Peter Freund

AYANI
A Sólyom lánya
 Tartalom

1. fejezet
A Titkos Tudás Őrzője .................................................................. 11
2. fejezet
A Ködökön Túli Világ .................................................................. 24
3. fejezet
Egy zsarnok haragja ..................................................................... 39
4. fejezet
Vihar előtti csend .......................................................................... 52
5. fejezet
A szuszvámpírok támadása ........................................................... 65
6. fejezet
Norna legendái ............................................................................. 78
7. fejezet
Odhur üzenete ............................................................................... 92
8. fejezet
Tábor a Démon-erdőben ............................................................ 102
9.fejezet
A sensei megfigyelése................................................................. 114
10. fejezet
A csillagjós ................................................................................ 128
11. fejezet
A tömlöcben ........................................................ : .................... 142
12.fejezet
Kazimir és Izidor ......................................................................... 155
13. fejezet
A Vándor tanácsa ........................................................................ 167
14. fejezet
A vakító cselvetése ..................................................................... 183
15. fejezet
Az öregasszony jóslata ................................................................ 193
16. fejezet
Az ellenség markában ................................................................. 205
17. fejezet
Veszedelmes terv......................................................................... 218
18. fejezet
Pokoli ajánlat ............................................................................... 230
19. fejezet
Halál délben ............................................................................... 244
20. fejezet
A testvérek esküje ...................................................................... 258
21. fejezet
A sólyomlány .............................................................................. 271
22. fejezet
A trónbitorló bosszúja ................................................................. 283
23. fejezet
 Titkos igazságok ......................................................................... 295
24. fejezet
Egy szörnyű fenyegetés .............................................................. 308
25. fejezet
Őrült felismerések ....................................................................... 320
26. fejezet
Éjszakai titkok ............................................................................. 333
27. fejezet
Indulás a bizonytalanba ............................................................... 347
28. fejezet
Utazás Misztérián át .................................................................... 360
29. fejezet
A szépség és a szörnyeteg ........................................................... 371
30. fejezet
Delíria barlangjában .................................................................... 381
31. fejezet
Harc a pannonokkal ................................................................... 394
32. fejezet
Hattyúlányok .............................................................................. 404
33.fejezet
A Varázshold jegyében............................................................... 416
34. fejezet
A Teremtés hegyén .....................................................................
35. fejezet
A Sötétség Kamrája ...................................................................
36. fejezet
A király visszatérése ..................................................................
 1. FEJEZET

A Titkos Tudás Őrzője

A három lény első pillantásra teljesen ártalmatlannak látszott: senki sem sejtette volna róluk, hogy egész
Misztéria legrettegettebb, legveszedelmesebb teremtményei közé tartoznak. Alakjuk hétköznapi férfiakat
sejtetett, meglehetősen fiatalokat, úgy húsz és harminc év között. Magasak és karcsúk voltak, izmos testükön
fekete nadrág és dzseki feszült, és fél lábszárig érő, puha bőrből készült fekete csizmát viseltek. Szinte hangtalan
és kecses mozdulatokkal surrantak ide-oda a keskeny erdei úton, amelyet kétfelől sűrű vegyes erdő szegélyezett.
Finom arcvonásaikkal és hibátlanul fésült fekete hajukkal akár még vonzónak is lehetett volna nevezni őket.
Ám aki alaposabban szemügyre vette őket, láthatta, hogy bőrük fehér, mint az albínóké. Szemük vörös, hasított
pupillájától veszett vadmacskára emlékeztetett a tekintetük. De a legfeltűnőbb a szájuk volt: vastag, duzzadt, kör
alakú ajkaikról egy polip szívószerve juthatott volna bárki eszébe. Ez a természetükről árulkodott: nem férfiak
voltak ugyanis, hanem éjrajzók, vagy ha jobban tetszik: szuszvámpírok. Misztéria nagy részén így nevezték őket,
mivel más teremtmények lélegzetéből, életenergiájából éltek. Fiatalinas karmaikkal acélos szorításukban
tartották az áldozatot, duzzadt ajkukat a szájára préselték, és az utolsó cseppig kiszívták a lélegzetével együtt
minden életenergiáját, őt magát pedig élettelen porhüvelyként hagyták hátra. Szorításukból szinte lehetetlen volt
kiszabadulni, így aztán bárki, akit megtévesztett a szuszvámpírok ártalmatlan külleme, menthetetlenül elveszett.

Ezen a napos, békés reggelen sem gyanakodott volna senki, aki látja a három éjrajzó szöszmötölését a sűrűn
álló fák árnyékában, az út mentén - lehettek volna ártalmatlan bö-gyószedők vagy gombagyűjtők. Magasan
fölöttük úgy feszült a kékség a Ködökön Túli Világ egén, mint egy ragyogó kék selyemernyő. A három
szuszvámpír azonban pillantásra se méltatta az ősi táj paradicsomi szépségét, sem a Nagy Nappalfényt, amely
nemrég kezdte meg örökké ismétlődő vándorútját, és most éppen csillogó bevonattal ékesítette az erdő dús
lombjait. Sőt, mintha még zavarta volna is őket az erős napfény. Összehúzták a szemüket, és fel nem pillantottak
volna az égboltra, miközben fürge kezük buzgón és nagy gyakorlattal csomózta a hatalmas hálót, amellyel ra-
gadozó népük a kezdet kezdetétől zsákmányra vadászott. Szinte láthatatlan, erős zsinórokból font hálójukat a
fűben terítették szét, persze jól álcázva, hogy bárki számára, aki belelép, vagy akármilyen könnyű érintéssel
kiváltja a húzókötelek összerándulását, végzetessé váljon. Ilyenkor az áldozatot a felcsapódó ágak azonnal a
magasba rántották. A háló szorosan a teste köré feszült, így aztán magatehetetlenül, mintegy batyuba kötve
himbálózott az ágak között. Nem volt menekvés, így a szerencsétlen csak várhatta, mikor jelennek meg
levadászói. Sorsa megpecsételődött, hacsak nem fiatal lány vagy nő volt az illető, aki még szűz volt - vagy ahogy
a szuszvámpírok kifejezték: akit „még nem mocskolt be férfi érintése".
A fekete hajú alakok egy szót sem váltottak egymással, miközben kifeszítették a hálót, és avart meg apró
gallyakat szórtak még látható részeire. Aztán felegyenesedtek, és szemügyre vették a művüket. Elégedettek
lehettek, mert fakó mosoly suhant át fehér ábrázatukon. De még mindig nem szólaltak meg. Finom metszésű
orrukat a szélbe tartva szimatoltak, beszívták a pusztulás és újrakezdés kesernyésen friss avarillatát. Aztán
egyszerre bólintottak, majd, mint akit rugók repítenek, helyből vagy tizenkét méter magasságba szökkentek.
Odafent, a nyiszorgótölgyek és tarkabükkök sűrű lombjai között elrejtőztek, és mozdulatlanul, észrevétlenül
lesben álltak, zsákmányra várva.
A szuszvámpírok nem siettek. Most indultak életükben először fényes nappal vadászatra, nem pedig az éj
leple alatt, ahogy évszázadok során szokásukká vált, de semmi kétségük nem volt afelől, hogy ez a vadászat is
éppolyan sikeres lesz, mint előtte számtalan.

H át... hát ilyen nincs! - A piros pólós, kék kertésznad-rágos lány egyre csak ámult és bámult. Jessie
Andersen álmélkodva nézett körbe. Arca olyan volt, mint egy kiskö-lyöké, aki egyszerre pillantja meg a
világ összes csodáját. -Ugye, ez nem igaz, vagy mégis?
 Niko Niklas szemöldöke a homlokára szaladt. Nem értette, mire vonatkozik a kérdés.
A mellette álló, zavarában barna bőrruhája szegélyét morzsolgató Ayani sem tudta, mit gondoljon a szőke
lányról. Homlokát ráncolva, száját csücsörítve nézett Nikóra, mintha tőle várná a magyarázatot, mi ütött
harmadik társukba.
Niko azonban csak vállat vont, és tett egy lépést Jessie felé. Orrát meghitt illat csapta meg: friss, csalogató,
kicsit kesernyés illat - Jessie nyilván beillatosította magát, mielőtt útra kelt volna Misztériába.
- Csak semmi pánik - szólt biztató mosollyal. - En is így voltam, amikor először kerültem át ide
Misztériába. Halálosan megrémültem.
Jessie vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa a lányt.
- De én nem erre gondoltam! - felelte Jessie, a fiú nagy meglepetésére.
- Nem? - Niko leengedte a kezét. Smaragdzöld szeme elkerekedett. - Meg sem lepődsz, hogy hirtelen egy
másik világban találod magadat?
- Épp ellenkezőleg! Pontosan arra számítottam, hogy ez az öreg köpönyeg, amelyet nagyapád padlásán
találtam, idehoz majd.
-Micsoda? - Niko elképedten meredt Jessie-re. - És ugyan miért?
-Hát ez pofonegyszerű! - A lány úgy nézett rá, mintha ez lenne a világ legkönnyebb kérdése. - Először is,
nemrég mesélted, hogy te magad is így jártál. Másodszor pedig: ugyanezt olvastam abban a régi könyvben is.
„Még hogy én meséltem neki?" - csodálkozott magában Niko. Nem emlékezett semmi ilyesmire. Ám ahogy
görcsösen próbált visszaemlékezni, elmosódottan és homályosan, de felrémlett egy emlékkép. Tényleg
beszámolt Jessie-nek arról a furcsa élményről, amely Melchior nagyapa padlásán érte: arról az egyszerű,
csuklyás köpönyegről, amelyet ott talált, és amely, amint a válla köré kanyarította, áthozta őt egy ismeretlen
világba: Misztériába. A köpönyeg szerencsére vissza is szállította ugyanoda, a padlásra, mivel közben azok a
vérszomjas harcosok már lovas hajtóvadászatot rendeztek utána, és épphogy el tudott tűnni előlük.
O, te jó ég, az aztán szoros volt!
Már a puszta emléktől felgyorsult a pulzusa, és elakadt a lélegzete - ráadásul mindez nem is volt olyan
régen: alig öt napja, amint sebesen utánaszámolt. Négy nappal ezelőtt pedig ismét behatolt a rejtélyes Ködkapun
át Misztériába, és legnagyobb rémületére meg kellett állapítania, hogy többé nem tud visszatérni a saját világába.
Legalábbis egyelőre biztosan nem!
Érdekes, de Nikónak úgy tűnt, mintha hetek óta itt tartózkodna a Ködökön Túli Világban. És ami még
furcsább volt: ez az élet mindenben különbözött az ő megszokott földi életétől - ám Niko mégsem érezte itt
idegennek magát. Minden újabb kalanddal, amelyet átélt az elmúlt napok során, Misztéria ismeretlen tájai egyre
otthonosabbakká és egyre meghittebbekké váltak a szemében. És Ayani, az alwe lány -aki most egy kicsit arrébb
állt, és kifürkészhetetlen képpel méregette Jessie-t -, mintha gyermekkori jó barátja lenne, akihez szoros szálak
fűzik. Pedig egy hete sincs még, hogy életükben először találkoztak!
Nikónak csak most tűnt fel, hogy napok óta eszébe sem jutott az otthona. Anyja, Rieke, és nagyapja,
Melchior sem.
Nalik Noski, a küzdősporttanára sem, sőt azok a komoly nehézségek sem, amelyekbe a sensei került. Pedig
biztos, hogy mindhárman nagyon aggódnak érte. Es egészen biztos, hogy váltig azon töprengenek, hová
tűnhetett olyan hirtelen Niko, méghozzá a legcsekélyebb hátrahagyott nyom nélkül. Szegények!
Semmi esélyünk sincs, hogy akár csak megközelítőleg rátaláljanak az igazságra. Honnan is juthatna eszükbe,
hogy éppen Felső-Rödenbachban, a világ legeldugottabb vidékén található egy titkos átjáró egy titokzatos, a
miénkkel párhuzamosan létező világba, amelynek létéről senkinek még csak halvány sejtelme sincsen? Fliszen
ha Niko merő véletlenségből fel nem fedezi, még ő maga is a mit sem sejtők táborát gyarapítaná!
A fiú ebben a pillanatban összerezzent, mivel gondolataiba egy emlék furakodott be a távoli múltból. „Én
nem hiszek a véletlenekben" - hallotta fejében Schreiber úr hangját. És ugyanabban a pillanatban az emlékkép is
felbukkant: amint az egérszürke köpenyes, átlagember külsejű antikvárius áthatóan pillant rá, és nyomatékosan
feléje nyújt egy könyvet... És ekkor már megértette Niko, amit Jessie mondott. „Arról a könyvről beszélsz,
amelyet a Sólyomtoronyban lévő antikváriumban találtam?"
A mikor Siegward Schreiber magához tért, félhomály vette körül. Az öregember az első pillanatban nem is
tudta, hol van, és vajon mennyi ideig lehetett eszméletlen. Orrát penészes, dohos levegő csapta meg.
Valahol a közelben kőpadlón sebesen tipegő apró lábak neszét hallotta - egerek, talán patkányok surrantak
ott. Ekkor már tudta: abban az odúszerű helyiségben van még mindig, ahová az a két gazfickó zárta napokkal
ezelőtt.
Egy csupasz kőfal tövében elhelyezett vaságyon hevert. Amikor jobb kezével végigsimította a falat, érezte,
hogy nyírkos. Magasan fölötte négyszögletes nyílás volt a falban, úgy hatvanszor kilencven centiméteres, de az
is be volt deszkázva. Derengő fény szivárgott át a deszkák résein. Amikor szeme valamennyire megszokta a
félhomályt, Schreiber úr végignézett a legföljebb háromszor négy méteres helyiségen. Semmi sem változott,
mióta utoljára látta ébren: tömlöce magasabb volt három méternél, és az ágyán, egy fazsámolyon és egy horpadt
bádogvödrön kívül semmi sem volt benne. Az egyik sarokban egy kis kupac fekete kőféle hevert - szén, talán
koksz; a helyiség nyilvánvalóan szenespince lehetett egykor. A koromnyomok a falakon is erre utaltak. Az
ágyával szembeni vasajtó zárva volt. Rozsda vonta be, de stabilnak tetszett.
Schreiber úr elmosolyodott, amikor az ajtót megpillantotta. Ezek a csibészek azt hiszik, hogy ártalmatlanná
tették őt ebben a lyukban. Hogyan is sejthetnék, hogy nem csak a testébe zárva képes cselekedni! Mivel
beavatottja a Nagy Misztériumnak, képes arra, hogy egy másik világban mozogjon, amiről a legtöbb embernek
még csak halvány sejtelme sem lehet.
Főleg nem annak a két otromba alaknak, akik fogva tartották! Pedig milyen szuperagynak gondolták
magukat! Szabályos zseninek - mégsem vették észre, hogy az utóbbi napok során többször is elhagyta a
tömlöcét. Persze nem testi alakjában, hiszen amióta ismerője volt Misztéria nagy titkainak, azóta nem kötötte
már semmi a testéhez. Siegward Schreiber e nagy kirándulások után rendszeresen mély álomba merült, amit
fogva tartói nyilván a sérüléseinek tudtak be.
Az ostobák!
Az antikvárius fel akart ülni, de testébe szúró fájdalom nyilallt. Visszaemlékezett arra a napra, amikor az a
férfi és a fiú bement a boltjába, a Sólyomtorony alatti antikváriumba, épp amint Niko Niklas kilépett onnan.
Nem sokat vesztegették a szót üdvözlésre, azonnal a tárgyra tértek.
A férfi - közben már megtudta, hogy Henknek hívták -nyers hangon felszólította, hogy „Ide azt a vén
irkafirkát, de kicsit hamarost!".
- Úgy bizony - tette hozzá Maik, a fia, gyagyás mosoly-lyal. - No, gyerünk csak, hopp-hopp, mire hármat
számolok! Kettő és fél!
- És nehogy má azt hidd, hogy oan ergyák vagyunk, hogy átvághatsz - egészítette ki Flenk.
Schreiber úrnak arcizma sem rezdült. Kezdte sejteni, mit akar tőle Henk, de azért rákérdezett - és sejtelme
megerősítést nyert.
-Azt az öreg irományt, te lajhár, ami a Walter Braueré volt - morogta a rossz arcú. És Siegward Schreiber
ekkor azt is felfogta, hogy ennek az ügynek könnyen rossz vége lehet.
Nagyon rossz vége!
Mert amit ebben a pillanatban megértett, azt még sem maga Henk, sem a folyamatosan röhögő Maik sem
tudta: hogy Henk már nem a maga ura volt, mert beleköltözött egy vakító.
A vakítók iszonyatos teremtmények, akik eredetileg csak Misztériában léteztek. És az, hogy eredeti otthonát
elhagyta, és átjött - valószínűleg a Ködkapun, bár persze használhatott más átjárót is -, az nem sok jóra engedett
következtetni. A vakítók ugyanis nem a saját jószántukból szoktak akcióba lépni, hanem egyetlen lény kifejezett
utasítására: és ez a személy, akinek hatalma volt felettük, a fekete mágusnő, Sága volt!
Siegward Schreiber egy pillanat alatt ráeszmélt, hogy rég új csokrot kellett volna hoznia a polcok közé rejtett
szárítottnövény-csokor helyére. A vasfű - amit démonnyűgnek is neveznek - valószínűleg elvesztette már a
hatóerejét. Másképp a vakító nem léphette volna át a küszöbét.
Erre a gondolatra Schreiber egészen rosszul lett.
- Flonnan ... miért gondolja, hogy nálam van az a könyv? - kérdezte szorongva.
- Mer a húga azt mondta, hogy maga vette meg az egész cuccot, amikor az öreg Walter letette a kanalat -
na, ezér!
 - Igen, igen, ez igaz - felelte gyorsan az antikvárius, és nagyon megkönnyebbült, hogy ezek szerint Sága
nem azt a régi könyvet kajtatja, amelyre ő első rémületében gondolt. Különben azonnal hozzá küldte volna a
vakítót! Ám a feketemágus asszony nyilván valami más okból rendelte ide ezt a szörnyű teremtményt - persze,
ez attól még nem volt kevéssé fenyegető.
- Brauer úrnak sok könyve volt. Melyikre gondolt?
- Mi? - Henket, úgy látszik, meglepte a kérdés. Úgy bámult rá, mint egy tüskehajú barlangi troli, amely egy
tévés vetélkedő milliós kérdésére keresi a választ.
- A címét, papa - suttogta a fia. - Mondd már meg a címét!
-Ja, tudom! Vagy azt hiszed, tiszta hülye vagyok? - sziszegett rá Henk, hogy Maik rémülten hőkölt vissza. -
Az a tökfej, mármint az a Walter Brauer megmondta nekem, ebben biztos vagyok. De sajnos... - Jobb öklével a
bal tenyerébe csapott. - Mekkora egy baromság, de kiment a fejemből!
- Nos, uraim - jelentette ki Schreiber úr megkönnyebbülten -, igazán sajnálom, de ha ez így van, akkor
sajnos, nem tudok segíteni.
Mosolyogva mutatott végig a polcok hosszú során, amelyek az egész boltot megtöltötték.
-Nézzenek körül: ebben a rengetegben lehetetlen találomra megkeresni egy könyvet, amelynek még a címét
sem tudom - mondta könnyedén, és nem is sejtette, hogy percekkel később keservesen megbánja ezt a
kijelentést.
- Hm - morogta Henk, és elhúzta a száját. - Hát akkor... ennyi volt!
Mutatóujjával megbökte láthatatlan kalapja karimáját, fejével intett a fiának, sarkon fordult, és kifelé indult
az üzletből. És már majdnem kiért, amikor váratlanul visszafordult, visszatért, és teli szájjal mosolygott
Schreiber úrra:
- Eszembe jutott! - mondta. - Azt a könyvet... Mizériának hívják, vagy valami ilyesminek!

T ermészetes, hogy arra a régi, tizennyolcadik századi vastag kötetre gondolt! - Jessie csinos, szeplős arcára
boszszús kifejezés telepedett. - Arra, ami neked is olyan fontos volt, hogy még a szünidőre is magaddal
cipelted Felső-Rödenbachba!
-Vagy úgy! - Niko lelki szemei előtt megjelent a régi könyv: az elsárgult, agyonforgatott lapok, a szöveg sok
üres helye, a barna bőrkötés - és természetesen az a germán rúna is, a Mannaz-rúna, amely a könyvborítón
ékeskedett. Ezt a jelet itt MisZtériában a Láthatatlanok jelének mondták. Nikónak csak most tűnt fel, hogy
mennyi váratlan eseményt hozott annak a könyvnek a felfedezése: furcsa látomásait, furcsa álmait és végül ezt az
igen furcsa utazást ide, Misz-tériába. Ez persze azt bizonyította, hogy a könyvnek különleges ereje van, bár Niko
ezt sem megérteni, sem megmagyarázni nem tudta.
Niko megköszörülte a torkát.
-Jól értettem, amit mondtál, Jessie? Abban a könyvben olvastad, hogy a köpönyeg iderepít Misztériába?
- Pontosan - felelte a lány. - Karin Seikel pontosan azt...
- Karin Seikel? - vetette közbe Niko. - Az meg ki a búbánat?
-De Niko! Hát már mindent elfelejtettél? - Jessie kifejezése egy szőrszálhasogató tanárnőére emlékeztetett,
aki élvezi, ha gyötörheti a tanítványait. - Karín Seikel írta a könyvet, több mint kétszáz évvel ezelőtt.
-Aha - morogta Niko megszégyenülten, miközben Jessie folytatta az oktatást.
- Seikel asszony még el is nevezte azt a köpenyt. Odhur köpönyegének nevezi, és azt mondja, hogy bárkit
elrepít Misztériába, aki csak magára kanyarítja.
Bólintott is, hogy nyomatékot adjon szavainak.
- És ez igaz is, amint azt mindketten a saját bőrünkön tapasztaltuk.
- Igen, igen, de... - Niko megvakargatta az állát, amelyen tizennégy éve ellenére sem mutatkozott a
legvékonyabb szőrszál sem - de hát ez azt is jelentené, hogy az a köpeny maga is több mint kétszáz éves! És
hogy Seikel asszony már akkor tudott a csodás erejéről. Ez azért elég furcsa, nem? Most már nyilván rég halott.
-Ja, hacsak nem zombi! - vigyorgott Jessie, aztán az alsó ajkába harapott. - De ami még sokkal furcsább... -
elhallgatott és körülnézett - ez a Seikel asszony meglepő pontossággal írja le ezt a vidéket.
Jessie kinyújtotta a jobb kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha át akarná ölelni az egész tájat: a kis tisztást,
szélén az ősi ligettel. A mohával és kúszónövényekkel benőtt, leégett kúria romjait, amelyek alig felismerhetően
húzódtak meg az aljnövényzet között. S a hatalmas várat, amely tornyaival és falaival, sötét fenyegetésként, alig
százlépésnyire emelkedett a ligetecske fakoronái fölött. Az erős bástya tornyán a kora hajnali szellő zászlót
lobogtatott. A vörös griff, amely a zászlót díszítette, mintha kinyújtotta volna utánuk hegyes karmait, mintha szét
akarná tépni, de legalábbis meg akarná ragadni őket.
Nikóban egyre nőtt a zavar.
-Jessie, ebben biztosan tévedsz! - Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy fekete haja csak úgy repült
körülötte. - Az lehetetlen. Hiszen akkor Karin Seikelnek... akkor... ööö...
Aztán elharapta a folytatást, és csak bámult meredten maga elé.
- Akkor mit kellett neki? - türelmetlenkedett Jessie.
- Hiszen akkor itt kellett volna járnia Karin Seikelnek is!

M izéria? - csóválta a fejét tettetett sajnálkozással Schrei-ber úr. - Igazán sajnálom, uram, de ilyen címről
még sohasem hallottam.
- Soha? - Henken jól látszott a csalódottság. Úgy bámult az antikváriusra, mint akinek az orra előtt
foszlik szét szép álma a lottófőnyereményről. - Biztos ebben?
- Egészen biztos vagyok - mondta most már megköny-nyebbülten a kérdezett, és már-már felsóhajtott, ám
ekkor
Maiknak támadt egy ötlete - ez amúgy nem sűrűn esett meg vele.
-Papa, miért nem keressük meg egyszerűen? - vakkantotta, és a polcokra mutatott. - Lehet, hogy nem is
olyan kilátástalan, mint ahogy ez az öreg állítja.
-Nohát, miért is ne? - Apja gyászos ábrázata is felderült. - Hiszen már tudjuk a címet, és rá is érünk.
Nézzünk csak körül!
És már indult is a polcok felé.
- O, nagyon sajnálom, uraim - mondta Schreiber úr, és elállta az útjukat. - Elfelejtik, hogy épp zárni akartam,
amikor beléptek ide. Tudják, ebédszünet. így hát... - Kedvesen rámosolygott az apára és a fiára, és jobb kezével a
nyitott ajtóra mutatott. Ám ugyanabban a pillanatban észrevette, hogy hibázott: felszította Henk haragját.
Pontosabban a vakítónak a haragját, aki Henk testét megszállva tartotta. Henk feje ugyanis még abban a
pillanatban átváltozott egy vérvörös szemű szörnyetegévé, amelynek horgas orra és szarva is volt. Széles
szájából agyarak kandikáltak elő.
Henk, még mielőtt az antikvárius megmoccant volna, kést rántott, és Schreiber úr oldalába vágta. Aztán az
öreg körül minden elsötétedett...
Siegward Schreiber a cellában nyögve tápászkodott fel, és szemügyre vette a felsőtestén lévő kötést. A kés a
bordák íve alatt hatolt be a hasüregbe, de nyilvánvalóan nem ért létfontosságú szervet.
Különben már rég meghalt volna!
Mindenesetre sok vért vesztett, és eléggé legyengült. Amikor felállt volna, úgy reszketett a lába, hogy
azonnal vissza kellett ülnie.
Schreiber úr elgyötörten mosolygott.
Remélhetőleg csak átmeneti ez a gyengeség, és csak testi alakjára van hatással. De azért nem mondhatni,
hogy a hosz-szú évek nyomtalanul szálltak el fölötte. Nem maradt már túl sok ideje arra, hogy befejezze a nagy
művet, amelyet fantasztikus sorsa életfeladatául kijelölt. Gondoskodnia kellett arról, hogy Misztériába újra élet
költözzön. Különben a Ködökön Túli Világ napjai meg vannak számlálva.
Eleddig minden a terv szerint alakult. Minden váltót átállított, minden követ elgördített, minden apró
fogaskerék járta a maga útját. Misztéria további sorsa immár azon múlt, hogy minden személy eljátssza-e a neki
szánt szerepet - még ha nem tudnak is erről a szerepről. Schreiber cselekvési tere nem volt valami nagy. O csak
módosítgatni tudott, azt is csak a pálya széléről. Meg persze, élve kellett kikerülnie a fogságból, amit egyelőre
egyáltalán nem látott biztosnak. Henk és Maik, ez a két féreg, igen ragaszkodott ahhoz a könyvhöz. Henk
minden bizonnyal őrjöngene dühében, ha továbbra sem árulna el róla semmit. Pedig ő természetesen ezt fogja
cselekedni, még ha megbolondul is dühében az a vakító, aki Henkbe bújt, és irányítja az akaratát.
 Henk és Maik persze nem találta meg a régi könyvet, akárhogy kutakodtak is a boltjában. Az ostobák! Arra
persze nem is gondoltak, hogy már rég eljuttatta annak, akinek szánták - Niko Niklasnak! Aki egyedüliként tudja
végrehajtani a titokzatos tervet, amelyet a könyv lapjai rejtenek. Persze, ezzel Nikónak jutott a feladat
legnehezebb része. És ha nem tud eleget tenni az elvárásoknak, akkor mindennek vége.
Ayanira, az alwe leányra is kemény megpróbáltatások várnak, és Siegward Schreiber csak reménykedhetett
benne, hogy bátran megállja a helyét.
Még maga Nalik Noski sem látta át teljes egészében a Nagy Misztériumot - amúgy ez nem is volt nagy baj,
hiszen az a végzetét jelentette volna! Abban azonban már egyáltalán nem volt biztos, hogy Noski végül eléri azt
a nagy célt, amelyet oly régen kitűzött maga elé.
Rieke, Niko anyja, és ez a Jessie leányzó szintén nem tudtak semmit, bár Rieke agyában mintha néha
motoszkált volna valami... viszont Thomas Andersen, Jessie apja még mindig abban a szilárd meggyőződésben
írta a regényét, hogy saját indíttatásából írja, nem pedig azért, mert ő, Siegward Schreiber, teljes titokban ezt az
ötletet ültette a fejébe. Thomas új könyvének ugyanakkora szerep jutott a Nagy Tervben, mint Karin Seikel régi
könyvének - ezért lett mindkettőnek ugyanaz a címe: Misztéria. Siegward Schreiber volt az egyetlen ember,
akinek tudomása volt az összefüggésekről.
Ráadásul nem is ő maga jött rá. Hanem a déd-déd-déd-nagyapja, akit ugyanúgy hívtak, mint őt, és aki a
tizenkilencedik század közepén megalapította a Sólyomtorony Alatti Antikváriumot. Azóta egyfolytában a
család tulajdonában volt az üzlet, s a család megőrizte és nemzedékről nemzedékre adta tovább a nagy titkot. Az
akkori Schreiber úr nemcsak olvasta Karin Seikel könyvét, hanem arra is rájött, hogy mi történt a szerzővel a
könyv megjelenése után, és amikor mélyen az antikvárium alatt megtalálta a három jelet a pince falán, a három
régi rúnát, akkor értette meg egy csapásra, hogy mi is kapcsolódik ahhoz a régi könyvhöz.
Azóta a bolt minden tulajdonosa nemcsak őrizte a titkot, hanem titokban reménykedett is abban, hogy
egyszer majd beteljesül a Nagy Misztérium. Ám csak Siegward Schrei-bernek lehetett része abban, hogy megélje
a nagy eseményt. Azon az éjszakán ugyanis, kereken tizennégy évvel ezelőtt, mintegy a semmiből, egyszerre
megjelent előtte a pincében egy királyi méltóságú, tekintélyes alak. Ezzel kezdődött minden. De az, hogy
miképpen végződik, már nem Schreiber kezében volt. Vagy legalábbis nem teljesen. A Titkos Tudás Őrzőjének
ideje lassan lejár. Hamarosan új őrző lép majd színre, és átveszi tőle a feladatot. Vagy Misztéria lesz az, amely
mindörökre eltűnik a semmiben.
Schreiber úr mégis mosolygott. Szilárdan hitt a Láthatatlanokban és abban a végtelen hatalomban, amely
megadatott nekik.

2. FEJEZET

A Ködökön Túli Világ

D e hiszen Seikel asszony pontosan ezt állítja! - kiáltotta Jessie. - Mármint hogy járt már itt. Állítása szerint a
könyvben saját misztériai utazásáról számol be. Ezért az a címe, hogy „Misztéria", és az alcíme, hogy „Igaz
történet alapján lejegyezve".
- Igazad van. Most már én is emlékszem. - Niko megcsóválta a fejét. Fekete hajtincsei fátyolként repkedtek
az arca előtt. - És biztos vagy abban, hogy olyan pontosan írja le az itteni dolgokat?
- Hát persze - válaszolta barátságtalan hangon Jessie. -Hiszen csak négy napja olvastam azt a könyvet. Es
szerencsére olyan jó a memóriám, hogy szinte minden szóra pontosan emlékszem.
- De jó neked! - ironizált Niko. - Akkor állati könnyen tanulsz verseket, mi?
- Pontosan így van - felelte Jessie, és nem látszott rajta, hogy bosszantja-e Niko szurkálódása, vagy sem. -
Ráadásul még egyszer átlapoztam azt az öreg könyvet, és minden fon-tosabbnak tűnő helyet átnézem még
egyszer. Tehát nyugodtan hihetsz nekem.
A lány körbemutatott, mint az imént.
 - Ez a tisztás, ez a liget és persze amott hátul a vár is pontosan olyan, ahogyan Seikel asszony leírta. Mintha
az időközben eltelt kétszáz esztendő alatt itt semmi sem változott volna. Egy kivételt találtam. - A fák között álló
ház romjára mutatott. - Seikelnél nem romokról olvastam, hanem egy büszke kúriáról, amely a király egyik
bizalmas emberéé volt.
Amikor Jessie felpillantott, még valami a szemébe tűnt.

- O, és most látom: a vár csúcsán a zászló mintája is megváltozott, a könyvben a címerállat egy szép
sólyom, amely hatalmas kardot tart a karmai között.
-Tényleg? - Niko nem akart hinni a fülének. - És... olvastál esetleg a vár nevéről is valamit? Vagy esetleg a
királyéról, aki benne lakott?
- Naná - felelte Jessie. - A vár neve Helmenkroon, és a települést, amely három oldalról körülveszi a várat,
ugyanúgy hívják.
Niko félrehajtotta a fejét.
- És a királyt?
- .. .Nelwynnek! - vágta rá a lány. - Rendkívüli hős volt, bátor és ragyogó vitéz, akit az alwék népe szinte
imádattal tisztelt és szeretett. Ennek a Nelwynnek volt egy varázserejű kar... - Jessie hirtelen elhallgatott, és a
Niko kezében lévő kardra meredt, mintha csak most venné észre.
Pedig a királyi kardot nem lehetett nem meglátni! Az aranyszínű fényben most teljes pompájában tündökölt.
A markolat és a markolatvédő széttárt szárnyú, stilizált sólymot formázott, amely mintha oltalmat ígért volna az
üldözötteknek és a védteleneknek. A szokatlanul hosszú és széles penge végébe rejtélyes jelet gravíroztak. Egy
nagy M betűhöz hasonlított, amelynek felső részét két egyenlő szárú háromszög alkotta, széttartó csúcsokkal: ez
volt a Mannaz-rúna: az Eggyé váló Kettő jele - a Láthatatlanok szimbóluma.
Jessie elképedten meredt a bűvös kardra. Csinos, szeplős arca elsápadt, mint egy többhetes vérmegvonáson
átesett vámpíré. Mélykék szeme elkerekedett, az álla pedig szabályosan leesett, és levegőért kapkodott, mint egy
partra vetett potyka.
- Ez nem lehet igaz! - dadogta. - Hiszen ez Sinkkálion, Nelwyn király kardja! Legalábbis Karin Seikel így
nevezte a könyvében.
Jessie fejcsóválva nézte Nikót.
- Hogyan jutottál hozzá, Niko? Hiszen Sinkkálion a nivlandi uralkodók jelképe!

Nikóról Ayanira tévedt a pillantása, aztán vissza Nikóra.

- És azok a láncok és a rajtuk függő érmék, amelyeket mindketten viseltek... az alwék kincséből valók, nem
igaz?
- Az alwék kincséből? - Most Nikón volt a csodálkozás sora, és Ayani is meglepetten bámult Jessie-re. -
Talán ezt is abban a régi könyvben láttad?

icsoda? - Rhogarr von Khelm lovag borostás arcán iszonyat tükröződött. Hamuszürkévé fakult a bőre,
Mmintha hirtelen megöregedett volna.
-Mondd, Sága, mondd, hogy ez nem igaz! - lehelte a zsarnok, és ép szemével a fekete mágusnőre
meredve, visszaroskadt a trónszékére. Egy pillanatig úgy érezte, mintha rászakadna a világ. Tekintete
elhomályosult, minden elfeketedett előtte. Imbolygott alatta a padló, hogy elszédült belé. Akaratlanul is a
melléhez kapott, ahol dörömbölve vágtatott a szíve, és hatalmas ütései halálharang zúgását idézték a ko-
ponyájában. A vér megbokrosodva száguldott ereiben, mint egy megáradt patak. Gyomrából epe és méreg íze
szállt fel, a torka elszorult tőle. Hörögve kapkodta a levegőt, és egyetlen gondolat fogalmazódott meg a
tudatában: elvesztünk! Minden elveszett, minden eddigi törekvése haszontalannak bizonyult!
A pánikrohamnak szerencsére hamar vége lett. Mégis egyértelmű jeleket hagyott hátra az arcán: jobb szemét
- a balt elvesztette Helmenkroon bevételekor, azóta fekete takaró fedi az üreget - megpattant vérerek hálózták be,
szürke haja pedig mintha egyszerre még egy árnyalattal fehérebbé vált volna. Rhogarr megköszörülte a torkát,
hogy megjöjjön a hangja. Aztán gondolataiba veszve nyúlt a trón széles karfáján álló aranykupáért, hogy borral
öblítse le a rossz szájízt. De az csak nem akart elmúlni. Marsföld árnyas domboldalain olyan szőlő nőtt csak,
amelynek bora ecetnek is beillett volna. Rhogarr már hívatni akarta a pohárnokot, amikor eszébe jutott, hogy a
szolgát nem hibáztathatja: Helmenkroon pincéiben ugyanis hatalmas apály volt éppen. A forró Medhiter-ráról
behozott nagyszerű borok hordóit mind egy szálig kiürítették már, így Rhogarrnak a saját, jóval hűvösebb szü-
lőhazája lankáin termett borokkal kellett beérnie. Ezek azonban nemcsak hogy nem jelentettek élvezetet, hanem
inkább még az életkedvét is elvették annak, aki kortyolt belőlük. Szerencsére a napsütötte délvidék bora már
úton volt Helmenkroon felé, ahová remélhetőleg még ezen a reggelen be is fut.
A várható élvezet már előre kéjes sóhajtásra késztette Rhogarrt, és legalább egyetlen pillanatra eltérítette
gondolatait attól az iszonyattól, amely körül keringtek éppen. Ám rögtön visszatért a szörnyű szorítás, amely
mintha végleg el akarná zárni a friss levegőtől, összeszorította a torkát.
A marsföldi úr aztán nyugalmat kényszerített magára. Mélyet lélegzett, aztán a fekete mágusnőre pillantott,
aki megtestesült intő jelként állt a trónszéke előtt.
- Egészen biztos vagy abban, hogy azok az alwe fattyak kihúzták a Sorskőből Sinkkáliont? - kérdezte rekedt
hangon.
-Micsoda ostoba kérdés! - A formás alakján szűk, pirosfekete kígyóbőrre emlékeztető ruhát viselő nő
dühösen fújt rá. Hüllőszeme vörösen felizzott. - Azt hiszed, egy ilyen fontos kérdésben talán viccelődni van
kedvem? Azok a mocsok kölykök valóban megelőztek bennünket. És biztos, hogy ennek oka is van.
Sága elfordult, és kibámult az egyik magas ablakon, amely a trón oldalán nyílt az udvarra. Az ablak nyitva
állt, az udvarról felhallatszott a lenti zaj: a legények és cselédlányok sietős léptei, akik épp hajnali szolgálatukat
kezdték meg, s a tornyokon meg a falakon álló őrség fegyverzetének csörömpö-lése. A vörös griffmadaras
marsföldi zászló petyhüdten csüngött a rúdon a vár tornyán, mintha kifogyott volna belőle az erő.
- Csak tudnám - folytatta Sága -, hogyan sikerült nekik megtalálni a Tűz Kapuját, és áthatolniuk a lobogó
lángokon, amelyek egészen eddig védelmezték a királyi kardot!
Rhogarr von Khelm odvas fogait vicsorgatta, és nyugtalanul rágta az ajkát, miközben fészkelődött a
trónszéken, és titokban az előtte álló félelmetes nőszemélyt mustrálgatta. Belül azonban hevesen fortyogott
benne a düh. Talán Sága nem épp az imént biztosította, hogy ura a helyzetnek? Hogy az az átkozott fiú meg lány,
akik ott lihegtek a kardért, máris a halálra készülhetnek? És hogy hamarosan az ő, Rhogarr von Khelm kezében
lesz a mágikus kard? És most egyszerre felbukkan itt, és mindennek pontosan az ellenkezőjéről számol be!
Hogyan tévedhetett ekkorát Sága? Hiszen olyan varázsereje van, hogy senki sem vetekedhet vele itt Misztérián!
Talán fogyatkozóban van a hatalma?
Rhogarr sokért nem adta volna, ha választ kap ezekre a kérdésekre, főképp hogy a saját hatalma szorosan
összefüggött a mágusasszonyéval. Sága dolgozta ki azt a hatalmas tervet, amelyet ő, Rhogarr, immár
tizennegyedik esztendeje vakon követ. A nő folyamatos duruzsolása és bátorítása nélkül soha az életben nem
merészelte volna megtámadni a Marsfölddel szomszédos Nivlandot, és véres államcsínnyel letaszítani Nelwyn
királyt a trónjáról, magához ragadva a hatalmat. Rhogarr azóta szilárdan hitt abban, hogy Sága segítségével a
királyi kard is az övé lesz, és így már jogosan tarthat igényt Nivland trónjára. Hiszen Sága révén még azt is
elérte, hogy Mordur Kra'nakkot, a Borús Birodalom hataloméhes urát leszerelje és távol tartsa magától - bár elég
nagy árat fizetett ezért. Ám mégis, egészen tegnapig minden jel arra mutatott, hogy nagy terveit hamarosan
beteljesülés koronázza meg -szűk három hét múlva, a Sötét Hold Ünnepén. A nagy diadalünnep előkészületei
máris teljes gőzzel folytak - és most, ilyen kevéssel a cél előtt, mintha minden összeomlással fenyegetne. Lehet,
hogy a biztosnak hitt siker az utolsó pillanatban csúszik ki a markából?
Ez nem történhet meg - soha!
Ságát azonban ez mintha nem is izgatta volna. Még mindig mély hallgatásba burkolózva meredt ki az
ablakon, nézte a Helmenkroon fölötti kék eget, mintha oda írnák fel majd Misztéria további sorsát.
Rhogarrnak végül elfogyott a türelme. Felállt, és óvatosan odalépdelt a szétálló hajzatú nőhöz, aki még
mindig nem fordította feléje az arcát.
-El kellene gondolkodnunk azon, hogy mit tegyünk -kezdte óvatosan, nehogy felszítsa a félelmetes mágusnő
haragját. Ha ugyanis Sága dühbe gurult, akkor nem ismert tréfát - jobb volt csínján bánni vele.
-A Sötét Hold Ünnepe nincs már messze. Gyorsan ki kell találnunk valamit, ha addig sikerre akarjuk vinni
nagy tervünket. Főleg...
Elhallgatott, és figyelte Ságát.
 - Fia jól értettelek, akkor ez a két fattyú nemcsak a királyi kardot szerezte meg, hanem az alwék kincséből
származó két láncot is?
- Csodálom, milyen sebes a felfogásod! - gúnyolódott a fekete mágusnő, de még mindig nem pillantott rá. -
Örülök, hogy legalábbis a hallásoddal nincs nagy baj ez idáig.
Aztán hirtelen sarkon fordult, és rémisztő torzképpé alakult arccal lépett Rhogarr elé. Az megrettenve
húzódott hátrább.
- Egyvalamiről azonban nem kéne megfeledkezned: nem én ígértem meg Mordur Kra'nakknak a kardot arra
a napra, hanem egyedül te! így aztán nem is én aggódom a fejem miatt, ha te nem tudod betartani az ígéretedet!
Előrehajolt, míg hegyes orra egy tenyérnyire volt a férfi arcától, keskeny ajkát vértelen mosolyra húzta.
Forró lehelete Rhogarr arcába csapott.
- Ellentétben veled, Rhogarr von Khelm, és Dhrago herceggel, áruló szolgáddal! Ti ketten nem fogjátok
túlélni a Három Ünnepét, hacsak ki nem szolgáltatjátok addig Kra'nakk-nak az alwék szent kardját!
Rhogarr nagyot nyelt.
-Hiszen ezt én is tudom, Sága! Mégis... - Egyre rekedtebben csengett a hangja. - Neked sem lehet az az
érdeked, hogy ezek az alwe fattyak legyőzzenek bennünket, és bejelentsék igényüket a helmenkrooni trónra!
-Természetesen nem! - Vad düh villant a mágusnő szemében. - Ezért kell mindent megtenned, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, megszerezd tőlük a kardot! Figyelj rám!
Karmos keze kinyúlt, prémes köpenyénél fogva megragadta a nála sokkal tagbaszakadtabb uralkodót, és
könnyedén magához húzta.
- Kürtöld össze sürgősen a harcosaidat meg a vharuulo-kat, és hirdesd ki közöttük, hogy kettőzött
erőfeszítéssel kell keresniük őket. Egy pillanatot sem pihenhetnek, Nivland minden szögletét tűvé kell tenniük.
Éjjel és nappal talpon kell lenniük, s a kölykökön kívül semmi más nem lehet a fejükben! Megértetted?
Rhogarr von Khelm hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
- Ez minden, ami eszedbe jutott? Hiszen számtalan holdhónapja ezzel próbálkozunk már. És magad is
tudod, hogy a legcsekélyebb eredmény nélkül.
- Hát persze! Mert te meg az a bolond herceg nem űzitek az embereiteket vaskézzel, hogy mindent vessenek
be, hogy megtalálják őket! - sziszegett vissza Sága. - Csak az érhet el sikert, aki mindent kész kockára tenni érte,
akár az életét is! Elfeledkeztél már erről, Rhogarr von Khelm?
A marsföldi uralkodó nagyon igyekezett, mégsem állta sokáig a kígyóasszony szemébe fúródó tekintetét.
Lecsüggesztette a fejét, elfordult.
- Nem, dehogy - felelte halkan, és hátrább húzódott. -De nem hiszem, hogy ne tettem volna meg mindent,
ami csak tőlem telik. Én is nagy árat fizettem, és nemcsak a szemem vesztettem el, hanem Eleonort is, imádott
feleségemet, kérlek, ezt ne feledd el, Sága!
-Hogyan is feledhetném! - mintha a fekete mágusnőt hirtelen kicserélték volna, mintha Rhogarr meggyilkolt
feleségének neve eddig ismeretlen húrokat pengetett volna meg a lelkében. Közelebb lépett Rhogarrhoz, és
csontos kezét a vállára tette, mintha vigasztalni akarná. - Sajnálom, ha megbántottalak. - Hangja szokatlanul
lágyan csengett. - A ma éjszakai események engem is összezavartak, sőt, szinte lehengereltek. .. Először össze
kell szednem magam, és tiszta fejjel végiggondolni az egészet. Csak ezután leszek képes eldönteni, hogyan
tovább. Megérted, Rhogarr?
- Természetesen, Sága - felelte az uralkodó meglepetten. - Magától értetődik.
- Remek, még ha igazából kételkedem is ebben - felelte a nő. - Ismered azt a három hatalmas vándorkövet,
amelyek a Suttogó Vadon közelében mintha a földből nőnének ki, és többnyire köd burkolja őket? Az alwék
Ködköveknek is nevezik őket.
- Hallottam már róluk - felelte Rhogarr. - Mint ahogy arról is, hogy a régi időkben egészen különleges
jelentőséget tulajdonítottak nekik. Miért kérdezed?
-Küldj ki oda egy csapat harcost, hogy álljanak őrt a Ködköveknél, és mindenkit fogjanak el, aki csak
körülöttük ólálkodik.
-De... - kezdte volna a zsarnok, ám azonnal a szavába vágtak.
-Ne kérdezgess, csak tedd meg, amit mondok neked! -kiáltott rá a fekete mágusnő, aztán nyugodtabb hangon
folytatta. - Amikor megpillantottam azt a leányt Odhur köpenyében... - a trónterem asztalára terített, hatalmas
denevérbőrre emlékeztető, szürke csuklyás köpenyre mutatott - akkor hirtelen támadt egy ötletem, amely sok
mindent megmagyarázna az elmúlt napok és a tegnapi éjszaka történéseiből.
- Tényleg? - nézett rá Rhogarr összeráncolt homlokkal. -Méghozzá melyeket?
- Csak türelem - mosolygott rá lenézően Sága. - Hadd gondolkodjam! Meg hát amúgy sem értenéd meg.
A zsarnok összevonta bozontos szemöldökét, és már-már visszavágott valami gorombasággal, ám ekkor
odakintről, a trónterem előtti folyosóról sietős léptek hallatszottak. Rhogarr azonnal az ajtó felé fordult, és
várakozással pillantott a belépőre.
Biztos a pohárnok lesz az!
Ugyanis utasítást adott a fickónak, hogy mihelyt megérkezik az új borszállítmány, azonnal hozzon fel egy
kancsóra való kóstolót. És miután a cseléd tisztában volt vele, hogy a legkisebb késlekedés is a fejébe kerülhet,
ezért most nyakát szegve rohan, még egy szárnyasderesnél is fürgébben.
Rhogarr elégedetten mosolygott.
- Megkínálhatlak egy kupa borral, Sága úrnő? - kérdezte, és a látogatóhoz fordult.
Az azonban eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. És vele együtt a szürke köpönyeg is. Míg Rhogarr
döbbenten meredt a nyitott ablakra, meghallotta az ajtó csikordulását. Amikor visszafordult, látta, hogy csalódnia
kell: nem a pohárnok volt az, hanem Dhrago herceg, a hadak fővezére.
Sovány, vörösesszőke szőrzettel keretezett sasképe igen sötét volt. A bal orcáján végighúzódó sebhely egy
árnyalattal vörösebb volt a szokásosnál - biztos jeleként annak, hogy Dhrago szörnyű dühös.
Vagy hogy rossz híreket hozott.
Rhogarr von Khelm rosszat sejtett.

