, de
életnek semmi nyoma nem volt. Még egy vékony füstcsík sem
szállt fel a szép sorban álló, négy magas kémény egyikéből.
Áthajtottam egy marharácson, és megálltam a kavicson egy
ütött-kopott piros Ford Fiesta mellett, közben megállapítva,
hogy a jókora bejárati ajtót két oldalról szegélyező virágágyások
elhanyagoltak, a kopogtatót pedig, ami valami erdei szellemet
ábrázolt, dús lombokból formált szakállal és hajjal, már hónapok
óta nem tisztították.
Bizsergett az ujjam, hogy nekiessek valami fémtisztítóval.
Nem azért, mintha annyira szeretnék takarítani, szó sincs róla,
csak éppen szeretem a dolgokat rendben és tisztán tudni magam
körül. Néha valósággal küzdenem kell az inger ellen mások
házában. Hihetetlen, milyen rendetlenséget tudnak hagyni
egyesek maguk után.
Amint kiszálltam az autóból, előjött a házból egy viszonylag
fiatal nő, félig szívott cigarettával a kezében. Lila haját hátrafogta
lófarokba, csak egy hosszú tincs lógott ernyedten az arcába, mint
valami nedves moszat. A nő lazacszín velúr tréningruhát viselt,
amelyből egy sávban kilátszott a libabőrös úszógumija.
– Jó napot – mondtam, kezet nyújtva neki. – Maga biztosan a
takarítónő, Sharon. Örülök, hogy még itt van. Kicsit késtem, és
azt gondoltam, talán már hazament.
– Már éppen indultam volna, amikor meghallottam a kocsiját
– válaszolta. Megfogta a kezemet, aztán, mintha nem volna
benne biztos, mit kezdjen vele, rögtön el is engedte. – Hívjon
Sharnek – és igazából nem vagyok takarítónő. Csak segítek Jude-
nak egy kis extra pénzért, mivel az én Kevinem munkanélküli
lett. Nem mintha a szokásos bért fizetné nekem, ahhoz túl
smucig.
– És ez nem törvénytelen?
– Zsebből zsebbe fizet, há’ nem? És kihasználta a
helyzetemet. Jobb lesz, ha maga is ügyel rá, hogy megkapja a
pénzét.
– Ó, ezzel nincs gond, engem az ügynökség fizet.
– A mai nap után nem lát itt engemet többet, mert karácsony
után Great Mummingban kezdek a pult mögött a kocsmában.
Teljes állásban. Úgyhogy Jude feldughatja a nyomorult pénzét
meg az okoskodó megjegyzéseit oda, ahová nem süt be a nap.
– Értem – mondtam semleges hangon, kissé szédülve ettől az
információáradattól. – Szóval… Mr. Martland tudja, hogy
elmegy?
– Mondtam neki, hogy a karácsonyt nem vállalom, és senki
nem dolgozik szilveszterkor – felelte duzzogva –, különösen, ha
nem kap egy kis külön pénzt. Erre azt felelte, mivel sosem tudta
megállapítani, hogy voltam-e takarítani, vagy nem, még annyit
sem érdemlek, amennyit fizetett nekem, nemhogy külön pénzt.
Ilyen egy kötekedő gazember.
– Értem.
– Szóval, ha másik munkát vállalok, az az ő hibája, há’ nem?
Nem én tehetek róla.
– Értem.
– Ha telefonál, megmondhatja neki, kaptam egy jobb
ajánlatot.
 – Ha netán telefonálna, tudatni fogom vele, hogy maga
leköszönt az állásáról – ígértem meg. – Nos, mielőtt elmegy,
volna ideje gyorsan körbevezetni a házban, és megmutatni
nekem, hogy mi hol van?
– Én nem tudhatom, mi hol van, nem igaz? Én csak
porszívózok meg port törlök, és ez is túl sok egy embernek. Egy
öreg házaspár főzött, és felügyelte a házat meg a generátort, de
ők nyugdíjba mentek, miután az idős úriember, Jude apja
meghalt. Ez januárban volt.
– Igen, hallottam… és azt mondta, van egy generátor? Én azt
hittem, a házba be van vezetve az áram.
– Igen, de mindig áramszünet van, és a telefonkábel is
állandóan leszakad a kúria meg a falu között, mivel az
oszlopokat ki kéne cserélni. A tévé sem működik túl jól, mert
nincs műholdas tányér, habár a kapusházban van. Ez egy
szörnyű hely, nem tudom, mit kezd majd magával itt.
– Semmi baj, engem nem izgat a tévé. Magammal hoztam a
rádiómat meg egy csomó könyvet.
Sharon úgy nézett rám, mintha valami fura, háromfejű,
földönkívüli lény lennék.
– És mobil térerő sincs, hacsak fel nem sétál a Snowehill
közepéig vagy le a kapusházon túl – adta meg a végső
kegyelemdöfést.
– Nos, hát ha nem működik a telefonom, jót tesz majd egy
kis mozgás – feleltem vidáman. Dolgoztam már mindentől távol
eső helyeken máskor is – az a ház, amelyet Skóciában kellett
volna felügyelnem, sokkal elzártabb volt, mint ez itt –, bár, az
igaz, korábban nem kellett még egy generátorral is
megbirkóznom. Csak abban reménykedtem, addig nem megy el
az áram, amíg meg nem találom a használati utasítást arról, hogy
hogyan kell működtetnem azt a holmit.
Bátorítóan rámosolyogtam.
– Nos, nagyon hálás lennék, ha gyorsan körbe tudna vezetni.
Általában igyekszünk előre felkeresni az ingatlant, hogy
találkozzunk a tulajdonossal, és megismerjük a körülményeket.
De ebben az esetben persze ez nem volt lehetséges.
Sharon vonakodva beleegyezett, és duzzogva hátralépett,
hogy beengedjen egy hosszú, kőpadlós előtérbe. A helyiség
egyik falán tömött fogasok sorakoztak, szemben egy rézállvány
állt, tele túrabotokkal meg esernyőkkel, és egy ütött-kopott
fapad terpeszkedett, amely alatt mindenféle túrabakancsokból és
gumicsizmákból álló vegyes kollekció hevert.
– Menjen be azon az ajtón ott szemben! – utasított Sharon, és
én egy hatalmas, magas mennyezetű nappaliban találtam
magam. Akkora volt, mint egy kisebb csűr, benne egy
ökörsütéshez is alkalmas nyitott kandallóval. A kőpadló nagy
részét egy lágy, meleg színekből álló, kopott szőnyeg takarta,
rajta különféle asztalkák, bársonyhuzatú kanapék és székek
voltak egy csoportban. Az egyik sarokból derékszögben megtört
ívű lépcsősor vezetett fel egy mellvéddel övezett galériához,
amely a helyiség három falán futott körbe.
– Milyen szép helyiség! Úgy néz ki, mintha egy sokkal
régebbi épület nagy előcsarnoka lett volna valaha.
– Azt mondják, ez az igazán régi rész itt középen, a többit
később tették hozzá – válaszolt Sharon közömbösen. – Két
szárny van – a konyhai rész hátul van, ott kell átmenni azon az
ajtón a faparaván mögött. Ez a másik oldal nagyobb, itt vannak a
család szobái meg egy másik lépcső. Jöjjön, megmutatom.
Fürgén keresztülterelt egy sor sötét tölgyburkolatú szobán,
amelyeknek fényezett fapadlója volt. Néhányban aprólékos
mintázatú fehér stukkós mennyezetet láttam, de minden
helyiség porosnak és elhanyagoltnak tűnt. Volt egy kis
nappaliszoba televízióval, egy hosszú ebédlő, amelyben
gyönyörű, bár nem odaillő velencei tükör pompázott a kandalló
fölött, és végül egy jól felszerelt könyvtár, biliárdasztallal a
közepén.
Sharon megállt a következő ajtó mellett.
– Jude ezt használja dolgozószobának, és bezárja, amikor
nincs itt – jelentette ki, majd szipogva hozzátette: – Az ember azt
hinné, nem bízik bennem.
Valószínűleg úgy is van, gondoltam, bár úgy tapasztaltam,
legtöbbször volt egy-két titokzatos bezárt szoba a házakban,
amelyekre felügyeltem. A Kékszakállú hálókamrája, amint azt
Laura mondta, bár a titkuk valószínűleg teljesen hétköznapi volt.
De ez a helyiség elárulta a titkait, mivel az ajtó felső része
üvegezett volt. Talán ez lehetett valaha az intéző irodája vagy
valami ehhez hasonló. Volt benne egy állítható lapu
tervezőasztal, egy nagy fa festőállvány és több asztal, rajtuk
ömlesztve mindenféle tárgyak, többek között ceruzák és ecsetek
befőttesüvegekben meg mindenféle kicsi makettek, feltehetőleg
szobroké. Nehéz volt kivenni ilyen távolságból, mik voltak
pontosan. Volt a helyiségben egy afféle elrejthető számítógépes
munkaállomásnak kinéző valami is – bár, ha valóban az volt,
valószínűleg betárcsázós lehetett, mivel itt nem volt széles sáv.
És figyelembe véve a telefonvonalak állítólagos
megbízhatatlanságát, nagy szerencse kellett hozzá, hogy
sikerüljön az internetes csatlakozás. De én nem bántam – Ellen
volt szinte az egyetlen, aki e-maile-ket küldött nekem, főleg a
megbízások részleteiről.
– Különben is, sosem volt Old Place-ben semmi olyan érték,
amit el kellett volna zárni – jegyezte meg Sharon maró gúnnyal,
de észrevettem, hogy olyan sóvárgóan néz befelé, mint egy
kisgyerek az édességboltba. – Habár most, hogy Jude olyan híres
lett, azt mondják, még azokhoz a fura szobraihoz készült kis
lovas rajzai is érnek vagy pár száz fontot.
Biccentett az ajtó felé.
– És csak úgy összegyűri őket, és bedobja abba a
papírkosárba.
– Nos, megteheti, nem? Nyilván nem volt elégedett velük.
– Az ember azt gondolná, hagyja, hogy én ürítsem ki a
papírkosarat, de nem, kiviszi, és a kerti szemétégetőben égeti el a
rajzokat.
Láthatóan nagyon bántotta, hogy ez a lehetséges bevételi
forrás a lángok martaléka lesz.
– Hát ez ténylegesé túlzásnak tűnik – helyeseltem magamban
mulatva.
Néhány porcelánt és ágyneműt tároló szekrényt leszámítva
az egyetlen ajtó a folyosóról egy kis télikertbe vezetett, ahonnan
nagy üvegajtó nyílt a kertbe. A padon álló tartóban a szerszámok
olyanok voltak, mint amikhez már vagy fél évszázada nem
nyúltak, és arra várnak, hogy Csipkerózsika felébredjen,
felhúzza a megviselt bőrkesztyűt, és fürgén nekiálljon, hogy
visszametssze a vadrózsa tüskés indáit.
– Az ott egy veteményeskert? – kérdeztem, kikukucskálva az
egyre mélyülő szürkületbe.
– Igen, habár nagy részével senki nem nagyon törődik, mióta
Mrs. Martland meghalt. – Összevonta a szemöldökét, amint
emlékezni próbál. – Lehet annak már vagy tíz éve is, valahogy
úgy.
– Van kertész?
– Egy öregember, bizonyos Henry jár ide, és a kert egy
részében zöldségeket termeszt, habár már nyugdíjba kellett
volna mennie. Lent lakik Little Mummingban, a
szeretetházakban – az a három fura kis ház a híd mellett.
– Ó, igen, láttam őket. Viktoriánus gót.
– Meg nem mondanám. Én utálom a régi házakat – jelentette
ki, és ez meg is látszott ennek a háznak az állapotán.
Nyílt még egy kis mosdó az előszobából, amelyben egy
gyönyörű viktoriánus, kék-fehér vécékagyló volt, a belsejében a
windsori kastélyt ábrázoló képpel. Épp arra gondoltam, hogy a
királynő egyik rezidenciájára pisilni egy kicsit felségsértő érzés
lehetett, amikor Sharon türelmetlenül megszólalt:
– Gyerünk, haza kell mennem. – És az ujjával hátba bökött.
Felmentünk az emeletre egy elegánsabb lépcsőn, mint ami a
nappaliban volt. Ezen egy ülőlift volt a falhoz hajtva.
– Azt Jude papájának szerelték be – mondta Sharon,
miközben sietősen elhajtott engem egy sereg nem túl jó családi
portré mellett, amelyek szőke, ábrándos tekintetű nőket és sötét,
éber pillantású férfiakat ábrázoltak.
 – Hat hálószoba, ha beleszámítjuk a régi gyerekszobát meg a
belőle nyíló kisszobát. És van még kettő a személyzeti szárnyban
is.
Ajtókat nyitott-csukott, egy-egy szívfájdító pillantást
engedve nekem a megkopott pompára, többek között egy
baldachinos ágyra. A gyerekszoba, amelyhez újabb lépcsősoron
jutottunk fel, bájos volt, a fehérre festett faággyal, amelynek
végére szív alakú nyílást vágtak, a képekkel díszített paravánnal
és a nagy hintalóval.
– Több helyiség is van ezen az emeleten, de bezárták, és már
nem használják őket. A fűtés nem ér el odáig.
– Ó, igen. Észrevettem, hogy vannak radiátorok – minden
modern kényelemmel ellátott ház! Le vagyok nyűgözve!
– Én nem nagyon élném bele magam. Ez a fűtés általában
csak annyira elég, hogy távol tartsa a legnagyobb hideget.
Ismét lecsattogott a lépcsőn, és eliramodott az összekötő
folyosón.
– Két fürdőszoba, habár Jude szereltetett egy zuhanyzót a
saját hálószobájába, miután megörökölte a helyet.
– Ez nem is rossz egy ilyen méretű háznál – mondtam. – És
ott van még a földszinti mosdó is.
– És egy kis fürdőszoba a személyzeti szárnyon, ahol maga
fog aludni. Ez természetesen a családi szárny, a maga szobája a
másikban van, ahol az az öreg pár is lakott, aki a háztartást
vezette.
Jude Martland szemében a házára felügyelők láthatóan egy
sorban voltak a személyzettel – de ha melegben vagyok, és
kényelmes a helyem, nem érdekelt, hogy hol van a szobám.
 A hálószobák vagy a folyosóról nyíltak, vagy a tölgypadlós
balkonról, ahol megálltam, hogy lebámuljak a hatalmas nappali
szobára, ami úgy festett, mint egy színpadi díszlet, amely arra
vár, hogy belépjenek a színészek egy Agatha Christie-darab
végkifejletében. Végül Sharon türkizre festett körmével
türelmetlen indulót kezdett dobolni a korláton.
Amint áthaladtunk a másik szárnyhoz vezető ajtón, a
dekoráció praktikussá változott, a fürdőszoba pedig nagyon
kezdetleges és ősrégi volt, habár elektromos zuhany volt az
oroszlánkörmös kád fölött. A leendő hálószobám egyszerű volt,
kényelmes – és tiszta. Gondolom, Mo és Jim rögtön nekiálltak,
amint megérkeztek.
Mintha csak a gondolataimban olvasna, Sharon megszólalt:
– Mo és Jim tiszta ágyneműt húztak magának, de arra nem
volt idejük, hogy kimossák a régit, úgyhogy, gondolom, a
mosókonyhában találja őket. Én nem foglalkozom mosással.
Kísértést éreztem, hogy megkérdezzem, pontosan mit is
csinál, de sikerült lenyelnem a mondatot. Nem rám tartozott.
Lementünk a hátsó lépcsőn a konyhába, amely nagyon nagy
helyiség volt. Volt benne egy villanytűzhely is a hatalmas Aga
mellett, középen egy nagy gyalult fenyőasztal, pár székkel és egy
fonott kutyakosárral. Úgy tűnt, ez az a hely, ahol a tulajdonos a
legtöbb időt tölti – mindenesetre melegebb volt, mint a ház többi
része.
– Az Aga olajtüzelésű – a tartály az egyik melléképületben
van és ez működteti a központi fűtést, de nem kell ezzel főznie,
mert van egy teljesen jó tűzhely is.
 – Ó, én szeretek az Agával dolgozni – feleltem, mire ismét
úgy nézett rám, mintha sültbolond lennék. Aztán az órájára
pillantott.
– Siessünk! Erre van a mosókonyha, a kamra, a mosdó, a
mosogató, a pince…
Kitárt egy ajtót, amely mögött két hatalmas fehér
fagyasztóláda volt.
– A közelebbi tele van Jim és Mo ételeivel, és ugyanígy a
szekrények, a hűtő meg a kamra is.
– Igen, azt mondták, itt hagyták nekem, ami nagyon kedves
tőlük.
Becsukta az ajtót, és vezetett tovább.
– Az a pinceajtó, és ott lent van tűzifa meg a kazán is. Ez itt a
hátsó ajtó mellett valamiféle nyerges helyiség, itt van a
takarmány, a lószerszám meg ilyesmi a lónak.
Valami nem hagyott nyugodni.
– Rendben. De hol van a kutya?
– Az udvaron. Nem kell, hogy láb alatt legyen, amikor
takarítok. Nem igaz?
– Nincs egy kicsit hideg ott kint? – kérdeztem, mire ronda
pillantást vetett rám, aztán feltépte a hátsó ajtót. Egy jókora, idős,
szürke agár, aki addig a lépcsőn feküdt összegömbölyödve,
felállt, és mereven lépkedve besétált. Udvariasan megszaglászott
engem, aztán elcammogott a konyha felé.
– Ő Merlin. Már túl öreg, el kéne altatni.
Nem válaszoltam, ő pedig hozzátette, miközben odavezetett
egy kis istállóhoz, a kövezett udvar túloldalán:
 – Akárcsak a lovat. Jude anyjáé volt, és szerintem fél lábbal
már a sírban van. De Jude hallani sem akar róla.
Volt valami bizalmasság meg sok rosszindulat abban,
ahogyan Jude Martland nevét emlegette. Azt gyanítottam, talán
az elutasított nő beszél belőle. Lehet, hogy azért vállalta el a
munkát, mert valami többet remélt a heti munkabérnél?
Most vetett rám egy sunyi oldalpillantást.
– Maga egyedülálló?
– Nos, igen. Özvegy vagyok.
– Ne nagyon reménykedjen – a mi Jude barátunknak a
sovány szőke az esete. Habár az öccse ellopta tőle a legutóbbit.
– A legkevésbé sem érdekel, mi az esete, és különben sem
fogok találkozni vele. Csak vízkeresztre jön vissza, miután
elmentem.
– Ó, a vízkereszt! Nagyon vigyázzon magára Little
Mummingban, ha vízkeresztkor még mindig itt van! Látta azt a
régi filmet, A vesszőből font embert? – És gonoszul felnevetett.
– Nos, hát akkor lesz, ami lesz – feleltem vidáman, mivel
láthatóan megpróbált rám ijeszteni. És valóban, egy perc múlva
már a kísértetekről, és a kísértetjárta házakról beszélt, amint
elhúzta a reteszt, és kinyitotta az istállóajtót.
Én főztem már az ország leginkább kísértetjárta házaiban, és
csak annyit mondhatok, hogy a kísértetek általában nem a
konyhában meg a személyzeti hálószobákban szoktak
előfordulni.
Mikor látta, hogy nem kapom be a csalit, végül azt mondta:
– Az utasítások, hogy hogyan kell gondoznia a lovat, ott
vannak a konyhaasztalon, abban a nagy dossziéban. Jude
Martland nagyon ért az utasítgatáshoz. – Aztán az istálló belseje
felé intett. – A ló ott a másik végében van.
Láttam pár lóállást, egyikükben egy halvány, lóra
emlékeztető alakkal, de nem háborgattam. Elég lesz majd, ha
elolvastam az instrukciókat.
– Hát, akkor ez minden – jelentette ki Sharon. Ismét rátolta
az ajtóra a reteszt, és visszavezetett a konyhába. Ott felvett egy
piros kabátot, amely ütötte a haja lila csíkjait, és fogta a táskáját.
– Most megyek. Az öregek a kapusházban, gondolom,
elmondanak majd mindent, amit én elfelejtettem, éhen halni
pedig nem fog, mert már Mo és Jim ellátmánya nélkül is elég
ennivaló volt a házban, hogy túléljen akár egy ostromot.
Amikor elhajtott, szívből örültem, hogy nem látom többet.
Azt hiszem, az öreg kutya is így volt vele, mert amikor
visszamentem a konyhába az első adag holmival az autómból, a
farkát csóválta, és rám vigyorgott, azon az elragadó módon,
ahogy az agarak szoktak, bölcs tekintettel borostyánszín
szemében.
– Hát, Merlin, csak mi vagyunk ketten, te meg én, kölyök –
mondtam neki a tőlem telhető legjobb Humphrey Bogart-
hangomon.
 5. FEJEZET

Meleg vacsora a lónak

Hilda adott nekem egy finom szappant, aminek nagyon örültem,

Pearl pedig egy saját készítésű szép lila filcárvácskát, amit a
kabátomra tűzhetek. Szerencsére Mr. Bowman – Tom apja, aki az
itteni kápolna lelkésze – nemrég megajándékozott engem néhány
nagyon szép régi könyvjelzővel. Bibliai idézetek vannak rajtuk, és
selyemrojt van a végükön. Így legalább én is tudtam adni nekik
valamit viszonzásul.
1944. karácsony

MIRE BEHORDTAM AZ ÖSSZES HOLMIMAT, elraktam a romlandó

ételt a hűtőbe, és felvittem a csomagokat a nekem kijelölt
szobákba, már alig vártam, hogy leüljek a konyhában egy csésze
kávéval meg a Házőrzők mappájával, amelyet Ellen elküld
minden háztulajdonosnak, hogy beleírják a legfontosabb
információkat meg a vészhelyzetben hívható telefonszámokat.
Jude Martland dossziéja tele volt zsúfolva nyomtatott lapokkal,
amelyek főként a ló és a kutya ellátásáról szóltak.
Először elolvastam az üzenetet, amit Mo és Jim csúsztatott
bele, hogy egy kis belső információt adjanak. Ebből megtudtam,
hogy a háztulajdonos egyáltalán nem bánja, ha a házat
felügyelők kiszolgálják magukat a házban fellelhető ételekből,
beleértve a halat és vadat a két fagyasztóból. „De az alkoholból
nem, mivel a borospince kulcsra van zárva” – tették hozzá, ami
nekem tökéletesen megfelelt, mivel nem vagyok egy nagy ivó.
Ezenkívül a tévéadás alig fogható, és a mobiltelefonok akkor
működnek legjobban, ha az ember a domboldalra rajzolt ló fülén
áll, vagy a kapusháztól tíz lépéssel lejjebb az úton és két lépésre
jobbra. (Gondolom, órákba telhetett Jimnek, mire minderre rájött.)
Rápillantottam a generátor használati utasítására, és
megtudtam, hogy egy melléképületben van, és automata,
úgyhogy elméletben gondoskodik a saját működéséről. Ezután
kiderítettem, hogy hol van a vízvezeték főcsapja meg a
villanyóra. Az utóbbit a nyerges helyiségben találtam meg.
Mellette a polcon egy jól működő elemlámpa volt elhelyezve,
valamint néhány mécses és egy viharlámpa.
Kezdett kialakulni bennem egy kép Jude Martlandról, aki
láthatóan elég gyakorlatias volt, és nyilvánvaló módon törődött
az állatokkal… És mégis, a takarítónőnek csak filléreket fizetett,
és elhanyagolta a gyönyörű házát, úgyhogy vagy koldus volt,
vagy zsugori – esetleg mindkettő. Vagy talán a művészi
temperamentumával egyszerűen nem vette észre a
szemétdombot.
Visszamentem a konyhába, töltöttem még egy csésze kávét,
és megnéztem az állatok gondozására vonatkozó utasításokat. A
lábamnak támaszkodó, és fejét a térdemen nyugtató Merlin
ellátása könnyű volt. Naponta két étkezés, a reggelibe
belekeverni az ízületi gyulladás elleni, porrá tört orvosságot.
Ezen kívül naponta megsétáltatni, nehogy nagyon
elmerevedjenek a lábai.
Hát, egy kis séta mindnyájunknak jót tesz, nem igaz?
Már felfedeztem Merlin keféjét, ételét, kekszét és egy adag
nyersbőr rágnivalót egy szekrényben, a mosogatóhelyiségben.
Mellette egy falifogason ott lógott a póráza meg egy jókora,
barna, mancsmintás törülköző, előzékenyen ráírva: kutya, ha
netán nem vagyok képes rájönni magamtól.
A ló, Lady, egy arab kanca volt, amiről azt gondoltam volna,
túl kényes fajta itt a felvidéken, egy ilyen zord éghajlatú helyen.
Huszonöt éves volt, és ez elég magas kornak hangzott nekem,
még egy lónál is. De hát, mit tudom én?
Volt egy bekerített legelője egy esőbeállóval a ház mögött,
ahol napközben tartózkodott, hacsak nem volt nagyon rossz az
idő, habár Martland azt nem fejtette ki pontosan, mit ért rossz
idő alatt. Ügyelnem kell rá, hogy az itatóban a víz ne legyen
befagyva, és hogy egy teli szénaháló legyen a legelő kerítésére
akasztva. Billy is kimegy vele.
– Ki lehet Billy? – gondoltam. Egy kicsit eltöprengtem rajta,
aztán olvastam tovább.
Éjszakára be kell hozni az istállóba, amelyet ki kell
almoznom mindennap, és tiszta vizet töltenem az itatóba. Erre
még halványan emlékeztem Laura lóőrületének rövid
epizódjából. A pokrócot folyamatosan rajta kell tartani a lovon,
kivéve a napi ápolás idejét és amikor ellenőrzöm, hogy nem
törte-e fel a hátát.
Este meleg vegyes takarmányt kell főznöm neki a
hozzávalókból, amelyeket a nyerges helyiségben találok
fémtárolókban. A meleg takarmányt bőségesen meg kell
hintenem egy Equiflex nevű gyógyszerrel…
Szent ég! Kezdtem azt hinni, hogy Lady gondozása fogja
kitenni az időm nagy részét, ráadásul sokkal komplikáltabbnak
tűnt az ellátása, mint reméltem, és bevallom, ettől egy kicsit
elvesztettem a bátorságomat. Úgyhogy arra gondoltam, jobb
lesz, ha jobban megnézem magamnak, mielőtt még teljesen
besötétedne, Merlin pedig, mikor látta, hogy veszem a
kabátomat, mindenáron el akart kísérni, bár én úgy gondoltam,
jobb volna, ha inkább bent maradna a melegben.
A kövezett udvar egyik oldalán álltak a melléképületek;
tudtam, hogy ezekben van a fatároló, a generátor és a rendkívül
nagy olajtartály, amely ellátta a generátor mellett a központi
fűtést is, de ezeknek a felfedezése holnapra marad majd.
Merlin meg én bementünk az istállóba, és az ajtó mellett
megkerestem a villanykapcsolót. Lady kíváncsian kidugta a fejét,
és láttam, hogy nem sokkal nagyobb, mint azok a pónik, amiken
Laura lovagolt. Gyengéd arckifejezése volt és nagy, nedves sötét
szeme. Felbátorodva kinyitottam a boksza ajtaját, és
besurrantam, hogy ellenőrizzem a vizét és a szénáját meg a
takarót a hátán… Éppen a vödör fölé hajoltam, amikor
megzizzent a szalma, és aztán valami erősen meglökte a
lábamat. Egy kicsi, fekete kecske volt az.
Billy? Nyilván. De valaki említhette volna! Szerencsére nem
volt szarva, de most mereven bámult rám világos, kissé vadnak
tűnő tekintetével.
 Feltöltöttem a vizes vödröt a boksz melletti csapról, miután
sikerült megakadályoznom, hogy Billy kiszökjön, mivel nem
tudtam, milyen nehéz volna újra becsalogatni.
Volt bőven széna, fent a szénahálóban is, ahol Billy nem
tudta elérni, és egy szénatartóban is, lejjebb. Lady melegen bélelt
takarója elég erősen volt rögzítve, és úgy tűnt, az állat jól érzi
magát, úgyhogy egyelőre ott hagytam őket.
Kihoztam magammal Merlin pórázát, és most a nyakörvéhez
erősítettem. Nem gondoltam ugyan, hogy elszaladna, de a
tapasztalat megtanított rá, hogy jobb félni, mint megijedni.
Kimentünk az oldalkapun, és elindultunk a legelő mellett futó
ösvényen a hegy felé. De nem mentünk messze, csak annyira,
hogy szegény öreg Merlin kinyújtóztathassa a lábát, meg én is az
enyémet. Mire megfordultunk, már kellett az elemlámpa, amit a
zsebembe tettem, és hívogattak minket az udvar ragyogó fényei
is.
Harapós volt a szél, úgyhogy a hidegfront, amivel
fenyegettek, talán mégis hamarosan megérkezik. Azt hiszem,
mindketten örültünk, amikor visszatértünk a konyha melegébe.
Mostanra már nagyon elfáradtam, de még volt egy utolsó
feladatom, mielőtt befejezhetném a napot. Ladynek meg kellett
kapnia a meleg takarmányát.
Betűről betűre követtem a receptet: egy mérőkanál cukorrépa
tíz percig forralva, egy mérőkanál aprított lucerna, két
mérőkanál lópellet és egy maroknyi lenmagpogácsa. Aztán
hagytam, hogy hűljön egy kicsit, mielőtt belekevertem az
Equiflexet.
Tulajdonképpen egész jó illata volt.
 Merlin megint kijött volna velem az istállóba, de úgy
gondoltam, egy napra ennyi elég volt neki a hidegből, úgyhogy
bezártam, bármilyen szemrehányóan nézett.
Lady nagy örömmel dugta a fejét a vödörbe, de Billyt úgy
kellett erővel visszatartanom, mivel ő szintén szeretett volna
enni belőle. Rá kellett jönnöm, hogy még a kicsi kecskék is
meglepően erősek. Hoztam egy marék keksz alakú valamit, amit
a nyerges helyiségben találtam egy tartóban, amin az ő neve volt,
de a ló takarmánya jobban érdekelte.
A lovak meglepően sok hőt bocsátanak ki, nem igaz?

Merlin hatalmas megkönnyebbüléssel fogadta a visszatértemet

mintha csak egy hétig lettem volna oda, úgyhogy gondolom,
szegény feje nagyon össze lehetett zavarodva.
Amikor kissé felmelegedtem, felhívtam Laurát, de csak annyi
időre, amíg megadtam neki a telefonszámot, ahol visszahívhat.
Az ügyfelek általában nem értékelik, ha az ember hatalmas
telefonszámlákat csinál, de a mobilomat, úgy tűnt, elég nehéz
lesz használni. Csak abban reménykedtem, Sharon talán túlzott,
amikor arról beszélt, milyen gyakran leszakadnak a
telefonvezetékek…
– Hogy boldogulsz? – kérdezte Laura. – Milyenek az állatok?
– A kutya, Merlin egy öreg agár, egy aranyos jószág. Azt
hiszem, egy kicsit magányos és elveszett, mivel állandóan a
nyomomban jár. A ló egy fehér arab.
– Szürke. Egy ló sosem fehér.
 – Hívhatod szürkének, de Lady fehér, mint a hó, hatalmas,
sötét szemmel. Nagyon öreg, nyugodt és kedves, úgyhogy nem
hiszem, hogy probléma lesz a gondozása. Azt leszámítva, hogy
egy kis kecskével lakik, akit senki nem említett.
– Egy kecskével?
– Ott volt mellette a bokszban, úgyhogy gondolom, ő a
társasága. Kicsit ijesztő a tekintete, és állandóan meg akarta enni
a ló meleg takarmányát. Nem győztem visszatartani, és
meglepően erős volt.
– Meleg takarmány? Vacsorát kellett főznöd a lónak?
Leírtam neki a felszolgált cordon bleu vacsorát, és elárultam
neki, hogy aggaszt, hogyan fogom gondozni az idős, törékeny
külsejű kancát, ő pedig igyekezett megnyugtatni.
– Holnap kialmozok, és lekefélem a lovat. Bárcsak jobban
megfigyeltem volna ezeket a dolgokat, amikor te lovaglóleckéket
vettél, habár, gondolom, csak egy kis józan ész kell hozzá.
– Kitalicskázod a régi almot a trágyadombra, és aztán
elterítesz egy réteg tiszta szalmát – egyszerű. Az almozás jó
testgyakorlás is lesz.
– Lehet.
– És milyen a ház?
– Gyönyörű. Eddig még csak gyorsan körbejártam egyszer,
de úgy látom, főként Jakab-kori, habár egyes részei jóval
idősebbnek tűnnek. A központi fűtés nem túl hatékony,
úgyhogy holnap valószínűleg begyújtok majd a nappali nagy
nyitott kandallójában, az majd átmelegíti a házat. A hálószobám
nem vészes, mivel éppen a konyha fölött van, amit kifűt az Aga.
– Hát mekkora ez a hely?
 – Nagyobb, mint számítottam rá, de főztem már sokkal
nagyobb és fényűzőbb házakban is. A nappali hatalmas, és úgy
néz ki, mintha középkori csarnokként kezdte volna az életét. De
később még két szárnyat adtak hozzá, rengeteg sötét
faburkolattal, a mennyezeten meg gipszstukkóval.
– Ez nekem eléggé fényűzőnek tűnik!
– Az én házam teljes egészében beférne a konyhai szárnyba,
és még maradna is hely – ismertem el.
– Ez egy igazi kastély, az én fogalmaim szerint. És te vagy az
egyetlen lakója – a kastély úrnője.
– Igen, de tudom a helyem: a fizetett alkalmazott hálószobája
a személyzeti szárnyon van, habár velem szemben van egy
fürdőszoba, egész jó elektromos zuhannyal. Valószínűleg a
konyhában töltöm majd az időm nagy részét, és csak körbejárok
gyorsan a házban, hogy megnézzem, rendben van-e minden.
– Hát, inkább te, mint én, egyedül egy kísérteties régi
házban, a semmi közepén.
Felnevettem.
– Tudod, hogy nem hiszek a kísértetekben, sem a
természetfeletti dolgokban. Nem, jól megleszek. A takarítónő
körbevezetett, amikor megérkeztem, de már nem jön vissza,
mert másik állást kapott. De nem lesz valami nagy veszteség,
mert ez a hely rettentő koszos és elhanyagolt, úgyhogy
szerintem nem csinált semmit. Igaz, Jude Martland állítólag csak
pár fityinget fizetett neki, úgyhogy nem lehet hibáztatni érte.
– Szóval teljesen egyedül leszel egész idő alatt? Ugye
valójában nincsenek a házban kísértetek?
 – Sharon – a takarítónő – megpróbált rám ijeszteni, úgyhogy
kísértetekről mesélt, meg egy minden évben megrendezett helyi
szertartásról vízkeresztkor. Mintha arra célozgatott volna, hogy
a falusiak valamiféle ünnepi áldozatnak akarnának majd
felhasználni, de nem igazán figyeltem, akkora ostobaság volt az
egész.
– Különben sem leszel már ott aznap este, nem igaz?
– Nem, aznap reggel eljövök, mielőtt az ügyfél hazaérne – ez
volt a megállapodás, amit Móval meg Jimmel kötöttek.
– Nagyon elzárt hely? El sem tudom képzelni, mit kezdesz
ott magaddal.
– Megpróbálom befejezni a szakácskönyvet, és ezen kívül
magammal hoztam azt a kis fémdobozt, hogy kiválogassam a
nagyi papírjait, és tovább akarom olvasni a naplóját is esténként.
Áthelyezték egy másik kórházba, és új barátokat szerzett,
úgyhogy kezd érdekesebb lenni.
– Lehet, hogy az a Ned Martland, akit említett, az egyik
orvos volt, és ő szerelmes volt belé – vetette fel Laura.
– Lehet – helyeseltem. – Majd elmesélem, ha rájöttem. És
nem vagyok annyira elzárva itt mindentől, mert a falu úgy csak
fél mérföldre lehet, és ha társaságra vágyom, az öreg házaspár a
kapusházban meghívott, hogy bármikor ugorjak be hozzájuk. De
ismersz – szeretek egyedül lenni.
– Sam nagyon csalódott volt, amikor megmondtam neki,
hogy végül mégsem jössz el hozzánk karácsonykor –
próbálkozott, de én csak nevettem.
Mostanra már úgy tűnt, mintha egy héttel ezelőtt indultam volna
el Little Mummingba, ezért úgy döntöttem, korán lefekszem.
Merlinnel kettesben megvacsoráztunk, aztán ő elkísért,
amikor körbejártam a földszinten, és ellenőriztem az ajtókat és
az ablakokat. Aztán visszatértünk a konyhába, és éppen meg
akartam tölteni a hűséges meleg vizes palackomat, amikor
hirtelen hangosan megcsörrent a telefon a jókora tálalón, a frászt
hozva rám.
– Holly Brownnal beszélek? – kérdezte sürgetően egy mély
hang, amely mintha egészen a lábfejemig rezonált volna, és
vissza, valami eddig ismeretlen, és meglehetősen zavarba ejtő
módon.
– Igen, én vagyok.
– Jude Martland. Épp most értem utol magam az e-
mailekkel, és találtam egyet a Házőrzőktől, amiben azt írják,
Chirkéknek el kellett mennie, és maga vette át a házat.
– Igen, de minden rendben, és örülök, hogy felhívott,
mivel…
– Nem, a fenébe, egyáltalán nincs minden rendben! – vágott
közbe gorombán. – Most hívtam fel a nagybátyámat, és állítólag
maga nemcsak hogy egyedül van, de az égvilágon semmi
gyakorlata nincs lovakkal.
– Nézze, Mr. Martland – mondtam csitítóan –, én mindig
egyedül felügyelem a házakat, és az utasításai igazán nagyon
átfogóak voltak. Mondhatnám, kimerítőek. Persze, eltekintve a
kecskétől – jegyeztem meg.
– Mi az?
 – Billy. Őt nem említette senki.
– Dehogynem. Említettem, csak nem vette a fáradságot, hogy
elolvassa. De ami igazán fontos, hogy én a házat, Ladyt és
Merlint biztos kezekben hagytam, olyan emberekre, akiket
ismerek, és akikben bízom. Aztán hirtelen azt hallom, hogy
odavittek helyettük egy teljesen alkalmatlan személyt, az én
engedélyem nélkül.
– Ami azt illeti, engem évről évre újra lefoglalnak ugyanazok
az ügyfelek – jegyeztem meg higgadtan. – Maga szerencsés volt,
hogy a karácsonyi megbízásom kútba esett, így ráértem, hogy
beugorjak. És köszönöm, Holly Brown, hogy kisegített a
vészhelyzetben – tettem hozzá maró gúnnyal.
Kis csend lett, aztán zsémbesen morogta:
– Gondolom, nem volt más alternatíva, de nem örülök ennek
a megoldásnak – sem annak, hogy a Házőrzők a megkérdezésem
nélkül járt el.
– Ellen mindent megtett, hogy kapcsolatba lépjen magával,
és különben is, ő tisztában van vele, hogy én tökéletesen
alkalmas vagyok és megbízható.
– Nem hinném, hogy ideális megoldás egy fiatal nőt küldeni
egyedül, hogy egy mindentől elzárt házra vigyázzon, főleg
karácsonykor.
– Köszönöm, de én nem ünneplem a karácsonyt, valójában
nem vagyok annyira fiatal, és szeretem az egyedüllétet.
– Noël említette, hogy maga nem ünnepli a karácsonyt – és
ez a másik probléma, mivel a nagybátyám meg a nagynéném
nagyon várta, hogy karácsonykor Chirkékkel vacsorázzon. És én
is jobban éreztem magam, tudván, hogy nem Tildának kell
főznie. Tudom, hogy még mindig legtöbbször ő főz magukra, de
mostanában már elég törékenynek tűnik.
– Igen, említette, de nem hinném, hogy nagy feneket akar
keríteni neki – sült csirkét fognak enni pulyka helyett –
mondtam. – És gondolom, az unokája majd segít neki.
– Te jó ég, teljesen elfelejtettem, hogy Jess idén egyedül lesz,
a szülei nélkül.
– Hát… attól tartok, pillanatnyilag nem maga a kedvenc
hozzátartozója, Mr. Martland.
Kis csend támadt, aztán rábeszélően megszólalt:
– Esetleg megfőzhetné maga a karácsonyi ebédet Chirkék
helyett? Ugye tud főzni?
– Hivatásos séf vagyok, azt csinálom nyáron – feleltem jeges
hangon –, és nagyon magas a honoráriumom. De télen jobban
szeretek házakra felügyelni, hogy kipihenjem magam. A családi
vacsorák főzése nem szerepel a jelenlegi terveimben, és
különben is, amint már mondtam, én egyáltalán nem ünneplem
a karácsonyt.
– De…
– Mr. Martland – szakítottam félbe határozottan –, habár
sajnálom, hogy az eredeti tervekben változás állt be, afelől
megnyugtathatom, hogy gondosan ügyelek az ingatlanára, és
felügyelem az állatokat, amíg maga meg nem érkezik
vízkeresztkor.
– De hogy lehetek ebben biztos, amikor semmit nem tudok
magáról, kivéve azt, hogy nincs semmi tapasztalata a lovakkal,
és…
 – Nézze – mondtam –, nincs más választása! Ha azt gondolja,
hogy meg fogom inni a ginjét, és részeg kómában töltöm a
karácsonyt, elhanyagolva az állatokat, ráadásul még a házat is
porig égetem, azt javaslom, e-mailezzen Ellennek, és kérje el tőle
az önéletrajzomat meg a referenciáimat. Jó éjt, Mr. Martland.
Azzal lecsaptam a telefont.
Szinte azonnal megbántam, hogy ilyen goromba voltam.
Valószínűleg részben a fáradtságom volt az oka, de volt a
modorában is valami, amit nem tudtam elviselni. Ám míg némi
ingerlékenység megengedhető egy hozzám hasonló kaliberű
szakácsnál, feltéve, hogy ízletes ételeket tesz az asztalra – mint
én minden alkalommal –, ugyanez nem túl jó ötlet az
ügyfelekkel szemben, amikor házakra felügyelek.
A telefon szinte azonnal megszólalt. Sóhajtva vettem fel.
– Lecsapta rám a telefont! – mondta hitetlenkedve.
– Sajnálom, de úgy tűnt, a beszélgetésünk befutotta a maga
természetes pályáját. Nos, ez egy hosszú nap volt, és éppen
lefeküdni készültem… Ó, és most jut eszembe – tettem hozzá –, a
takarítónője felmondott a mai nappal. Igaz, a ház elhanyagolt
állapotából ítélve azt hiszem, ez fel sem tűnne magának.
Ezúttal, amikor letettem a telefont, Martland nem hívott
vissza. Megtöltöttem a forró vizes palackot, megveregettem
Merlin hátát, aztán felmentem, hogy lefeküdjek. Ám a
fáradtságom ellenére alvás helyett újra és újra lejátszottam
magamban a beszélgetést a bosszantó és teljesen ésszerűtlenül
viselkedő Jude Martlanddal. Egészen biztosan jóval azelőtt
elmegyek innen, mielőtt vízkeresztkor hazajönne.
 Végül felkapcsoltam az olvasólámpát az éjjeliszekrényen, és
olvastam még pár bekezdést a nagyi naplójából, míg a kórterem
apró drámáitól meg a rémes háziasszonyával vívott csatáitól
elálmosodva el nem aludtam.
 6. FEJEZET

Váratlan segítség

Egy új eset érkezett Pearl kórtermébe – egy súlyos lábsérülés, amin

penicillinnel próbálkoznak, és úgy tűnik, be is válik. A beteg egy
fiatalember, és állítólag egy helybéli nemesi család tagja. Pearl meg
a többiek sutyorogtak róla, és nevetgéltek, hogy milyen jóképű,
habár én mondtam nekik, az számít, ami belül van, nem a külső. De
restellem bevallani, hogy a kíváncsiságtól hajtva később
bekukucskáltam, hogy lássam, mire a nagy felhajtás, és a főnővér
majdnem rajtakapott!
1945. január

MÁSNAP REGGELI UTÁN megnéztem Ladyt meg a szagos kis

barátját, adtam nekik pár darab répát, aztán kitártam és a falhoz
rigliztem az udvarra nyíló istállóajtó tetejét.
Úgy tűnt, mindketten rendben vannak, de úgy gondoltam, a
helyükön hagyom őket, amíg teljesen ki nem világosodik, és
közben elvittem Merlint sétálni a Snowehillre. Úgy láttam,
mintha ma reggel kissé könnyebben mozogna, ezért azt
gyanítottam, az utóbbi pár napban nélkülöznie kellett a tablettáit
meg a rendszeres testmozgást.
 Minél közelebb értünk a hegyoldalon lévő vörös ló
alakjához, annál nehezebb volt kivenni, mi az. Az
aljnövényzeten keresztül lett kifaragva, és a talajt a körvonalak
mentén magasra halmozták, felfedve a természetes vörös színű
homokkövet, amely nem világított annyira, mint másutt a fehér
lovas rajzok a hegyoldalakon, és ez az ábra kisebb is volt, mint
azok. Eltűnődtem, vajon egészen ősi lehet-e, talán a kelta
időkből. Rémlett, mintha a kelták nagyon szerették volna a
lovakat. Vagy esetleg jóval későbbi kiegészítése ez a helyi
tájképnek?
Egy ösvény futott mellette fel egészen a jelzőtűzig, és amint
lenéztem, láttam, hogy a másik vége beletorkollik az útba Old
Place fölött, ahol egy farm volt. Jól kitaposott ösvény volt,
úgyhogy feltételeztem, sok túrázó jár erre, hogy felkapaszkodjon
a gloriettig. Magam is megteszem majd valamikor ezt az utat,
csak nem éppen most. Ma túl sok a tennivalóm.
Már éppen vissza akartam sétálni a házhoz, amikor
felcsendültek Mozart élénk futamai a zsebemben.
A csengőhang mintha valahogy nem illett volna egy szélfútta
lancashire-i hegyoldalhoz, viszont nem igazán tudtam eldönteni,
hogy mi illett volna. Talán A valkűrök lovaglása?
– Hát végre elcsíptelek! – mondta Ellen diadalmasan. – Már
próbáltam a házat, de nem vetted fel.
– Nem… Fent vagyok a hegyen a ház mögött. Ami azt illeti,
egyedül itt van térerő, vagy lent, a falu közelében, úgyhogy
szerencséd van, hogy egyáltalán elértél.
– Mit keresel ott fent a hegyen?
 – A kutyát sétáltatom – aki öreg és reumás, úgyhogy nem
álldogálhatok itt vele túl sokáig.
– Csak figyelmeztetni akartalak, hogy egy rakás e-mailt
találtam a postaládámban Jude Martlandtól ma reggel, és nem
örül, hogy változás történt a házat felügyelő személyében. Habár
hálás lehetne, hogy találtam egyáltalán valakit ilyen rövid
határidővel!
– Igen, én is pont ezt mondtam neki.
– Úgy érted, beszéltél vele? Ezt nem említette… vagy talán
csak nem jutottam még el odáig.
– Tegnap este felhívott, és nekem úgy tűnt, nagyon erőszakos
és kellemetlen személy. És teljesen ésszerűtlenül viselkedik!
Megmondtam neki, hogy tökéletesen alkalmas vagyok a
feladatra, de nem vagyok benne biztos, hogy elhitte nekem.
– Én nagyjából ugyanezt mondtam neki, ennek ellenére látni
akarta az önéletrajzodat meg a referenciáidat, úgyhogy
elküldtem neki. Mivel mindegyikben halálra dicsérnek, ettől
majd megnyugszik.
– Kétlem, mivel úgy éreztem, leginkább a ló miatt aggódik,
márpedig azt el kell ismerned, hogy lovakkal nincs semmiféle
tapasztalatom. Viszont az utasítások, amelyeket hagyott, eléggé
érthetőek voltak, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy
elboldogulok. Tegnap este meleg takarmányt csináltam, és
hamarosan kiviszem a lovat karámba, és kitrágyázok.
– Ó, nem lesz semmi gond – jelentette ki meggyőződéssel.
Könnyű volt neki, mivel nem neki kellett elboldogulnia. – Nos,
csak figyelmeztetni akartalak, ha esetleg telefonálna, de ezek
szerint ezen már túl vagyunk. És amint elolvassa az
önéletrajzodat, szerintem sokkal kevésbé fog aggódni.
Megmondtam neki, szerencséje van, az egyik legjobb emberem
ráért, hogy beugorjon.
– Remélem, így lesz. Habár nem kizárt, hogy rendszeres
beszámolókat vár majd a lóról meg a kutyáról. Vannak ilyen
tulajdonosok.
Ellen helyeselt, aztán elbúcsúzott, Merlin meg én pedig
hazamentünk. Már alig vártam, hogy még egyszer
körülnézhessek a házban, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha előbb
kitakarítom Lady istállóját. Emlékezetem szerint egyszerűen
csak ki kell vinni a régi szalmát, és újat teríteni a helyébe. Ez nem
lehet olyan komplikált, nem igaz?
Átöltöztem egy régi farmerbe, egy meleg termopulóverbe és
gumicsizmába. Aztán nekigyűrkőztem, hogy kitakarítsam
Augiász istállóját. Merlin rezignált arckifejezéssel feltornászta
magát a kosarából, de adtam neki megint egy marhabőr rágcsát
a szekrényből, és ott hagytam vele a konyhában. Szükségem lesz
a teljes figyelmemre ahhoz, amit csinálni fogok.
De legalább a következő évben a ló- és kecskegondozást is
hozzáadhatom a CV-mhez, ha akarom, habár nem voltam róla
teljesen meggyőződve, hogy valaha életemben akarok még
kecskét látni.
Még mindig nagyon hideg volt, de sütött a téli nap, úgyhogy
fogalmam sem volt, kivigyem-e Ladyt a karámba, vagy ne. Vagy
esetleg csak a kövezett udvarra vigyem, amíg megpróbálom
elrendezni az almot?
A lapátot és a talicskát könnyen megtaláltam – akárcsak a
trágyadombot a fal mögött, a karámban. Az istálló túlsó falánál
volt pár szalmabála meg egy-két szénabála is, és még több a kis
szénapadláson, amihez rozoga falétra vezetett. Szerencsére meg
tudom különböztetni a szénát meg a szalmát, mivel
tengerimalacot, nyulakat és csirkéket kellett már gondoznom.
Még mindig azon tépelődtem, mit csináljak Ladyvel meg a
kis barátjával – különösen a kis barátjával –, amikor váratlan
segítség érkezett: egy nagydarab, idős nő, egy zömök barna
lovon. Intett nekem a kapu túloldaláról, aztán leszállt a
nyeregből, átvezette a lovat, majd becsukta maga után a kaput.
Burberry mintás kendőt viselt, kalózmódra megkötve, nem
lovaglókalapot, és egy jókora pelerines vízhatlan kabát volt rajta.
Úgy nézett ki, mint egy kissé különc útonálló.
– Jó napot – szólalt meg mély, erős hangon, és kezet nyújtott
nekem. – Becca Martland, Noël húga vagyok. Említette, hogy
maga megérkezett, úgyhogy gondoltam, erre lovagolok, hogy
megnézzem, hogy boldogul.
Kezet fogtunk. Nem volt olyan magas, mint én (mivel én
száznyolcvan centi vagyok, a nők között kevesen vannak, akik
ilyen magasak), de ezt a térfogata pótolta.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Különösen, mivel
éppen most akarok kialmolni Lady alól, és nem voltam benne
biztos, mit kéne közben csinálnom vele – vallottam be,
megörülve a hozzáértő segítségnek. – Mit gondol, túl hideg van
hozzá, hogy kivigyem a karámba?
– Szó sincs róla. Az arabok nagyon szívósak. Majd bemegy
az esőbeállóba, ha esik, vagy ha nagyon feltámad a szél. Levette
róla a pokrócot, és lekefélte?
 – Nem, bár tegnap este azt megnéztem, hogy jól van-e
felrakva rá.
– Akkor először azt csinálja meg, mivel nem hinném, hogy az
utóbbi pár napban bárki is lekefélte volna. Menjen, és nyissa ki a
karám kapuját! Addig én kikötöm Nutkint az istállóban, hogy ne
álljon ebben a hideg szélben, és kihozom a nyergesből a keféket.
Billyt kiengedtük, amíg Ladyt leápoltuk. Becca
megnyugtatott, hogy a kecske sosem megy messze a lótól. És
valóban, a nyitott ajtóban ácsorgott, amíg erélyesen ki nem
toltam, és be nem csuktam mögötte az ajtót. De még akkor is ott
maradt előtte, és panaszosan mekegett.
– Kedves jószág Lady – jegyezte meg Becca. Levette a lóról a
takarót, és átnyújtotta nekem az egyik ovális kefét, miután
ellátott a szükséges instrukciókkal. – Határozott húzásokkal, a
szőr növésirányában.
– De rettentő öreg, nem? Kicsit aggódtam emiatt, amikor
olvastam Mr. Martland feljegyzését.
– Ó, huszonöt év semmi egy arabnak! Én magam
gondoznám, amíg Jude távol van, de mostanában már épp elég
ellátnom a magamét is. A nyavalyás kecskét pedig ki nem
állhatom – tette hozzá. – Noël mondja, hogy nincs sok
tapasztalata a lovakkal.
– Nem, őszintén szólva nagyjából csak annyi, hogy valaha
elkísértem a lovasiskolába a barátnőmet, amíg tartott nála a
póniőrület – magyaráztam. – Mr. Martland nagyon részletes
instrukciókat hagyott, és biztos vagyok benne, hogy tökéletesen
elboldogulok, de az remek volna, ha esetleg felhívhatnám, ha
valamit nem tudok. Lehet, hogy ettől Mr. Martland is jobban
érezné magát. Tegnap este felhívott, és nagyon aggódott, hogy
nem birkózom meg a dologgal.
– Ó, telefonált? Gondolom, nem mondott semmi olyat, hogy
mégis hazajön karácsonyra, vagy igen? – kérdezte reménykedve.
Még az erélyes kefélést is abbahagyta, amint Lady hófehér háta
fölött rám meredt.
– Nem. Sajnos nem. Azt hitte, esetleg meggondolja magát?
Csalódottan felelte:
– Tulajdonképpen nem. Csak éppen a Martlandok mindig
együtt ünnepelték a karácsonyt, itt, Old Place-ben. Valahogy
nem helyénvaló, hogy a család feje a világ másik végén legyen.
Letette a kefét, és megmutatta, hogy tegyem vissza a
pokrócot biztonságosan, ami viszonylag egyszerű volt Ladyvel,
de azt hiszem, egy kevésbé együttműködő lóval elég nehéz
lehetett.
– Jude szereti a lovakat, és különösen ragaszkodik Ladyhez –
mondta Becca. – Tudja, az anyja lova volt, úgyhogy nyilván
szeretne rendesen gondoskodni róla. De természetesen hívjon
csak fel nyugodtan, ha valami aggasztja. Megadom a
telefonszámomat. Nem mintha mindig lehetne telefonálni, mert
a vezetékek olyan lazán lógnak az oszlopokról, mint a túlfőzött
spagetti, és egy erősebb szél elvághatja a kapcsolatot Old Place-
szel akár hetekig is.
Ezt úgy mondta, mintha ez volna a világ legtermészetesebb
dolga.
– Nem lehet megjavítani a vezetékeket? Az biztos, hogy én
pillanatok alatt megoldanám, ha itt élnék!
 – Állítólag az összes oszlopot ki kell cserélni, amire végül
persze sort kerítenek majd, de mivel itt csak Old Place van, meg
a Hill Farm feljebb az úton, egészen Great Mummingig, hát nem
ez a legfontosabb, amikor arról döntenek, hogyan osszák el a
forrásokat.
– Ó, igen, láttam a farmot, amikor Merlinnel korábban
felsétáltam a vörös lóhoz. És észrevettem, hogy a főúton egy
útjelző tábla két irányból is Great Mumming felé mutat,
úgyhogy gondolom, a Hill Farm mellett is odavezet az út.
– Így van, de a farm után az út jóformán csak egy sáv
leaszfaltozva, ami körbefut a Snowehill oldalán. Elég egy kis jég,
és az ember még csak gondolni sem akar rá, hogy kipróbálja –
jelentette ki, aztán öblösen felnevetett. – Az egyik fajta GPS
állandóan erre küldi az autósokat, hogy itt átvághatnak az
autópályához, ami lehet, hogy úgy is van, légvonalban, de nem
autóval.
Billy panaszos mekegése hangos siránkozásba ment át,
úgyhogy kivittük Ladyt a karámba, és a kiskecske követte, meg-
megböködve a lábát.
Becca fogott egy vasvillát.
– Gyerünk! Most segítek kialmozni. Hozza a talicskát!
Már a hetvenes éveiben járhatott legalább, de még úgy
forgatta a vasvillát, mint a fiatalok. Közben valóságos
mesterkurzust tartott nekem. Az ő irányítása mellett
kitalicskáztam az elhasználódott almot a trágyadombra, aztán
vastag réteg tiszta szalmát terítettem el Lady bokszában,
letömörítve az oldalán meg a kimosott és újra megtöltött vödör
körül.
 – Ezt nem kell megcsinálnia minden áldott napon – csak
szedje fel a trágyát, és rakjon le egy kis tiszta szalmát, ha nem túl
vészes.
– Milyen hidegnek kell lennie, hogy bent tartsam Ladyt
napközben?
– Ó, kimehet még hóesésben is, csak esetleg dupla takarót
tegyen rá – felelte könnyedén.
– Értem. – Úgy tűnt, Jude Martland és a nagynénje
különbözőképpen látják, mennyire kényes Lady.
Kimelegedtem, mire befejeztük az almozást, és talán még
kissé gőzölögtem is a hideg levegőn, akár csak a frissen
megrakott trágyadomb.
– Na, kész vagyunk. Behozhatja, mielőtt besötétedik. Tegnap
este sikerült megcsinálnia a meleg takarmányát?
– Igen, egyszerűen csak követnem kellett a receptet. És
köszönöm szépen, hogy megmutatta nekem, mit kell csinálnom,
ez megfizethetetlen volt – mondtam hálásan.
– Esetleg pár nap múlva ismét benézek, és még néhány
fogást tanítok magának – javasolta.
– Az remek lenne, ha volna rá ideje.
– Noël szerint maga West Lancashire-ben lakik, Ormskirk
mellett. Arrafelé mire vadásznak?
– Én nem vadászok semmire!
– Kár. Itt sincs sok minden, kivéve néha pár vadgalambot és
nyulat – sajnálkozott. – De abból talál párat az egyik
fagyasztóban, meg néhány fácánt is.
Bár az évek során rengetegszer főztem vadat a nagy
vendégségekben, szerintem csak úgy szórakozásból megölni
valamit nagyon rossz dolog. De amikor dolgozom, akkor csak
főzök, és nem közlöm a véleményemet.
– Én városi lány vagyok valójában, Merchesterben nőttem fel
– ismertem el. – Habár a munkám miatt a tavasz végétől kora
őszig általában vidéken vagyok, amikor nagy vendégségekben
főzök. Az év többi részét házgondnoki megbízásokkal töltöm,
mint amilyen ez is.
– Ó, maga főz is? Akkor kár, hogy nem rendezhetünk egy
karácsonyi ebédet Old Place-ben – jegyezte meg Becca
vágyakozva. – Szerintem egy kicsit önző Jude-tól, hogy csak így
elment, még ha szerencsétlen is volt a szerelemben. Az öccse,
Guy megszökött a menyasszonyával tavaly karácsonykor, tudja.
– A bátyja említett valamit – feleltem. – Ő meg a felesége
elmondták, hogy általában együtt töltik a karácsonyt, és az
unokájuk nagyon várta, de ami azt illeti, én télen inkább
kipihenem a sok főzést, és különben is, én nem ünneplem a
karácsonyt.
– Gondolom, nem engedi a vallása – felelte, egy pillantást
vetve fekete hajamra meg világosbarna bőrömre.
Mindig kérdezik tőlem, honnan származom, és mintha
meglepődnének, amikor azt felelem, Merchesterből.
– És az öregek is nagyon várták már a karácsonyi ebédet –
folytatta Becca. – Azt hiszem, nem is igazán fogták még fel, hogy
idén elmarad.
– Úgy érti, Tilda és Noël? – kérdeztem. Láthatóan önmagát
nem számította az idősek sorába!
– Hát, igen, ők is, de valójában az öreg dadusra meg Richard
Sampsonra gondoltam, aki a lelkészünk volt, amíg nyugdíjba
nem ment. Little Mummingban élnek, a szeretetházakban.
Persze ott van még Henry is, de ő mindig a lányánál vacsorázik,
karácsonykor is. Látta a szeretetházakat, amint átjött a falun?
– Azt a pár gót stílusú kis házat?
– Igen. A család ott helyezte el a legutolsó öreg
bútordarabokat. Az öreg dadus a kilencvenes éveiben van, de
vág az esze, mint a borotva. Richard pedig úgy nyolcvan lehet,
de makkegészséges, és mérföldeket gyalogol. Erről jut eszembe,
Henry még mindig feljár ide, ha kedve szottyan, és elszöszmötöl
az üvegházban és a veteményeskertben. Előfordulhat, hogy
belebotlik.
Egy boltív alatt nyíló kis kapu felé bólintott.
– Azon a kapun túl van a kert. Jude anyja szerette azt a
kiskertet, de mostanra eléggé elburjánzott, kivéve egy
veteményes ágyást. Az üvegház az istálló mögött van. Az egyik
végében Henry csinált egy kis kuckót magának, egy
spirituszfőzővel, amin teát főz.
– Értem. Majd figyelek rá. De remélem, a másik kettő
megértette a szituációt, és máshogy szervezte meg a karácsonyt.
– Nem tudom. A megszokás nagy úr – felelte Becca
fejcsóválva. – Itt van például Tilda. Ő úgy beszél, mintha még
mindig ő főzne állandóan, de valójában szinte teljesen átvette
már tőle Edwina, a házvezetőnőjük. Valójában Tilda csak dirigál,
meg akadályozza Edwinát. Úgyhogy nagyon kényelmes volt
nekik, hogy minden évben feljöttek ide egy hétre, amikor
Edwina szabadságra megy.
– Úgy tűnik, Mr. Martland távolléte meglehetősen sok
csalódást és nehézséget okozott – jegyeztem meg, és arra
gondoltam, ha tudta, hogy ez a sok idős ember mind számít rá,
nagyon önző dolog volt tőle csak úgy csapot-papot itt hagyva
elmenni külföldre, még a kitör is, ha szerelmi bánata van.
– Nos, ez nem a maga hibája – jelentette ki határozottan
Becca.
– Van annyi ideje, hogy bejöjjön egy csésze teára? –
kérdeztem. – Hoztam magammal egy gyümölcskenyeret.
– Nagyszerű! Menjen előre!
A kendőjét nem vette le, de a vízhatlan kabátot igen, és alóla
előbukkant egy steppelt mellény meg egy előnyös szabású, de
igen terjedelmes kordbársony lovaglónadrág. Merlin
feltápászkodott a kosarából, hogy üdvözölje az asszonyt.
– Szevasz, öregem – mondta Becca kedvesen, nagy kezével
megsimogatva a kutya fejét. – Bent maradtál a melegben?
– Már futott egyet, de gondoltam, jobb neki idebent –
válaszoltam, miközben elkészítettem a teát, és előszedtem a
süteményt a fémdobozból. – Kicsit hűvösnek érzem a házat, bár
megy a központi fűtés, úgyhogy arra gondoltam, később
begyújtok a nappali kandallójában.
– Ez igazán remek ötlet. Ott mindig égett a tűz télen, az a ház
szíve, de Jude elhanyagolta a házat, mióta Jacksonék
visszavonultak, habár persze kezdte már az egész meghaladni az
erejüket, és örültek, hogy abbahagyhatják, amikor a bátyám
meghalt. Noël említette, hogy maga is elveszítette a
nagymamáját… sajnálom – tette hozzá sietve, de őszinte érzéssel.
– Köszönöm! Igen, nem túl régen történt. Ő nevelt fel, mivel
az anyám meghalt nem sokkal a születésem után.
 – Szomorú – mondta. – Jude édesanyja sok éve meghalt már,
de Jude rajongott érte. Szerintem tőle örökölte a művészi
hajlamait, mert soha azelőtt nem volt a családban ilyesmi. És
gondolom, azért van annyira oda Ladyért is. Igaz, szeret minden
lovat, még ha néha olyan torznak tűnnek is a szobrokon, amiket
csinál.
– Szerintem, amit én láttam Manchester mellett, az nem tűnt
torznak, csak… nagyon modern volt. De meg lehetett állapítani,
hogy mi az.
– Van egy műterme az erdőben a kapusház fölött – a régi
malom. A kocsifeljáróról vezet oda egy ösvény, majd látni fogja.
De persze nyilván be van zárva.
Az utasításokban nem volt róla semmi, hogy arra az épületre
is figyelnem kellene, hála az égnek, bár gondolom, valamelyik
nap majd elsétálunk arra is Merlinnel.
Habár nem az én hibám volt, hogy a család csalódott a
karácsony miatt, kissé bántott a lelkiismeret, úgyhogy amikor
Becca felállt, hirtelen ötlettől vezérelve felajánlottam:
– Esetleg nem szeretné azt a hatalmas fagyasztott pulykát
meg az óriási karácsonyi pudingot, amit Chirkék itt hagytak?
Akkor a bátyjával, a sógornőjével meg Jess-szel együtt rendes
karácsonyi ebédet ehetnének.
– Ó, én nem tudok egy lágy tojásnál bonyolultabb dolgot
megfőzni! Úgyhogy valószínűleg Tilda sült csirkéjét eszem majd
karácsonykor a kapusházban, aztán hazamegyek, és sajttal,
felvágottal meg savanyú uborkával folytatom.
Ettől csak még erősebb lelkiismeret-furdalást éreztem, habár
fogalmam sincs, miért kellett volna bűntudatot éreznem, amikor
ez az egész egyáltalán nem az én hibám. Mindennek kizárólag
Jude Martland önzése volt az oka!
 7. FEJEZET

Ha lúd, legyen kövér

A főnővér egy nagydarab nő; elég nagy és hideg, hogy elsüllyessze a

Titanicot. De a termetéhez képest nagyon halkan mozog, úgyhogy
rajtakapta Pearlt, hogy az új beteg ágya szélén ült. Ez
megbocsájthatatlan bűn! Pearlt most áthelyezte a gyerekek
kórtermébe, és én vettem át a helyét, miután a főnővér közölte
velem, bízik benne, hogy én nem fogok a betegekkel flörtölni! Persze
ez a betegeket nem akadályozza meg abban, hogy ők flörtöljenek
velem…
1945. január

MIUTÁN BECCA ELMENT (egy nagy darab, fóliába csomagolt

süteménnyel), végre volt időm, hogy újból körülnézzek a házban
– Merlin-nel a sarkamban. Rákapott, hogy egész szorosan a
nyomomban járjon, így amikor váratlanul megálltam, az orra
beleütközött a lábamba. Elég hideg és nedves volt, még a
farmerem szárán keresztül is. Ez általában jó jel egy kutyánál, ha
egy embernél nem is.
 Meg akartam ismerkedni a ház alaprajzával, és főleg
azoknak a dolgoknak a pontos helyét akartam tudni, amelyek
értékesek lehetnek.
Ezenkívül meg akartam győződni róla, hogy előző este nem
hagytam ki egy ablakot sem, amikor bezártam. Én főként a
konyhai szárnyban fogok tartózkodni, hacsak nem érzek hirtelen
késztetést, hogy tévét nézzek a déli fekvésű kisebb nappaliban…
Habár, ami azt illeti, annyira megtetszett nekem a nagy nappali,
bármilyen hatalmas volt is, hogy talán ott időzök majd egy kicsit,
miután begyújtottam.
Nem igazán találtam értékes dolgokat, kivéve egy pár
megfeketedett ezüst gyertyatartót és egy vésett tálcát az ebédlő
tálalóján, na meg a helyiség túlsó végén, a pianínón sorakozó
ezüstkeretes fotókat.
Amikor felemeltem a pianínó fedelét, meglepődve
tapasztaltam, hogy csak egy kissé volt lehangolódva, és
eltűnődtem, vajon ki játszhat még rajta. Elpötyögtem a „Vezess, jó
fény, mert elnyel a sötét”2 elejét (ez az a himnusz, amelyet nagyi
tanított nekem a harmóniumon), amely visszhangzón verődött
vissza a falakról. Szép volt a hangszer, de tűz esetén
valószínűleg inkább az ezüstöt kapnám fel, mint hogy a pianínót
kiszuszakoljam az ablakon.
Lecsuktam a fedelét, és megszemléltem a fotókat. Legtöbbje
elég régi családi csoportkép volt: esküvők, piknikek,

2 Tótfalusi István fordítása.

kirándulások hatalmas nyitott tetejű autókban – az uralkodó
osztály háború előtti örömei.
A sor végén egy újabb, színes fotó állt, rajta két magas, sötét
hajú fiatalember. Az egyik sokkal nagyobb darab volt,
zömökebb, és nem olyan jóképű, mint a másik, habár szemmel
látható hasonlóság volt köztük. A jóképű mosolygott arra, aki a
fényképezőgép túloldalán állt, míg a másik összevonta a
szemöldökét. És ha ez Jude Martland volt, meg a testvére, akkor
ki tudom találni, hogy melyikük melyik, pedig még csak egyszer
beszéltem a fickóval.
A könyvtár kínálata nagyon vegyes volt, de többek között
volt sok krimi is, a kedélyesebb fajtából, ami a kedvencem.
Kellemes, nyugalmas karácsonyt képzeltem magamnak, a
lobogó tűz mellett ülve, kezem ügyében kávéval, csokoládéval
meg süteménnyel, Merlin és a rádió társaságában.
Az egyetlen falat, amelyen nem voltak könyvespolcok,
ugyancsak a családról meg barátokról készült régi fotók
borították – a Martlandokat könnyű volt felismerni, mivel
többnyire magasak voltak és sötét hajúak –, de voltak képek fura
öltözéket viselő férfiakról is, akik mintha valami szabadtéri
előadáson vettek volna részt. Lehetett esetleg az a szertartás
vízkeresztkor, amit Sharon említett, mindenesetre nekem elég
ártalmatlan dolognak tűnt.
A kerti szoba nagy üvegajtajának a kulcsa rajta volt a
kulcscsomón, így ki tudtam menni a kis, fallal védett kertbe,
miután magamra húztam egy túlméretezett anorákot. Ha ez Jude
Martlandé volt, akkor ő sokkal nagyobb lehet nálam – nagyjából
akkora, mint egy szürkemedve.
 A kert kissé skizofrénnek tűnt: a fele túlburjánzott és
elhanyagolt volt, kissé túl messzire futott rózsákkal és
elbitangolt borostyánnal, míg a másik felében rendezett zöldség-
és virágágyások sorakoztak. Az istálló hátának támaszkodó nagy
üvegházra ráfért volna egy kis festés, de belül minden takaros
volt. A szerszámok és a virágcserepek a padok alá voltak elrakva
vagy tartókra felakasztva, és az épület végén volt egy kis
zsákvászon függönnyel leválasztott zug, Henry szokásos
tartózkodási helye, habár pillanatnyilag elhagyatott volt. Egy kis
spirituszfőzőt tartott itt Henry, teáskannát, bögrét és egy
fémdobozt, fél csomag keksszel, meg néhány Yorkshire teafiltert.
Vacogva tértem vissza a házba. Határozottan kezdett
hidegebbre fordulni az idő, és ha valóban jég és hó jön, ahogyan
a jövő heti időjárás-előrejelzés sejtette, akkor biztos vagyok
benne, hogy a faluból felfelé vezető meredek út hamarosan
járhatatlan lesz, és mindentől el leszünk vágva. Ez az eset
gyakran előfordult velem Skóciában, úgyhogy nem
különösebben aggasztott a gondolat, habár feljegyeztem
magamnak, ellenőrizzem, hogy mindenből van elegendő készlet
a házban, amire szükségem lehet. Felhívhatom a kapusházat is,
hogy meggyőződjek róla, ők is jól felkészültek.
Meg akartam vizsgálni a padlásteret, de az oda vezető ajtó
zárva volt, és nem volt hozzá kulcsom – ami elég szerencsétlen
dolog, ha a csövek vagy a víztartály esetleg kilyukadna vagy
befagyna. De talán ez Noëlre lett bízva, vészhelyzet esetére.
Majd meg kell kérdeznem tőle.
Megálltam a szobámnál, hogy felakasszam a maradék
ruhákat, és kirakjam a magammal hozott könyveket, a
laptopomat meg a szakácskönyvemhez a jegyzeteket egy
márványlapos mosdóállványra, hogy aztán később magammal
vigyem őket a földszintre. A nagyi kis fémdoboza nagyon
otthonosan festett itt – lehetett épp ilyen egy cselédnek is
valaha… Az ágy szélére ültem, és belelapoztam az első naplóba,
amíg meg nem találtam a helyet, ahol az olvasást előző este
abbahagytam. A következő pár bejegyzésben mintha egyre
gyakrabban emlegette volna az új beteget…
Keményen ellenálltam a kísértésnek, hogy előrelapozzak,
inkább becsuktam a könyvet. Élveztem, ahogyan a naplókból
minden este néhány oldalt olvasva lassan megismertem a nagyit,
és nem akartam ezt siettetni.
– Gyerünk, Merlin – szóltam az ágy végénél, egy fonott
szőnyegen összegömbölyödve heverő kutyának, amikor
magamhoz vettem mindent, amit le akartam vinni a földszintre.
Merlin nyújtózott, aztán elindult mögöttem lefelé.
A konyhában csak ledobtam mindent, majd ellenőriztem a
pincét. Örömmel láttam, hogy egy egész falat elfed a száraz
tűzifa meg a gyújtós, amiből a nappaliban tüzet rakhatok, és
hogy a sarokban megnyugtatóan duruzsol a kazán. A borospince
ajtaja természetesen zárva volt, de fura módon Jude Martland
mintha megfeledkezett volna az ebédlő szekrényéről, amelyet
megtöltöttek a különböző italos palackok és metszett üvegek.
Vagyis ha a rám legkevésbé sem jellemző módon mégiscsak
hirtelen elfogna a vágy, hogy leigyam magam, és duhajkodni
kezdjek, szabadon rendelkezésemre állt volna minden szükséges
eszköz.
 De ez nem volt valószínű: túlságosan is szeretem megőrizni a
kontrollt a dolgok felett.
Mire ismét visszatértem a konyhába, Merlin már
szánalmasan sóhajtozott, úgyhogy tettem a táljába pár
kutyakekszet egy nyitott csomagból, aztán ettem én is ebédre
egy kis kenyeret, sajtot meg sűrű, darabos sárgabarackcsatnit,
amit magammal hoztam, majd megszemléltem a készleteket.
A konyhaszekrény jól fel volt töltve, habár némelyik
élelmiszer úgy nézett ki, mint amihez már több hónapja nem
nyúltak. A magas hűtőben volt vaj, tojás, szalonna és rengeteg
sajt, amit Mo és Jim hagyott ott, plusz az a pár romlandó dolog,
amit én hoztam magammal. Mo és Jim szemmel láthatóan
szerette megadni a módját a karácsonyi ebédnek, mert a
fagyasztóba tett óriási pulyka és sonka mellett volt még egy
kisbolygónyi méretű karácsonyi puding is, több üvegnyi
kandírozott gyümölcs, és akadt néhány még azokból a drága
csokikívánságokból is (ezek olyanok, mint valami ízletes
szerencsesüti), amelyeket egy Sticklepond nevű faluban
gyártanak, arrafelé, ahol lakom.
A legnagyobb fagyasztó meg volt rakva vadhússal, hússal
meg hallal, a másik pedig egy sor pizzát, kenyeret, chilit és egy
csomó tápláló készételt tartalmazott. Valószínűleg főleg ezek
alkotják a tulajdonos étrendjét. Ha ez így van, akkor nem nagy
ínyenc, az biztos. Az ételek meg a rengeteg filteres tea, kávé,
tartós tej és narancslé alapján kezdtem valami képet kapni róla,
milyen ételeken élt Jude Martland, amikor otthon volt.
Feljegyeztem mindent, amiről úgy gondoltam, esetleg
elfogyhat, és amit a falusi boltban valószínűleg tartanak, de nem
tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben esetleg éhen kellene
halnom.
Merlin időközben elunta magát, és ismét mélyen elaludt a
kosarában az Aga mellett. Aranyos volt!
Feldaraboltam egy répát, és kivittem Ladynek. Dobtam egy
darabot Billynek is, aki lázas mohósággal keresgélt a kerítésnél.
Lady szája olyan volt, mint a puha bársony, és bár a szőre
hófehér, fura módon alatta a bőr fekete.
Mikor elfogyott a répa, a ló és rossz illatú kis barátja
visszabaktatott a karám végébe, én pedig mentem, hogy
ellenőrizzem az olajszintet a hatalmas tartálynál a
melléképületben (örömteli módon tele volt), és vessek egy
pillantást a generátorra. Ez ijesztően nagydarab gép volt, de
állítólag magától bekapcsol áramszünet esetén, majd ki, amikor
visszajön az áram. A Házőrzők dossziéja említette, hogy ha
mégsem kapcsolna be automatikusan, ki kell jönni ide, és kézzel
kell beindítani…
Éppen a gép fölé hajoltam, és a kapcsolókat vizsgálgattam,
amikor hirtelen megszólalt mögöttem egy reszelős hang:
– Ne babráljon azzal a gépezettel ottan, jányzó!
Meghökkenten hátraperdültem, és szembetaláltam magam
egy idős férfival. Alacsony volt és vékony, beesett arca két
oldalán dohányszín, rendetlen tincsek lógtak. Telitömött zsákot
tartott az egyik kezében, a másikban pedig kissé fenyegetően
magasra emelt botot. Láttam már nála megnyerőbb külsejű
öregembereket is.
– A nőknek nem volna szabad babrálniuk azzal, amihez nem
értenek.
 – Maga csak nem Henry?
Biccentett.
– A lányom felszaladt velem, hogy összeszedjek pár
krumplit meg répát. Maga meg az a jányzó, aki jött, hogy
vigyázzon a házra Jim meg Mo helyett?
A hangja nem hagyott bennem kétséget afelől, hogy az ő
véleménye szerint ez nem volt jó csere. Ami azt illeti, kezdtem
azt hinni, hogy nem könnyű Jim és Mo Chirk nyomába lépni.
Úgy tűnt, nagy népszerűségre tettek szert az előző látogatásaik
alatt.
– Már sok éve nem mondták rám azt, hogy lány – jegyeztem
meg udvariasan. – És ami azt illeti, én vagyok a Házőrzők egyik
legtapasztaltabb házgondnoka.
– Maga egy nagydarab, szép szál leányzó, elismerem –
mondta –, de akkor sem kellene babrálnia a generátorral. Jimnek
megmutattam, hogy megy, de azt nem hagyom, hogy bárki fia
hozzányúljon.
– Inkább bárki lánya – feleltem, mire értetlenül nézett rám. –
Ha elmegy az áram, és ez a gép nem kapcsol be magától,
tudnom kell, hogyan működik, nem igaz?
– Neeem, rá kell hagynia azokra, akik tudják, mit csinálnak.
– Úgy érti, magára?
– Úgy van.
– De lehet, hogy maga nem lesz a közelben, amikor be kell
kapcsolnom. Esetleg behavazódunk, és akkor mit csináljak? De
ne aggódjon, Mr. Martland hagyott utasításokat, és tökéletesen
egyszerűnek tűnik.
– Nem babrálhat vele – ismételte csökönyösen.
 Úgy tűnt, patthelyzetbe kerültünk. Udvariasan és nyugodtan
kijelentettem:
– Sajnálom, de a munkámhoz tartozik, hogy a helyről
gondoskodjak, és ha be kell kapcsolnom a generátort, akkor be
fogom kapcsolni. Végül is nem lehet elvárni tőlem, hogy
sötétben üljek egy hideg házban a karácsonyi ünnepek alatt, nem
igaz?
Mélységes ellenszenvvel nézett rám, de úgy tűnt, végül
hosszas töprengés után belátta az érvelésem logikus voltát.
– Látom, maga is egy makacs, elszánt teremtés, akárcsak
Jude. Ő is mindig azt képzeli, mindent jobban tud… Hát, akkor
azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha megmutatom magának, hogy
működik, de tilos hozzányúlnia, csak ha engem nem talál,
megértette?
– Természetesen – feleltem, és erre kezet ráztunk, habár,
mivel ő először a tenyerébe köpött, valószínűleg ez volt a
leggusztustalanabb dolog egész életemben, amit meg kellett
tennem, ráadásul úgy, hogy közben udvarias képet vágok.
Tulajdonképpen nem értettem, mire ez a nagy felhajtás,
mivel egészen egyszerű volt a dolog. Végül Henry kijelentette,
hogy a lánya várja, és elsántikált a tömött zsákjával, én pedig
bementem a házba, és fertőtlenítő kézmosóval megmostam a
kezem.
Szándékomban állt, hogy magam is rájárjak egy kicsit a
veteményeskertjére, de majd mindent alaposan lesúrolok,
mielőtt megfőzném, mert kinéztem belőle, hogy esetleg a
komposztra pisil, ahogy az öreg kertészek szokták – meg még
ennél rosszabb dolgokat is művelhet talán.
 Miután kellőképpen átmelegedtem, kitisztítottam a
nappaliban a kandalló tűzterét, és tüzet raktam, egy ősöreg
vesszőkosárban hozva tűzifát meg gyújtóst a pincéből. Csak
remélni mertem, hogy a kéményt nem régen tisztították, mivel
ha lángba borítom az épületet, az valószínűleg véget vetett volna
a házgondnoki karrieremnek. De szerencsére a füst felfelé szállt,
nem a szobába pöfögött vissza, és koromfelhő sem hullott alá a
kéményből.
Amikor már jól égett a tűz, eléállítottam a vörösréz
szikrafogót, és kitártam az összes ajtót, ami nem volt bezárva,
hogy a meleg levegő minden helyiséget átjárjon. Az öreg házak
gyorsan eldohosodnak, ha nem szellőztetik őket rendszeresen.

Miután ezzel végeztem, letelepedtem a tűz elé egy kanna jó erős

teával meg egy újabb szelet gyümölcskenyérrel a kezem
ügyében, hogy kipihenjem magam.
Úgy éreztem, megérdemlem a pihenést; Old Place-en elég
sok tennivaló volt néhány másik megbízatásomhoz képest, habár
biztos voltam benne, hogy hamarosan kialakítok egy rutint az
állatokkal is, most, hogy már kezdtem ráérezni a dolgokra.
Aztán az időm többi része szabad volna… illetve ezt a szép
helyiséget igazán ki kellene takarítanom, ha sok időt
szándékozom itt tölteni.
Félig-meddig számítottam rá, hogy Jude Martland zaklat
majd valamikor jó későn, de jellemző módon akkor hívott,
amikor végül leültem, hogy szusszanjak egyet. Ebben a
teremben az ablak mellett volt a telefon, egy kerek asztalon,
amely mellett csak egy kemény szék állt.
Ezúttal Martland némileg békülékenyebb hangot ütött meg,
feltehetőleg azért, mert közben olvasta a sok felsőfokban íródott,
dicsérő véleményt az elégedett ügyfelektől, én pedig
elhatároztam, nem engedem, hogy kihozzon a sodromból.
– Miss Brown, azt hiszem, tegnap nem köszöntem meg, hogy
ilyen rövid határidővel beugrott helyettesnek – kezdte mereven.
– Mrs. És természetesen megértettem, hogy aggódik, amiért a
házáról és az állatairól egy idegen gondoskodik. De
megnyugodhat: tökéletesen ura vagyok a helyzetnek, és a
nagynénje, Becca átjött, hogy adjon néhány remek tanácsot
Ladyvel kapcsolatban. Továbbá megadta a telefonszámát is, ha
bármi felmerülne.
– Ó, remek – mondta megkönnyebbülten. – Ugye tegnap este
belerakta Lady takarmányába a gyógyszert?
– Természetesen.
– És Billyt távol tartotta tőle, amíg Lady az egészet meg nem
ette?
– Igen – feleltem, habár kissé dulakodnom kellett Billyvel,
hogy ne ugorjon fejest a vödörbe, mielőtt Lady végez. – Lady jól
van. És a kertésze, Henry segítőkészen megmutatta, mit kell
tennem, ha elmegy az áram, és a generátor nem kapcsol be
automatikusan.
– Henry elárulta ezt magának? – kérdezte hitetlenkedve,
– Természetesen. Belátta, hogy tisztában kell lennem vele, ha
netán nem tudna feljönni Old Place-be, hogy maga csinálja meg.
És holnap lesétálok Little Mummingba, úgyhogy benézek majd a
nagynénjéhez és a nagybátyjához is a kapusházba, és
megkérdem, kell-e nekik vásárolnom valamit. Szóval, látja, nincs
miért aggódnia, nyugodtan élvezheti a szabadságát – tettem
hozzá kedvesen.
– Nem egészen szabadság; az egyik szobrom ünnepélyes
leleplezése volt tegnap.
– Ó, igen. Láttam azt a lovat, amit maga csinált, ott fent a
hegyen, Manchester mellett. Nagyon jól néz ki.
– Jól néz ki? Na, ne rajongjon már ennyire! – mondta, kissé
meglepetten. – Az volt a terv, hogy holnap elutazom a
barátaimhoz, és velük töltöm a karácsonyt Hamptonban. De
nem tudom, hogyan lennék képes jól érezni magam most, hogy
tudom, maga egyedül lesz Old Place-ben, és egymagának kell
mindenről gondoskodnia. Elég rossz idő is lehet ott fent, tudja,
Little Mummingtól gyakran el vagyunk vágva télen.
– Már említették nekem – és igazából a legostobább ember is
felfogná, hogy ha eljegesedik az a meredek út, ami a faluba
vezet, akkor járhatatlan lesz. De ne aggódjon, gyakran
behavazódtam már Skóciában, és ez nem probléma nekem.
– Akkor nem bánja az egyedüllétet?
– Nem. Sőt, ami azt illeti, élvezem. Van egy kis munkám is,
amit be akarok fejezni – nagy családi összejövetelekre szánt
recepteket gyűjtök össze.
– Igen, említette, hogy szakács – felelte elgondolkodva. –
Nézze, tudom, hogy azt mondta, nem ünnepli a karácsonyt, de
arra gondoltam, esetleg újra átgondolhatná…
Rögtön tudtam, megint arra akar megkérni, hogy főzzem
meg a családi vacsorát, mivel valószínűleg hirtelen feltámadt
benne a lelkiismeret-furdalás, úgyhogy határozottan
félbeszakítottam, mielőtt még belekezdett volna.
– Mr. Martland, én igyekszem lehetőleg figyelmen kívül
hagyni a karácsonyt, amennyire csak tudom, és ezenkívül nem
régen veszítettem el a nagymamámat, aki felnevelt. Ő
úgynevezett különös baptista volt, tehát én úgy nőttem fel, hogy
ne tartsam az ünnep földi hívságait fontosnak.
– Mi volt különös abban, hogy baptista volt? – kérdezte,
kizökkenve a gondolatmenetéből.
– Semmi. A különös baptisták egy különvált csoport voltak a
századfordulón, habár napjainkra már nem sokan maradtak – az
ablakon kipillantva hozzátettem – és ha most megbocsát, a
nagybátyja meg az unokahúga épp most érkezett egy
golfautóval, úgyhogy jobb lesz, ha ajtót nyitok nekik. Csípős szél
fúj odakint.
– Ne, várjon! Menjen, és hívja a nagybátyámat a telefonhoz,
hadd beszéljek vele – utasított. – Én…
– Hívja fel később maga, ha akarja – szakítottam félbe, és
letettem telefont. Ismét belé fojtottam a szót – ez már kezdett
szokásommá válni –, de hát Martland volt a legbosszantóbb ember
a világon. Ráadásul az a mély, dübörgő hangja nyugtalanító volt,
mint egy távoli égzengés moraja.
 8. FEJEZET

Újabb látogatók

Jól reagál a penicillinre a lába az új betegnek, aki állandóan ugrat

engem, amikor a kötéseit cserélem, és próbál megnevettetni… és
néha sikerül is neki, minden igyekezetem ellenére, hogy
megőrizzem a komolyságomat.
1945. január

– GONDOLTUK, BENÉZÜNK, hogy lássuk, hogy boldogul –

magyarázta Noël –, habár Becca egy pillanatra megállt nálunk
hazafelé menet, és mondta, hogy maga jól megvan. De különben
is vissza akartam hozni pár könyvet a könyvtárba. Jude nem
bánja, ha beugrom néha, mindig is szabadon használhattam ezt a
helyet. És Mo meg Jim azt mondták, ők sem bánják, a legkevésbé
sem.
– Természetesen, ez a családja otthona, tehát úgy jön-megy,
ahogy kedve tartja – nyugtattam meg.
– Köszönöm, kedvesem – felelte, azzal a vonzó féloldalas
mosolyával. – Csak persze most már nem vezethetem az autót, a
golfkocsi pedig nagyon hideg, és igazán nem a téli időjáráshoz
való.
 – Én hoztam fel nagyapát – szólalt meg Jess. – Unatkoztam,
és szeretem vezetni a golfkocsit. Csak nem engedik meg, hogy
egyedül vezessem.
Észrevettem, hogy vágyakozva nézi a gyümölcskenyeremet,
úgyhogy megkérdeztem tőlük:
– Hozhatok egy kis teát meg esetleg egy szelet
gyümölcskenyeret? Az én teám is kihűlt, mivel az unokaöccse
megint telefonált, úgyhogy úgyis főzni akartam magamnak egy
friss adagot.
– Ó, Jude-nak sikerült telefonálnia? – kérdezte Noël. – Milyen
kár, hogy nem értünk ide időben, hogy beszélhessünk vele.
– Sajnos egyszerűen muszáj volt mennie. De gondolom,
később felhívja majd önöket is.
– Nagyon valószínű… de nem akarjuk feltartani, ha dolga
van – jegyezte meg, a szék mellett heverő papírhalomra
pillantva.
– Nem zavarnak, csak a jegyzeteimet akartam átnézni a
receptgyűjteményhez, amin dolgozom. Vendéglátás otthoni
összejövetelekhez. Már évek óta gyűjtöm a recepteket meg a
tippeket, de remélem, most már sikerül végre befejeznem, és
elküldhetem pár kiadónak az új évben.
– Rendeznek még nagy vendégségeket az emberek?
Emlékszem, fiatal koromban milyen jó mulatság volt ez –
mondta Noël, némi sóvárgással a hangjában.
– Ó, igen. Nem is hinné. De a régi összejövetelek
valószínűleg másmilyenek voltak, mint amiket én ismerek.
– Azt tudom, hogy Beccát még mindig meghívják néha
vadászatra meg horgászatra. A család pedig mindig itt, Old
Place-ben gyűlt össze karácsony meg vízkereszt között, úgyhogy
azt hiszem, az is vendégség.
– Szerintem valami izgalmasabb címet kellene a könyvének
adnia – jelentette ki Jess őszintén.
– Ez csak a munkacím, de ha eszedbe jut valami jobb, csak
szólj.
– Én egy vámpíros könyvet írok, rengeteg vérrel – közölte
velem bizalmasan.
– Gondolom, az kell is egy vámpíros könyvbe.
– Bram Stoker Drakulájában nem volt túl sok, ha jól
emlékszem – szólt közbe a nagyapja kétkedve.
– Az enyémben pedig lesz. Ki fogom irtani az összes lányt az
iskolából, akit nem szeretek – és borzalmas módon.
– Jó ötlet. Ez nagy elégtételnek tűnik – mondtam.
Noël kényelmesen elhelyezkedett a kanapén a tűz előtt. Jess
kijött velem a konyhába, és amíg megfőztem a friss teát, tálcára
raktam a csészéket meg a csészealjakat, mellé halmoztam a gyors
tempóban eltűnő gyümölcskenyér maradékát, ő kihozott egy
karton tartós narancslét a kamra bőséges készleteiből, és
kinyitotta.
– Jude ezt szereti a reggelijéhez.
– A fagyasztóban lévő készételekből ítélve nem sokat főz,
igaz? Van ott még sokféle más étel is, de a legtöbb úgy néz ki,
mintha már ezer éve ott volna, főleg a vadhús.
– Szerintem legtöbbször elfelejt főzni, a reggelit kivéve. Becca
néni az, aki a sok vadat, pisztrángot meg ilyeneket berakja a
fagyasztókba – gyakran meglátogatja a barátait, és mindig annyi
cuccal jön haza, hogy nem tudja, mihez kezdjen velük. Nagyinak
is szokott adni. Szereti a nyulat?
– Ha jól van megfőzve.
– Én nem szeretem. Mindig arra gondolok, milyen
ártalmatlanok és aranyosak a nyulak.
– Nos, senki nem kényszerít rá, hogy megedd, igaz? –
kérdeztem mosolyogva. – De majd egyszer csinálnék neked
olyan nyulat, amit biztosan szeretnél. Csokoládés zselatint! Van
egy gyönyörű viktoriánus üvegforma az egyik
konyhaszekrényben, és majd meghalok, hogy kipróbálhassam.
Eljöhetnél uzsonnára, ha a nagyszüleid megengedik.
– Ó, ők nem bánnák. Milyen az a csokoládés zselatin?
– Mint egy csokoládéízű, tejes puding.
– Olyan, mint az Angel Delight? Nagyi abból tart párat a
konyhaszekrényben.
– Olyasmi. Hanem tudod, valakinek meg kellene ennie a
vadhúst a fagyasztóból, különben tönkremegy.
– Csak ne én legyek az. Bár, lehet, hogy a maga főztje jobb,
mint nagyié. Az ő ételei mind egy kicsit furák.
– Gondolom, úgy főz most is, mint a pályája elején, csak
közben megváltozott az ízlés – feleltem tapintatosan. – Erről jut
eszembe, nem tudod esetleg, mi volt az a fekete dolog abban a
szendvicstekercsben, amivel megkínált engem?
– Az egy féltékenyen őrzött titok. Én darált büdös
autóguminak hívom.
– Ez elég találó leírás – ismertem el.
– Tudom, hogy nagyi úgy tesz, mintha kizárólag ő maga
főzne, de valójában inkább Edwina csinál mindent – árulta el
Jess bizalmasan. – Valójában ez az igazi ok, amiért mindenki
átköltözik Old Place-be, amikor Edwina elutazik a családjához
karácsonyra meg szilveszterre. Az ég tudja, milyen lesz idén a
karácsonyi ebéd!
Ismét belém hasított egy pillanatra a bűntudat kellemetlen
érzése, habár el sem tudtam képzelni, miért kellene, hogy engem
gyötörjön. Sokkal inkább Jude Martlandnak kellene éreznie, nem
nekem!
– Te is segíthetsz neki a főzésben – javasoltam Jessnek – Én
mindig segítettem a nagyimnak, tulajdonképpen innen jött az
ötlet, hogy séf legyek.
– Az én nagyim csak dirigál, és azt mondja, nem akarja, hogy
kislányok lábatlankodjanak a konyhájában, amikor olyan
elfoglalt. Hiába vagyok már majdnem tizenhárom és sokkal
magasabb nála! Inkább nagyapának szoktam segíteni a
mosogatásban.
A tea elkészült, úgyhogy bevittem a nappaliba, ahol Noël
szunyókált a tűz előtt, bár azonnal felébredt, amint a porcelán
megcsörrent.
– Jó látni, hogy újból ég itt a tűz – jegyezte meg. – Anélkül
olyan hidegnek és barátságtalannak tűnt a hely.
– Gondoltam, ez átszellőzteti a házat – a régi házak olyan
gyorsan nyirkosak és dohosak lesznek, nem igaz?
– De, valóban. Persze, mivel már csak egy hét van a
karácsonyig, ez a helyiség ilyenkor már általában fel van díszítve
az ünnepre. A fa ott áll a sarokban a lépcső mellett, és fel van
kötve egy csokor fagyöngy… – mondta sajnálkozva. – Az összes
dísz fent van a padláson, habár Jude anyja füzéreket is csinált a
kerti örökzöldekből. Nagyon ügyes volt az ilyesmiben.
– A padlás be van zárva, meg még néhány szoba is –
feleltem. – Nem baj, csak tudni szeretném, magánál vannak-e a
kulcsok, ha valami adódna, mondjuk csőrepedés, ilyesmi.
– A padlás nincs bezárva, csak nagyon szorul az ajtó – szólt
közbe Jess. – Emlékszem, amikor bújócskáztunk tavaly
karácsonykor, ott bújtam el, és ezer évig nem találtak meg.
– Az azért volt, mert a padlásra nem lett volna szabad
felmenned – emlékeztette Noël. – De igen, az összes többi kulcs
nálam van, még a malomstúdióé is, ha valami történne.
– Jól van. Nem gondolom egy pillanatig sem, hogy
szükségem lesz majd rájuk, csak jó, ha tudok róla. Úgy
gondolom, valójában csak ezt az egy helyiséget fogom használni
a konyhai szárnyon kívül. Olyan kellemes, meleg, otthonos
hangulata van, a nagy mérete ellenére.
– Igen, mindig is ez volt a ház szíve. – Felsóhajtott, és a
tekintete megpihent egy fekete-fehér családi csoportképen,
amely az egyik asztalkán állt. – Öten voltunk gyerekek, tudja, de
mostanra már csak Becca maradt meg én. Jacob volt a
legidősebb, de ő elesett Dunkerque-nél, szegény feje. Egy másik
bátyám, Edward pedig súlyosan megsebesült később. Alex –
Jude apja – örökölte a birtokot, bár ő csak későn nősült. De most
már elmentek mind, mind elmentek…
Szomorúan megcsóválta a fejét.
– Alex tavaly januárban hunyt el, hosszú betegség után.
– Láttam, hogy a házban bizonyos dolgokat egy beteg
igényeihez igazítottak, például beszereltek egy lépcsőliftet…
És… ne haragudjon, azt mondta, hogy az egyik testvérét
Edwardnak hívták?
– Igen, bár mi mindig Nednek szólítottuk.
Megdöbbentett a felismerés, hogy valóban létezett egy Ned
Martland, ráadásul nagyi kortársa. De ez bizonyára csak afféle
fura, véletlen egybeesés, ami néha előfordul az életben. El sem
tudom képzelni, hogyan keresztezhette volna egymást az
útjuk…
– Egy kicsit zsivány volt, de mindig kapható egy kis mókára
és huncutságra. Jude öccse, Guy rá emlékeztet engem.
Noël sajnálkozó mosollyal megrázta a fejét.
– Igazából nem ártott senkinek, de ő volt a család fekete
báránya, azt hiszem, míg Guy szépen kezd megállapodni az
utóbbi időben – nemzetközi bankár Londonban, tudja.
– Jude bácsi volt menyasszonyával kezd megállapodni –
mutatott rá Jess. – És én egyáltalán nem gondolnám, hogy Guy
bácsi valami kedves.
– Nagyon haszontalan, amiért ugrat téged – felelte Noël –, de
nem akar megbántani vele.
Mivel Jess abban a korban volt, amikor az ember legfőbb
vágya, hogy teljesen láthatatlan legyen, és kínszenvedés lehet
még az is, ha valaki csak rápillant, szerintem Guy Martland
nagyon érzéketlennek és rosszindulatúnak tűnt. Épp olyan
ellenszenves volt a maga módján, mint a bátyja, Jude.
– Szerintem jobb is, hogy Jude menyasszonya felbontotta az
eljegyzést, mert biztosan nem szerette Jude-ot – jelentette ki
Noël. – És én szilárdan hiszek abban, hogy a házasság egy életre
szól.
 – Igen, én is – sőt, azon is túl – mormoltam szórakozottan,
még mindig Ned Martlandra gondolva.
– Guy meg Coco – ilyen idétlen neve van – épp most
jegyezték el egymást – mondta Jess. – Benne volt az újságban, és
szerintem emiatt mondta Jude bácsi, hogy nem jön haza
Amerikából karácsonyra.
– Ó, de már akkor meghívták a barátai, hogy töltse velük az
ünnepeket, miután leleplezték a szobrát… Bár lehet, hogy
részben igazad van, Jess – ismerte el a nagyapja. – Guy
valószínűleg nyugodtan megjelent volna a családi karácsonyon,
a történtek ellenére, ha Jude itthon marad.
– Nem beszéltek tavaly karácsony óta – magyarázta Jess. –
Jude bácsi meghívta Cocót, hogy megismerkedjen a családdal, és
Coco meg Guy túlságosan is összebarátkoztak. Jude bácsi elég
morcos volt emiatt.
– Meg is értem – feleltem, bár a fotókból és rövid
beszélgetéseinkből ítélve mindig eléggé morcos volt.
– Aztán Coco meg Jude bácsi nagyon összevesztek, és Guy
hazavitte Cocót. És ennyi volt.
– Úgy érzem, Guy nem viselkedett túl szépen az adott
körülmények között, még ha kölcsönös vonzódás alakult is ki
közte és Coco között – vetette közbe Noël felindultan. – A
bátyámat is felzaklatta a törés a két fia között, és Jude szerint ez
súlyosbította az állapotát.
Szomorúan megcsóválta a fejét.
– Nem mintha Alexnek különösebben rokonszenves lett
volna Coco. Ez volt az első látogatása Old Place-ben, és rögtön
világossá tette, hogy sokkal nagyobb és előkelőbb házra
számított.
– Nekem elég nagynak és előkelőnek tűnik – mondtam
meglepetten.
– Nos, nem kell majd itt élnie, ha hozzámegy Guyhoz – és
Jude-nak muszáj lesz megbocsátania, és mindezt elfelejtenie.
– Különben tuti nem fog túl gyakran idejönni – szólalt meg
Jess. – Úgy tűnt, egyáltalán nem szeret itt, vidéken lenni, és csak
autóval volt hajlandó bárhova is menni. Csak tűsarkú cipőket
hozott, de mondjuk kölcsönvehetett volna egy gumicsizmát. És
fél a kutyáktól meg a lovaktól. Nagyi azt mondja, Coco olyan,
mint aki szőrmebundát visel, de bugyi nincs rajta, és Guy találna
jobbat is.
Én félrenyeltem a teát, és köhögni kezdtem, miközben
patakzottak a könnyek a szememből.
– Nem hinném, hogy ezt a mondást el kellene ismételned –
jegyezte meg szelíden Noël.
– De hogy a csudába találkozott Jude-dal egyáltalán? –
kérdeztem. – Nem úgy tűnik, mintha túl sok közös vonásuk
lenne.
– Coco modell, és azt hiszem, színésznői babérokra is tör.
Valaki elvitte Jude legutóbbi nagy kiállítására, és bemutatta
Jude-nak. Coco nagyon-nagyon szép, ha az embernek a szőke nő
a zsánere.
– Jude bácsié biztosan az, nem igaz? – kérdezte Jess.
– Gondolom, az ember hajlamos vonzódni az ellentétéhez –
jeleztem meg.
– Maga nagyon sötét hajú, akkor a férje szőke volt?
 – Jess, nem illik ilyen személyes kérdéseket feltenni az
embereknek.
– Én nem bánom. És igen, a férjemnek szőke haja volt, és kék
szeme. A húga a legjobb barátnőm, és neki is ugyanolyan színei
vannak. És ő is nagyon szép.
Mennyire szerettem volna én is alacsony, szőke és aranyos
lenni iskolás koromban, nem pedig mindenki fölé magasodni,
beleértve a fiúkat is! Sovány is voltam, mint egy pálcika, ami
miatt csak még jobban szégyelltem magam. Habár, ami azt illeti,
nem igazán volt az sem jobb, amikor később kiteltem, és a férfiak
kezdtek a melleimhez beszélni, helyettem… kivéve persze Alant.
– Hát, azt hiszem, mennünk kellene – állt fel Noël.
– Lesétálok a faluba holnap, hogy körülnézzek – mondtam. –
Benézek a kapusházba, hogy hozzak-e valamit a boltból.
– Megkérdem Tildát – ígérte meg. – Nagyon kedves magától.

