Ambultan utazása

Kiss Attila
Móra (2009 máj)

Címke: fantasy, ifjúsági, monda

fantasyttt ifjúságittt mondattt

Valamikor réges-régen, a keleti pusztákon élt egy ifjú, aki hűséges

lovának nyergében hosszú utat tett meg, hogy megszerezze az aruvát, a
kígyómarást gyógyító virágot. Vándorlása közben régi mondákra
emlékezett: az idők hajnalán született első asszonyra, a napot elnyelő
sárkányra, a testvérháborúkra és a nemzetségek közötti véres harcokra, a
mesebeli óriásmadár tetteire. A Szent Hegy bércein lakó istenek azonban
nem kívántak osztozni senkivel az aruva erején, Ambultan hiába indult a
csodás növényért. Vajon elég-e a varázslat ereje, hogy az egyszerű ifjú
szembeszálljon a hatalmas istenek uralmával?
 Kedves Olvasók!
Ha elolvassátok az Ambultan utazását, bizonyára felteszitek magatokban
a kérdést: vajon a térképen hol találnátok meg a Hárátát vagy a Kék
Hegyeket, a Titkok Barlangját? Hol terül el Urun vagy Turnaj földje,
milyen nyelven nyernek értelmet a hősök nevei: Ambultan, Záde, Ilm vagy
Danu? Ne keressétek a térképen e helyeket, mert nem bukkantok a
nyomukra sehol; hőseink világa nem ezen a földön található.
Valamikor régen az iráni népek egy része szétrajzott a sztyeppén,
miközben magával hozta hőseinek nevét és mesés történeteit. Ők lettek a
szkíták, akik benépesítették a pusztát Kínától a Kárpát-medencéig, a
Fekete-tenger melléki kikötőktől az Urál hegységig. Amikor uralmuk
lehanyatlott a pusztán, kincseik elvesztek. Hosszas kutatás után
megtaláltam és felszínre hoztam nektek néhány emléküket. Az Ambultan
utazásának hősei és meséi fellelhetők a szkíta-iráni mitológiában, melyet
szinte egyáltalán nem ismer a hazai olvasóközönség, pedig e mitológia
őseink gondolatait, emlékeit mélyen átjárta.
A nevek – eltekintve az első fejezet finnugor eredetű neveitől – iráni
eredetűek, de némelyiket megváltoztattam, hiszen az idők folyamán
maguktól is változnak. Úgy merítettem az iráni mitológiából és nyelvekből,
mint egy forrásból, de a felhozott anyagot feldolgoztam, átalakítottam. Ha
szótárt készítenék, az már nem egy iráni–magyar szótár lenne, hanem az
általam kitalált szavak szótára, amelyben minden egyes név viselőjének
valamely tulajdonságára vagy a történetben betöltött szerepére utal.
Kiss Attila
 A Lovas Hős
Fáradtan szedte lábát a pejkó. Lovasa bágyadtan ücsörgött a nyeregben, s
csak a kínzó szomjúság akadályozta meg abban, hogy elaludjon. Tompán
dobogtak a paták a köveken, keservesen szuszogott a ló, Ambultan
ostorának nyele rá-rákoppintott a fa nyeregkápára, s e hangokból, mint az
élet ritmusaiból valóságos zene kerekedett, a fáradt pusztai vándor zenéje:
patadobbanás, szusszanás, koppanás… dobbanás, szusszanás, koppanás…
Rajtuk kívül halotti csend, sehol semmi, se egy fa vagy bokor, se egy
fűszál, még az ég se kéklett, az is színtelenül árválkodott e kopár világ
fedeleként.
„Így nézhetett ki a puszta az idők kezdetekor” – gondolta Ambultan, a
magányos utazó, s ostorával pej lova csontos farára legyintett. A fáradt
jószág mintha egy pillanatra meggyorsította volna a lépteit, vagy inkább ez
csak a férfi képzeletének műve volt, mert a pejkó ugyanolyan unottan
baktatott, mint az ostorlegyintés előtt.
– Ha lenne mit legelni, kipányváználak, lenyergelnélek, de így… –
mutatott körbe a kopár tájon, miközben hangosan beszélgetett a pejkóval. –
Itt nem él meg semmi, se fű, se bokor. Egyedül a keselyűk köröznek az
égen – a halálunkat várják. Mutassuk meg nekik, hogy nem pusztulunk
olyan könnyen!
Ismét meglegyintette az állatot, mire az valóban gyorsított. Nem akart
keselyűtáplálék lenni.
– Az égiek megfeledkeztek erről a vidékről, amikor a világot
összetákolták – mormogta még az ifjú, aztán a sivár táj szülte gondolataiba
mélyedt.
Valamikor az idők hajnalán senki nem élt még sehol, csak egyetlen
öregasszony. Hogy ő miképp került e földre, arra már nem emlékszik senki.
Maanak, földnek nevezte el magát. Nem akadt se társa, se szomszédja, se
férje, se gyermeke, de még ellensége se, akivel összeveszhetett volna.
Éhezett. Kopár, kietlen tájon élt, a vadak messze elkerülték e vidéket, hisz
nem nőtt gyümölcsfa, se bokor, melyek terméséből jóllakhattak volna.
Az asszony gyakran üldögélt bőrsátrában, s étekért imádkozgatott a zöld
köntösű Raná Nejdához, akit emlékei homályából ismert, néha pedig azon
gondolkodott, hogy mi célból is él ezen a világon, ha se férje, se gyermeke.
Mégis tudta, érezte: van valami küldetése, de még nem sejtette, mi az.
 Egyszer álmában emberekkel találkozott. Beszélgetett velük, együtt
ettek, ruhát mostak a pataknál, bogyókat szedegettek, de leginkább
beszélgettek, s ez jólesett az asszonynak. Azontúl várta az álmokat, de
ritkán jelentkeztek. Amikor ismét álmodott az emberekről, jókedvűen
ébredt, kacagott, rendbe szedte kopottas ruháját, s még haját is megfésülte.
Őszintén hitte, hogy álma valóra válik valamikor, de egyelőre úgy tudta,
hogy a földkerekségen rajta kívül nem él senki. „A magány szülte az
álmaim. Vágyaim keltek életre bennük.” – gondolta.
– Hazudnak az álmok – mormolta később maga elé. Összekulcsolta két
ráncos kezét, ujjait számolgatta, aztán előhúzott valahonnan egy száraz
gyökeret, melyet rágcsálni kezdett egy-két ép fogával, majd csendesen
elsírta magát.
Ambultan köntöse ujjával letörölte könnyeit. Lelke mélyéig együtt érzett
az asszonnyal. Tudta, milyen kínzó a magány, hiszen sokat utazott egyedül
a pusztában, ahol csak lovával válthatott néhány szót, értelmes válasz
nélkül. Ambultant azonban folyton várta valahol valaki, akihez eddig – hála
az égieknek – mindig megérkezett.
Az asszony kicsi emberkéket készített sárból. Először kettőt, aztán
hármat, négyet.
– Na, üljetek ide – rendezgette őket –, viselkedjetek úgy, ahogy illik!
Nevet adott a bábuknak. Az egyik Pül, vagyis felhő lett, a másik Kecsi, a
napsugár, Hirhia, a virág, Tütüra, a köd, de mindannyiuk közül a
legkülönlegesebbet Nojtának nevezte, azaz varázslónak, mert ő más volt,
mint a többi: bölcs, hallgatag, titokzatos s nagy tudású.
Hirhia szerelmes volt Pülbe s Kecsibe. Szüksége volt mindkettőjükre,
ahogy a virágnak a felhőből fakadó esőre és napsütésre egyaránt. Kereste
társaságukat, s valósággal elhervadt, amikor Maa elválasztotta őket
egymástól.
– Ne sírj, nem veszem el őket tőled! – mosolygott rá az öregasszony.
Felemelte a bábut, majd két másik közé ültette. Úgy érezte, mintha a kicsi,
élettelen sárleányka boldog lenne, megdobbanna pici sárszíve, s forróság
öntené el a lelkét.
És akkor csend lett. A bábuk megdermedtek. Mindannyian Nojtá felé
fordultak, mert jelenléte megnyugtatta valamennyiüket. Biztonság érzése
töltötte el őket, mikor Maa közéjük ültette Nojtát.
– Nojtá, mondd meg, melyiküket válasszam! – csacsogott Hirhia. – Pül
nélkül úgy érzem, elszáradok, valósággal szomjazom őt. Kecsitől távol
fázom s fuldoklom. Segíts, kérlek, nem tudok dönteni!
A varázsló hangja nyugalmat sugárzott, minden szava örök igazságként
hatolt a többiek sárszívébe:
– Sose szakadj el egyiküktől se, mert akkor vége az életednek! Ne
feledd, amit mondtam, akkor se, ha én már nem leszek itt!
– Nem leszel itt? – kérdezte Hirhia.
Nojtá nem szólt többé. Maa ráncos ujjai rákulcsolódtak, s az öreg kéz
arrébb tette.
„Mi lenne velem a bábuk nélkül?” – gondolkodott az öregasszony.
Sokszor azonban igazi hús-vér emberek társaságára vágyott, olyanokéra,
mint akik álmaiban szerepeltek, de ekkoriban rajta kívül nem éltek emberek
a földön, csak néhány alangazarnak nevezett óriás fent északon. Ám velük
nem jó összefutni, mert durvák, ostobák, s csak a gyomruk megtöltésén
fáradoznak, nem ismerik a szerelmet, sem a magányt. Erre az időre zöld
köntösű Raná Nejdá jóvoltából szép számmal nőttek hatalmas fák északon,
melyeket gyökerestül tépnek ki ezek a óriások, sziklákat dobálnak, de
egészen biztosan nem kezdenek magányűző beszélgetésbe holmi ráncos
öregasszonnyal. Maa néhány alangazarnyomot látott évekkel ezelőtt.
Akkorák voltak, hogy fekve kétszer beléjük fért volna, mint valami
hatalmas csónakba. Nem is gyújtott tüzet napokig, sátrából sem jött elő,
nehogy felfedezzék lakhelyét, s felfalják őt.
Élni akart, de nem tudta, miért. Nem tudta, mennyi idős, nem emlékezett
ifjúkorára. A Vana Isa név jutott eszébe gyakran. Érezte, hogy élnie kell,
valaki azt mondja: élj! – talán ez a titokzatos Vana Isa?…
Egyik éjjel álmában sötétbe borult minden. Hallotta az álombéli emberek
lépteit, hangjukat, sírásukat, nevetésüket, de nem látta őket. Szörnyen
megijedt, ám szerencsére gyorsan felébredt, s a hajnali napfény jóságosan
szökkent be sátra füstnyílásán, bizonyítva, hogy a sötétség álom volt csupán
– rossz álom.
Aznap, amikor rendezgette bábuit, nem találta Nojtát, a varázslót.
Emlékezett, hogy a kéregedényei mellé tette előző este.
– Nem járhatott itt senki – mondta hangosan. – Ki vihette el? Annyira
öreg lennék, hogy nem emlékszem, hová tettem?
Átkutatott mindent a sátorban s környékén, de nem bukkant nyomára.
Megkérdezte a bábukat, de azok egy szót sem szóltak.
Bejárta a vidéket, egyedül arra a környékre nem ment el, ahol az
alangazarnyomokat látta hajdanán. „Mindenhova, de oda nem…” –
gondolta. Végül mégis elbukdácsolt a szürke sziklák földjére. Az óriásokat
leste, miközben Nojtát kereste.
Nem látott alangazart, de nem lelte meg a titokzatos Nojtát sem.
Ismeretlen madarak surranva röppentek fel léptei nyomán. Maa fajdnak
nevezte el őket, s arra gondolt, bár megehetne egyet közülük. Fürkésző
szeme hamarosan egy hosszú-hosszú növényt fedezett fel, mely üdén,
zölden kúszott fölfelé az éltető napfény felé. Szára s levelei frissességet
sugároztak, olyat, milyet még sosem látott a száraz gyökereken tengődő
vénasszony.
– Hála legyen az égieknek, köztük Raná Nejdának! Igazi zöld növény,
amilyet csak álmaimban láttam… – Kezébe vette a kicsi, hüvelyszerű
terméstokot, majd kipattintott egy szemet a körömnyi burokból, de mégsem
ette meg. Annyira örült neki, hogy szentségtörésnek érezte volna, ha
összerágja s lenyeli. Gondolta, őrizgeti, nézegeti egy kicsit.
Ruhájába rejtette, s hazavitte. Érezte, hogy e furcsa eset összefüggésben
van Nojtá eltűnésével s talán a titokzatos Vana Isával is, de annyira boldog
volt, hogy nem törte ezeken a fejét, csak melengette a kezében a kicsi
termést.
– Nézzétek, mit hoztam! – mutatta szerzeményét a bábuknak. – Van még
belőle elég… nem fogok éhezni többé. Ezt ti nem érthetitek, mert soha nem
éheztetek.
Letette a termést egy fatálkára, a tűz fényénél ámulattal figyelgette, s
döbbenettel tapasztalta, hogy egyik pillanatról a másikra a tízszeresére nőtt,
aztán tenyérnyi nagyságú lett.
Maa tátott szájjal bámulta, amint széthasad, s egy pici csecsemő gurul ki
belőle.
– Ó, egek, ilyet nem láttam, mióta a világ létrejött! – visította örömében.
– Nézd, Hirhia, Kecsi, Pül, nézzétek!… – Itt elakadt a szava. – Gyerekem
lett, igazi, élő embergyerek, akinek én vagyok az anyja, aki megölel
esténként, aki megfogja a kezem, aki élelmet szerez majd nekem, ha
megnő, aki megvéd majd az alangazaroktól!
Tenyerébe vette a kicsit, megmelengette, majd gyorsan betakargatta. A
csecsemő a meleg ellenére sírva fakadt, s az asszony nem tudta, mi lelte.
– Ó, mily ostoba vagyok, hát biztosan éhes. Étek kell neki, de vajon mi,
hiszen én is csak szikkadt gyökereken élek, mióta eszemet tudom. –
Megkínálta a babát, de az valóban undorral fordult el a gyökértől, s még
keservesebben sírt. Addig-addig zokogott, míg mély álomba nem zuhant.
Maa is elaludt, de ezen az éjszakán nem álmodott semmit.
Reggel korán ébredt. Döbbenetére a gyermeknek hűlt helyét lelte a
rongyok között. A sátor előtt ágrecsegést s kacagást hallott, mire kiugrott a
sátorból, ahogy aludt, kócosan.
A gyermek reggelre megnőtt, olyan tízévesforma lehetett. Éppen íjat
készített valami rugalmas ágból, meg nyílvesszőket vékony, egyenes
faágakból.
– Jó reggelt, édesanyám! – mondta csillogó szemmel, bársonyos hangon.
– Íjat készítek, hogy vadásszak, lőjek neked fajdot, amit megsüthetsz. Nem
kell többé éhezned.
Maa szóhoz sem jutott hirtelenében. Aztán könnyek szöktek a szemébe.
– Lősz nekem fajdot? Nem kell többé éheznem?
Megölelte a fiút, s közben hatalmas szeretetet érzett, olyat, amilyet
azelőtt sohasem.
– Nekem is van fiam… anya vagyok!…
Az asszony Ilmnek, vagyis égnek nevezte a gyermeket, mert egy ég felé
törő növényből lett; sárbábuit egy időre elhanyagolta, s nem álmodott többé
az emberekről.
A fiú első íjai nagyon rosszul működtek: sorra eltörtek, a húrok
elszakadtak. Aztán a nyílvesszőkkel kínlódott: görbére sikerültek, nem
találtak célba. Hosszú idő telt el, mire rájött, melyik ágból tudja a
legmegfelelőbbet elkészíteni, és hogy madártollakkal lehet a röptét
pontosítani. Eleinte nem használt nyílhegyet, később hegyes köveket
kötözött az ágak végére, majd ezeket a köveket egy másik kővel
hegyesebbre s élesebbre pattintotta. Fegyverei így tökéletesedtek, közben
folyvást gyakorolta a célba lövést, s mire vadászatra került a sor, az íj
mesterévé vált.
– Anyám, elindulok, hogy vadásszak, s hússal töltsem meg az edényeid
– mondta, s valóban elment.
Eleinte fajdokat lőtt, aztán nagyobb vadakkal is próbálkozott, melyek
csupán ekkoriban jelentek meg a vidéken. Őzet húsáért lőtt, rókát, farkast a
prémjéért. Maa valahonnan ismerte valamennyit. Elmondta Ilmnek,
melyiket ölheti meg s melyiket nem, melyiket kell elkerülni vagy mélységes
tiszteletben részesíteni.
A fiú tudta, hogy minden állat apától és anyától fogan. Sokat
gondolkodott, vajon neki miért nincsen apja, s mivel Maa mindig kitért a
válasz elől, biztosra vette, hogy Vana Isa az apja, akinek említésekor ősi
titokzatosság leng a levegőben, az anyja elpirul, s a szót másfelé tereli.
Délről néhány érdekes állat tévedt a környékre. Hasonlítottak a
szarvashoz, de nem viseltek agancsot a fejükön, nyakukon hajszerű sörény
lobogott, s mintha lábaik izmosabbak lettek volna. Egyre többen és többen
jöttek, ahogy zöld fűtakaró borította be a hajdan puszta földet. A dús
legelők vonzották őket.
A fiú lelőtt egyet, Maa pedig megfőzte a húsát. Mindkettőjüknek ízlett.
Mikor az asszony először meglátta az elejtett állatot, ennyit mondott
csupán:
– Ez a ló. Most még vadászol rá, de később hű társad lesz.
Ilm nem értette anyja szavait.
Örvendett a lovaknak, mert könnyen be tudta cserkészni őket. Ilyenkor
egy lenyúzott ló bőrét terítette magára, testét trágyával kente be, így
eloszlatta az amúgy óvatos állatok gyanúját. A ménes közelébe lopakodott,
miközben a legelő állatok mozdulatait utánozta.
Ilm lóvadászatra indult egy őszi reggelen. Lelke mélyén érezte, hogy ez a
nap más lesz, mint a többi.
A sűrű pára tejfehér fátyollal takarta be a tájat. Hideg volt, mégis verejték
csordult végig a fiú hátán. A madarak hallgatagon ültek a fákon, melyek
Ilm születése óta beborították a tájat, s olyan magasra nőttek, hogy szinte
érintették a felhőket. Ezen a reggelen még a játékos szellő is elkomorodott,
nem volt kedve tréfálkozni az ágakkal, levélkékkel, nem akart ma
bolondozni Ilm hosszú hajával, a fűszálakkal vagy a tó víztükrével.
Komoran lapult valahol, ahol senki nem érezhette jelenlétét. Mezei egérke
kandikált elő egy lyukból, de riadtan húzódott vissza, amikor meglátta a
lóbőrrel letakart, kezében íjat szorító vadászt.
„Mindig tiszteld a kiszemelt áldozatot, s ne feledd, hogy te is lehetnél az
ő helyében” – jutottak a fiú eszébe anyja szavai, és már egyáltalán nem volt
kedve a vadászathoz, de elfogyott az élelmük.
A lovak egykedvűen legelésztek. Tudták, hogy az őket megközelítő lény
nem közülük való, de a hátán lévő lóbőr s a trágyaszag elaltatta gyanújukat.
Ilm négykézlábra ereszkedett. A harmatos fű érintése minden porcikáját
megborzongatta.
A ménes szélén egy vén, csupa seb csődör legelt, szüntelenül figyelve a
közeli dombokat, a rájuk veszélyt jelentő ragadozók közeledtét várva,
mögötte néhány éberen fülelő ló álldogált. Az őrök gyűrűjén belül volt a
kancák nagy része; középen, a legbiztonságosabb helyen a csikók. Nagy
fejű, alacsony, borzos sörényű lovak voltak, Ilm semmi szépet nem látott
bennük, de szerette édeskés húsukat. A zsákmányt nem tudták egyhamar
elfogyasztani, bár időközben magukhoz édesgettek egy farkaskölyköt, akit
szintén etetniük kellett. A hús egy részét megszárították, besózták vagy
megfüstölték – így tovább elállt. Mióta Ilm vadászott, Maa nem éhezett, s
meghízott kissé, amíg a fiú a sok futástól, fára mászástól, a zsákmány
cipelésétől igencsak megizmosodott.
Az öreg, sokat látott csődör hosszasan bámulta a furcsa lényt,
hátracsapott füllel fenyegető mozdulatokat tett felé, de nem tartotta oly
veszélyesnek, hogy odavágtasson hozzá, s patáival lesújtson rá, vagy
véresre harapja. A fiú sem foglalkozott a csődörrel, de íjhúrjára nyilat
készített, hogy bármikor lőhessen.
A ménes váratlanul mozgolódni kezdett. A vadász összerezzent. A szellő
továbbra is rejtekhelyén lapult.
Egy kövér kanca az őrök gyűrűjén kívül rekedt; lökték, taszították a
többiek, mintha kiközösítették volna, pedig csak a mozgó állatok sajátos
hullámzása vetette ki a védtelenségbe.
Ilm nem tétovázott. Célzott s lőtt. Nemhiába gyakorolt és vadászott oly
sokat, az állat szívébe talált. A kanca hatalmasat ugrott, de földet a halálban
ért csupán.
A ménes egy pillanatra megdermedt; a lovak tágra nyitották szemüket,
mintha egy villanásnyi időre megértették volna az elmúlást, aztán hatalmas
robajjal elvágtattak.
A fiú közelebb lépett zsákmányához, alaposabban szemügyre vette, majd
kihúzta bordái közül a véres hegyű nyilat, megtörülgette a fűben, s a
tegezébe tette. A kiömlő vérrel megkente homlokát, földre borult, és így
szólt, ahogy anyjától tanulta:
– Köszönöm a zsákmányt, Vana Isa! – Aztán saját gondolatait fordította
szavakra, kiegészítve a már több százszor elmondott köszönetet: – Nem
tudom, ki vagy, de azt gondolom, hogy amit életnek nevezünk, tőled
származik, és én most elvettem ezt ettől az állattól. Büntess meg, ha úgy
találod, de a szerencsétlen lélegzetét fogadd magadhoz!
Bármily izmos is volt a fiú, egy lótetemet meg sem tudott mozdítani.
Darabokban kellett hazaszállítania. Tudta, hogy mialatt az első adagot
elviszi, a ragadozók felfalják vagy megrongálják a maradék húst. Azt
eszelte ki, hogy az egyik hatalmas combot a vállára dobja, a másikat a
földön vonszolja. Épp vágásra emelte pattintott élű kőkését, mikor néhány
lépésről furcsa, nyekergő hangot hallott.
Egy kicsi lovacska, egy csikó ügetett a tetem felé.
Ilm hátralépett. Furcsa, szívszorító érzés kerítette hatalmába. A világért
nem lőtt volna a csikóra.
A pici állat egy hónapos lehetett, biztos járású, erős, egészséges volt, de
anyja nélkül nem követte a ménest. Még szüksége volt az anyatejre és arra a
gyöngédséget, gondoskodást sugárzó illatra, mely csak az anyjából áradt. A
számára legkedvesebb lény most ott feküdt előtte, nem rohant el a
többiekkel, s egyre kevésbé árasztotta magából a jól ismert édeskés illatot.
Ehelyett valami erős szag terjengett körülötte; a vér szaga, melyet a csikó
még nem ismert, mégis hatalmas félelemmel töltötte el.
Azt gondolta, az anyja elaludt, ezért finoman megbökdöste orrocskájával,
hogy keljen fel, s nyissa meg a tejforrást, amire nem az éhség, mint inkább
a megnyugvás miatt volt szüksége.
Az anya azonban nem mozdult.
Ilm most érezte először a halált, az elszakadást, a gyászt, de a reményt is,
hogy ennek nem lehet így vége. Őszintén meghatotta a halott anyját
bökdöső, nyerítő csikó látványa. Tudta, hogy az ő nyila, az ő szándéka
választotta el egymástól e két élőlényt.
Próbálta megérinteni a kicsi állatot, de az visító nyerítéssel menekült.
Késő éjszakáig igyekezett magához csalogatni a csikót, végül bőrkötelet
dobott a nyakára, s hazavonszolta.
Maa szíve majd’ meghasadt, úgy aggódott fia hosszú távolléte miatt.
– Azt hittem, bajod esett, fiam.
– Szörnyű dolgot tettem, anyám. Megöltem ennek a csikónak az anyját,
mintha téged ölt volna meg egy alangazar – borult Maa nyakába Ilm.
– Ne beszélj csacskaságokat… máskor is lőttél vadlovat. Sosem törődtél
azzal, kit kitől szakítottál el.
– Ez egészen más, anya – csóválta a fejét a fiú.
– A hússal mi lett? – kérdezte Maa. Tudta, mit gondol a fia, sőt számított
rá, hogy előbb-utóbb találkozik ezzel az érzéssel. Nem érdekelte a hús,
csupán Ilm válaszaira volt kíváncsi.
– Nem tudnék enni belőle. Eltemettem mélyen, nehogy a ragadozók
hozzáférhessenek, és a csikó se lássa többé. Úgy gondolom, lehelete az
égbe szállt, a teste pedig a föld alá.
– Legyen úgy, ahogy gondolod, fiam. Mi a terved a csikóval?
 – Építek neki valami karámfélét. Az anyját nem tudom pótolni, de
megvédem a ragadozóktól, ennyivel tartozom neki.
Idővel a csikó megszokta az emberek közelségét; a sátor mellett járt-kelt
naphosszat. Szellemléptű Vaim, a farkaskölyök, aki időközben hű kutyaként
engedelmeskedett gazdájának, sosem bántotta az új jövevényt – úgy érezte,
ő is a családhoz tartozik.
Ilm soha többé nem vadászott vadlóra, úgy tekintette őket, mintha saját
vérei lennének, a csikót pedig gyermekeként nevelgette, szinte kitalálta
gondolatait. A csikó közben lóvá cseperedett. Egyszer a folyóparton, a
sekély vízben a fiú a hátára ült, mire az állat vágtatni kezdett.
Ilm most tapasztalta meg először a sebességet, s tudta, hogy lova hátán
óriási távolságokat beszáguldhat majd, ismeretlen tájakra juthat el,
melyekről azelőtt csak álmodozhatott. Ahogy Maa előre megmondta: a ló
vadászzsákmányból hű társává szelídült. A fiú Veenek, víznek nevezte
lovát, mert a vízben ült rá először.
Abban az időben északról riadt madárcsapatok érkeztek, belepve az égig
érő fákat. Szörnyű zajt csaptak, cserregtek, berregtek, suhogtak, s mivel Ilm
értette a nyelvüket, kivette a lármából, hogy óriások rémítették meg őket.
Az anyja által emlegetett alangazarokra gondolt azon nyomban, de a
madarak rikoltozásából az Onár szót hámozta ki. „Onár, Onár, még nem
hallottam ezt a nevet” – gondolta. Azt is mondták a madarak, hogy Onár
hatalmas, egész testét szőr borítja, s nem ismer kíméletet.
A fiú bízott íjában s nyilaiban, mégis minden szükséges előkészületet
megtett anyja, a ló, a kutya és önmaga védelmében. Árkokat ásott,
mélyükre kihegyezett karókat szúrt, búvóhelyeket hordott össze ágakból, és
sárral betapasztotta valamennyit.
Onár azonban nem mutatkozott.
Ekkoriban történt, hogy odafent a kék égben megszökött Vana Isa
szolgája. Az állat éjszakánként titokban bejárta az égi tájakat, hatalmas izzó
lábnyomokat hagyva mindenütt. Eleinte Vana Isa nem vette észre, mert az
állat nappalra visszakucorodott a helyére. Aztán később léptei nyomán
lyukak keletkeztek a tengerkék boltozaton, ekkor az égiek megbüntették a
hajdan embernek teremtett medvét: a lyukon át egy vastag láncon
leeresztették a földre. A medve céltalanul bolyongott a vadonban, s mikor
gyomra korogni kezdett, megölte az első elé kerülő élőlényt. Később erdei
gyümölcsöket, mézet, sőt füvet is evett, de mindig vágyakozva gondolt a
hús és vér ízére, étvágyát igazán csak ezekkel az étkekkel tudta csillapítani.
Mikor Ilmmel első ízben találkozott, az a felismerés villant át emlékezetén,
mintha ilyen lényt már látott volna. Vagy tán maga is hasonló lehetett
valamikor? A két lábon járó fiú jóval gyengébbnek látszott nála, könnyen
legyőzhette volna, mégsem támadta meg, megmagyarázhatatlan tisztelet,
félelem, tartózkodás töltötte el szívét. Megtorpant.
Ilm is kővé dermedt, látva a hatalmas, szőrös állatot. Húrra helyezett
nyílvesszeje a lába elé esett, íja ernyedten lógott markában. Valami
megbénította a kezét. A madarak szétrebbentek, röptükben egyre az „Onár”
szót kiáltozták.
A fiú és a medve is sarkon fordult, s messze elkerülték egymást.
– Anyám, találkoztam az egyik óriással, Onárral. Inkább állathoz
hasonlított, semmint emberhez, többnyire négy lábon járt, de amikor
felágaskodott, mancsát kézként használta, melyen hatalmas karmok nőttek,
fogai fehéren villogtak. Azt gondolom, képes lenne elpusztítani
bármelyikünket, gyenge nyilaim megakadnának bundájában.
– Ugye, nem lőttél rá, fiam?! – kiáltott aggodalmasan az anya.
– Elejtettem a nyilat, íjam ernyedten lógott a kezemben.
– Hála az égnek!… Ő odafentről jött, nem közönséges alangazar, ember
volt valamikor, az idők hajnalán. Hatalmas, bölcs, Vana Isa erejét érzed a
közelében. Védd meg tőle állataid, de ne vadássz rá!
Ilm többször is látta Onárt, amint halat fog a hegyi patakból, mézet szed a
fák odvából, őzet marcangol, de soha nem próbálta megölni, nem akart
átkot vonni magára az égből.
A fiú a ló befogása után vadjuhot is szelídített. A juhok elszaporodtak,
így nem kellett olyan gyakran vadásznia, hiszen a szelíd juhokat könnyen
megközelítette, ha megéhezett. Magokat szórt a földbe, a magok
kihajtottak, kalászt érleltek, a kalászból tízszer annyi mag lett.
– Áldás vagy, fiam! – mondta Maa. – Mielőtt megszülettél, száraz
gyökereket rágcsáltam, most nem győzök betelni a rengeteg étekkel; az ég
áldása vagy, Ilm!
A fiú ilyenkor zavartan mosolygott, s újabb dolgokon törte a fejét,
melyek megkönnyíthetnék az életüket.
Egy idő óta már nem pattintotta nyíl- vagy lándzsahegyeit, hanem a
hegyekben talált kemény kővel csiszolta, de úgy, hogy vizes homokot tett
rá. Tűzgyújtási módszerét is tökéletesítette, majd kényelmesebbé,
nagyobbá, melegebbé tette sátrukat, de főként biztonságosabbá, ha netán
Onár megtámadná.
 Lóháton járta a környéket, s mikor a medve a közelben bóklászott, Vee, a
ló félt. Kitágította orrlyukait, ősi ösztöne menekülésre kényszerítette, a fiú
alig tudta visszatartani. Toporgott, táncolt, földre akarta vetni lovasát.
Ambultan nem szeretett sötétben utazni. Ilyenkor inkább megkötötte,
lenyergelte lovát, tüzet rakott a ragadozók ellen, kinyújtotta elgémberedett
végtagjait, evett néhány falatot, aztán a tűz melegénél szunyókált reggelig.
Ezúttal azonban nem jött álom a szemére.
Először a tej ízét idézte fel, majd a juhok jellegzetes bársonyos szagát,
aztán otthonukét, melyben a nemez, a füst és a fűszerek illata keveredett.
Szülei és testvérei arca tűnt fel előtte, a fiúké, akikkel játszott
gyermekkorában, végül heves szívdobbanások között a lány arca, aki a
legfontosabb személy volt az életében. Azelőtt cserfes, szemtelen
kislánynak látta Húmajt, később, mikor felnőttek, a leggyönyörűbbnek és
legokosabbnak. Húmaj apja nem szerette Ambultant – tán a családja miatt,
mert nemrég költöztek a faluba, s talán nem birtokoltak akkora vagyont,
mint ők. Szorgalmasnak, a harcban bátornak, rendíthetetlennek bizonyultak,
de a családjuk nem tartozott a legelőkelőbbek közé, ezért a szigorú apa nem
igazán örvendett, hogy a lánya körül legyeskedik az örökké nyüzsgő
Ambultan gyerek, aki nem hiányzott egyetlen csínytevésből sem.
„Nézz a szemembe, fiam – mondta egyszer a fiúnak –, és jól figyelj!
Mindenki maradjon meg a maga fajtájánál, akkor nem lesz baj. Mi hajdani
büszke harcosoktól származunk, akik uralmuk alatt tartották az egész
pusztát. Ti jöttmentek vagytok, akik egy-két nemzedéken túl nem ismeritek
őseiteket. Kérlek, ne dongj folyton Húmaj körül! Most szépen kérlek, aztán
megismered kemény öklöm, s ha az sem elég, kardom élét.”
Ambultant nem tántorította el a fenyegetés. Igaz, óvatosabban, de
továbbra is Húmaj nyomában járt, s tette neki a szépet.
A lányt cseppet sem érdekelte a fiú származása vagy apja jószágainak
száma. Tetszett neki az esetlen igyekezet, amellyel Ambultan próbálta a
szívébe lopni magát. Számtalanszor kacarászott barátnőivel, mikor a fiú
valamilyen lovas mutatvánnyal akarta elkápráztatni, és hatalmas puffanással
a földre zuhant. Őszintén sajnálta hódolóját, amikor szigorú apja köntösénél
fogva megragadta, és arcába rikoltotta fenyegető szavait. Tiszta szívéből
szerette, és szomorúsággal töltötte el a közöttük húzódó szakadék. Több fiú
is csapta neki a szelet, de Húmaj elzavarta valamennyit, nem törődött se
rangjukkal, se vagyonukkal.
 Ambultan sokszor dédelgetett magában olyan álmokat, melyekben
győztes csatából ünnepelt hősként tér haza, és meglágyítja a lány apjának
szívét. Mindent megtett, hogy valóra váltsa álmait – mindig bizonyítani
akart. Ahogy nőtt, hadi vállalkozásokra jelentkezett, küldeményeket vitt
ellenséges területeken át. Erőt, bátorságot adott neki a bizonyítás vágya, a
jó hírnév megszerzése.
„Életed minden pillanata az udvarlás körül forog. Kitöröd kezed-lábad,
aztán a végén kikacag téged az a lány, és másnak adja a kezét” – dorgálta a
fiút az anyja, miközben fenyegetően rázta mutatóujját.
Mikor Húmaj szülei elutaztak a vásárra, lányukat nagynénje felügyeletére
bízták. Ambultan úgy érezte, végre eljött az ő ideje, és anélkül, hogy
lopakodnia kellene, válthat néhány szót a lánnyal.
A falu mellett csordogáló patak felső folyásánál találkoztak, ahová a
vizet merítő lányok csak ritkán merészkedtek.
Húmaj sötét haját két fonatba rendezte, és színes kagylógyöngyöket
biggyesztett rá, piros selyemruhát viselt, arca ragyogott.
Ambultan lassú léptekkel közelítette meg a helyet. Úgy botorkált a lány
felé, mintha nem hinne a szemének, hogy valós képet lát, s a tündér, aki a
parton vár rá, látomás csupán, mely egy hirtelen mozdulatára köddé válhat.
– Mi történt veled, Ambultan, lyukas a csizmád talpa, és a kavicsok
szúrják a lábad? – csipkelődött kacagva a lány.
A fiú elszégyellte magát, fülig vörösödött, és megszaporázta lépteit. A
lány képe nem vált köddé.
– Anyám mondta nemrég, hogy kezem-lábam töröm érted – mondta
Ambultan. – Miért kacagsz rajtam folyton? Csak azért találkoztál velem,
hogy jót nevess.
A lány arca elkomorult.
– Gondolkoztál a jövőnkön, Ambultan? Mi lesz a folytatás? Apám neves
és gazdag vitéznek szán; ha máshoz ad férjhez, örökké boldogtalanok
leszünk.
– Megszöktetlek – vágta rá a fiú. – Felkaplak a nyergem elé, és
elvágtatunk… akkor aztán bottal üthetik a nyomunkat. Életük végéig bánják
majd a szüleid, hogy nem adtak hozzám törvényesen.
– Ne álmodozz! Tudod jól, hogy apám haragja elől nem menekülhetsz.
Nincs hely a világon, ahol ne találna meg.
Elcsöndesedtek. A patak csobogását hallgatták. A hullámok hevesen
törtettek a folyás irányába, játékosan versengtek, letört ágacskákat, az
avarból el-ellopott barna levélkéket szállítottak a hátukon, majd mikor
megunták, átadták kincsüket az utánuk jövőknek.
– Ha hosszasan hallgatod a patakot, szavakat vehetsz ki a csobogásából.
Figyelj csak! „Ne félj! Ne félj! Ne félj!” – azt mondja.
A lány mosolygott, fejét ingatta, és ujjait finoman Ambultan ujjai közé
csúsztatta.
– Elmúltál tizenhat esztendős, több csatában is harcoltál, mégis olyan
vagy, mint egy gyerkőc, akinek folyton a tréfán és a komolytalanságokon
jár az esze.
Ambultan forrónak érezte a lány kezét.
– Ha örökké komoly lennék, a fejemet azon nyomban egy sziklához
csaphatnám. Kicsi korunk óta szeretjük egymást, azelőtt megengedték,
hogy együtt járkáljunk, játsszunk, de amióta megnőttünk, tiltanak
egymástól. Mi ebben a szép? Semmi. És mégsem veszítem el a reményt.
Télen száz juhunk megfagyott, tíz lovunkat a farkasok tépték szét. Nem
veszítjük el a reményt. Tovább dolgozunk, tovább verejtékezünk. Apádék a
vásárban vannak… ne gondoljunk a jövőre és semmi szomorúra! Képzeljük
azt, hogy a menyasszonyom vagy, és ezek a fák… – mutatott körbe – ők a
násznép. Gyere, Húmaj, mutasd meg nekik a menyegzői ruhád!
A fiú kézen fogva vezette a lányt, és minden fánál megállt, néhány szót
váltva vele, menyasszonya gyönyörűségét méltatva.
Húmaj eleinte kacagott az egészen, aztán egyre komolyabban vette a
szertartást, illegett-billegett a násznép előtt, és ő is szólt néhány kedves szót
a vendégekhez.
Elmerültek a játékban, észre sem vették, hogy a nap lebukott a nyugati
látóhatár mögé, az eget szürke fátyol lepte be, és mint pici őrtüzecske,
meggyulladt a Pásztorok Atyja, az első csillag.
– Ambultan, térjünk vissza a valóságba, kérlek! Esteledik már,
nagynéném nem hiszi el, hogy ennyi ideig töltöttem a vizestömlőket.
A fiú szomorúan hajtotta le a fejét.
– Ugye, holnap is találkozunk?
– Jól van, de ne itt, valahol más helyen – mondta a lány, miközben
kapkodva szedte össze tömlőit. – Menj a fák közé, ne lássák, hogy együtt
voltunk!
– Még egy nyíllövésnyire elkísérlek, és viszem a vizestömlőket.
Szapora léptekkel haladtak.
 – Többször is mondtad – kezdte a lány –, hogy van a birtokodban
valami, ami ezerszer többet ér a jó hírnévnél, a származásnál, a vagyonnál,
és ha apámnak megmutatnád, azonnal meglágyítanád a szívét.
– Ez igaz, de a kincsemet csak a végső esetben vehetem elő, amikor már
valamennyi próbálkozásom kudarcba fulladt.
Búcsú nélkül váltak el, előtte azonban megbeszélték, hogy másnap
délután a csonka ménesvigyázó koponyánál találkoznak. Ezt a helyet
mindenki átkozottnak tartotta a falu lakói közül, ezért messze elkerülték.
Ambultan tudta, hogy rajta nem fog az átok, és nem eshet bántódása annak
sem, aki az ő oltalmát élvezi.
A nap mindig ugyanakkor jelent meg az égboltozat keleti felén, s az
állandóság megnyugvással töltötte el a földön élőket: embereket, állatokat,
növényeket, szellemlényeket egyaránt. Mikor felhők borították az eget,
mindenki nyugtalanul fészkelődött, hiányzott a biztonságot, meleget jelentő
Nap Atya mosolygós arca. Ha nem sütött, szenvedtek a fák, fáztak a vadak,
Ilm egyszerű vetése nem hozott kalászokat. Ilyenkor valamennyi élőlény
tudta, hogy előbb-utóbb újra előbukkan, mert mindig előbukkant, amióta
világ a világ, senki nem gondolta, hogy eltűnhet az égboltról.
Az idők hajnalán sárkányok éltek a földön. Akadtak közöttük ragadozók,
de olyanok is, akik legelésztek csupán, s nem ártottak senkinek. Rengetegen
voltak, szinte alig fértek el; felfalták egymás és önmaguk elől az élelmet. A
nagyobbak, erősebbek megmaradtak, mert megették a gyöngébbeket.
Végül csak néhányan élték túl e kegyetlen harcot, de már egymásra
vadásztak, mert nem akadt zsákmány széles e világon. Közülük a
leghatalmasabb egyenesen a Napra pályázott. Ostobaságában azt gondolta,
ha lenyeli, nem lesz többé éhes. Több ezer esztendeig repült, mire elérte, s
mikor az óriási izzó gömb előtt állt, nem adott ki egy hangot sem, csak
eltátotta a száját, s eltüntette a Napot.
A világon lévő valamennyi létező megsínylette Nap Atya eltűnését,
hiszen mindannyian az ő fényétől függtek. Mindhiába fogott össze a többi
égitest: a Hold és a csillagok nem tudták pótolni a hatalmas fényáradatot,
hisz az ő fényük is a Napból táplálkozott, s ahogy telt az idő, mindinkább
elhalványult. Raná Nejdá nem tudott újabb zöld növényzetet alkotni
tavasszal, minden sárgás, fonnyadt volt, nyálkás és vizenyős. A rétek és
vadonok állatai ezerszámra pusztultak, mert nem akadt ételük. A ragadozók
és dögevők bezzeg kövéredtek – híztak a legyengült vagy már elhullott
állatok húsán.
 Az erdőben élő fák gyökerei közt, barlangokban bujkáló, de néha-néha
előbukkanó szellemek, akik életük nagy részét sötétségben töltötték, ám
mikor napvilágra jöttek, szívták magukba a fényt, most teljesen
összezavarodtak. Nem tudták, mikor van nappal, mikor van éjszaka,
előbújjanak-e vagy sem; hiányzott nekik a fénnyel való feltöltekezés.
Miután első zavarukból felocsúdtak, kicsi lángokat gyújtottak a mocsarak
felett, az erdők mélyén, hogy jelezzék hollétüket, egymás fényeiből
merítsenek erőt.
Ambultan álmatlanul kuporgott elhamvadt tüze mellett. Nemeztakarójába
burkolózott, és annyira fázott a lelke, hogy nem volt képes megpiszkálni a
fahasábokat, hogy a lángok új erőre kapjanak. A keskeny, ezüstfényű
holdsarlót nézte, meg a csillagok százezreit. Arra gondolt, hogy az áldott
nap fényét a világ összes tüze és csillaga sem pótolhatja. Ekkor pillantotta
meg a mocsár felett táncoló apró lángokat, melyeket gyermekkora óta csak
lidércfényeknek hívott, ahogy apjától, anyjától hallotta. Hideg szaladt végig
a hátán, pedig tudta, hogy a mocsár szellemei között – bár a legtöbbjük
gonosz, mert a süppedős halálba csalja az embert és az állatot – akad
jóindulatú, segítő szándékú is, aki kifejezetten a magányos utazókat
támogatja.
Ilm, miután háziállatait Vaim, az árnyként suhanó, farkasból lett kutya és
Vee, a ló kivételével mind elveszítette, a szellemek kicsi lángocskáiból
ötletet merítve, hatalmas tüzeket gyújtott, s hogy a lángok ne emésszék fel
az elszáradt erdőt, a tűzhelyeket kövekkel rakta körül.
Az új fények elárasztották a környéket, de nem helyettesíthették a napot.
A növények számára kevésnek bizonyultak, mégis lobogtak, lobogtak a
lángok, egészen az égig törve. Ilm egyre dobálta a fát meg a halott állatok
tetemét a tűzre, miközben könnyei nyári záporként hullottak lába elé.
Ahogy izzott minden, a kövek megolvadtak, s vöröslő erecskékként
folytak szerteszét, hogy aztán kihűlve újból kőhöz hasonlóvá dermedjenek.
Ilm csodálkozva nézte e furcsa anyagot, s mikor megvágta vele a kezét,
vére végigpergett őzprém ruháján.
„Hogy keletkezett e furcsa kő? – gondolta. – Miért lett ily éles?” Kis idő
múlva megtalálta a szikladarabokat, amelyekkel körbevette a tűzhelyet,
majd újabbakat olvasztott meg, de már nem hagyta szétfolyni az izzó
anyagot, hanem előre elkészített formákba öntötte, melyek dárdahegy,
nyílhegy s balta alakúak voltak. Az így nyert anyagot fémnek nevezte.
Nagyon könnyen elő tudta állítani, de annyira nem bizonyult keménynek,
mint a kő. Ha egyszer rásújtott egy másik fémmel, elgörbült, aztán
egyengethette újból.
Maa, mióta a világ sötétbe borult, ismét előszedegette rég elfeledett
sárbabáit, de már nem azért, hogy a magányát csillapítsa velük. Valami
titokzatos tiszteletet érzett irántuk, s őszintén hitte, hogy rejtélyes
hatalommal bírnak, sőt megoldhatják a világ gondját-baját; visszahozhatják
az elveszett fényt. Beszélt hozzájuk, hallani vélte válaszaikat. Hirhia, Kecsi,
Pül, Tütüra és a többiek porosan, töredezetten, de mind előkerültek; egyedül
Nojtá nem lett meg soha többé.
Az elmúlás gondolata és a régi, napfényes élet utáni vágy átjárta az
asszony és Ilm minden tettét.
– Egyszer újból felkel a nap, fiam – mondta Maa. – Ne csüggedjünk,
higgyük, hogy visszatér a jó világ, s még annál is jobb lesz! – Fiát is,
önmagát is igyekezett megnyugtatni, szavaiból valódi hit és szent
meggyőződés fakadt, eloszlatva az aggodalom gonosz árnyait.
– Már nem maradt zsákmány, nincs vadászni való, megettük az utolsó
elhullott állatot, felfaltuk az utolsó füstölt húst, nem találunk magokat,
bogyókat, nincs mit ennünk – sóhajtozott Ilm. – Csupán Onár járja az
erdőket, kősziklákat repesztő üvöltése nap mint nap végigsöpör a világon –
ő is éhezik. Talán épp engem keres, hogy megegyen. Lelövöm, és lesz újból
élelmünk.
– A medvét ne bántsd, fiam, őt nem tudod megölni, inkább vágd le a
kutyát vagy a lovat!
– A hű társaimat soha!… – csattant fel a fiú. – Inkább haljunk éhen! –
Dúlt-fúlt mérgében, aztán arra a döntésre jutott, hogy nyakába veszi a
világot, Vee meg Vaim segítségével kiszabadítja a Napot, és megmenti a
még megmaradt élőlényeket.
– Ilm, űzd ki lelkedből ezt a gondolatot! – Az asszony elsápadt. Ritkán
szólította nevén a fiát. Megrémült, hogy elveszíti gyermekét. Eszébe
jutottak hajdani álmai a sötétségről, s most úgy látszott, beteljesülnek.
Ahogy fia elkezdte a készülődést a legreménytelenebb vállalkozásra, ismét
visszatértek az álomképek, de furcsák voltak, zavarosak s felkavaróak.
Álmodott arról az időről, amikor még semmi nem volt a világon, amikor
mindent tengerek borítottak, és nem élt olyan lény, aki a szárazföldön
lépkedett volna. Mindenütt köd és szürke, zavaros pára gomolygott, melyet
néha dühödt szélviharok kavartak meg, a fény csak ritkán szűrődött át a
komor árnyakon. Az égből egy búvárkacsa szállt le a víz színére, s fészket
akart rakni valahol, de egy talpalatnyi helyet sem lelt. Kétségbeesetten
úszkált a tengeren. Végül úgy döntött, hogy lebukik a víz alá, s a tenger
mélyéből hoz fel némi földet, amelyen megvetheti lábát. Mély levegőt vett,
lebukott a felszín alá, de egy szusszanásnyi levegővel nem érte el a tenger
fenekét. Ismét felúszott a felszínre, hogy újból próbálkozzon, az
erőlködéstől melléből kiserkent a vér, végül a csőrében felhozott egy kicsi
földet, amelyet a víz színére helyezett.
Az első szárazföld tengernyivé nőtt, majd egyre nagyobbá, szélesebbé. A
búvárkacsa fészket rakott, kikeltette tojásait. Utódai mind a mellükön
viselték a vörös foltot, mely ősük kibuggyanó vérére emlékeztette őket. A
szárazföld végeláthatatlanná nőtt; az állatok elszaporodtak rajta, a fény
átjárt mindent, eloszlatva a komor árnyakat, de egy idő után újra sötétség
borította el az addig gyönyörűen tündöklő mindenséget.
Maa verejtékben úszva ébredt sátrában, s némiképp megnyugodott,
amikor látta, hogy Ilm még nem indult el. Ilm gondosan készült útjára;
legjobb íjait vette elő, több tucat kő- és fémhegyű nyílvesszőt, lándzsát.
Veet és Vaimot naponta többször is megfuttatta, hogy bírják a hosszú utat,
amelyről még azt sem tudta, merre vezet, s hol végződik. Sosem látott
sárkányt, nem tudta, miképp lehet harcolni ellene. A sárkányokról Maa
mesélt neki, bár az asszony is csupán álmaiban látta őket. Elmondta, hogy a
gyíkokhoz hasonlítanak, de sokkalta hatalmasabbak; nagyobbak minden
elképzelhető lénynél. Oly vastag pikkelypáncél borítja testüket, amelyet
nem üt át közönséges nyíl- vagy lándzsahegy. Ilm a hegyeket gyíkvérbe
mártotta, ugyanis Maa szerint a gyíkvér a szörnyeteg bőrét sebezhetőbbé
teszi. Saját testére jeleket festett, melyekről azt gondolta, megvédik az
ismeretlen ellenfelektől. Ekkoriban készített egy dobot, melynek káváját
egy különleges fa kérgéből, bőrét szarvas irhájából nyerte, s mikor
félelemtől átitatott lélekkel a homályos jövőt kutatták gondolatai, egy ősi
dallam bukkant fel emlékezetében. Íját a dobra támasztotta, megpendítette a
húrját, s idők előtti hangot csalt elő belőle. Rezgett a húr, szállt a dallam,
Ilm dúdolni kezdett, borongós gondolatait szavakba öntve így énekelt:
Fordulj hű hátasom
nap eltűnte felé,
sosem jövünk többet
erre visszafelé.
Vee, kedves lovam,
Szellemléptű Vaim,
 tán halálba megyünk,
gyertek, hű társaim!
Most zenélt és énekelt először életében, s annyira tetszett neki
hangszerének zúgása, hogy könnyekre fakadt. A sírás és zene megnyugtatta
a lelkét.
– Gyönyörű dallam, fiam – ölelte meg Maa –, de a szöveg végtelenül
szomorú és nem igaz, mert tudom, hogy visszatérsz!
Amikor még sütött a nap, s beértek az Ilm által termesztett kalászok, a
kipergetett magokat ették, melyek táplálóak voltak, jóllakatták őket, de
keménységüktől megfájdult a foguk. Az asszony forró kövön megpörkölte a
szemeket, egy másik kővel pedig apróra zúzta valamennyit, így nem kellett
annyit rágni a törmeléket. Később még apróbbra törte a magokat, vízzel
összekeverve masszává gyúrta, kilapította, majd forró kövön megsütötte. E
kenyérfélét már egészen könnyen meg lehetett rágni, emésztése sem
okozott gondot. A bőség idején rengeteget ettek belőle, az ízét is szerették.
Maa titokban néhány maroknyi magot őrizgetett. Előkotorta, hogy
megőrölve süt majd valamit fiának az útra. Mikor eljött az idő, meggyúrta a
masszát, majd fél ökölnyi gombócokat készített belőle, s forró hamuban
megsütötte, aztán kicsi nyersbőr tarisznyában átadta fiának. Mikor meglátta
Ilm az útravalót, lelkendezve ugrott anyja nyakába.
– Igazad volt, anyám, én is úgy érzem, hogy visszatérek, de egyikünk
sem tudja, hogy mikor.
Az asszony számtalan tanácsot akart adni, tengernyi mondanivalója lett
volna, de egy szót sem tudott szólni, nem is próbálkozott, csak integetett a
távolba, ködbe vesző fia után.
– Menj, Ilm, a lovaddal és a kutyáddal, mentsd meg ezt az elátkozott
világot! – mondta.
A fiú hosszú ideje kóborolt már, éhesen, fáradtan. Anyja tanácsára a
legmélyebb sötétség felé haladt, úgy gondolták, ott lapul a sárkány.
Indulás előtt a rejtélyes mocsári fényekből összeszedett egy nyalábnyit,
egy kőbe gyűjtötte, mely világított neki az elhagyatott helyeken, hol a
madár se járt, s a sötétség oly sűrűnek tűnt, hogy szinte beleütközött az
ember, mint valami sziklafalba. Ilyenkor, hogy félelmét elűzze, énekelt, hol
magában, hol hangosan, olykor arra gondolt, hogy ha küldetése sikerrel jár,
hány és hány élőlény nyeri vissza fénnyel teli életét.
Egy dombtetőn haladt, ahol a kő fénye nélkül is látott, az árnyak
körtáncot jártak, mintha ünnepelnének valamit.
 Ilm kékes színű szarvast pillantott meg, hátán hosszú ősz hajú
öregemberrel. Arcára kiült a döbbenet, ahogy nézte a fergetegként száguldó
szarvast és a lobogó hajú aggastyánt. Azt hitte, Maan s kívüle más ember
nem él a világon – bánkódott emiatt eleget.
– Hahó, öreg! – szólította meg a szarvashátaló öreget. – Hová oly
sietősen azon a világon, ahol se ember, se fény? – Ilmnek hirtelenében
szorongás töltötte el a lelkét. „Tán nem a titokzatos Vana Isával hozott
össze a sors?” – gondolta magában.
A szarvas megtorpant, de forró vére nem hagyta nyugodni, az öreg nagy
gonddal tudott csak lekászálódni a hátáról. Akkor látta a fiú, hogy az
aranyló agancsú jószágnak hat lába van. Sosem látott még ily csodát.
– Ő Soropa, a hátasom – mondta mosolyogva az öreg, látva az ifjú
zavarát. – Nagyon sok gondom van vele. Megszelídíthetetlen, mint én –
süvöltő kacajra fakadt.
Ilm leküzdve zavarát, megkérdezte:
– Ki vagy te, öreg? Ember nem lehetsz, hisz anyámon s rajtam kívül
nem élnek magunkfajták… Tán csak nem te lennél Vana Isa?
A fergeteghajú vénember az iméntinél is nagyobb kacajra fakadt.
Nevetése a vihar tombolására emlékeztette a fiút. Megrémült tőle.
– Én vagyok a Szél, a megzabolázhatatlan, aki ha haragra gerjed,
tövestül tépi ki a fákat, de ha jókedvre derül, Raná Nejdá mellé szegődik,
hogy a munkáját segítse: széthordom a virágport, hogy a fák teremjenek.
Ilm fejet hajtott az öreg előtt, ahogy anyjától tanulta. Mélységes
tiszteletet érzett a Szél iránt, aki vadászatait oly sokszor segítette.
– Ilm vagyok, a vadász, aki a földön jár, de az ég felé tör, hogy a Napot
kiszabadítsa. Neked adom az íjam, Szél, a hálám jeléül, amiért azelőtt
számtalanszor megsegítettél. A vadak érzékeny orra elől elfújtad emberi
bőröm szagát, s ezzel zsákmányhoz juttattál.
A szarvas szeme dülledten forgott, izmai parázsként izzottak, futott volna
tovább, de Szélöreg keményen tartotta a szíjat.
– Állj meg, Soropa, te szörnyeteg! – kiáltott hátasára. Az agancsos
jószág türelmetlensége Veere, a lóra is átragadt. Táncolt, mint akit
megbabonáztak. Vaim hevesen ugatta mindkettőt. – Fiam – mondta
Szélöreg –, akkora a bánatom, mint az égig érő hegy; nincs virágpor, nincs
termékenység, csak szürkület és sötétség. Céltalanul süvöltözök a
homályban, tévelygek, mint minden más teremtmény. Ne add nekem
varázsíjadat, a háládat azzal fejezd ki, hogy megkeresed a sárkányt,
megölöd, és visszaadod a fényt a világnak, hogy múljon el végre ez a
borzalom.
– Néha attól tartok, a küldetésem nem járhat sikerrel, néha meg úgy
érzem, győztesen térek vissza anyámhoz. Keveset alszom, olyankor
álmaimban kétségek gyötörnek, mikor ébren vagyok, hajt valami. Talán a
megtört fény, amit a halott állatok szemében láttam, vagy ételt kereső, kérő
vinnyogásuk, vagy csupán a tudat, hogy rajtam kívül nincs más, aki ezt a
harcot megvívhatná.
Az öreg megáldotta Ilmet, és fergeteghajából egy tincset adott neki, hogy
rejtse tigrisbőr tegeze mélyére.
– Akkor vedd elő, ha bajban vagy, és csak a Szél ereje segíthet rajtad. És
most menj, vágtass hűséges hátasoddal, mert a sárkány gyomra a Napot
emészti, amelynek kínja az egész földkerekségnek fáj.
Búcsút intett Szélöreg, felpattant hatlábú, aranyos agancsú Soropa
szarvasára, és mint a vihar, úgy elillant.
Ilm bátorságot gyűjtött az öreg szavaiból, s jólesett neki, hogy ilyen
hatalmas szövetségesre talált.
A hegyek oly magasnak tűntek, a sziklák oly megmászhatatlannak, a
szurdokok és a völgyek annyira mélynek, hogy belesajdult a szeme annak,
aki rájuk pillantott. Ilm szédült a hegyi ösvényen, Vee többször megbotlott,
s kis híján összetörték magukat odalenn. A ló lábai reszkettek, szőréből
beteges pára szállt. Sípolva lélegzett.
– Tarts ki, kedves lovam! Nincs messze a cél, néha úgy tűnik, mintha a
sárkány horkolását hallanám.
Vaim csöndes ragadozó módjára szedte a lábait, s mikor néha a fenevad
közelségét jelző kénes bűzt érezte, megállt, a levegőbe szimatolt,
elővillantotta hófehér fogait, majd kérdő tekintettel a gazdájára meredt, aki
ugyanúgy, kétségek közt nézett vissza rá.
Nem tudni, mennyi ideig haladtak, hiszen a fény eltűnése óta úgy tűnt,
mintha az idő megállt volna, nem voltak nappalok, éjjelek, melyekkel
sorsukat lemérhették volna.
Vee, az első hátasló, a távolságszelő, összeroskadt. Tán a sárkány
leheletének gyilkos áporodottsága, a pihenés nélküli menetelés, a víz és
élelem hiánya okozta gyengeségét. Ilm mindent megpróbált, hogy talpra
állítsa hűséges paripáját. A Maa által elkészített, gyógynövényekből gyúrt
kicsi gömböket lova kihűlő szájába dugdosta, de Vee nem tudta lenyelni az
orvosságot. Teste mozdulatlanul pihent, most már örökre, de szemében még
élénk, eleven emlékek csillogtak.
Anyja elvesztésére nem emlékezett, tán csak a tej ízére. Az első lény,
akivel megosztotta sorsát, Ilm volt, ő hozott neki füvet, ízletes
gyümölcsöket, s karámjából a végtelen pusztára engedte, ahol versenyt
száguldhatott a fergeteggel. Emlékezett, amikor gazdája először a hátára
nehezedett. Hasig a vízben állt, s bárhogy is szeretett volna szabadulni
terhétől, minden mozdulat nehezére esett. Félt a testét nyomó súlytól, de
Ilm halk szavai megnyugvással töltötték el, s hamarosan megérezte, hogy
leginkább úgy szolgálhatja társát, ha erős és gyors lábain messzire viszi.
Csikó korában Vaimot nem szerette. Ösztönei azt súgták, hogy gonosz
állat, aki csak ragadozóvérétől hajtva tetteti a barátságát. Később
összemelegedtek, hiszen a szellemléptű kutya szakított farkas ősei
hajlamával, és sem Veet, sem Ilm juhait nem bántotta.
A ló úgy gondolta, hogy gazdájával és Vaimmal az egész világot képes
lenne átszelni.
Ilm, kezét lova nyakán pihentetve, szintén az emlékek közt kutatott, és
még mindig nem hitte, hogy hátasa magára hagyta őt.
– Vee, hullámsörényű hátasom, kelj fel, kérlek! Megígérem, hogy soha
többé nem nehezedek a hátadra. Melletted futok, amerre csak akarod, de
könyörgöm, ne hagyj el! – Simogatta, paskolta, emelgette, de a ló nem
mozdult. A kutya együtt érzően pislogott.
A Vee szemében megcsillanó élet kihunyni látszott, már nem verte vissza
Ilm világító kövének ezüstös fényét.
A fiú heves zokogásban tört ki, és hosszú ideig nem tudta, mit tegyen
társa élettelen testével, hogy megőrizze a ragadozók és férgek pusztításától.
Elővette kő- és fémkéseit, s miközben a szíve majd’ meghasadt
bánatában, darabolni kezdte hullámsörényű barátját. Kezéről feketés
erekként csordogált az alvadó vér, a drága hús szétmállott kése nyomán,
reccsenve tört a csont, miközben Ilm bánata és dühe a sötét égig szállt. A
beleket húrokká sodorta, a csontokat összekötötte, a lenyúzott bőrt
ráborította, s az egészet valami furcsa, bánatot árasztó hangszerré alakította,
hogy társa, ha másként nem is, a zenében vele maradhasson. Minden erejét
összeszedve, véres ujjait a húrokra helyezve megszólaltatta hangszerét,
mely úgy szólt, mint a vadló nyerítése, a ménes dobogása, az ember sírása s
valamennyi szomorúan gyönyörűséges hang, mely megszólalt a világ
kezdete óta.
 Ilm énekelt, de szavak nélkül, pusztán a dallammal, hiszen nem jutott
eszébe semmiféle szöveg, mégis úgy érezte, jó ez így. Miután hangszálai
erejüket veszítették, Veeből készített hangszerét magához ölelte. Akkora
elszántság gyűlt össze a lelkében, melyet fegyverül használva,
könnyűszerrel legyőzhette akár a sárkányt is.
Ambultan végigsimította lova sörényét. Évek óta együtt járták az utakat.
A pusztában gyorsan cserélődtek a hátasok, főként háború idején, de
Ambultan ragaszkodott lovához.
– Biztosan megkönnyezném, ha elveszíteném – mondta.
A pejkó megmozgatta füleit, tán egy légy csiklandozta szőrét. Gazdájára
pillantott, orrát köntöséhez nyomta, megszagolta, majd lehajolt egy
csipetnyi fűért.
– Pihentünk eleget, útra fel! Induljunk… hosszú út áll még előttünk, és
az időnk bizony nagyon kevés.
Ilm letörölte könnyeit, hátára erősítette lófejes hangszerét, fegyvereit
rendbe szedte, füttyentett Vaimnak, és immár gyalogszerrel folytatta útját a
fekete sziklák között.
Minden kő, minden meredély megmászása örökkévalóságnak tűnt a fiú
számára, és a szellemléptű kutya is meg-megállt pihenni, rózsaszín nyelvét
a földig lógatva.
„Senki nem látta a sárkányt, anyám is csak az álmaiból tud róla –
mardosták a kételyek Ilm lelkét. – És ha nem létezik, csak a
gondolatainkban? Hiába tettem meg ezt az emberpróbáló hosszú utat, és
hiába halt meg a lovam?”
Egyik kérdés a másikat követte, s már-már azt gondolta a világ
megmentője, hogy nem is kell a világot megmenteni, hiszen aki
megteremtette, amúgy is pusztulásra ítélte. „Vana Isa azért vette el a Napot,
hogy tűnjön el az élet a földről, tán létrehoz majd egy különbet, egy
kevésbé nyomorúságosat.”
Hirtelen hatalmas robaj rázta meg a fekete sziklákat. A kődarabok
záporként hullottak a völgybe, s magukkal sodorták a többi követ. Ilm és
Vaim egy kőpárkány alá húzódott. A dörgés és morgás fülsértővé erősödött.
A fiú úgy érezte, menten szétrobban a feje.
– Mégiscsak létezik a sárkány – mondta a kutyának, aki nyüszítve bújt
gazdája lábához, oltalmat remélve tőle. Ilm magához szorította megmaradt
társát, és testével védte hangszerét is. – Hogy küzd meg ekkora erővel ily
kicsinyke lény, mint én?
 Lassan elcsitult a kőzápor, a moraj elült.
Az oltalmat keresők előmerészkedtek a kőpárkány alól. Némi fény
örvendeztette meg a szemüket. Ilm tudta jól, hogy ez a sárkány szájából
előszivárgó napfény, mely megkönnyítheti a dolgát.
Feljebb kapaszkodtak, jó néhány bércet megmásztak, mire ellenfelüket
alaposabban szemügyre vehették.
Nyálkás, pikkelyes teste alig-alig vált el a hegy csuszamlós szikláitól.
Termete hatalmasabb volt minden elképzelhetőnél, s a gonoszság úgy áradt
belőle, mint bomló tetemből a test elmúlásának orrfacsaró bűze.
A következő pillanatban azonban a fiú nem látta a szörnyet, csak a
sziklákat, és úgy gondolta, hogy az imént érzett gonoszság saját lelkéből
árad, mely a dühből és a barát elvesztésének bánatából fakad. „Ki ellen
küzdök majd? Egy sárkány vagy talán önmagam, a saját félelmeim, esetleg
a világot megteremtő és most elpusztítani akaró Vana Isa szándéka ellen?”
A szörny jól láthatóan megmozdult, némi földrengés kísérte léptét.
Mocsárszínű szemével körbepásztázta a hegyoldalt. Idegent szimatolt.
Hátán végighúzódó szarutüskéit felborzolta.
Vaim inai megfeszültek, fogait vicsorította. Ragadozóösztöneit gazdája
szolgálatába állítva, készen állt nekiugrani a fenevadnak, de Ilm
visszatartotta.
– Ne, Vaim! Még ne támadjunk! Gyere hozzám! – csitította. –
Gondolkodjunk… Aki a Napot képes bekebelezni, a világ leghatalmasabb
erejével bír. Mi porszemek vagyunk mellette, de ketten vagyunk, és kétfelől
támadunk.
Az ifjú előkészítette íját, gyíkvéres nyilait. Hangszere némileg
akadályozta mozgását, mégsem vált meg tőle.
A sárkány orrlyukai kitágultak, üregeiből gyilkos párák csaptak elő.
Meglepettnek tűnt, hiszen még sosem akadt ellenfele, azt hitte, nincsenek
más élőlények rajta kívül, és a Napot az örökkévalóságig emésztheti.
Ocsmány teste kivált a sziklák rejtekéből, ősi ereje felgerjedt. Ordítása a
beteljesületlenül szunnyadó végzetet idézte meg, s önmagában is pusztító
erővel bírt, de Ilmet oltalmazták a testére festett jelek vagy inkább a jelekbe
vetett hite.
– Vaim, támadj, ne kegyelmezz neki! – adott jelt kutyájának, és kőről
kőre szökellve a szörnyeteg másik oldala felé igyekezett.
A kutya felhúzta ajkait, vicsorgott, vonyított, majd egyenest a sárkány
nyakának támadt, hogy átharapja a torkát. Hatalmasat pördülve zuhant
vissza a földre. A szörnyeteg testét fedő pikkelyek a kőnél is keményebbek
voltak, s makacsul védték a mögéjük rejtett testet.
Vaim egyik foga letört, szájából vér serkent. Megszédült, elvesztette az
egyensúlyát, aztán ismét támadott, de újabb próbálkozását is kudarc kísérte.
A nyálkás hüllő élvezte sebezhetetlenségét, egyelőre nem moccant, várta a
következő támadást.