N o, most már elég! - Ayani láthatóan mérgesen Niko elé lépett, és sötéten meredt rá. - Mi ez az ostoba fecse-
gés? Miféle köpeny hozta volna ide ezt a lányt? - Rá se pillantott Jessie-re, csak feléje bökött a
hüvelykujjával. - És egyáltalán, honnan jött? És mi az a fura holmi, ami olyan sok mindent elárul a mi
világunkról? Az a „könyv" vagy micsoda, amiről beszélt?
Látszott, hogy még sohasem mondta ki ezt a szót, és nem ismeri a jelentését sem.
- Na, mondd meg, Niko! Vagy talán titkolsz valamit előttem?
- Nem, dehogyis - felelte a fiú gyorsan. - Csak éppen... Elhallgatott, mivel most értette meg teljes mértékben
Ayani zavarodottságát. Hát persze - az eltelt óra sok izgalma őt nyilván sokkal nagyobb kérdőjelek elé állította,
mint Jes-sie-t. Llogyan is foghatná fel Ayani, hogy egy ködfelhőből egyszerre csak előlép valaki, egy élő alak,
mint bűvészcilinderből a nyuszi? Csak éppen itt nem holmi bűvésztrükkről van szó, hanem olyan jelenségről,
amely előtt a világ legnagyobb mágusai is csak a szájukat tátanák - és amely még ráadásul az összes természeti
törvénynek is ellentmond.
Márpedig Jessie negyedórával ezelőtt pontosan ezt tette Ayani szeme láttára. Sőt, ő maga is pár nappal
korábban -csak éppen az ő érkezését nem látta senki. Sem a marsföldiek, sem az alwék. -Maga Ayani sem.
Lliszen akkor biztosan rá is ilyen bizalmatlanul pislogott volna, mint ahogy most Jessie-re néz, és neki is
ugyanezeket a kérdéseket tette volna fel.
De vajon hogyan tudná elmagyarázni Ayaninak azt, amit nyilvánvalóan nem lenne képes felfogni? Egy alwe
kislánnyal, aki eddigi életének mind a tizennégy évét a Suttogó Vadon melletti kis faluban töltötte, és a saját
világáról is meglehetősen keveset tudott, hogyan értethetné meg, hogy az ő világán túl létezik egy másik világ
is? Egy olyan világ, amely nemcsak hogy minden szögletében más, mint itt ez a Ködökön Túli, hanem amelyben
másféle lények is élnek? És hogyan érthetné meg Ayani, hogy abból a világból ide, Misztériába is el lehet jutni -
és vissza is lehet térni? Például azzal a titokzatos köpönyeggel, amelyet Niko a nagyapja, Melchior padlásán ta-
lált. Vagy a három hatalmas vándorkő övezte kapun át, amelyek az Eller-tanya elhagyatott pusztáján állnak, nem
messze nagyapja tanyájától. Niko másodjára ezen a kapun át jutott el Misztériába, aztán hamarosan rá kellett
jönnie, hogy visszamenni már nem tud. Ami az első ijedség után hamarosan áldásnak bizonyult. Niko ugyanis
csak így tudta megfejteni születése rejtélyét, és végre megtudta, ki volt az apja - senki más, mint maga Nelwyn,
az alwék legendás királya. Akiről viszont senki sem tudott semmit, mióta Rhogarr von Khelm tizennégy évvel
ezelőtt álnoksággal megszerezte Helmenk-roon trónját, és leigázta az egész Nivlandot.
 - Nem érted, amit mondok? - hallotta Ayani szemrehányó hangját. - Vagy arra se méltatsz, hogy válaszolj?
-Miket beszélsz? - riadt fel Niko a gondolataiból, és a lányra nézett. - Mindent elmagyarázok neked, de
menjünk be előbb a fák közé, nehogy meglássanak bennünket...
Niko kinyújtotta kezét, s Helmenkroon dacos tornyaira mutatott, amelyek a Nagy Nappalfény világánál még
fenyegetőbbeknek tűntek. A toronyról ernyedten fityegett a zászló, mintha csak szégyellné magát a várúr,
Rhogarr von Khelm miatt. A marsföldi uralkodó kegyetlen kényúr volt, gyalázatosan gyötörte az őslakos
alwékat. Ezzel azonban nemcsak Nivland ősi népe ellen vétkezett, hanem a Láthatatlanok ellen is, akik az alwék
hite szerint egész Misztéria sorsát irányították.
- Ha az őrség felfedez, oda az életünk - suttogta Niko Ayaninak, aki még mindig komoran nézett rá. -
Azonnal ránk küldik Rhogarr lovasait, és ha azok elkapnak, végünk. Ekkora túlerő ellen még Sinkkálion
segítségével sincs esélyünk.
Niko lehajtotta a fejét, és szinte gyengéd tekintetet vetett a kardra.
- Hát jó. Akkor mire várunk még? - Ayani smaragdzöld szeme vádlón villant Jessie-re. - Mozduljatok már,
ne álljatok itt, mint két ostoba tompatroll!
Gyorsan megfordult, és elkapta a lova kantárszárát. Szurokfekete, vállig érő haját hátul bőrszalag tartotta
össze. Csillogott a ragyogó fényben, amint az erdőcske széle felé vette az irányt.
Jessie fintorogva nézett utána.
- Ennek meg mi baja? - Elkomorult az arca. - Haragszik rám, vagy mi?
-Ugyan! Ne szívd mellre, Jessie! - Legyintett Niko. -Ayani már csak ilyen. Kicsit össze van zavarodva.
Halálra rémült, amikor hirtelen felbukkantál itt.
Azzal ő is kantárszárra vette a lovát, és az alwe lány után igyekezett a fák felé.
Niko egy nyiszorgótölgy mélyen lecsüngő ágához kötözte a kantárt, és a vár felé figyelt, hogy biztos legyen
abban: valóban nem láthatják őket az őrszemek a várfalról. Azután fordult csak Ayanihoz.
- Megpróbálom elmagyarázni az egészet - mondta kedvesen. - De azon azért csodálkozom, hogy Odhur
köpenyéről még sohasem hallottál.
- Odhurról persze hogy hallottam már. De a köpenyéről még soha. - Ayani tétován nézett rá. - Mi volna az?
Csak nem az a szürkés kendőféle, amit Sága, a fekete mágusnő vett el tőle, amikor griff alakjában támadott meg
bennünket? -Lenéző pillantással mérte végig Jessie-t.
- Micsoda? - kérdezte Jessie, most már maga is zavarban. - Miféle... izé... fekete mágusnőről beszéltek?
Ayani válaszra se méltatta.
- Csak nem azt akarod állítani, hogy az a közönséges kis köpönyeg hozta ide őt? - folytatta, összehúzott
szemével bizalmatlanul méregetve Nikót. - Nekem inkább az is fekete mágiának tűnt!
-Micsoda?! - Jessie mértéktelenül felháborodott. - Mágia? Hát ezt nem hiszem el!
- Igenis, mágia - pattant Ayani válasza, miközben a lány bizalmatlanul méregette Jessie-t. - Mit keresel itt?
Ki küldött? Talán bennünket kell megfigyelned?
- Ennek kivan mind a négy kereke? - Jessie kék szeme valósággal szikrát szórt. - Te csak így teszel, vagy
tényleg nem vagy egészen százas?
-Százas? - kérdezett vissza Ayani. - Eszement bolond vagy? Még beszélni sem tudsz rendesen? Miféle
szavakat mondasz?
A két lány hirtelen fellángolt szócsatája készületlenül érte Nikót. Csak bámulta őket: a világosszőkét és a
szurokfeketét, a szinte ugyanolyan magas, egyformán kecses két alakot, amint alig két méterre álltak egymástól,
és megvető pillantásokkal méregették egymást - mint két mérges macska, akik a saját területükön kívül futnak
össze váratlanul.
Jaj, ne, csak ezt ne! - gondolta Niko magában. Ez nem éppen a legalkalmasabb idő a csirkecsatára! Hiszen
még mindig legádázabb ellenségeik közelében voltak, tehát a legnagyobb veszélyben. Villámgyorsan vissza kell
térniük a Démon-erdőbe, Kierannak, az ifjú lázadóvezérnek és szabadcsapatának oltalmába. Most nincs idő a
lányok ellenségeskedésére vagy az Ayanit gyötrő kérdések megválaszolására. Persze Niko rég belátta azt is,
hogy meg kell bíznia a lányokban, és mind Ayanit, mind Jessie-t be kell avatnia a Nagy Misztériumba, amelynek
már amúgy is részesei lettek. De erre most igazán alkalmatlan volt az idő.
 Niko ugyanebben a pillanatban heves szúrást érzett a fejében, mintha izzó tőrt döftek volna belé, és olyan
képek jelentek meg előtte, amelyeknek semmi közük nem volt az ő jelenlegi helyzetükhöz. Egy hatalmas
boroshordókkal megrakott négylovas kocsit látott, amelyet egy csapat fegyveres lovas kísért. A lovakat egy vad
kocsis űzte nagy ostorcsattog-tatással: vágtában közeledtek egy hatalmas városkapu felé. A lovak szája habzott,
szőrük izzadtan fénylett. Csak pillanatokig tartott a látomás, és szinte azonnal el is tűnt, de érdekes módon mégis
alaposan ki tudta venni a részleteket is. Nyilván a borszállítmány volt az, amelyet Kieran meg az emberei meg
akartak támadni. És a falakon az őrök máris riadót fújtak.
A várból harsonák rikoltoztak, s hangjuk összekeveredett az izgatott kiáltásokkal, a súlyos vasláncok
csörgésével. Nyilván épp most húzták fel Helmenkroon városkapujának „vasorgonáit".
-Milyen furcsa! - mondta Ayani. - Riadót fújnak, de ugyanakkor a kaput is kinyitják. Mit jelenthet ez?
- Fogalmam sincs. - Jessie még mindig egy durcás sörényes farkas pillantásával méregette az alwe leányzót.
- Nem hiszem, hogy valaki megszökött volna. Különben nem nyitogatnák a kaput.
- Hogy miket nem mondasz! - Az alwe lány hangjában nem lehetett nem meghallani a gúnyt. - Talán éppen
beeresztenek valakit a várba.
Széles vigyorral pillantott Jessie-re:
- A kérdés mármost csak az, vajon miért lettek ettől any-nyira izgatottak.
- Nem hinném, hogy ezzel kellene most foglalkoznunk -szólt közbe Niko, még mielőtt a két lány újra
egymásnak esett volna. - A legfontosabb, hogy Rhogarr poroszlóit lefoglalja valami. így legalább észrevétlenül
elpárologhatunk.
- Végre egy értelmes javaslat! - Ayani eloldozta a lovát, és gyorsan nyeregbe pattant. - Miért nem ezzel
kezdtük? De útközben megmagyarázod nekem ezt az egészet, igaz?
És egy további szót se vesztegetve, lova oldalába vágta a sarkát, és elvágtatott.
- És velem mi lesz? - Jessie szeme elkerekedett ijedtében. - Én hogyan jutok el a Démon-erdőbe?
- Ne tettesd ostobábbnak magadat, mint amilyen vagy -szólt rá Niko, aki közben szintén felült a lovára. Az a
pompás fakó volt az, amelyet Kieran és az emberei tavaly nyáron zsákmányoltak egy rajtaütéskor. - Mozdulj, ülj
fel mögém, és kapaszkodj belém! De óvatosan, nehogy nekem lepotyogj!
- Ebben biztos lehetsz! - Jessie szeplős arcán csibészes nevetés suhant át. - Ez bizony örömömre szolgál,
Niko Niklas!
Felugrott a lóra, és átölelte a fiú mellkasát.
Niko egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. Háta megdermedt - a lány illata megcsapta az orrát: a haja, a
bőre illata, amely valami illatszerrel keveredett.
- Mióta használod ezt a parfümöt? - kérdezte.
- Ez nem parfüm, hanem verbénavíz - felelte Jessie. -Noski úr, a te senseied adta, és a lelkemre kötötte, hogy
mindig hintsem be magam. Merthogy ennek a vasvirágnak vagy verbénának az illata távol tartja a gonosz
teremtményeket.
-Távol tartja a gonosz teremtményeket? - ismételte Niko csendben. Ugyanezt mondta Ayani anyja is, amikor
rácsodálkozott a kunyhóban felaggatott szárított csokrokra. De azt meg honnan a csudából tudja Noski úr,
milyen titokzatos erővel ruházták fel ezt a hétköznapi növényt itt Misztérián?
- Hé! - kiáltott fel Jessie. - Miért nem indulunk? Még szorosabban simult Nikóhoz.
Niko pontosan érezte a lány testét a hátán, még a szívverését is.
- Na, gyerünk már! - suttogta Jessie a fülébe. A tarkóját simogatta a lány meleg lehelete. - És ne pánikolj,
nem harapok!
 3. FEJEZET

A zsarnok haragja

Thomas Andersent az éppen keze alatt formálódó regény világából a mobilja harsány hangja ugrasztotta ki.
Amikor meglátta a számot a kijelzőn, elképedt: vajon mit akar tőle a szerkesztője már ilyen kora reggel? Maria
König ilyen korán általában nem volt még az irodájában. Igazából sem ideje, sem kedve nem volt vele trafikálni,
így hosszan habozott, mielőtt felvette volna. De a mobil nem hallgatott el a szentnek sem. Thomas Andersen
pedig pontosan tudta, hogy a „Fenség" (hiszen a neve királyt jelentett) nem fogja feladni. Egészen addig folytatja
a hívogatást, amíg ő, Andersen, meg nem törik - így hát inkább felvette. Elfordult a számítógép képernyőjétől,
felnyitotta a telefont. Közben fel is állt az íróasztal mellől, hogy legalább a hosszú ülésben elgémberedett lábát is
megmozgassa egy kicsit.
- Igenis, König asszony? Hogy van ma reggel?
- Hát hogy is lennék, drágám, ha a hangját hallom - olvadozott a „Fenség". - Remekül, természetesen
remekül!
Thomas elfintorodott az édeskés válasz hallatára - persze ha a szerkesztőnő látta volna, sohasem teszi meg!
- És köszönöm a kéziratrészietet, amelyet e-mailben átküldött. Az elejét már át is futottam.
-Tényleg? - Thomas megállt, pulzusa kissé felgyorsult. No, nem nagyon, de azért észrevehetően. - És
milyennek találta az elejét?
- O, hát szépnek, nagyon szépnek! Nem is vártam volna magától más egyebet. - A „Fenség" mintha el lett
volna ragadtatva. - És ugye, azt már mondtam, hogy a címet, a Misztérium egészen kiválónak tartom!
- Igen. De azért szívesen meghallgatom még egyszer! -A hős neve is rendkívüli módon tetszésemre van! -
Ám
most a „Fenség" elragadtatása mintha alábbhagyott volna, és a hangja is lejjebb ereszkedett. - Nos, ahogy
mondtam, a történet nem rossz, egyáltalán nem rossz.
Thomasban megszólaltak a vészcsengők, miközben az ablak felé sétált.
- De? - kérdezte színtelen hangon. - Azért valami miatt nem maradéktalanul elégedett, igaz?
- Nos hát... hogyan is fejezzem ki... - A „Fenség" habozott. - Tehát... egy tizennégy éves fiú története, aki
véletlenül átjut egy másik világba, és ott izgalmas keresgélés után felfedezi azt a varázserejű kardot, amellyel
apja népét megszabadíthatja a rabszolgasorból - ez igen, ez jó kis sztori.
- Na ugye.
- Az első rész elég húzós és hangulatos is, kerek és izgalmas, meglepő fordulatokat tartalmaz és
olvasmányos.
Thomas a homlokát ráncolta. -De?
- Valami hiányzik belőle.
- Igen? - Thomas megállt, és megnézte a tükörképét az ablaküvegben. Szőke hajbozontja ollóért kiáltott,
úgyszintén az arcszőrzete. Kerek szemüvege mögött a szemét elég duzzadtnak találta, és vagy egy tízessel
öregebbnek látszott emiatt, majdnem ötvenévesnek! - És mi volna az, ha megkérdezhetem?
- Valami különleges, egyedi zamat! Az a saját fűszer, amely majd ezt a könyvet megkülönbözteti a hasonló
könyvek tömegétől! - Maria König felsóhajtott. - E nélkül szinte előre hallom, amit a kritika majd mond róla:
„Ó, igen, nagyon tisztességesen elmesélt kis történet, de hát semmi világrengető újdonság nincs benne. Az
olvasónak az az érzése támad, hogy ezt a sztorit bizony már többször is olvasta."
- Ugyan már! - Thomas egy kurta pillantást vetett a verebekre, amelyek az udvaron az öreg kút körül pár
morzsán veszekedtek. - Szinte minden történetet elmondtak már egyszer vagy kétszer. Vagy úgy gondolja, hogy
Flarry Potter a világirodalom első varázslóinasa?
 - Savanyú a szőlő, ugye, kedves Andersen úr?! - Thomas szinte a telefonon át is látta a „Fenség" önelégült
kis kacará-szását. - Nekem azért nagyon úgy tűnik, hogy ez a tény sem az olvasókat, sem a kritikusokat nem
zavarta!
Thomas nem foglalkozott a szerkesztőnő közbevetésével, és elfordult az ablaktól.
- És mi lenne ebből a tanulság? - kérdezte kissé morcosan.
- Hogy feltétlenül kell találnunk egy különleges ötletet! Különben a könyv nem lesz annyira sikeres,
amennyire mindketten szeretnénk. Tud követni?
- Naná - mondta Thomas. - Ennyire még elhord a fantáziám.
-Nohát! Örülök, hogy megértjük egymást. - Maria König mintha megkönnyebbült volna. - Volna egy
javaslatom: holnap beugranak magához egy kis beszélgetésre. Csak hogy nyugiban meg tudjuk beszélni a dolgot.
Rendben?
- Hát persze. - Thomas olyan grimaszt vágott, amit a „Fenség" jobb, hogy nem látott. - Ha nem tartja túl
hosszúnak ezt a pusztai utat.
- Ugyan már! Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy lehet odakint vidéken élni.
- Ne felejtse otthon a gumicsizmáját - mondta szemrebbenés nélkül Thomas. - Csak hogy át tudjon majd
gázolni a tyúkganéjon meg a marhatrágyán...
- Micsoda? - Mintha a „Fenség" kissé megriadt volna. -De...
- Csak tréfa volt - nyugtatta meg elégedetten vigyorogva Thomas. - Öt kilométeres körzetben egyetlen tehén
sincs itt. Csak két ló.
- Vagy úgy! - Maria König hangja megkönnyebbülésről árulkodott. - Maga aztán nagy huncut, Andersen úr!
Hangja tükrözte a felemelt mutatóujját is. Nem véletlen: a szerkesztő asszony régebben tanítónő volt.
- Akkor viszlát holnap, Andersen úr.
- Viszlát - felelte Thomas, és épp ki akarta nyomni a mobilt, amikor egy kis utózönge ütötte meg a fülét,
ami azonnal egyes számú riadófokozatot váltott ki belőle.
- O, istenkém, majdnem el is felejtem... Thomas megállt, összevonta a szemöldökét. -Nos?
- A kéziratának a leadási határideje rég elmúlt, és ha valamennyire is be akarjuk tartani a kiadási ütemezést
- már így is elég nehéz lesz! -, akkor sürgősen meg kell állapodnunk egy kötelező érvényű határidőben.
Kettes fokozatú riadókészültség!
- Hát jó - felelte habozva Thomas. - És miféle időpontra... ööö... gondolt?
A „Fenség" válasza azonnal kiváltotta a hármas fokozatot.

Rhogarr pontosan becsülte meg a helyzetet. Dhrago her--L\ ceg olyan rossz híreket hozott, amelyek egészen
felforralták a vérét.
Dhrago épp a kőfejtőből tért vissza, ellenőrző körútjáról. Ez a kőbánya Helmenkroontól nem túl messze volt,
a vad Pokol-hegyek nyúlványában. Évszázadok óta innen nyerték Helmenkroon építőanyagát, a vörös
homokkövet, amelyből nemcsak a vár falait, hanem a környező település házait is építették - ezekben a házakban
a harcosok, a paripáik és a város kevéssé tehetős polgárai laktak. Rhogarr von Khelm az előző nyáron parancsba
adta a kitermelés fokozását, így a kőfejtőben dolgozók számát is jelentősen meg kellett emelni. Ám éppen ez volt
a gond, amint most a herceg szenvedő arckifejezéssel elő is adta:
- A munka akadozik, és a kitermelt kő mennyisége napról napra kevesebb! Nincs elég férfi!
-Hogyhogy nincs? - csodálkozott Rhogarr. - Hiszen nincs még két hónapja, hogy egy század rabszolgát
küldtem a kőfejtőbe, hogy elég követ tudjanak szolgáltatni a Dicsőség Csarnoka építéséhez!
- így van, uram. - A herceg alázatoskodva meghajolt. -Csak éppen az ottani munka iszonyatosan nehéz. A
megpróbáltatásokat csak kevesen bírják ki. Még a legerősebb rabszolgák sem maradnak sokáig életben, esetleg a
számtalan baleset egyikének esnek áldozatául. A gyengébbje pedig úgy hullik, mint a légy, így aztán soraik
egyre foghíjasabbak.
 -Na és? - Rhogarr von Khelm olyan képet vágott, mintha épp leharapni készülne alattvalója fejét. - Miért
untatsz efféle butaságokkal? Legyen inkább arra gondod, hogy a vadászaid több rabszolgát hajtsanak fel. Biztos
akadnak még férfiak ezeknek a nyomorult alwéknak a falvaiban!
-Persze, uram, természetesen - felelte simán pergő nyelvvel Dhrago. - Minderről már intézkedtem is. Ám
még így sem lesz egyszerű további használható férfiakat felhajtani. Hiszen a legerősebbeket rég munkára fogtuk,
meg hát... eeee... ööö... akad még egy... kis gond...
Elhallgatott, mintha a legrosszabb hírt nem akarná kikottyantani.
- Mégpedig? - üvöltötte Rhogarr, akin látszott, mennyire undorítja a herceg csúszómászó viselkedése. -
Nyisd már ki azt a lepcses szádat!
- Ahogy parancsolod, uram! - hajlongott Dhrago herceg, és rejtett mosoly jelent meg keskeny szája
szögletében. -A sors különös játéka folytán néhány kovács is elhullott mostanában. Ám az ő szakértelmük
nélkülözhetetlen a folytatáshoz. Te is tudod, uram, milyen kemény a vörös homokkő, a szerszámok hamar
kicsorbulnak, még a kőfaragók vésői és feszítővasai is, amelyekkel a megfelelő méretűre aprítják a nagy
tömböket.
Sajnálkozva emelte fel a kezét.
- És szakemberek meg jó szerszámok nélkül sohasem fog megépülni dicsőséged csarnoka.
Félrehajtott fejjel nézett az uralkodóra.
- Most már látod, mekkora gondban vagyunk?
Rhogarr von Khelm nem felelt, maga elé meredt. Aztán hirtelen hangos szitkozódásban tört ki:
- A ITeel összes démonára! - Akkorát vágott öklével az asztalra, hogy az ablaktáblák is megcsörrentek.
Az udvaron az akasztottak tetemét csipkedő hollók rémülten rebbentek fel, és hangos, tiltakozó károgással
repültek tova.
- Már csak ez hiányzott! - Arca rút grimaszba torzult, s a marsföldi uralkodó nagy lendülettel a trónhoz
lépett, levette a karfáról a boroskupát, és egy húzásra kiürítette, majd undorodva a terem legtávolabbi sarkába
vágta. - Okádék! Micsoda undorító lőre! Helyben fel kellene akasztani azt a szőlősgazdát, aki összepancsolta! A
saját borába kéne belefojtani, mint egy veszett kutyát!
Dhrago egy szót sem szólt, de rángatózó szájsZöglete elárulta, hogy alig tudja visszatartani kárörvendő
vigyorát.
Rhogarr szerencsére nem vette ezt észre. Nehézkesen, mintha a világ minden terhe az ő vállát nyomná,
lerogyott a trónszékre. Állát a jobb kezére támasztotta, és törte a fejét. Ám hamarosan felderült az a sötét
ábrázata. Felegyenesedett, és kérdő tekintetet vetett a hercegre.
- A börtönben az az alwe fattyú, akit olyan kellemesen hallgattunk ki a múltkor?
- Igen, uram? - Dhrago szinte tánclépésben lejtett közelebb, és megint meghajolt. - Arraa... Mayanra
gondolsz?
-Mit tudom én, hogy hívják azt a fickót - dörmögte Rhogarr. - Talán úgy gondolod, nincs jobb dolgom, mint
hogy ezeknek a fattyaknak a nevét bemagoljam?
-Dehogy, uram, eszembe sem jutna! De... miért gondoltál rá?
- Nem azt mondtad róla, hogy kovácsműhelye van? Abban az átkozott faluban a Suttogó Vadon mellett,
ahol kerestük az alwék kincséből a nyakéket? - A zsarnok a hercegre meredt. - Amit sajnos éppúgy nem találtunk
meg, mint azt a legendás „Szabadítót", akiben úgy reménykednek ezek a nyomorult alwék.
- így van, uram, most már magam is emlékszem! - A herceg szeme felvillant. - Mi legyen ve... ?
- Miért, ugyan mi? - vágott a szavába Rhogarr. - Hát vitesd ki nyomban a kőbányába! Hadd hajtson az az
átkozott kutya egy kis hasznot, még mielőtt a máglyára kerül!
- Azonnal kiadom az utasítást, uram - hajlongott a herceg.
Egyszerre izgatott kiáltások hallatszottak fel a várudvarról.
Pár pillanattal később közeledő léptek hangzottak a folyosón. Amikor az ajtónállók kinyitották az ajtót, két
férfi sietett be a terembe. Az egyikük igen alacsony, kurta lábú figura volt: a királyi pohárnok. Flatalmas hasa
miatt, amelyet foltos barna bőrkötény fedett, olyan volt, mint egy két lábon döcögő boroshordó. Rhogarr
csodálkozott, hogy nem hoz a kezében boroskancsót, ellenben olyan a képe, mintha épp ecettel gargarizált volna.
 A katona, aki kísérte, még sokkal szánalmasabban nézett ki: mint aki épp az imént árvult el. A félelem
verítéke csorgott holtsápadt arcán, amint, persze fegyvertelenül, kezében bőrsisakját gyűrögetve, egyre lassabb
léptekkel közeledett uralkodója felé.
Rhogarr képe elsötétedett, mint vihar előtt az égbolt.
- Mi történt? - dördült rájuk fenyegető hangon. - Nyissátok ki a pofátokat, nyomorult kutyák, és bökjétek ki,
miért jöttetek!

iko és Ayani gyors vágtába ugratták a lovakat, hogy mielőbb messze a hátuk mögött tudják Flelmenkroont
N és a marsföldi lovas katonákat. Szerencsére Niko világos pejlo-vát nem terhelte nagyon a kettős súly, elég
jól haladtak. Amikor jóval később elérték egy erdő szélét, lassú ügetésbe váltottak.
Pedig még nem voltak túl a veszélyen. Rhogarr von Khelm és a fekete mágusnő, Saga biztosan mindent
megpróbálnak majd, hogy elvegyék tőlük a mágikus kardot, Sinkká-liont. Hiszen ez az értékes fegyver nemcsak
hogy nagy hatalommal bír, és hordozóját szinte legyőzhetetlenné teszi, hanem csakis ennek birtokában ülhet
valaki törvényes uralkodóként Nivland trónjára.
Ősidők óta csak azt ismerték el törvényes uralkodónak Nivlandon, aki birtokában volt Sinkkálionnak - és a
marsföldi zsarnok immár sok-sok éve próbálkozott a kard és a vele járó elismerés megszerzésével. Biztosan nem
tántorítja el a céljától az, hogy Niko és Ayani időközben kihúzták a Sorskőből a kardot. Minden erejével el
akarja majd venni tőlük. Ezért kell ezer szemmel figyelni a poroszlóira, akik csak úgy hemzsegnek egész
Nivlandon. Még a birodalom legtávolabbi csücskeiben is megpróbáltak kardjukkal és erejükkel érvényt szerezni
a zsarnoki akaratnak. Ám itt, ebben a sűrű erdőben talán nem fenyegeti akkora veszedelem Nikót és társnőit, ta-
lán egy kicsit pihenhetnek menekülésük közben. Messze van még a démon-erdei lázadótanya, és jobb a lovaknak
is, ha kíméletesebben bánnak velük. Amíg a lányok és Niko az erdőn át vezető kacskaringós ösvényen ügettek,
beszámoltak egymásnak az elmúlt napok izgalmas eseményeiről.
Jessie csak ámult-bámult, amíg Niko beszámolóját hallgatta arról az öt napról, amikor Ayani segélykiáltásai
ellenállhatatlanul odavonzották a Ködkapuhoz, és azon át egyszerre Misztériában találta magát, majd sajnálatos
baleset történt vele: amikor Niko bátor fellépésének köszönhetően megfutamították a marsföldi harcosokat, akik
Arawynn és Ayani életét fenyegették, az egyik katona észrevétlenül letépte a nyakából a medálos láncát. Ez
pedig nyilvánvalóan az ahvék mesés kincséből származott, hiszen csakis a benne lakozó misztikus erő
segítségével léphettek át a Tűz Kapuján. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a lánc és a medál nélkül nem tud
már visszatérni a saját világába.
Jessie figyelmesen hallgatta, és közben megpróbált egy pillantást vetni a szóban forgó ékszerre, amely egy
időre Sága fekete mágusnőhöz került, aki meggyilkolta a tolvajt, hogy maga szerezze meg az ékszert. Színéből
és súlyából ítélve a lánc nyilvánvalóan színarany volt, akárcsak Ayanié, amely csak egy apró részletében tért el
Nikóétól: az alwe leány az Ehwaz-rúnát viselte a nyakában, a fiú pedig a Dagaz-rúnát. Amikor Jessie pár nappal
ezelőtt, még a nagyapja udvarán találkozott Nikóval, úgy gondolta, hogy valami értéktelen réztárgy fityeg a fiú
nyakában. Hogy miképpen és mikor változott át színarannyá, azt Jessie - sok egyéb rejtvénnyel együtt - nem
tudta megfejteni. És mintha ez már önmagában nem lett volna elég: Niko beszámolójának egy másik részlete is
rettegéssel töltötte el. Elborzadt, amikor a fiú elmesélte, hogyan rohanták le a marsföldi katonák a békés kis alwe
falut, hogyan mészárolták le Ayani anyját, Marunát, és hogyan ejtették foglyul Arawynnt, a testvérét. Amikor
Niko részletesen leírta neki a vharuulokat, az éjszaka fekete, csimbókos szőrzetű és csontarcú lényeit, amelyek
sok-sok mérföldről megérzik az eleven ember vérének szagát, megrázkódott az iszonyattól, és a hideg szaladgált
a hátán.
Pedig még rosszabbak is jöttek: amikor Ayani, Niko és Kieran, a démon-erdei lázadók fiatal vezére eljutott
Branihoz, a Dörgő-szikla Látójához, belesétáltak a marsföldiek csapdájába, és kis híján ott hagyták a fogukat. És
amikor ezek után Niko és Ayani megpróbált észrevétlenül bejutni Sága barlangjába, a varázslónő meglepte és
elfogta őket. Az utolsó pillanatban menekültek meg innen, és folytatták útjukat a kard után.
Csak néhány órával korábban jutott Ayani és Niko egészen a cél közelébe: együtt lépték át a Tűz Kapuját, és
húzták ki Sinkkáliont a Sorskőből, ahová Nelwyn király ütötte be, amikor Rhogarr elől menekült, ezelőtt
tizennégy nyárral. És ha igazak az alwe legendák, akkor a kard mostantól Nikót nemcsak abban fogja
megsegíteni, hogy elűzze LIelmenkroon trónjáról a zsarnokot, hanem abban is, hogy megtalálja az apját, Nelwyn
királyt. Pontosan ez volt az oka annak, hogy Niko a sok veszély és kaland ellenére itt maradt Misztériában.
Jcssie egész idő alatt áhítattal hallgatta Nikót, és nem mert közbekotyogni. Most azonban nem állta meg
tovább.
- És biztos vagy abban, hogy ez a Nelwyn király az apád?
- Halálbiztos - felelte Niko komolyan. És, hogy a következő kérdést megelőzze, gyorsan folytatta: - Még
akkor is, ha el sem tudom képzelni, hogyan illik ebbe a titokzatos történetbe az anyám.
Talán Rieke nem is az igazi anyja? - villant át a gondolat Jessie fején. De ezt azért inkább nem mondta ki
hangosan.
- Mégis biztos vagyok abban, hogy Nelwyn az apám -folytatta Niko. - Nemcsak a miatt a látomás miatt,
amely a leghalálosabb veszedelemben jelent meg előttem, hanem azért is, mert nagyon erősnek érzem magam...
itt! - Jobb kezét a szívére tette, és komolyan nézett Jessie-re.
- De... - nyelt egy nagyot Jessie - hová menekült akkor Nelwyn király?
Niko Ayanira pillantott.
Az azonban merev és mozdulatlan arccal nézett maga elé, mintha egyetlen árva ötlete, gondolata sem lenne
erről az egész históriáról.
Niko vállat vont.
- A leghalványabb segédfogalmam sincs - felelte. - És sajnos, úgy látom, egész Misztérián senki sincs, aki
tudná, hová menekült akkor Nelwyn király.
Jessie-re nézett.
- Most rajtad a sor. Most te mondd el, hogyan jutottál el
ide.
- Hát persze - mosolygott Jessie. - Nem gond.
És pár szóval elmesélte találkozását Nalik Noskival, ami mindent mozgásba hozott. A sensei - ahogy minden
küzdősporttanárt szólítani szoktak - pár napja menekülőben volt a rendőrség elől, és Niko meg ő segített neki a
szökésben. Nalik ugyanis gyanúba keveredett, hogy ő ölte meg az antikváriust, aki Nikónak azt a furcsa öreg
könyvet adta. A szürke köpenyes kis embert egyébként tényleg megtámadták, sőt azóta nyoma is veszett. De
persze Naliknak az egészhez semmi köze sem volt, ám ezt egyes-egyedül Niko tudta volna bizonyítani. Érdekes
módon azonban - ki tudja, miért? - a sensei kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy Niko a rendőrségen
tanúskodjon, így nem maradt más hátra, mint hogy elrejtsék az ártatlanul gyanúsított férfit a Ködlápon, egy elha-
gyatott vadászkunyhóban.
Nalik Noski volt aztán az is, aki Riekét, Niko anyját lebeszélte arról, hogy a rendőrségen jelentse a fia
eltűnését. Mivelhogy úgysem találnák meg Nikót.
Persze Naliknak igaza volt: a világ összes rendőre és leg-dörzsöltebb nyomozói együttvéve sem gondoltak
volna arra, hogy Niko egy másik világban tartózkodik. És ki sem tudták volna nyomozni ideát, hiszen ők nem
juthattak át ebbe a világba. Már csak ezért sem volt tanácsos belekeverni a rendőrséget, ráadásul maga Rieke
keveredett volna elsőként gyanúba - Nalik Noski erről akarta lebeszélni őt. Legalábbis Jessie így fejtette meg a
viselkedését, bár a sensei későbbi tettei éppolyan rejtélyeseknek tűntek előtte, mint azok a szavak, amelyekkel
rávette, hogy olvasson bele a Sólyomtorony antikváriumából származó öreg könyvbe: „Biztosan megvan az oka
annak, hogy Nikót épp ez a könyv érdekelte!"
Jessie már az első átlapozáskor észrevette, hogy egész sorok meg szakaszok hiányoznak a könyvből - a vége
felé pedig egész oldalak! Arra azonban, hogy ezek a hiányok miért nőttek napról napra, még most sem tudott
magyarázatot adni. Akárhogy is: Jessie meg volt győződve róla, hogy egy korai fantasy-regényt tart a kezében,
amely még csak nem is volt túlzottan izgalmas. Ám amikor észrevette, hogy a Misz-tériába átvezető Ködkapu,
amelyről a szerzőnő beszélt, még mindig ott áll az Eller-pusztán, hirtelen kételkedni kezdett, hogy vajon
csakugyan színtiszta fikció-e az, ami a könyvben áll, és nem lehet-e, hogy az a másik világ, akármennyire hihe-
tetlennek tűnik is, mégiscsak létezik.
Egy további esemény még jobban elképesztette Jessie-t: az a könyv ugyanis, amelyen az apja, Thomas
Andersen, az ismert meseíró - aki fél évvel ezelőtt költözött Niko nagyapjának, Mclchiornak a szomszédságába -
éppen dolgozott, pontosan egy Misztéria nevű idegen világban játszódott. Thomas egyáltalán nem ismerte a régi
könyvet, csak mostanában hallott a létezéséről, pedig már jó kétszáz esztendővel ezelőtt megírták. És hogy az
egészre a koronát feltegye: hősét épp Niko Niklasnak hívták, és azért ment Misztériába, hogy felkutassa az apját.
Ezt persze Jessie éppannyira valószínűtlennek, mint amennyire hihetetlennek találta.
Persze előfordulhat, hogy itt is ama hajmeresztő véletlen egybeesésekről van szó, amelyeket egy fantáziadús
írótól sem szívesen fogadna el az ember - ám a való életben mégiscsak előfordulnak, ha nem is gyakran.
Arra pedig, hogy Maik, a féltestvére, akit nemigen állhatott, szintén ez után a régi könyv után érdeklődik,
nem is nagyon ügyelt. Legalábbis addig, amíg a könyv egyszerre szőrén-szálán eltűnt. Maik persze harsányan
tagadta, hogy bármi köze volna az eltűnéséhez, de Jessie egyetlen szavát sem hitte el. Legalábbis a pofátlan
vigyora arra engedett következtetni, hogy Maik legalább olyan dörzsölt hazudozó, mint Henk, az apja.
Mindeme kavarodás közben Jessie szinte meg is feledkezett arról a régi köpönyegről, amelyet a Mannaz-
rúna díszített, és amely egy ismeretlen világba röpítette, majd hozta vissza onnan Nikót a nagypapája padlására.
Kora reggel aztán, mindjárt felébredés után azonban hirtelen eszébe jutott, és persze azonnal arra gondolt, hogy
utánozza Nikót.
- És amint a tulajdon szemeddel láthatod, működött - fejezte be a beszámolóját.
- No igen - bólintott Niko. - Csak az a kár, hogy Sága elorozta tőled azt a köpenyt. Odhur köpenye nélkül
ugyanis nem fogsz visszajutni a mi világunkba. Vagy legalábbis nem lesz egyszerű.
Jessie-nek ebben a pillanatban jutott eszébe az a titok, amelyet elhallgatott Niko elől meg a többi ember elől is.
Még Maik, a mostohabátyja sem tudott róla, csak a szülei. Jessie rémülten temette arcát a két kezébe. Elszédült,
el is gyengült. Erősen Niko vállába kapaszkodott, nehogy leessen a lóról.

- Mi van? - Niko megfordult a nyeregben, hátranézett. -Mi bajod?

- Oöö... semmi, semmi - próbálta Jessie elbagatellizálni a dolgot. - O, csak éppen...
- Igen? - Niko homlokán egyszerre mély barázdák jelentek meg.
Jessie-nek hirtelenjében semmi sem jutott eszébe.
- Oöö... éééén csak.... - dadogta zavartan, aztán hirtelen ötlettel kinyögte - csak éppen nagyon sürgősen ki
kell mennem...
És egy zavart mosolyt is megeresztett.
- Mindjárt szétreped a hólyagom!
Ayani, aki eddig szótlanul lovagolt mellette, feléje fordult, és egy megvető pillantással sújtott le rá:
- Úgy teszel, mintha még nem nőttél volna ki a pelenkából. Miért nem mégy egyszerűen félre a bokrok
közé, és könnyítesz magadon, ahelyett hogy ilyen kisgyermekes butaságokkal tömöd a fejünket?
Jessie rákvörös lett a szégyentől és a dühtől.
- A, persze, veled ilyesmi sohasem eshet meg - morogta, és lecsusszant a lóról. - Mindjárt itt vagyok!
Mialatt átverekedte magát az erdőszél sűrű bokrain, súlyos kő esett le a szívéről. Épp idejében jutott eszébe
ez a kifogás, így egy ideig még őrizheti a titkát. Ennek az alwe lánynak igazán nem kell megtudnia, mi van vele -
Nikónak pedig mégannyira sem! Legalább nem nevetik ki. Megtették azt már mások. Nem hiányzott, hogy Niko
is ezekhez csatlakozzon. Ám amíg Jessie a kíváncsi szemek elől a sűrű bokrok mögött rejtőzködött, felderengett
előtte, hogy már nem sokáig titokzatoskodhat.
Sőt. Hirtelen az is világossá vált előtte, hogy hacsak vissza nem tér nagyon hamar az ő világába, akkor
elbúcsúzhat az életétől.
 4. FEJEZET

Vihar előtti csend

A marsföldi zsoldosnak - akit Rhogarr von Khelm egy kisebb fegyveres csapat élén a Medhiterrából érkező
bor kíséretére rendelt - arcára volt írva a halálfélelem. Akadozó hangon jelentette urának, hogy mi esett meg
velük hajnalhasadáskor. A három hosszú lovas szekér, amely a remek nedűt hozta Helmenkroonba, már
majdnem célba ért a hosszú út végén. Ám aztán hirtelen lesből megtámadták őket.
-Úgy csaptak le ránk, mint derült égből a mennykő, uram - mondta a katona, és zavartan forgatta sisakját. -
Szinte fel se fogtuk, hogy mi történik, s már el is tűntek.
-Mi... micsoda? - Rhogarr tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve meredt a katonára. - Mit makogsz itt
összevissza?
- Hát... - a katona a torkát köszörülte, törölgette a félelem hideg verítékét a homlokáról. - Ezek a kutyák
csapdát állítottak nekünk, kidöntött fákkal zárták el az utunkat. így persze meg kellett állnunk. És amíg az
embereimmel az akadályokat próbáltuk elhúzkodni az útról, egy hordára való barbár alwe kirontott az erdő
takarásából, és ránk csapott. Több százan lehettek, vagy talán még többen!
A katona a puszta emléktől is elfehéredett.
- Mire magunkhoz tértünk, és a kocsisok segítségére siettünk, már késő volt. Azok a kutyák két szekérrel
kereket oldottak.
-Micsoda? - Rhogarr egyetlen szeme olyan nagyra tágult, hogy szinte kiesett a gödréből. Aztán hirtelen egy
kis reménysugár csillant fel előtte. - És a harmadik kocsival mi történt? Azt megmentettétek, nem?
-Ööö... hát... ööö... uram... - A katona lesütötte a szemét. - Tulajdonképpen csak a kocsit. A bor azonban...
Elhallgatott, mintha tudná, hogy a következő szavaival megpecsételi a sorsát.
-Beszélj már, te gazfickó! - ugrott elé türelmetlenül a zsarnok, és kézfejjel arcul ütötte. Az ujjain viselt
hatalmas, drágaköves gyűrűk véres csíkokat szántottak a férfi arcán. -Mi van a borral?
- Amikor azok a kutyák észrevették - kezdett bele a katona, de még mindig kerülte a király tekintetét -, hogy
nem tudják elrabolni a harmadik szekér hordóit is, akkor a fejszéikkel nagy lyukakat ütöttek a hordókba.
Mindent megpróbáltunk, hogy eltömjük. De sajnos... - és tehetetlenül széttárta a karját - minden fáradozásunk
kárba veszett. A drága bor kifolyt, az utolsó cseppig beitta a homok.
- Átkozott kutya! - ordította Rhogarr, és megint ütésre emelte a kezét. Ám az utolsó pillanatban
meggondolta magát, az álfánál fogva felemelte a férfi fejét, és arra kényszerítette, hogy szembenézzen vele. - Ki
volt az? Megismertél valakit az alwék közül?
- Igen... azt hiszem, uram - vágta rá gyorsan a katona, és mintha megint reménykedni kezdett volna. - Az
elmúlt évben kísértem azt a szállítmányt, amelyet szintén megtámadtak. Lent délen, a Borús Birodalom
határához közel.
-A fegyverszállítmányról beszélsz? Amit Mordur Kra'nakk küldött?
- Igen, uram, ahogy mondod - felelte a férfi. - Ugyanazok a fattyak voltak, ugyanaz a vérszomjas alwe
csürhe, amelyiket már rég szabadon vadászhatónak nyilvánítottál. Kieran a vezetőjük, persze ő is ott vol...
-Elég! - Az uralkodó dühödten toppantott. Aztán Dhrago herceghez fordult, aki némán szemlélte az események
alakulását. - A különítmény minden tagja tíz korbácsütést kap - parancsolta, aztán a szerencsétlen vezetőre
mutatott, aki rettegve várta az ítéletét. - Ezt a következő szállítmánnyal a kőbányába kell küldeni. Majd ott
legalább keze alá dolgozhat egykori csapatvezetőjének.

Ragyogó mosoly öntötte el Rhogarr arcát erre a gondolatra.

- Ugye jól emlékszem, hogy őt is oda küldtük?
- Remek az emlékezőtehetséged, nagyuram - selypegte a herceg. - Ám a két mihaszna találkozásából sajnos
nem lesz semmi. Az elődje ugyanis nem sokáig húzta, és már pár nap elteltével feldobta a bakancsot. -
Visszamosolygott az uralkodóra. - Nagyon találóan állapítottad meg, uram: ez egy csődtömeg, méghozzá minden
szempontból.
Dhrago intett az ajtónállóknak, hogy vezessék el a katonát.
A nyomorult meg sem próbált ellenkezni, megadta magát a sorsának.
- Csecsszopó - köpött ki megvetéssel Rhogarr. Aztán a pohárnokhoz fordult. - Te pedig a legsürgősebben
takarodj a szemem elől! Hacsak te is nem akarsz kőbányai tevékenységeddel hozzájárulni dicsőségem
hirdetéséhez!
-Nem, nem, uram, dehogyis! - kiáltotta a két lábon járó boroshordó, sarkon fordult, és olyan sebességgel
rohant ki a trónteremből, amelyet nem feltételezett volna róla senki.
Amikor becsukódott az ajtó, és Rhogarr egyedül maradt vazallusával, a zsarnok fenyegetően fordult a herceg
felé.
- Kedvem volna téged is a kőbányába száműzni. Alaposan rászolgáltál.
Dhrago nem mert ellentmondani. Hamuszürkévé vált arccal hallgatott.
- Hát nem ígérted meg, hogy ezekkel az átkozott démonerdei tolvajokkal nem gyűlik meg többé a bajunk?
Rhogarr nyakon ragadta Dhragót, és összeszorította a markát. Fél szemével szinte átfúrta, miközben közel
vonta magához, és így sziszegett:
- Állítólag beépítettél egy árulót a soraik közé. Egy téglát, ahogy te nevezed.
- Igen, igen! - kapkodott levegőért Dhrago, és idegesen billegett a lábujja hegyén. -1... így van, uram.
- És vajon ez a tégla miért nem értesített bennünket erről a támadásról? - Rhogarr szorítása kissé meglazult.
- Nem tudom, nagyuram. - A herceg behúzta a nyakát, mintha a vállai közé akarna elbújni. - Lehet, hogy
nem tudott róla? Vagy nem volt alkalma, hogy hírt küldjön nekünk? Én... eee... - hörögte - kérdőre fogom vonni,
ha legközelebb találkozom vele.
-Ajánlom is! - Rhogarr szinte eldobta magától a herceget, hogy az hátratántorodott, és csak nagy nehezen
nyerte vissza egyensúlyát. - Ez az utolsó alkalom, hogy megkegyelmezek, ezt jól vésd az eszedbe! Semmi
kedvem, hogy ez a csürhe továbbra is kényére-kedvére pojácát csináljon belőlem. De most majd megismernek!
Mostantól más nótát húzok a fülükbe!
Dhrago mondani akart valamit, de Rhogarr a csírájában elfojtotta a mondanivalóját.
A herceg meggyötört gégéjét masszírozta, az uralkodó pedig az írnokáért kiáltott.

essie csak egy kis csípésfélét érzett, amikor a tű átfúrta a bőrét. Kis idő múlva, arcizma se rándult közben, már
Jel is tette az injekciós készletet, lehúzta csupasz hasára a pólóját, és aggodalmas pillantással méregette a
készletet. A francba! Legföljebb félig volt.
Jessie bezárta a tokot, farmernadrágja zsebébe tette a készletet, és keservesen elfintorodott. „Én ostoba liba! -
szidta magát csendben. - Hogy is nem gondoltam ma reggel arra, hogy telitöltsem?" Hiszen biztos volt benne -
de legalábbis erősen reménykedett -, hogy a Melchior nagyapa padlásán talált köpönyeg elrepíti valami idegen
világba. Mégse készült fel az útra, vakon belevetette magát a kalandba, mint egy igazi vidéki trampli.
Mekkora hülyeség!
Persze, arra nem számíthatott, hogy a köpenyt azonnal el is ragadják tőle, alig érkezik meg Misztériába. De
ez nem egyéb, mint buta magyarázkodás. Hiszen a szülei kiskorától fogva arra szoktatták, hogy mindig
számítson a váratlanra. Szigorúbb viselkedési szabályokat kellett megtanulnia, mint a többi gyereknek, mivel
nagyobb veszedelmek leselkedtek rá, mint másokra.
És Jessie mindig gondosan be is tartott minden szabályt. Még a legártalmatlanabbnak ígérkező iskolai
kirándulást is megelőzték a szükséges előkészületek - és pont, amikor egy ismeretlen világba csöppen, akkor
lazul a fegyelmezettsége!
Lehet valaki ennél hülyébb?
Az, hogy fogalma sem volt, mi vár rá Misztériában, nem mentség arra a feneketlen könnyelműségre,
amellyel a lehető legnagyobb veszélybe sodorta magát.
 Ha szerencséje van, akkor a készlet legföljebb három napra való inzulint tartalmaz. Na, szűken négy napra
valót. De csak ha csökkenti az adagokat, ennek viszont újabb következményei lehetnek. De több ideje
semmiképp nincs.
És ha akkor nem tér vissza sürgősen a saját világába, és nem kap orvosi segítséget, akkor az életével fizet
ezért a kis misztériabeli kiruccanásért.
Jessie próbált nyugodt maradni, nagyokat lélegzett. Pia pánikba esik, attól minden csak még rosszabb lesz. A
legfontosabb most az, hogy a lehető legsürgősebben szerezze vissza azt a szürke úti köpenyt - „Odhur
köpönyegét", ahogy itt nevezték -, még akkor is, ha most sejtelme sincs, hogyan lásson hozzá. Lehet, hogy
Nikónak támad valami jó ötlete? Jessie ebben a pillanatban egy fekete árnyat vett észre a szeme sarkából, amely
mintha egyenesen az ágról pottyant volna le.
Meglepetten fordult oda, és látta, hogy nem tévedett: jó húszméternyire tőle egy férfi állt egy fa tövénél -
tölgyfa volt nyilván, amely messzire kinyúló ágait egy keskeny, fűvel és egyéb növényekkel benőtt ösvény fölé
terjesztette. A fura fekete öltözéket viselő, ismeretlen férfi kedves mosollyal nézett egyenesen rá. Jessie felkapta
a fejét, mert valami zörgést hallott odafentről.
Fent a fa koronájában egy második férfi üldögélt, aki meghökkentő módon hasonlított az elsőre: ugyanolyan
fekete öltönyt viselt, és fekete haját is hasonlóképpen fésülte. Még az arcuk is egyforma vonzó és csinos volt -
bár kétségtelenül volt bennük valami taszító is.
Jessie még ezen gondolkodott, amikor a fa koronájában ülő második fickó egyszerre felegyenesedett és
ugrott. Jessie ijedten felkiáltott - az a tölgy legalább tizenöt méter magas volt, ha ugyan nem még magasabb! -,
ám az ugró máris földet ért az első mellett, és láthatóan kutya baja sem volt.
Összenéztek és biccentettek, aztán elindultak. Nagy békésen ballagtak Jessie felé, miközben egy harmadik,
ugyanolyan feketébe öltözött férfi ugrott le melléjük egy szomszédos fakoronából, és csatlakozott hozzájuk.
Jessie nyelt egyet. Hogyan úszhattak meg sértetlenül azt a hatalmas ugrást? És mit akarnak tőle? Félnie
kellene tőlük? Elég ártalmatlannak látszottak, és nagyon barátságosan mosolyogtak. Ám mire szűk tízlépésnyire
értek, és Jessie nemcsak hullafehér ábrázatukat, hanem pupillájuk színét és ajkuk furcsa alakját is
megszemlélhette, érezte, hogy ezekkel nincs minden rendben.

mikor Lena Andersen belépett a férje dolgozószobájába, Thomas annyira belemélyedt a munkába, hogy
Aészre sem vette. Kialvatlanul, borostásan püfölte a billentyűket a számítógépén. Csak akkor rezzent össze,
amikor a felesége már közvetlenül mögötte állt.
-Te magasságos ég, de megrémítettél - mondta. - Mit akarsz?
- Én? - kérdezte Lena. - Szia, képzeld, én is itt lakom. Én vagyok a feleséged, elfelejtettél már? - Odalépett a
férjéhez, összeborzolta amúgy is borzas szőke haját, és homlokon csókolta. - Vagy talán azt hitted, hogy a
regényedből jöttem ki, és valami rém vagyok?
- Jaj, dehogy - Thomas mosolyogva simogatta meg felesége arcát, levette keret nélküli szemüvegét, és
dörzsölgette kivörösödött szemét. - Csak nem számítottam rád. Nemigen szoktál bejönni, ha dolgozom.
- Na és ugyan miért? - Lena karba font kézzel nekidőlt a számítógépasztal melletti, masszív
könyvespolcnak. - Mert olyankor teljesen el vagy varázsolva, szőröstül-bőröstül alámerülsz a fantázia szülte
világodba, azért! És amúgy sem veszed tudomásul, ha mondok valamit. Vagy ha véletlenül igen, akkor három
perc múlva már el is felejted.
- Jó, jó. - Thomas elgyötört arccal nézett rá. - Nem tehetek róla. És amúgy is, az jó jel! Lena felhúzta a
szemöldökét. -Minek a jó jele?
- Hát annak, hogy jó úton járok. - Thomas visszatette a szemüvegét. - Ha a fantázia szülte világom olyan
reális, hogy elmerülhetek benne, akkor előfordulhat, hogy később az olvasók is így lesznek vele.
- Hát, kedvesem, kívánom, hogy legyen igazad. Ennyi idő meg munka mellett, amennyit te ebbe a regénybe
beleöltél, igazán elvárhatjuk, hogy legalább elkapkodják.
A képernyőn látható kéziratoldalra mutatott.
- Legalább jól haladsz?
 - Elmegy - bólintott Thomas. - Kicsit még mindig lemaradásban, de támadt néhány egész jó ötletem. Ma
például kitaláltam néhány rendkívül borzasztó szörnyeteget.
- Tényleg? - Lena felhúzta a szemöldökét. - Talán azért ijedtél meg, amikor beléptem?
- Hülyeség! - Thomas a fejét csóválta, és hátradőlt a székén. - Dehogy azért. Ráadásul ezek között
nincsenek is nők. Kizárólag férfiakból áll az egész nép.
- Akkor nem csodálom, hogy szörnyeteg lett belőlük. -Lena kacsintott. - És miféle bűbájos lények ezek a
drágák?
- Szuszvámpírok vagy éjrajzók - felelte Thomas. Felesége értetlen arckifejezését látva úgy vigyorgott, mint
egy iskolás gyerek a jól sikerült csíny után. - Nem ismered őket, mi? Épp tegnap éjszaka találtam ki őket.
- Aha - felelte Lena. - És miben mesterkednek ezek a szuszogó izék?
- Más lények életenergiájából táplálkoznak - felelte Thomas. - Kiszívják a lélegzetet a szájukból.
- Ó, de kedvesek! Mintha a vámpírok rokonai lennének?
- Pontosan - felelte Thomas. - A vámpírok adták a mintát, amikor kitaláltam őket.
- És miért nem maradtál meg a jól bevált vámpíroknál?
- Mert a szerkesztőnőm a lelkemre kötötte, hogy találjak ki valami újat. És mert minden második ifjúsági
könyvben ott hemzsegnek a vámpírok.
- Na és? Az olvasók szeretik őket.
- Ne mondjuk valamire mindjárt azt, hogy jó, csak mert az olvasóknak tetszik... És az sem biztos, hogy
eredeti - ellenkezett Thomas enyhe ingerültséggel hangjában. - Ráadásul a rendes vámpírok és a szuszvámpírok
között van egy döntő különbség: az én szörnyeimnek nem árt a napfény. így aztán napközben is
tevékenykedhetnek.
-Brrr! - Lena tettetett borzadállyal rázkódott össze. -Hiszen akkor még Drakulánál és bandájánál is
veszedelmesebbek.
-Na igen. Én legalábbis nem szeretnék összefutni velük. Bár szerencsémre inkább a nőkre utaznak.
- Tényleg? - lepődött meg Lena. - És ugyan miért? Thomas sokat sejtetően rávigyorgott.
- Na mégis, mit gondolsz?
- Naaa! Azt hittem, ifjúsági könyvet írsz!
- És? Azt is hitted, hogy a kölykök még mindig a gólyamesében hisznek? Lena fintort vágott.
- Na látod. - Thomas elégedetten bólintott. - Te viszont megnyugodhatsz. Ezektől az éjrajzóktól nincs
félnivalód.
Ugyanis a legnagyobb előszeretettel a... - és megint elvigyorodott - szűz lányokra hajtanak.
- O, a szerencsétlenek! - jajongott Lena gunyorosan. -Hát akkor csak reménykedj, hogy odaát maradnak
Misz-tériában, és nem bukkannak fel egy szép napon itt nálunk is. Bosszút állni, mert olyan átkozottul
megnehezítetted az életüket... Bár... - és alaposan végigmérte a férjét tetőtől talpig - ha ezek a vámpírfélék
meglátnának a kirojtosodott farmernadrágodban meg az ócska pólódban, szerintem egész rosz-szul lennének.
Lehet, hogy te több napja nem váltottál ruhát?!
- Felügyelőnő, bevallom, most rajtakapott. - Thomas sajnálkozva széttárta a kezét. - Nem fog többé
előfordulni.
Felállt, ásított, nyújtózkodott.
- És miért is jöttél tulajdonképpen?
- Flozzád semmiért - felelte Lena. - Csak a lányunkat keresem. Meg akartam kérni Jessie-t, hogy segítsen
rendbe tenni a padlást. Nem találkoztál vele véletlenül?
- Nem, ma nem - csóválta meg Thomas a fejét. - Ma éjszaka óta nem láttam. Akkor mesélt nekem arról az
öreg könyvről.
Lena nyilvánvalóan oda se figyelt, mert erre az utolsó mondatra már nem is válaszolt.
- Akkor biztosan már megint az öreg Melchior apónál meg Niko Niklasnál lóg.
Thomas szeme elkerekedett, egy lépéssel közelebb ment a feleségéhez.
- Niko Niklas? - kérdezte. - Tényleg Niko Niklast mondtál?
- Igen - csodálkozott Lena. - így hívják a szomszédunk unokáját. Az anyjával jött az öreghez látogatóba.
 - Ertem - felelte Thomas, mintha hirtelen megkönnyebbült volna. - Ezért képedt el annyira Jessie, amikor
elmondtam neki, hogy a könyvem hősét is Niko Niklasnak hívják! Még ilyet! Hogy micsoda meglepetéseket
tartogat néha az élet!
Megint ásított, aztán visszaült a képernyő elé.
- Éppen ezért gondoltam arra, hogy egy lányt is odateszek e mellé a Niko mellé, akinek szintén nagy
szerepet szánok a végkifejletben.
-Milyen jó ötlet! - helyeselt Lena elégedetten. - Úgyis olyan ritkán jut fontos szerep a nőknek meg a
lányoknak a fantasy-regényekben! Légy te a mérleg nyelve!
Tréfásan vállba bokszolta Thomast.
- Nincs igazam, drágám? - Amikor a férje nem felelt, tovább csipkedte. - És hogy hívják a lányt? Csak nem
Jessie-nek?
- Nem, nem - rázta a fejét Thomas. - Az már sok lenne a jóból. Épp elég az, hogy a regényem hősét
ugyanúgy hívják, mint Melchior Niklas unokáját.
Lena a homlokát ráncolta.
- Miért nem változtatod meg egyszerűen?
- Nem lehet - felelte határozottan Thomas. - Nem lehet, hiszen ez a fiú az én teremtményem, és úgy
megszerettem, mintha a saját fiam lenne. És az ember nem fosztja meg a gyerekét a nevétől, nem igaz?
- Persze hogy nem.
-Ráadásul nem is teljesen találomra választottam ezt a nevet - folytatta Thomas. - Ugyanis benne van a
rejtélyes történet egyik megoldókulcsa.
-Tényleg? - kapta fel a fejét a felesége. - És mi az a kulcs?
- Na, azt már nem! Nem árulom el! Magadnak kell rájönnöd, ahogy majd az olvasóknak is.
- Undok vagy! - Lena csalódottságot mímelt. - Legalább azt áruld el, hogy hívják azt a lányt, akinek olyan
különleges szerepet szántál!
- Na, ennyi még mehet - vigyorgott Thomas megint az iskoláskölyök-mosollyal. - Ayaninak hívják. És
adtam neki egy afféle harci nevet is.
- Aha. És az mi volna?
- A Sólyom lánya!
keskeny erdei ösvényre nyomasztó csend nehezedett. Csak a levelek susogása hallatszott, s a
A zurrogólegyecs-kék zümmögése, akik a késő reggel meleg fényében táncoltak, meg az erdő védelmében élő
madarak elégedett csicser-gése. Niko érezte az erdei talaj fűszeres földillatát. Niko Ayanit nézte.
Ayani szinte mozdulatlanul ült a lován, ő meg Nikót szemlélte. Ám arcán látszott, hogy a gondolatai
gyorsabban örvénylenek a fejében, mint a legyek a meleg levegőben és a lovak verítékes teste körül.
Ayani szólalt meg elsőnek:
- Miért csináltad ezt? - Arca maga volt a megelevenedett szemrehányás. - Miért nem mondtad el nekem az
igazságot?
Niko egy pillanatig nem is értette, miről beszél a lány.
- Hogy... hogyhogy az igazságot? - dadogta.
- Miért nem mondtad el, hogy egy másik világból jöttél? - pontosított Ayani. - Éppen úgy, mint ez a... ööö...
Jessie?
Ayani összehúzott szemmel nézett.
- Mert ez így van, igaz?
- Na, hát... ööö... igen - vallotta be Niko zavartan és elképedtem O meg azt hitte, Ayani fel sem tudja fogni,
hogy vannak másik világok az övén kívül! A kérdése azonban arról tanúskodott, hogy rég tudomása van erről.
Ez meg hogy lehetséges?
- Szóval miért nem mondtad meg azonnal? - Ayani meg sem várta a választ, fejével alig láthatóan az erdő
felé intett, ahol Jessie az imént eltűnt. - Tudtad, hogy utánad jön?
Smaragdzöld szemében gyanakvás csillogott. -Dehogy tudtam! - tiltakozott Niko. - Honnan tudtam volna?
- Ki tudja? - kérdezett vissza Ayani, és ajkát biggyesztve nézett rá. Csak a szeme lett egy kicsit nedvesebb. -
Talán... talán mert egymásnak rendeltek benneteket?
 - Mi? Kicsoda? Miért? - makogta Niko, és gyámoltalanul nézett Ayanira. - Mi az, hogy... rendeltek?
De még mielőtt Ayani válaszolni tudott volna, rájött, mire gondol a lány.
- Jaj, miket gondolsz! - kiáltott fel elképedve és csodálkozva, érezte, hogy a felháborodástól összeszorul a
gyomra. - Micsoda hülyeség ez? Hogy juthat ekkora ostobaság az eszedbe?
- Hát csak mert van szemem, és a dolog elég világosan látható - felelte nyugodtan Ayani. - Egyértelmű,
ahogy bámul téged, ahogy le nem veszi rólad a tekintetét... - Nagyot nyelt, nem fejezte be a mondatot, mintha
túlságosan fájdalmas lenne ahhoz, hogy a szájára vegye.
Niko annyira fel volt háborodva, hogy ezt meg se hallotta.
- Mi? Mi van? - vakkantotta. - Na, most már fejezd be!
- Hát, hogy... - Ayani hangja már suttogássá halkult. -Hogy a szíve legmélyéig a tiéd - lehelte alig
hallhatóan, és lecsüggesztette a fejét.
Niko nagy levegőt vett.
Mekkora marhaság! Jessie meg ő jó haverok, és kész!
Persze hogy inkább rá nézett, mint Ayanira, ez igazán magától értetődik. Hiszen őt sokkal régebben és
sokkal jobban ismerte, mint az alwe lányt. Ő volt egy teljesen ismeretlen világban az egyetlen meghitt pont a
számára, sőt - és ez a felismerés megint csak megdöbbentette - az egyetlen ember széles e világban. Nem csoda
hát, hogy tekintete gyakrabban pihent meg rajta, mint Ayanin. És hogy ezt Ayani hogyan magyarázza félre, az
nemcsak teljesen hamis, hanem nevetséges is.
Niko azonban mást is megértett ebben a pillanatban: hogy az alwe lány miért viseltetett az első pillanattól
fogva ellenszenvvel Jessie iránt.
- Egyáltalán nem úgy van, ahogy gon... - kezdett volna magyarázkodásba, ám abban a pillanatban egy rémes
kép villant át a fején. - Gyere gyorsan! - kiáltott Ayanira. - Jessie nagy veszélyben forog! Segítenünk kell neki! -
Niko még a nyeregből leugortában kirántotta a királyi kardot. Jobb kezében Sinkkálionnal az erdő felé rohant.
Ayani egy pillanatig sem habozott. Egy ragadozó macskaféle rugalmasságával ugrott le a nyeregből, közben
gyorsan elővette ruhájából a parittyát és a bőrszütyőt, amelyben a lövedékeket tartotta. Rohant Niko után, és már
kereste is a legalkalmasabb követ. Egy szempillantással később mindkettőjüket elnyelte a sűrű.
Egy hang sem hallatszott ezután.
Mintha az erdő maga is visszafojtotta volna a lélegzetét.

