Utazás a reményhez

A vonat lépcsőjén ült, lábát lógatva, és az alatta suhanó földet nézte.

– A hetedik vágány mellett vigyázzanak, 14:00 órakor vonat érkezik – Hallotta, aztán fekete csend.
Rozi egy váróteremben találta magát, ahol sokan ültek csendben, vagy a pénztárossal perlekedtek.
– Kérem én már órák óta itt várok! Mikor mehetek már tovább?
A hang tulajdonosa egy Ori keresztnevű fickó volt, tömött táskáját izgatottan szorongatta. Rögtön
mellette egy megtermett úriember ült, akivel szemben pedig egy dekoratív nő rúzsozta az ajkait egy
kis tükörnél. A nő a nagydarabra kacsintgatott, az viszont csak a plafont bámulta. A nő odaszólt a
táskásnak:
– Látja milyen fess ez a Kevény úr! Persze tudom, hogy Zsúg úr csak az arany görbületeiért van
oda. Zsúg úr magához ölelte táskáját, és rágrimaszolt a nőre.
A pénztáros, aki teljesen fekete egyenruhában díszelgett, az ablak mögött ült amelyen egy kis táblán
a következő felirat volt feltüntetve: Ügyeletes, Malács. Kicsit arrébb az üveg jobb alsó sarkában egy
cetli volt olvasható: Különleges esetben kérjük forduljon a állomásfőnökhöz!
– Elnézést, – szólította meg Rozi bent ülő férfit.
– Mit tetszik? – figyelt fel az hirtelen, és smaragd színű szemével, melyben nem volt szembogár,
kérdőn nézett rá.
– Eeelnézést! Szeretnék hazamenni, de nem találom a kijáratot
– A kijáratot? Haza mi?
– Hát igen – próbált a lány bizonytalanul mosolyogni, de Malács mintha a veséjébe látott volna.
– Itt mindenki arra vár! Legyen türelemmel, ha sorra kerül szólítani fogom!
– Dehát még azt sem mondtam, ki vagyok!
A férfi gépiesen sorolni kezdte:
– Vezetéknév Risz, született 1966, Kairó. Szülők ismeretlenek, keresztnév Rozi…
Hallgatott majd félbeszakította a már intimebbnél intimebb információkat soroló hivatalnokot.
– Igen ez én vagyok, de…!
– Valóban?! Akkor semmi kétség kisasszony, ön jó helyen van! Kérem foglaljon helyet.
Már éppen a száján volt valamiféle ellenvetés, de Malács határozottan a székek felé mutatott. Akkor
észre vette, milyen sokan várnak mögötte, így hát elindult a váróterem kevésbé zsúfolt része felé.
Egy öregúr botjával barátságosan integetett felé.
– Látom maga még új itt!
– Iiigeen!
Bólintott Rozi, és súgva kérdezte:
– Maga mióta vár itt? Vajon mikor engednek ki innen?
Az öreg rámosolygott.
– Mindig van egy újabb doboz és észre sem vesszük!
Az öreg legyintett és Rozi vállára téve kezét hozzátette:
– Azt hiszem talán másként kellene a kérdését megfogalmazni, az többet segítene magácskán!
– De milyen udvariatlan is vagyok, be sem mutatkoztam! Meta vagyok, T. Meta de magácska
nyugodtan hívjon Áronnak!
Az öreg zakóján az állomásfőnök felirat díszelgett.
– Örvendek, Rozi vagyok!
– Nem tudja miért vagyok itt?
– Ha rájön miért, talán hamarabb szabadul innen! De sajnos válaszolni csak ön tud, kisasszony!
– Miért? Mi történik, ha megtalálom a választ?
– Ki tudja? Mindent azért én sem tudhatok!
A háttérben hangos perpatvar kezdődött, egy idősebb hölgy egy fiatal kiabált, aki ijedten hátrált.
– Maga az oka! – Az idősebb nem mérges hanem inkább felháborodott volt. A fiatal láthatólag félt.
– Sajnálom! Én… nem láttam! Nem akartam!
Majd játék autóvá és egy bábúvá változtak. Áron odalépett, és gyors mozdulattal zsebre tette őket.
– Végre! Már milyen régen kerestem ezeket!
– De hát hova lettek? Mi lett az idős hölggyel és a másik nővel?!
– Hogy kicsodák? Hisz nincs is itt senki!
A teremben hirtelen egyre többen változtak át. Némelyek fésűvé, mások bicskává, ruhadarabokká.
Rozinak ekkor jutott eszébe egy utolsó emlékkép, ahogy a sínek közeledtek az arca felé.
– Na, ugye, kisasszony! Látja, hogy tudja a választ!
Aztán csak a nagy semmi, majd a sínek zakatolására egy vasúti kocsiban ébredt.
Egy szigorú arc nézett rá olyan mint azé a Malácsé, de ennek a szemei feketék voltak.
