Mentovics Éva

Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány
egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.
Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

- Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.

- Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott
utána nyúlni.

Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre
távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?

Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta
volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.

- Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a
kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.

- Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. - recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent
megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott
az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe
pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.

- Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.

- Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta
kedvesen a fenyőfa.

Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy
ideig felfelé, majd lelassult, … és visszapottyant a fenyő ágai közé.
A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt
sikerrel. - Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek
a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.

- Jól van. - szólt búslakodva a kis csillagocska.

- Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.

A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen,
szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton.

Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas
tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.

- Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott
neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!

Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.
Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a
ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert
ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.

Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton

tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?

Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.

Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.

Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.
A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan,
csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.

Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.

Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy- egy fenyőfára, hogy
nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a
megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.

Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Tóthárpád Ferenc

Rigócsőr királykisasszony és a csúszkafa

Nagyon régen történt, de a faluban, ahol a nagyapám született, december táján még mindig gyakran beszélnek
róla az emberek. Abban az időben lehetett, vagy inkább néhány évvel kicsit később, akkortájt, amikor
Csipkerózsika felébredt hosszú álmából, az után, hogy Jancsi és Juliska elbánt az öreg boszorkával. Lehet, hogy
éppen abban az évben, amikor Pöttöm Panna Virágországba érkezett, és megtalálta igazi párját. Legalábbis így
mesélték az öregek.

Rigócsőr király abban az időben már boldogan élt a feleségével. Boldogságuk leginkább attól magasodott - mert
így mondták -, hogy gyönyörű kislányuk született, aki már a hetedik életévét is betöltötte. A december a
legkedvesebb hónapnak számított az udvarban, hiszen a kis királylány éppen karácsony másnapján látta meg a
napvilágot. A szülei szeretetre és szerénységre nevelték. A kislány persze ismerte a történetet, ami az
édesanyjáról és az édesapjáról szólt. Az anyukája, a királynő maga mesélt neki fiatalkori gőgösségéről. Jókat
nevettek olyankor a szinte hihetetlen, mesébe illő történeten.

A kedves királylány gyakran kijárt a várból, szerették az emberek ugyanúgy, mint a szüleit. A birodalomban
béke volt, az emberek megelégedetten művelték földjeiket, gondozták az állatokat. Nem voltak gazdagok, de a
tisztességes munkából megéltek. A hideg, hosszú télben sem kellett szűkölködniük.

A várat elszórtan, apró házacskák vették körül. A gyerekek a befagyott vizesárok mellé jártak hógolyózni, s ha
megunták a szaladgálást, és elég vastag volt a jég, naphosszat csúszkáltak a várfal tövében. Legtöbben azonban
az északi bástya mellett játszadoztak. A deszka drága holminak számított, akinek volt, ráfektette a hóra, úgy
csúszott egészen a falu kápolnája felé vezető völgyig. A gyalulatlan fadarabok, a csúszkafák gyakran elakadtak a
kiálló buckákban. Olyankor az, aki rajta ült, nadrágszáron zötyögött tovább. A csúszkafa kézről kézre járt.

Ahogy mondtam: a királylány is gyakran kijárt a bástya melletti dombra. Így történt azon a decemberi napon is.
Gyermekzsivajtól volt hangos a környék. A friss havat sok-sok kiscsizma talpa taposta. A fák is fehérbe
öltözötten álltak. A szállingózó hó gyönyörűvé varázsolta a tájat.
- Olyan szép, mint a mesében - mondogatták egymásnak a felnőttek. Mindenki örült a tiszta hótakarónak. Kissé
félrehúzódva, a bástya tövében egy kisfiú szomorkodott mégis. A királylány hamar észrevette a magányos
idegent.

- Szervusz! - köszönt előre. - Téged még nem láttalak itt a faluban. Miért nem játszol a többiekkel, talán beteg
vagy?

A fiú bátortalanul emelte fel a tekintetét, de amint meglátta a királylány őszinte mosolyát, megeredt belőle a szó:
- Tudod, én idegen vagyok itt, nincsen egy barátom sem, ahonnan jöttem, ott sem volt. Mióta a szüleim
meghaltak egyedül vándorolok. Jók az emberek, mindenhol kapok szállást, de... Most ott lakom abban az
elhagyott pajtában, látod?