Eközben Ilm sebesen haladt, mégis hosszú időbe telt, míg a hatalmas
fenevadat megkerülte. Minden erejét igénybe véve rohant, görcsösen
szorította íját, húrra helyezett nyilát. Mikor a sárkány mögé került, látta,
hogy Vaim kellőképpen leköti az ellenség figyelmét. Tekintetével az óriási
csuszamlós test gyenge pontjait kutatta, s úgy gondolta, mivel a hasát nem
érheti el, a mellső lába mögötti lágyabb pikkelyei mentén kell gyíkvéres
nyilait célba juttatnia. Első lövése a felsőbb szarulemezekről csikordulva
pattant le, a kő nyílhegy szétzúzódott a köveken. Ilm második vesszeje
megközelítette a célt, s némiképp a pikkelyek közé hatolt, de inkább
felhergelte a szörnyet, mint legyengítette. A sárkány hátrakapott szörnyű
állkapcsával, mire az ifjú a hátát szegélyező tüskék közé ugrott,
megkapaszkodva egy éles kardtaréjban.
Vaim látta, hogy a vadállat figyelme gazdája felé fordul, ekkor hatalmas
ugrással, félelmét félretéve, a bűzölgő orrcimpák egyikébe mélyesztette
hófehér fogait, s úgy gondolta, el sem engedi, míg farkasereje cserben nem
hagyja. Állkapcsa görcsösen összerándult, képességeit többszörösen
túlszárnyalva kapaszkodott a számára visszataszítóan kesernyés húsba.
A hüllő fájdalmában megrázta fejét, hogy kínzójától megszabaduljon, de
a parányi négylábú hős nem engedett.
Ilm tudta, hogy egyedül a sárkány szeme sebezhető, hisz minden
testrészét kemény szarupajzs védi, de vizenyős, mocsárszínű szemének
rezgő kocsonyáját képesek átjárni a kőhegyű nyilak, s így akár kiolthatják a
sárkány életét, de a szörny rángó fejét képtelen volt eltalálni. Íjhúrja a
rátapadó nyálkától megereszkedett, sietnie kellett, hogy mielőtt az végképp
ellazul, célba juttathassa halálos nyilát.
– Könyörgöm, Vaim, engedd el! Talán megáll egy pillanatra, és végre
lőhetek – ordította. Bal karjával átkarolt egy szarutüskét, nehogy
egyensúlyát vesztve leszédüljön a rángó sárkánytestről, de hiába. Mikor
karja elvesztette erejét, fogódzó híján megtántorodott, és a kövekre zuhant.
Úgy érezte, ezernyi darabra tört, mégis talpra állt. Megszámolta épen
maradt nyílvesszőit, ellenőrizte íját, és felvette elejtett hangszerét.
 „Elveszett minden – gondolta –, nincs erőm, nyilaim fogytán. Porszem
vagyok mellette, eltipor anélkül, hogy bármit is tehetnék. Velem együtt a
világra is pusztulás vár.”
– Nem harcolok tovább – kiáltotta véráztatta szájjal. – Zengjen inkább a
bánatom!… – Elővette lófejes hangszerét, megpendítette a húrokat. Lomha
pillangóként szállt a hang, a fénnyel teli időket idézve. Megtelepedett a
sziklákon, a nyálkás fekete bérceken és völgyeken, ahonnan ezernyi
visszhangként verődött vissza.
A szörny sosem hallott ilyen gyönyörűséget. Kővé meredt. Még az
orrcimpáiba hasító fájdalommal sem törődött. Dermedten állt, hogy
felkutassa a hang forrását, de nem maradt ideje, mert ronda szemébe nyilak
csapódtak. A gyíkvérbe mártott kőhegyek könnyűszerrel áthatoltak a lágy
szemkocsonyán, s feltépték a mögötte húzódó vérereket, melyekből a sötét
nedv visszataszító forrásként tört elő. Vaim elengedte az orrcimpát, majd
néhány lépésnyire eltávolodott.
A hüllő elveszítette szeme világát, ereje lassacskán elfogyott, de dühe és
bosszúvágya még forrt. Fejlett szaglásával kereste ellenfeleit, s mikor az
emberi verejtékszagot megérezte, a Nap tüzéből lopott lángot lövellt Ilm
felé, aki egy szikla mögött talált menedéket, mely megolvadt a hőtől. Ekkor
a hős elővette Szélöreg hajtincsét, és a jóságos hideg széllel hűtötte le
fedezékét. „Köszönöm, öreg, ismét segítettél!” – mormogta.
Következő leheletét a kutya felé küldte a haldokló szörny. Mivel Vaim
nem tudott idejében fedezékbe húzódni, felemésztették a vérvörös lángok.
Inas teste oly gyorsan eggyé vált a tűzzel, hogy még fájdalmat sem érzett;
utána csak a semmi maradt.
– Pusztulj már el, te átkozott! – ordította a sárkány felé az ifjú, és a
lángcsóvák elől menekülve még gyászolni sem tudta másik elveszített
barátját. Fegyvere nem maradt, csak a menekülés és a remény, hogy az
ellenség kiömlő bűzös vére nyomán sivár lelke is távozik, elvegyülve a
sziklákat belepő ragaccsal.
A fenevad mozdulatai lelassultak, a szájából elő-előtörő tűz fojtó fekete
füstté hűlt, aztán a füst és a veszély elült.
Az óriási dög teste felizzott, ahogy az erőre kapó napkorong megmozdult
a belsejében. Ilm gondolt egyet, és hirtelen, késével kivágta gonosz
ellenfele egyik fogát, majd gyors mozdulattal tegezébe rejtette.
„Ha nem menekülök el innen – gondolta Ilm –, az pusztít el, akinek a
szabadítására jöttem. Anyám azt mondta, hogy a napot nekünk, embereknek
még néznünk is fájdalmas, a közelében pedig biztosan elpusztulnánk.
Megyek, mielőtt végképp kiégeti halott fogva tartójának testét.”
Az ifjú hátrahagyta nyilait és a tűzzé vált Vaimot, de barátja emlékét,
hangszerét és bánatát megőrizve, sietve bukdácsolt a sziklákon, hogy minél
messzebb érjen, mikor az ég királya visszaül székébe, és ismét körbetekint
birodalmán.
A fény aranyszínű esőként mindent beborított. Vidáman csillogó réteget
képezett a sziklákon, halott fákon, elsatnyult füvön.
A föld mélyén rejtőző, félhalott magvak megérezték a felszínből feléjük
áradó erőt, és piciny gyökeret s rügyet növesztettek. Vakon, soványan
tévelygő állatok tántorogtak sokfelé, hogy ha már nem láthatják, bőrükön
érezzék a fény simogatását. Ilm idegenként ballagott közöttük, hisz nem
tudhatták, hogy ő a Lovas Hős, aki társait veszítve, magányosan baktat
hazafelé, miután a világot megmentette.
Az élet, a derű, a termékenység fokozatosan visszatért a földre. Ilm
hosszú vándorlás után végre hazatért, ahol idős, ráncos anyját emberi
társaságban látta viszont.
– Emlékszel? Tudtam, hogy hazatérsz! – futott felé tárt karral Maa, ki
időtlen idők óta itt élt a hol sivár, hol termékeny, hol sötét, hol fényárban
úszó földön.
Ilm egyelőre nem szólt, csak anyja megtört testét, ráncos arcát nézte,
végül így sóhajtott:
– Annyi bánat, annyi keserűség és kín van ezen a világon. Vajon
érdemes volt megmenteni? Nem lett volna jobb úgy, ahogy Vana Isa
sorsunkra hagyott minket? Felelj, anyám, te annyi mindenre tudod a
választ! Boldogság… néha érzem ezt az érzést. Kell lennie a világon egy
helynek, ahol boldogok a lények, ahol a fáradt hősök nyugalmat lelnek. Hol
van ez a hely, anyám?
Maa fia megperzselt, sebekkel borított vállára tette a kezét.
– Eddig nem voltak fáradt hősök, nem kellett efféle hely… de nézd,
emberek vesznek minket körül. Gyere, Ilm, pihenj, egyél és beszélj velük!
Bemutatom őket. Őt hajdan a felhőről Pülnek neveztem el, őt a napról
Kecsinek, és őt a virágokról szépséges Hirhiának.
– Anyám, ezek a sárbábuid voltak – csodálkozott az ifjú, miközben le
sem vette tekintetét a karcsú Hirhiáról.
Az asszony bólintott.
 – A fény életre keltette valamennyit. Itt van még egy lány, Tütüra, a köd
és még sokan mások. Nem leszünk többé magányosak.
– Nojtá előkerült?
– Nem – mondta az asszony –, de tudom, hogy él valahol.
Ambultan érezte a bőrén a reggeli napfény bizsergető melegét. Mielőtt
továbbindult volna, megmártózott a közeli patakban, ruháit kimosta, de nem
várta meg, hogy megszáradjanak, nedvesen öltötte magára valamennyit.
Gyönyörködött az aranyló sugarakban, az ég kékjében, de nem tudott
igazán örülni semminek. Első pihenője volt ez, ami neki és lovának
egyaránt kijárt. Az út eddigi szakaszát őrült vágtában tette meg. Ambultan
arra az emberre gondolt, aki miatt felkerekedett. Kétségek gyötörték. Attól
félt, hogy meghal, míg ő messze jár, mégis ez az őrült utazás volt az utolsó
esélye.
Lóra szállt.
– Túlságosan nagy a világ, hogy egymagam megmenthessem, de talán
egy emberen segíthetek… De te csak hallgatsz, pejkó. Vágtass, messze
vannak még a Kék Hegyek!
Danu a pihenés után újult erővel vágtatott, hátán Ambultannal a vég
nélküli, fűvel borított pusztaságban.
Ilm a bánat után a szerelmet is megismerte. Szerette Tütürát, de a lány
csalfa volt és kiismerhetetlen, mint a köd, ezért az ifjú nem merte
összekötni vele az életét. Régóta figyelte Hirhiát, ahogy vízért jár a
folyóhoz; karcsú dereka, mint a virág szára, ajka vérvörös szirom, szeme
zöld levél. A lány, amióta emberi életre kelt, közömbössé vált Kecsi és Pül
iránt. Titokban Ilmet szerette, bár a föld összes leánya Ilmet szerette, de az
ifjú komoly volt, harcban és barátságban jártas, nem szédítette meg holmi
női csacsogás.
Ilm végül Hirhiát választotta, hogy utódaiknak ősapja a földön járó, de ég
felé törő Ilm, ősanyja a viráglelkű, gyönyörűséges Hirhia legyen.
Utódaikat: karcsú daliákat és termékeny asszonyokat, világot fordító
hősöket vagy éppen esendő embereket Ilm fiainak vagy a népnek nevezték
több ezer esztendőn át. A sárkányölő leszármazottai, a kiválasztottak,
vagyis az emberiség sorsának hordozói apáról fiúra örökítették a sárkány
fogát, mely állatok feletti erővel bírt, s az ember első nagy tettére
emlékeztetett mindenkit.
Ambultan többnapi hajsza után végre megpillantotta a Kék Hegyeket. Az
ő népéből soha senki nem látott még ekkora magaslatot. Néhányan azt
gondolták, hogy ostoba énekmondók dalainak kitalált ábrándja csupán. A
magányos vándor hitt a létezésében.
Úgy tűnt, mintha a puszta síkja a látóhatár felé emelkedne, Danu futása
lassult, lovasa biztatta, mert megrészegült a hegyek látványától. Egy idő
után megsajnálta az állatot.
– Jól van, Danu, lassíts, nem kívánom a halálodat! – húzta meg a
szárakat az ifjú. – Nem jutunk előrébb, ha kifulladsz. – Ügettek, majd
lépésre szelídültek. Ambultan hagyta, hogy a jószág pihentesse izmait, s
még azt is megengedte, hogy tépkedjen néhány falásnyi füvet. A Kék
Hegyekre gondolt, melyekről számtalan történetet hallott, de sosem
harcosoktól, utazóktól vagy világot járt kereskedőktől, hanem táltosoktól,
regösöktől, reszkető kezű öregektől.
„Észak felé találod meg, amit keresel – mondta valaki indulása előtt. –
Első bércein túl meglátod a Tejtengert, s ha azon átkelsz, szemed elé tárul
az égig érő Hárátá, amelyhez hasonlót nem hord hátán a föld.”
„Látta valaki a Hárátát, olyan, aki közülünk való?” – kérdezte Ambultan
a vizenyős szemű öreget.
„Hát… dél felé, a Nagy Havasok lábánál élnek csoportjaink, sokszor
kapunk hírt felőlük, de az északi Kék Hegyeket nem látta senki, akit én
ismerek, pedig igen régóta taposom az anyaföldet.”
Az ifjút azonban nem tántorította el a bizonytalanság, elhatározta, hogy
útra kel, és ettől nem tarthatta vissza senki.
 A Boldogok Országa
A fény újjászületése után ismét benépesült a föld. Az élők érezték, hogy
nincsenek biztonságban ezen a világon, hiszen életük a Naptól függ, s ha az
arany gömbnek bármi baja esnék, újból sötétbe és pusztulásba zuhanna
minden.
A fák kacagó gyümölcsöket teremtek, a földön érett kalászok
hajladoztak. Zöld köntösű Raná Nejdát dicsérte minden, s szövetségesét, a
virágpor hordozóját: Szélöreget.
– Ej, Soropa, ha hátráltatod a munkámat, világgá kergetlek – szidalmazta
szarvasát a fergeteghajú vénség, s tudta jól, ha nem szelídül meg kissé az
állat, bizony beváltja fenyegetését.
Soropa csak táncolt, ágaskodott, hogy megszabaduljon hátalójától, de
mikor futni kellett, nem volt nála gyorsabb. Vitték a virágport, hogy minden
viruljon és gyönyörű legyen.
Ki gondolta volna, hogy egyszer Szélöreg valóban világgá kergeti
Soropát?
Amikor a szarvas jól a földre teremtette, s még a szakállára is rálépett
mind a hat lábával, a fergeteghajú végképp megelégelte a küzdelmet, s
akkora szélvészt támasztott, amely az engedetlen Soropát messze északra,
az örök hó birodalmába űzte, ahol nem talált friss nedvtől csepegő füvet
magának, csupán csenevész mohákat, s fagyott zuzmókat kapart elő a hó
alól mellső lábával. Éhezett, gyomrát a gyér, ízetlen táplálékkal töltögette, s
vágyakozva emlékezett a hajdani dús füvű rétekre. Tekintetét ilyenkor
végighordozta a tejfehér tájon, mintha zöld színt keresne, majd keservesen
elbődült, aranyló agancsát a hóba dugta, és bánatában feltépett néhány
fagyott zuzmót.
Ilm, amikor unokáit maga köré ültette, kezébe vette lófejes öreg
hangszerét, ősi dallamokat, hősi tetteket idézve énekelt nekik. Elhintette
bennük a hitet, hogy valahol van egy föld, ahol mindenki boldog, s ahol a
fáradt hősök nyugalmat lelnek. Pengett Vee bélhúrja, szállt a könnyű
dallam, s nemsokára a Lovas Hős lelke is elröppent, hogy helyet keressen
magának holt barátai közelében.
Az unokák felnőttek, ők is továbbadták Ilm történeteit a sötétségről, a
sárkányról s a hősök honáról, amit Boldogok Országának vagy Baktavának
neveztek el, hittek benne, de soha nem látta senki.
 Ilm vérét, képességeit leszármazottja, Jima örökölte, aki nyilaival a
villámként suhanó fecskét is eltalálta, s kóborlásai során sokszor messzire
jutott otthonától.
Jimát nem csábította a kunyhó melege, a család, folyton az erdőt járta,
hogy zsákmányra lessen. Új és új vadcsapások után kutatott. Keresett
valamit, bár még ő sem sejtette, mit. Érezte, valami hajtja, valami buzog
benne, s a vadászat volt az, ami forrongó vérét némileg lehűtötte.
A fiú fák tövénél, sziklák árnyékában hált, nem ismerte a hideget, s nem
törődött a nyári nap perzselő hevével, nem vágyott se szülei, se testvérei
után, csak menni, menni akart, új vadak s területek meghódítására.
Jima rég elfeledte anyja könnyes szemét, apja szigorú tekintetét, miután
már több esztendeje elkóborolt falujából, s csupán a széllel, fákkal
beszélgetett, kietlen, szemének idegen tájon kóborolt. Keskeny
folyócskához ért, túloldalán szürkének, fénytelennek látta a tájat, s mintha a
víz se mozdult volna.
Föl-alá lépkedett a parton, mire felfedezett egy hófehér hidacskát, amely
a túloldalra vezetett. Nem is annyira hídhoz, inkább jéghez hasonlított,
amely ha elég vastag, az ember biztonsággal lépkedhet rajta.
Jima rámerészkedett, s mivel szilárdnak érezte, fékezhetetlen
kíváncsiságától vezetve átbotorkált a túlpartra, ahol kicsi bőrsátrat pillantott
meg.
„Furcsa ez a hely – gondolta –, mégis betérek a sátorba, hisz a puszta és a
vadon törvénye megköveteli, hogy a lakók az érkezőt szívesen fogadják.”
Egy madár se csippent, falevél se rezdült, s mindent szokatlan, szürkés
fény tett idegenné.
– Van itt valaki? – kérdezte a fiú a hajléktól néhány lépésnyire.
Furcsállotta, hogy sehol egy kikötött ló, nincs karám juhokkal, s nem futnak
elé csaholó kutyák, ahogy máshol megszokta. – Lakik itt valaki? – szólt
ismét. Közelebb lépett a sátorhoz. Alaposan szemügyre vette. Látta a
nyílásán kiszivárgó füstöt, a takaróbőrök peremén lerakodott kormot, s ez a
látvány megnyugtatta némiképp, hisz a jelek életre utaltak.
Félrelibbentette a bejárat vásznát, bekukkantott, de egyelőre a füsttől és a
homálytól semmit sem látott.
– Lépj beljebb, idegen! – hallatszott egy rekedtes hang odabentről.
Jima átlépte a küszöböt, meghajolt és körülnézett.
A sátor közepén parányi kék lángú tüzecske égett, a fal mentén férfiak és
nők üldögéltek. Elcsodálkozott, hogy ebben az aprócska hajlékban hogyan
férhetnek el ennyien.
Miután látása némiképp kitisztult, a tűz mellett egy asszonyt és egy fekvő
leányt pillantott meg.
– Beteg? – kérdezte bátortalanul a fiú, s válasz híján tovább faggatózott:
– Éhes? Hozzak valami ételt? Erszényemben akad néhány falat szárított hús
és aszalt erdei gyümölcs.
– Nem eszik – mondta az asszony, akinek hangjáról Jima az imént
betessékelő szavak tulajdonosát ismerte fel.
– Ők… nem étkeznek velem? – kérdezte Jima, aki hirtelenében erős
éhséget érzett.
A sátorfal mentén ülő sápadt emberek rápillantottak, de semmi
lelkesedést nem mutattak a hús és a gyümölcsök említésére, s még válaszra
sem méltatták.
A fiú letelepedett a dohos állatprémekre, elővette ételét, valójában a fél
fogára sem volt elég, és megette mindet.
– Éhes vagy még? – kérdezte az asszony, mire Jima bólintott. – Van még
kevés alvadt vérünk és avas zsírunk.
Jima szerette a sült vért és az állatok háját, de önmagában az alvadt vér és
büdös zsír nem volt igazán a fogára való.
– Ehetnék még, de… – valami azt súgta, hogy semmiképp se fogadja el
a lakók ételét. – Elmegyek, hozok friss húst nektek is. Megköszönöm, hogy
vendégül láttatok, és szerény készleteteket felajánlottátok nekem, de hadd
tegyem én a friss vadat a tálra, s együtt fogyasszuk el a vendéglátó lakomát!
– Talpra ugrott, s indult volna, de az egyik hamuszín bőrű, szikkadt férfi
elállta előle a kijáratot.
– Nem mehetsz még – mondta hangsúlytalanul.
Jima megrémült. „Hová kerültem? Kik ezek?” – gondolta.
– Van nálad egy lánc, a ruhád alatt. Egy sárkányfog csüng rajta. Add ide,
utána elmehetsz vadászni! – szólalt meg ismét a tűz közelében ülő asszony.
A fiút elöntötte a jeges verejték. „Tudnak a láncomról, pedig nem
pillanthattak a ruhám alá. Ismernek tán? Még ősz hajú nagyapám hagyta
rám e szavakkal: Vigyázz a sárkányfogra, kis unokám. A te szemedben
csillogni látom az ősök reményét. Menj és keress, légy mindig úton! A
sárkányfogat nem adhatom oda!”
A férfi kezét nyújtotta Jima kincséért, tekintete olyan volt, mint a kő,
szemében semmi fény.
– Honnan tudtok a láncomról?
 Ismét a nő felelt, mintha az összes sátorlakó szónoka lenne.
– Sok mindent tudunk, ami felétek történik, sokat látunk, sokat hallunk.
– Minek nektek a sárkányfog? – kérdezte Jima.
– Tudjuk, milyen fontos neked, s így biztosnak látjuk, hogy visszatérsz a
zsákmánnyal, s nem folytatod utad új tájak felé.
– Ide akartok kötni? Nekem örökké kóborolnom kell.
– Minden vándor megáll egyszer, ha elfárad, és lábát nyavalyák gyötrik.
– Én még szinte gyermek vagyok, nehezen fáradok, lábam hűen szolgál.
Még az otthonomban sem leltem nyugalmam, nemhogy nálatok, e furcsa
népnél.
– Majd elmész, ha eljön az ideje. Most add ide a fogat, és menj, lőj
vadat, hogy csillapítsd éhed!
Jima kelletlenül elővette a sárkányfogat, s a férfi szikkadt, szürke
tenyerébe nyomta. Kilépett az ajtón.
Odakint fákban szegény erdő tárult a szeme elé, a végtelen, mely számára
egyelőre elérhetetlen, hiszen látszólagos szabadsága ellenére a sátor
lakóihoz köti valami.
– Biztosan visszatérek a láncomért, mégis megkeresem a hazautat, hátha
valami okból menekülnöm kell – motyogta maga elé.
Sem saját nyomait, sem a folyócskát nem találta, s mintha a fák is
megváltoztak volna. Eddigi kóborlásai során ha idegen vidékre tévedt,
alaposan szemügyre vette a tájat, jól megnézett egy fát, sziklát vagy
dombocskát, s ezek képét emlékezetébe véste, hogy a visszaúton
segítségükkel tájékozódjon. Most azonban nem találta a megfigyelt fákat,
mintha valaki elvitte volna őket, s helyükre újakat ültetett volna.
Jima vékony talpú bőrbocskorán keresztül nagyon hidegnek érezte a
földet, s ezt felettébb furcsállotta, de mivel jól tűrte a fagy haragját, nem
törődött vele.
Ha a folyót s az ideutat nem is, vadcsapást azonban bőségesen lelt, de
állatot mégsem látott, pedig halkan járt, mint az árnyék.
„Ha e furcsa népség nem étkezik velem, beérem egy nyúllal vagy fiatal
őzzel – gondolta. – Aztán ha elfogy, lövök mást, bár remélem, addig utamra
engednek.”
Mivel nyila elé nem került zsákmány, észak felé vette az útját, ahol lába
fehér hófoltokra tévedt, s ahogy haladt feljebb s feljebb, a hó fehérre
festette a vidéket. Gyomra üresen korgott, a sült hús ízére gondolva
összefutott a nyál a szájában, de mindhiába, az erdők kopárak, kietlenek
voltak, még egy sovány mókust sem látott sehol.
A nap nem kelt felt, és nem nyugodott le, Jima az idő múlását növekvő
éhségével tudta lemérni.
Egy árnyat látott elsuhanni, valami nagyobb vadét, de alakját nem
vehette alaposabban szemügyre, mert gyorsan eltűnt egy hóhegy mögött, s
még nyomokat sem hagyott hátra. Ám a fiú nem kutatta a kilétét, mert
hirtelen havasi nyulat pillantott meg, s gyors nyila le is terítette.
Hátára dobta zsákmányát, és kedvetlenül ballagott vissza a sátorhoz.
Belépve mindent változatlanul talált. Elkészítette a húst, megsütötte a kékes
lángokon, s mivel senki nem kért belőle, egyedül fogyasztotta el, de nem
lakott jól.
– Nem értem, miért nem esztek – mondta Jima szinte csak önmagának.
Válasz híján tovább dünnyögött. – A lány azóta sem kelt fel? Ki tudja,
mióta mentem el, s mennyi ideig űztem a gyengécske nyulat.
– A lány beteg – mondta az asszony. – Nagyon rosszul van.
– Akkor orvosság kell neki, nem nézhetitek, hogy meghal.
– Erre a kórra nincs orvosság. Meggyógyítja önmagát, vagy…
Jimának eszébe jutott a sárkányfogas lánc.
– A láncot visszaadod, asszony? – kérdezte bátortalanul.
A sápadt nő határozottan válaszolt:
– Nem, még nem végezted el a rád szabott feladatot.
A fiú nem firtatta sem a lány betegségét, sem a sárkányfog ügyét.
Minden bizonytalansága és félelme mellett az álom súlyos teherként
nehezedett rá. Elszenderedett.
Ébredésekor a sátorban nem látta a fal mellett ülőket, sem az asszonyt,
ám az eddig fekvő lány felkelt, és a prémeket rendezgette, kirázta az
irhákat, nyírfa seprűvel a küszöböt tisztítgatta.
Jima elcsodálkozott, s kérdéseit mindjárt a szorgoskodónak szegezte:
– Ki gyógyított meg? Nem kaptál orvosságot, nemrég még moccanni
sem tudtál, mondd meg, kérlek, mi fordította jobbra az állapotodat?
A lány sápadt, karikás szemű, kócos teremtés volt, látszott rajta a sok
betegeskedés, alkata megtört, mint a száraz nádlevél.
– Haldokoltam. Nem tudta a testem, hol van a helye: az élők vagy a
halottak földjén.
A fiú felsóhajtott.
– Hála az égieknek, hogy életben maradtál.
 – Meghaltam – mondta a lány egykedvűen.
Jima talpra ugrott, dohos, dögszagú takaróit leszórta magáról.
– Meghaltál?! A halottak fekszenek beesett szemmel, szívük megáll, s
hamarosan férgek lakmároznak a testükből.
– A te hazádban fekszenek a holtak, de ez a tükörvilág, itt minden
visszájára fordul. Amíg volt bennem élet, mozdulni sem tudtam, amint
meghaltam, e föld rendje szerinti életre keltem. A halottak földjén jársz,
idegen, ahol minden szürke, minden rezzenéstelen. A bolyongó lelkek
birodalma ez, ahol az eddig meghaltak árnyakként tengődnek.
Jima leroskadt. Kilátástalannak érezte helyzetét, mivel a hazautat
elveszítette.
Ekkor nesz nélkül belépett a sápadt asszony, akit érkezése óta ismert.
– Én is meghaltam, tán azért mozgok, de miért korog a gyomrom, s
miért kell vadra lesnem? – fogta bánatos fejét a fiú.
– Te Ilm vére vagy, a szabadítóé, aki a sárkányfogat birtokolja, a világok
vándoraként a holtak földjén is otthonosan lépkedsz – mondta a sápadt nő.
– Haza akarok menni, elborzaszt ez a hely, nem akarok világok vándora
lenni! – ordított Jima, s vére felforrt, mikor a nő nyakában meglátta a
nagyapjától örökölt titokzatos láncot. Hirtelen mozdulattal megragadta, s a
bőrszíjat elszakítva, tenyerébe szorította a fogat. Felkapta fegyverét, s egy
nyilat a húrjára tett. – Gyertek, szürke holtak, nyilam mindenkit elér! –
kiáltotta, és futásnak eredt.
A fák megmozdultak, s Jima felismerte, hogy valamennyien emberek
árnyai, nem valódi növények. Járnak, mert lábuk van, s mind-mind
vészjósló tekintettel halad felé. Megfeszítette íját, lőtt, de nyila, mint szálló
por, szertefoszlott anélkül, hogy bárkin sebet ejthetett volna. Elpazarolta
tegeze tartalmát, de fegyvere hatástalannak bizonyult a tükörvilág
rendjében.
A fiú futásnak eredt, de amit nemrég erdőnek hitt, az halottak tömegeként
vette őt körül, s valamennyi rémséges alak éppen őt üldözte.
A sarokba szorított vad néha odatartja torkát ellenfelének, hátha elnyeri
kegyelmét. A fiú visszarohant a sátorba, hogy odabent ne lássa a tengernyi
holt embert.
– Ne fuss, Jima, számodra már megszűnt a visszaút! Mikor átkeltél a
folyó jéghídján, sorsod megpecsételtetett. Többezernyi ember született s
halt meg Ilm óta, de lelkük nem nyerte el jutalmát, nem találta meg a
boldogságot. Árnyként szédelgünk étlen-szomjan, érzések, álmok nélkül.
 – Nem szeretek itt lenni – lihegte a fiú.
– Mi sem, hidd el, fiú, de te elmehetsz, azonban nem a folyón át,
visszafelé.
– Akkor merre, asszony? Felelj! – A holtak ezrei időközben körülvették
a sátrat. Akik a gyűrű közepén álltak, a hajlék bőrtakaróját rázták, és
ijesztően morogtak.
– Nincs visszaút – suttogták –, nincs visszaút – süvítették, visították.
– Évezredek óta várjuk Ilm vérét, hogy eljöjjön az élők földjéről, és
szabadulásunkat megmutassa. A fehér tájakon át, a hegyek felé húzódik egy
szurdok, amelyen át mindannyian kijuthatunk innen – mondta az asszony.
– Ha ilyen jól tudod, miért nem kerekedtetek fel, hogy felkutassátok a
megváltó szurdokot?
– Nincs erőnk, fiú, túl nagy a távolság. Sápadt árnytestünk hamar
elfáradt, de te, aki örökké a vadcsapásokat járod, s akinek nem árthat se
fagy ostora, se nap tüze, akinek barátja a szél, s aki nem vágyik kunyhó
melegére, Ilm leszármazottja, te azért kerekedtél fel, hogy az ösvényt
megleld, s a Baktavának nyomára akadj.
– Baktava? – A fiú szeme kikerekedett.
– Baktava a szerencsések otthona, azoké, akik elérték a célt, amiért
világra jöttek, Baktava a Boldogok Országa, ahová még nem jutott el
emberi lélek.
Jima az asszony sápadt arcát, kifejezéstelen tekintetét, rongyruhái alól
előkandikáló inas kezét nézte.
– Táplálék híján én sem jutok messzire. Bármit lövök, húsa nem
csillapítja éhem. Az erdei vadak is a tükörvilág lényei, a bokrok bogyói se
táplálják az élők földjéről jött vándort.
– Fenn északon, ahol fehér lepel borítja a tájat, van egy száműzött vad,
aki a te világodból jött. Lődd le őt, s teste töltse meg a gyomrod, miközben
a szurdokot keresed!
– Új nyilakat kell készítenem, tegezem tartalmát a halottakra lőttem.
– Évezredek óta várunk, néhány vessző elkészítését még biztosan
elviseljük – mondta az asszony –, minden hozzávalót megtalálsz a sátorban.
A fiú kezdett beletörődni kényszerű helyzetébe. Megértette, hogy soha
többé nem térhet haza, s ha szabadulni akar a szürke, fordított világból,
észak felé kell törnie, a titkos szurdokon át a Baktavába, melyről a halottak
beszélnek.
 Megtalálta a mogyoróvesszőket, a kicsi fémhegyeket s a fekete
madártollakat a sátor egyik rúdjára kötött, molyrágta bőrzsákban.
A fémhegy fonákját belefúrta a mogyoróág egyik végébe, majd
megrágott, nyálával nedvesített állati inakkal gondosan odakötötte. A
tollakat a vessző másik végére erősítette, melyet a húr helyén késével
bevágott.
Így, éhesen, de némileg felfegyverezve indult el arra az útra, mely a
mindenkor meghalt hősöket a Baktavába vezeti. Az árnyak ezrei jókora
távolságból, nesztelen léptekkel követték észak felé.
A kicsi bőrsátor árván maradt. Egy kis ideig még szivárgott füst a
nyílásain, végül az is elhalt.
Danu úgy örvendett a hónak, mintha még sosem látta volna a tájat
beborító hófehér leplet. Fáradtsága ellenére jókedvűen rázta a fejét, és
hatalmas bakugrásokkal lepte meg lovasát. Legszívesebben meghempergett
volna a hóban, a lovak szokása szerint, de így felnyergelve,
felszerszámozva nem merészkedett ekkora szemtelenségre.
– Mit csinálsz, pejkó? Sosem láttál még havat? – nevetett Ambultan. –
Az előbb rád kellett suhintanom az ostorral, alig vánszorogtál, most meg
majd’ elszakítod a hámot. Tudod mit, rohantál eleget, pihenj egy kicsit,
játssz, amíg lehet! Addig én előszedem a melegebb ruháimat.
Megállította a lovat, levette róla a lószerszámokat. Danu fújtatott,
orrlyukaiból és a hátáról füstszerű pára szállt fel.
– Na, mozogj, mert megfázol – mondta a férfi, és egy hógolyóval
nyakon dobta az állatot.
A hó érintésére, mint varázsütésre, az állat eszeveszett ugrándozásba
kezdett, orrát a hóba fúrta, s tolta előre, mint a földet túró vaddisznó, majd
leheveredett. Mikor felállt, megrázta magát, az ezernyi pihe akkora fehér
felhőt képezett teste körül, hogy Ambultan szem elől tévesztette néhány
pillanatra.
– Gyere, Danu, egyél pár falatot! – szólította meg gazdája, és a bőr
abrakostarisznyát néhány marék árpával a ló fejére akasztotta, s míg Danu
ízlelgette az első szemeket, nemeztakarót borított a hátára.
A férfi fejébe nyomta prémes süvegét, báránybőr ködmönét magára
öltötte.
– Így már jó lesz. – Visszatette a nyerget a lóra, csomagjait felkötözgette.
Levette Danu fejéről az abrakostarisznyát. A ló nyalogatta a havat – víz
híján –, s mikor megelégelte, fegyelmezetten várta, hogy gazdája a szájába
tegye a zablát, és a kantárt eligazgassa a fején. – Tudod, hogyan szeretem a
havat, pejkó? A hajlékomból, a tűz mellől nézve, messziről, mikor a füstölt
hús illata a tűz füstjével elvegyül, kolbászok a rúdon, regösök érkeznek, és
csengős szánnal megyünk Új Napfényt köszönteni. Így szép a tél. Ezután
úgy érzi a puszták népe, hogy elég, jöhetne már a rügyfakasztó tavasz, s
mikor az állatok a fagytól tömegesen pusztulnak, a világnak is vége. Na
menjünk, sok a szó, kevés a tett… Haladnunk kell.
Jima hosszú ideje gázolt a térdig érő hóban. Fegyvereit hátára erősítette,
nehogy átnedvesedjenek és károsodjanak. A holtak tisztes távolból
követték. Menetelésük hosszú, kimerítő volt mindannyiuk számára. A fiú
két füle feketére fagyott, íját markoló ujjaiban alig volt élet, gyomra
élelemért sóvárgott. A gyenge holtak ereje fogyott, csupán a szabadulás
reménye és a Baktava álma mozgatta végtagjaikat.
Jima néhányszor látni vélte a titokzatos árnyat, melyet már a
nyúlvadászatról ismert, de még mindig nem jött rá, vajon miféle szerzet
lehet.
Egy alkalommal, melynek idejét nem tudta meghatározni, hiszen a nap
nem mozdult, megpillantotta az ismeretlen állatot. Egy domb oldalán állt, s
éppen őt nézte. Mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna, sűrű köd
ereszkedett le az égből, és mindent lefátyolozott.
Mikor az idők hajnalán Ilm csalódott Tütürában, és Hirhiát, a virágot
választotta hitvesül, hogy az emberi nem ősanyja legyen, Tütüra bosszút
esküdött. Megfogadta, hogy Ilm leszármazottainak szörnyű ellensége lesz,
gyilkos ködével minden ténykedésüket megzavarja vagy lehetetlenné teszi.
Jima nemhogy a furcsa lényt, de még az orra hegyét sem látta. Kongó
csend zárt magába mindent, mintha még a halottak hazája is semmivé vált
volna.
Nagy sokára, lassan szállt fel a köd, Tütüra megelégedett ennyivel. A
furcsa menet folytatta útját a domb felé, ahol utoljára látta vezetőjük az őt
bámuló állatot. Jima böngészte a nyomokat, de a kásás hóban semmit sem
látott, ami útba igazíthatta volna.
Ekkor egy nyíllövésnyire ismét felbukkant az állat: szőre kékes színű,
fején aranyló ágkorona.
– Ő a szarvas, aki a hazádból érkezett. Az egyetlen lény, akinek húsát
ezen a kietlen vidéken elfogyaszthatod – szólt a holtak tömegéből az
ismerős asszony. – Lődd le, s fogyaszd el, teste erőt ad kezednek!
A fiú nyilat lőtt a szarvas felé, de a vessző félúton a földre esett.
 – Nincs erőm, hogy kihúzzam az íjamat.
A szarvas csak állt, és a fiút nézte. Tudatában volt előnyének.
Jima ismét lőtt; nyila célt tévesztett, az állat büszkén lépdelt, s méltóságát
megőrizve eltűnt egy szikla mögött. Ekkor látta a fiú, hogy hat lába van, s
eszébe ötlöttek nagyapja regéi Soropáról.
„Szélöreg hátasa volt, aki északra száműzte, és szabad zsákmány vált
belőle, nem követek el bűnt, ha elejtem” – gondolta, s tovább vonszolta
elgémberedett, hatalmas súlyként elnehezedő lábait. Folyton az étel ízét
érezte szájában, szédült, s néha akkor is látta Soropát, amikor csak egy
óriási kidőlt fa gyökerére pillantott. – Állj meg, hatlábú szörnyeteg! –
kiáltotta dühében Jima. – Ha nem szolgáltad a gazdádat, szolgálj engem
testeddel, s ezeket a szerencsétleneket, hogy elérjük célunkat!
Soropa agancsa ismét előbukkant egy bérc mögül, de a fiú nem lőtt, hisz
áldozata túl messze volt még. Futni próbált a hóban, de elesett, íját elejtette.
„Nagy nekem ez a feladat – gondolta –, ha meghalnék, megszabadulnék
testem terhétől, az éhségtől, a hidegtől, amit azelőtt kacagva viseltem.”
– Menjetek, holtak népe, nekem végem, emberi testem nem bírja tovább!
A halottak csak álltak, mintha alakjuk ismét fává meredt volna. Halovány
arcukra kiült a reménytelenség.
A tömegből kilépett egy kislány, csontbabával a hóna alatt, amelyet az
élők földjén a sírjában teste mellé temettek, hogy útján elkísérje. Meztelen
lábával taposta a havat, rongyruhája színtelen, szakadt volt.
– Ilm vére, Jima, szabadítónk! – szólította meg vékonyka hangján a
fekvő fiút.
Jima felpillantott.
– Nem vagyok szabadító. Tévedtek. Egyszerű vadász vagyok csupán.
– Tiéd az őssárkány foga, a remény.
– Nektek adom, vigyétek, ahová akarjátok – kiáltotta a fiú.
A kislány élettelen kezével megsimította Jima arcát.
– Mielőtt meghaltam, sokat szenvedtem. Mindenki tudta, hogy nem élek
soká. Féltem a haláltól, mint minden élő. Szüleim a Baktaváról szóló
regékkel öntöttek bátorságot a lelkembe. Ilyenkor megnyugodtam és
elaludtam, hogy a Boldogok Országáról álmodjak. Kérlek, Lovas Hős
leszármazottja, jó vadász, vezess minket oda! Nézd őket, a százezreket,
akik útra keltek a nyomodban! A te életed vezet minket. Ne csüggedj,
kérlek, kelj fel!
 Jima nem talált szavakat. Felült a hóban. A csontbabán és a kislány arcán
nyugtatta tekintetét.
– Megpróbálom, most utoljára, de előbb ennem kell, hogy éljek. Soropát
le kell lőnöm, hogy vezethesselek benneteket.
A gyermek felsegítette Jimát, fegyverét felé nyújtotta.
– Megyünk, Jima vezér? – mosolygott alig láthatóan.
– Én, vezér?
– A holtak vezére – mondta a kislány.
A fiú feltápászkodott, lesöpörte ruhájáról a havat, íját átvette a
gyermektől.
– És ha puszta ábránd, amit kerestek? Egy ősi rege csupán, ami a
haldoklókat elringatja?
– Amiben hiszel, azt megteremted, s mi mindannyian hiszünk – mondta
a rekedt hangú asszony.
– Szavaid meggyőztek – mormogta Jima –, induljunk hát!
Jó ideig nem hallotta gyomra korgását, s a szédülés is elkerülte. Soropa
nyomait kutatta serényen. Remélte, a vad nem merészkedik túl messze
eredeti útirányuktól, bár nem igazán tudta, hogy a szurdokot merre keresse.
A szarvas ismét felbukkant. Jima a távolságot megfelelőnek ítélte a
pontos lövéshez. Újabb vesszőt tett húrjára, lőtt, de a nyíl ismét célt
tévesztett.
„Várj csak, aranyagancs, még nem volt vad, amit elszalasztottam volna,
te miért lennél kivétel?” – gondolta Jima, és csüggedtség nélkül ismét az
eltűnt Soropa nyomait fürkészte.
A homály oszladozott, az idő megenyhült, a vékonyodó hóréteg alól itt-
ott előkandikált a fekete anyaföld. Kétoldalt falként magasodtak a sziklák,
úgy tűnt, mintha egy völgybe értek volna. Soropa nem mutatkozott többé.
A fiú néhány bokrot látott, melyek ágain feketés bogyók csüngtek.
Eleinte nem nyúlt hozzájuk, hisz a tükörvilágban nem lel táplálékot az élő,
később mégis leszakított néhányat, hogy éhségét legyűrje, és befalta
valamennyit. A termések keserűek voltak, a fiú mégis egyre többet és
többet evett, s egy idő után telinek érezte a gyomrát.
– Jóllaktam, megtöltöttem a hasam bogyóval – kiáltotta a holtaknak
csodálkozva.
– Jima, meglelted a szurdokot, ami a Baktavába vezet. Elhagytuk a
holtak földjét – kiáltotta az árnyak tömegéből valaki.
 – Nézzétek – mutatott előre a fiú –, ott messze kéknek látszik az ég!
Soropa szarvas vezetett a szurdokba, miközben nyilaim elől újabb és újabb
ösvényekre tért. Gyertek, testvérek, nincs messze már, amit oly régóta
kutatunk.
Ahogy előrehaladtak a szurdokban, az avarból itt-ott zöld növények
kandikáltak elő, később élő fákat láttak mindenfelé.
A fiú úgy gondolta, hogy ezek a színek sokkal szebbek, mint a hazaiak, a
növények jóval zöldebbek, és simogatóbb a kócos hajával játszadozó szellő.
A völgy kiszélesedett, és egy lejtős szakasz után szemük elé tárult a
Tejtenger, melynek túlpartján magasodott a világ leghatalmasabb hegye, a
Hárátá.
– A Tejtenger – mormogták, susogták a holtak –, s ott a Hárátá.
Jima értetlenül nézte a hófehér óceánt, és azon törte a fejét, hogy hány
meg hány állatot kell megfejni ahhoz, hogy ennyi tej összegyűljön.
– A tengert nézed, Jima vezér? – kérdezte egy férfi.
A fiú bólintott.
– Lenyűgöz a látvány.
– Nem tej hullámzik a medrében, csupán innen látszik annak. A
növények tömegéből kicsapódó párát látod, amely az élet forrása.
Gomolygó víz, olyan, mint a felhők, melyek esővel öntözik a földet.
Az esténként suttogott bűvös regékből ismert Hárátá dárdahegyként az ég
felé mutatott, mintha a kék boltozatot hasítaná szét.
A vonulók tömegén izgalom lett úrrá. Mindenki igyekezett, hogy
mielőbb a rég áhított vidékre érjen. A gyenge árnylábak erőt gyűjtöttek, és
szelték a távolságot Jima nyomában.
A csapat megkerülte a Tejtengert, s közvetlen a Hárátá lábához ért.
Ambultan keze szinte ráfagyott a nyersbőr kantárszárakra, kesztyűjét
elhagyta valahol. Dermedt száját mozgatni sem tudta. Minden porcikáját
átjárta a vicsorgó hideg. Fejét két válla közé húzva, szűk szemrésén át nézte
a végtelen, hófehér tájat. Danu minden erejét összeszedve gázolt a hasig érő
hóban, mély csapást hagyva maga után, melyet rövid időn belül elsimított a
szél, még az emlékét is eltemetve annak, hogy valaha járt ott valaki.
Hatalmas sziklapárkány magasodott a fejük fölé, s alatta csodák
csodájára elszáradt fűszálak sárgállottak.
Ambultan azonnal e hómentes helyre irányította hátasát abban a
reményben, hogy egy időre meghúzhatják magukat a szirt alatt. A férfi
képzeletében még egy kis tűzrakás lángjai is megelevenedtek, ezután a
hideg még metszőbben hatolt ruháin keresztül a testébe.
Lekantározta, letakarta Danut, s néhány fűcsomót meggyújtva, az imént
elképzelt tűz megelevenedett. Amikor alaposabban körülnézett az oltalmat
adó kőpárkány alatt, néhány gallyat is talált, s még száraz füvet.
Rakta, rakta a tüzet Ambultan, és élvezte a jóságos meleg simogatását,
ahogy félholt tagjaiba új életet lehel.
Jó ideig a tűz lángjaiba merült tekintete, majd takaróiba burkolózva
elszenderedett, hogy a tél fogságában egy gyönyörű világról álmodjon.
A holtak gyűrűje bezárult szabadítójuk körül.
– Teljesítetted küldetésedet, Jima vezér – mondta egyikük –, néhány
lépés választ el úti célunktól. Te azonban mászd meg a nagy hegyet, ahol
újabb kaland vár rád, s miután elfáradt tested és lelked, térj be hozzánk a
Baktavába.
– Köszönjük, Jima, köszönjük Ilm vére! – morajlott a tömeg, majd
szétnyílt, hogy hősének szabad utat engedjen.
A fiú egy sziklán állva intett az elvonuló holtaknak, és lelkét átjárta az
öröm, hogy kétes küldetését sikerre vitte.
Szűk csapást pillantott meg, mely a hegy oldalán meredeken vezetett
felfelé. Zergék ösvényének vélte, s íját előkészítve, halk léptekkel elindult
rajta.
Jó ideje lopakodott, amikor kacarászás ütötte meg a fülét, s ezután nem
sokkal játszadozó lányok csoportját pillantotta meg. A halottak társasága
után kimondhatatlanul szemgyönyörködtetőnek találta őket. Színes ruháik
meg-meglibbentek, ahogy ugráltak, arcuk, mint az érett piros alma, a
tekintetük, mint a villám.
– Mit bámulsz, rongyoska? – vetett oda néhány szót egyikük, de már
szaladt is tovább válaszra sem várva.
Jima végignézett magán, és valóban szánalmasnak találta öltözékét.
Vadbőr ruhái esetlenül lógtak, helyenként jókora szakadás tátongott
rajtuk, prémjei megkoptak, szőrük rég kihullott már.
A lányok meg csak pörögtek, forogtak, végtelen jókedvet s életerőt
árasztva magukból. Finom lépteik nyomán megzizzent az üde zöld fű,
mégsem taposta le táncuk, hisz a lányok annyira könnyűek voltak, hogy
lábuk nyomot sem hagyott.
Mikor egy pillanatra megpihentek, a fiú megszámolta őket. Nyolcan
voltak. Mikor egymás mellé álltak, öltözetük mintha a szivárvány
fénysávjait utánozta volna. Egyik piros, másik kék, aztán egy zöld, s az égi
híd valamennyi árnyalatát idéző színekben pompázott ruhájuk, mely sejtetni
engedte serdülő nőiességüket.
– Álljatok meg, lányok, csak egy szóra! – szólította meg őket Jima, de
végtelen zavarában ennél többet nem tudott kinyögni, s állt, mint egy ostoba
szarvasborjú, aki még anyja tőgyén kívül semmi mást nem látott.
– Megálltunk – csicseregte a zöld ruhás.
– Mit akarsz, vándor? – kérdezte a sárga.
Jima néhány pillanatig csak nézte őket.
– Ne tátsd a szád, mert beleszáll egy darázs, és megcsípi a nyelved! –
mondta a kék, erre mindannyian felkacagtak.
– Jima vagyok az élők földjéről – mondta végül bátortalanul.
A lányok összenéztek.
– Ez is az élők földje, vándor – mondta egyikük –, az örökké élőké, akik
csak hírből ismerik a bajt s a betegséget, és nem kell bizonytalan jövőtől
rettegniük.
– A völgyben, odalenn a te világodból érkezett hősök laknak, de a
Hárátá bércein azok élnek, akik itt eszméltek fel az idők hajnalán, s minél
feljebb jutsz a hegyen, annál elérhetőbbé válik az ég – mondta egy másik.
– Felelj, rongyoska, hol a te helyed? – kérdezte egy harmadik, mire
kacajra fakadtak valamennyien, majd ismét libbentek a színes ruhák, a
lányok tovább játszadoztak.
Jima a rét peremén gyümölcsfákat látott, melyek termése meghaladta
képzeletét: az almák hatalmasak, hívogatóak voltak, a körték rozsdaszínűek,
messziről illatozók, a szilvák, mint a tó tükre, sejtelmesen titokzatosak. A
fiú, mivel éhsége erősödött, leszakított néhányat, s elfogyasztotta őket.
A lányok szemük sarkából lesték, mit tesz a halandók földjéről érkező
idegen, hiszen sosem láttak hozzá hasonlót, s bármilyen koszosnak és
esetlennek tűnt, kíváncsiságukat alaposan felkeltette.
Aranyos selyemből gyúrt gombolyagot dobáltak, s aki nem tudta elkapni,
azt kinevették. Csúszkáltak, ugrottak, elestek; szemmel láthatóan igen jól
érezték magukat, s mind közelebb kerültek a fűben üldögélő, éhét csillapító
Jimához.
A fiú kezdetben fölényesnek találta a lányokat, de lassacskán megszokta
viselkedésüket. Észrevette, hogy néha lopva felé pillantanak. Zavara
elpárolgott, nemsokára ő is jól szórakozott a lányok játékán.
 – Kik vagytok, lányok? – kérdezte magabiztosságot erőltetve a
viselkedésébe.
– Azok, akik te nem – feleselt a piros ruhás.
– Hát, lány az nem vagyok – mondta a fiú –, de látom, nem gyötrik földi
gondok a lelketeket. Mióta megjöttem, csak játszotok.
– Földi gondok? – néztek értetlenül a jókedvű lények.
– Nekünk a legfőbb gondunk a játék…
– …és a szerelem – vágta rá valamelyik, mire mindannyiukból csengő-
bongó kacagás tört ki, s a fiú ismét zavarba jött.
– Hány esztendősek vagytok?
– Ó, idegen, nálunk másképp mérik az időt, mint ahonnan jöttél, a
szenvedés honában. Itt egy nap odalenn egy év. Nem tudjuk, mennyi idősek
lehetünk, de senkit sem érdekel. Te vagy az első, aki megkérdezte a korunk.
– A zöld ruhás lány türelmesen beszélt, eloszlatva a homályt kilétük felől. –
Minket a szivárvány szült az idők kezdetén, lelkünk csupa szín és derű, az
időt nem mérjük, apszúrák vagyunk, a Hárátá lakói közül nyolcan.
– Apszúrák? – nézett ostobán Jima.
– Szivárvány szülte apszúrák, olyasfélék, akiket ti tündéreknek neveztek.
Egy másik lány vette át a szót:
– Itt élnek még a perik, akik néha a szenvedés honába is elmennek, s
akik, ha olyan kedvük támad, az emberek lelkére törnek. Mi sosem hagyjuk
el a Hárátát. Itt születtünk, s talán valamikor ismét feloldódunk a
szivárványban.
– Minket már ismersz, de önmagadat ismered-e eléggé? Nem messze
innen él Tabiti, a szépséges hölgy, aki minden lény elé tükröt tart, hogy
önnön lelküket tüzetesen szemügyre vehessék.
– Jima vagyok, egy vadász az emberek közül, aki mindig kutat, s új
ösvényeket keres. A holtak földjére tévedtem, Soropa szarvast űzve az
árnyak tömegét a Baktavába vezettem – mondta a fiú.
– Soropa téged vezetett, te a holtakat – mondta a kék ruhás apszúra.
– Így valahogy.
– Te világok vándora vagy, a földiek azt hitték, eltűntél, vadállat tépett
szét a vadonban, miközben a holtak honán átkelve ide jöttél, és a Hárátá
bérceit taposod, ahová még nem tette lábát emberi lény. Te vagy az első,
ezért helyzetedet meg kell becsülnöd.
– Mit tegyek, szép apszúrák?
 – Először öltözz át, vedd le vérszagú, kopott prémjeid, íjad rejtsd a
sziklák közé, itt nem szabad használnod – mondta az egyik lány, miközben
mélyen Jima szemébe nézett, és az arcát simogatta –, majd a lelked
öltöztesd át, hogy ne terhelje földi szenny!
– Miféle szenny?
– Önzés, hatalomvágy és hazugság. Az emberek mocska. A Hárátá
bércein csak úgy szemlélődhetsz, csak úgy találsz hazát, ha ezeknek
végképp búcsút intesz.
– Ha nem tudsz szabadulni földi gyengéidtől, minden, amit színesnek és
gyönyörűnek látsz, feketévé és borzalmassá alakul; mi nyolcan rémséges
vérszívó démonná válunk, s előtör titkos üregéből Dáhéká, hogy
visszaűzzön oda, ahonnan jöttél.
– Az élők közé, ahol anyám s testvéreim várnak?
– Nem, oda sosem térhetsz vissza, tudod jól. Inkább a tükörvilágba, az
árnyak honába.
– Miféle lény Dáhéká?
– A hajdan legyőzött sárkány rokona, mocsárszínű kígyó, aki még sosem
bújt elő lakhelyéről. A tojását a fekete sziklák közül hozták ide az égiek,
majd kikeltették, és a Hárátá őrét nevelték belőle – mondta az egyik lány.
Jimának tetszett ez a hely, szeretett volna maradni akár az
örökkévalóságig.
– Bennem nincs sem önzés, sem hatalomvágy, sem hazugság –
mentegette magát a fiú.
– Ezek minden halandó lelke mélyén ott vannak, s nem tudni, mikor
törnek felszínre – legyintett a lány.
Az apszúrák átöltöztették Jimát, fegyvereit mélyen elrejtették, majd
kézen fogták, és körtáncukba véve, forogva, pörögve a Szent Hegy lakói
közé fogadták. Szinte repült a fiú a tündérek karján, miközben szerelmes
pillantásokat vetett hol egyikükre, hol másikukra.
Mikor a lányok megunták a forgást, körbevezették a vándort a bérceken,
ahonnan jól belátták a Baktavát.
– Látod, vándor, mily boldogok a holtak, akiket megszabadítottál?
A hajdani szürke árnyak színes ruhákban, pirospozsgás arccal jártak-
keltek odalenn, új hazájukban. Földi ténykedésük minden tettét a kudarc
kísérte: az ács munkáját megette a szú, elkorhadt vagy tűz martaléka lett; a
kovács munkáját rozsda marta – itt azonban minden tevékenységük célba
ér, beteljesül minden vágyuk.
 – Szép tündérek, mindent elmondtatok nekem a boldogokról és a Hárátá
lakóiról, de a világok vándorával mi lesz, hol kapok helyet? – kérdezte a
fiú.
– A hegy oldalán – vágták rá szinte egyszerre a lányok.
– Ilm vére vagy, a nép fia, a szabadító. Nézz körül kedvedre, s ahol
megfelelő helyet találsz, építs magadnak hajlékot – mondta a zöld ruhás. –
Ha egyszer szíved szerelemre vágyik, választhatsz magadnak közülünk
párt.
A lányok kacagtak, Jima elvörösödött. Tetszett új, ezüstös ruhája, a
derekát átfogó vörös selyemöv. Puha lábbelijét kényelmesnek találta, az
apszúrákat gyönyörűnek és csábítónak. „Hej, apám, anyám, testvéreim, ha
tudnátok, hova kerültem! – gondolta. – Ha visszatérhetnék, s
elmesélhetném, biztos egy szavamat sem hinnétek el.”
Jima az apszúrák vezetésével hosszú ideig járta a Hárátá ösvényeit, végül
talált egy kedvére való helyet, ahol takaros otthont épített. A kunyhó mellett
aranyló sziklák csillogtak, melyekről kristályos vízesés zuhant alá,
mindenfelé zöld fű s gyümölcsfák népesítették be a tájat; gyönyörű, szép
szavú madárkák énekeltek, melyek nem vadászzsákmányként röppentek
elé, hanem hogy hangjukkal jókedvre derítsék.
Naphosszat a völgyeket, a hegyoldalakat járta, gyönyörködött a sosem
látott szépségű tájban, s ha rátört az unalom, felkereste a szivárvány szülte
lányokat, hogy közülük jövendőbelit válasszon magának.
A piros ruhást látta a leghatározottabbnak, a zöldet a legcserfesebbnek, a
kéket a legkedélyesebbnek s a narancssárgát a legcsábítóbbnak. A
többieken nem akadt meg a szeme.
Nevüket sokszor kérdezte. Ilyenkor összenéztek a tündérek, s elnevették
magukat.
– A nevünket sose kérdezd, Jima, azt nem tudhatod! – mondta szigorúan
a piros. Hangja annyira metsző és parancsoló volt, hogy a fiú bánatosan
hallgatott. – Na, jól van, vándor, ne nézz oly szomorkásan, mert hangosan
szóltam! – engesztelte az iménti lány. – Gyere, megmutatom neked a
szivárványt, amelyből lettünk. Gyere, add a kezed!
Olyan helyeken jártak, amelyek eddig elkerülték Jima figyelmét. Könnyű
léptekkel haladtak felfelé a hegy oldalán, s mikor jó ideje gyalogoltak,
megpillantottak egy íjászt, aki magányos őrszemként egy tisztáson állt.
Tekintetét semmi mozgás nem kerülhette el, szigorúan kémlelt körbe,
miközben egyik kezét íján, másikat nyíltegezén nyugtatta.
 – Azt hittem, a Hárátán nincs fegyver, hisz teljes a béke – csodálkozott
Jima. – Ki ez az íjász, és mire vigyáz zordon tekintettel?
– Teljes a béke idefenn, nincs itt semmi szenny, se széthúzás, mégis van
valami, amit az égiek igencsak féltenek – mondta a lány.
– Mi az, piros apszúra, mondd meg, kérlek, lelkemet gyötri a
kíváncsiság!
– Jobb, ha nem tudsz róla. Ha tudnád, feltámadna benned a hatalomvágy,
Dáhéká ezt megérezné, és előbújna gödréből, hogy az árnyak földjére
űzzön. – A tündér könnyű csókot lehelt a fiú szájára. – Nem szeretném, ha
elhagynád e helyet. Többé nem lenne se éjjelem, se nappalom. Időtlen idők
óta várom a szerelmet, s végre megérkezett, nem szalasztom el, nem
hagyhatom, hogy emberi gyengéid száműzzenek innen.
Jima erős forróságot érzett a szíve táján, mintha hatalmas lángú tűz
lobbant volna mellkasában. Hirtelen elakadt a szava, csupán mély sóhajtást
hallatott, majd hogy érzését jól kifejezze, visszacsókolta a piros apszúrát.
– Ha társadul szegődnék, akkor is titkolnád neved? – kérdezte a fiú.
– Félek, rosszat tennék, ha megoldanám nyelvem – komorodott el a lány.
– Tudnom kell, ha szeretni akarlak.
– Elmondom, esküszöm, szerelmem, de előbb nézzük meg a szivárványt.
Kéz a kézben álltak egy szakadék szélén, alattuk szédítő mélység,
felettük a felhőtlen ég. A völgyek fái párával táplálták a Tejtengert. Az élet
gyógyító forrásként áradt leveleiken át, s az ősi áramlásból a mélység felett
előtűnt mint világokon átívelő híd: a szivárvány.
– Sosem láttam ilyen gyönyörűnek – suttogta a fiú –, de te szebb vagy a
szivárványnál. – Átölelte az apszúra derekát, és olyan őszinte szerelmet
érzett iránta, amilyet még életében soha. Megcsókolták egymást, s e
csókban egyesült a gondtalan tündéri és a szenvedést jól ismerő emberi lét.
– Testvéreid irigyek lesznek, amiért téged választottalak.
A lány eltolta magától a fiút.
– Az irigység az önzésből fakad, testvéreim nem éreznek ilyet – mondta.
– A neved… tudni szeretném, hogy szólítanak, akik régóta ismernek.
Az apszúra lehajtotta a fejét.
– A tudás sokszor nem a javunkat, hanem a kárunkat szolgálja. Ha egy
titkot megismersz, az magához vonzza a többit, s a nagy tudás bánatot szül,
de ha szerelmünknek ez az ára, ám halljad nevem. Áhítá, így szólítanak a
többiek. Félek, más dolgokat is felfedek, melyekről nem szabadna
beszélnem.
 – Gyönyörű a neved, Áhítá, mint te magad – duruzsolt a lány fülébe
Jima, miközben úgy érezte, hogy szerelméért bármire képes lenne, s
egyetlen pillanatot sem tudna eltölteni nélküle. Ugyanakkor kíváncsiság is
ébredt a lelkében. Tudni szerette volna valamennyi titkot, amely a világot
irányítja.
Áhítá zavartan mosolygott, s a hízelgés egyelőre feledtette aggodalmait.
Jólesett neki a dicséret egy ifjú férfi szájából.
– Ne nevess zavaromon, szerelmem, de még senki nem dicsért, amióta
létezem.
– Gyönyörű Áhítám, milyen titkokról beszéltél az imént? – hajtotta
Jimát a kíváncsiság. – A szerelmed elől nem hallgathatsz el semmit.
Az apszúra sejtette, hogy hamarosan sor kerül az újabb és újabb
kérdésekre. Félelemmel teli szívvel állt Jima előtt.
Még a Hárátá mértéke szerint is hosszú idő telt el Jima és Áhítá
szerelmében. Az ifjú egyre több titkot ismert meg, de ezzel együtt
kíváncsisága is nőttön-nőtt, s amikor elfogytak kedvesét dicsérő szerelmes
szavai, újabb kérdéseket tett fel.
– Áhítá, annyi mindent megtudtam tőled, azt azonban nem mondtad még
el, mit őriz a marcona íjász a Szent Hegy bércein.
– Jima, ez a legsúlyosabb titok mind közül, s a legveszélyesebb.
– Sosem csalódtál bennem, szerelmem, emberi gyengeségeim nem törtek
elő, így a Hárátá méltó lakója vagyok.
Az ifjú jól festett ezüstös ruhájában, hajdan kócos haja összefogva simult
hátára. Válla kiszélesedett, termete érett férfira vallott. Mikor meglátogatta
a Baktava lakóit, minden tekintet gyönyörködött benne. Bármerre járt,
gondolatai kedvese körül zsibongtak. Emlékezetébe idézte hangjának
búgását, csengő szavait, mozdulatait, melyeket oly elragadónak talált.
Ilyenkor igyekezett, hogy mielőbb Áhítához érjen, s nyugalmat találjon lágy
karjában.
Egy végtelenül hosszú, álmos délután, amikor otthonukban pihentek,
Jima ismét feltette a már oly sokszor elhangzott kérdést.
– Tudnom kell, mire vigyáz az íjász odafönt. Mi az a súlyos titok?
Az apszúra szorosan szerelméhez bújt. Megölelte, megcsókolta izmos
karját, s megeredt a nyelve, mintha egy ketrecébe zárt madárkát engedne
szabadjára:
– Az égiek az idők hajnalán teremtettek egy növényt, magjával
telehintették a Szent Hegy néhány rétjét. Ennek a növénynek a virágjából
halhatatlanság, a halott számára újjászületés származik. A neve haoma, az
élet virága. Még senki nem vetemedett arra a szörnyűségre, hogy szakítson
belőle akár egy szálat is.
– Féltek az íjásztól?
– Nem, szerelmem, nem a félelem tart vissza. Hiányzik belőlünk a
hatalomvágy.
– Örök élet és hatalom… nem egy és ugyanaz. Ha szeretném elkerülni a
halált, nem biztos, hogy bármi hatalmat akarnék – gondolkodott hangosan
Jima.
– A Baktavába csak a halál után kerülhet az ember, a Hárátá lakói nem
halnak meg, de megszűnnek az idők alkonyán, az örök élet csupán az
égieknek adatott meg, akik ég és föld fölött a hatalmat gyakorolják.
– Miért teremtették a haoma növényt, ha nem akarják, hogy bárki is
fogyasszon belőle? Nem értem, nem látom értelmét, s ez nyugtalanít.
– Emberi elméd a tudásra vágyik, mégsem érted, amit megismertél –
ingatta fejét Áhítá.
– A Hárátá lakói ostobák, hisz csupán egy íjászt kellene félrevezetniük, s
az örök élet, az égiek kincse az övék lehetne.
– Ne beszélj így, szerelmem! – csitította a forrófejű ifjút az apszúra. – Mi
szükség lenne az égiek kincsére?
– Ha birtokolnám az örök életet, szerelmünk is örökké tartana, a világon
minden a miénk lehetne.
Ahogy az ifjú kimondta ezeket a szavakat, felmorajlott a Hárátá, bércei,
sziklái megmozdultak, mélyében iszonyú erők kavarogtak. Hullámzott,
remegett minden, a hegyen állók megtántorodtak.
– Mit mondtál, Jima?… Felébresztetted Dáhékát, az alvó kígyószörnyet.
Áhítá arca elsápadt, s születése óta először megérezte a félelmet.
Kedvese ezüstös ruhájába kapaszkodott, s húzta maga után, miközben
elindult egy ösvényen.
– Gyere, kérlek, nehogy itt találjon, s ne gondolj többé a haomára! Talán
megnyugszik, és visszakúszik nyálkás odújába, ahol elfelejti emberi
gyengéidet.
– Nincsenek emberi gyengéim – ordította Jima –, csupán a szerelem tette
lángolóvá lelkem…
– …meg a kíváncsiság. Ha annak idején nem kérdezed oly sokszor a
nevem, s nem akarsz tudni a világról mindent, nem jutottunk volna idáig,
hogy Dáhékát felébresztetted. A szerelem gyönyörű, a tudásvágy a magasba
emel, ugyanakkor mindkettő kínnal, keservvel teli, s ha eljön az idő, a
pusztulásba dönt.
– Kérlek, Áhítá, várj rám otthonunkban, gyűjtsd magad köré
szivárványos testvéreid!
– Mire készülsz, Jima? – kérdezte az apszúra aggódó tekintettel.
– Megkeresem régi fegyverem, megölöm az íjászt, szerzek a haoma
növényből, hogy virágjától örök életünk legyen.
A szépséges tündér mindent latba vetett, hogy szerelmét tettétől
eltántorítsa, ő azonban mindenre elszánta magát, s leperegtek róla az
aggódó szavak.
Jima hatalmas ugrásokkal haladt a tisztás felé, ahol hajdanán az apszúrák
a Szent Hegy lakói közé fogadták. Tudta, hogy az örök életért rohan, hisz
Dáhéká érzi szándékát, kígyóösztönei megsúgják, merre jár, ezért a haomát
az előtt kell megszereznie, mielőtt a szörny utoléri. „Az íjász vigyázó
tekintetét is el kell kerülnöm, vagy előbb megölöm őt a nyilammal –
gondolkodott Jima, miközben minden erejét összeszedve rohant a keresett
hely felé. – De vajon meg tudom sebezni őt? Átüti-e ócska földi
nyílhegyem az íjász csodás anyagból készült vértezetét?”
Szenvedést ismerő emberi teste lassan korlátaihoz ért. Lába
megbicsaklott, s elesett, fejét egy sziklának ütötte. Megszédült, de hamar
talpra állt, és bicegve igyekezett célja felé. „Mióta a világ létrejött, földi
halandónak nem adatott meg, hogy a Boldogok Országába lépjen, a
Hárátáról csupán ősi regék meséltek, az örök életről álmodni se mert senki,
mindez a lábaim előtt hever. Nem szalaszthatom el, amivel
megajándékozott a szerencse.”
Rábukkant a mohos kőre, amely alá tegezét elrejtette. Megmarkolta öreg
íját, derekára kötötte kopottas nyíltartóját és az árnyak honában készített
nyílvesszőket, elszánta magát a harcra, és az irányt a tiltott bércek felé
vette.
„Bocsáss meg, szépséges Áhítám, hogy tündérlelkedbe aggodalmat
engedtem, de mindkettőnkért teszem, amit teszek” – gondolta, s a haomával
telehintett rét felé igyekezett.
Az íjász őrhelyén ült az idők kezdete óta; nem aludt, nem evett, az égiek
táplálták, s tartották ébren figyelmét. Lövései sosem tévesztettek célt, bár a
haoma védelmében még nem volt alkalma képességeit kipróbálni.