– Láthatnám a jegyeit, kisasszony? – kérdezte ugyanolyan hangon, mint a másik férfi, de ennek
egészen fekete szemei voltak, a ruháján Ramiel név díszelgett és egyáltalán nem tűnt jóindulatúnak.
– Sajnálom, de nincs jegyem! Várjunk csak, hogy került ez ide?
– Na látja, hogy megvan az! Hm. Hetedik megállóig utazhat! Minden jót!
– Ez a kedvenc részem! – ujjongott a kalauz háta mögül kiugorva egy kutyafejű alak miközben
kopott, sárga kabátját porolta. Feleslegesen, mert az ugyanolyan poros maradt mint előtte.
– Szet vagyok! – nyújtotta a kezét, az alak de látva a lány bizalmatlanságát göcögni kezdett és
legyintett. Aztán a vonat megállt egy alagútszerű állomáson, mire Szet az ablakhoz rohant
izgatottan és Rozi felé integetett.
Nem messze egy ruháit eldobáló férfit lehetett látni. Rozi felismerte őt korábbról, ő volt az, aki a
táskáját szorongatta a teremben. Nem volt ruha rajta csak a táska volt a remegő kezeiben.
– Gyerünk! – kiabálta a kutyafejű vörös fejjel.
A férfi hiába nézte vágyakozóan a táska kiröppent a kezéből, ő pedig eltűnt egy sötét alagútban.
– Mi történhetett vele? – kérdezte elképedve a lány. Szet, szélesen rávigyorgott.
– Mondjuk úgy, hogy ahova ment a pénz nem boldogít!
A következő megállóban újabb szerencsétlen vetkőzött le, a szép nő. Kezében már csak pipere
szelencével. Őt egy kietlen pusztaság fogadta. A harmadik megállóban egy veszekedő pár látszott
ahogy nagy köveket vesznek izzadt, csupasz hátukra, és már egyáltalán nem veszekedtek. A
negyediknél Kevény úr szállt le csak egyedül négykézláb csúszva lehajtott fejjel egy hasadékba. Az
ötödik megállón pedig csak áthaladt a vonat. Szet aki eddig röhögött most mérgesen felfortyant.
– Hová lesz a világ, hát már egy kis öngyilkosságra sem vetemedett senki? Rozi idegesen nyelt
egyet. Egyáltalán nem volt kíváncsi az ötödik megállóra. Az ő állomása viszont közeledett.
– Mondja csak Szet mi van a hetedik megállóban?
A fura szerzet nagy fülei lekonyultak, hosszú arca pedig unott kifejezésbe rándult a kérdésre.
– Á, nincs ott semmi érdekes, csak…
De már nem fejezhette be mert lassítottak és ott voltak a hatodikon. Az ablakból az váróból az idős
nő állt. A fiatal ruhátlanul megbánóan ment egy hatalmas verem felé, ami zöldes fényeivel és
sikolyokkal nem sok jót ígért számára. Rozi szíve egyre hevesebben vert ahogy elindultak. Majd
hirtelen nyugalom áradt belé, és Szet gúnyos mosolya pedig egyre jobban lehervadt.
–Hit és remény?! Nőj fel kislány! A félelem és a düh izgalmasabb! Hisz láttad!
Rozi mosolyogni és nem tudta komolyan venni az ugrándozó alakot. Az pedig egyre idegesebb lett,
végül összezsugorodott egy játékkutyává. Fékeztek. A lány arra gondolt, de jó lenne ha újra a régi
életében lehetne. Egy fehér pályaudvarra kezdtek befutni, ahol piros bimbójú, magas, kétméteres
virágok illata szivárgott be a kupéba. Lehúzta az ablakot. Sötétség jött és pittyegést hallott kintről.
– Ne mozogjon, kisasszony! Higgye el, sokat küzdöttünk magáért, hogy egészben maradjon!
– Áron?
– Sajnálom nem. Engem Hou Rui Zi doktornak hívnak! Ön vonatbalesetet szenvedett. Sajnos
roncsolódott egy ideg a gerincében és ez látáskiesést okozhat. Nem kertelek, nem tudjuk meddig
tart, de történtek már csodák.
– Köszönöm, doktor úr! Megtenné, hogy kicsit kinyitja az ablakot?
Magába szívta az ismerős virágok illatát. Valahogy biztosnak tűnt számára, hogy nem fogja látni
őket egyhamar de mégis ebben a pillanatban a világ legboldogabb emberének érezte magát.
– Pihenjen, Rozália, – De amúgy van itt valaki, aki már nagyon várja, hogy megismerje magát.
– A neve... – kezdete az orvos, de a lány nyüszítést hallva félbeszakította.
– Szet!
– Hm...Valóban! De honnan tudja?
– Azt hiszem – mondta Rozi, miközben megsimította a kutyát –, hogy lassan felnövök!