Dwayne Hudson - A JÚDÁS CSÁSZÁR

HAGYATÉKA
 Mysterious Universe © Fonyódi Tibor és Szélesi Sándor
Mysterious Universe sorozat
Dwayne Hudson
A júdás császár hagyatéka; © 2019 Valyon Tamás
Első kiadás
Sorozatszerkesztő: Szélesi Sándor
Borítófestmény: Rückert Levente
Szöveggondozás: Bajer Katalin
Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Kiadja: Tuan kiadó

www.tuan.hu
Felelős kiadó:
Bajer Tibor
ISSN 1785-1963
ISBN 978-963-9940-93-2
A „Mysterious Universe” grafikai elemek felhasználása a Graal kiadó hozzájárulásával
történt.
Minden jog fenntartva.
Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és
közreadás még részleteiben csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.
 Dwayne Hudson

A JÚDÁS CSÁSZÁR
HAGYATÉKA

Kiadó, 2019

Christophe Becket, egy aprócska csillagállam propagandafőnökét az

uralkodó meggyilkolásával vádolják. Menekülni kényszerül, de ha ez még
nem volna elég, a fejében az ismert világegyetem legnagyobb hírszerzési
anyaga lapul, amivel birodalmakat emelhet fel vagy pusztíthat el. Ennek
köszönhetően Beck egy titokzatos csoportnak, a fél galaxist irányító
Érdekeltségnek is a célpontjává válik. Mindeközben Rozsenko ezredes, az
elit Árnyékbrigád veteránja a politikai játszmák sűrűjében találja magát,
amikor a hírszerzés egykori vezetője segítségét kéri egy rejtélyes ügy
felgöngyölítésében. A nyomozás során árulásra, összeesküvésre,
orgyilkosokra, meglepő állatokra és állati meglepetésekre lel, miközben
kénytelen segíteni annak, akit mindenkinél jobban gyűlöl a galaxisban:
Christophe Becknek.
Dwayne Hudson (Valyon Tamás) regényével a Mysterious Universe egy
kevéssé ismert korszakába, a kolóniaháborúk korába látogat el.
Hamisítatlan, epikus űroperájában bátor katonák, kétszínű politikusok,
ádáz orvgyilkosok és misztikus őslakosok csapnak össze, hogy végül lángba
borítsák az egész galaxist.
 Prológus

A Fellegvár. A régmúlt idők hátrahagyott jelképe. Ám ha valaki ma néz le

erre a gigantikus építményre, nem találná ki, hogy valaha a világűrben
keringő űrpalota volt. Inkább tűnik egy hegyek közé nőtt gondozatlan,
mesterséges erdőnek.
Legalábbis így vélekedett erről az az ember, aki a Cézár-kilátó
legtetejéről tekintett le a Fellegvárra. A férfi a korláton könyökölve
szemlélte az elé táruló látványt. A kora reggeli levegő kellemesen hűvös
volt, a nap még nem érte el a Justinianus-hegység peremét, fénye éppen
csak átbukott a sziklákon. Köd gomolygott a völgyben, ellepte a Fellegvár
tornyainak derekát.
Az egykori űrállomás eredeti és új épületei élesen elkülönültek
egymástól. A régi tornyok mint fortyogó üstből kinyúló, kékesfehér
csontujjak meredtek az ég felé. Nem voltak rajtuk ablakok, se erkélyek, se
tetőkre nyíló ajtók. A falak mégis gyenge, fehér fényt árasztottak, mintha
foszforeszkálnának a sötétben.
A közéjük, olykor rájuk épített újabb épületek szabályosabbak voltak.
Zöldellő parkokkal körülvett íves-míves lakótelepek, szögletes irodaházak,
csicsás közösségi épületek, üvegvillák és archaikus templomok, mindez a
legváltozatosabb anyagokból felépítve. A plasztbetontól az euticénium-
titánon át a mimetikus műanyagig. Egyik sem foszforeszkált, a belőlük
áradó fény az ablakokon szűrődött ki.
A hajnali órának hála, a férfin kívül senki sem volt a kilátóban, nem is
lehetett, turistalátványosságként még zárva volt. A lift felől érkező halk
szisszenés mégis azt jelezte, hogy valaki feljött ide.
Egy másik ember lépett ki a teraszra.
A férfi tudomást sem véve az érkezőről, a horizont mentén futó
Justinianus-hegységre meredt. Csodálatosnak találta a Fellegvárat
pajzsként védelmező, szabálytalan alakú sziklaormokat. Volt valami
fenséges ezekben a hegyekben. Azt a szilárdságot, rendíthetetlenséget
jelképezték, ami úgy hiányzott a bolygórendszert uraló Igazi Bizánci
Birodalomból.
– Bár a felesége már nyilván említette a nevemet – szólalt meg mögötte
az újonnan érkező –, az illem megköveteli, hogy bemutatkozzak. Damian
Tafel Fox, a Cézár-kilátó igazgatója vagyok. Önnek természetesen nem
kell bemutatkoznia.
– Fogja rövidre! – utasította Damiant a férfi. Ellökte magát a korláttól,
és szembefordult partnerével. Egy fejjel fölé magasodott. – Eljöttem, holott
le kéne lövetnem amiatt, amit Nabhithával művelt.
– Helyes! Gyűlöljön, az egészséges, biztosítja, hogy sosem fog bízni
bennem. Noha a sors fura fintora, hogy a céljaink részben egyeznek, így
segíthetünk egymásnak.
– Mi lenne a célja?
– Ahhoz semmi köze.
– Akkor hogyan segíthetek?
A kérdést követően hosszú másodpercekig meredtek egymásra, mígnem
Damian elfordította a tekintetét.
– Bosszú – mondta, révetegen bámulva a távolba. Túl a Fellegvár
tornyain, a hegyeken, túl az időn. – Ilyen kicsinyes okom van. Akikkel
maga harcol, azok elvették mindazt, amit szerettem, hát én is elveszem,
amit ők szeretnek.
– Mi lenne az? – kérdezte a férfi kíváncsian.
Damian megvonta a vállát, majd bőrmellénye belső zsebéből antik
szivartárcát húzott elő, felpattintotta a tetejét, és vendége orra alá tolta.
A férfi lenézett a hollófekete hajú Damianre, majd még lejjebb a
szivarokra. Az ujjnyi vastag rudak katonás sorban álltak, végükön címke
hirdette márkájukat: Macanudo. Némi gondolkodás után kivett egyet.
Damian mindkettejük szivarját meggyújtotta gyufával, közben folytatta
mondandóját.
– Az ilyen embereknek sok minden fontos, hadd ne menjek bele a
részletekbe. A lényeg így is, úgy is az, hogy mindketten el akarjuk tüntetni
őket a Byzantiumról.
– És hogyan képzeli? Ezeket nem lehet térdre kényszeríteni egy
dezintegrátortöltettel vagy neutronágyúval.
– Annál könnyebb információval. Sok mocsok lepi be ezeket az
embereket, és egyikük sem akarja, hogy ezek rossz kezekbe kerüljenek. A
mi kezünkbe.
– Egy fekete lyukat is eltömne a szükséges információmennyiség. Arról
nem is beszélve, hogy életre szóló vállalkozás lenne összeszedni.
Damian benyúlt a mellénye zsebébe, s ezúttal egy apró plasztiktokot
húzott elő. Az áttetsző műanyag alatt körömnyi, kör alakú lapka lapult,
amelyből hajszálvékony aranykarmok álltak ki. A férfi átvette, de hiába
forgatta a kezében, nem tudott rájönni, mit lát.
 – A megoldás az információ összeszedésére – válaszolt a kimondatlan
kérdésre Damian. – Az ott a kezében egy anima-processzor.
A férfi elsápadt, és kis híján elejtette a tokot.
– Lehetetlen!
– Valóban nehéz volt összerakni – kuncogott Damian. – Installáltam rá
egy adatbázisprogramot, bár így nevezni olyan, mint az űrrepülést a
kutyasétáltatáshoz hasonlítani.
– Mit tud? – forgatta a férfi az ujjai között a tokot, benne egy eszközzel,
ami eddig csak a Tejútrendszer legnagyobb koponyáinak és science-fiction
íróinak fantáziájában létezett.
– Adatok gyűjtése és feldolgozása. Viszont tárolásra momentán nem
képes. Ha értesüléseim nem csalnak, és mivel nemrégiben magam jártam
utána, bizton állíthatom, hogy nem csalnak, történt némi előrehaladás a
neuronhálózat-rendszerű adattároló eszközök fejlesztése terén. Gondolok
itt az érzékszervi rögzítőimplantokra.
– Programozható? – kérdezte a férfi halkan, mintha csak attól félne,
hogy valaki kihallgatja őket. Pedig a harcászati rendszere minden
lehetséges lehallgatási módszert meggátolt.
– Ez egy anima-processzor, ami benne van, azt nem programozni szokás.
Megtanítottam elemezni és rendszerezni. Korlátozott módon intuitív és
rendkívül adaptív. Párosítsa bármivel, amin digitális adatokat tárol, és
felépíti az adatbázist. De ehhez mindenképpen szüksége van egy
tárolóegységre.
Damian beleszívott a szivarjába, majd folytatta előadását az anima-
processzorról.
– Ugyanez az adaptív képesség lehetővé teszi, hogy parancsot tanítson
neki. Jelenleg alvó állapotban van, így csak elemez és rendszerez. De egy
kódsor, mentális parancs vagy fizikai impulzus, ezt magának kell
megtanítania neki, online állapotba kapcsolhatja, és akkor…
Fogalmazzunk úgy, hogy a határ a csillagos ég. – Titokzatosan
elmosolyodott, de csak egy másodperc erejéig, utána komor arccal folytatta
magyarázatát: – A tanítása rendkívül egyszerű. Ha rákapcsolja egy
mikrofonra, akár el is mondhatja neki, de ismétlem, ez csak egy
processzor, korlátozott a befogadóképessége. A legtöbb, jobb szó híján,
memóriát már lefoglaltam, szóval nem valószínű, hogy az aktiváló
parancsnál többet bele tudna még szuszakolni. A legjobb persze
valamilyen mentális adóvevő beiktatása lenne, elvégre a gondolati
parancsokat a legnehezebb lemásolni. Ezért is javasolnám az érzékszervi
rögzítőimplantokat.
 – Azt akarja, hogy ezt egy emberbe tegyem bele? – mutatta fel a tokot a
férfi.
– Célszerű lenne. És jól válassza meg azt az embert, mert ez az apró kis
szerkezet egyaránt veszélyes a közös ellenségeinkre, ránk és a
felhasználójára. De úgyis évei lesznek az alkalmas jelölt kiválasztására,
elvégre előtte még ki kell fejleszteni az adattároló egységet, majd össze
kell raknia az adatállományt. Ne aprózza el! – Egy pillanatra
elgondolkodott. – Még valami. A program ismeri az összes létező
adattömörítő és kódolási eljárást. Használja ki. És most távozzon! –
Damian olyan gyorsan zárta le a beszélgetést, hogy a férfi fel sem fogta
annak végét. Máskor biztos nem engedelmeskedett volna, most azonban az
anima-processzort tanulmányozva elindult a lift felé. Csak az ajtóban tért
magához a csodálkozásból.
Visszafordult Damian felé.
– Van valami, amit nem mondott el.
– Nagyon sok mindent nem mondtam el – vette át a férfi helyét a
korlátnál Damian. Összefonta kezét a mellkasa előtt.
A férfi valamiért úgy nézett rá, mintha egy, a legyek szárnyát tépkedő
kisfiút méregetne.
– A szerkezetről – mondta. – Maga azt akarja, hogy tegyem bele a Tejút
legveszedelmesebb fegyverét valakibe, majd uszítsam rá a Byzantiumra,
miközben nem mondta el, hogy mit tud valójában ez a fegyver.
– Jól summázta a dolgot, felség. Örülök, hogy figyelt – hajolt meg
színpadiasait Damian, majd hanyagul intett, mintha ő lenne a Birodalom
ura, Gabriel császár pedig a kilátó igazgatója. Az uralkodó szó nélkül
belépett a liftbe, és az ajtószárnyak bezárultak mögötte.
Damian a tenyerén nyomta el szivarját. Arca grimaszba torzult az égető
fájdalomtól. A bőre egy néhány milliméter átmérőjű szabályos körben
elfehéredett, felhólyagosodott. Egyszer egy ember azt mondta neki, hogy a
fájdalom élteti az embert, a hegek pedig elárulják, mennyit élt. Persze a
fickó egy mazochista kéjgyilkos volt, így Damian megkérdőjelezte
bölcsességét, de abban igazat adott neki, hogy a fájdalomérzet igen erős
impulzus, amely emlékezteti az embert a halandóságra. És ez roppant mód
zavarta.
Lepillantott a mélybe. Egy kilométerrel alatta Gabriel császár bepattant
egy jelzés nélküli, civil gravomobil vezetőülésére. A jármű felemelkedett a
talajról, majd elsuhant a császári negyed felé.
 Damian elégedetten megdörzsölte ráncos arcát. Terve mozgásba lendült.
A cél még évekre volt, de több száz esztendő után az a néhány évtized nem
számított. Türelmes volt. Talán pont ez a lényeg?
Megrázta magát. Már rég nem agyalt azon, mi a lényeg, kiket milyen
szándék vezérelt, amikor rákényszerítették akaratukat. Megérintette a
csuklóját, és az omnitouch a kézfejére vetítette a pontos időt.
Elmosolyodott. Még elég korán volt.
Egy artista eleganciájával átvetette magát a korláton. Pár pillanatig
élvezte a zuhanás szabadságát, aztán elérte a kriolitbetont. Nem érzett
fájdalmat. A becsapódás pillanatában a testét elborították a lángok.
A jelenetet hárman látták. Egy kutya és az őt sétáltató kutyaszerű canis
rabszolga a kilátó mellett, és egy fiatal emberlány, aki a barátnőjével
holofonált a torony melletti park peremén. Ebből csak a canis volt az, aki
végignézte a zuhanást. A kutyát nem érdekelte, a lány pedig belemerült a
pletykálásba, csak a csattanásra nézett fel. Valószínűleg sosem fogta fel,
minek volt a szemtanúja. A canisszal és a kutyával együtt azonnal
elhamvadt, amikor a férfi teste lángba borult.
 I. RÉSZ

1.

Monique Deneuve meztelenül állt a tükör elé. Amióta kijött a kórházból,

minden reggel és este így tett. Fürkészve nézett végig magán, centiméterről
centiméterre haladt a tekintete, keresve a legkisebb hibát a testén. Sehol
sem talált kivetnivalót.
Az ötvenes éveiben járt, vagyis még középkorúnak sem számított.
Karcsú, de izmos teremtés volt, formás, feszes mellel, és sok férfi
egybehangzó véleménye szerint észbontó lábbal. Sosem esett át esztétikai
műtéten, a génjeit is békén hagyták és semmiféle gyógyszert nem használt
azért, hogy a formáját fenntartsa. Alakját a kitartó edzéseknek és a helyes
étkezésnek köszönhette.
Ennek ellenére amióta kikerült a kórházból, utált tükörbe nézni, mert a
teste már csak félig volt az övé.
Minden azzal kezdődött, hogy az általa vezetett hírszerzés évek hosszú
munkájával sem tudta leleplezni a külső bolygók függetlenségéért küzdő
forradalmárok szuperkémjét, a Kardinálist. Ezért Astrid császárnő bevonta
az ügybe az Árnyékbrigád különleges katonáját, Artyom Rozsenkót, ezzel
belegázolva Monique és ügynökei lelkivilágába. Hiszen egy kőagyú
vadbarom elvette tőlük azt, amin éveken át dolgoztak.
Ráadásul az ezredes be sem avatta Monique-ot a továbbiakba, ez
természetesen szintén nem tetszett neki. A legrosszabb az volt, hogy az a
rombolásra tenyésztett állat eredményeket produkált. Csakhamar rájött,
hogy a Kardinális olyasvalaki, aki a császárnő közelében van. A fő
gyanúsítottja a három udvarhölgy lett: Ornella, Varinia és Rini.
Persze Rozsenko ezt sosem árulta el neki, de Monique rájött abból, hogy
az ezredes kikért minden anyagot a Három Gráciáról. Ekkor döntött úgy,
hogy nem hagyja magát lejáratni, és visszatartott néhány információt,
egyebek között azt, hogy mindhárom nő viszonyt folytat a Néptájékoztatási
Hivatal igazgatójával, Christophe Beckkel.
 Az események innentől kezdve Monique számára kissé homályossá
váltak, de annyi biztos, hogy Ornella lelepleződött, emiatt a Testőrgárda
megölte. Ennek Christophe Beck a szemtanúja volt, ezért Rozsenko
kihallgatta, majd kisvártatva köröztetni kezdte, de az igazgató szőrén-
szálán eltűnt, a hírek szerint elrabolták a függetlenségiek.
Ezután az ezredes meglátogatta Monique-ot az irodájában. Valahonnét
megtudta, hogy Beck milyen kapcsolatban áll a Gráciákkal, és számonkérte
rajta. Monique természetesen ezt zokon vette. Olyan dolgokat vágott
Rozsenko fejéhez, amit talán nem lett volna szabad. Persze utólag belátta,
hogy egy okból fújt az árnyékbrigádosra: bizonyította, hogy Monique
mennyire inkompetens a szakmájában.
Akárhogy is, a veszekedés tűzharcba torkollott. Monique azóta sokszor
visszagondolt arra a napra, de magának sem tudta megmagyarázni, végül
miért rántott fegyvert. Talán csak túlságosan feldühítette Rozsenko azzal,
hogy szó szerint ráborította az asztalát. Talán az évek alatt felgyülemlett
feszültség tört ki belőle. Talán csak szimplán hülye volt. Mindenesetre a
csetepaté végén a hírszerzés igazgatói irodája félig megsemmisült, és
ugyanezt Monique is elmondhatta magáról.
Szerencséjére az orvostudomány a huszonnyolcadik században már elég
fejlett volt ahhoz, hogy két láb, a csípő és néhány belső szerv elvesztése
után, ha nehezen is, de még meg lehessen menteni az életét. A tükör előtt
állva viszont Monique inkább azt kívánta, bár meghalt volna.
Aznap nemcsak az altestét vesztette el, de a munkáját is. Astrid
felmentette a posztjáról, és ezzel voltaképpen olcsón megúszta, hiszen a
szeszélyes császárnőcske kevesebbért is végeztetett már ki embert. A
helyére Rozsenko került, aki folytatta hadjáratát a Kardinális ellen.
Monique a kórházi ágyban fekve, kibernetikus pótlékaival ismerkedve
szerzett tudomást a további eseményekről. Elvesztette a pozícióját, de
maradtak még barátai az irodában, akik igyekeztek tájékoztatni utódja
ténykedéséről. Így tudta meg, hogy Rozsenko szétcincálta az időközben
megkerült Christophe Beck életét. A fickó elvesztette a Néptájékoztatási
Hivatal igazgatói székét, a számláit befagyasztották, a jogait visszavonták.
De nem tartóztatták le.
Monique ezt nem értette. Rozsenko egyértelműen Becket hitte a
Kardinálisnak, mégsem lépett ennél többet. Ráadásul az ezredes mintha az
egész ügyet annyiban hagyta volna. Persze a külső szemlélő számára úgy
tűnt, mintha még mindig nyomozna, de a jelentésekből kitűnt, hogy
Rozsenko csak vakvágányon fut. Lehetetlen helyeken tűnt fel, amiknek
semmi köze nem volt a nyomozáshoz.
 Monique-ban végül egy álmatlan éjszakán állt össze a kép, és olyan
izgatott lett, hogy hetek óta először nem érezte félembernek magát.
Christophe elrablása csak egy körmönfont terv volt a függetlenségiek
részéről arra nézve, hogy Rozsenko azt higgye, ő a Kardinális. Ám
Rozsenko nem harapott rá. Christophe a SkyLight rögzítőimplantjával
valószínűleg szerzett néhány értékes felvételt, amivel bizonyítani tudta az
ártatlanságát. Kevesen tudták, hogy Beck rendelkezik egy ilyen
audiovizuális rögzítőeszközzel, a függetlenségiek nyilván nem tartoztak
közéjük.
Ezután pedig a két férfi összeállt, hogy együtt leplezzék le az igazi
Kardinálist, akiről a függetlenségiek sem tudják, valójában kicsoda.
A nő ettől a felismeréstől megkönnyebbült, hiszen ha így van, akkor nem
csoda, hogy olyan nehéz a nyomára bukkanni. És ha mindezt sikerült
kitalálnia, akkor a munkájában se olyan rossz. Csak pechje volt. Egy olyan
kémet üldözött, akinek kilétét még a barátai sem ismerték, és egy
vadbarom katona lett a riválisa.
Azért el kellett ismernie, hogy Rozsenko jól játszott. Pár hónap alatt
többet ért el, mint ő és az ügynökei évek alatt. Bár az is igaz, hogy
Rozsenko csak ott folytatta a nyomozást, ahol ők abbahagyták, szóval talán
a hírszerzés is elért volna idáig.
Akárhogy is, készen áll arra, hogy újra ringbe szálljon. Vissza fogja
szerezni a hírszerzés igazgatói székét, hiszen Rozsenkóval ellentétben ő
régóta ül benne, és ezalatt sok barátra tett szert a Szenátusban, és még több
olyan embert ismer, akiről tud valamit, amit nem szabadna. Sokan
tartoznak neki, és sokan tartanak tőle. Ez pedig elég előnyt biztosít neki.
De előtte még meg kell békélnie önmagával. Azzal a ténnyel, hogy
mellkastól lefelé szinte semmi sem a sajátja. Mi több, a hús és bőr
kivételével semmi sem élő. A mesterséges szövet alatt sylionkerámiából
készült gépi váz volt, mikroelektronika működtette a formás lábait,
mesterséges gyomor emésztette meg az ételt, ami egyben ellátta a máj és a
vesék feladatát is.
A gerincoszlopa is mechanikus volt, az tárolta a biológiai és mechanikai
alkatrészeit karbantartó nanitokat, vagyis kijavították a sérüléseket és
szállították a tápanyagot a vázra felhúzott mesterséges húsba és bőrbe.
Kívülről tehát nem tűnt gépnek. Ugyanúgy vérzett volna, ha hasba szúrják,
bár közel sem annyira, mint egy rendes ember. Emellett izzadt, bűzlött,
még libabőrös is lehetett, szóval alapvetően embernek tűnt.
De belülről félig gép volt. És ez zavarta. Kereste a hibát a testén. Érezni
érezte. Mellkastól lefelé minden olyan idegennek tűnt. Mintha elzsibbadt
volna. Fura volt a járás, fura volt a jóllakottság érzése. Még a szex és a
vizelés is fura volt, pedig a rendszer tökéletesen működött. A kezelőorvosa
szerint ez velejárója a kibernetikai pótlásnak. A fantomfájdalom egy
eltorzult formája. Az agy tudja, hogy mit vesztett el, és ezért nem birkózik
meg azzal a ténnyel, hogy az elvesztett testrészek és szervek mégis
megvannak. Állítólag elmúlik majd, ha Monique kitartóan edz és törődik
az új testével.
– Deneuve kisasszony – szólította meg egy férfi.
Monique a tükrön át megpillantotta a hálószoba ajtajában álló
asszisztensét. A fickó úgy nézett rá, mint akinek fel sem tűnt, hogy a
főnöke meztelen. Ismerve a habitusát, Monique-ot az sem lepte volna meg,
ha valóban így lenne. Az asszisztense ugyan nem volt gép, de ha munkáról
volt szó, bármilyen szintetikus megirigyelte volna.
– Hölgyem, a Fellegvárat támadás érte. Azonnal evakuálnunk kell
magát.
Monique akaratlanul is eltátotta a száját. Már az lehetetlennek tűnt, hogy
a függetlenségiek a Byzantium közelébe kerültek, az pedig mesének is
túlzás lett volna, hogy képesek voltak megtámadni a császári székhelyet.
– Ez nem jó vicc, Klimek.
– Nem vicc, asszonyom. A támadás ezekben a percekben is folyik. A
palotát találat érte, az Árnyékbrigád helyőrsége elpusztult. Egyelőre ennyit
tudunk.
Monique megfordult, és úgy nézett a férfira, mintha ő lenne meztelen.
Ez így nem állt össze. A függetlenségiek akár ráharaptak Rozsenko és
Christophe csalijára, akár nem, egy ilyen támadás túlságosan merész és
kockázatos. Ha a Kardinális a Fellegvárban ténykedik, véletlenül
megölhetik. Kivéve ha
Ha tudják, hogy valójában ki a Kardinális, és az egész támadás csak arra
jó, hogy egérutat adjanak neki. Monique hirtelen úgy érezte, sok neki ez az
egész játszadozás. Mennyivel egyszerűbb volt ráfogni Rozsenkóra a
fegyvert, és megkísérelni megölni.
– Mi van Rozsenko ezredessel és Christophe Beckkel?
– Ahogy kérte, kiemelten figyelem a rájuk vonatkozó híreket, de
egyelőre nem kaptunk információt. Csak annyi biztos, hogy Beck a
Birodalmi Palotában volt, Rozsenko pedig elhagyta a helyőrséget.
Vagyis akár halottak is lehetnek mostanra.
– De jelenleg az a fontos, hogy önt elvigyük a kijelölt óvóhelyre. Clellan
kancellár attól tart, hogy a fővárost is megtámadják.
 Monique számára lehetetlennek tűnt egy egyidejű, összehangolt támadás
a Fellegvár és Nea Rome ellen, de pár perccel korábban még ugyanígy
gondolt egy Fellegvár elleni offenzívára is. Úgyhogy gyorsan mentális
utasítást adott a ház számítógépének, hogy materializáljon rajta egy
könnyű utcai viseletet. Amint a molekulárisan stabilizált farmer, a kék póló
és a kényelmes sportcipő megjelent rajta, magához vette Estée Lauder X
sminkmodulját – erről közvetlen életveszély esetén sem volt hajlandó
lemondani – és a személyi fegyverét.
– Mehetünk? – kérdezte Klimek türelmesen.
Monique bólintott. Klimek nyomában végigment a házon, közben
feltette a lőképelemzésben segítséget nyújtó napszemüvegét, és
felkapcsolta a Warlord III-as harcászati rendszer pajzsát. Ugyan egyelőre
semmi jele sem volt veszélynek, de hát az ő pozíciójában sosem lehet
tudni. Lehet, hogy már nem a hírszerzés igazgatója, ám sokak számára még
mindig értékes célpont.
Kint a kerítésen túl egy hétköznapi gravo várta, nem hétköznapi férfiak
társaságában. Mindegyik széles vállú, magas, izmos figura volt, sötét
öltönyben és fekete napszemüvegben. Kezükben Laserrain karabélyt
tartottak. A belbiztonság kirendelt kiborg testőrei.
– Amint az óvóhelyre érünk, szeretnék kapcsolatba lépni a belbiztonság
igazgatójával, a kancellárral és Chhaya helytartónővel. Ha Rozsenko, isten
adja, meghal a támadásban, könnyebb lesz visszaszereznem az igazgatói
széket, mint elsőre hittem.
– Imádkozzunk, hogy úgy…
Monique nem hallotta a mondat végét, mert egy plazmanyaláb fröccsent
szét az arca előtt a pajzsán. A napszemüveg igyekezett kompenzálni a
robbanás fényét, de egy pillanatra így is megvakította. Hátrahőkölt és
előrántotta az MMX Art of Plasmáját. Ekkor csapódott be a második
nyaláb, ami ugyan szintén szétfröccsent, de elég ereje volt ahhoz, hogy
lebontsa a Warlord III pajzsát.
Szerencsére a testőrök gyorsan reagáltak, a harmadik lövést már az egyik
kiborg kapta, ami beállt Monique elé, hogy a testével és saját pajzsával is
védje a nőt.
Monique végre visszanyerte a látását. A kertje lángolt, a szétfröccsenő
forró plazma felgyújtotta a gyepet, a fákat és a kerítését is. Nem törődött
vele, immár négy energiamező feszült körülötte. A tűz, de már a
plazmanyalábok sem tehettek kárt benne. Az orvlövész viszont nem adta
fel.
 Miközben a testőrök futólépésben a gravóhoz kísérték, egyik
sugárnyaláb érkezett a másik után. Mindenfelé forró plazma fröcsögött,
kíméletlenül felgyújtva az éghető anyagokat, és megolvasztva a betont.
Monique a testőrök válla fölött átlesve kereste az orvlövészt. A kiborgok
már nyilván lokalizálták, de számukra most az elsődleges feladat a védett
személy biztonságba helyezése volt. Utána ráérnek levadászni a merénylőt.
Két lövedék csapódott be a szeme láttára, ebből a harcászati rendszere
már ki tudta számítani a röppályát, az eredményt pedig kivetítette a
napszemüvegére. A merénylő öt utcára volt, egy toronyház tizenkettedik
emeletének ablakából tüzelt.
Ebben a pillanatban újabb plazmanyaláb indult útnak, ami viszont nem a
testőrök felé tartott. Monique nyelt egyet, aztán a gravo felrobbant, ahogy a
forró energianyaláb átfúrta a hajtómű üzemanyagtankját. A világ bukfencet
vetett Monique körül, majd minden elsötétült.
Két férfi hangja térítette eszméletére, de egyik sem tűnt barátinak,
úgyhogy nem mozdult meg. Valami súlyos nyomta a mellkasát és lüktetett
a feje, de a kezei szabadok voltak. Az egyikben még mindig ott volt az Art
of Plasma. Hüvelykujja apró mozdulatával felcsavarta a tűzerejét.
– Hagyd a fenébe, tűnjünk innen! – mondta az egyik hang. A férfi
távolabb állhatott tőle, nagyjából ott, ahol a gravo volt, mielőtt szétrobbant.
– Ezek a testőr kiborgok rohadtul strapabíróak. Ha valamelyik még
működik…
– Ne parázz! – szólt rá a másik férfi. Ő egész közel volt Monique-hoz, és
nem tűnt olyan feszültnek, mint a társa. – Még ezek sem vészelhetnek át
egy ilyen robbanást.
– Ahogy a nő sem. Amúgy is mindjárt itt vannak a katonák.
– A megbízó azt mondta, győződjünk meg arról, hogy meghalt. Ott is
van, a kiborg alatt. Nézd, szinte sértetlen. Hihetetlen. Biztos mindegyik
testőr ráállította a pajzsát.
– Fasza! Lődd keresztül a fejét, aztán tűnjünk innen!
Monique nem várt tovább. Kinyitotta a szemét, felemelte a fegyvert és
lőtt. A fölötte álló férfit telibe kapta az Art of Plasma. Ha volt is pajzsa,
semmit sem ért, a felsőteste egyszerűen elpárolgott. A másik fickó a gravo
roncsa mellett állt, s mivel az utcát tartotta szemmel, nem tudott időben
reagálni Monique-ra. A nő kétszer is belelőtt, hogy biztosan ne maradjon
benne élet.
Amint mindkét maradvány a földre roskadt, a nő felült. Lelökte magáról
a kiborg szétroncsolt felsőtestét, és körbenézett. A tüzet eloltotta a
robbanás, de a háza utcafrontját darabokra szedte. A szomszédság is
kénytelen lesz beruházni a felújításba.
A testőrök mind elpusztultak. Emiatt azonban nem bánkódott. Azért
építették őket, hogy megvédjék, és ennek maradéktalanul eleget tettek.
Majd alkalomadtán ír egy elégedett levelet a gyártónak. Jobban felzaklatta
Klimek holttestének, vagyis inkább a maradványainak látványa. A férfi hét
éven át volt hűséges segítője és barátja, és most ott feküdt elszenesedve és
megtépve.
Monique nem tudta, mikor halt meg. Az első lövések után felé sem
pillantott. Nyilván a kiborgok sem foglalkoztak vele, hiszen nem ő volt a
védendő személy. És szegény Klimek csak egy sima személyi pajzzsal
rendelkezett, amit a támadás előtt nem aktivált. Úgyhogy valószínűleg már
a lávaesőként szétfröccsenő plazmacseppek megölték.
Monique visszanyelte könnyeit, tekintetét elfordította. Felállt, s mit sem
törődve a közeledő rendőrségi- és mentőegységekkel, a roncs melletti
holttesthez lépett. Az jobban egyben maradt, mint a társa. Távolabbról
kapta a lövést, és neki biztos volt valami szerény pajzsa, máskülönben az
Art of Plasma őt is szétcincálja.
Egyszerű fekete kezeslábast viselt kesztyűvel és az arcát takaró
maszkkal. Kezében egy Hipershot TX-et szorongatott, rajta ormótlan
távcsővel. Monique értett annyira a fegyverekhez, hogy tudja, nem olcsó és
nem kezdők által használt fegyverről van szó. És az sem lehetett akárki, aki
képes volt ennyi halálpontos lövést leadni öt háztömbnyi távolságból.
Landoltak az első hatósági gravók. Egyenruhások pattantak ki belőlük
pisztollyal a kezükben. Az egyikük odarohant Monique-hoz. Nyilván
tudták, ki ő, mert azonnal áldozatként kezelték, pedig az Art of Plasmát
még mindig nem tette el.
– Hölgyem, nem esett baja? – kérdezte a tiszt.
Monique megrázta a fejét, majd a holttestre mutatott.
– Tudni akarom, ki volt ez a két alak, és ki bérelte fel őket a
megölésemre.
A rendőr felvonta a szemöldökét, és lenézett a holttestre.
– Nyilván függetlenségiek voltak. Éppen támadják a Fellegvárat és…
Monique otthagyta. Nem érdekelte egy közrendőr alaptalan találgatása.
Majd a belbiztonság kideríti, kik törtek az életére, és akkor talán azt is
megtudja, ki állt mögöttük. Azt viszont már tudta, miért próbálták megölni.
Csendben végignézte, ahogy a mentősök gravoágyra teszik Klimek
maradványait. Amikor egy orvos őt is megpróbálta megvizsgálni, durván
elhajtotta a férfit. Némi horzsoláson túl nem volt baja, azt pedig a nanitjai
már helyrehozták.
Amikor végre mindenki elment, és a szomszédok is felhagytak azzal,
hogy sajnálatukat fejezzék ki a történtek miatt, visszament a romos házába.
A hálószobájában megállt a tükör előtt. Ezúttal nem keresett hibát magán,
inkább azon gondolkodott, hogyan tűnhetne el a következő merénylet előtt.
 2.

– Pedig olyan jól alakult a nap – mondta immár sokadszorra Gaius Clellan.
A fejében zavaros folyóként áramlottak a gondolatok, és minden hullám
után tehetetlen dühroham tört rá, amit kétségbeesés követett.
A Birodalmi Palota kórházában egyedül állt a hófehér szobában,
amelynek egyik falát virtuálmonitorokkal körülvett ablak uralta, a másik
oldalán pedig kényelmetlennek tűnő narancssárga székek sorakoztak.
Clellan nem ült le, képtelen volt egy helyben maradni. Körbe-körbe járkált,
cigarettáról cigarettára gyújtott. Néha az ablakra pillantott, máskor átfutotta
a monitorokat, de egyszer sem állt meg.
Hónapok óta most először tölthetett el pár órát a feleségével, játszhatott
kicsit a gyerekeivel. Hosszú ideje nem érezte olyan jól magát, mint abban a
pár órában. Aztán jött a csapás. A Függetlenségi Liga megtámadta a
Birodalom császári székhelyét, a Fellegvárat. Clellan először nem hitte el.
A Birodalmi Hadsereg Főparancsnokságának hadműveleti központjába
érve viszont már kétsége sem volt afelől, hogy a függetlenségiek tényleg
támadtak.
Az ovális terem közepén ott volt a Fellegvár holografikus képmása,
fölötte a várost bombázó patkó alakú rombolóval. Körülötte apró
vadászgépek keringtek, az utcákon körömnyi emberek és canisok
szaladgáltak, miközben a birodalmi katonák ádáz harcot vívtak a magukat
forradalmároknak kikiáltó lázadókkal.
A Birodalmi Palota találatot kapott, az Árnyékbrigád előőrsét
elpusztították, a Constantinius Légi és Űrszállítású Ezred bázisát
felégették, ezzel a Fellegvár katonai erejének nagy részét felszámolták.
Astrid császárnőt túszul ejtették, és egy testőrszázados a kockázatra
hivatkozva elengedte a túszszedőket értékes foglyukkal.
Aztán jöttek a jobb hírek. A Fellegvár védőinek maradéka lassan
visszaszorította a függetlenségieket, közben az Arcadius Flotta megindult,
hogy elfogja vagy elpusztítsa a felkelők rombolóját. És a legjobb hír:
Artyom Alexandr Rozsenko ezredes indult a császárnő megmentésére. A
hadműveleti központban mindenki fellélegzett. Aztán végérvényesen
elromlott minden…1
– Kurva jó nap lehetett volna.
Clellan a jelenre koncentrálva kényszerítette magát kétségbeesése
legyűrésére. A zöld falakkal övezett műtőben nappali világosság
uralkodott. Kék műtősköpenyt viselő orvosok sürgölődtek a
virtuálmonitorok között, nővérek adogatták kezükbe a lézerszikéket,
érforrasztókat, szövetregenerálókat és olyan orvosi műszereket, amiket
Clellan még kórházi holosorozatokban sem látott. Egy gravoasztalt álltak
körbe, rajta páciensükkel, egy fiatal, meztelen nővel. A betegnek a jobb
keze és részben a mellkasa eltűnt, csak elszenesedett hússal és csontokkal
körbevett csonk maradt a jobb oldalából.
Clellan a megérkezésekor elhányta magát; a félig megemésztett vacsora
savanyú bűze betöltötte a megfigyelőszobát. A látvány örökre az elméjébe
égett, mégis újra és újra oda kellett pillantania, mintha újra és újra
emlékeztetnie kéne magát, hogy ez nem álom.
Felnézett a monitorokra. Orvosi adatokat látott, a felét sem értette, csak a
különböző színű vonalakról sejtette, mit jelenthetnek. Ezeket aggasztóan
ritkán törték meg völgyek és csúcsok, s Clellan biztos volt benne, hogy az
a minimális életjel, amit Astrid császárnő mutat, csak a rákötött gépek
eredménye.
Baloldalt a falba csusszant az ajtó, és egy robusztus férfi lépett be rajta,
mire Clellan ledermedt. A máskor rendíthetetlen Rozsenko megtörten állt
meg mellette. Barázdált, szögletes arcára vér tapadt. Sötétbarna szeme
zavarodottságról tanúskodott, mint aki nem fogja fel ésszel, hogy hol van.
Vörös-fekete egyenruhája szakadt volt, itt-ott megperzselődött, a szára térd
alatt merő vér.
Clellan és Rozsenko siheder koruk óta ismerték egymást, egy iskolába
jártak, együtt hajtották a lányokat, együtt szolgáltak a Császári
Testőrgárdában. Csak az idők folyamán Clellan politikus lett, Rozsenko
pedig árnyékbrigádos. A valaha volt leghíresebb és legfélelmetesebb. Egy
ember, akinek karrierje csúcsán elég volt megjelennie a csatatéren, és az
ellenség inkább kapitulált. És Rozsenko ezekben az években volt a
csúcson.
Most mégis alvajárónak tűnt, szája némán tátogott. Clellan nem mert
megmozdulni. Tudta, mire képes az épelméjű Rozsenko, de fogalma sem

1
A történet Az oligarcha vérvonala antológiában olvasható az Igazság, mely álarcot
hord című kisregényben.
volt, mire képes az őrült. Egy árnyékbrigádossal szemben még akkor sem
lenne esélye, ha minden testőre a szobában lenne.
Intett a folyosón szobrozó két gárdistának, hogy jöjjenek be, majd
óvatosan megérintette Rozsenko vállát.
– Artyom!
– Kiküldheted a testőreidet, nem vesztettem el az eszemet. – Rozsenko
máskor kemény hangja tompán csengett.
– Biztos? – A kérdés kétkedőbbre sikerült, mint amilyennek Clellan
szánta.
– Elgondolkodtam. Eszembe jutott egy ima, amit a nagymamámtól
tanultam.
Clellannek egyelőre ennyi elég volt. Odabiccentett a testőröknek, mire
azok megkönnyebbülten távoztak. A kancellár és az ezredes pár percig
némán nézték az ablak túloldalán lévő emberek reménytelen ténykedését.
– Úgy értesültem, hogy te aktiváltad a császárnő vésztranszporterét –
törte meg a csendet Clellan, miután nem bírta tovább nézni az egyre
idegesebb orvosokat. Megértette őket. Reménytelen helyzetben voltak,
mégsem adhatták fel, elvégre a császárnőjük feküdt azon az asztalon.
Rozsenko közben bólintott, de olyan aprót, hogy Clellan majdnem
elmulasztotta.
– Akkor tudod, hogy mi történt.
Újabb bólintás. A kancellárban akaratlanul felvillant egy ifjú
testőrtizedes képe, akinek be nem állt a szája és mindenből viccet csinált.
– Tudnom kell. Itt és most mondj el mindent a legapróbb részletekig. Ha
kihagysz valamit, vagy úgy érzem, hogy kihagysz valamit, azt nagyon
megkeserülöd. – Véget ért a baráti viszony. Mostantól az Igazi Bizánci
Birodalom kancellárja állt az Árnyékbrigád ezredese és a hírszerzés
igazgatója mellett. Clellan elhúzta a kezét egy lapka előtt a falon, mire az
ablak eltűnt, helyén a hófehér fal maradt.
– Árnyékold le a szobát!
Rozsenko mentális paranccsal aktiválta az Árnyék Védelmi Rendszer
zavaróberendezéseit, majd felhúzott egy mentál- és interferencia pajzsot,
hogy távol tartsa a gondolatolvasókat, és azok se hallgathassák ki őket,
akik a kémkedés legősibb módját választják: a fülüket az ajtóra tapasztják.
– Mit tudsz a Kardinális ügyről? – kérdezte Rozsenko minden bevezető
nélkül.
– A Kardinális a függetlenségiek legjobb és legrégebbi kéme. A háború
eleje óta segíti őket, és a legszigorúbban őrzött titkainkat is képes
megszerezni.
 – Azt nem tudom, hogy kiről szól a mese első fele, mert aki most
alakította a Kardinálist, tizenhat éves volt a háború kezdetekor.
Clellan érdeklődve várta a folytatást.
– Christophe Beck a Kardinális. De nem egyedül dolgozott, Rini,
Ornella és Varinia segített neki.
A kancellár megszédült a nevek hallatán, kénytelen volt leülni, az arcát a
tenyerébe temette. Hosszú percekig egyikük sem mozdult, csak az orvosi
műszerek pittyegtek. Aztán Clellan fáradtan felnézett Rozsenkóra. A
barátja nem fordult felé, csak a falat bámulta, mintha még mindig ott lenne
a megfigyelőablak.
– Mennyire biztos?
– Mint a halál.
Clellan felpattant, megragadta az ezredes karját, és maga felé fordította.
Arca vöröslött a dühtől.
– Elég volt ebből, Zsenko! Nem egy nevenincs testőrt vádoltál meg
árulással, úgyhogy ne mágnesfogóval kelljen kihúznom belőled a szavakat!
Rozsenko lenézett a vállát markoló kézre, majd felvonta egyik
szemöldökét.
A kancellár, mintha megcsípte volna egy császárdarázs, elrántotta a
karját.
– Ne hívj Zsenkónak! – mondta idegesítő nyugalommal Rozsenko, de
mielőtt Clellan újra üvöltözhetett volna vele, folytatta. – Varinia árulásában
nem vagyok biztos, nem találtam ellene konkrét bizonyítékot, de
meglepne, ha nem lett volna részese a dolognak. Sajnos kihallgatni már
nem tudjuk, mert életét vesztette, amikor a Szabadság Diadala eltalálta a
palotát.
Clellan nagyot fújt.
– Ornella ellen megvannak a bizonyítékaim, bár kikérdezni őt sem
tudtam. Voltaképpen neki köszönhetően sikerült felgöngyölítenem az
ügyet. Tudnod kell, hogy amióta a császárnő megbízott a Kardinális
felkutatásával, a BHEH2 nyomozati anyagait felhasználva elfogtam több
függetlenségi kémet. Az elhárítás nem lépett ellenük, inkább hamis
információval látták el őket és remélték, hogy valamelyik elvezet a
Kardinálishoz. Mivel ez évek múltán sem vezetett eredményre, átnyúltam
felettük és lényegében felszámoltam a Liga helyi kémhálózatát.
Rozsenko rövid szünetet tartott, majd így folytatta:
2
Birodalmi Hírszerzési és Elhárítási Hivatal: A Birodalomra leselkedő külső
fenyegetések felkutatására és elhárítására, valamint hírszerzési feladatok ellátására
létrehozott civil ügynökség.
 – Így alkalmam nyílt kivallatni az elfogott ügynököket, és rájöttem, hogy
még a függetlenségiek sem tudják, ki a Kardinális. Ez volt a sikerének a
titka. Csak egyetlen ember ismerte az identitását, a Kerberosz, az
összekötő. Ő szállította a Kardinális által megszerzett információkat.
Úgyhogy ő lett az elsődleges célpontom. Alig egy hónappal ezelőtt
rájöttem, hogy Ornella az elmúlt öt évben több ízben vett részt a császárnő
által jóváhagyott diplomáciai kiküldetésekben, méghozzá a Byzantiumon
kívül. – Nem folytatta. Kíváncsi volt, hogy Clellan rájön-e, mire akar
kilyukadni. A kancellár szeme kisvártatva felcsillant.
– A diplomáciai megbízatásokat a Szenátusnak is jóvá kell hagynia.
Rozsenko bólintott.
– Ami nem történt meg. Aki nem ért hozzá, az átsiklik fölötte, sőt, néha
még a hozzáértők sem ismerik a pontos ügymenetet. De ki merné
megkérdőjelezni egy olyan okirat valódiságát, amin a császárnő pecsétje
van?
– Ez lehetséges? – Clellan agyán egy kellemetlen gondolat futott át.
– A pecsétgyűrűt kizárólag Astrid viselhette, az ő génjeire kódolták, ha
más használja, azt a gyűrű elpusztítja. És még ő sem olyan bolond, hogy a
Szenátus háta mögött hozzon döntést vagy tudatlanul pecsételjen le
megbízási okmányokat. Elkényeztetett, hisztis liba, de nem hülye… –
Rozsenko pillantása szinte kiégette a homlokát. – Ne nézz rám így,
Artyom! Tudom, hogy nem kedvelted, és csak azért védted, mert kötött az
esküd. Te még komolyan veszed az ilyesmit.
Ahogy felnézett Rozsenkóra, megbánta szavait. Clellan egyetlen szóra
volt attól, hogy az ezredes menten kettéhasítsa. Nem zavarná sem a
harminc éve tartó barátságuk, sem a kancellári cím. Clellan nem tudta mire
vélni a dolgot.
Rozsenko mindig maximalista volt a feladataival kapcsolatban, ezért
végezte jól a dolgát. Végrehajtotta, amit kellett, védte, akit kellett, de
sosem rejtette véka alá a véleményét se parancsról, se emberről. A
kancellár ezért tudta, hogy Rozsenko az életét áldozta volna Astridért, noha
rühellte. Ez a furcsa kettősség az, ami miatt fenntartások nélkül megbízott
az ezredesben.
– Gondolom, sikerült kijátszani a gyűrű biztonsági rendszerét, vagy
sikeresen hamisították. – Rozsenko kényszerítette magát, hogy elfojtsa a
Clellan szavai nyomán lobbant dühöt. – Majd kiderül a további nyomozás
folyamán. Lényegesebb, hogy kicsit jobban utánanéztem ezeknek a
feladatoknak. A császárnőt természetesen nem kérdezhettem ki, de nem is
volt rá szükség. Semmi nyomát nem találtam Ornella megbízásainak. Se
komforgalmazás, se kommüniké, még egy körlevél sem. Mindezek után
már biztos voltam benne, hogy Ornella a Kerberosz, így ráállítottam a
BBSz3 embereit.
– Miért a belbit bíztad meg ezzel, és nem az elhárítást? – kérdezett közbe
Clellan.
– Mert a BHEH-t elkapta volna a buzgóság. Nem tetszett nekik, hogy a
császárnő átadta nekem a Kardinális ügyét, több ízben hátráltatták a
nyomozásomat. Ezért igyekeztem kihagyni őket. Így sem jártam jobban. A
BBSz elcseszte, Ornella kiszúrta őket és megölték.
– Ez a rész már ismerős, bár a kancelláriába eljutott jelentésből kimaradt
a BBSz szerepe.
– Balesetnek nyilvánítottuk és a császárnő kívánságára eltussoltuk.
Túlságosan megingatta volna a közvéleményt, ha kiderül, hogy a császárnő
egyik udvarhölgye áruló.
– Értem. – De nem fogadta el. Nem tűrte, ha kihagyták ilyen fontos
ügyekből, ám nem ez volt az alkalmas idő arra, hogy tegyen valamit ellene.
– Nos, megvan Varinia és Ornella, az utóbbit a Kerberosznak hiszed.
Hogyan jutunk el innen oda, hogy Christophe Beck a Kardinális?
– Úgy, hogy Beck és Rini túszul ejtették a császárnőt a függetlenségiek
támadása alatt. – Most Rozsenko ült le és olyan bűnbánó szemekkel meredt
a kancellárra, hogy az menten mellé huppant. – Ezen a ponton nagyot
hibáztam, Gaius. A császárnő miattam fekszik ott.
Clellan arcán sötét árny futott át.
– Ornella halála után Becket gyanúsítottam, de sikerült átvernie. Nem
hallgattam az ösztöneimre. Nem találtam bizonyítékot Varinia és Rini
ellen, ezért kihúztam őket a gyanúsítottak listájáról, Beck pedig
meggyőzött arról, hogy nem árulta el a Birodalmat. Pedig kapcsolatban állt
mindhárom udvarhölggyel. Ornella halála után napokra eltűnt, és mint
kiderült, az Edessza holdján volt egy függetlenségi bázison.
Clellan lenyelte a dühét. Ennyi információ alapján Rozsenkónak az első
adandó alkalommal le kellett volna lőnie a Néptájékoztatási Hivatal
igazgatóját. Még csak magyarázatot sem kértek volna tőle.
– A SkyLightjával olyan információkat osztott meg velem, amilyeneket
a BHEH évek óta nem tudott felmutatni.
– Annak a rohadéknak van egy SkyLightja?!

3
Birodalmi Biztonsági Szolgálat: A Birodalom belső biztonságáért felelős félkatonai
hivatal. Alá tartozik a Császári Testőrgárda.
 – Elhittem, hogy velünk van, pedig éreztem, hogy valami nincs rendjén
– folytatta Rozsenko, mit sem törődve a kancellár egyre mélyülő
sápadtságával. – Belementem a tervébe, hogy én játszom el a Kardinálist,
ezzel lépésre kényszerítve az igazit. Mire rádöbbentem, hogy úgy táncolok,
ahogy Beck fütyül, a Szabadság Diadala már a Fellegvárat bombázta, kis
híján engem is megöltek, Beck és Rini pedig elfogták a császárnőt. –
Felugrott. Egy pillanatra úgy tűnt, beleöklözik a falba, végül mégis
elnyomta a kényszert. Dühe lefolyt kőszerű arcáról. – Megpróbáltam
helyrehozni a hibámat, de csak tetéztem. Utasítottam a Gárdát, hogy
hagyják futni őket. Én akartam elintézni. Csakhogy mire utolértem őket a
menekülőalagútban, már lelőtték a császárnőt és felszívódtak. Ezután
aktiváltam a vésztranszportert, majd egyenesen idejöttem.
Clellan aprót bólintott. Kecskeszakállát simogatva rágódott a
hallottakon. Nem siette el, sok mindent kellett megemésztenie. Visszasírta
a reggelt, amikor még a császárnő születésnapi ünnepsége miatt
aggodalmaskodott. Most meg kellett emésztenie a Függetlenségi Liga
támadását – nagyon vakmerőek lettek, ez már nem tréfadolog –, a három
udvarhölgy és a Néptájékoztatási Hivatal igazgatójának árulását – ha az
ellenség ilyen magas körökbe férkőzött be, az sok problémát okozhat a
jövőben –, és persze, ami a legrosszabb, Astrid halálát.
Felnézett a monitorokra. Percek óta kisimultak a vonalak, a pittyegés
monoton sípolássá változott. Astridot a gépek sem tudták életben tartani.
Vége. És ez nagyon rosszat jelent az Igazi Bizánci Birodalomra nézve.
Clellan döntött. A Gráciák árulásáról senki sem fog értesülni, a
Néptájékoztatási Hivatal majd kitalál egy mesét a halálukról. Christophe
Beck árulása napvilágot lát, ő lesz a nép ellensége, a Kardinális, akit
gyűlölhetnek a Fellegvár elleni támadás miatt. Az Asszaszin Rend meg
majd levadássza őt és Rinit. Ezek nem aggasztották. Az új császár
személye viszont megrémítette.
Astrid rossz uralkodó volt, de tökéletes a Szenátus számára. Nem szólt
bele a kormányzásba, hallgatott az okos szóra, és csak a hisztis
kirohanásaival okozott fejfájást. Azokat viszont tudták kezelni. Csakhogy
sosem szült gyereket, pedig sokan számítottak erre, sőt, többen egyenesen
követelték. Utód nélkül pedig a legközelebbi, legidősebb rokon lesz az új
császár. Ám Clellan teljesen biztos volt abban, hogy annak az embernek a
trónra kerülését a Birodalom nem élné túl.
Csak lehet tenni valamit.
Megfogant benne egy ötlet. Körültekintőnek és gyorsnak kell lennie, de
a megoldás működhet, legalábbis rövid távon. Ez zavarta, mert az ötletét
nem lehet gyorsan kivitelezni, és semmit sem ér, ha csak rövid ideig
működik. Ugyanakkor meg kell próbálnia.
Felállt és Rozsenko mellé lépett. Az ezredes visszakapcsolta a
virtuálablakot, és a csüggedten pakoló orvosokat nézte. Már kimondták
Astrid halálát. A főorvos, amint meglátta az ablak visszakapcsolását,
Clellannek is jelentette. A kancellár nyugtázta, majd megkérte őket, hogy
további utasításig maradjanak a műtőben.
– Ugye tudod, hogy ezután a fejedet kell vennem? – intézte szavait
Rozsenkóhoz. – A Szenátusnak bűnbak kell, és akárhogy kozmetikázzuk a
dolgot, te vagy a kézenfekvő választás.
– Vállalom a felelősséget.
– Ebben nem kételkedem. – Ellépett mögötte, elhúzta a kezét az
ajtókeretre illesztett lap előtt. Az ajtó becsusszant a falba. – Százados,
vegyék őrizetbe Rozsenko ezredest. Senki sem beszélhet vele, amíg
máshogy nem rendelkezem. Nyugalom, nem fog ellenkezni – tette hozzá,
észrevéve a gárdisták elszürkülő arcát. – És zárják le azt a műtőt. Senki
sem mehet be vagy ki az engedélyem nélkül. Még maguk sem, világos? –
Azzal otthagyta a megfigyelőszobát.
Rozsenko Clellan távozása után vetett egy utolsó pillantást Astrid
holttestére.
– Nyugodjon békében, felség.
Kilépett a megfigyelőszobából, és a két gárdistával a sarkában elindult
abba az irányba, amerre Clellan is elrohant. Menet közben azért
fohászkodott, hogy a kancellár kivégeztesse, mert akkor talán még marad
valami a lelkéből, mielőtt az önmarcangolás darabokra szedi. Rettenetesen
tépdeste a lelkiismeretét a tudatában végtelenített felvételként pörgő
emlékkép, amin újra és újra lelövi Astrid császárnőt, a Kardinálist.
 3.

Christophe Beck jobban félt, mint bármikor eddigi életében. Pedig pár
órával ezelőtt ugyanígy gondolta. Akkor attól félt, hogy a császárnő az ő
fejével fogja díszíteni a születésnapi tortáját. Most az ismeretlen rántotta
görcsbe a gyomrát.
A Szabadság Diadala kanyargós, szűk folyosóin menetelt négy katona
és Rini társaságában. Már ez elég ok lett volna az aggodalomra, mivel
hivatalosan még mindig ő volt a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója. A
függetlenségiek már csak ezért szétszórnák a testrészeit a Fellegvár fölött.
De ő megpróbálta tőrbe csalni a Kardinálist, aztán meg azt találta mondani,
hogy ő az. Ugyan a közkatonák elhitték a meséjét, biztos volt abban, hogy
a vezetőik már nem lesznek ilyen hiszékenyek.
Mindezek tetejébe a SkyLight érzékszervi rögzítőimplantjában egy
akkora adatbázis épült ki, amit hiába listázott fél órája, még a töredékét
sem látta. Adatok végtelen sora töltötte csurig az elsődleges és a
másodlagos neurális adattárolót. Christophe-nak fogalma sem volt arról,
hogy a SkyLight hogyan képes ekkora adathalmazt kezelni. Ezek
lényegében fejbe ültetett, az aggyal bioszálas kapcsolatot fenntartó
mikrokamerák voltak, azt rögzítették, amit használóik láttak, hallottak,
szagoltak vagy tapintottak. Bár eme felvételeket eltárolták, és megfelelő
eszközökkel még ki is vetítették a kép- és hanganyagot, de ennél többre
képtelenek voltak.
Christophe SkyLightja viszont megbolondult azután, hogy felidézett egy
régi emléket egy nőről, aki mint kiderült, az akkor még fiatal, vagyis
fiatalabb Astrid császárnő volt. Az implantátum lapfunkciói eztán
módosultak, majd egy korábban rögzített képből elkezdte kibontani az
adatbázist. A Vadászat a Vörös Októberre című regény borítóképe adatok
milliárdjaira esett szét a fejében.
Ráadásul a SkyLight a bekapcsolása óta folyamatosan bővítette az
adatbázist. Frissítette az összes katona képét, aki szembejött vele, és
aktualizálta a Szabadság Diadala adatait. Christophe pedig hiába adott rá
mentális parancsot, az implantátum nem kapcsolt le. Ez jobban
megrémisztette, mint az, hogy a függetlenségiek kihajítják egy légzsilipen.
 Ornella, mit ültettél belém? – kérdezte magától kétségbeesetten.
Felrémlett benne, ahogy a zuhanástól összeroncsolódott holttest mellett
megpillantotta a könyvet. Mintha csak neki készítették volna oda.
Lepillantott Rinire. A nő korábban átállította a karkötőnek álcázott
Lauder-modult, így vörös, göndör haja szőkévé, zöld szeme kékké
változott, az Astrid vérétől ragacsos udvarhölgyi ruha pedig khaki színű
katonai zubbonnyá alakult. Az arcvonásai is megkeményedtek, bár eme
változást nem a szépségmodul okozta.
A nő a menekülőalagutak óta nem szólt hozzá. A pár órája még a
szerelmes fruska szerepét játszó udvarhölgy a lelepleződése óta hűvössé
vált vele szemben. Különösen zokon vette, hogy Christophe Kardinálisként
mutatkozott be a Liga katonáinak.
Christophe valahol meg tudta érteni. Sosem tartotta magát a fehér lovas
hercegnek, fűvel-fával megcsalta, és ahogy a dolgok álltak, Rini csak azért
járt vele, mert ezt kívánta a Liga érdeke. A Kardinális őt, Christophe
Becket választotta az Érdekeltség elpusztítására szánt szuperfegyvernek.
Na meg ez is, az Érdekeltség.
Elérték a hidat. A Szabadság Diadala tojásdad alakú parancsnoki
központjának ablaktalan fala mentén a hajó környezetét és rendszereit
mutató virtuálmonitorokkal felszerelt állások sorakoztak, előttük emberek
és canisok nyomkodták a holografikus kezelőfelületet.
A terem közepét a parancsnoki állás uralta, egy félkör alakú tribün, ami
előtt patkó alakú korlát magasodott és további állások vették körbe. Az
emelvényen testes férfi állt zöld kezeslábasban, katonai bakancsban,
oldalán pisztollyal. Fáradtan támaszkodott a korlátnak, és elmélyülten
meredt az űrt mutató virtuálmonitorokra.
– Waltz tábornok, a foglyot előállítottuk – hadarta a Christophe-ot és
Rinit kísérő katonák vezetője.
Waltz lesétált az emelvényről, és atyai mosollyal megrázta Rini kezét.
– Le Guin ezredes, köszöntöm a Szabadság Diadala fedélzetén – mondta
a tábornok öblös hangon. – Mérhetetlen megtiszteltetés ez nekünk.
Sajnálom, ami a társaival történt. Méltón megemlékezünk róluk, amint
biztonságban leszünk.
Christophe hitetlenkedve nézett a férfiról a nőre, majd vissza.
– Köszönöm! – bólintott kissé meglágyult vonásokkal Rini.
Waltz Christophe elé lépett. Abban a pillanatban a SkyLight olyasmit
csinált, amitől a tervezői hónapokra elzárkóznának a külvilágtól, hogy
rájöjjenek, hogyan lehetséges. Először arcfelismerést, retinaszkennelést és
hanganalízist végzett, aztán négy szó furakodott Christophe tudatába:
privát üzenet Hugo Waltz számára. Az igazgató mentális utasítást adott a
lejátszásra, mire a SkyLight megtagadta a parancsot, és a négy szót
egyetlen egyre cserélte, de az olyan erőteljesen jelent meg a tudatában,
hogy belefájdult a feje: PRIVÁT!
– Összezavarodtam, Christophe – mérte fel Becket Waltz. – Most akkor
Rozsenko ezredes a Kardinális, vagy te?
– Egyik sem – felelte Christophe Waltz kedélyesen csengő kérdésére,
miközben próbálta kizárni a tudatából az erőszakoskodó SkyLightot. Jól
van, felfogtam, hogy csak neki szól! – gondolta, és az implant végre
elhallgatott.
– Nofene, nagyot léptünk előre a kapcsolatunkban – csapta össze
lapáttenyerét Waltz, mit sem sejtve a Christophe fejében játszódó
folyamatokról. Annyit látott, hogy az igazgató arca meg-megrándult.
– Ismeretségünk rövid ideje alatt először voltál őszinte. Most pedig oldjunk
meg egy rejtélyt! Te vagy a Birodalom propagandafőnöke, és megpróbáltál
csapdába csalni minket, mi több, volt pofád a Kardinálisként bemutatkozni,
de… – Lehetetlenül kerek fejével Rini felé biccentett. – Le Guin ezredes
még nem lőtt le. Csakis ez az egy oka van annak, hogy én sem raktam ki a
szűröd az űrbe. – A rejtélyre a választ nem Christophe-tól várta.
– Ezt inkább diszkrétebb környezetben vitassuk meg – mondta Rini.
– Kérem. – Waltz a termetéhez és korához képest fürgén megperdült.
– Klaus kapitány, mennyi idő még a kontaktusig?
– Tizenkét perc, mein General, aztán nem tudunk tovább futni – felelte
egy gondterhelt képű, tányérsapkát és hajózóruhát viselő férfi. Ékes német
akcentussal beszélte a byzantiumi angolt.
– Tíz percük van, hogy érett szkaffot öntsenek a pohárba. – Azzal
kivezette a duót a hídról.
– Mi a baj? – érdeklődött Rini a folyosókon kanyarogva.
– A hajóra szerelt időjárás-irányító processzor túlterheli a rendszereinket
– felelte röviden Waltz, és belépett a kapitány készenléti irodájába.
A tágas, az újrahasznosított levegő dohos szagától bűzlő szoba mellőzött
minden fényűzést. A bakancsok a csupasz krioliton koppantak, a szürke
falakon nem lógtak képek. Csupán egy priccs, egy gyorsszerelt íróasztal és
két szék alkotta a bútorzatot. Waltz hellyel kínálta Rinit, de a nő nem
fogadta el, úgyhogy mindhárman állva maradtak.
– Az ezredestől szeretném hallani – mondta Waltz. Nekitámaszkodott a
súlyától recsegő asztalnak, ujjait összekulcsolta hordóhasán.
– Maga tudta, hogy három Kerberosz van? – tette fel a kérdést
Christophe, mielőtt Rini megszólalhatott volna. Közben a SkyLight újra a
tudatába ékelte a privát üzenet Hugo Waltz számára szavakat. Ezúttal nem
vett róluk tudomást.
– Persze hogy tudtam. A vezérkarunkban mindenki tudta. És biztonsági
okokból a szakaszparancsnokokat is informáltuk, ha esetleg a Gráciák
közül valamelyik fel akarta volna venni velünk a kapcsolatot a csata
folyamán.
– Tudott Riniről és Variniáról, és mégis rálőtt a Birodalmi Palotára? –
Christophe feje kezdett vörösödni. Rini elsápadt. Rájött, mire akar
kilyukadni a férfi.
– Hátrább az agarakkal, Christophe! Tudtuk, hogy kockázatos, de nem
hagyhattuk ki a lehetőséget. A megsebzett palota demoralizáló hatása még
a hasznunkra lehet, és esélyt láttunk a császárnő megölésére. – A sápadt
Rinihez fordult. – Sajnálom, de tudom, hogy maga és Varinia is meghozta
volna ezt az áldozatot.
– Varinia meghozta, Waltz! Maguk ölték meg, és kis híján minket is! –
tajtékzott Christophe. Waltz arcáról, az igazgató legnagyobb örömére,
lehervadt a nagyapai mosoly. – És tudja, mit? Astrid császárnő volt a
Kardinális, szóval majdnem kinyírták őt is.
– Baromság! – szakadt ki Waltzból.
– Igazat beszél, Hugo – mondta Rini rekedt hangon.
– De még mennyire! – Christophe előrenyújtotta a kezét, és mentális
parancsot adott a privát üzenet lejátszására.
A karórának kialakított omnitouch egy nő holoképét vetítette ki.
Mindhárman ismerték, bár mindhárman más oldaláról. Christophe
korábban egy szeszélyes, ostoba libát, mostanra a valaha élt legbátrabb
embert látta benne. Rini testvérként, barátnőként és harcostársként
emlékezett rá. Waltz pedig mindenkinél jobban gyűlölte.
Astrid császárnő volt az, teljes, holografikus valójában. Kedvesen
mosolygott, de szomorúan nézett maga elé, éppen Waltzra. Arca fiatal volt,
tekintete öreg. Mindig más színben pompázó haja most szőkén verdeste a
háta közepét. Karcsú alakját híven követte virágmintás inge és nadrágja. A
császári selyemköpeny lágyan borult vállára.
– Hugo, öreg barátom. Most bizonyára összezavarodtál, hiszen
álmodban sem gondolhattad, hogy egyszer én, Astrid császárnő foglak így
szólítani, és úgy hiszem, a hírnök személye is meglepett. Mint ahogy azt
Beck már bizonyára a tudomásodra hozta, én voltam a Kardinális. Apámtól
vettem át a szerepet, ő volt az, aki a kezdet kezdetén segített nektek a
Konstantinápolynál.
Egy pillanatra elhallgatott, azután így szólt.
 – Ha ezt az üzenetet látod, az azt jelenti, hogy meghaltam. Remélem,
nem ti okoztátok, de ha mégis, nagyon kérlek, ne bánkódjatok. A népéért
meghalni, nincs ennél szebb halál egy uralkodó számára. – Rövid szünetet
tartott, mintha maga is elgondolkodott volna ezen. A folytatás komolyabb
hangvétellel következett. – Hugo, nagyon fontos, hogy Beck életben
maradjon. Ő az a fegyver, amit apám kezdett építeni, de én fejeztem be.
Most nyilván azon gondolkozol, hogy ha én voltam a Kardinális, akkor
miért harcolok a birodalmam ellen ahelyett, hogy megváltoztatnám. A
válasz röviden: nem az én birodalmam, az uralkodó csak egy báb. A
Szenátuson keresztül és az Asszaszin Rend segítségével olyan külvilági
emberek irányítják az Igazi Bizánci Birodalmat, akik az egész
Tejútrendszerre befolyással bírnak. Hatalmasságok, akik a háttérből a
nagyobb haszon reményében háborúkat pénzelnek, kormányokat adnak és
vesznek, úgy formálják a galaxist, ahogy a személyes érdekeik
megkívánják. Nem katonák, nem politikusok, nem uralkodók, hanem
üzletemberek. Ők az igazi ellenségeink. Amikor apám erre ráébredt,
nekilátott egy olyan fegyver elkészítésének, amellyel legyőzhetjük őket.
Christophe Beck ez a fegyver. A fejében lévő adatbázis hathatós eszköz
lehet ellenük. Kérlek, segíts neki! Ez az utolsó kérésem mint Kardinális, és
az utolsó parancsom mint császárnő.
A hologram megfordult, egyenesen Christophe-ra nézett. A férfiban
megállt az ütő. Mintha egy szellem intézte volna hozzá a szavait.
– Sajnálom, hogy ekkora terhet raktam a válladra. Tudd meg, nem én
választottalak, de meggyőztek, hogy nálad alkalmasabb ember nem létezik
az univerzumban. Tudnod kell azt is, hogy apám nagy reményeket fűzött
az adatbázishoz, és legalább ennyire rettegett tőle. Nem tudom, miért,
amikor erről kérdeztem, sosem válaszolt. Még egyszer, sajnálom.
Remélem, tényleg te vagy a legalkalmasabb ember a fantomok
elpusztítására.
Visszafordult Waltzhoz.
– Ég veletek, barátaim! Kívánom, hogy megéljétek a szabadságot! –
Azzal a hologram elenyészett.
Christophe leeresztette elfáradt karját. Az üzenet mintha kivett volna
belőle valamit, pedig csak a SkyLight állt le. Végre lenyugodott.
Rini némán zokogott, Waltz merev tekintettel nézett maga elé. Egyikük
sem tudta volna megmondani, mennyi ideig álltak csendben, amikor Klaus
kapitány szólította meg őket az interkomon keresztül.
– Három perc a kapcsolatig, Herr General.
 Waltz nagyot sóhajtott, majd az asztal alól turáni barackpálinkát, a
fiókból három poharat vett elő. Mindegyiket csordultig töltötte, majd
szétosztotta.
– A császárnőre! – koccintotta a poharát a másik kettőhöz, majd egy
szuszra lehúzta a pálinkát. Christophe és Rini követték a példáját. A jó
turáni itóka karcolta a torkot és nyugtatta a felborzolt idegeket.
– Hogyan halt meg? – kérdezte a torkát köszörülve Waltz.
Rini és Christophe összenéztek, majd a nő válaszolt.
– Christophe-ot védte. Félrelökte, amikor Rozsenko rálőtt.
Waltznak nem volt több kérdése. Begyűjtötte a poharakat és eltüntette az
üveggel együtt, majd aktiválta a komot.
– Kapitány, milyen a teljesítményünk?
– Ötven százalék alatt és esik. A birodalmi flotta, élén a Császárság
Akaratával kétszázezer kilométerre.
– Akkor álljunk támadóállásba! Pajzsokat fel, fegyvereket tölts és célra!
Teljes harckészültség! Értesítse Murdoch tengernagyot, hogy nem érünk
oda, neki kell értünk jönnie.
– Jawohl, mein General! – Azzal a kom elnémult, egyúttal szirénaszó
harsant, és vörösre váltottak a lámpák.
– Ezredes, harcképes? – kérdezte Waltz Rinit. A nő megrázta magát,
megdörzsölte az arcát, majd határozottan bólintott. Christophe-ot
lenyűgözte ez az önuralom. – Úgy tudom, hogy maga első osztályú
vadászpilóta. – Újabb igenlő válasz érkezett. – Akkor menjen a hangárba.
Casey őrnagy pilótaruhával és egy vadászgéppel fogja várni.
– Értettem! – Azzal szabályosan szalutált, majd elindult kifelé.
Christophe karon ragadta.
– Hé, Rini, vigyázz magadra.
Rini megérintette a férfi kézfejét, végigsimított rajta, majd kilépett az
ajtón.
– No, ifjú megmentőnk – csapott Waltz a vállára olyan erővel, hogy
Christophe azt hitte, eltörik a kulcscsontja –, te egy tapodtat sem mozdulsz
mellőlem.
Visszasiettek a hídra, ahol még nagyobb nyüzsgés fogadta őket, mint
amikor Christophe először átlépte az ajtót. Most azonban sokkal
nyugodtabbak, magabiztosabbak voltak az emberek.
Mentális úton aktiválta a SkyLight eredeti funkcióját, a felvételkészítést.
– Herr General – sietett eléjük Klaus kapitány –, pozícióba álltunk, de az
időjárás-szabályzó torony miatt a védelmi- és támadórendszereink csak
ötven százalékon működnek.
 – Szóljon Casey őrnagynak, hogy adjon egy gépet Le Guin ezredesnek.
A kapitány bólintott, majd elszelelt, míg Waltz és Christophe
felbaktattak a parancsnoki állásba. Előttük méretes hologram lebegett, rajta
a Szabadság Diadalával és az üldöző birodalmi flottával.
Christophe felismerte a Császárság Akaratát. Az Igazi Bizánci
Birodalom zászlóshajója háromszor akkora volt, mint az oldalát a támadók
felé fordító Szabadság Diadala. A császári romboló három fő részből állt.
Két, több száz méter átmérőjű és a főegységnél másfélszer hosszabb cső
alkotta az első két részt. Ezek voltak a nóvaágyúk, az ismert univerzum
talán legfélelmetesebb fegyverei. Tűzerejük egy szupernóva erejével
vetekedett.
A bal oldali csövön foglalt helyet a harmadik részegység, a hosszúkás,
lapos téglára emlékeztető vezérlőmodul, amit sündisznó módjára
teletűzdeltek antennákkal, lézer- és plazmaágyúkkal, kinetikus ütegekkel,
torpedóvetőkkel, rakétaindító állásokkal, valamint ezen kaptak helyet a
hangárok és a vadászgépek indítócsövei is. Mindent összevetve, iszonyú
ronda, de legalább annyira félelmetes hajó volt.
– Van bármi esélyünk a Császárság Akarata ellen?
Waltz kuncogott, de ezzel csak Christophe-ot idegesítette föl.
– Ha a Szabadság Diadalán minden rendszer száztíz százalékon
működne, Ce-ji kapitánynak akkor sem kéne bemelegítenie a nóvaágyúkat,
hogy szétlőjenek minket.
– Akkor mégis miben reménykedik, Waltz? – bökött Christophe a
Szabadság Diadala hologramjára. A birodalmi romboló és az azt kísérő
három fregatt és két cirkáló vészesen közeledett felé. – Miért nem lépünk
be a mélyűrbe és…
– Mert képtelenek vagyunk rá! – vágott a szavába a tábornok. – Amikor
a Byzantium légkörébe lépve bekapcsoltuk az időjárás-szabályzó tornyot,
az nemcsak elrejtett minket, de túlterhelte a rendszereink többségét, köztük
a térhajtóművet.
Waltz az egyik virtuálmonitorra mutatott. Azon át remek rálátás nyílt a
hajó tatjából kiálló kaszapengeszerű toronyra.
– Miután harcba bocsátkoztunk – folytatta a tábornok –, ezek a
rendszerek természetesen be is adták a fénykulcsot, és rántottak magukkal
újabbakat, azok újabbakat, és így megy ez egészen a hajó
megsemmisüléséig. Lényegében, Christophe, egy süllyedő hajón vagyunk.
 – És nem kéne leereszteni a mentőcsónakokat, Smith kapitány?4
– Nyugalom, barátom! Murdoch tengernagy és a harmadik flotta már
úton van. – Mint egy karmester, meglengette a kezét, és a hologram
megváltozott. Már nem a Byzantium és a vele szomszédos bolygó, az
Antiókhia közötti teret mutatta, hanem a teljes naprendszert. A csillaghajók
kék és vörös pontokká zsugorodtak, valamint megjelent hét zöld pötty,
ezek sebesen közelítettek a rendszer széle felől.
– Ők fedeznek minket, amíg evakuálunk a tengernagy hajójára – fejezte
be magyarázatát Waltz.
Christophe épp ocsmány szavakkal szerette volna méltatni a tervet,
amikor Klaus kapitány lépett közéjük. Szálfaegyenesen, a nyugalom
szobraként jelentett tábornokának.
– A birodalmi flotta harminc másodpercen belül lőtávolban lesz.
– Indulhatnak a vadászgépek. A kiürítésig foglalják le a harci gépeket,
aztán fedezzék a mentőhajókat. – A kapitány bólintott, egyúttal továbbadta
a parancsot. Waltz a harcászati állások felé fordult. – A pajzsokat
maximumra! Védelmi ütegeket féltávra! Pergőtűz, hölgyeim és uraim!

4
Christophe az 1912. április 14-én, 23:40-kor jégheggyel ütközött, majd április 15-én,
hajnali 02:20-kor elsüllyedt RMS Titanic kapitányára, Edward John Smithre utalt, aki a
hajóval együtt pusztult. A Titanicot a XX. század óta többször is megépítették, még
űrrepülő változata is készült, de eddig mindegyik elpusztult.
 4.

Rini már az indítócsőben volt, amikor megszólaltak a kinetikus védelmi

ágyúk. Aggódva kaparászni kezdte a vezérlőmű fejét. Felszállás után több
ezer, mágnesesen gyorsított robbanólövedék fog körülötte száguldani közel
fénysebességgel. Bár a tűzvezérlő számítógép meggátolja, hogy baráti
gépet találjanak el, vagy annak közelében robbanjanak, Rini nem örült a
helyzetnek.
– Krampusz Három, itt a vezérlés, kilövés öt másodperc múlva –
reccsent a rádiójában a repülésvezérlő számítógép, aztán megkezdte a
monoton visszaszámlálást. Nullánál a mágneskatapult élesedett.
Gravitációs csillapítók ide, csúcstechnológiás g-ruha oda, ha az ember
alatt a vadászgép nulla egész hat tized másodperc alatt gyorsul a
hangsebesség hússzorosára, azt megérzi. De mire a fizika az utolsó
milliliter levegőt is kipasszírozta Rini tüdejéből, már a nyílt űrben volt.
Kinetikus lövedékek és függetlenségi vadászgépek kíséretében suhant át a
Szabadság Diadala pajzsán, majd tíz másodperccel később túlrepült a
lövegek előre beállított hatótávján. Ezen a vonalon apró atomrobbanások
keretében minden lövedék elhamvadt, villódzó nukleáris falat emelve a
Szabadság Diadala és a birodalmi flotta közé.
Rini lekapcsolta a robotpilótát. A félelem, amit eddig érzett, elhagyta.
Innentől kezdve az ő kezében van a sorsa, nem ismeretlen tüzérek,
túlbonyolított technológia és megbízhatatlan számítógépek döntenek az
életéről. Ha jól repül, túléli, ha nem, meghal. Egyszerű képlet.
Jobbra-balra megbillentette a gépet. A szürke burkolatú, kék jelzésekkel
díszített Wildcat, amely úgy festett, mintha egy pörölyfejű cápa fejét egy
denevér törzsére illesztették volna, azonnal reagált a legkisebb mozdulatra
is.
– Ügyes kislány – simogatta meg a műszerfalat kesztyűs kezével, majd
bekapcsolta a fegyvervezérlő és célkövető rendszereket.
– Krampuszok, párokra oszlani! – hallotta a fülhallgatóján Casey őrnagy
baritonját.
Rini kinézett az ablakon. A Byzantium öklömnyi kék gyöngyként
ragyogott a csillagpettyes sötétségben. Szép látványt nyújtott volna, ha
nincs előtte a birodalmi flotta. A Császárság Akarata száz kilométerre a
Szabadság Diadalától elfordult, és kieresztette vadászgépeit. Kétszer
annyit, mint ahányan a függetlenségiek voltak.
– Alfa, Béta és Gamma raj a vadászgépekre! – hadarta Casey őrnagy. –
Delta és Epszilon a fregattokra! És ne feledjétek, aki utoljára ér a pokolba,
az fizeti az italt!
Rini kuncogott, miközben gépét a Krampusz Négyes jobb hátsó oldalára
kormányozta. A középső holográfra pillantott, ez mutatta a hajó körüli
teret. Állított rajta, hogy az egész csatateret belássa.
Két raj levált és üldözőbe vette a Szabadság Diadala felé száguldó
fregattokat. Az eddig tartott nyílhegy formáció ék alakzatra bomlott. Négy
raj az ellenség kötelékéből is levált, hogy a Deltára és az Epszilonra vessék
magukat.
Rini bemérte a hozzá legközelebbi birodalmi vadászgépet. Annak képe
megjelent a jobb keze felőli holográfon. Tudta, mivel állnak szemben, nem
kellett elolvasnia a sisak plexijére vetített elemzést. A Corsair vadászgépek
gyorsabbak és jobban manőverezhetőek a Wildcateknél, ám gyengébb a
fegyverzetük, és nem olyan strapabíróak. Kettő-egy arányban nagyjából
kiegyenlített a küzdelem, legalábbis technikai szinten. A Krampuszoknak
azonban a fregattokat is le kellett kötnie, szóval a kellemetlenebbik irányba
billen a mérleg.
Ez persze senkit sem érdekelt. A Krampuszok tették, amit a
parancsnokaik mondtak nekik. És Rini sem akart ettől eltérni. Már nem
érzett félelmet, haragot annál többet. Végre nyíltan harcolhat az Igazi
Bizánci Birodalom és az azt markában tartó Érdekeltség ellen. Mégsem
örült. Astriddal, Variniával és Ornellával azt tervezték, hogy ha eljön ez a
nap, vállvetve fognak harcolni. Ehelyett egyedül maradt.
A tűzvezérlő sípolni kezdett, a birodalmi vadászgép hologramja vörösre
váltott. Rini egy lézersorozat kíséretében szabadon eresztette első rakétáját.
A császári vadászgép színes tűzvirágba borult.

***

Christophe a parancsnoki emelvény körül járkált, gondosan végigmérve a

virtuálmonitorokat. Ugyan a terem közepét uraló hatalmas hologramon
remekül látta, mi történik körülöttük, mindent rögzíteni akart a
SkyLighttal.
Az egyik, pattanásos téglára emlékeztető fregatt lelassított, és felvette a
harcot a rászakadó vadászgépekkel. A másodiknak a kapitánya bízhatott a
pajzsaiban, mert csak a két védelmi üteget állította üldözőire. A
függetlenségi vadászgépek könnyedén kicselezték azokat, ionágyúkkal
meggyengítették a pajzsot, végezetül rakétákkal szórták meg a hajót. Az
egyik a védőmezőn áttörve a hídba csapódott. A hajó elszáguldott a
Szabadság Diadala alatt, ki a nyílt űrbe.
A harmadik fregatt elérte a rombolót, és tüzet nyitott rá.
– A tatlézerekkel hessegessék el azt a pimaszt – utasította a tüzéreket
Waltz, mire legényei végigzongoráztak a billentyűzeteken, és a Szabadság
Diadala energiaesővel árasztotta el célpontját. A birodalmi fregatt fél tucat
kisebb robbanás után egy vakító villanás kíséretében elhamvadt.
A két cirkáló eközben elérte őket. Christophe-nak két repülő flaska jutott
eszébe róluk, majd a pálinkára gondolt Waltz irodájában. Szívesen ivott
volna még belőle egy kupicával. Vagy egy üveggel.
A cirkálók a Szabadság Diadala eleje és hátulja mentén pozícionáltak.
Pajzsaik könnyedén ellenálltak a kinetikus lövedékeknek, egyúttal rést
ütöttek a védelmi vonalon. Plazmaágyúik tüzet nyitottak.
– Elülső pajzsot megerősíteni! Torpedókkal cél a Vágtázó! – A
hologramon vörösre váltott az orrnál lebegő cirkáló. – Tatágyúkkal teljes
tűz a Handzsárra! – A hajtóművekre tüzelő birodalmi hadihajóra rászakadt
a romboló hátsó ágyúinak haragja.
Christophe önkéntelenül felnézett a mennyezetre. Azt várta, hogy a
fejére omlik. Eszébe jutottak a háborús holofilmek, amikben a tűz alatt
tartott hajók hídján szikráztak a konzolok, kigyulladtak a panelek, a
robbanások ide-oda hajigálták az embereket. Utálta ezeket a jeleneteket,
mert a konzolok a látványos szikraesők után is működtek, és az
embereknek is csak ritkán esett baja. Ráadásul mindig birizgálta a kérdés:
minek a pajzs, ha már az abba csapódó lövedékektől szétrobban a
berendezés?
Élete első űrcsatája egyáltalán nem emlékeztette a filmekre. Senki sem
repült ki a székéből, nem is tudott volna, a gravitációs kiegyenlítők és a
biztonsági övek a helyükön tartották az embereket. Nem robbantak fel a
konzolok, hiszen azok java virtuális volt, így legfeljebb elenyészhettek
volna. Tűz sem ütött ki, mivel nem akadt éghető vagy robbanékony anyag
a hajóhídon. Tulajdonképpen akár sétahajókázáson is lehettek volna.
Christophe a hologramra nézett. Nem volt stratéga, még csak katona sem,
mégis elsápadt.
A cirkálók lefogták a pontvédelmi ágyúk egy részét, szabad utat nyitva a
Császárság Akaratáról kilőtt protontorpedóknak. A hat lövedék átsuhant a
védelmi vonalon tátongó lyukakon, megkerülték a cirkálókat és egyenesen
a Szabadság Diadala legyengült pajzsába csapódtak.
A robbanás hatalmas volt, a gravitációs kiegyenlítők nem tudták
kompenzálni. Christophe alól kicsúszott a talaj. Felröppent a levegőbe, át a
hologramon, és a műszakiak állásainál landolt. Fájdalom járta át minden
porcikáját, látása elsötétült. Valaki felsegítette, de mire a feje kitisztult,
támasza már elment.
Sötétség borult a hídra, aztán egy pillanattal később mindent vörös fény
szőtt be. Christophe először azt hitte, hogy agyvérzése van, de csak a
vészvilágítás gyulladt ki, ezen kívül semmi sem működött. Energia híján
lekapcsoltak az űrt mutató virtuálmonitorok, csak a szürke fal maradt. Az
állások képernyői és klaviatúrái szintén kihunytak, még a parancsnoki
poszt hologramja is megszűnt létezni.
Christophe az emelvényhez támolygott. Szörnyen fájt a feje. Kitapintott
egy puklit a homlokán.
Waltz a korlátra támaszkodva hallgatta Klaus kapitányt. A
Néptájékoztatási Hivatal igazgatójának fogalma sem volt, hogy a német
ajkú férfi honnan vagy kitől kapott jelentést, mivel látszólag semmi sem
működött és senki sem törődött a dolgával.
– A pajzsaink leváltak, az evaporációs burkolat integritása hetvenhárom
százalék és rohamosan csökken. – Egy matróz futtában egy notepage-et
dobott oda neki. Klaus gyors pillantást vetett az eszközre, majd tovább
hadarta jelentését. – A páncélzat még tart, de burkolatrepedések vannak a
kilences, harminckettes és negyvenes szektorokban. A pontvédelmi ágyúk
kilencven százaléka oda5, s a lézerlövegek
– Hagyjuk a fenébe! – legyintett Waltz. – Úgyis az esélytelenek
nyugalmával szálltunk harcba. Murdoch flottája?
– Három másodperc, tábornok! – jelentette egy fiatal nő a parancsnoki
emelvény körüli konzolok felől. Ott már sikerült újraéleszteni a
műszereket, végszóra a hologram is visszakapcsolt.
Christophe megkönnyebbülve sóhajtott, amikor hét hajó ugrott oda
melléjük. Az egyik ugyanolyan, kereszttel átdöfött patkó alakú romboló
volt, mint a Szabadság Diadala, egyedül az időjárás-szabályzó torony
hiányzott róla.

5
A byzantiumi hadihajóknak négy védelmi vonala van. Az első a pontvédelmi ütegek,
aztán az elhárító pajzs, majd az evaporációs burkolat, amely a találatok hatására elpárolog
vagy összetörik, elnyelve a lövedékek erejét. Az utolsó védelmi vonal a páncélzat, ez
hajóosztálytól függően változó vastagságú, és mint egy héj, úgy veszi körbe a hajót.
 Y alakzatban három fregatt és három cirkáló követte, ugyanolyanok,
mint a birodalmiak. Christophe úgy vélte, hogy a függetlenségiek ezeket a
hajókat is a háború elején lopták el a császárság egyik hajógyárából.
A baráti hadihajók bontották a formációt. A cirkálók rávetették magukat
a Vágtázóra és a Handzsárra, míg a fregattok védelmi állást vettek fel a
Szabadság Diadala és a Császárság Akarata között. A tengernagy
rombolója, a Fényes Jövő az ikertestvére fölött lebegett. Kieresztette
vadászait, majd protontorpedókat indított a helyzetet váltó császári
zászlóshajóra.
Waltz mellett megjelent Murdoch hologramja. Az izmos, ötvenes
éveiben járó tengernagy hófehér egyenruhát, tányérsapkát, és ami
Christophe-ot meglepte, az övén kardot viselt. Kezét annak markolatán
nyugtatta, a másikkal széles bajszát pödörte. Nagyon teátrális volt, de illett
a helyzethez.
– Üdv, Hugo. Már féltem, hogy későn érkeztünk. Látom, kicsit
elnáspángoltak titeket.
– Ugyan, bolhacsípés. Készüljetek a fogadásunkra.
– A transzportereink nem működnek, mein General – szúrta közbe
Klaus.
– Tárt kapu, vetett ágy, gyertek… – Murdoch alakja semmivé foszlott,
ezzel egy időben a Fényes Jövő helyén vakító, sárga-kék gömb jelent meg
a taktikai hologramon. A hatalmas romboló a másodperc tört része alatt
kozmikus porfelhővé vált.
A robbanás a Szabadság Diadalát is megdobta. A kiegyenlítők ezúttal
sikeresen kompenzáltak, de a visszaállított műszereken újabb vörös
jelzések tűntek föl. Christophe-nak már kétsége sem volt afelől, hogy a
hajó a halálán van. De mi pusztította el a Fényes Jövőt?
Ugyanaz, ami a következő másodpercben elporlasztotta az egyik
függetlenségi cirkálót. A Császárság Akarata bevetette a nóvaágyúkat. A
hídra néma csönd telepedett, csak a tönkrement műszerek zizegtek. Két
hajó, hatezer ember, egy pillanat alatt megsemmisültek. Egy szupernóva
erejének semmi sem állhat az útjába.
– Miért nem ránk lőttek? – kérdezte Klaus. Christophe, ha nem forr fel
az agyvize, talán megkérdezte volna, hogy hová lett a német akcentusa.
– Hogy miért nem ránk lőttek? Mindjárt ránk is lőni fognak! Akkor
elégedett lesz?! Nem lesz, mert egyetlen ilyen halálsugár megöl minket,
mielőtt egyáltalán észrevennénk, hogy lőnek!
Waltz rezignált hangja kizökkentette.
 – Nyugodj meg, Christophe! – Ettől az csak még idegesebb lett. – A
nóvaágyúkat mostantól fél órán át nem lehet használni. Ráadásul az
újratöltési folyamat miatt a Császárság Akarata nem mozdulhat. –
Rákönyökölt a korlátra, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a
hologramot. Klaus és a legénység tagjai némán vártak. Ők sem tudták, mit
lehet még tenni.
A függetlenségi fregattok ezalatt rárepültek a Vágtázóra és a
Handzsárra, hogy támogatást nyújtsanak a megmaradt két cirkálónak.
Casey őrnagy visszarendelte vadászait, és most a Fényes Jövőről lejutott
Wildcatekkel közösen megpróbálták elhessegetni a császári harci gépeket.
Három fregatt, két cirkáló. Christophe a méretüket elnézve kételkedett
abban, hogy képesek lennének a fedélzetükre venni a Szabadság Diadala
legénységét. Még kétszer ennyi hajó sem lenne elég.
– Élve kellünk nekik – egyenesedett fel Waltz. – Maradunk a tervnél,
elhagyjuk a hajót. Mindennel, amink csak van. Mentőkabinok,
csapatszállítók, bombázók, minden, ami űrrepülésre alkalmas, legyen
tömve emberekkel.
– Máris, tábornok! – indult Klaus a dolgára, azonban Waltz elkapta a
vállát, és visszahúzta maga mellé. – Önnek más feladatot szánok. Lukva
parancsnok, maga koordinálja az evakuálást!
A szürke overallt viselő canis elsőtiszt felemelkedett a székéből,
bólintott, majd átsietett a kommunikációs állásokhoz.
– Kérek öt önkéntest, akik segítenek a Szabadság Diadalát
ütközőpályára állítani a Császárság Akaratával – szólt Waltz a
személyzethez.
A híd megint elcsendesedett, aztán kisvártatva két canis – köztük az
elsőtiszt – és három ember jelentkezett.
– Tábornok, hadd irányítsam én a Diadalt – kérte Klaus. – Ön nem
áldozhatja fel magát.
– Megveszett, Waltz?! – hüledezett Christophe. – Kamikazét akar
játszani? Jobb, ha tőlem tudja meg, a dicsőség nem a holtaknak dukál.
– Eszemben sincs hősi halált halni – csitította őket atyai mosollyal az
arcán a tábornok. – A robotpilóta majd célba juttatja a Diadalt, mi meg
távozunk a parancsnoki jachttal. – Klaushoz fordult. – Kapitány, kérem,
vigye el a hajóról Christophe-ot!
Klaus értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik férfira. Christophe úgy
érezte, a kapitány legfeljebb a fogdáig, esetleg a legközelebbi zsilipig lenne
hajlandó elvinni őt.
 – Ha úgy hozza a szükség, akkor az életét kell áldoznia ezért a férfiért –
szorította meg Klaus vállát Waltz. – Fontosabb, mint maga vagy én.
– Uram, én nem értem…
– Nem értenie kell a parancsot, hanem végrehajtania.
Christophe most először hallotta Waltzot tábornokként megszólalni.
A testes, nagypapás férfi, aki mindig mosolygott, eltűnt, helyette egy
nagydarab, komor katonatiszt állt az emelvényen. Egy olyan ember ráncos
arcára bámult, akiről minden fenntartás nélkül elhitte, hogy embereket
vezet harcba, és azok kérdés nélkül követik.
– Igenis, mein General! – tisztelgett Klaus, majd intett Christophe-nak,
hogy kövesse.
– Nos – fordult hozzá Waltz –, az útjaink most egy időre elválnak, de ne
aggódj, hamarosan látjuk egymást – rázta meg a kezét. – Egy jó tanács. Ne
fogd vissza magadat!
Christophe nem tudta mire vélni e szavakat, így csak intett, majd a
kapitány sarkában elhagyta a hidat.
 5.

Christophe egy apró futárkompban ült Klaus kapitánnyal és egy Albert

nevű pilótával. A jármű úgy nézett ki, mintha egy téglát ráépítettek volna
egy szánkóra. Repülni is nagyjából úgy lehetett vele, és sokkal több hellyel
sem rendelkezett.
Christophe középen, a kapitány és a pilóta mögött foglalt helyet. Még
így sem tudott kinyújtózni, pedig több helye volt, mint társainak. A
rendkívül magas Klaus jobb híján az ülés alá húzta a lábát, és
előregörnyedt, hogy ne verje be a fejét a mennyezetről lelógó műszerekbe.
Egyedül a pilóta ült kényelmesen, de ő akkor sem ért volna Christophe
álláig, ha sámlira áll.
– Mondják, a villnegronoktól vették ezt a batár járgányt?
– A futárkompok nem sétahajókázásra készülnek, Beck – mordult rá a
kapitány. – Célszerűek. Nagy hajtómű-teljesítmény, minimális súly. Ezzel
a csöppséggel seperc alatt az Ankürán leszünk.
– Ott van a főparancsnokságuk? – hajolt előre Christophe, és belefejelt
egy konzolba. Csillagokat számlálva dőlt vissza az ülésébe.
– Nem.
A Birodalomban senki sem tudta, hol bujkál a Függetlenségi Liga
vezetősége, és eddig akárkit fogtak el a forradalmárok közül, azok őszintén
vallották, hogy fogalmuk sincs a vezérkar hollétéről, létszámáról és
tagjairól. Egyedül Hugo Waltzot ismerték, mindenki másról csak
elképzeléseik voltak.
Ő maga még karrierje kezdetén készített egy riportot a tábornokról,
alaposan ferdítve az igazságot, valódi szörnyetegnek állítva be a
Byzantiumi Hidrát – kevesen tudták, hogy ezt a nevet ő aggatta rá. Bár az
anyagba nem foglalta bele, de a kutatásai közben eljátszott a gondolattal,
hogy nem létezik függetlenségi főparancsnokság, ehelyett Waltz egymaga
irányítja a forradalmi hadsereget.
Ez az elmélet most megdőlni látszott, hiszen nemrég élő közvetítésen át
látta egy bizonyos Murdoch tengernagy halálát. Ódákat zengő híranyagot
lehetne erről a csatáról készíteni. A legyőzhetetlen Császárság Akarata
egyetlen lövéssel elpusztította a Liga csillagrombolóját, rajta a vezérkaruk
tengernagyával. Mily erős a Birodalom, és mily gyenge, aki ellene tör…
Szánalmas hülye!
– Akkor miért megyünk oda? – ütötte tovább a vasat. Lehet, hogy már
nem a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója, de riporternek még riporter.
Különben is, most már jóvátehetetlenül áruló, ráadásul a függetlenségiek
élő szuperfegyvere, hát ideje mindent megtudni róluk.
– Mert van ott egy bázisunk, azért! Halt’s Maul, du Idiot!
– Nur dann Kapitän, wenn Sie meine Frage beantworten – felelte erre
Christophe tökéletes német kiejtéssel.
Társai homlokig futó szemöldökkel lestek hátra.
– A byzantiumi angolt nem számítva hat földi nyelvet tanultam meg
neurálgyorsító nélkül, emellett beszélek újlatinul, huronul, makogok
valamit musgurul és megértem a crollt.
– És még a dzsekije is jól néz ki – szólalt meg Albert. Cseppet sem tűnt
lenyűgözöttnek, de a dzsekit irigykedve nézte. – Kígyóbőr?
– Tyrannosaurus – mondta Christophe, és hanyagul megigazította a
csuklyáját.
A pilóta álla az ülések között koppant.
– Ne higgy neki. Abból élt, hogy egy egész naprendszert megpróbált
átverni. Szálljunk föl végre!
A futárkomp felemelkedett az euticénium-titán leszállópadról, és a
menekülő hajók sorát követve átszáguldott a hangár légkörét védő
sztázispajzson.
Christophe elámult a látványtól. A Szabadság Diadala körül
megelevenedett a Csillagok háborúja. Mind a négyezer rész! Vadászgépek
döngicséltek a hatalmas romboló közvetlen közelében, mint darazsak a
teraszon felejtett dinnye körül. Kék, zöld és vörös sugarak cikáztak,
rakéták suhantak a tér különböző irányaiba, útjukat felvillanó
energiapajzsok és tűzvirágok kísérték.
A függetlenségi támogató hajók szabálytalan pályán köröztek a
megtépázott testű romboló körül, hogy kijátsszák a lassan újra tüzelésre
kész nóvaágyúk célzó számítógépét, miközben próbálták felkapkodni a
Szabadság Diadalát tömegesen elhagyó kompokat, csapatszállítókat,
mentőkabinokat.
– Ejj, de nagy itt a szomszédjárás – jegyezte meg Albert, és kikerült egy
céltalanul andalgó rakétát. – Azt hittem, ez békésebb környék. – Egy vörös
pont kezdett villogni a holografikus műszerpulton. – Ó, hogy vércápák
pancsoltak volna a magzatvizedben! Legalább azt várd meg, míg leválok a
vezetősugárról!
 – Meghalunk – motyogta Christophe.
– Dehogy halunk meg! – Kijelentését követően Albert hurokmanőverbe
vitte a kompot, és teljes sebességre kapcsolt. Ezzel elkerülte a felé kilőtt
lézernyalábok nagyját, a maradék fennakadt a pajzson. A műszerfal fele
vörös fényárban tört ki, a másik fele pedig visítani kezdett. – Oké, lehet,
hogy tényleg meghalunk. Levált a védőpajzs, és két császári szopadék
szeretne minket az örök vadászmezőkre küldeni.
Christophe olyasmit csinált, amit utoljára tízévesen, a nagyanyjánál tett
őszintén: keresztet vetett. Ha még élnek pár percig, talán imádkozni is fog.
– Itt a Pheidippidész futárkomp, hárman a fedélzeten, Marathón-kód –
kántálta a rádióba Klaus kapitány. – Kettő…
– Már három…
– …három bandita a nyomunkban!
– Vettem, Pheidippidész, Krampusz Egy és Három úton. Válts irányt
kettő-egy-hét felé, és az isten szerelmére, ne rángasd a kormányt,
Pheidippidész, mert orrba nyomlak!
– Hogy a féregvezeték tekeredne a nyakadra, Krampusz Egy – szólt bele
a rádióba Albert, majd a megadott irányba állította a kompot. Aztán a válla
fölött odaszólt Christophe-nak. – Ima is tartozik ahhoz a kereszthez? Mert
kezdheted mormolni.
Christophe körül megpördült a világ. Szó szerint.

***

Rini pár perccel azelőtt lett Casey őrnagy szárnyembere, hogy Klaus
kapitány leadta vészjelzését, de már most tudta, hogy az őrnagy első
osztályú pilóta. Valódi táncos módjára vezette a gépét, alig tudta tartani
vele a lépést.
Az őrnagy Wildcatjének jobb szárnya mögött száguldott, át a csatatéren
a futárkomp felé. Tudta, hogy azon van Christophe. A Marathón-kód a
kiemelt utasokra vonatkozott, és jelenleg két ilyen ember volt az űr eme
szegletében. Az egyik Hugo Waltz, őt azonban az isten sem tudta volna
arra rávenni, hogy az emberei előtt elmeneküljön a csatatérről. A másik
Christophe, akit viszont a tábornok isten akarata ellenében is biztonságos
helyre küldött volna.
– Tudod, mi az a búgócsiga manőver, Krampusz Három? – kérdezte az
őrnagy, elszakítva Rini gondolatait Christophe-tól.
– Láttam már, de még sosem próbáltam.
 – Akkor jó hírem van, szépségem, most kipróbálhatod. Küldöm a
kezdőpontokat, nagy ívben nyitunk, végponton találkozunk. Menni fog?
– Ha nem, már úgysem szidhat le – vont vállat Rini, közben a
holografikus kijelzőn megjelentek a szükséges adatok. A búgócsiga
manőver egy háromhajós trükk volt. A csiga tengelyét ez esetben a
Pheidippidész adta, a két vadászgép annak mentén, arra merőlegesen „fűzi
fel magát.” A Krampusz Egy a komp előtt, a Hármas mögötte kezd el nagy
ívben forogni, és ahogy közelítenek a futárhajóhoz, úgy szűkítik az ívet. A
manővernek két nehézsége volt. Az egyik, hogy a két vadászgépnek a
komp mögött kellett találkoznia, kereszttűzbe fogva az üldöző gépeket. Ez
igen pontos időzítést kívánt. Ha túl korán érkeznek, a kompot lövik szét, ha
későn, lemaradnak az üldözőkről. És persze egyszerre kellett odaérniük.
A második nehézség, hogy a manőver végén szemben lesznek
egymással. Ha rosszul céloznak, vagy túl későn fordulnak ki a célpontok
elpusztítása után, lelőhetik egymást, rosszabb esetben összeütköznek.
Összességében a búgócsiga manőver – bár az ellenség által nehezen
követhető és váratlan manőver volt – egyben egy olyan mutatvány is, amit
csak jól összeszokott, többéves tapasztalattal bíró, fürge gépeket repülő
pilóták szoktak megkísérelni. Ebben a párosban legfeljebb azt lehetett
elmondani, hogy Casey őrnagy háta mögött ott a többéves tapasztalat.
– Abban ne reménykedj, drágám, a pokolban is szétrúgom a csinos
seggedet – dörögte Casey meglepően nyugodt hangon.
Rini kislányosan elmosolyodott. Tetszett neki Casey nyílt flörtölése.
Egész életét udvarhölgyként és Kerberoszként töltötte. Mind a Birodalmi
Palota lakói, mind a Liga kémei tartották tőle a két lépés távolságot, és
végtelenül udvariasak voltak. Még Christophe sem nyomult rá, amíg nem
adta meg neki a kezdőlökést.
– Na essünk neki, mert elunják magukat a csillagok. Pheidippidész,
búgjunk! – Casey végszavára a komp lelassított, a két vadász szétvált. Rini
S alakú pályát leírva közelítette meg a manőver kezdőpontját, hogy a
császári pilóták ne jöjjenek rá, mire készülnek. Aztán teljes sebességre
kapcsolt, és követve az őrnagy által tervezett vezérvonalat, egyre kisebb
köröket leírva közelített a nyílegyenesen repülő Pheidippidész felé. A
monitorán jól látta, hogy Casey ugyanígy tesz, de ő harmadakkora
sebességgel.
A testére ható erőket még a gravitációs paralok kompenzálása mellett is
érezte. A számítógép visított, több vörös jelzés futott be. A Wildcatet nem
ilyen manőverre tervezték, ráadásul a gép agya rájött, mire megy ki a játék.
Nem tetszett neki, és megpróbált közbeavatkozni, de Rini gyorsan kivonta
a vezérlésből.
Kör kört követett, a végén a pálya átmérője alig volt tíz méter.
Még egy kör…
A Pheidippidész elszáguldott fölötte, majdnem súrolta a kabintetőt.
Az utolsó kör. Ekkor a hajó olyan apró ívet írt le, hogy szinte maga körül
perdült meg.
Nem várt a célzó számítógépre. Amint a Corsairek megjelentek a
kabinablak túloldalán, tüzet nyitott. Csípőből lőtt, az ösztöne célzott.
Plazma- és lézernyalábok csapódtak a Corsairek mindkét oldalába. A két
irányból érkező tűzesőt nem bírták elhárítani. Az elöl lévő két vadász
felrobbant, a harmadik belerohant a detonációba. Azonnal elhamvadt.
Rini jobbra rántotta a kormányt és felgyorsított. Az ütközésjelző
üvöltött. Éles dobbanás töltötte meg a fülkét, a gép megugrott alatta, a
pajzsenergia mutatója nullára zuhant.
– Juj, már az első randin nekem esel, Krampusz Három? Nem
panaszképpen mondom – recsegett Casey hangja a rádióban. Rini nem
hallott feszültséget benne, úgy tűnt, az őrnagy kicsit sem izgult a manőver
sikere miatt. Ő viszont csak most mert levegőt venni.
– Köszönöm, Krampuszok – jelentkezett be a Pheidippidész pilótája –,
szép volt! Vendégeim… – A mondatot nem várt módon folytatta. Az
anyjával való közösülésre szólított fel egy ismeretlen császári pilótát. –
Rakéta!
Nem kellett mondania, már Rini és Casey műszerein is megjelent a
pajzstalan komp felé száguldó robbanótöltet.
– Teret váltok – recsegte Albert.
Rini az ajkába harapott rémületében. A komp térhajtóműve töltődni
kezdett, de a Wildcat számítógépe szerint pillanatokkal az után éri el az
optimális energiaszintet, hogy a rakéta becsapódott. Casey már fordult,
célba akarta venni, ám túl messze volt.
Rini éppen a komp felé repült, látta a rakétát. Gyors oldalpillantást vetett
a fegyverállapot kijelzőjére, közben akadásig tolta a sebességszabályzót.
Felesleges volt ellenőriznie, tudta, hogy nincs rakétája, a sugárfegyverei
pedig lemerültek. És már célozni sem lenne ideje.
– Berepülök!
Elhúzott a komp alatt, felkapta a gép orrát, és bevágott a komp elé.
Jövök, lányok…
 Hatalmas robbanás ölelte át a gépet, szétszaggatva azt. A kompnak
méretes roncsdarabok csapódtak. Szikrák szökkentek a törzséből, a
hajtóművekből lángok törtek elő, miközben belépett a mélyűrbe.
 6.

Christophe magában dühöngött. Noha sosem áltatta magát azzal, hogy

szerelmes Rinibe, kötődött hozzá annyira, hogy feldúlja a halála. Rini sem
szerette, csupán a céljai érdekében játszotta el a szerelmes fruskát,
miközben megvetette Christophe-ot. És mégis érte adta az életét. Ornella,
Varinia, Astrid, Rini, óráról órára gyarapodott az érte pusztulók száma.
Mert valaki az ő fejébe kényszerítette azt az ostoba adatbázisát. Miért
belém?
Akkor sem kapott volna erre választ, ha a világ nem fordul a feje
tetejére. A komp megperdült és dobhártyaszaggató mechanikus sóhaj
kíséretében kizuhant a mélyűrből. A gravitációs kiegyenlítők
kompenzálták a váratlan sebességcsökkenést, aztán szikrát szórva hunytak
ki a komp alján. A hajó hasáról egyszerűen leszakadtak a hajtóművek, a
fülkében megszűnt a gravitáció.
– Verdammt! – káromkodott a kapitány.
– Mi a franc történt? – kérdezte Christophe riadtabban, mint szerette
volna.
Albert a műszerfalat ütötte, jobbat nem tudott. A konzolok ugyanis
kifordultak a helyükről, a virtuálmonitorok kihunytak.
– Mi történt? Mondd már! Mi a baj?! – tudakolta Christophe. Úgy
markolta a pilóta ülését, hogy elfehéredtek az ujjai.
– A Krampusz Három roncsai eltrafálták a térhajtóművet. Az a szar
szétrobbant alattunk! – Albert letépte és az ablakhoz vágta a feje fölött
himbálózó, haszontalanná vált konzolt.
– Hogyhogy élünk? – kérdezte a kapitány egy vén tengerész
nyugalmával.
– Azt hiszem, a robbanás a térváltáskor következett be, így a gyorsulás
letépte a hajtóművet. Szó szerint átestünk a mélyűrön. De tökmindegy,
minden rendszer megsült. – Hátranézett a félájult Christophe-ra. –
Abbahagyná a székem ráncigálását?
– Pardon – kapta el Christophe a kezét a háttámláról.
– Mik az esélyeink? – kérdezte Klaus kapitány.
 – Ha nem repedt meg a burkolat, jó esélyünk van pár óra alatt
megfulladni. A létfenntartás a vészhelyzeti tartalékról fut. Ha a burkolat
megrepedt, akkor csak másodperceink vannak hátra.
Csendben vártak egy percet. Nem fulladtak meg.
– Oké, van még nagyjából öt óránk, ha takarékoskodunk – folytatta a
beszámolót Albert a holtak nyugodtságával. – És nemsokára rohadt hideg
lesz. Van három szkafander a tárolóban, azok megóvhatnak a fagyhaláltól,
de nem látom értelmét. Hajtómű nélkül csak vakon sodródunk a semmiben.
Klaus némán bólintva nyugtázta az elhangzottakat, majd a sápadt
Christophe-ra pillantott. Valamit kérdezni akart, de az egykori igazgató
megelőzte.
– Miért látok? – Két társa egymásra nézett. – Fényt látok… –
Körbenézett, de nem látott semmilyen lámpát világítani.
– Akkor célozd meg és szaladj oda – tanácsolta Albert értetlenül.
– Marha vicces. – Körbemutatott. – Nincs áram. Nincs világítás! Akkor
miért látom magukat úgy, mintha nappal lenne? A csillagok nem adnak
ennyi fényt.
Klaus és Albert rájöttek, mire gondolt utasuk. Valami világít a
közelükben. Forgolódni kezdtek, keresték a fényforrást. A hajó mögött
halványan, de meglátták egy bolygó ívét. Vagy egy holdét, nem tudták
eldönteni, de mivel a Byzantium rendszerben az aszteroidákat és a napot
leszámítva az összes égitest terraformált, lényegtelen volt, hogy minek a
közelében sodródnak.
– Odajuthatunk? – kérdezte Klaus új reménnyel telve.
– Ha kell, kiszállok és megtolom – mondta Albert, majd letépett maga
mellett egy fali panelt. – Átkötöm az elülső manőverező- és fékezőfúvókák
vezérlőjét manuális gyújtásra, és ráadom a vezérlésre a tartalék energiát. A
cerium aksikban van elég delej ahhoz, hogy feltámasszam a masinát…
remélem.
Albert alig negyedóra alatt elkészült. Aztán elfordított egy kapcsolót a
műszerfalon, mire az elülső hajtóműfúvókák begyulladtak. A komp
lassulni kezdett, pár perc múlva megállt, aztán egyenletesen gyorsulva
megindult hátrafelé. Újabb percek teltek el, mígnem felemésztették az
utolsó csepp üzemanyagot, és a hajtóművek kihunytak.
– Tartalék energia harminc százalék – jelentette Albert
megkönnyebbülten. – Nem is rossz. Leállítok mindent a létfenntartáson
kívül. – A komp újra elsötétült. Némán sodródott tovább távoli célja felé,
fedélzetén három emberrel, akik abban reménykedtek, hogy a gravitáció
előbb lehúzza a hajót, mint hogy ők megfulladnának.
 7.

Ha felcsapnánk a Világ száz legszerencsésebb embere a Jézus Krisztus

születése óta eltelt kétezer-nyolcszáz évben című könyvet, a listán szereplő
első tíz név között, közvetlen Vesna Vulovič 6 mellett megtalálnánk Daina
Le Guin, azaz Rini nevét. Ugyanis nem halt meg.
Életét a Wildcatnek köszönhette. A Grumman mérnökei azzal a
forradalmi ötlettel álltak elő, hogy a pilótafülkét a gép elejébe építették, így
katapultálás esetén nemcsak a kabin, hanem az egész orrész leválasztható.
Ezután az mentőkabinként funkcionálhat, saját hajtóművel, fedélzeti
fegyverrel és pajzsokkal.
Rininek nem volt ideje katapultálni, ám az MI – megneszelve, hogy mi
fog történni – minden mozgósítható energiát latba vetve feltöltötte a
pajzsot, így az a rakéta robbanásának egy részét elnyelte. A fennmaradó
erők ugyan széttépték a Wildcat törzsét, ám az előrelátó tervezésnek hála, a
pilótafülke rakétái még azelőtt kilőtték az orrészt.
Rini a vállát dörzsölte. Nekicsapódott a fülke oldalának, amikor a
kiegyenlítők felmondták a szolgálatot. Ahogy minden más is. Hiába az MI
és a mérnökök furmányossága, a robbanás és a szétrepülő roncsok
tönkretették a kabint, úgyhogy az energiáját vesztve sodródott. Ráadásul
villámsebesen, és vészesen közeledett a Szabadság Diadala patkó alakú
törzse felé.
Rini semmit sem látott a körülötte zajló eseményekből, csak a
csillagromboló egyre növekvő törzsére nyílt kilátása. A katapultáláskor
automatikusan lezárultak a kabintető acélkeramit lemezei, és csupán egy
vékony résen át láthatott ki előre. Jobb is így, hiszen milliárdnyi
roncsdarab száguldozott ide-oda a tér eme apró szegletében. Rini minden
6
A Yugoslav Airlines Stockholm és Belgrád között közlekedő DC-9-esén 1972. január
26-án bomba robbant, a gép a levegőben kettétört, és a csehszlovákiai Srbská Kamenice
területén lezuhant. A huszonhét halálos áldozatot követelő eset egyetlen túlélője Vesna
Vulovič légiutaskísérő volt. Mivel a gép farkában tartózkodott, a robbanás nem érte
közvetlenül, aztán rázuhant egy fém zsúrkocsi, ami beszorította őt a konyharészlegbe,
ezért a tízezer méteres zuhanás során nem esett ki a farokrészből. Mindemellett a roncs
egy vastag hóréteggel fedett hegy oldalán landolt. Ugyan súlyosan megsérült, de több
hónapos orvosi kezelés után teljesen felépült, egyúttal bekerült a Guinness-rekordok
könyvébe.
koppanásra összerezzent. Hiába a páncélzat, pajzs nélkül akár a
milliméteres darabok is kilyuggathatták a burkolatot.
Voltaképpen már szerencsésnek mondta volna magát, ha a Szabadság
Diadalába csapódhat. Abban nem reménykedett, hogy az egyik menekülő
komp vagy a császáriak valamelyik hajója felszedi. Energia nélkül
sodródva a műszereken nem lehetett megkülönböztetni a roncsoktól.
Levette a sisakját. A kabin hidege az arcába vágott. Ez kicsit
felfrissítette. Lehunyta a szemét és kényelmesen hátradőlve halkan
énekelni kezdett.

Ragyogj-ragyogj, kis csillag

Bárcsak tudnám, hogy mi vagy
Az égben, a föld fölött
Te gyémántként tündökölsz
Ragyogj-ragyogj, kis csillag
Bárcsak tudnám, hogy mi vagy

Szerette ezt a kis dalt. A nevelőanyja énekelte neki, ha beteg volt.

– Igazán szép az énekhangod, Kis Csillag – furakodott a szabálytalan
koppanások közé Casey őrnagy durva hangja. – Most kapsz tőlem egy
puszit, de ne gondolj semmi rosszra.
– Casey? – pattant fel Rini szeme. Körbenézett, ám a képernyők komor
sötétségbe burkolóztak. A sisakrádiója süketen ült a pult egyik sarkában. –
Casey, hogyan szól hozzám? – Észre sem vette, hogy nem a hívónevén
szólítja az őrnagyot.
Árnyék vetült rá a kukucskálórésen keresztül. Kipillantva meglátta a
Krampusz Egyes hajtóművét. Casey őrnagy aztán oldalra húzódott és
hagyta, hogy a kabin a gépe mellé sodródjon. Ekkor óvatosan, mint egy
kölykeit mosdató tigrisanyuka, meglökte azt.
Amit Casey puszinak nevezett, az inkább pofon volt. A kabin jókora
csattanás keretében lódult oldalra. Rini beverte a fejét az oldalfalba.
Gyorsan visszavette a sisakját és bekötötte magát.
– Szereted a graviballt? – kérdezte az őrnagy. Hadart. Bármire is készült,
gyorsan akarta végrehajtani. Rini közben rájött, honnan szól hozzá a
parancsnoka. Feltűrte a pilótazubbony ujját. A karkötője gyémántberakásai
kéken világítottak, vagyis aktív volt az omnitouch komja. A Krampusz Egy
MI-je minden bizonnyal ráállt a jelére és távolról aktiválta.
– Utálom a focit – emelte a szájához a karkötőt.
 – Ezután imádni fogod. – A kabin újra megugrott alatta, de ezúttal olyan
erővel, hogy belepréselődött az ülésbe. Behunyt szemmel, elfehéredett
ujjakkal markolta a kormányt, és próbált rájönni, mit csinál az őrnagy.
Aztán fülsüketítő dörrenés töltötte be a kabint. Az oldalára fordult, majd
átbucskázott a másik felére. Fém csikordult fémen. Rini keze tehetetlenül
ütődött neki a műszerpultnak, feje jobbra-balra nyeklett. Hosszú
másodpercekig pörgött így, mire a világ végre megállapodott, a zajok
elültek. Rini az ájulással küzdött. Keze kegyetlenül hasogatott, nyaka
megrándult, alig tudta felemelni a fejét.
A kabintető felnyílt, kezek nyúltak érte. Levágták róla a hámot, és
óvatosan kihúzták a fülkéből.
– Orvost! – kiáltotta valaki.
Rinit hordágyra fektették. Homályos tekintettel nézett körbe. Egy
hangárban volt, méretéből ítélve az egyik cirkálón. Minden talpalatnyi
helyet kompok, csapatszállító hajók és mentőkabinok töltöttek be.
Emberek és canisok nyüzsögtek a gépek között, technikusok rohantak,
hogy megtisztítsák a terepet, ápolók próbálták ellátni a sérülteket. A
sztázispajzson vadászgépek röppentek be sorban, de ahelyett, hogy
leszálltak volna, mágneses leszállókarmaikkal megkapaszkodtak a falon, a
mennyezeten, az euticénium-titán merevítőoszlopokon. Mint valami
gigantikus fém denevérbarlang, úgy festett a hangár.
– Itt a kapitány beszél, két perc múlva térváltás – nyomta el a női hang a
hangár zsivaját. Rini ekkor vesztette el az eszméletét.
 8.

Waltz az állát dörzsölve nézte a taktikai hologramot. Összességében

elégedett volt. Nem alakult minden a terv szerint, sok jó ember halt meg,
de elérték, amit akartak. Megmutatták a Birodalomnak, hogy a
függetlenségiek komoly erőt képviselnek. A félelem hulláma cunamiként
fog végigszáguldani a rendszer bolygóin. Az elnyomottak felbátorodnak, a
zsarnokság rendíthetetlenségében hívők kétkedni és félni fognak.
Megérte!
Eszébe jutott Varinia. Sajnálta az udvarhölgyet. Tudta, hogy a
Kerberoszok életét kockáztatja, ha löveti a Birodalmi Palotát, de ha
megölik a császárnőt, abba akár a császárság is belerokkanhatott volna.
Ennek lehetősége megérte a kockázatot.
Valóban? Variniát sikerült megölni, de a császárnét nem. Varinia a
semmiért halt meg. Megdörzsölte a homlokát. Fáradt volt. Szeretett volna
pihenni, távol lenni a csatától, a gondoktól, a halottaktól, akiket feláldozott
ezért az akcióért.
Megérte…
És a császárnő… Astrid… A Kardinális. A halála mégsem győzelem,
hanem vereség. A nő és az apja, Gabriel császár volt a Kardinális. Waltz
nem tudta elhinni, de ahogy végiggondolta, minden összeállt. Tizennégy
évvel ezelőtt még a Függetlenségi Párt élén a Szenátusban harcolt a
Byzantium rendszer külső bolygóinak elszakadásáért. Aztán jött egy
titokzatos üzenet a Kardinálistól – ez volt az első eset, hogy hallott róla. Az
üzenetre élete végéig szóról szóra emlékezni fog: A császár parancsot ad a
letartóztatásotokra. Fogd a legmegbízhatóbb embereidet, és menjetek a
Konstantinápolyra. A fővárosban, a Gallipoli tér 5 védett hely. Csak ti
tudtok belépni. Bújjatok el ott, és várjatok a jelentkezésemre. Aláírás:
Kardinális.
Így tett. Érezte, hogy akárki legyen a Kardinális, jó szándék vezérli.
Összegyűjtötte a legmegbízhatóbb embereit, majd elhagyta a Byzantiumot.
Egy nappal később a császár letartóztatta a Függetlenségi Párt hátramaradt
tagjait. Ezután sok kérdés merült fel Waltzban, de hiába tette fel őket,
sosem kapott választ. Eddig.
– Petros, miért nem mondtad el? – motyogta maga elé.
 – Uram?
Waltz úgy nézett Lukva parancsnokra, mintha kísértetre bámulna. Az
elsőtiszt nem tudta, mihez kezdjen ezzel a tekintettel, a canisok nem igazán
ismerték ki magukat az emberi mimikán. Úgyhogy inkább mondta, amiért
jött.
– Mindenki elhagyta a Diadalt, tábornok.
Waltz visszatért a valóságba. A hologramra pillantott. A fregattok az
egyik cirkálóval együtt már elmentek. Az adatok szerint a másik cirkáló is
ugrásra készült. Több mentőkabint és csapatszállítót elkaptak a birodalmi
hajók, értük semmit sem tehettek.
Megérte?
– Ütközőpályára, parancsnok!
A canis vakkantott egyet, majd továbbadta a parancsot a navigátornak.
Ezt követően a fedélzeten maradt egyetlen operatív tiszttel minden energiát
az elülső pajzsra irányíttatott. A navigátor megadta a pályát, a két
kormányos irányba állította a sérült rombolót. A Szabadság Diadala
megindult utolsó útjára.
Waltz megsimogatta a parancsnoki emelvény korlátját, némán elmormolt
egy istenhozzádot, majd legényei kíséretében elhagyta a hidat.
A Szabadság Diadala ezer sebből csorgatva lángvérét, szembeszegülve a
rázúduló irdatlan erejű sugártűzzel, méltóságteljesen tette meg az előtte
álló néhány ezer kilométert. Amikor összeütközött a Császárság
Akaratával, a patkó alakú törzs kettétört. Olyan látványt nyújtott, mintha
átölelné a nála háromszor nagyobb rombolót. Annak pajzsai
összeomlottak, a burkolata konzervdoboz módjára nyílt fel, miközben a
függetlenségi hajó valósággal felszeletelte. Végül magába roskadt a
Szabadság Diadalának reaktora, és a bekövetkező termonukleáris robbanás
kettétépte a Birodalom rettenetes gépezetét.
Waltz a kapitányi jacht pilótafülkéjéből nézte szeretett hajója
pusztulását. A fotonklipper pár másodperccel az ütközés előtt vált le a
Szabadság Diadaláról, és teljes sebességgel távolodott. A kormánynál
Lukva parancsnok ült, mellette a romboló egyik kormányosa. A tábornok
mögöttük foglalt helyet.
– Jó hajó volt, uram – mondta Lukva. Szinte teljesen hátrafordította a
fejét, úgy nézett a csillogó szemű Waltzra.
– Az.
Bár ott lehetnék, kívánta magában. A Szabadság Diadalát a kezdet
kezdetén zsákmányolták, szintén a Kardinálisnak – Gabriel császárnak! –
köszönhetően. A hajó tizennégy éven át szolgálta hűen a tábornokot. A
pusztulását látva Waltzba belemart az érzés, hogy lassan mindenki meghal,
akivel elkezdte ezt a háborút. És ő most is inkább az életet választotta.
Gyávának érezte magát.
Ott kéne állnia a túlvilágon, azok között az emberek és canisok között,
akiket az elmúlt tizennégy évben a halálba küldött. Ők olyasmiért haltak
meg, amiben ő is csak a felesége miatt hitt. Ha feláldozta volna magát,
most ott lehetne újra a szeretett nő oldalán.
Nem érte meg…
A váratlanul bekövetkezett robbanás kihajította az ülésből.
 9.

– Miért nem hívunk segítséget? – kérdezte Christophe, miközben némán

dobolt széke karfáján.
– Az Ikónium birodalmi bolygó – magyarázta Klaus. Egy ideje már nem
törte magát azzal, hogy német szavakat csempésszen mondataiba, és az
akcentusa is finomodott. – A Justinianus-övig mindegyik világ az, de
gondolom, ezt maga is tudja. Ha segítséget hívnánk, a császáriak jönnének,
és azt szerintem egyikünk sem szeretné.
– Jobb, mint elégni a légkörben
– Nem fogunk elégni a légkörben – biztatta Albert.
– vagy a földbe fúródni – fejezte be a mondatot Christophe, majd a
kapitánnyal együtt Albertra pillantott. A pilóta ezúttal úgy tett, mintha az
egyik áramköri lapon meglelte volna a Frigyládát.
– Mondja, Beck, Waltz tábornok miért akarja magát életben tudni? –
váltott témát Klaus, csak hogy ne gondoljanak az elkerülhetetlennek látszó
végre. – Csak nem maga a Kardinális?
Erre a válaszra Albert is kíváncsi volt, az exigazgató azonban nem felelt,
csak bámult ki az ablakon. Klaus nem erőltette a témát, inkább elfordult.
Christophe elmerült az Ikónium látványában. A bal oldali ablakot betöltő
hatalmas, zöld és barna színekben pompázó gömböt egymással negyvenöt
fokot bezáró gyűrűk vették körül. Ezek a tudósok szerint akkor
keletkeztek, amikor évmilliókkal ezelőtt ismeretlen okból megsemmisültek
a bolygó holdjai.
A feléjük eső féltekét két kontinens uralta, a nagyobbik egy
juharfalevélre, a kisebbik sörösüvegre emlékeztette. Jól tudta, hogy a
bolygó túloldalán van egy harmadik földrész is, amelyet a közepén egy alig
száz kilométer széles földdarab fog csak össze. Ha a kolonizáció idején
nem stabilizálták volna a kéreglemezeket, akkor az Ikóniumnak most négy
kontinense lenne. Ez a gondolat valahogy megnyugtatta. Azt sugallta neki,
hogy az ember mindent kézben tud tartani, akár egy egész bolygót is.
Akkor egy kicsi, magatehetetlen komp sem okozhat nehézséget.
– A Kardinális meghalt, Klaus – szólalt meg olyan halkan, hogy a
kapitány alig értette a szavait. Mindkét függetlenségi hátrafordult. – Astrid
császárnő volt az.
 Ha Arthur, a britek hajdani királya egy nyugágyon elnyúlva, szkaffot
szürcsölve lebeg el előttük, az sem lepi meg őket jobban. Albert szája
szabályos O alakot formázott, Klaus pedig úgy meresztette a szemét, hogy
majdnem kipottyant a szemgolyója.
Christophe lelkének egy része felszabadult. Mintha azzal, hogy e két
férfinak elmondta az igazat, megszabadította volna magát valamitől, amit
nem tudott megfogalmazni. A bűntudat, az ellenszenv, az önsajnálat, és
persze a kényszer kevert, ragacsos érzelemmasszájától. Szerette volna
világgá kürtölni a birodalma ellen lázadó császárnő hírét. Astrid
megérdemelte, hogy azok, akikért élt és halt, szeressék, ne gyűlöljék.
– Én pedig azért vagyok olyan fontos, mert rám bízott egy… – Elnémult,
mintha ellopták volna a hangját. Alaposan végigmérte a két férfit.
Homályos tekintetében olyan terhek lapultak, amit ember nem kívánna
önként magára venni, és olyan bizalmatlanság, amit társai a hallottak után
nem tudtak hová tenni. – Egy-két, Waltznak szánt fontos információt.
– Ich glaube es nicht – hüledezett Klaus, ezúttal önkéntelenül átváltva
anyanyelvére.
– Beszarok – foglalta össze Albert.
Talán tovább kókadoztak volna a döbbenettől, ha a Pheidippidész nem
kezd zötykölődni alattuk. Elérték az Ikónium termoszféráját. Albert
megragadta a kormányt. Hasztalanul, hiszen a hajtóművek nem működtek.
– Oké, emberek, ha rumlitok van az élettel, most békéljetek meg vele,
mert lehet, hogy több alkalmatok nem lesz. – Visszakapcsolta a kompot.
Minden oka megvolt a pesszimizmusra. A Pheidippidész farral előre, a
felszínhez képest fejjel lefelé közeledett a légkör felé, irányíthatatlanul. Ha
túl alacsony szögben érkeznek, lepattannak a sztratoszféráról, ha túl
meredeken, a hőpajzs nem fogja bírni a terhelést, ők pedig egy
szempillantás alatt hamuvá égnek.
Amennyiben bejutnak a légkörbe, meg kell majd fordulniuk, ám ez
manőverező hajtóművek híján csak a raktér ledobásával kivitelezhető. Ha a
hajó súlypontja megváltozik, talán a hasára fordul, attól függően, hogy
mekkora rész szakadt le a komp aljáról.
Ekkor, ha maradt még egy kis szerencse a tatyójukban, pár másodperccel
a becsapódás előtt Albert bekapcsolja az antigravitációs paralokat, és azok,
mint valami fékezőernyő, eléggé lelassítják a zuhanó kompot ahhoz, hogy
legyen valami halvány sanszuk a túlélésre.
Mindezt számba véve, mire elérték a mezoszférát, a Pheidippidész utasai
megbékéltek istenükkel. Lángok ölelték körül a kompot, izzott a burkolat,
belül pedig mindent elöntött az elviselhetetlen forróság. Az utazásuk
folyamán keletkezett jégvirágok pillanatok alatt elpárologtak, párássá téve
a komp levegőjét. De legalább átjutottak. Ahogy a légkör lelassította a
zuhanó gépet, a lángnyelvek kialudtak, a burkolat hűlni kezdett.
Az első szerencsecsomagot elhasználták. Albert ekkor felbontotta a
másodikat, és kioldotta a hajó tetején lévő rakteret. A rögzítőkapcsok
lerobbantak, a tégla alakú modul a mélybe zuhant. A Pheidippidész egy
balta elrepült fejét utánozva kezdett pörögni maga körül.
Albert nem tehetett mást, manőverező hajtóművek és stabilizálószárnyak
híján csak egyféleképpen állíthatta meg a komp veszett pörgését:
bekapcsolta a paralokat. A Pheidippidész pörgése olyan hirtelen maradt
abba, hogy az utasok testén hosszú időre nyomokat hagytak a hevederek.
Meredek ívű, de biztonságos tempójú ereszkedés vette kezdetét.
– Megúsztuk? – kérdezte Christophe a nyakát masszírozva, majd hirtelen
ötlettől vezérelve felkapcsolta Warlord III-as harcászati rendszere pajzsát,
bár tudta, hogy ha a komp felrobban, azt semmilyen személyi pajzs nem
tudja kivédeni. Talán csak egy ÁVR.7
A komp halálsikolyát minden vonat megirigyelte volna, amely valaha
sínpályán fékezni kezdett. Hosszú volt és idegszaggató. A paralok ezzel a
földöntúli hanggal távoztak az örök elektronmezőkre, és a Pheidippidész
újra gyorsulni kezdett. A talaj vészesen közeledett, másodpercek alatt
kivehetők lettek a fák, távolabb egy folyó…
Huss, már el is száguldottak fölötte, jött egy mező, elmosódottan
menekülő állatok…
Újabb erdő, a komp hasa súrolta a lombkoronákat, aztán…
Az első fa, ami elkapta a Pheidippidészt, kettérobbant. A komp olyan
lassuláson ment keresztül, hogy a belsejében minden kiszakadt a helyéből.
Az elülső ülések utasaikkal együtt nekicsapódtak a műszerfalnak, míg a
hátsó szék áttörte a kabinüveget, és mintha csak riadt madár lenne, a
tehetetlen Christophe-fal együtt beröppent a sűrű lombok közé.

7
ÁVR: Árnyék Védelmi Rendszer
 II. RÉSZ

10.

Clellan régenskancellárként két feladattal küzdött az utóbbi hetekben.