Az ifjú az aranyló sziklák árnyékában lopakodott a rét felé. Finom ruhája
itt-ott elszakadt, selyemövét leoldotta rég. Túlságosan messze lapult mind
az íjásztól, hogy nyilával elérje, mind a haomától, hogy néhány szálat
szedhessen belőle.
Ekkor ismét felmorajlott a Hárátá belseje, most azonban jóval erősebben,
mint az imént. Dáhéká megbizonyosodott afelől, hogy alantas emberi
szándék mérgezi a Szent Hegy levegőjét, s elindult üregéből, hogy
kötelességének eleget tegyen. Hosszan tekergőzött, a testét beborító nyálka
telefröcskölte az odú falát, sosem párolgott el onnan, örökké hirdetve, hogy
a nagy kígyó megmozdult, s gyilkolni igyekezett.
Először hatalmas feje bukkant a felszínre, irdatlan, kétágú nyelve ki-
kivillant ocsmány szájából, melyben kétoldalt lapultak a kínok kínját rejtő
kardnyi méregfogak. A fej után végtelen, lábatlan teste csúszott elő, s
haragos sötét tengert idéző vad hullámzással a hatalomra törő ember
nyomába eredt.
Jimának sikerült közelebb lopakodnia céljához, mivel a morajlás és a
hegy rengése az íjász figyelmét némileg lekötötte.
„Még jó néhány ugrásnyit kellene előrekúsznom, hogy nyílvesszőm
elérje, de nem szabad hibáznom, mert a következő lövés az övé, s ő
biztosan nem hibázza el – tépelődött magában Jima, miközben aggódva
tekingetett hátra, Dáhékát lesve. – A kígyóval szemben nincs esélyem. Ilm
varázsvesszői hajdanán lepattantak az őssárkány testéről, az én
árnyhegyeim hogy hatolnának e szörnyeteg testébe?”
Az újabb rengést kihasználva, ismét közelebb lopózott a réthez, s egy
nyilat régi íjának húrjára készített.
„Jó íjász – mondta magában –, ki tudja, mióta őrzöd a virágokat, de még
soha, egyet se lőttél, s téged se támadott meg senki. Hát itt az ideje, hogy
összemérjük tudásunkat.”
Előugrott rejtekéről, s az előkészített nyilat az íjász felé röpítette, de az
célt tévesztve koppant egy sziklán. Az őr sem volt rest, villámnál is
sebesebben rántotta elő tegezéből s helyezte húrjára nyilát, s már lőtt is, de
csodás vesszeje szintén csak egy sziklát ért el, amelybe mélyen
belefúródott.
Jima megrettent a lövés erejétől, de cselekednie kellett, hiszen tudta,
hogy Dáhéká egykettőre ideér. Gyorsan célzott, s nagy örömére eltalálta az
íjász mellkasát. Az aranyos szikla mögé bújt, s várta, hogy áldozata
elvérezzen. Mikor elérkezettnek látta az időt, óvatosan előmerészkedett, de
ekkor nyíl röppent felé, és íjat tartó karját mélyen megsebezte.
 Az íjász vértjén nem ütött rést Jima vesszeje, az őr sértetlenül leste, hogy
ellenfele mikor mutatkozik ismét.
– Szörnyű veszedelem fenyegeti Jimát! – kiáltotta kétségbeesetten Áhítá
a testvéreinek. – Felébresztette Dáhékát, le akarja lőni az íjászt, hogy
szakítson a haomából.
– Bocsáss meg, testvérem, de amióta köztetek szerelem szövődött, nem
mennek rendjén a dolgok mifelénk. Önfeledt játékunkat már csak heten
játsszuk, és hiába titkolnánk, érezzük hiányod – mondta egyikük.
– Amióta megszülettünk, a szerelmet várjuk, tudtuk róla, ha megérkezik,
szétbomlik majd a társaságunk. A szerelem forróság a léleknek, mámor a
fejnek, de tengernyi szenvedés forrása, melyet nem értünk meg a vágyban
fürödve. Mikor azonban elér a kín, egy-egy pillanatra visszakívánjuk azokat
az időket, amikor csak vártunk a szerelemre – mondta szomorúan Áhítá.
– Látom, hogy búsulsz. Régen még hírből sem ismertük a bánat érzését.
– Az apszúrák őszintén szánták testvérüket, s így a sajnálatot is megízlelték.
– Mivel ébresztette fel a mocsárszerű szörnyet? – kérdezte a zöld ruhás
tündér. – Emberi gyengéi felszínre törtek?
Áhítá határozottan toppantott. Gyönyörű haja meglibbent, szomorú
arcára elszántság ült ki.
– Bármi is terheli Jima lelkét, bármily esendő és emberi, akkor is
szeretem, és megvédem akár Dáhékával szemben is.
– Ó, Áhítá, a Szent Hegy lakói nem szegülhetnek szembe az égiek
akaratával, mely szerint a hatalomra törőnek, az önzőnek vagy a hazugnak
pusztulnia kell.
– Tudom – hajtotta le fejét a szerelmes apszúra –, de talán enyhíthetnénk
büntetését, vagy segíthetnénk neki, hogy mielőtt a kígyó eléri, a
halhatatlanság virágát megszerezhesse. Amikor megszülettünk, lelkünk egy
mondatot megőrzött az időtlenségből. Emlékeztek? Szivárványanyánk azt
mondta: „Létrehoztalak benneteket, menjetek, a Hárátá otthont ad majd
nektek, én messze vagyok tőletek, fenn az égen, de egyszer,
egyetlenegyszer hozzám fordulhattok, ha bajba kerültök, egyszer segítek
nektek, és soha többé.” Testvéreim, kérjünk anyánktól segítséget!
Jima utolsó nyilát is ellőtte, de az íjász sértetlen maradt. Az ifjú szívét
elöntötte a keserűség, s belátta, hogy a gyenge földi ember a Szent Hegy
lakóival szemben mindig alulmarad. Esélyeit latolgatta, amelyek közül tán
egy még megmaradt.
 „Nem tudom megsebezni az őrt – morfondírozott magában az ifjú,
miközben vérző sebét szorította –, de talán észrevétlen, a másik irányból
odalopózhatok, s a virágból néhányat ellophatok. Ellenfelem erre tekinget,
tán a hátán nincs szeme.”
Csúszott-mászott a sziklák és a dús fűcsomók rejtekében, hogy a rétet
teljesen megkerülje. Karja sajgott, vére a ruháját átitatta, mégis elszántan
kúszott előre.
Az őskígyó érezte, hogy a bűnös halandó a haoma rétje közelében van,
bűzös nyálkaútján sebesen haladt előre, nyelvét villámgyorsan ki-
kiöltögette, s mivel egyre közeledett áldozatához, méregfogait néha
elővillantva, sosem hallott morgásba kezdett, amely az egyszerű fül
számára elviselhetetlen volt. Mocskoszöld szemével nem látott messzire,
ösztönei vezették, nem mutatott bizonytalanságot, nem lassított vagy
tétovázott, már a vér szagát érezte.
Az ifjú a távolból látta a szörnyet, minden erejét összeszedte, de mivel
sok vért veszített, meg-megszédült, zihálva lélegzett, s szeme előtt a képek
néha zavarossá váltak.
„Gyerünk, gyerünk – biztatta magát –, ember, mutasd meg a
felfuvalkodott hegylakóknak, hogy benned is van irigylésre méltó, tarts ki,
ne csüggedj!” Levette véráztatta ezüstös köntösét, és a mélybe hajította.
Dáhékát a ruha kis időre félrevezette, az orrát megcsapó vérszagot
követte, s a köntös után igyekezett, így zsákmányát szem elől tévesztette.
Jima az íjász háta mögé került. Néhány lépésnyi hiányzott, hogy a
virágokat elérje. Tisztán látta a haomát, ami eddig csak képzeletében élt.
Sötétzöld száron csipkés levelek ringatóztak, de a virágja színtelen, fakó
volt, s e látvány némi csalódást okozott az ifjúnak. Közelebb kúszott,
kinyújtotta sértetlen jobb kezét, de még nem érte el.
A kígyó rávetette magát az ifjú ruhájára. Megrészegítette az emberi vér
szaga. Fogait belemélyesztve, mérgét a résbe lövellte. Mikor azonban a hús
szakadását és a csont reccsenését várta, csalódott, hiszen a ruhában nem
volt semmi. Dühe megszázszorozódott, fejét felemelve ismét a rét felé vette
az irányt, miközben morgása mennydörgéssé erősödött.
Jima nyújtotta a kezét, s igyekezetében megfeledkezett az
elővigyázatosságról; egy pillanatra előbújt a magas fűből. Az íjász nem volt
rest, lőtt, s nyila ismét elérte az ifjú testét.
Jima felsóhajtott új sebe fájdalmán, s mint akinek úgyis mindegy,
előugorva fedezékéből, leszakított egy maréknyi haomát.
 – Lőhetsz, íjász, enyém a halhatatlanság! – kiáltotta sikerén felbuzdulva.
A virágot sebeihez érintette, és a hasadások azonnal beforrtak. – Hiába
őrizted az égiek kincsét, egy esendő ember jött el érte.
Az őr leengedte fegyverét, s zavarában nem tudta, mit tegyen
sebezhetetlen ellenfelével, hiszen hiába találja el, a haomával megérintett
sérülései nyomban begyógyulnak. Néhány pillanatnyi tétovázás után rájött,
hogy amíg az ifjú nem eszi meg a virágot, nem nyeri el a halhatatlanságot,
így egy halálos nyíllal kiolthatná az életét.
Időközben Dáhéká a helyszínre érkezett, megállt, és magasra emelte
iszonyatos fejét. Kinyújtott nyelve közvetlen Jima arca elé csapott, aki
félelmében elejtette a haoma-növényt, elveszítette a sebezhetetlenséget. Az
íjász azonban nem lőtt, tudta, hogy a kígyó biztos vadász, nem véti el
áldozatát, nem kell több nyilat a tolvajra pazarolnia.
A szörny mélyen az ifjú szemébe nézett, és lebénította lelkét. A
tekintetén keresztül szinte kiszívta minden erejét, mozdulatlanná téve kezét
és lábát, aztán szép lassan nyálkás testével körbefonta. Amikor egészen
biztosan körbetekerte, s úgy gondolta, hogy már nem menekülhet, ismét a
szemébe nézett, majd megszagolta nyakát, helyet keresve halálos
marásának. Mielőtt fogát áldozata húsába mélyesztette volna, az egész
testet megszorította. Az ifjú arca elvörösödött, erei kidagadtak, levegő után
kapkodott.
Ekkor metsző égi fény hasított Dáhéká sötéthez szokott szemébe.
Hunyorgott, nem látta az esendő embert, akit meg kellett volna büntetnie. A
szivárvány fénye fájdalmat okozott az őskígyónak, mert kínjában elengedte
áldozatát, aki ájultan csusszant a földre. A szörny hátrébb kúszott, újabb
lehetőségre várva szimatolt a levegőbe, de szeme valósággal felforrt, s
bűzölgő, ocsmány gömbökként szétrobbant. Dáhéká végképp elveszítette
szeme világát. Fájdalmában egetverően ordított, s hatalmas méregfogaival
vaktában harapott, kis híján megsebezve Jimát és önmagát.
– Köszönjük, anyácskánk! – kiáltották az apszúrák, és futottak, hogy az
ifjút elvonszolják a vagdalkozó Dáhéká méregfogai elől. Belekapaszkodtak
kezébe, lábába, hajába, úgy húzták a földön, mint egy élettelen tetemet.
Amikor biztonságban tudták, Áhítá megcsókolta s tündérkezével
megsimította arcát. Jima magához tért. Minden porcikája sajgott a kígyó
szorításától, de élt, lélegzett, s kábán tekintett körbe.
Az íjász döbbenten nézte végig a történteket, szigorú tekintete
megenyhült, arcára a szánalom árnyéka kúszott. Tudta, hogy itt már nincs
szükség rá. Némán, lehajtott fejjel eloldalgott, hogy ismét elfoglalja
őrhelyét; küldetését sikerrel teljesítette, megvédte az égiek kincsét. Mikor a
rét füvébe gázolt, döbbenten vette észre, hogy a haoma színtelen virága az
ifjú kiontott vérétől vörössé változott. Megérintette acélos kezével, ujjait
végighúzta rajta, majd felkapaszkodott egy magaslatra, ahonnan a rét
minden szegletét beláthatta.
Áhítá arcán könnycseppek szaladtak végig, mosollyal próbálta leplezni
bánatát.
– Szerelmem, gyönyörű apszúrám, legyőztük őket? – kérdezte az ifjú.
– Legyőztük, egyetlenem – simogatta kedvese arcát a tündér.
– Miénk a halhatatlanság?
Az apszúra erre a kérdésre nem felelt.
– Pihenj, hős Jima!
Az ifjú gyanakodva fürkészte kedvese szomorú tekintetét.
– Mihez kezdünk most, Áhítá?
Az apszúrák testvérükre néztek, hogy vajon mit felel.
– Meg kell mondanod neki – mondta a zöld ruhás tündér.
Áhítát gyötörték könnyei, de az igazság előcsalta szavait:
– Szerelmem, a haoma virága csupán a sebeidet gyógyította, de nem
etted meg, ezért az örök életet elszalasztottad. Emberi gyengéid miatt
távoznod kell a Hárátáról…
– A Baktavába?
– Az árnyak honába kellene térned, de mivel egy tündér szerelmét
elnyerted, visszakerülhetsz az élők földjére.
– Ugye, velem jössz, Áhítá? – kérdezte az ifjú, s megfogta az apszúra
kezét, mintha azonnal indulniuk kellene.
– Nem mehetek, Jima. Én odaát feloldódnék a szivárványban, s nem
lehetnék a tiéd. Maradnom kell, hogy az idők végéig a szerelemre
emlékezzek.
– A Boldogok Országába miért nem kerülhetek?
– Az égiek onnan is kiűznek mindenkit, aki földi életében nem vitt
végbe valami hősi tettet. Az egyszerű lelkek visszakerülnek a tükörvilágba.
– Mindez miattam?
Az apszúra bólintott.
– A Baktavába vezetted őket, de gyarló vágyaid miatt sokaknak
távozniuk kell. – Két tenyerébe fogta szerelme arcát, és könnyű csókot
lehelt szájára. – Indulnod kell! – zokogta. – Dáhéká még vakon is utolér,
marása az igazi halál, nem szeretném, ha ez megtörténne. Élned kell addig,
amíg az égiek akarják. A Hárátáról figyelem minden léptedet, s rólad
énekelek.
A kígyó ismét felmordult, megérezte az ember közelségét, száját tátva
csúszni kezdett áldozata felé.
– Megölöm – sziszegte Jima.
– Nem tudod megölni, menj, kérlek! – segítette talpra a tündér.
Dáhéká egy karnyújtásnyira megközelítette az ifjút, s készült, hogy
bosszút álljon elvesztett szeme világáért, de az apszúra elrántotta szája elől
áldozatát.
– Mit tettem? Elrontottam mindent… – bődült fel Jima.
– Fuss, fuss, szerelmem! – tolta maga előtt a zokogó Áhítá.
„…az örök életért mások életét tettem tönkre, s vele a magamét. Sose
bocsásson meg nekem az ég!” – átkozta magát.
Tekintetét végighordozta a Hárátá bércein, az elveszített boldogságon és
a földre roskadva zokogó szerelmén. Ezután zuhanni kezdett, azt hitte
darabokra szakad, minden porcikája szanaszét röppen, de végül
megérkezett a hideg földre, hideg télbe, a hóba, fagyba. Se meleg ruhája
nem volt, se fegyvere, amivel vadat ejthetett volna. Szíve majd’ szétfeszült
a keserűségtől.
– Áhítá! – ordította, s jó ideig feküdt a hóban szinte halálra fagyva.
Jima túlélte a zuhanást és a kemény telet, mert élnie kellett, hogy
elmondhassa az embereknek, miképpen veszítette el mindazt a kegyet, amit
egy ember csak elnyerhet. Szüleivel és testvéreivel nem találkozott többé,
mert amíg ő a Szent Hegyen tartózkodott, az élők földjén nagyon sok
esztendő telt el, s mire visszatért, rég meghaltak, akiket ismert.
Feleségül vett egy földi hajadont, akit sosem szeretett szerelemmel, de jó
volt hozzá, s az sok gyermekkel ajándékozta meg. Amíg csak élt, minden
este kiült egyszerű kunyhója elé, ahol a szél muzsikájában hallotta Áhítá
énekét, ahogy a régi időkről regél. Ilyenkor könnyek gyűltek a szemébe.
Ezután nyugovóra tért, hogy a Hárátán eltöltött időkről álmodjon.
Ambultan gyönyörű álma után a rideg valóságban ébredt, mintha egy
hatalmas zuhanás végén a hóba csapódott volna. Minden végtagja
elgémberedett, és csoda, hogy nem fagyott meg, hisz a parányi tűz még este
kialudt. Álmában az összes nemeztakarót és prémet magára húzta, és
összekuporodott, mint a farkas, mikor vackot ás magának a hóban a jeges
szélviharok idején. Danu felborzolta szőrét, és a havat nyalogatva próbálta
oltani szomját, ezután leharapott néhány szálnyit az ízetlen, évek óta
szikkadt fűből. Megrágta, nyelt néhányat, majd nagy részét visszaköpte,
ezután gazdájára forró párát lehelt.
A férfi előkászálódott takarói alól.
– Mozognunk kell, pejkó, mert megfagyunk – mondta az egyetlen
élőlénynek, akivel szót válthatott. – A Hárátán nincs hó, nincs hideg, de
talán az egész csak álom, mi felébredtünk, fázunk, és folytatjuk az utat.
Felszedelőzködött, nyeregbe szállt, és a sziklapárkány rejtekéből kilépve,
a mély hóba irányította hátasát.
„Mondták az öregek, hogy hozzak magammal prémeket, bélelt kesztyűt,
mert csak meleg ruhákban élhetem túl ezt a hideget” – gondolta.
A szél sivított, és hiába bugyolálta be a nyakát az ifjú, s húzta mélyen a
fejébe báránybőr süvegét, a porhavat a ruhája alá fújta, még annál is tovább,
bele a húsába, a csontjaiba. Erősen hunyorgott, de a vihar majd’
szétfeszítette szemhéját, hogy lássa, milyen szörnyű a világ idefenn
északon.
Danu hatalmasakat nyögött az erőfeszítéstől. Úgy érezte, olyan erők
fogságába került, amelyek egy magafajta jószágot képesek lennének
mindenestül felfalni, mint a ragadozók. Mikor a farkasok körülvesznek egy
lovat, az üldözött minden eszközt bevet élete védelmében, amit a
természettől kapott, de amikor valamennyi hatástalannak bizonyul, inkább
megadja magát, várva a halálos harapást. A pejkó éppen elérkezett ahhoz a
pillanathoz, amikor már nem érdemes küzdeni tovább. Megállt, és ha a hó
nem tartja, összeroskad.
– Hé, Danu, mi lett veled? – kiáltott rá Ambultan. – Mozdulj már! Nem
hagyhatsz cserben. Azt akarod, hogy itt fagyjunk meg mindketten, aztán
valami ismeretlen vadállat töltse meg a büdös gyomrát a húsunkkal. Ezt
akarod?
A ló előre-hátra mozgatta füleit, mintha csapongó gondolatai irányát
jelezné.
A férfi kérdőn nézte az állat szemét és a száját. Danu nem szólt, csak
nyögött.
Ambultan belátta, hogy egyenesen észak felé nem haladhatnak tovább.
Nincs az a földi lény, aki sokáig bírná ezt az irdatlan fagyot, és át tudna
gázolni a hómezőn.
– Pejkó, nyugatnak fordulunk, csak mássz ki innen… na, kérlek, szedd
össze minden erődet! – Korbácsával csípőset suhintott Danu farára, aki
felhorkant. Ilyen ütést még nem kapott a gazdájától. – Látod, komolyan
beszélek, vagy beszéljen helyettem a korbács? – Az újabb suhintás jobb
belátásra bírta a jószágot. Felágaskodott, és hátsó lábain megpördülve egy
sekélyebb részre ugrott, ahol némi erőt gyűjtve, könnyebben haladhatott. –
Látod, erre jóval könnyebb lesz – mondta gazdája. – Nem adom fel a
tervemet, csak kerülünk egy keveset.
Jó ideje haladtak nyugat felé. A hó egyre vékonyabb rétegben borította a
földet, s végül előtűnt a színevesztett, elkorhadt, gyér növényzet, és a hideg
sem volt olyan elviselhetetlen.
Ambultan levette prémbundáját, és felhajtotta süvege fülvédőjét. Heves
dobogást hallott.
„Mi lehet ez, hiszen erre rajtam kívül nem jár senki. Az árnyak honába
kerültem talán, és ők bolondoznak velem?” – mormogott magában, eközben
lovával egy dombtetőre hágott, ahonnan az előtte elterülő völgyben harci
tábort pillantott meg szél fújta sátrakkal, nyerítő ménekkel, csillogó
fegyverekkel.
A kantárszárakat meghúzva hátraléptette Danut, majd a domb
takarásában egy satnya bokor egyik ágához kötötte.
Kúszva közelítette meg az iménti fürkészőhelyet, ahol egy terebélyes
fűcsomó fedezékéből biztonsággal szemügyre vehette a tábort.
Idegen fegyverzetű, színes köpenyes katonákat látott, akik éppen
felsorakoztak vezéreik előtt. Hatalmas, izmos méneken ültek, hosszú kopját
szorítottak jobb kezükben, baljukat címeres pajzs védte. Ambultan úgy
látta, hogy a vitézek legyőzhetetlennek vélik magukat, csatakiáltásaik az ég
felé szállnak, karjuk duzzad az erőtől.
Sok történetet hallott a napnyugat felé élő emberekről. Tudta, hogy
másképp vívják a harcot, mint a puszta fiai, de saját szemével most látott
először ilyen furcsa katonákat.
A legdíszesebb ruhájú, tollas sisakú fővezér fémpáncélja visszaverte a
nap fényét. A férfi dörgő hangú buzdító beszédet intézett a katonákhoz,
akik harci alakzatba rendeződtek. A bátorítás szavai heves csatakiáltásban
és kardcsörgésben visszhangzottak, megadva a választ a vezérnek.
A dobok ismét megszólaltak.
Hirtelen a közeli erdőből kiáltás harsant, majd kócos, állatprémekbe
öltözött emberek százai rohantak elő, és a katonák felé futottak.
Ambultan az íjászokat kereste, de látta, hogy egyik csapatban sincsenek.
A rohamozók baltát és hosszú kardot ráztak, a lovasok hajítódárdát és
hosszú kopját szorítottak, derekukon rövid kard díszelgett.
A vezért annyira meglepte a támadás, hogy elfelejtett rohamot
vezényelni. Elsápadt, és megpördítve harci ménjét, katonái sorfala mögé
ugratott. A lovasoknak nem kellett vezényszó, tudták, mit kell
cselekedniük: a két első sorban állók elhajították dárdáikat, lekaszabolva a
kócosok leggyorsabbjait, majd hosszú kopjáikat előreszegezve,
megsarkantyúzták paripáikat.
Hatalmas, ezernyi karú rovarként indult el a lovassereg; az erdőből
előözönlők gyilkos hangyákként hömpölyögtek. Ez utóbbiak sem vértet,
sem pajzsot nem viseltek, csupán egy varázsjelet a mellkasukon, melyben
vakon bízva feleslegesnek tartottak bármiféle óvintézkedést. Nem
tántorította vissza őket a lovasok helytállása; látszólag nem voltak vezéreik,
s nélkülözték a tervszerűséget, nem akartak egyebet, mint gyilkolni vagy
meghalni a katonák kopjáinak hegyén.
„Micsoda esztelenség és elszántság!” – gondolta Ambultan.
Miután a támadók ezrei a füves térségre rohantak, utánuk hatalmas
szekereken asszonyok és gyerekek jöttek, akik a biztos győzelem
reményében közel merészkedtek a harcolókhoz. Állati üvöltéssel és botok
rázásával buzdították a rohamozókat.
A mellükön jelet viselők összetorlódtak, a lovasok zárt alakzatát nem
tudták megbontani, akik a sorok közé furakodtak, élve nem jöhettek elő. A
páncélos sereg fegyelmezetten, lassan haladt előre, maga előtt nyomva a
baltás, kardos csőcseléket, amely kénytelen volt meghátrálni és saját
újonnan érkező harcosait visszaszorítani. Néhányuknak sikerült ugyan egy-
egy lovat leszúrni, lovasát lerángatni s így megölni, de a halott vitéz helyére
azonnal egy másik páncélos léptetett, hogy az alakzat ne szenvedjen
csorbát.
A hatalmas, izmos lovak fegyelmezetten ügettek, nem rettentek meg az
ordító, hadonászó, ijesztő külsejű emberektől. Gyorsítottak vagy lassítottak,
de ha kellett, meghaltak, hisz minden harci ménnek ez a sorsa. Vérük
elkeveredik a halott katonák vérével, hogy beszívja a csatatér örökké
szomjas földje.
Az első sorban lovaglók pajzsa, kopjája és vértezete rövid időn belül
iszamós lett a vértől, s a holttestek halmain kellett átgázolniuk.
Az egyszerű fegyverzetű erdei emberek kudarcuk láttán sem vonultak
vissza, számbeli fölényükben és varázsjelükben bízva tovább nyomultak az
ellenség felé, saját testvéreiket taposták agyon a tolongásban, és hosszú
kardjaikat elejtve, puszta fogukkal, körmükkel próbáltak utat nyitni
maguknak az emberek sűrűjében.
A lovasok vezére elindult, hogy ismét az élre álljon, de abban a
pillanatban sáskákként csapódtak rá az erdei emberek. Egyik parancsnoka
gyorsan visszarántotta a biztonságot jelentő dárdák mögé. Az ezernyi
fullánkú óriásrovar vezér nélkül is pontosan tudta, mit kell tennie.
Ambultan íjáért nyúlt. Semmi esetre sem akarta használni, mégis jólesett,
hogy itt van mellette.
– Ostoba népség! – suttogta az ifjú. – Kétszer annyian vannak, mint a
lovasok. Ha használnák az eszüket, legyőzhetnék őket.
A felhőket az égen szél kergette meg, szilaj harci ménekké formálva
őket, melyek ágaskodtak, rúgtak és vágtattak, mintha csatába mennének. A
leszálló nap fénye vörösre festette valamennyit, mint odalenn a kiomló vér
a harcmezőt.
A lovasok tolták, kaszabolták, hajtották a torlódó gyalogosokat, egyenest
neki a szekereknek, melyeken az asszonyok és a gyerekek most már nem
harcra buzdítva visítottak, hanem félelmükben.
 Testvérháború
Jima kora után hatalmas nemzetségek jöttek létre, amelyek közül egyesek
szorgalmasabbak vagy csupán szerencsésebbek voltak a többieknél, s így
földi javakban inkább bővelkedtek. Voltak azonban, akik megirigyelték
gazdagságukat, s ahelyett, hogy szorgoskodtak volna, a fegyverforgatást
gyakorolták, s mikor eljött a megfelelő pillanat, harcba indultak a
vagyonosabbak ellen, hogy kincseiket megszerezzék. Szerte a földön
háborúk dúltak, nemzetségek támadtak egymásra, természetessé vált a
vérontás, és nem nőtt fel úgy nemzedék, hogy az öldöklést meg ne
tapasztalta volna.
E véres időkben élt egy Hogantig nevű nemzetségfő, aki harcban
elveszítette szeme világát, felnőtt gyermekeit is eltemette már. Csupán
unokái éltek, akikre számíthatott, s akik a nemzetség hatalmát és erejét
élvezték.
Amikor az idős férfi érezte halála közeledtét, az uralkodás jogát
valamelyik unokájának akarta átadni, de nem tudta, melyiket válassza,
hiszen nem látta egyiket sem.
Az unokák gyermekkorukban együtt tanulgatták a fegyverforgatás
csínját-bínját, s már ez idő tájt is viszály férkőzött közéjük, de a
gyerekbánat gyorsan elszáll, a sebek hamar begyógyulnak, a játék
folytatódhat tovább.
A gyermekek közül Kuszara és Ardzsasz bizonyult a legkiválóbbnak
mind fegyverforgatásban, mind éleselméjűségben. Oktatóikat a világ
legjobb harcosai és bölcsei közül gyűjtötte össze a vak fejedelem, s amikor
a fiúk elérték a serdülőkort, ki kellett állniuk néhány próbát, hogy tanításuk
véget érjen, és tanítóik hazatérhessenek távoli földjükre.
A próbát tevő unokák lehettek vagy tucatnyian, csupa életerős, fürge
harcosnövendék. A vizsgák vége felé már csak Ardzsasz és Kuszara volt
talpon, a többiek válaszai hibásak voltak, s bajvívásban is alulmaradtak.
– Uram – mondta a tanítók legtekintélyesebbje –, csupán két unokád
állta ki valamennyi próbát, bár testvéreik is jól teljesítettek. A tanítók
tanácsa azt javasolja, hogy békés bajvívás döntse el, melyik fiú a különb.
A vak Hogantig hosszan hallgatott, majd eres kezét felemelve, felállt
díszes székéről. Hangja tekintélyesen dörgött, szavait minden jelenlévő
megszívlelte:
 – Köszönöm munkátokat, hű tanítók! Hallom, hogy unokáimból bölcs,
fegyverhez is értő serdülőket neveltetek. Mindegyikük méltó vezére lesz
majd családjának, de hogy ki álljon nemzetségünk élére, ki lesz méltó
utódom, azt magam döntöm el. Ehhez azonban tudnom kell, ki forgatja
legjobban a fegyvert. Lássátok hát Ardzsasz és Kuszara viadalát! –
Visszatelepedett trónjára, melynek lábaira sárkányfejeket, a Nap és Hold
képét faragták a mesterek.
A fiúk először birkózásban mérték össze erejüket. A nézők ajkukat
harapták, kezüket tördelték; közülük egyesek Kuszaráért, míg mások
Ardzsaszért aggódtak.
A fiúk összefogóztak, minden erejüket összeszedve, izmaikat, inaikat
megfeszítve küzdöttek, de hosszú ideig nem derült ki, melyikük az erősebb.
Egymás derekát fogták, megtántorodtak, majd álltak, mint a szikla,
amelyről a tenger hullámai szelíden peregnek le, s a szél sír, mert nem tudja
megrengetni ormát. Ardzsasz lába megbicsaklott, majdnem földre esett, de
gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Kuszara elcsúszott mellette, s
csaknem ő vágódott el. A nézők felhördültek.
Ardzsasz szeme vérben forgott, szívét düh öntötte el, Kuszara az eszét is
használta, megfigyelte ellenfele gyenge pontjait. Többször félreállt, hagyta,
hadd fáradjon ki a másik a hiábavaló próbálkozásokban. Ardzsasz lihegett,
de észrevette a cselt, és ő is a várakozást választotta.
– Össze, össze – ordították a nézők –, nem táncolni jöttetek, birkózni!
A fiúk hosszú ideig csupán kerülgették egymást, s így kellő erőt
gyűjthettek.
Egy pici, tarka madárka szállt a küzdőteret szegélyező sátrak egyikére.
Leült, mintha ő is az összecsapást nézné, majd csipkedni kezdte a korhadt
sátorrudat.
A küzdők tekintete a madárka díszes tollazatára tévedt. A riadt állatka
mintha megérezte volna a harc hevét, megrázta magát, és tovaröppent.
Ardzsasz és Kuszara egymásnak ugrott; mint két dühödt bika, úgy tolták,
taszították egymást, majd mindketten földre estek, de a kavarodásban nem
látszott, ki ért először a porba. Forogtak, pörögtek, hol egyikük, hol
másikuk kerekedett felül. Kuszara leszorította Ardzsaszt, de a fürge fiú
kicsusszant a csapdából, s talpra ugorva ellenfele vállát átkarolta, hogy
hátrafeszítse, ám ekkor Kuszara gyors mozdulattal áthajította Ardzsaszt a
feje felett. Ardzsasz az eséstől kissé megszédült, de mire a másik küzdő
kihasználhatta volna a helyzetet, felugrott, és Kuszarát a földre teremtette, s
így kivívta a diadalt.
– Álljatok fel, ifjak! – szólt harci oktatójuk. – A viadalt Ardzsasz nyerte,
de tudjátok, hogy mindketten derekasan küzdöttetek. A következő
összecsapásban karddal próbáltok szerencsét, bal kezetekben pajzzsal
védhetitek magatokat.
A nézők füttyögtek, tapsoltak, szinte őrjöngtek; a viadal íze, mely a vér
ízéhez hasonló, betöltötte szájukat.
– Lássuk, ki lesz a bajnok! – sikított egy fogatlan, harcedzett vitéz. – Ki
lesz majd a vezérünk?
– Harcoljatok, ifjak! – kiáltották mások is.
A fiúk időközben megkapták éles fegyverüket, s baljukra bőrborítású kis
kerek pajzsot, mely felfoghatta a csapásokat.
Tekintetük a kardnál is hegyesebben szúrt, amikor egymás szemébe
néztek.
Gyermekes sérelmeik előtolultak gyenge lelkükből, s ez megacélozta
erejüket.
Kuszara sújtott először, csapását Ardzsasz hárította pajzsával, majd
visszaütött, s szintén pajzsot ért fegyvere, mire Kuszara megpördült, és
ellenfele háta mögé kerülve támadott. Erre az földre vetve magát a másik
lába elé gurult, és elgáncsolta őt, ám az gyorsan felpattant.
Szikráztak a kardok, patakzott a verejték. Bölcs oktatóik szavaiból
megértették, hogy az egész nemzetség feletti uralomért folyik a küzdelem.
Hogantig halála után ifjú vezetőt kíván a céltalanul kóborló nép, aki
összefogja őket, megszervezi védelmüket, s fennmaradásukat hosszú időre
biztosítja.
Kuszara kardja megsebezte Ardzsasz jobbját. A vér az első sorban ülők
arcába fröccsent. Az emberek felszisszentek, és talpra ugrottak.
– Fiaim, vigyázzatok egymásra, fegyveretek éles, a bajvívás szabályait
ismeritek. – Ezután Ardzsaszhoz fordult, és megkérdezte: – Képes vagy
folytatni a küzdelmet?
A fiú szemét csípte a homlokáról lepergő verejték, de nem törölte meg,
nehogy gyengeséget mutasson.
– Legyőzöm őt – mondta, és megpörgette kardját.
A nézők lelkesen üdvözölték elszántságát. Tapsoltak, rikoltoztak,
néhányan ugráltak.
 A párbaj egyre hevesebbé vált. A fiúk körbeforogtak, kardjaik sűrűn
csattogtak, pajzsaik bőrborítása lemállott, edzett fája több helyen sérült,
helyenként megrepedt.
Ardzsasz egy óvatlan pillanatban kirúgta Kuszara lábát, és kardját a
földre zuhanó fiú mellkasának szegezte. Lihegve állt, és bírójukra tekintett.
– Mondtam, hogy legyőzöm – sziszegte, és ledobta fegyverét.
– Győzött Ardzsasz – kiáltott tanítójuk.
A nézők őrjöngve tapsoltak, de lármájuknak Hogantig dörgő hangja
vetett véget:
– A küzdelem hosszú volt, és nehéz. Unokáim közül Ardzsasz tűnt a
legkiválóbbnak. Visszavonulok, reggel kihirdetem, kire ruházom az utódlás
jogát. Vitézek, fürödjetek meg, ápoltassátok sebeiteket, öltözzetek tiszta
ruhába, ti pedig, nemzetségem kiválóságai – fordult a nézők felé –, térjetek
sátraitokba, és várjátok türelemmel döntésem!
Hogantig belekarolt testőrébe, majd díszes sátrába tért, hogy kipihenje a
nap fáradalmait. Magára húzta állatprémjeit, s gondolatai a múlt egyre
fakuló emlékképei között bolyongtak. Amikor még színek töltötték be az
életét – a zöld: a fű, a fák, a dombok színe, a kék: az ég és a folyók színe, a
sárga: a lovak szőrének színe, a vörös: a harci zászló és a vér színe. Mikor a
vörös szín emlékei előtolultak, hasító fájdalmat érzett a fejében és a
szemében, és újra átélte megvakulásának testi-lelki kínjait.
Hogantig a gondolatokból az álmok közé zuhant.
Unokáit látta egészen kicsi korukban, amikor szüleiket elveszítették. Oly
esetlenek és kiszolgáltatottak voltak, hogy úgy érezte, kötelessége magához
venni őket, gondoskodni róluk, s nagyszerű emberré nevelni valamennyit.
Később a serdülőkorú Ardzsaszról és Kuszaráról álmodott, amint
egymással harcolnak a sziklákon. Köveket hajítanak egymáshoz, majd
halálosnak szánt nyilakat lőnek. Szemükben gyűlölet és harag, harci vágy
csillog.
Hogantig testét verejték öntötte el, lerúgta magáról takaróprémjeit.
Következő álmában szintén az iménti két fiút látta, ahogy lovaglásban
mérik össze tudásukat. Tűzszínű paripákon vágtatnak a hegyek felé, testük
szinte egybeolvad lovukéval, hajukat hátracsapja a szél, kezükben
fűzfavessző, mellyel gyorsabb vágtára ösztönzik hátasaikat. Fej-fej mellett
száguld a két paripa.
Ekkor az álomkép elvörösödik – még a fű és a fák levelei is. Ardzsasz
kést ránt, és Kuszara hátába vágja.
 Hogantig felriadt álmából, verejtéktől csatakos ruháit tapogatta. Szája,
torka kiszáradt, mint a napégette pusztaság. Kezével megkereste a
fekvőhelye mellé készített vizeskorsót, ivott, majd összekuporodva álmain
elmélkedett, amíg testőre a hajnalt nem jelezte.
Az egybegyűltek némán, szinte lélegzetvétel nélkül várták vezérük
döntését, aki nem sietett megadni a választ.
– Hajdan, amikor fiatal voltam, egy erős nemzetség fiai támadtak
családunkra, hogy elvegyék kemény munkával megszerzett javainkat.
Elvitték mindenünket. Szegények lettünk, és földönfutók – közületek páran
emlékeznek még a zord időkre. Ekkor néhányan azt mondták, alakítsuk a
kapákat karddá, a sarlókból készítsünk dárdahegyeket, és tanuljunk meg
harcolni. Így cselekedtünk, megtanultunk harcolni, és apránként
visszaszereztük elrabolt javainkat. Szövetséget kötöttünk rokon
családokkal, és mi, Jima vérei erős, harcedzett nemzetséggé nőttünk.
Az égiek úgy akarták, hogy idővel én legyek a nemzetségünk feje, s
harcokban vezessem, békében kormányozzam férfijainkat. Az égiek
bölcsességet is adtak nekem, mely felnyitotta szemem, hogy lássam, az idő
elszállt felettem, s mivel gyermekeim, Urun és Turnaj elköltöztek az
árnyvilágba vagy a Baktavába, ezért unokáim közül kell kijelölnöm
utódaimat. Urun fia, Kuszara és Turnaj fia, Ardzsasz jöhet számításba.
Előző nap mindannyian láthattátok viadalukat. Éjjel az égiek és
nemzetségünk ősei olyan álmokat küldtek vak szememre, melyek
megmutatták, hogy… – megköszörülte torkát – Urun fia, Kuszara legyen
az, akire jogaimat ráhagyom. Jer közelebb, Ilm és Jima sárkányfogát a te
nyakadba akasztom.
A jelenlévők felkapták a fejüket. Nem ilyen döntést vártak.
Kuszara nem hitt a fülének, Ardzsasz ökölbe szorította kezét.
– Uram – mondta az egyik tanító –, a viadalokban Turnaj fia, Ardzsasz
bizonyult jobbnak.
– Tudom, bölcs tanító, bár szemem nem látta a párbajt, az álmaim
azonban nem hazudnak. Az Urun család fiát, Kuszarát teszem nemzetségem
fejévé, s ezentúl senki ne kérdezze, miért. Ez a végleges döntésem… és
most visszavonulok a sátramba.
Ardzsasz dühödt pillantást vetett Kuszarára és a jelenlévőkre.
– Megaláztál, Hogantig – sziszegte –, semmi nem lesz akaratod szerint.
Engem illet a fejedelmi rang, és élek jogommal, ha eljön az ideje.
 Turnaj összes gyermeke és egykori szövetségese elhagyta Hogantig
szállását, élükön Ardzsasz vágtatott, szemében a bosszú tüzével, lelkében
keserűséggel.
Kuszara boldogtalanul nézett a távozók után. Nem akarta ellenségként
viszontlátni unokatestvérét. A kopott sárkányfog sárgásan tapadt izzadt
mellkasához.
Hosszú idő telt el a két fiú viadala óta. Hogantig lelke elköltözött a
tükörvilágba s onnan a Baktavába, hiszen hősiességével, nemzetsége
védelmével kivívta magának a helyet a Boldogok Országában.
A fiúk felnőttek rég, s barátaikkal, szövetségeseikkel már-már
nemzetséggé növelték családjukat. Az urunok délen, a hömpölygő
folyamok termékeny partjain éltek, a turnajok északkeleten, a füves
pusztákon. Hírnökök révén érintkeztek egymással, s néha a vásárokon
találkoztak fiaik. A turnajok szívében ott élt a sérelem, amelyet Hogantig
döntése okozott, de még nem érett meg az idő a bosszúra, ezért barátságot
színlelve köszöntötték az urunokat, ha útjaik valahol keresztezték egymást.
Egy tikkasztó délelőttön, mikor a nap verejtéket facsart az emberek
bőréből, a lekaszált széna pora fullasztotta a férfiakat, a nők kévét kötöttek
a tarlón, arrébb szomjas lovak kaparták a földet.
A távolból lovasok forró levegőn olvadó alakja közeledett a mezőn
dolgozók felé. Az igavonók felkapták fejüket, és az érkezők zaja irányába
hegyezték füleiket.
Futárok vágtattak, ruhájuk alapján a turnajok földjéről valók. Mocskos
verejték csurgott homlokukon, de süvegüket nem vették le. A puszta fiai
nem szívesen mutatták fedetlen fejüket még a legmelegebb napokon sem.
– Kuszara sátrát keressük, jóemberek – szólalt meg végre egyikük.
Egy asszony vizeskorsót nyújtott a férfi felé, aki húzott belőle, és
társának adta, aki szintén ivott.
– Marad vizetek? – kérdezte.
– Tiszta vizű a folyó – mondta az asszony –, már szalajtom is a gyereket,
hogy ismét telemerítse. – Az asszony piszkos fehér kendőt viselt, melyet
lazán kötött meg a nyakán, hogy átjárhassa a gyengécske szellő, de nem
vette le, hogy védje fejét az erős sugaraktól.
– Merre van az a sátor, asszony? – kérdezte a futár.
Egy idősebb férfi ugrott le szekeréről, és a lovashoz lépett, nyilván ő
ismerte legjobban az utat.
 – A folyó mellett félnapi lovaglás után, a fűzfák mentén, kelet felé…
onnan csupán néhány nyíllövés. A testőrök eléd lovagolnak majd. –
Tekintetével tetőtől talpig végigmérte a jövevényt. – Főként, ha meglátják,
hogy turnajféle vagy.
– Ardzsasz követe vagyok, egyenest Kuszarának hoztam hírt uramtól.
Kérlek, igazíts útba, jó földműves apó, nem marad el az ég hálája, ha igaz
ügyet segítesz.
Az öreg az út néhány részletét feltárta még a futár előtt, hogy az
könnyebben célba érjen.
Testőrök vágtattak a futárok elé, ahogy a földműves előre megmondta, s
kétoldalt sorfalat alkotva kísérték őket Kuszara sátrához.
– Mi járatban vagytok, Turnaj fiai? – kérdezte Kuszara, miközben
gyanakodva nézte a két férfit.
– Ardzsasz lakomára hív téged és családod kiválóságait. Megelégelte a
sokévi hallgatást. Mindketten Hogantig unokái vagytok, együtt nőttetek fel,
s ha nem mételyezik meg ostoba álmok nagyapátok fejét, közös zászló alatt
vonulnátok csatába az ellenfelek ellen – mondta az egyik futár.
– Lakomára… engem?! – csodálkozott Kuszara. – Valóban Ilm és Jima
vére csörgedezik mindannyiunk ereiben, soha nem harcoltunk egymás ellen,
az urunok és turnajok mégsem szívelik egymást, nem járunk közös
lakomákra. Urad lelkét régi sérelem bántja, nem hívhat engem
vendégségbe, csak ha hátsó szándék vezérli.
– Hozd magaddal vitézeidet, hogy megvédjenek! – mondta a másik futár.
– Ardzsasz mérgezett étellel etet mindannyiunkat, még az égiek sem
védenek meg a haláltól.
A futárok nevettek.
– Minden falatot megkóstol egy turnaj, hogy nyugodjon meg a lelketek.
Kuszara tudta, hogy csapda lapul a meghívás mögött, de nem látott bele
Ardzsasz gondolataiba.
– Pihenjetek meg, rokonom követei, egyetek, öltözzetek tiszta ruhába,
addig élvezzétek vendégszeretetem, ameddig csak óhajtjátok, aztán térjetek
haza uratokhoz válaszommal. Köszönöm a meghívást, elmegyünk, részt
veszünk a béke lakomáján.
A követek néhány napig pihentek, majd lóra kapva hazaindultak.
Apró legyek bosszantották a lovakat, azok idegesen rázták a fejüket.
Nyakukon verejtékfolt jelent meg, farkukkal élénken csapkodtak, miközben
a termékeny földeken baktattak gazdáikkal.
 Aranyló búzatábla szélén rozzant szekér állt, rajta az ismerős öreg, aki
idefelé útbaigazította a követeket.
– Látom, célt értetek, jó követek – kiáltott feléjük.
– Úgy bizony, öreg – felelt egyikük, szája kiszáradt a melegtől, vize rég
elfogyott.
– Öreg, van néhány korty víz a kulacsodban? – kérdezte a másik. – Az
sem baj, ha nem hűs, mint a folyó, csak víz legyen. Egy álló napja kiszáradt
a tömlőnk.
Az öreg a fejét rázta, miközben izzadt tenyerét ruhájába törölgette.
– Csak borom van, fiam. Most viszem a fáradt aratóknak. Valóban hűs,
mint a folyó, de a szíved forró lesz, ha belekóstolsz.
– Azt sem bánom, ha lángra lobban a lelkem is, csak ihassak néhány
kortyot, földműves apó.
Egykettőre csapra verték a hordót, fakupáikkal jót ittak a mézes borból,
amely lehűtötte a torkukat, utána lángra lobbantotta szívüket, ahogy az öreg
mondta. Énekeltek, táncoltak, bukfenceket hánytak. Az aratók félbehagyták
a munkát, kacagtak, tapsoltak, füttyszóval biztatták a részeg futárokat, akik
egymásba karolva pörögtek, míg kifulladva, lihegve elterültek a porban.
– Vége, parasztok, nincs több mulatság, menjetek vissza dolgozni, mert
éhen hal uratok s vele együtt ti is!
– Urun földjei termékenyek, sosem kell éheznünk – kiáltotta az egyik
arató.
– Meséljetek Turnaj pusztáiról, hogyan él Ardzsasz, Kuszara rokona?
A követek felültek. A földművesek köréjük telepedtek. Egy asszony
megtöltötte a fakupákat borral. Az ittas férfiak jóízűen kortyoltak, majd
mesélni kezdtek.
– Ardzsasz örökké gyűlölettel beszél uratokról s rólatok. Irigyli Urun
termékeny földjeit – mondta egyikük. Sokáig kereste a szavakat. A mézes
bor elhomályosította gondolatait. Csuklott, majd megeredt a nyelve, s oly
dolgokról fecsegett, amelyekről hallgatnia kellett volna. – Kuszara nem
lehet ilyen ostoba, hogy elfogadja a meghívást. Tulajdon teste lesz az étel,
vére az ital.
– Mit beszélsz, testvér? – sápadt el részegségében is társa. – Ardzsasz
fejünket veszi, ha kitudódik, hogy elárultad a tervét.
– Hadd tudja meg mindenki az igazságot – csapott a levegőbe a fecsegő
futár. – Gondoljanak bármit Turnaj fiai, Hogantig Kuszarának adta az
őssárkány fogát, ami a fény megmentőjének jelképe, s aki hordozza, hősi
tetteket visz végbe. Ardzsasz haragja jogtalan. – Az asszony felé tartotta
üres kupáját, aki nem sajnálta a bort az igazság szavaiért cserébe. –
Hatalmas lakomasátrat ácsolnak urunk mesterei, melyet gyantával kennek
meg, s mikor az ételek legjavát szolgálják fel, az urunokra gyújtják majd,
hogy a vörös lángok között leljék szörnyű halálukat. Így Ardzsasz lesz a
turnaj síkság és Urun termékeny földjének ura.
Társa elterült a földön, s hangos horkolással mély álomba merült. A
földművesek pofozgatták, rázták a csevegőt, nehogy ő is elaludjon.
– Mondj még valamit, jó hírnök, Kuszara meghálálja jóságodat, csak
beszélj!
– A rókakotorékok fölé állították a sátrakat. Ha Urun fiai szemfülesek, a
rókajáratokon alagutat ásnak, s egérutat nyernek, amikor a lángok
felemésztenek mindent. – Utolsó szavait nehezen formálta. Nyögött
néhányat, és társa mellé zuhant.
A földművesek közül két siheder legény elcsente a hírnökök lovait, s míg
ők részeg álmukat aludták, Kuszarához vágtattak, s elé tárták Ardzsasz
gonosz tervét.
Kuszara kardjához kapott, mérgében szótlanul járt-kelt, mielőtt
testvéreivel s vezéreivel tárgyalt volna. A két legényt azonnal busásan
megjutalmazta.
Néhány határvidéki hű szövetségest turnaj köntösbe öltöztettek, s
Ardzsasz táborába küldtek. A kémek közül ketten az ácsok mellé
szegődtek, ketten a lakomasátor őrei közé férkőztek, s éjszakánként az
egyik rókajáratot kicsi alagúttá szélesítették, mely a sátor takarói s díszes
ládái alól egyenest a folyó menti füzeshez vezetett.
A követek részeg álmukból ébredve semmire sem emlékeztek, lovaikat
kezük ügyében találták. Rendbe szedték ruháikat, és elégedetten, bár sajgó
fejjel tértek haza urukhoz, aki örömmel fogadta Kuszara válaszát.
– Dolgozzatok, ácsok, időben készüljön el a sátorpalota, aztán elő a
gyantával, kenjétek, mázoljátok a rudakat, hadd lángoljon, ha eljön az ideje,
teljesedjék bosszúm Urun fiai felett!
Néhány napon belül elkészült a sátor, melyen kívülről nem látszott a
csepegő gyanta, a bekent rudakat díszes takarók és hímes szőnyegek
takarták. Szilaj pásztorok hajtották a levágandó állatokat Ardzsasz táborába,
kurjongatva, ostoraikat pattogtatva jöttek, napcserzett arccal, gyönyörű,
hófehér fogakkal. Az állatok bőgtek, bégettek, majd később elhallgatva,
csendben vonultak a mészárosok kése alá, hogy a főzőasszonyok kezébe
kerülve húsukat befűszerezzék, egyiküket bográcsba tegyék, míg másikukat
nyársra húzzák.
Több tucatnyian készültek a rég várt lakomára, amely megváltoztathatja
Hogantig döntését, s Ardzsaszt jogos örökségéhez juttatja. A közeli erdőben
harcosok fenték kardjaikat, gyakorolták a bajvívást, hogy felkészülten
sújthassanak le azokra, akik az égő sátorból élve kitörnének.
Kuszara testvéreivel és húsz harcosával érkezett a hatalmas sátorhoz, és
illendően köszöntötte vendéglátóit.
– Megemberesedtél, amióta útjaink elváltak – mondta Ardzsasznak, aki
süvegét megbillentve fogadta a köszöntést, szemében alattomos fénnyel.
– Te is sokat változtál, de arcod még mindig olyan, mint atyádé, Uruné –
mondta a vendéglátó.
– Sokan mondták már, akik emlékeznek atyám arcára – felelt Kuszara.
Néhány szót váltottak még, méltatva a szálláshelyet, az idei termést s a
puszta füvét, a csikók, a borjak kövérségét, majd a lóról leszállva, Ardzsasz
hűvös sátrába mentek, ahol megpihentek boglyas báránybőrökön.
Mindenfelől ételillat szállt.
Estefelé valamennyien helyet foglaltak a hatalmas építményben, melyből
erős fenyőszag áradt, elnyomva a fűszerek és a szőlő hűs illatát.
Kuszara tekintetével vendéglátóit fürkészte, fegyvereiket számolta, és az
alagút bejáratát kereste. Testvérei és vitézei verejtékben úszva, éberen s
jókedvet színlelve telepedtek le a gazdag teríték mellé.
Ardzsasz felállt, és csendre intette a jelenlévőket. Sziklaszirt termetével
az ülők fölé magasodott, hangja öblösen szólt, mint hajdan Hogantigé,
amikor döntését kihirdette.
– Hálás vagyok, amiért Urun fiai s vitéz harcosai elfogadták a
meghívásom a béke lakomájára. Szeretném, ha ellentétünket eltakarná a
múlt. Többé ne essék szó a viszályról. Urunok és turnajok ezentúl egyazon
zászló alatt vonuljanak hadba ellenségeink ellen. Együnk hát!
Kuszara helyeslően bólogatott, miközben forrt a vére ennyi hazugság
hallatán.
Szolgák szaladtak be, hatalmas tálakon gőzölgő húsokat, sosem látott,
ínycsiklandozó, szemet gyönyörködtető fogásokat cipelve. Eközben
zenészek és táncosok szórakoztatták az ételre várókat.
A vendéglátók minden falatot és minden kupa bort megkóstoltak, hogy
eloszlassák Urun fiainak gyanúját.
 Időközben a kémek megmutatták a szerényen falatozó és mértékkel
borozgató vendégeknek, hogy az alagutat merre keressék.
Az ételek és italok jó részét elfogyasztották, az édességek és gyümölcsök
maradékai hevertek csupán a tálcákon, amikor a turnajok lassacskán
kiszivárogtak a sátorból, de ezt észrevéve, a forgatagban az urunok közül jó
néhányan a rejtett alagútba bújtak, hogy a folyó felé igyekezzenek.
Nyomukban már kúszott is a következő, s mire valamennyi vendéglátó
elhagyta a sátrat, hogy megvalósítsák gonosz tervüket, talán tízen
maradhattak odabent.
Ardzsasz elégedett arccal állt az éjszakában a sátor mögött, kezében
vörös tüzű fáklyával.
– Nézz ide, vén Hogantig, bárhol is vagy! Ezzel a mozdulatommal
megváltoztatom döntésed. Vesszenek a lángokban Urun fiai s fiatal vitézei!
– kiáltotta, és a fáklyát a gyantás tartórúdnak nyomta.
Égig törtek a vad táncot járó lángok, hogy felemésszék a hamis béke
sátrát és a bentrekedteket.
Visítva nyerítő harci mének ágaskodtak a szikrázó fényben, és
elvágtattak a négy égtáj felé, hogy majd könyörtelen lovasaik Ardzsasz
uralma alá hajtsák Urun termékeny földjeit, termését elvegyék, és megöljék
vagy rabszíjra fűzzék ellenszegülő lakóit.
Mire az utolsó gerenda is elhamvadt, Kuszara testvéreivel s hű vitézeivel
előbújt az alagútból a folyót szegélyező füzesben.
Ambultan szemét csípte a lángoló szekerek füstje. Könnyei
elhomályosították tekintetét, a látvány, amely az imént elé tárult,
meghaladta képzeletét.
A szekerek moccanni sem tudtak, hiszen a páncélosok leölték az
igavonókat. Az elkeseredetten védekező kócos erdei emberek nem
menekülhettek, harci kedvüket veszítve álltak, majd ellenségeik
kardcsapásaitól eldőlve, némán haltak meg, testüket felemésztette a
szekerek és az összehordott törött dárdanyelek és fapajzsok lángja.
Ambultan megfordult, hogy a bokornál várakozó lovához kússzon, s
mielőbb elvágtasson erről a borzalmas helyről.
A menekülő urunok egy kicsi ménesre bukkantak, amit sovány fiúcska
őrzött. Látták, hogy a ló kevés mindannyiuknak, de a kevés is több a
semminél, s így szóltak vezérükhöz:
– Uram, hajtsuk el a lovakat, dobjuk rájuk öveinket, s pattanjunk
hátukra, nehogy idő előtt nyomunkba érjenek Ardzsasz ebei.
 Kuszara így töprengett:
– Ardzsasz megbünteti a szegény csikóst, ha megtudja, hogy nem védte
élete árán a rábízott javakat. A lovakat nem visszük el.
– Uram, üldözőink egykettőre utolérnek. Egy csenevész fiúcska nem ér
annyit, mint az életünk s elrabolt jussunk – mondta Kuszara öccse.
– Minden ember annyit ér, amennyit cselekszik életében. Ha feláldozzuk
a fiút, a magunk értékét csökkentjük – felelt Kuszara. – Visszük a lovakat,
de a fiút sem hagyjuk itt.
A harcosok leoldották bőrövüket, egyszerű kötőféket csomóztak belőlük,
melyet a ló száján is átvezettek. Ketten ültek meg egy hátast, hogy senki ne
maradjon hátra, és szélnél sebesebben igyekeztek Urun termékeny földjei,
hívó otthonuk felé.
A határvidéken látták meg csupán, hogy sátraik s földjeik lángokban
állnak, Ardzsasz katonái menetelnek mindenütt, amerre a szem ellát, s a
szökevény vitézeket keresik. Uruk hatalmas jutalmat ígért annak, aki élve
vagy holtan Kuszarát lába elé viszi.
– Átkozott rablók! – kiáltotta egyikük, miközben tekintete a felperzselt
vidéket vizsgálta.
– Látod, testvér? – mondta Kuszara csendesen. – Mennyit ér az élet?
Mennyit ér jogos örökségünk? Minden mulandó, semmi nem örök, de talán
tetteinket száz esztendő múlva is megéneklik.
– Uram, merre fordítsuk lovainkat? – kérdezte az előbbi vitéz. –
Otthonunk hamuvá lett, az ellenség halálra keres. Nincs talpalatnyi hely,
ahol nyugalomra találunk, s ahol sereget szervezhetünk Ardzsasz ellen.
Kuszara érezte a füst szagát, látta a könnyű, fekete pelyhekként repkedő
hamut, s lelkét a reménytelenség tette üressé, rideggé.
– Pajdar úr földjére megyünk, ahová Ardzsasz gyilkos keze nem ér el.
Nála menedéket találunk északnyugaton, ahol százával kéklenek a tavak, s
ahol a nép halászatból él. Pajdar apánkkal, Urunnal vállvetve harcolt
hajdanán, osztozott vele a győzelemben és a vereségben egyaránt.
Északnyugat felé fordították lovaikat, s a felperzselt földeket elhagyva,
többnapi vágta és koplalás után megérkeztek a számtalan kék tó vidékére, a
halászok földjére.
Hátasaik fáradtan baktattak, fejüket hosszan előrenyújtva lépdeltek,
gondolataikban végtelen zöld mezők képe csapongott, s a nyugalom, melyet
nem leltek jó ideje, hiszen gazdáik sem pihenésre, sem legelésre nem
hagytak időt.
 A szomorú vitézek álmaikat s reményüket vesztve, üres tekintettel
bámultak a semmibe. A nap sugarai sem kímélték őket: bőrük kisebesedett,
ajkuk megrepedezett, mire elérték céljukat.
Jó fél napja a tavak vidékén jártak. Érezték, hogy a nádasokból, az
elhagyottnak tűnő halászcsónakokból kíváncsi szemek figyelik őket.
Délutánba hajlott az idő, amikor idegen ruházatú és furcsa fegyverzetű
lovasok vágtattak eléjük, élükön idősödő, gazdagon díszített köntöst viselő
tekintélyes férfival.
– Mi járatban a kék tavak között, Urun fiai? Fáradtnak, éhesnek s
kedvtelennek tűntök. Tudjuk, hogy nem rossz szándékkal jöttetek, hiszen
régóta figyelünk benneteket rejtekünkből.
– Pajdart keressük, a vidék urát – mondta Kuszara –, ellenségeink elől
menekülünk, s tudjuk, hogy nála oltalmat lelünk. Ő apámnak, Urunnak hű
társa és védelmezője volt a régi harcok idején.
A díszes ruházatú férfi szeme kikerekedett, kardját végigsimította, majd
szája sarkán alig látható mosoly csillant.
– Ki az ellenséged, ifjú, aki elől menekülve ketten ültetek egy lóra? – E
szavakra kísérői elkacagták magukat.
– Ardzsasz, Turnaj fia, aki régi sérelmet hordoz lelkében, amiért
Hogantig nagyapánk nekem adta halála előtt az Ilmtől és Jimától öröklött
őssárkányfogat s vele az uralkodás jogát. Békelakomára hívott, ahol ránk
gyújtotta a gyantás sátrat, de hála borgőzös hírnökeinek, előre megneszeltük
a tervét, és idejében elmenekültünk.
– Ardzsasz már a gyerekjátékban sem ismert tréfát – mondta az idős
férfi.
– Ismered őt, uram?
– Apró gyerek korában láttam utoljára. És te, Urun fia, ismered Pajdart,
akit keresel?
– Nem ismerem, csupán nagyapámtól hallottam, hogy apám barátja volt,
s mivel sehol a világon nincs helyünk, az otthonunk is hamuvá lett,
szeretnénk tőle oltalmat kérni. Fegyvereinket, harci tudásunkat és karunk
erejét ajánljuk fel seregének.
A díszes ruházatú férfi szája mosolyra szélesedett.
– Elfogadom, amit felajánlottál, Kuszara. Nyugati határainkat a
szahtijánok támadják, minden fegyveres kézre szükségünk van.
Kuszara megdöbbent.
– Te lennél Pajdar, akihez igyekszünk?
 – Tetőtől talpig – nevetett az öreg.
A menekültek száját mély sóhaj hagyta el, szívük némiképp
megkönnyebbült. Fáradt lovaikkal vendéglátóik paripái nyomába eredtek.
Pajdar szállása nádból, sásból és fűzfavesszőkből készült, egyik oldalán a
parti fövenyre, másikon a tó tükrére nyíltak kapui. Ez utóbbin az úr minden
reggel kilépve díszes hajóba szállt, a tó nyílt vizére evezett, majd a tó
tündérével néhány szót váltott. Nemzetsége számára bő halfogásért
esdekelt, s cserébe felajánlotta áldozati ajándékait. A tündér szívesen
fogadta a hála jeleit, az embereket elhalmozta a vizek minden kincsével:
halakkal, kagylókkal, édes vízinövénnyel és megszámlálhatatlan ehető
állattal. A tavak földjének lakói lovaikon s kutyáikon kívül más jószágot
nem tartottak, földet nem műveltek. Ha megéheztek, karcsú, fürge
csónakjaikba szálltak, hogy kivessék a hálót, és halakkal tömjék meg
bendőjüket, kosaraikat. Télre, amikor a vizeket vaskos jégréteg zárta el a
halászok elől, a halhúst sózással és füstöléssel tartósították, így a zord
napokon sem kellett korgó gyomorral az üres raktárak mélyére nézni.
A menekült vitézeket vízparti nádkunyhókban szállásolták el
vendéglátóik, ahol hajnalban a békák zenéjére ébredtek, s éjszaka haragos
szúnyogok százai dongtak fülükbe.
Reggelente segítettek vizet hordani az asszonyoknak, majd gyakorolták a
bajvívást, próbálták megismerni Pajdar nemzetségének harcmodorát, hogy
hűen szolgálhassák szállásadójukat, ha valóban háborúra kerül a sor a
szahtijánok ellen.
Pajdar katonái elámultak Kuszara és testvérei erején, kardvívásban való
fortélyosságukon. Kíváncsiságból ki-kiálltak velük békés tusára, de soha
nem tudták legyőzni őket.
– Látjátok, halvérűek – kiáltott a halászokból lett katonákra a
parancsnokuk –, ilyen vitézek kellenek seregünkbe, hogy a kecskefejűeket
rendre taníthassuk. – Kuszara kérdő tekintetére így folytatta: – A
szahtijánok kecskebőr ruhákban járnak, a harcban szarvakat viselnek.
Békeidőben kecsketenyésztésből élnek, jószágaik tejét, sajtját, húsát
fogyasztják, de nem elég nekik a mekegő táplálék, folyton vidékünkre
törnek, hogy elrabolják tavaink kincsét.
Nem kellett sokáig várniuk Urun fiainak, hogy a szahtijánokat
megismerjék. Egy hűvös reggelen arra ébredtek a nádkunyhók lakói, hogy
éktelenül kiáltozó halászok zörgetik a nádast, és kereplőt ráznak a
fegyverforgatók riasztásául. Vadrécék, gémek, darvak röppentek fel
rémülten, hosszú nyakukat előrenyújtva szálltak, maguk mögött hagyva a
zajos emberek gondjait.
– Fegyverbe, mindenki fegyverbe! – kiáltották a vészhírhozók. –
Szahtijánok, jönnek a szahtijánok!
A férfiak felkapták kezük ügyébe készített kardjukat, és az ártéri réten
legelő lovaikat keresték, míg mások az asszonyokat s gyermekeiket
hajtották a mocsarak rejtekébe, ahova idegen nem mert behatolni, csak ők,
akik tudták, mely zsombékra tehetik lábukat, hogy ne nyelje el testüket a
gyilkos láp.
Kuszara összekürtölte testvéreit és vitézeit, akik fegyvereiket hamar
rendbe szedték.
– Testvérek, mutassuk meg vendéglátóinknak s a titokzatos ellenségnek,
hogyan harcolnak Urun fiai! Küzdjünk bátran, védjük meg kunyhóikat s
nemzetségüket, ha már a magunkét óvni nem tudtuk!
– Uram – mondta egy harcedzett idősebb urun vitéz –, kevesen vagyunk,
hogy a harc menetén változtassunk, az ellenséget nem ismerjük, a láp
rejtekén nem vagyunk járatosak.
– A bátorság és elszántság pótolja hiányosságainkat – válaszolt
szűkszavúan Kuszara, és felpattant lova hátára. – A nyílt térségen várjuk be
ellenfeleinket.
A távolban helyenként már lángolt a nádas, a füst fekete csíkja alattomos
kígyóként kúszott az égre. Gyereksírás, a kereplők kerregése, harcba hívó
kiáltás, dobszó hallatszott sokfelől, de az ellenség még nem mutatkozott
Pajdar szállása közelében.
A lápi csapásokon menekülő helybéli katonák közeledtek tátongó
sebekkel testükön. Kettesével, hármasával jöttek, ütőképes csapatot nem
láttak a réten várakozó urunok.
Hatalmas robaj jelezte a szahtijánok érkezését. Mintha az idők kezdete
óta szunnyadozó mocsári szörny ébredt volna fel, hogy megtöltse évezredek
alatt kiürült gyomrát. Letarolta a nádat, fröcskölte a vizet ezernyi lába
nyomán, és nem akadt senki fia, ki útjába állt volna.
Innen-onnan Pajdar vitézei rontottak elő rejtekükből, s támadtak neki a
szörnynek, de elvéreztek kegyetlen teste érintésétől.
A tavak lakói nem álltak össze egységes haddá, nem voltak vezéreik. Ki-
ki a maga bátorsága, ereje, gondolata szerint támadt, harcolt, míg bírta
erővel, ha túlélte a tusát, sietve elmenekült.
 Kuszara keserű szívvel szemlélte Pajdar harcosainak vesztét, majd
tekintetét testvéreire és hű társaira vetette.
– Uram, harci rendbe állunk? – kérdezte öreg vitéze, aki még nagyapja
mellett szolgált száz csatában.
Kuszara bólintott.
– Három tizedünk van, három zászló alatt. Velem a sárkányos, veled az
oroszlános, Huvarral – mutatott öccsére – a farkasos zászló halad. Valóban
porszemek vagyunk, de hősként halunk, ha kell, hisz nincs mit veszítenünk.
– A sárkányos zászló a derékhad, az oroszlános a jobb-, a farkasos a
balszárny – kiáltott az öreg vitéz. – A derékhad lépésben halad, a két szárny
incselkedik velük.
A szahtijánok vállán fekete kecskeprém volt, arcukon gyűlölet
tükröződött. Süvegükön göcsörtös kecskeszarvak éktelenkedtek. Vezéreik
harsány parancsszavakat rikoltottak, s mekegő nyájként hajtották előre
katonáikat.