Úgy tűnt nekem, távolról sem leszek magányos és elszigetelt Old

Place-ben, sőt, inkább elárasztanak majd a látogatók.
A nap villámgyorsan eltelt, úgyhogy mentem, hogy
beáztassam egy vödörben Lady meleg esti takarmányát, aztán
kivittem a Billy-nek szánt néhány szem kecskecsemegével
együtt, hogy becsalogassam őket az istállóba.
Becca időben jött tanácsának hála tudtam, hogy ha a vödröt
viszem előtte, Lady egyszerűen követni fog a bokszába, Billy
pedig jön vele. És így is volt. Aztán mindkettőt becsuktam
éjszakára.
 A Noëllel való beszélgetés hatására a szakácskönyv jegyzetei
helyett a nagyi naplójával ültem le, és egészen estig olvastam
egyfolytában. Ismét kísértést éreztem, hogy előrelapozzak, és
megnézzem, találok-e említést Ned Martlandról, de annyira
élveztem a nagyi mindennapjainak a leírását, amint Hilda és
Pearl hatására lassan előbújt a csigaházából az a lány, akinek a
számára egy kicsapongó este azt jelentette, hogy elmegy a
moziba, hogy nem akartam elkapkodni.
Befejeztem azt a naplót, és egy-két oldalt olvastam a
következőből is elalvás előtt az ágyban. Ekkorra már a nagyi
kezdte az új beteget N.M.-ként emlegetni. Felötlött bennem,
hogy volt egy nagyon is természetes módja annak, hogy az útja
esetleg keresztezhette Old Place-ből származó Ned Martlandét –
és azok után, amit Noël mondott, hogy a bátyja a család fekete
báránya volt, nagyon aggasztana, ha kiderülne, hogy valóban ő
volt a titokzatos N.M. a naplóban.
De gondolom, ha ő is az, a nagyi neveltetését és természetét
tekintve csak valamiféle ártatlan flört lehetett az egész.
 9. FEJEZET

Az Auld Christmas kocsma

Hilda és Pearl kedvesen figyelmeztetett, hogy N.M. erősen flörtöl,

és ne vegyek komolyan semmit, amit mond; de nagyon megértő és
komoly volt, amikor Tomról meséltem neki, meg arról, hogy az
életemet a betegek ápolásának akarom szentelni. Nagyon kedves,
amikor ilyen komoly, és jó vele beszélgetni.
1945. február

MÁSNAP A SZÉL ALÁBBHAGYOTT egy kicsit, de minden vastagon

zúzmarás volt. Folyamatosan hűlt az idő, amióta csak
megérkeztem, és a rádió szerint percről percre nagyobb volt az
esélye, hogy fehér karácsonyunk lesz.
A ház már kezdett átmelegedni, most, hogy begyújtottam a
kandallóban, és nem is hagytam, hogy kialudjon a tűz,
bőségesen raktam rá a pincéből felhordott farönköket.
Hamarosan barátságos lesz ez a hely, a hatalmas mérete ellenére
is.
Reggeli után (ami közben a nagyi legutóbbi naplóját
olvastam magam elé feltámasztva) kiengedtem Ladyt meg Billyt.
Billy nem vett tudomást a nyitott kapuról, és egyenesen átugrott
a kerítés felett, mint egy… nos, majdnem azt mondtam, mint egy
kiskecske!
Felakasztottam egy teli szénahálót az oldalfalra, elég
magasan, nehogy Lady lába beleakadjon, amikor kiürült (ez is
Becca egyik felbecsülhetetlenül értékes tanácsa volt), és feltörtem
a vékony jeget az itatón, mielőtt a bokszot kitakarítottam.
Merlin elbaktatott a karám végébe, ami, úgy gondoltam, elég
testgyakorlás volt neki délelőttre, úgyhogy bementem, és
hozzákészültem, hogy alaposan kitakarítsam a nappalit,
„fenékig”, ahogy a nagyi szokta mondani. Láthatóan már jó ideje
nem volt ebben része, úgyhogy igencsak ráfért. A Házőrzők
előírásai közé tartozik, hogy a háznak azokat a részeit, amelyeket
használunk, tisztán és rendben tartsuk, csak éppen a házak
általában nem ilyen méretűek!
Én nem élvezem igazán magát a takarítást, viszont szeretem
a szép, tiszta helyiségeket, úgyhogy, azt hiszem, mondhatjuk azt,
hogy örömömet lelem benne. Habár össze sem lehet hasonlítani
azzal, amikor két héten át mindennap kiváló vacsorát szolgálok
fel huszonnégy embernek, akik különböző speciális étrendet
követnek, ráadásul mindezt megerőltetés nélkül, könnyed
profizmussal. Nos, az igazán örömet adó, kreatív elfoglaltság –
néha arra gondolok, hogy a főzés valamiféle tiszavirág-életű
művészeti forma.
Mindenesetre mire a szép, régi szőnyegben az alapos
porszívózással ismét életre hívtam a mintákat, felmostam a
kőpadlót körülötte, eltávolítottam a pókhálókat minden
sarokból, és kifényesítettem a réz szikrafogót, a kandallórácsot
meg a bútorokat (sőt, még a bejárati ajtón a kopogtatót is, ha már
benne voltam), minden csodásan nézett ki. Én pedig végtelenül
koszos voltam, úgyhogy muszáj volt újból lezuhanyoznom.

……………………………

Ekkor már jócskán benne jártunk a délelőttben, úgyhogy

felvettem a tollbéléses, meleg dzsekimet, és elindultam a faluba
Merlinnel, mivel mindenáron velem akart jönni. Szegény vén
feje mintha máris ragaszkodott volna hozzám. Igencsak zaklatott
lehetett az élete az utóbbi időben.
A falu felfedezésén kívül azt is látni akartam, vajon megvan-
e a boltban minden, ami a listámon volt, és amit esetleg Tilda
kért, úgyhogy reméltem, a bolt mellett van valami, amihez
Merlint kiköthetem. Valójában az autót kellett volna vinnem,
csakhogy szeretek sétálni, és a hátizsákomban sok minden elfér.
Noël ragaszkodott hozzá, hogy bemenjek egy pillanatra a
kapusházba, habár úgy tűnt, Merlin igen sok helyet elfoglal az
apró, zsúfolt szobában. Amikor pedig megcsóválta a farkát,
majdnem leverte a karácsonyfát meg egy hógömböt. Egy kicsit
én is úgy éreztem magam, mint Alice, miután megitta a növesztő
bájitalt.
Tilda a kanapén hevert; ma egy ragyogó narancssárga
szaténblúzban meg hosszú fekete szoknyában tündökölt, bár én
úgy láttam, kissé fáradtnak tűnt a bőséges smink alatt. Jess a
padlón ülve egy vámpíros kirakót próbált összerakni a
dohányzóasztalon; a doboz fedele a véres képpel fel volt
támasztva előtte.
– Nincs elég sarok – közölte üdvözlés helyett.
 – Néha az életben is így van – feleltem együttérzően. –
Máskor pedig még sok is.
Rám nézett a frufruja alól.
– Próbált ma már telefonálni ott fent a házban? Csak azért,
mert majd tapasztalja, hogy a szél miatt állandóan elmegy a
vonal – szólalt meg Tilda.
– A szél miatt?
– Összeveri a vezetékeket, de most még rosszabb, mint
máskor – szólt közbe Noël. – Mi nem vettük észre, amíg George
Froggat – övé a Hill Farm feljebb az úton – nem mondta nekünk.
Az egyik oszlop a birtok meg a falu között megdőlt, úgyhogy a
vezeték szinte a földön lóg. George felhívta a BT-t, de azt
mondták, legfeljebb karácsony után tudnak valakit felküldeni
ide, hogy megnézze, de azokat az oszlopokat már vagy húsz éve
ki kellett volna cserélni, ha nem több.
– Ez bosszantó – feleltem, de közben arra gondoltam,
legalább így megmenekülök Jude Martland néhány idegesítő
hívásától.
– Az lesz, ha végleg ledől, és teljesen elvág minket a
külvilágtól – helyeselt Noël. – Jess mobilja működik ugyan, de
nem túl jól.
– És csak akkor, ha lesétálok az úton a falu felé – szólt közbe
Jess.
– Jude bácsi telefonált, mikor hazaértünk tegnap, de akkor is
elég vacak volt a vonal, igaz, nagyapa?
– Nagyon, csak itt-ott hallottam, mit mondott.
– Gondolom, Lady miatt aggódott megint.
 – Valóban szóba került – ismerte el Noël –, de aztán mondott
valamit arról, hogy maga jól boldogul, úgyhogy gondolom,
rájött, hogy minden tökéletesen rendben lesz. Utána süket lett a
vonal, és később már nem próbált újra hívni minket.
– Bárki azt hinné, hogy mindnyájan elveszettek vagyunk, ha
őlordsága nincs itthon – zsörtölődött Tilda. – Pedig még mikor
itthon van, az ideje, javát akkor is a stúdióban tölti, bezárkózva.
– Hozzak önöknek valamit a faluból? – kérdeztem.
– George elhozza nekünk az újságot minden reggel, azért állt
meg most is, de hozhatna egy üveg sherryt a kocsmából –
válaszolt Tilda. – Sőt, ott meg is ebédelhetne. Remek
egytálételeket készítenek.
– Valóban? Az nagyon jó lenne – mondtam, amint eszembe
jutott, hogy ma még nem ebédeltem, a reggeli meg mintha
rettentő régen lett volna már. – De inkább majd máskor, mert
Merlint nem vihetem be.
– Ó, Daggerék nem bánják.
– Kik?
– Daggerék. Mindig is a Dagger családé volt az Auld
Christmas. Sőt, Nicholas Dagger játssza a vén Karácsony apót a
vízkereszti mulatságon – magyarázta Noël. – Jude lesz Szent
György, és eddig én voltam a sárkány, csak kénytelen voltam
átadni a szerepem egy fiatalabbnak.
– Hollyt biztosan nem érdeklik a mi helyi szokásaink, te vén
bolond – rótta meg Tilda.
– Szerintem lenyűgözőek – feleltem udvariasan, habár sosem
kedveltem különösebben a népi táncot meg az ilyeneket, és ha ez
még karácsonyi dolog is volt, akkor ez már csak a szottyadt hab
volt egy nem különösebben csábító tortán.
– Kár, hogy elmulasztja – jegyezte meg Noéi.
– Igen, aznap reggel elutazom, mert az unokaöccse akkor
már úton lesz haza a repülőtérről. Nos, jobb lesz, ha indulok.
– Lemehetek magával a faluba? – kérdezte Jess. – És
elmehetek magával ebédelni is a kocsmába?
– Nos, én… – kezdtem tétován, a nagyszüleire pillantva.
– Ha nem akarja, hogy menjen, akkor nem megy – jelentette
ki Noël.
– Attól tartok, igen unalmas szünideje van itt nálunk idén –
vetette közbe Tilda –, de ez még nem ok arra, hogy magára
erőltesse magát, ha nem szeretne társaságot.
– Tulajdonképpen nem bántam, és ha még bántam volna is,
igazán nem mondhattam. Csak reménykedtem, hogy valóban
úgy van, ahogy mondták, hogy a kocsmába beengedik Merlint.
Jess ment, hogy felvegye a kabátját, ami természetesen fekete
volt, és Tilda ráparancsolt még egy kötött sapkát meg egy pár
kesztyűt is. Ezután, a gyerek legnagyobb felháborodására, a
kezébe nyomott egy lapos fenekű, kerek kosarat, amelyben
elhelyezett három, zsírpapírba burkolt csomagot.
– Sajtos rúd – árulta el bizalmasan Jess, amint lefelé sétáltunk
az úton. – Nagyi állandóan ezt süt, mivel rettentő egyszerű
megcsinálni, de nincs semmilyen íze, nemhogy sajtos. Az
öregecskéknek lesz, a szeretetházakban.
– Ó, igen! Az idős dajka…
– Mindenki öreg dadusnak hívja – kilencvenvalahány éves.
– És a nyugalmazott lelkész?
 – Richard, Richard Sampson. Ő is jó öreg már, de
mérföldeket legyalogol, habár egy kicsit szórakozott, és néha
elfelejt megfordulni. Van, hogy több mérföldről telefonálnak
Jude bácsinak, és akkor el kell mennie érte, hogy hazahozza.
– Akkor reménykedjünk benne, hogy ebben az időben otthon
marad, amíg a nagybátyád haza nem jön. A másik házban Henry
lakik, a kertész, ugye?
– Igen, de ő is nagyon mozgékony még, állandóan fent van
Old Place-ben, pedig már nyugdíjas.
– Igen, úgy tűnik, az ő felségterülete a veteményeskert meg a
generátor. Mintha egy kicsit féltékeny lett volna rájuk.
– A lánya a faluban él, és ő rajta tartja Henryn a szemét.
Nyáron a Weasel’s Pot farm boltjában dolgozik. De az öreg
dadusnak és Richardnak nincs már élő rokona, túlságosan is
öregek. Úgyhogy mindig feljöttek a nagy házba a karácsonyi
ebédre. Nem tudom, idén mit csinálnak – még az sem biztos,
hogy sikerült megértetnem velük: idén elmarad a dolog.
Egy pillanatra ismét belém hasított az a kellemetlen
lelkiismeret-furdalás – teljesen indokolatlanul, hiszen ez az egész
a legkevésbé sem volt az én hibám.
– Most, hogy Jude bácsi elutazott, bárcsak itt lenne Edwina,
nagyiék házvezetőnője! Szerintem nagyi karácsonyi ebédje
hatalmas bukta lesz – jelentette ki őszintén Jess. – Mindent
túlsüt. Azt hiszem, ez már sok neki.
– Mr. Martland távolléte, úgy tűnik, valóban nagyon
megnehezítette a helyzetet. Önző dolog csak úgy odébbállni,
amikor tudnia kell, hogy tőle függ mindenki.
 – Igen, ő egy önző disznó – helyeselt Jess, aztán sóhajtva
hozzátette: – Azelőtt legalább Mo meg Jim ebédjére
számíthattunk, de most már minden annyira unalmas, hogy
tegnap még annak is örültem, hogy Becca nénit látom.
– Nem kedveled? – kérdeztem meglepetten. – Szerintem
nagyon kedves.
– Bírom, de nem tud másról beszélni, mint lovakról,
horgászásról meg vadászatról. De csak pár percig maradt, mert
túl hideg volt, hogy Nutkint sokáig ott hagyja kikötve.
– Nekem nagy segítség volt, amikor elmondta, mit kell
csinálnom Ladyvel. Egy ló elég nagy felelősség, ha az ember
nincs hozzászokva a gondozásukhoz.
– Becca néni azt mondta, maga nagyon rátermett és ügyes,
úgyhogy nem érti, miért lenne bármi probléma.
– Én sem gondolnám, habár jó tudni, hogy ha valami
adódna, tanácsot kérhetek tőle, mivel nálam jóval többet tud a
lovakról.
– Becca néni azt is mondta, hogy Mo meg Jim itt hagyta
magának a hatalmas pulykát meg mindent a karácsonyi
ebédhez, amit ettünk volna – jegyezte meg Jess, egy
oldalpillantást vetve rám a frufruja alól. – Nem tudná maga
megfőzni, Holly?
Meghökkentett a nyíltsága.
– Ugye nem beszéltél össze Jude bácsikáddal?
– Nem, csak éppen jó ötletnek tűnt.
– Nos, neked talán, de én nem erre szerződtem, amikor
beleegyeztem, hogy elvállalom ezt a munkát. Azért vállalok
házgondnokságot, hogy kipihenjem magam a sok főzés után –
jelentettem ki határozottan, mire csalódott arcot vágott. – És
emlékezz csak, mondtam, hogy én különben sem ünneplem a
karácsonyt. Sőt, igyekszem elfeledkezni róla, amennyire csak
lehet.
– Ja, igen, tiltja a vallása.
– Szigorúan véve nekem már nincs vallásom – ismertem el –,
de a nagyszüleim, akik felneveltek, csak a vallási vonatkozásait
ünnepelték a karácsonynak. Még több istentisztelet volt a
kápolnában, és felolvasások az imakönyvből – úgyhogy ez nem
igazán hiányzik.
– Úgy érti, amikor kicsi volt, nem kapott ajándékokat, sem
mikulásharisnyát, se semmit? – kérdezte, döbbent tekintettel
meredve rám.
– Nem, nem volt semmi ilyesmi, és hatalmas ünnepi ebéd
sem, habár a nagyim nagyon jól főzött egyszerű ételeket. A
húsos pitéje legendás volt.
Jesst nem hatotta meg a húsos pite ahhoz képest, amitől
megfosztottak engem gyerekkoromban.
– Se karácsonyfa, se Mikulás?
– Semmi, habár titokban ajándékokat cseréltünk a legjobb
barátnőmmel, Laurával. Újságot hordtam ki, úgyhogy volt egy
kis zsebpénzem. De amikor férjhez mentem, a férjem nagyon
szerette a karácsonynak ezt az oldalát, úgyhogy mi is úgy
ünnepeltünk, mint bárki más. Megvettük a legnagyobb fát, amit
csak fel tudtunk kötni a kocsi tetejére, és teleraktuk égőkkel és
üveggömbökkel. Füzérdíszeket meg lampionokat aggattunk fel,
és megtöltöttünk egymásnak egy harisnyát mindenféle buta
apróságokkal… jó mulatság volt.
 De hát, minden, amit Alannel csináltam, jó volt…
– Akkor miért hagyta abba?
– Mert ő meghalt – feleltem kurtán. – Éppen karácsony előtt
történt, és utána már nem volt értelme ünnepelnem.
– Miben halt meg? – kérdezte Jess a fiatalok egyenességével.
– És már nagyon régen történt?
– Baleset volt… hétfőn lesz nyolc éve.
Erről az évfordulóról általában csendben és magányosan
emlékeztem meg, habár ahogy a dolgok állnak, itt erre nem lesz
lehetőség, hacsak senkinek nem nyitok ajtót, és a telefont is
leakasztom az állványáról.
– Miféle baleset?
– Beszakadt alatta a jég egy befagyott tavon.
– Én egyfolytában attól félek, hogy a szüleim alatt beszakad a
jég az Antarktiszon, és egy gyilkos bálna vagy valami megeszi
őket – vallotta be.
– Ó, nem gondolnám. Biztos vagyok benne, tudnak vigyázni
magukra.
– Igen, de anya állandóan hátrafelé lépked a kamerával.
Az valóban kicsit rizikósnak tűnt.
– Egyszer majdnem elkapta egy oroszlán – a szemem láttára.
Ha nincsenek itthon a szünidő alatt, általában utánuk repülök
oda, ahol éppen dolgoznak. Csak most nem igazán tudtam.
– Nem, nem hinném, hogy nagyon könnyű lett volna eljutni
az Antarktiszra – helyeseltem. – Mire odaérnél, már valószínűleg
fordulhatnál is vissza. Bentlakásos iskolába jársz, ugye?
– Igen, és eléggé szeretem. Sok barátom van.
 – Engem mindig gúnyoltak, mert kilógtam közülük.
Magasabb voltam az osztálytársaimnál, még a fiúknál is. A
lányok egy része pedig pokollá tette az életemet – nagyon
szenvedtem a magasságom miatt.
– Néha én is megkapom a magamét, de van egy végzős
mentorunk, akinek szólhatunk, és ő helyre teszi nekünk a
dolgokat.
– Jó ötletnek hangzik. Bárcsak nekünk is lett volna valami
hasonló!
Közben megérkeztünk a faluba, és Jess úgy döntött, hogy
előbb megszabadul a sajtos rudaktól. Az öreg dadussal kezdte,
aki, mikor ajtót nyitott, úgy nézett ki, mint egy törpe, horgolt
meleg vállkendőbe burkolva. Pomponos, kockás mamusz volt a
lábán, amelynek felhajtott szára szorosan körbefogta a bokáját.
Jess bemutatott minket egymásnak, aztán kijelentette:
– Nem maradunk, dadus, mert a boltba megyünk, aztán a
kocsmába ebédelni, de nagyi küldött még egy kis sajtos rudat.
Az öreg dadus különösebb lelkesedés nélkül vette át a
csomagot.
– Az ember néha-néha valami finomabbat is el tudna
képzelni – mondta zsémbesen.
– Hát, lakna csak a kapusházban – állandóan darabos tört
krumpli van meg konzerv tejberizs, és más nem is nagyon,
pillanatnyilag – közölte vele Jess. – De holnap legalább mind
átmehetnek Great Mummingba a minibusszal, az idősek
karácsonyi ebédjére, úgyhogy az legalább egy kis változatosság
lesz, nem igaz?
 – Ha kitart az idő, mert közeledik a hó. Nem mintha az
felérne az ebéddel Old Place-ben. Olyan granulátumot
használnak a mártáshoz, meg konzervborsót.
– A nagyi is. De remélem, igaza van a hóval kapcsolatban,
mert én még sosem láttam igazán sok havat.
– Vigyázz, mit kívánsz! És menjetek, ha nem akartok bejönni,
mert kimegy az összes meleg, ha itt álldogálok.
Azzal csoszogva hátralépett, és határozottan becsukta az
ajtót.
– Egy kicsit zsémbes, amikor gyötri a reuma – magyarázta
Jess, átlépve az alacsony válaszfalat, és bezörgetve a következő
ajtón.
A nyugalomba vonult lelkész, Richard Sampson egy kicsi,
szíjas, fehér hajú férfi volt, tétova, ködös szürke szemmel és
szórakozott arckifejezéssel. Ahogy az ajtóhoz jött, az ujját a
könyvében tartotta, hogy megjelölje, hol járt. Úgy tűnt, mintha
egy percig erőlködve próbálta volna elhelyezni Jesst, és semmit
sem hallott abból, amint Jess bemutatott neki. Aztán kedvesen
elmosolyodott, és kezet fogott velünk. Az öreg dadustól eltérően
ő mintha őszintén örült volna a sajtos rúdnak.
– Mindig elfelejt enni, és szerintem nem is nagyon főz –
magyarázta Jess, amint a harmadik és egyben utolsó ajtóhoz
vezetett. – Igaz, néha eszik valami meleget a kocsmában, ha
Henry bemegy érte odafelé.
– Ördögöt emlegettünk – mormoltam, mivel az öreg kertész
nyilván hallotta, mikor a szomszédba bekopogtunk, és a
kíváncsiság már az ajtóhoz terelte.
 – Jó napot – mondta nekem, aztán Jesshez fordulva
hozzátette: – Ha ez megint Tilda átkozott megégett ajándéka,
akkor megtarthatod.
– Ezek nincsenek megégve – felelte Jess. – És ha magának
nem kell, csak adja Richardnak, úgy tűnik, ő szereti. Ó, és
juttassa eszébe az idősek ebédjét holnap, és ne hagyja, hogy
nélküle elinduljon a minibusz!
A kezébe nyomta a csomagot.
– Jól van, van még más dolgunk is. Viszlát, Henry.
– Nők! – motyogta Henry, amint becsukta az ajtót.
Elmentünk a kis templom mellett, amelyet gondozott sírkert
vett körül. Mellette egy sötétzöldre festett, hullámlemez
építmény állt, alig több, mint egy fészer, amely a tábla szerint az
egyházkerületi közösségi ház volt. A falu többi része egy kis
kőhíd túloldalán volt. Ahogy átmentünk a hídon, majdnem
kilapított minket egy nagy, fényes, négykerék-meghajtású jármű,
ami túl gyorsan robogott át rajta.
A jármű megállt, visszatolatott, ismét majdnem elkapva
minket, aztán lesiklott az oldalablak, megmutatva egy pár
érteden, bosszús arcot.
– Hol a Great Mumming-i út? – kérdezte követelődzve a
sofőr, akinek kopaszra borotvált feje volt, és mintha nyak nélkül
tervezték volna, mivel az álla egyenesen belefutott a mellébe. – A
GPS azt mondja, innen ráfordulhatunk az autópályára.
– Ez a kis utacska nem lehet az, nem igaz? – szólalt meg
mellette a nő, kék karmait az ablakon pihentetve. – Biztosan
eltévesztettük a fordulót.
 – Nem, ez a Great Mummingba vezető út… de csak ha
birkák – mondta Jess. – Azért követik az emberek állandóan a
GPS-üket.
– Pimaszkodsz? – kérdezte fenyegetően a férfi.
– Nem, csak az igazat mondja – avatkoztam be sietve. – Ez itt
csak egy földút, úgyhogy valami hiba van a GPS-ben. Jobban
tennék, ha megfordulnának, és visszamennének arra, amerről
jöttek.
– A hegy lábánál balra, és eljutnak Great Mummingba –
kottyantotta közbe Jess.
– Ó, a francba, micsoda időpocsékolás! – fakadt ki a férfi.
Egyetlen szó köszönet nélkül ismét felsiklott az ablak, az
autó kilőtt, zajosan megfordult a templom előtt, aztán elhúzott
mellettünk ismét az ellenkező irányba. De már számítottunk rá,
időben átfutottunk a hídon, fel a járdára.
– Bájos – jegyeztem meg.
– Azok az emberek, akik a GPS-t követik, tényleg olyanok,
mint a birkák – közölte velem Jess. – A legtöbb teherautósofőr
legalább vet egy pillantást az útra az elágazásnál, és rájön, hogy
valami tévedés van, habár egyszer az egyik mégis befordult, és
beragadt az első kanyarban. Nagyapa szerint rettentő nehéz volt
kiszedni onnan, és a kőfal egy részét később újra kellett rakni.
A zsalugáteres Merry Kettle kávézó mellett álló kis bolt
készletei kiömlöttek még a járdára is, ahol egy stand
terpeszkedett gyümölcscsel és zöldséggel, több zsák krumpli
meg répa és hálóba kiporciózott tűzifa társaságában.
– Szeretem ezt a boltot! Mrs. Comfortnál van minden.
 – Valóban úgy néz ki – bólintottam. – Mit csináljunk
Merlinnel?
– Ott van egy kampó a falban, ahová kiköthetjük, meg egy tál
víz – mutatta – ott, az asztal alatt.
Tényleg ott volt, és Merlin, miután kikötöttem, leült egy
kilapított kartondobozra, türelmes belenyugvással a képén.
Gondolom, járt már itt korábban is.
A bolt belülről egy TARDIS-nak 3 bizonyult, mivel egészen
hátranyúlott a ház egykori belső szobájáig. Azt hiszem,
Amerikában szatócsboltnak hívják az ilyet; úgy tűnt, végtelenül
sokféle áru volt ide bezsúfolva.
Mrs. Comfort kövérkés volt, magasan álló arccsontokkal,
amitől a szeme csíknyira szűkült, amikor mosolygott. Egész
vonzó volt, bár egy kicsit perzsamacskára emlékeztetett. Seszínű
egyenes haját szorosan hátrafésülte, és leszorította egy csillogó
kövekkel berakott műanyag fésűvel.
– Jó napot, Mrs. Comfort, ő Holly, aki Old Place-re vigyáz az
ünnepek alatt.
– Azt hittem, megint az a házaspár jön, aki korábban. Hogy
is hívják őket? – felelte Mrs. Comfort, kíváncsian nézve rám,
amint behúzott nyakkal próbáltam kikerülni a gerendáról lógó
gumicsizmák sorát.
– El kellett menniük, mivel a lányuknak korábban született
meg a kisbabája – magyaráztam.
– Kár – remélem, jól van a kicsike.

3 A Ki vagy Doki? című tévéssorozat időgépe, ami belül nagyobb, mint kívül. – A szerk.
 – Nem tudom, nem mondták.
– Nos, mit adhatok akkor? – kérdezte, reményteljes
pillantással a tekintetében.
– Van valamilyen újságja?
– Maradt még egy Mail, de ez a legutolsó darab. Már három
eltévedt autós társaság is járt ma itt, és mind vettek egy lapot. Az
a GPS jót tesz az üzletnek.
– Mi épp most láttunk egy kocsit – közölte vele Jess –, de ők
nem maradtak, miután megmondtuk nekik, hogy rossz felé
mennek.
– Gondolom, vannak közülük még páran a kocsmában is.
Néha arra gondolok, Daggerék biztosan fizettek a GPS-es
fickóknak, hogy felküldjék erre az autókat. Mostanában sokkal
jobb a téli forgalmuk kávéból és szendvicsekből, mint azelőtt.
– Minden rosszban van valami jó – jelentettem ki, mire ő
élénken helyeselt.
A boltban megvolt szinte minden a listámról, beleértve a
szárított gyümölcsöt is, úgyhogy tudok sütni egy másik tortát
ahelyett, amelyik elpárolgott. Vettem még lisztet is, mert ha
mindennap kapok egy-két látogatót, akár megkínálhatom őket
egy kis gyümölcspitével is. Chirkék több hatalmas üveg
tölteléknek valót is hagytak.
Miközben én vásároltam, Jess elidőzött a kimért édességek
között, és hosszas gondolkodás után vett egy adag Fairy Satint,
ami egy háromszög alakú édesség, riasztóan rikító színekben,
meg egy nagy zacskó borízű gumicukrot.
– Láthatnék valami igazolást, hogy már elmúltál huszonegy
éves, ifjú hölgy? – kérdezte Mrs. Comfort.
 – Ha-ha, nagyon vicces – válaszolt Jess. – Tudja, hogy nincs
benne egy csepp alkohol sem.
– És hogy halad a könyved, kedvesem? – érdeklődött Mrs.
Comfort, miközben kimérte a cukorkát a mérlegen, aztán
beleborította egy zacskóba, amit megtekert a sarkain.
– A hatodik fejezetnél tartok. A vámpírok éjféli lakomát
rendeznek.
– Jó mulatságnak tűnik.
– Azoknak a lányoknak nem, akiken lakmároznak… de
megérdemlik – jelentette ki Jess.
– Mrs. Comfort költő – árulta el nekem bizalmasan, amikor
kijöttünk a boltból, és begyűjtöttük Merlint. – Sok író él itt: én,
Mrs. Comfort, nagyapa a karácsonyi könyvével és nagyi a
szakácskönyveivel. Richard is írt pár cikket a vízkereszti
mulatságokról meg a vörös lóról.
– Little Mumming láthatóan egy termékeny irodalmi műhely
– jegyeztem meg lenyűgözve.
 10. FEJEZET

Legyen nekik karácsony!

Észrevettem, mennyire várom mindennap, hogy találkozzak N-nel,

amitől úgy érzem, mintha hűtlen lennék Tom emlékéhez, úgyhogy
alig bírtam az apja szemébe nézni, amikor elmentem a kápolnába.
De N. hamarosan elég jól lesz, hogy hazamenjen, és akkor minden
úgy lesz, ahogy azelőtt volt.
1945. február

AZ AULD CHRISTMAS egy kisebb fogadó volt, mögötte egy nagy

istállóval és kövezett előudvarral, amelyben néhány jármű
parkolt. Most, hogy közelebb voltam, láttam, hogy a cégéren az
öregember egy fagyöngyből és tölgylevélből font koronát visel,
és mintha egy furkósbot lett volna nála, de nehéz volt
megállapítani, mivel a vastag lakk védőréteg sötétbarna
bevonatot képezett rajta.
– Biztos vagy a kutyában? – kérdeztem, amint beléptünk.
– Igen, jöjjön csak – sürgetett Jess, kitárva egy belső ajtót az
átjárótól balra.
Beléptünk egy sötét, barlangszerű helyiségbe, amelyet egyik
végén a nyitott kandallóban lobogó tűz világított meg, a másik
végén pedig egy gyümölcsös nyerőgép tompa fénye. A bárpult
mögött egy dúskeblű, vörös hajú, negyvenöt körüli nő állt, és
egypár láthatóan helyi lakos ült a tűz mellett, kenyeret és sajtot
eszegetve. A néhány még inkább láthatóan idegen egy közeli
asztalnál étkezett, és határozott rosszallással néztek Merlinre.
– Nem bánja, ha bejön a kutya? – kérdeztem a pult mögött
álló nőt. – Csak Mr. Martland azt mondta…
– Ó, mi jól ismerjük Merlint, Jude mindig lehozza ide, és
jobban viselkedik, mint a legtöbb vendégünk – felelte, majd egy
pillantást vetve a dünnyögő idegenekre, hozzátette: – És azok,
akiknek nem tetszik, átmehetnek a szomszédos söntésbe, vagy
elhordhatják magukat.
Azonnal elültek a tiltakozó hangok.
A nő megtörölte a kezét pink pöttyös, világoskék
kötényében, aztán kezet nyújtott nekem.
– Nancy Dagger. A férjem, Will lent van a pincében, kicseréli
a hordókat. Az ott pedig az ő idős apja, a tűz mellett.
Egy aprócska, hosszú, hófehér szakállú ember hirtelen
előrehajolt, kikukucskálva a fedeles karosszékből, amilyet még
soha életemben nem láttam, és magas, vékony hangon
megszólalt:
– Így igaz. Én vagyok a jó öreg Karácsony apó, én bizony –
aztán zihálva felnevetett, mint egy dallamos fújtató. – Hehehe.
– Ne is törődjön vele! – mondta Nancy. – Tudjuk, hogy maga
vigyáz Old Place-re, nem azok a Chirkék, akik korábban szoktak.
Henry mindent elmondott nekünk tegnap este. De arra nem
emlékszem, hogy korábban a Martlandok valaha is ne lettek
volna Old Place-ben karácsonykor.
 Megcsóválta a fejét. Aztán éles pillantást vetve rám,
hozzátette:
– De gondolom, maga is a családhoz tartozik.
– Szó sincs róla, csak én is ugyanannál az ügynökségnél
dolgozom, mint Mo meg Jim.
– Pedig úgy láttam, úgy néz ki, mint egy Martland, magas és
sötét hajú, meg minden – erősködött, figyelmesen nézegetve;
igaz, elég sötét volt a teremben.
– Nem, nem vagyok a rokonuk. És Mr. Martland egészen
biztosan hazajön vízkeresztre, mivel nekem aznap reggel jár le a
megbízatásom.
– Most is itt kellene lennie, mint mindig – felelte Nancy az
itteni emberek nem nagyon szeretik a változást.
– Ez azért van, mert összeveszett Guy bácsival, és nem akarja
látni – közölte vele Jess. – De szerintem önző dolog tőle, hogy
nem gondol ránk, többiekre.
– Hát, hiába, ezen nem segíthetünk – válaszolt az asszony. –
Mit adhatok, hölgyek? Ebédelni szeretnének?
Én egy forró húsos pitét rendeltem, és sok vacillálás után így
tett Jess is.
– A pite nem a kedvencem – magyarázta –, de annyi hideg
ételt kapok a nagyitól, hogy jobb, ha eszem valami meleget,
amikor tehetem.
– Gondolom, az öregek idén elég nehezen boldogulnak –
mondta Nancy. – Csinálhatok neked egy csésze finom forró
csokoládét, mit szólnál hozzá? Tejszínhabbal a tetején.
 – Igen, az remek volna, köszönöm! – felelte Jess. – Ó, és
nagyapa adott nekem egy kis pénzt, hogy fizessem ki Holly
ebédjét is.
– Ez nagyon kedves gondolat volt tőle – jegyeztem meg
meghatottan, és ismét elfogott az az értelmetlen bűntudat Nancy
szavai után.
Valóban volt a házban egy csomó élelem karácsonyra, és a
főzés nem lenne probléma… szóval csak azért büntetem
makacsul Noëlt, Tildát és Jesst, mert Jude az idegeimre megy?
Én is olyan önző volnék, mint ő?
Tényleg olyan nehéz lenne, hogy félretegyem a személyes
érzéseimet, és meghívjam őket egy ebédre?
Nincs értelme ellenállnom, egyszerűen muszáj megtennem.
Végül is felfoghatnám kutatásnak, és végre megírhatnám azt
a karácsonyi fejezetet a könyvemhez.

Amikor visszaértünk a kapusházhoz, átadtam a sherryt, aztán

bejelentettem:
– Átgondoltam a dolgokat, és tudják, kár lenne veszni hagyni
azt a sok finom karácsonyi ételt, amit Chirkék itt hagytak, mert
én egyedül nem fogom tudni mindet megenni. Úgyhogy, bár
elég kevés már az idő, arra gondoltam, esetleg nem tudnának-e
átjönni, és velem ebédelni karácsonykor.
– De igen! – kiáltott fel Jess, fel-le ugrálva jókora, fűzős fekete
bakancsában.
 – De maga nem ünnepli a karácsonyt, kedvesem, úgyhogy
nem akarnánk magára erőltetni magunkat – jelentette ki
bizonytalanul Noël.
– Nem muszáj ünnepelnem, csak főznöm – feleltem
vidáman. – Egyébként is, azt hiszem, kellemes lesz egy kis
változatosság.
– Nos, ebben az esetben… – mondta, a feleségére pillantva.
– Nagyon kedves magától – mondta Tilda. – Természetesen
tökéletesen felkészültem rá, hogy megfőzzem az ünnepi ebédet,
de egyetértek, hogy kár volna elpocsékolni a sok ételt, amit
Chirkék itt hagytak.
– Rendben, akkor ezt meg is beszéltük – jelentettem ki. – Ha
Mr. Martland ismét telefonálna, legyenek szívesek
megnyugtatni, hogy Lady és Merlin is teljesen jól van, ha még
mindig aggódik miattuk, és számoljanak be neki, hogyan
változott a terv. Ő maga javasolta tegnap, hogy Chirkék helyett
én főzzem meg a karácsonyi ebédet, úgyhogy semmi kifogása
nem lehet.
– Ó, azt mondta? Milyen kedves és figyelmes dolog volt attól
a kedves fiútól – mondta Noël.
– Ugye? – feleltem kissé fanyarul.
– Ez természetesen sokkal több munka lesz, mint amire maga
eredetileg szerződött – tette hozzá. – Gondolom, általában elég
sokat kér a főzésért.
– Igen, de most valójában szívességet tesznek nekem, mivel
még meg kell írnom a karácsonyi vendéglátásról szóló fejezetet a
könyvembe, úgyhogy ez jó tapasztalatszerzés lesz.
 – Esetleg adhatok majd néhány hasznos tippet a könyvéhez –
jegyezte meg kegyesen Tilda, én pedig megköszöntem neki.
– Szerintem mégis csak valamivel többet kellene kapnia,
majd én beszélek erről Jude-dal – közölte Noël.
– Ne tegye, kérem – biztos vagyok benne, hogy élvezni
fogom, és természetesen felszámítok neki minden plusz
élelmiszert, amit meg kell vennem.
Noël boldogan összedörzsölte bütykös kezét.
– Hát, végül mégiscsak összejön a Martland családi
karácsony – ez csodás! És most magát is beleértem a családba,
kedvesem, mert már úgy érzem, mintha közénk tartozna.
– Nancy Dagger azt hitte, hogy ő is Martland – szólalt meg
Jess.
– Csak azért, mert magas vagyok és sötét hajú – válaszoltam
mosolyogva. – És a kocsmában nem túl jó a világítás, nem igaz?
– Hát, lehet, hogy úgy van – helyeselt Noël. – És erről jut
eszembe, kérem, hívja Jude-ot a keresztnevén. Semmi szükség
formalitásokra, amikor ilyen sokat leszünk együtt.
– De én egyáltalán nem fogok találkozni Jude-dal – mutattam
rá. Habár, ha a telefon működik, elég sokat fogok hallani felőle,
gondoltam.
– Valóban hívja Jude-nak – szólt közbe Tilda ő nem szereti a
formalitásokat. Tudja, milyen egy művész.
– Nem igazán tudom, én legfeljebb a tortadíszítésig jutottam
a művészetek terén… és erről jut eszembe, Chirkék karácsonyi
tortát nem hagytak, úgyhogy jobb lesz, ha most megyek, és
nekiállok. Hála az égnek, épp most vettem még egy kis aszalt
gyümölcsöt meg kandírozott narancshéjat.
 – Már túl késő elkezdeni, nem lesz jó íze – tiltakozott Tilda. –
De nekem van egy fémdobozban egy Dundee tortám, amit az
öreg dadus adott, úgyhogy azt átvihetem.
– Nem szükséges. Van egy gyors receptem. Alkoholba kell
áztatni a gyümölcsöket egy pár napig, mielőtt összeállítjuk a
tortát, és nagyon jó íze lesz. Ha ezt megcsinálom még ma, akkor
jó hosszasan ázhat.
– Szuper! – kottyantott közbe Jess. – És gyümölcspitét úgyis
akart csinálni, azt mondta.
– Igen, azt is sütök. Kölcsönkérhetném ezt a kosarat, Tilda?
Sokkal több mindent vettem, mint gondoltam. De Jess nagyon
nagy segítség volt a cipelésben, ő hozta a nehéz hátizsákot.
– Rendes gyerek – mondta Noël.
– Feljövök, és segítek felrakni a díszeket is – ajánlkozott Jess.
– A díszeket? – ismételtem meg. Nem gondoltam, hogy az
ételen-italon meg az ebédlő kitakarításán kívül más feladatom is
lesz a karácsonyi ebéddel.
– Igen. Az összes dísz fent van a padláson, és az erdőből
lehet hozni magyalt meg fagyöngyöt.
– Én… odáig még nem jutottam el a tervezéssel – próbáltam
kitérni –, először kezdjük el a sütést.
– Jól van, de utána csináljuk meg! – erősködött. – Van egypár
láda hihetetlen régi ruhákkal a padláson, amit szerintem biztos
szívesen megnézne… bár én igazából már nagy vagyok hozzá,
hogy beöltözzek.
– Ó… majd meglátjuk.
Tilda, aki hirtelen sokkal élénkebbnek tűnt, csillogó szemmel
felült, és a lábát belebújtatta egy pár lehetetlenül apró, fekete
bársony magas sarkú papucsba, amelyet libegő pink marabutoll
pamacsok szegélyeztek.
– És mi mit vigyünk? Van egy szép nagy doboz luxus
pralinénk, és Noëlnál persze ott van a pince kulcsa, úgyhogy
kereshet nekünk valami rendes innivalót.
– Biztos benne, hogy Mr… úgy értem Jude… nem bánja?
– Szó sincs róla. Ő a legnagylelkűbb ember a világon.
Én eddig még az önzésen kívül nem sok jelét láttam benne
bármi egyébnek, de talán a rejtett pincékhez hasonlóan az
ismeretlen Jude-nak is vannak rejtett mélységei.
Ám ami engem illet, tőlem nyugodtan rejtve is maradhatnak.
Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire kevéssé lett
volna rokonszenves pusztán a hangja alapján. És most, miatta,
ahelyett, hogy Alan évfordulóját csendes emlékezéssel
tölthetném, egy lakomát kell előkészítenem.
Felálltam.
– Nos, ha megbocsátanak, most megyek. Sok dolgom van
még.

Merlin kimerülten visszavonult az Aga mellé a kosarába, és

ragyogó borostyánszín szemével figyelt, amint listát írtam
mindenről, amit még meg kell csinálnom karácsonyig.
Hazafelé végig ezen törtem a fejem. Nemcsak a menüt kell
összeállítani – egyébként hagyományos lesz –, előkészíteni a
tortát, elővenni a hatalmas sonkát, amit a fagyasztóban láttam, és
a kamrában lassan kifagyasztani, hogy megfőzhessem, hanem
még meg kell keresnem az ünnepi evőeszközt meg a porcelánt
is… aztán kitakarítani az ebédlőt és a földszinti mosdót.
A nappalit legalább már megcsináltam!
A dekorációval nem fogok foglalkozni. Jess feljöhet és
megcsinálhatja, ha annyira akarja, habár nem nagyon volt
érdemes egy napért.
Az egyik konyhaszekrényben találtam egy hatalmas
keverőtálat, abba beleraktam az aszalt gyümölcsöt meg a
kandírozott narancshéjat, amit aznap vettem, feldúsítottam némi
nagy szemű mazsolával meg egy csomag szeletelt mandulával
(még csak egy hónappal volt túl a lejárati időn) a
tárolószekrényből.
Ebbe a keverékbe még belement egy üveg koktélcseresznye
lecsöpögtetett, feldarabolt tartalma (ezzel, gyöngyhagymával
meg olajbogyóval, úgy tűnt, nagyon jól fel van szerelve a kamra,
a savanyúságok meg a befőttek mellett) meg a konyak a nappali
metszett üvegéből, egy kis rummal kiegészítve.
Aztán folpackkal lefedtem a tálat, és a kamrában egy polcra
állítottam, majd kipipáltam ezt a tételt a tennivalók rendkívül
terjedelmes listájáról.
Az előre tervezés abszolút elengedhetetlen, ha nagy társaság
ellátásáról kell gondoskodnunk – ezt rögtön leszögezem már a
könyvem első oldalán!

Nem okozott óriási meglepetést, amikor Jude felhívott, éppen,

miután bejöttem az istállóból, miután odaadtam Ladynek a
meleg takarmányát, Billynek pedig, hogy elvonjam a figyelmét,
egy marék kecskekekszet, és bezártam őket éjszakára. Pár
hópehely vitorlázott alá lustán az égből, mivel a szél
alábbhagyott, úgyhogy a laza telefonvezetékek nem verődtek
egymáshoz.
– Jude Martland – jelentette be nyersen, mintha még nem
találtam volna ki, hogy ki az.
– Lady jól van. Épp most kapta meg a meleg tápot, és
biztonságosan be van zárva éjszakára Billyvel – nyugtattam meg,
mielőtt még kérdezhette volna. Elhatároztam, ezúttal nem
hagyom, hogy a zsarnokoskodása felbosszantson, hanem
megőrzöm a szokásos nyugodt, profi modoromat. – Merlin
pedig bevette az ízületi gyulladás elleni tablettáját a reggelijével,
és épp most keféltem le alaposan – ami mellesleg már igencsak
ráfért.
– Ó… értem – mondta kissé zavartan. – Nem emiatt hívtam.
Most beszéltem Noëllel és Tildával. Korábban rossz volt a vonal,
nem lehetett rendesen érteni egy szót sem.
– Tudom, egy kicsit szeles idő volt.
– Ha jól értem, beleegyezett, hogy megteszi, amit kértem, és
megfőzi a karácsonyi ebédet a családnak?
– Igen, de csak azért, mert ez egy lehetetlen helyzet, és nem
tehettem mást. De a maga felelőssége lett volna, hogy
gondoskodjon mindenkiről, nem pedig az enyém, hogy rendbe
hozzam a dolgokat, miután maga sértetten elrohant.
– Nem rohantam el sértetten! És különben is, nem tartozik
magára, miért döntöttem úgy, hogy itt töltöm a karácsonyt. És
nem látom be, miért csinál olyan nagy ügyet abból, hogy
feltálaljon egy karácsonyi ebédet, amikor Chirkék minden
hozzávalót ott hagytak, és maga különben is szakács!
– Séf – feleltem fagyosan, habár általában nem érdekel,
hogyan címeznek –, és magának nyilván fogalma sincs arról,
hogy ez mennyi munkát jelent. Nemcsak az ebédet kell
előkészíteni, megfőzni, aztán utána rendet rakni, de ki kell
takarítanom a maga mocskos ebédlőjét és a földszinti mosdót,
ami úgy néz ki, mintha iszapbirkózást tartottak volna benne.
– Akkor fogja be… hogy is hívják… Sharont segíteni.
– Már elfelejtette? Ő felmondott.
– Ó, igen… Hát, azért nem lehet annyira rossz a helyzet.
Csak túloz, nem igaz? Egy kicsit körbeszalad a portörlővel meg a
porszívóval…
– Nézze, én megszoktam, hogy tisztán és rendben tartsam a
háznak azokat a részeit, amelyeket valóban használok – habár
általában még ilyenkor sincs szükség nagytakarításra. De a
szerződésem kizárólag ennyire szól, az állatok ellátása mellett. És
ugyanígy, amikor főzést vállalok egy nagy családi összejövetelre,
a megbízóim nem várják el tőlem, hogy bármi mással
foglalkozzak az ízletes ételek előállításán kívül. És az ezért járó
megbízási díjam rendkívül magas!
– Ó, értem már. Szóval valójában erről van szó, megpróbál
még több pénzt kiszedni belőlem?
– Nem. Maga különben sem tudná megfizetni az áraimat! –
csattantam fel.
– A főnöke szerint a Házőrzőknél így is dupla bért kell
fizetnem a házfelügyeletért, úgyhogy ennyi erővel valószínűleg
olcsóbb volna, ha taxival elküldeném őket egy jó étterembe –
jegyezte meg lehangoltan. – Csak éppen nem mennének. Úgy
tűnik, azt gondolják, hogy maga szívjóságból hívta meg őket.
Fogalmuk sincs, milyen rideg és anyagias maga, Mrs. Brown.
– A legkevésbé sem vagyok rideg és anyagias. Egyszerűen
utálom, ha olyan helyzetbe hoznak, hogy nekem kell rendbe
hoznom azt a felfordulást, amit maga okozott, amikor elsétált a
felelőssége elől. És mi a helyzet a szeretetházakban lakó
öregekkel, akik általában szintén itt töltik a karácsonyt?
– Mindegyiküknek küldtem egy karácsonyi piknikkosarat –
felelte kissé sértődötten. – És Henrynek is.
– Nagylelkű dolog volt magától, Mr. Martland!
– Tudja, szerintem elkezdhetne Jude-nak szólítani, ha már
kölcsönösen sértegetjük egymást – javasolta. – Egyébként maga
nagyon tüskés, csak hogy tudja.
– Maga meg kötekedő és zsarnokoskodó. És nem gondolja,
hogy alaptalanul formál véleményt valakiről, akivel soha nem
találkozott?
– Maga nem?
– Nem. Én a magáról alkotott véleményemet szilárd
bizonyítékokra alapozom. De ha hiszi, ha nem, az egyedüli oka,
hogy belegyeztem a főzésbe, az volt, hogy kedvelem a
nagynénjét, a nagybátyját meg Jesst, és sajnáltam őket. Tilda
túlságosan törékeny már, hogy egyedül boldoguljon. De azt
gondol, amit akar. Különben pedig azt hiszem, már nincs mit
mondanunk egymásnak. Jó éjt… Jude.
– Le ne merje megint tenni a telefont… – dörmögte, de én
pontosan ezt csináltam.
 A készülék szinte azonnal újra csörögni kezdett, de nem
vettem róla tudomást, később pedig, amikor fel akartam hívni
Laurát, a vonal süket volt, mint az ágyú.
 11. FEJEZET

Elő a családi ezüsttel!

Ma megkérdeztem N-től, milyen az otthona, és azt felelte, egy régi

ház fent a hegyekben – pontosan az egyik jelzőtűz alatt. Úgyhogy
megkérdeztem, talán Rivington Pike az, mert emlékszem, hogy
kislány koromban a vasárnapi iskolával kirándultunk oda. De ő
nevetett, és azt mondta, nem, annál sokkal kisebb, és egy kis kőből
épült torony van a hegy tetején – semmi különös.
1945. február

AZ ELŐZŐ ESTE ISMÉT KÉSŐ ÉJSZAKÁIG OLVASTAM az ágyban a nagyi

naplóját. Egyre jobban meg voltam győződve róla, N.M.-ről
kiderül majd, hogy Ned Martland az, akit nagyi szeretett és
elveszített. És aki egy és ugyanaz,azzal a Ned Martlanddal, aki
Old Place fekete báránya volt, vagyis közeli rokona az
elviselhetetlen Jude-nak. Az otthonáról adott leírás volt a végső
bizonyíték.
A sors valamilyen csodálatos véletlen folytán idevezérelt
engem – de hát a valóság sokszor furább a kitalált dolgoknál is.
Azt meg tudtam állapítani, hogy a nagyit egyre jobban
elbűvöli a férfi (és mivel nagyon hamar egyszerűen csak „N”-
ként emlegette, bizonyára keresztnéven szólították egymást), de
a férfi gyakorlott nőcsábásznak tűnt nekem. Szegény, ártatlan,
templomban nevelődött nagyanyámnak nem volt vele szemben
semmi esélye…
Azonban, mivel ezután két álmosító oldalnyi kegyes
elmélkedés következett a világ állapotáról a következő bejegyzés
előtt, meglehet, hogy mégis tökéletesen bevehetetlennek
bizonyult.
Könnyű porhó takarta a talajt, amikor kimentem az istállóba,
de, emlékezve, mit mondott Becca, mégis kivittem Ladyt meg a
kis barátját a legelőre, ahol a ló azonnal elkezdte lábával a havas
füvet kapálni, amint kiértünk.
Már kezdtem egész jól belerázódni egy rutinba, úgyhogy
gyorsan végeztem a boksz ki trágyázásával, és felterítettem a
friss szalmát, előkészülve az estére. A mozgástól kimelegedtem,
úgyhogy valószínűleg jótékony hatással volt rám. Utána
Merlinnel felsétáltunk a vörös lóhoz, amely most éppen olyan
fehér volt, mint minden más, habár a körvonalain még mindig
kivehetők voltak az árkok és a kiemelkedések.
Kerestem egy szélvédett helyet néhány bokor mögött, és
felhívtam Laurát a mobilomon. Éppen akkor ért haza, miután
lerakta a gyerekeket az anyjánál, hogy legyen egy pihenőnapja.
Megkérdeztem tőle, hogy van, és a válaszból azt vettem ki,
valósággal virul, akárcsak az eddigi várandósságai alatt.
– Remélem, nekem is ilyen jól megy majd, amikor belevágok
az A tervbe tavasszal – jegyeztem meg. – Arra gondoltam, egész
nyáron főzök majd, hogy minél több pénzt gyűjtsék, aztán
szabadságra megyek, amíg a baba meg nem érkezik. Feltéve
persze, hogy működik a dolog – az én koromban már nincs
garancia semmire.
– Nem találkoztál valami helyes férfival ott fent? Abban
bíztam, hogy talán megismerkedsz valakivel, és leteszel erről az
egész őrült A tervről – kérdezte reménykedve.
– Hát, Noël Martland aranyos, de ősöreg és házas. És azt
hiszem, mondhatom, hogy megismerkedtem Jude Martlanddal a
telefonon keresztül, de nagyon örülök, hogy már nem leszek itt,
amikor ő hazaér, mert ő meg erőszakos, önző és
zsarnokoskodó… egyszerűen rémes! Szerintem nem érdekli
semmi más, csak a kutya meg a ló!
– Úgy tűnik, elég sok mindent megállapítottál róla néhány
telefonhívás alapján – mondta eltűnődve.
– Vitatkozunk minden alkalommal – egyszerűen
elviselhetetlen alak. És olyan egészen mély hangja van, hogy
csak úgy dörög rám a telefonból.
– Hogy olyan bugyirengetően mély hang? – kérdezte
felélénkülve. – Ami végigrezeg lefelé a gerinceden, aztán vissza?
– Laura! – kiáltottam rá, aztán elnevettem magam. – De igen,
olyan, és azt hiszem, egész szexis lehetne, ha nem volna a fickó
annyira goromba hozzám. És sajnos úgy tűnik, nem tudom
megállni, hogy ne válaszoljak hasonlóan rémes dolgokat neki,
ami egyáltalán nem jellemző rám. Általában sikerül a hivatalos
érintkezést fenntartanom, bármenynyire provokálnak is. De
nemcsak a telefonhívásai miatt ellenszenves nekem, hanem
amiatt is, hogy látom, a ténykedése hogyan érintett másokat.
És elmeséltem Laurának, mennyire elhanyagolta a férfi a
kötelezettségét, hogy gondoskodjon a családjáról meg a faluban
élő idős emberekről, hogy inkább durcásan elrohant, miután
látta az öccse meg az exmenyasszonya eljegyzéséről szóló
értesítést a lapokban.
– Gondolom, annyira feldúlt volt, hogy nem gondolta át –
jelentette ki Laura.
– Az lehet, de amikor már volt ideje átgondolni,
visszajöhetett volna, nem igaz? És aztán úgy tűnt, magától
értetődőnek vette, hogy miután Chirkék meghívták a nagynénjét
meg a nagybátyját karácsonyi ebédre, én is örömmel
megteszem… és valójában meg is tettem – fejeztem be.
– Mi, karácsonyi ebédet főzöl a családjának?
– Igen. Chirkék különben is itt hagytak egy hatalmas pulykát
meg egy karácsonyi pudingot. Aztán meg Tilda Martland
annyira erőtlen, nem hiszem, hogy szabad lenne akár csak
próbálkoznia is a főzéssel, különösen, mivel itt van náluk az
unokájuk is. Amikor ezt mind végiggondoltam, nem volt más
választásom, mint hogy meghívjam őket.
– Nagyon rendes vagy, Holly.
– Dehogy. Valójában semmi kedvem az egészhez. Csak
hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ha nem teszem meg, éppen
olyan önző és érzéketlen leszek, mint Jude – mondtam sóhajtva.
– Úgyhogy elvállaltam, hogy vendégül látok egy családot
karácsonyi ebédre, olyan alapanyagokból főzök, amiket valaki
más hagyott rám, egy olyan házban, amely nem az enyém, és
amely mellesleg rettentő alapos takarításra szorul.
– Boldogulni fogsz, mint mindig.
– És egy kicsit havazott is, úgyhogy ha így folytatódik,
előfordulhat, hogy el leszünk zárva a külvilágtól. Te még nem is
láttál ilyen meredek, kanyargós utat, mint ami a faluba vezet!
Szerencsére van a közelben egy jól ellátott bolt, és a házban elég
élelem, hogy kitartson akár egy évig, ha nem bánod, hogy
rengeteg halat meg vadat kell enned.
– Szóval Jude vadászik?
– Nem ő, hanem Becca nagynénje, a lovas. És horgászik is,
úgyhogy valószínűleg ő a felelős a lazacért, a pisztrángért meg
azért az egész fagyasztott csukáért.
– Egy csuka? Honnan tudod, hogy csuka?
– Minden fel van címkézve. Még sosem főztem csukát, de
állítólag nagyon finom… és van egy töltöttcsuka-receptem Az
angol konyha régen című szakácskönyvemben… – tettem hozzá
elgondolkodva.
Mindig magammal viszem a kedvenc szakácskönyveimet, az
óriási jegyzetfüzetemmel egyetemben, és néha jól is jönnek.
Elképesztő, hogy miket kell időnként főznöm!
– Komolyan mondod?
– Igen, hogyne. Egyedül nem tudnék egy egész csukát
megenni, elég nagy, úgyhogy egy másik napra is meg kell
hívnom Martlandékat, hogy segítsenek elpusztítani.
Karácsonykor pulyka lesz, persze, az összes körítéssel, mert arra
számítanak.
– Azért ez elég vicces, ha meggondolod, hogy elmenekültél
az elől, hogy velem tölts egy családi karácsonyt, és végül neked
magadnak kell egy családi karácsonyt rendezned másoknak.
– Igen, tudom, én is belátom, mennyire ironikus ez –
helyeseltem. – De karácsony után már csendesebb lesz minden,
és pihenhetek, meg folytathatom a könyvemet is. Jut eszembe,
Jude azzal vádolt, hogy egy csomó pénzt akarok kifacsarni
belőle azért, hogy a családjának főzök, amikor én egyáltalán nem
szándékozom egy fillért sem felszámítani érte! Úgyhogy
felhívom Ellent, hogy megmondjam neki, ha Jude telefonál, ne
mondja meg neki, mennyit szoktam egy-egy vendéglátásért
kérni. Azt mondtam neki, nem tud megfizetni.
– Hát nem gazdag? A ház nagyon előkelőnek tűnik!
– Előkelő, de elhanyagolt – csak az a hasznavehetetlen
takarítónő járt ide, és ő azt mondta nekem, Jude csak a szokásos
ráta felét fizette neki, úgyhogy vagy szegény, vagy fukar, de
lehet, hogy mindkettő. És a művészeknek általában nincs túl sok
pénzük, nem igaz?
– Azt hiszem, ő elég jól áll, nagyon ismert. – Kis szünet után
hozzátette: – Hétvége van. Ellen nem szereti, ha ilyenkor
felhívják, hacsak nincs vészhelyzet, nem igaz?
– Szívás.
– És nagyon dühös lesz, ha tényleg állapotos leszel, és
beadod a felmondásodat. Te vagy a legjobb és legmegbízhatóbb
szakácsa, maga mondta nekem.
– Duplán szívás. Laura, emlékszel, említettem a nagyinak
ezeket a háborús időkből való naplóit?
– Igen, nagyon izgalmasnak tűnnek.
– És egyre izgalmasabbak lesznek – feleltem, és elmeséltem
neki, úgy néz ki, valamiféle románc kezd kialakulni közte meg
az egyik beteg között, és én egyre inkább meg vagyok győződve
róla, hogy az a Ned Martland, akit a nagyi valaha szeretett, Noël
Martland öccse.
 – Elképzelhető lehet, nem igaz? – helyeselt. – És micsoda
véletlen egybeesés, hogy te éppen ott vagy! Komolyan, ez az
egész olyan, mint egy regény!
– Én is ezt gondoltam, habár remélem, nem tragikusan
végződik, mert Noël öccse elég rosszpénznek tűnik. Eggyel több
okom lesz, hogy ne kedveljem Jude Martlandot, ha a nagybátyja
összetörte a nagyi szívét.
– Azt mondják, mindenkinek megvan a maga regénye. Csak
én azt gondoltam volna, hogy a nagyidnak valami nyugis, Mrs.
Gaskell tollára méltó viszonya lehetett.
– Igen, azt remélem én is. És nem hinném, hogy bennem egy
regény volna… – viszont nem lehetetlen, hogy van bennem egy
szakácskönyv, csak lenne időm befejezni végre – tettem hozzá
keserűen.
– Hogy megy?
– Eddig nem túl gyorsan, mivel egyszerűen túl sok teendőm
volt, és állandóan jött valaki. Amikor pedig volt egy szabad
percem, nem tudtam ellenállni a nagyi naplóinak.
– Hívj fel, ha találsz még valami érdekeset benne!
Ekkor már kezdett elég hidegre fordulni az idő, és Ellennek
csak az üzenetrögzítőjét értem el, úgyhogy hagytam egy
üzenetet, aztán Merlinnel hazaindultam.

Megkevertem a konyakban ázó gyümölcsöket; már kezdett

egészen jó illata lenni – ezzel a recepttel egyszerűen nem lehet
melléfogni.
 Átnézve a tennivalók mostanra már igencsak terebélyesre
dagadt listáját, arra jutottam, hogy jobb lesz, ha nekigyürkőzöm,
és elkezdem a takarítást, azon az elven, hogy azt kell mielőbb
letudni, amihez az embernek a legkevésbé van kedve.
Az nyilvánvaló volt, hogy Jacksonék – az azóta visszavonult
az idős pár – valóban törődtek a házzal. A szekrény, amelyben
az asztalterítőket, asztali futókat és textilszalvétákat tartották,
levendulás zsákocskáktól illatozott, a mosókonyha polcain pedig
tisztítószerek sokasága sorakozott.
Megtöltöttem egy krémszínű zománcozott vödröt
mindazzal, amiről úgy gondoltam, szükségem lesz rá, és
átvittem az ebédlőbe a porszívóval meg egy hosszú nyelű, kissé
vedlő tollseprűvel együtt.
Mindig a helyiség tetején kezdjük, és onnan haladjunk lefelé:
ezt tanultam a nagyitól. Megszabadultam a pókhálóktól, és lefelé
haladtam a faburkolaton, utána kiporszívóztam a por egy részét
a függönyökből, a hosszabbító csövet használva. Már
kipolíroztam a bútorokat is, és éppen elmélyülten takarítottam a
padlót, amikor hirtelen beállított Jess.
Majdnem szívgörcsöt kaptam, amikor megpillantottam az
ajtónyílásban némán ácsorgó sápadt arcú, sötét alakot.
Felkiáltottam, ő pedig megkérdezte:
– Megijesztettem? Kopogtam, de nálam volt a nagyapa
kulcsa, úgyhogy mikor nem nyitott ajtót, bejöttem. A nagyi
küldött, hogy megnézzem, nincs-e szüksége segítségre. Nem
mintha szeretném a házimunkát – tette hozzá lázadozva.
– Én sem szeretem, ami azt illeti, viszont szeretem a tiszta,
rendes szoba látványát és illatát. Csodás lenne, ha tudnál nekem
segíteni. Itt már majdnem végeztem, és a kis nappalival meg a
mosdóval akarom folytatni, úgyhogy ha fognád a tollseprűt, és
eltüntetnéd az összes sarokból a pókhálókat, az remek volna.
– Ó… rendben – felelte, kissé felderülve, amiért nem
nyomtam rögtön a kezébe a porszívót. Merlin is kiment a
nyomában – úgy tűnt, nem kedveli a zajt.
Végeztem a padlóval, aztán az ezüst gyertyatartókat meg a
tálcát átvittem a mosókonyhába, hogy később megtisztítsam
őket, és mentem, hogy megnézzem, hogy boldogul Jess.
– Merlin megeszi a pókokat – közölte Jess. – Gondolom, azt
hiszi, hogy nyolc lábon járó jutalomfalatok.
– Jól teszi, én utálom őket.
Ezután Jess fő hozzájárulása a takarításhoz az volt, hogy
miközben dolgoztam, ő a vámpíros könyve cselekményével
szórakoztatott. Végül kiegyenesítettem fájó derekamat, és
bejelentettem:
– Ebédidő.
– Úgy látom, nagyon kipirult, és koszos is.
– Ez azért van, mert a nagybátyád hagyta, hogy ez a hely így
elkoszolódjon. Szégyellhetné magát.
– Szerintem észre sem vette – felelte Jess. – Mikor dolgozik,
nem tud semmiről, és általában dolgozni szokott. Még mikor
nem dolgozik, akkor is látni rajta, hogy a munkáján jár az esze.
Mit fog ebédelni?
– Semmi különöset. Valószínűleg omlettet. És te?
– Isten tudja – mondta lehangoltan. – Valószínűleg
konzervlevest. És nekem kell felmelegítenem, mert a nagyi ma
fáradt, a nagyapa meg reménytelen eset.
 Felállt.
– Gondolom, jobb lesz, ha holnap megint eljövök, és segítek
magának felhúzni az ágyakat. Igazából ezért küldött a nagyi –
hogy szóljak, hogy szellőztesse ki a hálószobákat.
– Hálószobákat!
– A nagyi azt mondta, sokkal kényelmesebb volna, ha
karácsony este mindnyájan itt maradnánk.
– Kényelmesebb? Kinek? – kérdeztem meglepetten. Biztos
voltam benne, hogy amikor Mo meg Jim volt felelős a
vendéglátásért, csak ebédre jöttek, és nem emlékszem, hogy
korábban bárki említette volna, hogy maradni akarnának…
– Magának, természetesen, mert akkor nem kell minket
visszafuvaroznia a kapusházba. És szóltak Becca néninek, hogy
mégis lesz karácsonyi ebéd, úgyhogy ő is jön.
– Hogyan? Hogy itt aludjon?
– Igen.
Az ujjain kezdett számolgatni.
– Az három hálószoba, igaz?
– Azt hiszem – feleltem elsápadva. – Ó, remek! És igen, jobb
lesz, ha holnap visszajössz és segítesz, mert gondolom, most
előbb ki kell takarítanom a hálószobákat, mielőtt felhúzhatnám
az ágyakat.
Át kell gondolnom még egyszer a tervezett menüt is, ha nem
csak a karácsonyi ebédről kell gondoskodnom. Szerencse, hogy a
nagy kandalló melege átjárta és átszellőztette az összes emeleti
szobát. Kivéve a tulajdonos, a Kékszakállú szobáját, persze. Ha
az nyirkos lesz, dohos és hideg, amikor hazaér, az a saját hibája.
 – Jude bácsikád telefonált tegnap este, úgyhogy gondolom,
megint működik a telefon.
– Telefonált? Nagyon kedvelheti magát.
– Nem hinném. Inkább ellenkezőleg.
– Becca néni később még visszahívott minket, és azt mondta,
mivel mégis úgy lesz a karácsony, mint máskor, leugrott a
faluba, hogy szóljon az öreg dadusnak meg Richardnak.
– Ó, te jó isten!
– Ez talán probléma?
– Ó, dehogy – feleltem erőtlenül. – Végül is, miután alig
vártam, hogy egy pár nyugodt hetet eltölthessek magamban,
örülnöm kéne, hogy most már szakácsnő, takarítónő és
mindenes tótumfaktum lehetek egy nagy társaság számára, ahol
mindenki, téged kivéve, annyira idős, hogy nyilván nem lesz
valami nagy segítség, nem igaz? Ugyan, miért is gondoltad, hogy
probléma volna?
Elvigyorodott.
– Tudom, hogy viccel. És idén sokkal jobb lesz, mint tavaly,
amikor Alex nagybácsi olyan beteg volt, és Guy bácsi meg Jude
bácsi összeveszett, amiért Guy bácsi és Coco flörtöltek, habár
Guy bácsi mindenkivel flörtöl. Becca néni azt mondta, meg volt
lepve, amikor látta az újságban, hogy eljegyezte Cocót, mert bár
mindig az kellett neki, ami Jude bácsié volt, mikor megkapta,
utána már soha nem érdekelte.
– Egy kicsit afféle Káin és Ábel-szindróma? – kérdeztem
érdeklődve, de Jess értetlenül nézett rám.
– Én utálom Guy bácsit. Mindig felhúz, és sosem vesz nekem
ajándékot, csak pénzt ad.
 – Az az ajándéka. Fogalma sincs, mit szeretnél.
– Jude bácsi általában ad valami ajándékot, még ha néha elég
fura is. De nem hinném, hogy idén egyáltalán gondolt rá, mikor
úgy itt hagyott mindent, és csak elrohant.
– Azt mondta, küldött piknikkosarat az öreg dadusnak meg
Richardnak, úgyhogy biztos vagyok benne, te is eszébe jutottál.
– Tudja – szólalt meg, mint aki valami hatalmas felfedezést
tesz –, én sokkal jobban kedvelem Jude bácsit, mint Guy bácsit,
még ha morcosabb is. Ha azt mondja, megcsinál valamit, akkor
meg is teszi. És amikor itthon van, néha megengedi, hogy
játsszak a stúdiójában a modellezőagyaggal, és meg fog tanítani
hegeszteni is.
– Hát az tényleg olyan elengedhetetlen tudomány, amivel
nem sok ilyen korú lány rendelkezik.
Jess felugrott.
– Már ennyi idő van? Jobb lesz, ha megyek, különben a nagyi
maga próbálja meg kinyitni azt a konzervet.
– Holnap majd viszek le egy kis házi készítésű levest –
ígértem meg. – Általában álladóan fő egy nagy fazékkal a
tűzhelyen, és csak feltöltöm mindennap, de most nem volt
egyetlen pillanatom sem, mióta megérkeztem, úgyhogy
pillanatnyilag nincs belőle elég.

………………………..

A nap hátralévő részét nagyjából kitöltötte a levesfőzés meg a

konyhaszekrény kitakarítása. A békés elfoglaltságot nem zavarta
meg Jude Martland telefonhívása… végül egészen késő este
hívott, amikor már a lefekvéshez készülődtem.
– Küldtem e-mailt a főnökének a Házőrzőknél, és
megkérdeztem, mennyit számít fel a főzésért – közölte minden
bevezető nélkül. – Te jó ég, nem tudom, kik engedhetik meg
maguknak ezeket a fizetéseket.
– Gondolom, a heti rátát adta meg, de hát mondtam
magának, hogy drága vagyok.
Jellemző Ellenre, hogy megpróbál még több pénzt kiszedni
az ügyfélből anélkül, hogy velem konzultálna előbb.
– Ha ezt hozzáadja a dupla házfelügyelethez, az már
csillagászati összegre rúg – jelentette ki. – És maga nem tesz
majd mást, mint amit nők milliói ingyen megtesznek a
családjukért karácsonykor.
– Ők szeretetből teszik. Ez elgondolkodtatja az embert, nem
igaz? A karácsony mindig kemény munka a nőknek.
– Én nem erre gondoltam… habár azt hiszem, van némi
igaza – ismerte el kelletlenül.
Már éppen megmondtam volna neki, hogy nincs
szándékomban a ház felügyeletén kívül bármit is felszámítani
neki, és beszélni fogok erről Ellennel is, de valami mintha
visszatartott volna. Különben sem hinne nekem, valószínűleg.
– Akart valami mást is, vagy csak azért hívott fel, hogy a
Házőrzők díjai miatt panaszkodjon?
– Csupán a puszta örömért hívtam, hogy halljam a hangját –
jelentette ki gúnyosan, aztán már csak a süket vonalat
hallgattam, Jude letette a telefont.
 …………………………

Belezuhantam az ágyba, kimerülten és ingerülten, és nem

nagyon nyugtatott meg a nagyi naplójának a következő pár
oldala sem, mivel a baljós jelekből láttam, merre tartanak a
dolgok.

A főnővér rajtakapott, amint N-nel nevetgéltem ma reggel, és

borzasztóan leszidott érte. Nagyon szomorú voltam emiatt, de
szerencsére nem vitt el abból a kórteremből. N. aranyos volt, és azt
mondta, kárpótol emiatt, amint felépült, bár nem mondta,
hogyan…

De legalább karácsonykor lesz alkalmam Noëltől többet

megtudni Ned Martlandról, úgyhogy minden rosszban van
valami jó is, még ha néha nem is könnyű felfedezni.
 12. FEJEZET

Karácsonyi torta

N-t elbocsátották a kórházból, és otthon lábadozhat tovább. De

mielőtt elment, elkapta a kezem, és könyörgött, hogy találkozzak
vele a következő szabad délutánomon. Legjobb belátásom ellenére
végül beleegyeztem, habár kikötöttem, hogy csak valami félreeső
helyen lehet, mivel nem óhajtok a többi nővér pletykálkodásának a
céltáblájává válni.
1945. február

AZ ELŐZŐ NAPI HÓ FÉLIG ELOLVADT estére, de éjjel megfagyott, és

esett egy friss réteg rá, amitől elég veszélyessé vált a közlekedés
odakint. Aggódtam, Lady hogy boldogul a kockaköveken,
úgyhogy felhívtam Beccát, hogy megkérdezzem, aznap is
kiengedjem-e.
– Természetesen – válaszolt, és igaza volt, mert Lady apró,
óvatos léptekkel úgy ment át a legelőhöz, mintha egész életében
ezt csinálta volna – és gondolom, úgy is van.
Becca azt is mondta, hogy nagyon várja a karácsonyt. Úgy
tűnt, én vagyok az egyetlen, aki nem így érez. Éppen a
templomba indult volna, mivel állítólag a lelkész kéthetente
átjön Little Mummingból istentiszteletet tartani, és ma van ennek
a napja. Sőt, hallottam is a távoli harangzúgást, amint letette a
telefont.
A karácsonyi tortához alkoholba áztatott gyümölcs
részegítően finom illatot árasztott, ahogy bevittem a tálat a
konyhába, és elkezdtem kimérni és összeállítani a maradék
hozzávalókat. Ez a legidőigényesebb része a dolognak, a
sütőforma kizsírozásával-kibélelésével együtt. Szerencsére
jókora választék volt mindenféle méretű és formájú
sütőformákból, és tegnap felfedeztem a konyhaszekrényben egy
kellőképpen nagy méretűt.
Mikor a torta már biztonságban sült a sütőben egy újabb
gyümölcspite-adaggal együtt, amivel majd megkínálhatom az
éhező látogatók végeérhetetlennek tűnő sorát, egy kicsit leültem
egy csésze kávéval, hogy erőt gyűjtsék a gyűlölt takarítás egy
újabb fordulójához, ezúttal a hálószobákban.
Igazán kezdett már elegem lenni belőle – ahogyan Jude
Martlandból is, aki a sok plusz munka oka volt. Úgyhogy amikor
Jess ismét megérkezett, ezúttal sokkal könyörtelenebb voltam, és
befogtam, hogy segítsen nekem.
Megmondta, a nagyszülei és Becca melyik szobákat szokták
használni, és közölte, hogy ő maga mindig a régi
gyerekszobában alszik. Úgy tűnt, a szobákat tavaly karácsony
óta nem használták, úgyhogy leszámítva egy alapos portörlést
meg az ágyak felhúzását (a lépcső mellett álló szekrényből vett
levendulaillatú ágyneművel), valójában nem túl sok tennivaló
akadt velük. Legalábbis sokkal kevesebb, mint amire
számítottam.
 Jess megmutatta nekem a régi játékokkal teli szekrényt a
gyerekszobában; bár a játékok egy része (főként tömegpusztító
eszközök kicsinyített változata) sokkal újabb keletű volt, ezek
valószínűleg Jude-é és Guyé lehettek. A szoba a ház hátsó
frontján volt, és akárcsak az enyém meg Jude-é, kitűnő kilátást
nyújtott a ló alakra a Snowehillen, amelynek a tetején a gloriett
állt. A vörös ló most fehér volt, és gyakorlatilag kivehetetlen,
akárcsak Lady lent a legelőn, bár Billy még látszott, egy apró
fekete pacaként.
Mire végeztünk az emeleten, a gyümölcstorta sütőből áradó
illata már lágyan belengte a házat, csábítón ingerelve az
orrunkat. Kivettem a sütőből, és egy hústűvel megszúrtam,
miközben Jess befalta az első adag gyümölcspitét, amit korábban
sütöttem. Aztán kíváncsian megkérdezte:
– Miért vág bele lyukakat?
– Csak egy lyukat, hogy megnézzem, megsült-e már. Ha még
nem, akkor a tészta rátapad a hústűre.
– Ó, értem. Ez a gyümölcspite sokkal finomabb, mint a bolti –
tette hozzá, mint valami nagy felfedezést.
– Úgy csináltam őket, ahogy én a legjobban szeretem, sok
töltelékkel és vékony tésztával, de a boltinál általában fordítva
van. Van egy dobozzal a kamrában, amit Chirkék hagytak, de
nekem nem tetszik a kinézete.
– Hazavihetem esetleg – ajánlkozott Jess. – A nagyapa
valószínűleg örülne neki, mert minden csak jobb lehet annál,
amit a nagyi összecsap, bár a nagyapa mindig azt mondja,
szereti a nagyi főztjét.
– Hogy van ma Tilda?
 – Egészen élénk. Azt mondta, fog sütni egy adag sütit, habár
nem hinném, hogy az finomabb lesz, mint a sajtos rúd.
– Adok egy kis levest is, amit hazavihetsz ebédre. Csináltam
egy jó adagot.
Találtam az előző nap egy jókora, széles szájú termoszt, ami
levesekhez való, úgyhogy kiforráztam, és abba mertem most a
levest.
– Tessék. Olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál, ahogy a
nagyim szokta mondani.
– Jó illata van. Jobb lesz, ha most mindjárt el is indulok vele,
mert a nagyiék valószínűleg úgy döntöttek, hogy ma sütit
ebédelnek, és az nem elég tápláló. Az étkezések kezdenek egyre
furábbak lenni a kapusházban.
Miután elment, én is ettem egy tányér levest, egy meleg,
vajas zsemlével. Szerencsére a fagyasztóban nagy készlet volt
kenyérféléből is, és a kamrában pedig sok tartós, elősütött
bagettet találtam. Ebéd után lefedtem a konyhaasztal egyik végét
újságpapírral, és leültem, kezem ügyében egy kanna teával, hogy
kifényesítsem az ezüstöket az ebédlőből.
Amint jöttem vissza a konyhába, miután a tálalóra raktam
őket, kipillantottam az ablakon, és láttam, hogy egy hóekével
felszerelt traktor jön felfelé a kocsifelhajtón. Csikorogva
megfordult a ház előtt a fordulóban, kis híján eltalálva az
autómat, aztán eltűnt a ház oldalánál. Egy pillanatra megláttam
Henryt az utasülésben, a szőke hajú vezető mellett.
Gondoltam, őt kiteszik a hátsó kapunál, és valóban, mire a
konyhába értem, ő már a hátsó udvaron keresztül lépdelt
nehézkesen az ajtó felé, és hallottam a távolodó traktor
dübörgését.
– Jó napot, Henry! – mondtam. – Ez George Froggat volt, a
közeli farmról?
– Úgy van, a Hill Farmról. Elhozott a traktoron engem.
– Ez kedves volt tőle.
– Dehogy, úgyis feljött volna, mivel a tanács fizet neki meg a
fiának, hogy eltolja a havat az útról a faluig, Jude pedig fizet,
hogy csinálja meg az ő felhajtóját meg Beccáét. Szép bevételhez
jut így.
– Ó, igen, azt hiszem, Tilda meg Noël említett valamit erről.
– Látta magát az ablakban. Mármint George. Azt mondta,
csinos lányzónak néz ki. Mondtam neki, tényleg nem néz ki
rosszul – ismerte el zsémbesen.
– Hát… köszönöm! – mondtam, emésztgetve ezt a két
váratlan dicséretet.
– Azt is mondtam neki, hogy maga özvegy. Ő is az.
Éles tekintetet vetettem rá, azon tűnődve, vajon egy kis falusi
házasságszerzéssel próbálkozik-e, és láttam, hogy teljesen át van
fagyva, annak ellenére, hogy számos kötött réteget visel a
tweedzakó alatt, amely szemmel láthatóan egy jóval testesebb
ember számára készülhetett.
– Jöjjön be, melegedjen át! – utasítottam, és a tiltakozása
ellenére forró teával és a frissen sült gyümölcspitével kínálva
kiolvasztottam a konyhában. Az első adag már szinte teljesen
elfogyott, úgyhogy szerencse, hogy már sült a következő, amit a
fagyasztóba szándékoztam tenni.
 – Kezd elromlani az idő, és lehet, hogy nem jutok fel az
ünnepek alatt. Úgyhogy feljöttem most, hogy megmutassam, hol
tárolom a krumplit meg a céklát, ilyesmit, ha netán szüksége
volna rá – mondta, miután megitta a teáját, és kissé
egészségesebb lett az arcszíne.
Meghatott ez a kedves gondolat. Kivonultunk a
veteményeskertbe, de előbb felvettem a jó meleg pehelybélésű
párkámat meg a kesztyűmet.
Fél órával később egy kosár krumplival és répával tértem
vissza, meg egy hagymafüzérrel, Henry pedig behúzódott az
üvegházban lévő kuckójába, habár mondtam neki, hogy nézzen
be hozzám, amikor hazamenne. A lánya aznap nem tudott érte
jönni, úgyhogy gyalogolni akart, de én ragaszkodtam hozzá,
hogy hazavigyem, bármilyen jeges is az út.

………………………….

Az út valóban csúszós volt, de valaki (feltehetőleg George)

murvát szórt a kapusház alatti, legmeredekebb szakaszra,
úgyhogy rendben lejutottunk.
Az ólomszürke égből úgy ítéltem meg, hogy újabb havazás
jöhet, és sajnáltam, hogy zárva volt a bolt, mivel még több
vésztartalékot vehettem volna, ha már velem volt az autó,
különösen most, hogy egyre több látogatóm akadt.
Megálltam a szeretetházaknál, és Henry kikecmergett, a
szokásos tömött zsákját szorongatva.
– Ott a sor végén magával akarnak beszélni – jegyezte meg, a
hüvelykujjával intve, és valóban, az öreg dadus integetett az
ablakából meglepő lelkesedéssel. De hamar rájöttem az okára,
amikor Jess kivágódott a házból, menet közben gombolva a
kabátját, és beült mellém az anyósülésbe.
– Szuper, azt hittem, gyalog kell hazamennem – mondta, és
hátrafordult, hogy megveregesse a hátsó ülésen utazó Merlin
fejét.
– Még mindketten gyalogolhatunk, ha az autóm nem tud
felmenni az úton – elég jeges. Mit csináltál itt lent?
– A nagyi körülbelül hárommillió sütit sütött, és nem volt túl
finom, úgyhogy felajánlottam, hogy hozok belőle az öreg
dadusnak meg Richardnak, csak hogy előbb megszabaduljunk
tőlük. De a maga levese jó volt.
Épphogy fel tudtam kapaszkodni a hegyre, és amikor
kitettem Jesst, nem mentem be hozzájuk, mert kezdett gyorsan
sötétedni, és egyre hidegebb lett, úgyhogy mielőbb be akartam
hozni Billyt és Ladyt.
Égve kellett volna hagynom a bejárat fölött a lámpát. Kicsit
kísérteties volt a nagy csend, amint kiszálltam az autóból; csak a
kavics ropogott a csizmám alatt a felhajtón, és aztán hirtelen
felvakkantott egy róka valahol a közelben, amit Merlin minden
különösebb érdeklődés nélkül vett tudomásul.
Fura, de Merchesterben felnőve azt gondoltam, a vidék egy
csendes hely, ám kiderült, hogy a maga módján éppen olyan
zajos, mint a város. Rókák rikoltanak, sünök röfögnek, birkák
bégetnek, tehenek bőgnek, madarak énekelnek, varjak kárognak,
traktorok pöfögnek… tiszta hangzavar! Hangzavar, amelyet a
tökéletes csend pillanatai szakítanak meg. Ez is egy ilyen pillanat
volt.
 Örültem, amikor végre beléptem az épületbe. Felkapcsoltam
a villanyt a nappaliban, ahol csak pár fahasábot kellett vetnem a
parázsra, hogy újra feléledjen a tűz.
Amikor megnéztem a telefont, láttam, hogy elszalasztottam
Jude hívását. Milyen kár!
Kiderült, hogy elkiabáltam, mert amikor visszaértem az
istállóból, ismét megszólalt a telefon, mielőtt még időm lett
volna, hogy a megfagyott kezemet megmelengessem egy forró
bögrén (megkísértett a gondolat, hogy az istállóban
belemerítsem Lady meleg tápjába).
– Nem volt a házban, amikor korábban hívtam – mondta
Jude vádlón. – Két vagy három alkalommal is próbáltam hívni.
– Tudja, alkalmanként elhagyhatom a helyszínt néhány órára
a Házőrzők szerződése szerint – feleltem. – Biztosra veszem,
említettem magának, hogy bemegyek a faluba vásárolni. És
benéztem a nagybátyjához és nagynénjéhez is. Úgy tűnt, minden
rendben van. Vittem is nekik pár dolgot a faluból, amire
szükségük volt.
– Ó. És ez a kis szívesség is felkerül a számlámra? – kérdezte
undokul. – És sokkal korábban is telefonáltam, és akkor sem volt
ott, úgyhogy…
– Ez sokkal korábban volt. Már ezer éve hazajöttem, csak
rögtön kimentem, hogy behozzam Billyt meg Ladyt, és
megcsináljam Lady meleg takarmányát. Ők is tökéletesen jól
vannak. Felhívtam Beccát ma reggel, hogy megkérdezzem tőle,
nincs-e túl hideg, hogy kivigyem őket a legelőre, de azt mondta,
nincs. Úgyhogy errefelé az egyetlen élőlény, aki nincs jól, az én
vagyok, mivel fáradt vagyok, éhes, és átfagytam – tettem hozzá
célzatosan.
– Nos, elnézést, amiért zavarom.
– Nincs semmi baj. Volt már egy-két ügyfelem korábban is,
akik annyira neurotikusok voltak az állataikkal kapcsolatban,
hogy naponta telefonáltak. Ezúttal volt valami különös oka,
hogy felhívott?
– Nem, egyszerűen még nem kopott meg az újdonság
varázsa, hogy egy alkalmazottam sérteget.
– Valójában nem a maga alkalmazottja vagyok – mutattam
rá. – Én a Házőrzőknél dolgozom. És hadd viszonozzam a bókot:
az ügyfeleim általában dicsérni szoktak, és nem kérdőjelezik
meg a tisztességemet.
Azt hiszem, ezúttal hajszálra egy időben csaptuk le a
telefont.
 13. FEJEZET

A karácsony szelleme

A félnapomon kimentem biciklivel, hogy találkozzak N-nel egy

teázóban. Őt az egyik bátyja hozta el autóval, és megígérte, hogy
később érte jön, de ő maga nem jött be. Jó volt újra látnom N-t, és
bár először kissé feszélyezett voltam, hamarosan éppen olyan jól
éreztük magunkat egymás társaságában, mint korábban a
kórházban.
1945. február

REGGELI KÖZBEN OLVASTAM még egy kicsit a nagyi naplójából.

Most, hogy úgy tűnt, titkos románcba kezdett Ned Martlanddal,
még erősebb volt a kísértés, hogy előrelapozzak, és kiderítsem,
mi romlott el köztük, de visszatartottam magam.
Viszont szerettem volna, ha a bejegyzések között nagyi nem
ecseteli hosszasan és ékesszólóan a lelkiismerete állapotát, és
hogy mi lehet vele az Úr célja.
Nagyi járt az eszemben, miközben a munkámat végeztem,
aztán elvittem Merlint egy kicsit megfuttatni, és felhívtam
Laurát, hogy megbeszéljem vele a dolgokat, amint elég magasra
értem a hegyoldalon, ahol már jó volt a térerő.
 – Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Én? – kérdeztem vissza meglepetten. – Ó, én jól vagyok,
csak rengeteg a tennivalóm. Laura, emlékszel a nagyi régi
naplóira?
– Ühüm, mondtad, hogy minden este olvasol belőle egy
keveset, és kezded azt gyanítani, hogy az egyik Martland
lehetett a nagyid elvesztett szerelme. Látod, én követem a
cselekményt – tette hozzá biztatóan.
– Igen, Edward – Ned – Noël Martland öccse. Biztos vagyok
benne, hogy ő az az N.M., akit a nagyi ápolt, és akiről ír a
naplójában. Úgy néz ki, lassan beleszeret, és titokban
találkozgatnak.
– Hát, azt már tudtad, hogy szerette. Vajon mi volt a baj? Mi
történhetett?
– Nem tudom, csak remélem, hogy nem törte össze a nagyi
szívét, mert elég nagy zsivány volt. Gondolom, az ünnepek alatt
még többet megtudhatok róla… – kezdtem, de aztán egy
csattanást hallottam, és sivalkodást a vonal másik végén, mintha
valamelyik gyerekét valami kisebb katasztrófa érte volna,
úgyhogy Laura gyorsan elköszönt.

Most már legalább többé-kevésbé minden készen állt a

karácsonyi ebédhez. Elővettem a fagyasztóból a finom sonkát,
amit Chirkék hagytak itt, és a kamrába tettem, hogy lassan
kiolvadjon. A menüt megterveztem, a torta várja a
marcipánbevonatot és a díszítést, és már beletörődtem, hogy
megállás nélkül sütöm a gyümölcspitéket.
 Viszont kissé elborult az agyam, és végigtakarítottam a ház
többi részét is – vagy legalábbis mindent, ami nem volt bezárva.
Miután belelendültem, nem volt értelme félmunkát végeznem
csak azért, mert Jude Martland olyan kiállhatatlan alak.
Különben is, a már kitakarított részek mellett még rosszabbul
festett a többi…
Az elhanyagoltság kissé dohos, poros szagát felváltotta az
égő fahasábok, a méhviaszos és levendulás bútorfény, a
sütemény és friss kávé illata.
Miközben nagy lendülettel dolgoztam, fél szemmel az
időjárást figyeltem, mivel kint megállás nélkül, nagy pelyhekkel
havazott. Láttam, hogy George feljött a hókotróval, aztán megint
elment, de ezúttal egyedül volt. Ha a tanács minden fordulóért
fizet, az az érzésem, még sokszor fogom látni!
Kora délutánra a hó még vastagabb lett, és semmi jelét nem
mutatta, hogy el akarna állni, ezért úgy döntöttem, hogy
korábban behozom Ladyt meg Billyt. Az istállóban levettem
Ladyről a pokrócát, és meglehetősen ügyetlenül lekeféltem. Úgy
tűnt, hogy élvezi, habár Billy, mint mindig, most is a talpam alatt
volt, egyfolytában a lábamat döfködte a fejével, és megrágta a
farmerem szárát.
Már majdnem végeztem, és éppen visszatettem Ladyre a
takarót, amikor Jess a maga szokásos hangtalan módján
megjelent. Szerintem biztosan gyakorolja.
– Ne álldogálj ott a hóban, gyere be! – hívtam, és ő belépett,
gyanakvó pillantást vetve Ladyre, aztán óvatosan elosont Billy
mellett.
 Én azt hiszem, valójában fél a lovaktól, és csak kitalálta az
allergiát, hogy leplezze, mivel sosem tüsszög, és semmi más
tünetet sem mutat.
– Minek köszönhetem, hogy megtiszteltél a látogatásoddal? –
kérdeztem, de aztán felpillantva megláttam aggódó, sápadt
arcát. – Mi az? Valami baj van?
– A nagyapa megkért, hogy sétáljak fel, és mondjam meg
magának, hogy a nagyi egy kicsit elesett a konyhában tegnap
este.
Megálltam a mozdulattal, amint Lady takaróját erősítettem
fel, és Jessre meredtem.
– Megsérült?
A kislány alsó ajka kissé remegett.
– Beütötte a fejét, és elájult, és nem voltunk benne biztosak,
hogy nem tört-e el valamije, úgyhogy nem akartuk
megmozdítani. Telefonálnom kellett a mentőknek.
– Ó, szegény Tilda! És szegény Jess – tettem hozzá,
megölelve a gyereket. – De miért nem hívtatok fel engem?
– Minden olyan gyorsan történt! A nagyi egy kicsit magához
tért, mire megjött a mentő, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy
bevigyék a kórházba megröntgenezni és megvizsgálni, úgyhogy
nagyapa meg én is bementünk vele.
– Szóval még mindig bent van?
– Nem. Nem volt hajlandó bent maradni, pedig ott akarták
tartani egy éjszakára, megfigyelésre. Úgyhogy taxival jöttünk
haza éjjel kettőkor. Alig bírt feljönni a hegyre.
– Hát, akkor bőven volt izgalom. Csak azt sajnálom, hogy
nekem nem szóltatok.
 – A nagyapa nem akarta háborgatni, de ha a nagyit bent
tartották volna a kórházban, akkor telefonált volna, hogy
megkérdezze, nem költözhetnék-e fel ide egy kicsit.
– Dehogynem. Nem lett volna probléma. És hogy van a
nagyid ma reggel?
– Még mindig fekszik, és a nagyapa megpróbálja rávenni,
hogy ne is keljen fel. Azt hiszem, egy kicsit megijedt, és tele van
zúzódásokkal, és valószínűleg monokli lesz a szeme körül.
Reggelire csináltam mindnyájunknak egy kis pirítóst… de az
ebédről valahogy megfeledkeztünk – mondta, és reménykedőn
hozzátette: – Kimostam a leveses termoszt, és visszahoztam.
– Jó, hogy gondoltál rá – egy kis finom leves
mindkettőjüknek jót fog tenni. – Ismét megöleltem, aztán
megigazítottam Lady takaróját. – Tudod, nem elég erősek már,
hogy magukról gondoskodjanak, nem igaz? Kár, hogy a
házvezetőnőjüknek épp most kellett elutaznia, bár biztos vagyok
benne, hogy szegény nőnek joga van a karácsonyi szabadsághoz.
– Mindig ugyanakkor vesz ki két hetet, amikor a nagyi meg a
nagyapa nagy örömmel felköltözik ide az ünnepekre, és
általában itt vagyok én is a szüleimmel. – Elhallgatott, és nagyot
nyelt. Érezhetően kerülgette a sírás. – A nagyapa azt mondta,
csak gondoljam el, milyen szörnyű lett volna, ha a nagyi süt, és
valami forrót tartott volna a kezében, amikor elesett.
– Te jó ég, igen, igaza van. Sokkal, de sokkal rosszabb is
lehetett volna.
Jude Martland, sok mindenért felelned kell! – gondoltam.
Elvonul, és hagyja, hogy mindenki maga boldoguljon, holott
látnia kellett, mennyire törékeny már az idős rokonai egészsége.
 – Gyerünk – mondtam, elindulva kifelé a bokszból –,
menjünk, telefonáljunk a nagyapádnak!
– Nem lehet. Ezért kellett feljönnöm, hogy elmondjam
magának. A telefonvonal elég vacak volt ma reggel, amikor a
nagyapa felhívta azt a mobilszámot, amit Jude bácsi megadott.
És rögtön azután, hogy beszámolt neki a nagyi balesetéről, és
hogy kórházba vittük, a vonal teljesen süket lett. Lesétáltam az
úton, hogy megnézzem, mi van, és az egyik oszlop a földön
feküdt, úgyhogy ennyi, el vagyunk vágva.
– Ó! De legalább Jude nagybátyád tudja, mi történt – feleltem
megkönnyebbülve. – Habár nem hinném, hogy mondott volna
bármi kicsit is hasznos dolgot.
– Szerintem nem volt rá alkalma – felelte kétkedve.
– Lehet, hogy megpróbál visszahívni téged a mobilodon?
– Nem tudja a számot… és most az sem működik, mert a
kórházban beleejtettem a vécébe.
– Ó, fúj! Nem is akarom hallani, ezt hogy csináltad – feleltem.
– Sem azt, hogy utána mit kezdtél vele.
– Egy nejlonzacskóban van, amit az egyik nővértől kaptam –
mondta, az órájára pillantva. – Hamarosan mennem kell. A
nagyapa nagyon fáradt, és biztosan éhes is, mert én majd éhen
halok, és nem szeretném, hogy ő is megbetegedjen.
Olyan volt a hangja szegény gyereknek, mintha a világ
összes gondja az ő keskeny vállát nyomta volna.
– Hát persze, és én is jövök veled – jelentettem ki, és el is
indultunk, amint megtöltöttem a termoszt forró levessel, és
gyorsan csináltam pár sajtos-paradicsomos szendvicset.
 Az aggódó Noël láthatóan nagyon megkönnyebbült, amikor
meglátott engem.
– Nagyon kedves magától, hogy eljött, kedvesem. Igazán
nem akartam a terhére lenni.
– Egyáltalán nincs a terhemre. Hogy van Tilda?
– Dühös rám, amiért Jess-szel felhívattam a mentőket, de
még mindig ágyban van – válaszolt, lehalkítva a hangját. – Ez
egyáltalán nem jellemző rá, úgyhogy nagyon megrázhatta ez a
dolog. Azt mondja, fáj a feje is, de ragaszkodik hozzá, hogy
később felkeljen, és valami ebédet készítsen nekünk.
– Már majdnem uzsonnaidő van, Noël. De én hoztam forró
levest, szendvicseket meg gyümölcspitét, azt megehetik most.
Nem gondolja, hogy orvost kellene hívni Tilda fejfájása miatt?
– Hallani sem akar róla! Ő csak homeopátiás szereket szed,
tudja. Nem engedi, hogy egy betegség kifogjon rajta! – tette
hozzá büszkén.
Ám az öregkor gyengeségei ellen, ami végül
mindannyiunkat elér majd, nincs homeopátiás gyógyszer…
Úgy tűnt, csak egy mód van rá, hogy meggátoljuk Tildát
abban, hogy a szokásos módon folytassa a dolgokat, és közben
esetleg még nagyobb bajt okozzon magának…
– Tudja, szerintem az volna a legjobb, ha mindnyájan
felköltöznének ma délután Old Place-be, és addig maradnának,
amíg Tilda jobban nem lesz – jelentettem ki beletörődő hangon.
– Ó, igen! – kiáltotta lelkesen Jess.
– Gondoltam rá, hogy megkérjem, de igazán nem akarnék
még több terhet rakni magára – válaszolt aggodalmaskodva
Noël.
 – Szó sincs róla. Jess segített nekem kitakarítani és felhúzni
az ágyakat, úgyhogy egyáltalán nem lesz gond – hazudtam.
Hatalmas megkönnyebbülés ömlött el az arcán.
– Hát, ha biztos benne… és talán örül is a társaságnak? –
vetette fel, felvidulva. – Jess meg én segítünk majd, amennyit
tudunk.
– Tilda szívesen jön majd fel Old Place-be?
– Ó, igen. Biztos vagyok benne.
– Akkor lejöjjek néhány óra múlva, amikor már bepakoltak
pár dolgot, hogy felvigyem magukat az autóval?
– Nem, nem szükséges. George benéz később az újsággal, ha
egyáltalán eljutott a lap Little Mummingig, és biztos vagyok
benne, hogy szívesen felvisz minket a Land Roverével.
– Nagyon segítőkésznek tűnik, és az biztos, hogy a
kocsibejáróról mindig eltakarítja a havat.
– George nagyon rendes fickó. Ő meg a fia, Liam rendesen
tisztán tartják az utakat, aztán a Weasel Pot farmon lakó népek
lekotorják az ő oldalukat is, habár néha az utolsó, meredek
szakasszal nem boldogulnak, ha túl nagy a hó. – Kipillantott az
ablakon. – Ha így folytatódik, lehet, hogy pár napra el leszünk
vágva a külvilágtól.
– Akkor fent a házban lesz a legjobb helyük. Jó meleg van,
rengeteg az ennivaló, és ha elmegy az áram, ott a generátor.
– Igaz! – Noël egyre jobba felderült, ahogyan Jess is. – Hát, ez
jó mulatság lesz, nem igaz? Egy igazi családi karácsony lesz
végül a régi otthonunkban.
– Igen, hát nem remek? – helyeseltem kissé erőtlenül.
 – Ó, de el is felejtettem… maga nem ünnepli a karácsonyt,
kedvesem, igaz?
– Semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy kellemes lesz egy kis
változatosság – jelentettem ki elszántan, aztán otthagytam őket a
szendvicsekkel, a levessel meg a csomagolással.