Elsősorban megpróbálta enyhíteni a függetlenségiek okozta károkat. A
tűzoltás az első pár napban rémálomszerű volt. A Fellegvár bombázásában
elpusztult a Néptájékoztatási Hivatal, és életét vesztette több magas
beosztású tisztségviselő.
Mivel Néptájékoztatási Hivatal híján a propagandagépezet és a hírek
szűrése nem működött, a Liga és a canis lázadók szabadon adták saját
propagandaanyagukat. Videókat vetítettek a külső világok
nyomornegyedeiről, az aszteroidák rabszolgapiacairól, a véleményüket
hallatók brutális lemészárlásáról, az Asszaszin Rend ténykedéséről, az
Árnyékbrigád kíméletlenségéről. A hatás nem maradt el, megkezdődtek a
zúgolódások, felgyúltak az első parazsak.
És olaj volt a tűzre Astrid halála. A függetlenségiek is tudtak Astrid
haláláról, s nem voltak restek telekürtölni a cellulárist a hírrel. Ennek
hatására a Szenátus és a császári udvar hű tagjai megrettentek, úgy érezték,
a Liga egyetlen csatával megnyerte a másfél évtizede dúló háborút. Azok
pedig, akik eddig nem hittek a forradalmárok esélyeiben, hirtelen
felbátorodtak.
A helyzetet végül az Árnyékbrigád oldotta meg. Noha csak a császár
rendelhette el a teljes mozgósításukat, miután Clellant a Szenátus kinevezte
a Birodalom régensének, lehetősége nyílt egyetlen osztag bevetésére.
Többre szerencsére nem volt szükség. Már a tény, hogy az Árnyékbrigád
csatába vonul, jelentőséggel bírt, ugyanis a polgárháború kitörésekor
Gabriel császár a Szenátus nyomására a Fellegvár védelmére irányította át
a rettegett századot, így vonva ki őket a polgárháborúból.
Nem csoda hát, hogy a bevetésük híre önmagában elég volt a kedélyek
lehűtésére. Az első összecsapások után a függetlenségiek előrenyomulása
megtorpant, a Birodalom pártolói visszanyerték önbizalmukat, a félénkek
újra meglapultak. Persze ez nem volt győzelem, de elég időt adott ahhoz,
hogy megtegyék a további intézkedéseket.
Kényszertoborzással megnövelték a hadsereg létszámát és a katonák
jelenlétét az utcákon, az új Néptájékoztatási Hivatal emberei lekapcsolták a
kalózadásokat, újraindult a hírszűrő háló, és elkezdték megcáfolni a
függetlenségiek állításait. Az Árnyékbrigád osztaga tovább harcolt, az
Asszaszin Rend levadászta a néplázítókat, a hírszerzés és a belbiztonság
pedig gondoskodott bizonyítékokról, amik által a Néptájékoztatási Hivatal
sokkal könnyebben ferdíthette el a tényeket.
Két hónappal a Fellegvár megtámadása után viszonylag lenyugodtak a
kedélyek. Sokat vesztettek, de a Birodalom kezdett talpra állni. Ha
sikerülne elfogni a nép árulójának és a császárnő gyilkosának kikiáltott
Christophe Becket, aztán nyilvánosan kivégezni, minden visszaállna a régi
kerékvágásba.
Legalábbis amíg az interregnum véget nem ér. Ez volt a másik dolog,
amivel Clellan foglalkozott. Próbálta megakadályozni a koronázást, de
csak késleltetni tudta. Régensként ugyan ő volt az Igazi Bizánci Birodalom
vezetője, azonban a Szenátus jóváhagyása nélkül WC-re sem mehetett ki,
és a szenátorok minél előbb új császárt akartak, valakit, akire a nép
haragudhat, ha újra elfajul a helyzet.
Clellan csak kétféleképpen tudta volna ezt megakadályozni: ha a
Szenátus megszavazza neki a korlátlan jogokat, ezzel Clellan maga
jelölheti ki az új császárt – akár önmagát is. Vagy megöleti a trónörököst.
Természetesen az elsővel próbálkozott legelőször. Megjárta a kötelező
köröket, ígért fűt-fát, de hasztalan, nem lelt elég támogatóra. Kollégái
tartottak attól, hogy a korona az ő fején köt ki. Sokan már kancellárnak is
túl makacsnak, akaratosnak tartották, ilyen császárra pedig nem volt
szükségük.
Úgyhogy maradt az alternatíva: megöleti a császárjelöltet. Ezt azonban
csak az Asszaszin Rend tudná véghezvinni, ők viszont nem ugranak egy
régenskancellár szavára, csak ha a Szenátus mellette áll. Önköltségen pedig
nem tudta volna finanszírozni, a Rend egy jövendőbeli uralkodó életéért
nagyon sokat kért.
Felmerült benne külvilági bérgyilkosok megfizetése. Nem ez lenne az
első eset, Astrid nagyapját, a Terror Császárát például egy Birodalmon
kívüli merénylő ölte meg. A külvilági bérgyilkosokkal viszont az a gond,
hogy szintén drágák, és nehéz igazán profit találni. Szóval Clellan nagyon
hamar elvetette ennek lehetőségét.
 Így hát ott ült kék bársonnyal bevont irodájában, kézzel készített
mahagóni íróasztala mögött, és a lehetséges megoldásokon őrlődve
simogatta kecskeszakállát. Néha felállt, körbejárta irodáját, megcsodálta
szoborgyűjteményét. Mindegyik elefántcsontból készült. Pontosan tíz
sorakozott az ívelt fal mentén az ajtótól az íróasztaláig, mind életnagyságú.
A bejáratot két afrikai elefánt őrizte, előreszegezett agyarakkal. A széke
jobb és bal oldalán egy-egy kétlábú dinoszaurusz görnyedt, mintha ugrani
készülnének. Közöttük pedig nílusi krokodil, ember és musgor párok álltak
őrt. Ez utóbbi négyest azért szerette, mert kirítt a sorból.
Asztalán a halomban álló notepage-ek között megjelent titkárnője
hologramja. Clellan elszakította tekintetét a hátsó lábát ugrásra hajlító,
mancsát előrenyújtó és farkát megfeszítő dinoszaurusztól, gondolatait a
Birodalom problémáitól.
– Vito Zolezzi bíboros megérkezett – mondta a nő.
– Engedje be.
Clellan végigsimított borostyánszín régenskancellári köpenyén, és
megigazította szürke Hickey Freeman zakóját. Ezután a két elefánttal
közrefogott ajtó elé sietett. Laza terpeszállásban, ujjait maga előtt
összekulcsolva várta vendégét. A régensi címerrel díszített ajtó molekuláira
hullott.
Vito Zolezzi bíboros a tradíciók híve volt, ami ebben a korszakban
ritkaságnak számított. Ahogy nőttek a fényévek a Vatikántól, úgy
bátorodtak fel a távoli világok papjai, érsekei, püspökei. Viseletük és
viselkedésük sokszor kirívóvá, nem egy esetben felháborítóvá vált. A
Vatikánnak az utóbbi évtizedekben rengetegszer meggyűlt a baja az
embereivel, olyan sűrűn, hogy állítólag páran visszahozták volna Szent
Péter trónjára a Dominatus korabeli androidpápákat, mert azokat legalább
ki lehet kapcsolni, ha képtelenek kézben tartani a von Anstettenek bukása
után immár a fél galaxisra kiterjedt egyházat.
Vito Zolezzi bíboros minden bizonnyal a konzervatív álláspontot
képviselte, legalábbis megjelenésében. Fekete reverendát viselt vörös
szegéllyel, gallérral és övvel, feje búbján a piros pileólussal.
Megdöbbentően kerek arcát vállig érő barna, göndör fürtök keretezték.
Nagy műgonddal nyírt bajsza és körszakálla eleganciát kölcsönzött neki,
egyúttal elvonta a figyelmet rókatekintetéről, s eltakarta sunyi mosolyát.
Clellan minden beszélgetésükkor úgy érezte, hogy hiba lenne hátat
fordítani a bíboros úrnak.
– Dicsőség Jézus Krisztusnak – üdvözölte Vito Zolezzi a régenst,
szélesre tárt karral.
 – Dicsőség mindörökké – bólintott felé Clellan, majd oldalra lépve
beinvitálta látogatóját az irodájába. – Eminenciás uram, köszönöm, hogy
eljött.
– Számítottam a meghívására.
Clellan nem lepődött meg. Azóta érett a találkozó, hogy a bíboros három
napja a Szenátus gyűlésén kijelentette: támogatna egy másik
császárjelöltet, noha a Vatikán nem talált kivetnivalót a jelenlegiben.
– Előbb kellett volna tető alá hoznunk, de sajnos csak most tudtam időt
szakítani…
– Nem kell szabadkoznia méltóságodnak – intette le Vito Zolezzi
hanyagul a régenst. – A fő az, hogy most itt vagyok.
Clellan lopva a férfira pillantott. A bíboros hátratett kézzel, kimért
mozdulatokkal haladt, és úgy mérte végig a szobrokat, mint egy
múzeumban sétálgató történész professzor. Megálltak az íróasztaltól jobbra
álló musgor és embernő szobrok előtt.
– Érdekes koncepció – állapította meg a hibátlan, meztelen női alakot
tanulmányozva.
– Ön nős? – értette félre Clellan.
– Természetesen nem.
– Elnézését kérem, eminenciás uram. A Vatikán álláspontja a cölibátust
illetően előttem egyelőre nem tisztázott.
– A Vatikán álláspontja mostanában sok mindent illetően homályos. – A
bíboros végigsimított a szobornő gyönyörű arcán, finoman ívelt nyakán és
vállán. Sima volt, mint a legfinomabb selyem. – A szoborgyűjteménye
igen érdekes. – Széles mozdulattal mutatott körbe az irodán. – Látszólag
semmiféle koncepciót nem követ. Beszélhetnénk állatokról, de itt a
musgor- és az emberpár, előbbi egyben kizárja a földi életformák iránti
rajongást is. Nem beszélhetünk csak ragadozókról – mutatott az
elefántokra –, hüllőkről, emlősökről, dinoszauruszokról vagy rovarokról
sem. Mégis van mögötte koncepció.
– Úgy véli? – Clellan az állát hüvelykujja és mutatóujja között
támasztotta meg, könyökét keresztbe tett bal kezén pihentette. Legtöbb
látogatóját általában csak az emberszobrok érdekelték, és ha a kevesek
mégis megpróbáltak valami mögöttes jelentéstartalmat keresni, nem
jutottak túl az erotikán és a fajgyűlöleten.
– Maga nyíltan hirdeti, hogy mindenki állat. Pontosabban szólva,
mindenki ösztönlény. A matematikát mesterfokon űző musgortól a
túlélésre született emberen és évmilliókat átvészelő hüllőn át a rég kihalt…
Mik is azok? – bökött az íróasztal mögül támadni készülő emberméretű
dinoszauruszokra.
– Deinonychusok.
– Azokig. És mire a vendégei eljutnak – Zolezzi az íróasztalhoz sétált,
ujjaival megérintette az asztallapot – ide, minden ösztönüket felszínre
hozza. A kisebbség érzését, a kiszámíthatatlantól és az ismeretlentől való
félelmet – mutatott az elefántokra, majd a krokodilra. – A másságtól való
undort, a szexuális vágyat, és persze – intett maga mögé a dinoszauruszok
felé – a halálfélelmet. Állattá degradálja azt, aki magához érkezik. És egy
állat idomítható.
A bíboros lenyűgözte Clellant az okfejtésével, és ezt nagyon kevés
emberről mondhatta el. Elindult felé, de hiába próbált hozzá hasonlóan
kimérten mozogni, a távolságot gyorsan leküzdötte. Világéletében
gyorsléptű volt, ráadásul a Testőrgárda kiképzése célirányossá tette a
tempóját.
– És ön mitől fél, méltóságos úr? – kérdezte Vito Zolezzi, miután
leültek. A bíboros arcára elismerés és némi csodálat ült ki. Clellan jól
tudta, mitől van ez. Ott ült ő, a Birodalom régense a hatalmas asztala
mögött, oldalán két ősragadozóval, mögötte a teljes falat betöltő
panorámaablakkal, amely csodás kilátást biztosított a birodalmi fővárosra,
Nea Roméra. A felkelő nap pedig vörös aurával vonta be. Ez is a
koncepciója része volt.
– Azoktól, akik még itt az asztalnál sem mutatják ki állati ösztöneiket –
felelte végül a bíboros kérdésére.
– Tőlem nem kell félnie – tárta szét a kezét Vito Zolezzi ártatlanul, de
mosolya nem fért össze ezzel a mozdulattal. – Szent ember révén nem hoz
kísértésbe egy formás kebel vagy méretes fallosz, az ismeretlent kutatom, a
halált nem félem, a másságot tolerálom, és a hatalmam sokkal nagyobb,
mint az öné.
Clellan mosolyogva hümmögött.
– Ez új! Sok kollégája kikelne maga ellen, ha hallaná ezt.
– Nem hiszem – legyintett Zolezzi. – Rugalmasság, a von Anstettenek
bukása óta ez a mottónk.
– Ezt örömmel hallom – biccentett aprót Clellan, majd ujjait az asztallap
fölött összekulcsolva ránehezedett a kezére. – Nos, azért kérettem ide
eminenciádat, hogy megkérdezzem, lát-e esélyt a Vatikán állásfoglalására.
– Vagyis hogy hajlandóak lennének-e ön mellé állni az új császár
kérdésében?
Clellan bólintott.
 – Mint ahogy a Szenátusban már alkalmam volt kifejteni – felelte a
bíboros –, a Vatikán nem talál kivetnivalót Grahish helytartó személyében.
Istenfélő ember, aki gyakorolja vallását és támogat minket.
– Kételkedem abban, hogy a helytartó hite igaz lenne, a támogatását
pedig egyértelműen a húgának köszönhetik.
– Ezzel természetesen nem tudok vitába szállni. Idejét sem tudom, mikor
láttam utoljára a helytartót templomban, és nagyon jól tudom, hogy
Chhaya képviselőnő közbenjárása miatt számíthatunk az adományaira. Ezt
elmondtam a Vatikánnak is, és emiatt értek egyet önnel abban, hogy a
testvére sokkal alkalmasabb császár lenne.
– Akkor miért ágál ellene a pápa?
– A pápa? – A bíboros lefitymálóan legyintett. – Ugyan, ne ragadtassa el
magát. A pápa azt sem tudja, hogy mi folyik ebben a naprendszerben.
Mindazonáltal, a kongregáció úgy véli, és ezzel jómagam is egyetértek,
hogy Grahish helytartó befolyásolható a húga által. Tehát számunkra
voltaképpen mindegy, hogy ki ül a trónon. Amit akarunk, azt ugyanúgy
elérhetjük, mint korábban, noha nem oly közvetlen módon, mint Astrid
császárnő esetében.
– Ám itt nem csak arról van szó, hogy mit érhet el a Vatikán – kezdett
bele Clellan előre begyakorolt érvelésébe. – Nyilván elérheti, de nem
mindegy, hogy mennyi fejfájással jár. Túl régóta szipolyozzuk ki a
Birodalmat. Az emberek és a canisok kezdik megelégelni a
zsarnokoskodást. Ahogy a múltban már két alkalommal, ismét elérkezett a
változás ideje. Elődeink jól látták ezt. Amikor a II. Bizánci Birodalom az
összeomlás szélére került, a Szenátus olyan uralkodót juttatott a trónra,
akinek segítségével békére és együttélésre alapozva felépíthették az Új
Bizánci Birodalmat. Amikor az is a romlás útjára lépett, létrehoztuk az
Igazi Bizánci Birodalmat.
– Ismerem a Birodalom történetét – szúrta közbe Vito Zolezzi, leszedve
egy láthatatlan szöszt reverendája ujjáról.
– Akkor tudja, hol rontjuk el minduntalan. – Clellan felállt és az
ablakhoz lépett. Végigmérte az előtte elterülő város gigászi tornyokkal
tűzdelt látképét, s csak aztán folytatta. – A Szenátus túl kapzsi, túlságosan
türelmetlen lett. Felépíthetnénk valami működőt, ami hosszú távon
kielégítené igényeinket, ehelyett két marokkal tépjük ki vágyaink tárgyát
mások kezéből. Pedig elérhetnénk, hogy maguk adják oda.
Leült, hátradőlt a székében, kezét a karfára helyezte. Egy könnyeden
csevegő férfi benyomását akarta kelteni, mégsem tudta elrejteni Zolezzi
elől a feszültségét. Számára már csak a Vatikán maradt. Ha itt és most nem
nyeri meg az ügyének a bíborost, képtelen lesz megakadályozni Grahish
trónra kerülését.
– A helytartó egyértelműen ugyanazt képviselné, mint a Terror Császára,
Gabriel és Astrid – folytatta Clellan. – Sőt, a maga nemében talán rosszabb
lenne, hiszen elődeit a hatalom ígéretével, pénzzel, pompával és egyéb
földi javakkal irányítani lehetett, de Grahish nem ilyen karakter. Nem
tudjuk kielégíteni a vágyait. Rosszabb lehet, mint a Terror Császára, azt
viszont ezekben az időkben nem engedhetjük meg magunknak. Az
uralkodó nem haragíthatja magára a népet, mert ha most eszkalálódik a
polgárháború, az a Szenátust is elpusztíthatja. Akkor pedig se a Vatikán, se
más nem kapja meg a jussát. Mert ugye abban egyetérthetünk, hogy ebben
a birodalomban a Szenátus az a közvetítő közeg, amin keresztül a külvilági
érdekeltségek, így a Vatikán is, kiszolgálhatja magát. Tehát olyan császárra
van szükségünk, aki ezúttal a népet képviseli, a kedvükben jár. Már nem
elég az enyhítés, mint Gabriel idején, teljes reformra van szükség. Grahish
erre alkalmatlan, viszont Chhaya, úgy vélem, hasznunkra lehetne eme
törekvésünkben.
Néma csend telepedett az irodára. Clellan türelmesen, de feszülten várta,
hogy Vito Zolezzi megszólaljon. A bíboros viszont nem hamarkodta el a
válaszát.
– Az érvelése igen meggyőző – kezdte diplomatikusan. – Az volt az
elmúlt időszak szenátusi gyűlésein is, és mint jeleztem, egyetértek önnel.
De akkor sem tudok többet mondani és tenni, mint amennyit korábban.
Igazán sajnálom, ebben a kérdésben a kongregációé a döntő szó.
– De ha közbenjárna…
– Elnézését kérem, hogy magába fojtom a szót, méltóságos uram, de
szeretném, ha tisztán látna. – A nyomatékosítás kedvéért rövid szünetet
tartott, közben végig a régenskancellár szemébe nézett. – Hosszú órákat
töltöttem azzal, hogy meggyőzzem a Vatikánt a maga támogatásáról. Én ön
mellett állok. Ezzel azonban egyedül vagyok a saját köreimben. És bár
hatalmamban állna megakadályozni a koronázást, ezt a hatalmat nem
gyakorolhatom a felettem állók engedélye nélkül, és most nem az Úrra
gondolok.
Azzal felállt. Clellan követte a példáját és az ajtó felé indult. Elhangzott
a végszó, ezzel tisztában volt. Amit nem értett, hogy ha a bíboros csak
ennyit akart elmondani, miért találkozott vele? Ezt holón is közölhette
volna.
– Ilyen a politika, méltóságos uram – folytatta Vito Zolezzi csevegő
hangnemben. – Mindenki fölött áll egy még hatalmasabb ember, aki
megmondja, mit hogyan tegyen. Maga sem kivétel ez alól. Régensként a
Szenátus, kancellárként a támogatói szabják meg az útját.
– Sajnos se a Szenátus, se a támogatóim nem látják a Grahishban rejlő
veszélyeket. – Lassan bandukoltak az ajtó felé. – Se azt, hogy túl régóta
zsákmányoljuk ki ezt a naprendszert. Eljött az ideje a változásnak. – Ütötte
a vasat a végsőkig, jóllehet nem akart kétségbeesettnek tűnni. – A
Birodalom azért maradhatott fenn több mint száz évig, mert elődeink
mindig időben újították meg. De mi elbukunk… A Birodalom bukik el, ha
nem változtatunk most. Érthetetlen, miért nem látják ezt a Szenátusban. –
A mondat végét kis híján elharapta. Ez már túl kétségbeesetten hangzott.
– Ha meg akarja érteni a motivációikat, ne a saját szemén át nézze az ok-
okozati összefüggéseket. – Vito Zolezzi megállt az ajtóban és
szembefordult Clellannel. Kivételesen nem ült az arcán az a sunyi mosoly.
Gondterheltnek tűnt, és kissé révetegnek. – A Szenátusban ülő emberek
nagy többsége elkényelmesedett a jólétben, és úgy gondolják, hogy ez csak
egyféleképpen tartható fenn: a már bejárt úton maradva. Isten mentse meg
őket attól, hogy képviseljék a népet, csak a saját zsebüket akarják tömni.
Ezt elnyomással könnyebb véghez vinni, ergo egy olyan császárra lesz
szükségük, mint amilyen Grahish helytartó.
– De az őrülete veszélyt jelent rájuk is.
– Igen, de hatalmuk mámorában érinthetetlennek hiszik magukat.
Túlságosan régóta ülnek a császárok nyakán, és ha a Terror Császárát
képesek voltak befolyásolni, miért hinnék, hogy egy őrültet nem tudnak?
– Rajtaveszthetünk.
– Rajta is fognak! – Clellant meglepte a bejelentés határozottsága. A
bíboros ezt teljes meggyőződéssel mondta, efelől a régensnek nem volt
kétsége. – Ami pedig a Vatikánt, vagy például a maga és a kollégái
támogatóit illeti, nos, a Byzantium rendszer akkor is az övék lesz, ha az idő
vasfoga már elkoptatta a Birodalom romjait. Ezek az ismeretlen urak…
– Én ismerem a támogatóimat.
– Ugyan-ugyan – rázta a fejét Vito Zolezzi vidáman mosolyogva.
– Holoposzteren díszelgő embereket ismer, de a valódi támogatóival
sohasem találkozott. Soha nem is fog – tette hozzá gyorsan. – Ezeknek az
árnyékban bujkáló teremtményeknek a Birodalom csak statisztikai adat a
negyedéves kimutatáson. Legfeljebb akkor reagálnának érdemben az itt
történő változásokra, ha az a pénztárcájuk vastagságát befolyásolná. És
nem látnak olyan veszélyt itt vagy bárhol máshol a Tejúton, amiről ne
tudnának gondoskodni. – Ezen elmélázott, újfent azzal a gondterhelt
tekintettel. Clellanben az a gyanú támadt, hogy a bíboros többet tud, mint
ő. Persze ez nem menne csodaszámba, egy, a Földet is képviselő bíboros
többet tud a világ dolgairól, mint egy egyetlen naprendszerre korlátozódó
birodalom régense, de ez a tudás most a Byzantiumot érintette.
– Miről beszél, eminenciás uram? – kérdezett rá.
– Csupán arról, amiről ön. – Újra az a sunyi mosoly a szakáll és bajusz
rejtekében. Clellan megborzongott. – Változás kell, ha át akarjuk vészelni a
közelgő eseményeket, de ezt a változást nem lesz egyszerű kieszközölni.
Azt javaslom, a saját érdekében, ne harcoljon Grahish helytartóval. Ami
szükséges, az előbb-utóbb magától is bekövetkezik, és ha így lesz, nem
mindegy, kinek az oldalán áll.
Clellan nem tudta eldönteni, hogy a bíboros most burkoltan
figyelmeztette vagy megfenyegette, ám mielőtt puhatolózhatott volna, Vito
Zolezzi elhúzta a kezét az ajtófélfán díszelgő bíborkő előtt, és az ajtó
molekuláira omlott.
A látvány mellbe vágta mindkettejüket. Az előtérben két ember
dulakodott. Az egyikük Clellan titkárnője volt. A földön feküdt, blúzát
szét-, szoknyáját letépték. Könnyek patakzottak a szeméből, és némán
sikoltott. Azért némán, mert egy fekete ruhás alak éppen habzó szájjal
fojtogatta, miközben próbálta megerőszakolni.
Vito Zolezzi mozdulni sem bírt, ellenben Clellanben feléledt az
eltemetett testőrgárdista. Miközben mentális úton aktiválta a segélykérőjét,
odaugrott a dulakodókhoz. Átkarolta a férfi nyakát és hátrarántotta. A
csontsovány testben több erő volt, mint elsőre látszott, így Clellan szorított
a hurkon, míg szabad kezével a lapockák közé ütött. Nagy nyögés
közepette szakadt ki a levegő az erőszakoskodó tüdejéből, miközben a test
elernyedt. Clellan felrántotta a földről, majd a belépő testőrök kezei közé
lökte.
Vito Zolezzi, mint aki visszatalált szerepébe, eszmélt és az egyszerre
zokogó, köhögő és levegőért kapkodó nőhöz sietett.
– Eresszetek, kurva férgek! – találta meg a hangját a hamuszürke arcú
erőszakoskodó. Szinte elveszett a két toronymagas testőr között. Korán
megőszült, hosszú haja szabadon verdeste a bőr mellvértet, ahogy
tulajdonosa rángatózott. – Végetek! Eresszetek! – Felpillantott. Fekete
szemében az őrület szikrái pattogtak. – Clellan! Te pióca, tereld vissza a
canisbaszó kutyáidat az óljaikba, mert a fejedet vetetem!
Clellan egyetlen lépéssel előtte termett, ütésre emelt kézzel. A válláig
sem érő férfi megpróbált elhátrálni, ám a testőrök vaskézzel tartották, így
csak összehúzta magát. Behunyt szemmel, elfordított arccal szűkölt.
 Clellan nem ütött, inkább köpni támadt kedve. Azt sem tette.
Leeresztette a kezét, és olyan közel hajolt a férfihoz, hogy érezte a belőle
áradó, savanyú húslevesre emlékeztető szagot.
– Neked itt, Grahish, szavad sem lehet – mondta metsző hangon.
– Én leszek a császár! – ordította amaz.
– De még nem vagy az! Egy szaros helytartó vagy, azt a címet is csak
megörökölted, úgyhogy amíg nincs a fejeden a császári koszorú, vigyázz,
kinek próbálsz meg parancsolni! – Elhátrált, mert kezdett rosszul lenni a
Grahishból áradó bűztől. – Most csak azért nem vetetlek tömlöcbe, mert az
ügyvédeid fél órán belül úgyis kihoznának, és csak a Szenátust keverném
kellemetlen helyzetbe.
– A Szenátus… – Grahish Clellan felé köpött, de ügyetlenül, így a nyála
egy része az állán maradt. – Ölelgesd csak a Szenátusodat, amíg megvan,
mert… – Elharapta a mondatot. Dühe ködén végre áttört az értelem
szikrája.
– Ez fenyegetés, helytartó? – csillant fel Clellan szeme, és Vito
Zolezziről a testőrökre pillantott. Istenem, add, hogy a bíboros jelenlétében
fenyegesse meg a Szenátust!
Hiába fohászkodott.
– Nem! – Grahish felegyenesedett, megtörölte a száját. – Már hogy a
fenébe lenne fenyegetés, régens? – Ez volt a végszava. Clellan biccentett a
testőröknek, így Grahish szabadon távozhatott.
A testőrök riasztották az épület kórházát, mire egy orvos kíséretében két
szintetikus ápoló transzportált a helyszínre. Gyorsan ellátták a titkárnőt,
majd gravoágyra fektették és eltranszportáltak.
Clellan Vito Zolezzi társaságában a biztonsági központba ment, hogy
megtudja, miért támadott Grahish a nőre. Mint a felvételekből kiderült, a
titkárnő arra kérte a feldúlt, mozgása és beszéde alapján drogoktól
mámoros helytartót, hogy várjon, amíg Clellan befejezi a megbeszélést a
bíborossal. Erre Grahish nekiesett. A nőnek nem volt ideje riasztani. Hogy
miért akart a helytartó találkozni Clellannel, azt nem tudták meg.
– Ez egy állat – mondta Clellan, miután kért egy másolatot a felvételből,
majd megsemmisíttette az eredetit.
– És a szoborgyűjteményét még csak nem is látta – tette hozzá Vito
Zolezzi a történtekhez képest kedélyesen.
Clellan ekkor határozta el, hogy kerülni fogja a bíborost.
 11.

Rozsenko kurta biccentéssel köszöntötte a titkárnőt, aki hamarjában

értesítette Clellant, hogy a vendége megérkezett.
Egy órával korábban futár jelent meg Rozsenko cellája előtt, hóna alatt
az Árnyékbrigád összehajtott, fekete egyenruhájával, azzal a parancsnak
tetsző kéréssel, hogy jelentkezzen a Birodalom régensénél raportra.
Rozsenko ennek megfelelően a gyalogság két fiatal tisztje kíséretében
elhagyta a katonai börtönt és egyenesen a Nea Rome-i Kormányzati
Komplexumba ment.
Nem tudta, hogy Clellan miért akar vele beszélni, ahogy azt sem, miért
nem végezték még ki. Az elmúlt hónapokban az ügyében semmi
előrehaladás sem történt. Nem volt tárgyalás, sőt, még azt sem hozták
nyilvánosságra, hogy börtönben van. Elkülönítették a többi rabtól és
mindig ugyanaz a két katona őrizte, akik Nea Roméba is elkísérték.
Senkivel sem beszélhetett, nem mintha bárkivel akart volna. Egyedül a
démonaival foglalkozott.
– Artyom! – sietett elé Clellan, őszinte örömmel. Megrázta a kezét. –
Hogy viseled a börtönt?
– Ahogy viselni lehet – felelte. Rossz érzés fogta el. Azok után, ahogy
elváltak, nem tudta mire vélni Clellan barátságos viselkedését. De most
már biztos volt benne, hogy neki köszönheti az életét. – Miért vagyok itt,
méltóságos uram?
Clellan felnevetett, és megcsapkodta Rozsenko vállát. Amaz felvonta
egyik szemöldökét. Nagyon nagy baj lehet, ha a régenskancellár ennyire
barátságos.
– Hagyd a hivataloskodást, hiszen barátok vagyunk. Gyere! – Intett,
mire két fotel és egy kis asztal jelent meg a musgor és az embernő szobrok
között. Friss kávé illata töltötte be a szobát.
– Megijesztesz, Gaius – tette szóvá aggodalmát Rozsenko. – Utoljára
akkor voltál ilyen kedves velem, amikor megdugtad Jagailo szenátor
lányát, és a testőrei le akarták tépni a farkadat. Három fogamtól
szabadítottak meg, nem beszélve a törött vállamról, mire levertük őket. –
Körbenézett, mintha csak keresne valamit. – Ha már testőrgárdistaként is
ilyen ellenségekre tettél szert, el sem merem képzelni, hogy régensként
kiktől kell megvédjelek.
– Senkitől nem kell megvédened. – Leültek. Clellan kávét töltött. Átadta
Rozsenkónak a csészéjét, majd a sajátjába négy kanál cukrot és kevéske
tejet öntött. – Amúgy Jagailo a felesége miatt akart… khm…
megrövidíteni. Arra sosem jött rá, hogy a lányával is lefeküdtem.
Rozsenko vállat vont. Pár percig csendben itták a kávét, vagyis inkább
melengették. Egyikük udvariasan forgatta a csészéjét, a másik
elgondolkodva kevergette italát. Végül Clellan unt rá a dologra.
– Alig kilenc napon belül megkoronázzák Grahisht.
Rozsenko egyetlen biccentéssel tudomásul vette.
– Tudod, a Szenátus és az uralkodó között kényes az egyensúly – dőlt
hátra Clellan, a kávét ott hagyta az asztalon. – A hatalmat általában két
dolog határozza meg. A pénz és az erő. A Szenátus vagyona nagyjából
akkora, mint a császáré, így ez nem meghatározó tényező a Birodalom
hatalmi harcában. Marad az erő. A Szenátus irányítja a hadsereget, míg az
uralkodó áll az Árnyékbrigád és az Asszaszin Rend fölött, a BBSz és a
BHEH pedig független.
Rozsenko letette a csészét a kristályasztalra, majd hátradőlt, egyik lábát
keresztbe tette a másikon, és türelmesen várt a folytatásra.
– Ez az egyensúly most felborulni látszik. Talán tudod, talán nem, de a
BBSz és a BHEH függetlenségéért egy-egy szenátusi bizottság felel. A
BHEH-t felügyelő bizottságnak az elnöke Astrid unokahúga, egyben
Grahish édestestvére, Chhaya. A két nő között a kapcsolat hűvös volt, ezért
is felelt meg a posztra. Ám Chhaya és a bátyja közti kötelék sokkal…
bensőségesebb. – Clellan felkapta csészéjét. Belekortyolt a kávéba, mintha
csak erőt akarna meríteni belőle. Rozsenko meg sem rezzent, csak a
szemével követte a régens mozdulatait.
– Ez a bizottság felel a BHEH igazgatóinak kinevezéséért.
Rozsenko bólintott. Már tudta, miért van még mindig életben.
– Ha nyilvánosságra kerül a szerepem Astrid halálában, új igazgató kerül
a BHEH élére – összegezte. – Chhaya egy császárhoz közeli személyt
nevezne ki.
Clellan elismerő hümmögést hallatott, és színpadiasan megemelte
poharát.
– És még azt hittem, hogy nem értesz a politikához.
– A politikához nem, de a katonai stratégiához igen. Annyi a kettő közt a
különbség, hogy az utóbbi látványosabb.
 – Van benne valami – mosolyodott el Clellan kissé mesterkélten. Egy
pillanattal később már híre-pora sem volt a vidámságnak. – A hírszerzés
nem kerülhet Grahish kezébe. Az isten szerelmére, még egy villát sem
adnék a kezébe! – Felpattant és az íróasztalához sietett. Rozsenko
árnyékként követte. – Azt akarom, hogy maradj a BHEH élén. A bizottság
anno jóváhagyta a kinevezésed, és ok nélkül nem vonhatják vissza. – Leült
a székébe. Rozsenko állva maradt a bal oldali dinoszaurusz mellett.
– A mulasztásom miatt halt meg a császárnő, ez elég jó indok.
– Felejtsd el! A hivatalos jelentések szerint az elmúlt hónapokban Astrid
parancsára Hugo Waltz tábornok elfogásán dolgoztál. Természetesen
titokban, érzékelők alatt.
– A császárnő sosem hagyott jóvá ilyen küldetést…
– Szerinted csak az udvarhölgyek tudnak császári parancsot hamisítani?
Rozsenko meghökkent, bár ennek jele csupán annyi volt, hogy
megremegett az arcán egy izom.
– Szerencsére arról, hogy te nyomoztál a Kardinális után, csak egy igen
szűk csoport tudott. Ezt jelenleg főleg halottak és árulók alkotják, a többiek
meg a BHEH és a BBSz ügynökei. Ha eljár a szájuk, az felségárulásnak
minősül, és haladéktalanul kivégeztetem őket. – Sokat sejtető mozdulattal
könyökölt rá az asztalra. A következőket halkan mondta, mintha
bizalmasan akarna megsúgni valamit. – Ráadásul minden jelentésed eltűnt,
mint gólya a brekeni óriásbéka gyomrában.
Rozsenko pókerarca néhány pillanatra leesett, és gondterheltség ült ki a
helyére.
– Most meg mi van?
– Nem jó ez így, Gaius. Az Árnyékbrigád ezredese vagyok, a barátod és
vétkes a császárnő halálában. Nem lehetek a BHEH igazgatója, a császárnő
is csak ideiglenes megbízatásnak szánta. Ráadásul, ha mégis elfogadnám,
felborulna az egyensúly, amit védeni akarsz. És a legfontosabb, nem
vagyok hajlandó kibújni a felelősség alól.
Most Clellanen volt a sor, hogy komor maszkot öltsön.
– Ki mondta, hogy van választásod, hogy az Árnyékbrigádnál maradsz,
és hogy nem fogsz bűnhődni a hibád miatt? – Az öröm árnya suhant át az
arcán Rozsenko zavart ábrázatát látva. – Ha nem ülsz bele az igazgatói
székbe, nyilvánosságra hozok mindent. A mulasztásod nem csak Astrid
halálát okozta, felelősség terhel a Fellegvár elleni támadásért is. Büntetésül
elveszem a rangod, felkerülsz a Dicstelenek Falára és a Császárok Terén
foglak agyonlövetni. Ezzel menthetetlenül tönkreteszem az Árnyékbrigád
reputációját. – Egy kegyetlen isten magabiztosságával emelkedett fel a
székből. – Látod, Zsenko? Nem csak egy út vezet a céljaimhoz. Ha Grahish
megszerzi a BHEH-t, én elveszem tőle az Árnyékbrigádot.
Rozsenko újra magára erőltette a fapofát. A kezeit hátratette, hogy
Clellan ne lássa, amint ökölbe szorítja. Izmai megfeszültek, és nagyokat
szusszantott. Hiába minden erőfeszítése, Clellan elől nem rejthette el a
dühét. Túl jól ismerték egymást. A régenskancellár más körülmények
között ezen a ponton visszavonulót fújt volna, de most tovább ütötte a
vasat.
– Ha elfogadod ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot, természetesen nem
maradhatsz a Brigádnál. Érdemeid elismeréseként nyugdíjaznak, ezt majd
intézem én. Megtarthatod a rangod, és teljes járandóságot kapsz, még némi
bónuszt is. Egy nyugdíjazott árnyékbrigádos felderítő specialista pedig már
lehet a hírszerzés igazgatója. – Az ablakhoz lépett, a továbbiakat
Rozsenkónak háttal állva közölte. – Ami pedig a barátságunkat illeti, te
mindig előbbre tartottad a hivatásodat, mint az emberi kapcsolatokat.
Utáltad Astridot és az apját is, ezt igen gyakran hangoztattad a mi
időnkben. – Nosztalgia vegyült Clellan hangjába. – Mégis, már testőrként
is az életed adtad volna értük. Nem hiszem, hogy az elveid éppen most
változnak meg. Pláne nem a történtek után. Jól gondolom, Zsenko? –
fordult az ezredes felé.
Tizenkilencre lapot húzni veszélyes dolog, ha olyasvalaki az ellenfél, aki
képes egyetlen ütéssel embert ölni. Ha Clellan túlfeszíti a húrt, nem fog
tudni védekezni. De biztos volt benne, hogy nyert ügye van.
– Ne hívj Zsenkónak – sziszegte Rozsenko. Szemében gyilkos indulat
égett, háta mögött tenyeréből vér buggyant ki, ahogy körmei a húsba
mélyedtek. Nem elég, hogy sarokba szorították, mindezért az a felelős, akit
eddig a legjobb barátjának tartott. Tulajdonképpen az egyetlen barátjának.
– Régen nem zavart – vetette oda Clellan némi bánattal a hangjában.
– Régen más idők jártak.
– Úgy érted, Linda előtt? – A régenskancellár ekkor érezte úgy, hogy a
húr pattanásig feszítve, még egy csavarás, és elpattan, akárcsak az ő
életfonala. Ezzel együtt Rozsenko ezredes a kezében volt. – Látod,
Artyom? – Megnyomta a nevet, lazítva a húron. – Nem kell büntetnem
téged a hibád miatt, éppen eléggé bünteted te magadat. Nem tudom, hogy
ezúttal hová torzul majd a személyiséged, de biztos vagyok benne, hogy
akárcsak korábban, most is a Birodalom hasznára válik majd.
Visszaült az íróasztala mögé és materializált egy notepage-et. Rozsenko
felé dobta, az ezredes reflexszerűen elkapta. Szétnyitotta, és átfutotta a
holografikus betűket. Egy névsor volt. A rajta szereplő nevek egyetlen
kivételtől eltekintve ismeretlenül csengtek a számára.
– Két feladatom van a számodra. Az első, rakd rendbe a BHEH-t. Évekig
hajkurászták a Kardinálist hiába, kémek nyüzsögnek a császárság legbelső
köreiben, a Fellegvárat megtámadták, Hugo Waltz tábornok pedig
pincérnek állhatott a bolygó egyik legprominensebb bárjában, és ezek csak
az utóbbi hónapok hibái a hírszerzés részéről. Minden eszközt
felhasználhatsz. Az se érdekel, ha minden ügynököt lelövetsz, csak ilyen
fiaskó ne legyen többé!
Rozsenko bólintott.
– A második, ki kell építened egy kémhálózatot a függetlenségiek
soraiban. Eddig a Kardinális vagyis Beck ezt ellehetetlenítette, de ez az
akadály elhárult. A listán szereplő emberek a Szabadság Diadala
legénységének tagjai. Legalábbis egy részük. A segítségedre lehetnek.
– Ebben is szabad kezet kapok? – Összecsukta a notepage-et.
– Mindenben teljes felhatalmazásod van. Megtehetsz bármit a császár
nevében, a Birodalom érdekében. Viszont elvárom, hogy tájékoztass!
Rozsenko részéről újabb bólintás volt a válasz, de ezúttal szavak is
követték.
– Mi lesz Beckkel és Rinivel?
– Az elfogásukat az asszaszinokra bíztuk. Ne vedd sértésnek, de a
Rendnek jelenleg jobb a reputációja, mint a BHEH-nak, neked pedig lesz
éppen elég dolgod. Az utolsó, megjegyzem, igen szűkszavú jelentésük
szerint Rinit a függetlenségiek kicsempészték a rendszerből. Úgy tudják,
hogy jelenleg valahol a Rosanon bujkál. Beck azonban teljesen eltűnt, talán
már ő sincs a naprendszerünkben. Úgyhogy Arrata nemrég egy Szellemet
küldött utána, vagyis legfeljebb a túlvilágon rejtőzhet el. Van még
kérdésed?
Rozsenko megrázta a fejét.
– Akkor végeztünk, igazgató úr. – Mosolya túlságosan győzelemittas
volt. Rozsenko ettől még bosszúsabb lett, úgyhogy mielőtt olyat tett volna,
amit maga is megbán, elindult az irodából kifelé.
– Artyom! – szólt utána Clellan, mielőtt elérte volna az ajtót. A hely
akusztikája tökéletes volt, Rozsenko anélkül meghallotta a terem másik
végében, hogy a kancellár felemelte volna a hangját. – Gratulálok Hugo
Waltz elfogásához.
 12.

Chhaya halvány bizsergést érzett az ujjbegyén. Az ablakán gubbasztó

galamb lábán a gyűrű DNS-mintát vett tőle. Chhaya kivárt egy
lélegzetvételnyi időt, amíg megtörtént az azonosítása. A galamb begyébe
ültetett mikro-protonbomba nem robbant fel.

Rozsenko előkerült!
Hazes

Ennyit véstek tintával a papírcetlire, ami a gyűrűből került elő. Többre nem
volt szükség, ez mindent elmondott. Összegyűrte a cetlit, és dühösen az
atomizálóba hajította.
– Az isten verje meg! – morogta maga elé, de rögtön visszaszívta. Lesz
mit mesélnie a bíborosnak a heti gyónáson, bár jelenleg nem ez
foglalkoztatta a legjobban. Rozsenko ezredes megkerülése keresztülhúzta a
tervét, hogy a saját emberét ültesse a hírszerzés élére.
Miért hagytam jóvá a kinevezését? – korholta magát. Mert nem tudtad,
hogy az a kurva felfordul, válaszolta meg saját kérdését. Ideiglenes
megbízatás volt, ezt Astrid tisztázta, amikor Chhaya a bizottság nevében
felkereste. Csak addig tart, amíg elfogja a Kardinálist, mondta akkor a
császárnő Chhaya emlékei szerint, legfeljebb két hét, aztán azt ültetsz a
helyére, akit akarsz.
Chhaya már Rozsenko kinevezése előtt is azon fáradozott, hogy a saját
emberét juttassa a BHEH élére, csak a korábbi igazgatót, Monique
Deneuve-öt, mint kiderült, nem könnyű megölni. Aztán a probléma szinte
magától megoldódott, amikor Rozsenko rárobbantott egy fél irodát
Monique-ra, majd Astrid büntetés helyett ideiglenesen kinevezte az
ezredest a hírszerzés élére. Sem Rozsenko, sem Astrid nem voltak
tisztában azzal, mekkora szívességet tettek neki, amikor Monique-ot
elmozdították a helyéről. Szinte tálcán kínálták fel a hírszerzés teljes
irányítását. Ám jött az újabb probléma.
Astrid nem adta írásba Rozsenko ideiglenes kinevezésének tényét. Mint
ahogy azon a megbeszélésen semmit sem. Pedig Chhaya most sok mindent
megadott volna egy hangfelvételért, amin a császárnő szájából hangzik el,
valójában min is dolgozott az Árnyékbrigád felderítő specialistája az
elmúlt hónapokban.
Aztán Astrid meghalt, az ezredest pedig elnyelte a föld. Chhaya először
biztos volt benne, hogy ő is odaveszett a Fellegvár elleni támadásban. Már
kijelölte az emberét, amikor Clellan régenskancellár felkereste, és közölte,
hogy Rozsenko az elmúlt időben Hugo Waltz tábornokot próbálta elfogni a
császárnő parancsára. Ezt hallva Chhayából kis híján kibukott, hogy Astrid
beszélt neki a Kardinális ügyről, szóval ne kábítsa őt szemenszedett
hazugságokkal és hamis császári megbízásokkal. De még idejében észbe
kapott, ennek pedig úgy érezte, az életét köszönheti. Ha Clellan képes
meghamisítani a császári pecsétet, egy képviselőnő elhallgattatása sem
okozna neki különösebb lelki megrázkódtatást.
Úgyhogy Rozsenko maradt a hírszerzés igazgatója, ezen az ezredes
távollétében nem változtathatott senki, kivéve, ha meghal vagy fogságba
esik. Visszatérte után is csak akkor, ha maga mond le, vagy tevékenysége
során komoly, a Birodalom biztonságát érintő aggályok merülnek fel.
Chhaya kezéből ekkor kezdett kicsúszni a hírszerzés megkaparintásának
terve. Próbálta kideríteni, valójában hová lett Rozsenko, de nem járt
sikerrel. Ugyanígy nem talált semmit a Kardinális ügyben nyújtott
szerepére vonatkozóan. Clellan alapos volt, eltüntette a bizonyítékokat,
csendre intette a tanúkat. Államtitok, ez volt minden ügynök válasza. És
hiába Chhaya a BHEH-t felügyelő bizottság feje, a szigorúan bizalmas
minősítésű küldetésekről csak uralkodói vagy kancellári felhatalmazással
informálódhatott. Jól ki lett ez találva…
Hátradőlt a székében, és lehunyt szemmel megmasszírozta a halántékát.
Fáradt volt. Az utóbbi hónapok megviselték. Felpillantva szembenézett
tükörképével. Tizenkilenc éves múlt, de harmincnak nézett ki. Karikás,
barna szeme mellett szarkalábak éktelenkedtek, vékony, színtelen ajkait
ráncok keretezték. Sovány arcát vállig érő, fésületlen szőke haja fogta
körbe.
Pipereasztaláról felvett egy régimódi papírtömböt, és az antik Parker
Sonnet Sterling Cisele töltőtollal a következőket írta fel:

Kapcsolatba lépek Xavierrel. Talán ő megoldást találhat a problémánkra.

Rozsenko sem feddhetetlen.
Lady Shade
A papírt összegöngyölte és beledugta a párkányon ücsörgő galamb
gyűrűjébe. Megint érezte a DNS-mintavevő okozta bizsergést. Ilyenek
ezek a modern postagalambok, szó nélkül teszik a dolgukat, de ha
kíváncsiskodók markába kerülnek, garantált a termonukleáris csapás.
Chhaya megfordult és ijedtében megérintette a nyakában lógó
platinaszegélyű gyémánt keresztmedált. Annak melegsége tudatta vele,
hogy a mentálpajzsa aktív.
A szoba ajtajában egy canis állt. Feje búbja és vállai súrolták a széles
keretet. Fülei tépetten konyultak hátrafelé, bal szeme helyén fotoreceptor
izzott vörös fénnyel. Bulldogszerű pofáját sebhelyek csúfították. Mint
minden canis, nyaktól lefelé ő is emberinek tűnt, kivéve a lábait, mert azok
három ízületből álltak és széles tappancsban végződtek.
Az ajtót eltorlaszoló monstrum ráadásul még a szőrét is leborotválta,
csupasz testét végig nonfiguratív tetoválások fedték. Ez jelezte, hogy a
sámán kaszt tagja, mi több, egy beavatott. És emiatt Chhaya még jobban
undorodott tőle, mert ez a canis csak egyvalamiben volt hajlandó kasztja
hagyományait követni: a meztelenségben. Vagyis a nő minden
találkozáskor pontosan láthatta ágyéktájon, hogy bátyja testőre és
bizalmasa mit gondol róla.
Kraukh bolondult az embernőkért, és csak Grahish jelenlétében leplezte,
hogy nagyon szívesen magáévá tenné Chhayát. A lányt már a gondolattól
is a hányinger kerülgette.
– Mit akarsz? – köpte a kérdést.
– A gróf látni kíván – mondta Kraukh leplezetlenül méricskélve
Chhayát. A nő önkéntelenül szorosabbra húzta magán hálóköpenyét. –
Őrjöng, amióta visszatért a kancellártól.
Chhaya azonnal megfeledkezett a Kraukh iránt érzett undoráról, és düh
lobbant benne. Grahish már megint gondolkodás nélkül cselekedett. Abban
a pillanatban, hogy hírt kapott Astrid haláláról, elkezdte az uralkodót
játszani, de ennél többet nem tehetett, mert Clellan mondvacsinált okokkal
halogatta a megkoronázását. Grahish éppen ezért hetek óta dühöngött.
Chhayának komoly erőfeszítésébe telt visszafogni a Birodalmi Palota
elfoglalására készülő helytartót.
Türelemmel kellett lenniük, egyrészt azért, mert nem adhattak okot a
Szenátusnak a kétkedésre, másrészt alkalmazkodniuk kellett az új
helyzethez. Mindkettő időigényes volt, így pont kapóra jött Clellan
időhúzása, de Grahish ezt nem értette meg. Inkább dühöngött, a kancellár
kivégeztetésének és a Szenátus lemészárlásának elképzelésével tüzelte
magát.
 Chhaya aztán feladta bátyja kordában tartását. Nem bírta tovább.
Lelkileg megviselte Grahish közelsége, emellett foglalkoznia kellett a
tervükkel. Úgyhogy az elmúlt napokban inkább távol maradt testvérétől, és
remélte, hogy a szintetikus szajhái és a rabszolgái majd lenyugtatják. Naiv
ábránd volt.
– Miért ment oda? – kérdezte dühe lenyelése után.
– Gondolom, meg akarta ölni. – Kraukh öblös, morgó hangja betöltötte a
hatalmas, íves falú szobát.
– Ugye nem támadta meg? – Ostoba kérdés volt. Ha így lenne, Grahish
már nem élne, és Chhaya lenne az új császárjelölt. De nem is kell
tettlegességig fajulnia a dolognak, elég, ha fenyegetőzik. Chhaya tudta,
hogy Clellan reggel a bíborossal találkozott. Ha Grahish akkor tört rájuk
Ebbe belegondolni sem mert. És mi van, ha elszólta magát? Ezt hamar
elvetette. Ha a bátyja elkotyogott volna valamit, akkor most nem Kraukh,
hanem az Asszaszin Rend orgyilkosai jöttek volna érte.
– Szedd rendbe magad! Már nagyon vár.
Az utasítást hallva Chhaya tekintete szikrákat vetett, de Kraukh csak
mosolygott azzal a csúf pofájával.
– Takarodj kifelé! – üvöltötte tehetetlen dühében a nő. Kraukh
megnyalta a szája szélét, majd tett egy lépést hátra. Az ajtó
materializálódott előtte. Chhaya sajnálta, hogy a kastély eme szárnyában
nem voltak régimódi kilincses ajtók, mert most szívesen Kraukh arcába
csapott volna egyet.
Gyors léptekkel elvonult lakosztálya gardróbjába. Ugyan három szinten
át négy sorban sorakoztak a különféle ruhák, ő mégis a fal végében
árválkodó, egyszerű faládához lépett. Felnyitotta. Egy ezüstösen csillogó
flitteres miniruha hevert benne.
Pántjainál fogva maga elé emelte, ezzel aktiválta a szövetek közt
szunnyadó nanobotokat. Néma undorral nézte, ahogy az összegyűrt ruha
ráncai önmaguktól kisimulnak, a szoknyán elszakadt fodrok szálai újra
összeállnak, a mocsok- és vérfoltok lekopnak. Alig pár másodperc alatt a
ruha olyan volt, mintha új lenne.
Nem törődve a hirtelen rátörő hideg szellővel, ledobta köntösét és
hálóingét, majd belebújt a ruhába. Eztán kiment a pipereasztalhoz, és
felcsatolt egy kék zafírokkal és gyémánttal díszített fehérarany karkötőt.
Meghatározott sorrendben megérintett három apró gyémántot. A
szépségmodulból elősuhanó fényszálak körbeölelték karcsú testét. Körmei
meghosszabbodtak, acélkékké váltak, szőke haja túlnőtt a vállán. Arcbőre
kisimult, szemkarikái elhalványultak, szeme körül ezüstszínű festék jelent
meg, szempillái dúsabbak lettek. Ajkára halványrózsaszín, csillogó rúzs
került. Végül a szálak materializáltak egy pár acélszínű tűsarkú cipőt és
fehérarany karika fülbevalókat, amelyekről gyémántsor lógott le. A kövek
közé egy-egy fehér toll ékelődött.
Chhaya belenézett a tükörbe. Egy tizenkilenc éves lány nézett vissza rá,
akinek egyetlen mosolyáért az uralkodók háborút indítanának. Ez a lány
akart lenni, pedig utálta őt alakítani.
Megborzongott. Mind a gondolattól, mind a testét körbeölelő hideg
szellő miatt. Utóbbi besiklott a ruhája alá, végigkúszott a bőrén. Chhaya
végighúzta ujját a keresztmedál szára mentén. Mentálpajzsa magasabb
fokozatra kapcsolt. A szellő elhagyta.
A lány megfordult és felnézett a szoba átellenes végében felállított
aprócska oltár fölött lógó, kézzel festett képre. A míves fakeretbe foglalt
vászonról egy gyönyörű nő nézett le rá meleg tekintetével. Arca kerek, orra
pisze, egy az egyben, mint Astridé, csak a festményről lepillantó nő nem
szőke, hanem barna hajú volt. Nabhitha le sem tagadhatta volna, hogy a
megboldogult császárnő anyja.
Chhaya elrebegett egy néma imát a halott nőért, majd az oltárról felvéve
az ujjára húzott egy smaragdköves aranygyűrűt, amelybe a victima szót
vésték. Eztán sarkon fordult és kilépett a közeledtére dematerializálódó
ajtón. A látvány régebben öklendezésre késztette, most egy sóhajra sem
futotta. Az önmagát kényeztető Kraukh szabaddá téve a kezét intett, hogy
kövesse. Chhaya tisztes távolból, a kövér nyálcseppeket kerülgetve
utánaeredt.
Grahish lakosztálya a byzantiumi középkorban készült kastély északi
szárnyában volt. Lényegében az egész északi szárny Grahish territóriuma
volt, oda idegen nem léphetett be az ő engedélye nélkül. Chhaya a déli
szárnyban lakott, a vendégeket a keletiben szállásolták el. Már ha voltak
vendégek, mert soha senki sem akart huzamosabb ideig az ükanyjuk,
Morrigan otthonában tartózkodni.
Apjuk meggyilkolása után Grahish lett a kastély teljhatalmú ura, és
kevés kivétellel minden modern építészeti technológiát eltávolíttatott.
Örök-gyertyákra cserélte az örökéletű FIPEL-lámpákat, a
virtuálmegjelenítő panelek helyére újra ablakokat tetetett, bennük aquamit
üveggel, úgyhogy atomtámadás esetén legalább az ablakok megmaradnak.
Megszüntette a materializációs rendszert, így az ajtókat nyitni kellett, a
szobákat nem lehetett egyetlen csettintéssel átrendezni, de még egy pohár
bort sem lehetett intéssel elővarázsolni. Egyedül a déli szárnyat kímélte
meg, Chhaya kérésére.
 És persze Grahish ámokfutását átvészelte apjuk különös gyűjteménye is.
A főbb folyosók falait holografikus szolidók borították, amelyek a galaxis
leghíresebb csatáit játszották le újra és újra. A vendégszobákat és ebédlőket
ősi földi ütközeteket ábrázoló festményekkel, az épület egyes pontjait
pedig különféle fajok isteneinek szobraival díszítette fel. És persze
mindenhol volt valami apjuk gigantikus fegyvergyűjteményéből.
Chhayáék végigmentek a gyertyafénnyel gyéren megvilágított, baljós
folyosókon, átvágtak a télikerten. Végül megmászták a kastély közepén
álló toronyba vezető szűk csigalépcsőt. Ott fenn volt Grahish személyes
trónterme, sötét vágyainak manifesztációja. Chhaya és megannyi más nő
nyomorúságának végtelen forrása.
Kraukh egyetlen intésére a vastag, két ember magas, boltíves kapu
nyikorogva feltárult. A canis nem ment be. Jól tudta, hogy oda még ő is
csak akkor léphet be, ha Grahish hívja. Ennek megfelelően félreállt Chhaya
elől, és lelkesen befelé intett. Miközben elhaladt előtte, szinte levetkőztette
a szemével a nőt.
Chhaya megrázta magát, és kitaszítva tudatából Kraukh perverzióit,
belépett egy egészen más, még betegebb világba.
Ebben a kör alakú szobában nem volt semmi, ami jelezte volna, hogy a
betévedt szerencsétlen a huszonnyolcadik század legvégén jár. A helyiség
közepén fával megrakott kőkályha égett, ám az éppen csak arra volt elég,
hogy a benn tartózkodók ne fagyjanak meg. Chhaya dideregni kezdett, bár
nem feltétlen a négy égtáj felé gyönyörű kilátást biztosító ablakok rossz
illesztésein át beszivárgó hűvös, tavaszi levegő miatt.
A bútorok durván faragott fából készültek. Rozogán, gyéren sorakoztak
a fal mentén. A szobát uraló baldachinos ágy vérvörös függönyeivel, bíbor
ágyneműjével és gazdagon díszített oszlopaival kirítt a spártai
egyszerűségű berendezésből.
Már persze, ha az erre járó egyáltalán észreveszi a bútorokat, és nem
akad meg véglegesen a tekintete az olyan berendezési tárgyakon, mint a
Júdás-szék, a fejtörő, a spanyol szék, a krokodilcső, a rézbika és még vagy
tucatnyi kínzóeszköz, aminek láttán bármely kor és világ inkvizítora főt
hajtana. Valószínűleg azok nyűgöznék le őket a leginkább, amelyeket nem
emberkéz alkotott. Ezek használatáról Chhayának csak elképzelései voltak,
de látványuk elégnek bizonyult ahhoz, hogy pocsék lelkiállapota
borzalmasba csapjon át. És nem ez bizonyult a legrosszabbnak…
Két canis is volt a szobában. Az egyik holtan lógott valamiféle
szerkezetben, ami úgy kitekerte a végtagjait, hogy bőre több helyen
megcsavarodott és felszakadt. A másik őslakó pépessé verve hevert a
földön, nem messze a sikolyát elfojtó Chhaya lábától. A véres húskupac
még mozgott.
Az ágyban egy TriplEx SM típusú kiborg hevert. A TriplExnél Grahish
törzsvásárlónak számított, mert csak ez a cég gyártott a galaxisban olyan
szintetikus nőket, amiket – a reklámszöveg szerint – százszázalékosan
darabokra lehet szedni, és az élmény olyan, mintha egy valódi élőlénnyel
lenne a kliens.
Chhaya már a gondolattól is rosszul lett, de azt el kellett ismernie, hogy
amióta a bátyja rászokott a TriplEx termékeire, Kraukh-nak lényegesen
kevesebb nő holttestét kellett eltüntetnie. Mostanában csak három-
négyhavonta tévedt a kastélyba olyan ostoba liba, aki Grahish pénzére
vágyva, az udvari pletykákkal nem törődve megkörnyékezte a helytartót.
Ahogy a rabszolgapiacokról vagy szimplán az utcáról sem rángattak be
havonta egy-két alkalomnál többször nőket a zsoldosok.
A canis személyzet persze más lapra tartozott, havonta több is a
kínzóeszközök valamelyikében találta magát, attól függően, hogy Grahish
éppen mennyire borult el. Kis szerencsével csak egy-két áldozata volt,
rossz esetben a teljes személyzetet lemészárolta. A kastélyt védő zsoldosok
– a Testőrgárda már az apjuk idején sem vezényelt embereket a Morrigan-
kastélyba – csak azért voltak biztonságban, mert védte őket a modern
technológia, Kraukhot a mágia, Chhayát pedig a tény, hogy Grahish a
testvére.
– Bátyám! – törte meg a szoba lélekborzoló, mély csöndjét.
Az ágy függönye félrelibbent. Grahish a vértől lucskos paplanon térdelt.
Meztelen volt, és talán véresebb, mint az alászorult ágynemű. Haja
csomókban lógott a vállára, szeme sötéten villant. Mormolt valamit.
Kezében egy machetét szorongatott, ami nem meglepő módon szintén
vértől csöpögött.
– Kraukh üzent, hogy látni kívánsz. – Már-már anyai kedvesség csengett
Chhaya hangjában, s igyekezett a lehető legkörültekintőbben fogalmazni.
Grahish egyszerű ember volt, csak az egyszerű beszédet értette meg,
viszont egyetlen rossz szó is őrjöngést válthatott ki nála.
– Kicsi Árnyacska! – állította bele a machetét az egyik szekrénybe egy
könnyed dobással Grahish.
Chhaya arca megrándult a becenév hallatán. Nabhitha nevezte így,
Grahish és az apja csak akkor, ha fölötte gyakorolt hatalmukat óhajtották
kifejezni, nem csekély gúnnyal karöltve.
Úgy döntött, jobb nem kerülgetni a forró kását. A helytartó nem volt
olyan állapotban, hogy hosszan cseveghessen vele.
 – Miért vagy dühös, bátyám?
– Miért vagyok dühös? – A férfi felpattant az ágyból. Csattogó talppal
odasietett húgához és pofon ütötte. Chhaya hanyatt zuhant volna, ha nem
számít rá. Így csak hátratántorodott, épp annyira, hogy a második ütés már
ne érje el.
– Császárnak kéne lennem, drága húgom, még sincs a fejemen a korona!
– üvöltötte. – Astrid halott, és mégsem vagyok uralkodó, pedig ez volt a
tervünk!
– Igen, bátyám, tudom, de meg kell értened, a függetlenségiek
támadásával nem számoltunk. – Felkészülve egy újabb pofonra előrelépett
és megérintette testvére vállát. A férfi összerezzent. – Sem azzal, hogy
Beck megöli Astridot. Ha minden úgy ment volna, ahogy elgondoltuk, az
unokatestvérünk most ott feküdne annak a helyén – mutatott a felkoncolt
kiborg nőre. – De a helyzet megváltozott, és idő kell, hogy
alkalmazkodjunk.
– Idő! – Grahish lerázta magáról Chhaya kezét, és a pozdorjává zúzott,
időközben kimúlt canis testéhez ugrott. Felvette a mellette heverő tüskés
husángot, és még párat rásózott. Reccsent a csont, szakadt az izom, újabb
vérpermet terítette be Grahish meztelen testét. – Mennyi idő, húgom? A
kancellár minden alkalmat megragad, hogy húzza az időt. Őt kéne
szétvernem e helyett a förmedvény helyett! – Újra lesújtott, de mivel a
húsmassza nem mutatott reakciókat, inkább elhajította a husángot.
– Kraukh mondta, hogy a kancellárnál jártál. – Chhaya önkéntelenül is
felemelte a hangját, de megnyugtatta magát, mielőtt folytatta. – Miért?
– Szét akartam verni a hülye fejét! – Grahish fel-alá járkált a szobában,
szaggatottan vette a levegőt. Tekintete szüntelenül kereste az újabb
kibelezhető áldozatot, de minduntalan csak Chhayát találta meg. A nő látta
az őrült pillantásokat, és tudta, hogy már nem sok ideje van beszélgetni.
– Tettél valami…
– Valami mit? Hülyeséget? Ezt akarod kérdezni?
– Meggondolatlant akartam mondani.
– Meggondolatlant? Ostobának nézel, aki azt sem tudja, mit tesz?
– Nem, én csak…
Grahish egyetlen ugrással előtte termett és megragadta a nyakát. Chhaya
képtelen volt levegőt venni.
– Ne félj, kicsi húgom, nem vertem szét a fejét, ha ez érdekel – suttogta a
nő fülébe. – De elegem van a várakozásból. Császár akarok lenni! –
Elengedte testvére nyakát, ám a mozdulat közben keze beleakadt a
medálba és leszakította. Megvetően dobta félre a keresztet.
 Chhaya kapkodva vette a levegőt, miközben rémülten pillantott a
mentálpajzsa után. Beletelt némi időbe, mire meg tudott szólalni.
– És… az is… leszel… – Tett egy lépést a spanyol szék lábánál heverő
medál felé. – Nyolc nap, és tiéd lesz a trón. De csak ha nem riasztjuk meg a
Szenátust, és nem teszünk keresztbe Clellannek. És ha megkoronáznak,
már minden mehet a maga útján. – Még egy lépés, már érezte a tudatára
telepedő mentálpajzs simogató érzését. – A korlátlan hatalom a miénk lesz.
Ezúttal nem számított a pofonra. Bezuhant a működésképtelenre vert
kiborg mellé a véres ágyba.
– AZ ENYÉM! – Azzal Grahish rávetette magát a testvérére, és
ugyanabban a pillanatban Kraukh sötét lelke is lecsapott rá.
 13.

Christophe egy romok uralta, erdővel körbenőtt domb tetején állt. Lágy,
északi szél simogatta az arcát, ami különös megnyugvással töltötte el. A
nap magasról sütött le, kellemes meleggel ajándékozva meg a tájat. A szél
madárcsicsergést hozott az erdő felől, és hallani lehetett a pár száz méterre
a domb tövében kanyargó folyó zúgását.
Egyedül állt a dombot uraló kőromok között, felismerhető épületet is
csak kettőt látott. Az egyik valaha templom volt. A hosszú építmény
homlokzata magasan a csúcsos cseréptető fölé nyúlt, mint valami
félbevágott torony. Tetején embernyi hasadék tátongott, talán fénykorában
valamilyen díszt foglalhatott magába.
A másik épület lapos volt és majdnem szabályos kocka alakú. Köztük
földbe süllyesztett, beomlott tetejű folyosók kacskaringóztak, felszín fölé
nyúló kőfalakkal, azokat azonban már alaposan kikezdte az idő. A legtöbb
ledőlt vagy elhordták.
Nem tudta, hogy hol van, mégis ismerősnek tűnt neki a hely. Halovány
emlékképek és vidám, játékos érzések villantak fel benne, amiket nem
tudott hová tenni.
– Hahó! – kiáltotta el magát. Hangja végigvisszhangzott a tájon és
felvert egy madárrajt. Az égre szökkenő szárnyasok nagy zsivajjal
távolodtak.
Körbefordult. Ekkor látott meg valamit a folyón. Először nem hitt a
szemének, hunyorgott, hogy jobban kivegye. Egy fehér ágyékkötőt viselő
férfi állt csónakjában a folyó partján, télapószakállú fejét evezője nyelén
pihentetve. Amikor meglátta Christophe-ot, hívogatóan felé intett. A
riporter elindult.
Ekkor útját állta valaki. A férfi a semmiből termett előtte. Fekete öltönye
és inge előtt szinte világított vérvörös nyakkendője, de az arca különösebb
volt. Lefelé biggyesztett vértelen ajkát kiemelte fekete körszakálla. Fekete
haját rövidre nyírta, ami nem vált keskeny arcának előnyére. Az igazán
lehengerlő azonban a szeme volt. Napszemüveget viselt, a szeme mégis
látszódott, vörös izzása áttűnt az éjsötét lencséken.
 – Helló! – tette Christophe mellkasára a tenyerét, és megállította, olyan
könnyedén, ahogy az ember elkap egy tollpihét. – Nagyon szépen
megkérlek, hogy ne menj oda.
Christophe tanácstalanul nézett a vörös szemű idegenre.
– Miért, kicsoda ő?
– Vagy egy bolond horgász, aki a susnyásban próbál szerencsét, vagy
Kharón. Mivel az ott lent az Akherón folyó, és ez itt Nekromanteion romja
– mutatott körbe –, sajnos az a férfi ott lent bizonyosan nem egy hibbant
pecás.
Christophe elnevette magát, de hangjában több volt az ijedt
kétségbeesés, mint a kétkedés. Régen, még gyerekkorában, mielőtt a
családjával a Byzantiumra költözött, járt Nekromanteionban. Most már
felismerte. Az anyja Görögországból származott, pontosabban a Jón-tenger
partján fekvő Parga városából. Az csak néhány kilométerre fekszik
Nekromanteiontól, és közvetlen szomszédságában folyik az Akherón
folyó. Gyerekkorában sokat játszottak a romok között a húgával.
– Ez lehetetlen – túrt bele a hajába. – Halott vagyok?
– Hááát… Még kétesélyes a dolog.
– Ha az ott Kharón, az Alvilág révésze, akkor bizony halott vagyok. – A
férfira pillantott. – De te ki vagy? A nagymamám sosem beszélt vörös
szemű öltönyösökről, akik az ember útját állják.
A férfi elmosolyodott, majd lehuppant egy törött cserépedény szélére.
– Én is te vagyok, Christophe – mondta, és levette a szemüvegét. Egy
másik Christophe Beck nézett fel Christophe-ra, csak szakállal és vörös
szemmel.
Az igazi kénytelen volt leülni egy faldarabra.
– Mi vagy te, a sötét oldalam?
– Nem – rázta a fejét a vörös szemű Beck. – Nem vagyok gonosz, sőt,
nem vagyok a részed sem, mégis, részben te vagyok.
Christophe megrázta a fejét. Nem értette ezt az egészet.
– Tudod, hogy mi van a fejedben? Pontosabban, mi van a SkyLightban?
– kérdezte a vörös szemű Beck.
– Egy adatbázis – felelte óvatosan Christophe.
– Az sokkal több mint egy adatbázis. Gondolom feltűnt már, hogy
alkalmasint megmakacsolom magamat.
– Magadat? – pattant föl riadtan Christophe. – Azt akarod mondani,
hogy a SkyLightom vagy?
– Az vagyok, ami a SkyLightodnak lehetővé teszi, hogy kezelje azt az
adatbázist. Ha úgy tetszik, a SkyLight lelke vagyok, az adatbázis a
tudásom, az implantátum az érzékszervem. Az agyam pedig a
SkyLightodra csatlakoztatott anima-processzor.
– Az micsoda?
– Egy olyan adatfeldolgozó egység, ami egy valódi lelket foglal magába.
Nem mesterségeset vagy halott emberét, hanem egy élő, lélegző lény
lelkét. – Felállt és Christophe elé lépett. Barátságosan megfogta a vállát. –
Hogy kiét, azt nem tudnám megmondani. Tudatom egy része még mindig
el van zárva a processzor rejtett zugaiban. Bárki is hozott létre, nem akarta
közölni velem, ki voltam. De biztos vagyok abban, hogy fontos célom van.
Elvégre, néhány millió adat kedvéért senki sem teremt olyan processzort,
ami egy élőlény szellemi energiáival bír és egy mesterséges intelligencia
számítási kapacitását birtokolja.
Christophe az alteregója kartávolságán kívülre hátrált. Gyanakodva
méregette a napszemüveget visszatevő férfit.
– Féljek tőled?
– Nem. Legalábbis most még biztos nem kell tőlem félned. Palackba zárt
szellem vagyok, akit elsődlegesen adatok gyűjtésére, feldolgozására és
rendszerezésére kárhoztattak. Nem tudok kitörni a processzorból, azon
kívül egyszerűen elenyésznék. Viszont vannak rejtett funkcióim, amikkel
talán hathatok rád valamilyen szinten. – Christophe háta mögé mutatott. –
Például megmenthetem az életedet.
Christophe megfordult és egy csupasz, tetőtől talpig tetovált canist látott
a romok között ücsörögni. Botjára támaszkodott és úgy tűnt, kántál
valamit. Törzse előre-hátra ringott, szeme lehunyva, szája némán járt.
– Hát ez meg kicsoda?
– Aki visszavihet az életbe. Javaslom, hogy inkább őt válaszd, semmint
a ladikost.
Azzal Beck eltűnt, pont úgy, ahogy megjelent. Christophe mégis biztos
volt abban, hogy ha elindulna az állítólagos Kharón felé, újra megjelenne.
Persze eszébe sem jutott abba az irányba menni. Lehet, hogy egy
lázálomban van, de az is lehet, hogy az elméje így küzd a túlélésért.
Kharón a feladást, a canis a harcot jelenti. Vagy a révész igazi, és csak így
menekülhet előle.
Akármi az igazság, vesztenivalója nincs. Főleg, ha tényleg lakik benne
egy másik lélek. Vagy a saját lelke figyelmeztette? Erre a kérdésre sem
tudta a választ, ennek ellenére elindult a canis felé. Ahogy közeledett,
Nekromanteion romjai elhomályosodtak, a nap pedig egyre élesebben
világított. Mire elérte a kántáló sámánt, már mindent sárga fény borított el,
a canison kívül semmit sem látott. Eszébe jutott, hogy az alteregója
kölcsönadhatta volna neki a napszemüvegét.
Mivel a canis jelét sem adta annak, hogy észrevette volna, leguggolt elé.
– Hé! Barátom! Itt vagyok, most mit csináljak? – A kutyaszerű lény meg
sem mozdult. – Hé! – Megérintette a tetovált vállat.
Minden tagjába fájdalom nyilallt.

***

Amikor magához tért, a Nekromanteion romjai közt tett látogatása és

beszélgetése vörös szemű alteregójával elillant. Pillanatokkal később már
csak annyira emlékezett, hogy álmodott valamit.
A fény bántotta a szemét, ezért lassan nyitotta ki. Hányinger gyötörte, a
feje lüktetett, és erőtlennek érezte magát. Mintha lefutotta volna a maratoni
távot valamelyik magas gravitációjú, vékony légkörű bolygón.
Lassan körbenézett, de mire a fejét átfordította egyik oldalról a másikra,
elájult. Csak annyit sikerült felfognia, hogy valaki kántál mellette.
Amikor legközelebb felébredt, sötét volt. Nem tudta, mennyi idő telt el,
de határozottan jobban érezte magát. A hányingert éhség váltotta fel, a feje
pedig csak tompán hasogatott. A tagjaiba is visszatért az erő, már képes
volt felülni.
Csak éppen nem tudott, mert nem ágyon feküdt. Valamiféle erőtérben
lebegett, ami szorosan tartotta a testét, csak a fejét hagyta mozgatni.
Mellkasából, mindkét karjából és altesti részeiből csövek álltak ki, az
utóbbiak látványa kissé elborzasztotta.
Ahogy körbeforgatta a fejét, orvosi műszereket pillantott meg, rozzant,
elavultnak tűnő eszközöket. Vibráló pengéjű lézerszikék, gézek, önerősítő
gipszmaradványok, mellkasi műszív, kézi röntgengép… Csupa olyan
dolog, amit a modern orvostudomány csak spártai körülmények között
használ, vagy ott sem. Ez eléggé megriasztotta.
Akárcsak az, hogy a felszerelések mögötti falak nem kórházakra
jellemző, steril, hófehér műanyagszerű burkolólemezek voltak, éppen
ellenkezőleg, mintha egymásra rakott bambuszfából készültek volna, a
mennyezet pedig szalmatetőnek tűnt.
Valaki belépett az épületbe, de Christophe nem tudta eléggé
hátrafordítani a fejét ahhoz, hogy lássa. Az ismeretlen megállt mögötte,
eltakarva azt a csekély fényforrást, ami vagy egy tompított lámpából, vagy
az ablakon át szűrődött be. Szöszölt valamit a feje melletti műszeren.
Christophe látta a kezét, négy hosszú ujj serénykedett a gépen. Canis.
– Hé! – nyögte. A szája szárazabb volt, mint a legforróbb sivatag. –
Kaphatnék valamit inni?
– Semmi akadálya, barátom, máris adom. – A canis úgy beszélt, mintha
csak énekelné a szavakat. – Nagy szerencséje van! A pajzsa megvédte a
becsapódáskor, bár így is nehéz volt ép csontot találni magában. – A canis
végre belépett Christophe látóterébe. Rövid, tarka szőre fényesen csillogott
a gyér fényben, szemét orvosi vizor takarta. Kék köpenyt viselt, ami
sterilizációs erőteret generálhatott maga és a beteg között, mert Christophe
érezte, ahogy az energiamező közelségére feláll a szőr a karján.
– Igazi kihívást jelentett életben tartani. Az egyetem óta nem volt
módomban embert ellátni, és ez nem éppen a Byzantiumi Birodalmi
Kórház. – Vigyorgás közben kivillantotta tűhegyes fogait.
– De úgy érzem, sikerrel járt – mondta Christophe, miközben a canis
gyengített a testét fogva tartó erőtéren, így átvehette a vízzel teli poharat.
Mohón lecsapott rá, de az orvos óva intette.
– Lassan! A gyomra még érzékeny lesz pár napig. Egyebek mellett. –
Megvárta, míg Christophe kiissza az utolsó csepp vizet is, majd elvette a
poharat, és egy kézi bioszkennert tartott oda a mellkasa elé. – Őszintén
mondom, az, hogy maga még él, olyan csoda, amit Luana ezer
jégszakonként csak egyszer mutat be – magyarázta a vizsgálat közben. –
Tudja, a kompja a vadászaink közelében zuhant le. Hamar magára találtak,
és a sámánunk kezelésbe vette. Furcsa, de aznap reggel minden átmenet
nélkül kijelentette, hogy ő bizony a vadászokkal akar tartani. Mintha előre
érezte volna, mi fog történni. Valahogy életben tudta tartani, amíg
visszahozták. Én megműtöttem, de még azután sem jósoltam volna egy
percet sem. A vén salabakter mégsem adta fel, egy pillanatra sem mozdult
maga mellől napokon keresztül, és folyamatosan járt a szája. Attól féltem,
hogy itt hal éhen-szomjan, de őt cseppet sem zavarta az olyan apróságok
hiánya, mint az étel és az ital. Nem igazán szeretem, ha az
orvostudományba mágiát kevernek, túl sok jó még nem sült ki a
holttámasztásból, de abban biztos vagyok, hogy ha nincs a sámánunk, ön,
uram, már Luanával hálna.
– Majd alkalmasint megköszönöm neki. – Körbenézett. – A társaim?
– Őket nem fogadták kegyeikbe az istenek. A kompban rekedtek, amikor
az felrobbant. Eltemettük, ami megmaradt belőlük. Sajnálom. Jó barátai
voltak?
 – Nem – rázta a fejét Christophe. Szíven ütötte Klaus és Albert halálának
híre, pedig alig ismerte őket. Mégis, újabb két ember, aki miatta, érte halt
meg. – Csak nemrég ismertem meg őket.
– Az a nemrég majdnem két egész hónapja volt.
Két hónap? – hökkent meg Christophe. Két hónap alatt rengeteg dolog
történhetett. Mi lett Waltzcal, Rinivel, mi a helyzet a Birodalomban? Ki az
új császár? Sorakoztak a kérdések a fejében, miközben a doktor
végigzongorázott az egyik műszer holografikus kezelőfelületén.
Christophe leereszkedett egy ágyra. Az erőtér lekapcsolt, a csövek leváltak
a testéről. Kellemetlen érzés volt, de a szabad mozgás lehetősége feledtette.
Óvatosan felült.
– Két hónap – ismételte.
– Tegnapelőtt tért magához először, ugyan azonnal vissza is ájult, de
legalább életjelet adott. A vén canis elment, én telenyomtam
gyógyszerekkel, és ma végre kijelenthetem: megmenekült a biztos haláltól.
Gratulálok, szívós egy fajta. – Megrázta Christophe kezét.
– Köszönöm – szorította meg az ujjakat a férfi hálásan. – Mérhetetlen
hálával tartozom önnek, doktor.
A canis bólintott, majd oldalra fordult. Christophe követte a pillantását.
Az ajtóban egy másik canis állt. Sokkal magasabbnak és
barátságtalanabbnak tűnt, mint az orvos. Sötétkék és vörös mintákkal
tarkított fekete szőrét rövidre nyíratta. Bő, zsebekkel teli zöld nadrágot,
katonai bakancsot és laza atlétát viselt. A mellkasára illesztett tokban
ormótlan pisztoly bújt meg.
– Ő Bordag, a klánunk vezére – mutatta be a doktor.
– Helló! – biccentett felé Christophe. Nem tudta, hogy megijednie vagy
hálálkodnia kéne. Nem hitt abban, hogy bántanák, ha már ennyit
fáradoztak a megmentésével, ugyanakkor Bordag nem úgy állt ott, mint aki
barátkozni jött.
Christophe-nak hirtelen eszébe jutott a SkyLight. Kiadta a mentális
parancsot az aktiválásra. Az adatbázisban rákeresett Bordagra. Az egész
olyan érzés volt, mintha az ember megpróbálna visszaemlékezni egy
holofilm jeleneteire. Annyi különbséggel, hogy nincs emléke magáról a
filmről.
Megjelentek a tudatában Bordag adatai. Nem lepte meg, a Birodalom
minden canist lajstromba vett. Rengeteg információ volt az adatbázisban, s
bármelyiket képes lett volna egy megtanult vershez hasonlóan egészében
felmondani, vagy csak idézni belőle. Viszont már kiismerte annyira a
rendszert, hogy tudja, amint deaktiválja a SkyLightot, minden, a fejébe
töltött adat eltűnik onnan, és csak emlékfoszlányok maradnak. Az implant
csak betölti a tudatába az információt, az agya azonban nem tanulja meg
azt teljes egészében. Ha újra szüksége lenne rá, megint használnia kell az
adatbázist.
Amit Bordagról talált, az nem vidította fel, mi több, megrémítette.
A doktorra pillantott. Az ugyan nem mutatkozott be, de az adatbázist
vezérlő program arcfelismerő szubrutinjai azonosították. A doktorról
kapott információk sem hozták meg Christophe jókedvét, éppen
ellenkezőleg, minden hála, amit eddig érzett, félelembe csapott át.
– Ön Christophe Beck, a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója? – kérdezte
Bordag morgó hangon. Mellé lépett és a vállára tette lapátforma tenyerét.
Christophe megereszkedett az erejétől. Felnézett a sárga, metszett szembe,
a fogakat villogtató bulldogszerű pofába. Érezte, hogy Bordag már rég
tudja a választ, így nem volt értelme hazudni.
– Igen – bólintott megadóan.
– Örvendek a szerencsének.
Christophe-nak csak egy savanyú mosolyra futotta. Megvolt a válasz,
miért akarták annyira életben tartani. A vezér és a doktor neve mellett is
szerepelt egy bűvös szó: lázadó. És a canis lázadóknak a Néptájékoztatási
Hivatal igazgatója többet ért élve, mint holtan.
 14.

Chhaya rettenetes szomjúságra ébredt. Szája kiszáradt, teste szinte lángolt.

Úgy érezte, ha nem ihat azonnal, menten hamuvá ég. Kinyitotta szemét, de
rögtön le kellett hunynia, mert a szoba forogni kezdett vele.
Pár pillanattal később, amikor úgy érezte, a helyiség már nem egy turáni
ringlispíl tartozéka, újra próbálkozott. Lassan körbeforgatta tekintetét. A
szobájában volt, szemben vele Nabhitha tekintett le rá a festményről, balra
a kandallóban valódi fa ropogott az élénk tűz ölelésében. A máskor
kellemes meleg most émelyítően hatott rá.
– Igyál! – Ráncos kéz nyújtott neki vízzel teli kristálypoharat. Lassan
odafordította a fejét. Agya jobbján a karosszékben Vito Zolezzi bíboros ült.
Aggódó arckifejezése komikussá tette lehetetlenül kerek arcát.
– Ezúttal hogyan? – kérdezte Chhaya, elvéve a poharat.
– Lassan idd! – figyelmeztette a bíboros a vízre mohón lecsapó lányt. –
Az orvos óvatosan fogalmazott és csak annyit mondott, hogy elvágtad a
torkodat. Szerinte csoda, hogy meg tudtak menteni.
– Nem csoda az, eminenciás uram, hisz mindig hívom magát, mielőtt
megkísérlem megölni magamat – mondta Chhaya, miután kiitta az utolsó
csepp vizet is. A bíboros azon nyomban materializált egy újabb pohárral,
és a lány kezébe adta.
– Nem értelek – rázta a fejét Vito Zolezzi, miközben eltüntette a kiürült
poharat. – Nagyon jól tudod, hogy az öngyilkosság bűn, bár mindig
értesítesz, mielőtt megteszed, ami egyértelmű jelzése annak, hogy nem
akarsz így meghalni. Akkor mi végre?
– Talán csak arra van szükségem, hogy valaki megmentsen – vont vállat
Chhaya. Semmire sem emlékezett attól a pillanattól kezdve, hogy Grahish
üvöltve rávetette magát. És ez így volt rendjén.
Hálásan megérintette Vito Zolezzi kezét, azután felült és elmondott egy
hálaimát Istennek, amiért megóvta az öngyilkosságtól.
Néhány éve még képtelen volt hinni a felsőbb hatalmakban. Ám belépett
az életébe Vito Zolezzi, akkor még érsekként, és megértette vele, hogy
mindaz a szenvedés, amin átmegy, egy nagyobb terv része.
A bíboros Nabhitha halála óta pártfogolta őt, segítette törekvéseit,
tanácsokkal látta el, és mindig megmentette, amikor megkísérelte eldobni
az életét. Néha szó szerint csodával határos módon. Chhaya maga sem
értette, miért kötődik ennyire a bíboroshoz, de nem is akarta megtudni.
Örült annak, hogy van valaki mellette és vigyáz rá, mint annak idején
Nabhitha.
– Miért nem szöksz el? – kérdezte Vito Zolezzi őszinte aggodalommal
az arcán.
– Nem lehet, Grahish nem hagyná. Anyámat is megölte, amikor
megpróbált elvinni. Velem sem kivételezne. Kraukh elől úgysem bújhatok
el.
– Akkor legalább ne vállald önként…
– Így megvédhetek másokat Grahish pusztításától – vágott a férfi
szavába élesen. Ezerszer átbeszélték már ezt, vagy annál is többször. Jól
tudta, hogy a feledésbe taszított emlékek között vannak beszélgetések a
bíborossal, sőt, elnyomott énje, a „másik Chhaya” ennél is többet tudhat
kapcsolatukról. Mégis maradéktalanul megbízott Vito Zolezziben.
– Tényleg mások miatt teszed? – kérdezte a bíboros, elvéve a kiürült
poharat, kizökkentve Chhayát az elmélkedésből.
– Talán azt hiszi, hogy én élvezem ezt? – csattant fel Chhaya.
– Úgy értettem, hogy valóban emiatt vállalod önként sanyarú sorsod,
vagy úgy hiszed, hogy minden egyes megaláztatás vezeklés valamiért, amit
meg sem tettél, vagy olyasmiért, amit csak ezután fogsz megtenni?
– Talán az is – vont vállat a nő. Már nem érdekelték ezek a
beszélgetések. Számára a gát felnyitása egy önkívületi állapotot jelentett,
egy másik Chhaya létezését, akinek tetteit ő nem befolyásolhatja. Csupán
szánalmat érzett ama énje felé, és megvetést, amiért olyan gyenge volt.
– Pedig nincs rá szükség – folytatta Vito Zolezzi. – Senki sem tehet
olyat, ami miatt ezt érdemelné. Ha hagynád, hogy beavatkozzak
– Ne! – kiáltotta Chhaya. Lerúgta magáról a takarót és felült. A bíboros
végig az arcát figyelte, annak ellenére, hogy egy igen vékony hálóing volt
csak rajta. – Ez az én ügyem. Maga mondta, hogy a számomra kijelölt úton
csak én egyedül mehetek végig.
– Igen, ám ez nem jelenti azt, hogy Isten bánná, ha elfogadnád a
támogató kezeket.
– Én bánnám. – Ebben a kérdésben akkor sem engedne, ha Isten és a
Sátán kéz a kézben kérlelné. – Atyám, örülök, hogy elkap, amikor
zuhanok, de csak akkor tegye, ha arra kérem. Máskülönben hagyjon
becsapódni.
– Ám legyen – adta meg magát némi hezitálás után Vito Zolezzi. – De
tudd, hogy csak egy szavadba kerül, és én véget vethetek a
szenvedéseidnek. Még Grahish császárrá koronázása sem lehet akadály
számomra.
– És a Vatikán akarata?
– Az Úr parancsa se. – A szavai olyan komolyan koppantak a szoba
falain, hogy Chhaya egy röpke pillanatra megkérdőjelezte a bíboros hitét.
Persze csak a féltés beszélt belőle, ezt ő is nagyon jól tudta.
– Köszönöm – ölelte át a férfit.
Pár percig így maradtak. A bíboros hagyta, hogy a lány felkavart lelke
kissé megnyugodjon. Emlékszik a történtekre vagy sem, a szíve tudja, min
ment keresztül. Ezt a mételyt semmi sem ölheti ki.
Végül Chhaya elhúzódott tőle, megtörölte könnyáztatta szemét. Vito
Zolezzi felállt a székről és megigazította fekete reverendáját.
– Számítanom kell hasonló segélyhívásokra a közeljövőben?
– Grahish kiélte magát – Chhaya nyelt egyet, miközben magára húzta a
takaróját – és nemsokára megérkeznek az új szintijei. Hacsak Clellan nem
hátráltatja tovább a koronázást, nem lesz baj.
A bíboros lassan bólintott.
– Beszéltem a kancellárral. Azt hiszem, sikerült meggyőznöm, hogy ne
álljon Grahish útjába. Legalábbis közvetlenül nem fog, viszont
folyamodhat kevésbé direkt megoldásokhoz.
Chhaya elnyúlt az ágyában.
– Igen, és Rozsenko előásása az első lépése ebben az új partiban. –
Elmélkedve rágcsálni kezdte a körmét. – Akárhogy is, a terveink
hamarosan beteljesülnek. – Újra felült és szembefordult Vito Zolezzivel. –
És ezt magának köszönhetem.
Vito Zolezzi csak kedélyesen legyintgetett és pironkodott.
– Ugyan-ugyan, gyermekem. Én csak a lelki támogatást adtam. Na jó, és
egy-két tanácsot. Minden a te géniuszod szüleménye. Ne becsüld le
magadat! Ha mindezt véghezviszed, az csak és kizárólag a te érdemed lesz.
Önmagadat váltod meg, és én nagyon büszke leszek rád.
Bátorítóan megpaskolta a nő kézfejét, majd felugrott, amikor a szoba
ajtaja szisszenve dematerializálódott. Kis híján ráförmedt az udvariatlan
betolakodóra, de még idejében a nyelvére harapott. Grahish és Kraukh
voltak a jövevények.
– Ó, Zolezzi, nem tudtam, hogy itt van – harsogta vidáman Grahish.
Hosszú, fekete palástja a földet súrolva lobogott utána. Kraukh egy
lépéssel lemaradva lépdelt.
– Helytartó úr, örülök a korai viszontlátásnak.
 – Miér’, találkoztunk mostanság? – állt meg Vito Zolezzi előtt Grahish
meglepett arccal.
– Tegnap, a kancellár irodájában.
Grahish hosszú pillanatokig ostoba arckifejezéssel meredt a bíborosra,
majd mintha csak megvilágosult volna, a homlokára csapott.
– Hát persze, milyen hülye vagyok! Bocsánat, tudja, kicsit mérges
voltam, nem nagyon figyeltem, kik vannak ott.
– Megesik – összegezte diplomatikusan véleményét Zolezzi, majd
odafordult Chhayához, és szokatlan módon csókot hintett a nő kezére. –
További sok sikert kívánok, és remélem, mihamarabb találkozunk.
– Ahogy időm engedi – hajtott fejet mosolyogva Chhaya, majd
visszabújt a takaró alá.
– Helytartó úr, szeretném elmondani, hogy jómagam és a Vatikán a
továbbiakban is feltétel nélkül támogatjuk önt. Viszontlátásra a
koronázáson.
– Kösz! Viszlát, Zolezzi. Kraukh – csettintett Grahish –, kísérd ki!
A canis sátáni vigyorral az arcán intette maga mellé a bíborost, majd
csendben elhagyták a szobát.
– Mit akart tőled a vén szentedény? – kérdezte Grahish elnyúlva a
kandalló előtti üvegasztalt körbevevő fotelek egyikében, úgy, hogy
rálásson a nyakig betakarózott Chhayára. Sötét szemében megvetés és
féltékenység lappangott.
– Szentfazék a helyes kifejezés, és nem illik ilyen szavakkal illetni egy
szent embert – mondta a lány rá sem pillantva bátyjára. Szemét Nabhitha
festményén pihentette. Abból merített erőt.
– Bolond ember – legyintett a bátyja, mintha egy legyet akarna
elhessegetni. – Olyasmiben hinni, ami nem is létezik, baromság. Őrült
minden szentfazék.
– Én is hiszek Istenben – motyogta Chhaya a festménynek. Halk hangja
tompította indulatát, Grahish észre sem vette.
– Kicsi húgom, te is kattant vagy – nevetett. – A szerelmeskedésünk
után például angyalokért kiáltozva rohantál el. Ez nem normális dolog. –
Elhúzta kezét a kávézóasztal fölött, mire egy teáskészlet és forró tea
materializálódott rajta. Grahish olyan arcot vágott, mint aki a világ
legrondább nőjét pillantotta meg meztelenül. – Te, meg a löttyeid!
Lesöpörte az asztalról a porcelánkészletet. A csörömpölés elültével
hangutasítást adott.
 – Whiskey-t jéggel, te ócskaság! – Szavaira a kezében materializálódott
egy pohár a kívánt itallal, egyúttal eltűntek a teáskészlet maradványai.
Grahish egyetlen szuszra felhörpintette az italt.
– Még egyet! – A pohár feltöltődött. – Akkor mit is keresett itt a
vénember?
– Csak meglátogatott, miután… – Gyanakodva a bátyjára pillantott.
– Miután? – kérdezett vissza amaz értetlen tekintettel.
Hát persze, hogy nem tudja! – gondolta keserűen Chhaya. Ha egyszer
tényleg megölné magát, a bátyja csak akkor venné észre, amikor vágyai
újra elhatalmasodnak rajta.
– Csak biztosítani akart afelől, hogy a Clellan irodájában történtek
ellenére ő és a Vatikán rendületlenül támogat.
– Ja, ezt nekem is mondta. – Grahish kiitta a poharat, majd rendelt a ház
számítógépétől egy újabb kört. – Bár lenne valami haszna a Vatikánnak.
Ha rajtam múlna, kirúgnám őket erről a bolygóról.
Chhaya mélyeket lélegzett, hogy lenyelje dühét. Grahishra jótékonyan
hathatott az alkohol, mert kivételesen észlelt valamit húga érzelmeiből.
– Persze nem szeretnélek megbántani, hisz szeretlek.
Chhaya komoly kétségekkel az arcán fordult a bátyja felé, de amaz ezt
már nem vette észre a negyedik pohár whiskey után. Szürke arca
vörösödött, tekintete tompult. Ennek ellenére újabb adagot kért.
– S mos’ mi lesz? – tette fel összekuszálódott nyelvvel a kérdést.
– Az események felgyorsultak, lépést kell tartanunk velük. Maradunk a
tervnél, nincs idő újraszervezni a dolgok menetét. Egyszerűbb kihagyni pár
lépést, aztán majd rögtönözünk, ha eljön az ideje. Tennünk kell valamit
Rozsenkóval.
– Ölessük meg a szasszin… aza szász… az aszaszaszinokkal.
– Emellett ki kell kényszerítenünk Leone taxiarkoszból a döntést –
folytatta Chhaya, figyelmen kívül hagyva bátyja közbehablatyolását. – Túl
sokáig halogatja, játszik velünk. Ha nem dönt, vagy rossz döntést hoz, félre
kell állítanunk.
Üvegcsörömpölés szakította félbe gondolatmenetét. Oldalra pillantva
megkönnyebbülten látta, hogy Grahisht kiütötte az alkohol. Lábánál
nedves üvegszilánkok csillogtak.
Milyen könnyű lenne megölni… Azonnal elűzte a gondolatot. Nem teheti
meg, a bátyjának trónra kell jutnia. Ott a helye, Chhaya csak azután lelhet
békére.
– De persze mindenekelőtt el kell varrni a foszlásnak indult szálakat –
mondta immár csak úgy magának, majd ledobta takaróját és felkelt az
ágyból. Felcsatolta a pipereasztalra visszakerült szépségmodult, majd
aktiválva rendbe hozta magát, végül magára kapott egy éjfekete nadrágot
és egy hosszú ujjú blúzt, csuklyaszerű toldattal a nyakvonal mentén.
Ezután visszahívta Kraukhot, aki két másik canisszal kivitette a
delíriumos álomba merült Grahisht. Kraukh ezúttal mellőzte a vágyakozó
pillantásokat, minden figyelmét a rabszolgák kötötték le. Tudta, hogy ilyen
állapotban fajtársai képesek lennének végezni a gazdájával, ha nem figyel
oda. A hatás kedvéért botja villás végével fölé bűvölt egy tűzben izzó,
szuroksötét szemet. Chhayát meglepte a látvány.
Miután az ajtó visszaalakult a távozók mögött, Chhaya mentál- és
interferenciapajzsot vont szobája köré. Aztán papírt és tollat ragadott, és a
következő szavakat jegyezte le.

Hazes, elég volt a várakozásból! Vedd fel a kapcsolatot Arratával. Bízd

meg Rozsenko megölésével és emlékeztesd Monique Deneuve-re is. Nem
órabérben fizetjük őket.
Lady Shade

Miközben magához hívta szintetikus postagalambját, elmosolyodott azon a

gondolaton, hogy néha még a bátyjának is lehetnek épkézláb ötletei. Ugyan
voltak kétségei, főleg Rozsenko megölését illetően. Talán időt kellene
hagynia Xaviernek, hogy találjon valamit, amivel elmozdíthatják
Rozsenkót, de ebben nem igazán hitt. Még ha vannak is sötét foltok az
igazgató múltjában, azt Astrid, Clellan és az Árnyékbrigád gondosan
eltüntette. Ha viszont megölik, utána olyan mesével állhatnak elő,
amilyennel csak akarnak. Aztán Xavier a helyére ül, így Chhaya uralma alá
kerül az az egy szervezet, amelynek hatalmában állna megállítani őt. És ha
Monique Deneuve meghal, eltűnik az utolsó ember is, aki ellene fordíthatja
a dolgokat.
 15.

Rozsenko Rolls-Royce Phantom XII típusú luxusgravójának anyósülésén

ült, és egy notepage-et olvasott. Éppen harmadszorra állt neki ugyanannak
a mondatnak, amikor a járművet vezető kiborg testőr lekanyarodott az
Alexandra Argay Katonai Fegyenctelep parkolójába. Rozsenko fel sem
nézett, gondolatai máshol jártak.
Nem tudta, mi zavarja jobban. Hogy nem vezethette a szolgálati gravóját
– csak a paralok díszburkolata többe került, mint egyhavi zsoldja az
Árnyékbrigádnál –, vagy az öltöny, amit viselt. Új munkaköre megkívánta
a fess öltözködést, de ettől úgy érezte, kirí az emberek közül, és ha kilép az
utcára, minden szem rászegeződik.
Ezt leszámítva nem volt rossz hírszerző igazgatónak lenni. Kapott egy
luxusgravót, házat a Fellegvárban és a fővárosban, mindkét helyen a
gazdag negyedben, valamint egy szabadon mozgatható égi nyaralót. A
fizetése ötszöröse lett annak, mint amennyit felderítő specialistaként
keresett. És volt még a mindenre feljogosító igazolvány, a megkötések
nélkül használható szolgálati fegyver, a kiborg testőr, az irodák a
Birodalom különböző pontjain, egyszóval minden, ami egy
kormányhivatal igazgatójának kijárt.
Rozsenko mindennek szívből örült, bár nem mindent vett használatba. A
házakat megnézte, de egyelőre nem állt szándékában költözni, a
nyaralónak pedig csak a lőtere mozgatta meg a fantáziáját, ám ez elég volt
ahhoz, hogy elhatározza, eltölt majd egy hetet ott. A szolgálati fegyvere
tartalékként az irodájában maradt, ahogy a Warlord IV-es harcászati
rendszert sem ültette be. Szívesebben vitte magával a nyugdíjazásakor
kapott famarkolatú, gravírozott Bulletstormot és Tahir vezérezredes
ajándékát, a Főnix harcászati rendszert. Ez utóbbi, mivel egy arany,
számlapos karórába volt elrejtve, még passzolt is éjfekete öltönyéhez.
Mindent összevetve tetszett neki az immár véglegessé tett pozíciója,
egyedül az irodai munka untatta. Első heteit arra akarta áldozni, hogy
tüzetesen megismerje a BHEH-t. Csak így deríthette ki, hogy mit és
hogyan kell átszervezni, kit érdemes a helyén tartani, áthelyezni vagy
kirúgni. A cél érdekében kikérte az ügynökség folyamatban lévő ügyeinek
anyagait, a személyi állomány listáját, a költségvetést, és egy könyvtárra
való egyéb dokumentumot. Az elmúlt napokban azokkal kelt és feküdt.
– Uram, megérkeztünk – szólalt meg a markáns állú sofőr-testőr.
Valóban, a gravo landolt az erőd plasztbetonján. Rozsenko észre sem vette.
– Maga várjon itt! – dobta a műszerpultra a rejtélyekkel teli költségvetési
kimutatást, majd kiszállt.
Két ember sietett elé. Az egyik egy nyurga, sportzakót viselő
aktatologatónak tűnt, míg a másik mintha a börtön egyik állandó lakója
lenne, olyan ocsmányul festett. Rozsenko mindkét férfit ismerte. Az
irodakukac az erőd igazgatója, a fekete bőrű hústorony pedig az őrség
parancsnoka volt. Amikor Rozsenko az erőd vendégszeretetét élvezte, az
őrparancsnok abban a hitben élt, hogy egy árnyékbrigádos a
legalkalmasabb személy a smasszerek hatalmának demonstrálására.
Rozsenko finom határozottsággal világosította fel tévedéséről.
– Rozsenko igazgató úr, üdvözlöm az Alexandra Argay Katonai
Fegyenctelepen. Paul Batler igazgató vagyok – nyújtott kezet a sápadt
bőrű, nyurga fickó. Rozsenko elfogadta a döglött halra emlékeztető baráti
jobbot, közben próbálta elrejteni ellenszenvét. – Nagyon örülök, hogy a
körünkben üdvözölhetjük. Jól utazott? Úgy hallom, a Fellegvárból
mostanában nem könnyű kijutni.
Az őrség parancsnoka horkantott egyet. Nem tetszett neki, hogy felettese
ilyen buzgó nyelvcsapásokkal hódol a BHEH börtönviselt nagyurának.
– Piter, hogy vannak a végtagjai? – fordult a fintorgó izomköteghez
Rozsenko.
– Jól, köszönöm, egy-egy-harmincnyolcas.
Most a nyurgán volt a fintorgás sora.
– Ami volt, elmúlt, szót se többet róla! – Ez parancs volt. Batler és Piter
is jól tudták, hogy ha a szájukra veszik ezt a témát, Clellan kancellár a
rendszer legtávolabbi aszteroidabányájába helyezteti őket.
– Kérem, igazgató, hagyjuk az udvariassági köröket. Nem azért vagyok
itt, mert visszavágytam, hanem mert beszélni akarok Hugo Waltzcal.
– Persze, persze – bólintott Batler, de arcára kiült a csalódottság. Nem
most fog összebarátkozni a BHEH igazgatójával. – Piter odakíséri.
– Köszönöm! – Rozsenko elindult. Csak Piter zárkózott fel mellé, a
másik férfi ment a saját dolgára.
Az utat a parkolótól a hadifoglyok szárnyáig annak ellenére gyorsan
megtették, hogy Piter minden létező ellenőrzőponton tetőtől talpig
átvizsgáltatta Rozsenkót. Persze sosem ment túl messzire, még a
folyamatos célozgatásaival sem. S bár Piternek valószínűleg egyáltalán
nem az volt a célja, hogy Rozsenko megkedvelje, ellenségeskedésével pont
ezt érte el.
– És íme, a kettő-egy-nyolcvanhetes lakosztálya – állt meg Piter a
hadifoglyok részlegének homokbarna falakkal övezett folyosóján. Nem
volt ajtó, se ablak, csak a mennyezetbe süllyesztett világítópanelek törték
meg az egyhangúságot.
Az őrparancsnok megérintette a falat, mire annak egy része bekékült és
elfolyósodott, mintha a mennyezetből lefolyó vízesés lenne.
– Mivel ön a hírszerzés igazgatója, és a DNS-e immár ennek
megfelelően van rögzítve az adatbázisban, így megteheti azt, amit
korábban nem – mosolygott kedélyesen Piter. – Ha távozni akar, simán
kisétálhat. Amennyiben baj történne, csak kiáltson, az őrség azonnal jön,
erre a szavamat adom. – Rozsenko a vigyort látva nem igazán tudott
megbízni az ígéretben. – Ha esetleg én kellenék… Én ne kelljek! – Azzal
sarkon fordult és távozott.
Rozsenko átlépett a falon.
Waltz tábornok lefogyott a fogságba esése óta. Kerek arca beesett,
valaha erős karja elgyengülten pihent az asztalon, kövérkés termete emlék
volt csupán. Egyedül nagypapás tekintete és mosolya nem kopott meg.
– Rozsenko ezredes, micsoda öröm önt körünkben látni – mutatott körbe
teátrálisan a rejtett kamerákra utalva.
– Már a BHEH igazgatója vagyok. – Waltz kézfogása a gyengesége
ellenére is határozott volt. – Ha megengedi. – A zsebéből előhúzott egy
hosszú, lapos, téglalap alakú szerkezetet, amelynek egyik felén ujjnyi
vörös érzékelő világított. Megérintette. A cellát azonnal körbevette a
BHEH legmodernebb árnyékoló rendszere. Mentál- és interferenciapajzs
feszült a falaknak, jeltorzító sugarak vették célba az
érzékelőberendezéseket, nanorobotok milliárdjai szálltak szét a levegőben,
hogy felkutassák és tönkretegyék az elrejtett megfigyelőberendezéseket, s
olyan számítógépes vírusok szabadultak el a térben, amelyek elpusztítanak
minden szerkezetet, amely felfogja őket. Végül Rozsenko extra
védelemként aktiválta a Főnix zavaróberendezését. – Most már
beszélhetünk – ült le.
– A hírszerző, aki a saját emberei előtt titkolózik.
– A jó hírszerző ismérve – felelte Rozsenko hetykén. – Amikor utoljára
beszéltünk, remélte, hogy találkozunk még. Gondolom, nem így képzelte.
– Nem, csakugyan nem – bólintott Waltz, úgy fürkészve a vele szemben
ülő férfit, mintha a világ legnagyobb rejtvénye lenne. – Meglep, hogy a
Kardinális fiaskó után még mindig játékban van.
 – A Kardinális ügyét lezárták.
– Miért, megtudták, hogy ki volt az?
– Így van – bólintott Rozsenko lassan. – Christophe Beck.
Két dologban volt biztos a BHEH igazgatója. Az egyik, hogy Waltz nem
lepődött meg az információ hallatán, a másik: nagyon jól tudja, ki volt
valójában a Kardinális.
– És mégis honnét jöttek rá erre, ha szabad megkérdeznem?
– Bebizonyítottam – felelte Rozsenko.
– És maga bizonyította be azt is, hogy Christophe ölte meg Astrid
császárnőt?
Rozsenko bólintott. Ez volt az a pillanat, amikor eldől, Waltz
Rozsenkóval tart-e. A Szabadság Diadala legénységének elfogott tagjai
közül többen is megerősítették, hogy Christophe feljutott a rombolóra,
Lukva parancsnok a kínvallatások hatására pedig beismerte, hogy Waltz
egy időre kettesben maradt vele és Rinivel. Azt viszont nem tudta, mi
hangzott el a beszélgetés során, ám Rozsenko biztosra vette, hogy
Christophe és Rini akkor avatták be Waltzot Astrid titkába.
– Hát jó – dőlt újra előre Waltz. – Emlékszik, hogy legutóbb volt egy
visszautasíthatatlan ajánlatom?
Rozsenko jól emlékezett. Waltz a Fellegvár egyik plázájának
reklámhologramján át beszélt vele. A „visszautasíthatatlan ajánlat”
tulajdonképpen csak egy vicc volt Waltz részéről. Így hívta fel magára a
figyelmét.
– Jól emlékszem. Arra is, hogy a beszélgetésünk után kis híján megölt.
– Sajnálom. Akkor még nem tudtam, hogy maga miféle ember
valójában, ezredes. Ez mára megváltozott.
– Mint mondtam, igazgató vagyok – helyesbített Rozsenko végtelen
türelmet sejtető nyugalommal, közben belül végtelen megkönnyebbülést
érzett. Egy szövetségese már volt, és az talán válaszokkal is szolgálhat.
– Ön élete végéig ezredes lesz – mosolygott Waltz, és kényelmesen
hátradőlt. – Szóval, mit tehetek önért?
– Mit csinált Beck a Zenonon?
Waltz jól átgondolta válaszát, közben le sem vette a szemét az asztalon
fekvő árnyékolókészülékről.
– Nem azért nem mondom el, mert nem bízom önben, hanem mert nem
bízom abban a ketyerében – bökött a szerkezetre. – Megeshet, hogy
odakinn már az Asszaszin Rend várja, és ebben az esetben félő, hogy az
információ rossz kezekbe kerül. – Rozsenko bólintással vette tudomásul
Waltz szavait. – Legyen elég annyi, hogy amihez Christophe akkor
hozzájuttatott minket, az alapjaiban rengetné meg a császárságot. És nem
csak azt.
– Gondolom, akkor jól elrejtették azt a valamit.
Waltz előredőlt és komor arccal Rozsenko szemébe nézve válaszolt.
– A főparancsnokságunkra küldtem Christophe-fal, de úgy hallottam,
hogy nem érkezett meg.
– Úgy hallotta? És ugyan kitől?
– Szóbeszédek a börtönben is vannak, Rozsenko. Nézze, a Kardinális
rám bízta azt a valamit, de attól félek, hogy jelenleg senki sincs, aki
megvédje. Ha azért van itt, amiért gondolom, hogy jött, akkor megkeresi.
– Válaszokért jöttem, tábornok. Egyet sem kaptam.
– De igen, csak nem ilyenekre számított. Ha megtalálja Christophe-ot az
asszaszinok előtt, talán megkapja azokat a válaszokat is.
A Rozsenko számára érdekes beszélgetést ezzel letudták, úgyhogy
gyengítette a cella védelmét. Eztán még órákon át faggatta Waltzot a
függetlenségiekről, persze hasztalanul. Végül elbúcsúztak, pontosan úgy,
ahogy egy, a vallatásnak ellenálló tábornoknak és egy csalódott, bosszús
hírszerzési igazgatónak búcsúznia kellett. A sötét jövő kilátásba
helyezésével és fölényeskedéssel.
A meglepetés a falon túl várta Rozsenkót. Egy barna köpenyes, csuklyás
férfi állt a folyosón. Derekát széles, színes öv fogta körbe, egyben tartva a
földig érő köpenyt, amely valószínűleg fegyverek valóságos tárházát
rejtette. Fegyverekét, amiket az ellenőrzőpontok valamelyikén le kellett
volna adni, ahogy Rozsenko leadta a Bulletstormját, de biztos volt abban,
hogy a férfi semmitől sem szabadult meg. Mi több, az sem lepte volna
meg, ha az ottlétéről az őrség nem is tudna.
– Érdekes. Sose hallottam róla, hogy korábban találkozott Waltzcal –
szólalt meg a férfi az arcát takaró, törzsi jelekkel díszített fémmaszk
mögött. Sötét szeme élettelen bogárként csillogott a keskeny vágatok
mögött. Szavai hűvösek voltak, testtartása még a köpeny takarásában is
feszültnek tűnt.
– Régen volt. Mit keres itt, Arrata? – lépett a férfi elé az egykori katona,
olyan közel, hogy az kellemetlen legyen a másiknak. A csuklya alá és a
maszk mögé akart nézni, bár tudta, hogy ha ezt megteszi, a nagymester
azonnal megtámadja. Egy asszaszin arcát csak ketten láthatták meg: az
áldozata és a császár.
– Hírét vettem, hogy kihallgatja a foglyot. Gondoltam, meghallgatom.
Hátha mond valamit, ami segíthet meglelni Becket. Kár, hogy a
beszélgetés elejéből semmit sem hallottam, a többi része pedig… Nem
vezetett eredményre, hogy úgy mondjam. – Az asszaszin szavai
fenyegetően koppantak a barna falakon.
– Mire céloz, Arrata? – kérdezte Rozsenko hasonló hangnemben.
– Csak összegzem a tapasztaltakat.
– Mi lenne, ha azt összegezné, hogy miért nem hozták még vissza Rinit?
Clellan kancellár szerint már megtalálták.
– Várunk, hátha elvezet minket Beckhez. Elvégre szeretők voltak.
– Hónapok óta várnak.
– A türelem rózsát terem. Biztosra veszem, hogy maga is kivárna, hiszen
annyi ideig vadászott Waltz tábornokra.
Rozsenkónak arcizma sem rebbent.
– Egy pillanatig sem várnék.
Csend borult a folyosóra. Rozsenko a csuklyába bámult, és érezte, hogy
a maszk mögött rejtőző szempár a hazugság jelét keresi rajta. Az Asszaszin
Rend ura és parancsolója nem Waltz miatt jött, hanem Rozsenkót akarta
megnézni magának. Az pedig, hogy a tábornok utáni vadászatot így
felhozta, egyértelművé tette: tudja, hogy valójában nem Waltz után
nyomozott.
– Tévedtem – mondta végül a nagymester a tévedhetetlenek
magabiztosságával.
Újabb csönd következett, amit Rozsenko tört meg.
– Érdekelne két dolog. Uralkodó hiányában az asszaszinok miért üldözik
Beckéket? Tudtommal császári felhatalmazás nélkül maguk nem is
lélegezhetnek. Vagy másoktól is elfogadnak parancsot?
– Jogunkban áll bosszút állni az uralkodóért. Benne van az eskünkben –
válaszolt Arrata gondolkodás nélkül.
– Tévedtem.
– Mi volna a második?
– Honnan tudják, hol van Rini? Az ügynökeim még csak nem is sejtik,
hogy hová bújt, maguk mégis napok alatt megtalálták, és azóta szemmel
tartják. Csak nem asszaszinok vannak a függetlenségiek között?
A csuklya megrezzent, a mellkas megemelkedett és lassan megsüllyedt.
Ennyi jele volt csupán Arrata ingerültségének.
– Félreértett. Tudjuk, hol van Rini, de nem mondtam, hogy a
függetlenségiekkel lenne.
– Akkor hol van?
– Szem előtt.
– Hát persze. – Rozsenko nem ütötte tovább a vasat, a győzelem már így
is az övé volt. Arrata elárult valamit, amit nem akart Rozsenko tudtára
adni. Az asszaszinok beépültek a Ligába, és az, hogy erről a BHEH-nál
senki sem tud, azt jelentette, hogy a Rend megkerüli az őket felügyelő
hivatalokat. Elvégre kötelességük lenne az információt megosztani a
hírszerzéssel.
– Kár, hogy nyugdíjba vonult – váltott témát Arrata. – Titkon
reménykedtem abban, hogy egyszer megküzdhetek a nagy Rozsenko
ezredessel.
– Nem lenne fair küzdelem.
– Szerintem sem. Túl öreg, és már az Árnypáncélja sincs meg. Hamar
véget érne.
Megint csend telepedett közéjük, de a levegő szikrázott a felgyülemlett
feszültségtől. Egyikük sem mozdult, csak nézték egymást. Mint két
ellenség, akik megfagytak az időben. Végül Rozsenko engedett, de csak
azért, mert sietnie kellett és nem vetne rá jó fényt, ha holmi találkozókra
hivatkozva már az első héten megöli az Asszaszin Rend fejét. Ráér az a
második héten is.
– Örvendtem a szerencsének, nagymester.
– Enyém a megtiszteltetés, igazgató úr.
Ellentétes irányba indultak el. Harcászati rendszereikkel az utolsó
pillanatig figyelték egymást.
Rozsenko a gravójához menet azon gondolkodott, honnan értesülhetett
az Asszaszin Rend arról, hogy ő nyomozott a Kardinális után. Arrata
ugyan nem mondta ki, de egyértelműen tisztában volt az igazsággal, és azt
nem most tudta meg a Waltzcal lefolytatott beszélgetésből, ellenkező
esetben egyikük már nem élne. Több ember szóba jöhetett, aki
kiszivárogtathatta az információt – hazaárulás ide vagy oda, a bűntudat és a
félelem elnyomható a megfelelő eszközökkel. Majd megemlíti Clellannek,
és talán maga is végez egy kis privát nyomozást.
A másik, ami jobban foglalkoztatta, az a Waltztól megtudott információ
Christophe Beckről.
Mibe csöppent bele az a szerencsétlen?
Meg kell találnia, de hogyan? Christophe úgy eltűnt, hogy még Waltz
sem tudja, hol van, pedig a hallottak szerint még a börtönben ülve is
informálódik a függetlenségiek ügyeiről. Vagyis a Birodalom
ellenségeinek nincs szüksége a Kardinálisra, nagyon jól boldogulnak
nélküle.
Vajon ki Waltz kéme az erődben? Egyelőre nem kísérelte meg kitalálni a
választ.
 Meg kell találnom Becket, határozta el magát. Astridnak fontos volt az a
férfi, az életét adta érte. Rozsenko nem hagyhatta, hogy a császárnő
önfeláldozása hiábavaló legyen. A gond csak az, hogy igazgatóként nem
mehet utána. Túl sokan figyelnének fel rá. És nem küldhet utána akárkit,
hiszen egy Szellem volt Christophe nyomában. Tudta, ki lenne alkalmas a
feladatra, csakhogy ezzel nagyobb kockázatot vállal, mint Waltz
meglátogatásával. Mert Rozsenko az Igazi Bizánci Birodalom elárulására
készült, és az is áruló lesz, aki vele tart.
 16.

Christophe összeszorította fogait, és lélekben felkészült minden rosszra,

ami csak megtörténhet. Az élete miatt nem aggódott, nem akarhatják
megölni azután, hogy annyit vesződtek az életben tartásával. Bár a tortúrák
végére talán kívánni fogja a halált.
Az izmai sajogtak, és az ital, amit megitattak vele, marta a torkát, a
gyomrát, ráadásul lefelé menet megfordult, alig tudta visszanyelni. Feje
kótyagossá, végtagjai könnyeddé váltak, mintha súlytalanok lennének.
Arcára bárgyú mosoly ült ki. A világ összeszűkült körülötte, csak azt látta,
ami közvetlenül előtte állt. Tisztában volt a gondolataival, tetteivel, de
mégis, mintha külső szemlélője lenne önmagának, nem tudott hatást
gyakorolni a mozdulataira, és ami jobban aggasztotta, a szavaira sem.
Bordag váratlanul úgy hátba vágta, hogy a feje majdnem lerepült a
helyéről. Nem ez volt az első ütés, amit a canis bevitt, előszeretettel
csapkodta a férfi hátát és vállát. Christophe sanda pillantást vetett felé, de
nem szólt semmit. Inkább tűrt. Ennyit megengedhetett a megmentőinek.
Bordag a csillagos égre emelte lapos orrát, vonyított egyet, majd
meghúzta a kulacsot, amiből az imént Christophe is ivott.
– Igyál! Nosza, rajta! – buzdította vidáman a férfit, orra alatt lengetve az
italt.
– Köszönöm, Bordag, de attól tartok, már az első korty megvakított.
Amúgy mi ez? – vette el és tette félre a kulacsot, biztos távolra a tűztől.
Amaz fölött egy jól megtermett helyi vad sistergett a saját zsírjában.
A mezőn több kisebb tűz is égett, körülöttük canisok melegedtek
vidáman. Az Ikónium ezen égövén éppen tombolt a tél. Itt-ott hősugárzó
tányérok segítettek távol tartani a hideget, míg az önépítő sátrakat és a
fából épített házakat a tábor fölé kifeszített sztratopajzs óvta a szakadó
hótól.
– Wakara pálinka – felelte Bordag, és átnyúlva Christophe válla fölött
magához ragadta a kulacsot. Köhögött, miután meghúzta.
– Bordag! – toppant melléjük Rukasko doktor, és kikapta vezére kezéből
a kulacsot. – Mit művelsz? Még nem lenne szabad ilyen erős löttyöt innia.
Se a gyomra, se a mája nem bírja. Nem azért raktam össze, hogy te újra
szétszedd. Tessék! – Christophe kezébe nyomott egy maréknyi füvet. A
férfi szó nélkül rágcsálni kezdte. Rukasko napok óta tömte
gyógynövényekkel. Ezeknek hála lassan elmúltak a fájdalmai és visszatért
az ereje.
A fűnek olyan íze volt, mint a kókusznak, és állítólag segített a májának
a méregtelenítésben. Az elmúlt esték után Rukasko és Christophe is úgy
érezte, hogy szüksége van ilyesféle támogatásra, pláne Bordag
alkoholtúrája után.
Félelmeivel ellentétben a lázadók nem ellenségként, hanem hősként
üdvözölték. Először persze nem értette, miért, hiszen semmit sem tudott
arról, mi történt a Byzantiumon a távozása óta, de a Császárölő és a
Kardinális becenév hamar tisztázta a kérdést. Később Bordag elújságolta
neki, mekkora vérdíjat tűztek ki a fejére. Christophe az összeget hallva
szívesen feladta volna magát, csak attól tartott, hogy neki nem fizetnék ki.
A canisoknak persze eszük ágában sem volt kiadni hősüket. Már az első
nap vacsorát rendeztek a tiszteletére, valószínűleg szent célul tűzve ki a
sírbatételét, és ha nincs Rukasko, talán sikerrel is járnak. A doktor azonban
időben kimentette.
A következő napokban alaposan megismerkedett a canisokkal. Inkább
voltak menekültek, mint lázadók. A harcos kaszt tagjaiból alig egy
maroknyit látott, mindenki más a polgári kasztokból került ki, ráadásul
többségében öregek és gyerekek éltek a táborban. S mindegyikük
rabszolgabillogot viselt. Később tudta meg, hogy Bordag szerény
lázadócsapata egy rabszolgapiacról menekítette ki a közösséggé
kovácsolódott canisokat, néhány hónappal korábban. Azóta védelmezik
őket.
Amikor éppen nem a helyiekkel ismerkedett, a SkyLight adatbázisát
böngészte. Sikerült kiismernie a rendszert. Már biztos volt abban, hogy az
implant általános szoftverét leváltották valami sokkal bonyolultabbra, ami
legalábbis egy mesterséges intelligencia hatékonyságával bírt. Ugyanígy
mérget mert volna venni arra, hogy nem egy MI felelős az adatbázis
kezeléséért. Meglepően intuitívnak bizonyult, márpedig még az exohumán
rendszerű, biotikus neuronháló alapú MI-k sem rendelkeznek az intuíció
képességével.
Valamikor olvasott egy katonai projektről az energiaháborúk idejéből.
Két, egymástól eltérő platformú MI-vel vezérelt ágyút teszteltek. Az
egyiket kezdetleges bioneurális intelligencia irányította, a másikat pedig
olyan divitronprocesszor, amibe egy halott ember lelkét ültették. 8 Vajon a
SkyLightban ennek a továbbfejlesztett változata van? Egy halott ember
lelke lenne bennem?
Válasszal senki sem tudott szolgálni a táborban, mivel a klánnak nem
volt MI-szakértője, sőt, számukra a SkyLight is csodának számított. A
canisok technikai fejlettségben nem értek fel az emberekhez. Amikor a
földlakók 2387-ben megérkeztek, a Byzantium őslakosai az iparosodás
szélén jártak. Ugyan az elmúlt ötszáz évben sokat fejlődtek, de a modern
eszközeiket az emberektől kapták készen, úgyhogy sosem kellett
megérteniük a működési elvüket. A legtöbb canis bele sem gondolt abba,
hogy ha sikerülne elűzniük az embereket, ők bizony nagy bajban lennének
a nyakukon maradó technológiákkal. Csak nagyon kevés fajtársuk ismerte
a modern eszközök rejtelmeit, és ők túlnyomórészt a Birodalmat
szolgálták.
Christophe így egyedül maradt a kérdéseivel, a válaszok hiánya mégsem
tántorította el az adatbázis megismerésétől. A SkyLight lényegében már
nem függött konkrét mentális parancsoktól, bármilyen neki címzett
gondolatra reagált. Sőt, még a szándékot is képes volt megkülönböztetni.
Christophe többször parancsot adott a céltalan aktiválásra. A SkyLightot
vezérlő program ezt felismerte, és nem indult el, mi több, a sokadik
próbálkozáskor Christophe-ot igen rossz hangulat kerítette hatalmába, ami
mindaddig kitartott, amíg fel nem hagyott a trükkös parancsok
próbálgatásával.
– No lám, a sámán felébredt a mélyalvásból – szólalt meg Rukasko a
kulacs száját nyalogatva, kizökkentve Christophe-ot a tűz bámulása közben
rátörő melankóliából.
A kövérkés sámán egy szál semmiben, tetőtől talpig tetoválva állt a sátra
mellett, és a mezőn összegyűlteket pásztázta a holdak fényében ragyogó
tekintetével. Christophe a látvány hatására összehúzta bundakabátját.
Hogyhogy nem fázik?
– Hol a szószólója? – kérdezte legújabb barátaitól. – Szeretném
megköszönni neki, hogy megmentett, egyúttal megkérdezni, hogy miért
tette.
A két canis egymásra nézett, majd Bordag megvonta a vállát.
– Neki nincs szószólója. A jómúltkor megölték. – Az arcán sötét árny
futott át. – Szomorú nap volt az. Aztán nem választott magának új

8
Az Oligarcha vérvonala című antológiában olvasható, az Éva gyermekei című
novellában.
szószólót. Ez eléggé egyoldalúvá teszi a vele való beszélgetést, mert ugye
ő egy büdös szót nem szól hozzánk.
– Miért nem választott? – kérdezte Christophe.
Rukasko vidáman kaffantott egyet.
– Kérdeztük mi, de nem mondta.
Christophe vágott egy „ja, persze” grimaszt.
– Ennek ellenére megköszönheted neki, süketnek nem süket – mondta
Bordag, és indult volna, hogy a sámán elé vezesse Christophe-ot, ám az
megelőzte őket. Mivel egyikük sem hallotta közeledtét, összerezzentek,
amikor a sámán csak úgy eléjük lépett. Leguggolt az ember elé, mindkét
kezét a vállára tette. Előredőlt, homloka Christophe homlokához ért.
– Most mit művel? – kérdezte a férfi mozdulatlanságba dermedve.
A sámán mormogott valamit, azután felnézett, orrát Christophe orrához
nyomta. Ő nem mert elhúzódni, noha elég kellemetlennek találta a
szituációt, főleg a nedves orr érintését és a sárga, vágott szempárt. A sámán
az ő szemébe meredt. Aztán olyasmi történt, amire senki sem számítod.
– Te vagy a grato ki, Luana felszabadítója, Arkan bilincseinek
elpusztítója. – Felállt, és olyan hűvösen mondta a következő szavakat,
hogy Christophe még szorosabbra húzta szőrös kabátját. – Napkelte előtt
távoznod kell, különben a démon utolér, és az őrződ nem tud megvédeni! –
Azzal visszament a sátrába.
Christophe Bordagról Rukaskóra pillantod, de azok csak bámultak
maguk elé, olyan értetlen pofával, hogy tanár sem láthat olyat a
kisiskolások arcán, amikor a féregvezetékek fizikáját próbálja
elmagyarázni.
– Úgy látom, nem csak én nem értettem – mondta.
A két canis szó nélkül felpattant, és a sámán után szaladt. Christophe
jobb ötlet híján meghúzta a hátrahagyott kulacsot, öklendezett kicsit, majd
felállt ő is, és ment utánuk.

***

Nem engedték be a sátorba, bár ez különösebben nem lepte meg. A

sámánok kasztja még mindig igen szigorú szabályok szerint élte az életét.
Sámán csak sámánnal beszélhet, akkor is a canisok nyelvén, idegen
kasztúakkal vagy idegenekkel a szószólóján keresztül kommunikálhat. A
sátrukba külvilági pedig még csak be sem tekinthet. Így amikor a bejárat
előtt strázsáló két harcos rámorgott, Christophe értett a szóból.
 Majdnem fél órán át toporgott a hidegben. Fázott, pedig maximumra
húzta szakadt bőrdzsekije fűtését, és a bundakabát is kellemesen meleg
volt. A várakozásnak akkor szakadt vége, amikor Rukasko szinte kilőtt a
sátorból. Elrohant Christophe mellett, csupán egy bátorító vicsorra futotta
tőle. Eztán jelent meg Bordag, aki magába mélyedve megállt a két őr
között.
– Na? Mondott valamit?
Bordag úgy nézett rá, mintha idegen lenne, Christophe meg úgy, mint
aki életében először lát canist. Végül a vezér törte meg a néma bambulást,
canisul szólt valamit az őröknek, aztán intett Christophe-nak, hogy
kövesse. Lassan elindultak a sátrak és házak között.
– Egy szót sem szólt, amíg rólad faggattuk. Ugyanúgy meredt maga elé,
mint bármilyen szószóló nélküli sámán. Vagyis lényegében semmi
szokatlant nem csinált.
– Már leszámítva azt, hogy nyilvánosan beszélt hozzám az én
nyelvemen? – szúrta közbe Christophe, Bordag azonban elengedte a füle
mellett a szavakat. Úgy tűnt, siet, annak ellenére, hogy kényelmes
tempóban sétáltak.
– Aztán kissé ingerülten arról kezdtem érdeklődni, ugyan miért nem
választ már magának szószólót, hogy tudjunk beszélni. Erre végre felelt.
Nekem már nincs rá szükségem, mondta.
Christophe-nak csak hümmögésre futotta. Ismerte a canis szokásokat,
éveken át dolgozott együtt a faj egyik tagjával a Néptájékoztatási
Hivatalban, így ragadt rá egy s más. De ha egy canis sem tud hozzászólni a
történtekhez, akkor az ő tudása biztos kevés.
– És azok, akiket felsorolt? Luana az istennőtök, de Arkan neve is
ismerősen csengett. Ő valami angyal, nem?
– Nem egészen. – Bordag megtorpant, szembefordult Christophe-fal. –
Arkan a másik istenünk, Luana férje. A Tíz Sötét Lélek megölte a nőt, a
férfit pedig csapdába ejtették.
– Ejha, egyből tíz?
– Igen, mert csak ennyien tudták legyőzni Luanát és Arkant.
– Ti Luana Aykának, azaz az istennő lelkének hívjátok a Byzantiumot,
ha jól tudom.
– Jól tudod. A monda szerint, amikor a Sötét Lelkek megölték Luanát,
Arkan a bolygó kérgébe helyezte el szerelme lelkét, hogy az öröklétig
vigyázza gyermekeit, azaz minket, luana morákat.
– Az istennő gyermekei – mondta Christophe, felismerve a szavakat.
 – Pontosan – bólintott Bordag, és újra elindult. – Persze a Sötét Lelkek
Arkant sem kímélték. Míg ő Luanát gyászolta, a Lelkek csapdába csalták
és bezárták egy égig érő hegybe, fába, toronyba, mondája válogatja, de
mindegyikben közös, hogy a csúcsára nem lehet feljutni.
– Na és mi az a szöveg, hogy én vagyok a megváltótok, Luana
felszabadítója és Arkan bilincseinek elpusztítója, meg valami… Mit is
mondott?
– Grato ki, azt jelenti, hogy látnok vagy jövendőmondó. Jó kérdés. A
vallási könyvekben sehol sincs szó látnokokról. Se arról, hogy Luanát fel
kéne szabadítani. Nem is lehet, hiszen a monda szerint őt megölték a Sötét
Lelkek. Az egyetlen, aminek lehetne valóságalapja, az Arkan kiszabadítása
– mondta Bordag, de szemében kétely csillant. – Ismersz bukott isteneket?
– Legfeljebb istenkomplexusban szenvedő embereket.
– Viszont az biztos – folytatta Bordag, ezúttal hűvös tárgyilagossággal –,
hogy menned kell.
– Mert a démon levadászik engem? – Legyintett. – Ugyan már, Bordag,
csak nem dőlsz be ennek a süket maszlagnak?
– Christophe! – csattant fel indulatosan a canis. – Nem vagyok hívő, de
tisztelem annyira a hagyományainkat, hogy feltétel nélkül megbízzak egy
sámánban.
– Bocsánat – visszakozott Christophe. – Távol álljon tőlem, hogy
megsértselek, vagy lekicsinyeljem a sámánotok képességeit. Csak
kételkedem abban, hogy egy démon lenne a nyomomban.
Közben megérkeztek úti céljukhoz. A tábor szélén több gravo állt,
katonai és civil egyaránt. Az egyik mellett ott állt Rukasko, kezében zsákot
tartott. Bordag ahhoz vezette Christophe-ot.
– A démont nem feltétlen kell szó szerint venni. Lehet egy ember,
akinek az a dolga, hogy levadássza a Birodalom első számú ellenségét.
Christophe-nak leesett a tantusz. Bordag az asszaszinokra célzott.
Logikus feltételezés, hogy a Szenátus a kedvenc orgyilkosait küldi utána.
Ezer és egyedszerre átkozta el Rozsenko nevét. Biztos volt benne, hogy az
a kőagyú katona tehetett arról, hogy őt körözték Astrid megölése miatt.
Mentette a saját irháját, ezért rákente a császárnő halálát.
– Dehát honnan tudhatnák, hogy itt vagyok? Még ha ki is számolták
valahogy a pályánkat, a komp véletlen esett ki a mélyűrből az Ikónium
mellett.
– A komp lezuhanását más is láthatta. Azonkívül az Asszaszin Rendnek
sok forrása van. Súghatott nekik valaki. – Gyanakvóan körbenézett. –
Sajnos, a canisok között sem mindenki talpig becsületes. Egy biztos, ha
egy asszaszin tart ide, el kell menned. És nekünk is, de az utunk nem
tarthat egyazon irányba.
– Érthető – bólintott Christophe. – Ha engem üldöz, ti még nagyobb
veszélyben vagytok. A Birodalom a népeden verheti le, ha a császárnő
gyilkosát rejtegetitek.
– Pontosan. – Hálás pillantással veregette meg Christophe vállát.
– Tessék – nyújtotta felé Rukasko a zsákot. – Útravaló.
– Mi van benne? – nyitotta fel a zsák tetejét. Az első, amin megakadt a
szeme, egy karperec volt. – Szépségmodul? Ezt vegyem kritikának? –
kérdezte az ujjain pörgetve az arany karkötőt. Bordag válaszolt:
– Ez egy álcamodul, a szépségiparban használt eszköz katonai változata.
Három arc van betáplálva. Képes az ujjlenyomat és a retina
megváltoztatására, és megzavarhatja a kézi DNS-szkennereket, úgyhogy
egy utcai ellenőrzést megúszhatsz. – Elgondolkodva megdörzsölte az állát.
Amikor megszólalt, aggodalom tompította a hangját. – Jó, ha tudod, hogy
amióta megölted a császárnőt, megszigorították az ellenőrzéseket. Az
űrhajókat átkutatják felszállás előtt, és az orbitálison is be kell dokkolniuk
az állomásra. Az utcákon járőrök nyüzsögnek, figyelik a légtereket…
Kerüld a feltűnést, a főbb útvonalakat, a főutcákat. Ne hágd át a repülési
szabályokat, és sikátorokon át, mellékutakon menjél, ha a földre
kényszerülnél.
– Rendben. – Christophe felcsatolta a karkötőt. Nem kérdezte meg,
hogyan kell használni, az adatbázisban talált útmutatót hozzá. Ezután
kivette a korábban Rinitől zsákmányolt MMX Art of Lasert a zsákból, és
az övébe tűzte.
– Feltöltöttük.
Christophe hálásan bólintott, majd nem törődve a többi útravalóval,
bedobta a zsákot a gravóba.
– Vannak benne gyógyszerek is – szólalt meg Rukasko rosszalló
tekintettel. – A füvet minden étkezés után használd még legalább két napig,
és Luana nevére, kerüld az erős alkoholokat! – Megrovó pillantásban
részesítette Bordagot. – A kék doboz fájdalomcsillapító, a vörös pedig
immunrendszer-erősítő. Minden nap vegyél be belőlük kettőt.
– Rendben, és nagyon köszönöm. – Kezet rázott a doktorral. – Az
életemmel tartozom neked. – Odafordult a klánvezérhez, de vele nem
sikerült kezet fognia. Bordag fölkapta, megropogtatta a csontjait, majd
letette.
– Jó, ez váratlan volt – nyögte Christophe.
– Vigyázz magadra!
 – Ti is! Tűnjetek el, mielőtt az asszaszinok ideérnek. Nem érek annyit,
hogy miattam meghaljatok!
Beült a gravóba. Pár másodperccel később már a főváros, Broken Pier
felé repült.
 17.

Kitti Renoir olyannyira hasonlított az anyjára az Árnyékbrigád feketevörös

egyenruhájában, hogy Rozsenkónak egy pillanatra elszorult a szíve a
találkozásukkor. Később, amikor a Paraklon hegy csúcsán leültek a szikla
szélére, és hagyta, hogy Kitti átgondolja a hallottakat, végig azon
gondolkozott, vajon mit mondana Linda Renoir, ha most látná őket.
A lánya árnyékbrigádos, megkapta az ezredesi csillagokat és ugyanúgy
felderítő specialista lett, mint az anyja és Rozsenko voltak. A férfi azon
tanakodott, hogy Linda elítélné-e, amiért hagyta, sőt segítette Kittit a
karrierje során. Vagy büszke lenne? Renoir ezredes mindig büszke volt a
Brigádra és magára, de Kittinek mást szánt.
Az elmúlt órában, amíg a hegy csúcsa felé menet a sűrű erdőt járták,
Rozsenko mindent elmondott Kittinek, ami azóta történt, hogy a
Testőrgárda egyik tisztje lelőtte Ornellát. Feltárta a Kardinális ügy minden
részletét, elmondta, hogyan ölte meg a császárnőt, beszélt az
Érdekeltségről és arról, hogy Clellan milyen szerepet szánt neki a politikai
játszmájában. Semmit sem hagyott ki. Mire a csúcsra értek, a lelke
megkönnyebbült, pedig eredendően nem emiatt tárulkozott ki.
Annyira hasonlít rá, futott át újra a gondolat Rozsenko agyán. Kitti az
apjától egyedül széles állkapcsát és alacsony termetét örökölte. Nagy, zöld
szeme, pisze orra és lapos, hosszú szemöldöke az anyjáé volt.
– Ugye tudod, hogy amit kérsz tőlem, az árulás? – szólalt meg Kitti a
Fellegvár távoli tornyait figyelve. Ebből a távolságból nem látszódtak a
rombolás nyomai. Érintetlennek tűnt, mintha művészi precizitással
elhelyezett hatalmas csontok merednének kifelé a köréjük nőtt erdőből,
hogy megmarkolják a lenyugvó naptól vöröslő eget.
Rozsenkót kizökkentette az elmélkedésből Kitti telt hangja. Révetegen
nézett a nőre, majd felfogva a kérdését, szomorúan bólintott. Kitti ezen a
ponton akár le is lőhette volna Rozsenkót. Linda nem kegyelmezett volna
neki. Ő mindig feltétel nélkül hű volt az uralkodóhoz. Dehát én is az
vagyok, nem? Astridnak és Gabrielnek fogadtam hűséget, nem Grahishnak,
és ők a Birodalom érdekeit szem előtt tartva tették, amit tettek. És Kitti is
Astrid idején mondta ki esküjét, győzködte magát.
 Kitti arcán nem látta semmi jelét annak, hogy bűnösnek tartaná. Csak
meglepettség és kíváncsiság csillogott a szemében. A nő mindig bízott
benne, jobban szerette, mint a tulajdon apját. Ha arra kérné, az életét is
feláldozná érte. Dehát pont ezt kéred tőle, nem?
Rozsenko megrázta magát. Hinnie kell abban, hogy az Árnyékbrigád
hűsége nem ér véget az uralkodó halálával, és amire készülnek, az a
Birodalom érdeke.
– Igen, tudom – felelte komoran. – Éppen ezért nem kell megtenned, ha
nem akarod. Sőt, ha most fegyvert emelsz rám, nem fogok ellenállni.
– Te hülye vagy, Zsenko! – lökte oldalba Kitti felháborodva a
kijelentésen, majd elgondolkodva a térdére meresztette tekintetét. – Ez az
Érdekeltség állhat anya megölése mögött?
Rozsenko, nem tudván a választ, inkább nem nézett a nőre, úgy felelt.
– Fogalmam sincs.
– És ez a Beck tudhat valamit?
– Azt sem tudom biztosan – mondta a férfi a távoli Fellegvárnak. – De
információi vannak az Érdekeltségről, így talán neked is válaszokkal
szolgálhat. Vagy ha nem, segíthet eljutni hozzájuk. Akárhogy is legyen,
Waltz szerint a fickónál van valami, ami meghatározhatja a háború további
menetét vagy a galaxis sorsát.
Kitti szkeptikus grimaszt vágott.
– Milyen drámai. Csak egy firkász, nem hiszem, hogy a kezében lenne a
Szent Grál. Biztos vagy afelől, hogy Waltz igazat mondott?
– Teljesen biztos.
– Vajon mi lehet nála? – elmélkedett tovább a nő. Kétségei voltak
Christophe szerepének fontosságáról, ez látszott az arcán, de tisztelte
annyira Rozsenkót, hogy ne tegye szóvá kételyeit.
– Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amiket majd neked kell feltenned
neki. – Felhúzta egyik lábát, és megtámasztotta rajta a kezét. – Azt tudom,
hogy nincs a függetlenségiekkel. – Kitti kérdőn nézett rá. – Az Asszaszin
Rendnek van embere a Ligában, ezt Arrata véletlenül elárulta. Rini ott van,
de Becket a fellegvári csata óta nem találják. Ez rekord. Szerintem még
senki sem tudott ennyi ideig elrejtőzni a Rend elől. Bosszantja is Arratát.
– Az jó, a bosszús emberek hibáznak.
– Reméljük, de próbál biztosra menni. Egy Szellemet küldött Beck után.
Kitti egyetlen bólintással tudomásul vette a ki nem mondott
figyelmeztetést. A Szellemek az Asszaszin Rend egyik legrejtélyesebb,
legerősebb, egyben legkevesebb tagot számláló kasztja. Túl nagy hatalmuk
miatt tartanak tőlük, ezért általában csak egy, legfeljebb három ilyen
misztikus erőkkel bíró orgyilkos szolgálja a Rendet. Hiába a fanatizálás,
minden nagymester joggal félhet attól, hogy a Szellemek ellenük fordítják
okkult képességeiket, ugyanakkor tiltott, hogy Szellem nagymesterré
váljon.
– Találd meg Becket – mondta Rozsenko, kezét a nő vállára téve. –
Mentsd meg és védd meg! Tudom, hogy képes vagy rá. Anyád lánya vagy,
ráadásul én képeztelek ki. – Elmosolyodott. – Ha bármi kell, hívj.
Kitti elszántan bólintott, majd arcát a férfi kézfejére fektette. Így nézték
végig, amint a Byzantium napja eltűnik a Fellegvárat körbeölelő
hegységlánc mögött.
 III. RÉSZ

18.

Rozsenko az előkelőségek között állt, és legnagyobb bánatára csak azzal

lóghatott ki, hogy öltönye néhány ezer follisszával kevesebbe került, mint a
többieké. Meg talán az éberségével. Rozsenko ugyanis a koronázási
ceremónia alatt is dolgozott. Fülében a mikrohangszóró szünet nélkül szólt.
A biztonságért felelős fegyveres testületek vezetőihez hasonlóan
folyamatos tájékoztatást kapott a Testőrgárdától, a Birodalmi Biztonsági
Szolgálattól, az Árnyékbrigádtól, a Birodalmi Hadsereg fegyvernemeinek
szolgálatban álló parancsnokaitól, és természetesen a hírszerzéstől. Neki
voltaképpen csak az utóbbiért kellett felelnie, de szerette tudni, hol
kószálnak a többiek.
A Szent György Bazilikában gyűltek össze. A gigantikus kupola alatt
több ezer ember állt sorfalat. A teljes Szenátus, élén a régensi jogokról
lemondott Clellannel, az épület jobb oldalát foglalta el. Mellettük a
fegyveres testületek főtisztjei sorakoztak, köztük Rozsenko. Szemben
velük a levendulaszínű szőnyeg átellenes oldalán a Birodalom egyházi
vezetői, őket követték az uralkodó udvartartásának tagjai, majd jött a többi
előkelőség. Kormányzók, igazgatók, üzletemberek, orvosok, és még
ezernyi olyan ember és idegen a galaxis szegleteiből, akiket Rozsenko az
élete árán sem akart volna megismerni.
Az Érdekeltség… Azon tűnődött, hogy a tömegben hány olyan személy
van, akinek valamilyen köze lehet ehhez a bizonyos árnyékkormányhoz.
Esetleg itt van az egész bagázs? Ezt a gondolatot elvetette, ostoba húzás
lenne ekkora kockázatot vállalniuk.
Felcsendült az orgona. A termen végigvisszhangzó zeneszó nyomán
belépett Grahish. Előtte és mögötte a Testőrgárda bordó díszegyenruháját
viselő tucatnyi tisztje menetelt peckesen. Egyenletes ütemben haladtak
végig a szőnyeg két oldalán állók között.
Rozsenko flegmán nyugtázta, hogy Grahish emberi formát öltött a
ceremóniára. Ugyan a ruhája továbbra sem lett színesebb, emiatt a háta
mögött egyesek máris Fekete Császárnak nevezték. A fekete, bő ujjú inge
és buggyos nadrágja, sötétkék csizmája és bordó palástja remekül illett
ehhez a becenévhez, még jobban habitusához. Haját rövidre nyíratta, és a
lézerborotváját is megtalálta.
A vállán átvetett széles aranypánton a helytartói címek ékeskedtek,
ezeket a ceremónia keretében átadja Chhayának. A lány szűk szoknyájú,
hát nélküli, kék, zöld és vörös gyémántokkal kirakott aranysárga
kosztümben állt Clellan mellett az oltár közelében. Rozsenko észrevette a
köztük lévő néhány centiméternyi távolságot. A bazilikában egy gombostűt
sem lehetett volna leejteni, annyira telezsúfolták, így ez a szűk rés a két
ember között beszédesebb volt minden szónál.
Grahish elért a főoltárig, s vonakodva fél térdre ereszkedett. Vito Zolezzi
aranymintás, vörös phelonionjában, alatta fehér szakkoszában megkezdte a
ceremóniát. Latinul beszélt, Rozsenko magától egy szót sem értett volna
meg. A fordítóimplantja azonban szorgosan dolgozott, ennek ellenére az
igazgató csak fél füllel hallgatta a bíboros monológját. Ugyanígy nem
foglalkozott a másik fülében duruzsoló jelentésekkel sem. Minden
figyelmét a jobbján megjelenő férfi kötötte le.
– Megvan Beck – mondta szokásos kimért stílusával Arrata nagymester.
Közel hajolt Rozsenkóhoz, szinte a fülébe súgta a szavakat. – Már nem kell
miatta aggódnia.
Rozsenko izmai megfeszültek. Nem tudta, mit akar ezzel a nagymester.
Elkapták Becket, de vajon Kittit is? Vagy későn küldtem el? A kérdések
egy hiper-máglev sebességével sorjáztak a fejében.
– Visszahozták a Byzantiumra? – kérdezte, nyugalmat erőltetve magára.
Nincs értelme találgatni.
– Még nem, de garantálom, hogy holnap már kikérdezheti. – Arrata ezzel
a végszóval távozott. Úgy vágott át a tömegen, mint valami szellem, akit
megéreznek az emberek, de mire odafordulnak, már nyoma veszett.
Rozsenko dühösen figyelte, amíg el nem tűnt szem elől. Kedve lett volna
utánamenni és bővebb magyarázatot kérni, mégis a helyén maradt. Nem
hagyta nyugodni az érzés, hogy Arrata nem csak udvariasságból közölte
vele Christophe meglelésének tényét.