A tavak lakóit könnyű ellenfélnek tekintették, hisz tudták, bármily sokan
vannak, nincs szervezett seregük, se parancsnokuk, se zászlójuk, így
könnyedén legyőzhetők. Megdöbbentek, látva a három zászló alatt
sorakozó aprócska csapatot.
Lovaik megtorpantak egy pillanatra. Hosszú szarvakat viselő vezérük
szavára rendezték soraikat, és lassan megindultak a sárkányos zászló felé.
Kuszara intett, mire vitézei tegezükből íjat rántottak, majd nyilat, s a
szahtijánokra célozva lőttek. Ezután a farkasos és az oroszlános tized az
ellenség körül vágtatva zavart keltett, míg Kuszara tizede lassan léptetett
feléjük.
A szahtijánok vagy ötszáz lelket számláltak, míg a három tized létszáma
nem tette ki a harminc főt.
Pajdar úr előkiáltott nádi rejtekéből:
– Kuszara, meneküljetek a túlerő elől, ne adjátok drága véreteket a rét
füvének!
A vitézek felelet nélkül, szúrós tekintettel törtek az ellenség felé.
A kecskeprémes harcosok összezavarodtak a jobb- és balszárny nyilaitól,
és soraikat megbontva, az apró derékhad felé vágtattak.
– Ej, ha most ötször ennyien lennénk – mondta Kuszara –,
bekeríthetnénk ezeket a bakkecskéket.
Urun fiai elvegyültek a szahtijánok tömegében, és heves kardcsapásokkal
kaszabolták a támadókat, de ők is súlyos sebektől véreztek, s jó néhányan
holtan zuhantak a földre.
Hosszú ideig tarthatott az ütközet. Az ellenséget megdöbbentette az
ismeretlen vitézek hősi küzdelme, de túlerejük lassan felmorzsolta őket.
Pajdar, elhagyva rejtekhelyét, a rétre vágtatott, hogy Urun fiait a haláltól
visszatartsa.
– Kuszara, Urun fia, megparancsolom, hogy azonnal menekülj!
Kard suhant el feje fölött, másik irányból dárda röppent, amelyet Kuszara
hárított fegyverével.
– Azonnal meneküljetek, nem tudjuk megállítani őket! Hagyjuk el ősi
szálláshelyünket, és más tavaknál verjünk tanyát!
Kuszara hallgatott az intő szóra, s kopott kürtjével visszavonulót fújt.
A nádkunyhókat tűz emésztette fel, a gazdag halzsákmányt elvitték a
szahtijánok, a tavak lakói hamu és korom közt lépkedtek, siratva békés,
boldog életüket.
Ambultan megfogta nyerge kápáit, bal lábát a kengyelbe helyezte, de
mielőtt felszállhatott volna lovára, erős kezek rántották a földre, és
leszorították, hogy moccanni sem tudott. Durván összekötözték végtagjait,
arcára büdös állatbőrt erősítettek. Megragadták, felemelték, szaladtak vele,
amikor nem bírták tovább, lóra kötözték.
Útja az ismeretlenbe arra a zuhanásra emlékeztette, amikor tízesztendős
korában barátjával, Gordisával versenyt másztak egy Csillag-árok nevű
szakadéknál. A sziklafal felén túl jártak, mikor kipattant egy kő a talpa alól.
„Ambultaaaaan!” – kiáltott utána Gordisa. Hangja egyre messzebbről
visszhangzott.
A zuhanás élménye olyan volt számára, mintha első totyogó lépéseinél
elengedte volna anyja kezét. Egy-egy kisgyerekkori esés csupán röpke
pillanat, utána az anya felkapja, megöleli, vigasztalja, visszaadva a hirtelen
elveszített biztonságot. A zuhanásnál villámgyorsan feltolultak a múlt
élményei. Miközben a tízéves Ambultan kezével kétségbeesetten próbált
megragadni valamit, amellyel az elveszített biztonságot visszaszerezhetné,
teste szikláról sziklára pattogva sodródott a szakadék feneke felé, mint az
imént kimozdult kő.
„Kik kötöztek meg, hová visznek, mit akarnak?” Egy szót sem hallott,
amelyből fogva tartói kilétére következtethetett volna. Elkeseredésében
sírni próbált, de könnyei elapadtak.
Ambultan fázott. Megkötözött keze és lábfeje sajgott a hidegtől.
Megpróbálta megmozdítani, hogy visszatérjen beléjük az élet, de nem tudta.
 „Meddig tart még ez a szörnyűség?” – tette fel önmagának a kérdést.
Megálltak. Jólesett az ifjúnak a nyugalom. Valaki meglazította köteleit,
de továbbra is a ló hátán hagyták. Valószínűleg éjszaka lehetett. Foglyul
ejtői megpihentek. Ambultan megpróbált aludni, de kényelmetlen
testhelyzete miatt nem jött álom a szemére. Valaki többször ellenőrizte
köteleit, a derekát a nyereghez erősítő csomókon ismét lazított. Az ifjú úgy
hálálta meg, hogy nem fészkelődött, nem akart szabadulni, nehogy ismét
megszorítsák a köteleket.
Rövid ideig pihentek, talán üldöztek valakit, esetleg menekültek valaki
elől. Felszedelőzködtek, a fogoly köteleit ismét megerősítették.
Elindultak. Ambultan nem tudta, mennyi ideig zötykölődhetett a pihenő
óta. Szája kiszáradt, gyomra émelygett, szorult helyzetében az éhséget nem
érezte. Tudta, hogy nem Danu hátára kötötték fel. A pejkó járását
megismerte volna. Danu szinte suhant, nem rázta lovasát, hosszú utat is
kényelmesen tehetett meg nyergében.
Ismét megálltak. Fogva tartói tanakodtak. A férfi most hallotta először
beszédüket. Szavaik egyszerűek, pattogósak voltak, hangsúlyuk dallamossá
tette mondataikat. Sírást is hallott, ami már-már jajveszékeléssé erősödött,
végül a pattogós szavakból álló, dallamos mondatok elhallgattak.
Hamarosan megérkeztek úti céljukhoz. Erre Ambultan a kutyaugatásból,
füstszagból és a tengernyi beszédből következtetett. Érezte, amint leemelik
a lóról, viszik, végül durván lehajítják a földre. Nem mozdult. Nem tudta,
mivel súlyosbítja leginkább helyzetét, ezért jobbnak látta, ha hallgat, és
mozdulatlan marad.
Jó ideig nem nyúlt hozzá senki. A sötétségen kívül, amit sehogy nem
tudott megszokni, végtelen csend vette körül, s ez nyugtatólag hatott rá.
Egy idő után valakinek a tekintetét érezte. Szinte égette. Nem volt biztos
benne, hogy nézik, nem hallott senkit, és zajt sem észlelt.
Levették fejéről a büdös állatbőrt, bár szagát már megszokta. Eleinte
zavarta szemét még a gyengécske fény is, mellyel először találkozott
tekintete.
Kicsi, koszos bőrsátorban találta magát egy tűzhely mellett. Megrettent,
amikor látta a két kócos erdei embert, akik tőle néhány lépésnyire
guggoltak.
Nem sokkal később egy tekintélyes, valamivel különb ruházatú férfi
lépett a sátorba, haja egy fonatba rendezve lógott a hátára. Leült a tűzhely
mellé, és Ambultanhoz beszélt:
 1
– Nang muj szir iki, holsa johatlen? – kérdezte, de a fogoly nem értette
egy szavát sem. Amikor a tekintélyes férfi más nyelven tette fel a kérdést,
Ambultan vállat vont. – Ki vagy, honnan jöttél, a lovasok közül való vagy?
– kérdezte végül Ambultan nyelvén. Furcsán, idegenül ejtette ki az ismerős
szavakat.
Az összekötözött férfi felderült, szemében a felismerés fénye csillant.
– Nem tartozom az ellenségeitek közé. Nem ismerem őket, ahogy titeket
sem – felelte a férfi.
– Hazudsz! – csapott térdére az idegen. – A kémjük vagy, azért lapultál a
csatatér melletti dombtetőn.
– Ha beszéled a nyelvemet, tudnod kell, hogy nem ellenségeitek népéből
származom. Nagyon messziről jöttem. Észak felé tartok, a Kék Hegyek
felé, de a végtelen hó vidékén nem tudtam átkelni, ezért fordultam nyugat
felé.
– Megint hazudsz. A végtelen hó honának nem mer nekivágni senki,
főleg nem magányosan… az út a biztos halálba vezet.
– Ezt nagyon sokan mondták nekem, mielőtt elindultam, mégis
megpróbáltam, mert küldetésem életbe vágó.
A két guggoló ember türelmetlenül faggatta a tekintélyesebb férfit,
nyilván kíváncsiak voltak foglyuk kilétére, de az elhallgattatta őket.
– Tudom, hogy néped és a lonkok között irdatlan a távolság, és nem
álltok szövetségben egymással, de háború van, ezért mindenkit meg kell
ölnünk, aki nem közénk tartozik.
– Honnan ismered a népemet és a nyelvünket? – terelte másfelé a szót
Ambultan.
– Gyermekkoromban elraboltak, szolgáltam a lonkok közt, aztán
megszöktem, az élet sodort erre-arra. Hosszú időt töltöttem a pusztán, a
ménesek földjén, míg végül sok viszontagság után hazatértem népemhez,
hogy szülőföldemet szolgáljam.
– Ha bejártad a fél világot, tudnod kell, hogy néped igen ostobán harcol
a lonkok ellen. Számbeli fölényeteket nem használjátok ki, a tengernyi
emberélet értelmetlenül vész el az ellenség dárdái hegyén.
– Hogy hívnak, pusztai ember? – kérdezte az idegen.
– Ambultan a nevem.
– Engem Aj Urtnak szólít népem. Én vagyok a törzs fejedelme.
Kezemben van az életed, Ambultan.
A fogoly egykedvűen fogadta a fejedelem szavait.
 – Sok ember kezében volt már az életem, végül valahogy mindig
visszakerült az égiekébe és az enyémbe.
– Nagyképű beszéd ez, vándor, de a szavaid tévesek. Szívem szerint
szabadon engednélek, de a törzsem elkeseredett a csúfos vereség miatt,
ezért fel akar áldozni Medve Anyánk szellemének, én persze nem állok
akaratuk útjába.
– Ki akarta ezt a háborút? – kérdezte Ambultan.
– Mikor kicsi gyermek voltam, senki nem hallott a lonkokról. Messziről
jöttek a földünkre, melyet feldúlnak, cölöperődöket építenek rajta; leöldösik
vadjainkat, kivágják a fáinkat. Ha azonban nem tűrjük viselkedésüket,
felégetik falvainkat, elrabolják gyermekeinket, ahogy engem is elhurcoltak
annak idején. Hatalmas városaik vannak napnyugaton, amelyek vég nélkül
ontják a katonákat – válaszolt szomorúan Aj Urt.
– Nem tudtok gátat vetni a lonkok áradatának?
– Sokan vagyunk, de az erdők népe széttagolt, több fejedelemnek
engedelmeskedik, akik mást és mást akarnak. Egyikük azt vallja, hogy be
kell hódolnunk a lonkoknak, másikuk szerint elég, ha néha rajtuk ütünk, és
álmukban legyilkoljuk őket…
– Míg te, a világot járt fejedelem azt gondolod, össze kéne fogniuk a
törzseknek, mert együttes erővel felvehetitek a harcot a betolakodókkal.
A tekintélyes férfi elámult foglya éleslátásán. Bólintott.
– Így lenne jó.
– Aj Urt világosan gondolkodik, mégis hagyja, hogy az emberek egy
ártatlan idegent áldozzanak fel egy ostoba szellemnek. Ez lenne a kiút?
A fejedelem indulatosan talpra ugrott, vele együtt a sátorban tartózkodó
férfiak is.
– Népem hitéről csak tisztelettel beszélj, idegen! A halálod már
megváltoztathatatlan döntés, de hogy miképp nyered el, azon még
alakíthatsz.
Az egyik kócos harcos kést rántott, és valamit kérdezett Aj Urttól, aki
ismét lecsillapította. Ellenőrizték a fogoly köteleit, majd sietősen elhagyták
a sátrat.
Ambultan egyedül maradt a tűz pislákoló, haldokló lángjaival. Először
nyílt alkalma körülnézni odabent.
A sátor egyszerű, hegyüknél összekötött farudakból és rájuk feszített
állatbőrökből állt. Fölül kicsi, szabályozható rést hagytak, melyen a füst
kiszökhetett. A fal mellett szarvasok és Ambultan számára ismeretlen erdei
állatkák prémjeit halmozták fel, valamint bőrzsákokat, fakéregből készült
edényeket. A rudakon egyszerű faíjak, állatcsapdák függtek.
„Odavonszolom magam a tegezhez, kihúzok egy nyilat, és a hegyével
elvágom a köteleimet” – gondolta a fogoly. Óriási hernyóként kúszott
összekötözött testével, amíg a sátor oldalához ért, de tervét nem hajthatta
végre, mert néhány férfi érkezett, megragadták, durván kivonszolták az
ajtónyíláson, és a földre lökték.
Többtucatnyi ordítozó ember vette körül – férfiak, nők vegyesen,
szemükben a fájdalom és bosszúvágy tüzével. Ütötték, rúgták egészen
addig, amíg vezérük megálljt nem parancsolt nekik. Hátrébb léptek,
elhallgattak. Aj Urt talpra segítette.
Jó néhány egyszerű bőrsátrat látott, melyek körül buta tekintetű lovak
legelésztek. Danut is megpillantotta valamivel arrébb. Őt is alaposan
összekötözték.
A sátrak közötti állványokon halak füstölődtek, néhány póznán pedig
hálók száradtak.
Gyerekek szaladtak el mellette, kicsi íjaikból játék nyilakat lőttek felé,
míg a felnőttek el nem zavarták őket. A közeli folyó felől mocsár- és
halszag keveréke szállt Ambultan orrába.
– A törzsi tanács úgy határozott – mondta a fejedelem –, hogy három
nap múlva, újholdkor áldozunk fel Medve Anyánk szellemének, akitől azt
kérjük, hogy álljon mellénk, és segítse sikerre vinni harcunkat.
– Ez jó hír, uram, így hát tengernyi az időm, ezalatt sok minden történhet
– felelt fennhéjázóan a fogoly.
– Ne számíts kegyelemre, vándor, a nép haragos és eltökélt. A hátralévő
idődet egy veremben töltöd, a bejáratához vérfarkast kötünk, akinek sosem
lankad a figyelme, mert a gyomra üres, és alig várja, hogy előbújj az
üregből.
Ezután embereihez fordult:
2
– Tutih luvit muv-lota! – mondta nekik, mire azok megragadták, és a
veremhez vonszolták.
Ambultan összekuporodott a szűk odúban. Sajgott mindene. Nem tudta
kinyújtani sem a lábát, sem a kezét. Őrei termetes kan farkast rángattak a
lyuk szájához, és úgy kötötték meg, hogy a foglyot ne érje el, de érezze a
szagát, incselkedjen vele, és ne hagyjon nyugtot neki.
A férfi nem félt a farkastól, mégsem akart ujjat húzni vele.
 – Jól van, kutyus – mondta –, pihenj, úgysem bújok ki, velem nem töltöd
meg a gyomrod. – A vadállat az ember minden mozdulatára felborzolta
szőrét, felhúzta ajkát, és elővillantotta sárgás fogait. Ambultan elaludt.
Néha zsibbadó végtagjai ébresztették. Amikor fészkelődött, a farkas
morgott, és köteleit rángatta. Amikor az állat lecsillapodott, a férfi hallhatta
az éjszaka neszeit: a ciripelést, a közeli erdő susogását, aztán újból
elnyomta az álom.
Reggel elvitték a verem bejáratától a fenevadat, hogy a foglyot
elővezessék. Köteleit szorosan markolva megengedték, hogy járkáljon,
igyon, mosakodjon a folyónál. Nem akarták, hogy idő előtt meghaljon –
még egy kevéske ízetlen ételt is adtak neki, majd visszalökték a verembe, és
a farkast ismét odakötötték. A vadállat jóval vérszomjasabbnak tűnt az ifjú
számára, mint előző nap.
Ambultan a múlt megszépült képei között keresett vigaszt.
Elmosolyodott, és a verem előtt heverő kan farkast is kezes házőrzőnek
látta. Eszébe jutott gyermekkori kutyája, akit Ilm társáról Vaimnak nevezett
el, s akivel többször útra kelt, hogy a világot megmentse, persze csak
játékból. Szülei aggódva eredtek a nyomába, hogy megkeressék és
hazavigyék örökké kóborló fiukat.
Az ifjú köntöse alá nyúlt, s a régi időket felidézve, előkotorta mellkasáról
a vékony bőrszíjon függő ereklyét.
A farkas talpra ugrott a fogoly mozgására, morgott, vicsorgott, és
megpróbálta elszakítani köteleit. A következő pillanatban azonban kővé
dermedt, mintha valami rémisztőt látott volna. Szőre lesimult, fülei
lelapultak, és az alázat jeleként egészen kicsire összehúzta magát.
– Mi történt, nagy harcos, a te apád is mesélt neked a dicső múltról,
Vaimról, aki farkaskölyökből lett az ember barátjává? Akkor azt is tudod,
hogyan lelte halálát…
Nem tudta folytatni mondandóját, mert marcona férfiak jöttek, a farkast
elvitték, őt előrángatták börtönéből, és a sátrak közötti téren szorosan egy
fához kötötték.
A férfiak valamennyien kardot tartottak a kezükben, mellkasukra ismét a
varázserejűnek hitt jelet festették.
3
– Vanta, hoti halen halevt! – sziszegte arcába egy fiatal harcos.
– Azt mondja, úgy halsz meg holnap – tolmácsolt Aj Urt –, mint ez a
szarvas. Nézd meg, idegen!
 – Megtisztelő – mondta gúnyosan a fogoly –, lássam az előadást! –
Ambultan közönyt tettetett.
Bő köpenyt, tollakkal díszített fejdíszt viselő ember jött elő egy
agancsokkal felcicomázott sátorból. Bal kezében hatalmas dobot, jobbjában
állatprémmel borított dobverőt tartott. Minden ütése nyomán az
egybegyűltek hej, hej kiáltásban törtek ki. Hamarosan díszesen hímzett
bundában egy vénasszony vágott át a tömegen, kötélen vezetett hófehér
rénszarvassal. Mikor a tömeg meglátta, felzúdult. Mindenki előrántotta a
kardját, mintha az áldozati állatot, esetleg a vénasszonyt akarná
feldarabolni.
Néhány férfi egy kicsi szánt húzott a térre, mely előtt mindannyian
leborultak.
A fejdíszes ember a szánról néhány alvadt véres rongyba csavart bábut
vett le, és felmutatta az egybegyűlteknek, mire azok jajgatni kezdtek.
A szarvas riadtan nézett körül éjfekete szemével. Az emberek lesütötték
tekintetüket. A sámán kést vett elő, a szarvashoz lépett, motyogott valamit a
vénasszonynak, majd egy gyors mozdulattal elvágta az állat vastag,
duzzadó nyaki erét. A vér végigfröcskölt mindkettőjük ruháján. Egy fiatal
asszony futott hozzájuk kéregedénnyel a kezében, hogy a vért felfogja. A
szarvas teste elernyedt, leroskadt a földre, de lábaival rúgkapált. Néha a
fejét is megmozdította, ilyenkor agancsa felszaggatta a fűcsomókat.
A felfogott vérből a sámán a rongybábura hintett egy kanálnyit. Erre a
tömeg ismét felmorajlott.
Az áldozati állat időközben csendesen kimúlt. A sámán késével felvágta
a szarvas mellkasát, és kitépte a szívét.
A szertartás közben néhányan a szemük sarkából Ambultant nézték, hogy
vajon kellőképpen megrettent-e, de a férfi semmi jelét nem mutatta a
félelemnek. Odahaza, a ménesek földjén számtalan lóáldozatot végignézett
már.
A maradék vért és a szívet szétosztották a törzs vezetői és legjobb
harcosai között. A szertartás során együtt étkeztek ősanyjukkal,
megerősítették a vele kötött szövetségüket, jajongó énekeikkel győzelemért
esdekeltek.
Aj Urt csendre intette népét, és véres száját megtörölve, foglyához
fordult.
– Gyors halál, kevéske fájdalom – mondta. – Lelkedet megnyugtatja
majd, hogy győzelmünkért adtad az életed. Áldozatnak lenni
megtiszteltetés.
– Köszönöm, fejedelem, hogy ekkora kegyben részesítesz, de nem
fogadhatom el meghívásodat a saját áldozati lakomámra, mert fontos
küldetésem van – mondta nyugodtan a fogoly.
– A te véredet és szívedet nem esszük meg, a bálványunknak adjuk.
– A harcot nem áldozatokkal kell megvívni, hanem fegyverekkel és
lovakkal.
– Szegény nép vagyunk, Ambultan, kevés lovunk van – komorodott el a
fejedelem.
– A szegénység miért jár együtt az ostobasággal?
– A szavaid ismét sértik népemet – csattant fel Aj Urt.
– Ne háborodj fel, fejedelem! Lovat szerezni könnyű dolog, s ha
megkímélitek az életemet, segítek győzelemre vinni a háborútokat – állt elő
ötletével a fogoly.
4
– Muj jasztale? – kérdezte Aj Urttól egy férfi.
5
– Lavala, in jasztalem. Hogyan tanítanál meg harcolni, idegen? –
Ambultan ajánlata felkeltette a fejedelem érdeklődését, aki készen állt az
alkura. Kezével végigsimította prémruháját, és kíváncsian nézett a
megkötözött férfira. Az egybegyűltek is hallgattak, mintha értették volna a
fogoly szavait.
– Amikor a pusztán jártál, a ménesek földjén, talán láttad, hogyan
harcolnak mifelénk. Kevés emberrel is győzelemre visznek egy ütközetet,
mert az eszüket használják, és az ősöktől örökölt hagyományokat
gyakorolják. – Ambultan elhallgatott.
– Beszélj, vándor!
– Ha leoldjátok rólam a köteleket, és többé nem tekintetek fogolynak…
megosztom veletek a tudásomat. Mit szólsz az ajánlatomhoz, Aj Urt?
A fejedelem néhány szót váltott a törzs elöljárójával. Ambultan úgy látta,
nem értettek mindenben egyet, de Aj Urt meggyőzte őket.
– Ez egyszer melléd állt a szerencse, pusztai idegen – mondta a
fejedelem. – Erdőinkért, hegyeinkért és becsületünkért mindenre képesek
vagyunk… az áldozat sem marad el, Medve Anyánkat nem haragíthatjuk
magunkra.
– Tisztelettel kérnélek valamire, Aj Urt fejedelem. Ne a vermet őrző kan
farkast öljétek meg; szeretném őt visszaengedni az erdőbe, hadd menjen az
övéi közé.
 A fejedelem bólintott. A harcosok leoldották az ifjú köteleit, aki
megmozgatta elgémberedett végtagjait, és nagyot szippantott a mocsár-,
halbél- és füstszagú levegőből. – Így egészen más – mondta szinte
énekelve. Sajgó csuklóját dörzsölgette.
Három tagbaszakadt férfi vezette elé a morgó, vicsorgó, köteleit rángató
farkast. A vadállat igyekezett elkapni az egyik ember lábát, de egy másik
visszarántotta.
– Megkapod, amit kértél – mondta a fejedelem –, tegyél vele belátásod
szerint.
A farkas megnyugodott Ambultan közelében. A férfi elvette a köteleket a
harcosoktól, és leoldotta az állatról.
A harcosok dárdát fogtak a vadállatra.
– Te is szabad leszel. Menj vissza a vadonba, és meséld el testvéreidnek,
amit a veremben láttál! – A tábor legszélső sátráig sétált, nyomában a
farkassal, aki szinte megbabonázva követte, tekintetét le sem vette róla.
– Vár az erdő, szellemléptű, fuss, mielőtt az emberek meggondolnák
magukat!
Az állat, mintha értette volna, futásnak eredt. Közvetlenül az erdő szélén
egy pillanatra megállt, visszanézett, hogy Ambultant alaposan szemügyre
vegye, és jobban emlékezetébe vésse.
Ezután az ifjú a pejkót is eloldotta.
Az elkövetkezendő napokban Ambultan ismertette terveit a
fejedelemmel. Néhány bátor férfival elkötött vagy ötven lovat a lonkoktól,
majd másnap éjjel még egyszer annyit a cölöperőd melletti karámból.
Az erdei embereket tizedekbe, a tizedeket századokba osztotta, majd
fejedelmi tolmácsa révén minden egységgel ismertette feladatát. Ezután
hosszú ideig gyakorlatoztatta őket.
– Uram – mondta Aj Urtnak –, azt hozd a harcosok értésére, hogy
bátorságukat ne meggondolatlan hősködéssel fejezzék ki. Mindenki
maradjon a tizedében, és engedelmeskedjen közvetlen parancsnokának, a
tizedek vezetői engedelmeskedjenek századuk vezetőjének, ők pedig neked
és nekem. Ha sikeresen harcolunk a lonkok ellen, a többi törzset is
meggyőzhetjük az összefogás erejéről.
– Ha győzelemre viszed a népem, helyettesemmé teszlek – hízelgett
Ambultannak a fejedelem.
A férfi mosolyogva hárította el a csábító ajánlatot.
 – Köszönöm, uram, áldozati szarvas sem akartam lenni, a törzsfői címet
is visszautasítom. Várnak a Kék Hegyek.
Kuszara nem engedte, hogy a tavak lakói elköltözzenek. Pajdar örömére
sereggé szervezte a kósza vitézeket. A hamuvá lett kunyhókat és a
fejedelem szállását a tópart serkenő nádjából újjáépítették, tán még szebbek
lettek a hajlékok, mint annak előtte.
Nem telt el fél esztendő sem, és a szahtijánok hordái ismét visszatértek,
hogy rabló vágyaikat kielégítsék.
Urun harcosai tűzrakó helyeket építettek, messze a tavak földjétől, s
mindegyik mellé őrszemet állítottak, akik időben észrevették az ellenség
közeledtét.
Jelzőtüzekkel figyelmeztették a nemzetséget a közelgő veszedelemre.
Az asszonyokat és gyermekeket idejében gyors csónakokba terelték,
hogy a rejtett nádvilágba menekítsék őket. A harcosok Kuszara tanácsait
követve tizedekbe, századokba szerveződtek, csillogó fegyvereiket kezük
ügyében tartva várták a leszámolás pillanatát, mikor ellopott javaikért,
barátaikért, rokonaikért elégtételt vehetnek.
A mintegy háromszáz vitézből álló derékhad harci alakzatban várakozott
az ártéri legelőn. A sereg előtt mély, vizenyős árkot ástak, melyet
fűzfagallyakkal gondosan letakargattak, elrejtve az ellenség szeme elől a
csapdát. A derékhad mellett mindkét oldalon száz-száz ember lapult a nád
rejtekén, erős íjakkal és fürge, halálos nyilakkal a kézben. Mindannyian
vezetőik parancsait lesték, ők pedig a kürtök búgó hangját s a zászlók
libbenését.
Az őrjöngő szahtijánok a könnyű győzelem reményében vágtattak az
ártéri legelőre, ahol meglepetésükre a tavak nemzetségének seregét
pillantották meg szabályos harci alakzatban.
A kecskeprémes harcosok lelassították nyáladzó paripáikat, és gúnyos
tekintettel, gyanútlanul sétáltak halálos kelepcéjükbe.
Szinte kőhajításnyira voltak már a derékhad első sorának toporgó lovaitól
és a verejtékező vitézektől, amikor Kuszara jelére zászló lendült, mire
jobbról nyílzápor zúdult rájuk. Félrebillent a kecskeszarvas sisak vezérük
fején. Heves ordítozással félfordulatot vezényelt csapatának.
Ezután a másik irányból röppentek fel s csapódtak le a gyilkos
nyílhegyek. A nyílzápor folyamatossá vált, a gyűrű bezárult körülöttük. A
derékhad hátrébb léptette paripáit, az ellenség erre megindult, gondolván,
hogy valahogy kitörhet a kelepcéből.
 A derékhad ismét hátrált, a szahtijánok vágtában rontottak feléjük, de a
rejtett árok útjukat állta. Az első sorokban rohanók lovai a mélybe
zuhantak, nyakukat szegve nyomták agyon lovasaikat. Az utánuk jövők
megálltak volna, de a rohamozó sereg tolta őket maga előtt, újabb és újabb
katonákat lökve a verem mélyére. A nádasból folyamatos nyílzápor
tizedelte az összetorlódó ellenséget.
A derékhadnak nem sok dolga akadt, csupán a menekülőket hajtotta,
mint a megriadt ménest, majd eldobált fegyvereiket s málháikat szedegette.
A magasan húzó darvak megvetéssel nézték az emberek harcát, s messze,
a járhatatlan nádtengerben kerestek menedéket, hogy biztonságos helyen
építsenek fészket, s rakják le hófehér tojásaikat.
Pajdar szeme örömkönnyekben úszott.
– Még nem arattunk ekkora győzelmet kecskebőrös ellenségeink felett…
Tán egy ideig nem térnek vissza a könnyen megszerezhető zsákmányért,
hiszen félnek, hogy nyilaink, dárdáink s kardjaink hegyén végzik életüket.
Akkora hálát érzek, Urun fiai, amekkorát nem tudok szavakba önteni.
Szóljanak a sípok, a dobok, kerüljön ízes étel a terítékre, kezdődjék a tánc!
A halászokból lett harcosok családjuk körében boldogan éljeneztek, és
méltatták uruk szavait.
Ekkor Kuszara emelkedett szólásra.
– Pajdar uram, tavak lakói, nem tartoztok hálával, hisz második
otthonunk védelmére fogtunk fegyvert, az otthonért, ahová mint hazátlan
kutyákat befogadtatok. Győztünk, ezért osztozunk örömötökben, de ne
feledjétek, az ellenség egyszer még visszatér! Ne lankadjon figyelmetek, a
jelzőtüzeket örökké figyeljétek. Mi sem feledünk valamit: első otthonunk,
Urun földje a turnajok rabigájában sínylődik, s nekünk nincs erőnk, hogy
jogos örökségünket Ardzsasztól visszaszerezzük.
Néhány pillanatra csend lett, mindenki gondolataiba merült, aztán
bohókás hangon megszólalt egy síp, és az emberek táncra perdültek.
Javában folyt a mulatság, amikor Pajdar nádpalotájába hívta Kuszarát,
hogy néhány szót váltson vele.
– Fiam – mondta az úr –, van egy kincsem, ami a legdrágább nekem a
világon. Sosem beszélek róla, hallgatás burkába zártam a veszélyek elől, de
neked megmutatnám, s ha tetszene, odaadnám.
– Milyen kincsed van, Pajdar uram?
– Egy lányom. – Szavai után döbbent csend zuhant rájuk. Aztán így
folytatta a fejedelem: – Messze van innen, még a nádtengerbe rejtett
darufészkeknél is messzebb, ott, ahol halandó sosem találná meg. Peria, a
tavak tündére vigyáz rá, s olyanná neveli, amilyenné csak egy tündér
nevelhet. – Kuszara még mindig nem talált szavakat. – Hajnalban, mielőtt a
nap előbújik az égi tó sötétjéből, fürge csónakomba szállunk, és elviszlek
oda, ahol megláthatod.
Egész éjjel nem jött álom az ifjú szemére. Hol a csata borzalmai, hol
Urun kalászainak fekete füstje járt az eszében, néha pedig Periára vagy
Pajdar lányára gondolt.
A tó vizén fehér köd táncolt, könnyedén siklott a csónak, amelynek sem
evezőre, sem vitorlára nem volt szüksége ahhoz, hogy a mozdulatlan
víztükrön sebesen haladjon. A két utas szótlanul nézte a vízinövények
párából elő-előtűnő kusza szövevényét, a fészkükből álmosan kitekintő
szárcsákat és zöld fejű récéket.
A nyílt vízen, ahonnan nem látszott a part, megállt a hajó. Szinte fojtó
volt a csend, és fájdalmas a mozdulatlanság.
Vártak. Eleinte halkan, majd tisztán hallhatóan énekelt a szellő, de a tó
tükrét nem mozgatta meg.
– Nagyapám mesélt Áhítá énekéről… ilyen lehetett – suttogta Kuszara.
– Sss! – hallgattatta el Pajdar.
A víz színén, a ködből két alak lépett elő, egyikük kusza hajú, mégis
gyönyörű hölgy, mellette aranyhajú, fiatal, eladósorban lévő lány.
– Köszöntelek, Pajdar, hű szövetségesem! – mondta susogó hangján a
hölgy. – Elhoztam a lányod, hogy kérőjének bemutasd. Kellőképpen ismeri
a csodák világát, itt az ideje, hogy az emberek gonddal teli életéről is
tudomást szerezzen.
A lány félszegen pislogott. Apja jelenléte is zavarba hozta, de az ifjú
tekintete elpirította orcáját. Lesütötte szemét, a meztelen talpa alatt tátongó
mélységet nézte, csengő hangját hallgatás mögé rejtette.
– Kásísár, ő Kuszara, Urun fia. Apja oldalán sok háborút vívtam,
győzelemben, vereségben osztoztam vele. Kuszarát befogadtam, s ő hálából
sereggé szervezte kósza halász katonáimat.
A lány ajka szétnyílt, gyöngyfogain megcsillant a felkelő nap fénye.
– Háború…? Hallottam róla. Amikor az ember hegyes, hideg vasat döf a
másik testébe, és gyorsan szaladó vérét ereiből kifakasztja… Ebbe a világba
akarsz visszavinni, apám? Olyan ifjúnak adjam kezem, aki nemrég kiontott
vért tartott tenyerében? – mondta halkan Kásísár.
 – Kásísár, kislányom… ilyen a mi világunk, s ez a világ visszavár.
Megvédtük otthonunkat, szétszórtuk ellenfeleinket.
– Apám, mielőtt nemzetségünk letelepedett a tavak vidékén, kik éltek
ott?
Pajdar zavartan kereste a szavakat.
– Ostoba, egyszerű emberek, akik nem becsülték a tavak kincseit – felelt
Pajdar.
– Ti azonban megöltétek s elűztétek őket, ahogy a szahtijánok is el
akartak űzni titeket. Emberek jönnek, gyilkolnak, majd mások jönnek, akik
őket ölik meg. Apám, félek az emberek világától, nem akarok oda
visszatérni, és nem akarok egy gyilkos arája lenni.
Kuszara elgondolkodott Kásísár szavain, lelkét szégyen öntötte el,
lehajtotta fejét, s nem tudott felelni.
A tündér is hallgatott.
– Peria, mit tettél a lányommal? Nem arra kértelek, hogy tündérré
neveld, csupán vigyázz rá csendben és láthatatlanságban – mondta
indulatosan Pajdar. – Szégyenbe hoztál e vitéz előtt.
– Megállapodásunkat nem rúgtam fel – mentegetőzött a tó tündére –, a
csend, a láthatatlanság, a vizek titkos rejteke tette ilyenné természetét.
Olyan, mint Maa, a föld első lakója volt. Nem tehettem ellene semmit,
bocsáss meg, Pajdar úr!
– Ne mentegetőzz, szép hölgy! – csóválta fejét Kuszara. – Kásísárt
gyönyörűnek látom, és szavait mélyen igaznak. Nem vihetem magammal
menyasszonyomnak, mert gondolataim folyton a háború körül
csaponganak. Elveszített szülőföldemről álmodom, s képzeletemben harci
zászlókat fúj a szél, a kürtök hangját védősáncok verik vissza, melyeket
vitézeim bátran ostromolnak. Várj még, Kásísár, hátha eljön az az ifjú,
akinek nem véres a keze, s lelkéből hiányzik az emberi szenny, hogy ne
kelljen csalódnod, mint hajdanán Jimában Áhítának. – A fejedelemhez
fordult. – Ne búsulj, uram, lányod fiatal még, ne siesd el a menyegzőjét, a
csend s Peria megvédik őt. Jó neki a tavak rejtekén, ahová nem hallatszik a
halálsikoly. Fordítsuk meg karcsú hajódat, térjünk vissza palotádba. Érzem,
hogy nemsokára haza kell térnem; áhítozom szülőföldem után, akár
szolgaként vagy parasztként, mindenképpen Urun földjére kell mennem.
Hazafelé szótlanul nézték a hajó orra előtt szétnyíló nádfalat, a vizek
összefüggő hálóját.
 – Kuszara, nem marasztallak tovább, ha menned kell, indulj hát, de azt
mindenképp tudnod kell, hogy nem hagyjuk magukra Urun fiait. A kósza
vitézeimből szervezett sereget melléd rendelem, hogy visszaszerezhesd
jogos örökségedet.
Az ifjú örömében megölelte vendéglátóját, aki fiaként szerette Kuszarát.
Urun fiai, miután a szahtijánok feletti győzelmet kellőképpen
megünnepelték, s a tavak vidékén erőt gyűjtöttek, felszedelőzködtek. Várta
őket Urun rabigában sóhajtozó földje, melyet utoljára füstfelhőbe burkolva
láttak.
Kuszara néhány vitéze a tavak lakói közül választott hitvest, akit
hozományával együtt felmálházott.
A hatalmasra duzzadt sereg összeszedte fegyvereit. A katonák legbátrabb
harci lovaikat fogták ki a ménesből, legélesebb kardjaikat kötötték
derekukra, pajzsukra halat festettek, s ez a jel minden más sereg harcosaitól
megkülönböztette őket.
A tizedek, a századok ezreddé fejlődtek. A paripák táncoltak, az új halas
zászlókat csapkodta a szél, a vitézek kacagtak, érezték karjukban az erőt,
tudták, hogy az égiek mellettük állnak, hisz Urun meghódítóit készülnek
elűzni, és Kuszarát jogos örökébe visszahelyezni.
– Vigyázz magadra, fiam – búcsúzott Pajdar –, védd meg testvéreid s hű
vitézeid! Óvjon mindnyájatokat az ég!
A sereg hömpölygő folyamként indult meg, a lovak patái nyomán nádi
madarak serege szállt fel. A récék, szárcsák elámultak a szép szál katonák
láttán.
A tavak vidékét rég maguk mögött hagyták, többször letáboroztak, hogy
az útravalójukból éhüket csillapítsák, s lovaik is jóllakjanak a rétek sarjadó
füvével.
Hetven napon át tartott az út Urun határáig, ahol Kuszarának,
testvéreinek és társainak megdobbant a szíve, hevesen zubogott a vére.
Izmaik megfeszültek, néhányan fegyverükhöz nyúltak, mert
csillapíthatatlan bosszúvágy ébredt lelkükben.
Ardzsasz a sátor felgyújtása óta eltelt idő alatt nem ismerte meg eléggé
Urun földjét, ugyanis több fontos útvonalat őrizetlenül hagyott, vagy csupán
túlzottan bízott erejében, és hajdani ellenfeleit rég halottnak hitte.
Kuszara letáboroztatta seregét a Sabisztan völgy rejtekén, hogy a
turnajok ne szerezzenek tudomást megérkezésükről.
 A völgy művelésre, legeltetésre alkalmatlan volt, szikkadt talaján nem
telepedett meg ember, de még a vadak is messze elkerülték. Néhanap egy-
egy sas húzott el felette, s még ő is elfordította róla tekintetét, hisz tudta,
hogy ott zsákmányra sosem lelne. Kétoldalt omló sziklafal zárta el
Sabisztant a külvilágtól, ezért vált réges-rég rablók tanyájává, állandó
szállásává, mígnem Hogantig győztes seregével szét nem szórta őket, s a
völgyet végképp megtisztította tőlük.
– Állítsatok őrszemet a sziklák peremére, aki kelet felé tekint, s mikor
vörös lángú nyilam felröppen, szedjétek rendbe a sereget. Addig is éberen
pihenjetek, ne egyszerre aludjon mindenki, fegyvereitek kezetek ügyében
legyenek! – kötötte lelkükre Kuszara, amikor testvéreivel és régi vitézeivel
felkerekedett, hogy Ardzsasz udvarába induljon.
Azon a reggelen a nap bársonyos fénnyel kényeztette a földet, s a táj oly
hívogatónak, otthonillatúnak tűnt a hazatérő száműzöttek számára, hogy
szemükbe könnyek szöktek. Az út mentén szekerek haladtak, előttük lusta
ökrök vánszorogtak, álmodozó tekintetű gazdájuk hosszú ostorral nógatta
az egykedvű igavonókat, megpróbálva gyorsabb haladásra bírni őket. A
megrakott szekereken asszonyok és gyerekek üldögéltek, tátott szájjal
bámulták az érkezőket.
Huvar megszólította őket:
– Áldott napot, szorgos emberek! Hová igyekeztek megrakott
szekereitekkel?
– Neked is áldott napot, ifjú vitéz! – felelt az ökröket ösztökélő gazda. –
Ardzsasz úrnak visszük Urun adóját, amit a napokban hírvivő útján
meghatározott.
– Négy megrakott szekér mennyi időre elégíti ki Ardzsasz igényeit? –
kérdezte Kuszara.
A férfi vállat vont.
– Talán egy hétig nem üzen, de meglehet, hogy már holnap érkezik a
futár újabb követelésekkel.
– Fordulj vissza, jóember! – szólt rá Kuszara, a férfi nem kis
döbbenetére.
– Hogy fordulnék, deli vitéz? Az úr fejünket véteti, feldúlja földjeinket,
porig égeti kunyhóinkat. Bármit kér, engedelmesen megadjuk neki.
– Inkább éhezzen családod, törjön meg büszkeséged?
– Büszkeség… – kacagott a férfi, de kacagása inkább ugatásnak tűnt,
mely köhögésbe fulladt. – Nincs itt már büszkeség, rég elköltözött e
vidékről, amikor elűzték hajdani urainkat.
– Fordulj vissza Urun adójával, ember! Nincs többé szolgaság, a harc
ideje jött el – mondta szigorú tekintettel Kuszara.
– Mivel harcoljak, az ostorommal? – kérdezte a férfi.
– Tán nem ismersz meg, mert szemed elhomályosítja a keserűség, de
visszatért Kuszara, e földek jogos örököse, ki Hogantig áldását s az
őssárkány fogát birtokolja.
Az ostoros ember meghajlott a vitézek előtt, és a szavak jó ideig
elkerülték száját.
– Húzd ki magad, jóember! – szólt az egyik harcos. – A hajlongás
idejének vége, Urun földjein büszke tekintetű emberek járkálnak
nemsokára.
A férfi, mielőtt megfordította volna a rábízott szekereket, még feltett egy
bátortalan kérdést:
– Kuszara uram, csak nem e maroknyi sereggel akarod a turnajok gonosz
hadait elűzni?
– Velünk van az ég, s ez pótolja a földkerekség valamennyi seregét.
Kérlek, térj haza a szekerekkel, a turnajok hadait bízd ránk!
A vitézek búcsút intettek a visszaforduló embereknek, s paripáikkal
termékeny földjeiket átszelve, a turnajok pusztái felé igyekeztek.
Ardzsasz aranysátrát az elébük siető népes testőrség gyűrűjében
közelíthették meg, de mivel föld felé tartott fegyverekkel érkeztek, az ősi
jog szerint nem ellenségként, hanem vendégként fogadták őket.
A sátorba csak Kuszara és testvérei nyertek bebocsátást. Mikor beléptek,
Ardzsasz egy kis ideig nem jutott szóhoz a döbbenettől, majd végre e
szavakkal köszöntötte az érkezőket:
– Látom, Kuszara, tested nem lett a vadak eledele, ahogy gondoltam, s
testvéreid is jó egészségnek örvendenek. – Arcára a gúny vörös álarcot
vont, s szavai a kígyósziszegéshez hasonlítottak. Testőrei ugrásra kész
párducokként lesték az uruk előtt felsorakozó vendégeket, még a szolgák
léptei is megdermedtek, lélegzetük elakadt, a levegő úgy izzott, mint a
tűzhányó belseje kitörés előtt.
– Üdvözöllek, Ardzsasz, Turnaj ura és Urun kincseinek elrablója! –
biccentett fejével Kuszara.
– Amikor gyerekként összemértük tudásunkat s testünk erejét, én
bizonyultam erősebbnek, így az ősi jog szerint engem illet a nemzetségünk
feletti hatalom.
 – Hogantig előtt álmában feltárult csalárd természeted, így végül engem
nevezett ki utódjává.
– Álmok… – legyintett Ardzsasz. – Lányoknak való csapongó képzetek,
azt remélik, megtudhatják belőlük, ki köti be a fejüket. A nemzetség
vezetője mindig a legéletrevalóbb, legerősebb vérből való legyen, hogy
védelmezhesse a rábízott embereket és javakat. Az erősebb jogán szereztem
meg a hatalmat az egységes nemzetség felett, te, Kuszara, mint testvérem és
hű katonám, hadjárataim vezetője lehetsz.
– Nem azért tértem vissza, hogy kardomat s dárdámat szolgálatodba
állítsam, hanem ősi földünket, Urun apám szántóit, vetéseit, termékeny
tájait akarom visszakapni.
Ardzsasz dühében talpra ugrott faragott székéből, s bíborvörös arccal,
mennydörgő hangon kiáltotta:
– Annyi földet sem kapsz, gazember, amennyit egy asszony tűje alá
rejthetsz, de még sírhelynek valót sem adok neked, tested a vadállatok
falják fel. – Intése nyomán testőrök hada özönlötte el a helyet, ahol álltak, s
minden Urun fiú szívének három dárdahegy szegeződött. Kuszarát és társait
sötét verembe vetették, ahol a fény csupán gyéren pislákolt, s a földet rabok
csontjai borították, akiket vadállatok téptek szét.
– Hamarosan vendégek érkeznek hozzátok – kiáltott utánuk egy testőr –,
kiéheztek már az ízletes lakomára. – Kacagása gonoszul visszhangzott a
verem falán.
A vitézek fegyverek híján csontokat s köveket ragadtak, hogy az
ismeretlen veszedelemmel szembeszállhassanak; nem akarták tétlenül várni
saját halálukat.
– Ne féljetek, testvérek – bátorította őket Kuszara –, nem vett el mindent
tőlünk az álnok rokon! Van egy fegyverünk, melyre Ardzsasz nem
számított.
Szörnyű nyikorgással nyílt egy vasajtó, fülrepesztő bődüléssel egy hím
oroszlán sétált be rajta, tüzes tekintetével szimatát követve, zsákmányát
kereste. Inai megfeszültek, mint az íj, majd nyílvesszőként röppenve az
egyik fogolyra vetette magát, és mielőtt a szerencsétlen bármit is tehetett
volna, felhasította az oldalát. Társai kövekkel, csontokkal dobálták a
fenevadat, majd puszta kezükkel próbálták leszedni áldozatáról.
– Engedd el, te szörnyeteg, mert a tíz körmömmel téplek szét! – kiáltotta
egyikük, miközben az állat sörényét markolta.
 Már többen is véreztek, amikor Kuszara utat tört magának vitézei
gyűrűjén át.
– Álljatok félre, testvérek! – kiáltotta. – Engedjetek az oroszlánhoz!
– Nem hagyhatjuk, hogy téged is széttépjen – mondta egy idősebb vitéz,
s megragadta ura vállát, hogy hátrahúzza, de az ifjú lerázta magáról az óvó
kezet, majd szétnyitotta köntösét mellkasán, hogy a fenevad lássa, mit
rejteget.
Az oroszlán felemelte fejét, véres száját eltátva, ködös tekintettel meredt
az előtte álló emberre.
Hirtelen tovarebbent gyilkos vágya és bátorsága, s aprócska
kölyökoroszlánnak érezve magát, nyüszítve visszavonult, otthagyta
zsákmányát, pedig korgó gyomrát még félig sem tölthette meg.
Nyílt a vasajtó, amelyen újabb két kiéhezett ragadozó somfordált a
verembe ordítva, gyilkos szenvedéllyel. Az újonnan érkező oroszlánok már
nem jutottak el addig, hogy támadhassanak, akaratukat veszítve, gyáván
nyüszítettek, s mint aki legyőzhetetlen óriást lát maga előtt, a verem távoli
sarkába húzódtak. Még a fejüket is elfordították Kuszara tekintete elől.
– Áruld el, uram, mivel rémítetted meg őket? – kérdezte egyik vitéze.
– Legyen az az én titkom – felelt az ifjú, majd körüljárta börtönüket
kijárat után kutatva, de egy aprócska üreget se látott, amelyen kibújhattak
volna. – A vadak addig nem bántanak senkit, amíg engem látnak, de amint
eltűnök a szemük elől, ismét gyilkolni kezdenek. Mindenki maradjon
mellettem!
Odakintről léptek zaja, majd kiáltás hallatszott:
– Éltek még, férgek? Feleljetek!
A hangra az oroszlánok a vasajtónak ugrottak, karmaikkal mély árkokat
vájva a kemény anyagba.
– Meghaltak, csak a vadak tombolnak odabent – mondta egy másik őr.
A vasajtó megcsikordult, az oroszlánok kirontottak, nyomukban a
vitézekkel. Az állatok egy szűk üregen át vackukba térhettek volna, de
Kuszara elébük furakodott, s elállta útjukat.
Az őrök zavartan várták a visszatérő oroszlánokat.
– Gyertek, bősz szörnyek… vagy az urun kutyák faltak fel benneteket?
Se válasz, se morgás nem jött odabentről, mire a kíváncsi, elővigyázatlan
őrök felnyitották a pántos ajtó zárját.
Az első oroszlán már ugrott is, majd nyomában a másik és a harmadik,
hogy fogva tartóikon kitöltsék bosszújukat, s befejezzék félbehagyott
étkezésüket.
Kuszara és csapata jó néhány fegyvert összeszedett, mindenkinek jutott
legalább egy rozsdás kés vagy tompa favágó balta. Nesztelenül lepték el
Ardzsasz lakhelyét, s az éj leple alatt a valamennyi ott tartózkodó katonát
lefegyverezték, de Turnaj urát nem találták, mert sikere biztos tudatában
lóra szállt, és solymászaival vadászni ment a pusztába.
– Vágtass utána, és közöld vele a hírt – mondta Kuszara az egyik életben
hagyott őrnek –, hogy Kuszara él, üdvözletét küldi az aranysátorból!
Készítse hadait, mert eljött a leszámolás ideje, végzetét a tolvaj s gyilkos
nem kerülheti el!
A hírnök alakja távolodó porfelhőbe veszett. Nyomában tizenkét harcos a
négy égtáj felé indult, hogy az Ardzsasz seregébe besorolt urunokat
hazatérésre szólítsa. Így szólt az üzenet: „Uratok, kit rég halottnak hittetek,
él, megerősödött lélekkel s új fegyverekkel hazatért, hogy elhozza a
szabadságot, és jogos örökét ismét birtokba vegye.”
Ardzsasz elsápadt Kuszara szabadulásának hírére, a hírnök fejét azonnal
leüttette.
– Hány élete van ennek az embernek, miféle erők keltek oltalmára, hogy
nem tudom elveszejteni? Túlélte a lángoló lakomát, a száműzetést, az
oroszlánvermet. Hogy pusztítsam el? – ordított, majd kezéről a sólymot
elhajítva, kardot rántott, és vezéreire rivallt: – A hadsereg majd véget vet
Kuszara maroknyi csapatának, amely szúnyograjként dong fülem körül,
míg le nem csapom pörölytenyeremmel.
Megszólaltak Turnaj szarukürtjei, a harcba hívó hírnökök útra keltek,
hogy fegyverbe szólítsák a verhetetlen pusztai sereget.
– Uram, mi értelme az összes katonát harcba hívni egy tucatnyi hontalan
ellen? – kérdezte Pirán, Ardzsasz hadvezére. – Testőreid is elbánnak velük.
– A testőreim holtan hevernek sátorpalotám körül; legjobb harcosaimat
tették ártalmatlanná az éj leple alatt. – Arcára a félelem árnya vont fátylat,
hatalmát meginogni látta egy pillanatra. – Addig űzzük őket, míg egy
szikrányi élet van bennük, mert képesek a legsúlyosabb sebből is új erőre
kapni, és még a lángokból is sértetlenül sétálnak elő.
Harci dobok szóltak szerte a vidéken, a kürtök szava visszhangzott
szüntelen, s e fülrepesztő zenét csak a harci mének patadobogása tudta
elnyomni.
– Ardzsasz úr harcba szólít a betolakodók ellen – vitte a hírt a hírnök
Urun földjére. – Minden fegyverforgató férfit vár a seregbe, hogy foglalja el
helyét.
– Ardzsasz csak Turnajban parancsol, itt semmit nem ér a szava – felelt
szemtelenül egy pufók parasztasszony.
– Elhallgass, koca, mert kardom egyetlen suhintásával kimetszem
szalonnád!
A következő pillanatban háló röppent egy kunyhó rejtekéből, s a hírnök
gúzsba kötve hevert lova lábai mellett, s hiába szedte össze minden erejét,
mozdulni sem tudott. Az asszony megállt mellette, talpát homlokára tette,
és így szólt;
– Nem metszem ki szalonnád, mert kutya vagy, és mifelénk nem eszik
meg a bolhás kutya sovány, büdös szalonnáját.
A turnaji hadak gyorsan szerveződtek, a tartalékokat is behívták a távoli
vidékekről. A vezérek döbbenten tapasztalták, hogy az Urun földjéről
erőszakkal besorolt katonák elhagyták a sereget, és ismeretlen helyre
menekültek, de a gyors cselekvés hevében nem indítottak senkit
keresésükre.
Ardzsasz úgy gondolta, hogy ellenségei szülőföldjük ismerős tájain
találnak menedéket, s szétoszolva elvegyülnek a földeken szorgoskodó
egyszerű emberek között.
Kuszara azonban másképp cselekedett. Lóhalálában vágtatott csapata
élén a kietlen Sabisztan völgy felé, ahol tettre készen várták századai a
halas zászlók alatt.
Amikor átúsztattak egy sebes vizű folyócskán, s már javában hazai földet
tapostak a lovak patái, kétszázadnyi vitéz állt elébük egy délceg dalia
vezérletével.
Kuszara megállította verejtékben úszó harci ménjét, kirántotta csillogó
kardját, de látta, hogy az elébe járuló had nem az elfogásukra jött.
– Tahamtan a nevem, a katonák leghatalmasabbika vagyok. Azért
gyűltünk össze, hogy melléd szegődjünk, s megvédelmezzünk Turnaj ellen
– mondta a termetes vitéz.
– Miért viseltek turnaj vérteket? – kérdezte Kuszara.
– Távozásod után Ardzsasz bejárta Urun egész földjét, s minden
fegyverforgató férfit besorolt seregébe. Hírnökeid révén értesültünk, hogy
élsz, visszatértél, és vársz minket, hogy elrabolt javainkat visszaszerezzük.
Kuszara köszönetképpen kezet fogott Tahamtannal.
– Vágtassunk a Sabisztan völgybe, ahol számtalan katonát elrejtettem!
Ardzsasz nem számít ellenállásra, meglephetjük idő előtt.
 – Úgy hiszi, a parasztok között rejtőzöl, mégis összekürtöltette egész
seregét.
A csatlakozott katonák besoroltak Kuszara csapata mögé, és sietve
vágtattak tovább úti céljuk felé.
Amikor közel jártak a Sabisztan völgyhöz, Kuszara tüzes nyilat lőtt az ég
felé, mire a várakozó sereg összeszedte fegyvereit. A harcosok felcsatolták
vértjeiket, néhány jó szót szóltak harci paripájukhoz, majd nyeregbe
szálltak.
Büszkén lobogott a halas zászló, a tavak lakóinak harci kedvét tükrözve,
kongtak a pajzsok, csikordultak a fémek, dobbantak a dobok. Mire Kuszara
a völgybe érkezett, csatára készen álltak a hadtestek, ki-ki parancsnoka
felügyelete alatt.
Kuszara elámult a sereg tettrekészségén. Fáradt lovával élükre állt. A
katonák lelkesítő szavakat vártak tőle, miközben izzadó tenyerük
kantárszárat és dárdanyelet markolt.
Urun fia, Hogantig unokája az eget nézte, tekintetével a tovaröppenő
madarakat követte, majd így szólt, katonáira pillantva:
– Hű vitézeim, eljött a megtorlás ideje. Kétszázadnyi urun harcos állt
oldalunkra, elhagyva Ardzsasz seregét. Pajdar népének ifjú katonái!
Magatok mögött hagytátok szép szülőföldeteket, hogy Urun szabadságáért
küzdjetek. Minden kardcsapásotokat segítsék az égiek, s ha véretek ömölve
holtan zuhantok a porba, fogadjon be a Baktava, ahová Jima bűne óta
csupán az igazi hősök térhetnek be. Harcoljunk hát, ki földjéért, ki
barátaiért! Vágtassunk ellenfeleink elé, a győzelem vár!
Szavait a harcosok kiáltása, a pajzsok kongása s a dobok egyre gyorsuló
döngése követte. Még a lovak is lelkesen nyerítettek.
Fél napon belül beérték őket Ardzsasz hadai. A gonosz úr büszkén
léptetett előre, hiszen csupán Kuszara csapatát és az átállt urunok századait
látta. Pajdar serege a völgy rejtekén maradt. Győzelme tudatában rohamot
vezényelt az egész hadnak, ostobán megfeledkezve a szárnyak szerepéről és
a tartalékról.
– Kardélre hányjuk e néhány hontalant… Siessünk, otthon szolgáim
készítik már a győzelmi lakomát!
– Uram, Kuszara nem követhet el ekkora botorságot, hogy alig
háromszázadnyi emberével szembeszáll Turnaj egész hadával. Legyünk
óvatosak – figyelmeztette Pirán, de Ardzsasz nem hallgatott az intő szóra,
rohamra hívó parancsát nem vonta vissza.
 Kuszara híres kürtje harsant, csapata szélvész vágtában nyílt ketté, és
elengedte a rohamozó tengernyi ellenséget, hogy azok egyenest a völgy
bejárata elé jussanak, ahol az elrejtett sereg várakozott.
A halas zászló alatt előretört a tavak lakóinak ismeretlen hada, amely
Turnaj seregének hatalmas döbbenetet okozott. Ahogy a szahtijánok elleni
harcban megtanulták, sűrű nyílzáporral fogadták a feléjük vágtató
harcosokat. A lövések nyomán sokan lovastul felbuktak, s az őket követő
lovasok lábai alatt lelték halálukat.
Akik azonban a halas zászlók elé értek, a kardok hegyén lehelték ki
lelküket. De Turnaj harcosai sem voltak híján a bátorságnak. Az első sort
látva se tántorodtak meg, nem fordultak vissza. Vezetőik parancsát és saját
zászlójuk lobogását kutatva rendezték hadrendjüket.
A parancsnokok kiáltása erősítette meg a bizonytalankodókat.
– Támadjatok, támadjatok! – kiáltották. – Húzódjatok a szélek felé,
nehogy összetömörítsék a hadunkat!
A lovasok az oldalszárnyak irányába próbáltak húzódni a vezényszóra,
éles kardjukkal igyekeztek utat törni maguknak az ellenség sorai között, de
a halas pajzsok keménynek bizonyultak, az ütések lecsúsztak róluk.
Dőlt a verejték, gőzölgött a kiontott vér, a harctér pora magasba szállt,
lankadtak a sújtó kezek, a paripák fáradtak, dús legelőre, hűs patakvízre
vágytak. Mindkét oldalon számtalan bátor vitéz lelte halálát, s úgy tűnt, a
turnajok túlereje kezd felülkerekedni.
Ardzsasz katonái tapasztalt vitézek voltak, száz csatát vívtak, a tavak
lakói nem oly régóta harcoltak szervezett seregben.
Tahamtan, a hatalmas termetű urun vezér mindkét kezében kardot tartott,
karján, arcán vércseppek folytak. Elfúló hangon bátorította katonáit:
– Urun szabadságáért, családotokért, ne csüggedjetek, ne engedjetek a
túlerőnek!
Kuszara látta serege szorult helyzetét, de nem veszítette el a reményt,
hisz tudta, hogy a csata még tartogathat meglepetést. Látta a dombtetőn álló
Ardzsaszt, arcán a gúnyt, s kezében hatalmas kardját, amelyet apjától,
Turnajtól örökölt.
Mélyen és hosszasan búgott Kuszara ősi kürtje; hangja a tenger zúgását
idézte, vagy a nyári vihar morajlását. Turnaj vitézei is megdermedtek,
hallva Hogantig kürtjét.
Kuszara serege a jelre teljes fordulatot vett, s mint gyáva szökevény,
sebes vágtában a völgy irányába kezdett menekülni.
 – Győzelem, győzelem! – kiáltották Ardzsasz parancsnokai. – Vágjátok
a gyáva ebeket, urunk parancsa, hogy ne ejtsetek foglyot!
A legbátrabb vitéz, aki nem fél a haláltól, a csatában az élre tör, hogy az
elsők közt nézzen farkasszemet az ellenséggel, még az ő szívét is terheli a
félelem szikrája, amelyet nem tud eloltani, bármily sok háborúban
megfordult már.
A győzelem tudatában e parányi félelem is kihunyt Turnaj katonáinak
lelkében. Könnyűnek érezték magukat, mint az égen elhúzó
vándormadarak, akik azt hiszik, semmi vész nem fenyegeti őket lentről.
Pirán, az egyetlen bölcs Ardzsasz vezetői között így kiáltott:
– Ne, a völgybe ne! – Dárdájával hadonászott, majd kiragadta egyik
embere kezéből a zászlót, hogy lendítésével megálljt parancsoljon az
üldözőknek. – Ismerem ezt a helyet – mondta urának –, elátkozott völgy, a
neve Sabisztan, hajdan rablók szállása volt. Harcoltam ellenük nagyapád
oldalán, s tudom, hogy békétlen lelkük itt bolyong e kietlen tájon, a kopár
sziklák között.
– Hogy állíthatnánk meg őket? – kérdezte aggódva Ardzsasz.
– A halálon kívül nincs erő, amely megállít egy szétbomlott hadat –
felelt Pirán.
A menekülők a Kuszara által mutatott titkos ösvényeken elhagyták a
völgyet, az üldözők azt vették észre, hogy csupán egy porfelleget kergetnek,
és saját lovaik patadobogását visszhangozzák a kőfalak.
A turnaj sereg megtorpant. A verejték fehér folyamként hömpölygött a
lovak combján, a katonák szemében értetlenség homálya tükröződött. A
csend fojtó volt, és félelmetes.
Aztán megszólalt a jól ismert szarukürt valahonnan a sziklák közül, majd
ezernyi nyílvessző röppent, s vashegyével halált hozva csapódott Turnaj
vitézeinek testébe.
Ami ezután következett, az már nem csata volt, csupán mészárlás,
amelyben lovak és emberek egyformán haltak. Az ellenség nem
mutatkozott. A völgybe szorult katonák kivont karddal forogtak, keresve,
kit vágjanak le, de csak port, sziklákat és süvöltő nyilakat láttak mindenütt.
Vértek törtek, pajzsok repedtek, vér fröccsent az égre.
– Elég! – ordított Kuszara. – Ez nem két bátor had vívása, hanem a
vesztes értelmetlen lemészárlása. Íjakat leereszteni, nyilakat vissza a
tegezbe! A turnaj zászló tépetten lóg, a megtört vitézek vágynak a halálra,
de harcolni nem akarnak már.
 Ardzsasz eldobta kardját, és egy pihent tartalék ménre pattant, hogy a
szégyenletes vereség helyétől minél messzebbre bujdosson, oda, ahol senki
nem ismer rá. Ha elveszíti hajdani rangját s dicsőségét, csöndes életet kezd
majd, elfeledve a múlt árnyait.
Kuszara megtörten lépdelt a csatatéren. Sosem látott ekkora borzalmat,
ily hatalmas öldöklést. Jajgató sebesültek könyörögtek megváltó halálért, s
kik e megváltást elnyerték, élettelen, vérbe fúlt testtel hevertek, hogy
húsukat a férgek emésszék el, de csontjaik az örökkévalóságig fehéredjenek
Sabisztan völgyében, Urun és Turnaj testvérháborújának legvégső csatáját
hirdetve az arra járóknak.
Helyreállt a rég áhított béke Urun és Turnaj földjén. A kardok
hüvelyükben, a nyílhegyek tegezükben rozsdásodtak, a nép művelte
termékeny földjét, s terelte szilaj állatait. A hajdani hősök gyermeket
ringattak térdükön, és a régmúlt dicső tetteit énekelték fülükbe.
Egyedül Kuszara s néhány vitéze nem tudott nyugodni soha többé.
Álmaikban fémek csattogtak, haldoklók hörögtek, és Sabisztan emlékképei
kínozták őket.
Kuszara, hogy lelkében békét teremtsen, egybehívta régi katonáit s népe
kiválóságait, majd így szólt fővezéréhez:
– Tahamtan vezér, légy e szabad nemzetség ura! Ne szítson soha többé
senki viszályt e vidék lakói között! Uraljátok hát a hajdan volt Urun
termékeny földjeit aranyló kalászaival, érett gyümölcseivel és Turnaj
pusztáit vágtató méneseivel s lomha gulyáival! Tavak lakói, nektek örök
hála, hogy karotok erejét adtátok a harchoz, mely Hogantig nemzetségét
ismét eggyé forrasztotta. Legyetek nemzetségünk vendégei, s ha szívetek
szólít, térjetek haza békében vizeitek partjára, susogó nádasaitokba!
Miután elmondta szomorú beszédét, testvéreivel és száműzetésből
hazatért maroknyi harcosával útra kelt, hogy egy olyan eldugott vidéket
keressen, ahol ember nem járt, s ahol nem ontottak még embervért, mert
lelkük megkeseredett a gyilkolástól. Fülében Kásísár, a csend burkában
nevelt lány szavai csengtek. „Olyan ifjúnak adjam kezem, aki nemrég
kiontott vért tartott a tenyerében?… Az ember hegyes, hideg vasat döf a
másik testébe, és gyorsan szaladó vérét ereiből kifakasztja.”
Ambultan a Medvék Népénél töltött idő alatt több győzelmes csatát
vezetett a lonkok ellen, akik feladták három cölöperődjüket, és vagy kétnapi
járóföldre visszahúzódtak Aj Urt törzsének földjéről.
 Fehér köd szállt a százesztendős fák kusza szövevénye fölött, amikor a
fejedelem kilovagolt Ambultannal, hogy a visszahódított dombokat
megszemléljék.
– Uram – mondta a vándor –, ez a néhány csata még nem jelenti a
háború végét és a győzelmet. Mindketten tudjuk, hogy a lonkok sokan
vannak, nem törődnek bele a vereségbe és az erődök feladásába.
Aj Urt bólintott.
– Tudom, és azt is, hogy meg kell győznöm a törzsfőket, hogy lépjünk
szövetségre. Győzelmeink hírére már ketten jelezték, hogy tárgyalnának a
közös hadviselésről. Te, Ambultan, segíthetnél összehívni valamennyit!
– Ígéretemnek eleget tettem. Amennyiben nem áldoztok föl Medve
Anyátok szellemének – mondta mosolyogva –, útra kelnék, nem
feledkeztem meg a küldetésemről.
– Medve Anyánk nem kér emberáldozatot – nyugtatta meg az úr az ifjút.
– Ilyen időket élünk: ember emberre tör, hogy a fáradsággal gyűjtött javait
megszerezze, míg mások azért ragadnak fegyvert, hogy vagyonukat
megvédjék… Érzem, hogy nincs ez így jól, de nekem, mint fejedelemnek
törzsemet óvnom kell.
Ambultan még egy napig élvezte az erdőlakók vendégszeretetét, néhány
tanácsot adott az általa kiválasztott és kipróbált parancsnokoknak, fürdött a
hadvezérnek járó megbecsülésben, aztán egy hűvös reggelen Danu
nyergébe pattanva, élelemmel bőségesen feltarisznyálva útnak indult.
– A medve ereje legyen veled! – búcsúzott a fejedelem. – Ha
visszautadban erre jársz, térj be hozzánk, talán a béke napjaiban érkezel, és
nagy ünnepséget rendezünk a tiszteletedre!
– Köszönöm a meghívást, uram! A magányos utazó élete függhet a
kedves vendéglátástól és egy jó lakomától.
Elvágtatott, és nem nézett vissza. A falu szélén hálás erdőlakók
integettek, és magukban kiismerhetetlen szellemeik oltalmát kérték a
vándornak.
Az erdő lélegzete, az éltető pára már felszállt. Tisztán rajzolódott
Ambultan elé a táj: nyugat felé az áthatolhatatlan vadon, amely otthont
adott a számtalan vadnak, s ezek tán csak távoli, elmosódó zajként hallották
Danu patáinak dobogását. Északnak, a látóhatár felé áttetsző képként tűntek
elő a Kék Hegyek.
Az ifjú süvegét hátracsapva vágtatott úti célja felé. Egész álló nap
megállás nélkül haladtak. Szegény pejkó egyre nehezebben emelte a lábát, s
minden emelkedő előtt akkorát sóhajtott, mintha az utolsó lélegzete lenne.