Amint hazaértem, elkezdtem készülődni a vendégek fogadására.

Már szinte teljesen besötétedett, amikor végül George felhozta
őket a nagy Land Roverben, az összes poggyászukkal, egy
kartondoboznyi romlandó élelmiszerrel meg egy becsomagolt
ajándékokkal teli hatalmas műanyag Mikulás-zsákkal
egyetemben.
George Froggat magas, jó kötésű, középkorú férfi volt. Sűrű,
egyenes szálú, szőke haja, egészséges rózsaszín arca, égszínkék
szeme és elragadó mosolya volt. Most jól is jött, hogy olyan
keménykötésű, mert le kellett emelnie Noëlt, aztán egyszerűen
felnyalábolta Tildát, bevitte a házba, és elhelyezte a kanapén, a
tűz mellett, a nappaliban.
Aztán visszajött, kezet fogott velem, közölte, mennyire örül,
hogy megismerhet, és segített behordani mindent. Nem maradt
egy forró italra, de mikor már indult volna, megfordult, és azt
mondta:
– Majdnem elfelejtettem, van itt valami a családomtól meg
tőlem.
Azzal előszedett egy zsákvászonba burkolt karácsonyfát a
Land Rover hátuljából, és az ajtó mellé támasztotta.
 – Te jó ég, ez majdnem olyan magas, mint én vagyok! –
kiáltottam fel.
– Azám, maga egy remek, sudár lányzó – jelentette ki
elismerően, végigmérve tetőtől talpig, aztán visszaült a
vezetőülésbe. – Holnap benézek, hogy lássam, hogy mennek a
dolgok, vagy lehet, hogy a fiam jön, Liam, amikor az utat
takarítjuk.
Tilda és Noël még mindig a nappaliban ült, a tűz előtt, míg
Jess mártírképet vágva a csomagokat szállította fel az emeletre,
több fordulóban. Hallottam a lépcsőlift nyikorgását, úgyhogy
nem teljesen önerőből szállította.
– Kérnek teát? – kérdeztem. – Vagy esetleg valami erősebbet?
– Jó ötlet! Az ebédlőben, abban a szekrénykében van whisky,
konyak és gin, meg poharak – közölte Noël.
– Sajnos a konyak elfogyott – vallottam be –, és a pince zárva
van.
– Nem vagyok meglepve, hogy szüksége volt rá ebben az
időben – felelte Noël. – És nálam vannak a kulcsok, nincs semmi
baj. Jude mindig nálam hagyja, amikor elutazik, és lent még van
sok üveggel.
– Ami azt illeti, a konyak a karácsonyi tortához kellett, nem
én ittam meg.
– Azt már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna csinálni,
mondtam már – szólalt meg Tilda, metszettkristály-tisztaságú
kiejtésével a kanapé mélyéről. Megrázkódtatás ide, zúzódások
oda, most is tűsarkú cipőt viselt, és teljes sminket, annak
ellenére, hogy csak egy nagykabát volt rajta a hálóinge felett.
Gondolom, ettől jobban érezte magát.
 – Finom illata volt, amikor Holly kivette a sütőből – szólt
közbe Jess. – És nekünk egyáltalán nincs is.
– Azt gondoltam, hogy Jude végül mégsem marad ott
karácsonyra – válaszolt Tilda úgyhogy egyre halogattam, hogy
megvegyem. De ott az a Dundee torta egy fémdobozban, amit az
öreg dadus ad nekünk mindig karácsonyra, azt magammal
hoztam. Hová tetted, Jess drágám?
– A konyhába, a többi étellel meg cuccal együtt.
– Ez a gyors karácsonyitorta-recept meglepően jól szokott
sikerülni, és gondoltam, Jess majd később segít nekem díszíteni –
mondtam.
– Csodálatos – dörzsölte a kezét Noël. – És holnap
felmehetünk a padlásra, hogy megkeressük a díszeket. – Aztán
elszontyolodva hozzátette: – De el is felejtettem, hát nincs
karácsonyfánk. Mi állítottunk egy szép kis műfenyőt Jess
kedvéért, de nem jutott eszünkbe, hogy felhozzuk.
– Nincs semmi baj. George hagyott itt egyet a bejáratnál –
mondtam. – Gondoltam, jobb lesz, ha egyelőre ott marad.
– Ó, remek! Jó nagy? A fa mindig oda megy, abba a sarokba
ott a lépcső mellett.
– Hatalmas – feleltem, beletörődve a helyzetbe. Úgy tűnt, egy
hagyományos karácsonyi ünnep vár rám, ha akarom, ha nem,
úgyhogy jobb lesz, ha akár most mindjárt megadom magam, és
úszom az árral.
Miután elfogyasztottuk a gyümölcspitét teával – Noël pedig
whiskyvel –, Tilda felment, hogy lefeküdjön, méghozzá minden
tiltakozása ellenére a lépcsőlifttel, mivel még mindig nagyon
gyenge volt. Amikor nem sokkal később felvittem neki egy forró
vizes palackot, már félálomban feküdt a virágos szaténpaplan
alatt; valószínűleg nagyon kimeríthette, hogy Jesst dirigálta a
bőröndök kipakolásában.
Noël elnyúlt a kanapén, hogy szunyókáljon egyet, Jess meg
én pedig kimentünk a konyhába, ahol jól szórakoztunk,
miközben mindent összemaszatolva bevontuk marcipánnal és
kidekoráltuk a tortát. Sok régi díszt is tettünk rá, amiket egy
Bluebird Toffee fémdobozban találtunk az egyik
konyhaszekrényben. Egész készletre való apró szánkózó, síelő
vagy hógolyózó eszkimó is volt köztük, meg egy iglu.
– Még karácsonyi tortájuk sem volt kicsi korában? – kérdezte
Jess, egy jegesmedvét veszélyesen közel helyezve egy
eszkimóhoz.
– Nem. A nagyim gyakran sütött finom gyümölcstortákat, de
nem készített kifejezetten karácsonyi tortát.
– Szerintem ez nagyon szomorú, hogy sosem volt
karácsonyfája, sem ajándéka, sem semmi, amíg fel nem nőtt.
– Iskolás koromban én is így gondoltam – feleltem
szomorúan. – Rettentően irigyeltem a barátnőimet! Gondolom,
ez az oka, hogy amikor férjhez mentem, annyira túlzásba estem a
sok ünnepi dekorációval, ajándékkal meg ennivalóval. De a
karácsonynak valójában nem erről kellene szólnia, nem igaz?
– De ez jó mulatság! – tiltakozott. – Én mindent szeretek a
karácsonyban – de nagyapa még inkább. Ő szakértő ebben,
tudja, írt egy könyvet is róla.
– Ó, igen, említette.
– Régi karácsonyok a címe. Auld Christmas, mint a kocsma.
Az ősi hagyományokról szól, amiket beleolvasztottak az újakba,
meg ilyenek. Meg hogy a vízkereszti mulatságok az új év
újjászületését ünneplik, és a kereszténység előtti időkre nyúlnak
vissza.
– Igazán? Úgy tűnik, te is valóságos szakértő vagy –
mondtam lenyűgözve.
– Ó, nagyapa állandóan erről beszél, és a szüleim mindig
elhoztak Old Place-be karácsonykor, úgyhogy valahogy belém
szivárgott. – Hirtelen mintha elszomorodott volna. – Bárcsak itt
lehetnének most is, de megértem, hogy nem lehet. Nem
repülhetnek haza az Antarktiszról csak a karácsony kedvéért,
nem igaz?
– Nem. De biztosan nekik is rettentően hiányzol.
– Ó, ők annyira elmerülnek abban, amit éppen csinálnak,
hogy még azt is elfelejtik, hogy egyáltalán létezem, amíg vissza
nem jönnek – jelentette ki megértően. – De mielőtt elmentek,
csináltak egy DVD-felvételt, amiben boldog karácsonyt kívánnak
nekem. Egy kicsit olyan, mint a királynő karácsonyi beszéde, de
a nagyi azt mondja, csak karácsony napján nézhetem meg.
– Legalább van mire várni.
– Igen, és most, hogy itt vagyunk magával, már nem olyan
rossz, hogy ők nincsenek itt. Így sokkal szórakoztatóbb lesz a
karácsony. Ugye nem bánja nagyon, hogy igazi karácsonyt
tartunk?
– Azt hiszem, nem. És kezd úgy tűnni, hogy idén annyit
kapok a karácsonyból, hogy az kárpótol mindegyikért, amit
eddig elmulasztottam.
 – És ajándék is lesz. Én magam csinálom az ajándékaimat, és
van egy kicsit csálé, amin gyakoroltam, azt megkaphatja –
jelentette ki nagylelkűen.
El sem tudtam képzelni, mit készíthetett, de azért
megköszöntem.
– Nem számítottam ajándékra – ami azt illeti, egyáltalán nem
számítottam rá, hogy karácsonyozni fogok. De azért már van egy
ajándékom, a legjobb barátnőmtől.
– Ő milyen?
– Ő a férjem húga, és mindenben az ellentétem: pici, szőke és
kék szemű, mint a férjem volt… De máskülönben nem hasonlít
hozzá.
– Akkor a férje is alacsony volt? Jude bácsi egy óriás!
– Ő pontosan olyan magas volt, mint én: száznyolcvan centi.
– Az elég magas, hogy modell legyen, csak ők mind
soványak.
– Hát, tudod, mit mondanak: sose bízzál egy sovány
szakácsban.
– Tényleg? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Ó, értem. Azt
jelenti, hogy az nem szereti az ételt.
– És nem eszi meg a saját főztjét!
Amikor végeztünk, egy tortacsipkét tettem a torta alá (ezt
szintén a fémdobozban találtam), aztán letakartam egy jókora
üvegbúrával, amit a konyha egyik falát szegélyező régi
üvegezett szekrényben fedeztem fel, majd betettem a kamrába.
– Most esetleg főzhetnénk még egy kis teát, és beviheted a
nappaliba, amíg én elkezdem a vacsorát. Felugornál megnézni,
ébren van-e a nagyid, és kér-e ő is egy csészével?
Amikor korábban hazaértem, kivettem egy kis darált marhahúst
a fagyasztóból. Most gyorsan készítettem egy nagy adag
pásztorpitét belőle, és betettem a sütőbe. Aztán kicsumáztam
néhány almát, hogy megtöltsem aszalt gyümölccsel, barna
cukorral és fahéjjal. Volt tartós tejszín, fagylalt meg fél flakon
tejszínhab, amely a kapusházból jött a többi romlandó
élelmiszerrel együtt… úgy számoltam, négy és fél flakon édes
habtejszín volt összesen, úgyhogy ez fontos része lehet az
étrendjüknek.
Tilda az ágyba kapta tálcán a vacsoráját, mi többiek pedig a
nagy fenyőasztal körül ettünk a konyhában. Mire mindent
eltakarítottam, aztán kimentem, hogy utoljára ellenőrizzem
Ladyt, és megjárassam Merlint, teljesen kimerültem.
De még mindig volt bennem valami nyugtalanság, mintha
vártam volna valamit. Aztán rájöttem: Jude mindennapos
telefonhívása volt az! Fura módon mintha hiányzott volna a
pengeváltásunk által kiváltott adrenalinlöket, noha nem is
egyszer sikerült addig provokálnia, amíg elvesztettem a
türelmemet.
Noël lefeküdt, Jess pedig a kisebb nappaliban valami ködös –
és valószínűleg egyáltalán nem neki való – dolgot nézett a tévén,
az álmosságtól üveges tekintettel. Felküldtem lefeküdni, de
előbb megígértette velem, hogy pár perc múlva felmegyek
lámpát oltani. A felszín alatt még gyerek volt: végül egy kicsit
olvasnom kellett neki egy régi mesekönyvből, amit az egyik
polcon találtunk, mielőtt betakartam a játék macijával együtt, és
elköszöntem tőle.
Aznap csak annyi ideig tudtam a naplóbejegyzésekre
koncentrálni, amíg kiderítettem, hogy a nagyi előző találkozása
N-nel csak az első alkalom volt, amit még számos követett.
Aztán a szemem kezdett lecsukódni, mintha ólomsúlyok
lettek volna rajta, úgyhogy lekapcsoltam a lámpát, és
hátradőltem a párnámra – hogy aztán egy pillanattal később
felriadjak, zakatoló szívvel, tele bűntudattal, mert nyolc év óta ez
volt az első alkalom, hogy elfeledkeztem Alan halálának
évfordulójáról.
Kiszálltam az ágyból, és a mosdó tetejéről levettem a fotóját
az utazókeretben. Így aludtam el, elveszített szerelmembe
kapaszkodva, miközben patakzottak a könnyeim.
 14. FEJEZET

Pirítós melasszal

Ismét találkoztam N-nel, és ezúttal kölcsönkérte a bátyja autóját,

habár szerintem még nem volna szabad megerőltetnie a sérült lábát.
Amikor mondtam neki, csak nevetett, és azt felelte, jól van, és
hamarosan előveszi a motorkerékpárját, habár azt várhatja, hogy én
felüljek rá!
1945. február

SOKKAL KORÁBBAN FENT VOLTAM, mint a többiek. Elláttam

Merlint, dupla takarót tettem Ladyre, ahogyan Becca javasolta,
ha nagyon hideg az idő, aztán kiengedtem őt meg Billyt a havas
legelőre.
Jeges hideg volt, és a szél mintha egyenesen a tundráról fújt
volna, úgyhogy miután felakasztottam a szénahálót a kerítésre,
és feltörtem a jeget az itatón, boldogan bementem, hogy
kiolvadjak a melegen. Az almolás várhat még egy kicsit.
Mostanra már megtaláltam a Billy gondozásáról szóló
cédulát, amely kieshetett a többi papír közül, és valaki a dosszié
végén lévő zsebbe dugta vissza. Ám attól eltekintve, hogy
mindennap egy kis kecskekekszet kellett kapnia, amit eddig is
adtam neki, úgy tűnt, nagyjából ugyanazt eszi, mint Lady. A
gépelt oldal aljára Jude azt írta: ha Billy megbetegszik, és nem
akar enni, csalogassa egy kis melaszos pirítóssal.
Komolyan gondolta?
 Kihoztam a kiolvasztott sonkát a kamrából, megfőztem,
majd leöntöttem róla a vizet. Aztán bekentem mézzel és
mustárral, megtűzdeltem szegfűszeggel, és betettem a sütőbe.
Ezután készítettem egy csokis zselét meg egy gyors
csokoládétortát az egyik kedvenc receptem alapján, és mire
ezekkel is elkészültem, megjelent Jess és Noël. Tilda, amint
számítottam rá, még mindig nem heverte ki a megrázkódtatást;
nehezen mozgott, és tele volt zúzódásokkal, ennek ellenére
állítólag kinyilvánította azon szándékát, hogy később majd lejön.
Amikor megkérdeztem, mit ennének reggelire, Jess azt
felelte:
– Egy szalonnás-tojásos McMuffint, ha igazán tudni szeretné.
– Van muffin a fagyasztóban, úgyhogy kaphatsz helyette egy
Holly Muffint, ha az megfelel.
Végül mindnyájan szalonnás-tojásos muffint ettünk,
beleértve Tildát is, habár Jess az övét felvitte egy tálcán, egy kis
pirítóssal, lekvárral, vajjal meg egy kanna teával együtt.
Állítólag Tilda mindig kiadósan reggelizik, habár ha azt
mind elfogyasztja, a saját testsúlyának megfelelő ételt kell ennie
mindennap, mivel olyan aprócska, mint egy veréb.
A reggeliből erőt merítve Noël és Jess készen állt a padlásra
tervezett expedícióra, hogy lehozzák a karácsonyi dekorációt.
– Már csak két nap van karácsonyig, úgyhogy nincs
vesztegetni való időnk – közölte Noël. Szerették volna, ha én is
velük tartok, úgyhogy, mivel előzőleg úgy döntöttem, úszom az
ünnepi árral, beleegyeztem, hogy felmegyek, miután rendet
raktam a reggeli után.
 Jesst felküldtük, hogy hozza le a nagyija reggelizőtálcáját, és
szóljon neki, hogy hová megyünk, nehogy azt higgye, magára
hagytuk. Épp a sonkát ellenőriztem, amikor dörömböltek a hátsó
ajtón.
George bizonyára megint eltolta a havat, mivel a traktor, a
nehéz hótoló lapáttal az elején a kapu túloldalán állt, és a
lábnyomokból ítélve ő maga pedig megtette már párszor az utat
oda-vissza. Jókora sporttáska meg egy bőrönd állt a lábánál, a
kezében pedig mindenféle dolgok, beleértve egy csomó zöld
ágat.
Rám vigyorgott azzal a vonzó mosolyával a zöld ágak fölött.
Egészséges pirospozsgás arca sugárzott sűrű, fehérszőke haja
alatt, és égszínkék szeme ragyogott.
– Jó reggelt! Találkoztam a postással a faluban, és gondoltam,
megkímélem a fáradtságtól, hogy felhozza a postájukat, ha már
úgyis feljövök. Felhoztam az öregekét is, habár úgy néz ki, ők
főleg karácsonyi lapokat kaptak.
– Ez kedves volt magától.
– Megfogná ezt? – mutatta, és én megszabadítottam egy nagy
kötegtől, amit piros gumiszalag fogott össze, két csomagtól, egy
cserepes jácinttól meg egy csokor magyaltól és fagyöngytől.
– Henry küldte magának a jácintot, a magyal és egy kis
fagyöngy pedig tőlem van. Később még vágok majd, és ledobom
a verandán.
– Ó… milyen kedves mindkettőjüktől – mondtam, óvatosan
tartva a szúrós csokrot, miközben próbáltam nem elejteni
semmit. – És a táskák?
George átemelte őket a küszöbön.
 – Beccáé. Amint lekotortam a havat New Place előtt,
megkért, hogy hozzam át ide a csomagját.
– Igazán?
Gondolom, logikus, ha jobban belegondolok, mivel ha
továbbra is így havazik, lehet, hogy Beccának gyalog kell jönnie
a havon át karácsonykor. De mintha rettentő sok holmija lett
volna egy éjszakára.
– Épp most fejezetük be a reggelit. Jöjjön be egy csésze teára!
– Nem, nincs időm, de Becca csomagjait beviszem, ha akarja,
az egyik elég nehéz.
Letopogta a havat a bakancsáról, és bejött, becsukva maga
mögött az ajtót.
– George az? – kiabált ki Noël a konyhából. – Szóljon neki,
hogy jöjjön be ide!
– Nem maradhatok – kiáltott vissza George, de azért
végigment a folyosón, amíg én beraktam a magyalt meg a
fagyöngyöt a mosó-konyhába, és kerestem egy csészealjat, amire
a jácintot állíthatom.
Mikor bementem a konyhába, George ott ült, minden
korábbi tiltakozása ellenére, és Noël éppen egy csésze kissé
túlfőtt teát töltött neki.
Elétettem egy tányér gyümölcspitét, ő pedig szarvasgombát
kereső kutyaként szaglászva megszólalt:
– Valaminek nagyon finom illata van.
– Sül a sonka… és talán érzi a torta illatát is, amit az előbb
sütöttem.
Miközben gyors egymásutánban tüntette el a pitéket,
elmondta, milyen az út lefelé a faluig, hogy leginkább csak
négykerék-meghajtású járművekkel járható, főleg az utolsó,
kanyargós, meredek szakasz a Weasel Pot farmnál.
– Az ő Benjüknek remek üzlet, hogy kirángassa a GPS-es
embereket az árokból annál az első kanyarnál. Félútig feljutnak,
aztán visszacsúsznak a lejtőn.
– Az ember azt gondolná, vetnek egy pillantást a GPS-re, és
rájönnek, hogy téved – jegyezte meg Noël.
– Több a pénzük, mint az eszük, ha megveszik azokat a
vackokat – felelte George.
– De a postás rendben feljutott? – szóltam közbe.
– Ő a posta Land Roverével jár, és ismeri az utat –
magyarázta George. – Maga sütötte ezt a gyümölcspitét,
virágszálam?
Elég kicsik voltak, de akkor sem láttam még senkit, aki
egyben rakta volna a szájába a gyümölcspitémet. Megbabonázva
bólintottam.
– Kiváló – maga remek szakácsnő, amellett, hogy egy szép
szál lányzó – mondta elismerően.
Jess felvihogott, George pedig vigyorogva mondta neki:
– És te is éppen ilyen szép szál lányzó leszel, ha befejezted a
növést.
Jess elpirult, de azt hiszem, örült a bóknak.
– Az előrejelzés szerint a magasabb helyeken további
havazás várható – közölte Noël. – Úgyhogy lehet, hogy el
leszünk vágva mindentől.
– Lehet, bár általában sikerül a faluba vezető utat tisztán
tartanunk, nem igaz? Viszont most még traktorral se jutna át
Great Mummingba a Snowehillen át.
 George elfogyasztotta az utolsó gyümölcspitét a tányérról,
mintha csak egy Smartiest rakna a szájába, aztán felállt.
– Most megyek. A kutya fent van a traktoron, és csípős idő
van odakint. Majd később hozok még zöldeket magának, Holly,
kell a dekorációhoz. Ez az első adag inkább csak egy kevés
mutatóba. És mire visszaérek, talán már felakasztja a fagyöngyöt
az ajtó fölé – tette hozzá félreérthetetlen célzásként, és most
rajtam volt a sor, hogy elpiruljak.
– Ó, igen, később fel kell akasztanunk a fagyöngyöt –
helyeselt Noël. – És rengeteg zöldet rakunk majd a nappaliba.
Épp akkor akartunk felmenni a padlásra, hogy lehozzuk a
dekorációt, amikor megérkezett.
– Akkor nem is zavarok.
Noël kikísérte, Jess pedig vihogni kezdett.
– George bírja magát!
Teljes nyugalomban pakoltam tovább a mosogatógépbe a
sütis tányért meg a bögréket.
– A főztömet bírja, Jess. Ennyi az egész.
– Maga szerint helyes fickó?
– Igen, nagyon jóképű, a maga viharvert módján, mint aki
sokat van a szabadban.
Visszajött Noël.
– Csípős hideg van kint, nem igaz? És mi ez a két táska, amit
George hozott?
– A maga nővéréé. Valószínűleg úgy gondolta, jobb lesz, ha
felküldi George-dzsal a karácsonyestére szánt holmiját, amíg
teheti, hátha rosszabbra fordul az idő. Jess, segítenél nekem
felvinni őket a szobájába, ha már úgyis arra megyünk? Fogd a
kisebb táskát, én meg viszem a bőröndöt.
– Majd később átnézem a postát – jelentette ki Noël.
– Már van egy köteggel Jude-nak. Arra az asztalra pakoltam,
az előszobában – jegyeztem meg.
– Majd később behozom és szortírozom – ígérte meg Noël. –
Nagy része valószínűleg reklám.
Ledobtuk a táskákat abban a szobában, amelyet Beccának
jelöltünk ki, aztán Noël még egyszer megnézte Tildát, aki
mélyen aludt, mielőtt a gyerekszoba után felmentünk volna a
padlásra.
Jess erősen meglökte a padlásajtót, amely tiltakozó
nyikorgással, vonakodva kinyílt.
– Jude-nak meg kéne már ezt csináltatnia, állandóan beragad
– mondta Noël, amint felkapcsolt egy villanykapcsolót, fényárba
borítva a jókora helyiséget, amelyet évszázadok elfeledett
limloma töltött meg.
– Van egy másik, kisebb padlás is, a konyhai szárny fölött, de
ha jól emlékszem, abban nincs sok minden. Amikor még nagy
személyzet volt, azt hiszem, közülük néhányan ott aludtak.
– Nem is vettem észre az oda vezető feljárót – ismertem be.
– Egy sötét sarokban van a lépcsőfordulóban, és úgy néz ki,
mint egy szekrényajtó.
– Akkor ez lehet az oka.
Noël egy porvédővel letakart halomhoz vezetett minket, egy
hatalmas láda meg egy sereg különféle törött szék között.
– Itt is vagyunk – közölte, mire Jess lelkesen lekapta a terítőt.
 – Az összes, „K” jelű dobozra szükségünk van, és arra a
vörös fém fenyőfatartóra – kezdte, aztán észrevette, hogy nem
figyelek rá. – Úgy látom, a spanyol ládát csodálja, kedvesem.
– Igen. Nagyon öregnek tűnik.
– A ház egyes részei rendkívül régiek, és az a láda mindig is
itt volt. Szerintünk talán Erzsébet-kori lehet, és akkor került a
családhoz, amikor egy ősünk elvett egy spanyol lányt, esetleg
pár évvel később. Említettem már, hogy a családi legenda szerint
egyszer Shakespeare is járt Old Place-ben?
– Nem – feleltem –, bár nem lep meg, mivel nem régen
megtalálták azokat a Shakespeare-dokumentumokat a közeli
Sticklepondban. Az ember valószínűleg nehezen találna olyan
nagy házat West Lancashire-ben, ahol Shakespeare állítólag nem
járt.
– Így van – helyeselt. – Tudja, a legutóbbi időkig mindig
előadtuk a Vízkeresztet szilveszterkor. „Ha a zene étel a
szerelemnek, hát játsszatok4…”
Sóvárogva felsóhajtott.
– Hát, igen…
– Nekem nem szabad abba a ládába belenyúlnom, amikor
jelmezeket keresek – szólalt meg Jess.
– Nem, abban tartjuk a vízkereszti mulatságok jelmezeit, bár
a fejeket a szénapadláson tároljuk az Auld Christmas mögött.
– A fejeket? – ismételtem meg.

4 Nádasdy Ádám fordítása.

 – A sárkányt, a vörös lovat meg a férfi-nő kalapját és
maszkját – magyarázta, habár ettől nem sokkal lett világosabb a
dolog; sőt, éppen ellenkezőleg.
– Tudja – tette hozzá Noël, némileg meglepődve –, már
annyira a család részének érezzük, hogy én állandóan elfelejtem,
hogy nem az, és nem ismeri a mi kis szokásainkat. De ugye
említettem a mulatságokat vízkereszt éjszakáján?
Örültem, hogy családtagként gondolnak rám, még ha
emellett szakácsnő és általános tótumfaktum is voltam, mert fura
volt a helyzetem. Könnyebb, amikor főzésre szerződöm, mert
akkor legalább egyértelműen a személyzethez tartozom.
– Népi tánc, igaz? Láttam a fotókat a könyvtárban.
– Úgy van, táncolás, meg egy kis színjáték – csak egy
egyszerű kis szertartás… – jelentette ki kissé ködösen. – A réten
tartjuk, az Auld Christmas előtt. Már évszázadok óta, habár
persze változtattunk rajta az évek alatt. Majd mutatok még
képeket vacsora után, ha szeretné.
– Köszönöm, az nagyon jó volna – egyeztem bele, arra
gondolva, így esetleg többet megtudhatok tőle Ned bátyjáról.
– Ó, nézzék! Szánkók! – kiáltott fel Jess, észrevéve a
szánkókat a ládák mögött a falnak támasztva. – Kettő is van, és
műanyag mindkettő, úgyhogy biztosan Jude bácsié meg Guy
bácsié lehettek.
– Úgy van – mondta Noël. – Van pár fából készült is valahol,
ami a hozzám hasonló öregeké volt gyerekkorunkban. Bár lehet,
hogy azok már darabokra estek. Nem emlékszem.
 Rengeteg lom volt a padláson. Bármi lehetett itt fent,
beleértve a Mikulást meg a rénszarvasait is. Elkelne itt is egy
alapos lomtalanítás.
– Azt hiszem, a kék volt Jude-é, a piros meg Guyé, habár
gondolom, ezen is összevesztek. Guynak állandóan az kellett,
ami a bátyjáé volt, és folyton vitatkoztak.
– Azt hiszem, az természetes – feleltem.
– A gyerekeknél talán, de a felnőtteknél már kevésbé… habár
most, hogy Guy megállapodik és megnősül, gondolom, másként
fogja látni a dolgokat. Ha az embernek saját gyereke van, az más
perspektívába helyezi az életet.
– Én egy hiba voltam – jelentette ki Jess.
– Inkább egy örömteli meglepetés – javította ki a nagyapja.
– Kipróbálhatom a szánkókat, nagyapa?
– Vidd le mindkettőt, kedvesem! Tökéletes idő van a
szánkózáshoz, és talán majd Holly is csatlakozik hozzád.
Bárcsak az én szegény öreg csontjaim is alkalmasak volnának rá!
– tette hozzá sóvárogva.
Jess először levitte a szánkókat, aztán visszajött, és kezdte
lehordani a dobozokat a díszekkel a nappaliba. Én megfogtam a
karácsonyfatalpat meg egy kartondobozt, amin a „koszorú az
ajtóra és girlandok” jelölés állt. Noël pedig óvatosan szorította
magához az értékes régi, kézzel faragott betlehemes jelenetet
tartalmazó dobozt.
Mire mindent felhalmoztunk a nappali egyik sarkában,
mehettem ebédet főzni.
Tilda makacsul ragaszkodott hozzá, hogy lejöjjön, és velünk
együtt fogyassza el a levesből, szendvicsből és csokoládétortából
álló ebédet. A monoklis szemétől eltekintve egy kissé jobban
nézett ki, bár még mindig mereven mozgott. Ebéd után
elhelyezkedett a kanapén a nappaliban, és kezdett utasításokat
osztogatni mindenkinek, főleg nekem, mivel tudni akarta, hogy
fogok boldogulni a karácsonyi vendéglátással. Ám én nem
bántam, mert amikor nagy vendégségekre főzök, konzultálni
szoktam a menüről, úgyhogy leültem mellé egy jó beszélgetésre.
– Szerencsére a ház jól el van látva mindennel, és én mindig
magammal hozom a szakácskönyveimet, jegyzetfüzetemet a
receptekkel, meg a kedvenc hozzávalóimat, úgyhogy nem lehet
probléma. A konyhában is van egy polc tele szakácskönyvekkel.
Amint átnéztem néhány láthatóan gyakran lapozgatott
példányt, ceruzával írt jegyzeteket fedeztem fel a receptek
mellett, ami azt jelezte, hogy valaki lelkes szakács lehetett. Vagy
a legutolsó házvezetőnő, vagy Jude anyja.
– Kifogyhatunk a friss salátából, gyümölcsből és a romlandó
élelmiszerekből, ha a hó elvág minket a falutól, de megleszünk
nélkülük – tettem hozzá. – Rengeteg kenyér van a fagyasztóban,
meg vaj, tojás, sajt és tartós tejszín a hűtőben. Az biztos, hogy
éhezni nem fogunk.
– És megvan minden a hagyományos karácsonyi ebédhez is?
– kérdezte Tilda.
– Igen, azzal is minden rendben. Ma reggel megfőztem a
sonkát, a pulykát pedig elővettem a fagyasztóból, és beraktam a
kamrába, hogy lassan felengedjen. Mikor szoktak általában enni
karácsonykor? Az ebédet vagy a vacsorát kedvelik inkább?
 – Délután kettő körül, akkor utána már csak egy késő esti
vacsorát eszünk, szendvicseket meg tortát a főtt étel helyett.
Ugyanígy karácsony másnapján is.
– Értem. Bár a második napon esetleg pulyka helyett lehetne
más? Láttam egy egész lazacot az egyik fagyasztóban, és
gondoltam, ehetnénk azt esetleg, aztán másnap ismét
pulykasültet, a maradékot meg felhasználnám például curryhez,
amit lefagyasztanék.
Tilda kegyesen áldását adta minden tervemre, amit jól is tett,
mert úgyis azt csináltam volna, amit elterveztem. Nem engedem,
hogy az ügyfelek beleszóljanak abba, mit főzök, kivéve, ha
speciális étrendet igényelnek. Habár, mivel mosolyogva
bólogatok, miközben hallgatom, amint közlik az utasításaikat,
bizonyára azt gondolják, hogy a csodálatos végeredmény mind
az ő ötletük volt.
– A karácsonyi ebédhez pezsgőt iszunk – jegyezte meg Noël
–, de az italokat én elrendezem, magának nem kell törődnie vele.
– Szükségem lesz egy kis konyakra a pudinghoz is –
közöltem vele –, mivel azt elhasználtam, ami a metszett üvegben
volt.
– Most rögtön lemegyek, és hozok, aztán felderítem, még mit
tart Jude a pincében – tett ígéretet.
– Nem sürgős, előbb hadd ülepedjen le az ebéd – javasoltam.
– Mozgalmas délelőttje volt.
– És most, hogy a főmenüt elrendeztük, azt hiszem, ma tortát
kérek, vagy egy kis süteményt uzsonnára – közölte
ellentmondást nem tűrően Tilda, mielőtt felment az emeletre,
hogy lepihenjen.
 – Sajnálom, kedvesem. Egy kicsit erőszakos, és állandóan
elfelejti, hogy maga nem a személyzet – mondta mentegetőzve
Noël.
– Hát, azt hiszem, valójában az vagyok, mivel fizetnek
nekem, hogy itt legyek.
– Edwina nem tűr el semmi butaságot. Mindig azt feleli neki:
azt kap, amit adok, hölgyem, eszi, nem eszi, nem kap mást.
Elvigyorodtam.
– Ezek a szolgák mostanában nem tudják, hol a helyük, nem
igaz?
– Én egyre inkább úgy gondolok magára, mint családtagra –
mondta kedvesen. – Habár, mivel annyi plusz munkát adtunk
magának karácsonyra, megérdemli, hogy fizetést kapjon érte. És
ha Jude nem gondoskodik róla, akkor majd én kárpótolom.
– Ó, dehogy – élvezem a társaságot, és szeretek főzni –
feleltem, mivel annyira kedves ember. – Tökéletesen elégedett
vagyok a házőrzésért járó béremmel.
 15. FEJEZET

Advent

Találkozom N-nel, amikor csak el tudok szabadulni. Nem tudom

megállni. Azt mondja, minket egymásnak teremtettek, tudta abban
a pillanatban, amikor először meglátott engem. Én is ugyanígy
érzek, habár borzalmas bűntudatom van, amikor szegény Tomra
gondolok. Őszintén szerettem őt, csak éppen nem úgy, ahogyan
most N-t szeretem…
1945. február

AZ ÉG, AMELY KORÁBBAN majdnem olyan kék volt, mint George

szeme, ismét ólomszürkére változott. Jess kivitte az egyik
szánkót a legelő tetejére, ahol elégé meredeken lejtett a talaj, míg
én végre hozzáfoghattam, hogy kialmoljam Lady bokszát. Épp
hogy csak belekezdtem, amikor megzörrent az oldalsó kapu, és
amint felpillantottam, láttam, hogy Becca bevezeti rajta Nutkint.
– Pokoli egy út volt! – mondta köszönés helyett, becsukva
maga mögött a kaput. – Reggel meg kellett vesztegetnem
George-ot, hogy felhozza a csomagjaimat. Megérkeztek? Ennek a
zsiványnak egy aranybánya ez a rossz idő.
 – Igen, bedobta reggeli után, és felvittük a maga szobájába.
De meglep, hogy látom, mivel nincs túl jó idő a lovagláshoz,
nem igaz?
– A legrosszabb szakaszokon úgy vezettem Nutkint. De hát
nem hagyhattam otthon egyedül, mivel előfordulhat, hogy a hó
miatt itt ragadok, nem igaz? – vetette fel logikusan. – Megint
kezd rosszabbra fordulni az idő, úgyhogy arra gondoltam, jobb
lesz, ha feljövök most, amíg lehet, főleg, hogy Tilda, Noël meg
Jess már úgyis itt van.
– Úgy érti… maga is ide akar most költözni?
– Úgy van – mondta. – Még egy ember nem jelenthet nagy
különbséget magának, ugye? Sőt, még könnyebb dolga is lesz,
mivel segíthetek a lovak ellátásában.
– Remek – feleltem elhalóan, habár azt hiszem, egy
lószakértő jelenléte valóban nagy könnyebbség lenne, ha
behavazódnánk. Becca elhelyezte Nutkint Lady bokszában, és
fürgén lecsutakolta szénacsutakokkal, aztán ment, hogy
bejelentse az érkezését Noëlnek. Bejött Jess is, mivel, ahogy
közölte, megfagyott a keze meg a feneke is.
Noël, aki az egyik kanapén szunyókált a nappaliszobában,
felébredt, és pislogva nézte, amint mindnyájan bevonulunk.
– Becca! Micsoda meglepetés!
– Egyre rosszabb az idő, úgyhogy gondoltam, felküldöm a
poggyászomat, és felköltözöm most. Hoztam Nutkint is –
magyarázta lényegre törően.
– Milyen nagyszerű, egy vidám családi összejövetel –
dörzsölte össze a kezét Noël. – Kár, hogy a fiúk nem lehetnek itt,
de hát ez van.
 – Útközben megálltam az Auld Christmasnél, hogy egy kis
jókedvet hozzak. – Azzal Becca belenyúlt vízhatlan, pelerines
kabátja két mély belső zsebébe, és mindkettőből előhúzott egy-
egy üveg sherryt. – Mindnyájan szívesen iszunk egy csepp jó
sherryt… erről jut eszembe, hol van Tilda?
– Pihen, de később megint lejön majd. Azt mondja, már nem
érzi olyan merevnek magát – habár szegény öreglány tele van
kék-zöld zúzódásokkal.
– Hoztam egy kis lóbalzsamot – ez nekem mindig bevált.
– Igen, de undorító szaga van, Becca – tiltakozott Noël.
– Nicolas Dagger azt üzeni neked, mindnyájan felkészültek a
vízkeresztre, és elpróbálták a táncot.
– Remek, remek – mondta Noël. – Nem veszed le a
kabátodat?
– Nem. Megyek egyből ki, hogy ellássam a lovakat –
jelentette ki Becca. – Lady bokszát még ki kell almolni, és elő kell
készítenem egy másikat Nutkinnak.
– De biztosan át van fagyva. Majd én megcsinálom –
ajánlottam.
– Szó sincs róla. Magának van éppen elég dolga. De Jessre
szükségem lesz, hogy a lótrágyát kitalicskázza a trágyadombra,
és megtöltse a vizesvödröket.
– Én allergiás vagyok a lovakra, ezenkívül megfagytam és
átáztam – felelte durcásan Jess. – Inkább nagyapának segítenék
felrakni a díszeket.
– Úgy érted, allergiás vagy a kemény munkára – szögezte le
szigorúan Becca. – Nem kell Lady és Nutkin közelébe jönnöd.
Na, szaladj fel a szobámba, és hozd a sportszatyrot! Abban van
Nutkin pokróca meg a kantára.
Jess megadta magát, de nem túl lelkesen.

Vacsorára feltettem lassú tűzre egy hatalmas ragut, felhasználva

azt a nagyon finom marhahúst, amit a fagyasztóban találtam,
meg saját termesztésű répát a kertből – és jól meglocsoltam
sörrel, amiből több üveggel is felfedeztem a kamra kőpadlóján,
jól betolva az alsó polc alá. A felbontott üveg maradékát
megittam – a legjobb keserű sör volt, nekem pedig valószínűleg
szükségem volt a vasra.
Jess kimerültnek tűnt, amikor visszajött, úgyhogy azt
tanácsoltam neki, kezdje el felrakni a dekorációt Noëllel, amikor
felmelegedett egy kicsit.
De Becca, aki még mindig tele volt energiával, elkérte a
rádiómat, és átvitte a nyergesbe, ahol Nutkin nyergét tisztította,
amikor utánamentem egy jókora szelet csokoládétortával meg
egy csésze teával, hogy pótoljam az energiaveszteségét.
Később Becca megcsinálta a meleg tápot, és ment, hogy
behozza Ladyt meg Billyt, mivel kezdett besötétedni, úgyhogy
máris látszott, hogy a jelenléte többet ér, mint a testsúlya
lópelletben számítva.
Jess meg én behoztuk a karácsonyfát, és sikerült beállítanunk
a piros fémtartóba, bár a teteje majdnem elérte a fölötte levő
galériát. Azután ő meg Noël tartották a létrát, amíg én
felerősítettem a girlandokat, az utasításuk szerint, a mennyezet
négy sarkából a szoba közepéig, és lampionokat meg
üveggömböket akasztottam a falikarokra.
Aztán ott hagytam őket, hogy kicsomagolják a betlehemet,
én pedig visszamentem a konyhába, ahol még a józan Radio4-et
is mintha megrészegítette volna a karácsony szelleme.

Szerencsére senkinek nem volt kifogása az ellen, hogy a

konyhában étkezzünk, ami nagyon megkönnyítette az életemet,
mivel nem kellett az ebédlő meg a konyha között fel-alá
trappolnom a tálakkal és a tányérokkal. Bár karácsonykor meg
az ünnep második napján is az ebédlőben fogok teríteni,
természetesen. Nyúl alakú csokoládépuding volt a desszert,
amely zöld, apróra vágott zseléágyon remegett, és rendkívül
népszerűnek bizonyult, nem csak Jess esetében. A farka hegyéig
elfogyott, és mivel a csokoládétortának is nagy sikere volt,
megfordult a fejemben, hogy talán több kakaóport kellett volna
hoznom magammal, nem csak egy dobozra valót.
Amikor Tildát kérdeztem róla, kiderült, hogy a kapusházban
nincsen, csak Ovaltine 5, ami egyáltalán nem ugyanaz, de úgy
vélte, a falusi boltban biztosan tartanak, úgyhogy nyilván újabb
beszerző körútra kell majd mennem.
Miután rendet raktunk a vacsora után (hála az égnek, volt
mosogatógép, és csak remélni mertem, hogy ha valóban elmegy
az áram, a generátor elég lesz a működtetéséhez),

5 Árpamalátából, tejsavóporból és kakaóból készült italpor. – A szerk.

visszavonultunk a félig feldíszített nappaliba, és Noël, ahogyan
korábban megígérte, előhozta a könyvtárból a fotóalbumokat,
amelyek megörökítették a mulatságok történetét.
Úgy tűnt, valamennyi képen ugyanolyan fura öltözékű,
álarcos figurák voltak, meg, ahogy sejtettem, népi táncosok,
habár kardok voltak náluk. Bár nem hiszem, hogy igaziak.
Különösen érdekelt egy kép, amelyen négy magas, sötét hajú
fiatalember állt, Becca egy ifjúkori változatával.
– Az vagyok én – mutatott Noël egy jóképű fiatalemberre,
aki alig nőtt még ki a gyerekkorból –, és ez Jacob, a legidősebb
bátyám, aki elesett Dunkerque-nél, szegény. Ned is megsebesült,
de később – ő az, Jacob mellett. Ő pedig Alexander, Jude apja,
aki Old Place-t örökölte.
– És az ott mellette én vagyok – szólalt meg Becca.
– Azonnal felismertem, nem változott sokat – mondtam neki,
aminek láthatóan örült.
– Egész jó formában vagyok, ha úgy vesszük – jegyezte meg.
– De persze, én vagyok a legfiatalabb.
Megint a fényképre néztem.
– Szóval… mi történt Edwarddal? Azt mondta, megsebesült?
– Csúnya lábsérülése volt, de kipróbálták rajta a penicillint,
és attól hamar felépült. Úgy tűnt, hogy azután megállapodik
majd, de nem így volt megírva… és azután már sosem játszotta a
mulatságokon a vörös lovat.
Noël mintha elrévedt volna a régi és talán fájdalmas
emlékekbe, úgyhogy gyorsan megkérdeztem:
– Vörös ló? Mintha már említette volna ezt a szereplőt.
 Noël előrelapozott, amíg nem talált egy fotót egy férfiról, aki
elég ijesztő és fenyegető lóálarcot viselt.
– Ez az. Mindig elfelejtem, hogy maga nem sokat tud erről –
jegyezte meg mentegetőzve. – Amint már mondtam, olyan
érzésünk van, mintha mindig is ismertük volna – és mivel
annyira hasonlít a Martlandokra, könnyedén beleillene a családi
albumba. Milyen fura véletlen, nem igaz?
– De igen – feleltem szórakozottan, Ned Martland egy másik
fotójára bámulva, amelyen már nem volt rajta az álarc. Nem volt
túl nagy és túl éles sem, de az arckifejezésében valami
emlékeztetett engem az anyám bekeretezett fényképére, amely
mindig a díszhelyet foglalta el a nagyi harmóniumának tetején…
és még mindig ott áll, most már az én házamban. Ám amikor
előrehajoltam, rájöttem, hogy csak érzékcsalódás volt.
– És nem hiszem, hogy valaha is hallott róla, hogyan tartjuk
Little Mummingban a vízkereszti mulatságokat, igaz?
– Sem a hegy oldalában a vörös ló képéről – bólintottam.
– Igyekszünk nem nagyon reklámozni egyiket sem – és
tulajdonképpen manapság már inkább vízkereszt-délutáni
szertartás lett a mulatságból. Tudja, a háború óta. De a
hagyományok szerint tüzet gyújtottak az őrhegyen, és aztán
onnan vonult le a menet.
– Gondolom, a háború alatt nem lehetett éjszaka tüzet
gyújtani. Túlságosan veszélyes lett volna.
– Igen, tudja, elsötétítés volt. És mivel a legtöbb fiatalember a
háborúban volt, az idősebbek közül némelyek, akik a helyükbe
léptek, nem tudtak felmászni a hegyre. De az apám, amennyire
tudta, igyekezett megőrizni a mulatságokat.
 – Nem vonzana ide sok turistát, ha reklámoznák őket?
– Épp erről van szó, kedvesem. Bőven járnak erre túrázók,
biciklisták és eltévedt autósok tavasztól őszig. A kocsma, a bolt
és a Merry Kettle jól megél, a Weasel Pot farmon a bolt virul,
George pedig a traktor mögé kötött pótkocsin felviszi az
embereket az őrhegyre. Ez éppen elég nekünk. Nem akarjuk,
hogy a mulatságok irányítását mindenféle művészkedő népek
vegyék át, akik úgy akarnák megőrizni az egészet, mint a
borostyáncseppben a legyet. Ahelyett, hogy hagynák lassan
átalakulni, mint már évszázadok óta.
– Értem, mire gondol – helyeseltem.
– Richard Sampson írt egy rövid ismertetőt a mulatságokról
meg a vörös lóról, csak szűk körű terjesztésre, és ha érdekli,
megkereshetem magának a könyvtári példányt.
– Igen, szeretném elolvasni. Idén nem marad el a mulatság a
havazás miatt, ha így folytatódik? Hacsak hamarosan enyhülni
nem kezd, persze.
– Ó, máskor is volt már nagy havazás januárban, és akkor is
megtartottuk. Tudja, mindnyájan itt lakunk helyben, és innen
csak fél mérföld lemenni a faluba. Ha addig nem olvad el a hó,
Jess el tud húzni engem odáig a szánkóval.
– Az lehet, nagyapa, de visszafelé a hegyre már nem húzlak
fel – tiltakozott Jess.
– Csak vicceltem, drágám. Jude bácsikád addigra hazaér, és ő
majd kitalál valamit.
Én visszatértem az ifjú Martlandok háború előtti képéhez.
– Szóval, Ned felépült a lábsérüléséből? És mi történt vele
azután?
 –A sors iróniája, azt mondhatnám – meghalt
motorbalesetben – alig pár hónappal azután, hogy a háború
véget ért.
– Ez… nagyon tragikus – feleltem vontatottan, és mivel Noël
nagyon szomorúnak tűnt, nem nyaggattam további részletekért.
De talán ez volt az oka, hogy semmi nem lett a nagyi nagy
románcából? És ha így van, az rettentően szomorú. Noël célzott
rá, hogy Ned bátyja a család fekete báránya volt, és eleinte
valóban szoknyavadásznak tűnt, de most már úgy nézett ki,
éppen annyira megszerette nagyit, amennyire ő fülig
beleszeretett.

Szegény nagyi! Most, hogy tudtam, a boldogsága rövid életű lesz

Ned balesete miatt, aznap este még szívszorítóbb volt olvasni
róla.

Amikor bizalmasan elárultam mindent Hildának meg Pearlnek, azt

mondták, ha N. valóban szeret engem, miért kell titokban tartani,
hogy találkozgatunk? Úgyhogy utána megkérdeztem N-t, mikor
mondjuk meg a családunknak, hogy udvarol nekem, ő pedig azt
felelte, nem kell sietni, mert egyelőre nem akarja senkivel sem
megosztani azt a pár értékes órát, amit együtt tudunk tölteni.

Nagyon elbűvölő lehetett, ha rá tudott venni egy ilyen

szigorú neveltetésű lányt, hogy titokban találkozgasson vele.
Ilyen messziről visszatekintve furán hat, hogy úgy érezték,
titkolniuk kell a románcukat, de a társadalmi különbségek és az
osztályok közti szakadék sokkal jelentősebb volt akkoriban, azt
hiszem.
Aztán tekintetem a következő, nagyon rövid bejegyzésre
esett, és felkiáltottam:
– Ó, te jó ég!
Azt hiszem, komolyan alulértékeltem Ned Martland
csáberejét.
 16. FEJEZET

Mrs. Comfort

Túlságosan szégyellem magam, hogy elmenjek a kápolnába, és Tom

apjának a szemébe nézzek. Bűnös vagyok, elkárhozott bűnös.
1945. március

A SZOKÁSOSNÁL KÉSŐBB ÉBREDTEM, nehezen, a fura, kellemetlen

álmokkal teli éjszaka után, és az ágyamon fekve a nagyira
gondoltam. Még mindig nem tudtam másként értelmezni azt,
amit olvastam, csak úgy, ahogy korábban, és mindenféle zavaros
gondolatok keringtek a fejemben.
Végül úgy döntöttem, megpróbálom mindezt az agyam
mélyére száműzni, amíg nem tudom megbeszélni Laurával,
habár ezt könnyebb volt elhatározni, mint megtenni. Végül
eldöntöttem, hogy leviszem magammal ezt a füzetet, hogy
elmerüljek benne, ha lesz egy szabad percem. Gondoltam,
felrakhatom a szakácskönyvek polcára a konyhában, mert azt
senki más nem nézegeti, csak én.
Amikor elhúztam a függönyöket, még mindig majdnem sötét
volt, de láttam, hogy ismét esett a hó. Becca nyilván szintén
korán kelő volt, mert lepillantva megláttam, amint Nutkint
kivezeti a legelőre, hogy csatlakozzon Billyhez és a jól
felpokrócozott Ladyhez. Óriási segítség lesz, ha az itt
tartózkodása alatt ellátja a lovakat, amíg én annyira el leszek
foglalva minden mással. Bár ha Jude tudná, hogy Becca
nagyrészt átvette tőlem a lovak gondozását, valószínűleg
megkurtítaná a házfelügyeletért kapott fizetésemet.
Igaz, Merlinről még mindig gondoskodnom kellett, úgyhogy
gondosan belekevertem a gyógyszerét az ennivalójába minden
reggel, habár amilyen édes, alkalmazkodó teremtés volt,
valószínűleg megette volna egyenesen a kezemből is. Kezdtem
egyre jobban ragaszkodni hozzá – annyira kedves, szeretetre
méltó kutya volt, és mindig örült, amikor meglátott.
Becca meg én együtt reggeliztünk, és utána elüldögélt egy
bögre teával. Hallgatta a rádiót, és engem figyelt, ahogy az
ebédlő bárszekrényéből vett sherrybe áztattam a desszerthez a
konyhaszekrényben talált piskótatésztát (amely valójában egy
kissé már túl volt a lejárati dátumán, viszont jól záródó
csomagban volt). Aztán elkészítettem a fácánragut, miután az
éjjel kiolvasztottam a madarakat.
– Maga nagyon jól szervezett – jegyezte meg.
– Ez a munkám – már a véremben van, hogy előre
gondolkodjak, és tudjam, mit kell előkészítenem a fogásokhoz.
Megtervezek mindent előre.
– Bárcsak állandóra itt maradhatna főzni!
Elmosolyodtam.
– Nem hiszem, hogy az unokaöccse túlságosan örülne neki.
Úgy tűnik, nem jövünk ki túl jól egymással, amikor felhív –
közöltem vele, habár mióta megsüketült a telefonunk, valahogy
mintha hiányoztak volna a csípős szóváltásaink…
Amikor megjelent Jess és Noël, Becca másodszor is
megreggelizett velük, de Tilda ismét ágyban fogyasztotta el a
sajátját. Bár, úgy tűnik, ez mintha inkább szokás volna nála, nem
pedig annak a jele, hogy még mindig nem érzi jól magát.
Evés közben megbeszélték az aznapi terveiket. Jess és Noël
azt javasolta, hogy fejezzük be a nappali dekorálását, és aztán
díszítsük fel a karácsonyfát, ám mielőtt még nekikezdhettek
volna, Becca elhurcolta Jesst, hogy segítsen neki kitrágyázni, a
vödröket feltölteni, és felakasztani a szénahálókat.
Noël lehozta Tilda tálcáját, én pedig leszedtem az asztalt, és
ellenőriztem a ragut, ami remekül nézett ki, és jó illata is volt. Ez
mindig is egy népszerű fogás volt.
Becca és Jess nem maradtak sokáig kint, és kipirult orral és
fagyos kézzel tértek vissza, amint Noël éppen egy friss kanna
teát készített. (Úgy tűnt, nagyjából eddig terjednek a
konyhaművészeti ismeretei.)
– George itt volt, és azt üzeni, hagyott még magának magyalt
meg egyebet a verandán. Majd segítek felrakni, amint
kiengedtem egy kicsit – ígérte Becca –, de később az egyik
kedvenc régi filmemet játsszák, és azt akarnám megnézni. Téli
vakáció a címe. Ha Tilda lent lesz, lehet, hogy ő is megnézné
velem.
– Már lejött. Épp most akarok vinni neki egy csésze teát.
– Akkor tölthetsz egyet nekem is, Noël. Átkozottul csípős
hideg van kint.
 – Én még sosem hallottam erről a filmről – jegyezte meg Jess.
– És annyira rossz itt a vétel, hogy egyébként is alig látni valamit.
Nem tudom, Jude bácsinál miért nincs műhold, mint nagyinál és
nagyapánál. Náluk legalább tudtam valami jót nézni.
– Van videó meg DVD-lejátszó – mutatott rá Noël. – És
hoztál magaddal pár DVD-t, nem?
– De igen, de már milliószor láttam őket. És nem tudok
számítógépes játékokat sem játszani, mert Jude elzárva tartja a
számítógépet a dolgozószobában. Különben is, annyira ősöreg,
hogy túlságosan lassú azokhoz a játékokhoz, amiket én szeretek.
Ha nem lenne olyan fukar, mostanra már vehetett volna egy újat.
– Ne nevezd fukarnak! – dorgálta szelíden Noël. – Azt
hiszem, a Mikulás nagyon szép ajándékot hoz neked tőle.
– Ó, nagyapa! – kiáltotta Jess az égre emelve a tekintetét. –
Már túl nagy vagyok, hogy higgyek a Mikulásban, és különben
is láttam azt a jókora csomagot az amerikai bélyegzővel, amit
George hozott tegnap. És gondolom, van valami anyától meg
apától is abban a nagy zsák ajándékban, amit felhoztatok
magatokkal.
Noël titokzatos arcot vágva megveregette az orra oldalát, én
pedig hirtelen rájöttem, hogy én leszek az egyetlen, aki
karácsonykor nem kap és nem ad ajándékokat… akárcsak a
nagyi az első karácsonykor az új kórházban Ormskirkben,
amikor nem tudta mivel viszonozni a barátnői ajándékát, amíg
eszébe nem jutottak a könyvjelzők…
Nekem még csak könyvjelzőim sem voltak – és most jutott
eszembe, Jess azt mondta, akar nekem adni valamit, amit ő maga
csinált, úgyhogy ezek szerint legalább egy ajándékom lesz.
 Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, Jess hirtelen
megszólalt:
– Odatehetjük az összes ajándékot a fa alá, amikor végzünk a
díszítésével. Én már majdnem elkészültem minddel, csak még be
kell majd csomagolnom őket.
– Jess remekül ért az origamihoz – jegyezte meg Noël
büszkén.
– Origamiékszereket csinálok, és eladom őket az iskolában –
magyarázta Jess. – Aprólékos origami, rengeteg babramunka
van vele.
– Nagyon ügyes vagy – feleltem –, szívesen megnézném
őket.
Gondolkodtam rajta, hogy teszek még egy utat le a faluba,
hogy feltankoljak olyasmiből, ami esetleg kifogyhat, mint
például a kakaópor, úgyhogy most elhatároztam, ha már
lemegyek, beszerzek pár karácsonyi ajándéknak való apróságot
is, ha esetleg szükségem lenne rá.
– Segít nekünk díszíteni? – kérdezte Noël. – Bár úgy látom,
már eddig is sokat dolgozott, úgyhogy esetleg pihenne egy
kicsit, kedvesem.
– Nem szükséges. Egy fél órát segítek, de aztán, azt hiszem,
lemegyek a faluba. Kell még pár dolog a boltból, és ki akarom
nyújtóztatni a lábamat is. De Merlint nem viszem. Keményen
fagy kint, ami nem tesz jót az ízületi gyulladásának, főleg, hogy
a bolt előtt ki kellene kötnöm.
Láttam, hogy Jess őrlődik, vajon velem jöjjön, vagy díszítse a
fát, úgyhogy gyorsan hozzátettem:
 – Hálás lennék, ha szemmel tartanád, Jess, amíg én nem
vagyok itt. Szegény öreg jószágnak hiányzik a gazdája, és
helyette hozzám szegődött, úgyhogy nem örül majd, ha nélküle
megyek el.
– Igen, és neked kell majd felmászni a létrára, én majd tartom
– közölte Noël. – Egyedül nem boldogulok, és a régi Mikulásnak
fel kell kerülnie a fa csúcsára.
Barnás, préselt papírmasé figurát emelt a magasba, és
elérzékenyülve mondta:
– Jacob bátyám vette a zsebpénzén, úgy ötéves korában,
úgyhogy már több mint nyolcvanéves lehet.
– Tiszteletre méltó korú Mikulás – feleltem meghatottan és
megérdemli a helyét. Egyébként azt hiszem, ha kihajolok a
galérián, onnan fel tudom tenni a fa tetejére.
Így sikerült elég sok apró üveggömböt is felraknom a fa
tetejére, és segítettem elrendezni a karácsonyfaégők hosszú
füzérét is a fa körül, úgyhogy amikor végül elindultam, legalább
abban biztos lehettem, hogy Jess nem fog ott balettozni a magas
létra tetején.
– Csak óvatosan, amíg nem vagyok itt, rendben?
– Hát persze. Jó csapat vagyunk, nem igaz, Jess? – kérdezte
Noël. – A nappali gyönyörű lesz, mire visszaér.
– Ebben biztos vagyok – mondtam, és ott hagytam őket,
hadd folytassák, míg én előkészítettem pár dolgot a konyhában,
aztán jól beöltöztem a sétához. (Ezúttal nem akartam
kísérletezni, vajon feljön-e az autó a dombon visszafelé.)
 Merlin kezdett nyugtalankodni, de amikor visszamentem a
nappaliba, láttam, hogy Jess abbahagyta a díszítést, és a kutyát
dédelgeti.
– Akkor indulok – mondtam –, de hagytam ebédre levest a
fazékban a tűzhelyen és szendvicseket a hűtőben. Desszertnek
van répatorta vagy gyümölcspite. Nekem nem kell hagyniuk,
mert én majd a kocsmában eszem egy kis sajtos kenyeret.
– Majd én elrendezem az ebédünket, de úgy gondolom, nem
fogunk éhezni, amíg nincs itt – jelentette ki Becca vidáman. – És
ha nem jön vissza, kiküldünk egy kutató expedíciót maga után.
– Ha odaadom a kulcsot, be tudna esetleg ugrani a
házunkba, hogy megnézze, minden rendben van-e? – kérdezte
Noël. – Nem fagyott-e el egy cső – ami miatt mindig aggódunk
ilyenkor.
– Természetesen.
– És ha kell valami a konyhából, csak vegye el! – tette hozzá
Tilda kegyesen a fotelból, ahol elhelyezkedett, hogy irányítsa a
díszítési műveleteket.
– Köszönöm! Az nagyon jól jöhet, különösen, ha van
mandula- meg vaníliaaromája.
– Biztos vagyok benne, hogy van. Hozzon el bármit, ami kell!
– Nem szívesen kérek még több szívességet – szólt közbe
Noël –, de ha megadnám Jude mobiltelefonjának a számát,
megpróbálná felhívni lentről, hogy tudassa vele, itt vagyunk a
nagy házban?
– Megpróbálom – feleltem kétkedve, mert nincs nagy
gyakorlatom a tengerentúli hívásokban.
 – És ha már lemegy a faluba, menjen el, nézze meg, jól van-e
az öreg dadus meg Richard! – utasított Tilda parancsoló hangon,
habár ez gondoskodó és figyelmes természetre utalt.
– Már becsomagoltam nekik fejenként egy fél tucat
gyümölcspitét.
– Jó ötlet.
– Borízű gumicukor – szólalt meg hirtelen Jess. – Hozna
nekem egy nagy zacskóval?
– Elromlanák a fogaid – korholta Tilda.
Jess megfogta Merlin nyakörvét, amikor elindultam. Úgy
éreztem magam, mintha az egyik aprócska alak lennék Breughel
hatalmas havas tájképeiről. A letakarított nyomot követtem a
kocsifelhajtón (mintha hallottam volna a traktor pöfögését
korábban), meg-megcsúszva a friss havon, amely félig máris
megtöltötte. Könnyebb volt a fenyők alatt haladni a folyó
mellett, ahol a földön nem volt hó, aztán váratlan ötlettől
vezérelve elindultam felfelé a széles ösvényen, amerre Jude
malomból lett stúdióját tudtam.
Pár méter után a fák közül előbukkant egy magas, keskeny
épület egy vízimalomkerék maradványaival, egy medencével
alatta. Bekukucskáltam az ablakon, és láttam, hogy az épület
nyitott volt, egészen a tetőgerendákig, és tele volt mindenféle
titokzatos alakzatokkal, amelyek legtöbbje homályosan lóra
emlékeztetett.
Elég fagyos volt az idő, úgyhogy nem időztem, hanem
továbbmentem a kapusházig, ahol, úgy tűnt, minden rendben
volt. A konyhaszekrényekben nem sok mindent találtam, ami
már ne lett volna nekem, eltekintve néhány aromától, fűszertől
meg őrölt mandulától, amit beletettem a hátizsákomba, nehogy
megfeledkezzem róluk hazafelé.
A Little Mummingba vezető utat letakarították, és a lejtő
leginkább síkos részét megszórták kaviccsal, de így is csúszott,
úgyhogy hálás voltam, amikor George megállt a nagy Land
Roverrel, és felajánlotta, hogy elvisz. Meg kellett osztanom az
első ülést a kissé büdös juhászkutyájával, de őszintén szólva,
akkor már egyszerűen csak örültem a melegnek.
– Nagyon korán elindulhatott, George! Milyen az út a falun
túl?
– Liam volt kint kora reggel, és azt mondja, négykerék-
meghajtású kocsival még mindig el lehet érni a főutat, de
minden más bajban volna. Az én fiam meg Ben a Weasel Potról
barátok, úgyhogy az egyik felfelé, a másik lefelé kotorja a havat,
így középen találkoznak, és akkor együtt lóghatnak egy kicsit.
Elmosolyodtam.
– Úgy látom, mindnyájan nagyon keményen dolgoznak –
biztosan bőven van munkája a hókotráson kívül is.
– Hát igen, de a farmereknek mostanában több lábon kell
állniuk, hogy megéljenek, és a tanács fizet az utak takarításáért.
Jude meg egy-két másik ember pedig azért, hogy letakarítsam a
kocsifeljárókat, úgyhogy sok kicsi sokra megy.
– Igen, értem.
– Nyáron pedig felszerelem ezt a csinos kis pótkocsit
padokkal, felkötöm a traktor mögé, és felviszem a turistákat a
földúton a jelzőtűzhöz meg vissza. Jobban, fizet, mint a birka, az
biztos.
 – Jó üzleti szellemre vall – feleltem, aztán amint a templom
mellett mentünk el, hozzátettem: – Azt meg nem is kérdeztem,
hogy a bolt ma nyitva van-e.
– Ó, Orrie csak karácsony napján meg másnap zár be, de ha
vészhelyzet van, kinyit. A bolt fölött lakik. Igen, Orrie nagyon
készséges… – tette hozzá elgondolkodva, én pedig rájöttem,
hogy van egy erős szerelmi vetélytársam.
– Az biztos, hogy nagyon sokféle árut tart, nem igaz?
– Igen, de hát ez egy szatócsbolt és egy ajándékbolt
egybegyúrva, tudja. Nyáron ellátja a turistákat, olyankor
megnyitja azt a teázót is. Kifejezetten szüksége lett volna
valamire?
– Nem igazán, csak pár dolgot vennék, ami esetleg elfogyhat,
és Tilda szerette volna, ha megnézem az öreg dadust meg
Richardot – esetleg ki tudna tenni a szeretetházaknál? Azon
gondolkodtam, hogy jutnak fel Old Place-be a karácsonyi
ebédre. Ha nagyon muszáj, azt hiszem, utána haza tudnám vinni
őket az autómmal, de abban biztos vagyok, hogy a hegyre aztán
nem menne fel. Lent kellene hagynom.
– Nem, a maga kis kocsijával nem sokra menne a jégen. Kár,
hogy Jude magával vitte a Land Rovert, különben járhatna azzal!
– De nem használhatnám valaki más autóját, és különben
sem vezettem még Land Rovert.
– Hát, a karácsonyi ebéd miatt ne fájjon a feje! A mi Liamünk
letakaríthatja a faluba vezető utat meg a maguk kocsifelhajtóját
mindjárt kora reggel, aztán valamelyikünk lemegy, és felviszi
magukhoz az öregeket.
 – De hát csak nem mennek ki a hótolóval még karácsony
reggel is!
– Mi farmerek vagyunk. Különben is, el kell látni az
állatokat, ha karácsony van, ha nem.
– Maga nagyon kedves – mondtam hálásan.
– Szót sem érdemel – felelte, gyors oldalpillantást vetve rám,
szokásos elragadó mosolyával.
Pár gyerek hóembert épített a templom mellett, mintha csak
egy karácsonyi képeslap elevenedett volna meg a havas tájban…
aztán észrevettem, hogy a gyerekek hová döfték a hóemberen a
répát.
– A kis gazemberek – jegyezte meg George elnézően, rájuk
pillantva, amint elhaladtunk mellettük, a kis füves teret
megkerülve.
– Noël mesélt nekem egy kicsit a mulatságokról. Azt mondta,
nemcsak máglya lesz, hanem körben felállítva tizenkét tűzkosár
is.
– Úgy van. Eredetileg tizenkét kisebb máglya volt és egy
nagy, de Jude csinált néhány kovácsoltvas parázstartó kosarat,
amit le lehet szúrni a földbe, és most azokat használjuk. Az ötlet
ugyanaz, csak így egyszerűbb és biztonságosabb.
Ismét rám pillantott oldalvást az égszínkék szemével,
miközben leállt a szeretetházak előtt.
– Noël általában nem sokat beszél a mulatságokról
idegeneknek. Ahogy egyikünk sem. Rendkívüli módon
megkedvelhette magát.
 – Szerintem azért mesélt, mert mindig elfelejti, hogy nem
vagyok családtag, mivel magas vagyok és sötét hajú, ami, úgy
tűnik, jellemző a Martland családra.
– Igen, valóban úgy néz ki, mint egy Martland – én magam is
azt gondoltam először.
Nem voltam benne biztos, hogy ezt dicséretnek vegyem-e.
– Kezdem sajnálni, hogy kihagyom a mulatságokat. Maga
részt vesz benne?
– Ó, igen. Mindig is voltak kopogtatók a Hill Farmról –
felelte titokzatosan, amint kiszálltam, majd hozzátette, hogy
meglátogatja a nővérét, aki a falu túlsó végén lakik, de visszafelé
majd felvesz, ha meglát.
Habár Henry nem volt otthon, az ő alufóliába csomagolt
süteményét ott hagytam egy kis polcon, a verandán, remélve,
hogy nem lesz semmi baja), a másik kettő úgy tűnt, örül nekem,
és magától értetődően fogadta, hogy a Hill Farmról jön valaki, és
felhozza őket Old Place-be karácsony napján. Sőt, az öreg dadus
kijelentette, nem kellene George-nak fáradnia, mivel Jude maga
jön értük, mint mindig. Láthatóan ismét elvesztette egy kissé a
fonalat.
Amint Richard is, mivel Miss Martlandnak szólított, és
megkért, mondjam meg a családnak, hogy ő tartja az éjféli
istentiszteletet karácsonykor, mivel a lelkész valószínűleg nem
tud átjönni Great Mummingból.
– Ő általában egy korai szertartást tart, aztán tovább megy
Great Mummingba.
– Nem lesz túl fáradt az éjféli szertartáshoz? Főleg olyan
hidegben – kérdeztem.
 – Úgysem alszom mostanában túl sokat. És vannak
hősugárzók a templomban, tudja. Muszáj a nedvességet távol
tartanunk.
Nem mentem be egyik házba sem, és nem hagytam őket sem
a hidegben álldogálni sokáig. Tovább kellett mennem, hogy
elintézzem a dolgokat, és leülhessek egy csöndes ebédre…
Ezenkívül magammal hoztam a nagyi egyik naplóját is a
hátizsákom zsebében. Volt egy olyan érzésem, hogy a következő
napokban nem túl sok időm lesz pihenni.

………………………….

A faluban volt egy telefonfülke, de nem működött, és különben

is, csak a jó ég tudja, mennyi apró kellett volna hozzá, hogy
felhívjak egy mobiltelefont az USA-ban. A fülke viszonylagos
melegében maradva megpróbálkoztam a saját telefonomon a
számmal, amelyet Noëltől kaptam, de egy testetlen hang közölte
velem, hogy nem elérhető.
Nos, legalább megpróbáltam… de mivel felkészültem Jude
szokásos nyers modorára (különösen, amikor közlöm vele, hogy
kiszámlázom neki ezt a hívást), most fura módon csalódottságot
éreztem.

Mrs. Comfort, aki kötögetve ült a pult mögött, felélénkült, és

lelkesen üdvözölt, különösen, amikor közöltem vele, hogy még
pár megkésett karácsonyi ajándékra volna szükségem.
 – Az ajándékok főként a szomszédban, a Merry Kettle-ben
vannak – mondta, a kávézóba vezető nyitott ajtóra mutatva, ahol
a boltba már be nem férő áruk voltak kiállítva, valószínűleg,
hogy nyáron vásárlásra csábítsák a turistákat, akik az
uzsonnájukat fogyasztják.
Éreztem, amint kis gombszemének élénk pillantása a
hátamba fúródik, amint körülnéztem a játékszerek, társasjátékok
és ajándéktárgyak korlátozott választékán. Volt egy nagy, fából
készült bemutatóállvány is; ezen minden volt, a bögrétől a
konyharuháig, amelyekre felemelő gondolatokat nyomtattak. Ez
volt az „Oriel Comfort vigasztaló szavai” termékcsalád.
Inkább csak kíváncsiságból nézelődtem, mivel közben
eldöntöttem, hogy magam fogom készíteni az ajándékaimat. Old
Place kamrájában felfedeztem egy ládában jó pár régi, tiszta
befőttesüveget, címkéket meg celofán fedlapokat, és ezeket
akartam megtölteni édességgel.
Úgyhogy vettem egy nagy adagot abból a rikító színű, fényes
cukorkából, amit Jess annyira szeretett, borízű gumicukorral,
medvecukorral, vajkaramellával, mentolos cukorral és
kókuszossal együtt, aztán tettem hozzá celluxot, karácsonyi
ajándékkísérőt meg egy nagy guriga vékony, rikítóan vidám
csomagolópapírt. Még piros kockás papírszalvétát is találtam,
amiből köröket vághatok ki a befőttesüvegek tetejére, és vettem
hozzá egy csomag befőttesgumit is.
Amint a pulton egyre nőtt a halom, Mrs. Comfort egyre
vidámabbnak tűnt, és kezdett segítőkész javaslatokat tenni.
– Noël a szultánkenyeret szereti, a neje meg a Milk Tray
bonbont – Noël gyakran vesz neki. Szerencséje van, ez az utolsó
szultánkenyér. És mit szól ezekhez a csokoládé
karácsonyfadíszekhez?
Kéretlenül hozzáadta őket a halomhoz, aztán végigpillantott,
az árukészleten, láthatóan azon törve a fejét, mit tudna még rám
sózni.
Előkaptam a bevásárlólistámat.
– Szükségem volna pár dologra, ha kapható, például
kakaóporra, porcukorra, zselatinra…
Valójában nem sok dolog volt, ami nem volt kapható nála.
Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy bűvészt figyelnék,
amint egymás után húzza elő a galambokat a cilinderéből.
– És ne hagyja itt az utolsó pár flakon tejszínhabot –
javasolta.
– Többtonnányi van már belőle.
– Nagyon szeretik a kapusházban. Nem tudnak eleget venni
belőle – próbált meggyőzni.
Sóhajtva kipipáltam az utolsó tételt (még több gyufa) a
listámról. Fogalmam sem volt, hogy viszem mindezt haza,
hacsak George fel nem vesz.
Oriel új irányból próbálkozott.
– Az öreg dadus a mentolos csokoládét szereti, a lelkész
pedig odavan a vajkaramelláért. Henry inkább az Uncle Joe
mentolos golyókat kedveli.
De hát csak nem kell ajándékot adnom olyan embereknek,
akiket alig ismerek, gondoltam. Akik csak ebédre jönnek?
Viszont végül is jobb félni, mint megijedni.
– Rendben – adtam be a derekamat –, de Henryét itt kellene
hagynom, hátha nem látom már karácsony előtt.
 – Teszek rá ingyen egy kis csomagolópapírt, és átviszem neki
később, rendben? – ajánlotta készségesen.
– Az remek volna, ha nem fáradság.
– Szó sincs róla.
– Nos, most már biztosan megvan minden.
De nem engedett csak úgy el.
– És mi van Jess mikulásharisnyájával? Ahhoz minden
megvan?
Meghökkenve meredtem rá. Az édességekkel megtöltött
mikulásharisnya karácsony reggelén, amit minden barátnőm
kapott! Erre vágytam sóvárogva kislány koromban. De Jess nem
túl idős már hozzá?
– Már majdnem tizenhárom éves, úgyhogy szerintem idén
már túl nagy hozzá. De ha mégsem, akkor bizonyára az
édesanyja vagy Tilda már gondoskodott róla.
– Talán igen, talán nem. És az én tapasztalatom szerint az
ember sosem túl idős a mikulásharisnyához. Esetleg vihetne pár
apróságot, hátha megfeledkeztek róla.
– Például mit? Nekem fogalmam sincs, hogy Jess mit szeretne.
– Lássuk csak – tűnődött el. – Ez fura életkor. Egyik
pillanatban gyerekek, a másikban felnőttek.
Levett egy üveget, amelyben cukoregerek voltak,
fonalfarokkal, fehér, rikító sárga és pink színekben, és
hozzáfogott, hogy mesterkurzust tartson nekem a
mikulásharisnya elkészítéséből.
– Egy ilyen kell az aljára, egy mandarinnal vagy valami
ilyesmivel. Amikor én kislány voltam, egy marék mogyoró is
volt benne, bár sosem értettem, miért, hiszen az ember nem tudja
az ágyban feltörni őket a fogával, nem igaz?
– Van gyümölcsünk meg mogyorónk, de nem hinném, hogy
Jess nagyon lázba jönne tőle, ha ezt találná a harisnyájában,
különösen, mivel egyébként is bármikor ehet belőle.
– Azzal könnyebb feltölteni a harisnyát, de tehetünk bele egy
zacskó Love Hearts cukorkát helyette. A legtöbb játékom kisebb
gyerekeknek való, de van egy csomag Happy Family kártya meg
egy pár vicces ajándék, mint a szellentő párna meg a tintapaca,
aminek, azt hiszem, örülne. És esetleg egy bolyhos játék
juhászkutya? A nyári turisták kedvéért tartom, a képeslapokkal
meg ilyenekkel együtt.
– Maga szerint Jess olyan plüssfigurás típus? – kérdeztem
kétkedve, de ő már mélyen beleásta magát egy nagy
vesszőkosárba, és előhúzott egy fekete, sárga szemű, farkas
külsejű teremtményt, ami a kosár legalján lapult.
– Most jutott eszembe – ez véletlenül belekeveredett a
legutóbbi collie-szállítmányba, és valahogy sosem jutottam
hozzá, hogy visszaküldjem.
– Rendben – mondtam, aztán hirtelen ötlettől vezérelve még
hozzátettem egy fényezett sötétszürke kövekből álló, gumis
karkötőt.
– Mit szólna egy kirakós játékhoz? Mindig is úgy gondoltam,
hogy egy nagy puzzle valami olyasmi, amit az egész család
együtt tud csinálni karácsonykor.
– Biztos vagyok benne, hogy egy nagy rakással láttam a régi
gyerekszobában – vágtam rá sietve.
 – Ezen egy szép karácsonyi jelenet van. Ha az ünnepek után
visszahozza az összes darabjával együtt, visszaveszem féláron –
kecsegtetett, én pedig bénultan bólintottam.
Amikor ezt a sok mindent kifizettem, nagyjából el is fogyott
a készpénzem, mivel Mrs. Comfort nem fogadott el semmiféle
kártyát, és mikor megtöltöttem a hátizsákomat, még vennem
kellett egy nagy vászontáskát is, amelyet Oriel egyik inspiráló
gondolata díszített: „Egy szerető szív melegen tart a leghidegebb
téli éjszakán is.” Vagy ez volt, vagy választhattam volna még ezt:
„A szeretet körbe jár – add tovább.”
Meg kell mondanom, ha jobban meggondolom, azon az
állványon a dolgok ellenállhatatlanul rémesek voltak!
 17. FEJEZET

Kopogtatás

N. azt mondja, semmi nem lehet rossz, ha két ember olyan őszintén
szereti egymást, ahogyan mi, de én tudom, hogy az, amit tettünk,
csak a házasság kötelékén belül történhetne meg…
1945. március

ÁTHURCOLTAM A BESZERZETT HOLMIKAT a templomhoz, leültem

egy kőpadra a kapufülkében, szélvédett helyen, és felhívtam
Laurát a mobilomon. (Kötelességtudóan ismét próbálkoztam
Jude számával is, de megint ugyanazt az üzenetet kaptam.)
– Na, jól van – mondta Laura megkönnyebbült hangon,
amikor felvette a telefont –, egyfolytában próbáltalak elérni a
házban, de mindig azt mondják, hogy hiba van a vonalban.
– Így igaz, a telefonkábeleket tartó egyik oszlop kidőlt, és
kidöntötte a következőt is. Minden rendben van? Hogy vagy?
– Ó, én jól vagyok, és a baba rúg veszettül. A másik három
annyira izgatott a karácsony miatt, hogy szinte hisztérikusak,
Dan pedig igen segítőkészen eltűnt, gondolom, hogy megvegye
az ajándékomat. Mindig az utolsó pillanatra hagyja! De te hogy
vagy? Aggódom miattad, hogy olyan sokat vállaltál, és ráadásul
azon az elszigetelt helyen.
– Az elszigetelt jelző illik legkevésbé Old Place-re, ami azt
illeti.
– Gondterheltnek tűnsz – ami egyáltalán nem rád vall. Mi a
baj, túlságosan soknak találod ezt a dolgot?
– Szó sincs róla. Ismersz, én élvezem a kihívásokat –
nyugtattam meg, bár fogalma sem volt, pontosan mekkora
kihívásnak bizonyult ez a legutóbbi megbízatás. – De valami jár
a fejemben, amit szeretnék veled megbeszélni, hogy kiderüljön,
nem csak képzelődöm-e.
– Rendben, mondd csak!
– A nagyi naplójáról van szó. Egy kissé felforrósodott a
viszony közte meg Ned Martland között, és… szóval azt hiszem,
szexeltek.
– Isten az égben – mondta könnyedén –, azt hittem, azt még
fel sem találták a hatvanas évek előtt.
– Hát a nagyihoz hasonló jól nevelt különös baptista lányok
számára nem is, az biztos. Különösen nem 1945-ben! Egészen
biztosra vehette, hogy össze fognak házasodni, de ez
nyilvánvalóan nem történt meg – és mivel épp most tudtam
meg, hogy Ned meghalt egy balesetben, remélem, hogy ez volt
az oka, és nem egyszerűen csak elhagyta a nagyit.
– Nem lapoztál előre, hogy kiderítsd? Én biztos azt
csinálnám.
– Nem, mivel őszintén szólva, olyan sok minden történik,
hogy estére már kimerült vagyok, napközben pedig alig van egy
percem is magamra. Bár ma reggel, amíg az első kávémat ittam,
belenéztem a naplóba egy pillanatra.
– És kiderítetted, mi történt?
– Nem. A nagyi hosszú oldalakon keresztül küzd a
lelkiismeretével, de ezt a naplót a konyhában tartom, és
belenézek, amikor csak van egy kis időm, és egyedül vagyok. De
igazából az aggaszt, hogy Noël célzott rá, Ned veszedelem volt a
nőkre nézve. Elbűvölő volt és szeretetre méltó, de tökéletesen
megbízhatatlan. Egyre az jár a fejemben, mi van akkor, ha a
nagyi teherbe esett, és arra számított, hogy Ned majd vállalja a
következményeket, és tisztességes asszonyt csinál belőle?
– Nem szaladsz túlságosan előre? Nem írta ezt, ugye?
– Eddig nem, de nem hagy nyugodni a gondolat… – Kis
szünet után folytattam: – Laura, tudod, hogy én nem szoktam
képzelődni, de otthon éreztem itt magam, amint megérkeztem,
és ez valahogy… beleillik a képbe. És a másik dolog, hogy
állandóan családtagnak néznek – még Noël is megfeledkezik
róla, hogy nem vagyok az. A Martlandok mind magasak és sötét
hajúak, bár nincs világosszürke szemük, mint nekem meg a
nagyinak.
– A nagyid nem volt magas, de mintha sötét haja lett volna
fiatal korában.
– Igen, és azt mondta nekem, hogy az én színeim az ő
családjából jönnek – az ősei Liverpoolból származnak, ami
kikötőváros, és én mindig feltételeztem, hogy jó adag külföldi
vér is keveredhetett a miénkbe. Úgyhogy lehet, hogy csak
képzelem a hasonlóságot a Martlandokhoz… Az anyám is
magas volt, és neki is fekete volt a haja – tettem hozzá, bár ez
nem bizonyított semmit. Sajnos fogalmam sincs, apám hogy
nézett ki, mert miután anyám meghalt, nem sokkal azután, hogy
megszülettem, ő kivándorolt Ausztráliába, és eltűnt az
életünkből. A nagyi pedig szépen kivágta az összes esküvői
fotóról.
Voltak olyan pletykák, hogy újra családot alapított kint,
vagyis lehetséges, hogy van pár testvérem valahol, de bár
egyszer tettem egy kísérletet (a nagyi tudta nélkül), hogy
megtaláljam az apámat, nem jutottam semmire.
– Értem, hogy mire akarsz kilyukadni ezzel az egésszel,
Holly, de továbbra is lehet véletlen egybeesés, hogy te is magas
vagy és sötét hajú. És mivel a nagyapád egy különös baptista
lelkész volt, szerintem nem vette volna el a nagyidat, ha tudja,
hogy egy másik férfitől várandós, nem gondolod?
– Hát, ha így nézzük a dolgot, tényleg nem túl valószínű –
ismertem el.
– A nagyapád sokkal idősebb volt a nagyidnál, ugye?
– Igen. A nagyi egyszer azt mondta nekem, hogy a
gyerekkori szerelmének az apja volt. A szerelme elesett a
háborúban, és valahogy természetes volt, hogy
összeházasodjanak és megvigasztalják egymást. Én alig
emlékszem rá, habár mindeni azt mondja, hogy ő volt a
legaranyosabb, legkedvesebb ember.
– Talán tovább kellene olvasnod a naplót, mielőtt
megpróbálod kitölteni a hézagokat – vetette fel Laura.
– Azt hiszem, igazad van – különben is, igazából túl sok a
dolgom, hogy emiatt aggódjak. De esetleg megpróbálom
kideríteni, mikor volt Ned balesete, aztán azt összevetem az
időpontokkal, amikor a nagyi férjhez ment, és az anyám
megszületett. Magammal hoztam az egész doboznyi papírt. Ha
ezek nem illenek össze, akkor tudni fogom biztosan.
– Az igaz – felelte Laura. – Különben sincs értelme emiatt
aggódni, amikor mindez olyan régen történt. Úgy értem, nem
követeled magadnak a vagyon egy részét, nem igaz?
Felnevettem.
– Nem hinném, hogy van vagyon. A ház elég kopott, és Jude
Martland nem vett fel bentlakó személyzetet, amikor a
legutóbbiak visszavonultak, ráadásul úgy tűnik, mániákusan
izgatja, mennyi pénzébe kerülök majd. Vagyis amit gondol, hogy
mennyibe kerülök majd. Komolyan fel kéne számítanom neki a
sok plusz munkát, mert közben a dolgok egyre fokozódnak.
– Miért, mi történik? Azt hittem, csak a családot látod
vendégül a kapusházból karácsonyi ebédre.
– Úgy volt, csakhogy időközben ideköltöztek, akárcsak
Becca, Noël húga, úgyhogy egy egész családi összejövetel
házigazdája vagyok itt Old Place-ben. Én vagyok a szakács, a
lovász és a takarítónő – bár, hogy igazságos legyek, úgy tűnik,
Becca átvette tőlem a lovak gondozását.
Azzal beszámoltam Tilda balesetéről, és hogy úgy tűnt, az az
egyetlen megoldás, ha azonnal meghívom őket, hogy
költözzenek fel a nagy házba. És hogy aztán megjelent Becca
Nutkinnal, én pedig megtudtam, hogy még két vendégem lesz a
karácsonyi ebédre: a nyugalomba vonult lelkész meg a család
öreg dadusa.
– Ha Jude Martlandnak mindez nem tetszik, az szívás, és
neki kell elrendeznie a rokonaival, amikor majd megérkezik,
mert én nem tarthattam vissza őket, nem igaz? És nem tudtam
megbeszélni vele, mivel leszakadtak a vezetékek.
– Felhívhatnád a mobilodon vagy a faluból, nem? – ajánlotta.
– Épp most próbáltam, és azt mondták, hogy ez a szám nem
elérhető. Tulajdonképpen megkönnyebbülés, hogy nem hív fel
naponta, és nem zaklat, mert eddig egyik ügyfelem sem csinálta
ezt.
– Rendben lesz minden, Holly. Úgy értem, mi mást tehettél
volna? Egyszerűen kivették a kezedből az irányítást – mondta
nevetve.
– Igazad van, nem tehettem semmi mást, hiába jelent ez
sokkal több munkát – és azt, hogy így részese leszek egy nagy
családi karácsonynak.
– Még az is megeshet, hogy élvezni fogod – vetette fel.
– Legalább étel-italból annyi van a házban, hogy elég volna
egy tizenkét hónapos ostromhoz is. Noëlnél pedig ott van a
pince kulcsa, úgyhogy az az ő felelőssége.
– Szóval ha teljesen elvág titeket a hó a külvilágtól, akkor is
boldogultok.
– Ó, igen, és épp most vásároltam fel a falusi boltot is! Pár
dolog kifogyóban volt, és egyszer csak eszembe jutott, hogy
talán szükségem lesz néhány ajándékra is.
Beszámoltam neki az édességekről meg Oriel Comfort
javaslatáról, hogy készítsek mikulásharisnyát Jessnek, és Laura
ezt is nagyon mulatságosnak találta.
– Ha Jess nem túl idős még hozzá, akkor az anyja vagy a
nagyija biztosan gondoskodott róla, nem igaz? – kérdeztem.
– Lehet, de sosem lehet túl sok dolog a mikulásharisnyádban.
 – Vettem egy hatalmas kirakót is, egy karácsonyi jelenettel,
mivel úgy gondoltam, ezzel mindenki lefoglalhatja magát, ha az
idő rossz lesz. Oriel azt mondja, ha utána visszaviszem, és
minden darabja megvan, visszaadja az ár felét.
– Jópofa teremtés lehet!
– Az is. És azt hiszem, egyben a szerelmi vetélytársam is.
George, a farmer, aki ma lehozott, a rajongónk.
– Ó! És milyen? Jóvágású? – kérdezte őszinte érdeklődéssel
Laura.
– Jókötésű, egészen világosszőke haja van, ragyogó kék
szeme és vonzó mosolya.
– Helyesnek tűnik.
– Viszont ellene szól, hogy túl van a negyvenen,
özvegyember, és van egy felnőtt fia. Azt mondta rám, hogy egy
sudár lányzó vagyok és ízlett neki a gyümölcspitém, ami lehet,
hogy felér egy lánykéréssel errefelé. Csakhogy az egyik
megjegyzéséből arra következtettem, hogy Oriel volt nála a
befutó, mielőtt a gyümölcspitém elrabolta volna a szívét.
– És küzdeni fogsz érte?
– Nem, azt hiszem, méltósággal visszavonulok… habár
igazán kedves ember. Egyébként vettem neked a szülinapodra
egy füzetkét, Oriel felemelő verseivel, a hozzáillő
bevásárlószatyorral együtt.
– Már alig várom! Hívj fel karácsony napján, ha lesz rá
alkalom, bár tudom, hogy nehezen tudsz elszabadulni, úgyhogy
nem aggódom, ha pár napig nem hallok felőled.
– Majd igyekszem. És megtennéd, hogy felhívod Ellent, és
tájékoztatod a fejleményekről? – kérdeztem, csak hogy előre
fedezzem magam, ha a kiállhatatlan Jude-nak nem tetszene,
ahogy a dolgokat intéztem. – És mondd meg neki, ne számítsa
fel Jude-nak a főzést és a takarítást, mert küldött neki egy listát a
díjszabásról, és most Jude azt hiszi, hogy ki kell fizetnie.
Laura megígérte, hogy elintéz mindent, aztán elbúcsúzott. A
fenekem közben gyakorlatilag odafagyott a padhoz, de azért a
bevásárlásomat ott hagyva gyorsan körülnéztem a templomban,
amelynek nem volt bezárva az ajtaja. A templom hideg volt, de
szép és csendes. Az egyik végében egy régi festett üvegablak
Noé bárkáját ábrázolta a sok kis állattal, amint párosával
felvonulnak rá. Többek között egy pár hatalmas meztelen
csigának tűnő teremtmény is, akiket szerintem Noé igazán
kihagyhatott volna a pókokkal meg néhány hasonló kellemetlen
jószággal együtt.
Összeszedve a holmimat, átküzdöttem magam a havon az
Auld Christmashöz, ahol finom omlós lancashire-i sajtot ettem,
kenyérrel és savanyúsággal egy beugróban, ahol nem volt senki
más, kivéve az öreg Nicholas Daggert, aki a szokásos ernyős
székben ült, a tűz mellett.
Egy kicsit csevegtem Nancyvel, aztán, mivel a hangunkra
felébredhetett, Nicholas kidugta a fejét a szék oldalán, mint
valami fura teknős.
– Én vagyok a vén Karácsony apó – jelentette be. – Az apám
is az volt, és előtte az ő apja is, és…
– Igen, tudjuk, apa – csitítgatta Nancy, aztán odasúgta
nekem: – Ilyenkor karácsony táján mindig nagyon izgatott lesz.
 – Értem. Noël Martland mesélt nekem egy kicsit a
mulatságokról, meg George Froggat is idefelé az úton, amikor
olyan kedvesen elhozott.
– Szóval meséltek magának? – nézett rám elgondolkodva.
– Csak egy keveset. Tudom, hogy ez eléggé zártkörű
szertartás, csak a falusiaknak. Maga is játszik benne?
– Ó, nem. Én csak nézem. Az asszonyok sosem vettek részt
benne.
– Ez nem szexista egy kicsit?
Kétkedve nézett rám.
– Nem, mivel mi nem akarunk szerepelni benne. Bár van egy
férfi, aki félig nőnek van öltözve. Én a kopogtatást szeretem
legjobban.
– Tudja, George is említette, hogy csatlakozott a
kopogtatáshoz, de azt hittem, talán félreértettem. Mi az a
kopogtatás tulajdonképpen?
– Kardokkal táncolnak.
– Hogy? Leteszik a kardokat a földre, mint a skótoknál?
– Nem, ez másmilyen. Összefűzik a kardokat, hogy
valamiféle csomómintát alkossanak. Aztán mikor a sárkány
megölte Szent Györgyöt, a csomó közepére hajtja a fejét, és a
férfiak levágják.
– Megöli Szent Györgyöt?
– Igen, de csak úgy tesz, és a doktor meggyógyítja. Az öreg
lelkész azt mondja, ez mind mélyen szimbolikus – az
újjászületést meg ilyeneket jelképezi. Benne van a füzetkében,
amit írt.
 – Noël megígérte, hogy később megkeresi a könyvtárban, és
mindenképpen elolvasom. Szólal ez a mulatságok vége, hogy
levágják a sárkány fejét?
– Nagyjából. Szent György felkel, mindnyájan újra táncolnak,
és ennyi. Utána kinyitjuk a kocsmát, de általában még mindenki
tele van a sörpunccsal.
– Remek szórakozásnak tűnik.
– Mrs. Jackson, aki szakácsnő és házvezetőnő volt Old Place-
ben, mindig hozott egy speciális süteményt, de hát ők már
visszavonultak, miután Jude apja meghalt.
– Ó! Milyen sütemény volt?
– Fűszeres kis kalácska, kandírozott narancshéjjal a tetején, és
rengeteg sáfránnyal sárgára festve. És fel volt tekerve, olyan
csiga alakban.
– Érdekesen hangzik – majd megkeresem a receptet. Lehet,
hogy ott van valahol a konyhában, nagyon sok receptkönyvet itt
hagyott. Ha megtalálom, és megvan minden hozzávaló, csinálok
valamennyit, amíg itt vagyok, és Jude majd lehozhatja aznap.
– Vagy esetleg maga is maradhatna a mulatságokra, és
lehozhatná saját maga.
– Szerintem Jude arra számít, hogy én már elutaztam,
amikorra ő hazaér. Különben is, addigra valószínűleg annyira
kimerült leszek, hogy pihenni szeretnék. Megszoktam ugyan,
hogy nagyon nagy családi összejövetelekre főzzek, ez a nyári
elfoglaltságom, de akkor nincs semmi más dolgom az ételek
előkészítésén és a főzésen kívül. Most pedig takarítok is, meg
minden egyebet is csinálok.
 – A karácsony fárasztó időszak a nőknek különben is. Nem
áll másból, mint főzésből és mosogatásból, aztán megint főzésből
és mosogatásból… – mondta mély sóhajjal.
– Igen, és maga még itt is dolgozik.
– Hát, ez már csak így van – mondta beletörődve, aztán
áthívták a söntésbe, amely kezdett megtelni, én pedig ott
maradtam a lobogó tűz mellett, a horkoló öreg Nicholasszal és a
sajtos kenyerem maradékával.
Csendben üldögéltem a nagyi naplójának következő pár
bejegyzését olvasva, amelyben nem találtam fontos
újdonságokat, csak azt, hogy szerette volna, ha a románcuk
hivatalos formát ölt.
Amint indultam volna, eszembe jutott, hogy akartam venni
fél üveg konyakot a lángoló karácsonyi pudinghoz, mivel az,
amit Noël hozott fel a pincéből, túl jónak tűnt ahhoz, hogy erre
használjuk el. Nancy éppen a visszajárót adta át nekem, amikor
súlyosan becsapódott a külső ajtó, és bebotladozott egy vékony,
magas szőke nő, egy hatalmas, csillogó pink kerekes bőröndöt
vonszolva maga után, amelynek a tetejére egy kozmetikai táskát
szíjaztak.
– Biztos az egyik GPS-es – súgta nekem Nancy. – Elment az
esze, ha megpróbált autóval feljönni az úton ebben az időben.
 18. FEJEZET

Jégkirálynő

Ma azzal vádoltam meg N-t, azért halogatja, hogy a szüleinek

beszéljen kettőnkről, mert fél, hogy nem örülnének, és azt
gondolnák, hogy én nem vagyok elég jó, mivel a szüleim egy
malomban dolgoznak. Azt felelte, az én szüleim sem örülnének
neki, mivel ő nem különös baptista, és nem is baptista egyáltalán.
1945. március

– JÓ NAPOT! – MONDTA A NŐ, egyikünkről a másikra nézve.