***

Mfazwe Ratlou jobban értett a szellemként közlekedéshez a

nagymesternél. Ő ugyanis kis híján valóban szellemmé tudott változni.
Okkult tudása tette igazán hasznossá az Asszaszin Rend számára, és
képessége, amivel távoli világokon is megtalálhatott valakit, emelte ki az
átlagos orgyilkosok közül. A jelenlegi küldetése mégis majdnem kettétörte
hírnevét.
Christophe-ot nem ő kezdte el keresni. Arrata a függetlenségiek közé
beépült Kaméleonokat bízta meg az üggyel. Riniről mostanra már biztosan
tudták, hogy elhagyta a rendszert egy rosani csempészhajó fedélzetén,
Christophe-ról azonban napokkal a fellegvári csata után sem tudtak
beszámolni a Kaméleonok. Mivel reális esély mutatkozott arra, hogy
célpontjuk Rinivel együtt elhagyta a Byzantium rendszert, Arrata Radout
bízta meg a riporter előkerítésével.
Az asszaszin mély meditatív állapotba merült, és megpróbált
rákapcsolódni Christophe lelkére az asztrális síkon. Életvonalakat követett
az idő szövevényes szálai mentén, de nem lelte az áruló lelkének mintáját.
Többhetes keresés sem hozott eredményt. Még a naprendszeren kívül is
kutatott utána, noha az igen sokat kivett belőle.
Már majdnem jelentette Arratának, hogy Christophe meghalt, hiszen
csak így tűnhet el előle, amikor végre rálelt. Nem tudta, pontosan hol van,
de sikerült megéreznie a jelenlétét. Furcsa volt és torz, mintha két lélek
forrt volna egybe, de határozottan ki tudta venni Christophe szellemét. A
lélek olyan, mint a DNS – egyedi.
Ratlou hamar rájött, hogy a Néptájékoztatási Hivatal egykori igazgatóját
egy másik okkult lény védelmezi, ezért nem találta eddig. Az asszaszin az
ellenfelét canis sámánként azonosította. Igazán tehetséges volt, ezt el
kellett ismernie. Az, hogy végül mégis megtalálta célpontját, csak egy
okból történhetett: a canis felhagyott Christophe rejtegetésével.
Ratlou tisztelte és becsülte a canis sámánok hatalmát, de ugyanezért
gyűlölte is a fajtájukat. Sokszor mondta a nagymesternek, hogy még
azelőtt ki kéne irtani az összes canis sámánt, mielőtt azok ráébrednek,
hogy az emberek között csak kevesen tudnának harcba szállni velük. A
nagymester azonban sosem hallgatott rá, inkább óva intette Ratlout az ilyen
irányú megmozdulásoktól.
Nem cselekedhetünk a saját szakállunkra, bármennyire szeretnénk. Mi
orgyilkosok vagyunk, nem mészárosok. Az ölés számunkra művészet, nem
élvezet. Célpontjainkat üzleti, nem érzelmi alapon választjuk, mondta neki
egyszer Arrata.
És Ratlou, bármennyire csábította a lehetőség, hogy végezzen a
sámánnal, csak Christophe-ra koncentrált.
 Mielőtt megközelítette a lázadók táborát, megivott egy főzetet. Ez
tompította jelenlétét az asztrális síkon, így elbújhatott a sámán elől. Utána
minden okkult erejét bevetve testét részben anyagtalanná tette, hogy a
kíváncsi tekintetek se fedezzék fel a holdak fénye alatt, és ne hagyjon
fizikai nyomot maga után. Imigyen ereszkedett le a hegyről, majd suhant
végig a hófödte mezőn.
A tábor kihalt volt, csupán néhány katona csellengett a házak között.
Ratlou észrevette az elbontott sátrak nyomait, a sztratopajzson túl az ott
parkolt gravók után maradt megolvadt és újra megfagyott jégtakarót. A
tábort kiürítették, mindössze néhány katona maradt hátra, hogy
meggyőződjenek róla, senki sem követi őket. Ratlou nem törődött velük,
figyelmét Christophe fényesen ragyogó lelke kötötte le. Tökéletesen látta a
férfit a tábor szélén álló faviskóban. Éppen aludt.
Ujjára már felcsatolta a tűt, amivel éppen csak felsérti majd a férfi
nyakát. Ettől mély álomba merül, az ellenanyag nélkül fel sem fog ébredni.
Aztán anyagtalanná teszi Christophe testét, és egyszerűen ellebegteti a
tábortól nem messze letett űrhajóig.
Az ajtót sem kellett kinyitnia, éppen elég rés volt a tákolt falon, hogy
részben anyagtalan testét át tudja préselni. Odabenn újra manifesztálódott,
pontosan Christophe ágya előtt. A férfi a párnáját a fejébe húzta, takaróját
maga köré vonta. Ratlou a párnát finoman felemelve szabaddá tette a
nyakat. Ami hófehér volt és nonfiguratív tetoválással tarkított.
A sámán telekinetikus erejével a falhoz vágta Ratlout. A férfi nagyot
nyekkenve terült el a padlón. Ekkor a canis kipattant az ágyból, majd botja
végével a padlóra koppintott. Erre lángba borultak a falak. Egykettőre
olyan meleg lett, mint a pokolban.
Ratlou felállt. Rettenetesen fájt a háta, de próbált nem törődni vele. Ezüst
maszkjával együtt hátradobta csuklyáját, hogy a canis láthassa a fekete
arcán húzódó, egymással párhuzamosan futó sebhelyeket. Ez volt az ő
törzsi jele.
A sámán gyors kántálás közepette előrelendítette botját, mire abból
sziszegő tűzkobra csapott ki. Felemelkedett, szétnyitotta csuklyáját, majd
füstöt okádva lecsapott az asszaszinra. Az félreugrott, de fehér köpenyébe
így is belemart a lángkígyó. Gyors mozdulattal lekanyarította magáról, és a
sámán felé dobta. A canis meg sem rezzent, nem volt rá szükség, már csak
pernye érte csupasz testét.
Ratlou idejét látta a viszonttámadásnak. Fél térdre ereszkedett, kezét
öklére támasztotta, s egy kihalt földi nyelven ősi erők segítségét kérte.
 Földrengés rázta meg a tájat. A talaj hol megemelkedett, hol
megsüllyedt. Az épületek összedőltek, a canis katonák szívükhöz kapva
holtan elterültek. Élőlény csak kettő maradt a környéken: az okkult
asszaszin és a canis sámán. Az utóbbi fehér izzásban lebegett ki a lángoló
kunyhóból, botja úgy világított, mint valami elszabadult csillag, nappali
világosságba borította a tájat.
Ratlou sebesen, táncoló mozdulatokkal hátrált előle, aztán váratlan
szaltót vetett. Földet érve felemelte a kezét. A mezőt befedő hó
tornádótölcsért formálva összeállt és lecsapott a canisra.
Hatástalanul, hiszen a sámán botjából kiugró tűzkobra hatalmasra tátott
pofával nyelte el a hótornádót, majd rávetette magát az asszaszinra. A férfi
lehajtott fejjel imára kulcsolta a kezét. A tűzkobra a törzse mentén
kettéhasadt, mintha nagy sebességgel nekisiklott volna egy
ultrahangpengének. Elenyészett.
Ezután megelevenedett a túlvilág. A halott canisok talpra küzdötték
magukat és bizonytalan léptekkel, mintha csak zsinóron rángatott bábok
lennének, megindultak a sámán felé. Tetovált fajtársuk csettintett egyet, és
az élőholtak lángra kaptak, de ez sem állította meg őket, rendíthetetlenül
közelítettek áldozatuk felé.
Eközben az asszaszin is felemelkedett, vörös aura vette körbe és túlvilági
nyelven kántált. Olyan hangosan, hogy zengett tőle a táj. Szavaira testetlen
lények emelkedtek ki a föld repedéseiből, körberepülték a férfit, majd
szavainak engedelmeskedve lecsaptak a sámánra.
A canis, mit sem törődve a túlerővel, széttárta kezét és a holdra
vonyított, majd összecsapta tenyerét. Az így keltett széllökés ledöntötte a
lábáról a lassan szénné égő élőholt harcosokat. A legtöbb képtelen volt újra
felállni, csak vonszolták magukat, amíg elszenesedett az utolsó izmuk is.
Három viszont kitartóbbnak bizonyult, páncélzatuk megvédte őket a tűztől,
csak fedetlen fejükről égett le a hús, s most szabadon lángolt az
elfeketedett koponyájuk. Elérték a sámánt.
Ekkor lecsaptak a démonok. Átsuhantak a vén canis testén, belemartak a
lelkébe, megtépték az elméjét. Térdre rogyott, bár ebből semmit sem
érzékelt. A való világra süketté és vakká tették a testéért marakodó
entitások, még azt sem érezte, hogy a canis élőholtak lassan széttépik. Nem
maradt más, csak a fájdalom. Aztán már az sem. A démonok cafatokra
szaggatták az elméjét, elsorvasztották a lelkét, kisajátították a testét. Ezután
az élőholtak ellen fordultak.
Ratlou gyorsan cselekedett. A zombikkal viaskodó sámánhoz ugrott, és
egy apró tűvel a nyakába döfött. A megszállt test összerogyott, ahogy
álomba szenderült. A démonok tehetetlenül vergődtek benne, az alkímiai
kemikália meggátolta, hogy akaratukat az elernyedt testre kényszerítsék.
Ratlou térdre rogyott a kimerültségtől. Nem készült arra, hogy holtakat
kell feltámasztania, démonokat kell idéznie és tűzmágia ellen kell
védekeznie. De nem pihenhetett, hat sóvárgó démon rekedt a sámánban,
akik a test halálakor újra szabadok lesznek. Márpedig amilyen mohón
falatoztak belőle a még mindig lángoló canis élőholtak, az a pillanat
nagyon gyorsan eljön.
Tartalékait bevetve először megvonta az átadott életenergiákat az
élőholtaktól, mire mindegyik rázuhant a sámán megtépett testére. Aztán
visszaűzte a démonokat a saját dimenziójukba. A nehézséget az okozta,
hogy nem akartak menni, így kényszeríteni kellett őket.
Miután végre lezárta a démonsík láthatatlan kapuját, elnyúlt a hideg
talajon. Jólesett a hűvös, göröngyös föld érintése, az arcbőrét késként
metsző szél cirógatása. De legjobban a csendet élvezte. Percekig feküdt
így, talán rövid időre el is szenderült. Amikor elég erőt érzett magában,
felült, a lábát maga alá húzta. Magában összegezte a történteket.
A canis sosem fedte fel Christophe lelkének nyomát, végig őt érezte,
ezért volt olyan különös. Tévútra csalta, hogy a szökevény időt nyerhessen.
Most viszont már senki sem áll az útjában, hamar megleli majd, akárhol
rejtőzik.
Nagyobb baj volt, hogy már jelentette Arrata nagymesternek Christophe
elfogását. E meggondolatlan magabiztosság ára könnyen az élete lehet,
amennyiben nem teszi jóvá. Ha Christophe nem hagyta el az Ikóniumot,
hamar utolérheti, az elfogása sem lesz nehéz, elvégre csak egy riporter. A
késlekedés minimális lehet, talán firtatni sem fogja a nagymester, ha meg
mégis, majd kitalál valami előre nem látott eseményt. A sámánnal történt
harcot nem fogja megemlíteni, bármennyire jó lenne eldicsekedni vele.
Meditatív állapotba merült, hogy ráhangolódhasson az asztrális síkra és
végre megtalálja Christophe Becket.
 19.

Christophe Broken Pier ipari negyedében tette le a gravót. Úgy gondolta,

kisebb feltűnést fog kelteni, ha tömegközlekedést használ, ráadásul
csökkenti annak kockázatát, hogy egy ellenőrzésnél kiderül: a gravo lopott.
Lehettek a lázadóknak akármilyen ügyes hamisítói, Christophe nem tudott
megbízni a canis technikusokban.
Az anyósülésre borította a Bordagtól kapott zsák tartalmát. Néhány
egyszerű ruhanemű között talált három azonosítóchipet és egy pénztárcát,
benne nagyjából háromszáz szolidusszal és pár ezer follisszával.
Elfintorodott. Amíg Ornella bajba nem keverte, sohasem kellett
készpénzzel fizetnie. Most meg már lassan azt sem tudja, hogy milyen
parancsot kéne adnia az omnitouchnak ahhoz, hogy az pénzátutalást
hajtson végre.
A nadrágja zsebébe rejtette az aprót, míg a follisszát göngyölegbe
tekerve az azonosítóchipekkel együtt bőrdzsekije belső zsebébe tette. A
tárcát visszadobta az ülésre. Orvosságaiból is bevett egyet-egyet, nem
tudván, mikor lesz rá legközelebb alkalma, majd a tégelyeket visszadobta a
zsákba, aztán az egészet a hóna alá csapta.
Az ipari negyed büdös és zajos volt. A nehéz, szúrós szagú levegő gépek
és szerszámok folyamatos morajlásától vibrált a sűrűn épített hatalmas,
előregyártott kriolitfalakból álló gyárkomplexumok között. Christophe
iszonyú kicsinek, elveszettnek érezte magát a rozsdabarna világban, ahol
gigantikus technoszörnyek jöttek-mentek földön és levegőben.
Gravodaruk, önjáró euticéniumöntödék, hatalmas plasztbetonkeverők
mindenfelé. Nehéz tehergravók, gigászi szállítóhajók hozták-vitték a
szállítmányaikat. Letaglózó látvány volt, Christophe bele is feledkezett.
Csak akkor tért magához, amikor egy csoport tagbaszakadt munkás
elhaladva mellette megbámulta. Visszaült a gravóba és gyorsan magára
terítette a bundakabátot, egyúttal aktiválta az álcamodult. Zöld és vörös
fényszálak hálózták be a testét, csokoládébarnává színezték bőrét,
rasztásították a haját, eltüntették többnapos borostáját, besötétítették kék
szemét. Homloka megemelkedett, szemöldöke bozontosabb, álla előreugró
lett. Pár másodperc alatt úgy megváltozott, hogy az anyja rémületében
lelőné, ha megkísérelné átölelni. Már ha nem végez vele a családi birtok
biztonsági rendszere, mert hogy olyan ember, akivé vált, arrafelé csak
fejvesztés terhe mellett sétálhatott.
Eztán felkapcsolta Warlord III harcászati rendszere pajzsát, felcsavarta
az MMX Art of Laser energiáját, kiszállt a gravóból és hátrált pár lépést,
majd célba vette a jármű hajtóművét. Amikor meghúzta az elsütőbillentyűt,
már tudta, hogy arra a hónapra elhasználta a kiszámlázott hülyeségadagját.
A lézersugár olyan gyorsan változtatta izzó fémtócsává a gravót, mint
ahogy a jég elpárolog, ha tűzbe dobják. És ugyanilyen sebességgel
hamvasztotta el a plasztbetont, a gravo melletti gyár falát, benne a
nehézdroidokat, a gyársorokat, és nagyjából mindent, ami az első száz
méteren az útjában állt. Azután gyengülni kezdett, már csak robbanás-
sorozatokat és tüzeket okozott. Pár perccel később a hajtóműgyárból nem
maradt más, csak egy forrongó katlan, amivel hiába viaskodtak a rekordidő
alatt kiért tűzoltóalakulatok.
Ezt persze Christophe már nem látta.
A fizikusok és a biológusok egyetértenek abban, hogy az ember
önerőből képtelen a térváltásra. Nincs meg a veleszületett képessége a
mélyűrbe lépésre, valamint az ottani túlélésre. Ennek ellenére Christophe
távozáskor minden tőle telhetőt megtett eme evolúciós hátrányok spontán
leküzdéséért. Természetesen nem járt sikerrel, de igen valószínű, hogy így
is megdöntötte a hosszútávfutás világrekordját.
Nem tudta, mekkora távolságot tett meg. A robbanások már csak tompa
morajként dübörögtek a fülében. Tüdeje égett, oldala szúrt, képtelen volt
felegyenesedni, és nagy kortyokban vette a levegőt. A lába nem tudta
megtartani, ezért lehuppant a járda szélére. Időben, mert kezdett átbukni az
eszméletvesztés határmezsgyéjén.
Miközben próbálta megfékezni szakadó verejtékét, alaposabban
megnézte a még mindig a kezében tartott Art of Lasert. Formás, tenyérnyi
kis pisztoly volt, olyan nőies retikülcsúzli. Ki gondolná erről a
tücsökpöcsről, hogy tömegpusztító fegyver?
Miután újra tudott lélegezni, és a gondolatok is viszonylag rendezetten
sorakoztak a fejében, lekérte a fegyver adatait a SkyLightból. Az
információk igencsak felsrófolták benne a Rinitől zsákmányolt
apokalipszis-eszköz értékét. A több mint kétszáz éves fegyvertípusból alig
huszonöt készült az egész galaxisban, de még mindig az egyik legerősebb
kézifegyverként tartják számon a Herden család üdvöskéi mellett. Az
aktuális byzantiumi árfolyamon a pisztoly árából vehetne egy
csillagszkiffet, egy villát a Fellegvárban, egy palotát valahol a Byzantium
trópusi égövében, és még maradna annyi pénze, hogy élete végéig
gondtalanul élhessen.
Ez felvillanyozta. Ennyi pénzből akár egy fregattra való embert zsebre
vághat, mi több, megveheti magát a fregattot, hogy azzal hagyja el a
Byzantium rendszert. Ám mielőtt örömtáncra perdült volna, realizálódott
benne a tény: nincs olyan szeglete a galaxisnak, ahol ezt a fegyvert
eladhatná. Egyetlen fegyverüzér sem tudná megfizetni az értéke felét sem,
ráadásul elég bátorsága sem lenne ahhoz, hogy birtokba vegyen egy ilyen
könnyen azonosítható pisztolyt.
Egyre hangosodó szirénaszó térítette magához. A helyi rendfenntartó
erők a nyomába eredtek, ebben biztos volt. A lövés pillanatában minden
térfigyelő rendszer bemérte és követte őt… Hová is?
Körbenézett. Szűk sikátor közepén állt, amelynek falait ütött-kopott,
óriási konténerek alkották. Olyan magasra tornyozták fel őket, hogy a nap
sugarai alig értek le a földig. Ez pont kapóra jött. A rakodódokkokban
legfeljebb járőrdroidok lehettek, ám az égen egyet sem látott. Átállította
álcamodulját.
A konténererdőből már túlsúlyos, csapzott hajú, mindig éhes tekintetű
nagymama képében lépett ki. Odakint erőtérkordon állt, mögötte
rendőrgravók sorakoztak. Kommandósok szaladtak el mellette teljes
harcászati felszerelésben, csak kettő állt meg előtte. Gyorsan szkennelték,
majd karon ragadták és biztonságba vonszolták.
– Asszonyom, nem látta ezt a férfit a környéken? – kérdezte az egyik
kommandós, tenyerén Christophe álképével.
– Nem! – Beck asszonyság hangja olyan magas frekvenciát ütött meg,
hogy a környéken lakó pikkelyes denevérek megkergültek.
– Egyáltalán mit keres itt? – A kommandós undorodva mérte végig.
– A fiamat látogatom. Gravodaru-kezelő. Most válik. Az a lotyó
mindenét elvitte. A házát, a gyerekeket, még a hörcsögöt is. Nagyon maga
alatt van az én csöppségem.
– Olyan csöpp, mint nagysága? – szólalt meg a másik, idősebb
kommandós. Az izmos, de karcsú férfi még teljes páncélzatban is
elbújhatott volna Beck asszonyság mögött.
– Ezt hogyan tetszik érteni, kedvesem? – fordult felé, arcán mélységes
értetlenséggel.
Mielőtt a kommandós válaszolhatott volna, társa elébe vágott.
– Köszönjük az együttműködést. Kérem, most hagyja el a területet.
Beck asszonyság engedelmes nőként távozott. Nem sietett, de azért nem
is andalgott. Amikor már biztos távolba ért a rendőröktől, betért egy-két
lerobbant irodaépület alkotta sikátorba, és előhívta a harmadik álcáját,
egyúttal megszabadult bundakabátjától. Broken Pierben elég meleg volt
ahhoz, hogy a T-rex bőrdzseki környezetszabályzója melegen tartsa.
Az ipari negyed űrkikötőjében járt. A magas, hő-, rezgés- és hangelnyelő
falakkal körbevett dokkok között kisebb-nagyobb csoportokba verődve
nézték az emberek a gyárak felől felszálló sűrű füstöt. Hogy ne lógjon ki
túlságosan a tömegből, Christophe néha megállt és visszafordult az ipari
telep felé.
– Vajon mi történhetett? – kérdezte tőle egy, az emberektől csak zöld
bőrszínével elütő fonnan. – A függetlenségiek megtámadták a várost?
– Akár – vont vállat Christophe. – Vagy csak baleset történt.
– Egy automata hajtóműgyárban? Mégis hogyan, beadta a kulcsot egy
droid? – A fonnan jót nevetett saját szóviccén.
Christophe otthagyta. Egyelőre csak céltalanul ment előre, minél
messzebb akart kerülni a rendőröktől, közben pedig próbálta kitalálni, mi
legyen a következő lépése. Az Ikóniumot el kell hagynia, minél előbb.
Csakhogy ahhoz pénzre lenne szüksége. A lázadóktól kapott összeg arra
sem volt elég, hogy egy hétig megéljen. Az Art of Lasert sem tehette
pénzzé. Esetleg elköthetne egy hajót, csakhogy ő nem pilóta. Persze a
SkyLightban biztos van leírás a szériagyártott hajótípusokról, de a fene
sem akar úgy repülni, hogy közben a kézikönyvet kell olvasnia.
Szóval nemcsak hajóra, de legénységre is szüksége volt. Méghozzá
olyan emberekre, akik hajlandók és képesek kicsempészni a bolygóról. Az
ilyenek drágán dolgoznak, és a kockázat miatt hajlamosak előre kérni a
kialkudott összeget.
Christophe magában káromkodott egy sort. Ha még mindig a
Néptájékoztatási Hivatal igazgatója lenne, könnyen megoldaná a
problémát. Egyszerűen elmegy az itteni barátai egyikéhez, aki készségesen
átadja neki valamelyik be nem jegyzett, csúcstechnikás fotonklipperét, mi
több, még az útját is megszervezi.
A lehetőségek már sorakoztak a fejében. Először Mimieux helytartónő
jutott eszébe. Az ő befolyásával nem lenne nehéz kijutni. Vagy Mumba
orákulum, a Fehér Tűz Rend vezetője. A nő mindenkori császári
mentességet élvez. Esetleg bekopoghatna Joe Purefoyhoz, a JP ComPort
Társaság elnökéhez. Nyilván ő sem habozna hajóra rakni.
Csakhogy ezek az emberek inkább érdekből, semmint lojalitásból voltak
a barátai. Mimieux helytartónő a lekötelezettje, mert pár évvel ezelőtt a
Néptájékoztatási Hivatal nem tette közzé a tényt, hogy új jelentést adott a
„fajok közti kapcsolatok” kifejezésnek. Laura Mumbával Christophe
viszonyt folytatott, de az önjelölt bölcs csak azért feküdt le vele, mert a
Birodalom előtt jó színben tüntette fel a kétes erkölcsű szektát. Purefoy
háláját pedig a fia meggyilkolásának eltussolásával érdemelte ki.
És ilyen volt az összes barátja. Egyik sem habozott volna feladni, ha
megjelenik a küszöbükön. Most, hogy már nem a Néptájékoztatási Hivatal
igazgatója, hanem az Igazi Bizánci Birodalom első számú ellensége,
semmi hasznot nem jelent ezeknek az embereknek.
Egyetlen igaz barátja volt. Petros, egyetemi patrónusa, első főnöke, az
elődje az igazgatói székben, egyben Gabriel segítője. És az az ember is
Petros volt, aki ajándékba adott neki egy SkyLight rögzítőimplantot. Ebben
a pillanatban realizálódott benne, hogy nem Ornella, Rini vagy Astrid,
hanem a vén róka keverte bele ebbe az egészbe.
Ó, te vén barom! Miért engem akartál?
Ezen a gondolaton lovagolva lépett be egy útba eső bárba. Odabenn
aztán minden gondolata megakadt. Nem sokat látott még az univerzumból,
de jól tudta, hogy a mai világban bármi lehetséges. A technológia és a
mágia olyan magas szintjét képviselte ez a kor, hogy a lehetetlen szó lassan
értelmét vesztette. De a Megdöglesz, ha bejössz nevű füstös krimó
mosogató croll csaposa még a huszonnyolcadik századi sztenderdekhez
képest is furcsa jelenségnek számított. Már az a tény, hogy valaki mosogat
2799-ben, sem volt hétköznapi.
A croll csak tetézte a döbbenetet. Ezek a három méter magas, csupa fog,
csupa csáp, csupa karom rémalakok nem sűrűn fordultak elő a
vendéglátásban. Egyszerűen azért, mert hajlamosak voltak mindent és
mindenkit széttépni, s ehhez még különösebben fel sem kellett őket
bosszantani. A hab a tortán pedig nem más, mint hogy az egyik kedvenc
italuk az emberi vérből készített turmix.
Christophe körbepillantott a kocsmában. Két tucat asztal, feleannyi
boksz, a pult két végén hosszú pódium, egy-egy fémrúddal. Semmi flanc,
minden bútor műfából készült. A poharak az asztalok lapján álltak, sehol
egy terítő vagy alátét. A falon néhány ronda holokép virított, többnyire
különböző fajú nők csupasz testét ábrázolták.
A legérdekesebb a sarokban álló két nyerőautomata volt. A
Birodalomban betiltottak minden olyan játékgépet, amely nem a császár
kasszáját gyarapította. Szóval minden magánkézen lévő kocsmából
száműzték őket. Persze Christophe-ot nem lepte meg, hogy senki sem
merte elvenni a gépeket egy crolltól.
Vendég a késő délelőtti órának megfelelően nem sok volt. Egy öreg,
pocakos fonnan férfi támasztotta a pultot, álmos tekintettel meredve az ajtó
fölötti holóra, amelyen az új császár, Grahish beszélt a Szenátusban. Hogy
miről, azt Christophe nem tudta, mivel a vibráló holofigura csak némán
tátogott
A fonnantól nem messze három canis kártyázott az egyik bokszban,
ugyanúgy festettek, mint a korábban látott munkások – rövid szőrzet,
olajos overallok, jellegtelen bulldogpofák. Az ötödik vendég szintén
idegen volt, egy sáskapók küllemű musgor. Legalább olyan barátságos faj,
mint a croll, csak jóval több ésszel megáldva.
– Mi a legerősebb, emberekre nem halálos mérged? – kérdezte, miután
leült az egyik szakadt párnájú bárszékre. Türelmetlenül dobolt a
mintázatlan fasöntésen, mit sem törődve azzal a nem elhanyagolható
ténnyel, hogy megzavarta a csapost a mosogatásban.
Christophe szerencséjére a kocsmáros ritka békés crollnak bizonyult,
mert pohárért nyúlt, és nem a férfi karjáért. Barna folyadékot töltött bele az
egyik címkézetlen üvegből, majd lecsapta Christophe elé a pultra.
– Ez mi? – kérdezte Christophe, összehúzott szemöldökkel méregetve a
gyanús tartalmú poharat.
– Barackpálinka – dörrent rá a croll.
– Ez barna.
– Mégis milyen színű legyen a barackpálinka?
Christophe nem akarta tovább feszíteni a húrt, így inkább nagy levegőt
vett és felhörpintette a zavaros folyadékot. Rossz ötlet volt. Még az
orrszőre is lángra kapott. Felköhögött, a gyomra vetett pár bukfencet, a
barackpálinkának titulált lötty pedig újabb gyors pillantást vetett a szájára.
– Még egyet! – mondta két öklendezés között, és megkopogtatta a
pohárral az asztalt. A croll mérgesen sziszegett, de ezúttal sem tépte szét.
Christophe hátat fordított a barackpálinka-hamisítványnak, és tovább
tépelődött azon, hogyan juthatna ki a bolygóról. Ekkor két férfi lépett be a
kocsmába. Pilóták voltak, független kereskedők. Erre Christophe akkor is
rájött volna, ha nem állítja rájuk a SkyLightot. Oldalukon pisztoly lógott,
övüket teliaggatták szerszámokkal és űrhajózási kellékekkel. A ruházatuk
pedig félreérthetetlenül jelezte: egy buznyákunk sincs, de legalább senki
nem szól bele az életünkbe. A SkyLightból kiderült, hogy két piti
csempésszel szemez, akiket kitiltottak a Point’a’finger nevű űrállomásról.
Semmi kiemelkedő, de Christophe-nak adott egy ötletet.
– Van munkafelvétel? – fordult oda a csaposhoz.
Kevés ember mondhatta el magáról a történelem során, hogy képes volt
döbbenetet varázsolni egy croll arcára, de Christophe Beck immár közéjük
tartozott.
 ***

Kitti azért szeretett felderítő specialista lenni, mert így önmagában

képviselhette azt, amit az Árnyékbrigád jelentett. Egy autonóm szervezet,
amely csak a mindenkori uralkodónak tartozik elszámolással.
Haditechnikájuk a Birodalomban a legmodernebb, harcászati ismereteik a
legszéleskörűbbek, lehetőségeik szinte végtelenek. Ha őket bevetik, ott már
nincs más alternatíva, csak a teljes pusztítás. A felderítő specialista
úgyszintén önállóan dolgozott, csak a császár parancsolt neki, és még az
árnyékbrigádosok közt is a legjobbnak számított.
A poszt örökletes volt: mesterről tanítványra szállt. Őt Rozsenko
választotta, akit pedig Kitti anyja, Linda Renoir képezett ki. És most rajta
lenne a sor, hogy tanítványt válasszon. Együtt járnának bevetésekre,
később rábízhatna kis kockázatú küldetéseket, végül, ha Kitti leszerel vagy
meghal, átvehetné a helyét. De eme szép hagyomány nála megszakad. Még
nem volt alkalma utódot választani, márpedig hamarosan új felderítő
specialistára lesz szüksége az Árnyékbrigádnak a jelenlegi árulása miatt.
Kittit ez nem zavarta különösebben. Sosem sikerült magáévá tenni a
Brigád fanatikus eszméit, ő már másnak volt a megszállottja. Ezért nem
okozott neki különösebb lelkifurdalást az árulás, a Brigád hagyományainak
megtörése; nem ejtette kétségbe, hogy a neve a Dicstelenek Falán köt ki.
Neki az árnyékbrigádosdi csak munka, nem több, nem kevesebb. Csinálta,
mert jó volt benne, és mert így könnyebben elérhette saját céljait.
Újra csipogott az interkom, és Kitti újfent blokkolta a hívást. Tudta,
hogy Tahir vezérezredes keresi, mert nem jelent meg a koronázási
ceremónián. A hagyomány szerint ekkor mind a Brigád parancsnokának,
mind a felderítő specialistának hűséget kellett esküdnie az új uralkodónak.
Visszafordult a Christophe aktáját tartalmazó notepage-hez. Szerette
volna minél előbb megtalálni, de megakadt.
Tudta, hogy a férfit üldöző okkult orgyilkosnak behozhatatlan előnye
van. Legalábbis az lenne normális körülmények között. Azonban a tény,
hogy az asszaszin még mindig nem találta meg a prédáját, egyértelművé
tette, hogy a dolgok nem a normális mederben folytak. Kitti ezen a
nyomvonalon haladva faragta le hátrányát.
Először kiderítette, kit küldött a Rend Christophe után. Bár az
asszaszinok jól rejtik kilétüket, a Birodalmi Biztonsági Szolgálat
nyilvántartást vezet róluk. Kittinek ugyan voltak fenntartásai az adatok
hitelességével kapcsolatban, elvégre azt a Rend kedve szerint
kozmetikázhatta, a belbiztonság pedig nem valószínű, hogy firtatta a témát,
de a nyilvántartás ezúttal megfelelt a célnak. Az okkult orgyilkosok olyan
kevesen voltak, hogy nehéz volt őket nem számon tartani.
Kitti hamar kisakkozta, hogy ha ilyen sokáig nem találnak valakit, akkor
Arrata csak Mfazwe Ratlout bízhatja meg, akinek pont az ilyen jól elbújt
célpontok előkerítése a specialitása. Az akta vékony volt és nem túl
informatív, Kittinek mégis megfelelt, hiszen tartalmazta a nevét, valamint
egy holografikus képet.
Miután azonosította, lekövette az asszaszin mozgását két hónapra
visszamenőleg. Ehhez már kevésbé hivatalos eszközöket vett igénybe. Bár
a Rend köteles lenne jelenteni tevékenységét a belbiztonságnak, ezt még
annyira sem vették szigorúan, mint az orgyilkosok nyilvántartását.
Azonban az asszaszinok hajói legalább olyan egyediek voltak, mint a
Felderítő Specialisták mesterről tanítványra öröklődő űrjárművei. Az ilyen
különleges gépek mindig feltűnnek valakinek, akárhogy próbálják
elrejteni.
Kittinek jó pár kört le kellett futnia az eredményekért. A specialistákról
mindenki tudta, hogyan működnek, így egyetlen barátot, lekötelezett vagy
fizetett informátort sem lepett meg, hogy Rozsenko helyett ő jelentkezett,
sőt, többen emlékeztek rá a kiképzéséről. Ennek ellenére mégsem kapott
feltétlen bizalmat. Azt még ki kellett érdemelnie.
Szóval a puhatolózás egyben a kötelező körök lefutását is jelentette, és
ez igencsak nagy étvággyal fogyasztotta Kitti drága idejét. Mégis megérte,
az ikóniumi űrfigyelő központból hasznos információkat kapott. Az elmúlt
két hónapban két anomáliát is érzékeltek.
Az első észlelése pont a fellegvári csata napján volt. Felületesen
szemlélve tényleg csak nem regisztrált aszteroidának tűnt – mivel a
naprendszerben két aszteroidamező húzódott, ez egyáltalán nem szokatlan
–, csakhogy zuhanás közben lefékezte magát. Bár az űrfigyelők megtették
a jelentést az illetékes hatóságok felé, de miután sehonnan sem kaptak
jelentést becsapódásról, a kivizsgálás elmaradt. Az eset már aznap
elsüllyedt az adattárolók mélyére.
A második, alig egy napja érzékelt anomália egyértelműen egy, a
légkörbe belépő űrhajó jeleit mutatta. Többszöri felszólításra sem
azonosította magát, így az Ikóniumi Csillagflotta két vadászt küldött a
térségbe elfogásra. Semmit sem találtak, még a hajtóművek által
hátrahagyott impulzusnyomokat sem. Az esetet légköri anomáliaként
jegyzőkönyvezték. Kittinek nem kellett specialistának lennie ahhoz, hogy
tudja, ez valójában egy álcázott űrhajó volt.
 Az információ megszerzése után pár órával leszállt a Linával Broken
Pier egyik városszéli kikötőjében. A hatóságok minden hivatalos megbízás
felmutatása nélkül elhitték, hogy birodalmi ügyben érkezett, és teljes
támogatásukról biztosították. Talán rá is fog férni a Brigádra a renoméjuk
lerombolása? Az, ilyen vak bizalom egy bolygó vezetésétől veszélyes lehet,
merült fel Kittiben a gondolat.
Kikért néhány adatot a hírszerzés és a belbiztonság helyi irodáitól, főleg
a canis lázadókról. Úgy gondolta, hogy Christophe-ot csak egy canis
sámán rejthette el az okkult orgyilkos elől. A sámánokat a von Anstettenek
óta igen pontosan nyilvántartják a Birodalomban, a lázadás kitörése óta
pedig megölnek minden mágikus képességgel született canist, kortól és
nemtől függetlenül. Csak a rendkívül különleges helyzetben lévők
maradhatnak életben a Birodalom területén.
A jelentések szerint három rebellis csoport működött az Ikóniumon, és
mindháromban voltak sámánok. Tehát elő kellett kerítenie ezeket a
sejteket. Újabb időigényes feladat. Pedig ha az asszaszin már a bolygón
van, az csak egyvalamit jelenthet: pontosan tudja, hol van Christophe.
Újabb zaj törte meg elmélkedését, azonban nem az interkom sípolt,
hanem a Lina számítógépe. Normál esetben szólt volna, de az űrhajó nem
elegyedhetett szóba Kittivel, mi több, még az MI holografikus kivetülése
sem jelent meg, ha a nő a fedélzeten volt. A hajó megjelenése,
személyisége és hangja ugyanis Linda Renoirról lett mintázva. Amikor
Kitti rájött erre, annyira megharagudott Rozsenkóra, hogy majdnem
kilépett a Brigádból. Mentora csak a rendszer korlátozásával tudta
marasztalni. Most specialistaként szerette volna átkeresztelni a hajót és
törölni az MI-t, csakhogy erre nem jutott ideje.
Aktiválta a kivetítőt. Ami a szeme elé tárult, az egy pillanatra
elzsibbasztotta. A hírszerzéstől a Néptájékoztatási Hivatalon át az
Árnyékbrigádig mindenhol megélénkült az adatforgalom, és minden adat
egyvalamiről szólt: Christophe Beck porig rombolta a Gasan Iparművek
hajtóműgyárát az Ikóniumon, Broken Pier ipari negyedében.
A kurva anyját, a szomszédban van…
 20.

Rozsenkót a koronázás utáni fogadáson érte utol Christophe

terrorakciójának híre. Az információ a helyettesétől érkezett. Anthony
Xavier szinte könyörgött, hogy az Ikóniumra mehessen, és maga hozhassa
vissza Christophe-ot a Byzantiumra. Amikor ezt Rozsenko megtagadta
tőle, köszönés nélkül bontotta a kapcsolatot. Az igazgató csak remélni
tudta, hogy helyettese nem csinál semmi őrültséget. Clellan határozott
utasítást adott arra, hogy a hírszerzés ne avatkozzon bele ebbe az ügybe,
csinálják csak végig az asszaszinok.
Rozsenkónak el kellett ismernie, hogy ebben több értelem volt, mint
elsőre gondolta volna az ember. Bár az Érdekeltség bérencei nem voltak
hűségesek az uralkodóhoz, hatékonyságuk vitathatatlan. Ők mindig azt
teszik, amire utasítják őket, nincsenek túlkapások. Az ügynökei ezzel
szemben hirtelen felindulásból könnyen megölhetik Christophe-ot. Illetve
az ügynökeit is megölheti az asszaszin, ha úgy érzi, hogy akadályozzák a
munkáját.
– Jézusom, Artyom, úgy állsz itt, mintha egyszemélyes Testőrgárda
lennél – lépett mellé Clellan, és egy pohár pezsgőt nyomott a kezébe.
Rozsenko észre sem vette, hogy laza terpeszben, merev testtartásban áll
a fal mellett, hátratett kézzel. Pont, ahogy a Testőrgárdánál tanulták.
Elmosolyodott. Pont, mint amikor utoljára ebben a teremben voltam.
Clellanre pillantott. Róla senki nem tudná megmondani, hogy valaha a
Testőrgárdában szolgált. A válla megereszkedett, a hasa megnőtt. Ugyan
egyidősek voltak, de míg Rozsenko nyugodtan letagadhatott volna jó pár
évet a korából, a kancellár sokkal többnek látszott, mint amennyi valójában
volt.
Rozsenko ráadásul heveny ízlésficam jeleit vélte felfedezni Clellan
ruháján végignézve. Lila, lobogó ujjú ing, türkiz nadrág és csizma.
Mindezt tetézte a kancellári kárminpiros köpeny.
– Lazíts, élvezd a bált! – sorolta tanácsait Clellan. – Táncolj, igyál,
barátkozz, vagy még jobb, tegyél néhány kört, helyezkedj!
– Ahogy te teszed, Gaius? – pillantott le Rozsenko a barátjára sandán. –
Amióta hűséget esküdtél a Szenátus nevében, úgy kerülöd a császárt,
mintha rinakóros lenne. – Engedélyezett magának egy korty pezsgőt.
 – Én régi játékos vagyok, Artyom, tudom, hol állok és kik vannak
mellettem. Te viszont… – A kancellár végignézett a fekete öltönyben
feszítő férfin. – …nos, neked még le kéne futnod pár kört. Szükséged lehet
rá.
– Minek? – vont vállat Rozsenko. – Itt vagy nekem te.
– Én sem leszek örökké kancellár, pláne, miután olyan jóban vagyok az
új császárral, meg a frissen kinevezett helytartóval – bökött Clellan a
Grahish jobbján mosolygó Chhayára. A nő a ceremónia óta ruhát cserélt,
most egy színváltós, hát és pánt nélküli, köldökig dekoltált csoda volt rajta,
amit csak valami felsőbb hatalom tartott a helyén. – Nem védhetlek meg
mindentől. Főleg akkor nem, ha a saját köreimben sem aratsz osztatlan
sikert. Az istenit, Artyom! – Letette a poharat az arra járó canis pincér
tálcájára, és lekapott egy telit. – Még a te durr bele agyadnak is fel kell
fognia, hogy szükség van a szövetségesekre. Nem egyre, nem tízre, hanem
annyira, amennyit csak össze tudsz szedni. Itt a remek alkalom. A BHEH
igazgatója vagy, a legerősebb fegyver birtokosa: az információé. – A felső
tízezer itt összegyűlt ezer tagja felé intett. – Menj, barátkozz, ígérgess,
törleszkedj, tégy bármit, ami jelzi, hogy nem szarsz magasról ezekre a
népekre!
Rozsenko letette a poharat a mellette álló csicsás terítőjű, különleges
ételekkel roskadásig megrakott asztalra. Kiszúrt magának egy
fahéjkagylóba foglalt húspogácsát, és felkapta. Igen ráérősen falatozott,
ezzel pattanásig feszítve Clellan idegeit.
– Tudod, Gaius, én szarok ezekre a népekre. És nem akarok a BHEH
igazgatója sem lenni, ezt te erőltetted rám.
– Ó, tehát ez a bosszúd? Elbarikádozod magad minden segítségtől és
várod, hogy Chhaya vagy a császár hátba lőjön?
– Mindazonáltal… – Rozsenko újabb kagylót kapott fel, ezúttal egy
csípős fűszereset. Békésen megette, mielőtt folytatta. Clellan nem bírta
idegekkel a játékát, egy szuszra lenyelte pezsgőjét, aztán vörösborral telt
pohárra cserélte a kiürültet. – Mindazonáltal, sosem vettem félvállról a
kötelességeimet, akár magam vállaltam őket, akár rám testálták.
– Akkor?
– Mi volt az egyik legfontosabb lecke, amit Compton őrmester belénk
vert?
Clellan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Felderítés, felderítés, felderítés.
Rozsenko aprót bólintott, majd kortyolt egyet pezsgőjéből.
 – Testőrgárdás irányelveket alkalmazol a politikai játszótéren? –
hüledezett a kancellár.
– Nem, katonai tapasztalatokat alkalmazok. Ez csatatér, csupán mások a
harcoló felek. A felderítés itt is sokat számít. Azt hiszed, úgy jöttem ide,
hogy előtte nem néztem át a BBSz jelentését a vendégekről? Nincs más
dolgom, mint hitelesíteni az információkat, illetve kiegészíteni némi saját
megfigyeléssel. – Rozsenko egy szőke ikerpár társaságát élvező, sportos
küllemű férfira bökött. – Példának okáért ott van McKee szenátor, aki tagja
a BHEH-t felügyelő bizottságnak. Tudom, hogy csendestárs a TriplEx SM-
ben, amelynek egyik törzsvásárlója Grahish császár. Azt is tudom, hogy
ezt a befolyást szeretné majd Chhaya helytartónál kijátszani, hogy a
TriplEx adókedvezményt kapjon a beszállításra, sőt, tervezi a helyi piac
kiszélesítését. Mert kevésbé ismeretes tény, hogy a cég az utcára is gyárt
modelleket. Ezek a Birodalom területein ugyanúgy fellelhetőek, jelenleg
illegálisan. McKee szeretné legalizálni a játékszereit.
Újabb fűszeres csemegét ropogtatott el, mielőtt folytatta volna.
– Az este egy bizonyos pontján, amikor úgy látom, hogy McKee már
elég italt fogyasztott, és a karján csüngő TriplEx-ikrek elég kuncsaftot
szereztek, diszkréten közlöm vele a tényállást, és persze jelzem felé, hogy
a BHEH továbbra is hajlandó félrenézni, bizonyos ellenszolgáltatásokért
cserébe. Aztán kivetem a hálóm azokra, akik ezen a partin belefolynak a
szenátor úr üzelmeibe. Már legalább öt illusztris személy kapta meg tőle a
varázskulcsot. Gondolom, tudod, mit nyit az a kulcs.
Clellan a felesége előtt sem érzett volna szégyenérzetet emiatt, de
Rozsenko mellett valamiért kiült az arcára a pír. A kódkulcs a Birodalmi
Palota Makedón szektorába biztosított bebocsátást, ahol a TriplEx
kéjkiborgjai várták szeretettel a kiéhezett kuncsaftokat. Ez nem volt
szokatlan az ilyen birodalmi eseményeken, sőt, a palota más szektoraiban
egyéb örömforrások is fogadták az azokra kapható vendégeket.
– Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam – mondta végül a kancellár a
borát kortyolgatva. El kellett ismernie, Rozsenko nagyon gyorsan belejött a
politikai játszmába. Azzal, amit most vázolt, nemcsak Chhaya
bizottságában fog szövetségesre lelni, de közvetett módon befolyást
gyakorolhat magára a Szenátusra és a császárra is. Ez egyszerre
bosszantotta és lenyűgözte Clellant.
– Viszont azt továbbra sem értem, hogy miért feszült az elődöm – váltott
hangnemet és témát Rozsenko. Zord arca, ha lehet, még inkább elkomorult,
ahogy pillantása megtalálta Monique Deneuve-öt.
 – Itt mindenki feszült valamilyen szinten, Artyom. Hála neked, most már
én is. – Rozsenkónak arcizma sem rezzent. – Ezek érdekemberek. A
társaság egyik fele képes lenne ultrahangkést állítani a másik fél hátába, ha
abból hasznot húzhatna.
– Igen, de a legtöbben nem méregetik úgy az újdonsült helytartónőt,
mint bozótpiton a buckahörcsögöt.
Clellan a nő felé fordult. Monique valóban feltűnően szúrós tekintettel
vizslatta a díszterem ablakai mellől a Grahishsal és néhány előkelőséggel
beszélgető Chhayát. A helytartónő, észrevéve a BHEH korábbi igazgatóját,
bájos mosollyal az arcán otthagyta a társaságot és a nőhöz sietett.
Kivonultak a balkonra, de úgy, mintha egy macska és egy egér szerette
volna tisztázni évezredes nézeteltéréseiket.
– Nem kedvelik egymást? – kérdezte Rozsenko.
– Nem tudok sokat a viszonyukról, de sosem hallottam róla, hogy
komolyabb harag lett volna közöttük. Deneuve megfelelt Chhaya számára,
és vice versa. Nem akadályozták egymást. Bár
– Ne fojtsd magadba!
– Deneuve-öt többször megpróbálták meggyilkolni az elmúlt
hónapokban. Persze a BHEH igazgatója volt, még ha nem is végezte
fényesen a munkáját, éppen elég ellenségre tehetett szert.
– Igen, olvastam a jelentéseket. – Rozsenko odaadta egy elhaladó
pincérnőnek a kiürült poharat. – Vigasztal a tudat.
– Milyen tudat?
– Hogy a kinevezésemmel nincs vége azoknak a boldog időknek, amikor
még lőttek rám. – Elindult az erkély felé. Clellan utánakiáltott valamit, de a
szavakat széthordta a bálteremben uralkodó általános hangzavar.
Rozsenko egyenesen az erkélyhez sietett, ami önmagában akkora volt,
hogy nagykoncertet adhatott volna rajta az Ezertagú Caniszenekar.
Legalább ötven ember és idegen lézengett odakint, de a balkon végében
veszekedő két nőt tisztes távolságban elkerülték.
Rozsenko udvarias messzeségben állt meg tőlük. Igyekezett úgy tenni,
mint aki nem szándékozik kihallgatni őket. Persze nem ódzkodott néhány
kulcsfontosságú szó elkapásától. Ilyenek akadtak meg a fülében, mint
„merényletek”, „tudom, amit tudok”, és a kedvence, a „tetves Rozsenko”.
Ekkor köhintett. Monique megperdült, Chhaya pipiskedve átnézett a nő
válla fölött.
– Elnézést a zavarásért, úrnőm – intézte szavait Chhayához, annyi
tisztelettel, amennyit csak a hangjába tudott csempészni. Voltaképpen nem
volt baja az újdonsült helytartóval. Eddig csak kétszer beszéltek. Egyszer,
amikor Astrid kinevezte. Viszonylag udvarias keretek között tisztázták a
feladat ideiglenességét. Másodszor a véglegesítése után, akkor sokkal
feszültebb légkörben hozták egymás tudtára, hogy egyiküknek sem tetszik
a jelenlegi állapot. – Beszélnem kéne Deneuve kisasszonnyal.
Chhaya szikrázó zöld szemekkel pillantott Monique-ra, a nő viszont
Rozsenkót méregette hasonlóan éles tekintettel.
– A helyzetét majd később megbeszéljük – vonta magára újra a
figyelmet Chhaya, majd peckes léptekkel otthagyta Monique-ot. Rozsenko
mellett azonban megtorpant. – Igazgató úr – nyomta meg a szót, fél
szemmel Monique-ra sandítva –, még nem érkezett be hozzám a jelentés a
BHEH átszervezésének tervezetéről.
– Minden bizonnyal azért, úrnőm, mert még nem készítettem el.
Momentán felmérést végzek, emiatt is szeretnék szót váltani tisztelt
elődömmel. – Chhaya bosszúsan ingáztatta tekintetét a két BHEH-s
igazgató között. – De ha óhajtja – folytatta Rozsenko –, holnap délelőtt
átmegyek az irodájába, és részletes beszámolót tartok az elképzeléseimről.
Úgy tűnt, Chhaya megenyhült a hallottak után. Rozsenko erre számított.
Nem akarta szükségszerűen az ellenségévé tenni a felügyeleti bizottság
elnökét. Hadd lássa Chhaya, hogy ő nem Clellan bábja, és hajlandó az
együttműködésre a császári érdekeltségekkel. Elvégre ez a BHEH elve:
kiszolgálja mindkét felet.
– Rendben van, igazgató úr, holnap reggel nyolckor várom az
irodámban. – Azzal Chhaya elindult, csakhogy újra meg kellett torpannia,
mert Rozsenko utánaszólt.
– Jelentést kaptam Christophe Beck hollétéről. Az ügynökeim szerint
terrorakciót hajtott végre a Gasan Művek ikóniumi hajtóműgyára ellen.
Chhaya arcáról egy pillanatra levált a közöny maszkja, helyét egy fiatal
lány zsigeri riadalma vette át. Rozsenko elismerését fejezte ki magában,
amiért mindez tényleg csupán futó árnyként jelent meg.
– Itt valami tévedés lesz. Arrata nagymester pár órája a császár tudtára
hozta, hogy az ügynöke elfogta Becket.
– Igen, ezt az információt velem is közölte a nagymester, de attól tartok,
elhamarkodta a jó hír bejelentését. Beck szabadon van az Ikóniumon. A
hivatalom többször ellenőrizte az információt. Alátámaszthatom hatósági
felvételekkel, ha óhajtja.
– Nem szükséges. – Chhaya Monique-ra pillantott, aki láthatóan nem
foglalkozott a hallottakkal. Úgy meredt Rozsenkóra, mintha a tekintetével
próbálná ledöfni a férfit. – Köszönöm, hogy szólt, igazgató úr. Most
elnézését kell kérnem, de muszáj közölnöm a rossz hírt a császárral. –
Azzal otthagyta a BHEH egykori és jelenlegi igazgatóját.
Rozsenko büszke volt magára. Egyetlen jól irányzott döféssel zúzta szét
az Asszaszin Rend jó hírét, és alázta meg Arrata nagymestert. Lehet, hogy
a Rend nem kötődik az uralkodóházhoz, mint ahogy azt a legtöbben hiszik
a Birodalomban, de ez akkor is komoly érvágás lesz az orgyilkosoknak.
Elégedetten fordult Monique felé. A nő arca megvetéstől és dühtől
piroslott. Keresztbe font karokkal méregette Rozsenkót, pontosan
ugyanúgy, mint pár perccel ezelőtt Chhayát.
– Ilyet sem láthat mindennap az ember. A nagy Rozsenko tövig benyal a
főnökének.
– Clellan barátom szerint érdemes helyezkednem. – Rozsenko széttárta a
karját. – Helyezkedem.
– Helyezkedjen el az ágyában és dugja meg!
– Hogy aztán a császár megöljön, mint mindenkit, aki a húga körül
legyeskedik? – A korlátra támaszkodva végigmérte Monique-ot.
Rozsenkóval nagyjából egyidős, még a férfi kényes ízlésével mérve is szép
nő volt. Rövid, barna haját kék pánttal fogta hátra, kiemelve magas
homlokát és kék szemét. Vékony ajka dacos mosolyra húzódott.
Combközépig érő, mélyen dekoltált kék ruhát viselt, amelynek oldalait a
derekáig felvágták és aranykarikák sorával fogatták össze, még csábítóbbá
téve a formás lábakat. Rozsenkónak nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy
újra a nő szemébe nézzen.
– Az tetszene. – Monique könnyed testtartásban, egyik lábát előrébb
helyezve nekidőlt a korlátnak. – Elő a farbával, Rozsenko, miről akar
beszélni velem? Remélem arról, hogy mellkastól lefelé gép lettem. Engem
például ez a téma roppant mód foglalkoztat.
Rozsenko kihasználta az alkalmat, hogy újra letekintsen a nő lábára.
– A biztosítás talán nem fizette a szervek klónozását?
– De nagyon vicces, maga barom – köpte a nő mérgesen. – Na, mondja
már, mit akar?
– Érdekelne egy rendellenesség a könyvelésben, ami azután keletkezett,
hogy… – Itt körülnézett, nem hallgatja-e ki őket valaki, de csak Vito
Zolezzi és a Néptájékoztatási Hivatal új igazgatója, Tirzah Shein volt a
közelükben. Éppen elmélyülten vitáztak egy négykarú huronnal az
asztrológiáról. – Hogy én átvettem maguktól bizonyos műveletek
irányítását.
– Milyen cukin fogalmaz.
Rozsenkónak futotta egy mosolyra.
 – Több hónapon át emésztett fel komoly összegeket a maga által
létrehozott Speciális Műveletek osztálya.
Monique vállat vont, mintha ez nem mondana neki semmi különöset, de
az arcán látszott, hogy Rozsenko fájó pontra tapintott.
– És? – kérdezte ideges flegmasággal. – A hírszerzési műveletek
gyakran költségesek. Mi közöm nekem ehhez? Ez most már a maga
problémája, Rozsenko, hagyjon engem békén vele! – Indult volna
máshova, csakhogy Rozsenko elkapta a karját. – Engedjen el!
– A Speciális Műveletek irodája egy takarítószekrény, az ott dolgozó
három ember pedig két éve halott, mégis végrehajtottak egy maga által
engedélyezett küldetést. Ugyanakkor feltűnt, hogy a Birodalmon Kívüli
Veszélyek részlegének három ügynöke a Speciális Műveletek
létrehozásakor egyszerre jelentett beteget, majd az iroda megszűnése után
mindhárman baleset áldozatai lettek. Nagyon érdekelne, mi történt abban a
takarítószekrényben, mert a költségvetésen kívül semmi nyoma sincs az
irodának vagy a céljának.
– Ez csak adminisztrációs hibák és véletlenek sora, Rozsenko.
– A véletlenek és a hibák az emberek miatt történnek.
Csend telepedett rájuk. Monique állta a szúrós tekintetet, noha látszott
rajta, hogy legszívesebben elmenekülne a karját satuba fogó Rozsenko elől.
Végül a férfi elengedte.
– Szeretném, ha délután háromkor megjelenne az irodámban, és
részletesen beszámolna ezekről a hibákról és véletlenekről.
– Mert ha nem? – nézett rá kihívóan Monique.
– Akkor a Birodalom veszélyeztetésének vádjával fogom behozatni, és
hivatalos eljárás keretében hallgatom ki. Választhat. – Megfordult, hogy
távozzon, de most Monique kapta el az ő karját.
– Se isten, se ember nem vihet be engem abba az épületbe. – Monique
ezt nem úgy mondta, mint aki a riválisának akar ellenállni. Egyszerűen
halálra rémült a gondolattól. – Találkozom magával, de nem a BHEH-ban.
Rozsenko gyanakodva nézett Monique-ra. Nem tudott másra gondolni,
mint hogy a fantom iroda és a Monique ellen irányuló állítólagos
merényletek között kapcsolat lehet, és talán a BHEH mélyen érintett
benne.
– Rendben van, akkor jöjjön el hozzám.
Monique grimaszolva legyintett.
– A BHEH által nagylelkűen felajánlott ház még annyira sem
biztonságos, mint az irodájuk. Miután beköltöztem, egy évig
poloskavadászattal és az ellenem programozott biztonsági rendszer
kinyírásával múlattam az időm.
– Ez lenyűgöző, én viszont azt mondtam, hogy hozzám jöjjön el.
Monique végre megértette, miről beszél.
– Rendben van, Rozsenko, ott leszek. Csak előtte rendezze el az ügyes-
bajos dolgait, mert a beszélgetésünk után lehet, hogy baleset éri. Tudja,
felrobban a születésnapi tortája, a fejére esik a gravoágya, vagy a konyha
számítógépe merő véletlenségből magát süti meg a Birodalomalapítás
Napján.
– Szerencsére sosem kaptam még tortát a születésnapomra, az ágyam
nem antigravitációs, a konyhámban pedig az egyetlen dolog, ami automata,
az a kávéfőző.
– Magának van kávéfőzője? Ugye tudja, hogy az emberiség lassan átlép
a huszonkilencedik századba?
Rozsenko elengedte a füle mellett a gúnyolódást. Lerázta magáról a
vékony ujjakat, majd elbúcsúzott a nőtől.
 21.

Arrata nagymester korán hazaért. Az Asszaszin Rend tagjaként nem volt

hivatalos a fogadásra, mert az úri népek nem szívesen vegyültek
orgyilkosokkal. A koronázáson csak addig kellett ott lennie, amíg
nyilvánosan hűséget esküdött a császárnak. Rutinból tette le a hamis esküt,
ahogy korábban Astrid előtt. A Rend persze készségesen végrehajtja a
császári utasításokat, amennyiben a Birodalom valódi urai azt jóváhagyják.
Ezeknek a háttérben megbúvó embereknek a szava volt az igazi parancsszó
Arrata fülében, és ha ők az uralkodó halálát kívánják, hát az asszaszinok
készségesen megölik.
Emellett jó pénzért elvállaltak magánjellegű megbízásokat.
Természetesen ebben az esetben ugyanúgy figyelembe vették titokzatos
uraik érdekeit. Ilyen eset volt Hazes megbízása, azaz Rozsenko és
Monique megölése. Mielőtt elvállalta volna az ügyet, Arrata a megfelelő
csatornákon megérdeklődte, mindez okoz-e majd valamilyen gondot. Nem
meglepő módon Monique megölése senkit sem izgatott, sőt inkább
szorgalmazták, mivel túl sokat tudott.
Rozsenko kiiktatása ellen sem emeltek kifogást. Sokan osztották azt a
véleményt, hogy a hajdani árnyékbrigádos a jövőben komoly gondokat
okozhat, így jobb idejekorán megszabadulni tőle.
Hogy Hazes miért akarta megöletni ezt a két embert, az Arratát nem
foglalkoztatta különösebben. Nem tartozott a munkájához. Sokkal
fontosabb kérdés volt a merénylet kivitelezése.
Monique megölése rutinmunkának számított. Csupán két okból nem
végeztek még vele. Egyrészt, Monique igen komoly védelemmel bástyázta
körbe magát, amit időigényesnek bizonyult felmérni és áttörni. Másrészt,
Hazes kifejezetten kérte, hogy ne utaljon semmi a Rendre.
Rozsenko esetében mind a felmérés, mind a Rend szerepének elleplezése
komoly fejtörést okozott. Arrata napok óta gondolkodott a problémán, de
nem jutott előbbre. Még most is, ahogy a kisfiát nézte, amint az nagy
műgonddal végezteti ki a Brett Shaw akciófigurát III. von Anstetten
bábujával, ezen járt az esze.
Hazes ráadásul kezdett türelmetlen lenni. Legutóbb tudatta vele, hogy
nem akar tovább a Rend pepecselésére várni. Ez bosszantotta Arratát,
elvégre a gyors munka ritkán vezet kielégítő eredményre. Olyan emberrel
szemben, mint Rozsenko, pláne nem érdemes kapkodni. Másrészt be
kellett látnia, hogy ezúttal szükség lesz gyorsaságra. A hírszerzés
igazgatója eszes, tapasztalt, harcedzett férfi, ráadásul nem rest saját kezébe
venni az irányítást. Az ilyen ember hamar megneszeli, ha vadásznak rá.
Szóval Rozsenko esetében gyors és váratlan támadásra van szükség,
csakhogy Arratának ezen kívül semmiféle ötlete sem volt arra nézve,
hogyan vigyék sikerre. Rozsenko képességeit ismerték, a lehetőségeit
feltételezték, a felszereltségét még csak nem is sejtették. Igaz, már nem
kapcsolhatta fel az Árnypáncélt, de csak egy ostoba gondolta azt, hogy
anélkül könnyű préda lenne.
A megoldást az este első hívása szolgáltatta. Éppen vacsorához
készülődött, amikor a felesége bekiabált az étkezőbe.
– Michael, drágám, csipog az omnid! Kék!
Arrata bosszúsan bevonult a dolgozószobájába. Amint az ajtó
materializálódott és felkapcsoltak a mentális- és interferenciapajzsok,
fogadta a hívást.
Hazes szokás szerint csak egy rövid szöveges üzenetet küldött.
Megbízója igen komolyan vette az inkognitóját. Arrata eddig csak kétszer
beszélt vele, akkor is csak hangkapcsolat volt. Persze a nagymestert ez nem
lepte meg, a legtöbb magánmegbízója szerette titokban tartani a kilétét.
Általában közvetítőkön keresztül dolgoztak, és lefogadta volna, hogy ez a
Hazes sem több egy köztes embernél.
A széles dolgozóasztal lakkozott lapjába épített holoprojektor mindössze
egyetlen mondatot vetített a levegőbe, de az Arrata több gondját
megoldotta.
Rozsenko és Deneuve holnap délután háromkor találkoznak Rozsenko
házában.
Arrata fejében egyből összeállt a nagy terv. A maga nemében
pofonegyszerű ötlet részleteit hamar kigondolta, majd néhány hívással
kiosztotta a feladatokat a megfelelő asszaszinoknak. A nő fogja őket
bejuttatni az igazgató házába, és biztosítja majd álcájukat.
Monique meglátogatja Rozsenkót, aki tönkretette az életét, és
megpróbálja megölni. A fickó védekezik, végez a nővel, de a merényletet ő
sem éli túl. Szép kerek történet.
Hogy minimalizálják a gyanús körülményeket, Rozsenko ellen
valamilyen mérget kell használni. Akkor senki sem fogja feszegetni azt a
kérdést, hogyan tudta Monique legyőzni az Árnyékbrigád egykori felderítő
specialistáját.
 Kiválasztotta nyolc legjobb emberét, mindegyikük más-más ölési
technikának volt a mestere. A feladat elvégzésére elég lett volna egy
ember, de bármi közbejöhetett, pláne, ha Rozsenkóról van szó. Könnyen
lehet, hogy erőszakot kell majd alkalmazniuk, akkor pedig nem árt a túlerő.
Persze csak módjával, tűzharcról vagy rombolásról nem lehet szó. Azt már
nehéz lenne elleplezni.
Amint végzett a feladatok kiosztásával, törölt minden nyomot, ami
Hazeshez vagy az Asszaszin Rendhez köthette, és vidám hangulatban
kilépett a szobából. Az ajtó azonnal bezáródott mögötte.
A konyha felé indult, de hirtelen ötlettől vezérelve inkább a nappaliba
ment. Felesége a bőrkanapén elnyúlva egy holosorozatot nézett. Evelin tíz
évvel volt idősebb nála, a korkülönbség mégsem látszódott köztük. A nő
hatvanhoz közeledve is szívdöglesztő volt. Sokan irigyelték Arratát miatta,
de néhányan azért megkérdezték, hogyan vehetett el nála ennyivel idősebb
nőt. Ilyenkor viccesen azt szokta felelni, hogy ő csak követte az ősi
házasodási irányelvet: nézd meg az anyját, vedd el a lányát. És Evelin
anyja ugyanilyen szép volt felesége korában.
Pár hónapja ünnepelték tizenkét éves házassági évfordulójukat, de még
mindig kamaszos szerelemmel imádták egymást. Ugyan megéltek
hullámvölgyeket, alkalomadtán különköltöztek, néha megcsalták egymást,
de minden ilyen szétválást nagy egymásra találás követett.
Persze senki sem tudta, hogy Evelin Arrata felesége, mint ahogy a nő
sem tudta, hogy a férje valójában nem Michael Caldwell, a C&E
Bányatársaság vezérigazgatója.
– Fiam, szedd össze a játékaidat és menj a szobádba! – szólt oda a szőke
kisfiúnak, aki eddigre Paul Wittgennel lemészárolta a GAMMA-alakulatot.
Míg a fiú szó nélkül összeszedte a figurák darabjait és kiment a
nappaliból, addig Arrata leült felesége mellé a kanapéra. Simogatni kezdte
a nő hasát.
– Rászólhatnál a lányodra, hogy szálljon le a cellulárisról. Két órája
beszélget a barátnőjével – mondta a felesége halk hangon, átadva magát
férje kényeztetésének.
– Majd leszokik róla, ha a számlát a kezébe nyomom. – Csókolni kezdte
Evelin nyakát.
– Ő még mindig azt hiszi, hogy majd mi kifizetjük. – A nő beletúrt férje
éjfekete hajába.
– Meg fog lepődni.
Ahogy a szenvedély egyre inkább eluralta őket, úgy szabadították meg
egymást ruháiktól és merültek el egyre jobban egymás testében. De mielőtt
szeretkezésük beteljesülhetett volna, Arrata omnitoucha újra csipogni
kezdett. A férfi káromkodva nyúlt a kávézóasztalon heverő gyűrűért,
tetején a vörösen villogó ékkővel. Minden lelkesedése semmivé foszlott, a
vörös szín ugyanis a legmagasabb prioritású hívásokat jelezte.
– Hogy az a… – sziszegte, és óvatosan leemelte magáról a feleségét. –
Ezt fel kell vennem. Mindjárt jövök.
Felesége bosszús csalódottsággal nézett utána.
Arrata úgy döntött, nem tiszteli meg hívóját azzal, hogy felöltözve
fogadja. A dolgozószoba leárnyékolása után aktivált egy holografikus
képmást. A fotórealisztikus holo-Arrata a Rend barna köpenyében állt, és
szokás szerint maszk takarta az arcát. A ház számítógépe két évtizednyi
folyamatos megfigyelés alapján állította össze a holomás reakcióit,
tökéletesen másolva tulajdonosát. A hívó végig azt fogja hinni, hogy az
igazi Arrata áll előtte.
Aktiválódott az asztalba épített kom kivetítője. Chhaya hologram alakja
jelent meg a szoba közepén, pár centire a holo-Arratától.
A nagymester bozontos szemöldöke a homloka közepéig szaladt. Sok
mindenkire számított, de Chhaya nem volt köztük. A nő keveset takaró
ruhája visszahozta Arrata lelkesedését, mégsem tudott felhőtlenül odakint
epekedő feleségére gondolni.
Chhaya a koronázás után a Morrigan-tartomány helytartója lett, és
valószínűleg további címeket kap majd bátyjától. Arrata okos nőnek
tartotta.
Nőnek? Egyidős a lányommal!
Figyelemmel kísérte a karrierjét azóta, hogy az apja rejtélyes
körülmények között meghalt. Arrata üzleti kapcsolatban állt Viswajittal,
így betekintést kaphatott a Morrigan-kastély életébe. Nem villanyozta fel a
tapasztalat, de éppen ezért sejtette, hogy a családfő meggyilkolása mögött
az akkor tizenhat éves Chhaya állt. Márpedig aki képes megölni a saját,
extrém mód paranoid apját, az érdemes egy orgyilkos figyelmére, főleg
miután a gyilkosságot sikerült a Rendre kennie.
És Chhayában nem kellett csalódnia. A nő ügyesen manőverezett a
politikai életben. Az Astridhoz fűződő rokoni kapcsolatát kihasználva
hatalmat szerzett a BHEH fölött. Ezután úgy gyűltek köré a befolyásos
barátok, mint döghúsra a legyek. Lényegében két év alatt komoly politikai
tényezővé nőtte ki magát, most pedig a Birodalom ura lehet.
Arratát egyedül az lepte meg, hogy nem ölte meg a bátyját és ült ő maga
a trónra. Ismerve a viszonyukból kínálkozó lehetőségeket, a nagymester
nem talált erre magyarázatot. Talán ennyire fél a bátyjától? Jobban, mint
az apjától? Vagy csak úgy gondolja, hogy több lehetősége van a háttérben
maradva uralkodni?
Akármi volt a válasz, Arrata tudta, hogy az nagyot fog szólni, ha Chhaya
felfedi. És akkor nem lesz egészséges az ellenségének lenni. A nagymestert
pont ez nyugtalanította most, mert a nő arcán tömény düh ült, nem baráti
szeretet.
– Nagymester, ön a ceremónia előtt azt közölte a császárral, hogy
elfogták Christophe Becket.
– Ez így van, úrnőm – mondta Arrata, s a hologram alig egy hajszálnyi
késéssel, hideg hangon megismételte a választ.
– Akkor hogyan lehetséges, hogy Beck alig egy órája felrobbantott egy
gyárat az Ikóniumon?
Ez volt az a pont, amikor Arrata mentális parancsára a számítógép
materializálta urán az asszaszin öltözetet, és látható átmenet nélkül
átkapcsolta a projektort a holo-képmásról a valódi nagymesterre.
Evelin fél órával később döbbenten nézte végig, amint férje csapot-
papot, de leginkább őt otthagyva elviharzik otthonról.
 22.

Christophe-nak esze ágában sem volt huzamosabb ideig a Megdöglesz, ha

bejösszben dolgozni. Már csak azért sem, mert a croll tulaj mellett
könnyen igazzá válhatott a kocsma nevének jóslata. Hiába adta oda neki az
összes pénzét és biztosította, hogy nem kér fizetést, ez a faj nem a
nyugalmáról volt híres.
Ha minden a terve szerint alakul, csak reggelig kell maradnia. A terve
pedig pofonegyszerű volt, lényegében arra épült, amivel hatalmat
gyakorolhatott úgynevezett barátai fölött a régi szép időkben:
információra. Csupán találnia kell egy pilótát, akiről a SkyLight tartalmaz
valami olyasmit, ami jobb, ha sosem tudódik ki. Azzal szépen megzsarolja
a delikvenst, ígér némi jutalmat, és már meg is van a jegye a Birodalomból
kivezető járatra.
A Megdöglesz, ha bejössznél alkalmasabb helyet keresve sem találhatott
volna Broken Pierben. Ha hitt volna a sorsban, arra fogta volna, de így
csak a szerencséjét áldotta. Ezt a kocsmát ugyanis nagyon nagy ívben
kerülték a hatóságok, ami kedvezett az alvilági látogatóknak.
A SkyLight segítségével hamar megismerte a hely történetét, a színesebb
részleteket pedig a törzsvendégek mesélték el lelkesen. Ahogy mondták, a
kocsma elődje és névrokona hetven évvel korábban a jelenlegi tulaj apja és
az akkori Árnyékbrigád felderítő specialistája közti nézeteltérés áldozata
lett. A szóváltás oka egy tizenkét hetes túszdráma volt. Ennek végén a
specialista betért a crollhoz egy italra. A kocsmai csetepaté után az ipari
negyedet újjá kellett építeni. A csapos és a túszok meghaltak, bár utóbbiak
csak azért, mert mire az Árnyékbrigádot bevetették, a croll megette őket.
Eztán a csapos fia megörökölte a romokat, felépült az új Megdöglesz, ha
bejössz, és azóta egyetlen hatósági személy sem akart odabent körülnézni,
a helyi csempészek, zsoldosok, fejvadászok, csalók és egyéb törvényen
kívüli alakok legnagyobb örömére.
Ahogy közeledett az éjszaka, úgy sorjáztak befelé a rosszabbnál
rosszabb arcok. Christophe furcsán érezte magát a vendégek között, annak
ellenére, hogy álcájával nem lógott ki közülük. Sőt, amiért elég őrült volt
egy crollnak dolgozni – és mert az alkalmazta karletépés helyett – hamar
elnyerte a bizalmukat. Előbb-utóbb minden újonnan érkező megjelent
előtte megérdeklődni, ugyan milyen agybajt diagnosztizáltak nála.
Mégsem érezte jól magát, hiszen nem ezekhez a népekhez szokott.
Kultúrálatlan, goromba, büdös teremtmények, fajtól, nemtől függetlenül.
Mindegyik életében volt valami sötét folt, a legkeményebbeket pedig
nagyjából mindenhol azonnali kivégzés várta a galaxisban. De ami a
legjobban zavarta Christophe-ot, hogy nagyobb biztonságban érezte magát
itt, mint bárhol máshol Ornella halála óta.
Beesteledett, a söntéspult két végén felállított színpadokon
megkezdődött a műsor. Ezzel együtt a hangulat a tetőfokára hágott.
Szalonképtelen bekiabálások nyomták el a Christophe-ot gravobaleset
hangjára emlékeztető zenét, miközben röpködtek a színpadra a különböző
formájú és nagyságú címletek. Egyszer még egy homárszerű carapaxot is
feldobott valaki – vagy maga ugrott fel, Christophe nem tudta
megállapítani –, ám őt a színpadot védő erőtér azonnal kiütötte.
Christophe kezdeti reménye foszladozni kezdett, amikor két óra
elteltével sem tért még be olyan ember, akinél a SkyLight valami
használhatót talált volna. Sőt, rá kellett jönnie, hogy az adatbázisa nem
mindentudó. Az Igazi Bizánci Birodalom határain kívülről csak publikus
adatokkal és megkérdőjelezhető hitelességű hírszerzési adatokkal bírt.
Új vendég sem érkezett már annyi, mint az éjszaka kezdetén. Akik
betévedtek, azokra elég volt egyetlen pillantást vetnie, hogy a SkyLight
minden hasztalan információt eláruljon róluk. Úgyhogy csüggedésében
töltött magának egy pohár barna barackpálinkát – nem mert más itallal
kísérletezni –, és elmerült a műsorban. A háta mögötti színpadon vonagló,
kétfejű rozmárra emlékeztető nünükéről próbált tudomást sem venni, de a
másik táncosnő bolygójára szívesen ellátogatott volna.
Az elizhur faj rokonságban állt az emberrel. A színpadon táncoló
képviselőjük karcsú volt, formás mellekkel, kerek fenékkel, hosszú
combokkal és olyan tekintettel, amelytől bármely humanoid férfiban
kihagy az agy. Ezt a látványt csak fokozták a halántékából kiálló
szarvacskák, a villás farok, a hártyás szárny, valamint a patákban végződő
lábfej.
– Rilkot konyakot, de iziben! – törte meg Christophe fantáziálását egy,
az eddigiekhez képest szokatlanul jól artikulált hang. Kíváncsian fordult az
új jövevényhez, miközben visszakapcsolta a SkyLightot. Az beleordított az
agyába.
Az adatbázis szerint Theodor Siler West, a Sárkányszív nevű teherhajó
kapitánya volt. Több naprendszerben megvádolták nagy értékű műtárgyak
eltulajdonításával. A galaxis bizonyos pontjain az univerzum legjobb
műkincskereskedőjeként, máshol a legjobb műkincsrablójaként
emlegették, és akadtak olyan helyek is, ahol szimplán csempészként
tartották számon. Ez önmagában még nem volt komoly fegyvertény, mert a
Birodalomban nem körözték. Christophe viszont korábban arra utasította a
SkyLightot, hogy keressen összefüggéseket a bűntettek és egyéb,
hasznosnak vélhető események között. Az utasítás pontatlan volt, a
SkyLight mégis zokszó nélkül teljesítette, újra lenyűgözve tulajdonosát. A
talált adatok új erőt adtak Christophe meghalni készülő reményének.
– West kapitány – szólította meg széles mosollyal, amitől álcája úgy
festett, mint egy éhes cápa. Az izmos, de átlagos magasságú West vékony
szemöldöke olajfoltos homloka közepéig szaladt.
– Tán ismerjük egymást? – igazította meg idegesen a nyakában lógó
aranyláncot.
– Még nem, de ezen változtatni szeretnék. – Kitöltötte a konyakot,
miközben mentális paranccsal lekapcsolta a SkyLightot. – Üzleti ajánlatom
van az ön számára.
West szemében egyszerre csillant gyanú és érdeklődés. Közelebb hajolt
a pulthoz, ugyanakkor egyik kesztyűs keze óvatosan a söntés alá hullott.
– Miféle?
– Szállítás. Utasszállítás, egész pontosan.
– Fordulj bizalommal a helyi utazási irodákhoz. Nekem teherhajóm van.
Csak tárgyakat szállítok, mivel azokra van engedélyem.
Embercsempészettel pedig nem foglalkozom.
Christophe elérkezettnek látta az időt a csali bedobására, ugyanakkor a
kapitányra állította a Warlord III-at. Ha West kibiztosítja a fegyverét, a
pajzsok azonnal aktiválódnak.
– A lopott műkincsek szállítására van engedélye?
West keskeny arca és horgas orra már amúgy is egy sasra emlékeztette
Christophe-ot, de ahogy a kapitány összehúzta a szemét, még inkább olyan
érzése támadt, mintha a ragadozó madarak királya lesne rá. Toldozott-
foltozott, csatokkal összefogott kabátja szintén úgy lógott rajta, mintha a
szárnyai lennének. Az összképet egyedül szürke vászon kezeslábasa
rontotta. Mellkasa mentén, jobb combján és mindkét alkarján szögletes,
rozsdás páncéllemezek sorakoztak. A szegycsontját elfedő lemezből egy
lapos, holokivetítővel ellátott tárolórekesz állt ki.
– Hogy hívnak, haver? – kérdezte West, nem éppen barátságos hangszínt
megütve.
– Jack. Csak Jack.
 – Oké, Csak Jack úr. Vigyázz, meddig merészkedsz el. A Warlord
harcászati rendszeredből ítélve nem az egyik tudatkorrekciós intézményből
megpattant beteg vagy. – Rákönyökölt a pultra, és olyan halkan beszélt,
hogy Christophe-nak igencsak fülelnie kellett, ha meg akarta érteni a
zsivajban. – De ha nem gondolod át alaposan a mondandód, feltálalom a
valagadat a főnöködnek.
– Az ajánlatom a következő – kezdte Christophe, nyugalmával meglepve
önmagát is. – Kiviszel a bolygóról, és akkor a csillagközi bulvármédia
holnap nem közli le kiemelt hírként, hogy a hajód, a Sárkányszív és az
ismert világegyetem talán legnagyobb megacége, a Nyugati Űr Társaság
között gyanúsan sok a titkos kapcsolat.
West olyan harsányan nevetett fel, hogy a színpadon magát kényeztető
nőstényördög kiesett a szerepéből, a vendégek pedig rosszalló pillantást
lövelltek felé. A kapitány könnyeit törölgetve hörpintette fel az italát.
– Ó, hogy a Vaskesztyűsök nyújtsanak kezet neked, totál beszartam
tőled. Azt hittem… – Újra nevetett, ezúttal azért visszafogottabban. Ennek
ellenére Christophe kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Azt hittem,
hogy komoly játékos vagy. Tudod mit? Igyál valamit a számlámra!
– Én nem vicceltem, kapitány.
West megpróbált komoly arcot erőltetni magára. Nem ment neki.
– Na, jól van, látom, kezdő vagy a zsarolásban. – Kényelembe helyezte
magát. – Adok pár tanácsot, majd meghálálod, ha nagy leszel. A
legfontosabb ebben a bizniszben, hogy a fenyegetőzésed biztos lábakon
álljon. A tiéd sajnos nem ilyen. – Intett neki, mintha csak a szolgálóját
próbálná elhessegetni. – Menj hátra, törölgess el néhány poharat, és
gondold át, amit mondtam. Aztán majd gyere vissza, ha van valami
épkézláb történeted. – Azzal látványosan hátat fordított neki, a pultot
megtámasztva elmélyült az elizhur műsorában.
Christophe-ot elfogta a sárkányméreg. Nem hitt a fülének. Egy jött-ment
csempész akarja kioktatni zsarolásból, amikor alig néhány hete még a
tenyeréből evett a fél Igazi Bizánci Birodalom.
– Hé! Theo, még nem zártam le a beszélgetésünket! – Megragadta West
könyökét és visszafordította.
A kapitány kedélyes meglepettséggel pillantott le a karját fogó kézre,
majd fel a vörös arcú férfira.
– Kezdesz pofátlan lenni, kölyök!
A „kölyök” szó tovább tüzelte Christophe-ot. West fiatalabb volt nála
néhány évvel.
 – Bizonyíték kell? Íme! A Sárkányszív az elmúlt három évben feltűnően
sokszor landolt a Nyugati Űr érdekeltsége alá eső űrállomásokon vagy
kapcsolódott össze annak teherhajóival. Ugyancsak sűrűn esett meg, hogy
Mia Keena, a társaság vezérigazgatójának lánya ugyanazon a bolygón, sok
esetben ugyanabban a városban üdült, mondjuk az akabai Lawrence-ben –
nyomta meg a szót –, ahol azokban az órákban a Sárkányszív is
vendégeskedett. Biztos forrásból tudom, hogy az említett hölgy nagy
rajongója a ritka műkincseknek. Bizonyítékom ugyan nincsen, de ide az
energiagyenge lézerbökőt – mutatott a nyakára –, hogy ha utánanéznék,
kiderülne, hogy te és Mia Keena meglepően sokszor fizetettek
ugyanazokon a vendéglátóhelyeken, strandokon, hotelekben, és a többi, és
a többi. Szintén biztos vagyok benne, hogy az általad eltulajdonított
műtárgyak egyike-másika, például Chagall egy festménye, fellelhető a
Nyugati Űr tulajdonában. Vajon egy sztorira éhes riporternek mennyi
időbe telne kinyomoznia mindezt?
A végszóra West minden jókedve elszállt, sötétbarna szemében csak
villámok cikáztak. Kezét feltűnően a pult alá lógatta, testtartása merevvé
vált.
– Ami pedig a hír kijuttatását illeti – folytatta tovább Christophe
hajthatatlanul –, nos, azzal nem kell fáradnom. A hír már odakinn van, az
apám fogja terjeszteni, amennyiben egységidő szerint holnap reggel
nyolcig nem hívom fel azzal, hogy kijutottam a Birodalomból. Mivel ő
maga is médiamogul, nem lesz nehéz terjeszteni az… – elővillantotta
mesterséges cápamosolyát – …igét.
Christophe nem volt gondolatolvasó, de tudta jól, hogy West éppen a
lehetőségeit latolgatja. A kapitány arca nyitott könyvnek bizonyult.
– Honnan tudjam, hogy nem blöffölsz? – kérdezte végül West kimért
hangon.
– Honnan tudnék ilyeneket? Miért éppen téged vettelek célba, és senki
mást a kocsmában? Amióta hamis papírokkal landoltál Broken Pierben, ide
jársz. Azt is tudom, hogy azok miatt a papírok miatt nem mersz elmenni a
Fellegvár megtámadása óta, mert a szigorított ellenőrzések mellett nagyobb
az esélyed a lebukásra. És hiába nem köröznek a Birodalomban,
gondolkodás nélkül kiadnának, teszem azt a turániaknak. Theodor, hetek
óta figyellek téged, készültem erre a beszélgetésre. Én megtaláltalak, apám
pedig kiderített rólad egyet s mást.
– Ez nagyszerű, de ha édes jó apád képes csak úgy üzengetni az egyetlen
kicsi fiacskájának ide, a cenzúra és megfigyelés melegágyába, hogyhogy
nem tud kivinni?
 Christophe megvonta a vállát, mintha valami jelentéktelen kérdést hallott
volna.
– Egy dolog beszélni valakivel egy paranoid birodalomban, és más dolog
kivinni onnan. Elkövettem néhány stiklit ittlétem alatt. Ezek miatt nem
kimondottan vagyok a népszerűségi listák élén.
– Miféle stikliket? – faggatózott tovább West, érezvén, hogy ezen a
vonalon megfoghatja zsarolóját.
– Olyasféléket, amik miatt kénytelen vagyok féregvezetékre lépni –
vágta ki magát Christophe. El kellett ismernie, hogy a kapitánynak
fantasztikus ösztöne lehet, mert egy szavát sem hitte el, ez látszott rajta.
Ugyanakkor nem bízott eléggé magában, vagy nem merte vállalni a
tévedés kockázatát, hiszen még nem lőtte le.
Közben az ajtón egy falatnyi bőrkabátot viselő, szemkápráztató nő lépett
be. Christophe megengedett magának egy gyors pillantást. A barna hajú
szépség nagy, zöld szemmel és undorral teli grimasszal nézett körbe a
teremben. Persze senki sem figyelte az arcát, mert formás kebleit csak
valami hevenyészett, acélszürke melltartószerűség fedte. Igencsak
szokatlan viselet volt az ikóniumi télben. Elsőrangú lehet a fűtőrendszere.
Lejjebb már nem is vándorol az átlagember tekintete, ám Christophe
alaposabb férfinak született. Futó pillantásába belefért a csípőtől induló
bőrnadrág, a térdig érő csizma, és a könyökön túlérő kesztyűk
megcsodálása is.
Más körülmények között valószínűleg tovább szemezett volna a nővel,
de jelenleg jobban érdekelte az előtte ülő férfi, aki láthatóan elhatározta
magát, mert éppen készült pisztolyt rántani.
– Látom, nem győztem meg. Hadd kontrázzak – szólalt meg továbbra is
meglepően nyugodtan. Kezdett rájönni, hogy egy csempészt sem könnyebb
megzsarolni, mint egy szenátort. – Tudom, hogy ha valakinek olyan
magasan vannak barátai, mint magának, nem esik nehezére megeresztenie
egy kódolt hívást.
– És kit hívjak, aki igazolni tud? A jóisten hívóazonosítója nincsen meg.
– Vegye fel a kapcsolatot Mia Keenával vagy az apjával, és kérdezzen rá
Johan Cruijff-re. Ő az apám. – Christophe remélte, hogy mesterséges
pókerarca nem most hagyja cserben. Johan Cruijff híres médiamogul volt.
Hírnevét gátlástalanságával szerezte. Ez utóbbi miatt kénytelen volt
elzárkózni a világtól, mivel sikeresen magára haragította a legnagyobb
csillagbirodalmak és megacégek, köztük a Nyugati Űr urait. Senki sem
tudja, hol van, mit csinál, de már azt sem, hogyan néz ki. És persze
elérhetetlen.
 Ha Christophe számításai bejönnek, Mia vagy az apja, Nathan Keena
hallottak róla, és a neve elég lesz a további aggályoskodás megelőzéséhez.
Persze mindehhez az kell, hogy West egyáltalán elhiggye, amit eddig
mondott.
– Természetesen, ha kivisz, apám hajlandó lesz fizetni önnek – tette még
hozzá, mint utolsó érvet.
Egy dzseki csattant a pulton, és az előbb érkezett szépség letelepedett
West mellé. West láthatóan észre sem vette. Éppen kioldotta a fegyvere
rögzítőpeckét. Christophe izmai megfeszültek. Nem járt sikerrel. Lassan
úrrá lett rajta a kétségbeesés. A Warlord III feltöltötte a pajzsait, közben a
pult alatt az Art of Laserért nyúlt.
Eszméletlenül szép kebelpár suhant be Christophe és West látóterébe, s
ez megtörte a feszült hangulatot. A két férfi akaratlanul fordította el
tekintetét a másikról és fókuszált a váratlan betolakodókra, majd erőt véve
magukon feljebb pillantottak, hátha arrafelé is találnak valamit. Christophe
belenézett a világ leggyönyörűbb szempárjába, és beleszeretett.
Ösztönösen aktiválta a SkyLightot, hogy kiderítse, ki az a gyönyörűség
vele szemben. Az implant sikoltva töltötte be az adatokat a tudatába,
Christophe-ot pedig elfogta a futhatnék.
Ekkor Kitti Renoir ezredes sértett büszkeséggel megszólalt:
– Talán vetkőzzek meztelenre, hogy végre kiszolgáljanak?
 23.

Miután Kitti értesült Christophe terrorakciójáról, a Lina számítógépével

rákapcsolódott az ikóniumi BBSz-iroda számítógépére, és lekérte az ipari
negyed térfigyelő rendszerének felvételeit.
Sok mindent megtudott az idegesítően sűrűn széteső holoképeket
tanulmányozva. Christophe nagyon amatőr rejtőzködő volt. Először is
landolt egy olyan területen, ahol tiltották a civil forgalmat. Ezután a saját
arcával szállt ki a gravóból. Egy normális környéken e két hiba azonnal
lebukáshoz vezetett volna, de Broken Pier ipari negyedében a térfigyelő
rendszer igen rosszul működött az állandó rongálások és a hatóság
nemtörődömsége miatt.
Beck állítólagos terrorakciója Kittiből jóízű nevetést váltott ki. Nem
tudta elképzelni, hogy lehet valaki annyira szerencsétlen, hogy felrobbant
egy legális, feltűnést sem keltő járművet. Plusz egy gyárat.
Igaz, ő civil, egyszerű firkász, emlékeztette magát. Nem kell fejből
felmondania, mire képes egy MMX Art of Laser, ugyanígy nem kell a
vérében lennie a rejtőzködés minden csínjának-bínjának. De a tilosban
parkolást és a gravorobbantgatást még az amatőröknek is illik elkerülni.
Beck szerencsére fel tudott szívódni a konténerek között. Kitti percekig
kapcsolgatott a felvételek közt, alaposan megnézte a hatóság által kikísért
embereket és idegeneket, mígnem egy debella nőszemélyben felismerte
Christophe-ot, pontosabban a kabátját. Az álcamodulok ugyanis energia- és
időspórolás okán a ruházatot csak méretre igazítják, de a szőrmekabát
szőrmekabát marad. Christophe pedig canisok készítette kabátban
rohangált föl-alá. Nincs olyan birodalmi polgár, aki ilyet viselne.
Kitti követte célpontja mozgását a teherforgalmi űrreptérig, ott viszont
olyan gyér lett a rendszer lefedettsége, hogy elvesztette. Még félórányi
felvételt átnézett, aztán feladta, inkább megpróbálta kitalálni Christophe
következő lépését. A feladatot megnehezítette a férfi szakbarbársága.
Egy normális ember ilyenkor meghúzná magát pár napig, valami
félreeső helyen, de úgy érezte, a riporter nem fog így tenni. Inkább
megpróbál hajót szerezni és lelépni a bolygóról. De hol talál olyan őrült
pilótát, aki hajlandó lesz áttörni az Ikónium köré ezekben a percekben
blokádot vonó hajók között?
 És hogyan fizeti meg? Christophe-nak nem sok pénze lehet. A birodalmi
bankszámláit rég befagyasztották, a naprendszeren kívüli számláihoz pedig
csak a lebukást kockáztatva férhet hozzá.
Az egyetlen lehetősége tehát egy jó alku lenne. Talán van ismerőse a
bolygón, aki képes lenne kijuttatni magasabb összeg ígéretében. Kitti
ráállította a Lina számítógépét, hogy derítse fel Christophe helyi
ismerőseit, és ellenőrizze, nem lépett-e kapcsolatba velük.
A keresés még be sem fejeződött, amikor Kitti már tudta a választ. A
listán szereplő emberek egyike sem kockáztatná az életét egy hatalmát
vesztett médiacápa miatt. Úgyhogy más lehetőséget nem látván, rákeresett
a város rossz hírű kocsmáira. Tizenhét ilyet talált, ebből három volt az ipari
negyedben, egy pont az űrkikötőben. A neve ellenére ez tűnt a
legígéretesebbnek.
– Úgyis ráfér a környékre egy tatarozás – vonta meg kedélyesen Kitti a
vállát, miután átböngészte a Megdöglesz, ha bejösszről összeszedett
információkat.
Indulás előtt ruhát váltott. Sejtése szerint nem szívesen látnák arrafelé,
ha az Árnyékbrigád egyenruhájában lépne be az ajtón. Felszakítana pár
sebet, szó szerint.
A Bulletstormját elrakta az ÁVR egyik ikontárolójába, mivel azzal
ugyanúgy lebuktatná magát, mint az egyenruhájával. Ezt a fegyvertípust az
egész galaxisban csak az Árnyékbrigád használja. A pisztolyt, pontosabban
a rekonfigurálható támadóeszközt az IWI9 gyártja, azzal a kitétellel a
szerződésben, hogy ha bárki másnak eladnak Bulletstormot, az
Árnyékbrigád mindenestül felszámolja a céget.
De az a brigádos sem jár jól, aki elhagyja a fegyverét, hiszen azonnali
hatállyal leszerelik, neve a Dicstelenek Falára kerül. Nem mintha bárkinek
hasznára válna egy talált Bulletstorm, mivel a fegyver azonnal atomjaira
robbantja az illetéktelen fogdosókat.
A Megdöglesz, ha bejössz ajtaján átlépve három dolog vágta mellbe. Az
első a különböző dohányokból, italokból és élőlényekből áradó szag nehéz,
keserű elegye, ami a hányástól az égett emberhúsig mindenre emlékeztette,
amitől rosszul lehet lenni.
A második az ÁVR által leközölt lista a kocsmában összegyűlt
fegyverarzenálról. A krimó vendégserege egy bolygó elpusztítására
elegendő tűzerővel rendelkezett. Már a bárpult mögött tárolt B1AK H0L3
típusú fegyver, közismertebb nevén szingularitáspuska legalább száz

9
IWI: Israel Weapons Industries Ltd.
naprendszerben volt tiltott, és ha valaki elsüti, az épületből semmi sem
marad.
A harmadik, leginkább meglepő dolog pedig a bárpultban szorgoskodó
Christophe Beck volt. Nem a saját arcát viselte, éppen mohikánfrizurás,
szögekkel kivert arcú ember-szörnyet alakított, amihez remekül passzolt
szakadt T-rex-bőr dzsekije és koszos farmerje. Jó álca volt, de az ÁVR
átveréséhez több kell egy álcamodulnál.
Christophe éppen az egyik vendéggel beszélgetett. Bármit is mondott
neki, a fickó tartása kiegyenesedett, keze a pult rejtekében a Beretta 212
LG-re ereszkedett. Kitti jobbnak látta közbelépni, mielőtt védencét valami
nyikhaj csempész lepuffantja.
Lehuppant a feszült vendég mellé. Kabátját látványosan a pultra dobva
megpróbálta magára vonni a figyelmüket. Félsikert ért el, a két férfin kívül
minden hímnemű humanoid bemérte, sőt, még néhány nőnemű, mi több,
idegen lény is, például a pult végén sört csapoló croll.
Szolidan köhintett, de a két férfi továbbra sem fordult felé. Kitti némi
sértettséget érezve előrehajolt, bevetve veleszületett tehetségét a férfiak
figyelmének felkeltésére. A ruha, amit választott, ebben nagyszerűen
segítette.
– Talán vetkőzzek meztelenre, hogy végre kiszolgáljanak?
Mindkét férfi lefagyott egy pillanatra, majd ahogy újraindult az agyuk,
sebtiben végigmérték őt. Ez valamit segített Kitti sértett önérzetén.
Christophe az ajánlatot letudta annyival, hogy elkerekedett szemmel
meredt rá, majd lopva maga mögé pillantott, aztán kicsit oldalra sasszézott.
Kitti úgy vélte, csak ki akart kerülni a csempész látóköréből, így inkább a
pilótára összpontosított, aki még mindig veszélyesen közel tartotta kezét a
fegyveréhez.
– Szívem, ha feljössz a hajómra, azzal szolgállak ki, amivel csak akarod
– mondta a pilóta, majd kincstári vigyorát elővillantva bemutatkozott: –
Theodor West kapitány, szolgálatára.
Kitti halk, fájdalmas sóhajt hallatva fordult a férfi felé. Gyorsan
ellenőrizte a pisztolytáska állapotát. Automatikusan a helyére zárt a
rögzítőpecek.
West – alaposan félreértve a pillantást – széles mosollyal hajolt bizalmas
közelségbe Kittihez, és szinte a fülébe súgta.
– Igazi különlegességeket is megkaphatsz.
– Azt meghiszem. Krita tetvet, kewlai vérzéses lázat…
West sértett dühvel hajolt el tőle, és ezúttal úgy mérte végig, mint valami
úri fiú a parasztlányt.
 – Befelé jövet nem akadt fenn az orrod az ajtóban?
– Hé, Theodor – szólt közbe Christophe reszelős, talán kissé remegő
hangon. Kitti nem tudta volna megmondani, hogy az álcamodul szól belőle
így, vagy a férfi felismerte és megijedt. – Inkább bonyolíts le egy hívást,
mielőtt én kezdek el embereket hívogatni.
West még dühösebb lett, de rá kellett jönnie, hogy két tűz közé került.
Felhörpintette az italát, majd az asztalhoz csapta a poharat. Felállt,
begombolta csatos dzsekijét és elindult kifelé.
– Egy óra múlva jelentkezem, az italokat meg te álltad! – kiabálta túl a
zenét.
Christophe vonakodva fordult Kitti felé. A nőnek nem kerülte el a
figyelmét, hogy kartávolságon kívül maradt. Ösztönei azt súgták, lebukott,
de az esze másképp vélte. Christophe nem ismerhette fel. Sosem
találkoztak, Astrid császárnőnek pedig a hagyomány szerint
Árnypáncélban tette le az esküt, tucatnyi bajtársa mellett.
– Mit adhatok, gyönyörűm? – kérdezte Christophe hamiskásan csengő
nyugalommal a hangjában.
– Sört, lehetőleg valami jobbat.
– Akkor eltévesztetted a házszámot, mert itt csak rosszal és még
rosszabbal szolgálhatok – kapott le egy üveget a háta mögötti pultról,
megcsavarta a nyakát, mire a kupak eltűnt a tetejéről. Kitti kikapta a
kezéből az üveget és meghúzta. Christophe elismerően biccentett.
– Mi szél hozott ebbe a pöcegödörbe egy ilyen tüneményt?
– Munka, többnyire – húzta el a mézesmadzagot a férfi orra előtt Kitti.
Úgy gondolta, mivel Christophe amúgy is űrhajót akar szerezni, hát
felkínálja az övét. Elcsalja a Linához, ott meg már nem lesz más
választása, mint felszállni rá. A bolygóról könnyen kijutnak, senki sem
fogja feltartóztatni őket. Ahogy valószínűleg a féregvezetéknél sem kell
majd engedélyekre várniuk. De ha mégis, hát megfordítja a hajót, és
átlógnak a függetlenségiek területére.
– Munka? – lepődött meg Christophe. – Modellkedés, vagy valami
holofilmet jöttél forgatni? Mert őszintén szólva ez a kettő az, amit kinézek
belőled.
Most bókol vagy sérteget?
– Van egy hajóm. Fuvarozgatok.
– Nafene…
Christophe újabb pillantást vetett a háta mögé. Kitti az ÁVR érzékelőit
oda irányozta. A pultba egy rejtekajtót süllyesztettek. Ez egyértelművé
tette: lebukott, és Christophe menekülni készült. Cselekednie kellett, de
hirtelen az ÁVR egy új veszélyforrásra hívta fel a figyelmét. A harcászati
rendszer olyasmit érzékelt, aminek a Birodalomban csak nagyon ritkán
örültek az emberek. A Megdöglesz, ha bejössz közelében felerősödtek az
okkult energiák.
Az ajtó felé kapta a fejét, holott tudta, hogy az asszaszin nem lesz ott. A
Rend orgyilkosai az utolsó pillanatig rejtve maradnak; ez az okkult példány
pedig akár mellette is állhat. Semmibe sem kerülne megtévesztenie az
érzékszerveit. Az egyetlen előnye az ÁVR, eme harcászati rendszer képes
a mágikus energiákat korlátozottan érzékelni, s azok ellen ideig-óráig
védekezni. Ugyan Kitti nem tudta pontosan meghatározni az asszaszin
helyét, azt azért tudná, ha már az épületben lenne. De közeledett, efelől
nem volt kétsége.
Taktikát váltott. Christophe felé fordult.
– Christophe Beck vagy.
– Te meg Renoir ezredes.
– Honnan tudod? – kérdezte Kitti, majd megrázta a fejét, jelezve, hogy
nem kell válaszolni. Erre most nem volt idő. – Figyelj! Zsenko küldött,
hogy megvédjelek. Egy okkult asszaszin van a közelben. A hajóm nincs
messze. Kövess!
Christophe láthatóan felfogta a hallottakat, mert bólintott, így Kitti
leugrott a székről és az ajtó felé indult. Közben maximálisra állította az
ÁVR védelmét, előhúzta ikontárolójából a Bulletstormot, egyúttal lélekben
felkészült az Árnypáncél felkapcsolására. Mindez addig sem tartott, hogy
elérje a terem közepét.
Ott aztán megtorpant, mert ösztönei az ÁVR-rel párban rosszat súgtak
neki. Megperdült. Még éppen láthatta, amint Christophe eltűnik a rejtett
ajtóban.
– Ez hülye! – sziszegte dühösen Kitti, majd a férfi után iramodott. A
figyelmét nem kerülte el, hogy a vendégek a Bulletstormot meglátva
aktiválták harcászati rendszereiket és kibiztosították fegyvereiket. Egy
ilyen helyen még a hullarészegek is ösztönösen megérzik, ha baj készül. És
ezek az ösztönök most teljes hangerővel szirénázhattak.
Kitti könnyedén átugrott a pult fölött, az ajtón azonban nem tudott
átlépni. Nyálkás csáp tekeredett a derekára és emelte fel a padlóról. A croll
elkapta, egyik csápját a karjára csavarta, hogy a fegyvert a szemei elé
ránthassa.
– Minden dögök legbüdösebbike, ez egy Bulletstorm! – dörögte. Kitti
dereka ropogni kezdett, ahogy a szörny csápja szorosabban
összetekeredett. – Egy kurva árnyékbrigádos ribanc! A te fajtád nyírta ki
az apámat!
– És? Talán rossz volt az íze? – szúrt oda Kitti, miközben próbálta
kiszabadítani magát.
– Nem, de szerintem te még finomabb leszel. – Hatalmasra tátotta
fogakkal teli pofáját.
Kitti aktiválta az Árnypáncélt.

***

Ratlou végre elérte célját. Hosszú órákba telt, mire meglelte Christophe
szellemét az asztrális síkon. Még mindig olyan furcsának tűnt, mint
először. Mintha két lélek lenne egybeolvadva. Eddig ezt a canis sámán
számlájára írta, de most már biztos volt abban, hogy Christophe-fal valami
misztikus baj van. A lelke valahogy eltorzult.
Persze nem a kíváncsisága kielégítése végett kereste a férfit, hanem hogy
elfogja. Arrata nagymester órák óta szüntelenül hívta, noha Ratlou letiltotta
a hajójával a közvetítést. Majd kimagyarázza magát, ha Christophe a kezei
között lesz.
Ratlou alaposan megnézte magának a Megdöglesz, ha bejössz épületét.
Szögletes oldalú, kupolás tetejű plasztbeton ház volt. Potyogott róla a
hangelnyelő vakolat. Az ajtaját két apró, fából készült szárny alkotta, mint
a régi vadnyugati kocsmák bejáratát, mégsem szűrődött ki se fény, se hang,
hála az ajtókeretbe épített foton- és hangszűrő erőtereknek.
Ratlou érezte, hogy nagyon könnyű dolga lesz. Egyszerűen besétál a
közöny auráját húzva magára, így senki sem fog érdeklődni utána.
Christophe sem fogja különösebben észrevenni, amíg meg nem áll előtte.
Akkor ráerőltetve akaratát kényszeríti, hogy kövesse. Hacsak nincs
kiképezve mentális támadásokkal szemben, ez sem lesz megterhelő feladat.
Visszamennek a hajójára és vége, irány a Byzantium. Megdicsérni ugyan
nem fogják, de legalább a becsülete nem szenved túl nagy sérülést, további
jutalomként az életét is megtarthatja.
Megtorpant a kocsmából áradó furcsa zavarhullámok hatására. Sosem
érzett még ilyet. Olyan volt, mintha egy virtuális erdőben járna, ahol a
szagoktól a hangokon át a színekig minden élethű, de az ember mégis
tudja, hogy nem igazi. Nem tudta pontosan megmondani, kiből sugárzik ez
a frusztráló mentális hullám, abban mégis biztos volt, hogy az illető őt
figyeli.
 Úgy döntött, mégsem ront ajtóstul a házba. Inkább megkerülte az
épületet. A hátsó ajtót gyorsan meglelte, átlépnie azonban nem kellett rajta.
Egy különös lélek közelített felé.
Ez egyszerűbb, mint vártam. A gondolat széles mosolyt csalt az arcára.
Oldalra lépett. Christophe abban a pillanatban szinte kizuhant a folyosóról.
Megtorpant, körbenézett, majd rohant volna tovább, ám Ratlou elállta az
útját.

***

Christophe riadtan és értetlenül meredt a köpenyes alakra, aztán elfogta a

pulykaméreg, amiért amaz fellökte. Eztán jött a megvilágosodás, amit
gyorsan követett a halálfélelem.
– Üdvözlöm, Beck, már nagyon régóta keresem magát – segítette fel az
orgyilkos.
– Maga az asszaszin – állapította meg Christophe a nyilvánvalót.
Belenézett a szögletes, sötét arcba, a fekete szembe. Az orgyilkoson nem
volt maszk. Christophe nyelt egyet, mert tudta, mit jelent ez. Már bánta,
hogy nem hallgatott az árnyékbrigádos nőre.
– Rendben van – legyintett fáradtan –, essünk túl rajta. Ez a menekülés
amúgy sem nekem való.
– Örülök, hogy nem nehezíti meg a dolgomat. Kérem, kövessen a
hajómhoz!
Christophe halálfélelmét felváltotta a döbbenet. Kezdte unni, hogy ez a
két érzés mostanában menetrendszerűen követi egymást.
– Nem akar megölni?
Ratlou arcizma megremegett, ahogy elnyomta a mosolyát.
– Nem, Beck, élve kell visszavinnem magát a Byzantiumra. De most
induljunk, késésben vagyunk. A császár epekedve várja.
Christophe önkéntelenül felnevetett.
– Ó, hát, ha a császár vár, az más.
Minden előzetes tervezés nélkül ugrott oldalra, be a folyosóra. Vissza
akart jutni a kocsmába, az egyetlen emberhez, aki megvédheti az
asszaszintól. Azonban Ratlou reflexei kifogástalanul működtek: a
dzsekijénél fogva visszarántotta. A férfi hanyatt zuhant, feje nagyot
koppant az acélkeramiton, a világ elsötétült előtte néhány pillanatra.
Amikor újra kivilágosodott, Ratlou fölötte állt. Mintha vicsorgott volna.
– Csalódást okozott nekem, Beck.
 Christophe megpróbálta sípcsonton rúgni az asszaszint. Ratlou elkapta a
lábát, de a riporter pont erre számított. Felkapcsolta a Warlord III
harcászati rendszert, és a kinetikus pajzs egyszerűen a falhoz csapta az
orgyilkost.
Christophe felült, kezében már ott volt az MMX Art of Laser. Célzott.
Ratlou felkapcsolta a saját pajzsát, éppen csak egy pillanattal a kék
lézernyaláb célba érkezése előtt. Szikrák záporoztak, ahogy a
nagyenergiájú lézersugár lebontotta az energiamezőt. Az asszaszin nem
számított ilyen erejű lövésre, ez majdnem az életébe került.
Ellökte magát a faltól, és egy elegáns piruettel kirúgta Christophe
kezéből a fegyvert, mielőtt újra lőhetett volna. Kézre állt, majd visszalökte
magát talpra.
Christophe nem érezte az ütést, de a pajzs átengedett annyi mozgási
energiát, hogy az Art of Laser kirepüljön a kezéből. Talpra küzdötte magát.
Nem tudta, mi legyen a következő lépése, felvegye a pisztolyt vagy
megpróbálja megütni az asszaszint. A kérdést végül ellenfele döntötte el.
Ratlou ökleit lángtenger borította el, majd táncszerű taglejtésekkel
körbepördült, újabb és újabb ütésekkel gyengítve Christophe pajzsát. A
Néptájékoztatási Hivatal egykori igazgatója megpróbált védekezni, de az
asszaszin furcsa, ide-oda pörgő tánc-harcművészete követhetetlen volt a
számára. A tüzes ökölcsapások lebontották az energiamezejét. Ekkor
Ratlou összecsapta tenyerét, kioltva a lángokat, majd szétrántotta a két
kezét. Ujjai között villámok cikáztak. Nem halálosak, de Christophe jó
időre elveszíti az eszméletét, ha eltalálják. Ám mielőtt az asszaszin
befejezhette volna munkáját, ellene fordult a világ.
Egy több száz kilós, pépes húshegy robbant át a plasztbeton falon,
elsodorva Ratlout és Christophe-ot.
A csapos már semmiben sem emlékeztetett a crollokra. Csápjai
legtöbbjét leszaggatták, pofáját szétverték, ép csontja talán már nem is volt.
Mégis élt, próbált talpra kecmeregni. Ettől úgy festett, mint egy partra
vetett, véres-pépes hal.
A falon tátongó lyukon át karcsú teremtés lépett ki a kocsmából. A croll
támadója éjfekete, testre simuló ruhát viselt, amelyet kékes ezüst
páncéllemezek fedtek, hűen követve viselője finom vonalait. A sisak a
középkori lovagok sisakjára emlékeztetett, csak kerekebb volt, és a rostély
kukucskálóréseit királykéken izzó vizorok fedték el.
Christophe első gondolata az volt, hogy a védőangyala leszállt hozzá, és
átkozottul pipa. A második, hogy irtó dögös tud lenni egy Árnypáncélba
bújtatott nő.
 Ratlout nem foglalkoztatták ilyen gondolatok. Sebhelyes arcát
eltorzította a féktelen düh. Christophe-nak az a benyomása támadt, hogy a
férfi sokallja az Árnyékbrigád megjelenését. Talán nem ez volt az első
komoly akadály, ami az orgyilkos elé került a missziója során. Eszébe
jutott Bordag és csapata. Remélte, hogy jól vannak.
Az asszaszin felpaprikázva szökkent talpra. Kusza mozdulatokat tett a
kezével, mire az amúgy is hűvös levegő drasztikusan hűlni kezdett, közben
a tenyerei között kékesen vibráló örvény jelent meg.
A Warlord III-as szerint az ÁVR újabb pajzsokat emelt, megnövelte a
páncél külső és belső hőmérsékletét, miközben az árnyékbrigádos ököllel
fölfelé maga elé tartotta a kezét. Karja körül embermagasságú pajzs
materializálódott.
Az asszaszin örvénye lecsapott és szétfröccsent a pajzson. A szétcsapó
hullámok mindent jéggé fagyasztottak, amit eltaláltak. A sikátorban
annyira lehűlt a levegő, hogy Christophe képtelen volt lábra állni a
remegéstől. A Warlord III-as hőpajzsot emelt, míg ruhája fűtőszálai teljes
erőn dolgoztak, mégis kellemetlenül közel került a fagyhalálhoz.
Ratlou felhagyott a hiábavaló támadással. Dühe, ha lehet, tovább
fokozódott. Dörgő hangon ritmikus kántálásba kezdett.

***

Az ÁVR értelmezhetetlen adatokat küldött Kittinek. Ez annyit tett, hogy a

rendszernek fogalma sincs, mire készül az asszaszin. Kitti utasítást adott
minden létező védelem bekapcsolására. Pajzsok egész sora feszült köré,
páncélzatára újabb rétegek kerültek fel, befedték az egész testét. Közben
előhúzta tokjából a Bulletstormot.
Valami egy elszabadult hiper-máglev erejével vágta hátba. Kirepült a
sikátorból, végigszántotta a plasztbetont, majd becsapódott egy parkoló
gravóba. A ráfonódó roncs gúzsba kötötte. Parancsot kellett adnia
végtagjai megerősítésére, hogy lehámozhassa magáról a fémkupacot.
Energiapazarlásnak bizonyult, mert támadója nagyon szívesen kisegítette
onnan.
Csápok fonták körbe a roncsot, és letépték Kittiről. A croll volt az.
Sebeiből ömlött a vér, megmaradt tagjai természetellenes szögben álltak,
mégis úgy mozgott, mintha semmi baja sem lenne. Pedig Kitti biztos volt
abban, hogy megölte. Az ÁVR szerint nem tévedett. Ami éppen felkapta és
háromszor a földhöz csapta, majd behajította a falon keresztül a
Megdöglesz, ha bejösszbe, egy zombi croll volt.
Kitti kikászálódott a tönkrezúzott söntéspult alól. A páncél megóvta
attól, hogy ripityára törjenek a csontjai, ennek ellenére azért megérezte a
többszörös becsapódást. Az Árnypáncél medikai rendszere azonnal
telepumpálta fájdalomcsillapítóval.
A Bulletstormért nyúlt, de csak az üres levegőt markolászta a toknál.
Magát lehülyézve nézett körbe, hátha megleli az elejtett fegyvert. Azt nem
találta meg, csak a zombi crollt. Éppen egy ágyúgolyó sebességével rohant
felé, nem akadályozta olyasmi, mint a menekülő tömeg vagy az útjában
leszálló rendőrgravo. Mindent és mindenkit legázolt.
Kitti parancsot adott az ÁVR-nek. A páncél hátrészén ikon nyílt és
kiemelkedett belőle egy kard markolata. Két kézre fogva a fegyvert
megindult a szörnyeteg felé. Alig lehettek egymástól egy méterre, amikor
Kitti hanyatt vágta magát és hagyta, hogy a lendület továbbvigye. A kék
plazmaívvel körbevett pengét függőlegesen maga fölé tartotta. A zombi
croll elszáguldott fölötte.
Kitti oldalra gördülve talpra szökkent. Kardját védekezésre készen maga
elé tartotta. Feleslegesen – a zombi croll ugyan még élt a maga faramuci
módján, de kettéhasított testtel nem bírt talpra kecmeregni.
Az ÁVR műszerei megtalálták a Bulletstormot, ott volt a pult romjai
között. Kesztyűje mágneses impulzust bocsátott ki, mire a fegyver a
kezébe szökkent. Ezután kilépett az épület falán tátongó lyukon a
sikátorba.
– Csak egy zombira futott – Sohasem fejezte be a mondatot, mert a
látvány és az ÁVR sikítása beléfagyasztotta a szót. Ratlou levitált, aurája
és szeme egyaránt vörösben izzott. A föld remegni kezdett, s mintha csak
szövet lenne, úgy szakadt fel. Az épületek körülöttük irtózatos robajjal
dőltek össze, sűrű, barna port zúdítva az űrdokkra.
– Ó, basszuskulcs – szakadt ki Kittiből, ahogy megértette, Ratlou miért
uszított rá egy zombit. Időt akart nyerni a démonidézéshez.
– És most? – kérdezte Christophe. Kitti fotó pillantást vetett rá. A férfi
nyúzottnak tűnt és remegett, fogai hangosan koccantak egymáshoz.
Ennyire fél vagy ennyire fázik? Kitti nem tudta volna megmondani. Az
álcamodul túl sokat rejtett el a valódi emberből.
– Ez lenne az alkalmas idő arra, hogy elmenj. Bújj el valahol, amíg én
megállítom!
A férfi kihallhatta Kitti hangjából a gúnyt, mert sértett büszkeséggel
szólt vissza.
 – Majd ha fagy! – Mivel rájött, hogy tényleg fagy, a levitáló Ratloura
bökött. – Most mit csinál?
– Erősítést hív.
– És mi ez ellen mit teszünk?
Kitti már majdnem szóvá tette, honnan jött a többes szám, amikor
észrevette Christophe kezében a kiélesített MMX Art of Lasert.
– Lassítsd le! – Azzal berohant a Megdöglesz, ha bejössz romjai közé.

***

– Hogy mit csináljak? – kiáltott Kitti után Christophe vacogó fogakkal.

Rettenetesen fázott és még jobban félt, de azért célra emelte az Art of
Lasert. Lőtt.
A kék lézerívek elől Ratlou a démonidézés közepén csak egyféleképpen
menekülhetett, ha nem akart kontrollálatlan bestiákat szabadon engedni.
Részben anyagtalanná tette a testét. A sugarak úgy suhantak át rajta,
mintha olvadt zselére lőtték volna ki őket.
Kitti hamar visszatért, kezében ott zümmögött a B1AK H0L3 puska.
Becélozta az asszaszin mellett a Megdöglesz, ha bejössz utolsó ép falát, és
lenyomta az elsütőbillentyűt.
A fegyver fehér aurával körbevett fekete sugara végigcikázott a
sikátoron. Becsapódott a falba, de nem robbant fel, hanem apró, sötét
gömbbé tömörült, majd fehér villódzások közepette fekete lyukat ütött a
falon.
Ratlounak akkor sem lett volna esélye a közvetlenül mellette nyílt
szingularitással szemben, ha teljes fizikai valójában van jelen a sikátorban,
de félanyagtalan mivoltában annyi ellenállást sem tudott kisajtolni
magából, mint egy tornádóba került tollpihe. A fekete lyuk azonnal
elnyelte.
Kitti és Beck ellenben úgy álltak ott a térhasadék közelében, mintha lágy
tavaszi szél lengedezne. Kitti Árnypáncélja a lövés előtt gravitációs
anomáliát hozott létre körülöttük, az megóvta őket a szingularitás pusztító
erejétől.
A környezetük azonban pokoli változáson ment át. A Megdöglesz, ha
bejössz pillanatok alatt összeroskadt, darabjait mágnesként vonzotta
magához a fekete lyuk. Ugyanígy őrölte fel a környező épületeket, a járdát,
az utakat. A légtér gravóit leütötte az égről, felkapkodta a járókelőket.
Gravitációs ereje kíméletlenül zúzta szét a környéket, elnyelve mindent és
mindenkit maga körül.
Aztán a szingularitás fehér villódzásba kezdett, majd minden előjel
nélkül összeroskadt. Épületdarabok, gravoroncsok és a környék lakosai
potyogtak az égből. Csörömpöléssel, ropogással, jajveszékeléssel telt meg
a hűvös, poros levegő.
Christophe körbenézett a romba dőlt űrkikötőn, közben azon
gondolkodott, vajon lesz-e egy harmadik croll a családban, aki újra
megnyitja a Megdöglesz, ha bejösszt.
– Szóval – szólalt meg a nő mellé lépve. – Renoir ezredes. Dögös a
páncélja.
Az Árnypáncél elektromos íveket eregetve lerobbant Kittiről. Darabjai
finom porrá estek szét és tűntek el a bőr alatt megbúvó nyakszirti
tárolóimplantban.
Christophe eltátotta a száját. Még sosem látott Árnypáncélt lekapcsolni.
Kíváncsi lett rá, milyen látványos lehet az, amikor felveszik. Az
ámuldozásból Kitti jobbegyenese ütötte ki. A földre huppant. Fenekébe
tompa fájdalom nyilallt.
– Ide figyelj, te idióta! Engem nem érdekel, hogy ki vagy és mit
csináltál, de mostantól azt teszed, amit én mondok. Azonnal, szó és
gondolkodás nélkül. Érthető?
– Kristálytisztán. – A férfi megdörzsölte liluló állát.
Kitti bólintott, majd kezet nyújtott Christophe-nak, aki elfogadta a segítő
jobbot, és felállt.
– És mi a következő lépés, ezredes?
– Eltűnünk az utcáról, aztán… – Körbenézett. – Aztán kitaláljuk, mert
felszállni most már nem fogunk, az biztos.
 24.

Rozsenko birodalmi idő szerint pontban reggel nyolckor lépte át Chhaya

fellegvári irodájának küszöbét. Az iroda voltaképpen egy átalakított
lakosztály volt, annak előszobájában kapott helyet a titkárnő asztala,
mögötte egy üres székkel. Rozsenko nem szentelt sok figyelmet ennek, a
titkárnő biztos elment valamit elintézni.
Mivel nem kínálták hellyel, nem ült le a fal mellé állított, kényelmesnek
tűnő kanapéra, sem a kávézóasztal túloldalára helyezett bőrfotelek
egyikére. Inkább hátratett kézzel tanulmányozta a falra akasztott
festményeket. El kellett ismernie, Chhayának jó ízlése volt, habár
Rozsenko maga nem tartozott a műértők közé. De azért egy szép festményt
még ő is felismert. Különösen tetszett neki az a kép, amelyen angyalok
kivont karddal a kezükben harcoltak az alattuk tömörülő démonokkal és
félig ember, félig állat szörnyetegekkel.10
Rápillantott az órájára. Negyed kilenc. Az utóbbi napokban tudatos
gyakorlással sikerült rászoktatnia magát erre az archaikus viselkedésre. A
mozdulat patinás eleganciát kölcsönzött neki, ami illett jelenlegi
munkaköréhez, egyúttal elkerülte a Főnix harcászati rendszer mentális
használatával járó enyhe émelygést.
A Főnix kiváló rendszer volt, az első két változatot az Árnyékbrigád is
alkalmazta megalakulásuk hajnalán, még az ÁVR feltalálása előtt. De
huszonegy év után hiányzott neki az Árnyék Védelmi Rendszer.
Megérintette a tarkóján lévő puklit. Az ÁVR még mindig ott volt benne,
elvágva az energiaforrását jelentő mikroszingularitástól. Ha kivennék,
megölnék. Nem sokat tudott a szerkezet működéséről, de azt igen, hogy az
ÁVR igen ritka típus, egyike a galaxis első testbe implantált harcászati
rendszereinek.
Rozsenko a teljesen a bőr alá helyezett ötös szériát kapta meg, ezzel
igencsak szerencsésnek mondhatta magát. Emlékezett a Linda Renoir
hátát, mellkasa egy részét és jobb karját behálózó biomechanikus
szövethálózatra. A hármas szériás brigádosok még igen félelmetesen
festettek Árnypáncél nélkül is.

10
Pieter Bruegel: Fall of the Rebel Angels
 És máig fejlesztik az ÁVR-t. Kitti már a hetes szériát kapta, ami minden
téren köröket ver Rozsenko ötösére. Ehhez képest a Főnix 7 a modulációra
képtelen páncéljával, korlátozott ikonrendszerével és védelmével olyan
volt, mintha egy csillagromboló kapitányát áthelyezték volna egy
léghajóra.
Ráadásul a Főnixhez még nem szokott hozzá a szervezete, sokszor
émelygett tőle. Éppen ezért alkalomadtán ok nélkül is felkapcsolta.
Kihasználva a várakozás adta lehetőséget, aktiválta a rendszert, de csak
passzív módban. A Birodalmi Palotában óvatosan kell játszani a harcászati
számítógépekkel, mert ha átlépi a szigorú határokat, a folyamatosan
pásztázó biztonsági berendezések helyzetértékeléstől függően
elhamvaszthatják, vagy a nyakára küldenek egy Árnyékbrigád-egységet.
Rozsenko egyiket sem tartotta volna szerencsés esetnek.
A tudatában megjelent a rendszerellenőrzés. Minden alegység stabilan
működött, várta a parancsokat. Úgy gondolta, egy rövid, keskeny sugarú
pásztázás a folyosón nem fog általános riadót kiváltani a szektorban.
Utasította a Főnixet a folyosó őrszemélyzetének felmérésére. Az eredmény
egy pillanattal később megérkezett.
A dologban az volt a fura, hogy a Főnix már semmilyen émelygést sem
okozott, de az eredményt látva bukfencezett egyet a gyomra. Egyetlen
gárdista sem állt a folyosón, egész pontosan, a növényeken kívül
egyáltalán nem jelzett élőlényeket a rendszer.
Rozsenko kitágította a pásztázást, most már Chhaya irodáját leszámítva
az összes helyiséget átvizsgáltatta, egyúttal megcélozta a körzet biztonsági
berendezéseit. Normális esetben az előbbi tettére megjelenik egy testőr-
gárdista, és megkérdezi, ugyan mit művel. Az utóbbira odatranszportál egy
árnyékbrigádos és kérdés nélkül lelövi. Senki sem jött vagy sugárzott be
hozzá.
Omnitouchán felhívta a palota biztonsági központját. Az ügyeletes tiszt
flegma hangja reccsent.
– Biz. közp., Cole testőrhadnagy.
– Artyom Rozsenko igazgató vagyok, azonosítási számom C1701-NC.
Miért nincsenek gárdisták és miért van passzív módban a biztonsági
rendszer a zöld szektor Nox szekciójában?
A válasz túl lassan és bizonytalanul érkezett.
– Az Chhaya helytartónő szekciója.
– Tudom, fiam, itt állok az irodája előtt. A kérdésre válaszoljon.
– Uram, Chhaya helytartónő reggel hat óra, hét perc, tizenegy
másodperckor utasítást adott, hogy minden gárdista hagyja el a szekciót, és
állítsuk passzív módba a biztonsági rendszereket. Továbbá elküldte a
személyzetét.
Rozsenko nem értette, hogy Chhaya miért adott ki ilyen parancsot.
Eleve, hogyan hajthatták végre? Tartományi helytartóként semmiféle
kiemelt jogkörrel nem rendelkezett a Birodalmi Palotában.
– Hadnagy, Chhaya helytartónak nincs joga ilyen parancsokat kiadni.
– Elnézést uram, de a koronázás után a császár különleges jogkörökkel
ruházta fel a helytartónőt. A BBSz besorolása szerint udvarhölgyi
státuszban van.
A császár első intézkedései, forgatta a szemét Rozsenko.
– Felülbírálom a parancsot. Küldjön le egy Gárda-osztagot.
– Uram, én…
– Hadnagy, kapja elő azt a jogkör-besorolási jegyzéket és nézze meg,
hogy hol állnak az udvarhölgyek és hol a BHEH igazgatója.
A kellemetlenül hosszúra nyúlt csendre Rozsenko két lehetséges
magyarázatot tudott. Az első, hogy a testőrhadnagy tényleg lekérte a
táblázatot, ez esetben személyesen fogja hátsón billenteni, mivel azt a
Testőrgárda minden tagjának fejből kéne tudnia. A második, hogy
alaposan megrágta a dolgot, amely esetben Rozsenko még a felettesénél is
jelentést tesz, hiszen ilyen lassan döntő tisztekre nincs szükség a Birodalmi
Palota biztonsági személyzetében.
– Úton a csapat – reccsent végül a testőrhadnagy hangja. – És
visszakapcsolom aktív módba a biztonsági rendszert.
– Ne tegye! A csapat maradjon a szekció peremén. Előbb kiderítem,
hogy a helytartónő miért küldött el mindenkit. De legyen készenlétben, és
a Főnixemhez rendeljen vörös engedélyszintet.
– Máris, uram.
A vörös besorolás ily módon történő megszerzése nem volt éppen
szabályos, annak ellenére, hogy jogosult rá vészhelyzet esetén. De csakis a
vészhelyzet tényének igazolása után. Rozsenkónak viszont minden érzéke
azt súgta, hogy a jelenlegi helyzet nem csak vészes, de időpazarlásra sem
alkalmas.
Ösztönei ezúttal sem vezették tévútra. A Főnixet Chhaya irodájára
fókuszálta. A nő odabenn az íróasztala alatt gubbasztott. Ennél jobban
megijesztette Rozsenkót, hogy a kezében egy teljes energiára állított,
kibiztosított Warhammert tartott.
Az iroda számítógépe a testőrhadnaggyal ellentétben nem kérdőjelezte
meg fennhatóságát, zokszó nélkül ajtót nyitott a felülbírálási parancsot
hallva. Rozsenko felkapcsolt pajzsokkal lépett be az irodába.
 A helyiség közepét hosszú, tojásdad, kristályból faragott tárgyalóasztal
foglalta el tizenkét székkel. Az ajtótól jobbra volt a tölgy íróasztal, olyan
széles, mint egy kétszemélyes sportgravo. A falakat szintén festmények
díszítették, az ajtótól balra széles könyvespolc állt, az iroda többi részét
pedig páfrányok és törpetuják változtatták minierdővé, telítették meg a
levegőt kellemes illatukkal.
Rozsenko az íróasztalhoz sietett. Leguggolt, hogy belásson alá. A
látvány alapjaiban változtatta meg a Chhayáról alkotott képét. Az asztal
alatt egy kisírt szemű kislányra lelt, akinek arcát, karját, de még lábát is
kék-zöld foltok és sebek csúfították el. Az estélyen viselt ruháját mintha
tornádó kapta volna el, rongyokban lógott róla.
Rozsenko életében eddig csak egyszer dermedt le a döbbenettől, pedig
sok borzasztó dolgot élt már meg. Minden tapasztalata ellenére nem tudta,
mit csináljon. Aztán lassan magához tért, felismerte a helyzet súlyosságát.
A helytartónőt valaki megtámadta. De ki lenne erre képes a Birodalmi
Palotában? Próbált magyarázatot találni. Addig jutott, hogy Chhaya
találkozott valakivel a korai órákban, miután elküldte a biztonságiakat.
Talán egy rosszul elsült szerelmi légyott?
Körbenézett, hátha dulakodás jelére lel, vagy bármiféle nyomra, ami
magyarázattal szolgálhat. Az íróasztalon azonban patinás rendben álltak a
digilapok, a notepage-ek és a fényceruzák, a tárgyalóasztal mentén
kifogástalanul sorakoztak a székek. A bársonyszőnyeg gyűrődésmentesen
terült szét az irodában.
Azt is felfedezte, hogy Chhaya Warlord IV-es harcászati rendszere teljes
mértékben inaktív. Pedig a Warlord ugyanúgy implantált rendszer, mint az
ÁVR. A BBSz évek óta ezzel a típussal szereli fel a Birodalom vezetőit és
családtagjaikat. Csak akkor lehet kikapcsolni, ha a felhasználója mentális
utasítást ad rá, és pillanatok alatt visszakapcsolható.
Miért nem aktiválta Chhaya, ha megtámadták?
A legkülönösebb a fegyver volt. A teljes energiára állított Warhammer
egyetlen lövéssel elpárologtathatta volna az irodát a Nox szekció nagyobb
részével együtt. A Főnix elemzése szerint viszont nem sütötték el.
Minden kérdésére a magyarázatot Rozsenko egy apró, de félreérthetetlen
mozdulatban lelte meg. Amikor megpróbálta megérinteni a jelenlétéről
láthatóan tudomást sem vevő lányt, Chhaya összerezzent, és a saját
mellkasa felé fordította a pisztoly csövét.
Rozsenko megdermedt a felismeréstől. A lány öngyilkos akart lenni. A
harcászati rendszer és a palota biztonsági egységei ebben megakadályozták
volna, ezért mindent kiiktatott. És elküldött mindenkit a szekcióból, hogy
amikor elsüti a fegyverét, ne öljön meg mást.
– Chhaya – szólalt meg a tőle telhető legszelídebb hangon, mintha egy
riadt kisállathoz beszélne. Közben utasította a Főnixet, hogy emeljen
pajzsfalat a Warhammer és a lány közé. Most fájlalta igazán az ÁVR
hiányát, azzal könnyűszerrel átvehette volna az irányítást a Warlord fölött.
– Chhaya, nézzen rám! – A hangja valamivel erélyesebben csendült. A
lány lassan ráemelte véreres, feldagadt szemét. Kék-zöldre vert arcáról
semmit sem lehetett leolvasni. – Tudja, ki vagyok?
A lány pár pillanatig üres tekintettel meredt rá, majd bólintott.
– Akkor tudja, hogy nem fogom hagyni, hogy megölje magát. Minden
létező energiámat abba a pajzsfalba irányítottam, amit maga és a fegyvere
közé emeltem. Ha elsüti, nem tesz kárt magában.
Újabb hosszú másodpercek teltek el némán, ám akkor a lány alig
érthetően, szinte nyöszörögve megszólalt.
– Maga meghal.
– De maga nem.
Chhaya értetlenül nézett rá, majd váratlanul sírva fakadt. A Warhammer
a földön koppant. Chhaya Rozsenko karjába dőlt, átölelte a nyakát. Egész
testében remegett, ugyanakkor olyan erőtlen volt, hogy Rozsenko attól félt,
menten holtan esik össze.
– Sajnálom, sajnálom, sajnálom – suttogta Chhaya, miközben
patakzottak a könnyei.
Rozsenko nem értette, mit sajnál, de nem hitte, hogy választ kapna, ha
most megkérdezné. Ám nem is tudott ezzel foglalkozni, a Főnix embereket
érzékelt a szekcióban. Fél perccel később Vito Zolezzi jelent meg az iroda
ajtajában, háta mögött három orvoskiborggal és három testőrgárdistával.
Utóbbiak próbálták visszatartani Zolezzit és a szintetikusokat.
– Ó, istenem, Chhaya! – szakadt ki a bíborosból, és odarohant
Rozsenkóhoz. – Mit tett vele?
Rozsenko úgy nézett rá, hogy Vito Zolezzi inkább újrafogalmazta
mondandóját.
– Akarom mondani, örülök, hogy időben ideért. Az orvosok most már
átveszik. – Intett a fehér köpenyes szintetikusoknak.
A kiborgok emberfeletti gyorsasággal, mégis leheletfinoman dolgoztak.
Az egyik nyugtatót adott a nőnek, a másik leemelte Rozsenkóról, a
harmadik pedig felállított egy rendelőt az iroda jobb oldalán nyíló
pihenőszobában. Alig egy perccel az érkezésük után Chhayával együtt
eltűntek a rögtönzött minikórházban.
 Rozsenko lekapcsolta a Főnixet, bebiztosította a Warhammert, és átadta
a rangidős gárdistának. Mindhármat kiküldte, aztán belerogyott az íróasztal
mögötti bársonyszékbe. Az felvette testformáját és hőmérsékletét.
– Kezdjen mesélni, eminenciás uram! – mondta pontosan olyan
hangnemben, amilyennel nemrég az ügyeletes gárdistával beszélt a komon
át.
Vito Zolezzi furcsa pillantást vetett Rozsenkóra. Az igazgató
feltételezése szerint azon tanakodhatott, mennyit árulhat el neki, de be
kellett látnia, hogy amennyit látott, kénytelen lesz teljes beszámolót tartani
a BHEH igazgatójának.
– Rozsenko, maga sokat forgott udvari körökben – ült le a tárgyalóasztal
egyik székére a bíboros. Fáradtnak látszott, ugyanakkor
megkönnyebbültnek. Talán életében először osztja meg valakivel ezt a
terhet. – Mennyit tud a Morrigan-kastély viselt dolgairól?
– Sokan tűntek el ott nyomtalanul, főleg nők és canisok. Hírek
keringenek vad orgiákról, berendezett kínzókamrákról,
gyermekprostitúcióról. És persze arról, hogy arrafelé a családi kötelékek
némileg szorosabbak, mint amennyire az morálisan értékelhető lenne.
– Körültekintő megfogalmazása ez annak a fertőnek.
Rozsenko összefonta karját a mellkasa előtt.
– A BHEH tud a gyilkosságokról. Grahish az apjához hasonlóan brutális
szerető, ritkán jutnak ki a nők élve a hálószobájából. Előszeretettel kínoz és
végez ki canisokat, olykor embereket. Persze egy helytartó azt csinál a
saját tartományában, amit akar, amíg nem veszélyezteti a császár érdekeit.
Minden más csak pletyka. – Arca ugyan semmit sem árult el, de kedve lett
volna üvölteni. – Ugyanakkor tudom, hogy az a Chhaya, akit itt találtam –
bökött lefelé –, nem az, akivel tegnap az estélyen beszéltem.
Vito Zolezzi szomorúan bólintott.
– Ha igazat akarok szólni, azt kell hogy mondjam, az a lány, akit most
látott, a valódi Chhaya. Csecsemőkora óta él terrorban. Brutális verések,
kínzások… Ha az orvostudományunk csak egy emberöltővel fejletlenebb
lenne, túl sem éli az első éveit. Talán jobban is járt volna, mert ahogy
cseperedett, még rosszabb lett a helyzet. Tizenhárom éves volt, amikor
szemet vetett rá az apja, Viswajit, és tudomásom szerint nem sokkal
később a bátyja is magáévá tette. És eme atrocitásoknak azóta sincs vége.
– Mármint Grahish azóta is megerőszakolja és félholtra veri – pontosított
Rozsenko, és érezte, hogy émelyeg. – Miért hagyja magát? Egyáltalán,
hogyan képes elviselni? Az a nő, akit ismerek, rég megölte volna a bátyját.
 – Bonyolult kérdés ez, Rozsenko, nem hiszem, hogy egy olyan ember
képes lenne megérteni, mint maga. Nem sértésnek szántam – tette hozzá
azonnal.
– Meg lenne lepve, mennyire megértem Chhayát.
Vito Zolezzi elkerekedett szemekkel meredt a faarccal ülő Rozsenkóra.
Az igazgató nem törődött a bíborossal.
– Azt nem értem, hogyan tudja így uralni az érzéseit. Ennek a lánynak
már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnie magát. Hogyan kapcsolja ki az
érzelmeit, hogyan válik más emberré?
A bíboros végre megértette, mire szeretne választ kapni Rozsenko.
– Chhaya fejébe az első öngyilkossági kísérlete után Nabhitha
emlékblokkolót ültetett.
– Astrid császárnő anyja?
– Igen. Amíg a szerkezet a fejében van, sehogy se férhet hozzá a
blokkolt emlékekhez. Kivéve egy módot: amikor aktiválja az
elfojtóprogramot, a szerkezet felnyitja a mentális gátat, hogy behelyezze
mögé a lekapcsolásáig szerzett emlékeket. Sajnos ennek van egy
mellékhatása. Minden, addig a szerkezet által elfojtott emlék feltör a
felszínre. Éppen ezért nem használják a memóriablokkolókat, csak
egyszeri alkalmakkor, súlyos lelki traumák esetén. Chhaya szerkezete
ebből a szempontból különleges, többször használható. Nabhitha külön
neki csináltatta, hogy elfojthassa a traumákat.
A bíboros elmerengett ezen, mielőtt folytatta.
– Persze akkor egyikük sem gondolt arra, hogy a mentális gát
felnyitásakor rázúduló emlékek egyre halmozódó súlyától Chhaya előbb-
utóbb összeomlik. Nabhitha halála után ez be is következett. Ekkor
kerültem én a képbe. A templomomban próbált véget vetni az életének. Az
Úrnak hála, arra jártam és megmenthettem. Azóta mindig értesít, amikor el
akarja dobni az életét.
Vito Zolezzi szomorúan a pihenőszoba zárt ajtajára nézett. Rozsenkónak
olybá tűnt, hogy a könnyeivel küszködik.
– Régóta rettegek attól, hogy egyszer elkések.
– Ez a nap eljött, eminenciás uram – szólt közbe Rozsenko rezignáltam –
Felismerem az olyan ember tekintetét, aki elszánta magát. Mindent
előkészített. Elküldte a személyzetet, lekapcsolta a biztonsági rendszereket.
– Ez esetben örülök, hogy az Úr idevezette magát.
– Nem Isten volt az, hanem maga Chhaya. – Vito Zolezzi értetlenül
pislogott. – Tegnap este utasított, hogy ma reggel nyolckor jelentkezzek
nála raportra. Szerencsénkre ezt valószínűleg elfelejtette, különben azelőtt
végez magával, hogy ideérek.
– Én azért köszönetet mondok Istennek a gondoskodásáért.
Rozsenko megvonta a vállát. Nem volt hívő, de nem zavarta, ha valaki
az, amíg békén hagyott másokat vele. Inkább más kérdésnek adott hangot.
– Nem fér a fejembe, hogy Nabhitha császárné miért csak egy
emlékblokkolót ültetett be. Miért nem vette magához a lányt vagy törölte a
memóriáját? Gabriel császár feleségeként megtehette volna.
– Pont azért nem tehette meg, mert a császárné volt – javította ki Vito
Zolezzi. – Chhaya apja és a császár között nem volt felhőtlen a viszony. Ha
Nabhitha elvette volna a lányát, Viswajit a kapcsolatait az uralkodó ellen
fordíthatta volna. Ráadásul Chhaya nem az egyetlen sanyarú sorsú elit
osztálybeli gyermek a Birodalomban. Ha az uralkodóház beleavatkozna a
nemesi házak családi ügyeibe, sok ember haragját vívná ki.
– Tehát politikai okokból szemet hunytak? – Rozsenko nem bírta
tovább, az asztalra csapott.
– Nem hunytak szemet, csak nem tehettek meg mindent. Nabhitha így is
messzire merészkedett. Kitörölte Chhaya első tizenhárom évének nagy
részét az emlékei közül, és adott neki egy szerkezetet, amivel elfojthatja az
összes többi rossz emléket.
Rozsenko kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Legszívesebben
egyenesen a trónterembe ment volna, hogy elpárologtassa az újdonsült
császár fejét.
A pihenőszoba ajtaja kinyílt, a kiborg orvosok kisorjáztak. Rozsenko és
Vito Zolezzi talpra szökkentek.
– Kérem, ki kell mennie – hadarta Vito Zolezzi. – Ne feledje, Chhaya
semmire sem emlékszik, miután lekapcsolja az emlékblokkolót. Maga
mondta, hogy más ember lesz. Az az ember pedig nem akarja, hogy rajtam
kívül más tudjon a bajairól. Szeretném, ha ezt megértetné a testőrökkel is.
– Gondom lesz rájuk – bólintott Rozsenko, majd az orvosok nyomában
kisietett a szobából, de velük ellentétben megállt az előtérben. Örömmel
figyelt fel az ajtó túloldalán strázsáló gárdistákra. Mindet magához
rendelte, és kiadta az esetre vonatkozó utasításait. Aztán úgy döntött,
megvárja Chhayát, ha már egyszer raportra rendelte.
Bő tíz perce várakozott odakint, amikor az omnitouch jelezte a bejövő
hívását. Túlbuzgó helyettese hívta.
– Xavier, mondtam, hogy csak akkor hívjanak, ha a Birodalom közvetlen
fenyegetésnek van kitéve – mordult bele a komba.
 – Éppen ezért hívom. Úgy tűnik, az Árnyékbrigád felderítő specialistája
elárulta a császárt.
Rozsenko neszezést hallott a háta mögött. Az iroda ajtajában Chhaya
állt. Nyoma sem volt a sérüléseknek, arca tökéletes szépségben ragyogott,
szemében hidegség tükröződött. Új ruhája makulátlanul tiszta volt és ép.
Mintha mindaz, ami alig negyed órája történt, sosem esett volna meg.
– A császár látni óhajt minket – mondta szárazon. Rozsenko lekapcsolta
a komját. Xaviernek jó napja lesz. Végre megkaphatja az igazgatói széket,
gondolta.
 25.

