Fábián Janka

A zöld macska

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012

2
Ajánlás

Benedek Elek emlékére

3
 A zöld macska
Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze, az égig érő hegyeken
és a feneketlen tengereken is túl, volt egy hatalmas, gyönyörű, boldog
ország. Zöld rétjei, kék folyói, sárga búzamezői és
madárcsicsergéstől hangos, susogó erdői hetedhét országban híresek
voltak. Az ország élén egy bölcs, öreg királyi pár állt, Labdarózsa
király és a felesége. Az évek alatt tíz fiuk és tíz lányuk született.
Mivel nemcsak a gyerekeket, hanem a virágokat és az állatokat is
nagyon szerették, a fiúkat és a lányokat mind virágokról és
madarakról nevezték el. Mikor az öreg király már érezte, hogy a
napjai bizony meg vannak számlálva, az országát tíz egyenlő részre
osztotta tíz nyalka fia között, tíz gyönyörűséges lányát pedig tíz
környező ország királyfiaihoz adta feleségül. Miután így elrendezte a
birodalma és a gyermekei sorsát, a feleségével nyugodtan akarták
élvezni öreg éveiket, ám ekkor váratlan esemény történt. Az öreg
királyi párnak még egy kislánya született! Ezt a tizenegyedik
királylányt szépséges aray hajáról Aranymálinkónak nevezték el.
No, főtt a feje Labdarózsa királynak! Mitévő legyen most már ezzel
a tizenegyedik kis királylánnyal? Hiszen az országát már felosztotta a
fiai között, a környező országokban pedig nem maradt több királyfi,
akinek a lánya kezét felajánlhatta volna. Addig-addig törték a fejüket
a feleségével, míg az öreg királynénak remek ötlete támadt.
- Tudom már, édes párom! - mondta egy este az öreg királynak. -
Adjuk oda a kislányunkat a keresztanyjának, a Tavi Tündérnek.
Nekünk lassan úgyis lejár az időnk. Majd ő a gondját viseli
Aranymálinkónak, amíg felnő, utána pedig elrendezi a további sorsát.
Labdarózsa király nagyon megörült ennek.

4
 - Hát persze! - csapott a homlokára. - Hogy ez nekem nem jutott
eszembe.
Így hát a kis Aranymálinkó a Tavi Tündér barlangjába került, és
világszép teremtéssé cseperedett. Olyan gyönyörűséges volt, hogy a
környékbeli tündérek mind a csodájára jártak, és nem akarták elhinni,
hogy a lány nem közülük való. Hiszen pontosan olyan aranyszínű a
haja, mint a legszebb tündéreknek! Amikor Aranymálinkó egy szép
nap meghallotta, amint a tündérek erről beszélgettek, este
megkérdezte a keresztanyjától.
- Mondd csak, kedves keresztanyám, ki vagyok én valójában! Hol
van az igazi otthonom?
A Tavi Tündér szívesen válaszolt a lánynak.
- Labdarózsa királynak és a feleségének a legkisebb,
huszonegyedik gyermeke vagy, Aranymálinkó. Mivel a birodalomban,
sőt még a környező országokban is már régóta a testvéreid
uralkodnak, úgysem lehetne itt soká maradásod. El kell menned, hogy
új otthont keress magadnak.
Aranymálinkó erre keservesen sírni kezdett.
- Ó, kedves keresztanyám, hol találhatnék én otthonra? Hiszen te
magad mondtad, hogy a környéken mindenhol a testvéreim
uralkodnak, akik nem tűrnek meg az országukban. Hová mehetnék én
akkor?
A Tavi Tündér megsimogatta Aranymálinkó gyönyörű, csillogó,
hosszú haját.
- Ne sírj, kicsi keresztlányom. Van egy hely, ahol bizonyára
szívesen látnak majd. Igaz, ami igaz, az a hely nagyon messze van, és
nagyon nehéz oda eljutni. Ez a Huszonegyedik ország, ahol egy
ugyanolyan bölcs, öreg királyi pár uralkodik, mint amilyen a te
édesapád és édesanyád. Ennek a királyi párnak azonban nincs
gyermeke. Ha elmész hozzájuk, és elmondod, hogy te egy távoli