5. FEJEZET

A szuszvámpírok támadása

A mikor a három alak kinyitotta a száját, Jessie-nek égnek meredt a haja, a hátán pedig szaladgálni kezdett a
hideg. Ilyen visszataszító ajkakat még sohasem látott, legföljebb ha a tévé beszámolt valakinek a rosszul sikerült
ajakfeltöltő műtétjéről. Olyan feszesek voltak ezek az ajkak, mint a felfújt úszógumi, majdnem kereken vették
körül a szájnyílást, odabent pedig egy sor hegyes fog villant elő. Mint a cápák, villant át Jessie agyán, és már azt
is látta, hogy ezeknek a különös lényeknek tényleg több fogsoruk van - és e fogak mindegyike hegyesnek és
veszedelmesnek látszik.
A szíve vadul vert, ösztönösen, lépésről lépésre hátrált, szeme félelemmel tapadt a közeledő alakokra. Csak
el innen!, gondolta, de máris rájött, hogy nincs esélye a menekülésre. Épp segítségért akart kiáltani, amikor a
bizarr szépfiúk egyike, a középső, aki egy hajszálnyival talán magasabb is volt társainál, megszólította.
- Ne félj tőlünk, szépségem - fuvolázta affektált, ugyanakkor nyers hangon: olyan volt, mint valami finom
csiszolópapír. Fura tekintettel egyre közelebb és közelebb jött. -Megbízhatsz bennünk, kedvesem - susogta. -
Nem bántunk.
Jessie megállt, bár bensejében egy hang a legsebesebb menekülésre sürgette. Ám érdekes módon egy
tapodtat sem tudott elmozdulni onnan, ahol állt, és a tekintetét sem tudta levenni az idegenről, aki, két társa
kíséretében, már közvetlenül előtte állt. Jessie idegenkedve nézte a tűzvörös pupillákat a hosszú, selymes
pillákkal keretezett szempárban.
A férfi előrehajolt, és széles cimpájú orrával beszippantotta a levegőt, mintha zsákmányt szimatolna.
- Milyen finom illata van - mondta a társaihoz fordulva. -Milyen tiszta, makulátlan... - Vágyakozón
mosolygott. -Teljesen mocsoktalan!
- Igazad van, Ghuul! - A magas hangok hiénák kacará-szására emlékeztették Jessie-t. - Egy mocsoktalan
leány...
Jessie-t kiverte a hideg verejték, mégsem tudott elmozdulni a helyéről. Kinyitotta a száját, de a hangja is
felmondta a szolgálatot: csak valami rekedt susogás jött ki a torkán.
- Csitt! - Ghuul jobb kezének középső ujját duzzadt ajkai elé tette. Jessie ekkor látta meg, hogy minden
kezén csak hüvelykujj és három csontos ujj van, amelyek erőteljes ragadozókarmokban végződtek, ám ezek,
groteszk módon, vörösre voltak lakkozva.
Jessie behunyta a szemét. Sejtette, mi következik, mégsem tudott tenni ellene semmit. Kinyitotta a szemét,
mintha hipnózisban lenne.
- Nagyon ügyes - dicsérte Ghuul. Közel hajolt hozzá, míg az orra szorosan Jessie arca elé nem ért. Fülledt,
édeskésen undorító parfümillat csapta meg a lány orrát, kölninek, gyöngyvirágnak valami undok keveréke,
amely önkéntelenül a vénséges Millie nénire emlékeztette.
- Figyelj, szépségem - susogta az idegen. - Hiszen csak meg szeretnénk hívni téged, hogy jöjj velünk a mi
hazánkba, és légy a vendégünk.
Édeskés lehelete elkábította és undorította Jessie-t. Öklendezni kezdett, ugyanakkor annyira összezavarodtak
az érzékei, hogy nem jutott eszébe egyetlen épkézláb gondolat sem.
- A ti... hazátok...ba? - susogta, de susogását kívülről hallotta. Mintha messzi távolból valami idegen beszélt
volna.
- Ahogy mondod, szép leányka - nyájaskodott a fekete öltönyös idegen. - Ha valaki olyan szép, mint te, az
rászolgált arra, hogy királynőként bánjunk vele, a tenyerünkön hordozzuk. Higgy nekem: ha eljössz velünk,
gazdagon megjutalmazunk! - Oldalra hajtotta a fejét. - Mondd egyszerűen, hogy igen, és ritka szerencse boldog
birtokosává válhatsz.
Jessie fejébe mindez foszlányokban érkezett csak el, és ott keringett, örvénylett tovább: „a tenyerünkön
hordozni... mint egy királynőt... ritka szerencse... mondj egyszerűen igent..." Hát nem ez az, amire mindig is
vágyott? Ritka szerencsére? Boldogságra? Eleresztheti ezt az aranymadarat? Jessie megköszörülte a torkát, és
már épp válaszolni készült, amikor egy kétségbeesett hang érkezett messziről, mégis tisztán hallhatóan a fülébe:
- Ne! Nehogy megtedd! Ne válaszolj nekik!
Az alwe lány volt az, amint Jessie hirtelen ráismert. Úgy rázkódott meg, mintha mély álomból ébredne, és
tekintetével követte a fekete idegenekét, akik megfordultak, és dühösen meredtek egy ritkásabb erdőrészre, ahol
két alak bontakozott ki az aljnövényzet takarásából, és mintha démonok űznék őket, rohantak egyenesen feléjük.
Niko és Ayani, semmi kétség!
- Átkozott nappali csőcselék! - rikoltott fel éles hangon a hármak vezetője. - Taarkh! Arramas, gyorsan!
Kapjátok el őket! Én a mocsoktalannal foglalkozom!
A két férfi szó nélkül engedelmeskedett. Flatalmas ugrásokkal támadtak Nikóra és Ayanira, a vezér pedig
visszafordult Jessie-hez, és csalódottan morgott.
- Butaság, hogy visszautasítod az ajánlatunkat! Márpedig ha önként nem jössz velünk, majd kényszerítelek!
És Ghuul karmos mancsa kinyúlt a lány felé.
Ami ekkor történt, olyan szörnyű volt, hogy Jessie azt hitte, megőrül az iszonyattól: amikor nyakának
bőréhez ért a karmos kéz, szúrós fájdalmat érzett. Ugyanebben a pillanatban Ghuul felvette igazi alakját:
egyszeriben ősöreg emberré változott, igen hasonlóvá egy orkhoz, csak épp a színe volt sokkal világosabb.
Aggastyánkoponyája ráncos volt, tele öregségi májfoltokkal. Már csak néhány szál maradék ősz haj lengte körül
erőtlenül a fejét. Bezzeg hegyes vaddisznófüléből bokorként meredt ki a szőr. Fakó orcája beesett. Két szeme
mélyen besüppedt az üregébe, pillátlanul, mintha vörössel erezett üveggolyók lennének. Még mindig duzzadt aj-
ka megfeketedett. A fogai ugyanolyan hegyesek és élesek voltak, mint korábban, de ezek is megbarnultak. Húsos
nyelv kúszott ki az ajkai közül, és egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlva, barnásfekete murénaként kígyózott
Jessie szája felé.
Ez már sok volt a lánynak. Elhatalmasodott rajta az iszonyat, éles hangon felsikoltott.

ieke Niklas csendesen dudorászott magában, ahogy berakta a reggeli edényt a mosogatógépbe. A gép elég új
Rvolt még. Melchior Niklas, az apja, csak tavaly vette, és a vén parasztház elöregedett konyhabútora mellett
úgy hatott, mint egy ufó. Az augusztusi nap felhőtlen égről ragyogott le, megcsillogtatta a Rieke keskeny
arcát keretező gesztenyebarna hajat, és világos fényfoltokat lopott a barna linóleum konyhapadlóra. A nyitott
ablakon a madarak vidám csicser-gése hallatszott, meg a számtalan mindenféle rovar zümmögése, amelyek a
tágas kertben ide-oda röpködtek. Távolból idehallatszott a kombájnok tompa motorzaja, éjjel-nappal aratták a
gabonát, mint hatalmas acélsáskák.
Rieke becsukta a mosogatógép ajtaját, és bekapcsolta a gépet. Szeme sarkából megpillantotta apját, aki ősz
sörényére széles karimájú szalmakalapot tett, és most a tanya felé csoszogott a legelő felől. Melchior botra
támaszkodott, Rieke mégis látta, hogy nehezére esik a járás. „Milyen öreg lett szegény papa", gondolta magában
Rieke aggodalmasan. Bár lehet, hogy csak a hexensussza gyötri erősebben, mint amennyit bevall belőle. Ez
persze jellemző rá meg az egész generációjára: inkább leharapnák a nyelvüket, mintsem beismernék, hogy
valami bajuk van.
De legalább egyvalamiben megfogadta a lánya tanácsát: lecserélte az elszalonnásodott barna kordnadrágot
egy világoskék farmerre. A piros-fehér kockás gyapjúing is a szeny-nyesbe vándorolt, és átadta helyét egy
sötétkék pólónak. Ráadásul Melchior meg is borotválkozott - mint minden reggel azóta, hogy a lánya és az
unokája pár nappal ezelőtt felbukkanták itt Felső-Rödenbachban, hogy egy kicsit kisegítsék, ameddig „a derekát
lövöldözi a boszorkány", ahogy Melchior ironikusan mondani szokta. Jelenlétük nyilvánvalóan jót tett az
öregnek, szemmel láthatóan kivirult. Ezért is csodálkozott most Rieke, milyen morcos képet vág az apja. Mintha
nyomasztaná valami. „Csak nehogy véletlenül rákérdezzek", figyelmeztette magát Rieke csöndben. Melchior
ugyanis szívből utálta, ha valaki aggodalmaskodott körülötte. Már ennek puszta gyanúja is meglehetős
durcásságot váltott ki belőle.
Apja hamarosan beért a konyhába. Azonnal a régimódi csaphoz lépett, és megmosta a kezét. Melchiornak
olyan régi szokása volt ez, hogy Rieke mindig is így emlékezett rá, márpedig egész gyermekkorát itt töltötte,
egészen az érettségiig, szülei erdőszéli tanyáján, Felső-Rödenbachban.
- Jó meleg van ma, igaz? - kérdezte nagyon barátságos hangon. - Megkínálhatlak valamivel? Mondjuk, egy
pohár almalével?
- Hm - morogta válaszképpen Melchior. Leült a konyhaasztalhoz, és egy szó nélkül belemélyedt az újságba.
Rieke elhúzta a száját. Ez egyértelmű volt: Melchiornak valami nyomja a bögyét! Elővette az almaleves
üveget, töltött egy pohárral, és az apja elé tette.
- Parancsolj!
- Hm, kösz - hangzott az újság mögül.
Rieke idegesen emelgette a szemöldökét, de próbált jó képet vágni a rossz játékhoz.
- És? Megtalálta Jessie, amit keresett?
Melchior azonnal leeresztette, szinte lecsapta az újságot. -Jessie? - kérdezte csodálkozva. - Miért, keresett vala-
mit?
- Hát persze - felelte Rieke. - Kora hajnalban felbukkant, és azt mondta, hogy sürgősen fel kell mennie a
padlásunkra, mert egy új lóvakarót keres.
- He? - Melchior időjárás cserzette arcára meghökkenés ült ki. - A padláson?
- Igen. Merthogy ott tartod a pótvakarókat.
-A padláson? - kérdezte Melchior még elképedtebben, mint az imént. Rieke bólintott.
- így van.
- Hülyeség! - vágta rá Melchior. - Ott vannak a kamrában, az istálló mellett, mióta világ a világ - és ezt
Jessie is pontosan tudja.
- Tényleg? - Rieke annyira meglepődött, hogy le is ült egy hokedlira. - De hát akkor mit keresett a padláson?
 - Honnan tudjam? - felelte mérgesen az apja. - Nekem ugyan nem mondott semmit, de még Maxot és
Móricot sem látta el!
Melchior rosszkedvű arckifejezése egyre elgondolkodób-bá vált.
- Pedig hát nem ilyennek ismerem Jessie-t. Legalábbis ez az első alkalom, hogy nem teszi meg azt, amit
ígért. És fogadjunk, hogy inkább levágatná a karját, mint hogy cserbenhagyja a lovakat!
Rieke nyelt egyet. Gyomra táján fura érzés jelentkezett.
- En meg még csodálkoztam, miért nem köszön be, amikor lejön a padlásról - motyogta maga elé. - De hát
nem is hallottam, hogy lejött volna.
Felpattant, és kirohant a konyhából.

gy perccel később Rieke már a padláson állt. A csúcsos tető alatt fullasztóan forró volt a levegő, s a ferde
Etetőbe vágott, beporosodott ablakokon csak gyéren szivárgott át a fény. A mestergerendáról lógott ugyan egy
csupasz villanykörte, de nem égett. A poros félhomályban alig lehetett látni. Ám ahogy lassan hozzászokott a
szeme, kibontakoztak a szekrények, ládák, dobozok, fiókos szekrények, polcok körvonalai. Az a rettenetes
összevisszaság, ami mindig is jellemezte ezt a padlást, talán csak még rosszabb lett az évek során. Rieke
megpróbált valahogy tájékozódni, de semmi olyasmit nem látott, ami egy ilyen Jessie-féle lánynak érdekes
lehetett volna.
Pedig valamit mégiscsak keresett itt fent - mégpedig sietve! Különben nem hazudott volna neki.
Amikor Rieke meglátta az öreg szekrényt a homlokzati fal előtt, egyszerre eszébe jutott a csuklyás köpeny.
Pár nappal ezelőtt Niko tartotta a kezében, amikor Rieke itt találta fiát a padláson, és olyan hitetlenkedve meredt
rá, mintha az ócska ruhadarab valami érdekes titkot rejtene.
Rieke bárhogy kutakodott, sehol nem találta a régi köpönyeget. Ám egyszerre valami furcsa illatot érzett,
kesernyést, csalogatót. Alig érezhetően szállt ez az illat, mégis szinte azonnal előhívott az agyában egy rég
eltemetett képet: a Mannaz-rúna képét. És Riekének abban a pillanatban szörnyű gyanúja támadt.

essie sikolya úgy szállt át az erdőn, mint egy halálra ítélt lény végső búcsúja - Nikónak valósággal a szívébe
Jhasított. Vonásai megkeményedtek, keze szorosabban zárult a kard markolatára, és mindenre elszántan rohant
a lények felé, amelyek hatalmas ugrásokkal közeledtek - mint a frakkos rugós babák, gondolta hirtelen Niko.
-Légy óvatos! - intette Ayani, aki a balján loholt. -Szuszvámpírok! Nem ismerik a tréfát, és sötét hatalom
birtokában vannak!
Megállt, megcsóválta feje fölött a parittyát, és a lövedék elsüvített a levegőben.
Arramas homloka közepét találta el. Az ütközés ereje olyan nagy volt, hogy a bőr azonnal felhasadt. Mély
repedés mutatkozott, olyan mély, hogy a homlokcsont is láthatóvá vált. Ám érdekes módon egyetlen csepp vér
sem csordult ki, és maga az eltalált lény sem reagált. Mintha csak szúnyog csípte volna meg, kicsit elhúzta a
száját, aztán rohant tovább a társával együtt. Feltartóztathatatlanul közeledtek.
Niko megállt. Ez meg hogyan lehetséges? Hogyhogy nem vérzik ez a fickó? És miért nem esik össze?
Hiszen az a nagydarab kő a legerősebb férfit is leterítette volna!
- Mondtam neked, hogy a szuszvámpírok mágikus erővel rendelkeznek - mondta Ayani magyarázatképpen.
Niko csodálkozva pillantott rá. Ayani olvasott a gondolataiban? Vagy csak megsejtette, mire gondol éppen?
„Csak olvastam a gondolataidban - hangzott a felelet -, de ez azért nem volt túl nehéz" - hallotta megint a
lány hangját. Nem hangosan, csak a bensejében. És ekkor végre megértette: Ayani meg ő szavak nélkül is tudnak
társalogni! Telepatikus úton, hogy szakkifejezéssel éljünk, még ha Niko nem sejtette is, az hogyan működik.
„Hát nem mindegy? - Niko nemcsak Ayani válaszát érzékelte, hanem a benne rejlő bosszúságot is. -
Akárhogy is, ez van. És ideje, hogy elfogadd."
- Jó, jó - feleselt Niko, miközben villámgyorsan lehajolt, hogy kikerülje az éjrajzó dühödt csapását.
Taarkhét, ha jól emlékezett a nevére. Csak másodpercekig tartott néma párbeszédük, a feketék mégis olyan közel
jutottak, hogy már el tudták érni Nikót és Ayanit. Niko csak most vette észre, hogy ellenfeleik fegyvertelenek.
Legalábbis nem látott náluk sem kardot, sem egyéb fegyverszerű tárgyat. Mégsem mutattak félelmet. Sőt, épp
ellenkezőleg: arcukról a legyőzhetetlen harcosok nyugalma sugárzott.
„Nem halnak meg - magyarázta hangok nélkül Ayani. -Élőhalottak, akik más élőlények életenergiájából
szívják az erejüket. Ereikben nem vér áramlik, hanem a holt élet lélegzete."
„A holt élet lélegzete?" - Niko nagyot nyelt.
„Az áldozatok kilehelt élete - magyarázta az alwe leány -Ez a tápláléka ezeknek a szuszvámpíroknak, így
maradhatnak élve az elevenek között, holott már rég meg kellett volna halniuk. Ezért nem félnek a
fegyvereinktől - hiszen az áldozatok lélegzete a legsúlyosabb sebek ellenére is életben tartja őket."
Ettől a magyarázattól Niko csak még inkább összezavarodott. Pedig minden jel arra mutatott, hogy Ayani a
színtiszta igazat mondta: az idegen, aki szembekerült Nikóval, nem tett semmiféle kísérletet a menekülésre,
amikor Niko a mellének szegezte a kardot. Csak villogtatta a vörös szemét, mintha egyenesen arra biztatná, hogy
döfje bele.
Fiát ennek a szörnyetegnek nincs szíve sem?
- Na, lássuk csak! - mondta Niko dühösen, aztán minden erejét beleadva, mellbe döfte az éjrajzót.
Alig érintette meg a fegyver hegye a bőrét, máris eltorzult az arca. Taarkh egy pillanatig meredten bámult
Nikóra, tekintetében csodálkozás, mint amikor egy gyerek valami merőben új dolgot fedez fel - aztán felrikoltott.
A penge átjárta a testét, ő pedig már közben alakot változtatott. Másodpercek leforgása alatt aggastyánná alakult,
végtelen évek terhe alatt nyögő, vénséges matuzsálemmé. Mellsebéből fekete füst gomolygott elő. Égett hús
bűze csapott Niko orrába, mintha csak Sinkkálion forró vas lenne, amely bélyeget éget a szuszvámpír bőrébe.
Ám amikor a markolat Mannaz-rúnája is felragyogott, és vakító fénypászmákkal kezdte verni az aggastyán
arcát, a szörnyű éjszakai lény két kezét az arca elé kapta, és éles hangon felrikoltott:
- El innen! Gyerünk, el innen! - Hiénahangja elcsuklott. - Náluk van Sinkkálion! A Láthatatlanok védelme
alatt állnak!
Taarkh egy szempillantást alatt kihátrált a kardból. A mély döfés amúgy nem tett kárt benne. A sebből nem
folyt, nem is csepegett a vér. Sarkon fordult, és páni rémületben elrohant.
Arramas nem akart megismerkedni a királyi karddal, gyorsan csatlakozott a cimborájához. Mint két fekete
gepárd, nyargaltak a vezérük felé, aki Taarkh első kiáltására elengedte Jessie-t, és bevárta őket. Amikor
megérkeztek Ghuulhoz, mindhárman elugrattak a talajról, fellódultak a fák koronájába, és ott menekültek
tovább, veszett sebességgel ugrálva a lombok között. Pillanatokkal később már nyomuk sem volt. Csak a gallyak
rugóztak és a levelek ringatóztak még egy darabig, tanúskodva a rettenetes találkozásról.
Mintha a madarak csak az éji lények távozására vártak volna, egy szempillantás alatt mind énekelni kezdtek.
Az erdő többi nesze is visszatért: ágak reccsentek, zümmögtek és zurrogtak a rovarok, susogtak a levelek. Niko
alig vette észre, mert a szívét mintha görcs szorította volna össze. Megpillantotta Jessie-t, amint hosszában
elnyújtózva feküdt az avaron, és nem moccant. Mint Hófehérke, amikor beleharapott a mérgezett almába.
Mintha csak meghalt volna.

gyik kezében lúdtollal és tintatartóval, a másikban pergamentekerccsel nem sokkal később egy menyétfürge,
Ekicsi emberke igyekezett Helmenkroon trónterme felé. Szürke, könyökvédős nemezmente volt rajta. Olyan
mélyre hajolt Rhogarr von Khelm előtt, hogy szinte a kőpadlót érintette a homlokával. Aztán fáradságosan
felkapaszkodott egy székre a nagy asztal mellé, lerakta a holmiját, és odaadó buzgalommal jegyezte
parancsolójának nyers hangon előadott rendelkezéseit.
Rhogarr nemcsak busás jutalmat ajánlott fel annak, aki visszaszerzi az elrabolt bort, hanem egyúttal vérdíjat
is tűzött ki az elvetemült rablóknak és különösképpen vezetőjüknek, Kierannak a fejére.
-Végképp eltöröljük a föld színéről ezeket az alwe kutyákat - jelentette ki. - A Sötét Hold Ünnepén a tömlő-
cünkben tartott többi rabbal együtt a Helmenkroon várudvarán rakott hatalmas máglyán fognak elégni.
- Nagyon helyes, uram - mondta rá érzelmek nélkül az írnok, s lúdtolla őrült sebességgel szántotta a
pergament. -Azonnal lemásolom felséged rendelkezéseit, és elküldöm a példányokat az illetékes helyekre.
Úgy ugrott le a székről, mint egy pattincs, és már hussant volna kifelé, ám az uralkodó hangja
visszafordította.
 - Állj! - bömbölte Rhogarr von Khelm haragtól vörös fejjel. Az uralkodó elkapta a kis embert a grabancánál
fogva, és minden nehézség nélkül, mintha maga is annyit nyomna csak, mint a lúdtolla, fél kézzel felemelte.
Aztán a lábával hevesen kapálódzó emberkét visszalódította a székre.
- Ki engedte meg, hogy távozz? Nem végeztünk még, te törpe! A legfontosabb még hátravan!
Az írnok behúzta a nyakát, és félelemmel pislogott uralkodójára, mint egy teknős, aki a páncélja védelmében
sem érzi magát biztonságban.
Dhrago herceg, aki egész idő alatt meg se mukkant, csak lapított a háttérben, szintén nem tudta elképzelni,
mi következik, ezért ő is kíváncsian nyújtogatta a nyakát, és sastekintetével éberen figyelt.
Rhogarr az asztallapra támaszkodva a következőket mondta tollba az írnoknak:
- Bárki, aki elhozza nekem Sinkkáliont, a királyi kardot, legyen az férfi vagy nő, gyermek vagy aggastyán,
alwe vagy marsföldi, tisztességes ember avagy börtöntöltelék - egyszóval akárki! -, annak jutalma annyi
színarany lesz, amennyit nyom.
Dhrago nagyot nyelt, és levegőért kapkodott. Szeme felfénylett.
Rhogarr előtt nem maradt titokban a herceg aranyéhes arca, de azért úgy tett, mintha mit sem látott volna.
- Csak egyetlen kikötésem van - folytatta látszólag rendületlenül. - Az átadásnak még a Sötét Hold Ünnepe
előtt meg kell történni. Amint ez a nap elmúlik, ajánlatom érvényét veszti.
Mancsát az emberke vállára ejtette.
- Mindent pontosan leírtál?
- Igenis, nagyuram! - A törpe összerezzent, oldalra hajtotta a fejét, és urára sandított. - Vagy talán volt okod
valaha is panaszra ellenem?
- Nem volt - vakkantotta nyersen Rhogarr. - És ha kedves az életed, a továbbiakban sem ajánlom, hogy
legyen.
Kezét a félelmében összerezzenő emberke elé tartva, elkérte tőle a pergament. Helmenkroonban mindenki
tudta, hogy az uralkodó sem írni, sem olvasni nem tud - egy igazi férfi méltóságánál alacsonyabb rendűnek
érezte ezeket a dolgokat, amelyek legföljebb csak az anyámasszony katonáinak valók - sebtében átfuttatta rajta a
pillantását, mintha csak ellenőrizné.
- Rendben - morogta végül. - Elmehetsz!
- Ahogy akarod, uram - selypegett az aprócska, még egyszer meghajolt, és kislisszolt az ajtón. A kilincs
olyan magas volt neki, hogy felugorva tudta csak elérni.
Dhrago arcán gúny és megvetés váltakozott, amint figyelte, hogyan szenved a kis ember a súlyos ajtóval, de
együttérzésnek a szikrája sem látszott rajta. Amikor eltűnt, a herceg az urához fordult.
-Tényleg hiszel abban, hogy rendelkezéseid tovább segítenek bennünket? Ezek az alwék úgy összetartanak,
mint a borsó meg a héja. Gyűlölnek minket. El nem tudom képzelni, hogy bármelyikük is elárulná a saját
földijét, a világ minden aranyáért sem! Talán az alwék egész kincséért sem!
- Elég érdekesen hangzik ez a te szádból - felelte mosolyogva Rhogarr. - Eliszen ha jól emlékszem, te
magad is alwe volnál. Márpedig ez nem gátolt meg abban, hogy eláruld a királyodat és a népedet. Vagy erről
már megfeledkeztél, Dhrago?
- Hát... - a herceg zavartan sütötte le a tekintetét.
- Még attól sem riadtál vissza, hogy a saját véredet és húsodat eláruld!
- Deee... Nelwyn csak a féltestvérem volt - vetette ellen Dhrago, ám Rhogarr nagyúri gesztussal belefojtotta
a szót.
- Ostoba fecsegés! Ugyanannak az anyának a vére folyik az ereitekben!
Dhrago a földet nézte. Mintha szégyellte volna magát, arca elvörösödött.
- Ne rágd magadat, barátom! - A marsföldi úr szája szöglete derűsen felkunkorodott. - Elvégre nem te vagy
az első, aki áldozatául esik a sötét vágyak és óhajok hatalmának, amelyek bennünket, halandókat mozgatnak -
vagy legalábbis a legtöbbünket.
- Ahogy gondolod, uram - felelte Dhrago, és alázatosan meghajolt. - Pedig te pontosan tudod, mi volt az,
ami miatt a te oldaladra álltam. Nem az arany.
 -Minek ennyit locsogni? - vágta rá Rhogarr megvető horkantással. - Elárultad a királyodat, mert magadnak
akartad a koronát, hogy különösebb fáradozás nélkül rátehesd kezedet az alwék kincsére - ez volt az oka annak,
hogy akkor régen nagy titokban megnyitottad előttem Helmenkroon kapuit!
Dhrago már-már ellentmondott volna, ám inkább becsukta a száját, és csak sértetten meredt maga elé. Bal
orcáján a nagy sebhely úgy lángolt, mint a szégyen zászlaja.
Rhogarr vidoran kuncogott, aztán komolyabbra fordította a szót:
-Ne értsd félre, Dhrago. Egyáltalán nem teszek neked szemrehányást, nagyon is megértelek. - Vazallusához
lépett. - Az arany hatalma nem ismer határokat! Súlyosabb a mérlegen, mint a vér, és szorosabban köt, mint a
legszorosabb barátság. Apákat és anyákat, testvéreket, barátokat árultak már el miatta; a legnemesebb
szándékokat is feláldozták érte. Nem új ez a felismerés, Dhrago, inkább ősi. Világunk létezése óta ez is létezik. -
Vigasztalóan a herceg vállára tette a kezét, és áthatóan nézett rá. - És most újra meg fogjuk majd tapasztalni,
hogy még nem vesztette el érvényességét.

6. FEJEZET

Noma legendái

Ayani egy szempillantás alatt felmérte, hogy Jessie még életben van. Gyorsan melléje térdelt, és ellenőrizte a
lélegzését és a pulzusát.
- Hála a Láthatatlanoknak - mondta azután. - Csak elájult, de a szíve erősen és nyugodtan ver.
Nikót a lovakért küldte, maga pedig megpróbálta magához téríteni az ájultat.
Amikor Niko visszatért a hátasokkal, Jessie még mindig nem nyerte vissza eszméletét. A fiú gyorsan
megszabadította a zablátói az állatokat, hogy legelhessenek, aztán Ayanihoz fordult, aki a holtsápadtan heverő
Jessie mellett térdelt egy aranymogyoró-bokor tövében. Ayani gyengéden pofozgatta a másik lányt, hogy
feléledjen, ám amikor ez eredménytelen maradt, elfintorodott - aztán rendesen odacsapott.
Niko úgy érezte, mintha a pofon az ő arcán csattant volna. Legalábbis bizseregni kezdett a képe.
- Hé! - kiáltott fel. - Ne olyan gorombán! Hiszen ez fáj neki!
Ayani felegyenesedett.
- Ugyan, ne játszd már meg magad! Túl fogja élni. Vagy tudsz jobb módszert arra, hogy magához térítsd?
És amikor Niko nem válaszolt azonnal, felugrott, és ösz-szefont karral félreállt.
-Hát jó - sziszegte sértetten - ha úgy gondolod, hogy neked jobban megy, akkor csak rajta, próbáld meg
magad!
- Jaj, nem, dehogy! - vágta rá Niko gyorsan. - Nem úgy gondoltam! Kérlek, folytasd csak, Ayani!
És könyörgő mozdulattal tette kezét a lány vállára.
- Kérlek!
Ayani felvonta a szemöldökét.
- Na, jó - mondta -, de aztán egy szót se halljak!
Ayani még egy szemrehányó pillantást megeresztett, aztán visszatérdelt, és megint felemelte a jobb kezét.
Ám mégis meggondolta magát: megragadta Jessie állát, és finoman mozgatta a fejét ide-oda.
-Ébredj már fel! - próbálta szavakkal is segíteni. - Na, gyerünk már!
Jessie azonban nem mozdult.
Niko gyomra összeugrott. Egész rosszul lett az aggodalomtól.
- Ayani, kérlek, ne érts félre... de nem lehet, hogy mégiscsak komolyabban megsérült?
- Mondom, hogy nem! - vágta rá indulatosan a lány. -Csak az eszméletét vesztette el, semmi több. És
megköszönheti a Láthatatlanoknak! Ha oltalmazó kezüket nem nyújtják fölébe, biztosan nem élne már.
Nikónak elállt a lélegzete.
- Már nem élne?
 -Nem bizony - mondta Ayani, és hirtelen szimatolni kezdett. Aztán Jessie fölé hajolt, és az ő bőrén
szaglászott.
- Mi az?
Ayani felegyenesedett, és bosszúsan nézett Nikóra.
- Démonnyűgöt használt, nem sokat, de úgy látszik, ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy visszariassza a
szuszvámpírt a legvégső lépéstől.
Egy pillanatig elgondolkodva nézett maga elé.
- Vajon honnan ismeri a vágyvirág erejét? - mormolta maga elé. De aztán összeszedte magát, és megint
Nikóra nézett. - Akárhogyan is: hatalmas szerencséje volt.
Komoly arccal mutatott Jessie nyakára. Két apró lyuk látszott rajta, aprócskák, jó kétujjnyira egymástól.
- Nézd: itt süllyesztette bele a szuszvámpír a két karmát. De szerencsére csak egészen rövid időre.
-A karmát? - csodálkozott Niko. - Azt hittem, fognyomok.
- Nem - csóválta a fejét Ayani. - Csak hasonlít rá. Igazából a körmei nyoma. Olyan mérget tartalmaz,
amelytől az áldozat megbénul. Ha tovább tartotta volna fogva Jessie-t, és az ajkát is rátette volna az övére, akkor
már nem tudnánk megmenteni. Aki az éjrajzók csókját megkapja, az vagy meghal, vagy örökre a hatalmukba
kerül. S az egyik éppolyan rettenetes sors, mint a másik!
- Tényleg? - Ez olyan borzalmasan hangzott, hogy Niko fejében összekavarodtak a gondolatok.
Még elképedten meredt Ayanira, amikor Jessie szeme kinyílt. A lány hirtelen felült.
- Jessie! - Nikónak hatalmas kő esett le a szívéről. - Minden oké, Jessie?
- Ig...gen... azt hiszem - felelte vontatottan Jessie. Megrázkódott, mint egy vizes kutya, mintha le akarná
rázni magáról a lidércnyomást. Eltartott egy ideig, mire vissza tudott emlékezni, hogy mi is történt vele. Akkor
azonban elfehéredett, és rebbenő pillantással nézett körül.
- Elmentek?
- El - bólintott Ayani. - Nem kell már félned tőlük. Amint megpillantották Niko kardját, azonnal
elmenekültek. Sinkkálion ugyanis az egyetlen fegyver, amely komoly károkat képes tenni bennük.
Jessie értetlen pillantást vetett Nikóra.
Az azonban csak a vállát vonogatta tanácstalanul. Bár ő nem most hallott először éjrajzókról, látni azonban
most látott először ilyen lényeket.
- Elmondanád, kérlek? - Letelepedett a fűbe Jessie mellé, Ayanihoz fordulva. - Úgy tűnik, te sokat tudsz a
szuszvámpírokról.
- Ugyan, dehogy! Csak annyit tudok, amennyit az öreg Norna mesélt a tűz mellett, amikor még gyerekek
voltunk.
- Dajkamesékre meg ilyesmire gondolsz? - kérdezte csodálkozva Jessie. - Esti mesék meg hasonlók?
- Annak nevezed, aminek csak akarod - mondta Ayani szomorkás arccal. - Nálunk a faluban is volt néhány
okostojás, akik elszórakoztak Norna történetein, és nem vették komolyan őket.
Jessie morcos képpel hallgatott, Niko pedig behatóan nézett Ayanira.
- És te? Te mit gondoltál ezekről a történetekről?
- Norna mindig azt mondta, hogy a történetei igazak -mondta Ayani. - És hogy csak azért nem hiszik el
őket, mert lassan feledésbe merülnek.
Niko a homlokát ráncolta.
- És te hittél az öregasszonynak? Ayani bólintott.
- Jól ismertem Nornát. A szomszédunk volt, és mindig ő vigyázott Arawynnra meg rám, ha Maruna és
Mayán nem értek rá. Soha nem kételkedtem a szavai igazságában, még ha néha furákat mesélt is. De nem
egyszerű felismerni az igazságot a látszat mögött.
Ő is leült a fűbe, lábát felhúzta, karjával átfogta, és térdére fektette az állát.
- Norna azt mondta, hogy csak kevesek élhetik túl az éj-rajzókkal való találkozást. Ezért aztán nem sokat
tudunk róluk, és amit tudunk, annak nagy része is tiszta feltételezésen alapul. Ezek az élőhalottak valószínűleg
Heel szolgái voltak -így nevezték Misztéria alvilágát, amelyet mindenféle borzalmas és félelmetes lény
népesített be. Az éjrajzók is a föld színe alatt éltek barlangokban és föld alatti kamrákban, és állítólag a
félelmetes Nidhog-sárkány szövetségesei voltak. Ez a szörny a Heel szívének legsötétebb barlangjában élt, és az
alvilág legrettegettebb réme volt.
- Hogyhogy? - kíváncsiskodott Niko.
- A Nidhog-sárkány szinte legyőzhetetlen - felelte Ayani. - Norna afféle gyermekverssel próbálta
megmagyarázni. Azt mondogatta: „A Sorskőnek ereje lesz a sárkány végzete."
- Talán Sinkkáliont értette ezen - töprengett Niko. -Mert a Sorskőben volt a kard, amikor az első alwe király
rátalált.
- Lehet. Mindenesetre a szuszvámpírok állítólag a sárkánytól kapták azt a képességüket, hogy mások
gondolatait befolyásolják, hogy megbénítsák az áldozataikat.
- így igaz - vetette közbe Jessie meglepve. - Én is pont így jártam: amikor az az undok alak rám bámult a
gülüszemével, egyszerre nem tudtam megmozdulni. Pedig csak egyvalami járt a fejemben. Amilyen gyorsan
csak lehet, el innen!
Ayani bólintott.
- Mások is ugyanerről számoltak be, akik megmenekültek az éjrajzóktól: megdermedtek a láttukra, és egy
hangot se bírtak kinyögni, akármennyire igyekeztek is.
- Nohát, ez pontosan így van! Én ugyanígy voltam! -erősítette meg Jessie.
- Ezt a képességet a Nidhog-sárkánytól kapták, akárcsak azt, hogy olyan ártalmatlanul tudnak kinézni.
- Hm. - Jessie a térdére támasztotta az állát. - De akkor az miért volt, hogy egyszerre olyan reszketeg
aggastyán lett belőle, amikor már elkapott?
- Mert nyilvánvalóan már az áldozatának tekintett - magyarázta Ayani. - Amikor az éjrajzók megérintik a
zsákmányukat, általában már nincs menekvés. így aztán nem kell már elrejteni valódi alakjukat, és nem bánják,
ha meglátszik, hogy sok ezer éve járkálnak már közöttünk mint élőhalottak.
- De mindennek mi köze a sárkányhoz? - értetlenkedett Niko. - Ennek az... izé... Nidhog-sárkányhoz, ahogy
nevezted?
-Nos hát... a szuszvámpírok állítólag azért állnak a védelme alatt, mert időről időre ellátják a legkedvesebb
csemegéjével: a „mocsoktalan" leányok és fiatal nők tetemével. Sőt, azt még jobban szereti, ha eleven áldozatot
kaphat.
- Micsoda? - Jessie mintha nem hitt volna a fülének. De aztán elég hamar megértette. - Ezt komolyan
mondtad? Vagy csak vicc volt?
- Tréfa, úgy érti - mondta Niko, amikor észrevette Ayani értetlen tekintetét.
- Miért gondolod, hogy tréfás kedvemben vagyok? Talán úgy nézek ki? Nos, az éjrajzók állítólag halálukig
lekötelezettjei a Nidhog-sárkánynak, mert tőle tanulták meg azt is réges-régen, hogy halottként is életben tudják
tartani magukat - más élőlények életenergiája révén, akiknek azért kell meghalniuk, hogy a szuszvámpírok
élhessenek.
- Hagyd már abba, Ayani! - kiáltott fel Niko. - Nekem is van fantáziám, el tudok képzelni egyet s mást. De
azért ez a sztori elég vadul hangzik. Szerintem te magad se hiszed el...
- Szto...ri? Legyetek szívesek, beszéljetek érthetően! És ami Nornát illeti: én biztos vagyok benne, hogy
nem hazudott. Semmi okom nincs rá, hogy kételkedjem a szavaiban -még ha nem láttam is eddig a Nidhog-
sárkányt.
- Én azt is tudom, miért - forgatta Niko a szemét. - Mert nem is létezik!
- Nem, hanem mert ennél rosszabb nem történhetne velem - vágott vissza Ayani. - Mert akkor már nemigen
mesélgetnék nektek. A Nidhog-sárkánynak ugyanis három feje van. A bal felőlivel hall, a jobbal szagol, a
középsővel pedig lát. Eddig még senki sem menekült meg tőle. Ugyanis akinek a Nidhog-sárkány a szemébe
néz, az rögtön kővé dermed!

dakint ragyogott a világ, felhőtlen égből sütött le a Nagy Nappalfény, a fekete mágusnő barlangjában mégis
O baljós félhomály uralkodott. A rengeteg fáklya és gyertya fénye csak félig-meddig világította meg. A barlang
mennyezetéről lecsüngő hosszú sziklaorrokról vízcseppek pottyantak le egyhangú kopogással a földre,
neszük visszhangzott a sötétben, és összemosódott a tűz fölött hasas katlanban fortyogó, iszapszürke lé
bugyborékolásával. A vasfazék háromlábú vasállványon himbálózott, s az egész egy tágas mélyedésben kapott
helyet a barlang közepén. Sötét füstoszlopok szálltak fel belőle, s a mennyezet egy sötét, szűk hasadéka felé
kígyóztak, amely mélyen befúrta magát a hegy testébe. A füst körbefolyta a gyér bútorzatot is, amelyet Sága
hurcolt be a barlangjába: asztalokat, székeket, polcokat és állványokat; mindez durván ácsolt gerendákból és
deszkákból készült. Az asztalokon és a falipolcokon könyvek, iratok és irattekercsek tornyosultak, mellettük
számtalan edény: palackok, szelencék, tégelyek, kémcsövek, fazekak és fiolák, amelyekben a mágusnő csupa
olyan rejtélyes anyagot tartott, amelyre a fekete mágiájához volt szüksége: mindenféle színű porokat és
folyadékokat; szárított, őrölt és porított növényeket, keverékeket, valamint döglött állatokat: kígyókat, skor-
piókat, békákat, hatalmas pókokat, ezerlábúakat, szőrös hernyókat.
Sága mindezekre a kellékekre éppannyira nem ügyelt, mint arra a levágott öregemberfejre, amely egy kis
kiugrón, afféle oltárszerű asztalkán nyugodott. A fej eleven arcszínével, piros ajkaival, hosszú fehér hajával
olyan volt, mintha csak aludna - bárki, aki nem volt járatos Misztéria ügyeiben, ezt hihette volna. A beavatottak
azonban rögtön tudták, hogy a levágott fej csakis Mimire lehet, és Sága a Bölcsesség Ligetéből tulajdonította el,
hogy használhassa jövendőmondó erejét. Mimir jövőbe látó képessége azonban nem segíthetett Sága pillanatnyi
problémáján, mint ahogy a barlangjában lakozó kis háziállatai sem: a vámpírdenevérek, amelyek szüntelenül
zsákmányéhesen csapongtak a főbarlangban és a számtalan kisebb-nagyobb mellékbarlangban, valamint a jókora
kígyó, amely a mennyezetet támasztó gerendák egyikére tekeredett fel.
A fekete mágusnő már rég nem vett tudomást a környezetéről. Gondolataiba mélyedve járkált a félhomályos
barlangban, és az utóbbi órák eseményein töprengett. Néha megállt a tűzhöz közeli asztalka mellett, amely író-,
olvasó-és munkapultja volt egyszerre. Általában a Sors könyve hevert rajta, amelyben minden olyan titok benne
rejlett, amely a Ködökön Túli Világot egyben tartja. Ságánál jobban senki sem ismerte ezt a könyvet, néha mégis
bele-belelapozott a vastag, rúnával díszített, bőrborításos fóliánsba, hogy alaposabban szemügyre vegyen egy-
egy fejezetet, vagy hogy újra felidézzen a Titkos Tudásból bizonyos elfeledett részleteket. Ezen a napon azonban
egy öreg ruhadarab borította a régi könyvet, egy kék bélésű, köznapinak látszó, szürke, csuklyás köpönyeg:
Odhur köpenye, amely reggel idehozta Miszté-riába azt a szőke lányt.
Milyen szerencse, hogy Sága el tudta ragadni tőle a köpenyt! Ám azóta egyetlen kérdésen rágódott, amelyre
nem és nem és nem találta meg a választ: hogyan engedhette Odhur, hogy érdemtelen viselje a köpenyét?
Évszázadok alatt csakis a kiválasztottak élhettek a köpönyeg hatalmával, hogy a világok között mozogjanak
vele, amikor csak jólesett nekik. Ahogy ő maga, Sága is számtalanszor megtette, hogy befolyásolja Misztéria
sorsát. Ám pontosan ez volt az oka annak is, hogy eddig minden használója gondosan őrizte Odhur köpenyének
titkát. És mindig nagyon ügyeltek arra, nehogy beavatatlannak, netán méltatlannak a kezébe kerüljön. Llogyan
sikerülhetett akkor ennek a lánynak megszerezni? Sága szinte belebolondult, hogy többórás megfeszített
gondolkodás után sem jutott megnyugtató eredményre. Csak úgy tolongtak agyában a kérdések, amelyek nem
hagyták nyugodni: talán elmulasztott vagy elfelejtett valami fontosat, mert tényleg hanyatlik a hatalma? Lehet,
hogy a hatalmas Odhur, aki Misztéria sorsát vezérli és irányítja, máris megvonta tőle a bizalmát? Talán újabb
kegyencet választott? Az átkozott Vándor, a Láthatatlanok követe, legutóbbi látogatásakor ezzel fenyegetőzött.
Vagy ezeket a dolgokat csak azért nem tudja megmondani, mert Odhur elhallgatott előle bizonyos fontos
eseményeket?
De akkor meg miért tudatta a mágikus üst segítségével, alig pár napja, hogy a fiú a köpeny segítségével
megérkezett Misztériába - és hogy ugyanez a fiú pár nappal később az alwe leány segítségével kihúzta a királyi
kardot a Sorskőből? Talán Odhur bolondot csinál belőle? Vagy össze akarja zavarni, hogy ne álljon ellen tovább
őrült terveinek?
És ez a második kölyök hogyan juthatott hozzá a köpenyhez?
És honnan érkezett?
Hogyan léphetett ki ez a lány hirtelen abból a ködfelhőből, amely Helmenkroon vára közelében egy erdei
tisztáson gomolygott? Amikor Sága megpillantotta a köpenyt, teljesen kiborult. Emiatt - és csakis emiatt! -
sikerült azoknak a nyavalyás kölyköknek elhárítaniuk a támadását, sőt elkergetni. Különben griff alakjában
könnyűszerrel elragadhatta volna tőlük Sinkkáliont! Az, hogy a két bolond a kard erejének tudta be a sikert, csak
azt mutatja, hogy mennyire nincsenek tisztában a Misztérián uralkodó erőviszonyokkal.
De most már legyen nekik elég!
 Higgyék csak az ellenfelek, hogy erőfölényben vannak! Minél nagyobb biztonságban érzik magukat, annál
könnyebben sikerül legközelebb csapdába csalni őket - márpedig biztos, hogy előbb vagy utóbb akad majd ilyen
alkalom. E gondolatra Sága vértelen ajka gonosz mosolyra húzódott. De csak másodpercekre, mert utána
éppolyan dühösen meredt a köpenyre, mint azelőtt.
A köpeny látványa egyre nyugtalanabbá tette a mágusnőt. Kétség sem fér hozzá, hogy rossz jel az, ha
méltatlanok kezébe kerül egy ilyen drága tárgy. Valami mozgásba lendült, amiről még mindig nem tudott
semmit. Ám legbelül, egy jégszürke múlt eltemetett emlékei alatt azért Sága sejtette, hogy valami rossz van
készülőben. Veszedelem fenyegetett - mint akkor, több mint kétszer hét esztendővel ezelőtt, amikor egy
méltatlan Odhur köpönyege segítségével eljutott ide, Misztériába, és mindent összezavart. De ilyesmi nem
történhet meg még egyszer!
Soha többé!
Míg Sága még töprengve meredt a köpenyre, olthatatlan vágyakozás kerítette hatalmába, hogy a vállára
terítse. Már kinyújtotta utána a kezét, ám egyszerre vissza is rántotta, és egy belső hangra fülelt, amely mintha az
idők kezdete előttről szivárgott volna fel az emlékek közül, és világosan, érthetően azt suttogta: „Ne tedd, Sága!
A vesztedet okozza!" És bár a hang azonnal elhallgatott, elszállt, mint madárrikoltás a szélben, de még sokáig
visszhangzott benne.
Mit jelentsen ez?
Kié volt ez a hang?
A lángvörös pupillájú, keskeny hüllőszemek résnyire szűkültek, s a fekete mágusnő szinte transzban bámulta
a köpenyt. Hirtelen ötlettől vezérelve előrenyúlt: bele a köpeny jobb zsebébe, és vadul kutatni kezdett benne.
Karmos ujjai bele is akadtak valamibe: Sága egy pillanatra megdermedt. Amikor kihúzta a kezét, egy semmi kis
cédulát szorongatott, megsárgult, rongyos, többszörösen összehajtogatott cédulát.
- Milyen különös - suttogta meglepetten. Széthajtogatta a lapot, és megpillantotta a rajzot, amelyet
lendületes vonásokkal vetettek papírra: egy kellemes vonású férfiarcot, amelynek szögletes álla határozottságot
sugárzott. A nemes vonalú, mandulavágású szemű arcot hosszú haj keretezte. Amikor Sága felismerte, hogy ki
az, összerezzent, mintha megütötték volna, és iszonyattal nyögött fel:
- Nelwyn király - mondta rekedten. - Vajon ez mit jelent?
Ugyanebben a pillanatban bugyborgás hallatszott, eleinte halkan, alig észrevehetően, majd egyre
hangosabban és han-gosabban. Saga elfordította tekintetét a karmai között tartott céduláról, és hitetlenkedve
bámulta a háromlábú, gazdagon díszített ezüstüstöt, amely ott állt az asztal szélén. A benne fortyogó, fekete
tintára emlékeztető léből sötét felhő szállt fel, amely hamarosan egy emberfej nagyságú fekete gomo-lyaggá
alakult az edény fölött.
- Ó, Odhur! - A fekete mágusnő fakó arcán mérhetetlen döbbenet ült. - Hát nem feledtél el?
Gyorsan előrelépett, az asztal fölé hajolt, és lázas tekintetét belefúrta az egyre sebesebben forgó
gomolyagba.
- Szólj nekem, Odhur, add át üzenetedet szolgálólányodnak!
És Sága előrenyújtva karmos kezét, kíváncsian várta, hogy Odhur üstje kinyilvánítsa neki a nagy titkot.

iko hitetlenkedve nézett Ayanira, és hangosan sóhajtozva a fejét rázta. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem
Nlehet, hogy Ayani ezt a rémmesét készpénznek vegye! Vagy talán mégis?
Ayani arcán a kétely szikrája sem látszott. Úgy tűnt, teljes mértékben igaznak hiszi azt, amit elmondott.
Persze, persze, a Ködökön Túli Világ tele volt titkokkal és mindenféle olyan dologgal, ami az ő világában nem
létezett. De mégis: ez a mese a Nidhog-sárkányról meg a más lélegzetét szívó élőhalottakról annyira vad volt,
olyan drámai, hogy Niko biztos volt benne: a legendák és mondák talaján sarjadt, nem másutt. Nincs más
magyarázat!
Másrészről azonban Ayani Norna minden szavát hitelesnek tartotta. És ha ő nem kételkedett a szavaiban,
miért kellene Nikónak kételkednie bennük?
- Hm - morogta ezért. - Nos, tegyük fel, hogy Norna tényleg az igazságot mondta, akkor nincs más dolgunk,
mint hogy mind a Nidhog-sárkány, mind a szuszvámpírok útjából kitérjünk.
 - Nem kell félned, erre nem lesz szükség - intette le mosolyogva Ayani. - A sárkány, ellentétben a
védenceivel, sohasem hagyja el a Sötétség Kamráját. Tőle nincs félnivalónk.
- És az éjrajzók miért jönnek elő a barlangjukból? - kérdezte Jessie. - El nem tudom képzelni, hogy bárki is
arra vágyna, hogy ezekkel a lepcses pofájúakkal összefusson!
- Ebben nyilván igazad van - mosolyodott el Ayani a rémes téma ellenére is. - Ám ez mégsem kerülhető el.
Ezeknek az éjrajzóknak nincs is más választásuk. Hiszen nem találnak a föld alatt olyan élőlényeket, amelyeknek
az életenergiáját kiszívhatnák. Meg hát lányokat, fiatal nőket sem találnak a föld alatt - pedig rájuk szükségük
van, ha fenn akarják tartani gyűlöletes fajzatukat.
- Na, várjunk csak - állította le Ayanit Jessie. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nincsenek a saját
fajtájukban nők?
- De bizony! - felelte komolyan az alwe lány. - Az ő fajuk az egyetlen, amelyben nincsenek nőneműek.
Ezért aztán folytonosan nőkre, lányokra vadásznak, akik aztán fiút szülnek nekik.
-Pfuj! Olyat aztán soha az életben nem találnak! - kiáltott fel Jessie iszonyodva. - Aki ezt magától megteszi,
az beteg!
- Biztos vagy ebben? - Ayani összehúzta a szemét. - Téged talán nem hívtak meg a hazájukba?
- Ööö... - Jessie hökkenten elhallgatott.
- Nem ígérték meg, hogy úgy bánnak veled, mint egy királynővel, és gazdagon megjutalmaznak?
- Ööö... de igen.
- És nem ingadoztál, hogy elfogadd-e az ajánlatukat? Jessie megkövülten meredt rá. Aztán az arca elé kapta
a kezét.
- Úristen, igazad van! - nyögött fel. - És mi történt volna, ha igent mondok?
- Akkor örökre a varázslatuk alatt álltál volna, és egészen addig szolgálnod kellett volna őket, amíg csak rád
nem untak volna - felelte Ayani. - Akárcsak előtted a többi „mocsoktalan" lányra, akiket előtted magukhoz
invitáltak. Esetleg azonnal felzabáitattak volna a sárkánnyal.
Jessie egy pillanatig nem is értette, amit hallott.
- „Mocsoktalan"? Micsoda idióta egy szó ez? Talán azt jelenti, hogy csak olyan nők és lányok kellenek
nekik, akik még nem...?
- így van! - bólintott Ayani. Niko sem hitt a fülének.
- Ilyen nincs - lehelte. - De hát miért?
- Senki sem tudja pontosan - felelte a lány, tanácstalan mozdulattal. - De azt hiszem, alapjában véve ez nem
is túl fontos. Annál is inkább, mert a többi lány meg asszony, akiket már „bemocskoltak", ahogy mondani
szokták, szintén nincs biztonságban tőlük. Azokból azonban mindössze táplálkoznak, és nem születnek velük
fiakat maguknak. Hát én azért sem egyikként, sem másikként nem szeretném végezni.
- Hogy miket nem mon... - Jessie saját magát szakította félbe, és úgy meredt maga elé, mint akinek épp
izgalmas ötlete támadt. - Na, álljunk csak meg egy pillanatra! - mondta aztán izgatottan és elgondolkodva. -
Ahogy most visszaemlékezem, mintha abban a régi könyvben már olvastam volna valami hasonlót. Igen, igen,
most már emlékszem: Karin Seikel is leírt a maga Misztéria-könyvében hasonló lényeket, csak éppen nem így
nevezte őket, hanem... hanem... na, várjunk csak... - Oldalra hajtotta a fejét, és erősen gondolkodott. -
Noktánerek, igen, ez az! Noktánereknek nevezte őket, és azt írta róluk, hogy kizárólag éjszaka tevékenyek.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Niko.
- Persze, biztos! - bólogatott Jessie. - Tudod, ha egyszer elolvasok valamit, azt nem egykönnyen felejtem el.
- Na és ha ezt írta? Véletlen is lehet. - Ám Nikónak abban a pillanatban eszébe jutott, amit az antikvárius
mondott neki, amikor átadta azt a régi könyvet: „Én nem hiszek a véletlenekben", mondta akkor Schreiber úr
komoly arckifejezéssel.
- Az öregembernek igaza van - szólalt meg Ayani, és eltartott egy ideig, míg Nikónak megint felrémlett,
hogy Ayani bele tud olvasni a gondolataiba, ha nem is mindig. - Legalábbis ami az éjrajzókat illeti. Régebben
tényleg noktánereknek hívták őket. Ráadásul...
Jessie hangosan szívta be a levegőt, és szemrehányó tekintettel nézett Nikóra: Na, látod!
Niko megszégyenülten hallgatott, mielőtt ismét Ayanira nézett volna.
- Igen?
 - Az öreg Norna is azt mesélte, hogy ezek az éjrajzók mindig csak éjszaka indulnak vadászatra, a Nagy
Nappalfény lenyugtával indulnak, és másnap hajnalig vannak odakint. Mert a Nagy Nappalfénytől irtóznak, mint
a pestistől. Mert az felszívja a holtak lélegzetét, ők pedig porrá omlanak.
Ayani arcán látszott, hogy tanácstalan és összezavarodott, s ugyanakkor aggódik is.
- Hogy az éjrajzók a Nagy Nappalfényben mozognának, arról még sohasem hallottam. Életemben soha!