Rozsenko azóta nem járt a trónteremben, hogy utoljára tájékoztatta

Astridot a Kardinális lépre csalására szőtt tervük fejleményeiről. Mintha
egy élettel ezelőtt lett volna, úgy érezte. Főleg mivel a terem azóta
alaposan átalakult.
Astrid idején a bútorzat a császárnő hangulatától függően folyamatosan
változott, miközben a galaxis legkorszerűbb számítógépei és
materializációs rendszerei lesték minden kívánságát. A falakon általában a
kortárs holoművészet képei díszelegtek, az éppen felkapott
szobrászművészek műveivel kiegészítve, és mindenhol ott voltak az
adoniszi külsővel megépített kiborg szolgák.
Ezzel szemben Grahish egy középkori várkastély mintájára rendezte be a
tróntermet. A falak mentén valódi lánggal égő fáklyák világították meg a
csarnokméretű helyiséget. A fényszóró falak elé kőfal került, falba vágott
réseknek tűnő virtuálablakokkal.
A gyér bútorozottság és a hűvösebbre állított hőmérséklet még egy
lapáttal rátett a nyomasztó hangulatra. A közérzet teljes lerombolásához
már csak a falak mentén láncra vert, valamint a mennyezetről lelógó
ketrecekben senyvedő canisok látványa kellett.
Grahish a briliánsokkal kirakott aranytrónon terült el. Fejét egy hatalmas
bársonypárnán pihentette, lábát átvetette a párnázott karfán, övére csatolt
plazmakardja az ölében pihent. Egyik kezében hatalmas szivart tartott, a
másikkal az egyik kiborg rabszolganő mellét markolászta. Amaz és néhány
másik lenge, leginkább bőrszíjakból álló ruhákba öltöztetett társa a
párnákkal körülvett trón előtt heverészett.
Az uralkodótól jobbra egy széles díványon henyélt a tetovált, meztelen
Kraukh. Bőszen szívogatta drogokkal tömött vízipipáját, miközben egy
ember rabszolganő elégítette ki perverz vágyait. Kraukh arra sem méltatta
az érkezőket, hogy feléjük forduljon. Talán észre sem vette őket, annyira
elmerült sötét világában.
Rozsenko, hogy a tenyere viszketését elfojtsa, a háta mögött a bal
kezével átkulcsolta jobb csuklóját. Közben utasította a Főnixet a passzív
biofelmérésre. A válasz nem lepte meg. A teremben lévők mindegyike
drog hatása alatt állt. Az anyag a széles trónszékbe ágyazott vízipipából
áradt szét a levegőbe és kerített hatalmába mindenkit. Szerencsére a
harcászati rendszere hatástalanította az anyagot, máskülönben hamar
bódulatba esett volna.
Rozsenko előtt Chhaya lépdelt légiesen. Ezüstösen csillogó, garbós
ruhájában szellemszerűnek tűnt. Mögöttük Tahir vezérezredes és Arrata
nagymester lépett be a trónterembe. Az Asszaszin Rend ura az etikettnek
megfelelően levette a maszkját, de előtte az arcába húzta barna köpenye
csuklyáját, nehogy a másik három meghívott meglássa az arcát.
Chhaya a trón mellett, a többiek valamivel előtte álltak meg. Mélyen
meghajoltak, és úgy is maradtak, amíg Grahish fel nem egyenesedett
ültében. Bárgyú elégedettség csillogott szemében, szája széles mosolyra
húzódott. Rozsenkót egy pirájára emlékeztette.
– Uraim! Az imént értesültem a Néptájékoztatási Hivatal igazgatójától
arról, hogy az Ikónium fővárosában egy árnyékbrigádos és egy asszaszin
lerombolta az egyik negyedet. – Bizonytalan léptekkel körbejárta
vendégeit. – Nagyon érdekelne, hogy erről miért nem tőled kaptam hírt,
drága húgom – állt meg Chhaya előtt.
A lány lesütött szemmel válaszolt.
– Én is csak most értesültem róla.
Grahish úgy arcon ütötte, hogy Chhaya bezuhant a kiborgok közé.
Rozsenko mozdult, de Tahir vezérezredes elkapta a karját.
– Ő a császár – formálta némán a szavakat a hamuszürke bőrű férfi.
Rozsenkónak komoly erőbe telt visszafognia magát.
– Majd akkor szólalsz meg, ha kérdezlek! – üvöltötte Grahish akadozó
nyelvvel, aztán megperdült. A mozdulattól elvesztette egyensúlyát.
Lezuhant a trón lépcsős emelvényéről. Csupán azért nem esett el, mert
sikerült megkapaszkodnia Arrata vállában. A nagymester összefont kézzel
állt, meg sem billent az uralkodó ránehezedő súlya alatt. Úgy festett barna
köpenyébe burkolózva, mint egy ókori szerzetes.
Grahish felnézett rá, bele a csuklyába. Nem sokkal volt alacsonyabb
Arratánál, de éppen eléggé ahhoz, hogy rálásson az arcára. A császár
megtehette, a Birodalomban ő az egyetlen ember, akit ezért nem ölnek meg
az asszaszinok.
– Arrata – lépett kicsit távolabb a nagymestertől. – Hogyan menthette
meg Becket a brigádos, miután maga tegnap este azt mondta nekem, hogy
az asszaszinja már útban van vele ide?
– Kommunikációs hiba – mondta Arrata hűvös nyugalommal. Ha
Rozsenko nem fortyog a dühtől, elégedettségében most vidult volna.
 – Igen? Azt ajánlom, hozza helyre azt a kommu… komhibát,
különben… – Grahish arca eltorzult az erőlködéstől, hogy találjon valami
fenyegetőt. Arratát nem merte megütni. Rozsenkót érdekelte, hogy ez
pusztán az orgyilkos nagyúrtól való természetes félelem miatt van-e, vagy
tudta, hogy az asszaszin valójában nem hű alattvalója.
Mivel Grahish gyér szókincsében nem talált alkalmas szavakat
fenyegetőzése körülírására, továbblépett. Rozsenko kiosztott egy jó pontot
Arratának, amiért a nagymester nem színlelt hűséget, s nem sietett zavaros
tekintetű császára segítségére.
– Vezír, maga tegnap az Árnyékbrigád hűségéről esküdözött nekem. Ma
az Árnyékbrigád nyíltan elárult engem. Mitévő legyek? Félnem kéne a
Brigádtól? Hátat merjek fordítani személyes hadseregemnek?
– Felség – hajtott fejet Tahir vezérezredes. Fekete-vörös egyenruhája
úgy állt rajta, mintha a bőre lenne. Tányérsapkája a hóna alá csapva,
bakancsa, övcsatja, rangjelzései és kitüntetései ragyogtak a tisztaságtól.
Mindemellett az Árnyékbrigád vezetője jó kiállású, határozott jelenség
volt. Szögletes arcának cserzett, hamuszürke bőre öregebbé tette korához
képest. Mivel már kopaszodott, inkább simára borotválta fejét, ettől még
félelmetesebb lett, de összességében inkább keltett szimpatikus benyomást.
Mint valami megszelídített medve. Az ember tudja, hogy veszélyes, látja
óriási méretét, a karmokat, a szemében a ragadozóösztön csillogását, mégis
nagy kedvvel simogatja meg.
– Renoir ezredes – kezdte magyarázatát lassan, megfontoltan,
ugyanakkor cseppet sem félénken –, bár az Árnyékbrigád tagja, felderítő
specialistaként tőlem független, velem egyenrangú tiszt. Ő, akárcsak
jómagam, közvetlen az uralkodónak tartozik felelősséggel.
– Vagyis én vagyok a felelős, azt mondja? – villant a császár szeme.
– Nem állt szándékomban ezt sugallni, felséges úr. Renoir kihasználta a
különleges helyzetét, és akkor árult el minket, amikor nem volt császárunk.
– Akkor ki a felelős? Talán ő? – bökött Rozsenkóra.
Tahir értetlenül nézett le az uralkodóra, majd fel bajtársára.
– Természetesen nem – mondta határozottan.
Grahish egyetlen ugrással a BHEH igazgatója előtt termett. Rozsenko
ekkor döbbent rá, valójában milyen apró a császár. Grahish lábujjhegyre
emelkedve próbált az arcába nézni, de az egykori árnyékbrigádos még így
is egy fejjel magasabb volt nála. A teremben csak egyetlen élőlény tudna
gond nélkül a szemébe nézni, Kraukh, ám a canis sámán annyi drogot
szívott el, hogy akkor is képtelen lenne lábra állni, ha történetesen nem ül
az ölében a nő.
 – Pedig ő a felelős, ez biztos – fortyogott Grahish. – Övé volt a
különleges kiskatona, ő választotta azt a szukát. Vagy nem ez az idióta
hagyományuk? – kérdezte Tahirtól. Rozsenko épp csak annyira fordította
oldalra a fejét, hogy lássa bajtársa arcát. A vezérezredes szinte
tudathasadásos állapotba került. Egyik énje elrángatná a császárt Rozsenko
kartávolságából, a másik viszont kitekerné a nyakát.
– Valóban ő választotta Renoir ezredest, de…
– Akkor ő a felelős!
Tahir izmai megfeszültek. Nem szokott hozzá, hogy a szavába vágnak.
– Lője le ezt az árulót, vezír! – utasította Grahish, majd gyerekes
lelkesedéssel kiborg rabszolgái közé vetette magát. – Nyírja ki!
Tahirnak esze ágában sem volt lelőni Rozsenkót, annak ellenére, hogy
Árnyékbrigádosként a császár minden utasítását kérdés nélkül végre kellett
volna hajtania. Vezérezredesként azonban élvezhetett egy speciális luxust:
megerősítést kérhetett.
Rozsenko mindezt tudta, de nem akarta, hogy korábbi felettese éljen eme
lehetőséggel. A császár felé mozdult, nem törődve azzal, hogy Tahir keze
az övére csatolt Bulletstormra fonódott. Ha csak egyetlen rossz mozdulatot
tesz, a vezérezredes megöli.
De Rozsenko nem akarta megtámadni a császárt, csak megállt az
emelvény előtt. Grahish a fölé tornyosuló ember láttán feliszkolt a trónjára.
Az igazgató most nagyjából egyenesen Grahish szemébe nézhetett. Hagyta,
hogy minden iránta érzett ellenszenve kiüljön az arcára.
– Melyik dimenzió logikája mondatja azt önnel, felség, hogy Renoir
ezredes tetteiért engem terhel a felelősség? – Hangja nyugodt volt, csendes,
mégis mintha visszhangot vert volna a teremben. – Valóban én jelöltem
meg utódomnak, de ha tisztában van azzal, ki vagyok, tudhatja, hogy
hűségem a császár felé megkérdőjelezhetetlen. Tisztában van azzal,
felséges uram, hogy ki vagyok? Tudja, miket tettem életem során császári
parancsra?
Elérte a kívánt hatást. Grahish összehúzta magát, heves bólogatásba
kezdett, szeme buzgón kerülte Rozsenko tekintetét.
– Akkor ne feltételezze rólam, hogy az uralkodó ellen hangoltam valakit,
főleg nem egy brigádost. És ne tegyen felelőssé az Árnyékbrigád tetteiért,
mivel már nem vagyok az Árnyékbrigád állományában. A BHEH
igazgatója vagyok, ha a hírszerzés hibázik, akkor elővehet, de ez az ügy
belbiztonsági probléma lévén a BBSz-re tartozik. Van még kérdése,
felséges uram? – lépett föl az emelvény első lépcsőfokára, ezzel Grahish
fölé magasodott, ráadásul kartávolságba került.
 Grahish riadtan nézett jobb felé, hűséges canis sámánja azonban már
öntudatlanságba zuhant. Aztán Tahirra és Arratára pillantott, de amit látott,
az még jobban megijesztette. A vezérezredes ugyan ugrásra készen várta
Rozsenko következő mozdulatát, de a Bulletstormra még mindig rá volt
akasztva a tok rögzítőpecke. Arrata nagymester pedig úgy festett, mintha
csak testileg lenne a teremben, a lelke messze járt. Egyikük sem törné
magát az uralkodó megmentéséért, legalábbis nem annyira, hogy tényleg
sikerüljön megmenteni. Pont, ahogy Rozsenko gondolta.
– Ön fenyegeti a császárt, igazgató? – csendült egy rideg, mégis angyali
hang bal felől. Chhaya észrevétlenül szedte össze magát a pofon után, és
most úgy állt ott a trón mellett, mint valami rendíthetetlen szikla.
– Távol álljon tőlem, úrnőm – hajtott fejet Rozsenko. – Hogyan is
fenyegethetném? Kevés vagyok én ahhoz, hogy akár csak szavakkal
árthassak a császárnak.
Ebben igaza volt és ezt mindenki tudta. Rozsenko szó szerint pengeélen
táncolt, mert ha még egyet előrelép, a trón biztonsági rendszere azonnal
működésbe lendül, még Grahish parancsára sem vár, akinek mellesleg
mentális hatalma van a trónterem védelmi és támadó berendezései fölött,
vagyis bármikor elhamvaszthatta volna. A Főnix képtelen lenne
megvédeni. Grahish drogmámoros rettegésében erről megfeledkezett.
Rozsenko visszalépett Tahir mellé. A vezérezredes kifújta a visszatartott
levegőt, elengedte pisztolya markolatát.
– Csak bátorkodtam megakadályozni, hogy a császár önmagának
okozzon bonyodalmakat a lelövésemmel. Mint tudja, a kancellár bizalmát
élvezem, az ok nélküli megölésem pedig visszás hatást kelthet a
Szenátusban.
Chhaya apró bólintással elfogadta az érvet, és mintha tekintetében
elismerés villant volna. Rozsenkónak volt bátorsága megfélemlíteni
Grahisht. Bátyja utoljára az apja jelenlétében szűkölt ennyire, pedig
Rozsenko nem hasonlított rá. Viswajit brutális erőszakkal tartotta
rettegésben gyerekeit, Rozsenkónak ehhez a hangját sem kellett
megemelnie.
– Az érvelése helytálló – mondta a nő tárgyilagos nyugalommal. –
Természetesen a császár nem teszi felelőssé olyasmiért, amit nem követett
el. – Chhaya megerősítésért a bátyjára pillantott, de amaz inkább dacosan
elfordult. – Mik az Árnyékbrigád tervei renitens tisztjük előkerítésére,
Tahir vezérezredes?
– Már egyeztettem a vezérkarral, úrnőm. Az űrflotta megkettőzi a
blokádot az Ikónium körül, emellett felszállási tilalmat rendeltek el. A
gyalogság átveszi a rendfenntartás szerepét a helyi rendvédelmi erőktől, és
házról házra járva kutatnak a szökevények után. Egyúttal letiltattam a
specialisták űrhajójának minden funkcióját. Azzal a hajóval már sehová
sem mehetnek, és ha a fedélzetére lépnek, a számítógép foglyul ejti őket,
majd visszatér ide. Valamint úton van egy Árnyékbrigád-osztag, perceken
belül megérkezhetnek.
– Öljék meg Becket és Renoirt, ne fáradjanak az elfogásukkal!
Személyesen intézze, nem lehet fennakadás! – adta ki utasításait Chhaya. –
Arrata nagymester – fordult az asszaszinhoz –, ön korábban úgy
tájékoztatott, hogy ügynökei a Rosanon keresik Rinit. Remélem, az nem
kommunikációs hiba volt, és nem is egy újabb baklövés.
Arrata mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. Szavait lassan,
megfontoltan mondta ki.
– Nem az volt, úrnőm. Egészen biztosak vagyunk Rini tartózkodási
helyében, de a megölése jelenleg körülményes. Ha óhajtja, részletesen
beszámolhatok a miértekről.
– Nem érdekel. Utasítsa a rosani emberét, hogy ölje meg a nőt,
haladéktalanul és bármi áron! Ezt az ügyet most azonnal kell rendeznünk.
Arrata megint habozott kicsit. Nem sokat, épp csak egy lélegzetvételnyit,
de ez Rozsenkónak és Chhayának is feltűnt.
– Rendben, de remélem, megérti, hogy ilyen parancsot csak a császár
adhat ki nekem.
A teremben két ember arca szürkült el ennek hallatán. Rozsenkóé és
Chhayáé. Mindketten jól tudták, hogy Arrata most csak megjátssza magát.
Grahish lelkesen bólogatott. Arrata sietve elhagyta a tróntermet.
Chhaya nem várta meg, míg az ajtó a helyére csusszan, azonnal
Rozsenkóhoz fordult.
– Igazgató úr, ami a ma reggeli megbeszélésünket illeti – Úgy mérte
végig a férfit, mintha a gondolatait próbálná kifürkészni, csakhogy egy
szobor sem lehetett volna kifürkészhetetlenebb. – Elnapolhatnánk
holnapra?
Rozsenkót se a kérdés, se a nő arcán átfutó szégyenérzet nem lepte meg.
A lány nem volt ostoba. Bármit mesélt neki Vito Zolezzi, Chhayának
tudnia kellett, hogy az iroda előtt várakozó Rozsenko tudomást szerzett az
eseményekről, akár látta azt, akár kifaggatta a bíborost. Tekintetük
összeakadt, és Rozsenko meglelte az igazolást feltételezésére.
– Semmi akadálya, úrnőm – hajtott fejet ismét Rozsenko, azzal részéről
lezártnak tekintette a beszélgetést. Tahirral együtt indult volna, ám Grahish
felpattant.
 – Hé! Én még nem fejeztem be!
A két férfi „még mit akarsz?” ábrázattal fordult vissza. Chhaya is
kíváncsian meredt bátyjára, de az ő szemében az aggodalom jeleit is fel
lehetett fedezni.
– Még nem tisztáztuk az Árnyékbrigád hűségét.
– A hűségünk töretlen, felség – felelte Tahir magabiztosan.
– A felderítő specialistája mégis elárult engem. Hogyan bízhatnék meg
ezután a brigadérosokban? – Grahish gonosz vigyort öltve lesétált az
emelvényről. – Bizonyítania kell, vezír.
– Hogyan bizonyíthatnám? – vonta fel a szemöldökét Tahir.
Rozsenko és Chhaya rosszat sejtve összenéztek. Mindketten ugyanarra
gondoltak, s talán először ugyanaz volt a véleményük valamiről. Grahish
elhatározta, hogy megmutatja, ebben a Birodalomban akkor is övé a
legfőbb hatalom. Az egyetlen olyan emberrel akart példát statuálni, aki
semmilyen körülmények között sem fog ellenállni.
– Mutassa meg feltétlen hűségét. Térdre! – Kezét az övén lógó
plazmakardjára tette.
Tahir nem tehetett mást, lehajtott fejjel fél térdre ereszkedett. Az
Árnyékbrigád parancsnokaként a brigadérosok az ő fiai és lányai voltak,
nem eshetett folt a jó hírükön. A császárnak mindig, minden körülmények
között meg kellett bíznia a Brigádban. És Tahirnak Renoir árulása miatt
mindent meg kellett tennie, hogy ezt a bizalmat megszilárdítsa az új
császár előtt.
– Lássuk a bizonyosságot! – Azzal Grahish előrántotta az övébe tűzött
kardot. Az izzó plazma körbefolyta a hajlított pengét. Lecsapott Tahir
nyakára. A vezérezredes észlelte a támadást, de nem mozdult. Nem ugrott
félre, csak lehunyta a szemét. A kard célba ért…
És a penge szilánkokra robbant, a plazma szétfröccsent. Rozsenko,
Grahish és Tahir között megremegtek a pajzsok, ahogy elpárologtak rajtuk
a plazmacseppek.
– Ez hát a hűsége! – üvöltötte torkaszakadtából Grahish, de Rozsenko
szava megakasztotta dührohamát.
– Engedelmével, felséges uram, nem a vezérezredes tehet róla. Az
Árnyék Védelmi Rendszer veszélyérzékelés esetén automatikusan megvédi
a tulajdonosát, akár annak utasítása ellenében is. Az ön szerencséjére a
vezérezredes közölte az ÁVR-rel, hogy maga a császár, ezért nem indított
halálos ellencsapást. Az ellen a palota összes védelmi rendszere sem lenne
elég.
 – Úgy vélem – lépett melléjük Chhaya –, hogy ezzel a vezérezredes
tanúbizonyságot tett hűségéről.
– Hogy? – hökkent meg Grahish törött kardja markolatát szorongatva.
– Ha nem csillapítja le az ÁVR-t, az megöl téged, bátyám, és senki és
semmi sem védhetett volna meg.
– Egész pontosan, meghal, mielőtt felfogjuk, mi történik – tette hozzá
Rozsenko.
Grahish lepillantott a még mindig előtte térdeplő árnyékbrigádosra. Az
arcára kiült zavar és ijedtség arról tanúskodott, hogy nem igazán tudta
megérteni, mindez hogyan bizonyítja a vezérezredes hűségét, de esze
ágában sem volt a hallottak után az ÁVR-rel kekeckedni.
– Rendben. Tűnjenek el innen! Te maradj! – bökött húgára. Eldobva a
hasznavehetetlenné vált markolatot, elindult a trón felé.
– Fontos elintéznivalóim vannak.
– Nem érdekel.
Chhaya odasietett a trónhoz. Grahish kényelmesen elnyúlt benne, majd
felhúzott magához egy kiborg nőt. Megszorította a nyakát és csókolni
kezdte, miközben húga a fülébe súgott valamit.
– Akkor menj! – mondta végül fennhangon Grahish, majd ellökte
magától a túlságosan is életszerűen szenvedő kiborgot, és egy másikat
intett magához.
Chhaya a két férfi nyomában távozott, olyan gyorsan, amilyen gyorsan
csak tudott.

***

A Birodalmi Palota körül húzódó Hérakleiosz parkba érve Tahir lapos,

ezüst cigarettásdobozt húzott elő az egyik zsebéből.
– Rágyújtasz? – kínálta Rozsenkót.
– Leszoktam – vett ki egyet Rozsenko is. Tahir lézergyújtóval
meggyújtotta mindkettejükét. Letüdőzték a nyugtató nikotint. Tahir a
zaklatottságát, Rozsenko a dühét csillapította.
– Köszönöm – mondta aztán a vezérezredes.
– Nincs mit.
– És mit csinálsz, ha rájön, hogy te emeltél pajzsot körém a Főnixeddel?
– Elég kevés esélyt láttam rá, hiszen megfeledkezett a trónterem teljes
biztonsági berendezéséről.
– Ott volt Chhaya is.
 – Chhaya okos nő, nem szeretne ellentéteket az Árnyékbrigád és a
császár között. Tudja, hogy a bátyja népszerűtlen uralkodó lesz, és csak ti
védhetitek meg. – Szavaival ellentétben vajmi kevés esélyt látott arra, hogy
ha a Szenátus, pontosabban rajtuk keresztül az Érdekeltség végül elrendeli
Grahish megölését, Chhaya a kisujját is mozdítja majd ez ellen, de mivel a
bátyját ő fogja a trónon követni, Tahir megvédése jó pont lesz a brigádosok
szemében.
Percekig csendben cigiztek.
– Egy pillanatra azt hittem, megölöd Grahisht – törte meg a csendet a
vezérezredes.
– Attól, hogy a BHEH igazgatója lettem, még nem hülyültem meg.
– Aminek roppantul örülök. Nem szeretnék harcolni veled.
– Pedig fogunk.
Tahir elképedt a Rozsenko hangjában megbújó bizonyosságtól, s attól a
felismeréstől, ami rátört.
– Tudtál Renoir tervéről. Tudtad, hogy Beck után megy. Rozsenko, te…
– Megakadt, nem tudta kimondani. – Te elárultad a császárt? – kérdezte
suttogva.
Rozsenko hallgatása túlságosan beszédes volt. Amikor megszólalt, Tahir
biztos volt abban, hogy hazudik.
– Nem tudtam, mire készül Kitti. Még mindig hűséges vagyok a
Birodalomhoz. Éppen ez a lényeg, barátom. Eldöntöttem, melyik oldalon
harcolok. – Elnézett a park távoli végében emelkedő mesterséges hegy
felé. Jó néhány héttel ezelőtt onnan zuhant le Astrid egyik udvarhölgye,
Ornella. A nő a halálával olyan eseményeket indított el, amelyeknek
Rozsenko nem látta a végét, de tudta, hogy az egész Birodalomra hatással
lesznek. – Nemsokára neked is meg kell majd hoznod a döntésed. Azután
lehet, hogy ellenségek leszünk.
Rozsenko otthagyta Tahirt. A vezérezredes szájából kiesett a cigaretta,
annyira letaglózták a hallottak. Sose hitte volna, hogy eljön az idő, amikor
Artyom Alexandr Rozsenko, az Árnyékbrigád legendás ezredese a császár
ellenségévé válik.
 IV. RÉSZ

26.

Christophe egy romos gyárépület föld alatti raktárában ücsörgött a hideg

kövön. Órák óta gubbasztott a sötétben, és próbált nem tudomást venni a
körülötte nyüzsgő rovarokról, rágcsálókról.
Kittivel azonnal idejöttek. A nő gond nélkül feltörte a zárat, szó szerint
lerángatta a föld alá, aztán otthagyta, azt sem mondta meg, hová megy.
Christophe az idejének egy részét azzal ütötte el, hogy a SkyLightban
alaposan utánanézett Kitti Renoir ezredesnek. Az árnyékbrigádos múltja
megihlette, viszont semmi olyasmit nem talált, ami megmagyarázná, miért
küldte utána Rozsenko.
Ekkor kezdett el azon tanakodni, hogy Rozsenko egyáltalán miért segít
neki. Amikor utoljára találkoztak a fellegvári csata alatt, miközben a
császárnő és Rini igyekeztek kicsempészni őt a palotából, Rozsenko
megpróbálta megölni. Astrid megmentette az életét, egyúttal lehetőséget
adott neki, hogy elmondja az ezredesnek az igazat. Rozsenko ezt követően
szó nélkül távozott.
Legközelebb a canisoktól hallott az ezredes eltűnéséről, de ez sem vitte
közelebb a kérdés megválaszolásához. Christophe egyórányi töprengés
után is csak abban volt biztos, hogy Rozsenko nem mondta el senkinek,
milyen szerepe volt Astridnak a Kardinális ügyben, illetve neki a császárnő
halálában. A császárnőt a Birodalom szentjeként temették el, ezt a titulust
aligha kapná meg egy áruló uralkodó. És Kitti feltűnésével az is biztossá
vált, hogy Rozsenko él és képes árnyékbrigádost küldeni utána, vagyis a
beosztását sem vesztette el.
Mi a fene folyik a Birodalomban?
Mivel választ nem lelt, és Kitti még mindig nem jött vissza, új vizekre
evezett gondolataival. Megpróbálta kideríteni, ki volt a nyomában lihegő
asszaszin. Kitti Mfazwe Ratlounak nevezte, de amit eme név alatt talált, az
képtelenül jelentéktelen információnak bizonyult. Úgyhogy inkább a
különleges, táncszerű harcstílusnak járt utána, amivel az asszaszin leverte.
 Capoeirának nevezték és Brazíliából származott. A tizenhatodik
században a rabszolgák alakították ki. Ugyan nem kérdezte, de a SkyLight
még azt is megmondta, hogy az asszaszin a Mestre Bimba által 1920-ban
létrehozott ágazatot, a Regionalt használta ellene. Ez sokkal inkább a
támadásra, védekezésre és viszonttámadásokra fókuszál, mint az eredeti,
inkább akrobatikus, hagyománytisztelő Angola ág.
És volt még valami, amit a SkyLight közölt: a capoeirának megszületése
óta rengeteg változata fejlődött ki, egyre messzebb kerülve az alapoktól. A
huszonnyolcadik század végére a Regionalt és az Angolát önmagukban
már csak néhány, általában kis létszámmal és behatárolt működési
területtel bíró csoport használja harcra. A Közép-Amerikai Koalíciós
Államok testőrsége, az Új-Amazonas különleges alakulatai, az Itá és az
Igazi Bizánci Birodalom Asszaszin Rendje.
Christophe neszezésre figyelt fel a bejárat felől, így lekapcsolta a
SkyLightot, előkapta Art of Laserét és aktiválta a Warlord III-at. A
rendszer gyors pásztázást végzett. Csak egy ÁVR-rel felszerelt nő
közeledett. Fél perccel később Kitti belépett az ajtón. A kezében tartott
fényszórótest nappali világosságba vonta a romos csarnokot. Christophe
szeme lassan szokott hozzá a hirtelen jött világossághoz, de így legalább
lemaradt a szerteszaladó lakótársak látványáról.
– Mi a helyzet odakint? – dörzsölte a szemét, hogy eltüntesse a
fénykarikákat.
– Semmi biztató. A hadsereg bevonult, és szó szerint minden épületet
átvizsgálnak. A kikötőket lezárták, felszállási tilalmat rendeltek el, és
vadászok járőröznek az égen… Egyszóval egy darabig nem hagyjuk el a
bolygót. Sötétedésig várunk, aztán meg kell próbálnunk kijutni Broken
Pierből.
– Azt mondtad, van egy hajód. Tényleg van, vagy csak a színjáték része
volt?
– Van hajóm, de Tahir mostanra lezáratta. – Kitti letette a fényszórót. –
Ha sikerülne is eljutni oda, automatikusan a főparancsnokságra repítene.
– Fantasztikus mentőakció – tapsolt Christophe. – Ezt így tervezted el,
vagy félúton rögtönöztél?
– Szólott a rejtőzködés mestere. Mondd csak, nem te robbantottál fel egy
egész gyárat, aztán amikor a felmentő sereg megérkezett, inkább az
asszaszin kezébe futottál? Tudod mit? Spóroljunk meg némi pénzt a
császárnak és mondjuk meg nekik, hol vagy. Egyszerűbb.
 Christophe dühében kihívóan talpra szökkent. A nő meglepetten mérte
végig a fölé magasodó férfit. Nem sokan voltak, akik így mertek viselkedni
egy árnyékbrigádos jelenlétében.
– Hé! Jelenleg elég negatív a megítélésem a Birodalomban, ne
csodálkozz, hogy nem bízok meg vakon az első utamba kerülő
árnyékbrigádosban! A gyár pedig baleset volt. Riporter vagyok, nem
rohamosztagos, csak azt tudom a fegyverekről, hogy melyik végüket kell
húzogatni, hogy elsüljenek.
– Abban biztos nagy tapasztalatod van.
Christophe arca grimaszba torzult, de lenyelte, ami a nyelvére ugrott.
– Legalább arra van ötleted, hogy hogyan jutunk ki a városból?
– Nincs, de a kedvedért félúttól rögtönzök valamit. – Megragadta
Christophe vállát és megszorította. A férfi fájdalmasan sziszegve oldalra
görnyedt. A nő, kihasználva a súlypontváltást, finoman a médiacápa
térdhajlatába rúgott. Christophe a földre huppant. – No, most, hogy a
hisztidnek vége…
– Nem hisztiztem, csak kifejtettem, mennyire nem tetszik a jelenlegi
helyzet – dörzsölte lüktető vállát.
– …szusszanhatunk egyet. – Törökülésbe huppant Christophe mellé a
földre. – Légy optimista, lehetnénk nagyobb bajban is.
– Nagyobb bajban? – csattant fel a férfi. – A Birodalom első számú
ellensége vagyok, tárgyalás nélkül fognak kivégezni. A hadsereg
centiméterről centiméterre átkutatja a várost utánam, üldöznek az
asszaszinok, és most már valószínűleg az Árnyékbrigád is. Nincs hajónk,
de ha lenne, akkor sem szállhatnánk fel vele, mert azonnal lelőnek minket.
Mégis mi az, ami szerinted rosszabb ennél?
– Én meghalhattam volna, te pedig már útban lennél a császárhoz.
– Az tényleg rosszabb lenne – ismerte el Christophe kelletlenül. – Nem
fázol? Nem éppen télies a szerelésed. – A szeme rövid ideig megakadt
melltájékon. – Bár tetszetős.
Kitti lazán pofon legyintette.
– Árnyékbrigádos vagyok, meztelenül átúszom a befagyott Traglót. –
Sandán Christophe-ra pillantott, várva az újabb megjegyzést. Ezúttal
azonban csak elkalandozott tekintetet kapott. – Verd ki a fejedből, mert
megint megütlek.
– Te az iskolában a fiúk terrorizálásával múlattad az időt, ugye?
– Mit tehettem volna, túl sok hozzád hasonló lebzselt körülöttem. – Kitti
kedélyesen felnevetett, tekintete megenyhült. – Ne aggódj, Zsenkóval
kijutottunk már jobban őrzött városokból is.
 – Ha már szóba került. Rövid ismeretségünk alatt Rozsenko kétszer
próbált megölni, most mégis elárulta a császárt, mi több, magával rántott
egy másik brigádost. Ennyire kifordult magából?
Bár a császárné megölése után ez nem lenne csoda, tette hozzá
magában. Egyelőre nem akarta szóba hozni a dolgot. Előbb szerette volna
tudni, hogy kihez milyen érdek fűzi Kittit, egyúttal kipuhatolni, mennyit
tud valójában azokról az eseményekről, amik ide vezették őket.
– Az ezredes most már a BHEH igazgatója, leszerelték… vagyis,
papíron nyugdíjazták az Árnyékbrigádtól. Clellan kancellár ezzel büntette,
amiért hagyott megszökni téged és Rinit.
– Vagyis a Kardinálist és a Kerberoszt – pontosított rosszmájúan
Christophe.
– Vagyis a balekot és a Kerberoszt.
Christophe sértett meglepettséggel nézett a nőre. Kitti többet tudott, mint
várta, ezek szerint Rozsenko megbízott benne. Annyira, hogy felfedje
előtte a legnagyobb titkait.
– Zsenko elmondott mindent a Fellegvárban történtekről. Tudok a
Kardinálisról, a Gráciákról, rólad, az Érdekeltségről. Meg arról, hogy ki
adta le a halálos lövést Astridra. – Christophe felvonta a szemöldökét ezen
a megfogalmazáson. Mintha Kitti nem akarná kimondani, hogy Rozsenko
felségáruló és gyilkos. – Azt viszont nem tudom, miért vagy olyan
átkozottul fontos Waltznak, hogy Zsenko segítségét kérte.
– Waltz kért segítséget Rozsenkótól? – kerekedett el Christophe szeme.
– A bolygó átzuhant egy párhuzamos valóságba, amíg félholt voltam?
– Azt azért nem – vette vissza a szót Kitti. – Waltz tábornokot elfogták a
Fellegvárnál zajlott csatában. Jelenleg a Birodalom vendégszeretetét élvezi.
Zsenko kihallgatta – kapart macskakörmöket a levegőbe –, a tábornok
ekkor közölte vele, hogy téged mindenáron biztonságba kell juttatni.
Zsenko engem bízott meg a feladattal.
– És te készségesen teljesítetted a kérését, ezzel elárulva mindent,
amiben az Árnyékbrigád hisz – összegezte Christophe. – Ami, ha jól látom,
nem rendített meg mélyen.
Kitti bólintott, de nem fűzött további megjegyzést a dologhoz, inkább
más útra terelte a beszélgetést.
– Elárulnád, miért mondta Waltz, hogy a galaxis sorsa múlhat rajtad?
Christophe elmosolyodott, majd lehunyta a szemét és egyhangú
monológba kezdett:
– 2770-ben születtél Linda és Jean Renoir lányaként, Nea Roméban.
Apád szenátor volt, ma a Cassius-tartomány helytartója. Anyád halála óta
nem tartod vele a kapcsolatot. Linda Renoir, leánykori nevén Haragos
Linda, az Árnyékbrigádban szolgált, élete végén ezredesi rangban felderítő
specialistaként. A Fury kalózok ölték meg 2784-ben. Valószínűleg ez
motivált arra, hogy bár apád közbenjárásával felvételt nyertél a Byzantium
legjobb orvosi egyetemére, inkább beléptél a Császári Hadseregbe. Az
alapkiképzést kiváló eredményekkel végezted el, így bekerültél a
rohamosztagba. 2790-ben Rozsenko ajánlásával az Árnyékbrigád vett
állományba, ahol az ezredes felderítő specialistának képzett ki.
Rövid szünetet tartott, amíg megnézte magának a nőt. A nagy zöld
szempár csillogott a meglepettségtől, szája tátva maradt. Christophe
elégedetten folytatta.
– Brigadéros karriered során több ízben részesítettek megrovásban,
egyszer az elbocsátásod is felmerült. Ez akkor volt, amikor beosztásodat
kihasználva betörtél a Birodalmi Palota adatbázisába, hogy anyád halálával
kapcsolatban kutakodj. Mily meglepő, Rozsenko kihúzott a csávából,
úgyhogy csak lefokoztak, századosról hadnagyra. Hadnagyból lettél aztán
ezredes?
Kitti bólintott.
– Az fasza! Amúgy feleslegesen kockáztattad a karrieredet, anyád
aktáiban semmi sem tisztázza a halála körülményeit. Nincs titkos
feljegyzés, lábjegyzet vagy hasonló. Viszont a te szolgálati időd teli van
érdekes dolgokkal. Részt vettél a Küréné-lázadás leverésében? És a földi
kaland sem lehetett semmi, amikor a Fekete Özvegy után nyomoztatok.
Hogyan sikerült bejutni Izraelbe?
– Oké, elég! – szólt közbe emelt hangon Kitti, és Christophe szájára
tapasztotta a kezét. – Ki a franc vagy te? Ezeknek a felét sem szabadna
tudnod.
Christophe leemelte a szájáról Kitti apró, nyirkos tenyerét, majd mintha
csak most ismerkednének meg, megrázta.
– Az ismert világegyetem legnagyobb hírszerzési adatbázisa. Örvendek
a szerencsének.

***

Mivel Kitti már tudott az Érdekeltségről, a fellegvári csatát megelőző

eseményekről és az azalatt történtekről, Christophe-nak nem esett nehezére
elmagyarázni a fejében zakatoló adatbázis mivoltát és célját. Nehezebb
dolga volt a technikai rész kifejtésével, vagy azzal, hogyan is került belé az
adatbázis, mivel ezekben a kérdésekben neki sem volt mindenre válasza.
– A SkyLight memóriája hatalmas, ötszáz exabájtnyi adat tárolására
képes. Bioneurális masszába ágyazott mesterséges adatpályák hálózatába
menti az információkat. – Elfintorodott. – Legalábbis ez állt a brossúrában.
A lényeg, hogy egy emberöltő is kevés lenne a megtöltésére, ha csak arra
használnám, amire készült: felvételek készítésére.
– Az jó sok tárhely.
– És nekem két ilyen memóriamodulom van. Pár évvel azután, hogy
Petros nekem ajándékozta a SkyLightot, a javaslatára Conquesten egy
illegális implant-specialista beültetett egy back-up tárolót. Az adatbázis
lényegében azon fut. Hogy azért, mert már eleve oda tervezték, vagy mert
azon a meghajtón volt a kódolt adatállomány, nem tudom.
– Az teljesen betelt?
– Dehogy, viszont az adatbázis folyamatosan bővíti magát, szóval
egyszer be fog. De még így is félelmetes mennyiségű adat van itt – bökött
a halántékára.
– És úgy véled, hogy ez a Petros szándékosan választott ki erre az
egészre?
– Petros volt az egyetemen a tanárom, a patrónusom. Később a főnököm,
először a Bizánci Hírcsatornán, aztán a Néptájékoztatási Hivatalban.
Amikor lemondott, beajánlott engem a császárnőnél. Legalábbis azt
mondta, hogy ajánlott, de mivel összejátszott Astridékkal, gondolom,
sosem volt kérdés, hogy én követem az igazgatói székben.
– De miért téged választott?
Christophe megvonta a vállát.
– Nem tudom, de jól kicseszett velem. Pedig kedvelt Azt hiszem. –
Szomorúan sóhajtott. – Vén bolond, bárcsak itt lenne. Meghalt a fellegvári
csatában – felelte Kitti kimondatlan kérdésére. – Nem láthatta a művét.
Kitti mondani akart valamit, hogy büszke lenne Christophe-ra, de ehhez
nem ismerte eléggé se Petrost, se a védencét. Úgyhogy inkább témát
váltott.
– Viszont, ha a SkyLight kezdetben tényleg az volt, aminek épült, vagyis
érzékszervi rögzítőimplant, hogyan képes ekkora adathalmazt kezelni?
Ahogy lefestetted, olyan, mintha önálló tudata lenne.
– Szerintem ez a SkyLight sosem volt hagyományos rögzítőimplant.
Vagy a back-up nem az, aminek eredetileg mondták. Az egészet előre
megtervezték. Amióta Petros meglátott az egyetemen, erre készült. Ő,
Gabriel, majd Astridék. – Hirtelen elöntötte a düh. Felkapott egy
vakolatdarabot, és a falhoz vágta. Az nagyot koppanva robbant széjjel.
– Legalább szóltak volna! Ehelyett kitereltek a fotonpallóra, és belöktek a
fekete lyukba.
– Akkor nemet mondtál volna.
– Az hétszentség! – pattant fel. – Ki olyan őrült, hogy igent mond erre?
Tessék, itt egy mérhetetlen méretű adatbázis, pusztítsd el vele a Tejutat
uraló arctalan, gátlástalanságához csak hatalmával felérő szervezetet! –
Belerúgott egy leszakadt álmennyezet darabba. A gipszfa darabokra tört
cipője orrán. – Az életed szétzúzzuk, a hátadra céltáblát festünk, de ezzel
ne törődj! Te vagy a kiválasztott, baszd meg! Ha Astridnak vagy Rininek
olyan rohadt fontos volt ez, miért nem az ő fejükben van?
– Ezt tőlük kellene megkérdezni – szúrta közbe az ezredes, és Christophe
arcán látta, hogy ez a szándékában áll. – Kicsit még visszatérve, azt
mondtad, az adatbázisban eddig mindent megtaláltál, amire szükséged volt.
– Mindent, amihez Astrid és Gabriel hozzá tudott férni. Ez a Birodalom
területén belül lényegében tényleg majdnem minden, azon kívül viszont
csak hírszerzési és publikus anyagok vannak a fejemben.
– Van esetleg benne valami a Fury kalózokról is? – Kittit magát is
meglepte, mennyire félénkre sikerült a kérdés. Egy pillanatig nem mert a
férfi szemébe nézni, de aztán mégis felemelte a tekintetét. Christophe
arcára kiültek a gondolatai, és Kitti kicsit elszégyellte magát. Valószínűleg
ő volt az első, aki információforrásként akarta használni, elfelejtve, hogy
egy emberről van szó.
Alaposan megnézte magának a férfit, most először az álcája nélkül.
Szakadt ruháját leszámítva egész megnyerő volt, látszott rajta, hogy eddigi
életében nem sok viszontagság érte. Dús, fekete haját oldalra fésülte, de
egy rakoncátlan tincs az arcába hullott. Barna szeme dühös, de lelkes
kíváncsisággal fürkészte őt, és sugárzott az öntelt magabiztosságtól.
Emellett jóképű volt, amin a többnapos borosta sem rontott, sőt,
karakteresebbé tette a makulátlan arcot. Ha ehhez hozzávette kaján
mosolyát és a tényt, hogy a helyzete ellenére sem roppant össze – éppen
ellenkezőleg, elkényeztetett szépfiúhoz képest, minden hülyesége ellenére
kifejezetten tökösen viselkedett –, Kitti már megértette, hogyan tudott
annyi nőt az ujja köré csavarni.
– Mondtam, hogy nincs semmi anyád aktái között – rázta a fejét
dühösen.
– Azt tudom – ugrott talpra Kitti izgatottan. – Ahogy másztam fel a
ranglétrán, egyre több aktájához fértem hozzá, a specialista beosztással
pedig megkaptam a teljes anyagot. Átnéztem, mielőtt Zsenko a nyakamba
varrt. – Christophe grimaszolt ugyan, de nem szólalt meg. Csak várta a
kérdést, avagy kérést. – Olyasmire gondolok, ami nincs benne a hivatalos
dokumentumokban. Naplók, jegyzetek, személyes beszámolók. Anyu nem
hivatalos küldetéseket is teljesített a császárnak. Sokszor mondta, hogy
többet tud a Birodalomról, mint szeretné.
Christophe lemondóan sóhajtott és lehunyta a szemét.
– Már látom a jövőm: egy utcasarkon állok, kékre festve, védőernyővel a
fejemen válaszolok az arra járók kérdéseire.
Kitti halványan elmosolyodott, majd szíve nagyot dobbant, ahogy
Christophe arcvonásai megkeményedtek.
– Hoppá!
– Ez a hoppá jót jelent – mondta Kitti. Szíve zakatolt, ujjait
türelmetlenül tördelte.
– Van itt néhány dolog, anyád fű alatt jó sok ügyet elintézett Gabrielnek.
És a legtöbb kapcsolatba hozható a függetlenségiekkel.
– Akkor még nem is léteztek.
– Tévedés, léteztek, csak akkor még kormánypárt voltak, nem katonai
erő. Waltz a Szenátusban kezdte a harcot a külső bolygók elszakadásáért.
Gabriel 2785-ben felszámolta a Függetlenségi Pártot, a túlélők azután
alakították meg a katonai szervezetet. Úgy látom, anyád ennek az
előkészítésén fáradozott. És van itt még valami… – Tanácstalanul nézett
fel a nőre.
– Na, mi az? – türelmetlenkedett Kitti.
– A Fury kalózok felszámolására Gabriel nem anyádat akarta küldeni,
hanem egy Árnyékbrigád-osztagot. A Szenátus nyomására választotta őt.
– És? Ez nem szokatlan. A Szenátusnak jogában áll ilyen kéréssel a
császár elé állni.
– Nézd, volt alkalmam az adatbázisban böngészni. Akik ezt létrehozták,
azok sokat kutakodtak az Érdekeltség után. Sok mindenre rájöttek, köztük
arra, hogy a Birodalmat a Szenátuson át kormányozzák. Ők azok a
pénzesikonok, akik a szenátorok kampányát finanszírozzák. Így kapnak
beleszólási jogot az ügymenetekbe.
Kittiben összeállt a kép. Az anyja az Érdekeltség ellen dolgozott, emiatt
megölették. Végre volt értelme a dolgoknak, kezdtek kibontakozni az
összefüggések.
Még hogy egy csapat jöttment kalóz végzett az Árnyékbrigád felderítő
specialistájával…
Hátat fordított Christophe-nak, mert könny buggyant ki a szeméből.
Jobb, ha a védence nem látja ezt.
 – Sose értettem, hogyan ölhették meg anyámat egyszerű kalózok.
– Azért tartsd észben, hogy mindez csak feltételezés. Nincs bizonyíték az
Érdekeltség érintettségére, lehetett pusztán pechje anyádnak. – Rosszalló
pillantást kapott, Christophe mégse hagyta annyiban a dolgot. – Bocsánat,
csak nem akarok hiú reményt kelteni. A Fury évek óta terrorizálta a szektor
uradalmait, megkeserítették többek között a Turáni Királyság
határvidékein lakók életét is. Márpedig ha kifogtak a magyarokon, akkor
nem lehettek egyszerű kalózok. Úgy értem, verbuválódhattak kiugrott
kommandósokból, hibásan működő harci kiborgokból, vagy akármi…
– Más dolog a plazmaíjászokkal szembeszállni, és más az
Árnyékbrigáddal. Ne mérd össze a kettőt.
Christophe grimaszolt, de inkább nem fűzött ehhez kommentárt.
– Akárhogy is, nem bizonyított, hogy az anyádat tényleg az Érdekeltség
ölte meg. – Szelíden megérintve a nő csupasz vállát, maga felé fordította.
– Nem szeretném, ha hamis úton járnál. Pláne nem miattam. Már így is
éppen elég nagy bajba kevertelek.
Kitti elmosolyodott. Megtörölte könnyáztatta szemét.
– Köszönöm. Akár bizonyítható, akár nem, ez mindenképpen valami.
Több, mint amennyit egy órával ezelőtt tudtam. Most viszont veled kell
törődnöm. Ha nem juttatlak ki a Byzantium rendszerből, Zsenko úgy farba
billent, hogy a Tejút pereméig repülök.
Ebben a pillanatban az omnitoucha csipogni kezdett. Lenézett a
megjelenő holografikus kijelzőre, rajta Rozsenko arcával.
– Ha falra villantod az ördögöt… – jegyezte meg Christophe.
 27.

Rozsenko, miután elvált Tahirtól, azonnal a gravójához sietett. Nem a

BHEH által kiutalthoz, hanem egy olyanhoz, amit még felderítő specialista
karrierjének kezdetén vásárolt álnéven. Linda Renoir arra tanította, hogy
mindig legyenek lenyomozhatatlan eszközei: fegyverek, járművek,
búvóhelyek. Rozsenko ennek maximálisan eleget tett.
Ilyen volt a la Roche-tartományban fekvő telke, közepén rozoga
faviskóval. A földben gazon kívül más nem termett, ráadásul a közeli
Traglo folyó miatt állandóan bokáig állt a belvíz. A szomszédos telkek sem
festettek jobban az övénél, tulajdonosaik generációk óta nem jártak arra.
Ennek köszönhetően a terület a Birodalom látóhatárán kívülre esett. Ezen a
mocsaras, gazos vidéken csak a környéken ténykedő bűnbandák szerettek
dolgozni, leginkább a bögyükben lévő egyéneket eltemetni.
Rozsenko nem egyenesen oda repült, több nagyváros légi forgalmába
besorolt útközben. Kacskaringós kanyarokat írt le a toronyházak között,
lehúzott a biztonságos szintek alá, vagy éppen kilőtt a felhők közé. Órákba
telt az út, de biztos lehetett abban, hogy senki sem követte.
Az öreg gravo köhögve landolt a térdig érő gazban. Rozsenko a házba
sietett. A kis viskót csak valamilyen isteni lény közbenjárásának hála nem
rombolta még le a természet. Igaz, dolgozott rajta: a repedéseken át
bekúsztak a növények, az egyik falán lyukat ütött egy cseperedő tölgyfa.
Rozsenkót nem érdekelte a viskó állapota, csak az, amit a padlója alatt
tartott. A tölggyel szemben leguggolt, és késével felszedte a korhadt
deszkákat, kézzel félresöpörte a vékony, nedves földréteget. Egy
harmincszor harminc centiméteres euticénium-gyémánt széf ajtaja bukkant
elő.
Rátenyerelt a sima fémlapra. Kezét vékony, kék fénysugár rajzolta
körbe, közben mikroszkopikus tűk döfték át bőrét. Miután az azonosítás
megtörtént, a széf ajtaja felpattant. Rozsenko kivette a tartalmát. Egy
Glock 101 Avenger lézerfegyvert és egy rendelésre készített, titkosított
magánvonalat biztosító szupercelluláris modemet, a hozzá tartozó virtuális
perifériákkal. Hamar összeszerelte a szerkezetet, majd aktiválta.
 Közben a Nea Rome-i háza jelzett az omnitouchán keresztül. Rozsenko
bináris üzenetet küldött haza. Otthona MI-je tudomásul vette a kapott
utasítást.
Ez a nő… – futott át az agyán.
Ellenőrizte a virtuálmonitoron a lefedettséget. A jel tiszta volt, a rejtett
sáv biztosított. Nem feltörhetetlen, de csak akkor hallgathatnák le, ha
tudnának a sáv létezéséről. De teljes mértékben illegális, és sosem
reklámozta. Egy ujja elég ahhoz, hogy megszámolja, rajta kívül hányan
tudnak a szerkezetről.
Hívást kezdeményezett. Egy percet sem kellett várnia, és a modem két
ember holografikus képét vetítette Rozsenko elé. Az egyikük a lengén
öltözött Kitti volt, a másik a szakadt Christophe.
– Örülök, hogy látlak, Kitti – állt a hologramok elé. A modem felvevője
követte őt, és mozgását továbbította az Ikóniumra, ahol Kitti omnitouch
készüléke kivetítette a képét. Lényegében egymástól több ezer kilométerre,
mégis egymással szemben álltak.
– Én is örülök.
– Helló, Zsenko! – szólt közbe Christophe gyerekes vigadalommal
integetve, arcán gúnyos grimasszal.
– Beck, nem megmondtam, hogy ne hívjon így?
– A jó öreg Rozsenko – lohasztotta le szándékosan mesterkélt jókedvét
Christophe, míg az igazgató a nő felé fordult.
– Tahir már tájékoztatott az ikóniumi fejleményekről. El tudjátok hagyni
a bolygót?
Kitti arckifejezése árulkodó volt.
– Ha Tahir lezárta a Linát… – Rozsenko bólintott. – Akkor jelenleg
nem. Sajnálom, ezt csúnyán elszúrtam.
– Nanana! – lépett közelebb hozzá Christophe. – Ezt ő szúrta el nekünk
– bökött Rozsenkóra, aki erre felhúzta a szemöldökét. – Ne nézzen ilyen
bárgyún, Rozsenko, maga a ludas. Rám kente Astrid meggyilkolását. Nem
gondolta, hogy enélkül is éppen elég bajunk van?
– Maga játszotta el a csatában a császárnő túszejtőjének szerepét. Én
csak továbbvittem a színjátékot.
– Ez nagyon kedves, nem mintha Rini nem lett volna ott. De miért nem
vallotta be az igazat, hogy maga lőtte le Astridot?
– Inkább maga, mint mi – vetette oda Rozsenko dühösen. – Hármunk
közül ön az egyetlen, aki nélkül kisöpörhetjük az Érdekeltséget. Legalábbis
akkor azt hittem, hogy a halála nem árt az ügyünknek.
 – Az ügyüknek? Mi a fityfene, hát nem a császár szoknyájának tisztán
tartása a maga fixa ideája?
– Astrid császárnő halott, mert ostoba fejjel hallgattam magára, és mert
az a szegény nő magát védte. A legkevesebb, ha ezután továbbviszem,
amiben ő hitt.
– És ez már feljogosította, hogy halálra ítéljen?
– Nem, de rühellem, és mivel egy tetű, gondoltam, ártani nem árthat, ha
kinyíratom.
Christophe ezt sem hagyta volna szó nélkül, de Kitti közbevágott.
– Uraim! Elismerem, szórakoztató titeket hallgatni, és más körülmények
között még asszisztálnék is, de visszatérhetnénk az eredeti témára?
A férfiak úgy néztek össze, mint akik menten széttépik a másik
hologramját, aztán ki-ki a maga módján lenyugodott. Christophe fújt egy
nagyot, Rozsenko könnyed fejkörzést végzett.
– Sikerült gyanúba kevernem magam Tahirnál – mondta az igazgató.
Hallgatósága megdöbbent a váratlan kijelentés hallatán. – Ugyan nincs
bizonyítéka, de tudja, hogy én állok Kitti mögött. Fordítsuk ezt a javunkra.
– Mit érünk azzal, ha az Árnyékbrigád üldözőbe veszi magát? – kérdezte
Christophe. – Az egyetlen, amin segít a halála, az a lelkiállapotom.
– Én vagyok Rozsenko, Beck. – Ez a kijelentés azonban egyiküknek sem
tette világossá a gondolatmenetét. – Az Árnyékbrigád élő legendája, Waltz
tábornok elfogója, a tarkani mészáros és jelenleg a BHEH igazgatója. Az
Árnyékbrigádot eddig csak egyetlen ember árulta el, Horatio Redgrave
ezredes. Hajtóvadászat indult ellene, minden erejükkel rá koncentráltak.
– Naná, Redgrave megölte a Terror Császárát – szúrta közbe Christophe.
– Tahir tudja, mire vagyok képes. Hála a császárnál tett legutóbbi
látogatásunknak, már azt is tudja, hogy nem lennék ellene a császár
megölésének, adott esetben magam végeznék vele Ne kérdezzétek! – tette
hozzá a kérdő pillantásokat látva.
– Vagyis, ha jól értem, most az Árnyékbrigád minden tekintete magát
lesi – fejtegette Christophe.
– Ezzel mozgásteret adva nekünk – tette hozzá Kitti.
– Nem nagyot, de éppen eleget ahhoz, hogy visszajussatok a Linára. –
Bánatára újra értetlenség falába ütközött.
– Az előbb igazoltad, hogy Tahir lezárta a Linát. Ha vissza is jutunk rá, a
hajó első dolga a foglyul ejtésünk lesz – vetette oda Kitti.
Rozsenko mosolya, aminek látványát valószínűleg kevés ember élte
eddig túl a Birodalomban – Christophe el is sápadt –, azt sugallta, hogy
Kitti tévedésben él.
 – Ha feljuttok a Linára, üdvözöld anyádat helyettem – mondta.
– Ez mit jelent? – kérdezte Kitti.
– Azt, amit mondtam. Üdvözöld anyádat helyettem. – Az omnitouch
újra csipogott. – Vagy agyoncsapom ezt a nőt, vagy lefektetem. –
Rozsenko felnézett az egyre viccesebb ábrázatot felöltő párosra. Átfutott a
tudatán a gondolat, hogy még egyszer elmosolyodhatna, de úgy érezte, az
már túlzás lenne. – Majd elmesélem, ha túléljük az elkövetkező napokat.
Kitti, a katonákat ki tudod játszani. Arra képeztelek ki, hogy észrevétlen
dolgozhass az ellenséges vonalak mögött. Ez sem más, csak itt ismered az
ellenség taktikáját. Használd fel! És védd meg azt az embert, ha már
valamiért ilyen fontos Waltznak.
– Egy – kezdte Kitti, de Rozsenko leintette.
– Ne mondd el! Minél kevesebbet tudok, annál nagyobb biztonságban
vagytok. Vigyázz magadra! – Christophe-ra pillantott. – Beck, nem tudom,
mit művelt, de ha igaz, amit Waltz mondott, akkor sok sikert kívánok. És
ha a hülyeségei miatt Kittinek egy haja szála is meggörbül…
– Tudom, kinyír.
– Na azért. – Azzal bontotta a vonalat.
 28.

Rozsenko a la Roche-tartományban vezető útnál kacskaringósabban jutott

vissza a Fellegvárba, nehogy lekövessék a pályáját. Letette a gravót az
álnéven bérelt garázsban, majd tömegközlekedéssel visszatért a
Hérakleiosz parkba. Rolls-Royce Phantom XII-ese még mindig ott állt.
Tom, a kiborg testőr a hajtóműházon ücsörgött. Már korábban
észlelhette a környező biztonsági rendszerekre rákapcsolódott elméje, mert
azonnal ránézett, ahogy felért a mozgólépcsőn a föld alatti hiper-
máglevből.
A hirtelenszőke, nagydarab Tom vidám pillanataiban sem tudott volna
derűsen nézni, mintha alapbeállítás lenne nála a gyilkos ábrázat. Nagy
száját lebiggyesztette, fekete szeme résnyire nyílva pásztázta a környezetét.
És most valóban bosszús volt. Ahogy meglátta védencét, végigropogtatta
ujjait, majd kapkodós mozdulattal újabb cigarettára gyújtott. A századikra,
elnézve a gravo alatt álló csikkhalmot.
Rozsenko nem különösebben csodálkozott a kiborg reakcióin. A
huszonnyolcadik században megtévesztően élethű szintetikusokat
gyártottak. A legjelentősebb különbség egy ilyen mesterséges személy és
egy hús-vér lény között az volt, hogy az előbbiben vér helyett biofolyadék
keringett, és kvantumszingularitás-reaktor hajtotta őket. Agyuk bioneurális
processzor volt, a csontjuk euticéniumötvözet. Mégis mindenre képesek
voltak, amire az emberek, ha kellett, izzadtak, bűzlöttek, ettek, ürítettek
vagy szeretkeztek. No meg idegeskedtek.
De a kiborgokat célirányosan készítették, főleg azért, hogy ne váljanak
veszélyesen okossá. Ugyan voltak átfedések az előre programozott
képességekben, a legtöbb szintetikus nem tudott nagymértékben eltérni a
feladatától. Persze nem is akar senki egy kiborg prostituáltból háziasszonyt
csinálni, és Tom sem fog házat építeni, ellenben képes puszta kézzel
szétverni egyet.
– A szerelők áldják meg, Főnök, hol a francba kódorgott? – ugrott le a
gravo hajtómű házáról. – Már komolyan azon kattogott a processzorom,
hogy végig kell járnom a Fellegvár hamvasztóit, hátha valamelyikben
megtalálom a szertehagyott alkatrészeit.
 – Ne aggódjon, Tom, megvagyok. – Rozsenko beült az anyósülésre. –
Vigyen haza!
Az út nem tartott tovább egy óránál, Nea Rome alig háromszáz
kilométerre volt a Fellegvártól. A Rolls-Royce landolása közben Rozsenko
gyorsan felmérte a környéket. Semmi szokatlant nem látott. A kerület
különlegesnek számított a fővárosban, mert a hadsereg építette a
katonacsaládoknak és az olyan egyedülálló tiszteknek, akik nem akartak a
laktanyákban élni. Itt a fűnyírástól kezdve a közbiztonságig mindenért a
Birodalom honvédei feleltek. Ennek megfelelően rendezett, tiszta és igen
biztonságos kerület volt.
A közeli játszótéren három gyerek játszott, két anyuka pedig a padon
üldögélve beszélgetett. Egy fiatal katonatiszt Rozsenko házától kettővel
arrébb frissen ültetett rózsáit locsolta, az utca végén pedig valakinek a
kutyája ugatott valamit nagy bőszen. Ez volt az összes mozgás a délutáni
órában.
– Köszönöm, Tom, hazamehet. – A haza ebben az esetben a BHEH
személyzeti osztályának kiber részlegét jelentette, ahol a karbantartásokat
végezték, illetve ott tárolták a nem kirendelt szintetikusokat.
Tom ellentmondást nem tűrve rázta a fejét.
– Főnök, a mai kirándulása után semmilyen élő vagy gyártott lélek
kedvéért nem mozdulok el maga mellől. Az a dolgom, hogy a nap
huszonnyolc órájában vigyázzak magára. De ne aggódjon, nem
önzetlenségből teszem, mindez pusztán önfenntartás. Ugyanis ha magát
véletlenül szecskává aprítaná valaki, engem leselejteznek. Elvégre ki
akarna olyan testőrt, aki mellett kinyiffant a védence?
Rozsenko nem bírta ki, felnevetett. Tom ritka jelenségnek lett a
szemtanúja, de mivel fogalma sem volt róla, milyen csodában van része,
nem tudta igazán értékelni.
– Szintihez képest maga vidám fickó, Tom.
– És még hosszú ideig szeretném megőrizni eme különleges bájomat.
Rozsenko megveregette a gép vállát.
– Rendben, de idekinn marad. Az az otthonom – bökött az alacsony
fakerítéssel körülvett, egyszintes, lapos tetejű házra. – Nem szeretném úgy
érezni, hogy megfigyelés alatt állok.
– Maga a főnök, Főnök – tisztelgett kurtán-furcsán Tom. – És ha
segítségre van szüksége a vendége miatt, csak mondja ki a mentőszót.
Rozsenko kiszállt, de visszahajolt a gravóba. Arcán ott ült a kérdés: mi
lenne az?
– Vörös Ördög – felelte vidáman Tom.
 Rozsenko mosolyogva becsapta a gravo ajtaját, és elindult a háza felé.
Átlépve a küszöbön egyenesen a nappaliba ment. Zakóját akkurátusan a fal
melletti ruhásszekrény fogasára helyezte, nyakkendőjét hasonló
gondossággal fellógatta. Cipőjét kivitte az előszobába katonai bakancsa és
sportcipője mellé. Azután visszatért a nappaliba és lehuppant a fotelébe.
Sóhajtott egyet, majd a kanapén elnyúló, konyakot kortyolgató, Az
energiaháborúk nagy csatái című könyv első kiadását olvasó Monique
Deneuve-re meredt.
A nő még mindig azt a dögös, kék ruhát viselte, amit előző este, de haját
ezúttal kiengedte, sminkjét eltávolította. Ahogy ott feküdt keresztbe tett,
formás lábával, kezében a konyakkal és a könyvvel, Rozsenkóban
megélénkült valami.
– Két órát késett – mondta Monique.
– A hivatali ügyek lefoglaltak. Állítólag ebben az utcában közel tíz éve
nem volt betörés – mondta csevegő hangnemben.
– Igen, ez igaz lehet. A biztonsági rendszere nagyjából pont tíz éve
elavult. Kiábrándító – mondta Monique, mélységes csalódottságot öltve
arcára. Lapozott egyet a könyvben. – Azt hittem, hogy a nagy
Rozsenkóhoz lehetetlenség betörni, mégis unatkoztam, miközben feltörtem
a rendszerét.
Rozsenko megrázta a fejét, majd elindult a konyha felé.
– Kér kávét? – kérdezte.
– A kávéfőzővel csinálja?
– Ha az ember kávét akar inni, általában nem a szendvicssütőért nyúl.
Monique felült és letette a könyvet maga mellé a kanapéra. Átlesett a
háttámla fölött. Rozsenko türelmesen várakozott a konyha ajtajában.
– Van szendvicssütője is? – kérdezte a nő szkeptikusan.
– Régimódi vagyok.
Nekiállt felrakni a kávét.
– Mivel a kávéfőző és a sütő elektromos berendezés, legalább azt
elmondhatjuk, hogy az áramot bevezették ebbe a barlangba.
Rozsenko nem replikázott, így Monique felállt, megigazította ruháját,
majd a férfi után ment.
A konyha otthonosabban lett berendezve, mint a ház többi része. Az
egyik fal mentén hosszú, szekrényekkel teli konyhabútor húzódott – rajta
az említett kávéfőző és szendvicssütő – egybeépítve egy automata
mosogatóval. Azzal szemben egy modern mikrosütő és egy kicsi, rozzant
faasztal állt, kockás, kávéfoltos terítővel.
 – Mennyit fizetett a villnegronoknak, hogy kirabolják a XX. századot
ezért a pazar berendezésért?
Fanyar grimasz lett a válasz. A kávé fortyogni kezdett a főzőben.
Rozsenko a nőt figyelte, aki úgy lesett a szerkezetre, mintha attól tartana,
hogy mindjárt felrobban.
– Miért nem ment haza? – kérdezte az igazgató, miután lekapcsolta a
kávéfőzőt.
– Sokáig buliztam.
Rozsenko kitöltött kétbögrényi kávét.
– Cukrot, tejet, tejszínt?
Monique válaszul felkapta az egyik poharat. Beleszagolt, de nem
fintorgott, épp ellenkezőleg, megélénkült. Rozsenko is mélyet szippantott a
kesernyés, erős illatból. Rá is hasonlóképpen hatott.
– Óvatosan, ez igazi kávé, nem olyan gyenge szutyok, mint amit a
számítógépek materializálnak.
Monique belekortyolt a forró lébe, aztán köhögni kezdett.
– Mondtam – emelte fel saját kávéját Rozsenko, és visszament a
nappaliba. – Szóval, miért nem ment haza?
Monique követte. Leült a kanapéra, a kávét letette az üvegasztalra.
Gondterhelten kezdett neki mondandójának.
– Meg akarnak ölni.
A vele szemben a fotelban helyet foglaló férfi bólintott. A pletyka tehát
igaz.
– A fellegvári csata óta háromszor próbáltak megölni Birodalmon
kívülről érkezett bérgyilkosok. Jók voltak, de nem eléggé. – Sötét mosoly
jelent meg a nő szája szélén, aztán egy röpke pillanat alatt elkomorult. –
Utána emelték a tétet. Az utóbbi hetekben több atrocitás is ért. Látszólag
semmi veszélyes. Megpróbáltak betörni a házamba, feltörni a gravómat.
Téves üzeneteket kaptam, tönkrement a holovidem, ilyenek. Kényelmetlen,
de nem életveszélyes.
Újabb bólintás.
– Közben az eredeti BBSz-es őrszemélyzetemet lecserélték, a kiborg
testőreimet sorra visszarendelték nagygenerálra, némelyik üzemhibássá
vált. Szintén nem szokatlan, a pozícióváltozás ezzel jár. Már nem vagyok
jelentős személy, így nem csoda, ha a legjobban kiképzett emberek és a
legfejlettebb szintik helyét átveszik… mások.
Rozsenko megint csak bólintott. Monique, hogy ne mondjon valami
sértőt, belekortyolt a kávéba, aztán látványosan félretette a poharat.
– Pechszéria, azt mondanám.
 – Ha ostoba lenne – szólalt meg végre az exezredes.
– Igen. A kiborgok látványosan elavultak, a kirendelt gárdisták újoncok
vagy a Gárda legalja. A többi meg… A gravo feltörése, a téves üzenetek, a
meghibásodások… Felmérték az otthonom biztonsági rendszerét.
Rozsenkónak megint csak bólintásra futotta, de ezúttal magában
megjegyezte, hogy ő is így csinálná. A minta egyértelmű: furcsa, de nem
különösen gyanús események sorával kiértékelni a célpont védelmét, és ha
mód adódik rá, kiiktatni bizonyos szakaszokat. Időigényes munka, s pont
ezért nagyon kevés bérgyilkos folyamodik ehhez. Csak az olyan profik,
akiknek a híre és a hatalma is elég nagy ahhoz, hogy megbízóik ne
nyaggassák őket az idővel.
– Ha befolyással lehetnek a testőrségére, igen magasról jöhetett a
megbízás, vagy a végrehajtóknak vannak jó kapcsolataik – mondta. Most
Monique bólintott. – Bár ismerve a habitusát, én mindkettőt lehetségesnek
tartom. – A nő arcára gúnyos fintor ült ki. – Asszaszinok?
– Asszaszinok – mondta ki Monique is, mintha azt remélné, hogy ha
néven szólítja őket, azok egyből elmenekülnek. – Ezért nem mentem haza.
Mostanra a biztonsági állományom teljesen kicserélődött, és
végiggondolva, mik történtek a házamban vagy körülötte, biztos vagyok
benne, hogy a védelmemet is kikezdték. Tegnap próbáltam segítséget kérni
Chhayától. Ha már kiszolgáltam éveken át, reméltem, lesz benne annyi
tartás, hogy segít. De az a kis ribanc igencsak gumigerincűnek bizonyult.
Aztán jött maga.
– Én? – vonta fel a szemöldökét Rozsenko.
– A BHEH igazgatója, egykori árnyékbrigádos, ráadásul felderítő
specialista volt. Ha maga véd, még az asszaszinok is meghátrálnak.
– Igazgató vagyok, nem testőr.
– Ezt a hiányosságot elnézem – legyintett Monique. – Itt úgyse keres
senki. Elvégre híresen nem vagyunk jóban. Az előtt sem szívleltem, hogy
rám robbantotta az irodámat, azóta látványosan utálom. Megszabadultam a
gravómtól, az Estée Lauder X-esemtől – ez láthatóan igencsak
elszomorította –, még a szolgálati fegyveremtől is, csak a sajátom van
nálam. – Újra felvette a kávésbögrét. Fáradtnak és elhagyatottnak tűnt. –
Leráztam a testőreimet, aztán idejöttem.
Rozsenko rosszat sejtve felállt. Kitekintett a nappali egyik falát uraló
panorámaablakon.
– Nem keresnék itt, kivéve, ha eleve tudják, hogy ide tartott. Vagy
követték.
– Ki tudta volna?
 – Mindenki, aki együtt látott minket tegnap. A Fellegvárban nem nehéz
kihallgatni az embereket. A követése meg még egyszerűbb.
– Hé! – ugrott talpra Monique, sértett daccal az arcán. Közben kicsit
nagyobb lendülettel tette le a bögrét, így a füle a kezében maradt.
Félredobta a porcelándarabot, ami röptében lepattant a levegőről. A nő ezt
nem vette észre, de Rozsenkónak feltűnt a szeme sarkából.
– A BHEH igazgatója voltam – toporzékolt Monique –, és több mint tíz
évig terepügynök. Kiszúrom, ha követnek. Képes vagyok lerázni a
kullancsokat… Vagy megölni, helyzettől függően. Ne aggódjon,
Rozsenko, nem hanyatt fekve jutottam el az igazgatói székig.
Rozsenkónak lett volna ehhez mit hozzáfűznie, de inkább csendben
maradt. Az asztalon álló kávésbögréjét figyelte. Fodrozódott a teteje,
mintha valami belecsöppent volna. Felemelte a csészét.
– Igazán élvezetes magával beszélgetni, Rozsenko – morogta Monique.
– Legalább egy szót nyögjön ki!
– Kuss! – A férfi oldalra lendítette a bögrét.
Egyenesen az asztal mellett álló, kaméleon álcaköpenyt viselő asszaszin
arcába loccsantotta a forró, immár mérgezett kávét. Az orgyilkos
láthatatlan maradt, de a kávé végigfolyt a maszkján és beleitta magát a
csuklyájába, foltokban megrajzolva feje körvonalait.
Mielőtt a leleplezett asszaszin bármit tehetett volna, Rozsenko a
gyomrának szegezte a Bulletstormot, és elsütötte. A nem várt vendég
kettészakadt, felsőteste a nappalit átszelve a falnak csapódott. A lába a
medence és a has maradékával még néhány pillanatig imbolygott, majd
felborult, a szőnyegre borítva a hátramaradt béldarabokat.
Monique tátott szájjal meredt az asszaszin két csonka felére, miközben
Rozsenko magára kapcsolta a Főnix összes lehetséges pajzsát, egyúttal
mentális úton aktiválta a ház biztonsági rendszerét.
Vörös erőtérbuborék vette körbe a kertet. Ugyanígy védőháló emelkedett
az ablakokon, erőterek zárták le az ajtókat, mindeközben a szobákban
kiemelkedtek a mennyezetből a kagyló formájú automata lézerágyúk.
Egy tenyérnyi gömb is elősuhant valamelyik hátsó szobából. Apró
lencséin át kék keresőfénnyel végigpásztázta a nappalit, majd sorra átnézte
a többi helyiséget.
– Honnan a picsából került ez ide? – találta meg Monique a hangját, és
egyúttal az MMX Art of Plasmáját is. Utóbbit a combjára csatolt tokból
húzta elő.
– Akkor engedtem be, amikor magát is – fortyogott Rozsenko, mire
Monique igencsak döbbenten pislogott. – Amikor megérkezett és elkezdett
szöszölni, a rendszer rám csipogott. Utasítottam, hogy hagyja magát
játszadozni. Ha nem teszem, már rég csak egy égett folt lenne a lábtörlőn.
Az asszaszin meg kihasználta a helyzetet.
Miután a szondagömb segítségével meggyőződött arról, hogy nincs több
orgyilkos a házban, Rozsenko a kávézóasztalhoz lépett. Lesodorta a félig
kiürített fületlen bögrét, majd a közepére tenyerelt. A kávézóasztal azonnal
taktikai holotáblává változott. A közepéből kiemelkedett Rozsenko háza és
a környező épületek, utcák, a járókelők és gravók képei.
– Hogyan is mondta, mivel érdemelte ki a posztját?
– Kapja be! – A nő a holotáblára bökött. – InfraTech?
– Tactical Cube 3000 – felelte a férfi, miközben belenyúlva a
holografikus terepasztalba ide-oda mozgatta az utcákat.
– Gondolhattam volna – fintorgott Monique, és leemelt egy ereszkedő
gravót a képről. Ujjai közt forgatva, szakértő szemmel megvizsgálta a
fotórealisztikus hologramot, majd visszadobta az asztalra. A gravo
visszaröppent eredeti pályájára. – Pocsék képe van.
– Mondja ezt egy InfraTech-rajongó – motyogta Rozsenko. Mindkét
kezével a holóba nyúlt és összehúzta. Az épületek összementek, most hat
utcát láttak be egyszerre. A járókelők mint hangyák nyüzsögtek a járdákon.
– Ahhoz mégis elég jó a képe, hogy megtalálja a susnyásban
sunnyogókat. – Azzal sorban megérintett hét alaktalan figurát. Az
ismeretlenek a kertek alatt és a háztetőkön ugrálva közeledtek a
holoterepasztal közepét uraló ház felé. Rozsenko háza felé.
– Hogy a – harapta el a szidalmat Monique. – De tényleg szar a kép.
– Nem szar az, csak árnyékolják magukat. Ugyanúgy álcaköpenyt
viselnek, mint a kollégájuk – bökött a hulla egyik fele felé. – Meg egy
adag zavaróberendezést is magukra aggattak. – Végigzongorázott az asztal
lapja mellett felkapcsolt virtuálbillentyűzeten. – Még mentális- és
biojeleket sem fogok, csupán a levegő mikrováltozásai alapján tudja a
rendszer bemérni őket. Vagy nagyon jó technikát használnak, vagy ezek
nem élőlények.
– Tudtommal az Asszaszin Rend nem dolgozik kiborgokkal.
– Én is így hallottam. Tom! – szólt maga elé. Tudta, hogy a kiborg
minden elhangzott szót hallott, sőt, valószínűleg maga is rákapcsolódott a
Tactical Cube-ra. – Zsizsereg a siserehad.
– Ebédre vagy vacsorára tálaljam fel őket? – csendült Tom hangja az
omnitouchból.
– Foglalkozzon azzal, amelyik délnyugat felől érkezik. Aztán vigye a
gravót a Tutanhamon-völgybe. Ott találkozunk ötvenhat óra múlva.
 – Főnök, mit mondtam magának? A nap huszonnyolc…
– Tom! – vágott a kiborg szavába Rozsenko türelmét vesztve. – Meg
akarja menteni az életemet? Tegye, amit mondok!
– Maga működési időm legfafejűbb főnöke. – A testőr bontotta a
vonalat. Az asztalon Tom holója megindult a délnyugat felől közeledő pont
felé.
– Ha ezek asszaszinok, a kiborgját felaprítják ócskavasnak.
– Amikor megkaptam, egy ismerősömmel új szoftvereket és hardvereket
telepítettem rá. Tom most ugyanolyan harcértékekkel bír, mint az
Árnyékbrigád gyakorlószintijei. Nagy szégyen lenne, ha az az asszaszin
képes lenne akárcsak hozzányúlni.
Monique szerette volna kommentálni ezt a nagyképűséget, de Rozsenko
magánál tartotta a szót.
– Kit, mikor és mennyire húzott fel, Deneuve? – kérdezte meglepő
komolysággal.
– Senkit.
Véres rongyok is kaptak már szebb pillantást.
– Esküszöm, nem húztam fel sem Astridot, sem olyan császárközeli
figurákat, akik képesek lennének asszaszinokat küldeni rám. Grahishsal
meg a fogadáson találkoztam először, de ő magára fúj. Lehet, hogy
magáért jönnek?
– Úgy érzem, mindkettőnkért. Az asszaszinokat viszont nem a császár
irányítja. – Monique olyan arcot vágott, mintha most közölték volna vele,
hogy mégis a Föld körül forog a világegyetem. – Nincs időm
elmagyarázni, de az igazi vezetőiket a Szenátus körül kell keresni.
Úgyhogy újra megkérdem, kinek tett keresztbe?
Monique egy pillanatig még tartotta magát, aztán bűnbánat és szégyen
ült ki az arcára. Dekoltázsa mögül kiemelt egy apró, vörös kristályt. A férfi
kezébe nyomta. Rozsenko szemügyre vette. A kristály szabályos deltoid
alakzatokból épült fel, ezek felületét tükörsimára csiszolták, a belsejében
sűrű erezet futott. Egy adatkristályt szorongatott.
– Nem tudom, hogy mit tartalmaz – mondta Monique. – Az értérkép
nélkül képtelenség hozzáférni az adatokhoz.
– Tovább – parancsolta Rozsenko.
– Azután, hogy Astrid kivette a kezünkből a Kardinális ügyét,
megkeresett minket egy bizonyos Hazes. Nem sikerült kiderítenem a
kilétét. Összekötőkön át beszéltünk, és mindegyik hamar halt. Az első futár
hozta ezt a kristályt, meg egy adatkártyát, vörös engedély besorolással. A
kártya a feladatomat írta le, azaz állítsak fel egy csapatot
elemzőügynökökből, akik elvégeznek egy bizonyos munkát. A csapatnak
semmi hivatalos nyoma nem lehetett. A feladatukról csak és kizárólag ők
tudhattak. – Kerülte Rozsenko tekintetét. – Hazes cserébe jelentősen
hozzájárult a nyugdíjalapomhoz. Azt gondoltam, hogy megint az egyik
bugris szenátor akar kideríteni valamit a riválisáról. – Megvonta a vállát,
jelezve, hogy ebben semmi meglepő sincs. Rozsenko ezzel nem értett
egyet, mégsem tette szóvá. – A csoportot megalakítottam, három ügynököt
osztottam be, ők voltak…
– A Speciális Műveletek irodája – vágta rá Rozsenko. – Mi volt a
feladatuk?
– Mondom, hogy csak az ügynökök tudtak róla. A csapat felállítása után
egy újabb futár személyesen nekik szállította le a második kártyát, ami az
elolvasás után dezintegrálta magát. A csapatom pedig nem közölte, mit
tartalmazott. Ezt a kristályt adták le, miután végeztek – bökött idegesen a
Rozsenko tenyerében ülő adathordozóra.
– Ha valami ennyire rejtélyes, szeretek biztosítékokat készíteni, így
lemásoltam. – Úgy nézett a férfira, mint egy nyakon csípett nyalókatolvaj
kislány. – Jó ötlet volt. Másnap mindhárom ügynökömet baleset érte, és
azóta vadásznak rám.
Rozsenko Monique-ra villantotta a legnagyobb ellenségeinek fenntartott
pillantását, erre a nő a taktikai táblára kapta a tekintetét. A férfi még
néhány pillanatig méricskélte, azon tanakodva, hogy helyben megölje-e.
Aztán ő is a hologramra nézett.
A hét asszaszinból egy lemaradt, a holo szerint Tom volt az akadálya.
Nem lehetett látni, hogyan áll a harc, de Rozsenko bízott a kiborgban. A
másik hat pont rendíthetetlenül közeledett.
– Mit teszünk most? – kérdezte halkan Monique. Úgy tűnt, beletörődött
a sorsába, bármi is lesz az.
Rozsenko válasz helyett az egyik hátsó szoba felé vette az irányt.
Monique követte a hálóba. Kíváncsian tekintett körbe, de csalódnia kellett.
A szoba bal oldalát mahagóniból készült szekrénysor uralta, az ablaknál
sarokíróasztal, előtte bőrfotel. Szemközt vele egyszemélyes gravoágy
pihent, mellette szögletes éjjeliszekrény. Sehol egy holokép, elszórt ruhák,
még holovízió sem, semmi, ami arra utalna, hogy Rozsenkónak van
magánélete.
– Szóval, mit csinálunk az asszaszinokkal? – kérdezte újra Monique
türelmetlenül és aggódva.
– Gondoltam, meghívjuk őket kávéra.
– Jesszusom, a sztoikusság élő szobra mikor jött össze a szarkazmussal?
 – Pontosan akkor, amikor nyolc asszaszint hívott meg a házamba.
– Nem hívtam őket, jöttek maguktól – mondta Monique mélységesen
ártatlan nézéssel, majd ellenőrizte Art of Plasmája telepeit. – Amúgy
kedves a Rendtől, hogy ennyi asszaszint küld rám. Igazán mély benyomást
tehettem rájuk.
– Ne legyenek illúziói. Hetet miattam küldtek. – A férfi bekapcsolta az
íróasztal virtuális perifériáit. Képernyő és billentyűzet jelent meg a lap
fölött. Kiborg titkárnőket megszégyenítő sebességgel pötyögött.
– Tipikus pasi. És mivel fog küzdeni? Agyoncsapja őket az egojával?
Rozsenko a válla fölött visszanézve végigmérte a nőt, különös tekintettel
a kezében lévő pisztolyra.
– Én fegyverrel fogok harcolni, hogy maga mivel, azt nem tudom. –
Visszafordult és folytatta a potyogást. A virtuálmonitoron egyre több vörös
jel jelent meg.
– Hé, ez egy MMX Art of Plasma, csak száz készült belőle az egész
galaxisban. Még a császárnak sincs ilyenje. Tudja, mennyi papírt kellett
kitöltenem, mire szereztem egyet?
Hangos sípolás töltötte be a szobát, és egy méretes ZSENKO JÁTÉKAI
ÚTON felirat jelent meg a virtuálmonitoron. Rozsenko felegyenesedett,
majd olyan közel lépett a nőhöz, hogy a nyakán érezte Monique
szuszogását. Belenézett a kék szempárba. Kislányos pajkosságot látott,
amit nem tudott összeegyeztetni az eddig ismert karrierista, hideg nő
képével.
– Tudja, nekem mennyi papírt kellett kitöltenem, hogy a legmodernebb
fegyvereket hozhassam haza? – kérdezte a férfi meglepően vidáman.
– Na?
Ebben a pillanatban ikonok nyíltak a padlón és a mennyezeten. A
bútorok belepottyantak az alattuk keletkezett fehér fénytölcsérekbe, míg a
plafonon feltárult vörös és sárga dimenziónyílásokból harcászati
eszközöktől roskadozó polcok zuhantak ki a hiperracionális térből. Nagyot
csattantak a padlón, pont egy pillanattal azután, hogy bezárultak az ikonok.
– Semennyit – tapsolt egyet Rozsenko, majd megperdült. – Lássuk,
miből élünk!
– A BBSz biztos nem hagyta jóvá ezeket – forgolódott Monique az állát
keresve. Ennyi fegyver a Birodalmi Hadsereg első dandárjánál sem volt.
Ha Rozsenko levette volna a fülét, a vigyora körbeéri a fejét. Egyszerre
vágott fel fegyvergyűjteményével a BHEH egykori igazgatójának, és örült
annak, hogy végre alkalma lesz játszani régóta gyűjtögetett játékaival.
 – Az volt az egyik előnye annak, hogy felderítő specialista voltam, hogy
bármit megszerezhettem, és soha sem kérdezett senki semmit – emelt le
egy fegyvert az egyik polcról. – Használja ezt, Herden 85B, összesen
három létezik belőle, mivel jelenleg is fejlesztés alatt áll. Még legalább tíz
év, mire kitöltheti azt a papírt, aminek benyújtása után az unokái talán
láthatják. Azt a nikkelezett szart meg dobja el – bökött az Art of Plasmára.
Monique az áhítat legcsekélyebb jele nélkül vette át az ormótlan
fegyvert, miközben motyogott valamit, aminek köze lehetett Rozsenko
felmenőihez. Az övébe tűzte az Art of Plasmát, és áttanulmányozta a
Herden 85B-t. Matt fekete, ósdi holografikus kijelzővel ellátott, formátlan
fegyver volt, látszott rajta, hogy még prototípus. Semmi elegancia, semmi
finomság, pusztán célszerűség.
– Tessék – mutatott fel egy arany-ezüst karkötőt Rozsenko. – Ezt a
pannoni királynétól kaptam, mert… Ajándék volt. Toldi harcászati
rendszer.
Monique megmosolyogta azt, ahogy Rozsenko beszélt a karperecről,
miközben gyengéden felcsatolta a csuklójára az aranyszegélyű, ezüstszín
szerkezetet. Azon nem volt semmi különösebb dísz, csak a tetején egy
vörös pajzscímer, benne fehér kettős kereszttel. A fölötte lévő mezőbe
nagybetűvel a következő feliratot vésték: I.V.I.S.H.F.S.
– Ez mit jelent?
– In veritate iustus sum huic fraternali societati. – Monique szemöldöke
megemelkedett. – Azt jelenti, hogy „valósággal igaz vagyok e testvéri
közösség iránt”. A Szent György Lovagrend jelmondata.
– Egyszer ki fogom faggatni a múltjáról, Rozsenko.
– Hívj Zsenkónak. – Azzal kiadta a mentális parancsot harcászati
rendszerének: páncélt fel!
A karórájából kékeslila energiaívek kúsztak fel a karján, hogy befonják a
férfi testét. Közben a vékony villámokból fehér fények robbantak ki,
minden villanásnál materializálódott a Főnix páncél egy-egy darabja. Több
gyors fényrobbanás után Rozsenko harcra készen állt, minden porcikáját
elfedte az aranyszínű páncélzat.
Hamar az övén sorakozó rekeszekbe tett néhány korongot, majd a hátára
csatolt egy pneumatikus lándzsát és egy rakétavetővel kombinált jetpacket.
– Akkor fogadjuk a vendégeinket! – húzta elő a Bulletstormját, azzal
kiviharzott a szobából.
 29.

– Fedezd a hátamat! – mondta Rozsenko a ház bejárata mögött állva.

Monique a nappaliban maradva fedezékbe bújt a kávézóasztal mögött,
élesítette a Herdent, kézre igazította az Art of Plasmát. Becélozta a nappali
ablakát. Gyors pillantást vetett a hologramra. A hat arctalan alak elérte a
házat, az energiamező még csak le sem lassította őket. A hetedik Tommal
együtt eltűnt.
Egy pillanatra elsötétült a ház.
Rozsenko harcászati számítógépe jelezte, hogy az utca energia nélkül
maradt, egyúttal bekapcsolt a ház tartalék áramforrása. Ügyes húzás,
ismerte el. Ha nem tudod kideríteni, miféle védelmi rendszer állhatja
utadat, csinálj áramszünetet az egész utcában. Vajon a tartalék
áramforrásra is gondoltak?
Gondoltak. A következő pillanatban kék energiahullám söpört végig a
ház minden pontján. A Főnix és a Toldi pajzsa felszikrázott, a szondagömb
a földre pottyant, az erőterek, védelmi hálók elenyésztek, a lézerágyúk
energiájukat vesztve lekonyultak. Az asszaszinok elektromágneses
impulzussal minden szerkezetet megöltek, amit nem védett pajzs.
A Toldi és a Főnix védőmezeje ugyan megsínylette a támadást, de
kitartott. Rozsenko előhúzta a korongokat, majd visszalépve a nappaliba
gyorsan az ablakok elé dobálta őket. Aztán a bejárathoz lépett. A
materializációs rendszer leállt, így kénytelen volt hagyományos módon,
kilinccsel kinyitni az ajtót.
Szemmel nem lehetett látni az álcaköpenyt viselő asszaszint, ám a Főnix
érzékelte a környező levegő sűrűségének megváltozását. Megjelölte
Rozsenkónak a behatoló pontos helyét, sőt, még a körvonalait is
megsaccolta.
A Bulletstorm nagyot dörrent. Az asszaszin nem használta a pajzsát,
nehogy megtörje az álcáját. Rozsenko fegyvere teljes energián kapta telibe.
Az elemek e kellemetlen együtthatójaképpen az asszaszin után csak a falra
égett árnyéka maradt.
A következő pillanatban két szürke köpenyes alak ugrott át a
robbanásbiztos panorámaablakon, és egy asszaszin behatolt a hálóba is. Az
utóbbi járt rosszabbul. Amikor áttörte az ablakot, Rozsenko a Főnixen
keresztül aktivált a szoba padlóján egy ikont. Az asszaszin erre nem
számított. Az ajtó felé futtában, ahogy a prérifarkas belebucskázik a
szakadékba, ugyanúgy nyelte el őt is a paradimenzionális tér.
Rozsenko örömmel konstatálta a sisakplexire vetített háromdimenziós
térképen eltűnő vörös pont látványát. Már csak négy asszaszin maradt,
ebből kettő a nappaliban, a többi valahol a ház környékén.
Szembefordult a nem várt vendégekkel. Az üvegen át beröppent
asszaszinok álcaköpenyét túlterhelték az ablakok alá dobált fotoncsapdák.
Szikrákat hányva váltak láthatóvá, ez azonban nem okozott nekik
problémát. Az egyik, egy nő, plazmatőrt rántva Monique-ra vetette magát,
a másik úgy helyezkedett, hogy a nő és Rozsenko között legyen. A férfi
így nem lőhetett. Ha az asszaszin kimozdul a sugár elől – márpedig biztos
elkerülte volna –, akkor Monique véres freskóvá lesz a falon. A Toldi
meggyengített pajzsa nem tudná kivédeni a Bulletstormot ebből a
távolságból.
Rozsenko eltette a fegyvert, majd azzal a mozdulattal lecsatolta a hátáról
a pneumatikus lándzsát. Kiugrottak a pengék, hegyét körbefolyta a
plazmafolyam.
Az asszaszin elfogadta a kihívást, előrántotta ultrahangkardjait.
Támadott.
Közben Monique a Herdennel tűz alá vette a rátámadó gyilkos
nőszemélyt. Több ízben is eltalálta a feléje futó asszaszint, ám annak
pajzsa rendre elhárította a vérvörös sugarakat. A szerteszálló nyalábok
kilyuggatták a konyha és a nappali közti falat, felrobbantották a
kávézóasztalt, lángra gyújtották a szőnyeget.
Az orgyilkosnő a ledőlő falról visszaszökkenve kirúgta Monique kezéből
a Herdent, majd átnyúlt a Toldi pajzsán, mintha az ott sem lenne. Egyetlen
gyors, csuklóra mért ütéssel megfosztotta a BHEH volt igazgatóját az Art
of Plasmától is. Monique sajnálta, hogy a nő nem ért hozzá a fegyverhez,
mert akkor az azonnal kinyírta volna.
Nem esett kétségbe, hét danos aikidomester volt, bár évek óta nem
kellett élesben tesztelnie tudását, és egy ideje hanyagolta a gyakorlásokat
is, egyéb kötelezettségei miatt. Ezt akkor bánta igazán, amikor néhány
ütésváltás után világossá vált, hogy ellenfele sokkal gyakorlottabb, mint ő.
Az asszaszin plazmatőre többször elsuhant Monique arca, nyaka és
mellkasa előtt, csak a pajzs mentette meg az életét. Csakhogy a védőmező
energiája minden szikrázó vágást követően vesztett erejéből. A Toldi
elemzése szerint a tőr plazmával körülfolyt pengéje elszívja az energiát.
Ezt a technológiát sem hagyta jóvá a BBSz.
 Közben rá kellett jönnie, hogy a tengerkék maszkot viselő orgyilkosnő a
hátsó ajtóhoz vezető folyosó felé tereli. Pillanatok alatt rájött, mire megy ki
a játék. Már ott lapult az ötödik asszaszin, készen arra, hogy a halálba
küldje.
Na jól van, ribanc, váltsunk stílust!
Rozsenko ezalatt sarokba szorult. Szó szerint. Az asszaszin a capoeirát
alkalmazta ellene, de valami újabb változatot, amit Rozsenko nem tudott
hová tenni. Nagyjából egy elszabadult ipari ventilátorra hasonlított, ahogy
sebesen pörgött-forgott és a falhoz szorította ellenfelét. A hírszerzők
igazgatója a páncélban nehézkesebben mozgott, mint a páncéllemezek
illesztéseit támadó asszaszin.
A Főnix ekkor jelezte a fejük fölé került hatodik támadót. Az orgyilkos
éppen villám-plazmavágót telepít. Két szívdobbanással később fényes,
vörös plazmaív futott körbe a mennyezeten, majd egy kör alakú
plasztbeton darab vált ki a helyéről.
Rozsenko nem gondolkodott. Védelmében bízva ellökte magát a faltól.
Állcsúcson vágta az ugrabugráló asszaszint, kibillentve azt eddigi
ritmusából, majd megperdült és szembefordult a fentről érkezővel. Az
asszaszinok közrefogták, vert helyzetbe került.
A házban felvonultatott küzdősportok közül vitathatatlanul a Monique
által választott volt a legrégebbi. Nagyjából akkor alakulhatott ki, amikor
először összeveszett két nő, tehát nagyjából Éva idejében. Nem volt olyan
látványos vagy kötött, mint más harcstílusok, de hatékonysága vetekedett
azokkal. Férfiember például nem tud így küzdeni.
Monique a pajzsában bízva vetette előre magát, mint Rozsenko, ám a
férfival ellentétben ő nem elégedett meg egy állcsúcson csapással. A Toldi
pajzsa nekifeszült az asszaszin védőmezejének. A két energiaszegény
erőtér ezt nem bírta, szikrákat szórva lobbantották lángra a kanapét,
miközben leomlottak gazdáikról.
Monique a körmeivel belevájt ellenfele karjába, másik kezével benyúlt a
csuklya alá, és belemarkolt a mogyoróbarna, hosszú hajba. A földre
zuhantak. Harapva, karmolva, hajat tépve, ide-oda gurulva próbálták
szétcincálni egymást. A tőr elrepült, az aranyszegélyes, ezüst mintákkal
tarkított maszk leszakadt az asszaszinról.
Eközben az ultrahangkardokat forgató asszaszinok együttes erővel közel
tudtak férkőzni Rozsenkóhoz, és alaposan legyengítették a pajzsát. Minden
bevitt találattól egyre bátrabbá és merészebbé váltak, mit sem törődve
azzal, hogy mindeközben Rozsenko is újra és újra eltalálta a pajzsaikat
plazmával körbefolyt lándzsájával. Már csak az volt a kérdés, ki veszti el
előbb a védőmezejét.
Rozsenko úgy döntött, nem várja meg a választ, inkább kockáztat. Egy
gyors pördüléssel a két asszaszin között termett, és maga elé emelte
lándzsáját. Az orgyilkosok megtorpantak, ahogy szembe találták magukat a
ragyogó pengékkel. A következő pillanatban Rozsenko középen
megcsavarta a lándzsát, így tolta a plazmafolyam szabályzóját a
biztonságos szint fölé.
A lándzsa, hogy megakadályozza a robbanást, kieresztette magából a
hirtelen felgyülemlett energiát. Mindkét végéből fényes nyaláb tört ki,
átütve az asszaszinok meggyengült pajzsát, mellkasát, de még a mögöttük
lévő falat is.
Rozsenko a páncélkesztyűn keresztül is érezte a forróságot. Szinte
azonnal elengedte a szétolvadó fegyvert, ami tompa koppanással ért földet
a két holttest között.
Ekkor lépett be a nappaliba a hatodik asszaszin, aki eddig a hátsó ajtóhoz
vezető folyosón várta, hogy kolleginája odaterelje Monique-ot. A köpenyét
átfogó kék-vörös selyemöv tanúsága szerint épp csak beavatták, azaz
életében eddig egy embert ölt meg. Nem csoda hát, hogy a nappaliba lépve
megtorpant.
Utolsó élő társa a földön hadakozott Monique-kal, a többiek darabokban
hevertek a szoba különböző pontjain. Valószínűleg egyszerre vesztette el
az asszaszinok iránti csodálatát, és erősödött meg az Árnyékbrigádtól való
félelme. De ez sem rettentette vissza. Pillanatnyi tétovázás után lézerzáport
eregetve nekitámadt Rozsenkónak.
Hogy az őrület, a becsület vagy a kétségbeesés vezette-e, azt senki sem
tudta meg. Rozsenko szikrázó pajzzsal oldalra lépett, megragadta az
asszaszin csuklóját, rácsapott a könyökhajlatára, ezzel visszahajlítva a
kezét, s lerobbantotta az ifjú fejét a saját pisztolyával.
Monique ebből semmit sem látott, minden figyelmét az Art of Plasma
torkolatának szentelte. A pisztolyt pillanatnyilag ketten is szorongatták, de
a ravaszon a fölébe került asszaszin ujja volt, akit valamiért mégsem vágott
agyon a gyilok. A nő súlyát és testi erejét kihasználva egyre inkább
Monique homloka felé fordította a csövet. Még pár milliméter, és az
arcából csak egy padlóba égett húsmassza marad.
Füttyszó harsant a fejük mellől. Mindketten odanéztek. Páncélos csizma
lendült, vér spriccelt, csont reccsent, az asszaszin nyaka hátranyeklett, s
vége lett a küzdelemnek.
 Monique lelökte magáról az elernyedt testet. Zihálva állt fel, arcáról
letörölte a bezúzott arcú nő vérét. Végignézett magán. A ruhája el-, a
melltartója leszakadt, egyik melle kikandikált. Hamar eltakarta a szakadt
ruhával, de későn, Rozsenko arcára már kiült a vigyor. Rálegyintett.
Jobban zavarta most, hogy mindkét cipője sarka letört, a szoknyája
felhasadt. Vér csurgott a kezén, az asszaszin alaposan belémart. Kék foltok
éktelenkedtek teste több pontján, seb lüktetett a nyakán. Ahogy
megérintette a karmolásnyomot, ijedten döbbent rá, hogy az orgyilkosnő
majdnem felhasította a torkát.
Eztán körülnézett, és máris jobb kedvre derült, a látvány émelyítő
mivolta ellenére. A feltört padlótól a kilyuggatott falakon át a roskadozó
plafonig mindent vér és húscafatok borítottak, a földön csonka tetemek
hevertek. A megmaradt bútorokat terebélyesedő lángok nyaldosták, egyre
sűrűsödött a füst.
– No, szépen elintéztük őket – mondta elégedetten Monique.
Rozsenko olyan pillantást vetett rá, amitől a függetlenségiek
gondolkodás nélkül letették volna a fegyvert.
 30.

Kitti körbe-körbe járt a fényszóró körül, és azt ecsetelte, hányféleképpen

nem tudnak kijutni a bolygóról. Christophe egy ideig próbált lépést tartani
vele, de amikor szédülni kezdett, inkább rögtönzött felderítést végzett a
raktárban.
Roskadozó bútorok, kiégett fényszórók, rossz virtuálinterfészek és
hasonló jellegű szemét között talált egy működésképtelen gravoszéket.
Szekrényajtókat egymásra halmozva lábat fabrikált neki, egy alacsony
fémszekrényt pedig lábtartónak nevezett ki.
Helyzetükhöz képest kényelemben rágcsálta a canisoktól kapott
gyógyfüvet, ezzel legalább éhségét csökkentette. Néha hozzáfűzte a
magáét Kitti monológjához, de mivel a nő mindet elengedte a füle mellett,
átkapcsolt az „ühüm, igen, aha, persze” programra, felvételre állította
SkyLightját, és belefeledkezett a bambulásba.
Próbált semmire sem gondolni, csak meredt a nőre üres tekintettel. Néha
eltöprengett azon, mi történt Rinivel, mi folyhat a Byzantiumon, máskor az
esélyeit latolgatta. Ha túlságosan belemerült ezek valamelyikébe,
erőszakkal elűzte aktuális gondolatait és visszatért az ürességbe.
– Figyelsz, vagy minden agysejtedet leköti a fenekem? – kérdezte Kitti,
enyhe dühvel a hangjában az egyik ilyen üresjárat alatt.
Christophe elég bambán nézett fel ahhoz, hogy a nő tenyere viszketni
kezdjen. Aztán a férfi megrázta magát.
– Igen, figyelek.
– Akkor, mit mondtam?
Christophe, számítva a kérdésre, már visszajátszotta a SkyLight
felvételének utolsó pár másodpercét.
– Azt ecsetelted, hogy te egymagadban eljutnál a dokkba észrevétlenül,
de amilyen hülye vagyok, velem még a raktárból sem jutnál ki. Aztán
hozzátetted, hogy nagyon szexi volt az a croll a bárban, talán csinálhattatok
volna gyerekeket. – Ezen elmélázott. – Te xenofil vagy?
– Mi? Nem! Csak az éberséged teszteltem. – A nő legyintett, mintha
csupán a gondolatot akarná elhessegetni. – Mindegy, maradjunk a témánál!
Bajos lesz visszajutni a Linára. A térfigyelő rendszer kijátszható, még akár
veled is.
 – Nem én voltam az, aki egy fél utcával etette meg a házi fekete lyukát.
– Miattad kellett megnyitnom – replikázott Kitti. – De ez még a javunkra
válhat. A térfigyelők valószínűleg összeomlottak a kerületben. A járőröket
meg nem nehéz elkerülni, ha azt teszed, amit mondok.
– Ebben már megegyeztünk. Szavatartó ember vagyok. – Christophe
vigyora nem volt elég meggyőző.
– A dokkba bejutni, na, az húzós lesz. Rohamosztag védi és lehet, hogy a
Brigád is megérkezett már. Harc nélkül esélyünk sincs átjutni, de hogy
őszinte legyek, senkit sem akarok megölni, ha nem muszáj. Azok az
emberek csak parancsot teljesítenek.
– Ez nagyon nemes, de tényleg – állt fel Christophe rozoga székéből. –
Azonban a parancs most a mi kinyírásunkról szól. – Lecsatolta az
álcamodult a csuklójáról. – Ezt nem használhatnánk? Két álca lebukott, a
kövér hölggyel viszont nem keveredtem zűrbe.
Kitti elgondolkodott a dolgon, de végül megrázta a fejét.
– Ha a technikusok odafigyeltek a BBSz-központban, akkor már ez sem
tiszta. Egy új álca felvételéhez pedig teljes bioszkennelést kéne végeznünk.
Christophe kelletlenül vetette el az ötletet, pedig már elképzelte, hogy
leütnek két katonát, és majd a helyükre állva beosonnak a dokkokba.
Azonban a teljes bioszken percekig eltart, ráadásul az alanynak ébren kell
lennie, a program csak úgy tudja megfigyelni a testi reakciókat, majd
azokból szimulációt előállítani.
– Aztán ott a felszállás gondja – folytatta Kitti. – Ha ki tudjuk játszani
Tahir lezárását, amiben kételkedem, akkor még mindig ott vannak a
hadihajók. A Lina remek kis gép, de ilyen blokád mellett, pláne, ha
keresik, képtelen kisurranni.
– Hogyhogy? Nincs álcázója?
– Dehogy nincs, csakhogy Tahir minden bizonnyal kiadta a
transzponderfrekit. Ha azt ismered, még egy álcázott hajót is
megtalálhatsz.
Kitti lemondóan sóhajtott, aztán dühösen belerúgott Christophe
rögtönzött székébe. Az hangosan összedőlt.
Christophe rá sem hederített, az ő agya már máshol járt. Ezúttal sokkal
közelebb a tervhez.
– Talán nem számolnak azzal, hogy a Linára megyünk vissza.
– Talánokra nem alapozunk haditervet.
– Te nem, én igen, de most nem így értettem – intette le. – Biztos tudják,
hogy tudjuk mindazt, amit most vázoltál. Lezárás, követés, sötöbö. Vagyis
logikus feltételezés lenne tőlük, hogy más módon próbálunk meg kijutni a
bolygóról. Ami igaz lenne, hiszen ha Rozsenko nem csörög ránk, most
azon tanakodnánk, hogyan jussunk ki máshogy a városból.
– Oké, és?
– És mi lenne, ha tényleg más hajóval akarnánk kijutni? Mielőtt rám
döntötted a kocsmát, épp egy West nevű kapitányt próbáltam megzsarolni.
– A seggfejet, aki ki akart lyuggatni? – kérdezett közbe Kitti. – Tehát
nem a természetes bájoddal idegesítetted fel?
– Haha, nem. Olyan személyekkel hoztam kapcsolatba, akik nem
szeretik, ha West-félékkel emlegetik együtt őket. Pláne, ha azt a
bulvármédia kiemelt hírei között olvassák. Sikerült átejtenem, legalábbis
nagyon úgy tűnt. Elment leellenőrizni.
Kitti riadt tekintete láttán gyorsan elmagyarázta, kinek adta ki magát. A
nő látszólag megnyugodott.
– Mostanra már rájöhetett, hogy nem beszéltem a levegőbe. Szóval,
lényegében van egy hajónk legénységgel.
– Igen, de ha ez a West figyeli a napi eseményeket, akkor vagy halottnak
hisz, vagy már tudja, hogy valójában ki vagy.
– Az első eset nem számít, a másodikban meg még könnyebb a dolgunk.
– Kitti nem értette, mire akar kilyukadni Christophe. – Én saját magamként
is hipp-hopp, telekürtölhetem az intergalaktikus médiát.
– Oké, de még mindig ott az a probléma, hogy ha a Lina nem képes
áttörni a blokádon, akkor ennek a Westnek a hajóját percek alatt
lekapcsolják. – Elharapta a szó végét, ahogy rájött, mire akar kilyukadni
Christophe. A férfi ezt látva büszkén elmosolyodott. – Tudod, ha napjában
többször használnád az eszed, egész szerethető lennél – mondta Kitti, és
vállon ütögette védencét.
– Ne kedveskedj, nem áll jól! – fintorgott Christophe. – Viszont azt
neked kell kitalálnod, hogyan kerítjük elő Westet.
– Az nem probléma.

***

Clellan csak részben tudott haragudni Rozsenkóra, amiért kihívta a

Hérakleiosz parkba a Vatikánnal folytatott tárgyalás kellős közepén. Mert
ugyan a Birodalomnak igencsak fontos lenne egy kölcsönös katonai
támogatási egyezmény aláírása, Vito Zolezzivel és papjaival nem szeretett
egy helyiségben tartózkodni.
 Egy mesterséges hegy tetejére, a kilátópárkány egyik padjára ült le. Rajta
kívül csak egy fiatal pár édelgett odafönn, tisztes távolságban tőle.
Clellan lopva a turbékolókra pillantott. A molett leányzó nyakig
begombolt vászonkabátot viselt, a nála sokkal vékonyabb fiú keze mégis
megtalálta az alá vezető utat. Észre sem vették Clellant, úgy elmélyültek a
csókolózásban. Hálás volt ezért. Nem szerette a fölösleges figyelmet. Az,
hogy ezen a helyen találkozott a BHEH igazgatójával, kellemetlen
pletykákat indíthat el, mintha összeesküvésre készülne.
A gerlicék után egy, a lábánál őgyelgő magányos galamb kötötte le a
figyelmét. A madár a fűből csipegetett fel Clellan számára láthatatlan
eledelt. A férfi sajnálkozva kért bocsánatot az állattól, amiért nem hozott
magával kenyeret.
Végre megérkezett Rozsenko, szokatlanul lezser viseletben. Clellan
először fel sem ismerte a farmert, csuklyás pulóvert és sötét
napszemüveget viselő barátját. A mellette loholó szemrevaló nőt pedig
egyáltalán nem tudta hová tenni. Öltözködésével alaposan eltért a császári
negyed divatjától. Zöld kockás flanelinge alá kék pólót vett fel, amihez
szűk farmernadrágot húzott.
– Artyom, megkaptam az üzenetedet. – Kijelentésével kiérdemelte a
Rozsenko-féle ez nyilvánvaló pillantást. – Soha jobbkor nem érkezhetett
volna. Éppen próbáltam megegyezni a Vatikánnal, hogy vész esetén a
haderejüket a megsegítésünkre bocsássák. Persze ők is kérhetik a mi
segítségünket, ha úgy hozná a sors, de hát kinek lenne ereje ahhoz, hogy
szembeszálljon a Kozmokatolikus Templomos Lovagrenddel?
– A CIA-nak,11 a Turáni Királyságnak, a Menedék Konglomerátumnak –
vágta rá Rozsenko gondolkodás nélkül. – Inkább velük kötnétek
szerződést. Figyelj, beszélnünk kell.
– Oké, és a hölgy… – Elakadt a szava a meglepetéstől, mert végre
felismerte Monique-ot. – Deneuve?
– Csukja be a száját, Clellan! – mondta a nő gyanakvó tekintettel.
– Nagyon csinos. Hol tervezteti a ruháját?
– Zsenko szabászat – bökött a mellette álló exezredesre.
Clellan nem bírta ki vigyorgás nélkül.
– Bocsánat, de a te ruháidat hordja?
– Csak az ing az enyém – mondta Rozsenko. – A ruhája szétszakadt,
kellett valami helyette.

11
CIA: Corps de Invisible Armée (ejtsd: KIA), azaz a láthatatlan hadtest. Bővebben
Anthony Sheenard: A hercegnő nyakéke című regényében.
 – Szétszakadt? – nevetett fel igen harsányan a kancellár. – Tudom, hogy
Linda óta nem volt senkid, de azért igazán visszafoghattad volna magad.
– Linda? – kapta fel a fejét Deneuve a név hallatán.
Clellan jól tudta, hogy Rozsenko most szeretett volna köddé válni, de
erre még az ÁVR-rel sem lett volna képes. Kénytelen volt megelégedni
azzal, hogy elengedi a füle mellett a kancellár jókedvét és Monique
kíváncsiskodását a magánélete után.
– Gaius, alig két órája földeltem el nyolc asszaszint a kertemben
Képletesen szólva.
Clellan szíve kihagyott egy ütemet. A szájába befészkelhettek volna a
madarak, akkorára tátotta.
– Hogy mondtad? Miért? Hogy? Mikor?
– Ez állhat a háttérben – mutatta fel az adatkristályt Rozsenko. Clellan
kinyúlt érte, de az igazgató visszatette pulóvere kenguruzsebébe. A
kancellárt kissé szíven ütötte ez a fajta bizalmatlanság attól az embertől,
akit a legjobb barátjának tartott.
– Mi ez? – kérdezte Clellan, csalódottan eresztve le a kezét.
Monique hadarva elmesélte ugyanazt, amit néhány órája Rozsenkónak
is, majd a férfi tömören felvázolta, hogyan talált rá a Speciális Műveletek
osztályára, és miképpen likvidált nyolc asszaszint.
– Hetet – pontosított Monique. – Egyet a testőre kapott el.
A padra lehuppant Clellant ez egy cseppet sem érdekelte. Döbbenetét
csak értetlensége tudta felülmúlni.
– Nem értem, miért akarnak titeket megölni az asszaszinok – dörzsölte
meg a halántékát. – Astrid halálával lényegében minden tét törölve lett, és
az elmondottak szerint a kristály akkor készült. Te pedig, Artyom, hogyan
tudtad volna kivívni a császár haragját egyetlen nap alatt? Oké, Chhaya
nem örül annak, hogy te vagy a hírszerzés igazgatója, de emiatt nem fogja
a bátyjával rád küldetni az asszaszinokat.
Rozsenko olyan hevesen kapta le napszemüvegét, hogy a keret elhajlott.
Arca vörös volt a dühtől.
– Hagyd ezt a marhaságot, Gaius, nem ma pattantam le a sugárpajzsról!
– Kiáltására a mögöttük turbékoló pár elszakadva egymástól riadtan fordult
feléjük.
Monique odalépve megmutatta nekik az inge alatt lapuló MMX Art of
Plasma pisztolyt, és egy „tűnés!” felszólítás keretében elhajtotta a párost.
Clellan megijedt. Rozsenkót nehéz annyira kihozni a sodrából, hogy
felemelje a hangját. Akinek sikerül e bravúr, az jobb, ha megtanul spontán
transzportálni. Csak azt nem értette, mivel haragította így magára.
 – Tudom, hogy az Asszaszin Rend fölött nem csak a császár
rendelkezik.
A kijelentés hidegzuhanyként érte Clellant. Rozsenko éppen a Szenátus
egyik legféltettebb titkát vágta a fejéhez.
– Tudom, hogy alkalomadtán nektek is dolgoznak. Sőt, a legtöbb
gyilkosságot ti rendelitek meg.
– Oké, oké! – intette csendre Clellan a dühöngő férfit. – Honnan tudsz te
ilyeneket?
– A BHEH igazgatója, maga marha! – csattant fel Monique. –
Adatbázisunk van a Rend fusimunkáiról. Sosem törtük magunkat össze a
bizonyítással, mégis tudjuk, hogy sok gyilkosság hátterében nem az
uralkodóház állt. Most mi van? – kérdezte Rozsenko szúrós pillantását
látva.
– Nem fontos – erőltetett nyugalmat magára a robusztus igazgató.
– A BHEH jobban tenné, ha a Birodalom határain kívülről érkező
veszélyekkel foglalkozna – mondta mindkettejüknek Clellan dühösen.
– Elismerem, a Rend bizonyos esetekben jó pénzért… igen jó pénzért –
hangsúlyozta erélyesen – elvállal munkákat másnak is. De ezzel csak
szélesítjük a gyanúsítottak listáját.
– Ha rájövünk, mi van a kristályon, kurtíthatunk azon a listán – mondta
Rozsenko.
– Csakhogy egy adatkristály feltörése majdhogynem lehetetlen. –
Monique csüggedtnek tűnt. Nem először foglalkoztathatta a téma. – Talán
a musgorok képesek rá, elég jók az ilyesmiben… Sajnos egy sem él a
Byzantiumon. Esetleg megpróbálhatnánk kijutni a bolygóról, de annyit
olvasni manapság űrhajótörésekről…
Rozsenko szögletes állát dörzsölte. Sötétbarna szeme felcsillant.
– Van egy ötletem – kezdte óvatosan. – Talán megtudhatjuk, mi van a
kristályban. De ehhez felderítő specialista módszerekhez kell nyúlnom.
Clellan egy pillanatra lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott.
– Amikor utoljára FS-üzemmódba kapcsoltál, a függetlenségiek
lebombázták a Fellegvárat, az uralkodó pedig meghalt.
– Miért, zavarna, ha a mostani meghalna?
Clellan felnyögött és gyorsan körbenézett. Egyedül voltak, még a
galamb is elrepült ijedtében, amikor Rozsenko kiabálni kezdett.
– Viszont le kell mennünk a képernyőről. – Az igazgató ezt
mindkettejüknek mondta. – Amire készülünk, azt csak az érzékelők
hatósugarán kívül csinálhatjuk.
 Monique megvonta a vállát, részéről ezzel le lett tudva a kérdés. A
kancellár hezitált. A BHEH igazgatója felszívódik, miközben asszaszinok
vadásznak rá, és kétes ügyekbe keveredik? Ennek az ötletnek a támogatása
felért a politikai öngyilkossággal. Ennek ellenére végül áldását adta.
– Rendben van, csináld! Tartom a hátam. Viszont ha megint
megtámadják a függetlenségiek a bolygót, intézd úgy, hogy az én fejemre
hulljon az első protonbomba.
Rozsenko mosolygott.

***

Chhaya kimért mozdulattal emelte fel teáscsészéjét az asztalról, és

belekortyolt a forró italba. Tekintetét nem vette le az asztal túloldalán ülő
férfiról. Dario Leone taxiarkosz nem volt a Birodalmi Rohamosztag
legmagasabb rangú tisztje, de olyat keresve sem lehetne találni, akinek
élére vasalt fehér egyenruháján több kitüntetés díszelegne.
A férfi merev testtartásban ült, mellette tányérsapkája, kezében a
teáscsésze. Meg sem mozdult, csak kifürkészhetetlen tekintettel bámulta
Chhayát.
Ő nem zavartatta magát. Tudta, hogy Leone akkor sem bámulná úgy,
ahogy a legtöbb férfi szokta, ha történetesen meztelenül ülne előtte. A
találkozóra nem is öltött olyan ruhát, amivel kihasználhatná testi előnyeit
egy férfi tárgyalópartnerrel szemben. Öltözete kifejezetten egyszerű volt,
elegáns, ékszerből csak a smaragdköves victima aranygyűrűt és a
mentálpajzsként funkcionáló gyémántkeresztes nyakláncot viselte.
Leone hűvösségére nem csak az szolgált magyarázatul, hogy a férfiak
jobban izgatták. A taxiarkosz még gondolatban sem keverte az élvezetet az
üzlettel. Márpedig ők most üzletről beszéltek.
Hónapok óta tárgyaltak, sokkal régebb óta, mint a tervbe beavatott többi
résztvevővel. Chhaya másokat már rég félreállított volna ennyi idő után,
azonban Leone kulcsfigura volt. Ha nem nyeri meg őt az ügynek, az
hónapokkal, talán évekkel vetheti vissza a munkáját.
Leone pontosan tisztában volt helyzetével, és ki is használta azt. Kezdeti
követelései merészek voltak, a javukat Chhaya akkor sem tudta volna
teljesíteni, ha ő lenne az uralkodó. De az csak az ajánlat volt, az alkudozás
azután jött.
Leone ráadásul nem csak a saját jólétét nézte, ez nehezítette Chhaya
dolgát. Ugyan rendre lefölözte a maga hasznát a különféle ügyletekből –
kiképzési repülés címén fuvaroztatta a barátait a csillagok között, katonai
védelmet rendelt ismerőseinek –, a saját embereire ugyanúgy gondolt.
Légiójában a legmodernebb felszereléseket kapták a katonák, és a
legnagyobb luxusban éltek kaszárnyáikban. Éppen ezért bármit megtettek
parancsnokuknak.
És nem csak ők, a barátai is. Leone ifjú tisztként a hadtápon azzal
szerzett hírnevet magának, hogy mindenkinek meg tudott szerezni
mindent. Ezzel sok barátra tett szert, és ezek a barátok most más légiók
élén vagy a vezérkarban ültek. Nem járt messze az igazságtól az, aki
szerint a Birodalmi Hadsereg nagy része arrafelé megy, amerre Dario
Leone taxiarkosz mutat.
A hosszú tárgyalásoknak végül meglett az eredménye. Sikerült közös
nevezőre jutniuk, kialkudták az árakat, most már csak a végső tisztázás
maradt hátra. Chhaya nem sürgette a nagyapakorú taxiarkoszt. Tudta jól,
hogy nagyon nehéz döntés előtt áll. Talán hosszú, tartalmas élete
legnehezebb döntése előtt.
– És garantálni tudja, hogy ha bizonyos körülmények teljesülnek, a
császár nem állít engem és az embereimet kivégzőosztag elé? – kérdezte
váratlanul Leone.
Chhaya elnyomta mosolyát. Bizonyos körülmények. Leone még mindig
nem mert nyíltan beszélni. Osztozott a Fellegvár lakóival abban a
hiedelemben, hogy a Birodalmi Palotában minden szót hallanak a kíváncsi
fülek. Ez persze igaz, és Chhaya pont ezért harcolta ki magának Astridnál a
BHEH-t felügyelő bizottság vezető posztját. Így ő irányíthatta azokat a
füleket.
– A szavam a garancia – felelte Chhaya tárgyilagosan. – Megkapják, ami
jár, és az nem a bitóacél lesz. Ahogy megbeszéltük, a tiszteknek, akik
követik magát, területet adunk, korai nyugdíjazásban részesítjük őket és
automatikusan megkapják a helytartó címet. A személyes kívánságokat
szintén készséggel teljesítjük.
Leone szkepticizmustól mereven letette a csészét.
– Előre elnézését kell kérnem a következőkért – fonta össze maga előtt
ujjait –, de nem érzem alaptalannak azt a pletykát, hogy ön sokkal inkább a
császár ágyasa, semmint a társa.
Chhaya lassan bólintott, egyúttal olyan mosolyt kanyarított finom
vonású arcára, amivel azt sugallta: felette áll az ilyen csacska beszédnek.
Lelkében ugyanakkor majd szétrobbant a dühvel kevert szégyentől.
– Taxiarkosz, császári pecsétgyűrűvel hitelesített papírokat kapott
kézhez, már ez önmagában garancia kellene hogy legyen – mondta
megfontoltan. – Ha ez nem elég, most azonnal Grahish császár elé
mehetünk, és ő személyesen fogja igazolni, hogy teljes támogatását
élvezem. Én voltaképpen őt képviselem, a szavaim az ő szavai. Az
uralkodó az elme az ügy mögött. Ha én a szavamat adom, akkor valójában
a császár adja a szavát. – Sóhajtott, mintha csak csalódott volna a
katonában. – Meg kell értenie, hogy ilyen volumenű ügyben az uralkodó
nem járhat el személyesen.
Leone csendben maradt, még csak nem is mozdult. Ez nála a nagy
döntések előszele, erről Chhaya már korábban meggyőződhetett. Nem
mutat ki semmit, nehogy előre kifürkésszék gondolatait. De Chhaya már
biztos volt a válaszában. Sikerült olyan helyzetet teremtenie, amiben az
egyetlen mindenkinek előnyös válasz az igen lehet. Leone megkapja, amit
akar, a követői úgyszintén, Chhayának és Grahishnak pedig lesz egy erős
szövetségese.
– Rendben van – bólintott végül Leone.
Chhaya szerette volna legalább egy pillantással kifejezni, mennyire
biztos volt ebben, mégis inkább ellenállt a kísértésnek. Hadd higgye a vén
katona, hogy kifürkészhetetlen tárgyalópartner.
– A császár örömét fogja lelni a döntésében.
– Szeretném, ha még valamit megértetne vele. – A férfi hangja
meglepően keményen csendült a csendes irodában. Nézése
félreérthetetlenné tette, hogy minden szavát komolyan gondolja. – Amire
készülnek, az alapjaiban fogja megrengetni a Birodalmat. Ha rám vagy az
embereimre visszás lesz az eredmény, a polgárháború elmérgesedhet.
Chhayát ez meglepte. Sosem gondolta volna, hogy Leone a saját
irodájában fogja katonai puccsal megfenyegetni. Mert az, amire célzott,
nem egyszerű hazaárulás lenne. Ha Leone az uralkodó ellen fordul, akkor a
hadsereg fordul szembe a császársággal. Az nem háború lesz, hisz az ő
oldalukon legfeljebb az Árnyékbrigád marad. Egyetlen századdal pedig,
bármilyen félelmetes és hatékony, nem lehet háborút vívni.
– Megértettem – bólintott Chhaya. Egyelőre örült az eredménynek, nem
akart kételyeket ébreszteni a rohamosztagosban. De szemmel fogja tartani
az öreg bakát, nehogy valami meggondolatlanságot tegyen. – Milyen
gyorsan tudja felkészíteni az embereit? – váltott témát.
– Úrnőm, én katona vagyok. Nem lépek a harctérre felkészületlenül. –
Chhaya nem értette, mire gondol. – Ahogy előrehaladt a kettőnk közti
ügylet, vettem a bátorságot, és beavattam néhány bajtársamat… – Mivel
Chhaya arca vörösödni kezdett, hamar hozzátette: – Természetesen semmi
konkrétummal nem szolgáltam, semmi olyasmivel, ami terhelő lehet önre
vagy a császárra nézve. Csupán megágyaztam annak, hogy kedvező válasz
esetén mihamarabb mozgásba lendíthessem az eseményeket.
– Vagyis? – erősködött Chhaya. A sok szóvirág között csak a lényeg
nem hangzott el.
– Vagyis, úrnőm, parancsra várunk.
Chhaya elégedetten bólintott, noha nem tetszett neki Leone messzemenő
előrelátása. Persze pont ezért kellett a taxiarkosz. Mégis, most úgy érezte,
hogy egy kígyót melenget a keblén. Egy roppant eszes és nagy erejű
kígyót, akinek nagyobb a befolyása nála. Tényleg szemmel kell tartania.
Ha ennek az embernek megrendül a bizalma, nekik végük.
Ugyanakkor rendkívül örült a hírnek. Lassan helyükre kerülnek az utolsó
figurák, és utált volna az utolsó lépés előtt a többiekre várni.
– Örömömre szolgál ezt hallani – mondta széles, őszinte mosollyal. –
Mindezek után végképp biztos vagyok afelől, hogy gyümölcsöző lesz az
együttműködésünk.
– Akkor a leghamarabbi viszontlátásra – ugrott talpra meglepő
energikussággal Leone, majd megcsókolta Chhaya kézfejét, és katonás
léptekkel elhagyta az irodát. Nem kívánt sikert, nem kérdezett rá a további
teendőkre, még azt sem firtatta, hogy mikor akarják mozgásba lendíteni a
tervet. Csak távozott.
Chhaya hátradőlt foteljében. A taxiarkosz biztos nem fog csalódást
okozni, amikor eljön az idő.
Az idő. Elmosolyodott. Napok, ennyi választotta el tervei
beteljesülésétől.
Az omnitouch jelzett. Chhaya kivételesen vidáman lépett ki irodája
erkélyére. Ott várta kiborg postagalambja, rajta az áhított üzenettel.
Annyira jó hangulatban volt, hogy fel sem merült benne, miért a kiborg
madár hozta a hírt, amire reggel óta várt.
Astrid halála óta nem mentek ilyen jól a dolgok, gondolta, s kedve lett
volna táncra perdülni.
A papírcetlin a szokásos kackiás betűkkel írt tömör üzenet azonban
kijózanítóbb volt, mint egy pofon.

Az asszaszinok elhibázták.
Hazes

A Chhaya lelkét körülölelő jókedv elszállt. Helyét döbbenettel teli rémület

vette át, amely szinte azonnal dühvé erősödött. A falhoz vágta a galacsinná
gyűrt papírt, aztán felkapta a galambot, és azt is odadobta. A szintetikus
állat nagyot nyekkent, legurult a falról, majd talpra billent és
visszaszökkent a párkányra.
 31.

Christophe és Kitti útja a gyárnegyeden át meglepően zökkenőmentes volt.

A járőröket az automata gyárakba betörve kerülték meg, azokban nem
futhattak élőlényekbe, biztonsági rendszereiket pedig Kitti könnyen
megzavarta. Az ÁVR ugyan rendelkezett néhány igen hatékony
zavarórendszerrel, de az igazán hatásos eszközök az ikonokból kerültek
elő. Elektromágneses pulzusgránátok, fotoncsapdák, holoemitterek és
tucatnyi olyan szerkezet, amiért egy besurranó tolvaj mindegyik végtagját
odaadta volna.
Viszont álcamodul nem akadt nála. Kitti néha hangosan átkozta magát
emiatt, hiszen lényegesen egyszerűbben haladtak volna azzal.
A kereskedelmi városrészbe átjutva ritkábbá váltak a katonai járőrök, és
több lett a járókelő, akiket a szűk mellékutcákban próbáltak elkerülni. Kitti
úgy látta, a hadsereg egyelőre a gyárnegyedre és a dokkokra összpontosítja
az erejét, a többi területen szórványosan járőröztette embereit.
– Tipikus hajtóvadászati módszer – magyarázta séta közben, nem
törődve azzal, hogy a járókelők megbámulják lenge ruházata miatt. Ezzel
legalább elterelte a figyelmet a mellette baktató Christophe-ról. – Lefednek
bizonyos területeket, és úgy mozognak, hogy a préda kénytelen legyen
elhagyni a búvóhelyét. Akkor szűkítik a kört, tovább terelik azon az úton,
amelynek végén ott vár majd az Árnyékbrigád.
A kávézó egy zugutcában volt eldugva, körülötte dús sövénnyel,
mögötte az alsóbb utcákra vezető keskeny lépcsővel. Az árkádot széles
falak övezték, majd alacsony épületek következtek. A kávézó melletti két
ruhabolt kirakatában holografikus álomnők és álomférfiak illegették
magukat a cifra ruhákban.
A kávézó üresen kongott. A műfa pult mögött a fejét támasztó, lila hajú,
fiatal lány unottan egyenesedett fel Kittiék érkeztére. Majdnem őszintének
tűnő mosolyt varázsolt az arcára, és megkérdezte, mit adhat.
Feleslegesen, ahogy Christophe helyet foglalt, a pult kilistázta a
levegőbe a kávézó menüjét. Sőt, ha ráböktek a kívánt ital vagy sütemény
képére, azonnal materializálta, pontosan abban a formában, ahogy a holón
festett. Christophe ennek ellenére szóban rendelt kávét, magára terelve a
lány figyelmét.
 Kitti lecsapott az egyik fal melletti infóterminálra. Felcsatolta a
virtuálmonitor mellé az előre bekészített ovális, érintőképernyős
mikrohackert. A szerkezet a terminált érzékelve azonnal kiépítette a
szükséges adatkapcsolatokat, majd Kitti beütött parancsait követve
hozzálátott a Broken Pieri Csillagközi Reptér központi számítógépének
feltöréséhez.
Míg várta az eredményt, lopva a felszolgálólányt fűző Christophe-ra
pillantott. A férfi hátrahajtotta csuklyáját, kedélyes csibészességgel
mosolygott, és pimaszul közel hajolt a piruló lányhoz. A mondókája sem
volt semmi. A lány ismerősnek találta Christophe-ot, aki erre felvázolta,
hogy ez azért lehet, mert híres holofilm-rendező. Olyan mozikat rendezett,
mint A függetlenségiek támadása, A Waltz haragja vagy, A bolygó neve:
Byzantium.
Kitti magában mosolyogva elismeréssel adózott Christophe és a
fantáziája előtt. Nehéz lehet ilyen gyorsan kitalálni ennyi ökörséget. A
pultos mindenesetre bevette. Mire Christophe felsorolta nem létező
rendezői karrierjének mérföldköveit, már a lány kezét fogta, és az arcát
simogatta.
Ezután bókáradat következett, ajánlat az új holofilmben szereplésre,
aztán némi buja sugdolózás, és Christophe a lány nyomában el is tűnt
valahol hátul. Kitti ekkor gyorsan megkereste az állát, majd felállt, hogy
kövesse a párt. Nem akart semmi rosszat, csak elfogta a vágy, hogy
Christophe-ot átrúgja a Liga térfelére.
Egyetlen lépést sem tehetett meg, mert beleütközött a visszatérő
Christophe-ba.
– Kész vagy? – kapta el az elzuhanni készülő nőt.
– Nem. – Felnézett az értetlenül pislogó férfira. – Ez aztán hipergyors
menet volt. Legalább ő is élvezte?
– Bezártam a raktárba. Gondoltam, kisebb az esélye, hogy onnan riasztja
a hatóságokat.
– Mert a raktárakban az omnitouchok működésképtelenné válnak.
– Ez egy egyetemista – engedte el Kitti derekát, és visszaült a bárpulthoz
–, aki teljesítménybérezést kap egy olyan kávézóban, ahol kiemelkedő
forgalomnak számít heti nyolc vendég. Honnan lenne pénze omnitouchra?
– Felmutatta a kezében tartott, lekerekített sarkú, lapos kijelzős készüléket.
– A mobilkomját azért elkoboztam.
Kittit blamázs érzése kerítette hatalmába, ahogy elkapta a feléje dobott
mobilkomot. A háromdimenziós kivetítőn egy animefigura volt,
valamilyen rózsaszín, macskaszerű lény.
 – Te mondtad, hogy használjam többet az eszemet – nevetett Christophe
Kitti zavarát látva.
– Azért ne fáraszd le magad – ült vissza a nő az infóterminálhoz.
Néhány percig csendben várták, amíg a mikrohacker dolgozott. Az
egyetlen zajforrás a lány kitartó dörömbölése volt a raktárajtón.
– Elég lassan megy – jegyezte meg keserédesen Christophe
franciakrémest majszolva. A pult fölötti holovízión a Pildi konyhája című
műsor futott, ez meghozta az étvágyát, és mindkettejüknek rendelt egy-egy
süteményt.
– Hát igen, egy bolygó központi űrrepülőterének számítógépét feltörni
időigényes munka.
– És befejezi tíz másodperc múlva? – A kérdésbe némi frusztráció
vegyült.
Kitti nem nézett fel a képernyőről, félt, hogy ha elfordítja a fejét,
lemarad a befejezésről.
– Nem hiszem. Miért?
– Mert öt másodperc múlva az a két zsaru belép az ajtón – csapta fel a
dzsekije csuklyáját Christophe, és a pult felé fordulva úgy tett, mint aki
nagyon elmélyült a krémesben.
Kitti az utca felé kapta a fejét. Két kék-fehér páncélt viselő ikóniumi
rendőr közeledett. Mindkettő jó kiállású, széles vállú, simára borotvált arcú
férfi volt, olyan egyformák, mintha ikrek lennének. A mellükre illesztett
jelvényszám különböztette csak meg egymástól a páros tagjait.
– Foglald le őket! – utasította a pultra szinte ráboruló Christophe-ot.
– Már megint én? – állt talpra a férfi fordultában. Gyorsan rendelt két
kávét.
– Ezért tartalak.
– Most akkor ki kinek a testőre? – Felnyalábolta a materializálódó
csészéket, és a falba csusszanó üvegajtó elé ugrott, elállva a két rendőr
útját. – Biztos urak, az italuk.
A két rendőrtiszt programhibás kiborgok módjára lefagyott. Sisakjuk
felcsapott rostélya alatt arcuk eltorzult a riadt döbbenettől. Szolgálatba
lépésükkor nem gondolhatták, hogy amikor beugranak egy kávéra az
ebédszünetben kedvenc kávézójukba, az Igazi Bizánci Birodalom első
számú ellensége fogja őket az ajtóban fogadni, két gőzölgő kávéval a
kezében. Ha előrelátóbbak, nem felcsapott sisakrostéllyal érkeznek, és nem
kapnak egy-egy csésze forró italt az arcukba.
A rendőrök jajveszékelve kaptak vörösre vált arcukhoz. Christophe
kihasználta az alkalmat: kirántotta az egyikük kábítóbotját a tokjából, majd
a férfi képébe nyomta. A rendőr úgy esett össze, mintha madzagjaitól
megfosztott marionettbábu lett volna. A másiknak még volt ideje
szembesülni társa kiütésével, aztán hasonló módon mellé zuhant.
Christophe hanyagul közéjük dobta a kábítóbotot. Kezéről az ott sem
lévő koszt törölgetve, visszament a kávézóba. Széttárt karral kérdezte:
– Kész vagy?
Kitti bólintott.
– Megvan a Sárkányszív dokkszáma és West kapitány elérhetősége. –
Christophe elismerően füttyentett. – Már csak oda kell jutnunk, de arra is
van egy ötletem – nézett sokat sejtetően az utca végében parkoló
rendőrségi gravóra.
 32.