5
ország királyának a legkisebb leánya vagy, ők biztosan befogadnak.
Aranymálinkó erre rögtön abbahagyta a zokogást.
- Jól van, kedves keresztanyám - mondta -, de hogy jutok el oda?
Merre van ez az ország?
- Jaj, édes kis keresztlányom, ha én azt tudnám! - sóhajtozott a Tavi
Tündér. - Csak annyit tudok, hogy mindig napkelet felé kell menned,
és mikor áthaladtál húsz országon, elérsz a Huszonegyedikbe. De így
nem indulhatsz útnak! Ha bármelyik országban felismernek, hogy te
vagy Aranymálinkó királylány, jaj lesz neked! Hanem várj csak!
A Tündér suhintott egyet a varázspálcájával, és láss csodát!
Aranymálinkó hosszú aranyhaja nyomban rövid legénykehajjá
változott. Suhintott még egyet, és eltűnt a lány szép, fehér
királylányruhája is. Helyette Aranymálinkó tetőtől talpig
vándorlegény-öltözetet kapott: inget, mellényt, kalapot, erős csizmát
és a kezébe egy faragott botot.
- Így! - mondta a Tavi Tündér elégedetten. - Fogd még ezt a
tarisznyát, akaszd a válladra, és már indulhatsz is. Ne feledd!
Igyekezz útközben minél több barátot találni, és akkor nem érhet
semmi baj.
Aranymálinkó ezt meg is ígérte, és nekivágott a hosszú útnak.
Ment, mendegélt, és három nap, három éjszaka után elért egy
országba, ahol Vízililiom nevű bátyja uralkodott. Itt betért egy faluba,
hogy egy kis elemózsiát kérjen, mivel a tarisznyájából mind elfogyott
a kenyér és a szalonna. Ám hirtelen meglátta, hogy a falu főutcáján
rengeteg ember kerget valamit, husángokkal hadonászva, köveket
dobálva és dühösen kiáltozva. Aranymálinkó nem tudta mire vélni
mindezt. Mikor közelebb lépett, látta, hogy az emberek egy macskát
kergetnek, az meg ijedten beszaladt egy bokor alá. Az emberek ezt
nem vették észre, és így tovább futottak, hadonászva, dobálva és
kiabálva.
Aranymálinkó odament a bokorhoz, és benézett alá. Ott lapult a

6
macska, egész testében reszketve. De nem akármilyen macska volt ez!
A bundája nem cirmos volt, szürke vagy fekete, hanem zöld!
Aranymálinkó meglepetten fel is kiáltott.
- Nahát, te macska! Ki festett be téged ilyen zöldre?
- Senki sem festett be, legényke - válaszolt a macska. - Nekem
ilyen zöld a bundám. Ezért is kergettek el a faluból: mivel zöld színű
vagyok, és nem fogok egeret. Ezért sehol sincs maradásom, előbb-
utóbb mindenhonnan elzavarnak.
- Ó, te szegény kis állat! - mondta Aranymálinkó sajnálkozva. -
Tudod, mit? Tarts velem! Én is új otthont keresek magamnak, és
éppen a Huszonegyedik országba tartok. Nem tudod véletlenül, merre
van?
- Ó, dehogyisnem! - mondta a zöld macska vidáman. - Hiszen én
éppen onnan jövök. Ha akarod, szívesen mutatom neked az utat, és
elkísérlek oda.
Aranymálinkó nagyon megörült ennek, és ezentúl együtt
vándoroltak tovább. Mentek, mendegéltek, míg öt nap és öt éjszaka
után elértek egy országba, ahol Aranymálinkó Fülemüle nevű nővére
uralkodott a férjével. Itt is betértek egy faluba, hogy megpihenjenek
és hogy megtöltsék friss kútvízzel a kulacsukat, amikor egy udvarból
panaszos vinnyogásra lettek figyelmesek.
- Nézzük meg, ki sírdogál ilyen panaszosan, kicsi gazdám - mondta
a zöld macska, és Aranymálinkó bólintott.
Mikor odaértek az udvar kerítéséhez, hát látták, hogy odabent egy
kis tarka kutya van megkötve. A nyakán lévő lánc túlságosan rövid
volt, és előtte egy-egy rozsdás lábasban volt a vize és az étele. Ez a
kutya vinnyogott olyan panaszosan.
- Ki tette ezt veled, kiskutyám? - kérdezte tőle Aranymálinkó.
- Ne is kérdezd, legényke! - mondta a tarka kutya. - A gazdám
láncolt ide, hogy ne szaladgálhassak szabadon. Pedig én pásztorkutya