7. FEJEZET

Odhur üzenete

R ieke Niklast nem várakoztatták sokáig. Álig érintette meg a Portás-tanyán álló ház bejárati ajtaja melletti
csengőgombot, már ki is dugta a fejét egy nő, nagyjából annyi idős, mint ő maga. Rieke nem találkozott vele
még soha, mégis azonnal tudta, kivel van dolga: Lena Andersennek nemcsak a haja és a szeme volt ugyanolyan,
mint a lányának, hanem az arcvonásai is Jessie-t idézték. Lena csodálkozva nézett rá.
- Tessék, kérem?
- Ne haragudjon meg rám, Andersen asszony, hogy csak így berobbanok az életükbe - kezdte Rieke -, de
nagyon szeretnék beszélni a lányával.
- Jessie-vel? - Lena arca elkomorodott. - Megkérdezhetném, hogy kicsoda...
- Hát persze! - Rieke kezet nyújtott. - Rieke Niklas vagyok, a szomszédjuk lánya. Nikóval, a fiammal együtt
épp látogatóban vagyunk az apámnál.
- Vagy úgy. - Lena vonásai ellazultak. Megragadta és alaposan megrázta Rieke kezét. - Tehát maga az!
Jessie sokat mesélt már magukról! Vagyis... - zavarba jött és elmosolyodott - vagyis inkább a fiáról, Nikóról.
Önről nem mesélt annyit.
- El tudom képzelni. - Rieke megértően nevetett. - Nem is lehetek neki annyira fontos.
Aztán megint elkomolyodott. -Jessie itthon van?
- Nincs - csóválta a fejét Lena. - Már nem mosolygott. -Én azt hittem, maguknál van...
-Ott is volt - felelte Rieke. - Órákkal ezelőtt, amikór reggeliztem, akkor járt ott. De azóta nem találkoztam
vele. És papa sem.
Lena a homlokát ráncolta.
- Mármint Melchior? Rieke bólintott.
- Igen, Melchior az apám. Lena felsóhajtott.
-Jaj, ez a gyerek! Akkor biztosan megint a mezőn kóborol. Néha egész álló nap nem kerül elő.
Aztán szélesre tárta az ajtót Rieke előtt, és megint csak elmosolyodott.
- De ha már eljött idáig - tessék, jöjjön be!
Rieke mindig ilyen lakókonyháról álmodozott: világos, barátságos, és akkora, hogy egy hatalmas
étkezőasztal is elfért benne. A bútorok újak voltak, látszott rajtuk, hogy csak nemrég kerültek ide. Rieke, amíg
körülnézett, titokban egy cseppnyi irigységet érzett: abból a nyamvadt könyvtárosi fizetéséből ilyenre sohasem
futja! Az augusztusi nap besütött az ablakon, és a bútorok a fa természetes meleg színében ragyogtak fel: nyárfa
vagy talán tölgy. A padló kőlapjait -amelyek persze a bútorok színéhez illeszkedtek - fényfoltok tarkázták.
Frissen főtt tea illata lengett a levegőben, és csalogatott egy kis csevegésre: gyömbér és narancs lehetett benne,
vagy valami hasonló.
Mialatt Lena teát töltött Rieke csészéjébe, a férje, aki szintén előkerült a dolgozószobájából, és hozzájuk
telepedett, Riekére nézett, és azt kérdezte:
- Tehát az édesapja tényleg nem a padláson tartja a tartalék lóvakarókat?
- Nem bizony - felelte Rieke. - És papa abban is biztos, hogy Jessie pontosan tisztában volt ezzel.
Felvette a csészét, és belekóstolt a forró italba: orosz tea volt, gyömbér- és narancsaromával.
- Milyen furcsa. - Thomas szeme résnyire szűkült a kerek szemüveg mögött. - Vagyis akkor csak ürügynek
mondta?
 - Úgy néz ki. - Rieke óvatosan kortyolt a teából, nehogy a nyelvét megégesse.
- De mit keresett volna azon a padláson? - kérdezte Lena. - Ráadásul olyan istentelen korán! Hiszen Jessie
valóságos mormota - érti? Akárcsak mi magunk is.
És gyengéd pillantást vetett a férjére.
Rieke csendben felsóhajtott. Észrevette, mennyire jól megérti egymást a házaspár. És ezzel olyasvalaminek
voltak a birtokában, amiről ő maga csak álmodni tudott: egy harmonikus kapcsolatnak!
-Oöö... - Rieke zavartan köszörülte a torkát. - Ugyanerre jutottam én is. És ezért utánanéztem.
- És? - kérdezte Thomas. - Felfedezett valamit?
- Nem tudom, mit gondoljak. De az öreg csuklyás köpenyünk eltűnt.
- Az öreg csuk... - Thomas úgy nézett rá, mintha valami rosszat szólt volna. - Miféle... csuklyás köpeny?
- A - legyintett megvetően Rieke. - Valami ősi rongy. Azt sem tudom, hogy került papa padlására.
Thomas még mindig furcsán nézett.
- És hogy néz ki az a köpeny?
- Nos hát... - Rieke a mennyezetre meresztette a szemét, és próbált visszaemlékezni. - Van már pár napja,
hogy utoljára láttam. Akkor Niko fiam tartotta a kezében.
-Niko... Niklas? - suttogta Thomas, mint aki nem meri hangosan kimondani ezt a nevet.
- Igen. Nos, tehát: ez a köpeny teljesen hétköznapi, szürke darab, kék béléssel. Földig ér - mondjuk, egy
átlagos magasságú férfi esetében -, és nagy csuklyája van.
- Nagy csuklyája - lehelte Thomas.
- Mi az? - kérdezte Lena aggodalmasan. - Talán nem vagy
jól?
-Nem, nem, minden rendben - vágta rá a férje, aztán visszafordult Riekéhez. - És egyébként? Feltűnt még
valami azon a köpönyegen?
- Nem, semmi egyéb - felelte Rieke, és megint a csészéért nyúlt, de félúton megállt a mozdulata. - Na,
várjunk csak...
Thomas nyelt egyet. Mintha rosszat sejtett volna, olyan arcot vágott.
- Egy kicsit távolabb álltam, így nem láttam olyan pontosan. De ha nem tévedek, valami jel volt a kapucni
szélébe hímezve. Egy régi rúna: az úgynevezett Mannaz-rúna.
- Hát ezt nem hiszem el - nyögött fel Thomas, és borzadállyal meredt Riekére.
Rieke nem értette, mi baja.
- De igen! Véletlenül ismerem azt a rúnát.
- Nem úgy gondoltam - felelte Thomas, és olyan hirtelen pattant fel, hogy a székét kis híján feldöntötte. -
Kérem, jöjjön be egy pillanatra a dolgozószobámba! Muszáj megmutatnom valamit. - A feleségéhez fordult. - Te
is gyere, Lena!

mikor a sötét folt még sebesebben örvénylett Odhur ezüstüstje fölött, egy szíwerésnyi időre néha látni lehe-
Atett, hogy azoknak a jeleknek és szimbólumoknak a kicsinyített másaiból áll, amelyeket az edény fala
ábrázol. Sága még egyszer legyezett egyet a sötét felhőben, mire az az edénybe potyogott, és kristálytisztává
varázsolta a benne lévő folyadékot.
A fekete mágusnő az izgalomtól izzó szemmel figyelte az edény alját, amelyre most tisztán kivehető kép
rajzolódott fel: fiatal, bájos arcú, félhosszú szőke hajú, szinte kislányos alkatú nőt mutatott, aki gyéren bútorozott
szobácskában ült egy asztalnál. Egyszerű ruhát viselt, hatalmas gyűrűvel díszített keze pedig lúdtollat tartott, és
sebesen írt egy ív papirosra. Mellette nagy halom, már teleírt lap tornyosult. A nő szinte lázban égve írt, nem
ügyelt a sok burukkoló galambra, amelyeket a kis ablakon át lehetett látni odakint az udvaron. A madarak egy
durván kövezett udvaron tipegtek és kurrogtak, és szedegették a magokat, amelyeket az udvar közepén, a
terméskő kút körül szórtak szét. A finom vasláncon, amely a zsindellyel fedett kút hengerére tekeredett, favödör
himbálózott.
Sága zavarodottan rázta a fejét.
- Mit jelentsen ez, ó, Odhur? - suttogta.
 Ám az ezüstedény fenekén, amíg ő tanácstalanul nézte, máris változott a kép: a szoba szemlátomást ugyanaz
maradt, de mintha valami gyors időutazás folyt volna le benne. A nő képét pedig egy férfié váltotta fel, aki kicsit
idősebb volt, mint az előző kép fiatal nője, azonban eléggé fiús külsőt mutatott a szőke hajbozonttal és a keret
nélküli szemüvegben. O is egy asztalnál írt - de nem lúdtollal, hanem valami furcsa szerkezet segítségével,
amilyent Sága még sohasem látott.
A fekete mágusnő előrehajolt, és csodálkozva nézte az ismeretlen szerkentyűt.
- Mi ez, ó, Odhur? - lehelte. - Valami csodamasina, amellyel írni lehet? És vajon miért siklik a férfi keze
ide-oda azon a kis deszkán?
És amint továbbvándorolt tekintete a szobában, sok szerkezetet látott még, amelyekről megközelítőleg sem
sejtette, hogy mire valók lehetnek.
Csak a kis ablakból nyíló kilátás nem változott szinte semmit: még mindig ugyanazt az udvart mutatta. A
köveket simább borításra cserélték, s a galambok is eltűntek. Most kisebb madárkák ugráltak az udvaron:
házicsirpek, amint Sága azonnal felismerte őket a barna és szürke tollazatúkról. Az udvar közepén azonban ott
volt a kút. A tetejét eltüntették, az aknát deszkával fedték le - és ebben a pillanatban Ságának eszébe jutott, mire
is való ez a kút. Ugyanabban a pillanatban az is eszébe jutott, ki volt az a fiatal nő a lúdtollal - és végre
felismerte a Sors könyvében történő titokzatos változások okát is, amelyekre eddig nem talált magyarázatot.
- Köszönöm, ó, köszönöm, Odhur - suttogta. - Szívem mélyéről hálás vagyok, hogy végre felnyitottad
szolgálólányod szemét!
Az üstben az áttetsző folyadék most újra zavarosodni kezdett, míg végül vissza nem alakult fekete tintává, és
Sága elfordult. Arca mintha lázas lett volna, hüllőszeme vörös fényben izzott.
- Végre! Végre megtudtam, miképpen tudom megőrizni a hatalmamat és megsemmisíteni ellenségeimet!
Felugrott, és a polcokhoz sietett, hogy összegyűjtse a nagy szertartás összetevőit, amelynek segítségével
vissza tudja szólítani a vakítót az ő világába.

o, tessék! - mondta Thomas, és a számítógép képernyőjére mutatott. - Kérlek, foglaljatok helyet, és olvas-
Nsátok el ezt!
Rieke letelepedett a székre, míg Lena a karfára ült, előrehajolt, és a szöveget nézte, egy oldalt egy
hosszabb kéziratból. A fejlécen látható volt a cím: Misztéria, és az oldalszám.
- Onnan, ahol a kurzor áll - mondta Thomas.
- Oké. - Rieke összehúzta kicsit a szemét, és félhangosan olvasta: „...Egy egyszerű ruhadarab: egy szürke,
hétköznapi köpönyeg. Bár majdnem leért a földig, alig érezte súlyát. Niko még ezen csodálkozott, amikor már
felismerte a jelet kicsivel a kapucni szegélye fölött: a Mannaz-rúna volt belehímezve!"
Rieke hirtelen megfordult, és elkerekedett szemmel nézett Thomasra.
- De hiszen ez... - suttogta - .. .ez a mi padlásunkon lévő köpeny!
- Hát mondom! - felelte Thomas, aztán egy másik oldalt görgetett elő: - És most kérem, ezt is olvassa el!
Rieke úgy is tett.
-„Ennek a csodálatos köpönyegnek a létéről csak igen kevés kiválasztottnak van tudomása - magyarázta
Sága. - Sok évszázadon át csak ők használhatták nagy hatalmát. A köpeny segítségével ugyanis gond nélkül
közlekedhetünk a két világ között, amikor csak kedvünk tartja, és ez jelentős mértékben befolyásolhatja sorsunk
alakulását. Ezért őrizték a beavatottak sok-sok éven át Odhur köpenyének titkát, és mindig nagyon ügyeltek arra,
nehogy valaki leleplezze a titkukat."
- Ennyi elég - mondta Thomas, és behatóan nézett a két nőre. - Értitek már, miről beszéltem?
Lena nyilvánvalóan éppolyan tanácstalan volt, mint Rieke.
- Mikor írtad ezeket?
- Pár héttel ezelőtt - mondta Thomas. - A könyvem első részéből valók.
- És semmit sem tudtál arról, hogy egy ugyanilyen köpönyeg lóg Niklas úr padlásán?
- Honnan tudtam volna? - Thomas tiltakozva emelte fel a kezét. - Soha életemben nem tettem be a lábam a
szomszéd tanyára! Hát még a padlásra!
Lena a fejét rázta.
 - De akkor mivel magyarázod ezt a döbbenetes hasonlóságot?
- Hát honnan tudnám? - Thomas már szinte kétségbeesett. - Csak úgy eszembe jutott Odhur köpenye.
Merthogy kellett valami segédeszköz, amellyel a hőseim eljuthattak Misztériába meg vissza. Pontosan, ahogy
Sága magyarázta.
- Sága? Kicsoda az a Sága? - Rieke a homlokát ráncolta.
- Egy szörnyű fekete mágusnő, a legfőbb gonosz a könyvemben. Azért válik a hősöm ellenfelévé, mert
iszonyúan fél, hogy elveszti a hatalmát Misztéria fölött. így aztán mindenképp meg akarja ölni őt.
- Aha - morogta Rieke.
Lena megrángatta Thomas pólója szélét.
- Nem mondod meg neki? - kérdezte. Thomas nem értette azonnal, hogy miről van szó. -Mit?
- Hogy a hősödet ugyanúgy hívják, mint a fiát.
- Micsoda? - rezzent össze Rieke. - Niko Niklasnak hívják a könyv főszereplőjét?
Thomas zavartan bólintott.
- Hogyhogy? - kérdezte Rieke, kicsit talán hangosabban az illendőnél.
- Mert olyan gondosan választottam nevet - magyarázta komoran Thomas. - Ritka név, és nagyon
megtetszett. Ráadásul benne rejlik az egész történet megoldásának a kulcsa is. Elég lesz ennyi indoklás?
- És nem is tudta, hogy a fiamat pontosan így hívják?
- Persze hogy nem! Azt sem tudtam, hogy Niklas úrnak egyáltalán van unokája!
Thomas mély lélegzetet vett, és az ajkába harapott.
- Még valamit be kell vallanom - mondta megsemmisülten.
Riekének rossz előérzete támadt.
- Igen? - kérdezte.
- Tudja, hogy neveztem el Niko anyját?
- Jaj, ne! - nyögött fel Rieke. - Ez már igazán több a soknál! '
- Pedig igaz - pislogott bűntudatosan Thomas. - Sem Niko, sem az ön létezéséről nem volt előtte sejtelmem
sem, ezért aztán... - Bocsánatkérőn széttárta a karját. - De ha akarják, természetesen megváltoztathatom a
neveket...
Rieke legyintett.
- Hagyjuk. Végül is csak egy könyv.
- Köszönöm. - Thomas elgyötörten mosolygott, és fejét csóválgatva járkálni kezdett fel s alá a szobában. -
Az egész történet lassan az őrületbe kerget! Véletlenül megtudom, hogy több mint kétszáz évvel ezelőtt már írtak
egy ilyen című könyvet. Hogy az a könyv nemcsak ugyanazt a címet viseli, hanem ugyanabban a világban is
játszódik. Aztán a lányom megemlíti egy új ismerősét, akit pontosan úgy hívnak, mint a főszereplőmet, ráadásul
van egy példány nála abból a régi könyvből. És most felbukkan ön, Niklas asszony, és tudtomra adja, hogy az a
köpönyeg, amely a történetemben kulcsszerepet kap, szintén létezik! Legalábbis a külsejét illetően elmondhatjuk
ezt - ha pontosan írta le. - Rieke elé állt. - Mert ugye, azt nem állítja, hogy az apja padlásán lévő öreg
köpönyeggel egy másik világba lehet utazni?
- Jaj, dehogy - vágta rá Rieke, de még ugyanabban a pillanatban elcsodálkozott, hogy hirtelen kételyei
támadtak válasza helyességében.
- Na, jó - könnyebbült meg Thomas. - Végül is a valóságban élünk, nem pedig a regényem világában!
Riekének ekkor eszébe jutott valami.
- Olvasta azt a régi könyvet? Pár nappal ezelőtt kölcsönadtam Jessie-nek!
- Szerettem volna - felelte Thomas, és kétségbeesett képet vágott. - De amikor Jessie ki akarta hozni a
szobájából, nem találta. Nyomtalanul eltűnt. Kereste és kutatta, de sehol sem találta meg.
- Milyen kár - mormogta Rieke. - Ha tudnánk, mi van benne, talán okosabbak lennénk.
- Hogyhogy? - kérdezte Thomas.
- Mivel a könyv elején ugyanaz a jel virított, mint a köpönyeg kapucniján: a Mannaz-rúna! - Rieke kérdő
tekintetet vetett Thomasra és Lenára. - Ez azért nem lehet véletlen, igaz?
Azok ketten nem válaszoltak, csak tanácstalanul összenéztek.
Lénának mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.
 - Na, várjunk csak - szólalt meg. - A napokban véletlenül meghallottam, amint Jessie meg Maik
veszekednek.
Rieke karjára tette a kezét.
- Maik az első házasságomból való fiam, tudja? Nos, Jessie őt gyanúsította, hogy ellopta a könyvet. Maik
meg persze hevesen tagadta.
Rieke rögtön észrevette, hogy Lena hangja elbizonytalanodik.
- De maga nem hitt neki, igaz?
- Hát, igaz - mondta gondterhelt ábrázattal Lena. - Maik finom kis csirkefogóvá nőtte ki magát. Persze, be
kell vallanom, én is bűnös vagyok ebben. Utánanézek, hátha megtalálom valahol. Talán engem jobban tisztel,
mint a kis húgát, és elárulja, hogy elrekkentette-e azt a régi fóliánst.
- Remek ötlet! - mondta Thomas. - És kérlek, azonnal szólj, ha sikerült beszélned vele!
- Parancsára, író úr! - vigyorgott Lena a férjére, és kisurrant az ajtón.
Egy pillanatig zavart csend ereszkedett a szobára. Aztán Rieke felkelt a székről, és barátságosan biccentett
Thomasnak.
-Nos, akkor én megyek is - mondta. - És ha Jessie előkerül, benézhetne hozzánk egy percre.
- Átadom neki - mosolygott vissza Thomas.
Rieke már majdnem az ajtóban járt, amikor a férfinak még eszébe jutott valami.
- Volna még egy kérdésem: mióta van az a köpeny az édesapja padlásán, és hogy került oda?
Rieke vállat vont.
- Gőzöm sincs - felelte. - Legjobb, ha megkérdezem papát!

8. FEJEZET

Tábor a Démon-erbőben

A Nagy Nappalfény rég áthaladt már a zenitjén, mire Ni-ko, Ayani és Jessie elérte a Démon-erdőt. Kieran és
emberei visszatértek az ősi rengeteg közepén álló táborukba, ahol már sok nyár óta rejtőztek a marsföldi zsarnok
martalócai elől. Rhogarr von Khelm minden rebellist szabadon lelőhető dú-vadnak minősített - legtöbbjüket
persze ok nélkül, másokat meg apróságok miatt. Ha beleszaladnának a katonákba, az a halálukat jelentené. Csak
a Démon-erdő oltalmazta őket any-nyira-amennyire a fekete lovasoktól. Hisz még az alwék nagy többsége is
eltévedt volna a sűrű, szinte áthatolhatatlan vadonban, az idegenek pedig biztosan elvesztek benne.
Rhogarr von Khelm persze nem hitte el ezt azonnal. Amikor zsarnoki uralmának legelején néhány alwe
azonnal fellázadt, és a fenyegető büntetés elől bevette magát az erdőbe, a marsföldi úr először azt a parancsot
adta a katonáinak, hogy üldözzék őket ott is. Ám még a némi helyismerettel rendelkező martalócok is rövid idő
alatt menthetetlenül eltévedtek az ősvadonban, s a lázadók, bár fegyverekkel sokkal rosszabbul voltak ellátva, az
erdő védelméből villámgyors rajtaütésekkel meg tudtak tizedelni egy-egy fekete katonai egységet. Talán fel is
őrölték volna a zsarnok hadseregét, ám a feketék a kezdeti véres veszteségek után a támadás első jelére hanyatt-
homlok elmenekültek. Azóta nem mutatkoztak a marsföldi katonák a Démon-erdő közelében, és a lázadók
biztonságban hihették magukat.
Niko és a lányok érkezésekor remek volt a hangulat. A tábor közepén, hatalmas tűz fölött, nyárson valami
óriási hús sült - Niko nem tudta volna megmondani, hogy vaddisznóról vagy házi disznóról van-e szó. Kieran és
emberei, jó kéttucatnyian, a tűz körül ültek, és kiváló hangulatban várták, hogy elkészüljön a pecsenye.
Mindenesetre mámoros állapotukat nemcsak a hajnali diadal okozta, hanem e diadal tárgya és zsákmánya is.
Méretes agyagkorsók jártak körbe, és Nikónak nem kellett nagyon megerőltetnie a fantáziáját, hogy elképzelje,
mi van bennük: természetesen a medhiterrai, remek bor, amely a lázadóknak éppannyira ízlett, mint a marsföldi
zsarnoknak. Niko így nem is csodálkozott, hogy a lázadók egyikének sem tűnik fel, miféle kard függ az oldalán.
 - Nem is igaz! Kísérteteket látok! - mondta az óriás termetű Huggin. Ahogy mosolygott, megvillant egy
hatalmas foghíj a felső fogsorában. - Sikerült ép bőrrel kijutnotok a boszorkány barlangjából, vagy tényleg csak
kísérteteket látok?
- Látsz? - kacagott fel a szinte végtelen magasságba nyúló Szürkeszakáll Ragnur, miközben nagy nevetés
harsant. - Miről beszélsz? Sohase láttál, nem hallottál, nem ízleltél semmit! Különben nem úgy döntened
magadba a bort, mint tikkadt ökör a vizet!
Mialatt a nevetés elapadt, Magnus Halmar, a törpe termetű kovács furcsálkodva meredt Nikóra. A tűz fénye
csillogott golyószerű, tar koponyáján. Aztán megrázta magát, mint a vizes kutya, és szemét dörzsölve, újra meg
újra Nikóra pislogott.
- Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel - dörmögte, bajtársaihoz fordulva. - Engem egy kicsit megzavart a bor.
Másképp mivel magyaráznátok, hogy egyszerre két Nikót látok?
Magnus tanácstalanul dörzsölgette simára borotvált állát. Szomszédja, a vézna Guwen, akinek
kecskeszakálla a melléig ért, jól az oldalába könyökölt.
- Igazad van - mondta. - Erős ez a bor! Vagy meg van babonázva! Én is úgy vagyok, akárcsak te... de
mintha ez a második Niko egy lány lenne, akinek ráadásul szőke haja van!
A nevetés hirtelen elhalt. Mintegy parancsszóra, a legtöbb arc most egyszerre Niko, Jessie és Ayani felé
fordult, akik időközben mind leszálltak a lóról.
A lázadók leplezetlen bámulása mintha felbosszantotta volna Ayanit.
-Szégyelljetek magatokat! - kiáltotta. - Hogy vedelhettek fényes nappal annyit, hogy nem tudjátok
megkülönböztetni, mi a valóság, és mi a látomás? De ami még sokkal rosz-szabb...
- Állj, állj, Ayani, semmi okod nincs rá, hogy így leszidd ezeket a derék embereket - vágott a szavába
Kieran, a fiatal vezér. - Kiváló munkát végeztek. Ma éjszaka remekül sikerült a rajtaütés. Pedig az őrség nagy
számbéli fölényben volt velünk szemben!
- Tehát úgy véled, hogy kiérdemelték ezt a kis mulatságot?
- Úgy bizony - felelte a magasra nőtt lázadóvezér. - Aki a harcban megállja a helyét, annak az ünneplés is
dukál. És biztos vagyok benne, hogy még a Láthatatlanok is igazat adnának nekem.
Kieran felállt, és rugalmas léptekkel az érkezők elé sietett. Olyan biztosan járt, mintha egyetlen cseppet sem
ivott volna.
-Örülök, hogy épségben viszontláthatlak benneteket. Főképp, hogy még - és Jessie-hez fordult, aki szorosan
Niko mellett állt - vendéget is hoztatok.
- Igen - felelte Niko gyorsan. - O Jessie, jó barát. -Isten hozott, Jessie - nyújtott kezet Kieran. - Érezd
magad otthon minálunk. Niko és Ayani barátai a mi barátaink is.
- Köszönöm szépen - mondta Jessie kicsit zavart mosollyal, és kezet rázott Kierannal. Arca halványan
kipirult. -Niko már sokat mesélt rólatok.
- Remélhetőleg csak a legjobbakat! - brummogott közbe Huggin basszus hangja. Az óriás is
feltápászkodott, és ingatag léptekkel közelebb botorkált. Úgy imbolygott, mint tengerész a viharos vízen, Niko
attól tartott, hogy elvágódik. -Mert különben hosszúra nyújtom a füledet!
- Nincs rá szükség, Huggin - mosolygott Niko. - Kizárólag a hőstetteiteket meséltük el Jessie-nek, rólad
természetesen azt, hogy a tyúk- és kacsatolvajok koronázatlan királya vagy!
Ezzel megtört a jég. Nagy nevetés harsant, Huggin pedig közelebb lépett Nikóhoz, karjába zárta, és olyan
erővel paskolgatta a hátát, hogy a fiút mintha földrengés rázta volna meg.
- ITelyes! Nagyon helyes, fiam!
Huggin elengedte Nikót, és széles vigyorral nézett rá.
- A Láthatatlanok meg fognak jutalmazni, hogy ilyen makacsul ragaszkodsz az igazsághoz!
- Amit rólad nem lehet állítani, te minden csirkefogók legcsirkefogóbbja - vetette közbe a törpe kovács, aki
időközben szintén csatlakozott hozzájuk. - Lépj csak arrébb, hadd üdvözöljem én is a bará...
Szava félúton elakadt, és úgy bámult Nikóra, mintha egy démon állna előtte, vagy még annál is szörnyűbb
valami. Gombszeme tágra nyílt.
- E... e... ezt nem hiszem el! - makogta, és kezét a szája elé kapta.
 - Mi történt, Magnus? - Kieran csodálkozva nézett az emberére.
- Hát nem látod? - A kopasz még mindig elképedten meredt Niko övére. - Itt van nála a kard!
- Miket beszélsz? - Kieran lassan arra fordította a fejét, amerre a törpe mutatott. - A Láthatatlanokra! -
kiáltott fel, mintha fájdalmat okozna neki a látvány. - Tényleg sikerült kihúznotok Sinkkáliont a Sorskő...
-Micsoda? Mi? Hol? Ki? - Suttogás futott végig a lázadók során. Felpattantak, mintha kilőtték volna őket, és
odasiettek Nikóhoz meg a lányokhoz, hogy csak egy pillantást is vethessenek a legendás fegyverre. - Valóban ez
volna Nefwyn király kardja?
Kieran hódolattal bámulta a mágikus kardot, és tisztelettel nézett Nikóra.
- Most már szétfoszlott az utolsó kételyem is: valóban te vagy a Szabadító, akiről a régi krónikák regéltek!
Még akkor is, ha nem értem, miért éppen téged szemelt ki a sors erre a szerepre.
- Ez egyszerű - felelte ünnepélyes komolysággal Niko. -Azért, mert Nelwyn fia vagyok!
- Mert... - Szürkeszakáll Ragnur a szája elé kapta a kezét. - Ez sok mindent megmagyaráz. A régi rege azt
mondja, hogy csak a jog szerinti örökös húzhatja ki a kardot a kőből -ez lehet hát az oka annak, hogy neked
tényleg sikerült!
- így van! - Kieran még mindig úgy nézett Nikóra és Ayanira, mint aki nem hisz a szemének. Arcára
hódolat és hi-tetlenkedés volt írva. - Hogy történt? Meséljétek már el, ne gyötörjetek tovább!
Mielőtt Niko belekezdhetett volna, Ayani ragadta magához a szót.
- Örömmel - mondta -, de csak miután eleget teszel a vendégfogadás ősi parancsolatának, amely előttünk,
alwék előtt mindig szent volt. Ez a törvény előírja, hogy a vendéget nemcsak szíves isten hozottal üdvözöljük,
hanem étellelitallal is megkínáljuk, hogy kipihenhesse az út fáradalmait. És csak ezután molesztálhatjuk
kérdezősködéssel.
- Ha csak ennyi az óhajod, lányom! - hangzott fel a háttérből. Hagur Halfdan volt az, egy beesett képű,
vörös hajú fickó, akit azonban csak Félfülnek neveztek, mert a marsföldi hóhérok kezei között hagyta az egyik
fülét. Félfül volt a lázadók táborának szakácsa, és most egymagában maradt ott a tűz mellett, hogy forgassa a
disznót a nyárson, nehogy odaégjen. - Kész a sült, gyertek, lássatok hozzá! És persze az alkalomhoz illő itóka is
kéznél van! - És a két hatalmas, boroshordókkal megrakott szekérre mutatott, amelyek egy messzire elnyúló faág
alatt álltak a szakács háta mögött.
- Félfülnek igaza van. - Kieran átkarolta Niko és Ayani vállát. - Gyertek a tűzhöz, kóstoljatok bele a
pecsenyébe! És közben meséljétek el, hogyan sikerült Saga figyelmét kijátszani és magatokhoz venni a királyi
kardot. No meg persze azt is, miképpen jutottunk egy újabb barátnő társaságához! -és Jessie-re kacsintott.
- Örömmel - kezdett bele Niko, amikor egyszerre finom szárnysuhogás hallatszott. Csodálkozva megállt és
felnézett: hát egy szürkéskék tollazatú galamb tűnt fel az égen, és jött sebes szárnyalással egyre közelebb.
Egyenesen Kieranhoz tartott, és le is szállt kinyújtott kezére.
A lázadók vezére gyengéden megsimogatta a tollas fejecskét.
- Üdvözöllek, barátom. Nagyon ügyes voltál. Ugy látom, üzenetet is hoztál nekem.
Csak most vette észre Niko azt az apró pergamentekercset, amelyet a madár egyik lábára erősítettek.
Míg Kieran kioldozta a tekercset rögzítő zsineget, Hug-gin csodálkozva nézett vezérére.
- Honnan jött ez a hírvivő burukkoló? Ki küld neked üzenetet?
- Nekem úgy tűnik, Szürkeszakállnak igaza van - nevetett Kieran. - Tényleg nem működnek rendesen az
érzékszerveid. Különben emlékeznél arra, amit ma éjszaka meséltem el nektek. A hosszú órák alatt, amikor
lesben álltunk a borszállítmányra várva.
- Micsoda? Mit meséltél akkor? - Huggin bizalmatlan tekintettel méregette vezetőjét, mintha azt gondolná,
hogy becsapja. - Nem is igaz, ugye, emberek? - és a társaihoz fordult.
- Ugyan, Huggin! - csóválta a fejét Szürkeszakáll Ragnur. - Kieran tényleg elmondta...
-...hogy sikerült egy barátra szert tennie odabent Helmenkroon várában - egészítette ki Magnus Halmar. -Aki
megígérte, hogy mindig értesíti őt a legújabb fejleményekről.
A kovácshoz és a vezérhez fordult.
- Ma éjjel még törtem is a fejemet, vajon hogy fogja elintézni - folytatta. - De persze a hírvivő burukkoló
eszembe sem jutott volna.
 - Nos, Magnus, ha ez megnyugtat: nekem sem - felelte Kieran. - Titkos segítőnk volt az, akinek ez a remek
ötlete támadt. És most láthatjátok, milyen csodásan működik!
Összehúzott szemmel próbálta kibetűzni a bolhabetűs írást a pergamenen. Érthetetlen szavakat mormolva
futotta át a pergamen tartalmát, aztán egyszerre elsápadt, és az embereire meredt.
- A Láthatatlanokra! - nyögött fel. - Nem fogjátok elhinni, mit tervelt ki ez az átkozott kutya!

z Egymagában Uralkodó - így nevezték Mordur Kra'-nakkot, a Borús Birodalom fejedelmét alattvalói - kül-
Aseje groteszk ellentétben állt szinte végtelen hatalmával és fejedelmi pozíciójával. Alig volt magasabb egy
törpénél, és visz-szataszítóan ocsmány volt. Feje a széles, ajaktalan békaszájjal, az alig kiemelkedő orral és a
nagy gülüszemekkel olyan volt, mint egy földi varangyé. Szürkésbarna foltos bőrén nagy szemölcsök
éktelenkedtek. Bozontos szemöldöke, lapos homloka volt, s majdnem teljesen kopasz fején egy színarany,
ékkövekkel kirakott korona ült. Szinte lecsúszott a nyakáig, de megtartotta a két aprócska fülkagyló. Mordur
nyiszlett testét teljesen beburkolta a hermelinköntös, amelyet szintén gazdagon díszítettek a csodás ékkövek. A
köntös hosszú ujjából kilógott az Egymagában Uralkodó négyujjú keze, amely valahogy szintén a békafélékre
emlékeztetett. A legenda szerint a Borús Birodalom uralkodói olyan érckitermelő törpecsaládból származtak,
amely a vad sárkánytrollokkal adta össze magát. De ez persze meg nem erősített pletyka volt, amelynek
terjesztéséért akár a halál is várhatott a locso-gókra.
Pompás tróntermének ablakaiból, amelyek Korroknak, szintén pompás várkastélyának legfelső emeletén
nyíltak,
Mordur Kra'nakk az egész fővárost áttekinthette. Ez a város olyan nagy volt, hogy minden irányban szinte
végtelenül terjeszkedett a láthatár felé. A kevéssé jómódúak házai szoros gyűrűt fontak a vár köré, amely a város
központjában, egy minden irányból jól látható dombon állt. Ehhez szinte áttekinthetetlen sokaságban kunyhók
tömege kapcsolódott, amelyet két nagy út - egyik észak-déli, a másik kelet-nyugati irányban - négy, szinte
azonos méretű részre tagolt.
Mordur általában alig tudott betelni azzal, hogy Korrok hatalmas erkélyéről letekintve a fővároson legeltesse
a szemét. Az óriási város meglehetős pontos benyomást közvetített neki birodalma méreteiről, még akkor is, ha
csak aprócska foltnak számított benne. Ám ezen a napon az Egymagában Uralkodó ebben a kedvenc
időtöltésében sem lelte örömét. Mordur Kra'nakkot olyan gondok nyomasztották, amelyek jórészt valóban
komoly aggodalomra adtak okot. Legalábbis egyik kémjének jelentése szerint, akit még hajnalok hajnalán
fogadott. A Borús Birodalomnak ugyanis nemcsak a hadserege volt a legerősebb és legjobban felszerelt egész
Misztériában, hanem a legravaszabb és legszerteága-zóbb kém- és besúgórendszerrel is Mordur birodalma ren-
delkezett, így az Egymagában Uralkodó a lehető legrövidebb időn belül mindig értesült arról, ha a birodalom
valamelyik csücskében olyasmiről esett szó, ami az ő érdekeit érintette, így Mordur Kra'nakk természetesen már
arról is tudomást szerzett, ami Rhogarr von Khelmnek is álmatlan éjszakát okozott a távoli Helmenkroonban:
hogy Niko Niklas és Ayani hajnalhasadás előtt átlépte a Tűz Kapuját, és kihúzta a Sorskőből Sinkkáliont, az
alwék királyi kardját. És hogy maga a félelmetes Saga sem volt képes rá, még griff alakjában sem, hogy
visszaszerezze „a félkölyök alwe kutyáktól", ahogy a kém megvetőn nevezte őket, a kardot. A kém alig köszönt
el, amikor az Egymagában Uralkodó már magához is hívatta bizalmas tanácsadóját, Kraak nagyurát, hogy
megtanácskozza vele az új helyzetet. Most tehát Mordur Kra'nakk ott ült a trónusán, ezen az aranyból, ezüstből,
gyémántból és mindenféle ékkőből készített ocsmányságon, amelynek ülőkéjét aranynutria prémjével borították
be, és hallgatta tetőtől talpig fekete tollakkal borított tanácsadójának szónoklatát, aki ott járkált fel s alá a trón
előtt.
A varjúember szokásos vörös, arany és ezüst sörtékkel díszített selyemköntösét viselte, lábán hosszú szárú,
aranysárkány bőréből készült csizma ékeskedett. Erős, sárga csőrű fejét féloldalra hajtotta, fekete gombszeme
szinte derűsen szikrázott.
- Ha őszinte lehetek, Egymagában Uralkodó fenség, ez a hír egy cseppet sem lep meg - károgta gúnyosan. -
Szinte biztos voltam benne, hogy az a marsföldi paraszt csúnyán felsül.
Egy lépéssel közelebb jött, kicsit behúzta a nyakát, és a tollazatát rendezgette.
 - Biztosan emlékszel, fenség, óva intettelek attól, hogy belemenj abba az ajánlatba, amit az a fekete mágusnő
tett!
- Emlékszem, emlékszem - morogta türelmetlenül Mor-dur, és legyintett. - De hát ami történt, megtörtént,
nem segít ott a hosszú beszéd, ahol a gyerek már a kútba esett!
-Természetesen, mint mindig, most is igazad van, Egymagádban Uralkodóm - felelte gyorsan Kraak
nagyura, bár nem értette kristálytisztán, mire akar kilyukadni a furcsa pél-dálózással az uralkodó.
- Pedig hát te magad éppolyan jól tudod, mint én - folytatta Mordur -, hogy a királyi kardot csak a sors
kiválasztottja találhatja meg. Ezért aztán keresni is kár, fölösleges és veszedelmes. Ezért határoztunk úgy mi
ketten, hogy ezt a kínos feladatot átengedjük a marsföldi fajankóknak. Ráadásul Rhogarr aláírásával, pecsétjével
ellátott ígéretet adott át nekem, hogy ha megtalálják, azonnal kiszolgáltatják nekem a kardot. Okos enged, nem
igaz?
Kraak elég nehezen fékezte meg kitörni készülő haragját. Pontosan emlékezett még arra a beszélgetésre,
amelyben óva intette uralkodóját ettől az ajánlattól - egyrészt, mert attól tartott, hogy Rhogarr hamis játékot űz,
másrészt pedig, mert ebben a fekete mágusnőben, Sagában sem bízott meg. Azonban ostobaság lett volna
Mordurt erre emlékeztetni.
- Nos... khrááá - harákolt a varjúember. - Ha azt mondod, minden bizonnyal így is volt.
- De még mennyire így volt! - Mordur Kra'nakk felkelt a trónusról. Teljes magasságában kiegyenesedett,
mégsem ért a varjúember melléig sem. Most az állt meg meredten, mint a cölöp, és az uralkodó futkározott fel-
alá. - Ha jól meggondolom - magyarázta -, tulajdonképpen az első ijedségen túl nincs is okunk az aggodalomra.
Az, hogy az a két alwe megszerezte a kardot, Rhogarrt még nem menti fel az ígérete alól. Igaz?
- Természetes, hogy nem, uralkodóm! - A varjúember fejet hajtott. - Amint említetted, pecsétes írást adott
arról, hogy a Sötét Hold Ünnepén átadja neked a kardot.
- Te mondod, Kraak, te mondod! - A fejedelem, mintha csak nagyobb súlyt akarna adni mondanivalójának,
békaprac-lijával tanácsadója arca előtt hadonászott. - És ha nem tartja meg a szavát, akkor seregeimmel
lerohanom Nivlandot, és erővel veszem el azt, ami jár nekem!
- És erre minden jogod meg is van, Egymagádban Uralkodó felség. Senki nem ejthet emiatt egyetlen
neheztelő szót sem.
- Bah! Mintha foglalkoznék azzal, ki mit locsog! -Mordur jobbra-balra forgatta kis békaszemeit. - Sőt, ha
jobban meggondolom, ez a váratlan fejlemény egyenesen kapóra jön nekünk. Szabályos örömhír, amely a rossz
hír álruháját öltötte magára, akár egy báránybőrbe bújt farkas... ööö... vagy inkább megfordítva.
-Mmm - a varjúember egy pillanatra tátva felejtette a csőrét. - Megkérdezhetném Egymagádban Uralkodó
kegyelmességedet, hogyan is érted ezt?
- Egyszerűen - mosolygott alattomosan Mordur. - Most végre megtudjuk, hogy hol van a királyi kard. És ha
ezeknek a marsföldi otrombáknak nem sikerül kinyomozniuk a két alwe kölyköt, majd mi rájuk küldjük
Misztéria legjobb nyomkeresőit.
- Csak nem a... ködharcosokra gondolsz?
- Miért, te tudsz náluk jobb kémeket Misztériában? -Mordur méregbe gurult. - Mert én nem! Még ha
Rhogarr fölébük helyezi is a vharuuljait, azért azok a ködharcosok kisujjáig sem érnek fel!
- Úgy van, ahogy fenséged mondja - hajbókolt a varjúember.
- És hogy az a tökfilkó a jövőben egy kicsit jobban csipkedje magát - vigyor rándult végig Mordur ajaktalan
száján -, azon nyomban felemelem az adót, és az arany és az ezüst mellett további rabszolgákat is követelni
fogok tőle a bányáimba.
- Igazad van, uram - helyeselt Kraak. - A marsföldiek egyenesen örülhetnek a szerencséjüknek, hogy
kordában tartod a haragodat, és nem követelsz tőlük sokkal, de sokkal többet!
- Jól mondod! Indulj is azon nyomban Helmenkroonba, és add át Rhogarrnak ezt az örömteli jó hírt! És
tájékoztasd őt további szerény követeléseimről is... - Mordur utasításait goromba, hangos kopogás szakította
félbe. Dühösen fordult az ajtó felé, amely most lassan kinyílt.
- Mit akarsz? - brekegett az őrállóra, aki félénken dugta be a fejét. - Hát nem megparancsoltam, hogy senki
ne zavarjon?
 - De... de igen, nagyuram - makogta az őr. - Azonban Kazimir, udvari mágusod és csillagjósod segédje azt
állítja, hogy fontos közölnivalója van Egymagádban Uralkodóságod számára.
- Igen? - Mordur olyan sötét képpel mustrálgatta az ajtónállót, hogy az legszívesebben elsüllyedt volna. -
Ezt állítja?
- Igen, igen, uram - lépett előre egy vézna fiatalember, aki kék pelerinbe és buggyos nadrágba öltözött.
Tűzvörös haj-bozontján hegyes, szintén kék süveg feszített, amilyent a varázslóinasok szoktak viselni. Kazimir
hangja olyan volt, mintha még mindig mutálna. Pedig ezen a korszakon már rég túl kellett lennie: legalább
tizenhét nyarat megért már, ha ugyan nem többet. Kazimir most heves mozdulattal tolta félre az ajtónállót, és
besietett a trónterembe, de aztán megbotlott a tulajdon lábában, és teljes hosszában hasra esett. Ajkáról
meglepett, hosszú „óóó" hangzott fel.
Az Egymagában Uralkodó és első udvaronca összenézett: tekintetükben a derű és a csodálkozás keveredett.
- Ezt az új gesztust hogyan értsem, Kazimir? - szólalt meg Mordur Kra'nakk. - Talán elveszítettél valamit?
Vagy ilyen módon fejezed ki újabban a tiszteletedet?
- Sem az egyik, sem a... ööö... másik, Egymagádban Uralkodó fenség - felelte aggodalmas képpel a
varázslótanonc, feltápászkodott, és visszahelyezte hajára a hegyes varázslósüveget. - Csak éppen... ööö...
felfedeztem a padlón egy parányi piszokfoltot, és gyorsan feltöröltem, hogy ne zavarja fenséged
legméltóságosabb tekintetét.
- Ó, valóban? - Mordur Kra'nakk a homlokát ráncolta. Úgy látszott, nem tudja eldönteni, hogy Kazimir
komolyan beszél-e, vagy csak a bolondját járatja vele. Ám ezt az egész Borús Birodalomban senki sem
merészelte volna megtenni, így hát az uralkodó most is kizárta a lehetőségek közül.
- És csak ezért siettél ide hozzám? - kérdezte elcsodálkozva.
- Természetesen nem, fenséges Egymagádban Uralkodóm - felelte a fiatalember. - Nostramus, gazdám és
mesterem küldött. Arra kéri fenségedet, hogy méltóztasd felkeresni őt a Tanulmányok Kamrájában. Ugyanis
hihetetlen dolgot fedezett fel!

9. FEJEZET

A sensei megfigyelése

A lázadók visszaültek a tűzhöz, és nekiestek a nyárson forgó vaddisznónak, amelynek egyre kisebbé váló
maradványai olyan illatot árasztottak, hogy az emberek étvágyát alig lehetett lecsillapítani. Félfül, a szakács, alig
tudott eleget tenni az újabb és újabb repetázóknak: egyre csak vagdosta le a darabokat, és a soron következő
kezébe nyomta. Kenyeret ettek a húshoz, amelyet előző este sütött parázson. Igencsak élvezetes lakoma volt ez,
a remek medhiterrai borral öblítették le a finom falatokat.
Niko, Jessie és Ayani csak a közeli forrás vizét itta. Nyilván nem volt olyan ízletes, mint a fekete szőlő leve,
de feltétlenül jobban felfrissültek tőle.
Bár a hírvivő burukkoló érkezése jó régen történt már, Kieran, úgy tűnt, még mindig nem emésztette meg az
olvasottakat. Gépiesen rágcsálta a húst, morcos képpel meredt a tűzbe. Niko épp elhatározta, hogy felvidítja
valahogy, amikor a vezér megtörölte zsíros száját a kézfejével, majd nagyot húzott a boroskancsóból. Aztán
továbbadta a kancsót, és megvetően kiköpött.
- Ez a marsföldi féreg! Ez aztán semmitől nem retten vissza, csak hogy elkapjon bennünket!
A Niko balján ülő Jessie gyorsan lenyelte a falatot.
- Azért dühöngsz, mert vérdíjat tűzött ki rátok?
- Ahogy mondod! - Kieran rosszkedvűen bólintott. -A pénz hatalma igen nagy, és nem mindenki képes
ellenállni neki. Ezért nyúlt most Rhogarr ehhez a gyalázatos eszközhöz. Nemcsak azért, hogy a saját embereit
még inkább ösztönözze, hanem hogy a saját fajtánkat, nővéreinket és fivéreinket is árulásra csábítsa!
 - Teljesen fölöslegesen aggódsz, Kieran - mondta tele szájjal Huggin, hogy Niko inkább csak sejtette,
mintsem értette, mit beszél. - Lehet, hogy Helmenkroon legtöbb lakosa idővel átállt az ellenség oldalára, ám a
legtöbb alwe, aki Niv-land tágas tájain él, sohasem közösködne a megszállókkal. Nem árulnának el Rhogarrnak,
ezért akár tűzbe tenném a kezemet! Hiszen az ilyen áruló mocsok semmivel sem lenne különb, mint az a
csúszómászó Dhrago!
- Flugginnak igaza van! - kontrázott Szürkeszakáll Rag-nur, és óriás késével olyan vadul hadonászott a
levegőben, hogy Niko önkéntelenül is összerezzent, bár jóval odébb ült. - Egyetlen alwe sem fog elárulni
bennünket vagy Nelwyn királyt, akinek a helyén dobog a szíve. Amíg nem lesz meg Nelwyn király törvényes
utóda, addig számunkra ő marad a király, akinek az alwék feltétlen hűséget esküdtek. És amíg nem mutatkozunk
Helmenkroonban, nincs mitől félnünk.
A férfiak egyhangúlag helyeseltek.
- így van! Igaza van! - kiáltotta Guwen, míg Félfül így kontrázott:
- Figyeljétek csak! Figyeljétek!
Egy harmadik pedig így nyilvánította ki egyetértését:
- A Láthatatlanokra, Szürkeszakállnak igaza van! Kieran azonban mintha nem értett volna egyet mindezzel.
Fejét rázva figyelmeztette az embereit:
- Mintha egyvalamiről mind megfeledkeznétek: Hel-menkrooni Dhrago szintén alwe, akárcsak mi, és ő is
letette az esküt Nelwyn királyra. De ez nem tartotta vissza attól, hogy elárulja őt Rhogarrnak. Hogyan zárhatnánk
ki, hogy akadhatnak további becstelenek, akik hasonlóképpen cselekszenek?
A férfiak elcsendesedtek. Senki sem mert ellenkezni, míg végre megint csak Huggin volt az, aki szót kért:
- Lehet, Kieran, hogy igazad van - mondta elsötétülő arccal -, de én már a puszta gondolatára is rosszul
vagyok. És ezért most itt esküszöm a Láthatatlanokra és mindenre, ami csak szent nekem - és öklét az égre
emelte, mintha az egész világot esküje tanújának szólítaná -, hogy aki megpróbál elárulni bennünket, azt
személyesen tépem szét apró darabokra. A tulajdon szülei sem fognak ráismerni, ha utolsó útján megérkezik a
szél túloldalára!
A többiek elismerően és komolyan pillantottak Hugginra. Dühös ígérete valahogy láthatatlanul ott rezgett
tovább a tűz felett, bár a szavai elhaltak.
Niko mindenesetre nem tudott elnyomni egy kuncogást. Nem volt olyan biztos abban, hogy Huggin valóban
ilyen komolyan gondolja-e, amit mond, hiszen buzgalmában már számtalanszor túllőtt a célon. Orcája csak úgy
izzott a hevülettől.
Kieran szája szöglete is megrándult, amikor megpróbálta az emelkedett hangulatot újra a normális
kerékvágásba terelni.
- Bár szélsebesen széthordanák minden égtáj felé a szavaidat a Láthatatlanok! - mondta, és bátorító
mosollyal nézett Hugginra. - Mert akkor már nem lesz mitől félnünk. Mindenki reszketni fog a haragodtól, és
senki nem vállal közösséget a zsarnokkal.
Az emberek megkönnyebbült nevetésben törtek ki, mintha csak erre a pár szóra vártak volna.
Még Ayani is elmosolyodott, aki pedig nagyon elkomorodott, amikor meghallotta a Helmenkroonból jött
híreket.
- De amíg Huggin szörnyű esküjének híre el nem terjed országszerte, addig kettőzött figyelemmel kell
vigyáznunk magunkra. - Kieran beható pillantást vetett az emberekre. -Vagy talán azt szeretné valaki közületek,
hogy a Három Ünnepén, Helmenkroon piacterén, Rhogarr máglyáján égjünk el?
- Soha! - rikkantotta a kopasz kovácsmester. - Inkább önként megyek a Sötétség Kamrájába, és odadobom
magam a Nidhog-sárkánynak!
Társai még elismerő pillantásokkal dicsérték ezt a felszólalást, amikor Ayani is szót kért.
- Én azt gondoltam, hogy az a szörnyeteg csak lányokkal és fiatal nőkkel táplálkozik - csodálkozott. -
Ráadásul „mocsoktalanokkal".
Magnus tátogott, mint egy meghökkent ebihal. De még mielőtt kinyögött volna bármit is, Szürkeszakáll
megelőzte:
- Hát pontosan ezért nyalja már előre a szája szélét meg valamennyi körmét a jó öreg Nidhog-sárkány! Ilyen
csodás, kívánatos, virágzó ifjú szűz lányt, mint a mi Magnusunk, még sohasem ropogtatott!
 A röhögés megint felharsant, még maga Ayani is kurtán felkacagott - de aztán megint nagyon
elkomolyodott.
- Még ha az a vérdíj, amit Rhogarr a fejetekre tűzött, hatástalan maradna is, apámon, Mayanon, és
Arawynnon, a bátyámon akkor sem segítene!
A férfiak elhallgattak, a nevetés mintegy varázsütésre elhallgatott.
Kieran is szomorúan nézett Ayanira.
- Hát igen - mondta vontatottan. - De a reményt azért ne add fel. A Három Ünnepéig még sok idő van, addig
sok minden történhet, amit nem láthatunk előre.
Ayani nem felelt, csak nézett Kieranra, szemében harag és talán könny is csillogott, aztán elfordult.
Míg Kieran további vigasztaló szavakat keresett, Jessie Nikóhoz húzódott, és a fülébe suttogta:
- Az apja? Kiről beszél Ayani? Hiszen útközben azt mesélte, hogy nem ismeri az apját.
- Ez így is van - felelte Niko, szintén suttogva. -Mayanról, a nevelőapjáról beszél. A marsföldiek az elmúlt
nyáron kapták el. És hallottad azt a hírt is, ugye, hogy a Három Ünnepén máglyán fognak meghalni, s velük
együtt valamennyi lázadó, akit csak el tudnak addig fogni Rhogarr martalócai.
- És az mikor lesz? Az a Sötét Hold Ünnepe?
- Ha jól vettem ki, akkor mintegy három hét múlva. -Micsoda? - Jessie elborzadva fordult Nikóhoz. De
még
mielőtt további kérdéseket tudott volna feltenni, Huggin a vezér segítségére sietett, és Ayanihoz fordult.
- Nagyon megértem a bánatodat - mondta együtt érző pillantással -, de akármennyire sajnállak is, nem
tudom, hogyan segíthetnénk a bátyádon és az apádon. Nézz végig rajtunk!
Fejével a férfiak felé intett, s ahogy ott rongyosan, mocskosan ültek a tűz körül, bizony nem látszottak
ütőképes seregnek.
- Igen sokszor próbára tettük a bátorságunkat, és igazán nem rettenünk vissza a veszélytől. De ez a feladat
messze meghaladja az erőnket. Kéttucatnyian is alig vagyunk, és nem vagyunk valami bővében a fegyvereknek
sem. Helmenkroon-ban csak úgy hemzsegnek Rhogarr katonái és martalócai. Hogyan tudnánk az apádat és a
bátyádat megóvni ettől a félelmetes seregtől?
Ayani nagy szemekkel nézte az óriást. Sápadt arca a néma tehetetlenség maszkja lehetett volna.
Kétségbeesésétől Niko annyira megrendült, hogy nem tudta visszatartani magát.
- Egyszerűen, Huggin. - A szavak akaratlanul tolultak az ajkára. Ugy hallotta őket, mintha ködön
szűrődnének át, mintha nem is ő maga beszélne, hanem valaki, aki belebújt. -Arawynnt és Mayant korábban meg
kell szabadítanunk.
Hirtelen késztetést érzett, hogy megossza Ayanival a bánatát, ugyanakkor kifejezze részvétét iránta, így
odahajolt, és megragadta a lány kezét.
- Ezt fogjuk tenni, Ayani: kiszabadítjuk az apádat és a bátyádat! Egyiküknek sem kell máglyán
elpusztulnia! Olyan igaz, ahogy itt állok!
- Eszednél vagy, fiam? - Huggin úgy nézett rá, mint egy közveszélyes őrültre. - Hogy gondolod ezt?
Hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Teljesen lehetetlen, ez még a Láthatatlanoknak is túl nagy falat lenne! Mi pedig még akkor sem tudnánk
megcsinálni, ha kétszer ennyien lennénk!
- Hugginnak igaza van - tette hozzá Kieran. - Soha nem állhatunk ki Rhogarr emberei ellen,
Helmenkroonban főképp nem. Színtiszta öngyilkosság volna.
- Persze, ha erővel próbálkoznánk - mondta Niko nyugodtan. És nem tudott magyarázatot adni rá, de olyan
erős önbizalmat és bizakodást érzett, amely minden félelmét és minden bizonytalanságát elsöpörte. - De hát nem
is ez volt a szándékom.
- Nem? - ráncolta Kieran a homlokát. - Hát akkor mi a terved?