Közben hátralökte a nagy, fehér szőrmekucsmát, ami addig rá
volt csúszva a fejére. Az arca egyébként rendkívül csinos volt
még így is, annak ellenére, hogy kipirult és fénylett a hidegtől, a
megerőltetéstől és a haragtól. – Hála az égnek, hogy mégis van
valamiféle életnek jele ebben a lyukban! Már kezdtem azt hinni,
hogy mindenkit kiirtott a pestis, vagy valami.
– Letért a főútról, hogy eljusson Great Mummingba? –
kérdeztem. – Csak azért, mert a GPS rossz irányba küld
mindenkit.
 – Nem, én szándékosan jöttem ide, de az autóm megcsúszott a
jégen az első kanyarban, és most az árokban van. Szükségem van
valakire, aki felszállít Old Place-be.
Nancy összehúzott szemmel vizsgálgatta.
– Nem maga az a modell, aki Jude jegyese volt, és idejött
tavaly karácsonykor, aztán inkább az öccsével jött össze?
Megérkezett az egyikkel, és távozott a másikkal.
– Gondolom, lehet így is mondani. Coco Lanyon vagyok.
Talán ismernek a Hajnali harmat arcelixír tévéreklámjából.
– Nem – felelte Nancy egyszerűen; gondolom, nem sok ideje
van tévét nézni.
A szőrmekucsmán kívül Coco egy rikító pink Ugg csizmát és
egy hosszú, steppelt fehér kabátot viselt. Platinaszőke, szinte
fehér volt a haja is, de az arca még mindig majdnem olyan
rózsaszín, mint a csizmája.
Kissé sivító hangja bizonyára behatolt Nicholas fülébe is,
mivel a férfi ráncos arca hirtelen újra megjelent a szék oldalánál,
és az öreg magas, de kedves, manószerű hangján megszólalt:
– Én vagyok a vén Karácsony apó, tudja!
– Tudjuk, papa – válaszolt Nancy –, csak dőljön hátra, és
hagyja, hogy kiszolgáljam a vendéget!
– Én nem vagyok vendég – csattant fel Coco. – Én csak
keresek valakit, aki elvinne.
– De miért megy Old Place-be? – kérdeztem, mire felém
fordította jéghideg tekintetét, és lenézett rám fitos orra fölött…
vagy legalábbis megpróbálta, mert én pár centivel magasabb
voltam.
– És maga kicsoda?
 – Holly Brown. Én felügyelek Old Place-re, amíg Jude
Martland távol van.
– Ó, értem. A férje hozta le kocsival? Mert akkor most
azonnal felvihetnek magukkal.
– Összekever azzal a házaspárral, akik általában jönni
szoktak – nekem nincs férjem, és én nem hoztam ma az autómat,
mert nem tudtam volna visszajutni vele a dombra. És egyébként
miért akar odamenni?
– Úgy érti… Guy még nem érkezett meg? – kérdezte emelt
hangon, türelmetlenül rám meredve.
– Akkor még nem, amikor eljöttem pár órával ezelőtt, és nem
tudok róla, hogy vártuk volna. Sem őt, sem magát. Miért
gondolta, hogy Guy itt lehet?
– Mert azt mondta, hogy idejön, természetesen.
– De… csak nem jött volna ide, amikor összeveszett a
bátyjával? – kérdeztem meglepődve.
– Ó, de hát felhívta az öreg Noëlt a múlt héten, úgyhogy
tudja, hogy Jude az Államokban marad az ünnepek alatt, tehát
nyugodtan elbújhat itt. De én nem hagyom, hogy Guy ezt
megússza… nem hagyhat el csak úgy, amiért elküldtem az
eljegyzésünk hírét a The Timesnak, és kitűztem az esküvő
időpontját. Mamihoz és papihoz megyünk karácsonyra, ők
pedig meghívták az egész családot karácsony másnapján az
eljegyzési partinkra.
– Ebből az egészből nem mondott el előre semmit Guynak? –
kérdezte Nancy, láthatóan megbabonázva.
– Ő betegesen irtózik attól, hogy elkötelezze magát, ki tudja,
meddig vacillált volna még – válaszolt Coco kurtán. – Lehet,
hogy rémületében iderohant, de jobb, ha mostanra már túltette
magát rajta, mert most azonnal viszem vissza magammal
Londonba.
El is tudtam volna képzelni róla, mivel még haragosan és
kipirultan is lélegzetelállítóan szép volt… Persze, csak ha az
embernek tetszenek a fagyos szőkék, jégszilánkra emlékeztető
kék szemmel, amint szemmel láthatóan Jude-nak és Guynak
tetszettek.
Én viszont nem vágytam még egy váratlan vendégre,
úgyhogy Coco nyugodtan viheti magával Guyt, áldásom rá.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha visszajön a házba velem,
fogalmam sincs, mi mást tehetne. Talán mostanra már Guy is
megérkezett – valószínűleg útközben megállt ebédelni, vagy
ilyesmi.
Nancyhez fordultam.
– Nem volna gond, ha itt hagynánk a csomagunkat egy
ideig? Nálam itt van az összes bevásárlásom, Coco pedig
szerintem nem tudna mást felhozni, mint a kozmetikai táskát.
Az a bőrönd hatalmas!
– Mi, ez az apróság? – kérdezte döbbenten Coco. – Ez csak
egy kis egyéjszakás táska, ha netán úgy döntenénk, hogy csak
holnap kora reggel indulunk, nem már ma. És én biztosan nem
cipelek semmit sehová, mert még mindig kimerült vagyok a
gyaloglástól. Maga felmehet a házba, és megmondhatja Guynak,
hogy jöjjön le értem. Én itt megvárom, és…
Ebben a pillanatban George bedugta a fejét a félig nyitott
ajtón, és mikor meglátott engem, megszólalt:
 – Gondoltam, talán itt lehet, Holly. Oriel mondta, hogy
errefelé jött. Akarja, hogy felvigyem Old Place-be? Már megint
havazik, és éppen hazafelé megyek.
– Én akarom! – kiáltott fel Coco, csábítóan vonva fel a
szemöldökét.
– Bemutatom… – elhallgattam. – Nagyon sajnálom,
elfelejtettem a vezetéknevét.
– Coco Lanyon – a modell.
– Ő az, aki el volt jegyezve Jude-dal múlt karácsonykor, és
aztán összeállt inkább Guyjal – magyarázta Nancy segítőkészen.
– Csak közben szakítottak – szólalt meg Nicholas, aki
szemmel láthatóan minden nehézség nélkül követte a bonyolult
történetet, és közben teljesen felébredt. – Azt hitte, Guy Old
Place-ben van, és utána jött.
– Ó, akkor már értem. Mintha épp most láttam volna Guy
nagy fekete Chelsea traktorját, azt a nagy dögöt felhajtani az
úton – felelte George. – Jól fel van szórva az út, és lendületből
futott neki, úgyhogy valószínűleg felment.
– Na, ugye – szólt közbe Coco. – Tényleg itt van.
– Az a maga autója, ott lejjebb az úton? – kérdezte George. –
Ben a Weasel Pot farmról mondta, hogy valami őrült fickó
megpróbált sportautóval felmenni a dombra.
– Egy őrült nőszemély – helyesbített Nancy, mire Coco
vasvilla tekintettel nézett rá.
– Igen, az az én autóm, és szeretném, ha kihúznák, és
felhoznák Old Place-hez, amint lehet.
George leemelte a sapkáját, és gondterhelten megvakarta a
fejét.
 – A népek a Weasel Potról gond nélkül kihúzzák magának,
de fizetnie kell érte. És semmi értelme, hogy megpróbálják
felvinni a házhoz, úgyhogy valószínűleg a faluban hagyják.
Azok a kicsi autók túl alacsonyak, úgyhogy hasznavehetetlenek
a hóban – és a vidéken egyáltalán – tette hozzá becsmérlően.
– Mindegy – felelte dölyfösen Coco. – Most legyen szíves,
vigyen fel Old Place-be.
– Ha volna szíves, George – tettem hozzá mentegetőzve –, de
megteszi a kapusházig is, nem akarnám jobban feltartani, és ott
lerakhatjuk a csomagjainkat. Talán Guy majd lejön értük, és
felhozza őket.
– Ne butáskodjon, engem egész a házig kell vinnie – szólt
közbe Coco. – Maga gyalogolhat, ha akar.
– Magát örömmel hazaviszem, Holly, de van hátul két birka,
elöl meg a kutya, úgyhogy másik utasnak már nincs hely. –
Világos szemöldökét Cocóra emelve hozzátette: – Magának meg
kell várnia, hogy Guy esetleg lejön magáért, hacsak nem akarja
megkérni az ifjú Bent – bement az ivóba.
– Az ifjú Ben?
– A Weasel Potról.
– Mi ez a Weasel Pot, amiről itt egyfolytában hablatyolnak? –
kérdezte ingerülten.
– Az a farm, ami mellett eljött, amikor lefordult a főútról –
válaszoltam. – Szerződésük van a helyi tanáccsal, hogy letolják a
havat az útról, fel a faluig, George pedig lefelé takarítja az utat.
– Így van, és ha már beszél vele, megkérheti Bent arra is,
hogy kihúzza az autóját – javasolta George.
 – Nézze, én sietek, úgyhogy maga vitesse fel magát ezzel a
Bennel, és mondja meg neki, hogy szedje ki nekem az autómat –
fordult hozzám Coco. Aztán George-ra nézve a bőröndje felé
intett, láthatóan elvárva, hogy a férfi felvegye. – Jól van, én kész
vagyok – de a kutyát hátra kell tennie.
– Sajnálom, ez nem megy – felelte George, a sajnálkozás
legkisebb jele nélkül. – És különben is, nem magának ajánlottam
fel, hogy elviszem. Nem igazán tetszik az a parfüm, amit visel, és
ha ettől pézsmaillatú lesz az egész Land Roverem, attól
kiborulnak a kutyák. Tudja, ezt a menyét mirigyeiből préselik ki.
Coco hitetlenül rámeredt.
– Ostobaság! Ez egy nagyon-nagyon drága parfüm, és nem
használnának hozzá ilyesmit!
– Nem a pézsmapatkány mirigyeiről van szó inkább? –
kérdeztem. – Az valószínűbb.
– Azt hiszem, igaza van – adta meg magát George.
– Van egy régi lancashire-i szólás a menyétekről – szólalt
meg váratlanul az öreg Nicholas, majd vékony, dallamos hangon
idézni kezdte: – „Ha látsz egy menyétet, pisilj a fülébe! Ha látsz egy
másikat is még, kösd be a fenekét!”
– Ez meg mi az ördögöt jelent? – méltatlankodott Coco.
– Fogalmam sincs – felelte Nicholas. – Hihihi.
– Szenilis! – dünnyögte Qoco, aztán otthagyva az öreget,
csábítóan édes mosolyt küldött George felé. – Kérem, vigyen fel a
házhoz – annyira fázom, és olyan fáradt vagyok! Meg tudom
fizetni a fáradságát.
 – Mondtam már, próbálja elbűvölni az ifjú Bent, velem nem
megy semmire – közölte kurtán a férfi, mire Coco dühösen
elviharzott az ivó felé.
– Reméljük, ma este megszabadul tőle meg Guytól – jegyezte
meg George, amint segített a Land Roverben elhelyezni millió
egy vásárolt portékámat. – Hanem, azzal a sportautóval nem fog
hazajutni, mert reggelre legfeljebb egy négykerék-meghajtású
autó lesz képes elérni a főutat.
– De Guy autója olyan, nem azt mondta? Úgyhogy
gondolom, még ma este visszamennek azon, és Coco autóját
majd elrendezik később – mondtam reménykedve.
A juhászkutya engedelmesen helyet adott nekem a széles
ülésen, és elindultunk. George nem volt hajlandó megállni, amíg
fel nem vitt engem egészen a bejárati ajtóig, ahol egy még
mindig finoman gőzölgő hatalmas egyterű állt. Guy valóban
megérkezett.
Rogyadozva behordtam a bevásárlásomat, és az egész
családot a nappaliban találtam, amelyet időközben valaki
művészien kidíszített műfenyő girlandokkal, belekeverve azokat
a magyalágakat is, amelyeket George korábban hozott.
Tilda szokásos helyén ült, a tűz előtt a kanapén, a lábánál
Merlin mélyen aludt a takaróján, miközben Noël, Becca és Jess a
végső simításokat végezte a karácsonyfán.
Egy magas, sötét hajú, vékony és nagyon jóképű férfi a kő
kandallópárkánynak támaszkodva figyelte a munkálatokat.
Könnyedén felismertem volna a családi fotók alapján, hogy ő
Guy, még ha nem is számítok rá.
 Amint beléptem, és letettem a nehéz táskákat, úgy tűnt
nekem, mintha a szoba színpadi díszlet lett volna, különösen,
ahogy mindnyájan felém fordultak, mintha csak rendezői
utasításra tennék. Merlin nehézkesen lábra állt, és odaténfergett
hozzám, hevesen csóválva a farkát.
– Á, Holly, hát itt van! Váratlanul gyarapodott egy taggal a
családi kör – közölte velem Noël vidáman. – Ő Guy, Jude öccse.
– Üdvözlöm – mondta Guy, elbűvölő mosollyal, és kezet
fogott velem. – Már mindent tudok magáról.
– Hát ez elég baljóslatú kijelentés – feleltem, és lehajoltam,
hogy megsimogassam Merlint. – Egyébként már tudtam, hogy itt
van, mivel épp most futottam össze a maga…
– Hozott nekem is valamit abban a táskában? – szakított félbe
Jess.
– Igen, néhány csokoládédíszt a fára.
Beletúrtam a vászonszatyorba, hogy megkeressem.
– Jól van, ilyen nem volt itthon, és Guy bácsinak eszében sem
volt, hogy valamit is hozzon.
– Nem gondoltam, hogy szükség volna rá, mivel arra
számítottam, hogy azt a házaspárt találom itt, akiket Jude
általában felfogad, amikor elutazik. És mivel tudtam, hogy ők
már meghívták Tildát. Noëlt, Beccát és Jesst karácsonyi ebédre,
azt gondoltam, eggyel több ember már nem oszt, nem szoroz.
– És tudtad, hogy nem lesz itt Jude bácsi, hogy kihajítson a
fülednél fogva – jegyezte meg Jess. – Utálatos és alattomos voltál,
amikor leléptél a barátnőjével, még ha nekem nem is volt túl
szimpatikus.
 – Most már nekem sem az, ezért vagyok itt – dörmögte Guy,
akit úgy tűnt, nem viselt meg különösebben a kritika.
– Jess, ez nagyon udvariatlan volt tőled – szólalt meg Tilda.
– Viszont igaz, amit a gyermek mondott; neked mindig az
kellett, ami a bátyádé, már gyerekkorotoktól. Aztán amint
megkaptad, már nem érdekelt – jegyezte meg Becca nyersen. –
És elég szemtelen voltál, hogy azt gondold, csak úgy
beköltözhetsz ide, amíg ő távol van, és majd a házat felügyelő
házaspár gondoskodik rólad.
Guy elvörösödött.
– Részben az volt az oka, hogy idejöttem, hogy aggódtam
Noël meg Tilda miatt, amiért magukra lettek hagyva.
Felelőtlenség volt a jó öreg Jude-tól lemondani a karácsonyt, és
sértetten elvonulni.
– Különben is New Yorkba ment volna, és mi mondtuk neki,
hogy ne aggódjon miattunk – magunk is elboldogulunk. Ami azt
illeti, még örültem is, hogy hosszú idő után megint főzhetek
karácsonyi ebédet – közölte Tilda –, és meg is csináltam volna,
ha nem jön ez a nyomorult esés.
– Tudom, hogy csodálatos ebédet főztél volna, drágám –
nyugtatta meg Noël. – De nagy örömmel időzünk újra a régi
családi otthonban, most, hogy Holly mindent elintéz, nem igaz?
– Láttam, hogy azt szeretnéd, és nem akartam az utadba állni
– válaszolt Tilda, örömmel kiosztva magának a mártír szerepét,
habár nyilván nagyon is örült, hogy felhoztuk ide, és
gondoskodunk róla.
– Csúnyán viselkedtél, Guy, úgyhogy meg tudtuk érteni,
Jude miért érezte úgy, hogy idén változásra van szüksége, és el
akar szabadulni – különösen miután megtalálta azt az átkozott
eljegyzési értesítőt.
– Igen, ez mind rendben van, de Jude most a család feje, és
vannak kötelezettségei, például meggyőződni arról, hogy az
öreg dadusról meg Richardról gondoskodnak – jelentette ki
Becca, a fejét csóválva.
– Nem kellett volna meghívnia Guyt meg azt a lányt,
úgyhogy nem lett volna probléma.
– Mindegy. A kedves Hollynak hála, végül minden jól sült el
– mondta Noël. – Jude pedig hazajön vízkeresztre, és ez a
legfontosabb.
– Még mindig nem árultad el, hogy miért rohantál fel ide,
Guy – szólalt meg Tilda. – Nem azt mondtad múlt héten, hogy
Londonban töltöd a karácsonyt azzal a lánnyal? –
Szemöldökráncolva folytatta: – Hogy is hívták? Valami fura név
volt…
– Coco – felelt Jess. – Mint a kakaó. – Aztán ártatlan képpel
hozzátette: – Habár sokkal rosszabb lett volna, ha mondjuk
Nesquicknek hívják, nem igaz?
– Gondolom, Coco Chanel után – jegyeztem meg sietve –, és
ha már Cocóról beszélünk…
– Szerintem a Nesquick illik hozzá. Mostantól így fogom
hívni – vágott közbe csúfondárosan Jess.
– Sokkal jobban szeretném, ha nem tennéd, drágám –
jegyezte meg Tilda.
Guy vigyorogva szólt közbe:
– Ne legyél ünneprontó, Tilda! De szerencsére nem kell majd
semminek sem hívnod, Jess, mivel nincs itt. Különben sem
igazán tetszett neki Old Place múlt karácsonykor, ő sokkal
inkább városi lány, a kis Coco.
– Gondolom, meguntad, mint az összes többi barátnődet—
jegyezte meg Tilda, némi elfogultsággal a hangjában. Úgy tűnt,
Guy egy kicsit mindnyájuk kedvence, habár mintha Becca
kevésbé lett volna részrehajló vele. Gondolom, a sok bűbáj nem
hat egyformán mindenkire.
– Inkább mondjuk úgy, hogy időben felébredtem – ismerte
be Guy. – Egy kicsit meleg lett a helyzet, amikor elküldte az
eljegyzési értesítést a lapoknak – és amikor elárulta, hogy a
szülei nagy családi eljegyzési partit szerveznek karácsony
másnapjára. Arra gondoltam: „Köszönöm, ebből nem kérek”, és
megléptem. – Vállat vonva folytatta: – Még nem akarom lekötni
magamat.
– Ahogy mondtam – válaszolt Becca –, amint elnyered a
díjat, már nem is érdekel.
– Köszönöm ezt a gyors jellemrajzot, Becca. De valójában
annyira könnyű volt elhalásznom, hogy csak szívességet tettem
vele Jude-nak. Ha összeházasodnak, nem lett volna tartós. –
Elbűvölő mosolyt vetett rám – úgy tűnt, nagyon bőkezűen
osztogatja őket. – De sokkal szívesebben vagyok inkább itt, a
családom kebelében. Nem bánja, ha maradok, ugye, Holly? Csak
nem dobna ki a hideg, fagyos hóba? – kérdezte hízelegve.
Önző fickó volt, aki csak a saját érdekeit nézte. Olyan szép
volt, és annyira megbízható, mint egy kígyó. Ha Ned bácsikájára
ütött, akkor már értettem, hogy tudta szegény ártatlan,
szigorúan nevelt nagyit úgy levenni a lábáról.
Tanácstalanul néztem Noëlre és Tildára.
 – Én… nos, egyre csak fokozódik a helyzet. Én csak azért
jöttem, hogy szemmel tartsam a házat, és gondozzam az
állatokat – és aztán egyszer csak családi összejövetelt rendezek a
tulajdonos beleegyezése nélkül. És telefonon sem tudtam elérni,
habár megpróbáltam.
– Ó, Jude nem bánja majd, afelől megnyugtathatom –
jelentette ki Noël. – Az a drága ember meg fogja érteni a
helyzetet.
– Nem vagyok benne biztos, Noël, mivel Mr. Martland
barátnője…
– Jude bácsi nem fogja bánni, hogy mi itt vagyunk – vágott
közbe Jess –, de Guy bácsit igen.
– Szeretném, ha nem bácsiznál, drágám – attól rettentő
öregnek érzem magam – panaszkodott Guy.
– Rettentően öreg is vagy – vágott vissza megsemmisítően
Jess.
– Ha úgy gondolod, hogy én öreg vagyok, Mini-Morticia,
akkor az imádott Jude bácsid őskövület lehet!
– De őt nem tartom öregnek, mert ő szórakoztató – közölte
Jess, ami engem meglepett, mivel amit eddig hallottam Jude
Martlandról, abból sosem gondoltam volna, hogy szórakoztató
ember. – Te buta vagy és undok, és csupa ránc a szemed körül.
– Az a nevetéstől van – felelte Guy, de elfordította a fejét, és
aggódva megvizsgálta az arcát a kandalló fölött lógó,
megdöntött, homályos tükörben. – Igen, nevetőráncok… egy
autót hallok odakint? – tette hozzá. – Ugye nem vártok még
valakit?
– Még téged sem vártunk – mutatott rá Becca.
 Jess az ablakhoz szaladt.
– Nézzétek, ez Ben a Weasel’s Potról!
Egészen kipirult, úgyhogy nyilván tetszik neki a fiatal
farmer. De aztán feljajdult:
– Ó, nem! Máris elhajtott, és nem is jött be, hogy köszönjön.
De előbb kiszállt valaki – egy nő egy hatalmas bőrönddel. Ki a
csuda lehet?
– Próbáltam figyelmeztetni magukat – mondtam
elkeseredetten –, ez…
Jess elképedt arcot vágva fordult felénk.
– Nesquick az, és nagyon dühösnek tűnik. Bezárjam az ajtót?
 19. FEJEZET

Nemkívánatos vendég

N-t egészségügyi okokból leszerelték a hadseregtől, és azt mondta,

állást ajánlott neki az apja egyik barátja, amint elég erős lesz hozzá.
Azt hittem, utána azzal folytatja, hogy megkéri a kezem, most,
hogy hamarosan olyan helyzetben lesz, hogy el tud tartani egy
feleséget – de nem tette…
1945. április

MÁR TÚL KÉSŐ VOLT, hogy végrehajtsuk Jess javaslatát, és Coco

nem is kopogott, csak egyszerűen bevonult, mint egy kissé
koszos és leértékelt hókirálynő.
Azt hiszem, nem számított rá, hogy az út legvégső szakaszát
egy traktor fülkéjében teszi meg, beszorítva a bőröndje mellé,
amelyet most nagy huppanással ledobott az ajtóban. A bőrönd is
határozottan megviseltnek tűnt, akárcsak Coco. A fehér talán
nem a legmegfelelőbb szín egy ilyen kimerítő utazáshoz.
Ezenkívül láthatóan gyilkos kedvében volt, amin nem sokat
javított a fogadtatása sem.
– Te jó ég, te meg mit keresel itt? – kérdezte erőtlenül Guy, és
Becca, Tilda meg Noël elképedt kelletlenséggel meredt rá.
 – Hogy érted azt, hogy én mit keresek itt? Ne gondold, hogy
csak úgy dobhatsz engem, és megúszhatod, csak azért, mert
beijedtél a házasság gondolatától. Verd ki a fejedből, mert most
visszajössz velem azonnal Londonba!
– Egy fenét megyek vissza! – felelte Guy. – Meg kellett volna
beszélned velem, mielőtt eljegyzési értesítőket küldözgetsz és
eljegyzési partikat szervezel.
– De egyetértettél velem, amikor azt mondtam, hogy a májusi
esküvők a legjobbak, csak gyorsan ki kell választani egy
dátumot, mielőtt mindet lefoglalják!
– Lehetséges, mivel csak fél füllel figyelek arra a sok
sületlenségre, amit beszélsz. De az biztos, hogy sosem mondtam
azt, hogy meg akarnék házasodni májusban vagy bármikor
máskor.
– De hát azért jegyeztük el egymást, vagy nem?
Guy vállat vont.
– Egy csomó ember eljegyzi egymást, aztán végül semmi sem
lesz belőle. Különben is, te csináltál olyan nagy ügyet belőle. Én
nem tudtam, hogy te majd közleményt tetetsz az átkozott
újságokba! És amikor megtudtam, hogy a szüleid összeterelték a
családot karácsony másnapjára, hogy áldásukat adják ránk, az
volt az utolsó csepp a pohárban.
– Nem kifejezetten ezért hívták meg őket, de jó ötletnek tűnt
megünnepelni az eljegyzésünket is, ha már együtt van a család –
csattant fel Coco.
– Hát, akkor csak menj, és ünnepelj, de én maradok itt.
 – Ó, ne butáskodj! Egészen idáig eljöttem, és az autóm egy
árokban kötött ki, mind csak miattad. Hát persze hogy
visszajössz velem.
Aztán szórakozott pillantást vetett Jessre, aki halk kántálásba
fogott:
– Nes-quick, Nes-quick, Nes-quick!
– Muszáj ennek a gyereknek ennyire hangoskodnia? –
kérdezte szemrehányóan.
– Jess, drágám, elég lesz – mondta szelíden Tilda.
– Nem kedvel téged – mondta Guy. – Egyikünk sem kedvel.
– Ugyan, Guy! – szólt közbe Noël. – Milyen viselkedés ez?
Coco, jöjjön ide a tűzhöz átmelegedni egy kicsit. Remélem, nem
sérült meg, amikor az autója belecsúszott az árokba.
Cocónak hosszú és viszontagságos napja volt, úgyhogy nem
figyelt Noëlre. Ehelyett nekiesett Guynak, nem meglepő módon
teljesen elveszítve a higgadtságát. Sivító hangján közölt róla
néhány válogatott és nagyon személyes dolgot, amit Jess
láthatóan gondosan elraktározott magában későbbi felhasználás
céljából.
A felpaprikázott Guy ugyancsak csípős megjegyzésekkel
válaszolt, ezért, mivel úgy láttam, igazi battle royal van
kibontakozóban, inkább átvonultam a bevásárlásommal a
konyhába, Merlinnel a nyomomban.
Az összes lámpát fel kellett kapcsolnom, mivel még mindig
sűrűn esett a hó, és úgy tűnt, nem is fog elállni egy darabig, ami
kissé aggasztó volt abból a szempontból, hogy így nehezebb lesz
megszabadulni a két nemkívánatos vendégünktől…
 Gyorsan elraktam mindent, az ajándékokat pedig egy halom
törlőruha alá rejtettem a konyhaszekrényben, hátha Jessnek
kedve szottyan kotorászni egy kicsit, mielőtt még be tudnám
csomagolni a meglepetéseket.
Aztán főztem egy csésze kávét, és közben azon tűnődtem, el
tudnám-e osztani a kolbászt, tört krumplit és mustárszószt, amit
aznap vacsorára terveztem, hogy még két embernek jusson
belőle, vagy esetleg előszedjek a fagyasztóból még egy pár
kolbászt. Az utána szánt desszerthez van bőven málnakonzerv
meg tejszínhab a kapusházból.
Vagy esetleg csinálhatnék valamit a túlérett banánokból,
amiket még Chirkék hagytak itt…
Megnéztem a másnapi menüt. Roston sült pisztráng lesz a
felnőtteknek – bőséges ellátmány volt belőle a fagyasztóban – és
házi halfasírt Jessnek, ha ehhez nincs kedve. Desszertnek pedig a
két lehetőségből azt fogom megcsinálni, amit ma este nem.
Éppen beraktam a sütőbe egy újabb gyors csokoládétortát, és
megcsináltam a könnyű előételhez a szardíniapástétomot, amit
majd bundás kenyérrel fogunk elfogyasztani, amikor Becca és
Jess utánam jött a konyhába.
– Tilda és Noël átment a kis nappaliba tévét nézni – közölte
Becca. – Egy kicsit kezdenek elfajulni a dolgok odabent – sírás
lesz a vége, azt hiszem. Guy épp most közölte vele, hogy nem
tudja elvinni sehova ma este, még ha akarná sem, mivel felhajtott
pár jó nagy adag whiskyt, miután megérkezett.
– Ó, egek, tényleg? – kérdeztem tanácstalanul. – Azt
reméltem, elviszi esetleg legalább a legközelebbi vasútállomásig,
ha már itt van az a nagy négykerék-meghajtású kocsija. Az idő
kezd egyre jobban elromolni, és még ha Coco autója használható
lesz is, amikor kiszedik az árokból, nem hiszem, hogy elmegy az
ilyen utakon. George legalábbis nem gondolta.
– Hát, én nem hiszem, hogy egy rendőrautó állna lesben az
úton ilyen időben, hogy elkapja az ittas vezetőket – felelte Becca
–, inkább arról van szó, hogy Guy egyszerűen nem akarja
elvinni.
– Tetszett magának a karácsonyi dekoráció, amit felraktunk?
– kérdezte Jess.
– Igen, nagyon szép. Eddig még nem volt alkalmam
megdicsérni. Ki csinálta a magyal-, borostyán- és fagyöngy-
kompozíciókat? Sokkal elegánsabb, mint ahogy én
beletűzködtem a vázába, amikor George először hozott fel
belőle.
– Én csináltam. Az egyik teljesen haszontalan dolog, amit a
lányiskolában tanítottak nekem – válaszolt Becca.
Ismét kipillantottam az ablakon.
– Még mindig havazik – nem gondolja, hogy be kéne
hoznunk a lovakat?
– Igen, tulajdonképpen azért jöttünk ki. Behozom őket, és
megcsinálom nekik a meleg tápjukat is. Jess majd segít.
– Annyira örülök, hogy itt van, és ellátja Ladyt – feleltem
hálásan. – Olyan sok dolgom lesz minden egyébbel, hogy nagy
megnyugvás, ha tudom, maga szemmel tartja Ladyt meg Billyt
helyettem.
– Hát, Nutkinról úgyis gondoskodnom kellene, úgyhogy
még egy ló már igazán nem számít, ha van egy olyan lelkes
rabszolgám, mint Jess, aki elvégzi a nehéz munkát, és távol tartja
tőlem azt az átkozott kecskét.
Jess bánatos arccal nézett rá. Azt hiszem, a trágyázás és a
nehéz talicska tologatása nem tartozik a kedvenc időtöltései
közé, még ha beletörődött is már a sorsába.
– Az a kecske egy gonosz jószág – jegyezte meg keserűen –,
csupa kék-zöld hátul a lábam, ahol állandóan felöklel.
– Merlint kivittük egy rövid sétára ebéd előtt – mondta
Becca. – Hiányolta magát, elképesztő, mennyire kötődik
magához, mintha csak az árnyéka lenne.
– Igen, de igazából a gazdája hiányzik neki, azért van ez –
feleltem.
Merlin, a nevét hallva kissé megcsóválta a farkát, és felnézett
rám meleg borostyánszín szemével.
– Amikor elrendeztük a lovakat, megint ki akarom vinni a
szánkót a legelőre. Nem akar maga is jönni, Holly? – invitált Jess.
– Hozhatja a másik szánkót.
– Szívesen mentem volna, de elő kell készítenem a
zöldségeket a vacsorához, és rá akarom rakni a zseléréteget a
desszertre – feleltem. – De holnap egészen biztosan megyek. És
ha van kedved, majd süthetünk és díszíthetünk pár mézeskalács
figurát, hogy felakasszuk a fára.
– Ó, igen, az jó szórakozás lenne!
Miután kimentek, még mindig hallottam az emelt hangú
párbeszédet a nappaliból, annak ellenére, hogy a folyosó végén
be volt csukva az ajtó. Igen jó lehet az akusztika a házban. Olyan
melodramatikus mondatokat tudtam kivenni, mint például:
– Felbontottam Jude-dal az eljegyzésemet miattad.
 – Nem kértelek rá! Csak egy kis szórakozás volt az egész,
amíg Jude ránk nem nyitott.
– Akkor nem ezt mondtad. Azt hittem, hogy szeretsz.
– Nem vagyok felelős azért, hogy te mit gondolsz, hála az
égnek!
Ezután becsuktam a konyhaajtót is, és bekapcsoltam a rádiót.
Még nem kellett nekiállnom a vacsorának, most, hogy a
pástétomos előétel a hűtőben volt már, de mivel úgy tűnt, hogy
egy jó ideig egyedül leszek, kihasználtam az alkalmat a
karácsonyi ajándékaim elkészítésére.
Kiforráztam a kamrában talált üres befőttesüvegeket, és
alaposan kitörölgettem őket, aztán megtöltöttem édességgel, és
letakartam mindegyiket celofánnal, majd befedtem a piros-fehér
kockás papír-szalvétából kivágott körrel, amire piros
befőttesgumit tettem. Nagyon jól néztek ki.
Becsomagoltam és felcímkéztem őket, néhány plusz darab
kivételével, amelyet üresen hagytam előre nem látott vészhelyzet
esetére.
Aztán beraktam őket ismét a törlőruhák alá a
konyhaszekrénybe, a Jess mikulásharisnyájába való
apróságokkal együtt. Feltéve, hogy lesz mikulásharisnyája. Erről
még meg kell kérdeznem Noël és Tildát.
Becca visszajött a konyhába, csillogó hópelyhekkel
acélszürke fürtjein.
– Már majdnem besötétedett, és még mindig havazik… és
valóban pislog a lámpa, vagy csak képzelődöm?
– Nem, ezt csinálja egy ideje. Remélem, nem megy el az
áram.
 – Ó, néha előfordul, de a generátor akkor bekapcsol majd. Mi
a helyzet azzal a kettővel? – intett fejével a nappali felé. – Még
mindig veszekednek?
– Tudomásom szerint… hacsak valamelyik meg nem ölte a
másikat, és most éppen a holttestét akarja elásni kint a hóban.
– Ha – horkant fel. Aztán elismerően körülnézett. – Egészen
máshogy néz ki itt minden, amióta maga itt van. Először is
tisztább, és jó látni, hogy az Aga megint használatban van.
– Úgy tűnt, Mo már elkezdett itt takarítani, de Sharon mintha
hozzá se nyúlt volna semmihez a házban. El sem tudom
képzelni, mit csinálhatott, amikor itt volt.
– Teljesen hasznavehetetlen volt. Mondtam Jude-nak, hogy
újra fel kellene fogadnia egy házaspárt, hogy vezessék a
háztartást, de azt felelte, hogy képes gondoskodni magáról.
– Különben sem olyan könnyű bentlakó személyzetet találni
manapság, és aki van, az nagyon sokba kerül.
– Az igaz. És aki még főzni is tud, olyan ritka, mint a fehér
holló. Mi ez a finom illat?
– Egy újabb gyors csokitorta. Úgy tűnik, elképesztő
gyorsasággal fogyasztjuk a tortákat.
– Csodálatos! – Becca félrehajtott fejjel fülelt egy kicsit a
nappaliból jövő hangokra, aztán kissé habozva megszólalt: –
Gyanúsan nagy a csönd.
– Becsuktam a konyhaajtót is, hogy ne halljam.
Felállt, és ismét kinyitotta.
– Ja, igen. Most éppen hisztérikusan sír.
 – Akkor jobb is, hogy elővettem még pár kolbászt a
fagyasztóból – jegyeztem meg borúsan –, nem hinném, hogy
bármelyikük is menne valahová ma este.
– Nem, az idő is rosszabb lett odakint, úgyhogy nem lenne
tanácsos elindulniuk, amíg reggel le nem takarítják és fel nem
szórják az utakat.
– Hacsak teljesen el nem vág minket mindentől ma éjjel a hó.
Arra gondolt már?
Megjelent Tilda; bársonypapucsának magas sarka hangosan
kopogott a kőpadlón, amint bebotorkált a konyhába, majd leült
egy magas támlájú székre.
– Az a félkegyelmű fiú most adott Cocónak egy kis pohár
konyakot, hogy abbahagyja a sírást, úgyhogy most már holnapig
nem tudunk megszabadulni tőle.
– Épp most jöttünk rá, hogy holnapig különben is várnunk
kell – feleltem. – De gondolom, akkor fel kell húzni még két
ágyat.
Megjelent Guy. Zaklatottnak tűnt, ami aligha volt csoda,
mivel a nappaliból egészen idáig hallatszott a dühös, hangos
sírás, amit időnként megszakított egy-egy „Gazember!”
felkiáltás.
– Jó tüdeje van – jegyezte meg Becca.
– Egy kicsit bonyolult a helyzet – jelentette ki Guy fanyar
mosollyal. – Coco haza akar menni, én pedig nem kockáztatom a
kocsimat azzal, hogy levigyem a faluba, megnézni, hogy
kihúzták-e már az ö autóját az árokból. Úgy szakad a hó, hogy
nem tudnék újra feljönni. Nézték mostanában, hogy milyen kint
az idő? Bosszantó, hogy Jude elvitte a Land Rovert, az megjárta
volna az utat.
– Holnap reggel felvihetné Londonba az autóján –
javasoltam.
– Nem létezik; már megmondtam neki, hogy köztünk vége
mindennek, úgyhogy az ő hibája, ha nem hitt nekem, és idejött
csak úgy – közölte nem túl lovagiasan.
– És akkor mihez fog kezdeni Coco?
– Ma éjjel itt kell maradnia, aztán mikor George jön holnap
reggel, hogy lekotorja a havat a kocsibejáróról, megkérheti, vigye
le a faluba, hogy megnézze, megy-e az autója. – Vállat vont, és
folytatta: – Ha nem, esetleg megvesztegetheti valamelyik fiút,
hogy kivigye az állomásra. Úgyhogy – villantotta rám elbűvölő
mosolyát – arra gondoltam, talán volna olyan angyal, és
felhúzna még egy ágyat az enyémen kívül, ami Jude szobájával
szemben van.
– Nem húztam fel magának ágyat – feleltem kurtán –, és nem
is fogok. Maga nyilván tudja, hol van az ágyneműs szekrény. A
nappaliban ég a tűz, mióta itt vagyok, és odafent az összes ajtót
kinyitottam, hogy átszellőzzenek és átmelegedjenek a szobák.
Meghökkenve nézett rám.
– Ó… értem.
– Gondolom, Coco a kis hálószobába mehet, a gyerekszobák
emeletén, Jess mellé, aminek nem hinném, hogy nagyon örül
majd. Máskülönben csak Jude szobája marad, ami be van zárva,
és még Noëlnek sincs hozzá kulcsa.
Becca megszólalt:
– Majdnem tele van a ház!
 – Ott van még a másik személyzeti szoba is ezen a szárnyon,
arról elfeledkeztem, habár egy kicsit spártai, és úgy tűnik, régen
nem használták – mondtam.
– Az egyáltalán nem tetszene Cocónak – jelentette ki Guy.
– Nos, akkor add át neki a saját szobádat, és te választhatsz a
másik kettőből ma éjszakára – javasolta Becca.
– Én aztán nem! Be kell érnie a dajka szobájával. –
Elhallgatott, és bizonytalanul méregetett engem, hogy talán
meggondolom magam. Nos, akkor, gondolom, jobb lesz, ha
elintézem az ágyamat – jelentette ki végül.
Becca felállt.
– Majd keresek neked tiszta huzatot, különben isten tudja,
mit húznál fel – az asztalterítőket, gondolom. De onnan már a te
dolgod, mert én elrendeztem a lovakat, és fáradt vagyok.
– Jól megmondta neki – szólalt meg Tilda elismerően, amikor
kimentek. – Alapjában jó fiú, de elvárja, hogy a többiek
állandóan a tenyerükön hordják.
– Muszáj volt tisztáznom a helyzetet. Nem vagyok
személyzet, és nem fogom kiszolgálni.
– Hát persze hogy nem. Mi vendégnek tekintjük magát –
szinte családtagnak – jelentette ki kegyesen Tilda. – És maga elég
jó szakács, kedvesem – valaminek nagyon jó illata van.
– A csokoládétorta – magyaráztam el ismét. – Jobb lesz, ha
kiveszem. És ha bekapcsolja a vízforralót, egy perc múlva
csinálok magunknak egy kis teát. Van sajtos pogácsa is.
– Bolti? – húzta fel az orrát Tilda, amint kivettem a sütőből a
tortát, és a rácsra tettem hűlni.
– Nem, magam sütöttem.
 Visszatért Becca, és anélkül, hogy megbeszéltük volna, a
konyhaasztalnál fogyasztottuk el az uzsonnát, magára hagyva
Cocót a nappaliszobában, habár amikor átvittem Noël
uzsonnáját a szalonba, őt is megkínáltam egy kis teával meg egy
pogácsával, amit ő látható megvetéssel elutasított.
Tilda megkérdezte, mit eszünk vacsorára, és mikor
tájékoztattam, egyetértett a terveimmel.
– A kolbász tört krumplival jó, laktató téli étel!
– Szardíniapástétomot készítettem előételnek. Gondoltam,
egy tálcáról a nappaliban elfogyaszthatjuk.
– És a desszert?
– Vagy málnás desszertünk lesz, vagy ott vannak a túlérett
banánok, amiket Chirkék hagytak itt. Megcsinálhatom
vaníliasodóval, vagy rummal és tejszínnel. Melyiket választja?
– Ó, a vaníliásodót! Egy parányi szerecsendióval meghintve.
– Ahogy óhajtja – bólintottam. A tejszínhabbal együtt úgy
tűnt, a szerecsendióból meg a paprikából is bőven volt az
ellátmányban, amit Tilda a házukból felhozott. – Akkor jobb lesz,
ha mindjárt meg is csinálom, legalább kihűl, mire vacsorázunk.
Amíg én a vaníliasodót készítettem, Tilda segítőkészen
felszeletelte a banánokat, és belerakta őket a kerámiaedényekbe.
Közben a régi tévés dicsőségéről csevegett, különösen a
csodálatos sorozatáról, az előételekről, amivel egy egész
nemzetet világosított fel a témában.
– Amíg én itt vagyok, nem kell az előételek miatt aggódnia –
közölte nagylelkűen.
– Nos, az nagy könnyebbség nekem – biztosítottam.
 – Jobb lesz, ha behívom Jesst – szólalt meg Becca. –
Elfelejtettem, hogy még mindig kint szánkózik, és már teljesen
sötét van, bár a hóról persze visszaverődik a fény. De már
biztosan megfagyott.
Amíg ő kiment Jessért, én megkérdeztem Tildát, vajon kap-e
Jess mikulásharisnyát.
– Tavaly kapott – mondta Tilda – de Roz – ő a lányom – idén
nem említette, bár ajándékokat hagytak Jessnek. A harisnyáról
elfeledkezhetett, mert nincs nála szétszórtabb ember. Vagy talán
Jess már túl nagy hozzá.
– Mrs. Comfort szerint egy gyerek sosem túl idős ehhez,
úgyhogy én vettem pár dolgot tőle, hogy összerakjak valamit, ha
szükséges.
– Ó, rendben, akkor csinálja csak – utasított parancsoló
hangnemben, amint Jess bejött kipirult arccal, havasan, és
azonnal vissza is lett küldve a folyosóra, hogy kibújjon a
kabátjából meg a csizmájából.
 20. FEJEZET

Pislákoló fények

Kezdem azt gondolni, hogy Hildának és Pearlnek igaza volt N-nel

kapcsolatban, mivel az állásajánlat ellenére nem kért feleségül.
Minden alkalommal, amikor találkozunk, megnyugtat, hogy
mindig együtt maradunk, de én már nem tudom folytatni ezt a
titkolózást. Megmondtam neki, hogy nem találkozom vele többet,
csak ha elmondunk mindent a szüleinknek, és eljegyezzük egymást.
1945. április

SZERENCSÉRE COCO VISSZAVONULT a szobájába, amint

előkészítettük neki, úgyhogy mindenki visszatérhetett a
nappaliszobába egy vacsora előtti italra, és átmelegedni kicsit a
tűznél, így nem voltak nekem láb alatt, amíg elrakodtam és
megterítettem a konyhaasztalt a vacsorához.
Most, hogy már olyan sokan voltunk, gondolom, lett volna
értelme az ebédlőben enni, de túlságosan fáradt voltam, hogy
föl-le rohangáljak a forró tálakkal. Nem, a konyhával kell
beérniük. És egy kis szerencsével, ha éjjel megenyhül az idő,
holnap talán megszabadulhatunk Guytól meg Cocótól. Coco
biztonságos hazajuttatása végül is Guy felelőssége volt, és én őt
sem akartam itt látni, akármilyen elbűvölő legyen is.
Guy nem volt a zsánerem, de ha Ned Martland csak egy
kicsit is hasonló típus volt, akkor értem, miért szeretett bele
szegény nagyi, és nem lepett meg az sem, ahogy most, úgy tűnt,
valamiféle húzd meg-ereszd meg játékot űzött vele.
Felugrottam az emeletre, hogy egy kis sminket tegyek fel,
megfésüljem a hajamat, és a farmer helyett egy elegánsabb fekete
kreppnadrágot vegyek, meg egy gyöngyözött nyakvonalú,
sötétvörös tunikát. Előző este Becca és Tilda is hosszú
szoknyában jött le a vacsorához, habár, mivel Noël és Jess
egyáltalán nem öltözött át, lehet, hogy egyszerűen csak azért,
mert így kényelmesebben érezték magukat.
Én természetesen nem foglalkozom vele, hogy mi van rajtam,
amikor nagy vendégségekre főzök, mert olyankor nem az
ügyfelekkel eszem, hanem a konyhában. Most azonban
mindnyájan a konyhában fogunk enni.
A család a nappaliban volt, amikor átvittem a pástétomból és
bundás kenyérből álló előételt egy tálcán. Tilda és Becca ismét
hosszú szoknyában volt, Noël ma egy aprókockás inget viselt,
fölötte egy sötétkék bársony szmokingzakóval, Guy pedig egy
nyers színű kasmírpulóvert, amelyben úgy festett, mint egy
drága férfiruhaüzlet reklámarca. Jessnek kifogyhatatlan készlete
volt fekete farmerből és felsőrészből, úgyhogy lehetetlen volt
megmondani, vajon átöltözött-e. Egy asztalnál ült az ablak
mellett, és valami papírdarabkákkal bíbelődött.
– Hadd vegyem el azt magától, nagyon nehéznek tűnik –
mondta Noël, és kezdett felemelkedni ültéből, mintha csak
valami törékeny teremtés lennék, nem pedig egy száznyolcvan
centis amazon.
– Nem, majd én – ajánlkozott Guy, szívdöglesztő mosollyal,
beelőzve Noëlt. Letette a dohányzóasztalra a tálcát, aztán
hozzám fordult. – Kér egy italt? Sherryt vagy gin-tonikot? Mivel
mérgezi magát?
– Köszönöm, nem. Nem iszom túl sokat, különösen, ha
főzök. Miss Lanyon nem jön le a vacsorához?
– Coco – engem pedig hívjon Guynak; úgy érzem, eléggé
bizalmas viszonyba kerültünk, most, hogy a szennyesem ki lett
teregetve maga előtt.
– Azt hiszem, a mai nap után mindannyian többet tudunk a
magánügyeidről, mint amennyit bármelyikünk is szeretett volna
– jegyezte meg szigorúan Tilda. – Szóval a kis barátnőd nem
óhajt megtisztelni minket a jelenlétével ma este?
– Nem az én kis barátnőm, Tilda, és fogalmam sincs.
– Szerintem bármi kitelik tőle – mondta Becca –, habár az az
érzésem, mindannyiunknak elege volt már ma estére belőle. Ami
azt illeti, én hálás voltam érte, hogy tavaly karácsonykor
elszöktetted, Guy. Gondolj csak bele, milyen rémes lett volna, ha
hozzámegy Jude-hoz, és letelepszik itt nekünk.
– Én azt hiszem, épp az a gondolat vette el a kedvét Jude-tól,
hogy az év nagyobb részét itt kellene töltenie, még mielőtt
egyáltalán találkozott volna velem – jelentette ki Guy
közömbösen. – Nem vidéki lány, és legfontosabb számára a
karrierje.
– Már ha karriernek lehet nevezni azt, amikor félpucéran fel-
alá vonaglik egy kifutón – jegyezte meg csípősen Tilda.
 – A színjátszásba is megpróbált betörni – mondta Guy éppen,
amikor kitárult az ajtó, és ott állt Coco, mint egy csupa szöglet
jeges látomás. Annyira szép és annyira szürreális, nem
csodálom, hogy Jude és Guy is beleszeretett.
Kitartotta a kifutón megszokott pózt, amíg mindnyájan
kellőképpen megcsodálhattuk a félvállas, testhezálló, nude
selyemnadrágos öltözéket, amelyet majdnem viselt. Szívből
reméltem, hogy a felhasított felsőrészt ragasztószalag tartja,
mivel különben erősen fennállt a veszélye, hogy apró dudorai
belelógnak majd a vacsorába.
– Hát itt vannak mind – szólalt meg vidáman, aztán vakító
mosolyt vetett Guyra. – Drágám, adj nekem egy italt, légy szíves.
Tudod, mit szeretek.
Láthatóan átcsoportosította az erőit, és taktikát váltott, hogy
visszacsalogassa elbitangolt szerelmesét.
– Halálra fagy abban az öltözékben – jegyezte meg Becca –,
biztos, hogy nem a hátulját vette előre?
– Természetesen! Ennek így kell kinéznie – felelte
sértődötten.
– Akkor jobb lesz, ha kölcsönadom a kardigánomat – Tildáé
nem volna elég nagy.
– Ó, már így is elég melegem van, köszönöm.
Odalépett Guyhoz, amint átvette az italt, kezét a férfi karjára
tette, és csábítóan mondta:
– Ha fázom, Guy majd megmelegít, nem igaz, édes?
– Ó, fúj! Nesquick nyálas! – kiáltott fel Jess undorodva.
– Vegyenek az előételből, és majd szólok, ha kész a vacsora,
és bejöhetnek a konyhába – mondtam, kifelé indulva.
 – Nem az ebédlőben eszünk? – hallottam még, amint Coco
átható hangon megkérdezte. – Miért kell a konyhában ennünk, a
személyzettel?
Ezzel a megjegyzésével nem igen lopta be magát a szívembe,
sem azzal, hogy amikor mindnyájan az asztalnál ültünk, közölte,
ő nem eszik szénhidrátokat.
– Sem bármilyen feldolgozott ételt – tette hozzá, szinte
elborzadva nézve a tál kolbászra.
– Ezek rendkívül jó kolbászok, a fagyasztóban találtam őket
– mondtam. – Ha valami mást akar enni, attól tartok, kénytelen
lesz megfőzni magának.
Coco leesett állal nézett rám.
– Én? Miért nem tudja maga megcsinálni? Hiszen ezért van
itt, nem?
– Nem – válaszolt Becca.
– Így igaz, Holly nem a mi bentlakó szakácsnőnk és
házvezetőnőnk, tudja, csak azért jött, hogy a házra felügyeljen,
és ellássa az állatokat, amíg Jude távol van – magyarázta
kedvesen Noël. – Nem arra szerződött, hogy főzzön a családra,
azt csak szívjóságból teszi. Amiért mi mindnyájan nagyon
hálásak vagyunk.
Szokásos elbűvölő, féloldalas mosolyával nézett rám.
– Semmiség, biztos vagyok benne, hogy nagyszerű
karácsonyunk lesz – füllentettem. – Sokkal szórakoztatóbb lesz,
mintha egyedül lennék.
– Ez az étel pedig csodálatos – jelentette ki Guy, jóízűen
hozzáfogva a mustáros tört krumplihoz. – Maga nemcsak
gyönyörű, hanem főzni is tud, úgyhogy megvan magában
minden, ami nekem egy nőben kell. Hozzám jön feleségül?
Jess vihogott, de Coco vasvilla tekintettel nézett
mindkettőnkre, habár Guy csak bolondozott.
– Figyelembe véve az előéletét, nem.
– Jól megadta neki – jegyezte meg Becca.
– Meg kell, hogy mondjam, ezt nagyon jól megfőzte – szólalt
meg Tilda. – És a pástétom is finom volt. Egyszerű, de jó.
– Az egyszerű, laktató ételek a legjobbak – helyeselt Becca. –
Majd én megeszem Coco részét, ha neki nem kell.
– Ha nem előzlek meg – vigyorgott rá Guy.
– Vagy inkább Jessnek kellene adnunk; szüksége lesz az
erejére, ha ezután is segít nekem a lovakat ellátni – javasolta
Becca. – Szerencsére úgy néz ki, sikerült kinőnie az allergiáját.
Jess sötét pillantást vetett rá, de úgy tűnt, minden nehézség
nélkül sikerült elpusztítania a vacsoráját, habár láttam pár
szétszórt csokoládépapír-foszlányt az asztalon, ahol korábban
origamizott.
– Valamit ennem kell – jelentette ki duzzogva Coco, és kivett
egy kolbászt, egy teáskanálnyi krumplit és egy mikroszkopikus
méretű répadarabkát.
A helyiség ismét elsötétült egy pillanatra.
– Miért csinálja ezt a világítás? Ugye nem fog elmenni az
áram? – kérdezte idegesen Coco. – Azt gyűlölném, mert biztos
vagyok benne, hogy ebben a házban kísértetek vannak.
– Ne aggódjon, ha elmegy az áram, bekapcsol a generátor –
nyugtattam meg. – Ha meg nem, a kertész megmutatta nekem,
hogy kell kézzel beindítani.
 – Henry megmutatta magának? – kérdezte Noël tágra nyílt
szemmel. – Engem sosem engedett a közelébe!
– Engem sem – csatlakozott Guy. – Nem mintha szeretnék,
Jude-dal ellentétben én egyáltalán nem értek a gépekhez.
– Te a halál csókja vagy minden gépezet számára – mondta
Tilda a férjének –, nézd, mit csináltál a turmixgéppel is.
– Én a háború alatt repülőgépeket vezettem, drágám,
úgyhogy nem mondhatod, hogy egyáltalán nem értek egyetlen
gépezethez sem.
– Az egészen más – csattant fel Tilda, és láttam rajta, hogy
nagyon elfáradt. Reméltem, hogy vacsora után egyenesen
felmegy és lefekszik. Azt hiszem, az esés jobban megviselte, mint
mutatta, habár a szeme körül mostanra már csak egy halvány
sárgás-kékes zúzódás látszott.
Ahogy számítottam is rá, Coco elutasította a vaníliasodós
banánt, amit desszertnek csináltam, és kijelentette, hogy addig
elszív egy cigarettát a nappaliban, amíg mi átmegyünk kávézni.
– Sajnálom, de attól tartok, ez nemdohányzó háztartás; ez
világosan benne volt a tulajdonos által összeállított dossziéban –
mondtam mentegetőzve.
– Ó, ne butáskodjon! – csattant fel. – Különben is, Jude nincs
itt, és nem látja.
– Ez lényegtelen. Én felelek a házért, amíg ő vissza nem jön,
és követnem kell az utasításait.
– Igen, és mi is egyetértünk Jude-dal, úgyhogy kint a
verandán kell dohányoznia, mint tavaly karácsonykor – közölte
vele Tilda.
– De ott megfagyok!
 – Az biztos, abban az öltözékben – helyeselt Becca. – Én a
maga helyében előbb felvennék valami értelmesebb ruhát.
– Nem hoztam magammal semmi értelmesebbet – jelentette
ki duzzogva Coco.
– Akkor vegye fel a kabátot és a kucsmát, amiben jött.
– Igen, és ez a másik – a fehér kabátom egy vagyonba került,
de miután azon a traktoron utaztam, már soha többet nem lesz
tiszta!
Kiviharzott, mi pedig mindnyájan fellélegeztünk.
– Gondolom, egyenesen felmegy a szobájába, és ott fogja
elszívni a cigarettát – jegyezte meg Becca –, ő pont olyan ember.
Igazán, Guy, remekül meglettünk volna nélküle. Csak nyűg.
Nem tudom, te meg Jude mit láttatok benne.
– Azon kívül, hogy lélegzetelállítóan szép, nagyon
mulatságos is tud lenni, ha hiszitek, ha nem – felelte közömbös
hangon Guy. – De sekély, mint egy pocsolya, és rettenetesen
önző.
– Akkor sok a közös bennetek – felelte csípősen Tilda. – Nem
is értem, miért szakítottatok.
– Azt hiszem, elfáradtál, drágám – szólalt meg Noël szelíden.
– Nem akarsz lefeküdni? Én pedig viszek fel neked egy forró
italt.
– Lehet, hogy az jó ötlet volna – adta meg magát Tilda. – A
gyermekre is ráférne, hogy korán lefeküdjön.
– Én nem vagyok gyerek – tiltakozott Jess –, és be akarom
fejezni az utolsó ajándékot, mielőtt felmegyek.
– Akkor kapsz még fél órát – szögezte le határozottan Tilda.
A többiek bementek a nappaliba, én pedig bevittem a kávét
tálcán, és visszavonultam a konyhába, hogy összetakarítsak, és
átnézzem a másnapi menüt, őszintén reménykedve benne, hogy
a reggeli után már nem kell két plusz szájat etetnem.
Guy kihozta a tálcát.
– Még mindig dolgozik? Már mindenki lefeküdt. Mit csinál?
– Ráteszem a zseléréteget erre a desszertre, aztán kiengedem
Merlint utoljára, és megnézem a lovakat, mielőtt lefeküdnék.
És majd magammal viszem a naplót is az emeletre, mert,
bármilyen fáradt voltam is, biztos voltam benne, hogy el tudnék
olvasni még egy-két oldalt. Úgy vonzott magához, mint a
molylepkét a láng – állandóan belenéztem, amikor csak volt rá
alkalom.
A fény ismét pislákolva kialudt, aztán erősen vonakodva
visszajött.
– A lovak meglesznek. Tegye ki Merlint, aztán jöjjön, igyon
meg velem egy utolsó italt – javasolta Guy.
– Köszönöm, nem.
– Kár. Mindegy, még sok időnk lesz az ünnepek alatt, hogy
jobban megismerjük egymást.
– Remélem, nem – arra számítok, hogy maga meg Coco
elutaznak reggel.
– Nos, az biztos, hogy Coco elmegy, még ha meg kell is
vesztegetnem az egyik gazdát, hogy vigye el egészen Londonig
traktoron. De én maradok.
– Ez nem valami lovagias magától.
 – Nem mondanám. Ő olyan pocsék sofőr, hogy még akkor
sem engedném ilyen időben, hogy maga vezessen vissza
Londonba, ha már kihúzták a kocsiját az árokból.
– Akkor is úgy gondolom, hogy magának kellene elvinnie –
mondtam. – Jude nem akarja majd, hogy maga itt legyen, és én is
sokkal jobban örülnék, ha elmenne.
– Ezt nem gondolja komolyan – mondta, de végül, mivel nem
reagáltam a flörtölésére, fogta magát, és rendkívül átható
aftershave-jével egyetemben elment, hogy lefeküdjön.
A desszertet a hűtőbe tettem, aztán pedig Merlin
társaságában átmentem a nappaliszobába, lefojtottam a tüzet, és
elhelyeztem biztonságosan a szikrafogót a kandalló előtt, majd
rendet raktam. A régi épületek szokásos neszeitől és zörejeitől
eltekintve minden csendes volt és békés
– Kimegyünk még egyszer, Merlin? – kérdeztem, belebújva
tollbélésű dzsekimbe, és fogtam a nagy, gumifoglalatú
elemlámpámat, mert bármit mondott is Guy, én tudtam a
kötelességemet. De éppen hogy csak eljutottunk a hátsó ajtóig,
kialudt a fény – és ezúttal úgy is maradt.
Úgy tűnt, a generátor meg én hamarosan közelebbi
ismeretségbe fogunk kerülni egymással.
 21.FEJEZET

Ellenszenv első látásra

Nem hallottam N-ről az ultimátumom óta, és rettenetesen

hiányzik. A többiek másról sem beszélnek, mint a holnapi győzelmi
ünnepről, és bár nagyon boldog vagyok, hogy ez a szárnyú háború
véget ért, nem vagyok képes teljes szívvel belefeledkezni a nagy
örömbe, ahogy ők.
1945. május

MIKOR KINYITOTTAM A HÁTSÓ AJTÓT, a hó még mindig nagy,

puha pelyhekben esett, és olyan magasra felhalmozódott, hogy
amint átküzdöttem magam rajta, gyakorlatilag a gumicsizmám
tetejéig ért.
Merlin szinte azonnal sarkon fordult, és visszakéredzkedett a
házba, amit meg tudtam érteni, habár örültem volna a
társaságának.
Azt hiszem, egyáltalán nem számítottam rá, milyen
koromsötét lesz odakint, most, hogy az udvari világítás nem
égett, a hold pedig elbújt a felhők mögé. Valami kongó hangot
adva hozzáverődött a szélben egy fémkapuhoz, de máskülönben
a hó mintha teljesen elnyelte volna a vidéki éjszaka szokásos
neszeit. Szerencse, hogy nem vagyok félős természetű.
Felkapcsoltam az elemlámpámat, és átvergődtem az
istállóhoz, ahonnan édes széna- és meleg lóillat áradt. Nutkin
álmosan lógatta a fejét, és alig mozdította felém a fülét, amikor
ráirányítottam a fénysugarat, de Ladyt nem láttam. Ettől pánikba
estem, amíg fel nem fedeztem, hogy kényelmesen elheveredett a
meleg szalmában, Billyvel az oldalánál.
Csendesen kimentem, és bereteszeltem az ajtót, aztán
átvágtam a generátorhelyiséghez, és beléptem a néma sötétbe.
Éppen olyan hideg volt itt bent, mint odakint, mivel a hátsó
falon szellőzőrács volt.
A kevés fényben kicsit másként festett minden, de Henry
szerint mindössze annyit kellett tennem, hogy néhány kapcsolót
bekapcsolok, hogy beindítsam a generátort – és aztán, ha ez
hatástalan marad, meglepetésszerűen alulról gyorsan meg kell
ütnöm a gépet egy létfontosságú helyen.
Ez aztán, biztosított róla Henry, mindig meghozza a várt
eredményt. Éppen benyomtam a megfelelő kapcsolókat (minden
látható eredmény nélkül), amikor inkább megéreztem, mint
meghallottam valami mozgást az ajtóban mögöttem, és tudtam,
hogy már nem vagyok egyedül.
– Mi az ördögöt csinál itt? – vont kérdőre egy mély, dübörgő
és rosszat sejtetően ismerős hang, amely aztán sürgetően
hozzátette:
– És ne nyúljon ahhoz…
De már elkésett, mivel az első rémület után a logikám
elárulta nekem, hogy nem fenyeget veszély, úgyhogy nem
törődtem vele, és kurtán rácsaptam a generátorra. Ez a kívánt
hatással járt, a gép dörögve, dübörögve életre kelt.
Aztán megfordultam, és nyugodtan azt mondtam:
– Kapcsolja fel a villanyt, most, hogy már megint van, és
mutassa magát!
De sajnos, amikor megtette, arra kellett gondolnom, hogy
sokkal jobban tetszett a sötétben. Ha azt mondom, nagydarab
férfi volt, olyan, mintha azt mondanám, a szürkemedvék elég
nagyok, mivel nemcsak rendkívül magas, de széles vállú is volt.
Vörösbe borult, mélyen ülő szempár nézett ki az arcából, amely
csak a „komor” és „viharvert” szavakkal volt jellemezhető. Egy
hatalmas párka szőrmével szegélyezett csuklyája fedte a fejét.
– Te jó ég, ez a rettenetes hóember! – szaladt ki gorombán a
számon, de mentségemre szóljon, hogy hosszú és nagyon
fárasztó napom volt. – Na, már csak ez hiányzott!
Két gyors lépéssel ott termett mellettem, és hátratolta fejéről
a csuklyát, felfedve rengeteg rövid, sötét haját, amely kócosan
égnek állt. Aztán lenézett rám (ami teljesen szokatlan élmény
volt a számomra), haragosan összeráncolva a szemöldökét.
Ezek szerint azok az új elméletek, amelyek szerint
mindnyájunkban van valamennyi a neandervölgyi ember DNS-
éből, igazak lehetnek.
– Gondolom, maga Holly Brown.
– Igen. És nem kell megmondania, hogy ki maga, mert
nyilvánvaló most, hogy jobban látom: maga Jude Martland. Azt
hittem, Amerikában van.
 – Ott voltam – felelte kurtán –, de a legutolsó hírem Noëltől
az volt, hogy Tildát baleset érte, és kórházba vitték, úgyhogy
nem tudtam, mi az ördög történik! Azóta egyfolytában utazom.
Nos, ez legalább megmagyarázza a vörös karikákat a szeme
körül és a sötét borostát, bár a rosszkedvű grimasz valószínűleg
állandó vonása az arcának, amelyet még a szerettei is legfeljebb
karakteresnek nevezhetnének, nem jóvágásúnak.
– Annyira aggódott, hogy egyenesen hazajött?
Hitetlenkedőnek tűnhetett a hangom, mivel haragosan
felszikrázott a szeme, amint felcsattant:
– Természetesen! Mivel egy kalmárlelkű boszorkány
felügyeletére van bízva a házam, nem sok reményt fűztem
hozzá, hogy bárki is segít nekik.
– Kösz! Ha meglepett volt a hangom, azért volt, mert nem
olyan embernek tűnt, aki annyira törődne a családjával, hogy
egyenesen hazarepül.
– El sem tudom képzelni, honnan vette ezt… – Elhallgatott,
még mindig dühösen meredve rám. – Ismerem valahonnan?
– Nem, örömmel állíthatom, még soha életemben nem
találkoztam magával.
És magamban azt kívántam, bárcsak így is maradt volna.
– Halványan ismerősnek tűnik. De mindegy… Hol van Noël
és Tilda? A kapusházban nem volt semmi életjel.
– Hát itt, természetesen! Ideköltöztek Jess-szel együtt a
baleset délutánján, és egy nappal később beköltözött Becca nénje
is, úgyhogy ő is itt van. Próbáltam felhívni a mobilját, hogy
elmondjam, mi történik.
 – Addigra már valószínűleg az Atlanti-óceán fölött jártam –
mondta, figyelmesen nézve rám. – Szóval, még kit invitált meg
magához, valami barátot? Két autó volt a kapu mellett, habár
belepte őket a hó.
– Természetesen semmiféle látogatót nem hívtam! –
csattantam fel. – Nem is álmodnék ilyesmiről, amikor egy házra
felügyelek, hacsak nincs előzetes engedélyem a tulajdonostól.
– Akkor kié a második autó?
– A kisebb az enyém, de a másik…
Ekkor közbevágott egy panaszos hang a kinti sötétből:
– El-elnézést – mondta vacogó fogakkal n-nem gondolják,
hogy e-esetleg ezt b-bent tudnák folytatni? Cs-csak attól t-tartok,
teljesen kihűltem.
Jude Martland félrehúzódott, és én megláttam a társát, egy
alacsonyabb, szőke férfit. Úgy tűnt, több réteg ruhát visel, habár
a legfelsőből, egy könnyű esőkabátból ítélve egyik sem volt
túlzottan alkalmas ahhoz, hogy hófúvásban gyalogoljanak benne
sarkvidéki időjárási körülmények között.
– Magáról meg is feledkeztem! – mondta Jude, aztán hozzám
fordult. – Nézze, én behozom a Land Rovert az udvarra. Maga
vigye be őt a konyhába, és olvassza fel!
– Igen, és a legutóbbi miben halt meg? – motyogtam, de ő a
halkan duruzsoló generátoron futtatta végig a kezét éppen, és
nem hallott engem. Komolyan, a férfiak és az ő játékaik!
– Minden rendben – szólaltam meg. – Henry megmutatta
nekem, mit kell csinálni, ha nem indul automatikusan. Ehhez
nem kell semmiféle műszaki tudás a meglátásom szerint.
 – Akkor igen, ha elromlik – válaszolt, majd sarkon fordult, és
kicsörtetett.
– Hát, jöjjön be a házba! – invitáltam a reszkető idegent, ő
pedig hálásan követett. A folyosón levetettem vele az átázott
cipőjét meg a külső rétegeket, és az én holmimmal együtt
beraktam őket a mosókonyhába, hogy megszáradjanak.
Most, hogy jobban láttam, nagyon jóképű volt; vékony,
szőke, teljesen átfagyott, de tökéletesen ápolt.
– M-Michael Whiston vagyok – mondta, fagyos kék halra
emlékeztető kezet nyújtva felém.
– Holly Brown. Jöjjön, a konyhában melegebb van. És ne
féljen a kutyától – Merlin ártalmatlan.
Úgy tűnt, Merlint nem különösebben érdekli az idegen, csak
udvariasan nyugtázta a jelenlétét, de amint meghallotta a Land
Rover motorjának a zúgását odakint, majd egy pár súlyos
puffanást – feltehetőleg amint a csomagokat bedobták a hátsó
ajtón –, halkan elvakkantotta magát, és csóválni kezdte a farkát.
– Legalább valaki örül neki – dünnyögtem. Odahúztam az
Aga mellé egy széket Michaelnek, aztán hoztam egy
piknikplédet a mosókonyhából, és a válla köré terítettem.
Hálásan elmosolyodott.
Föltettem a vizet, és éppen teát főztem, amikor Jude bejött,
zokniban, a haját törölgetve Merlin törülközőjével, amit
félrehajított, és lehajolt, hogy megvakargassa az öreg kutya fülét.
– Megnéztem Ladyt… úgy tűnik, rendben van – jegyezte
meg zsémbesen.
– Hát persze hogy rendben van, ezt mondom egyfolytában.
És most már Becca is szemmel tartja – feleltem, átadva neki egy
bögrét. – Adja oda a barátjának, teljesen kihűlt. Konyakot is
tettem bele.
– Remélem, nem a jó konyakot a nappaliból.
– Nem, azt a tortához elhasználtam. Ez csak valami olcsó
cucc, a kocsmából hoztam.
– Maga Armagnacot rakott a tortába? – kérdezte
hitetlenkedve.
– Gyorsan kellett egy karácsonyi tortát sütnöm, és
feltételeztem, az nem lehet túl jó, különben azt is bezárta volna a
pincébe a többi itallal. Mo és Jim különben sem nyúlt volna
hozzá – és én sem. A Házőrzők minden alkalmazottját
ellenőrzik, hogy becsületes, józan és megbízható-e.
– Elfeledkeztem róla, de Sharon volt az, akiben nem bíztam,
nem Mo és Jim – mondta, és rám meredt. – De sosem gondoltam
volna, hogy apám jó konyakjának a maradékát valaki beleteszi
egy tortába.
– Nem ez volt a maradéka, Noël talált még egy palackkal a
pincében. Különben is, a torta a maga családjának készült, és
remek az illata. De az ég szerelmére, adja már oda azt a teát a
barátjának, mielőtt kihűl!
– Michael nem a barátom, csak ma este ismertem meg. Ő is
azok közé a bolondok közé tartozik, akiknek elakadt a kocsijuk a
lejtő alján, mikor le akarták vágni az utat.
– A GPS küldött arra – szólalt meg a férfi, hálásan kulcsolva
mindkét reszkető kezét a bögrére. Legalább a foga már nem
vacogott. – De túl mély volt a hó, és elakadtam.
 – Muszáj volt magammal hoznom, nem hagyhattam ott,
hogy halálra fagyjon az autójában. Meglepne, ha holnap akár a
hókotró is átjutna arra, ha továbbra is így havazik.
– Engem az is meglep, hogy maga átjutott, ha annyira rossz
az út, mivel George Froggat azt mondta, az út alsó része gyakran
lesz járhatatlan a hó és a jég miatt, és most még rosszabb az idő.
De őszintén remélem, hogy téved, és holnapra enyhül egy kicsit.
– A Land Rover hátuljában volt hólánc, úgyhogy megálltam,
és felraktam, amint lefordultam a sztrádáról. Nincs épeszű
ember, aki hólánc nélkül próbálkozna ezeken a keskeny vidéki
utakon ilyen időben – nézett lekicsinylően a másik férfira.
– Nos, azért köszönöm, hogy megmentett – mondta Michael,
és mosolyogni próbált. – És hogy felvetette velem a bőröndben
lévő ruháim felét.
Leültem az asztalhoz a teámmal, mire Merlin azonnal
faképnél hagyta a gazdáját, odajött hozzám, és leült, a lábamnak
támaszkodva, ahogy szokott, fejével a térdemen. Jude összevont
szemöldökkel nézett rá, ahogy korábban engem méregetett, bár
kicsit meglepettnek is tűnt.
Most, hogy túl voltam a kezdeti meglepetésen, eltűnődtem,
vajon hogyan érint engem Jude érkezése. Végül is én
tulajdonképpen csak azért voltam itt, hogy a házra felügyeljek,
és most már nem lesz rám szüksége. De ezt lesz idő reggel
elrendezni. Imádkozni fogok egy hirtelen enyhülésért!
– Michaelt el kell szállásolnom ma éjszakára.
– Akkor attól tartok, vagy a saját szobáját kell odaadnia neki,
vagy a kis személyzeti szobát az enyém mellett ebben a
szárnyban.
 Jude nedvesen göndörödő haját próbálta hátrafésülni, de erre
megállt a keze, és a férfi rám meredt olvadtkaramell-színű
szemével.
– Miért? Mi a baj a többivel? A magáén kívül csak három
lehet foglalt, nem?
– Ami azt illeti, nem. Ma éjjel az összes szoba foglalt azon a
szárnyon. Az öccse, Guy megérkezett ma délután, és a
menyasszonya – vagy az exmenyasszonya, azt mondanám,
mivel összevesztek – utánajött. Őt a dajka szobájába tettem Jesse
mellett, mivel Guy nem volt hajlandó átadni a szobáját neki, és a
magáéba nem tehettük, mert zárva van, és még Noëlnek sincs
hozzá kulcsa.
– Micsoda, Coco és Guy itt van? – kérdezte, a magyarázat
nagy részét figyelmen kívül hagyva, és rögtön a dolgok
elevenére tapintva.
– Igen, Cocónak sikerült lecsúsznia az útról az autójával, és
fogalmam sincs, hogy az most hol van, de a másik autó kint a
maga öccséé.
– Guynak van bőr a képén, és feljött ide, amikor nem vagyok
itthon – fakadt ki Jude dühösen szikrázó szemmel.
– Az biztos; úgy tűnt, azt gondolja, egyszerűen beállíthat, és
Chirkék majd etetik meg gondoskodnak róla.
– Maga pedig, gondolom, hagyta magát megszédíteni, és
megengedte neki, hogy itt maradjon.
– Nézze – feleltem kurtán –, amikor visszaértem a bevásárlás
után a faluból, ő már itt volt, a maga nagynénjével és
nagybátyjával, a saját családi otthonában. Maga szerint én, a ház
őrzője, hogyan tudtam volna kipenderíteni? Ó, és akkorra már
felhajtott pár italt is, úgyhogy semmi esetre sem vezethetett
volna.
– Lehetséges – mondta vonakodva. – És azt mondja, Coco
balesetet szenvedett? De jól van? És hol van mindenki?
– Coco jól van, eltekintve a kimerítő hisztirohamtól, miután
egy nagyot veszekedett a maga öccsével, amikor megérkezett.
De ez elég fárasztó nap volt, úgyhogy mindenki lefeküdt már.
Én is arra készültem, miután ellenőriztem Ladyt és Nutkint, de
aztán elment az áram, a generátor pedig, amint tudja, nem volt
hajlandó magától beindulni.
– Remélem, a fűtést alacsony szinten tartja, ahogy
meghagytam az utasításaimban.
– Nem hinném, hogy az alacsony szinten kívül más hőfokra
is képes volna, nem igaz? De nem nyúltam hozzá, viszont
begyújtottam a kandallót a nappaliszobában, ahol most éjjel-
nappal ég a tűz, és szerencsére kinyitottam az összes emeleti
szoba ajtaját, hogy a meleg levegő átmelegítse őket, és
kiszellőzzenek.
– Az enyémet kivéve, ha jól értettem.
Megvontam a vállamat.
– Hacsak valamennyi meleg be nem osont a kulcslyukon
keresztül.
– Nem bánom, hol szállásol el, hálás vagyok, hogy
befogadott – szólalt meg Michael, és úgy tűnt, már sokkal jobban
van.
– Az egyetlen hálószoba, ami még maradt, valaha
személyzeti szoba volt, és kicsit spártai, de meleg és eléggé
kényelmes. Mindjárt felhúzom az ágyat, és teszek bele egy forró
vizes palackot – mondtam.
– Maga nagyon kedves. És a forró vizes palack istenien
hangzik.
Ismét elbűvölő mosolyt vetett rám, és én visszamosolyogtam
rá.
– Jól van. Az én fürdőszobámat kell használnia, ami pont a
szobával szemben van – erről jut eszembe, jobb lesz, ha vesz egy
forró fürdőt, mielőtt lefeküdne. Jöjjön!
– És mi lesz az én ágyammal? Azt nem akarja megcsinálni? –
kérdezte Jude gúnyosan.
– Nem. És ha hideg meg dohos a szobája, a maga hibája, nem
kellett volna bezárnia.
Felvezettem Michaelt a hátsó lépcsőn, miután kihalásztuk
két, drágának tűnő táskáját a megolvadt hó alkotta pocsolyából,
ahová Jude hajította őket a sajátjával együtt az előszobában.
Törülközőket készítettem ki, és fürdővizet engedtem
Michaelnek, míg ő kicsomagolta a hálóruháját. Aztán, amíg
fürdött, felhúztam neki az ágyat.
Hallottam, hogy Jude felment az emeletre, és végigsétált a
folyosón a saját szobája felé, így, amikor bementem a forró vizes
palackért, már senki sem volt a konyhában, Merlintől eltekintve.
Reméltem, hogy Michael nem alszik el a kádban, úgyhogy
miután elmostam a bögréket, és elköszöntem Merlintől,
felmentem a saját szobámba. Szerencsére a fürdőszoba már üres
volt, és az egész ház csendesnek tűnt, amikor óvatosan résnyire
nyitottam a galériára vezető ajtót, és hallgatóztam. Csend borult
a házra.
 Volt egy olyan érzésem, hogy a reggel nem lesz ilyen
nyugodt…
Mostanra már a kimerültségnek egy olyan fokán voltam,
amikor mindent mintha vastag üvegen keresztül látnánk,
úgyhogy bemásztam az ágyamba, és miközben felvettem a nagyi
legutóbbi naplóját, hangosan megszólaltam:
– Kérlek, add, hogy téves legyen a következtetés, amire
jutottam, és semmi esetre se lehessek a rokona ennek a
kiállhatatlan embernek!
 22. FEJEZET

Következmények

Rosszul vagyok, különösen reggelente, és habár még korai biztosan

tudni, szerintem várandós vagyok. Küldtem egy üzenetet N-nek,
azt kérve, hogy sürgősen találkozzon velem, és ma késő este ki
akarok szökni hozzá. Pearl és Hilda, akiket a bizalmamba fogadtam,
és nagyon aggódnak a következmények miatt, fent maradnak, hogy
beengedjenek.
1945. május

NAGYON KORÁN FELÉBREDTEM, még mielőtt kivilágosodott volna,

és egy darabig csak feküdtem az ágyban, szegény nagyira
gondolva, akire, úgy tűnt, az várt, amitől féltem. Végül nem
házasodtak össze Ned Martlanddal, de nem tudom, hogy azért,
mert a férfi elhagyta (ami borzasztóan valószínűnek tűnik), vagy
azért, mert meghalt, még mielőtt ez megtörténhetett volna.
És akkor itt vagyok én, és egy nagy családi vendégség
közepén találom magam (miközben éppen ezt próbáltam
elkerülni), annak az embernek a családjánál, aki elcsábította
szegény nagyimat. Elég bizarr.
De, gondolom, Old Place-ben most minden meg fog változni
a ház urának megérkezésével, mert rám most már nyilván nincs
szükség – feleslegessé váltam. Feltéve persze, hogy Jude tud
főzni!
És ez volt az az alkalmatlan pillanat, amikor hirtelen
rájöttem, hogy Guy, Coco és a kiállhatatlan Jude megérkezése
előtt már kezdtem élvezni az egész karácsonyi készülődést, és
sajnálnék elmenni.
De ha letakarítják az utakat, akkor feltételezem, hogy Jude
visszaküldi Cocót meg az öccsét Londonba, és elvárja, hogy én is
távozzak. Lehet, hogy előbb az ezüstöt is megszámolja, mivel
úgy tűnt, borzasztóan kicsinyes, gyanakvó természete van.
Azonban tudtam a kötelességemet: addig ugyanúgy fogok
folytatni mindent, mint eddig, úgyhogy felkeltem és
lezuhanyoztam, aztán praktikus farmerbe és pulóverbe
öltöztem, és lementem a földszintre, hogy Merlint kiengedjem,
és vigyek a lovaknak egy kis répát.
Még mindig elég sötét volt, de láttam, hogy a havat az udvar
egyik oldalába fújta a szél, szabadon hagyva a másikat, ahol a
Land Rover állt. Nem tűnt rosszabbnak a helyzet, mint az előző
este, csak egy kicsit jobban ropogott a lábam alatt a hó.
Kiszedtem a hamut, és felélesztettem a parazsat a nappali
kandallójában, mindent előkészítettem a reggelihez, és
megterítettem Tilda tálcáját.
Miközben tettem-vettem, a rádió időről időre bejelentette,
hogy karácsony van, mintha csak az aranyhal ötperces
memóriájával rendelkeznének az emberek, de valahogy ezek az
emlékeztetők mintha nem fájtak volna annyira, mint általában,
valószínűleg azért, mert olyan sok minden járt most a fejemben.
 Talán végre el tudom engedni a múltat, és továbbléphetek.
Egy új kezdet az új évben – és talán egy új élet is vele együtt.
Hála az égnek, mostanában teljesen elfogadott a házasságon
kívül szülni, nem úgy, mint a nagyi idején!
Merlin a gyógyszerrel bőkezűen meghintett reggelijét ette, én
pedig már megcsináltam egy tálban a tölteléket holnapra, és
éppen egy adag kekszet tettem a sütőbe, amikor Michael
bátortalanul belépett a konyhába. Mintha más ember lett volna,
nem az a tegnap esti félig megfagyott alak. Nagyon jóképű volt,
bár kissé szikár, finom vonásokkal, világosbarna hajjal és
mogyorószín szemmel. Világos kasmírpulóvert viselt, amely
vetekedett Guyéval, krémszínű vászonnadrágot, ami körülbelül
annyira volt praktikus öltözék itt a vidéken, mint Coco ruhái.
– Jó reggelt. Hallottam, hogy lent tesz-vesz, úgyhogy azt
reméltem, nem bánja, ha lejövök egy csésze kávéért. Kissé függő
vagyok – és valaminek csodás illata van! – tette hozzá, elismerően
beleszimatolva a levegőbe.
– Fűszeres mézeskalács a fára – magyaráztam. –
Gabonapelyhet kér vagy kiadós villásreggelit?
– Hát, a szalonna, tojás és pirítós tökéletes volna – de
megcsinálhatom magam is, ha nagyon sok a dolga.
– Nem, ez az utolsó adag sütemény. Úgy tűnt, még senki
más nincs ébren, úgyhogy gondoltam, megcsinálom gyorsan,
mert megígértem Jessnek – Jude unokahúgának –, hogy együtt
fogjuk díszíteni velük a fát ma reggel – feleltem, meghatódva a
figyelmességétől. – De ott van a kávéfőző, a kávé pedig a fölötte
levő szekrényben, úgyhogy csinálhatna egy kávét
mindkettőnknek, amíg én elkészítem az ételt.
 Csevegtünk, miközben ő reggelizett, én pedig elmosogattam
azokat a dolgokat, amelyeket a sütéshez használtam, és nem
mehettek a mosogatógépbe, mint például a régi fém karácsonyfa,
csengő, csillag és egyéb formájú süteménykiszúrók. Elmeséltem
neki, hogy házak felügyeletéből és főzésből élek, ő pedig
viszonzásképpen bevallotta, kissé pironkodva, hogy színész.
– Ó, tényleg? Gondolom, rettentően népszerű, és fel kellett
volna ismernem, csak nekem ritkán van időm tévét nézni vagy
moziba menni.
– Nem vagyok igazán híres – általában színházban játszom,
csak tavaly kaptam egy szerepet egy filmben, ami elég sikeres
volt – A sötét órák. Egy kicsit olyan, mintha a Harry Pottert
kereszteznénk Tolkiennel, meg egy csipetnyi C. S. Carrollt
adnánk hozzá, de jól fogadták, és azóta kaptam pár igazán jó
kisebb filmszerepet.
– Ó, igen, az hatalmas siker volt! Én nem láttam, de hallottam
róla. Abban szerepelt? – kérdeztem elismerően.
– Az biztos, hogy ismertté tette a nevem – mosolyodon el
kissé szomorkásan. – De amíg forgattunk, a feleségem viszonyba
keveredett egy másik színésszel, és szakítottunk.
– Ó, nagyon sajnálom.
– Köztünk… kibékíthetetlen ellentétek voltak. Nem igazán
működött a házasságunk. Debbie elvitte a kislányunkat, Rosie-t,
hogy a karácsonyt a szüleinél töltsék Liverpoolban, én pedig
meglátogattam, és vittem pár ajándékot úton a yorkshire-i
barátaimhoz. De aztán követtem a GPS utasításait, és ez a
bukásomhoz vezetett.
 – Hát, lehetett volna rosszabb is. Így legalább találkozhatott a
kislányával, mielőtt itt ragadt. Hány éves?
– Kettő. És azt hiszem, már kezd elfelejteni – mondta
szomorúan. – Debbie először azt mondta, jobban szeretné, ha
egyáltalán nem találkoznék vele, de én része akarok maradni az
életének, ha tudok, és szerintem lehetnénk barátok, ha
megpróbáljuk, Rosie kedvéért.
– Hát persze; biztos vagyok benne, hogy végül Debbie is
belátja.
Michael rám mosolygott.
– Most határozottan jobb, hogy kibeszéltem magamból ezt a
dolgot, úgyhogy valami jó is származott abból, hogy itt
ragadtam a hóban! De a barátaim nem fogják tudni, mi az ördög
történhetett velem. Megpróbáltam felhívni őket a kocsimból
tegnap éjjel, de nem voltak otthon, csak üzenetet tudtam hagyni.
Ma reggel pedig egyáltalán nem volt térerő.
– Nem, itt pocsék a telefonkapcsolat. Vagy le kell sétálnia a
kocsifelhajtón, a kapusházon túlra, vagy fel a hegyre, a ház
mögött, és ott lesz térerő.
– Nem igazán tűnik kirándulóidőnek, nem igaz? – mondta,
kipillantva a téli mesevilágra. – Nem hívhatnám fel esetleg a
barátaimat a ház telefonjáról?
– Nem volna probléma, csakhogy kidőltek az oszlopok,
úgyhogy az sem működik. Igaz, a faluban van egy telefonfülke,
körülbelül fél mérföldnyire.
– Nos, akkor egyelőre ennyi. Remélem, még ma úgyis
továbbállhatok, ha eláll a havazás, és letakarítják az utakat.
 – Szerintem nincs több hó, mint tegnap este, bár nehéz
megmondani, mert kupacokba fújta a szél, és fagyott is az éjjel –
csak úgy ropogott a talpam alatt.
– Valószínűleg megolvad, amint rendesen feljön a nap –
jelentette ki bizakodóan.
– Egy helybéli gazda le szokta kotorni a kocsifelhajtót meg a
faluba vezető utat a traktorjával, úgyhogy ha jön, meg tudja
mondani nekünk, milyen a helyzet odakint, – válaszoltam. – És
ha járható az út, akkor, gondolom, Jude öccse is elmegy a
barátnőjével, ők le tudják vinni a kocsijáig. Vagy akár én is, mert
magam is elutazom majd, habár előbb valószínűleg ki kell
ásnom az autómat. Remélem, beindul; már több napja nem
mentem vele.
Meglepetten felkapta a fejét.
– De… igaz, nem voltam teljesen magamnál tegnap este,
úgyhogy talán félreértettem, de… maga nem azért van itt, hogy
a házra vigyázzon, és főzzön Jude idős rokonaira?
– Nem, ez eredetileg csak a megszokott házfelügyelet lett
volna, az üres házra kellett volna vigyáznom, és ellátni az
állatokat az ünnepek alatt.
Töltöttem magamnak egy friss adag kávét, és most leültem
Michael mellé, amíg megette a lekváros pirítósát, és
elmagyaráztam neki, mi történt. Amint meséltem, kezdtem
mindent, ami idáig vezetett, egy sereg szerencsétlen véletlen
sorozataként látni, mint Lemony Snicketnél A balszerencse
áradásában, és némelyik mozzanat kifejezetten mulatságosnak
tűnt. Így aztán, mire Guy besétált közénk, már olyan jól
elvoltunk, mintha csak évek óta ismertük volna egymást.
 Guy meghökkent, amikor meglátott egy idegent a
konyhában, és udvariatlanul kérdezte:
– Ki az ördög ez?
Coco még félálomban bebotorkált utána; légiesen gyönyörű
volt áttetsző pink köntösében, smink nélkül. Aztán ő is
észrevette a látogatót, és azonnal felébredve felkiáltott:
– Michael – drágám!
Michael sietve letette a kávéscsészét, és felállt.
– Ööö… Carla? – próbálkozott bizonytalanul.
Coco rávetette magát, mint egy rózsaszín repülő mókus, és
hangos cuppanással megcsókolta kétfelől az arcát.
– Ezer éve nem láttalak! Ugye emlékszel rám: Coco Lanyon?
– Természetesen – biztosította a férfi, habár az
arckifejezéséből arra következtettem, hogy nem emlékezett.
Viszont színész volt, úgyhogy viszonozta az ölelést, kijelentette,
hogy Coco csodásan néz ki, és megkérdezte, hogy most éppen
min dolgozik, mire Coco beszámolt neki a Hajnali harmat arcelixír
tévéreklámról.
– Ő Michael Whiston, egy ismert színész – magyaráztam
Guy-nak, amíg folyt ez a smúzolás.
Guy töltött magának a kávéból.
– A maga barátja?
– Nem, csak tegnap este láttam először. Rossz felé
kanyarodott, amikor a GPS mondta, és…
Elhallgattam, mivel megérkezett köntösben és papucsban
Noël, valamint Becca és Jess, az almoláshoz öltözve, és mikor
felfedezték az idegent maguk között, általános bemutatkozás és
magyarázkodás kezdődött.
 – Michael és Jude tegnap este érkeztek, amikor a generátort
kapcsoltam be – elment az áram, és a generátor nem kapcsolt be
automatikusan – foglaltam össze a lényeget.
– Úgy érti, Jude itt van? – kérdezte Guy, egyenesen a dolog
lényegére térve.
Coco elfehéredett – habár már eddig is elég sápadt volt, a
maga északi szépség módján.
– Jaj, istenem, ugye nincs itt? Ugye?
– Ó, fogd be, Nesquick! – mondta Jess. – Én örülök, hogy
Jude bácsi megjött. Mit gondol, Holly, hozott nekem ajándékot?
Felébreszthetem?
– Szegény fiú teljesen kimerülhetett, ha ilyen gyorsan ideért –
jegyezte meg Noël. – Hagyd, hogy kialudj a magát.
– Nem, szerintem jól van – jelentettem ki szívtelenül –, egy
perc és felébresztheted, Jess. De előbb fel tudnád vinni ezt a
tálcát a nagyidnak?
Megvajaztam egy pirítóst, és főztem egy lágy tojást,
miközben a magyarázkodás zajlott, most pedig még egy kis
kanna teát tettem a tálcára. – Tessék. Ha te ezt felviszed, én
csinálhatom a többiek reggelijét.
– De Guy! Jude itthon van! – jajveszékelt Coco rémülten. –
Most mit csinálunk? Ó, bárcsak ne jöttem volna ide!
– Mindnyájan örültünk volna – dünnyögte Becca.
– Ó, én nem hinném, hogy engem kihajítana a hideg hóba, én
a kisöccse vagyok – jegyezte meg Guy könnyedén. – De azt nem
garantálhatom, hogy téged nem fog kidobni, Coco.
– Ne butáskodjon, addig nem megy el senki, amíg az utakat
le nem takarítják – szólaltam meg.
 – És Jude természetesen nem fogja magát kidobni, kedvesem
– nyugtatta meg Noéi.
– Nos, mindenki villásreggelit kér? – kérdeztem.
Coco még jobban megborzongott.
– Nekem egy tojásfehérjéből sütött omlett lesz – utasított –,
feketekávéval.
– Felrakhatja a kannát, és főzhet egy friss adagot –
javasoltam. – És rengeteg tojás van, megsütheti magának, amit
akar. Én tükörtojást csinálok, grillezett paradicsomot, sült
szalonnát és pirítóst.
– Nagyon finom volt – szólalt meg Michael, meleg mosolyt
vetve rám, mintha nem vette volna észre Coco felháborodását. –
Majd én megfőzöm a friss kávét. Mivel váratlan vendég vagyok,
szeretném hasznossá tenni magam, és azt nem engedte meg
nekem, hogy én csináljam a reggelit.
– Hát, Noël meg én használhatatlanok vagyunk a
konyhában, úgyhogy mi inkább csak igyekszünk nem láb alatt
lenni – közölte Becca.
Ám legnagyobb meglepetésemre Guy szintén igyekezett
hasznossá tenni magát, és megvajazta a pirítóst, míg én
megsütöttem a tükörtojást meg a szalonnát, és elkészítettem a
grillezett paradicsomot egy kis olívaolajjal.
Visszatért Jess, és jelentette, hogy Jude mindjárt felkel.
– Nem árulja el, hozott-e ajándékot nekem, úgyhogy
valószínűleg hozott. És mondtam a nagyinak, hogy itthon van
Jude, és ő is nagyon örül – közölte. – Azt mondta, szerinte
elzavar téged, Nesquick, és Guy bácsinak kell hazavinnie a
kocsijával, úgyhogy mindkettőtöktől megszabadulunk, és akkor
kellemes lesz a karácsonyunk.
– Te szörnyű gyerek – mondta Guy szenvtelenül, aztán
grimaszokat vágott neki, amíg Jess vihogni nem kezdett. Én
pedig egyszerre, bár a legkevésbé sem akartam, megkedveltem
egy kicsit, annak ellenére, hogy olyan rémesen viselkedett
Cocóval.
– Azok a mézeskalácsok a karácsonyfára? – kérdezte Jess,
amint észrevette őket, ahogy a rácson hűltek. – Mikor csinálta
őket?
– Ma kora reggel, amikor még legtöbben aludtatok.
Gondoltam, később majd kidíszíthetjük, és átfűzhetünk rajtuk
egy szalagot, hogy fel tudjuk akasztani. Van porcukrunk, és
hoztam magammal természetes anyagú ételfestéket.
– De jó! – Lerogyott egy székre Noël mellett, fogott egy
pirítóst, és lekvárt kent rá. Aztán szigorúan rászólt Cocóra: –
Nesquick, ne játssz az étellel.
Coco, aki elvett egy tükörtojást, és éppen azzal volt
elfoglalva, hogy a sárgáját kivágja belőle, ellenszenvvel nézett rá.
– Nem tudom, miért hívsz így állandóan, de szeretném, ha
abbahagynád.
– Igen, ez nagyon udvariatlan—jegyezte meg Becca, nem túl
nagy meggyőződéssel.
Coco evett egy falat tojásfehérjét, aztán eltolta maga elől a
tányért. Habár, mivel úgy nézett ki, mint aki azonnal megy, és
kihányja az ennivalóját, amint elfogyasztotta, ezzel valószínűleg
időt spórolt meg. Vagy lehet, hogy természettől fogva volt csupa
csont és szöglet?
 – Szükségem van egy cigire.
– Nos, az én házamban nem fogsz cigarettázni – szólalt meg
mögötte Jude mély hangja, és a hatalmas konyha mintha
összement volna, amint belépett. Guy minden hősködése
ellenére elsápadt egy kicsit, Coco pedig mintha megdermedt
volna a rémülettől.
– Na, nézd csak, a Grimm testvérek – csúszott ki akaratlanul
a számon, amint megfeszülő állkapcsára néztem, habár, hogy
igazságosak legyünk, ilyen erős állkapoccsal nehéz lett volna
gyengédnek és kedvesnek látszania. És el sem tudom képzelni,
miért csúsztak ki a számon állandóan ezek a megjegyzések Jude
közelében, mert általában erősen kordában tartom a lázadó
nyelvemet az ügyfelekkel szemben!
– Magának is jó reggelt! – mondta nekem gúnyosan, aztán
elfoglalta a helyét a hatalmas támlás széken az asztalfőn, mintha
csak őt illetné ez a jog – ami, ha jól meggondolom, valószínűleg
úgy is volt. – Nem maradt véletlenül egy kis reggeli?
– De igen, természetesen. Sütöttem még egy kis szalonnát,
amikor hallottam, hogy felkelt, és sütök magának frissen tojást
is. Guy, nem tenne fel még pár szelet pirítóst?
– Úgy látom, szépen összegyűlt az egész nagy család –
jegyezte meg Jude, körbepillantva az asztal körül. – Fura, nem
emlékszem rá, hogy bárkit is meghívtam volna. Habár Noëlt,
Tildát és Beccát mindig szívesen látom, természetesen.
– Meg engem – tette hozzá Jess.
– Akkor nem, amikor hajnalhasadtakor felébresztesz egy
párnával, amit a fejemhez vágsz – felelte szigorúan. Aztán
felvonta a fél szemöldökét Guy és Coco felé. – Gratulálok!
Láttam az értesítést a The Timesban. Mikor lesz az esküvő?
– Nem lesz esküvő, és még rendes eljegyzés sem volt – felelte
Guy. – Coco kicsit elkapkodta a dolgot.
Felvett egy szelet pirítóst, és szenvtelenül hozzátette:
– Ami azt illeti, nagyon elkapkodta. Már hetek óta próbálom
lerázni.
– Ez hazugság! – kiáltotta Coco. – Minden rendben volt
köztünk. El sem tudom képzelni, mi ütött beléd hirtelen, Guy!
– Talán megjött az eszem.
– Nagyon állhatatlan, kedvesem. Ned bácsikájára ütött –
magyarázta kedvesen Noël, ami határozottan nem olyasmi volt,
amit abban a pillanatban Ned Martlandról hallani szerettem
volna.
– Valóban olyan állhatatlan volt Ned Martland? – Nem
tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem Noëlt.
– Igen, kedvesem, de őszintén szerelmes volt mindegyikbe.
Vajszíve volt – de mindegyiket nem vehette el, nem igaz?
– Na, tessék, Coco – mondta könnyedén Guy. – Nem tehetek
róla, ez a dolog a génjeimben van. Máris megyek tovább a
következő nőhöz. – És csókot dobott felém.
– Ostobaság! – csattant fel Coco, aztán minden erejét
összeszedve felkelt, és megcsókolta Jude rezzenetlen (és
borotválatlan) arcát, kislányosan a nyaka köré fonva a karját.
– Jude, drágám, Guy és köztem volt egy kis félreértés, és még
mindig bosszús, ezért butáskodik csak. De én tudom, hogy te
örülsz a mi boldogságunknak, hogy eljegyeztük egymást.
 – Nincs mi, ezt próbálom megértetni veled – vágott közbe
Guy. – Az nem számít, ha eljegyzési értesítést küldesz a The
Timesnak úgy, hogy nekem nem szólsz.
Coco sírva fakadt.
– Olyan kegyetlen vagy hozzám! – zokogta. Körülnézett,
részvétet keresve, aztán megint előadta a repülőmókus-számot
Michael felé. – Kérlek, vigyél el ezektől a borzalmas emberektől,
erről a borzalmas, rettenetes helyről!
– Ez egy ócska szöveg, tavaly karácsonykor rajtam is
kipróbáltad – jegyezte meg kritikusan Guy –, közvetlenül
azután, hogy Jude együtt talált minket. És sosem lesz belőled
színésznő, mert rettenetesen adtad elő.
Coco zokogása kezdett hisztériába hajlani, és Michael
óvatosan megveregette a hátát, miközben a feje fölött grimaszt
vágott felém.
– Szegény gyermek – mondta Noël. – Igazán úgy gondolom,
nem bánsz vele szépen, Guy.
– Ó, egyszerűen töltsétek meg egy nagy korsót hideg vízzel,
és öntsétek rá! – javasolta Becca. Ezt a módszert valószínűleg
szintén a leányiskolában tanulta.
Coco sietve felemelkedett Michael válláról, a férfi
nyilvánvaló megkönnyebbülésére, és miután kijelentette, hogy
öltözik és csomagol, sértetten kirohant a konyhából. Alighanem
nekem is azt kellett volna tennem – mármint csomagolni, nem
kirohanni –, bár ez nem volt túlságosan vonzó ötlet. Ugyanakkor
nem volt vonzó az a gondolat sem, hogy a karácsonyt egy fedél
alatt töltsem Jude Martlanddal.
 Noël felemelkedett a székéből, és megjegyezte Jude-hoz
fordulva:
– Örülök, hogy újra itthon vagy, fiam. Megyek, megnézem,
Tilda nem akar-e felkelni.
– Hogy van?
– Már majdnem megint önmaga – nyugtatta meg Noël. – De
hamarosan magad is láthatod.
– Kedves volt magától, hogy megmentett – mondta Michael
Jude-nak –, de én is remélem, hogy még ma én is mehetek, amint
letakarítják az utakat.
– Esetleg levihetne az autómhoz – tette hozzá vagy, Holly azt
mondja, esetleg a helyi farmert megkérhetem, hogy levigyen a
traktoron.
– Igen, George Froggat, a fölöttünk levő farmról, valamikor
délelőtt feljön majd, hogy letakarítsa a kocsifelhajtót, és majd ő
megmondja, milyen lent az út. Az biztos, hogy örömmel látnám
Cocót meg Guyt kívül a kapun, és gondolom, maga is szívesen
menne tovább, de nem lökhetem ki mindnyájukat, ha az út
járhatatlan – jelentette ki Jude, habár úgy nézett ki, mint aki
legszívesebben pontosan ezt tenné.
– Örömmel hallom, habár még pár nap Coco hisztijéből, és
lehet, hogy meggondoljuk magunkat, és öt mégis kidobjuk a
hóba – jegyezte meg Guy. – De hajlandó vagyok szép pénzt
fizetni George-nak, hogy elvigye, úgyhogy még nincs minden
veszve. Át is viszem a kávémat a nappaliba, és figyelem, mikor
jön George.
– És mindjárt téged is elvihet – szólt utána Jude.
 – Nem dobnád ki a kisöcsédet a hideg, fagyos hóba, nem
igaz? – mondta Guy panaszosan, az ajtóban megfordulva, és
kezét melodrámaian a mellére szorítva.
– De igen – válaszolt Jude engesztelhetetlenül –, és Coco
most már a te felelősséged, úgyhogy neked kell gondoskodni
róla, hogy épségben hazajusson.
– Jó meleg van a nappaliban, ha maga is szeretne átmenni
oda Guyjal – javasoltam Michaelnek.
– Nekünk pedig ideje a lovak után nézni, Jess – jelentette ki
Becca. – Már késő van.
– De én a sütiket fogom Hollyval díszíteni – tiltakozott Jess.
– Nekem először rendbe kell rakni a konyhát, és van még egy
kis dolgom – nyugtattam meg. – Majd megcsináljuk a sütiket, ha
visszajöttél. És annyira hideg van, hogy szerintem ma nem
kellene a lovaknak kimenniük, még dupla takaróval sem.
– Maga meg hogy lett hirtelen ilyen nagy szakértő? –
kérdezte gorombán Jude.
– Ó, Hollynak elég egyszer elmagyarázni valamit, és már
tudja – válaszolt Becca. – De a lovak valószínűleg kimehetnek
pár órára. Ott van nekik az esőbeálló.
Amikor kimentek, felállt Jude is, majdnem beverve a fejét az
asztal fölött lógó lámpába.
– Válthatnánk pár szót? – kérdeztem.
– Később. Meg akarom nézni Ladyt napvilágnál a takarója
nélkül, hogy lássam, nem fogyott-e le. És ellenőrzöm a
generátort – aminek nem kell a közelébe sem mennie most, hogy
már itt vagyok. Később pedig a szobámban leszek, a könyvtár
mellett, és átnézem a postát.
 – Igen, de…
– Később! – csattant fel ismét, és kiment, még mielőtt
megjegyezhettem volna, hogy egy darabig valószínűleg nem lesz
posta, ha pedig az e-mailjeire gondolt, a telefon nem működik,
ami lehetetlenné teszi a betárcsázós kapcsolatot.
És mielőtt még megemlíthettem volna azt a vágyamat, hogy
sürgősen távozzak a fedele alól.
 23. FEJEZET