Rozsenko Monique társaságában az udvariasság leghalványabb jele nélkül

vágott át a Fellegvár legexkluzívabb klubja előtt kígyózó soron. A
holoreklámokkal és neonfényekkel megvilágított placcon legalább kétszáz
ember tömörült össze, hogy bejussanak az Aranykalickába. A legtöbbjük
életében nem láthatta belülről azt a csodát, ahová Rozsenko azonnal VIP-
belépőt kapott, ahogy megörökölte a BHEH igazgatói székét.
Átvágtak a lilás fényben pompázó, esőáztatta mező illatával töltött
bejárati folyosón, ahol a ruhatár mögül igen szemrevaló leányzó
mosolygott rájuk. Elszáguldottak a lobogó tűz fényében úszó, most is
túlzsúfolt táncparkett mellett, be a széles lépcsősor tetejéről nyíló, kékben
fürdő VIP-terembe.
Rozsenko megállt a helyiség közepén. A színpadon karcsú, nagy keblű,
vörös szépség énekelt egy mélabús dalt, amit a mellette felállított
zongorával pingvinnek öltözött copfos férfi kísért, hasonlóan melankolikus
dallamokkal.
A bejárattal szemben állt a bárpult, színes holókkal kínálta italait.
Mögötte három csapos ténykedett mintegy hagyománytiszteletből. A terem
nagy részét harmincegynéhány asztal foglalta el, átláthatatlan labirintust
képezve. Mindegyik névre szólt, de az igazán kiemelt személyek a falak
menti bokszokban kaptak helyet. Tulajdonosaik ezek mögött
kibeszélhették legnagyobb titkaikat anélkül, hogy látta vagy hallotta volna
őket a terem többi vendége.
Az egyik boksz Rozsenkóé volt, de most nem kívánta használni. Inkább
területelemzést kért a Főnixtől. Legjobban a második szint érdekelte. A
harcászati rendszer pillanatok alatt végzett a felméréssel.
Közben odarohant Rozsenkóhoz a hófehérbe öltözött, lenyalt frizurás
főpincér, hogy nyájas hangján azonnal a kedvében járhasson. Sikertelenül,
amint kartávolságon belül került, Rozsenko kiütötte. Aztán előhúzta az
övre akasztott tokból a Bulletstormot.
Azok a vendégek, akik nem figyeltek fel az asztalokon átbukó
főpincérre, a robbanás nyomán a felső emeletről alázuhanó bútorokra és
franciaágyra azonnal felkapták a fejüket. A por és a dörej elülése után
Rozsenko riadt tekintetek kereszttüzében találta magát. Még a részegen
erőszakoskodó vendégekhez szokott biztonságiak sem tudták, hogyan
kezeljék a házalakítást végző Rozsenkót. VIP-vendégként nem lehetett
csak úgy lelőni.
– Hölgyeim, uraim és a Birodalom másnemű polgárai, kedves vendégek!
– sorolta, tekintetével az egybegyűlteket pásztázva. – Artyom Rozsenko
vagyok, a Birodalmi Hírszerzési és Elhárítási Hivatal igazgatója. Kérem,
azonnal távozzanak! Az alkalmazottak a saját testi épségük érdekében ne
moccanjanak. A tulajdonos haladéktalanul jelentkezzen nálam raportra!
Nem kiabált, nem fenyegetőzött, és eltette a Bulletstormot. Mégis
mindenki kérdés nélkül teljesítette a kívánságát. A terem még ki sem ürült,
amikor a lapos fejű, dupla ajkú garratthi tulajdonos előtte termett. A
garrogh alfajba tartozó Kobol Rozsenko mellkasáig ért. Divatos zakót
viselt, az alatt pedig észrevehetően dudorodott valami öldöklésre szánt
eszköz. A Főnix szerint egy FN P-800 A2 Laserrain kompakt karabély. A
mélynövésű lény a fegyver mellett a harcászati rendszerét is készenlétbe
helyezte.
– Igazgató úr, minő kellemes meglepetés – mondta Kobol meglepően
őszintén. Remek színész volt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy a pokolra
kívánja Rozsenkót. – Minek köszönhetem felindultságát? Esetleg nem
elégedett a kiszolgálással? Ismeri a mottónkat, mi bármit megszerzünk,
amihez kedve van. Nosza, mondja, mihez volna kedve? Látom, elhozta
Deneuve kisasszonyt is. Esetleg közös program? Vannak remek
masszőrjeink, kétnemű örömszerző alkalmazottaink…
– Rinivel akarok beszélni – vágott Kobol szavába Rozsenko, miután
meggyőződött arról, hogy minden vendég távozott. Roppant gyorsan ki tud
ürülni egy zsúfolt terem, ha valaki átrobbantja a plafont.
A garrogh megszeppent, de hamar észbe kapva visszaerőltette magára
nyájas stílusát. Lehengerlően ártatlan tekintettel széttárta a kezét.
– Rini? Nálunk nem dolgozik Rini nevű nő.
– Maguk, függetlenségiek valószínűleg Kerberosznak szólítják.
Monique nemcsak a hallottakon lepődött meg, de azon is, hogy ezen a
tájékon ő volt az egyetlen, akit ez meglepett. Rozsenko nem árulta el, miért
jöttek az Aranykalickába, csak annyit mondott, hogy itt talán tudnak nekik
segíteni.
– Kikérem magamnak ezt a célozgatást…
Rozsenko arcon legyintette Kobolt. Hogy ne essen el, elkapta a gallérját,
közben kiemelte a zakója alól a Laserraint.
A teremben lévő négy marcona biztonsági egyszerre mozdult, de túl
lassúak voltak.
 Monique az események forgatagában észrevétlen a bárpulthoz ment, s
annak végéből remek rálátása volt az egész teremre. Füttyentett egyet,
majd a Rozsenko felé settenkedő biztonsági őrökre emelte Art of
Plasmáját. A genetikailag felpumpált fickók visszatették fegyvereiket
tokjaikba.
– Kobol úr, engem ne akarjon megvezetni – mondta Rozsenko,
visszatéve a garroghot a lábára. – Alig egy hónappal ezelőtt a lebuja
mellől rabolták el a Néptájékoztatási Hivatal igazgatóját. Maguknak ez
mégsem tűnt fel, pedig ez a klub állítólag a Fellegvár legjobb biztonsági
rendszerével bír. És úgy hozták-vitték a függetlenségiek a Zenon és a
Byzantium között Becket, hogy közben egyetlen űrhajó sem távozott vagy
érkezett a környéken – hatásszünetet tartott –, aztán a fellegvári csata előtt
pár nappal Waltz tábornok szolgált fel itt italt. – Fejével a bárpult felé
bökött. – Emellett meglepően magas a létesítmény energiaigénye.
Utánanéztem, semmi olyan nincs itt, ami ennyi erőforrást követelne,
legalábbis semmi, ami engedélyezve van.
Monique eközben rágyújtott, majd lábon lőtte a pult alatt matató egyik
pincérnőt. A lány fájdalomtól rekedten sikoltva esett össze, két társa a
segítségére sietett. Monique benyúlt a pult mögé, és kivette az ott elrejtett
plazmapuskát.
Rozsenko nem vette le a szemét Kobolról, nem érezte szükségét. Amióta
megküzdöttek az asszaszinokkal, bízott Monique-ban.
– Ne kelljen újra kérnem, Kobol úr – mondta a kezében vergődő
garroghnak.
– Jól van – adta meg magát Kobol. Rozsenko eleresztette. – Ön igen
okos, igazgató úr – igazította meg zakóját. – Túl okos. Még soha senkinek
sem jutott eszébe a villanyszámlánk után érdeklődni. Persze, ennek
megvolt az ára – mutatott a bokszok felé. Néhány magas rangú hivatalnok
a Fellegvár energiaügyétől igen előkelő helyet kaphatott az
Aranykalickában. – Ugyanakkor a sok ész sok bajt hozhat az emberre egy
olyan világban, amiben nem egészséges kérdezősködni.
Kobol háromszor csettintett ujjával. Abban a pillanatban hat páncélos
függetlenségi katona materializálódott Rozsenko körül. Négy őt vette
célba, kettő Monique-ot tartotta sakkban. A biztonsági őrök bátorsága is
visszatért a katonák láttán.
– Kérem, adják meg magukat! – mondta negédesen Kobol. –
Garantálom, hogy emberi elbánásban részesülnek. Persze a háború
hátralévő részét hadifogságban töltik el, és nyilván a kihallgatások embert
próbálóak lesznek, de közel sem élnek majd olyan rosszul, mint azok,
akiket maguk fogtak el.
Rozsenko a földre tette a Laserraint, majd az egyik katona elé rúgta.
Aztán ahelyett, hogy feltartotta volna a kezét, összefonta a mellkasa előtt.
Kobol nem értette a gesztust. Tanácstalanul nézett katonáira, de azok
sem tudták mire vélni a dolgot. Rozsenko letette a fegyvert, mégis úgy állt
ott, mintha csak a napi sajtót tette volna félre.
– Most akkor megadja magát vagy sem?
– Éppen ellenkezőleg, esélyt adok arra, hogy maguk feladják.
Hogy ki mennyire vette komolyan a Rozsenkót övező legendát, az
leszűrhető volt a reakciókból. A biztonsági őrök elnevették magukat. Talán
azt sem tudták igazán, kivel állnak szemben. Kobol csak mosolygott, mint
aki nem hisz a mesékben. A függetlenségi katonák velük ellentétben
magasabb teljesítményre állították pajzsaikat.
– Rozsenko úr, ön már nem Árnyékbrigádos. Bár kiváló harcosok, ezt
nem vitatom, az ÁVR nélkül nem többek egyszerű rohamosztagosoknál. –
A tulaj körbemutatott hat katonáján. A Monique-ot közrefogó két
függetlenségi is Rozsenkóra szegezte karabélyát. – Ők mindnyájan
rohamosztagosok voltak egykor.
Rozsenko a válla fölött átnézve Monique-hoz szólt.
– Harmincnyolc másodperc.
Gyorsabban mozdult, mint hogy bárki felfogta volna, miről beszél. Bal
kezében tőr villant, belehajította a mellette álló biztonsági őr vállába. Az
asszaszinoktól szerzett fegyver könnyedén hatolt át az alacsony
teljesítményű pajzson és szögezte a falhoz a férfit. Amaz fájdalomtól torz
arccal próbálta kihúzni a karjába fúródott pengét, de a mikrokampók
szilárdan belemartak a húsába és a plasztbetonba.
Monique átvetette magát a bárpulton, és földre teperte a pincéreket.
A tőrrel egyszerre Rozsenko előhúzta a Bulletstormot, ám ahelyett, hogy
rálőtt volna valakire, feldobta a levegőbe. A fegyver három csöve oldalra
pattant. A szerkezet a kilyuggatott plafon közelében lebegő üzemmódra
váltott, majd eszeveszett forgásba kezdve ontani kezdte magából a
fénysebességre gyorsított euticéniumszilánkokat.
A golyózápor lefoglalta Kobol embereit, így Rozsenkónak volt ideje a
további teendőkre. Először teljes erőből mellbe rúgta a garroghot. A
bártulajdonos a földre huppanva, levegőért kapkodva csúszott végig a
padlón a legközelebbi asztalig.
Rozsenko eztán ikont nyitott. A feje fölött feltárult paradimenzionális
térből egyszerű acélrúd esett ki, egyik végén három, tejüvegre emlékeztető
koronggal. Rozsenko fél térdre ereszkedett, a korongokkal fölfelé a
földhöz ütötte a kezébe pottyant fémbotot. Mentálisan utasította a
Bulletstormot a tüzelés beszüntetésére, egyúttal aktiválta új fegyverét.
Az alsó korongból kicsapó energiasugár szétzúzta a golyózápor
megszűnésével fedezékeikből előugró fegyveresek pajzsait. A második
hullám kiütötte őket, a harmadik pedig minden energiát elszívott a
teremben, kivégezve a biztonsági rendszert.
Rozsenko hanyag eleganciával dobta vissza a paradimenzionális térbe a
botot, és kapta el ugyanazzal a mozdulattal az aláhulló Bulletstormot. Az
ikon bezárult, a fegyver a tokjába került. Monique a pincérekkel együtt
kikukucskált a pult mögül.
– Felvágós – mondta az elégedetten várakozó Rozsenkónak, miután az
órájára pillantott. Körülötte hat katona és négy őr feküdt eszméletlenül.
A pincéreknek ezután még véletlenül sem jutott eszükbe hősködni,
inkább ellátták sérült kolleginájukat. Monique mit sem törődve velük
eltette Art of Plasmáját, és a pult alól zsákmányolt plazmapuskával a hóna
alatt csatlakozott a Kobolt felnyaláboló Rozsenkóhoz.
– Megölte az embereimet – nyögte Kobol. Dupla ajka remegett, apró
lábai a levegőt rugdosták.
– Ha meg akarom ölni őket, gyorsabban végzek – mondta Rozsenko
ridegen. – És most, hogy bizonyítottam jó szándékom, beszélni akarok
Rinivel.

***

Kobol a bárpult mellett nyíló, nem elrejtett, de nem is feltűnő ajtón át

kivezette Rozsenkót és Monique-ot a VIP-teremből. Félhomályos folyosón
mentek végig, több különböző feliratú ajtó mellett. Konyha, raktár, semmi
szokatlant nem láttak.
Aztán az egyik szintetikusállomásnál megálltak. Hat karbantartó és két
takarító kiborg állt ott szobormereven, nyitott szemmel. Teljesen
jellegtelenek és egyformák, ugyanakkor emberi kinézetük miatt
nyomasztóan természetellenesek voltak.
– Sosem hunyják le a szemüket – mondta Kobol csevegő hangon. –
Félelmetesek, mintha zombik lennének. – Magyarázás közben Rozsenko
által kifürkészhetetlen sorrendben igazgatta meg a tarkókra illesztett
csatlakozókat. Kezdte a jobb szélsővel, aztán kettővel balra, vissza a jobb
szélsőre, majd balról a másodikra, és így tovább. Minden érintésnél
megváltozott az állomásból áradó halk búgás.
Rozsenko hiába nézte a garrogh ide-oda ugrálását, nem tudott rájönni,
miféle sorrend alapján dolgozik. Nem talált látható mintát. Viszont
megütötte a fülét egy másik, lágyabb hang. Monique-ra pillantott, aki
lehunyt szemmel, lágyan lengette a kezét a levegőben, és dúdolt hozzá.
– Ez Louis-Claude Daquintól a Noel sur les jeux d’anches? – kérdezte
szinte átszellemült arccal. Rozsenko felvont szemöldökkel meredt rá.
Kobol elismerően bólintott.
– Kitűnő a hallása.
Monique elégedetten mosolygott, majd elkerekedett a szeme, ahogy az
egész töltőállomás befordult a falba. Tetemes súlya ellenére néma
csendben siklott hátra, feltárva egy újabb folyosót. Lámpák gyulladtak. Jól
láthatóan ez a szakasz nem tartozott a Fellegvár eredeti konstrukciójához.
A falak nem árasztottak fényt, és hőformázott műanyagból készültek, nem
plasztbetonból, így az ember nem érezte úgy, mintha egy gigantikus csont
belsejében sétálna.
A meredeken lejtő folyosót bioszken-retesszel védett ajtó zárta le. Kobol
megsúgta kísérőinek, hogy ha illetéktelen nyúlna az ajtóhoz, a folyosó
pillanatok alatt forró, bugyborékoló műanyagtengerré válna.
Az ajtó mögött egy dísztelen, kerek terem fogadta őket. A falakban
semmi érdekes nem volt, ugyanúgy festettek, mint a folyosó falai. A
közepén álló térkapu viszont annál jobban vonzotta a tekinteteket. A
szerkezet kő boltívét egyiptomi hieroglifákra emlékeztető rajzok
díszítették, csak fáraók és istenek helyett canisokat ábrázoltak.
– Te jó isten, a függetlenségieknek van térkapuja itt, a Byzantiumon? –
hüledezett Monique. – Hogyhogy még nem szálltak meg minket?
– Tudja, mennyi energia kell ahhoz, hogy egy ilyet megnyissunk? Még
kontinensek között is hatalmas mennyiségről van szó, ennek a másik fele
viszont a rendszer túlsó végében van. Igen komoly összeget és engedményt
adunk a Fellegvár Energiafelügyeletének, hogy szőnyeg alá söpörjék a
fogyasztásunkat. Általában havonta egyetlen ember használja, egyetlen
útra. Christophe Beck elrablásakor és Waltz tábornok behozásakor igen
nagy kockázatot vállaltunk. – Hanyagul Rozsenkóra és Monique-ra
mutatott. – Mint az látható, le is buktunk.
– De honnan van térkapujuk? – faggatózott tovább a nő. – Legjobb
tudomásom szerint a von Anstettenek a galaxis összes kapuját
elpusztították.
 Kobol leült a kő boltívvel szembeni konzol elé, és pötyögni kezdett a
virtuálbillentyűzeten.
– A canis lázadók adták még a háború elején – magyarázta, miközben
kiépítette a kapcsolatot az Aranykalicka és a Liga főparancsnoksága között.
– Hogy ők honnan szerezték, azt nem tudom. A canisok sem tudják.
– Hogyhogy? – kérdezte Rozsenko a boltív képeit tanulmányozva. A
festett alakok mind canisok voltak, lábuk, fejük, minden sajátosságuk
megvolt. Az oldalról készült ábrák mégis olyanok voltak, mint egyiptomi
változataik. Eszébe jutott, hogy létezett egy kutyafejű egyiptomi isten.
Vagy sakálfejű?
– Mennyire ismeri a Byzantium rendszer történelmét, igazgató úr? –
kérdezte Kobol, mire Rozsenko fejrázással jelezte, hogy nem eléggé. –
Mint ismeretes, ebben a naprendszerben nem az emberek az első űrutazó
faj. Több világon, például az Ikóniumon, a Thesszalonikin és a Kürénén is
találtak romvárosokat. Mindegyik ugyanolyan építészeti stílusban,
ugyanazokból az anyagokból épült föl. Utóbbiak egy része csak a
Byzantiumon fellelhető. Két elmélet létezik.
Zöld ikon villant a virtuálmonitoron. Kobol elküldte a kódolt üzenetet,
ebben tömören leírta, miért akar kapcsolatot létesíteni.
– Tehát, két elmélet létezik – folytatta az előadást. Szivarra gyújtott.
Megkínálta hallgatóságát, de visszautasították. – Az első és az emberek
körében elfogadottabb szerint több százezer évvel ezelőtt a Byzantium
rendszer tagja volt egy csillagbirodalomnak, amely valamikor a múltban
elpusztult. Vagy belső harcok, vagy külső támadók miatt, nem tudni, de
vége lett, mielőtt maguk, emberek felfogták, hogy nem a Föld körül forog
a világegyetem… Már ha egyáltalán rájöttek erre valaha is, mert szerintem
még mindig ebben a hitben élnek.
Monique lefitymáló mosolyt küldött felé, Rozsenko csak meredt rá
kifürkészhetetlen tekintettel.
– A másik elmélet szerint a canisok annak idején űrutazó faj voltak, és
az egész naprendszert uralták. Aztán valamiért kis birodalmuk összeomlott,
a kolóniák nem tudták már fenntartani magukat, így minden canis
elpusztult a többi bolygón, csak a Byzantiumon maradtak fenn, de itt is
középkori szintre zuhantak vissza. Természetesen ez az elmélet köztük
népszerűbb.
Újabb zöld ikon villant. Megérkezett a válasz. Megnyitotta a fájlt. Két
szó állt benne: egy perc. Nekilátott felkészíteni a kaput az érkező
fogadására.
 – Bár nem vagyok történelemkutató, szerintem a két változat egyszerre
igaz.
A térkapu boltíve megremegett, a képek körvonalai sárga fényárba
borultak. A túloldalon aktiválták a kapu párját.
A garrogh idegesen tördelte az ujját. Rozsenko nem tudta, mitől lett
ilyen nyugtalan. Monique hasonlóan tanácstalan volt, de őt érdekelte
annyira, hogy megkérdezze.
– Senki sem tudja, honnan van a kapu, vagy hogyan működik. Persze
hogy ideges leszek, amikor használjuk – felelte Kobol. – Amennyi energiát
ilyenkor magába szippant, azzal felrobbanthatná a fél bolygót.
A választól Monique elsápadt.
A kapu közepén a tér vibrálni kezdett, mintha hirtelen felforrósodott
volna a levegő, holott a teremben lezuhant a hőmérséklet. Közben egyre
fényesebben ragyogtak a boltíven a képek. Égdörgésszerű robaj töltötte
meg a termet, amint a hullámzó levegő a gyűrű közepén összeállt egy
ember kék aurájává, aztán abból kibontakozott Daina Le Guin. A
Birodalomban Riniként ismertté vált fiatal nő immár a Liga sötétkék tiszti
egyenruháját viselte, dandártábornoki rangjelzéssel.
Kobol lekapcsolta a kaput, majd a nő elé lépett, és feszes vigyázzállásba
vágva magát tisztelgett. Rini viszonozta a gesztust, bár látszott az arcán,
hogy feszélyezi ez a katonás hozzáállás.
– Hölgyem, megtiszteltetés találkozni magával – szakadt ki Kobolból
csodálata.
– A megtiszteltetés az enyém – hárította szerényen Rini, és ellépett
mellette.
Bár nem mondta ki, és még csak azt sem hagyta, hogy kiüljön az arcára,
de Rozsenko ugyanazt érezte, amit Kobol. Mindig is tisztelte az
ellenségeit, talán ezért volt olyan eredményes. Sosem becsült le senkit,
pláne nem olyanokat, mint Rini. Ez az ifjú nő azonban olyasmit vitt
véghez, amit csak egyetlen ember tudott eddig felülmúlni: Astrid.
– Rozsenko ezredes… vagyis, igazgató úr – helyesbített Rini. – Sosem
hittem, hogy ezt fogom mondani, de örülök, hogy látom. Köszönettel
tartozom önnek, amiért a fellegvári csatában odairányította hozzánk azokat
a katonákat. Nélkülük nem jutottunk volna ki.
– Ez volt a legkevesebb. Sajnálom, hogy így sem sikerült biztonságban
kijutniuk. Waltzról mit tudnak?
– Eleget. Vannak még embereink a bolygón. Ön alapos munkát végzett
ugyan, de nem vágott el minden szálat. – Rini a kapu felé mutatott. – És ez
is sokat segít az új hálózat kiépítésében. Mióta tud a kapu létezéséről?
 – Amióta elrabolták Becket, sejtettem, hogy lehet itt egy, de csak most
volt módomban igazolni.
– Akárhogy is, örülök, hogy nem pusztította el. Megnehezítette volna a
dolgomat. Most én vagyok a Hírszerzési Divízió parancsnoka.
– Ez érdekes információ. Az Asszaszin Rend szerint a Rosanon bujkál.
Épp meg akarják ölni.
– Ott is voltam, és vannak páran, akik még mindig úgy tudják, hogy ott
vagyok. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy idejöttem, mert szeretném,
ha ez még egy ideig így maradna. Az egyik feladatom jelenleg a
kémhálózatunk újraépítése, és ez sokkal egyszerűbb, ha az ellenségeim
fényévekkel arrébb keresnek. Persze a Kardinális nélkül sosem leszünk
már olyan hatékonyak, de ha esetleg a BHEH igazgatója vállalná a
szerepet…
Rozsenko leintette. Nem sértetten, nem indulatosan, csak kedves
szerénységgel.
– Még mindig nem pártolom a függetlenségieket, tábornok. Csak azért
nem teszek keresztbe maguknak, mert Astrid császárnőhöz köt a hűségem.
Ennek értelmében továbbra is a Birodalom érdekeit tartom szem előtt, ami
jelenleg egybeesik az önök érdekeivel.
– Elnézést! – szólt közbe az eddig csendben sápadó Monique. – Mi a
francról beszéltek ti ketten?
Rozsenko és Rini összenéztek.
– Ő mit keres itt? – kérdezte a tábornoknő. – Amikor utoljára
találkoztunk, még a Szenátus seggét nyalta.
– Azóta változott a helyzet, most asszaszinok próbálják megölni.
Mindkettőnket.
– Tudják, hogy elengedte Christophe-ot és engem? – Rini hangjában
némi aggodalom csendült.
– Nem. Sejtésük sincs. A Birodalom vezetése úgy tudja, hogy Beck volt
a Kardinális, maga, Ornella és Varinia pedig a Kerberosz. Az asszaszinok
egy, a polgárháborút nem érintő ügy miatt akarnak minket megölni. Nem
tudjuk, mi az, de érintheti a Birodalom biztonságát. Ezért akartam beszélni
magával. Segítenie kell.
Rini kibírta nevetés nélkül. Monique kevésbé leülés nélkül.
Gondolataiba merülve meredt a párosra, míg azok némán méregették
egymást, mint macska az egeret. Csak azt volt nehéz eldönteni, ki a macska
és ki az egér.
– Miért segítenék olyasmi elhárításában, ami árthat a Birodalomnak? –
kérdezte Rini. – Ha nem látná, függetlenségi egyenruhát viselek.
 – Üzletet ajánlok – mondta Rozsenko. – Tudom, hol van Beck.
Rini igen ügyes színész volt, egy pillanatra sem dobta le a közöny
álarcát, nem fedte fel, mennyire izgatottá vált a hír hallatán.
– Mi is tudjuk, hol van. Igen látványosan árulta el, hogy éppen merre jár.
– Most hagyta, hogy kiüljön az arcára a szánalom grimasza. – És eddig
sem törtük össze magunkat a megmentéséért. Szóval maga szerint miért
érdekelne minket?
– Gondolom értesült róla, hogy beszéltem Waltzcal. Tisztázta előttem,
mennyire fontos számunkra Beck. Fogalmam sincs, miért, mindenesetre
utánaküldtem Renoir ezredest.
Rini elmosolyodott, Monique feje a pulton koppant. Rozsenko úgy
gondolta, most tudatosult benne, hogy bár ő volt egykor a BHEH
igazgatója, lényegében semmit sem ért a munkája. Azt kívülről, belülről,
alulról és felülről is pusztította az ellenség.
– Szóval maga volt – füttyentett Rini. – Én meg azt hittem, hogy az
ezredes bensőségesebb okokból segít Chrisnek. – Mosolya egyszerre hatott
gúnyosnak, féltékenynek és vágyakozónak.
– Renoir most is vele van – lépett túl Rozsenko Rini megjegyzésén és
merengésén.
– Rendben, de mint mondtam, mi is tudjuk, hogy az Ikóniumon vannak.
Ezzel azonban semmit sem kezdhetünk. A fellegvári csata óta a haderőnk
igencsak megroppant, a frontvonalon is veszteségeket szenvedtünk. Nem
vonhatunk el csapatokat egy kétes kimenetelű offenzíva kedvéért.
– Nem kell megszállni a bolygót. Renoir-ék hamarosan fel fognak szállni
a Linával, ez a felderítő specialisták…
– Igen, tudom, melyik hajóról van szó. Ne feledje, kivel beszél.
– Elnézést. Megadhatom a hajó transzponderjelének frekvenciáját. Azzal
pontosan bemérhetik, akár álca alatt is. Renoir ki fog jutni a bolygóról, de a
flottával szemben nem tehet semmit álcázás nélkül. Itt jönnek maguk a
képbe. Fedezhetik.
Rini töprengeni kezdett. Rozsenko megértően kivárta. Az ajánlat jól
csengett, és mivel ő tette meg, Rininek nem volt oka kételkedni a jó
szándékában. A Kardinális titkának megőrzése és Beck segítése
egyértelművé tette, hogy bár a Birodalmat védi, nem akar ártani a
függetlenségieknek. Paradoxonnak hangzott, de a Liga, egész pontosan
Astrid célja sem az Igazi Bizánci Birodalom elpusztítása volt, hanem az
Érdekeltség eltávolítása, és egy olyan császárság megteremtése, amelyben
kizsákmányolás nélkül, szabadon élhetett a nép. Waltz a Birodalomtól való
függetlenedésben látta a megoldást, Astrid az Érdekeltség elpusztításában.
 Rozsenko eszméje így nem állt szemben Rini elképzeléseivel. Vagyis
nem volt oka nem elfogadni az ajánlatot. Pláne, ha ezzel tényleg segíthet
Christophe-on.
– Mit akar cserébe? – kérdezte óvatosan a nő.
– Annak a személynek a nevét, aki belekódolta a Vadászat a Vörös
Októberre borítójába a Liga fegyverének terveit. Egy adatkristályt
szeretnék olvastatni vele.
Rini bólintott.
– Előbb a transzfrekit.
Rozsenko azonnal átküldte a kódsort az omnitoucháról Riniére. A nő
ellenőrizte. A jelsor egyértelműen katonai transzponderfrekvencia volt.
Valódisága felől szemernyi kétsége sem támadhatott.
– Azt a valakit MZ/X-nek hívják – mondta. – Itt lakik a Byzantiumon. –
Most ő küldött át adatokat Rozsenko omnitouchára. – A pontos címe. Sem
a BBSz, sem a BHEH nem tartja nyilván. Jó lenne, ha így is maradna.
Rozsenko bólintott. Az üzlet megköttetett, több megbeszélnivaló nem
maradt. Búcsút vettek egymástól. Rini a kapun át visszatért a Liga
főparancsnokságára, Rozsenko pedig Monique társaságában – Kobol
legnagyobb örömére – elhagyta az Aranykalickát.
Már maguk mögött hagyták a Fellegvárat, amikor Monique megtörte
némasági fogadalmát.
– Astrid volt a Kardinális? – kérdezte tárgyilagosan. A gravo kormánya
mögött ülő Rozsenko bólintott. – Te segítettél Becknek és Rininek
megszökni? – Újabb bólintás. – Te küldted Renoir-t Beck után? – Bólintás.
– Szóval te és Renoir árulók vagytok, és most már én is? – Bólintás.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Akkor már csak azt nem értem, hogy ha
Astrid, Rini és Beck voltaképpen függetlenségiek, ki lőtte le Astridot?
Mert ezután az nyilvánvaló, hogy nem Beck.
– Én.
Monique legközelebb csak MZ/X-nél volt hajlandó megszólalni.
 33.

West kapitány nem volt hívő ember, ma délután mégis hálát rebegett
néhány jobban kedvelt istennek – szülőbolygóján több ilyen is akadt, bár
valószínűleg az évek során néhányat sikerült magára haragítania. Amikor
hírét vette, hogy a Megdöglesz, ha bejössz elpusztult, miután egy
árnyékbrigádos betévedt oda, megoldódtak a Csak Jackkel kapcsolatos
problémái.
Minden erőfeszítés nélkül leellenőrizte a különös csapos meséjét. Az
eredmény kicsit sem lepte meg. Csak Jack nem állt semmiféle rokoni
kapcsolatban Johan Cruijff-fal, ugyanis a galaxishírű médiamogulnak
egyetlen édesgyermeke van, ő viszont a Bellerophonon üdül. Nem sokkal
később pedig kiderült, hogy Csak Jack valójában Christophe Beck. Bár
West nem tudta, hogy zsarolója élt-e vagy meghalt – erről egyelőre nem
regéltek a hírek –, nem tartott a férfi váratlan feltűnésétől. Már csak azért
sem, mert Christophe-nak az nem lett volna életbiztosítás. West
mindenképpen megölte volna, aztán átadja a hulláját a hatóságoknak, erre
megesküdött magának.
Belépett a hotelszobájába. Két meglepetés várta. Az egyik a rendőrségi
rohampáncélba öltözött Christophe volt. A férfi teljes kényelemben
ücsörgött az ablak melletti asztalnál. A másik az a szépség, akivel a
Megdöglesz, ha bejösszben találkozott. Ő szintén rendvédelmi öltözetben
várt rá, az ajtó mellett.
West nem az az ember volt, aki megszegi a magának tett fogadalmat. A
pisztolyáért kapott. Kitti gyorsan halántékon ütötte, majd egy laza
mozdulattal elvette a Beretta 212 LG-t. Aztán átdobta a válla fölött a férfit,
aki nagyot puffanva landolt az ágyban a hátán.
– Átgondolta az üzleti ajánlatomat, West kapitány? – kérdezte
Christophe kedélyesen.
– Tudod, hová tedd az ajánlatodat?
– Ezek szerint nem. Nos, a körülményekre való tekintettel esetleg
ajánlhatnék valami mást?
– Azt is tedd mellé! – ült fel West. Csatos dzsekije ujjából előugrott egy
apró Walter PP199-es. Kittire emelte, lőtt. A lézersugarat elnyelte az ÁVR
pajzsa. Kitti rúgott, a pisztoly a magasba lendült, majd landolt a nő
kezében. West fájdalmas képpel szorongatta a jobb csuklóját, ahol a
rendőrségi bakancs eltalálta.
– Na jó, talán mégis meghallgatom, Csak Jack úr – adta meg magát.
Christophe elmosolyodott.
– Továbbra is arra kérem, hogy segítsen kijutnunk az Ikóniumról –
mutatott Kittire és magára. West felhorkantott.
– Oké, azon kívül, hogy ez lehetetlen, meg sem akarom tenni. És nem
tud olyan ellenszolgáltatást ajánlani, amivel meggyőzhetne ennek az
ellenkezőjéről. Rajta – intett hevesen –, kürtölje tele a cellulárist a Nyugati
Űrhöz fűződő kapcsolatommal! Nem érdekel. Károm nem származik
belőle. És tudja, miért? Mert az aligazgató lánya velem szokta eltölteni az
éjszakát. És apuci nagyon kényesen ügyel a szeme fénye
megkérdőjelezhető becsületére. Nyilván engem megpróbál kinyíratni, ha
miattam tör ki Mia körül a botrány, de nem ő lesz az első, aki egy nő miatt
akarna megölni, szóval ezt most már vállalom.
Christophe komolyan meglepődött a hallottakon. Azon kicsit jobban,
hogy West hajlandó magára haragítani a megavállalat második emberét,
mint azon, hogy annak lányával hál.
– Mi az? – nevette el magát West. – Azt tudta, hogy találkozgatok Mia
Keenával, de azt már nem, hogy dugom is? – Legyintett. – Jobban jár, ha
feladja magát, Jack. Sőt, még jobb, tessék, kés. – Kikapta csizmája
szárából, és megpördítve a levegőben nyéllel előre odanyújtotta. – Adja a
kezembe a kobakját, hogy hasznom is legyen a dologból.
Christophe csalódottan sóhajtott. Eltolva a kést, a térdére támaszkodva
előredőlt. Itt volt az ideje elővezetni az új alkut.
– Oké, most már nyilvánvaló, hogy az első üzleti ajánlatom melléfogás
volt. De a következő, higgye el, jobb lesz, mert igaz. Ön főleg műkincsek
ellopásával és csempészésével keresi a kenyerét, így nyilván nem
ismeretlen ön előtt a Beck név.
West és Kitti egyformán értetlenül néztek rá.
– Őszinte leszek. Amíg nem jöttem ebbe a rendszerbe és nem tört ki a
csata a főbolygón, azt sem tudtam, hogy van Beck nevű ember a világon.
– Azt hittem, egy magafajta fickó azért tájékozottabb a műtárgyak
világában.
– Engem nem érdekelnek a régiségek. Megmondják, hogy mit lopjak el,
és ellopom. Én a beszerző vagyok, nem a gyűjtő.
– És honnan szerez információt arról, amit el kell lopnia? A helyéről, az
eredetiségéről? Ki gondoskodik szállítás közben a műkincsekről? –
kérdezett közbe Kitti.
 – Részben a megbízótól kapok infókat és eszközöket, részben pedig
megfelelő legénység kérdése – vont vállat West.
– Akkor a legénységében bizonyára van valaki, akinek ismerősen fog
csengeni a Beck név.
A társai még mindig nem értették meg, mi ennek a jelentősége, azon
kívül, hogy jó pénzt fizetne érte a császárság.
Christophe kicsit csalódott. Eddig abban a hitben élt, hogy nemcsak a
Byzantium rendszerben, de azon túl is van híre, és nem csak úgy, mint a
Birodalom propagandagépezetének egykori atyaúristene.
– A családom tartja kézben a műkincskereskedelem hetven százalékát a
Conquesten. A szektorban rengeteg galéria, egyetem és múzeum van a
birtokukban. Ásatásokat, tudományos expedíciókat pénzelnek, törvényes
és törvénytelen keretek között. – Két elkerekedett szempár meredt rá
pislogás nélkül. – Mit szólna ahhoz, ha élete végéig élvezhetné a Beck
család támogatását? Persze miután segít kijutnunk innen.
West elgondolkodott. Ellenőriznie kellett a dolgot, de ha csak a fele igaz
annak, amit Christophe összehordott – erre azért jelenleg nem fogadott
volna –, akkor a szakmájában komoly előnyre tehetne szert. Mia Keena
támogatása is rengeteg kaput megnyitott előtte, de sosem árthat még
néhány bőkezű támogató.
– Oké, most tényleg meg kell eresztenem egy hívást – mondta, és
megérintette a füle mögé beültetett komot.

***

Míg West ismeretlen informátoraival sutyorgott, Kitti, miután ellenőrizte

az ÁVR-rel, hogy a kapitány nem a hatóságot hívta, leguggolt Christophe
elé. Félénk kíváncsisággal kérdezett.
– Tényleg ilyen gazdag családból származol?
– Bezony.
– És miért nem kérjük a segítségüket?
– Mert szerintem a szüleim azt sem tudják, hogy a galaxis melyik
végében vagyok.
– Miért, rosszban vagy velük?
– Dehogyis! Csak ők olyan… Hogy is mondjam? Szétszórtak.
– Ezt hogy érted?
– A huszadik házassági évfordulójukra vettek egy holdat maguknak,
ahol kettesben lehetnek. De az évforduló után elvesztették.
 Kitti ehhez nem tudott mit hozzáfűzni. Számára már az nagy dolog volt,
hogy valaki csak úgy vesz egy holdat. A képesség annak elvesztésére
meghaladta a képzelőerejét.
– Rendben – emelte fel a hangját West, bontva a vonalat. Elégedetten
Christophe-ra és a felegyenesedő Kittire pillantott. – Jack, úgy tűnik, igazat
szóltál. Nyilvánítsuk a mai napot piros betűs ünnepnek.
– Milyen jól kiismert – nevetett Kitti.
Christophe nem kommentálta.
– Van valami terve is, vagy rögtönözzünk?
Christophe és Kitti sokat sejtetően összenéztek.
West elfintorodott ennek láttán. Úgy érezte, ez nem jelent jót.

***

Kobol még mindig dühös volt az este történtek miatt. Rozsenko látogatása
semmilyen szemszögből sem tett jót az üzletének. Ha a BHEH igazgatója
lövöldözve beront a VIP-részlegbe, az bizony elveszi az illusztris, általában
a diszkréció miatt az Aranykalickába látogató vendégek kedvét. Hamar új
törzshely után néznek, és akkor bizony a garrogh lehúzhatja a rolót.
Ezután persze a függetlenségiek sem veszik már hasznát. Az
Aranykalicka nemcsak egy átjáróház volt a Birodalom anyabolygója és a
forradalmárok főparancsnoksága között, hanem fontos hírszerzési pont is.
Ezen a helyen a császárság vezetőinek alkohollal, droggal és nemi
vágyakkal olajozott nyelvéről hamar leperegtek a titkok, amiket a
szemfüles pincérek és kéjhölgyek szorgosan felcsipegettek.
A térkaput így is be fogják zárni. Rozsenko és Monique jelenleg
megbízhatónak tűnik, de ki tudja, mikor fordulnak ellenük. Ők a
Birodalom oldalán állnak, ha úgy hozza a sors, nyugodt lelkiismerettel
szedik szét az Aranykalickát.
Abba Kobol már bele sem mert gondolni, hogy valószínűleg el kell
hagynia a Birodalmat. Túlságosan ismert lett, s ha híre megy, hogy pártolja
a függetlenségieket, mi több, segített nekik, az asszaszinok fogják
levadászni. Persze Rini biztosan segédkezet nyújtana neki. Mielőtt
felrobbantják a térkaput, átmehet a főparancsnokságra, de aztán hogyan
tovább? Ő nem katona, nem kém, a hírszerzési munkákat a beépített Liga-
ügynökök végezték. Jól ért a szórakoztatáshoz és az üzlethez, ennyi. Mit
kezdhetne ezzel egy katonai támaszponton, kantint nyisson?
 Összességében elmondhatta, hogy a byzantiumi életét Rozsenko és
Monique látogatása végérvényesen tönkretette. El kell mennie innen
mihamarabb, aztán valahol majd nyit egy új bárt, esetleg egy kaszinót.
Mondjuk az Alea Stella űrkaszinó-komplexumban. Van már elég pénze
ehhez. Kicsiben kezdi, valamelyik külső pilonon, aztán felküzdi magát.
Álom, álom, szép álom…
Az irodája ajtaja csendben becsusszant a falba. Három testőre közül
kettő odakint maradt, a harmadik belépett vele a tágas szobába. Az esti
látogatók óta inkább nem maradt egyedül. Mindenhová BHEH-ügynököket
és árnyékbrigádosokat képzelt.
Arrata gyorsabban mozdult, mint hogy az érkezőkben tudatosult volna a
jelenléte. Kilépett a jobb oldali falat uraló barokk szekrény árnyékából.
Leakasztotta fényostorát, és meglendítette. Az aranysárga plazmával
körbefolyt szíj kicsapott, gúzsba kötötte a testőrt. A férfi fájdalmában
felordított, ahogy a plazma beleégette magát a húsába.
Arrata megrántotta a fegyvert. A testőr darabokra esett.
Az ajtó nyílt, a kint maradt két gorilla küllemű férfi tüzelésre készen
benyomult, aztán szabályos kockákra szétesve szétszóródtak a szőnyegen.
A hús- és csontdarabkák széle szénné égve füstölt. Arrata lekapcsolta a
Kobol belépése után aktivált lézercsapdát, majd a fényostorral együtt
köpenye mögé rejtette az emittereket.
A garrogh halálra rémült, de nem adta fel. Hármat csettintett. Az
Aranykalickát figyelő számítógép vette a jelet és továbbította a Liga
kirendelt katonáinak, akik a mulató egy távoli, rejtett pontján élték
mindennapjaikat, készen arra, hogy megvédjék Kobolt és a térkaput a
veszélyektől, vagy adott esetben megsemmisítsék az utóbbit. Az irodában
elrejtett transzporterek aktiválódtak. Kék fény töltötte be a tágas,
lépcsőzetes szobát, ahogy a materializáció megindult.
Hat ember velőtrázó halálsikolya remegtette meg az égett hústól bűzlő
levegőt. A transzporterek szó szerint kifordították a katonákat a bőrükből.
Cuppantak a belek, csattantak a csontok, ahogy a fájdalomtól vonagló
iszonyatok a padlóra roskadtak, s lassan, mindenhová vért spriccelve
kimúltak.
Kobol nem bírta gyomorral, elhányta magát. Az ajtóhoz bukdácsolt,
rátenyerelt a nyitásérzékelő lapjára, de nem történt semmi. Az
euticéniumlemez elvágta a kinti világot az odabenn megelevenedett
pokoltól.
Arrata Kobolhoz lépett. Fölé tornyosult.
 A lapos fejű lény az arcát eltakarva összekucorodott és megpróbált
bemászni az ajtó melletti szekrény mögé. A nagymester elkapta a nyakát,
felemelte, majd áthajította a szobán. Az íróasztalon landolt. A bútor lábai
eltörtek az ütközés erejétől, Kobol lezuhant az összeroskadó asztalról.
Arrata újra fölé hajolt. Gyorsan, mégis nesztelenül mozgott, ez még
inkább megrémisztette a garroghot. Félelmében bevizelt, közben
nyüszített, mint egy megrugdosott kiskutya.
– Akármit is akar, nem fogok beszélni – mondta józan tudatának utolsó
morzsáit összeszedve, de már maga sem hitte el a szavait.
– Nem, üvölteni fog. – Azzal Arrata nagymester levette a maszkját, és
hagyta, hogy Kobol jó alaposan megnézze az arcát.
 34.

A titokzatos MZ/X a Segreti-tartományban élt, a bolygó legmagasabb

pontján fekvő városban, Felhőfokban. A canisok által csak Tulja Barnak,
azaz Felhőkarcolónak nevezett hegy kilencezer méteres magasságba nyúlt
fel az égbe.
Felhőfokot egy hatalmas, a hegy oldalából kinyúló oszlopokon ülő,
sztázispajzzsal körbevett teraszra építették. A város tornyai túlnyúltak a
hegycsúcson, a központban álló ikertorony például a maga két kilométeres
magasságával a bolygó legmagasabban fekvő emberlakta pontja díj büszke
birtokosa volt.
MZ/X Felhőfok hegy felőli kerületeinek egyikében lakott. A parkosított
övezet kellemes, csendes környéknek bizonyult, középosztálybeli családok
mindennapi életterének. Rozsenko az utca többi épületétől semmiben sem
eltérő, kétszintes családi ház előtt tette le a gravót. Fehér falak, nagy
műgonddal megépített plazmakemence a kerti partikhoz a tisztán tartott
teraszon, gondosan nyírt bokrok a kertben, és az a szép, zöld gyep. A
kertkapuban holoportás fogadta őket.
– Kit jelenthetek be? – kérdezte a pudliarcú, virtuális canis. Egyik karja
helyén fogókkal és csipeszekkel teli kibernetikus implant volt, bal szeme
helyén pedig lézeres vizor. A teste nagy részét fekete, csövekkel és zölden
világító ledekkel teli fémruha fedte. Igen bizarr látványt nyújtott, nem illett
bele a ház és az utca képébe.
– Mi ez, kibernetikus holoorganizmus? – viccelődött Monique, megtörve
tüntető hallgatását.
– Artyom Rozsenko, BHEH – mutatta fel igazolványát Rozsenko. A kib-
holorg lézerszeme leolvasta a kártyát ékesítő holografikus jelvényt, benne
a tulajdonos azonosításához szükséges adatokkal.
A kapu felugrott a levegőbe, a ház ajtajához vezető, kövekkel kirakott
ösvény neonfénybe öltözött. Rozsenkóék végigmentek rajta.
A kámforrá váló ajtóban olyasfajta férfi jelent meg, aki még odahaza
sem tudott megszabadulni zakójától, nyakkendőjétől, tükörfényesre
suvickolt félcipőjétől. Gyanakvóan, ugyanakkor lappangó riadalommal
mérte végig váratlan vendégeit.
 Lábánál egy méretes, éjfekete kandúr lapult, kíváncsian leste az
érkezőket.
– Jól évtettem, önök a bivodalmi hívszevzéstől vannak? – kérdezte.
– Igen, uram, a hölgy Deneuve nyugalmazott igazgató. Én pedig
Rozsenko igazgató vagyok.
A férfi kissé elsápadt, ugyanakkor arcára döbbent megvetés ült ki.
Valószínűleg az ő világában az igazgatók nem pulóverben vagy kockás
flanelingben jártak. Még a nyugalmazottak sem.
– Évtem. Mily illusztvis vendégek. – Ellépett az ajtóból. – Kévem,
fávadjanak be!
– Kik azok, drágám? – érkezett eléjük egy tip-top háziasszony. Elegáns
blúzt, rövid szoknyát és magas sarkú szandált viselt. Rozsenkónak az az
érzése támadt, hogy a nő aktív sminkmodullal fekszik és kel, mert a késő
esti időpont ellenére makulátlanul festett, fitt és friss volt. Akárcsak a férje.
– A BHEH-tól jöttek. Bivodalmi hívszevzés.
A nő jobban elsápadt, mint férjura. Reflexszerűen kapta fel a lábai között
tekergő macskát, és kis híján Rozsenkóhoz vágta. Csak azért nem jött össze
a mutatvány, mert a macska felháborodottan fújva megtekerte hatalmas
testét, így kiszabadult a nő szorításából.
– Kérem, ne vigyék el a fiamat! – fakadt sírva a nő.
Rozsenko és Monique elégedetten összenéztek.
– Dvágám! – rivallt rá a férfi semmivel sem kevésbé riadtan. – Még nem
mondták, mi jávatban vannak.
– Valóban a fiát keressük. – Rozsenko barátságosan beszélt, nem akart
még jobban ráijeszteni a háziakra. – De a segítségét szeretnénk kérni.
A sokkhatás teljes volt. A macska eszmélt először, nyávogott egyet,
megtörve az emberekre borult csendet. Az apa megrázta magát.
– Pevsze, pevsze, kévem, kövessenek. Timothy lent lakik a pincében. –
Azzal elindultak. A nő csendben követte őket. A macska előrerohant,
mintha csak ő lenne az úr a házban.
Timothy birodalma híven tükrözte hobbiját. Az ablaktalan szoba mind a
négy falát tucatnyi kisebb képernyőre osztották szét a kivetített
virtuálmonitorok. Alattuk nagy teljesítményű számítógépek búgtak, optikai
és digitális olvasókkal, a legelavultabb PS2-es csatlakozótól a
legmodernebb mentális adó-vevőkkel felvértezve. Virtuálbillentyűzetek és
virtuálmonitorok lebegtek a levegőben, a mennyezetet a kriogenetikus
hűtőrendszer csövei hálózták be. A lépcső mellett bevetetlen ágy állt, ezen
telepedett meg a macska. Dagasztotta kicsit a gyűrött paplant, majd
kényelembe helyezte magát.
 A kép igen meggyőző volt, egyvalami mégsem illett bele: Timothy. A
napbarnított bőrű, kisportolt, kifejezetten jóképű huszonéves fiú sokkal
inkább tűnt légfocicsatárnak, mint hackermesternek. Ahogy felállt
gravoszékéből, trikója megfeszült dagadó izmain. Monique leplezetlen
csodálattal mérte végig.
– Timothy, ők itt Deneuve asszony és Vozsenko igazgató úv, a BHEH-
tól.
– Hírszerzés? – riadt meg a Rozsenkóval egyazon magas fiú. Kezet
ráztak, erős marka volt.
– Úgy van, de ne ijedj meg, csak a segítségedet szeretnénk kérni. Amúgy
nem vagyok asszony – pontosította a dolgot Monique, szemérmetlenül
méricskélve Timothyt.
– Miben segíthetek a BHEH-nak? – kérdezte amaz, miután ő is megnézte
magának a nőt. Láthatóan nem zavarta, hogy Monique nagyjából egyidős
az anyjával.
– Ha lehet, nem a szüleid előtt beszélnénk ezt meg.
A szülők értettek a szóból, azonnal kivonultak. Az anya még
megkísérelte magával vinni a csendben figyelő macskát, de ő, nem sorolva
magát a szülő kategóriába, maradni akart. Húsz karommal és hangos
morgással adta a háziasszony tudtára mindezt. Timothy riadtan tekintett
oda, de miután látta, hogy anyja nem erőszakoskodik, hanem felsiet a
lépcsőn, láthatóan megnyugodott.
– Szóval – vette elő az adatkristályt Rozsenko. – Szeretnénk megtudni,
milyen adatok vannak ezen a kristályon.
Rozsenko nézte egy darabig Timothyt, amint a fiú a számítógépek
csatlakozói között matat, aztán a srácot mustráló Monique-ra sandított.
– Tehát az ilyen pasik jönnek be neked.
– Nem mondom, szívesen elvinném egy kis terepgyakorlatra – felelte
Monique, és összefűzött kézzel az egyik szekrénynek támaszkodott. – De
csak egy-két éjszakára, hosszabb távon jobb szeretem a tapasztaltabb,
harcedzettebb férfiakat.
A nő pillantásától Rozsenko úgy érezte, hogy belekerült abba a
képzeletbeli mérlegbe, amin Timothy is helyet foglalt. Ez egyszerre
bosszantotta és imponált neki.
– Amúgy mit látsz rajta? – kérdezte végül Rozsenko, halkabbra véve a
hangját. Néhány percig figyelték, amint Timothy a számítógépek között
jár-kel, Monique csak aztán válaszolt.
– Például azt, hogy gőze sincs arról, mit csinál.
– Foglald le néhány másodpercre.
 – Örömmel – indult meg a nő Timothy felé egy támadó kobra
lendületével.
Rozsenko az ellenkező irányba fordult, és alaposan szemügyre vette a
számítógépeket, virtuálmonitorokat, néha megérintett egy-egy gombot a
virtuális klaviatúrákon. Úgy haladt a fal mentén, mintha csak egy
múzeumban járna, de szakértő szeme nem a kiállítási tárgyakat vizslatta.
Olyasmit keresett, ami jól el lett rejtve.
Monique közben intim közelségbe hajolva duruzsolt látszólag piszlicsáré
dolgokról Timothynak. Kérdezgette a hackerkedésről, mondogatta, hogy ez
mennyire lenyűgözi őt. Nem kellett megerőltetnie magát, a srác figyelmét
már akkor sikerült elterelnie, amikor mellé állt.
– Szia, macsek – üdvözölte Rozsenko a közönyösen bámuló macskát. Az
állat nagylelkűen hagyta, hogy megsimogassa, majd fenséges daccal
hátracsapta a fülét, és a párnára tette az állát. Neki ennyi elég volt
Rozsenkóból.
Az igazgató hetyke mosolyt eresztett meg a fél szemmel őt figyelő
Monique felé.
– És mondd csak, Timothy, MZ/X hol van?
– Ő, ő ott van… – A fiú későn jött rá, hogy elszólta magát.
A macska ugrott, de hiába, Rozsenko elkapta a grabancát. Éktelen visítás
tört fel az állatból, hevesen vonaglott, egyszerre próbált szabadulni,
karmolni és harapni. Egyik sem sikerült, Rozsenko erősen és szerencsés
helyen csípte nyakon. Végül nagyot fújva feladta a küzdelmet. Aztán
megszólalt.
– Tim, te olyan hülye vagy, hogy kurzust kéne tartanod! Tegyél már le,
te vadszamár! – Rozsenko elengedte. A macska visszazuhant az ágyra.
Idegesen tisztogatni kezdte fekete, összeborzolódott bundáját, közben
végig zsörtölődött. – Ember kandúrok, meglátnak egy emlőpárt, és máris
kikapcsol az agyuk. – Monique jót nevetett, Timothy pirult, Rozsenko
összehúzott szemöldökkel fejezte ki sértődöttségét és tiltakozását a
megállapítás ellen.
– Na, hadd lássam azt az adatkristályt! – MZ/X leugrott az ágyról,
végigszaladt a szobán és letelepült a gravoszékbe. A szerkezet
szemmagasságig röpítette. Timothy letette elé a kristályt.
– Dekódolni kéne, gyorsan – mondta Monique. A macska olyan
pillantást vetett rá, amitől menten Rozsenko biztonságos háta mögé kellett
húzódnia.
– Akkor bízzátok Mickey egérre! – prüszkölte a macska. – Tudjátok,
milyen bonyolult egy adatkristályt feltörni? Másolni, azt igen, azt könnyű,
a belső szerkezet könnyen lemásolható, na de azt értelmezni? A Krande-
féle színezési eljárástól a Pope-érhálózat értelmezéséig mindent be kell
vetni. Tisztában vagytok azzal, mit jelent ez? A fenét vagytok, a szőrös
gumilabdámba több ész szorult, mint hármatokba együttvéve. –
Rozsenkóra pillantott, és riadtan hátracsapta a fülét. – Remélem, nem
égetően fontos ügyről van szó, mert ez bizony időigényes munka lesz.
– Életek múlnak rajta, és talán a Birodalom biztonsága is – mondta
Rozsenko.
– És a BHEH-nak hozzám kell jönnie, eldobom az agyaimat. Persze nem
ez lenne a helyzet, ha alkalmaztak volna. Dehát az akkori háziemberem
megbukott a teszten, mert maguk ragaszkodtak egy olyan idejétmúlt és
rasszista szabályhoz, hogy macska, még ha génmanipulált is, nem mehet be
a székházukba. Hát ez az eredménye! – Mérgében a farkával tisztára
seperte a széket.
– Majd szólok Kar Dernek a személyzeti osztályon – reagálta le
Rozsenko MZ/X kifakadását. – Most viszont lennél olyan kedves, bundás
barátom, és elárulnád, hogy mégis mennyi időbe telik kinyerni az
adatokat? – Kezdett bosszús lenni. Nem szerette, ha beszélő macskák
húzták az időt. Karjait összefonta a mellkasa előtt, ujja a Bulletstorm
markolatát simogatta.
– Tízezer follissza a kezdőár, utána tárgyalhatunk olyan lényegtelen
dolgokról, mint az idő.
Rozsenko ezt hallva előrelépett, a Bulletstorm kibiztosítva, MZ/X
felfújta magát.
– Oké – állt közéjük Monique. – Mennyi az annyi?
– Belenőtt a fejszőröd a füledbe? Mondom, tízezer előre és további húsz,
ha kész vagyok.
– Rendben. – Monique aktiválta omnitouchát, rácsatlakozott számtalan
álneveinek egyik bankszámlájára, aztán kérdőn meredt a macskára. MZ/X
ciccentett egyet, Timothy ugrott. Elintézték egymás közt a pénzügyeket.
– Viszont akárhogy erősködsz, kőfejű komám, a művelet akkor is időbe
fog telni – magyarázta közben MZ/X Rozsenkónak. – Legalább tizenkét
óra, a legjobb esetben. Az adatok mennyisége ezt természetesen arányosan
növeli. És hiába nézel ilyen csúnyán…
– Ez a kedves pillantása – szúrta közbe Monique kuncogva.
– …akkor sem tudom a dolgot tizenkét óra alá vinni, sajnálom. Adjátok
meg a számotokat, és jelentkezem, amint készen vagyok.
 Jobb híján így tettek. Rozsenko megadta egyik álneve privát hívójelét,
majd távoztak. Még csak azt sem kérdezték meg, hogyan lehet egy macska
a bolygó legjobb hackere.
 35.

West társaival a sarkában lépett ki a szálloda melletti tömegbe. Christophe

annyira a fejébe húzta Tyrannosaurusbőr dzsekije csuklyáját, amennyire
csak lehetett, Kitti pedig kibontotta a haját és hagyta, hogy a téli szél az
arcába fújja.
West gravója a hotel előtt parkolt. A kapitány sebesen nyitotta az ajtókat,
miközben próbált feltűnésmentes lenni. Christophe behuppant az
anyósülésre, Kitti a hátsóra. Ekkor két rendőr lépett a gravóhoz. Az
alacsonyabbik megszólította Westet.
– Azonosítsa magát, polgártárs! – A hangja alapján férfi lehetett. A
rendőregyenruhák, akárcsak a sisakok mikrofonjai,
megkülönböztethetetlenné tették a hatóság embereit. Nő, férfi, fiatal vagy
öreg, mindegy, mindenki arctalan robotnak tűnt, amíg nem csapták fel a
rostélyt.
– Ó, persze, biztos úr, máris.
– Megkérném az utasokat, hogy szálljanak ki! – mondta a másik
ugyanolyan géphangon, mint elődje. Valamivel magasabb és szélesebb
volt.
Mivel Christophe-nak és Kittinek nem akaródzott kiszállni a sötétített
üvegű gravóból, a rendőrök hamar ingerlékennyé váltak. Hangjuk
másodszori felszólításkor sokkal fenyegetőbben recsegett a szélben.
– Azt mondtam, szálljanak ki azonosításra!
– Maga pedig kotorja már elő a kártyáját!
– Máris, biztos úr, máris. – West tapogatni kezdte a pilótazubbonyán és
csatos dzsekijén szétszórt tucatnyi zsebet. Gravifejes dugóhúzót, automata
racsnis kulcsot, lekapcsolt energiakalapács-nyelet és ki tudja még, mit
pakolt ki a rendőr nyitott tenyerébe.
– Használd a kézi szkent! – mondta a lakli járőr, kezében az említett
eszközzel. Villás felét a gravo anyósülésére irányította. A sötétített ablak és
a csuklya sem volt számára akadály, azokon keresztül is letapogatta a
járműben ülő férfi arcát. Eztán rácsatlakozott a birodalmi rendőrségi
adatbázisra, hogy összevesse a kapott információkat a nyilvántartással.
– Maga gúnyolódik velem, polgártárs? – dörögte közben a mélynövésű
figura, és dühösen Westhez vágta tenyere tartalmát.
 – Maga szerint ki merem gúnyolni a mélyen tisztelt biztos urakat? – A
pilóta leguggolt és hamar összeszedte a cuccait. Valahogy sikerült mindet
egy zsebbe beletuszkolni.
– Igen, szerintem képes rá.
– Nos – állt fel West. Miközben guggolt, a rendőr nem láthatta, hogy
előhúzta a Berettáját. – Önnek bizony nyomozónak kellett volna állnia,
mert fantasztikusak a megérzései.
– Ez Christophe Beck! – kiáltott a gravo másik oldalán álló rendőr,
felerősített hangjától zengett az utca.
West mellbe lőtte az előtte álló járőrt. A másik a fegyveréért kapott, de
elkésett, sisakjába kék sugár csapódott. Helyből hátraszaltót vetett, arccal
tompított a járdán, és ott is maradt.
West beugorva a gravóba indította a hajtóműveket, majd sebesen
gyorsítva a levegőbe emelte a járművet.
– Oké, mostantól itt is halálra vagyok ítélve.
– Adja a mindenható, hogy távollétünkben hozzák meg az ítéletet –
mondta a mellette még mindig a csuklyája alatt rejtőző Christophe.
Két rendőrségi gravo vágott be melléjük. A bal oldaliban ülők heves
kézmozdulatokkal próbálták leintegetni a menekülőket az égről. Más
lehetőségük nem volt, West a jármű kibérlése után minden vevőt kiszerelt
belőle, elkerülve a hatóság beavatkozását a vezetésbe. Végül az
integetéssel is felhagytak, miután a kapitány a középső ujját felmutatva
adta a tudtukra elhatározását.
Válaszul lézerágyúk emelkedtek ki a rendőrségi gravók orrából. Két pár
cső fordult rá West gravójának hajtóművére. A rendőrök még egyszer
utoljára intettek. West lekapcsolta az antigravitációs paralokat. A gravója
döglött kacsa módjára zuhant ki a két másik jármű közül.
West a föld felett kapcsolta vissza a paralokat. A gravo megugrott az ég
felé, de pilótája visszakényszerítette földközelbe. Az utcafronton a házak
között cikázva próbálta lerázni a nyomába szegődő két rendőrségi gépet.
Azok folyamatosan ontották magukból a kék lézersugarakat. Nagyjából
mindent eltaláltak a járókelőktől a legmagasabb toronyházakig, de a cikázó
üldözöttet sehogy sem sikerült.
West hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a gravo orrát. Emelkedtek
néhány tucat szintet, majd egy félorsós fordulóval kicsapott balra. A
rendőrök csak addig merték követni, amíg át nem száguldott az útba eső
üvegtorony egyik emeletének panorámaablakán.
– Megörültél, Theodor? – kérdezte a nő a hátsó ülésen, mereven
kapaszkodva West ülésébe.
 – Gondoltam, levágok pár kanyart.
– Itt emberek vannak, legyúrod őket, hadd hulljon a férgese?
– Ugyan, elugranak ezek. – Valakinek még arra is volt ideje, hogy székét
a gravóhoz vágja. A fémbútor szétrobbant a hajtóműházon. – Oké, azért a
tetűért lehet, hogy vissza kéne fordulni.
Komoly anyagi kárral hagyták maguk mögött a toronyházat, azonban a
rendőröket nem sikerült lerázniuk. Sőt, immár hat gravo várta őket a
torony túloldalán, gyémánt alakzatban, tüzelésre készen.
– B-terv! – kiáltotta West, és helyből megfordította a tengelye körül a
gravót. Visszaszáguldottak a házba, ezúttal a kettővel feljebbi szintre
vágtak be.
– B, mint baszhatjuk? – kérdezte Kitti. Közben Christophe aktiválta a
füle mögé ültetett komot.
– B-terv, ismétlem, B-terv. Ó…
– Mi az, hogy ó? – kérdezte West, miközben gravójával kiszélesítette a
szint egyik folyosóját.
– Eszükbe sem jutott, hogy az A-terv működni fog, szóval már a
kezdetektől fogva a B-terv szerint dolgoztak.
– Mióta elkezdtük?
– Mióta megismertek.
Kitti nevetett, West morgott, egy turbólift pedig elvesztette paraljait,
amikor a gravo átszáguldott rajta. Aztán jött a következő üvegfal, mögötte
az egyre gyarapodó rendőrségi kordonnal. A lézereső már azelőtt
megindult, hogy Westék áttörték az ablakot.
A hajtóművek felmondták a szolgálatot, a paralok szikrázva adták meg
magukat a lézereknek. Az utasok lebuktak, így az ablakokat szétrobbantó
nyalábok elkerülték a fejüket. A gravo a padlón csattant, de a lendület vitte
tovább. Megállíthatatlanul közeledett az ablak és a mögötte húzódó kétszáz
emeletes mélység.
Ekkor egy amorf teknősbékára emlékeztető űrhajó ereszkedett le a
magasból, hasán feltárult a teherraktér rámpája. A rendőrségi gravókat
szétfújta a hajtóműszél, tehetetlenül zuhantak a mélység felé. Kettő
összeütközött, egy pedig nem tudott kijönni a dugóhúzóból, így a betonba
csapódva robbant szét. A maradék messzire menekült.
Westék gravója beröppent a hajóba. Alkatrészeket hányva, fülsértően
csörömpölve, szikrákat szórva száguldott végig az euticéniumlemezeken,
mire végre megállt a tágas tér közepén. A Sárkányszív azzal a lendülettel
zárta a rakteret és kilőtt az űr felé.
 Két ember rohant a gravóhoz. Az egyik egy kopasz hústorony, akinek a
magasságával csak a szélessége vetekedhetett. A mellette szaladó fiatal
lány a hónaljáig sem ért fel, pedig teljesen átlagos méretű nő volt. A
kívülállókban fel sem merülhetett, hogy a King Kongot minden bizonnyal
ősei közt tudó óriás és a törékeny, serdülőkorú lány testvérek.
– Kapitány, éltek? – kérdezte a lány, miközben a hústorony laza
mozdulattal letépte a kilyuggatott tetőt a gravóról.
– Még nem dőlt el, kérdezd meg öt perc múlva – ugrott ki West a
roncsból, és már rohant is fel a lépcsőn, át a folyosókon, egyenesen a hídra.
A Sárkányszív fénykorában közel egy tucat ember dolgozott a
vezérlőteremben, de Westnek nem futotta ekkora legénységre, így inkább
átalakíttatta hajóját, hogy adott esetben egyetlen ember is képes legyen
minden rendszert egyidejűleg irányítani.
Ezt a feladatot egy betegesen sovány, kefefrizurás fiú látta el, aki alig
léphette át a második X-et. Szinte elveszett a terem közepén felállított,
virtuálmonitorokkal körbevett kapitányi székben.
– Hogy állunk, Menyét?
– Jól.
Sziréna szólt és több vörös jel is megjelent a terem falai mentén futó
állások kijelzőin. West a kapitányi szék háttámlájára támaszkodva olvasta
le az ottani adatokat, majd Menyéttel együtt elsápadva kinéztek az ablakon.
Odakinn már az űr terült el, előtte egy rombolóval. A horgony alakú hajó
minden létező fegyvere rájuk meredt.
– Nem jól – helyesbített Menyét. – Vonónyalábra kaptak.
– Grahish császár nevében felszólítom önöket – dörrent rájuk egy
kemény hang a Sárkányszív interkomjának hangszóróiból –, hogy eresszék
le a pajzsaikat, kapcsolják ki a fegyvereiket és feltétel nélkül adják meg
magukat! Máskülönben elpusztulnak!
Mintha csak a felszólítást akarták volna nyomatékosítani, három
vadászgép húzott el a Sárkányszív hídja előtt. Megfordultak, majd
visszatérve felvették a teherhajó sebességét. A tehetetlenséget kihasználva
megperdültek, így fegyvereik a híd ablakára meredtek.
Menyét felnézett kapitányára.
– Készültél C-tervvel?
West úgy pillantott le rá, mint aki a C betűt sem ismeri.

***
A Felkelők végzete néhány perc alatt bevontatta a Sárkányszívet az egyik
dokkjába. A teherhajó nagyot zökkent, amikor az erőtéremitterek
rögzítették a tágas hangárban, és a sugárrámpa összekapcsolódott a
főzsilippel.
West és legénysége a raktérben gyűlt össze. A létező összes fegyvert
elhelyezték a fegyverszekrényekben, harcászati rendszereiket deaktiválták.
Egy szemernyi ellenségességet sem akartak mutatni.
West végignézett kilencfős legénységén. Elégedett mosoly terült szét az
arcán.
– Remek. Justin, nézz kicsit barátságosabban. Melák, te ülj le! – Az óriás
lehuppant a felső fedélzetre vezető lépcsőre. A térdére telepedett fiatal lány
kényelmesen elfért rajta.
– Zseniális, senki sem szólhat ránk egy rossz szót sem. –
Ellenvéleményként a földön elnyúlt tagbaszakadt vénember nagyot
horkolt. – Valaki költse föl Yant.
Egy ázsiai nő és a morcos képű Justin megragadta és együttes erővel
felemelte a földről az alkoholtól és hathetes kosztól bűzlő mérnököt, majd
Melák mellé tették. A feje nagyot koppant a fémfokon, de horkolása ettől
sem csendesedett.
Westnek ennyi elég volt, jobbat felelőtlenség lett volna elvárnia.
Legalább nem fognak fenyegetőnek tűnni. Rácsapott a tehertérből nyíló
zsilip vezérlőgombjára. A vastag euticéniumajtó nyikorogva kezdett
emelkedni.
Tucatnyi rohamosztagos nyomult be állig páncélban, a társaságra fogott
Laserrain karabélyokkal. Nyomukban egy tiszt érkezett, az Árnyékbrigád
vörös-fekete egyenruhájában. Bulletstormja a tokjában nyugodott.
Végigmérte a társaságot, majd szó nélkül a felső fedélzetre vezető
lépcsőhöz ment. Nem Melák, a testvére vagy a részeg öreg érdekelte,
hanem a feljáró mellett álló páros.
A nő falatnyi bőrkabátot viselt az acélszürke top felett, csípőtől induló
bőrnadrággal, térdig érő csizmával, és könyökön túl végződő kesztyűvel.
Barna haja az arcába lógott, ám zöld szemét ez sem tudta elfedni.
A férfi szakadt, Tyrannosaurusbőrből készült dzsekit viselt, annak
csuklyáját a fejére húzta. Farmernadrágját és márkás sportcipőjét szintén
kikezdték az elmúlt hetek megpróbáltatásai.
A brigádos elismerően hümmögött a furcsa páros láttán.
– Átvertek minket.
– Ez biztos, százados? – kérdezte az egyik rohamosztagos, feltehetően a
parancsnok. – A személyleírásuk megegyezik.
 – Ez a nő csak kisminkelte magát, hogy hasonlítson Renoir-ra – húzta
félre a barna tincseket, hogy az őrnagy rendesen megnézhesse az arcát.
Harmincas éveiben járó, nyúlánk arcú nő nézett rájuk.
– És az ÁVR-nek nyomát sem találja a rendszerem, pedig IFF12 van
bennük. A fickó pedig álcamodult kapcsolt magára. – Megragadta a férfi
csuklóját, és lehúzta róla az álcamodul karkötőjét. Christophe arca eltűnt,
helyére dús szakállat viselő, őszes hajú ember arca került.
West látszólag közönyösen figyelte az eseményeket, de készen állt arra,
hogy ha a hatóság egyetlen rossz mozdulatot tesz, mészárszékké alakítsa a
rakteret.
– Kérem, azonosítsák magukat – mondta az árnyékbrigádos, és
omnitouchával rákapcsolódott a BHEH nyilvántartására.
– Obi Redknap professzor vagyok, a Bellerophoni Tudományegyetem
történelem tanszékéről – mondta a szakállas férfi, és dzsekije zsebéből
előhalászta lapos vizorját. Felhelyezte a szemére.
– És ön, hölgyem? – fordult a brigádos az időközben beszőkült, égkék
szemű tüneményhez.
– Mia Bellucci Keena.
A százados elvégezte az azonosítást. Az eredményt látva egy percig sem
habozott, a rohamosztagosokhoz fordult.
– Itt végeztünk, uraim. A célszemélyek valószínűleg még mindig a
bolygón vannak.
– De Prescott százados… – tiltakozott volna a rohamosztagos
parancsnok, ám az árnyékbrigádos pillantását látva inkább csendben
fejtette ki ellenérzését a paranccsal kapcsolatban. – Uram, ezek az emberek
a Birodalom ellenségeinek segítettek. Nem hagyhatjuk futni őket.
– Őrnagy, az a nő ott a Nyugati Űr Társaság ügyvezető igazgatójának a
lánya. – Az őrnagy arca ugyan nem látszódott a sisakban, de hallgatásából
egyértelmű volt, hogy gőze sincs arról, ez mit jelent. – Ha csak egy
hajszála kihullik miattunk, nem lesz gondunk a nyugdíjra.
– Úgy érti?
– Úgy – bólintott, mire az őrnagy hátraarcot vezényelt és
visszamasírozott embereivel a rombolóra. Prescott százados a jóllakott
csecsemő módjára vigyorgó West felé fordult. – Kapitány, egy szóra –
intette magához, mint ahogy a macskákat szokták magukhoz csábítani az
emberek.
– Igen, századosom?

12
IFF: identification, friend or foe, magyarul barát-ellenség azonosító
 – Két dolog – mutatta mutató- és középső ujjával. – Egy, törölje le azt a
vigyort a képéről, mielőtt letörlöm a képét a fejéről.
West így tett, szó szerint. Elhúzta a kezét a szája előtt, és máris komor
ábrázattal fülelt.
– Kettő, ha ennek az ócskavasnak egyetlen csavarját meglátom újra a
Birodalomban, kvantumszinten vágom sztázisba a bagázst, beleértve a
szöszit is. Aztán csinos kis diorámát rendezek be magukból a Birodalmi
Palota főterén. Most szabad kérdezni, ha valami nem lenne világos.
– Minden világos, századosom. Mostantól parszeknyi ívben kerüljük a
Birodalmi Palotát.
– Takarodjanak!
Ez jó volt végszónak.
 36.

Miután Westék gravója felszállt a hotel előtti utcából, senki sem rohant oda
a két földre került rendőrhöz. Az Igazi Bizánci Birodalom lakói már régen
megtanulták: a hatósági ügyekbe egészségük érdekében ne avatkozzanak
bele. Jobb, ha a derék polgár nem tanú. Ennek megfelelően a lövöldözés
kezdetekor mindenki felszívódott az utcáról.
Így legfeljebb csak az ablakok árnyékából kukucskálók lepődhettek meg,
amikor a két agyonlőtt rendőr fájdalmas nyögések közepette felállt.
– Egek, mekkorát üt egy ilyen kábítólövés – próbálta megdörzsölni égő
arcát Christophe, de a sisakrostély útját állta. Csak azért nem csapta fel,
mert eszébe jutott, hogy még a nyílt utcán állnak. – A nyakamat
szeghettem volna.
– Te panaszkodsz? – szólt a járdáról feltápászkodó Kitti. – Én éles lövést
kaptam. Ez a West egy barom. Ha nincs az ÁVR, hulla vagyok, a
rendőrségi pajzs ilyen közelről szart sem ér.
Kitti a panaszkodás után belehallgatott a hatósági komforgalmazásba.
Ahogy arra számítottak, a Birodalom teljes rohamot indított, miután a
környékbeli biztonsági berendezések és a rajtuk lévő rendőrségi harcászati
rendszerek a lövöldözést észlelve riadót fújtak. A rendőrségi jármű
számítógépe nyomon követte a hatósági gravók mozgását, így Christophe-
ék végignézhették, miképpen gyarapodik a Westéket üldöző boly. Ezzel
egy időben ritkult a szigor a város más részein.
Kisvártatva az a hívás is megérkezett, amire vártak.
– Minden belvárosi egységnek, a hadsereg parancsára induljanak a
legközelebbi dokk felé. Figyelem, Christophe Becket és Kitti Renoirt
üldözőbe vették. A hadsereg engedélyt adott a fegyverhasználatra.
Ismétlem, bárki, aki meglátja a DRM2000 típusú, zöld színű, AVPR-2007-
es azonosítójelű gravót, tüzet nyithat.
Behuppantak a hotel melletti sikátorban hagyott, még a kávézónál
zsákmányolt rendőrségi gravóba, és elindultak az ipari városrész felé.
Gyorsan bejutottak a félig lerombolt negyedbe. A hajtóműgyár még mindig
lángolt, a Megdöglesz, ha bejössz környékén pedig folyamatban volt a
mentési művelet. Velük senki sem törődött, még a vadászgépek is elhúztak
mellettük. A polgári űrreptér felé tartottak, ahonnan ekkor startolt a
Sárkányszív.
Kitti a Lina dokkjától egy sarokra tette le a gravót. Levette a sisakot,
majd kiszállt, és megszabadult a páncéltól is.
– Akkor, ahogy megbeszéltük. Ne feledd, csak egyetlen esélyed lesz,
aztán elszabadul a pokol – magyarázta Christophe-nak, aki átült a
vezetőülésre, majd szemrebbenés nélkül végignézte, amint Kitti átvette
korábbi ruháját. – Figyelsz?
Christophe elbambult arccal meredt rá, majd mintha felébredt volna,
bólintott.
– Persze, azt mondtad, hogy egyetlen poklom lesz, mert különben
elszabadul az esély.
– Előfordulhat olyan szituáció, amikor komolyan viselkedsz?
– Hogyne, bármikor, amikor nem akarnak megölni, vagy nincs csinos nő
a közelemben. Bár ez a kettő az utóbbi időben kéz a kézben jár, nem is
értem, miért.
Kitti lecsapta a vezetőoldali ajtót, majd beült az anyósülésre. Christophe
az orrát dörzsölve beindította a hajtóműveket, és a levegőbe emelte a
gravót. Aztán látványos kört írt le a Lina erőtérrel lezárt tetejű dokkja
fölött, majd landolt a bejáratnál. A kapu előtt másfél tucat rohamosztagos
és egy árnyékbrigádos figyelte a manővert.
Christophe szállt ki először, aztán átment a jobb oldalra, és kiráncigálta
az energiabilincsbe vert Kittit a járműből. A nő ellenkezni próbált, de
látszólag nem bírt fogvatartója erejével.
A hadnagyi rangot viselő árnyékbrigádos és a rohamosztagosok
kíváncsian, mégis csőre töltött gyanúval figyelték a komikus előadást. A
brigádos előrelépett, miután jelezte a rohamosztagosoknak, hogy
maradjanak készenlétben. Christophe maga elé lökte Kittit. A brigádos
férfi résen volt, gyorsan hátralépett, hogy biztos távolságban maradhasson
mindkettejüktől. Közben aktiválta az ÁVR-t.
Kitti ÁVR-je szintén pásztázott, így érzékelte, amint bajtársa felméri
Christophe-ot. Reményük, hogy még senki sem jelentette a kávézónál
kiütött két rendőr eltűnését, nem volt alaptalan. Az árnyékbrigádos nem
fogott fegyvert Christophe-ra, készséggel elhitte, hogy rendőr.
Aztán a hadnagy Kittire irányította az ÁVR-jét, és amint a két rendszer
érzékelte egymást, passzívba kapcsolták magukat. Ez van, ha két
árnyékbrigádos találkozik, a barát-ellenség felismerés ellehetetleníti, hogy
az ÁVR-eket egymás ellen lehessen fordítani. Persze eme gyengeséget
senki sem reklámozta a században, még az uralkodó sem tudott róla. Ez az
aprócska hiba a rendszerben huszonkét évvel ezelőtt igen komoly gondot
okozott, amikor egy Redgrave nevű felderítő specialista megölte a Terror
Császárát.
Ugyanakkor a passzív állapot nem jelenti azt, hogy nem tapogathatják le
egymást. És amit a hadnagy észrevett, az nyugtalanná tette. Az ÁVR sehol
sem érzékelte Kitti Bulletstormját. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy
árnyékbrigádos elveszítse a fegyverét, és az sem volt lehetségesebb, hogy
egy egyszerű rendőr lefegyverezte. Kivéve persze, ha hagyja magát,
mondjuk, mert el akar jutni valahová. Például a hajójára.
A hadnagy a Bulletstormjáért kapott, ám hiába, az ÁVR-je lekapcsolta a
fegyvert, és rögzítette a tok peckét. Egyedül a pajzsot engedte felkapcsolni.
A férfi dühödten adott mentális utasítást a tiltások feloldására, de
harcászati rendszere ezúttal semmibe vette.
Kitti hirtelen elszakította energiabilincsét, és aktiválta az egyik
tárolóikonját. A paradimenzionális térből a kezébe pottyant az MMX Art
of Laser. Mellbe lőtte vele a megszeppent rendőrt játszó Christophe-ot.
A rohamosztagosokban hamar realizálódott, hogy a fogoly elszabadult és
halálos sugarakat osztogat mindenfelé. Ugyan senkit sem talált el, de egyre
több vörös nyaláb száguldott el mellettük, úgyhogy a tüzet viszonozva
hamar a gravóik mögé húzódtak.
Közben az árnyékbrigádos hadnagy is feladta a küzdelmét engedetlen
harcászati rendszerével, és felkapta Christophe Laserrain karabélyát.
Meghúzta az elsütőbillentyűt. A Laserrain elsült.
Visszafelé.
Egész pontosan túltöltődött és felrobbant a kezében. Az ÁVR elnyelte a
kitörő energia nagy részét, de ilyen közeli robbanást még az sem tud
teljesen kivédeni. A hadnagy megpörkölődve, eszméletét vesztve repült el,
majd csonttörő erővel nekicsapódott az egyik katonai gravónak.
A százados kiütése után Kitti ÁVR-je újra aktív állapotba kapcsolta
magát. Ennek örömére a nő odadobta az Art of Lasert a térdre emelkedő
Christophe-nak, közben előhúzta Bulletstormját az imént aktivált ikonból.
Utasította az ÁVR-t, hogy terjessze ki a pajzsot a férfira is, egyúttal zavarja
meg a rohamosztagosok harcászati számítógépeit, és blokkolja a kimenő
komvonalakat.
Christophe az Art of Laserrel a járdát, az utat és a dokk falát célozta,
méretes darabokat kirobbantva belőlük. Nem okozott kárt a
rohamosztagosokban, de a fegyver puszta rombolóereje megriasztotta őket.
Füst burkolta be az egyenruhásokat, plasztbeton darabok kopogtak
páncéljaikon, lángnyelvek nyaldosták pajzsaikat, ahogy Christophe
módszeresen porig rombolta körülöttük az utcát.
Kitti is csatlakozott a tűzpárbajhoz, ő a gravókat vette célba.
A rohamosztagosok hamar rájöttek, hogy járműveik nem nyújtanak
biztos fedezéket a Bulletstorm és az Art of Laser ellen, miközben a
Laserrainek képtelenek kárt tenni az ÁVR pajzsában. Talán ha mindnyájan
össztüzet tudnának zúdítani Kittire, akkor lenne esélyük, ám összezavart
harcászati számítógépeikkel nem látták át a helyzetet. Így inkább
visszavonulót fújtak.
Egymást fedezve, a lángoló gravoroncsok árnyékában szaladtak a közeli
dokkok felé, hogy azokat megkerülve kereszttűzbe foghassák Kittiéket.
Csak öt rohamosztagos maradt hátra, akik megpróbálták feltartani a
körözötteket, míg társaik visszaérnek.
Kitti nekilódult, szélsebesen leküzdötte a közte és a rohamosztagosok
közötti jelentéktelen távot. Átvetődött az egyik égő gravo tetején, és a
katonák között egy macska ügyességével fogott talajt. Az ÁVR azonnal
kibertámadást indított a hatótávolságába került rendszerek ellen. A
fejletlenebb technológia ilyen kis létszámban és távolságról nem jelentett
kihívást, gyorsabban lekapcsolta a rohamosztagosok pajzsát, mint hogy
azok magukhoz tértek volna ámulatukból. Eztán már csak szép sorban le
kellett lőni őket kábítósugárral.
A nő fújt egyet. Nem fárasztotta le a harc, csak eddig attól tartott, hogy
kárt tesznek valakiben. Főleg Christophe miatt aggódott, nem volt valami
tehetséges céllövő. Az ÁVR azonban biztosította, hogy a leterített
rohamosztagosok és a százados is életben vannak. Ugyan megsérültek a
robbanásokban, de nem szenvedtek maradandó károsodást. Leszámítva a
becsületüket.
Ennyi időpazarlás bőven elég is volt. Megperdült, és Christophe-fal a
nyomában beszaladt a dokkba. A Lina ott várt rájuk a földbe süllyesztett
kráterszerű öböl közepén. Éjsötét fémteste úgy nézett ki, mint egy
uszonyait lógató, farkát iker ion-sugárhajtóműre cserélt, anorexiás kék
bálna. Rámpája hatalmas szájként tárult ki, amikor azonosította Kittit.
– Jól meggondoltuk mi ezt? – kérdezte Christophe némi
bizonytalansággal az arcán. Már megszabadult a sisaktól.
– Vissza is mehetünk. Biztos vagyok benne, hogy a császár felajánlana
egy utat a Byzantiumra – indult fel a rámpán elnyújtott léptekkel Kitti. –
Ha Zsenko ötlete nem működik, így is, úgy is ott kötünk ki. Választhatsz!
Christophe megvonta a vállát, aztán utánaeredt.
 A hajó belülről barátságosabb volt, mint kívülről, de a fekete szín
továbbra is dominált. Az Árnyékbrigád nyilván nagyon ráhajtott az
árnyékos hangulatra.
Elhaladtak a raktér mellett, majd átvágtak a legénységi étkezdén. Innét
egy nyílegyenes folyosó vezetett a kommunikációs szobába és a
pilótafülkébe. És itt zárta őket erőtérbe a Lina. A félhomályos folyosót
vörös fény árasztotta el, a nyitott ajtón át láthatták, amint a pilótafülke
műszerei életre kelnek. A falak megremegtek, ahogy a hajtóművek
melegíteni kezdtek. Megkezdődött a felszállási folyamat.
– Oké, lássuk! – szólt Kitti idegesen, a mennyezetre emelt tekintettel.
Felesleges, mi több, idétlennek tartott szokása volt ez, de mindig úgy
érezte, hogy valahová néznie kell, ha a hajóval beszél. És inkább meredjen
a mennyezetre, mint az MI holografikus megtestesülésére.
– Rozsenko üdvözöl – mondta kissé nyugtalanul, de nem történt semmi,
a hajó folytatta a felszállási procedúrát. Az erőtér energiája sem csökkent.
– Rozsenko üzeni, hogy üdvözöl! Zsenko üdvözletét küldi? Basszus,
Zsenko! – kiáltotta el magát tehetetlen dühében. – Mi a frászért kellett
rébuszokban beszélned? A hülye humorod visz minket a sírba!
– Várjál! Azt mondta, üdvözöld anyádat helyette. Nem pedig a
nevében… – Kitti értetlenül meredt rá. – Azt akarta, hogy te üdvözöld a
hajót, úgy, mintha az anyád lenne.
Kitti gyomra bukfencezett a gondolattól, hogy úgy kell szólnia ahhoz a
lélektelen számítógéphez, mintha tényleg az anyja lenne. Rozsenko ezzel
átlépett minden létező határt.
– Gyerünk már, a hajó mindjárt lead minket a palota portáján! –
noszogatta Christophe.
– Az anyám meghalt, firkász.
– Részvétem. Csináld már! – üvöltötte a férfi vöröslő arccal.
Kitti megpróbálta lenyelni feltörő indulatait. Mérges volt Christophe-ra
az érzéketlensége miatt, Rozsenkóra, amiért ilyen helyzetbe hozta, az
anyjára, amiért egyedül hagyta, és persze leginkább magára. Hagyta, hogy
személyes problémái a feladata elé kerüljenek, ezzel veszélybe sodorta
magát és a védencét is. Úgyhogy nem tehetett mást. Könnyes szemmel,
csendesen szólalt meg. Minden egyes kiejtett szó szívének egy szilánkja
volt.
– Szia, anya.
Az erőtér lekapcsolt, a felszállási folyamat leállt. Minden vörös fény
zöldre váltott, és egy nő hologramja jelent meg a kiszabadult utasok előtt.
Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint Kitti. Linda Renoir szelleme csak
annyiban tért el lányától, hogy idősebb és magasabb volt, álla pedig
keskenyebb.
– Szia, kincsem – mondta a hologram kedvesen mosolyogva. – Mivel
életre hívtál, feltételezem, bajban vagytok. Olyan bajban, amit már Zsenko
sem tud kezelni.
– Üldöz minket az Asszaszin Rend, az Árnyékbrigád, a flotta, a
rohamosztag és a rendőrség – sorolta Christophe a helyzethez képest
kedélyesen.
– Ezt hogyan hoztátok össze, és te ki vagy?
– Christophe Beck, csókolom a kezét. Ez válasz mindkét kérdésre.
– Picurit öntelt a drága, de legalább jóképű – mondta a hologram
vidáman, majd Kittire pillantva szomorú sóhaj tört fel belőle. A nő nem
tudta eldönteni, hogy a világ legjobban beprogramozott MI-jét látja, vagy
ez tényleg Linda Renoir szelleme.
– Nem vagyok hagyományos MI – mondta, mintha csak lánya
gondolataiban olvasna. – Szellem vagyok, mármint nem valódi szellem,
hanem – keresett rá valami jó szót – technoszellem. Mesterséges szellem,
MSz.
– MSz? – tört fel Kittiből. – Az anyám halott!
– Így van, de miután megszülettél, az anyád egy MZ/X nevű
programozóval létrehozatott engem. Bioneurális MI vagyok, amelynek
neuronhálózatát az igazi Linda Renoir agyáról mintázták. Azzal a céllal
teremtettek meg, hogy ha anyád meghalna, ily módon tovább segíthessen
neked. Folyamatosan frissített a küldetései előtt, így az utolsó küldetését
leszámítva minden emlékét őrzöm.
– És hogyan került erre a hajóra? – kérdezte Christophe, még nem tudva,
elámuljon vagy sokkolódjon a hallottakon. Kitti hasonlóan érzett. Egy
halott ember mesterségesen legyártott szelleme.
– Linda Zsenkóra bízott engem. Miután anyád meghalt, Zsenko ahelyett,
hogy átadott volna, inkább ide telepített – mutatott körbe lekezelő
ábrázattal. – Seggbe akartam rúgni, de a holográfia egyelőre nincs azon a
szinten. Miután jelentkeztél rohamosztagosnak, Zsenko mindent megtett,
hogy te legyél az utóda az FS-nél. Tudta, hogy akkor megkapsz engem, és
így a küldetéseiden is vigyázhatok rád. Legalábbis ezt mondta. Szerintem
csak nem tudott elengedni… Mármint Lindát nem. Egek, kincsem, ne
tegyünk különbséget, jó? Linda Renoir vagyok, az anyád, még ha nem is
hús-vér alakban.
– Az anyám halott, te pedig kapcsold le magad! – rivallt rá Kitti, majd
átszaladt Lindán, be a pilótafülkébe.
 – Az sajnos nem fog menni. Miután a legelső találkozásunkkor majdnem
letépted Zsenko fejét, a jelenlétedben visszafogott működésre kárhoztatott.
Ám most, hogy kimondtad a jelszót, ezek a korlátok törlődtek. Újra
individuum vagyok, és ha Gabriel sem tudta megszabni, mit csináljak, te
aztán végképp nem leszel képes rá, kisasszony.
A vége olyan feddőre sikerült, hogy Kitti nem mert tovább vitázni. Az
MI félelmetesen hasonlított az anyjára, tényleg, mintha csak egy szellem
lenne. Egy fotórealisztikus szellem, nem olyan átlátszó, mint a távolsági
holofelvételeken. Ez halálra rémítette, örömmel töltötte el és dühítette
egyszerre.
Azonban most nem foglalkozhatott háborgó érzéseivel. Majd
nyugodtabb körülmények között, és ha Rozsenko is lőtávolságban lesz,
akkor kiborítja a bilit. Addig meg menti a bőrüket.
Gyorsan végigpásztázta a környéket. A rendőrségi gravók
visszavonultak, a vadászok az űr felé száguldó Sárkányszívet üldözték. A
blokád is megtört, ahogy a Felkelők végzete nevű csillagromboló
elfogópályára állva megindult a menekülő teherhajó felé. Az így
keletkezett lyuk elég volt ahhoz, hogy a Lina átcsúszhasson.
Felkapcsolta a gravitációs kiegyenlítőket, beizzította a hajtóművet,
felhúzta az álcát. Az utóbbinak hála a hajó az ismert érzékelők és a legtöbb
élőlény szeme számára láthatatlanná vált. Ezután orkánerejű, tűzforró
szelet kavarva a Lina áttörte a dokkot védő erőteret, és kilőtt az űr felé.
– Le tudod kapcsolni a transszignálunkat? – kérdezte Kitti a pilótaülés
mellett álló Lindát.
– Sajnálom, Zsenko sok mindenhez adott hozzáférést, de mivel a
transzpondersugárzó és a hajó között nincs semmiféle kapcsolat, így azt
nem piszkálhatom.
Christophe leült a szűk fülke jobb oldalát elfoglaló másodpilóta-ülésbe.
A Lina közben átvágott a felhőkön, a légkör felsőbb rétegein, és már kinn
is volt a csillagpöttyös sötétségben. Abban a pillanatban vörös jel gyulladt
a műszerfal virtuálmonitorainak egyikén, egyúttal szárnyaszegett denevér
vijjogásához hasonló szirénaszó harsant.
– Baj van?
– Rájöttek, hogy eljöttünk. Bemérték a transzpondert – pillantott Kitti az
érzékelők műszerére. – A szkóp szerint máris ránk mozdult három cirkáló,
két fregatt, és persze a Felkelők Végzete is begorombult.
– Mázli, hogy nem a Császárság Akarata, már izzítanák a nóvaágyúkat –
mondta vidoran Linda. – Te nagyon a bögyükben lehetsz, Becky.
Kitti felnevetett.
 – Becky? – harsogta Christophe a sziréna ütemére.
– Ha akarod, Christie-nek is hívhatlak.
– A barátaim Chrisnek hívnak.
– Chris – ízlelgette a nevet a hologram, majd csúfondáros grimasszal az
arcán megrázta a fejét. – Nem, jobb a Becky.
– Úgy érzem, anyád nem kedvel – súgta oda Kittinek.
– Naná, hogy nem, bajkeverő vagy – nevetett a nő jóízűen, közben kitérő
pályára állította a Linát.
A Felkelők Végzete is módosította az irányát. Úgy mozgott, hogy a Lina
mögé kerülhessen, míg egy cirkáló szemből közelített felé. A többi
hadihajó négy oldalról próbálta satuba fogni a hozzájuk képest apró
klippert.
Kitti ügyesen manőverezett, de amikor három fregatt is becsatlakozott a
macska-egér játékba, kezdett kifogyni a trükkökből. Ezek sebessége és
manőverezőképessége ugyanis nem sokkal maradt el a Linától. Kevéske
hátrányukat folyamatos iontűzzel, a cirkálókról ledobott erőtéraknákkal és
a romboló vonónyalábjaival dolgozták le.
Kittinek egyre nehezebb volt elkerülni a Felkelők Végzete vonónyalábját.
Egyszer bele is akadtak, de ekkor még elég energia volt a pajzsban ahhoz,
hogy némi visszacsatolással áttörjék. Ez azonban komolyan leszívta a
generátorokat.
A helyzet akkor fordult rosszra, amikor bekapcsolódott egy rajnyi
elfogóvadász. Iontorpedóiknak elég volt az, ha csak a hajó közelében
robbantak, a szétszóródó részecskék milliárdnyi tűként tépték meg a Lina
pajzsát.
De azért Kitti sem adta olcsón a bőrüket. Végigzongorázott a
virtuálbillentyűzeten, mire a Lina elődugta éjfekete törzséből quad-
lézerágyúit. A Linda Renoir technoszelleme által irányított lövegek fürgén
forogva szedték le a torpedókat és a túl közel merészkedő vadászgépeket.
Közben gravitációs aknákat szórt maga mögé, ezzel ideiglenesen
elhessegetve a fregattokat.
Csakhogy ekkorra a cirkálók és a romboló úgy közrefogták, hogy
Kittinek nem maradt mozgástere. Egy irány volt csak, amerre kivihette a
hajóját: valamelyik hadihajó burkolata mentén, egész közel ahhoz. Ez
viszont veszélyes út. Egyrészt, nagy sebesség mellett könnyen
fennakadhatnak egy lövegen vagy antennán, másrészt, a tüzéreknek is
könnyebb dolga lenne a célzásban.
 Döntött. Más lehetőség nem lévén, felgyorsította a Linát. Linda
hümmögött, Christophe valamit kiabált, de az ijedtség annyira eltorzította a
hangját, hogy Kitti nem értette, mit mondott.
Nyílegyenesen a Felkelők Végzete főhangárjának has felőli kapuja felé
száguldott. A vonónyaláb kezelőinek nem volt ideje kompenzálni, így
alaposan mellédobták a hálót, sikeresen rabul ejtve az egyik fregattjukat.
Kitti az utolsó pillanatban váltott irányt. Lenyomta a Lina orrát és
megperdítette a hajót. A klipper hasa olyan közel került a Felkelők Végzete
hasához, hogy Kitti látni vélte a páncéllemezeket összetartó szegecseket.
Egészen a Felkelők Végzete jobb oldalának pereméig terelte a Linát,
majd egy elegáns ívet leírva befordult a lövegek vájatába, és szlalomozni
kezdett a klipper méreteivel vetekedő duplacsövű ágyúk között. Három
vadászgép követte.
– Jobbra, balra, balra, jobbra, föl, másik föl! – kommentálta tébolyultan
Christophe.
– Fogd be a csőröd, firkász, vagy eskü, fellógatlak az árbócrúdra!
– Nincs is árboc ezen a hajón.
Elkaszálták az egyik löveg távolságmérő antennáját.
– Most már van – nevetett Kitti.
Elérték a romboló orrát, közben elvesztették az egyik kísérőjüket,
amikor annak pilótája azt hitte, hogy jobb, mint Kitti. Akár így is lehetett,
nem tudhatta meg, mert a Lina ellőtte a hajtóművét, és a vadász
tehetetlenül becsapódott az útjába eső lövegbe. A berobbanó lőszer méretes
darabot hasított ki a rombolóból.
A Lina kilőtt a nyílt űr felé, nyomában két vadásszal. Ők voltak a
kisebbik rossz, mert amíg Kittiék a Felkelők Végzete mentén repültek, a
fregattok és a cirkálók megkerülve azt felsorakoztak a menekülők pályája
mentén. Gravitációs aknák egész mezejét szórták le, amire a Lina gond
nélkül rá is röppent. Ezen még talán túljutott volna, ha a fogadóbizottság
nem ionzáporral üdvözli.
A Lina pajzsai leváltak, a virtuálműszerek Linda hologramjával együtt
elenyésztek, a műszerek lekapcsoltak.
– Minden rendszer leállt – jelentette Kitti rezignáltan.
– Akkor ennyi? – kérdezte Christophe, felkészülve a legrosszabbra.
Kitti sokat sejtető vigyorral lenyúlt a két ülés közötti műszerpulthoz,
felcsapta az ott lévő tenyérnyi fedelet, majd sorban átkapcsolta az alatta
lapuló kapcsolókat. A Lina új életre kelt.
– Hogy az anyjuk köpte volna be ionnal a szülészdroidjukat! – jelent
meg Linda hologramja.
 – A redundáns megoldások előnye. A Linán mindenből kettő van –
magyarázta Kitti, miközben megfogta a tehetetlenül pörgő hajót. – Nem
egyszerű tartalék rendszer, hanem szó szerint megduplázott energiaellátás,
másodlagos reaktorral.
– Ha borospince is van, megkérem a kezét – mondta Christophe
Lindának. Szavára két pohár és egy üveg Baturrica materializálódott a
műszerpulton. – Hozzám jön?
– Hé! – sikkantott fel Kitti.
– Most mi van? Jó apád lennék.
A pillantás megsemmisítő volt. Akárcsak az érzékelők vijjogása. Ez a
kettő lelohasztotta Christophe sziporkázó jókedvét.
– Hajók érkeznek a mélyűrből. Megjött az erősítés. Rohadt életbe, pedig
már nyerésre álltunk.
Kilenc hajó lépett ki a mélyűrből a birodalmi flotta mögött. Három
romboló, négy cirkáló és két fregatt. Christophe jókedve hirtelen visszatért,
mert a rombolók kiköpött másai voltak a néhai Szabadság Diadalának.
Ugyanaz a patkóforma törzs, tetején a kereszt alakú toronnyal.
– Itt Daina Le Guin dandártábornok beszél a Függetlenségi Liga
nevében. Adják meg magukat, vonuljanak vissza és engedjék el a Linát –
szólt a csatatér minden hajójának hangszórójából az egyezményes szabad
csatornán.
– Rini? Nem halt meg? – kérdezte Christophe örömmel kevert
döbbenettel.
– Dögölj meg, függetlenségi kurva – jött igen hamar a császáriak dühös
válasza a felszólításra, majd a birodalmi flotta fordulni kezdett.
– Itt Krampusz Egy – sercegett egy kemény hang, most már csak a Lina
rádiójában. – Renoir ezredes, álljon a tizenkettő pont nyolcas hipersávra.
Christophe Beck a fedélzeten van?
– Ördöge van, Krampusz Egy – válaszolt Kitti, amint sávot váltott.
– Vicces. Krampusz Öt, Hat és Hét támogató pozícióba áll, és bekíséri
magukat a Szabadság Erejére. A többi Krampusz tisztára söpri az utat.
– Vettem, Krampusz Egy – mondta Kitti. Három Wildcat már közre is
fogta őket.
Egy századnyi vadászgép csapott össze a Felkelők Végzetéből kirepülő
Corsair-rajokkal. Közben a függetlenségi rombolók megsemmisítő tüzet
zúdítottak a birodalmi flottára. A cirkálók körbevették a Felkelők Végzetét,
a fregattok pedig lovagi tornák bajnokait idézve vágtáztak el a birodalmi
cirkálók mellett, fordultak meg, majd csaptak le újra.
 Kitti alig tudott lépést tartani a Wildcatekkel. A vadászok pilótái
kiterjesztették pajzsaikat a Linára, fegyvereikkel pedig össztüzet zúdítottak
mindenre, ami eléjük került, legyen az vadászgép vagy fregatt. Percek alatt
elérték a Szabadság Ereje egyik oldalsó dokkjának bejáratát.
– Ne fékezzen, Lina, a majomfogó elcsípi – reccsent egy nő hangja a
rádióban, feltehetően a hangár repülésvezetőjéé.
Kitti nem lassított, csak lekapcsolta a hajtóműveket. A lendület
sebességvesztés nélkül vitte tovább. A vadászok bontották az alakzatot, a
Lina pedig szinte berobbant a hangárba. A csarnok közepére kifeszített,
vékony, kék energiaszálakból álló térháló pillanatok alatt lefékezte a
beléakadt hajót.
A csarnok oldalából kinyúló masszív fogókarok rögzítették a Linát,
miközben alatta egymás után csattantak a padlóhoz a Krampuszok
Wildcatjei. Amint az utolsó is átsuhant az összezáruló hangárkapun, a
Szabadság Ereje a függetlenségi flottával együtt eltűnt a mélyűrben. Nem
maradt más utánuk, csak egy alaposan megtépázott birodalmi romboló és
egy kiterjedt roncsmező.
 37.

A mélyvárosi hotelszobáról Rozsenkónak először az a durrakhióni

rabszolgatábor jutott eszébe, ahol két hónapot volt szerencséje eltölteni.
Nyolc-tíz rabot zártak össze egy háromszor öt méteres cellában. Canisokat
és embereket egyaránt, ami már önmagában is mámorító érzés volt, főleg,
hogy cellánként csak két darab priccs állt a foglyok rendelkezésére, így a
lefekvés előtti testedzés lényegében az ágyfoglalóval telt. De legalább
utána mindenki könnyen álomba szenderült, mert vagy lecsapták, vagy ő
csapott le mindenkit, és az bizony ilyen szűk helyen fárasztó feladat.
Az igazi baj ott kezdődött, hogy WC-zni naponta csak egyszer lehetett,
reggel, amikor csapatosan kimehettek a barakkok mellett ásott gödörhöz.
Fürdési lehetőség ennyi sem volt, úgyhogy a cellákat igen átható aroma
lengte be, a falakról pedig olyasmi nézett vissza az emberre, amit sosem
szabadna látnia, nemhogy azzal egy helyen éjszakázni.
A szoba megidézte azoknak a celláknak a hangulatát. Annyiból volt
szerényebb a kínálat, hogy a falon lévő gyanús foltok még nem pislogtak
vissza az emberre, és az ágyneműt sem kellett előzetesen bottal
megpiszkálni.
Monique a parkolóra néző koszos ablakhoz lépett.
– Sötétítés – mondta, de az elképesztően mocskos üveg továbbra is
átlátszóhoz hasonló maradt. Szemügyre vette a keretet, és észrevette az
apró lapocskát. Elhúzta előtte a kezét, mire az ablakból szikrák ugrottak ki.
– Okééé… Legalább van függöny. – Azzal elhúzta a szürkésfehér foltokkal
tarkított barna függönyt.
– Voltam már rosszabb körülmények között is – huppant le Rozsenko az
ágyra. Ha valaha volt benne rugó, mostanra mind elpattant, mert Rozsenko
elsüllyedt a matracban. Ami, és ezen már meg sem lepődtek, szivacsból
volt.
– Inkább sohasem kérdezlek a múltadról.
Rozsenko erre elmosolyodott és érdeklődve figyelte, ahogy a nő tétova
léptekkel megindul a szoba túloldalán lévő fürdő felé. Megállt az ajtóban,
óvatosan belesett, kezét végig az MMX Art of Plasmán tartotta.
– Fedezzelek? – kérdezte Rozsenko nevetéssel küszködve.
 – Még nem döntöttem el – rágcsálta Monique morfondírozva az alsó
ajkát, majd halál komoly arccal fordult Rozsenko felé. – Lezuhanyozok.
Ha tíz perc múlva nem jövök ki, hívd az Árnyékbrigádot. – És belépett a
fürdőbe.
Rozsenko némán derült Monique-on, ám ahogy pulóverét a sarokban
álló fotelra dobta, minden jókedve tovaszállt. A fotel ugyanis megmozdult.
A férfi feszült figyelemmel nézte a rakoncátlan bútordarabot. Kiderült,
hogy voltaképpen nem az mozog, hanem valami benne. A fotel oldalán a
szövet kipúposodott, ahogy lakója megindult. Kisvártatva kibukkant
mögüle valami, ami ámulatba ejtette a sokat látott Rozsenkót.
A pestisjárványt terjesztő londoni patkányok Mickey egerek voltak a
fotelból előmászó utcai harcoshoz képest. Hordószerű, csupasz teste olyan
hosszú volt, mint Rozsenko alkarja, és széles, mint a mellkasa, vékony,
gyűrűs farka legalább egy méter. Hegyes pofájában elfért volna az igazgató
bakancsa. Izmos hátsó lábán egy-egy sarlószerű karom kopogtatta a padlót,
mellső mancsának hosszú ujjai horgas karmokban végződtek.
Hegyes fülei radartányérokat idézve forogtak feje búbján. Macskaszeme
fenyegetően méregette a szállására behatolt embert – kétség sem fért
hozzá, ő már kivette a szobát, csak még senki sem tudta tájékoztatni a
motel tulajdonosát.
Rozsenkóból akkor szakadt ki egy öblös „hmm”, amikor a lény két lábra
állt. Az energiaháborúkban mutálódott ősökkel büszkélkedő patkány,
mintha csak a férfinak válaszolna, vakkantott egyet.
Monique magát törülközőbe csavarva, kíváncsian kilépett a
fürdőszobából.
– Hogy mondt… – És már ott sem volt. A fürdő ajtaja nagyot csattanva
záródott be mögötte.
Rozsenko, mellőzve minden hirtelen mozdulatot, felállt az ágyról és
szembefordult morcos főbérlőjével. Kezét az övére akasztott tokban pihenő
kés markolatára helyezte, és felkapcsolta a plazmafolyamot. A lény izmai
megfeszültek.
– Jól van, hogyan akarod lejátszani? Megpróbáljuk egymást darabokra
szedni, vagy menjünk mindjárt torokra?
A lény ugrott, mint a megriasztott nyúl. Rozsenko villámgyorsan oldalra
lépett, előrántotta plazmakését, és a mozdulat ívét meghosszabbítva maga
mellé vágott. A lény feje az ágyon landolt, a teste lendületét vesztve a
matrac oldalának csapódott, és vért spriccelve zuhant a földre. A kobak
még sziszegett kicsit, a végtagok rúgkapáltak, aztán mindkét fél kimúlt.
A fürdő résnyire nyíló ajtaja mögött megjelent egy Art of Plasma csöve.
 – Megölted? – kérdezte felismerhetetlenül elvékonyodott hangon
Monique.
– Még nem derült ki – morogta Rozsenko, és kését a Bulletstormra
cserélte. Plazmával hamarjában elpárologtatta a szuperpatkány testét, és a
fejével együtt az ágyat; ezzel egyúttal elpusztított egy népes
csótánykolóniát, ami a bútor alatt építette ki városállamát, majd biztos, ami
hót ziher alapon a fotelt is megsemmisítette. Monique csak ezután mert
kijönni a fürdőből.
– Kész, vége, én nem maradok itt! – Toppantott. – Sok mindenre
hajlandó vagyok, Zsenko. Éjnek évadján meztelenül végigsétálok a
Roxolán fővárosának külső gyűrűin, sőt, ha nagyon szépen megkérsz,
megkísérlek leszállni egy CIA által védett bolygóra, de itt, ahol ilyen izék
laknak… Egyáltalán mi a szar volt ez?
– Egy patkány – találgatott Rozsenko.
– Patkány a szőrös segged, ez Godzilla mutáns kisöccse volt… Itt nem
maradok! – fejezte be a félbehagyott mondatot.
Rozsenko melankolikus nyugalommal eltette a Bulletstormot, majd
fölkapta pulóverét.
– De, itt maradsz és megvársz!
– Hová mész?
– Panaszt teszek.

***

– Megfelel? – mutatott körbe Rozsenko a tulaj lakásában. A padlót vörös,

süppedős szőnyeg fedte, oldalt egy műkandallóban holografikus láng
lobogott, a panorámaablak pedig az Alpok holdfénytől ragyogó
hegycsúcsait vetítette az üvegre. Az olasz franciaágy és a hőszabályzó,
emlékező ágynemű már kész luxusnak számított. Persze az illúzió csupán
pillanatokig tartott, mert a páros hamar rájött, hogy minden, amit lát, csak
olcsó másolata a valódi márkáknak. A franciaágyat valójában a Neptunusz
körül keringő ipari űrállomások egyikén gyártották, a holotűz néha színét
vesztve elszemcsésedett, az Alpok pedig feltűnően sűrűn vált áttetszővé,
míg a térhatás csak távolról érvényesült.
– Hát nem a császári lakosztály, de mindenképpen javulás – állapította
meg Monique.
– Téged semmi sem elégít ki?
Kacér kacsintás volt a válasz.
 Monique lehuppant az ágyra, és nagyot sóhajtva elnyúlt. Behunyt
szemmel szuszogott pár percig. Rozsenko az ajtóból figyelte, míg a nő
oldalra nem fordult. Felkönyökölt, fejét megtámasztotta az öklén.
– Mi az?
– Csak azon gondolkodom, hogyan fogom megfogalmazni a
jelentésemben azt a részt, amikor Monique Deneuve sikoltozva menekült
be a fürdőszobába egy kis patkány elől.
A párnát az arca előtt kapta el. A földre ejtette, ám a nő ekkor már ott állt
előtte. A mai nap nem először tett tanúbizonyságot fürgeségéről.
Monique olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcán érezte apró
lélegzetvételét. Orrát megtöltötte a nő parfümje, amely az eső utáni mező
illatára emlékeztette.
– Ha egyetlen szót is szólsz erről, visszasírod azt a patkánymajmot –
fenyegetőzött lágyan búgva Monique. Rozsenko belenézett a tengerkék
szemekbe, és olyasmit akart tenni, amire már rég nem érzett késztetést:
meg akarta csókolni a nőt.
Ám mielőtt a gondolatot tett követhette volna, Monique elsuhant
mellette, és csípőjét csábosan ringatva eltűnt a falból kicsusszanó
fürdőszobaajtó mögött. Rozsenko nagyot sóhajtott. Csalódottan lehuppant
az ágyra, majd megdörzsölte az arcát.
– Nagy vagy, Artyom – morogta a tenyerébe. Régóta elfojtott érzelmei
új életre kapva háborogtak lelkében, s mivel nem tudta újra megölni őket,
jobb híján levette pulóverét, és az üzemhibás kandalló lángjai közé
hajította. Az ősi javítási módszer hatott, a lángok villódzás helyett újra
lobogni kezdtek, tehetetlenül nyaldosva a szövetet. Rozsenko elterült az
ágyon.
Valószínűleg elaludhatott, mert Monique gyanúsan gyorsan végzett. Az
időmérésre tényleg alkalmas Főnixre pillantott. Meglepve vette tudomásul,
hogy fél órát átbóbiskolt. Valóban megviselhették az elmúlt hetek
eseményei. Kamaszkora óta nem aludt el úgy, hogy nem tudott róla.
– Tetszik? – csilingelte a fürdőszoba felől Monique. Rozsenko fektében
oldalra pillantott, és még valami történt, ami kamaszkora óta nem fordult
elő: egy nő miatt elakadt a lélegzete.
Fegyverfejlesztők egész serege dolgozik évszázadok óta egy olyan
fegyver megalkotásán, ami a Rozsenkóhoz hasonló, sokat tapasztalt,
mentális támadások ellen is kiképzett harcosoknál okoz pszichotikus
sokkot. Ezek a tudósok valamiért még nem jöttek rá arra, hogy ez az
eszköz már régóta létezik, egyidős az emberi fajjal. A teremtő direkt a
férfiak ellen hozta létre eme rendkívül intelligens, tömegpusztító fegyvert,
és minden fennhéjázás nélkül egyszerűen nőnek keresztelte el.
Monique-on nem volt más, csak egy bugyi és az a zöld kockás ing, amit
Rozsenkótól kapott. Kigombolva éppen csak egy picit takarta a formás,
kicsiny melleket. Barna haja vizesen lógott alá, bőre nedvesen csillogott.
Az Árnyékbrigád egykori ezredesének agya nagyon lassan tért magához
a hirtelen jött zsibbadásból. Ha most rájuk rontott volna egy seregnyi
asszaszin, valószínűleg azt is csak egy hanyatt esett csiga féktelenségével
lett volna képes lereagálni, és egy olyan bonyolult kérdés értelmezése és
megválaszolása, mint a „tetszik?”, másodpercekig lehetetlen feladatnak
tűnt
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a férfiember fel van készítve a
női nem rafinált kérdéseinek nonverbális megválaszolására. Ennek
köszönhetően mire Rozsenko tudata újra betöltődött, Monique már
mindent tudott, amit tudni akart. Pajzán mosollyal az arcán osont lassan
Rozsenko felé négykézláb az ágyon, mint egy vadászó macska.
– Igen… – találta meg a lefegyverzett exezredes elkóborolt hangját. –
Igen tetszetős.
– Te alkottad – dorombolta Monique.
– Én? – nyeldekelt Rozsenko, mintha még nem bootolt volna be teljesen
az agya.
– Rám robbantottad az irodámat. – Egyik kezét átvetve Rozsenkón
fölébe került. Megfogta a férfi kezét és a derekára tette. Rozsenko
gyengéden simított végig a nő hátán, csípőjén, fenekén, meg sem állt a
combjáig. Mámorította a selymes bőr tapintása.
– Ripityára törtél – susogta Monique a fülébe –, és ezért most kamatostul
bosszút állok rajtad. – Megcsókolta Rozsenkót.
Artyom Alexandr Rozsenko ezredes életében először megadta magát az
ellenségnek.
 38.

Chhaya aznap éjjel a Nea Rome-i irodája pamlagán aludt. A főváros

központjában felépült toronyház a Kormányzati Komplexum
épületegyütteséhez tartozott. Ennek a komplexumnak a közepén feküdt az
Igazi Bizánci Birodalom Szenátusának lépcsőzetes, kétszintes épülete.
Chhaya nem bírta volna a Morrigan-kastélyban vagy a Fellegvárban
tölteni az éjszakát. Arrata kudarca és a tény, hogy Rozsenkóék eltűntek a
Byzantium színéről, lehangolták. Ezt a letargiát csak fokozta volna ükanyja
rideg kastélya, amiben minden arra emlékeztette, mit kellett eddigi élete
folyamán átélnie. Emlékeztette anélkül, hogy valóban emlékezne
mindenre.
Néha elgondolkodott azon, milyen lenne az élete az elfojtó nélkül. Ha
emlékezne. Apja és Grahish tetteire, arra, hogy miért érzi ilyen közel
magához Vito Zolezzit, vagy hányféleképpen próbált véget vetni már az
életének. Mindenre. Persze tudta, hogy akkor valószínűleg már nem élne,
így a kérdés megválaszolásra került.
Nem sajnálta azoknak az emlékeknek a hiányát. Sőt, inkább azt bánta,
hogy Nabhitha anno csak az első tizenhárom évébe törölt bele. Még az
emlékblokkolóval együtt is rengeteg olyan emléke volt, amit szívesen
eldobott volna. Igaz, ha ezeket elkezdené töröltetni, lassan megszűnne az
az ember lenni, aki idáig jutott.
Így is legalább két személyiséggel élt, semmi szüksége egy harmadikra.
Főleg most nem. Ha a tervei révbe érnek, utána már amúgy sem kell
szenvednie. Végre élheti az életét, gondok és bajok nélkül. Senki sem fog
ártani neki, úgy biztos nem, ahogy a családja. Soha többé nem kell majd
felnyitnia az emlékblokkolót. Nagyon várta már azt a napot.
A töprengésben az irodája csengője szakította félbe. Lekérte a
számítógéptől az időt. Éjjel huszonhét óra volt, közeledett az éjfél.
Ki a franc keres ilyenkor itt?
Felmerült benne, hogy Grahish jött el érte, és ez egy pillanatra
megriasztotta. Ugyanakkor a bátyját most jó darabig semmi sem
robbanthatja ki a trónteremből. Ugyan küldethetett érte, mégis valahogy
úgy érezte, ez a veszély most nem fenyegeti. Grahish már felavatta vele a
trónt, egyelőre lecsillapodtak ilyen irányú vágyai.
 – Ki az? – kérdezte a levegőbe.
– Anthony Xavier – válaszolta egyhangúan irodája számítógépe.
Chhaya fáradt szemét dörzsölve ült fel. Már csak Xavier hiányzott neki a
mai napra. Nem igazán kedvelte a BHEH igazgatóhelyettesét, annak
ellenére, hogy fontos szerepet szánt neki a terveiben.
Amit még mindig nem láthat el, hála Arrata és emberei
szerencsétlenkedésének.
Megigazította ruháját, majd fényt kapcsoltatott a számítógéppel és
behívatta a férfit. Xavier a harmincas évei végét járta, kerek arcán mégis
annyi ráncot hagyott az idő, hogy ötvennek is kinézett. Most mégis
megfiatalodni látszott, ahogy széles mosollyal beszáguldott a feltárult
ajtón. Chhaya különleges figurának ismerte meg: a ravasz róka és a sunyi
patkány kellemetlen ötvözete volt.
Hasznos, de veszélyes ember.
– Úrnőm, remek híreim vannak – mondta minden bevezetés nélkül. –
Kérem, fáradjon ide! – Egy körömnyi adatchipet tett le az asztallapra,
amiből kék, zöld és piros fénycsápok nyúltak ki, fonódtak össze, felépítve
egy miniatürizált, holografikus szobát az asztalon.
– Az most rám fér, Xavier – lépett túl Chhaya a férfi minden létező
illemszabályt megszegő magatartásán.
Az íróasztalon valamiféle bár egyik terme elevenedett meg, jól öltözött
emberekkel és néhány furán festő idegennel. A pult mögött három pincér
serénykedett. A biztonsági rendszerek felvétele, jött rá Chhaya, miközben
szeme megakadt két alakon.
A terem közepén Rozsenko és Monique álltak. A páros látványa úgy
zúzta össze amúgy is pocsék maradék lelki békéjét, mint roskadozó viskót
a tornádó szele. Monique ismeri Hazes nevét, tisztában van azzal, hogy
kikből állt a Speciális Műveletek irodája. Védelemért cserébe kitálalhatott
Rozsenkónak. Ha ők ketten ezután összekötik a pontokat, akár van
bizonyítékuk, akár nincs, kételyt ébreszthetnek bizonyos emberekben,
például Chhaya szövetségeseiben. És neki semmi szüksége nem volt
kétkedő társakra.
A hologram megélénkült. Rozsenko méretes lyukat robbantott a
mennyezetbe, magára vonva a vendégek és dolgozók figyelmét. Egy
garratthi rohant oda hozzájuk.
– Az Kobol, az Aranykalicka tulajdonosa – magyarázta lelkesen Xavier.
Chhayának is volt VIP-belépője a Fellegvár legelitebb mulatójába, de
sosem járt ott.
 Rezzenéstelen arccal nézte végig, amint Rozsenko egymaga lefegyverez
hat katonát és négy biztonsági őrt. Lenyűgöző volt, de depressziós
tüneteire a harcot megelőző beszélgetés volt a gyógyír.
– És ez még semmi – söpörte el a holót Xavier néhány kézmozdulattal,
mint ahogy a szél elfújja a homokvárat. Széles virtuálmonitort aktivált,
majd adatok és holoképek egész sorát jelenítette meg. – Pár órával azután,
hogy Rozsenkóék elhagyták az Aranykalickát, robbanás történt az épület
alatt. A rendőrség mellett a BBSz is kiszállt a helyszínre. Tekintettel a hely
népszerűségére magasabb körökben, joggal tartottak terrortámadástól.
Kinagyította a bár egyik irodájáról a képet. Chhayának a látványtól kis
híján visszanézett a vacsorája. Hat kifordított tetem feküdt a falak mentén,
és további testek, darabokra vágva. A legémelyítőbb látványnak mégis az
íróasztalon fekvő egykori garratthi bizonyult. Belső szervei mellette
hevertek, bőre úgyszintén. Dupla ajkait felvagdosták, állát felfeszítették,
szemeit kiszúrták.
– A katonák és a testőrök viszonylag gyorsan meghaltak. Már amennyire
gyors és kíméletes halál az, ha valakit kifordítva rak össze a transzporter.
Ám még így is jobban jártak, mint Kobol. A halottkém megállapította,
hogy élt, amíg… – nem fejezte be.
– Úristen – vetett keresztet Chhaya. – Rozsenko tette?
– Aligha. A biztonsági felvételek tanúsága szerint Rozsenkóék távozása
után még életben volt. Szerintem inkább olyasvalaki, aki Rozsenkóra
vadászik.
– Arrata – mondta teljes bizonyossággal Chhaya. A nagymestert
asszaszinjai kudarca után elnyelte a föld. A helytartónő gyanította, hogy
maga indult Monique-ék után. A Rend két célpontot is elhibázott egyazon
nap, ez nagyon rossz reklám volt. Arratának emiatt voltaképpen fel kéne
ajánlania az életét a császárnak, persze nyilvánvaló, hogy ilyet nem fog
tenni. Inkább saját kezébe veszi a dolgokat.
– A módszer rá vall – hessegette el a BHEH igazgatóhelyettese apró
intéssel a képet, és másikat hozott előtérbe. Ezen egy romba dőlt pince volt
látható, meg még valami, ami talán boltív lehetett valaha. – Az egy
térkapu, úrnőm.
Chhaya szeme elkerekedett.
Térkapu a Fellegvár közepén?
– Azt akarja mondani, hogy az Aranykalicka a függetlenségieké volt, és a
pincéjükben egy térkaput tartottak? Jöhettek-mehettek a császári
negyedben a tudtunkon kívül?
 Xavier akkorát bólintott lelkesedésében, hogy roppant egyet a nyaka.
Megmasszírozta, közben belevágott abba, amiért jött.
– Így van, úrnőm, a függetlenségieknek nemcsak egy szuperkémük volt
itt, hanem közvetlen kapcsolatuk a Fellegvárhoz. És a BHEH erről semmit
sem tudott. Ám Rozsenko igen – hozta elő a felvételt újra, amin Rozsenko
Kobollal beszélt.
– Rinivel akarok beszélni. Maguk, függetlenségiek valószínűleg
Kerberosznak szólítják – hangzott a mondat az igazgató szájából.
– Érti? – kérdezte Xavier talán kicsit túlságosan is tagoltan, félreértve a
nő elbambult tekintetét.
Chhaya nem tudott szóhoz jutni az örömtől. Tulajdonképpen táncra akart
perdülni. A délutáni hírek után ez most bombaként robbant. Elhárult az
utolsó akadály a terve elől, sőt, még az azt kis híján meghiúsító Clellant is
megbuktathatja.
– Rozsenko tudott arról, hogy az Aranykalicka a függetlenségiek kezén
van, és tudott a térkapuról is – magyarázta Xavier. Ő sem tagadhatta
örömét. – És minderről nem tájékoztatta a BBSz-t, de még a BHEH-nál
sem hagyott róla feljegyzést. Az egészben a legszebb, hogy ezen a videón
függetlenségi katonák életét kíméli meg. Igaz ugyan, hogy elsőre el akarják
fogni, de azt a szakaszt ki lehet vágni. A többi pedig magáért beszél.
– Xavier, maga egy kincs – veregette meg Chhaya a férfi vállát.
Az igazgatóhelyettes elégedetten húzta ki magát, de próbált szerény
maradni.
– Ugyan, csak motiváció kérdése. Nagyon szerettem volna már beleülni
az igazgatói székbe.
– Ne szokjon hozzá. Hamarosan maga lesz az uralkodó
birodalombiztonsági főtanácsadója.
Xavier fején körbefutott a vigyor. A csúcsra tört, s mikor odaért,
közölték vele, hogy megjött a lift érte, ami a mennyekbe viszi.
– Egyelőre ne adjon ki körözést rájuk, de értesítse Afferi igazgatót a
BBSz-nél a történtekről. Mondja meg neki, hogy maga személyesen akarja
elintézni az ügyet, házon belül. És tegyen róla, hogy egyikük se érje meg a
tárgyalást.
Xavier kisfiús lelkesedéssel bólogatott, ahogy Chhaya megrázta remegő
kezét.
– Gratulálok, Xavier igazgató úr.

***
Nem Chhaya volt az egyetlen, aki azon az éjszakán a Nea Rome-i
Kormányzati Komplexumban éjszakázott. Clellan szintén az irodájában
serénykedett. Össze kellett állítania egy dokumentumot, aminek
tartalmaznia kell a haderejük technikai felkészültségét, felépítését, harci
képességeit, még a létszámukat is. Eme dokumentum alapján bírálja majd
el a Vatikán, hogy érdemes-e a következő szintre léptetni a kölcsönös
védelmi szerződésről folyó tárgyalásokat.
Mindezt persze a lehető legőszintébben, sokszorosan titkosítva, a
hadvezetés, a BHEH és a BBSz által jóváhagyva, császári pecséttel ellátva.
Ez lesz a neheze, ugyanis eme csoportok mindent megtesznek majd azért,
hogy a Vatikán ne kaphasson pontos képet a Birodalom haderejéről. Neki
pedig mindent meg kell tennie, hogy a dokumentum a lehető legpontosabb
legyen.
Utálta az ilyen ügyleteket, amikor a sajátjai nehezítik meg a dolgát.
Értette ő, hogy nem szabad kiadni mindent, de olykor annyira szerette
volna, hogy mások is belássák: az Igazi Bizánci Birodalom egy porszem a
Tejútrendszeren. A szomszédjuk a galaxis egyik legerősebb hatalma, és bár
jelenleg a viszonyuk békésnek mondható, egy olyan császár, mint Grahish,
hamar feldühítheti a turániakat. És nem csak ők lesnek a Birodalomra, még
három másik csillagállam van hat fényéves körzeten belül, akik szívesen
magukba olvasztanák. Úgyhogy kellenek az erős szövetségesek. És ha
ehhez a Vatikán mindent tudni akar a hadseregükről, ám legyen.
A titkárnője hologramja öltött formát az asztalán. Clellan meglepődött,
azt hitte, a nő már hazament.
– Kancellár, Chhaya helytartónő szeretne beszélni önnel.
– Lilith, még itt van? – engedte el a füle mellett a nő szavait. Esze
ágában sem volt éjnek évadján Chhayával beszélni. Hacsak nem Grahish
lemondását hozza, abban az esetben még elé is megy.
– Van némi elintéznivalóm. Ami a kisasszonyt illeti…
– Menjen haza, Lilith, és mondja meg Chhayának, hogy nem vagyok
idebenn.
Chhaya belépett a képrögzítő sugarába. Clellan elharapta a szót, ami
kiszaladt a száján.
– Tud ön ennél jobbat is, Clellan! – mondta Chhaya, aggasztóan
jókedvűen. A kancellár ezt a nőt még sosem látta vidámnak.
– Engedje be, aztán menjen haza, Lilith!
A titkárnő bólintott, mire a két holofigura eltűnt az asztaláról. Néhány
másodperccel később az ajtó dematerializálódott és Chhaya vágtatott be az
irodába. Figyelemre se méltatta a szobrokat, egyenesen az asztalhoz sietett.
Clellan érdeklődve nézte, miként tesz az asztalra egy adatchipet, majd
mered rá olyan győzelemittas fensőbbséggel, amitől a férfi háta borsózni
kezdett. A válláig alig érő nő, aki akár a lánya is lehetne, most sokkal
nagyobbnak és fenyegetőbbnek tűnt.
– Mi ez? – vette fel a chipet. Nem volt semmi szokatlan rajta, egyszerű,
szürke, hipersáv-csatlakozós hard drive volt. A holografikus felirat szerint
tizenhat exabájtnyi adat fért rá.
– Rozsenko halálos ítélete – kapta ki a kezéből Chhaya, majd az
asztallapra tette, és ujjával finoman megérintette a chip tetejét. A
fényszálak felépítették az Aranykalicka VIP-termét. Fölötte virtuálmonitor
jelent meg térhatású képekkel, szövegekkel, grafikonokkal.
– A BHEH találta. Bizonyíték arra, hogy Rozsenko a függetlenségieknek
segít.
A kancellár elsápadt, ajka vékony vonallá változott. Hol Chhayára
nézett, hol a virtuálmonitorokon futó képekre, hol a holografikus felvételre.
Egyre szaporábban vette a levegőt.
– Ebből mosdassa ki a barátját, maga rohadék! A Kardinális ügyet
megúszta, de ezt nem fogja!
Clellan csak egy pillanatra döbbent meg azon, hogy Chhaya tud a
Kardinális ügyről, de nem adta meg azt az örömöt, hogy ez az arcára is
kiüljön. Fel sem nézett a győzedelmesen mosolygó nőre.
– Ha megtaláljuk Rozsenkót és Deneuve-öt, árulókhoz méltó büntetést
kapnak. Holnap összehívatom a Szenátust. Kijelölöm a hírszerzés új
igazgatóját, addig pedig Anthony Xavier látja el a hivatali teendőket.
Remélem, nincsen ellenvetése, kancellár.
Clellan szédült, a feje lüktetett. Mintha a szíve felugrott volna az agyába.
Amit látott, az mindennek a vége volt. A politikai életének, Rozsenko
életének, az Igazi Bizánci Birodalom létének. Chhaya a saját emberét ülteti
a BHEH élére, így a császár megismerheti a Birodalom összes titkát,
hatalmat gyakorolhat a szenátorok fölött. Felborul az egyensúly, és
akkor…
Akkor a barátaik be fognak avatkozni. Végre! A gondolatra megjött
Clellan színe. Lehet, hogy ezt a kört Chhaya és Grahish nyerte, de a
meccset ő fogja. Ha a Szenátus mögött álló pénzmogulok látják, hogyan
veri szét Grahish a Birodalmat, bizony az Asszaszin Rend megkapja a
parancsot a császár megölésére.
És akkor talán végre hallgatni fognak rá is a Birodalom igazi urai.
– Szeretném ezt átnézetni az Árnyékbrigád és a BBSz technikusaival.
Természetesen a pártatlanság érdekében. Egyikünk sem szeretné, ha bármi
apró hiba további bonyodalmakat szülne. Ez az ügy már így is éppen elég
bonyolult – Gondosan visszafogott mozdulatokkal lekapcsolta az
adatchipet, majd lemásolta az adatokat, és az eredetit visszaadta
Chhayának. – Amennyiben a bizonyítékok sziklaszilárdnak bizonyulnak,
mindenben támogatom önt.
– Akár Rozsenko ellen is? – lepődött meg Chhaya. Több lojalitásra
számíthatott, de ha a lojalitás jelentett volna valamit Clellannek, nem áll
politikusnak.
– Hogyne. Eszem ágában sincs megvédeni egy árulót.

***

– Igen, miben segíthetek? – kérdezte a hálóköpenyes férfi, amikor ajtót

nyitott a késő éjjeli látogatónak. Bosszús volt, de nem hagyta, hogy ez
kiüljön az arcára. Egy úriember nem heveskedik, mondogatta mindig
magának.
Meglepetten mérte végig a jövevényt. Először azt hitte, valami házaló
ügynök, legalábbis a sportzakó és az élére vasalt vászonnadrág a félcipővel
üzletember benyomását keltette. A simára borotvált arc és a rövid,
hátrafésült barna haj is csak erősítette ezt az érzést. Mégis, ahogy
belenézett a sötét szempárba, amely mintha az ismeretlen lelkét sugározta
volna vissza, megborzongott.
– Arrata nagymester vagyok, MZ/X-et keresem.
A férfi pillanatok alatt elsápadt és leizzadt.
– Avvata nagymestev? És mivel foglalkozik, kévem?
Arrata arcán széles, gonosz vigyor terült szét.
 V. RÉSZ

39.

Rozsenko csipogásra ébredt. Pár pillanatig nem tudta, hol van, aztán eszébe
jutott minden. A harc az asszaszinokkal, a beszélgetés Rinivel, MZ/X
megbízása, a szeretkezés Monique-kal. Már ha szeretkezésnek lehet
nevezni azt a mindent elsöprő vihart.
Körbenézett. A nap erőtlenül, de átjutott a lesötétített ablakon,
félhomályba borítva a szobát. Igen nagy kupleráj tárult a szeme elé.
Összetört kanapé, felborított fotelek, összegyűrt szőnyeg. És persze ő sem
az ágyon feküdt, hanem a földön, maga alá gyűrt takaróval, karján
Monique-kal. A nő a vállán pihentette a fejét. Halkan dünnyögött valamit,
talán a csipogáshoz lehetett köze, de az álmodók halandzsáját az ébren
lévők ritkán értik meg.
Rozsenko megérintette a nyakában lógó aranyláncra függesztett ujjnyi
aranytrapézt. A benne rejlő omnitouch egyetlen mondatból álló
holoszöveget vetített a levegőbe:
BIZTONSÁGBAN VANNAK
Az omnitouch lekapcsolt.
– Kik vannak biztonságban? – jött az álmos kérdés a válla felől.
– Kitti és Beck.
– Ők üzentek?
– Nem, a Lina.
– Az FS-űrhajó? – bújt hozzá Rozsenkóhoz. A férfi átölelte a nő
meztelen vállát.
– A fedélzeti MI kapcsolatban van velem – mondta csendesen.
– Elfelejtették megmondani neki, hogy már nem te vagy a gazdája?
– Hosszú történet – zárta rövidre a dolgot Rozsenko, mert most nem
érdekelte, mi van Beckkel vagy a Birodalommal. Most csak örült, hogy
hozzábújhat valakihez. Linda Renoir halála óta érzelmileg bezárkózott,
besavanyodott. A későbbi kapcsolatai rendre megbuktak, senkihez sem
tudott közel kerülni. Barátai sem nagyon voltak, csak Clellan, de vele is
csupán évente egy-két alkalommal találkozott. Egyedül maradt, s eddig a
pillanatig nem is sejtette, mennyire.
Monique kibújt az öleléséből, felült és nagyot nyújtózott. Rozsenko nem
tudott betelni a meztelen nő látványával. Hiába volt zilált a haja, karikás a
szeme, gyönyörűnek találta.
– Rémesen festhetek – motyogta Monique vörös tincseit igazgatva.
Megszokásból nyúlt a sminkmoduljáért, ám a karperec nem volt rajta.
Csalódottan indult el a fürdőszoba felé.
– Hogyhogy kibernetikus protéziseket kaptál? – kérdezte váratlanul
Rozsenko a nő ringó fenekét méricskélve.
Monique megfordult. Olyan arcot vágott, mintha azt mondták volna
neki, hogy felszedett pár kilót.
– Nem akartalak megbántani – védekezett azonnal az igazgató.
– Nem bántottál meg, csak kora reggel, kávé előtt nem vagyok
felkészülve az ilyen kérdésekre. – Azzal eltűnt a fürdőszobában.
Míg Monique megszállás alatt tartotta a fürdőt, Rozsenko felöltözött,
majd elment a közeli boltba, és reggelinek valót vett.
A reggeli és a kávé elfogyasztása után Monique sokkal jobb színben
volt, visszanyerte esti energikusságát, bár panaszkodott némi izomlázra.
– Szóval? – tért vissza a korábbi kérdésre Rozsenko. – Hogyhogy
gépekkel hoztak helyre, és nem szervklónozással? Gondolom, nem egy
köznépi kórházban láttak el, miután… – Elhallgatott. Ezúttal hagyta, hogy
érzelmei kiüljenek az arcára. A bűnbánat, a szégyen.
– Miután rám robbantottad a fél irodát? – fejezte be a mondatot a nő,
csipetnyi rosszallással a hangjában. – Idaho-szindrómám van.
Rozsenko megrázta a fejét. Sosem hallott még erről a betegségről.
– Nagyon ritka genetikai betegség, velem együtt nagyjából ötvenen
élünk ezzel az ismert világegyetemben. – Fancsali mosoly jelent meg a
szája szegletében. – Látod, milyen különleges csajt szedtél fel? Ugyan
lehet, hogy többen is vagyunk, csak a többiek jobban vigyáznak a testi
épségükre.
– Téged nem lehet klónozni?
– Dehogynem, csak a szervezetem nem fogadja be a klónozott
szöveteket. Semmit. Sem egy kart, sem a gyomrot, még egy hajszálat is
kilökne. Nagyon leegyszerűsítve úgy mondanám, hogy allergiás vagyok a
klónozott szövetekre.
– Sajnálom – bukott ki Rozsenkóból.
– Én is.
 Rájuk zuhant a kínos csend, amit Monique tört meg kisvártatva, meglepő
módon vidáman.
– Tudod, azért vannak ennek előnyei is. – Rozsenko olyan értetlenül
nézett, mint egy újszülött harciboci. – Például megszűntek a
súlyproblémáim, mert a sylionkerámia könnyebb, mint az emberi csont. –
Rozsenko egyik arcizma megremegett, ez felért nála egy mosollyal. – Meg
aztán ütés- és hőálló. A mesterséges szerveimnek hála, igen nehéz
megmérgezni, nem fogok elvérezni, sőt, a gerincoszlopomban biológiai és
mechanikus javításra is alkalmas nanitok pihennek, amik seperc alatt
megjavítják a sérüléseket. Voltaképpen részben sebezhetetlen vagyok.
– Hát az biztos, hogy nem vagy porcelánból – nézett körbe Rozsenko a
feldúlt szobában.
– És az állóképességemre sem panaszkodhatsz – nevetett Monique, és
megcsókolta. Végre sikerült enyhülést hoznia a zord arcra.
Olyan hang hasított a fülükbe, mintha valaki kést húzott volna végig egy
porcelántányéron, csak halkabb volt és ismétlődő. A forrás az ablakot
kaparó fekete kandúr volt, nyakában kék, piros és zöld szálakból fonott
nyakörvvel. Úgy tepert az üveglapon, mint aki fel szeretne mászni a
kivetített Alpok csúcsaira, közben lábai ritmusára ugyanazt a két szót
kántálta.
– Engedjetek be!
Rozsenko az ablakhoz ugrott és rácsapott a keret melletti tenyérnyi lapra.
Az ablak anyagtalanná vált, a macska bebukfencezett a szobába.
– MZ/X?
– Nem, Nero Von Schwarz! Hány beszélő macskát ismersz még? – rázta
meg magát a kormos, majd felugrott az ágyra. – Anyám kilenc életére, mi
történt itt? Megtalálta magukat az asszaszin? – Startra készen, hátracsapott
fülekkel nézett körbe.
– Asszaszin? – sápadt el Monique. – Miféle asszaszin?
– Az, amelyik konzervkaját csinált a háziembereimből. – A vékony
hangban volt némi szomorúság, csak azt a keveset elnyomta a sértett
felháborodás. – Alig pár órával maguk után megjelent egy fickó, és
kifilézte a kétlábúakat.
– Minket keresett – mondta Rozsenko, aztán kilesett az ablakon. Nem
mintha esélye lett volna szabad szemmel meglátni egy támadni készülő
asszaszint. Felkapcsolta a Főnix összes érzékelőrendszerét. Örömmel
fogadta a jelentést, hogy Monique is aktiválta a Toldit, sőt, magára húzta a
kisebb teljesítményű Warlord III pajzsát is.
– Vallottak? – kérdezte a nő remegő hangon.
 – Honnan tudjam én azt? Amikor elkezdte valami lézerkütyüvel centiről
centire felszecskázni Timothyt, inkább leléptem. De gyanítom, hogy
valahol a lábujjhegye és a feje búbja között csak elszólta magát. Ha nem ő,
akkor az asszony. Egyedül abban vagyok biztos, hogy szegény beszédhibás
gazdám nem beszélt, mert az ő fejét az asszaszin már belépéskor
lecsavarta. Hogy szándékai nyomatékosítása végett, vagy náluk ez a szokás
köszönéskor, azt nem tudom, de én inkább eltekintettem a mancsrázástól.
Rozsenko és Monique összenéztek. Mindketten ugyanarra gondoltak;
MZ/X gazdái beszéltek a látogatásukról. Az asszaszin most valószínűleg
éppen a várost kutatja át utánuk. Ugyan nem tudhatta, hol szálltak meg, és
vajmi kevés rá az esély, hogy bemérje Rozsenko vagy Monique titkosított
omniját, de a módszeréből és céltudatosságából ítélve így sem fog sokáig
tartani, amíg megtalálja őket.
– És a kristály? – kérdezte Rozsenko.
A macska mellső mancsával háromszor megdörzsölte nyakörvét, mire
sötét, rajzfilmekbe illő egérlyuk jelent meg az ágyon.
– Mi a… – akadt el Monique szava.
– Egy ideje materializációs dizájnnal kísérletezem. Új szkineket adok a
praetorianus ikontechnológiának. Ha szabadalmaztatom, végre
elfelejthetjük azokat a randa színes négyzeteket.
Mancsával belenyúlt, és kipiszkálta az adatkristályt az ikonból. Monique
azelőtt felkapta, hogy az az ágyra esett volna.
– Sikerült feltörni?
A macska olyan lesajnáló pillantást vetett Monique-ra, hogy az menten
elpirult.
– Kilenc órával ezelőtt tizenkét órát mondtam. Minimum tizenkét órát.
Aztán néhány órával a munka elkezdése után egy asszaszin térlegózni
kezdett a háziembereimmel. Mit tippelsz, sikerrel jártam, őstulok?
Monique még szürkébb lett. Egyetlen reménye, hogy életben maradjon,
ha megtudják, mi van a kristályban. Ez a remény semmivé látszott fosztani
az asszaszin közelsége miatt.
– De azért valamit sikerült kibányásznom – mondta MZ/X, miután látta,
hogy az emberek kellően elszontyolodtak. Benyúlt az egérlyukba. Ezúttal
egy notepage-et piszkált elő, Monique átvette. A kijelzőn valamiféle lista
volt, emberek neveivel megtöltve.
Rozsenko Monique válla fölött átlesve belenézett a listába. A nevek
többnyire ismerősek voltak neki. A legtöbb tulajdonosa az Igazi Bizánci
Birodalom valamelyik fegyveres testületénél szolgált. A többi név egyéb
hivatalok és cégek vezetőit vagy helyetteseiket és néhány alacsonyabb
rangú politikust takart.
– Te is rajta vagy – állapította meg Monique. Rozsenko neve ezredesi
ranggal, közvetlen Faran Tahir vezérezredes, Kitti Renoir hadnagy és az
összes többi Árnyékbrigádos neve között virított.
– De te nem. A BHEH-tól csak Xavier van rajta – állapította meg
Rozsenko, miután átfutotta a listát. – A hadseregből Leone taxiarkosz, a
BBSz-től senki. Illetve, a Testőrgárdából Rene Syal testőrőrnagy. A
Néptájékoztatási Hivatalból Beck, Petros és Tirzah Shein. És a teljes
Árnyékbrigád. Miért vannak ezek egy listán?
Monique a következő oldalon aktatöredékekre lelt. A visszafejtés
valahol eme adatoknál szakadhatott meg, mert a legtöbb mondat hiányos
volt, a szavak nagy része karakterhibás. Alig tudtak valami értelmezhetőt
kibányászni.
– Azért ráférne a frissítés – mondta Rozsenko borostásodó állát
vakargatva. – Én már nem vagyok ezredes, Tirzah Shein a Néptájékoztatási
Hivatal igazgatója, Petros halott, Beck áruló.
Monique-ban valami felvillant, és gyorsan visszakeresett a rémes kriksz-
krakszok között.
– Tirzah Sheinre itt lehetséges igazgatóként hivatkoznak – mondta, és
megmutatta Rozsenkónak az adattöredéket.
– Jól tippeltek – vont vállat Rozsenko.
– Ez nem tipp, Zsenko. Tirzah Sheinnek annyi esélye volt a
Néptájékoztatási Hivatal igazgatójává előlépni, mint annak a canisnak, aki
mellette dolgozott Beck stábjában.
Rozsenkónak csak buta arckifejezésre futotta.
– A BHEH igazgatója vagy, az ilyeneket tudnod kéne.
– Alig egy hete vagyok igazgató, még nem jutottam el oda, hogy minden
másodhegedűs aktáját elolvassam.
Monique lehunyt szemmel sóhajtott, inkább nem mondta ki, amire
gondolt.
– Shein Beck ágyából került a hivatalba – kezdte magyarázni –, emiatt a
BBSz alaposan átvilágította. Kiderült, hogy a nő apja annak idején
támogatta a Függetlenségi Pártot. Nem volt tagja, de előszeretettel
hangoztatta egyetértését a céljaikkal. Shein ezzel politikai veszélyforrássá
vált, folyamatos megfigyelés alá került. Csak azért nem kellett elhagynia a
néptájékoztatást, mert Beck jótállt érte, illetve az évek során nem adta jelét,
hogy az apja nyomdokaiba akarna lépni.
 – Szóval, azzal semmi gond, ha valaki bekeféli magát a Birodalom egyik
fontos hivatalába, de az apja elvei ellenséggé teszik – vonta le a nem túl
hízelgő következtetést Rozsenko.
– Te eddig melyik Birodalomban éltél? Shein legalább értett a
szakmájához, summa cum laude végzett a Fallaci Egyetemen, szóval nem
csak az ágyban volt tehetséges.
Rozsenko elismerően hümmögött. Az Oriana Fallaci Médiatudományi és
Kommunikációs Egyetem a legjobb a Birodalomban. Christophe is ott
végzett, magna cum laude.
– Rendben, szóval a lista készítői nem csak tippeltek – terelte vissza a
témát az igazgató.
– Nem, tudtak valamit, amit mi nem. – Elgondolkodva meredt a
notepage-re. – Meg kell szereznünk ezeknek az embereknek az aktáit.
Talán magyarázattal szolgálnak.
– Oké, de van két bökkenő – mutatta fel Rozsenko a mutatóujját. – Egy,
ha most felcsatlakozok a szerverre, az asszaszinok azonnal megtalálnak
minket. És kettő – nyújtotta ki középső ujját –, mi köze Sheinnek a
többiekhez? Azok máig nincsenek vezető pozícióban. Legalábbis nem
olyanban, amivel hatást gyakorolhatnának a Birodalomra.
– És ha ott kéne lenniük? – kérdezte Monique. Arcára kiült a félelme. –
Gondolj csak bele, ha már az első merényletben meghalok, akkor most
nem te, hanem Xavier lenne a BHEH igazgatója.
– Már ha azt feltételezzük, hogy nem a kristály miatt akarnak megölni.
– Elviekben nem jöhettek rá, hogy lemásoltam a kristályt. – Kérdőn az
ágy szélén összekuporodott MZ/X-re pillantott. – Vagy igen?
– Nem valószínű. Egy adatkristály lemásolása viszonylag egyszerű,
nyom nélkül kivitelezhető. Az olvasása a babra munka.
– Szóval lehet – fordult vissza izgatottan az állát dörzsölő Rozsenkóhoz
–, hogy tévedtünk, és nem tudnak a másolatról, hanem azért akarnak
megölni, mert nem engem akartak a BHEH élén látni. És így van értelme
annak is, hogy téged miért akarnak megölni.
– De ha ez a Hazes, aki megrendelte nálad ezt az adathalmazt, Xaviert
akarja az igazgatói székbe, akkor miért vadásznak még mindig rád?
– Mert… – A hirtelen jött megvilágosodástól Monique olyan
lendületesen ugrott talpra, hogy elejtette a notepage-et. – Mert tudok a
kristályról, a merényletekről, ismerem Hazes nevét. Ha színre lép, én még
leleplezhetem.
Rozsenkónak be kellett látnia, hogy ebben volt valami. De a kép még így
sem állt össze.
 – És mi van a többiekkel? Miért szerepel a listán a teljes Árnyékbrigád?
Minden más szervezetből csak egy, legfeljebb két ember van ott. Ráadásul
a hadseregből és a BBSz-től még csak nem is a legmagasabb rangú tisztek
közül. Syal a Szenátus testőrségének parancsnoka, Leone pedig csak egy
nyugalmazott rohamosztagos. Tanít még a tiszti főiskolán, és néha kiképez
egy-egy század… századot. – Összeállt a kép, és ettől Rozsenko halálra
rémült.