alik Noski szinte kővé dermedve állt egy pompás oszlopboróka árnyékában, amely egymagában magasodott
Na síkságon. A férfi feketébe öltözött, ezüstös fekete haját lófarokba kötötte. Rezdületlen arccal nézte a három
hatalmas vándorkövet, amelyek, mint az idő dacos őrei, álltak a sivár pusztán. Köd szállt fel köröttük, egyre
sűrűbb köd, amely végül mint egy áttetsző, magas székesegyház reszketett a három kő körül, végül pedig valami
titokzatos, kékesszürkén csillogó fény kezdett vibrálni a belsejében.
Nalik Noski maga is remegett, de megpróbált szilárd maradni. Hirtelen féktelen vágyódás tört rá, testileg is
érezhető vágyakozás, amelyet nem tudott megfékezni, és amely pillanatról pillanatra erősebb lett. Elfojtott
hangot hallatott, és tekintetét nem bírta elfordítani a ködkatedrálisról, amely egyszerre ígért neki megváltást és
gyötrelmet.
Csak akkor oldódott fel dermedtsége, amikor hangokat hallott, és mandulavágású szemét összehúzva, egy
vadállat gyanakvásával nézett körül. A sensei egy pillanattal később már tudta, honnan jön a zaj: két férfi hangja
hallatszott meglehetős közelről - talán a kis irtáserdőből, amely mintegy ötvenlépésnyire tőle a lápba torkollt.
Nalik ruganyos léptekkel indult el, és eltűnt a korcs törpefenyők, mocsári nyírfák és szúrós aljnövényzet
takarásában.
Amikor megpillantotta őket, elhúzta a száját: az utóbbi napokban gyakrabban figyelgette őket, és már a
nevüket is megtudta - Henk és Maik -, sőt azt is, hogy apáról és fiáról van szó. Egyfolytában ezen a vidéken
ólálkodtak, az Eller-pusztát és a Ködláp környékét kutatva.
Henk a negyvenes évei vége felé járhatott, ősz haját katonás fazonra, kurtára nyíratta, szögletes arcában
furcsán merev szempár ült - olyan volt, mintha a bal szeme üvegből lenne. Maik legföljebb tizenhét-tizennyolc
éves lehetett. Vörösesszőke sörénye folyton a homlokába hullt, bal orcáján apró forradás húzódott. A két fickó
kétséget kizáróan keresett valamit. Valami elhomályosult rajzot nézegettek egy megsárgult papíron - ez Naliknak
már első találkozásukkor szemébe ötlött.
Ez a találkozás egy fél percig sem tartott. No nem azért, mintha Nalik megrémült volna attól, hogy Henk a
barátságos üdvözlésre „Húzz innét, barátocskám"-mal válaszolt. Nem, viszont magával Élénkkel és vigyorgó
fiacskájával, Maikkal ellentétben Nalik azonnal észrevette, hogy a férfiba beleköltözött egy vakító. Márpedig a
vakítók nem ismerték a tréfát, de legalábbis bármikor gazdát tudtak cserélni. A bőkezűen magára dörzsölt
démonnyűgtinktúra ellenére Nalik valóban sürgősen elpályázott onnan, és azóta is tiszteletteljes távolságot tartott
Henktől.
Az nyilvánvalóan azóta sem vette észre, miféle szörnyűséges lény szállta meg. Nalik pedig, hogy távol tartsa
magát a megszállottól, elrejtőzött egy jó húsz méterre álló, dús fűzcserje mögé.
Henk és Maik persze nem vette észre, hogy figyelik őket. Egy kis mocsártócsa szélén álldogáltak, s felváltva
meredtek a zavaros barna lére és a Henk kezében lévő papirosra.
- Ezt azért magad se mondod komolyan, papa - szólalt meg Maik, és a fejét rázta. - A kincs biztosan nem
ebben a lutyában van elásva!
Nalik szemöldöke magasra szaladt. Miféle kincs? Miről beszélnek ezek?
Henk mérges pillantást lövellt a fia felé.
- És ugyan miért nem, okostojás?
- Mert nem lehet hozzájutni, csak azért!
- Jaj, jaj, jaj, teljesen kikészítesz, Maik! - Henk színpadiasan égre emelte a kezét. - Mintha nem lenne elég
bajom ezzel a rohadt fejfájással! Tudod, ha a butaság bűzlene, már rohadna tőled az egész vidék!
Maik csak nézett meredten, mint egy csökkent értelmű mocsári varangy.
Henk a szemét forgatta.
- Hát nem tiszta, mint a gombócleves? Nem lehet jobb rejtekhely annál, amihez nem lehet hozzáférni!
Kapiskálod már?
Maiknak el kellett gondolkodnia, de aztán felderült a képe.
- Hát persze, papa! Most, hogy mondod, hát télleg! -Na látod?! - Henk atyaian vállon veregette fiacskáját. -
Örülhetsz, hogy ilyen dörzsölt faterod van! Érettségim ugyan nincs, de azér egy térképet még el tudok olvasni!
Maik orra előtt hadonászott a térképpel, majd a pocsolyára mutatott.
- Pontosan ide rajzolták be áztat a.runnit! Maikot még mindig nem sikerült meggyőznie.
- Biztos vagy benne?
- De még mennyire! - jelentette ki Henk a szent meggyőződés hangján. - Ide a rozsdás bökőt!
Kutató pillantással nézett körül. Hirtelen összehúzta a szemét, amikor az a fűzbokor került a szeme elé,
amely mögött Nalik rejtőzött.
 - Figyu csak, Maik, mi van ott hátul!
És felemelt karjával egyenesen Nalik rejtekhelyére mutatott.
A sensei visszafojtotta a lélegzetét, és önkéntelenül meglapult. Csak nem fedezték fel?
A fiú azonban semmi gyanúsat nem látott arrafelé.
- A bokorra gondolsz, papa?
- Dehogy a bokorra, te tökagyú! Az ágat nézd, ami ott hever előtte! Áztat hozd ide, de sebesen ám!
Maik mintegy két méterre megközelítette Nalikot, mégsem vette észre. Kizárólag azt a jó három méter
hosszú, csupasz ágat látta, amelyet nyilván egy vihar sodort oda.
Miután odaadta Henknek, az kavargatni kezdte vele a zavaros mocsári pocsolyát, de bárhogyan
buzgólkodott is, semmire sem jutott.
- A rosseb egyen meg! - káromkodott. - Ilyen egyszerűen nincs! Pedig itt kell hogy legyen az a rohadt
kincs, hogy az a...
- Papa, ne izgasd fel magad! - csillapította Maik. - Talán mégiscsak eltévesztetted!
- Soha! Soha az életben! - ordította Henk, és Nalik látta, hogy feje egy szempillantásra átalakult egy
szörnyeteg fejévé: vérvörös szemek, kampós orr, szarvak a homlokon. Széles szájából agyarak tűntek elő.
- Gyerünk, fogd má! - üvöltött Maikra. - Hadd legyen szabad mind a két kezem!
Amikor a fiú megpróbált odalépni a rajzért, megcsúszott az ingoványos talajon, és imbolyogni kezdett.
Hevesen kavarta a levegőt a két karjával, hogy visszanyerje egyensúlyát, ám a papír közben kicsusszant a
kezéből. Egyenesen a mocskos lápban landolt.
- Figyelj már oda, az ördögbe! - üvöltött rá Henk vad ábrázattal. - Te húgyagyú idióta!
Keselyűként csapott le a lapra, kihalászta, és odatartotta a fia orra elé.
- Most lesheted, tiszta mocsok, és semmit se látni rajta! Semmit az égvilágon!
- Saj... saj... sajnálom, papa - makogta a megfélemlített Maik. - Ne... ne... nem akarattal... de ha megszárad,
nem lesz semmi baja, igaz?
- Felejtsd el! - Henk arcán még mindig vad harag ült.
- Meg hát még mindig nálunk van az a régi könyv meg az öreg muki - folytatta Maik szorongva. - Ha az
végül kinyitja a száját, csak kiszedjük belőle a kincs rejtekhelyét - te magad mondtad!
- Jó, jó - enyhült meg kissé Henk. - Ha meg nem, majd rásegítünk egy kicsikét.
Sötét képe egyszerre felderült.
- Elhiheted, fiam, nagyon értek hozzá, hogyan lehet szóra bírni az embereket, akármilyen szorosan befogják
is eleinte a pofájukat!
Megint vállon veregette a fiút, aztán valami rekedt, fújó hangra meglepetten megfordult.
Nalik is arra fordította a fejét, és egy rókát pillantott meg, amely teljesen hangtalanul, észrevétlenül, mintegy
öt méterre megközelítette Henket. Kifejlett hím állat volt: orrától a farka fehér hegyéig jó másfél méter hosszú.
Vörösesbarna szőre ragyogott a napfényben.
- Hé! - rikoltott fel Henk. - Te ocsmányság, takarodj, különben megtanítlak szaladni!
A róka nem mozdult. Leült, és nagy szemekkel meredt Henkre. Aztán felmeredt a hátán a szőr, reszketni és
nyüszíteni kezdett, mintha hirtelen fogta volna el a rettegés.
- Azt mondtam, hordd el az irhád! - Henk tett egy lépést a félelemtől megdermedt állat felé, lábával
toppantott. - Na, gyerünk!
- Vigyázz, papa! - figyelmeztette Maik. - Lehet, hogy veszett, különben ide se jött volna!
- Ugyan már! Belerúgok egy olyat, hogy szétáll a füle! -felelte Henk, és továbbment. Már ki is rúgott a jobb
lábával, amikor hirtelen fájdalom rántotta össze, felkiáltott, és mindkét kezével a fejéhez kapott.
- Áááááá, de istentelenül fáj, hogy a rosseb enne meg!
A rókán pedig rándulás futott végig. Rásziszegett a fájdalmában ordító férfira, aztán hátat fordított, és nagy
lelki nyugalommal elsétált, mint aki tisztában van azzal, hogy érinthetetlen. Pillanatokkal később elnyelte az
aljnövényzet.
Nalik Noski aggodalmas képpel nézett utána. Nem tudta, mit gondoljon a kísérteties jelenetről, amelynek az
imént szemtanúja volt. Csak egyet tudott: nem jelent semmi jót az, hogy a vakító gazdát váltott.
 zt kérditek, hogyan akarom kijátszani Rhogarrt és a martalócait? - Niko mosolyogva nézett körül. - Hát ez
Aegyszerű: az eszemmel és egy kis ravaszsággal. így még az apró Dávidnak is sikerült legyőzni a nagy
mamlasz Góliátot.
-Dávid? Góliát? - emelgette Szürkeszakáll Ragnur a szemöldökét. - Sohasem hallottam róluk. Ok is alwék?
Vagy marsföldiek, netán a Borús Birodalomból valók?
„Hú, de hülye vagyok! - villant át Niko fején. - Misztéria lakói nem ismerhetik a Bibliát, így a bibliai
alakokat sem. Ezzel a hasonlattal inkább összezavartam, mint felbátorítottam ezeket az embereket."
- Hát, nem is tudom pontosan - felelte ezért. - Csak arra akartam utalni, hogy a legerősebb ellenség is
legyőzhető, ha ismerjük a gyenge pontjait. Biztos vagyok benne, hogy Rhogarr katonáinak is van sebezhető
oldaluk. Csak meg kell találnunk.
Niko úgy tett, mintha nem is látná az emberek kételkedő tekintetét.
- Melyikőtök ismeri belülről Helmenkroon várát?
- Én elég jól kiismerem magam benne - mondta Eluggin.
- Régebben ott éltem, a piacon volt egy standom. De amióta azok az átkozott marsföldiek uralkodnak a várban,
nem tehetem be oda a lábamat!
-Nem csodálom - jegyezte meg Szürkeszakáll szárazon.
- Gondolom, aggódsz, hogy rád ismernek azok, akiket megrövidítettél néhány nehezen megszolgált
helmenkoronával, és megfizetnek a tolvajlásokért!
Niko is csatlakozott az általános nevetéshez, aztán újra az emberekhez fordult:
-De most igazából: mikor jártatok utoljára Helmenk-roonban?
A válasz zavart hallgatás volt. A számkivetettek lopva pillantgattak egymásra, és ez elárulta Nikónak: az
utóbbi években nyilvánvalóan egyikük sem tette be a lábát a városba.
Természetesen volt azért kivétel: Kieran néhány héttel ezelőtt belopózott a várba, hogy megpróbáljon új
híveket toborozni. Ez azonban sötét éjszaka történt, és Kieran igen sietett, így nem volt alkalma alaposan
körülnézni.
- Hát akkor legfőbb ideje, hogy pótoljuk ezt a mulasztást
- mondta Niko. - Minél előbb, annál jobb. Javaslom, hogy holnap hajnalban mindjárt kerekedjünk fel, és nézzük
meg magunknak rendesen azt a várat.
- Felejtsd el, Niko! - mondta Kieran. - Amikor ott jártam, épp újhold volt. Olyan sötét volt, hogy ha az orrod
elé tartottad a kezedet, akkor se láttad, hajszál híján mégis elkapott egy őrjárat. - Legyintett. - Fényes nappal
pedig még veszedelmesebb, kivált a ma hajnali támadásunk után.
- Mi? - vakkantott közbe Jessie. - Mi köze ehhez a bor megszerzésének?
- Hát nem nyilvánvaló? - Kieran csak a homlokát ráncolva jelezte, hogy mennyire fölöslegesnek tartja a
magyarázkodást. - Nem voltunk elmaszkírozva, hiszen egyikünk sem szándékozott a közeljövőben visszatérni a
városba. Ha holnap mégis visszamegyünk, az őrségnek csak egyetlen tagja pillantson meg bennünket, máris
lőttek nekünk.
- Meglehet - adott igazat neki Niko, de aztán vállat vont.
- Hát akkor majd egyedül megyünk Ayanival. Majdcsak eligazodunk ott.
-Természetesen én is veletek megyek - közölte Jessie. -Ez azért vili, nem?
-Vili? - Ayani hangjában leplezetlen gúny csendült. -Hogy ez a ti beszédetek mennyire otromba és trehány!
De biztosan nagy segítségünkre leszel. Már úgy értem, ha megint összeszaladnánk egy csapat éjrajzóval...
Jessie arca elsötétült. Viszont nem akart nyílt veszekedésbe keveredni Ayanival, így csak nyelvet öltött rá.
Ettől a gyermekded gesztustól Niko felvidult. Ugyanakkor persze hálás is volt Jessie-nek, hogy habozás
nélkül felajánlotta a segítségét. Pedig Kierannak igaza van: ez a vállalkozás cseppet sem veszélytelen, és
könnyen rosszul végződhet.
Titokban odabiccentett Jessie-nek, és felmutatta a hüvelykujját: szuper vagy, hálás köszönet!
Ayani észre sem vette. Rég visszafordult a lázadók vezéréhez.
- Komolyan, Kieran, egyetértek Nikóval. Valószínűleg nagyobb biztonságban vagyunk nélkületek, mintha
elkísérnétek. Hiszen veletek ellentétben bennünket nem ismernek Rhogarr emberei. Ráadásul felnőtt férfiakat
keresnek, nem pedig kamaszokat, amilyenek mi vagyunk.
 - így van - helyeselt neki Niko. - És a legfontosabbat el is felejtetted: olyan segítőnk lett, amilyenről csak
álmodhattunk eddig.
Megragadta a fűben mellette heverő királyi kardot, és mindenki szeme láttára a magasba emelte. A hatalmas
pengén szépen játszott a tűz fénye.
- Hiszen ez maga Sinkkalion. Tudjátok, hogy ez akár tucatnyi karddal is felveszi a harcot!
Kieran idegesen forgatta a szemét.
- Persze, biztos, Niko, ez így van. De Sinkkalion nem fog rajtatok segíteni! Épp ellenkezőleg: Rhogarr
katonái az első pillantásra fel fogják ismerni, és azonnal rájönnek, hogy nem csak afféle bámészkodó látogatók
vagytok. Főképp mivel nekünk, alwéknak halálbüntetés terhe mellett megtiltották a fegyverviselést. Már csak
ezért is mind rátok fognak rontani, és ekkora túlerővel szemben még Sinkkalion is tehetetlen lesz.
- Hm - dünnyögött elgondolkodva Niko. Kieran kifogásait nem lehetett csak úgy lesöpörni az asztalról.
Mégsem akarta ilyen könnyen megadni magát.
- Hát akkor majd itt hagyjuk a táborban a kardot - felelte dacosan. - És fegyvertelenül nézünk körül
Helmenkroonban.
-Talán azt gondolod, hogy az kevésbé veszedelmes? -kérdezte a lázadók vezére. - Biztos, hogy nem. Hiszen
akkor még védekezni sem tudtok, sem Rhogarr martalócai, sem más bitangok támadásai ellen, amilyenekből elég
sok akad Helmenkroon utcáin.
Kieran beletörölte a nadrágjába a bicskáját, aztán behajtotta és zsebre tette.
-Verjétek ki a fejetekből! Amit akartok, az színtiszta őrültség, és én nem engedem, hogy könnyelműen
kockára tegyétek az életeteket.
Felemelkedett ültéből, mint aki kimondta az utolsó szót, és indult volna a lovak felé az erdő szélére. De nem
jutott messzire.
Ayani ugyanis szintén felpattant, és megragadta a ruhája ujját.
- Erővel kell megakadályoznod, hogy elinduljak Flel-menkroonba! - kiáltott az ifjú lázadóvezérre. - Nem fogom
hagyni, hogy Arawynn és Mayán Rhogarr tömlöcében rohadjon el! Inkább meghalok!

10. FEJEZET

A csillagjós

Nostramus kamrája a vártorony legfelső emeletén volt. A korroki palota tornya olyan magas volt, hogy úgy
látszott, mintha a felhőkbe fúródna, kivált az ilyen borús napokon, amikor a felhők hasa súlyosan lecsüngött.
Az udvari mágus ősöreg ember volt. Már Mordur Kra'-nakk elődjét is szolgálta mint jövendőmondó és
csillagjós, sőt még annak három uralkodó elődjét is. Ám hiába szaporodott éveinek száma szinte a
megszámlálhatatlanig, teste még mindig egészséges volt, tartása egyenes. Csak a széles válláról hátára omló,
habzó vízeséshez hasonlatos, sűrű hófehér haj tanúskodott arról, hogy már túlhaladt élete zenitjén. Mélybarna
arcán azonban, amelyben úgy csillogott zafírkék szeme, mint két hegyi tó, egyetlen ránc sem mutatkozott.
Azt rebesgették, a Láthatatlanok örök ifjúsággal áldották meg Nostramust, ezt a híresztelést azonban
nemcsak a haja, hanem a hangja is megcáfolta. Rekedt és durva volt, ugyanakkor meglepő hasonlatosságot
lehetett felfedezni közte és egy viharmadár hangja között. E vakmerő szárnyasok a legnagyobb orkánok idején
keringtek az ország felett. A korroki udvarban arról is pletykáltak, hogy Nostramus mágikus ereje segítségével
viharmadárrá tud változni, hogy aztán egy kísértet sebességével szelje át Misztéria légterét, és a következő
pillanatban bárhol leereszkedjen. Csakis ezért kereste ki magának a torony legfelső lakását - nos, ez éppolyan
megalapozatlan híresztelés volt, mint az a sok másik, amelyeket Nostramus köré szőtt az udvar nyelve.
Persze a mágusnak esze ágában sem volt megcáfolni a vadul burjánzó hírvirágokat. Épp ellenkezőleg: maga
is hozzátoldott még, hacsak tehette. Sőt, a legtöbbet egyenesen ő maga bocsátotta útra, ahogyan Nagy
Elikkerniász, Misztéria legnagyobb mágusai között is a legeslegnagyobb, annak idején megtanította neki. A
homályba vesző ősi időkben ő volt a mágus Misztériában, és Nostramus hozzá járt iskolába - később pedig
átvette a hivatalát. És mielőtt Nagy Elikkerniász megkezdte volna hosszú útját a szél túlfelére, beavatta
Nostramust a mágia legnagyobb, végső titkaiba is.
- A mágus hatalma - sulykolta gyakran Nostramus fejébe - nem a tudásán alapul, hanem azon, hogy a
többiek mekkorának hiszik. Minél többet tételeznek fel rólad, annál hatásosabb lehetsz. Minél nagyobbak és
érthetetlenebbek azok a titkok, amelyek körüllengik személyedet és művészetedet, annál odaadóbban csüggnek
majd az ajkadon. És minél inkább félnek tőled, annál kevésbé mernek kételkedni a szavaidban.
Minden mágusok mágusa aztán még egy nagyon hasznos tanáccsal látta el Nostramust: sohase adjon
egyértelmű és világos jóslatokat, hanem mindig öltöztesse homályos értelmű és rejtvényszerű köntösbe a
mondanivalóját.
„Sohasem lehetünk annyira elbizakodottak - mondta mosolyogva Nagy Elikkerniász -, hogy azt gondoljuk,
pontosan értjük a Láthatatlanok üzeneteit. Hiszen nem tudjuk, menynyire engednek bepillantani a Sors
könyvébe, amelybe a világunk futását szabályozó valamennyi törvényt leírták. Mi az értelmünkkel csak csekély
fényt tudunk vetni az írott oldalakra. És azoknak, akik tanácsért keresnek fel bennünket, le kell vonniuk a saját
következtetésüket a mi szavainkból. így cselekedeteikért és tevékenységeikért maguknak kell vállalniuk a
felelősséget, bennünket semmi szemrehányás nem érhet."
Nostramus egész életében Nagy Elikkerniász tanítását követte. És mivel számos más tudományban is
otthonosan mozgott - az asztrológiában, a matematikában, az alkímiában és sok hasonlóban -, és ezeket tudta is
alkalmazni, Nostramus hamarosan hatalmas hírnévre tett szert mint mágus és csillagjós. Ezenkívül számos
felfedezése és jóslata valóban bevált - azt, hogy mindezt elsősorban elődje gondos feljegyzéseinek köszönheti,
persze nem verte nagydobra! -, így Nostramus sok-sok éve az Egymagában Uralkodó feltétlen bizalmát is
megnyerte. Mordur Kra'nakk ezért egy pillanatig sem habozott, és amint átadta gazdája üzenetét az a két-
ballábas Kazimir, azonnal sietett a vártoronyba, hogy felkeresse Nostramus kamráját.
Amikor az Egymagában Uralkodó felért a vártorony legfelső emeletére, arcán jól látszott az erőfeszítés: a
csigalépcső hétszázhetvenhét lépcsőfokból állt! Mordur úgy szuszogott, mint egy asztmás kovácsfújtató, és
ennek okán sokáig megszólalni sem volt képes.
Kraak nagyurán azonban, aki maga is követte Mordurt felfelé, a megerőltetésnek semmi jele nem
mutatkozott. A varjúember olyan friss volt, mintha az imént tollászkodott volna egy jót, és most rizsporozta
volna újra a tollait. Persze arra azért nem vetemedett volna, hogy az Egymagában Uralkodó előtt megszólítsa
Nostramust. így tehát ő is hallgatott, és kíváncsi tekintetét körülhordozta a Tanulmányok Kamráján. Kraak nem
először járt itt, de a látványt mindig bámulatra méltónak ítélte.
A falak körös-körül be voltak polcozva, s a polcokon számtalan fóliáns, irat, könyv, pergamentekercs
halmozódott. A szobát egészen megtöltötték a szekrények, polcok, ládák és állványok, amelyeken és amelyekben
szintén nem volt szabad hely. Tartalmuk Kraak számára nagyobbrészt ismeretlen volt, ám mégis egyre-másra
megborzongatták, és arra késztették, hogy tollazatát mindig újra rendbe szedje.
Ami kevés hely maradt a falakon, azt rejtélyes csillagtérképek és számítások töltötték ki. A falon, a mágus
állópultja mögött horoszkópos lapok lógtak. Kraak őszinte sajnálatára nem volt rájuk írva, hogy kinek szánták
őket. De nem ez volt az oka annak, hogy a varjúember tollazata felborzolódott. Nemtetszését inkább a mágus
illetlen viselkedése váltotta ki.
Amikor beléptek, Nostramus nemcsak hogy nem üdvözölte őket, hanem még csak fel sem pillantott, úgy tett,
mint aki nem hallja, hogy látogatók érkeztek. Pedig az ajtó úgy nyikorgott, hogy egy oszlófélben lévő hulla is
felpattant volna a hallatán. És ami még rosszabb volt: a mágus rájuk se nézett! Mélyen a pultja fölé hajolt, és
szemlátomást kizárólag azokkal a régi pergamenekkel foglalkozott, amelyek ott voltak előtte kiterítve.
Kraak többször is elégedetlenkedve csattintotta össze a csőrét, és már szinte nekiesett a mágusnak, amikor
szerencséjére eszébe jutott egy másik furcsa híresztelés Nostramusról: az, hogy a csillagjós képes volt olyan
mélyen összpontosítani, hogy kizárólag arra figyelt, ami éppen érdekelte, s minden mást kizárt a tudatából.
Ilyenkor állítólag valamely magasabb tudományos szférában lebegett, és egyenesen Nagy Elikker-niász
szellemével keresett kapcsolatot, hogy annak szinte parttalan tudásából kölcsönözzön, és ezzel a módszerrel mé-
lyebbre hatolhasson a felismerések tengerébe. Ha valaki ebben az egyszerű halandó számára elképzelhetetlen
állapotban zavarni merészelte, nemcsak a mágus haragját zúdította a fejére, hanem arra is számíthatott, hogy
titkos művészetének áldozatává válik! így Nostramus egyeseket hallásuk elvesztésével büntetett - és ezzel még
kegyelmes volt. Akadt ugyanis olyan szerencsétlen is, akit egyenesen a férfiasságától fosztott meg! Kraak
nagyura ezt semmiféleképpen nem szerette volna megkockáztatni, így türelmesen kivárta, amíg az Egymagában
Uralkodó végre kiszuszogta magát.
Mordur Kra'nakk még egy nagyot fújt, aztán odadöcögött a mágus írópultjához. Hosszú hermelinpalástja,
amely túl nagy volt rá, uszályként követte, és jól látható nyomot söpört a padló poros kövezetén.
Nostramus csak akkor egyenesedett fel, amikor az uralkodó egészen a pulthoz ért.
- Légy üdvözölve, Egymagádban Uralkodó! - Alázatosan meghajtotta hófehér fejét. - Micsoda kitüntető
megtiszteltetés, hogy lábad szerény kamrám padlójára teszed, és felemelsz a látogatásoddal!
- Örömmel teszem, Nostramus mester, mindig a legnagyobb örömmel. - Mordur érdeklődéssel fordította
nagy gülüszemeit a mágusra. - Tanítványod, ez a Kazimir... - az ajtó felé fordult, ahol a fiú állt, és megvetően
legyintett a kezével - meglehetősen izgalmas kijelentéseket tett. Azt állította, hogy valami rendkívül fontosat
fedeztél fel.
- így van, Egymagádban Uralkodóm. - Nostramus a pulton heverő pergamenekre mutatott. - Bizonyára
emlékszik még fenséged, hogy nemrégiben, Kazimir segítségével, véletlenül felfedeztem egy régi, poros ládát a
padláson. Ez a ládika Nagy Elikkerniász egykori lakosztályai fölött hevert.
Tekintete megállapodott a pultja mellett álló jókora dobozon, amely ébenfából készült, és vaspántok fogták
össze.
- Meglepetésemre és örömömre felmérhetetlen értékű kincset rejtett a láda: mélyen tisztelt, felülmúlhatatlan
elődöm és mesterem olyan titkos feljegyzéseit, amelyeknek létéről még csak sejtelmünk sem volt.
- Tudom, tudom - vetette közbe türelmetlenül az Egymagában Uralkodó. - Hát nem abban találtad a
Sinkkálion felbukkanására vonatkozó jóslatot is?
- De igen, fenség. Kiválóan emlékszel. - Nostramus oldalra hajtott fejjel, alamuszi mosollyal nézegette az
uralkodót. - Ez a jóslat, amint hallottam, időközben be is teljesedett.
- Te tudsz róla? - Mordur Kra'nakk békaszeme elkerekedett a meghökkenéstől. - De honnan?
- Bocsáss meg, fenség, de hadd maradjon ez az én kis titkom.
Alázatosan meghajolt.
- Vannak ég s föld között olyan dolgok, amelyeket csak az tud helyesen értelmezni, aki a mágia erejét bírja.
A tudatlanokat esetleg romlásba dönthetik, és ennek semmiképpen sem szeretném kitenni az én uralkodómat.
A varjúember a torkát köszörülte. Soha életében nem állhatta ezt a Nostramust. Teljesen kiismerhetetlen
volt, és így a korroki udvar azon kevés udvaronca közé tartozott, akik adott esetben veszélyessé válhattak
Kraakra. Ráadásul kellemetlenül is érezte magát a varázsló jelenlétében. Nem is azért, mert Nostramus világosan
az értésére adta, hogy mennyire becsüli - egész pontosan: semennyire! -, hanem mert egyfolytában az volt az
érzése, hogy a mágus megpróbál a fejébe látni, megpróbálja kitalálni a legtitkosabb gondolatait és érzéseit. Az
ilyen szimatolás igazán nem hiányzott Kraak nagyurának! így aztán messzire el is kerülte Nostramust, amikor
pedig feltétlenül találkozniuk kellett, akkor a lehető legrövidebbre fogta az együttlétet.
-Térj már a lényegre! - károgott a mágusra. - Egymagában Uralkodónknak sokféle kötelezettsége van, nem
volna szabad így pazarolnod a drága idejét!
- Mit nem mondasz, Kraak nagyura - mosolygott a mágus. - És milyen kedves tőled, hogy ennyire a
szíveden viseled Egymagában Uralkodónk időbeosztását!
- Ezért lett a tanácsadóm - szólt közbe Mordur Kra'nakk, aki egyáltalán nem érzékelte a szinte tapintható fe-
szültséget két alattvalója között. - Kraaknak amúgy teljesen igaza van: térj a lényegre, és bökd ki, mit fedeztél fel
Nagy Elikkerniász hagyatékában!
A mágus még egy kurta pillantást vetett Kraak nagyurára, aki nemigen tudta ezt értelmezni. Aztán
visszafordult a régi iratokhoz.
- Elikkerniász mindig azt mondta, hogy titkos üzenetek birtokában van, amelyeket még a Vándor helyezett
ebbe a világba a Láthatatlanok utasítására. Azt azonban mindig megtagadta tőlem, hogy bepillantsak az iratokba.
- Hát az meg hogy lehet? - kérdezte Mordur Kra'nakk. -Hát nem feladata a mesternek, hogy mestersége
minden titkába beavassa a tanítványát?
 - Dehogynem, Egymagádban Uralkodóm - hajolt meg megint a mágus sokféleképpen értelmezhető
mosollyal. -
Ám ahogy mondtam: sok dolog van földön és égen, amit csak a kiképzett varázsló érthet meg. Én akkor még
csak tanítvány voltam, és távolról sem akkora tudású, hogy mágusnak nevezhettem volna magamat. Lenéző
pillantást lövellt Kraakra.
- Ezért aztán Elikkerniász nem is osztotta meg velem ezeket az üzeneteket.
- Valóban? - károgta a varjúember. A mágus nagyképű szövegétől olyan ingerült lett, hogy egyfolytában hol
itt, hol ott borzolódtak fel a tollai, hiába próbálta lesimítani őket. -Ha ez így van, akkor Elikkerniász valószínűleg
attól tartott, hogy sohasem lesz belőled valamirevaló mágus - másképp nem rejtette volna el az iratokat ebbe a
ládába.
És sokatmondó pillantást vetett a pult mellett álló ládi-kára.
- Az ilyen feltételezés távol állt tőle - felelte higgadtan Nostramus. - Ilyen következtetésre csak egy bolond
jutna. A valóságban ugyanis ez történt: a valódi mesternek a megfelelő időben nyílnak meg a titkok - pontosan
akkor, amikor az a Láthatatlanok akaratának a legjobban megfelel. Nem korábban és nem is később. Mivel a
rossz időpontban több kárt okoznának, mint amennyi hasznot hajtanának.
- Igaz szó egy nagy mester szájából - mondta tanácsadójának az Egymagában Uralkodó, aztán újra a
mágushoz fordult. - De most már tényleg ne gyötörj tovább, és mondd el, mit fedeztél fel!
- Örömmel - vigyorgott Nostramus a varjúemberre, és az egyik pergamenért nyúlt. - Egy olyan próféciáról
van szó, amelyet eddig csak részlegesen ismertünk. Azt a napot érinti, amikor a Tűzhold körbeér a pályáján, és...
- Azt hiszem, emlékszem - szakította félbe Mordur. -Nem azt mondja a jóslat, hogy új uralkodó kerül Hel-
menkroon trónjára?
- De igen, fenség. Hallgasd meg, miként szól a teljes jóslat!
Nostramus a kezében tartott pergamenre szegezte szemét, és felolvasta a következőt:
-Amikor a Tűzhold másodjára fejezi be pályafutását a kétszer hét esztendő alatt, megjelenik a rémkirály, és
új uralkodó ül Helmenkroon trónjára.
Kraak összecsattantotta a csőrét.
- Ennyit eddig is tudtunk. - Kissé behúzta a nyakát, mintha fedezékbe akarna vonulni. Szemrehányón nézett
a mágusra. - Sajnos máig nem fejtetted meg, mit jelentenek ezek a szavak. Sem a rejtélyes rémkirály személyére
nem tettél utalást, sem azt meg nem mondtad, ki lesz Helmenkroon új ura. Már önmagában az is kész csoda,
hogy legalább a napot megnevezted: a Sötét Hold Ünnepe, szűk három hét múlva. Vagy a Három Ünnepe, ahogy
az alwék ősidők óta nevezik.
Nostramus összehúzta a szemét. Rágóizmai nyugtalanul mocorogtak - nyilván a fogait csikorgatta. Ám
ahhoz elég okos volt, hogy ne támadjon nyíltan a varjúemberre. Az Egymagában Uralkodó igen szorosan
kötődött Kraakhoz, és minden bizonnyal megharagudna, ha burkolatlan bírálattal illetnék a tanácsadóját. Ezért
taktikát változtatott.
- Soha nem mérném magam a Láthatatlanokhoz - kezdte lehajtott fejjel. - Tudásuk és szellemük oly sokkal
hatalmasabb a miénknél, hogy csak célzásokban mutatkozhat meg előttünk az akaratuk. De ha úgy gondoljátok,
hogy jobban értitek szavukat, mint én, akkor nem szeretném rátok kényszeríteni a gondolataimat.
Megjátszott lemondással tárta szét a kezét, és vonogatta a vállát.
- Örömmel veszem, ha felvilágosítotok, fülem csak úgy issza a szavaitokat.
Mosoly suhant át az ajkán.
- Rajta hát, Kraak nagyura, mondd ki az igazságot, világosítsd meg elménket!
A varjúember csak a torkát köszörülte. Már készülődött a dühös visszavágásra, amikor Nostramus még
egyszer megszólalt:
- És ha már elkezded - hangja most behízelgően lágy lett -, akkor egyúttal kérlek, azt is áruld el, hogy ki
lehet a Sólyom lánya!
Kraak újra összecsukta a csőrét.
- A Sólyom lánya? - Az Egymagában Uralkodó ingerült pillantást vetett rá. - Róla még sohasem hallottam!
Jobb lábával úgy toppantott, mint egy akaratos kölyök.
- Talán elmondanátok, hogy ki volna az? -Természetesen, Egymagádban Uralkodóm. Hacsak
Kraak nagyurának nincs több hozzáfűznivalója... - Görbe pillantást vetett a varjúemberre. - Hiszen csakis ezért
küldtem el hozzátok a tanítványomat.
Fejét az ajtó felé fordította, ahol a tanítvány még mindig úgy állt, mintha gyökeret vert volna.
- Igazat mondok, Kazimir?
- Természetesen, mester! - felelte a tanítvány. - Pontosan így van!
Es megint mélyen meghajolt, és megint leesett a fejéről a csúcsos süvege, amire megint csak egy hangos
„óóóóó!"-t nyögött.
- Na és? - türelmetlenkedett az Egymagában Uralkodó, miután szeme sarkából lenéző pillantással sújtotta a
szeren-csétlenkedőt. - Mi volna az a Sólyom lánya dolog?
- Azonnal, Egymagádban Uralkodóm - felelte gyorsan az udvari mágus. Urának hangja olyan ideges volt,
hogy tudhatta: nem érdemes túlfeszítenie a húrt. - Nos, amikor ma éjszaka még egyszer átolvastam Nagy
Elikkerniász feljegyzéseit, egyszerre a kezembe került itt ez a lap.
Mintegy bizonyítékképpen egy megsárgult pergamennel hadonászott a fejedelem orra előtt.
- Nem tudom, hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet.
- Elkerülte? - Az uralkodó korholóan mordult fel, s mivel egyúttal lesújtó tekintetet vetett a mágusra, a
varjúembernek csak úgy hízott a mája.
- Pedig az eredeti próféciának egy igen jelentős záradékáról van szó: egészen más fényben tünteti fel azt.

Mordur Kra'nakk hunyorgott teknőcszemével, amely így keskeny, zöld résnek látszott.
- No, elő a farbával, de aztán világosan!
- Ahhoz, hogy jobban megértsük, hadd idézzem fel még egyszer az eredeti szöveget: „Amikor a Tűzhold
másodjára fejezi be pályafutását a kétszer hét esztendő alatt, megjelenik a rémkirály, és új uralkodó ül
Helmenkroon trónjára." Es íme a kiegészítés, amit az elmúlt éjszaka találtam meg: „Amikor a sötétség s a
világosság frigyre lép, egyedül a Sólyom lánya mozdíthatja meg a Sors kerekét. Ezzel teljesedik be a Látha-
tatlanok akarata, akik mindenkit, aki csak ellenük szegül, büntetéssel sújtanak."
- Ezzel teljesedik be a Láthatatlanok akarata - mormolta az Egymagában Uralkodó, mialatt lassan közeledett
az udvari mágushoz. - No és... véleményed szerint ez mit jelent?
- Hát... - Nostramus igen óvatosan válogatta meg a szavait - sok mindent jelenthet ez, uralkodóm. Ezt is,
meg amazt is, meg persze az ellenkezőjét is. Egyvalami azonban meglehetősen világos belőle nekem: hogy a
Sólyom lánya lesz az, aki Misztéria sorsát meg fogja változtatni. O dönti el, hogy ki lesz az, aki a Sötét Hold
Ünnepén Helmenkroon trónjára lép.
- Hogy te mennyire okos vagy! - Kraak most már nem tudta tovább fékezni magát. - Talán még azt is
megmondod, hogy kicsoda az a titokzatos Sólyom meg a lánya?
- Sajnálom, de idáig már nem terjed a hatalmam. Nostramus túlzott alázattal hajolt meg.
- De mivel te amúgy is meg vagy győződve róla, hogy sokkal jobban érted a Láthatatlanok üzeneteit, mint
én, így nyilván nagy megtiszteltetés lesz számodra, hogy Egymagaban Uralkodó fenségünknek, szeretett
urunknak, Mordurnak megfejted e szavak jelentését. Hiszen hatalmad és összeköttetéseid sokkal sokrétűbbek,
mint az enyémek, és sokkal kiterjedtebb kutatást tudsz folytatni ez ügyben, mint én.
- Milyen jó ötlet! - Mordur Kra'nakk elégedett képpel veregette meg a mágus vállát, és mindjárt
tanácsadójához fordult: - Hallottad, mit javasolt Nostramus! Próbáld meg, amilyen gyorsan csak lehet, megtudni,
ki az a Sólyom lánya! Még ha mennyet és poklot meg kell mozgatnod érte, akkor is tudd meg!
- De... de... de... - Kraak a hirtelen meglepetéstől alig tudott egy károgást kinyögni. - De hát hogy képzeled
ezt, Egymagádban Uralkodóm? Ráadásul épp az imént küldtél el sürgős ügyben Helmenkroonba, hogy
ismertessem a legújabb követeléseidet Rhogarr von Khelmmel...
- Ugyan már! - Az uralkodó elhúzta ajaktalan száját, és legyintett. - Ezt a feladatot egy sokkal csekélyebben
képzett valaki is el tudja intézni. - Amikor pedig pillantása az ajtóban ácsorgó varázslóinasra esett, felderült
békaképe. - Ez az! Ez a kétbalkezes balfácán pontosan megfelelő lesz erre a célra. Ráadásul Rhogarr von Khelm
ebből is láthatja, hogy mennyire becsülöm. Már persze ha annak az otromba marsföldinek van érzéke a
kifinomult célzásokhoz...
 érlek, hangosítsd fel egy kicsit - kérte a lányát Melchior Niklas. Visszatette a tányérjára a májashurka-
Kdarabot, és feszült figyelemmel kísérte a helyi híreket a régimódi tévében. Rieke letette a kést - már napok
óra a nappaliban terített, nehogy apja véletlenül is lemaradjon imádott „Hazanéző" műsoráról -, és a
távirányítóval felhangosította a készüléket, hogy a hírolvasó hangja jól hallható legyen.
- Siegward Schreiber üzletemberről - olvasta a makulátlan öltönyű, kinyalt ficsúr -, aki az elmúlt héten tűnt
el fal-kenstedti antikváriumából, még mindig semmi hír.
Schreiber úrról egy kép jelent meg a képernyőn, ám azonnal át is adta a helyét egy másik fotónak, és a
szöveg is folytatódott:
- A rablótámadás napja óta szintén nyoma veszett Nalik Noskinak. Noski urat azzal gyanúsítja a rendőrség,
hogy belekeveredett a rejtélyes ügybe. A nyomozó hatóság megkér mindenkit, aki bármilyen felvilágosítással
tud szolgálni, hogy haladéktalanul forduljon a legközelebbi rendőrőrshöz.
- Ó, te jó ég, ennek nem lesz jó vége - sóhajtotta Melchior, és elfordult a tévétől. - Remélem, életben van
még az az antikvárius!
- Csak ne fesd az ördögöt a falra, papa - felelte Rieke, és lehalkította a tévét. - Egyvalami biztos: ha a
rendőrségnek előbb sikerül elcsípni Noskit, mint hogy Schreiber úr előkerül, akkor benne lesz a pácban!
- Ezt akár írásba is foglalhatjuk - felelte az apja aggodalmas arccal. Felvette a kenyerét, és lassan
elmajszolta. Aztán valami érthetetlent dünnyögött teli szájjal.
Rieke szigorúan nézett rá.
- Megismételnéd esetleg érthetően is?
- Azt mondtam: talán Niko is visszaér addigra, és ki tudja mosdatni a mesterét. Hiszen ő azt mondta,
bizonyítani tudja, hogy a sensei nem jöhet szóba mint lehetséges elkövető.
- Milyen szép is lenne - sóhajtotta Rieke. O is bekapta az utolsó falatot, szalvétájával megtörölte a száját, és
hátradőlve a széken, apjához fordult. - Papa, tulajdonképpen már rég meg akartam kérdezni: hogy került az az
ősöreg köpönyeg a padlásra?
Melchior félretolta a tányérját.
- Arra a csuklyásra gondolsz? - kérdezte, mialatt nagy lelki nyugalommal nyúlt a pipája és a dohányzacskó
után.
- Pontosan arra!
Melchior körülményesen tömni kezdte a pipáját.
- Azt én akasztottam be a szekrénybe. De annak már... na, várjunk csak... na igen: annak már több mint
tizenöt éve.
- Micsoda? - kérdezte Rieke. - Olyan régóta ott van?
Melchior csak bólintott, nem nézett rá, a pipájával foglalatoskodott.
- De honnan került hozzánk?
Melchior hirtelen felkapta a fejét, és meglepetten nézett a lányára.
-Még te kérded tőlem? Hát én honnan tudjam? Rieke nem értette, mire céloz az apja. -Hogy... hogyhogy? -
kérdezte. - Hát kinek kellene tudni?
- Természetesen neked! - felelte Melchior. - Amikor olyan hirtelen eltűntél, ez a köpeny egyszerre ott lógott
a szekrényedben. Anyád meg én persze nem tudtuk, előkerülsz-e még valaha. Mindenesetre felvittük a padlásra a
holmidat, közte ezt a köpenyt is.
Rieke csak a fejét rázta zavartan.
- Tényleg?
- Bizony. - Melchior végre a szájába vette a pipát, és rágyújtott. Csak amikor már tekintélyes füstöt
bodorított, akkor nézett újra a lányára.
-Tehát már arra sem emlékszel, hogyan jutottál a köpenyhez? És hogy miért tömted tele azonnal a zsebeit
vasfűvel?
- Nem, egyáltalán nem. - Rieke nagyot sóhajtott. - A köpenyre ugyanaz érvényes, mint minden egyébre az
eltűnésem idejéből: egyáltalán semmire nem emlékszem, ami akkor történt. Mintha az agyamban lenne egy
hatalmas lyuk, amely mindent elnyelt volna.
 Melchior alig észrevehetően bólintott. Megpöfögtette pipáját, és egy ideig csak merengett maga elé, mielőtt
újra megszólalt volna.
- De hogy akkor te takarítottad ki Walter Brauer lakását, arra azért emlékszel, ugye? Tudod, az öreg
Schorsch lakását, amely régen a Portás-tanyához tartozott, ahol most Andersenek laknak...
- Aha, tudom - felelte Rieke homlokráncolva. - De ezt miért mondod?
- Mert eszembe jutott, milyen fura telefonbeszélgetést folytattunk le, épp mielőtt eltűntél.
- Telefonbeszélgetést? Sajnálom, de semmire sem emlékszem. Miért volt olyan furcsa?
- Hát... - Melchior megszívta a pipát - tulajdonképpen megszokott dolog volt. Minden héten felhívtunk.
Anyáddal együtt mindig tudni akartuk, mi van veled. Hogy vagy, mi van a könyvtárosiskolában meg ilyesmi.
Rieke ajkán fájdalmas mosoly jelent meg. Előrehajolt, apja karjára tette a kezét.
- Mennyire örültem mindig ezeknek a hívásoknak!
- Hát igen - felelte Melchior, és Rieke látta, hogy nedvesen csillog a szeme. - Nos tehát - folytatta aztán az
öreg -, ugyanolyan dolgokról beszélgettünk, mint mindig, de aztán tettél egy megjegyzést, ami szöget ütött a
fejembe.
Rieke oldalra hajtotta a fejét, és fülelt.
- Mégpedig?
- Azt mondtad, hogy Walter Brauer lakásán valami hihetetlen dolgot fedeztél fel.
Rieke a lélegzetét is visszatartotta.
- Mi volt az?
- Fogalmam sincs! - Melchior tanácstalanul emelte fel pipát tartó kezét. - Persze akkor én is rögtön
rákérdeztem.
- És én mit feleltem?
- Azt mondtad: „Papa, ezt inkább el se mondom. Különben biztosan őrültnek nyilváníttattok!"
Melchior leeresztette a pipát, és átható tekintettel nézett a lányára.
- Hát erre sem emlékszel? Rieke megrázta a fejét.
- Ásító üresség tátong a fejemben... - kezdte elgondolkodva, ám ekkor harsányan felberregett a csengő.

11. FEJEZET

A tömlöcben

Rieke az első pillantásra látta, hogy Lena Andersen teljesen ki van borulva. Úgy zihált, mint aki a Portás-
tanyától egészen idáig lélekszakadva rohant.
Egy köszönésféle után megkérdezte:
- Jessie itt van?
- Ezért szaladt egészen idáig? - kérdezte Rieke csodálkozva. - Miért nem telefonált?
- Hiszen akartam - kapkodott Lena levegőért. - De nem kaptam vonalat.
- Ez a nyavalyás telefon! - szidta Melchior a készüléket, miközben kicsoszogott az előszobába. - Ha szükség
volna rá, sohasem működik! Néha el is gondolkodom rajta, miért fizetek tulajdonképpen telefondíjat.
Lena elgyötört pillantást vetett rá.
-'stét, Melchior úr! - Aztán megint Riekét faggatta: -Nos tehát itt van Jessie, vagy nincs?
Amikor Rieke azt felelte, hogy nincs, elhűlve csóválta a fejét.
- Ettől féltem.
És a szeme könnyben úszott.
- Maguk voltak az utolsó reménységem. Nagyot sóhajtott.
- Ha Jessie nincs itt, akkor már csak egy magyarázat van: hogy valami történt vele. Különben már rég
előkerült volna, vagy legalábbis telefonon jelentkezett volna!
 Behunyta a szemét, és hirtelen megingott, az ajtófélfának kellett támaszkodnia.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva Rieke.
- Persze, persze - mormolta oda se figyelve Lena, és igyekezett mosolyogni. - Hát akkor további szép estét.
Megfordult, és már indult is. Rieke visszatartotta.
- Hová indul, Andersenné?
-Vajon hová? Thomas meg én a legsürgősebben riadóz-tatjuk a rendőrséget.
Rieke a torkát köszörülte.
- Önök szerint ez jó ötlet?
- Hát persze! - Lena csodálkozva csóválta a fejét, és nagy szemekkel nézett rá. - Miért kérdi?
Rieke meg az apja gyors pillantást váltottak. Melchior nagyot szívott a pipából, és alig észrevehetően bólintott.
- Hadd kérjem meg egy nagy szívességre - fordult Rieke a látogatóhoz. - Kérem, jöjjön be, és hallgassa
végig, amit el szeretnék mondani. Nem lesz nagyon hosszú. És ha akar, utána még mindig elmehet a
rendőrségre, ha úgy gondolja.

növekvő Tűzhold véres sarlója Helmenkroon várfoka fölött függött az égen, s kísérteties vörös fénnyel vonta
Abe a vaskos várfalakat. A tömlöcben bezzeg sűrű sötétség honolt. Mélyen a pince alatt, a cellákban az arca
elé tett kezét sem láthatta a fogoly. Az alvó börtönőr asztala melletti falon egyetlen szál fáklya égett
füstölögve, kormozva. A gyenge fénynek semmi esélye sem volt a sötétséggel szemben, amely a rácsos ajtókon
át kikúszott a folyosóra is. Az őr röfögő horkolásával összekeveredtek a cellákból kiszivárgó hangok: a
bebörtönzöttek nyögései és sóhajai, a köhögés és a riadt kiáltások, sikolyok, amelyeket a rémálmok hívtak elő a
szerencsétlenek torkából.
Arawynn mindebből semmit sem észlelt. Az alwe fiú még csak néhány napja osztozott Mayannal, az apjával
annak bűzlő tömlöcén, amelyhez képest egy cserzővarga műhelye valóságos illatfelhőt árasztott, de már
amennyire lehetett, hozzászokott a körülményekhez. Nem volt más választása, ezt Mayán pontosan megmondta
neki. Nincs értelme az ellen lázadni, amin nem lehet változtatni, mivel ez csak fölöslegesen pocsékolja az ember
energiáját és akaratát, és ahelyett hogy sikerre vezetne, csökkenti a túlélés esélyeit.
Arawynn belátta, hogy Mayannak igaza van. Apja is csak ilyen módon tudta eddig többé-kevésbé épen
átvészelni a hosszú fogságot, bár persze az elmúlt nyár óta, amikor Rhogarr martalócai ok nélkül elkapták,
alaposan lefogyott. Szinte már csak csont és bőr volt. Akarata és szelleme azonban töretlen maradt, és meg volt
győződve arról, hogy sem ő, sem a fia nem fognak itt pusztulni, hanem hamarosan kikerülnek a szabad, friss
levegőre. És ezt ígérte Arawynnak is, amikor a börtönőrök pár nappal ezelőtt behajították a cellába, nem is
sejtve, hogy a fiáról van szó.
Apjához hasonlóan Arawynn is összekapart egy kis halom korhadt szalmát a börtön sarkában, és ott
szenderegve várta a reggelt. Álma azonban, akárcsak az elmúlt éjszakákon, nyugtalan volt. Azok a sötét
események, amelyek máris beárnyékolták ifjú életét, lidércnyomásként nehezedtek az álmaira is: a fekete horda
alattomos éjszakai támadása a békés alwe falucska ellen a Suttogó Vadon szélén, amely Arawynnak egész idáig
oltalmat és békességet biztosított, a véres mészárlás, amelyet Rhogarr emberei és a vharuulok rendeztek a
védtelen lakosok között és anyjának, Marunának kegyetlen halála a harci mének vad patái alatt.
Arawynn nyugtalanul hányta-vetette magát a szalmán, és érthetetlen szavakat mormolt újra meg újra, míg
egyszerre érthetővé nem váltak:
- Igen, anyám - mormolta -, persze hogy hallak.
Egy szempillantással később úgy pattant fel, mint akit megcsípett egy mérges pók. Arca hitetlenkedést
fejezett ki, szája tátva maradt. A fejét rázta.
- A Láthatatlanokra! - dörmögte aztán. - Ez csak valami csalóka álom lehetett.

ena Andersen mintha még mindig nem fogta volna fel egészen, amit Rieke mesélt neki. Tágra nyílt szemmel
Lmeredt Niko anyjára.
- Tehát a fia már napokkal ezelőtt eltűnt? Rieke bólintott.
- És sejtelme sincs arról, hol lehet? Rieke megrázta a fejét.
 - Nincs.
- És mégse ment a rendőrségre, mert ez a... - Nyilván kiment a név a fejéből, segítségkérőn nézett Riekére.
- Noski úr, ezt akarta mondani.
-...mert ez a Noski úr meggyőzte, hogy nincs értelme odamenni? És ugyanakkor biztosította arról, hogy Niko
egész biztosan hazatér?
- Pontosan!
- A lányommal is ugyanez volt - szólt közbe az öreg Melchior, aki eddig csak pöfékelt, és hallgatta a két nő
párbeszédét. - Rieke sok évvel korábban szintén eltűnt, ugyanolyan nyomtalanul, mint most Niko. Egy évnél is
hosszabb időre, míg aztán egy éjszaka épen, egészségben, karján egy újszülött kisbabával be nem toppant.
Lena tátott szájjal bámulta Riekét meg az apját, s csak sokára tudott újra megszólalni.
- De ugye, ez nem igaz? - suttogta elhűlve. Rieke megnyugtatóan mosolygott.
- Dehogynem.
- És? Hol volt ez alatt az idő alatt? Rieke felsóhajtott.
- Látja, pontosan ez az. Semmire nem emlékszem abból az időből. Sem arra, hogy hol voltam, sem arra,
hogy ott mi történt.
- Micsoda? De hiszen akkor azt sem tudja...
- Nem bizony - folytatta Rieke Lena megkezdett mondatát. - Máig fogalmam sincs, hogy kicsoda Niko apja.
De egyvalamit biztosan tudok - és a szívére tette a kezét -, méghozzá itt legbelül: nagyszerű férfi volt, és Niko,
ha ismerné, biztosan büszke lenne rá.
- így van - mondta rá Melchior. - Ezt magam is így gondolom.
Megint a szájába vette a pipát, és füstfelhőt lebbentett a mennyezet felé.
Lena elgondolkodva nézegette, mielőtt visszafordult volna Riekéhez.
- És ezért szilárdan hisz abban, hogy Niko is haza fog jönni?
-Pontosan! Mert biztos vagyok abban, hogy ugyanott van, ahol én voltam egykor. És ha én megúsztam a
kiruccanást - miért történne másképp Nikóval? Ez az, amiért osztom Noski úr véleményét: bíznunk kell
Nikóban, hogy nem követ el meggondolatlanságokat. És ugyanez vonatkozik Jessie-re is! Én úgy gondolom,
hogy egyszerűen Niko után ment, mert valahogy kiderítette, hol lehet.
Lena nem felelt, gondolataiba veszve bámult maga elé.
Rieke hagyta, hadd gondolkodjék. Tisztában volt vele, hogy Lénának először magában kell elrendeznie ezt a
dolgot, mielőtt mással beszélne róla.
Jó sokáig tartott, amíg Lena Andersen megszólalt:
-Niko a maga fia, Niklas asszony - mondta. - Nálam sokkal jobban ismeri, és ezért jobban tudja azt is, hogy
mennyire bízhat meg benne.
- De Jessie is okos lány - kotyogott bele Melchior. - Néha talán vadóc egy kicsit, de úgy gondolom, Jessie
sem követne el semmilyen butaságot.
Lena feléje fordult, rámosolygott.
- Ezt én is tudom!
Melchior a homlokát ráncolta.
- Akkor meg mi a baj?
- Van baj - felelte a nő -, pontosabban kettő is van. Az egyik Jessie... a másik pedig Thomas.
Rieke és Melchior egyre növekvő szorongással hallgatta Lena szavait, s mire befejezte, mindkettejük arcán
mélységes aggodalom ült.
- O, te jóságos isten - szólalt meg Rieke, amikor Lena befejezte. - De hiszen ez rettenetes!
- Bizony - dörmögte Melchior. - És meddig bírja Jessie? Lena gyámoltalanul vonogatta a vállát.
- Nehéz megmondani. De minél előbb visszajön, és segítséget kap, annál jobb a helyzet.
- És a férjéyel mi van? - kérdezte Rieke.
- Ha Thomas megtudja, hogy Jessie eltűnt, ugyanaz fog történni vele, mint tavaly - felelte gondterhelten
Lena. - Legalábbis attól tartok.
Rieke és Melchior várakozással nézett rá.
- Akkor még a nagyvárosban laktunk - folytatta Lena -, és Jessie-nek meggyűlt a baja a rendőrséggel.
 Melchior elképedten vette ki a pipát a szájából.
- Hát ez igazán nem jellemző rá!
- Nem, tulajdonképpen tényleg nem. De hát ezzel a történettel még a felnőttek is nehezen birkóznak meg,
hát még egy kislány! Ezért is olyan nyers néha. Nos, akkoriban Jessie többször is összeverekedett Maik
bandájából néhány lánnyal. Merthogy felbosszantották, azt mondta. A lányok meg azt állították, hogy Jessie
provokálta őket - Maik meg persze a bandáját védte, így aztán Jessie vitte el az egész balhét, és komoly
rendőrségi figyelmeztetést kapott.
- Hát ez az oka! - mondta mérgesen Melchior.
- Minek? - csodálkozott Rieke.
-Annak, hogy Jessie annyira nem akar beszélni a féltestvéréről! Remélem, Andersenné, alaposan
megmondta a véleményét annak a kiváló fiatalembernek!
- De papa! - intette Rieke, mielőtt visszafordult volna Lénához. - Emiatt költöztek Felső-Rödenbachba?
- Igen, pontosan - erőltetett ki magából egy mosolyt Lena. - Mert egyszerűen jobbnak véltük, Jessie-nek,
Maiknak és persze Thomasnak is.
Rieke szemöldöke feljebb moccant:
- A férjének?
- Igen. Ami Jessie-vel történt, annyira megviselte, hogy jó darabig nem tudott rendesen dolgozni. Ezért
aztán az utolsó könyve csak nagy késéssel jelent meg. Ettől persze nem volt boldog a kiadója, elhihetik.
- Naná - bólintott Rieke.
- És ha most még egyszer előfordul, abból már nagy baj lesz. Thomas szerkesztőnője már azzal
fenyegetőzött, hogy kiveszi az idei tervből a regényt, és átteszi jövőre, ha el nem készül a kézirat a hónap végéig.
Rieke hitetlenkedve nézett rá.
- De hiszen az már csak pár nap!
- Hát ez az! És ha a könyv csak jövőre jelenik meg, akkor a honorárium is csak jövőre lesz esedékes. Pedig
már minden fillérnek megvan a helye. Tudják, a ház meg a telek megvásárlása, a felújítás... minden tartalékunk
elfogyott.
Lena tekintete Rieke és Melchior között vándorolt ide-oda.
- Értik már, miért mondtam, hogy két súlyos problémát is okozott Jessie eltűnése?
- Fim. - Rieke lehunyta a szemét, Melchior szótlanul pöfékelt.
Olyan csend volt a szobában, hogy a legyek zümmögését és a ház előtti nagy bodzabokor leveleinek
susogását is meg lehetett hallani.
- Tudja a férje, hogy Niko is eltűnt? - kérdezte végül Rieke.
Lena csodálkozva nézett rá.
- Nem hinném. Hiszen egész eddig én magam sem tudtam. Miért kérdi?
- Mert egyetlen esélyét látom csak annak, hogy Thomas be tudja fejezni a regényt.
Lena szeme felcsillant a reménytől.
- Mégpedig?
- Ugyanazt a cselt kell alkalmaznunk, amit Jessie velem szemben alkalmazott nagy sikerrel. De a sikernek
két feltétele van.
- Igen?
- Az egyik, hogy a férje és maga között tényleg olyan jó a kapcsolat, amilyennek látszik.
Lena alig láthatóan mosolygott. - S a másik?
- Flogy éppúgy megbízik bennem, ahogy én megbíztam
Nalik Noskiban.
Lena kételkedő tekintetét meglátva, rögtön hozzáfűzte: -Természetesen be fogom mutatni magának Noski
urat, hogy személyesen alkothasson véleményt róla. De ehhez egy
kis időre van szükségem. - Rieke kérdőn nézett Lenára. - Mondjuk, holnap, ha magának is megfelel?
 ivlandot fénybe burkolta a kora hajnali ragyogás. Az éjszakai harmattól párás mezők ezüst szőnyegekként
Nnyújtóztak a felhőtlen égbolt alatt. A fák és bokrok leveleit millió apró vízcseppecske díszítette. A Nagy
Nappalfény sugaraiban úgy tündököltek, mint az apró gyöngyök. És rengeteg madár dalolta hajnali énekét.
Mintha az erdei és ezüstrigók, aranypintyek meg a ki tudja, még miféle nevű sok apró szárnyas hazája
paradicsomi szépségét akarta volna dalba foglalni.
Niko és három társa jó tempóban haladt előre. Már hajnalhasadás előtt felkeltek démon-erdei tábori
fekhelyeikről, és felkapaszkodtak a rozoga, kétkerekű kordéra, amelyet két szintúgy rozoga, lomha igásló húzott.
A fogatot Kieran szerezte be még előző este egy környékbeli paraszttól. Granoldnak hívták a jóembert, aki már
sok-sok nyár óta támogatta a lázadókat, ők meg ellenszolgáltatásként pénzt és zsákmányrészt juttattak neki.
Granold szállított a helmenk-rooni Vad Erdei Disznóhoz címzett vendéglőbe is szénát meg szalmát a vendégek
lovainak, és vadon termő gyümölccsel is ő látta el a vendéglőt. Szívesen eleget tett Kieran kérésének, aki szerette
volna a legközelebbi szállítmányt maga bevinni a várba. Gyorsan megrakta szénával a kocsiját, így a négy utast
ártalmatlan parasztembereknek lehetett nézni, akik Hel-menkroonba viszik a szállítmányukat.