Kirakós játék

A híreimet hallva N. teljesen elsápadt a megdöbbenéstől, habár

gyorsan összeszedte magát, és a karjába vett, többször is biztosítva
róla, hogy minden rendben lesz.
1945. május

KICSIVEL KÉSŐBB HIRTELEN ELHALLGATOTT a generátor

dübörgése, amint visszajött az áram. Noël szerint télen
gyakrabban kapcsol kibe, mint az égők a karácsonyfán. De most
legalább a generátor magától lekapcsolt, ahogy kellett.
Késő délelőtt mindnyájan a nappaliban gyűltünk össze a
tízóraihoz, ami tea volt, kávé és Tilda utasítására a Dundee torta,
amelyet az öreg dadus ajándékozott nekik minden évben.
– Akkor majd mondhatjuk, hogy milyen nagyon ízlett,
amikor találkozunk vele – jelentette ki Tilda.
– Miért, találkozunk vele? – kérdezte Jude.
– Ó, igen, ő meg Richard jön holnap ebédre, mint mindig.
Jess meg én kidíszítettük a mézeskalács figurákat, és
felakasztottuk őket a fára hímzőselyemmel, amit Jess egy régi
viktoriánus varródobozban talált a kis nappaliban, mivel nem
volt rendes szalagunk. Becca tartotta a létrát, amíg én a
magasabb ágakat dekoráltam.
Tilda a kanapén ült a kandalló előtt, Merlin a szőnyegen, a
lába mellett, Noël, Michael és Guy pedig az ablak előtti asztalnál
próbálták kirakni az egyik sarkát a kirakónak, amit Oriel
Comfort boltjában vettem. Coco pedig idegesen figyelte őket az
ablaknál ülve. Van valami magával ragadó egy kirakóban, habár
Cocóra, úgy tűnt, nem hatott. Viszont lehet, hogy ő egyszerűen
csak nikotinelvonási tünetektől szenvedett.
Jude visszavonult a könyvtár melletti irodájába, habár
bizonyára ott is meghallotta Coco rikoltását, amikor végre
meglátta, amint George traktorja jön felfelé a kocsifeljárón,
jégtörő hajóhoz hasonlatosan utat vágva a friss hóban, mert már
ő is ott volt a nappaliban, amikor visszatértem, miután George-
nak ajtót nyitottam.
Valószínűleg egy kicsit kipirultam és zavartnak tűnhettem,
de sikerült visszanyernem a hidegvéremet, amíg George túltette
magát a meglepetésén, hogy Jude már hazajött Amerikából.
– Most ne ezzel törődjön! – vágott közbe Coco. – Én azt
akarom tudni, hogy letakarították-e már az utat. Elmehetünk
végre?
– Remélem, a „mi” alatt magadat és Michaelt érted – jegyezte
meg Guy.
– Ha te ennyire utálatos vagy, és én nem tudom használni az
autómat, akkor biztos vagyok benne, hogy Michael elvisz a
vasútállomásig.
George levette ütött-kopott nemezkalapját, és beletúrt sűrű
ezüstszőke hajába, amitől az az égnek állt.
 – Csak lassan a testtel! Liam szerint pokoli munka volt ma
reggel eltakarítani az utat a faluig. A régi hóból jégbordák lettek
a friss alatt. Az ifjú Ben a Weasel Pot farmról pedig a kocsmában
azt mondta, hogy a farm alatt az út járhatatlan, és nincs semmi
mozgás a Great Mummingba vivő főúton sem.
– De hát ez nevetséges! Ha Jude feljutott ide tegnap éjjel,
biztos, hogy le is lehet jutni autóval! – kiáltotta Coco.
– Tegnap éjjel még nem volt jeges az út, amire aztán ráesett
ez a rengeteg friss hó is – válaszolt George, közömbösen nézve
Cocóra, mintha a lány csak egy elég sovány üszőborjú volna.
– És én csak hólánccal bírtam feljönni a hegyre a Weasel
Potnál – szólt közbe Jude.
– Igen, és bár nem kétlem, hogy lejuthatna a faluba meg
vissza, annál távolabb értelmetlen volna mennie, mivel csak
elakadna – helyeselt George.
– De maga vagy valaki más egy traktorral ki tudna juttatni
engem innen, nem igaz? – kunyerált Coco kislányos hangon. –
Sok-sok pénzt fizetek ám érte!
– Bocs, mindjárt hányok – motyogtam.
George megrázta a fejét.
– Mondtam már, az út járhatatlan.
– De feltételezem, a tanács már tisztíttatja a főutat, nem? –
próbálkozott Michael. – Lehetséges, hogy valamikor később,
még ma járható lesz?
– Bizonyára nem hallgatták az időjárás-előrejelzést, és nem
nézték a híreket. A hó káoszt okozott az egész országban. A
tanács sem fog a kisebb utakkal törődni, amikor éppen hogy csak
le tudják takarítani a főutakat.
 – Guy! – mondta Coco, a férfihoz fordulva. – Csinálj valamit!
– Ne nézz rám, én nem tudok csodákat művelni – felelte az,
mire Coco dühösen sírni kezdett.
– Eleve a te hibád, hogy itt vagyok! Mami és papi
csodálkozik majd, hogy hova tűntem, ráadásul meghívták az
egész családot karácsony másnapjára, hogy megismerjenek
téged, mert eljegyeztük egymást, és vettek pezsgőt, hogy
felköszöntsenek. És…
– Ó, egek, már megint hisztik – mondta Becca undorodva. –
Leöntsem hideg vízzel? Kérlek, most engedjétek meg – sokkal
jobban érezném magam tőle.
– Ugyan, Becca – pirongatta Noël. – A szegény gyermek csak
egy kicsit túl feszült.
De Coco nem volt annyira kiborulva, hogy ne hallotta volna
meg ezt a burkolt fenyegetést. Csendesen zokogva visszavonult
egy kanapéra, olyan távol Beccától, amennyire csak lehetett,
Michael pedig egy perc múlva követte, és leült mellé, csendesen
beszélt hozzá, megveregetve a kezét.
– Akkor én megyek is – jelentette be George, reménykedve
nézve rám, de én kerültem a tekintetét, és hagytam, hogy ezúttal
Guy kísérje ki.
– Úgy látszik, mindenki a nyakamon marad karácsonyra,
hacsak nem jön valami csodával határos enyhülés, ami nem
tűnik valószínűnek – jegyezte meg Jude, amikor Guy visszatért.
– Akkor jobb lesz, ha megpróbáljuk a legjobbat kihozni a
helyzetből – felelte Guy. – Coco, hagyd abba azt a zajongást!
– Én… nem tehetek róla – jajveszékelt Coco –, haza akarok
menni!
 – Pillanatnyilag nem nagyon valószínű, hogy elmehetsz.
– Sajnálom, hogy a terhére leszek – mentegetőzött Jude-nak
Michael.
– Ó, maga zavar a legkevésbé. Ne aggódjon emiatt!
– Talán valaki segít nekem kiásni az autómat, ha netán mégis
megenyhülne az idő délután – mondtam.
Jude megfordult, rám nézett sötét karamellszínű szemével,
és felcsattant:
– Miért, maga mit gondol, hová az ördögbe megy?
– Haza, ha ki tudok jutni. De ha nem, a kocsmában talán
adnak ki szobát… Úgy értem, most, hogy maga megjött, vége a
megbízásomnak, nem igaz?
– Csak ne olyan hevesen – válaszolta. – Maga meghívott egy
egész háznyi vendéget, és megígérte, hogy főz nekik, úgyhogy
nem léphet le csak így.
– Ami azt illeti, én csak a felét hívtam.
– De Holly, nem mehet el – jajdult fel Jess –, maga nélkül fele
ilyen szórakoztató sem lesz! És ráadásul Jude bácsi nem tud
főzni!
– Az igaz – ismerte el Jude. – Habár Tilda tud.
– Tilda nem tudja elvállalni a főzést a balesete után –
jelentette ki Noël. – Még mindig lábadozik.
– Egy csomó fontoskodó alak – jelentette ki Tilda. – Jól
vagyok. De minek borítsuk fel a dolgokat, amikor Holly meg én
már megszerveztünk mindent?
Jude fenyegető pillantást vetett rám.
– Különben is, mikor mondtam magának, hogy menjen el?
Egyébként is, a kocsma nem ad ki szobát.
 – Maga nem mondta, hogy menjek. De most, hogy már itt
van, vége a megbízásomnak, és biztos vagyok benne, jobban
örülne, ha nem lennék láb alatt, úgyhogy…
– Egy fenét ért véget a megbízása! – vágott közbe. –
Hatalmas összeget fizetek magának, hogy az ünnepek alatt
főzzön a családomra, úgyhogy maradni fog, és az utolsó fillért is
le fogja dolgozni.
– Ó, nem, tévedsz, Jude – szólalt meg meglepődve Noël. –
Holly nem hajlandó plusz pénzt felszámítani, holott én
mondtam neki, hogy megérdemelné a fizetséget a plusz
fáradozásért, amikor arra számított, hogy pár nyugodt hetet
tölthet egymagában.
– Nekem nem fáradság maguknak főzni – nyugtattam meg.
– Hát persze hogy nem – helyeselt Tilda –, és ráadásul
nagyon jól főz.
– Köszönöm! – feleltem, meghatódva ettől a váratlan
dicsérettől.
– Nyilván nem annyira jól, mint én – helyesbített Tilda –, de
nagyon jól.
– Sajnálom, hogy ki kell, hogy ábrándítsalak mindkettőtöket
– mondta nekik Jude –, de az az igazság, hogy egy vagyont
fogok kifizetni a Házőrzőknek Holly szolgálataiért.
– Nem fog – helyesbítettem. – A maga hibája, ha azt
feltételezte, hogy bármit megtennék, amit csak akar, ha elég
pénzt kínál érte. De már megmondtam Ellennek, hogy én csak a
ház felügyeletéért fogok számlát kiállítani, meg az
élelmiszerekért, amiket meg kellett vennem.
Rámosolyogtam Tildára és Noëlre.
 – Valójában nagyon jól éreztem magam.
– És természetesen maradnia kell, Holly, nem is álmodnánk
róla, hogy elengedjük —jelentette ki Noël. – Különben is, ha nem
tud kijutni, mit csinálna? Egyedül táborozna a kapusházban,
amíg elmehet?
– Én nagyon szívesen ellaknék a kapusházban, ha nem
bánják.
– Nem, nem, természetesen itt marad, kedvesem.
– Igen, mivel már eldöntöttük a menüt egészen vízkeresztig
– közölte Tilda.
– És Holly nemcsak kitűnő szakács, hanem mulatságos is –
mondta Jess a nagybátyjának. Aztán, mint megfellebbezhetetlen
érvet, még hozzátette: – Merlin is szereti.
Valóban, amint Merlin a gazdája hangjából kikövetkeztette,
hogy haragszik rám, felmászott az ölembe, és védelmezően
szembefordult vele, mint egy hosszú lábú, érdes bundájú lovag.
– Mintha csak az árnyéka lenne. Fogalmam sincs, mi ütött
belé – jegyezte meg Jude, a kutyájára meredve. – Hát, Holly
Brown, sikerült beférkőznie a család szívébe igen rövid idő alatt,
nem igaz? Nagyon veszélyes, Becky Sharp-féle nőszemélynek
tűnik nekem. És még mindig biztos vagyok benne, hogy
valahonnan ismerem.
Mivel olvastam a Hiúság vásárát, nem lelkesedtem érte, hogy
Becky Sharphoz hasonlít engem – és az biztos, hogy nem voltam
egy hozományvadász, aki hozzá akar feleségül menni!
– Mi is nagyon ismerősnek találtuk – felelte Noël –, de
gondolom, csak azért, mert úgy néz ki, mint egy Martland, a
magas termetével, sötét hajával és a világosbarnás bőrével.
Úgyhogy nemcsak családtagnak érezzük, de még annak is néz
ki, és mindenképpen illik közénk.
– Lehet, hogy erről van szó – helyeselt Jude.
– De a világosszürke szememet és a sötét hajamat a
nagymamámtól örököltem – vetettem közbe sietve. – Valójában a
magasságomtól és a sötét hajamtól eltekintve nem hasonlítok
egyikükre sem.
– Az biztos, hogy Jude-nál sokkal csinosabb – jelentette ki
Guy, figyelmesen szemrevételezve. – Habár a csinos nem a
megfelelő szó. Maga szép, valami szokatlan módon.
– Micsoda, én? – kérdeztem megütközve. Miután évekig
gyötörtek a magasságom és a külsőm miatt (nem beszélve arról,
hogy a nagyi állandóan biztosított róla, nincs miért hiúnak
lennem), nehezen tudtam elhinni.
– Igen – még George is odavan magáért. És ha nem csókolta
meg magát az alatt a praktikusan elhelyezett fagyöngy alatt a
verandán, mielőtt bejött magával, akkor miért pirult vajon?
– Ó, az semmiség volt, csak meglepett. Nem is vettem észre a
verandán felakasztott fagyöngyöt, amíg George meg nem
ragadott.
Éreztem, hogy ismét elpirulok, mert George-nak
tagadhatatlanul tetszettem.
– Becca meg én akasztattuk fel – magyarázta Noël. – Ott
mindig lóg egy csokor fagyöngy.
Mögöttem Coco átható hangon mondta Michaelnek:
– Guy azt mondta, hogy az a házvezetőnő-féleség szép. De
nem az, ugye? Az igaz, elég magas, hogy modell legyen, de
túlságosan is kövér!
 Megfordultam, és felcsattantam:
– Ha azt képzeli, hogy ha valakinek egészséges alakja van, az
kövér, akkor maga beteg! Egyébként is inkább vagyok kövér,
mint hogy olyan sovány legyek, hogy a csontjaim zörögnek járás
közben. Most pedig megbocsátanak: ha senki nem megy sehová,
jobb lesz, ha csinálok valami ebédet.
Kimentem a konyhába, mivel láthatóan nem volt más
választásom, mint maradni, hacsak az utak varázsütésre meg
nem tisztulnak, ami ebben a hóban nem tűnt valószínűnek.
Ebédre csak leves meg szendvics lesz, és a nappaliban fogok
teríteni. Már kezdett elegem lenni belőle, hogy állandóan annyi
ember volt a lábam alatt a konyhában. Volt néhány szép
világoskék kétfülű levesescsésze csészealjjal meg több tucat
papírszalvéta. Találtam valódi lenszalvétákat is a földszinti
szekrényben, de tőlem ott is maradhatnak, amíg Jude nem talál
egy ügyes kisegítőt, aki hajlandó kimosni és vasalni őket ura és
parancsolója részére használat után.
Pár perccel később Jude követett engem, és becsukta az ajtót.
Aztán ott állt, karba font kézzel, tűnődve, összevont
szemöldökkel nézve rám. Nem vettem róla tudomást, már
amennyire lehetséges ez, amikor ott áll egy ilyen méretű valaki,
és dühösen néz az emberre.
Feltettem a levest a tűzhelyre, és elővettem pár doboz drága
vadhús-pástétom-konzervet, amit az egyik konyhaszekrényben
fedeztem fel. December végéig voltak jók, úgyhogy muszáj volt
megenni őket.
– Jobban szeretném, ha leülne, és nem tornyosulna így fölém
– csattantam fel végül. – A főzés nem közönségsport, tudja.
 Előhúzta a legerősebb széket, amely tiltakozva nyikorgott,
amint leült rá. De csak halkan: tudta a helyét.
– Az anyám szeretett főzni, és én szerettem nézni – szólalt
meg Jude váratlanul.
– Irigylem emiatt, mert én nem ismertem az anyámat.
Meghalt, amikor én születtem. A nagyi sokat mesélt róla, de az
nem ugyanaz – mondtam, ellágyulva a képtől, amint gyerekként
elképzeltem, bár nem volt könnyű. – Talán némelyik
szakácskönyv a polcon az övé?
– Gondolom, igen, de ő csak amatőr volt, míg maga, ahogy a
telefonban közölte velem, egy jól fizetett szakács.
– Séf.
– Mindegy.
Rám függesztette meleg barna tekintetét, és én most először
vettem észre, hogy milyen delejes aranypettyek tarkítják az
íriszét…
Erővel elszakítottam róla a tekintetem, és folytattam, amit
éppen csináltam. Ő pedig megszólalt:
– Holly, én nem tudom, milyen játékot űz, de az egészen
világos, hogy valamire készül. De mivel szükségünk van a
segítségére az ünnepek alatt, megfizetem, amennyit csak kér.
Különben is, úgy néz ki, kénytelen itt maradni velünk.
– Hacsak le nem megyek a kapusházba. De nem készülök
semmire, és nem is pénzért ajánlottam fel, hogy gondoskodom a
családjáról. Azért tettem, mert sajnáltam, hogy maga elrontotta a
karácsonyukat – és mert őszintén megkedveltem őket.
 – Szóval azt mondja, csak fel akart húzni, amikor azt mondta,
hogy csillagászatiak az árai, és nem tudnám megfizetni? –
kérdezte sötéten meredve rám.
– A főzős áraim valóban csillagászatiak, de valójában sosem
mondtam, hogy ki akarom számlázni magának, nem igaz?
Szóltam Ellennek is, hogy ne tegye.
– De azt sejtette velem, hogy ki kell fizetnem.
– Csak mert felbosszantott, amikor feltételezte rólam, hogy
pénzsóvár vagyok.
– Nem tudom, mi a baj magával. Én nagyszerűen kijöttem
Jimmel és Móval. És biztosan maga sem ilyen goromba minden
ügyfelével.
– Én csak azt adom vissza, amit kapok! Valójában én egy
tökéletesen nyugodt, kompetens és józan gondolkodású ember
vagyok!
– Ó, hogyne. Tökéletesen józan gondolkodású. Végül is csak
arra utalt, hogy elhanyagolom az idős rokonaimat, én pedig
annyira aggódni kezdtem, hogy maga nem fog rendesen
gondoskodni róluk, hogy felültem az első gépre, ami
Amerikából jött. Aztán pedig kiderült, hogy telezsúfolta a
házamat emberekkel.
– Én zsúfoltam tele a házát? Hát kinek a családja, a rémes
exmenyasszonya, az ingyenélő öccse meg a megmentett színész
haverja ez a sok ember, ha szabad kérdeznem? – csattantam fel. –
És kérdezett-e valaki is engem, hogy akarok-e kétszerannyi
emberre főzni? Vagy felajánlotta-e bárki is a segítségét –
Michaeltől eltekintve, aki pedig nem is családtag?
 Dühösen meredtünk egymásra. Egy kissé útonálló külseje
volt, ami valószínűleg az ingerültségének meg a fáradtságának
volt köszönhető… bár lehet, hogy mindig így nézett ki.
– Ha a nagybátyja meg a nagynénje nem bánja, talán legjobb
volna, ha leköltöznék a kapusházba – szólaltam meg egy perc
múlva. – Majd hagyok magának részletes utasításokat a holnapi
vacsora megfőzéséhez, a mai pedig igazán egyszerű. Meg tudom
mutatni a tervezett menüt, és Tilda elmondja magának…
– Jobb lesz, ha most abbahagyja – vicsorgott rám, aztán
fáradtan megdörzsölte elgyötört arcát, és felsóhajtott. – Nézze,
Holly, azt hiszem, mi egyszerűen csak rosszul kezdtük ezt a
dolgot. Nem hagyhatnánk magunk mögött a múltat, és nem
kezdhetnénk elölről? Ha tizenöt különböző pózban bocsánatot
kérek, és nem említem a pénzt, maradna, kérem, az ünnepek
alatt, és elvállalná a főzést?
Érezhető volt némi fogcsikorgatás ebben a bocsánatkérésben
és a javaslatában, úgyhogy gyanakodva megkérdeztem:
– Mi, mint mindenes cseléd?
– Mint a ház vendége, aki kedvesen felajánlotta, hogy főz.
– Majd gondolkodom rajta – feleltem. – Lehet, hogy igaza
van, el kellene felejtenünk, ami eddig történt, és elölről kezdeni
mindent. De addig is, ha a maga üresfejű exmenyasszonya még
egy tojásfehérje-omlettet követel, lehet, hogy szót fogadok, és
beledörgölöm a képébe.
Hirtelen őszinte jókedvvel elvigyorodott, és csak pislogtam a
változástól: fiatalabbnak tűnt – nem sokkal idősebbnek nálam –,
és ha nem is jóképű, de érdekesen vonzó volt… már ha az ember
kedveli ezt az erős állú, határozott vonású típust.
 – Idős szülei vannak, akik teljesen elkényeztették, de
általában nem szokott ennyire rémes lenni. – Kis szünet után
folytatta: – Csak képzelődtem, vagy valóban megpróbált
elbűvölni engem a reggelinél?
– Csak úgy nagy általánosságban, azt hiszem – feleltem,
fontolóra véve a kérdést. – Levakarhatatlanul tapad Michaelre is,
persze, viszont ő ismert színész, és már találkoztak korábban,
úgyhogy ez nem igazán meglepő.
– Nekem az a benyomásom, hogy Michael csak igyekszik őt
megnyugtatni, mert valójában mintha magával volna nagy
barátságban. És ha maga valóban smárolt George-dzsal, akkor
úgy látom, sikerült két totál idegennel is összemelegednie igen
hamar.
– Nem smároltam George-dzsal, és nem melegedtem össze,
ahogy fogalmazott, egyikükkel sem – feleltem méltóságteljesen.
– Ők egyszerűen csak mindketten nagyon helyes emberek.
– Nos, az öcsém nem az, és mintha ő is próbálkozna magánál
egy kicsit.
– Mi, azzal, hogy szépnek nevezett? – kérdeztem nevetve. –
Ó, az butaság volt, csak Cocót akarta felhúzni. Szerintem egy
kicsit gonosz vele, biztosan elhitette vele, hogy majd
összeházasodnak, különben Coco nem küldte volna ki az
értesítéseket, és nem mondta volna a szüleinek, nem igaz?
– Most, hogy már maga is ismeri Cocót, mit gondol? – Felállt,
éppen hogy csak elhibázva fejével az asztal fölé függesztett
lámpát. – Tehát megegyeztünk? Marad, és elvállalja a főzést?
 – Azt hiszem – egyeztem bele vonakodva. – De csak Jess,
Noël, Tilda és Becca kedvéért – meg az öreg dadus és Richard
miatt.
– Richard? – felvonta sűrű, sötét szemöldökét. – Még egy
férfi, akivel máris keresztnéven szólítják egymást?
– Ne legyen ilyen ostoba, maga hólyag! – vágtam a fejéhez
csípősen a nagyi egyik kedvenc szólását, amellyel a hencegő
férfiakat szokta helyretenni, ő pedig ismét elvigyorodott, és
felállt, láthatóan biztosra véve a beleegyezésemet.
De addigra már én is rájöttem, valójában nem opció, hogy
elviharzok a kapusházba, és ott remeteként élek, amikor egy
karácsonyi ebédet kell megfőznöm, különben csalódnának ezek
az emberek, akiket pedig nagyon megkedveltem.
– Maradok karácsony utánig legalább, aztán majd meglátjuk,
milyenek az utak. De addig ez az én konyhám, és nem tűrök
beleszólást a főzésbe. Megértette?
– Tildáért nem vállalnék garanciát – felelte kétkedve.
– Az rendben van, ő nem avatkozik bele, csak javaslatokat
tesz.
– Akkor megegyeztünk – mondta komolyan, és elém tartotta
formás, hosszú ujjú kezét, ami akkora volt, mint egy fürt banán.
De legalább – Henrytől eltérően – ő nem köpött előbb bele.
 24. FEJEZET

Birkin-táska

Hilda és Pearl azt mondta, N-nek azonnal meg kellett volna kérnie
a kezem, de én biztos vagyok benne, hogy megteszi, amikor
csütörtökön újra találkozunk, és akkor minden rendben lesz.
1945. május

EBÉD UTÁN MÁR EGÉSZEN NYILVÁNVALÓ VOLT, hogy az idő nem

fog változni; sőt, az ég ismét fenyegető palaszürke színt öltött.
Coco még mindig nem fogta fel, hogy semmiképpen nem juthat
haza, és végül azt mondta, ha senki nem segít neki, lesétál a
faluba, sőt, esetleg egészen a főútig, ahol működik a telefonja, és
hívhat segítséget.
– Kit? – kérdezte érdeklődve Guy.
– Az autóklubot? A rendőrséget? Valakit, aki visszavisz a
civilizációba.
– Nézd, ez lehetetlen, bármennyire szeretnénk is – mondta
türelmetlenül Jude.
– Úgy van. Legfeljebb egy helikopter volna rá képes, attól
tartok – helyeselt Noël. Aztán bizakodva hozzátette: – De biztos
vagyok benne, hogy nagyon kellemes karácsonyt fogunk együtt
eltölteni.
– Egy helikopter! – csapott le lelkesen az ötletre. – A
légimentők esetleg…
– Ó, ne légy ilyen ostoba! – csattant fel Jude. – Nem kérheted
meg a légimentőket, hogy helikoptert küldjenek érted, csak mert
haza akarsz menni!
– Különben sem hinném, hogy volna eléggé sík terep a
leszálláshoz – tűnődött hangosan Noël. – Legfeljebb a rét a falu
közepén, ahhoz viszont túl közel vannak a házak. Persze, csörlőn
is fel tudnak húzni embereket…
– Nahát akkor, Jude levihetne a főúthoz, ahol biztosan van
eléggé sík terep. Telefonálok maminak meg papinak, hogy
szervezzenek nekem valamit. Vagy kölcsönadhatnád a Land
Roveredet Guynak, és mi ketten el tudnánk…
– Nem megy – vágott közbe Guy. – Felejtsd el!
– Ti mind olyan borzalmasan viselkedtek velem, kivéve
Noëlt meg Michaelt! Beszélni akarok a mamival meg a papival –
nyafogott.
– Ha megint elkezdesz bömbölni, én megpofozlak – jelentette
ki Becca fenyegetően, ami, úgy tűnt, éppen olyan jól bevált, mint
a leöntéssel való fenyegetés.
– Nézze, Coco – mondta kedvesen Michael –, nekem is
telefonálni kéne a barátaimnak, hogy megmondjam nekik, mi
történt velem, úgyhogy lesétálhatnánk együtt a falu felé, amíg
nem lesz térerő. És akkor láthatnánk azt is, milyen állapotban
vannak valójában az utak.
 – Jól van – egyezett bele Coco duzzogva –, de ha találok
valakit, aki ki tud vinni innen, én nem jövök vissza.
– Akkor keresnünk kell maguknak valami praktikusabb
öltözéket, mielőtt elindulnak – jegyezte meg Tilda. – Ilyen
ruhában nem jutnak messzire.
Becca előásott két pár régi gumicsizmát meg vízhatlan
kabátokat, amelyek többé-kevésbé megfelelő méretűek voltak, és
Coco meg Michael elindult lefelé a kocsibehajtón. Coco fehér dr.
Zsivágó-prémkucsmája elég fura látványt nyújtott. A szűz havon
át mentek, a feljáró mellett, úgyhogy biztosan túl síkos volt, ahol
a traktor letolta az útról a havat.
– Remélem, minden rendben lesz, és Coco nem csinál semmi
ostobaságot – mondtam a nappali ablakából figyelve őket, amíg
el nem tűntek a fenyvesben a kapusház fölött.
– Michael értelmes fickónak tűnik, úgyhogy meglepne, ha túl
messzire mennének – jelentette ki Jude. – Azt pedig még Coco is
látni fogja, hogy lehetetlen innen kijutni. Nem mintha szívesen
látnám őt vagy Guyt itt, természetesen, de hajlandó vagyok
elviselni őket, az adott körülmények között.
– Kösz! – felelte Guy.
Jude tartózkodóan méregette az öccsét.
– Azért ne gondold, hogy elfelejtettem, hogy viselkedtél
tavaly karácsonykor, és hogy ez mennyire felzaklatta apát,
amikor olyan nagy beteg volt – mondta nyugodt hangon.
Guy kissé szégyenkezve válaszolta:
– Nézd, nagyon sajnálom! Csak arról van szó, hogy amint
megpillantottam Cocót, őrülten beleszerettem. Olyan
lélegzetelállítóan gyönyörű!
 – Igazán? Én azt hittem, azért vetted el, mert az én
menyasszonyom.
– Nem – ismerte el fanyarul Guy –, beleestem, szőröstül-
bőröstül. De aztán hirtelen ki is szerettem belőle, rögtön azután,
hogy az eljegyzési értesítőt elküldte a lapoknak. Ettől azonnal
észhez tértem. Hát te?
– Én? – kérdezte Jude. – Ó, abban a percben, hogy ismét
megláttam. Ami azt illeti, lehet, hogy szívességet tettél nekem
azzal, hogy felbontottad az eljegyzésünket, mivel azt hiszem,
eddig nem fogtam fel, mennyire buta. Bizonyára elvakított a
szépsége!
– Engem is – helyeselt Guy. – Fura, hogy amikor azt hittem,
szerelmes vagyok belé, minden, amit mondott, viccesnek és
aranyosnak tűnt, most pedig rettentően irritáló.
– De ez nem az ő hibája – az viszont a tiéd, hogy most a
nyakunkon marad karácsonyra – jegyezte meg Jude. – Neked
kell gondoskodnod róla, és odafigyelned, hogy ne kergessen
mindenkit az őrületbe, amíg ki nem tudjuk juttatni innen. És
arról is gondoskodnod kell, hogy viszonylag jól érezze magát.
– Hát ez elég nagy elvárás, de lehet, hogy Michael megoldja a
dolgot. Jóképű fickó, ráadásul ismert színész, és Coco mintha
most felé tekintgetne, te nem vetted észre?
Jude bólintott.
– Igen, egyfolytában a színészkedésről csacsogott, meg
valami tévéreklámról, amiben szerepelt. Rendben, sózzuk
Michaelre, az lekötné, és jól érezné magát vele.
– Ez nagyon igazságtalan – Michael túl rendes fickó Cocónak
– csúszott ki akaratlanul a számon, mire mindketten rám néztek.
 – Talán maga is őt nézte ki? Gyorsnak kell lennie, ha nem
akarja, hogy Coco beelőzze – tanácsolta Guy. – Még nem látta
Cocót, amikor akcióba lendül.
– Ne butáskodjon, alig ismerem azt az embert – vágtam
vissza. – De azt látom, hogy jó természetű és kedves, nem úgy,
mint maguk ketten.
– Ez a beszéd! – helyeselt Tilda álmosan a kanapéról. Aztán
apró lábát a földre lendítette, és belebújt a marabutollas
bársonypapucsba. – Nos, örülök, hogy ti fiúk megint jóban
vagytok.
– Nem mennék olyan messzire – felelte Jude, de amikor Tilda
ragaszkodott hozzá, hogy kezet fogjanak, akkor megtette, sőt,
még azt is megengedte, hogy a megkönnyebbült Guy szeretettel
megveregesse a hátát.
– Béke? – kérdezte reménykedve Guy.
– Béke – adta meg magát Jude.
– Kimaradtam valamiből? – kérdezte Noël, aki az utóbbi tíz
percben a másik kanapén hortyogott, olyan hangokat kiadva,
mint egy kisebb körfűrész.
– A fiúk kibékültek, Noël, én pedig, azt hiszem, megyek, és
pihenek most egyet az ágyamon – mondta Tilda. – Ki mit csinál a
délután további részében?
– Én lemegyek a stúdiómba egy vagy két órára – válaszolt
Jude. – Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e.
– Lesétálhattál volna Michaellel meg Cocóval – mutatott rá
Noël.
– Lesétálhattam volna, de nem akartam.
– Jöhetek veled, Jude bácsi? – kérdezte Jess.
 – Igen, ha melegen felöltözöl.
– És Holly is?
– Ó, nem – vágtam rá sietve. – Örülök, ha magam lehetek a
konyhában egy kicsit, annyi a dolgom.
– Maga sosem áll meg – jegyezte meg Becca. – A főzés
nagyon nehéz munkának tűnik nekem.
– Az is, és különösen megterhelő a lábnak; azért szoktam
pihenni télen. De én szeretek főzni, és még sosem főztem egy
nagy karácsonyi családi összejövetelre, úgyhogy ez mind
újdonság és kihívás.
Jess megszólalt:
– Holly egy szakácskönyvet ír, de még nem talált ki neki egy
jó címet.
– Később ötletelhetnénk egy kicsit – javasolta Guy.
– Kösz, de én majd ötletelek magammal, amikor eljön az
ideje – feleltem, és visszavonultam a konyha megnyugtató
légkörébe. Merlin követett, habár egy „vívódom, hogy kit
válasszak” pillantást vetett Jude-ra. Sokkal boldogabb, amikor
egy helyiségben vagyunk – és kezdem úgy érezni, hogy Jess is!
Még több zöldséget raktam a leveses fazékba, és feltettem az
Agára, aztán előkészítettem a dolgokat későbbre, többek között
behoztam a pulykát a konyhába, hogy szobahőmérsékletűre
melegedjen másnapra. De valójában a receptkönyveket akartam
átnézni a polcon, hogy lássam, találok-e valami olyasmit,
ahogyan Nancy a kocsmában leírta a mulatságokra sütött
kalácsot. És mindjárt az első nagy, vastag, piros kemény borítós
Mrs. Beeton-példányról kiderült, hogy valójában egy doboz, tele
kézírásos receptekkel meg újságokból és magazinokból
származó kivágásokkal. Egészen lenyűgöző volt! Az ilyesmi
valóságos kincsestár egy lelkes szakácsnak!
Itt volt a mulatságok kalácsának a receptje is, vastag,
krémszínű papírra írva, elegáns, megfakult kézírással.
Kimásoltam a saját jegyzetfüzetembe, és az eredetit visszatettem
a dobozba. A recept alapján fűszeres kevert kalácsnak tűnt, egy-
két hozzáadott összetevővel, például sáfránnyal, a teteje pedig
meg van hintve apróra vágott, kandírozott narancshéjjal.
Gondolom, a századok során fejlődött ilyenné egy eredetileg
sokkal egyszerűbb süteményből. A tésztát hosszú hurkába
kellett nyújtani, aztán kis koncentrikus körökbe tekergetni, amik
olyanok, mint a megkövült csigaház. Ha elég sokáig leszek itt, és
lesz időm, süthetnék és lefagyaszthatnék néhány adagot a
vízkeresztre. Vajon mennyi kellene?
A ház mintha kellemesen elcsöndesedett volna, és amikor
bedugtam a fejem a nappaliszobába, senki nem volt ott, kivéve
Beccát, aki elnyúlva aludt a legnagyobb kanapén. Bizonyára
valami természetes altató árad a falakból.
Hallottam, hogy a kis nappaliban szól a televízió. Valami
sportműsor ment, az ordításokból ítélve, úgyhogy valószínűleg
Guy ott volt Noëllel.
Újabb tuskót vetettem a tűzre, aztán ismét kihúzódtam a
konyhába, ezúttal, hogy még egy kicsit olvasgassam a nagyi
legutóbbi naplóját. Most, hogy megismerkedtem Jude
Martlanddal és vonzó, ám megbízhatatlan öccsével, még
sürgősebben szerettem volna kideríteni, hogy vajon a nagyi
valóban várandós volt-e, és ha igen, Ned felajánlotta-e, hogy
megteszi a kötelességét. Nem mondhatnám, hogy pillanatnyilag
túlságosan ígéretesnek tűnt a helyzet, és ha Guy valóban olyan,
mint a nagybátyja, akkor Ned egyáltalán nem lehetett állhatatos.
És ha így van, igazán nem akarom kideríteni, hogy akár távolról
is közöm van ehhez a családhoz.
De ha az anyám tényleg Ned Martland lánya volt, akkor az
én nagyapám Jude és Guy apjának volt a testvére, vagyis
unokatestvérek vagyunk. Távoli unokatestvérek, habár nekem
nem elég távoliak.
Aztán a drága Noëlre gondoltam, Beccára, Jessre, sőt még
Tildára is, akit kezdek megszeretni annak ellenére, hogy egy
akadékoskodó vén szatyor, és rájöttem, hogy egyáltalán nem
bánnám, ha velük lennék rokonságban.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy előrelapozzak a naplóban,
és letelepedtem, azon drukkolva és reménykedve, hogy a nagyi
talán nem is volt várandós, szakított a megbízhatatlannak tűnő
Neddel, és inkább hozzáment a nagyapámhoz.
Sajnos a naplóban minden egy ellentétes kimenetel felé
mutatott – amint az anyám születési anyakönyvi kivonata is,
amikor felmentem az emeletre, és a fémdobozt áttúrva
megtaláltam. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy olyan kurtán
beszéltem Jude-dal, amikor ő meg Jess visszatértek, egy
leheletnyi hideg levegőt hozva magukkal.
Jess elmesélte, hogy épített egy hóembert, míg Jude a
stúdiójában vacakolt, és hogy a malomtó már majdnem teljesen
befagyott.
Megborzongtam.
– De ugye nem mentél a jégre?
– Nem. Akartam, de Jude bácsi megtiltotta.
 – Mi ez a finom illat? És ezek a pogácsák? – kérdezte Jude
éhesen.
– Csak a leves – télen egyfolytában a tűzön tartok egy
fazékkal. A sajtos pogácsa pedig uzsonnára van. Épp most
akartam átvinni a nappaliba. Tilda talán már lejött.
– Bármennyit kell is fizetnem magának, megérdemli –
jelentette ki szívből, fogva a tálcát, amit megterítettem.
– És én egyfolytában mondom, hogy nem tudna megfizetni.
Kíváncsian nézett rám.
– Nem tudom, miért van ennyire meggyőződve róla, hogy
koldusszegény vagyok.
– Ó, abban biztos vagyok, hogy nem koldusszegény, de
maga művész egy elhanyagolt házzal, bentlakó személyzet
nélkül, úgyhogy láthatóan nem dúskál a pénzben.
– Ez egy választott életstílus.
– Mi, a koszos, elhanyagolt ház?
– Nem, úgy értem, az, hogy nincs bentlakó személyzetem.
Valójában – tette hozzá – nem vettem észre, mennyire
elhanyagolt kezd lenni a ház, amíg haza nem jöttem, és nem
láttam, hogy most mennyivel jobban néz ki.
– Akkor nem kellett volna olyan fukarnak lennie, és
fizethetett volna egy kicsit többet Sharonnak. Nem kifejezetten
fogja halálra dolgozni magát a minimálbér feléért.
– Azt mondta magának, hogy annyit fizetek?
– Igen. És nincs karácsonyi prémium sem. Ez nem igaz?
Jude elnevette magát.
– Nem – és ennyit az irgalmasságról! Amikor meghirdettem
az állást, megkeresett azzal a könnyfacsaró történettel, hogy a
férje munkanélküli lett, és rajta tölti ki a haragját miatta. Annyira
megsajnáltam, hogy felvettem – és dupla bért adtam neki.
– Duplát?
– Igen, ha hiszi, ha nem. Aztán rájöttem, hogy mennyire
hasznavehetetlen, ráadásul rajtakaptam, hogy ki akarta lopni pár
vázlatomat a dolgozószoba papírkosarából. Nagyon szerettem
volna megszabadulni tőle, csak nem tudtam, hogyan.
– Ó… akkor sajnálom. Azt hittem magáról, hogy fukar is,
amellett, hogy szegény – mentegetőztem.
– Jude bácsinak sok pénze van, Holly – szólalt meg Jess. –
Mami azt mondja, hogy a szobrai nevetséges összegekért
mennek el, és hogy tele van pénzzel.
Jude fura módon vonzó mosolyt küldött felém, felvonva a
szája egyik sarkát, amely meglágyította kemény vonásait.
– Ugye nem gondolta, hogy Cocónak csak a vonzó külsőm
miatt kellettem? Szóval igen, bármennyi a bére, ki tudom fizetni.
De mivel ezt nem akarja elfogadni, a lekötelezettje vagyok.
– Felesleges, mivel nem a maga kedvéért teszem.
– Tudom, mégis úgy érzem, hogy a lekötelezettje vagyok.
Csak meg kell találnom a módját, hogy visszafizessem a
tartozásomat.
Ráeszméltem, hogy még mindig felfelé bámulok (ez
önmagában is újdonság) az, arannyal pettyezett sötét szemébe,
úgyhogy sietve elkaptam a tekintetemet.
– Nem látta Cocót meg Michaelt?
– Nem, de mindenki más a nappaliban van. Azt hittem,
mostanra már visszaérnek, de valószínűleg lementek a faluba.
– Remélem, Coco nem próbálkozik semmi butasággal.
 – Michael elég józan fickónak tűnik, úgyhogy nem hiszem,
hogy engedné.
– Ma mi lesz a vacsora? – kérdezte Jess, rátérve egy általa
sokkal fontosabbnak tartott témára.
– Fácános pite ribizlizselével és téli zöldségekkel. Kezdem
jócskán megtizedelni a fagyasztott fácánokat. És pohárkrém lesz
desszertnek, ha segítesz felverni a tejszínt, és alaposan
meghinteni vele a tetejét.
– Vagy használhatnánk a tejszínhabspray-t is, nekem az a
kedvencem.
– Igen, észrevettem, és megvettem Mrs. Comfort készletének
utolsó darabjait, úgyhogy annyit használsz belőle, amennyit csak
akarsz.
– Szuper! De azt nem tudom, hogy szeretem-e a fácános
pitét.
– Megkóstolod, és meglátod. Ha nem, behozhatom a sonkát
is, úgyhogy azt is felvághatjuk. Olyan hatalmas, hogy úgyis
napokig kitart.
És végül a maradékból majd sonkás borsóleves lesz, ami az
én kedvencem – ha elég sokáig itt maradok, hogy elkészítsem.

Később kiosontam a hátsó ajtón, és elindultam az ösvényen

felfelé a hegyre, hogy felhívjam Laurát, ám a szél helyenként
mély hóakadályokat épített az útra, és amikor kénytelen voltam
megállni, még mindig elég gyenge volt a térerő, úgyhogy
állandóan megszakadt a vonal. Nagyon frusztráló volt.
 Sikerült beszámolnom Laurának arról, hogy beállított a
nyakamra a rémes Coco meg a jóképű nőcsábász, Guy.
– És ha Guy olyan, mint Ned Martland, ahogy mindenki
egyfolytában mondogatja, akkor meg tudom érteni, hogy
szegény nagyi beleszeretett, habár egyre inkább úgy tűnik, hogy
Ned teherbe ejtette, és aztán elhagyta, pont, ahogy tartottam tőle.
Ekkor elment a térerő, de aztán mikor újra visszajött,
bedobtam Laurának a legnagyobb szenzációt:
– De a hab a tortán, hogy Jude Martland is megérkezett
tegnap késő este.
– De hát úgy volt, hogy ő Amerikában van, nem?
– De igen, csak azt hitte, hogy én egy jégszívű, pénzsóvár
dög vagyok, aki nem gondoskodna a nagybátyjáról és a
nagynénjéről Tilda balesete után – feleltem felháborodottan. –
Úgyhogy felült az első hazafelé tartó gépre. És szemtől szembe
még kevésbé kedvelem, mint a telefonon keresztül. Ha ez
egyáltalán lehetséges.
– Nincs semmi rokonszenves vonása?
– Hát, lehet egy-kettő – ismertem be vonakodva –, de a
bosszantó dolgok túlsúlyban vannak.
– És akkor miért nem vagy még úton hazafelé?
– Úgy tűnik, elvágott minket a külvilágtól a hó, és egyikünk
sem szabadulhat, hacsak nem jön egy váratlan olvadás.
– Akkor vidám családi összejövetel lehet!
– Igen – ismertem el lehangoltam – Az egyetlen jó dolog,
hogy Jude hozott magával egy színészt, bizonyos Michael
Whistont.
– Ó, hallottam róla, nagyon vonzó.
 – Igen, és ezen kívül nagyon helyes ember, és – ó, a fenébe! –
Harmadszor is elment a térerő, úgyhogy amikor újra visszajött,
azt mondtam: – Ez reménytelen. Feladom, és inkább holnap újra
próbálkozom. Üdvözlöm a családot.
– És Samet? – kérdezte reménykedve, de aztán megint eltűnt
a térerőt jelző ikon, én pedig bedugtam a telefont a zsebembe, és
leküzdöttem magam a hegyoldalon, vissza a házba, ahol
Merlinen kívül senki nem vette észre a távollétemet.

Kezdett sötétedni, és én egy kissé kezdtem aggódni Michael meg

Coco miatt, amikor az ismerős traktor megjelent a felhajtón,
ezúttal a szóróanyagot szállító pótkocsival maga mögött, a
volánnál pedig egy fiatalemberrel, aki az ezüstszőke hajából
ítélve George fia, Liam lehetett.
Mellette, a fülkébe bezsúfolva ott volt a két szökevény. Mire
kinyitottam az ajtót, Liam már lesegítette a könnyáztatta arcú,
zilált Cocót a fülkéből, utána pedig Michaelt, aki elgyötörtnek
tűnt, és Oriel Comfort egyik inspiráló lenvászon táskáját cipelte
ezzel a felirattal: „Az esőcseppek a jóisten örömkönnyei.”
Liam rám kacsintott egy mindentudó mosoly kíséretében,
amit nehezen tudtam értelmezni. Aztán visszapattant a fülkébe,
és dübörögve elhajtott, bőkezűen szórva a kőzúzalékot, amint
kanyarodott.
– Úgy látom, nyitva találták a boltot – mondtam Michaelnek
a táska felé biccentve, amire elmosolyodott.
– Amint megláttam az utak állapotát, felötlött bennem, hogy
mivel láthatóan nem megyünk sehová karácsony előtt, esetleg
hozzájárulhatnék egy kicsit én is itt az ünnephez. És amikor bent
voltam a boltban, mintha megszállt volna valami.
– Úgy érti, Oriel Comfort szállta meg. Nagyon meggyőző tud
lenni. Látnia kellett volna, én mi mindent vettem múltkor! De
jöjjenek be, úgy látom, mindketten átfagytak.
Mivel úgy tűnt, Coco magától továbbra is ott álldogálna
kókadozva, mint egy félig elolvadt gyertya, Michael karon fogta,
és maga után vonszolta.
– Igazából nem fázunk. Majd megfagytunk, mire beértünk a
faluba, persze, de Cocót a kocsmában hagytam, hogy
telefonáljon a szüleinek, és kicsit kiengedjen, amíg én a boltban
voltam.
– Látom – feleltem. Becsuktam a bejárati ajtót, és szemügyre
vettem Cocót. Kissé imbolygott, és jégszilánk szemét összehúzva
próbált rám fókuszálni.
– Mami azt mondta, papi influenzás, úgyhogy amúgy is
lemondták a karácsonyt és a mi eljegyzési partinkat. Azt
mondta, semmi értelme, hogy hazarohanjak, maradjak itt – de ők
különben sem kedvelték Guyt sosem.
– Értem… – mondtam. Elvettem a vízhatlan kabátját, és
felakasztottam egy akasztóra, aztán lenyomtam egy székbe, és
lehúztam a gumicsizmát róla, míg Michael is megszabadult a
kölcsönholmiktól.
– És akkor megkérdeztem, mi van az ajándékaimmal, mert
annyira vártam már, hogy végre kapjak egy Birkin-táskát, mire
azt mondta: „Miféle Birkin-táskát?” – folytatta Coco fülsértő
hangon siránkozva. – El tudja ezt képzelni? Megmondtam neki
hónapokkal ezelőtt, hogy iratkozzon fel a listára, mert azt akarok
kapni karácsonyra. Erre az ostoba tehén elfelejtette!
– Szerintem nem kellene az anyját ostoba tehénnek hívnia –
mondtam, és a sajnálkozás leghalványabb nyoma is azonnal
eltűnt belőlem. Cocóban annyi melegség és mély érzelem volt,
mint egy pocsolyában télen. Hogy az ördögbe tudott két olyan
látszólag intelligens férfi, mint Jude és Guy beleszeretni?
Ismét rám nézett homályos tekintetével, és gorombán rám
förmedt:
– Kit érdekel, hogy maga mit gondol? – Aztán feltámogatta
magát. – Veszek egy forró fürdőt.
– Reménykedjünk, hogy nem ájul el, és nem fullad bele –
mondta Michael, habár nem hangzott túlságosan aggódónak,
úgyhogy Coco valószínűleg a legvégső határig próbára tette az ő
jó természetét és türelmét is. – Azt hiszem, én is követem a
példáját, ha nem baj.
– Persze, jó ötlet. Jöjjön, csinálok magának egy forró italt,
amit felvihet magával. Ebédeltek?
– Igen, sajtos kenyeret a kocsmában, habár Coco ebédje
kizárólag folyékony volt, amint látja. A szülei keresztelhették
volna Vodkának is a Coco helyett.
Az ünnephez való hozzájárulásként Michael vett két nagy
doboz bonbont, és hozott a kocsmából három üveggel abból a
különleges sherryből, amelyet Nancy a figyelmébe ajánlott,
mondván, hogy a társaság idősebb tagjai kedvelik.
– Jól van – mondtam megkönnyebbülve. – Becca is hozott, de
amilyen tempóban isszák, nem tartott volna sokáig. És sikere
lesz a csokoládénak is.
 – Vettem mindenkinek egy apró ajándékot is – vallotta be. –
Mrs. Comfort A napsugarak Isten gondolatai-sorozatából.
– Én is vettem pár dolgot, de az enyémek többnyire ehető
ajándékok. Majd később a fa alá teszem őket.
– Akkor én is úgy teszek. Csomagolópapírt vettem, de ha
tudna adni egy kis celluxot, az remek volna.
Michael igazán aranyos, kedves, figyelmes ember, nagyon
kedvelem. Neki fogom adni az egyik plusz üveg édességet, amit
már becsomagoltam. Azt hiszem, Cocónak is illene egyet adnom,
de nem gondolom, hogy neki kellene az édesség: túl sok benne a
cukor!
Különben is, az ő szemében semmi nem ér fel a Birkin-
táskával, amire annyira vágyott.
 25. FEJEZET

Karácsonyi ének

Egyre csak vártam a szokott helyen, de N. nem jött el. Most mit
gondoljak? Biztosan történt valami, ami megakadályozta, hogy
eljöjjön, és hamarosan üzenni fog. Vagy ez valami rettenetes
büntetés a bűneimért?
1945. május

JUDE ÉS JESS EGYÜTT ELLÁTTA A LOVAKAT, hogy Becca egy kicsit

pihenni tudjon, a csupa bűbáj Guy pedig felajánlotta, hogy
megteríti az ebédlőben az asztalt (ma ünnepélyesebben
étkezünk, mivel karácsonyeste van), és segít nekem minden
másban is, én pedig a szaván fogtam. Ő meg Michael (aki a
becsomagolt ajándékokkal jött le, és berakta őket a fa alá)
végezte az összes nehéz munkát, és ők cipeltek be mindent
helyettem.
Amikor a konyhában már minden rendben volt, és mindenki
a nappaliban gyűlt össze – beleértve a duzzogó, még nem
teljesen józan Cocót is, aki valami skarlát színű alig ruhát viselt –
bevittem egy tálca leveles tésztából készült előételt, és bent
maradtam egy italra.
 Michael átadta a sherryt és a csokoládét Tildának mint a ház
asszonyának, az alfanősténynek farkasfalkánkban. Michaelt már
annyira megkedvelte mindenki, hogy amikor a többiek átmentek
az ebédlőbe, ő pedig segített nekem átvinni a főételt, azt mondta
nekem, úgy érzi magát, mint egy meghívott vendég, és a
karácsony Old Place-ben valószínűleg sokkal jobb mulatság lesz,
mint a barátainál, akikhez ment volna.
– Az biztos, hogy nekem teljesen más lesz ez a karácsony,
mint eddig bármelyik – feleltem, és meséltem neki egy kicsit a
különös baptista neveltetésemről, és hogy a karácsonynak csak a
vallási vonatkozásait ünnepeltem, eltekintve a házasságom
néhány rövid évétől.
– És aztán a férjem meghalt egy balesetben ilyentájt, és az
anyám is – most pedig a nagyim, aki felnevelt. Szóval látja,
nekem nem egyszerű dolog a karácsony.
– Nem. Megértem, miért szeretett volna sokkal jobban
megfeledkezni az egészről – helyeselt, aztán szeretettel megölelt.
– Szegény Holly!
Jude, aki éppen akkor lépett be a konyhába, megdermedt a
küszöbön.
– Azért jöttem, hogy megnézzem, tehetek-e magáért valamit,
de úgy látom, Michael már megoldotta – közölte meglehetősen
zsémbesen, és kiment, elég hangosan csukva az ajtót maga után.
– Vajon mi a baja? – kiáltottam fel.
– Gondolom, úgy érzi, kezdünk túlságosan is barátságosak
lenni egymással – felelte Michael elvigyorodva. – Valószínűleg
féltékeny.
 – Ne legyen bolond, Jude nem kedvel engem, miért lenne
féltékeny? Talán nem helyesli, hogy a személyzet túlságosan
haverkodjon a vendégekkel?
– De hát mintha csak Coco gondolna magára úgy, mint
személyzetre.
– Mintha az érzelmeit Guyról most magára vinné át,
észrevette? Jobb lesz, ha vigyáz magára, Michael!
– Úgy lesz, de gondolom, csak az az oka, hogy azt hiszi,
segíteni tudom a színészi karrierjét – persze nem tudom, még
akkor sem, ha tényleg tud játszani, amit erősen kétlek.
– Nem, szerintem is csak egyetlen szerepet tud eljátszani:
Cocót – helyeseltem.

Az ebédlőben az asztal szépen volt megterítve, vörös

damasztabrosszal és vörös gyertyákkal az ezüst
gyertyatartókban.
Coco a vacsora túlnyomó részében némán duzzogott,
miközben alig evett, de annál többet ivott. Jude is váratlanul elég
morózus volt, habár korábban sem tűnt egy csupa móka és
kacagás embernek. Viszont mindenki más jó formában volt,
habár Jess láthatóan túl izgatott volt a karácsony napja
közeledtével.
Tilda még meg is dicsért a fácános pitéért, és kijelentette,
hogy ő maga sem csinálhatta volna meg jobban, habár
észrevettem, hogy Coco csak kikapargatott egy keveset az adagja
közepéből, és egy teáskanálnyi zöldségköretet evett hozzá.
Aztán megvetően elutasított, amikor a desszerttel kínáltam.
 – De nagyon finom! Én raktam rá a tejszínt, és én
dekoráltam, nem igaz, Holly? – kérdezte Jess.
– Igen, nagyon szépen megcsináltad. Akkor mit szólna egy
almához vagy egy mandarinhoz, Coco? Vagy kér egy kis sajtot?
– A sajt csupa zsír, a gyümölcsöt pedig utálom.
– Otthon mit szokott általában enni? – kérdeztem kíváncsian.
– Ha egyáltalán eszik valamit – jegyezte meg félhangosan
Jude.
– Párolt halat, zöld szójababbal – válaszolt Guy elfintorodva.
– Ó, rengeteg hal van a fagyasztóban, Coco – ami azt illeti,
karácsony másnapján egy egész lazacot eszünk. De zöld
szójabab nincs.
– Én nem is ismerem – jegyezte meg Jess.
– Csak mostanában lett nagyon népszerű – úgy tűnik, a
sztárok nagyon gyakran eszik. Nem tudom, miért, mert én
magam nem találom túlságosan izgalmasnak – mondtam.
– Biztos vagyok benne, hogy Michael tudja, mi az – szólalt
meg Coco, és meghitt mosolya láthatóan azt akarta jelezni, hogy
Michael meg ő ugyanabban, a miénknél sokkal kifinomultabb
világban élnek. Most, hogy felhajtott egy újabb pohár bort,
sajnos kezdett megint felélénkülni, és minden csáberejét
bevetette Michaellel szemben, aki ettől mintha kissé megijedt
volna.
Coco közölte, sajnálja, hogy korábban kissé zaklatott volt, de
tudja, hogy Michael megérti a művészi temperamentumot.
Aztán ismét részletesen beszámolt neki az arcelixírreklámról, és
hogy az ügynöke hamarosan küld neki egy fontos szerepet egy
új filmben, és csak mondta és mondta, és még azután is folytatta,
hogy Jess hangosan felsóhajtott, és megjegyezte:
– Már mindent tudunk erről, Nesquick.
De ez a kissé lázas jókedv ismét megfakult kissé, amikor
visszamentünk a nappaliba, és meglátta az ajándékok halmát a
fa alatt, mert ez eszébe juttatta, hogy nem kapja meg a Birkin-
táskáját.
Jess, aki szeretettel simogatta az ajándékokat, amelyeken az ő
neve állt, megszólalt:
– Te is kaptál pár ajándékot, Nesquick, legalább hármat.
– El sem tudom képzelni, miért szólítasz ezen az ostoba
néven – felelte Coco, bár kissé megenyhülve, noha nem
gondolnám, hogy magánkívül lesz az örömtől, amikor megkapja
az Oriel Comfort inspirálta ajándékát vagy azt az üveg testradírt,
amit sietve összeállítottam neki a konyhában tengeri sóból,
olívaolajból és levendulaolaj-esszenciából.
Nem tudtam, mi lehet a harmadik ajándék, habár a kissé
sietősen összecsapott csomagolásból ítélve valószínűleg Jess
rakta oda. Reménykedtem, hogy nem valami rémes dolog volt
benne.
Jude ragaszkodott hozzá, hogy ő készítse el a kávét, és
behozza a nappaliszobába, amíg én pihenek egy kicsit, ami
váratlanul figyelmes gesztus volt tőle. Habár a hatást kissé
elrontotta, hogy áthozta a süteményt is, amit én másnapra
szántam. Most süthetek helyette másikat.
A kávé jó volt, úgyhogy nincs híján teljesen a konyhai
készségeknek. Az biztos, hogy úgy tűnt, a marcipánt szereti…
 – Nincs véletlenül még őrölt mandula a kapusházban, ha itt
elfogy? – kérdeztem Tildát.
– De igen, biztos vagyok benne, hogy van – Edwina gyakran
használja. Nyugodtan menjen le, nézzen körül a konyhában, és
hozzon fel bármit, amire szüksége van! – mondta Tilda
kegyesen.
A férfiak átmentek a könyvtárba biliárdozni, Coco pedig
céltalanul utánuk lődörgött.
– Vajon anorexiás? – kérdezte Becca. A nagy kirakó fölött állt,
amellyel még nem jutottak túl messzire. Áthajoltam a válla
fölött, és a széléről pár darabot átraktam a másik oldalra. Abból
a szögből, ahol álltam, egészen egyértelmű volt, hol a helyük.
– Valóban mintha órákra eltűnne minden étkezés után –
jegyezte meg Tilda. – Nem mintha egyébként is sokat enne.
Lehet, hogy azonnal kihányja?
– Rengeteg hashajtót szed – szólalt meg váratlanul Jess. – Ez
fura, nem?
– Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.
– Láttam, hogy bekap egy maréknyi édességet, amikor azt
hitte, hogy egyedül van, úgyhogy belenéztem a táskájába, és tele
van tömve több csomag gyümölcsízű hashajtóval. Az
éjjeliszekrénye fiókja is, és órákig ül a klotyón.
– Jess, drágám, igazán nem volna szabad kotorásznod mások
szobájában – mondta szelíden Tilda. – De akkor nem csoda, ha
órákat tölt a mosdóban.
– Így tud olyan sovány maradni, mint a fonálféreg – helyeselt
Becca. Ő meg Jess segített nekem kivinni a kávézás kellékeit,
aztán mentek Monopolyt játszani Tildával, amíg én
megpakoltam a mosogatógépet, rendbe raktam a konyhát, és
megetettem Merlint.
Amikor visszamentem a nappaliba, mindenki ismét ott volt.
Guy, Michael és az unott Coco a kirakó körül gyűlt össze. Jude,
Tilda és Jess a Monopolyt fejezte be, amelyet Tilda valóságos
ingatlanmágnásként nyert meg.
Noël mintha rám várt volna.
– Ó, hát itt van, kedvesem – épp időben a Martland családi
hagyományhoz.
Felvette Charles Dickens Karácsonyi énekének egy bőrkötésű
példányát, és elkezdte hangosan olvasni, nagyon szépen.
Még Coco is abbahagyta a nyugtalan szöszmötölését, és
Noëlre függesztette a tekintetét, habár amikor a férfi elérte a
kísértetekről szóló részt, egyfolytában ideges pillantásokat vetett
a háta mögé, mintha csak ott állhatna valamelyik.
Mindnyájan tapsoltunk a végén, Noël pedig felállt, és
szerényen meghajolt.
– Köszönöm! Régen olvastunk pár jelenetet a Vízkeresztből is –
de azt az újévkor.
Coco felélénkült, és lelkesen csapott le erre.
– A Vízkereszt? Azt ismerem. Tanultuk az iskolában. Van
benne sok unalmas rész, ami állítólag vicces, de van sok
összekevert szerelmi szál is.
– Én valaha játszottam Sebastiant Stratfordban – vallotta be
Michael.
– Akkor esetleg feleleveníthetnénk a tradíciót, és ismét
eljátszhatná a szerepet – javasolta Nőéi.
– Feltéve, hogy még itt lesz újévkor – jegyezte meg Guy.
 – Előadhatnánk korábban, ha megenyhül az idő, és úgy néz
ki, hogy elszabadulhatunk, nem igaz? – kérdezte Coco, aztán
lelkesen hozzátette: – És el is játszhatnánk a szerepeket, nem csak
felolvasnánk.
– Gondolom, azt is lehet, ha akarják – felelte Noël. – Több
kinyomtatott példány van az előadott jelenetekből a
könyvtárban.
– Maga lehet Sebastian, Michael, és én leszek a szép Olivia –
mondta Coco, és pózba állt. – Guy, te lehetsz Orsino, és azt
hiszem, Holly lehetne Viola, mivel ő Sebastian ikertestvére, és
Holly ki tud úgy nézni, mint egy férfi.
– Kösz! – mondtam. – De ez nem igazán volna jó így, nem
igaz? Sebastiannak és Violának nagyon hasonlítaniuk kellene.
– Akkor a közönségnek használnia kell a fantáziáját, és kész
– csattant fel Coco, én pedig rájöttem, hogy a szerelmi jeleneteket
szeretné eljátszani Michaellel. Viszont, ha jól emlékszem a
darabra, akkor nekem meg Orsinóba kell beleszeretnem.
– Én utálok színészkedni – jelentette ki Guy. – Még a
mulatságokban sem szoktam szerepelni, úgyhogy Jude-nak kell
eljátszania Orsinót. Noël mondja szokás szerint az összekötő
szöveget, és súg, én pedig a hálás közönség leszek Tildával, Jess-
szel és Beccával.
– Én sem vagyok valami nagy színész – szólalt meg Jude.
– És én sem – csatlakoztam sietve.
– Hát akkor te meg Holly majd olvassátok a szerepet,
rendben? – válaszolt Coco türelmetlenül.
Egyedül ő szeretett volna igazán játszani, feltehetőleg, hogy
dicsekedjen a tehetségével Michaelnek, és talán hogy egy kicsit
közelebb kerüljön a férfihoz. Ugyanakkor senki nem is
ellenkezett túl hevesen, úgyhogy Noël kijelentette, hogy másnap
megkeresi a kinyomtatott szerepeket.
Azt hiszem, annyira megkönnyebbültünk, hogy Coco talált
valamit, amivel elfoglalhatja magát, hogy inkább nem
vitatkoztunk, ő pedig egészen felélénkült, miközben Michaellel a
próbákról beszélgetett.
Ezzel együtt azt gondoltam, szilveszterre már mindnyájan
rég hazamegyünk, és Coco azonnal otthagyná a darabot, amint
elszabadulhatna innen.
Tilda úgy döntött, hogy lefekszik, és ráparancsolt Jessre is,
hogy menjen fel, bár ő nem akart.
– Túlságosan izgatott vagyok, nem tudnék aludni.
– Akkor nem jön a Mikulás – közölte vele Tilda.
– Ó, nagyi! Mind itt vannak az ajándékok, és tudom, hogy
tavaly anya rakta össze nekem a mikulásharisnyát, mert olyan
rémes volt. Idén nem is fogom felakasztani.
De azért szófogadóan felment a nagyanyja után.
– Nagyon késő van, de kellemes este volt – jelentette ki
Becca, és Noël helyeselt.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én is lefekszem.
Úgy tűnt, Coco is felmenne már – kimerítő lehetett az a sok
érzelem meg az alkohol –, habár észrevettem, hogy elidőzött
kissé, amíg szemügyre vette az ajándékait a fa alatt, ami egy kissé
aranyos volt: huszonnégy éves létére úgy viselkedett, mint egy
ötéves.
A társaság feloszlott, tagjai egyenként elköszöntek. Mindenki
eltűnt, Jude kivételével, aki ment, hogy utoljára kiengedje
Merlint, és megnézze a lovakat. Én kioltottam a tüzet,
összeszedtem egy pár ott hagyott sherrys poharat, és éppen
ezeket mosogattam, amikor Jude visszajött a házba. Hópelyhek
pettyezték sötét haját, úgyhogy biztosan nagyon sűrűn esett.
Merlin úgy üdvözölt, mintha nemcsak pár perce, hanem már
egy hónapja nem látott volna, és Jude bosszúsan figyelte.
– Ez a jószág teljesen szenilis lett, amíg távol voltam. Azt
hiszem, elfelejtette, ki a gazdája.
– Erről jut eszembe, be kell csomagolnom majd az ajándékát,
amikor nem figyel.
– Maga ajándékot vett a kutyámnak?
– Csak egy nagy marhabőr csontot Oriel Comfort boltjából.
Nála tényleg minden van, nem igaz?
– Olyannyira, hogy attól tartok, a boltja egyszer csak
szétrobban, mert nem bírja a nyomást – helyeselt. – Nincs
véletlenül egy kis csomagolópapírja? Vettem pár dolgot hazafelé
a repülőtéren, hogy elüssem az időt a két járat között.
– De van, Mrs. Comfortnak csak hatalmas tekercsekben volt,
úgyhogy bőven maradt, habár Michael is vitt belőle –
válaszoltam, előszedve a papírt a konyhaszekrényből.
Motyogott valamit, ami mintha úgy hangzott volna:
„Fogadni mertem volna, hogy vitt!”, aztán kifelé indult, ám a
küszöbön megállt, hogy megkérdezze:
– Ugye most már maga is lefekszik?
– Igen, csak még egy-két dolgot el kell intéznem itt előbb.
Jude az órájára nézett.
– Majdnem elfelejtettem – már majdnem éjfél, és hó ide vagy
oda, Richard biztosan a templomban van. Jöjjön!
 Megragadta a kezem, és a néma házon keresztül a bejárati
ajtóhoz vonszolt. Elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót.
Hirtelen hózápor zúdult az arcomba, és a szélben egészen
halkan meghallottam a templomi harangok távoli, varázslatos
hangját a völgyből.
– Boldog karácsonyt! – mondta Jude, ahogy elhallgattak a
harangok. Fejünk fölött a csokor fagyöngy forgott a szélben, és
Jude egészen mozdulatlanul állt, lenézve rám. Aztán, mintha
valami kényszertől hajtva, aminek jobban szeretett volna
ellenállni, lehajtotta a fejét, és az ajkát gyorsan az enyémhez
érintette.
Megborzongtam, de a meglepetés miatt nem ellenkeztem. És
még mindig ott álltam a nyitott ajtóban, örvénylett a hó a fejem
körül, és Jude felé fordítottam az arcom, amikor ő éppen olyan
hirtelen sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül elment.
Férfiak!

Átraktam a kolbászos és szalonnás tekercseket és a tölteléket

meg a mártást a fagyasztóból a hűtőbe, aztán felmentem én is a
szobámba.
Mindazt, ami Jess mikulásharisnyájába megy majd,
elrejtettem a szekrényemben, úgyhogy miután átöltöztem az
unalmas hosszú fehér pamut hálóingbe és köntösbe, amit nagyi
varrt nekem azzal az özönvíz előtti szabásmintával, amelyet ő
kedvelt, kiraktam mindent az ágyra, egy nagy zokni mellé. Egy
nagyon nagy zokni mellé.
 Egy mandarint tettem az orrába, mivel annak megfelelő az
alakja, de úgy döntöttem, a mogyoróról lemondok. Aztán sorban
beletettem mindent, amit vettem, jól lenyomogattam, és a
tetejére oda-biggyesztettem a sárga szemű farkast, amelynek
kikandikált a feje.
Ezután egy darabig üldögéltem, a nagyi naplóját olvasva
(szegény nagyi, sajnos jó volt a megérzésem, és a nagy románca
igen rossz fordulatot vett), amíg úgy nem véltem, hogy Jude már
bizonyára lefeküdt.
Mivel ekkorra már eljutottam a fáradtság egy olyan fokára,
amikor az ember mintha szinte kívülről figyelné magát, de
ugyanakkor teljesen éber, tovább olvastam, mint akartam. De így
legalább, amikor végül fogtam a zoknit, és lábujjhegyen
csendben elindultam – csak a zokni zizegett egy kicsit —a
galérián át, végig a nyugati szárny folyosóján a gyerekszoba felé,
a házban néma csend volt, és mindenki mélyen aludt…
Legalábbis így gondoltam, egészen addig a pillanatig, amíg
Jude ajtaja fel nem tárult némán, mint egy vidámparki horror
házában, és Jude meg nem ragadott, hogy aztán behúzzon a
szobájába, becsukva mögöttünk az ajtót. Ijedten felkiáltottam, és
ellöktem magamtól, közben észlelve, hogy a kezem egy izmos,
fedetlen mellkasba ütközik… egy rendkívül izmos mellkasba.
– Csitt! – mondta, és felkapcsolta a villanyt, amitől csak még
ijesztőbb lett a helyzet, mivel amint fölém tornyosult, láttam,
hogy csak egy lazán megkötött pizsamanadrágot visel. Sötét haja
kócosan meredezett, és nem lennék meglepve, ha égnek állt
volna az enyém is. Elkaptam a kezem, mintha megégettem
volna, és hátraléptem, amint elengedte a karomat.
 – Mi az ördögöt csinál, hogy itt lopakodik a házban ilyenkor?
– kérdezte gyanakodva, fenyegetően dörmögve.
– Nem lopakodtam – suttogtam dühösen –, és a szívbajt hozta
rám, hogy így elkapott, maga agyatlan! Még jó, hogy nem
vagyok ijedős típus!
Sötét tekintetét végigfuttatta a fehér pamut hálóingemen a
csupasz lábamig, majd vissza.
– Gondolom, Miss Havisham – mondta gúnyosan. Aztán
észrevette a tömött zoknit, amit szorongattam. – Ó, várjunk csak
– a Télanyó lehet! És ez nem az én egyik zoknim?
– De igen. Ott hagyta belegyűrve egy pár gumicsizmába a
hátsó ajtónál. Tegnap kimostam, és rávarrtam ezt a szalagot,
hogy fel tudjam akasztani az ágy lábánál. Jessnek csináltam.
– Nem is gondoltam, hogy nekem. De Jess nem túl nagy már
az ilyesmihez?
– Mrs. Comfort szerint nem, ő azt mondja, ehhez sosem túl
nagyok. Én nem tudhatom, nekem sosem volt ilyen
gyerekkoromban. De Jess azt mondta, a tavalyi hatalmas
csalódás volt, és szerinte a mamájának csak az utolsó pillanatban
jutott eszébe.
– Roz unokatestvérem egy kicsit tényleg szétszórt.
Beletömött a mikulásharisnyába egy kis doboz bonbont meg egy
mandarint. – Homlokráncolva nézett rám. – Hogy érti, hogy
sosem volt mikulásharisnyája?
– A nagyszüleim neveltek. Főleg a nagyim, mert a nagyapám
jóval idősebb volt nála. És ők különös baptisták voltak – a
nagyapám volt a lelkész a templomunkban.
 Vártam, hogy újra megkérdezze, mi volt különös bennük,
ehelyett azt mondta:
– Ó, igen. Azt hiszem, említette, ez az oka, hogy általában
nem ünnepli a karácsonyt. Egy kicsit, mint a Plymouthi
Testvérgyülekezet?
– Azt hiszem, igen, bizonyos értelemben. Az biztos, hogy a
karácsonynak csak a vallási vonatkozásait ünnepelték.
Nem vettem papucsot, mivel úgy gondoltam, mezítláb
halkabb leszek, de most már úgy éreztem, mintha a lábam
helyén jégtömbök volnának, úgyhogy már nagyon is ideje volt
mennem.
– Bármilyen felemelő is a gyerekkoromról és a vallásomról
tárgyalni magával az éjszaka közepén, Jude, de ha megbocsát,
most megyek.
Megpróbáltam elmenni mellette, de még mindig elállta az
utamat, kiismerhetetlen arckifejezéssel nézve rám.
– Tudja, még mindig nagyon nehezen tudom megfejteni
magát, Holly.
– Nos, ne gyötörje miattam az agyát – feleltem
mézesmázosan –, én nyitott könyv vagyok. De most szeretném
ezt végre elintézni, mert nagyon korai időpontra kellett
beállítanom az ébresztőórámat, hogy felrakhassam sütni azt a
hatalmas pulykát, és ha nem kerülök hamarosan ágyba, már
nem lesz értelme lefeküdnöm. Micsoda egy szörnyeteg!
Azt hiszem, nem volt benne biztos, hogy ezt neki címeztem
vagy a pulykának, de végül félrehúzódott, és elszökhettem. Ám
sajnos épp ahogy kiléptem a folyosóra, szembetaláltam magam
Noëllel, aki valószínűleg a fürdőszobából térhetett vissza.
 Noël azonban atyai jóindulattal, minden meglepetés nélkül
ránk mosolygott.
– Aha, látom, jobban megismerik egymást? Remek, remek –
dünnyögte látszólag minden kétértelmű célzás nélkül, aztán
továbbment.
Engem egy pillanatra elkapott a Coco-féle hisztiroham, és a
számra kellett szorítanom a kezem, hogy ne kezdjek
fékezhetetlenül vihogni. Jude pedig mögöttem azt mondta:
– Remélhetőleg alvajáró, és holnapra el fogja felejteni, hogy
ilyen kompromittáló helyzetben látott minket.
Megfordultam, és hidegen ránéztem, ő pedig titokzatos
mosollyal válaszolt, amit kedvem lett volna egy nagy pofonnal
letörölni a képéről. Aztán visszahúzódott a szobába, csendesen
becsukva maga mögött az ajtót.
Egy nagyon csúnya szót küldtem némán utána, majd
lábujjhegyen felmentem a gyerekszobához, elfordítottam az
ajtógombot, és beosontam. Jesst halványan megvilágította egy
holdsarló alakú éjszakai lámpa. A kislány összegömbölyödve
feküdt az ágyában, egyik karjával a játék mackóját ölelve.
Valóságos angyalnak tűnt, és a koránál sokkal fiatalabbnak
látszott. Felakasztottam a harisnyát az ágya végébe, és
kilopakodtam.
Csak remélni mertem, hogy ez a mikulásharisnya nem lesz
neki óriási csalódás, bár a tavalyihoz képest bármi csak jobb
lehetett volna.
Ezúttal átmentem a folyosó másik oldalára, amikor Jude
szobájához értem – de felesleges volt az óvintézkedésem.
 26. FEJEZET

Karácsony napja

Még mindig egy szót sem hallottam felőle – lehetséges, hogy

valóban minden lelkiismeret-furdalás nélkül elhagyott volna? Most
értem csak, milyen nagy bűnt követtem el, és úgy érzem, a kisbaba
érte a büntetésem. Nem tudom, mit tegyek… Hová forduljak?
Hilda és Pearl az egyedüli támaszom – bárcsak megfogadtam volna
korábban a tanácsaikat!
1945. május

NAGYON KORÁN LEMENTEM, farmerben és pulóverben, a főzéshez

öltözve, de nem a hátsó lépcsőn, hanem a főlépcsőn, ami a
nappaliba visz. Amint lassan lépdeltem lefelé a sötét
nappaliszobába, beszívtam a fa füstje és a fenyőgyanta
összekeveredett illatát, amely azonnal felidézte az Alannel töltött
régi karácsonyreggeleket, amelyek boldog emlékek lévén még
szívszorítóbbak voltak.
Felélesztettem a tüzet, és felvertem a párnákat, beillesztettem
a kirakó néhány darabját a szélén kimaradt pár üres helyre –
ennek nem tudtam ellenállni –, aztán felkapcsoltam a
karácsonyfán az égőket.
 Vidáman hunyorogtak a lépcsők alatt a sötét sarokban,
megvilágítva a fa alatt a becsomagolt ajándékok halmát. Amely
mintha növekedett volna, mióta utoljára láttam, az én
csomagolópapíromba ügyetlenül becsomagolt ajándékokkal.
Hirtelen megláttam a saját nevem az egyiken, határozott
vonású kézírással, amelyet felismertem az információs
dossziéhoz mellékelt kézzel írott utasításokból. Már éppen
felvettem volna, de aztán határozottan megállítottam magam.
Nem vagyok gyerek, mint Jess, hogy ne tudnám megállni, hogy
megsimogassam az ajándékaimat.
A kandallóból kiszedett hamut egy jeges foltra szórtam a
hátsó ajtó előtt, ahogyan a nagyi szokta, aztán kiengedtem
Merlint a még mindig sötét külvilágba. Legalább a havazás elállt,
úgy tűnt, habár az éjjel megint erősen fagyott.
Az istállóban mindkét ló még félig aludt, de Billy panaszosan
mekegett felém. Mindnyájuknak adtam egy extra karácsonyi
répaadagot, aztán a többi teendőt velük Beccára hagytam, mivel
azt mondta, majd ő ellátja őket. Csípős hideg volt kint, és a jeges
szél további havazást ígért, úgyhogy megállapítottam, talán jobb
lenne, ha aznap bent maradnának. (Amióta így megszerettem
Ladyt, még jobban aggódtam érte, sőt, Billyhez is kezdtem egyre
inkább ragaszkodni.) De ezt a döntést most már nyugodtan
Beccára és Jude-ra hagyhatom.
Merlin is, meg én is örültünk, amikor újra a házban voltunk,
habár még amikor a gumicsizmámról veregettem le a havat, és
amikor enni adtam Merlinnek, még akkor is az aznap rám váró
főzésre gondoltam.
 A reggelit is el kellett készíteni, és ha nem vigyázok,
mindenki a konyhában téblábol majd a lábam alatt, ahogy
egymás után lejönnek reggelizni. Az ebédlőben nem teríthettem
meg a reggelihez, mert ott a karácsonyi ebédhez akartam az
asztalt előkészíteni, ezért úgy döntöttem, letakarom egy
abrosszal a kis kerek asztalt a nappaliban, és oda teszem a
pirítóst, a vajat, a lekvárt és a dzsemet, és mindenki begyűjtheti a
Holly-muffinját, amilyet Jessnek is csináltam, és bevihetik
magukkal.
De a legfontosabbal kellett kezdenem: az óriási pulykát
megtöltöttem, lefóliáztam, és beraktam a legnagyobb sütőbe,
majd előkészítettem egy elegáns antik kék-fehér tálat, amibe
tehetem, ha majd kisült. A készletben volt ugyanilyen mártásos
csésze meg fedeles tálak a zöldségekhez.
Előző este kivettem a fagyasztóból a szalonnába tekert
chipolata kolbászokat, a zsályás és kakukkfüves tölteléket, az
aprólékból készült levesalaplét meg a kenyérmártást (ezeket
magam készítettem korábban), most pedig előkészítettem a
kelbimbót, és egy műanyag zacskóban a hűtőbe tettem.
Hamarosan megtisztítottam és hideg vízbe tettem a karórépát
meg a burgonyát, a Chirkék által adományozott puding pedig
hamarosan mehet Jude ipari méretű mikrójába…
Amikor ezzel mind elkészültem, elővettem a fagyasztóból a
másnapra szánt lazacot az utolsó csomag leveles tésztával, amit
hoztam, meg egy csomag garnélarákot, amiből az aznapi előételt
fogom elkészíteni, és a kamrában egy kőpolcon hagytam, hogy
lassan kiolvadjon, mivel a hűtőszekrény már kissé megtelt.
 Amint kiürítettem a mosogatógépet, ellenőriztem a listámat
meg a menetrendemet, úgy tűnt, kézben tartok mindent. Mivel
még mindig rettentően korán volt, leültem egy csésze jól
megérdemelt kávéval egypár csöndes percre, mielőtt nekiállok a
reggelinek.
Szó szerint csak néhány percet pihenhettem, mivel egyszer
csak megjelent Jess, pizsamában és köntösben, és hozta a
mikulásharisnyáját, hogy megmutassa nekem, mit kapott.
Lerakta a konyhaasztalra, és kezdte előszedegetni a tartalmát.
– Először Jude bácsit ébresztettem fel, és azt mondta, ez az ő
zoknija, és szeretné majd visszakapni, ha kiürült, de a rózsaszín
szalag nélkül.
– Valóban az övé kell hogy legyen. Senki másnak nincs
ekkora lába.
– Amikor megkérdeztem, azt mondta, nem ő volt a Mikulás,
és azt hiszem, pár dolgot láttam Mrs. Comfort boltjában,
úgyhogy lehet, maminak idén eszébe jutott, és megkérte a
nagyit, hogy csinálja meg nekem?
– Egészen biztos, nincs más magyarázat. Mi tetszett
legjobban?
– Ó… a farkas, azt hiszem. Vagy talán a karkötő… Mit
gondol, a többi ajándékomat mikor nyithatom ki?
– Amikor már mindenki lejött és megreggelizett, azt hiszem.
– Jude bácsi azt mondta, mindjárt fel is kel, ha már
felébresztettem.
– Odaadhatod Merlinnek az ő ajándékát, ha szeretnéd –
javasoltam, megszánva a gyereket.
 – Igen! – ugrott fel lelkesen. – Tudja, néha azt gondolom,
ajándékot adni majdnem olyan jó, mint kapni.
– Határozottan!
Merlin kellőképpen hálás volt, és miután az orrával letúrta a
lazán felrakott csomagolópapírt, visszavonult a kosarába az Aga
mellé, ahonnan hamarosan hallottuk, amint rágcsálni kezdi a
marhabőr csont egyik végét. Én közben szalonnát és tojást
sütöttem a kiadós reggeli muffinhoz. Utána pedig felküldtem
Jesst, hogy öltözzön fel.
– A nagyi azt szereti, ha karácsonykor szoknyát veszek –
közölte undorodva.
– Ó, felöltözünk egy kicsit? – kérdeztem. – Én sem gyakran
viselek télen szoknyát, ha ettől jobban érzed magad, de talán
később én is megyek, és átöltözöm.
– Igazságosabbnak érezném, ha magának is fel kellene
öltöznie.
– Rendben. De most jobb lesz, ha farmerbe bújsz, és segítesz
Beccának a lovaknál, rendben? Az nagy segítség lenne.
– Hacsak Jude bácsi le nem jön, és meg nem csinálja előbb –
mondta reménykedve.
– Ha megcsinálja, akkor esetleg segíthetsz majd nekem
megteríteni az ebédlőben az asztalt helyette.
De mire ismét megjelent, Becca már a reggelijét fejezte be a
konyhában, és Jude-nak még híre-hamva sem volt. Amikor Jess
és Becca melegen felöltözve kiment az istállóba, elővettem az
utolsó csomag muffint a fagyasztóból. Alábecsültem, milyen
éhes lesz ma reggel mindenki, és máris fejenként kettőt
elfogyasztottunk. Még mindig volt bőven másfajta kenyér, egész
vekni és kifli, meg egy csomó abból a tartós bagettből, úgyhogy
nem fogunk szűkölködni. Valamelyik nap esetleg sütök is egy
friss kenyeret a változatosság kedvéért.
Senki más nem jött még le, úgyhogy miután még egy kicsit
szöszmötöltem, kipipáltam dolgokat a listámról, felmentem az
emeletre, és átöltöztem egy bordó bársonyruhába és lapos talpú,
puha, fekete bőr balerinacipőbe. A szakácsok olyan sokat
talpalnak, hogy a kényelmet előnyben részesítik a divattal
szemben – különben is, egy tűsarkú cipőben valóságos óriás
lettem volna. Habár itt nem lógtam volna ki annyira a sorból,
mivel még Coco is legfeljebb öt-hat centivel alacsonyabb nálam,
Jude pedig valósággal fölém tornyosul.
A ruha színe előnyösen kiemelte világosbarna bőrömet és
sötét hajamat, amely simán lógott a nyakamba. Ez az egyetlen
előnye a sűrű, egyenes hajnak: engedelmesen a helyén marad, és
nehéz függönyként lelóg ott, ahová fésüljük. Felraktam egy
kevés sminket, egy kis rúzst, aztán, amint eszembe jutott Sam
megjegyzése, húztam egy Nofertitiére emlékeztető sötét vonalat
a szemem köré. (Nem kifejezetten vagyok egy órákig készülődő
típus.) Megpróbáltam titokzatos arcot vágni a tükörben, de nem
mondhatnám, hogy igazán sikerült volna.
Feltettem a gránátkő fülbevalót, amely Alan utolsó ajándéka
volt (eldugva találtam meg, szépen becsomagolva, több héttel a
halála után), inkább szomorúan, mint a szokásos haraggal és
gyásszal. És hirtelen a veszteség fájdalmas érzésével eszméltem
rá, hogy amióta csak Old Place-be megérkeztem, nincs az a
megnyugtató érzésem, hogy mindig mellettem van. Az volt a
gyanúm, hogy végleg elment, és magamra hagyott, hogy
egyedül boldoguljak…
Még jó, hogy a szempillafestékem vízálló. Felszárítottam a
könnyeimet egy papír zsebkendővel, aztán leszaladtam a
konyhába, és egy nagy fehér kötényt vettem a ruhám fölé.
Rengeteg szalonnát és tojást sütöttem, amit éppen egy meleg,
fedett tálra tettem a következő adag Holly-muffin számára,
amikor Jude végül megérkezett. Sötét haja még nedvesen
göndörödött a zuhanyozástól. Laza kék pamuting volt rajta egy
póló fölött, meg farmer, vagyis sokkal több ruhát viselt, mint az
előző este… Éreztem, hogy kipirul az arcom, de reméltem, hogy
ő nem veszi észre.
– Elnézést, hogy elkéstem, de újra elaludtam, miután Jess
felébresztett, és… – Elhallgatott, és fürkésző tekintettel rám
nézett. – Maga sírt?
– Dehogy, hagymát vágtam. Kisírom a szemem.
– Értem – felelte bizonytalanul. – Korán le akartam jönni,
hogy megcsináljam a tüzet, hozzak fel fát a pincéből, és ellássam
a lovakat, hogy ne kelljen magának meg Beccának, de sajnos
ismét elaludtam.
– Gondolom, még mindig fáradt a repüléstől. De azért hálás
lennék, ha hozna fel fát, mert arra még nem volt időm, és már
majdnem üres a fáskosár. Becca és Jess ellátja a lovakat,
valószínűleg hamarosan végeznek. Mi már megreggeliztünk.
– Azt hiszem, megéreztem a szalonna illatát, és az ébresztett
fel végül – vallotta be.
– Szalonnás-tojásos muffint csinálok, és pirítóst is, ha valaki
azt szeretne, de a nappaliban kell megenniük, mert nem akarom,
hogy mindnyájan láb alatt legyenek, amíg a karácsonyi ebédet
főzöm. – Felé fordultam a tűzhely mellett állva, egyik kezemben
a meleg tányérral, a másikban a spatulával. – Egy muffint kér
vagy kettőt?
– Legalább kettőt. Engem sem akar a lába alatt? Csak azért,
mert esetleg jól jönne magának a segítség, még ha szakképzetlen
is.
– Elég jól kézben tartok mindent, köszönöm. Tudja, nagyon
jól értek a szervezéshez.
– Igen, azt észrevettem – felelte komolyan, a táblázatokba
foglalt menükre és a tennivalók időzített listájára pillantva,
amelyeket a konyhai parafatáblára tűztem.
– Michael is felajánlotta a segítségét, és ő nagyon ügyes a
konyhában.
– Én is ügyes vagyok… még ha főzni nem is nagyon tudok.
Majd valamikor meg akarok tanulni.
– Hogyan, szeretne megtanulni főzni?
– Az ember előbb-utóbb beleun a készételekbe – ismerte el.
– Hát… azt hiszem, egy kicsit segíthet.
Amint a társaság tagjai letámolyogtak, határozottan
kitereltem őket a konyhából, Jude pedig behordta a nappaliba a
teát, a kávét és a muffint.
– Noël az utolsó – jelentette, visszatérve a tálcával. – Azt
mondta, csak egyet kér.
– Jobb is, mert utána már csak egy darab marad. Gondolom,
Coco egyet sem evett.
Elvigyorodott.
 – De igen, viszont utána kirohant a földszinti mosdóba,
úgyhogy remélem, nem hányja ki az egészet.
– Azt hiszem, inkább egy alternatív módszert használ a súlya
megtartására – közöltem vele, ám csak értetlenül nézett. –
Hashajtót – szerintem a muffin még csak nem is érinti az
oldalfalakat, úgy megy át rajta. Vétek így pazarolni ilyen jó ételt!
Jude meglepettnek tűnt.
– Igazán? Fogalmam sem volt róla. Azt hittem, csak nem
eszik eleget.
– Olyan fájdalmasan sovány, hogy esetleg be kellene
zárnunk az ebédlőbe a táskája nélkül ebéd után, amíg meg nem
emészt valamit – javasoltam.
– Ott tartja a hashajtóit?
– Igen, Jess szerint. – Gyorsan összeállítottam az utolsó
muffint, és egy kis kanna teával egy tálcára tettem. – Felvinné
Tilda tálcáját? Aztán, gondolom, később majd lejön. Jobb is lesz,
mert hallom, hogy Becca meg Jess jön vissza, és Jess már olyan
rettentően szeretné kinyitni az ajándékait, hogy valószínűleg
felrobban, ha túl sokat kell még várnia.
– Nagyon örült annak a harisnyának, amit maga csinált neki
– jegyezte meg Jude, figyelmesen nézve rám. – Azt gondolta, az
anyja megkérte Tildát, hogy csinálja meg. Kedves volt magától,
hogy gondolt rá.
– Valójában Mrs. Comfort javasolta. És ne mondja meg
Jessnek, hogy nem az anyja ötlete volt – figyelmeztettem, éppen,
amint Jess bevágódott az ajtón.
– Jude bácsi, Jude bácsi! Most felbonthatom az ajándékaimat?
– kiáltotta, Jude-ra vetve magát.
 – Mire megmostad a kezedet, és átöltöztél, felbonthatod,
mert addigra már lejön a nagyid is – mondtam. – Én is felvettem
a ruhámat, úgyhogy neked is be kell tartanod az egyezségünket.
Grimaszolt, aztán feldübörgött a hátsó lépcsőn, mint egy
csorda facipős elefántbébi.
– Nagyon csinos a piros ruhájában, Holly – jegyezte meg
Jude, mintha csak forró fogóval húzták volna lei belőle a bókot,
aztán már ott sem volt.
Mivel szinte teljes egészében egy viktoriánus fodros
köténybe voltam burkolva, feltehetőleg csak udvarias akart
lenni, hogy kiengeszteljen, amiért majdnem a szívbajt hozta rám
előző este… Bár jobban belegondolva akkor nem mutatott túl
nagy megbánást.
A férfiak nagyon furák.
Ha az ember ilyen rettentően jól szervezi a munkáját,
könnyen képes egy kis szabadidőt lecsípni másra, még a
karácsonyi ebéd főzése közben is, úgyhogy amikor behívtak a
nappaliszobába a nagy ajándékkicsomagoló orgiára, mindent ott
tudtam hagyni egy darabig, sőt, még az is eszembe jutott, hogy
előbb levegyem a kötényemet. Merlin is bejött velem, erősen
szorítva a foga közt a marhabőr csontot.
Jess feladata volt, hogy az ajándékokat odavigye a
címzetteknek, és legnagyobb meglepetésemre végül egész nagy
halom gyűlt össze nekem. Igaz, Lauráé is benne volt, mert
lehoztam magammal korábban, amikor átöltöztem.
– Van még egy Merlinnek – mondta Jess.
– Jobb lesz, ha azt kicsomagolod neki – javasolta Jude,
úgyhogy rájöttem, hogy a csomagból előkerülő gumilabda tőle
származott. Merlin visszavonult a zsákmányával a legközelebbi
asztal alá, ahonnan a beszélgetés szüneteiben egy-egy nyikkanás
hallatszott, amikor ráharapott a gumilabdára, vagy a cuppogás,
ahogyan a megpuhított marhabőrt rágta. Míg Jess olyan gyorsan
tépte a papírt az ajándékairól, amilyen gyorsan csak tudta, mi
felnőttek kissé több önuralommal kezdtünk neki a sajátunknak.
Úgy döntöttem, hogy Lauráét bontom ki először. Egy szép
smaragdzöld pasminastóla volt, rátekerve egy sokat lapozott
könyvre, amelyet rögtön felismertem. Laura saját példánya volt,
az Útmutató a várandóssághoz és a gyermek-szüléshez. Laura ezt írta
bele:

Boldog karácsonyt, Holly! Tudom, milyen vagy, ha egyszer a

fejedbe veszel valamit, úgyhogy, mivel én lehúzom a redőnyt a
négyes számú után, ezt továbbadom neked. De azért titokban
reménykedem, hogy behavazódsz egy helyes férfival – az a George
úgy hangzott, mintha volnának benne lehetőségek –, és
meggondolod magad, mégsem egyedül vágsz bele.