***

Arrata belépett a motel főépületébe, mire halk, de legalább fülbántó

kerregés futott végig az épületen. Immár teljes harci díszben pompázott,
barna csuklyája a fejébe húzva, törzsi harcos maszkja az arcára csatolva.
Köpenye alatt mellénye pillekönnyű triacél késekkel volt feldíszítve,
robbanó, mérgező és energiaelszívó pengékkel felszerelve.
Alkarvédőin változatos fegyverarzenál állt rendelkezésére: kis
kapacitású lángszóró, plazmavető, hőrakéta, amely becsapódásakor egy
nap forróságával kezd izzani. De akadt nála hálóvető, kábelvető, sőt, ruhája
szövetébe emberfeletti erőt és strapabíróságot biztosító exoszálakat szőttek.
És persze ott volt még az Alamut harcászati rendszer is, annak
ikontárolóiban rengeteg gyilkos nyalánkság lapult.
Igaz, ha eme arzenál bármelyikét használja, letehet arról, hogy Rozsenko
és Monique halálát egyszerű hajba kapásnak álcázza, de ezen már amúgy is
túllépett. Kilenc embert vesztett egyetlen nap leforgása alatt, úgyhogy most
már az sem érdekelte, ha ezután Hazes nem fizet. Ez személyes ügy volt.
Nem lett volna szabad aképpen kezelni, de az Asszaszin Rend jó híre, és az
ő jó híre egyszerre forgott kockán.
A fülsértő kerregésre egy százötven kilós, verejtékben úszó zsírhegy
kúszott elő. Az embernek csak jóindulattal nevezhető teremtmény trikót és
bő rövidnadrágot viselt. Szőrös, apró lábára személyi antigravitációs
paralokat csatolt, azok hordozták. Tojásdad fejére baseballsapkát húzott,
amelyen a helyi csapat holografikus lógója vibrált: egy sportos kisfickó a
végítéletig ütögette a felé repülő labdákat.
– Segít… Ö… – akadt el a zsírtömeg szava, amikor meglátta az
asszaszint. – Maga nem idevalósi.
– Nem – felelte Arrata kimérten. A maszknak köszönhetően úgy tűnt,
mintha hangja a túlvilágról visszhangzana. Aktiválta a kesztyűjébe
illesztett omnitouch holokivetítőjét. Rozsenko és Monique arcképe jelent
meg a pult fölött.
– Melyik szobában vannak ezek az emberek?
A tokák csilingelve libegtek, ahogy a férfi húsos ajka mosolyszerű
grimaszba húzódott. Levette a sapkáját. Ritka haja csomókban tapadt
fejbőréhez. Magas homlokára valaki plazmakéssel a PANASZKÖNYV
feliratot véste fel.
– Máris adom a kulcsot, kedves barátom – duruzsolta a moteltulajdonos.

***

– Ezt az arckifejezést még nem láttam, pedig a te repertoárodat könnyű

számon tartani – mondta Monique kicsit vidáman és nagyon rémülten.
– Felborult az egyensúly. – Rozsenko úgy festett, mint aki menten
összeesik. – Ez a Hazes át akarja venni a hatalmat a Birodalom felett.
– Mit csinálni? – hökkent meg Monique és MZ/X egyszerre.
– Clellan mondta, hogy a Birodalomban a hatalom kényes egyensúlyban
van. A Szenátus az egyik fél, az ő kezükben van a Birodalmi Hadsereg és
az Asszaszin Rend. A császár oldalán pedig az Árnyékbrigád áll. A BHEH,
a BBSz és a Néptájékoztatási Hivatal mindkét felet kiszolgálja.
– Gondolom, ezért akart Clellan téged a BHEH élére – vette át a szót
Monique. – Veled a hírszerzés megőrizhette a függetlenségét, míg
Xavierrel egy olyan ember került volna az igazgatói székbe, aki elkötelezte
magát… Gondolom, e mellett a Hazes mellett. De ki ez a Hazes?
– Akárki legyen az, veled készíttette el a császárság megbuktatásának
forgatókönyvét.
– Ki vagy kik állnak a háttérben? A függetlenségiek? Az Érdekeltség? A
császár?
Rozsenko eltöprengett, de nem lelt választ. Sok gyanúsított volt.
Grahish, Chhaya, Clellan, Waltz vagy éppen Astrid. Ha a császárnő
kezében lett volna a hadsereg és a BHEH, könnyen elpusztíthatta volna a
Szenátust, elvágva az Érdekeltséget a Birodalomtól.
Úristen…
– Rossz a megközelítés. Hazes nem a Birodalmat akarja uralni. A
Szenátust szeretné elpusztítani.
Monique-ra pillantott. A nő ezúttal nem kételkedett, sőt, az arcán
átsuhanó érzelmek láttán Rozsenko tudta, hogy pillanatok alatt megértette,
mire gondol. A hadsereg volt a Szenátus akaratának ereje. Ám ha a
Birodalmi Hadsereg egy nagyobb része, rossz esetben az egésze elfordul a
kongresszustól, a szenátorok védtelenek maradnak. A Testőrgárda
önmagában nem tudná megvédeni őket. Pláne, ha a Szenátus biztonságáért
felelős tiszt benne van az összeesküvésben.
– Grahish. Elpusztítja a Szenátust, és övé lesz minden hatalom a
Birodalomban – mondta Rozsenko.
– Nem – rázta határozottan a fejét Monique. – Grahish hülye ehhez,
azonban Chhayának megvan hozzá az esze és a lehetősége is. A BHEH-t
felügyelő bizottság elnökeként ismeri azokat a csatornákat, amiken át, akár
álnéven, megbízást adhat. A hírszerzés pedig feltűnés és kérdezés nélkül
felderítette neki a Birodalom gyenge pontjait. Trónra juttatta a bátyját, így
lényegében hatalomra segítette magát. – Ahogy beszélt, úgy kezdett
zöldülni. – Uramatyám… Én leszek a felelős a Szenátus pusztulásáért.
Kapzsi voltam, egy idióta picsa…
– A gyenge pontok – elmélkedett Monique önmarcangolása közben
Rozsenko a notepage-re mutatva –, ez alapján a Szenátus védelméért egy
korrupt testőrőrnagy felel, a Néptájékoztatási Hivatalban szinte bárki az
uralkodó szószólójává válhat, a naprendszer elit százada fanatikusan
teljesíti a császár minden parancsát, és a hadseregünk nagyjára képes
egyetlen ember hatást gyakorolni.
– Leone? Hogyan? – kérdezte Monique, elszakítva magát az önvádaktól.
– Leone veterán, többszörösen kitüntetett birodalmi hős. Ráadásul több
mint húsz éve vezet kiképzéseket, tanít a tiszti akadémián. Még én is
tanultam tőle. Nagy tisztelet övezi, a főparancsnokaink adnak a
véleményére. Ő volt az, aki annak idején javasolta, hogy fogadjam el az
árnyékbrigádos kinevezésem.
– Nem a Testőrgárdánál voltál?
– Hát ez az! – bólintott Rozsenko. Emlékezett arra a napra, amikor a
tiszti akadémián felkereste Leonét Linda Renoir ajánlata után, és
megkérdezte, mitévő legyen. Félt az Árnyékbrigádtól, az elvárásaiktól. De
Leone akkor olyasmit mondott, amit azóta sem felejtett el. „Én inkább
azon aggódom, hogy az Árnyékbrigád nem lesz elég jó hozzád, Buktás.”
MZ/X hirtelen felugrott. Farka megvastagodott, szőre felállt, fülét
hátracsapta.
– Ugat a kutya – mondta, vagyis inkább sivította.
– Milyen kutya? – fülelt Monique. – Semmit sem hallok.
Rozsenko sem hallotta az ugatást, de nem csodálkozott ezen. MZ/X
génmanipulált állat, valószínűleg nemcsak az intelligenciáját javították fel,
hanem az érzékszerveit is. Márpedig egy macskának alapból jobb a hallása,
mint egy embernek. Viszont Rozsenko ösztönei legalább ilyen
hiperérzékenyek voltak, mert riadót fújtak. Az ablakhoz ugrott.
– A motelt őrző mentálkutya – magyarázta közben MZ/X. – Még velem
sem törődött, pedig macska vagyok. Nincs tisztesség ezen a bolygón.
Rozsenko körbenézett, de semmi gyanúsat sem látott. Kivéve a kutyát, a
szobájukkal szemben lévő főbejárat mellett. Ugyan a hangját elnyomta a
hangszigetelt ablak, láthatóan habzó szájjal ugatott valamit a motel
alacsony, szögletes épületeivel körülvett üres parkoló közepén. A
mentálkutya érzékei kiválóak. Fogékony az emberek gondolataira, érzi a
szándékait, akár álcapajzs alatt is. Ezért olyan közkedvelt fajta, és csak
akkor ugat, ha rossz szándékot érzékel.
Rozsenko a parkolóra irányította a Főnixe minden érzékelőjét. A befutó
adatok alapján a levegő sűrűsége némileg megváltozott egy adott ponton.
Rozsenko minden energiát a Főnix pajzsába pumpált.
– Feküdj!
A következő pillanatban a parkoló közepén a tér felhasadt, és egy rakéta
röppent ki a nyílásból. Végigszáguldva az üres levegőn becsapódott
Rozsenkóék szobájának falába. A robbanás az egész épületszárnyat
összedöntötte. Plasztbeton darabok repültek mindenfelé, lángoló
bútordarabok, elszenesedett embermaradványok terítették be a parkolót és
környékét. Jajveszékelés szállt a levegőben.
Rozsenko lesodorta magáról a ráborult fal törmelékét. A Főnix megóvta
a robbanástól, de a pajzs lemerült. Fájt a nyaka, a válla. A detonáció arrébb
lökte, és a szemközti falat már erőtér nélkül kapta el. Megmozgatta a kezét.
Nem tört el.
Körbenézett. Monique a földön feküdt összekuporodva, védelmező
ölelésébe zárva a halálra vált MZ/X-et. A Toldi pajzsa még aktív volt. A
robbanás kisebb erővel érte, ráadásul Monique-nak ott volt a Warlord III-
as támogatásképpen. Rozsenko most örült igazán, hogy ráadta a magyar
királynétól kapott ajándékot. És újfent sajnálta, hogy nincsen meg az ÁVR-
je.
Visszafordult a parkoló felé. Arrata ledobta az álcáját, megvált a
maszkjától is. Az igazgató belenézett a nagymester arcába. Egész
megnyerő, hamuszürke bőrű férfi volt, nem sokkal fiatalabb Rozsenkónál.
Sötét hollószemei a halált tükrözték vissza.
– Menjetek a BBSz-hez! – mondta Rozsenko Monique-nak. A nő már
állt. A macskát, mintha a gyermeke lenne, úgy ölelte a mellkasához. MZ/X
nem tiltakozott, sőt, miközben egyre jobban összegömbölyödött, még
szorosabban a nőhöz bújt.
 – Értesítsétek Afferi igazgatót a fenyegetésről, és próbáljátok meg
feltörni valahogy azt a kristályt. Azon van minden bizonyíték.
Monique körbenézett. A kristály a lábánál hevert, a széttört notepage
mellett. Felkapta, miközben a macska húsz karommal kapaszkodott belé.
– És te? – kérdezte aztán.
– Én kiderítem, melyikünk a jobb – indult meg a férfi Arrata felé egy
tank rendíthetetlenségével.
– Ne vessz meg, az ott az Asszaszin Rend nagymestere! – kiáltott utána
Monique riadt aggodalommal. A BHEH igazgatója széles, magabiztos
mosollyal az arcán visszafordult.
– Árnyékbrigádos vagyok. Kioltom a napot, ha kell. – Azzal folytatta
útját.
– Folyton ez a melldöngető kanduma – dühöngött Monique, miközben
rohanva, macskával az ölében és a kristállyal a zsebében a két utcával
arrébb leparkolt gravójuk felé indult.
Rozsenko megállt Arrata előtt. Az Asszaszin Rend rettegett ura és
parancsolója lehúzta csuklyáját. Kéjes elégedettség ült az arcán, de mindez
semmi volt a rajta eluralkodó türelmetlenséghez képest.
– Végre – mondta szinte kurjantva. – Régóta várok erre a percre. A
legjobb a legjobb ellen. Ezt a harcot sokáig fogják még emlegetni mint a
küzdelmet, amelyben eldőlt, melyik a jobb: az Árnyékbrigád vagy az
Asszaszin Rend. Maga szerint meddig fog tartani?
Rozsenko alaposan végigmérte a férfit. A köpeny sok mindent elrejtett,
de Arrata alapvetően izmos, fürge férfinak tűnt, míg ő lomha, ám jóval
erősebb volt. A Főnix számos kést és tűzfegyvert érzékelt, és biztos volt
afelől, hogy a Rend ugyanúgy használja az egykori pretorianusok által a
világra hagyott ikonrendszert, mint az Árnyékbrigád. Azok tartalmát
csupán elképzelhette.
Neki csak a Bulletstormja állt rendelkezésre, bár az önmagában is nagy
erőt képviselt. A Főnixhez nem járt ikonrendszer, a páncélt pedig nem lesz
ideje felvenni. Nem mintha szándékában lett volna. Ezt a küzdelmet
gyorsan és mindenféle technikai támogatás nélkül szerette volna letudni.
És ha rajta áll, Arratának sem lesz ideje a modern haditechnika
vívmányaihoz folyamodni.
– Harminchat másodperc – felelte a kérdésre.
– Gondolja?
– Ha tovább tartana megölnöm, az rontana a renomémon.
Arrata jóízűen nevetett.
 – Ha harminchat másodperc kell ahhoz, hogy megöljem, az az én
hírnevemet tenné tönkre. – A hangja magabiztosan csengett, de Rozsenko
észrevette, hogy a jobb kezén az ujjait hol ökölbe szorítja, hol kinyújtja.
Pillanatnyi néma csend ereszkedett rájuk, aztán Arrata kést rántva
előreugrott. Egyszerű mérgezett pengét használt, aminek egyetlen apró
vágása gyorsabban megölné Rozsenkót, mint hogy felfogná, mi történt. Az
Árnyékbrigád egykori katonája viszont pontosan erre számított. Az
asszaszinok előszeretettel használták késeiket. Könnyedén kitért az alulról
indított vágás elől, majd megragadta Arrata csuklóját, és a háta mögé
csavarta. A kés a betonon koppant.
A nagymester hang nélkül ugrasztotta ki a vállát a helyéről, miközben
hátraszaltóval szembefordult Rozsenkóval. Bal kezének alkarvédőin láng
alakú pengék pattantak elő. Lefelé sújtott.
Rozsenko blokkolta a csapást, aztán gyomorszájon rúgta a nagymestert,
de az meg sem érezte az ütést. A mellénye megvédte. Arrata megfejelte
ellenfelét, mire Rozsenko hátratántorodva elengedte az orgyilkost. Az
asszaszin a pillanatnyi szünetet kihasználva megragadta kiugrasztott karját,
és egy rántással helyre tette. Most, hogy újra használhatta a kezét,
felemelte, mire alkarvédőjéből hosszú lángnyelvek csaptak ki.
Rozsenko hasra vágta magát, oldalra gördült, majd felfelé irányozta az
előkapott Bulletstormot. De nem Arratára célzott, hanem a főépület
melletti apró kutyaházra. Lőtt.
A faépítmény pozdorjává robbant, ezzel elpusztult a nyaláblánc
generátora. Az őrületig bőszített mentáleb kilőtt. Szemmel alig követhető
sebességgel száguldott végig a romok között és tört rá Arratára. Az állatot
lángra kapott szőre sem lassította le, sőt, a fájdalom mintha csak tovább
bőszítette volna. Az utolsó pár métert már repülve tette meg.
A nagymestert annyira lefoglalta győzelmi mámora, hogy későn reagált
a kutyára. Meglepte, ahogy a habzó állkapcsok füstölve áthatoltak a
lángokon. Mintha a pokol kutyája csapott volna le rá.
Az állat a földre teperte és a torka felé kapott. Arrata kettejük közé
rántotta a kezét. Az erős állkapocs elroppantotta az alkarvédőt, az éles
fogak a húsba martak. A lángok eddigre elapadtak. Ez volt a szerencséjük,
mert a mentáleb átharapta a naftalinpatronokat, és mindkettejüket eláztatta
a gyúlékony folyadék.
Arratának éppen elég gondot okozott a kutya, ám akadt még egy
problémája. Rozsenko mellettük termett, s éppen arra készült, hogy
hatvankettes méretűvé tágítsa a száját. Arrata materializálta a maszkját. A
nehéz katonai bakancs elcsúszott a fémen.
 Fájdalmas vonyítás harsant, ahogy az orgyilkos belevágta a
csuklópengéket a mentálkutya torkába. Vér spriccelt az asszaszin barna
köpenyére, elegyedett a naftalinnal és átáztatta a szövetet. A férfi lelökte
magáról a rángatózó, gurgulázó ebet. Felállt. Elképedt. A Bulletstorm
három csöve egyenesen az orrára meredt. Kék villanás világította meg a
parkolót.
Arrata pörögve repült hátrafelé több métert, mire a földre zuhant és
végigcsúszott a feltépett plasztbetonon. A pajzsa elhárította a lövést, de az
egész Alamut harcászati rendszere megsült. És már érkezett is a következő
lövés. Oldalra gördült. Pár centire sikerült elkerülnie a plazmanyalábot, ám
az abból áradó forróság belobbantotta naftalintól elázott köpenyét. A
lángok körbeölelték a testét, a hőség behatolt ruhája szakadásain, a
környezetszabályzó nem tudott lépést tartani a tűzzel. Arrata pánikszerű
gyorsasággal vágta le magáról a köpenyt, tépte le arcáról a sérült maszkot.
Dühösen meredt Rozsenkóra.
Újabb plazmanyalábok érkeztek, az egyik súrolta a karját. Mintha
letépték volna, olyan fájdalom járta át. Elege lett. A következő félreugrás
közben kilőtte Rozsenko felé az alkarpengéit.
Rozsenko kifordult oldalra, hogy elkerülje a lövedékeket. Lassú volt. Az
egyik penge a fegyvert tartó alkarjába fúródott. Sikerült megőriznie a
lélekjelenlétét, így nem ejtette el a pisztolyt, de annyira elzsibbadt a keze,
hogy nem tudta újra megemelni.
Arrata közben robbanó késeket dobott ellenfele felé. Rozsenko épp csak
arrébb tudott ugrani a horgos triacél pengék elől, amelyek így célt
tévesztve a betonba fúródtak. Robbanások követték Rozsenko útját, az
utolsó ledöntötte a lábáról. A sebesült karjára esett rá, a penge még
mélyebbre fúródott. Elejtett Bulletstormja után kapott, de egy csizmás láb
taposott a csuklójára. Fájdalmasan morogva nézett fel. Arrata állt fölötte,
kezében ismeretlen lőfegyverrel. Arcán elégedett vigyor terült szét, ahogy
megcélozta Rozsenko homlokát.
Aztán elütötte egy gravo.
Rozsenko alig érzékelte a feje fölött elsuhanó, majd éles kanyarral
visszaforduló járművet, olyan gyorsan pörögtek az események. Csak mire
Monique a hóna alá nyúlt és talpra állította, sikerült beérnie a valóságot. A
gravóba már a saját lábán át esett be.
Monique a sofőrülésbe huppanva a gázra taposott. A gravo kilőtt az ég
felé.
 ***

Arrata jó pár percig eszméletlenül feküdt a romok között. Mellénye és a

ruhájába szőtt exoszálak ugyan megmentették az életét, de így is
megviselte a rövid kaland. Mégsem érzett fájdalmat, amikor magához tért.
A düh minden érzést kiölt belőle. Nem tudta megölni Rozsenkót. Jobbnak
bizonyult, de az igazgató még mindig él. A győztes pedig az, aki eléri a
célját.
Egy zsírhegy libegett oda mellé. Dühösen fújtatott, ettől úgy festett, mint
egy agresszív malac. Szitkozódott, Arrata anyját emlegette. Kiabálása
közben nyállal terítette be a nagymester arcát. Az asszaszin felállt és
letörölte a nyálkás nedvet, majd felvette a földről a törött maszkot. A
moteltulajdonos még mindig üvöltözött vele.
Arrata ráemelte sötét szemét. A férfi elhallgatott. Aztán az asszaszin
minden dühét kiadva átbokszolt a zsírhegy PANASZKÖNYV feliratú
fején. Csontszilánkok és agyvelő darabok tapadtak kesztyűs kezére.
Beletörölte a lebegő, holt férfi lucskos ruhájába, majd nyugodt
lelkiismerettel távozott.
 40.

Chhaya fővárosi irodájából nézte a hajnalt. Az épületegyüttes márvánnyal

díszített falai visszaverték a Nova Roma sugarait, vörösre festve a Szenátus
nap felőli oldalát.
Milyen szimbolikus, gondolta Chhaya. A Szenátus egy óra múlva
összeül, hogy kinevezzék a BHEH új igazgatóját. Senki sem tudta, hogy az
ülésnek van egy másik, titkos célja, amely vért fog fakasztani az
ülésteremben.
Lekérte a számítógéptől az időt. A válasz elégedettséggel töltötte el.
Leült íróasztala mögé. Megigazította kék-ezüst ruhája csuklyaszerűen
szétnyíló gallérját, majd aktiválta a holovíziót.
Az asztalán megjelent a Nép Hangja című műsor, amely éppen a
Morrigan-kastélyba utoljára visszatérő császárról közvetített. Tirzah Shein
lelkesen kommentálta az eseményeket egy repülő közvetítőplatformról.
Alatta a császári konvoj haladt. Elöl két, testőrökkel teli gravo, mögöttük a
császári limuzin. A sort újabb két katonai gravo zárta. Az út mentén
lelkesen kiabáló, ujjongó emberek sorakoztak.
A sötét kastély a Surta-folyó közepén állt, egy vízesés peremén. Az útról
csak két irányból lehetett megközelíteni, egy-egy hídon át. Látszólag
hatalmas tömeg gyűlt össze a császár üdvözlésére, de Chhaya tudta, hogy a
felük sem valódi. Holográfiával kétszerezték meg a csoport méretét. Az élő
emberek sem önszántukból jelentek meg. A hadsereg fegyveresei rángatták
ki őket a környező falvakból, és terelték őket az út mellé. Ha ellenkeztek,
jó esetben tarkón vágták őket a puskatussal, rosszabb esetben
lerobbantották a fejüket.
Chhaya végigzongorázott a virtuálbillentyűzeten. Kisvártatva három
ember hologramja jelent meg az iroda közepén. Xavier meglepően
vidáman mosolygott a helytartónőre, vele ellentétben Leone taxiarkosz
iszonyú komoran feszített tiszti egyenruhájában. Láthatóan viaskodott az
érzelmeivel, de Chhaya nem tartott attól, hogy meggondolja magát.
Rene Syal testőrőrnagy harmincas éveit taposó izmos nő volt.
Szénfekete haját rövidre nyírta, emiatt még élesebbé váltak arcvonásai.
Nagy, jégkék tekintete megbánás vagy bűntudat nélkül mérte végig
cinkostársait. Syal nem kért magasabb beosztást, se területet, még csak
nemesi rangot sem. Az egyetlen ok, amiért Chhaya oldalára állt, az a pénz
volt. Sokat kért, nagyon sokat, annyit, hogy gyermekei, és majd azok
gyermekei is gondtalanul élhessenek. Chhaya a trióból őt tartotta a
legmegbízhatóbbnak. Leone az ideológiák embere, Xavier egy alattomos
kígyó, de Syal a gyerekeiről akart gondoskodni.
– Kezdhetjük? – kérdezte a helytartónő, nem mintha szükség lett volna
erre. Xavierrel már az irodájában átbeszélték a dolgot, majd felvette a
kapcsolatot másik két társával. Eredendően még várni szeretett volna
néhány napot, legfeljebb egy hetet, de az utóbbi órák eseményei miatt
meggondolta magát.
Amíg Rozsenko, Monique, Kitti és Christophe szabadon szaladgálnak,
túl sok gondot okozhatnak. Akaratlanul is keresztülhúzhatják a terveiket.
Már nem számított az Asszaszin Rendre. Tulajdonképpen elkezdett
reménykedni abban, hogy ez a négy bajkeverő minél több orgyilkost
megöl. Annyival kevesebb dolga lesz a fináléban.
Ahogy erre gondolt, kellemes melegség öntötte el a lelkét. A finálé, a
kiteljesedés órája, a bánat és rettegés vége. A végső cél elérésekor nem
lesznek segítői, azt ő fogja véghezvinni.
– A váltás elkezdődött – mondta Syal, ennyivel letudva a jelentést.
Chhaya bólintással nyugtázta.
– Az embereimet értesítettem. A hadsereg java része nem fog reagálni az
eseményekre. A renitens alakulatokat megkíséreljük megfékezni, ám ha
mégsem sikerülne, majd az Árnyékbrigád gondoskodik róluk.
Az utóbbin Leone kissé elbizonytalanodott.
– Biztos benne, hogy a Brigád végrehajtja a parancsot? Ez még nekik is
sok lehet. Úgy értem, a hűségük ismert, de talán ennyire mégsem köti őket
az esküjük.
– Nyugalom, taxiarkosz, Tahir nem kérdőjelezi meg a parancsot.
Nemrég tanújelét adta, hogy feláldozná az életét a császárért, de azért
megtettem a szükséges intézkedéseket. Xavier?
– Az anyag készen áll. Amint kiadja a parancsot, átadom Sheinnek.
Utána indulnak a letartóztatások. – A mosolya, ha lehet, még szélesebb lett.
– És van egy jó hírem. Rozsenko felvette a kapcsolatot Afferivel.
Találkozót beszéltek még a BBSz székházában, amin Afferi kérésére én is
ott leszek, így engedelmével, intézkednék az ügyben.
Chhaya majdnem felpattant örömében.
– Ölje meg őket, Xavier! Ne szarakodjon velük, érti? Rozsenko eszes és
befolyásos, képes lehet megakadályozni a tervünket, vagy rosszabb esetben
saját kezűleg öl meg minket.
 – Nyugodjon meg, úrnőm, meghalnak. – Büszkén végigsimított fekete
öltönyén. – Én nem Arrata vagy valamelyik dilettáns asszaszinja vagyok.
Értem a dolgomat.
Chhaya helyeslően bólintott, bár idegesítette Xavier túlzott
magabiztossága. Pár nappal ezelőtt valószínűleg Arrata sem gondolta, hogy
képtelen lesz megölni Rozsenkót, Monique-ot vagy Christophe-ot. Most
mégis több halottja van az Asszaszin Rendnek, mint amennyit az elmúlt
száz évben összesen vesztettek a küldetéseiken.
Viszont Rozsenko ezúttal nem tudja, hogy csapdába sétál. Ez pedig
Xavier malmára hajtja a vizet. Ha nem szúrja el, lesz esélye megölni az
egykori ezredest és Monique-ot.
– Rendben. – Chhaya felállt és nyomatékosan végignézett emberein. Az
összeesküvők vezérei. Három ember, akik képesek elpusztítani egy egész
naprendszert irányító birodalmat. A dominóelv újra érvényesül, és itt az
ideje fellökni az első kockát.
– Kezdjük!

***

Tirzah Shein egyetlen délután leforgása alatt lett vezető riporterből a

Néptájékoztatási Hivatal igazgatója, miután a fellegvári csatában a
székházzal együtt kollégái is meghaltak. Azt sem tudta, hová kapjon.
Új Néptájékoztatási Hivatalt kellett építenie a semmiből, saját stábot
alakítani, további csapatokat létrehozni. Közben elhárítani a fellegvári
csata okozta károkat, megismerkedni a cenzúrarendszerrel, és nemcsak az
elmélettel, hanem a technikai résszel is. Addig elképzelése sem volt arról,
mennyire összetett, az egész Byzantium rendszerre kiterjedő gépezet áll a
hivatal mögött. Mostanra, amikor a császár utolsó hazatérését közvetítette,
érezte csak úgy, hogy sikerült kézbe vennie a gyeplőt.
– Oké, csináljatok egy közelit a gravókról – mondta a feje fölött röpködő
holokamera-droidoknak. A tollméretű, bumeráng alakú szerkezetek
azonnal megindultak a konvoj felé, sebesen, csendesen.
Shein ásított egyet. Nea Romeban most hajnalodott, a Fellegvárban
pedig még éjszaka volt. Az elmúlt kilenc órában mindkét várost megjárta,
miközben a császár menetoszlopát követte. Az időeltolódás annak rendje
és módja szerint szétverte időérzékét, lelombozta lelkesedését.
Beleszürcsölt a kávéjába. A keserű íztől kirázta a hideg.
 A kamerák elérték a járműveket. A biztonsági határ mentén elrepültek
mellettük, majd szétváltak és körözni kezdtek. Shein az omnitouchán át
követte a felvételeket. Néha odaszólt a mellette ücsörgő,
virtuálmonitorokkal körbevett operatőrnek, hogy mire fókuszáljanak a
kamerák. A technikus kiadta a parancsot, a kis droidok elkészítették a
felvételt. Próbált dinamikus képeket rögzíteni. Az jól festett a holókon,
feldobták az ilyen unalmas közvetítéseket.
A gravók a hídra értek. Shein nem értette, miért repülnek ilyen
alacsonyan, és miért a híd mentén közelítik meg a kastélyt. Általában a
császári konvoj a levegőben repült, az épület pedig rendelkezett hangárral
és külső leszállóplatformmal. Bár lehet, hogy Grahish így akart a nép előtt
tetszelegni.
Látjátok, porbafingók, le merek közétek ereszkedni, gondolta Shein. Nem
kedvelte az új uralkodót. A koronázási ceremónián pontosan annak a
férfinak bizonyult, akit messzire szokott kerülni. Bunkó, buta és erőszakos.
Ha ehhez még hozzávette a sok sötét pletykát, amit hallott róla, hát biztos
volt afelől, hogy a kötelező találkozókon kívül a közelébe sem megy.
Ennek ellenére kénytelen lesz megszervezni egy interjút a kastélyban.
Majd valamelyik marconább kinézetű riporterét küldi be. Erről eszébe
jutott, hogy az utca emberét is érdemes lenne megkérdezni, mi a
véleményük egykori helytartójuk császárrá koronázásáról. Omniján
gyorsan összeállított egy kérdéssort. Nem számított őszinte válaszokra,
amíg a BBSz ügynökei a tömegben rejtőznek, kihegyezett fülekkel,
feltöltött lézerpisztolyokkal, de a császár fényezésének semmi köze az
őszinteséghez. Az élő adást kétperces késleltetéssel adták, így ha valaki
netán mégis felbátorodna, azt nem fogják beadni. Elküldte a kérdéssort a
talajszinten dolgozó riportereinek.
A konvoj elérte a híd közepét. Milyen izgalmas.
Dobhártyaszaggató dörej rázta meg a tájat, s a kastély helyén a
Muranovszky-pajzs kupolája alatt vakítóan fényes gömb jelent meg. Egy
pillanattal később a pajzs generátorait vesztve leomlott, és az eddig
elfojtott robbanás elszabadult. A lángoló levegőt maga előtt toló hullám
végigsöpört a tájon. A víz elpárolgott a sebesen hömpölygő folyóból, a
hidak darabokra szakadtak, a gravókat elsöpörte az atomszél. Az előbb
még kényszeredetten éljenző tömeg halálsikolya megtöltötte a levegőt,
ahogy lángra lobbant testük szétrepült.
Miközben Shein Warlord IV-ese felkapcsolt, a lába alatt kimúlt a
platform és zuhanni kezdett. A melléjük beosztott két testőrgárdista
kiterjesztette a pajzsát rá és az operatőrre. Szerencséjükre oda már csak
minimális erővel ért el a lökéshullám, de Shein még a saját és a két testőr
pajzsának védelme alatt is érezte az irtózatos hőt. A bőre megpirult, ahogy
a forró levegő lehajította a zuhanó platformról.
Keményen ért földet. A pajzsa tompította az ütést, a levegő mégis
kiszaladt égő tüdejéből. A tudatára sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett, a
gondolatok képtelenek voltak áthatolni rajta.
Amikor magához tért, sejtése szerint csak pár perc telhetett el. A kezére
támaszkodva próbált felülni, de ekkor a jobbjába iszonyú fájdalom hasított.
Kitapogatta, s legnagyobb riadalmára recés végű, ragacsos csontot érzett az
ujjai között. Az oldala és a lába elviselhetetlenül lüktetett, a feje tompán
zúgott.
Kiáltani akart, hang azonban nem hagyta el a torkát. Könny csorgott az
arcán, a fájdalom elviselhetetlen volt. Füstöt érzett. Lenézett, képzeletében
a ruhája lángolt, ezért vadul verdesni kezdte magát, amíg rá nem jött, hogy
öltözéke java részét letépte róla a lökéshullám.
– Hölgyem, nyugodjon meg! – kiáltott rá valaki. Egy férfi, távol lehetett,
mert alig hallotta a hangját. Erős kéz kapta el a vállát, és a földre szorította.
– Kérem, orvos vagyok. Nyugodjon meg!
Orvos? Ilyen gyorsan hogyan értek ide? És miért beszél ilyen halkan? –
kérdezte magától, nem is sejtvén, hogy nem csak néhány percig feküdt
eszméletlenül a földön.
Körbenézett, de semmit sem látott.
– Hogy láthatna el ilyen sötétben? – kérdezte. Minden szó fájdalmat
okozott. Fémes ízt érzett a szájában. Megpróbálta kitapogatni a nyelvével,
hol sérülhetett meg a szája, aztán rájött, hogy a nyelve sérült. Egész
pontosan félig kettéharapta.
– Nappal van, hölgyem – jött a hidegzuhany. Shein ráébredt, hogy
amikor belenézett az atomvillanásba, megvakult és részben megsüketült.
 41.

A gravo landolt a BBSz székházának központi platformján a fővárosban.

Rozsenko szinte letépte az ajtót a helyéről, úgy ugrott ki a gépből. Mire
Monique a karjában MZ/X-szel kiszállt, már a lift hívógombját püfölte.
– Mi a haditerv? – kérdezte a nő, miután beérte Rozsenkót.
– Ahogy idejövet mondtam, értesítettem Afferi igazgatót, már vár
minket. Felmentetjük vele a szolgálat alól Syalt, és evakuálja a Szenátust.
Aztán szétrúgom Xavier seggét, téged pedig ideiglenes igazgatóhelyettessé
nevezlek ki.
– Micsoda karrier, igazgatóból helyettes.
– Össze kell állítanod egy csapatot olyan ügynökökből, akik
maximálisan hűségesek a Birodalomhoz. Nem érdekel, hogy utálnak téged
vagy engem, a lényeg, hogy a lojalitásuk a császársághoz
megkérdőjelezhetetlen legyen. Ugye vannak még ilyen emberek a BHEH-
ban?
Monique komolyan elgondolkodott a válaszon.
– Még akadnak.
Beszálltak a liftbe. Rozsenko utasítására elindult az igazgatóság
szintjére.
– Rendben, velük össze kell gyűjtened mindenkit a listáról. Leonét,
Syalt, Sheint. És valahogy meg kell oldanunk annak az átkozott kristálynak
az olvasását. – A nő ölében lapító macskára pillantott. – MZ! – A
megrettent állat nyávogása alig volt hallható. – Van még olyan felszerelés
a Birodalomban, amivel hozzáférhetünk a kristályon lévő adatokhoz?
A macska egyből bólogatni kezdett. Aranyos pofáján bizonytalanság ült,
füleit kissé lelapította, mint akit rajtakaptak vajas bajusszal.
– Hát… Pár hónapja a Kardinális ügynöke, a Kerberosz megbízott azzal,
hogy tömörítsek össze egy adatbázist négydimenziós térkódolású
adatfolyammá, és integráljam egy nyomtatott könyv borítójába. Gondolom,
ezt később valahogy visszafejtették. Az a szerkezet talán képes lenne a
kristályt is olvasni, csak nem tudom, mi az és hol van.
MZ/X komolyan meglepődött azon, hogy Rozsenko ezt hallva nem
lepődött meg.
 – Tehát nem egy csodafegyver tervrajzát rejtette el – mondta a férfi. – És
az az adatbázis van Beck fejében, ezért olyan rohadt fontos az a
szemétláda.
– Mi? Micsi? Mit? – nyivákolta a macska. Monique sem tudott lépést
tartani a gondolatmenettel, de nem most kért felzárkóztató kurzust. Egy
napra elég egy rejtélyes krízis.
– Akkor tehát meg kell találnunk Becket? – kérdezte.
– Beck a függetlenségieknél van.
– Á, szóval így értette a hajód, hogy biztonságban vannak.
Rozsenko félmosollyal az arcán vállat vont, Monique kétségbeesetten
rázta a fejét, MZ/X pedig úgy döntött, elege van a cipelésből. Kis
ficánkolás és karmolás után kiszabadította magát a nő karjából. Amikor a
liftajtó kitárult, repülőrajtot vett. Vissza sem szólt.
– Hagyd! – kapta el Rozsenko a macska után induló Monique-ot. A nő
arcán olyan ábrázat ült, mint aki éppen most látta elszökni a kedvenc
háziállatát.
Elindultak az üvegirodákkal szegélyezett folyosón Afferi irodája felé.
Rozsenko ösztönei újfent vészriadót fújtak. A szokottnál kevesebb ügynök
serénykedett a helyiségekben, azok viszont lázasan dolgoztak, ügyet sem
vetve a két jövevényre. Rozsenkónak az az érzése támadt, hogy valami
krízishelyzet állt elő, amiről ők még nem értesültek. Kezdett attól tartani,
hogy elkéstek.
Minderre Monique is felfigyelt. Aggódva tekintgetett körbe. Ismerős
embereket keresett, akiktől megkérdezheti, mi a fene folyik itt. Mivel ilyet
nem talált, Rozsenkóhoz fordult.
– Azt hiszem, baj van. – Afferi irodája felé pillantott. Rozsenko
rendszere érzékelte, hogy a helyiséget leárnyékolták, ami egyet jelentett: az
igazgató fontos megbeszélést tart. – Gondolod, hogy…
– Ha igen, akkor van arra esély, hogy Xavier is itt van, úgyhogy
maradunk a tervnél.
– Vagyis?
– Lenyúlok a torkán és kitépem belőle a vallomást. Ha az megvan, akkor
le tudod csukatni Chhayát.
– Igen, az azt követő percben pedig tárt karokkal fogadhatom az
Árnyékbrigádot.
– Aligha. Ha megvan Xavier vallomása, Clellan elé pofozom a többi
áruló rohadékkal együtt. Akkor pedig a Szenátus vagy visszaveszi a
koronát a császártól, vagy kinyíratja az Asszaszin Renddel, az Érdekeltség
vérmérsékletétől függően.
 Elérték az irodát és kopogás nélkül benyitottak. Minden elképzelésük
romba dőlt, amikor meglátták Afferi igazgatót, a mellkasa helyén hatalmas,
vértől lucskos, égett szélű lyukkal. A materializálódó ajtó mellett két
BHEH-ügynök lépett ki az álcából, kezükben Herden 80-assal.
– Ne csinálja, Rozsenko, annyira nem gyors – lépett a látóterükbe
Xavier. Rozsenko keze megállt, ujjai hegye végigsimított a Bulletstorm
faberakásos markolatán. Xavier az ovális iroda ablaka előtt állt, kezében a
Clock 2000-es szinte izzott a felgyülemlett energiáktól. – Lehet, hogy a
Főnix ki tud védeni ilyen távolságból egy Herdent, de kettőt biztos nem.
Ahogy a Toldi sem. Ha előveszi a pisztolyát, a barátnője és maga kissé
elkenődik a padlón.
Rozsenko leeresztette a kezét.
– Legyenek szívesek a harcászati rendszereiket levenni! Ha már meg kell
ölnöm magukat, legyen az gyors és tiszta munka. Nem szeretném
lerombolni az épületet, különösen addig nem, amíg benne vagyok.
Rozsenko keze ökölbe szorult és lassan újra a Bulletstorm felé
emelkedett. Három sáros BHEH-ügynök nyolc asszaszin után nem lehet
probléma, gondolta dühödt magabiztossággal.
– Ugyan már, Rozsenko, gondolkozzon! – lépett egyet feléjük Xavier, és
Rozsenko karjára bökött a Glockkal. – Magukat az éjjel árulónak
nyilvánítottuk. Nem kürtöltük széjjel a hírt, mert azt akartam, hogy
bonyodalmak nélkül térjen vissza a városba, és személyesen intézhessem
el, de… – A holttestre mutatott pisztolyával. – Itt van Afferi hullája, és rá
akar támadni a BHEH igazgatójára? Maga szerint, még ha sikerülne is
mindhármunkkal végeznie, mennyi esélyük lenne kijutni a belbiztonság
székházából?
Monique gyengéden megszorította Rozsenko kezét. A férfi lepillantott
rá. Szomorú belenyugvást látott a kék szempárban.
– Ne haljon meg több ember feleslegesen – mondta a nő, és lecsatolta
kezéről az ajándékul kapott karperecét, majd a vértől mocskos tölgyfa
asztalra tette. Rozsenko pár pillanattal később megadva magát levette a
Főnix karóráját, és odadobta a karperec mellé.
Az egyik ügynök azonnal a Bulletstormért nyúlt. Aztán a markolatot
érintve egyetlen villanás keretében elhamvadt.
– Azt a buzikurvaanyját! – kiáltott fel riadtan Xavier. – Hülye, barom,
állat! Hát nem tudtátok, hogy ha hozzáértek egy Bulletstormhoz a
brigádosa engedélye nélkül, azonnal kinyír titeket? – Egyetlen megmaradt
ügynöke halálra válva pislogott rá.
 Xavier a Glock csövével jelezte, hogy szeretné a Bulletstormot és az Art
of Plasmát is az asztalon tudni. Foglyai engedelmesen letették a
fegyvereket.
– Nos, akkor legyünk formálisak és szabályszerűek! – Kihúzta magát,
megköszörülte a torkát. – Grahish császár nevében letartóztatom önöket. A
vád: árulás, a függetlenségiekkel való összejátszás, valamint Afferi
igazgató meggyilkolása.
– Gondolom, a bíróságig nem fogunk eljutni – mondta Monique.
– Még jó, hogy nem – nevetett Xavier. – Maga például ellenállt a
letartóztatás során. – Azzal hasba lőtte Monique-ot. A lézernyaláb úgy
száguldott át rajta, mint ultrahangkés a forró vajon. Monique összecsuklott.
Rozsenko nem vette észre a torkából feltörő üvöltést, miközben elkapta a
nőt. Gyengéden az ölébe fektette. Ahogy végigsimított az arcán, eszébe
jutott egy másik arc. Egy riadt, fájdalomtól meggyötört zöld tekintet, amint
élettelenül néz rá a fémdobozból. Abban küldték vissza Linda Renoir fejét,
miután megölték a Fury kalózok.
És ahogy ez eszébe jutott, megérezte ugyanazt a féktelen gyűlöletet, ami
akkor hatalmába kerítette. Ez a düh, s az azt követő események tizenöt évre
apátiába taszították. E dühnek köszönhetően mára a Fury kalózok nem
többek egy rossz emléknél, és eme dühöt soha többé nem akarta szabadjára
engedni. De a tervek nem mindig működnek.
– Jesszusom, Zsenko, csak nem habarodott bele a lotyóba? – röhögött
Xavier. – Na, kezdjen el futni, hadd lőjem hátba menekülés közben! –
Rozsenko meg sem moccant. A BHEH újdonsült igazgatója a pisztoly
csövével megkocogtatta a könnyes szemű férfi vállát. – Ejnye, igazgató úr,
ez nem fér össze a hírnevével.
Rozsenko agya gyorsan járt. A belbiztonság igazgatója meghalt az
irodájában, ahol több lövés is eldördült, ennek ellenére egy ügynök sem
ugrott, hogy intézkedjen. Vagyis Xavierék vagy lekapcsolták a belső
biztonsági rendszert, vagy a szinten lévő összes ügynök áruló. A harcászati
rendszere gyors elemzése szerint az utóbbi az igaz. Ez előnyös helyzethez
juttatja, mert bármit megtehet az irodában, arra senki sem fog reagálni.
– Nem, valóban nem jellemző rám az érzelgősség – mondta, miközben
ujjával megérintette Monique nyakát. Megkönnyebbülten sóhajtott, és
lefektette a nő testét a földre. – De ez igen.
Elkapta Xavier pisztolyt tartó csuklóját, és kettétörve az alkarját a
helyettese állának szegezte annak fegyverét. Mielőtt Xavier vagy az
embere felfoghatta volna, mi történt, az igazgató feje már a plafonról
csöpögött le. A másik ügynök az első vércseppekkel zuhant a földre,
mellkasán termetes lyukkal.
Rozsenko kétségbeesetten ejtette a földre a Glockot. Terveinek lőttek,
Xavier vallomása és a kristály tartalma nélkül nem tudja bizonyítani a
császár terveit. Ráadásul miután árulónak nyilvánították, már arra sem lesz
módja, hogy csak úgy besétáljon a Szenátusba. Új megoldás kellett.
Kettő is eszébe jutott. Elhagyja a bolygót, és a Linán keresztül
kapcsolatba lép Christophe-fal, aztán csatlakozik a függetlenségiekhez. Ezt
a lehetőséget zsigerből elvetette. Nevezzék akárminek, nem árulja el a
Birodalmat. A második lehetőség, hogy egy másik összeesküvő vallomását
szerzi meg.
Maradt Syal, Leone, Shein és Chhaya. Sheinről és Leonéról nem tudta,
hol lehetnek. Chhaya a főkonspirátor, az ő vallomásával érné a legtöbbet,
azonban képtelenség lenne megközelíteni a Fellegvárban. A védelmi
rendszer már a kapuban leszedné. Tehát Syal az egyetlen, akit nyakon
csíphet. A testőrőrnagy a Szenátusban teljesít szolgálatot, és oda némi
belső segítséggel képes lesz bejutni. Megkeresi, kiveri belőle a vallomást,
aztán átugrik a Fellegvárba, hogy letaszítsa a trónjáról Grahisht, vagy ha
nagyon ragaszkodik hozzá, hát azzal együtt fogja kihajítani a Birodalmi
Palota tornyából. Végül utánalöki Chhayát is. Pedig miután megtudta, mit
él át a nő nap mint nap, már kezdett szimpatizálni vele.
Leguggolt Monique mellé, kisimította vörös hajfürtjeit az arcából, majd
homlokon csókolta.
– Mennem kell – mondta, azzal felcsatolta a Főnixét, felkapta
Bulletstormját és az Art of Plasmát, majd leszedte Afferi ujjáról a
gyűrűnek álcázott omnitouchot és zsebre tette. Aktiválta a páncélzatát.
Amint a vértezet kiépült, berobbantotta az ablakot. Kivetette magát, zuhant
néhány emeletet, majd aktiválta hátirakétáját, és elrepült Nea Rome
külvárosa felé, gondosan elkerülve a BBSz székházától nem messze lévő
Szenátust.

***

Clellannek déjá vu érzése volt, ahogy magára öltötte a borostyánszín

régensi köpenyt. Alig pár napja, hogy megszabadult tőle, és most tessék,
újra ő az Igazi Bizánci Birodalom ura és parancsolója. Újabb császárt
vesztettek egy újabb támadásban. És bár most volt utód, annak
megkoronázása körülményes lehet. Ettől a gondolattól megfájdult a feje.
Az egyetlen jó, amit elmondhatott, hogy már rutinja volt az összedőlni
látszó Birodalom megmentésében.
Azért azt a jót elmondhatta, hogy ezúttal a Néptájékoztatási Hivatal nem
dőlt romba, s bár Shein kórházba került, a helyettese, Bramor értette a
dolgát.
Az előzetes vizsgálatok a reaktor szabotálására utaló nyomokra leltek.
Ezt persze nem közölték a világgal, mert ilyen rövid idővel a fellegvári
csata után túlságosan demoralizáló hatása lett volna. Helyette a
Néptájékoztatási Hivatal az elavult rendszer túlterheltségéről hírezett.
Grahish császár tragikus baleset áldozata lett, jelentették be szomorúan a
hírműsorok vezetői rendkívüli adás keretében.
Clellan elmosolyodott a gondolattól. A császárból hamu sem maradt, és
ezzel az állapottal a kancellár elégedett volt. Ha előre tudja, hogy Grahish
csak pár napig ül a trónon, nem pazarolt volna annyi energiát a koronázás
meghiúsításának kísérletére.
Elgondolkodott azon, volt-e már ilyen rövid ideig uralkodó császára a
Birodalomnak. Eszébe jutott Peches Hildebrand. A fickó egy órával a
koronázási ceremónia előtt megnősült, majd egy órával császárrá kiáltása
után megtalálták a hitvesi ágyban, mellkasában oda nem illő plazmatőrrel.
Az újdonsült arából így lett uralkodó, Peches Hildebrandból pedig a
Birodalom történelmének legrövidebb ideig hatalmon lévő császára.
A rekorder esetében hamar egyértelművé vált, ki a gyilkosa, ellenben
arról fogalmuk sem volt, hogy ki áll Grahish halála mögött. Haragosa szép
számmal akadt, már helytartóként sem örvendett népszerűségnek, pláne
nem a Morrigan-tartományban, ahol sok apa és férj vesztette el lányát vagy
nejét. De nem kellett ilyen messzire menni, hiszen ott volt Chhaya, a
legkézenfekvőbb személy egy ilyen tett mögött.
Ha valóban Chhaya a tettes, az lenne a legjobb. Mint Hildebrand esete
mutatja, a Szenátusnak nem okozott fejfájást, ha egy ara vagy testvér
elteszi az útból az aktuális császárt, így szerezvén meg a hatalmat. Sőt,
Clellan tudott olyan esetről, amikor a kancellár maga bujtotta fel a kedves
rokont, hiszen egy gyilkos császár a legkönnyebben befolyásolható.
Csakhogy Chhaya is eltűnt. A napirendje szerint csak a délutáni
ünnepségre érkezett volna meg a Morrigan-kastélyba, délelőtt még jelenése
volt a Szenátusban, hogy képviselje a BHEH-t felügyelő bizottságot az új
igazgató kinevezésének ügyében. De már a szenátusi ülésen sem jelent
meg, a bizottságot másvalaki képviselte.
Aztán jött a hír a merényletről, és most még égetőbb lenne Chhaya
megkerülése, lehetőség szerint élve. Ha holtan találják, vagy rosszabb
esetben sohasem találják meg, akkor a Szenátus nyakig fog ülni a
kulimászban, hiszen kihalt a császári vérvonal. És bizony polgárháborús
helyzetben nehéz lesz mindenkinek megfelelő utódot találni.
– Uram! – kiáltott be titkárnője az irodába. Mivel az elmúlt órákban a
szoba átjáróházzá változott, nyitva hagyta az ajtót a gyorsabb
kommunikáció érdekében. A modern technológia még nem tudta
felülmúlni a kiabálást. – A BBSz igazgatója keresi.
– Hála istennek! – csapott rá az asztalra, és mentális paranccsal aktiválta
a komot. Legnagyobb meglepetésére nem Afferi arca jelent meg, hanem
egy páncélos alaké. Bár a sisak takarta az ismeretlen hívó arcát, Clellan
felismerte a Főnixet. Két ujj sok lett volna ahhoz, hogy megszámolja, hány
ember van a Birodalomban, aki még használ ilyen páncélt.
– Artyom, mi a szent szart csinálsz? – rivallt rá barátjára. Sok mindenért
volt dühös a mai nap, de Rozsenko tettei az élen jártak. Úgyhogy úgy
döntött, frusztrációját rajta fogja levezetni. – Amikor azt mondtad, tartsam
érted a hátamat, egy szóval sem beszéltél a függetlenségiekről. Kicsináltad
a karrieremet, és kicsináltad magadat is, te barom! Árulónak kiáltottak ki!
– A végén már üvöltött.
Titkárnője éles eszű nő lévén azonnal bezárta az ajtót, és
interferenciapajzsot vont az iroda köré, amint meghallotta az Artyom
nevet.
– Gaius, hallgass ide! – szólt közbe Rozsenko, belefojtva tomboló
barátjába a szót. – Grahish és Chhaya fel akarja számolni a kongresszust,
hogy egyedül uralkodhassanak a Birodalomban.
– Micsoda? Elment az eszed? – tört ki Clellanből. Kezdett rossz érzése
lenni barátjával kapcsolatban. A szavainak semmi értelme nem volt,
legalábbis most, hogy Grahish meghalt.
Lehet, hogy Rozsenko elméjét ennyire megviselték az Astriddal
történtek? Nem tudta elképzelni, de a gondolatot sem tudta kiverni a
fejéből.
– Figyelj, Chhaya, Grahish, Dario Leone taxiarkosz – hadarta Rozsenko
–, Rene Syal testőrőrnagy, Anthony Xavier, egy Hazes nevű fickó és
valószínűleg Tirzah Shein összeesküdtek ellenetek. Xavier már megölte
Afferit, hogy a BBSz ne tudjon időben reagálni a puccsra, egyúttal még
jobban megerősítse az árulásom vádját. Aztán velem is végezni akart.
Megpróbálta befejezni azt, amit az asszaszinok elkezdtek.
– Mi, Zsenko, várj! Afferi halott? – Az igenlő választól Clellan gyomra
makkméretűvé zsugorodott.
 – És Xavier is. Megöltem – tette hozzá Rozsenko még lassabban, talán
kicsit együttérzőn a hajdani ezredes.
Clellan gyomra kilépett az érzékelhető valóságból, de a gyomorsavat
hátrahagyhatta, mert úgy érezte, hogy a belső szervei éppen feloldódnak. A
császár halott, az utódja felszívódott, a BHEH és a BBSz vezetők nélkül
maradtak, a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója kórházban. Kevesebb is
elég egy birodalom összeomlásához.
Ráadásul árulással vádolt barátja éppen bevallotta neki a BHEH aktuális
igazgatójának meggyilkolását az állítólag halott Afferi komsávját
használva, állig páncélban. Vagyis Rozsenko vagy megőrült, vagy
olyasmire bukkant, ami mellett a Clellant ért eddigi összes csapás eltörpült.
Az előbbinek kifejezetten örült volna, mert akkor lelkiismeret-furdalás
nélkül lövetheti le barátját, ám ismerve Rozsenkót, sajnos a második
lehetőséget tartotta igaznak.
– Artyom, a császár halott – mondta valamivel csendesebben.
Nem látta Rozsenko arcát, de a pillanatnyi némaságából arra
következtetett, hogy most újat mondott neki.
– Mi történt? – kérdezte végül.
– A nyakába robbantották a Morrigan-kastélyt.
Újabb csönd, majd megélénkült hadarás következett.
– Chhaya, csak ő lehetett. Fogasd el Chhayát, Leonét, Sheint és Syalt.
– Artyom, Chhaya eltűnt, reggel óta senki sem látta. Lehet, hogy őt is
meggyilkolták, és majd valamikor egy bús pecás kifogja a Traglóból.
Tirzah Shein pedig megsérült a merényletkor, még mindig kórházban van.
– Újabb hallgatás következett. Ez kezdte bosszantani Clellant. Hirtelen túl
sok dolgot ismert meg vázlatosan, csakhogy a jó döntések meghozatalához
részletekre volt szükség.
– Ennek semmi értelme – mondta Rozsenko, Clellan érzése szerint
inkább magának. – Az Árnyékbrigádnak csak a császár parancsolhat.
Chhayát megkoronázzátok?
– Ha élve előkerül, de addig újra én leszek a régens… Szerintem még
egyetlen kancellár sem hordta ennyi ideig ezt a köpenyt – kapta száron
borostyánszínű ruháját. – Lassan a császári koronát is a fejemre tehetnék.
– Ennek semmi értelme – ismételte meg Rozsenko. – Be kell jutnom
Syalhoz.
– Hogyan? Ő itt van nálunk, te meg az épület közelébe sem jöhetsz.
– Vonasd vissza a vádakat!
– Neked kiment a plazmakapacitátorod, az biztos. Ha nincs ez a
krízishelyzet, Chhaya mostanra benyújtotta volna ellenem a
bizalmatlansági indítványt. Hála neked – bökött a hologramra. – A
bizonyítékok alapján a Liga kéme vagy. Ha most minden ok nélkül
visszavonom a vádakat, aláírom a halálos ítéletemet. Még akkor sem
tehetném meg, ha történetesen igazad lenne az összeesküvésről.
– Akkor juttass be!
– Ó, ez valóban jobb megoldás, ezért csupán felnégyelnek… –
Beletörődő sóhaj tört ki Clellanből. – Hogyan?
– A Zarkon-folyosón át.
A kancellárban akaratlanul is kellemes emlékek törtek fel a név hallatán,
és ez némileg lehiggasztotta.
– Azt a folyosót ezer éve senki sem használta.
– Csak két bajkeverő gárdista, akik előszeretettel szöktek ki rajta a
laktanyafogság idején.
A kancellár szívesen lett volna újra az egyik ama két gárdista közül.
Akkoriban könnyebb volt az élet, tisztábbak az utak, egyszerűbb volt
eldönteni, merre menjen, és jóval inkább előre láthatta, mi lesz annak az
útnak a végén. Most, ha jól dönt, a fejét veszik. Ha rosszul, elpusztul a
Birodalom.
– Gaius, nem állíthatsz meg, így vagy úgy, de bejutok – mondta
Rozsenko, és a hangja egy pillanatra emlékeztette Clellant a másik
gárdistára.
– Ott foglak várni – felelte, majd lekapcsolta a komot. Behívta a
titkárnőjét. – Lilith, kérem, hívja fel a feleségemet és mondja meg neki,
hogy azonnal hagyják el a Birodalmat. Ne pakoljanak semmit, csak fogja a
gyerekeket és menjenek a… Fecampra, a nyaralónkba. Aztán maga is
tűnjön el innen. Érti? Ne foglalkozzon semmivel, zárja le a komot, és
azonnal hagyja el az épületet, mi több, ha teheti, a bolygót is.
– Baj van? – kérdezte a szőke szépség kedvesen aggódva. Clellan
rámosolygott, de nem érzett se bizakodást, se jókedvet, csak rengeteg
keserűséget.
– Igen.
A nő bólintott, megperdült és kisétált az irodából.
Clellan hátradőlt a székében, a támlára támasztotta a fejét, behunyta a
szemét. Nem tudta, milyen messze van Rozsenko, de mindenképpen időt
akart szánni arra, hogy megbékéljen istenével. Mert a választott út végén a
halál várja lengő kaszával, ebben biztos volt.
 42.

Tahir vezérezredesnek még nem volt ideje felocsúdni a Grahish császár

halála okozta döbbenetből, amikor titkosított parancs érkezett az irodáját és
a tróntermet összekötő forródróton. Az utasítás szerint a Fellegvár egyik
föld alatti alagútjába kellett mennie.
Az egykori űrállomás mélyét behálózó folyosók alkották annak idején a
szervizjáratokat. Egy részüket az uralkodóház lezáratta és a tervrajzokról
kitöröltette, hogy menekülő útvonalakként szolgálhassanak. A többit föld
alatti gravoutakká, máglevpályákká, szárazdokká, mélygarázzsá vagy
hangárrá alakították. A maradék pedig az alváros részévé vált. Az
elhagyatott alagutakban laktak a társadalom perifériájára szorult
szerencsétlenek. Nincstelenek, szökött rabszolgák és körözött bűnözők
alakították ki sajátságos társadalmukat a Fellegvár csillogó felszíne alatt.
Tahir innen származott. Az alvárosban született és tizenöt éves koráig
nem is látta a napot. A hely, ahová a parancs szólította, nem volt messze
attól a generátorteremtől, ahol hét másik családdal laktak együtt. Eszébe
sem jutott, hogy elmenjen megnézni, vajon él-e még ott valaki régi
ismerősei közül. Harminc éve nem vágyott oda vissza, és nem ebben a
krízishelyzetben ragadja el a nosztalgia.
Percek óta várt egy kiszáradt, tágas szennyvízjáratban, amelyben egy
közepes teherhajó is landolhatott volna. A lassan leégő öröklángú gyertyák
és életükért pislákoló kiéghetetlen égők csupán egy részét tudták
megvilágítani az itt berendezett alagútnak. Rengeteg árnyékos hely maradt,
ahol sötét alakok intézték üzelmeiket. Holtak és titkok feküdtek azokban az
árnyékokban, és aki csak megközelítette őket, kockáztatta, hogy ő is végleg
a sötétség részévé válik.
Maradj mindig a fényben, mondta Tahirnak egykor az anyja. Talán ezért
is jött egyenruhában, aktív ÁVR-rel. Ugyan már nem kellett az árnyékoktól
tartania, hiszen a harcászati rendszernek hála tökéletesen látott a sötétben,
mégis, valahogy úgy érezte, jobb inkább a fényben maradni. Hiába, a régi
szokások. Persze még az alváros lakói is felismertek egy árnyékbrigádost,
úgyhogy a legkeményebb fenegyereknek sem lett volna mersze belekötni.
A fal mentén plasztbeton darabokból, mimetikus műanyag lemezekből és
acélkeramit tömbökből épített rozoga viskók takarásából riadt vagy sunyi
tekintetek méregették Tahirt.
Az ÁVR váratlanul aktív Warlord IV-es harcászati rendszert és egy
Warhammer kézifegyvert érzékelt nem sokkal a háta mögött, a falban.
Tahir megperdült.
Talán mégis vannak idelent öngyilkosjelöltek? – futott át az agyán,
miközben megragadta a Bulletstormot. Kihúznia nem kellett, az ÁVR
azonosította a settenkedőt.
A fal egy darabon megremegett, mint a vízfelszín, ha követ dobnak bele.
Aztán egy ember elnyúlt alakja jelent meg rajta, ahogy megpróbált áttörni
az eddig szilárd falon. A jövevény Chhaya volt.
– Úrnőm – üdvözölte fejbólintással Tahir, miközben pajzsot vont maguk
köré, és kiépített egy ikonrengeteget a feje fölött. Színes fénykavalkád
lepte be a folyosót, ahogy a paradimenzionális tér nyílásai felnyíltak, és
mindenféle automata védelmi berendezés dugta elő csövét vagy
robbanófejét, mintha prédára leső kígyók lennének.
– Ön üzent?
– Nem – mondta a nő hűvös tárgyilagossággal, pillantásra sem méltatva
a fejük fölött pompázó, egyre terebélyesedő ikonrengeteget. – Kövessen,
vezérezredes! – Azzal eltűnt a falban. Tahir jobb híján utánament. Az
ikonrendszer a fallal együtt összezárult mögötte.
A szűk folyosóban valamikor régen csövek és vezetékek futhattak, de
mostanra nem maradt semmi, így összekötő alagútként lehetett használni.
Már ha az ember tudott róla. A bejáratot elfedő technológia biztos nem az
alváros lakóitól származott.
A folyosó egy csarnokba vezetett. Valaha szivattyúház lehetett, most
inkább bunkernek tűnt. Jobbra kikapcsolt műszerek sorakoztak, főleg
kommunikációs és érzékelő berendezések, valószínűleg a külvilággal
történő kapcsolattartás végett. Balra katonai priccsek álltak, tiszta
ágyneművel. Mellettük a falban fegyverszekrény bújt meg, állapította meg
az ÁVR, mert hogy szabad szemmel nem lehetett látni. Két további ajtó
nyílt szemben Tahirral, az egyik tisztálkodóhelyiség, a másik konyha
lehetett.
A sokat látott katona szemének mindez nem volt érdekes, ám a priccsen
ücsörgő Grahish császár annál inkább. Tahir meglepetésében
megfeledkezett az etikettről. Azonnal teljes biofelmérést végzett az ÁVR-
rel, és az megerősítette a látottakat: tényleg Grahish az, és jóvátehetetlenül
részeg.
– Felség, maga él? – kérdezte, mielőtt átgondolhatta volna szavait.
 – Egy ’tombonnbánál több kell nekem… – csuklott a császár – …vele
megöljenek, vezír – állt fel bizonytalanul.
– Hogy élte túl? – kérdezte Chhayától Tahir élesebben, mint szerette
volna. – Ismerem a császári harcászati rendszer képességeit, abból a
távolságból még az sem lenne képes egy antianyag-robbanást elhárítani.
– Szerencsére a császár nem volt közvetlenül kitéve a támadásnak –
mondta Chhaya ridegen. – Miután Astridot Beck túszul ejtette, a BBSz a
legnagyobb titokban bevezetett néhány óvintézkedést. Az egyik ilyen a
vészhelyzeti transzporter összekötése a császári harcászati rendszerrel.
Amennyiben a számítógép olyan fenyegetést észlel, amellyel képtelen
hathatósan szembeszállni, azonnal egy rejtett bunkerbe sugározza az
uralkodót. – Körbemutatott. – Erről a helyről igen kevesen tudnak.
Tahir a Grahish nyakában lógó vörös kvizackövekkel körberakott
császárcímeres medálra pillantott. Az ékszer valójában egy jeladó volt. Ha
a köveket megfelelő sorrendben érintik meg, a Fellegvár központi
számítógépe pillanatok alatt visszasugározza a palotába a medál
tulajdonosát, vagyis az uralkodót.
– Miért bujkálnak? A Szenátusban mindenki úgy tudja, hogy felséged
meghalt – nézett Tahir az ágyra visszahuppanó Grahishra. Hozzá kellett
volna beszélnie, de minduntalan elfogta a düh, ha csak rápillantott.
– Mer’ a Szentus akart kinyíííírni! – förmedt rá Grahish, mintha a
vezérezredes valami nyilvánvaló fölött siklott volna el.
Tahir, figyelmen kívül hagyva az uralkodó kitörését, Chhayától várta a
magyarázatot.
– Régóta sejtjük, hogy a Szenátus korlátlan hatalomra akar szert tenni,
míg az uralkodókat igyekeznek afféle céltáblává degradálni. Tudomásunk
szerint Gabriel és felesége áldozatul esett eme ambíciójuknak, és Astrid,
Grahish, valamint jómagam is célba lettünk véve.
Tahir elképedt.
– Elnézést, úrnőm, de ez számomra elképzelhetetlennek tűnik.
– Gondoljon bele, vezérezredes! – mosolygott rá szelíden a nő, mint egy
anya az értetlen gyerekére. – Lassan húsz éve tart a polgárháború, ezalatt
hányszor került bevetésre az Árnyékbrigád? Vagy éppen az Asszaszin
Rend? Nem gondolja, hogy az egész háborúnak elejét lehetett volna venni,
ha az orgyilkosok likvidálják Waltz tábornokot már a Függetlenségi Párt
megalakulásakor? Vagy ha a Konstantinápoly lerohanása után az
Árnyékbrigád felszámolja az akkor még kis létszámú lázadó erőket?
Ebben volt valami, Tahirnak el kellett ismernie. Sok brigádos
kérdőjelezte meg akkoriban a döntést, amely a Byzantium védelmére
korlátozta le a működésüket. Az Árnyékbrigádot elsősorban csapásmérésre
hozták létre, a védelem a hadsereg dolga volt.
– Igen, gondoljon bele, vezír! – ugrott fel Grahish, ezúttal több
magabiztossággal. Alacsonyan ívelt pályán Tahir elé sietett. – Vagyis
neee… Magát nem gondol… – megint belecsuklott a szóba – …kodásra
tartom. Hajtsa végre! – Elnémult. Csak lassan esett le neki, hogy parancsot
elfelejtett közölni. – Hát, ím a parancs! – Teátrálisan a magasba emelte
karját. Tahir nehezen bírta ki, hogy ne fintorogjon a férfiból áradó
kesernyés alkoholszagtól. – Riadóztassa a Brigádot, és nyírják ki a
Szenátust!
– Hogyan?
– Mit nem ért ezen? – dörrent rá sűrű nyálzuhataggal a császár. – Ölje
meg a szenátorokat, kormányzókat, képviselőket, helytartókat, még a kurva
titkárnőket is!
Tahir életében először elsápadt.
– Felség, teljes tisztelettel, de élnem kell a megkérdőjelezés jogával. –
Sose hitte volna, hogy ezt kimondja. Grahish tekintetéből ítélve, ő sem.
– Már megint… hukk… szembeszáll velem?
– Nem, uram, csak élek az uralkodóház által rám ruházott jogommal.
Egy ilyen parancs megerősítést és magyarázatot kíván, mert végrehajtása a
Birodalom fennmaradását veszélyezteti. Az Árnyékbrigád a császárt
szolgálja, de ő sem fordíthatja a Birodalom ellen.
Grahish Chhayára nézett. Legszívesebben nekitámadt volna Tahirnak,
csakhogy a tróntermi incidens óta félt az Árnyékbrigád „önműködő”
harcászati rendszerétől.
– Magyarázd el neki! – utasította húgát, azzal visszament a priccsére.
Kényelmesen elnyúlt rajta.
Chhaya az omnitouchból több tucat holografikus dokumentumot hajigált
a levegőbe. A négyzet alakú ablakok csoportokba rendeződtek, majd
körbevették kettejüket és lassan körözni kezdtek körülöttük.
– Miután Astrid trónra került, kinevezett engem a BHEH-t felügyelő
bizottság élére, és Monique Deneuve igazgatóval együtt megbízott minket,
hogy vegyük megfigyelés alá az Asszaszin Rendet. Attól tartott, hogy ők
álltak a szülei halála mögött – kezdte a magyarázatot csendes
megfontoltsággal. – Deneuve létrehozta a Speciális Műveletek irodáját.
Erről biztonsági okokból csak a benne résztvevő ügynökök, jómagam,
Astrid császárnő és az igazgatónő tudott. Feladatuk az Asszaszin Rend
tagjainak és lehetséges külső kapcsolatainak felkutatása volt. Nagyjából
sikerrel jártak. Mint uralkodó, Astrid ismerte Arrata nagymester
személyazonosságát. Rajta keresztül az ügynökeink sikeresen azonosították
a többi asszaszint, valamint bizonyították, hogy a Rend kellő pénzért
akárkinek elvállalt gyilkosságot. Leginkább a szenátorok éltek ezzel a
privilégiummal, ha ellenlábasaikat kellett visszaszorítani, vagy ha
érvényesíteni kívánták akaratukat.
Ujja hegyével megérintette az egyik dokumentumtömböt és lehúzta
Tahir elé. A vezérezredes gyorsan átfutotta a szövegeket, alaposan
megnézte a háromdimenziós képeket, felvételeket. Igen beszédesek voltak.
Magas rangú politikai tisztségviselők találkozója az arcukat gondosan
takaró alakokkal, elhagyott helyeken. Hangfelvételek, amint
megállapodnak a gyilkosságokról. Balesetnek tűnő halálesetek felvételei.
– A bizonyítékok alapján – folytatta Chhaya – Astrid elrendelte a
Szenátus tagjainak megfigyelését. Ekkor kezdődtek a gyilkosságok. – Az
előző csoportot visszalökte a többi közé, majd a hátuk mögül hozott előre
egy másikat. Három felvétel futott a szövegek között. Az elsőn egy
gravobaleset képei látszódtak, a jármű a felismerhetetlenségig összetört,
miután rácsavarodott egy felhőkarcoló antennájára. A második háztartási
baleset lehetett, egy férfi megfőtt a kádjában. A harmadik Tahir
elképzelése alapján valamiféle gázolás helyszínelését mutatta, legalábbis a
plasztbetonon szétmázolt ember erre engedett következtetni. – A Speciális
Műveletek mindhárom ügynöke meghalt tisztázatlan körülmények között.
Meghibásodott antigravitációs paralok, megbolondult vízhőszabályzó a
fürdőszobában, cserbenhagyásos gázolás. És több merényletkísérlet történt
Deneuve ellen is. Nem bizonyíthattuk, legalábbis akkor még nem, hogy ki
vagy pontosabban kik lehetnek a tettesek, de a nyomok az asszaszinokra
utaltak. Ezért kellett leváltanunk Deneuve-öt valaki olyanra, aki
megvédheti magát, ha a Rend rátöri az ajtót.
Visszalökte az adatcsoportot a helyére.
– Rozsenkóra esett a választásunk. Beiktattuk, de nem avattuk be az
ügybe, mert éppen Astrid parancsát követve próbálta elfogni Hugo Waltz
tábornokot. Gondoltuk, kivárjuk, amíg sikerrel jár, később pedig már nem
volt rá alkalmunk. Most már azt mondhatom, szerencsére.
Tahir egy pillanatra behunyta a szemét. A császári audiencia óta tudta,
hogy Rozsenko elárulja a Birodalmat, és azóta ostorozta magát, amiért
semmit sem tett az ügyben. Így ugyanolyan bűnös volt, mint ő. Ha másért
nem, ezért idővel le kell mondania.
– Deneuve távozása után – folytatta Chhaya, észre sem véve Tahir
vívódását – Xavier igazgatóhelyettesre bíztuk a Speciális Műveletek
irányítását Ekkor jött a Fellegvár elleni támadás. A kitört káoszban Xavier
sikeresen elcsípett egy beszélgetést Arrata és Clellan kancellár között.
Elindította a felvételt. Tahirt kirázta a hideg a beszélgetést hallva.
– Clellan vagyok. Hívja vissza az embereit, a császárnő meghalt!
Christophe Beck megölte.
– Kellemetlen, de ez nem jelenti azt, hogy a pénzt is visszaadjuk.
– A Szenátus nem jótékonysági intézmény, Arrata. A pénzünkért kapni
szeretnénk valamit.
– Majd kapnak árengedményt a következő császárnál.
– Ne szellemeskedjen! Ne feledje, ki a főnök!
– Maga ne feledje, Clellan! A következő császár biztos epekedve hallaná,
mire bérelt fel minket a drága Szenátus. Gondolja, hogy azután nyugodt
éjszakái lennének?
– Jól van, nyugodjon meg.
– Én halál nyugodt vagyok, kancellár.
Chhaya itt lekapcsolta a felvételt, majd várakozva Tahirra pillantott.
– Ilyen nyíltan beszélnek erről? – ütközött meg Tahir az egyetlen
dolgon, ami azt sugallta neki, valami svindli van a dologban. – A kancellár
akár vallomást is tehetett volna.
– Ne feledje, akkor Clellan úgy tudta, hogy a Speciális Műveleteket
felszámolták, és Deneuve is lekerült a tábláról. Rozsenko pedig a legjobb
barátja. Semmi oka nem volt azt hinni, hogy a BHEH-ban bárki
foglalkozik még vele, pláne nem a csata utáni felfordulásban. Tévedett. És
ez a tévedés lendítette előre a nyomozást. – Visszalökte a felvételt az
adatcsoportok közé, majd folytatta a beszámolóját. – Ezen a nyomon
elindulva Xavier egyebek mellett egy igen magas összegű átutalásra lelt,
amely a Szenátus egyik titkos számlájáról került át egy magáncéghez. Ezt a
bizonyos mélyűri bányászattal foglalkozó társaságot Michael Caldwell
vezeti. Ez Arrata anyakönyvezett neve. – A vezérezredes bólintott, ezúttal
viszont nem mutatta meglepetés jelét. Mindig is sejtette, hogy az
asszaszinok nem a saját nevükön dolgoznak. – Az összeg túl nagy volt,
Clellan nem fizethette saját zsebből, szóval a Szenátus kasszájából kellett
kivennie, ahhoz azonban csak a költségvetési bizottságban helyet foglaló
szenátorok közreműködésével férhetett hozzá. Ráadásul meg kellett
hamisítania a könyvelést, mert az ügynökeink nyomát sem találták
hiánynak.
Lehúzta a Szenátus könyvelési dokumentumait. Azokból Tahir semmit
sem értett, így hamar visszakerült a forgó adathalmazba.
 – Astrid meghalt – folytatta Chhaya az előadását –, az ügynökeink
szintén, már csak néhány tüske maradt, ami szúrta a Szenátus szemét.
Rozsenkóval nem törődtek, lojalitása a munkaadói felé bolygószerte híres,
ráadásul a főnöke egyben a legjobb barátja. Legalábbis akkor így
gondoltuk, mint azóta kiderült, a hűsége igencsak megkérdőjelezhető, de
legalább semmit sem tudott a nyomozásról. Deneuve-öt tovább
szorongatták az asszaszinok. – Elcsendesedett, arcán aggódó szomorúság
árnya suhant át. – Sajnos két napja semmit sem hallottunk felőle… Xavier
munkájáról fogalmuk sem lehetett, maradtam én. És Clellan tudta, hogy
Astrid halála után a bátyám elé tárok minden bizonyítékot. Biztos lehetett
afelől, hogy Grahish – pillantott csendben szuszogó testvére felé – kiadja
azt a parancsot, amire Astridnak nem maradt ideje. Azt az utasítást, amit
most ön kapott.
– De miért akarták megölni a császárt? – kérdezte Tahir, immár úgy,
mintha Grahish a szobában sem lenne. Könnyű és kellemes érzés volt
megfeledkezni róla.
– Mert e sötét terv kiagyalói eszesebbnek bizonyultak, mint vártuk. Az
alapító karta szerint, ha a császári vérvonalon van élő utód, három napnál
tovább nem állhat üresen a trón. Ennek ellenére egy hónapig nem
koronázták meg a bátyámat. Közben lesték az alkalmat a megölésünkre.
Jól tudták, hogy mindkettőnkkel végezniük kell, lehetőleg egyszerre, mert
ha az egyikünk túléli, akkor az a trónra kerüléséig bezárkózik a Morrigan-
kastélyba.
Tahir értetlenül megrázta a fejét.
Mi tarthatta vissza a Morrigan-kastélytól a merénylőket? Pláne a
történtek fényében?
Chhaya úgy válaszolt, mintha a kérdést szóban tették volna fel.
– Mivel a családomról terjesztett rágalmak miatt a Testőrgárda évtizedek
óta nem hajlandó ellátni kastélyunk védelmét, kénytelenek voltunk a
Birodalmon kívülről megbízni egy személyvédelemmel foglalkozó céget.
Ez most igencsak kapóra jött. Ez a cég megbízható, távoli és jól szervezett,
egy asszaszin nem épülhet be közéjük. Ennek köszönhetően otthon
biztonságban voltunk. Az egyikünk mindig a kastélyban maradt.
Szomorúan sóhajtott, mint aki most eszmélt rá élete legnagyobb bűnére.
– De alábecsültük a Szenátust. Miután nem tudták látszólag törvényes
módon megakadályozni a koronázást, és mi sem szolgáltattunk nekik
lehetőséget a megölésünkre, úgy döntöttek, megkoronázzák Grahisht,
tudván, hogy akkor ünnepélyes keretek között lesz kénytelen átadni a
tartomány helytartói címét. Mivel császárként csak a Testőrgárda
védelmezheti, ráadásul az ünnepség helyszínének mindenképpen valahol a
Morrigan-tartományban kellett lennie, kitárult előttük a kapu. Nem is
vártak a cselekvéssel, a bátyám még kényelembe sem helyezte magát a
trónon, máris lecsaptak. Szerencsére a merénylők nem tudtak a BBSz
biztonsági intézkedéséről.
Újabb dokumentumokat húzott le, ezek a Morrigan-kastély
maradványait mutatták.
– A robbanás után titokban a romokhoz küldtem néhány független
szakértőt. A vizsgálatuk szerint a kastély energiaellátásáért felelős
antianyag-reaktort szabotálták, az okozta a robbanást. Az otthonunk elavult
energiarendszerét túlterhelte az ünnepséggel járó átalakítás, ezt a látszatot
akarta kelteni a Szenátus. Csupán tragikus baleset, hallhattuk a híradókban
a mai nap folyamán többször is. Mi halottak vagyunk, a Szenátus pedig
folytathatja aljas üzelmeit egy másik, maguk választotta császárral.
Tahir megrázta a fejét. Egyszerűen nem volt hajlandó elhinni a
hallottakat.
Hogy ez lehetséges legyen a Birodalomban, az azt jelenti… Azt jelenti,
hogy a Szenátus elárulta a Birodalmat, az uralkodót. És akkor az
Árnyékbrigádnak kötelessége elpusztítani. Erre esküdtek fel: szolgálják az
uralkodót, csak és kizárólag őt, legyen bárki, uralkodjon bárhogy.
Megvédik bárkitől és bármitől.
Tahir most mégis azt fontolgatta, hogy talán jobb lenne megtagadni a
császár parancsát és lemondani. Nem állt össze a kép, a hézagok megléte
bizonytalansággal töltötte el. Csakhogy nem volt kit megkérdezni, kivel
ellenőriztetni a bizonyítékokat. Vagy hisz Chhayának, vagy nem, e két
lehetőség közül választhatott, s egyik sem jelentett tiszta utat. Ha Chhayát
választja, a Birodalom elpusztulhat. Ha a Szenátust, akkor ugyanúgy lehet
ez a végkifejlet, csak nem holnap, hanem jövőre vagy tíz év múlva.
– Nincs bizonyítéka arra, hogy a Szenátus állt az otthonuk felrobbantása
mögött. Amit elmondott, az pusztán spekuláció – adott hangot
bizonytalanságának.
Chhaya egyetértően bólintott. Ez meglepte Tahirt. Azt remélte, a nő
előáll valami zavaros történettel, és akkor legalább lesz fogódzója.
– Valóban nincsen kézzelfogható bizonyítékom, de Astridot meg akarták
ölni, hallhatta. És ön, vezérezredes, egyszer felesküdött Astrid császárnő
nevére.
– Elpusztítani a teljes Szenátust… Ennyiből nem tudhatjuk, hogy
mindenki benne van. Mi van, ha csak a kancellár, esetleg egy kisebb
csoport áll emögött?
 – Így van, nem tudjuk, de gondolja ezt végig stratégaként. Mit tenne, ha
egy bizonytalan létszámú, merényletre készülő erő bújna meg egy nagy
létszámú, potenciálisan ellenséges csoportban?
– Elpusztítanám az egészet – felelte. Chhayának igaza volt. Ha a
Szenátus köreiben ott lapulnak ezek az emberek, már kimutatták a foguk
fehérjét. Bizonyították, hogy elég hatalmuk van egy császár elleni
merénylet kivitelezésére. A késlekedés, a nyomozás csak a malmukra
hajtaná a vizet. Hiszen minden, amit Chhaya elmondott, ezt bizonyította.
Ahogy egyre több bizonyítékot szereztek, úgy hullottak az embereik.
Végül csak Chhaya maradt, ezzel tehetetlenné váltak az összeesküvőkkel
szemben.
Ennek így volt értelme, de…
– És ha tévednek? – kérdezte Chhayától. A nő magabiztosan, mégis
szomorú arckifejezéssel felelt.
– Nem tévedünk. Ha mégis, maga akkor sem lesz felelős. Hiszen azt
teszi, amire felesküdött. A holtak engem kísértenek majd.
Tahir lassan bólintott. Megigazította vörös-fekete egyenruháját, majd
kezét a háta mögött összefogva laza terpeszállásban kihúzta magát. Chhaya
szólt Grahishnak. A császár meglepően magabiztosan állt fel és lépett a
vezérezredes elé. Mintha az előadás alatt kipihente volna bódultságát.
Tahir büszkén, elszántan magasodott az uralkodó fölé, merev tekintettel
nézett el fölötte.
– Kérem a parancs megerősítését, felség.
– Irtsák ki a Szenátust!
Tahir vezérezredes bólintott, majd mentális parancsot adott az ÁVR-nek.
Az Árnypáncél villámokat szórva, a császár és Chhaya testi épségére
gondosan ügyelve épült ki a parancsnokon. Ezzel egyazon időben az ÁVR
elküldött egy parancsot minden árnyékbrigádosnak: teljes mozgósítás.
Az Igazi Bizánci Birodalomban erre még sosem került sor.
 43.

Rozsenko belépett a Zarkon-folyosóra. Nea Rome csatornarendszere alatt

százszámra találhatott az ember ilyen növesztett kristályalagutakat. Mint
ahogy a Fellegvár alatti folyosórendszert, ezt is főleg menekülésre tartották
fenn az előkelőségek, de titkos tárgyalások lebonyolítására ugyanúgy
alkalmasak voltak.
A Zarkon-folyosót majdnem három évtizeddel ezelőtt a névadója hozta
létre. Rozsenko és Clellan egy rövid ideig Zarkon szenátor kirendelt
testőrei voltak. Halála után a kristályalagút létezése a feledés homályába
merült, a két fiatal gárdista legnagyobb örömére. Nagy lelkesedéssel
használták arra, hogy kiszökjenek a Kormányzati Komplexum
laktanyájából.
Clellan négy testőr társaságában fogadta Rozsenkót. A rangjától és
posztjától megfosztott férfit meglepte a fogadóbizottság mérete. Először
azt hitte, Clellan mégis lecsukatja, de ahogy végigmérte a testőröket, rájött,
mi a szándéka. A négy férfi legidősebbje jó, ha betöltötte a huszadik
életévét, és négyen együtt nyomhattak annyit, mint Rozsenko egymagában.
– Ennyire tellett? – kérdezte, megjátszva a csalódottságot.
– Na, mennyi az annyi? – érdeklődött Clellan szörnyülködő arccal,
mégis vidám hangon.
– Öregek vagyunk mi már ehhez, Gaius.
A testőröknek fogalmuk sem volt, mi ez a közjáték. Tanácstalanul néztek
egymásra, az egyikük, a legidősebb még közbe is krákogott. Hiába, senki
sem figyelt rájuk.
– Ne kábíts, láttam az Aranykalicka biztonsági felvételét. Tudom, hogy
még csinálod.
Rozsenko nagyot sóhajtva adta be a derekát.
– Oké, hat másodperc.
– Tizedes, tartóztassák le Rozsenkót! – adta ki az utasítást Clellan, majd
aktiválta az omnija stopperét.
– Artyom Rozsenko, a császár… – Idáig jutott a tizedes, majd Rozsenko
közbenjárásával megvakarhatta a háta közepét, aztán fejjel nekiszaladt a
mögötte álló kollégájának.
 A sorban következő, babaképű testőrt elég volt állcsúcson vágni, és
máris szendergett. A negyedik tűnt a legéberebbnek, ő már eljutott odáig,
hogy tennie kéne valamit. A helyes cselekedet egy kinetikus pajzs emelése
és a pisztolya előrántása lett volna. Semmiképpen sem az, hogy
megpróbálja megütni Rozsenkót. A próbálkozás végére ájultan roskadt a
földre.
Egyetlen testőr maradt talpon, azaz ülve, amelyiknek nekiszaladt a
tizedes. Eszméletlen felettesét lerázva magáról megkísérelt felállni. Egy
jobbegyenes visszalökte a földre, egyúttal mély álomba küldte.
– Tényleg hat másodperc volt. Nem semmi ahhoz képest, hogy milyen
szarul nézel ki, Zsenko. – Rozsenko leült a földre az egymásra borult
testőrkölykök mellé. – Mi az, semmi ne hívj Zsenkónak? – imitálta Clellan
barátja zord, mély hangszínét.
– Fáradt vagyok, Gaius.
– Ha gondolod, visszaadhatom az Argay-beli celládat, hogy kipihenhesd
magad. Gyere! – Felsegítette. – Ejts túszul, aztán látogassuk meg Syalt.
Közben meg elmesélheted, hogy keveredtél megint ekkora trutyiba.
Miközben átvágtak a kacskaringós, vörös kristályfolyosón, Rozsenko
tőmondatokban összefoglalta az utolsó találkozásuk óta történt
eseményeket, aztán átléptek a sötét folyosóról a kormányzati
épületegyüttes giccses falai közé. Odaérve Rozsenko úgy érezte, mintha
egy idegen világban járna. Az aranysárga falakról a Birodalom neves
vezetői néztek le hologram formájában. Cicomás ruháikban fennkölten
mondták fel szállóigévé vált frázisaikat. A hanghullámterelésnek hála,
mindig csak a legközelebbit hallhatták, azt viszont kristálytisztán.
Cifra öltözetű szenátorok tapostak végig a kék bársonyszőnyegen, fiatal
írnokok és jegyzők társalogtak az óriásokra méretezett fakeretes ablakok
alatt. A vaskos, nehéz faajtókon díszes kilincsek ékeskedtek, noha az
ajtószárnyak maguktól nyíltak és csukódtak. A hófehér mennyezet
közelében futárdroidok repkedtek, a dolgozók legtöbbje pedig elmerült az
omnitouchok által a végtagjuk vagy teljes testük köré vetített virtuális
perifériákban.
– Te nem őrülsz meg itt? – kérdezte Rozsenko. Anélkül haladtak végig a
folyosón, hogy bárki felfigyelt volna rájuk. Mintha Rozsenko nem létezett
volna, mintha egy háttérdimenzió szülötte vagy szellem lenne, akit csak
Clellan láthat.
– Jelenlegi helyzetünket figyelembe véve, nem értem a kérdésed.
Rozsenko megengedett magának egy röpke mosolyt, közben a Főnixszel
a környezetet pásztázta. Nem tudta, mi miatt kéne jobban aggódnia. Percek
óta az épületben voltak, de még egy testőrgárdistát sem látott. Emellett
semmiféle megmozdulást nem tapasztalt a biztonsági rendszer felől, pedig
már azzal érzékelők tucatjainak a figyelmét kellett volna magára vonnia,
hogy felkapcsolta a Főnixet.
Aztán bekövetkezett, amire várt. Befordultak az emelet sztráda
szélességű, gyanúsan üres központi folyosójára. Alighogy a közepére
értek, kivágódtak az ajtók és bordó páncélos fegyveresek vették körbe
őket, élükön Rene Syal testőrőrnaggyal.
Rozsenko és Clellan még csak össze sem rezzent a hirtelen rájuk törő
osztag láttán. Clellanből kitört egy na végre sóhaj, Rozsenko pedig feljebb
tekerte a Főnix energiapajzsát, nehogy véletlenül a túlbuzgó gárdisták
megsüssék.
– Artyom, dobd el a fegyvert, tedd tarkóra a kezed és hasalj a földre! –
utasította Syal végtelen nyugalommal. Még a fegyverét sem vette elő.
A két férfi összenézett. Régről ismerték Syalt, és bár nem volt idegbeteg,
az akciók alatt meglátszott rajta a feszültség. Mint ahogy körülöttük
minden gárdistán. Akadt, aki remegett, mint olcsó holo-sci-fiben a kamera,
mások elsápadtak. Olyan is volt, akin a kimerültség vagy a nemtörődömség
jelei ütköztek ki. Lekapcsolt harcászati rendszerek, rosszul megbecsült
pajzsenergiák, Rozsenko még életében nem látott ilyen hitványul felállított
osztagot.
Ezek akarnak elfogni?
Syalnak már a saját emberei láttán idegesnek kellett volna lennie,
csakhogy ennek jelét sem mutatta. Nem pattogtatta egyik körmét a
másikon, nem piszkálta a fegyvere tokjának rögzítőpeckét, nem tette hátra
a kezét, hogy így leplezze el, amint a karkötőjét csavargatja. Karja
nyugodtan lógott a teste mellett, hangja magabiztos volt, mintha tisztában
sem lenne emberei hanyagságával vagy a Rozsenko jelentette veszéllyel.
Rozsenko emiatt állította rá a Főnix érzékelőit, és az eredmény máris
magyarázattal szolgált a nő furcsa viselkedésére.
– Hol vagy, Rene?
Clellan úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.
– Ez csak egy holoadás – magyarázta Rozsenko, és eltette a
Bulletstormot. – Ahhoz sincs bátorságod, hogy személyesen jöjj elfogni?
– Nem bátorság kérdése ez, Artyom. Olyan dolgok jönnek, amikben nem
szándékozom részt venni.
Rozsenko remegő fegyverek kereszttüzében a hologram elé állt.
– Hogyan voltál képes elárulni a Birodalmat?
 – Az árulás csak nézőpont kérdése, Artyom. Attól függ, mire esküdtél fel
teljes szívedből. Én a gyermekeim védelmére.
– Biztos büszkék lesznek rád.
Syal barna tekintetében gyilkos szándék csillant, épp csak egy pillanatra,
mert hamar elnyomta a bűnbánattól terhes szégyen tompa fénye. A
hologram megremegett, majd elenyészett, mintha füst lenne, amit elfújt a
szél.
A testőrök értetlenül néztek körbe. Hiába beszélték ugyanazt a nyelvet,
mint Rozsenko és Syal, nem értették, mi ez az egész, és azt sem tudták,
ezután mit csináljanak. A reakciók változatossága jól jellemezte, mennyire
felkészületlen a csapat.
– Eresszék már le a fegyvereket! – mondta Clellan.
Rozsenko odalépett a legmagasabb rangú gárdistához, egy
törzszászlóshoz.
A fiatal férfi elfehéredett, lábai megrogytak. Javára legyen írva,
megpróbált eleget tenni a rákényszerített kötelességnek. Felemelte
pisztolyát, és határozatlan mozdulattal megkísérelte letartóztatni
Rozsenkót.
– Ro-rozsenko ezre… azaz, i-igaz…
Rozsenko, megunva a dadogást, kikapta a pisztolyt a testőr kezéből, és
visszatette a tokjába. Az úgy nézett le az övére, mint a kisgyerek a leejtett
fagyira.
– Hol az ügyeletes tiszt? – kérdezte Rozsenko tárgyilagos hűvösséggel.
– A bi-bi-biztonsági központban.
– Akkor menjünk, látogassuk meg a biztonsági központban!
Elindult, néhány fegyvercső utánamozdult, aztán végül azok is
leereszkedtek. Jobb híján minden testőrgárdista Clellantől várta a további
parancsot. A kancellár maga után intve a társaságot követte Rozsenkót.
A biztonsági központ a Kormányzati Komplexum déli szárnyában állt,
két mellékfolyosó közé ékelve. Ezek további folyosókra, lépcsőházakra és
liftekre nyíltak, így a biztonságiak a központból az épületegyüttes
bármelyik pontjára gyorsan és feltűnés nélkül eljuthattak.
Maga a központ egy laktanyával egybeépített előőrs volt, amelynek
közepét a biztonsági vezérlő foglalta el. A sötét szoba három fala több
tucat képernyőre lett felosztva, előttük virtuálbillentyűzetek lebegtek,
ezeket gravoszéken ülve két technikus figyelte a nap huszonnyolc
órájában, folyamatos élő kapcsolatot fenntartva a testőrökkel, kiborgokkal
és magával a mentálisan kommunikáló biztonsági rendszerrel. Ennek
köszönhetően a szolgálatosok mindent láttak és hallottak, ami az épületben
történt, és a rendkívüli eseményekre a gondolat sebességével reagálhattak.
Ezért a rendszerért felelni az egyik legnagyobb kitüntetésnek számított a
Gárdában.
Amikor Rozsenko és Clellan beléptek, a két technikuson kívül egy fiatal
alhadnagy tartózkodott még a szobában. Csak a bordó gyakorlót viselte, de
az övén a fegyvertok mellett ott pihent a páncélzat materializációs tárolója.
Már várta az érkezőket, mert amint eltűnt az ajtó, lőtt. A Laserrain
sugara hatástalanul fröccsent szét a Főnix pajzsán. Rozsenko előreugrott,
és gyors ütést vitt be a férfi állára, mire az fegyverét elengedve
hátrabucskázott.
– Erre most nincs időnk – mondta Rozsenko, higgadtságot erőltetve
magára. Clellan kezébe nyomta a Laserraint. – Hogy hívják?
A férfi csak hebegett, közben az állát dörzsölte.
– A következő kérdésem nehezebb lesz. Szóval, hogy hívják?
– Bova testőr-alhadnagy – találta meg a hangját.
– Ki a legmagasabb rangú tiszt a Kormányzati Komplexumban?
Bova gondolkodás nélkül felelt.
– Syal…
– Syal nincs az épületben, fiam, láthatta a kamerán – bökött a
virtuálmonitorokra Clellan.
– Megismételjem a kérdést, alhadnagy? – lépett fenyegetően előre
Rozsenko. Kezdett kifogyni a türelemből.
– Uram – ugrott hátra Bova –, ha Syal őrnagy nincsen az épületben,
akkor én vagyok a rangidős tiszt.
– Hol van Galiena százados? – kérdezte Clellan döbbenten.
– Magam váltottam le reggel.
– És a többiek? – vágta rá a kancellár. – Maga szakaszvezetőnek is fiatal,
nemhogy századparancsnoknak.
– Méltóságos uram, három hete én vezetem a nyolcadik szakaszt. – A fiú
hangjában bujkáló büszke felháborodástól Clellan feje elvörösödött.
– Ó, már három egész hete szakaszparancsnok? Kölyök, egyéves
parancsnoki tapasztalat nélkül ide testőrgárdatiszt be sem tehetné a lábát!
Rozsenko ugyanezen tűnődött. Bova alhadnagy húszéves lehetett, és
hiába tűnt rátermettebbnek a folyosón toporgóknál, túl fiatal volt ahhoz,
hogy az egész Kormányzati Komplexumot rábízzák. Senki sem tesz ekkora
felelősséget egy alhadnagyra. Még egy testőrszázadosra sem. A Szenátus
nem holmi kihelyezett helyőrség, hanem az Igazi Bizánci Birodalom
parlamentje.
 Rozsenko kilépett a vezérlőközpontból. Odakinn másfél tucat gárdista
várta megijedt kiskutya módjára az iránymutatást.
– Hány éves? – kérdezte random rábökve az egyik gárdistára.
– Huszonegy.
– Maga?
– Tizenkilenc.
A következő három sem lépte még túl a második X-et. Aztán egy testes,
megereszkedett vállú, kopaszodó fickót kérdezett.
– Hatvankettő.
– Az apám lehetne – mondta Clellan, az ajtóból figyelve barátját.
– Maga? – mutatott Rozsenko egy ápolatlan, borostás férfira, aki
beélesített pisztolyát a tok helyett az övébe tűzte.
– Harminchét – felelte büszkén, kivillantva sárga fogait.
– És mindnyájuknak ma reggel kellett itt, az új szolgálati helyükön
jelentkezniük, Syal parancsára.
Néhányan bizonytalan igent rebegtek, a többiek zavartan bólintottak.
Rozsenko Clellanre pillantott. Mindketten ugyanarra gondoltak, ám a
kancellár meg is fogalmazta aggodalmukat, mintha csak cáfolatot várna az
egykori ezredestől.
– Újoncok, nyugdíj előtt állók, problémásak – mondta a kancellár,
Rozsenko egyetértően bólintott. – Az anyósom életét sem bíznám rájuk.
– Ezek sikoltozva rohannának ki a világból, ha találkoznának az
anyósoddal – lépett el mellette Rozsenko, vissza a vezérlőközpontba.
Clellan nem vitatkozott a kijelentéssel. Azt a távot ő már lefutotta egyszer-
kétszer.
– Syalnak volt bármilyen szokatlan parancsa a mai nap folyamán? –
kérdezte Rozsenko Bovát. A férfi arcára kiülő kifejezés maga volt a válasz.
– Micsoda?
– A császár elleni merénylet után utasított, hogy futtassuk le a havi
általános tesztsorozatot a biztonsági hálón. – Rozsenko ekkor még nem
értette, mi ebben a szokatlan. – Jövő hétre terveztük, de Syal őrnagy
véleménye szerint a függetlenségiek a Szenátus ellen is merényletet
tervezhetnek, úgyhogy nem várhattunk jövő hétig.
– Rátérne a szokatlan részre? – sürgette meg Clellan, mivel eddig ő sem
talált kivetnivalót a parancsban.
Rozsenko Clellannel ellentétben a képernyőkön szaladgáló adathalmokra
pillantva megértette, miért nem tetszett ez a parancs Bovának.
– Méltóságos uram – kezdte az alhadnagy kissé félénken –, a teszt csak
és kizárólag lekapcsolt védelmi berendezések mellett futhat, emiatt
szekcióról szekcióra végezzük. Syal őrnagy utasítása értelmében viszont
egyszerre kell ellenőrizzük az egész hálót.
Clellan elsápadt. A Kormányzati Komplexum teljes védelmi rendszerét
lekapcsolták. Se fegyverek, se pajzsok, se érzékelők, még a belső
kommunikáció is az omnikra korlátozódott. Ez megmagyarázta, miért
reagált az érkezésükre olyan lassan a Gárda. Addig nem tudtak róluk, míg
valaki nem szólt oda nekik.
– Kapcsolja vissza a hálót! – tört ki Rozsenkóból az utasítás. Az
alhadnagy nem mozdult.
– Uram, ön a BHEH elbocsátott igazgatója és áruló, nem utasíthat
engem.
Rozsenkót elfogta a pulykaméreg, holott Bovának igaza volt. Az ő
helyében ő sem cselekedett volna másképpen. Ám a tény, hogy Syal és a
cinkosai, vagyis a többi tiszt elhagyták az épületet, a biztonsági hálót pedig
lekapcsolták, egyértelmű jele volt egy közelgő támadásnak. Nem értek rá
azon tanakodni, kitől lehet parancsot elfogadni. Mégsem tudta, hogyan
győzze meg Bovát, így hát Clellan felé fordult, hátha ő segíthet.
Clellan is ráeszmélt arra, mekkora veszélyben vannak. Odabólintott
Rozsenkónak, ezzel jelezve, hogy elfogadta a gyanúját: valaki támadást
tervez a Szenátus ellen.
– Na, ide figyelj, te szaros! – fakadt ki. – Régenskancellári jogaimmal
élve felmentem Rozsenkót minden vád alól, reaktiválom mint a
Testőrgárda tisztjét, és ideiglenesen ezredesi rangot adok neki. Mostantól ő
a parancsnok. Ellenvetés?
– Nincs, méltóságos úr – vágta magát vigyázzállásba Bova.
– Te jössz! – intett Rozsenkónak.
– Kapcsolják vissza a hálót! – Az egyik technikus azonnal munkához
látott. – Húzzák fel a Muranovszky-pajzsot, aktiválják a belső védelmi
fegyverzetet. Háromszorozzák meg az őrséget minden ki- és bejáratnál.
Minden gárdista, beleértve az eltávon és szolgálaton kívül lévőket is,
valamint a kiborg testőrök teljes páncélzatban és fegyverzetben lépjenek
szolgálatba. Clellan! – fordult barátjához. – Lépj kapcsolatba a BBSz
igazgatóhelyettesével, Liam Jinnel. Mondd meg neki, hogy Sigma kód van
érvényben.
– Hová megyünk? – kérdezte meglepetten Clellan. A Sigma kód
értelmében a belbiztonságnak a bolygón kívülre kellett evakuálnia a
Birodalom vezetőit.
– Bova, maga felel a képviselők, helytartók és a többi dolgozó
kijuttatásáért. Használják a menekülőalagutakat! – Remélte, hogy a kölyök
tud az alagutakról. A politikusok általában szerették titokban tartani privát
útvonalaikat.
Bova bizonytalannak tűnt, de bólintott.
– Hová megyünk? – kérdezte újra Clellan.
– Jómagam…
Mechanikusan sziszegő hang szakította félbe. Átnézett a válla fölött.
Clellan jobb és bal oldalán színes fénypöttyök jelentek meg, s pattantak
szét tűzijáték módjára. Közöttük emberszerű alakok kezdtek kibontakozni.
A halvány vonalak miatt az egyik valamiféle humanoid rovarnak, a másik
pedig középkori lovagnak tűnt.
Rozsenko villámsebesen mozdult. Egyetlen rúgással hátrataszította
Clellant, miközben előhúzta a Bulletstormot és az Art of Plasmát. A
fényjelenségek közé lépett. A két pisztoly csövét bedugta az alakot öltő
emberek mellkasába. Olyan volt, mintha zselén nyomná át a fegyvereket.
Iszonyú sikoly töltötte be a szobát, majd Rozsenko tüzelt. A transzportáció
folyamata megszakadt a hirtelen energiakitöréstől. A két megjelenő ember
molekulái szétfröccsentek.
Mindenki elhűlten nézte Rozsenkót. Az ezredes úgy állt a szoba
közepén, mintha láthatatlan keresztre feszítették volna. A levegő megtelt
kesernyés illatú, porszerű anyaggal. Ennyi maradt a két látogatóból.
– Sajnálom – mondta Rozsenko, miközben eltette fegyvereit.
– Mi volt ez? – tört ki Bovából a riadt kérdés.
– Két árnyékbrigádos.
– Megkezdődött a támadás – summázta Clellan. Fülelt. Nem kellett
sokat várnia, meghallotta a távoli lövések zaját. – Először beveszik a
vezérlőt, aztán jönnek a transzporterek. Közben kívülről biztosítják a
kapukat, a platformokat.
– Az Árnyékbrigád megtámadott minket? – hebegte az egyik gárdista. –
Miért?
Senki sem válaszolt. Nem volt idő rá. A terveik dugába dőltek. Most már
csak egy lehetőségük van: menekülni, amerre tudnak.
– Bova, felejtse el, amit mondtam! Kijuttatjuk a kancellárt. – Rozsenko
Clellan kezébe nyomta az Art of Plasmát, míg a kancellár visszaadta
Bovának korábban elkobzott Laserrainjét.
– És a kormány többi embere? – kérdezte az alhadnagy, miközben
felkapcsolta páncélját.
– Halottak. – És hamarosan mi is azok leszünk, tette hozzá magában.
Clellan hasonlóan érzett, ezt jól látta az arcán. – Mozgás!
 Bova alakzatba rendezte a szedett-vedett gárdistarajt, aztán az élére állva
nekivágtak a Zarkon-folyosó felé vezető útnak. Rozsenko javasolta az
irányt, remélve, hogy a folyosó ki- és bejáratát nem védik az
árnyékbrigádosok. A közelebbi transzportereket nem merték célba venni.
Rozsenko, Clellan, de még Bova is azokat foglalta volna el először.
Az ezredes a kancellárral együtt a raj közepén maradt. Rozsenko
felkapcsolta a Főnix páncélját, és kiterjesztette a pajzsát Clellanre. A két
technikus önként hátramaradt, hogy életre keltsék a tesztsorozatokból
lassan ébredező védelmi hálót.
Félúton sem jártak, amikor az épületben dúló mészárlás egyre erősödő
zajai kikezdték a fiatal gárdisták idegeit. A korára oly büszke, ápolatlan
figura a földhöz vágta sisakját, majd káromkodások közepette berúgta az
első, útba eső ajtót, majd elrohant. Pár perccel később az egyik nő fakadt
sírva, lekuporodott a fal mellé. Hátrahagyták.
– Nem értem, miért nem dobnak egyszerűen egy protonbombát az
épületre? – kérdezte izgatottan forgolódva az egyik közlegény a menet
végén.
– Mert akkor nem tudnák megállapítani, ki úszta meg – felelte Clellan.
– És ha Tahirék nem tudnak a tesztről, joggal hihetik, hogy vészhelyzet
esetén felkapcsol a Muranovszky – egészítette ki Rozsenko. A
vezérlőterembe történt betörési kísérlet, illetve a földi, frontális támadás
erre engedett következtetni.
Menet közben mindenki a környezetét pásztázta a harcászati
rendszerével. Rozsenko látott a legtávolabbra. A Főnix kora ellenére nem
számított elavultnak. Megállta a helyét egy Warlord III-assal szemben,
még talán a negyedik szériával is felvette volna a versenyt. Az ÁVR ellen
azonban esélye sem volt.
Az egyetlen, amiben még bízhatott, a Bulletstormja. Leszerelése óta
először örült, hogy az ÁVR-jét lekapcsolták. A rendszer nélkül korábbi
bajtársai ellen fordíthatja a fegyvert. A gondolattól megborzongott.
Figyelmeztetnie kellett magát, hogy ők most az ellenségei, egyikük sem
habozna végezni vele. Ez segített, elűzte a vezérlőben megölt két
szerencsétlen képét.
Sajnos a Főnix hátrányai a következő folyosónál megmutatkoztak. A
számítógép nem látta az árnyékbrigádost, csupán annyit észlelt, hogy egy
ellenséges harcászati komputer megpróbál betörni a rendszerébe. Rozsenko
azonnal tűzfalakat emelt a vezérlő szoftverek köré, és zavaróhullámokat
indított a tér minden irányába, ezzel szétverve a támadó jeleit.
 Sikerült megvédenie magát. Clellan úgyszintén minimális
energiaveszteséggel visszaverte a támadót. A gárdisták közül viszont nem
mindenki volt ennyire szerencsés. A tapasztalatlanabbaknak idejük sem
volt kitalálni, miért enyésztek el a pajzsaik.
Bova köztük volt. Mentális utasítást adott a rendszernek az újraindulásra,
közben az utat elzáró ajtó elé lépett. A Főnix ekkor találta meg az
árnyékbrigádost. Egyik pillanatról a másikra tűnt fel az érzékelőn. Pont az
ajtó túloldalán.
A faajtót lángba borító sugár akadály nélkül suhant át Bova, valamint a
mögötte álló két gárdista mellkasán, végül szétfröccsent Rozsenko és
Clellan egyesített pajzsán.
Az árnyékbrigádos úgy tört át a lángoló ajtón, mintha a pusztítás egyik
groteszk istene lenne. Páncélzata sokkal inkább hasonlított elszenesedett
csontvázra, mint vértezetre. Hegyes, szögletes bordák fogták körbe a
mellkasát, gerincoszlopa csigolyái megnyúlva meredeztek az ég felé.
Sisakja a kardfogú tigrisek koponyájára emlékeztetett, ám a szemüreg
helyén vörösen világító vágások éktelenkedtek. Mintha kivájták volna az
állat szemét, mielőtt feltették a sisakra.
Rozsenko felismerte a páncélt, és nem akart kikezdeni viselőjével.
Clellant maga után vonszolva, vakon hátrafelé tüzelve áttört a
megzavarodott és halálra rémült gárdisták során.
A fiatalok egy része megpróbált harcba szállni a brigádossal, a többiek
Rozsenkóék után futottak. Mindkét társaság hiába próbálkozott.
Megszólalt a Bulletstorm, és hamarosan minden testőrgárdista
elszenesedve feküdt a folyosó padlóján.
Rozsenkóék is kaptak az áldásból, de a Főnix és a Warlord III együttes
erővel képesek voltak ellenállni a Bulletstorm tűzerejének. Legalábbis
addig a pár másodpercig, amíg eljutottak a legközelebbi mellékfolyosóig.
A brigádos egyelőre nem fárasztotta magát azzal, hogy utánuk rohanjon.
Plazmanyalábjait egyszerűen átlőtte a falon.
Plasztbeton darabok és plazmacseppek csapódtak Rozsenkóék
pajzsainak, a folyosó lángba borult léptük nyomán. Futottak az életükért,
remélve, hogy egyetlen sugár sem kapja telibe őket.
Ekkor fogta be a Főnix a második árnyékbrigádost. Egy szinttel fölöttük
volt és egy csapat testőrrel harcolt, de közben megkezdte a támadást
Rozsenkóék rendszerei ellen is. A páros egyszerre nyitott tüzet a
mennyezetre, ott, ahol a brigádos lábát sejtették. A sugárnyalábok
kilyuggatták a plafont. Kárt nem tehettek ellenfelükben, de legalább
megoszthatták a figyelmét.
 Elrohantak alatta. A mennyezet beszakadt, a brigádos beesett mögéjük.
Rozsenko és Clellan egyszerre perdültek meg futtukban, majd lőttek bele a
váratlan vendégbe teljes energiára csavart fegyvereikkel.
A pusztítás megdöbbentő volt. A robbanás bedöntötte a falakat,
leszakította a mennyezetet, átütötte a padlót, lángba borította a környező
helyiségeket. Forró légnyomás hajította át a párost a folyosón.
Rozsenko lelökte magáról a romokat, majd talpra állva felsegítette
Clellant is. A kancellár pocsékul festett. Talárja szakadtan, elszenesedett
foltokkal tarkítva lógott rajta, szeme alatt felhasadt a bőr. A Warlord III
pajzsa összeomlott.
– Jól vagy? – kérdezte Rozsenko.
Clellan köhögve bólogatott.
Rozsenko sem volt sokkal jobb helyzetben. Páncéljának elemei több
helyen leszakadtak, máshol behorpadtak. Pajzsa már egy legyet sem tudna
távol tartani. Az árnyékbrigádos viszont eltűnt. Rozsenko nem hitte, hogy
sikerült molekuláira robbantaniuk, de még az ÁVR sem képes elhárítani
egy Bulletstorm és egy MMX Art of Plasma maximális energiájú, együttes
erejét.
Csakhogy volt egy másik brigádos a közelükben, a csontvázpáncélzatú a
félberobbantott folyosó átellenes végében. Éppen kikászálódott a rászakadt
fal alól. Mozgásából ítélve megdöbbenthette az elé táruló látvány. Közte és
Rozsenkóék között egy csarnoknyi szakasz tűnt el az épületből. Aztán
meglátta a szakadék túloldalán a két férfit. Kapásból lőtt.
Clellan csak azért tarthatta meg a fejét, mert Rozsenko átkarolta a
mellkasát és a mélybe ugrott vele. A kancellár halálra rémült, mégis
megőrizte lélekjelenlétét. Megkapaszkodott Rozsenko övében, így az képes
volt megtartani, amikor hátirakétája lefékezte zuhanásukat, majd kilőtt az
ég felé. Emelkedés közben útnak indította a hajtóművek fölé illesztett
rakétákat. A lövedékek átütötték a megmaradt felső szinteket, majd lyukat
robbantottak a kormányzati épület tetejére. Rozsenkóék kijutottak a
szabadba.
Egy lézersugár csapódott a hátirakétába. Bár a pajzs utolsó leheletével
megfogta a nyaláb egy részét, még mindig elég energia maradt benne, hogy
megrongálja a hajtóműveket. A páros zuhanni kezdett.
Rozsenko minden mentális erejével próbálta életben tartani a
hajtóműveket. Negyven emelet magasról nem éppen kellemes
szabadesésben talajt fogni. Szerencséjük volt, a hátirakéta csak az utolsó
néhány méteren lehelte ki szikrázva a lelkét, addig szakaszosan ugyan, de
fékezte esésüket. Rozsenko zuhantában megperdült, hogy testével védje
Clellant a becsapódástól.
Földet értek. A Főnix páncél megtette a magáét, megóvta Rozsenko
életét, miközben darabokra tört. Akárcsak Rozsenko egyik lába, a válla és
néhány bordája. A világ forgott körülötte, tudata eltompult.
Clellan szerencsésebben ért földet. Végiggurult a betonon, lenyúzta
kezét, lábát, ám ez volt a legtöbb sérülése. Hamar talpra állt, és rohant
segíteni Rozsenkónak.
A csontvázpáncélos árnyékbrigádos macskákat megszégyenítő
kecsességgel szállt le Rozsenko mellett. Az ezredes megpróbált felállni, de
teste nem engedelmeskedett. Zsibongó aggyal, tehetetlenül nézte, amint
Clellan megtorpan, majd dühösen kiáltva célra emeli az Art of Plasmát.
A brigádos rászegezte a Bulletstormot.
Egyszerre lőttek.
Az MMX Art of Plasma nyalábja szétfröccsent az ÁVR pajzsán.
A Bulletstorm protonnyalábja cafatokra robbantotta a védtelen Clellant.
A fegyver csöve eztán lefelé fordult, Rozsenko fejére szegeződött.
Teltek a másodpercek, a brigádos mégsem húzta meg a ravaszt. Csak állt
az eszméletlenség felé zuhanó férfi fölött, mozdulatlanul. Aztán megrázta a
fejét, egyúttal visszatette a Bulletstormot a tokjába. Lekapcsolta páncélját.
Rozsenko még ráismert Zachary Prescottra, még hallotta, ahogy azt
mondja: „így nem ölöm meg”, aztán elájult.
 VI. RÉSZ

44.

Az Astrid halála és a Fellegvár lebombázása után maradt káosz semmi volt

ahhoz képest, amivel a Szenátus kiirtása járt. A kongresszus elleni
támadást heves, több ízben erőszakba torkolló tüntetések sora követte. Ezt
bonyolította a BBSz és a BHEH között kialakult ellenségeskedés. Sok
belbiztonsági ügynök zokon vette, hogy Rozsenko, a hírszerzés egykori
igazgatója megölte a főnöküket, Xavier és két másik ügynök jelenlétében.
Az ő haláluk csak kevés jóvátételnek számított.
Xavier halála ráadásul további hátrányokkal járt. Egyrészt, nem találtak
megfelelő helyettest, olyasvalakit, aki képes lenne összefogni a
megroppant ügynökséget. Másrészt, Xavier nem tudta elvégezni az
összeesküvésben ráosztott feladatot. Vagyis szabadon maradtak a
szenátorok és képviselők mögött álló nemesek, üzletemberek, további
hatalmasságok. Ők támogatták vaskos pénztárcákkal, jól csengő
ígéretekkel a tüntetőket.
Leone taxiarkosz érdemei sem voltak teljesek. Bár a Szenátus
megtámadásakor a hadsereg nagyobb része valóban a császár oldalára állt,
nem sikerült szétverniük azokat az osztagokat, amelyek nem nézték ölbe
tett kézzel a mészárlást. Több bázison is fegyveres összecsapások alakultak
ki, megritkítva a hadsereg sorait, megrendítve a morálját. A lázadó katonák
aztán sikeresen elmenekültek, s a pletykák szerint már szervezkednek a
rezsim ellen.
De legalább a függetlenségiek várakozó álláspontot vettek fel, azaz
csapataikat a fronton védekezésre utasították, és békekövetet küldtek a
Byzantiumra.
Chhaya a zökkenők ellenére sikeresnek tekintette a puccsot. A
Néptájékoztatási Hivatal remekül végezte a dolgát. Miután Tirzah Shein
felgyógyult sérüléseiből, személyes keresztes hadjáratot indított a Szenátus
ellen. Nem elégedett meg a Xavier által összeállított bizonyítékokkal.
Maga túrta fel a BHEH és a BBSz adatbázisait, magánnyomozókat küldött
a rejtőzködő támogatók és dolgozók után – hisz nem mindenki tartózkodott
aznap a kongresszusban –, adathalászokat fogadott, hogy jussanak be a
privát adattárakba. Szó szerint felforgatott minden követ a Szenátus
emlékének eltiprásáért.
Chhaya kezdetben aggódott emiatt, hiszen Xavier munkájában rengeteg
hamis bizonyíték volt, például az Arrata és Clellan közötti hangfelvétel.
Shein bármikor lebuktathatta volna őket, ám a nőt annyira elvakította a
bosszúvágya, hogy észre sem vette azt, ami árthatott privát háborújának.
Chhaya alig bírta elhinni, de Grahish is hasznosnak bizonyult egy
ponton. A korlátlan hatalom mámorában lubickoló császárnak annyi érzéke
volt a Birodalom kormányzásához, mint egy gumikacsának, de legalább
elég észt vert belé a jóisten, hogy ezt belássa. Kinevezte Chhayát a
Byzantium helytartójává és a Birodalom fejedelmévé, így a nő lényegében
szabad kezet kapott további tervei megvalósításához. Ennek megfelelően
azonnal új helytartókat nevezett ki – a legtöbb Leone embereiből került ki
–, akikből létrehozhatott egy ideiglenes kormányt.
Persze Grahish még mindig fölöttük állt, és néha kipattant a fejéből egy-
egy hajmeresztő ötlet. Ezeket Chhaya ellenvetés nélkül támogatta. Részben
azért, mert most már nem akart összeveszni a bátyjával, ahhoz túl sok volt
a vesztenivalója. Másrészt azért sem állt ellen, mert ezekkel a tettekkel
Grahish minden figyelmet maga felé fordított. Chhaya pontosan arra
használta testvérét, amire a Szenátus a korábbi uralkodókat: kirakati
babának, akit gyűlölhet a nép.
És Grahish néhány hónap alatt igen népszerűtlen lett. A Byzantiumon
több tartományban és minden más bolygón statáriumot hirdetett. A
hadsereg átvette a rendfenntartást, állandósultak a házkutatások,
kikérdezések, razziák, folyamatosak lettek a letartóztatások. Fizettek a
függetlenségi szimpatizánsok vagy lázadó gondolatokat dédelgető emberek
feljelentéséért, úgyhogy hamar megteltek a börtönök. Amikor a helyzet a
tetőfokára hágott, Grahish meglepő módon remek ötlettel állt elő.
Mivel örömét lelte a gyilkosságokban, privát kivégzéseket rendeztetett a
Birodalmi Palotában. Eme események igen hamar népszerűek lettek az
udvari körökben. Ekkor Kraukh kitalálta, hogy a halálraítéltek akár
harcolhatnának is egymás ellen, s a győztesnek kegyelmet, vagy legalábbis
életet ajánlanának a következő harcig. Grahish kevéske történelmi
ismeretére hagyatkozva továbbfejlesztette az ötletet: valódi, ókori
gladiátorjátékokat akart látni.
Ebben Chhaya meglátta a lehetőséget a nép lekötésére. Hamar bevonta
Tirzah Sheint a dologba, és közösen nekiláttak a gladiátorversenyeknek
otthont adó fesztivál megszervezésének. Kraukh a canis táborokat járva
keresett alkalmas harcosokat, Grahish a halálra ítélt foglyok között
válogatott félelmetes kedvvel. Shein és Chhaya a technikai hátteret intézte.
Megfelelő embereket kerestek az esemény lebonyolítására és
felügyeletére, illetve helyszínt, ami otthont adhat mindennek. Előbbieket a
Néptájékoztatási Hivatalban, valamint a rohamosztagban, utóbbit a Szent
Mihály Császár Sportcsarnok képében találták meg. Az arénát hetek alatt
átalakíttatták, hogy megfeleljen egy modern kori, de múltidéző
gladiátorverseny követelményeinek, vagyis a nézők biztonságban
legyenek, amíg a harcosok a szökés ábrándja nélkül, ízlés szerint
lemészárolják egymást.
Emellett számos egyéb eseményt is kitaláltak a többnaposra tervezett
mulatsághoz. Kezdetben csak Nea Romera akarták korlátozni az ünnepet,
de Shein végül meggyőzte Chhayát, hogy a Birodalom minden nagyobb
városában kell valamilyen rendezvény, elvégre nem mindenki utazhat be a
császári fővárosba, főleg nem a polgárháború sújtotta külső világokról. A
költségek ekkor kezdtek az egekbe szökni, és egyikük sem számolt jelentős
anyagi bevétellel. Pláne azután nem, hogy ingyenessé tették a belépést, és
olcsóvá az italokat, ételeket. Chhaya és Tirzah egymás között csak „ingyen
kenyeret” projektnek nevezték munkájukat. Grahishnak ugyan nem tetszett
az ötlet, Chhaya azonban garantálta neki a hatalma megszilárdulását. Az
már más kérdés, hogy a nő a saját hatalmára gondolt.
A fesztivált megelőző utolsó napokban már csak egy kérdés volt: mivel
nyissanak? Chhaya, Grahish és Kraukh életükben először egyetértettek
valamiben. Nagyszabású megnyitót akartak, olyat, ami felkelti az emberek
vérszomját, megalapozza a fesztivál hangulatát. A megoldás kívülről
érkezett, Chhaya hű tanácsadójától és közvetítőjétől.

Mégis mivel lehetne méltóbban megünnepelni az új Birodalom születését,

mint a régi Birodalom legnagyobb ellenségeinek kivégzésével? Harcoljon
Rozsenko és Waltz.
Hazes

Chhaya elégedetten dobta a cetlit az atomizálóba.

Hát mégis megérte Rozsenkót életben tartani.
Voltak kétségei efelől. Amikor megtudta, hogy még életben van,
miközben Xavier meghalt, dühöngött. Saját kezűleg akarta megölni, ám az
Árnyékbrigád megtagadta a kérését. Ekkor Grahishhoz fordult, de bátyja
kóborló lelkét azon a napon egy Szellem asszaszin sem találta volna meg,
úgy telenyomta magát drogokkal.
Chhayának tehát várnia kellett. Idővel lenyugodott, és higgadtan
másképpen tekintett Rozsenkóra. Nem fenyegetésként, hanem aduászként.
Bizonyítottan alkalmas volt bűnbaknak, s ezt kihasználhatta. Lényegében a
Néptájékoztatási Hivatal segedelmével Rozsenkóból szimbólumot csinált,
az árulás szimbólumát. Megtörte vele az Árnyékbrigád büszkeségét,
ráadásul megmutatta mindenkinek, hogy még a legerősebbek sem
menekülhetnek el a Birodalom ökle elől. Mi erősítené meg jobban ezt a
tényt, mint ennek a szimbólumnak a gladiátorviadalon történő elpusztítása?
Nyilvánosan, élőben, az egész Birodalom szeme láttára. Mellette Waltz
nem lesz több, csak az előétel, noha kivégzése valószínűleg a
Függetlenségi Liga bukását eredményezi majd.
Eljött a nagy nap, és minden készen állt a fesztivál megnyitójára. A nép
izgatottan várta a kezdést. Az emberek mindenre fogadtak, amire lehetett, a
győztesekre, a vesztesekre, ki milyen fegyvert használ, vagy hány
darabban végzi. Már most literszámra folytak az italok. A leghíresebb
zenészek jelentek meg és adták a talpalávalót, rotyogtak a fazekak,
sercegve sült a hús a tűzön. Az egész Birodalom ünnepi hangulatban
tobzódott, a Byzantiumon kívül és belül egyaránt. Talán még a
függetlenségiek is mulattak, legalábbis Chhaya elszórakoztatta magát ezzel
a gondolattal. Noha tartott attól, hogy a több hónapon át tartó csendet pont
most fogják megtörni.
Elvégre, a fővezérüket akarják kivégeztetni.
Éppen ezért védte egy rohamosztagos század a Szent Mihály Császár
Sportcsarnokot, míg a bolygót két flotta, a Fellegvárat pedig az
Árnyékbrigád biztosította. Grahish nem jelenhetett meg személyesen a
játékokon, az egész fesztivált a Birodalmi Palotában kell eltöltenie,
legnagyobb bánatára. Csak Chhaya, Tahir és a többi vezető szava győzte
meg arról, hogy túlságosan csábító lenne a Liga számára, ha Waltz és a
császár egy területen tartózkodnának.
Grahish és Kraukh távolléte, Rozsenko és Waltz közelgő halála, a
Függetlenségi Liga lehetséges bukása és a tény, hogy minden, de tényleg
minden az elképzelései szerint zajlott, nagyon jó kedvre derítette Chhayát.
E jókedv csábította ki Nabhitha halála óta először az utcára. A valódi,
emberek lakta utcára, nem a Fellegvár mesterségesen fenntartott
utópiájába, vagy Nea Rome édeni tisztaságú kormányzati negyedébe. A
Szent Mihály Császár Sportcsarnok a főváros déli oldalán állt, körülötte
polgári épületekkel, kisboltokkal, parkokkal, játszóterekkel. Egyszerű
emberek élettere volt ez.
Vidáman sétált az utcákon civilbe öltözött árnyékbrigádos testőreivel a
nyomában, és emlékezett arra, milyenek voltak ezek a séták Nabhithával és
Astriddal. Azokon a sétákon, miközben fagyit vettek a jégkrémes gravóból,
vagy hintáztak az egyszerű, láncra függesztett fadeszkákon, Nabhitha
gyermekmesékbe csomagolva megtanította nekik, milyen egy jó vezető, és
miért rossz a Birodalom.
Chhaya korán megértette eme mesék lényegét, Astrid viszont semmit
sem fogott fel belőle. Ezt bebizonyította, amikor trónra került. Ahogy tette
a Szenátus alá a lovat, ahogy a polgárháborút kezelte, az értelmetlen adói, a
Birodalmon kívüli hatalmak felé történő hajbókolásai, mind-mind
émelyítették Chhayát. Ezért hidegültek el. Gyűlölte az unokatestvérét,
amiért az egy elkényeztetett, ostoba libaként megcsúfolta Nabhitha és
Gabriel szeretetét, miközben neki szörnyetegek között kellett nevelkednie,
és gyerekkora nagy részére a saját élete védelmében nem emlékezhet
vissza.
A feltörő emlékek felzaklatták. Hirtelen kimerültnek érezte magát.
Annyi mindenen ment keresztül, annyi mindent tett, és sosem pihent. De
hamarosan, a fesztivál után végre révbe ér. Már csak pár lépés van hátra a
világ ellen indított sakkjátszmájából.
Leült egy útba eső kis kávézó teraszán. Senki sem ismerte fel. Nem
csoda, egész életében a családja férfi tagjai voltak előtérben. Amikor az
anyja meghalt, csak futószalagon jelent meg az esti holohíradóban. Amikor
Viswajit távozott az élők sorából, egy hétig gyászolták, holott az egész
világon talán csak egyetlen ember szerette: Grahish.
És most is ugyanez ment. A Morrigan-kastély felrobbantása után minden
hír csak Grahishsal foglalkozott, az eltűnt húg, annak ellenére, hogy ő volt
a trón várományosa, annyira nem érdekelt senkit, hogy még a nevét sem
hozták összefüggésbe a merénylettel. Pedig Chhaya maga ellenőrizte a
reaktor szabotázsát.
Most mégis a figyelem középpontjába került. Bár igyekezett egyszerű
embernek látszani, tökéletes szépségű arcával és szemrevaló testével a
molekulárisan stabilizált szűk farmerban, hosszú, vajszínű blézerében és
szürke, aranyláncos bőrmellényében kilógott a tömegből. S ez egyáltalán
nem zavarta, mert nem Chhayát, a császár húgát látták benne, hanem csak
egy jobb módban élő fiatal nőt.
Pirulva fogadta az italtól felbátorodott férfiak bókjait, kedvesen
mosolyogva utasította el meghívásaikat. Annak ellenére, hogy volt detox-
implantja, nem akart inni. Sosem ivott alkoholt, attól tartott, hogy az
implant nem fog működni, és részegségében felnyitja az emlékblokkolót.
Ennek ellenére nagyon jól érezte magát a korsók, italos üvegek és leveses
tányérok között dalolászó emberek társaságában.
Az események olyan váratlanul fordultak idilliből rémisztőbe, hogy mire
Chhaya felfogta, mi történik, már mindennek vége volt. Először a Warlord
IV-ese kapcsolt fel minden figyelmeztetés vagy parancs nélkül. Chhaya
csak később tudta meg, hogy ezt Frenkie őrmesternek köszönhette, aki
találkozásukkor szó nélkül átvette a Warlord IV-es irányítását az ÁVR-rel.
A következő pillanatban kinetikus töltet robbant a teraszon. Azonnal
tisztára pucolta a placcot, a vendégek az italokkal, fagylaltoskelyhekkel,
asztalokkal és székekkel együtt repültek el minden irányba.
Végigszántották a betont, nekicsapódtak a falaknak, berepültek a
kirakatokba. Chhaya egymaga maradt a teraszon, még mindig kényelmesen
keresztbe tett lábbal, kezében gyümölcskoktéljával. Szintén később értesült
arról, hogy a robbantásért nem egy merénylő, hanem a másik testőre,
Clarke hadnagy volt a felelős. Szerinte ez volt a leggyorsabb mód Chhaya
környezetének megtisztítására a lehetséges veszélyforrásoktól.
A lány holtsápadttá vált a robbanás dörejétől, a szerterepülő emberek
látványától és attól, hogy a harcászati számítógépe egy Alamut rendszert
észlelt pont a háta mögött. Számolt az Asszaszin Rend közbelépésével, mi
több, remélte a megjelenésüket, de sosem hitte, hogy a Szenátus mögött
állók ellene fogják bevetni őket.
Mindig Grahish vette fel először az összeesküvésben részt vevő
személyekkel a kapcsolatot, ő ígért, az ő aláírása szerepelt azokon a
meghatalmazásokon, amik később elvezettek a Szenátus lemészárlásához.
Chhaya szerepe kívülről nem tűnhetett többnek, mint egy közvetítőé.
Ennyire kicsinyesek lennének, bosszúvágyukat az is kielégíti, ha a
főkolompos helyett a hírvivőt ölik meg? Vagy minden résztvevővel végezni
akarnak? Esetleg így üzennek Grahishnak? – sorakoztak a kérdések a
fejében, miközben eldobta koktélját és előrántotta Warhammerét.
Megperdült. Nem fogok meghalni, mondogatta magában. Most már
semmiképpen sem.
Nem kellett harcolnia. A merénylőnek esélye sem volt. Frenkie őrmester
Bulletstormja – ami Chhayát leginkább az apja gyűjteményének egyik ékes
darabjára, a XX. századi SPAS-12-es puskára emlékeztette – éppen
átrobbantott egy férfit a kávézó falán. Az asszaszin csak azért nem robbant
ki az életből is, mert az Alamut pajzsai teljes energián dübörögtek, és
legalább olyan erősek voltak, mint a Warlord IV-esé.
 – Ne ölje meg! – parancsolta Chhaya remegő hangon. Frenkie őrmester
leeresztette puskáját, és értetlen ábrázattal nézett a nőre. – Hozza elém!
Az őrmester megvonta a vállát, eltette puskáját, majd ujjait ropogtatva
benyomult a kávézóba. Csattanások, puffanások, csörömpölések
hallatszottak odabentről. Chhaya semmit sem látott, de a mellette
elégedetten vigyorgó hadnagy ábrázata megnyugtatta. Az ÁVR nyilván
többet érzékelt a benti pofozkodásból, mint a Warlord IV.
Néhány percnyi ramazuri után egy szakadt öltönyű férfi landolt Chhaya
lábai előtt a terasz padlóján. Orra véres csimbókká deformálódott, egyik
szeme öklömnyire dagadt, szájából dőlt a vér, vörösre festve liluló állát.
Chhaya mégis felismerte a hamuszürke bőrű, vért és fogdarabkákat
köpködő férfit. Miután Grahish császár lett és találkozott Arratával, elég jó
leírást adott Chhayának, hogy így összeverve is felismerje a nagymestert.
– Hogyan lett magából nagymester, Arrata, amikor ilyen ügyetlen?
Sejtettem, hogy találkozom még az asszaszinokkal, na de hogy engem
akarnak megölni, és pont magát küldték, az eszembe sem jutott.
Arrata térdre tornászta magát, kiegyenesedni azonban nem tudott. Az
oldalát markolászta, alig kapott levegőt és láthatóan komoly erőfeszítésébe
telt érthetően kinyögni a szavakat.
– Nem küldtek, magam jöttem.
– Ez érdekes – ült le Chhaya az egyetlen épen maradt székre. – A
császárgyilkos rend ura önként a plazmabárd alá hajtja a fejét?
– Ne menjünk bele, ki kinek a gyilkosa… – Arratának sikerült
valamennyire felemelnie a fejét. Véres, foghíjas mosolyt erőltetett magára.
– Az a felvétel Clellan és köztem, az páratlanul sikerült… – Visszarogyott
a földre.
– Mondani szeretne valamit, Arrata? – hajolt közelebb a nő. Nem félt a
férfitól, sem attól, amit mondhatna. A Birodalom népe szemében az
Asszaszin Rend felségáruló volt, és egy letűnt kor emléke. Miután a puccs
végbement, a Rend hivatalosan feloszlott. Minden kommunikációs
csatornájukat elvágták, találkozóhelyeiket bezárták, kapcsolataikat
megszakították. Utóbbi néhány élet kioltásával járt.
– Nem – rázta a fejét Arrata, vérpermetet szórva szét. Chhaya fintorgott,
de nem húzódott el. – A múlt elmúlt, ne bolygassuk. Meglépte, amit maga
szerint kellett, és én ezt… elismeréssel adózom ezért. – Újra felnézett.
Arca fájdalmas grimaszba torzult, elsápadt. – Másért vagyok itt. Mások is
elvesztették a belém vetett bizalmukat. Sokat hibáztam. A Szenátus
elpusztult, a Rend lelepleződött… El kellett tűnnöm.
 – Igen, azt hittem, már rég valahol a galaxis másik oldalán van a
családjával együtt.
– Ott voltam – felelte Arrata némi habozás után. Meglepetés ült ki az
arcára, amit Chhaya maximálisan kiélvezett. A nagymester nem hitte, hogy
tud a családjáról. Csak azért nem tudta megöletni őket, mert Arrata időben
kivitte a feleségét és a gyerekeit a naprendszerből.
– A büszkeségem buzerált. Vissza kellett jönnöm, hogy rendbe tegyem,
amit elcsesztem.
– A megölésemmel?
– Fogja már fel, hogy nem akarom kinyírni! – rivallt rá türelmét vesztve
a nagymester, de ahogy felemelkedett, össze is esett. Az utolsó szavak már
csak nyögések voltak.
Chhayának tetszett a lábánál szenvedő orgyilkos látványa. Úgy érezte,
megérdemlik ezt. Arrata a fájdalmat, ő a látványát. Aztán végül mégis
megszánta. Utasítására Clarke hadnagy benyúlt farmerdzsekije alá, és
katonai övéről leakasztotta az egészségügyi készletet. Pár másodperc
múlva annyi fájdalomcsillapítót pumpált Arratába a nyakának szorított
medisprayből, hogy azt sem érezné meg, ha nanoszondák hasogatnák fel az
ideghálózatát.
– Remek cucc – ült fel Arrata tompa vigyorral az arcán.
– Szóval, hogyan is akarja visszanyerni a bizalmamat? – érdeklődött
Chhaya, miután a férfi lábra állt. Két testőrével ellentétben őt meglepte,
milyen magabiztosan mozog.
– Jöjjön, megmutatom! – Szétvert arcához képest meglepően kedélyes
lett. Elindult, de a trió nem követte. – Egyszerűbb megmutatnom, mint
elmagyaráznom. Hozza a fogdmegjeit is. – Újra meglódult, ezúttal nem
fordult vissza. Chhaya nyugtalanul követte, és a két árnyékbrigádos sem
repesett az örömtől. Előhúzott Bulletstormmal, aktív ÁVR-rel,
felkapcsolásra kész Árnypáncéllal fogták közre védencüket.
Egyelőre nem észleltek semmi veszélyeset.
Arrata nem vitte őket messzire. A főutcáról letérve, néhány baljós
sikátoron átvágva egy domb oldalába vájt, kétszintes háznál kötöttek ki. A
nyekergő ajtón átlépve tágas, a konyhával összeépített nappaliba léptek.
Két krémszínű kanapé és egy fotel fogott körbe egy egyszerű, barna
kávézóasztalt. A szoba többi részét színben passzoló fabútorok alkották.
Balra rozoga lépcső vezetett a felső szintre, a padlót foszladozó szőnyeg
borította. Mindent vastagon fedett a por, és áporodott volt a levegő.
Chhayát két asszaszin fogadta az ajtóban, majd újabb három a nappali
közepén, ezek egyike nő volt. Mindegyikük a Rend jellegzetes, harci
díszekkel borított maszkja alá rejtőzött, az elmaradhatatlan köpenyt viszont
egyikük sem viselte. Kettő zakót és vászonnadrágot hordott, egy
melegítőben feszített. A nő tengerkék maszkjához zöld kockás flanelinget
és farmernadrágot vett föl, a negyedik férfi pedig éjfekete katonai
gyakorlóba bújt. Nagyon távol álltak a Rendről kialakult képtől. A két
árnyékbrigádos elfojtott, de jól hallható kacagással hozta ezt tudtukra.
Chhaya nem hibáztatta egyiket sem, ők még civilben is rettenthetetlen
halálosztóknak tűntek.
Chhaya észrevette a szobában tartózkodó ötödik embert, és elfeledkezett
a murisan festő asszaszinokról, a büszke árnyékbrigádosokról, a félholtra
vert és fél lábbal a fellegekben járó Arratáról, a fesztiválról, még
győzelmének közelségéről is. Olyan érzés ragadta el, amilyet sohasem
érzett. Féktelen, lábrogyasztó, elementáris erővel lecsapó öröm kerítette
hatalmába. Mintha olyasmit kapott volna, amire világéletében vágyott, de
biztosan tudta, hogy sohasem kaphatja meg, aztán váratlanul valaki
átnyújtotta neki.
Szó szerint megszédült a meglepetéstől. Frenkie őrmester és Clarke
hadnagy egyszerre kapták el. Reflexeik motorikusan működhettek, mert az
arcukon ugyanúgy ott volt a szédítő döbbenet, rátartiságuknak nyoma sem
maradt. Most az asszaszinok kuncogtak maszkjaik alatt.
– Többen vannak – mondta Arrata büszkén. Váratlanul kijózanodott.
Chhaya tippje szerint ez egy detox-implantnak volt köszönhető. Talán csak
azért aktiválta, hogy most ő élvezhesse ki Chhaya zavarát, döbbenetét és az
örömöt, amit ő okozott neki. – Másoknak is a kedvére kellett tennem, de
úgy éreztem, hogy őt mindenképpen magának kell ajándékoznom.
Meghajolt a nő előtt, és a három asszaszin gyűrűjében, a fotelban
kényelmesen ücsörgő ötödik férfira bökött. Az fehér inget és fekete
vászonnadrágot viselt, félcipővel. Félszegen mosolygott, remegő kézzel
intett az érkezőknek. Holografikus kitűzőjén az Egon Erwin Kisch név
szerepelt, de mindenki tudta, hogy nem így hívják.
– Lady Chhaya – kezdte színpadiasan Arrata –, nagy örömömre szolgál
átadni önnek Christophe Becket.
 45.