Időközben persze Jessie is felcserélte a farmernadrágot, a tornacipőt, a pólót és persze a baseballsapkát is a

helyi követelményeknek jobban megfelelő ruházatra. Az egyszerű barna lenvászon ruha nagyon jól állt neki,
amint Niko titokban megjegyezte. Az ugyanolyan színű kendő szinte teljesen elrejtette szőke haját, s így kissé
lesült, szeplős arca még feltűnőbb volt. Csak valahogy törékenyebbnek, sebezhetőbbnek látszott, mint máskor.
Nikónak még egy gótikus Madonnakép is eszébe jutott róla, mintha hasonlított volna rá - de ezt inkább nem
verte nagydobra. Jessie biztosan az orrát húzta volna egy ilyen hasonlattól, azt meg, hogy még csinosabbnak
látja, mint egyébként, amúgy sem kell tudnia. Egy kicsit azért sápadtabb volt, mint előző nap, de ezt biztosan a
kevés alvás és a szokatlan környezet okozta. Elvégre még csak második napja volt itt Misztérián! így aztán
szokatlan hallgatagsága sem tűnt fel: mióta elindultak a lázadók táborából, három szónál többet nem is mondott.
Kieran, hiába jártatta a száját előző este, csak nem vette a lelkére, hogy egyedül engedje őket
Helmenkroonba. Épp ellenkezőleg. Amikor hajnalok hajnalán felkeltek, és kidörgölték az álmot a szemükből,
Kieran már talpon volt, és reggelivel várta őket: egy-egy csupor zabkását és egy-egy bögre kecsketejet kapott
mindenki. Kieran most a kocsi durva fából készült bakján ült a gyeplővel kezében, és Helmenkroon felé
irányította a fogatot.
Jessie csodálkozva figyelte az ismeretlen vidéket. Egy idő múlva megbökte Nikót.
- Neked nem furcsa? - kérdezte olyan halkan, hogy sem Kieran, sem Ayani nem hallhatta.
- Micsoda? - suttogta vissza Niko, mert el sem tudta képzelni, miről beszél a lány.
- Ez az egész vidék annyira hasonlít Felső-Rödenbach környékére! A táj, a bokrok, szinte a teljes növényzet!
Még a fák is majdnem ugyanolyanok, mint felénk.
Az út szélén emelkedő ezüstnyárcsoportra mutatott.
- Nézd, majdnem olyanok, mint a nyárfáink, csak egy kicsit ezüstösebb a levelük.
Niko alaposabban odanézett. Valóban: Jessie-nek igaza van.
- Na és aztán? - rántotta meg a vállát. - Mi van abban?
- Mintha az, aki Misztériát megteremtette, a mi középkori világunkat használta volna fel mintául!
- Mi? - Niko értetlenkedve rázta a fejét. - Hiszen tudod, hogy a világokat nem úgy teremtik, hanem lassú
fejlődés eredményeképpen alakulnak ki!
- Persze hogy tudom - fintorgott Jessie. - Nem is szó szerint értettem, inkább átvitt értelemben. De azért én
mégiscsak igen izgalmasnak találom ezt a kérdést!
Amikor nemsokára útelágazáshoz értek, kiderült, hogy a két jóindulatú, lomha hidegvérű igencsak jól ismeri
a járást. A két derék állat már akkor a megfelelő utat választotta, amikor Kieran még a gyeplőhöz sem nyúlt,
hogy irányba fordítsa őket.
- Látod ezt? - suttogott tovább Jessie a mellette ülő Niko fülébe. - Ez a két ló annyira emlékeztet Maxra és
Móricra! Nagyapa lovait is csak alig kell irányítani.
- Igaz - bólintott Niko, és elgondolkodva nézett Jessie-re. - Ez nyomaszt? - suttogta oda a lánynak. - Már
úgy értem: honvágyad van?
Jessie nyelt egyet.
 - Hááát igen - mondta vontatottan. - De csak egy kicsit, és azért, mert a szüleim biztosan aggódnak már
miattam.
- Az biztos. De szerencsére ott laktok a nagypapám tanyája mellett. Rieke már biztosan benézett a
szüléidhez, és megpróbálta megvigasztalni őket.
- Hogyan vigasztalhatná meg őket? Hiszen ő maga sem tudja, mi történt velem, pontosan, mint Lena és
Thomas!
- Ez igaz - suttogta Niko. - De Rieke szerintem sejti, hogy utánam jöttél valahogy És akkor ugyanúgy meg
tudja nyugtatni a szüléidet, ahogy Noski úr megnyugtatta a mamát, amikor először eltűntem.
- Hát, nem tudom — hitetlenkedett Jessie. — Azért az más.
- Hogyhogy más? Miért volna más?
- Hát mert... - Jessie habozott. - Mert valahogy... az volt a benyomásom, hogy öö... hogy anyukád és a
sensei között. .. valamiféle kapcsolat van.
- Mi? - hökkent meg Niko. - Milyen furcsa gondolataid támadnak! Miért gondolod ezt?
- Nem tudom. De valahogy úgy éreztem, hogy ők ketten jól ismerik egymást, akárhogyan is.
- Hát persze hogy ismeri a mama a senseit! Elég gyakran hurcolt edzésre, és Noski úrral százezerszer
találkozott a í/o/óban.
- Nem erre gondoltam. - Jessie lágyan, de határozottan ingatta a fejét. - Kettejüket nem egy ilyen felszínes
ismeretség köti össze, hanem valami sokkal komolyabb és mélyebb, fontosabb... na, nem tudom pontosabban
elmondani. Csakis emiatt bízott meg Rieke a senseiben, és nem szaladt a rendőrségre, ahogy először akarta.
- Hm. - Niko a homlokát ráncolta. - És úgy gondolod, hogy éppen ezért a szüleid nem fognak olyan hamar
megnyugodni, mint Rieke?
- Pontosan. - Jessie az ajkába harapott, mielőtt folytatta volna, de aztán mégis nekiveselkedett. - Mert sem
anyukádat, sem Noski urat nem ismerik elég alaposan. De más is van itt.
Niko szíve sebesebben kezdett verni, de nem szólt, csak nézett Jessie-re a folytatást várva.
- Nekem úgy tűnt - folytatta a lány -, mintha anyukád érezné, hol vagy. Amikor ugyanis a sensei azt
mondta, lehetetlen, hogy a rendőrök ott megtaláljanak, ahol vagy, mintha valami emlék derengett volna fel
benne.
- No de... - Niko egy pillanatra rámeredt. - Hiszen akkor tudnia kéne, hogy van ez a Ködökön Túli Világ!
- Pontosan - bólintott Jessie.
- Nem létezik. Rieke nekem biztosan mesélt volna róla!
- Vagy igen, vagy nem. - Jessie gyámoltalanul nézett a fiúra. - Talán épp abban a pillanatban emlékezett
vissza? De akárhogy van is: Riekével ellentétben az én szüleimnek sejtelmük sincs róla, hogy Misztéria valóban
létezik. Ok még mindig azt hiszik, hogy csak papa új regényének színterét hívják így!
-Akkor viszont csak arra gondolhatnak, hogy valami rossz történt veled. - Niko előtt csak most vált
világossá, mennyire jogosak Jessie aggodalmai. - Hogy megsebesültél, vagy eltévedtél a lápban, vagy valami
hasonló?
- így van! - bólintott a lány. - Thomas és Lena már biztosan pánikban vannak miattam.
Előrehajolt, és Kieran meg Ayani felé sandított, akik a deszka túlsó végén ültek, mintha meg akarna
bizonyosodni afelől, hogy azok ketten semmit sem hallanak a társalgásukból.
A lázadók vezére és az alwe lány egyáltalán nem ügyeltek rájuk, szemük a keskeny ösvényt pásztázta,
amelyen a két lovacska egykedvűen poroszkált előre.
Jessie megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán ismét Nikóhoz fordult.
- Tudod, minden okuk meg is van rá. Van ugyanis még valami, amit tudnod kell.
-Tényleg? - Niko hökkenten nézett a lányra. - Ugyan mi volna az?
- Nos tehát, az úgy van - kezdett bele Jessie, ám ekkor Ayani kiáltása szakította félbe.
- I tt volt, igaz? - Messzire előrehajolva, Jessie-re és Nikóra nézett.
- Miről beszélsz, Ayani?
- Miről? Piát erről a helyről, ahol az éjrajzókkal találkoztunk! Tegnap, amikor a Démon-erdő felé mentünk!
 - Ah a - felelte Niko. Csak most vette észre, hogy időközben tényleg elértek arra a helyre, ahol tegnap
Jessie-t megtámadták a szuszvámpírok.
- Nem ugyanaz a hely, de az erdő igen - mondta, amikor egyszerre csak harsány kiáltások törtek elő a
sűrűből.
- Segítség! Segítség! - kiabálta egy vékony, rettegő hang. - Hát senki sem segít rajtam?

12. FEJEZET

Kazimir és Izidor

Mayan sokkal korábban felébredt, int a fia. Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt, amit nem tudott megmagyaráz-
ni. Valami volt a levegőben, még ha semmi egyéb jel nem mutatkozott is. Mayán mégis érezte, éppen úgy, mint
amikor az elmúlt nyáron megérezte azt is, hogy a marsföldi martalócok elfogják. Mintha a Láthatatlanok
megajándékozták volna azzal a képességgel, hogy néha-néha egy-egy pillanatra belelásson a jövőbe. Pedig a
most kezdődő napon nem látszott, hogy bármiben is különbözne az előzőektől.

Ha a teljesen rendszertelenül véghezvitt kínzásoktól eltekintünk, valamennyi nap egyforma tompaságban pergett
le: az őrök az első kakasszó előtt gorombán felzavarták az alwékat álmukból - persze, már aki túlélte az éjszakát.
Berakták a silány reggelit a cellába - ezt „reggelinek" nevezni maga volt a színtiszta gúny. Mindig ugyanabból
állt: egy csücsök öreg, gyakran vastag penészréteggel borított kenyérből és egy korsó poshadt vízből.

Mayán kezdetben annyira undorodott, hogy egyetlen falatot sem bírt lenyelni. Ehelyett korgó gyomorral várt a
következő ételosztásra, az estire, és reménykedett benne, hogy az valamivel ehetőbb lesz. Ám hamar rájött, hogy
arra ugyan hiába vár, így aztán minden ocsmány moslékot lekénysze-rített a torkán, csak hogy fenntartsa élni
akarását, csak hogy meg ne törjék a marsföldi poroszlók.

Mayant közeledő léptek kopogása zökkentette ki borús gondolataiból. Nem tudta, mit jelentenek, mégis mosoly
suhant át beesett, aszott, sűrű, bozontos szakállal benőtt arcán: megérzése most sem csalta meg! Ilyenkor
ugyanis még túl korán volt a reggelihez, így a meglepő látogatás valami mást kellett hogy jelentsen.

Azonnal ráismert arra az alakra, aki a púpos börtönőr kíséretében benyitott a cellába: Dhrago herceg volt az, akit
Mayan mélységesen megvetett. Nem azért, mert a herceg számtalan alkalommal megkínoztatta. Azok a sebek,
amelyeket a legutóbbi „kihallgatáson" kapott - így nevezték ártalmatlannak feltüntetve a poroszlók a kínzásokat -
, még nem gyógyultak be, és nagy fájdalmakat okoztak. Ám Dhrago herceg ennél sokkal nagyobb bűn terhét
vette magára, olyant, amiért minden tisztességes alwe csak iszonyattal és gyűlölettel gondolhat rá: ő árulta el
Nelwyn királyt a marsföldi megszállóknak! Rhogarr von Khelm másképp sohasem juthatott volna a
helmenkrooni trónra. Ezzel a herceg akkora terhet vett magára, hogy élete végéig sem bocsátják meg neki. Sem
az alwék, sem a Láthatatlanok. Épp ellenkezőleg: ők még kegyetlenül meg fogják büntetni Dhragót, Mayan
ebben egészen biztos volt.
A púpos őr reszkető kézzel nyitotta ki a cella zárját, aztán oldalra sántikált. Dhrago belépett a mocskos cellába,
Mayan-hoz ment, és csizmás lábával belerúgott. . - Kelj fel, kutya! - ordított rá. - De azonnal!
Mayan nehézkesen feltápászkodott. Legyengült teste csak nehezen engedelmeskedett, így elég sokáig tartott,
amíg egyenesen meg tudott állni a herceg előtt.
- Mit... akarsz... tőlem? - kérdezte rekedten.
- Uram! - ordította a herceg, és kézfejjel arcul ütötte. Nagy gyűrűi véres csíkokat szántottak Mayan arcába. -
Legalább nevezz uradnak, ha előttem állsz, hányszor kell még elmondanom, te mocskos alwe kutya?!
Mayan nem válaszolt. Nyugodtan ránézett a dühösen or-dítozóra, akinek arcán ujjnyi vastagon feldagadt a
sebhely, és félelem nélkül állta a tekintetét. Mayan tudta, hogy nem történhet vele semmi rossz - legalábbis most
nem, hacsak meg nem tréfálja a megérzése. De nem szokta megtréfálni.
- Nekem azt mondta valaki, hogy kovács vagy - mondta a herceg. - Igaz ez?
- Igaz... uram - felelte Mayán. - Ahogy az apám és a nagyapám is az volt.
 - Helyes, nagyon helyes! Akkor hát legfőbb ideje, hogy végre hasznosítsd magadat, és ne lustálkodással üsd
agyon az időt.
Dhrago durván megragadta Mayán rongyos ingének elejét.
-Gyerünk, mozdulj! Azonnal áthelyezünk a Pokolhegyekbe, a kőfejtőbe! Ott majd megmutathatod, mit
tudsz, és szolgálhatod uradat!
Ezekkel a szavakkal akkorát taszított Mayanon, hogy az az ajtónak tántorodott.
Mayán csak nagy nehezen tudott talpon maradni. Az utolsó pillanatban belekapaszkodott a rácsba, hogy ne
zuhanjon végig a padlón. Lassan felegyenesedett, a gondolatok csak úgy vágtattak a fejében. Még a börtönben is
tudták, milyen kegyetlen odakint a kőbányában a munka. Ebben a legyengült állapotában biztos nem húzza
sokáig, legfeljebb pár hétig. De mégis - a Láthatatlanok nyilván gondoltak valamire, amikor ezt a sorsot szánták
neki.
- Megteszem, uram, amit tudok - mondta ezért. - Biztosan nem bánod meg a döntésedet.
- Ajánlom is! - Dhrago szája rángatózott. - De el ne feledd: az őrök minden lazsálást kíméletlenül
megtorolnak, s a szökési kísérlet büntetése halál!
Arawynn ebben a pillanatban ébredt fel álmából. Amikor megpillantotta a herceget, riadtan pattant fel a
fekhelyéről. Ám még mielőtt megszólalhatott volna, Mayán gyorsan megelőzte:
- Kérlek, engedd meg, uram, hogy búcsút vegyek a... sorstársamtól - fordult Dhragóhoz. Kinyújtott kezével
Arawynnra mutatott, aki mintha nem igazán értette volna, mi folyik a cellában. - Milyen kár, hogy ő nem ért a
kovácsmesterséghez. Különben velem jöhetne ő is.
- Ostobaság! - felelte Dhrago. - A kőbányában férfiak kellenek, nem fiúk. Azok csak feltartanak bennünket,
akárcsak a fölösleges búcsúzkodás.
Ezzel megint megragadta Mayán rongyait, és ki akarta tuszkolni a cellából. Ám egy lágy, de határozottan
csengő női hang megállította.
-Bocsáss meg, uram - kezdett bele a börtöncseléd, aki mintegy a semmiből termett ott a folyosón, de akit
azonnal félbe is szakítottak.
- Mit meg nem engedsz magadnak, te fehércseléd! - ordított a herceg, hogy kidülledt a nyaki ere. Okiét
fenyegetőn a magasba emelte. - El az utamból, mielőtt megfeledkezem magamról!
- Ahogy gondolod, uram - szólt az öreg cseléd, és gyorsan félrehúzódott. - De hadd figyelmeztesselek
röviden: ha ennek az embernek begyulladnak a sebei, egykettőre elviszi a sebláz, és akkor ugyan nem
szolgálhatja Rhogarr királyt. Lehet, hogy jót tenne neki, ha bekenhetném gyógyírral, ahogy az elmúlt napokban
is bekentem.
Dhrago nagy szemeket meresztett az öregasszonyra. Szemlátomást elgondolkodott a szavain. Állkapcsa
mintha az elhangzottakat őrölte volna.
- Na jó - bökte ki végül. - De aztán igyekezz, ne vesztegessük a drága időt.
- Természetesen, uram - hajolt meg a cseléd. - Ahogy akarod.
A herceg csak egy durva gesztussal válaszolt. Aztán a púposhoz fordult.
- Mihelyt kész van, kihozod a foglyot az udvarra, megértetted? - parancsolta neki, aztán sarkon fordult és
távozott. Csak lépteinek tompa kongása hallatszott még egy ideig. Az öregasszony utána nézett, aztán a szólt
börtönőrnek:
- Eredj, hozd ide azt a gyógyírt a szobámból!
- Elment az eszed? - kérdezte gorombán az őr. - Nekem ne parancsolgass, te nőszemély!
- Ahogy gondolod - vont vállat közönyösen a cseléd. -Rhogarr király biztosan nem fog örülni, ha hosszabb
ideig kell nélkülöznie a kovács ügyességét, mint feltétlenül szükséges. Hát még Dhrago herceg!
- Jól van na, te boszorkány - sziszegte az őr. - Megyek már!
- És mozogj szaporán! - kiáltott még az asszony a sebesen tovasántikáló után.
Mayán megkönnyebbülten bólintott az öregasszony felé.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg - mondta. - Igen bátran viselked...
A szót félbeharapta, szájtátva meredt a vele szemben állóra. Egyszerűen nem hitt a szemének: nem asszony,
hanem egy alacsony, zömök férfi állt előtte, szinte teljes alakját elrejtette egy hosszú szürke köpönyeg. Fejét
csuklya borította, arca nem is látszott, csak valószerűtlen zöld szeme villogott ki alóla.
Niko az első segélykiáltás hallatán leugrott a bakról, és Jessie-vel a sarkában, azonnal berontott az erdőbe.
Alig ötven lépés után egy, az ő útjukkal párhuzamosan haladó és vélhetően hamarosan az övékbe torkolló
útra bukkant. Amint Niko előugrott az erdőből, egy csökönyös öszvért pillantott meg, amely mintegy
húszlépésnyire tőle, az út túlsó oldalán hangoskodott. Nyereg és csomag is volt a hátán, de lovasát sehol sem
lehetett látni. Jessie-n is látszott a csodálkozás.
- Hé! - mondta. - De hiszen itt valaki kiabált. Tisztán hallottam.
Ebben a pillanatban megint felhangzott a segélykiáltás.
- Segítsééég! Itt fenn vagyoook! Segítsetek már!
Niko és Jessie egyszerre hajtották hátra a fejüket, és néztek a fák koronája felé. Ott végre észrevettek egy
kék csomagot, amelyet erős kötelek tartottak össze, és amely egy mesz-szire kinyúló nyiszorgótölgyágon
himbálózott, jó messze a földtől - nyilvánvalóan valaki belesétált a szuszvárapírok hálócsapdájába. Tehetetlenül
himbálózott a levegőben, és persze semmi esélye nem volt arra, hogy kiszabadítsa magát.
Szegény igen sajnálatra méltó állapotban leledzett, Niko azonban egyszerűen nem állta meg, hogy el ne
vigyorodjék. A hevesen rángatózó csomag egyszerűen mulatságos látványt nyújtott.
Jessie is nevetett.
- Úgy tűnik, Misztériában új sportágat avattak: a lengvelógást. Vagy hogy hívhatják azt a fura sportágat,
amelynek ez a fickó a bajnoka lehet?
- El nem tudom képzelni - felelte Niko még mindig vigyorogva. - Kérdezzük meg a lég akrobatáját. Talán
elárulja a választ.
Nem sokkal később már ki is szabadították a szerencsétlent. Kieran, aki Ayani kíséretében szintén odaért
közben, szerencsére mindig hordott bicskát a nadrágzsebében, így el tudták nyisszantani a tartóköteleket, és
földre eresztették a kapálózó foglyot. Amíg az felegyenesedett, hangos nyögde-léssel kinyújtóztatta
megmacskásodott tagjait, és öltözékét leporolta, Niko alaposan szemügyre vette.
Vékony, szinte cérnavékony fiatalember volt, úgy tizenhét-tizennyolc év körüli. Kék pelerin és ugyanolyan
kék buggyos nadrág volt rajta - olyan, mint amilyent a mágusokon, bűvészeken látott Niko az otthoni
„középkori" vásárokon és fesztiválokon. Tűzvörös hajzatán hosszú, hegyes süveg volt, szintén kék persze, ám a
kis kaland következtében meglehetősen ütött-kopott állapotba került: most inkább úgy festett, mint egy régi
mesekönyvből egy varázslóinas.
- Köszönöm, barátaim, hálásan, nagyon hálásan köszönöm - csipogta vékony csirkehangon. - Épp idejében
jöttetek! Máskülönben még mindig a légben lógnék!
- Ahá, szóval légbenlógó vagy - állapította meg Jessie, és titokban odakacsintott Nikónak. - Végre
megtudtuk, mi a neve ennek a dolognak. - És rezzenetlen arccal a kék emberkéhez fordult. - És? Örömöd telt
benne?
- Jaj, hová gondolsz?! - A kérdezett arcán borzadály ült.
- Szó sem lehet semmi efféléről!
Hirtelen felnyögött, és két kezébe temette az arcát.
- Oóóóó... - nyögte. - Hogy én milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam! Tehát: Kazimir a
nevem, és Nostramusnak, az Egymagában Uralkodó Mordur Kra'nakk korroki udvari mágusának és
csillagjósának tanítványa vagyok.
Olyan mélyen meghajolt, hogy csúcsos süvege leesett a fejéről, és újabb horpadás keletkezett rajta.
Kazimir gyorsan lehajolt érte, és közben egy elnyújtott „óóóóó"-t hallatott, majd fejére igazította, a többiek
pedig vidáman összenéztek. Elég jól neveltek voltak ahhoz, hogy hangosan ne nevessenek fel.
Kieran Helmenkroonba igyekvő parasztoknak mondta magát és társait, aztán kérdéssel fordult a
varázslóinashoz:
- És veled... - megköszörülte torkát, és a nyiszorgótöl-gyön lóbálózó kötélvégekre mutatott - veled meg mi
történt?
- Óóóóó! - Kazimir bánatos képet vágott. - Ezt a sajnálatos balszerencsét Izidor csökönyösségének
köszönhetem.
- Izidor? - kérdezte Jessie. - És ki a búbánat az az Izidor?
- Természetesen az öszvérecském! - Kazimir a makacs állatra mutatott, amely még mindig ott ácsorgott az
út szélén, elég távol tőlük. - Izidor ma különlegesen makacs. Hirtelen minden ok nélkül megtorpant, és
egyszerűen nem lehetett továbbhaladásra bírni. Sem jó szóra, sem egyéb eszközökre nem hallgatott. - A
tanítvány szégyenkező vigyorral mutatott az út szélén heverő lovaglópálcára. - Az ostoba jószág ahelyett, hogy
szépen továbbkocogott volna, kitört oldalra, és lehajított a hátáról. És aztán...
- Hadd találgassak - akasztotta meg a szófolyamot Jessie.
 - Amint utána szaladtál, beletrappoltál ebbe a csapdába. így történt?
- így bizony! - Kazimir olyan hevesen bólogatott, hogy csúcsos süvege vészes imbolygásba kezdett, bár
ezúttal a helyén maradt. - Talán te is rendelkezel afféle látnoki képességekkel?
Niko és a két lány csak vihogott ezen, Kieran viszont a homlokát ráncolta.
- Az állat megsejthette, hogy itt csapda van. Azért nem akart továbbmenni.
- Ami persze azt bizonyítja, hogy az öszvér sokkal okosabb, mint a gazdája - súgta Jessie Niko fülébe.
Ayani viszont Kazimir felé lépett.
-Nem figyeltél meg valami furcsát? - kérdezte. - Magas, erőteljes férfiakat például, szurokfekete hajúakat,
szurokfekete öltözékűeket?
- Nem, nem. - A tanítvány határozott mozdulattal csóválta meg a fejét. - Ilyen szurkosféle alakokból
egyetlenegyet sem láttam!
Kieran Ayanira nézett.
- Miért kérdezed? Hiszen te is tudod, hogy a szuszvámpírok csak az éj leple alatt indulnak vadászatra.
- Hát épphogy nem - felelte a lány, és gyorsan elhadarta előző napi találkozásukat a lázadóvezérnek. Kieran
alig akart hinni a fülének, amikor meghallotta, hogy az éjrajzók már nappal is támadni mernek.
- Tévedsz - mondta. - Az éjrajzók az éjszaka teremtményei, akik a Nidhog-sárkánnyal meg Heel más egyéb
teremtményeivel állnak kapcsolatban. Félnek a Nagy Nappalfénytől, csak a sötétben mozognak, hiszen a
fénysugarak azonnali halálukat okozzák.
Niko és Jessie is megerősítette Ayani elbeszélését, így aztán nagy nehezen elhitte. Úgy tűnt, hogy
szabályosan megrendíti az új hír.
- Ez csak rosszat jelenthet - mondta. - Ha a szuszvámpírok már nappal is támadni mernek, akkor kétszer
olyan veszedelmessé váltak. A legsürgősebben rá kell jönnünk, mi az az eszköz, amellyel védekezhetünk
ellenük.
Meglepetésükre Kazimir is belekotyogott a beszélgetésbe. -Nem hiszem, hogy sikerrel járnátok - mondta
aggodalmas arckifejezéssel. - A Láthatatlanok akarata kiszámíthatatlan, és egyedül ők uralják azokat a
törvényeket, amelyek világunkat mozgatják - és persze valamennyiünk sorsát is.
- Ezt mindenki tudja - felelte Ayani. - Mit akarsz ezzel mondani?
- Hát egyszerű: hogy a Láthatatlanoknak az is hatalmukban áll, hogy minden, általuk hozott törvényt
bármikor megváltoztassanak, tetszésük szerint. Lehet, ez az oka annak, hogy az éjrajzók hirtelen a fényre
merészkednek.
Kazimir elgondolkodva szemlélte az útitársakat, majd hirtelen felderült a képe.
- Óóóóó! - lehelte szinte áhítattal. - Talán gazdám és mesterem azért találta meg csak mostanában azt a régi
próféciát, mert azt is a Láthatatlanok rendezték így! Pedig Nagy Elikkerniász ládája már ezer nyara ott porosodik
a padláson!
- Prófécia? Padlás? Elikkerniász? - értetlenkedett Jessie. -Ez nekem kínaiul van. Elmagyaráznád
érthetőbben?
- Kína.. .iul? - kérdezte Ayani. - Téged legalább olyan nehéz megérteni, mint ezt itt! Milyen próféciáról
beszéltél, Kazimir? És mi köze van a jóslatnak az éjrajzók váratlan nappali szerepléséhez?
- Hát azt én is szeretném tudni! - Niko mutatóujja kardként szegeződött a tanítvány girhes tyúkmellének. -
Na, ki vele!
- Óóóóó... szívesen, ezer örömmel! - Kazimiron látszott, hogy nagyon élvezi a hirtelen ráirányuló figyelmet.
-De kérlek, hadd gondoljam át, nehogy hibásan mondjam.
Behunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét.
- Tehát... - dünnyögte. - Ha nem tévedek...
- Igen? - türelmetlenkedett Jessie.
- .. .akkor a jóslat úgy hangzik, hogy...
- Na, gyerünk már! - kiáltott rá Niko.
- Türelem, barátaim, legyetek már türelemmel! - kiáltott fel Kazimir, és kinyitotta a szemét. - A jóslatoknak
minden egyes szava fontos! Egyetlen szó hiány vagy egy többlet, és máris az egész értelme megváltozik!
Ujjhegyeit egymásnak támasztotta, és megint behunyta a szemét, nehogy valami elterelhesse a figyelmét.
Egy örökkévalóságig tartott - Nikónak legalábbis úgy tűnt -, mire megint megszólalt.
- Nos tehát - mondta, és karjával is hadonászott, hogy még fontosabbnak tüntesse fel magát. - Nagy
Elikkerniász-nak, minden idők leghatalmasabb mágusának titkos feljegyzéseiben ez a jóslat a következőképpen
hangzik: „Amikor a Tűzhold másodjára fejezi be pályafutását a kétszer hét esztendő alatt, megjelenik a
rémkirály, és új uralkodó ül Hel-menkroon trónjára."
- Valóban? - kérdezte Ayani. - És ki lesz az? -Türelem! - intette Kazimir. - Még nem teljes a prófécia.
Nostramus csak tegnap találta meg a fontos záradékot, amely így hangzik: „Amikor a sötétség és a világosság
frigyre lép, egyedül a Sólyom lánya mozdíthatja meg a Sors kerekét. Ezzel teljesedik be a Láthatatlanok akarata,
akik mindenkit, aki csak ellenük szegül, büntetéssel sújtanak."
Ezzel elhallgatott, és várakozva nézett körül.
Niko és Jessie értetlen pillantásokat váltottak, Ayani pedig összeráncolta a homlokát.
- És ez volna a magyarázat arra, hogy az éjrajzók most a fényre merészkednek?
- Hát persze! Gondold csak végig! - A mágustanonc forgatta a szemét, mintha megviselné Ayani nehéz
felfogása. -Ha a világosság eljegyzi a sötétséget, ez nem jelentheti azt, hogy eljött az idő, amikor a fény
megbékél az éjszaka teremtményeivel?
- Ja, így gondolod. - Ayani összeszorította a száját. - Lehet, hogy igazad van. Akkor az éjrajzók tényleg nem
szorulnának már rá a sötétség oltalmára.
- Én megmondtam! - vigyorgott büszkén a mágusinas. -Minden jel arra mutat, hogy ez a prófécia
hamarosan be fog teljesedni. Főképp hogy a Tűzhold - amely még mindig emelkedőben van! - ősidők óta nagy
változások előhírnöke.
- Az öreg Norna nekünk is mesélt ilyesmit. De ki volna a Sólyom lánya?
Kazimir annyira felhúzta a két vállát, hogy kis madárfeje szinte eltűnt közöttük.
- Ezt pontosan ugyanannyira nem tudom, mint gazdám és mesterem sem. Vagy mint Egymagában Uralkodó
Mordur őfensége. Ezért meg is bízta a tanácsadóját, Kraak nagyurát, hogy derítse ki. Különben itt se lennék. A
varjúember jött volna Llelmenkroonba az üzenettel, amit hozok.
Ayani szemlátomást nagyon igyekezett, hogy megértse, mit beszél Kazimir.
-Úgy látszik, az uralkodódat igen komolyan foglalkoztatja ez a kérdés!
- Ó, igen! - felelte Kazimir erőteljesen bólogatva, hogy a csúcsos süveg megint imbolyogni kezdett. - Ha
Rhogarr von Khelm nem találja meg a kardot, akkor Mordur a ködharcosokat küldi a keresésükre - ezek pedig
sokkal jobb kémek, mint a vharuulok, hiába büszkélkedik ezekkel Rhogarr!
- Hát részemről egyikkel sem szeretnék összeakadni -mondta Kieran. - Most azonban sürgősen tovább kell
haladnunk. Hosszú út áll még előttünk, és nem pazarolhatjuk az időnket.
Kazimirhoz fordult.
- Ahogy mondtam, mi is Helmenkroonba tartunk. Ha akarod, csatlakozhatsz hozzánk.
- Óóóóó! Boldogan elfogadom ezt a kedves meghívást! -A varázslóinas arca ragyogott, újra és újra
meghajolt. - Biztosan nem lesz belőle károtok. Ettől kezdve az én védelmem alatt álltok, hiszen az Egymagában
Uralkodó Mordur Kra'nakk követének senki sem merné a haja szálát sem meggörbíteni.
- LIála a Láthatatlanoknak - mondta Ayani kifürkészhetetlen arccal -, hogy összetalálkoztak az útjaink.
Most már semmi rossz nem történhet velünk.
Megfordult, és Izidorhoz sietett, aki egész idő alatt nem moccant el a helyéről. Amikor Ayani közeledett,
hangos iázással rugdalni kezdett a hátsó lábával. Ayanit ez cseppet sem hatotta meg. Megragadta a lelógó
kantárszárat, fejét a szürke öszvérfejhez közelítette, és valamit sugdosott a fülébe. Az állat azon nyomban
megnyugodott. Kezes bárányként követte az alwe lányt, aki elvezette.
Kieran és Kazimir szólítatlanul is csatlakoztak.
Amikor Ayani észrevette, hogy Jessie és Niko nem követi azonnal, megfordult, és figyelmeztető pillantást
küldött Nikónak.
A felszólítás tisztán hallhatóan visszhangzott a fiú fejében: mire vársz még? Jó sokat kell még mennünk
Helmenkroonig!
Jessie nyilván semmit sem érzett a felszólításból, mégis azonnal megindult ő is.
Niko azonban visszatartotta.
- Egy pillanat még - mondta. - Valamit elkezdtél mondani, amikor meghallottuk Kazimir segélykiáltásait.
Jessie megtorpant.
- A, igen! - Alsó ajkába harapott. Aztán egészen közel lépett Nikóhoz, és kezét a karjára tette. - Na jó -
mondta. -Elárulom. De valamire megkérlek.
Olyan közel hajolt, hogy Niko érezte meleg leheletét az arcán.
- De ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, rendben, Niko?
 13. FEJEZET

A Vándor tanácsa

És ugyan mitől kellene félnem, Mayán? - kérdezte a Vándor meglepően jóságos, lágy hangon, amely szinte
ráolvasás-szerűén csengett. - Talán a haláltól? Hiszen attól te magad sem félsz, nem igaz?
Egy lépéssel közelebb ment Mayanhoz.
- Téged ugyanabból a fából faragtak, mint a régi nagyokat, akik egykor egész Nivlandot benépesítették - és
nyilvánvaló, hogy a fiadat is.
Arawynnhoz lépett.
- Figyelj, fiam. Mindaz, amit ma éjszaka megélte...
- Micsoda? - Arawynn szeme tágra nyílt a csodálkozás-tó!. - Te tudod, mi történt ma éjszaka?
- Hát hogyne. A Láthatatlanok terveit véletlenül egész alaposan ismerem, legalábbis általában. - Kicsit
hátrább tolta a csuklyát, és ráncos, szürke, hosszú idő nyomait viselő arcán mosoly suhant át. - Ezért aztán azt is
tudom, hogy követet küldtek hozzád a démonok óráján. Nem azért, Arawynn, hogy megrémítsenek, hanem hogy
bátorságot öntsenek beléd arra a nagy feladatra, amellyel hamarosan meg kell birkóznod.
Arawynn nagyot nyelt, és még mindig tágra meredt szemmel bámulta a Vándort.
- Mi... miről beszélsz, uram?
- Türelem, hamarosan megtudod. - Az öreg zöld szeme úgy rebegett, mintha nehezére esne kimondani a
szavakat. -Nem könnyű út az, amelyet a Láthatatlanok neked szántak. Ám ha teljesíteni akarod az akaratukat,
akkor vállalnod kell. Ha pedig kétségeid támadnának, Arawynn... - a vándor még egy lépést tett a fiú felé,
kinyújtotta a jobb kezét, és Arawynn vállára tette - gondolj arra: a Láthatatlanok egykor meggyújtották benned a
létezés szikráját, és neked ajándékozták az élet lélegzetét. Immár rajtad áll, hogy ne csak a hamut őrizd meg,
hanem magát a lángot is, amely útmutatóként szolgálhat a jövő nemzedékei számára. Megértetted, Arawynn?
- Azt hiszem... igen - suttogta a fiú, aki úgy szegezte tekintetét az öregre, mintha az megbabonázta volna. -
Megpróbálok felnőni a feladathoz.
- Helyes. - A Vándor mindkét kezét a fiú fejére helyezte. - Legyenek veled a Láthatatlanok, és áldásuk
kísérjen az utadon, hogy végig tudj menni rajta - mondta imaképpen, aztán visszalépett, és egyszerre szólt az
apához és a fiúhoz. - Most pedig vegyetek búcsút egymástól, még mielőtt a börtönőr visszajönne és
megakadályozná.
Minden további szó nélkül sarkon fordult és elment. Ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy érkezett, el is
ment, felszívódott a folyosón, mint a fény, amely eggyé válik a sötétséggel.
Mialatt Arawynn még nézett utána, Mayán megszólította.
- Miről beszélt? - kérdezte. - Mi történt ma éjjel?
- Mindjárt, apám - felelte Arawynn kicsit fájdalmas mosollyal. - Vegyünk előbb búcsút egymástól, ahogy a
Vándor a lelkünkre kötötte. Nem találkozunk többé az életben.
-Miket beszélsz, fiam? - Mayán hangja reszketett. -Hogyne találkoznánk! Méghozzá hamarabb, mint gondol-
nád!
Arawynn szomorúan mosolyogva csóválta a fejét.
- Tévedsz, apám - felelte, és Mayannal ellentétben, ő teljesen ura volt a hangjának. - Útjaink elválnak, és
más-más irányba visznek bennünket. Téged a Pokol-hegyek kőtörőibe, engem pedig arra a helyre, ahová a
Láthatatlanok szántak. Nem fogjuk viszontlátni egymást, legalábbis ebben a világban nem.
- Ugyan, fiam! - Mayán mindkét kezével megragadta a fia vállát, és megrázta, mintha észre akarná téríteni.
- Nem kell mindent elhinni, amit ez az öregember összehordott.
- A Vándor nem „egy öregember", és ezt te is jól tudod, hanem a Láthatatlanok követe - felelte szilárd
hangon a fiú. -Ismeri a szándékaikat, akárcsak anya.
- Maruna? - Mayán hitetlenkedve nézett a fiára. - Hogy jut eszedbe ilyen bolondos gondolat?
- Ő maga mondta nekem - szólt Arawynn -, amikor ma éjszaka meglátogatott.
 Mayán ellenkezni akart, de a fiú egy gesztussal elhallgattatta.
- Maruna azzal bízott meg, hogy őrizzem a testvéremet -mert így akarják a Láthatatlanok. A Sólyom lánya
csakis így tudja nagy feladatát teljesíteni, amelyet neki szántak. És ha Ayani kudarcot vall, akkor egész népünkre
örökös rabszolgaság vár.
Mayán egy pillanatig elkerekedett szemmel bámulta Arawynnt.
- Tévedsz, fiam - mondta, és hangjában kétségbeesés csengett. - Maruna nem látogathatott meg téged!
Hiszen te magad mesélted, hogy amikor az aljas marsföldiek lerohanták a falunkat, odaveszett.
- Igen, de...
- Ha valami csoda folytán túlélte volna is a mészárlást, hogy juthatott volna be a börtön vastag falai közé?
- Pedig pontosan ez történt, apa, higgy nekem - felelte Arawynn komolyan. - Ma éjszaka, a démonok óráján
az anyám felkeresett itt a cellában, és ezt adta nekem - rongyos ruhájának zsebébe nyúlt, és egy apró tárgyat vett
elő onnan, s Mayán orra elé tartotta. - Apám, megismered ezt?
- De... - Mayán úgy bámult a fia tenyerén heverő kis valamire, mintha az égből pottyant volna egyenesen. -
De... de hiszen ez a kőszív, a Sorskő darabkájából való talizmán! Maruna Ayaninak adta, hogy megóvja a
szerencsétlenségektől. -Felemelte a tekintetét, és kérdőn nézett Arawynnra: - Teljes komolysággal azt állítod,
hogy Maru...
- Igen - felelte a fiú elfogódott hangon. - Itt adta ide nekem, ebben a börtönben, amikor felkeresett.
Az apa már nem szólt, csak várta, hogyan folytatja a fiú.
- Azt mondta, hogy halálának órájában Ayani nyomta kezébe a talizmánt. Hogy biztosan odaérjen a szél
túloldalára.
Mayán szeme nedvesen fénylett.
- Es aztán?
- Anya arra kért most, hogy adjam vissza a követ Ayani-nak. „Nekem már nincs rá szükségem - mondta. -
Azokon a vidékeken, amelyeken most lakom, nincs szükség talizmánra, mert nem fenyeget semmi veszedelem."
Mayán önkéntelenül bólintott. Szeme sarkából egy könnycsepp gördült alá szürke, borostás arcára.
- „Ráadásul egészen másképp látom innen a dolgokat -tette hozzá még anya. - így aztán azt is tudom, hogy
a testvérednek most minden létező segítséget meg kell kapnia. Ayani a Sólyom lánya, aki a Láthatatlanok
döntése szerint a fiúval együtt el fogja dönteni világunk további sorsát."
- Ezt mondta Maruna? - kérdezte halkan Mayán. Arawynn bólintott.
- Igen, apám. És legyen gondom rá, hogy a kőszív hamarosan Ayani kezébe jusson. Hogy további útján
őrizze őt a talizmán, és vigyázzon rá. - Esküvésre emelte a kezét, és ünnepélyesen nézett Mayanra: - Ezt meg is
fogom tenni, apa. Olyan igaz, mint ahogy itt állok!
Mayán kinyitotta a száját, mintha ellenkezni akarna, de aztán csak némán megcsóválta a fejét. Barázdás arcán
meglátszott a kétely: vajon Arawynn az igazat mondta? Vagy csak álmodta, hogy találkozott Marunával éjszaka?
Vagy lázálmokat látott, amelyeket az irgalmatlanul kemény börtönbeli körülmények okoztak?
- Figyelj rám - mondta Mayán halkan. - Nekem is sok időre volt szükségem, hogy beletörődjek a fogságba.
Annyira vágytam a szabadságra és főképp a családomra, rátok, hogy gyakran úgy tűnt, mintha testileg is
megjelennétek előttem. És neked is hasonlóképp...
- Nem, apám - szakította félbe Arawynn szelíden, de határozottan. - Én nem csak elképzeltem anya
látogatását.
Maruna valóban itt járt a cellában, és minden pontosan úgy zajlott le, ahogy elmondtam neked. - Nagy
szemekkel nézett az apjára. - Másképp hogyan juthattam volna a kőszívhez?
Mayán nyelt egyet, és csak nézett a fiára pár másodpercig.
- Hát akkor igazat beszéltél, Arawynn - mondta elfúló hangon. - De Ayani és teközötted nemcsak a börtön
vastag falai állnak, hanem Rhogarr hadserege is. És ebben a pillanatban én mindkettőt legyőzhetetlennek látom.
Hogyan adhatnád vissza a testvérednek a követ?
A fiú mocskos arcát lágy mosoly ragyogta be.
-Miért vagy olyan kicsinyhitű, apám? Nem emlékszel már azokra a szavakra, amelyekkel éppen te
bátorítottál, amikor behajítottak ebbe a cellába? - Nem várta meg az apja válaszát. - „Amíg a szívünk ver, és van
egy csepp vérünk, addig nem szabad a reményt feladnunk." Pontosan ezt mondtad.
- Igen, de mégis....
Arawynn egy ellentmondást nem tűrő gesztussal belefojtotta a szót.
- Visszaadom Ayaninak a kőszívet, mert már hamarosan viszontlátom - mondta túlvilági arckifejezéssel. A
szeme mintha valami belső tűztől fénylett volna. - Sokkal-sokkal hamarabb, mint gondolnám - anya
mindenesetre ezt ígérte.
Lena Andersen aggodalmas pillantást vetett férjére, aki a számítógép előtt ült, és úgy verte a billentyűket, mint
aki megveszett.
- Nem jössz reggelizni? Vagy elkapott az íróláz? Thomas összerezzent, mint általában, ha valaki
váratlanul
lépett be a dolgozószobájába.
- Könnyű neked! Nekem viszont tényleg igyekeznem kell, hogy elkészüljek ezzel a fejezettel, mielőtt a
Fenség meglátogat.
- Maria König, a szerkesztőnőd?
- O bizony - bólintott Thomas, és csépelte tovább a billentyűket. - Mondtam, hogy ma jön.

- Igen- igen. - Lena a homlokát ráncolta. - Tulajdonképpen mi keresnivalója van itt?