Szeretettel, Laura

Gyorsan körbepillantottam, de úgy tűnt, senki nem néz

felém, csak Jude, aki pedig remélhetőleg túl messze volt, hogy
kivehesse, milyen könyv van a kezemben. Gyorsan újra
rátekertem a stólát.
Jude már küldött ajándékokat Tildának, Noëlnek meg
Jessnek, amikor még azt hitte, távol lesz karácsonykor, de egy
hirtelen ötlettől vezérelve (valószínűleg, hogy elüsse az időt két
járat között, mivel nem tudhatta, hogy a családi összejövetel
létszáma a duplájára növekszik időközben) mintha ráadásul
felvásárolt volna egy fél reptéri ajándékboltot is. Az ajándékai
között voltak óriási, sztaniolba csomagolt csokoládépennyk és
azok a tábla csokoládék, amik úgy néznek ki, mint az
aranyrudak, apró játék mackók Beefeatereknek 6 öltözve, és
londoni busz formájú kulcstartók. Ezeket a tárgyakat mintha
találomra címezte volna valakinek, de mindnyájan kaptunk
belőlük legalább egyet. Nekem egy penny jutott meg egy maci.
Coco, aki megint sírós hangulatban volt a sosem volt Birkin-
táska miatt, egy aranyrudat kapott meg egy kulcstartót.
Michaeltől eltérően, aki gondosan vásárolt és csomagolt
mindenkinek egy apróságot Oriel Comfort A napsugarak Isten
gondolatai-sorozatából, Coco csak kapott, de nem adott senkinek
– még egy köszönömöt sem.
A Jude nagybevásárlásából származó zsákmányom és
Michael ajándéka mellett Tilda és Noël is adott nekem egy
példányt Tilda Thompson Vendégváró falatok című
receptkönyvéből, amely 1958-ban jelent meg, és teljes egészében
az előétel művészetével foglalkozott. El voltam ragadtatva, és
hálásan megcsókoltam mindkettőjüket.
– Engem nem csókolt meg az én ajándékomért – jegyezte
meg Jude, és mivel nem tudtam biztosan, hogy komolyan
gondolja vagy nem, arcon csókoltam, habár lábujjhegyre kellett
hozzá állnom, ami újdonság volt – miként Jude szokatlan és

6 A londoni Tower őrei, más néven Yeomen Warderek. Az épület idegenvezetői is

egyben. – A szerk.
rendkívül férfias aftershave-je is. Aztán, hogy ne kivételezzek,
megcsókoltam Michaelt is.
– Kösz, Michael – nagyon tetszik a Napsugár-tollam meg a
jegyzetfüzet.
– Hé, és velem mi lesz? – kérdezte Guy. – Az én csókom hol
marad?
– Maga nem adott nekem ajándékot – mutattam rá. Guy, aki,
akárcsak Jude, már elküldte az ajándékait a kapusházba, nem
érezte szükségét, hogy ezen felül bármit is tegyen.
– Én senkinek nem adtam ajándékot – közölte Becca. – Sosem
szoktam. Csak Jessnek pénzt, hogy vegyen, amit szeretne.
– Nekünk hoztál két üveg nagyon finom sherryt, kedvesem –
emlékeztette Noël.
– Én azt hittem, karácsonyra gyűrűt adsz nekem, Guy –
szólalt meg Coco szemrehányóan. – Azt hittem, ez a karácsony
nagyon különleges lesz.
– Rosszul gondoltad – felelte pimaszul Guy. – De az ebédnél
esetleg találhatsz gyűrűt a karácsonyi petárdában.
– Ó, igen, nagyon jó minőségűek… mi hoztuk – jelentette be
Noël. – Ki tudja, mi mindent találhatunk bennük.
– Miért nem nyitja ki a többi ajándékát, Coco? – kérdeztem
sietve.
Az én édességeimet nagyon jól fogadták, habár Cocót nem
különösebben izgatta fel az én házi készítésű bőrradírom, sem
Michael ajándéka; mindkettőt félig kicsomagolva maga mellé
ejtette a kanapéra. De aztán kibontotta Jess ajándékát, és végre
úgy tűnt, őszintén örül a csomózott selyemfonalra
origamigyöngyökből fűzött nyakláncnak.
 – A tiéd volt az első kísérletem, Nesquick, és egy kicsit
rozoga, úgyhogy gondoltam, akár neked is adhatom – jelentette
ki Jess. – Még épp volt időm egy másikat csinálni Hollynak, mert
különben ez az övé lett volna.
Becca, Tilda meg én szintén nagyon szép nyakláncokat
kaptunk.
– Mindegyik gyönyörű – mondtam elismerően –, nagyon
ügyes vagy. Biztosan sokat kell pepecselni ezekkel a kicsi
gyöngyökkel.
– Hát, egy kicsit, de most már nagyon jól megy – felelte
szerényen. – Az iskolában megrendeléseket kapok, és egész jól
megy az üzlet. Fülbevalók felé is akarok terjeszkedni.
– És az enyém sötétvörös, mint a ruhám. Milyen csodálatos
véletlen – jegyeztem meg a nyakláncot a nyakamba kerítve, és
lehunyorítva rá.
– Nem az. Belenéztem a szekrényébe, és ott csak egy ruha
volt, úgyhogy olyat csináltam, ami ahhoz illő.
– Jess, igazán nem volna szabad mások szobájában
szimatolnod, mondtuk már neked – szólt rá szigorúan Becca.
– Nem szimatoltam, csak néztem. Volt egy halom jegyzetfüzet
a komódon, és véletlenül lelöktem őket… – tette hozzá
ártatlanul, sűrű fekete frufruján keresztül nézve rám. – Az egyik
kinyílt, és úgy nézett ki, mint egy napló…
– Az is, de nem az enyém, hanem a nagyimé. Nagyon
érdekes napló, arról az időről, amikor ápolónőként dolgozott a
háború alatt. Egy dobozban találtam mindenféle papírokkal,
amiket most válogatok át.
Jess azonnal elveszítette az érdeklődését, és témát váltott.
 – Jude bácsi, Holly csinos ebben a sötétpiros ruhában, ugye?
– Holly mindenben csinos – jelentette ki Guy, a szokásos
elbűvölő mosoly kíséretében. – Bárki, aki ezzel a külsővel még
főzni is tud, számíthat a teljes imádatomra.
– Ó, ne butáskodjon! – feleltem. Kényelmetlenül éreztem
magam, mivel nem voltam hozzászokva az ilyesfajta
ugratásokhoz; habár azt észrevettem, hogy Jude ezúttal nem
mondott semmit, sem igent, sem nemet, még udvariasságból
sem. Sőt, mintha ismét gyanakodva méregetett volna. – Tudom,
hogy nem vagyok semmi különös.
– Ugyan már, kedvesem – szólalt meg gálánsan Noël.
– Mondta már magának valaki, hogy úgy néz ki, mint az a
Nofertiti fej? – kérdezte Guy, mintha valami nagyon eredetit
mondana.
– Igen, a legjobb barátnőm unokatestvére, Sam mondta,
habár én nem láttam Nofertitit magamban.
– Ki az a Nofertiti? – kérdezte Jess.
– Egy ókori egyiptomi királynő, aki híres volt a szépségéről –
válaszolt Noël. – A könyvtárban az egyik könyvben van róla egy
kép. Majd később megmutatom neked. És ha már a képekről
beszélünk…
Előkapott egy kis fényképezőgépet, mire az egész család
beletörődően felnyögött.
– Egy újabb Martland-karácsony, amit muszáj megörökíteni
az örökkévalóság számára.
 27. FEJEZET

Kötés

Ma az egyik nővér mutatott nekem egy régi társasági magazint,

amit az egyik betegétől kapott, azzal, hogy van benne egy kép N-ről
meg a menyasszonyáról, aki egy lord lánya, aztán megkérdezte,
nem voltam-e szerelmes belé, amikor itt feküdt a kórházban. Ez egy
nagyon gonosz teremtés, és azt remélte, megbánthat, de azt nem
sejthette, hogy mennyire szíven talált, és hogy tönkretette minden
hitemet abban az emberben, akit szerettem. Egész idő alatt, amikor
én azt hittem, udvarol nekem, valójában egy másik lány jegyese
volt – a saját társadalmi köreiből.
1945. május

NOËL RAGASZKODOTT HOZZÁ, hogy több képet is készítsen a

családi fotóalbumba, holott, amint arra Michael rámutatott, a
jelenlévők közül egyesek nem is voltak családtagok.
– De mindnyájan jó barátok – válaszolt vidáman Noël.
Már korábban észrevettem, hogy ő, Tilda meg Becca jó adag
sherryt tudnak elpusztítani, de a karácsony mintha felhatalmazta
volna őket, hogy már reggeli után hozzálássanak.
 – Én rajta voltam a tavalyi képeken – szólalt meg duzzogva
Coco –, és mire mentem vele?
– Ez azért van, mert dobtad Jude-ot, és inkább Guyt
választottad – felelte fanyarul Tilda –, úgyhogy ha most pedig
Guy dobott téged, megérdemelted.
– Igen… nos, ez most már mind a múlt, kedvesem, nem igaz?
– jegyezte meg sietve Noël, aztán különböző csoportosulásokba
vezényelt minket, ha tetszett, ha nem. Coco automatikusan
elomló modellpózokat vett fel a fényképezőgép előtt.
Liszteszsákra emlékeztető arany szaténtunikát viselt, mustárszín
leggings fölött, és vastag talpú bokacipőt, de rajta mindez
egészen jól állt.
– Egyelőre kész. Majd ha itt lesz az öreg dadus meg Richard,
velük is készítünk egyet – jelentette ki végül Noéi. Aztán rám
mosolygott, és hozzátette: – Most már maga is benne lesz a
családi albumban, az örökkévalóságnak megörökítve.
– Benne akart lenni? – kérdezte Jude, és ismét gyanakodva
méregetett.
–A régi albumokat nézegettük, különösen a régi
mulatságokon készült képeket – magyarázta Noéi –, és nagyon
elbűvölték, nem igaz, kedvesem?
– Rettentően – feleltem, megragadva az alkalmat, hogy
megpróbáljak még egy kis információhoz jutni –, különösen az a
kedves kép, amin maga van a bátyjaival meg Beccával a
mulatságokon, közvetlenül a háború előtt.
Becca szomorúan megszólalt:
– Ó, igen, az volt az utolsó alkalom, amikor még mindnyájan
együtt voltunk. Jacob elesett Dunkerque-nél, Ned pedig meghalt
abban a balesetben, nem sokkal a háború után… és most már
szegény Alex is elment.
– Nos, nincs értelme most már ezen siránkozni – mondta
határozottan Tilda.
– Nincs, igazad van – helyeselt Becca. – Jobb arra emlékezni,
milyen jól éreztük magunkat. Milyen fiatalok voltunk
mindnyájan azokon a képeken!
– Noël azt mondta, Ned volt a család fekete báránya –
próbáltam tapogatózni.
– Igen, habár nem volt igazán rossz, szegény feje, csak
gyenge akaratú a nőkkel kapcsolatban. De jóképű volt és
elbűvölő, nagyon is… Szegény Ned. Guy nagyon hasonlít rá.
– Kösz! – felelte szárazon Guy.
– Több barátnőd volt, mint ahány meleg vacsorát én ettem –
jelentette ki szókimondóan Becca.
– De legalább egyiküket sem ejtette teherbe – mutatott rá
Tilda. – Vagy legalábbis mi nem tudunk róla.
– Úgy érti… Ned igen? – kérdeztem meglepődve, de
reményeim szerint uralkodva az arcvonásaimon, udvarias
érdeklődést színlelve.
Noël feldúltan bólintott.
– Egy kis malmos lányt… vagy legalábbis azt hiszem, az volt,
nem igazán emlékszem ennyi idő után. Ned hazarohant, és
elmondta a szüleinknek, akik meg voltak döbbenve. Nemcsak
azért, mert azt gondolták, nem hozzá illő a lány, hanem mert
Ned már el volt jegyezve Lord Lennerton fiatalabb lányával, és
akkor kezdett volna dolgozni nála. A szüleink pedig azt
remélték, Ned végre megállapodik.
 – Hát, nem mondhatjátok, hogy én hasonlítok rá – szólalt
meg sértődötten Guy. – Nekem van egy tisztességes állásom, és
még sosem kevertem bajba egy lányt sem.
Aztán sötét pillantást vetve Cocóra, hozzátette:
– Sőt, még csak el sem jegyeztem magam.
Közben odaballagott a kirakóhoz, és lebámult rá.
– Valaki berakta a szélén a hiányzó darabokat, amiket nem
találtunk tegnap este!
– Én voltam az, ma kora reggel. Amint elmentem mellette,
valahogy hirtelen összeállt a kép – feleltem mentegetőzve, aztán
visszatereltem a társalgást arra a témára, amely igazán érdekelt.
– És mi történt, miután Ned mindent bevallott a szüleinek… a
kis malmos lányról?
– Semmi, mert nem sokkal ezután Ned meghalt – válaszolt
Becca.
– Mindig is kicsit túl gyorsan és vakmerően hajtott –
magyarázta Noël. – Elnézett egy kanyart, és vége volt. Tragikus
– nagyon tragikus történet.
Épp arra gondoltam, hogy a nagyim számára még sokkal
tragikusabb volt ez az egész, amikor Jude váratlanul megszólalt:
– Magát nagyon érdekli a családunk, és különösen Ned
bácsikám – mondta nekem.
– Szó sincs róla, egyszerűen elbűvölnek a régi családi fotók –
feleltem könnyedén, ártatlan tekintettel állva sötét, gyanakvó
pillantását. – Hoztam egy dobozzal a nagyimtól is, ezeket éppen
most szortírozom a papírokkal együtt.
– Ó, igen, ugye azt mondta, hogy egy baptista lelkész
felesége volt? – kérdezte Tilda.
 – Különös baptista – jegyezte meg Jude, mire Coco, ahogy az
várható volt, megkérdezte:
– Mi volt különös bennük?
– Semmi, csak éppen így nevezték őket – magyaráztam
türelmesen. – Egy bibliai idézetből vették a nevüket, ahol az Úr
különös útjairól van szó. Habár valaki azt mondta nekem
egyszer, hogy ez egy félrefordítás, és a Bibliának csak az egyik
változatában jelenik meg.
– És ez ugyanaz a doboz, amelyikben megtalálta a nagyija
háborús időkből származó naplóját? – kérdezte célzatosan Jude.
– Igen – feleltem kurtán, és felálltam. – Elnézést, vissza kell
mennem a konyhába.
– Tudok segíteni valamit? – kérdezte Michael, Guy és Jude
szinte egyszerre.
– Igen, terítsék meg helyettem az ebédlőben az asztalt. A
szekrényben volt egy hosszú karácsonyi futó az asztal közepére
– ott van a tálalón. És Jude, el tudná rendezni az italokat? Én
nem iszom túl sokat, úgyhogy fogalmam sincs, mi illik a
menühöz.
– Jess meg én is segíteni fogunk – jelentette be Tilda, felülve,
és belebújtatva a lábát a marabuszegélyes papucsba. – Csinálunk
egy sünt.
– Egy sünt? – Lehet, hogy az volt azokban a szörnyű
szendvicstekercsekben az érkezésem napján: elütött sünök!
– Igen, tudja, koktélpálcára szúrunk sajtdarabokat meg
hagymát, és beledöfjük egy fél grapefruitba – magyarázta Jess,
amint követtek engem a konyhába. – Nagyi kicsi szemeket meg
orrot is csinál nekik szegfűszegből.
 – Ó, hát persze! Remek! – mondtam. – De sajnos nincs
grapefruitom. Megfelelne egy félbevágott, nagy krumpli is, ha
előtte jól lesikálom?
– Igen, de majd Jess lesikálja – válaszolt Tilda. – Biztos
vagyok benne, hogy magának van egy sereg egyéb dolga.
– Csak ezeket a fűszerezett garnélarákos levelestészta-
batyukat kell a sütőbe raknom, nem tart soká. Ez meg a sün elég
lesz, hogy mindenki kibírja, amíg az ebéddel elkészülök.

…………………………..

Amikor kész volt a sün, Jess Noëllel, Tildával és Beccával átment

a szalonba, hogy megnézze a karácsonyi üzenetet, amit a szülei
DVD-re vettek neki, aztán kijött, és ragaszkodott hozzá, hogy én
is megnézzem. Szerencsére akkor éppen volt tíz szabad percem
két tennivaló közt.
Szerintem Jess szülei teljesen őrültnek tűntek – először is
mindketten Mikulásnak voltak öltözve, fehér vattaszakállal meg
minden –, de vicces értelemben. Roz is egy újabb magas, sötét
hajú Martland volt.

Liam, George fia felhozta a házhoz az öreg dadust meg

Richardot egy óra körül, és megbeszélték, hogy később
visszajön, és hazaviszi őket. Én a konyhában voltam elfoglalva,
amikor megérkeztek, és mire az előételeket egy tálcán bevittem,
már a sherryjüket itták a kandalló előtt, úgyhogy szerencse, hogy
Michael pótolta a készleteket.
 – Én meg nagyi csináltuk a sajtos-savanyúságos sünt –
mutatott rá Jess büszkén. – Morzsálódó Lancashire sajt és
gyöngyhagyma, de egy lesikált fél krumplit kellett használnunk,
hogy beleszúrjuk a pálcikákat, mert nincs itthon grapefruit.
– Jól néz ki – jelentette ki Noël, miközben Michael
segítőkészen körbeadta a tányérokat meg a rénszarvasmintás
piros papírszalvétát, amit Oriel Comfortnál szereztem.
– Van szénhidrát a koktélhagymában? – kérdezte Coco
töprengve. Ő valószínűleg kihagyta a sherryt, mert egy pohár
sötétzöld italt tartott a kezében, bár el sem tudtam képzelni,
hogy mi lehet az. Talán mentalikőr? Mindenféle-fajta italok
voltak az ebédlő bárszekrényében.
– Egyáltalán nincs benne kalória, és ez a sajt is teljesen
zsírszegény – hazudtam, ő pedig felélénkült egy kicsit, és
választott egy koktélpálcikát, amin a legkisebb falatkák voltak.
– Még egy kis sherryt, atyám? – kérdezte Guy, rám
kacsintva.
Az öreg dadus kérdés nélkül is előrenyújtotta a poharát, és
rám mosolygott a pohár pereme felett vakítóan fehér
műfogsorával, és kedvesen ráncos arcával.
– Mit mondtál, kedvesem, melyik ágáról is vagy te a
családfának? Elfelejtettem – mondta barátságosan. – Persze azt
tudom, hogy valamelyik távoli unokatestvér lehetsz, de melyik
is…?
– Én egyáltalán nem vagyok a család tagja, én csak a házra
vigyázok – feleltem, mire ő szigorúan nézett rám, és makacsul
kijelentette:
 – Hát dehogynem vagy családtag. Az öreg dadust nem
tudod becsapni.
– Kicsit összezavarodik néha – súgta nekem Becca. – Jobb, ha
ráhagy mindent, olcsóbban megússza.
– Mindenesetre hoztam neked is ajándékot – jelentette ki az
öreg dadus, azzal fürgén belekotort a túlméretezett
kézimunkatáskájába, előhúzott több, apró, selyempapírba
csavart csomagot, és egyet a kezembe nyomott. – A többiek is
jöjjenek ide az ajándékukért!
– Milyen gyönyörű sapka – mondtam, amint kicsomagoltam
a cukorrózsaszín és neonkék csíkos, szalaggal díszített
pomponos kreációt. – Nagyon szépen köszönöm!
Jude váratlanul lehuppant mellém a kanapéra, amely
tiltakozva megnyikkant – és valószínűleg én is, mivel a kanapé
úgy besüppedt alatta, hogy gyakorlatilag az ölébe szánkáztam.
Kritikusan szemügyre vette az ajándékomat.
– Szerintem a magáé egy teáskannamelegítő, mert nyílás van
a két oldalán. Az enyém a sapka.
– Lehet, hogy a nyílás a fülemnek van.
– Nem, mert akkor lefagyna a füle, ami teljesen értelmetlenné
tenné a meleg sapka viselését. Nem igaz?
– A tied egy teáskannamelegítő – közölte velem az öreg
dadus.
– Köszönöm! Kincsként fogom őrizni.
Az öreg dadus bőkezűen szétosztogatta a kötött ajándékait:
mindenki – beleértve Michaelt és Cocót is – kapott egy sapkát,
sálat vagy teáskannamelegítőt, –, illetve Jess esetében egy kötött
egeret, hosszú fonalfarokkal és bajusszal.
 – Tilda meg Noël természetesen megkapta már az igazi
ajándékát – jegyezte meg az öreg dadus célzatosan.
– Ó, igen, a Dundee torta… attól tartok, azt már megettük –
vallotta be Noël –, és nagyon ízletes volt.
Dadus ráncos arca csalódottnak tűnt.
– Az egészet?
– Igen, de van egy egész karácsonyi tortánk felvágatlanul,
amit Holly sütött nekünk.
– Bőkezűen felhasználva hozzá a legjobb konyakot, apám
készletének az utolsó darabját – jelentette ki Jude sötéten.
– Akkor minden rendben – felelte vidáman az öreg dadus,
majd kemény pillantást vetett a Michael mellett ülő Cocóra.
Michael úgy tett, mint aki őszintén örül a magenta és pink
csíkos sálnak, és a nyaka köré kerítette, de Coco még mindig
üres arckifejezéssel forgatta a lime-zöld, pomponos sapkáját.
Habár, őszintén szólva, az arckifejezéseket illetően mintha a
teljes repertoárja csak az üresből és a duzzogóból állt volna, ami
nem sok jót ígért a színészi törekvései szempontjából.
– Ez nem az a csélcsap nőszemély, akivel Jude el volt
jegyezve múlt karácsonykor, és aztán Guyjal szökött meg? –
kérdezte az öreg dadus Beccától fülhasogató suttogással.
– Én nem szöktem meg senkivel – csattant fel Coco, aki
meghallotta. – Guy szökött meg, ami azt illeti.
Richard jóindulatú mosollyal nézett körbe.
– De most a múlt meg van bocsájtva és elfelejtve, és ismét itt
vagyunk mindnyájan karácsonykor, és Coco meg Guy jegyesek,
dadus.
– Senki nem jegyese senkinek – szögezte le határozottan Guy.
 – De ha nem vagytok eljegyezve, akkor ő mit keres itt? –
kérdezte zsémbesen az öreg dadus* – Nekem nem tetszett már
múltkor sem.
– És viszont – felelte gorombán Coco.
– Az öreg dadus az én meghívott vendégem – jelentette ki
Jude –, míg te nem vagy az, úgyhogy jobb lesz, ha ügyelsz a
viselkedésedre.
Jess hirtelen felpattant.
– Ó, majdnem elfelejtettem – kiáltotta –, Liam hozott
magának egy ajándékot a papájától! Kint hagytam az
előszobában, amikor felakasztottuk a kabátokat.
Kiszaladt érte, én pedig reménykedve megkérdeztem:
– Mindenki kapott?
– Nem, csak maga – válaszolt Becca vigyorogva.
Jess visszatért egy hosszúkás csomaggal, amiben csak egy
bot lehetett – és az is volt, egy gyönyörűen faragott kosfej
fogóval.
– Nagy tisztesség egy ilyet kapni – jegyezte meg Jude. Elvette
tőlem, és a faragást tanulmányozta. – George híres a faragott
botjairól, de általában eladja őket, ritkán ajándékozza el.
– Szereti magát, feleségül akarja venni – kántálta Jess, úgy
táncolva körülöttem, mint egy kaján manó.
– Szó sincs róla – válaszoltam higgadtan, habár lehet, hogy
kissé elpirultam, mivel mindnyájan rám meredtek.
– Akkor miért adott magának ilyen különleges ajándékot?
– Jess, ne gyötörd! – szólt rá Tilda.
– De ki hibáztathatja a jó öreg George-ot, hogy fülig
szerelmes – kérdezte Guy, felvonva a fél szemöldökét. – Tudja,
Holly, George özvegyember, saját farmja van. Elég jó fogás.
Rosszabbul is járhatna.
– Jude bácsi is özvegy – közölte Jess és az övé Old Place, meg
van egy csomó pénze, mert a szobrai milliárdokért mennek el.
– Kissé eltúlzod, hogy milyen jó parti vagyok – jegyezte meg
Jude, minden zavar nélkül.
– Nem is tudtam, hogy már házas volt – fordultam felé
meglepődve.
– Mi is mindig megfeledkezünk róla, olyan régen volt már, és
szegény olyan fiatalon halt meg, egy kicsit, mint abban a filmben
– mi is volt a címe? – szólalt meg Becca. – Szerelmi történet, ez az.
– Egyáltalán nem olyan volt, mint a Szerelmi történet –
jelentette ki kurtán Jude, elboruló arccal. Láthatóan még ilyen
sok idő után is fájdalmas volt az emlék.
– Különben is, ő nem udvarol Hollynak, úgyhogy nem
számít, nem igaz? – szólt közbe Coco erőltetett nevetéssel. – Nem
értem, miért lett mindenki olyan izgatott, amiért egy öreg gazda
adott egy túrabotot a szakácsnőnek.
– Valójában nem annyira öreg, inkább csak egy kicsit érett –
mutatott rá Becca. – Legfeljebb a negyvenes évei végén járhat.
– Az elég öreg! – kiáltotta Jess. – Jude bácsi csak
harmincnyolc.
Úgy mondta, mintha ez valami nagy teljesítmény volna.
– És én pedig csupán harminchat vagyok – mondta Guy,
csábos mosolyt vetve rám, de nem volt eredménye. A nagyitól
eltérően engem nem vesz le a lábamról egy jóképű,
szoknyavadász Martland.
 Biztos voltam benne, hogy valójában nem tetszem neki, csak
éppen automatikusan flörtöl maga körül minden nővel.
– És én nagyon sikeres befektetési bankár vagyok – vágta ki
az aduászt.
– Én bankár helyett inkább totálkárt mondanék – dörmögte
Jude gorombán mellettem, mire én horkanva felnevettem
meglepetésemben.
– Ne is hallgasson rá – mondta Guy –, különben is, majd
rájön, hogy sokkal szórakoztatóbb vagyok, mint George. Ő a
napjai nagy részét a birkáival társalogva tölti.
Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta flörtöléshez,
bármilyen hamis legyen is, és nem tudtam, hogyan kell ezt a
játékot játszani, úgyhogy megkönnyebbültem, amikor
visszamenekülhettem a konyhába.
És csak remélhettem, hogy Jess nem vette a fejébe, hogy
összehozzon engem szeretett Jude bácsikájával, mert ez az ötlet
kezdettől halálra volt ítélve a kölcsönös ellenszenvünk miatt.

Noël a Karácsony tizenkét napja című dallal fogadott minket,

amint beléptünk az ebédlőbe, a zongorán kísérve az éneket. Az
utolsó versszaknál Tilda is bekapcsolódott gyenge, kissé
reszketeg szoprán hangján.
A karácsonyi ebéd, minden szerénytelenség nélkül
állíthatom, mennyeire sikeredett.
Minden tökéletes volt: az aranybarnára pirult pulyka, a
szalonnába burkolt chipolata, a kenyérmártás, a ropogós sült
krumpli és kerékrépa, a feszes, apró kelbimbó Henry kertjéből és
a jó Lancashire-i mártás, amely olyan sűrű volt, hogy a kanál
megállt benne. Amikor mindenki kellő jókedvre derült a
bőkezűen adagolt italoktól, karácsonyi petárdákat
durrantottunk, felolvastuk a bennük talált vicceket, és
mindnyájan feltettük az ezüstszínű kartonpapír koronákat – ami,
fura módon, Jude-nak állt a legjobban. Széles szemöldökével,
egyenes orrával és erős állával olyan volt, mint egy viharvert
herceg, egyenesen a csatatérről. Aztán hozzáfogtunk az evéshez,
és még Coco is, minden meggondolást sutba vágva (valószínűleg
a titokzatos zöld italtól feltüzelve) legalább egy teáskanálnyit
evett mindenből.
Csak remélni mertem, elég ideig benne marad a
szervezetében, hogy valami jótékony hatása legyen. És habár
fontolgattam, hogy elrejtsem a hashajtóit, amikor alkalmam
adódik, nem voltam benne biztos, milyen elvonási tüneteket
produkálna a dolog…
Végül Jude meggyújtotta a konyakot a nagy, kupola alakú
pudingon, és bevitte a közben elsötétített ebédlőbe a táncoló, kék
lángokkal a tetején. Michael zárta a sort a konyakos vajat és a
fehérmártást cipelve.
Az ebéd végén Jude pezsgőt bontott, és mindenki
felköszöntötte a főztömet, ami nagyon jólesett. Aztán második
köszöntőt javasoltak, ezúttal Noël születésnapjára.
– És Hollyéra is – mondta Noël, rám emelve a poharát –,
ugyanakkor van a születésnapunk.
Ezután mindnyájan visszavonultak a nappaliszobába,
teljesen eltelve, habár Jude, Jess és Michael előbb segített nekem
az asztalt leszedni.
 Beraktam a mosogatógépbe annyi edényt, amennyit csak
tudtam, és csatlakoztam a társasághoz, miután Merlin táljába
csempésztem egy kis pulykát, és adtam egy karácsonyi csókot az
érdes szürke feje búbjára.
Az öreg dadus és Tilda elszunyókált a nagy kanapé két
végén, lábukat feltéve a párnákra, Noël pedig elhevert a kisebbik
kanapén. De a társaság többi része Monopolyt játszott az egyik
asztalnál, még Coco is, habár egyfolytában nevetgélt, minden
látható ok nélkül, és kijelentette, hogy ő csak pink ingatlanokat
hajlandó venni.
Odaoldalogtam a kirakóhoz (nagyon idegesítenek, amíg
nincsenek befejezve, mivel szeretem, ha minden rendben van
körülöttem), és azonnal felfedeztem, hogy az egyik darabka fejjel
lefelé áll. Mikor megigazítottam, figyelmesen tanulmányoztam a
képet a dobozon, aztán befejeztem egy egész saroknyi égboltot.
De hát én már nagyon korán rájöttem, hogy az életben
mindig kifizetődő alaposan megvizsgálni a csomagolást.
 28. FEJEZET

Karácsonyi ajándék

Végül szembe kellett néznem a letagadhatatlan valósággal, hogy a

szeretőm elhagyott engem. Nem volt mit tennem:
kétségbeesésemben hazamentem, és bevallottam mindent a
szüleimnek. Az ezután következő jelenet sokkal rosszabb volt annál,
mint amit valaha is képzeltem.
1945. május

LIAM ÍGÉRETÉHEZ HÍVEN megjelent a farm nagy Land Roverével,

amelynek hólánc volt a kerekein, hogy hazavigye a vendégeket.
Mindketten egy szeretetcsomagot vittek, tortával, kolbászos
tekerccsel és pulykás-töltelékes szendvicsekkel, hogy ne
éhezzenek, amikor már elmúlik az ebéd hatása. Habár én
személy szerint úgy éreztem magam, mint az óriáskígyó,
amelyik egy egész kecskét lenyelt, úgyhogy talán egy hónapig is
bírja evés nélkül.
Adtam Liamnek egy újabb sietősen becsomagolt
befőttesüveget, tele édességgel, hogy viszonozzam az édesapja
ajándékát, habár csináltam egyet neki is, hogy a gesztus
jelentőségét csökkentsem. Nagyon hízelgett az érdeklődés – de
inkább óvatos voltam. Mostanra már teljesen kifogytak a
készleteim, és Liam a Jelly Babiest kapta, amelyet magamnak
vettem (ez az én gyenge pontom).
– Felkéredzkedhetnék magához a kapusházig? – kérdeztem.
– Ott van térerő, és szeretném felhívni a barátnőmet, hogy
boldog karácsonyt kívánjak neki. De visszafelé sétálok majd, kell
egy kis testmozgás.
– Hamarosan sötét lesz – mutatott rá Guy.
– Visszafelé nemigen tévedhetek el, nem igaz? És magammal
viszem Merlint is, hogy társaságom legyen, ha nem bánja, Liam.
Nem maradok el sokáig.
– Addig ellátjuk a lovakat, amíg elmegy – mondta Becca. –
Igaz, Jess?
– Vagy elláthatom én, Becca, ha pihenni szeretnél – ajánlotta
fel Jude.
– Nem, nincs semmi baj. Majd te megcsinálhatod holnap
reggel, hogy mi tovább alhassunk.
– Ha odaadom magának a kulcsot a házhoz, megnézné
megint, hogy minden rendben van-e? – kérdezte Noël.
– Természetesen, és esetleg a konyhából összeszedhetnék
egy-két dolgot, ami már majdnem elfogyott, ha már ott vagyok?
A hosszú télikabátomat kellett felvennem a meleg kapucnis
anorák helyett, amit jobban szerettem volna. Ez az egyik
büntetés, ha az ember télen szoknyát visel. De választhattam,
vagy ez, vagy fagyási sérülések a kiálló részeimen.
Richard és az öreg dadus felélénkült egy darabig a levegőn,
amely olyan hideg volt, hogy az ember szinte érezte, amint
behatol egészen az apró kis hörgőkig a tüdőben, mint egy erősen
mentolos inhaláló. De már ismét szunyókáltak, mire Liam kitett
engem meg Merlint a kapusháznál.
Mindent rendben találtam. Átkutattam a
konyhaszekrényeket, és megtömtem a hátizsákomat még több
őrölt mandulával, aszalt gyümölccsel meg más apróságokkal,
amelyekre esetleg szükségem lehet, ha folytatódik ez a
jégkorszak. Aztán gondosan bezártam a házat, és pár métert
lejjebb sétáltam az út szélén, a talpam alatt ropogó hóban, amíg
elég erős nem lett a térerő jele a telefonomon.
Elég sokáig tartott, amíg Laura felvette a telefont.
Valószínűleg azért, mert az összegyűlt család háttérben hallható
nagy zajongásában nehéz lehetett meghallania. Ám amikor
végül felvette, kijelentette, hogy remekül van.
– Persze egy cseppet sem ittam – ó, a várandósság örömei!
Na, várj csak!
– Igen – ha már a várandósságról beszélünk, ma reggel az
egész egybegyűlt társaság szeme láttára bontottam ki azt a
könyvet, amit küldték
Laura nevetett.
– Sajnálom, de elfelejtettem, hogy esetleg nem leszel egyedül.
És látták? Ha igen, azt fogják hinni, hogy cipó van a
kemencédben.
– Gyorsan eldugtam, és úgy tűnt, egyedül Jude néz felém
akkor éppen. Viszont a szoba másik oldalán állt, úgyhogy hacsak
nem sólyomszem, valószínűleg nem tudta elolvasni a címet. Az
igaz, hogy furán tekintget rám azóta, de ebben nincs semmi
újdonság. Úgy tűnik, a borongós tekintet nála az alap.
 – Ó, igen, hogy van a ház ura és parancsolója, eltekintve a
borongós, Heathcliff-szerű pillantástól és a mély, szexis hangtól?
– Valamiféle fegyverszünetet kötöttünk, de még mindig
óvatos, és nagyon gyanakvónak tűnt, amikor az előbb feltettem
Noëlnek pár kérdést Ned Martlandról. Azt hiszem, csak azért,
mert magas vagyok és sötét hajú, talán amiatt aggódik, hogy
családtag vagyok balkézről és a részemet akarom az örökségből.
És ha már itt tartunk, lehet, hogy az is vagyok, vagy a lánya, de
nem akarok családtag lenni!
– Ha jól értem, még nem jutottál el odáig a naplóban, hogy
biztos lehess benne, igaz?
– Nem, habár nem tűnik túl ígéretesnek a dolog.
– Nos, okvetlenül szólj, ha megtudod! És én abban
reménykedtem, hogy Jude-ról kiderül, kedvesebb, mint
gondoltad, és majd nagyon megkedvelitek egymást – jegyezte
meg reménykedve. – Jóképű?
Eltűnődtem.
– Sötét haja van, de nem jóképű, úgy, mint az öccse, Guy,
mert túl erős vonású az arca, és szögletes álla van, amitől egy
kicsit komornak tűnik. De nagyon vonzó a mosolya, amikor
hajlandó elmosolyodni.
– Hát csak mosolygott valamikor, különben nem tudnád! És
nem azt mondtad, hogy magas is, nem csak sötét hajú? A csinos
arc nem minden.
– Hát, legalább százkilencvenöt centi lehet, és vállban
nagyon széles, igaz, aztán szépen elvékonyodik, és nagyon
karcsú a csípője. Ami azt illeti, nagyon is jól néz ki, ha nincs rajta
ruha! – tettem hozzá tréfálkozva.
 – Holly!
– Ne izgasd fel nagyon magad, éppen csak amikor tegnap
éjjel Jessnek vittem a mikulásharisnyát, összefutottam vele, és
csak egy pizsamaalsót viselt.
– Nekem úgy tűnik, sok minden szól mellette, ha túl tudod
tenni magad a kezdeti ellenszenven. Úgy értem, ha sokkal
magasabb nálad, az jó lehet, nem igaz?
– De én nem vagyok hozzászokva, hogy egy férfi fölém
tornyosuljon, hogy kicsinek érezzem magam, és egy kicsit
nyugtalanítónak találom, hogy őszinte legyek. És megcsókolt a
fagyöngy alatt, pedig nem kedvel engem. Nem tudom, miért
csinálta. A férfiak olyan furák!
– Hmm – mondta Laura elgondolkodva. – És mi a helyzet a
többi férfival?
– Kezdem igazán megkedvelni Michael Whistont. Annyira
kedves ember, és szeret főzni is, de a szoknyavadász Guy egy
cseppet sem vonz, mert állítólag rettentően hasonlít Ned
bácsikájára.
– És feltehetőleg azért, mert tudod róla, hogy egy
szoknyavadász.
– Az is benne van, habár néha eléggé kedvelem, legjobb
meggyőződésem ellenére is, mivel nagyon elbűvölő tud lenni. Ő
meg Jude kibékültek, de szemmel láthatóan továbbra is féltékeny
a bátyjára, ami nem túl vonzó tulajdonság, és nagyon állhatatlan
és szívtelen Cocóval. Szinte már kezdem Cocót megsajnálni –
tettem hozzá.
– De azt hittem, utáltad már az első pillantásra.
 – Igen. De az a helyzet, hiába huszonnégy éves, úgy
viselkedik, mint egy ötéves, és láthatóan mami és papi kis
hercegnője volt egész életében, úgyhogy nem tud belenyugodni,
hogy nem minden úgy van, ahogy ő akarja. Olyankor zokog
vagy duzzog. Csak Noël meg Michael igazán kedves vele, mert
ők mindketten nagyon lágyszívűek. De most úgy tűnik, kinézte
magának Michaelt, úgyhogy szerintem ő már bánja, hogy olyan
kedves volt hozzá.
– Ó – mondta felélénkülve Laura –, talán inkább te tetszel
neki?
Felnevettem.
– Nem, dehogy! És biztos vagyok benne, hogy Guynak sem
tetszem, hiába próbál flörtölni velem. Viszont kezdünk jó
barátok lenni Michael-lel.
Laura felsóhajtott.
– Itt ez a sok férfi, és neked egyikük sem tetszik, még egy
parányit sem?
– Ne feledkezz meg a valódi hódolómról, George-ról!
– Ki az a George?
– A kissé viharvert, de nagyon jóképű, szőke gazda. Küldött
nekem ajándékot, egy gyönyörűen faragott túrabotot. Állítólag
nagy megtiszteltetés, ha az ember kap egy ilyet, habár Liam
elszólta magát, amikor levitt a kapusházba, úgyhogy úgy sejtem,
George bebiztosította magát, és adott egyet Oriel Comfortnak is
a falusi boltban.
– És valóban tetszik neked, Holly?
– Egy kicsit… nagyon vonzó a maga módján, de nem tudom
elképzelni, hogy egy gazda felesége legyek. Vagy bárkinek a
felesége – még egyszer. Jártam már ott, kipróbáltam, és nem
akarok másik férjet keresni. Egyedül akarok belevágni, ahogy
elterveztem.
– Nem leszel egyedül, ha belevágsz, és sikerülni fog –
mutatott rá Laura. – Figyelj, miért nem adsz magadnak egy fél
évet, Holly? Randizz egy pár férfival, és…
– Randiztam Sammel, és nem vált be.
Ismét felsóhajtott.
– Egyetlenegyszer, úgyhogy nem igazán adtál neki esélyt. És
senki mással nem randiztál, igaz? Ha egy férfi egy kis
érdeklődést mutat, te azonnal meghátrálsz.
– Nem túl sokan érdeklődnek, vagy ha igen, akkor nem
komolyan. Mint Guy. Úgyhogy jobb lesz, ha elkönyvelsz
menthetetlen esetnek. Megtaláltam a lelki társamat, és amikor
elveszítettem, olyan nagyon fájt, hogy nem akarok ismét
próbálkozni. Még akkor sem, ha hinnék benne, hogy valahol ott
kint van egy másik igazi nekem, amiben nem hiszek.
– Reménytelen eset vagy! – mondta szeretettel. – Apropó, a
gyerekek imádták az ajándékukat.
– Még jó, miután pontosan megmondtad, hogy mit akarnak.
– De azt nem mondtam meg, hogy én mit akarok, és az is
nagyon jó volt.
– Nem volt nehéz! Emlékeztem rá, amikor az az eladónő a
Debenhamsben a csuklódra spriccelte azt a parfümöt, és azt
gondoltam, soha nem fogod lemosni magadról! Egyébként én is
imádom a sálat – most is az van rajtam! Könnyű, de nagyon
meleg.
 – A család üdvözletét küldi, és azt üzenik, bár itt lennél
velünk.
– Valószínűleg jobb, hogy nem vagyok ott. Csak Alan
hiányára emlékeztetnék mindenkit.
– Ne butáskodj, tudod, hogy úgyis mindig a
gondolatainkban ott van, különösen ilyenkor, karácsonykor. De
belenyugodtunk abba, ami történt, és továbbléptünk, habár
rettentően hiányzik nekünk. És mióta a nagyid meghalt, az az
érzésem, mintha végre te is kezdenél így tenni.
– Igen. Rájöttem, hogy úgy próbáltam megbirkózni Alan
halálával, hogy rácsuktam az ajtót, ahelyett, hogy rendesen
meggyászoltam volna. De mostanában sokat gondolok rá, és
emlékezem a boldog időkre, amit együtt töltöttünk, főleg
karácsonykor.
– Kétszer olyan katonás és erőszakos lettél, miután vidékre
költöztél, és elkezdtél Ellennél dolgozni, de most sokkal inkább
olyannak tűnsz, mint a régi Holly, csak egy kicsit harapósabb
vagy.
– Kösz!
– Azt hiszem, az, hogy puskával kényszerítettek, hogy
megünnepeld a karácsonyt, nagyon jót tett neked.
– Valószínűleg igazad van, de még mindig bűntudatom van
amiatt, hogy megfeledkeztem Alan halálának az évfordulójáról.
– Ne legyen! Ez egy nagyon egészséges jel volt. Nem kell,
hogy bűntudatot érezz emiatt.
– Olyan sok tennivaló van Old Place-ben, hogy alig van egy
percem is magamra, arra pedig semmiképp, hogy a múlton
tűnődjek. Vagy ha mégis, akkor nagyi múltján tűnődöm, mert
majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy mi történt végül.
– De ha olyan sok dolgod van, akkor, még ha járhatóak is
lesznek az utak, Jude esetleg azt szeretné majd, hogy tovább
maradj – vetette fel Laura.
– Valójában már megígértem, hogy maradok, és főzök rájuk
az ünnepek alatt – nem volt igazán más alternatíva. Utána majd
meglátjuk. Most már legalább van valaki más, aki ellátja a
lovakat, és elrendezi a generátort, ha megint elmegy az
áramunk.
– Ez az áramunk kifejezés erős kötődést mutat.
– Olyan sok kemény munkát öltem bele ebbe a helybe, hogy
úgy érzem, közöm van hozzá – válaszoltam. – És nagyon
megszerettem Merlint is. Lady pedig egy édes jószág. Olyan
fújtató hangot ad ki az orrán, amikor csak meglát, de lehet, csak
azért, mert mindig répát szoktam adni neki. Tulajdonképpen
hiányzik is, hogy nem kell segítenem a gondozásában, most,
hogy Becca átvette tőlem – ismertem be. – Mindig bedugta az
orrát a nyakamba, amikor kitrágyáztam, és tiszta bársonyos volt.
– Mi, Becca?
– Nem, te idióta, Lady!
Mostanra már eléggé besötétedett, és túlságosan csípős hideg
volt, hogy sokáig ácsorogjak még ott. A lábam mintha jéggé
fagyott volna, annak ellenére, hogy Merlin rajta ült (nem buta
jószág), úgyhogy elbúcsúztam, és elindultam hazafelé.
 29. FEJEZET

Rémületes

Az apám percekig csak ült, mint aki nyársat nyelt, aztán ridegen
közölte velem, hogy többé nem vagyok a lánya, hagyjam el azonnal
a házat, és ebben az életben ne térjek vissza. Az anyám, bár sírt,
nem fordult ellene. Apám ráparancsolt, hogy csomagolja össze a
maradék holmimat, és majd küldje utánam.
1945. május

ÉPPEN A KOCSIFELHAJTÓN BALLAGTAM FELFELÉ, a kapusház fölötti

sötét, ligetes szakaszon át, amikor egy hatalmas, fenyegető alak
hirtelen kilépett elém az árnyékból.
Szétáradt bennem az adrenalin, és már emeltem a nehéz,
gumiborítású elemlámpát, hogy megvédjem magam, amikor
észrevettem, hogy Merlin a legkevésbé sincs megriadva.
Felkapcsoltam a lámpát, és a fényét felfelé irányítva követtem
Merlint, amint előreszaladt, és ugrálva köszöntötte Jude-ot, aki
valószínűleg a stúdiójához vezető ösvény végén ólálkodott.
– Szia, te csélcsap vén bolond – mondta Jude, megsimogatva
Merlin fülét, aztán bocsánatkérően felnézett rám, belehunyorítva
a fénybe, ami nem sokat tett hozzá a szépségéhez. – Elnézést,
megijesztettem? Egy kis friss levegőre vágytam, és gondoltam,
akár lemehetnék a malomhoz, és hazasétálhatnék magával. Nem
tetszett nekem a gondolat, hogy maga egyedül kószál a sötétben
és a hóban.
– Ami azt illeti, egyáltalán nem féltem, amíg maga hirtelen
elém nem lépett. Van egy tökéletesen jó elemlámpám, amint
látja.
– Igen, észrevettem, és nagyon kedves volna, ha nem
világítana a szemembe – jegyezte meg fanyarul.
Kissé lejjebb engedtem a lámpát.
– Köszönöm! Egészen úgy éreztem magam, mintha
reflektorfényben vallatnának. Ez elég nagy lámpa lehet.
– Annál nagyobbat tudtam volna vele ütni, ha netán kiderül,
hogy maga egy támadó – magyaráztam. – De gumibevonatos,
úgyhogy legfeljebb csak agyrázkódást kapott volna. Vagy
legalább.
– Nem létezik, nem tudott volna felérni olyan magasra.
– Akkor esetleg egy másik, puhább célpontot kellett volna
választanom – ismertem el, mire összerándult. – Általában véve
viszont a legtöbb útonálló nem volna sokkal magasabb nálam.
– Gondolom – mondta, felvéve a tempómat, amint elindult
mellettem a kocsifelhajtón. Merlin is beállt mögém a szokott
pózba, nekinyomva orrát hátul a lábamnak – vagyis inkább a
hosszú télikabátomnak.
A sűrűn álló fenyőfák alatt nem volt hó, bár távolabb fehéren
csillogott, ahol az erdő egy füves térségre nyílt a ház előtt.
Valahol balra a patak halk csobogása hallatszott, elvegyülve a
fák csúcsát rázó fagyos szél hangjával.
 – A karácsonyi ebéd csodás volt – szólalt meg végül Jude,
megtörve a csendet. – Mondtam már?
– Igen, még pohárköszöntőt is mondott a főztömre. És
nagyon tetszettek az ajándékaim – köszönöm! Igazi meglepetés
volt, mert nem számítottam semmire, Jess nyakláncát kivéve,
amire már egy ideje célozgatott.
– Szívesen. Örülök, hogy elfogott az az őrület a reptéri
boltban, és felvásároltam a teljes árukészletet. De maga már
bizonyára fáradt – alig állt meg egy pillanatra kora reggel óta.
– Nem, nem igazán vagyok fáradt. Hozzászoktam már, hogy
nagy társaságokra főzök, habár általában nem csinálok semmi
mást, csak előkészítek, főzök és rendet rakok. Ma csak
szendvicset eszünk, kolbászos tekercset, tortát és gyümölcspitét
vacsorára, amit a nappaliba fogok kikészíteni – ezzel kell beérni.
Vagy esetleg mindenki beviheti tálcán a kisebbik nappaliba, ha
tévézni akarnak.
– Tudja, igazán hálás vagyok, hogy felvitte Noëlt és Tildát
Old Place-be Tilda balesete után – mondta Jude. – Ez
ráébresztett, mennyire törékenyek már. Azt hiszem, az, hogy
mindennap láttam őket, egy kicsit vakká tett. Egyszerűen
elhittem mindent, amit Tilda mondott, hogy ő maga főz.
– Tilda gondolatban még mindig képes bármit megcsinálni,
amit régen, és úgy tűnik, sikerült magával és Noëllel elhitetnie,
hogy főleg ő főz otthon, habár Jess szerint valójában a
házvezetőnőjük csinálja a dolgokat.
– Azt hiszem, Noël tudja, de ő mindig helyesel Tildának,
bármit mond is, csak hogy nyugta legyen. Tilda magának is
megpróbál dirigálni, észrevettem.
 – Én nem bánom, ez afféle főszakácsos dirigálás – gyakran
kellett elviselnem, amikor kezdtem a karrieremet egy étteremben
Merchesterben. Végül én lettem a főszakács ugyanott, mielőtt…
nos, mielőtt eljöttem, és inkább beálltam a Házőrzőkhöz.
– Ez akkor történt, miután a férje meghalt?
Mostanra már kiértünk a fák közül, és a ropogós hóban
igyekeztünk előre a kocsifelhajtó szélén, ahol kevésbé volt
csúszós.
– Igen, teljes váltást akartam.
Ha ő személyes kérdéseket tett fel, nem láttam be, miért ne
tehetném én is, úgyhogy azt mondtam:
– A mai napig nem is tudtam, hogy maga özvegy.
– Igen. A képzőművészeti főiskolán ismertem meg Kate-et,
még diákkorunkban összeházasodtunk, és utána, ahogy
valószínűleg rájött, ő meghalt leukémiában pár hónappal
később.
– Tragikusan fiatalon. Milyen volt?
– Aranyos, tehetséges, vicces… bátor, különösen a vége felé –
felelte, érezhető fájdalommal a hangjában. – Bűntudatom volt,
amiért egészséges vagyok, amikor ő szó szerint ott fogyott el a
szemem láttára. Coco egy kicsit úgy néz ki, mint ő – azt hiszem,
ez volt, ami hozzá vonzott engem, habár a jelleme egyáltalán
nem olyan, mint Kate-é.
– Nagyon sajnálom – nem kellett volna emlékeztetnem rá.
– Nem számít. Jobb, ha az ember szembenéz a démonaival,
nem igaz?
– Én is erre a következtetésre jutottam – helyeseltem –, bár
hosszú időbe telt nekem.
 – De a maga vesztesége sokkal frissebb, mint az enyém. Én
olyan régen veszítettem el Kate-et, hogy már szinte csak egy
távoli, szomorú emlék… habár azt tudtam, hogy soha többé nem
akarok olyan fájdalmat érezni, mint amikor elveszítettem – tette
hozzá halkan. Úgy tűnt, sokkal inkább magának szánta, mint az
én fülemnek.
– Én nyolc évig voltam házas, és a férjem húga a legjobb
barátnőm, úgyhogy ismertem Alant szinte egész életemben.
Nagyon boldogok voltunk.
– Akkor, gondolom, szerette, ha parancsolgatnak neki –
jelentette ki felháborító módon. Visszatért a szokásos Jude,
éppen, amikor már kezdtem egy kis rokonszenvet érezni iránta.
Éppen hevesen tagadni akartam az állítását, ám elakadt a
szavam, mivel ez tökéletesen igaz volt, még ha Alan nem bánta
is.
– Nem így volt – magyaráztam. – Alan nyugis volt, de
makacs is, ha egyszer eldöntött valamit, nem tudtam róla
lebeszélni.
Mint például a kocogásról, ami a halálához vezetett…
– Jess azt mondja, balesetben halt meg.
– Igen, épp karácsony előtt – ez is egy újabb ok, amiért azóta
sosem ünnepeltem. A halála évfordulóját általában egy csendes
helyen töltöm, ahol senki nem ismer engem.
– Akkor… – Megállt. – Ó, most már értem, először miért
vonakodott annyira megtenni, amit kértem. Sajnálom, ha
belekényszerítettük egy ünneplésbe, amit nem akart.
– Nem baj, most kezdek rájönni, hogy ez a kényszerű
ünneplés valójában jót tesz nekem. És Alan egy érzékeny,
csendes ember volt, kitűnő humorérzékkel – ő nem akarta volna,
hogy miatta remetévé váljak, még évente egyszer sem.
– Nem, ha szerette magát, akkor nem akarná – helyeselt Jude.
– Randevúzott már azóta valakivel.. .?
– Az unokatestvérével, Sammel. – Azt nem mondtam, hogy
ez egyáltalán nem igazi randi volt, mivel nem akartam úgy
tűnni, mint aki nem kellene senkinek. – És maga?
Nem láttam be, miért csak ő kérdezhetne bizalmas dolgokat.
– Ó, rengeteg lánnyal, de semmi komoly, Cocóig. Volt benne
valami… sebezhetőség. Azt hittem, gondoskodni kell róla. És
persze döbbenetesen szép.
– Igaz – feleltem. Hirtelen túlméretezettnek, csúnyának és
szögletesnek éreztem magam. Egyik sem rettentően vonzó
tulajdonság. – Van benne valami az eltévedt kislányból, ugye?
De olyan volna vele élni, mint egy örökké duzzogó óvodással.
Reméltem, nem úgy hangzik, mintha savanyú lenne a szőlő.
Egy ideig csak a hó ropogott a lábunk alatt, aztán váratlanul
megszólalt Jude.
– A nagyanyja, aki felnevelte… ugyanaz, akinek a naplóját
olvassa?
– Igen – ismertem el vonakodva –, habár nem annyira napló,
mint feljegyzések abból az időből, amikor ápolónőként dolgozott
a háború alatt. Az anyám meghalt, amikor születtem, ami kissé
dickensinek hangzik, de leállt a mája. A nagyapám pedig sokkal
idősebb volt, mint a nagyim, úgyhogy épp csak emlékszem rá.
– Mintha az egész élete tragédiák sorozatából állna.
 – Nem jobban, mint a legtöbb embernek. És a magáé sem
hangzik sokkal jobbnak, ha belegondol, mert elveszítette az első
feleségét, aztán az édesanyját, majd az apját.
– Nos, ne merüljünk el ebben! – jelentette ki határozottan. –
Noëlnek köszönhetően legalább a karácsony mindig az év
fénypontja volt Old Place-ben, bármi történjen is. Ő nagyon
szereti az egészet. És valójában én is… ostoba ötlet volt, hogy
idén távol maradok. Bűntudatom van amiatt, hogy elfelejtettem,
Jess szülei ebben az évben nem lesznek itt az ünnepekre.
– Úgy tűnik, maga Jess kedvenc nagybátyja.
– Magát is nagyon megkedvelte – felelte, aztán célzatosan
hozzátette: – Akárcsak Merlin. Kevert valamit az ételükbe?
– Csak jó ízt – válaszoltam. – Noël a vízkereszti
mulatságokért is mérhetetlenül rajong, nem?
– Úgy tűnik, a helyiek rettentő sokat elárultak magának róla,
pedig általában nem szoktunk – jegyezte meg gondterhelten. –
Valószínűleg megfeledkeznek róla, hogy maga idegen, mivel,
ahogy Noël is mondta, olyan magas és sötét hajú, mint a
Martlandok.
Mintha kis kérdés lett volna a hangjában, úgyhogy
gondoltam, egyenesbe hozom a dolgokat (már amennyire
pillanatnyilag magam is biztos vagyok benne).
– Pár héttel ezelőttig még csak nem is hallottam magukról –
jelentettem ki, és ez tulajdonképpen igaz is volt. – Én a nagyim
ágára ütök, akik Liverpoolból származnak eredetileg. A nagyi
mindig is azt gondolta, hogy valahol a keverékben volt egy
külföldi tengerész is.
 – Ó, igazán? Nos, a Martlandok színei egy nagyon régi
spanyol menyasszonyhoz vezethetők vissza, és úgy tűnik, a
sötétebb gének diadalmaskodnak általában a több évszázadnyi
szőke menyasszony fölött. Becca haja is sötét volt, mielőtt
megőszült volna, habár a bőre hamvas fehér és rózsaszín volt,
nem olyan barnás, mint Guynak meg nekem. Becca nagy szépség
volt a maga idejében.
– Mivel először Alan unokatestvére, azután Guy is azt
gondolta, úgy nézek ki, mint Nofertiti, talán egyiptomi vér van
bennem, és érdemes volna utánajárnom? – jegyeztem meg
szárazon.
– Én nem vennék semmit komolyan, amit az öcsém mond.
– Azt hiszem, elég eszem van, hogy magam is rájöjjek,
köszönöm, és különben sem a zsánerem.
– Pontosan mi a zsánere? – kérdezte kíváncsian. – Milyen
volt a férje?
– Ugyanolyan magas, mint én, de karcsú, szőke, kék
szemű…
– Úgy hangzik, mint Michael.
– Igen, lehet. Ő tényleg nagyon rendes ember, éppen úgy,
mint Alan. Kedves és figyelmes – mondtam melegen, és ezután
már mindketten hallgattunk egész úton a házig.
Hátra kerültünk az udvar felé, hogy Jude egy pillantást
vethessen Ladyre, én pedig törülközővel ledörgölhessem
Merlint, mielőtt a házban szabadon engedem. Kócos bundáján
jeges kis cseppek lógtak, amitől úgy nézett ki, mintha Swarovski-
kristályok borították volna. De anélkül is drága volt nekem.
Coco sürgetésére Noël megkereste a Vízkereszt nyomtatott
kivonatait, úgyhogy elkezdhette gyakorolni a jeleneteit
Michaellel. Bár ez inkább csak ürügynek tűnt, hogy behúzódjon
vele egy sötét sarokba, habár Michael határozottan elutasította,
hogy átmenjenek egy csendesebb helyiségbe, ahol kettesben
lehettek volna. Noël azt mondta, mi többiek majd átfuthatjuk a
szerepeinket holnap, ami eléggé időben volna, mivel úgysem
akarjuk eljátszani.
– Habár szerintem mindenkinek játszania kellene, még ha
nem is tanulják meg a szerepet, csak úgy olvassák – jelentette ki –,
a változatosság kedvéért.
Mindez az én szememben úgy tűnt, hogy, amint a Bárd
mondaná, sok hűhó volt semmiért, de ha ez úgy lefoglalta Cocót,
hogy viszonylag csendben maradt, hajlandó voltam szinte
bármit elviselni.

– Tetszik magának Jude bácsi? – kérdezte Jess, amikor a kérésére

felmentem hozzá jó éjt kívánni.
– Nos, én…
– Csak azért, mert ő állandóan nézegeti magát, úgyhogy
szerintem neki tetszik.
– Szerintem meg csak felmér engem, ennyi az egész.
– Sokkal fiatalabb és gazdagabb, mint George.
– Az igaz, csakhogy én nem keresek egy gazdag, fiatal, új
férjet, Jess, úgyhogy…
– Maga nagyon tetszik neki – erősködött.
 – Tévedsz, Jess… én nem vagyok a zsánere, és ő sem az
enyém – biztosítottam róla, habár egy kicsit több rokonszenvet
éreztem Jude iránt a beszélgetésünk óta, amikor együtt sétáltunk
hazafelé. – Fura módon megkérdezte, milyen volt a férjem, és
megmondtam neki, hogy szőke és kék szemű.
– Jude bácsi felesége is szőke volt, láttam a fényképét.
– Igen, éppen úgy, mint Coco. Az ellentétek gyakran
vonzzák egymást.
– De nem mindig?
– Nem, nem mindig. – Lenéztem rá, ahogy feküdt a kis
fehérre festett ágyban, a megviselt játék mackóval, a farkassal
meg a Beefeater mackóval, és azt mondtam: – De a te Jude
bácsikád és az én esetemben ez nem fog megtörténni, kicsikém.
Hitetlenül nézett rám, de aztán ejtette a témát… egyelőre
legalábbis, bár úgy tűnt, borzasztóan izgatja.
– Elárulok egy titkot – mondta. – Nesquick horkol.

Visszaérve a szobámba felvettem a nagyi naplóját, amihez

korábban olyan nagyon szerettem volna visszatérni, de most a
szavak mintha táncoltak volna a szemem előtt, úgyhogy nem
jutottam túl messzire.
De a szívem majd megszakadt érte, és kifejezetten gyűlöltem
Ned Martlandot!
 30. FEJEZET

Fogas kérdés

Amikor elhagytam a szüleim házát, elvakítottak a könnyek,

úgyhogy alig láttam, merre megyek. Egy régi víztározónál kötöttem
ki, az erdő sötét mélyén, és be kell vallanom, az motoszkált a
gondolataimban, hogy véget vetek mindennek. Azonban amint ott
álltam, egyetlen napsugár tört át a fák lombján, és mintha egy
gyengéd hang azt mondta volna nekem, hogy tovább kell mennem.
Igaz, bűnt követtem el, de úgy tűnt, hogy Istennek még mindig
célja van velem.
1945. május

KARÁCSONY MÁSNAPJÁN KORÁN ÉBREDTEM, mint mindig. Újra

elolvastam a bejegyzést a nagyi naplójában, és sírtam fölötte,
hiába tudtam, hogy nem fogja vízbe fojtani magát, mint egy
viktoriánus melodráma hősnője, hanem végül férjhez megy, és
megtartja a gyermeket – az anyámat.
Szegény nagyi, úgy tűnt, tele volt bűntudattal és
kétségbeeséssel.
Még mindig nem tudtam nem kedvelni Noëlt, Tildát és
Beccát, de ahogyan elfogadták, mikor Noël odavetve „egy kis
bajba került malmos lányként” említette nagyit, az nem vetett
rájuk túl jó fényt. Láthatóan soha nem gondolkodott el rajta
egyikük sem, mi történt vele, miután Ned elhagyta.
De el kell fogadnom, hogy ennek a családnak a tagja vagyok,
akár akarom, akár nem, bár így legalább van ésszerű magyarázat
arra, miért éreztem ezt a fura vonzódást az emberek (ha nem is
mindegyik) meg Old Place iránt, amióta csak megérkeztem ide.
A ház még teljesen csendes volt, amikor felkeltem, és
kiengedtem Merlint az udvar sötétjébe, aztán kitisztítottam a
kandallórácsot a nappaliban, és szokás szerint szétszórtam a
hamut a hátsó ajtónál. Ami azt illeti, mostanra már egész jó kis
ösvényt készítettem majdnem az istállóig.
Merlin követett, amikor bementem; lerázta a hópelyheket
drótszerű sötétszürke bundájáról, aztán jó étvággyal
elfogyasztotta a gyógyszerével bélelt reggelit. Én közben ismét
kiosontam Lady bokszába, hogy vigyek neki, Nutkinnak meg
Billynek reggeli ajándékként egy kis házi termesztésű répát
Henry készletéből.
Kihajtottam az udvarra nyíló istállóajtó felső részét, aztán ott
álltam a bokszban, fél karomat átvetve Lady meleg hátán, amíg ő
a répadarabkákat szedegette a kezemből, amikor benézett Jude.
Tudtam, hogy ki az, mert óriási alakja felfogta az összes fényt az
udvar felől, míg félre nem húzódott az egyik oldalra.
– Jó reggelt! Elfelejtette, hogy azt mondtam, lejövök korán, és
ellátom a lovakat Becca és Jess helyett ma reggel?
– Nem, én csak azért jöttem, hogy egy kis répát adjak
Ladynek. Nincs időm őt is ellátni minden más mellett –
csattantam fel. Talán teljesen irracionális, de haragudtam rá,
mert az ő nagybátyja hozta ilyen kétségbeejtő helyzetbe a nagyit.
– Semmi baj, majd én megcsinálom – mondta, és kissé
meglepettnek tűnt. Érthető, tegnap mintha egy kicsit jobban
megbékültünk volna egymással, úgyhogy gondolom, nem
számított rá, hogy ma leharapom a fejét.
– És a kandallót is ki fogom takarítani a nappaliban. Csak
hagyjon minden ilyesmit rám, most, hogy már itthon vagyok.
– Szeretem korán elintézni a dolgokat – de később valaki
körbeszaladhatna egy porszívóval a nappaliszoba padlóján, ha
tényleg segíteni akar – mondtam, mire meglepett pillantást
vetett rám mélyen ülő sötét szemével.
Lady, miután megette az összes répát, hátrafordította a fejét,
és élénken megdörgölte a karomat az orrával. A sok izom
hullámzott a nyakán, Jude pedig hirtelen megszólalt:
– Marad pontosan úgy, ahogy van!
Még időm sem volt elgondolkodni rajta, vajon nekem szól,
vagy Ladynek, mielőtt előkapott egy apró fényképezőgépet, és a
szemembe villantott vele.
– Mi a csuda… – kezdtem méltatlankodva, de nem figyelt
rám, egyre csak kattogtatott. Lady elég közönyösen fogadta: sőt,
még talán jobban is tartotta a pózt, mint én.
Nutkin, aki behunyta a szemét, és elszunyókált, miután
megkapta a répaadagját, most felébredt, és enyhe döbbenettel
meredt ránk a bokszokat elválasztó válaszfal rácsán keresztül.
– Rendben, most maradjon így, amíg hozok egy
vázlattömböt! – mondta Jude, visszatéve a fényképezőgépet a
zsebébe.
 – Nem tudok, a konyhában van dolgom. És miért kellek én?
Azt hittem, csak a lovak érdeklik.
– Ők a fő témám, de mindenféle más szobrot is készítek, és
gyakran belekomponálok egy emberalakot az állatszobraimba.
Az a póz, ahogy ott állt, fél karjával Lady hátán, miközben ő
hátrafordította a fejét maga felé, csupa szép hullámvonal volt –
mondta sajnálkozva, amint még utoljára megveregettem Ladyt,
aztán kireteszeltem az ajtót, hogy kilépjek mellette.
– Hát, jó, azt hiszem, nem számít. Megvannak a képek a
filmen meg a fejemben – mondta, bár továbbra is vonakodott
elhúzódni az utamból, egészen a legutolsó pillanatig, és közben
lenézett rám azzal a mélyen ülő szemével, ami olyan volt, mint a
sötét, tőzeges, veszélyes tó…
De akkor csak szegény nagyira emlékeztetett megint.

Amikor visszaértem a konyha melegébe, azt mondtam

Merlinnek:
– A gazdád egy hatalmas, mogorva, arisztokratikus medve!
Bár ezúttal valójában én voltam a mogorva, ő csak
parancsolgatott. Merlin udvariasan megbillentette a farkát.
Mindent előkészítettem az ebédhez, ami ezúttal is egy korai
meleg étel lesz, de végtelenül egyszerű: az egész lazac, amit a
fagyasztóból vettem elő az előző reggel, hercegnőburgonya,
zöldborsó és egy pikáns mártás.
Jude olyan sokáig maradt kint, hogy el is feledkeztem róla.
Mire bejött, Michael is lejött már, és valami butaságon
nevetgéltünk, miközben én szalonnát sütöttem a reggelihez, ő
pedig megterítette az asztalt.
Jude, akit most jobban láttam a konyha fényében, annyira
borostás volt, hogy erős állával úgy festett, mint valami nagyra
nőtt mexikói bandita; sötét pillantást vetett ránk, és egyetlen szó
nélkül átment a konyhán. Lehet, hogy nem igazán reggeli
ember? Vagy bármilyen napszak embere?
Később újra megjelent, megmosakodva, megborotválkozva,
és halványan érezhető volt rajta az az egészségesen vonzó
aftershave, amelyet nyilvánvalóan a viharvert férfiaknak
terveztek. Lenyűgöző mennyiségű reggelit elfogyasztott, de nem
igazán kapcsolódott be a többiek beszélgetésébe, habár Cocóból
valószínűleg amúgy sem sok szót húzott volna ki. Coco némán
bevonult, áttetsző pink neglizséjében, mint valami medúza,
aztán némán kortyolgatott egy csésze feketekávét, amíg ki nem
vágtam a sárgáját egy tükörtojásból, és le nem csaptam elé a
maradékot az asztalra. Coco megborzongott.
– Egye meg! – utasítottam, ő pedig kissé ijedt tekintetet vetve
rám, felvette a kését meg a villáját.
Jude egyre szórakozottabbnak tűnt, és hamarosan eltűnt a
kisstúdió/dolgozószobában a könyvtár mellett. Talán a
szűkszavúsága valójában a művészi temperamentum jele, és
ilyenkor egyszerűen elmerül egy új ötletben? Én is kissé
visszahúzódóbb vagyok, amikor egy új recepten dolgozom, csak
persze az ingerültség nélkül… vagy legalábbis általában
ingerültség nélkül. Éreztem, hogy korábban egy kicsit undok
voltam hozzá; rajta vertem le valamit, ami nem az ő hibája volt.
 Reggelizés közben mindenki (Cocót kivéve) úgy beszélgetett
körülötte, mintha ő volna az elefánt – vagy jeti – a teremben, akit
mindnyájan látnak, de senki nem említi, úgyhogy nyilván már
hozzászoktak a hangulataihoz.
Jess megígértette velem, hogy amint végeztem a konyha
rendberakásával, kimegyek és szánkózok vele, Michaellel meg
Guy-jal a lejtős legelőn. Végül még Coco is kimerészkedett egy
pár kölcsönvett gumicsizmában és a koszos, valaha fehér
steppelt kabátjában.
Korábban is szánkóztam már, természetesen, habár kilapított
kartondobozon, de még sosem készítettem hóangyalt, amíg Jess
és Guy meg nem mutatta, hogyan kell, háttal beleesve a szűz
hóba, kezemmel föl-le hadonászva, hogy szárny alakokat
formázzak. A lovak és Billy meg voltak döbbenve.
Remek szórakozás volt, akárcsak a hógolyózás… amíg egy
hógolyót be nem kaptam a nyakamnál. A gerincemen csordogáló
jeges víznek már nem annyira örültem, amikor a hó elolvadt
rajtam.
Mindnyájan átfagytunk és átáztunk, mire bementünk, hogy
megszárítgassuk magunkat, és átöltözzünk, de szép rózsás volt
az arcunk. És még jobban kipirult mindenki, amikor Guy forralt
bort főzött egy lekvárfőző edényben a kis villanyrezsón,
fahéjrudakat és egyéb hozzávalókat követelve, miközben én a
vajjal megkent, babérlevéllel ízesített lazacot tettem be a
nagyobbik sütőbe az Agán.
Guy ott hagyta nekem az edényt és az egész felfordulást,
hogy eltakarítsam, természetesen – de hát ez jellemző a legtöbb
férfira, amikor főznek valamit, nem igaz?
 Én egy jelképes kortynál többet nem ittam a kis pohár borból,
amivel megkínált. Kíváncsi voltam, milyen az íze – és meglepő
módon egész finom volt.
Michael jóval a többiek után ért vissza, mivel felküzdötte
magát a hóban a hegy oldalára, hogy telefonáljon a kislányának,
de ezúttal az exfelesége nem engedte, hogy beszéljen vele.
– Debbie azt mondta, csak felizgatnám vele, mert a legutóbbi
hívásom óta egyre csak a papa után kérdezősködik, és nagyon
nyugtalan.
Nagyon feldúlt volt, úgyhogy vigasztalóan megöleltem – és
abban a pillanatban lépett be Jude. Vetett ránk egy
kiismerhetetlen pillantást, némán töltött magának egy kis frissen
elkészült kávét, aztán újra kiment.
Igazán mindig jól választja meg a pillanatot, amikor
megjelenik! És, gondolom, teljesen hibás következtetést vont le
abból, amit látott – ha észrevette egyáltalán, mert nagyon
szórakozottnak tűnt.
Michaelnek adtam a forralt borom maradékát: ettől mintha
felvidult volna egy kicsit.

……………………….

Előételnek paradicsomos-sajtos tortácskákat ettünk, amit pár

nappal korábban sütöttem és fagyasztottam le. Becca egy
tányérra valót bevitt Jude-nak a dolgozószobába, és azt mondta,
hogy a férfi dolgozik, de még akkor sem jött le közénk, amikor
már az ebédlőben leültünk a tökéletesen sikerült lazachoz
(amelyet a legutolsó, hajszálvékonyra szeletelt uborkával
díszítettem), úgyhogy felmentem, hogy szóljak neki.
Hátradőlve ült a székében, egy régi farmerbe bújtatott lába
előrenyújtva, a morzsákkal hintett tányér a könyöke mellett. Az
íróasztalt meg mögötte a parafa táblát beborították a rajzok és a
fotók rólam és Ladyről, úgyhogy bizonyára olyan azonnal
nyomtató kamerája lehetett, meg valószínűleg egy mindent
azonnal rögzítő memóriája.
– Az ebéd tálalva – jelentettem hangosan, de amikor végül
rám nézett, beletelt pár percbe, amíg rám fókuszált a tekintete.
Aztán szinte önkéntelenül elmosolyodott – olyan váratlan
kedvességgel és sármosan, hogy én is visszamosolyogtam rá.
Aztán a mosolya eltűnt, olyan hirtelen, mintha soha nem is lett
volna, csak az emléke függött továbbra is a levegőben, mint a
cheshire-i macska mosolyáé.
– Ebéd? – ismételtem, mire végre felállt, és szófogadóan
követett az ebédlőbe, habár mintha nem is fogta volna fel, hogy
mit eszik, még akkor sem, amikor Tilda rámutatott, hogy a
capribogyó meg a pikáns szósz az ő ötlete volt. Valójában csak a
puszta szerencsének köszönheti, hogy nem akadt a torkán egy
szálka. (De én ismerem a Heimlich-féle műfogást, úgyhogy meg
tudtam volna menteni.)
A desszert előtt, ami vagy a tegnapi maradéka volt, vagy a
karácsonyi torta, Jude hirtelen felállt, és közölte, hogy most
lemegy a malomműterembe dolgozni egypár órát.
– Megint veled mehetek, Jude bácsi? – kérdezte élénken Jess.
– Megígérted, hogy megmutatod, hogyan kell hegeszteni.
 – Ma nem, majd egy másik alkalommal – felelte Jude, mire a
kislány csalódott képet vágott. – Holly, maga jöjjön le a
műterembe úgy fél óra múlva! Azt akarom, hogy modellt álljon
nekem.
– Én? De ugye nem ruhátlanul? – böktem ki elszörnyedve,
aztán éreztem, hogy elpirulok, amint mindnyájan rám néztek.
– Nem, ha nem akarja, habár akkorra már egy ideje megy
majd a nagy Calor hősugárzó, úgyhogy elég meleg lesz –
válaszolta, és a szája sarka egy kissé felfelé görbült féloldalt. Azt
hiszem, viccelt, de nem voltam benne egészen biztos.
– Arról szó sem lehet! – jelentettem ki határozottan. – Van
egy fekete bársonyleggingem meg egy eléggé tapadós tunikám,
amibe átöltözhetek, ha akarja, de ennél tovább nem vagyok
hajlandó elmenni.
– Ezzel beérem – felelte komolyan.
– Ez engem is érdekelne – jegyezte meg pimaszul Guy. – Én
is jöhetek, hogy megnézzem?
– Vagy esetleg nekem kellene mennem gardedámnak –
javasolta Michael, nevető tekintettel nézve rám.
Jude homlokráncolva nézett rájuk, váratlan jókedve mintha
egy pillanat alatt elpárolgott volna.
– Fölösleges! – csattant fel, és kiment. Aztán pár perc múlva
hallottuk a bejárati ajtó csapódását.
– Szegény fiú legtöbbször az egész napot lent tölti a
műteremben, amikor itthon van – szólalt meg Noël. – Nagyon
sokat dolgozik.
– Edwina általában visz neki egy termosz kávét meg pár
szendvicset ebédre – jegyezte meg Tilda. – Rajong érte, Jude
pedig valószínűleg éhen halna Edwina gondoskodása nélkül,
mert mindig megfeledkezik az időről, amikor a stúdióban van.
– Pompás szobrokat készít, különösen a lovak jók – szólt
közbe Becca. – Közelről úgy néznek ki, mint egy rakás
összegabalyodott fémszál, aztán hátralép az ember – és ott van!
Úgy tűnik, maga is benne lesz az egyikben, Holly.
– Nem értem, miért választotta modellnek, amikor
megkaphatott volna engem is – szólalt meg Coco, aki mintha még
jobban duzzogott volna, mint Jess.
– De hát téged bárki megkaphat – felelte kétértelműen Guy,
habár úgy tűnt, Coco szerencsére nem értette a rejtett jelentést.
– Ez azért van, mert te kétdimenziós lennél, Nesquick –
közölte vele Jess.
– Ez egész jó volt, Jess – jegyezte meg tárgyilagosan Tilda –,
ha egy parányit durva is.
– Csak arról van szó, hogy Jude látott engem ma reggel
Ladyvel, és tetszett neki, ahogy álltam, a karomat a ló hátára
vetve – magyaráztam. – Gondolom, ha Beccát látta volna így,
akkor őt kéri meg.
– Ó, én nem hiszem! – felelte Becca, és szokásos mély, ugató
nevetésével felnevetett. – Az én arcom miatt nem indult volna
meg a hajóhad Trója felé.
– Inkább mintha a vonalak érdekelnék, nem az arcvonások.
– Hát, az biztos, hogy vonalakból több van az én arcomon,
mint a magáén.
– Szerintem akkor is nagyon undok – panaszkodott Jess. –
Megígérte nekem, hogy megtanít hegeszteni, és a műteremben
van egy csomó mintázóagyag is. Unatkozom.
 – El sem tudom képzelni, hogyan unatkozhatsz, amikor
annyi ajándékot kaptál tegnap, ifjú. hölgy – jelentette ki Tilda. –
Menj, játssz azzal a vívóholmival, amit szegény, félrevezetett
szüleid vettek neked.
– Wii, nagyi! – javította ki Jess.
– Remélem, maga meg Jude nem lesznek lent túl sokáig, mert
arra gondoltam, mindnyájan összeolvashatnánk a szerepünket a
darabban ma délután, miután már volt időnk átnézni – jegyezte
meg Coco túlzott optimizmussal, legalábbis ami Jude-ot meg
engem illetett, mivel nekünk mindkettőnknek volt valami más,
ami lekötötte az érdeklődésünket.
– Nekem sok dolgom lesz, amikor visszaérek, úgyhogy jobb
lenne vacsora után – feleltem, mire csalódott képet vágott.
– Nem tudom, nem lenne-e jobb szerep nekem Viola,
Michael Orsinójával, most, hogy már elolvastam – mondta. –
Lehet, hogy változtatnunk kell a szereposztáson.
– Igen? Én azt hittem, Oliviáé a romantikus női főszerep –
értetlenkedtem.
– Úgy tűnik, Violának jobb a szövege, és a darab túlnyomó
részében úgy kell tennem, mintha szerelmes lennék bele!
– Igazán? – kérdeztem meglepetten. Igazán időt kellene
szakítanom rá, hogy végre elolvassam!
– Ez egy tévedések vígjátéka, két összefonódó szerelmi
szállal – magyarázta Michael. – De én jobban el tudom képzelni
magam Sebastianként, mint Orsinónak, és már tudom is a
szerepet.
 – Akkor azt hiszem, jobb, ha kitartok Olivia mellett – felelte
vonakodva Coco. – Mi gyakorolhatnánk valahol a jeleneteinket
kettesben, Michael, ha a többiek nem érnek rá.
Bizalmasan ígéretes mosolyt vetett a férfira, akinek kifejező
arcán borzadály futott át. Aztán a feléledt önvédelmi
mechanizmusa ösztönzésére magabiztosan egy jókora csalit
vetett Coco elé.
– Noël, nem azt mondta, hogy a padláson valahol jelmezek is
vannak, amiket használhatnánk, ha igazán bele akarjuk élni
magunkat a szerepünkbe?
– Ö… jelmezek!- lehelte Coco, lelkesen ráharapva a csalira.
– Tudom, hol vannak… a jelmezes ládában! – szólalt meg
Jess, ugyancsak azonnal felélénkülve. – Megmutathatom!
– Talán jobb lesz, ha magukkal megyek – jelentette ki
aggodalmaskodva Noël. – Nem a nagy láda az, ott elöl – abban a
vízkereszti mulatságok jelmezei vannak. Bár a fejeket persze ott
tároljuk a kardokkal együtt a kocsma mögötti csűrben. Az a
hajóbőrönd a jelmezes, kicsit hátrébb.
Ami azt illeti, sokkal szívesebben felderítettem volna velük a
jelmezes ládát, mint hogy átküzdjem magam a havon, hogy
modellt álljak a parancsolgató Jude Martlandnak, de volt egy
olyan érzésem, hogy ha nem jelennék meg időben, akkor eljönne
értem, és nyers erővel magával vinne mindenképpen. Képesnek
tartottam rá.
– Szerintem mindnyájuknak fel kellene öltöznie a szerepéhez
– jelentette ki Jess. – Ne aggódjon, Holly, én majd keresek
magának valami szépet a nagy szerelmi jelenetéhez Jude
bácsival.
 – Miféle nagy szerelmi jelenet?
– Még nem olvasta a darabot? – kérdezte Coco.
– De igen, iskolás koromban, de már teljesen elfelejtettem;
rég volt. És még csak arra sem volt időm, hogy átolvassam
azokat a nyomtatott lapokat, amiket adott mindannyiunknak. De
azt hittem, a központi szerelmi szál Sebastian és Olivia között
van.
– Egyfajta duplán összegabalyodott szerelmi szál van a
darabban – magyarázta Noël. – A darab az ősi maskarádéban
gyökerezik. Van benne sok férfi-női álöltözet, senki nem az,
akinek látszik – egy kicsit olyan, mint a vízkereszti mulatságok!
Igazán muszáj lesz most már belepillantanom a kinyomtatott
darabba, amelyben szövegkiemelővel segítőkészen megjelölték a
szerepeket, hogy megtudjam, pontosan mibe is hagytam
belerángatni magam!
 31.FEJEZET

Bolondok aranya

Úgy éreztem, hogy ez a hang azt tanácsolja, keressem fel gyerekkori

szerelmem apját, az ormskirki különös baptista kápolna lelkészét.
Kerültem Mr. Bowmant, amióta csak kihulltam a kegyelemből, ami
bizonyára meglepte, és bánthatta is.
1945. május

ÁTÖLTÖZTEM A FEKETE BÁRSONYLEGGINGSBE meg a sötétzöld

kötött tunikába. Ezt az öltözéket általában csak akkor viselem,
amikor egyedül vagyok otthon, mivel nagyon tapadós,
különösen a fenék és az ikercsúcsok régiójában.
Mikor bekopogtam a műterem ajtaján, senki nem felelt, de
azért bementem. Túlságosan hideg volt, hogy kint ólálkodjak,
mint egy nemkívánatos karácsonyi énekes.
Jude alig pillantott fel abból, amit éppen csinált: vastag
fémrudakat és drótot pakolt ki egy nagy műanyag tárolóból, és
csak odaröffentett valamit nekem. De mivel nem értek disznóul,
letettem a havas gumicsizmámat az ajtó belső oldalán, és
zokniban körbebóklásztam, amíg Jude visszatér az Állatfarm
világából.
 Az épület valaha kétszintes volt, de mostanra a felső szintet
eltávolították, és világítóablakokat építettek be a tetőbe, hogy
egy nagy, napfényes teret nyerjenek. A falak halvány
krémszínűre voltak festve, és valami fura, de nem kellemetlen
illat érződött, amelyben bonyolult módon keveredett a
gázkályha, a nedves zsákvászon és a forró fém aromája. Lehet,
hogy ez volt az alapja Jude aftershave-jének is.
Az egyik falba hatalmas dupla ajtókat vágtak, nyilván, hogy
el tudják szállítani az elkészült szobrokat… És ha jól
meggondolom, ez lehet az oka, amiért a kocsifelhajtóról olyan
széles és nyomvályús út vezetett ide, mert valószínűleg nagy
járműveknek kellett rajta feltolatnia.
A műteremben volt egy nagy, megemelt modellállvány, mint
egy miniszínpad; egy kisebb ajtó, amely valószínűleg egy
raktárfélébe vezetett, ahol az anyagokat tárolták. Volt egy kis
kohó, festőállvány, asztalok, nagy fém- és faállványok, egy
dönthető rajzasztal és munkapadok, amelyeket rendetlen
összevisszaságban elborítottak a vázlatok, bögrékbe állított
ecsetek, formázóeszközök, ceruzák, agyagdarabkák, szobrok kis
modelljei és csavarodott fém töredékek. Én úgy láttam, minderre
ráférne egy alapos rendrakás és portalanítás, de gondolom, Jude
jobban szerette így.
Ami még maradt a padlóból, azt elszórtan álló, különböző
anyagokból készült szobrok foglalták el. Legtöbbjük valamiféle
állványra vagy talapzatra emelve. A legnagyobb – életnagyságú
– minden kétséget kizáróan Lady volt, még ha fém
háromszögekből volt is komponálva, de Beccának igaza volt:
közelről úgy nézett ki, mint egy halom fémhulladék. Egy másik
csak hajlított fémcsövekből álló hullámvonalak sorozata volt, de
ez ugyancsak eltéveszthetetlenül a hegy oldalán lévő kelta vörös
ló.
Jude igazat mondott, valóban viszonylag meleg volt itt lent,
amikor a hősugárzók beindultak, de semmi nem vett volna rá
engem, hogy pucérra vetkőzzek, habár végül levettem az
anorákomat, és felakasztottam. Eddig voltam hajlandó elmenni
nagyjából.
Amikor megfordultam, láttam, hogy Jude méricskélő
tekintettel néz rám. Egyenes vonalú szája egyik sarka felfelé
húzódott, amitől olyan volt, mintha magában mulatna.
– Mint egy nimfa.
Én egy kissé nagydarab vagyok holmi kótyagos
táncikáláshoz az erdőben, úgyhogy nem vettem tudomást a
megjegyzéséről, amelyet bizonyára iróniának szánt.
– Miért akarta, hogy idejöjjek? – kérdeztem tőle.
– Hogy megpróbáljam elkapni azt, ahogy ma reggel állt, a
karját Lady hátán átvetve, ő pedig maga felé fordította a fejét.
Olyan volt, mintha egybeolvadtak volna… bár még jobb lett
volna, ha Lady hátán nincs rajta a pokróc. Viszont van már
rengeteg fotóm, vázlatom és modellem róla, mint ez itt – intett a
befejezett életnagyságú szobor felé. – Ha odaáll mellé,
ugyanúgy, akkor látom a méreteket, és el tudom képzelni, ha a
ló nincs is a megfelelő pózban.
Úgy tűnt, komolyan gondolja, úgyhogy felmásztam a
négyszögletes tömbre a szoborhoz, és a karomat átvetettem rajta,
ahogy Jude irányított, ő pedig elővett egy festőállványt, és
felrakott rá egy vázlatfüzetet.
 – Ezt már eladta valahol? – kérdeztem. – Nem csak
megbízásra dolgozik?
– Csak néha. Általában azt csinálom, amihez kedvem van, és
aztán eladom. Vagy nem, ha nem akarom. Úgy döntöttem, hogy
ezt megtartom. Egy kicsit forduljon el, hogy a feje felé nézzen…
nem, csak a fejét fordítsa, ne az egész testét! – kiáltott rám, aztán
két türelmetlen lépéssel mellettem termett, megragadott, és
szinte erővel kényszerített abba a pozícióba, amit elképzelt, és ez
nagyon fura érzés volt.
Aztán visszatért a festőállványához, és aprólékosan
tanulmányozott, mintha egy kissé megbízhatatlan autó volnék,
amit meg akar venni, ha már nincs jobb, aztán gyors
mozdulatokkal egymás után készítette a vázlatokat, nagydarab
rajzszeneket használva. Ezeket aztán egyszerűen ledobta a lába
mellé a padlóra.
Először kissé zavart, hogy le sem vette rólam mélyen ülő,
borongós sötét tekintetét, és homlokráncolva, erősen
koncentrálva meredt rám, de lassan megnyugodtam, mivel
rájöttem, hogy ez teljesen személytelen vizsgálódás; egyáltalán
nem engem látott, mint személyt.
Időről időre máshová vonszolta át a festőállványt, hogy
minden szögből lerajzolhasson, és kapjon rólam valamiféle képet
minden oldalról. Úgy tűnt, mintha mindez órákig tartana –
viszont az is tény, hogy elég terjedelmes a körfogatom.
– Bárcsak Lady is itt lenne! – szólalt meg egyszer, aztán
később, szinte csak magának, azt mormolta: – Nagyon
szeretném, ha levetkőzne!
 – Azt elhiszem, de arra hiába is vár! Nézze, Jude, a fél
oldalam már teljesen elzsibbadt, nem mozdulhatnék meg? Már
órák óta állhatok itt.
– Ó… igen, azt hiszem – felelte, és pislogva rám nézett, mint
aki elfelejtette, hogy én egy eleven tárgy vagyok, akinek van
hangja és saját elképzelései. – Azt hiszem, ennyiből már
elkezdhetem.
– A szobrot?
Kissé elgémberedve lemásztam, és elővettem a termosz
kávét, amit bölcs előrelátással magammal hoztam.
– Igen, de előbb csinálok egy-két makettet.
– Makettet?
– Egy kicsi, háromdimenziós tanulmányt, hogy kipróbáljak
pár ötletet.
– Értem.
– Meglátjuk, hogy Lady hajlandó lesz-e beállni ugyanabba a
pózba pokróc nélkül, amikor ma bejön a legelőről. És megint
szükségem lesz magára itt holnap.
Odajött, és leült mellém a modellállvány szélére. Átadtam
neki egy műanyag csésze kávét meg egy gyümölcspitét egy
műanyag dobozból.
– Alig várom – feleltem udvariasan.
– Azért nem volt annyira rossz, vagy igen? – kérdezte
meglepetten. Olyan közel volt, hogy láttam az összes elbűvölő
kis aranypettyet (bár valószínűleg a bolondok aranya volt)
elszórtan a csokoládébarna szemében.
– Nos, nem… – ismertem el. – Habár azt hittem, csak egy-két
gyors vázlatot csinál, nem több tucatot.
 – Meg lesz örökítve forrasztott és hegesztett acélban, az
örökkévalóság számára – ígérte, ami valószínűleg a legjobb
ajánlat volt, amit nagyon hosszú idő óta kaptam – mindenesetre
überelte a pattogatott kukoricát kólával, amit Sam vett nekem,
amikor elmentem vele a moziba.
– Hol van Merlin? – kérdezte Jude.
– Fent hagytam a házban. Nem voltam benne biztos, be
szabad-e jönnie a stúdióba.
– Igen, mindig eljön velem, hacsak el nem csábítják az itt
vendégeskedő erdei nimfák – jegyezte meg szárazon, aztán csak
ültünk szótlanul, de viszonylag barátságosan; ittuk a kávénkat és
ettük a gyümölcspitét.
– Sajnálom, hogy az előbb majdnem leharaptam a fejét.
Valami nagyon felzaklatott – mondtam végül.
– Semmi baj. El akarja mondani?
Elfordítottam a tekintetem kutató pillantásától, és
határozottan megráztam a fejem.
–A többiek felmentek a padlásra, hogy jelmezeket
keressenek a darabhoz – mondtam, hogy témát váltsak. – Ha
Coco így folytatja, a végén nekünk is el kell játszani a
szerepünket, habár, ami engem illet, olvasnom kell majd, mivel
nem lesz időm kívülről megtanulni.
– Én sem tudom kívülről. Korábban Becca, Tilda meg Noël
olvasta fel általában. Legalább nem tart sokáig, mert nemcsak
hogy elég rövid darab, de Noël kiszerkesztette belőle az összes
szócséplést meg Malvolio szerepét, és rövid összekötő szöveggel
helyettesítette – jelentette ki, aztán rám pillantott sűrű sötét
szemöldöke alól, és hozzátette, még jobban elmélyítve izgatóan
mély hangját: – De ha eljátsszuk, akkor, azt hiszem, képes leszek
illendően szerepelni.
Ismét féloldalas mosolyra húzódott a szája, de nem tudtam
eldönteni, mit ért ezalatt, mivel ez idáig a legtöbb
megmozdulása velem szemben illetlen volt, mint például amikor
behúzott a hálószobájába karácsonyeste!

Jude visszajött velem a házba, és körbe kerültünk az

istállóudvarra, ahol láttuk, hogy Becca éppen akkor hozta be a
lovakat, és éppen Nutkint kezdte lekefélni.
– Bújócskáztam a többiekkel, de engem meg Tildát vettek
észre legelőször a nappali függönye mögött – közölte. – Kiállt az
egyik lábam. Már mindenkit megtaláltak, kivéve Cocót.
Gondoltam, jobb lesz, ha elintézem a lovakat, úgyhogy ott
hagytam őket. Coco olyan sovány, valószínűleg bebújt egy
repedésbe a padlón.
– Ez kissé túlzás, de már aggasztóan sovány, az igaz – felelte
Jude.
– Azon gondolkodom, hogy elkobzom a hashajtóit –
vallottam be. – Nem akarom, hogy elfogyjon, amíg én főzök rá,
hogy lelkiismeret-furdalásom legyen miatta.
– Ha elkobozza is, valószínűleg vissza fog térni hozzájuk,
amint elmegy innen – mutatott rá Jude.
– Lehet, de legalább megpróbáltam.
Jude levette Lady pokrócát, és csinált még pár fotót rólam,
amint a ló mellett állok, habár ezúttal megtagadtam, hogy
levegyem a gumicsizmám, ha az anorákomtól vonakodva
megváltam is. Még néhány gyors vázlatot is készített, habár a
fény nem volt túl jó ott bent, és Lady egyfolytában megpróbálta
megrágni a papír szélét.
– Maga most már múzsa – jelentette ki Becca, egy pillanatra
abbahagyva az egyenletes, simító mozdulatokat. – Olvastam a
művészekről és a múzsákról, jobb lesz, ha vigyáz magára!
Azzal teli torokból felnevetett.
Azt hiszem, Jude szerencsére nem fogta fel, mit mondott
Becca, mivel, úgy tűnt, mentálisan ismét visszavonult a maga
képzeletbeli bolygójára. Becsukta a vázlatfüzetét, és elsétált a ház
felé anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna hozzánk.
Beccával összenéztünk, aztán én újra felvettem az
anorákomat, és elkezdtem lekefélni Ladyt, ami valószínűleg az
egyik legjobb karfeszesítő gyakorlat lehet pillanatnyilag.

Amikor nem sokkal később bementem a házba, Coco még

mindig nem volt meg, és mindenki kezdett aggódni miatta.
– El sem tudom képzelni, hová lett – mondta Guy –, még a
padláson is megnéztük, bár az elvileg tilos terület volt, de nyoma
sincs sehol.
– Megnézték, hogy a kabátja meg a kucsmája nem hiányzik-
e? – kérdeztem. – Esetleg kiment a házból.
– Igen, eszembe jutott, de a holmija itt van – válaszolt
Michael. – Különben sem hinném, hogy ilyen sokáig kint maradt
volna, túlságosan hideg van. És Coco nem az a kifejezett túrázó
típus, úgyhogy biztos nem tévedt el a hegyen.
 – Megnézték az összes ládát? – kérdezte Tilda a kanapéról,
ahol kényelmesen heverészett, miközben a kutatást figyelte. –
Csak most hirtelen eszembe jutott az a történet a
menyasszonyról, aki bújócskázott az esküvője napján, és eltűnt.
Aztán egy évvel később megtalálták egy ládában a csontvázát.
Noëlt nagyon megviselte ez a történet.
– Hát persze! – kiáltotta. – Pont ilyen buta dolgokra képes! És
van is két-három utazóláda a padláson, meg az a szantálfa láda a
lépcsőfordulóban.
Guy, Jude és Michael felrohant az emeletre, de én nem
tudtam elképzelni, hogy Coco bepréselné magát egy
utazóládába.
– A pincét néztétek már? – kérdeztem Jesst.
– Igen, meg a mosókonyhát is, és mindenütt, ami csak
eszünkbe jutott. Jöjjön, menjük fel a hátsó lépcsőn, nézzük meg,
nem találták-e meg közben.
Követtem az emeletre, útközben megállva, hogy
ellenőrizzem a szekrényt a saját szobámban és Michaelében, meg
az ágyneműs szekrényt a két szoba között. És akkor hirtelen
eszembe jutott, hogy Noël mondta nekem, van még egy ajtó a
lépcső tetején, ami egy lépcsőházba vezet a használatlan
személyzeti szobákhoz a kisebbik padlástérben a személyzeti
szárny fölött. Az ajtó egy sötét sarokban volt, nem volt könnyű
észrevenni, de mögüle valami halk kaparászás hallatszott, és
elhaló segélykiáltások.
– Coco? Nincs semmi baj, kihozzuk egy percen belül –
kiáltottam, és megrángattam a kilincset, de az nem engedett. –
Gyorsan, Jess, hívd ide Jude bácsikádat meg a többieket, én nem
tudom megmozdítani.
De Jude igen, és egyetlen hatalmas rántására az ajtó
nyikorogva kitárult, és mögötte ott volt egy könnyáztatta arcú,
sápadt alak az alsó lépcsőre kuporodva.
Jude felkapta, mintha nem is lett volna súlya, Coco pedig
hozzátapadt, nyüszítve.
– Már azt hittem, soha nem talál meg senki, és be leszek oda
zárva örökre! És felmentem, hogy megnézzem, nincs-e másik
kijárat, és valami nagy és fehér rám támadt.
Megborzongva Jude vállába temette az arcát, a férfi pedig
gyengéden simogatta a haját, és nyugtatgatta:
– Nincs semmi baj, Coco, most már itt vagy velem.
Ebben a pillanatban hirtelen belém hasított valami, ami, attól
tartok, irigység lehetett. Engem sosem tartott senki ilyen
gyengéden a karjában, mintha csak pehelysúlyú és törékeny
lennék! (Alan valószínűleg orra esik, ha megpróbálta volna.)
– Jobb lesz, ha beviszed a szobájába, és az ágyára teszed –
javasolta Guy. – Jól van, Coco, most már biztonságban vagy, és
végül úgyis megtaláltunk volna.
– Én még csak észre sem vettem, hogy ott egy ajtó van –
jelentette ki Michael.
– Noël említette nekem, és hirtelen eszembe jutott. De
Guynak igaza van, egy kicsit le kellene feküdnie. Valaki
csináljon neki egy forró italt, én pedig elüldögélek majd vele.
– Majd Guy megcsinálja, én meg megyek, és kiderítem, mi
volt az a titokzatos kísérteties lény – mondta Michael. – Ha
eltűnnék, tudja, hová mentem.
 Követtem Jude-ot, aki az ágyára rakta Cocót, és most éppen a
nyakára kulcsolt karja halálos szorításából igyekezett
szabadulni.
– Ó, hát itt van – mondta megkönnyebbülten, amikor
beléptem.
– Guy készít neki egy forró italt, Michael pedig elment, hogy
megnézze, mi ijesztette meg a padláson.
– Ó, borzalmas volt, ahogy lecsapott rám a sötétből! – Coco
megborzongott, és ismét Jude után nyúlt, holott már nem érhette
el.
Guy hozott egy bögre teát, és jelentette:
– Szóltam a többieknek, hogy megtaláltuk, és Michael azt
mondja, egy galamb volt a padláson – be van törve az egyik
ablak –, úgyhogy az repülhetett neked.
Coco felült, és átvette a bögrét, elégedetten, hogy végre ő van
a figyelem középpontjában, és kezdett sokkal jobban kinézni.
– Van ebben cukor? – kérdezte egy korty után.
– Édesítő – felelte Guy, de biztos voltam benne, hogy
hazudik. Összenézett Jude-dal, aztán mindketten elmenekültek.
Én pedig megragadtam az alkalmat, és alaposan kioktattam
Cocót, mennyire ártalmas az egészségére, ha úgy falja a
hashajtókat, mint más az édességet. Úgy fogadta, mint egy
megdorgált kisgyerek, és én legalább egy évszázaddal
idősebbnek és nagyon undoknak éreztem magam, mire
befejeztem.
Ezután eltávolítottam a rejtett tartalékát az éjjeliszekrényből.
– Tudom, hogy van még a táskájában is, de azt ajánlom,
ossza be, és csak normális adagot vegyen be mindennap, amíg el
nem fogy. Utána pedig teljesen hagyja abba! Ha kis adag, okosan
összeválogatott ételeket eszik, igazán nem lesz rá szüksége.
– És ugye nem szól a maminak? – kérdezte, mivel ezzel
fenyegettem meg, anélkül, hogy a legcsekélyebb szándékomban
állt volna, hogy meg is tegyem. – Mert akkor bezárat valami
rémes elvonó klinikára.
Megígértem, hogy nem, nem szólok, aztán fogtam a
zsákmányomat, és lehúztam egyenesen a legközelebbi vécén.
Többször is le kellett öblítenem, mielőtt mind eltűnt volna.