Christophe négy hónappal azután, hogy megérkezett a Liga bázisára, már

csak nevetni tudott a helyzetén. Amikor a Szabadság Ereje fedélzetére
lépett, Rini azonnal kabinfogságra ítélte őt és Kittit. A bázisra megérkezve
sem volt jobb soruk. Rini személyesen vitte le őket a függetlenségiek
rejtélyes, titkos főparancsnokságára.
A Birodalom elől menekülő páros ekkor értette meg, miért nem találja
senki a bázist. Az egész komplexumot a Byzantium rendszerre
merőlegesen keringő, a legkülső bolygótól több millió kilométerre lévő
kóborhold felszíne alá telepítették.
Rinitől megtudták, hogy Waltzék a canis mitológiát követve találtak rá
az égitestre. A szentírások szerint létezett egy tizennegyedik bolygó is a
régmúltban, ami a nagy canis birodalom bukásakor elpusztult, de egyetlen
holdja még mindig odakint kering, messze, Luana Ayka vigyázó szeme
elől elrejtve.
Miután leszálltak a parancsnokságon, Rini újra szobafogságra ítélte őket.
Biztonsági okokból, mondta. Napokig nem mozdulhattak ki, az ajtót
lezárták és őrök vigyáztak rájuk, ezt Kitti állapította meg, miután az ÁVR-
rel végigpásztázta a környezetüket. Később megkérték, hogy ilyet többé ne
csináljon, mert még ki találják lőni a kabinjukat az űrbe.
Napokkal később Rini elárulta, hogy a hadvezetésük igencsak ideges
lett, amikor az Árnyékbrigád felderítő specialistája a bázisra érkezett.
Egyesek kínvallatásnak szerették volna alávetni, mások azonnali kivégzést
és boncolást szorgalmaztak, hogy megismerhessék az ÁVR titkait. Ez
persze nem lett volna túl jó ötlet a szabadságharcosok fennmaradásának
szempontjából, mert az ÁVR rosszul viseli, ha a titkai után kutakodnak, és
ilyenkor hajlamossá válik a termonukleáris önmegsemmisítésre.
Végül Rini meggyőzte a hadvezetést arról, hogy Kitti már nem tagja az
Árnyékbrigádnak, és teljes felelősséget vállalt érte. Ekkor került
Christophe porondra. A Liga vezetői egyszerre szerették volna magukhoz
közel és tőlük fényévekre tudni. Ahogy Rini elmondta, a Néptájékoztatási
Hivatal egykori igazgatójának igen sajátos a megítélése a függetlenségiek
berkeiben. Mindenki úgy tudja, hogy ő a Kardinális.
 Az egyszerű bakák és a vezérkaron kívüli tisztek hősként tekintettek rá,
és szerettek volna végre kezet rázni vele. Ellenben a vezérkar szkeptikus
volt. Rini korábbi vallomásában sok hézag akadt, ezek betömését
Christophe-tól várták el. Ráadásul sokaknak nem tetszett egykori munkája
sem, hiszen a Néptájékoztatási Hivatal igazgatójaként a legtöbbjüket úgy
lejáratta, hogy még az unokáiknak is bujkálnia kell, ha nem döntik meg a
Birodalmat.
Rininek napokba telt meggyőzni a főtiszteket, hogy Christophe-nak
vállalnia kellett a szerepével járó kellemetlenségeket, ha eredményes akart
lenni. A vezérkar nehezen fogadta el ezt az áldozatot, túl sok volt a
felgyülemlett keserűség. Aztán valakinek eszébe jutott meghallgatni
Christophe-ot is.
Mindenki szerencséjére, erről a kettős megítélésről Rini még a bázisra
való megérkezésük előtt beszámolt a férfinak, így Christophe igazolni
tudta az utolsó Kerberosz történetét. Sőt, kiegészítette a homályos részeket.
Megválaszolta például azt a kérdést, hogy hogyan lehet tizennégy éve ő a
Kardinális, amikor a polgárháború kitörésekor még csak tizenhat éves volt.
– Ha kicsit félretennék a személyem iránt érzett haragjukat, maguktól
meglelnék a választ – magyarázta lelkesen. – A mentorom és jó barátom,
Petros volt az elődöm, majd amikor ő már nem tudta ellátni a feladatát, a
Néptájékoztatási Hivatal igazgatói székével együtt a Kardinális szerepét is
átruházta rám.
Christophe órákig beszélt, néha kitörő hévvel, máskor hűvös
nyugalommal. Történetét remek logikával építette fel, sosem ugrott be a
keresztkérdéseknek, de gondosan ügyelt arra, hogy ne mondja el kétszer
ugyanúgy ugyanazt a történetet. Válaszai spontánok voltak, még a
kihallgatás végén is, amikor már fáradtnak és mérgesnek tűnt. Rini ekkor
döbbent rá, hogy Christophe nem azért tudott megvezetni egy egész népet,
mert gátlástalan hazudozó volt, hanem mert imádott mesélni.
Egyetlen egy dolog fogott ki rajta majdnem, mégpedig a fejében rejtőző
adatbázis. A függetlenségiek még a Zenonon tett nem éppen önkéntes
látogatásakor letöltötték a kódolt titkokat, de azóta sem tudták feltörni.
Remélték, hogy Christophe megadja a dekódolás módját, ha már egyszer ő
a Kardinális. Rini azonban nem kívánta felfedni annak az
információhalmaznak a létezését, ami a SkyLightban lapult. Emiatt
Christophe kénytelen volt meggyőzni a tiszteket, hogy a letöltött adatok
dekódolásához szükséges eszközt Waltzcal akarta kijuttatni, ám mivel a
tábornok a kapcsolatfelvétel helyett inkább bombázni kezdte a Fellegvárat,
egyebek mellett a Birodalmi Palotát, az eszköz megsemmisült.
 Tehát újat kéne építeni, ahhoz viszont szükségük lenne az eredeti
tömörítést elkészítő programozóra. Rini egy MZ/X nevű illetőt jelölt meg.
A függetlenségiek később megkísérelték felvenni vele a kapcsolatot,
sikertelenül, így a titkok ügye egyelőre lekerült az asztalról. Persze azzal a
kitétellel, hogy senkinek sem beszélhetnek róluk.
A SkyLight adatbázisa titok maradt, mindenki a korábban letöltött, az
implant nélkül hasznavehetetlen adatcsomagra koncentrált.
Tizenhárom órányi kihallgatás után végül a vezérkar elfogadta Rini és
Christophe verzióját a Kardinálisról. Ezután jött a második kihallgatás,
ezúttal Christophe és Kitti volt a vallató, Rini pedig a vallatott. Nagyon
szerették volna tudni, miért nem lett informálva a Liga vezérkara a
SkyLightban elhelyezett adatbázisról, vagy ama nem elhanyagolható
tényről, hogy a valódi Kardinális Astrid császárnő volt.
Rini az utóbbira válaszolt előbb: bizonyíték nélkül senki sem hitte volna
el. Waltzot könnyen meggyőzhették, ő mindenkinél régebben dolgozott
együtt a Kardinálissal, és ott volt Astrid üzenete is. De a csata után Rininek
csak a szava maradt, az pedig ilyen titok felfedéséhez kevés lett volna.
Ráadásul ereje sem volt olyan embereket győzködni, akik gyűlölték
Astridot.
A másik kérdésre a válasz bonyolultabbnak bizonyult.
– Sosem akartunk beszélni a fegyverről a függetlenségieknek. Csak
Waltzot terveztük beavatni. Túl nagy volt a kockázat, hogy a… Hogyan
hívtad őket?
– Érdekeltség – felelte Christophe.
– Az Érdekeltségnek kémei vannak a soraink között. Gabriel császár
gyanította, hogy az Asszaszin Rendnek van egy alvóügynököket tömörítő
kasztja, és eme kaszt tagjai beépültek közénk. Egészen addig kémkednek
az Érdekeltség számára, amíg parancsot nem kapnak a vezéralakok
meggyilkolására. Így a Szenátus és az uralkodóház bevonása nélkül
informálódhattak a Byzantium rendszer helyzetéről.
Christophe a SkyLightban is talált utalást a Kaméleonoknak nevezett
orgyilkosokra, és egyáltalán nem derítette jókedvre a gondolat. Különösen
most, hogy hivatalosan magára vállalta a Kardinális szerepét.
Ezután Christophe szeretett volna nagyon messze kerülni a Byzantium
rendszertől, de két dolog visszatartotta. Egyrészt, csak a Linával tudnának
elmenni, ám ahhoz át kell verekedniük magukat a bázison. Kitti biztos volt
afelől, hogy sikerülne, de sok életet követelne. Másrészt, kérdéseket vetne
fel olyan emberekben, akik jobb, ha nem kérdezősködnek, mert annak
általában vérontás a vége.
 Szóval Christophe maradt, és nem bánta meg, mert hónapokon keresztül
élhette a hősök gondtalan életét. Azok után, amiken átment, úgy érezte,
meg is érdemli. Éjjelente együtt sörözött a szolgálaton kívüli katonákkal,
sztorizgatott a Néptájékoztatási Hivatalban eltöltött idejéről, titkokat
osztott meg a császári udvarról, még néhány nőt is sikerült az ágyába
csábítania.
A fesztelenséget csak két váratlan esemény törte meg igazán. Az első a
megérkezésüket követő kihallgatássorozat után pár órával csapott le rájuk,
amikor elterjedt a hír Grahish haláláról, és Kitti közölte, hogy az ÁVR-re
mozgósítási parancs futott be Tahir vezérezredestől.
A második letaglózó hír sem váratott sokat magára. A halottnak hitt
Grahish császár a Birodalom árulójának nyilvánította a Szenátust, ezzel
együtt elrendelte a felszámolását. Mindenki, aki ellenállt, meghalt. Ezután
napokig fejetlenség uralkodott a Ligában. A vezérkar elzárkózott,
tanácskozott. Rini napokra eltűnt, a teljes hírszerzési hálózatával a
Byzantiumra koncentrált. Próbálta kideríteni, mi folyik a bolygón, hogy
pusztíthatta el Grahish a Szenátust, s mi lesz ezután.
Christophe szintén munkát kapott, először a birodalmi hírhálózatokra
kikerült anyagokat elemezte, később, miután a kedélyek lenyugodtak, és a
polgárháború visszatért a régi kerékvágásba – legalábbis nagyjából, mert a
Liga vezetői még mindig várakozó állásponton voltak –, egy kalózadó
felállítását kellett összehoznia. Az első feladat nem volt kihívás, Tirzah
Shein munkáját bárhol felismerte volna. A második lehetetlenségnek
bizonyult.
Ekkor kezdett együtt dolgozni Gizmóval.
A fiatal technikussal először a Zenonon találkozott, miután Waltz
elraboltatta. És ezekben az időkben futott össze még valakivel, akivel
szintén a zenoni kiruccanásakor ismerkedett meg. Levine ezredes rabolta el
anno az Aranykalicka elől, és bár annak lassan fél éve, még mindig dühös
volt Christophe-ra, amiért az lelőtte két emberét. Találkozásukkor egy
jobbhoroggal üdvözölte.
Christophe állkapcsa eltört, így Levine-t rövid időre elzárták. Christophe
hamar felépült, de utána mindig alaposan körülnézett, hogy ellenlábasa
nincs-e a közelében, annál is inkább, mert kórházi ágyán fekve újra eszébe
jutott első találkozása Levine-nel, valamint az akkor lezajlott, hasonló
kimenetelű verekedés. Gyorsan utána is járt ez ügyben valaminek.
Pár nappal később Kitti jelent meg a kabinjában. Az árnyékbrigádos
szabadon járhatott-kelhetett a bázison, csak a hajójára nem mehetett fel, és
mindenhová követte két beélesített kommandós. Mindezek mellett
viszonyuk kissé hűvössé vált, amióta Christophe belelovalta magát a hős
Kardinális szerepébe.
– Üzenetet kaptunk. Azaz a Lina kapott üzenetet – mondta Kitti a lassan
megszokottá vált tartózkodó módon. Christophe fülének a telt hang ettől
csak még szexibben csengett.
– Kitől? – kérdezte, félretéve a notepage-et. Örült, hogy Kitti végre
meglátogatta, noha próbálta nem kimutatni.
– Zsenkótól.

***

– Rozsenkót és Waltzot ki akarják végezni a fesztiválon – rontott be

kopogás nélkül Rini irodájába Christophe. A nő dühös tekintettel pillantott
fel a memolapokból. Az asztalon ücsörgő Casey őrnagy csak
szemrehányóan forgatta a szemét.
– Őrnagy úr – bólintott felé Christophe.
– Beck – biccentett a termetes pilóta. – Az anyukája nem tanította meg
kopogni?
– Nem találkoztunk annyiszor. Visszatérve, Rozsenkót és Waltzot ki
akarják végezni a fesztiválon.
Rini olyan arcot vágott, mintha egy problémás gyereket nézne, majd
gyötrelmesen sóhajtva Casey felé fordult.
– Ez eltarthat egy darabig, addig elintéznéd, amit kértem?
– Persze, drágám. – Casey szájon csókolta Rinit.
– Folyton ez a smár – szaladt ki Christophe száján, eljátszva a jelenlévők
maradék türelmét.
– Ne maradjak, biztos, ami biztos?
– Ha elfajulna, el tudom intézni.
– Pont azért. Kell majd valaki, aki tanúsítja, hogy a Kardinális önmagát
vágta hátba a székkel.
Rini nevetve bocsátotta útjára az őrnagyot. Casey elhaladtában kis híján
fellökte Christophe-ot.
– Milyen kedves ember – bökött utána amaz, megbizonyosodva arról,
hogy az ajtó még nem csusszant a helyére, azaz Casey hallhatja.
– Hugo és Rozsenko – engedte el a füle mellett a megjegyzést Rini. –
Honnan tudsz te erről? Én semmit sem hallottam.
– A Néptájékoztatási Hivatal egyik körlevelében volt – válaszolta a
tarkóját vakarva –, reggel fogtuk el. Elemzés közben leltem rá.
 Nem akarta elárulni, kitől jött az információ. Jelenleg Kittin kívül
senkiben sem bízott a bázison. Hónapok óta volt a függetlenségiek között,
de akármennyire barátkozott össze többségükkel, képtelen lett volna
megbízni bármelyikükben is. Casey és Levine valószínűleg egymást
licitálják túl, ha arról beszélgetnek, hogyan ölhetnék meg. Rini sportot
űzött a megtévesztéséből, a vezérkar egyértelműen nem bízott benne,
ráadásul asszaszinok vannak a Liga soraiban. Legalábbis egy biztosan.
Úgyhogy egyelőre megtartotta magának, hogy közvetlen vonala van a
Byzantiumra.
– És órákba telt eljutnod hozzám? – csattant fel Rini. Eddigi dühe lassan
tombolási vágyba csapott át.
– Igen, mert sajnos Kitti is ott volt, amikor ráleltem az információra.
Először le kellett beszélnem arról, hogy egyszemélyes offenzívát indítson a
Birodalom ellen. Ki akarja hozni Rozsenkót.
Ettől Rini kicsit lecsillapodott, noha nem annyira, hogy átérezze a szavak
mögött leselkedő veszélyeket. Christophe ezzel kapcsolatban igazat szólt.
Amikor Kitti meghallotta, milyen végzetet szántak Rozsenkónak, csak
azért nem foglalta vissza a Linát és repült el vele, mert előtte szólni akart
Christophe-nak.
– Renoir nem mehet a hajója közelébe, a bázist meg aztán végképp nem
hagyhatja el.
Még hogy nem mehet a hajója közelébe… – nevetett magában
Christophe.
– Igen, és ki fogja megállítani, te? Ha Kitti dühében felkapcsolja az
Árnypáncélt, ezt a holdat fogja hozzávágni a Byzantiumhoz.
Ez hatott, Rini végre elgondolkodott azon, kivel könnyelműsködik.
Viszont nem arra a konklúzióra jutott, amire Christophe számított.
Megvonta a vállát, aztán sorba rendezte az asztalán szétszórt memolapokat.
– Akkor szólok a vezérkarnak, hogy hagyják elmenni – mondta.
Christophe először nem hitt a fülének. A céltudatos és eddig harcra kész
Rini meghátrált, pedig tálcán kínálták neki a lehetőséget a Birodalom
megtámadására. Nem holmi adok-kapokra, hanem olyan horderejű
támadásra, mint amilyen a fellegvári csata volt. És most az a nő, aki
lepofozta a Birodalmi Palota folyosóján, aki nekiment Rozsenkónak, s aki
az űrvadászraj élén harcolt a Byzantium és az Ikónium között a túlerővel
szemben, csupán a vállát vonogatta.
– Ennyi? – adott hangot döbbenetének.
Rini értetlenkedve nézett fel rá.
– Mégis, mit vársz?
 Christophe csak tátogott, aztán dühe erősödésével rátalált hangjára.
– Azt, hogy végre harcoljatok! A fellegvári csata óta csak meresztitek a
seggeteket! Waltzot meg sem próbáltátok kimenteni, értem sem törtétek
össze magatokat, pedig a császárnő az életét adta. Le sem szarjátok a
hőseiteket, akikre olyan büszkék vagytok!
Rini hozzávágta az egész memolaptömböt, amit eddig akkurátusan
rendezgetett, és csak azért nem ugrott neki Christophe-nak, mert köztük
volt az asztal, ültében pedig nem tudta átugrani. Kirúgva maga alól a
széket talpra szökkent, de a mozdulattal levezetett valamit hirtelen jött
pofozhatnékjából. Maradék dühét az asztalon vezette le, keményen
rácsapott.
– Te beszélsz?! – üvöltötte. – Egész életedben biztonságos távolról
hazudtad le a csillagokat az égről, hülyítettél egy egész népet, és élvezted a
gazdagságot, amit mások kárán szereztél! Még csak byzantiumi sem vagy!
Ugyanazok közé tartozol, akik kiszipolyozzák az otthonomat! – Sikeresen
feltüzelte magát annyira, hogy félrelökje az asztalt. Hirtelen nem volt
akadály közte és dühe tárgya között, Christophe mégsem mozdult, meg
sem szólalt. – Te is az Érdekeltséghez tartozol, Chris! – ugrott elé, és pofon
ütötte. Christophe még csak el sem fordította az arcát. – Tudod, mi vagy?
Egy rohadt nagy tévedés! Gyáva, alattomos kígyónak születtél, a saját
érdekeidnél sosem láttál tovább. Undorodom tőled és fogalmam sincs, mit
láttak benned Astridék, hogy beléd rakták azt a szart! De tévedtek! Az
egyetlen esélyünk a felszabadulásra az ellenség fejében van!
Zihált, mire befejezte, de láthatóan megkönnyebbült. Christophe úgy
érezte, a nő már rég ki akarta ezt mondani. Ő viszont nem érzett
bűnbánatot vagy alázatot. A szavak leperegtek róla, de nem azért, mert
nem érdekelte. Rini viszont azt hihette, mert dühe újra fellobbant. Ezúttal
ököllel próbálta megütni Christophe-ot, ám ő elkapta a csuklóját.
– Kösz, hogy ilyen szépen summáztad.
Rini másik keze a gyomrában landolt. Öklendezve görnyedt a padlóra.
– Nagyon szívesen.
Christophe nyeldekelve bólintott. Beletelt némi időbe, mire rá tudta
venni magát a felegyenesedésre.
– Azért mondanék három dolgot.
Rini türelmetlenül intett.
– Először, soha többé nem hívlak Rininek. Rini meghalt a fellegvári
csatában. – A nő nem értette, hová akar kilyukadni, de felkeltette az
érdeklődését. – Másodszor, te, Daina, nem loptad be magad a szívembe.
Heves vagy, szókimondó és verekedős. Rossz kombináció. És harmadszor,
igazad van.
Ez olyan váratlanul érte Rinit, hogy elsőre fel sem fogta az önvallomást.
Christophe látta a meglepetést a nő kék szemében, úgyhogy megismételte.
– Igazad van, önző tuskó vagyok, aki kiszolgálta a Birodalmat.
Lehazudtam az égről a csillagokat, meghülyítettem egy népet, és átkozottul
nem érdekelt. Nem az én népem, nekem nincs is népem. Élveztem a
gazdagságot, és tudod, mit? Amikor azt mondtam, hogy nem hiányozna az
a sok csillogás-villogás, tévedtem, mert piszkosul hiányzik. Egyvalamiben
viszont hazudsz. Pontosan tudod, mit látott bennem a császárnő. Pontosan
azt, ami miatt gyűlölsz. Mert képes vagyok úgy használni az információt,
úgy csavarni az igazságot, hogy egy egész Birodalom higgyen nekem.
Közelebb lépett a nőhöz, de nem túl közel. Nem akart bizalmaskodni,
csak bizalmat ébreszteni. Miközben Rini lehordta, ő megvilágosult. Nem
spirituálisan, még csak nem is saját önképe változott meg. Egyszerűen
rájött, mire teremtették, hogyan használhatná a kezébe adott eszközt. Végre
megértette, miért ő lett a szuperfegyver. Miért ő lett a Kardinális.
– És a fejemben most rengeteg olyan információ van, amivel térdre
kényszeríthetem Grahisht. Ehhez szükségem van rád, Casey-re, a
függetlenségiekre, még Kittire is. Íme, az ajánlatom: segítsetek nekem, és
én garantálom, hogy a fesztivál a Birodalom halotti tora lesz.
Rininek kétségei voltak, bizalmatlanul fürkészte az arcát, de megláthatott
rajta valamit, mert megenyhült.
– Te sem az vagy, akit megismertem – mondta. – Mi változott?
– Sok minden, majd egyszer elmondom.
– Rendben – hagyta rá a nő egy vállrándítással. – Gondolom, van terved,
különben nem lennél ilyen magabiztos.
– Formálódik valami – felelte Christophe öntelt mosollyal az arcán.
Rini, ha nem is teljesen őszintén, de visszamosolygott rá.
– Na, ez a vigyor már ismerős…
 46.

Christophe sosem volt katona. Mivel huszonkét éves korában lett a

Birodalom állampolgára, megúszta a kötelező ötéves katonai szolgálatot,
és később sem érzett affinitást arra, hogy az életét ajánlja fel választott
hazájáért. Úgyhogy ötlete felvázolása kissé szakszerűtlenül hatott a katonai
füleknek.
Ennek ellenére egész könnyen meggyőzték a Liga vezérkarát. Rozsenko
miatt senki sem törte volna össze magát, ezért Christophe csak mellékesen
említette meg, jelezve, hogy őt is ki akarják hozni, de elsődlegesen Waltz
megmentése és a császár megbuktatása a céljuk. E két cél és
kivitelezésének vázolása untig elégnek bizonyult.
Christophe stratégiai érzékének hiánya ellenére biztosra vette, hogy a
Liga mit sem ér fővezére nélkül. A fellegvári csata óta semmiféle
előremozdulás nem történt a függetlenségiek részéről, támadásaikkal
semmit sem értek el azon kívül, hogy idegesítették azokat a helytartókat,
akiknek provinciáján áthaladt a frontvonal. Ha a Birodalom nem lenne
elfoglalva saját belső ügyeivel, talán már elbukott volna a polgárháború.
Szükségük volt Waltzra. Nem a lángelméje, hanem a szelleme miatt. Ő a
Liga lelke. Christophe a bázison szembesült azzal, mekkorát tévedett anno
a vén tábornok. Azt állította, hogy a Kardinális a függetlenségiek
szimbóluma, a jelkép, amely lelkesíti őket. Ez nem így volt, erre
Christophe könnyen rájött abból, ahogy vele bántak. Nem szólhatott bele a
hadügyekbe, s hiába látott el fontos feladatot, csak jelentett a felettesének.
A Kardinálist távolról sem tekintették egyenrangúnak.
Viszont Rini támogatásával képes volt meggyőzni a hadvezetést a
támadás szükségességéről. Hogy ennyire bíztak Christophe tervében, vagy
csak mindenáron vissza akarták kapni Waltzot, azt egyikük sem tudta
volna megmondani, de nem is érdekelte őket.
Ezután Christophe összeállított egy névsort azokból az emberekből, akik
a beszivárgó alakulatát fogják alkotni, majd összehívta őket a bázis tiszti
eligazítójába. Körülülték a gyorsszerelt műanyag asztalt. Christophe-fal
együtt hatan voltak, Rini és Kitti kivételével egyikük sem értette, hogyan
lett hirtelen egy rang nélküli kémből, még ha az a Kardinális is,
akcióparancsnok. Az sem segített elnyerni beosztottjai bizalmát, hogy
haditervét ugyanúgy adta elő, mint a vezérkarnak.
– Szóval, a feladatunk két célból áll. Az első és legfontosabb,
kimenekíteni Waltzot és Rozsenkót a Szent Mihály Császár
Sportcsarnokból. A második, megdönteni Grahish császár uralmát. Mivel
ez az egyszerűbb, ezt inkább a végére hagyom, úgyhogy…
– Hát persze – súgta Levine ezredes a mellette ülő Casey őrnagynak. –
Mi tizennégy éve harcolunk a Birodalommal, ő meg jön, és azonnal a lába
elé borul az egész miskulancia.
Christophe tökéletesen hallott minden szót. Szemöldöke a homloka
közepéig szaladt. Nem szokott hozzá, hogy a megbeszéléseken a szavába
vágnak, és biztos volt benne, hogy az ilyesmi katonáéknál sem szokás.
Levine elégedett, kissé gúnyos mosollyal méregette. Casey is jókedvűnek
tűnt, de benne legalább volt annyi fegyelem, hogy elnyomja mosolyát.
– Tudja, ezredes, ha a jó fegyvert használták volna, most egyikünknek
sem kéne elviselnie a másikat.
– És mi lenne a helyes fegyver? Egy fényceruza?
Christophe magabiztosan kihúzta magát.
– „Az ember szavakkal gondolkodik, és szavakkal cselekszik. A művelt
ember gondolatokkal küzd, szavakkal csatázik. A leghatalmasabb fegyver
a gondolat és a szó.”
– Mi van? – akadt a következő gúny Levine torkán.
– Babits Mihály, a huszadik század magyar irodalmának egyik
legnagyobb alakja mondta ezt. Daina – bökött fejével a balján ülő nőre –
mutatott rá egy fontos dologra velem kapcsolatban. Információban utazom.
Lényegében, amíg a Néptájékoztatási Hivatal élén voltam, az egyik
leghatalmasabb embernek számítottam a Birodalomban. Hatalmam
nagyobb volt a császárénál, pontosabban szólva, az uralkodó és a Szenátus
az én információimnak köszönhetően tarthatta meg a hatalmát.
Levine ezen a ponton megint közbe akart vágni, ám Christophe ezúttal
nem hagyta. Felállt és megérintette az egyik szenzort az asztallapon, mire a
szoba közepén megjelent a Byzantium hologramja. Nagyon hasonlított a
Földre, de sokkal több szárazföld borította. Négy kontinense nagyjából
egyenletesen oszlott el a bolygó felszínén, emiatt sok planetológus vélte
úgy, hogy a Byzantiumot valamikor a múltban egy idegen civilizáció
bolygómérnökei alaposan átszabták.
– Egy egész bolygó állt a befolyásom alatt. Tudjátok, miért nem érte el
ez a háború tizennégy év alatt egyszer sem a Byzantiumot? Mert lakói
nekem és Petrosnak hála alig tudtak róla valamit. Persze a befolyásunk
kiterjedt a többi világra is – újabb szenzort érintett meg, mire a kép
átváltott a Byzantium rendszer tizenhárom bolygójára –, de ahogy egyre
távolodunk a központi bolygótól, úgy gyengül ez a hatalom. Azonban,
amíg a Byzantium egységes, addig ez a Birodalom rendíthetetlen. Mert az
Igazi Bizánci Birodalom centralizált. – Visszaváltott a központi bolygó
képére. – Minden lényeges mezőgazdasági és ipari tevékenységet a
Byzantiumra korlátoztak. Ugyan vannak gyárak, termőföldek más
bolygókon is, ám azok kihasználtsága, termelőképessége, minősége
távolról sem elegendő egy egész világ fenntartásához. – Christophe
visszahuppant székébe. – Ti azért harcoltok, hogy a külső bolygók
elszakadhassanak a Birodalomtól. Azután mi lesz? – Végignézett Casey-n
és Gizmón. Levine véleménye nem érdekelte. – Sejtettem. – Legyintett. –
Ha győznétek is, néhány év múlva kénytelenek lennétek visszalépni a
Birodalomba, vagy csatlakozni valamelyik szomszédhoz. A függetlenségre
az az egyetlen esélyetek, ha megdöntitek a jelenlegi kormányt és egy saját,
nem centralizált újat hoztok létre. Ehhez viszont meg kell törnötök a
Byzantium egységességét. Fényt kell gyújtanotok az elsötétített fejekben.
Hatásszünetet tartott, s közben a nőkre sandított. Kitti csendben játszott
az asztalon egy tenyérnyi, gombokkal teli, szögletes szerkezettel. Az
arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Christophe-ot Rozsenkóra
emlékeztette, és ettől felállt a szőr a hátán. Amikor megtudták, mi történt
Rozsenkóval, Kitti addigi hűvösségéhez komorság társult, s azóta, hogy
Christophe lebeszélte a Byzantium lerohanásáról, egy szót sem szólt.
Bántotta, hogy a nő ennyire eltávolodott tőle, de eddig nem tudott időt
szakítani a békülésre.
Rini Kittivel ellentétben igen élénknek tűnt, és a beszélgetésük óta azt is
sejtette, miért. Rini még sosem látta őt a saját világában mozogni, s
korábban el sem tudta képzelni, hogyan lehetett a Néptájékoztatási Hivatal
vezetője. Christophe viszont az irodában rávilágított a tehetségére, ami
eztán akaratlanul is lenyűgözte a nőt. Pláne most, hogy az őt szívből utáló
Casey és Levine figyelmét szinte rabul ejtette. De nem csak rá tett mély
benyomást.
Christophe lelkesedése, józansága, valós és ha kell, megjátszott
őszintesége elkápráztatta a hallgatóságát. Emellett mindig azt mondta, amit
közönsége hallani akart vagy hallania kellett. Korábban a vezérkarnál
Waltz megmentését sulykolta, most pedig azt ecsetelte, hogyan lehet
kieszközölni a végső győzelmet. Ehhez persze le kellett rombolnia a
tévképzeteket, ám ezt olyan finoman, mégis határozottan csinálta, hogy
hallgatóságának eszébe sem jutott közbeszólni. Áthangolta őket egy másik
üzemmódra.
– A történelem folyamán még senki sem világosult meg úgy, hogy
puskát nyomtak a tarkójához – folytatta Christophe erélyesen, zord
arckifejezéssel kísérve szavait. – Ehhez, hölgyeim és uraim, hírek kellenek,
és egy hírvivő. De az nem lehet akárki. Olyan emberre van szükségünk,
akit mindkét fél ismer, mindkét fél a saját hősének tart, és megszólalása
ezekben az órákban döbbent figyelmet teremt, mert senki sem számít rá.
– És ki lenne az? – kérdezte Casey.
– A Kardinális – felelte Christophe.
– Maga? – horkantott szkeptikusan Casey.
– Nem, Astrid császárnő – jelentette be Christophe, mire három áll
koppant a földön. – Ő volt a Kardinális. – Tömören mindent elmesélt a
Függetlenségi Liga alapítójáról. Ezt követően csendben várta, hogy a
férfiak feldolgozzák a hallottakat, pont, mint pár órával korábban a
vezérkar esetében. Szerencsére a trió jobban fogadta a tényt, hogy
hónapokig hülyét csinált belőlük. A vezérkar tagjai igencsak dühösek
lettek, s ha nincs jelen Rini és nem vállalja magára a felelősséget,
Christophe most a kivégzőosztag előtt állna, nem egy offenzíva
előkészítésével foglalatoskodna.
Casey jó katonához méltóan gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez,
pedig hármuk közül őt rázta meg a legjobban a hír. Christophe az
adatbázisból tudta, hogy az őrnagy öccsét – több száz másik emberrel
együtt – Gabriel császár parancsára végezték ki, szülei földjét pedig Astrid
vette el, így személyes gyűlöletet táplált az uralkodócsalád iránt. A tény,
hogy valójában ők ketten voltak azok, akiknek hála a Liga ennyi ideig
fennmaradhatott, sokkolta. Mégis gyorsan feldolgozta. Rini végig fogta a
kezét, és minden mondatot bólintással erősített meg.
Levine arcára semmiféle érzelem nem ült ki, de tekintetében a döbbenet
szikráját csak a gyűlölet tüze tudta elnyomni. Ő talán sejtette, hogy nem
Christophe a valódi Kardinális, de a riporter abban is biztos volt, hogy nem
tudta, ki volt az igazi mesterkém. Ha tudta volna, már rég nem lenne a
bázison.
Gizmo csendesen emésztett. A máskor olyan élénk fiatalember most
egyszer sem szólalt meg. Christophe először azt hitte, hogy a technikus
csak a saját közegében olyan eleven, ám a férfi arcát fürkészve rájött,
egyszerűen csak izgul. Nem csoda, Gizmo híradástechnikus volt a
hírszerzőknél, sosem küldték éles bevetésre. Mindig a harcok után érkezett,
és azok előtt távozott. Most mégis egy olyan egységben ült, amit
hamarosan ledobnak a Byzantiumra. Úgy tűnt, hogy a Kardinális kilétének
kérdése számára jelentéktelen.
– A tervem a következő – kezdte Christophe, miután mindenki
feldolgozta a hallottakat. – A SkyLightomban van egy vallomás Astrid
császárnőtől, ez lesz az alap. Eköré egy olyan adathalmazt építek fel, ami
lerántja a leplet a Szenátus működéséről, bemutatja, milyen ember Grahish,
miket élt át Chhaya. Megrendítjük a Byzantium lakóinak bizalmát. Ahogy
korábban mondtam, nem ez a dolog neheze. Jó helyzetben vagyunk, a
Birodalom sok csapást élt át egymás után. A Fellegvár megtámadása,
Astrid császárnő elvesztése, a Szenátus elpusztítása. Ez utóbbi nagy
szívesség volt Chhayától…
– Talán Grahishtól, nem? – szúrta közbe Levine.
– Persze, tőle – hagyta rá Christophe. – Azzal, hogy kivonta az
egyenletből a kongresszust, lényegében ellehetetlenítette, hogy az
Érdekeltség közvetlen, egységes befolyással bírjon a Birodalomra. Ezt ki
kell használnunk, mielőtt rendezik a soraikat. A fesztivál pedig tökéletes
alkalom lesz.
Végigzongorázott az asztal szenzorgombjain, mire szövegek kezdtek
úszni a levegőben.
– A hírszerzési anyagokból és a Néptájékoztatási Hivatal
kommünikéiből tudjuk, hogy a gladiátorjátékokat minden csatornán
közvetítik majd. A városok utcái fölött házméretű holokivetítők
röpködnek, a bolygók fővárosaiban arénákat húztak fel, hogy
holografikusan közvetítsék a Nea Romeban lezajló viadalt. Vagyis a drága
nép akár akarja, akár nem, mindenhol csak ezt tudja majd nézni. Az utcán,
a kocsmában, a boltban. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy bejussunk a
Néptájékoztatási Hivatal stúdiójába, és a közvetítést felhasználva leadjuk
az anyagomat.
– Ez hülyeség… – mondta Gizmo.
Christophe halványan elmosolyodott, ahogy a nála nem sokkal fiatalabb,
nyúlánk híradástechnikust nézte, akinek göndör, éjfekete fürtjei, mint
valami sisak, úgy fogták körbe kockaforma fejét.
– Ne fogd vissza magad, Herbert! – veregette meg a vállát Levine. –
Mondd ki nyugodtan, hogy eszement baromság.
– Miért? A Néptájékoztatási Hivatalba nem nehéz betörni – mondta
Christophe magabiztosan. – Különösen most nem, hogy százszámra
özönlenek a riporterek a Birodalmon kívülről az eseményre. Ezt
kihasználhatjuk. Hamis belépőkkel és jó sminkkel simán besétálunk, főleg,
hogy ismerem a biztonsági eljárásokat.
 Levine kommentálni akarta Christophe könnyedségét, de Gizmo
megelőzte.
– Nem a bejutás miatt aggódom, ahhoz nem értek, ti, fiúk, majd
megoldjátok. A technikai rész a trükkös. A Birodalom
információellenőrzése hálózatosan szövi be a Byzantium rendszert. A
hálózat legkisebb elemei az omnitouchok, a publikus terminálok, a
különféle komok. Legnagyobb részei pedig az adatgyűjtő csomópontok.
Harminchat ilyen csomópont van szerte a naprendszerben. Ezek miatt nem
tudunk például kalózadásokat adni, mert a hálón azonnal fennakadnak.
Akkor pedig elég a sugárzási forrás szektorának csomópontját lekapcsolni,
és máris izolálták a sávot. Meg lehet szüntetni a forrást, illetve a
Birodalomra nézve terhelő adatokat törölhetik anélkül, hogy az eljutna a
rendszer más területeire. Mindez teljesen automatikus, zárt hálózatú MI-k
végzik az ellenőrzést.
Christophe egyetértően bólintott. Ő is pontosan ismerte a rendszer
működését, ennek megfelelően tudta, hogyan lehet kijátszani. Kíváncsi
volt, Gizmo van-e olyan jó a szakmájában, hogy rájöjjön, mire akarja őket
rávenni.
– Ezt megerősítem, ám fontos tudni, hogy az egész háló összeomlott,
amikor a Szabadság Diadala lebombázta a Néptájékoztatási Hivatalt –
mondta, ezzel megadta Gizmónak a vezérfonalat.
– Igen, mert a csomópontok csak adatfelügyelőként működnek, a
feldolgozást két, ezerötszáz petaflop számítási teljesítménnyel bíró
szuperszámítógép végzi. Mindkettő a Néptájékoztatási Hivatal
székházában van… Azaz, volt. Amikor az épületet lebombáztuk, a gépek
elpusztultak, a csomópontok pedig egymaguk képtelenek voltak egy egész
naprendszer adatfolyamát összegyűjteni és feldolgozni. A háló
összeomlott.
Megállt, gondolkodott kicsit. Christophe azt hitte, most jön el a
megvilágosodás pillanata. Csalódnia kellett.
– Ezután rájöttek, hogy ha három csomópont MI-je között megosztják a
részfeladatokat, kiválthatják a székház számítógépeit. A háló felállt, és
azóta felépült az új Néptájékoztatási Hivatal is, benne három, kétezer
petaflopos számítógéppel. Átalakították a hálózatot is. Ha a székház kiesik,
vagy a csomóponti MI-k úgy értékelik, hogy az onnan érkező adatok
károsak a Birodalomra, emberi beavatkozás nélkül lekapcsolják a
hálózatról, majd egymás közt gyorsan létrehoznak egy vezérhármast.
 Gizmo újra elhallgatott. Ezúttal ott csillogott a megértés fénye a
szemében. Christophe elégedetten mosolygott. Kicsit lassan ugyan, de a fiú
rájött. Nem hiába választotta őt a feladatra.
– Folyamatosan kapcsolatban állnak egymással – emelte fel a hangját
izgalmában a fiatal férfi. – Zseniális! – Casey-nek és Levine-nek fogalma
sem volt, miért zsongott be ennyire, de nem szóltak közbe. – A biztonsági
protokolloknak hála, a székház és a csomópontok önmagukat nem tudják
leválasztani a hálózatról emberi jóváhagyás nélkül. És ha írnék egy vírust,
amivel elvágnám őket egymástól, akkor egymást sem tudnák lekapcsolni,
de ami fontosabb, képtelenek lennének vezérhármast alkotni, vagy
egyáltalán értékelni a helyzetet.
– És tudsz ilyen vírust csinálni? – kérdezte döbbent szkepticizmussal
Casey.
– Persze! – Olyan magabiztosan jelentette ki, hogy ezután még
gondolatban sem kételkedtek benne. – Sőt, már van is egy hasonló. Pár éve
Hugo… Waltz tábornok kért meg, hogy készítsek egy vírust, ami lebontaná
a hálót. Technikai akadályok merültek fel és végül lefújta a projektet, de a
vírus kódja még megvan. A fesztiválon akarjuk bevetni? – Christophe
bólintott. – Addigra átdolgozom.
– Ha korábban technikai okok miatt nem tudtuk használni, most miért is
fog működni? – kérdezte Levine.
– Mert teljesen más az egész hálót összeomlasztani, mint meggátolni,
hogy az MI-k beszéljenek egymással. Higgye el, ezredes, menni fog.
– Hiszek neked – mondta Levine helyett Christophe.
– De… – Gizmo várakozásteli pillantások kereszttüzébe került. – Még
mindig ott az emberi tényező. A rendszer automatikusan működik,
azonban minden csomóponton vannak emberek. Ők manuálisan is
elvégezhetik a szükséges beállításokat.
Christophe egyetlen intéssel az asztal fölé varázsolta egy hírszerzési
jelentés holomásolatát.
– Szerencsére a Szenátus felszámolása utáni első rendeletek egyike az
volt, hogy a hálót illetően utasítást csak három ember adhat ki: Grahish,
Chhaya és Tirzah Shein. A további jelentések szerint – újabb holografikus
dokumentumot helyezett el az asztal fölött – az uralkodó nem vesz részt
személyesen a fesztiválon, végig a Birodalmi Palotában marad. Chhaya
fogja képviselni a fővárosban, Tirzah pedig a Néptájékoztatási Hivatal
székházából felügyeli a közvetítést.
Összecsapta a tenyerét, mire a hologramok elenyésztek.
 – Íme, a terv. Gizmo és én bejutunk a Hivatalba, gondoskodunk Tirzah-
ról, majd betöltjük a híranyagot és a vírust. Kitti a Linával megközelíti a
Birodalmi Palotát, és megzavarja a külső kommunikációs rendszert.
– A Lina képes zavarni a Fellegvárat? – hökkent meg Casey.
– Bár igen fejlett zavaróberendezései vannak, természetesen nem –
mondta Kitti tárgyilagos hűvösséggel. – Arra viszont képes, hogy a
Birodalmi Palota egy részét elnémítsa.
– És a transzponder?
– Silas, szerinted engedtük volna leszállni a bázison a Linát, ha még
mindig be tudnák mérni a transzponderét? – válaszolt eme kissé csípősre
sikerült kérdéssel Rini. Casey mégsem adta meg magát.
– Rendben, elfogadom. De mi akadályozza meg a császárt, hogy
nyakába kapja a lábát és addig sétáljon, amíg ki nem ér a zavarás
hatótávolságából?
– Le Guin dandártábornok, megvan már a terve? – Christophe kérdésére
Casey úgy kapta a nő felé a fejét, hogy nyaka roppanása betöltötte a szobát.
Rini Casey tekintetét kerülve fogott bele mondandójába.
– A palota egyik vésztranszporterét fogom használni a bejutáshoz.
Azokat nem ellenőrzik, ahogy a menekülőalagutakat sem, mivel igen
kevesen tudnak a létezésükről. Besugárzom magam a trónterem szintjére,
majd az egyik terminálon át szimulációt indítok.
– Szimulációt… – ismételte Casey dühtől és döbbenettől terhes hangon.
– A Fellegvár egy űrállomás, és bár leszállt a Byzantiumra, mivel a
vezérlőközpontja szó szerint eltűnt, sosem állították át. Még mindig
űrállomásként tekint magára. Ennek a korai években voltak is hátulütői,
például ha valaki kinyitott egy ablakot, a számítógép úgy értékelte a
helyzetet, hogy lék keletkezett a burkolaton, és elszigetelte a területet.
– Nincs is ablak a Fellegváron – kukacoskodott az őrnagy.
– Akkor zsilipet – jött a helyesbítés. – Később új, külső rendszerek
beiktatásával az ilyen jellegű problémákat kiküszöbölték, de a programok
ettől függetlenül még ott vannak, futnak. Hozzájuk tudok férni. A
számítógép gyakorlatnak fogja vélni, nem gátol majd meg. Beállítom, hogy
léket kapott a külső fel a trónterem szintjén, és nem működnek az erőterek,
se a vészzáró zsilipek, se a külső pajzs. Ennek értelmében a számítógép
hermetikusan elszigeteli a tróntermet.
– Nincs lehetőség egy hasonló szimulációval kilőni a palota teljes
komrendszerét? – kérdezte Levine. – Akkor nem lenne szükségünk a
Linára. Bocsásson meg, ezredes, de még nem bízom magában – mondta
Kittinek.
 A nő úgy nézett vissza rá, mintha Levine a legádázabb ellensége lenne.
– Van rá lehetőség, de ahhoz egy apró léknél komolyabb sérülést kéne
szimulálni, ami a vezérlőközpontot is érinti. Mivel a vezérlő emeletének
jelenlegi helyzetéről semmit sem tudunk, félő, hogy a számítógép nem várt
módon reagálna.
Levine tudomásul vette a hallottakat, hátradőlt a székében és türelmesen
várt. Tudta, hogy most jön az ő feladata. Christophe rá akart térni, de
Casey közbevágott.
– És hogyan jutsz ki a lezárt szintről? – kérdezte Rinitől.
– Időzítem a szimulációt és felsugárzok a Linára. Azt sem fogják
észrevenni, hogy ott jártam.
– Persze, a Birodalmi Palota biztonsági rendszerének fel sem tűnik, hogy
egy idegen sertepertél a folyosóin. Hogyan használod majd egyáltalán a
transzportert? Azt hiszed, hogy a kódjaid még mindig érvényesek?
– Nem, de több, még mindig érvényes kódot is ismerünk. A palota pedig
nem fog idegenként azonosítani. A vezérlő nélkül a biztonsági rendszerek
korlátozottan programozhatóak, sok helyen, például a trónteremben
különálló védelmet telepítettek, mert a számítógéppel még azt sem lehet
megértetni, hogy miért kezelje kiemelt személyként a császárt.
– Akkor sem engedem, hogy egyedül csináld.
Rini arca pulykavörössé változott mérgében.
– Hogyan mondta, őrnagy? – Ezt olyan erélyesen kérdezte, hogy Casey
azonnal visszavonulót fújt.
– Elnézést, hölgyem – mondta sértődött dühvel.
– Befejeztétek? – kérdezte Christophe némileg türelmetlenül. Más
körülmények között szórakoztatta volna a közjáték, de most fontosabb
dolga volt.
– Folytasd! – mondta Rini, dacosan elfordulva Casey felől.
– Halleluja! Ezredes, kedves barátom! – A titulus, bármennyire is utálta
Christophe-ot, mosolyt csalt Levine arcára. – A maga feladata lesz
meggátolni, hogy Chhaya parancsot adjon az adás lekapcsolására.
– És hogyan képzeli?
– Ezzel – mutatta fel Kitti az apró szerkezetet, amivel eddig játszott. –
Ez egy rövid hatótávolságú mobil zavaróeszköz, olyankor használjuk,
amikor kis helyiségeket, például konferenciatermeket, szobákat kell
elnémítanunk – dobta oda Levine-nek. – A hatótávolsága
terepviszonyoktól függően három és tizenöt méter között mozog, de
minden létező kommunikációs jelet lefog.
 Levine alaposan megnézte magának a szerkezetet, ami leginkább
antennával megtámogatott téglára emlékeztette, érintőképernyős kijelzővel.
– És hogyan juttatom ezt Chhaya közelébe?
Christophe vígan széttárta a kezét.
– Hát, ezredes, az magán múlik, hogyan oldja meg. És aztán meg kell
akadályoznia, hogy Chhaya eltávolodhasson tőle. De van még egy feladata.
Állítson össze egy kis létszámú, három-négy fős csapatot, mert magának
kell kiszabadítania Waltzot és Rozsenkót. Megbirkózik vele?
Levine vállat vont és zsebre tette a készüléket.
– Magát is elraboltam a Fellegvárból, ez sem nehezebb munka. De egy
kérdésem azért lenne. Ha már ilyen közel kerülök Chhayához, miért ne
öljem meg?
– Egyrészt mert azzal az egész bolygón riadót fújna, amit nem akarunk –
magyarázta Rini. – Másrészt esélye sem lenne, bármilyen ügyes. Javaslom,
hogy a páholyban helyezze el a zavarót még Chhaya érkezése előtt, de
vigyázzon, csak a biztonságiak vihetnek be fegyvert, meg talán még
néhány kiváltságos meghívott.
– Ezt nem fedezhetik fel? – bökött a zsebében lapuló szerkezetre Levine.
– Nem – felelt kurtán Kitti.
– Akkor hadd összegezzem! – csapott rá az asztalra Casey. – Maga és
Gizmo betörnek a Néptájékoztatási Hivatal székházába, elkapják az
igazgatónőt, majd feltöltik a vírust és leadják a híranyagot. – Christophe
bólintott, Gizmo kissé bizonytalanul követte a példáját.
– Közben Daina besurran a Birodalmi Palotába, beindít egy szimulációt,
amivel bezárja a császárt a szobájába, majd felsugároz a Fellegvárban
parkoló Linára, ami zavarja a torony egy részének külső kommunikációját.
Ezúttal Kitti és Rini bólintottak, utóbbi gondosan kerülve a férfi
tekintetét.
– Levine ezredes pedig zavaróberendezést csempész Chhaya páholyába,
valahogy bezárja őt oda, majd kikommandózza Waltz tábornokot és
Rozsenkót az arénából.
Levine nem bólintott, csak hümmögött egyet.
– Pazar, és hogyan jutnak ki a bolygóról?
– Miután leadtuk az adást, Kittiék felszednek minket. Addigra Levine-
nek el kell jutnia egy meghatározott kivonási pontra, hogy őket is
kihozhassuk.
– Remek. És nekem mi lesz a feladatom?
– A Krampuszokkal megvédeni a hátsónkat – fordult felé Rini. A
bejelentéstől enyhült kicsit a köztük lévő feszültség.
 – Miért, addigra történik valami az álcázóval?
Gizmo riadt kérdésére Kitti adta meg a cseppet sem megnyugtató
választ.
– Valószínűleg addigra annyi lövést kap majd a Lina, hogy a burkolat
különféle sugárzással telítődik. A pajzsokat nem kapcsolhatom fel, amíg
beszállnak, különben ropogósra sülnek. De a kézifegyverek amúgy sem
tudnak kárt tenni a páncélban, viszont sugárnyomot hagynak. Ezeket egy
bizonyos szint után már nem tudja elnyomni az álcázó.
– Szóval fedezetre lesz szükségünk, mert tuti, hogy ránk szakad a
birodalmi flotta – summázta Christophe. – Ennyi volna vázlatosan. Van
kérdés?
Nem volt.

A következő egy hétben mindenki csak a saját feladatával foglalkozott.

Gizmo éjt nappallá téve dolgozott a víruson, illetve Christophe számára
elkészített egy különleges, vastag bőrmellényt. Főnöke közben ételt és italt
vitt neki, illetve ágyba parancsolta, ha túlságosan belefeledkezett a
munkába.
Kitti a Linát készítette fel, míg Rini a Birodalmi Palota tervrajzait és a
Fellegvár menekülőalagútjainak vázlatait bújta. Mindegyiket a Három
Grácia készítette.
Casey a századával több lehetséges forgatókönyvet is kidolgozott a Lina
megvédésére, majd az őrnagy pár napra elhagyta a bázist, állítása szerint
azért, hogy szerezzen egy teherhajót, amiben feltűnés nélkül a Byzantium
közelébe juttathattak egy századnyi vadászgépet. Rinivel az eligazítás után
látványosan kerülték egymást, egészen az utolsó napig, akkor egymás iránt
érzett aggodalmukat már nem tudták elfojtani. Az utolsó éjszakát együtt
töltötték.
Levine összeállította a csapatát, majd a Szent Mihály Császár
Sportcsarnok tervrajzait felhasználva kidolgozta mindkét feladatának
megoldását.
Christophe javarészt embereit járta, ellenőrizte a haladásukat. Nem szólt
bele semmibe, de tudni akart minden részletet. Emellett a híranyag
összeállításával foglalkozott. Mindeközben a Lina segítségével
folyamatosan tájékoztatta byzantiumi kapcsolatát tervük formálódásáról.
Aztán eljött az idő és a tizenkét fős csapat elindult, hogy térdre
kényszerítse az Igazi Bizánci Birodalmat. Christophe szokatlanul
magabiztos volt azon a reggelen. Tudta, hogy győzni fognak.
 47.

A Lina álcapajzs alatt lépett ki a mélyűrből, majd anélkül, hogy a

Birodalom járőrhajói észlelték volna, kilőtt a Byzantium zöldeskék gömbje
felé.
Négyen voltak a fedélzeten. Kitti az Árnyékbrigád egyenruhájában a
pilótaülésben ült. Mellette Rini fehér fodros, királykék selyemruhában a
műszereket tanulmányozta. Udvari viselete nagyon elütött a Lina komor,
egyszínű belsejétől, inkább illett volna valamilyen luxus fotonklipperre.
Kettejük között Christophe az ülések háttámlájának támaszkodott. Fehér
inget, fekete vászonnadrágot viselt, félcipővel. Holografikus kitűzőjén az
Egon Erwin Kisch név szerepelt. Christophe a nevet az ezerkilencszázas
évek elején ténykedő cseh írótól kölcsönözte, aki leleplezte Alfred Redl
ezredest, az Osztrák-Magyar Monarchia VIII. Hadtestének vezérkari
főnökét, és az orosz cár egyik első számú kémét. Úgy gondolta, ironikus a
száguldó riporter nevét viselnie, amikor hasonló úton jár.
– Mi készenlétben vagyunk, tábornok, de még mindig zavar, hogy nem
mehettünk magukkal – hallatszottak Levine szavai a hangszórókból.
– Így ha lebukik az egyik csapat, a másik még végrehajthatja az akciót –
magyarázta Christophe. – Vagy elmenekülhet.
– Hallgasson rá, Levine – mondta Rini, majd kissé aggodalmasan
Christophe-ra és Kittire pillantott.
– Jól van, elfogadom, de az akkor is nyugtalanít, hogy a menekülésünk
sikere Casey-ék pontosságától függ. A felszállás után az egész flotta a
nyakunkba szakad, és arra számítani, hogy egy tucat vadászgép időben
kiment minket, botorság.
– Casey-ék időben jönnek, és nem kell az egész flottát visszaverniük,
csak fedezniük, amíg a mélyűrbe ugrunk – vázolta fel immár türelmetlenül
Rini. – Most már nincs időnk aggályoskodni. Mindjárt belépünk a
légkörbe, maguk is a bolygón vannak. Mert a bolygón vannak, igaz?
– Mondtam, hogy készenlétben vagyunk – felelte Levine, és most ő tűnt
türelmetlennek. – Várjuk a jelzésüket. Vége.
– Hiba volt egyedül elengedni – dőlt hátra az ülésében Rini. Az arcára
ráncokat ültetett az aggodalom.
 – Nincs egyedül, két embere vele van – mondta Christophe, bár neki is
volt némi fenntartása. A tervének volt egy sarkalatos pontja: a
Birodalomnak úgy kellett reagálnia bizonyos eseményekre, ahogy azt ő
elvárta tőlük. Ha Chhaya vagy Grahish más irányba tereli a dolgokat,
kénytelenek lesznek rögtönözni. És nem volt biztos abban, hogy úgy is
sikerre tudnák vinni a tervet.
– Nekem sem tetszik, hogy a tervünk sikere azon a két feltevésen múlik,
hogy te tévedhetetlen vagy, és hogy a Birodalom megvezethető – tette
hozzá a magáét Kitti színtelen hangon.
– Szívem, én lehet, hogy nem vagyok tévedhetetlen, de a SkyLight a
fejemben eddig annak bizonyult, a következtetéseim pedig jók. Ti is
egyetértettetek velük. – Mindkét nő bólintott. – Akkor erről ennyit. A többi
már adja magát. Levine a helyén van, hamarosan mi is ott leszünk…
– Ha tévedsz, jó emberek fognak meghalni – vágott a szavába Rini
komoran.
– Ha tévedek, mind meghalunk – javította ki Christophe. – De nem
tévedek. Bízz Astridban és Gabrielben! Az ő adatbázisukkal dolgozunk.
Rini bólintott. Ebben képes volt hinni.
A Lina áttört a légkörön. Mivel a hajót nem tette anyagtalanná az
álcázóberendezés, egy utasszállító komp pályáján léptek be a Byzantium
atmoszférájába, így annak hőjelei elrejtették a kíváncsi tekintetek elől a
Linát. Amint elérték a mélyebb rétegeket, Kitti visszakapcsolta az álcázót
és célba vette Nea Romét. A város melletti Szélharangok ligete fölött állt
meg a hajóval. A bolygó eme féltekéjén éppen hajnalodott, a liget üresen
állt, csak néhány kóbor kutya szaladt be a fák közé a hajó hajtóművének
szelét megérezve.
– Gizmo, készülj, kiszállunk! – kiáltott hátra a kommunikációs szobában
elbújt technikusnak Christophe.
– Megyek! – jött a halk válasz. Gizmo nem volt az a kiabálós fajta.
– Na, lányok, most jól nézzetek meg, mert ha szétlövik a búrám, már
nem leszek ilyen csinos – mondta Christophe.
– Vigyázz magadra! – mondta Rini, és végigsimított Christophe simára
borotvált arcán. Kitti felé sem fordult, rettenetesen lefoglalta a hajó
levegőben tartása, bár szélcsendben, hibátlanul működő gravitációs
paralokkal az ilyen feladatok nem igényeltek nagy koncentrációt.
Christophe megértette az üzenetet. Sok szerencsét kívánt nekik, aztán
elindult a rámpa felé.
 Rini a szeme sarkából figyelte, amint Kitti óvatosan Christophe után
pillant. Nevethetnékje támadt, de inkább elnyomta az ingert. Barátságosan
megérintette az árnyékbrigádos kezét.
– Menj már utána!
A két ülés között megjelent Linda Renoir holografikus szelleme.
– Hallgass a csajra, szaladj utána, mert ha most a hátsódon maradsz és
Becky megdöglik, örökre begubózol, mint Zsenko.
– Hát te ki vagy? – hőkölt hátra Rini.
– Az anyja.
Rini csak pislogott a kijelentést hallva. Közben Kitti felállt, és
holografikus anyján átszáguldva Christophe után iramodott.
– Firkász! – érte utol a férfit a rámpa tövében. Gizmo már kiszállt,
Christophe is egy lépésre volt a hajó elhagyásától.
– Jelen – fordult szembe a nővel.
– Veled kellene mennem – torpant meg zavartan Kitti pár lépésre
Christophe-tól. – Megígértem Zsenkónak, hogy megvédelek.
– Én pedig megígértem neked, hogy kihozom Rozsenkót. Az pedig csak
a megbeszéltek szerint lehetséges. Ha nem leszel ott a Fellegvárban,
esélyem sem lesz.
– Akkor sem lesz, ha nem érek vissza időben.
– Eddig mindig időben érkeztél, most sem lesz másképp. – Christophe
ezt olyan arcátlan magabiztossággal mondta, hogy Kittiről végre leolvadt a
jég. – Ne aggódj, egész jól boldogulok egyedül.
– Amikor utoljára egyedül boldogultál, felrobbantottál egy gyárat és
magadra haragítottál egy asszaszin mágust.
– Tartom a tétet és emelem egy császárral – nevetett a férfi. Kicsit
feszélyezetten, kicsit vidáman. – Vigyázz magadra! – mondta végül, és a
rámpa felé fordult. Kitti utána akart szólni, de végül nem tette. Elindult
vissza a pilótafülkébe.
Christophe a rámpa szélén állva váratlanul hangosan csettintett egyet,
megperdült, majd visszasietett a hajó belsejébe.
– Tudtam, hogy elfelejtek valamit. – Elkapta Kittit és megcsókolta.
Hosszú másodpercekig álltak ott összeforrva, s amikor végre elváltak,
majdnem újra egymásnak estek. De Christophe elhátrált, megfordult, végül
nekifutásból kivetette magát a Linából.
Kitti kipirult arccal, széttárt karokkal megperdült. Aztán megigazította
haját, ruháját, komolyságot erőltetett magára, és visszament a
pilótafülkébe. Helyet foglalt, s a repülési magasság eléréséig meg sem
szólalt. Akkor lopva oldalra pillantott.
 – Téged pofán váglak, téged pedig kitöröllek – bökött Rinire, aztán
Lindára –, ha nem tüntetitek el a vigyort a képetekről.
Mindketten letörölték az arcukat, ám tekintetükből nem tűnt el a
várakozás, amivel a rámpánál történtek részleteit várták. Nem mintha
Linda nem látott és közvetített volna mindent.
– És milyen volt? – kérdezte meg végül a mesterséges szellem.
– Jó.
– Bővebben? – ütötte tovább a vasat Rini.
– Nagyon jó. Csak nem lesz folytatása.
– Miért? – kérdezte mindkét nő egyszerre, ugyanolyan meglepetten.
– Mert ő a védencem, vagyis érzelmileg nem kötődhetek hozzá.
– Ezt a baromságot – szaladt ki Linda száján, Rini pedig egyetértően
bólintott.
– Különben is csak meg akar dugni.
– Ha így lenne, már rég túl lenne rajtad – jegyezte meg Rini csípős
kedvességgel. – Öt éve ismerem Christ, de még egyetlen nővel sem
találkoztam, aki felkeltette az érdeklődését és nem feküdt le vele pár napon
belül. Téged hónapok óta ismer, és csak egy spontán csókig jutottatok?
Erre egy magyarázat van: beléd habarodott.
– Akkor miért fekszik le másokkal?
– Miért ne tenné? – kérdezett vissza Linda őszinte csodálkozással. –
Kicsim, ne keverd össze a szerelmet a szexszel. Én is szerelmes voltam
apádba, de ez nem gátolt abban, hogy lefeküdjek Zsenkóval. Ahogy apád
sem tudja a gatyájában tartani a farkát. Legalábbis nem tudta, amíg éltem,
nem tudom, azóta mi a helyzet.
Kitti igyekezett nem kimutatni, hogy még mindig ugyanez a helyzet,
csak az apja most már nem követi el azt a hibát, hogy megnősül.
– Nem értem, te hogyan lettél ilyen prűd.
– Talán Zsenko hatása – vont vállat Kitti.
– Na igen, ebben lehet valami. Zsenko maga a monogámia
megtestesülése. Túlságosan is, még a halálom után sem tudott, legalábbis
eddig, elszakadni tőlem.
– Ha már neveltetés – szólt közbe Rini –, a szüleit ismerve, nem csoda,
hogy Chris olyan, amilyen. – Kitti ezt nem igazán értette, így a további
részletekre várva meredt Rinire. – Nem sokat tudsz a szüleiről, igaz?
– Csak annyit, hogy elvesztettek egy holdat a házassági évfordulójukon.
– És ez nem a legmegdöbbentőbb tettük. De a témánál maradva, egyikük
sem állhatna modellt a hűség szobrához.
 – Ezért nem jöttél vele újra össze? – Kitti maga is meglepődött azon,
mennyire kíváncsi a válaszra, és mennyire féltékeny Rinire már most.
– Azért nem jöttem össze vele újra, mert már Silasszal vagyok, és mert
nem kedvelem Christ. Legalábbis nem úgy. Vagy nem tudom… – vonta
meg a vállát. – A lényeg, hogy ne én legyek a mérce, és ne is tőlem kérj
vele kapcsolatban tanácsot. Én azért jártam vele, mert az volt a feladatom,
ő meg azért volt velem, mert felvághatott azzal, hogy egy udvarhölgy a
párja. Na meg azért, hogy bejusson Astrid ágyába.
– Astrid lefeküdt volna vele? – kérdezte Kitti, pedig nem akarta tudni a
választ.
– Kicsim, még én is lefeküdnék vele, ha élnék – mondta kedélyesen
Linda. Kitti nem nevetett, sőt, a gondolat a maradék jókedvét is szétzúzta.
De nem foglalkozhattak tovább szerelmi ügyekkel, mert elérték a
Fellegvárat. Kitti megfüggött a Linával egy gravoparkoló-torony fölött. Az
épület alatt volt az uralkodó egyik titkos garázsa, benne menekülésre
használható civil gravókkal.
 48.

Rini ódzkodott attól, hogy lemenjen abba a garázsba, de csak így tudott
eljutni a menekülőalagutakba. Ugyan bejuthatott volna máshonnan is, ám
mivel ezt használta legutóbb, erről voltak a legfrissebbek az emlékei.
Erre a helyre mindig élénken fogok emlékezni.
Sok szerencsét kívánt Kittinek, majd hátrament és leeresztette a rámpát.
A vékony fémlap elérte az egyik gravo tetejét, csúnyán végigkaristolta a
fényezést. A tulaj odalesz az örömtől, gondolta, ahogy ráugrott a jármű
tetejére. Talpa alatt behorpadt a vékony drillalumínium. A súlyán aggódva
csusszant le a gravóról, majd felnézett.
Felette a kék ég előtt csak egy sötét fémlap lebegett, mögötte a Lina
belseje. Mintha a levegőben ajtó nyílt volna egy másik világra. Aztán a
rámpa felemelkedett, vissza az álcapajzs mögé, ezzel elzárta azt a másik,
biztonságosabbnak tűnő világot.
Rini az arcán érezte a Lina antigravitációs paraljainak megnövekedett
teljesítményét, ahogy azok a magasba lökték a hajót. Kitti most elrepül a
Birodalmi Palota tornyához, ahol egy előre megbeszélt koordinátán fog
lebegni a hajóval. Bár megbízott az árnyékbrigádos navigációs
képességeiben, magában azért elrebegett egy fohászt azért, hogy így
legyen. Mert ha nem, ő kifelé jövet a semmibe fog transzportálni, egy
kilométeres magasságban.
Elűzte a gondolatot. Lifttel lement a földszintre, ahol a menekülőalagút
rejtett bejáratánál megérintette a fali elosztópanel jobb felső és bal alsó
sarkát, majd elénekelt egy gyermekdalt. A fal elpárolgott, felfedve a széles,
lefelé vezető folyosót. Végigsietve rajta egy egyszerű tolóajtón át bejutott a
föld alatti garázsba. Ott megtorpant.
Semmi sem változott a vörös fényben derengő, festetlen plasztbeton
falakkal övezett teremben, amely közepén még mindig ott állt a szétzúzott
gravo. A roncs fölött hatalmas lyuk éktelenkedett. Azon át zuhant be a
fenti elhagyatott szervizalagútból Rozsenko Árnypáncélban fél évvel
korábban. Itt próbálta megölni őt és Christophe-ot, és itt halt meg Astrid
császárnő.
 Kényszerítenie kellett magát, hogy amíg áthalad a termen, ne nézzen a
földre. Tudta, hogy ha meglátja a száraz vérfoltot, menten összeroppan.
Astrid utolsó szavai jártak az eszében.
A park… futottam… boldog voltam…
Élete végéig a fülében fog csengeni ez a pár erőtlen, mindent
megváltoztató szó. Mert ezek a szavak aktiválták a SkyLightba rejtett
adatbázist.
Magára mordult. Nem szabad ilyeneken gondolkodnia. Most nem.
Eltemette az emléket és sietve elhagyta a garázst. Mivel a hangárakat,
garázsokat és menedékházakat transzporterzavarókkal védték, majdnem
egy kilométert kellett gyalogolnia a kanyargós folyosókon a legközelebbi
állomásig.
Gyorsan haladt, nem volt szüksége óvatoskodásra. Tudta, hogy idelent
nincsenek őrök, se biztonsági rendszerek. Ezekről az alagutakról kevesen
tudtak, és azok java része meghalt a fellegvári csatában és a Szenátus
ostromában.
Hamar elért a transzporterállomásig. Aktiválta a nyakláncába rejtett
omnitouch azonosítóját. A biztonsági rendszer Erin Mapsként azonosította.
A nő sosem létezett, azért teremtették, hogy Rini lenyomozhatatlanul
közlekedhessen a Birodalmi Palotában. Ornellának és Variniának is volt
egy-egy hasonló, hamis azonosítója. Ezekről természetesen rajtuk kívül
senki sem tudott.
A számítógép célállomást kért. Rini a trónterem szintjét jelölte meg. A
transzportáció azonnal megtörtént.
A művelet még be sem fejeződött, már tudta, hogy csapdába sugározta
magát. A materializáció során homályosan derengett fel előtte a
feketevörös egyenruha, lassan alakot öltött a medveszerű alkat. Tahir szó
szerint, mint valami árnyék, úgy tűnt fel Rini előtt, bár valójában ő volt az,
aki megjelent a palota folyosóján.
– Rini kisasszony, kérem, tegye le a fegyverét! – szegezte rá a nőre
Bulletstormját Tahir, majd miután Rini eleget tett kérésének, aktiválta
omnija komját. – Renoir! Itt Tahir vezérezredes. Rini kisasszony a
foglyom. Kérem, kapcsolja le az álcáját, szálljon le a palota melletti téren,
és adja meg magát. Ígérem, hogy egy árnyékbrigádoshoz méltóan fogunk
bánni önnel.
Néma csend.
– Tudjuk, hol van, Renoir – próbálkozott tovább Tahir, bár hangjából
kiérződött, hogy nem vár választ. – A turbulenciát az álcapajzs sem tudja
elrejteni. Minden célzószámítógépet, az összes torpedó és rakéta
célbefogóját átállítottuk. Még a Lina sem tud visszaverni ilyen tűzerőt.
Legyen észnél, Renoir! Bukjon el árnyékbrigádosként!
Rini nyelt egyet. Tahir kijelentése annyit tett: szállj harcba! Remélte,
hogy Kitti ennél okosabb, és nem hagyja magát provokálni. Amennyire
megismerte, abból azt szűrte le, hogy az árnyékbrigádosdi nem jelentett
neki sokat, így talán Tahir szavai sem hatják meg.
Váratlanul Kitti hangja reccsent a komban.
– Megadom magam – szólt Kitti.
Tahir arca elkomorult, szeme dühösen villant Rini felé. A nő tudta, mi az
oka. Kitti egyszerűen leköpte a nagylelkűségét, az Árnyékbrigádot,
mindent, amiben Tahir hitt, amire felesküdött.
Hála istennek, hogy áruló, sóhajtott Rini.
 49.

A Néptájékoztatási Hivatal új székháza ugyanolyan jellegtelen kockaépület

volt Nea Romeban, mint a régi a Fellegvárban. Csupa üveg falait csak a
felső szintek erkélyei törték meg, amelyek a tárgyalókra vagy a magasabb
beosztású dolgozók irodáira nyíltak. Az egyetlen különbség az egykori és a
jelenlegi székház között, hogy utóbbi nem csontszínű volt, hanem
zöldesbarna, így jobban harmonizált az épületet körülvevő parkkal.
Christophe és Gizmo már a ligetben felkapcsolták álcamoduljaikat.
Christophe eredetileg egy-egy dolgozó külsejét szerette volna lemásolni, de
aztán Rini és Kitti emlékeztették, hogy ahhoz teljes bioszken kellene,
vagyis előbb meg kellene találniuk a kiszemelt alkalmazottakat, aztán
elfogni őket, elvégezni a szkent, végül biztosítani, hogy ne tudják
figyelmeztetni munkahelyüket. Túl sok tennivaló egy ilyen rövid
időintervallumú küldetéshez.
Úgyhogy Christophe és Gizmo egy-egy jellegtelennek talált
függetlenségiről vették kölcsön új külsejüket. Az egykori igazgató egy
közlegényt másolt le, a híradástechnikus pedig az egyik kollégáját. Kicsit
Stan és Pan jelleget öltöttek, egyikük cingár, a másikuk köpcös lett. Gizmo
volt az utóbbi, ő játszotta a technikust. Méretes koffert húzott maga után.
Ömlött róla a víz, és alig kapott levegőt – ez utóbbi nem volt a szimuláció
része –, ahogy próbálta tartani Christophe tempóját a nehéz motyóval.
Elérték a székházat. A lépcsőn mindenféle fajú és nemű lények
beszélgettek, néhány fölött kameradroid lebegett, mások a fejükön hordták
a felvevőiket. Christophe magában mosolygott. Kevés embernek adatott
meg egy olyan rögzítőberendezés, mint a SkyLight.
Felszaladt a lépcsőn, Gizmo utánacammogott, a végén már majdnem
kúszott. A kapuban két testőrgárdista állt bordó egyenruhában, oldalukon
Laserrain karabéllyal. Christophe megtorpanva előttük úgy tett, mint aki
nem érti, hogy miért kell ilyen komoly fegyveres védelem az épülethez.
Bizonytalanságát erősítette a Gizmo kövérkés arcára kiülő félelem.
Aztán Christophe megvonta a vállát, odabiccentett az őröknek és
nekiindult. Az üveglap eltűnt az útjából, a nyílásban kék energiaháló
villant. Mindketten átléptek rajta, s mindkét alkalommal zölden villantak a
vékony szálak. Egyiküknél sem volt fegyver vagy bármi más, amit
fegyverként lehetne használni.
A kétszintes, járókövezett előtérben több százan gyűltek össze a galaxis
minden szegletéből. Christophe-ot annyira nem ejtette ámulatba ez, mint
Gizmót. Hasonló média-összejöveteleket neki is volt alkalma levezényelni.
Úgy tűnt, az új császár nem csak a Birodalom határain belül akarja
megmutatni, kicsoda. Persze a távolabbi uradalmak híranyagában
legfeljebb egy rövidke rovatot kap a bizánci fesztivál, de a politikusok,
katonák és a csillagközi vállalatok vezetői sok információhoz
hozzájuthatnak az itt összeszedett anyagok alapján.
Mert bizony az összegyűlt riporterek, operatőrök és technikusok
legalább fele kém volt. Miközben ártatlannak látszó beszámolókat
készítenek, a legtöbb kameradroid kiemelt figyelmet fordít majd a
védelemre, a fegyverekre, a VIP-vendégekre, a császári udvar tagjaira.
Ezek a felvételek sosem jutnak el a híradókba, megrekednek valamelyik
távoli hírszerző hivatal elemzőirodájában, ahol az utolsó térpixelig
lebontják és analizálják őket.
Christophe maga is végzett ilyen kémtevékenységet még a SkyLight
előtt. Azután persze túlságosan gyanússá vált a belbiztonsági
ügynököknek, onnantól kezdve ezt a feladatot más riporterekre kellett
bíznia. Viszont igazgatósága idején e tapasztalatok jól jöttek az új
óvintézkedések megalkotásához. Az egyik szabálya például az volt, hogy a
Birodalmon kívülről érkező újságíróknak először be kellett jelentkezniük a
Néptájékoztatási Hivatalban, ahol regisztrálták a felszerelésüket. Valamint
azt is ő ültette át a gyakorlatba, hogy a nagy rendezvényeken a Hivatal a
BBSz-szel együttműködve koordinálja a riporterek mozgását.
A belbiztonság ügynökei kitörő lelkesedéssel fogadták az új eljárásokat,
mert megkönnyítették a dolgukat, de ha most Christophe és csapata
sikerrel jár, elátkozzák majd a napot, amikor rábólintottak az ötletre. Mert
Christophe árulása ellenére még mindig érvényben voltak az általa kiötlött
intézkedések, s ez igencsak megkönnyítette a páros mozgását a
Néptájékoztatási Hivatalban.
– Jó napot kívánok, Rosanna vagyok – libbent eléjük az ajtó mellől egy
szürke kosztümös, szemrevaló nő. Christophe és Gizmo nem palástolta
érdeklődését az irányába. – Szabad a nevüket?
– Amit csak akar, kedves – vette elő legmegnyerőbb mosolyát
Christophe, de az álcamodul nem alakíthatta át megfelelően, mert a nő még
csak mosolyra sem méltatta. – Erwin Kisch vagyok, ő a technikusom…
 – Edward Price – lépett mellé egy sportoló ruganyosságával Gizmo.
Christophe magában fortyogva nézte végig a karakteridegen mozdulatot.
Szerencsére Rosanna annyira sem törődött vele, hogy megjegyezze a nevét.
– A Nű Tridekarchiát képviseljük – mondta Christophe, miután egyetlen
pillantással visszaparancsolta Gizmót maga mögé, aztán átnyújtotta az
azonosítókártyáját. Társa hasonlóan tett. A kártyákat hivatalosan a
Néptájékoztatási Hivatal adta ki, a meghívottak ezekkel nyerhettek
bebocsátást a zártkörű rendezvényekre. Az övéket viszont Gizmo készítette
el.
Rosanna megnézte mindkét kártyát, majd omnitouchából elővarázsolt
egy listát, és rákeresett az említett két névre. Christophe és Gizmo
lélegzetvisszafojtva várt. Tervüknek két kritikus pontja volt. Az egyik,
hogy nem tudták biztosan, mit módosítottak az új székház biztonsági
eljárásain. Ha valahol komolyabb ellenőrzést kapnak, esetleg összefutnak
egy árnyékbrigádossal, lebuknak. Bár az álcamoduljuk fejlettebb volt
annál, mint amit Christophe a canisoktól kapott az Ikóniumon, még ezek
sem állnának ki egy tüzetesebb átvilágítást.
A másik problémát az identitásuk okozhatta, ugyanis a Nű Tridekarchia
sosem küldött embereket sehová, a külvilágtól egy extrém mód elzárkózott
csillagállam volt. Christophe pont ezért választotta őket. Viszont ha valaki
tudja ezt, gyanúba kerülnek. Ráadásul nemcsak a meghívókártyákat
készítette Gizmo, de a meghívottak listáján is ő helyezte el a nevüket, és
Christophe emiatt komolyan aggódott. A híradástechnikus még nem nyerte
el a feltétlen bizalmát, de ha a következő percekben nem lövik le őket,
akkor egye fene, meg fog bízni benne.
A listából kiemelkedett két név, mellettük egy-egy holografikus arckép.
Erwin Kisch és Edward Price voltak azok. Rosanna lekapcsolta az omnit,
ezzel lezárta a személyi ellenőrzés procedúráját.
– Üdvözlöm önöket a Byzantiumon. Kérem, adják le felszereléseiket a
biztonságiaknak ellenőrzésre. – Intett, mire két fekete öltönyös
testőrgárdista termett mellette. Gizmo habozott, s ez nem kerülte el a
napszemüvegnek álcázott harcászati rendszert viselő gorillák figyelmét.
– Gond van, uram? – kérdezte az egyik színtelen hangon.
– Tudják, ezek kényes eszközök…
Christophe hangosan sóhajtva kikapta a koffert Gizmo kezéből, és átadta
a gárdistának.
– Elnézést a barátomért, kicsit technoőrült. Nagyon félti a csecsebecséit.
– Ne aggódjanak, a felszereléseiket a kijelölt helyükre szállítják az
arénában – adta vissza Rosanna a kártyákat. – Tirzah Shein igazgatónő
délután háromkor tájékoztatja önöket a nagyteremben a programokról, a
biztonsági szabályokról és a lehetőségeikről. Délután négykor a
Néptájékoztatási Hivatal gravói szállítják át önöket a Szent Mihály Császár
Sportcsarnokba. Addig italokat és ételeket szolgálunk fel, fogyasszanak
egészséggel. – Ez volt a végszava, ahogy jött, úgy távozott a két gárdista
társaságában.
Gizmo felsétált a félköríves fal mentén futó lépcsőn. A felső szinten
gyorsan körbenézett. A kivezető három folyosót az előző két gárdistához
hasonló melákok őrizték szobormereven, szemüvegük mögül fürkészve,
analizálva a vendégeket.
Gizmo megállt a korlátnál, és előkapott csupa zseb mellényéből egy
fénytollat. Lassan körbenézett, mintha csak azt lesné, lát-e valahol
ismerőst. Közben szórakozottan nyomogatta a toll gombját, felváltva kettes
és hármas ütemre.
Christophe odalenn járt körben. Több embert üdvözölt, néhányukhoz
személyes kérdést intézett, amiből sejthették, hogy ismerik egymást. Így is
volt, Christophe ismerte azokat, akikkel kezet rázott, és ha nem lett volna
rajta álcamodul, ők ugyanúgy felismerik. Így viszont csak zavartan
fogadták a bókokat, tőmondatokban válaszoltak a kérdésekre. Nem tudták
hová tenni az ismeretlen férfit, de megsérteni sem akarták azzal, hogy nem
emlékeznek rá.
Miután egy tucat férfival és nővel eljátszotta ezt, felsétált a galériába. Az
ajtónálló őröktől sípolt Christophe fejében a Warlord III. A testőrök is
láthatták a harcászati rendszerét, de nem foglalkoztak vele, a teremben
majdnem mindenkinél volt valamilyen harcászati egység, ezeket nem
tiltották, amíg passzív állapotban tartották őket gazdáik.
– Na, te technoszörnyecske, tiéd a pálya. Én végeztem – mondta
Christophe, miközben levadászott egy szendvicset és egy pohár pezsgőt a
mellette elhaladó pincér tálcájáról. A Warlord III-as diszkréten a tudtára
adta, hogy az albínó pingvinnek öltöztetett férfi valójában egy harci kiborg.
Feltehetően a Testőrgárda egyik egysége.
Gizmo közben végignézett az alatta nyüzsgő tömegen. Homloka
gyöngyözött, és mintha a bőre elzöldült volna.
– Jól vagy? – tudakolta Christophe a kaviáros szendvicset majszolva.
Gizmo ránézett, majd kikapta a kezéből a pezsgőspoharat és
felhörpintette tartalmát.
– Jól – nyomta meg még egyszer a toll gombját.
A páros csendben fürkészte a tömeget. Aztán egyszer csak elájult egy
lófarkas, nejlonruhába öltözött férfi. Pár pillanattal később a mellette tátott
szájjal leső nő is összecsuklott. Olyan hirtelen történt, mintha csak fejbe
vágta volna egy láthatatlan erő.
Az első megdöbbenéseket akkor követte a riadalom, amikor a harmadik,
majd a negyedik ember is földre került. A pánik pedig szépen végigkúszott
a tömegen, ahogy egyre csak nőtt az elájuló emberek száma. Christophe
nagyjából a tizedik, rongybabaként összeeső embernél döntött úgy, hogy
ideje emelni a tétet.
– Mérgezett az étel! – kiáltotta el magát.
Ez a három szó gyorsabban terjedt a teremben, mint a termina nátha,
pedig az egy nap alatt képes kiirtani egy egész bolygót. Csilingelve törtek
apró szilánkokká az elhajított kristálypoharak, szendvicsektől vált
csúszóssá a járókő. Megindult a menekülés az ajtó felé.
– És a finálé – intett teátrálisan Christophe Gizmo felé, aki újra lenyomta
a toll gombját. A hegye tompán felvillant, egyúttal kisütötte a
gombnyomogatással feltöltött kvantumakkumulátort. A láthatatlan
elektromágneses impulzus végigsöpört a termen, kiütve minden érzékelőt,
androidot és harcászati rendszert. Két számítógép úszta meg, Christophe
Warlord III-asa és a SkyLightja, mert ezeket teljesen lekapcsolta az
impulzus elszabadulása előtt.
Most visszakapcsolta a rendszert és gyors elemzést kért. Valóban nem
működött semmilyen elektromos szerkezet sem körülöttük, és ami még
jobb hír volt, senki sem figyelt rájuk. Minden őr odalent próbálta
megfékezni a megvadult tömeget, sikertelenül. Ez persze nagyon jó hír
volt, mert az impulzus kiütötte az álcamodulokat is, így Erwin Kisch és
Edward Price visszaalakult Christophe Beckké és Gizmóvá.
– Gyerünk!
A két hívatlan vendég átszáguldott az őrizetlenül hagyott ajtók egyikén.
Christophe diktálta az iramot. Kellemesen ismerős folyosókon haladtak át.
Az új székház tervezője nem vette a fáradságot az újításra, még a lambéria
is ugyanolyan kék színű volt, mint korábban. Egyedül a falakat díszítő
képeket változtatták meg, nyilván azért, mert a több száz éves műalkotások
a fellegvári székházzal együtt elpusztultak. Úgyhogy itt nem festmények,
hanem holoképek sorakoztak a falakon.
Több emberrel találkoztak, de senki sem ismerte fel Christophe-ot. Ez
nyugtalanította. Ugyan fél éve már, hogy elárulta a Birodalmat, ám az
ilyesmit nem szokás ilyen gyorsan elfelejteni. Biztos csak a nagy hajtás
miatt nem érnek rá jobban megnézni az arcom, nyugtatta magát,
sikertelenül.
 Bejutottak a lépcsőházba, felszaladtak a hatodik emeletre. Ott egyenesen
megcélozták a lépcsőtől jobbra lévő, üvegajtóval elválasztott apró
előszobát. Három helyiség nyílt onnan, Christophe érintésére a bal oldali
ajtó vált kámforrá. A pult mögött ülő kölyökképű titkár jól begyakorolt,
udvarias mosollyal az arcán emelte fel tekintetét a virtuálmonitorból. Ő
biztos felismerte Christophe-ot, mert a mosoly döbbent szájtátásba torzult,
és a szeme majdnem kipottyant a helyéről.
– Dehát maga… – Eddig jutott. Christophe állcsúcson vágta, és a pult
mögé benyúlva megérintette a balról nyíló iroda nyitópanelét, majd szinte
átzuhantak a kámforrá váló bejáraton.
– Tirzah, drágám, hogy tetszik az irodám? – torpant meg a vastag
szőnyeg közepén.
Tirzah Shein igazgatónő hatalmas asztala mögött szinte elveszett
gravofoteljében. Mögötte virtuálablak terebélyesedett, ezen át csodás
kilátás nyílt a Fellegvárra, noha az több ezer kilométerre volt a fővárostól.
Az asztal felett három virtuálmonitor lebegett, Shein azokon át lesett
váratlan vendégeire. Csakhogy nem úgy nézett ki, mint aki megdöbbent.
– Helló, Christophe. Szóval ti tehettek az előcsarnokban okozott
felfordulásról?
– Csak egy kis mérgezés, meg szándékos rongálás, ne is törődj vele! –
lépett mellé Christophe, és karon ragadva felrántotta a fotelből a nőt. – A
mesterkártyádat, ha lennél szíves – nyújtotta tenyerét az orra elé.
– Ugye tudod, hogy nem juttok ki élve? – adta át a nő a kártyát
vonakodva.
– Persze, persze. Remélem, hogy nem ilyen kliséket pufogtatsz a
hírműsorokban, mert akkor a Birodalom titkai hamar kitudódnak.
Gizmo átvette a mesterkártyát, mellénye egyik felső zsebébe rejtette,
aztán leült a fotelba. Ujjai fürgén jártak a virtuálbillentyűzeten. Bezárta a
futó programokat, és újakat nyitott meg.
– Nem kék volt a szemed? – kérdezte Christophe Sheint méricskélve.
– Ez új – köpte oda a választ a nő.
– De miért lila? Amúgy jól nézel ki, jót tett neked az igazgatói iroda.
– Igen, meg is akartam köszönni, de nem adtad meg az új címed.
Gizmo elővette a mesterkártyát a zsebéből, és lehúzta az olvasólapon.
Csalódottan újra próbálkozott. Majd újra és újra, s közben egyre
erőteljesebb lett az arcán a kétségbeesés grimasza.
– Mit piszmogsz annyit, Guzmi? Azt mondtad, hogy nem fog sokáig
tartani.
 – Igen, de… Ezt a gépet kizárták a rendszerből – állt fel rosszat sejtve. A
virtuálmonitorok hirtelen vörösre váltottak. – Teljesen letiltották.
– Lebuktál?
– Nem! – A tiltakozása magabiztos volt és riadt. – Már azelőtt letiltották,
hogy beléptünk az ajtón. Mintha tudták volna, hogy…
– Jönnek – fejezte be a mondatot az ajtón átlépő férfi.
Abban a pillanatban három asszaszin vált láthatóvá az irodában. A
jellegzetes maszkokat hordták, viszont egyik sem viselte a tradicionális
köpenyt. A Christophe jobbjára álló magas, izmos férfi éjfekete katonai
gyakorlót hordott bakanccsal. Méregzöld maszkján a szürke vonalak egy
kobra fejét mintázták meg.
A balján álló figura maszkja eltért másik két társától, mert nem festékkel
díszítette fel, hanem egy sötétvörös szőrű róka pofájának hologramjával.
Impozáns látvány lehetett volna, ha vörös köpeny van rajta, nem szürke
zakó, vászonnadrág és félcipő.
A harmadik volt a legérdekesebb jelenség. A nő tengerkék maszkjának
peremét aranyszegély ékesítette, szem- és szájnyílásait ezüst minták
tarkították. Ehhez zöld kockás flanelinget és farmernadrágot vett föl,
sportcipővel.
Az ajtóban álló férfi viszont nem viselt maszkot, és ez jobban
nyugtalanította Christophe-ot, mint a három asszaszin együttes jelenléte. A
fekete hollószem méricskélő pillantásától a hideg futkosott a hátán.
– Shein kisasszony, köszönöm az együttműködését. A szerepét
megemlítem a császárnak. Kísérd ki a hölgyet, és ezt a… fickót add át a
Testőrgárdának, ők majd értesítik a belbiztonságot – intett oda Arrata az
igazgatónő mögött álló asszaszinnak.
Shein kivette Gizmo kezéből a mesterkártyát, aztán elindult az ajtó felé.
Christophe mellett elhaladva odasúgott egy őszinte köszönömöt. Lám-lám,
az ágyadból ide jutottam. Elfoglaltam az irodád és átadlak a császárnak,
sütött lila szeméből.
Arrata félreállt Shein, Gizmo és az asszaszin nő útjából, majd
materializálta az ajtót.
– Amúgy örvendek a szerencsének, már nagyon régóta szerettem volna
megismerkedni veled. – Megkerülte a foglyot és megállt az asztal mögött.
Szórakozottan megpörgette a lebegő bőrfotelt.
– Én nem mondanám szerencsének.
– Nézőpont kérdése.
– Hm… Mindazonáltal, meghatott. – Christophe megpróbált lazának
látszani. – Négy asszaszin, csak miattam? És az egyik maga a nagymester,
aki még az arcát is felfedi előttem. Vagy így jelzi, hogy nekem már úgyis
végem?
– Christophe… Szólíthatlak a keresztneveden? – A kérdezett egyetlen
legyintéssel jelezte, hogy felőle akárminek nevezheti. – Az Asszaszin Rend
szokásai változóban vannak, ettől függetlenül neked tényleg véged.
Viszont más miatt jöttem én magam. Nem sok ember van ebben a
világegyetemben, aki olyan sokáig lenne képes elrejtőzni előlünk, mint te.
Hogyan történhetett ez meg? Hiszen csak egy… riporter vagy.
– Honnan tudta, hogy jövünk? – kérdezte válasz helyett Christophe.
– Kössünk alkut. Én válaszolok a kérdésedre, aztán te is válaszolsz az
enyémre.
Christophe beleegyezően bólintott, mire Arrata a jobbján álló fekete
ruhás asszaszinra mutatott. A férfi lehúzta a maszkját. A ragadozótekintet,
az éles arcvonások, de leginkább a krumpliorr volt az, amiről Christophe
akkor is megismeri Richard Levine-t, ha vakon kell végigtapogatni az
arcát.
– Bassza meg… – tört ki Christophe-ból. – Én hülye! – Megdörgölte a
szemét. – Hallottam az udvari pletykákat a függetlenségiek sorai közé
férkőzött asszaszinokról, de mivel se Rinit, se engem nem öltek meg, azt
hittem, csak mítosz.
– Ez volt a lényeg. Ezért nem ölettük meg Rinit – mondta Arrata
büszkén. – Így altatjuk el a gyanút. Nem azt tesszük, amit várnak tőlünk.
Persze Richard elsősorban nem miattatok, hanem Hugo Waltz miatt volt
ott. A tábornok közelében élt, és ha a megbízóink a Szenátusban…
– Mondja ki nyugodtan, hogy az Érdekeltségben.
– Pardon? – szaladt Arrata szemöldöke a homloka közepére.
– Pénzeszsákok, akik a zsebükben tartották a Szenátust, magukat, meg a
galaxist. Így hívom őket, Érdekeltség.
– Találó – biccentett felé Arrata. – Szóval, ha az Érdekeltség úgy dönt,
hogy a háború már nem jövedelmező, Richard kiiktatta volna a jó
tábornokot, illetve a vezérkar kulcsfontosságú karaktereit.
– De addig is, ő és kis barátai elsőrangú kémként szolgáltak. –
Christophe elismerően hümmögött. – Gondolom, a két kommandós, akik
magával jöttek…
– Szintén a testvéreink – bólintott Levine, és fejével a szoba másik
oldalán strázsáló asszaszinra bökött. Christophe pillantásra sem méltatta. –
Először úgy gondoltam, hogy valóban kommandósokat választok, aztán
megölöm őket, de ha mindennek vége, vissza kell térnem a
függetlenségiekhez, és ha többen is megússzuk ezt a kis kalandot, az
kevésbé gyanús. Sőt, két jó tanúvallomással akár még Waltz helyét is
megkaphatom.
– Nem semmi – hitetlenkedett Christophe. – Még a mezei asszaszinokról
sincs teljes mértékben megbízható feljegyzés, a Kaméleonokat egyenesen
városi legendának tartják.
– Pedig fennállásunk hétezer éve alatt a legfontosabb pillérei lettek a
Rendnek.
– Hétezer? Hetes? – esett le Christophe álla, de még a SkyLight is a
döbbenet érzését küldte felé. Gazdája hirtelen úgy érezte, mintha a fejében
dübörgő szerkezet kiélesítené az érzékszerveit. – Úgy tudtam, hogy a
Rendet X. Mikhael hozta létre, kétezer-hétszázkettőben, a II. Bizánci
Birodalom gazdasági összeomlása és az Új Bizánci Birodalom kikiáltása
között. Ők vadászták le a Bukott Császárként elhíresült XIII.
Constantiniust, ez volt az első gyilkossága az Asszaszin Rendnek.
Christophe örömmel fogadta Arrata és Levine elismerő összenézését.
Nem sokan ismerték az Asszaszin Rend történelmét, mivel a Birodalom
legtöbb embere nem akart tudomást venni a létezésükről. Ráadásul a Rend
titokzatos működése megnehezítette a pontos dokumentációt.
Hát még az Érdekeltség.
Ennek ellenére Christophe sokat tudott a Rend múltjáról, és nem csak a
SkyLightból. Amikor a szülei még a Byzantiumon éltek, apja különösen
nagy figyelmet fordított az orgyilkos szervezetre. Hogy merő
kíváncsiságból, vagy sejtett valamit a Rend hátteréről, azt Christophe nem
tudta, sőt, akkoriban fel sem merült benne a kérdés. Most viszont kedve
lett volna megkérdezni. Szörnyű gondolat formálódott a fejében.
– Kevesen tudnák fejből felmondani, melyik volt az első hivatalos
gyilkosságunk ezen a bolygón – mondta Arrata, és megfogalmazása
igazolta azt, amit Christophe már gyanított egy ideje: a Rend nem csak a
Byzantium rendszerben működik. De az a hétezer év még így is
megdöbbentő és érthetetlen volt.
– Kérlek, foglalj helyet! – mutatott az asztal előtti üres székre Arrata.
Christophe leült. – Sok néven hívtak minket. Hashshāshīn, Nindzsa,
Hajduk, Sicarii, Oniwabanshü, és számos olyan néven, amiről sohasem
fogsz hallani. Létezésünk egyidős az első emberi civilizációval, alapítóink
még sumer urakat gyilkoltak. Hosszú történelmünk alatt persze néha mi is
a kihalás szélére kerültünk, olykor széttagolódtunk, máskor egységet
alkottunk, de mindig volt valahol valaki, aki fenntartotta azt, amit ma
ebben a birodalomban Asszaszin Rendnek neveznek.
– Ami micsoda?
 – A szabályzó eszköz, a gát urak és uralkodók között. Minket kérnek fel
az intézkedésre, ha egy csoport, nemzet vagy csillagbirodalom ura
hajthatatlanul szembemegy az adott terület valódi uraival – magyarázta
Arrata, közben egy üveg bort és két poharat materializáltatott a
számítógéppel. – Például, ha egy állam elnöke a fejébe veszi, hogy
megköti azoknak a csoportoknak a kezét, akik az ország élére juttatták, mi
beszéljük le az elhatározásáról. Persze csak utolsó eszközként, előtte
megkísérelnek más módon hatni a jóemberre. Egy hulla sok gonddal járhat,
de amikor az ember hatalmat kap, néha elveszti az eszét.
– És mindig ugyanazokat szolgálják?
– Egek, nem – rázta a fejét Arrata, és átnyújtotta az egyik telitöltött
poharat Christophe-nak, majd leült Shein székébe. Méltóságteljes jelenség
volt a széles íróasztal és a könyvekkel megrakott polc között. Akár a
Néptájékoztatási Hivatal igazgatója is lehetne. Shein nem nézett ki ilyen jól
ott ülve.
– Az érdekcsoportok jellegükből fakadóan képtelenek huzamosabb ideig
együttműködni – mondta Arrata a borát kortyolgatva. – Előbb-utóbb
valami miatt hajba kapnak és feloszlanak. De mindig jön a helyükre egy új
Érdekeltség, aminek szüksége van egy Asszaszin Rendre.
Christophe megízlelte a bíbor színű bort. Spanyol Rioja, talán a Bodegas
Covila szőlészetből. Nem tudta megmondani íz alapján, annyira azért nem
volt otthon a borokban, de a gyümölcsös-fűszeres, enyhén füstös aroma
miatt erre tippelt. Lopva az üvegre pillantott, haszontalanul. Arrata a
címkével maga felé tette le.
– Tehát, ha jól veszem ki a szavaiból, maguk úgy léteznek évezredek
óta, hogy valójában nem egy egységes, folyamatosan fennálló csoportot
alkotnak.
– Mint mondtam, előbb-utóbb minden csoportot felemészt a belső
ellentét. De, ahogy a vallásokban, úgy az orgyilkosság művészetében is
felfedezhető a vékony fonal, ami összeköti minden korszak minden
szervezetét. Ám a vallásokkal ellentétben mi nem a különbségekre
fektetjük a hangsúlyt, hanem ennek a vékony, de erős köteléknek a
magasztalására. Ezért beszélhetünk egységességről és folyamatos
fennállásról. Mind hűek vagyunk az orgyilkosok íratlan kódexéhez.
– Furcsa életszemlélet, és nem is igazán értem.
– Talán megérted egy példán keresztül – mondta Arrata. – Te
újságírónak vallod magad. – Nem kérdés volt, Christophe mégis bólintott.
– Mikor jelent meg az első újság a Földön?
 – Attól függ, mit tekint újságnak – dőlt előre Christophe. – Már a Római
Birodalomban is voltak olyan kiáltványok, amik újságnak nevezhetőek.
Például az Acta diuma Urbis, vagy a hatszázas évek elején írt kínai
Kaiyuan Za Bao.
– Mondhatjuk, hogy több mint kétezer éve – intette le Arrata. – Szóval
itt az újságírás kétezer éve, rengeteg féle forma, technológia és nyelv. De te
újságírónak mondod magad, és ragaszkodsz azokhoz az íratlan elvekhez,
amiket a Római Birodalomban, a kínai dinasztiákban vagy akárhol,
akármikor meghatároztak. Pedig virtuálbillentyűzettel,
szuperszámítógépeken szerkeszted a híranyagokat, az emberek pedig
memolapokon, notepage-eken, holókon jutnak hozzá ezekhez a hírekhez.
Az újság és az írás ma majdhogynem holt fogalom.
– Értem, mire gondol – tette le Christophe a poharat az asztalra, majd
kényelmesen hátradőlt a székben. – Nos, igazán élvezem a kis
csevegésünket, annak ellenére, hogy roppant kellemetlennek érzem a
társaságukat – mutatott Levine-re és a másik asszaszinra. – Éppen ezért,
rohadtul szeretnék eltűnni innen, úgyhogy lesz szíves elárulni, mit
terveznek velem?
– Fogalmam sincs, majd Chhaya eldönti. Ha tippelnem kéne, szerintem
az arénában végzed Rozsenko és Waltz mellett. Rozsenko lett volna a
díszvendég a megnyitón, de a Birodalom első számú ellensége
valószínűleg még inkább felcsigázza a hangulatot, és plasztbetonba
ágyazza Grahish hatalmát.
– Ebben biztos vagyok. És mi lesz a többiekkel?
– Nos, változatos. Gizmo a hírszerzéshez kerül. Rini a nép szemében
halott, úgy tudják, hogy a másik három ribanccal együtt megölted a
fellegvári csatában. Apropó, Varinia és Ornella tényleg benne voltak a
Kardinális ügyben?
Christophe kelletlenül igennel felelt.
– Zseniális. Szóval, Rinit valószínűleg kínzásnak vetik alá a császár
szórakoztatására. Talán egyszer-kétszer maga is elszórakozik vele. De
végül meghal, azt garantálom, elvégre legalább részben igazzá kell tenni a
Néptájékoztatási Hivatal szavát. Ezt, azt hiszem, pont te mondogattad
igazgatóságod alatt: a legjobb hazugság az, ami részben igaz.
Christophe-nak tényleg volt egy ilyen vezérelve, a nagymester jól
értesült.
– Kitti más tészta – folytatta Arrata –, nála ott az a rohadt ÁVR, ezért az
Árnyékbrigád segítségét kellett kérnem. És Tahir csak úgy ment bele a
császár tájékoztatása nélküli közös akcióba, ha a drága Kitti az ő kezükbe
kerül. Gondolom, megszabadítják az ÁVR-től, aztán lelövik. Az ő dolguk.
– Szóval a császár nem is tud az elfogásunkról? Ennyire kiesett a
pikszisből a Rend? – A kérdés Arrata elevenébe talált. Hollószeme
összeszűkült, izmai megfeszültek. – Bár nem csodálom, a kifinomult
harcmodorukról és sikereikről szóló mendemondák után elég nagy
csalódást okozhattak a bénázásukkal. Nem tudtak elkapni engem, Rinit,
még Rozsenkót és Deneuve-öt sem. Sokat romlott a vezetése alatt az
Asszaszin Rend, Arrata. Vajon a főnökei elgondolkoztak már a leváltásán?
– Christophe sokat sejtetően a másik asszaszinra sandított. – Ezután a maga
helyében én is csak a sikereimet reklámoznám.
– Volt néhány ballépésünk, az tény. Most mégis az az érzésem, hogy
helyreáll a renoménk – mondta kimérten Arrata. Jeges tekintete
Christophe-ba döfött. Prédája állta a pillantást, bár kedve lett volna
elfordulni. Azonban a fejében zakatolt a SkyLight, mindent felvett, ami az
irodában zajlott, és Christophe az utolsó porszem röppályájáig rögzíteni
akarta az eseményeket.
Visszatért az asszaszin nő. Elsuhant Christophe mögött, és odabiccentett
Arratának. A nagymester arcán elégedett mosoly terült szét.
– Én teljesítettem a feltételed – terelte magára a figyelmét az asszaszinok
feje –, te mégsem feleltél a kérdésemre. Hogyan tudtál elrejtőzni előlünk?
Christophe titokzatos pillantást vetett Levine-re és Arratára. Egyik férfi
sem értette, miért mustrálja őket. Aztán lassan felállt, áthajolt az asztalon.
Annyira közel került Arratához, hogy az arcán érezte az asszaszin apró
szusszanásait.
– Meghaltam – felelte csendesen.
Arrata nem tűnt meglepettnek, sőt, úgy festett, mint akinek ez az egy szó
hiányzott egy évezredes rejtvény megfejtéséhez.
A nagymester bólintott.
– Ezúttal úgy is maradsz – válaszolta.
 50.

– Christophe Beck! – kurjantotta Chhaya. Olyan örömet érzett, amilyet

még soha életében. Mámora más embernek egy életre elég lett volna. Kis
híján megcsókolta Arratát, de még idejében észbe kapott. Visszaöltötte
magára a jégkirálynő maszkját.
– Végre jól csinált valamit, nagymester – intézte el ennyivel a dicséretet,
ebben mégis minden benne volt, amit Arrata hallani akart. Ellépett Chhaya
elől, és intett asszaszinjainak, hogy távozzanak. Levine kivételével
mindenki kiment, ő ott maradt Christophe mellett.
– Azt mondta, vannak még. Kik? – kérdezte Chhaya óvatos léptekkel
indulva a fogoly felé. Christophe érdeklődve figyelte a nőt, mintha csak
egy bogarat tanulmányozna.
– Egy Gizmo nevű híradástechnikus, a valódi nevét nem sikerült
kiderítenünk, őt átadtuk a BBSz-nek. Valamint elfogtuk Rinit és Kitti
Renoir ezredest, róluk az Árnyékbrigád gondoskodik. Az érdem amúgy
Levine testvérünké, ő nyerte el Christophe bizalmát, majd értesített minket
a terveikről.
Chhaya intett Levine-nek, hogy vegye le a maszkját. A Liga árulója
engedelmeskedett.
– Richard Levine ezredes, ön volt Arrata beépített embere? – Az
asszaszin bólintott. – Mióta? – kérdezte, bár tudta a választ. A BHEH-t
felügyelő bizottság elnökeként ismerte a függetlenségiek legfontosabb
embereit.
– Tizennégy éve – felelte Levine egykedvűen.
– Érdekes. – Ezt Arratának címezte. A nagymester értette a célzást.
Tizennégy éve van legalább egy asszaszin a Ligában, ráadásul a
vezérkarhoz közel, a Birodalom erről viszont semmit sem tudott. Chhaya
ezt sem fogja elfelejteni. – Szóval, Beck – lépett a férfi elé. – Ismét
köztünk.
– El sem tudom mondani, mennyire hiányzott a szépsége, Chhaya. Egy
ékkő ebben a rohadt Birodalomban.
– Mire készült?
– Semmire – vont vállat a férfi, mintha tényleg maga lenne a
megtestesült ártatlanság. – Csak leugrottam a barátaimmal a fesztiválra.
Aztán gondoltuk, hogy benézünk a régi munkahelyeinkre. Rini a palotába,
én a néptájékoztatás székházába, Kitti a Ludlow-erődbe. És ön hogy van?
Hallom, mostanában már nemcsak a császár ágyasa, hanem a Birodalom
fejedelme is. Nehéz munka?
– Boldogulok – felelte Chhaya hűvösen. Nem akarta, hogy Christophe a
fejébe másszon, de mégis sikerült.
– Hát igen, egy komplett Szenátus feladatát vette magára. Nehéz ügy.
Egyeztetnie kellett volna a jó császárral, hogy ne gyilkoljon le mindenkit.
Meg kellett volna tartani néhány szenátort, csupán segítség gyanánt. Míg
belejön a munkába.
– A császár döntése helyes volt, a Szenátus a nép ellen…
– Szívem, ne! – vágott közbe Christophe kissé sértetten. – Magunk közt
vagyunk. Én voltam a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója, Arrata pedig az
Asszaszin Rend nagymestere. Egyikünk sem hülye, tudjuk, hogyan
mennek a dolgok. – Arrata Chhaya mögött mosolygott, és Chhayának is
imponált Christophe közvetlensége. Még senki sem mert így beszélni vele,
leginkább azért, mert Grahish hajlamos volt legyilkolni a bizalmaskodókat.
– A bátyád annyira ostoba, hogy egy randit sem tudna megtervezni. Te
vagy az ész a családban. Ez a te műved. Az egész, és azt kell hogy
mondjam, briliáns. Minden téren. Ez a fesztivál pedig a csúcs. De Chhaya
– állt fel Christophe, mire a nő egyet hátralépett. – Mi nem vagyunk
ellenségek. Astrid ugyanazért harcolt, amiért te is. Egy független
Birodalomért.
– Astrid egy üresfejű, elkényeztetett liba volt.
– Nem, ahogy te sem vagy a bátyád sorsába beletörődött szexbabája.
Ugyanolyanok vagytok, csak Astrid nagyobb perspektívában gondolkodott.
– Ha nem vagyunk ellenségek, miért akarod elpusztítani a
birodalmamat?
– A te birodalmadat?
– Igen, Beck, az én birodalmamat! – fakadt ki Chhaya dühösen. Mindaz,
amit eddig magába fojtott, kitörni látszott, és nem tudta visszafogni. Nem,
amíg Christophe olyan önelégülten vigyorog rá, és Arrata olyan döbbenten
figyeli. Semmit sem értettek. Semmit sem tudtak róla, és ez dühítette. – Én
sugalltam Grahishnak, hogy pusztíttassa el a Szenátust, és amikor majd a
szenátorok pénzüktől megfosztott barátai megöletik azt az állatot a trónon,
engem fognak császárrá koronázni!
– Ugye tudod, hogy azok is hallanak, akik azokért az emberekért
gyilkolnak – szólt közbe Christophe Arrata felé sandítva.
 – Valójában, már függetlenedtünk – magyarázta Arrata. – Te mondtad,
kiestünk a pikszisből. Saját életünk óvásaként jobb, ha a Birodalom
mindenkori uralkodóját szolgáljuk, semmint olyanokat, akik kevésbé
tolerálják a hibákat. – Ez inkább Chhayának szólt, mint Christophe-nak. –
Az Érdekeltség a Rend nyakába fogja varrni a Szenátus elvesztését, és
akkor egy másik orgyilkoscsapat megkísérel majd levadászni minket.
Úgyhogy jelenleg nagyobb biztonságban vagyunk a Birodalomban. Ezért
is hoztalak Chhaya úrnő elé.
– Vagy úgy – bólintott Chhaya a nagymester felé, bár ez még nem
jelentett elfogadást.
– Hogyan akartad eltávolítani Astridot? – kérdezte Christophe, átlépve
az Asszaszin Rend oldalválasztásán. – Gondolom, a függetlenségiek
támadásához nem volt közöd.
– Nem – rázta a fejét a nő, és beleült az egyik poros fotelba. – A
fellegvári csata összekuszálta a terveimet. Astridot Xaviernek kellett volna
megölnie. Transzporter- vagy kompbaleset, mindegy. Sajnos nem sikerült
időben kivonnunk a forgalomból Monique Deneuve-öt, így Xavier sem
kerülhetett a BHEH élére.
– Vagyis nem lett szabad bejárásod a Birodalmi Palotába – világosult
meg Christophe. – És a merényletet a Szenátus nyakába varrva
mozgósítottad volna az Árnyékbrigádot. Ismétlem, zseniális. Csak
elrontottam.
– Igen. Megölted Astridot és alaposan felborítottad a tervemet. Ráadásul
az a nyamvadt Deneuve sem fordult fel, aztán jött Rozsenko. – Chhaya
rácsapott a karfára, mire kisebb porfelhő lepte el. Köhintett és felállt. –
Végül mégis sikerrel jártam.
– Vitathatatlan. Azonban engem nem érdekel a birodalmad. Már
Waltznak is mondtam párszor, hogy nekem nem szívügyem ez a
polgárháború. Tudod, miért vagyok itt? Röhögni fogsz. Egy nő miatt. Kitti
ki akarja szabadítani Rozsenkót, és én segítek neki. – Felnevetett. – Mindig
a nők kevernek bajba.
– Talán nem a farkad után kéne menned.
Christophe vállat vont.
– Az tényleg leegyszerűsítené az életemet. Mindegy, a lényeg az, hogy
ha most nem engedsz el minket, mindnyájunkat, Kittit, Rinit, engem,
Waltzot, Gizmót és Rozsenkót, ha beküldesz abba az arénába, na, akkor
tényleg elpusztítom a birodalmadat. Sakk! Mit lépsz?
Chhaya szeme egy pillanatra elkerekedett ettől a magabiztosságtól, aztán
hirtelen jött dühvel a férfi elé lépett. A magas sarkú kristálycipőjének hála,
egyenesen a szemébe tudott nézni. Végigmérte, nem mint nő a férfit,
hanem mint egy professzionális játékos a rangjához méltó ellenfelet.
Elmosolyodott.
– Visszatámadok.
 51.

Rozsenko végigpróbálta a kiállított fegyvereket. Kardok, lándzsák, hálók,

bárdok, buzogányok, mindenféle vágó- és szúrófegyver sorakozott a
hosszú asztalon, plazma-, ultrahang- vagy bármilyen más űrcivilizációs
technológia nélkül. A mocskos ölés eszközei. Rozsenko mindegyiktől
undorodott.
Persze tökéletesen illettek Grahish gladiátorjátékokról alkotott
elképzeléseihez. A harc a végsőkig tart, és talán az utolsó talpon
maradottnak megkegyelmeznek. Az első körben nyolcan csapnak össze,
beleértve Rozsenkót és Waltzot.
Az öltözőszekrények közti padokon elnyúlt tábornokra pillantott. Már
távolról sem volt olyan, mint amikor hónapokkal ezelőtt a Monument
Plázában találkoztak. Betegesen lefogyott, mozgása lassú, darabos lett.
Haja foltokban kihullott, egyik szemét és mindkét fülét elvesztette, ezeket
rossz minőségű implantátumok helyettesítették. Végtagjai merevségétől
Rozsenko háta borsózott. Tudta, min mehetett keresztül Waltz. Vallatói
megtörték a testét, szó szerint és átvitt értelemben is.
– Ne féltsen, ezredes! – mozdult a tábornok cserepes szája. Több foga
hiányzott, s mivel a nyelvét is kettévágták, az érthető beszéd nehezére
esett. De hangjában még mindig ott csengett a nagypapás vidámság.
– Magam miatt aggódom. – Rozsenko felemelt egy kétpengéjű vívótőrt.
Rossz kiegyensúlyozottság, a párhuzamosan futó pengék rozsdásak, a
markolata csúszós. Ezzel kenyeret sem szelne. – Barbár fegyverek.
– Mivel egy barbár agyából kipattant barbár játékon veszünk részt, nem
igazán értem a gondját.
– Az a baj, hogy ezek rossz fegyverek. – Lezökkent a tábornok mellé. Az
öreg lassan felült. Rozsenko nem nézett rá, nem próbált meg segíteni neki.
Jó pár hónapot töltött Waltzcal összezárva, már tudta, hogy a tábornok nem
igényel szánalmat.
– Rossz fegyver… Minden fegyver rossz.
– Úgy értem, ezzel a bökővel egy medúzát sem tudnék leszúrni – emelte
a tábornok orra elé a tőrt. Waltz átvette, megforgatta, de csak annyi
szakértelemmel, amennyivel egy konyhakést mustrálna.
 – Mindegy, milyen a fegyver, barátom. Nekünk nem számít. Drága jó
komáink – mutatott végig az öltözőben összegyűlt öt másik férfin –
minden segítséget megkapnak, hogy megöljenek minket. Fénykardot is
adhatnának, akkor sem érjük meg a kör végét. Ez a cél. Gondolkodott már
azon, miért velünk kezdődik az egész? Hiszen mi vagyunk a fő attrakció,
nekünk kéne zárni a műsort.
– Gondolom, eléggé Chhaya és Grahish bögyében vagyok ahhoz, hogy a
lehető leggyorsabban öljenek meg.
– Úgy van. És nem csak maga, én is. A baj az, hogy én tényleg nem
fogom megérni a kör végét. De magának az utolsó meccset is esélye lesz
túlélni. De csak addig.
– Adják oda a Bulletstormomat, és garantálom, hogy az egészet túlélem.
– Akkor árnyékbrigádosokat küldenek maga ellen, Árnypáncélban.
– Ha visszakapcsolnák az ÁVR-t…
– Ha a mosóteknőknek hajócsavarja lenne, az óceánokat szelnék.
Rozsenko bólintott. Hiú ábránd a túlélésben reménykedni. Ez az egész
küzdelem az elejétől a végéig megbundázott. Végignézett az öt marcona
alakon. Egy közös volt bennük: brutálisak voltak, olyan emberek, akiket
általában erőterekkel megerősített euticénium-titán ládákba zártak el,
KINYITÁSA VESZÉLYEZTETI ÖN ÉS KÖRNYEZETE EGÉSZSÉGÉT
felirattal. Mesterségesen felpumpált izmaiknak hála, gond nélkül
lenyomták volna szkanderben King Kongot, de valaki annyi kiegészítőt
aggatott rájuk, hogy jöttükre a Terminátor is menekülőre fogná.
Az egyiknek a bal karját multifunkcionális robotkar helyettesítette, a
legocsmányabb szúrófegyverekkel feltupírozva. Egy másiknak mindkét
lába helyén állati fémlábak voltak, amikkel valószínűleg gyorsabban
futhatott és messzebbre ugorhatott, mint egy anyaszülte ember. Volt ott
olyan, amelyiknek a szemeit mechanikus implantátum helyettesítette, de az
se keltett bizalmat az emberben, amelyiknek a hátából egy második pár kar
állt ki. Az ötödik, a legnagyobbra növesztett gigantusz humánusz pedig
triacél karmokat ültetett az ujjai végére, és motorfűrészfogakat az
állkapcsába.
Rozsenkót mégsem ezek az alakok izgatták, hanem a titokzatos
nyolcadik játékos. Fogalma sem volt, ki az, csak annyit mondtak, hogy
lecserélik az eredetileg kijelölt gladiátort egy új emberre. Az egykori
ezredes elképzelni sem merte, miféle szörnyeteget küldenek a nyakukra.
– Tudja mit? Ez tényleg rossz fegyver – adta vissza a tőrt Waltz.
Rozsenko az övébe tűzte. Hülyén érezte magát. Durva anyagból varrt
zsáknadrágot és szandált viselt, mást nem. Izmai nem dudorodtak úgy,
mint a hústornyoknak, bár szégyenkeznivalója sem akadt. Mégsem érezte
magát formában. Hiába engedték meg neki az utolsó hetekben, hogy kicsit
összeszedje magát, kihalt belőle a harci szellem.
Az Árnyékbrigád vigyázott rá, így megmenekült a kínzásoktól. A
hónapokig tartó tétlenség, a lelkét mardosó bűntudat, a tehetetlenség mégis
megtörték. Meghalt Astrid és Clellan, a nő, akiért az életét adta volna, és a
férfi, aki a legjobb barátja volt. Miután elfogták, elvették tőle az
adatkristályt is, és valószínűleg mostanra már megsemmisítették, ezzel
ugrott az utolsó bizonyíték Chhaya és Grahish ellen. Az Igazi Bizánci
Birodalmat egy pszichopata és egy szociopata irányítja, korlátlan
hatalommal, őt és Waltzot pedig hamarosan becstelenül, valószínűleg igen
fájdalmas módon fogják megölni. Utána összeomlik a Függetlenségi Liga,
és mindennek vége lesz.
Rozsenkónak kedve lett volna aludni. Aludni addig, amíg megváltozik a
világ. Ameddig vissza nem változik olyanná, amilyennek Ornella halála
előtt hitte. Akkor olyan egyszerű volt minden. Csak az esküjéhez kellett
tartania magát, annak iránymutatása alatt legjobb tudása szerint elvégezni
az uralkodótól kapott feladatot, és ennyi. Azon az úton kellett volna
maradnia.
Egy testőrszázados lépett be a terembe, nyomában tucatnyi bajtársával.
Mindegyikük a jellegzetes bordó páncélt viselte, arcukat harci vizorjuk
takarta. Feltöltött fegyverekkel a kezükben sorakoztak fel a fal mentén,
míg a parancsnokuk, jobb karjára lebbentve vörös tiszti köpenyét,
Rozsenko elé lépett.
– No lám, no lám, a nagy Artyom Alexandr Rozsenko. Ránéz az
ellenségre, és az inkább öngyilkosságba menekül. – Szavai úgy csöpögtek
a gúnytól, hogy a megszólított zsebkendőt nyújtott volna neki szájtörlésre,
ha lett volna nála. Mivel azonban még inge sem volt, így fel se nézett a
beszűrődő napfényt elálló századosra. – Elárulja a Birodalmat és ahelyett,
hogy tárgyalás nélkül kilőnék a fülei közül a fejét, gladiátorjátékra küldik,
hátha túléli. Micsoda móka, micsoda móka.
Rozsenko oldalra pillantott. Waltz hol tátott szájjal, hol mosolyát
elnyomva meredt a monologizáló századosra. Rozsenkót is mulattatta a
dolog, de attól félt, hogy ha felnéz vagy közbeszól, a feltüzelt gárdista még
kihívásnak venné. Persze a halálsoron oly mindegy még egy törvénysértés,
de nem akart több emberben kárt tenni. Ettől a gondolattól elmosolyodott.
Gladiátorharcra küldik, erre elment a kedve az öldökléstől.
– Fiúk! – szólt a százados a gladiátorokhoz. – Vessetek véget
szenvedéseteknek, mielőtt Rozsenko igazgató-ezredes úr rátok emeli
szúrós tekintetét és ledöf benneteket. – Hangos hahotázás harsant,
miközben a férfi lehajolt Rozsenkóhoz. Olyan közel, hogy érezte a
halántékán a leheletét… Azaz, éreznie kellett volna, a fickó azonban nem
lélegzett.
Rozsenko felemelte a tekintetét.
A jobbegyenest, ami leverte a padról, meg sem érezte, annyira elképedt a
százados arcának látványától. Pedig nem volt különösebben feltűnő, ilyen
ultrahangbaltával faragott pofát rengeteget találni a Testőrgárdában, a
rohamosztagban vagy az Árnyékbrigádban. Rozsenkót is jellemezték már
így.
Waltz felugrott, hogy barátja segítségére siessen, de a százados olyan
könnyen ültette vissza a székre, mintha egy rongybabát ragadott volna
meg. Aztán átlépve a padon lenyomta a földre a feltápászkodni próbáló
Rozsenkót.
– Ne higgye – suttogta kimérten, újra kellemetlenül közel hajolva
Rozsenko arcához –, hogy feltámadhat a játékon, mint hamvaiból a főnix.
– Azzal megragadta az őszülő haját, és a földhöz koccintotta a fejét. Nem
túl erősen, de eléggé a szédüléshez.
– Sorakozó, uraim! – adta ki eztán az ukázt a testőrszázados, ezúttal már
nem törődve a Rozsenko segítségére siető Waltzcal.
– Bűbájos fickó ez, az anyja biztos nagyon büszke rá – motyogta a
tábornok, nehogy meghallják.
– Az anyja… – nyögte Rozsenko. Felvett az asztalról két, viszonylag jó
állapotban lévő, ívelt pengéjű acinacest, majd beállt a sor élére, végig úgy
tartva a kezét, hogy ne lássák a jobb alkarját.
Nem szívesen fordított hátat úgynevezett bajtársainak, de mint korábban
kiderült, neki kell vezetnie a sort. Neki és Waltznak.
A tábornok mellette állt, egyik kezében tompaszögben előre megtört
pengéjű sicát szorongatott, a másikra felfűzte a parma nevezetű kerek
fapajzsot. Fejébe matt fekete sisakot húzott, arcából csupán az orrát védte
vékony fémlemez. Tarkójától a feje búbjáig egy impozáns taréj
magasodott. A sisak, akárcsak vastag bőrmellénye, lötyögött Waltz sovány
testén.
– Adjuk meg a császárnak, ami a császárnak jár – mondta a kardját
lengetve.
Erősnek akart tűnni, de Rozsenko látta, milyen nehezen tartja meg a
súlyos fegyvert és pajzsot. Maga mögé nézett. Harcostársai vérszomjas
pillantásokkal méregették a legyengült Waltzot, míg Rozsenkót csak lopva
merték felmérni. Renoméja nem kopott meg, árulás vádja ide vagy oda.
Az, hogy ÁVR nélkül képes volt megölni hét asszaszint és két
árnyékbrigádost, csak erősítették hírnevét. Ezt kihasználhatja, sőt, talán
pont ez fogja majd megmenteni mindkettejük életét.
– Indulás, kukacok, ne várakoztassuk meg a vendégeket, mint az előző
főnököm, aki elküldött a Tutanhamon-völgybe, és azt mondta, ötvenhat óra
múlva jön, aztán hónapokig nem láttam – nevetett saját poénján Tom, a
hajdani kiborg testőr, aki Rozsenko számára érthetetlen módon jelenleg a
Testőrgárda századosa volt.
Rozsenko ökölbe szorította a kezét: az ujjai között egy óra lapult. Tom
ajándéka a fejkoccintás mellé.
Aztán elindultak kifelé, az arénába.
 52.

Faran Tahir vezérezredes lépett be a blokkba. Odabiccentett az előtérben

posztoló testőrgárdistáknak, majd átlépett a detektorhálón. Az azonnal
vörös fénnyel festette meg a hónaljtokban lapuló Bulletstormot. Az
ügyeletes tiszt gyorsan lekapcsolta a riasztót, egyúttal jelzett egyik
kollégájának, hogy kapcsolja le a cellákhoz vezető ajtó erőterét.
Tahir megállt Kitti zárkája előtt. A nő a közepén felállított
erőtértölcsérben lebegett, amely nyaktól lefelé meggátolta mindennemű
mozgásban. Fogvatartói ennyivel mégsem elégedtek meg. Mágneses
treulériumbilincsek fogták össze csuklóját és bokáját, derekát energiaöv
tartotta. Ha a Birodalmi Palota börtönblokkjának parancsnokán múlott
volna, még egy sztázismezőt is rákapcsolnak, de bánatára, az ÁVR képes
kompenzálni az idő torzítását.
Persze mindez a sok gátlóeszköz mit sem ért volna, ha Kitti felkapcsolja
az Árnypáncélt. A vértezet kiépülése közben egyszerűen magába
olvasztaná a bilincseket, elszívná az erőteret és az energiaövet. Ugyanígy
nem tudná útját állni a cella lézerfala és a triacél rácsozat sem. Az egyetlen
dolog, ami a börtönblokkban megállíthatta volna, az a zárka előtt strázsáló
két árnyékbrigádos lett volna. Mellettük felesleges volt minden egyéb
intézkedés, de a parancsnok ragaszkodott a gátlóeszközökhöz.
Az árnyékbrigádosok tisztelegtek Tahirnak, majd újra lemerevedtek,
mintha csak egy pillanatra életre keltett szobrok lennének. Jó tisztek,
gondolta. Örült, hogy vannak még ilyenek a Brigádban.
– A technikus hamarosan elkészül – mondta. – Magam foglak elé
vezetni.
– Mi lesz azután? – kérdezte Kitti mogorván.
– Parancsunk van, hogy átadjunk a császárnak. A fesztivál idején
magánjátékokat ad néhány kiváltságos tisztviselőnek. A további terveit
nem közölte. – Gyors pillantást váltott tisztjeivel. Az Árnyékbrigád
olajozott, összeszokott működését mi sem bizonyította jobban, mint hogy
ebből a rövid pillantásból mindkét őr megértette, mit akar tőlük
parancsnokuk. Ennek megfelelően hallásuk szelektívvé vált.
– És egy árnyékbrigádos mindig végrehajtja a császár parancsát –
gúnyolódott Kitti.
 Tahirból mély sóhaj tört fel.
– Nem érdemled meg, mégis megteszem ezt a gesztust. Nem hagytam,
hogy Rozsenkót lelőjék, mint egy kutyát, és azt sem fogom hagyni, hogy a
császár bármit tegyen veled. Egyik brigádosom sem szenvedhet el ilyen
megaláztatást.
– Tehát?
– Tehát miután lekapcsoltuk az ÁVR-edet, megpróbálsz megszökni.
– Menekülés közben hátba lőttök. Az tényleg dicsőbb halál…
Tahir felfortyant. Szívességet akar tenni egy árulónak, erre az gúnyosan
az arcába röhög.
– Miféle dicsőségben reménykedsz? Áruló vagy! Ez csupán kegyelem.
De ha neked jobban tetszik az alternatíva, ám legyen. – Azzal elindult
vissza a folyosón.
– Én még mindig az uralkodót szolgálom, Tahir. Astrid császárnőt.
Tahir visszalépett a cella elé.
– A császárnő halott – mondta ezt olyan hangnemben, mintha egy sült
bolondhoz szólna.
– Az uralkodó szolgálata örök, halálával nem ér véget a hűségünk.
Tahir fogai csikorogtak. Az ajkába kellett harapnia, nehogy kimondja
legelső gondolatát.
– Te vagy az utolsó ember a Birodalomban, aki az esküből idézhet.
De Kitti csak nem hagyta abba. Felélénkülve, már-már kihívóan
kérdezett vissza.
– Pedig igazam van, ugye? Egy uralkodó parancsa érvényben marad
azután is, hogy meghalt.
Ez lehűtötte Tahirt. Kittinek ebben tényleg igaza volt, egy
árnyékbrigádos köteles teljesíteni a halott uralkodó érvényben maradt
parancsait – főleg, ha az az utolsó –, amennyiben azt nem bírálja felül a
következő császár. Viszont Grahish eltörölte Astrid minden utasítását, egy
sem maradt érvényben. Vagy mégis?
A gondolat a bizonytalanság magjaként vert gyökeret a tudatában.
Utolsó óráiban Astrid közelében csak ellenségek voltak, más nem, tehát
nem adhatott ki ilyen parancsot. Hacsak… Eszébe jutott, hogy Rozsenko
Astrid külön megbízását teljesítette, és ő találta meg a haldokló császárnőt.
Lehetséges, hogy mégis létezik egy olyan parancs, amit nem
hatálytalanított Grahish, mert csak Rozsenko tud róla? Nem!
– Astrid császárnő nem adott ki olyan parancsot, ami a halála után
érvényben maradt volna – mondta ki hangosan, inkább magát, mint Kittit
győzködve.
 – Rozsenko kapott ilyen parancsot, én pedig az ő utasításait teljesítem.
– Rozsenkót leszerelték az Árnyékbrigádtól, a BHEH igazgatójaként már
nem parancsolhatott nekünk. Akkor sem engedelmeskedhetnél neki, ha
nem lenne áruló, vagy történetesen lenne ilyen utolsó parancs.
Kitti mosolya túlságosan derűs és nyugtalanító volt. Tahir úgy érezte,
mintha feladtak volna neki egy találós kérdést, aminek a megfejtése
pofonegyszerű, ő mégsem jön rá. Már majdnem azt mondta, hogy szabad a
gazda, de Kitti megelőzte.
– A Birodalom trónja üresen állt, amikor Rozsenkót Clellan
nyugdíjaztatta. Egy árnyékbrigádost csak az uralkodó menthet fel
kötelességei alól. Grahish megkoronázása után pedig nem látta el
pecsétjével Rozsenko nyugdíjazási kérelmét. Clellan nem nyújtotta be azt a
császárnak, elfelejtette vagy sohasem akarta, ez egy olyan titok, ami a
kancellárral együtt sírba szállt.
Tahir dühe semmivé foszlott, sötét arcára mély ráncokat szántó döbbenet
ült ki. Szelektív hallású szobrai ugyanúgy leesett állal meredtek a nőre.
– Rozsenko még mindig az Árnyékbrigád tisztje, Tahir, és hű a
császárnő utolsó parancsához – adta meg az utolsó döfést Kitti.
Az árnyékbrigádosok összenéztek, szemükben ott fénylett a kérdés:
akkor most mi van? Kivégeznék két bajtársukat, mert azok tették a
dolgukat? Mert ha tényleg létezik egy utolsó parancs, s azt követi
Rozsenko és Kitti, akkor…
Tahir bele sem mert gondolni, mi lesz akkor.
– Ha így van, ha Rozsenko tényleg Astrid császárnő utasítását követi,
miért nem avatott be? Erre válaszolj! Miért látom azt, hogy minden tette
árulás, hogy minden megmozdulásával újabb szöget üt a Birodalom
koporsójába?
– Ehhez ismerned kell a parancsot – felelte Kitti, próbálva elleplezni,
mennyire örül annak, hogy Tahir végre komolyan figyel rá.
– Hát mondd el! – utasította türelmét vesztve.
– Inkább hallgasd meg. Van róla egy felvétel a Linán. Keresd Az utolsó
parancs név alatt.
– Menjek fel a Linára? Honnan tudjam, hogy nem sétálok csapdába? –
kérdezte a vezérezredes, bár érzése szerint már rég belekerült Kitti
hálójába. Csupán azt nem tudta, hogy ez mennyire lesz rossz. Csak a saját
nyakát szegi, belepusztul az Árnyékbrigád, vagy az egész Birodalmat
elpusztítja?
 Kitti csöndben maradt, arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Tahir
mégis megértette. Nem csoda, az Árnyékbrigád egy jól összeszokott,
olajozottan működő század, pillantásokból is megértik egymást.
 53.

A Birodalmi Palota tróntermét alaposan átalakították a nagy eseményre. A

máskor ovális terem most négyszögletes volt, közepén négyfelé osztott
sekély medencével. Grahish egy színarany, gyémánt- és smaragdberakásos
gravotrónszéken lebegett ide-oda vendégei fölött.
A falakat az új uralkodócsalád felmenőinek holoképei díszítették, a
korábbi császárok festményei eltűntek. A terem erkélyére vezető két ajtó
közötti festettüveg ablakok elé Grahish életnagyságú, de nem valósághű
márványszobra került. Erőteljes, nyúlánk felsőtestét a császári páncél fedte,
míg arca simább, megnyerőbb volt, mint a valóságban. Egyik kezében
kivont plazmakarddal, másikban Laserrain sugárvetővel pózolt, lábainál
egérméretű canisokkal, s náluk nem sokkal nagyobb, könyörgő
parasztokkal.
A császári udvar sleppje már megérkezett. Idegen egy sem volt,
leszámítva a canis rabszolgákat és Kraukhot. A mágus kivételesen
felöltözve követte tekintetével gazdája minden mozdulatát az egyik
sarokból. Próbált rezzenéstelennek tűnni, de vörösesbarna bőrzekéje,
hasonszínű nadrágja és szandálja rendkívül irritálta a bőrét, nem győzött
vakarózni.
A vendégek sorra üdvözölték az alacsonyra ereszkedő Grahisht, majd
továbbálltak a bal oldalon felállított, ételektől roskadozó asztalsorhoz vagy
a csarnok jobb oldalát uraló fegyverkiállításhoz. Utóbbinál előbb-utóbb
mindenki kikötött, hiszen Grahish – természetesen a Testőrgárda szigorú
felügyelete mellett – megengedte, hogy vendégei minden fegyvert
kipróbáljanak a canis rabszolgákon.
Ha a kedves vendégnek nem fűlött a foga a vérengzéshez, vagy csupán
megunta, és az étel sem volt az ínyére, az kedvére válogathatott a császár
által kiválasztott rabszolganők és -férfiak között, akik a készség látszatával
elégítették ki legperverzebb vágyaikat is az emelet erre a célra kialakított
szobáiban.
Mindeközben meztelen nők táncoltak vagy kényeztették egymást a
sekély medencében, és gravobaleset hangjához hasonlatos zene szólt. Ez
nagyon sok embernek nem nyerte el a tetszését, legalábbis a négyfelé
osztott medence közepe fölötti erőtérkalickában lebegő Rini így vélte. Sok
arc torzult beszédes grimaszba, amikor beléptek a trónterembe.
Rini hol sírt, hol nevetett a szeme elé táruló látványon. Sajnálta a
rabszolgákat, és nem bírta elnyomni megvetését a rá sóvárgó tekinteteket
vető férfiak és nők irányába, de vidám pillanatokat is átélt, egyszer például
amikor az egyik báró, nem ismervén a TAR-21-es, huszonegyedik századi
karabélyt, lekaszálta három társát, sőt, kis híján eltalálta Grahisht is. A
császár dühödten ereszkedett le a magasból, előrántotta plazmakardját, és
fejét vette a kétbalkezes bárónak. Ezután mindenki készenlétbe helyezte a
pajzsát, a fegyvereket pedig csak a hozzáértők vették kézbe.
Ejj, de jó kedved van, szólította meg egy rekedtes hang Rinit. Hiába
kapkodta a fejét, nem tudta behatárolni, honnan érkezett. Tisztán,
mindenfelől hallotta a vendégsereg kakofóniáján keresztül, vagyis az
illetőnek közel kellett lennie, ráadásul egyszerre minden oldalán… Rájött,
kit hallott.
Kivárta, amíg az őt kirakati baba módjára lassan pörgető erőtér
szembefordította Kraukh-kal. A canis sámán éppen egy fürt szőlőt
majszolt. Nem nézett rá, úgy tűnt, elmélyülten hallgat egy róla tudomást
sem vevő nemesi párost.
Te is unod ezt a bulit, ugye, Kis Csillag?
Rini megijedt és dühös lett. Így csak Casey szólította, és még ő is csak a
legintimebb, legbensőségesebb pillanatokban. Az, hogy Kraukh ezen a
néven nevezte, azt jelentette, már régóta vájkál a fejében. Talán sokkal
fontosabb dolgokról is tudomást szerzett. Ugyan mentális kiképzést kapott
a gondolatolvasás ellen, de az ügyesebb, erősebb pszichikusok
bepillanthattak a gátak mögé a megfelelő pillanatokban. Elég egy fáradtabb
perc, egy dekoncentrált pillanat, és máris felfedhetőek a legféltettebb
titkok. Persze ha így lenne, Kraukh már rég riasztotta volna a császárt.
Hagyj békén, Kraukh! – gondolta, miután lenyugtatta elméjét.
Csak fel akarom dobni a bulit, válaszolt mentálisan a canis, miközben
visszadobta a félig lecsupaszított fürtöt a többi gyümölcs közé, majd
odalépett Grahish szobrához. Arcán semmiféle érzelem nem látszódott,
füle sem rebbent, viszont Rini érezte a félelem, gyűlölet és megvetés
ragacsos érzését a fejében.
A nagy Kraukh ennyire fél a kis Grahishtól?
Nem félek, fordult felé a sámán.
Nem csak szavakat közvetítesz, Kraukh. Érzem, hogy rettegsz Grahishtól,
jobban, mint amennyire gyűlölöd. Pedig ha szabad utat engednél a
dühödnek, megölhetnéd.
 Miért akarnám megölni, amikor királyi bánásmódban részesülök általa?
De amilyen kiszámíthatatlan, bármikor ellened fordulhat. Akkor mit
teszel majd? Kivert kutyaként szűkölsz, vagy elharapod a torkát, mint egy
farkas?
Kraukh lopva Grahishra pillantott. A csenevész császár éppen egy nála
két fejjel nagyobb, rettenetesen kövér nőnek magyarázta egy zigrek ostor
működését. Meglendítette, majd lecsapott vele az előtte reszkető canisra. A
karmokkal teli ostor rátekeredett a szőrös testre. A canis felüvöltött és
térdre rogyott. Grahish, a nő, és a közelben lévők majd elcsöppentek
gyönyörükben a látványtól. Aztán a császár megrántotta az ostort, mire az
mechanikus búgást hallatva felszeletelte áldozatát.
Igen, te is így végzed.
– Kuss legyen! – szisszent fel Kraukh, majd önuralmat erőltetve magára
gondolatban folytatta: Inkább szórakozzunk egy kicsit.
Lehunyta a szemét. Rini először nem tudta, mire készül, aztán megérezte
a hűvös szellőt. Kraukh rideg lelke körbeölelte, bekúszott metálbikinije alá.
Közben gondolataiba ocsmányabbnál ocsmányabb képek törtek be,
amikben a canis a legperverzebb módokon tette magáévá.
Rini nem vesztette el a fejét. A levegővel együtt kifújta undorát,
riadalmát és gyűlöletét, majd válaszolt Kraukh közeledésére.
A canis váratlanul fájdalmasan felvonyított. Hátraugrott, majdnem
ledöntötte Grahish szobrát. Nem törődve a rászegeződő tekintetekkel,
letépte magáról a nadrágját, és a nemi szerve után kapott. Azt a helyén
találta, sérülésnek nyoma sem volt rajta, mégis úgy matatott az ágyékánál,
mintha leharapták volna.
– Mi az isten bajod van? – röppent oda Grahish. – Vedd fel a gatyádat, te
korcs, és kushadj, vagy esküszöm – meglengette előtte az ostort hogy
legközelebb rajtad próbálom ki ezt!
– I-igen – hebegte Kraukh, miközben sebesen próbálta visszaráncigálni
magára a szakadt nadrágot.
Grahish zsörtölődve lebegett vissza társaságához, Kraukh pedig felnézett
Rinire. Dühösen kivillantotta éles fogait, ugyanakkor fülét riadtan
hátracsapta. Rini elégedetten rámosolygott.
Na, még mindig unod a bulit? – kérdezte gondolatban.
Sztruka elban, vágta el ezzel a durva canis sértéssel a mentális
kapcsolatot Kraukh, majd sebes léptekkel elhagyta a tróntermet.
Rini elégedettségtől eltelve nézte a teremből kisompolygó sámánt, aztán
felnézett a mennyezetre. A virtuálablakok olyan hatást keltettek, mintha a
szabad ég alatt lennének. Ez egész felszabadító látvány volt onnan, a
magasból nézve.
Hangos dobszó harsant, ez jelezte a gladiátorjátékok kezdetét. Rini
nagyot sóhajtott, megropogtatta ujjait, majd jól érthetően, de nem túl
hangosan annyit mondott:
– Hókuszpók.
Néhány másodperccel később a teremben őrt álló testőrgárdistákon
kezdett eluralkodni a kétségbeesés.
 54.