A kisfiú a völgy szélén álló rozoga építményre mutatott, s a kislány arca komolyra változott. Elhatározta, hogy
megismerteti barátaival az új jövevényt, aki igaz, hogy bármennyire is szerette volna, a csúszkafát nem
próbálhatta ki, de hamarosan a többiekkel együtt épített hóból alagutat, és csúszkált a jégen. Hamar kiderült,
hogy milyen ügyes, értelmes gyerek érkezett közéjük. Elmondta, hogy több iparos műhelyében volt már inas, és
megtudták, hogy neki is decemberben van a születésnapja.

A nap korán elbújt a hegyek mögött, de a havazás továbbra sem állt el. Lassanként a gyerekek is hazaindultak.
Az apró házak ablakain halvány fények szűrődtek ki, a királyi vár lakótornyában fáklyákat gyújtottak, de abban a
pajtában, ahol a kisfiú készült lefekvéshez, abban csend, hideg és sötét honolt.

A királylány az ablakából figyelte a völgy szélén álló egyetlen építményt, amikor belépett az édesanyja. Mint a
legtöbb estén, most is sokat beszélgettek, de ezúttal kevesebbet nevettek. Az árvaságról, a magányról, a
barátságról, az őszinteségről, az ünnepekről esett szó köztük a legtöbbet.

Kint sötétség uralta a tájat, de még mindig nem volt késő, amikor a kislány felpattant, és szaladt, szaladt le a
csigalépcsőn. Papucsban futott át a havas udvaron egészen a bástya alagsoráig, oda, ahol Mátyás, a nagy tudású
mesterember lakott és dolgozott. Tűzmester volt az eredeti rangja, de mivel időtlen idők óta béke honolt a
birodalomban, leginkább az asztalosmesterség tudományát gyakorolta. Rigócsőr király bútorainak, s a
trónszékének csodájára jártak a környező királyságokból. Messze földön híressé vált az udvar asztalosműhelye.

- Jó estét kívánok! - köszönt illendően a kislány.

- Jó estét kisasszonyka! Régóta nem látogatott el hozzám a kisasszonyka. Mit tehetek kiskegyedért? - kérdezte a
mester.

A királylány elmesélte délutáni kalandját. Akkor ébredt rá, hogy az udvar legmagányosabb embere talán éppen
Mátyás mester. Beszélgetésük során különösen azt részletezte, hogy milyen szívszorító, ha valaki magányos, és
hogy milyen nagy hiány a csúszkafa.

- Azt bizony nem csodálom. A jó deszka kevés, és belőle bútor készül. De... - és ekkor huncutul rákacsintott a
kislányra - egy darab maradt a legutóbb fejújított ócska komód oldalából.

A királykisasszony arca mosolyra kerekedet. Neki sem volt még csúszkafája, mégis inkább új barátját szerette
volna meglepni. Miután visszasietett a szobájába, jó érzéssel bújt az ágyba, s csak a reggeli napsütés ébresztette
fel. Alig várta a délutánt, hogy újra találkozhasson a fiúval. Boldog volt, mert olyan csúszkafája, mint amilyent
Mátyás mester készített, senkinek sem volt. Keményfából fűrészelte, és a deszka mindkét oldalát tükörsimára
csiszolta. Hogy még használhatóbb legyen, az elejét egy kicsit lekerekítette. A tapintása kellemes melegséget
kölcsönzött a kéznek.
Már kezdett dideregni, délután három óra is elmúlt, amire megjelent a fiú.

- Nagyon régóta várlak - mondta a királylány.

- Igen hideg volt az éjszaka, gondoltam, inkább maradok a jó meleg szalmában. De már nem is fázom.
- Boldog születésnapot kívánok - szólt a kislány. Az összes gyerek ott ugrált körülöttük, és ők is azt kiáltozták,
hogy: boldog születésnapot, boldog születésnapot...!
A királylány a zsebéből barna cukordarabkát vett elő, azt is odaadta. Látta, hogy az ünnepelt milyen mohón tömi
magába a pár szem édességet.
- Ma még... nem is ettél, ugye? - akarta kérdezni, de elharapta a mondatot.