Coco később kissé szelídebb és csendesebb volt, amikor lejött, de

hamarosan már látni lehetett rajta, hogy kezd újra kivirulni,
mivel mindenki kedves volt hozzá a maga módján. Magával
hozta a táskáját, és végig a kezében szorongatta. Láthatóan félt,
hogy meggondolom magam, és abból is kiürítem a hashajtókat.
Vacsora után Jess megmutatta nekem a hosszú szaténruhát,
amit kiválasztott nekem, ami nemcsak hogy egy meglehetősen
émelyítő árnyalatú lazacszín volt, de vagy harminc centivel
rövidebb is a kelleténél, habár én a darab túlnyomó részében
úgyis férfinak leszek álcázva.
Coco egy fehér ruhát szerzett be, amiben olyan volt, mint egy
girhes menyasszony, Jess maga pedig egy üveggyöngyökkel
díszített, papírmasé koronát viselt. Vacsora közben sem vetette
le.
– Egyszerűen tetszik nekem – magyarázta. – Nekem nem kell
rendes jelmez, mivel én csak a kellékes vagyok, habár Michael
azt mondja, az az egyik legfontosabb állás a színházban.
Gondoskodnom kell róla, hogy mindenki fel legyen öltözve a
jelmezébe időre, és náluk legyen az összes dolog, amire
szükségük van.
– Szerintem magának jobb lenne egy túlméretezett
férfikabátot viselni a darab végéig, amikor lelepleződik, hogy
Sebastian húga. Ott lóg egy az előszobában. Túlságosan nagy a
melle – mondta nekem Coco, én pedig azonnal megbántam,
hogy korábban olyan kedves voltam hozzá. De gondolom, most,
hogy egy kicsit jobban érezte magát, törleszteni akart a hashajtók
miatt.
– Én nem tudok egyetérteni ezzel a véleménnyel – közölte
Guy, én pedig ridegen végigmértem.
– Hollynak tökéletesek az arányai – szólalt meg Jude. – Én
csak tudom, mivel szinte egész délután őt rajzoltam.
Nem tudtam, zavart érezzek, amiért az alakomat így
kitárgyalják, vagy inkább ezt a megjegyzést bóknak vegyem.
– De túlságosan magas, még egy modellnek is – tiltakozott
Coco.
– Úgy gondolod? – kérdezte kissé meglepetten Jude. –
Nekem úgy tűnik, éppen a megfelelő a magassága.
– Én vagyok tökéletes, minden vezető divattervező azt
mondja – jelentette ki Coco.
– Nos, ez egy fura világ, és van benne mindenféle ember –
szólalt meg vidáman Noël. – Milyen jelmezt is találtunk Jude-
nak a darabhoz, Jess?
– Csak ezt a kék bársonyköpenyt – válaszolt Jess. – Meg egy
kardot és bajuszt.
 – Hajlandó vagyok felvenni a köpenyt, de meghúzom a
vonalat a felragasztott bajusznál – szögezte le határozottan Jude.
– Állítom, hogy képes volna holnapra növeszteni egyet, ha
ragaszkodnátok hozzá – szólt közbe Tilda a kandalló elől a
kanapéról. Szerintem viszont ez enyhe túlzás… kellene vagy két
nap is.
Guy visszatért a félig kész kirakóhoz, habár az
arckifejezéséből ítélve bosszantotta, hogy korábban
beillesztettem még egypár darabot. Gyanakvó pillantást vetett
rám, ami nagyon emlékeztetett a bátyjáéra.
Székeket húztunk félkörbe a karácsonyfa mellé, hogy először
összeolvassuk a szerepeinket, de előbb Noël röviden bemutatta
nekünk a cselekményt és a szereplőket, akiket játszani fogunk.
– Orsino, Illyria hercege. Ez te vagy, Jude. Szerelmes
Oliviába, akit Coco játszik.
„Ha a zene étel a szerelemnek, hát játsszatok! Sőt, tömjetek
tele, hadd fojtsa meg a vágyat a csömör!” 7 – szavalta Tilda
eltúlzott pátosszal a kanapéról.
– Pontosan, kedvesem – mondta Noël. – Nos, Sebastian és az
ikerhúga, Viola – maga, Holly és Michael – hajótörést
szenvednek. Viola azt hiszi, a bátyja meghalt, úgyhogy férfinak
álcázza magát, és szolgálatba áll Orsinónál, mint Cesario.
– Ez a sok keresztbeöltözés még furább lehetett Shakespeare
korában, amikor Violát egy fiatal fiú játszotta, aki nőt alakított,

7 Nádasdy Ádám fordítása.

aki férfinak álcázza magát – jegyezte meg széles vigyorral
Michael.
– Örülök, hogy nekem nem kell úgy tennem, mintha férfi
volnék, az nekem sosem sikerülne – szólalt meg Coco. – Olivia
egy őrületesen gyönyörű grófnő, de nem tetszik neki Orsino.
– Ez is egy értelmezés – felelte Jude. – De az biztos, hogy
Olivia nem valami okos, mert amikor Orsino elküldi hozzá
Violát/Cesariót, hogy udvaroljon neki, szerelmes lesz a lányba.
Én máris elveszítettem a fonalat, Coco pedig homlokráncolva
közölte:
– Ezért a részért nem rajongok túlságosan. Nem lehetne
megváltoztatni?
– Szerintem úgy kellene hagynunk, ahogy a Bárd leírta,
kedvesem – válaszolt Noéi. – Ez szerves része a darabnak.
– Szóval, alapvetően – folytatta – Viola szerelmes lesz
Orsinóba, aki azt hiszi róla, hogy fiú. Olivia szerelmes lesz
Violába, ugyancsak azt gondolva róla, hogy fiú. Orsino azt hiszi,
szereti Oliviát, Sebastian pedig valójában nem halt meg, úton
van a városba a barátjával, Antonióval. Van még sok félreértés és
személycsere, míg végül Sebastian összeházasodik Oliviával,
Orsino pedig úgy dönt, hogy megelégszik Violával.
– De csak ha jól néz ki női ruhában – jegyezte meg Jude,
gyors oldalpillantást vetve felém, de én nem kaptam be a csalit.
Hangosan végigolvastuk a szöveget, Becca és Tilda
jóindulatú heccelődése közepette. Szerencsére úgy tűnt, nem kell
túl sok csöpögős dolgot mondanom Orsinónak vagy Orsinóról,
mivel nem tudja, hogy Viola nem fiú, egészen a darab végéig. Az
viszont kicsit zavarba ejtő volt, amikor Cocónak úgy kellett
tennie, mintha szerelmes volna belém, mint Cesarióba…
Michael jelenetei Oliviával szintén a vége felé voltak, amikor
az összes félreértés megoldódik, de Coco még mindig elszántan
próbált kettesben maradni Michaellel, arra hivatkozva, hogy
próbáljanak, Michael viszont láthatóan elszánta magát, hogy az
élete árán is ellenáll a próbálkozásának. Nem tudtam eldönteni,
hogy Coco beleszeretett-e Michaelbe (ami nem volna meglepő,
hiszen Michael nagyon jóképű, ha egy kicsit nyúzott és
megviselt is), vagy egyszerűen csak egy lehetséges lépcsőfoknak
tekintette a színészi karrierhez. De az biztos, hogy Guyról
teljesen lemondott, és Michaelt próbálta meghódítani.
Mindeközben Guy még mindig kitartóan próbált flörtölni
velem, és mintha egyre jobban meglepte volna az a tény, hogy
nem jut velem semmire. Később utánam jött a konyhába, amikor
bementem, hogy kakaót főzzek azoknak, akik kértek,
nevezetesen magamnak, Jude-nak és Jessnek, mivel a társaság
többi tagja ismét a sherryre vagy valami erősebbre csapott le.
– Tudja, én nagyon kedvelem magát, Holly – mondta Guy –,
és szeretném jobban megismerni. De legyünk őszinték, nem
jutok semmire, igaz? Mi ennek az oka? Túl sekélyesnek talál,
vagy nem tetszik magának a zoknim színe?
– Maga egyszerűen nem a zsánerem – mondtam, miközben
edényeket és evőeszközt pakoltam nagy csörömpöléssel a
mosogatógépbe, az aznapi utolsó menetre.
– Nem? Ez fura, mivel mindig is általánosságban vonzó,
mindenki számára megnyerő típusnak tekintettem magam –
jelentette ki szerényen.
 – Nos, nekem nem az; és a nagyim azt mondta volna magára,
hogy fenn az ernyő, nincsen kas.
– És az jó?
– Nem. És azt se felejtse el, hogy a saját szememmel láttam,
milyen csélcsap – és mindenki azt mondja, éppen olyan, mint
Ned bácsikája, aki elhagyta azt a szegény lányt, aki állapotos
volt, mert ő akkor már egy másik nő jegyese volt – közöltem vele
fagyosan. – Úgyhogy nem, nem gondolnám, hogy maga túl jó
parti volna, még ha elhinném is, hogy komolyan gondolja, és
nem csak bohóckodik.
Felsóhajtott.
– Maga teljesen félreismer… de majd én megváltoztatom a
véleményét rólam. De addig is, nem próbálna meg egy kicsit
kedvelni?
– Néha kedvelem egy kicsit – ismertem el –, egész vicces tud
lenni.
– Nem tudom eldönteni, hogy az jó vagy rossz. De a
megfelelő nő megváltoztatna engem, Tilda mindig azt mondja.
És maga nekem eléggé megfelelőnek tűnik.
– Én nem hinném, hogy egy frontális lobotómiát leszámítva
bármi is megváltoztatná magát – feleltem kétkedve –, de hát ő
jobban ismeri magát, mint én.
Guy nevetett.
– Bárcsak ne hagytam volna, hogy Jude vegye át tőlem
Orsino szerepét! Így neki jut az összes kézzelfogható akció.
– Nem lesz semmiféle kézzelfogható akció! És csak azért
egyeztem bele, hogy játszom ebben az ostoba darabban, hogy a
maga nyavalyás barátnőjének jókedve legyen, és ne tegye tönkre
mindenki más karácsonyát… És egy kicsit azért is, hogy
felvidítsam, mert megsajnáltam.
– Coco már nem az én barátnőm, és ahogy látom, kinézte
magának Michaelt, hogy betöltse az üresedést. Habár Michael
meglepően ellenállónak bizonyul Coco csábításával szemben,
éppen úgy, ahogy maga az enyémmel.
– Igen, ez azért van, mert Michael sem ostoba.
– Vagy talán azért, már másfelé érdekelt?
Meglepetten néztem rá, aztán elnevettem magam.
– Rám gondol? Michael meg én valóban egyre jobban
összebarátkozunk, de semmilyen másféle vonzalom nincs
közöttünk. Bármilyen furán hangzik is magának, én egy
tökéletesen boldog szingli vagyok.
– Én is – szólalt meg Michael, aki épp időben lépett be, hogy
meghallja az utolsó mondatot. – Bárcsak valaki közölné ezt
Cocóval!
Guy elvigyorodott, és visszament a többiekhez, én pedig azt
mondtam Michaelnek:
– Szerintem ronda dolog, ahogyan Jude meg Guy állandóan
összeboronálja magát meg Cocót, csak mert elegük van belőle.
Abban bíznak, az elszórakoztatja majd, ha magát hajszolhatja.
Michael vállat vont.
– Mások is hajszoltak már, bár nem szeretnék túl
szerénytelennek hatni – de ő nem a zsánerem. Viszont úgy
tekintek a dologra, hogy ez az ára annak, hogy ilyen kedvesen
befogadtak karácsonyra engem, a váratlan vendéget.
– Nem mondanám, hogy Jude túlságosan szívélyes magával.
 – Szerintem annak megvan a maga oka – mosolygott
Michael. – Szerintem Guy is részben azért flörtöl magával, hogy
húzza a bátyját. Habár ezzel nem azt akarom mondani, hogy
Guy nem találja magát vonzónak, mert látom, hogy nagyon is
tetszik neki.
– Nem értem, Jude miért bánná, ha Guy valóban elérne
nálam valamit. Bár ez sosem fog megtörténni, még ha Guynak
olyan illúziói vannak is, hogy a kisujja köré tekerhet, ha kellő
fokozatra kapcsolja a bűbájt.
– Akkor mindig ki kell mentenünk egymást, ha nagyon
szorul a hurok – javasolta Michael.
– Maguk ketten sosem akarnak már visszajönni a
nappaliszobába? – kérdezte Jess, feltűnve az ajtóban, még
mindig az ékköves koronájában. – Már megint unatkozom!
– Épp most végeztem – feleltem, felrakva a bögréket egy
tálcára, hogy bevigyem, egy kis parmezános csavart rúddal meg
kis tálka mogyoróval és olajbogyóval.
Jess bejött a konyhába, és kérdően meredt Michaelre.
– Michael, magának tetszik Holly? Mert Guy bácsinak,
George-nak és Jude bácsinak igen.
– Jess! – kiáltottam fel.
– Nem – válaszolt komolyan Michael –, szerintem nagyon
helyes ember, és remélem, mindig jó barátok leszünk, de
egyáltalán nem tetszik úgy nekem.
– Ó, jól van, én is pontosan így gondoltam – felelte Jess, és a
homloka kisimult. – Holly pedig nem annyira kedveli Guy
bácsit, azt látom, George pedig nagyon, de nagyon öreg. Így csak
Jude bácsi marad, nem igaz?
 – Mire? – kérdezte Jude, aki egy tálcát hozott a konyhába,
tele használt poharakkal – mind gyönyörű, régi ólomkristály
volt, amit kézzel kell majd elmosni.
– Ó, csak arról beszéltünk, ki édesszájú – vágtam rá sietve. –
Jess, megmutassam neked, hogyan kell instant habcsókot meg
csokoládétortát készíteni egy bögrében?
– Hogyan, most? – kérdezte. – Nincs hozzá túl késő?
– Nem, csak pár percbe telik. Aztán megeheted, mielőtt
lefekszel.
– Remek – mondta Jess. – Bárcsak mindig itt volna, Holly…
Nem igaz, Jude bácsi?
– Nem tudom – válaszolt Jude, komoran méregetve. – Egy
kicsit olyan, mint egy irritáló porszem az osztrigában, és nem
vagyok benne biztos, hogy lesz-e belőle gyöngy vagy nem.
Ha Michaelnek és Jessnek igaza van, és Jude valóban egy
kicsit vonzódik hozzám, nagyon úgy hangzott, mintha nem
akarna – és én is pontosan ugyanígy éreztem vele kapcsolatban.
 32. FEJEZET

Összeáll a kép

Mr. Bowman egy szelíd, kedves ember, és bár tudtam, hogy nagy
fájdalmat okozok neki a történtekkel, azt reméltem, lesz a szívében
megbocsátás és megértés irántam.
1945. május

NAGYI TÖRTÉNETE RETTENTŐ SZOMORÚRA FORDULT, de persze

most, hogy már látom, merre tart, boldog vagyok, hogy
megmentette egy ilyen kedves ember, mint a nagyapám. De nem
csoda, hogy ezek után a nagyi annyira tartózkodó volt, és
teljesen begombolkozott.
Mindenesetre annak ellenére, hogy sejtem a végeredményt,
elszántan nem akarok előreugrani az utolsó bejegyzésekhez,
hanem sorban olvasom őket, bár miután elhatározta, hogy
felkeresi a lelkészt, három oldalon keresztül a lelkiismeret-
vizsgálatáról és a bűne súlyáról értekezett olyan kimerítően,
hogy végül elaludtam fölötte.
Másnap reggel, miután kiengedtem Merlint, és mindkét
lónak adtam egy-egy nagy répát, visszajöttem, hogy feltegyem a
teáskannát, és Jude már a konyhában volt egy régi farmerben és
egy sötétkék pulóverben, munkára készen. Az asztalnál ülve
éppen a zokniját húzta fel.
– Esetleg el tudná zsákmányolni valamikor Jesstől a másik
zoknimat, és leszedné róla a pink szalagot? – kérdezte felnézve. –
Azon kívül csak ez a zoknim van, ami a gumicsizmába való, és
ennek már majdnem kilyukadt a sarka.
– Rendben, hacsak nem akarja, hogy inkább a másikra is egy
pink szalagot varrják.
– Azt hiszem, nem – felelte, aztán kiment, mondván, hogy
feltölti a pincében a fakészletet az erdei tárolóból, mert
rengeteget elhasználtunk, és ki kell száradnia a következő
adagnak is.
Később kitisztította a hamut a nappali kandallójából, aztán
ismét kiment, hogy ellássa a lovakat. Ezek mind olyan munkák
voltak, amelyeket boldogan hagytam rá. Vagyis, Lady
gondozásának a kivételével. Most már szívesen időztem vele.
Miután megetettem Merlint, átnéztem a menüket meg a napi
időbeosztásomat, úgyhogy mire Jude visszatért az istállóból, már
javában dolgoztam a pulykás-sonkás pitén, ami majd hamarosan
a sütőbe kerül.
Jude hasznossá téve magát, készített nekünk teát, miközben
én dolgoztam, aztán leült egy vázlatfüzettel az Aga mellett egy
székre, hogy ne legyen útban, és a tekintetével követett, amint
egy tálca süteményt készítettem, majd pár friss hozzávalót
adtam a fazékban bugyogó leveshez.
Most, hogy már tudtam, Jude figyelő tekintete csak
személytelen, művészi érdeklődés volt, nem is igazán zavart.
Valójában folyton megfeledkeztem róla, hogy ott van, és úgy
viselkedtem, mint általában szoktam, ha egyedül vagyok.
Beszéltem Merlinhez, amint egy-egy leeső darabot vetettem neki,
és valószínűleg időnként énekeltem is. Azt hiszem, én
ugyanannyira elmerülök a munkámban, mint ahogyan ő szokott.
– Meg is vagyunk – mondtam végül, pár újabb tételt
kipipálva a napi tennivalók listájáról. – Most már csak a reggelit
kell megcsinálnom.
– Mindennap ilyen korán kel és ennyit dolgozik? – kérdezte
kíváncsian.
– Igen, amikor egy háznál főzök. Amikor felügyelek egy
házat, akkor természetesen csak ellátom az állatokat vagy a
növényeket, mikor mire kell vigyáznom, és utána az egész nap
az enyém – feleltem célzatosan. – De amikor főzök,
tapasztalatom szerint jobb, ha előre megtervezem a menüt, és
megcsinálom az időbeosztást, mert akkor később sokkal
könnyebb dolgom van.
– Most már valóban bűntudatom van, különösen miután
egyfolytában mondogatja, hogy nem akar plusz pénzt elfogadni.
Valami más módot kell találnom, hogy megköszönjem magának
ezt a sok munkát.
– Mondta már. De ne aggódjon, mert önként vállalkoztam rá
– na persze azt nem tudtam, hogy közben megduplázódik a
vendégek száma.
Elrakta a vázlatfüzetét, és segített nekem elkészíteni a
reggelit, ami, ahogy azt megjegyeztem neki, mintha az egyetlen
étkezés lett volna, amit mikrosütő nélkül képes volt összeállítani.
– Akkor nyilván nem fedezte még fel a rejtett
fagyasztottreggeli-tartalékaimat – felelte ironikusan. – Habár
maga igazán nem szólhat egy szót sem, miután tegnap este
megtanította Jesst mikroban desszertet készíteni.
– Nem vagyok a mikro ellen, csak attól függ, mihez kezd
vele. A habcsók meg a torta csak időspórolás, de jó szórakozás is.
És most már Tilda is szentesítette.
– Én is szentesítettem, ami azt illeti, és erről jut eszembe, ma
is elvárom a stúdióba ebéd után.
– Azt hittem, tegnap végzett velem.
– Nem, nem emlékszik? Azt mondtam, a következő lépés,
hogy egy-két makettet akarok csinálni még.
– Igen, de nem gondoltam, hogy ahhoz szüksége van rám. És
vasárnap van, vagyis megint korai meleg vacsora lesz – hideg
sült, sült krumpli meg zöldségek. Muszáj lesz megdézsmálnom
Henry réparaktárát, az utolsó darabokat adtam a lovaknak. A
desszert pedig fagyival töltött piskótarolád lesz, Noël kifejezett
kérésére. Gondolom, magának is ez az egyik kedvence, mivel hat
darab is van a fagyasztóban.
– Valóban az – ismerte el –, de bármilyen furán hangzik is,
rengeteg forró vaníliásodéval leöntve szeretem.
– Nos, gondolom, az megoldható, bár valóban furának tűnik.
Igaz, a sült fagyi is elég fura.
– Gondolom, Richard ma tart egy rövid istentiszteletet, mivel
az állandó lelkész nem tud átjutni hozzánk – jegyezte meg
gondterhelten. – Guy leviheti Beccát, Noëlt meg Tildát a Land
Roveremen, ha menni akarnak, ami valószínű, aztán a
kocsmában megvárhatja őket. Vele mehetne Coco meg Michael
is, feltéve, hogy Michael nem rúgatja be Cocót megint.
 – Én is szeretnék lemenni a kocsmába – jegyeztem meg
sóvárogva –, de jobb lesz, ha inkább itt maradok, és elkészítem
az ebédet.
– Attól tartok, valószínűleg magukkal hozzák visszafelé az
öreg dadust meg Richardot – mondta mentegetőzve. – És
említette már magának valaki, hogy mindig eljönnek
szilveszterkor is ebédre? Ők is csatlakozhatnak a felújított
Vízkereszt-előadás közönségéhez.
– A szakácsnőnek sosem mondanak semmit. De plusz két fő
nem jelent semmit. Van leves előételnek, rengeteg pulyka és
sonka, és még teszek oda egy kis zöldséget.
– Azt hiszem, a kamrában még mindig van egy-két üveggel
Mrs. Jackson gyümölcscsatnijából – mondta Jude.
– Van, és én is hoztam a magam sárgabarackcsatnijából.
Hallottam az ébredező emberek neszét a házban: a
vízvezeték zörgését, a régi padló nyikorgását és Jess
összetéveszthetetlen lábdobogását, amint keresztülszaladt a
lépcsőfordulón, és ledübörgött a falépcsőn.
– Mindjárt itt van mindenki, és ezek a kolbászok elkészültek,
úgyhogy én most elmentem a stúdióba – jelentette ki Jude,
átadva nekem a húsfogó csipeszt. – Beszéljen Guyjal a
templomról és a Land Roverről! Később találkozunk. És én nem
jövök vissza ebédelni, úgyhogy hozzon magával valami
ennivalót nekem!
– Igen, főnök – feleltem gúnyosan, mire ismét felgyúlt az
arcán egy pillanatra az a mosoly, amely teljesen megváltoztatta a
vonásait. Aztán egy szempillantás múlva már el is tűnt – és vele
együtt Jude is.
Később Guy, Coco és Michael sikeresen bepréselte magát Jude
Land Roverébe, a templomba tartó társasággal együtt, beleértve
a lázadozó Jesst is, aki inkább ment volna a kocsmába. Noël
közölte, hogy George-dzsal jönnek majd vissza, aki bizonyára
szívesen felhozza őket a nagyobb kocsijával, az öreg dadussal
meg Richarddal együtt.
Egy kicsit kényelmetlennek tűnt, ahogy bepréselődtek, mint
a szardíniák, még ha Jess és Coco nem is foglalt el nagy helyet, és
Tilda is akkora, mint egy átlagos tündér. Ugyanakkor Becca
meglehetősen terebélyes az alsó régiókban. Mikor mindnyájan
beültek, az ablakok azonnal bepárásodtak, mire Guy áthajolt
Coco előtt, és letekerte az anyósülés mellettit.
– Felhívhatja az édesanyját, Coco, és megkérdezheti, hogy az
édesapja jobban van-e már – javasoltam, mire értetlenül nézett
rám.
– Miért? Nem számít, ha jól van, mert már késő. Az
eljegyzésem már teljesen odavan úgyis.
– És még csak egy Birkin-táskával sem tudsz vigasztalódni –
jegyezte meg együttérző hangon. Guy, mire Coco dühösen
elvörösödött.
– Utállak, Guy Martland!
Guy nem vett róla tudomást, inkább tőlem kérdezte
rábeszélően:
– Biztos, hogy nem jön? Ülhetne az ölemben.
– Köszönöm, nem. El kell készülnöm az ebéddel – feleltem,
holott most, hogy így alakult, örültem, hogy magam lehetek egy
kicsit.
 És csodálatos volt. Hamar rendet raktam egy kicsit a házban,
felvertem a párnákat a nappaliszobában, és megálltam, hogy
még pár darabot a helyére rakjak a kirakóban. El sem tudtam
képzelni, miért tart a többieknek olyan sokáig befejezni, és
tudom, hogy Guyt bosszantja, amikor rájön, hogy megint
belenyúltam, de van egy nagy kirakóban valami ellenállhatatlan,
nem igaz? Orielnek igaza volt.
Utána visszavonultam a konyhába a laptopommal, és
kiegészítettem a jegyzeteimet a szakácskönyvem számára
olyasmikkel, amiket kipróbáltam az ünnepek alatt, beszélgettem
Merlinnel, aztán sétáltam vele egyet a domboldalon.
Egy vékony jégréteg képződött a legelőn lévő itatón, amit
betörtem, és az átlátszó tejkaramellre emlékeztető szilánkos
darabokat kihalásztam a földre, mielőtt elindultunk. Lady a
havat kapirgálta, hogy előbukkanjon alóla a fű, és nem törődött a
szénahálóval. Billy ellenben a hátsó lábára állt a kerítésnek
támaszkodva, és megtámadta a szénaháló alját, Nutkin pedig
elgondolkodva csócsált egy harapásnyi szénát fölötte.
Már ezer éve nem esett friss hó, úgyhogy talán a
legrosszabbon túl vagyunk, gondoltam, és hamarosan olvadni
kezd. Akkor én meg a társaság hívatlan és nem szívesen látott
tagjai távozhatunk…
Valahogy ez többé már nem volt olyan vonzó kilátás.

……………………………..

Az expedíció Little Mummingból két Land Roveren tért vissza.

A kocsmai társaság eléggé vidám volt, különösen Coco. De
legalább Michaelnek eszébe jutott, hogy hozzon még egy kis
sherryellátmányt a társaság idősebb tagjainak, akik meglepő
gyorsasággal fogyasztották.
George lesegítette Tildát, Noëlt és az öreg dadust a Land
Roverből, míg Richard és Becca minden segítség nélkül ugrott le
Guy kocsijából, lévén még elég fürgék. Aztán George
mindnyájukat összeterelte, és bekísérte őket a házba, mint egy
aggódó, barátságos terelőkutya.
Felhasználtam az alkalmat, hogy megköszönjem neki a szép
ajándékot, amit ragyogó arccal fogadott, és ő is megköszönte az
enyémet.
– Nem jön be? – kérdeztem.
– Csak a fagyöngyig… ha ragaszkodik hozzá! – felelte
jelentőségteljesen, és rám kacsintott. És be kell, hogy valljam, egy
pillanatig szinte kísértést éreztem.
– Ó, leesett, úgyhogy vázába kellett tennünk – jegyezte meg
sietve Jess, aki hirtelen felbukkant mellettem, mint egy komor
krampusz. Tilda a templomba menet ráparancsolt egy rövid
fekete ruhát harisnyanadrággal, igaz, ezt aztán Jess magas szárú
fűzős bakanccsal és hosszú kabáttal egészítette ki. – Már nem
lehet aláállni, így már nem számít.
– Kár – felelte George megadóan, habár most, hogy közelebb
volt hozzám, kivehettem vékony, kipirult arcán egy halvány, de
tökéletes ajaklenyomatot abban a különös málnaszínben, amely
Orielre emlékeztetett engem. Úgyhogy valószínűleg megint csak
több vasat tart a tűzben.
De nem távozott teljesen csalódottan, mert a konyhából
kihoztam az egyik alufóliába csomagolt pulykás-sonkás pitét, és
odaadtam neki, hogy vigye haza kettőjüknek Liammel. George
felemelte kissé a fólia egyik sarkát, hogy alánézzen, én pedig azt
gondoltam, mindjárt letérdel a hóba, és megkéri a kezem akkor
és ott.
– Mi van benne, ami bennem nincs? – vont kérdőre Guy,
amint
George elhajtott.
– Becsületesség – feleltem.

Az ebédlőben terítettem a vasárnapi ebédhez, ami ilyen nagy

társaságnak kényelmesebb volt, mint a konyha. Ebéd után pedig
leszedtem az asztalt, és a nappaliban hagytam őket kávéval,
sherryvel, gyümölcspitével meg a karácsonyi torta végső
maradványaival. Én pedig átöltöztem leggingsbe és tunikába, és
mint Piroska, egy kosárban ebédet vittem a műterembe, ezúttal
Merlin kíséretében.
Ám nem oda mentem egyenesen; először lesétáltam egy
kicsit a kapusházon túl, hogy tájékoztassam Laurát arról, hogy
hirtelen egy művész modellje lett belőlem.
– Fura, mert bámul rám, miközben rajzol, de valahogy olyan
személytelenül. Nem mintha máskor nem nézegetne állandóan –
Michael és Jess meg van győződve róla, hogy tetszem neki.
– És honnan tudod, hogy bámul, hacsak te nem nézel folyton
rá? – kérdezte ravaszul.
– Egy kicsit nehéz nem tudomást venni róla, amikor velem
egy helyen van: valahogy megváltozik a légkör.
 – Hmm – mondta elgondolkodva –, talán tényleg tetszel
neki.
– Egy kicsit lehet, de mivel először megözvegyült, aztán
faképnél hagyták, azt hiszem, valójában nem akarja – és
különben is, még mindig azt hiszi, hogy valamiben sántikálok.
– Úgy is van, bizonyos értelemben. Megpróbálod kideríteni
az igazságot a nagyidról – felelte. – És Szerintem jobban
vonzódsz Jude-hoz, mint ahogy bevallod, mert félsz, hogy újra
szerelmes legyél.
– Egy kis fizikai vonzódás nem számít! Jude nem a zsánerem,
és Cocóból ítélve én sem vagyok az övé! Viszont nagyon zavarba
ejtő Violát játszani Jude Orsinója mellett – mondtam, és
szemléletesen leírtam neki a szereplésünket.
– Michael Sebastian, az ikertestvérem, úgyhogy végül ő
összekerül Cocóval mint Oliviával, bár szegény feje
kétségbeesetten szeretné, ha nem így volna. Velem sokkal
nagyobb biztonságban érezné magát. De a darab legalább egy
kicsit elszórakoztatja Cocót. Ma sikerült bezárnia magát a
padlásra, és pánikrohama volt, én pedig megragadtam az
alkalmat, hogy kiselőadást tartsak neki a hashajtó fogyasztásáról,
és a javát elkoboztam tőle.
– Nem volt ez egy kicsit önkényeskedő?
– Az ő érdekében tettem. Ha még egy darabig nem olvad
meg a hó, esetleg sikerül egy kis húst is varázsolnom a
csontjaira, meg egy kis színt az arcára, mielőtt hazamegy.
– Akkor, ha jól értem, még nincs semmi remény, hogy
megszökhess?
 – Nincs, de különben is azt hiszem, Jude nem engedne el,
amíg nem végzett velem.
– Ez nagyon… érdekesen hangzik. Mondjuk így.
– Modellként, de dilinyós!
Jude-nak a sült pulykás ebéd felaprított változatát
készítettem el, mint valami óriási gyerekmenüt, és beleraktam az
egyik széles szájú termoszba, hogy melegen tartsam.
Jude-dal kapcsolatban az egyik jó dolog, hogy amikor
gondolatban félig elmerül a munkájában, még akkor is értékeli a
főztömet.
Töltöttem magamnak egy kávét, és valamiféle barátságos
csendben ültem mellette a modellállvány szélén, amíg
elfogyasztotta az ebédet.
Merlin kettőnk között ült, és felváltva dőlt először nekem,
aztán Jude-nak, majd megint nekem, és közben sóhajtozott.
– Mi baja van ennek a buta kutyának? – kérdezte végül Jude
meglepetten.
– Konfliktusba került önmagával, azt hiszem. Úgy érzi,
magához kellene lojálisnak lennie, de tőlem sem akar elválni.
Valójában azt szeretné, ha mi ketten mindig egy helyen lennénk.
– De úgy veszem észre, ha nagyon szorul a hurok, akkor
gyakrabban követi magát, mint engem.
– Igen – ismertem el –, de teljesen elfelejt majd, miután
elmentem. Viszont nekem nagyon fog hiányozni.
Fél karommal átöleltem Merlint, és magamhoz szorítottam.
Jude azzal a szórakozott arckifejezéssel figyelt, amit kezdtem
már megszokni, és azt mondta:
 – Hm… kettejükről is csinálnom kell majd néhány vázlatot
később. De először térjünk vissza a munkához! Csinálok egy
armatúrát, ami megtartja a szobrot. A makettek ott vannak, azon
az asztalon, ha meg akarja nézni őket.
Felállt, és folytatta, amit félbehagyott: tovább épített valami
nagy vonalakban lóra és emberre hasonlító szerkezetet hajlított
fémrudakból, amelyeket egy rögzített alapon egy nagy üreges
tartóba döfködött.
A munkapadon három kicsi modell sorakozott. Az egyik
agyagból volt, a másik mintha összetekert drótból lett volna, a
harmadik meg fémdarabkákból, amelyeket viaszcseppekkel
erősített egymáshoz.
Fura.
Ismét visszaültem a modellállvány szélére, és egy darabig
figyeltem Jude-ot, hátha szüksége van rám valamihez, mivel
annyira ragaszkodott hozzá, hogy lejöjjek. De azt hiszem, megint
elfeledkezett rólam. Talán csak azt akarta, hogy lehozzam az
ebédjét.
Mintha Jude egyáltalán nem érezte volna a hideget. Bár nem
volt túlságosan meleg a stúdióban, ő lefejtette magáról a
pulóverét, az alatta lévő vékony póló pedig látványosan
megfeszült az izmain, amelyekre túlságosan is élénken
emlékeztem a karácsonyesti zártkörű bemutatóról; amint a
karcsú derékra és csípőre is, amely felé tartottak…
Éppen arra gondoltam, hogy habár egy óriás, nagyon is
vonzó és arányos teste van, amikor felpillantott, és rám
mosolygott azzal a váratlan, édes mosollyal, amitől elállt a
szívverésem, mielőtt újra elmerült volna a munkájában.
 Azt hiszem, észre sem veszi, amikor ezt csinálja! Bizonyára a
tökéletes boldogság kifejezése lehet, amit az alkotás öröme vált
ki belőle.
Nos, ez az érzés ismerős volt nekem is, valahol az
emlékezetem mélyén eltemetve…
Időről időre Jude tett egy-egy megjegyzést, láthatóan
hangosan gondolkodva. Egyszer azt mondta:
– Meg kell szerveznem, hogy Jess beszélhessen a szüleivel,
amikor kijuthatunk Little Mummingból.
Később pedig közölte velem, hogy az én vonalaim majdnem
olyan szépek, mint Ladyé, amit bóknak tekintettem.
Végül, amikor láttam, hogy kint már szürkülni kezd,
felkeltem, és az összegömbölyödött Merlin is feltápászkodott,
hogy kövessen.
– Jude, most megyek. Ugye nem felejt el vacsorára
visszajönni a házba?
Szórakozottan felpillantott.
– Nem, rendben – válaszolt, de nem vennék rá mérget, hogy
eszébe jut, amíg a gyomra nem jelez.
Amikor visszaértem a házba, Becca és Jess már rég behozták
a lovakat, Guy pedig hazafuvarozta Richardot és az öreg dadust
Jude Land Roverével.
A konyhában egy kis rendetlenség volt, mert Jess
megmutatta Tildának, hogyan kell a mikróban bögrés habcsókot
meg csokoládétortát készíteni. Megígértem Tildának, hogy
leírom a receptet, és elképzeltem, hogy felkerül az állandó
menüre a kapusházban, az elmaradhatatlan tejszínhabspray-vel,
meg nyáron esetleg pár felszeletelt eperrel díszítve.
 – Cocót a maga szobájában találtuk az előbb, amint a
hashajtói után kutatott.
– Csak azért, mert már alig maradt a táskámban – felelte
Coco durcásan. – Csak még egypárat szerettem volna.
– Attól tartok, lehúztam a vécén az egészet. Kihagyva a
közbülső lépést, ha úgy vesszük – ismertem be, mire ő kissé
hisztérikusan megvádolt, hogy tönkre akarom tenni az alakját, a
karrierjét és az egész életét.
Tilda közölte vele, hogy hálás lehetne, amiért valaki törődik
az egészségével, de ha szorulása lenne, akkor majd főz neki egy
jó adag szennateát.
Ettől, úgy tűnt, észrevehetően megnyugodott.

Jude nem felejtette el, hogy bejöjjön vacsorára, ami csak

kolbászos tekercs volt, paradicsom (a saláta maradéka), füstölt
lazacos szendvics és még több mikróban sütött torta és habcsók
(tejszínhabbal megdíszítve, természetesen). Az új évre
mindnyájan kövérek leszünk, mint a disznók.
Guy észrevett pár újonnan felrakott darabot a kirakóban, és
megvádolt, hogy én raktam őket oda, mintha csak bűnt
követtem volna el. Amikor beismertem, hogy valóban én voltam,
undokul kijelentette, hogy ha már ilyen jól értek hozzá, akár ki is
rakhatom egyedül az egészet.
Olyan sok közös van bennük Cocóval, kár, hogy nem jöttek
ki egymással.
Közöltem Guyjal, hogy a kirakót mindenkinek vettem, hogy
együtt csináljuk, és mindenki be is szállt, még Coco is
(valószínűleg ő rakta bele az összes olyan darabot, amik fejjel
lefelé vannak és rossz helyen), úgyhogy felesleges úgy
viselkednie, mint egy óvodásnak, akitől elvették a kislapátját.
– Úgy van, úgy van! – helyeselt Becca.
Most komolyan, sértett férfibüszkeség egy ilyen triviális
dolog felett, mint egy képkirakó? És rendben van, valószínűleg
az sem javított a helyzeten, hogy először megvertem biliárdban,
aztán Scrabble-ben, de akkor is…
Én a legnagyobb örömmel játszottam volna a többiekkel
egész este továbbra is Monopolyt, Scrabble-t vagy Cluedót, de
nem, Coco ránk parancsolt, hogy ismét próbáljuk el a
jeleneteinket, habár igazából csak közönséget akart ahhoz,
ahogyan önkéntelenül is nevetségessé tette a jeleneteit szegény
Michaellel. Azt hiszem, ezt nevezik túljátszásnak.
Mindenesetre engem is megfertőzött a dolog, és egy kicsit
magam is kezdtem túljátszani a szerepem – aztán, legnagyobb
meglepetésemre, Jude is adta hozzá magát, úgyhogy végül nem
is volt annyira elviselhetetlen az egész, mint lehetett volna.
 33. FEJEZET

Fordul az idő

Mr. Bowman rendkívüli módon megdöbbent és elszomorodott a

történetemtől, de azt mondta, habár rosszat tettem, nem egyedül én
voltam a hibás. Felajánlotta, hogy megkeresi N-t, és megérteti vele,
mi a kötelessége, de én nem egyeztem bele, mivel N. láthatóan
elhagyott engem, és úgysem komoly a szándéka soha, mivel már el
volt jegyezve mással. De aztán együtt imádkoztunk útmutatásért…
1945. június

TEGNAP ESTE A NAGYI NAPLÓJÁNAK újabb hosszú, moralizáló

bejegyzésén aludtam el, amely ezúttal arról szólt, miről
imádkozott Mr. Bowman (aki nyilván hangosan imádkozott,
mivel a nagyinak nem voltak telepatikus képességei), és hogy ő
mennyire hálás volt, hogy nem fordult tőle el, ahogyan a szülei.
Mennyire más idők voltak ezek. De még mindig nem értem,
Ned hogy lehetett ilyen szívtelen, hogy elhagyta őt.
Amikor kiengedtem Merlint, láttam, hogy nem esett újabb
hó, de nem is adta jelét a téli csodavilág, hogy hamarosan
továbbállna. Mindent mély, fehér, tömör hótakaró borított, mint
a karácsonyi dalokban.
 Jude megint hamarosan lejött utánam, de nem bántam, ha
ebből szokás lesz, mivel nincs az utamban, amíg előkészülök a
napra. Sőt, nagyon hasznos, hogy van, aki teával vagy kávéval
ellát, miközben dolgozom, megrakja a tüzet, és elvégez egyéb
kisebb munkákat a ház körül, habár eddig annak még nem adta
jelét, hogy porszívózásra adná a fejét, ahogy kértem tőle.
Becca is elég korán lejött, de ma reggel Jess fel lett mentve a
lovak ki trágyázása alól, legnagyobb megkönnyebbülésére. Azt
hiszem, már arra treníroz, hogy éjjeli bagoly legyen belőle, amint
eléri a tinédzser-kort.
A ma reggeli első feladat az volt, hogy eltávolítsam a
maradék húst a pulyka csontvázáról, és felrakjam a csontokat
alaplének. Aztán feldolgoztam a maradékot – ami valójában
meglepően sok volt a társaságnak –, egy jó fűszeres curryt
készítettem, ami ment a fagyasztóba. A pulykából néhány darab
azért Merlinnek is jutott.
Már végeztem, és a konyha megtelt a lassan gyöngyöző
alaplé meg a gazdag fűszerek aromájával, amikor Becca meg
Jude visszatért az istállóból, meleg lószagot és szénaillatot adva
a keverékhez.
– Valaminek jó illata van – jegyezte meg elismerően Jude.
– Csak egy kis alaplé meg pulykacurry a fagyasztóba.
– És most mit csinál? – érdeklődött Becca. – Ez csak nem a
régi húsdaráló?
– De igen. Az egyik fiókban találtam. – Sikerült végre
szilárdan a konyhaasztal széléhez csavaroznom. – Húst darálok
a hamburgerhez – ma este az lesz vacsorára.
 – Micsoda, képes a legjobb lefagyasztott marhaszeleteimből
hamburgert csinálni? – méltatlankodott Jude, ahogy az várható
volt, amint meglátta a húst egy tányéron.
– Nincs annyi szelet, hogy mindenkinek jusson, de ledarálva
elég lesz a hamburgerhez – és nagyon finom lesz, majd meglátja
– ígértem meg, fürgén forgatva a daráló fogantyúját.
– Kénytelen leszek hinni magának – felelte a már ismerős
fura, féloldalas mosolyával –, eddig még minden az volt, amit
csak főzött.
– Az biztos, és Jude-nak állandó állást kéne magának
ajánlania – javasolta Becca széles vigyorral.
– Nem tudna megfizetni.
– De igen. El sem tudom képzelni, miért tart ki amellett,
hogy a csőd szélén állok. – Elindult kifelé, feltehetőleg, hogy
átöltözzön és megborotválkozzon, mivel már megint olyan volt,
mint egy mexikói bandita, aztán megállt, és megkérdezte: –
Kaphatunk chipset a hamburgerhez?
– Az én verziómat igen, a sütőben sütve, egy kis olívaolajjal
megkenve, fűszernövényekkel ízesítve.
Amikor visszajött, annyira civilizált külsővel, amennyire egy
jetitől csak telhet, ismét segített nekem elkészíteni a reggelit
mindenkinek, aztán elment a stúdióba, de előbb emlékeztetett rá,
hogy ebéd után menjek le, és vigyek neki valami ennivalót.
Úgyhogy láthatóan ezentúl ez lesz a napirendünk. Talán csak azt
akarja, hogy mindig kéznél legyek, ha hirtelen ellenőrizné a
beállítást, vagy valami. Ugyanakkor az is lehet, hogy ezt a ravasz
módját találta ki, hogy mindennap házhoz szállítsam az ebédjét,
addig is, amíg Edwina meg nem érkezik a kapusházba.
Reggeli után Tilda, Noël és Becca úgy döntött, hogy egy régi
filmet fognak a videón nézni – úgy tűnik, különösen a
musicaleket szeretik.
Jess és Guy kijelentette, hogy megint szánkózni mennek, de
úgy tűnt, Michael boldogan üldögélne inkább továbbra is a
konyhaasztal mellett, a kávéját kortyolgatva, és receptekről
csevegve velem. Egészen addig, amíg Coco meg nem jegyezte,
hogy ha nem megy ki a többiekkel, akkor ők gyakorolhatnák a
szerelmi jeleneteiket, mire Michael sietve meggondolta magát.
Végül mindnyájan kimentünk, habár én korábban visszajöttem,
mint a többiek, hogy újabb nyúl alakú csokoládépudingot
készítsek desszertnek, mivel az előzőnek olyan nagy sikere volt
nemcsak Jessnél, hanem meglepetésre a többiek körében is.
Aztán nekiálltam, hogy megcsináljam a finom pulykás-sonkás
pitét, megmelegítsem, a fokhagymás kenyeret
(fokhagymakrémet használva, meg egy elősütött bagettet a
kamrából), és az utolsó pástétomkonzervet is kibontottam.
Amikor rendet raktam az ebéd után, elindultam a
műterembe Jude kiadós piknikjével meg egy nagy termosz
kávéval. Akkorra Cocónak már sikerült keresztülvinnie az
akaratát, hogy ő meg Michael gyakorolják a szerepüket – csak
éppen nem kettesben, hanem Noëllel, aki segítőkészen felolvasta
az én szövegemet meg Jude-ét, és a még mindig a koronát viselő
Jess-szel mint ügyeletes kellékessel.
Jude már végzett az armatúrával, és éppen levél alakú
fémdarabkákat hegesztett köréje, amikor beléptem a stúdióba.
Egy pillanatra megállt, és adott nekem is egy védőszemüveget,
mint amilyet ő is viselt.
– A modellállványig nem érnek el a szikrák, vagy igen? –
kérdeztem, habár láttam, hogy Merlin egyetlen pillantást vetett a
gazdájára, aztán bemászott az állvány alá.
– Nem, de a hegesztőpisztoly lángja nagyon fényes, és jobb
félni, mint megijedni – felelte, majd folytatta a munkát. Akárcsak
az előző nap, úgy tűnt, azt akarja, hogy ott legyek körülötte,
anélkül, hogy valójában szüksége volna rám.
A hegesztőpisztolyt két különböző gázpalack táplálta, és
szerintem az egész eléggé veszélyesnek látszott, habár úgy tűnt,
Jude pontosan tudja, mit csinál.
– Valóban meg akarja ezt tanítani Jessnek? – kérdeztem, egy
csésze kávét töltve neki, amikor végül megállt, hogy megegye a
késői ebédet.
– Igen, miért ne? – felelte, és leült a modellállvány szélére
mellém. – Eléggé biztonságos, ha állandóan szemmel tartom.
Tudom, mit csinálok. De szeretném addig elhalasztani, amikor
majd a nyári szünetre jön – amikor már tizenhárom éves lesz.
– Általában Noëllel meg Tildával tölti a nyári szünet nagy
részét?
– Attól függ. A szülei gyakran távol vannak. Már biztosan
rájött, hogy Roz meg a férje, Nick a vadvilágot tanulmányozzák,
és dokumentumfilmeket készítenek, úgyhogy Jess valóban sokat
van Noëllel és Tildával itt fent. De néha ő is el tud repülni
egzotikus helyszínekre a szüleihez.
– Maga a kedvenc nagybátyja. Hihetetlenül felvidult, amikor
maga megérkezett.
 – Nekem úgy tűnik, magát is nagyon megkedvelte –
akárcsak Merlin, ő is akkor a legboldogabb, ha mindketten egy
helyen vagyunk.
– Szerintem én csak egy pótlék voltam Jessnek, és valójában
maga a biztonságot adó ember az életében – válaszoltam. –
Meglepően jól fogadja, hogy a szülei olyan sokat vannak távol,
és neki bentlakásos iskolába kell járnia.
– Ami azt illeti, szereti az iskoláját. Fura módon régimódi
intézmény, olyan Enid Blyton-féle iskola, ahol a lányok
lovagolhatnak, és háziállatokat tarthatnak. De tizenhárom éves
kora után el kell onnan jönnie, úgyhogy az nehéz időszak lesz.
Én magam nem szeretném így felnevelni a gyerekeimet, ha
valaha lesznek. Hát maga? – kérdezte, gyors oldalpillantást
vetve rám, amit nem tudtam megfejteni. – Én azt szeretném,
hogy körülöttem legyenek, nem akarnám őket elküldeni
valahová messzire.
– Én sem, máskülönben nem értem, mi értelme van, hogy
gyerekem legyen – helyeseltem, aztán egy percig egyikünk sem
szólt. Én arra gondoltam, hogy mennyire más lesz nekem
egyedülálló anyának lenni, mint a nagyi idején volt. Bár még így
is elég ijesztőnek tűnt. Ebben a helyzetben is nagy szükség van a
jó tervezésre, akárcsak a főzésnél.
Azt csak a jó ég tudja, hogy Jude közben mit gondolt
magában.
Miután visszatért a munkájához, elvétve váltottunk még
néhány (időnként nagyon sokatmondó) megjegyzést, de aztán
Merlin és én kisurrantunk, és hazasétáltunk… vagyis vissza Old
Place-be, amelyről valahogy már kezdtem úgy érezni, mintha az
otthonom lenne.

Talán amiatt, hogy háromszor is megvertem a biliárdban, és

ráadásul egy szórakozott pillanatomban, amikor bementem a
nappaliba, hogy fát tegyek a tűzre, egy egész nagy részletet
befejeztem a kirakóból, Guy eléggé durcás volt.
Fura módon ez nem akadályozta meg abban, hogy flörtöljön
velem, miután újból összeolvastuk a darab jeleneteit. És most
már azt hiszem, Michaelnek igaza van, Guy valóban csak akkor
flörtöl velem, amikor Jude is jelen van! Vagyis bizonyára azt
hiszi, hogy így féltékennyé teszi Jude-ot… Hacsak nem érti félre
Jude érdeklődését irántam.
Jude ez idáig még nem próbálkozott semmiféle illetlen (sem
illő) színészi alakítással a darabban azon kívül, hogy kissé
kéjsóvár módon pödörte a képzeletbeli bajuszát, a kék
bársonyköpenyt a vállán hátravetve. Egyre jobban
ripacskodtunk a jeleneteinkben, amitől Coco dühöngött,
különösen, amikor bekapcsolódott Michael is.
– Nem veszik elég komolyan! – mondta szinte rikácsolva,
amikor Jude meg én túljátszottuk azt a jelenetet, ahol Orsino
kijelenti, eléggé tetszik neki Viola, most, hogy már tudja, nő, csak
szeretné női ruhában látni. (És én még azt hittem, Jude viccel
ezzel kapcsolatban!)
– Végül is ez csak egy családi szórakozás – jegyezte meg
Noël. – Miért ne élveznék? Gondolom, Shakespeare is ezzel a
szándékkal írta.
 – Biztos vagyok benne, Michael jobban szeretné, ha
komolyan játszanánk – jelentette ki Coco.
– Nem, éppen elég máskor a komoly színjátszás – válaszolt
Michael –, úgyhogy szeretnék arról most teljesen elfeledkezni.
Coco durcásan biggyesztett a szájával, ami nem áll jól egy
négyévesnek sem, nemhogy egy huszonnégy éves felnőtt nőnek.
– Jól játszik Coco? – kérdeztem később Michaelt, amikor
senki nem hallhatta. Michael állandóan elbújik Coco elől nálam a
konyhában, és nagyon segítőkésznek bizonyul a
zöldségtisztításban meg akkor, ha kézzel kell elmosni valamit,
ami nem mehet a mosogatógépbe, bár olyankor kölcsönveszi a
hosszú gumikesztyűmet. Gondolom, a színészek nem
engedhetik meg maguknak, hogy tönkretegyék a kezüket a
mosogatással.
– Nem, merev, mint a fabábu – felelte, vonzó mosolyával.
– Magam is így gondoltam. Szegény Coco!
– Nem kell sajnálnia! A szülei szupergazdagok, és teljesen
elkényeztették, úgyhogy ideje megtanulnia, nem kaphat meg
pénzért mindent.
– Az biztos, hogy a színjátszásba nem vásárolhatja be magát,
ha tehetségtelen, nem igaz?
– És nem vehet meg engem se – tette hozzá komoran, mire
felnevettem.
– Gondolom, örül majd, ha elszabadulhat innen.
– Tulajdonképpen nem. Cocótól eltekintve ez volt az egyik
legjobb hét az életemben. Igazán nagyon élvezem. Hát maga?
– Én? Hát, nekem valójában csak munka, nem igazi vakáció,
mint magának, de… igen, azt hiszem, én is élvezem. Vagy
legalábbis nagy részét. Ez fura, mert korábban mindig
nyomorultul éreztem magam karácsonykor.
– Ez nem meglepő, figyelembe véve, mennyi szomorú dolog
történt magával ilyentájt – felelte együttérzően.
– Igen, de visszagondolva már belátom, az, hogy elrejtőztem,
és a gyászomba merültem, amint meghallottam egy karácsonyi
dal első taktusát, vagy megláttam egy parányi angyalhajat, nem
a legjobb módszer volt, hogy megbirkózzak vele – ismertem el. –
De azt hiszem, most már immunis lettem a karácsony iránt.
– Vagy talán éppen a karácsony által lett immunis, vagyis
most már muszáj lesz ünnepelnie – vetette fel Michael.
Lehet, hogy van némi igazság benne.
A kedd nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az előző napok,
kivéve, hogy amint felkelt a nap, láttam, hogy megkezdődött az
olvadás az udvar macskakövein meg a kocsifelhajtó egy részén,
amit George és Liam tisztára takarított.
Lementem a faluba Guyjal, Cocóval és Michaellel a délelőtt
közepén, hogy feltöltsem a megcsappant élelmiszerkészleteimet
Oriel boltjában, habár persze tudtam, hogy még nem lesz friss
gyümölcs, kenyér vagy zöldségek, nem is beszélve a
tejszínhabspray-ről, ami Tilda meg Jess nagy kedvence.
Mindnyájan bementünk a boltba – azt hiszem, úgy éreztük,
nem láttunk boltot már hónapok óta!
– Hallom, George magának ajándékozta az egyik botját? –
kérdezte tőlem Oriel, lisztet, sütőport, meg alufóliát halmozva
elém a pultra.
– Úgy van, egy gyönyörűen faragott botot. Nagyon kedves
volt tőle – feleltem óvatosan.
 – Ó, igen… George nagyon kedves – felelte féltékeny
hangon, én pedig hirtelen megsajnáltam. Én nagyon vonzónak
találtam George-ot, de nem érdekelt komolyan, és amíg én fel
nem tűntem a színen, Mrs. Comfortnak nem volt vetélytársa. Mi
van, ha ő tényleg szerelmes George-ba?
– Igen, annyira kedves ember, hogy azt kívánom, bárcsak
ilyen apám volna – jelentettem ki határozottan, aminek szemmel
láthatóan örült. Széles mosoly terült szét az arcán.
– Apa? Azt szeretné, valóban? Igen, azt hiszem, jóval idősebb
magánál.
Idősebb volt… de nem annyival! Mindenesetre ennek a
megjegyzésnek megvolt a kívánt hatása, és Oriel
meggondolatlan nagyvonalúsággal megajándékozott engem egy
zacskó Jelly Babieszel, ingyen.
Kisurrantam, míg a többiek a vásárlásaikat intézték. Amikor
kimentem, Oriel éppen azt közölte Cocóval határozottan, hogy
nem, nem adhatja el neki a maradék hashajtókészletét. Minden
vásárló csak egy dobozzal vihet, amíg az új szállítmány meg
nem érkezik.
Elmentem, hogy megnézzem, jól van-e az öreg dadus meg
Richard, és odaadtam nekik a pulykás-sonkás pite utolsó
szeleteit meg egy kis tortát. Aztán felhívtam Laurát a templom
kapufülkéjéből, ahol egy kicsit védve voltam a hidegtől.
Laura elmesélte, hogy felhívta Ellen, és panaszkodott, hogy
engem nem tudott elérni, hogy tájékoztasson egy csodálatos
munkáról, amit előjegyzett nekem a vízkereszt utáni héttől.
Kijelentette, hogy biztosan szívesen főznék egy közel-keleti
ügyfél hatalmas vendégseregére egy elegáns londoni címen,
most, hogy már kellemesen kipihentem magam.
– Remélem, eligazítottad – feleltem bosszúsan. – Mást sem
csináltam, csak előkészítettem az ételeket meg főztem, amióta
csak megérkeztem ide. És Ellen jól tudja, hogy húsvétig csak
házfelügyeletet vállalok.
– Jól felhúztam. Azt mondtam neki, annyira jól
beilleszkedtél, hogy valószínűleg mesés összeget fognak fizetni
neked, hogy ott tartsanak állandó szakácsnőnek.
– Bármilyen fura, de Jude szinte ugyanezt mondta… amire
azt feleltem, nem tudna megfizetni. De állítólag nagyon jól el
van eresztve, igazad volt.
– Hát persze, te gyagya. Vagyonokért mennek a szobrai.
Rágugliztam.
– Nos, akkor sem vállalok itt állandó állást. Szép csendesen
kisurranok az életükből, amint enyhül az idő. És feltéve, hogy
Jude-nak már nem lesz rám szüksége múzsaként.
– Szerintem azt nagyon élvezed.
– Nagyon izgalmas figyelni, ahogy azzal a
hegesztőpisztollyal egymáshoz hegeszti a fémdarabokat –
ismertem el. – Úgy tűnik, szereti, ha ott vagyok, habár időnként
annyira elmerül a dolgában, hogy teljesen elfelejti, nincs
egyedül. Aztán feleszmél, és észrevesz, elmosolyodik, és mond
nekem valamit.
– Mint például?
– Ó, mindenféle dolgot. Néha magamról kérdez, de általában
azt mondja, amire éppen abban a pillanatban gondol. És szereti a
jó ételt is. Kora délután leviszem neki az ebédet, miután mi
megebédeltünk fent a házban.
– Úgy hangzik, egyre bizalmasabb és közelibb viszonyba
kerültök – ugratott Laura. – Egy, csomó művész múzsája egyben
a szeretője is volt, nem?
– Lehet, de nem valószínű, hogy én bemegyek ebbe az utcába
azok után, ami a nagyival történt. Ráadásul ugyanannak a
családnak egy tagjával, amelyik olyan csúnyán cserbenhagyta –
emlékeztettem. – Úgy értem, még ha vonzónak találnám is a
nagydarab, zsarnoki, szófukar férfiakat, Jude szinte biztosan az
unokatestvérem.
– De még csak nem is első unokatestvér.
– Nem, az ő apja az én nagyapám öccse volt… azt hiszem –
feleltem, magamban végiggondolva.
– Ez nem olyan rettentően közeli rokonság – jegyezte meg
bátorítóan. – Nem büntethetnek meg érte.
– Ó, Laura! Éppen olyan szörnyű vagy, mint Jess!
– A kislány? Össze akar titeket hozni?
– Valójában nem is annyira kicsi – már majdnem tizenhárom
éves, és ő is egy újabb magas Martland lesz. De igen,
mindenáron megpróbál összeboronálni engem meg Jude-ot.
Rajong Jude-ért, és úgy tűnik, minket választott pótszülőknek,
mivel az igazi szülei távol vannak. Szerintem azt szeretné, ha ez
egy állandó állapot volna, de megmondtam neki, hogy arra nincs
esély.
– Híres utolsó szavak – felelte Laura, mire közöltem vele,
hogy menthetetlenül romantikus, de ebben az esetben ne
reménykedjen.
 Mikor visszamentem a kocsmába, Coco éppen vodkát ivott
üdítővel, Guy és Michael pedig korsó söröket, és közben fociról
beszélgettek, ami engem nem különösebben érdekelt. Úgyhogy
egy kávé társaságában inkább Nancyvel beszélgettem, amíg
ideje nem lett, hogy hazafelé noszogassam a többieket, különben
aznap nem lett volna ebéd az asztalon.
Így a szokásosnál jóval később vittem Jude-nak az ebédet a
stúdióba, és kissé morcos volt, amikor elmagyaráztam neki,
hogy miért. Gondolom, az éhség akadályozta a művészi
inspiráció áradását, vagy ilyesmi.
Azonban amint megebédelt, felvidult, és miközben
dolgozott, eléggé barátságosan elbeszélgettünk – vagy
ugyanolyan barátságosan hallgattunk. Fura módon
megnyugtatónak találom a műteremben töltött időt…
Jude jó hangulata szinte a nap végéig kitartott; pontosan a
következő teljesen felesleges próbát követően lett belőle újból
morózus neandervölgyi. Azt hiszem, ez azért lehetett, mert
bejött a konyhába, amikor Michaellel éppen kissé gonoszul Coco
színészkedésén nevetgéltünk.
Én pont Olivia szerepét mondtam nyafogó, magas hangon:
– Nos, jöjj, bár én uralnám lelkedet! 8
Mire Michael Sebastianként a karjába kapott, szenvedélyesen
felkiáltva:
– Jövök, szép hölgy! 9

8 Nádasdy Ádám fordítása.

9 Nádasdy Ádám fordítása.
 – Elnézést – mondta Jude, aztán úgy ledobta a tálca poharat
az asztalra, hogy az egyik felborult és eltört, majd kiment, és
még jól be is csapta a konyhaajtót maga mögött.
Michael sokatmondóan rám nézett, mire én hozzávágtam az
edényfogót. Rendben, most már belátom, Jude féltékeny; de ez
még mindig nem jelenti azt, hogy közeledni szándékozik
hozzám, ami – most, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy az
unokatestvérem – jobb is!

……………………………

Amikor aznap este kényelmesen elhelyezkedtem a takaró alatt

az ágyban, és belelapoztam a nagyi utolsó naplójába, hogy
megkeressem, ahol előzőleg abbahagytam, egy apró fekete-fehér
fotó esett ki belőle a paplanra.
Kétséget kizáróan Ned Martland volt rajta – most már
nagyon jól ismertem ezeket a vonásokat a családi albumból.
Nagyon jóképű volt és fiatal a képen, amint egy háború előtti
motorkerékpár mellett állt. A kép hátoldalára ezt írta: „Szívem
összes szeretetével, a maga Nedje”.
Azt nyilván feleslegesnek tartotta megemlíteni, hogy a nagyi
csak ideiglenesen birtokolta a szíve összes szeretetét.
A képet az ébresztőórámnak támasztottam, hogy jobban
tanulmányozhassam, próbálva megfejteni a jellemét az
arcvonásaiból. És így aludtam el – és egyenesen egy zavaros
álomba zuhantam, amelyben Jude régi motorkerékpárok
darabjait hegesztette össze, és alig viselt többet a
védőszemüvegnél…
 Eléggé felkavaró álom volt, azt mondhatom. Verejtékben
úszva ébredtem fel.
 34. FEJEZET

Némi enyhülés

Mr. Bowman azt mondta, ha Tom nem hal meg a háborúban,

mostanra már házasok lennénk, és lenne gyermekünk, és ő úgy érzi,
Tom azt szeretné, ha segítene nekem. Úgy gondolja, csak egyetlen
módon teheti ezt: ha a neve védelmét adja nekem. Úgyhogy akkor
rögtön megkért, legyek a felesége. Ő a legkedvesebb, legnagylelkűbb
ember az egész világon, és mivel nem láttam más alternatívát,
hálásan elfogadtam az ajánlatát.
1945. június

JUDE MÁSNAP ISMÉT KORÁN LEJÖTT; még mindig nagyon morcos

volt és szűkszavú, amin valószínűleg nem sokat javított, hogy
nem voltam képes egyenesen a szemébe nézni a múlt éjszakai
izzóan erotikus álmom után.
Aztán megint eltűnt az emeleten, amint ellátta a lovakat
Beccával, úgyhogy nem volt, aki teával kényeztetett volna, amíg
dolgoztam, vagy aki segített volna elkészítenem a reggelit,
időnként halkan váltva velem néhány szót… és valahogy
hiányoltam a barátságos hallgatásokat is. Fura, milyen hamar
hozzászokik az ember valamihez… vagy valakihez.
 Becca megkérdezte, amint átment a konyhán, hogy
összevesztünk-e.
– Nem tudom, mi ütött ebbe a fiúba ma reggel!
– Én nem tudok semmiről, habár nemigen szól hozzám
tegnap este óta – válaszoltam, bár azt nem tettem hozzá,
szerintem félreérthette, hogy már megint Michael karjában talált,
mivel az egy sor újabb kérdéshez vezethetett volna, amire még
csak gondolni sem akartam.
Jude csak akkor jött le megint, amikor már Jess meg
mindenki más is a reggelinél ült, Tildát kivéve, de még akkor
sem ült le, csak készített magának egy vastag szalonnás
szendvicset, és becsomagolta alufóliába, hogy magával vigye.
– Ma nem lesz magára szükségem – vetette oda nekem
kurtán.
– Akkor én jöhetek? – kérdezte élénken Jess.
– Nem – felelte, és kiment, Merlin pedig ezúttal követte –
habár aggódó pillantást vetett felém. Lehet, hogy visszatér a
gazdájához?
– Utálom Jude bácsit – jelentette ki keserűen Jess.
– Azt hittem, engem utálsz, Mini-Morticia – jegyezte meg
Guy.
– Csak amikor Mini-Morticiának nevezel, Guy bácsi – felelte
Jess, mire Guy összerándult.
– Ne foglalkozz Jude-dal, ma úgy tűnik, kicsit morcos
valamiért – mondtam Jess-nek. – Szerintem nem gondolta
komolyan, amit mondott. Most, hogy mintha olvadni kezdene,
miért nem építesz hóembert a ház előtt, amíg még van elég hó?
Aztán ha rendet raktam a reggeli után, kimegyek, és segítek
neked.
– Nem bánom – felelte duzzogva. Azt reméltem, valaki
felajánlja neki, hogy kimegy vele, de Michael úgy döntött,
felsétál a domboldalon, és telefonál az exfeleségének, abban a
reményben, hogy mégis megengedi, hogy a lányával beszéljen, a
többieknek pedig nem nagyon volt kedve, habár Noël megígérte,
később majd kinéz, hogy lássa, hogy alakul a hóember.
Ám amikor körülbelül húsz perc múlva kimentem, sehol
nem láttam Jesst, és semmiféle hóemberépítő tevékenységnek
sem láttam a nyomát. Csak egy lapát volt egy helyen
függőlegesen belenyomva a szűz hóba, és lábnyomok vezettek a
kocsifelhajtó irányába.
Jess gumicsizmája és a kabátja eltűnt, úgyhogy először az
udvart meg a karámot ellenőriztem, aztán a házat, minden
eredmény nélkül. Michael is visszajött már, és Guyjal
biliárdozott a könyvtárban, de amikor megkérdeztem, azt
felelték, nem tudják, hol van Jess.
– Tökéletesen kiment a fejemből, hogy megnézzem, hogy
alakul a hóember – vallotta be bűntudatosan Noël, amikor
visszatértem a nappaliszobába, hogy bejelentsem Jess eltűnését.
– Fogadni mernék, lement a stúdióba, hogy Jude-ot
nyaggassa, engedje a formázóagyaggal játszani, vagy ilyesmi –
vetette fel Becca.
– Ó, igen, biztosan – helyeselt Noël –, habár előbb szólnia
kellett volna valakinek, hogy hová megy.
 – De akkor nem engedtük volna meg neki, hogy háborgassa
Jude-ot – mutatott rá Tilda. – Tudod, hogy Jude milyen harapós
tud lenni, amikor valamin dolgozik.
– Mindenképpen nagyon harapós tud lenni – jegyezte meg
Coco. A kirakó mellett ült, úgyhogy gondolom, megint
beerőszakolt rossz helyre néhány darabot. Aztán kiténfergett,
talán, hogy belakmározzon a szöszöktől borított utolsó
hashajtóból, ami a táskája aljáról került elő, vagy elszívjon egy
tiltott cigarettát a szobájában a nyitott ablaknál.
– Ez a lány teljesen hasznavehetetlen – jelentette ki Becca,
aztán hozzátette, hogy valakinek le kellene mennie a
műterembe, és hazahozni Jesst. – De rám ne nézzetek, azt
hiszem, túlságosan bereggeliztem, és egy kicsit szunyókálni
akarok a tévé előtt. Megint a Fehér karácsonyt adják.
– Ó, tényleg? – kérdezte Noël. – Lehet, hogy én is betársulok.
– És én is, ha Hollynak nincs szüksége rám – helyeselt Tilda,
habár eszemben sem volt azt javasolni, hogy éppen ő baktasson
le a kocsifelhajtón a magas sarkú, marabutollas
bársonypapucsában, hogy megkeresse Jesst.
– Majd én lesétálok, és hazahozom. És ha már lemegyek,
felhívhatom a barátnőmet is.
– Ó, remek! Mondja meg Jessnek, hogy nagyon haszontalan,
és hozza azonnal vissza! – mondta Tilda.

Elindultam a kocsifelhajtó szélén a hóban, ami határozottan nem

volt annyira ropogós, mint az előző nap. És nem tűnt annyira
mélynek sem, úgyhogy lehet, hogy alulról elkezdett olvadni,
ahogyan a hókupacok néha szoktak, meghagyva fölül egy
keményebb, jeges burkot.
Nagyon is elképzelhető volt, hogy Jude azonnal hazaküldte
Jesst, úgyhogy arra számítottam, leverten baktat majd velem
szemben. És úgy döntöttem, nem szükséges Laurát felhívnom
megint, mivel semmi különös nem történt tegnap óta, amiről
beszámolhatnék, eltekintve Jude gyanúsan féltékenységnek tűnő
hisztirohamától.
Felötlött bennem, hogy széles e világon nem volt már más
Laurán kívül, aki őszintén törődött volna velem. Sem család, sem
más közeli barátok. Igaz, volt egy kör, akiket ismertem iskolás
koromból, és időről időre találkoztunk. Köztük volt Laura is meg
az állítólagos barátnőm, Ellen is, aki most a főnököm a
Házőrzőknél, de ez nem volt ugyanaz…
Laura családja mindig kedves volt, de túlságosan
eltávolodtam tőlük, miután Alan meghalt, és most már
áthidalhatatlan volt a szakadék. Különböző módon gyászoltunk
– ők ünnepelték Alan életét, én pedig úgy tettem, mintha sosem
történt volna meg. Bár nagyon sokat változtam az utóbbi pár
hétben…
És itt, Old Place-ben hirtelen rég elvesztett rokonok vettek
körül, habár nem tudtak a kapcsolatról, és valószínűleg
végtelenül zavarba jöttek volna, ha valaha is megtudják! Jude
azonnal a legrosszabbat képzelné, hogy talán a részemet akarom
a vagyonból, és azt hinné, egész végig igaz volt, amire
gyanakodott.
De mivel nem szándékoztam tájékoztatni őket, mindez nem
számított.
 Még mindig semmi jele nem volt Jessnek, amikor
lefordultam a kocsifelhajtóról, és elindultam a sötét fenyvesen át
felfelé vezető ösvényen, úgyhogy arra gondoltam, Jude
valószínűleg beadta a derekát, és megengedte, hogy a gyerek
maradjon. De aztán, amint a fák véget értek a műterem alatti
patak partján, hirtelen megláttam Jess feketébe öltözött alakját –
pontosan a befagyott malomtó kellős közepén, amint a jeget
próbálgatja, egyik bakancsba bújtatott lábával rátoppantva.
A jég valami fura, magas fekvésű, szinte éneklő hangot
hallatott, és bennem meghűlt a vér. A partra rohantam,
sürgetően kiabálva:
– Jess! Jess! Hagyd azt abba, és gyere ide azonnal!
Félig felém fordult, meglepődve a hangomtól, aztán valami
szörnyű, hasadó hang hallatszott, mint valami kisebb robbanás,
és Jess sikoltva elmerült egy nagy csobbanással. Egy pillanatra a
szívverésem is megállt, amint teljesen eltűnt a szemem elől…
Aztán felbukkant a feje, és a kislány ott kapálózott a jégszilánkok
között a rettenetesen hideg, fekete vízben.
Nem gondolkodtam egy pillanatig sem; kirohantam a
befagyott tóra, és arccal lefelé levetettem magam a jégre,
odanyújtva felé a kezem. Sikerült szilárdan megragadnom, előbb
csak az egyik hideg kis kezét, aztán a másikat is, miközben a
vállamig átáztam a fagyos vízben.
– Se-semmi baj – mondta Jess vacogó fogakkal, bár az arca
kékesfehér volt –, t-tudok úsz-úszni.
De mennyi ideig bírná ebben a fagyos vízben? És kezdett
alattam is hasadni a jég, hallottam, de nem tudtam, képes
lennék-e hátrafelé csúszva magam után húzni Jesst, viszont
elengedni semmi esetre sem akartam.
Kezdett úgy tűnni, hogy hamarosan én is csatlakozom hozzá
– habár ebben az esetben talán képes lennék őt feltolni a jégre,
hogy hozzon segítséget –, amikor meghallottam a műterem
ajtajának csapódását és Jude mély hangját, amint felkiált:
– Mi az ördög?
Talán a kiáltásaimra felfigyelt Merlin; hallottam, amint a
csukott ajtó mögött őrült módon ugat.
– Azt hiszem, kezd betörni alattam a jég – kiáltottam olyan
nyugodtan, amennyire csak tudtam. – De ha beszakadok, az a
tervem, hogy Jesst kisegítem, és maga meg elmehet segítségért.
– Nekem jobb tervem van: tudja Jesst tartani, ha én
mindkettőjüket kihúzom?
– Igen, természetesen, ha gyors lesz. Kezd elgémberedni a
kezem.
Jude gyors volt; vasmarokkal megragadta a bokámat, és egy
hatalmas rántás után átszánkáztam a jégen, mint egy rükvercbe
kapcsolt rozmár, magammal húzva az átázott Jess holtsúlyát is.
– Ó, istenem, Holly, elveszthettem volna mindkettejüket! –
mondta Jude, felkapva és fojtogató medveölelésbe zárva, amint
biztonságosan a partra segített minket. Aztán ugyanolyan
gyorsan le is ültetett a hóba, és ugyanezt megcsinálta Jess-szel is.
Majd komoran kijelentette:
– Jess, tudod, hogy nem szabad egyedül a víz közelébe
menned, főleg nem a jégre!
– T-t-te itt voltál, n-nem voltam egyedül – felelte Jess vacogó
fogakkal.
 – De én nem tudtam, hogy itt vagy – Holly pedig nem tudta,
milyen mély a víz, amikor bement, hogy megmentsen – mondta
Jude, amint lehúzta a gyerek gumicsizmáját, és kiöntötte belőle a
vizet. – Halálra fagytál volna, ha nem szedünk ki időben. Mi lett
volna, ha én nem hallak meg, és Holly nem jön ki érted?
Szerinted meddig bírtad volna?
– M-meghallottad volna a kiabálásomat – jelentette ki Jess. –
Vagy lehet, hogy k-ki tudtam volna mászni a jégre.
– Nem létezik – és pár perc múlva Holly is ott lett volna
melletted a vízben, és ő is halálra fagyott volna.
– Most ne ezzel foglalkozzunk! Jess tüdőgyulladást kap, ha
még sokáig ott ül bőrig ázva – figyelmeztettem Jude-ot.
– Maga is eléggé el van ázva – felelte, és homlokráncolva
nézett rám. – Csak lezárok mindent a műteremben, és
kiengedem Merlint, aztán fel kell szaladnunk a házba, nincs más.
– Szaladni? – kérdeztem hitetlenkedve, mert kezdtem olyan
reszketegnek és erőtlennek érezni magam, hogy szerettem volna
kényelmesen lefeküdni a puha hóba.
– Attól felmelegszik – mondta Jude, aztán eltűnt a
műteremben, majd egy perccel később visszatért Merlinnel, aki
megkönnyebbült örömmel végignyalta az arcunkat meleg
nyelvével.
Jude visszatolta Jess lábára a gumicsizmát, aztán
mindkettőnket felsegített, és erőltetett menetben a ház felé terelt.
A hóban botladozva, csúszkálva próbáltunk futni, Jude pedig a
karunkat szorítva erősen tartott minket.
Gondolom, elég komikus látványt nyújthattunk, ha nem is
volt kedvem nevetni.
Szerencsére Becca meglátott minket a kisebb nappaliszoba
ablakából, és kitalálta, hogy valami baj van. Azonnal átvette
Jude-tól Jesst, és vitte, hogy forró fürdőt készítsen neki.
– Magának is egy forró fürdő kell – mondta nekem Jude,
kihámozva a csizmámból meg az anorákomból a meleg
konyhában, mintha csak egy gyámoltalan kisgyerek lennék… és
valójában úgy is éreztem magam.
– Ó, én jól vagyok – tiltakoztam, habár reszkettem a hidegtől
és a sokktól. – Csak megyek és átöltözöm.
– Nem, dehogy. Maga is vegyen forró fürdőt! Majd én
megcsinálom – sürgetett. – Jöjjön, addig levetkőzhet, amíg én a
vizet engedem.
Az ujjaim annyira meg voltak fagyva, hogy alig tudtam
levenni a farmeremet, de végül sikerült, és amikor elmerültem a
forró vízben, mintha tűvel szurkáltak volna, ahogy a vérkeringés
újra megindult a testemben, és ez borzasztóan fájdalmas volt.
Mikor ez elmúlt, nehéznek és erőtlennek éreztem magam, az
agyamban pedig fájdalmas gondolatok keringtek. Az egész
élmény mélyen megrendített, különböző okokból is. Nemcsak
hogy mindketten meghalhattunk volna Jess-szel (habár egészen
biztos vagyok benne, sikerült volna Jesst kisegítenem, ha én
beleesem a vízbe), de felidéződött bennem Alan halálának
traumája is.
Ám nem maradhattam itt örökre, és Jude hallhatta, amint
lefolyt a víz, mert egy csésze whiskyvel megbélelt, forró, édes tea
volt az éjjeliszekrényemen, amikor a fürdőből kijöttem…
közvetlenül Ned fotója mellett, amit ott hagytam feltámasztva,
habár úgy tűnt, közben arccal lefelé fordult, úgyhogy reméltem,
Jude nem vette észre.
A tea undorító volt, de azért megittam, hátha Jude a fejébe
vette, hogy ellenőrzi, ami rá vallott volna. Éreztem, amint a
szokatlan whisky némileg felolvasztja a fagyot bennem.
Amikor végül lementem a konyhába az egyik meleg,
kényelmes kötött tunikámban meg száraz farmerben, Jude ott
várt rám. Készített nekem még egy teát, és ragaszkodott hozzá,
hogy az Aga mellé üljek.
– De most ne tegyen bele hat kanál cukrot, sem whiskyt! –
tiltakoztam erőtlenül.
– A cukor jó a sokk ellen, és aggódtam, nehogy ez a baleset
maradandó károsodást okozzon… de talán whiskyt nem kellett
volna beletennem? – kérdezte aggódva.
– Ó, nem – bizonyos értelemben talán még jót is tett nekem.
– Akkor mi a baj? – kérdezte. A bögrével a kezében
megfordult, és fürkészőn nézett az arcomba. – Nem érzi magát
rosszul, ugye?
– N-nem, jól vagyok. Nem erről van szó – csak a férjem,
Alan… éppen így halt meg. Berohant egy befagyott tóra, hogy
megmentsen egy kutyát, ami alatt beszakadt a jég… De a tó
nagyon mély volt, ő pedig nem volt valami nagy úszó, úgyhogy
meghalt, és… nos, csak most jöttem rá, hogy nem tehetett róla.
Megállíthatatlanul ömlöttek belőlem a szavak, miközben
elvakítottak az előtörő könnyek.
– Annyira dühös voltam rá az elmúlt években, amiért ilyen
bolond volt – hogy egyedül hagyott engem, ráadásul így, hogy
megmentsen egy kutyát –, de én is megtettem volna ugyanazt
Merlinért vagy bármilyen élőlényért, nem is beszélve Jessről!
És ekkor igazán sírni kezdtem, Jude pedig letette a bögrét, és
széles mellére vont, meleg, vigasztaló, védelmező ölelésbe, és a
hátamat veregette nagy, de meglepően gyengéd kezével,
miközben zokogtam.
– Nem tehetett róla – zokogtam a vállába tehetetlenül. – Nem
tehetett róla!
– Nem, elöntötte az adrenalin, és a pillanat hatására az
ösztönei átvették az irányítást – ahogy magánál is. És hála az
égnek, hogy maga ott volt, mert én esetleg nem hallottam volna
meg Jesst, és nem hiszem, hogy egyedül kijutott volna. Meghalt
volna, ha maga nincs ott. Maga pedig a saját életét kockáztatta
érte, hogy megmentse, úgyhogy mindkettőjüket elveszíthettem
volna.
Rámutathattam volna, hogy én soha nem is voltam az övé,
de túlságosan is erőtlennek éreztem magam, és szükségem volt a
vigasztalásra. Előhalásztam a zsebkendőmet, megtöröltem a
szemem, és kifújtam az orromat.
– Most már jobban érzi magát? – kérdezte, aztán amint
felnéztem, hogy válaszoljak, hirtelen megjelent az arcán az a
csodás, illékony mosoly…
És azután, magam sem tudom, hogy hogyan, én is
átkaroltam, és csókolóztunk, mintha sosem akarnánk
abbahagyni… Amíg ő váratlanul el nem rántotta a száját az
enyémtől, kartávolságra eltartva engem.
 – Nagyon sajnálom, Holly! Nem lett volna szabad
kihasználnom, amikor sokkos állapotban van… de engem is
meglepett a dolog. Igazán nem szándékoztam megcsókolni.
– Semmi baj, nem számít – mondtam reszketegen, felidézve
az összes okot, amiért annak a szenvedélyes csóknak nem lett
volna szabad megtörténnie köztünk. – Azt hiszem, a whisky volt
az oka. Nem vagyok hozzászokva.
– Biztos, hogy csak a whisky volt? Nekem az volt az érzésem,
maga is épp annyira meg akar csókolni, mint én magát – mondta
Jude, és a tekintetünk, alig pár centire egymástól,
összekapcsolódott egy hosszú pillanatra.
Én fordítottam el először a fejemet.
– Lehet… de ez csak egy fizikai dolog.
– Csak az volt, Holly? – kérdezte halkan. – Azt hiszem,
beszélnünk kell, amikor majd jobban érzi magát… de addig is
van valami, amit okvetlenül meg kell kérdeznem magától most
rögtön…
De bármi volt is az, várnia kellett, mivel ebben a pillanatban
Becca bedugta a fejét az ajtón, hogy jelentse nekünk, úgy tűnik,
Jessnek nem ártott meg a jeges fürdő, és most a nappaliban
fekszik jól betakargatva a tűz előtt, Tilda pedig olvas neki.
– Most már jobban van? – kérdezte tőlem kedvesen. – Jude
rendesen gondoskodik magáról?
– Igen, jól vagyok, köszönöm – feleltem, bár tudtam, hogy a
vörös szemem azonnal elárul. – Jobb lesz, ha utánanézek, mi
legyen az ebéd, mert már gyakorlatilag vacsoraidő van, és
biztosan mindenki farkaséhes.
– Majd én megcsinálom – ajánlotta fel Jude.
 – Nem szükséges, elboldogulok.
– Akkor csak irányítson engem! Üljön le az Aga mellé, és
dirigáljon. Ahhoz nagyon ért.
– Az kiabál, akinek a háza ég – vágtam vissza, ő pedig
elvigyorodott.
– Na, tessék, máris jobban van.
Megadtam magam, és leültem. Mostanra már úgyis mintha a
lábamba ment volna a whisky.
– Úgyis csak szendvics lett volna az ebéd, meg csészében
leves, desszertnek meg a legutolsó gyümölcspiték. Már korábban
elővettem őket a fagyasztóból.
– Szerintem ezzel még én is elboldogulok. Egyébként nem
vagyok teljesen reménytelen a konyhában, akármit gondol is.
– Ne felejtse el, hogy láttam a tekintélyes készételellátmányát
a fagyasztóban!
Meglepően barátságosan csipkelődtünk most, hogy már
elmúlt a mindkettőnket meglepetésként ért ölelés okozta
félszegség.
De bár egyikünk sem tagadhatta a kölcsönös fizikai
vonzódást, feltételezem, hozzám hasonlóan most már neki is
eszébe jutottak az okok, miért volna nagyon rossz ötlet ezt az
egészet folytatni.
Eltűnődtem, vajon mi az ördögöt akarhatott kérdezni tőlem,,
amikor Becca bejött. Talán azt, hogy titkos trónkövetelő vagyok-
e, aki Old Place-re pályázik?
Később már tökéletesen jól éreztem magam, és ragaszkodtam
hozzá, hogy magam főzzem meg a vacsorát, habár végül
Michael és Jude kissé bizalmatlan szövetségesként asszisztált
nekem. Jess és Tilda ismét elkészítette a krumplialapra tűzködött
sünt előételnek, sajttal meg savanyított gyöngyhagymával.
Jess meg én aztán felmentést kaptunk a darab végső próbája
alól, és csak úgy henyélve figyelhettük a többieket, amíg korán
lefeküdni nem küldött minket Jude egy forró vizes palack
társaságában. Amikor tiltakoztam, hogy még dolgom van a
konyhában, azt felelte, nincs semmi, ami nem várhatna reggelig,
és hogy ő is tökéletesen alkalmas rá, hogy bezárja a házat, és a
többi dolgot is elintézze. Közölte velem, hogy teljesen jól
elboldogult az én ideérkezésem előtt is, úgyhogy végül beadtam
a derekam.
Észrevettem, hogy egész este fürkésző pillantásokat vetett
rám, de mivel ez nem sokkal különbözött attól, ahogyan rajzolás
közben figyelt, lehet, hogy egyszerűen csak felmért egy újabb
szoborhoz. A vizes produkciómat figyelembe véve lehet, hogy a
kis hableány járhatott az eszében.
Tulajdonképpen nagyon szívesen mentem lefeküdni, mivel
kezdtem kimerültnek érezni magam, és furán könnyűnek
éreztem a fejem, habár valami különös nyugalom is szétáradt
bennem. Azt hiszem, ez az egész élmény a jégen nagyon
katartikus volt, ha jól belegondolok.
Most, hogy megértettem, Alan nem tehetett róla, hogy úgy
cselekedett, ahogyan, még ha ez végül a halálához vezetett is,
képes voltam megbocsátani neki. El tudtam engedni a haragot,
amit súlyként cipeltem az utóbbi nyolc évben, és képes voltam
egyszerűen szeretettel emlékezni rá.
A nagyi pedig? A naplója szerint úgy tűnt, többé-kevésbé
ugyanerre az elhatározásra jutott.

Tegnap összecsomagoltam a poggyászomat, és távoztam a

szállásomról minden felhajtás nélkül. Még aznap délután
összeadott minket különleges engedély alapján a férjem egyik
barátja, aki egy közeli város lelkésze. Az egész olyan volt, mint egy
különös álom, de most már ki akarok zárni a gondolataimból
minden emléket a múltról, és a lehető legjobb felesége akarok lenni
Josephnek, habár a mi kapcsolatunk mindig is csak szeretetteljes
barátság lesz.
1945. június
 35. FEJEZET

Szerepjátszás

Joseph a kezembe adott egy újságot ma reggel, és rámutatott egy

tudósításra, amely arról szólt, hogy a szeretőm meghalt egy
motorbalesetben. Aztán magamra hagyott. Később együtt
imádkoztunk N-ért. Nagyon sajnálom a családját meg a jegyesét,
ha őszintén szerette. Ez a fejezete az életemnek most lezárul…
eltekintve a gyermektől, akit hordok.
1945. június

JUDE KORÁN LEJÖTT, és ismét csendesen segítőkész volt, bár

érezhető volt köztünk valami félszegség. Az én részemről főleg
azért, mert az a szenvedélyes csók meglehetősen tüzesen jelen
volt az álmomban is az éjjel. Tudtam, hogy Jude is erre gondol –
gyakran találkozott a tekintetünk, és olyankor mindketten
hirtelen elkaptuk a pillantásunkat.
Én teljesen jól éreztem magam, nem volt semmiféle utóhatás,
amint arról biztosítottam is Jude-ot, mikor megkérdezte,
fürkészően nézve rám mélyen ülő, sötét szemével.
 Örültem, hogy úgy tűnt, ismét barátok vagyunk, és ő elég
jókedvűnek látszott (valószínűleg mélyen megkönnyebbült,
hogy nem vettem komolyan a csókot).
Még Coco javaslatát is jól fogadta, hogy gyorsan átfussunk a
jeleneteinken reggeli után, mielőtt a műterembe megy, miután
már szilveszter van (amiről, mivel annyi minden történt, sikerült
elfeledkeznem), és a végső előadás aznap este lesz meghívott
közönség, az öreg dadus és Richard előtt.
Eljátszottuk rendesen és komolyan a Vízkereszt jeleneteit,
ezúttal minden ripacskodás nélkül, aztán Jude már ment is,
meghagyva nekem, hogy később vigyek neki ebédet a
műterembe, úgyhogy visszazökkentünk a normális
kerékvágásba – vagy legalábbis ami köztünk normálisnak
számít.
– Rendben – feleltem –, de nem tudok sokáig maradni, mert
túlságosan sok a dolgom. Először is a sonka csontjából sonkás
borsólevest akarok varázsolni, aztán arra gondoltam, sütök egy
kis kenyeret.
– Jól hangzik – mondta. – Jut eszembe, Guy, egyikünknek le
kell mennie kocsival ma délután az öreg dadusért meg
Richardért.
– Ha akarod, én elintézem – ajánlkozott Guy, majd csábos
mosollyal nézett rám. – Holly is velem jöhet.
– Holly túl elfoglalt lesz, mivel tizenegy emberre kell
vacsorát főznie – mondtam célzatosan.
– Megbeszéltük a menüt. Nagyon egyszerű lesz – szólalt meg
Tilda. – Füstölt makréla háromszögre vágott pirítóson – ez az én
saját receptem –, rozmaringos báránysült és utána egy kis
melaszos torta lesz vaníliásodéval.
– Nagyszerű – mondta Becca. – Nem is akarok majd
hazamenni, amikor járhatóak lesznek az utak. Talán meg kellene
kérnem Richardot, hogy imádkozzék még egy kis hóért.

………………………

Merlin reggel velem maradt, de amikor Jude ebédjét vittem a

műterembe, elkísért.
Jude hegesztett, teljesen elmerülve a munkájában, úgyhogy
felvettem a tartalék védőszemüveget, és leültem szokásos
helyemre, a modellállványra, és figyeltem, amíg végül ki nem
kapcsolta a hegesztőpisztolyt.
– Szépen alakul, nem gondolja? – kérdezte, kritikusan
vizsgálgatva a keze munkáját. Ami eleinte úgy nézett ki, mint
egy pár összekapcsolt fémlevél, most kezdte örvénylőn kirajzolni
egy ló meg egy nő összekapcsolódott alakját. Kicsit hasonlított az
egyik makettre, amit Jude korábban készített, úgyhogy
nagyjából sejthettem, merre tart az egész.
– Igen, és most már elhiszem, amikor azt mondja, jó pénzt
kap a szobraiért – ugrattam, mire elvigyorodott.
– Ért hozzá, hogy letörje a szarvamat, de a munkáim nagyon
keresettek, ha nem tudná! „Van, aki nagynak születik, van, aki
naggyá teszi magát, és van, akinek tálcán kínálják a
nagyságot.” 10

10 Nádasdy Ádám fordítása.

 – Ez is a darabból van? Erre a részre nem emlékszem.
– Ez egy olyan jelenetben van, amit mi nem játszunk el –
felelte, és leült mellém. Merlin előbújt a dobogó alól, és közénk
furakodott, szeretettel Jude vállának támaszkodva teljes
súlyával. Bár ez a férfi szendvicse iránti élénk érdeklődés jele is
lehetett.
Jude nem szólt, amíg evett – a gondolatai láthatóan a
munkáján jártak. De amikor végzett, és én a maradékokat
pakoltam vissza a kosárba, hirtelen megszólalt:
– Holly, beszélnünk kell a tegnapról, amikor én…
– Ó, felejtsük el az egészet! – vágtam rá határozottan. –
Mindketten sokkot éltünk át, ami a legfurább dolgokra készteti
az embert. Most már sokkal jobban érzem magam.
– Igen, Holly, de maga…
Fogtam a kosarat, és elindultam az ajtó felé.
– Mennem kell. Viszlát később. Nagyon fogok örülni, ha már
túl leszünk ezen az átkozott színdarabon!

A szilveszteri közönség tagjai, akik már alapoztak egy jó

báránysülttel meg egy-két csepp sherryvel, felkészültek, hogy
megnézzenek három teljesen amatőr meg egy hivatásos színészt,
akik teljes lelki nyugalommal lemészárolják a Bárd néhány
jelenetét.
Ami azt illeti, nagyon örültem volna, ha én is nézhetném,
ahelyett, hogy szerepelek benne, mivel rettenetesen mulatságos
lehetett, hogy én végig úgy néztem ki, mint egy törpe Jude
hatalmas kabátjában, Coco, mint Frankenstein
csontvázmenyasszonya, Jude pedig, bár megpróbálta, nem tudta
megállni, hogy legalább egy kicsit ne ripacskodjon a kék
bársonyköpenyében a képzeletbeli bajuszával.
Michael rendesen játszott, de visszafogottan, valószínűleg
azért, hogy mi többiek ne tűnjünk annyira pocséknak. De ha ez
volt a szándéka, nem vált be. Különösen azoknál a részeknél,
amelyek arra épültek, hogy Sebastian és Viola teljesen
egyformák: „A félbevágott alma nem hasonlóbb, mint ezek itt.
Melyik Sebastian?” 11
Keresve sem lehetne találni két kevésbé hasonló ember, mint
én meg Michael, úgyhogy nem hibáztatom Guyt, amiért
horkantva felnevetett ennél a sornál.
Viszont a többi néző minden jelenetet lelkesen megtapsolt,
bár ehhez lehetett valami köze a sherrynek is.
Michael nagyon szépen adta elő a záró sorait, figyelembe
véve, hogy meglehetősen zavaró lehetett az ekkor már imádattal
ráfonódó Coco. Ezután következett Jude, hogy kinyilvánítsa
irántam érzett szerelmét a következő módon:
– „Cesario, jöjj; így nevezlek, amíg férfi vagy, de majd ha más
lesz rajtad a ruha, te leszel Orsino szép asszonya.” 12
Szerintem ez a sor körülbelül annyira volt romantikus, mint
amit Károly herceg mondott, amikor megkérdezték, szerelmes-e
Dianába: „Igen – bármit is jelentsen a szerelem, még ha Jude sokat
ígérő, izzó tekintettel adta is elő. Úgy tűnik, nemcsak
szobrászként, de színészként is alábecsültem őt.

11 Nádasdy Ádám fordítása.

12 Nádasdy Ádám fordítása.
 A közönség ismét tapsolt, az öreg dadus pedig egy pink
zsebkendőt nyomkodva a szeméhez, elandalodva kijelentette,
hogy ez nagyon megható volt, és ő nagyon szereti a hepiendeket.
– És kötök neked meg Jude-nak egy szép takarót,
nászajándéknak – közölte, ragyogó mosollyal nézve ránk.
– Igazából nem házasodunk össze, dadus, ez csak a
színdarabban van – magyaráztam.
– Én nem helyeslem, hogy csak úgy együtt éljenek az
emberek, házasságon kívül – szögezte le szigorúan. – Ne is
álmodj róla, hogy megkapod a takarót, amíg oltár elé nem
vezeted ezt a szegény lányzót, Jude Martland!
– Rendben, dadus – felelte Jude. – Észben tartom.
– Érdekes darab, nem igaz? – szólalt meg a lelkész, és hagyta,
hogy Guy másodszor is megtöltse a poharát. – Semmi sem az,
aminek látszik, egészen a végéig, és Shakespeare idejében még
zavarosabb lehetett az egész, mivel a női szerepeket is fiúk
játszották.
– Igen, vagyis egy fiú játszott egy lányt, aki úgy tesz, mintha
fiú volna.
– Így van. Az egész a maskarádét idézi, meg az ősi
keresztbeöltözős termékenységi rituálékat. Akárcsak a férfi-nő
alak a mulatságokban, majd meglátja.
– Ha még itt leszek – feleltem. – Úgy tűnik, lassan enyhül az
idő, úgyhogy lehet, hogy addigra már elmegyek.
– Hát hogyne lennél itt – csattant fel az öreg dadus
bosszúsan, épp időben felneszelve a félálomból, hogy ezt
meghallja. – Hát hol lennél?
 Ha Ellenen múlik, nagy valószínűséggel egy elegáns londoni
házban, ahol falafelt készítenék, gondoltam magamban.
Nem sokkal ezután Guy hazavitte az öreg dadust és
Richardot. Nagy meglepetésemre senkit nem igazán érdekelt,
hogy fennmaradjon éjfélig, és megvárja az új év eljövetelét,
mivel, ahogy Noël elmagyarázta, amikor megkérdeztem, Little
Mummingban mindig is a vízkereszt éjszakája jelezte az
átmenetet az óévből az újba, és nem valószínű, hogy ez valaha is
megváltozna.

Mindenki lefeküdt, Jude kivételével, aki követett engem a

konyhába, ahol a sherrys poharakat akartam elmosogatni.
Azt hittem, kiengedi Merlint, és még egy utolsó pillantást vet
a lovakra, ehelyett bejött, vállamnál fogva maga felé fordított, és
úgy meredt rám, mintha az arcom egy kissé megbízhatatlan
térkép volna, amin próbál eligazodni, hogy megtaláljon egy úti
célt, bár maga sem biztos benne, hogy el akar-e jutni oda.
– Mi a baj? – kérdeztem feszengve.
– Amit Richard mondott. Mert maga sem az igazán, akinek
mondja magát, igaz, Holly?
– Hogy érti ezt? Persze hogy Holly Brown vagyok! –
próbáltam kitérni.
– Ó, abban biztos vagyok, hogy ez a neve, de gyakorlatilag az
első pillanattól kezdve, amikor megláttam, gyanítottam, hogy
rokonságban van velünk, valószínűleg egy törvénytelen
kapcsolatból. Ned természetét alapul véve meg azt, ahogyan
maga mintha minden lehetséges alkalommal őfelé terelte volna a
szót, ő tűnik a legesélyesebb jelöltnek. Aztán amikor megláttam
azt a fotót róla a maga éjjeliszekrényén, akkor összeállt a kép, és
rájöttem, hogy a maga nagyanyja lehetett a…
– ,A kis malmos lány”, akiről Noël beszélt nekünk, akit Ned
bajba hozott? – fejeztem be keserűen. – Igen, ő volt az, de nem
malmos lány volt, hanem ápolónő.
– Nagyon sajnálom – mentegetőzött Jude, holott aligha az ő
hibája volt. – Mi történt vele?
– Benne van minden a naplóiban, amiket olvasok, mióta csak
ideértem – hogy hogyan csábította el, és aztán, amikor állapotos
lett, dobta, és hazamenekült. Azt is megtudta, hogy Ned valaki
mással volt eljegyezve egész idő alatt – mondtam neki –, és aztán
a szülei is kitagadták, és annyira kétségbeesett, hogy még az
öngyilkosság is megfordult a fejében.
– Ó, te jó ég, ez rettenetes! – kiáltott fel.
– Igen, de aztán a helyi különös baptista lelkész a segítségére
sietett, és feleségül vette. A nagyapám.
Jude szórakozottan beletúrt sötét hajába, és teljesen
összekócolta.
– Fogalmam sem volt róla! Ez nem vet túl jó fényt Ned
bácsikámra – sem a családomra –, nem igaz?
– Nem. Mintha senki nem törődött volna vele, mi lett a
nagyival.
– Azt megtudta, hogy Ned meghalt?
– Igen, de csak mert olvasta a helyi lapban. Rettenetes
lehetett így értesülni róla.
– A család valóban megfeledkezett róla meg a kisbabáról, és
sosem ajánlottak neki anyagi támogatást? Ezt nehéz elhinnem.
 – Ameddig eljutottam a naplókban, semmit nem hallott
felőlük – és különben sem kellett volna neki a pénzük, még ha
nem is ment volna hozzá a nagyapámhoz. És ha azt hiszi, én
azért jöttem ide, mert azt reméltem, hogy beférkőzöm a család
bizalmába, hogy valamiféle anyagi előnyt húzzak ebből a
kapcsolatból, akkor nagyon téved!
– Ez a gondolat eleinte megfordult a fejemben – ismerte el –,
de hamarosan elvetettem. Úgy értem, legtöbbször úgy néz ki,
mintha még csak nem is kedvelne minket – különösen Guyt –, és
aztán leesett, hogy ő állítólag pont olyan, mint Ned, és kezdtem
összerakni a dolgokat.
– Ha hiszi, ha nem, fogalmam sem volt, hogy rokonok
vagyunk, amíg el nem kezdtem olvasni nagyi naplóit.
– Úgy érti, korábban soha nem is hallott a Martlandokról?
– Csak egypár héttel azelőtt, hogy idejöttem. – Elmondtam
neki, mik voltak nagyi utolsó szavai. – Aztán Ellen említette a
család nevét, akiknek a házára felügyelnem kellene, és arra
gondoltam, ez afféle fura véletlen lehet. Nem tűnt nagyon
valószínűnek, hogy a maga családjának bármi köze lehetett a
nagyihoz. Ami azt illeti, arra számítottam, hogy kiderül, élete
elvesztett szerelme a kórház egyik orvosa lehetett.
– Megértem, hogy keserű amiatt, ami történt, de Ned nekem
mindig is inkább gyengének tűnt, mint rossznak, úgyhogy talán,
ha nem hal meg, támogatta volna őket? – vetette fel.
– Nem hinném, és nem hitte nagyi sem, különben nem érezte
volna annyira elhagyatottnak magát, hogy öngyilkosságra
gondolt.
 – Nos, hála az égnek, hogy nem tette meg – felelte Jude,
aztán homlokráncolva hozzátette: – És akkor azt hiszem, ettől mi
valamiféle unokatestvérek vagyunk, habár nem első
unokatestvérek, szerencsére…
A szorítása a vállamon erősebbé vált, én pedig, látva a
szándékát, sietve kijelentettem:
– De a csókolózáshoz túlságosan is közeli a rokonság.
– Láttunk már ilyen csodát – mondta, fél szemöldökét
felvonva, és a szokásos kurta, bensőséges mosollyal nézett rám,
amitől bizseregni kezdett a gerincem.
Eltökélten hátraléptem.
– Akkor is túl közeli rokonok vagyunk, még ha törvénytelen
kapcsolat révén is. És különben is, én nem követem a nagyim
példáját – nem fogok beleszeretni egy Martlandba!
– De én egyáltalán nem olyan vagyok, mint Ned bácsikám! –
jelentette ki Jude, kissé megbántottan. – És szerintem nem
vagyunk olyan közeli rokonok, hogy számítana – ha nem
akarjuk.
– Nézze, Jude, lehetséges, hogy van köztünk egy kis fizikai
vonzalom, de maga igazán nem a zsánerem, én pedig egészen
biztos, hogy nem vagyok a magáé, úgyhogy az soha nem lesz
probléma, milyen közeli a rokonságunk. És senki másnak nem
kell tudnia erről. Pár napon belül elmegyek, mintha nem is
lettem volna itt soha.
– De igen, tudniuk kell. Noëlnek mindenképpen – felelte
konokul. – Nagyon fog örülni. És Tilda meg Becca is, nem
beszélve Jessről, mert már így is nagyon kedvelik magát. Nem
hinném, hogy ezek után olyan könnyen megszökhet előlünk.
 – Nem fogja elmondani neki!
– Majd meglátja! – mondta, aztán gondterhelten lenézett
rám, és halkan megkérdezte: – Van még valami más, amit el akar
mondani nekem, Holly… bizalmasan?
– Nem, nincs semmi! – csattantam fel, amitől ő furán
csalódottnak tűnt.
Mit várt tőlem, mi a csudát kellett volna bevallanom neki?
Talán hogy én vagyok a Romanovok elveszett örököse?