- El sem tudod képzelni? - Thomas szünetet tartott a gépelésben, és elgyötört arccal nézett a feleségére. -
Hiszen ismered! A legkisebb csúszásra olyan hisztit csap, mintha épp összedőlne a világ.
Lena jó hangosan megköszörülte a torkát.
- Kis csúszás, na igen. Valószínűleg attól tart, hogy nem fejezed be határidőre, nem igaz?
- Dehogynem! Pedig eddig még minden könyvem megjelent. Ráadásul általában határidőre.
- Hát igen. Többé-kevésbé... - Lena ironikusan elmosolyodott, de aztán újra komoly arcot vágott. - Akkor
már megint agyadra megy a Fenség?
Thomas bólintott.
- Azzal fenyegetőzött, hogy csak a következő évi tervbe kerül be a könyv, ha egész pontosan a hó végéig le
nem szállítom a kéziratot.
- Már mondtad. - Lena sóhajtott. - Hát tudod, az egyáltalán nem lenne örvendetes.
- Egyenesen katasztrofális lenne!
- És ezért jön ide a Fenség?
- Úgymond. Elküldtem e-mailben a kész fejezeteket, hogy a szerkesztők máris dolgozhassanak rajtuk - ma
erről akar velem társalogni. Meg holmi rövidítéseket, feszesebbé tételt akar megbeszélni, hogy biztosan készen
legyek a határidőre. Pedig csak három hónap múlva kell megjelennie!
- Hát, drágám, ilyen a könyvkiadás! - Lena megjátszott részvéttel paskolgatta férje vállát. - De ugye, nem
kény-szerített rá senki, hogy író légy? És miért kell neki feltétlenül a hónap végére a kézirat?
- Mert azon a napon van újhold - felelte Thomas. - És ugyanakkor teljes napfogyatkozás Ázsiában, hosszú-
hosszú évtizedek óta az első.
- Mi? - vakkantotta Lena. - Ezt most meg kellene értenem?
- A Fenség megőrül a holdért - mondta Thomas. - Nem meséltem még?
- Lehet.
- Szinte szolgamód igazodik a holdhoz - folytatta Thomas. - Például a fontosabb munkákba kizárólag az új
holdfázis elején kezd bele. És mivel a regényem végső szerkesztési határidejét a következő hónapra tervezte be,
ezért legkésőbb újholdra le kell adnom a sztorit!
- Aha - mondta szárazon Lena. - Nem véletlenül újhold napján fejeződik be a regényed is?
- De igen - felelte Thomas. - De attól még nem lenne fontos, hogy éppen újholdkor adjam le, nem?
- Hát nemigen - mosolygott Lena. - Nos, kedvesem, akkor csak igyekezz - és megint megpaskolta a férje
vállát. -Nehogy kegyvesztett légy a királynődnél! De most azért tarthatnál egy kis reggeliszünetet. Különben
nemcsak kegyvesztett, hanem húsvesztett is leszel.
- Igazad van - felelte Thomas. - Csak ezt a bekezdést hadd fejezzem be még gyorsan. Jessie is jön
reggelizni?
Lénát olyan váratlanul érte a kérdés, hogy elakadt a lélegzete.
- N... nem - felelte gyorsan, és nagyon igyekezett, hogy a hangja szilárdul csengjen. - Jessie Nikónál maradt
éjszakára. Elfelejtetted már?
- Nem, dehogy.
- Nos, nyilván reggelizni is ott fog. Vagy már meg is reggeliztek, és járják a vidéket.
 - Biztosan - mosolygott Thomas is. - Jessie és Niko nagyon jól kijönnek egymással. Mintha valahogy
keresték és megtalálták volna egymást. - Vigyorgott. - Nem csoda: merő véletlenségből Nikónak hívják a
regényem hősét is!
- Remélem, igazad van - mondta Lena elgondolkodva, és kifelé indult.
Már majdnem az ajtónál járt, amikor Thomasnak még valami eszébe jutott.
- Lena? Mit is kérdeztél, amikor beléptél a szobába?
- Hogy nem akarsz-e végre reggelizni.
- Nem azt gondolom. Utána!
- Hogy elkapott-e az íróláz.
- Na, ez az: íróláz. - Thomas tovább mosolygott. - Tényleg veszedelmes betegség, akit egyszer elkapott, az
soha többé nem szabadul tőle!
Visszafordult a monitorhoz, ujjai megint zongorázni kezdtek a billentyűkön.
- Köszönöm a tippet! - kiáltotta még oda a feleségének.
- A tippet? - hökkent meg Lena. - Miféle tippet?
- Titok! - vigyorgott csibészesen a férje a válla fölött. -Várd csak ki, amíg elkészül a könyvem!

iko még mindig úgy érezte magát, mint akit elkábítottak. A titok, amelyet Jessie megosztott vele, malom-
Nkőként nehezedett a lelkére. Még ha nem volt is szakértője az effajta ügyeknek, annyit azért felfogott, hogy
Jessie életveszélybe kerül, ha nem tud időben visszatérni az ő világukba. Ám ez Odhur köpenye nélkül szinte
lehetetlen volt! Jessie-nél nem volt alwe kincsből származó nyakék, nem folyt alwe vér az ereiben - így aztán
feltétlenül a varázsköpenyre szorult, ha vissza akart térni a saját világába. A köpeny azonban Ságánál, a fekete
mágusnőnél volt, ő pedig sohasem adja visz-sza önként.
Ez a gondolat olyan szörnyű volt, hogy Nikót egyetlen pillanatra sem hagyta nyugodni. Ráadásul Jessie
szerencsétlenségének ő maga volt a legfőbb okozója. Hiszen miatta utazott a lány Misztériába, azért, hogy
megkeresse őt, és támogassa, ha segítségre szorulna. És mi a hála? Most életveszélyben van. Niko számára ez
világos következtetéssel járt: segítenie kell Jessie-n, még ha sejtelme sincs is arról, hogy ezt miképpen teheti.
Amióta Jessie rábízta a titkát, csak ezen őrlődött, és törte a fejét - de egyetlen használható ötlete sem támadt,
hogy miképpen tudnák kicsalni a fekete mágusnőtől a köpönyeget, amelyre pedig sürgősen szükség volt.
Nikónak már a puszta gondolatra is, hogy megint el kell mennie a pokol-hegyi barlangba, borsózott a háta, és
jeges rémület szorította össze a szívét. Még a csontjaiban érezte a rettegést, amely akkor fogta el, amikor alig két
napja Ayanival együtt behatolt a barlangba. Nemcsak Saga félelmetes háziállatkáit ismerhették meg - egy raj
óriás vámpírdenevért és egy hatalmas, nyálkás fojtókígyót, amely tetszése szerint változtatta méretét -, hanem
hajszál híján otthagyták a fogukat is! Csak nagy üggyel-bajjal és talán még több szerencsével sikerült
kimenekülniük az utolsó pillanatban. Máskülönben a vérszomjas meztelenpatkányok éles foga vagy a barlang
alján feltáruló pokol torka izzó lávafolyama végzett volna velük.
- Na végre! - Ayani hangja hozta vissza a valóságba. -Már attól tartottam, sohasem érünk ide.
Amikor Niko felemelte a fejét, meglehetősen nagy település tárult elébe, amelynek túlsó szélén a jól ismert
vár, Hel-menkroon tornyai emelkedtek. Az erős kőfalba, amely védőn vette körül a büszke várat övező házakat,
hatalmas kaput vágtak. Most tárva-nyitva állt. Az „orgona", amelyet estére leeresztettek, most fel volt húzva, s
csak a rudak kihegyezett vége látszott, mint megannyi lándzsa, a kapuív alatt. A kaputól jobbra és balra
egyenruhás őrök posztoltak kis házikóikban. Fegyverzetük kard, lándzsa és pika: mindenkit ellenőriztek, aki
csak bement a várba az egyetlen úton. Ma különösen nagy volt a nyüzsgés.
Helmenkroon várának ugyanis ez volt a piacnapja, ahogyan Kierantól az útitársak már korábban megtudták.
- Ez nekünk épp kapóra jön - mondta csibészes mosoly-lyal. - A piac napján rengeteg nép áramlik
Helmenkroonba. Ennyi idegen között nemigen keltünk feltűnést.
Lovas fogatukkal rég nem voltak már egymagukban. A kapu felé vezető úton csak úgy nyüzsgött a sok
gyalogos, lovas meg persze mindenféle kocsi: ökör-, ló- meg öszvérfogat. Ide tartottak a közelebbi és távolabbi
vidékek, települések parasztjai, kézművesei, vándorkereskedői és persze azok is, akiket valami családi ok
szólított Nivland fővárosába.
Rengeteg semmittevő és bámészkodó is akadt, aki éppen csak meg akarta csodálni Helmenkroon főterének piaci
forgatagát, és néhány órát kellemesen akart itt eltölteni. Persze fekete bőrruhába öltözött, morc képű lovasok is
kavarták a port a földes úton: marsföldi katonák voltak, pajzsukon a vörös griffel, Rhogarr címerállatával. Épp
őrjáratra indultak, vagy onnan tértek vissza.
 Az út utolsó szakaszát a barátok már nagyon lassan tették meg: az őrök ugyanis minden egyes utast és
minden járművet megállítottak, jól szemügyre vették azokat, akik befelé igyekeztek, és néha egy-egy rakományt
is feltúrtak. Nagyon hamar óriási forgalmi dugó alakult ki: Kierannak egyre-másra vissza kellett fognia a
türelmetlenkedő lovakat. Ahogy araszolva közeledtek a városkapu felé, Niko észrevette, hogy Jessie egyre
nyugtalanabbá válik. Odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
- Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Biztosan nem veszik észre, hogy nem helybeli parasztok vagyunk.
- Én is azt hiszem, Niko - suttogta vissza Jessie. - De mégis...
- Mit mégis? - hökkent meg Niko. - Mitől félsz akkor?
- Oöö... - Jessie a torkát köszörülte, és egy kicsit behúzta a nyakát, mintha valami eljövendő szörnyűség elől
rejtőzne. - Attól, hogy... hogy az őrök... talán megtalálják a kardot, amelyet a széna alá dugtam.
-Micsoda? - Niko azt hitte, rosszul hallott. - Kérlek, mondd ezt még egyszer!
- Attól, hogy megtalálják a széna alá rejtett kardot - ismételte Jessie elkeseredett arckifejezéssel.
- Elment az eszed? - kérdezett vissza suttogva Niko. -Mindnyájunkat életveszélybe sodorsz!
Gyorsan Kieranra és Ayanira nézett.
Ok ketten nyilván semmit sem hallottak a fojtott hangon folytatott párbeszédből. Aggodalmas pillantásaik
ezért csakis az őröket illették, akik igen lelkiismeretesen látták el feladatukat a kapunál.
Nikónak a torkában dobogott a szíve.
- Rhogarr von Khelm halálbüntetés terhe mellett megtiltotta az alwéknak a fegyverviselést - sziszegte Jessie
fülébe. -Ezért hagytuk ott a táborban Sinkkáliont!
- De hiszen tudom, Niko. - Jessie már majdnem sírt. -Én igazán jót akartam. Fegyvertelenül teljesen
védtelenek vagyunk, ha netán megtámadnak bennünket. És én ráadásul nem is vagyok alwe, és ezé...
- Micsoda ostobaság! - vágott a szavába Niko. - Mintha ennek bármilyen jelentősége lenne! Vagy talán
majd szépen elmagyarázod ezeknek a fiúknak, hogy mi egy másik világból jöttünk? Akkor nem a cellába dugnak
bennünket, hanem egyenesen az őrültekházába!
Jessie nem vitatkozott, csak pityergősen nézett Nikóra.
- Igazán úgy sajnálom! Komolyan!
Niko az égre fordította a szemét. Édeskeveset változtatott a helyzeten, hogy Jessie sajnálja-e vagy sem.
Ahhoz már rég késő volt, hogy elrekkentsék valahová a kardot, így csak reménykedhettek, hogy kedvezően
alakulnak az események.
Kieran a kapu előtt még egyszer végignézett utastársain.
- Majd én beszélek - suttogta oda nekik. - Én már voltam párszor Helmenkroonban, és jobban szót értek
ezekkel a marsföldi tuskókkal, mint ti. Rendben?
- Ahogy gondolod - suttogott vissza Niko. Nyugtalanul csikorgatta a fogát. A szíve akkorákat vert, hogy
majdnem szétvetette a mellkasát. Talán az őrök nem hallják meg a dübörgését, különben biztosan gyanút
fognának!
Amikor megpillantotta az őröket, Niko szinte rosszul lett. A félelem úgy kúszott felfelé a belsejében, mint
egy szörnyű, fekete állat, amely kérlelhetetlenül a nyakába telepszik. Az őrök persze válogatottan tagbaszakadt
fickók voltak, akik, ha a páncélzat helyett bőrszerelést, a sisak helyett pedig motoros bukósisakot vagy latinos
fejkendőt viseltek volna, simán befértek volna bármelyik motoros bandába, akár a rettegett Pokol Angyalai közé
is. Sötét ábrázatukon látszott, hogy nem értik a tréfát.
Végre Kazimir került sorra. A varázslóinast az erdei találkozás óta nem lehetett levakarni róluk: Izidorján
szorosan a kocsi mellett lovagolt.
A jobb oldali két kapuőr - két igazi óriás, akik több fejjel az öszvér fölé magasodtak - odalépett hozzá.
Egyiknek egy alig behegedt seb éktelenkedett a homlokán, kicsit hátrább húzódott, míg a másik felemelt kézzel
intett megálljt Kazi-mirnak.
Az öszvér, amely nem szokott csak úgy engedelmeskedni, most mintegy legyökerezett, és nem mozdult
egyetlen millimétert sem. Mintha a mord kapuőr láttán sóbálvánnyá változott volna.
- Mit akarsz itt, te csúcsos süveges tréfamester? - vakkantott az egyik őr a varázslóinasra. - Mi hozott
Helmenk-roonba?
- Köszönöm a barátságos istenhozottat, és hasonló jókkal szeretném viszonozni - felelte Kazimir, és
meglengette csúcsos süvegét. - Most pedig ebben a minutaban vezessetek uratok, Rhogarr von Khelm elé.
A sötét képű hökkenten összenézett a társával, aztán gorombán ráförmedt az emberkére:
- Mit engedsz meg magadnak? Tán azt hiszed, hogy parancsolhatsz nekünk?
- Távol álljon tőlem, kedves barátom - válaszolta választékos udvariassággal Kazimir. - Sosem jutna
eszembe ilyesmi. Mivel azonban uramnak és parancsolómnak, az Egymagában Uralkodó Mordur Kra'nakknak
megbízásában járok, és az én óhajom csupán az ő megbízását tükrözi, így sajnos ragaszkodnom kell ahhoz, hogy
a lehető legsürgősebben intézkedjetek az ügyemben.
Ártatlan mosollyal szedett elő kék buggyos öltözéke alól egy pergament.
- Itt a megbízólevelem. Szívesen átadom átolvasásra - feltéve persze, ha az urak képesek ilyesmire.
Niko egészen megrökönyödött a varázslóinas határozott fellépésétől. Ennyi merészséget igazán nem
tételezett volna fel Kazimirról! Mégis attól tartott, hogy a martalócok megharagszanak rá, és ott helyben
elfogják. Meglepetésére azonban a két őr csak egymásra bámult nagy tanácstalanul. Szemlátomást nemigen
tudták, mit kezdjenek ezzel a fura figurával.
Vajon igazat mond?
Vagy átejti őket?
Végül a homloksebes fickó alig láthatóan odabiccentett a bajtársának. Az hátralépett, és kezével szinte
hívogató mozdulatot tett a nyitott ajtó felé.
- Fáradj be, nagyúr! - mondta. - Urunk várát el sem tudod téveszteni: menj ezen az úton egyenesen a nagy
térig, és ott már közvetlen előtted áll az erődítmény.
Kazimir széles mosollyal hajolt meg.
- Köszönöm, uraim. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy máris élvezhetem a helmenkrooni
vendégszeretetet.
Megfordult a nyeregben, és a lovas kocsira mutatott.
- Ezek a jó emberek itt az én kíséretemben vannak. Nyugodtan átengedhetitek őket is.
Az őrök megint csak tanácstalan pillantásokat váltottak. Niko már szinte fellélegzett, amikor a homloksebes alak
egyszerre összehúzott szemmel kezdte vizsgálni őket. Talán gyanút fogott?
Niko ezen törte a fejét, Ayani azonban lopva felnyögött.
- A Láthatatlanokra - suttogta elborzadó arccal -, ez a fickó azok közül való, akik rajtakaptak a halászaton,
és megkergettek, mint egy dúvadat!
Niko is ráismert már ekkor: amikor életében legelőször járt Misztériában, mindjárt egy kegyetlen
hajtóvadászatnak lehetett tanúja, és annak is, amint Ayani a parittyájával leszedte a lóról ezt a katonát.
Talán az is ráismert?
Az őr sötéten meredt Ayanira. Tekintetét le sem véve róla, Kazimirhoz intézett egy kérdést:
- Urad és parancsolod menlevele ezekre a parasztokra is vonatkozik?
- Oóóó - nyögte ki hökkenten a varázslóinas. Nyilvánvalóan nem számított erre a kérdésre. - Ter... ter...
természetesen nem - válaszolta. - Útközben ismerkedtünk össze.
Az őr fekete ábrázatát elégedett mosoly töltötte be.
- Mindjárt gondoltam - jegyezte meg, aztán Kazimirhoz fordult.
- Őket, sajnos, ellenőriznem kell, uram. - A kapu felé intett. - Légy szíves, haladj tovább, ne zárd el az utat!
Kazimir sajnálkozó pillantást vetett az utazókra, aztán mintegy bocsánatkérően megvonta a vállát. Azután
combjának enyhe szorításával továbbhaladásra ösztönözte Izidort.
Az öszvér azonnal megmozdult, átkocogott a kapun. De Kazimir már a következő sarkon megállt, hogy
bevárja az útitársait.
A kapuőrök egymás felé biccentettek. Aztán a homloksebes a kocsi jobb oldalához állt, ahol Niko ült Jessie-
vel, míg a másik bal felől lépett a kocsihoz, és Kierant vette nagy mérgesen szemügyre.
- Mit kerestek itt, Helmenkroonban, alwe csőcselék? -Szé... szénaszállítmányt hoztunk a Vad Erdei
Disznó
fogadóba - felelte Kieran, és nem is látszott rajta, mennyire feldühítette a szidalom. - Egy fuvar szénát a fogadó
istállójába, magad is láthatod - és hüvelykujjával a háta mögé bökött.
- Úgy, úgy - mondta rezzenetlen arccal az őr. - Új szállítója van a fogadósnak?
- Új szállító? - lepődött meg Kieran. - Miért gondolod?
- Mert igen jól ismerem annak a parasztnak a pofázmá-nyát, aki szállítani szokott neki. Eltársalogtam vele
már jó néhányszor. - És az őr szeme összeszűkült. - Granoldnak hívják azt az embert, ha jól emlékszem a
nevére?
- Igen, uram, igen... - felelte Kieran gyorsan. - Granold sajnos... akadályoztatva van. Az őr a homlokát ráncolta.
- Akadályoztatva? Hosszú idő óta először történne meg vele.
Kieran bólogatott.
- Igen, igen. Merthogy most...
Az őr egy lépéssel közelebb húzódott. Arca még sötétebbé vált. -Nos? -Mert...
 - Mert apa megbetegedett a vadtoll-lázban - segített Ayani hirtelen a lázadóvezérnek. - Ezért kért meg
bennünket is, hogy kísérjük el a legidősebb bátyánkat.
Fejét Jessie és Niko felé fordította.
- Igaz?
- I... igen, persze - vágta rá Niko, amikor magához tért az első rémületből.
- Úgy, úgy, a vadtoll-lázban - mormolta az őr elgondolkodva, miközben egyre közeledett Ayanihoz. - Nem
jártatok már Flelmenkroonban, te meg a testvéreid?
- Sohasem, uram - felelte gyorsan a kérdezett. - Miért?
- Csak mert olyan furán ismerősnek tűntök, te is meg a bátyád is. Biztos vagyok benne, hogy láttalak
benneteket már valahol. Csak nem jut eszembe, hogy hol.
- Ugyan - köszörülte a torkát Ayani. - Egész biztosan téved, uram, egész biztos!
Az őr már válaszolni készült, amikor a cimborája megelőzte.
- Milyen érdekes - mondta, és Jessie-re mutatott. - Neked is feltűnt már?
- Micsoda? - kérdezte a másik.
- Azt állítják, hogy testvérek - mondta az őr -, de ez itt -és ujjával Jessie-re mutatott - egyáltalán nem is
hasonlít rájuk. Ahogy elnézem, még csak nem is alwe. Ráadásul annak a Granoldnak sokkal fiatalabb kölykei
vannak, ahogy így visz-szaemlékszem. Nem furcsa ez egy kicsit?
A homloksebes bólintott.
- Igazad van, nagyon is gyanús.

- Aztán az utazókhoz fordult.

- Na, gyerünk, le arról a kocsiról! Átkutatunk benneteket meg persze a kocsit is!
- Nikónak a nadrágjába csusszant a szíve. Mindennek vége! - villant át rajta a fájdalmas felismerés. Ha áttúrják
a szénát, felfedezik a kardot - és attól kezdve egy fabatkát sem ér az életük!

14. FEJEZET

A vakító cselvetése

S á ga mozdulatlanul ült egy hatalmas feketeéger árnyékában. Szokásos fekete-vörös kígyóruháját viselte, hátát
a sötét, varas törzsnek vetette, és növekvő türelmetlenséggel figyelte a három hatalmas követ, amelyek mintegy
harminclépésnyire meredtek ki a horpadás talajából, és rezgő, kékes köd vette körül őket. Végül úgy vélte,
mozgást lát az imbolygó ködben. Hüllőszeme örömmel felvillant, ám azonnal ki is aludt benne a ragyogás,
amikor észrevette, hogy csak egy mezei hopsza ugrándozik a szelíd emelkedőn felfelé, rá ügyet sem vetve. A
dombtető felé tartott, hogy az ott termő zamatos zöldekből legelésszen.

A fekete mágusnő mérgesen kurrogott, mint egy ragadozó macskaféle, ha hosszú ideig nem jut zsákmányhoz.
Sága Odhur segedelmével már kora hajnalban iderepült a Suttogó Vadon közelébe, erre az elhagyatott
pusztaságra, hogy itt találkozzon félelmetes segítőjével, akit pár nappal korábban átküldött a másik világba a
Ködkapun át. Ám amikor előző nap Odhur üstje valami meglepő dolgot mutatott meg neki, a fekete mágia
eszközeivel új utasítást juttatott el hozzá: hogy azonnal térjen vissza, és részben számoljon be arról, amit eddig
elvégzett, részben pedig vegye át az új utasításokat. Igen megsürgette, ő azonban még mindig váratott magára.

Sága megint mozgást vélt felfedezni a ködökben, és fejét előrenyújtva, megfeszített figyelemmel nézte az átjárót.
Ám reményei megint megcsalták: újra csak egy állat volt, amely kilépett a ködökből. Ezúttal egy róka. Hím róka
lehetett, mert legalább három könyök volt a hossza a hegyes orrától a fehér farkhegyéig. Érdekes módon nem
aranyróka volt, amilyennel Misztériában minden erdő tele van. A Nagy Nappalfény világa rőtbarnán csillant meg
a bundáján, ő maga pedig sietős, tipegő léptekkel nyílegyenesen Sága felé sietett. Ez sem volt mindennapi
látvány. A rókák általában rettegnek az emberféléktől, és világgá mennek, ha egyet is észrevesznek közülük.
 A fekete mágusnő nagyot nézett, amikor a róka alig két-lépésnyire megállt, aztán leült, és hegyezni kezdte a
fülét. Majd tüsszentett, vörös nyelvével végignyalta a száját, és megszólalt.
- Hívtál, úrnőm - csikorogta, inkább egy barlangi troli, mint ravaszdi mester hangján. - Itt vagyok, és várom
a parancsodat.
A vakító első szavaira a nő összerezzent, most látta először róka alakban a segítőjét, de megpróbálta elrejteni
a meglepetését.
- Legfőbb ideje - sziszegett rá. - Azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint hogy itt várakozzak?
- Természetesen nem, úrnőm - felelte a vakító, és egy pillanatra megjelent igazi alakja: a vérvörös szemek, a
hajlott orr, homlokán a szarvak.
A jelenésnek egy szempillantás alatt vége volt, ám a kígyóasszony mégis elmosolyodott: az, hogy a vakító
egy pillanatra igazi valójában mutatkozott, azt jelentette, hogy felbosszantotta Sága megjegyzése. Egy pillanatra
elvesztette az önuralmát. Sága pedig, a puszta szórakozás kedvéért, megpróbálta még inkább kihozni a sodrából.
-És ugyan miért kellett ennyit várnom rád? - kérdezett tovább.
Már-már megint elvesztette akarata fölött a kontrollt a vakító, ám az utolsó pillanatban mégis összeszedte magát.
Épp csak rókaszemét forgatta nem épp megszokott módon.
- Mert nem volt olyan egyszerű olyan lényt találni, amelynek alakjában átjöhettem a Ködkapun.
Sága persze tudta, hogy a vakítók szinte tcsttelen lények, amelyeknek szükségük van egy gazdatestre, hogy
egyáltalán létezhessenek, de játszotta a tudatlant.
- És abban meg mi nehézség van?
- A Ködkapu túloldalán lévő világban nem sok olyan lény van, amelytől félnek a többiek. - Megint
tüsszentett. - Vagy talán szúnyogba vagy egérbe kellett volna bújnom, csak hogy gyorsabban menjen?
- Miért is ne? - mosolygott derűsen Sága. - Igencsak felvidított volna a látvány!
Aztán megint elkomolyodott, és hideg hüllőszemével a vakítóra nézett.
- Teljesítetted a megbízatást?
-Természetesen, úrnőm, természetcsen - vágta rá a róka. -Vagyis... - egy csalódott nyiffantással fejezte be. Sága
szemöldöke felszaladt a homloka tetejére. -Vagyis?
- Csak részben, úrnőm, sajnos, csak részben!
- Hogyhogy?
- Mert... - A róka megint tüsszentett. - Felfedeztem egy fickót, aki a Ködkapu közelében ólálkodott...
- Pontosan, ahogy Odhur üstje az elmúlt teliholdkor megmutatta! - kiáltotta közbe Sága diadalmasan.
- Igenis, úrnőm - felelte a róka. - Kifejezett tökfilkó volt az illető, minden gond nélkül megszállhattam. De
azt azért elég hamar sikerült kiderítenem, hogy nem ő a keresett személy.
- Nem? - kérdezte meglepetten a fekete mágusnő. -Hogy lehet az?
- Mert meg sem kísérelt átkelni a Ködkapun... -Nem? - Saga összevonta a szemét. - Milyen különös -
mormolta -, milyen különös...
- .. .hanem elvitt engem az iratok őréhez, ahol ő meg a fia, aki vele volt, szemlátomást kerestek valamit.
- Azt is tudod, hogy mit?
- Csak sejtem, úrnőm. Egy iratot, mert mindent átkutattak érte, de akkor... mmm... sajnos, egy kis...ööö...
baleset történt.
- Baleset? - kérdezte Sága. - Ezt meg hogy érted?
- Hát szóval... - A róka lehajtotta a fejét, úgy látszott, zavarában nézi a földet. - Szóval, hirtelen megütötte
az orromat annak a pokoli növénynek a bűze, amit olyannyira gyűlölök. És ezért egy pillanatra elvesztettem az
önuralmamat.
A fekete mágusnő szájszöglcte megrándult.
- Ami azt jelenti, hogy?
- Ami azt jelenti, hogy dühömet az írások őrzőjén ve...
- Nem! - Sága felkiáltott, felpattant, és a vakítóra meredt. Most értette meg, mi hozta olyan mérhetetlen
dühbe a Vándort legutóbbi látogatásakor. Olyan elevenen támadt fel az emlék, mintha újra átélné. „A segítőd
vért ontott, és ezzel szétszakította azt a szálat, amely összeköti a világainkat -mondta a Láthatatlanok követe. -
Olyan eseményeket szabadítottál el ezzel, amelyeket már nem tudsz az ellenőrzésed alatt tartani!"
Sejtette persze már akkor is, miről beszél az öreg, de szavai csak most nyerték el teljes értelmüket.
 - És az az... írások őre most... halott?
- Nem - csóválta meg a róka a fejét. - De az a fickó, akiről véletlenül azt hittem, hogy őt kell megtalálnom,
elrabolta, és fogva tartja.
Sága visszaült, de szemét továbbra is a vakítóra szegezte.
- Miért?
- Nem tudom, úrnőm. Ráadásul gyorsan el is hagytam, hogy folytassam a keresést.
- Nem is érdekel bennünket. - Sága megrántotta a vállát. - Na és? Megtaláltad azt a másik férfit? Azt, akit
Odhur üstje mutatott nekem?
- Megtaláltam, úrnőm. Némi fáradsággal felfedeztem őt is. - A róka mellső lábaival egy helyben topogott. -
De sajnos, nem tudtam hatalmat nyerni fölötte, mert ő is azt az átkozott gizgazt használta, nem tudtam
megközelíteni. Olyan irgalmatlanul bűzlött, mintha abban fürdött volna meg.
- Az ördögbe! - Sága arca dühös maszkká torzult, aztán sóhajtva tette hozzá: - Erre tulajdonképpen lehetett
is számítani.
Néhány pillanatig még dühödten meredt maga elé, de aztán megenyhült.
- Egye fene, ravaszdi barátom. Odhur segedelmével úgyis arra fogom fordítani a világ futását, amerre
nekem tetszik.
Megint felkelt, de most letérdelt a róka elé. Két tenyerébe vette a hegyes orrú fejet, aztán egészen közel
hajolt.
- Figyelj csak - mondta. - Változtattam a tervemen, új feladatot kapsz.
Előrehajolt, és a vakító fülébe sugdosta parancsait.

Niko meredten ült, meg sem bírt moccanni a rémülettől. Az őr egyre közelebb jött. -Na, lefelé, mit mondtam?!
Gyerünk! - És mintha nyomatékot akarna adni a szavainak, jobb kezét kardjának markolatára tette, a
másikkal pedig megragadta Niko ruháját.
- Igenis, uram - vágta rá gyorsan Kieran. - Ahogy parancsolod.
Fejével intett a társainak, és leugrott a bakról. O persze mit sem sejtett a széna alá rejtett kardról...
Niko azonban egészen rosszul lett a félelemtől. Épp reszkető térdeit készült kiegyenesíteni, amikor Jessie
köhögni kezdett, olyan hevesen és olyan szívszaggatóan, hogy csak úgy rázták a görcsök kecses testét.
- Ó - nyögte két roham között. - Flallgatni kellett volna anyára, és nem kellett volna túl közel menni a
papához! Most talán én is elkaptam a vadtoll-lázat!
Nem tudott tovább beszélni, mert a köhögés belefojtotta a szót.
- Csak remélem, hogy rátok nem ragasztottam át! Anyu könnyek között mondta, hogy nincs ellenszere
ennek a kórságnak.
- Micsoda? - A homloksebes őr azonnal eleresztette Nikót, és visszahőkölt. - Ha elkapja valaki a lázat, annyi
neki?
- Igen, uram. Akit elkap a vadtoll-láz, soha nem heveri ki - felelte Jessie, aztán újabb köhögőroham vett erőt
rajta. -Ezért kell elkerülni a betegeket és minden holmijukat is, mert amit megérintenek, az is fertőzővé válik.
Az őr még egy lépést hátrált.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy még a rakományotok is veszélyes lehet?
- Bizony - felelte Jessie, és részvéttel nézett az őrre. - De az állatokon nem fog a vadtoll-láz. Legalábbis
soha nem hallottuk, hogy egy is megbetegedett volna.
Míg az őr tovább hátrált, a másik az időközben leszállt Kierant és Ayanit űzte vissza a kocsira.
- Gyerünk, el innen! Mozduljatok már!
- Ahogy kívánod, uram. - Kieran visszaült a bakra, és megragadta a gyeplőt. - Ahogy kívánod!
- Még egy pillanat! - A második őr a társára nézett. -Nem lenne jobb, ha be se engednénk őket? Lehet, hogy
elterjesztik a vadtoll-lázat a városban.
- Na és? - legyintett megvetően a sebhelyes. - Itt főképp alwék laknak. Ha ezek feldobják a bakancsot,
nekünk az csak jó. Kevesebb marad, hogy bosszantsanak.
Ezzel odalépett az egyik lóhoz, és a tomporára csapott.
- Gyerünk, te béna gebe! Mozdulj meg!
Nikóból kis híján kirobbant a röhögés. Nem volt egyszerű komoly képpel elhaladni a kapu és az őrök
mellett, és Kazimirig eljutni, aki az öszvérével együtt még mindig ott várta őket a következő sarkon. Csak ott
engedtek ki, és Niko jól hallhatóan szusszantott.
 - Te jóságos ég - sóhajtott. - Ez szoros volt. Már a legrosszabbtól féltem... - Elismerő pillantást vetett Jessie-
re.
- Zseniális alakítás volt! El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha ezt a vadtoll-lázat be nem veszik az őrök.
- Hát igen. - Jessie is szemlátomást megkönnyebbült. -De Ayanit illeti a dicséret. O találta ki a lázat.
- így van. - Kieran megveregette az alwe lány vállát. -Nagyon jól csináltad. De tulajdonképpen mi akar lenni
az a vadtoll-láz?
- Gondolod, hogy én tudom? - vigyorgott Ayani. - Hirtelen csak eszembe jutott, mintha a Láthatatlanok
sugallták volna.
- Szerencsénkre, mondhatom! - Niko is elismerően biccentett feléje, aztán visszafordult Jessie-hez.
- De te tetted fel a koronát az egészre, és a kis színjátékoddal szabályosan lenyűgözted az őröket.
- Ugyan! - Jessie szemlátomást zavarban volt. - En csak arra a régi mondásra gondoltam, amit nagyapád
mindig olyan lelkesen emleget: Idővel megjön az... öregség.
Kieran és Ayani bosszankodva figyelték őket. Nem csoda, sem Melchior nagypapát, sem a szólás eredetijét -
„Idővel megjön a megoldás" - nem ismerték. Ráadásul sejtelmük sem volt, mekkora veszélyben forogtak az
imént!
De hiába a szerencsés kimenetel, azért Niko nem állta meg, hogy ne korholja egy kicsit Jessie-t.
- Én meg tudok egy másik közmondást is, amit nagyapa szeret használni. Mégpedig: A pokolba vezető út jó
szándékkal van kikövezve! Lehet, hogy erre kellene inkább gondolni, amikor a jövőben mindenféle akciókra
ragadtatod magad.
- Mindenféle akciók? - Ayani zavartan csóválta a fejét. -Miket beszélsz már megint?
- Semmi, nem érdekes - legyintett Niko. - Nem is fontos, Jessie érti, miről beszélek. És mehetnénk végre
tovább. Végül is nem társalogni jöttünk ide.
Kazimir velük maradt, amíg csak el nem érték a fogadót, ahol elköszönt tőlük.
- A Láthatatlanok legyenek veletek, barátaim! - Meglengette ütött-kopott süvegét. - És még egyszer: hálás
köszönet a segítségetekért! Ha esetleg Helmenkroon felé visz az uta-tok egyszer, örülni fogok a viszontlátásnak.
- Hogyhogy? - kérdezte Niko csodálkozva. - Talán hosz-szabb időn át itt szándékozol maradni?
- Hát persze - mosolygott Kazimir. - Nem meséltem el? Uram és parancsolóm, az Egymagában Uralkodó
Mordur Kra'nakk kifejezetten azt óhajtotta, hogy Rhogarr von Khelm egészen a Sötét Hold Ünnepéig itt tartson a
várában mint magas rangú állami vendéget. A puszta látványommal kell nap mint nap emlékeztetnem a
marsföldit, miféle szent fogadalmat tett az én uramnak. És ez sarkallja majd arra, hogy mindent megtegyen, hogy
be is váltsa az ígéretét.
- Izgalmasan hangzik! - Ayani csúfondárosan nézegette a nagy Nostramus tanítványát. - És miféle ígéretről
volna szó?
- Nos hát... - Kazimir tétován ingatta a fejét. - Tulajdonképpen csak uram és parancsolóm legszorosabb
baráti köre ismeri, és idegen fülekbe semmiképp nem juthat el. Dc bennetek megbízom, mivel megmentettétek
az életemet.
A varázslóinas jobbra-balra sandított, hogy nem hallja-e kéretlen tanú a szavait. Aztán közelebb intette
magához az útitársakat, és suttogva azt mondta:
-Rhogarr von Khelm sok-sok nyárral ezelőtt azt ígérte az én uramnak, hogy a Sötét Hold Ünnepén kezébe
adja Sinkkáliont, Nelwyn király kardját. Merthogy a jóslat szerint ezen a napon születik döntés Nivland további
sorsa felől.
Kieran összehúzta a szemét.
- És ha... Rhogarr nem tartja a szavát...
- ...akkor Mordur hadserege átlépi Nivland határát, és elveszi azt, ami jár neki. Rhogarr pedig az életével
fizet majd megszegett szaváért!
- Akármennyire a pokol fenekén szeretném látni a trónbitorlót - suttogta Ayani Niko fülébe -, ezek azért
nekünk sem túl jó hírek. Rhogarr nagyon is ragaszkodik az életéhez, mint mindenki más, és biztosan mindent
meg fog tenni, hogy elvegye tőlünk a kardot.
- Én is attól félek - húzta el Niko keservesen a száját. -Igen, úgy látom, nehéz időknek nézünk elébe!

Ezer ördög és pokol! Ez nem lehet igaz! - Maria König dühösen verte tenyerével a kormánykereket, és
tanácstalanul bámult ki a napsütötte tájra. Kétség nem fér hozzá: eltévedt! Semmi egyéb nem volt körötte,
csupán végtelen mezők, szántóföldek, erdők, de emberi településnek nyoma sem volt.
- Pedig itt kell lennie annak a nyomorúságos Mucsajnak! Dühe persze elsősorban önmaga ellen
irányult: miért is
nem hozatta rendbe időben a GPS-ét? Hiszen a térképolvasásnak, rég tudja, nem valami nagy mestere, és ha így
utazik, szinte biztosan eltéved.
Ráadásul, mindennek a tetejébe most még a hólyagja is figyelmet kért. Azt jelezte, hogy mindjárt szétreped -
itt, a semmi közepén, ahol biztosan nem talál vécét!
Hát semmi sem maradhat ki?!
- A kutyafáját! - fakadt ki még egyszer. Az út szélére kormányozta a tulipiros Minit, megállt. Feltépte az
ajtót, és nekiindult - legalábbis megpróbálta, bár a tűsarkú topánkában és a menedzserkosztümben nem ment
olyan könnyen. Végre azért csak eltűnt az út menti bokrok takarásában.
Amikor előjött, láthatóan megkönnyebbült. Gyorsan helyrerángatta a szoknyáját, nyújtózott és körülnézett.
Tulajdonképpen egész szép ez a környék, mondta magában. Nem is csoda, hogy Thomas Andersen családostul
ideköltözött.
Micsoda mennyei nyugalom!
Méhecskék, dongók, legyek zümmögtek, zurrogtak a tiszta levegőben, mindenféle színű pillangók libbentek
a tarka virágokkal és illatos füvekkel teleszórt rét felett, és mindezekhez a madarak dalolták a vidám kísérőzenét.
Mint a paradicsomban!
E pillanatban hirtelen csend lett. Mintha valaki elfordított volna egy kapcsolót, a természet neszei
elhallgattak.
Maria König levette a napszemüvegét, amelynek piros kerete harmonizált a hajával, és csodálkozva nézett
körül. Másodpercekkel később felfedezte a rókát.
A legnagyobb róka volt, amelyet valaha látott.
Bár tulajdonképpen ez volt az első róka, amelyet szabadban, testi valójában pillantott meg. Ilyen jószágot
még csak állatkertben vagy fényképen látott - ugyan hol másutt?
A róka pedig nyílegyenesen feléje menetelt. Vörösesbarna bundája volt, hófehér farkhegye ragyogott a
fényben. Nem látszott, hogy félne az embertől.
Nem furcsa ez? Azt olvasta, hogy a rókák kifejezetten félénk állatok, és kerülik az ember közelségét, s
amikor véletlenül összetalálkoznak, akkor pánikszerűen elmenekülnek.
Maria König félni kezdett. Ám hiába szirénázott benne minden vészjelző, mégsem bírt elmozdulni a
helyéről. Mintha meg lenne babonázva, úgy meredt a közeledő rókára, amely egészen a lábáig jött, és ott leült.
Szemében valami sunyiság látszott.
Valami rossz.
Sőt: valami démoni!
Maria Königet hirtelen szörnyű fájdalom járta át: mintha éles kés hatolt volna az agyvelejébe. Felsikoltott,
mint akit kínoznak, és mindkét kezét a halántékára szorította. Ám a következő pillanatban már el is múlt az
egész.
Most viszont a róka rémült meg, és pánikba esve, nagy ugrásokkal elmenekült. Maria König meglepetten
nézett utána - és egyszerre olyan érzés fogta el, mintha szarvai nőttek volna.

15. FEJEZET

Az öregasszony jóslata

Miután az útitársak elköszöntek Kazimirtól, és leadták a rakományukat, betették a kocsit és a lovakat a Vad
Erdei Disznóhoz címzett fogadó istállójába, és végre nekiláthattak annak is, hogy eredeti céljukat megvalósítsák:
Helmenkroon alapos feltérképezését, az esetleges gyenge pontok kiderítését, sőt, ha lehet, Mayán és Arawynn
kiszabadítását a börtönből. A város nem volt valami túlméretezett - főképp az óriási Korrokhoz képest látszott
aprónak! -, az egészet alig egy óra alatt körbe is járták. Az eredmény azonban lesújtó volt: Niko és társai hiába
vettek alaposan és szakértően szemügyre minden sarkot, minden kiszögellést, sem az erődítményben, sem az
őrszolgálat menetében nem fedeztek fel gyenge pontot vagy bizonytalanságot. Mivel a tömlöc ráadásul a
vártorony alatti kazamatákban volt, és a vár falát meg tornyait legalább kétszer annyi poroszló őrizte, mint a
városkaput, legnagyobb fájdalmukra meg kellett állapítaniuk, hogy szinte reménytelen vállalkozásba kezdtek.
És mintha mindez nem lett volna elég: a várban, a város utcáin és sikátoraiban csak úgy nyüzsögtek a
marsföldi katonák. Nagyképű hangoskodásukkal, fegyvercsörtetésükkel nem hagytak kételyt afelől, hogy a
legcsekélyebb törvénysértést is kőkemény szigorral torolják meg. Rhogarr von Khelm letaszítása a nivlandi
trónról talán még kilátástalanabb vállalkozás volt, mint a foglyok kiszabadítása. Viszont most legalább már
tudták, hogy mivel kell szembenézniük.
Ám még sokkal aggasztóbb volt, hogy már Helmenkroo-non belül is meglátszottak az immár tizennegyedik
nyara tartó rémuralom nyomai. A település minden terén és sarkán mindenfelé szobrok álltak, amelyek egyetlen
embert ábrázoltak: Rhogarr von Khelmet. Néha lovon, néha gyalog, néha térdepelve, máskor állva, a zsarnok
képmásai mindenütt jelen voltak, mintha csak arra akartak volna kicsit és nagyot szüntelenül figyelmeztetni: ne
feledd, ki az úr Nivlandban! És hogy semmi kétség ne támadjon, min is alapul a mars földiek uralma,
valamennyi szobor harcias pózban, fegyverrel ábrázolta a zsarnokot, karddal, lándzsával, fejszével vagy buzo-
gánnyal. Egész Helmenkroonban szinte nem akadt olyan szöglet, ahol a lakókat megkímélték volna az uralkodó
nyomasztó jelenlététől.
A legeslegrosszabb azon a nagy téren volt, ahol az útitársak befejezték sétájukat. A nyugati városfal előtti
nagy, kerek tér volt az: ebből a falból nyílt a vár kapuja. A sok látogató és a sok piaci sátor ellenére Niko már az
első gyors körülpillantásra nem kevesebb mint egytucatnyi Rhogarr-szobrot fedezett fel. És hogy az egészre a
koronát feltegyék, hamarosan befejeződik a Dicsőség Csarnokának építése a tér ellenkező végében. Már csak az
óriási kupolát kellett ráépíteni. Az első fronton is volt még némi hiányosság, így Niko be tudott sandítani a résen
a monumentális épületbe. Ott, a legkiemeltebb helyen szintén egy emlékmű emelkedett: nagyobb, mint eddig
bármelyik. Le volt takarva, de azért nem kellett hozzá sok fantázia, hogy bárki kitalálja, kit ábrázol -
nyilvánvalóan Rhogarr von Khelmet, kezében magasra emelt karddal, ha Niko jól értelmezte a látványt.
- Micsoda egy bitang - mondta Ayani megvetéssel hangjában. - Aki bálványt csinál saját magából, vagy
mások fölé akar emelkedni, azt a Láthatatlanok haragja lesújtja. Legalábbis Norna mindig ezt mondta.
- Reméljük, hogy igaza lesz - felelte Niko. - Ez a nagypofájú tényleg rászolgált már a büntetésre!
Elfordult a csarnoktól, és nézegetni kezdte a vásári forgatagot.
A deszkákból, gerendákból összerótt áruspultoknál parasztok, mesteremberek és vándorkereskedők
kínálgatták a portékájukat. A szűk sikátorokban és folyosókon nyomakodott a tömeg, hogy szemügyre vegye a
kínálatot, és hogy alkudjon az árusokkal. Mások a kevés megmaradt szabad térre igyekeztek, ahol
mutatványosok és akrobaták, tűznyelők és mesemondók, igazmondók és gyógyítók és mindenféle-fajta vásári
kóklerek mutogatták a tudományukat, és igyekeztek vevőket a sátrukba csábítani. Közöttük még feltűnően lenge
ruházatú nők is tolongtak, akiknek vastagon kifestett arca nem hagyott kétséget a mesterségük felől. Niko
megbökte Kierant.
- Nincs szükségetek valamire a táborban? Gyorsan bevásárolhatnánk, még mielőtt visszatérünk a Démon-
erdőbe.
Kieran a fejét csóválta.
- Inkább ne! Nehogy feltűnést keltsünk! Azt, amire a legnagyobb szükségünk van, a szabadságot úgysem
árulják sem itt, sem sehol máshol a világon! Pedig mit nem adnék érte, ha megszabadíthatnánk a világot ettől a
pestistől!
Kiköpött, és sötét arckifejezéssel egy csapat marsföldi egyenruhásra mutatott, akik az árusstandok közötti
szűk járatban közeledtek. Ruházatuk és fegyvereik, de legfőképp a viselkedésük alapján úgy tetszett, hogy
főemberek. Leereszkedő tekintettel méregették a megfélemlített árusokat és vásárlókat, akik sietősen
félrehúzódtak előttük, és szégyentelenül elvették, ami megtetszett nekik - persze, fizetség nélkül! Egyetlen
kereskedő se merészelt tiltakozni, mindenki engedett nekik.
Ez nem csak Kieran arcát festette meg szégyenpírral. -Nézzétek meg ezt a csőcseléket! Úgy viselkednek, mintha
nem lenne törvény, nem lenne jog!
- Ők maguk a törvény és a jog - morogta Ayani. - Legalábbis amíg valaki be nem veri az orrukat.
- Tudom, tudom. De akármilyen szívesen orrba törölném őket, az ebben a helyzetben kész öngyilkosság
lenne.
Kierant szemlátomást meggyötörte, hogy tétlenségre van kárhoztatva.
-Menjünk a fogadóba! Eszünk valamit, mielőtt visszatérnénk a táborba.
- Kitűnő javaslat! - örvendezett Niko. - Itt már úgysincs mit tenni.
Már indult volna, amikor egy panaszos hang csapott fel:
- Kérlek, uram, ne! Ne csináld ezt velem!
 Niko megfordult, és mintegy tízlépésnyire egy mezítlábas, rongyos, sápadt kisfiút pillantott meg. Nagy kék
szeme kivilágított vöröses hajzatából. Legföljebb tízéves lehetett. Két stand közé állt be szakadozó fűzfa
kosarával, amelyben erdei bogyókat árult. Legalábbis Niko úgy látta.
Az egyenruhás férfiak félkört képeztek körülötte. Egyikük - prémes, drága kelméjű öltözéket viselt, vad,
szőke hajzata volt -, aki háttal állt Nikónak, épp megragadta a kosár fülét, és ki akarta tépni a gyerek kezéből.
A kicsi azonban a kétségbeesés bátorságával markolta a kosarát.
- Kérlek, uram, ne! - siránkozott, és már csurgott is a könny koszos kis arcán. - Könyörülj rajtam! Több
napba tellett, amíg összeszedtem ennyi bogyót. A nagypapámnak szeretnék élelmet venni azon a pár filléren,
amit érte kapok. A nagypapám nagyon beteg és éhezik!
- Mit érdekel bennünket az a vén bolond? - felelte durván a férfi. Niko érdekes módon ismerősnek találta a
hangját, bár nem jutott eszébe azonnal, hogy honnan. - Ti nyavalyás alwék, úgyis azt hiszitek, hogy a
Láthatatlanok irányítják a sorsotokat!
És amikor gúnyos képével a többiek felé fordult, hogy az egyetértésüktől hízhasson a mája, Niko ráismert:
Dhrago volt az, a sasképű, bal orcáján a sebhellyel! A gyáva áruló, aki nemcsak Nelwyn királlyal bánt el
gyalázatosan, hanem akinek fejére Kieran családjának vére is száll!
A lázadók vezére természetesen szintén figyelte a jelenetet.
- Az átkozott! - sziszegte, aztán gyorsan lehajtotta a fejét, nehogy Dhrago vagy valamelyik kísérője
ráismerjen.
Akárcsak Ayani és Jessie, Niko is követte a példáját. Ám közben azért folyamatosan fel-felsandított, hogy
lássa, mi történik a fiúval.
-Talán a Láthatatlanoknak panaszold el a sérelmedet -csúfolódott vele Dhrago. - LIa tényleg olyan nagy a
hatalmuk, ahogy hiszed, akkor biztosan megsegítenek. Engem viszont kímélj meg a fülsértő vernyákolásodtól!
Brutális erővel kitépte a kosarat a gyerek kezéből, és bele is rúgott, hogy a kisfiú a földre zuhant. Dhrago
pedig gúnyosan vigyorogva benyúlt a kosárba, és egy marék szamócát tömött a szájába.
- Mmm, milyen finom, kár ez belétek!
Elragadtatott képpel kínálta kísérőinek az erdei gyümölcsöt.
- Vegyetek, tessék csak! Ilyen finom gyümölcs biztosan nem terem a ti marsföldi hazátokban!
Ayaninak ökölbe szorult a keze.
Niko is alig tudta türtőztetni magát.
- Csak semmi ostobaság! - intette őket éles hangon Kieran. - Nyugodjatok csak meg szépen, ne kövessétek
el azt a hibát, amelyet én elkövettem a Dörgő-sziklánál. Akkor majdnem az életembe került az, hogy nem tudtam
uralkodni magamon. Most is ez történne. És a fiún sem segítenénk vele.
- De... - kezdett volna bele Ayani, ám rögtön belefojtották a szót.
- Hidd el, ugyanaz a düh forr bennem is, mint tebenned -mondta Kieran. - Vagy még nagyobb. Mégis, most
nem szabad elvesztenünk a hidegvérünket. Eljön még az idő, amikor elszámoltatjuk ezt az árulót. És akkor
Dhrago majd mindenért megfizet, amit a saját népe ellen és az én családom ellen tett.
így, akármilyen nehéz volt is, az útitársak megvárták, amíg a herceg és díszes kompániája arrébb vonult.
Aztán odasiettek a fiúhoz, felsegítették.
- Minden rendben, fiúcska? - kérdezte Kieran, és egy kendőt adott neki. - Fáj?

- Nem, dehogy - zokogta a gyerek, és törölgette arcáról a könnyeket - Ezzel semmi baj.
- Hála a Láthatatlanoknak! Hogy hívnak?
- Tamiro - felelte a gyerek, és hangosan megszívta az orrát. - A nagyapjával, Heimarral együtt egy
elhagyatott kis
kunyhóban él az erdőben - mondta a szomszéd stand kofaasszonya. - Heimar valamikor Nelwyn szolgája volt, és
a király bukása után elzavarták a birtokáról, akárcsak királyunk többi hűséges alattvalóját. És amikor tiltakozott,
Rhogarr martalócai megvakították. Azóta segítségre szorul.
- Vagyis a szüleid gondozzák a nagyapát? - kérdezte Kieran.
A fiú a fejét csóválta.
- A szüleim rég meghaltak - felelte. - Heimarnak már csak én maradtam... - Megint sírva fakadt. - De ha
nem viszek neki hamarosan valami ennivalót...
Behunyta a szemét, de a könnyei továbbra is sűrűn ömlöttek.
Kieran elővett a ruhájából egy bőrerszényt, néhány pénzdarabot vett ki belőle, és a fiú kezébe nyomta.
- Tessék, fogd, Tamiro. Vegyél rajta kenyeret, szalonnát a nagyapádnak meg magadnak. Lisztet, kölest,
babot meg amire még szükségetek van.
 - Köszönöm, uram, hálásan köszönöm! - A kisfiú még nedves szeme felfénylett. - Nem is tudom, hogyan
hálálhatom meg!
Kieran megsimogatta a gyerek szőke haját.
- Majdcsak lesz rá alkalom. De ha nem, hát úgy is jó.
Rácsapott kicsit a gyerek fenekére, az pedig boldogan elnyargalt. Kieran visszafordult a kofaasszonyhoz, hogy
neki is adjon egy kevés pénzt.
- Neked pedig arra legyen gondod, hogy a fogadó mellett lakó gyógyító asszony azonnal menjen el
Heimarhoz, és viselje gondját. És ha a pénz nem elég, a vendéglős majd segít. Megértetted?
- Igen, uram! - felelte az asszony. - Megbízhatsz bennem.
- Ajánlom is! - mondta Kieran, és inkább játékosan, mint komolyan, megfenyegette a mutatóujjával. Aztán
újra a társakhoz fordult. - Menjünk, mert a gyomrom már olyanokat mordul, mint egy éhes sörényes farkas.
Legfőbb ideje, hogy megerősítsük magunkat.
- Aha. Már le is fogytál - jegyezte meg Ayani gunyorosan, és sarkon fordult, hogy induljon a fogadó felé.
Sietségében azonban beleütközött egy tiszta feketébe öltözött öregasszonyba, aki botra támaszkodva, hétrét
görnyedten bukdácsolt az árusok között.
- Jaj, sajnálom - kért Ayani gyorsan bocsánatot. - Remélem, nem ütöttelek meg?
- Szóra sem érdemes, galambocskám, szóra sem érdemes
- felelt vékony hangon a vénasszony. Nyögve felegyenesedett, hogy Ayani szemébe nézhessen. Egyszerre
elsápadt. Mielőtt Ayani észbe kapott volna, az öregasszony elkapta a karját, s a nyitott tenyerére meredt. - A
Láthatatlanokra -nyögött fel -, a jobb kezedbe a halál van írva!

Thomas Andersent egy végsőkig gyötört motor visítása rezzentette fel. Kinézett az ablakon: egy tulipiros Mini,
a szerkesztőnőé, száguldott, hatalmas porfelhőt kavarva, a Portás-tanyához vezető földúton. Thomas gyorsan
elmentette a szövegét, és az ajtóhoz szaladt, hogy üdvözölje a nőt.
Maria König olyan lendülettel ért be az udvarra, mintha az aktuális ralit kellene megnyernie. A leállítás előtt
még egyszer felbőgette a motort. Aztán kihámozta magát az autóból
- a szűk szoknya miatt ez nem ment olyan egyszerűen -, és ragyogó mosollyal üdvözölte Thomast,
hosszasan rázogatva a kezét.
- Jó volt az út? - kérdezte a férfi. - Felső-Rödenbach nincs túl jól kitáblázva, és voltak már barátaink, akik
elsőre nem találtak ide.
- Ugyan már, Andersen úr! Hová gondol? - fuvolázta a szerkesztőnő, és lazán legyintett. - Ilyesmi nem
okozhat nekem gondot!
Levette napszemüvegét, és körbefordult, hogy alaposan szemügyre vehesse a Portás-tanya egészét: a
lakóházat, az egykori csűrt, az istállót és a kisebb melléképületet, amelyben régen a tyúkok laktak.
- Csinos, igazán csinos - összegezte a látványt egy elismerő mosoly kíséretében.
- Hát, igazán majd csak akkor lesz csinos, ha befejeztük az egész átépítést - magyarázta Thomas. - Most
még csak a legszükségesebbeket raktuk rendbe. A maradékra akkor kerülhet sor, ha valamennyire megint a
pénzemnél leszek.
A Fenség erre semmit sem reagált, hanem egyenesen az udvar közepén álló öreg kút felé tipegett magas
sarkain. A kút kávája jó egy méter magas volt. A szerkesztőnő megjelenésére mérges csiripeléssel szállt el róla
egy csapat veréb.
- Milyen szép - mondta a nő. - Működik is?
- Persze. Pedig már több mint kétszáz éves - felelte Thomas. - A vizét inkább csak öntözésre használjuk.
A Fenség áthajolt a káván, hogy lepillantson a mélybe, de csalódott képpel azonnal vissza is fordult Thomas felé.
- Miért van lefedve?
- Mert irgalmatlanul mély - mondta Thomas. - Állítólag már többen bele is fulladtak.
- Hogyhogy állítólag?
- Soha nem kerültek elő a holttestek. Sem innen a kútból, se máshonnan.
- O! - A Fenség a homlokát ráncolta. - Lehet, hogy nem elég alaposan keresték őket. Vagy valahol a kút
legmélyén hevernek, és nem lehet hozzájuk férni.
 - Eleinte én is ezt gondoltam. - Thomas az orra hegyét vakargatta. - De aztán rájöttem, hogy aligha ez lehet
az ok. Hiszen a vízi hullák előbb vagy utóbb valahol mindig felbukkannak. - Mosolyogva fűzte hozzá: - Ugye, a
maffia is ezért szokott betonkoloncot kötni a meggyilkoltak lábára, mielőtt a vízbe süllyeszti őket.
- Nekem mondja? - Maria König kedvetlenül legyintett.
- Mit gondol, hányszor kellett már ilyesmit olvasnom? De azért nem arra célzott, ugye, hogy itt is a
maffia működött volna közre?
- Dehogy! - Thomas a kúthoz lépett, nyögések kíséretében felemelte a súlyos fafedelet, és belekukkantott az
aknába.
- Mégsem került elő az eltűntek közül senki.
- Akkor viszont csak egy magyarázat lehet: nem is estek bele!
- Dehogynem, dehogynem! - erősítgette Thomas. -Szemtanúk is voltak, akik erős esküvel fogadták. Máskor
meg a kút közelében láttak valakit, majd hangos csobbanás hallatszott. És ebből következtettek arra, hogy az
illető szintén a kútba esett.
- Fiát ez elég furcsa - morogta a Fenség.
- De még ennél cifrább is jön - folytatta Thomas. - Régebben az emberek azt hitték, hogy a hullák
mérgezők. Ezért aztán, amikor valakiről az a hír terjedt el, hogy beleesett a kútba, mindig ellenőrizték, hogy a
víz iható maradt-e.
- És?
- Mindig, kivétel nélkül mindig kristálytiszta maradt. És még valami feltűnt.
- Micsoda?
- Mindig ott találtak egy csomó vasfüvet a vízben. Akárcsak most: nézze csak! - Thomas a víz felszínére
mutatott, amelyen pirosas-ibolyaszínű virágok úsztak. - Pedig ez a kút nenjesak hogy állandóan le van fedve,
hanem semmi verbénaféle nem is nő a környéken!
- Nézzenek oda, a falusi élet, úgy tűnik, nemcsak egészséges, hanem még okosít is - mosolygott gunyorosan
Maria König. - És ezt a sok mindent honnan tudja?
- Felső-Rödenbach egy régi krónikájából - felelte Thomas. - A falu ugyanis nagy szerepet kap az új
könyvemben, így egy kicsit kutakodtam. A történetéről meg ilyesmiről.

- És eközben bukkant az eltűnt vízbefúltak történetére?

- Pontosan - bólintott Thomas. - „A tizennyolcadik század történetei és legendái" címszó alatt. Nyilván már
ők is túl kalandosnak találták a közszájon forgó magyarázatot.
- Hát, engem izgatna!
- Nos, a lakosság egy részében az a hiedelem terjedt el, hogy a kút egy másik világ portája. És nyilván nem
találhatják a „holtakat", akik meg se haltak, csak átmentek amoda. A tanya is ezért kapta a Portás-tanya nevet.
A Fenség szórakozottan nevetett.
- És magának van más magyarázata?
- Természetesen nincs. - Thomas a fejét csóválta. - Nekem éppen annyira rejtélyes, mint ezek itt.
És három jelre mutatott, amelyek a kútkávába mélyedtek, egymástól egyenlő távolságra. Nyilván évszázadokkal
ezelőtt kerültek oda, mivel olyan viharvertek voltak, hogy már alig lehetett felismerni őket.
- Ezek rúnák: a Dagaz-, a Mannaz- és az Ehwaz-rúna. Ezek is a könyvem központi elemeit képezik. Ám azt,
hogy ki véste ide őket, vagy hogy miért, arról, sajnos, sejtelmem sincs.
- Érdekes - mormogta a Fenség. - Nagyon is érdekes. Fel kellene használni őket a könyvében...
- O! - Thomas vigyorgott. - Mit nem mond!

yani értetlenül meredt az öregasszonyra. Niko, Jessie és Kieran is kővé dermedt. - A halál? - kérdezte Ayani
Aszorongva. - Vagyis hamarosan meg kell halnom?
- Nem, nem neked. - Az öregasszony nem fordította el tekintetét Ayani tenyeréről, csak megcsóválta a
fejét. - Valaki más fog meghalni, olyan személy, aki nagyon közel áll hozzád.
Ayani nyelt egyet, és kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni.
- Tudod talán, hogy ki lesz az? - kérdezte helyette Niko.
A vénasszony eleresztette Ayani kezét. -Nem tudom, fiam. Ezt egyes-egyedül a Láthatatlanok tudhatják.
Aztán Nikót és Ayanit nézegette furcsa tekintettel.
- De akárki legyen is az, ti ne térjetek le arról az útról, amelyet a sors jelölt ki számotokra! Ne feledjétek,
gyermekeim, mindig gondoljatok erre: amikor a Kettő Eggyé válik, minden lehetséges lesz!
Azzal sebesen megfordult, és felszívódott a tömegben. Pillanatokkal később már nyomát sem látták.
Ez a furcsa találkozás eléggé megzavarta utazóinkat. Jessie éppolyan tanácstalan képet vágott, mint a
többiek.
- Szerintetek komolyan gondolta? - kérdezte. -Szerintem igen - felelte lassan Ayani. - Legalábbis nem
úgy nézett ki, mint aki a halállal tréfálkozik.
- És mint gondolsz, kit értett azon a személyen, aki közel áll hozzád?
- Arawynnt vagy Mayant, ki mást? - kérdezett vissza Niko. - Hiszen Rhogarr von Khelm kijelentette, hogy a
Sötét Hold Ünnepén minden fogoly meg fog halni a máglyán.
- így van - mondta Ayani. - Azt viszont honnan tudhatta, hogy ők közel állnak hozzám?
- Fogalmam sincs - ingatta Niko a fejét. - Biztosan látta rajtad, hogy te is alwe vagy, és talán csak azt
feltételezte, hogy a fajtádbeliek halála meg fog rendíteni.
- Hát, ez elég logikus magyarázat - erősítette meg Jessie. -Én viszont máson csodálkoztam el: honnan ismeri
Karin Sei-kel mondását? Hogy minden lehetséges lesz, amikor a Kettő Eggyé válik? És szerintetek mit jelent
igazából ez a mondás?
Ayani gyorsan Nikóra pillantott, mielőtt visszafordult volna Jessie-hez.
- Majd Niko elmagyarázza neked. Úgyis egyfolytában a fejeteket összedugva sutyorogtok. Amikor
megyünk vissza a Démon-erdőbe, lesz rá elég időtök.
Ezzel megfordult és elindult. A többiek követték.