7
vagyok, és az lenne a dolgom, hogy gyapjas báránykákat terelgessek a
határban.
Ekkor Aranymálinkó valami furcsa hangra lett figyelmes. Amikor
lenézett, látta, hogy a zöld macska szeméből sűrűn potyognak a
könnyek. És láss csodát! Ezek a könnyek drágakövek voltak, és ahogy
a földre hullottak, szépen csilingeltek. Aranymálinkó gondolt egyet,
lehajolt, és a markába összegyűjtötte a csillogó drágaköveket. Majd
bekopogott a házba, ahol a tarka kutya gazdája lakott.
- Gazduram, megveszem én magától azt a kis tarka kutyát, ha eladó!
- mondta Aranymálinkó.
A gazdának az álla is leesett meglepetésében, mikor meglátta a
csillogó drágaköveket.
- Hát persze hogy eladó! - mondta felcsillanó szemmel. - Vigyék
csak, vigyék!
Így aztán a kis tarka kutya is csatlakozott a vándorlókhoz, és már
hárman mentek tovább. Mentek, mendegéltek hét nap és hét éjszaka,
amíg el nem értek egy országba, ahol Aranymálinkó Tengelice nevű
bátyja uralkodott. Itt hamarosan egy sűrű, sötét erdőbe értek, és
éktelen zajra lettek figyelmesek.
- Mi lehet ez, kicsi gazdám? - kérdezte a zöld macska.
- Nem tudom - felelte Aranymálinkó. - Menjünk, nézzük meg!
Nemsokára kiderült, mi okozta a nagy ricsajt, robajt, recsegést.
Egy csapat favágó dolgozott az erdőben, és kíméletlenül kivágtak
minden útjukba kerülő fát. A kidőlő fákról rémülten csipogó madarak
röppentek fel.
- Mi folyik itt? - kérdezte Aranymálinkó egy arra szálló
feketerigótól.
- Ezek a favágók minden fát kivágnak - panaszolta a rigó. - Mi
pedig elveszítjük a fészkelőhelyünket.
Ekkor Aranymálinkó újra meghallotta az ismerős csilingelést. A

8
rigó történetét hallva a zöld macska szeméből ismét sűrűn potyogni
kezdtek a könnyek - vagyis a csillogó drágakövek.
- Álljatok csak meg egy pillanatra! - kiáltott oda Aranymálinkó a
favágóknak. Azok abbahagyták a munkát, és csodálkozva néztek a
cingár kis legényre.
- Mit akarsz tőlünk, legényke? - kérdezte a legöregebb.
- Ne vágjatok ki több fát, kérlek! - mondta nekik Aranymálinkó. -
Tessék, megveszem tőletek az erdőt.
Ezzel átnyújtotta a favágóknak a drágaköveket. A legöregebb
favágó megvakarta a fejét.
- Szívesen teljesíteném a kérésedet, legényke. A drágaköveid is
gyönyörűek. De nekünk szükségünk van a fára: kell a házakhoz,
hajókhoz, bútorokhoz.
Ezt hallva a zöld macska megrázta magát, és láss csodát! Ahogy
szép, fényes zöld szőrszálai szanaszét a földre hullottak, mindből
egy-egy csemetefa sarjadt. A favágók ámulva nézték.
- Látjátok, ezt ti is megtehetitek - mondta nekik a zöld macska. - Ha
minden kivágott fa helyett két új csemetét ültettek, mindig lesz elég fa
a házakhoz, hajókhoz és bútorokhoz. A madaraknak is mindig lesz hol
fészkelniük.
A favágók megígérték, hogy ezentúl mindig ültetni fognak
csemetefákat.
A feketerigó azonban tovább szomorkodott.
- No és velem mi lesz? - kérdezte. - Én már elveszítettem a
fészkemet.
- Tarts velünk te is! - mondta neki a kis tarka kutya. - Mi
mindnyájan új otthont keresünk, te is szerencsét próbálhatsz velünk.
A rigó szívesen csatlakozott hozzájuk, és így már négyen mentek
tovább. Mentek, mendegéltek, tizenkét nap és tizenkét éjszaka, míg