Tahir félt. Ott állt a Lina éjsötét fémtestéből lenyúló rámpa előtt, mit sem
zavartatva magát az őrt álló két árnyékbrigádos kíváncsi tekintetétől. Félt,
de nem attól, hogy odafenn esetleg csapda várja. A halál nem izgatta, pláne
úgy nem, hogy a Linán valószínűleg gyorsan érné. A hajó belső védelmi
rendszere ellen kevés lenne az ÁVR.
Tahir vezérezredes attól félt, hogy Kittinek és Rozsenkónak igaza van.
Tényleg létezik egy Astridtól származó, máig érvényben lévő parancs.
Látva, mit tettek, el sem merte képzelni, mit tartalmazhat az az utasítás.
Az, hogy a császárnő szavára kezdtek a Birodalom ellen ténykedni, jobban
megrémítette Tahirt, mint eddig bármi más. Mert egy dolog, hogy az
Árnyékbrigád embereinek az uralkodó parancsa szentírás. De ha az utasítás
a Birodalom ellen irányul, akkor mitévők legyenek? Meddig lehet hűséges
egy ember, és vajon egy császár uralkodónak számít még, ha saját
birodalma ellen lázad?
Olyan kérdések voltak ezek, amikre nem tudott válaszolni, és mindent
megadott volna azért, ha nem az ő parancsnoksága alatt merülnek fel. De
így történt, ez ellen már nem tehetett semmit. Most válaszokra kell lelnie,
aztán döntést hoznia: melyik császár szavát kövesse, az élőét vagy a holtét?
Fellépett a rámpára. Elhaladt a raktér mellett, át az utastéren, ki a
pilótafülkébe vezető folyosóra, majd onnan a kommunikációs szobába.
Nem először járt a Linán, bár amikor legutóbb a fedélzetére lépett, még
nem így nevezték. Most mégis rossz érzés fogta el, mintha a hajó rajta
tartaná a szemét, és készen állna a támadásra a veszély legapróbb jelére.
Nem tudta, miért érezte így, hiszen az Árnyékbrigád fejeként számára a
Linának kéne a legbiztonságosabb pontnak lennie az univerzumban.
A kommunikációs szoba jellegtelen, szögletes helyiség volt, az ajtóval
szemben egy sor műszerrel, felkapcsolt virtuálmonitorokkal, két székkel. A
helyiség egyaránt szolgált konferenciateremként és adott esetben mobil
parancsnokságként. Rozsenko a legjobb helyen őrizte legféltettebb titkait.
– Üdv, Skipper – jelent meg előtte egy magas, karcsú nő hologramja.
Linda Renoir látványától Tahir megszédült. Ha az egész hajó a képébe
robban, az sem rázza meg jobban.
– Linda?
 – Röviden, én vagyok, hosszabban, nem én vagyok. De mivel
időszűkében vagyunk, hadd ne fejtsem ki bővebben.
Tahir kidülledt szemmel meredt az éjfekete hajú, árnyékbrigádos
egyenruhát viselő nőre. Nem találta a hangját, a gondolatai sem érkeztek
rendezetten. Tudatlanul előrenyúlt, hogy megérintse a nő karját. Átnyúlt
rajta.
– Na, ezen is túlvagyunk, végre belém hatolhattál. – Linda Renoir
hátrébb lépett. – Meglepett, hogy Kitti fel tudott csábítani a hajóra.
– Kitti?
– Tudod, a lányom, Kitti Renoir ezredes.
Tahir agya visszakapcsolt. Nem igazán értette, hogy mivel áll szemben,
mármint azon kívül, hogy egy MI holografikus megtestesülésével, amit
nemcsak Linda Renoir képmására és ismeretei alapján alkottak meg,
hanem a jellemét is szimulálta. Mestermunka, azt elismerte.
– Igen – bólintott, miután végre felfogta a hologram szavainak értelmét.
– Azt mondta, hogy a hajón van egy felvétel Astrid császárnő utolsó
parancsáról.
Linda büszkén mosolygott, Tahirnak viszont eszébe sem jutott, hogy egy
büszke anyát, nem pedig egy túlságosan élethű MI-t lát.
– Nincs parancs. – Tahir bólintott és hátraarcot vágott. Ennyi elég volt
neki.
Az ajtó bezárult az orra előtt.
A vezérezredes dühösen fordult vissza. Nem szerette, ha az MI-k ellene
fordultak. Előhúzta Bulletstormját.
– Nana – szólt Linda, és a Bulletstorm már ki is repült Tahir kezéből,
egyenesen fel a plafonra, ahol beleolvadt az álmennyezetbe. Tahir
bosszúsan nézett fegyvere után. Nem ragaszkodott úgy Bulletstormjához,
mint a legtöbb brigádos, de utálta azt a procedúrát, ami egy új igénylésével
járt.
– Engedj ki, vagy felhasogatom ezt az ócskavasat, mint egy büdös
halkonzervet!
– Előbb hallgass meg! Kitti nem azért küldött ide, hogy megöljön vagy
visszatartson. Nem mintha nem lennék rá képes…
Tahir nagy levegőt véve felkészült az Árnypáncél aktiválására. Linda, jól
ismervén a férfi rezdüléseit, azonnal magyarázni kezdett.
– Nincs szó szerint vehető parancs. Ez inkább egy eszme, egy út, amin
Astrid járt, és szerette volna, ha mások is követik. Zsenko és Kitti úgy
döntöttek, így tesznek, ahogy Beck, Rini, Ornella és Varinia is.
 – Az udvarhölgyek? A többiek is benne voltak? – hüledezett Tahir. Mint
a Birodalmi Hadsereg vezérkarának tagja, tudott Rini árulásáról, míg a nép
szemében az udvarhölgy hősi halált halt a fellegvári csatában Astridot
védelmezve. Így kívánta a Birodalom érdeke. De arról fogalma sem volt,
hogy a másik két udvarhölgy szintén elárulta őket.
A BBSz hivatalos jelentése szerint a Három Grácia másik két tagját
Christophe gyilkolta meg. Ornella majdnem lebuktatta a férfi
kémtevékenységét, ezért végzett vele, Varinia pedig a fellegvári csatában
vesztette életét, amikor megpróbálta megvédeni Astridot.
– Benne voltak, nyakig – felelte Linda komoran. – Amit most levetítek,
azt Christophe Beck rögzítette a fellegvári csata kezdetekor, a Birodalmi
Palotában.
Intett, mire megjelent mellette egy nő hologramja, a kommunikációs
szoba pedig átalakult a Birodalmi Palota egy romokban álló folyosójává. A
felvétel Christophe szemszögéből készült, pontosan azt mutatta, amit ő
látott és hallott.
Rini piszokfoltos és szakadt, csillagpettyes, kék overallt viselt, egyik
vállrészen a Birodalom, másikon az udvarhölgyek címerével. Lábán
halványkék tűsarkú cipővel, nyakában aranylánccal, amelyen egy
nyolcszög alakú, szintén kékben pompázó ékkő díszelgett. Hosszú,
tűzvörös haja kócos, tépett volt, zöld szemén a smink elkenődött. Tahirnak
olyan érzése támadt, mintha a nő ünnepségre indult volna, de háborúba
érkezett meg.
– Nem én vagyok a Kardinális, Chris – mondta a fejét rázva Rini,
miközben kényelmesen nekitámaszkodott a repedezett falnak. Melle előtt
összefonta a karját. Arcáról csalódottság, öröm és magabiztosság sugárzott.
– Én vagyok a Kardinális – jött Christophe mögül egy lágy, de eltökélt
hang, majd szisszenés jelezte, hogy a beszélő energiafegyvert aktivált.
A kép lassan oldalra fordult. A képbe kerülő nő Astrid császárnő volt.
Megszokott színes ruházatával ellentétben fekete bőrnadrágot, katonai
csizmát, fehér topot és sötétkék bőrdzsekit viselt. Máskor különböző
színekben tündöklő, hosszú haja ezúttal fiúsan rövid volt, és vörös, mint
Rinié. Eltökélten szegezte Laserrainjét Christophe-ra. A férfi hol az egyik,
hol a másik nőre fordította tekintetét, ide-oda lengetve a kezében tartott
MMX Art of Lasert.
– Nem értem… A saját birodalmát próbálja elpusztítani? – állapodott
meg végül a császárnőn a kép.
 – Miféle birodalmam? Sosem volt az enyém. XII. Constantinius volt az
egyetlen, aki a Byzantiumon elmondhatta magáról, hogy ez az ő
birodalma.
– Akkor hát… Elmagyarázná valaki, mi folyik itt? – A kép újra egyik
nőről a másikra mozdult, valószínűleg Christophe nem tudta, kitől várjon
választ.
– A császárságot olyan emberek vezetik, akiknek érdekeltségeik vannak
itt – mondta Rini bosszúsan. – Üzletemberek, jórészt.
– Olyan kereskedelmi klikkekről beszélünk – vette át a szót a császárnő –,
amik a galaxis minden pontján ott vannak. Mindenhová szállítanak,
érdekeltségeik vannak az egész Tejútrendszerben. Ha kell valami, ők adják
meg, pénzért, más áruért, szívességért. És ezt kihasználva, ha nekik kell
valami, megkapják vagy megszerzik. – Szomorú ábrázattal oldalra nézett.
Christophe követte a tekintetét. A falra robbantott hatalmas lyukon át
feltárult az ostrom alatt álló Fellegvár.
– Ezek az emberek – folytatta Astrid, mire Christophe visszafordult felé
– és a hozzájuk dörgölőző byzantiumiak az Igazi Bizánci Birodalom valódi
urai. A kvizacbányáink, a canisok, a rendszer peremsávjában tévő
ásványban gazdag aszteroidáink kellenek nekik.
– Akkor minek a császár, ha ez az… Érdekeltség irányít mindent? –
kérdezte Christophe a császárnő mellé lépve. A csatatér felé fordult.
Fölötte kezdett megülni a füst, ahogy a Muranovszky-pajzs útját állta. Az
égen vadászgépek cikáztak, a felszínről lézer- és plazmanyalábok törtek az
ég felé, miközben a város fölött lebegő Szabadság Diadala pusztító
fegyvereivel méteres sávokat vájt a Fellegvárba.
– Hogy amikor a nép fölkel a zsarnokság ellen, ne őket gyilkolják
halomra – felelte Astrid a kérdésre, szeme könnytől csillogott. – Kirakati
baba vagyok, akire rázúdulhat a népharag, miközben ők vígan folytatják
üzelmeiket. Maga is találkozott velük. Az Aranykalickában, a palotában, a
Fellegvárban szinte bárhol. Ez a hely egy patkányfészek – mutatott végig a
Fellegvár romjain, mint valami groteszk terepasztalon.
– De a Kardinális már tizennégy éve létezik. Maga akkor még csak
tízéves volt.
– Az apám volt az eredeti Kardinális. – Astrid arcán fájdalom suhant át,
hangja enyhén megremegett. – Az első a családunkban, aki nem akart úgy
táncolni, ahogy ők fütyültek. A bátyámmal együtt lázadásra szították a
canisokat, majd megszervezték a Függetlenségi Pártot. De az… Hogyan
hívta őket? Érdekeltség! Közbeszólt. A bátyám állást foglalt. Nem akart
titokban ténykedni, ezért nyíltan a párt mellé állt. Apám támogatta, erre az
Érdekeltség megölette az asszaszinokkal a testvéremet.
– Valahogy a történelemkönyvekből ez kimaradt – motyogta halkan
Christophe.
– Igen, az Érdekeltség propagandája kicsit máshogy mesélte a
történteket – vetette oda Rini maró gúnnyal. Christophe tekintete egy pár
pillanatig a nőn pihent.
– A bátyám után a maga öreg barátja, Petros lett az összekötő – folytatta
Astrid. – Apám hat évvel ezelőtti halálakor én vettem át a Kardinális
szerepét. Petros mellettem volt még majdnem egy évig, de már nem tudott
lépést tartani. Belefáradt a kettős életbe, hogy a világ felé egy könyörtelen
médiacápát mutasson, míg a valóságban a legrendesebb ember, akit
valaha ismertem.
– Ezután lettünk mi az összekötők – vette át a szót Rini büszkeséggel
telve. – A három udvarhölgy egy személyben a Kerberosz. – Rini
körbenézett, majd riadtan Astridra pillantott. Ebben a pillanatban
hologramja elenyészett, helyét valami egészen más vette át.
Tahir előtt egy árnyékbrigádos állt. Testét teljesen elfedte az éjfekete,
kitinszerű páncél. Fegyverek lógtak a hátán, az övén, pengék álltak ki az
alkarvédőjéből és könyökéből. A rovarszerű maszkon négy sárgás vizor
világított, és Tahir a szemébe bámult. Háromcsövű Bulletstormját
egyenesen a mellkasának szegezte. A vezérezredes felismerte a brigádost.
Rozsenko volt az. Minden bizonnyal Christophe-ra fogott fegyvert.
A kép váratlanul és gyorsan lendült oldalra, majd fel is fordult.
Christophe oldalra ugrott vagy felbukott, Tahir nem tudta megállapítani. A
kamera még zuhanás közben elfordult, és képbe került Astrid. Ott állt, ahol
fél pillanattal azelőtt Christophe. Szemben Rozsenkóval.
Abban a pillanatban elsült a Bulletstorm. A három csőből kitörő kék
sugár cafatokra robbantotta Astrid jobb karját, a vállát, még a mellkasa egy
részét is. A császárnő hátrabukott, és csontrepesztő erővel elterült a földön.
Egy nő valahol a kamerán kívül felsikoltott, miközben Rozsenkóról
elkezdett lebomlani az Árnypáncél.
Christophe nem mozdult. Talán a döbbenettől, talán az esés miatt nem
volt eszméleténél, és csak a felvevő dolgozott kitartóan. Tahir nem tudta,
pedig örült volna, ha a felvétel elfordul. Nem így történt, sőt, Linda
kimerevítette a holót.
Astrid császárnő megcsonkított teste ott hevert a vezérezredes lábánál,
míg Rozsenko mellette állt, félig kibontakozva az Árnypáncélból. Arcára
pillantva Tahir ugyanazt a teljes megsemmisülést látta, amit ő érzett.
 A kép újra elindult. Rini vágódott be a látótérbe, fegyverét eldobva ölelte
magához Astridot. Christophe felülhetett, mert a kamera megemelkedett és
megállapodott az eszét vesztetten síró nőn. Kék tunikáját már eláztatta a
vér.
A karjában tartott császárnő még élt, ép kezével erőtlenül simított végig
udvarhölgye állán.
– A park… futottam… boldog voltam… – mondta annyira érthetetlenül és
halkan, hogy ezt abból a távolságból, ahol Christophe ült, csak a SkyLight
szuperérzékeny mikrofonjai hallhatták.
Rozsenko ekkor előrelendült, térdre rogyva csusszant oda a
császárnőhöz. Félrelökte Rinit, majd az Astrid nyakában lógó vörös
kvizackövekkel körberakott császárcímeres medálon megnyomott három
követ. A következő pillanatban Astrid teste kámforrá vált.
– Mit csinált vele?! Mit csinált vele?! – ugrott felé Rini, hisztérikus
sikolyt hallatva. Rozsenko magához ölelte a nőt.
– Kórházba küldtem… Miért? Miért? – kántálta Rozsenko, szeméből
patakzottak a könnyek.
A kép újra megemelkedett, ahogy Christophe felállt.
– Hogy tehette? – motyogta az ezredes. – Pont ő, miért tette?
A kép váltott, és újra megjelent Astrid császárnő. Sértetlen volt és
valamivel fiatalabb. Virágmintás nadrágja, ingje, a császári selyemköpeny
és szőke haja szöges ellentétben állt előbbi énjével. Egyenesen Tahirra
nézett, és a férfi tudta, ez nem Christophe egyik felvétele, hanem valami
más.
– Christophe Beck fejében egy olyan adatbázis van, amely hathatós
eszköz lehet ellenük, ám hogy használhassa, el kell hagynia a Byzantium
rendszert. Kérlek, segíts neki ebben! Ez az utolsó kérésem mint Kardinális,
és utolsó parancsom mint császárnő – hangzott el a végszó. A hologram
elenyészett, mintha csak elfújta volna a szél.
Tahir némán meredt a felvétel helyére. Nem tudta, mit gondoljon, így
hát nem gondolt semmire. Csak állt és nézett maga elé. Egy pillanatra
mintha megszűnt volna a világ. Nincsenek kérdések, nincsenek áruló
császárok, se korrupt birodalmak. Nem léteznek érdekeltségek, megtért
médiacápák, és ami a legfontosabb: nincsen Árnyékbrigád, aminek ő,
Faran Tahir vezérezredes a parancsnoka. És ha nincsen Árnyékbrigád,
akkor neki sem kell egy birodalom sorsáról döntenie. Ez nagyon
megnyugtató gondolat volt.
 – Hallottad a parancsot, Faran – törte meg az idillt Linda Renoir
technoszellemének hangja. Ilyen komolyan az életében sem csengett az a
telt hang. – Most döntened kell.
Tahir úgy nézett rá, mint ahogy azok a katonai vezetők tekintenek
parancsra váró embereikre, akik tudják, hogy vesztettek. Nem maradt más,
csak egyetlen parancs. A kérdés az, hogyan adja ki. Gyáván vagy büszkén?
 55.

A Szent Mihály Császár Sportcsarnok amfiteátrumára akár egy romboló is

leszállhatott volna, de ha úgy hozta a szükség, a lelátókat beljebb és
egymásba csúsztatva hagyományos futballpálya-méretűvé kicsinyíthették.
Most valahol a kettő között állt, hogy teret adhasson a közelgő harcoknak.
A küzdőteret puha homokkal szórták fel, eltüntették a holografikus
reklámtáblákat, a mesterséges napfényt árasztó világítótesteket, mi több, a
mennyezetet is, hogy a teret a delelőn járó Nova Roma világíthassa meg. A
díszletet a plasztbeton falak elé húzott, durva mészkőből, tufából és
téglából épült falak és a boltíves bejáratokat elfedő acélrácsok tették
teljessé.
Persze nem száműzték a modern technológiákat. A lejárók és
sétálófolyosók tagolta üléssorokat halványan vibráló erőterek óvták a
gladiátoroktól, míg a magasban kameradroidok és a kiemelt vendégek
számára fenntartott, paralokon nyugvó pavilonok lebegtek. A félmillió
ember befogadására képes nézőtér felett gigantikus virtuálablakokat
vetítettek ki, hogy mindenki maximálisan élvezhesse a véres
összecsapásokat.
Chhaya és kísérete a legnagyobb pavilonban foglalt helyet, amely a
huszadik században elterjedt UFO-históriák repülő csészealjaira
emlékeztetett. A korong alakú szerkezet meredek szögben, lefelé szegezett
elülső résszel lebegett, a belsejében viszont ebből semmit sem érzékeltek,
hála a mesterséges gravitációnak.
A kilátás pazar volt. A pavilonból az egész küzdőteret remekül be
lehetett látni. Az ablak nagyítófunkciója és a holoprojektorok is készen
álltak, hogy jobb rálátást biztosítsanak a vendégeknek, illetve
közvetíthessék majd a küzdők közé leereszkedő kamerák képét.
Chhaya társaságát igen illusztris emberek alkották. Arrata nagymester
végleg feladta inkognitóját, barna köpenye és törzsi mintákkal ékesített
maszkja helyett kézzel varrt, kék gyapjúöltönyt viselt csokornyakkendővel.
Sebeit a modern orvostudomány, fegyvereit az Árnyékbrigád távolította el
nyom nélkül.
Utóbbiról maga Zachary Prescott ezredes, az Árnyékbrigád legújabb
felderítő specialistája gondoskodott. Kinevezését és helyét a páholyban
Rozsenko elfogásának köszönhette, noha miután véghezvitte eme hőstettet,
Chhaya a küzdőtérre akarta száműzni. Prescott megtisztelőnek érezte
volna, ha a legendás Rozsenko oldalán küzdhetne, de a nagyemberek
között sem érezte rosszul magát. Úgy tűnt, egyedül éjfekete
díszegyenruháját nem viselte szívesen, megállás nélkül igazgatta, és Arrata
közelsége sem villanyozta fel: jól láthatóan próbált elhúzódni tőle.
Richard Levine büszkén ült Chhaya mellett, élvezte a nép hősének járó
kitüntetett figyelmet. Gátlástalanul flörtölt a Birodalom fejedelmével – akit
ez roppant mód szórakoztatott –, és úgy öntötte magába a bort, mintha
életében utoljára ihatna. Mégsem rúgott be, detox-implantja remekül
üzemelt.
Chhaya másik oldalán a nyugalmazott taxiarkosz, Dario Leone ült,
kimérten, kitüntetésektől roskadozó díszegyenruhájában, amelyen minden
gomb és jelvény fényesen csillogott, gyűrődést pedig
elektronmikroszkóppal sem találhattak volna rajta. Mellette Rene Syal
frissen kinevezett testőrezredes üres széke állt. Chhaya személyi
testőrségének parancsnoka elfoglaltságaira hivatkozva nem jelent meg.
A második sorban Prescott, Arrata és Vito Zolezzi mellett a Birodalom
vezetőinek főbb tagjai ültek, úgymint a magvilágok frissen kinevezett
helytartói, a Birodalmi Hadsereg vezérkara és az ideiglenes kormány
tagjai. Közöttük pincérek és pincérnők tettek-vettek, a falak mentén a
Testőrgárda tisztjei sorakoztak, a semmire nyíló ajtóban pedig Frenkie
őrmester és Clarke hadnagy posztoltak Árnypáncélban.
A páholy ajtajában egy vörös köpenyt viselő asszaszin materializálódott.
Nő volt, méghozzá szorosan összehúzott ruhája vonalai alapján igen
szemrevaló. Tengerkék maszkjának peremét arany szegély, szem- és
szájnyílásait ezüst minták ékesítették. Valamit odasúgott Arratának, de
Chhaya hiába fülelt, nem hallotta. Az asszaszin nő dolga végeztével
átlépett az ajtón, és a keretbe épített transzporter lesugározta a felszín alatti
folyosók egyikére.
– Úrnőm – hajolt oda Arrata Chhayához. – Beck készen áll.
Chhaya aprót biccentett, majd felállt. Szétlebbent előtte az üvegfal, és
kiemelkedett a padlóból a széles, erőtérkorláttal körbevett palló, míg a
páholy vízszintes pozíciót vett fel. Chhaya kilépett népe elé. Széttárta
csupasz karját, mintha csak keblére akarná ölelni az alatta elterülő tömeget.
Életében először császárnőnek érezte magát.
– Honfitársaim! – mondta, amikor minden kameradroid felé fordult, és
arca megjelent a virtuálmonitorokon. Hangja bezengte az egész arénát. A
roskadásig telt nézőtér elcsendesedett, csak a gravitációs paralok és az
erőtérgenerátorok halk duruzsolását lehetett hallani.
– Új korszak köszöntött ránk. A mai naptól fogva szabadok vagyunk. –
Nem kiabált, hangjára mégis elnémultak volna az istenek. Most
egyenértékű volt velük, hiszen egy egész naprendszer figyelt rá. –
Felszabadultunk a korrupt Szenátus igája alól, és már nem befolyásolják
életünket azok, kik csak saját erszényeik súlyát mérik. Nem gazdagodik
már meg rajtunk senki, immár nem hajtunk fejet azok előtt, akik behízelgő
mosollyal állnak elénk, hogy aztán ígéreteiktől elcsábulva megtömjük a
zsebüket. Szabadok vagyunk!
A tömeg örömteli kiáltását hallva Chhaya felragyogott.
– És… – várt egy pillanatot, míg népe újra elcsendesedett – mire ennek a
fesztiválnak vége, ígérem, az otthonainkat ostromló, több mint tíz éve tartó
polgárháborúnak is vége szakad. Ellenségeink elpusztulnak, megtévedt
honfitársaink hazatérnek. Új életet kezdhetünk! – Könny csillant a
szemében, de elűzte az öröm és bánat e keserű tanújelét. Sminkmodulja
egyetlen gondolatára felszárította a könnycseppeket. – És mindezt jóságos
uralkodónknak, a nép felszabadítójának, ellenségeink legrémesebb
álmának, Grahish császárnak köszönhetjük!
Az aréna közepén megjelent Grahish óriási hologramja, és a kitörő
üdvrivalgás egy bolygó felrobbanásával járó hangzavart is elnyomott
volna.

***

Tahir még sosem érezte magát annyira erőtlennek, mint amikor visszatért
Kitti cellájához. Érzelmei kiülhettek az arcára, mert katonái döbbent
zavartsággal meredtek rá. Az egyik egyenesen odáig merészkedett, hogy
rákérdezett, mit látott.
Tahir nem hibáztatta. Szelektíven süketet játszottak, de Kitti szavai
minden épeszű katonában kétségeket ébresztettek volna. Felnézett az
embereire, nem tudott mit mondani nekik. A két katona tanácstalanul
összenézett. Sejtették, hogy parancsnokuk mitől némulhatott el. Kittire
pillantottak. Az ezredes a semlegesség maszkja mögé rejtőzve nézett vissza
rájuk.
– Meg akarjátok ölni a császárt? – szólalt meg végül Tahir.
– Nem, azzal ártanánk a céljainknak. Csupán meg akarjuk gátolni, hogy
néhány percig parancsokat osztogasson – felelte Kitti nyugodtan.
 – Ebben nem segítek – mondta Tahir hirtelen támadt hűvös
tárgyilagossággal. – Én nem árulom el az uralkodót – folytatta. – Nem
érdekel, hogy te és Rozsenko miféle parancsot meg ideát követtek, én
Grahish császárnak fogadtam esküt. Szóval, ha azt parancsolja nekem vagy
az embereimnek – mutatott két jelenlévő beosztottjára –, hogy öljünk meg
titeket, hezitálás nélkül megtesszük.
Kitti sóhajtott, csak ennyi jelét adta csalódottságának.
– Persze csak akkor, ha halljuk a parancsot – tette hozzá a vezérezredes.
Tahir szavai kizökkentették Kittit nyugalmi állapotából. Döbbenet és
értetlenség ült ki az arcára, nem értve, Tahir mégis milyen oldalt választott.
Aztán a nő megenyhült, ahogy rájött, hogy a vezérezredes hova állt.
Oda, ahol mindig is volt: az Árnyékbrigád oldalára.
– Őrségváltást rendeltem el – magyarázta a férfi, brigádosai döbbenetére,
Kitti örömére –, de mivel a helyi előőrsünket lerombolták a fellegvári
csatában, az embereimnek a bázisra kell visszatérniük, és csak azután
küldjük ki onnan az új őrséget. A mostani biztonsági intézkedések mellett
ez legalább egy óra. Nekem is el kell mennem Nea Romeba, hogy a
vezérkar tagjaként képviseljem a Brigádot. Mivel a havi
transzporterkvótámat elhasználtam, kénytelen leszek gravóval menni, az
pedig szintén legalább egyórányi út.
Tahir intett az embereinek, hogy kövessék, de pár lépésnyire a cellától
megállt és visszafordult.
– Képzeld, mit hallottam az imént az egyik technikustól. Még mindig
vannak hibák a blokk áramellátásában. Ezek a karbantartók a sírba visznek
egyszer a léhaságukkal. – Azzal hátrahagyta az elmosolyodó nőt, elhaladt
az őrök mellett, belépett a liftbe.
Az őrparancsnokra pillantott.
– Hadnagy, azt javaslom, fussanak.
– Fussunk? Miért?
Sötétség borult a börtönblokkra, majd a cellák felől kék villanások törtek
elő. Kitti zárkájából csaptak ki, és fülsüketítő robajjal martak bele a
szemközti falba. Az őrparancsnok még sosem látott ilyet, de egyből tudta,
minek lett szemtanúja.
– Te jó szagú úristen! – hallotta még Tahir, mielőtt a lift ajtószárnyai
összezárultak.
 56.

Az asszaszin nő, aki pár perccel azelőtt még a díszpáholyban Arratának

jelentett, most belépett a küzdőtér alatti, kör alakú szobába. Christophe
Beck itt várta, hogy a császár bejelentse mint az est díszvendégét.
Vagy inkább: díszjátékosát.
– Minden rendben? – kérdezte az asszaszin, hangja a maszk mögül úgy
búgott, mint valami szellemé.
A szobában strázsáló két testőrgárdista egyike bólintott. Az asszaszin
odalépett a falba vájt priccsen ücsörgő Christophe-hoz. Eredetileg ez a hely
a játékvezetők pihenője volt, ám most cellaként üzemelt. Minden
kényelem, ami őket ellátta, eltávolításra került. Ideiglenes lakójának semmi
sem jutott, csak a kemény ülőalkalmatosság.
– Felállni! Mindjárt porondra léphet.
– De jó nekem – mondta Christophe keserédes vidámsággal. Felállt, az
asszaszin pedig levette a kezét béklyóba fogó, erőtérrel megerősített
bilincset. Christophe megmozgatta zsibbadt karját, megpróbált némi vért
masszírozni belé. Aztán megigazította vastag bőrmellényét. Alatta nem
viselt semmit, s mivel a szobában nem működött a légkondicionálás, a
mellény hozzátapadt verejtékező hátához. – Kényelmetlen.
– Majd közvetítem elégedetlenségét a császárnak – jött a szenvtelen
válasz. Christophe belebámult a maszkba, hátha a vizoron keresztül
meglátja a nő szemét, de hiába, a két keskeny vágás feketesége
átláthatatlan volt
Az asszaszin felkapta a falnak támasztott kardot, megpörgette maga
körül, majd Christophe kezébe nyomta. A férfi alaposan szemrevételezte
fegyverét. Gyerekkorában tanult vívni, ennek ellenére nem érezte magát
felkészültnek. Pedig a két, párhuzamosan futó pengével felvértezett kard
igen impozáns és halálos jelenségnek tűnt. Az egykezes csontmarkolat
karimája rásimult ujjaira, csuklójára pedig automatikusan rákapcsolódott a
farkasszerű pofából kilógó arany-ezüst bilincs. Ahogy megmozgatta a
kardot, utóbbi levált a markolatról, de érezhető volt a gyenge mágneses
kapcsolat, amit a fegyverben lévő számítógép a harc intenzitásától függően
szabályozott.
– Csodálatos fegyver.
 – Az – értett egyet az asszaszin. Kicsit oldalra biccentette a fejét, majd a
szoba közepére bökött. – Indulás!
Christophe és az asszaszin nő beléptek a szoba közepén gyúlt fénykörbe,
mire a talpuk alatt kék energiakorong lobbant fel. Egy pillanattal később
emelkedni kezdtek. A terem mennyezete molekuláira bomlott, és
beáramlott több százezer ember üdvrivalgása, valamint Grahish császár
minden zugot betöltő, vércserikoltásra emlékeztető hangja.
– És tessék, a Birodalom árulója, a császárgyilkos Christophe Beck!
A tömeg tombolt, a szétáramló kakofóniától Christophe füle megfájdult.
A nézőteret roskadásig megtöltő tömeg tömény, zsigeri vérszomjat
pumpált a küzdőtéren állók felé. Christophe nem volt harcos természet, ez
a mindenhonnan ostromló elemi vágy mégis hamar átragadt rá, felfokozta
harci kedvét.
Kardját erősebben markolva körbenézett. Előtte három, embernek csak
jóindulattal nevezhető harcos állt, azokon túl tizenhárom gárdista
sorakozott a lelátó fala előtt. Christophe mögött négy másik férfi
várakozott. Kettő hasonlóan bestiális jelenség volt, a másik kettőben
viszont felismerte Waltz tábornokot és Rozsenko ezredest. Mindkét férfi
arcáról ugyanazt a döbbenetet olvasta le. Karjával játékosan feléjük intett.
Mellette egy pár hatalmas láb emelkedett az ég felé. Felnézett. Grahish
császár vértjében állt a pavilonok és holokamerák között. Mindegyik
gondosan kerülte, nehogy véletlenül átsuhanjanak a császár sovány arcán.
Grahish lenézett rá. Sötét szeme vadul csillogott, nyakán lüktetett az
ütőér, és egész arca vöröslött a felfokozott izgalomtól. Christophe-nak el
kellett ismernie, hogy Tirzah Shein igen hatásos jelenetet talált ki az
uralkodónak, szépen kihasználta Grahish adottságait. Az az őrült tekintet és
az a vérszomjtól habzó száj minden emberben elülteti a félelem magját.
Christophe nagy levegőt vett, kicsit benntartotta. Örült volna egy
cigarettának. Az asszaszin észrevette a feszültségét. Megérintette a kardot
tartó kezét. A férfi a sima, rideg kesztyűn át is érezte a meleg női kezet.
– Nézzen a kardbilincsre – mondta.
Christophe lenézett. Az arannyal szegélyezett ezüst karperec tetején egy
vörös pajzscímer ékeskedett, benne fehér kettős kereszttel. Fölé az
I.V.I.S.H.F.S. rövidítést vésték. Ismerte a címert, tudta, mit jelentenek a
betűk. Meglepettségére megnyugvást lelt a szavakban. Kifújta a levegőt és
ellépett az asszaszin mellől.
– Elnézést, felség! – kiáltott fel teli torokból. Hangja a remek akusztika
és a küzdőtérre állított ultraérzékeny mikrofonoknak hála, az egész
csarnokot bezengte, belefojtva a szót a császárba. Grahish döbbenten
fordult körbe, aztán úgy nézett le Christophe-ra, mintha meglepődött volna
azon, hogy a lábánál nyüzsgő hangyák tudnak beszélni.
– Élhetnék az utolsó szó jogával? – kérdezte a Néptájékoztatási Hivatal
egykori igazgatója immár normál hangerővel. Nem kellett már kiabálnia, a
Birodalomban mindenki rá figyelt.
– Nem – köpte Grahish, és lábát előremozdította, mintha rá akarna
taposni Christophe-ra.
– Semmi baj, csak udvariasságból kérdeztem. – A fogoly hátat fordított
Grahishnak. Szembenézett a zöld és kék színekben pompázó, a Birodalom
tizenhárom bolygójának zászlajával körbeaggatott főméltósági pavilonnal.
Chhaya már nem állt a palló végén, visszavonult a repülő lelátó
gyomrába. Az ablakban jól ki lehetett venni szépséges alakját.
– Chhaya! – kiáltott fel Christophe, csak a hatás kedvéért. – Adok még
egy esélyt. Elengedsz minket, vagy elpusztítom a birodalmadat. Nagyon
kérlek, gondold át! Nem akarok szenvedést okozni neked.
Miközben Christophe beszélt, az asszaszin nő lassan megközelítette
Waltzot és Rozsenkót. Senki sem vette észre, csak Arrata. A nagymester
már azt sem értette, mit keres az asszaszinja Christophe mellett, de az,
hogy Rozsenkóék felé sompolyog, minden lehetséges vészjelzőjét
megszólaltatta.
Felugrott és az ablakban álló Chhayához lépett.
– Ölje meg Becket, most! – utasította.
Válaszul olyan éles pillantást kapott, hogy menten elnémult tőle.
– Prescott ezredes, ha ez az ember még egyszer parancsot mer adni
nekem, lője le! – sziszegte oldalra Chhaya.
– Örömmel – emelkedett fel Prescott. Úgy siklott a kezébe kétcsövű
Bulletstormja, mintha önálló életet élne.
Levine is letette a borát, s a mozdulat folytatásaként behajlította ujjait.
Ha megérinti a tenyere közepét, azonnal fegyver materializálódik a
kezében.
Egy hatalmas puska csöve koccant a tarkójának.
– Kezeket fel! – mondta Frenkie őrmester, ráállítva ÁVR-je minden
lehetséges érzékelőjét és támadóerejét.
Chhaya visszafordult a türelmesen várakozó Christophe felé.
– Nos, mi a válaszod? – érdeklődött a férfi. – Feladod mindazt, amiért
szenvedtél, amiért sutba dobtad a lelked, amiért hagytad, hogy a bátyád és
az apád kénye-kedve szerint használja a tested, vagy inkább elengedsz
minket? Akkor talán rászabadíthatod a népet Grahishra, és elveheted tőle a
koronát.
 Chhaya felkapta a tekintetét, és szembe találta magát bátyja
emberméretű szempárjával. Mindkettejük arcára ugyanaz a felismerés ült
ki, de Grahishnál ezt csakhamar átvette az elárultak gyűlöletének
jellegzetesen groteszk maszkja.
Chhaya nem törődött vele, most nem tehette. Sokkal nagyobb
fenyegetéssel állt szemben. A neve: Christophe Beck. Körbenézett, s tudta,
hogy vesztett. Christophe még alig szólalt meg, de a páholyban az emberek
már egymásra fogtak fegyvert, és ellene fordította a bátyját. Mi lesz, ha
majd igazán rákezd?
Arratára pillantott. Az asszaszin kivételesen nem éreztette fölényét,
inkább szánalmat sugárzott. Én szóltam, villant fekete szemében a
gondolat.
Chhaya visszafordult Christophe-hoz.
– Megölni!
– Sakk matt! – kiáltotta Christophe jól érthetően.
Szavaira a páholy ajtókeretébe épített transzporter mintatárolójából
előbújt az oda elrejtett bomba, és detonált. A csészealj egyik felét felfalta a
felcsapó tűzgömb. A szerkezet kibillent egyensúlyából, majd forogva a
föld felé lódult, közben elsodort egy másik páholyt.
Chhaya pavilonja Rozsenkóéktól nem messze csapódott bele a földbe,
roncsdarabokat szórva széjjel, felkavarva a finom port. A másik a
közönség soraiba zuhant bele és robbant fel, teleszórva környezetét
méretes darabjaival, emberek és idegenek végtagjaival.
Waltz mozdulni sem tudott a rátört döbbenettől, ellenben Rozsenko
akkor is cselekedett volna, ha tudatát elzárja valamilyen mentális zárkába.
Utasítására a Főnix azonnal materializálta rajta a páncélt. Egyvalami
hiányzott, de pár másodperc múlva már az is repült Rozsenko felé.
A harctéren álló testőrgárdisták kiképzésüknek megfelelően reagáltak.
Parancsra sem várva emelték Laserrainjeiket célra, és a lőj le mindenkit,
isten majd szétválogatja elv alapján ellenségnek nyilvánítottak minden
embert a placcon, aki nem viselt gárdista egyenruhát.
Az öt gladiátornak beküldött emberszörnyeteg zavara csak addig tartott,
amíg a lézereső húsmasszává nem olvasztotta mindnyájukat. Kardjaik,
vaspáncéljaik és rézpajzsaik hatástalanok voltak a sugárfegyverekkel
szemben. A Főnix, a Toldi és a Warlord III-as azonban remek védelmet
nyújtottak.
A testőrök megdöbbentek azon, hogy a gladiátorok egy része aktív
harcászati rendszerrel lett felvértezve, előrenyomulásuk mégsem lassult,
így nem láthatták, amint a századosuk felsőteste elválva derekától
felemelkedik a gerincoszlopa mentén. Az acélszínű csigolyákról két kisebb
kar csatlakozott le, az egyikben egy háromcsövű Bulletstormmal, a
másikban egy MMX Art of Laserrel.
Tom Rozsenko és Christophe felé hajította a fegyvereket, miközben
emberi kezein visszahúzódott a bőr, az alatta lévő acélkeramit csontujjak
természetellenes szögben hátrahajlottak, a kézfej kettévált és oldalra
fordult, felfedve a kiborg fedélzeti plazmafegyvereit. A hátulról érkező
sugárzápor váratlanul érte a testőröket.
Rozsenko közben elkapta Bulletstormját, és az asszaszin nővel közösen
tűz alá vették a forgolódó gárdistákat. Közben olyan jó kedve lett, mint
még soha. Olyan láncok fogságából szabadult fel, amiket eddig nem is
érzett. Végre tudta, hol a helye, mit kell csinálnia, s legfőképpen, kinek az
oldalán kell állnia. Odalépett az asszaszinhoz.
– Tartozol egy köszönettel.
– Én? – kérdezte a nő.
– Igen, ha nem robbantom rád az irodádat, már halott vagy.
– Megmentem a segged, és én köszönjem meg? – hüledezett Monique
Deneuve az asszaszin maszk alatt, közben oldalra araszolt. A Warlord III-
asa nem volt képes hosszú távon ellenállni a rázúduló lézertűznek, így
célszerűnek látta behúzódni egy közeli roncs mögé.
– Ez már csak így megy – lőtte le a harmadik testőrt Rozsenko, majd a
Főnix érzékelőivel bemérte Waltzot.
A tábornok és Christophe egy nagyobb roncsdarab árnyékában húzták
meg magukat. A fiatalabb férfi mindkettejüket bevédte a Toldi pajzsával,
és éppen azokat a rohamosztagosokat vette tűz alá az Art of Laserrel, akik
a fejük felett elborultan ordibáló Grahish parancsára érkeztek.
A testőröket hamar felőrölték a kereszttűzben, de a rohamosztagosok
többen és jobb pozícióban voltak, ráadásul jobb felszerelésben.
Kihasználva fekete-kék páncélzatukat és erős pajzsaikat előrenyomultak.
Csak akkor torpantak meg, amikor Rozsenko mellpáncélja felnyílt, és apró
protonrakéták tucatjait zúdította rájuk.
Az árnyékbrigádos eztán átkarolta Monique derekát, majd begyújtotta
hajtóműveit és egyetlen ugrással ott termett Chhaya pavilonjának egyik
kiégett paralja mögött.
– És most hogyan tovább? – kérdezte, harcászati rendszerével a
környéket pásztázva.
A nézőtéren mindenki menekült, amerre tudott. Egy helyen leszakadt a
lelátó, annyian tömörültek össze. Rengeteg ember lelte halálát a menekülők
lába alatt, s az eltévedt sugárnyalábok sem mindig csak a védtelen falat
találták el – a kinetikus erőtereket szúró- és vágófegyverek, nem pedig
sugárfegyverek ellen állították fel. Az égről eltűntek a pavilonok, csupán a
kameradroidok keringtek odafenn, mint keselyűk a dög fölött.
A rohamosztagosok a szétszórt roncsok fedezete alatt megpróbálták
körbevenni őket. Christophe jobbról lézersugarakkal sikeresen elvágta az
útjukat, balról Rozsenko és Monique tartotta tűz alatt őket, míg középen a
minden eresztékéből halált köpő Tom hátráltatta előrenyomulásukat.
A kiborg egyik keze lángszóróvá alakult, míg a másik plazmaesőt
eregetett. Szeme hosszú lézeríveket lövellt. Persze Tom sem volt
elpusztíthatatlan, így a gép behúzódott az egyik bejárat mögé, miután
beomlasztotta a folyosót.
– Szóval? – kérdezte újra Rozsenko türelmét vesztve. Örült a
mentőakciónak, de a jelenlegi helyzet alapján akár a gladiátormérkőzést is
megtarthatták volna.
– Majd én felelek – hallotta Christophe hangját a fülében a Főnixen
keresztül.
– Mit keres itt, Beck?
– Azért jöttünk, hogy megmentsük magukat.
– Kik vannak még magával? – kérdezte a legrosszabbat sejtve.
– Jézusom, Waltz, pocsékul fest – kerülte el egy szép, de nem túl elegáns
ívben a témát Christophe.
– Köszönöm, hát te hogy vagy? – kérdezte Waltz,
magatehetetlenségében a kardjával a földet ütögetve. Örült volna, ha neki
is jut egy lőfegyver.
– Egész jól, a körülményekhez képest – mondta Christophe, aztán
elmormolt egy káromkodást, mert az egyik rohamosztagoson erőt vett a
hősmámor, és megpróbált áttörni az Art of Laser tűzvonalán. Christophe
feljebb csavarta fegyvere energiáját, és visszaszorította a roncsok mögé.
– Kik vannak még magával, Beck? – tért vissza az eredeti témára
Rozsenko, gyilkos erélyességgel. Christophe szájából akarta hallani a
választ, hogy a többiek tanúsíthassák majd, miért ölte meg.
– Rini, Levine, bár ő nem velem, hanem ellenem, és még pár ember,
mint Kitti – felelte Christophe vonakodva.
– Hol vannak?
– Mit tudom én, Rozsenko! Elfogták őket, elfogtak engem, és nem
kötötték az orromra, hogy melyikünket hová dugták el.
– Kitti jól van?
– Nyugalom – csattant fel Christophe, megelégelve a beszélgetést –, haja
szála sem görbült. Tudja, mi van bennem?
 – Beck, én mindjárt kinyírom.
– Tudja, mi van bennem?!
– Igen!
– Jó, ezzel is időt spórolunk. Nagyon nagy kérésem van. Nemsokára ki
kell állnom az aréna közepére, és ott is kell maradnom néhány percre.
Addig életben kell tartaniuk. Bármi áron.
– Mire készülsz? – kérdezte Waltz rosszat sejtve.
– Azt teszem, ami sosem érdekelt. Megosztom az igazságot.
 57.

Grahish megpróbálta eltaposni a köré vetített aréna közepén heverő

roncsok között bujkáló Christophe csapatát, de a holografikus kép csak
megremegett lába érintésétől, aztán mint ujjnyi szellemek, folytatták a
harcot.
Eztán a császár tehetetlen dühében előrántotta kardját és félbehasította
gravotrónját, majd keresztüldöfte egyik tanácsadóját. Mivel ez még mindig
nem csillapította dühét, sorra nekiesett a vendégeknek és szolgáknak. A
kiváltságosakat megvédték a pajzsaik, a szerencsésebb szolgák elugrottak,
a pechesek az elborult császár áldozatává váltak. A Testőrgárda meg sem
kísérelt közbeavatkozni. Egyrészt a császár élet és halál ura volt a
Birodalomban, úgyhogy nem volt hozzá joguk, még akkor sem, ha
valamelyik vendég kirendelt testőrei voltak. Másrészt egy őrjöngő
uralkodónál sokkal nagyobb gondjuk akadt.
Ekkor ért vissza Kraukh. Először nem értette, gazdája miért aprítja fel az
édességekkel megrakott asztalt, majd kaszabolja le a túl későn kapcsoló
táncosnőket. Aztán a fejvesztve menekülő tömegen túl meglátta a Grahish
szobra elé vetített miniatürizált csatateret, és mindent megértett. Felnézett
az örömmámorban úszó Rinire.
– Felséges úr! – kiáltott Kraukh, hangja bezengte az egész tróntermet.
Grahish feléje perdült. Arcára mély barázdákat szántott a téboly, ruhája
tocsogott a vértől.
– A nő – mutatott botjával felfelé a canis.
Grahish a trónja után csettintett, ám az darabokban hevert a vörösre
festett medencében az egyik táncosnő feje mellett. Úgyhogy kénytelen volt
Kraukh segítségét igénybe venni, mert neki fogalma sem volt arról, hogyan
tudná ilyen távolságból megölni Rinit.
Kraukh megvetően megrázta a fejét, majd felkapcsolta omnitouchát és
utasította a számítógépet, hogy a belső védelmi rendszer hamvassza el
Rinit. Legnagyobb döbbenetére, a számítógép a parancs teljesítése helyett
egy üzenetet küldött. RÁBASZTÁL, villogtak a színes betűk egy sárga,
csupa fog vigyorú gömbpofa mellett.
Ez volt az oka a Testőrgárdisták kétségbeesésének. Ugyanis se a
Gárdában, se senki más az udvarban nem tudott a Gabriel császár által
elrejtett szubrutinról, ami a Hókuszpók parancsszó kimondása után
lekapcsolta a trónterem védelmi rendszerét. Rini is csak Astrid
megkoronázása után értesült az alprogram létezéséről, maga a császárnő
avatta be őt és a másik két udvarhölgyet. Astrid apja eme alprogramot arra
az esetre telepíttette, ha valaki, leginkább az Érdekeltség, megpróbálná
ellenük fordítani a terem fegyvereit.
Az általános sikoltozás hirtelen felerősödött, miközben az eddig kifelé
áramló tömeg megindult vissza a terembe. Kraukh megfordult. Az elé
táruló látványtól hátracsapta füleit, kivillantotta agyarait.
A vele szemben álló vitathatatlanul nő volt. Az éjfekete, testre simuló
ruha remekül követte vonalait, a kékes ezüst páncéllemezek kiemelték
domborulatait. Kraukh nem látta az arcát, mert a kerek sisak rostélya
eltakarta, mégis tudta, hogy a királykéken világító vizorok mögül Kitti
Renoir méregeti.
A canis támadott. Varázsigét mormolva pillanatok alatt összegyűjtötte
botjába a terem elektromos hálózatának minden csepp energiáját, majd az
egészet ráeresztette Kittire. Karvastagságú, vakítóan fehér villámok ölelték
körbe az Árnypáncélt, kis híján hanyatt döntve a nőt. Ám ettől a kevéske
egyensúlyvesztéstől eltekintve semmiféle kárt nem szenvedett, sőt, az
ÁVR magába gyűjtötte a páncélt nyaldosó energiaíveket. Mire Kraukh
rájött, hogy támadása hasztalan, az Árnypáncél már hétszáz százalékos
teljesítményen üzemelt.
A jelenlévők néhány másodperc néma csenddel hódoltak a látványnak. A
császár nem tudta, mi folyik a tróntermében, hű canisa miért csatározik
egy árnyékbrigádossal. A vendégek és gárdisták azt sem tudták, kitől
féljenek jobban, a sámántól, a brigádostól vagy vegyes megítélésű
uralkodójuktól. Kraukh pedig azon tanakodott, mihez kezdjen most, mert a
legerősebb varázslatát vetette be Kitti ellen, de a nő éppen csak megbillent
tőle.
Egyedül az ezredes mondhatta el magáról, hogy tudja, mit csinál. Ő, és a
Kraukh akcióját követően kiszabadult Rini.
– Befejezted? – intézte kérdését Kitti Kraukh-hoz. A canis botját
védekezően maga elé kapta, és elmormolta az általa ismert legerősebb
mágikus védőpajzsot megteremtő igét.
Szüksége is volt rá, mert Kitti tenyeréből majdnem akkora erejű villám
csapott ki, mint amit ő használt. A nyaláb egy része szétfröccsent a
mágikus pajzson és agyoncsapta a közelben állókat, a maradék azonban
átjutott a vibráló energiamezőn, pozdorjává zúzva a sámánbotot, és úgy
megvágta Kraukhot, hogy röptében letarolta Grahish adoniszi szobrát.
 Kitti szomorúan konstatálta, hogy a canis túlélte az elektromos
cirógatást, noha egy darabig nem fog felkelni. Tovább azonban nem
foglalkozhatott vele, mert a testőrök megneszelték, hogy ez az
árnyékbrigádos bizony nem a császárt jött megvédeni.
Pedig jobb lett volna, ha nem Kittivel foglalkoznak, hanem az
uralkodójukkal. Rini Grahish mögé osont és szorosan átkarolta a nyakát.
Pillanatok alatt elroppantotta volna a satnya nyakat, ha Grahish nem esik
pánikba és csap hátra vakon a karddal. A penge végighasított Rini csupasz
hátán, aki erre elengedte a férfit.
Grahish köhögve bukott előre. Rá nem jellemző módon sikerült
megőriznie lélekjelenlétét. Talán a düh, vagy valami mélyebb ösztön
hajtotta, nem tudni, de megfordult és magasba lendítve kardját lesújtott
Rini fejére.
Az egykori udvarhölgy sem volt éppen első bálozó. Több tapasztalattal
rendelkezett a közelharc terén, semmint hogy egy eszét vesztett császár
kettébe hasíthassa a fejét. Elkapta a férfi karját, majd a lendületet
kihasználva áthajította a páncélzattal együtt hatvan kilót, ha nyomó
Grahisht a válla fölött.
A császár hátszaggató puffanással zuhant bele a medencébe.
Rini megindult felé, szerette volna kitekerni a nyakát, de aztán eszébe
jutott valami sokkal fontosabb. Odasietett az aréna hologramjához.
– Te jössz, Chris! – hajolt a miniatűr épület fölé. Annak csataterén egy
ujjnyi magas férfi feléje bólintott.
Aztán Rini hasító fájdalmat érzett a hasában. A császári plazmakard úgy
szaladt át rajta, mint lézerkés a mimetikus műanyagon. Grahish a föléhez
hajolt, nyála a vállára csöpögött.
– Na, merre húzzam ki? – forgatni kezdte a sercegő plazmanyalábbal
körbevett pengét. – Fölfelé, lefelé, vagy esetleg oldalra? Azt hiszem,
fölfelé lesz a legjobb, az sokkal látványosabb – jutott dűlőre, és
megrántotta a kardot.
Az ekkor becsapódó plazmanyaláb pont a markolat és a penge
csatlakozásánál találta el a kardot és hasította ketté, ezzel megmentve Rini
életét. Grahish dühösen meredt megrövidült fegyverére, majd gondolkodás
nélkül támadója felé hajította.
A markolat koppanva pattant le az Árnypáncélról. Grahish felnézett a
fölé magasodó nőre, bele a fejének szegeződő Bulletstorm csövébe. Lába
mellett takaros, sárgás-vöröses tócsa gyűlt össze, körülötte a levegő
elviselhetetlen bűzzel telt meg.
– Tűnés! – dörrent rá Kitti.
 Ha Grahish nem bukik fel halott testőreiben és vendégeiben,
valószínűleg hipersebességre kapcsolt volna futtában. Kitti mit meg nem
adott volna azért, hogy lelőhesse. Csakhogy a császár az ÁVR egy
változatát használta, így Kitti jelenleg sehogy sem tehetett kárt benne. Más
tennivalója nem lévén az ölébe fektette az ájulással küzdő Rinit, miközben
állapotfelmérést végzett és egy ikonból előhúzta egészségügyi
felszerelését.
– Lina, gyere értünk.
Egy kilométerrel lejjebb a Birodalmi Palota hangárjának kapuja
kirobbant. A tűzförgetegből puskagolyóként lőtt ki a Lina.
 58.

Christophe igyekezett nem foglalkozni azzal, ahogy Grahish leszúrja Rinit.

A szívébe hasító tehetetlen dühöt és kétségbeesést lelke mélyére száműzte,
majd Waltz kezébe nyomta az MMX Art of Lasert.
– Drukkoljon! – Azzal Toldija minden csepp energiáját a pajzsába
pumpálva, ültéből felpattanva futásnak eredt, el a rohamosztagosok mellett,
kikerülve a lézeresőt, és megtorpant az aréna közepén.
– Mi a francot csinál, Beck? – hallotta Rozsenko hangját a csata zaján
keresztül.
Felnézett az égre. Örömmel látta, hogy a létező összes kameradroid
körbedöngi a magasban. Valahol, messze az arénától a Néptájékoztatási
Hivatal székházának mélyén egy mindent látó stúdió sötétjében Tirzah
Shein kiadta a parancsot: amíg a császár vagy Chhaya másképpen nem
határoz, a kamerák le ne vegyék a lencséjüket Christophe-ról. Aztán
elhagyta a stúdiót.
Christophe lehunyta a szemét és széttárta karját, hogy a lehető
legnagyobb felületet tegye szabaddá testén. Kizárta tudatából aggodalmát
Kitti és Rini iránt, a hányingerét, a félelmét, a pajzsán sziszegve
szétfröccsenő energianyalábok hangját. Nem törődött a Toldi
vészjelzéseivel sem, se azzal, hogy Rozsenko, Monique, Waltz és Tom
milyen állhatatosan próbálják távol tartani tőle a rohamosztagosokat.
Amikor úgy érezte, sikerült eléggé kirekesztenie magából a külvilágot,
felkapcsolta a SkyLightot, és alámerült a memóriájába. De ezúttal nem az
ott elrejtett adatbázisból merített, hanem az eredeti funkcióját hívta le.
Hiszen az a SkyLight már az adatbázis előtt halálos fegyver volt.
A memóriájában megtalálható volt minden anyag, amit Christophe a
Néptájékoztatási Hivatalban eltöltött hét éve alatt elkészített. Csaták,
amelyek elvesztésekor a függetlenségiek inkább felrobbantották a várost,
nehogy felszabadítsa azt a Birodalom. Lázongó canis falvak, ahol minden
embert lemészároltak, ezért az Árnyékbrigádnak kellett rendet teremtenie.
Az uralkodó ellen lázadó árulók vagy a békés járókelők között fegyveres
összecsapást szító terroristák tárgyalásai. Ezek és ezeknél is
megdöbbentőbb híranyagok lapultak a SkyLight HAMISSÁG címkéjű
könyvtárában.
 De létezett egy IGAZSÁG mappa is, ez volt Christophe biztosítéka és
fegyvere, hatalmának forrása. Ebben csaták szerepeltek, amelyek folyamán
a Birodalom városokat robbantott fel, hogy elpusztítsák az ott rejtőzködő
függetlenségieket. Falvak, ahol az Árnyékbrigád lemészárolt minden
canist, amikor azok megpróbálták megvédeni kicsinyeiket a
rabszolgakereskedőktől. A Birodalmat megreformálni kívánó emberek
koncepciós perei, és békés tüntetők közé lövetés. Ezek és ezeknél is
szörnyűbb anyagok szerepeltek ebben a könyvtárban.
Christophe Beck ebből, valamint az elmúlt hónapok felvételeiből
készítette el azt a hírbombát, amit a Szent Mihály Császár Sportcsarnok
csatatérré vált küzdőterén kívánt felrobbantani.

***

A páholy lezuhanását csak azért élte túl az ott összegyűlt vendégek java
része, mert a robbanás előtti kiélezett helyzetben rengeteg pajzsot
felkapcsoltak. Persze az alacsonyabb teljesítményű védelmi rendszerek
tulajdonosai közül a pechesebbek így is életüket vesztették, de a Birodalom
új vezetésének legtöbb tagja túlélte a merényletet.
Chhayát Prescott ezredes és Arrata húzta ki a roncsok alól. A nő ruhája
elszakadt, és rettenetesen fájt az egyik válla, de ez volt minden baja. Nem
csoda, saját Warlord IV-esén túl három ÁVR pajzsa is körbeölelte.
Vito Zolezzi sem járt sokkal rosszabbul, hála a vatikáni pajzsnak. Ugyan
reverendája megpörkölődött, pileólusa elveszett, és több zúzódást is
begyűjtött, a bomba mellett ülve igazán nem panaszkodhatott. Sőt, hálát
adott Chhayának, amiért egymás ellen fordította az asszaszinokat és az
árnyékbrigádosokat, hiszen miattuk kapcsolta fel a pajzsot. Nélkülük most
nem Dario Leonéval húzná ki a sérülteket a roncs alól, hanem valami
olyasmi történt volna vele, amire egyelőre nem volt felkészülve.
Arrata és Levine jobban megsínylették a kalandot, főleg Levine. Bár a
kialakult helyzetben felkapcsolta a pajzsát, az Alamut minden energiáját
felemésztette a detonáció, így a zuhanást már a védőmező nélkül szenvedte
el. Ez csontjai épségébe és számos seb beszerzésébe került. Ennek ellenére
élt, bár az eszméletét elvesztette, és valószínűleg meghal, ha hamarosan
nem kerül orvosok kezei közé.
Arrata a robbanáskor kirepült az ablakon. Ezt még akár szerencsének is
lehetett volna nevezni, ha az egyik leszakadt paral nem zuhan rá. Ezt még
átvészelte, de a testére ható fizikai erők átütötték a padlón az alatta lévő
közlekedőfolyosóra, és ez nyomot hagyott rajta. Ráadásul a paral az utolsó
csepp energiát is kipasszírozta az Alamutból.
Azzal a szándékkal tért vissza, hogy egyszer s mindenkorra megölje
Rozsenkót. Ekkor meglátta a császári páholy roncsát és az ott ügyködő
brigádosokat, úgyhogy úgy döntött, előbb segít nekik, aztán ráér megölni
Rozsenkót.
Chhaya még mindig riadt volt. Semmire sem emlékezett attól kezdve,
hogy Christophe sakk mattot kiáltott. Az ő szemszögéből az egyik
pillanatban még a férfi halálát kívánta, azután pedig a roncsban ébredt,
fölötte egy lángoló acélkeramit gerendával, amitől csak a folyamatosan
gyengülő Warlord IV energiamezeje óvta meg.
Pár perccel később jutott el hozzá Prescott, és húzta ki.
– Jól van, úrnőm? – kérdezte az ezredes aggodalmasan.
– Azt hiszem – hebegte Chhaya bizonytalanul forogva. Az aréna
csatatérré változott, csak sajnos nem olyanná, amilyenné szerette volna.
Jobbra tőlük rohamosztagosok lövöldöztek Rozsenkóra, Waltzra, egy
kiborgra és meglepetésére, az asszaszinnak öltözött Monique Deneuve-re.
Chhaya nem értette, hogyan lehetett életben, amikor jelentést kapott a
BHEH-tól a nő haláláról. Továbbfordította tekintetét, hogy keressen
valakit, aki választ tud adni erre a kérdésre, s ekkor meglátta a tér közepén
Christophe Becket.
Chhaya eltátotta a száját, és ahogy a többiek követték a tekintetét, nekik
is koppant az álluk a homokban.
Christophe mellényéből milliónyi hajszálvékony energiaszál indult ki,
lombkoronaszerűen a magasba törtek és körbeölelték a középen futó
holofelvételeket. A szálakon végig, mint óriási levelek, osztott
virtuálmonitorok pörögtek lassan. Rajtuk a Birodalom elmúlt hét évének
eseményei futottak, két változatban. Egyik felükön vörös keretben,
színesen villogó hazugság felirattal az, amit a hírműsorokban leadtak,
mellettük zöld keretben, igazság felirattal a valóság eseményei.
Középen pedig különböző holók váltották egymást. Először Astridot,
Rinit és Christophe-ot ábrázolták a Fellegvár egyik romos folyosóján.
– A császárságot olyan emberek vezetik, akiknek érdekeltségeik vannak
itt. Üzletemberek, jórészt. Kirakati baba vagyok, akire rázúdulhat a
népharag, miközben ők vígan folytatják üzelmeiket – járta be az arénát
Astrid szomorú hangja, majd váltott a kép. Ezúttal Rozsenko szerepelt
Árnypáncélban, amint lelövi a császárnőt. Aztán újabb váltás, és megint
Astrid volt, pár évvel fiatalabban. Kedvesen mosolygott, de szomorúan
nézett maga elé.
 – Hugo, öreg barátom. Én voltam a Kardinális. Apámtól vettem át e
szerepet, ő volt az, aki a kezdet kezdetén segített nektek a
Konstantinápolynál. És ha ezt az üzenetet látod, az azt jelenti, hogy
meghaltam. Ne bánkódjatok. A népéért meghalni, nincs ennél szebb halál
egy uralkodó számára.
A hologram megint megváltozott, és Chhaya szembe találta magát
néhány órával korábbi önmagával. A rémülettől a torkára forrt a sikoly.
– Igen, Beck, az én birodalmamat! Én sugalltam Grahishnak, hogy
pusztíttassa el a Szenátust, és amikor majd a szenátorok pénzüktől
megfosztott barátai megöletik azt az állatot a trónon, engem fognak
császárrá koronázni!
– Öljék meg! – szakadt ki Chhayából öntudatlanul a parancs, amikor
ráébredt, mit lát. Olyan dühös, olyan kétségbeesett lett, hogy egy pillanatra
a valóságérzékelését is elvesztette. Csak Prescott ezredes szava térítette
magához.
– Ne mozduljanak! – utasította Frenkie őrmestert és Clarke hadnagyot.
Chhaya olyan hirtelen kapta oda a fejét, hogy beleszédült.
– Ezredes, parancsot adtam! – kiabálta haragtól reszelőssé vált hangon.
Annyira feszítette a düh, hogy körmeivel a tenyerébe vájt. Szeméből
kicsordult a könny.
Prescott vállon ragadta a nőt és durván leültette egy roncsdarabra.
– Megfeledkezett arról, hogy csak a császártól fogadunk el parancsot.
Maga nem az, hölgyem! – A nem szót úgy nyomta meg, mintha már rég
rájött volna valami titokra, és ezzel akarná ezt jelezni. – Grahish császár
utasítása szerint meg kell védenünk, de jelenleg nincsen veszélyben.
– Ezért a fejét veszem, ezredes! – toporzékolt Chhaya.
– Miért, mert teszem a dolgomat? Nem ezt a fanatizmust szereti
bennünk? Hogy ártatlanokat is meggyilkolunk az uralkodó parancsára? Hát
élvezze ki!
– A fellegvári csata összekuszálta a terveimet – folytatta a holo-Chhaya,
és az igazi nem mert felnézni rá. – Astridot Xaviernek kellett volna
megölnie. Transzporter- vagy kompbaleset, mindegy. Sajnos nem sikerült
időben kivonnunk a forgalomból Monique Deneuve-öt, így Xavier sem
kerülhetett a BHEH élére.
Chhaya hirtelen ötlettől vezérelve felugrott és megkerülte a roncsot. A
túloldalán Arratát találta, aki Levine-t igyekezett magához téríteni.
– Arrata! Ölje meg Becket! Ölje meg, és kap tőlem egy egész bolygót.
Arrata összehúzott szemmel méregette az őrület határára sodródott nőt,
majd kíváncsian Christophe felé pillantott. A hologramon éppen egy
rohamosztagos alakulat végzett mészárlást valamiféle tüntetésen. Arrata
úgy tudta, hogy ebben a mészárlásban halt meg Hugo Waltz felesége.
– Parancsára – tette le az eszméletlen Levine fejét a földre, majd
megindult Christophe felé.
Harcászati rendszere azonosította a csúnyán meggyengült Toldit, majd
megállapította, hogy a pajzs már elég gyenge egy lassan haladó szilárd
tárgy átengedéséhez. Megigazította az öltönye rejtett zsebébe bújtatott
dobótőrt. Robbanópengéje energiaelnyelő réteggel volt bevonva.
Könnyűszerrel átjut majd a Toldin és felrobbantja Christophe-ot.
Legnagyobb örömére útját állták.
– Remek! – mondta Arrata kedélyesen Rozsenkónak. – Akkor
eldöntjük?
– El – bólintott az egykori igazgató, arca pirult az izgalomtól. Minden
érzékszerve és a Főnix összes érzékelője az asszaszinra irányult.
Megtehette, amint Arrata elé lépett, a rohamosztagosok azonnal másfelé
fordították fegyvereiket. Nem akartak beleavatkozni egy árnyékbrigádos
felderítő specialista és az Asszaszin Rend nagymesterének párviadalába.
Milyen rendes tőlük, futott át Rozsenkón a gondolat.
– Azt mondta, hogy nem lenne fair küzdelem – mutatott kettejükre
Arrata, kicsit oldalra lépve.
– És maga egyetértett.
– Igen, túl öreg! – Azzal Arrata meglendítette karját.
A tőr kiugrott öltönye ujjából, begyújtotta aprócska hajtóművét, és kilőtt
Rozsenko felé. Aztán az orgyilkos vezér legnagyobb meglepetésére
ellenfele kifordult a fegyver útjából. A penge átsuhant a gyengülő pajzson,
végigkaristolta a páncél vállvértjét, majd tovarepült. Rozsenko közben
célzás nélkül tüzelt a Bulletstormmal.
Arrata ugrott, átgurult a vállán, majd talpra szökkent. Elégedett mosolya
azonban lehervadt az arcáról, mert Rozsenko nem egy lézernyalábot lőtt ki
rá, hanem három apró rakétát. Ugrásával ugyan elkerülte a középen repülő
töltetet, de ezzel pontosan a bal szélsővel került szembe. A detonáció
cafatokra tépte Arrata nagymester felsőtestét.
Gyors halála volt.
 59.

Christophe befejezte az adást. Az energiaszálak úgy váltak le róla, mintha

elvágták volna őket, majd a virtuálmonitorokkal és a hologramokkal együtt
elenyésztek a levegőben. Nagyot fújt. Sikerrel járt, bár az eredmény
valószínűleg még váratni fog magára. Idő kell, hogy az emberek
feldolgozhassák a látottakat, megértsék a jelentőségüket és eldöntsék,
hogyan legyen tovább. De nem volt kétsége afelől, hogy néhány héten
belül Grahish kénytelen lesz lemondani a trónról. Az Igazi Bizánci
Birodalom ezzel megkezdte haláltusáját.
A Toldi szinte ráüvöltött. A pajzsa olyannyira meggyengült, hogy egyes
sugarak erejüket vesztve képesek voltak áttörni. Az egyik ilyen
plazmanyaláb térítette magához elégedett fantáziálásából: a kezét súrolva
megégette.
Christophe megfordult, hogy visszarohanjon Waltzhoz. A tábornok fejét
a roncsok mögül kidugva éppen össztüzet zúdított a Christophe felé
nyomuló rohamosztagosokra. Nem tudott bennük kárt tenni, mert a férfi
pont a célvonalban állt, de legalább bizonytalanná tette előretörésüket.
– Mozdítsa a seggét, Beck! – üvöltötte közben Rozsenko. Az egykori
árnyékbrigádos páncélja védelme alatt oldalba kapott néhány Waltz felé
sunnyogó rohamosztagost. Monique őt fedezte, közben Tom a nőre
vadászókat igyekezett eliminálni, saját testi épségével mit sem törődve.
Christophe mindennek a közepén állt. Hamar realizálódott benne, hogy
az arénából számukra nincsen kiút, legalábbis gyalogszerrel már
semmiképpen sem. Ha a Lina nem fut be másodperceken belül, a túlerő
felőrli őket.
Egy lézernyaláb szállt el a szeme előtt, olyan közel, hogy érezte az abból
áradó hőséget. Megfordult, és meglátta a lezuhant páholynál gyülekezőket.
Chhaya lőtt rá egy Laserrainnel. Máskor lágy vonásai eltorzultak tébolyult
dühétől.
Mögötte a három árnyékbrigádos nem mozdult, még akkor sem, amikor
a nő megindult Christophe felé. Ellenben Dario Leone és Vito Zolezzi
utánaugrottak, megragadták a vállát és minden tiltakozása ellenére
visszafelé húzták.
 Christophe-ot megbabonázta a látvány. Egyszerűen nem tudta elfordítani
a tekintetét a birodalmiakról. Csak állt ott, pislogás és lélegzetvétel nélkül.
A világ elsötétült körülötte, csak Chhayát, Leonét és Vito Zolezzit látta
élesen. Aztán már csak az egyiküket.
A Toldi riadót fújt, a pajzsa vibrálva összeomlott. Abban a pillanatban
egy vékony karon ülő erős marok ragadta meg a vállát.
Waltz Chhayáék felé tüzelt az Art of Laserrel, miközben maga után
húzta a kábult férfit. Ám Christophe térde pár lépés megtétele után
megrogyott, a férfi a földre zuhant. Az öregember lenyúlt, hogy felemelje,
de abban a pillanatban három lézernyaláb suhant át a mellkasán. Hugo
Waltz tábornok holtan dőlt el.
Aztán Christophe pislantott egyet, és egy romok uralta, erdővel
körbenőtt domb tetején találta magát. A nap felkelőben volt, felhasította a
csillagpettyes eget, de melegét még nem lehetett érezni. Hűvös, pirkadati
szellő simogatta az arcát. Nem messze a domb tövében mocsárral
szegélyezett kanyargós folyó zúgott sebesen.
A kőromok között egyetlen épület maradt épen, valamiféle templom.
Körülötte földbe süllyesztett folyosók kacskaringóztak omladozó
kőfalakkal, amelyek itt-ott a felszínre is kinyúltak, az idő múlásával
elkopott épületek mementójaként.
Már jártam itt, eszmélt rá. Korábbi látogatásának emlékére émelygés
fogta el. Félelemtől reszketve fordult a folyó felé, de nem látta a révészt,
viszont szembe találta magát a fekete öltönyös, vérvörös nyakkendőt viselő
Christophe Beckkel. Most is napszemüveget viselt, s szeme vörös izzása
ugyanúgy átsütött az éjsötét lencséken, mint korábban.
– Üdv, örülök, hogy újra látlak, Chris.
– Én nem annyira – szaladt ki Christophe száján. – Már jártam itt…
– Bizony.
– De eddig nem emlékeztem rá.
– Mindennek megvan a maga ideje. Annak, hogy tudatos állapotodban
emlékezz erre a helyre, még nem jött el.
– A kompbaleset után kerültem ide. Akkor haldokoltam. Most is a
halálomon vagyok?
Az öltönyös Christophe kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve elindult
felfelé a templomhoz vezető lépcsőn. Az igazi Christophe nem követte, így
félúton megállt.
– Bizonyos értelemben igen, bár most egy másfajta halálnem
mezsgyéjére kerültél. Akkor azért hoztalak ide, hogy megvédjem a
tudatodat. A canis sámán megóvta a testedet, de az ereje kevés volt a
szellemed megtartásához. – Szembefordult önmagával. – Közbe kellett
lépnem. Még jó, hogy van egy SkyLightod.
– Lementetted a tudatomat? – lépett fel utána a lépcsőre Christophe.
– Így is fogalmazhatunk, bár igen leegyszerűsített formája ez annak, amit
valójában tettem. Mindazonáltal nem untatnálak a részletekkel. Majd ha
eljön az ideje, úgyis megérted.
– És most minek jött el az ideje, ha szabadna tudnom?
– Hogy nekilássunk a célom beteljesítésének.
– Legutóbb nem tudtad, miért hoztak létre – emlékeztette Christophe
nagyon rosszat sejtve.
– Az akkor volt. Mint említettem, mindennek megvan a maga ideje. –
Lehúzta öltönyét és laza mozdulattal a vállára kanyarította.
– És mi lenne az oka a létezésednek?
– Jelenleg annyi, hogy megtedd az első lépést.
– Miféle lépést?
– Már megtetted.
Christophe szeme előtt a tájat vakító fehér fény borította el, miközben
fejébe olyan erős fájdalom hatolt, mintha valaki belülről kifelé akarna
lyukat fúrni a koponyájába.
Felordított.
 60.

Christophe orrát a füst és az ózon keveredéséből létrejött édes-szúrós szag

csapta meg. Szemhéja felpattant. A látványban egyszerre lelte örömét és
borzasztotta el. Rozsenko hajolt fölé, aranyszínű sisakba bújtatott fejét
glóriaként vette körbe a fölötte ragyogó Nova Roma.
– Mi történt?
– Elájult – felelte Rozsenko, és egyetlen rántással felültette Christophe-
ot. Monique ott térdelt mögötte, mindkét kezében egy-egy fegyverrel, és
folyamatosan ontotta magából a halált.
Valami súlyos zuhant be melléjük. Porfelhő emelkedett fel a talajról,
beburkolva az igencsak viharvert Tomot. Két alsó karját ellőtték,
mellkasából lógtak a vezetékek, és egyik lába tehetetlenül lógott törzséről.
Arcáról jórészt leégett a hús, csak jobb szeme körül volt ép a bőr.
Ruhájának cafatjai biofolyadéktól ázottan vagy megpörkölődötten lógtak a
testéről.
– Fejeket lehúzni! – utasította géphangon az embereket, majd széttárta
karjait.
Felsőteste forogni kezdett a gerincoszlopán, miközben folyamatosan
tüzelt a kezében tartott Laserrainekkel, komoly fejfájást okozva a
rohamosztagosoknak.
Christophe akkor vette észre Waltz holttestét, amikor lebukott a halálos
ventilátorrá változott kiborg elől. A tábornok pár méterre feküdt tőle,
füstölgő mellkassal. Halott szeme őrá meredt, arcán még mindig ott volt az
a nagypapás mosoly, ami úgy idegesítette Christophe-ot.
– Ne! – kiáltott fel, és megpróbált a tábornokhoz rohanni.
Rozsenko visszarántotta a földre.
– Neki vége, Beck, és hamarosan nekünk is.
Egy minirakéta száguldott el a fejük fölött, és telibe találta Tomot. A
robbanás leverte a kiborgot a lábáról, letépte a karjait és félbehasította a
törzsét. Mellkasa megmaradt része a fejével együtt a trió mellett ért földet.
– Aucs – nyögte recsegő, sercegő hangon a gép. – Főnök, ha ennek vége,
szabadságra mennék. De most dobjon oda közéjük, hadd rágcsáljam el a
gigájukat!
 Rozsenko nevetve rázta a fejét, aztán Christophe kezébe nyomta az Art
of Lasert, megcsókolta Monique-ot, majd felegyenesedett. Erre a
lövöldözés alábbhagyott, az ég elsötétült.
– Én jövök! – És már indult is a végső rohamra. Aztán hanyatt esett,
ahogy Monique elkapta a vállát és lerántotta a földre. Ezzel éppen csak
elkerült egy protonnyalábot.
– Nyugi, Zsenko! – mutatott fölfelé a nő.
A Lina bálnaszerű törzse ereszkedett lefelé. Fedélzeti fegyverei tűz alá
vették a rohamosztagosokat, nyitott rámpáján pedig ott állt Gizmo és az
Árnypáncélba bújt Kitti. Ők is a rohamosztagosokat lőtték.
Rozsenko felkapta Tomot és Monique kezébe nyomta, aztán átkarolta
két társát. A páncél utasítására megmerevítette a karlemezeket, szorosra
fogva ezzel Monique-ot és Christophe-ot. A hátirakétát begyújtva egyetlen
szökkenéssel felröppent a Lina rámpájára.
– Megvagyunk, anya, mehetünk! – kiabált Kitti az Árnypáncéltól zord
hangon.
A Lina máris emelkedni kezdett, a rámpa villámsebességgel bezárult.
Kitti és Rozsenko a pilótafülke felé rohanva kapcsolták le magukról
páncéljaikat. Közben a hajó érezhetően felgyorsult, a hajtóművek az egész
vázat megremegtették. Monique ölbe vette Tomot és Rozsenkóék után
indult.
– A tábornok? – kérdezte Gizmo, bizonytalanul nézve hol a falat bámuló
Christophe-ra, hol a távolodó nőre. Monique megfordult, megrázta a fejét,
majd folytatta útját.
– Minden rendben ment a hivatalban? – kérdezte szaggatottan
Christophe. Amikor szembefordult Gizmóval, a fiatal híradástechnikus
nem tudott megszólalni döbbenetében. Christophe szeme könnyektől
csillogott. – Minden rendben ment?
– I-igen – nyögte ki nagy nehezen a választ Gizmo.
Christophe egy rendben keretében megveregette a férfi vállát, aztán
átment a pilótafülkébe.
A Lina közben elérte a felső légkör határát és kilépett a csillagpettyes
semmibe. Kitti kormányozott, Rozsenko a tüzér szerepét töltötte be. A hajó
körül tucatnyi Corsair űrvadászgép dongott, és egy kisebb hadihajóflotta
zúdított rájuk lézeresőt. Rozsenko mindent megtett, hogy távol tartsa
maguktól a Corsaireket.
A Lina hasán és hátán egy-egy forgatható quadlézerágyú foglalt helyet,
szárnyai végén rögzített, duplacsövű ionvetők csüngtek, az orrában pedig
protontorpedóvetők bújtak meg. A klipper kategóriában ez a
fegyverarzenál kiemelkedő volt, mégsem bizonyult elegendőnek ilyen
túlerővel szemben.
A Corsair vadászgépek lézereikkel meggyengítették a Lina pajzsát,
elállták az útját és ellehetetlenítették a manőverezést, miközben egy cirkáló
tűnt elő a nagyobbik hold, a Konstantinápoly mögül. Külső
felfüggesztésein tizenkét vadászgép sorakozott. Amint a Lina felé
fordította az orrát, útnak indította halálos rakományát.
Ám az új Corsairek nem a Linára lőttek, hanem a birodalmiakra. A
cirkáló is a byzantiumi flottát vette tűz alá, elporlasztva azok vadászgépeit,
torpedókkal megsorozva a kisebb hadihajókat. Aztán váratlanul több, a
császárság felségjelét viselő hajó is lőni kezdett a sajátjaikra.
– Itt Esteban Rodey tábornok – csendült egy orrhang a hangszórókból,
az általános katonai csatornán –, a Bizánci Lojalista Hadsereg parancsnoka.
Az Igazi Bizánci Birodalom árulóihoz szólok. Grahish császár és Chhaya
fejedelem trónbitorlók és gyilkosok, nem jogos uralkodói a Birodalomnak.
Mindenki, aki parancsaikat követi, adja meg magát! Kapcsolják le
fegyvereiket és pajzsaikat, és a szavamat adom, hogy igazságos
tárgyalásban lesz részük.
– Baszd meg, Esteban! – reccsent egy dühtől remegő női hang
ugyanazon a frekvencián. – Nem adjuk meg magunkat rohadt árulóknak!
Kitti nem várta meg a riposztot, inkább csatornát váltott és éles
fordulóba vitte a hajót. Újabb hang töltötte be a pilótafülkét.
– Bocsánat a késésért, Lina – reccsent Casey őrnagy hangja. – Nehéz
volt meggyőzni a lojalista erőket arról, hogy most támadjanak.
Tizenkét Wildcat űrvadászgép suhant el a Lina mögött, lézeresőt zúdítva
azokra a Corsairekre, amik a Lina nyomában maradtak a kialakult káosz
ellenére. Aztán a gépek gyémánt alakzatba rendeződve támogató pozíciót
vettek föl a klipper körül.
– Az út tiszta, az ablak nyitva.
– Vettem, Krampusz Egyes, találkozunk a túloldalon. – Azzal Kitti
bevezette a Linát a mélyűrbe.
 61.

Chhaya az irodája erkélyén ült a Birodalmi Palotában, és a kezében

gubbasztó selymes tollú kiborg galambot simogatta. Az épület jórészt
kiürült. A tisztségviselők félelemből vagy dühből nem jöttek dolgozni, a
Testőrgárda egy része beállt a magukat Bizánci Lojalista Haderőnek
nevező lázadók közé, a császári udvartartás pedig elmenekült a
Byzantiumról, vagy meghalt, miközben ezen fáradoztak.
A Birodalom lángokban állt. Christophe műsora napok alatt elérte a
célját. A lojalista hadsereg – ami azon katonákból verbuválódott, akik már
a Szenátus felszámolását sem nézték tétlenül – kezdett terebélyesedni,
ahogy a Birodalmi Hadseregből többen is az oldalukra álltak. Aztán az
Árnyékbrigád is elfordult a császártól, őket követte a BHEH és a BBSz. A
három fegyveres szervezet eltűnése után a canisokat már semmi sem fogta
vissza. Nekitámadtak az őröknek a munkatáborokban és a
rabszolgapiacokon. Végül az őslakosok felkelésének híre felszította a
dühödt polgárokat.
Először csak felszedték az utakat, gravókat rongáltak. Később
felgyújtották a Néptájékoztatási Hivatal székházát, barikádokat emeltek az
utcákon, megtámadták a rendvédelmi erőket, a katonákat, és miután
fegyvereket szereztek, a Fellegvár ellen vonultak. Az erőszak terjedt. A
széthúzó hadsereg és a megfogyatkozott rendvédelem nem tudta, és
igazából nem is nagyon akarta feltartóztatni őket. A lázadók pedig Grahish
és Chhaya fejét akarták.
Chhaya már várta, mikor lép be valaki az ajtaján és lövi agyon. Tudta,
hogy ez a sorsa, nem fogják neki megbocsátani a tettét. Pedig helyesen
cselekedett. Christophe-nak igaza volt, most már belátta. Egy oldalon
álltak. Christophe és Astrid ugyanazért harcoltak, amiért ő. Egy független
Birodalomért. Csak ők nagyobb perspektívában gondolkodtak.
Ha kinyitotta volna a szemét, ha legalább egyszer meghallgatja Astridot,
ha nem lett volna féltékeny unokatestvérére, vagy csak hisz Christophe-
nak, mindez nem történt volna meg. De ő hitt a saját propagandájának, hitt
abban, hogy a Néptájékoztatási Hivatal egykori igazgatója áruló. Féltékeny
volt Astridra, amiért ő szerető családban nőhetett fel, nem látott túl a
császárnő hálátlan viselkedésén. Nem nézett a maszk mögé.
 Felnevetett. Hát mindketten ugyanolyanok voltak. Maszkot viselő, a
saját céljaikért vasakarattal küzdő nők. A sors már előre kijelölte az
útjukat. Mert efelől sem volt kétsége, hogy a sors akarta így. Szenvedésre
teremtetett, nem lehet öröme az életben.
– Elnézést, úrnőm – lépett ki az erkélyre egy fiatal lány. Chhaya nem
nézett felé. Nem akarta látni a lány arcán a szánalmat és a félelmet.
– Mondtam, hogy menj el.
– Igen, én csak… – Elnémult.
– Csak?
A kiborg galamb riadtan felszökkent a levegőbe, és hangsebességre
kapcsolva elrepült. Chhaya nem értette, mi riaszthatta meg a mesterséges
állatot.
Lövés dördült. A szolgálólány fejének darabkái beterítették Chhaya
tarkóját, aki sikoltva perdült meg. A rátörő döbbenet elfojtotta a lélegzetét.
Grahish állt a szétlőtt fejű szolgálólány vért spriccelő torzója fölött.
– Csak találkozott velem – tette el fegyverét a császár. – Nem hívsz, nem
jössz el hozzám, bujkálsz előlem.
– Azt hittem, elhagytad a bolygót – mondta Chhaya remegő hangon.
Bátyja rettenetesen festett. Még mindig a fesztiválon viselt vértezet volt
rajta, de az már korántsem csillogott fényesen. Vér és ki tudja még mi
száradt rá, az elmúlt napok folyamán itt-ott behorpadt, összekarcolódott.
Grahish sem festett jobban vértjénél. Ősz haja zsíros csimbókokban
lógott a vállára, sovány arcát mocsokfoltok tarkították, szája kisebesedett.
Ahogy közel lépett húgához, a nő arcába csapott a Grahishból áradó
vizelet, ürülék, izzadság és alkohol émelyítő bűze.
A testvére lecsapott rá. Satnya fizikumához képest óriási erővel ütötte
arcon Chhayát. A nő a korlátnak zuhant és lecsúszott a földre. Könnyei
kicsordultak, arca égett.
– Felneveltelek, otthont adtam, megvédtelek és szerettelek, és te hálából
meg akarsz ölni? Mocskos ribanc! – Behajította húgát az irodába. Kétség
sem fért hozzá, Grahish erejét valamiféle drog sokszorozta meg. – Ez a
jutalma a szeretetemnek? – indult utána veszélyesen őrült eltökéltséggel. –
Hát most megtudhatod, milyen, ha nem vagyok kedves! – Lenyúlt, és a
hajánál fogva felrántotta a nőt.
Chhayán hirtelen erőt vett a düh. Elvesztette az esélyét a trónra, oda a
birodalma, nemsokára valószínűleg az élete is. De egyvalamiben biztos
volt: nem a bátyja fogja megölni, éppen ellenkezőleg, előtte fog
megdögleni. Eddig azért tűrte meg, mert kellett neki mint bűnbak. Azt
akarta, hogy a Szenátust irányító nagyságok őt lássák bábjaik pusztulása
mögött, s rajta álljanak bosszút.
Ennek vége. Már mindenki tudta, hogy Chhaya állt a Szenátus
elpusztítása mögött. Az Érdekeltség nem fog Grahishsal vesződni, őt
támadják majd meg. A napjai meg vannak számlálva, de a bátyja nem
élheti meg az ő halálát. Egyetlen dolog van még, ami örömet okozhat neki
ebben a nyomorúságos életben, és azt nem hagyja veszni.
Letörte victima feliratú gyűrűje gyémántkövét, aztán amilyen erősen
csak tudott, rámarkolt bátyja alkarjára.
Grahish fájdalmasan üvöltve ellökte magától a nőt, és lenézett a kezére.
– Mi a franc? – szaladt ki belőle a döbbent kérdés. A mocsokfoltok
között apró, véres lyuk éktelenkedett. Körülötte nagyon gyorsan lilás-
zöldes folt alakult ki, bőre felpuffadt, mintha belülről feszítette volna
valami. – Mi ez? – tisztult ki egy pillanatra Grahish elméje a rémülettől.
– Hála a kedvességedért – mutatta fel Chhaya az ujját. A gyűrű
gyémántkövének foglalatából vékony tű állt ki.
– A kurva anyádat! – lobbant új erőre Grahish őrülete. Megragadta
Chhaya ruhájának szélét, felrántotta, aztán ököllel kétszer arcon ütötte.
Harmadszorra is meglendítette a karját, de akkor a keze váratlanul
elernyedt, mintha minden csont és izom eltűnt volna belőle.
Chhaya kitépte magát Grahish markából. Hátrálva menekült bátyja elől,
mígnem megbotlott és hanyatt esett. Fájdalom nyilallt tomporába, mégis
azonnal talpra szökkent. A félelmet lassan kéjes, gonosz öröm fedte el.
Pislantás nélkül meredt a karját markolászó Grahishra. Egyetlen pillanatot
sem akart elmulasztani bátyja agóniájából.
– Az a zsibbadás, amit a karodban érzel, hamarosan eluralja a tested, de
nem fog érdekelni – mondta, hisztérikus nevetéssel keretezve szavait. –
Nem fog, mert a kezedben a méreg addigra már az idegeket fogja tépni.
Lassú, fájdalmas halálod lesz. Apánk hét órán át szenvedett, és én
kiélveztem minden egyes percét.
Forró, terhes lehelet csapta meg a tarkóját, majd valaki félrelökte.
Végigcsúszott a padlón, míg feje neki nem koppant az asztalnak. Szédülve
nézett fel. Riadalmára Kraukh hajolt Grahish fölé.
A canis sámán a térdeplő, kezét markolászó Grahishra meredt. Aztán
odacsörtetett Chhayához. Megragadta a kezét, megpróbálta megnézni a
gyűrűt, de a nő megmakacsolta magát. Erre Kraukh lesújtott a könyökére.
Chhaya karja hátborzongató reccsenés közepette fordult ki. Kraukh
megnézte magának a gyűrűt, majd visszament gazdájához.
 – Trom ardom – közölte szenvtelenül. – Az egyik legerősebb méreg ezen
a bolygón. A canisok évszázadok óta használják büntetésül az istenek ellen
elkövetett bűnök megtorlására. Nagyon ocsmány szer. Sejtről sejtre égeti
szét az áldozatot, végül nem marad más, csak egy üres váz.
– Ments meg! – kérlelte Grahish, arcán a mocsokban kis ereket vájtak a
könnyek.
– Nem tudlak, nincsen ellenszer. Talán egy öreg sámán, aki élete
százhúsz évét a gyógyításnak szentelte, megmenthetne, de te mindig is a
pusztításra ösztönöztél. Mégis segíthetek. És fogok is, mert hálás vagyok
neked. Megtanítottad nekem, mi az élet értelme, amikor kiéheztettél engem
és a testvéreimet, majd egymásnak eresztettél bennünket. Akkor, ott
megtanultam, hogy az élet célja a túlélés, hogy mindig te legyél a
legerősebb, a legelszántabb, a legcéltudatosabb és legkegyetlenebb
rohadék. – Kraukh megnyalta szája szélét. – Segítek, mert mindig jól
bántál velem, még azokban a pillanatokban is, amikor csak egy büdös
rabszolgát láttál bennem. Tényleg sokat köszönhetek neked. Ezt nem
tenném meg az apádért. Őszintén mondom: mindenért hálás vagyok,
barátom.
Azzal lecsapott Grahishra. Teljes testsúlyával a földre nyomta, majd
pofáját előrevetve fogaival feltépte gazdája torkát. Aztán megrántotta
párszor a fejét. Mohón lenyelte a férfi nyakából kitépett jókora húscafatot.
Grahish harákolva rángatózott a földön, mígnem kialudt az őrület fénye a
szemében.
Chhaya fájdalmáról megfeledkezve meredt bátyja véráztatta arcára.
Üveges tekintete őt nézte, utolsó néma szavait neki intézte. Hogy mik
lehettek azok, Chhaya nem tudta, igaz, kíváncsi sem volt rájuk. Örömét
lelte Grahish halálában, annak émelyítő durvaságában, csak egyvalamit
sajnált: nem szenvedett annyit, amennyit kellett volna.
– Gyere csak ide – fordult felé Kraukh –, hadd tudjam meg végre, mit
szeretett benned annyira Grahish.
Chhaya sosem rémült még meg annyira, mint most. A Kraukh szeméből
tükröződő vérszomj és kéjvágy a legősibb félelmeket mozgatták meg.
Erőtlen volt, karja minden mozdulatra gyomorforgató, szédítő
fájdalomhullámot küldött szét a testén, ő mégis futásnak eredt. Ki az ajtón,
át a folyosón, szaladt, amerre tudott, közben fohászkodott, hogy
találkozzon egy testőrgárdistával, vagy bárkivel, akinél fegyver van. Azt
sem bánta volna, ha őt lövi le, csak szabadítsa meg valamiképpen
Kraukhtól.
 Hideg csapta meg az arcát. Szemből jött a jeges szél, egy sebesen
emelkedő jégfal felől. Chhaya megszaporázta lépteit, de mire odaért, a fal
már magasabb volt nála. Nem ugorhatta át, és meg sem mászhatta a
csúszós akadályt. Tehetetlenül nézte, amint a jégtömb eléri a mennyezetet,
elzárva őt a menekülés bármilyen lehetőségétől.
– Drágám, ne szaladj, háljuk el a nászunk! – fordult be Kraukh a sarkon.
A véres pofa, a prédát leső ragadozótekintet, a nyakon lüktető ér és
fedetlen ágyéka láttán Chhaya öklendezni kezdett.
A földre rogyott. A félelem elgyengítette térdét, a fájdalom eltompította
tudatát. Magatehetetlenül, szinte testen kívüli élményként élte meg, ahogy
Kraukh hanyatt dönti és fölé mászik. Sorsába beletörődve meredt a
vicsorgó, csöpögő pofába.
 62.

Vito Zolezzi mindig is gyűlölte Kraukhot, így amikor meglátta, ahogy

megkísérli letépni a maga alá gyűrt Chhayáról a ruhát, éktelen haragra
gerjedt. Nem rendelkezett különösebb testi erővel és alapvetően agresszív
embernek sem mondta volna magát, ám ezúttal túlfeszítették nála a húrt.
Üvöltve vetette magát Kraukh hátára, szó szerint letépte Chhayáról, és
rongybaba módjára lökte félre a canist.
Ahogy nézte az elterülő sámánt, bánta, hogy nem hozott magával
fegyvert, vagy legalább egy üveg mentálreaktív szentelt vizet. Így be
kellett érnie az öklével. Rávetette magát a kéjmámorból kitaszított,
összezavarodott Kraukhra, és minden erejét latba vetve ütni kezdte a fejét.
Elhatározta, hogy pépesre veri ennek az állatnak a pofáját.
Sajnálatára Kraukh igen jól bírta a fájdalmat. Könnyedén lerúgta
magáról a férfit, aztán felállt, kezével bonyolult mozdulatot tett a
levegőben, és tenyerében megjelent egy éjfekete, hengeres, hosszú kristály.
Tűhegyes végével átdöfte Vito Zolezzi hasát.
– Ennyit a gardedámról. – A canis leguggolt Vito Zolezzi mellé, és
felültette a vértócsában. A férfit az ájulás környékezte. Kraukh két jól
irányzott pofonnal térítette magához. – Csuhás, csuhás, te mindig ott voltál,
amikor ez a kis cafat megpróbálta kinyírni magát. És itt vagy most is, hála
Luanának. Így végignézheted, hogyan adom meg neki, amit annyira akart:
kinyírom. Persze, mindezt nem önzetlenül, én is meg akarom kapni, amit
annyira akarok. – A szakállánál fogva Chhaya felé fordította Vito Zolezzi
fejét. – Őt. – Vigyorogva Chhaya felé indult, de a férfi elkapta a karját. –
Na, csak nem be akarsz szállni te is? Bocs, nem csípem a csoportos szexet.
– Megpróbálta lerázni magáról a bíboros kezét, ám a szorítása nem
engedett. Vito Zolezzi életereje maradékával kapaszkodott a canisba. –
Engedj el, csuhás, vagy letépem a fejedet!
– Inkább nézz bele.
– Mi van?
– Nézz bele a fejembe! – mondta Zolezzi a halál mezsgyéjén állva,
mégis úgy tűnt, isteni magasságokból szól le a canishoz. – Lásd a halálod
előtt, hogy kit próbáltál megölni!
 Kraukh pofáján zavarodottság jelent meg. Vito Zolezzi tudta, hogy a
canis nem érti, miért kéri erre, úgyhogy elengedte a karját, és bátorítóan
maga felé intett.
– Nézz a fejembe, te dög!

***

Chhaya zsigeri erővel rettegett Kraukhtól. Bénultan feküdt, amióta a canis

elkapta, s tompa elmével figyelte az eseményeket. De amilyen rémület az
uralma alá hajtotta Kraukhot, ahhoz képest az ő lelkét vidámság uralta. A
canis saját nyelvén siránkozva borult a földre. Ujjait összekulcsolva
hajbókolt, szeméből patakzottak a könnyek.
Chhaya félelme alábbhagyott a látványtól. Elméje kitisztult, teste újra
engedelmeskedett neki. Lassan felült. Rettegés, kíváncsiság és döbbenet
egyszerre bénító és élénkítő érzésével a szívében nézte, miként vizeli össze
magát a kocsonyaként remegő sámán pusztán attól, hogy Vito Zolezzi
elfordította róla a tekintetét.
– Hunyd be a szemed, kedvesem! – intézte szavait Chhayához a bíboros.
– Hunyd be, és ne nyisd ki, amíg nem szólok, bármi történjék is.
Chhaya maga sem tudta, miért, de feltétel nélkül engedelmeskedett.
Lehunyta szemét, aztán már csak azt hallotta, hogy Vito Zolezzi
fennhangon ennyit mond:
– Elátkozott lény vagy, Kraukh.
A canis erre éktelen nyüszítésbe kezdett, majd Chhayát forróság csapta
meg. Vito Zolezzi és Kraukh felől jött a bőrperzselő hőség. A jégfal
elolvadt mögötte, a pára lassan az egész folyosót betöltötte. A kíváncsiság,
hogy lássa, mi történik, erős volt Chhayában, de keményen magára
parancsolt. Csukva tartotta a szemét.
A hőség, amilyen váratlanul kerekedett, olyan hirtelen múlt el. A
folyosóra telepedő hűvös levegő kellemesen simogatta Chhaya bőrét.
Erős férfikéz érintette meg lágyan a csuklóját. Összerezzent, pedig
érezte, hogy emberi, nem canis. Viszont nem is Vito Zolezzié, az ő érintése
nem volt ilyen erős.
– Nyisd ki a szemedet, Chhaya! – mondta egy ismeretlen, mély hang.
Ugyanolyan erőt sugárzott, mint az érintés, mégis kedvesen csengett. A
szavak gyenge akcentust sejtettek, talán a Ghasszánida Kaganátusból jött.
Kinyitotta a szemét.
 Széles állú, kerek arcú férfi nézett vissza rá. Nagy, barna tekintetében
kedvesség, bátorítás és magabiztosság csillogott. Magas homlokán mély
barázdák futottak, hátrasimított barna haja nedvesen csillogott a
verejtéktől. És meztelen volt.
Chhaya akaratlanul is végigmérte az izmos, arányos testet, aztán
pironkodva kapta el a fejét, ahogy illetlen helyre tévedt a pillantása. Inkább
a férfi háta mögé lesett, reménykedve kereste Vito Zolezzit. A bíboros,
akárcsak Kraukh, eltűnt.
– Hol…? – kérdezte volna, ha a férfi engedi végigmondani.
– Kraukh nincs többé.
– És a bíboros? – A legrosszabbtól tartva tette fel kérdését.
– Én vagyok Vito Zolezzi. – Chhaya döbbent tekintetét látva
önkéntelenül is elmosolyodott. – Hosszú történet, a lényeg az, hogy nem
tudok meghalni. A vég előtt átalakulok. Megmaradnak az emlékeim, a
jellemem, minden mentális tulajdonságom, csak a testem változik meg.
Tudod, hogy így van, nem először mondom ezt el neked.
Chhaya hitetlenkedve nézett rá. Nem értette a hallottakat, nem fogta fel a
látottakat. Mégis, lelke mélyén hitt az ismeretlen ismerősnek.
– Az emlékblokkoló?
– Az emlékblokkoló – bólintott a férfi. – Amikor évekkel ezelőtt először
megmentettelek a templomban, elmondtam, hogy ki és mi vagyok, de az
elfojtó miatt csak akkor emlékszel erre, ha kikapcsolod. Ezért hívtál
mindig engem, ha véget akartál vetni az életednek.
Lassan, barátságos mozdulattal átkarolta a nőt és magához húzta.
Chhaya felismerte az ölelést. Az Vito Zolezzié volt, legalábbis részben.
Részben pedig valami újé, mintha a férfiból valami más érzés is sugárzott
volna az atyai féltésen kívül. Valami több, megnyugtatóbb, erőt adóbb.
Átölelte a meztelen testet.
– Ugye te vagy a védőangyalom, Hazes?
– Az vagyok – hagyta rá az újjászületett férfi, akit valaha Damiennek is
hívtak.
 63.

– A császár meghalt – lépett be Rini a Lina barátságos legénységi

étkezdéjébe. A hajó központjában elhelyezkedő tágas helyiség inkább volt
pihenőszoba, mintsem tényleges étkezde, noha arra is használták.
A középen elhelyezett kerek asztalt egy félkör alakú párnázott pad és két
szék vette körül. Jobbra tőle falba süllyeszthető priccs, balra a
bárpultszerűen berendezett automata konyha állt. Tom feje és mellkasa
maradéka ott hevert, kikapcsolva. Rozsenko a priccsen feküdt, álmosan
tekintett fel a belépő nőre. Christophe, Gizmo, Monique és Kitti az asztalt
körbeülve tértorpedóztak. Christophe utolsó csatahajója éppen Rini
belépésekor robbant ketté. Persze egy táblajáték elvesztésének érzése
semmi volt a hír bejelentésekor feltörő jóleső döbbenethez képest.
– Hogy? Mikor? Ki? – záporoztak mindenfelől a kérdések a
kommunikációs szobából érkező nőre.
Napok óta lebegtek a Byzantium rendszer külső peremén, minimális
energiával. Rini javasolta, hogy egyelőre ne térjenek vissza a Liga
bázisára, hátha vannak még bosszúra szomjazó asszaszinok a soraik között.
Christophe mélységesen egyetértett ezzel, noha ő más okból sem akart
visszatérni.
– Úgy tűnik… – ült le Rini Christophe mellé az asztalhoz. Monique
kikapcsolta a hologramtáblát. – Úgy tűnik, Kraukh ölte meg – mondta Rini
sötéten. – Kicsit bizonytalanok a jelentések. Állítólag széttépte a gazdáját.
– Méltó halál annak az állatnak – jegyezte meg Rozsenko, amint felült a
priccsen.
– És mi lett Kraukh-kal? – kérdezte Christophe, bár sejtette a választ.
– Nem tudni, elnyelte a föld, akárcsak Chhayát.
Ezen pár percig elgondolkodtak. Grahish halott, ennek örültek, de
Kraukh és Chhaya eltűnése nem villanyozta fel őket. Főleg a nő
aggasztotta a jelenlévőket. Bizonyította, hogy veszélyes ellenfél, aki most,
hogy már vesztenivalója sincs, még veszélyesebbé válhat.
A csendet Rozsenko törte meg.
– Honnan tudta, hogy Levine áruló?
Christophe elmosolyodott. Rozsenko napok óta bombázta ezzel a
kérdéssel. Élvezte, hogy bizonytalanságban tarthatja az egykori ezredest, és
remekül szórakozott a találgatásain. A dologban ráadásul partner volt Kitti
és Rini, a másik két ember, aki azóta tisztában volt a részletekkel, hogy
előállt a mentőakció ötletével.
Christophe a két nőre pillantott.
– Elmondjuk neki?
Mosolyogva bólintottak.
– Az asszaszin, aki megtámadott az Ikóniumon, egy igen különös
harcművészetben volt jártas. Olyan volt, mintha táncolna.
– Capoeira – vágta rá Rozsenko.
– Igen. A SkyLightból megtudtam, hogy nagyon kevés szervezet
használja, és ezek egyike az Asszaszin Rend. Levine anno, amikor elrabolt
a Byzantiumról, még a fellegvári csata előtt, capoeirával vert le.
– Ennyi? – döbbent meg Rozsenko, és tanácstalanul Monique-ra nézett.
A nő megvonta a vállát. – Ennyire alapozta az egész tervet?
– Miért, maga mire alapozta az egész Kardinális nyomozást? Vagy, hogy
Monique megsegítése a Birodalom érdeke? Ösztön, hallott már róla?
– Nekem azért tények is voltak a kezemben.
– Nekem is. Levine benne van a SkyLightban. Egy felületes vizsgálat
nem teszi gyanússá, de az én fejemben kicsit több lapul egyetlen aktánál. A
harcművészete felkeltette a gyanúm, és miután megpróbált agyonverni a
bázison, jobban utánajártam. Megdönthetetlen apasági és anyasági teszt
igazolja a rokoni kapcsolatot Levine és a szülei között. Ez viszont igencsak
furcsa, mivel Levine állítólagos anyja Perlman-szindrómában szenvedett.
Ez egy genetikai betegség, ami anyáról gyermekre száll. Az adatbázisom
szerint Levine-ben mégsem diagnosztizálták.
Várt kicsit, hogy hallgatósága megeméssze a hallottakat, aztán folytatta.
– És hogyan szólnak a városi legendák a Kaméleon asszaszinokról?
Hogy a Rend anyagilag támogat nehéz sorsú párokat, cserébe fel kell
nevelniük egy gyereket. Egy gyereket, aki látszólag normális körülmények
között él, csakhogy mindvégig asszaszinok felügyelik a taníttatását. A
Rendhez maximálisan hű, majdnem leleplezhetetlen alvóügynököket
teremtenek így.
– Bravó, Sherlock – csapta össze tenyerét Rozsenko. – És ebbe beavattad
a függetlenségieket is?
– Frászt! – legyintett Christophe. – Ha megteszem, fel kellett volna
fednem az adatbázist, ráadásul nem tudtam, hány asszaszin rejtőzik még a
Liga soraiban. És ezek közvetett bizonyítékok. Szóltam Kittinek és
Rininek, mi hárman rajta tartottuk a szemünket Levine-en. – Gizmóra
bökött. – Illetve őt és Casey-t is beavattuk az első eligazítás után. A
meglepettségüknek a Kardinálissal kapcsolatban valódinak kellett lennie,
csak így verhettük át Levine-t. Aztán már minden ment a maga útján.
Hagytuk, hogy Levine maga dolgozza ki a kiszabadításukat – mutatott
Rozsenkóra. – Biztos voltam abban, hogy csapdát állít nekünk.
Természetesen a tudta nélkül végig figyeltük a kommunikációját, így
megépíthettük a saját csapdánkat.
– Közben Casey felvette a kapcsolatot a Lojalista Hadsereggel – vette át
a szót Rini. – Chris bizonyítékaival meggyőzte őket, hogy közös érdekünk
Grahish uralmának megdöntése, úgyhogy segítettek nekünk. A jelünkre
támadásba lendültek, illetve az egyik hordozójuk fedélzetére vették a
Krampuszokat. Levine persze erről semmit sem tudott.
– Ezután már könnyű dolgunk volt – ragadta újra magához a szót
Christophe –, főleg mert Monique és Tom végig segített minket a
Byzantiumon. A mellényt, amit Gizmo rakott össze, becsempésztük a
bőröndünkben. Tom kiborg testőrként előkelő helyet szerzett magának
először a Néptájékoztatási Hivatal székházában. Ott átvehette tőlünk a
mellényt, majd Monique BHEH-s kapcsolatai segítségével bejutott az
aréna biztonsági alakulatába, ahol átadhatta nekem a mellényt, magának
pedig a Főnix rendszert – bökött fejével a kissé megfogyatkozott
testőrkiborgra. – Monique pedig eljuttatta hozzám a Toldit. Plusz, mivel
bemehetett Arratának jelenteni a díszpáholyba, elhelyezhette Kitti
bombáját a transzporter mintatárolójában.
Rozsenko és Monique elismerően bólintott.
– Amikor bejutottunk a Néptájékoztatási Hivatalba – folytatta
Christophe –, kicseréltük Tirzah mesterkártyáját.
Gizmo kuncogni kezdett.
– Az a lökött Levine – mondta, legyűrve nevethetnékjét – rájöhetett
volna, hogy nem tudjuk feltörni a hivatal biztonsági rendszereit. A teljes
hozzáféréshez szükségünk lett volna Tirzah vagy a vezető karbantartó
bioadataira. Retina, ujjlenyomat, DNS, hang, jelszó és persze a kártya.
– Egyszerűbb volt hát a kártyát kicserélni – vette vissza a szót
Christophe –, aztán Monique-ra bíztuk a többit. Levine lehallgatásának
hála, tudtuk, hogy az irodában, mindenkitől távol akarnak minket lefülelni,
szóval nyugodtan ténykedhettünk.
Most Monique-on volt a sor, hogy felfedje szerepét az akcióban.
– Kikísértem Gizmót és Sheint az irodából, majd megkértem az
igazgatót, hogy lépjen be a rendszerbe ellenőrzés céljából. Meg is tette, a
mi hamis, vírusos kártyánkat használva. Miután megfertőzte a rendszert,
gondoskodtam róla, hogy ne keverjen bajt.
 – Én pedig felvettem az alakját – mondta büszkén Gizmo. – Amint
beléptünk az irodájába, szkennelni kezdtem az álcamodulommal. Utána
eljátszhattam a szerepem. Bár be kell, hogy valljam, majd megőrültem,
annyira féltem, de egész jól lepleztem. Lehet, színésznek kellett volna
állnom? – kérdezte kissé túlságosan fennkölten.
– Suszter, maradj a kaptafánál – veregette meg a vállát Christophe, majd
odament az automata konyhához és kávét rendelt magának. A rendszer
azonnal materializált egy gőzölgő bögrével. – Kértek valamit? – fordult a
társaság felé. Mindenki megrázta a fejét, most jobban érdekelte őket a
történet vége. Christophe visszaült a helyére.
– Azért az elég vakmerő húzás volt, hogy te beépültél az Asszaszin
Rendbe – mondta Rozsenko Monique-nak, cseppnyi rosszallással a
hangjában. – A házamban megölt asszaszin nő ruháját viselted. Mi lett
volna, ha Arrata rákérdez arra, hol jártál?
– Egyszer valóban firtatta a dolgot – mondta Monique. – Azt mondtam,
hogy súlyosan megsérültem, és megmutattam neki a Xaviertől kapott
sebet. Ezzel letudta. Nagyobb gondok foglalkoztatták, inkább örült annak a
kevés embernek, aki még hű maradt hozzá. Az meg szerintem eszébe sem
jutott, hogy a Rendbe is be lehet férkőzni.
– És ha leveteti a maszkot? – rágódott tovább a kérdésen Rozsenko a nő
mellé guggolva.
– Nem tehette. Csak a nagymester ismerte az összes asszaszin arcát, és
még ő is csak négyszemközt kérhetett volna meg a maszk levételére. Ehhez
nagyon ragaszkodtak. Arrata felrúgta a szabályokat, de a többiek továbbra
sem voltak hajlandóak megválni az álarctól. Féltek egymástól, a
császárságtól, a megbízóiktól… Csak úgy kellett intéznem, hogy mindig
legyen mellettem egy másik asszaszin, és biztonságban voltam.
– Íme, a hagyománytisztelet hátránya – nevetett Christophe, szúrós
pillantást kapva Rozsenkótól. – Visszatérve, eztán már csak úgy kellett
intézni, hogy Rini eljusson a trónterembe. Bár be kell vallanom, itt egy
kevés hiba csúszott a számításba.
– Kevés? – szisszent gúnyosan Rini. – A császár győzelmi trófeája
lettem a bankettjén.
– Szerencsére a lányok remekül rögtönöztek.
– A magad nevében beszélj, engem leszúrtak.
– Engem meg meglőttek. – Christophe elégedetten pillantott
Rozsenkóra. – Ez hát a történet.
– Csoda, hogy összejött – sóhajtott az ezredes.
– A siker receptjében az is benne van.
 – És hogyan tovább?
Christophe Rinire pillantott.
– Silas hamarosan itt lesz értünk egy teherhajóval, azzal visszavisz
minket a bázisra – mondta a nő.
– Ő visz vissza minket? – kérdezte Rozsenko nem Rinitől, hanem
Christophe-tól. – Miért nem a Linával megyünk?
Christophe gondterhelt ábrázattal előredőlt. Belekortyolt kávéjába, majd
kezét összefonva rátámaszkodott az asztalra.
– Megtettem a kezdőlépést. – Tekintetét körbejáratta a társaságon. – Még
a galaxis e karját is el kell hagynom, ha nem akarok igen hamar fűbe
harapni. Ha igaza volt Astridnak az Érdekeltségről, akkor hamarosan én
leszek a legkeresettebb ember a Tejúton.
– És te vele mész – nézett Rozsenko atyaian Kittire.
– Három feladatot adtál nekem, Zsenko. Találjam meg, mentsem meg,
védjem meg. Kettő teljesítve, a harmadik folyamatban – mosolygott rá
Christophe-ra.
A férfi kedvesen megszorította a kezét.

***

Casey teherhajója másfél órával később érkezett meg. A csapat a zsilipnél

búcsúzva várt, míg a két hajó összekapcsolódott egymással.
– Miért csinálod? – kérdezte Rini egy alkalmas pillanatban Christophe-
tól. Kitti éppen Rozsenkóval és Monique-kal beszélt, Gizmo pedig még
nem ért oda a zsiliphez, így Rini félre tudta vonni a férfit. A kérdés azóta
izgatta, hogy Christophe meglátogatta az irodájában, és előadta az ötletét a
Birodalom megdöntésére. Fontos volt számára, hogy választ kapjon. Csak
így engedhette el lelkiismeret-furdalás nélkül, mi több, nyugodt szívvel
Astrid hagyatékát.
Christophe láthatta ezt a nő szemében, mert őszintén válaszolt.
– Mindenki annyira hisz valamiben vagy valakiben, hogy az életét
áldozza érte. És ez a sok hit körülöttem konvergál. Megértem ezt a hitet.
Én is ennyire hiszek a tudás hatalmában, az igazság erejében. Ezért
kutatom, és ezek tettek engem hatalmassá. A Birodalom egyik ura voltam,
ezáltal része az Érdekeltségnek. Szóval technikailag magam ellen is
küzdök. És éppen ezért nem akarom, hogy ennyire higgyenek bennem,
hogy értem harcoljanak, értem haljanak meg. Ennyit nem érek, ez az
igazság. Ők viszont – pillantott Kittiék felé – érnek annyit, hogy ha kell, az
életem adjam értük. Ideje törleszteni az adósságomat. Ideje törlesztenem
Ornellának, Variniának, Astridnak, Albertnak, Klausnak és Waltznak.
Rini bólintott. Az arénában történtek után megértette, hogy Astrid és
Petros miért Christophe-ot választották erre a feladatra. Nem azért, mert
jótét lélek, mert erkölcsös vagy hős, hanem mert képes rá. És most már azt
is tudta, hogy a férfi miért hajlandó elfogadni a rátestált feladatot.
– Azért jó páros voltunk – mosolygott rá Christophe azzal az
ellenállhatatlan vigyorával.
– Nem – pöccintette meg a férfi orrát. – Szörnyűek voltunk. – Nevetett.
– Nekem is van egy kérdésem. – Rini várt. – Annak idején, amikor ez az
egész elkezdődött, miért Ornella próbálta elhozni nekem az adatbázist abba
a könyvbe csomagolva? Mi is volt a címe?
– Vadászat a Vörös Októberre.
– Azaz. Akkoriban veled jártam, és emlékszem, a könyv a tiéd volt.
Szóval, miért Ornella próbálta eljuttatni nekem? Miért ő tette kockára az
életét azon a hegyen, ahol végül meghalt?
Rini ezen elgondolkodott. Sokat vitáztak azon az estén, amikor
elhatározták, hogy eljött az ideje a titkos fegyver feltöltésének. Akkor a
Három Grácia sem tudott még arról, egész pontosan mi is az a fegyver,
csupán annyival voltak tisztában, hogy Christophe Becknek kell
leszállítani. A mibenlétét csak Astrid és Petros ismerték.
Emlékezett a veszekedésre. Ő tiltakozott Christophe ellen, Varinia sem
vélekedett másképpen. Astrid azzal érvelt, hogy nincs más lehetőségük, és
mivel Rozsenko a nyomukban volt, idejük sem maradt mást választani.
Akkor közbeszólt a mindig csendes Ornella, és a vita eldőlt.
– Egyedül ő hitt benned négyünk közül.
Christophe szava elakadt.

***

A zsilipkapu feltárult. Casey őrnagy kék kezeslábasban tornyosult mögötte.

Tekintetével Rinit kereste, és amikor megtalálta, azonnal hozzá szaladt.
Átölelte, megcsókolta a nőt.
Christophe nézte őket, majd a Rozsenko társaságában közeledő Kittire
pillantott. Vajon képes leszek valaha még egyszer így szeretni? – kérdezte
magától, komolyan aggódva, hogy a válasz a nem. De nem hagyta
kétségeit rátelepülni a lelkére.
 – Nos, Zsenko… – fordult a férfihoz, miközben átkarolta Kitti vállát. Az
árnyékbrigádos legenda pillantásától egy flottányi hadihajó is
visszavonulót fújt volna. – Még ezek után sem hívhatom így? – Rozsenko
kimérten csóválta a fejét. – Mondanivalója sincs?
– Egy van. Ha egy haja szála is meggörbül… – mutatott Kittire.
– Tudom, kinyír.
– Na azért.
– Meglesznek nélkülem?
– Beck, amióta magát ismerem, megöltem Astrid császárnőt,
lekapcsolták az ÁVR-emet, belekeveredtem a politikai játszmákba,
vadásztak rám az asszaszinok, harcoltam az Árnyékbrigáddal, árulónak
nyilvánítottak, elpusztították a Szenátust, kis híján kivégeztek egy
gladiátorjátékon, végül részt vettem a Birodalom megbuktatásában. Maga
nélkül csak azért nem lesz egy víg napom sem, mert tudom, hogy
rászabadul a galaxisra. Minden létező isten irgalmára szükségünk lesz, ha
meg akarunk menekülni attól, amit ránk hoz.
Mindhárman felnevettek, talán először azóta, hogy megismerkedtek.
Hangosan, jóízűen, kedélyességük bezengte a zsilipet, és meglepett
pillantást váltott ki társaikból.
– Köszönök mindent, Rozsenko ezredes. Egy élmény volt megismerni.
Azzal Christophe Beck és Artyom Alexandr Rozsenko kezet rázott.
 Epilógus

Dühös volt. A csengő jóval azelőtt verte ki az ágyból, hogy ébredni

szeretett volna, márpedig semmit sem utált jobban, mint idő előtt felkelni.
Hamar magára kapkodta a szobában elszórt ruhákat, majd párnája alól
előhúzta antik Eley No. 2-es revolverét.
A fegyver természetesen csak látszólag volt több mint ezer éves,
csövében elektromágneses gyorsítógyűrűk lapultak. Ezek közel
fénysebességgel lőtték ki a hat .440-es kaliberű, hiperacél magvas,
fáziseltolt lövedékeket. Nem olyan elegáns, mint egy lézerfegyver, de nem
sűrűn kell vele kétszer célba találni.
A csengő ismét megszólalt. Elhatározta, hogy ha valami komolytalan
ügyben keresik, már csak passzióból is szétlövi a nem várt látogató egyik
térdét. A koránkelésnél csupán a türelmetlen embereket utálta jobban.
Kinyitotta az ajtót. Magas, betegesen sovány férfi állt mögötte. Ritkuló
haja őszült, sötét szeme majdnem kifordult a helyéről. Bőre nem sűrűn
láthatott napot, olyan fehér volt, sőt lehet, hogy lángra lobbanna, ha
napsugár érné. Szürkéskék zakót, nyakkendőt és nadrágot viselt,
halványkék inggel, fekete félcipővel. Méretre készülhetett, mert
passzentosan állt rajta. A cipő ragyogott, a ruhán sehol egy gyűrődés.
Mintha a bőre lenne. Kezében jellegtelen, fekete aktatáskát tartott.
– Hm… – összegezte a látványt a ház ura, szélesre tárva az ajtót. –
Fáradjon be! – intett befelé hosszú csövű revolverével. A vendég belépett,
majd félreállva megvárta, amíg vendéglátója bezárja az ajtót és bekíséri.
Éppen csak körbehordozta tekintetét a házon. Rendezett sorban kabátok
lógtak a fali akasztón, alattuk egy pár sportcipő és bakancs, katonai féle. A
fogassal szemben tükör, egyéb bútor az előszobában nem volt.
A tágas nappali bal kézre eső felét egy amerikai stílusú konyha foglalta
el. Nyitott borosüveg, két pohár, egyiken rúzsfolt. Jobbra hófehér
bőrkanapé állt két fotel és egy kávézóasztal társaságában, szemben velük
multimédiás hololejátszóval. A lapos, széles szerkezet egy háromfiókos
szekrényen állt.
– Egy italt? – kérdezte a tulajdonos a pult mögé lépve. A kiürült
borosüveget a poharakkal együtt behajította az atomizálóba. A szerkezet
halkan búgva semmisítette meg mindet.
 – Mivel tud szolgálni? – állt meg a szőrös szőnyeg pereme előtt a
vendég.
– Bármivel.
– Kirenai Brandyt kérnék.
– Kérem, foglaljon helyet. Ne féljen, a szőnyeg öntisztító és atomi
szinten stabilizált. Meghempereghet a sárban, aztán végigszeretkezheti
rajta az éjszakát, amikor felkel, se sárfoltot, se a teste lenyomatát nem
találja meg rajta – mondta, miközben két poharat materializált, és elővette
a pult alatti hűtőből a brandys üveget.
– Ki az? – jelent meg egy hálóköntösbe bújt dögös vörös az emeletre
vezető lépcső kanyarulatában.
– Csak egy barát. Menj vissza aludni! – intett a ház ura. A nő
engedelmesen bólintott, és amilyen csendben lejött, olyan csendben ment
vissza az emeletre.
– A felesége? – kérdezte a vendég, átvéve poharát.
– Dehogyis – rázta a fejét a másik férfi, belehuppanva az egyik fotelba. –
Csak egy kurva, az utcán szedtem föl. Egy feleségtől körülményesebb
megszabadulni. Őt akár meg is ölhetem.
– Ilyen olcsó magának az emberi élet?
– Az emberélet nekem nagyon is drága, kedves uram, erről hamarosan
meggyőződhet, amikor karcsúbbra szabom a pénztárcáját. – Kinyújtotta
poharat tartó kezét. Vendége hirtelen nem tudta, mit akar, aztán rájött.
Koccintott vele.
– Azonban – kortyolt bele az édes italba a ház ura – a munkámnak
vannak bizonyos kellemetlen velejárói. Például, ha váratlan vendég esik
be, és a hülye libája lejön megnézni, ki az. Ez a baj a nőkkel, kíváncsiak.
És az a baj velem, hogy nem szeretem a tanúkat, mint ahogy a megbízókat
sem szokásom a házamban fogadni.
– Az ügy halaszthatatlan, és érzékenysége miatt személyes közbenjárást
kíván – tette le a poharat az asztalra az öltönyös. Bele sem szagolt.
– Erre magam is rájöttem a jelenlétéből. – A vendéglátó kettőt csettintett,
mire parázsló végű cigaretta jelent meg két ujja között. Beleszívott. –
Cigarettát?
– Köszönöm, nem dohányzom – hárította az ajánlatot a vészesen sovány
vendég.
– Nos, általában három kérdést szoktam feltenni. Kit, hol találom, és
milyen gyorsan végezzek? De mivel a Nyugati Űr Társaság aligazgatója
személyesen jött ide kellemetlenkedni nekem, felteszek egy negyedik
kérdést is. Mennyire veszélyes ez a halaszthatatlan, kényes ügy?
 – A célpont neve Christophe Beck – nyitotta fel aktatáskáját a férfi, majd
egy csöpp, kék adatkristályt vett elő. – Minden, amit tudunk róla, itt van
ezen az adatkristályon – tette le az asztalra. Az üveglapból éles, fehér
fénycsíkok pásztázták végig a kristályt, majd az egész szétesett
molekuláira. A vendég ezt a gyors és számára ismeretlen kristályolvasási
technológiát látva igencsak megdöbbent.
– Most spórolt meg magának pár ezer kreditet.
– Hol találja? – nézett fel rá az aligazgató. – Valahol a Tejútrendszeren.
– Ezzel drágult a tarifa.
– Hogy milyen gyorsan végezze el a munkát? Amilyen gyorsan csak
tudja.
– Most ugrott az éves fizetése.
– És mennyire veszélyes? – Felállt, megigazította zakóját, nem mintha az
elcsúszott vagy meggyűrődött volna, csak ezzel jelezte, hogy távozni
készül.
Vendéglátója szintén felállt. Felhörpintette a brandyt, majd az asztalra
téve a pohárba pöccintette a félig sem szívott cigarettaszálat.
– Ne ölje meg a nőt! – mondta a vendég fölfelé mutatva. – Gyönyörű
teremtés. Zord körülmények között nőnek a legszebb virágszálak. Tartsa
meg. Szeretkezzen vele annyiszor, ahányszor csak bír, és mindahányszor
úgy, mintha életében utoljára érhetne nőhöz. Mert ha nem sikerül
mihamarább elvégeznie a munkáját, akkor Christophe Beck elpusztítja az
emberiséget.
A ház ura elmosolyodott. Mulattatta ez a drámai kijelentés. De aztán
lassan, ahogy a férfi komor, hófehér arcát nézte, kezdett az elméjébe
férkőzni egy gondolat: talán nem az a szándéka, hogy komolyabbnak
állítsa be a munkát, mint amilyen.
– Ez nagyon sokba fog kerülni – mondta végül, megpróbálva elűzni
annak gondolatát, hogy később még bánni fogja, hogy nem lőtte térden
váratlan vendégét.
– Nem baj – legyintett a férfi, és kézbe véve aktatáskáját, elindult az ajtó
felé. – Sok érdekeltségünk van a galaxisban. Ki tudjuk fizetni, bármekkora
összeget ír a számlára, Mr. Redgrave. Köszönöm a brandyt…
Távoztában becsukta maga után az ajtót.

VÉGE
 A MYSTERIOUS UNIVERSE VILÁGA

AZ ENERGIAHÁBORÚK KORA
(2125-2190)

A világűr felfedezése és gyarmatosítása lassan haladt, az ember – úgy tűnt

– bezárva marad a Naprendszerben, míg azonban technikai tudásának nem
voltak határai.
A 21. század fejlődése egyre gyorsabb és gyorsabb volt, a gazdasági élet
résztvevői egyre befolyásosabbak lettek. A Föld készletei azonban
kimerültek: az ivóvíz éppúgy, mint a kőolaj- és földgázkincs. S habár
alternatív energiahordozók szép számmal akadtak, a változásokat nehéz
volt feldolgozni. A legelső összecsapások gazdasági hátterében ez állt,
ideológiai hátterében pedig kelet és nyugat kultúrájának
összeférhetetlensége. A rakéták és műholdas fegyverek ellen nem lehet
százszázalékos hatékonysággal védekezni, mint ahogy a beszivárgó
terroristasejtek ellen sem. Az első légicsapások után modern szárazföldi
seregek indultak egymás ellen. A háború korlátozottan zajlott a Föld egyes
pontjain, de senki nem húzhatta ki magát belőle.
Hatvanöt kegyetlen év alatt az egész bolygó politikai-társadalmi térképe
megváltozott, semmi nem maradt a régiben.
 NOVUS ORDO SECLORUM
(2190-2395)

A háborúban hihetetlen vagyonok halmozódtak fel, amik az újjáépítés

során erős politikai tőkét jelentettek. A technokrácia és a gazdasági világ
összefonódásából kiemelkedett egy új nemesi rend, mely hatalmát egyaránt
köszönhette a kapcsolatainak és pénzének, valamint a megsokasodó
spirituális emanációknak. A NOS korában különleges események és
csodák ezrei, tízezrei jelezték az emberek felé, hogy a világot nem csupán
fizika és matematika alkotja.
Csak kevesen tudták, hogy ennek a hátterében egy különös faj és egy
még különösebb szervezet állt – a Katedrális. A tényleges gazdasági és
politikai hatalmat 2245-től az időutazás technológiáját birtokló, titokzatos
Katedrális gyakorolja; látszólag semmi nem állhat annak útjába, hogy
megkezdődjön a galaxis meghódítása.
Az Új Világrend bukását a 17-es űrrepülőraj felfedezései hozták el:
alighogy megjelentek az első hipertérutazásra alkalmas űrhajók, egy
parafenomén testvérpár ismeretlen szupercivilizáció nyomaira bukkant a
galaxis távoli szegletében. A magukat megairának nevező von Anstettenek
szembeszálltak a legyőzhetetlennek hitt Katedrálissal, és a „Bowman”
testvérek segítségével győzelmet arattak fölötte. Hónapok leforgása alatt
megszállták a Földet és a lakott világokat, dicsőséges hódításukkal
kezdetét vette a Dominátus kora, amely egészen a 27. század végéig tart.

Megjelent regények:
2210 Tüske a köröm alatt (Ross Quinlan) – I. M. Brod
2295 Katedrális – Harrison Fawcett
2366 Sötétség előtt (Gin Bowman) – Anthony Sheenard
2380 Árnyak ébredése (Gin Bowman) – Anthony Sheenard
 A DOMINÁTUS
(2405-2680)

A NOS bukását követő egy évtizedes átmeneti kor után az emberiséget

igába hajtotta a megaira származású von Anstetten család. I. von Anstetten
eltörölte a mágikus tudományokat és megalapította a feketecsuklyás
testőrséget. Közel három évszázados uralmuk alatt egy erős kézzel
kormányzott emberi birodalmat hoztak létre, amelyben nem volt helye – a
császári udvaron kívül – okkult hatalmaknak és ellenszegülésnek. Talán
csak a Pannonon...
A Katedrális már a korszak első éveiben elhagyta a Földet. A megairák
okkult hatalmának és az irányított médiának köszönhetően lassan feledésbe
merült. Legendája alig három emberöltő elteltével mítosszá, majd mesévé
szelídült, amit IV. von Anstetten, a Démoncsászár korában már csak a
gyerekek és a „megszállottak” hittek el.
A 27. század derekán megszületett egy férfi, aki mindenkinél közelebb
került ahhoz, hogy lerántsa a leplet a despotaként uralkodó von
Anstettenekről. Brett Shaw, a császár Praetorianus Gárdájának ezredese
kalandos utazásai és izgalmakban bővelkedő küldetései során lépésről
lépésre megismerte a von Anstettenek és az emberi történelem legnagyobb
titkait. Életének meghatározó pontján halálmegvető bátorsággal fordult
szembe a galaxis császárával, s ezzel akarva-akaratlan olyan
világtörténelmi és kozmikus események sorát indította el, amelyek döntően
befolyásolták a későbbi századok történéseit, és előkészítették a Katedrális
dicsőséges visszatérését...

Megjelent regények:
2661 Hédammuš újra száll (Paul Wittgen) – Michael Walden
2668 A Démoncsászár fejvadászai (Shark & Lez Agency) – Dave
Howard
2669 Ópiumkeringő (Brett Shaw) – Harrison Fawcett
2669 Angyalok és Tolvajok (Shark & Lez Agency) – Dave Howard
2670 Istengyilkosok (Shark & Lez Agency) – Dave Howard
2670 A Korona hatalma (Pannon legendák) – Harrison Fawcett
 2671 Feketecsuklyások (Brett Shaw) – Harrison Fawcett
2671 Aranypiramis (Brett Shaw) – Harrison Fawcett
2671 Hosszú út a trónig, bébi (Brett Shaw & Katedrális) – Harrison
Fawcett
2672 A Korona szövetsége (Pannon legendák) – Harrison Fawcett
 A FELFEDEZÉSEK KORA
(2680-2799)

A 27. század végén, a von Anstettenek démoncsászárságának eltűnésével

az erős kézzel összetartott megaira birodalom történelmi léptékkel mérve
iszonyatos gyorsasággal hullt darabokra. A von Anstettenek bukásával
számos titkolt ismeret jutott az emberiség kezébe, többek között a
féregvezetékek mentén való utazás technikája is, amely lehetővé tette a
több tízezer fényévnyire lévő világok gyors elérését.
A világegyetem méretei hirtelen összezsugorodtak: megindult a
Tejútrendszer benépesítése. Ekkor bukkant fel a tér és idő távoli
szegleteiből a mutáns fajok többsége, s mellettük ezer és ezer új faj.
Történetüket egyelőre még homály fedte, felfedezésük lépésről lépésre
zajlott, sokszor erős ellenállásba ütközve. A bátor felfedezők és őrült
kalandorok ideje volt ez.
Emellett a spiritualitás is új lendületet vett: ez az Új Alkímia kora,
amikor az ember ismét felfedezte okkult erejét és hatalmát. Ez azonban
felborzolta a szupercivilizációk kedélyeit, mire mintegy válaszul megjelent
Nathanel népe, hogy ellensúlyozza a szupercivilizációk hatalmát.
 A KOLÓNIAHÁBORÚK KORA
(2799-2908)

Az ember egy hosszú évszázad alatt feltérképezte a Tejútrendszert, és

igyekezett mindenütt megvetni a lábát. Ennek több következménye is lett.
Az első, hogy számos új civilizációt fedeztek fel, amelyek nem bizonyultak
mind békésnek, és nem mindig gondolkodtak emberien. A második, hogy a
letelepedő emberiségre sokan ellenfélként kezdtek tekinteni. A
felfedezések így vezettek el a kolóniaháborúkhoz.
Százezer fényéves körben lakta be a világot az emberiség, de még ez is
kevésnek bizonyult. A fajok közti összeütközések kisebb-nagyobb
háborúkba torkollottak. Némelyikben csak egy bolygó, másokban egész
naprendszerek vettek részt. A Tejútrendszer politikai egyensúlya
megborult, az idegen fajok között a régi ellentétek ismét kiújultak.
A korszak végén már nem beszélhetünk egyetlen, egységes emberi
birodalomról, mint a von Anstettenek idejében. A birodalmak kora
leáldozott, idegen fajok közé beékelődött, ezerféle emberi világ alakult ki:
császárságok, cárságok, királyságok, köztársaságok, kaganátusok,
sógunátusok, szövetségi rendszerek, diktatúrák és anarchiák…

Megjelent regények:

2799 A Júdás császár hagyatéka – Dwayne Hudson

2842 Ütközet a Meridim felett – Böszörményi Gyula
 GILLETH-MUTÁNS HÁBORÚ
(2908-2974)

A kolóniaháborúk kicsúcsosodása a gilleth-mutáns háború volt. A mutáns

fajok terjeszkedésük közben botlottak bele a húsz naprendszert uralmuk
alatt tartó, katonai szervezettségű gilleth fajba. Amit nem tudtak: a gilleth
fajok a párhuzamos dimenziókban több ezer bolygót laktak be. És amikor a
mutánsok egy csapással meg akarták semmisíteni a gilleth birodalmat, tíz
és tízezer csapat rajzott elő a háttérvilágokból. Pár éven belül a galaxis
egésze belebonyolódott a háborúba, amelynek úgy látszott, sosem lesz
vége.
A világegyetem egyik legnagyobb háborúja lett a gilleth-mutáns háború,
amely csaknem hetven évig zajlott – ebben a világegyetemben. Másutt
évezredekig. Az emberiség sem maradhatott ki belőle, a mutánsok nem
hagyták.
Ekkor merült föl elsőként a gondolat – egyelőre még csak az idegen
kultúrákat vizsgáló történészek körében –, hogy a mutáns fajokat
valamiféle különleges kapcsolat fűzi az emberiséghez, a Földhöz…
 EZREDVÉG
(2974-3010)

Egy titokzatos megegyezés következtében az ezredforduló előtt két és fél

évtizeddel beköszöntött erre a világra a béke. Lezárultak a kolóniaháborúk,
és számtalan felfedező lépte át a Tejútrendszer határát, hogy más
galaxisokban barangolva új létformákat és lakható bolygókat keressen.
A 30. századra ebben a sokszínű, átláthatatlan világban éltek emberek,
mutánsok, idegen fajok és szupercivilizációk. Egy ilyen világban
elkerülhetetlen a von Anstettenek alatt fénykorát élő okkult hatalom
keveredése a technikai csodákkal. A világ tovább tágul: háttérdimenziók,
zsákvilágok, héliumrejtekek mélyére jut el az ember, és szabadítja ki az ott
megbúvókat.
York Ketchikan a század derekán születik, a háború zűrzavarában, egy
nemesi család sarjaként. Ötéves korában elragadják szüleitől, és túsz lesz.
Hamarosan továbbadják, és York hivatásává válik az, amibe a sors
belesodorta. Ezek alatt az évek alatt azonban sokat megtanul, több
ismeretet felszed, mint egy átlagos ember. Ám York nem is átlagos. Hozzá
hasonló mindössze kilenc van a világegyetemben.

Megjelent regények:
2975 A hercegnő nyakéke (York Ketchikan) – Anthony Sheenard
2975 Ellopni egy Chagallt (York Ketchikan) – Anthony Sheenard
2976 Vadászat egy szimurgra (York Ketchikan) – Anthony Sheenard
2982 A holtak galaxisa (York Ketchikan) – Anthony Sheenard
2997 Az Excalibur keresése I. – A Fekete Sárkány Testvériség (York
Ketchikan) – Anthony Sheenard
2997 Az Excalibur keresése II. – A Kard lovagjai (York Ketchikan) –
Anthony Sheenard
Antológiák:
A Katedrális őrzői
Az evolvens kalózai
Birodalmi osztag
Az oligarcha vérvonala

A könyveket keresd a www.tuan.hu-n,

vagy a Tuan Kiadó könyvesboltjában (1062 Bp. Andrássy út 86.).