Ambultan a közeli hegy oldalán egy barlangot vett észre. Úgy látta,
könnyen megközelíthető a bejárata, a burjánzó növényzetből úgy ítélte, nem
lakja senki, de még vadállat sem látogatja.
– Körülnézek odabent. Ha biztonságosnak látom, meghúzzuk magunkat
éjszakára – mondta Danunak –, csak szedd össze magad, nehogy összeess
az emelkedőn!
A ló jókedvűen horkantott, pajkosan megrázta fejét, mire dús
sörénytincsei játékosan meglibbentek. Már futott is, hogy mihamarabb
éjszakai pihenőhelyükre érjenek. Mikor azonban a barlang bejáratához
értek, öröme egy csapásra elpárolgott.
A lovak többnyire rettegnek a barlangoktól. Ősi ösztöneik azt súgják,
hogy az üreg homályában veszély leselkedik rájuk. A vadlovak messze
elkerülik e veszélyes helyeket, a hátasok pedig igyekeznek gazdájukat jobb
belátásra bírni némi ellenszegüléssel, ágaskodással, nehogy az barlang vagy
netán szakadék közelébe irányítsa őket.
– Danu, ne toporzékolj! Nem vagy te kiscsikó, hogy megijedj egy
barlangtól! Mit szólnál hozzá, ha egy medve lapulna odabent? Én valahogy
megszelídíteném, mint ahogy azt a farkast, de téged biztosan darabokra
szedne és felfalna – mondta a férfi, miközben próbálta megnyugtatni lovát.
– Tudod mit? Nekem se lenne nagy öröm, ha széttépne téged valami
vadállat… gyalog folytathatnám az utat. És ha egy alangazar lakik itt? Az a
medvénél is rosszabb. Na, cssss, tréfáltam!
Gazdája nyugodt hangja lecsillapította a pejkót. Még fújtatott kissé, de
reszkető, bizonytalan léptekkel hajlandó volt megközelíteni a barlang
száját.
Ambultan leszállt a nyeregből, a szárakat szorosan fogta, amikor belépett
a félhomályba. Mielőtt beljebb hatolt volna, nyerge mellől elővett egy
faggyús botot, melyet a Medvék Népétől kapott, s tűzcsiholójával
meggyújtotta. A sárga lángok megvilágították a nedves cseppköveket,
melyek időtlen idők óta a hegy belsejében lapultak, mint hatalmas
kőbálványok, amelyek valaha nyüzsgő életet éltek, de egy átok folytán örök
mozdulatlanságra és csendre kárhoztattak.
A sziklák szinte szikrákat szórtak, mintha haragudnának, amiért valaki
felébresztette őket több évszázados álmukból. Ambultan minden
csosszanása, Danu patájának valamennyi koppanása ezerszer visszhangzott
egy titokzatos dalban, melynek szövege valahogy így szólt:
 Ki az a vakmerő idegen,
aki megsérti birodalmunk csendjét,
s fényével széthasítja oltalmunkat, az örök sötétséget?
A ló léptei még mindig bátortalanok voltak, gazdájának valósággal
húznia kellett a kantárszáraknál fogva.
A férfi is elbizonytalanodott kissé. Tekintetével az élet jeleit kutatta, s azt
latolgatta, vajon képes lenne-e gyorsan kimenekülni bármiféle veszély
esetén.
A kövek csak kongtak-bongtak, hol hangosabban, hol halkabban, a
fáklya fénye pedig játékosan táncolt a vizenyős cseppköveken.
„Csak a kíváncsiság hajt beljebb… talán nem kellene a barlang mélyére
hatolnunk, az éjszakát az üreg szája közelében biztonságosabban
eltölthetnénk” – gondolta Ambultan, mégsem fordult vissza. A felfedezés
vágya hajtotta, meg akarta ismerni a barlang legmélyebb részeit is, mielőtt
nyugovóra tér.
Óvatosan lépkedett, mégis meg-megcsúszott a nyálkás köveken. Danu
szemében rémület csillogott, szeretett volna gazdája fülébe kiáltani:
„Könyörgöm, forduljunk vissza, mert elpusztulunk odabent!”
A járat fokozatosan tágult, végül egy hatalmas kőcsarnokba torkollt,
melynek közepén egy kristálytiszta vizű tavacska bújt meg titokban.
– Danu, fürdünk egyet a tóban? – A ló csak állt riadtan. – Azt gondolod,
szörny lakik a mélyén, és ha belecsobbanunk a vízbe, velünk tölti meg a
gyomrát? Ki tudja, mióta nem járt itt a fogára való élőlény? Alaposan
kiéhezhetett az idők kezdetétől.
Hirtelen mennydörgéshez hasonló robaj rázta meg a barlang csendjét. A
ló felágaskodott, a férfi összerezzent, ijedtében kis híján elhajította a
fáklyát.
Lepattanó kő okozta a zajt, amely végiggördült a sziklafalon, és a tóba
zuhant. A víz tükrén hullámgyűrűk tágultak. Ambultan sóhajtott, közelebb
merészkedett a parthoz. Nem akarta, hogy Danu a vízbe csússzon, ezért egy
szilárdnak látszó cseppkőhöz kötötte. Egyedül, szinte guggolva közelítette
meg a tavacskát. Hatalmas, csillogó tükörként hevert előtte a víz, s mikor
belenézett, szörnyű képet látott.
Kósza északi vadászok hozták a hírt a kicsiny kóborló csapatról, melynek
élén a bús Kuszara haladt. Fegyvereiket régen eldobálták, vértjeiket is
lecsatolták, hogy védtelen, puszta testtel tegyék meg ismeretlenbe vezető
útjukat. Éhséget, szomjat, fáradtságot nem ismerve vándoroltak, minél
messzebb az emberi vérontás helyétől. Már nem vágytak Urun
szabadságára, nem sóvárogtak a rengő kalászok látványa után, csak mentek,
mentek, mint akik emlékezetüket veszítették, s nem tudják, merre van az
otthonuk, és hol várja őket étellel megrakott teríték.
Mikor a Kék Hegyek lábához értek, Kuszara megálljt parancsolt
kísérőinek. Lovát rájuk bízva, gyalog vágott neki a meredek hegyi
ösvények egyikének, melyen csak a zergék jártak azelőtt, hogy magányba
zárkózva folytassa útját. Hátra már nem nézett, testvéreitől nem vett búcsút,
lelkében csordultig bölcsességgel a megközelíthetetlen bércek felé
kapaszkodott, a földi halandók közül senki nem látta többé. Akik
emlékeztek hőstetteire, csupán találgatták sorsát.
Sebesült harcosok beszélték, hogy Ardzsasz úr szégyenében egy hegyi
barlangban lelt menedéket, ahonnan csak az éj leple alatt lopakodott elő,
hogy némi élelmet szerezzen magának. Bokrok bogyóit, növények
gyökereit rágta, s néha, mikor mellészegődött a szerencse, fülön csípett egy-
egy fáradt, öreg pócegeret, így végre kesernyés hússal tölthette meg
összeaszott gyomrát. A magány olyannyira kínozta, hogy a barlang
szikláihoz beszélt, s epedve várta nyomorult élete végét, de annyi
bátorságot mégsem tudott gyűjteni, amellyel felvértezve visszatérhetett
volna Turnajba, hogy tettei következményeivel szembenézzen.
A szikláknak hajdani dicsőségéről, győztes csatákról mesélt, de azt a
végsőt, amely a Sabisztan völgyben csúfos vereséggel végződött, bizony
nem emlegette.
Egy napon új barlanglakhelyet keresett, mert a régit már ellepte önnön
piszka és szemete. Újonnan elfoglalt menedékhelyén hallgatagon lapult a
sötétben, amikor léptek zajára lett figyelmes. Kicsire összehúzta magát,
mint holmi féreg, s levegőt is ritkán, félszegen vett, nehogy jelenlétét
felfedezzék.
Egyszerű, zsákruhás remete botorkált be a barlang száján, óvatosan
csosszantotta lépteit a síkos köveken. Hajzata ezerfelé állt, mint a bokrok
gallyai, bajusza, szakálla a térdéig lógott, tán a magányt kereste, vagy a
szellemeivel való találkozást.
Ardzsasz ezután hangokat hallott: rekedtes férfi- és csengő női hangot.
Óvatosan kidugta fejét nyirkos rejtekéből, hogy lássa, kivel találkozott a
bölcs.
Kicsi tavacska partján gyönyörű, aranyos ruhájú hölgyet pillantott meg,
kezében tükörrel, amelyből a fény a bölcs maszatos arcába világított. A
szépséges asszony olyan selymes ruhát viselt, amilyet Ardzsasz sehol a
földkerekén még nem látott. A kelme ráncai könnyedén meglibbentek
viselője minden szavára.
Ardzsasz addig nyújtózkodott, míg vállával letört egy karcsú cseppkövet,
mely visszhangzó csörömpöléssel csobbant a tóba. Az asszony azonnal
eltűnt, mint egy tovaillanó álomkép, a remete fáklyát gyújtott, s közelebb
botorkált a rejtekben lapulóhoz.
– Olyan vagy, mint jómagam – szólította meg Ardzsaszt. – Hogy hívnak
szeretteid? Mi a neved?
A száműzött rettegve hallgatott, csupán szeme fehérje csillant meg a
fáklya fényénél. Elszokott az emberi hangtól s a tekintetek érintésétől.
– Néma vagy? – kérdezte a bölcs remete, majd alaposan szemügyre vette
felfedezettjét. – Ismerős a szemed, ember. Kutatok emlékeim között, de
nem tudom, hol láttam arcod.
Ardzsasz megrettent.
„Ha felismer a remete, elmondja ellenségeimnek, hogy élek, s azok
bizony hamar életemre törnek. Ideje új búvóhely után néznem” – gondolta,
de nem szólt, nehogy hangja elárulja kilétét.
Sarkon fordult, és sietős léptekkel, a nyirkos köveken csúszkálva
menekült a barlangból. A remete döbbenten állt s nézett utána, mígnem
eszébe ötlött, hol látta utoljára.
– Ardzsasz, gyáva féreg, így menekültél el a döntő csatából, ahelyett,
hogy utolsó percedig védted volna igazad – mondta a bölcs a felismerés
fényétől megvilágosodva. – Ardzsasz, Turnaj szégyent vallott ura – kiáltott
utána, de a bujdosó már rég elrejtőzött egy másik barlang sötétjében.
A bölcs Urun új urához, Tahamtanhoz sietett, s elmondta, kire bukkant a
hegyek gyomrában, mire a vezér felkerekedett, hogy bukott ellenségét
megkeresse. A katonák közeledtére Ardzsasz egy barlang mélyén lapuló
tavacska vizében bújt meg, de hamarosan felbukkant levegőért, s ekkor a
vitézek megragadták köntösét, és uruk elé vonszolták. Nemsokára kioltották
életét.
 Zarin gyűrűje
Urun és Turnaj ellentéte a múlt homályába veszett, de a viszály, a
kapzsiság örökre helyet talált az emberek szívében, s gyakran tört felszínre
gonosz tettekben, háborúkban.
Ilm, Jima s Kuszara vérei elözönlötték Turnaj pusztáit, s mivel méneseik
hatalmasakká növekedtek, kiterjesztették hatalmukat észak és kelet felé; az
Ashan-tengertől északra valamennyi legelőt birtokukba vették.
Szántóföldjeik nem voltak, csupán nyájaikból s gulyáikból éltek, ám ezek
az üde zöld füvet hamar lelegelték. A táplálék fogytával állataikat új
legelőre terelték, ilyenkor családjaikat is költöztetniük kellett. Nehéz volt az
ősi kunyhókat szétszedni s az új szálláshelyen ismét felépíteni. A régi sátor
északon hidegnek és gyengének bizonyult, ezért ügyes kezű mesterek újat
kezdtek készíteni, amelyet gyorsan szétszedhetett a nyája után költöző
pusztai pásztor, mégis ellenállt a téli hidegnek s a mindent elsöprő
szélviharnak. Oldalfala rácshoz volt hasonlatos, amelyet bőrcsomókkal
összekötött lécek alkottak. A fal felső részéből hosszú rudak egy erős fa
tetőkarikába futottak. E favázat állatszőrből sodort kötelek tartották össze,
majd az egészre a juhok lenyírt gyapjából tömörítéssel készült nemezborítás
került. Az így épített hajlékot tetszetősen és kényelmesen rendezték be.
A zöld legelő fogytával, amikor az állatokat tovább kellett terelni új
földekre, a sátrat gyorsan szétszedte a család, alkotórészeit szekerekre,
tevékre vagy lovakra málházva, nagy távolságra tudták elszállítani.
A nemzetségek egymással szövetségre léptek, s törzseket alkottak, így
nagyobb erővel vonulhattak hadba ellenségeik ellen. A puszták fiai soha
nem feledték őseik történetét. Az énekmondó regösök a reszkető lángú
tüzek mellett dalba szedve továbbadták a sárkányölő Ilm történetét, a
halottakat megszabadító Jima hősi regéit, amelyek a Soropa szarvas
üldözéséről, a Hárátá szépségéről, a bűnös bukásáról és beteljesületlen
szerelméről szóltak. A törzsek közül néhány a Baktavába vezető hatlábú
szarvast szent állatként tisztelte s jelképének tekintette, a katonák szarvast
festettek pajzsukra, lovaik zabláját aganccsal díszítették. Az ősi énekek
megemlékeztek Urun és Turnaj háborújáról s a harctól megkeseredett
Kuszaráról, aki észak felé vonulva elveszett a Hárátá bércei között.
Azok leszármazottait, akik nem vándoroltak a pusztára, párszoknak
nevezték, s az eltelt évszázadok során nyelvük annyira megváltozott, hogy
már nem értették meg a végtelen síkságra elvándorolt hajdani rokonaik
beszédét. A párszok továbbra is termékeny földjeiket művelték, s kőből
hatalmas városokat építettek, amelyeket könnyen megvédhettek az idegen
hódítókkal szemben. Földjeik gazdagsága s városaik biztonsága hatalmas,
erős néppé növelte őket, mely áhítozva vágyakozott szomszédai vagyonára.
A déli tengerek szigetein élő, a tavak vidékéről származó emberek a
meleg éghajlatot és a tenger gazdagságát élvezve szintén nagy néppé lettek,
s tudásban, vagyonban vetekedtek a párszokkal. Még hajdanán, a tavak
vidékén megtanulták a hajóépítést, s e tudásukat a tengerek hullámain sikló
hatalmas, fürge hajók készítése során bölcsen felhasználták. E járműveikkel
új, lakatlan vidékekre jutottak, majd miután területük hatalmassá
növekedett, a folyókon felhajózva észak és kelet felé is megfordultak. A
déli tengerek lakói hilánoknak nevezték magukat.
A karcsú hilán hajók az Ahsan-tenger kikötőibe is befutottak, hogy a dél
portékáit az északi puszták fiainak elvigyék, és cserébe tüzes lovakat,
gyapjút, nemezt s könnyű prémeket kapjanak.
A szilaj csikósok és pásztorok csodálkozva hallgatták a távoli tájak
üzenetét a messziről jött kereskedőktől: történeteket a hilán városok roppant
oszlopcsarnokairól, melyeket az égieknek emeltek, elfoglalhatatlannak hitt
várak elestéről, isteni hősök harcairól. Ugyanakkor a hajóval érkezők a
puszták népétől értesültek a Kék Hegyekről, a Hárátá megmászhatatlan
ormáról, a titokzatos, hatlábú szarvasról, az alangazar óriásokról. Miután
egymás híreit meghallgatták, portékáikat kicserélték, a dagály közeledtével,
jó szelek érkeztével a tündöklő hajók vitorlái megdagadtak, s a hilán
hajósok búcsút intve a nyílt tenger felé távoztak. A büszke lovasok
szívükben új mesékkel, szekereiken hilán ékszerekkel a hullámzó
fűtengerbe hatoltak, hogy megtérjenek hatalmas gulyáikhoz, méneseikhez s
hófehér, kerek sátraikhoz.
Évekkel később a hilánok kőből várost emeltek az Ahsan-tenger partján,
a korábbi kikötő helyén, amelyet benépesítettek kereskedőkkel, katonákkal,
szent embereikkel s az otthoni szegénység elől menekülő egyszerű, dolgos
emberekkel. A várost Olbiának nevezték el, falai között meghonosították
hitüket és szokásaikat. Bástyáin hilán zászlókat csapkodott a szél, résein
hilán katonák kémlelték a tájat.
A puszta fiai kezdetben örömmel keresték fel Olbiát, hiszen sosem jártak
ily szilárd kőfalak között, az égieknek szentelt oszlopcsarnokot is csupán
hírből ismerték, s most íme, kövezett úton lépkedtek puha őzbőr
csizmáikkal, édes déli bort ihattak az otthoni savanyú lótej után, s hilán
asszonyokon jártathatták tüzes tekintetüket.
A síkság fiatal fejedelme, Ariapeit megkedvelte a hilánok népét,
megismerte szokásaikat, beszélte nyelvüket, és hosszú időt töltött Olbia
kőházaiban.
Ariapeit termetes, világosbarna hajú, zöld szemű, asszonyszemet
gyönyörködtető külsejű férfi volt, s hamarosan elrabolta szívét egy
messziről érkezett kereskedő szép leánya. Hilán szokások szerint
házasodtak össze, de a puszta szokásaihoz híven a férj családjához, hófehér
sátorba költöztek, messze Olbiától.
Nemsokára fiuk született, akit Zarinnak neveztek el, és aranybölcsőben
ringattak, s teljes szívükből szerettek. A gyermeket északi remeték
tanították bölcsességre, a puszta legjobb harcosai pedig a harc művészetére.
Ariapeit ritkán látta fiát, ugyanis hadai élére állt, s törzsei határait kelet
felé, Csün birodalmáig kitágította. A harcokból diadallal tért meg, lova
kantárját csün katonák lenyúzott fejbőrével díszítette.
Hazatértekor a kiontott vért, a háború borzalmait gyorsan elfeledte, és
szenvedéllyel ölelte gyönyörű asszonyát, ügyes kisfiát pedig szeretettel
vette karjába.
– Zarin, leendő utódom – mondta, miközben a dárda nyelétől s a kard
markolatától kérges tenyerével a gyermek gyenge hajacskáját simogatta –,
nagyot nőttél, mióta elmentem. Sokszor gondoltam rád aggódva, és attól
rettegtem, hogy soha többé nem látlak. Ha csün nyílhegy hasítja szét
szívemet, anyád özvegyként nevel, és sorsod bizonytalanságba vész. Az
égiek azonban kegyesek voltak hozzánk, sértetlenül hazavezettek tündöklő
sátramba, hilán asszonyomhoz és aranyos kisfiamhoz.
Ariapeit vezér az otthonában töltött idő alatt maga oktatta Zarint a
kardforgatásra, a hadvezetés tudományára.
– Apám – kérdezte Zarin –, ha háborúba mennénk anyám népe, a
hilánok ellen, le tudnánk győzni őket?
Ariapeit elmosolyodott, és ölébe ültette a fiút.
– A hilánok nagyon sokan vannak. Városaikat vastag kőfalakkal veszik
körül, amelyeket a mi tudásunkkal nehéz lenne megostromolni. Népük egy
része szigeteken él, s ezeket csak hajókkal lehet megközelíteni. Nekünk
nincsenek hajóink, ezért nem tudnánk eljutni oda. Ha azonban a hilánok a
vesztünkre törnének, s pusztáinkba vezetnék seregüket, nem találnának
várakat, mivel nincsenek. A végtelen síkon keresnének minket, s mire
nyomunkra akadnának, legyengülnének, kiéheznének, s könnyűszerrel
legyőznénk őket.
A fiú elgondolkodott, miközben a fűtenger hullámzását nézte zöld
szemével.
– Annyira mások vagyunk, mint ők – mondta.
– A lelke mélyén minden ember egyforma: szereti a jót, gyűlöli a
rosszat, de nem egyformán ítéli meg, mi a jó és mi a rossz. Őseid hitét és
szokásait örökké őrizned kell, fiam!
– Kik az őseim? – kérdezte a fiú számon kérő tekintettel. – A puszta fiai
vagy a hilán hajósok?
– A szíved mélyén érzed, hova tartozol. Ezt neked kell tudnod, Zarin. Ha
nősz egy cseppet, s anyád elenged, keresd fel a Titkok Barlangját, s várd,
hogy Tabiti asszony megjelenjen. Ő a Hárátá lakója, de a barlangban
találkozhatnak vele a földi halandók, hogy tükrébe nézzenek, s megismerjék
önmagukat.
– Vigyél el oda, apám! – kérlelte a fiú Ariapeitet.
– Holnap útra kelek, kelet felé vezetem seregeinket. Majd elmész, ha
eljött az ideje – mondta a fejedelem, és felállt, hogy katonáit indulásra
szólítsa, és elbúcsúzzon szerető feleségétől.
Hajnalban kelt útra a had. A vitézek szemében büszkeség csillant, a
sátrak mellett piros arcú, könnyekkel küzdő leányok s asszonyok integettek.
Az elvonuló sereg nyomán porfelhő maradt csupán, mely később a
könnyáztatta arcokra ült.
Nemsokára Zarinnak öccse született, akit Kurukónak neveztek el. Miután
megtette első lépéseit, bátyja nyomában járt, mint egy árnyék; együtt
játszottak, s nemegyszer lovagoltak ki a pusztába úgy, hogy Zarin maga elé
ültette testvérét, s derekát átfogva vágtattak, versenyeztek a széllel, a
mindenkit legyőző idővel.
Tátott szájjal nézték a harcosokat, akik száguldó lovuk hátáról rövid íjjal
célba lőttek apró célpontokra. A vitézek valósággal összenőttek hátasukkal.
Közülük az ügyesebbek megfordultak a nyeregben, vagy felálltak rá.
Dübörögtek a paták, zizzentek a tollak, és puffantak a becsapódó
nyílhegyek.
– Zarin, gyere, mutasd meg, hogy lő fejedelmünk fia! – szólt oda a
fiúnak egy piros arcú, lihegő férfi.
– Dobd ide az íjad! – mondta a fiú. Nem jött zavarba a harcos ötletétől.
Paripájával a katonák mellé rúgtatott.
 – Nem tudod kihúzni, gyermek – mondta a férfi.
– Bízd rám! – Elvette a fegyvert és egy nyilat, melyet az övébe tűzött, s
már vágtatott is.
– Mutasd meg, bátyó! – kiabált Kuruko, kicsiny kezével hevesen tapsolt.
– Lőj, lőj!
Zarin szorosan lovához tapadva vágtatott, baljában fogta az íjat, jobbjával
a vesszőt a húrra helyezte, röviden célzott, feszített és lőtt.
A nyíl surrogva szállt, s becsapódva, reccsentve törte szét a célpontnak
használt juhkoponyát, melynek darabjai ezerfelé szálltak.
A harcosok ámulattal nézték, s bólogatva méltatták a találatot.
A fiú büszkén elvágtatott előttük.
– Lőjek még, vagy elhiszitek, hogy egy hilán asszony gyermeke a puszta
fiainak nyomába érhet? – kiáltotta, majd a földre ejtette az íjat.
A férfiak hallgattak.
Zarin lovával öccse mellé léptetett, s felsegítette maga elé. Szótlanul
ügettek el a harcosok sorfala mellett.
– Kuruko – mondta egyszer Zarin kisöccsének –, nemrég apánk azt
mondta, hogy keressem meg a Titkok Barlangját, mert ott találkozhatok
Tabiti asszonnyal, aki néhanap lejön a Hárátáról, hogy tükröt tartson az
emberek tekintete elé. Belenézek abba a tükörbe, hogy megtudjam, ki
vagyok.
Kuruko nem értette Zarin szavait, de örvendett, hogy bátyja új kalandra
hívja, s nem hagyja otthon az unalmas sátorban, ahol néhány csontjátékon
kívül nincs semmi, amivel idejét tölthetné.
– Menjünk, bátyó, bárhová, ahová akarod! – lelkendezett a kicsi. –
Most? – kérdezte.
– Ha az új nap felkel, lovon talál minket, de most menjünk sátrunkba,
mert anyánk gőzölgő étellel vár haza minket.
Amikor a csikósok hazahajtották a kancaménest, a csillagok fénye
elhalványult, s a nap előkandikált a látóhatár mögül, a két fiú valóban
nyeregbe szállt, s a puszta felé irányította lovát.
– Bátyó, én félek a barlangban – mondta Kuruko, miközben a paripa
sörényét markolta kicsiny kezével.
– Te kint maradsz majd, és a lóra vigyázol – mosolygott Zarin.
– Honnan tudod meg, melyik az a hely, amelyről apánk beszélt?
– A Titkok Barlangjának mélyén tó lapul, a vize tiszta, mint a gyémánt.
Ne csacsogj, Kuruko! – csitította öccsét Zarin.
 Ezután némán vágtattak, amíg a pusztából kiemelkedő szürke sziklákig
értek.
– Megjöttünk? – kérdezte Kuruko.
– A szürke sziklák között több barlang bújik meg. Az egyikben Tabiti
várja az emberek kérdéseit.
Zarin lecsusszant a lóról, s a kantárszárnál fogva vezette tovább. Öccse
továbbra is a szőrrel kitömött, puha nyeregben ült, s tekintetével a szürke
sziklákat fürkészte.
– Szállj le te is, öcsém, hogy a ló nyugodtan falatozzon, s ne szökjön el a
kezedből!
– Siess vissza, bátyó, nem szeretek egyedül lenni!
– Itt marad a hátas, Kuruko. Bármi baj történne velem, egy szikláról
mássz fel a hátára, kapaszkodj a sörényébe, és vágtass, hidd el, hazatalál.
Két barlangot is átkutatott a fiú, szikláról sziklára bukdácsolt, de
egyikben sem találta a kristályvizű tavacskát. Csalódottan tért vissza lovat
őrző testvéréhez, aki álmosan üldögélt, s az állatot bosszantó legyeket
hajkurászta egy leveles mogyoróvesszővel.
– Elfogyott a fű, Zarin, dobj még neki, nehogy elszaladjon! – kérlelte
bátyját a fiúcska, mire Zarin ismét az állat elé vetett egy nyalábnyi rágni
valót.
A következő barlang, melyet átkutatni szándékozott, fekete szájával
magasan a domb oldalán tátongott a világ felé, bejáratát néhány tövises
kökénybokor takarta.
A fiú fegyvert nem vitt magával, csupán egy faggyús botot s erszényében
tűzgyújtó kovát. Mikor a külvilág fénye elveszett a háta mögött,
meggyújtotta a botot, hogy világítson a barlang sötétjében.
Bátortalanul botorkált a nyálkás köveken. A fáklya lángja csillogóvá tette
a sötétség börtönében szunnyadó sziklákat, amelyek arany, ezüst, sárga,
zöld színben pompáztak.
Az iménti szűk folyosó teremmé tágult, és Zarin szeme elé tárult a
kristályvizű tavacska, melynek vize mozdulatlanul állt az idők hajnala óta.
Hirtelen a faggyús bot lángjának fényénél hatalmasabb világosság
töltötte be a termet. Most látta csak igazán a fiú, micsoda roppant nagy
sziklapalotába került. A teteje oly magasnak tűnt, mint maga az égboltozat,
és a legtávolabbi végébe is jó ideig tartott volna elbotorkálni.
Zarin egy pillanatra megdermedt. Ijesztőnek tűnt számára a fényáradat,
hiszen szeme a kicsiny lángocskához s a sötéthez szokott. Összekuporodott
és várt.
Mozdulatlanná vált, mint maguk a kövek, ereiben szinte a vér is kővé
dermedt. Várta, hogy lépések törjék meg a csendet, de semmi nesz, semmi
árny nem közeledett, mely rajta kívül más lény jelenlétét jelezte volna.
„Ez lehet vajon a Titkok Barlangja, amiről jóapám regélt? – gondolta. –
Milyen titkot zárt magába a hegy gyomra, hisz a fényen kívül nem látok
semmi különöset. Öcsém vajon őrzi még a lovat, vagy türelmét veszítve
hazatért?” Így csapongtak gondolatai, amikor háta mögül valaki nevén
szólította:
– Zarin, kíváncsi gyermek, hát eljöttél végre – mondta egy bársonyos női
hang, mire a fiú hátrafordult hirtelen, s a szeme elé tárult látvány
gyönyörűséggel töltötte el.
Egy hölgy lépdelt felé, mintha nem is a csúszós köveken, hanem a fodros
felhőkön járna. Ruhája könnyedén libbent, hangtalanul, mint a legdrágább
csünbeli selyem, haja hosszú fonatban bukott előre a vállán, s pihent meg
keblén, gyémántos fejék díszítette, s kezében aranyló tükröt tartott.
A fiú minden képzeletét felülmúlta a nő szépsége, s az ámulattól
megbénult a nyelve. Később a hölgy bátorító mosolya mégis szóra bírta.
Reszkető hangon beszélt, miközben szemét többször lesütötte, igyekezett
kerülni a nő tekintetét.
– Honnan tudod a nevem, szépséges asszony?
A nő mosolygott.
– Ahonnan jöttem, mindenki ismeri az aranybölcsőben ringatott Zarint,
aki kérdésekkel van tele, mert nem tudja, hova tartozik.
A fiú tágra nyílt szemmel hallgatta e szavakat. Kimondhatatlanul
szégyellte magát, s kínozta lelkét, hogy nem lehet titka a szépséges nő előtt.
– Mindent tudsz rólam?
– Tested leple sem takarja el fürkésző szemem elől gondolataidat.
– Így hát azt is tudod, mily szörnyű kétségek gyötörnek. Nem találom a
helyem, s nem tudom, a puszták népét vagy a hilánokat tekintsem
őseimnek. Nem tudom, hogy a Hárátá szentjeinek, az ősök szellemeinek
vagy a folyton civakodó hilán isteneknek mutassak be áldozatot, szarvasbőr
csizmában, köntösben, prémes süvegben járjak, vagy saruban, hilán
lepelben, s ha meghalok, a tükörvilág, a Boldogok Országa vagy a fekete
alvilág vár rám. Felelj, Tabiti asszony, ha te vagy, akit vártam, és oltsd el
kétségeim tüzét, mert rettenetesen kínoznak!
 Az asszony úgy ült le könnyedén egy csillogó kőre, mint döntéshozó
trónra, felemelte a tükröt, és szabad kezével intett a fiúnak, hogy jöjjön
közelebb.
– Gyere, zöld szemű Zarin, s nézz tükrömbe! Benne megláthatod, hová
tartozol! Azt nevezd népednek, amelynek körében nevelkedtél, akiknek
fiaival közös örömöd, bánatod, akikkel harcaid vívod, s akik között
megtalálod békéd, akik nyelvén álmodsz éjjel, s őseit tiszteli lelked, s ahol
szüleid sírhalmai hallgatnak némán. Gyere, fiú, nézz Tabiti tükrébe, hogy
megtudd az igazat!
Zarin szívére nagy súllyal nehezedtek az asszony szavai, de nem volt
ideje elgondolkodni rajtuk. Közelebb lépett, de szemét becsukta, nem mert
a tükörbe nézni, mintha félne a tekintetét fogadó képtől. Az asszony
mosolygott, s türelmesen várta, hogy a fiú kinyissa a szemét.
– Látom, égi asszony, amit akartam – suttogta Zarin, mikor végre
kinyitotta szemét. – Látom magam, mint a puszták fejedelmét: fejemen
csúcsos nemezsüveg, kezemben rövid íj és sastollas nyilak.
– A tükröm nem hazudik, lám, igazi arcodat láthattad, az aranybölcsőben
ringatott, zöld szemű Zarint, a puszta fejedelmét. Így élj, eszerint cselekedj,
s lépteid az égiek áldása kíséri.
A fiú hálás volt az asszonynak.
– Köszönöm, Tabiti, hogy megmutattad tükrödben a helyes utat! Hadd
érintsem meg gyönyörű arcod gyermeki hálám jeleként!
A szépséges nő összevonta szemöldökét, és visszahőkölt.
– Ne érj hozzám, földi ember, mert mindkettőnkre szörnyű átkot vonsz.
A Hárátá lakói s a halandó nép nem érintkezhet, bár hajdanán megesett,
hogy Áhítá, a szivárvány szülte apszúra és Jima, a földi ember között
szerelem szövődött – mondta haragosan.
– Regélt róluk a nagyanyám – bólintott a fiú.
– Akkor azt is tudod, hogy Áhítá hangja azóta is sír a szél süvítésében,
és Jima haláláig elveszített szerelméről álmodott. A te világod a tiéd, az én
világom az enyém, mély szakadék választja el a kettőt. – Ruhája alá rejtette
tükrét. – Most menj, éld az életed úgy, ahogy tükröm mutatta, szavaimat
pedig ne feledd!
A gyönyörű hölgy úgy eltűnt, akár hajnalban az álomkép, s az őt övező
fény is kihunyt, csupán a fáklya gyenge lángja segítette Zarint, hogy el ne
tévedjen.
 Ambultan megdöbbent a látványtól. Önmagát látta a víztükörben csukott
szemmel, arcán véres sebhelyekkel. Azonnal arcához kapott, hogy letörölje
a vért, de bőrét teljesen tisztának találta, nem érzett fájdalmat, ujjai nem
tapintottak nedvességet. Bátortalanul pillantott ismét a tó tükrébe. Ugyanaz
a szörnyűség fogadta a tekintetét.
Teste azonnal reszketni kezdett, ruháját átitatta a verejték. Az erdei
emberektől kapott fáklyáról elfogyott a faggyú, a lángok püffögve,
sisteregve, füstölve kihunytak. Sötét borított el mindent.
– Danu, merre vagy? – kiáltotta az ifjú. Tudta, hogy nyerge mellé jó
néhány fáklyát erősítettek barátai. A nyálkás köveken meg-megcsúszva
igyekezett a ló felé. A jószág riadt horkantása alapján tájékozódott.
Megbotlott, elesett. Alaposan megütötte magát. Nem mert felállni,
négykézláb botorkált tovább. Tenyerén érezte a barlang nyirkosságát.
Megállt, félelmében szaporán lélegzett, és a víztükörben látott képre
gondolt. „Ez lenne hát a Titkok Barlangja? – kérdezte magában. – Most
megláttam az utam végét? Küldetésemet kudarcra ítélte a sors… hiábavaló
volt minden fáradozásom.” Gondolatai zavartan csapongtak. Újabb lépést
tett Danu felé.
A nap éles sugarai bántották a fiú szemét, tekintete fényfalba ütközött,
majd a fal leomlott, s elé tárult a táj: a végtelen puszta, amelynek
fűtengerében kell megtalálnia élete értelmét.
– Bátyó – kiáltotta kócos kisöccse az unottan álldogáló ló mellől –, már
azt hittem, elvesztél. Megtaláltad, amit kerestél?
Zarin a fejét rázta.
– A Titkok Barlangja csupán egy rege, amellyel az álmatlan gyerkőcöket
elringatják – mondta. – Gyere, Kuruko, vágtassunk haza, anyánk nem
szereti, ha hosszú ideig nem lát minket.
Kuruko nem hitt bátyjának, de hallgatott. Némán markolta a ló sörényét.
Nemsokára feltűnt előttük a fehér sátrak csoportja, ahol anyjuk aggódva
várta őket.
Zarin lelkében mély nyomot hagytak Tabiti szavai. Hazatértük után
aranygyűrűt készíttetett magának, melybe Tabiti tükröt tartó alakját vésette,
ezenkívül a Zarin nevet és e néhány szót: „Így élj, s lépteid az égiek áldása
kíséri.”
Hírnökök érkeztek a táborba, verejtékes lovaikat nem kímélve
száguldoztak fel s alá, s közben az út porától rekedtes hangon kiáltották:
 – Háború, háború! Dárák, a párszok királya összegyűjtötte seregét, és
gyors hajói az Ahsan-tengeren siklanak észak felé.
– Hadaink nagy része keleten harcol a csünök ellen – mondta aggódva
egy öregember –, asszonyok és vénemberek nem képesek megállítani a
párszokat.
– Gyors futárok száguldjanak Ariapeithez, ahogy a Szaéna madár száll
az égen, és mondják meg, hogy sebesen térjen vissza, és védje meg népét! –
kiáltott a hírnök, majd pihenés és étkezés nélkül megfordult, hogy
visszatérjen az Ahsan-tenger partján járőröző vitézekhez.
Felbolydult a puszta: a méneseket, gulyákat, nyájakat összeterelték, útra
készen várt minden ember – a sátrak kötelei meglazítva, a hátasok
felnyergelve és a karókhoz kötve. Minden szem a keleti láthatárt fürkészte,
vajon mikor bukkan fel a fejedelem futára, tarsolyában jó hírekkel.
Keletről nem érkezett vágtató lovas, de délről annál több menekült jött.
Rozzant szekereiken riadt szemű gyerekek ültek, az asszonyok éhesen
bégető nyájakat tereltek.
– Jönnek a párszok! Jönnek a párszok! – hallatszott mindenhonnan.
A puszta asszonyain és gyermekein úrrá lett a félsz, míg végre a keleti
dombok gerincén felbukkant egy széltől tépett szarvasos zászló, majd
hordozója, Ariapeit bátor katonája Csünben szerzett sebhellyel arcán. A nép
hősként fogadta, vállán hordozta, s némiképp eloszlott félelme a fejedelem
üzenetét hallván.
– Két nap, és Ariapeit hazatér, serege erősebb bárkiénél, foglyok ezreit
hurcolja, s több szekér zsákmányolt aranyat szállít. Ne féljetek Dáráktól,
mert a puszta elnyeli tetemét, asszonya hiába várja majd, s nem tudja, hol
vesztette életét.
Ariapeit seregei élén hamar megérkezett. Vezéreivel tanácskozósátrába
vonult, hogy a párszok létszámáról, fegyverzetéről értekezzenek, döntéseket
hozzanak, s hadicseleket eszeljenek ki. A fejedelem csak a tanácskozás után
üdvözölte feleségét s fiait.
– Apám – szaladt hozzá lelkesen Zarin –, megtaláltam a Titkok
Barlangját s benne a szépséges Tabitit, aki arcom elé tartotta tükrét.
– Választ kaptál a kérdéseidre, fiam? – kérdezte Ariapeit büszke
mosollyal az arcán.
A fiú bólintott.
– A puszta fia vagyok – a tükör szerint. Itt a helyem, s itt válhatok
valakivé.
 A fejedelem végigsimította fia arcát.
– Utódom leszel – mondta, és lóra szállt. – Játssz, Zarin, amíg lehet, a
háború gondja az enyém s katonáinké!
– Dárák serege a világon a leghatalmasabb… azt beszélik. Vajon
elbírunk vele? – kérdezte Zarin.
– Velünk van a puszta, ő bizony félelmetes ellenfél, fegyvereit Dárák
nem ismeri – mondta és ellovagolt.
Zarin egyedül maradt gondolataival.
A pársz sereg partra szállt, Olbia harc nélkül megadta magát. Dárák
tisztelte a hilán várost, így mindenkinek megkegyelmezett. Vére forrt a harc
utáni vágytól, nem békés kereskedőket jött pusztítani, hanem Ariapeit
seregét, a puszta fiai közül azonban egyet sem látott. Hosszú ideig vonult a
pársz had a fűtengerben, de nem bukkant ellenség nyomára, s mivel az
élelem fogytán volt, Dárák vezérei értetlenül néztek urukra. A fejedelem
nem szólt, csupán előre mutatott, mely a továbbvonulást jelentette.
Egy álmos, meleg reggelen Ariapeit követe lovagolt be Dárák táborába
egy fölöttébb furcsa ajándékkal.
– A puszta fejedelme, Ariapeit köszönt a földjén, büszke Dárák úr, és azt
üzeni, fogadd ajándékát, mit jó szívvel küld neked e ládában – mutatott a
vezetéklova nyergére erősített ládikára, és sarkon fordulva elvágtatott a
párszok csodálkozó tekintetétől kísérve.
A katonák kibontották a csomagot, melyben egy reszkető madárka, egy
szürke egérke, egy dülledt szemű béka és öt nyílvessző lapult.
– Ez megadásuk jele – mondta bölcsen Dárák –, hisz az egér a föld, a
madár az ég, a béka a víz lakója. Így nekem adják a földjüket, egüket és
valamennyi vizüket, ezenkívül hadi erejüket, melyet a nyilak jelképeznek.
Vezérei helyeslően bólogattak, s elcsodálkoztak uruk bölcsességén.
Volt azonban közöttük egy férfi, aki másképpen értelmezte az üzenetet.
– Uram, Ariapeit követe nem a megadásról adott hírt. Ajándéka nem
hódolatát, hanem fenyegetését mutatja.
– Mondd hát, mit jelent a küldemény!
– Némiképp ismerem a puszták népét. Nem adják oly könnyen
szabadságukat. Az ajándékok jelentését én így értelmezem: „Ha madarakká
válva fel nem repültök az égre, vagy földbe nem bújtok, mint az egerek,
vagy mocsárba nem menekültök, akár a békák, akkor ilyen nyilaktól találva
lelitek halálotokat.”
 Dárák mérgében földhöz vágta kardját, arca vérnél is vörösebbé vált.
Vezérei hátrébb léptettek lovukkal, nehogy haragjában életüket vegye.
– Lóra mind, ki él és mozog – kiáltotta a fejedelem –, utánuk megyünk a
föld végső határáig is!
– De uram – mondta tanácsadó bölcs fővezére –, élelmünk fogytán, s
amerre járunk, a kutak, források betemetve, dögökkel teledobálva várnak
ránk.
– Hallgass, gyáva! Egyszer csak bevárnak minket, s akkor
összemérhetjük erőinket.
Felkerekedett a megszámlálhatatlan pársz sereg, hogy folytassa a puszták
népének keresését a végtelen fűtengerben.
Hosszú, egyhangú napok múltával Dárák hírnököket küldött a négy égtáj
felé Ariapeitnek szóló üzenettel, mely a következőképpen hangzott:
„Te megszállott ember, miért futsz mindig, mikor módodban állna
választani: ha elég erősnek gondolod hadad, hogy seregemmel
megmérkőzz, vess véget a kóborlásnak, szállj velem szembe! Ha elismered,
hogy gyengébb vagy, akkor is hagyj fel a futással, és uradnak földet, vizet
hozva ajándékul, járulj elém!”
A választ hozó futár hamarosan megérkezett kelet felől.
„Én még egy embertől sem ijedtem meg, és nem futottam el előle. Most
is azt teszem csupán, amit béke idején. Mégis tudtodra adom, miért nem
küzdök meg veled. Nekünk nincsenek városaink, mint a hilánoknak, vagy
félteni való megművelt földjeink, mint nektek, de vannak ősi sírjaink,
amelyekben atyáink nyugszanak. Keressétek meg azokat, s próbáljátok
feldúlni, akkor meglátjátok, hogy sírjainkért harcolunk-e veletek vagy sem.
Uraimul csupán az égieket ismerem el. A föld- és vízajándék helyett olyan
jutalmat kapsz majd, mely hozzád illik, de ha még egyszer uramnak
nevezed magad, könnyek áztatják arcod s özvegyedét is.”
Dárák meghökkent a válasz hallatán, bátorsága megingott, s rájött, hogy
hadjárata teljesen hiábavaló. Nincs a pusztán mozdítható zsákmány,
felperzselendő város, az emberek pedig köddé válnak, így nem lehet
elpusztítani őket.
Visszavonulót fújtak a pársz kürtök, az éhes, fáradt harcosok, akik nem
akartak a szellemekkel csatázni, megkönnyebbült lélekkel tértek vissza az
Ahsan-tenger partján veszteglő hajóikhoz.
Dárák ezután, hogy zsákmányéhségét kielégítse, a déli tengerek hilán
városait támadta meg. Az évekig tartó háborúban mindkét oldalon sok volt
az áldozat, de a maroknyi hilán had szintén visszafordulásra bírta a
megtépázott hódítókat.
Hosszú esztendők múltán, amikor a pársz hadjárat emlék lett csupán,
megbetegedett Ariapeit, a puszták fejedelme. Puha nemeztakarókon feküdt
aranyos sátrában, mellette felesége s fiai.
Miután asszonyától elbúcsúzott, Zarinhoz intézte utolsó szavait:
– Fiam, emlékszel, évekkel ezelőtt, mikor a Titkok Barlangjához
küldtelek, s Tabiti tükre megmutatta neked a követendő utat?
Zarin bólintott, ujjait szorosan apja erőtlen kezére kulcsolta.
– Utódodként, a puszták uraként láttam magam – mondta a fiú.
– Ez az akaratom. A gyűrű, amelyet készíttettél, eddig emlékeztetett
feladatodra. Vigyázz rá, ne veszítsd el, s légy törzseink bátor, igazságos
vezére, hogy örömmel tekintsenek rád onnan, ahová most megyek.
Utolsó szavait egészen halkan súgta fia fülébe. Kuruko arcán gúnyos
mosoly futott végig, de tiszta szívből fájlalta apja halálát.
Ariapeit lelke, mint a Szaéna madár árnyéka, végigsuhant a pusztán. A
lovak horkantva köszöntötték, s ahogy szállt, társul szegődött mellé a szél,
egészen e világ határáig.
Mindenki gyászolta az igazságos uralkodót, a bátor hadvezért. Minden
szem könnybe lábadt a nyugati havasoktól egészen Csün északi végéig.
A közeli hozzátartozók hajfonataikat levágták a gyász jeleként, s arcukra
szörnyű sebeket hasítottak önnön kezükkel. Ariapeit sátrát, ahol teste
feküdt, virágokkal hintették be, s főhajtással közelítették meg.
Egybehívták a puszták valamennyi vezérét hős katonáikkal, akik együtt
harcoltak urukkal számtalan csatában, majd soha nem látott tort rendeztek,
amelyen juhok, marhák százait áldozták fel, és étkeztek húsukból.
A holttestet hatalmas pompával, gyönyörű ruháiba öltöztetve,
felékszerezve vitték egy szent helyre, ahol fából hajlékot építettek neki a
föld alatt, s oda fegyvereivel, kedvenc leölt lovával nyugovóra helyezték.
Néhány hű szolgáját, aki önként kísérte a fejedelmet túlvilági útjára,
megölték, hogy uruk ne maradjon egyedül. Ezután még vagy száz ajándék
lovat is a föld alatti hajlékba helyeztek, melyet gondosan bezártak, majd
szekerekkel s kosarakkal földet hordtak rá. Kétszer változott a hold, mire a
halom elkészült, mely Ariapeitet s kísérőit elrejtette az e világi szemek elől.
Fiai s asszonya némán teljesítették, amit a hagyomány elvárt tőlük, s
lelkükben örök hiányt érezve, arcukon sebhelyekkel búcsúztatták
szerettüket.
 Miután minden szertartás végére értek, kicsiny kúpsátrakat építettek,
ezekbe forró köveket helyeztek, e kövekre szent növények magjait szórták,
majd vizet öntöttek rájuk. Az így keletkezett füstben és gőzben, mely átjárta
testüket, megtisztultak a túlvilág érintésétől.
Szomorúan nézték Ariapeit óriásivá nőtt sírhalmát, de a fejedelemről
nem beszéltek egészen addig, amíg lelke el nem érte a Boldogok Országát.
Kuruko tudta, hogy bátyja kapta az uralkodás jogát, mégis reménnyel
telve viselte mellén Ilm sárkányfogát, melyet apja betegsége kezdetén
titokban adott át neki e szavakkal:
„Zarin lesz a fejedelem, ha én a Baktavába költözöm, de sárkányölő
ősapánk örökségét te hordozd némán, s add tovább annak, kit megfelelőnek
látsz.”
Olbiába folyvást érkeztek a hírek a hilánok hős harcairól a párszok ellen,
az énekesek ajkán regék születtek.
Zarin szívesen hallgatta a hilán dalnokok hangszerét, s gondolatai a távoli
szigeteken, a kék tengeren, valamint a hatalmas kőcsarnokokban
bolyongtak közben.
„A hilánok maroknyi ereje szembeszállt a párszok tengernyi hadával,
megannyi hős ontotta vérét a számomra távoli földeken, míg a puszta fiai
meg sem ütköztek a büszke Dárákkal” – gondolta.
– Anyám – mondta az aranyos trónusán pihenő Zarin –, bűnnek tartaná
apám, ha elmennék Olbiába, hogy néped szokásait megismerjem, s
szarvasbőr csizmámmal lépkedjek a gondosan lerakott utcaköveken?
Az ősz hajú asszony, akinek kezét s arcát már ráncok barázdálták,
csodálkozva nézett fejedelmi fiára.
– Más népek szokásait, hitét megismerni nem bűn egy fejedelem
számára, ki sok-sok népet, tengernyi vidéket birtokol. Olbia is uralmad alatt
áll, hát tudd meg, mi van a kőfalakon belül! Ismered a hilánok nyelvét,
hiszen kicsi korodban hilánul énekeltem altatót neked, s e nyelven mondtad
ki első szavaidat.
Az ifjú fejedelem tekintete a távolba meredt, gondolatai kíváncsian
nyitogatták Olbia vaspántos kapuját.
Izmos, erős ujját szorította a hajdan készített gyűrűje, melybe Tabiti képét
s szavait vésette. Bal kezének mutatóujjával megmozgatta ékszerét. Fájt
szorítása, mégsem vette le soha.
– Apám is a hilán kereskedők között lelte meg szerelmét – nézett idős
anyjára Zarin –, s e szerelem gyümölcse lettem én s Kuruko öcsém.
 Felállt díszes székéről, mire testőrei dárdáikkal tisztelegve követték.
– Elmegyek Olbiába – mondta, s kilépett sátra ajtaján, nyomában hű
testőreivel.
Zarin az őt kísérő századot a várost övező dombtetőn táboroztatta le,
csupán tíz legvitézebb harcosát vitte magával kísérőnek.
Olbia vaspántos kapuja nyikordulva nyílt meg előtte, vele egy titokzatos
másik világ, mely ezernyi csábításával csalta magához a puszták urát.
Az utcákon színes köpönyegű, tarkabarka népek, kereskedők, távoli tájak
furcsa emberei hilánul s más ismeretlen, csacsogó nyelveken ontották
magukból a szót.
Zarin ámuló tekintetével a sok csodát fürkészte, mely képzeletét az
Ahsan-tengeren túlra repítette. Kísérete zordan lépkedett nyomában, s
amiket uruk csodának vélt, ők szörnyű veszélyforrásnak tartottak.
Hosszasan járták az emberektől nyüzsgő utcákat. A járókelők félelemmel
telve kitértek az útjukból, a kőből épült házak ablaknyílásain kíváncsi fejek
jelentek meg, hogy lássák a pusztáról érkezett barbár férfiakat, akikről az a
hír járta a hilán tűzhelyek mellett, hogy embervért isznak, s lovaikkal
összenőve csodás lényekké alakulnak át.
Zarin szeme megpihent egy szorgos férfin, aki vésővel és kalapáccsal
alakítgatott egy formátlan kőtömböt. Kíváncsian várta a munka eredményét,
ezért elidőzött a mesterember ténykedését nézve.
– Nem tiszteli a szikla szellemét – mondta mogorván Atakam, a
fejedelem testőrségének vezetője, aki az igazáért mindig bármi áron
síkraszállt.
– A szellem nem bánja, hogy formátlan otthonának alakot varázsol a
véső és a kalapács – javította ki vezérét Zarin.
A szilánkok pattogva hulltak a földre, s a sziklából apránként előbújt egy
arc, sanda, álmos szemmel nézve az előtte állókat. Mintha mély álomból
ébresztette volna a szobrász szerszáma, és álomképeitől nehezen
szabadulva, lassan barátkozna meg az őt körülvevő világgal.
– Ar, a háború istene – mondta a szobrász. – Egy gazdag kereskedő
rendelte, hogy kertjében felállítsa, s hódoljon neki.
– A kereskedő a háború istenének? – kérdezte Zarin csodálkozva.
– A háború tette őt gazdaggá – felelt a mester. – Háború idején
értékesebb lesz a bőr, a fém és minden, amire a seregnek szüksége lehet. Ő
kevés pénzért messze földön megszerezte mindezt, hajóival a harcok
közelébe szállítva, drágán eladta, s jó hasznot húzott mindebből. – Széttárta
karját. – Ezek után miért ne állíthatna szobrot Arnak?
Míg beszédükkel az időt múlatták, az arc ébredezni látszott, s tekintete
már nem álmos, inkább zord lett, mint a csatába induló harcosé.
– Szent ember az, aki alakot ad a kőnek, az égiektől juthatott ereje
birtokába – mondta Zarin.
– Gonosz varázslat – morgott Atakam.
A szobrász nevetett, s letörölte homlokáról forró verejtékét.
– Nézzetek körül Olbiában, lássatok még sok hilán csodát! A főtér
dombján áll a nagy kőtemplom, mely isteneinknek nyújt otthont, ott
láthattok olyan szobrokat, amelyeknek áldoznak hódolóik. Mire
visszatértek, Ar előbújik kőbörtönéből.
Zarin, nyomában testőreivel, álmélkodva lépdelt a gondosan lerakott
köveken. Mellettük égig érő oszlopok magasodtak, mint a fa, mely a
világokat összeköti. Az oszlopok tövében bölcsek sétáltak, szájukon úgy
dőlt a szó, mint az áradat a megduzzadt folyómederben tavaszi olvadások
idején. Seregnyi ember leste a bölcsek ajkát, s hallgatta beszédüket némán,
rezzenéstelenül.
A dombtetőn meglátták a hatalmas épületet, előtte hilánok sora kígyózott.
Megbűvölve vonultak a népek, hogy kőisteneiknek áldozzanak.
Zarin is indult, hogy megnézze a templomot, de Atakam erős
vasmarkával megfogta a vállát.
– Oda ne, uram – mondta szigorú hangon –, kérlek, oda ne menj be!
Átkot vonsz népünkre, ha a hilánok bálványainak hódolsz.
– Csupán megnézném szobraikat.
– Menjünk inkább vissza a sziklafaragó emberhez, nézzük meg,
miképpen alakul a kőisten arca.
– Visszatértek hát a pusztai vendégek – fogadta kedvesen a szobrász
Zarint és kísérőit. – Látjátok, Ar alakja lassan kilép a sziklából. – Némi
gondolkodás után így folytatta: – Ha jól megfizetitek munkám, elkészítem a
ti isteneitek szobrát, hogy imádhassátok.
– Ha száz szobrot készítesz arról, akit a puszta fiai tisztelnek, attól a
szobor nem válik azzá, akiről megmintáztad!
– Ne zsörtölődj, mogorva harcos! Készítsek szobrot, vagy ne?
– Köszönjük ajánlatod, de akiket mi tisztelünk, megjelennek nekünk
titkos vízmosásoknál s barlangokban – hárította el az ajánlatot a fejedelem,
s távozni készült. – Végezd tovább munkád gazdag megrendelődnek,
láttunk eleget Olbiából, most útra kelünk. Századunk a dombtetőn várja
visszatérésünket.
– Uram, ne vedd tiszteletlenségnek, de úgy látom, gyűrűd felettébb
szorítja ujjad, hisz minduntalan igazgatod a másik kezeddel. Vedd hát le, az
ékszer nem azért van birtokunkban, hogy szenvedést okozzon, inkább
ékességünkre, vagy hogy rangunk kifejezze – mondta félszegen a hilán.
– Ez nem ékszer, hanem egy… – itt elhallgatott, a megfelelő szót
keresve. – Ez a gyűrű a múlt terhe, melyet hordanom kell emlékeztetőül.
Olbia kapuja hatalmas döndüléssel záródott a lovasok mögött, a város
nyüzsgéséből csupán egy szikrányi maradt lelkükben, amit magukkal vittek
a ménesek földjére.
Az olbiai látogatás óta Zarin megváltozott: hallgatag lett, visszahúzódó,
keveseket engedett maga mellé, s fejedelmi terveit nem osztotta meg
senkivel.
Egykedvűen hallgatta a hírt, mely szerint keleten a csün seregek mélyen
az északi pusztákba hatoltak, több sátrat felgyújtottak, s többezernyi lovat
elhajtottak.
– Uram, vezess hadat a csün férgek ellen, mert elbitorolják a területeket,
melyeket apád csatolt uralmunk alá! Nem hagyhatod összeomlani, amit
Ariapeit felépített.
Zarin csak ült trónusán sátra előtt, s a látóhatárt fürkészte. Gondolatai
Olbiában jártak, nem érdekelte őt a keleti végek veszedelme.
– Nem megyek keletre. Nem látom értelmét a távoli puszták
megtartásának.
– A hilán istenek átkát hordozod, nem őseid örökségét – morogta
bajusza alatt Atakam.
– Elmegyek ismét a Titkok Barlangjába, hogy halljam, mit mond Tabiti
asszony, s ismét belenézzek tükrébe.
– Uram, azért mész el, mert szerinted azt mutatja majd a tükör, amit te
szeretnél, s nem azt, amit hajdan mutatott.
– Tán csak álmodtam hajdanán, vagy a képzeletem játszott velem, hisz
gyermek voltam még – legyintett Zarin.
– Félek, hogy a lelked beteg lett Olbiában – mondta aggódva Atakam.
– Egészen biztos, hogy beteg lett – pattant fel aranyozott székéből Zarin,
és a közelben pihenő harci ménjéhez lépett. – Elmegyek a barlangba.
– Testőrség!… – kiáltott a fővezér.
 – Egyedül megyek, testőrök nélkül – mondta Zarin, s lóra kapva már
vágtatott is a szürke sziklák felé.
A nap aranyló korongja magasra hágott az égen, fényében fürdetve a
pusztát, de a magányos lovas lelkébe nem tudott világosságot önteni.
A barlang bejárata, mint valami szörny szája, fenyegetően vicsorgott a
világ felé, s a puszták fejedelmét elnyelte, mint egy apró legyet.
Zarin faggyús botját meggyújtva világított, s kereste az ösvényt, amely a
gyémántvizű tavacskához vezet. A cseppkövek villogó fogakként meredtek,
mintha harapásra készen várnák áldozatukat.
A férfi rábukkant a tóra. Leült egy kőre, és várt türelemmel, de a fény,
amely Tabiti közeledtét előre jelzi, nem borított be mindent, csupán a fáklya
sercegő lángja pislákolt egy ideig, majd kihunyt. Minden sötétbe merült.
Zarin rémülten kiáltott:
– Tabiti, Hárátá lakója, merre vagy? Egy ember jött hozzád kérdéseivel.
Hozd a tükrödet, hogy belenézhessek! – A vicsorgó cseppkövek s a nedves
falak visszhangozták a fejedelem riadt kiáltását: „…nézhessek, nézhessek,
nézhessek.”
Ambultan kétségbeesetten kiáltott:
– Danu, merre vagy?
A barlang fenyegetően ismételgette szavait: „…merre vagy, merre
vagy…”
A ló nyerített félelmében, mintha azt mondaná: „Emlékszel, gazdám, én
nem akartam bejönni a hegy gyomrába.” A férfi megörült, hallva a ló
hangját.
– Nyeríts még, pejkó, hogy tudjam, merre vagy! – Kúszva, mászva
vergődött a hang irányába, letört néhány cseppkövet, melyek alattomosan
surrogva gördültek alá, és a vízbe merültek.
Danu a rejtélyes hangokat hallva menekülni próbált. Vágtatott volna,
ahogy ösztönei parancsolták, de minduntalan kőbe ütközött, kemény patái
meg-megcsúsztak a síkos köveken.
– Ne, Danu, ne menekülj, összetöröd magad! Várj, ha odaérek,
meggyújtok egy botot, és újból látunk! – Ahogy kimondta utolsó szavát,
elvesztette egyensúlyát, majd csúszni kezdett. Valami szörnyűséges,
hatalmas erő szippantotta lefelé. A barlang mindent elnyelő óriásként
bekebelezte a törékeny embert.
Tabiti nem jelent meg Zarinnak. A sötétség zord takarót borított
mindenre, nem kímélve a férfi törékeny lelkét sem.
 A férfi a talajhoz tapadva kúszott, megpróbált visszaemlékezni az
útvonalra, amelyen jött, mert mihamarabb el akarta hagyni e szörnyű helyet,
de nem lelte a kiutat. Minduntalan éles köveknek ütközött, melyek kardként
hasították fel bőrét, s közben minden neszt szörnyű mennydörgésként vert
vissza a barlang.
– Légy átkozott, Tabiti – ordította könnyeitől fuldokolva – s a Hárátá
valamennyi szentje!
Örökkévalóságnak tűnő ideig vergődött a barlangban. Járni nem tudó
gyermekként kúszott a napvilágra, ahol nyálkás, sáros fejedelmi köntösét
letépte magáról, és lova keresésére indult. Ámde a jó harci mén, elunva a
várakozást, játékos ajkaival kötelét kicsomózta, és sebes vágtában hazatért,
mert hívta a kancák illata.
Zarin gyalogszerrel vágott neki a pusztaságnak, büszkeségében
megtörten, lelkében mély keserűséget hordozva.
Hazatérő hátasa vészhírként érkezett a fejedelmi táborba, s az úr hű
testőrsége nyomban lóra kapott, hogy Zarint megkeresse.
Napszállat idején bukkantak rá. Köntöse nélkül, gallyal a kezében, arcán
sebhelyekkel, fáradtan ballagott feléjük.
Keserű tekintetéből Atakam kiolvasta a csalódást, s bölcs szavakkal
dorgálta urát:
– Mielőtt elindultál, megmondtam neked, hogy csupán azért mész ismét
a barlangba, mert úgy reméled, azt mutatja a tükör, amit szeretnél.
– Nem jött el Tabiti, és kis híján megölt a barlang sötétje.
– Miért is jött volna, hiszen már megmutatta életed útját, semmi szükség
arra, hogy ismét megtegye. Térj észhez, uram, ne Olbiával törődj, hanem a
keleti puszták sorsával!
– Vágtass keletre, Atakam, ha akarsz, én azonban a kőistenek
csarnokába térek, Olbia falai közé!
A fővezér haragtól vérvörös arccal felelt:
– Kuruko öcséd maroknyi seregével felvette a harcot a csünök ellen, de
te s katonáid kimenthetnék szorult helyzetéből. Én azonban nélküled nem
megyek. Emlékezz, tőlem tanultad a fegyverforgatást; apád melléd rendelt,
s halála előtt lelkemre kötötte, hogy soha ne hagyjalak magadra.
Zarin felszállt lovára, amelyet testőrei száron vezettek elé.
– Olbiába megyek, a kőcsarnokba.
A fejedelem ménje felágaskodott, s mielőtt elvágtatott volna lovasával,
Atakam esdeklő szavakkal maradásra bírta urát.
 – Várj, uram, fejedelmi köntös nélkül, sárosan, sebes arccal ne keresd fel
a hilán istenek templomát. Gyere haza velünk, öltözz át, s fejedelemhez
méltó módon lépj a kereskedők városába!
Zarin forrongó vére csitult kissé; lehajtott fejjel, csalódottan lovagolt
haza hű testőrei kíséretében, s csak miután a nap lenyugodott, majd újra
felkelt, kora reggel indult útnak katonáival, hogy kíváncsiságát kielégítse.
A városszéli dombtetőn megálljt vezényelt századának.
– Mindenki marad! Egyedül megyek – mondta szigorúan.
– Hadd menjek veled! – kérlelte Atakam.
– Te maradsz itt leginkább! – adta ki parancsát Zarin, és meg sem várta,
míg vitézei tábort vernek, elvágtatott a kőfalak irányába. Amikor elnyelte
Zarin alakját Olbia kapuja, Atakam így szólt katonáihoz:
– Közelebb megyünk néhány nyíllövésnyivel, s fegyvereinket kezünk
ügyében tartjuk. Sehol a világon nem szokás a fejedelmet őrizetlenül
hagyni. Legyünk készenlétben arra az esetre, ha meg kell őt védenünk. A
lovakon maradjon nyereg!
Zarin nem tért be a szobrász műhelyébe, és nem időzött a vásári
forgatagot csodálva, egyenest a templom dombja felé sietett, ahol épp nem
kígyózott sor. Egyedül ő, a puszták fejedelme állt az ég felé törő oszlopok
előtt. Puha bőrcsizmájában nesztelen léptekkel suhant fel a kőlépcsőkön, s
mint a Titkok Barlangjának szájánál, áhítattal tért be a halhatatlanok
világába.
Sima márványpadló borította a szentélyt, a levegőben ismeretlen illatú
füst kavargott, melyből lassan bontakoztak ki a hilán istenek szobrai. A férfi
megborzongott, látva roppant alakjukat, amely a nekik tulajdonított
nagyságot fejezte ki. Egyikük mosolygós, csábító nőként lépett elő a
füstből, kezében húros hangszerek, másikuk szigorú férfiként, dárdát
emelve.
„Kik vagytok, hatalmas kőemberek? – kérdezte magában Zarin. – Anyám
mesélt rólatok, de nem emlékszem neveitekre.”
Halk léptekkel járt körbe az épületben a férfi, mintha félne, hogy a zajjal
megsérti az isteneket.
Mindegyik szobor előtt kicsinyke tűz pislákolt, amelyet nem táplált
senki, mégsem hunyt ki. Ez is csodálattal töltötte el a puszta fejedelmét.
Egészen belefeledkezett az áhítatba, amikor valaki megrángatta köntöse
szegélyét. Félelmében megrezzent, de mikor látta, hogy egy hajlott hátú apó
áll mögötte, elmosolyodott.
 – Nem ismered őket? – kérdezte. – Mintha először járnál e kőfalak közt,
pusztai vitéz. – Hangja rekedtes volt, arca ráncos, haja gyér s rendezetlen.
– Anyámtól hallottam hajdanán hősi és szégyenletes tetteikről, de
alakjukat nézve nem tudom, melyiket hogyan nevezitek.
Az öreg mélyen Zarin szemébe nézett, mintha olvasna belőle.
– Nem azért lépted át a szentély kapuját, hogy az istenek nevét kiderítsd,
más vezérli lelked, ne tagadd!
Zarin egy ideig zavartan kerülte az ember tekintetét, de végül feltárta, mi
célból jött.
– Égi védelmezőm, kit tiszteltem azelőtt, elfordult tőlem, nem jött el,
amikor vártam. Új utakat járok, és ezeken támaszra lenne szükségem, olyan
segítségre, amelyet földi ember nem adhat meg nekem. Nézem a hilán
isteneket, és szeretném, ha egyikük lelépne talapzatáról, kőkezével
megfogná kezem, s megmutatná az irányt, amelyen hátralévő életemben
haladnom kell.
– Ha jól értem szavaid, el akarsz fordulni őseid hitétől. – Az öreg
érthetetlenül motyogott valamit, majd így folytatta: – Jól beszéled
nyelvünket.
– Anyám közületek való.
– Értelek, fejedelem. Lelked kettéhasadt, s nem tudod, tetteid melyik
felét kövessék. Gyere, megmutatom neked a templom kőóriásait, s
elmondom, kit hogyan szólítunk imáinkban.
Az öreg körbevezette Zarint a szentélyben, és részletesen elmondta neki a
hilán istenek történetét, tetteit s azt, milyen ügyekben melyikükhöz
fordulhat segítségért.
– Az égi asszony, aki gyermekkoromban megjelent, nem engedte, hogy
megérintsem kezemmel.
– Őket simogathatod, fogdoshatod napkeltétől napnyugtáig – kacagott
rekedtesen a fogatlan öreg. – Érintésük hideg kő, mozdulatuk nincsen,
mégis élnek, de csupán a szívedben. Életre kelti őket a nép, ha ünnepli őket,
felvonul templomuknál, s tüzükbe illatos magvakat hint. Hamarosan
megláthatod az emberek lelkében élő isteneket, amikor Olbia védőjének
ünnepén virágeső hull, s vidám daltól visszhangzik a szent domb.
– Mikor lesz az ünnep, öreg? Látni szeretném az életre keltett
kőóriásokat!
– Pontosan tíz nap múlva, amikor a déli tengerek zarándokai fáradtan
megérkeznek, kezdetét veszi Buknatnak, Olbia istenének ünnepe. Gyere el,
puszta fejedelme, de fogadd meg tanácsom: vess le mindent, mi régi
életedet idézi!
Zarint a dombtetőn Atakam zord, fürkésző tekintete fogadta.
– Érdemes volt eljönnöd, uram?
A fejedelem kitért a válasz elől.
– Tíz nap múlva ismét visszatérek – mondta, s karjának lendítésével
indulást vezényelt.
A fővezér összeszorított fogakkal, indulatosan vágtatott Zarin nyomában,
s magában ezt gondolta: „Van fejedelmünk, s még sincs, hiszen ő már nem
a puszták sorsa miatt aggódik. Önnön vágyai vezérlik, melyek egyre
messzebb vezetik tőlünk. Komor felhőket látok gyülekezni az égen. Hilán
átok űz bennünket.”