9
egy országba nem értek, ahol Aranymálinkó Kökörcsin nevű nővére
uralkodott a férjével. Ebben az országban azonban akkora volt a füst,
a korom és a piszok, hogy hamarosan az orruk hegyéig sem láttak.
- Mi lesz velünk? - kérdezte Aranymálinkó. - Hiszen így előbb-
utóbb eltévedünk. Még a napot sem lehet látni ettől a sűrű füsttől.
- Ne félj semmit, kicsi gazdám, amíg engem látsz! - mondta a zöld
macska. - Majd én világítok a szememmel.
Így is lett. A zöld macska ment elöl, a többiek pedig követték
fényesen világító szemét, amellyel az utat mutatta. Hamarosan egy
hatalmas, hömpölygő folyóhoz értek. Ez a folyó azonban nem kék,
vagy zöld, vagy akár szürke volt, mint más országokban, hanem
koromfekete. Az ég sem kék volt felette, hanem szürke, és a partján
sem fa, sem bokor, de még fű sem nőtt.
- Micsoda szörnyű hely! - sóhajtott Aranymálinkó. - Hogyan fogunk
átkelni ezen a félelmetes folyón?
A négy barát szomorúan álldogált a parton, és sóvárogva nézték a
folyó túloldalát. Ekkor lépteket hallottak a hátuk mögül. Amikor
megfordultak, még a nagy sötétben is látták, hogy két teljesen
egyforma ember állt meg mögöttük.
- Szép jó napot! - mondta egyszerre a két ember.
- Nektek is, jóemberek! - köszönt nekik Aranymálinkó. - Ti ikrek
vagytok, ugye?
- Igen, azok vagyunk - helyeselt a két ember, egyszerre. - Az én
nevem Benedek - tette hozzá az egyik.
- Az enyém pedig Elek - mondta a másik, és egyszerre megemelték
a kalapjukat.
- No és mivel foglalatoskodtok ebben a füstös-kormos országban?
- kérdezte Aranymálinkó.
Benedek és Elek bánatosan egymásra néztek, majd egyszerre
megszólaltak.

10
 - Halászok volnánk. Csakhogy… ebben a fekete folyóban régóta
nincsenek már halak.
Aranymálinkó a zöld macskára nézett, az viszont ezúttal csak
szomorúan megrázta a fejét.
- Sajnálom, kicsi gazdám. Van, hogy még a csoda sem segíthet.
Aranymálinkó csak ekkor vette észre, hogy a zöld macska
szeméből most is sűrűn potyogtak a könnyek, ám drágakövek helyett
csupán szürke kavicsok hullottak a földre, tompa puffanással.
- Akkor hát tartsatok velünk ti is, kedves Benedek és Elek - mondta
az ikreknek Aranymálinkó. - A Huszonegyedik országba igyekszünk,
ahol reméljük, új otthonra találunk.
Benedek és Elek újra egymásra pillantottak, majd megcsóválták a
fejüket.
- Mi is hallottunk erről az országról, és el is akartunk menni oda.
Ám ahogy tovább haladtunk, egyre sűrűbb lett a füst, egyre vastagabb
a korom, és a végén már semmit sem láttunk. Végül visszafordultunk.
- Ó, ne féljetek! - mondta nekik Aranymálinkó biztatón. - Csak
kövessétek a zöld macskát, ő majd világít a szemével és mutatja az
utat.
Így is lett. A halászok csónakjával átkeltek a fekete folyón, és a
túlsó partra érve mind követték a zöld macskát. Mentek, mendegéltek,
huszonegy nap és huszonegy éjszaka, amikor is oszlani kezdett a
sötétség és ritkulni kezdett a füst. Végre átléptek a határon, és újra
kék volt az ég, zöldek a mezők, és ragyogón sütött a nap. Megérkeztek
végre a Huszonegyedik országba!
Ó, de hamarosan csalódniuk kellett. Ebben az országban mintha
mindenki mélységes gyászban lett volna. Az emberek nem
mosolyogtak, a madarak nem csiripeltek, és még mintha a mezőkön
legelő báránykák is mind keservesen sírdogáltak volna. Amikor
odaértek a királyi palotához, látták, hogy az fekete posztóval van

11
bevonva, és a kaput őrző alabárdosok is talpig feketébe voltak
öltözve.
- Jó napot, derék alabárdosok! - köszönt nekik Aranymálinkó. - A
királyi párt keressük. Messzi földről jöttünk, és ebben az országban
szeretnénk új otthonra lelni. Kérlek, engedjetek be!
- Menjetek hát! - sóhajtott az alabárdos. - Habár a helyetekben
valami vidámabb országban keresnék új otthont.
A hat jó barát belépett hát a palotába, és a kihalt, kongó, fekete
függönnyel bevont folyosókon lépkedve hamarosan eljutottak a
trónterembe. Itt ült az öreg királyi pár, maguk is talpig feketében. A
király hosszú szakálla és a királyné hosszú haja galambősz volt, és a
szemükből megállás nélkül, lassan csorogtak a könnyek.
- Mit járatban vagytok nálunk, legényke? - kérdezte az öreg király
Aranymálinkótól.
- Új otthont keresünk, ezért jöttünk hozzátok - mondta
Aranymálinkó. - Ám azt nem gondoltuk volna, hogy az országotok
ilyen szomorú hely! Mondd, mit tehetnénk, hogy felvidítsunk?
Az öreg király csak megrázta a fejét, ettől jobbra-balra lengett
hosszú, ősz szakálla.
- Szép tőled, hogy fel akarsz vidítani, kedves legényke. Csakhogy
ez lehetetlen. Tíz éve már, hogy elveszítettük egyetlen fiunkat,
Smaragd királyfit. Azóta az egész ország gyászba borult, és ezen
senki sem tud segíteni.
A zöld macska szeméből erre ismét sűrűn potyogni kezdett a könny
- vagyis a csillogó drágakő - a trónterem padlójára.
- Milyen gyönyörű jószág! - kiáltott fel a királyné. - Kérlek, add
nekem! Megfizetem az árát.
- Ó, a zöld macska nem eladó! - kiáltott fel Aranymálinkó, és
magához ölelte a barátját.
- Ha nem adod szépszerével, elveszem erővel! - mondta a királyné,