Ezután szinte menekültem az ágyba, ahol a napló olvasásával

próbáltam a konyhai jelenetet kiverni a fejemből, habár már nem
számítottam újabb meglepetésre: tudtam, hogy végződött a
nagyi története.
Úgy tűnt, higgadtan vetette magát a lelkész feleségének
szerepébe, és ha volt is némi szóbeszéd a kongregáció körében a
hirtelen esküvő és a felek közti korkülönbség miatt, úgy tűnt,
végül elfogadták a helyzetet.
Épp elbólintottam volna egy újabb hosszú részlet felett a
nagyi ki nem érdemelt szerencséjéről és Isten kegyelméről,
amikor hangos kiáltást hallottam Michael szomszédos
szobájából, amit hangos csattanás követett, majd egy nőiesebb
sikoly és kiáltások.
Kiugrottam az ágyból, és kisiettem a lépcsőfordulóra, majd
megálltam, kezemmel Michael szobájának a kilincsén, mivel
hirtelen felötlött bennem, talán olyasmit zavarok meg, amit nem
kellene.
 Az ellenkező irányból befutott Jude, akinek a szobája
legközelebb esett, és az arckifejezéséből láttam, hogy ugyanerre a
gondolatra jutott – és hogy azt hiszi, én éppen kifelé jövök
Michael szobájából, nem befelé megyek!
– Bocsánat – mondta kurtán –, mintha sikoltást hallottam
volna.
– Úgy van, de nem én voltam.
Michael ajtaja kicsapódott, és kiviharzott rajta Coco, szinte
teljesen átlátszó köntösét összefogva magán.
– Felejtse el! – vetette hátra ádázán a válla fölött.
– Coco? – hallottam Michael hangját, mielőtt Coco becsapta
az ajtót maga mögött.
– Mi az? – szólalt meg Coco, amint észrevett minket. –
Alvajáró vagyok, rendben?
Azzal átcsusszant Jude mellett, és eltűnt.
Jude megfejthetetlen pillantást vetett rám, aztán ő is távozott
Coco nyomában.
 36. FEJEZET

Halvacsora

Joseph kérvényezte, hogy másik kápolnába kerülhessen, mivel

Ormskirk olyan sok szomorú emléket hordozott már, és a költözés
alkalmat adna nekünk az újrakezdésre. Az én kérésemre A
zarándok útját olvassa nekem esténként, miközben én varrok vagy
kötögetek, úgyhogy a fejem, a szívem és a kezem is el van foglalva.
1945. június

AMIKOR JUDE LEJÖTT MA REGGEL, nem említette a Coco-epizódot

– és én sem. Abban reménykedtem, hogy ilyen módon talán
megtartja magának a felfedezését is arról, hogy valójában ki
vagyok én.
Amikor visszatért az istállóból, éppen tölteléket állítottam
össze a csukához egy régi angol recept szerint, amelyet az egyik
könyvemben találtam. Még sosem készítettem csukát, de semmi
nem mehet veszendőbe. Elfogyott a töltelékhez szükséges
kolbászhús, de a fagyasztóból előszedtem a legutolsó néhány
kitűnő sertéskolbászt, és kiszedtem a belsejét, ami ugyanúgy
megteszi.
 Jude kimelegedhetett az almolástól, mert lehúzta a pulóverét,
és vele jött a pólója is… Még mindig őt bámultam, kissé
megbabonázva az izmok játékától a széles hátán, amikor
megfordult, és rajtakapott.
– Úgy tűnik, most már marad ez az enyhe idő – szólaltam
meg sietve, ismét a munkámra koncentrálva, de amikor megint
felpillantottam, összevont szemöldöke alól újra azzal a kissé
gyanakvó tekintettel figyelt, amit már el kellett volna hagynia
most, hogy tudott a nagyiról.
– Holly, remélem, nem felejtette el, mit mondtam tegnap
éjjel. Ha valakivel bizalmasan akar beszélni, bennem megbízhat.
– Mmm… – mondtam meglepetten. Pontosan mit kellene,
vele bizalmasan megbeszélnem? Hiszen már tudta az összes
titkomat – sőt, most már azt is, hogy tetszik nekem.
– Mi a csuda az, amit tölt? – kérdezte egészen más hangon.
– Az a csuka, amit Becca fogott tavaly, és belökte a fagyasztó
aljába. Nekem az a meggyőződésem, hogy ha az ember megöl
egy élőlényt, akkor meg is kell ennie. Úgyhogy megesszük.
– Én még csak nem is tudtam, hogy ott van!
– Ez azért van, mert sosem ás bele a fagyasztóba a legfelül
lévő készételeknél mélyebben.
– Így igaz. Erről jut eszembe, ma bejövök ebédelni – jelentette
ki.
Meglepődtem. Lehet, hogy alábbhagyott az ihlete?

Reggeli után megint kimentem a hóba Guy, Jess és Michael

társaságában, mivel, amint arra Jess rámutatott, lehet, hogy már
nem sokáig élvezhetjük a havat. És igaza is volt, mert most már
gyorsabban töppedt, mint egy elrontott szuflé.
Coco későn jött le, és némán duzzogott, amit én az előadást
követő unalom meg az előző este közte és Michael között
történtek (vagy nem történtek) együttes hatásának tudtam be.
Az biztos, hogy ridegen bánt Michaellel.
Michael megragadta az alkalmat, amikor a karám felső
végéhez kapaszkodtunk fel a szánkókkal, hogy kiöntse nekem a
szívét.
– Coco tegnap éjjel bejött a szobámba!
– Igen, tudom – és Jude is. Meghallottuk a kiáltásokat meg a
sikoltozást, és kijöttünk a lépcsőfordulóra. Coco azt mondta,
alvajáró.
– Dehogy alvajáró! – felelte Michael. – Az egyik pillanatban
még mélyen aludtam, a következőben pedig lerántotta rólam a
paplant, és rám vetette magát, anyaszült meztelenül!
– Ne! – szisszentem fel. – Micsoda arcátlanság!
– Úgyhogy felkiáltottam – ahogy az természetes, ha valaki
ráveti magát az emberre, amikor alszik –, és automatikusan
ledobtam magamról. A padlón landolt, és felsikított… amitől
teljesen felébredtem, és rájöttem, hogy mi történik. Persze
megpróbáltam lecsillapítani.
– Azt hiszem, ez nem sikerült, Michael.
– Nem. Különösen, amikor megint próbálkozott, én pedig
közöltem vele, hogy a legkevésbé sem tetszik nekem – mondta
sajnálkozva.
– Gondolom, ettől dühbe gurult – jegyeztem meg. – Nem sok
férfi utasította volna őt vissza.
 – Az lehet… – Elhallgatott, és gyors pillantást vetett rám. –
De az a helyzet, Holly… nos, én meleg vagyok. Valójában ezért
bomlott fel a házasságom.
– Igazán? Igen, azt hiszem, ez valóban kibékíthetetlen
ellentét lehet – böktem ki meglepetten, mire ő felnevetett.
Felértünk a legelő tetejére, és én leraktam a szánkómat.
– De ha nem haragszik a kérdésért, Michael, miért nősült
meg egyáltalán?
– Debbie tudta, hogy meleg vagyok, mert ő volt a legjobb
barátom, és egy lakásban laktunk. De aztán ő hirtelen
megváltozott, és azt hitte, engem is meg tud változtatni. Én
családot akartam, úgyhogy, azt hiszem, hagytam magam
meggyőzni, hogy ez működhet. Összeházasodtunk, született egy
kislányunk. – Szomorúan elmosolyodott. – Egy ideig úgy
gondoltam, talán sikerülni fog. De aztán ő beleszeretett valaki
másba… és én is. És fogalmam sincs, miért mondom el magának
mindezt – tette hozzá meglepetten. – Az, hogy én meleg vagyok,
még mindig elég nagy titok.
– Gondolom, eddig még senkivel nem beszélhette ki ezt az
egészet, azért meséli el nekem. És természetesen én nem fogom
senki másnak megemlíteni, de miért kell titkolnia?
– Általában romantikus főszerepeket osztanak rám, és úgy
érzem, a közönség nem venne komolyan, ha tudnák, hogy
nyíltan meleg vagyok, még ha a szakmában a legtöbb ember
nagyjából tisztában van is vele. – Beletúrt világosbarna hajába,
csinosan összekócolva, és szomorkásan elmosolyodott. – Nem is
tudom. De valahogy úgy érzem, még nem vagyok készen rá,
hogy nyíltan kiálljak.
 – Megértem. És különben is – a magánélete nem tartozik
másra. De szegény Coco!
– Úgy érti, szegény én, nem?
– Nagyon dühös magára, bár én azt gondoltam volna,
továbbra is igyekszik fenntartani a jó viszonyt, hogy segítsen
neki elérni a színészi karriert.
– Igen, de ő nem túl okos, nem igaz? – Felsóhajtott. – Azt
hiszem, mostantól igazán elviselhetetlen lesz, hogy a darabon túl
vagyunk, én pedig elutasítottam. De talán, ha így olvad,
hamarosan letakarítják az utakat.
– És akkor mindnyájan hazamehetünk! – jelentettem ki
határozottan, ő pedig fura pillantást vetett rám.
– Azt hiszem, nem egészen mindnyájan, ha Jude-on múlik!
Éreztem, hogy kissé elpirulok.
– Ha arra gondol, hogy van valami köztem és Jude között,
akkor meglehetősen téved.
– Nem, nem tévedek. Ahogy állandóan elkapják egymás
pillantását, az egyértelműen elárulja magukat. Nem is említve a
kellemes kis együtt töltött órákat a stúdióban, amikor Jude
teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar más látogatókat. El
sem tudom képzelni, miért tagadják a tényeket mindketten.
– Ne butáskodjon!
– Komolyan beszélek! Sőt, azt hiszem, fennáll a veszélye
annak, hogy azonnal orrba vág, ha még egyszer akár csak
távolról is kompromittáló helyzetben talál minket.
Eszembe jutott az elvakult düh kifejezése Jude arcán, amikor
egy pillanatra azt hitte, Michael szobájából jövök ki a múlt éjjel,
és megborzongtam.
 – Lehetséges, hogy van egy kis fizikai vonzalom közöttünk…
– Úgy érti, szinte szikrázik maguk között a levegő, amikor
csak egy helyiségben vannak? – kérdezte segítőkészen.
– … de ez minden – fejeztem be. – Sőt, a múltkor szinte
nyíltan kijelentette, hogy a felesége elvesztése után nem akar
többet szerelmes lenni soha. És ugyanígy érzek én is. Túlságosan
fáj, amikor elveszítjük őket.
– Maguk ketten már sosem jönnek le? – kiáltott fel Guy a
lejtő aljából, mire felmásztam a piros szánkóra, és olyan erővel
löktem el magam, hogy elsüvítettem a megdöbbent lovak
mellett, és majdnem belefutottam a kerítésbe a karám alján.

…………………………..

Megcsináltam a sonkás borsólevest, és sütöttem hozzá friss

kenyeret. Ez volt az ebédünk, meg sajt, savanyúság és csatni. Az
alapvető élelmiszerkészleteim, mint például a sajt meg a vaj,
rohamosan fogyatkoztak, úgyhogy jó is volt, hogy végre
komolyan olvadni kezdett.
Hiába csalogattam, Coco nem volt hajlandó lejönni a
konyhába, hogy egyen velünk valamit. Azt állította, hogy az
ünnepek alatt biztosan magára szedett pár kilót az én
undokságom miatt, és muszáj megint formába jönnie a
következő modellmunkára, úgyhogy Michaeltől eltekintve csak
a család volt jelen… amelynek én is a tagja voltam, még ha úgy
tűnt is, Jude meggondolta magát, és nem fogja a többieknek
elárulni.
 De még végig sem gondoltam, amikor Jude egyszer csak
körbepillantott az asztal körül, és bejelentette:
– Van valami, amiről úgy vélem, mindnyájatoknak tudnia
kell, habár Holly nem akarja, hogy elmondjam nektek.
– Összeházasodtok – hurrá! – kiáltott fel Jess, és halvány arca
kipirult egy kissé.
– Nem, nem ilyesmiről van szó, Jess – felelte Jude. – Nem
fogom éves rendszerességgel bejelenteni az eljegyzésemet. Ami
azt illeti, talán jobb is volna, ha kimennél, amíg ezt
megbeszéljük. Ez Holly számára nagyon személyes.
– Ó, ne! Csöndben leszek, megígérem.
– Ha már mindenkivel közölni akarja, nyugodtan beleveheti
Jesst is – jelentettem ki rezignáltan.
– Rendben – bólintott Jude. – Nos, Holly a nagyija naplóit
olvasgatta, mióta itt van, és rájött, hogy ő Ned Martland unokája.
– Micsoda, Holly nagymamája az a malmos lány, akit Ned…
– kezdte Noël megdöbbenve, aztán hirtelen elhallgatott.
– Elcsábított és elhagyott, igen – feleltem. – Habár valójában
ő ápolta, mikor megsebesült, nem malmos lány volt.
– Egek ura – mondta Tilda.
– Az nem kifejezés – tódította Becca.
– Szóval értitek, miért vonakodott megemlíteni és elismerni a
rokonságát egy olyan családdal, amilyen a miénk.
– Nem mintha magukat hibáztatnám azért, amit Ned
Martland tett – jelentettem ki sietve, habár néha azért megtettem.
Egy kicsit…
– Természetesen nem akartam elítélően nyilatkozni a
nagymamájáról – mentegetőzött Noël. – És ami azt illeti, nagyon
boldog vagyok, hogy végre megismerhetem, kedvesem! –
Jelentőségteljes pillantást váltott Tildával, és folytatta: – Nagyon
sokszor mondtam Tildának, bárcsak megkereshettem volna Ned
lánykáját, miután ő meghalt.
– Akkor miért nem tette? – bukott ki belőlem nyersen.
– Nos, az a helyzet, hogy rettenetes hűhó lett belőle, amikor
beszámolt a szüleinknek róla meg a kisbabáról, különösen, mivel
abban az időben el volt jegyezve Lord Lennerton lányával. Lord
Lennerton alkalmazta volna, hogy aztán feldolgozhassa magát
az igazgatótanácsig. Úgy tűnt, hogy végre megállapodik,
úgyhogy a szüleink örültek. Így aztán még nagyobb csapás volt,
amikor a nagymamájáról hallottak.
– De hát ő engedett, és azt tette, amit mondtak neki?
– Nem egészen. Mi nem sokat tudtunk a lányról, még a nevét
sem, csak azt, hogy munkáscsaládból jött. De a bátyám, Alex
meg én láttuk, hogy Ned őszintén beleszeretett, és úgy
gondoltuk, el kellene vennie mindenképpen, nem kifizetni,
ahogy a szüleink akarták.
– Valóban szerette?
– Ó, igen, biztos vagyok benne, habár ő sem volt tisztában
vele, csak miután hazajött, és hiányozni kezdett neki. De Ned
gyenge akaratú volt, úgyhogy több hétig vacillált, mielőtt
eldöntötte, mit akar, és írt a jegyesének, hogy felbontsa az
eljegyzésüket. Utána elment, hogy megmondja a maga
nagymamájának, hogy feleségül akarja venni.
– Valóban megtette? De bizonyára nem találkozott vele, mert
akkor a nagyi említette volna! A halálhírét látta az újságban, de
akkor már a nagyapám felesége volt.
 – Akkor Ned valószínűleg megtudta, hogy már férjhez ment
valaki máshoz, és úton hazafelé meghalt. Azt hiszem, már sosem
fogjuk megtudni, pontosan mi történt. De ezután már
semmiképpen nem lehetett megtalálni a maga nagymamáját.
– Azt hiszem, mindnyájan arra számítottunk, hogy egyszer
csak megjelenik majd – vetette közbe Becca. – És a szüleink
kötelességüknek érezték volna, hogy támogassák őt meg a
kisbabát.
– Nekem mindvégig olyan bűntudatom volt, amiért nem kért
tőlünk segítséget – és azért is, mert én beszéltem rá Nedet, hogy
menjen el hozzá. Emiatt volt úton aznap, és ez vezetett a
halálához – jelentette ki szomorúan Noël.
– De te nem tudhattad, hogy ez lesz a következménye, és
legalább helyesen cselekedett – mutatott rá Becca.
– Ha Ned megtudta, hogy a nagyi máshoz ment feleségül,
talán túlságosan zaklatott lett, és nem tudott az útra figyelni
hazafelé. Ez okozhatta a balesetet – vetettem fel, egy parányit
megenyhülve Ned iránt.
– De különben is mindig gyorsan és felelőtlenül motorozott,
nem igaz? – szólt közbe Jude. – Ezt szoktad mondani.
– És ez az a nagybácsi, akiről állandóan azt mondogatjátok,
hogy őrá hasonlítok – jegyezte meg keserűén Guy. – Gyenge
akaratú, ingatag…
– Nos, te azért nem vagy annyira rossz, drágám – mondta
engedékenyen Tilda.
– Kösz!
– Nos, ami volt, elmúlt – szólalt meg Noël. – Remélem, a
nagymamájának boldog volt a házassága.
 – Nagyapa volt a gyerekkori szerelmének az apja, egy
különös baptista lelkész. Én épphogy csak emlékszem rá, de
kedves, jóindulatú ember volt – szerette mindenki.
– Hála az égnek – jelentette ki érzéssel Noël. Úgy látszott,
mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Tilda pedig, aki mellette
ült, szeretettel megveregette a kezét.
– Túlságosan is mély érzésű vagy, Noël.
– De köszönöm, hogy ezt mind elmondták nekem –
mondtam. – Sokkal jobban érzem magam Neddel kapcsolatban
most, hogy már megértettem, igazán szerette a nagyit, a maga
módján. A nagyi pedig sosem feledte el, tudják. Mielőtt meghalt,
kimondta a nevét, mosolygott, és biztos vagyok benne, hogy
látta is őt ott a kórteremben.
Jess, aki eddig szófogadóan hallgatott, most megszólalt:
– Akkor maga a nénikém, Holly, még ha nem is megy hozzá
Jude bácsihoz?
– Gondolom, igen, távoli rokonok vagyunk – feleltem. – De
mivel arról szó sincs, hogy hozzámenjek Jude-hoz, még ha nem
is lennénk rokonok, ez az egész csak költői kérdés.
– De egy csomóan hozzámennek az unokatestvérükhöz, nem
igaz? – erősködött Jess, de szerencsére ekkorra már Noël, Becca,
Tilda, sőt még Guy is körém gyűltek, hogy szeretettel
üdvözöljenek a családban, mint hazatért Martland rokont. Egy
kicsit olyan volt az egész, mint az elveszett bárány esete abban a
példázatban, amit a nagyi mesélt nekem kicsi koromban.
Jude kiment a műterembe, és magával vitte Jesst, bár előbb
megígértette vele, hogy nem mégy a közelébe, amikor hegeszt.
Reméltem, meg tudja majd győzni, ejtse ezt az egész ötletet,
hogy összeboronáljon minket, mivel ha volt is valami szándéka
velem, az valószínűleg nem a házasságra irányult, hanem csak
egy röpke viszonyra. Teljesen világossá tette, hogy nem akar
ennél többet… És ha már itt tartunk: én sem.
Ezzel együtt, mivel hirtelen elárasztott a jóakarat a világgal
szemben, készítettem Cocónak egy omlettet tojásfehérjéből, és be
is vittem neki egy pohár ásványvízzel. A kisebbik nappaliban
ült, szánalmasan magába roskadva a tévé előtt, habár az
időjárási viszonyoknak köszönhetően nehéz volt megállapítani,
hogy valójában mi van a képernyőn. Szinte hihetetlen módon
megköszönte az omlettet, habár azt megjegyezte, hogy a
szénsavas ásványvíz hizlal.
– Kényeztesse egy kicsit magát! – mondtam neki bátorítóan,
aztán magára hagytam, visszamentem a konyhába, hogy
tanulmányozzam a receptjeimet, és összehozzak valami
desszertet, ami illik a ma esti hízott ökör (vagyis esetünkben
inkább hízott csuka) után.
 37. FEJEZET

Félreértések

Mióta elköltöztünk Merchesterbe, ma először meglátogatott minket

Hilda, és bevallotta, hogy N. keresett engem a balesete napján, hogy
feleségül kérjen. Ám ő meg Pearl megmondták neki, hogy már
valaki máshoz feleségül mentem… Nem akartak még több fájdalmat
okozni nekem, de miután megvitatták, arra jutottak, fontos, hogy
tudjak róla.
1945. augusztus

A KOCSIFELHAJTÓN MÁR NINCS HÓ, bár a két oldalán még

magasra van halmozva. Reggeli után hangos dudálást
hallottunk, és amint kitódultunk, láttuk, hogy Liam és Ben
odavontatta Coco sportkocsiját az ajtóhoz.
Igencsak megviseltnek látszott a hátsó lökhárítónál, és a fiúk
szigetelőszalaggal fogatták fel a rendszámtábla egyik oldalát,
hogy le ne essen.
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Coco egy sebtében felkapott
vízhatlan kabátot fogva össze (így múlik el a világ dicsősége)
sovány válla körül. – Szegény autóm!
 – Jobb, ha megnézeti a szervizben Great Mummingban,
mielőtt hosszabb útra menne vele – tanácsolta Liam.
– Igen, ezek az alacsony sportautók különben is
használhatatlanok a havon, és még ha eljutna is a sztrádáig,
megvakulna a hótól, amit a többi autó felverne magára – tette
hozzá kritikusan Ben. Aztán észrevette a szégyenlős Jesst, és
kedvesen megszólította: – Szia! Hallottuk, hogy újabban
lékekben úszkálsz, ahogyan Svédországban csinálják, meg ilyen
helyeken!
Jess elpirult.
– Csak beleestem. Azt hittem, teljesen be van fagyva, de ott a
közepén nem volt.
– Pár éve velem is ez történt, amikor a tavon korcsolyáztunk
– ismerte el Ben. – Emlékszel, Liam? Csuromvizes lettem, és félig
megfagyva mentem haza.
Jess felderülve kérdezte:
– Tényleg?
– Akkor sem lett volna szabad rámennie a jégre egyedül –
jelentette ki Jude.
– Nem hinném, hogy még egyszer megpróbálja. Én
legalábbis nem tettem – válaszolt Ben.
– Mi a helyzet az utakkal? – érdeklődött Jude.
– Esetleg a főutat még nem takarították le, és nem ásták ki az
én kocsimat? – kérdezte reménykedve Michael. – Nem mintha
annyira igyekeznék elszabadulni innen, de nem is szeretnék a
szükségesnél tovább alkalmatlankodni maguknak, Jude – ha már
olyan kedvesek voltak hozzám.
 – Én sietek – szólalt meg Coco –, és rettenetesen szeretnék
kijutni innen!
– Láttuk, hogy a hókotró átjutott Great Mumming felé, de a
forgalom még nem indult meg. Talán majd később – mondta
Liam. – De még különben sem tud lemenni, mert a Weasel Pot
alatt a dombon nem jut át. Holnapra jobb lehet, ha továbbra is
így olvad.
– Apám meg én kora reggel végigmentünk, és a Weasel Pot
Lane vége egy nagy hóakadály, bár már kezd töppedni. Jól látni
a piros autója tetejét – mondta Ben vigasztalóan Michaelnek –,
úgyhogy a hókotró nem fog nekimenni véletlenül. Időnként az is
megtörténik.
– Ó… akkor jó – felelte Michael kisé aggódva. – Hála az
égnek, hogy nem fehér autót vettem. De az biztos, hogy soha
többet nem fogadok szót a GPS-nek!
– Ha a háromkirályoknak lett volna GPS-e, csak a jó ég tudja,
hol kötöttek volna ki – helyeselt Noël, aki csak most csatlakozott
hozzánk, miután beburkolózott a nagykabátjába, sálat vett, és
füles sapkát húzott a fejére.
– Ha holnapra még jobban elolvad a hó, lemehetünk kiásni
az autóját – javasolta Guy. – Akkor még könnyebb lesz
észrevenni. Lehúzták az útról, ugye?
– Igen, Jude segített nekem rátolni a füves padkára… vagy
ahol a padkát sejtettük. Nem volt könnyű megállapítani akkor
éppen.
– Én visszamehetnék magával Londonba a maga autóján,
amikor járható lesz az út, ugye? – kérdezte Coco, reménykedve
rezegtetve műszempilláit Michaelnek. Úgy tűnt, még a férfi
visszautasítását is elfelejtette, annyira szeretett volna végre
elszabadulni innen. – Az Autóklub majd kiszabadítja később az
enyémet.
– Én először a barátaimat fogom meglátogatni, akikhez
mentem volna eredetileg. Egyébként is, arra gondoltam, hogy
keresek itt helyben szállást, hogy megnézhessem vízkeresztkor a
mulatságokat. Olyan sokat hallottam már róluk, hogy nem tudok
elmenni anélkül, hogy ne vettem volna részt benne. De
természetesen nem fogok beszélni róla senkinek.
– Rendes fickó – bólintott Noël.
– Maga közénk tartozik – jelentette ki Becca.
– És természetesen maradhat addig nálunk, szívesen látjuk –
tette hozzá Jude, valamivel kevésbé lelkesen.
Coco durcásan biggyesztette a száját.
– Én nem akarok itt maradni valami ostoba népi tánc miatt,
ami különben sem érdekel senkit. Guy, muszáj lesz hazavinned,
és kész! Azután soha többet nem akarlak látni.
– Én sem megyek el vízkereszt előtt – felelte Guy.
– De tavaly is elmentünk!
– Igen, de csak azért, mert előtte összebunyóztunk Jude-dal.
Csak vízkereszt után kell először munkába mennem, úgyhogy
akár maradhatok is.
– Úgy látom, mindenkinek elment az esze! – siránkozott
Coco. – Én pedig haza akarok menni!
– Szerintem a legkevesebb, amit megtehetsz, Guy, hogy
hazaviszed Cocót – szólalt meg Jude. – A te hibád, hogy itt
ragadt, végül is, és különben is, te soha nem veszel részt a
mulatságokban.
 Guy felvont szemöldökkel, kérdőn nézett a bátyjára.
– Meg akarsz szabadulni tőlem?
– Az biztos, hogy úgy érzem, éppen elég sokáig
örvendeztettél meg a társaságoddal.
– Az én autómat is kiáshatjuk holnap, a ház mögött csücsül
egy hóátfúvásban – jegyeztem meg.
– Miért? Maga még nem megy sehova – csattant fel Jude
gorombán, aztán beviharzott a házba, hogy néhány perc múlva
ismét megjelenjen, a műterembe indulóban.
– Ebéd után várom – vetette oda nekem elmenőben.
– Holly Jude múzsája – magyarázta Becca a fiúknak, akik
értetlenül néztek rá.
– És távoli rokon – tette hozzá Noël. – Hát nem remek? A
család tagja.
– Ezt már kitalálta mindenki – felelte Liam.

Lementem a stúdióba, ahogy Jude utasított, de előtte tettem egy

kitérőt, hogy gyorsan tájékoztassam Laurát arról, mi történik
éppen. Főleg a legbosszantóbb dolgokról, például hogy Jude az
egész családdal közölte, törvénytelen rokon vagyok. Aztán
beszámoltam a balesetről.
– De hát mindketten meghalhattatok volna! – kiáltott fel
elborzadva. – Hála az égnek, hogy Jude meghallott! Biztos, hogy
jól vagy?
– Igen – bár utána teljesen szétestem, mert ez a dolog
ráébresztett, hogy Alan is kénytelen volt felrohanni a jégre, hogy
megmentse azt a kutyát. A puszta ösztön átveszi az irányítást az
ilyen helyzetekben, és én is megtettem volna ugyanazt Merlinért.
Ez… katartikus volt. Telesírtam Jude Martland vállát, és nagyon
együttérző volt.
– Na látod, jó szíve van!
– És aztán megcsókolt. Vagy én csókoltam meg őt. Egy
csomó whiskyt tett a teámba sokk ellen, és nem voltam
magamnál. Leckéket adhatna George-nak – tettem hozzá
elgondolkodva.
– Holly!
– Ne izgasd fel magad! Ő hagyta abba. Azt mondta, nem
akar visszaélni vele, hogy annyira zaklatott voltam… De
valószínűleg egyszerűen csak meggondolta magát. Mondtam
neki, hogy nem számít, csak a sokk tette, meg a whisky, és
felejtsük el.
– Szerinted az lehetséges?
– Igen – szögeztem le határozottan. – Eltekintve attól, hogy
az unokatestvérem, már világossá tette, hogy nem keres hosszú
távú kapcsolatot, én pedig nem akarom megismételni a nagyi
hibáját egy másik Martlanddal.
Nem részleteztem egyre zavarosabb érzéseimet Jude iránt,
de biztos vagyok benne, hogy Laura olvasott a sorok között,
mert túlságosan is jól ismer engem.

Jude azonnal abbahagyta a munkát, amikor bementem a

stúdióba, és befalta az ebédet, úgyhogy bizonyára éhes lehetett.
Ezután lázasan rajzolta egyik vázlatot a másik után rólam meg
Merlinről, mintha csak attól tartott volna, hogy esetleg köddé
válok. Aztán visszatért a hegesztéshez.
Ismét pólóra volt vetkőzve… és hiába tudom, hogy nem a
zsánerem, ráadásul érinthetetlen, mivel az unokatestvérem, de te
jó ég, akkor is el kell ismernem, van benne valami rettentően
szexi, amikor hegeszt!
Annyira kimelegedtem, hogy ha akkor kimegyek, és
belehempergek a hóba, megolvasztottam volna!
Talán csak a bezártságtól van, miután olyan hosszú ideig
voltunk egymás társaságában. Jobb lesz, ha minél előbb
hazamegyek.

A nagyi a naplójában aznap este ismét hosszasan elmélkedett

Isten vele kapcsolatos terveiről és a szerető megbocsájtásról,
noha nem mindenki osztotta a nézeteit.

A szüleim még mindig nem bocsátottak meg, a házasságom ellenére

sem; talán azt hiszik, csellel vettem rá Josephet. Úgy terveztük el,
hogy elmegyek Joseph nővéréhez Cornwallba, jóval a baba érkezése
előtt, ami eléggé természetesnek tűnik majd. Joseph neki elmondta
az igazat, ő pedig egy csodálatosan kedves levelet írt nekem…

Alig hittem el, hogy újra vasárnap van! Hova tűnt az idő?
Richard üzent, hogy újabb szertartást tart a templomban, mivel a
hivatalban lévő lelkész nem tud jönni. Becca szerint úgyis csak
havonta két szertartást tart a faluban.
 – Nem úgy van, mint amikor Richard volt a lelkészünk,
mielőtt a két egyházkerületet összeolvasztották. Az új lelkész
nem része a közösségnek – zsörtölődött Becca. – Bár persze
Richard tart egy istentiszteletet vasárnaponként, amikor a másik
nem jön, úgyhogy nem érezzük a hiányát.
Úgy volt, hogy Guy meg Michael leviszik őket a
templomhoz, úton Michael autójához menet, hogy
kiszabadítsák. Én azonban visszautasítottam, hogy velük tartsak,
mivel ki akartam próbálni a mulatságokra szánt süteményeket,
úgyhogy beáztattam egy kis sáfrányt éjszakára. Jude úgy
döntött, lemegy velük ahelyett, hogy egyenesen a műterembe
vonult volna, ám Coco, aki rettenetesen unatkozott, úgy
határozott, hogy valami hiperszuper szépségápolási szeánszot
tart fent az emeleten.
Nem szóltam neki, hogy a méregdrága bélelt kabátját
betettem a mosógépbe, kézi mosásra. Annyira mocskos volt,
hogy úgy tűnt, nincs más megoldás, és úgy véltem, minden
rendben lesz, ha utána alacsony hőfokon megszárítom…
Különben is, miután hazaért, valószínűleg úgyis a szemétbe
hajítja.
– Nem tudja, hogy kell szőrmekucsmát tisztítani? –
kérdeztem Tildát pár órával később, miután George
hazaszállította a templomi csoportot, és már a rácson hűlt egy
adag sáfránytól aranysárga, kandírozott narancshéjjal és
cukorral meghintett vízkereszti sütemény.
– A hintőpor és egy jó kefélés talán segíthet – javasolta.
– Arra gondoltam, jó volna, ha úgy tudnánk holnap Cocót
útnak indítani, hogy kevésbé tűnjön csavargónak –
magyaráztam. – Kimostam a kabátját, és egészen szép lett. Most
a szárítógépben van.
– Annyira jó lesz, ha egyszer már megszabadulunk tőle –
helyeselt Tilda. – Mi ez a finom illat?
– Vízkereszti sütemény, bár igazából ezek inkább
gyümölccsel díszített kalácskák, nem igaz? A konyhában
találtam a receptet egy dobozban, de úgy gondoltam, jobb, ha
tartok egy próbafutamot, mielőtt túl sokat sütök belőle, mivel
csak szárított élesztőm volt, nem friss. Kér egyet?
– Szerintem mindnyájan kérünk egyet – szólalt meg Becca. –
Hiányozni fog a főztöd, miután hazamegyek. És most, hogy már
a faluba vezető út is kezd kiolvadni, nem nagyon van ürügyem
maradni, nem igaz?
– Egyikünk sem akar visszaélni a vendégszeretettel –
jelentette ki Noël. – És igazán csodálatos karácsonyunk volt
Hollynak köszönhetően. De ha Edwinának sikerül ideérnie
holnap, ahogy eredetileg tervezte, akkor mi is hazamehetünk.
– Edwina intézi az én bevásárlásomat is a magukéval együtt,
és megtölti a fagyasztómat készételekkel – közölte Becca. –
Valóságos energiabomba! Még Jude is nekiadja időnként a saját
bevásárlólistáját.
Az autókiásó csapat késett az ebédről, de végül megérkeztek,
Michael piros autóján, amit úgy kellett bebikázniuk.
– Bennek sikerült lejutnia a hókotróval az alsó útig, és ott
már megindult a forgalom – jelentette Guy. – Nem voltam benne
biztos, hogy Michael kocsija feljut a dombra, de sikerült neki,
miután Ben kiszórt egy kis kavicsot, és felrakta a kerekekre a
tartalék hóláncait.
 Abból, ahogyan beszéltek róla, az ember azt hihette volna,
egy életveszélyes sarkvidéki expedícióról tértek éppen vissza,
ahol lépten-nyomon vérszomjas jegesmedvék állták az útjukat.
Amikor Coco lejött ebédelni (vagy inkább nem ebédelni),
nagyjából ugyanolyan külsővel, mint a szépségápolás előtt,
közölték vele, hogy másnap valószínűleg távozhat.
– Én foglak elszállítani, de nem a saját akaratomból – tette
hozzá Guy.
– És viselheti a gyönyörű fehér kabátját – mondtam neki –,
kimostam, és most olyan, mint új korában.
– Kimosta? – kiáltott fel, tágra nyílt, jégszilánkkék szemével
rám meredve.
– Nem is hinné, mi mindent lehet mosni a kímélő mosással,
és úgy tűnt, nincs vesztenivalónk. A kucsmáját is jól kikeféltem,
de annak a tisztításához valójában szakember kell.
Coco jellemző módon nem köszönte meg a munkámat, és
úgy vizsgálgatta a kabátját, mint aki nem hiszi el, hogy az túlélte
az én könnyelmű kezelésemet.

Tilda korábban azt mondta, van egy csomag sáfrány a

kapusházban, és úgy láttam, szükségem lesz még rá a vízkereszti
süteményhez, ha nagyon nagy adagot akarok sütni belőle.
Úgyhogy, miután rendet raktam ebéd után, Jude meg én együtt
sétáltunk le a kocsifelhajtón, habár ez részemről nem volt
szándékos. Jude történetesen éppen akkor indult el a stúdióba.
Elég csendes volt – de ez gyakran megesett vele.
 – Mit gondol, mennyi vízkereszti kalácsot kell majd sütnöm?
– kérdeztem, amint a fenyvesen keresztül a kapusház felé
sétáltunk, elhaladva a malomhoz vivő út mellett. (Időközben
úgy döntött, hogy előbb eljön a kapusházhoz velem, hogy
mozogjon egy kicsit, habár azt hittem volna, Michael autójának a
kiásása elég testmozgás volt egy napra.)
Eltöprengett.
– Úgy negyvenet-ötvenet? A faluból meg a farmokról
mindenki eljön, és legalább fejenként kettőt megesznek, azt
hiszem. Mrs. Jackson egy nagy, lapos fonott kosárra valót
szokott levinni belőle. Azt hiszem, a kosár még mindig a
kamrában van felakasztva.
– Hát, annak a megsütésére akkor elég sok időm elmegy
holnap – jegyeztem meg, amint elértük a kapusházat, és ő
megfordult, hogy elmenjen. Elég sötét volt a fenyők vetette
árnyékban, és a nap még nem olvasztotta meg teljesen a bejárati
ajtóhoz vezető, kőlapokkal burkolt járdát. Én erre csak akkor
jöttem rá, amikor megcsúsztam a félig fagyott latyakban, és nagy
erővel lezuhantam a hátsómra. Az első sokkhatás után annyira
fájdalmas volt, hogy telefutott könnyekkel a szemem.
Jude felkapott, mintha nem is lett volna súlyom, és a kulcsot
kivéve a kezemből, bevitt a kapusházba, és elhelyezett a
kanapén.
– Vizes a fenekem, eláztatom a kanapét – tiltakoztam,
azonnal felpattanva. – Jaj, ez tényleg nagyon fáj, végig az egész
hátam!
– Remélem, nem lesz semmi baj – mondta Jude, meglepő
aggodalommal nézve rám. – Úgy értem, sokkal óvatosabbnak
kellene lennie a maga állapotában. Gondoljon a babára, még ha
nagyon az elején jár is.
– Ba…? Miféle baba? – kérdeztem értetlenül, tágra nyílt
tekintettel meredve rá. Azt hittem, megőrült. – Mi az ördögről
beszél, Jude?
– Nézze, Holly, láttam azt a várandósságról és
gyermekgondozásról szóló könyvet, amit karácsonyra kapott,
úgyhogy tudom, hogy gyereket vár.
– Ó… az!
– Gondolom, az apa az a Sam fickó, akit említett párszor. És
gondolom, ez is az egyik oka volt, amiért annyira szerette volna
megtudni, hogy ki volt az igazi nagyapja. Azt hiszem, sok
állapotos nő van ezzel így. Michael tudja?
– Halló, mintha a nevemet hallottam volna – szólalt meg
Michael, bedugva a fejét az ajtón, éppen ebben a szerencséden
pillanatban. Aztán meglátott minket, amint pár centire
egymástól ellenségesen meredünk egymásra, és zavarba jött.
– Hát maga meg hogy kerül ide? – kiáltottam.
– Gondoltam, vagy tíz percig fel-alá járatom az autómat a
kocsifelhajtón, hogy töltsem az akkumulátort – magyarázta. – És
láttam, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva, amit kicsit furának
találtam.
– Jöjjön csak be! – hívta Jude, aki még a szokásosnál is
komorabbnak tűnt. – Éppen azt kérdeztem Hollytól, vajon maga
tudja-e, hogy ő várandós.
– Tessék? – kérdezte Michael.
– Természetesen nem tudja, maga féleszű, mivel nincs
semmiféle várandósság – csattantam fel.
 – Nem várandós? – Jude kutató tekintettel nézett rám. – De…
akkor mi ez a könyv?
– Nem mintha bármi köze lenne hozzá, de elhatároztam,
hogy idén tavasszal megpróbálkozom egy babával. IVF-fel.
– Az mi?
– Mesterséges megtermékenyítés. Lombikprogram.
– Máshogy nem tudja megoldani? – kérdezte elképedve. –
Hát mi a baj a férfiakkal arrafelé, ahol lakik?
– Természetesen meg tudnám oldani, de nem akarom
máshogyan.
– És Michael nem hajlandó? Végül is, nekem úgy tűnt,
maguk ketten olyanok, mint a sziámi ikrek. Azért kérdeztem, ő
tudja-e, hogy várandós.
– Nézze, Jude – magyarázta Michael türelmesen –, Holly
meg én jó barátok lettünk, de ennyi az egész – és ennél soha nem
is lesz több. És megmondom azt is, hogy miért: meleg vagyok.
Holly már tudja.
– Maga meleg?
– Igen, de hivatalosan még nem közöltem, csak közeli
barátokkal.
– De… maga házas volt. Van egy kislánya.
– Az tévedés volt.
– Értem… De akkor minek ez a titkolózás?
– Hollynak már elmagyaráztam: fura volna romantikus
főszerepeket játszanom, amikor mindenki tudja. Majd akkor
közlöm hivatalosan, amikor már túl vagyok ezen a perióduson.
– Maga meleg… – ismételte Jude. Aztán az a váratlan
mosolya teljesen átformálta az arcát. – Ez csodás!
 – Köszönöm a támogatást! – jegyezte meg szárazon Michael.
Jude mosolya komisz vigyorba ment át.
– De szegény Coco. Döglött lovat ostorozott!
– Szegény Michael, úgy értette – feleltem bosszúsan. – Maga
meg Guy egyszerűen a farkasok elé vetették.
– Sajnálom – mentegetőzött, de nem hangzott túl őszintének.
– Semmi baj – mondta Michael. – Nos, akkor csak folytassák,
én visszamegyek az autómhoz. Ott hagytam járó motorral.
Holnap valószínűleg elutazhatok – tette hozzá félszegen.
– Ó, maradjon csak, ameddig jólesik – válaszolt Jude
nagyvonalúan, hirtelen visszatért jókedvvel.
– Én visszamegyek magával az autón – mondtam sietve –,
elcsúsztam a jégen, és nagyon fáj. Reggelre valószínűleg lesz pár
látványos zúzódás a hátsómon.
– Rendben – mondta Michael.
Jude lement a műterembe, én pedig fogtam a sáfrányt, aztán
gondosan bezártam az ajtót.
– Hú, sokkal nagyobb biztonságban érzem most magam,
hogy Jude már tudja a kis titkomat – ismerte be Michael, amint
megfordította az autót, és elindultunk hazafelé. – Attól
tartottam, még átrendezi a csinos arcvonásaimat. De tényleg
lombikprogramot akar, Holly?
– Igen, már eldöntöttem, mielőtt még idejöttem volna, hogy
egyedül csinálom végig – magyaráztam. – Tudtam, hogy sosem
találnék még egyszer olyan férfit, mint Alan.
– Az lehet, de talán találna egy nagyon különbözőt, ha
keresne… mint például Jude-ot – javasolta.
 – Az biztos, hogy ő másmilyen, és a legrosszabbat hozza ki
belőlem.
– Vonzódnak egymáshoz, ez kezdetnek megteszi.
– Ez csak egy fizikai dolog… és különben is, még ha nem is
csak az volna, szerintem a családi kötelék túl szoros bármi
máshoz.
– Rendben… értem. – Elbűvölő, féloldalas mosolyával nézett
rám. – Ebben az esetben még mindig ott vagyok én, ha olyan
önkéntes donort akar, akit ismer. És a lányom után mondhatom,
nagyon szép gyerekeket csinálok! Csak az ég szerelmére, nehogy
elmondja Jude-nak, hogy felajánlottam!
– Ez igazán aranyos magától – feleltem meghatottan. –
Észben fogom tartani.
 38. FEJEZET

Célfotó

A baba megérkezett, szerencsésen későn, és elég kicsin, de

egészségesen. Kislány, és az Anne nevet adtuk neki. Nagyon drága
mindkettőnknek, és Joseph úgy rajong érte, mintha a sajátja volna.
Azt mondja, ö Isten ajándéka.
1946. január

A NAGYI NAPLÓJA LASSAN ABBAMARAD nem sokkal a baba –

anyám – érkezése után. Gondolom, más dolgok kötötték le az
idejét, és nagyon elfoglalt lehetett. Azt tudom, hogy nagyon
aktív lelkészfeleség volt.
Még mindig elég merev voltam az eséstől, és fájt mindenem.
A fenekem valószínűleg csupa kék-zöld lehetett, főleg zöld attól
a kencétől, amit Becca adott nekem, hogy bekenjem vele, miután
hosszasan áztattam magam meleg vízben. Azt mondta, ő
esküszik rá, úgyhogy kipróbáltam, habár nagyon fura illata volt,
és azt gyanítom, lovaknak lett kitalálva. Az biztos, hogy sokat
enyhített a fájdalmon. A csüdömön is kipróbálom majd egy
hosszú nap után a konyhában!
 Nem mentem le olyan korán, mint szoktam, és tudtam, hogy
Jude megelőzött, mivel hallottam az udvarban mozogni,
miközben öltözködtem. Kitisztította a kandallót is a nappaliban,
láttam, amikor benéztem… és már csak egyetlen, szívfájdító
sarok maradt a kirakóból. Mielőtt észbe kaptam volna, a
darabkák a helyükre kattantak, és elkészült a viktoriánus
karácsonyi jelenet.
Előző este beáztattam forró vízbe a sáfrányt a vízkereszti
kalácsokhoz, és gyönyörű aranysárga lett a folyadék. Miután
készítettem magamnak egy csésze kávét, elővettem a
legnagyobb, belül kék mázas keverőtálat, és megcsináltam a
tésztát.
Vagy tíz percig lendületesen gyúrtam, ami elég sok
felgyülemlett érzelmet felszabadított bennem, és valószínűleg
nagyon jótékony hatású volt. Jude éppen akkor jött be, amikor
püföltem a tésztát, és meglepetten nézett rám.
– Vízkereszti kalács – magyaráztam. – Valójában olyan, mint
egy enyhén fűszerezett, gyümölccsel ízesített kenyér, úgyhogy
két-három órát kelnie kell, mielőtt megcsinálhatom.
Beleejtettem a tálba a sárga, élesztős tésztát, letakartam
fóliával, és az Aga mellé tettem kelni.
– Sajnálom, hogy tegnap félreértettem a dolgokat –
mentegetőzött Jude. Feltette a kávéskannát, és kérés nélkül
készített még egy adag kávét – ez volt az egyik legjobb
tulajdonsága így reggel –, míg én nekiálltam a következő
feladatomnak, a mai vacsorára szánt kiadós téli őzragunak.
Héjában sült krumpli lesz hozzá Henry tartalékából, és utána
vaníliapuding. Állítólag ez Noël kedvenc desszertje, ahogy ez
volt a nagyié is.
– Az biztos, hogy elég fura következtetésekre jutott velem
kapcsolatban – de hát ezt csinálja mindig!
– Igaza van – ismerte el. – Végig rosszul ítéltem meg. De
ezúttal az igazság még furább! Holly, nem tudom elhinni, hogy
komolyan egyedül akar belevágni, és lombikbébit akar! Nem
gondolhatta…
– Mindeme gondoltam! – vágtam közbe. – Mindent
elterveztem. És különben sincs hozzá semmi köze, nem igaz?
Felsóhajtott, beletúrt sötét hajába, ami már göndörödni
kezdett – ráfért volna egy hajvágás.
– Úgy érzem, hogy van… de erről majd később beszélhetünk.
– Nem, nem beszélhetünk. Egész nap elfoglalt leszek, és még
csomagolnom is kell.
– De Holly, ugye nem igazán akar holnap reggel elrohanni,
ha megtisztítják az utakat? Miért nem marad a mulatságokra?
Butaságnak tűnik, hogy kihagyja, és a család nagyon csalódott
lesz, ha nem lesz ott. Tudna maradni még egy éjszakát, nem?
Ránéztem, és kissé elgyengültem, mivel borzasztóan
szerettem volna látni a mulatságokat, most, hogy már annyit
hallottam róluk… Különösen látni akartam volna Jude-ot Szent
György szerepében!
– Azt hiszem, tudnék… de nem muszáj itt töltenem az
éjszakát. Bepakolhatok az autómba, és elhajthatok rögtön utána,
ahogyan Michael.
 – De ő csak a barátaihoz megy, Leeds környékére holnap
éjjel, magának pedig sokkal hosszabb útja volna. Különben is, ha
rögtön utána elmegy, kimarad a legjobb mulatságból.
– Miféle mulatságból? – kérdeztem gyanakvóan, emlékezve
Sharon célzásaira a vesszőből font asszonyáldozatra.
– Hát, például az áldomásból.
– Mi az?
– Valamiféle almás-sörös puncs, amit Nancy forral.
– Ó, igen, azt hiszem, említette.
– És az öreg dadus, Richard meg Henry is arra számítanak,
hogy ott lesz egészen a végéig, a többi családtaggal együtt.
Szóval látja, akár itt is töltheti még azt az éjszakát.
Átvillant az arcán az a kurta, de csodás mosoly, mint az
üstökös, és az én akaraterőm elolvadt, gyorsabban, mint a cukor
a forró vízben…
Még egy éjszaka nem árthat, nem igaz?
– Rendben – hallottam a hangomat, ahogy beleegyeztem.
– Jól van.
Elégedettnek tűnt, de ez valószínűleg azért volt, mert tudta,
kap még egy jóízű vacsorát, mielőtt kénytelen lesz visszatérni a
maga készételekből álló szokásos étrendjéhez.
Elkezdte a szalonnát sütni a reggelihez, miközben én
összeállítottam a ragut, és betettem lassan sülni a sütőbe. A
vaníliapuding még ráér akkor, amikor a vízkereszti kalácsot
sütöm, meg esetleg egy répatortát – az ég a tanúm, van hozzá
elég alapanyag, úgy tűnik, Henry valóságos répakirály.
Kivételesen mindenki többé-kevésbé egy időben jött le a
reggelihez, kivéve Cocót, aki később ért le, és feketekávét
követelt – habár én rábeszéltem, hogy egyen egy omlettet is –,
aztán visszament csomagolni. Az ember azt gondolná, már
végzett vele, ha olyan kétség-beesetten akar innen elszabadulni.

Guy hatalmas Chelsea traktorján rögtön reggeli után elindult

Cocóval, akinek a kabátja ismét fehér volt az én jóvoltomból, de
a kucsmája még egy kissé szutykosnak tűnt. Nem túlságosan
lopta be magát a szívünkbe azzal, ahogyan egyfolytában
érzékeltette, alig várja már, hogy lerázhassa ennek a helynek a
porát a tűsarkújáról, úgyhogy mindnyájan összegyűltünk a ház
előtt, felkészülve rá, hogy hatalmas lelkesedéssel elbúcsúztassuk.
– Viszlát, Nesquick! – kiáltotta Jess vidáman, de Coco úgy
tett, mintha nem hallotta volna.
Guy búcsúzóul mindenkit megcsókolt, beleértve engem is, és
sok szerencsét kívánt, bár fogalmam sincs, miért gondolta, hogy
nekem többre volna szükségem, mint bárki másnak.
– És erről jut eszembe, megbocsátom, hogy megcsinálta a
kirakó utolsó sarkát! – tette hozzá.
– Annyira csábító volt, és azt gondoltam, ma reggel úgysem
lesz ideje rá. De így Jude majd visszaviheti Oriel boltjába, és a
fele árát visszakapja.
– Micsoda fösvény – jegyezte meg mulatva Jude, amint az
eltűnő egyterű után integettünk. – Később le tud jönni a
műterembe?
– Levihetem az ebédet, de nem tudok maradni – meg kell
csinálnom azt az ötven nagyon babrás, csavart kis vízkereszti
kalácsot. Akkorra már megkel a tésztám.
 Vagy legalábbis remélem.

Megcsináltam a pudingokat meg a répatortát, kimentem, hogy a

kerítés felett hosszan elbeszélgessek Ladyvel, aztán jól
lekeféltem Merlint a nyergesben, utoljára, mielőtt elmegyek.
Ez a gondolat elszomorított: annyira hozzám nőtt már, hogy
elveszett leszek a mindenhová hűségesen követő árnyékom
nélkül. Lady is hiányozni fog, sőt még Billy is…
Korán ebédeltünk, bár Jess nem sokat evett, mivel előzőleg
felkutatta és befalta az összes megmaradt csokoládédíszt a
karácsonyfáról, amikor senki nem figyelt. A társaság idősebb
tagjai bezárkóztak a kisebb nappaliba, ahol az Út Rióba című
zenés filmet nézték, Michael pedig, aki nagyon házias, kimosta,
megszárította és kivasalta a ruháit a mosókonyhában.
Nekem annyi dolgom volt, hogy meg kellett volna kérnem
Jesst vagy Michaelt, hogy levigye Jude ebédjét a műterembe
helyettem, de valami úgy vonzott oda még egyszer utoljára, mint
a mágnes a vasreszeléket.
És örülök, hogy elmentem, mert a szobor már kezdett
felismerhető lenni. Egy kicsit úgy festett, mintha egy tornádó
hatalmas fémleveleket fújt volna össze egy lóra és nőre
emlékeztető alakba, nem pedig mint amit tudatosan építettek fel.
De gondolom, ez volt Jude szándéka.
Annyira elmerült a munkájában, hogy csak letettem a
kosarat egy helyre, ahol meglátja majd, amikor visszatér a földre,
aztán lábujjhegyen kimentem – már amennyire az ember
gumicsizmában erre képes.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg kis rudakba sodortam a
tésztát, majd szoros tekercsekbe csavartam, és meghintettem
őket felaprított, kandírozott narancshéjjal meg cukorral.
Épp amint a legutolsó adagot átraktam a sütőpapírral bélelt
tepsiből a rácsra hűlni, beugrott Noël, hogy szóljon nekem, a
házvezetőnőjük, Edwina sikeresen átjutott kis kocsijával, és
hozott friss élelmiszert nekik meg Beccának. Úgyhogy
készítettem egy kanna teát, és egy kis répatorta kíséretében egy
tálcára raktam, majd bevittem a nappaliba.
Edwina egy vékony, középkorú nő volt, szigorúan
hátrafogott homokszőke hajjal és egy harcias kis selyemmajom
arckifejezésével.
Úgy tűnt, mindnyájukat gatyába rázza a saját érdekükben,
még Tildát is, és láttam rajta, hogy nagyon rátermett.
– Megkerestem Jude-ot a műteremben, ő elmesélte, mi
történt, és hogy mindnyájan itt vannak a házban – mondta. –
Becca, feltöltöttem a hűtőjét meg a fagyasztót, és tartozik nekem
ötvenhét font nyolcvanöt pennyvel. A blokk ott van a mikro
mellett, a munkapulton.
– Ó, köszönöm, Edwina! – felelte hálásan Becca. – Holnap
reggeli után hazalovagolok Nutkinon. Esetleg valaki utánam
tudja majd hozni a csomagomat?
– Gondolom, Jude majd elintézi – mondta Noéi.
– Jude azt javasolta, hogy maga meg Tilda maradjanak itt
még ma éjjel, és majd holnap reggel jöjjenek haza. Azt mondtam
neki, szerintem is jó ötlet – folytatta Edwina. – Így legalább lesz
időm leszedni a dekorációt és alaposan kitakarítani.
 – Jól van – helyeselt Noël. – Holly vaníliapudingot csinált ma
estére, és már nagyon várom.

Miután előkészítettem a vacsorát, hogy csak a jól lesikált héjas

krumplit kelljen később bedugnom a sütőbe, korán felmentem,
és átöltöztem a vörös bársonyruhámba. Végül is ez volt az utolsó
családi vacsora, amin még itt vagyok. Gondoltam, egy kicsit
megerőltethetem magam.
És amint ezt végiggondoltam, belém hasított a felismerés,
hogy holnap éjjel egyedül leszek Jude-dal Old Place-ben.
Eltekintve persze Merlintől, Ladytől meg Billytől. Nem is értem,
erre miért nem jöttem rá előbb! Igaz, ő az egyik szárnyban lesz,
én meg a másikban…
Még mindig rengeteg időm volt, úgyhogy elkezdtem
összecsomagolni néhány dolgot, a laptopomat, a
szakácskönyvhöz a jegyzeteimet, és a nagyi naplóit is összefogva
visszatettem a fémdobozba… bár előbb újra elolvastam az utolsó
bejegyzést. És aztán, valamilyen okból eszembe jutott, hogy
lapozzak egyet, és a következő oldalon találtam egy kicsi fekete-
fehér fotót, valami ragasztós papírral a laphoz fogatva.

N. a szüleivel – írta a nagyi a kép alá. – Megmutatta nekem, és

aztán valószínűleg elejtette, mivel egy nappal azután találtam meg,
hogy ő elment, és becsúsztattam a táskámba, majd elfeledkeztem
róla.
 A következő oldalakon később még tett egy-két alkalmi
bejegyzést, főként, hogy tragikus eseményekről emlékezzen meg
– mintha nem kellett volna már addig is éppen eleget elviselnie.
Amit az anyámról írt, azon sírtam.

Nagyon nehéz volt elveszítenem az egyetlen gyermekemet, és nagy

csapás volt Joseph számára. De azt mondta, el kell fogadnunk Isten
akaratát, és nem úgy tekinteni, mint büntetést valami rossz
cselekedetért, mivel ő szilárdan hitte, hogy a Mindenható nem
bosszúszomjas Isten.
1972. december

– Holly marad holnaputánig – közölte Jude mindenkivel a

vacsoránál.
– Nagyon jó. És aztán hamarosan visszajösz, ugye, most,
hogy már megtaláltál minket, kedvesem? – kérdezte Noël.
– Természetesen. Hiányozni fognak mindnyájan – feleltem,
habár nem nagy valószínűsége volt, hogy valaha is újra lássam
őket…
– Húsvétkor – javasolta Noël –, ha nem hamarabb.
– Ugye nincs húsvéti mulatság is?
– Nem, csak egy kis tojáshajtás, ilyesmi – mondta ködösen. –
De most már te is a családhoz tartozol, itt a helyed.
– Erről jut eszembe – mondtam, felvéve a fotót, amelyet egy
összehajtott papírlapban a tányérom mellé tettem. – Találtam
még egy képet a nagyi utolsó naplójába beragasztva. Ezen is
Ned van, a szüleikkel.
Átadtam a fotót Noëlnek, és ő bólintott.
 – Ó, igen – emlékszem rá, amikor ez a kép készült Nedről.
Közvetlenül azután volt, hogy hozzánk költözött.
– Hogy érted azt, hogy „hozzánk költözött”? – kérdezte Jude
meglepetten. – Hát hol másutt lakott volna?
– Úgy érti, miután Ned árvaságra jutott – magyarázta
segítőkészen Becca. – Tudod.
– Nem, nem tudom – kiáltott fel Jude. – Mi az ördögről
beszéltek?
– Azt hittem, tudod – a szüleim örökbe fogadták Nedet, aki
másodunokatestvérünk volt. Két-három évvel fiatalabb lehetett
akkoriban, mint most Jess – mondta Noéi.
– Szóval… Holly csak a Martlandok egy távoli rokonának az
unokája? – kérdezte Jude döbbenten.
– Nos, Martland volt ő is, semmi kétség, bárki láthatta rajta,
habár a női ágon, és mi mindig is úgy gondoltunk rá, mint
testvérünkre. De igen – és ami azt illeti, ez megmagyarázza,
Holly miért hasonlít rá jobban, mint bárki más a családból.
– Valószínűleg – felelte Jude. – Nahát, nahát!
– De attól Holly még mindig a nénikém? – kérdezte Jess
meglepetten.
– Névleg. De a vér szerinti kötelék annyira felhígult, hogy
már szinte átlátszó – jelentette ki vidáman Jude.
– De továbbra is a család tagja, és mindig az is marad –
mondta Noël, és aztán, míg én magamban emésztgettem a
felfedezés vonzatait, ő a mulatságokról kezdett értekezni. Aztán
áttért arra, hogy az én érkezésem egy dolog vége volt,
ugyanakkor egy új kezdete, éppúgy, ahogy a mulatságok
szimbolizálják az óév végét és egyben a következő kezdetét.
 – És a következő karácsonykor megint együtt leszünk
mindannyian, lezárva egy új ciklust – fejezte be.
– Kivéve Cocót, remélem – jegyezte meg szárazon Tilda.
– Nem volt ő sem olyan rossz, kedvesem – csitította Noël.
– Ha! – horkantott fel kevéssé elegánsan Tilda.
– És én sem leszek itt – szólalt meg Michael, aki eddig
érdeklődéssel hallgatott.
– Ó, magát is mindig szívesen látjuk – válaszolt Jude. – Én
úgy érzem, mintha maga is családtag volna.
Michael rávigyorgott.
– Jude bácsi, ha Holly meg te nem vagytok igazán
unokatestvérek, az azt jelenti… – kezdte Jess, de én sietve
eltérítettem, a falánkságára apellálva.
– Jess, menj, hozd ide azt a doboz csokikívánságot, amit
Chirkék itt hagytak. Teljesen elfeledkeztem róluk. Olyanok, mint
a csoki szerencsesütik.
– Ó, igen! – sikkantott fel, és kirohant a helyiségből.
Az én csokimban ez az üzenet volt: Kövesd a szívedet; már azon
a helyen vagy, ahol lenned kell.
Ha a csokoládé nem lett volna már összeragasztva, azt
gyanítottam volna, hogy Jess írta, és ő tette bele.

…………………………

– Szóval most már nem vagyunk távoli unokatestvérek sem –

jegyezte meg Jude, aki később utánam jött a konyhába, amikor a
piszkos edényeket raktam a mosogatógépbe.
 Amint megfordultam, túlságosan is közel állt hozzám, és
komoly tekintettel nézett le ráta.
– Ez mindenképpen jó hír, mert amióta csókolóztunk, nem
tudok másra gondolni, csak rád, és megőrjítesz!
– Te is megőrjítesz engem, Jude Martland, de nem a jó
értelemben – csattantam fel, védekezve, szokás szerint. De
ezúttal tudtam, ez azért van, mert nem akarom, hogy összetörjék
a szívemet megint – és Jude megtehetné, ha hagyom.
Feltűnt az arcán az a váratlan mosoly.
– Nem próbálhatnánk ki azt a csókot megint? Talán
meggondolnád magad!
– Nem! Olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút, amint
megtudtam ezeket a dolgokat a nagyiról – és most a végén még
ez! Már nem tudom, miről mit gondoljak. Teljesen
összezavarodtam.
– Szegény Holly – mondta együttérzően.
Ekkor berobbant a konyhába Jess, hogy megkérdezze, akarja-
e valamelyikünk az utolsó csokoládékívánságot.
– Nem, azt hiszem, én épp most kaptam meg azt a választ,
amire vártam – mondta neki Jude.
 39. FEJEZET

Jelek és előjelek

A NAPLÓJA LEGVÉGÉN egy 2001. karácsonyra dátumozott

bejegyzésben a nagyi szívszorítóan azt írta:

Most Hollyn van a sor, hogy elszenvedjen egy hatalmas

veszteséget— a férje halálát. De még fiatal, és imádkozom, hogy egy
nap hosszan tartó boldogságot találjon valaki más mellett.
Ahogy valaha én tudtam, a kétség legkisebb árnyéka nélkül, hogy
Istennek még célja van velem, biztos vagyok benne, hogy a Hollyért
mondott imáim meghallgatásra találnak.

Nem hiszem, hogy a nagyi pont azért imádkozott volna,

hogy az én szívemet is összetörje egy Martland, és az biztos,
hogy Jude nem illett az életembe. És meg vagyok győződve
arról, hogy a nagyi is úgy írta volna le, mint egy nagydarab
semmirekellőt. Szinte hallom, amint mondja.
Mi a csudát gondoltam magamban, amikor beleegyeztem,
hogy maradok holnap a vízkereszti mulatságok után éjszakára?

……………………….
Becca másnap kora reggel felkelt, amiért hálás voltam, mivel ez
azt jelentette, hogy nem maradtam kettesben Jude-dal. Egy
álmatlan éjszaka után még mindig ugyanolyan zavarosak voltak
iránta az érzéseim – és nem voltam tisztában az ő szándékaival
sem.
Amikor visszatértek az istállóból, magukkal hozva azt a
mostanra már ismerős, édeskés lószagot, Jude nem időzött, hogy
segítsen a konyhában, hanem ment, hogy lezuhanyozzon és
átöltözzön. Mire pedig ismét megjelent, a társaság többi tagja is
kezdett lefelé szállingózni.
Az a különös „a vendégség utolsó napja” érzés ült
mindenkin, amit én eddig csak másodkézből ismertem. Nem
akarunk elindulni, de ugyanakkor már várjuk, hogy otthon
legyünk. De mivel ezúttal én is osztoztam benne, nagyon
nyugtalanítónak találtam…
– Kora reggel nem vittük ki a lovakat, mivel Becca és Nutkin
reggeli után elindulnak – jegyezte meg Jude, miközben óriási
szalonnás-tojásos szendvicset rakott össze egy hatalmas, lisztes
bucin.
– Gondoltuk, hadd töltsenek még egy kis időt együtt az
istállóban, mielőtt elmegyünk, és Jude utána kiviheti Ladyt meg
Billyt a karámba – szólalt meg Becca. – Tegnap kialmoltam,
úgyhogy most elég lesz csak egy kis takarítás.
– Igen, majd én megcsinálom, és utána leviszem utánad a
táskáidat – helyeselt Jude.
– És hamarosan Edwina is itt lesz értünk – mondta Noéi.
 Még Tilda is lejött reggelizni, és úgy gondoltam, most, hogy
Edwina megint itt van, és gondoskodik róluk, nagy örömmel
hazamennek – még ha Jess láthatóan szívesen maradt volna
tovább is inkább Old Place-ben.
– Nem maradhatnék még ma éjjel, legalább? – alkudozott. –
Ez Holly utolsó éjszakája!
– Persze hogy maradhatsz, ha Jude bácsikád megengedi –
vágtam rá sietve, Jude pedig a szokásos megfejthetetlen
pillantásával nézett rám.
– Jude bácsikádnak is jár egy kis béke és nyugalom
alkalmanként – jelentette ki.
– Ó! Egyedül akarsz maradni Hollyval! – kiáltott fel Jess,
mint aki nagy titkot fedezett fel, én pedig éreztem, hogy
elpirulok.
– Úgy van, de fogalmam sincs, miből találtad ki – ugratta
Jude.
– Jess, ne pimaszkodj! – pirongatta Tilda. – Természetesen
hazajössz velünk.
– Különben is, mindnyájan találkozunk a mulatságokon
majd később – mutatott rá Noël. – Már alig várom.

Amikor elmentek, furán üresnek tűnt a ház. Gondolom, Lady

meg Billy máris hiányolták Nutkint.
Jude-ot lefoglalta, hogy szorgosan szállította a csomagokat,
aztán kitakarította Nutkin üres bokszát, Michael pedig, aki már
összecsomagolt, engem szórakoztatott a konyhában, miközben
az utolsó pillanatra hagyott dolgokat csináltam.
 Úgy gondoltam, egy kis currys pulyka lesz a ma esti könnyű
vacsora, úgyhogy elővettem, hogy kiolvadjon. Ezután
lefagyasztottam sok egyszemélyes adagba a maradék őzragut
(dupla mennyiséget csináltam belőle direkt emiatt), és a
fedelekre ráírtam, hogyan kell könnyen felmelegíteni őket. Jude
étrendje, mielőtt megérkeztem, szörnyű volt, és nem akartam,
hogy azonnal visszatérjen hozzá, amint elmentem…
Fura volt, hogy csak hárman üljük körbe a nagy asztalt
ebédnél, és azt hiszem, Michael egy kicsit felesleges
harmadiknak érezte magát, habár én örültem, hogy ott van. És
mintha Jude sem bánta volna egyáltalán! Ami azt illeti,
bámulatosan vidámnak tűnt, úgyhogy talán szerette a magányt,
és már alig várta, hogy újra egyedül maradhasson az
otthonában.
– Le tudná hozni a kocsiján Hollyt ma délután, Michael? –
kérdezte Jude. – Mert nekem korán le kell mennem, hogy
elkészüljek, Edwina pedig Noëlt, Tildát meg Jesst viszi majd.
– Csak ha van hely a kocsijában annak a hatalmas kosár
vízkereszti kalácsnak is – vágtam közbe. – Különben a saját
autómmal megyek.
– Nem probléma – felelte Michael –, el tudjuk helyezni a
hátsó ülésen. Az összes csomagom befért a csomagtartóba.
– Mi lesz Merlinnel? Gondolom, ő itthon marad. – kérdeztem
Jude-tól.
– Igen, nem szereti azt a sok zajt.
Jude eltűnt ebéd után, de később ismét lejött, és egy nyaláb
jelmezt hozott a padlásról. Gondosan berakta őket a Land
Roverébe, aztán elhajtott egy odavetett köszönéssel.
 Úgy tűnt, teljesen máshol járnak a gondolatai. Viszont
mostanra már megtanultam, hogy Jude esetében ez egyáltalán
nem is olyan szokatlan.
Az alkalom tiszteletére felvettem ismét a piros ruhámat,
csizmát meg a hosszú télikabátomat azzal a zöld sállal, amit
Laura adott… Valójában azt reméltem, ha elég korán lemegyünk
a faluba, lesz rá alkalmam, hogy elosonjak, és felhívjam, mert
nagyon nagy szükségem volt rá, hogy beszéljek vele.

Amikor bevittem a hatalmas kosár vízkereszti kalácsot az Auld

Christmas belső helyiségébe, Tilda, Noël, Becca és az öreg dadus
már ott ült a tűz előtt, de semmi jele nem volt a szokásos
lakónak. Ő valószínűleg elment, hogy felvegye a jelmezét.
– Hol van Jess? – kérdeztem.
– Elszaladt a dadus távolbalátó szemüvegéért, amit otthon
felejtett – magyarázta Tilda. – Edwina pedig átment Orielhez –
régi barátnők –, de a kezdésre időben itt lesz. Mi, öregek kiülünk
a ház elé, jól beburkolózva, tudod.
– Nem tudtam, minek vannak ott a székek – szólalt meg
Michael.
– Én nem akarok kiülni. Bárcsak még mindig részt vehetnék
benne! – jelentette ki Noël vágyakozva.
– Egy kicsit én is úgy érzem, mintha kihagytak volna –
helyeselt Michael –, de gondolom, ez csak a színész bennem.
Nancy a hozzávalókat gyűjtötte össze a hatalmas üst mellett,
amelyben a sörpuncsot akarta összekeverni, úgyhogy
odamentem, hogy megnézzem, mit rak bele.
 – Egy fazéknyi már a konyhában van összekeverve – jegyezte
meg. – Jobb, ha az ember időben felkészül mindenre.
– Igen, mindig is úgy gondoltam, hogy ez jó recept az életre
is – feleltem, habár minél többet gondolkodtam rajta, annál
kevésbé éreztem magam felkészülve arra, hogy egy éjszakát
kettesben töltsék Old Place-ben Jude Martlanddal.
– Ez az edény szigetelt – mondta Nancy, megkopogtatva a
hatalmas tartály oldalát egy kisebb evező méretű fakanállal. –
Régen úgy tartották forrón a puncsot, hogy vörösen izzó
tűzpiszkálókat dugtak bele, de változtak az idők, és így sokkal
egyszerűbb.
– Az illata alapján elég erős keverék lehet – mi van benne?
– Sör, almanektár, egy-két sült alma, fahéj és szerecsendió…
egy kisbabának is adhatnánk belőle – nyugtatott meg. – De
melegen tartja az embereket, és állóképességet ad nekik.
– Állóképességet?
– Igen, a táncoláshoz.
– Értem… – mondtam, azt gondolva, hogy ez eléggé
ártalmatlannak hangzik. – Egy pillanatra átszaladok a
templomhoz. Fel akarom hívni a barátnőmet, és ott a
kapufülkében jó a térerő.
– Azt javasoltam volna, hogy menjen a csűrhöz, ott is elég jó
a térerő, de ott veszik fel a szereplők a jelmezüket. Remélem,
nem felejtették el megcsinálni a koszorúcskákat; kíváncsi lennék,
maga kap-e egyet idén – mondta, figyelmesen végigmérve.
Miféle koszorúcskák, tűnődtem, amint átrohantam a kis
templomhoz, és felhívtam Laura számát, kétségbeesetten
reménykedve, hogy felveszi. Amikor felvette, alig hagytam,
hogy egy szót is szóljon, csak rázúdítottam a legújabb
felfedezésem hírét.
– Laura, végül mégsem vagyok Jude unokatestvére. Vagyis,
tulajdonképpen azt hiszem, az vagyok, de csak olyan távolról,
hogy ilyen alapon unokatestvére lehetek fél Little Mummingnak!
– Hogy érted?
Elmondtam mindent Nedről, a nagyapámról, hogy a
Martlandok örökbe fogadták, ő pedig azt mondta:
– Remek! Szóval most, hogy a te kis puritán lelked
megnyugodott, már szabadon epekedhetsz Jude után?
– És fordítva is – nem mintha az a gondolat, hogy rokonok
vagyunk, túlságosan visszatartotta volna attól korábban, hogy
rám mozduljon.
– Na hát akkor. Hajrá! – bátorított. – Úgy érzem, te is ezt
akarod.
– Igen – ismertem el –, csak azt nem tudom, ő mit akar.
– Azt hiszem, nem nehéz kitalálnom – jegyezte meg
szárazon.
– Igen, de azt már világossá tette, hogy nem akar újból
beleszeretni valakibe, és én sem. Másrészt viszont én nem
vagyok egy könnyű kalandra vágyó típus, nem igaz, főleg nem
egyéjszakás kalandra. És… nos, Jude nehéz ember. Van köztünk
egy vonzalom, az tagadhatatlan, de állandóan vitatkozunk és
veszekszünk, és bár egyszer mondta, hogy szeretné, ha tovább
maradnék, nem tudom, hogy úgy értette, szakácsnőként,
mosogatólányként és fizetetlen modellként, vagy hogyan?
– Hogyan, én arra tippelek az eddigiek alapján – felelte
mulatva. – Egyszerűen csak ússzál az árral ma este, aztán majd
meglátod, mi történik. Tedd félre a különös baptista
neveltetésedet meg a gondosan kidolgozott terveket az életedről,
és vesd bele magad az ismeretlenbe!
– Egy szenvedélyes éjszakát tanácsolsz nekem?
– Ha úgy alakul, és van kedved hozzá. Aztán holnap
egyszerűen elsétálhatsz… vagy nem. Vágj bele! – biztatott.
– Attól félek, ha megteszem, megsérülhetek – vallottam be.
– Az még mindig jobb, mintha a szívedet egy jégtömbbe
zárnád életed hátralévő részére, nem igaz?
– Szerintem te teljesen megőrültél – mondtam, habár
éreztem, hogy a szám kezd apró mosolyra húzódni. – Tudod, a
nagyi azt írta, reméli, majd megint találkozom egy kedves
emberrel, és megállapodom mellette. Ez volt a naplója végén.
– Na látod.
– Biztos vagyok benne, hogy Jude Martlandnak eszébe sem
jut, hogy megállapodjon, és különben is, ő nem is valami kedves.
Legtöbbször nyers és erőszakos.
– Lehet, hogy ez a művészi temperamentum – felelte. – És
nekem úgy tűnik, elég sok minden szól mellette is. Szereti az
állatait, például.
– Azt hiszem, igazad van – ismertem el vonakodva, és
felsóhajtottam. – Nemcsak a körülmények, de még a jelek és az
előjelek is mintha összefognának ellenem. Tegnap vacsora után
ettünk pár csokoládékívánságot, és az enyémben olyan üzenet
volt, ami azt sugallta, megtaláltam, amit kerestem.
– Hát akkor mire vársz?
– Na igen, de én nem hiszek az előjelekben.
 – Akkor talán ideje elkezdened – jelentette ki. – Most hol van
Jude?
– Nem láttam az ebéd óta, és akkor is egy kicsit szórakozott
volt. Gondolom, lélekben valószínűleg készült a szereplésére.
– Ígéretesen hangzik.
– A szereplésére a mulatságokon, úgy értettem, te féleszű –
feleltem. – Ő lesz Szent György… És ha már a mulatságokat
említettem, jobb lesz, ha most visszamegyek. Azt hiszem,
hamarosan kezdődik.
– Hívj fel holnap, hogy tudjam, jól vagy – mondta
elkomolyodva.
– Holnap már otthon leszek, úgyhogy magad is láthatod
majd – emlékeztettem.
Már késő délután volt, és szürkülni kezdett. Az emberek
gyülekeztek a tisztáson és a kocsma előtt, ahová kivitték az üstöt
a sörpunccsal. Egy masszív asztalra tették, az én hatalmas kosár
vízkereszti kalácsommal együtt.
Tilda, Noël és az öreg dadus a közelben trónolt, tartán
utazótakarókba csomagolva, és Edwina körbeugrálta őket. Én
Beccával, Nancyvel, Jess-szel és Michaellel a füves térség szélére
álltam a többi néző mellé, miután egy vizespohárnyi punccsal
felmelegítettük magunkat. Jess duzzogott, mert Nancy neki nem
engedte meg, hogy igyon.
A tömeg mormolása elnémult, amikor egy fáklyával
meggyújtották a nagy máglyát, majd körbehordozták, és sorra
meggyújtották vele a körben leszúrt tizenkét tűzkosarat. Most
vettem csak észre, hogy volt egy belső kör is fura kovácsoltvas
lófejekből (jól láthatóan Jude alkotásai voltak), amelyekhez
magyal-, borostyán- és fagyöngycsokrokat kötöztek, meg vörös
szalagokat, amelyek meg-megrezzentek a szellőben. A tisztás
olyan volt, mint egy barbár tűzfalú szentély.
Aztán a kocsma mögötti csűr felől meghallottam a hegedű
hangját, és megjelent Richard, egy lendületes dallamot játszva,
amint bevonult. Hosszú, zöld, prémmel szegett bársonyköntöst
viselt (remélhetőleg) rengeteg meleg ruha fölött.
Richard után a tűzkosarak fénye által kijelölt körbe
beszökdécselt hat népi táncos, a hagyományos fehér öltözékben.
Csilingeltek a ruhájukra varrt csengők, és libegtek a piros
szalagok. Ám a hagyományoktól eltérően hosszú kardokat
tartottak a kezükben, az arcukat pedig feketére festett álarc
takarta, ami valami furán vészjósló külsőt kölcsönzött nekik.
– Ezek a kopogtatók – suttogta Becca.
Felismertem George Froggatot meg Nancy férjét, Willt, de a
többieket nem. Körbeálltak és táncoltak, a kardjukkal verve a
taktust (úgyhogy reméltem, életlenek). Aztán két sorba
rendeződtek, szabadon hagyva a kör közepét azoknak a fura
alakoknak, akik most egymás után előreléptek, és sorban
bemutatkoztak a nézőknek egy-egy rövid, rímes verspárral.
Ott volt a vén Karácsony apó, az aprócska Nicholas Dagger,
kék bársonyköntösben, a fején örökzöld koronával, kezében
bunkósbottal, amely majdnem akkora volt, mint ő maga. Utána
jött a vörösre festett, ijesztő vörös ló, az állkapcsát csattogtatva; a
zöld, bőrszerű öltözetet viselő sárkány, rémületes fejjel és hosszú
farokkal, amelyet a földön húzott, majd a fura férfi-nő alak.
Elölről épp olyan volt, mint a kopogtatók a fehér ingben és
nadrágban, szalmakalapban; de amikor megfordult, látni lehetett
a női maszkot a tarkóján meg a hosszú szoknyáját.
– Liam a férfi-nő – vihogott Jess, amint az alak elkezdett
körbejárni, borostyánból és fagyöngyből kötött kis koszorúkat
osztogatva minden nőnek, akin csak megakadt a tekintete,
beleértve az izgatott Jesst, Nancyt és Oriel Comfortot is. De
nekem nem adott, és ettől némi csalódottságot éreztem.
Richard abbahagyta a zenélést, amíg meghajolt, és
bemutatkozott a tömegnek, mint a doktor. Végül a Szent
Györgynek öltözött Jude is előlépett a sötétből. Hatalmas ováció
fogadta. Óriásinak tűnt, és furán félelmetesnek. Fehér köpenyt
viselt, rajta egy vörös kereszttel, és orrvédős sisakot. Még
nagyobb kard volt nála, mint a kopogtatóké… a másik kezében
pedig egy aranyozott, csillogó kis borostyán- és
fagyöngykoszorút hozott. Nagy léptekkel hozzám lépett, és
rárakta a koszorút a fejemre, én pedig annyira meglepődtem
ettől, hogy azt hiszem, jobban leesett az állam, mint a vörös lóé
(aki mellesleg Henry volt – megláttam a lófejben, amikor az
arcom előtt csattogtatta az állkapcsát).
Ezután Jude visszaballagott a kör közepére, Nancy pedig, aki
a közelemben állt, vihogva megjegyezte:
– Eddig mindig nekem adta, mivel nem volt saját hölgye.
– Szent György vagyok – bömbölte Jude –, a bátor és merész
lovag. Megküzdöttem a sárkánnyal a távoli Egyiptomban.
– Miért Egyiptomban? – kérdeztem suttogva Beccát.
– A keresztes háborúk megváltoztattak néhány elemet. Más
helyeken Szent György egy török lovagot öl meg, de mi továbbra
is maradunk a sárkánynál. Ó, itt is jön.
 A nagy, pikkelyes bőrű fenevad belsejéből megszólalt egy
hang, amely kétségkívül az ifjú Bené volt, a Weasel Pot Farmról.
Néhány félelmetes ordítás után ezt kiáltotta:
– Én vagyok a sárkány, öl az ordításom.
Neked, dicső lovag, én leszek halálod!
Ezután ő meg Jude egymásnak rontott, és megkezdődött a
színlelt harc – csakhogy most a sárkány ölte meg Szent
Györgyöt. A tömeg egyszerre felhördült.
– Ennek nem így kellene történnie, vagy igen? – kérdeztem
aggódva Beccát, a fűben kinyúlt Jude-ot figyelve.
– Nincs semmi baj – nyugtatott meg suttogva Jess, aki
közben odafurakodott mellém. Majd mindjárt meglátod.
Vén Karácsony apó, a vörös ló és a férfi-nő, akiknek a
szerepe eddig nagyjából arra korlátozódott, hogy lelkesítsék a
közönséget, és halálra rémítsék a kisgyerekeket, most a kör
közepe felé fordultak, és a tragikus képet látva kórusban
mondták:
– Ó, jaj, szegény Szent György!
A sárkány a kör közepére vonult, és ott hagyta szegény Jude-
ot a hideg, félig megolvadt hóval borított füvön fekve, habár
viszonylag közel a máglyához, úgyhogy reméltem, hogy nem
fagy teljesen halálra.
Richard újabb dallamba kezdett a hegedűn, és a hat
kopogtató újra táncolni kezdett. Ezúttal összefonódott a kardjuk,
egy sor bonyolult mintát alkotva, majd végül valamiféle csomót
formáltak, lyukkal a közepén. A sárkány közeledett hozzájuk,
mire hirtelen áthúzták a fején a kardok alkotta csomót, fémes
csikordulással megszorították – és a sárkány feje elrepült, tompa
puffanással érve földet a lábam közelében.
Csaknem szívgörcsöt kaptam, és mélységesen
megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy a fej belül üres!
A táncosok ismét két sorba rendeződtek, hogy a közönség
láthassa a földön fekvő, fej nélküli sárkányt. Mindenki tapsolt, és
néhányan éljeneztek.
Richard sarkon fordult, és hegedűjével az élettelen Szent
Györgyre mutatott, hangosan szavalva:
Én vagyok a doktor,
egyet se féljetek;
Csodafőzetemmel
adok új életet!
Aztán elővett egy kicsi üveget a zsebéből, és úgy tett, mintha
valamit locsolna a földön heverő lovagra. Én elragadtatva
figyeltem, amint Jude lassan megmozdul, felül, aztán feláll, és
meghajol, heves tapsvihar közepette.
– Most mi jövünk, gyerünk! – mondta Becca. Ő meg Jess és
mindenki más betódult a körbe, és megfogták egymás kezét,
magukkal vonszolva engem is. Valahogy a tolongásban ott
találtam magam bal oldalamon Jude-dal, jobb oldalon a
sárkánnyal, akinek feje nem volt ugyan, de a farkát csinosan a
karjára vetette, amint mindnyájan megfogtuk egymás kezét, és
körben táncoltunk. Láttam Michaelt, Jesst és Beccát a táncoló
körben – és George-ot, aki Oriel kezét fogta. Az asszony kipirult,
és boldognak tűnt csálén a fél szemére lógó borostyán- és
fagyöngykoszorújában.
 Úgy tűnt, senki más nem kapott aranyozottat… és jobb is,
hogy Jude olyan határozottan a fejembe nyomta, mivel most
hirtelen körbe-körbeforgatott, amíg el nem akadt a lélegzetem.
– Nem bírom tovább, muszáj pihennem – könyörögtem
lihegve, ő pedig nevetett, és odasétált velem a kocsmához, a
karjával még mindig a derekamon, habár az ijesztő sisakját előbb
levette, nagy megkönnyebbülésemre. Amint jóízűen
beszélgettünk Noëllel, Tildával és az öreg dadussal, elfogadtam
egy vizespohárral a melengető puncsból… aztán lehet, hogy még
eggyel. Ami azt illeti, nem számoltam, mennyit ittam belőle, de
ártalmatlannak tűnő forróalmaíze volt, és Nancy különben is azt
mondta, hogy egy kisbabának is lehetne adni belőle…
A lábam verni kezdte a zene ritmusát, és Jude karja egy kicsit
erősebben ölelt át, amint Nancy kivette a kezemből a poharat, és
egy másikat adott helyette.
– Nancy – kérdeztem gyanakvóan, nehezen fókuszálva
vidám, kipirult arcára –, amikor azt mondta, egy kisbabának is
adhatnánk belőle, komolyan gondolta?
– Igen, ha azt akarnánk, hogy egypár órát aludjon. Bár
manapság talán mégsem, amikor még a köhögéscsillapítóból is
kivették az alkoholt.
Richard egy utolsó, őrült tempójú talpalávalót húzott, aztán
átadta valakinek a hegedűt, és ő is csatlakozott hozzánk.
Őt követte Michael, aki kijelentette:
– Egészen lenyűgöző volt. Nagyon érdekes keveréke a
pogány termékenységi szertartásnak meg a mirákulumjátéknak.
– Ez nagyon éles elméjű megállapítás – felelte Richard. – A
piros szalagok, a magyal, borostyán és különösen a
fagyöngykoszorúk, amiket a nőknek adnak, mind az
újjászületéshez és a termékenységhez kapcsolódnak.
– A Szent György és a sárkány rész pedig azt szimbolizálja,
hogy a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött – tette hozzá Noël.
– A pogány elemek nem zavarják, atyám? – kérdezte
Michael.
– Ó, nem – felelte vidáman, és megrázta a fejét. Fehér haja
lobogott az enyhe fuvallatban.
De engem már kezdett nyugtalanítani, a nagy mennyiségben
elfogyasztott puncs nyugtató hatása ellenére.
Integettünk Michael után, aztán a mulatságok szereplői
bevonultak a csűrbe, hogy levessék a jelmezüket, és hétköznapi
öltözékben térjenek vissza. Addigra már az utolsó cseppig
elfogyott a sörpuncs, és nem maradt egyetlen vízkereszti kalács
sem. Az emberek kezdtek szétszéledni. Egyesek hazamentek,
mások az Auld Christmasbe. Edwina beparancsolta az autóba
Tildát, Jesst és Noëlt, de Becca gyalog sétált haza, zsebében egy
papírszalvétába csomagolt kaláccsal későbbre.
– Állítólag szerencsét hoz, ha az ember megőrzi egy évig –
mondta nekem –, de azt hiszem, én megeszem inkább. – Aztán
rám nézett, és hozzátette: – És talán neked is jobb volna valamit
enned, amint Jude hazavitt. Az a sörpuncs sokkal jobban fejbe
vág, mint gondolnád.
– Fejbevágós ital – mondtam vihogva.
– Majd én gondoskodom Hollyról – ígérte Jude, fél karjával
megint átölelve; valószínűleg azért, mert egy kissé dülöngéltem.
– Igen, éppen ez aggaszt engem – jelentette ki komoran
Becca, mire Jude felnevetett.
 40. FEJEZET

Vízkereszt

AMINT HAZAFELÉ AUTÓZTAM JUDE-DAL, kellemes, meleg érzés

töltött el, ugyanakkor furán erőtlennek is éreztem magam.
– Ez csodás volt – motyogtam félálomban.
Ekkor megszólalt a telefonom, amitől kissé felébredtem.
– Meg tudnál itt állni? Csak mert ha továbbmégy, a
kapusházon túl nincs térerő, és biztosan Laura az.
– Vagy Sam – vágta rá gyanakodva, miközben lehúzódott az
út szélére, és megállt.
– Mi a csudáért volna Sam? – néztem rá, és pislogva
próbáltam fókuszálni. – Neki nincs is meg a számom.
Sikerült végre előásnom a telefonomat, és beleszóltam:
– Halló!
– Holly, te vagy az? – kérdezte egy átható hang.
– Ó, te vagy az – sóhajtottam. – Igen, én vagyok, Ellen… de
nem vagyok teljesen a topon.
– Miért? Ugye nem vagy beteg? Beszélt neked Laura a
londoni munkáról? Csak mert már a jövő héten kezdődik, és
tudnom kell, hogy elvállalod-e. Ugye elvállalod?
 –A jövő héten? – mormoltam, amint kezdtem
visszasodródni a puha, meleg álomittas ködbe.
Jude kivette erőtlen kezemből a telefont, és gorombán
beleszólt:
– Mit akar?
Hallottam Ellen hangos kotkodácsolását.
– Nem – mordult fel Jude –, nem tud menni sehová, hogy
főzzön. Itt marad.
Azzal összecsattintotta a telefont, visszadugta a zsebembe, és
ismét beindította az autót.
– Ez egy kicsit goromba volt – tiltakoztam, kissé felélénkülve
–, és nem maradok.
– Holnap felhívhatod, ha akarod, amikor képes leszel
döntéseket hozni.
Amikor megérkeztünk a házhoz, egyenesen a konyhába
mentünk, ahol Merlin el volt ragadtatva, mikor meglátott
minket. Az erős lámpák alatt Jude maga felé fordított a
vállamnál fogva, és aggódva lenézett rám.
– Azt hiszem, ki kellene józanítanom téged egy kis kávéval.
Te nem vagy hozzászokva a mi sörpuncsunkhoz. Vagy esetleg
egyenesen le kellene feküdnöd.
– Igen, Laura is pontosan ezt tanácsolta, hogy ezt kellene
tennünk – helyeseltem félálomban.
– Kezdem egyre jobban kedvelni ezt a barátnődet – jegyezte
meg, szokásos féloldalas mosolyával.
– Igazán? Ő csinosabb nálam, kicsi és szőke.
– Lehet, hogy ő csinos, de te gyönyörű vagy – és épp a
megfelelő magasságú.
 – Csak egy óriásnak.
– Akkor nagy szerencse, hogy éppen van kéznél egy, nem
igaz?
– És nem kell kijózanodnom, mert nem vagyok részeg –
közöltem vele. – Csak éppen olyan… jól érzem magam. Laza
vagyok.
Ami azt illeti, akkor és ott lazán rá is borultam széles
mellkasára, ő pedig mélyet sóhajtott, és átkarolt, arcát a hajamra
hajtva.
– Ez finom – mondtam, kicsit közelebb furakodva. – Jude,
amikor azt mondogatod, hogy nem akarod, hogy elmenjek…
akkor állandó alkalmazásra gondolsz? Vagy egy gyors
viszonyra? Csak mert nem tudom…
Finoman megrázott, mire becsukódott a szám.
– Én házasságra gondolok, te féleszű! Te meg én, meg
gyerekek is, ha szerencsénk van. Ami egészen biztos a mai
éjszaka után! – ismét vidáman elmosolyodott. – Szent György
koszorúja még sosem mondott csődöt. Kérdezd meg Nancyt!
Neki három van, és mind napra pontosan kilenc hónapra
született a mulatságok után.
Ettől kissé feloszlott a sörpuncs köde az agyamban, és
méltatlankodva próbáltam eltolni magamtól.
– Úgy érted, te és Nancy…
– Nem, te gyagyás, Nancy meg a férje.
– Ó! – Ismét nekidőltem, ő pedig szorosabbra fonta a karját
körülöttem. – Komolyan gondoltad, amit a házasságról mondtál?
– Az öreg dadus ismét váltott velem pár szót ma éjjel a
takaróról, amit köt nekünk – de különben is, én a házasodós
típus vagyok, és beléd szerettem abban a pillanatban, hogy
megláttalak. Csak nem akartam bevallani, különösen, amikor azt
hittem, hogy valami rosszban sántikálsz.
– Nos, nem sántikáltam.
– Most már tudom, de akkor is szerettelek, habár lehet, hogy
egy kicsit rosszkedvű voltam miatta.
– Csak egy kicsit. De talán az, hogy próbáltam elhitetni
magammal, nem vagyok szerelmes beléd, engem is kicsit
zsémbessé tett. De ha összeházasodnánk, állandóan
veszekednénk, nem?
– De igen. Már alig várom.
– Még nem mondtam igent – emlékeztettem. – De lehet, hogy
megteszem, már csak azért is, hogy ne kelljen elválnom Ladytől
meg Merlintől.
– Ajánlom is – mormolta, aztán megcsókolt, és hamarosan rá
kellett jönnöm, hogy a múltkori perzselő csókunk alig volt több,
mint egy kis bemelegítés.
Ám amikor felmerültem, hogy levegőt vegyek,
megpróbáltam kibontakozni az öleléséből.
– Jobb lesz, ha beteszem a vacsorát a sütőbe, Jude. Már
minden kész, csak még a rizst kell megcsinálni, és…
– Felejtsd el! Te ma éjjel semmit nem teszel a sütőbe – felelte,
és nem engedett el. – De én esetleg tehetek valamit a kemencébe,
ha még sokáig kísértesz.
– Ez nagyon illetlen volt – feleltem szigorúan, mire ő
elvigyorodott.
– Valójában csak a főztöd miatt akarlak megszerezni. Meg a
szép, modellhez illő testedért – jelentette ki, elismerően
végigfuttatva rajtam a kezét. Aztán ismét megcsókolt, és én
teljesen elveszítettem az érdeklődésemet minden egyéb iránt,
beleértve az ételt is.

Később – sokkal később – kényelmesen befészkelődve mellé a

baldachinos ágyában, szigorúan kijelentettem:
– El sem tudom képzelni, mit keresek itt! Az, hogy beléd
szeressek, egyáltalán nem szerepelt a terveim között!
– Akkor helyezz el utólag a listádon, és tervezz meg
magadnak egy menüt, amiben én vagyok a fő fogás! – javasolta.
– Ne képzeld, hogy mindig a szelíd Violát játszom majd a te
Orsinód mellett – figyelmeztettem.
– Eddig sem tetted. De rendben… azt hiszem, a mi
színjátékunknak vége.
– Vagy lehet, hogy csak az első felvonásnak? – kérdeztem
komolyan. – Kezdek felfedezni valami ismétlődő mintát, ahol az
egyik dolog vége lesz a következő kezdete, éppen úgy, ahogy
Richard mondta ma este… Szerinted ez őrültség?
– Nem őrültség, de lehet, hogy a puncs utóhatása.
Ismét magához vont, kis híján összeroppantva az ölelésében,
aztán reménykedve megkérdezte:
– Nincs még itt az ideje egy újabb kis mulatságnak esetleg?
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani Pauline Sheridannek hozzáértő

tanácsaiért az arab lovakkal kapcsolatban és a meleg lótáp
kitűnő receptjéért; Carol Weatherhillnek pedig a kecskés
gyorstalpalóért, különösen a melaszos pirítósért!
SÖRPUNCS
Egy nagyon régi puncsféle, amely sörből, almából és fűszerekből
áll. Népszerű volt a karácsonyi időszakban, különösen
vízkeresztkor. Az alábbi recept körülbelül hat kis pohárra
elegendő. Növeljük a mennyiséget igény szerint.

Hozzávalók:
1 pint sör (500 ml)
1/3 pint almalé
egy nem viaszos bevonatú citrom leve és héja
1 evőkanál méz
¼-¼ kávéskanál őrölt gyömbér, szerecsendió, szegfűszeg és
fahéj

Elkészítés:
Gyöngyözve melegítsük egy edényben a citromlét és -héjat,
az almalét és a fűszereket körülbelül tíz percig, de ne
hagyjuk, hogy felforrjon.
Adjuk hozzá a sört, keverjük bele a mézet, és melegítsük
össze. Ismét figyeljünk rá, hogy ne forrjon fel.
Melegen fogyasztják, és minden pohárba tehetünk egy szelet
citromot.
GYÖMBÉRES-FŰSZERES KEKSZ
A KARÁCSONYFÁRA

Ez vékony keksz lesz, amely elég sokáig porhanyós marad a

fán. Habár ha dupla adagot készítünk belőle, akkor egy
részét félrerakhatjuk egy dobozba is, hogy eszegessük.

Hozzávalók:
100 g vaj
225 g finomliszt
175 g barna kristálycukor
1 kis tojás felverve
1 csapott kávéskanál őrölt gyömbér
½ csapott kávéskanál őrölt fahéj
¼ kávéskanál őrölt szegfűszeg (elhagyható)

Elkészítés:
Szitáljuk a lisztet és a fűszereket egy tálba, aztán adjuk hozzá
kis darabokra vágott vajat. Az ujjunk között morzsoljuk el a
vajat a lisztben.
Amikor úgy néz ki az egész, mint az apró kenyérmorzsa,
adjuk hozzá a cukrot, a tojás nagy részét, majd könnyedén
gyúrjunk belőle kemény tésztát. Ha szükséges, adjuk hozzá a
tojás maradékát.
Tegyük a tésztát egy tálba, fedjük le fóliával, és tegyük a
hűtőbe legalább fél órára. (Ettől könnyebb lesz nyújtani és
szaggatni.)
 Melegítsük a sütőt 190 °C- ra. Zsírozzunk ki néhány tepsit.
Nyújtsuk ki a tésztát viszonylag vékonyra, finoman
meglisztezett deszkán, majd szaggassunk ki belőle
tetszőleges formákat. Lehet kapni karácsonyi kiszúró
formákat, de a gyömbérember szintén jól mutat a fán. Ha
valaki csak kerek kekszeket akar, nyújtsa ki a tésztát rúd
alakra, és vékonyan szeletelje fel.
Lyukasszuk ki mindegyik kekszet, hogy fonalat vagy
szalagot fűzhessünk bele, amivel felakasztjuk a fára (én erre
egy evőpálcikát használok), aztán helyezzük őket a tepsibe,
elég helyet hagyva köztük.
Süssük körülbelül tíz percig, amíg aranybarna nem lesz a
széle – de tartsuk rajta a szemünket!
Vegyük ki a sütőből, és tegyük fémrácsra hűlni.
Én a díszítéshez lágytojástartókban egy kis porcukrot és vizet
összekeverek természetes ételszínezékkel (a vizet
cseppekben adjuk hozzá, elég sűrűnek kell lennie), és egy
kicsi nylonecsetet használok, amit kifejezetten erre a célra
tartok (az első használat előtt ki kell mosni). Ezzel rakok
pöttyöket, cirádákat vagy feliratot a kekszekre. Ez a legjobb
része a dolognak… Hagyjuk megszilárdulni.

VÍZKERESZTI KALÁCSKÁK

Az elnevezés ellenére ezek valójában gyümölccsel és

fűszerekkel készült kis zsemlyék. Holly egy kis sáfrányt áztatott
a víz egy részébe egy éjszakára, hogy sárgás színt kapjon a
sütemény, habár ez nem kötelező (ám ha megtesszük, másnap
fel kell melegíteni ismét a vizet felhasználás előtt). Ezen kívül
adott némi apróra vágott kandírozott gyümölcskeveréket is a
tésztához.

Hozzávalók (körülbelül tizenkettő kis zsemlyéhez –

nagyobb mennyiséghez megkettőzhetjük):
375 g fehér kenyérliszt
1 kávéskanál porcukor
kb. 2 dl meleg víz (ha sáfrányt akar használni, néhány
csipetnyit
kb. 1,5 dl vízbe áztasson be egy éjszakára)
1 kávéskanál só 21 g vaj
½ kávéskanál fűszerkeverék
¾ csomag instant élesztő
75 g apróra vágott kandírozott gyümölcskeverék

Elkészítés:
Egy tálban vagy kancsóban keverjük össze a cukrot, 70 ml
meleg vizet és az élesztőt, és hagyjuk állni öt percig, vagy
amíg felhabosodik.
Egy nagy keverőtálba szitáljuk bele a lisztet és a sót, a
fűszerekkel együtt. Morzsoljuk bele a vajat, aztán készítsünk
mélyedést a liszt közepén, öntsük bele az élesztős keveréket
és a megmaradt víz nagy részét. Állítsuk össze a tésztát,
szükség szerint még több vizet hozzáadva.
Gyúrjuk tíz percig, aztán tegyük egy nagy, kiolajozott tálba,
fedjük le fóliával, és körülbelül két óra hosszat hagyjuk állni
meleg helyen, amíg legalább a duplájára megkel.
Tegyük lisztezett nyújtódeszkára, ököllel ütögessük meg
egyszer-kétszer, hogy a beszorult levegő távozzon, aztán
gyúrjuk még két-három percig. Ha teszünk bele kandírozott
gyümölcsöt, ezen a ponton nyújtsuk a tésztát finoman egy
vastag négyzet alakra, és a közepére szórjuk a gyümölcsöt.
Hajtogassuk rá a tésztát, és az előzőek szerint gyúrjuk még
pár percig.
Tegyük vissza a tálba tíz percre. Közben melegítsük fel a
sütőt 220 °C-ra. Zsírozzunk ki néhány tepsit vagy
muffinsütőt.
A lisztezett gyúródeszkán nyújtsuk a tésztát körülbelül 15
cm-es rudakba, és tekerjük csigákba őket, ahogyan Holly
tette, aztán süssük meg muffinsütőben. Vagy a hétköznapi
zsemlyékhez formáljunk kis golyókat, és helyezzük a tepsibe.
A tepsiket fedjük le egy konyharuhával, és tegyük fél órára
meleg helyre, amíg duplájára nem dagad. Süssük körülbelül
tizenöt percig. Amikor kisült, halvány aranybarna lesz a
színe, könnyebbnek tűnik, és tompa hangot ad, amikor
megkopogtatjuk az alját.
Rakjuk át fémrácsra, hogy hűljön.