Tíz nap múltán Zarin ismét letáboroztatta csapatát Olbia előtt. A délről
érkező zarándokok áradatát szemlélte.
– Mi készül Olbiában? – kérdezte Atakam.
– Buknat ünnepe van, a város védőjét tisztelik ilyenkor.
– Ismét egymagad mész?
Zarin bólintott, majd bal kezével csavargatni kezdte a jobbján lévő
aranygyűrűt. Nem törődött az ujjába hasító fájdalommal, lerántotta ékszerét,
és fővezére kezébe nyomta.
– Vigyázz a gyűrűmre, Atakam! Le kellett vennem, túlságosan szorítja
ujjam.
A városba érve lovát szolgákra bízta, s fejedelmi ruháját hilán köpenyre
cserélte, szarvasbőr csizmája helyett zsinóros sarut vett a lábára. Elvegyült
a zarándokok közt, majd elindult a szent domb irányába. Húzta, sodorta a
tömeg, melyben egyszerű ember volt csupán, egy, mint a vízcsepp az
Ahsan-tenger habjai közt. Senki nem figyelt rá, nem lesték katonák a
parancsait. Nem a puszták fejedelmeként, szürke zarándokként lépdelt a
kővel gondosan kirakott úton. Magányt érzett, s ez borzongással töltötte el.
A domb füvén, Buknat szobra előtt zenészek ontották a víg muzsikát, a
hatalmas kőalakzat mellett leánykák tolongtak, hogy illatos magvakat
dobhassanak a tűz sziszegő lángjai közé.
Zarin is szeretett volna áldozni Buknatnak, de nem volt nála semmi, amit
a tűzbe hajíthatott volna.
A magvakat kereskedők árusították, de a fejedelem pénz híján nem tudott
vásárolni. „Odahaza még a székem is aranyból van, s most nem vagyok
képes egy marék magvat megvásárolni” – bosszankodott magában, mígnem
egy kicsiny fiúcska, aki látta tehetetlenségét, megszánta néhány szem
maggal.
– Ennek a füstje erős illatot áraszt. Buknat kegyesen tekint majd rád, s
lelép talapzatáról.
Zarin, tenyerében a fiú adományával, a tömegbe fúrta magát, s vállai
erejével nyomakodott előre, hogy mielőbb a talapzathoz érjen.
Buknat kőtekintetével a rovarokként nyüzsgő népet figyelte, és szemmel
láthatóan nem érdekelte a tengernyi mag, amit áldozatként elhoztak neki.
Kezében hajót tartott, hisz a hajósok pártfogója volt, s hitük szerint tengeri
útjukat figyelemmel kísérte.
A fejedelem végre a tűzhöz vergődött, majd izzadt tenyeréből a magokat
a lángokba vetette. Sercenve égett el ajándéka, orrfacsaró bűzt árasztva a
szobor felé.
– Buknat, lépj le talapzatodról, s vezess, mert eltévedtem! – kiáltotta, de
a kőalak nem moccant. Ostoba tekintete a földre szegeződött, görcsösen
szorította kicsiny kőhajóját. – Azt mondták, a lelkes tömeg életre kelti a
hilán isteneket. Mutasd meg, hogy élsz, könyörgöm!
Az utána jövő zarándokok megragadták karját, s félretolták útjukból.
Zarin csalódottan hevert a fűben, poros sarutalpak taposták köpenyét, lelkét
perzselte a keserűség.
– Aki közelebbről akarja látni az isteneket, s beszélni óhajt velük, jöjjön
hozzám! Mézes borom az égbe emeli a magasságba vágyót – kiáltotta egy
piros arcú, kövér kereskedő.
Néhányan engedtek csábításának, s vettek egy-egy kupányit a zamatos
italból, majd sűrűn kortyolva jókedvre derültek. Heves kiáltozással a
mozdulatlan Buknat érdemeit méltatták.
– Nézd selyemköpenyem, jó kereskedő! – szólította meg Zarin az árust.
– Ezért cserébe adnál-e néhány kupa bort nekem?
Az árus megmarkolta a ruha anyagát, majd elhúzta a száját.
– Gyűrődik… nem nagy az értéke… tán két kupa bort, ha megér.
A zarándok fejedelem levette hilán köpenyét, és két kupa mézes borra
cserélte. Leült a fűbe meztelen felsőtesttel, hogy italát elkortyolja, és ő is
élőnek lássa Buknat szobrát.
Miután kiürültek kupái, arca lángra gyúlt, jókedve kerekedett, egy
pusztai csikósoktól tanult táncot lejtett a szobor előtt.
A zarándokok körbeállták, kacagással és heves tapssal kísérték.
– Táncolj még, idegen, táncolj és dalolj nekünk – biztatták a tömegből.
 – Bármit megteszek, ha egy kupa borral kedveskedtek nekem – mondta
Zarin botladozó nyelvvel.
A szórakozni vágyó hilán tömeg egyre-másra hozta bohócának a
részegítő italt, hogy kedvét lelhesse az ostoba ember botladozásában és
vonyító énekében.
Olbia falain kívül várakoztak a pusztai harcosok, s lesték a pántos kaput,
mikor bukkan fel fejedelmük.
Szalmával bélelt rozoga szekér zötyögött el mellettük, rajta kőszobor
hevert. A szekér mellett lusta, lógó nyelvű lovon a szobrász baktatott, aki
múltkor Zarint és testőreit a templomdomb felé irányította.
– Uratokat várjátok? – szólította meg a zord tekintetű Atakam vezért. –
Őt már Buknat isten ölelte keblére – kacagott. – Nézzétek meg, rajta nevet
Olbia valamennyi polgára s a népes zarándoksereg. – Már rég messze járt,
de nevetését sokáig visszhangozták a várost övező dombok.
A fővezér egyedül ment, nem akarta, hogy katonái lássák a fejedelem
szégyenét. Rohanva tört utat a tömegben, sebesen haladt.
Amikor a templom zöld pázsitos dombjához ért, látta a tarka
zarándoknépet, figyelmüket már nem Buknat mozdulatlansága kötötte le,
hanem a bortól részeg pusztai fejedelem, aki mindent megtesz a
szórakoztatásukra: táncol, bukfenceket hány, pörög, s közben érthetetlen
nyelven dalolgat, majd sír és újra táncol.
– Táncolj még, táncolj még! – ordították kórusban.
Zarin a bortól és csalódottságától fűtve legyőzte fáradtságát és
szédülését, felállt, hogy újabb mutatvánnyal mulattassa a népet, de ekkor
erős kéz ragadta meg a karját.
– Uram, végy erőt magadon, s térj velem haza! – súgta fülébe hajdani
tanítója.
Ködös tekintettel felpillantott.
– Atakam… táncolj te is… ha már az istenek nem mozdulnak!
– Gyere, Zarin! – A fővezér hangja parancsoló volt, és szigorú, mint
hajdanán, amikor Ariapeit fiait a kardforgatásra oktatta.
– Nem beszélhetsz így a puszta fejedelmével – lökte el magától a részeg
férfi Atakamot. – Nem vagyok gyermek, kit térdedre kapva elfenekelhetsz.
– Te lennél a puszta fejedelme? – kérdezte Atakam. – Nézd meg magad
egy közeli pocsolya tükrében! Hová lett díszes köntösöd, csúcsos süveged,
hová szarvasbőr csizmád? De hilán köpeny sem takarja tested, csupán
ágyékodra vetettél borfoltos gyolcskendőt. A puszta fejedelmén kacag a
hilán nép apraja-nagyja? Maradj itt bohócnak, Zarin, majd Kuruko öcséd
összefogja törzseinket, s helyreállítja apád, Ariapeit, dicsőségét.
Sarkon fordult, s amilyen sietve érkezett, úgy távozott a szégyen
helyéről.
– Atakam, várj – röppentek utána a szavak –, cserbenhagytak az égiek!
Az idős vezér nem torpant meg, s nem fordult hátra; lelkében szilárd
elhatározással lépett ki Olbiából.
– Lóra, vitézek, induljunk! – adta ki parancsát, s látva katonái
értetlenségét, hozzátette: – Zarin nem fejedelmünk többé, a hilánok bohóca
csupán.
Tarsolyából kivette Zarin gyűrűjét, alaposan megforgatta ujjai közt.
Elolvasta feliratát: „Így élj, s lépteid az égiek áldása kíséri!” Megszorította
az ékszert, s messzire hajította.
A pusztai törzsek közös akarattal Kurukót választották új fejedelmükké.
Amikor a fejedelmi pajzsra emelték, az egybegyűltek felé mutatta az őseitől
örökölt sárkányfogat. Az emberek felhördültek, s hódolatukat mély
meghajlással jelezték.
– Vedd át apád kardját, s fűzd oldaladra! Sokat harcoltál a keleti
végeken, hogy határainkat megerősítsd, míg bátyád az idegen istenek
kegyei után áhítozott – mondta Atakam vezér. – Sose kételkedj abban, hol a
helyed! A puszták ura vagy a nyugati havasoktól Csün északi végéig.
Zarin, amikor feje kitisztult, s gondolatai ismét helyükre álltak,
mélységes szégyenbe süppedt. Lovát és fejedelmi ruháit hátrahagyva,
egyszerű zarándoknak öltözve a hilánok szomszédságában élő terekeknél
talált menedéket. Új otthonát mindig idegennek találta, s szíve örökké a
fűtenger után vágyakozott, de szégyene meggátolta abban, hogy hazatérjen.
Amikor fülébe jutott a hír, hogy odahaza halál várja, a terek fejedelem
oltalmába helyezte magát.
Naphosszat a poros utakon járkált, s tekintetével az északi látóhatárt
fürkészte, érezte, a vég nemsokára elérkezik.
– Ne félj, Zarin fejedelem – nyugtatta a terek nagyúr –, biztosítom neked
a védelmem, itt nem érhet vész, nálam ártalmadra nem törhetnek!
– Hálás vagyok jóságodért, uram, bár nem érdemlem meg ezt a kegyet,
hiszen egyszerű földönfutó lettem, akinek élete nem sokat ér. Álruhás
gyilkosom bármikor betoppanhat, szándékát előre nem láthatjuk, s
gyanúnkat megkerülve kést márthat hátamba, vagy átnyújthatja nekem a
méreggel telt kupát – mondta a száműzött.
 – Lelked soha nem talál megnyugvást, a végzetet várod életed minden
pillanatában. Tereld gondolataid másfelé, pillants a terek lányok karcsú
alakjára!
Zarin legyintett.
– Már a terek lányok sem adnak vigasztalást. – Oltalmazójának hátat
fordítva, tovább rótta az utakat.
Nem kellett sokat várnia a száműzött fejedelemnek. Riadt hírnökök
vágtattak északról, kiáltásuktól zengett a környék:
– Meneküljön mindenki, aki mozogni képes! A puszták valamennyi
harcosa összegyűlt, hogy földjeinket felperzselje, s népünket kardélre
hányja!
– Nem képzelődsz, ember? Nem csupán a fáradtság vagy a délibáb csalta
meg szemed? – kérdezte az úr seregének vezetője. – Nem szólíthatjuk
fegyverbe hadainkat egy kósza hír alapján, amely riadt parasztok szájából
származik.
– Gyere, vitéz úr, vágtass északi végeinkre, s győződj meg magad hírem
igaz voltáról! Kuruko serege oly hatalmas, hogy se széltét, se hosszát nem
láthatod. Valamennyi katonáját összegyűjtötte a nyugati havasoktól s Csün
határától, hogy elfajzott bátyja miatt népünket elpusztítsa.
Miután a nagyúr vezérei meggyőződtek a hír igazáról, fegyverbe
szólították a terek sereget, de a katonák jó része félelmében a hegyek közé
bujdosott, ezért csupán néhány maroknyi bátor harcos gyűlt össze a terek
zászlók alatt.
A nagyúr éppen riadtan szemlélte csonka hadát, s mérlegelte erőit,
melyekkel határait megvédhetné, amikor követ érkezett Kuruko táborából.
A büszke deli legény arcán hamiskás mosollyal, erőt sugározva ült a
lován; az alázat cseppnyi jelét sem mutatva mondta el Kuruko üzenetét.
– Oltalmadba vetted a puszták szégyenét, ezért eljöttünk, hogy
országodat felperzseljük, népedet kardélre hányjuk, és vashegyű nyilainkkal
halált osztogassunk.
– Összekürtöltem seregem, s megvédem határainkat – felelt zavartan a
nagyúr.
A követ nevetett, és megfordította lovát. Távozni készült.
– Feláldozod mindened, hogy megvédj egy bohócot, aki nem tiszteli ősei
hitét? A te elmédet is megfertőzte netán?
– A vendégjog megköti kezem. Inkább a pusztulás, semhogy
kiszolgáltassam a nálam oltalmat keresőt.
 – Legyenek veletek az égiek, szívemből kívánom! – mondta köszönésül
a követ, és vágtára sarkallva lovát, eltűnt a nagyúr szeme elől.
A terek had maradványa felsorakozott földjük védelmére, és várta ura
parancsát. A fejedelem lándzsával kezében katonái élére állt, s az északi
határra sietett. Mikor egy hegy gerincére ért, arca elsápadt, de még hátasa is
megrémült az őt fogadó látványtól. Ameddig a szem ellátott, mint nyüzsgő
hangyák, úgy lepték el a pusztai harcosok a vidéket. Mint a folyó hullámai,
úgy kavarogtak odalent a csapatrészek, parancsnokaik utasításai szerint.
A maroknyi terek lovas harci alakzatban, rohamra készen várakozott. A
tengernyi sokaságból kivált egy magányos vitéz, és a terekek felé vágtatott.
Az idős pusztai harcos testét szarvasmintás bőrvértezet borította, kezében
zászlót tartott, melynek lobogójára a Szaéna madarat hímezték. Pazar
fegyverzete alapján csak a fővezér lehetett.
– Légy üdvözölve, terekföld ura! – köszönt illedelmesen. – Atakam a
nevem, Kuruko úr seregeinek fővezére vagyok. Tán látja szemed a
tengernyi harcost, hatalmas seregünket, mely felsorakozott határaitok
mentén. Nincs erő, ami ellenállna nekünk. A puszták valamennyi férfija
fegyvert ragadott, hogy megbosszulja sérelmünket, s feldúlja azt a földet,
ahol árulónk menedékre lelt.
– Követednek elmondtam, mi kötelez: a vendégjog erős parancs,
amelyet tiszteletben tartunk errefelé – felelt a terek nagyúr.
– Hallottad már a haldokló harcos segélykiáltását, az anyját hiába hívó
gyermek sírását s az összedőlt hajlékok romjain süvöltő szél hangját? Mi
szorítja leginkább szíved? Nem akarjuk, hogy vér folyjon e síkon, nem
akarjuk, hogy földjeid hamu s üszök borítsa, mi csupán azt szeretnénk, ha
Zarint kiadnád nekünk.
– Látom seregetek nagyságát. Vitézeitek, mint homokszemek a
tengerparton, mint csillagok a nyári égbolton…
– Én meg azt látom, hogy katonáid nagy része elbujdokolt a sziklák
közé, mert nem kíván megütközni velünk egy jöttment miatt. Ne kívánd te
sem néped halálát, jóuram!
A terek nagyúr mélyen elgondolkodott, majd így szólt:
– Szavaid s a szemem elé táruló látvány meggyőzött. Nem óhajtom
földjeim pusztulását egy áruló miatt. Tettem örökké gyötri majd lelkem, de
Zarint kiadom nektek, ha tengernyi seregetek békében elvonul innen.
Atakam örömmel fogadta a nagyúr döntését, és zászlója lendítésével
jelezte parancsnokainak, hogy ellenfele teljesíti kérését.
 Zarin némán lovagolt Atakam nyomában, aki szorosan fogta a hajdani
fejedelme kezét szorító köteleket.
– Ha megfogadod Tabiti szavait, amelyeket gyűrűdbe vésettél hajdanán,
s nem keresel új, ismeretlen utakat magadnak, most nem tartanál a halál
torka felé – mondta hangsúlytalanul foglyának.
– Tudd meg, Atakam vezér, hogy utánam is jönnek majd ezrek, akik nem
tudják, mely út a helyes, és az égiek segítségét várják. S ha nem kapnak
jelet vagy megerősítést, szintén a halál torkába lovagolnak. Bűnöm az, hogy
meg akartam ismerni egy olyan világot, amely véreim elől elzárva rejtőzik.
Nem oltottam ki testvéreim életét, nem kívántam pusztulását senkinek –
felelte Zarin.
– Az idegen istenek oltalmát kérni népünk pusztulását jelenti, de te ezt
nem érted, mert hilán véred eltemette benned a józan ítéletet. Nem
szaporítom tovább a szót feleslegesen. Igyekszem gyors halált kieszközölni
neked, hisz tanítványomként mindig kedveltelek.
Zarin kezét háta mögött összekötötték, s őt a legerősebb pusztai vitéz elé
vezették, aki éles kardját megsuhintotta a levegőben.
A pusztai sereg szótlanul, de bánattal teli szívvel nézte, amint egykori
fejedelmük a halált hozó penge elé tartja nyakát.
– Bocsáss meg, Zarin úr – mondta a vitéz –, megteszem, amit őseink
törvénye kíván! Gyors és erős sújtásom nem okoz fájdalmat.
Zarin nem kívánt több szót szólni. Utolsó pillantását körülhordozta
vitézein. Jólesett látnia a férfiakat, akik között felnőtt, s akik süvegcsúcsán
megcsillant a nap aranyló fénye. Majd a kard suhintása nyomán sötétség
lepett el mindent, meg a végtelen, megbonthatatlan csend.
A gödör, amelybe az ifjú lecsúszott, nyálkásabb és ridegebb volt a
barlang többi részénél, éles kövek álltak ki a falból mindenütt, s ezek
összeszabdalták ruháját és testét. A fojtó csend magába zárta Ambultant,
mint egy sír. Még Danu kétségbeesett vergődése sem hallatszott.
Az ifjú nemegyszer került kutyaszorítóba élete során, de valamennyi
esetben a kiutat kereste, és érezte, hogy van számára esély.
„Mindig azt reméltem, hogy egy magas hegytetőn halok meg, ahonnét
messzire láthatok. Látszik a többi hegycsúcs, és egészen közel vannak a
fellegek – gondolta magában. – Ehelyett itt rothadok meg egy elfeledett
üregben – a kíváncsiságom miatt.”
Egyetlen mozdulatot sem tett. Nem merte megtapintani sajgó lábát, mert
félt, hogy kereső ujjai egy húsából kiálló törött csontba ütköznek.
 Megpróbálta félretenni a fájdalmát, és a múlt homályba vesző pillanatait
elővarázsolni emlékezetéből. Ambultan ruhája átázott, mégis halovány
mosoly jelent meg az arcán. Lelke a múltban járt, eleinte csak a derűs
eseményeket idézte fel, amelyek miatt érdemes volt megszületnie, később
valamennyit, amely útjával kapcsolatos.
Egy alkalommal egymaga közelítette meg az ellenséges nautok ménesét.
Tudta, hogy életével játszik, mégis vállalta, hogy elköti a nautok lovait.
„Egy tucatnyi lovat egyedül is elhajtok, tereltem a ménest nemegyszer –
gondolta magában, amikor hátasával óvatosan közelített az őrizetlen
állatokhoz. – Sehol egy csikós… nem látok egy teremtett lelket sem.”
Ostorát pattogtatva, leválasztott néhány formás állatot a többitől.
– Na gyerünk, rozzant gebék, nem szeretném, ha gazdáitok kilyuggatnák
a bőröm! – kiáltotta, s vágtára ösztökélte hátasát.
A nautok lovai összeszokott ménest alkottak, a fiú sokat bajlódott, mire a
kiválasztott jószágokat elhajtotta a több száz feltüzesedett, vágtató kancától
és csikótól. Amikor azt hitte, sikerrel járt, ütemes dobogást hallott a háta
mögött.
„A fenébe – gondolta –, a nautok…”
Hátranézett, és látta, hogy nem az ellenség üldözi, hanem a ménes
lemaradó része vágtat utána.
– Hej, hej! – pattogtatta ostorát, majd hatalmas kerülőt téve, a folyóhoz
terelte az állatokat, melynek medrében alig csordogált víz, mégis alkalmas
volt arra, hogy a nyomokat eltüntesse.
Jó ideig a folyó sekély vizében haladtak, majd a legmeredekebb
partszakaszon, amelyet épeszű ember nem használ átkelésre, kikászálódtak
a sziklákra, majd a fövenyre. Még ezen a szörnyű helyen is megbabonázva
követték az állatok.
Amikor hazaért, szerzeményeit – kétszáznál is több lovat –
átbélyegezték, és a falu közös méneséhez csapták.
Jó néhány napig minden teremtett lélek Ambultan hőstettéről beszélt, ő
pedig emelt fővel járt-kelt, és bátran közelítette meg Húmajék otthonát,
gondolván, hogy a lány apja ezúttal egész másképp tekint rá.
Hatalmas robajjal vágódott ki az ajtó. A tagbaszakadt férfi dühödt
bölénybikaként tornyosult a fiú fölé, árnyékával mindent besötétített.
– Mit keresel itt, te kétbalkezes jöttment? – kérdezte szinte tüzet okádva.
– Hoztam egy táncos járású, gyönyörű csikót Húmajnak – felelte a fiú.
 – Mert elhajtottál egy ménest, nem változtatom meg a szándékomat.
Arra nem gondoltál, hogy nyakunkba hozhatod a nautokat? Évek óta
kerüljük egymást, nem történtek köztünk összecsapások… Háborút akarsz?
Azt akarod, hogy az ellenség felismerje a táncos járású csikódat, amikor a
lányom lovagol rajta?
– A nautok ősi ellenfeleink. A lovaik elhajtása nem számít gaztettnek,
hiszen lovakon indulnak harcba ellenünk. Ha nincs lovuk, nem lesz harc
sem. Minden nyomot eltüntettem vagy összezavartam, az állatokat pedig
átbélyegeztük. Valójában nem akartam elkötni valamennyit, csak egy
tucatnyit, a többi utánunk szökött.
– Elég a meséből, jöttment, indulj dolgodra, és továbbra is kerüld
Húmajt! – ordította a férfi, és becsapta Ambultan orra előtt az ajtót.
Ekkor vette észre a fiú, hogy ha Húmaj apjára nem is, de az állatokra
különleges hatást gyakorol. Elég magában motyognia: „Gyere ide, te
pejkó!” – s a kiválasztott ló felkapja fejét, hegyezi fülét, és odaszalad hozzá.
Más esetben a legvadabb kutya mellett is nyugodtan sétálhat el, mert a
fenevad ahelyett, hogy széttépné vagy legalább megugatná, egykedvűen
nézi, amint átszeli az általa oly féltve őrzött területet.
Eleinte Ambultan nem is sejtette, hogy minek köszönheti különleges
erejét, végül rájött, de nem beszélt róla senkinek.
A hold egyszer sem váltotta arcát anélkül, hogy újabb kérő ne bukkant
volna fel Húmajék otthonánál, akit a család szívélyesen fogadott, és dicsérő
szavakkal, vendégmarasztaló ételekkel halmozott el. Még a szövetséges
törzsek tagjai közül is felkeresték a családot, hogy megismerhessék Húmaj
szépségét. Az apa azonban minden látogatás végén ezt mondta: „Örültünk,
hogy eljöttetek. Látjuk, hogy fiatok derék legény, családotok elég rangos,
de még gondolkodunk, vajon odaadjuk-e Húmajt. Majd üzenünk nektek.”
Húmaj anyja ingatta a fejét, és így szólt: „Soha nem üzensz. Mit vársz te,
ember? Milyen vőlegényt akarsz a lánynak? Olyat, aki a Hárátáról érkezett?
Addig-addig válogatsz, amíg nem marad ifjú az egész világon, aki elvenné.
Ez az Ambultan gyerek meg az életét is veszélybe sodorja, hogy
bizonyítson.”
„Még a nevét se halljam többé!” – morgott a férfi. Az efféle párbeszéd
minden leánykérés után megismétlődött.
A nautoktól szerzett lovak rég megszokták az új ménest. A bélyeg okozta
sebük begyógyult. A csikósok naponta lehajtották valamennyiüket a
folyóhoz, hogy igyanak, fürödjenek, és játsszanak a vízben, mielőtt a
faluhoz közeli legelőkre terelik őket, ahol leválasztják a kancákat és a
csikókat.
Ambultan a dombtetőről nézte az állatok vonulását, miközben Húmajra
gondolt. Üres tekintettel figyelte a legelésző lovakat, ahogy ajkuk gyors
mozdulatával letépik a kiszemelt fűcsomót, s jóízűen ropogtatják, mielőtt
lenyelnék.
„Mit ér az életem Húmaj nélkül? Anyám azt mondta, a szerelem egy
betegség, amelyből ki kell gyógyulni minél előbb, mert a házasságok nem a
szerelem szerint köttetnek” – gondolkodott az ifjú. Legszívesebben
folyamatosan aludt volna, hátha az álmok kegyesebbek lesznek hozzá, mint
a valóság.
– Ambultan – szólította meg Gordisa, a barátja –, rossz rád nézni. Sápadt
vagy, kedvetlen, mintha csak hálni járna beléd a lélek.
A fiú legyintett.
– Tudod, mi az én nyavalyám…
– Azt mondom, nézz körül a faluban – mondta Gordisa –, biztosan
találsz Húmajnál különb lányt is.
Ambultan nem felelt. A lóhalálában vágtató lovast nézte, aki az alattuk
elterülő legelőn száguldott a falu irányába.
– Hírnök jött… háború lesz… – mormogta maga elé az ifjú.
– Én úgy látom, szerelmed apja vágtat odalenn.
A lovas a jurták közé érve kiáltozni kezdett, de szavait szétoszlatta a szél,
csupán távoli morgásként ért a dombon figyelő ifjak fülébe.
Mindketten lóra pattantak. Azt gondolták, a nautok közelednek, hogy
bosszút álljanak ellopott lovaikért.
– A lányom, Húmaj a Szágszár sziklánál ájultan hever – csikósok
bukkantak rá! Gyertek, segítsetek hazahozni, emberek! – kiáltott Húmaj
apja kétségbeesetten.
Az emberek nem értették, miért kellenek többen, mégis nyeregbe szálltak
néhányan, hogy segítsenek.
Ambultan azonnal csatlakozott a lovasokhoz.
– Te maradsz, jöttment! Rád nincs szükség – ordította a férfi, és kavargó
porfellegbe burkolva elvágtatott társaival a kutyafej alakú Szágszár szikla
irányába.
Az ifjú messziről követte őket.
Húmaj magához tért, de nem emlékezett rá, miért lovagolt a sziklához, és
arra sem, mi történt vele.
 Sebtében a javasember otthonába vitték, aki behunyt szemmel ült a fekvő
lány mellett, majd tekintetét Húmaj lábára szegezte.
– Nem fáj a lábad? – kérdezte.
A lány intett, hogy nem.
A gyógyító levette Húmaj jobb lábáról puha őzbőr csizmáját, majd
megvizsgálta bokáját. Riadt arcot vágott, s az aggódó apának megmutatta a
baj okát.
– Kígyó? – kérdezte a férfi.
– Az bizony – bólintott a gyógyító. – Mielőbb felöltöm a szertartási
ruhámat, felveszem a dobomat, és visszavágtatok az időben, hadd lássam,
miféle kígyó marta meg a lányt. Akkor megmondom, segíthetünk-e rajta,
vagy nem.
– Tegyél meg mindent, meghálálom! – szorította meg az apa a gyógyító
csuklóját.
– Nem a háládért teszem – felelt a gyógyító, aki sebtében felvette szent
ruháját, amelyen számtalan fémcsörgő, állatalak, madártoll zizegett; fejére
agancsos fejdíszt illesztett, majd lóbőr dobját ütemesen püfölve, lehunyt
szemmel révületbe esett.
Rövid idő múltán, amikor lelke visszatért, halk énekbe kezdett.
Az aggódó hozzátartozók toporogva várták, mikor fejezi be végre a
szertartást, és nyilatkozik a másik világban látottakról.
– A hírem jó, ugyanakkor rossz is – szólalt meg végre. – Lányodat Árá
kígyó marta meg, akinek mérge a legveszélyesebb mind közül.
– Nem tehetünk érte semmit? – kérdezte riadtan az apa.
– Árá kígyó mérge ellen egyetlen orvosság van, amelyhez eddig nem
jutott hozzá senki a puszták népéből, mert olyan messze terem, amilyen
messze még nem ért el közülünk senki. Ugyanakkor a méreg lassan öl.
Akár két esztendeig is eltarthat, amíg elpárolog Húmajból az élet; ereje
lassan fogy el, akár a hold az égen; hangja elhalványul, látása eltompul,
bőre összeszárad, mint a százéves fa kérge…
Húmaj sápadtan, kifejezéstelen tekintettel meredt a semmibe, ernyedten
feküdt otthonuk nemeztakaróin.
Szüleinek majd’ meghasadt a szívük a bánattól.
– Elmentek a hírnökök? – kérdezte a lány apja. Arca, mióta Húmajjal
megtörtént a szörnyűség, jóval ráncosabb lett, hajába ősz szálak vegyültek,
büszkesége megtört.
 – Néhányan vissza is tértek, de nem hoztak jó híreket – mondta a
felesége. – Valamennyi udvarló ugyanazt üzente: „Mikor megkértük a
lányod kezét, a csillagos eget is lehoztuk volna, de te azt mondtad, még
megfontolod, hozzánk adod-e. Most már nem kelünk útra, hogy a világ
végéről orvosságot hozzunk neki.”
A férfi dühösen suhintott a kezében lévő ostorral. Úgy érezte, helyzetük
reménytelen.
– Végig kell néznünk, ahogy lányunk testéből lassan elszáll az élet,
miközben semmit nem tehetünk érte.
Valaki alig hallhatóan kopogott az ajtón. Úgy hangzott, mintha csak szú
percegne a deszkában.
Az asszony kiszólt:
– Ki az?
A jöttment Ambultan állt a küszöb előtt egyszerű köntösében, fején
bárányprém szegélyű süvegével. Arcára kiült a határozottság, mintha
valami egészen nagy dolgot akarna mondani és cselekedni. Belépett a
hajlékba.
– Tudom, hogy szüleim nemrég költöztek a faluba, ezért jöttmentnek
tartotok, családom csak öt nemzedéken át emlékezik őseire, s nincs annyi
jószágunk, mint nektek, de én vállalom, hogy az életmentő orvosságot
elhozom.
Néma csend fogadta szavait, mint valami sziklafal, melyet nem tud
áttörni az ember. Az ifjú így folytatta:
– Mindenre képes vagyok, hogy Húmajt megmentsem. – Az apához
fordult. – Nem kérem, hogy hozzám add a lányod, mint a mesebeli hősök.
Tudom, hogy makacsságod hatalmasabb a Hárátá hegyénél. Én csupán
Húmaj életéért teszem, amit teszek.
– Tisztában vagy azzal, mire vállalkozol? – kérdezte ridegen a férfi. – A
Kék Hegyek bércein találod meg azt, ami a lányomat megmentheti. A Kék
Hegyek csúcsai a Hárátáról leomlott sziklákból nőttek, talán nem is
léteznek, csak a csacska regösök énekeiben. Ha esetleg túlélnéd az utazást,
és rábukkannál valamiféle hegyekre messze északon, ahol még nem járt
közülünk való, s látnád, hogy nem létezik az orvosság, amiről a
gyógyítóember beszélt, mit tennél?
– Továbbmennék – mondta határozottan Ambultan –, tovább a Hárátá
felé. Húmajért oda is elindulnék, ahová halandó ember nem juthat el.
 A férfi hallgatott. Az asszony hellyel akarta kínálni az ifjút, de félt, hogy
férje leteremti, hiszen a jöttmentet nem szokták vendégül látni.
Ambultan a takarókon fekvő sápadt lányra pillantott. Szeretett volna
odarohanni hozzá, fejét ölébe venni, simogatni, és halk, gyógyító szavakat
suttogni a fülébe, de egyelőre még annak is örült, hogy a lány apja nem
kergeti el.
– Meggátolhatom, hogy Húmajjal találkozz, beszélj vele, de hogy
szeresd, azt nem tudom megakadályozni, hiszen a lelked fölött nincs
hatalmam. Azt sem tudom megakadályozni, hogy oda menj, ahová akarsz.
Ha kedved támad, küldeményt viszel nyugatra, az Ahsan-tenger partjára, ha
úgy gondolod, átvágtatsz a nautokhoz, és elkötöd a ménesüket, így a Kék
Hegyek felé is útnak indulhatsz. Én nem állok az utadba. Ha megtalálod az
orvosságot, és elhozod a lányomnak, megköszönöm, de nem kérlek meg rá,
hogy megtedd.
A felesége hátulról megbökte férjét, hogy legyen kicsit kedvesebb. A
vagyonos és ígéretes kérők valamennyien visszautasították a küldetést, és
ha ez a jöttment Ambultan gyerek jelentkezett, hát úgy legyen, csak az
orvosság kerüljön ide minél hamarabb.
– Mennék is – mondta zavartan a fiú. Gyorsan körülpillantott a
hajlékban, ahová oly sokszor belépett gondolatban, de a valóságban
gyermekkora óta nem tehette be a lábát.
– Nyugodtan szólj hozzá néhány szót, mielőtt indulnál – mondta az
asszony –, mindent megért. Ha szerencséd van, és jól figyelsz, tán egy
mosolyt is láthatsz a száján.
– Húmaj – szólította meg a lányt bátortalanul az ifjú –, eljöttem, hogy
meglátogassalak.
Húmaj szemét kerekre nyitotta, de nem nézett Ambultanra – a távolba
révedt. Hamuszín arcán egy izom sem jelezte, hogy hallotta vagy értette a
hozzá intézett szavakat.
Ambultan így folytatta:
– Azt mondják, van egy orvosság, ami meggyógyít, messze északon,
ahová még nem jutottak el a puszta fiai. Én most elindulok, hogy elhozzam
neked. Arra kérlek, légy erős, várj meg! Várj rám…
– Na, elég legyen! – dörrent meg az apa hangja, és vállánál fogva
elrántotta a fiút Húmajtól. – Nem kell szerelmet vallani, jöttment. Nem a
szavakra vállalkoztál… Indulj, ha úgy találod jónak!
Az ifjú még egy pillantást vetett a lányra, majd sietve kilépett az ajtón.
 Már előzőleg elbúcsúzott szüleitől, akik megpróbálták lebeszélni
reménytelen vállalkozásáról, majd testvérének és Gordisának is búcsút
intett.
Danuhoz lépett, aki felnyergelve, felkantározva várta az indulást. Ajka
érintésével és halk nyerítéssel köszöntötte gazdáját.
– Ezúttal messzebbre megyünk, pejkó… Csak ketten maradtunk, de
velünk vannak az égiek… mi leszünk a legerősebbek a világon.
A ló prüszkölt, türelmetlenül kapart – indulni akart.
Ambultan nyeregbe szállt.
Búcsút intett az álmos falunak, ahol még a jószágokat bosszantó legyek
is megültek egy pillanatra, a lusta nyájaknak, a csordának és a kavargó
ménesnek.
Mikor kedvese hajléka előtt ellovagolt, megállította egy érdes hang:
– Hé, Ambultan! – A lány apja állt az ajtóban. Most először szólította
nevén az ifjút. – Ezt vidd el! – Egy rongyba bugyolált csomagot hajított a
kezébe. – Ha megéheznél… ki tudja, milyen hosszú az út. Vigyázz
magadra, fiam!
Ambultan elmosolyodott.
– Köszönöm!
Elvágtatott. Hamar eltűnt a férfi szeme elől.
 Sirla
Kuruko fejedelemsége idején a pusztai törzsek szövetsége elérte ereje
teljességét. A terület, amelyet birtokolt, szinte beláthatatlanná vált, és
megszámlálhatatlan nemzetség csatlakozott a birodalomhoz. A fejedelem
halála után azonban széthullott az egységes akarat, a törzsek szétszéledtek.
Vezetőik hatalmasabbnak gondolták magukat még Kurukónál is, pedig
csupán néhány nemzetség felett uralkodtak. Ez idő tájt élt a pusztán egy
fiatal csikós, akit Sirlának, vagyis gyermeknek szólítottak, mert két felnőtt
bátyja után harmadikként, későn született a családba. Alacsony volt,
esetlen, s emiatt gúnyolták társai. Nem gondolták, hogy kicsiny termete
mögött lelke különös erőt rejt magában.
– Sirla, Sirla, kicsi Sirla – csúfolódtak vele –, mikor nősz fel végre?
Maholnap udvarolnod kéne, te meg a lányok köntöse aljáig sem érsz.
A fiú nem törődött a gúnyos beszéddel, megsarkantyúzta lovát, és alakját
elnyelte a végtelen fűtenger. Amikor egyedül maradt, szomorú dalra fakadt:
Ha felmegyek arra a magas nagy hegyre,
feltekintek a csillagos egekre.
Csillagos ég, merre van az én hazám,
merre sirat engem az édesanyám?
Hangja gyönyörűen csengett, de rajta kívül csupán a szél, s az eget hasító
madarak tudták ezt. Miután lelkét megnyugtatta a dallal, megfordította
lovát, hogy visszatérjen a méneshez, ahol a munka várja.
– Idejében jöttél, kicsi Sirla – kiáltott felé Dihkán, az apja, a csikósok
vezetője. – Valamennyi emberre szükség van, még ha aprócska is. Minden
kiáltás és ostorpattogás elkél, amikor áthajtjuk a hegyen a ménest. Ha egy
jószág is odavész, urunk fejünket véteti.
– Itt vagyok, apám. Sosem kellett csalatkoznod bennem – felelt a fiú, s
már csattintott is ostorával, és vágtában foglalta el helyét.
Az apja bólintott. Erre a csikósok, mint rohamra induló vitézek vagy a
juhokra támadó farkasok, úgy rontottak a lovak tömegére, és megindították
őket a veszélyes úton.
Eskam úr, akiről az öreg csikós beszélt, egyike volt a törzsfőknek, akik
dölyfösen uralkodtak alárendeltjeiken. Életével a hajdani vezérek
dicsőségét utánozta: cifra sátorpalotát építtetett, melyhez foghatót az ősök
sem láttak. A rudakat s az oldalrácsokat aranylemezek borították, a
takarónemezre aranyszálakból szőttek mintát. A palota nagysága felülmúlt
minden emberi képzeletet, a hilán kőcsarnokokéval vetekedett.
A követeket hatalmas teremben fogadta, és gazdag ajándékokkal
halmozta el, de ha valaki vétett ellene, szörnyű kínok közt küldte a halálba.
Eskamnak sok gyermeke közül Karbah nevű lánya volt a legkedvesebb,
ha ránézett, mosoly jelent meg dölyfös arcán.
– Hol járt az én gyönyörű madárkám? – kérdezte ilyenkor, s tekintete
fürdött Karbah szépségében.
– Szolgáimmal kilovagoltam, de nem leltem örömöm semmiben – felelt
a lány.
Apja összehúzta szemöldökét.
– Ki bántotta az én egyetlen Karbahomat?
– A szolgák ostobák. Minden léptemet árgus tekintettel figyelik, a ló,
amelyet adtál, lassú, kényelmetlen futású – dúlt-fúlt kényeskedve a lány.
– A szolgáknak fejét vétetem, s új lovat hozatok a pusztáról, ahol a
hátasok sárkánytojásból kelnek ki. – Eskam hatalmas hasára tette kezét, ősz
bajuszát hevesen libegtette szuszogása.
– Nem kívánom szolgáim halálát, de a sárkánylovat elfogadnám – felelt
a lány.
– Azonnal küldöm a követemet, s egy egész ménest rendelek színed elé,
amelyből kiválasztjuk a neked tetsző csikót.
Azért indult a ménes a hegyen át, hogy Eskam úr kedvére válogasson a
szebbnél szebb hátasok közül.
Az út hosszú volt, megpróbáltatásokkal teli: éjszakánként hegyi párducok
törtek az állatokra, de az éber csikósok minden erejüket latba vetve
visszaverték a vérszomjas támadókat, így egy jószágot sem sikerült
elragadniuk.
A sebes sodrású, fekete vizű Sabrang folyón való átkelés is csaknem
néhány ló és hű csikós életébe került, de végül az égiek akarata szerint
veszteség nélkül érkeztek meg az Eskam úr messze földön híres arany
sátorpalotája előtti tág mezőre, melyen háború előtt a fejedelem hadai
szoktak gyülekezni.
Dihkán, az öreg csikós mély főhajtással járult ura elé, majd alázatát teljes
leborulással jelezte.
– Kelj fel, öreg, hadd lássam arcod! – mondta Eskam fürkésző
tekintettel. – Hiánytalanul elhoztátok a ménest? Útközben nem veszett el
egyetlen jószág sem?
 – Uram, dacoltunk minden nehézséggel, számold meg lovaid, s győződj
meg magad róla, hogy még sörényük szála sem hiányzik! – mondta Dihkán.
– Látom szemedben, hogy igazak szavaid. Nincs szükség a számolásra.
– Felállt díszes székéről, közelebb lépett a napcserzette arcú pusztai
emberhez. – Ritkán látlak, Dihkán… ilyenkor érzem a lovak és a hullámzó
fű illatát. – Még közelebb lépett a csikóshoz, majd megszagolta porlepte
köntösét. – Gyermekkoromat idézi ruhád illata, s ez megnyugtatja lelkem.
– Neked adom, uram, ha kéred – mondta alázatosan Dihkán.
Az úr elkacagta magát. Hasa remegett, mint a dombok földrengés idején;
az egész sátorpalota megingott nevetésétől.
– Ha elfogadnám ajándékod, szolgáim azon nyomban kimosnák, ezután
virágok illatos szirmaival szórnák tele. Mi értelme lenne, ha birtokolnám
köntösöd? A múltat nem tudnám visszahozni vele.
A türelmetlenül kavargó ménesre pillantott, majd így folytatta:
– Tudod-e, miért kérettem ide megszámlálhatatlan hátasomat?
Dihkán a fejét rázta.
– Hírnököd nem indokolta döntésedet.
– A lányom, aki számomra a legdrágább, nemrég panaszkodott, hogy
unja már az öreg hátasát. Úgy féltettem őt, mint szemem világát, s a vén
gebét biztonságosnak tartottam. Tudtam, nem forr fel a vére, s nem veti le
hátáról az én ékkövemet, Karbahot.
– Bocsáss meg, hogy szolgád szólni merészel, de az öreg jószág
könnyen botlik, s ettől lovasa nyakát szegheti – mondta Dihkán.
– Szavaid bölcsességre vallanak… – Tekintetével ismét a ménest
vizsgálta. – Csikót akar, fiatal, különleges csikót, amelyen nem ült még
senki, és a sárkányok ivadéka.
Az öreg csikós elkacagta magát, majd hirtelen lenyelte nevetését, s
szájára csapta kezét.
– Tud-e úgy lovagolni a lányod, hogy ilyen szilaj paripát adjunk alá?
Az úr tenyerébe temette arcát, s hosszasan hallgatott. Válaszával kitért a
kérdés elől.
– Hogyan válasszuk ki a legmegfelelőbb csikót, s hogyan szoktassuk
nyereg alá, hogy Karbahnak ne essen bántódása fiatal lova miatt?
Dihkán a csikósok csoportjában Sirlát kereste. Tudta, hogy a feladatra ő a
legalkalmasabb.
– Uram, van nekem egy fiam, aki a legkisebb mind közül. Későn
született a családba, mint az őszi csikó, s nem is nőtt túl nagyra. Termete
kicsi, de lelkében titkos erőt hordoz… Úgy gondolom, hogy a fiú kundjen,
vagyis csodás képességet birtokol, mert beszél a lovakhoz, akik hallgatnak
rá, s felelnek neki.
Eskam szeme kikerekedett.
– A fiad kundjen, s nekem nem szóltál róla?
– Egy esztendőben kétszer beszélek veled, uram… Én sem régóta
tudom. Az állatok engedelmeskednek neki, ő pedig enyhíti fájdalmaikat.
Kérdezzük meg őt, melyik csikót ajánlja lányodnak, s ha úgy kívánod,
nyereg alá tanítja neki.
– Mutasd kundjen fiadat, Dihkán, hadd lássam azt a kései gyermeket, az
őszi csikót! – nevetett Eskam.
Dihkán éleset füttyentett, majd intett Sirlának, hogy jöjjön közelebb.
A fiú leugrott nyergéből, szólt lovának, hogy várja meg a palota cifra
lépcsője előtt. A ló engedelmesen állt, nem rohant vissza hívó nyerítést
hallató társai közé.
Sirla meghajolt az úr előtt, de nem borult le, mint az imént Dihkán.
– Borulj le, kölyök, Eskam úr előtt, aki élet és halál ura! Ha úgy
gondolja, hogy eleget éltél, hamar elválasztja fejed a testedtől.
A fiú egy csepp félelmet sem mutatva elmosolyodott.
– Nem tenné, mert termetem miatt túlságosan le kéne hajolnia, hogy
lemetssze fejem. Meg aztán ki tanítaná be azt a sárkánytojásból kikelt
csikót?
– Honnan tudsz a tervemről, ebkölyke? – csattant fel Eskam, még súlyos
hája is megremegett.
Dihkán hátrébb lépett, s szótlanul figyelt.
– A lovaknak jó a hallásuk, ők meg elmondták nekem.
– Éles a nyelved, kundjen, de megkímélem életed, mert szükségem van
rád. Válaszd ki a ménesből azt a csikót, amelyen nem ült még senki, és elég
nyugodt ahhoz, hogy a lányom biztonsággal megülhesse!
– Készséggel megteszem, uram – felelt a fiú. – Ismerem a ménes összes
lovát, mint valamennyi csikós. Tudom, melyik csöndes, visszahúzódó,
melyik erős akaratú vagy gonosz, melyik ostoba vagy eszes, esetleg
túlságosan ravasz. Megpróbálom kiválasztani azt, amelyik lányodnak való,
s utána betanítom szelíd hátasnak.
Sirla udvarias válaszát hallva Dihkán hatalmasat sóhajtott, sápadt arcába
visszatért az élet.
– Mennyi időt kérsz, fiú? – kérdezte Eskam úr.
 – A csikót egy éjszaka alatt kiválasztom, utána hadd térjen haza a ménes
a pusztára. Egy holdfordulatnyi ideig maradnék, ha apám elenged, s ezalatt
engedelmes hátast nevelek a sárkányok fiából.
– Apád biztosan elenged, hisz ez a parancsom. Itt maradsz, kundjen
gyermek, és elvégzed, amit feladatul adok, aztán jutalmaddal békén
hazatérhetsz.
Az éjszaka sötét volt, mint a Sabrang vize, de a csillagok s a hold éles
fénnyel világítottak. Lágy szellő lengedezett, gyengéden végigsimítva a rét
füvét s a lovak szőrét.
Az állatok nagy része legelészett, néhányuk azonban ernyedt testtel
feküdt, s gondtalan csikókoráról álmodott.
Sirla csendben léptetett közöttük, mindegyiküket alaposan szemügyre
vette, de nem lelt a sárkánylóra.
Hajnal felé járt már, a fiú az összes jószágot megnézte, hátasát
lenyergelte és szabadjára engedte, majd gyalog lépkedett. Egyszer csak
érezte, hogy egy gyengécske, kócos szőrű csikó a csípőjéhez dörzsöli
oldalát, s fújtat, mint mikor valami szokatlant észlel. Prüszkölését halk,
kérő nyerítés kísérte, melyből Sirla értelmes szavakat bogozott ki:
– Engem válassz, későn született fiú!
– Miért épp téged? – kérdezte Sirla.
– Őszi csikó vagyok, külsőm nem szemrevaló, de lelkemben erőt
hordozok. Olyan helyekre is eljutok, ahová csak a Szaéna madár. Kundjen
vagyok, akár csak te, fiú.
– Nekem olyan csikó kell, mint a sárkányfióka, de mégis nyugodt
legyen, hogy Eskam úr szeretett lánya, Karbah biztonsággal lovagolhasson
rajta.
A csikó bársonyos hangon nyerített. Sirla továbbra is hallani vélte
szavait:
– Hidd el, az égiek küldtek utadba! Szörnyű dolgok készülődnek; sötét
erők gomolyognak a föld mélyén, és sosem látott villámok hasogatják a
Hárátá bérceit. Elszabadult egy olyan állat, amely szörnyűbb az
őssárkánynál s még Dáhéká kígyónál is. Nem a külső szépség az, mely e
zord időkben erényünk lehet. Így hát ne termetemet nézd, hanem érezd,
kundjenerőd mit sugall szívednek!
A fiú alaposan szemügyre vette a csikót. Megszemlélte fejletlen
izomzatát, repedezett patáit, gyér szőrű farkát. Színét varázslatosnak látta:
aranysárgának, mint a hajnali telihold fényét, s a szemét nézve valóban
érezte benne a kundjenerőt.
– Gyere hát, szolgáld Karbah úrnőd, de ne hozz szégyent a fejemre!
Neved legyen Kirguszan, mert gyorsaságod túlszárnyalja a sólyomét.
A csikó boldogan nyerített, s hagyta, hogy Sirla kantárt tegyen a fejére.
A fiú, miután az áldott nap megjelent az égen, Eskam úr elé vezette a
csikót. A fejedelem eleinte homlokát ráncolta, s azt gondolta, a csikós a
bolondját járatja vele, de Sirla hosszas győzködése nyomán mind szebbnek
látta az állatot, végül megenyhült lélekkel így szólt:
– Jól van, kicsi csikós, elfogadom választásod… feladatod azonban még
nem ért véget, hisz a lovat engedelmes hátassá kell nevelned egy
holdfordulat alatt.
– Uram, amit vállaltam, teljesítem, de hadd mutassam meg lányodnak a
sárkányok ivadékát.
Mikor Karbah először meglátta Kirguszant, mosolyra fakadt, ugyanis a ló
külseje addigra egészen megváltozott. Szőre csillogott, mint az arany, nyaka
s lábai izomtól duzzadoztak, sörénye és farka győzelmi zászlóként lobogott
a szélben.
Mikor Sirla először meglátta Eskam úr lányát, szíve akkorát dobbant
mellkasában, hogy Kirguszan megrezzent ijedtében. Karbah szépsége, mint
az érett kalászé, hajfonatai, mint a szél által megkergetett esőfelhők az égen,
s az arca, mint a piros alma, úgy mutatkozott a fiú szemében.
Sirla szólni sem tudott zavarában, csak állt, és fogta Kirguszan
kantárának szárát.
– Te vagy az a kundjen, aki beszél a lovakkal? – kérdezte a lány
csacsogva.
A fiú bólintott csupán, szavait nem találta.
– Mondj neki valamit, hadd halljam, mit felel rá!
– Nem úgy beszél az állat, ahogy gondolnád, szép leány – hebegte Sirla.
– Akkor hogyan?
– Saját nyelvüket használják, amelyből, ha jól figyelsz, kihallhatod a
szavaikat.
Karbah a lóhoz lépett. Tenyerét végigsimította bársonyos szőrén, majd
sörényét kócolgatva így szólt:
– Gyönyörű állatot választottál, csikós. Mikor kezded a betanítást?
– Azonnal, ha úgy óhajtod, azonban, hogy gyorsabban meglásd munkám
eredményét, szeretném, ha mindvégig jelen lennél, s te lennél az első, aki
Kirguszan hátára felül.
Még aznap megkezdték Kirguszan nyereg alá tanítását, ami nem ment
nehezen, hiszen Sirla mindvégig beszélt a varázserejű lóval, aki mindent
úgy tett, ahogy a fiú mondta neki.
Tíz nap elteltével mind Kirguszan, mind Karbah készen állt arra, hogy a
csikós az oktatást befejezze. Ez idő alatt Sirla teljes szívéből beleszeretett a
lányba, de lelkét mardosta a bánat, hiszen tudta, hogy érzéseit mélyen
titkolnia kell, mert ha Eskam úr tudomást szerez róluk, bármily alacsonyan
van a feje, bizony elválasztja nyakától.
Karbah Sirla mellett biztonságban érezte magát, bölcs szavait gyakran
felidézte lelkében, s mikor indulni készült, úgy gondolta, elveszíti azt, aki
unalmas életébe először némi színt lopott be.
– Maradj még, jó csikós, ne menj vissza ménesedhez! – kérlelte.
Szavai jólestek a fiúnak, mégis így felelt:
– Mennem kell, szép Karbah… Feladatomat elvégeztem, vár az én
világom, melyben ott él apám, anyám, testvéreim és a ménes. A sárkányló
majd vigyáz rád, hisz azért választottam őt tengernyi társa közül.
Sirla megígért jutalmát átvette urától, búcsút intett az aranypalotának, s a
zord hegyek sötét árnyai közé vágtatott lovával, hogy veszélyes útjáról
mielőbb hazatérjen a pusztába.
Félelmét csengő dallal űzte el magától, mely a szerelemről szólt, ami a
szegény csikós szívét fájdalommal mardossa.
Hazatérve családja szeretettel fogadta, visszatért napi munkájához, de
gondolatai bizony az aranypalotánál maradtak. Naphosszat Karbahról
ábrándozott: felidézte csengő hangját, táncoló hajfonatait, mélybarna
szemét. Tudta, hogy vágyával örökre magára marad, ha az égiek másképp
nem döntenek.
Karbah örömét lelte Kirguszanban. Naphosszat a dombok közt vágtatott a
hátán. Száguldottak, akár a szélbe kapaszkodó sólymok, melyeknél nincs
gyorsabb az ég madarai közt. A lány szolgái nem győztek loholni a
nyomukban, hajtották fürge lovaikat, hogy Eskam úr parancsa szerint egy
pillanatra se veszítsék szem elől a lányt.
A lány kacagott szolgái igyekezetén, miközben egyre messzebb
merészkedett, alaposan magukra hagyva vigyázóit.
Féktelen kedvében a Majni-erdő felé fordította tekintetét, s kíváncsisága
arra csábította, hogy a gonoszsággal teli rengetegbe, a fekete fák közé
vegye az irányt.
 Kirguszan kundjenerejét összeszedve próbálta visszatartani gazdáját, hisz
tudta, a Majni-erdőben tátong a föld sebe, melyet nem tanácsos
megközelíteni.
Karbah nem értette, miért makacskodik hű hátasa, s miért nem hajlandó
abba az irányba vágtatni, amelyet ő jelöl meg számára.
A ló nyerített, ágaskodott, szemét kifordította, szőrét jeges verejték
öntötte el.
– Ne merészelj szembeszegülni parancsommal, mert ostorommal véresre
verem a lapockádat! – kiáltotta a lány, s kíméletet nem ismerve korbácsolta
a csikót, aki kétségbeesetten nyerített, de Karbah nem hallott szavakat a
hangjában.
A szolgák már közel jártak. Kirguszan valamennyi ereje kevésnek
bizonyult, hogy gátat szabjon a lány elhatározásának. A korbács húsába
hasító parancsának engedve, reszkető lábakkal a Majni-erdő szélére
vonszolta magát s a nyergében ülő Karbahot.
A lány vigyázói elveszítették a ló nyomát, s csupán a hazafelé vezető
úton bukkantak a csapásoktól véres, felhasított oldalú Kirguszanra, aki a
félelemtől megbomlott elmével, lovasa nélkül vágtatott egyre messzebb az
erdőtől.
A szolgák lehajtott fejjel, reszkető kézzel járultak uruk lába elé, s mivel
semmit nem tudtak Karbah hollétéről, Eskam azon nyomban karóba húzatta
őket.
Kirguszant sebeivel mit sem törődve szélnek eresztették, hogy a puszták
farkasai vagy a hegyek párducai csillapítsák éhüket húsával.
Eskam úr őrjöngött dühében, s bánatát számtalan hű embere életének
kioltásával próbálta enyhíteni. Ugyanakkor hírnököket küldött a világ
minden tájára, hogy csatában edzett hősöket hívjon palotájába, s amiért
egész életében fáradozott, egész vagyonát felajánlva megkerestesse lányát,
akit a kincseinél is jobban szeretett.
Jó néhány harcos jelentkezett a feladatra. Nem akadt párjuk, s
gyermekkoruktól a harcban edződtek, nem rettentek vissza semmi
veszedelemtől. A bajnokok az általuk ismert világ valamennyi zugát
átkutatták, de a Majni-erdő közelébe nem merészkedtek, hisz tudták, ahol a
föld sebe tátong, s ahol éjfeketék a fák, ott semmit nem ér bátorságuk.
A sárkányló pedig a gondolatnál is sebesebben száguldott abba az
irányba, amelyből a ménes illatát hozta felé a szél. Tudta, hogy nyerítését
csupán Sirla, a kundjen fiú érti meg, neki elmondhatja a szörnyűséget,
melyet a Majni-erdőben élt át. A hegyek közt éhes párduc szeme villant az
éjszakában, inai feszültek, izmai ugrásra készen álltak. Ám a ragadozó
nyávogó macskaként bújt a sűrűbe, amikor megérezte Kirguszan erejét. A
pusztában farkasfalka szegődött a vágtató ló után, de lábnyomát meglátva
visszahőköltek, s szabadjára engedték kiszemelt áldozatukat.
Így érte el a ménest Kirguszan, ahol társait boldog nyerítéssel, mellső
lábainak toppantásával köszöntötte, majd tekintetével a csikósokat s
közöttük Sirlát kereste.
A fiú megismerte Kirguszan hívó hangját, s döbbenten látta a verejtéktől
csatakos, reszkető lábú, felhasított oldalú állatot.
– Hol jártál, Kirguszan, s hol hagytad a szépséges Karbahot? Csak nem
esett baja? – kérdezte aggódva a fiú, a jószág szeméből pedig a
következőket olvasta ki:
„A szertelen leány nem várta meg szolgáit, hajtott engem árkon-bokron
át. Élvezte gyorsaságom, hogy sebesebben száguldunk, mint a Szaéna
madár. Kíváncsisága a Majni-erdő felé űzte gondolatait.”
– Beszélj, Kirguszan, mi történt ezután! – sürgette a kundjen.
A ló keservesen nyerített. Hangja belehasított a fiú lelkébe, aki
megértette beszédét.
– Gonosz szellem szállta meg a fejed, fiam? – kiáltotta Dihkán, a fiú
apja, mikor Sirla elé állt szándékával. – Tudod, milyen sors vár azokra, akik
Eskam úr haragját felgerjesztik? Elevenen égettet el, miközben kínjaidban
leli gyönyörét; karóba húzat, s te visítva könyörögsz megváltó halálodért,
miközben elátkozod a pillanatot, amikor a világra jöttél. – Süvegét letépte
fejéről, majd dühösen földhöz vágta.
– Tudom, mit teszek, jóapám – mondta határozottan a későn született
fiú. – Egyedül én vagyok képes rá, hogy Karbahot megkeressem.
– Mert ismered az állatok nyelvét, s mindent megtesznek neked, amit
kérsz tőlük, ne hidd, hogy legyőzhetsz bármit, bárkit, aki ellened tör…
Értsd meg végre, mindkettőnk fejével játszol!
Sirla búcsút intett apjának, a ménesnek, s a sárkányló nyergében
elvágtatott Eskam úr aranypalotája felé. A fiú kicsi volt, karja gyenge,
mégis úgy érezte, a világ valamennyi borzalmával harcolna szerelméért.
A testőrök élettelen vadászzsákmányként lökték a fiút Eskam úr lába elé,
aki talpát a fiú arcára nyomva, a legszörnyűbb halált ígérte neki.
– Nem félek haragodtól, uram, de a halál gondolata sem borzaszt el. Ha
úgy kívánod, nyomban kiolthatod az életem. Azt azonban tudnod kell, hogy
egyedül én tudom visszaszerezni gyönyörű lányod, aki a legkedvesebb
számodra.
Az úr hatalmasat rúgott az előtte heverő fiúba.
– Te választottad ki a ménesből azt a szörnyeteget, amely Karbahot
veszedelembe taszította. Meg kell lakolnod tettedért, koszos kölyök… S
még volt bátorságod önként palotámba jönni?
– A lányod akart a Majni-erdő felé lovagolni. Kirguszan próbált
ellenszegülni, visszafordulni, de Karbah véresre korbácsolta a hátát, hogy
kívánt célját elérje. Nézd meg, uram, a lovat! Hátán még most is ott
éktelenkednek Karbah korbácsának nyomai.
Eskam úr levette lábát a fiú fejéről, intett egyik testőrének, hogy sebtében
hozza elé a lovat. Megnézte a sebeket, kövér tenyerét végighúzta
valamennyin. Szemében könnycsepp csillant, lelke egészen elgyengült.
– Uram, máglyára vagy karóra vele? – kérdezte marcona testőre,
miközben hajánál fogva vonszolta a fiút.
– Segítsd talpra a kundjent! Tudom, hogy igazak a szavai; érzem, hogy ő
az, aki Karbahot megmentheti. A puszta legvitézebb harcosai, rettegést nem
ismerő hősei vallottak kudarcot ügyemben, s végezték életüket
aranypalotám kapuja előtt. A későn született fiú a sárkányló nyergében
megtalálhatja azt, aki szívemnek a legkedvesebb.
A testőr elengedte foglyát. A fiú leporolta köntösét, szótlanul lépett
Kirguszanhoz, nyeregbe szállt, majd elvágtatva csupán ennyit kiáltott vissza
Eskamnak:
– Nem rablók vagy ellenséges törzs markából kell kiszabadítani
Karbahot. Rossz helyen kutattak híres hőseid.
A Majni-erdő szélén Sirlát és Kirguszant egyaránt hatalmas félelem
töltötte el, mint a megáradt Sabrang folyó a part menti sziklákat. Megálltak
némi bátorságot gyűjteni. Mindketten tudták, mi vár rájuk odabent, de nem
halogatták sokáig az indulást, nehogy a lány még nagyobb veszélybe
kerüljön.
Amikor beléptek a fekete kérgű fák közé, mintha egy másik világba
tértek volna, ahol elátkozott árnyak bolyongnak, akik az örökkévalóságon át
keresik a megnyugvást. Minden titokzatos neszre megtorpantak, hosszasan
füleltek, s csak miután végleg elhalkult, akkor lépkedtek tovább. Az ágak,
mint szikkadt emberi kezek meredtek felfelé, a földet fekete, bűzös avar
borította, mely nem úgy zizzent, mint más erdőkben, hanem alattomosan
sistergett, mintha bármikor szétnyílhatna, hogy elnyelje a vándort.
 A ló halkan felhorkantott.
A fiú úgy értette, mintha azt mondaná:
„Érzem a hasadék közelségét. Mindjárt meglátod a föld sebét, melyet az
idők hajnalán ejtettek, s nem gyógyult be soha. Nyálkás, bűzös oldalán éles
kövek merednek.”
Sirla nem felelt. Továbbindult némán, s nemsokára meglátta az üreg
száját, amelyről Kirguszan beszélt.
– Egyedül megyek le – mondta Sirla a lónak.
A sárkányló horkantással jelezte nemtetszését.
– Mindkettőnk erejére szükség lesz.
– Egyedül megyek – mondta ismét a fiú, s hangja nem tűrt
ellentmondást. – A rés olyan meredek, mint egy sziklahasadék. Patáid nem
tudnak megkapaszkodni a falán. Halálodat lelnéd a mélyben, s erődnek nem
vennénk többé hasznát.
Kirguszan még prüszkölt néhányat, de belátta, hogy odalenn csak gazdája
terhére lenne.
– Várj meg, gyűjtsd erődet, mert hazafelé ketten ülünk a hátadon!
Sirla búcsúzóul körülnézett, mielőtt lemászott volna az ismeretlenbe.
Tekintetével az égen húzó madarakat kereste, a fák szélben játszó
lombját, de a halott erdő üszkös karóit, riasztóan tekergő indáit látta csupán.
Gyorsan bemászott az üregbe, ahol csak halvány fény derengett. A rés
falából ezernyi kardélként meredtek az éles sziklák, melyek megszaggatták
köntösét, felsértették bőrét.
A fiút nem tántorította el sem félelem, sem fájdalom. Hajtotta valami,
maga sem tudta, mi: kíváncsiság, szerelem? Ahogy egyre lejjebb ért a föld
testébe, úgy nehezült légzése, s fáradt el két karja.
„Félek, nem lesz erőm felhozni őt – mondta magában –, s vajon igaz-e,
amit Kirguszan nyerítéséből kihallottam?” Kétségek mardosták lelkét
küldetését illetően. „Nem félek, hogy Eskam máglyáján végzem életem, de
nem tántorítanak el a föld belsejének ismeretlen borzalmai sem” – gondolta.
A derengő fény mindinkább átadta helyét a teljes sötétségnek. Sirla
tapintással próbált tájékozódni. Meg-megcsusszant a síkos köveken.
Kénbűz szivárgott orrába, amely szinte elviselhetetlenné tette a
lélegzetvételét. Könnyei elöntötték az arcát, de látását nem zavarták, hisz
amúgy is vaksötétben volt.
Lába alól kipattant egy kődarab, amelyre súlyát helyezte, s hiába kapott
fogódzó után kezével, megtántorodott, és szirtről szirtre pattanó testtel a
mélybe zuhant.
Hosszú ideig feküdt odalenn, öntudatát vesztve, amikor fájdalma
felébresztette. Tántorogva kereste egyensúlyát, lába gyengének bizonyult,
nem bírta a testét. Összecsuklott. A sziklákba kapaszkodva ismét talpra állt.
Az alagút egyik oldaljáratából vöröses fény derengett, mint a kovács
olvasztókemencéjéből. A fiú orrát izzó fém szaga csapta meg.
Egy pillanatra elöntötte lelkét a félelem. Eszébe jutottak Kirguszan
szavai.
„Dáhéká elveszett tojásából kikelt a förtelmes fattyú, akit nem állítottak
az igazság szolgálatába az égiek, hiszen a föld testében kelt életre. Nem
tudott létezéséről senki, mígnem önnön leheletével leperzselte a föld sebét
beborító erdőt, mely így vált éjfeketévé a benne hajdan élt valamennyi
állattal együtt. Szellemük vigasztalhatatlanul bolyong az elpusztult fák
között. E szörnyű tűz óta hívják az emberek Majni- vagyis Szellem-erdőnek
az elátkozott helyet, s messze elkerülik.
A szörnyeteg szaporodásra készül. Miután önmagát megtermékenyíti,
tojásait egy gyönyörű lány testébe helyezi majd, hogy belőle keljenek ki az
utódok.
Karbahot bevonta ragacsos nyálával, az alvilágba vonszolta, hogy ha
eljön az ideje, mint meleg fészekbe, méhébe helyezze bűzös tojásait. A lány
lesz az ivadékai dajkája, húsával táplálja őket első napjaikban.”
Sirla megborzongott a gondolatra. Sajgó lábával elindult a fény irányába.
Túlvilági neszek, csosszanások, sikolyok dermesztették lelkét, de
küldetésétől nem tudták eltántorítani. Minden üreget és hasadékot
megvizsgált, nem kúszott-e oda a szörny zsákmányával. Ostora nyelével
meg-megkocogtatta a rút köveket, hogy felébressze Dáhéká fattyát, de
egyelőre nem észlelte jelenlétét. Sajgó lába gátolta mozgását, mégis
igyekezett, mintha Karbah élete e néhány pillanaton múlott volna; nem
törődött teste kínjával, kúszott, mászott, hogy ne fecsérelje megfogyatkozott
idejét.
A föld mélyén izzó tűz vöröses fénye segítette Sirlát, de még így is
megtörtént, hogy egy-egy mélyedést többször átkutatott, s néhány járatot
újra átvizsgált. Emberi ereje fogytán volt. Az alvilág legyőzhetetlen
ellenfélnek bizonyult.
Sirla lassan leroskadt a verem alján, s mivel sem a szörnyet, sem a lányt
nem találta, várta a halált, bár azelőtt nem a föld alatti sötétben akart
találkozni vele.
 Ambultant hosszú, mély álmából fájó lába ébresztette fel. Körülnézett, de
a sötétben semmit sem látott. Egyelőre nem merte megérinteni a combját. A
múlt képei és a hajdani hősök történetei még mindig a képzeletében
csapongtak, amikor szemét erősen meresztve, egy parányi ezüstös fényt
pillantott meg jobb keze felől. Kinyújtotta karját, de nem érte el.
Megpróbált felállni, de a nyálkás köveken megcsúszott és visszahuppant.
Ekkor észrevett még egy fényecskét, aztán négyet-ötöt is.
– Fénybogárkák – mondta. Hangja visszhangzott az üregben:
„fénybogárkák, fénybogárkák…” Hangjától megrettenve kihunytak a
fények, majd kis idő múlva ismét felgyúltak.
Az ifjú minden erejét összeszedve talpra állt, végre elérte a parányi
állatokat.