A kisfiú tudta, hogy megint a hideg pajtában kell aludnia, és hogy senki sem várja haza, mégis úgy érezte, hogy
most már nem kell továbbvándorolnia. Úgy érezte, hogy hazatalált.

Újabb meglepetések is várták. Mátyás mester még az előző nap estéjén, megkérte a királylányt, hogy vigye el
hozzá, és mutassa be neki a kisfiút. Nem is történt másként. Mire a nap újra elbújt a hegyek mögött, már ott ültek
a jó meleg műhelyben. Ömlött a szó. Mint akik régóta ismerik egymást, de régóta nem találkoztak, mindenről
beszámoltak egymásnak. Észrevétlenül ereszkedett le az éjszaka. Az őrség már lezárta a várkapukat, de ez nem
okozott gondot. A mester jó szívvel terített, a kemence mellett, éjszakai fekvőhelyet a vendégnek. Ott pedig
mindig meleg duruzsolt, hiszen faforgácsból volt elég.

Másnap úgy ébredtek, mint akik régóta ismerik és szeretik egymást. A mester engedélyt kapott Rigócsőr
királytól, hogy magához vehesse fogadott fiát. A kisfiú nagyon hálás volt, sokat dolgozott. A bástya alatti
alagsori műhely szűk ablakrésén át éppen a csúszkafás gyerekekre lehetett látni. Egyre ritkábban járhatott ki a
dombra játszani, de ő cseppet sem bánkódott. Hamarosan kiderült róla, hogy milyen ügyes, és hogy milyen
nagyszerű ötletei vannak. Mátyás mester nagy türelemmel tanítgatta arra, hogyan bánjon a fával. Boldogok
voltak, és boldogságukban sokan osztoztak.

A kisfiú szerette volna meghálálni a királylány jóságát. Sokszor rajzolgatott egy vékony fadarabbal a földes
padlóra. Egyszer aztán a kusza vonalakat megmutatta nevelőapjának is. A mester csodálkozva nézett a fiúra,
majd azonnal munkához láttak. Olyan sámlifélét készítettek, aminek a lábai alá csúszkafát rögzítettek. De nem is
egyet, hanem kettőt, néhány ujjnyi széleset. Lécekkel megerősítették, a legvégén még megcsiszolták. Éppen
karácsonyra készült el a sámlis csúszkafa. A kisfiú nagy izgalommal adta át a királylánynak, hogy próbálja ki.
Volt ám csodálkozás! Az egész falu és csakhamar az egész ország az új találmányról beszélt. Minden gyermek
szánkót akart magának. Mert így nevezték el: szánkó. Messzi földről jöttek a megrendelések. A műhelyt
kibővítették, a kisfiú mesterré cseperedett, sőt a tudását, mert tanult is, magas ranggal jutalmazta a király.

Gazdag lett, de sohasem felejtette el a mester és a társai jóságát. Rigócsőr király többször magához rendelte,
hogy tanácsot kérjen tőle, és hogy megismerje új ötleteit. Az előkelő udvari eseményeken a királylánnyal is
gyakran találkozott, hamarosan megszerették egymást. Világraszóló lakodalmuk karácsony másnapján volt.
Akkor, amikor minden ház ablakában gyertyák gyúltak. Azóta minden december 24-én - a szánkódombon -
faforgáccsal feldíszítenek egy fenyőfát, hogy emlékeztessen a szeretetre s a legszebb ünnepre: Karácsonyra.
Legalábbis így mesélték az öregek!

Tóthárpád Ferenc

A negyedik gyertyaláng
Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen
csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag
hó takarta a tájat. Ahogyan minden este – és reggel–, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára,
hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:

– Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!

Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az
utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi
koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is
meggyújthassák.
Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és
a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az
édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.

Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt
jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak
egymásnak mielőbbi szép álmokat.

Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.

– A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! – szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az
édesapjára.

– Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj,
majd meggyógyul – válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.

A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire
megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem
szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni.
Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már
azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán
nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú
ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-
ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró
borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni.
Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a
párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával.
Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy
kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a
párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.

A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen gyerekek arcára vetődtek.
Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.

– Apa biztosan valami finomat készít – gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a
levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában
nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:

– Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat – mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást.
Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.

A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az
emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi
koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős
ütemre remegnek: „apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!”