12
és megpróbálta kiragadni a macskát Aranymálinkó karjából.
Ekkor hirtelen forgószél támadt, és a trónterem közepén, hipp-
hopp, megjelent egy szépséges tündér.
- Állj! - kiáltotta a tündér, majd a királynéhoz fordult. -
Megismertek még, felséges asszonyom?
- Hát persze! - mondta a királyné. - A Hegyi Tündér vagy. Szegény,
elveszett fiunk keresztanyja.
- A fiatok nem veszett el! - mondta a Hegyi Tündér. - Itt van a
szemetek előtt. Tíz évvel ezelőtt büntetésből zöld macskává
változtattam, mivel folyton irtotta a növényeket és bántotta az
állatokat. Hetvenhét évig zöld macskaként kellett volna élnie, hacsak
nem talál egy lányt, aki nem emberi formájában is őszintén
megszereti. Akkor megtörik az átok.
- Ó, jaj nekem! - kiáltott fel a királyné. - Hát hol találjunk ilyen
leányt?
- Ő is itt áll előttetek! - mondta a tündér, és Aranymálinkó elé
lépett.
- Legyél az, aki voltál: Labdarózsa király legkisebb leánya! -
mondta neki, és megsuhintotta a varázspálcáját.
Ebben a pillanatban Aranymálinkó gyönyörű aranyhaja újra
zuhatagként omlott a vállára. A tündér ismét megsuhintotta a
varázspálcáját, és a vándorlegénygúnya helyett Aranymálinkó
visszakapta szép, fehér királylányruháját. Olyan szemkápráztatóan
gyönyörű volt, hogy egy pillanatra még a zöld macska is abbahagyta a
sírást. Ám csak azért, hogy aztán még sűrűbben potyogjanak a
könnyei: ezúttal az örömtől. A Hegyi Tündér ekkor elé állt, és azt
mondta.
- Most pedig, kedves keresztfiam, te is legyél az, aki voltál:
Smaragd királyfi!
A forgószél felkapta a macskát, megforgatta a levegőben, és mire

13
újra letette a földre, láss csodát! A zöld macska helyén egy zöld
bársonygúnyába öltözött, délceg királyfi állt. Most Aranymálinkón
volt a csodálkozás sora. Ám nem sokáig álmélkodhatott. Smaragd
királyfi odalépett hozzá, és megölelte, megcsókolta.
- Ezt neked köszönhetem, édes mátkám! Nem is engedlek el soha
többé - megtaláltad az új otthont, amit annyira kerestél.
Így is lett. Hetedhét országra szóló lakodalmat rendeztek,
meghívták Aranymálinkó mind a húsz testvérét. Az öreg király és
királyné átadta a trónt az ifjú párnak, az ő uralkodásuk alatt a
Huszonegyedik ország ismét boldog, virágzó birodalom lett. A
barátaikról sem feledkeztek meg. A kis tarka kutya elszegődött egy
pásztor mellé, és boldogan csaholva terelte a fehér gyapjas
báránykákat a mezőkön. A feketerigó a palota kertjében rakott fészket,
és minden áldott reggel dallal ébresztette a királyi párt. A két halász,
Benedek és Elek pedig egy közeli folyóban mindennap rengeteg
ezüstösen csillogó halat fogott, amelyekből gyakran került
Aranymálinkó királyné és Smaragd király asztalára.
Ma is mind boldogan élnek, a Huszonegyedik országban, ha meg
nem haltak.
Aki nem hiszi, járjon utána!

14
 Copyright

© Fábián Janka, 2012

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012
Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő V. Detre Zsuzsa

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Emma szerelme
Emma fiai
Emma lánya
Az angyalos ház
Rozmaring (e-book)

15