„Az egyetlen élőlény, akivel idelenn találkoztam” – gondolta magában,
de többé nem szólalt meg, nehogy ismét megriadjanak a bogárkák és
elhalványuljanak. Tenyerébe gyűjtött jó néhányat, s így együtt, fényüket
összeadva, szinte fáklyányi világosságot nyújtottak.
Ambultan először lábához emelte a fénybogárkákat, hogy megnézze
sérülését. Levette átnedvesedett csizmáját, szabad kezével feltűrte nadrágja
szárát, mindezt halkan, nesztelenül, nehogy ismét megriassza az ezüstfény
forrásait.
Bal combján, nem sokkal a térde fölött mély sebet fedezett fel.
„Valamelyik éles kő okozhatta” – gondolta. Alaposan megvizsgálta a lábát,
és meggyőződött arról, hogy nem tört el; fájdalmát az ütés, valamint a seb
okozhatta.
Ambultan felhúzta csizmáját, szárába gondosan betűrte a nadrágját.
Magasba emelve a fénybogárkákat, megnézte, akad-e kapaszkodó, amelyen
felmászhatna. Zúgott a feje, bal lábát hasogatta a fájdalom, mégis erőt vett
magán, és kezében a pici állatkákkal, ügyetlenül, kőről kőre mászni kezdett.
Minden hirtelen mozdulatra és nagyobb zajra az állatkák megrettentek, a
sötétség burkába bújtak, aztán ismét kiárasztották ezüstös fényüket.
Ilyenkor az ifjú várt, pihenésre használta az időt, majd amikor a rovarok
félelme elpárolgott, tovább folytatta a kapaszkodást.
Örökkévalóságnak tűnt az idő, mialatt Ambultan az üregből a barlangba
érkezett. Leroskadt, zihálva kapkodta a nyirkos levegőt, majd
körülpillantott, hátha meglátja Danut, de a bogárkákon kívül egy teremtett
lelket sem látott.
 „Ki tudja, mennyi időt tölthettem odalenn?” – gondolta, és már azon
aggódott, hogy lovát széttépte valami ide vetődött vadállat, amikor néhány
lépésnyire hörgő szuszogást hallott. Olyan volt, mint a harctéren súlyos
sebet szerzett paripák haláltusájának hangja, amelyet kaparászás zaja kísért.
– Danu, te vagy az? – kiáltotta, „…te vagy az, te vagy az?” –
visszhangozták a kövek.
A ló kétségbeesetten vergődött. Ambultan a parányi ezüstös fénynél látta,
hogy lova elcsúszott, és egyik lába két szikla közé ékelődött. A lovak ilyen
esetben nem gondolják végig a menekülés útját, vad ösztöneiktől hajtva
futnának a veszedelem elől, akkor is, ha mélyebbre süllyednek
csapdájukban.
A pejkó lába feldagadt, a sziklák lehorzsolták a bőrét, a húsából
kiserkenő vér elkeveredett a köveket bevonó nyálkával.
– Jó, jó, csss! – csitította az ifjú az állatot. – Ne mozogj, Danu… ha
kapálózol, sosem szabadulsz innen! – A fénybogárkákat a falból kiálló
kődarabra helyezte, két kezével próbálta kiszabadítani a ló lábát, miközben
így beszélt hozzá: – Tudom, én vagyok a hibás, amiért bejöttünk ide. Az
ösztöneid jelezték a veszedelmet, de nem hallgattam rád. – Hangja
nyugtatólag hatott a kétségbeesett állatra. Danu szeméből még a rémület
tükröződött, de abbahagyta a vergődést.
Az ifjú hiába húzta lova lábát, az annyira feldagadt, hogy nem fért ki a
résen.
– Ki kéne mozdítanom a helyéről a sziklát – dünnyögte, de a gyengécske
fénynél nem talált semmit, amivel a követ megemelhette volna. – Maradj
nyugton, barátom – paskolta meg társa nyakát –, hozok egy rudat, és
kiszabadítalak.
Csúszkálva, botorkálva a barlang bejárata felé igyekezett, ahol az éles
fény bántotta a szemét. Tenyerét arca elé helyezve, apránként engedte
magához a napsugarakat. Talált egy jókora husángot, amely karvastagságú
és embernyi hosszúságú volt. Danu ismét vergődni kezdett, de gazdája
érkezésére megnyugodott.
Ambultan a husángot a repedt szikla alá dugta, és minden erejét
összeszedve próbálta kibillenteni a helyéről. Mocorgott a kő, de egyelőre
nem szándékozott több évezrede megszokott helyéről elmozdulni. Az ifjú
teljes súlyával a feszítőrúdra nehezedett, azonban nem járt sikerrel. Kihúzta
a rudat, majd újabb irányból helyezte a résbe, míg végre, feszítése nyomán
a kő megbillent.
 – Talpra, pejkó, nem tudom sokáig tartani! – kiáltotta, de Danu nem
mozdult, mintha most értette volna meg, hogy vergődését újabb fájdalom
kíséri. – Na, fel, fel, Danu, indulunk!
Danu felemelte fejét, alaposan szemügyre vette a követ, majd óvatosan
kihúzta lábát a résből, aztán talpra állt.
Azon nyomban visszanehezedett a kő a régi helyére. Az ifjú eldobva a
husángot, megtörölte verejtéktől csatakos homlokát. Megfogta hátasa
kantárszárát, a fénybogárkákat tenyerébe emelte, majd óvatosan elindult a
kijárat felé, ahol a nap világossága már belopakodott a barlangba, és
halványan megrajzolta a cseppköveket. Elbotorkáltak a tó tükre mellett.
– Ég áldjon benneteket, apró teremtmények! – mondta az ezüstös
rovaroknak, és egy kőre helyezte őket. – Nélkületek soha nem találtam
volna vissza a világomba. Maradjatok az örök csendben és sötétben, itt
biztonságban érzitek magatokat.
Kiléptek az aranyló napfénybe, amely valósággal megáztatta őket
langyos sugaraival. Danu ijedtében felágaskodott, s hunyorgott, míg szeme
meg nem szokta a világosságot.
Az ifjú megvizsgálta hátasa lábát.
– Szerencsénk van, pajtás – mondta. – Egy tiszta vizű patakban alaposan
kimossuk a sebeinket. Csontja nem tört egyikünknek sem, látom, nem
sántítasz, én meg a hátadon megleszek valahogy.
Miután a patakban megfürödtek, Ambultan ellátta a sebeket, a barlang
áporodott nyálkájától megszabadította a ruháit, és a nap állása alapján
tájékozódott. Tudta, merre kell folytatniuk az utat.
„A hómezőn nem tudtunk áthatolni, pedig láttam már a Kék Hegyek első
bérceit. Nyugati kerülőnkkel és a Medvék Népénél eltöltött idővel sokat
késlekedtünk” – gondolta.
– Húmaj sorvadó teste várja az orvosságot vagy a halált – mondta
hangosan. – Vajon melyik ér hozzá hamarabb?… Tán csak rajtam múlik.
Felnyergelte Danut, aki legelt, aztán ivott a patak vizéből. Ambultan
evett néhány szeletet a Medvék Népétől kapott szárított húsból, majd
nyeregbe szállt, és elindította lovát északkelet felé.
Némi ügetés után Danu vágtatni kezdett. Lovasa hagyta, hadd szaladjon
kedve szerint. Tudta, hogy a ló élete a futás, a sziklák bilincséből
szabadulva szüksége van arra, hogy megmozgassa a lábait. Érezte a pusztai
szelet, mely a száguldáskor durván csapdosta arcát, mégis jólesett neki az
áporodott, nyirkos levegő után. Ruhái nedvesen tapadtak a testére, de a
napsugarak hamar megszárították.
Ambultan az eget nézte, és azon gondolkodott, milyen hatalmas a világ
sötét mélységével, tündöklő magasságával, az ember pedig mennyire apró,
és milyen keveset ismerhet meg élete során e roppant nagyságból.
Fák mellett suhantak el, a távolban nyájat látott, ahogy a juhok egymás
árnyékába rejtették fejüket.
Az éjszakákat ezután a szabad ég alatt töltötték. Ilyenkor Ambultan
felajzotta íját, mely szerencsére nem sérült meg a barlangi kaland során, s
néhány nyilat keze ügyébe helyezett. Danut ritkán nyergelte le, hogy vész
esetén hamar elindulhassanak.
Egyhangú utazásuk során ismét megközelítették a Kék Hegyek első
emelkedőit, melyek előőrsként kúsztak a puszta síkjába.
Sirla, miután üggyel-bajjal előmászott a föld gyomrából, csalódását
félretéve más utak után kutatott, de egyelőre nem tért vissza Eskam
udvarába, nehogy a kegyetlen úr tudomást szerezzen a kudarcáról.
Kirguszan szerint a szörny a felső világba vitte zsákmányát, ahová Sirla a
Hárátá bérceire felmászva juthat el csupán.
A fiú csalódással teli lélekkel roskadt le. Arcát tenyerébe temetve,
borongós gondolatai közé merült, és semmi reményt nem látott arra, hogy
küldetését sikerre vigye.
– A Hárátára nem juthat élő ember… ősünk, Jima eljátszotta az istenek
kegyét. A felső világ elérhetetlen a halandók számára, őrzését
megerősítették, nehogy gyarló lélek a haoma közelébe férjen, és
halhatatlanságot szerezzen magának.
– Minket nem a haoma érdekel. A virágaitól tarka bércét meg se
közelítjük – nyerítette Kirguszan. – Feljebb megyünk, a felsőbb szirtekre,
Dáhéká rejtekének közelében talált menedéket fattya, s oda hurcolta
áldozatát.
– Félek, az út annyi nehézséggel van tele, amit én, Sirla, a gyermek, a
csikósok legkisebbike le nem küzdhetek, s oly hosszú ideig tart küldetésem,
hogy mire a felső világba érek, a szörny utódai felemésztik Karbah testét.
– Fiú, te hős vagy, bármilyen apró is termeted. A hősök nem rettennek
meg az időtől, sem a rájuk váró nehézségektől. Vesd a veszélyek közé
magad, s jutalmad a szerelem…
– …vagy a halál lesz – vágott Kirguszan szavába Sirla.
 – Kundjen vagy. Érted az állatok nyelvét, s ők értik gondolataid. Nyerd
meg magadnak az erdei ragadozókat, akik a szárazföld vadjait uralják, a
madarakat, akik az ég rétegeit pásztázzák, a halakat, akik a csend világában,
a víz alatt élnek, s nem kell felszínre jönniük azért, hogy levegőt vegyenek.
Ha magad mellé állítod őket, szövetségesként neked adják erejüket s
képességeiket, és nincs az a gonosz, amely utadba állhat.
– Hívjam össze a föld valamennyi állatát? – kérdezte kedvetlenül a fiú.
– Énekedre, amelyet jól ismernek, közeledbe jönnek néhányan, akiken
valaha te is segítettél, s válassz ki közülük egyet-egyet! – felelt Kirguszan.
Sirla emlékezett arra, amikor apróbb gyermek korában sebesült állatokat
gyógyítgatott, s miután felépültek, visszaengedte őket otthonukba.
– Megértem beszédüket, de vajon ők is az enyémet?… Hogyan
segíthetne rajtam egy hal vagy bármiféle állat, ha az égiek letaszítanak a
Hárátá szirtjeiről? – mardosták a kétségek Sirla lelkét.
– Énekelj, kundjen, a többit meglátod azután!
A fiú még egy ideig küzdött hitetlenségével s bánatával, majd szomorú
dalra fakadt, mely szétáradt mindenütt, mint az új tavasz illata, amely
reménységgel tölti el a csüggedőket.
A dal a pusztáról szólt, ahol a ménes a folyóhoz tér a nyári melegben, az
otthonról, ahol a mindig úton lévő hőst várja szerelme, aki
vigasztalhatatlanul sír, míg kedvese haza nem ér.
Az ének nyomán az erdőből elősomfordált egy soványka róka, leült a fiú
közelében, füleit kíváncsian hegyezte. Ezután nem sokkal zöld fejű réce
szállt le a folyóparti kövekre, s szárnyát meg-megbillentve, tollait csőrével
gondosan elrendezve Sirla énekére figyelt, majd a zöldeskék hullámok
közül ezüstös halacska dugta ki fejét, kerek szemével az éneklő fiút nézte
meredten.
Sirla elhallgatott, és Kirguszan fülébe súgta:
– A csenevész róka, a zöld fejű réce és a meredt tekintetű hal juttatnak el
oda, hová nem érhet el halandó ember?
Kirguszan felnyerített.
– Fiú, te tudod a legjobban, hogy nem az mutatja a valódi értéket, amit
két szemeddel látsz. Ezt az igazságot egy kundjennek tudnia kell.
Sirla elszégyellte magát.
– Énekedre eljöttünk hozzád, akiken hajdanán segítettél – szólalt meg a
róka. – Törött lábbal feküdtem az erdő moháin, az emberek csapdája tett
nyomorékká. A vadászok le akarták nyúzni a bundám, hogy süvegük
peremét díszítsék vele.
A fiú elmosolyodott.
– Jól emlékszem, róka. Azt mondtam az embereknek, hogy hagyják ezt a
soványka állatot, hisz oly kevéske prémet hord magán, mely egy fél süvegre
is kevés lenne.
– Ezután halk beszéddel enyhítetted rettegésem, majd otthonodba vittél,
és apád haragja ellenére meggyógyítottad a lábam. Lásd, azóta sem lettem
hatalmassá, de megtaláltam a párom, és sok gyönyörű kölyköm született.
Eljöttem énekedre, hogy ravaszságommal segítselek, ha úgy kívánod!
A réce abbahagyta a tollászkodást.
– Engem szárnyaszegetten emeltél föl a nádas szélén, amikor a zord
vadászok léptei közeledtek. Elrejtettél az emberek elől, akik társaim tollait
leforrázták, és gyenge húsukat szétmarcangolták.
– Sokáig ott totyogtál otthonunkban, tenyeremből etted a magokat,
amiket hoztam neked. Eleinte hű kutyánk zsákmányának tekintett, de
megértette, hogy hozzám tartozol, és azt is megengedte, hogy hátára
röppenve próbálgasd gyógyuló szárnyadat – emlékezett vissza Sirla.
A hal heves uszonycsapásokkal irányította magára a fiú figyelmét.
Hangja olyan volt, mint a sóhajtás, alig hallható:
– A bőrünk kiszárad a parton, és megfulladunk a te világodban. Az
emberek tudják ezt, mégis kifognak, partra dobnak, hogy kínok közt
vergődjünk, míg éhségüket húsunkkal csillapítják. Te, amikor a halászok
nem figyeltek, visszadobtál a folyóba, hogy térjek haza társaimhoz a
mélybe, ahová nem hatol el a zaj s a vakító napfény. Eljöttem hát, hogy a
halak erejét felajánljam neked, ha már a sajátod kevésnek bizonyul
feladatod végrehajtásához – súgta végül, s egy pikkelyt lökött a partra Sirla
lába elé. – Tedd el pikkelyem, és roppantsd meg, ha szükségét érzed, a
vizek minden állata a segítségedre lesz!
A réce nagy tollászkodásában egy szárnytollat szakított ki csőrével, és a
fiúnak adta.
– Fogd a tollat, Sirla, s ha jönnöm kell, emeld a levegőbe, az ég madarai
szintén melléd állnak!
Végül a sovány róka tépett ki bundájából egy csipetnyi vörös szőrt.
– Ha megfújod e szőrcsomót, az erdő állatait riasztod. Én melletted
leszek ravaszságommal.
 Sirla megköszönte az állatok együttérzését, s hitetlenkedve tette el a tőlük
kapott ajándékot.
Úgy érezte, küldetése túl hatalmas ahhoz, hogy sikerre vigye, s az állatok
ereje sem elég, hogy a szörnyet elpusztítsa.
Miután segítői eltávoztak, nyeregbe szállt, majd búsan indította el
Kirguszant, hogy a Hárátá emelkedői felé vegye útját.
Hosszú, viszontagságos út után jutottak el a Szent Hegy lábához, ahol a
kaptatók egyre meredekebbé váltak. Kirguszan nem bírta az emelkedőt,
meg-megállt, szőrén patakokban folyt a verejték.
Sirla leszállt róla, s gyalog bandukolt mellette, hogy haladását
megkönnyítse.
– Érzem, hogy közel van a szörny, nem oly régen kúszott erre, állati
ösztönöm jelzi a veszélyt. Figyeljünk, nehogy lesből támadjon ránk! –
nyerített a ló.
A fiú körülnézett, a szörnynek nyomát sem látta, de tekintete az alattuk
elterülő pusztaságra tévedt. Szinte szédült a magasságtól, ezért gyorsan
visszafordult, nehogy visszaessen.
– Emberi elme számára felfoghatatlan magasságban vagyunk – mondta
Sirla a lónak.
– Soha ne nézz le, mert minden odavész, amit megszereztél! –
figyelmeztette Kirguszan. – Ne feledd, amit most mondok: ha fenn vagy,
légy fenn, ha lenn, akkor lenn! Amelyik világban jársz éppen, annak a
törvényeit kell megtartanod, s nem szabad a másikba vágyakoznod!
Kis idő múlva érezték Dáhéká fattyának orrfacsaró bűzét, s megcsusszant
a lábuk a testéről lefolyt ragadós nyálkán. Sirla elengedte Kirguszant, s
kezében apjától kapott rozsdás kardjával, óvatos, megfontolt léptekkel
kutatta ellenfele nyomát.
Egy mohával borított szirt árnyékában rábukkant Karbahra, aki kábán,
ragacsos anyagba ágyazva feküdt, üres tekintete az értelem semmi jelét nem
mutatta.
A fiú furcsállotta, hogy ily könnyen rábukkant a lányra. Elkezdte
letisztogatni testéről a nyálkát, amely alaposan beborította.
– Ébredj, Karbah! – suttogta a fülébe. – Eljöttem érted, s elhoztam
sárkánylovadat, hogy mindkettőnket messzire repítsen.
A lány alig láthatóan lélegzett, de úgy tűnt, a fiú egyetlen szavát sem érti,
és képtelen bármiféle mozdulatra.
 Kirguszan riadt nyerítése sem térítette észhez Karbahot. A fiú óvatosan
leengedte a béna testet a fűre, majd kardját magához vette, és a ló
hangjának irányába szaladt.
– Ott fekszik a szörny, nézd! – ágaskodott a ló, szeme villogott a
rémülettől.
Sirla megszorította kardja markolatát, fegyvere pengéjét menten a kígyó
testébe döfte volna, de még sosem látott efféle szerzetet, nem tudta, a
halálos döfést mely testrészen adhatná meg neki.
Közelebb ment, maga előtt tartva a kard rozsdás hegyét.
„Egy parányi darabját látom, de még az is nagyobb, mint Eskam úr
sátorpalotája – gondolta magában. – Ha felgerjed ellenem haragja, ódon
kardommal vajon elpusztíthatom?”
Amikor a kígyót szemügyre vette teljes nagyságában, a rémület kis híján
erőt vett rajta, de úgy látta, a szörny megdöglött vagy legalábbis beteg, mert
nem mozdul, s közeledtére nem lendül támadásba.
„Nem kígyó ez – mondta magában Sirla –, lábai nőttek, de termetéhez
mérten kicsik, nem hinném, hogy e roppant nagy testet segítenék a
haladásban. Miféle lény Dáhéká fattya, aki az égiek tudtán kívül, az
árnyékban nőtt meg ekkorára?”
Végigjárta a hatalmas, elnyúlt testet a farka hegyétől a fejéig, fegyverével
néhányszor megbökte sikamlós hüllőbőrét, de ellenfele nem mozdult.
„Tán emészti előző zsákmányát? – gondolta. – A kígyók olyankor
ernyedten fekszenek, s akár egy holdfordulatig is eltart, mire ismét útra
kelnek.”
Amikor alaposabban szemügyre vette a fejét, látta kocsonyás, zöld
szemét, mintha esdeklőn nézne rá, nyitott száját, melyből előmeredtek
gyilkos csontfogai, és kilógott repedezett, kiszáradt nyelve.
A szörny zihálva lélegzett. Sirla megállapította, hogy beteg, de arra is
rájött hamar, milyen nyavalya kínozza az előtte heverőt. A föld testének
hűvös, nyirkos üregében lapult időtlen idők óta, bőrét nem érte a nap fénye,
de amint előjött, és gyors haladással a Szent Hegyek felé kúszott
áldozatával, a szabad szél s a napsugarak kiszárították.
– Nem bírod e fenti világot? – kérdezte a fiú hangosan, s őszintén
megesett a szíve ellenfelén.
Víz után kutatott. Nem messze rábukkant egy sebes sodrású hegyi
patakra, és a lova nyergéről levett bőrtömlővel vizet merített belőle.
 – Ne tedd, kundjen! – nyerített visítva Kirguszan. – Ő nem egy az állatok
közül, akit szorult helyzetéből ki kell mentened. Nem hálálja meg
barátsággal jótetted, gyilkosod lesz, meglátod!
A fiú nem törődött a ló figyelmeztető nyerítésével, hordta, hordta a vizet
a hüllő kiszáradt bőrére, majd a torkába is beöntött néhány tömlőnyit. Nem
gondolt tette következményére, mozdulatait a szánalom vezérelte.
Amikor utoljára merített a csobogó kristályos vízből, s a tömlőt fáradtan
cipelte a szörny szájához, ellenfelének hűlt helyét találta, de nem látta az
ernyedt Karbahot sem.
– Mi történt, Kirguszan? – kérdezte, miközben földhöz vágta a teli
tömlőt. A víz pillanatok alatt elszivárgott a talaj pórusain át. – Mit láttál,
hová tűnt ez az átkozott?
– Figyelmeztettelek, kicsi Sirla, hogy ne szánd meg Karbah elrablóját!
Mindannyiunk vesztét okoztad szánalmaddal. Miután ismét erőre kapott
Dáhéká fattya, karmos mancsával megragadta a lányt, majd elkúszott a
magasabb bércek irányába.
– Ha nem talál vizet, ismét bajba kerül – mondta a fiú –, akkor nem
szánalmam veszem elő, hanem apámtól kapott kardomat. Kihasználom a
szörny gyengeségét, s pengémmel felhasítom oldalát.
– A Hárátán nem szárad ki többé, ereje megszázszorozódik, kevés az
esélyed, hogy elpusztítsd.
A fiú komor gondolataival viaskodva felszedelőzködött, szótlanul
nyeregbe szállt, s a Szent Hegy ég felé törő bérceit megcélozva, elindította
hátasát.
Kirguszan sebesen szedte a lábait, hogy mielőbb felérjenek oda, ahová
csak a kundjenek juthatnak el a földiek közül, ahol minden könnyű,
csillogó, s ahol megáll az idő. Szinte repült a sárkányló, kezdetben még
élvezte is a száguldást, de ahogy telt az idő, s a szörnynek csupán nyálkás
nyomát lelték, apránként elpárolgott ereje, és reményét vesztette.
– Szedd össze magad, sárkányló, a ménes legjobbika – biztatta hátasát a
fiú –, ő sem bírja örökké a kúszást, meg kell pihennie valahol!
Kirguszan lihegve nyerített, hangja erőtlen volt, mint egy öreg, kehes lóé:
– A Hárátá bércei nem az én lábamnak valók. A puszta síkján nőttem fel,
nem hegyek között. Néha pihennem kell, hogy levegőhöz jussak, s ne
roskadjak össze a fáradtságtól. Szerezz új hátast, nálam jóval sebesebbet, én
hátráltatlak csupán.
 – Ne nyeríts, Kirguszan, ezzel is pazarlod erődet! Nézd, amott egy
árnyas liget, átkutatjuk, hátha a fák menedékében rejtőzik ellenfelünk.
A nyálkás nyomok valóban a ligetbe vezettek, amelyet Sirla lováról
leszállva, nesztelen léptekkel közelített meg. Minden lépésnél óvatosan
helyezte a fűre talpát, nehogy egy aprócska ág reccsenése elárulja
közeledtét.
A fák sűrűjében nem bukkant a hüllőre, az egyik bokor tövében azonban
megpillantotta Karbah ruhájának aranyos szegélyét, de nagy örömére
nemcsak a ruhát lelte meg, hanem magát a lányt is. A szörny gondosan
elrejtette, mialatt élelemért indult.
A fiú boldogan emelte fel Karbah testét, s próbálta magához téríteni szép
szóval, simogatással, de a lány tekintete továbbra is a semmibe meredt.
– Karbah, nézd, eljöttem érted Kirguszannal. Elviszlek, visszaadlak
épségben apádnak, hogy újra gondtalan életet élhess.
Nekifogott, hogy letépkedje a lány testét gúzsba kötő kocsonyás anyagot,
amellyel a szörny vonta be foglyul ejtésekor.
Ahogy a nyálkát lehámozta Karbahról, úgy tért vissza a szín a lány
arcába, tekintete értelmet tükrözött. Megmozdította kezét, majd mélyet
sóhajtott, végül szóra nyitotta sápadt ajkait:
– Sirla, a csikós… aki megtanított a sárkánylóval bánni… – lassan
forgott a nyelve, nehezen találta szavait. – Álmodom?
A fiú nevetett.
– Itt minden olyan, mint egy kusza álomban, de sajnos a valóságban
vagyunk, amely néha kegyetlenül bánik velünk.
Karbah nyelve megoldódott, hangja úgy csengett, mint azelőtt.
– Számtalanszor álmodtam kacagásodról… de én, én egy csikós vagyok
csupán. Apád karóba húzatna, ha belelátna gondolataimba.
– Hatalma s gazdasága mérhetetlen, de gondolataidat nem uralja.
Sirla elmondta apránként, mi történt, hisz Karbah semmire sem
emlékezett.
– Utolsó képem minderről az, hogy szolgáimat magukra hagyva,
Kirguszant hajtom a Majni-erdő felé – mondta sápadtan a lány.
– Hallom, nyerít a sárkányló… indulnunk kell… A szörny nemsokára
visszatér, miután csillapította éhét, s egy patakban megnedvesítette bőrét.
Kiléptek a fák közül, hogy nyeregbe szálljanak, de a következő
pillanatban a hüllő fekete árnyként csapódott közéjük. Hatalmas robajjal
törte ezerfelé a sziklákat, amelyek süvítve szálltak, s kis híján véresre
sebezte testüket.
Kirguszan felágaskodott, a szörny bűzös bőrébe vájta fogait, de ellenfele
egyetlen mozdulattal messzire röpítette, majd a fiú felé csúszott, s kitátotta
förtelmes száját. Fogain még ott rengtek az imént felfalt állat húsának
foszlányai.
Sirla hátrált, reszkető kézzel húzta elő kardját övéből. Felemelte, de nem
tudta használni, mert a hüllő nyelvével villámgyorsan körbetekerte a
fegyvert, s mint gyenge fűszálat, fogai közt péppé morzsolta.
– Fuss, Sirla, fuss, drága csikósom! – kiáltott a lány kétségbeesetten.
A hüllő megemelte fejét, majd a földhöz csapva, hatalmas repedéseket
hasított a talajon. A hasadások a fiú felé szaladtak, aki kis híján beléjük
csúszott, de gyorsan arrébb gurult. A hüllő Sirla fölé magasodott, sötét
árnyékba borította a fiú testét, száját kitátotta, gyilkos nyelvével felé kapott.
Sirla tenyerével eltakarta az arcát, hogy ha már harcolni nem tud, ne lássa
e borzalmas nyelvet s fogakat.
Csend lett.
A fiú azt gondolta, a halál csendje. Óvatosan elvette szeme elől a kezét,
hogy a másik világban körülnézzen, de látta, hogy ott van, ahol az imént,
csupán a szörny tűnt el.
„Képzeltem tán?” – gondolta. De látta a dulakodás nyomait: a
repedéseket, a pozdorjává zúzott sziklákat, Karbahot azonban sehol sem
találta.
Kirguszan érkezett bicegve.
– Másodszor találkozom vele… mindkét esetben alaposan
helybenhagyott – nyerített a ló. – Karbahot ismét felkapta és magával
hurcolta, de neked, fiú, iszonyú nagy szerencséd van. Föléd magasodott,
eltátotta a pofáját. Egészben lenyelhetett volna, de nem tette. Megfordult, és
a lányhoz kúszva távozott vele.
Sirla csüggedve bámulta a szörny nyálkacsíkját.
– Nincs ellene esélyünk. A kardomat, mint zsenge fűszálat, úgy falta fel,
s pusztán feje csapásával irdatlan sziklákat tört porrá.
– Hálából kímélte meg életed, amiért tömlődben vizet hordtál a szájába s
kiszáradt bőrére – mondta a ló.
– Ismeri a hálát a gyilkos hüllő? Azt gondoltam, csupán vérontásra
képes. – Miközben ezt mondta, az összetört sziklákat nézte. – Vérontás,
vér… – suttogta. – Nézd csak, Kirguszan, véresek a kövek körülöttem! –
Sebtében végigtapogatta testét. – Nincs rajtam seb, s Karbah messzebb volt
innen. Ez az ő vére… a szörnyé.
– A sziklaszilánkok felsértették a bőrét – nyerítette a ló.
– Látod, testvérem, ő is sebezhető! – kiáltotta boldogan Sirla.
– Sebezhető, de mi nem vagyunk képesek rá, hogy megsebezzük.
– A kövek felsértik a bőrét… Tudom már, mit teszek – mondta a fiú, és
Kirguszan nyergébe pattanva elindult a nyálkacsík mentén.
– Hol érjük be? – horkantott kedvetlenül a ló.
– Találkozásunk előtt evett valamit. Meg kell állnia, hogy a hüllők
szokása szerint megeméssze táplálékát. Úgy gondolom, menedéket keres.
Étlen-szomjan baktattak felfelé a Szent Hegy oldalán, testük kínozta a
fáradtság, de új remény erősítette lelküket.
Ahogy Sirla gondolta, a szörny valóban megpihent, hogy gyomra
tartalmát megeméssze, a lányt pedig kocsonyás nyálával egy fatörzshöz
ragasztotta.
A fiú csendre intette Karbahot, aki örömében kis híján elkiáltotta magát.
Sirla késével elvágta a ragacsot, majd a lányt sebtében Kirguszan nyergébe
segítette.
– Nem harcolunk? – nyerített a ló.
– Én nem azért jöttem, hogy szörnyet öljek, csupán egy lány életéért
küzdök – súgta fülébe a fiú.
Vágtában indultak lefelé az imént végigjárt ösvényen, de nem jutottak
messzire, mert a hüllőt hamar felébresztették ösztönei, s szélviharként
süvített a menekülők után.
Csakhamar beérte őket. A lovat felborítva, Sirlát gyilkos szájába kapta,
felemelte, majd a levegőben megpörgetve a földhöz csapta, hogy menten
elájult. A fenevad a lovat egy fának lökte, amelynek alsó ága végighasította
a hátas nyakát. Ezután apró, karmos mancsával felemelte Karbahot, hogy
ismét távozzon vele, de a fiú magához térve ájultából, egy kővel megdobta
a hüllő friss sebét. A fájdalomtól megrezzent a szörny hatalmas teste, s a
lányt lassan a földre engedte, majd Sirla felé fordította pofáját. Nyelvét
kiöltve, megfontoltan, ragadozó módjára kúszott kiszemelt áldozata
irányába, miközben tekintetével megbénította a másik akaratát.
Szájába kapta a fiú derekát, s mint dühös ember a süvegét, úgy vágta a
sziklafalhoz.
Sirla érezte, hogy olyan fájdalom hasít belé, amelyhez hasonlót még
sosem érzett, ezután hiába próbálta mozdítani testét, képtelen volt rá,
mintha elveszítette volna a végtagok feletti uralmát. Fuldokló köhögés tört
rá, mely vért hozott fel megroppant tüdejéből. Homályosan látta, amint a
hüllő magával ragadja a lányt, majd a lovat pillantotta meg, amint felé
vonszolja magát. Ezután sötét vette körül.
A ló kétségbeesetten bökdöste orrával a fiút, aztán érezte, amint az élet
melege elpárolog nyitott száján át. Nyerített vigasztalhatatlanul, hangja
megrengette a Hárátá bérceit, melynek magasabb szirtjein az istenek élnek.
Miután bánatát kellőképpen kifejezte, lefeküdt Sirla mellé, nagy
igyekezettel hátára segítette halott lovasát, s elindult vele lehorgasztott
fejjel, még maga sem tudta, merre. Céltalanul bolyongott jó ideig. Nem
tudta, kövesse-e a szörnyet, s haljon meg ő is a Karbahért folytatott
harcban, vagy vágtasson haza a pusztába, hogy a méneshez érve átadja
kedves halottját Dihkánnak.
Ahogy bizonytalanságától hajtva föl-alá baktatott, egy kicsi kígyócskát
látott, amint sebesen kúszik a fűben, s szájában virágot szorongat.
– Megfialt a hüllő, s egyik utódja már fürgén szalad? – nyerített
Kirguszan, majd patája haragos toppantásával megállította az apró állatot.
Gondolta, bosszút áll a szörny porontyán Sirla szörnyű haláláért. – Most
meghalsz, világ szégyenének ivadéka!
– A hatalmas hüllőnek, aki egy leányt ragadott magával, én nem vagyok
ivadéka – sziszegte a kígyó. – A Szent Hegyen jártam, s egy titokzatos
fennsíkon az élet virágjából szakajtottam, hogy halott gyermekemet életre
kelthessem.
A ló lelkesen nyerített, szemében a remény fénye csillant.
– E piciny virág hordozza az erőt, amellyel fiadat életre keltheted?
– Még a legkisebb szirma is elegendő volna, hogy ismét visszahozzam
közénk.
– Kérlek, kicsi kígyó, adj a virágból nekem – horkantott a ló – hisz látod,
a hátamon hordom halott lovasom, akit a szörny pusztított el roppant
erejével!
A kígyó némi gondolkodás után megfelezte a virágot, a maradékkal
továbbsiklott, hogy gyermekét meggyógyítsa.
Kirguszan egy ideig hitetlenkedve nézte a fűszálak közt heverő,
alvadtvér-színű szirmokat, majd ajkaival felcsippentette. Leheveredett,
lovasát óvatosan a földre hengerítette, majd a szirmokat élettelen testére
szórta.
Várt.
 A fiú mozdulatlanul hevert, testén a sötétvörös szirmokkal.
Lágy szellő kerekedett, a csodaszert felkapta, megpörgette, de nem fújta
el, csupán a szemére és nyitott szájába emelte.
Sirla megmozdította szemhéját, majd egyik kézfeje rándult meg
láthatóan, végül felült. A szellő ismét felkapta a leszóródó szirmokat, és
elfújta valamerre.
– Mi történt? – kérdezte rekedtes hangon. – Nem emlékszem semmire.
– Meghaltál, fiú – nyerített a ló.
Sirla hitetlenül rázta fejét.
– Nem láttam a halált, s lelkem nem járt sehol.
– Hamar visszahoztam lelked, nem jutott messzire testedtől, amelyet
most nem kímélt meg ellenfeled.
– Karbah?…
– Ismét elvitte magával.
– Követjük – vágta rá Sirla elszántan.
– Fiú, a szörny háromszor sebezett meg engem, téged egyszer
megkímélt, de másodjára, mint egy rongyot, a földhöz vágott. Mi esélyünk
lehet ellene? – nyerítette a ló. – Én nem bírom tovább az örökös futást, és
nincs bátorságom ismét a hüllő elé állni.
– Te sárkányló vagy, kundjenerővel bírsz! – kiáltotta Sirla. – Nem
adhatod fel harcunkat ily könnyedén!
– Mennék, Sirla, de hátráltatnálak csupán. Testem merő véres seb,
lábaim csetlenek-botlanak. Szerezz magadnak új hátast a Hárátá hegyi
legelőin élő árnylovak közül, melyek gyorsasága a szélvészét is felülmúlja!
– Együtt indultunk, együtt térünk haza vagy a holtak honába.
– Megvárlak itt, megpihenek kissé, visszaszerzem erőm, miközben a dús
füvet legelgetem. Mikor győztesen visszatérsz Karbahhal, a hátamon
viszlek mindkettőtöket Eskam úr elé. Érts meg, fiú, az égiektől kapott
képességeim kevésnek bizonyultak. Ha győzni akarsz, szerzel egy árnylovat
magadnak. Valamivel magasabban élnek, hol eltűnnek, hol megkerülnek,
közülük válaszd ki a leggyorsabbat, a fáradtságot nem ismerőt.
Sirla gondolkodóba esett, fejét vakarta, tekintete a távolba révedt.
– Nincs időm vitázni – mondta ki végül. – Ha kell, hát árnylovat kerítek
magamnak, s így szerzem vissza Karbahot a hüllő kezéből. Várj rám, hű
Kirguszan, a te nyergedben akarom a lányt apjához visszavinni!
A ló már tépkedte is a nedvdús füvet, Sirla gyalog baktatott tovább egy
felfelé vezető ösvényen.
 Az árnyménesre egy vénasszony vigyázott, aki nem nyert bebocsátást a
Baktavába, élőhalottként tengette napjait, s várta, hogy érkezzen valaki,
akin gonosz vágyait betöltheti. Felfogadta Sirlát csikósnak, de meghagyta
neki, hogy az árnylovakból ne hiányozzon egy sem.
A fiú tudta, hogy lehetetlen teljesíteni a feladatot, hisz az árnyak hol
eltűnnek, hol megkerülnek, halandó ember nem képes nyomukra bukkanni,
mégis elfogadta a megbízást.
– Munkám jutalmaként, ha lejár szolgálatom, mit kapok? – kérdezte
Sirla a vénasszonyt.
– Mit kívánsz, földi ember? – kérdezte a másik ravaszul.
– A leggyorsabb árnylovat kérem, amelyen küldetésem teljesíthetem –
felelt a fiú.
Megbízója rábólintott, s így megállapodtak a munkát és a fizetséget
illetően.
Sirla döbbenten nézte a lovak gyorsaságát. „Nincs az élők földjén
hozzájuk fogható” – gondolta magában, s énekelt nekik, hogy hangját
mihamarabb megszokják.
A jószágok áttetsző árnytestükkel, forogva, kavarogva, egymást
kerülgetve legeltek; de nem a fennsíkon növő dús, zöld füvet ették, hanem a
levegőből haraptak egy-egy falásnyit, s azt ropogtatták jóízűen, majd
tovább süvítettek, száguldoztak, hogy Sirla nem győzte követni őket
tekintetével. Amikor a lovak messzebb kerültek tőle, dalra fakadt, s hangja
nyomán az állatok hamar visszatértek, majd körbevették az éneklőt, mint
méhek az illatozó virágot.
A fiú kacagott ilyenkor.
– Gyertek, villámgyors paripák, hangom biztonságot ad nektek,
körülöttem nem érhet benneteket semmi veszedelem!
Ahogy múlt az idő, délutáni hűvös szellő kerekedett, mely felkapta a
csikós dalának szárnyaló dallamát, s messzire repítette. A lovak nem
hallották az elfújt hangfoszlányokat, így mind távolabb merészkedtek
őrzőjüktől.
A fiú kétségbeesetten kutatta az elbitangolt jószágokat, akik
árnypatáikkal nem hagytak nyomot sehol. Kereste őket a titokzatosan súgó-
búgó fák között, a hegyi tisztásokon, de még csak halk horkantásukat sem
hallotta.
– Ha nem teljesítem feladatom, nem kapom meg a száguldó paripát –
mormolta maga elé Sirla. – Sosem érem utol a hüllőt, hogy kiszabadítsam
Karbahot.
Gondolatai komoran kavarogtak, amikor eszébe jutottak az állatok, akik
segítségüket ajánlották neki.
Elővette a rókától kapott szőrcsomócskát, majd ráfújt.
A soványka róka hamarosan megérkezett, s várta Sirla parancsát.
– Mondd, kundjen, mit kell tennem! – szólt a csenevész állatka,
miközben leült hátsó lábaira, s mellső mancsával a fiú felé mutatott.
– Kérlek, testvérem, teljesítsd ígéreted! Eltűntek a rám bízott árnylovak.
A titkos sűrű felé bóklásztak, melyet egymagam képtelen vagyok átkutatni,
hangom sem jut el hozzájuk, hogy csábítására hazataláljanak.
– Ne aggódj, fiú – mondta a róka –, a sűrűt könnyűszerrel átkutatom, a
rád bízott árnylovakat visszahajtom hozzád! – Miután kimondta e szavakat,
azonnal eltűnt az erdő sötétjében, még egy ág vagy levél se rezzent meg
utána.
A ménes hamar megérkezett, a róka teljesítette ígéretét.
A fiú örömmel látta, hogy valamennyi jószág visszatért, nem veszett el
közülük egy sem.
Másnap hasonlóképpen járt, hangját elfújta a szellő, s a rábízott állatok
nyerítését is elnyomta az egyre erősödő szél.
Másodszor a tollat emelte a levegőbe a fiú, mire a zöld fejű réce
jelentkezett, hogy a kundjent szorult helyzetéből kisegítse.
– A szélben tűntek el a lovak – mondta a fiú második segítőjének –, a
magam erejéből nem tudom előkeríteni őket.
– Egy cseppet se aggódj, mert a levegőben bármelyik elveszett lelket
megtalálom s visszaterelem, ha kell.
Surrogó szárnycsapásokkal tűnt el a réce, s csakhamar a ménessel tért
vissza a fiúhoz, aki azonnal megszámolta az állatokat, s látta, hogy nem
hiányzik közülük egy sem.
Harmadszor egy hegyi patak alattomos csobogása rejtette el a fiú hangját
a lovak elől, aki a pikkellyel harmadik segítőjét, a halacskát hívta, s a
ménes ismét hamar megkerült.
A Hárátán egészen másként telik az idő, mint odalent a földön, ezért a
három nap elteltével Sirla a vénasszony elé állt, hogy kérje a szolgálatért
járó kialkudott bért, de a bolyongó lélek nem akarta útjára bocsátani
csikósát.
– Nem mehetsz még, földi ember – mondta a vénasszony.
 – Mennem kell, hogy megmentsek valakit a biztos haláltól – felelt
határozottan a fiú. – Add ki a bérem, asszony, nem késlekedhetek!
A bolyongó lélek még megpróbálta gonosz erejével visszatartani Sirlát,
de a fiúról lepergett valamennyi átka s varázslata, így nem tudott kárt tenni
benne. Sirla elkapott egyet az árnylovak közül, felpattant rá, s zengő
hangjával irányítva hátasát, elvágtatott, maga mögött hagyva a ménest és a
meglepetten ácsorgó vénasszonyt.
A gondolat sebességével száguldottak, hamar utolérték a szörnyet, aki
éppen egy szürke sziklapárkányra kúszott Karbahhal a karmai között.
Az árnyló, mint a nyíl, úgy csapódott a szörny testének. Sirla késével
megsebezte ellenfele bőrét, de az apró fegyver éle azonnal kicsorbult. A fiú
megpróbálta kiragadni a lányt a hüllő mancsából, de az nem engedte, s
gyilkos fogaival támadója felé kapott. A dulakodásban a szörny elejtette a
lányt, aki a fűre hengeredett.
A hüllő szokásához híven roppant fejével, koponyája súlyával próbálta
szétzúzni ellenfele parányi testét. Repedtek, törtek a kövek. Sirla igyekezett
elugrani a gyilkos csapások elől, de mindinkább veszített erejéből, lába
egyre nehezebben engedelmeskedett akaratának. Úgy érezte, hamarosan
elérkezik a végső csapás, amely csontját s húsát apró darabokra töri, de
ekkor tekintete egy éles kőtaréjra tévedt, mely a szétmorzsolt sziklák
nyomán magányosan meredt ki a földből. Sirla mélyen a szörny szemébe
nézett, s úgy tett, mintha megadná magát. Szorosan átkarolta az éles követ,
s várt. Nem késlekedett soká a hüllő pörölycsapása, de mielőtt hatalmas
fejével Sirlát szétlapíthatta volna, a fiú, mint egy fürge egérke, elsurrant a
kőtaréj mellől.
A szörny feje fülsiketítő reccsenéssel nyársalódott fel az éles sziklán;
fájdalmában vergődött jó ideig, farokcsapásaival iszonyatos pusztítást
végzett, de Sirlában már nem tehetett kárt, ugyanis a fiú megragadta az
elalélt lányt, majd az árnyló hátán a gondolatnál is sebesebben távozott, és
meg sem állt a parányi legelőig, ahol Kirguszant magára hagyta.
Hű hátasát épségben találta, a lányt óvatosan a fűre fektette, majd szélnek
eresztette az árnylovat:
– Eredj, jó paripa, társaid már várnak! Az égiek áldása kísérjen
szolgálatodért!
– Örvendek győzelmednek, kundjen, de tudom, hogy az otthonunk még
messze van, az út pedig ezernyi veszedelmet tartogathat – nyerített
Kirguszan.
 – Ha Karbah magához tér, azon nyomban hátadra pattanunk, és meg sem
állunk Eskam úr birtokáig.
Gyengéd mozdulatokkal ébresztgette a lányt, de amikor látta, hogy nem
tér magához, énekével igyekezett lelket lehelni belé.
A dal zengő áradása némiképp megbizsergette Karbah lelkét, mire
apránként visszatért testébe az élet.
– Ismét elrabolta lelkem a szörny? – kérdezte botladozó nyelvvel.
A fiú bólintott.
– Ezúttal utoljára… Saját fejét verte szét egy éles sziklakövön, s talán
amióta elvágtattunk, végképp elhagyta az élők földjét.
Karbah gondolataiba merült, tekintete a jövőt kutatta.
– Senki, de senki nem vállalt volna értem ennyi veszedelmet – mondta
végül. – Az idegen hercegek az első bérctől visszafordultak volna… Miért
mentettél meg, csikós?
– Ha egyszerű lány volnál, s a ménes közelében élnél, azt mondanám,
azért, mert életem legboldogabb napjai voltak, mikor Kirguszant nyerged
alá tanítottam. Minden pillanatban a közeledben jártam, tudtam, csupán
néhány lépésnyire vagy tőlem, még ha nem is látlak. Amikor befejeztem a
munkám, és otthagytam apád sátorpalotáját, úgy éreztem, a legféltettebb
kincsem veszítem el.
– Mikor elmentél, napjaim üresen kongó, értelem nélküli idővé váltak. A
sárkánylóban sem leltem igazán örömöm, s hogy fojtó érzéseim elűzzem,
azért mentem vesztemre a Majni-erdő borzalomtól sötétlő fái közé –
mondta a lány.
– Mélyen sérti a lelkem, hogy nem egyszerű lány vagy, akinek apja elé
bármikor oda állhatok, s kezét megkérhetem. Te a kegyetlen és gazdag
Eskam úr drága Karbahja vagy… Ha megtudná titkolt vágyam, életem
szörnyű kínok közt venné el. A haláltól nem félek ugyan, de holtan
érzéseim soha be nem teljesülhetnének. – Sirla lehajtotta fejét. – Szívem
szerint sosem térnék haza… A világ másik szegletén kezdenék veled új
életet, ahol senki nem ismerhet ránk.
– Apám a földkerekség valamennyi országában megtalálna, s utánunk
küldené kegyetlen hóhérjait.
– A Hárátára nem nyerne bebocsátást – mondta az ifjú.
– A Szent Hegy magasabb szirtjeire mi sem nyernénk bebocsátást, hisz
ott a halhatatlanok vagy az emberi elme számára felfoghatatlanul hosszú
életű lények élnek.
 – Dáhéká azonnal elűzne minket, mint ősünket, Jimát, aki a haoma
növényből akart lopni.
Kirguszan türelmetlen nyerítésére befejezték a panaszkodást, s a
sárkányló nyergébe szállva elindultak a földi tájak felé.
– Fiú, szédítő a magasság, parányi ösvényeken haladunk, ne feledkezz
meg szavaimról, melyeket idefelé jövet mondtam neked!
Sirla nem emlékezett a kundjen ló szavaira, ezért hosszas hallgatásában
próbálta emlékezetébe idézni azokat.
Az út olyannyira veszélyessé vált, az ösvény pedig olyannyira
keskennyé, hogy a két ember leszállt a nyeregből, s gyalogszerrel, lépésről
lépésre haladt lefelé. Kövek gördültek lépteik nyomán, s hosszas
röppenéssel zuhantak a mélybe.
A fiú igyekezett segíteni Karbahnak, de a maga helyzetét is
bizonytalannak érezve kapkodott a sziklaperemek, a hegyoldalból kiálló
gyökerek után.
Kirguszan ló létére meglepően ügyesen ereszkedett alá, bár kezek híján
csupán kemény patáit használhatta.
Keveset pihentek, hajtotta őket a vágy, hogy mielőbb a síkságra érjenek,
amely hazájukként várta őket, s ahol gyorsabban haladhattak otthonuk felé.
– Áruld el, kérlek, jó Kirguszan, mik voltak bölcs szavaid felfelé jövet,
amelyekre nem emlékszem! – kérlelte a lovat Sirla, amikor rövid időre
megpihentek egy szürke kőszirten.
– Azt mondtam: Sose tekints a mélybe, mert ha a másik világba
vágyódsz, ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznál, elveszíthetsz mindent,
amit eddig megszereztél! Emlékszel, fiú? – nyerített a ló. – Másszunk, ne
gondolkodjunk! Szédítő a mélység, de ne törődjünk vele, a talpunk alatt
lévő ösvényt figyeljük, nehogy félre lépjünk, s mindannyiunkat elnyeljen a
mélység!
Örökkévalóságnak tűnt a visszaút, pedig alig-alig haladtak valamicskét.
Homlokukon gyöngyözött a verejték, tenyerüket véres sebek kínozták,
kezük, lábuk reszketett a fáradtságtól.
Sirla Kirguszan szavain gondolkodott, nem értette, miért ne pillanthatna
le. Ha jól megkapaszkodik egy erős gyökérben, nem szédülhet le a földre.
Egyelőre azonban lépteivel s Karbah óvásával törődött, de lelkét
mindinkább csábította a mélység.
Egy ideig a számára oly kedves lányt figyelte, hogyan leli meg sebes
kezével a kapaszkodókat, s halad biztonsággal. Nézte táncoló hajfonatait,
melyek ezernyi fűszálat hoztak magukkal, s melyeket belepett az út pora.
Tekintetével Karbah pillantását kereste, s mikor megtalálta, mindketten
elmosolyodtak. A fiú kezét nyújtotta, hogy segítsen a lánynak.
– Vigyázz magadra, Sirla, neked sincs könnyebb dolgod, mint nekem! –
mondta a lány kedvesen.
A fiút egyre inkább vonzotta a puszta látványa, ahol a ménesek a fűben
gázolnak, s ahol a folyók lustán kanyarogva nyújtóznak. A következő
pillanatban Kirguszan intő szavaira gondolt.
A lány lába megcsúszott, jó néhány követ lökve a mélybe, de szerencsére
kezével megfogózott egy szirtben.
Mindhárman hatalmasat sóhajtottak.
„Ha nem nézek le, úgy is megcsúszhat lábam, de ha letekintek, nem
zuhanok alá” – gondolta a fiú, s jól megkapaszkodott kezével, lábával
egyaránt, majd kíváncsiságának engedve, az alattuk tátongó űrbe pillantott.
Biztosnak érezte helyzetét, úgy gondolta, semmi nem zökkentheti ki
ebből.
Ekkor Karbah lába megbicsaklott. A lány elvágódott, majd kapaszkodó
híján szédítő sebességgel csúszni kezdett a mélység felé.
Sirla keze s lába elernyedt. A lány után kapott; sikerült megfognia a
derekát. Úgy tartotta, mint törékeny, drága kincset. Minden erejét
összeszedve, egy hegyoldalból előtekergőző gyökérhez segítette, ahol a
lány megkapaszkodhatott.
Ekkor azonban Sirla veszítette el minden támasztékát, s lassan csúszni
kezdett a mélység szája felé, melynek látványa az imént még vonzotta
tekintetét.
– Miért néztél le, balga fiú? – nyerítette Kirguszan kétségbeesetten, de
nem tudott a fiú segítségére sietni, hiszen sima patáival saját testét is
nehezen tudta megtartani.
– Neee, Sirla… kapaszkodj! – visított a lány torkaszakadtából.
A fiú tíz körmét a sziklába mélyesztette, de két lába már a levegőben
kalimpált. Tekintete először a lóra, majd Karbahra tévedt.
„Közel volt a cél… – gondolta. – Miért engedtem ostoba
kíváncsiságomnak?… Elveszítettem mindent…”
– Szeretlek, Karbah! – kiáltotta, mielőtt elnyelte a mélység.
A megmentett lány a sárkányló hátán lehajtott fejjel baktatott a pusztán.
Lelke üresen tátongott, mint egy elapadt forrás, teste erőtlenül billegett a
nyeregben. Úgy érezte, soha, de soha többé nem tud megszólalni, szavait
örökre elveszítette. Nem kell már neki se apa, se vőlegény, se szolgák, se
gazdagság.
Kibontotta a ló nyergén talált bőrerszényt, melyben megtalálta a fiú
láncát. Azon nyomban a nyakába vette. Rábukkant a zöld fejű réce tollára, a
csenevész róka szőrére s az ezüstös halacska pikkelyére.
„Mik ezek a kincsek, melyeket szerelmem őrizgetett?” – kérdezte
magában, mire a lova nyerítéséből szavakat hallott kibontakozni:
– Karbah, Eskam lánya, Sirla s az ősök lelke örökké veled marad.
Ezentúl valamennyi állat a társad, megérted szavaikat, s ők kitalálják
gondolataidat.
A lány érezte lelkében a kundjenerőt, ez némi vigaszt adott neki végtelen
bánatában.
– Elveszítettem a szerelmem, de a világmindenség valamennyi állata a
szövetségesemmé vált? – kérdezte a lány csodálkozva.
– Ahogy mondod, kundjen lány – nyerített a ló.
Lassan, szomorúan bukott alá a nap a látóhatár szélén. A vándorok
maguk mögött hagyták a Szent Hegy gyilkos bérceit, s ahogy a fény
feloldódott az est sötétjében, Kirguszan és Karbah alakját elnyelte a
végtelen puszta fűtengere s a bizonytalan jövő.
Sirla története soha nem merült feledésbe a pusztán. Még Olbiába is
eljutott, ahonnan a fürge hilán hajók a világ valamennyi tájára elvitték.
Azóta több száz esztendő is eltelt, a történet változott némiképp. A
mesélők szándékosan megfeledkeztek a hős haláláról, regéikben az ifjú
győztesen tért haza szerelme oldalán.
Amikor a puszták népének beszéde megváltozott, Sirlát Kencseként,
későn született fiúként emlegették. Így lett az énekmondó regösök ajkán
Sirlából, a kundjenből Kencse, a táltos fiú.
Danu elfáradt az emelkedőn, ezért gazdája pihenőt engedélyezett neki.
– Mindkettőnkre ráfér néhány falatnyi étel – mondta Ambultan, és fájó
lábával nehézkesen kászálódott le a nyeregből. Lovát lenyergelte, szabadon
engedte, hadd legeljen kedvére, majd gyűjtött néhány ágat, hogy tüzet
gyújtson. Miután fellobbantak a lángok, elővette kicsi cserépbográcsát a
nyergére erősített bőrzsákból, ám csalódottan látta, hogy az edény
darabokra tört a barlangban.
„Szerencsére fegyvereimnek nem esett bajuk – gondolta, de fáradtsága
erősebbnek bizonyult éhségénél, és egy csepp kedve sem volt vadászni,
pedig a tűz vidám lángjain friss húst süthetett volna magának.
 Előkotorászott némi szárított húst, majd nehézkesen rágcsálni kezdte.
Amikor fogai már sajogtak a kőkemény falatkáktól, aszalt bogyókat vett
elő, és egy jó maréknyit elfogyasztott belőlük.
Tekintetével Danut kereste.
Észrevette, hogy egy szokatlan külsejű ember a lova nyakát paskolja.
Első pillanatban íjáért nyúlt, de látta, hogy az idegen fegyvertelen remete,
csupán egy göcsörtös botot tart kezében, melyet járása könnyítésére
használ.
Az ember hosszú, viseltes, durva szövésű ruhát viselt, ősz haja és
szakálla vízesésként hullott alá mellkasára és hátára. Mezítláb lépkedett a
fűben, jelenléte egy cseppet sem zavarta a legelésző állatot.
– Mi járatban, öreg? – szólította meg az ifjú, bár egy pillanatig sem
remélte, hogy a remete megérti, amit mond.
– Ezt kérdezhetném én is – felelt az ember, Ambultan nem kis
döbbenetére.
– Érted a nyelvem? – tette fel ostoba kérdését az ifjú, mire az öreg
elnevette magát.
– Ha nem érteném, nem válaszoltam volna.
Elfordult Danutól, és a tűz mellé telepedett. Hosszasan hallgatott, a
lángokat bámulta, majd Ambultanhoz fordult:
– Akadna még néhány aszalt bogyód? – kérdezte cseppet sem
szégyenlősen.
Az ifjú először megdöbbent, majd bőrzsákjába nyúlt, és egy jó maréknyi
bogyót adott a remetének, aki úgy majszolta, mint az elégedett mókus a
mogyorót.
– Rég nem ettél, öreg – mondta az ifjú.
– Jó néhány napja nem kerestem ételt. – Teli szájjal beszélt, az ifjú alig
értette szavait.
Ambultan szemügyre vette vendégét. Jólesett neki az emberi társaság,
annak pedig különösen örvendett, hogy ilyen távol az otthonától megértik a
beszédét.
– A bokrok roskadoznak a bogyóktól, az erdők a vadtól. Miért nem ettél
semmit?
A remete abbahagyta a rágcsálást. Tekintetét az ifjúra emelte.
– Az étel a test tápláléka, de testemet a lelkem mozgatja, s az elmúlt
időben inkább vele törődtem. Néztem a hangyákat, és az élet forrását
kerestem.
 Az ifjú a fejét ingatta.
– Érdekes ember vagy… Mi a neved?
– Araszuk… és a tied?
– Ambultan.
A remete elismerően csettintett.
– A neved sok mindent elárul nekem.
Danu felkapta a fejét; a távoli zajokat figyelte, a fülét hegyezte.
Sötétedett. Tömpe fejű bagoly suhant el fölöttük hangtalan
szárnycsapásokkal, titokzatos zajok, zörejek hallatszottak mindenfelől. A ló
nem legelt többet. Közelebb lépkedett a tűzhöz. Leheveredett.
– Itt töltjük az éjszakát – mondta az ifjú –, holnap korán indulunk.
Hosszú út áll előttünk. Rengeteg időt veszítettem, pedig küldetésem nem tűr
halasztást.
Az öreg mosolygott, mintha tudna valamit az ifjúról.
– Úgy gondolom, te is az élet forrását keresed – mondta.
Ambultan zavarba jött. Nem talált megfelelő választ, ezért inkább
hallgatott. Úgy érezte, Araszuk többet tud róla, mint gondolná, ezért
megpróbált jelentéktelen dolgokra visszaemlékezni, nehogy az öreg
kiolvasson valamit a fejéből. Ezután még inkább megdöbbentette a
következő kérdés:
– Miért akarod bezárni előttem a lelked? Talán még segíthetnék is
neked…
– Ma éjjel erőt gyűjtök, holnap a magasabb bércek felé igyekszem…
Hosszú volt az utam idáig, és viszontagságos. Számtalan veszély leselkedett
rám, kis híján az életem is odalett néhányszor. Fontos küldetésben járok, és
talán a töméntelen elfecsérelt idő miatt későn érem el az úti célom – ha
elérem.
Araszuk mosolygott.
– Újabb szeletkét mutattál meg lelkedből, vándor, de a lényeget, a
legbelső magvát még mindig féltve őrzöd.
Ambultan néhány vaskosabb fahasábot dobott a tűzre, vállára
kanyarította egyik takaróját, mint aki aludni készül.
– Kérsz egy takarót, remete?
Araszuk elutasítóan rázta a fejét.
– Apránként leszoktam mindarról, amit az emberek kényelemnek
neveznek. Mindez puhánnyá tesz, arra ösztönöz, hogy a testem kívánságaira
figyeljek.
 – Ha van tüzem és takaróm, élvezem a meleget, amit adnak nekem, de
ha nincs, nem fakadok sírva, mint egy kisgyerek. Felfoghatatlan ideig
hevertem egy barlang elfeledett üregében, de a lelkem a múltban járt, és a
hősök világában. Ha azonban csak a lelkemmel törődtem volna, talán még
mindig a mélyben gubbasztanék, lehet, hogy holtan.
Apránként megindult az ifjúból a szó. Elmesélte, hogyan került ilyen
messzire a pusztáról, a Kék Hegyek lábához. A tűz pattogva lángolt, az éj
sötétje vastag burokként vette körül őket.
– Jól mondtam az imént, mindketten az élet forrását keressük – szólt a
remete. – A magasabb szirteken a hadzsirok élnek, akik csak félig emberek.
A Hárátá isteneinek s a földi halandóknak leszármazottai. Az égiek
megbízásából őrzik a szent virágot, nehogy emberi kéz érintse, vagy netán
szakajtson belőle. A Szaéna madár jóvoltából nem kell érte az égi
magasságokba törni, mint hajdanán Jimának, de még így is jó néhány
gyógyulni vágyó elveszítette ifjú életét a szürke sziklák között.
Mindketten hallgattak. A titokzatos lángokat nézték, és felidézték
mindazt, amit a szent növényről tudtak.
 A Szaéna madár
Valamikor hajdanán, mikor az ég egészen közel ért a földhöz, s mint
hatalmas sátor borult rá, a Hárátá istenei engesztelhetetlenül megharagudtak
az emberi nemre, amiért bűnös vágyakkal lelkükben halhatatlanságra
vágytak, s álnoksággal szívükben egymás életére törtek.
Az égiek, hogy védelmezzék a haoma növénnyel borított rétet, s a
magányos íjásznak segítséget nyújtsanak, megteremtettek egy lényt, mely
mind a földön, mind az égen biztosan mozog, s kíméletet nem ismerve
elpusztít mindenkit, aki a tiltott rétek közelébe merészkedik.
Hajdanán Jima kis híján szerzett a növényből, ezért az istenek közül
néhányan úgy gondolták, egy hegyi oroszlán védelmezné leginkább
kincsüket, aki majd a sziklákon ugrálva gyorsan halad, kegyetlen körmeit
áldozata húsába vájja, s kardnyi fogaival ízekre tépi. Néhányan azonban
jobbnak látták, ha egy óriási sast rendelnek a haoma védelmére, aki
sziklaszirten állva kémleli a távolt, látása tökéletesebb az íjászénál,
vérszomja nem ismer határt.
Mivel nem tudtak megegyezni, nekifogtak a Szaéna teremtésének, mely
egyesítette magában az oroszlán és a sas tulajdonságait. Szárnya hatalmas
lett, nagyobb, mint a sasé, tollazata, csőre szintén a sast mintázta, de farka s
lábai, valamint füle az oroszlánéhoz lett hasonlatos. Színét a szivárványtól
kapta, de szívet még nem adtak neki. Élettelenül hevert a roppant test a
sziklák tövén, tollát fújta a szél, lábai, szárnyai ernyedten pihentek, szív
híján nem keringett vére, nem tudott mozdulni sem.
Dáhéká valamely fattyának kegyetlen szívét akarták mellkasába ültetni,
de a kígyó jól elrejtette tojásait, s kikelő utódait nem találta senki.
A Hárátá lakói valamennyien a kegyetlen ivadékokat keresték.
A játékos apszúrák is az elfeledett üregeket kutatták, reménytelenül.
Egyedül Jima szerelme, Áhítá búslakodott az üde zöld ligetek hűvösén,
szerelme halandó sorsán s halálán szánakozva.
Hiába hívták testvérei, ő így felelt:
– Magam járom az utam, nélkületek keresem meg a gyűlölettel teli
szívet!
Az apszúrák kacagva vontak vállat, s ellibbentek a hajnali szellőben.
Áhítá terve készen állt, és nem szólt róla senkinek.
„Az égiek gyengének és esendőnek teremtették az embert, s mikor gyarló
tetteket visz végbe, felgyülemlik haragjuk, s bosszút forralnak önnön
művük ellen. Az ember minden bűnével együtt ember, ha akar, küzdjön
gyengesége ellen, de az égiek ne büntessék” – gondolta magában.
Elhatározta, hogy követi a halálba szerelmét, de előtte megadja Jima
utódjainak a halhatatlanság reményét.
Kivágta önnön szánalommal és szeretettel teli szívét, s a Szaéna
mellkasába ültette, majd mielőtt az élet végleg elhagyta volna testét, egy
sziklaszirten állva az ébredező oroszlánmadárhoz fordult.
– Külsőddel mutass haragot s kegyetlenséget, de tőlem kapott szíveddel
szeresd és szánd meg a gyarló embert! – mondta, majd a mélybe vetette
magát.
A Hárátá lakói sosem bukkantak Áhítá testére, s nem tudták meg, hogy
az örökké szerelme után vágyó apszúra szíve lüktet a Szaéna mellkasában.
Életre kelt a hatalmas, kegyetlen kinézetű lény; irdatlan karmait
kieresztette, szárnyait kiterjesztve árnyékot vont a Szent Hegy oldalára, s
amikor elbődült, minden élő menekült szörnyű hangja elől, mely erősebb
volt az oroszlán ordításánál, élesebb a sas vijjogásánál. Tollainak színe a
szivárvány árnyalataiban játszott, s aki rátekintett az istenek közül,
gyönyörűség töltötte el a lelkét. De hogy a roppant mellkasban miféle szív
dobban, azt senki nem tudta.
Felszállt a Szaéna madár, s miután körberepülte a Hárátá bérceit,
elfoglalta őrhelyét egy éles, kopár, megközelíthetetlen sziklán, ahonnan a
haoma rétjeit jól beláthatta.
Örvendett az íjász, hogy figyelme lankadhat némiképp, hisz segítségére
lesz a minden kegyetlenséggel felruházott lény, aki őrhelyéről valamennyi
rétet belátja.
A Szaéna madár valóban jól látott mindent, s kíváncsi szíve a hegy alatti
táj felé fordította tekintetét. Látta a parányi emberek sanyarú sorsát, amelyet
esendő lelkük okozott. Látta a háborúkat, a felperzselt otthonokat, a síró
gyermekeket és a halált, mely elragadja őket, mielőtt minden vágyuk
beteljesülhetne.
Teljes szívéből szánta e furcsa, gonosz, kapzsi mégis oly szeretni való
lényeket, s ahelyett, hogy a haoma rétjeit őrizte volna, szeme sarkából az
embereket figyelte.
Így telt a Szaéna egyhangú élete. A Hárátá irdatlan hosszú napját az éles
sziklán ülve töltötte, csupán alkonyatkor szállt egy hatalmas kört, hogy a
hegy valamennyi oldalát szemügyre vehesse, ugyanakkor a világ távoli
részeire is elérjen tekintete.
 Szánalma és szeretete mindinkább nőtt az emberek iránt, mígnem arra az
elhatározásra jutott, hogy lop a haoma virágából, s elviszi nekik, így a
végtelen hosszú élet lehetőséget ad majd gyarlóságaik kijavítására.
Az íjász merev tekintettel pásztázta a vidéket. Megszokta már, hogy a
Szaéna árnyéka, mint hatalmas, tovaszáguldó felleg, végigvonul a tájon,
sejtelmes szárnycsapásai nyári viharként zúgnak felette. Ezúttal azonban a
kegyetlen kinézetű lény nem a vidéket kémlelte, hanem leszállt a haoma
élettől illatozó virágai közé, s gyilkos csőrével jókora halmot szedett a
tiltott növényből, majd rettenetes fejét büszkén felemelve, hatalmas
szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett.
Az íjász eleinte nem értette, mi történik a rábízott kinccsel, de az égiek
által ösztöneibe oltott mozdulattal halálos nyilat helyezett íjhúrjára,
megfeszítette, és a Szaénára lőtt.
Az oroszlánmadár tollazatát az istenek a sasénál jóval keményebbé
alakították, amely minden fegyvernek ellenáll, ezért a rálőtt nyílvessző
surrogva csúszott el testén, és tovaröppent a semmibe.
Az íjász újabb nyilat lőtt a Szaénára, mely szintén lepattant róla.
Az óriási szárnyak csapásaitól szélvihar támadt, amely a Hárátá jó
néhány szikláját kimozdította helyéről, s görgetegként taszította alá a
mélybe. A Szent Hegy valamennyi szirtje, rétje s kiszögellése beleremegett
a madár keltette szélörvénybe, mely még őt magát is megtáncoltatta a
levegőben.
A Szaéna kibillent egyensúlyából. A légörvény a síkság felé sodorta, ahol
a Szent Hegyről leomló kék sziklákból pillanatok alatt új hegy keletkezett,
mely a Hárátá magasságát nem közelítette meg, de emberi lények számára
megmászhatatlan bérceket alkotott.
Ahogy a madár próbált kikászálódni az örvényből, csőréből kihullott a
sebtében ellopott haomacsokor, de villámgyors zuhanással, mint amikor a
sólyom a magasból áldozatára csap, a mélybe hulló növények után lendült,
és sikerült ismét csőrébe kapnia. Miközben a haoma az új hegy felé hullott,
magjai kiszóródtak, s elvegyültek a kék sziklák közt.
A Szaénát, csőrében a visszaszerzett haomával, ismét magába
szippantotta egy örvény. Ez már jóval erősebben ragadta el tőle az örök élet
füvét, melyet szanaszét szórt a szélben.
Az óriás madár minden erejét s gyorsaságát összeszedve próbálta
elkapkodni az aláhulló szirmokat, levélkéket és szárakat, de ezúttal
túlságosan lassúnak bizonyult. A haoma ezerfelé szóródott, s a leomló
sziklák maguk alá temették darabjait.
A szélvihar elült. A Szaéna szomorúan siklott a légben. Szívében az
emberi nemet szánta, s önmagát okolta ügyetlenségéért. Ugyanakkor
Áhítától kapott szíve a reményt is rejtette mélyen, hogy az elhullajtott
magok termőtalajba érve meggyökeresednek, s a Kék Hegyek bérceit
ellepik vörös virágai.
Az égiek bosszújától félve a Szaéna nem tért vissza többé a Hárátára.
Egy magányos sziklát választott új lakhelyéül, amelyet elfelejtettek az
istenek, és örök árnyban áll, ahol mindent sötét, holt moha borít, s szikrája
sincs az életnek.
Őrhelyéről jól látta a napsütötte vidékeket, s a gyarló, halandó emberek
kínjait tovább figyelhette. Másik szeme sarkából a Kék Hegyeket pásztázta,
és várta, hogy a vérszínű virágok felbukkanjanak.
Araszuk sovány arcán árnyak táncoltak. A kezében lévő bottal
megkotorászta a tűzben sínylődő fahasábokat, mire a lángok feléledtek.
Ambultan jól látta az időközben felálló és néhány lépésnyire legelő Danu
alakját.
– A virágok kinyíltak ugyan a Kék Hegyekben, de nem rikító vörös
színben pompáztak, mint azelőtt, hanem alvadtvér-színűek lettek. Aruvának
nevezték, vagyis orvosságnak. Már nem a halhatatlanságot rejtik nedveik,
csupán a hosszú életet és a gyógyulást – mondta csöndesen a remete.
Ezután hosszan hallgattak.
– Aludjunk, Araszuk! Holnap pihenten szeretném a hadzsirok figyelmét
kijátszani.
Az ifjút lassan elnyomta az álom.
A remete bólintott, és bajusza alatt azt motyogta:
– Mindketten eltitkoltunk valamit. Én azt, ki voltam, mielőtt elvonultam
a világtól, te pedig a kincset, amely birtokodban van, s valamikor nálam
volt. – Mosolyogva nézte az alvó ifjút. – Úgy látom, jó kezekbe került… –
Lassan Araszuk is elaludt.
A tűz még pislákolt egy ideig, majd végképp kihunyt. Bagoly rikoltott
valahol, aztán elhallgatott. Az egész világ megpihent, csak az álmok
kavarogtak.
Hosszú idő telt el, mióta a Szaéna madár megpróbálta eljuttatni az
embereknek a halhatatlanság virágát.
 Halandók százezrei születtek, éltek szegényen, nyomorúságosan vagy
gazdagon, kapzsin, esetleg hősi lelkülettel, majd meghaltak anélkül, hogy a
haomából vagy a magjaiból nőtt növényből szerezhettek volna maguknak.
Fejedelmi trónt örökölt apjától egy rendíthetetlen hős: Ambazuk, aki
számtalan csatát vívott a pusztán hol hódítóként, hol tartományai
védelmében. Félelmet nem ismerve gázolt át az ellenség sorain, erős
karjával, súlyos kardjával aprította ellenfeleit, mint réten vágtató szarvas a
gyenge, ősszel nyíló virágokat.
Miután Ambazuk hatalmát megerősítette, és a puszták népeinek jólétet,
békét biztosított, úgy gondolta, meg kellene nősülnie s gondoskodnia trónja
átörökítéséről.
Feleségül vett egy lángoló tekintetű, gyönyörű pusztai lányt, akinek apja
Ambazuk zászlói alatt harcolt száz csatában, s most megszámlálhatatlan
jószágot birtokolt.
Világra szóló lakodalmat tartottak, amelyre a távoli birodalmak
fejedelmeit vagy követeit is meghívták, és feledhetetlen lakomán látták
vendégül, melyen ezernyi étel s ital kápráztatta el a mulatókat.
Szűk esztendővel később Ambazuk asszonya fiúnak adott életet, de a
fejedelemnek nem mondták meg, hogy a gyermeke világra jött. Az anyát s a
csecsemőt egy egyszerű nemezsátorban rejtegették.
– Mikor jön el a szülés ideje? – kérdezte aggódva a fejedelem.
A sápadt, félelemtől reszkető bábaasszonyok tanácstalanul vontak vállat,
s fejüket ingatták.
– Tudod, uram, hogy ősi szokás szerint asszonyod nem láthatod, míg
nem hozta világra gyermeked. Várj türelemmel, késlekedik utódod az égiek
akarata szerint!
Ambazuk lóra szállt, katonái táborába vágtatott, de gondolatai felesége s
gyermeke körül csapongtak.
Amikor a csecsemőt nem rejtegethették tovább apja elől, egy bátor dajka
állt Ambazuk elé, s így szólt:
– Uram, száz csata győztes fejedelme! Megszületett fiad, akit oly régóta
vártál. – A fejedelem szeme felcsillant. – Gyönyörű, egészséges, méltó
utódod lesz, aki ősei örökségét továbbviheti… – A dajka mély levegőt vett.
– Egy aprócska hibája van a kicsinek: fejét hófehér haj fedi, ezért furcsa a
kinézete.
Ambazuk félrelökte a dajkát, s rohant a nemezsátor felé, ahol gyermekét
őrizgették. Nem tekintett síró asszonyára, csak a bölcsőben gügyögő
csöppséget figyelte. Orcája piroslott, mint a tűz lángja, hangja csengett,
mint a tavaszi madárdal, de gyengécske hajfürtjei fehérlettek, mint hó a
hegytetőn.
Legszívesebben felkapta volna a fiúcskát, hogy megölelje, de valami
ismeretlen taszítást érzett, mintha a csecsemő egy gonosz lény ivadéka
lenne, aki csak cselből vette fel a gyermeki külsőt, hogy önmagát
megszerettesse áldozatával.
Az anya arcát könnyek öntözték. Fia elé állt, hogy védelmezze Ambazuk
fellángoló haragjától, de a férfi nem bántotta ősz hajú gyermekét. Leroskadt
a bölcső mellé, arcát tenyerébe temetve hallgatott.
„Lakodalmamra a világ valamennyi fejedelme eljött, akik utódomra is
kíváncsiak. Ha fülükbe jut a hír fiam születéséről, felkerekednek, hogy
tiszteletüket tegyék – gondolta Ambazuk. – Mit szólnak, ha meglátják az
ősz hajú csecsemőt? Majd azt kérdezik: miféle állat nemzette e gyereket?”
Felkelt a fejedelem, s bánattal telt szívvel járkált fel-alá. Fejét csóválva
töprengett, mi legyen a gyermek sorsa.
– Nem viselem ezt a szégyent! – kiáltotta.
Felesége térdre roskadt előtte.
– Kérlek, ne bántsd gyermeküket!
– Melyikünk vére csörgedezik ereiben? Mit vétettünk, hogy így
büntetnek az égiek? – záporoztak kérdései a síró asszony felé.
– Mi a szándékod vele?
– Mit kéne tennem, mondd?! Nem akarom, hogy bárki is lássa a
fejedelmek közül… Ennek a szörnynek nem adhatom át az ősi sárkányfogat
– mutatott a gyermekre.
– Megölöd?
A férfinak vérben forgott a szeme. Csapkodott, a bölcső szélére terített
selymeket tépkedte.
– Szívem azt parancsolja, pusztítsam el, vele valamennyi teremtett lelket
s mindent, ami kedves lehetne nekem… – mondta, majd elrohant. Útjába
kerülő szolgáit és testőreit félrelökte. Lova kantárszárát durván megrántotta,
nyeregbe pattant, s elvágtatott az északi pusztákra, melyet minden ember
messze elkerül, csupán a járőrök tévednek arra néhanap. – Miért büntetsz,
ég? – kiáltotta vágtató lova hátáról a végtelen kékségnek. – Miért nekem
lett ily szörnyű gyermekem, miért nem valamelyik egyszerű csikósnak vagy
szolgának?
 A nap sugarai kegyetlenül perzselték a vidéket. A szikkadt földön
repedések szaladtak, s ágaztak ezerfelé. A résekből szomjas bogarak
kandikáltak elő.
A nyár hevétől szenvedő pusztát szemlélve Ambazuk lelkében
megszületett a kegyetlen elhatározás.
Hátasát nem kímélve vágtatott haza. Dühödt vadként rontott a fiúcskát
rejtő hajlékba, s anélkül, hogy bárkinek odavetett volna egy szót, felkapta a
csöpp teremtményt. Karján az ősz fürtű gyermekkel ismét az északi puszták
felé száguldott, keserű lelke könnyeket csalt szemébe. Paripája ösztöneitől
sugallva megsejtette, mire készül gazdája. Felágaskodott, majd megvetette
lábát, s nem volt hajlandó továbbmenni.
– Indulj, te semmirevaló! – kiáltott rá a fejedelem, s korbácsával a farára
húzott. A bátor jószág hosszú ideig tűrte az ütleget, de félelme s a fájdalom
erősebbnek bizonyult hősiességénél. Keserveset nyerített, és engedelmesen
indult úti céljuk felé. – Ezer szerencséd – lihegte a férfi –, mert ha nem
mész, kiontom véred, s testedből a dögevők lakmároznak majd.
Amikor az északi puszták legelhagyottabb vidékére értek, a fejedelem
leszállt lováról, s az ősz hajú gyermeket egy nap perzselte sziklára tette.
Zokogott a csöppség, égette hátát a forró kő, elvakította fekete szemét a
nap gyilkos fénye.
A férfi könnyek közt szólt oda a csecsemőnek:
– Megbüntetett veled az ég, de most megszabadulok átkomtól. –
Nyeregbe pattant. – Azt kívánom neked: ha sorsod életre szánt, élj hát, de
ha halál a részed, halj meg csendesen s gyorsan. – Megsarkantyúzta
paripáját, maga mögött hagyta az északi pusztát, a történteket pedig
eltemette emlékei között mélyen.
Sírt a fiúcska, ahogy a torkán kifért. Szája kiszáradt, nyelve ajkához
tapadt. Inni vágyott, de nem akadt senki a világon, aki édes anyatejet vagy
csupán egy cseppnyi vizet szájába cseppentett volna.
Vékony, zsenge bőre vörösre égett, testét szörnyű sebek borították.
Már nem sírt az ősz hajú gyermek. Hallgatott. Kicsiny szíve egyre
fáradtabban dobbant; az élet lassacskán elhagyta gyenge testét. Tüdeje
nehezen szívta be a forró levegőt.
Hatalmas árnyék takarta be a félholt fiúcskát, majd ismét a nap tüze
perzselte.
A Szaéna madár felborzolta tollazatát. Lehunyta szemét. Kitárta
szárnyait, majd elrugaszkodott megszokott sziklájáról.
 Minden izmát ellazítva siklott a légben, amikor meglátta a kis testet.
Zsákmány rég nem vetődött szeme elé, gyomra üresen korogva sóhajtott
élelemért. A nyál összefutott a szájában.
Gondolataiban felidézte a hús édeskés ízét.
Mielőtt roppant testével áldozatára zuhant volna, látta, hogy nem őzgida
vagy nyúlfi lapul a sziklán, hanem egy embergyermek.
Tudta, hogy az emberek fiókái gyengék, s képtelenek az önálló tettekre,
szüleik óvására szorulnak jó néhány esztendeig. Szíve szánalomra indította
a szerencsétlen lény iránt.
A gyermek élt még, de a nap vörösre perzselte bőrét, s látta jól a Szaéna
madár, hogy a halál környékezi. Szárnyait behúzva zuhanni kezdett, de
leérkezve nem nehezedett a fiúra, nehogy elroppantsa gerincét, hanem fürge
mozdulattal karmai közé kapta, és felemelkedett vele a levegőbe.
Fénytől rejtett, tollaival bélelt fészkébe tette a csecsemőt, aki a nap kínzó
sugaraitól megmenekülve felélénkült kissé, s így egérutat nyert a halál elől.
Sírva fakadt. Éhség gyötörte.
A Szaéna nem örvendett a lármának; félt, hogy az égiek meglelik fészkét,
s bosszút állnak rajta a haoma elrablásáért. Egyik szárnyával letakarta a
gyermeket, hogy éktelen visítása ne hallatsszon messzire.
A madár ösztönei azt súgták, a fióka éhes. Az emberi gyermekek ily apró
korukban anyjuk tejét isszák, de a csodalény emlők nélkül nem tudta
védencét tejhez juttatni.
A fiúcska a hosszas sírás után elszenderedett, még bőre gyötrő fájdalmát
sem érezte.
A Szaéna elrugaszkodott fészkéről, hogy végre zsákmány után nézzen,
amely mindkettejük éhségét csillapítaná. Hamarosan sebesen vágtató őz
tévedt tekintete elé. Felgyorsította röptét, s játszi könnyedséggel eredt a
menekülő vad után. Csakhamar beérte áldozatát, roppant erejével azonnal
elroppantotta derekát, s az élettelen testtel sietve fészkére tért.
Az őz kiömlő vérét a csöppség szájába csurgatta, ki mohón nyelte a
vörös, sós nedvet, melyet amúgy undorodva köpött volna ki.
A madár örvendett, hogy a fiókát jóllakatta vérrel. A húst széttépve
azonnal elfogyasztotta, s elégedetten nézte az immár teli hassal ismét
álomba merülő kisdedet. Áhítától kapott szíve valódi szeretet érzett iránta,
melyet nem érez sem sas, sem oroszlán, s nem érez semmiféle állat. Azt
gondolta, bármi áron megvédi fiókáját, még ha kell, az égiek haragjától is.
A fiúcskát Zádénak nevezte el.
 Záde szépen cseperedett a Szaéna zsákmányainak vérétől, s hamarosan ő
maga is vadászott, mégpedig puszta kezével. Ruhátlanul rótta a kietlen
északi puszták szikkadt tájait, emberrel nem találkozott. Bármerre járt,
hamarosan árnyék kúszott fölé védelmezőn. Ilyenkor tudta, hogy a Szaéna
madár száll fölötte, hatalmas szárnyait két ölelő karként széttárva siklik a
légben, és éles tekintetével lépteit vigyázza. Érezte a vadak véréből és
húsából származó erőt, mely szétárad karjában s lábában. Ilyenkor akár a
hegyi párducot is legyűrte volna, de oltalmazó madara nem engedte, hogy
kitegye magát ekkora veszedelemnek.
Ambazuk fejedelem kiégett lélekkel, némán járt-kelt nemezpalotájában.
Arcára többé nem ült mosoly. Érezte, olyat tett, amit nem bocsáthat meg
önmagának, amíg csak él.
Éveken át emésztette lelkét. Feleségéért rég eljött a halál. Gazdag
fejedelemként, verhetetlen hadak élén, boldogtalanul, harci dicsőségét,
hatalmát értéktelen kacatnak érezve gyötrődött. Álmaiban az északi
pusztákat látta, ahol ősz fürtű gyermeke fekszik a napégette sziklaszirten.
Ám egy éjjel más álom telepedett szívére: hetyke vitéz érkezett a tavak
vidékéről, ahol a puszta fiainak ősi szövetségesei élnek. Fújtató paripán
vágtatott az ifjú a sátorpalota elé, lovához hasonlót nem látni errefelé.
„Ambazuk, az erős karú hős itt lakik-e?” – kérdezte bátran.
A fejedelem szomorú hangon felelt:
„Árnyként tengődöm nemezpalotám hűvösében.”
„Jó hírt hoztam neked, régi csaták hőse. Aki miatt lelked emészted
hosszú esztendők óta, ősz hajú gyermeked él!”
„Beszélj, jó hír hozója, kérlek, beszélj!”
„Járőrök érkeztek az északi puszták felől, ősz fürtű ifjút láttak vadászni a
Kék Hegyek közt. Válla, akár a szikla, dereka, mint a nádszál, ruha nem
borítja testét. Puszta erejével ejti el a vadat, elroppantja derekát, s bármerre
jár, egy hatalmas árny suhan fölötte.”
Ambazuk verejtékben úszva ébredt. Palotája elé rohanva kereste a hetyke
vitézt, de álomkép volt csupán, amely a szomorú valóságban nem
jelentkezett.
– Vitéz, szólj, ha itt vagy! – kiáltott bele a hideg éjszakába, de a sötétből
nem jött felelet, a testőrök köhintése hallatszott csupán.
Aznap reggel a fény óvatosan, vörösen kúszott az égre, felfalva a fekete
éjt.
Ambazuk összehívta hírnökeit, s reményteljes beszédet mondott nekik:
 – Sarkantyúzzátok meg lovatokat, mert sivár életem talán véget ért, és
öröm költözik nemezsátramba. Álmot láttam a fiamról. Vágtassatok
birodalmam valamennyi tartományába s a világ minden zugába, hozzátok
hozzám a legnagyobb tudású bölcseket, mert szükségem van tanácsukra!
A hírnökök ágaskodó lovaikat vágtára sarkallták, hogy sebtében
teljesíthessék uruk parancsát. Szétszóródtak a világban, mint a szél fújta
homok, s hamarosan a legbölcsebb remetékkel tértek vissza Ambazukhoz.
– Elhoztuk, akiket kértél, uram – mondta vezérük. – A világ legbölcsebb
remetéi állnak előtted.
A fejedelem megjutalmazta s útjukra bocsátotta hírvivő vitézeit, majd a
bölcsekhez fordult kérdéseivel.
– Hajdan született egy fiam, akire régóta vártam, de az ég próbára tette
szívem, mert a csöppség minden szépsége ellenére ősz hajjal jött a világra.
Nem becsültem az égiek ajándékát, azt, hogy egészséges örökösöm lett.
Attól rettegtem, mit szólnak majd a világ fejedelmei fiam színtelen
fürtjeihez, és fogtam a csecsemőt, majd az északi puszták szikkadt vidékére
vittem szilaj paripámon, aztán egy napégette sziklára téve sorsára hagytam.
Hosszú évekig gyötört a lelkiismeretem, s feleségem, fiam anyja is a
bánatba halt bele. Nemrég azonban álmot láttam, melyben hírt kaptam
gyermekemről, aki immár felnőtt daliaként él a vad vidéken. Válla, mint a
szikla, dereka nádszál, testén nem visel ruhát, s a vadat puszta erejével ejti
el úgy, hogy eltöri a derekát. Mondjátok meg nekem, jó bölcsek, lehetséges-
e, hogy valóban él a fiam, vagy az álom űz gonosz tréfát velem!
A remeték tanácsot tartottak, majd kiválasztottak maguk közül egyet, a
legöregebbet, hogy mondja el szavaikat a fejedelemnek.
A vénség egyszerű ruhát viselt, szakálla s haja nyíratlanul lógott.
Reszketeg hangon kezdte mondandóját:
– Uram, minden ember tudja, hogy ifjúkorodban s uralkodásod kezdetén
mily győztes csatákat vívtál, s tetteidről énekmondók regélnek. A
gyermeked sorsát illetően… – Hangja elakadt, mélyet lélegzett. – A
vadállatok bármily kegyetlenek és vérengzők, fiaikról hűen gondoskodnak,
s nem hagyják sorsukra a hegyek között vagy a kietlen pusztán. Te azonban
ősz haja miatt elvetetted gyermeked. Tudjuk, ha halálát kívántad volna,
gyorsan végezhettél volna vele, de élt benned a remény, hátha valaki rátalál,
s gondoskodik róla. Reményed beteljesülhetett, s valaki megmenthette a
gyermeket, aki jobban szánta s szerette nálad.
– Érdemes megkeresnem? – kérdezte Ambazuk.
 – Indulj hát az északi pusztákra, kutasd fel! – mondta az öreg bölcs, mire
társai helyeslőn bólogattak.
Ambazuk legkiválóbb vitézeit maga köré gyűjtve útra kelt északnak, s
emlékeitől vezetve felkereste a nap perzselte vidéket, melyet hosszú évek
óta messze elkerült. Felismerte a forró sziklát, melyre annak idején letette
síró kisfiát, majd tanácstalanul állt, s körülhordozta tekintetét a vidéken.
„Merre induljak, hol keressem?” – gondolta magában, aztán seregével
nyomban a Kék Hegyek szirtjei felé vágtatott.
A sziklákat és első emelkedőket elérve fölfelé pillantott, s látta a
hatalmas kőoszlopot, melynek tetején kusza, ágas-bogas fészek pihent, s a
fészek peremén ősz hajú dalia állt. Az ifjú csodálkozva nézte az odalent
várakozó sereget, hiszen sem lovat, sem embert nem látott, mióta az eszét
tudta.
– Látjátok azt az ifjút? – kérdezte a fejedelem hű vitézeitől. – Az én fiam
áll a fészek peremén… Hogyan mehetnénk fel érte?
A roppant kőoszlop ég felé törő fatörzsként magasodott előttük, de
semmi perem vagy repedés nem volt az oldalán, amelyben
megkapaszkodhattak volna.
– Úgy gondolom, sosem látott hozzánk hasonlót – mondta az egyik
lovas.
A fejedelem intett fiának, de Záde rémülten bújt meg a fészek gallyai
közt, csupán leskelődött, nem merte magát megmutatni, szörnyű lényeknek
vélte a mélyben gyülekezőket.
– Fiam – kiáltott Ambazuk – apád vagyok, eljöttem érted, hogy hajdani
bűnömet jóvá tegyem, s magamhoz fogadjalak, a jog szerint megillető
helyre. – Hangja szétfoszlott a szélben, még töredéke sem ért fel a fészekig.
Az ifjú jobbnak látta, ha az alant gyülekező rémségek elől elbújik a
magasabb szirtek között.
Mindhiába kiáltozott a fejedelem, az ősz hajú ifjú nem bukkant elő többé
rejtekhelyéről, a sereg dolgavégezetlen, csalódottan oldalgott el.
– Uram – mondta Ambazuk egyik vezére –, készíttess ostromtornyot,
amelyet a kőerődök bevételekor ácsoltattál hajdanán. A tetejéről a fészek s
a magasabb szirtek elérhetők lennének.
– Nincs a világnak oly magas fája, amelynek törzséből ekkora tornyot
építhetnének ácsaink – felelte egy másik vezér.
A fejedelem hallgatott. Vezéreinek szava elröppent füle mellett. Szeme
előtt délceg fiát látta, aki a megközelíthetetlen magasságba menekült az őt
keresők elől, s ruhátlanul, állatként, egy hatalmas fészekben húzza meg
magát a rideg éjszakában.
„Az én bűnöm mindez” – gondolta magában, s csak otthonában tért
vissza a jelenbe, ahol két vezére még mindig az ostromtorony ügyét vitatta.
– Nem látom értelmét semmiféle toronynak – békítette Ambazuk a két
férfit. – Ha netán felérnénk a fészekig, addigra a fiú magasabbra mászna az
égnek törő szirteken, ahol sosem leljük meg nyomát. Félelmét nem győzzük
le azzal, ha üldözzük. Nem ismeri fajtánkat, retteg tőlünk; fogolynak érezné
magát nemezpalotámban.
Vezérei megértették uruk aggodalmát, s nem vitatták többé a kőoszlop
ostromát.
A Szaéna madár érdeklődve figyelte Ambazuk seregét, s készen állt,
hogy sebesen lecsapva valamennyiüket megölje, ha Zádénak ártanának.
Egyetlen szárnycsapással elpusztíthatta volna a lovakat s a harcosokat
egyaránt. Támadásra készen várt, figyelte a vezér mozdulatait, s hallgatta
szavait.
Ambazuk beszédéből megtudta, hogy ő az a szívtelen ember, aki
hajdanán a forró sziklára tette gyermekét. Látta arcán a bánat árnyékát.
Érezte, mennyire szeretne visszatérni a múltba, s meg nem történtté tenni az
esetet. Embereket szánó szíve hatalmasat dobbant, és elhatározta, ismét
segít, hogy szűnjön a bánat s az emberi szenvedés.
Értésére adta Zádénak, hogy akik keresték, azok emberek, olyanok, mint
ő, s azért jöttek, hogy jog szerint az őt megillető helyre vigyék.
– Félek ezektől a lényektől. Szemükben kapzsiság, nyelvükön hazugság,
állataik, melyek hátán ülnek, hatalmasak, horkantásuk félelmetes – mondta
a fiú. – Legyőzöm félelmem, s ha visszatérnek, rájuk vetem magam, s
karom erejével megölöm őket, mint a hegyi vadakat.
A madár védence tudtára adta, hogy az embereket nehéz megölni, mert
derekukat vastag bőrvért védi, s hegyes nyilakat lőnek ki íjaikból, melyek
éles hegye átszakítja ellenfelük bőrét, húsát, s elveszi életét. A lovasok
szálfatermetű vezetője azonban nem ellenség, akire félve vagy haraggal kell
tekinteni, hanem a fiú apja, aki emberfészkébe várja.
Záde megértette, hogy az őt keresők közt a helye, hisz ugyanabból a
fajtából valók. Szívében apránként olyan szeretet ébredt, melyhez foghatót
csak a Szaéna iránt érzett.
Tudta, hogy közeleg a nap, amikor a madár visszaviszi oda, ahonnan
származik, s ahol megkezdi majd új életét.
 A Szaéna széttárt szárnyakkal siklott az égen. Záde megbújt a hátát
borító tollak közt. A földön járó szarvast apró hangyának látta, a folyót
könnyű hajszálnak. Félelem töltötte el szívét. Sosem búcsúzott még el
senkitől, mégis érezte, milyen a búcsú: egy olyan pillanat, melyben utoljára
látja meg azt, aki számára a legkedvesebb.
Záde testén hideg futott végig. Erősen szorította a madár tollait, úgy,
ahogy a gyermek szorítja anyja kezét, amikor félelem árnyékolja lelkét.
Szeretett volna mondani valamit, de nem találta szavait, s tudta, amit most
gondol, amúgy sem tudná elmondani.
A Szaéna lejjebb ereszkedett. Tisztán kirajzolódott a rettegve menekülő
emberek, a riadtan vágtató lovak alakja. A fiú látta a hófehér nemezsátrakat,
melyekből gyermekek s vének szaladtak elő. Olyan gyermekek, akikhez
nemrég még ő is hasonló volt, s olyan aggastyánok, amilyenné ő válik majd
az idő múltával.
Záde a vadászatokra gondolt, amikor a mellében feszülő erő karjába
áramlott, s ilyenkor úgy érezte, nincs az a vad, amelyet elszalasztana.
Emlékei közül előbújtak a koromfekete éjszakák, amikor a Szaéna tollai
között talált oltalmat a titokzatos árnyak s a dermesztő hideg elől.
Könny szökött szemébe. A Kék Hegyek felé pillantott, ormai apró
dombocskáknak látszottak a távolban, s ahogy egyre messzebb kerültek
tőle, a kép egyre csak zsugorodott.
– Szaéna madár, jó nevelő dajkám, kérlek, ne vigyél a nyüzsgő,
hangoskodó emberek közé! Soha nem szoknám meg lármájukat, örökké
félnék fújtató állataiktól. Kérlek, repíts vissza ismerős szikláink közé, ahol
meleg fészkünkben megbújhatok az éjszaka árnyai elől!
A madár az ifjú tudtára adta, hogy az apja, ha visszakapja régóta várt fiát,
fejedelemmé neveli.
– Nem akarok az emberek fejedelme lenni – zokogott az ifjú –, nem
akarok igazi ember lenni, csupán a Szaéna ősz fejű fiókája s az északi
puszták magányos vadásza.
A madár némán repült tovább, nem fordult vissza a fiú áhított hazája felé.
Néhány szárnycsapás után megérkeztek Ambazuk nemezpalotája elé, hol
a Szaéna árnyéka elhomályosított mindent. A hetyke testőrök fürge nyilat
rántottak elő tegezeikből, s íjhúrra helyezve megcélozták az ismeretlen
lényt, melynek látványa rémülettel töltötte el a szívüket.
– A szemét lőjétek! – harsant vezérük parancsa –, mint a Lovas Hős az
őssárkányét hajdanán! A tollait nem fúrnák át gyenge nyílhegyeink!
 A testőrök megfeszítették íjukat, s a Szaéna lángoló szemére céloztak.
– Ne – kiáltott Ambazuk fejedelem –, ne lőjetek! Tegyétek el
fegyvereiteket! Nézzétek, a tollai közt rejtőzik ősz fürtű gyermekem!
A madár a fejedelem lába előtt ért földet, s csőrével a fiút leemelte
hátáról.
Záde félszegen állt apja s a testőrök előtt, először érzékelve
meztelenségét. Összekuporodott, és eltakarta szemérmét. Ambazuk, látva
fia zavarát, bíbor köpenyét az ifjú vállára vetette.
A Szaéna felborzolta tollát, csőrét kitátva köszöntést rikkantott.
A fejedelem ölelésre emelte karját, de Záde hátralépett, a madár oltalmát
remélve.
– Kérlek, ne érj hozzám, emberek vezére! Azt mondta a Szaéna madár,
hogy te vagy apám, aki hajdanán forró sziklára tettél, mert nem akartad,
hogy gyermeked legyek. A puszták s hegyek vadjai, az erdők madarai
gondoskodnak kölykeikről s fiókáikról, óvják őket még életük árán is.
Dacolva minden veszedelemmel, élelmet szereznek nekik, s vigyázzák
lépteiket, míg felcseperednek. Te miért nem tetted ezt? Tán ez a szokás az
emberek közt? Így hagyják sorsukra a fiókáikat?
Ambazuk arcára a szégyen pírja kúszott. Egy szót sem talált, hogy fia
kérdésére választ adhasson. Lehajtotta fejét, tekintetét a földre szegezte.
– Uram, hívd sátradba gyermeked – mondta szelíden a fejedelem bölcs
tanácsadója –, ne álljatok idekinn!
– Egy lépést se teszek oda, ahová nem ér el a védelmező madár
tekintete! – mondta riadtan az ifjú.
Ambazuk könnyekkel telt szemmel borult le ősz fürtű gyermeke elé.
– Bocsáss meg, fiam, könyörögve kérlek! Ismered a bocsánatot?
– Ismerem, uram, emberek vezére. A Szaéna megtanított az emberi
beszédre, s beavatott a szív valamennyi titkába – felelt Záde. Nézte a
bánkódó, szenvedő férfit, akinek szeme sarkából ezernyi ránc fakadt, s
szaladt arca szegletébe.
A Szaéna toppantott karmos lábával, majd meglibbentette szárnyát,
mintha a jó modorra figyelmeztetné fiókáját.
– Tudod, fiam, az emberek életét számtalan szabály nehezíti, amelyek jó
részét ők találják ki – mondta a fejedelem. – Lépten-nyomon azt lessük, mit
szólnak társaink tetteinkhez. Dicsőségért, elismerésért küzdünk, miközben
megfeledkezünk szeretteinkről… Attól rettegtem hajdanán, mit szólnak a
világ fejedelmei gyermekem színtelen fürtjeihez, ezért vittelek táncoló
paripámon az északi puszták távoli szegletébe, ahol a nap szárazra perzselte
a tájat, s a kövek izzottak a hőtől. Sajgó szívvel tettelek egy szürke sziklára,
de lelkemet erősítette a remény, hátha valaki megtalál majd, s felnevel, akit
nem kötnek emberi szabályok.
Záde nem késlekedett válaszával:
– A Szaéna madár, az emberek titkos segítője mentett meg s nevelt fel,
vadak sűrű vérét csurgatva számba. Megtanított puszta kezemmel vadászni,
zsákmány után kutatni. Esténként, amikor védelemre s melegre vágytam,
amikor a puszták árnyai surrogva repdestek, tollai közé bújtam a fészekben.
Ilyenkor nem fáztam, s félelmem is messzire szállt.
Ambazuk ismét az ifjú felé nyújtotta kezét. Záde a Szaéna mellé lépett.
A madár széttárta szárnyait, s védencét óvatosan Ambazuk felé tolta,
mintha azt mondaná: „Menj, menj, Záde, hiszen ő az apád! Ne viszolyogj
tőle, százszor megbánta már, amit veled tett hajdanán!”
A fejedelem végre elérte fiát, aki nem hátrált többé.
Szorosan megölelték egymást.
Záde apja karjában olyan biztonságban érezte magát, mint a hatalmas
fészekben, védelmezője tollai közt.
A Szaéna meglibbentette szárnyait, izmai megfeszültek. Oroszlánlábaival
elrugaszkodott a földtől, s lassan felemelkedett. Oly hatalmas örvényt
kavart, hogy a testőrök süvegei messze röppentek, s hajukat fergeteg
borzolta fel.
A madár az északi puszták felé vette útját, de kis idő után lelkét
bizonytalanság töltötte el. Visszafordult. Áhítától kapott szíve védencéhez
húzta. Meglátta az ifjút, aki még mindig a nemezpalota előtt állt, és felé
intett.
– Vigyázz, Szaéna – kiáltotta –, ne közelítsd meg többé az ember
hajlékát! Szerető szíved örökké oda húz, de átkot hoz fejedre.
A madár megértette szavait, megfordult, s végképp elröppent az északi
puszták felé.
– Vigyázz magadra, megmentőm, hatalmas vadászom! – kiáltott a
távolból Záde.
A Szaéna elrikkantotta magát. Hangjában mintha e szavak
visszhangzottak volna: „Vigyázz magadra, fióka, hűséges emberfiókám!”
Hangja feloldódott a szélben, alakja eltűnt az északi látóhatár mögött.
Az égiek haragja ismét fellobbant a Szaéna madár iránt, amiért
másodízben is segített az emberek baján. Ezúttal sem pusztították el, inkább
a szivárvány színeit vették el tőle. Fekete lett, mint az éjszaka, de szerető
szívét nem sikerült gonosszá tenni. Amikor a puszta fiainak beszéde
megváltozott, már nem Szaénának nevezték. Ő lett az Alpkarakus, a Hős
Fekete Madár, aki mindenét, még az életét is feláldozta volna azért, hogy az
emberek szenvedését enyhítse.
A hatalmas oroszlánmadár felborzolta éjfekete tollait, miközben
megszokott sziklaszirtjén gubbasztva az emberek gondjait-bajait szemlélte.
– Ideje indulnom – mondta Ambultan. Az égre kúszó hajnalpírt nézte.
– Vajon mindent elmondtunk egymásnak? – kérdezte a remete, majd
homokot szórt a tűz utolsó gyengécske lángjaira.
Az ifjú összehúzott szemrésén át vizsgálta Araszuk arcát.
– Amit el kellett mondanunk, elmondtuk – zárta le a beszélgetést,
mielőtt elkezdődhetett volna.
Araszuk nem vitatta.
– Akkor most elválnak útjaink?
Ambultan bólintott, majd nyeregbe szállt.
– Ég veled, magányos remete!
– Ha maradt volna egy kis időnk, elmondhattam volna néhány dolgot a
hadzsirok kil torko ingéről, amelyet csak a saját nyilaikkal lehet átlőni, és
vezérükről, akit halandó hősök közül emeltek fel az égiek, te cserébe
megmutattad volna azt, amit inged alatt rejtegetsz.
Az ifjú megállította az ügetni készülő pejkót.
– Mit tudsz rólam? – kérdezte.
– Te vagy az egyetlen ember a világon, aki a hadzsirok figyelmét
kijátszhatja… A kincsed valamikor az én birtokomban volt, de úgy éreztem,
nincs többé szükségem rá.
– Ki vagy valójában, Araszuk remete?
– Tudod mit, ifjú vándor, elmondom, ha visszatérsz!
– Visszatérek?
A remete vállat vont.
– Nem láthatok a jövőbe… vagy visszatérsz, vagy nem. – Megfordult,
majd botjára támaszkodva elindult a völgybe.
Ambultan nézte egy ideig, aztán megsarkantyúzta Danut. Jó ideig
ügettek, majd vágtattak. Amikor a pejkó egyre nehezebben szedte lábait, a
fiú leszállt róla, és kantárszáron vezette.
A sziklák mindinkább megmászhatatlanabbnak tűntek, az ösvények
keskenyebbnek és meredekebbnek.
 Az ifjú úgy érezte, mintha valaki figyelné. Óvatosan körülnézett, de egy
teremtett lelket sem látott. Minden mozdulatát pontosan megtervezve,
lassan haladt, egy pillanatra sem engedte el lovát, nehogy az megriadjon
valamitől, s ijedségében visszacsússzon, és a mélybe zuhanjon.
„Bárki is vagy, állj elém – gondolta Ambultan –, küzdjünk meg szemtől
szembe! Gyűlölöm, mikor alattomosan lesnek rám.”
Némiképp elveszítette türelmét. Felkapott egy tenyérbe illő követ, melyet
a bokrok közé hajított. Recsegve-ropogva törtek az ágak, a kő egy sziklának
ütődött – nem szállt fel nyomán jajkiáltás, és nem hajította vissza senki.
Az ifjú kicsatolta tegezét, felajzotta íját, egy vesszőt pedig húrjára
helyezett. Szinte célzás nélkül belőtte nyilát egy másik bokorba, ahonnan
szintén nem hallatszott semmi. Ezután némiképp megnyugodott.
Az égen sólyom körözött. Ez volt az első élőlény, amit Ambultan Danun
kívül látott, mióta elvált Araszuktól. A kicsiny ragadozómadár széttárt
szárnyakkal egy meleg légáramlaton pihent, tekintetével a völgyet
pásztázta, de nem csapott le, hanem mintha hirtelen valamitől megrémült
volna, heves szárnycsapásokkal eltűnt a sziklák közt.
Ekkor egy nyílvessző surrant valahonnan, s az ifjú lába előtt a földbe
csapódott. Ambultan kihúzta, majd alaposan szemügyre vette.
„Ezt lőttem ki az imént – gondolta. – Nem akartak megölni, mert akkor
biztosan eltaláltak volna.”
Danu riadtan horkantott. Ambultan továbblépett, mire újabb nyílvessző
állt a földbe, éppen a lába előtt.
„Figyelmeztetni akarnak, hogy ne menjek tovább – mondta magában. –
Nincs vértem, sem fedezékem, nem tudom, honnan érkezett a lövés… Meg
kellene fogadnom az intést… nincs semmi esélyem.”
Eltette íját, felemelte két kezét, mint aki megadja magát, majd így
kiáltott:
– Köszönöm, láthatatlan idegen, hogy megkímélted az életem! Ezért
megfogadom a tanácsodat, és nem megyek tovább. Bár valójában nem
akarok semmi rosszat, csak szednék egy csokor virágot a szerelmemnek.
Ezután újabb lépést tett előre, kezét továbbra is a magasban tartotta.
Lába elé csapódott egy újabb nyílvessző, ezért jobbnak látta, ha
meghátrál. Nyeregbe szállt, búcsút intett a bozótos felé, majd
megsarkantyúzta lovát. Eltűnt a kékesen megcsillanó szürke sziklák mögött.
Ekkor a sűrűből két furcsa szerzet lépett elő, kezükben íj, oldalukon
ezüstös tegez. Összenéztek, majd a tisztáson körbejárva, fölszedegették
nyilaikat. Amikor Ambultan nyilát kezükbe vették, hosszasan nézegették,
miközben motyogtak valamit. Mindketten hosszú köntöst és kil torko inget
viseltek, amely megvédte őket bármely fegyvertől. Lábukon nem hordtak
csizmát, sem fejükön süveget. Tekintetük lángot szórt – hadzsirok voltak,
akik előretolt őrséget álltak.
Miután a nyilakat tegezükbe tették, megfordultak, majd elindultak a sűrű
felé. Ekkor a hátuk mögül patadobogást és vágtató ló fújtatását hallották.
Ingükön nyilak csattantak, melyek nem hasították át ugyan varázslatos
vértjüket, de az ütések ereje megtántorította a meglepett harcosokat. Nem
értették, honnan jönnek a lövések, ha a lovon nem ül senki.
Meglepetésükben nem találták íjukat, s mire előszedték volna, Danu
fellökte mindkettőjüket.
Az egyik szikláról fürge párducként ugrott a ló nyergébe lovasa. Ahogy
felbukkant, olyan hirtelen tűnt el a magasabb sziklák közti ösvényen.
A hadzsirok dühödten civakodtak. Egymást okolták ostobaságuk miatt.
Ambultan tudta, hogy a két őr kijátszása nem vitte közelebb céljához,
hiszen százával hemzsegnek társaik a bérceken, akik éberebbek bármiféle
őrszemnél.
Ahogy gondolataival viaskodott, egy magányos hadzsirt pillantott meg.
Egy szirten ülve a távolt szemlélte. Hosszú barna haja több fonatban hullott
a vállára, akár előbbi társaié. Az ifjú ismét leszállt nyergéből, lovát útjára
engedte. Danu tudta a dolgát. Szélvészvágtában száguldott el az őrszem
előtt, aki íjat rántott, majd villámgyorsan nyilat helyezett húrjára, de nem
lőtt, mert őseitől öröklött tudása szerint kizárólag az emberek jelentenek
veszélyt az aruvára. Tanácstalanul toporgott, nem tudta, mit tegyen. Ezalatt
a háta mögött surranó léptekkel szaladt Ambultan, hogy a bérc takarásában
ismét nyeregbe szálljon.
Kidőlt fenyőtörzset fedezett fel, amelynek ég felé meredő gyökeréhez
kötötte lovát, aztán a törzsre hasalva kúszott, hogy jobb kilátást találjon.
Amikor az alatta elterülő fennsíkot alaposan szemügyre vette, levelekből
és ágakból mesterien kialakított kunyhókat látott, körülöttük kil torko inges,
fonott hajú alakok nyüzsögtek. Összeszámolt legalább százat, de úgy
gondolta, a kunyhókban lehetnek még néhány tucatnyian. Íjat, dárdát
szorongattak valamennyien.
Ambultan biztos volt benne, hogy tudomást szereztek érkezéséről, ezért
gyűjtötték össze erőiket falujukban.
 Az ifjú előrébb kúszott, hogy a fennsík valamennyi részét beláthassa, a
fenyő azonban kibillent az egyensúlyából, és megingott. Gyökér felöli része
a magasba emelkedett, elszakítva a ló kantárszárát. Danu ijedtében
felágaskodott. Patája nyomán emberfejnyi kövek gördültek a mélybe.
Ambultan kétségbeesetten kúszott fölfelé a szakadék szélén himbálózó fa
törzsén.
A hadzsirok felfigyeltek a lezúduló kövek robajára, és a fenyőn kúszó
ifjút nézték. Vezetőik parancsára lövéshez készültek, de mire első nyilaikat
kilőtték volna, a betolakodó felkúszott a fatörzsön, majd eltűnt a hegygerinc
mögött.
A fenyő hatalmas robajjal zuhant alá, több fiatal fát s töméntelen követ
sodorva magával.
Az ifjú levegő után kapkodva így szólt hátasához:
– Danu, úgy gondolom, most elválnak útjaink, indulj hazafelé! – Lova
értetlen tekintetét látva így folytatta: – Nem érted, pejkó? Menj vissza a
völgybe! Innen a sziklákon kell felkúsznom, nem lónak való a hegymászás.
Magához vette fegyvereit, majd elindult egy felfelé vezető ösvényen.
Szeme sarkából látta, hogy Danu óvatosan, tisztes távolból követi. Egyelőre
úgy látta jónak, ha nem kergeti el. Letörölte a verejtéket homlokáról.
Megállt. Leoldotta fegyverövét, levette köntösét, összetekerte, majd az
élelmet tartalmazó bőrzsákocskába gyömöszölte. Visszacsatolta az övet,
megigazította tegezét, elrendezgette a benne lapuló nyilakat. Egy szál
ingben folytatta a mászást.
Észrevette, hogy csizmája varrása helyenként megbomlott, a lyukakon
pedig kilátszott a lába.
„Épp jókor – mondta magában gúnyosan –, nyakamon az ellenség, s
lefoszlik a csizma a lábamról.”
Kis idő múlva suttogást és ágreccsenést hallott. Földre vetette magát.
Baljával görcsösen szorította íja markolatát, jobbjával megpróbált
előkotorászni egy nyilat a tegezéből anélkül, hogy az őt rejtő fűszálak
megmozdulnának. Nem látta a lovat. „Úgy látszik, megállt legelni, vagy
talán elfogták” – gondolta.
Négy vagy öt hadzsirt pillantott meg néhány lépésnyire a rejtekhelyétől.
A nyomokat böngészve felé tartottak. Hirtelen megfordultak – nyilván a ló
neszezésére figyeltek fel.
Ambultan kihasználta a pillanatot, két nyilat rántott elő, melyek közül az
egyiket az íjhúrra helyezte, másikat a szájába vette, majd néhány ugrással
arrébb egy kőfedezék mögé ugrott.
Ellenfelei észrevették és rálőttek, de csupán a követ találták el.
Ambultan előugrott fedezéke mögül, a hadzsirok közé lőtt, aztán ismét
elbújt.
„Hihetetlenül gyorsak” – gondolta, s íjával közelebb húzta magához az
egyik célt tévesztett nyílvesszőt. Látta, hogy a hegye nem közönséges
kovácsolt vasból készült, mint a földi halandók nyilaié, hanem valami
kékes, kemény fémből. A tollak feketék voltak, és vastagok. Ambultan a
tegezébe csúsztatta a nyilat. Bőrzsákját íja szarvára akasztotta, és kidugta
fedezéke mögül, hogy próbára tegye a hadzsirok lövéseinek pontosságát, és
szerezzen néhány vesszőt, de a batyura nem lőtt senki.
„Észrevették a nyavalyások, hogy nem a fejem, vagy egyszerűen
elmentek” – mondta magában. Nagyot sóhajtott, megsimította gyengécske
bajuszát, és kikandikált fedezéke mögül.
A hadzsirok elmentek.
Az ifjú tudta, hogy nem hátráltak meg tőle, csak visszavonultak, esetleg
egy magasabb kiszögellésre másztak, ahonnan jobban szemmel tarthatják,
vagy tán csapdába akarják csalni.
Néhány lépésnyire lévő, hasonlóképpen jól védhető fedezéket keresett.
„Talán ott, a vén fenyőfáknál meghúzódhatok.” Gyorsan szedte a lábát,
és hamarosan újonnan választott fedezéke oltalmába ért.
Úgy gondolta, a több száz éves fenyők irdatlan dereka mögött
biztonságban lesz. Zihálva lélegzett. A fák oldalán tengődő mohát nézte,
amikor egy fatörzsön áthatoló kékes nyílhegyet pillantott meg, mely
közvetlenül a mellkasa előtt állt meg.
– Képesek átlőni ezeket a vastag fákat!… – kiáltott Ambultan
döbbenten. Azon nyomban hasra vágta magát. Igyekezett minél inkább a
földhöz simulni. Érezte, hogy a hadzsir nyilaktól sehol sincs biztonságban.
Megpróbálta a vesszőt áthúzni a fenyőn.
A nemezhajlékra csend telepedett. A tűzhely hidegen, feketén ásított.
Húmaj felismerhetetlenségig lesoványodva, szürke arccal feküdt a
takarókon. Anyja a homlokát simogatta.
– Úgysem érzi, hagyd! – mondta a férje.
– Mindjárt itt lesz a javasember…
– Talán századszor – a kígyómarás óta… Rajtunk köszörüli a nyelvét az
egész falu.
Az asszony vállat vont.
 – Még százszor elhívom, ha kell – suttogta.
A bánat megsokszorozta ráncait, haja kuszán lógott az arcába, ruhája
gyűrötten, koszosan fedte testét. Nem illett ez az elhanyagoltság egy hajdan
jó hírű asszonysághoz.
– Az a senkiházi kölyök elment az aruváért, de ki tudja, merre jár…
Talán messze földön telepedett meg, és elvett egy egészséges lányt. Már
nem kell neki a félholt Húmaj… – kezével idegesen kapkodott kócos
hajához. – Amikor tette nekik a szépet, te elkergetted…
– Na most már elég legyen, asszony! – csattant fel a férfi. – Mindketten
úgy gondoltuk, hogy különb ifjúhoz adjuk a lányunkat, de a különb ifjakat
se találtuk megfelelőnek, így hát őket is elküldtük.
– De… – próbált szóhoz jutni az asszony.
– Elhallgass, most én beszélek! – kiáltott a férfi, mire felesége ijedtében
behúzta a nyakát, s tágra nyitotta a szemét. – A senkiházi, akit
Ambultannak hívnak, útra kelt oda, ahová a különb ifjak nem mertek
elindulni, de ne aggódj, asszony, onnan északról még senki nem tért vissza
élve! Tán már egy ideje holtan hever valahol, és a nap perzseli szikkadt
csontjait.
Hirtelen kinyílt az ajtó, a színes szalagokkal és fémállat-alakokkal
teleaggatott ruhájú javasember lépte át a küszöböt. Baljában hatalmas
bőrdobot, jobbjában dobverőt hozott. Fejét tollakkal díszített fejfedő
ékesítette.
Az asszony betessékelte, aztán helyet készített a lány mellett.
A férje szó nélkül elhagyta a hajlékot. Kint járkált, míg a javasember
odabent dobolt és gajdolt.
– Mi újat mondott? – kérdezte feleségétől később. – Gondolom, hebegett
összevissza.
– Nem szeretem, ha tiszteletlenül beszélsz róla – ingatta a fejét az
asszony. – Húmaj valóban soványabb, amióta utoljára látta, de azt mondja,
hogy a szíve rendkívül erős… sokáig élhet még.
A férfi gúnyosan felkacagott. Tekintetét élőhalott lányára vetette.
– Valóban soványabb, hiszen azóta egy falatot sem evett… alig tudunk
néhány korty folyadékot a szájába erőltetni, annak is nagy része lefolyik az
állán. Nem vagyok javasember, de én is jól tudom, amiket elmondott,
dobolás meg óbégatás nélkül.
– Akkor mit tegyünk? – fakadt ki az asszony, férje köntösét tépkedve.
 – Imádkozz mindenhez, amit szentnek gondolsz, én pedig
reménykedem, hogy az az Ambultan szerencsével jár.
Ambultan két kék hegyű nyilat lőtt vissza a hadzsiroknak.
Lövései nyomán csend lett.
„Célba találtam? – morfondírozott magában. – Megdöbbentek, látva
sebezhetőségüket?”
A csend már-már nyomasztóan hatott az ifjúra. Még a madarak is
elnémultak.
A fák törzsén játszi könnyedséggel ereszkedtek le a harcosok, és
pillanatokon belül tucatszám lepték el az ifjú fedezékét.
Ambultan nem emelte fel íját. Tudta, hogy mindennek vége, nem
érdemes harcolni tovább.
A hadzsirok megragadták a karját. Kirángatták a fák közül, majd húzták a
földön. Az ifjú feje meg-megkoccant a köveken, miközben az égen kavargó
fellegeket és a körülötte futók lábait nézte.
Ellenfelei vezérük elé hurcolták, s idegen szavakat sziszegve átadták a
testőrségnek.
– Kelj fel, vándor! – hallotta az ifjú.
Talpra ugrott.
Egy férfi állt előtte ezüstös köntösben. Tekintete mogorva vagy inkább
szomorú volt.
– Megöltem valakit?
– Csak megsebezted… A vér színe és szaga mindig mélységes bánattal
tölt el. Az aruva behegeszti sebeinket. – Egyik katonája a fülébe súgott
valamit, mire így folytatta: – Nem értjük, miért nem tudunk sikerrel
harcolni ellened. Még soha senki nem jutott el idáig, kék hegyű nyilaink
kioltották életét. Miféle erő véd, ifjú? Honnan ered hatalmad? Az égiektől
biztosan nem, hiszen ők parancsolták, hogy senkit ne engedjünk a bűvös
virágok közelébe.
Ambultan hallgatott. Nem szándékozott felfedni titkát. A szökés
lehetőségét kutatta, miközben a magasabb szirtek felé tekingetett.
A harcosok hosszasan tanakodtak, értetlenül néztek rá, válaszát várták.
– Egy rég elfeledett erőm van, amit ti nem ismerhettek… Ennél többet
nem mondhatok.
A vezért elöntötte a düh.
– Igen ritkán merészkedik ide földi halandó, ha azonban tudomást
szereznek sikeredről, csapatostul tódulnak majd a Kék Hegyek lábához,
hogy az aruvát megszerezzék – ordította. – Kínvallatással fedjük fel
titkodat, nehogy utat nyiss az utánad jövőknek. – Intett harcosainak, akik
durván megragadták az ifjút, s taszigálni kezdték falujuk irányába. A vezér
eltűnt.
Jó ideje haladtak. Ambultan többször elesett a lökdöséstől, arcán több
helyen lehorzsolódott a bőr….
– Mire készültök? Hatalmas üstbe tesztek, fűszereket szórtok bele, aztán
felforraljátok a vizét? Ízletes lesz az étel… fűszeres emberhús…
– Elhallgass, idegen! – húzott a hátára egyik fogva tartója, mire másikuk
így folytatta:
– Ne próbálj szánalmat ébreszteni a szívünkben! Az emberek
alattomosak, számítók, lelkük csupa hazugság és kapzsiság. Hosszú életet
akartok magatoknak, hogy bűneiteket tovább gyarapíthassátok.
Ambultan kényszeredetten felnevetett, de csak vakkantáshoz hasonló
hang jött ki a torkán.
– A hadzsirok érzelem nélküli, harcos teremtmények, akik nem
hazudnak, nem lopnak, nem ismerik a szeretetet s a ragaszkodást, a
honvágyat, a szánalmat. Tőletek nem várok megértést. Vezéretek is ilyen?
Úgy hallom, ő hús-vér ember volt valamikor.
– Róla mindig tisztelettel beszélj, idegen! – figyelmeztette a foglyot
egyikük. – Nincsenek álnok gondolatai, csupán a szent cél lebeg szeme
előtt.
Ambultan irtózva pillantott a harcosra.
– Az égieknek kellett egy vezér, aki az érzelem nélküli félembereket
irányítja, fogtak egy hőst, kivágták a szívéből az érzéseket, és belőle is
hozzátok hasonló szörnyeteget faragtak. – A harcos előrántotta tegezéből
egyik nyilát, az ifjúra sújtott, majd fellökte. Ambultan nem tudta
védekezésre használni összekötözött kezét. Arcára esett. Néhány
lábmozdulattal megfordult, s hanyatt fekve folytatta mondandóját: – Gyarló
az ember, és esendő, de miért vált ilyenné? Az égiek tették gyengévé,
bűnössé… az élet teljes egészében arra kényszeríti, hogy esendő legyen. Az
istenek megtagadják az embertől a javulás lehetőségét.
– Őseink hajdan tiszták s bűntelenek voltak, ezért választották őket párul
az égiek – mondta a hadzsir.
– Jima is bűntelen volt valamikor, de amint alkalma nyílt arra, hogy
lopjon a haomából, erényei egy csapásra elpárologtak. Sokat emlegetett
őseiddel mi lett, bölcs harcos?
 – Eljutottak a Baktavába – felelt gondolkodás nélkül a hadzsir.
– Onnan még nem jött vissza senki, aki az állításaidat igazolná.
A hadzsir csodálkozva vonta fel szemöldökét.
– Kételkedsz a Boldogok Országának létezésében?
– Nem tagadom, néhányszor elgondolkodtam, vajon létezik-e.
Időközben megérkeztek a levélkunyhókból álló faluba. Ambultant ismét
vadul bántalmazták, és többször kérdezték, minek köszönheti az erejét,
amelynek védelmében eljutott idáig.
Az ifjú összeszorított fogakkal tűrte az ütleget, de fogytán volt önuralma,
amikor megérkezett a vezérük.
– Ne üssétek – szólt katonáira –, a kínvallatás megoldja nyelvét!
Ismét megragadták a foglyot, s az egyik közeli kunyhó bejáratához
vonszolták, de mielőtt bevihették volna, kiáltás harsant a távolból.
Ambultan szemét csípte a beleszivárgó sós vér, de még így is jól látta
Araszukot, a remetét, aki sietős léptekkel, botjával hadonászva közeledett
feléjük.
– Mire készültök, aruva őrzői? – kérdezte a remete.
– Oly rég nem sértette meg bérceinket földi ember – mondta a vezér. –
Akik próbálkoztak hajdanán, azoknak nyilaink oltották ki életét. Ez az ifjú
azonban ellenállva fegyvereinknek, kis híján megközelítette féltve óvott
rétjeinket, amelyre csupán valamely erő birtokában lehetett képes.
Kérdéseinkre makacsul hallgat. Úgy gondoljuk, kínvallatással
megoldhatnánk a nyelvét.
A remete a fogoly mellé érve alaposan megvizsgálta sebeit.
– Az égiek nem arra rendeltek benneteket, hogy megkötözött kezű
foglyokat halálra kínozzatok. Csak nem férkőzött emberi álnokság
lelketekbe? Úgy tudom, a kegyetlenség nem kapott helyet megtisztított
szívetekben.
– Csupán az rémített meg, mi lesz, ha e bátor ifjú nyomán mások is ide
merészkednek általunk nem ismert erővel felvértezve. Ellepik a Kék
Hegyeket, s kedvük szerint szakítanak a gyógyulás és hosszú élet írját rejtő
virágból.
– Lépj hátrébb! – nyújtotta a vezér felé botját Araszuk. – Tudom, ki ez
az ifjú, alaposan kiismertem lelkét, még azt is tudom, miféle kincset hord
magánál, amely végtelen hadiszerencsét s erőt biztosít neki.
– Tisztelem bölcsességed, Araszuk, s tudom, hogy jó ismerője vagy az
emberi léleknek, mégis arra kérlek, ne gátold meg népemet az égiek által
kiszabott küldetésében. Kötelességünk, hogy a földi embereket távol tartsuk
az aruvától, s ha kell, végezzünk is velük. – A vezér megragadta foglya
karját, s vonszolni kezdte a kunyhó ajtaja felé.
Araszuk rákiáltott:
– Engedd el!… Megkérdezted tőle, miért jött féltett bérceidre? Nem
tetted meg. Akiket eddig láttál, valamennyien önző vágyaiktól vezetve
próbáltak lopni a szent virágokból, de őt nem ilyen szándék vezeti. – A
vezér elengedte Ambultant. A remete így folytatta: – Küldetésetek, hogy
távol tartsátok az önző embert, mert az égiek szerint nem érdemel
gyógyulást s hosszú életet. Ez a vándor azonban egy beteg lánynak vinné a
gyógyírt, akinek lassan elhagyja testét az élet. Nincs jogotok kínozni őt, s
kioltani életét.
– Nem engedhetjük a szent rétek közelébe – mondta némileg
engedékenyebb hangon a vezér.
– Értem aggodalmad. Ne engedd magasabb szirtek felé, de kíméld meg
életét. Ezzel az égiek parancsának is eleget tettél, mégsem kell embervérrel
szennyezned a kezed… és ne aggódj titkos ereje miatt, mert az csupán az
övé, senki másé.
A vezér néhány lépést hátrálva harcosai közé lépett, majd néhány halk
szót váltott velük.
Ezalatt Araszuk és Ambultan tekintete egy pillanatra összetalálkozott. A
remete szája alig látható mosolyra görbült.
Az aruva védői egy kis ideig tanácskoztak, végül vezérük a remetéhez
lépett.
– Tán elég volt az idegennek ennyi büntetés. Látta, hogy a Kék Hegyek
bércei megközelíthetetlenek. Titkos ereje megvédte nyilainktól, mégsem
érte el célját. Ha hazatér otthonába, elmondja társainak, hogy ne kövessék,
mert biztos halál vár rájuk. – Ezután Ambultanhoz fordult: – Eleget tettünk
a küldetésünknek, életedet mégis megkíméltük. Visszakísérünk a völgybe,
hogy megkeresd a lovadat, s távozz békében.
Az ifjú hallgatta a beszédet, közben a szökés lehetőségeit kutatta. Arca
belenyugvást tükrözött, de vére forrt; nem tudott beletörődni abba, hogy a
cél előtt néhány lépéssel visszaforduljon.
– A köteleit eloldhatjátok – mondta Araszuk –, ha van egy csöppnyi
esze, nem próbálkozik a szökéssel.
A vezér bólintott.
 Harcosai kiszabadították az ifjút, de egy pillanatra sem engedték el.
Fegyvereiket nem vették magukhoz.
Úttalan utakon, keskeny ösvényeken baktattak, csúszkáltak lefelé, egyre
messzebb a szent növényektől.
A szél erősödni kezdett, az égből pedig furcsa morajlás hallatszott,
mintha elmosódó szavakat hozna a készülő vihar.
A fák dereka a földig hajolt, koronájukat haragosan tépte a szélvész,
ezerfelé röpítve a leveleket.
Ambultan látta, hogy kísérői figyelme egyre inkább a viharra irányul,
ezért egy hirtelen mozdulattal kitépte karját a kezük közül, s egy közeli
sziklára ugrott.
A hadzsirok ösztönösen íjaikért nyúltak, de fegyvereiket falujukban
hagyták.
Időközben az egyre vaduló vihar köveket mozdított ki a helyükről,
amelyek csattogva gördültek a völgy felé.
– Minden gyengeségem ellenére kijátszottam a figyelmeteket, hős
hadzsirok. Túl hosszú utat tettem meg idáig, hogy üres kézzel távozzak! –
kiáltott az ifjú.
– Ne tedd ezt, vándor – szaladt felé a remete –, kérlek, indulj a völgy
felé, én gondoskodtam arról, hogy ne távozz értelmetlenül! Gyere le a
szikláról! A vihar az égiek haragja, mely az egész hegyet pozdorjává zúzza!
Ambultan egy magasabb szirtre ugrott, hogy a remete ne kerülhessen a
közelébe.
A vezér parancsokat osztott a harcosainak, akik megpróbálták bekeríteni
a szökevényt.
Az egész hegy rázkódott, morajlott, reszketett, a rajta állók kis híján
felborultak.
– Ez az átkozott vívta ki az égiek haragját! – ordította egyikük. –
Mindannyian odaveszünk miatta.
Ambultan megtántorodott, elvágódott, csaknem lecsúszott, de egy
sziklarepedésbe dugta ujjait. Visszahúzta magát.
A hadzsirok vékony fatörzsekbe, gyökerekbe kapaszkodtak, miközben a
földrengés játékszerként dobálta őket.
Araszuk elveszítette botját, bozontos haja arcába csapódott, de figyelme
leginkább a sziklán tántorgó vándorra irányult.
– Menekülj a völgybe, fiam, itt minden a pusztulásé! A völgyben vár hű
paripád… Ne halj meg velünk értelmetlenül!
 Újabb lökés rázta meg a hegyet, jóval nagyobb az eddigieknél. A vezért
és néhány harcosát egy újonnan megnyílt hasadék nyelte el, amely ezután
recsegve-ropogva bezárult, örökre magába zárva őket.
Ambultan egyre reménytelenebbnek látta helyzetét, de nem hitt a
remetének. Üres kézzel nem akart hazatérni, inkább a halált választotta.
Araszuk fájdalmas pillantást vetett az ifjúra, majd maradék erejét
elveszítve, elengedte a talajból kiálló gyökeret, amelybe eddig
kapaszkodott. Testét, mint könnyű falevelet kapta fel a szélvihar, és szörnyű
örvényeivel pörgetve, dobálva, elrepítette a semmibe.
Ambultan megpróbált utána kapni, de a szikla kibillent a helyéből. Az
ifjú kétségbeesetten kapaszkodott volna valamibe, ami nem mozog,
rángatózik, mint minden ezen az elátkozott hegyen, de semmi fogódzót nem
talált. A szikla némi himbálózás után a mélybe zuhant, magával rántva
Ambultant, a magányos utazót, aki hiába tette meg ezt a hatalmas
távolságot. Szeme előtt elsötétült a világ, kezét széttárva, elernyedt testtel
megadta magát a halálnak.
Hatalmas árny kúszott a porladó sziklák fölé. Lassan, magabiztosan,
alattomosan terítette be a szétmálló hegy oldalát. Fülsértő, a föld fájdalmas
morajlását is elnyomó kiáltás harsant, mely büszkén, győztesen hatolt fel az
égig.
Ambultan sajgó végtagokkal, hasító fejfájás közepette eszmélt fel az
északi puszták szikkadt füvén.
Eleinte azt gondolta, az árnyak honába ért, de a fény simítása a bőrén oly
ismerősnek tűnt. Kinyitotta a szemét. A kék eget s néhány kergetőző, szelíd
bárányfelhőt látott.
Megpróbálta összerakni szilánkokra hullott emlékképeit. Fokozatosan
rajzolódtak ki gondolataiban az elmúlt napok eseményei Araszukkal, a
hadzsirokkal és a szörnyű viharral együtt. Lassacskán visszaemlékezett
mindenre: a zuhanásra is, amikor tudta, hogy a halál befogadta testét.
Ezután hirtelen lökést érzett, majd megnyugtató érzés töltötte el, mint
amikor gyermekkorában anyja az ölébe vette, átölelte, és álomba ringatta.
Szárnycsapáshoz hasonló csattanásokat és fülsiketítő vijjogást hallott, mely
nem rémítette meg, inkább végtelen nyugalommal töltötte el.
Ambultan felemelte sajgó fejét, s nem tudta, miért, de a hajdanán élt
Zádéra gondolt.
Felült.
 Nyomát sem látta a hegyeknek. Amerre tekintete elért, végtelen fűtenger
hullámzott.
Valaki megérintette a vállát. Összerezzent.
Danu prüszkölt, szájából száraz fűszálak lógtak ki, majd mohón
behabzsolta őket.
– Pejkó, merre kóricáltál? – mondta Ambultan boldogan. Megpaskolta
lova nyakát. – Ha tudnád, mi minden történt velem… Vagy csak képzeltem?
Már magam sem tudom… Jobb lett volna meghalnom a leomló sziklák
alatt, hogy emlékemet is eltemessék – tette hozzá szomorúan. –
Küldetésünk kudarcot vallott.
Egy közeli pocsolyához lépett, hogy tükrében szemügyre vegye az arcát.
Megrettent a látványtól. Vér és sár keveréke torzította felismerhetetlenné
ábrázatát. Két tenyerével merített a vízből, majd ledörzsölte a mocskot.
Arcát borító sebei sajogtak, de csalódottsága elnyelte ezt az érzést is.
Danu egykedvűen tépkedte a füvet. A hátán félrebillent a nyereg. Talán
beakadhatott valamibe, amikor gazdáját veszítve a völgy felé vágtatott.
Ambultan meglazította hevederét, hogy megigazítsa a nemeztakarókat.
Felnyitotta nyersbőr nyeregtáskáját, és az ételmaradék helyén egy jókora
maroknyi virágot talált. Kiemelte, hogy alaposan szemügyre vegye.
– Aruva! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a ló összerezzent. –
Araszuk… Pejkó, remélem, teletömted a hasad, mert azonnal indulunk. –
Örömtől reszkető kézzel húzta meg a hevedert, majd nyeregbe szállt. –
Gyerünk, Danu, irány délkelet! – Néhány lépést ügettek, aztán lassú, végül
sebes vágtában indultak hazafelé. – Hej! – kiáltott Ambultan, aki úgy
érezte, a boldogság majd’ szétfeszíti a mellét. Kiáltása betöltötte az északi
pusztát, ahol valaha a Kék Hegyek álltak, s örökké ott visszhangoznak,
amíg létezik a világ.
A sebhelyekkel borított arcú, magányos lovast elnyelte a végtelen
fűtenger. Nyeregtáskájában őrizte a kincset, amelyhez azelőtt nem férhetett
senki a puszta fiai közül. Lován kívül nem akadt útitársa. Néha azonban egy
hatalmas árny borult fölé, mint amikor a felhő eltakarja a napot, de ez az
árny egy cseppet sem volt félelmetes, inkább megnyugtatta, védelmezte,
vigyázott rá.
 Megjegyzések

[←1]
Miféle ember vagy, honnan jöttél?

[←2]
Vigyétek a verembe!

[←3]
Nézd, hogy halsz meg holnap!

[←4]
Mit mond?

[←5]
Várj, mindjárt mondom!
 Tartalom
A Lovas Hős
A Boldogok Országa
Testvérháború
Zarin gyűrűje
Sirla
A Szaéna madár
Megjegyzések