Párállt.perccel később már ott álltak a Vad Erdei Disznó előtt. A fogadó a nagy tér közelében, egy kisebb utcában
A nyers terméskőből rakott pinceszint félig kimagasodott a földből, és még két emeletet hordozott,
csúcsos tetejét zsindely borította. A tetőn egy nagy csapat burukkoló foglalt helyet, és nagy kurrogás
közepette tollászkodott. Az épület homlokzatát, amelyen kisebb ablakok nyíltak, teljesen befutotta a borostyán,
de valahogy mégsem volt hívogató a külseje. A fa cégtábla, rajta egy erdei disznó széles feje, himbálózott a
szélben a kitaposott lépcsőfeljáró fölött.
Déltájban már eléggé tele volt a Vad Erdei Disznó. Férfiak hangos beszélgetése és heves szóváltása hallatszott ki
a nyitott ablakon.
Ayaninak ez a helyzet egyáltalán nem tetszett. -Talán mégse kéne bemennünk - mondta összeráncolt homlokkal.
- Inkább rögtön hazafelé kéne vennünk az irányt. Ráadásul a piacon elkaptam egy megjegyzést, hogy ez a
marsföldi katonák kedvenc kocsmája, mert a tulajdonos lepaktált a megszállókkal.
- Tényleg? - kérdezte morcosan Kieran. - Sajnos azonban a Vad Erdei Disznó az egyetlen olyan fogadó az
egész városban, ahol ehető ételt szolgálnak fel. Én pedig olyan éhes vagyok, hogy egy egész hortyogómedvét fel
tudnék falni.
- Kierannak igaza van - kapcsolódott be Jessie is a beszélgetésbe. - Én is pontosan így vagyok, meg hát... -
Elhallgatott, az alsó ajkába harapott, és egy, a többiek szemében értelmezhetetlen pillantást vetett Nikóra.
Niko bólintott, mert ő, úgy látszik, megértette.
- Nos, mindenesetre sürgősen ennem kell valamit - fejezte be Jessie.
- És nyilván könnyítened is kell magadon, igaz? - Ayani gúnyos megjegyzése váratlanul jött. - És csak
reménykedhetünk abban, hogy a latrinán nem ólálkodik néhány szuszvámpír. Bár ahogy ezt a lebujt elnézem,
azon se csodálkozhatnánk.
 16. FEJEZET

Az ellenség markában

Rieke minden gond nélkül rátalált a kis faházra a Ködláp szélén. Pedig a kunyhó alaposan el volt rejtve mocsári
nyírfák, égerek, nyárfák és lápi fenyők mögé, sőt még egypár alacsony fűzcserje is állt előtte. Apja azonban
olyan jól írta le az elhunyt Schorsch Brauer vadászkunyhójának helyzetét, hogy el sem tudta volna téveszteni.
Melchiornak támadt az az ötlete, hogy Rieke ott keresse a senseit.
- Nalik helyében én, ha el kéne rejtőznöm, biztosan azt választanám - mondta Riekének. - Azt mintha csak
erre a célra teremtették volna. Olyan elhagyatott a vidék, hogy alig téved oda néha ember. Ráadásul, ahogy
Jessie mondta, a ház teljesen rendben is van. Nalik megtalál ott mindent, amire csak szüksége van: tűzhelyet,
ágyat, minden egyebet. És persze nem utolsósorban tetőt a feje fölé, ami megvédi az időjárás viszontagságaitól.
Melchior ötlete telitalálatnak bizonyult. Amikor Rieke odaért a kunyhóhoz, a sensei a kunyhó előtt üldögélt
egy széken, és nagy lelki nyugalommal olvasta az újságot. Nyilván rég észrevette Rieke közeledését, mert
egyáltalán nem lepődött meg a felbukkanásán.
- Tényleg azt hiszi, itt maradtam volna, ha bárki más közeledik? - kérdezett vissza Rieke csodálkozó
kérdésére.
- Ööö... nem, természetesen nem - felelte Rieke zavartan. - Hiszen még mindig keresi a rendőrség.
- Jó, hogy eszembe juttatja - mondta elgyötört arccal Nalik. - Megkínálhatom valamivel? Egy kávéval?
Teával?
Mialatt Nalik feltette a teavizet, Rieke röviden elmondta neki, miért látogatta meg: hogyan tűnt el Jessie
rejtélyes körülmények között, és milyen bajok kapcsolódnak az eltűnéséhez.
- Hm - dörmögte Nalik, amikor a nő befejezte. - Úgy látszik, az a kislány tényleg bajba keverte magát.
Rieke aggodalmas képe felderült.
- Tehát akkor maga is azt hiszi, amit én, hogy Niko után ment, akárhol van is most a fiam?
- Igen. - Nalik bólintott, smaragdzöld szemét elgondolkodva összehúzta. - Nincs rá más magyarázat.
Főképp, hogy a köpeny is eltűnt.
- A köpeny? - kérdezte Rieke. - Csak nem arra céloz, hogy azzal a köpennyel... - Hitetlenkedve nézett a
senseire, aztán határozottan megrázta a fejét. - De ez abszurdum! Noski úr, csak nem akarja azt állítani, hogy az
a köpeny elvitte Jessie-t Nikóhoz? Ilyen csak a fantasy-történetekben vagy a mesékben van!
- Ezt meg honnan tudja? - A sensei behatóan nézett rá. Smaragdzöld szeme titokzatosan ragyogott. - Az,
hogy valamit nem tudunk megmagyarázni, még nem jelenti azt, hogy nincs is. Magának ezt igazán tudnia kéne.
Miért nekem? - kérdezte volna Rieke, de ekkor Nalik Noski megragadta a kezét, és tekintetét az övébe
mélyesztette. Rieke testét kellemes meleg bizsergés járta át, és mintha rég erre a meghitt pillanatra várt volna.
Kérdését hirtelen, nem tudta, miért, fölöslegesnek érezte.
-Jessie nem az első lenne, akivel ez megtörténik - folytatta Nalik.
Hangja lágy volt, akár a simogatás.
- Hogy... hogy érti ezt? - suttogta Rieke.
- Ahogy mondtam - felelte a sensei, és könnyedén előrehajolt, hogy orra hegye majdnem Riekééhez ért.
Rieke megérezte illatszerét, a kellemesen, kesernyésen friss illatot, amely mintha eltemetett emlékeket
mozdított volna meg benne, bár ezek az emlékek túlságosan zavarosak és túl homályosak voltak ahhoz, hogy
meg is értse őket. A férfi szép formájú, telt ajka mintha valami titkos üzenetet jelentett volna: Rieke a szemét
sem tudta levenni róla. Vonzotta a halványpiros színe is, már csak egyvalamire tudott gondolni...
A vízforraló harsány fütyülése megtörte az idillt. Rieke összerezzent, Nalik Noski pedig elengedte a kezét, és a
gőzölgő vizet a teáskannába, a tealevelekre öntötte.
- Flogy a kérdésére visszatérjünk - folytatta mintegy mellékesen -, természetesen szívesen elkísérem Jessie
szüleihez. De többet, mint amennyit magának meg az édesapjának mondtam, nekik sem mondhatok.
- Tudom - bólintott Rieke. - De annyi, úgy vélem, elég is lesz.
- Gondolja? - Nalik letette a vízforralót. - Ismerek valakit, aki sokkal otthonosabban mozog ezekben a
dolgokban, mint én. Ha ő magyarázná el Jessie szüleinek a lány eltűnését, akkor biztosan megnyugodnának.
A Vad Erdei Disznó étkezőjében szinte minden hely foglalt volt. Főképp marsföldi katonák ültek az asztalok-
nál: egyenruhájukról és bőrfelszerelésükről könnyen fel lehetett ismerni őket. Csak a bejárati ajtó melletti
néhány hely maradt üresen. Ahányszor csak kinyitották az ajtót, mindannyiszor olyan istentelen huzat
támadt, hogy majd levitte az ott ülők fejét. így aztán kerülte is mindenki azt az asztalt.
Kieran és társai azonban boldogok voltak, hogy egyáltalán helyhez jutottak, így le is ültek nyomban.
Pár perccel később már meg is jelent egy felszolgálólány, hogy felvegye a rendelést. A fiatal lány alig
lehetett tizenhét-tizennyolc éves, de máris meglehetősen buja formát mutatott. Alig ment oda az új vendégek
asztalához, hogy mosolyogva üdvözölje őket, hirtelen előbukkant a hájas kocsmáros, gorombán megragadta a
karját, és arrébb tolta.
- Ezeket itt hagyd rám! - förmedt rá sötét képpel. - Te inkább azokkal a férfiakkal foglalkozz! - Fejével a
pult melletti asztal felé intett, ahol csak katonák ültek. Kivörösödött ábrázatuk alapján nyilván elég sok sört és
pálinkát benyakaltak már.
-Igenis, uram - felelte elképedten a lány. - Ha így kívánja!
- így kívánom! - mondta a kocsmáros, és a lány fenekére csapott.
Niko a fejét csóválta. Micsoda primitív állat, gondolta.
-Milyen durva fráter - súgta Jessie Nikónak. - Biztos meg van győződve róla, hogy ha valaki az
alkalmazottja, akkor akármit megtehet vele.
Kieranon semmi sem látszott.
- Lám csak, személyesen a fogadós úr - mondta a férfinak, akinek tar koponyáján megcsillant a gyéren
pislogó mécses fénye. Az apró ablakokon alig szivárgott be fény a helyiségbe, így a mécsesek reggeltől estig
szolgálatban voltak. -Minek köszönhetjük a szerencsét?
A fogadós örömtelen vigyorra húzta duzzadt ajkát, szája szögletében megremegett a szivarcsutka. Húsos
kezével az asztalra támaszkodott. Orra hegyéről egy verítékcsepp éppen Ayani elé cseppent az asztallapra.
-Szívemen viselem a vendégeim jó közérzetét - felelte célzatosan. - Természetesen a tiéteket is. Ezért
személyesen szerettem volna ajánlani valamit.
-Nagyon kedves. - Kieran felhúzta a szemöldökét. -Csak nem a... mai menüről szól kegyelmed?
- De bizony, uram - felelte a kocsmáros, miközben lapos oldalpillantást vetett a katonákra. - Azoknak
pontosan megfelel, de ahogy téged meg a kísérőidet elnézem, ott már kételkednék ebben.
- Valóban?
- Igen, uram - felelte a kocsmáros, miközben arckifejezése semmit sem változott. - Ez a mai menü
semmiképpen nem a ti ízlésetek szerint készült. Túl sok pálinkával meg sörrel öntözték, túl forró levegőn
érlelték, így fennáll annak a veszélye, hogy nem fog ízleni.
Niko a homlokát ráncolta. Miért köntörfalaz összevissza ez a figura? Miért nem mondja ki egyenesen, hogy
- akármilyen okból is - nem akarja kiszolgálni őket? És Kieran miért tűri mindezt, és miért nem tanítja móresre?
Annak eszébe sem jutott semmi ilyesmi, hanem kedvesen még oda is bólintott a fogadósnak.
-Hát akkor jobb lesz, ha megfogadjuk a tanácsodat -mondta. - És köszönöm a nyíltságodat! - Ránézett a
társakra. - Gyertek, menjünk!
- Szó sem lehet róla! - kiáltott fel Jessie. - Nekünk is megvan a jogunk ahhoz, hogy kiszolgáljanak
bennünket, mint bárki mást. Ráadásul sürgősen ennem kell - és ha nem jó a mai menü, akkor adjon valami mást!
-Csend! - intette Kieran kétségbeesett ábrázattal. -Hallgass el, Jessie! De már késő volt.
A pult melletti nagy asztaltól hirtelen felugrott egy katona, és dühösen bámult át az ő asztalukhoz.
- Mióta lehet az alwéknak ilyen nagy pofájuk? - ordított a vendéglősre. - Rakd ki őket azonnal a friss
levegőre, mielőtt még mi tesszük meg!
Niko ebben a pillanatban észrevette, hogy Kieran arca hamuszürkévé válik, és egy pillanatra rémülten mered
a marsföldi katonára. Aztán gyorsan lehajtotta a fejét, és odasúgta a kísérőinek:
- Gyerünk, el innen, de sürgősen! Ha ez rám ismer, végünk!
Későn hangzott el a figyelmeztetés.
- A halálra, a démonokra! - kiáltott fel a katona. A hangja remegett a dühtől, nyakán vastagon kidagadtak az
erek. - Hiszen ez az egyik útonálló azok közül, akik megtámadtak bennünket! Neki köszönhetem az
ostorcsapásokat!
Niko rögtön megértette: ez a katona is abban az őrcsa-patban lehetett, amely a borszállítmányt kísérte, és
amelyet Kieran az embereivel együtt megtámadott.
A katona feléjük mutatva, dühében magánkívül ordította: -Riadó! Riadó! Kapjátok el, ne engedjétek megszökni
őket!
Egy pillanat múlva a kocsmában eluralkodott a zűrzavar. Minden marsföldi felugrott, mintha rugó lett volna a
fenekükben. Székek borultak fel, törtek össze, amint az ajtó melletti asztal felé törekedtek.
Kieran és társai is felpattantak, és siettek a kis előszobán át a kijárat felé. Ám amint a vezetőjük feltépte az
ajtót, mintegy gyökeret vert, és növekvő kétségbeeséssel meredt a lépcsőn felfelé igyekvő, fegyveres férfiakra.
Valamelyik marsföldi járőr nyilván meghallotta a nagy zenebonát, és segítségükre sietett a benti bajtársaknak.
így elzárták Kieranék útját a szabadba.
Niko és Ayani is rémülten pattant fel, és kijáratot keresett, hasztalan. Az ellenség két oldalról támadott, és
nagyon úgy festett a dolog, hogy mind menthetetlenül elvesztek.
- éppen Siegward Schreibert emlegette.
- Miért?
- Mert egyre inkább arra a szent meggyőződésre jutok, hogy ez az egész história azzal vette

Rieke feszülten nézett Nalik Noskira.

- Kiről beszél ?
- Siegward Schreiberről, a falkenstcdti antikváriusról - felelte a sensei. - De ő, sajnos, még mindig nem
került elő.
- Így van - bólintott Rieke. - Hiszen magát is miatta keresi a rendőrség! Milyen furcsa, hogy kezdetét, hogy
Schreiber úr Nikónak ajándékozta azt az öreg könyvet.
- Azt az öreg könyvet? - csodálkozott Noski. - Milyen könyvről beszél?
- A címét sajnos én sem tudom. Pedig ezerszer is a kezembe került. A falba tudnám verni a fejem, amiért
egyszer sem jutott eszembe, hogy belenézzek! így csak annyit tudok róla, hogy az első oldalra egy jelet nyomtak:
a Mannaz-rúnát.
- Ja, arra a könyvre gondol! - Nalik Noski elgondolkodva bólintott. - Pár napja Jessie is emlegette.
- Tőlem kérte kölcsön. Vagy inkább azt mondjam: elcsaklizta? - Arcán mosoly suhant át. - Akárhogy is, a
könyv eltűnt, valószínűleg Jessie mostohabátyja kaparintotta meg. -Rieke gyanakodva nézett a senseire: - Maga
tehát ismeri azt a könyvet?
- Nem, nem ismerem. Éppen csak tudok a létezéséről. Kicsit elgondolkodva csóválgatta a fejét.
- Milyen furcsa, hogy Siegward éppen ezt a könyvet ajándékozta a fiának.
Rieke ekkor már egészen biztos volt abban, hogy Noski elhallgat előle valamit.
- Miért találja olyan furcsának?
- Mert Siegward, nos, Schreiber úr, engem kifejezetten óva intett attól a könyvtől - felelte a sensei. - Azt
mondta, hogy ha netán véletlenül a kezembe akadna a könyv, semmilyen körülmények között ne nézzek bele!
Még véletlenül sem!
- Mi? - csodálkozott Rieke. - Hogyhogy?
- Siegward azt állította, hogy a könyv veszedelmes lehet számomra. Sőt, esetleg... életveszélyes is. De vajon
akkor miért ajándékozta Nikónak?

Amikor Niko körülnézett, mint egy űzött vad, egy keskeny feljárót vett észre, amely a homályos előszoba vé-
géből felfelé vezetett az emeletre.
- Gyorsan! Oda fel! - kiáltott a társainak.
Alaposan meglökte a hájas kocsmárost, aki a terem ajtajában állt, és felrohant. Az nekitámolyodott a
teremből kifelé özönlő katonáknak, sokukat estében a földre sodorta, ezzel hatalmas felfordulást okozott. Ayani
ezt kihasználva Niko után rohant.
Kierannak és Jessie-nek már kevesebb szerencséje volt. Indultak volna ők is, de a külső lépcsőről befelé
nyomakodók elkapták őket, és a nyakukba estek, mint egy falka zsákmányt ejtő vadállat. Amikor Kieran látta,
hogy nincs menekvés, szembeszegült a vad hordával. Jessie pedig követte, így a külső ajtót teljesen elzárták a
verekedők. Persze, csak rövid ideig, hiszen sokáig nem állhattak ellen ketten a túlerőben lévő martalócoknak,
akik vad dühvel rohanták le és az emberhalom aljára temették őket.
- Fuss, Nikoooo, rohaaaanj! - hallotta még Niko Jessie kétségbeesett kiáltását, aztán elnyomták a horda
kiáltásai.
 Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy visszaforduljon, és segítségére siessen. Ám még ugyanabban a
pillanatban azt is tudta, hogy hiábavaló lenne. Mint aki eszét vesztette, mászott, kapaszkodott fölfelé a keskeny
falépcsőn, nyomában Ayanival, aztán végigfutottak a homályos felső szint folyosóján, amely a végén élesen
jobbra fordult. Édes istenkém, legyen ott egy kijárat! - fohászkodott futtában.
Fohásza azonban nem hallgattatott meg: a folyosó végén nem volt ajtó, csak egy kicsi ablak, amely az utcára
nyílt. Niko szinte kétségbeesett, amikor rájött, mit jelent ez.
Csapdában vannak!
Nincs kiút!
- És most? - Ayani elkerekedett szemekkel nézett rá, mint egy halálfélelemtől reszkető állatka. - Most mi
lesz velünk?
Mögöttük csattogtak az üldözők csizmái a falépcsőn. Nem tart már soká, amíg befordulnak a sarkon.
Niko egyszerre tudta, mit kell tennie. Nem is gondolkodott, csak feltépte a kis ablakot, és lenézett az alatta
húzódó utcára. Jó öt méterre volt. Nem lesz veszélytelen innen leugrani, biztos meg fognak sérülni. Egy
kibicsaklott boka vagy egy kifordult láb nem fog segíteni a további menekülésben.
Hirtelen megpillantotta a szürke lovat. Egy pompás, ragyogó szőrű telivért, amelyet egy férfi vezetett
kantárszáron. Teljesen hétköznapi, szürke köntös fedte vékony alakját, kezében pedig egy nála egy fejjel
magasabb tölgyfa botot tartott. Nyilván egy paraszt, akit épp erre hozott az útja a fogadó felé.
Niko gyors elhatározással az ablakpárkányon termett, és segítő kezet nyújtott Ayaninak.
- Gyere gyorsan!
Ayani azonnal kimászott. Ám amikor felfogta, hogy a fiú mire készül, olyan pillantást vetett rá, amelyben a
világ minden hitetlensége és iszonyata benne volt.
- Eszeden vagy? Hiszen ez borzasztó magas! Mi nem vagyunk éjrajzók! Minden csontunk darabokra törik!
Niko hirtelen nagy nyugalmat érzett.
- Lehet. De tudsz más kiutat?
Ayani visszafordította a fejét, a vérszomjas katonákra pillantott, akik éppen befordultak a sarkon, és
előreszegezett fegyverekkel rontottak rájuk. Arcuk eltorzult a dühtől, szemükben a gyilkolás vágya fénylett.
Ayani nagy levegőt vett, aztán visszafordult Nikóhoz.
- Hát jó - lehelte szinte hang nélkül. - Óvjanak bennünket a Láthatatlanok!
Niko megfeszítette magát. Egy pillanatra összenéztek -aztán ugrottak.
Mintha lassított felvétel lenne, úgy lebegtek lefelé, Nikónak legalábbis úgy tűnt. Egész könnyűnek,
súlytalannak érezte magát. Minden, ami testi, elhagyta, miközben Ayanival kéz a kézben vitorlázott lefelé.
Mintegy mellékesen vette csak észre, hogy medáljaik - az ő Dagaz-rúnája és Ayani Ehwaz-rúnája -
felragyognak, aztán már oda is ért a ló hátára. A legkisebb megrázkódtatás nélkül, lágyan, finoman, mintha csak
egy nagy párnába süppedt volna.
Ayani valahogy ugyanígy érhetett le. Egyetlen hangot sem adott, amikor mögé érkezett, és hátulról átkarolta
a mellkasát.
Aztán minden hirtelen felgyorsult: a ló nyerítve felvágta a fejét - szándékosan vagy csak ijedtében, ezt Niko
nem tudta volna megmondani -, így a megriadt paraszt kezéből kiszakadt a gyeplő.
Niko gondolatnál is sebesebben lehajolt érte, és megkaparintotta. Ugyanabban a pillanatban a szürke
véknyába vágta a sarkát.
A paripa azonnal reagált: a katonák vezére még épp csak kidugta fejét az ablakon, és felkiáltott: „Halál és
démonok! Fogjátok el az alwe kutyákat, tartóztassátok fel őket!", ám a szürke úgy elviharzott, mintha
orkánszárnyúak űzték volna.
A paraszt nézett Niko és Ayani után, amíg el nem tűntek a következő utcasarkon. Csak akkor pillantott fel a
katonákhoz, és emelte fel bocsánatkérőn a kezét.
- Nagyon sajnálom, uraim - kiáltott fel hozzájuk -, de olyan gyorsan történt minden, még észbe sem tudtam
kapni!
- Mintha magunk is nem láttuk volna, te vén bolond! -recsegte vissza az egyik katona.
Aztán sebesen vissza is húzódott az ablakból, így nem látta, hogy az öreg ráncok szántotta arcán elégedett
mosoly jelent meg. Szürke köpenye csuklyáját mélyen behúzta az arcába. Aztán megfordult, és fáradt léptekkel
elindult. Ám amikor pár pillanattal később a katonák csordája kitódult a fogadó ajtaján, hogy üldözőbe vegye a
menekülőket, a vándornak már nyoma sem volt.
A szürke egymagában is megtalálta az utat. Niko eleinte próbálta még a kantárral irányítani, ám az állatnak
eszébe sem jutott, hogy kövesse az utasításait. így aztán Niko hagyta, menjen, amerre akar, és csak lazán tartotta
a szárat. Növekvő csodálkozással vette észre, hogy a szürke nemcsak szokatlanul gyors, hanem nyilvánvalóan
pontosan tudja, merre kell mennie: a kapu felé tartott. Mintha valami titokzatos hatalom vezérelné, őrült
sebességgel vágtatott a megfelelő irányba. Az okos állat, mintha tudta volna, mekkora tolongás van a főutcán,
üresebb, bár kacskaringósabb mellékutcákon suhant végig, amelyeken csak kevés gyalogos járt. A legtöbbjük
úgy nézett a viharként száguldó ló után, mintha kísértetet látna vagy egy roppant ritka táltost. Tátott szájjal
bámulták, miután sebesen elugráltak az útjából.
Nikót mardosta a félelem. Tudván tudta, hogy nincsenek még biztonságban. Úgy várta, hogy megpillantsa a
kaput, mint fuldokló a mentőövet. Amikor végre, még jókora távolságban, feltűnt egy sikátor végén, már-már
megkönnyebbülten felsóhajtott. Ám ugyanebben a pillanatban a lópaták csattogásának zaját kürtszó nyomta el.
Niko azonnal tudta, mit jelent ez a hang: jel volt a kapuőröknek, hogy akadályozzák meg őket a szökésben.
A négy őrszem azonnal cselekedett. Hárman közülük kivonták kardjukat, és várakozó állásba helyezkedtek a
kapu mellett, a negyedik pedig, a sebhelyes homlokú, a falra erősített csörlőhöz indult, hogy leeressze a
védőrácsot.
Niko rémülten kapkodott levegő után.
- Gyorsabban! - sikította a fülébe Ayani. - Gyorsabban!
A lány is észrevette, mekkora veszélyben forognak: ha a rács lezárja a kaput, menekülésüknek ott vége is
lesz. Akkor aztán nem lesz több esélyük a szökésre, és éppen úgy a mar-talócok foglyaivá válnak, mint előttük
Kieran és Jessie.
Mintegy ezt megerősítve, Niko patkódübörgést hallott, s amint hátratekintett, egy falka marsföldi katonát
pillantott meg, lehettek jó tucatnyian. A várból száguldottak elő, a feketébe öltözött poroszlók gátlástalanul
gázoltak át a tömegen. Aki nem tudott idejében elmenekülni, azt könyörtelenül letaposták. Még jó messze
voltak, de izgatott kiáltásaik idehallatszottak:
- Eresszétek le gyorsan a rácsot! Sebesen! - ordították oda a kapuban álló bajtársaknak. - Nem
menekülhetnek el!
A homloksebes férfi majdnem odaért a csörlőhöz. Már kinyújtotta a kezét, ám ekkor hangosan felkiáltott
fájdalmában, és összeroskadt, mint akibe a villám csapott.
Niko annyira meglepődött a látványon, hogy csak amikor meghallotta Áyani ujjongó kiáltását - Igeeeen! -,
akkor értette meg, hogy a harcost egy parittyából kizúduló kő találta el, még éppen idejében.
A szürke egyenletes sebességgel vágtatott a kapu és a három őr felé, akik elbizonytalanodtak ugyan társuk
földre zuhanását látva, de kitartottak, és kardot szegezve várták, mikor érnek kardtávolságra a menekülők.
Niko már attól tartott, hogy kardcsapás vet véget az életüknek, ám a táltos hirtelen, minden felszólítás nélkül
elrugaszkodott, és hatalmas ugrással hagyta maga alatt-mögött az őröket. Mintha szárnyai nőttek volna, úgy
lebegett el fölöttük magas ívben, és még mielőtt bárki is felfogta volna, mi történt, már ki is vitte Nikót és Ayanit
a kapun.
Épp ebben a pillanatban tért magához a leütött harcos, és se jobbra, se balra nem nézve, rávetette magát a
csörlőre, és leeresztette a védőrácsot. Az üldöző lovasok figyelmeztető rikoltásai már elkéstek: a hatalmas rács
lezuhant, és elzárta a kaput.
Az üldözők túlságosan gyorsak voltak: már nem tudták megállítani lovaikat. Hatalmas erővel csapódott neki
az egész csapat az erős gerendáknak. Azok megremegtek az ütközés erejétől, de kitartottak. A zárt kapu előtt
hegy képződött a ló- és embertestekből. A csontok roppanása, a lovak fájdalmas nyihogása, a sebesült és
haldokló katonák kiáltása mesz-szire hallatszott.
Míg az őrök az első ijedség elmúltával földre zuhant társaiknak segítettek, és megpróbálták a sebesülteket és
a halottakat kihúzkodni a kupacból, addig hamarosan nagy tömeg bámészkodó gyűlt össze, hogy figyelje a véres
látványosságot.
Volt a tömegben egy férfi, szürke csuklyás öltözékben. Ráncos arcán nyomot hagytak az évek. Fáradtnak és
kimerültnek látszott, de smaragdzöld szeme töretlen bátorságot és bizakodást tükrözött. Míg kifürkészhetetlen
arccal nézett a kapu felé, a magasból hirtelen egy madár kiáltása hallatszott.
A férfi hátrahajtotta a fejét, felnézett a Helmenkroon fölötti kék égre, és egy hatalmas sólymot pillantott
meg. Szürkésbarna tollazata méltóságteljesen csillogott a Nagy Nappalfény sugarában, ahogy a fenséges madár
magasan a vár és a település fölött rótta köreit. Amikor megint felrikoltott, a Vándor elnevette magát. Hangosan
nevetett, mert a sólyom rikoltásai egyedül diadalmasan megmenekült lányának szóltak.
A Vándort egyszerre iszonyatos fáradtság fogta el. Egész testében remegett, és csak nehezen tudott talpon
maradni. Ugyanakkor rettenetes éhség és még szörnyűbb szomjúság kezdte gyötörni. Sürgősen ennie kellett
valamit - ezért a legsürgősebben vissza kellett térnie a Ködökön Túli Világból.
 17. FEJEZET
Veszedelmes terv

Siegward Schreibcr nyögve, sóhajtozva tápászkodott fel a tábori ágyon. Minden csontja külön-külön fájt.
Sajgott az egész teste, nem csak a bordái alatt az a szúrt seb. Amikor szeme hozzászokott börtönének
sötétségéhez, felkelt, és az ágyához közel, a csupasz terméskő fal mellett álló konyhaszékhez vonszolta magát.
Alig két méter volt a távolság, az öreg antikvárius mégis hihetetlen messzinek érezte. Szerencsére a rajta álló
agyagkorsó, amelyet kínzója a hokedlira állított, még félig tele volt. Siegward nagy fáradsággal emelte ajkához,
és olyan mohón kortyolt belőle, hogy a víz kétoldalt lefolyt a ruhájára. Amikor csillapította égető szomját, a szű-
kös reggeliből meghagyott kemény kenyércsücsökért nyúlt, beleharapott, és valahogy visszavonszolta magát az
ágyra. Leült, hátát a hideg falnak támasztotta, és felhúzta a lábát.
Odakint perzselt az augusztusi nap - legalábbis a bedesz-kázott szénbeöntő nyílás résein átütő fénylándzsák erre
utaltak -, de az öreg szenespince olyan nyirkos és hideg volt, hogy Siegward egész testében reszketett. Felhúzta a
lábát, és szorosan magára csavarta a szürke munkaköpenyt, amelyet akkor viselt, amikor az a két csirkefogó
elhurcolta az üzletéből. Szinte önkéntelenül elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy ez azért nem egészen így
van: hiszen ahányszor csak földhöz nem kötött fantáziaalakjában Misztériába látogatott, mindig ugyanazt a
szürke csuklyás köpenyt viselte, amely leért a földig, és apró alakját szinte teljesen befedte, függetlenül attól,
hogy a hétköznapokban miféle öltözék volt rajta. Amikor Schreiber úr először utazott a Ködökön Túli Világba,
nem is talált erre magyarázatot. Aztán végül csak felfedezte az okát, méghozzá abban a nagy könyvben, amelyet
Karin Seikel több mint kétszáz évvel ezelőtt írt. Hogyan is lehetett volna másképp!
A titokzatos könyv sorai között, amelynek megőrzésére Siegward Schreibert kijelölte a sors, misztérium
rejtőzött. És ezt még végig sem gondolta, már megrohanták a gondok. Legutóbbi misztériai kiruccanása nemcsak
rengeteg energiába került, hanem azt is megmutatta, hogy a dolgok nem egészen úgy alakulnak, mint ahogy
eltervezte. Niko Niklasnak és Ayaninak sokkal több akadályt kellett leküzdenie, mint amennyire számított.
Valószínűleg még gyakran rá lesznek utalva a segítségére - és ez a legnagyobb gond. Ez a legutóbbi kirándulás
szinte a teljes erejét felemésztette. Ha hamarosan nem tud megerősödni, aligha kockáztathat meg még egy utat.
Ám ahhoz, hogy össze tudja szedni magát, meg kellene szöknie ettől a két gazfickótól - vagy azt kellene elérni,
hogy észrevegyék, és kimentsék innen. De ugyan ki keresné? Talán egyedül Nalik Noski. De még ha
megpróbálná is, ugyan merre keresné? Siegward Schreibernek magának sem volt fogalma arról, hol tartja fogva
ez a dicső apa-fia páros. Csak annyit tudott, hogy azok ketten valami elérhetetlen célt tűztek ki maguk elé: olyan
kincset kergetnek, amelyet életükben nem érhetnek el. De persze ez a két tökfej ezt úgysem értené meg, hiába is
magyarázná nekik. Ám ez azt is jelentette, hogy a szörnyű fogságnak sem látható a vége. Sőt még rosszabb: va-
lószínűleg túl sem fogja élni!

Ettől a gondolattól nyugtalanná vált az öregember. Nem annyira saját maga, mint inkább Niko Niklas és
Ayani miatt. Ha nem segíti őket, és nem vigyázza és irányítja óvatosan a háttérből a lépteiket, valószínűleg végre
sem tudják hajtani feladatukat. Es akkor minden fáradság hiábavalónak bizonyulna! Sőt, a többi érintett
fáradozása is...
Gondolataiból zár csikorgása zökkentette ki. Egyszerre feltépték a nagy acélajtót. A pincét fényes ragyogás
árasztotta el: Siegwardnak be kellett hunynia a szemét, nehogy megvakuljon. Amikor kinyitotta, két alakot
pillantott meg, akik a fény felől közeledtek: valószínűleg Henk és Maik.
- Csukd má' be azt az ajtót, a büdös rossebbe! - hallotta Siegward mintegy megerősítésképpen Henk
morgását.
- Igen, igen, csukom már - felelte a fiatal.
Sietősen eleget is tett a felszólításnak, Henk pedig az ágy felé igyekezett.
- No nézd csak, felébredt a vendégünk! - mondta Henk gunyorosan, és felkattintotta a zseblámpáját.
Az erős fénysugártól egy pillanatra megint mintha megvakult volna Siegward, így elfordította a fejét, és lehunyta
a szemét.
- Nézz má' rám, ha velem beszélsz! - förmedt rá Henk. -Vagy a könyvkukacok nem tudják, mi az illem?
Az antikvárius pislogott, félig behunyt szemmel nézett kínzójára. Egy szempillantás alatt észrevette, hogy a
vakító elhagyta a férfi testét - ettől nyugodt és nyugtalan is lett egyszerre. Egyrészt megnyugtatta, hogy a fekete
mágusnő nem azt a régi könyvet kajtatja. Másrészt azonban így az is kiderült, hogy valami egyebet tervez,
amiről viszont Siegwardnak nem volt tudomása - ez pedig veszélyes lehetett.
- Hé, barátocskám - folytatta Henk. - Kérdeztem valamit!
Siegward Schreiber megköszörülte a torkát. # -Mit... akarnak... tőlem? Miért tartanak fogva? És egyáltalán,
hol vagyok?
- Pofa be! Ha valaki itten kérdezget, akkor az csak én lehetek, világos?
- Kaphatnék esetleg valamit enni meg inni? - kérdezte Siegward óvatosan. - És netán egy pokrócot? Iszonyú
hideg van idelent.
-Melegítsd magad szép gondolatokkal, tata - felelte Maik, aki időközben odaért az apja mellé. Henk a tábori ágy
szélére telepedett.
- Hát persze - mondta. - Végül is nem vagyunk mi vademberek. Mindent megkaphatsz tőlünk. No persze,
csak akkor, ha... - annyira előrehajolt, hogy rossz szagú lehelete egyenesen Siegward orrába hatolt - végre
eldalolod nekünk, amire már annyit vártunk!
Az öreget továbbra is szemmel tartva, intett a fiának, aki odaadott neki valamit.
Egy könyv volt az. Amikor Siegward Schreiber felismerte, rémülten rezzent össze. Hogy kerülhetett ennek a
két gazfickónak a kezébe az a könyv, amelyet ő Niko Niklasnak adott?
- Nos, tehát felismerted ezt az irkafirkát? - kérdezte Henk. - Walter Braueré volt, igaz?
Siegward Schreiber megint megköszörülte a torkát.
- Walter Brauer? Az meg kicsoda? Henk figyelmeztetés nélkül arcul ütötte.
- Barátocskám, korábban kell fölkelned, ha engem akarsz átverni! HisZen Walter halála után minden
könyvét te vetted meg. És ez itt... - megütögette a könyvet, amely borítólapján a Mannaz-rúnát viselte - ez is
köztük volt. A húgától tudom! így aztán nehogy azt képzeld, hogy bevihetsz az erdőbe!
- Nem akarom bevinni az erdőbe. - Siegward Schreiber megpróbálta megőrizni a nyugalmát. - De annyi
könyv között, amennyit én egész életemben megvásároltam, igazán nem ismerhetek minden egyes példányt.
- Miket nem beszélsz, vén ravaszdi! - vigyorgott Henk. -De eztet azért ismered, tudom jól. - A fiához
fordult, és odabiccentett neki. - Mondd csak el, mit mesélt a Walter nővére, amikor megmutattuk nekije a
könyvet!
- Szívesen, papa. - Maik arca kipirult a nagy buzgalomtól, bal orcáján a sebhely olyan volt, mint egy vörös
felkiáltójel. -Az öregasszony aszonta: „Amikor Walter meglátta a könyvet, egész felragyogott a képe, és nagyon
óvatosan fogta meg, mintha valami szent dolog lenne vagy ilyesmi", nahát, aszonta a Walter hugicája! -
Kinyújtott mutatóujjával megbökte az antikvárius mellét.
Az a fejét csóválta.
- Az a nő téved.
Henk megint arcul ütötte. Olyan erősen, hogy félrebillent a feje.
- Fejezd már be a hülyítésünket! - ordított rá. - Különben megfeledkezek magamról!
Benyúlt kifakult zakójának zsebébe, elővett onnan egy megsárgult papírt, és az öreg könyvet is kinyitotta.
- Ez az - innen tépett ki az öreg Walter egy lapot, amikor lesittelték. Egyértelműen látható.
Henknek kétségkívül igaza volt. A tépés széle és a könyvben maradt rész tökéletesen összeillett.
- És nekem mi dolgom ezzel? - kérdezte Siegward.
- Mindjárt megmondom, barátom! - Henk szemének villogása semmi jót nem ígért. - Walter azt mondta,
hogy a könyvben hatalmas kincsről van szó. Volt benne egy kétoldalas térkép is, oda volt berajzolva a kincs
helye. Ez itt - és a fogoly orra előtt lengette a lapot - az egyik fele. És te most szépen elmondod, mi volt a másik
oldalán! Méghozzá sürgősen!
Schreiber megpróbálta állni az acélfúró tekintetet.
- Honnan tudhatná....
Tovább nem jutott, mert Henk ismét megütötte. -Pofád lapos! - ordította. - Ez volt az utolsó figyelmeztetés!
Aztán megragadta a köpeny elejét, közel húzta magához
az öreget. 4
- Figyelj csak jól, barátocskám! Adok neked huszonnégy órányi időt, hogy szép nyugodtan átgondolj
mindent. És ha akkor még mindig azt gondolod, hogy hülyének nézhetsz, akkor egyesével keresheted össze a
csontjaidat!
Olyan durván lökte vissza az antikváriust az ágyra, hogy a feje a kőfalon koppant.
Mialatt a fájdalom hangosan harangozott a fejében, mintha a távolból ért volna el hozzá Henk hangja, amint
felszólítja Maikot:
- Gyerünk, kölyök, húzzunk innen! Hadd térjen észre az öreg!
 Siegward Schreiber kísértésbe esett, hogy még egyszer ételt és italt kérjen Élénktől. De aztán eszébe jutott,
hogy úgyis hiába, és letett róla.

Mikor a szörnyű hír elterjedt a lázadók táborában, bénító kétségbeesés lett úrrá az embereken. Úgy vették körül
ANikót és Ayanit, mint egy csapat ijedt mezei hopsza, és döbbenten bámulták őket.
Huggin találta meg elsőként a nyelvét. -Ilyen piszok véletlent! - szitkozódott, és dühében ökölbe szorult a keze.
- Miért éppen a Vad Erdei Disznóban kellett annak a mocsok parancsnoknak italba fojtani a bánatát! Ha Kierant
fel nem ismeri, semmi baj nem lett volna!
- Sajnos, igazad van - bólintott Ayani aggodalmas arccal. - Tényleg balszerencsések voltunk. De
szerencsénk is volt rendesen. Ha véletlenül arra nem jön az a paraszt azzal a csodalóval, épp a megfelelő
pillanatban, Nikót és engem is elkaptak volna Rhogarr martalócai!
Huggin a homlokát ráncolta.
- Gondolod, véletlen volt?
- Hát persze - felelte. - Mi egyéb lett volna?
- Nem tudom. De ahogy így elgondolkodtam, ez a te fiatal barátod egyfolytában azt hangoztatja - és a
mellette álló Nikóra mutatott -, hogy nincsenek véletlenek.
Ayani bólintott.
- Tudom. De szerintem mégiscsak az volt. Nikóra nézett.
- Vagy van netán magyarázatod arra a csodálatos egybeesés-sorozatra, amelynek az életünket
köszönhetjük?
- Hm. - Niko egy pillanatra zavarba jött. A menekülés közben eszébe sem jutott, hogy ezen törje a fejét. És
amikor a lázadók tábora felé tartottak, akkor sem ezen járt az esze. Szinte beleőrült abba az elképzelésbe, milyen
sors várhat Jessie-re a marsföldi katonák markában - szabályos fizikai rosszullétet okozott ez a gondolat.
Almában sem jutott volna eszébe, hogy szabadulásuk különleges körülményeivel foglalkozzon. De most, hogy
Ayani kifejezetten felszólította erre, hirtelen előtte is világossá vált, hogy szerencsés megmenekülésüket bizony
csakis a lovas parasztember megjelenésének köszönhették.
De ez vajon tényleg véletlen volt?
Nikónak megint eszébe jutott a Sólyomtorony aljában lévő antikvárium, az ott lezajlott furcsa találkozás,
amellyel nagy kalandja kezdetét vette, és az a furcsa figyelmeztetés, amelyben a szürke köpenyes antikvárius
részesítette. „Én nem hiszek a véletlenben!" Ezt mondta az antikvárius. Mindennek, ami történik, megvan az
értelme, legföljebb nem ismerjük fel az első pillanatra.
És ha Schreiber úrnak igaza van, akkor az sem véletlen, hogy az a lovas gazda éppen akkor és ott bukkant fel, a
Vad Erdei Disznó előtt.
Niko gondolataiba Huggin szólt bele:
- Ismertétek azt a parasztot?
- Nem - felelte Niko helyett Ayani. - Miért kérdezed?
- Csak úgy - vont vállat Huggin. - Mert akkor megköszönhettétek volna, hogy kisegített benneteket a
halálos veszedelemből.
- így van! - helyeselt Szürkeszakáll Ragnur is. - Milyen kár, hogy a vezérünknek és annak a lánynak nem
volt ilyen szerencséje. Mit gondoltok, mit fognak művelni velük azok a marsföldi disznók?
- Még kérded? - Magnus Halmar, a kovács, úgy mgredt rá, mintha megőrült volna. - Rhogarr von Khelm a
pestisnél is jobban gyűlöli az alwékat. És mind között legeslegjobban Kierant gyűlöli. Mert ő azon nagyon
kevesek egyike, akik nem hajtották meg a nyakukat előtte.
- Ugy bizony - mondta Félfül. - Kieran rettenthetetlen-sége nélkül egyikünk se mert volna semmit sem tenni
a marsföldi megszállók ellen. Legföljebb összegyűltünk volna, mint a felriasztott mezei hopszák, itt a Démon-
erdőben, és gyáván reménykedtünk volna abban, hogy majd a Láthatatlanok jobbra fordítják a sorsunkat - vagy
esetleg nem.
- Félfül igazat mond! - szólt Magnus. - Kieran nélkül az ellenállás hamar össze fog omlani. Ezt Rhogarr von
Khelm is pontosan tudja. És mivel akkora szerencséje volt, hogy mindjárt a vezért kerítette kézre, nem sokat fog
várni az ítélettel: biztosan máglyára küldi. Az összes földinkkel együtt, akik a tömlöceiben senyvednek. A Sötét
Hold Ünnepén valameny-nyien máglyára kerülnek, és persze a lány is velük együtt!
- Tévedsz, Magnus - szólt Niko kővé dermedt arckifejezéssel. - Legalábbis, ami Jessie-t illeti.
- Micsoda? - A kovács elkerekedett szemmel nézett rá. -Csak nem arra gondolsz, hogy a zsarnok majd
éppen neki meg fog kegyelmezni?
- Dehogyis - felelt Niko. - Csak azt akartam mondani, hogy Jessie nem fogja megérni azt a napot. Sokkal
korábban meg fog halni, hacsak nem teszünk érte valamit.
Az emberek tanácstalanul néztek össze. Huggin a vállát vonogatta, Szürkeszakáll a füle mögött kaparászott,
Magnus tétován ingatta a fejét. Senki sem sejtette, mire célozhat Niko.
Csak Ayaniban támadt fel valami gyanúféle.
- Lassan kezdem felfogni - mondta -, miért voltál visszafelé olyan hallgatag, és miért keringtek a
gondolataid szünet nélkül Jessie körül. Egész idő alatt olyan volt az arcod, mintha a halál árnyéka vetülne rá.
Odalépett a fiúhoz, vállára tette a kezét, és behatóan nézett a szemébe.
- Nem akarsz könnyíteni a szíveden, és megosztani velünk, ami nyomaszt?
- Nos hát - Niko nagyot sóhajtott -, megígértem Jessie-nek, hogy megőrzöm a titkát. De most, hogy az
ellenség kézre kerítette, minden megváltozott. És ezért... - Körülnézett: a férfiak szeme komolyan, figyelmesen
csüggött rajta. - Nos, Jessie nagyon beteg, rendszeresen gyógyszert kell kapnia.
Nem tudom, itt hogy nevezik ezt a betegséget, nálunk cukorbetegség vagy diabétesz a neve.
- Diabétesz? - csodálkozott Ayani. - Sosem hallottam még róla. Veszélyes ez a betegség?
- Hogyha a beteg rendszeresen hozzájut az orvosságához, akkor igazából nem - felelte Niko. - De ha nem
kaphatja meg, akkor napról napra gyengébb lesz, míg végül meghal.
Ayani nyelt egyet.
- És Jessie nem hozott ebből a gyógyszerből ide Misz-tériába?
- Hozott, csak sajnos nem eleget. - Niko megint nagyot sóhajtott. Nehezen szedte össze magát. - A készlete
legföljebb két vagy három napra elegendő. Aztán már csak idő kérdése, hogy mikor hal meg.
- Most már értem, miért aggódsz érte olyan nagyon. -Ayani együttérzéssel nézett rá. - Jessie tehát nem fogja
megérni a Sötét Hold Ünnepét?
Niko megcsóválta a fejét.
- Ha Rhogarr börtönében vagy egyáltalán Misztériában kell maradnia, akkor nem! Ha nem kap idejében új
adag gyógyszert, menthetetlenül odavan.
- Hát ez rettenetes! - Huggin szeme gyanúsan csillogott. A többiek is megrendültek.
- Milyen szívesen segítenénk rajta - csak nem tudjuk, hogyan! - mondta Ragnur. - Ez a marsföldi kutya
semmilyen körülmények között nem fogja őt szabadon engedni.
- Ebben nyilván igazad van. - Niko keserűen felnevetett. - Nem hinném, hogy ismeri a részvét fogalmát.
Aztán szemlátomást elhatározásra jutott, mert összeszedetten nézett végig a férfiak során.
-Van azért egy lehetőség, hogy Jessie-t és a többieket megmentsük a biztos haláltól.
A lázadók egyetlen hang nélkül figyeltek: úgy szívták magukba a szavait, mint éhes farkaskölykök az anyjuk
emlőiből a tejet.
- Alkut kell ajánlanunk Rhogarrnak - folytatta Niko -, és olyan ajánlatot tennünk, amelyet egyszerűen nem
lesz képes visszautasítani.
Magnus Halmar magas homloka ráncokba gyűrődött.
- És ugyan mit ajánlanánk fel neki?
- Ez egyszerű: egyetlen dolog van, amire Rhogarr még erősebben vágyik, mint Kieran és a többi alwe
halálára. Ez pedig nem más, mint a...
Ayani a szavába vágott. Csinos arcát düh és értetlenség keveréke torzította el.
- Ezt nem hiszem el - lehelte. - Mondd, Niko, hogy ez nem igaz...
- Dehogynem - felelte szilárdan a fiú, és állta a tekintetét, amely mintha keresztülfúrta volna. - A
legkomolyabban gondolom! Vagy van más ötleted?
Ayani egy pillanatig szótlanul mustrálgatta. Aztán csendesen megkérdezte:
- És hogy akarod megtenni neki az ajánlatodat? Akármelyikünket lát is meg, azonnal a tömlöcébe vettet!
- Tudom én is. Ezért valami egész másra gondoltam. Niko kérdőn nézett az emberekre.
 - Itt van még a hírvivő burukkoló, amelyet Kieran titkos szövetségese küldött a várból, vagy visszaküldtétek
a gazdájához?

z augusztusi hőség úgy fészkelte be magát a portástanyai ház csúcsos cserépteteje alá, mint egy lomha, hájas
Ahere a méhkaptárban. A padláson olyan meleg volt, hogy Lena Andersen úgy érezte: csirkekeltetőbe került.
Arca, haja nyirkos volt, ruhája nedvesen tapadt a testére. És mindenütt az a rengeteg por: a levegőben, az
orrában, a fülében, még a fogai között is az csikorgott. Pedig alig tíz perce tartózkodott a padláson. Világ végi
összevisszaság uralkodott itt: kiszuperált, régi ruhákkal agyontömött bútorok, hibás és divatjamúlt elektromos
háztartási eszközök, ládák, amelyek millió apró vicket-vackot rejtettek, ütött-kopott edények, ómódi kertész- és
földművesszerszámok és még ezerféle egyéb limlom. Franziska Brauer, akitől a házat vették, megígérte ugyan
nekik, hogy lomtalanítja a padlást, de aztán hirtelen meghalt a bátyja, így erre már nem jutott idő. Lena és
Thomas pedig elég gusztustalan dolognak tartotta volna, ha a gyász kellős közepén követelőzni kezdenek a
lomtalanítás miatt. Lena ráadásul nagy titokban abban is reménykedett, hogy hátha akad majd egy-két
használható tárgy a sok ócskaság között. Titkos szenvedélye volt ugyanis a régi bútorok restaurálása - számos,
ócskástól elmentett holmit pofozott már helyre egész csinosan.
Nagy csalódására azonban a Portás-tanya padlásán egyetlen olyan darabot sem talált, amely megérte volna,
hogy restaurálja. Lena ráadásul nem is sejtette, milyen iszonyatos zűrzavart fog találni odafent. Amikor először
ment fel a padlásra, valósággal elrémült az ott uralkodó kaotikus állapotok miatt. így aztán tologatta a rendrakás
idejét, ameddig csak lehetett. Persze, ez nem segített, hiszen tudta: valamikor úgyis meg kell csinálni. Ma ezért is
döntött úgy, hogy nekigyürkőzik. Ám így is egyfolytában Jessie járt a fejében. Szüntelenül azon ette magát,
ugyan hol járhat most a lánya, és vajon helyes volt-e, hogy egyszerűen elhallgatta Thomas elől az eltűnését -
csak hogy ne terhelje fölöslegesen. És Rieke Niklast sem látta azóta. Sem azt a titokzatos, hogy is hívják, Noski
urat nem hozta el ide... Lena egyszerre már nem volt olyan biztos benne, hogy az előző este jó döntést hozott. És
elszánta magát, hogy amennyiben Rieke délig nem bukkan fel, akkor elmondja Thomasnak az igazságot.
Az egyetlen fényforrás, egy csupasz, huszonöt wattos izzó, elég gyéren világította be a padlást. A csúcsos
tetőrész alatti kis ablakot olyan vastag por- és koszréteg fedte, hogy alaposan megszűrte a napsugarakat. A kis
deszkaalkotmány arra engedett következtetni, hogy a padlásnak ez a része korábban galambdúcként szolgált - ez
azonnal vörös fokozatú riadókészültséget váltott ki Lénából: igazán nem volt csalogató az a gondolat, hogy
nemcsak az öreg holmikkal, hanem még ezeréves, száradt galambtrágyával is meg kell harcolnia.
Szorongva fogta hát a létrát, odatámasztotta a keresztgerendához, és felmászott, hogy bekukkantson a dúcba.
Ám már az első pillantás, amit a poros vacokra vetett, megnyugtatta: galambpiszoknak nyoma sem volt. Ehelyett
kövér pormacskák henteregtek, és vastag pókhálófonadék őrizte az utolsó száz év zsákmányállatainak
maradványait. Lena már épp le akart mászni, amikor a rejtekhely leghátsó szögletében, óriás pókhálók alatt
felfedezett egy olyan tárgyat, amely felkeltette az érdeklődését. Nyilvánvalóan egy ládikó volt, fekete fából,
gazdagon díszítve fémveretekkel. Lénában azonnal felülkerekedett a restaurátor: talán mégiscsak kincset rejt ez a
padlás?
Kíváncsian nyúlt be a pókhálók közé, és előhúzta az öreg ládikát. Iszonyú nehéz volt, majd beleszakadt, mire
lecipelte a létrán. A földre állította, és kinyitotta az ablakot, hogy bejöjjön a fény, aztán gondosan megtisztogatta
egy régi ronggyal. Végül a ládikó, mint titokzatos ígéret, ragyogott a napfényben, és Lena máris látta, hogy nem
kell csalódnia: a ládikó valóban fekete nemes fából készült, és ívelt teteje volt. A kovácsoltvas zsanérok és
díszítések művészi munkára vallottak, s a zárban ott volt a szintén kézi munkával készített, díszes kulcs. A kulcs
feje kovácsoltvas rúna volt, de Lena nem ismerte ezt a jelet. Egy pillanatig habozott, aztán elfordította a kulcsot a
zárban. Legnagyobb csodálkozására a zár simán és halkan kinyílt, mintha a minap használták vagy olajozták
volna. Lena visszafojtott lélegzettel nyitotta ki a fedelet, és hátrahajtotta - nem hitt a szemének, amikor meglátta,
mit rejt a ládikó.
 18. FEJEZET

Pokoli ajánlat

Rhogarr von Khelm homlokán mély ráncokkal járkált a trónteremben. Az egyik, udvarra nyíló ablak előtt meg-
állt, és kinézett a múló nap utolsó fényeire. A Nagy Nappalfény nem ért még pályája végére, arany
narancsként függött a nyugati látóhatár peremén, ám már az Éjhold is fent járt az égen. Mintha csak
figyelmeztetni akarná, hogy a Sötét Hold Ünnepéig igen gyorsan múlnak az órák, úgy mutatta magát a tűzvörös,
egyre növekvő sarló az öregtorony fölött, amelynek csúcsán ott lengett a marsföldi zászló.
Odakintről tompán hallatszottak be a hangok. Lópaták dobogása, fegyverek fémes csörrenése keveredett az
akasztófákon lógó tetemeken veszekedő varjak rikácsolásával.
Rhogarr egy pillanatig szinte szeretettel nézte a mohó madarakat. Borostás arcán elégedett mosoly suhant át,
mint mindig, amikor tudatára ébredt, hogy élet és halál ura. Aztán hirtelen megfordult, és az apró termetű udvari
íródeákhoz sietett, aki szokásos szürke nemezöltözékében állt a nagy asztal mellett, és feszült figyelemmel nézte
gazdája arcát. Rhogarr közvetlenül előtte állt meg, s a szolga remegő kezében tartott lapra meredt.
- Olvasd fel még egyszer annak a fattyúnak az üzenetét! -parancsolta. - De egyetlen szót se hagyj ki!
- Igenis, uram, ahogy óhajtod - felelte az emberke, és&ö-zelebb emelte a pergament a szeméhez, hogy az
alkonyati félhomályban jobban lásson.
- „A Láthatatlanok, akik világunk sorsát irányítják, megtanították nekünk, hogy a teremtmények élete a
legfőbb érték. Rajtuk kívül senkinek nincs joga ítélni fölötte. Ezért felszólítunk arra, hogy a foglyokat, különösen
a Kieran, Arawynn, Mayán és Jessie nevűeket, haladéktalanul engedd szabadon, és a holnapi nap déli órájában
az általunk megjelölt helyen add át egy közvetítő személynek. Ezért mi átadjuk a közvetítőnek Sinkkáliont, az
alwe királyok kardját. Ha nem fogadod el az ajánlatunkat, akkor minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy
kiszabadítsuk a foglyokat a börtönből, és téged Sinkkalion segítségével letaszítsunk a bitorlott trónról. A
Láthatatlanok segítségével ez biztosan sikerülni is fog." -Az írnok leeresztette a lapot. - A többi már úgyszólván
mellékes, uram. Vagy azt is felöl...
-Nem, nem, hagyd csak, mielőtt még szétvet a düh! -Rhogarr az ajtóra mutatott, jelezvén az írnoknak, hogy
tűnjön el. Mialatt a törpe megkönnyebbülten szedte a lábát az ajtó felé, zászlóként lobogtatva az írást, az
uralkodó Dhrago herceghez fordult, aki az üres trónszék mellett ácsorgott.
- Ez tehát a városkapun függött? - kérdezte hitetlenkedő arccal.
- Tőrrel tűzték fel a kapura - felelte a herceg, és arcán a sebhely csak úgy izzott az izgalomtól. - A nagy
téren folyó tolongás miatt az őrök nem látták, ki volt az, aki odatűzte.
- Hm. - Rhogarr elgondolkodva nézegette a herceget. -Nem tudom, te mit gondolsz, de számomra egy
csomó minden arra utal, hogy ezeknek az útonállóknak cimborái vannak itt LIelmenkroonban is, vagy tévedek?
- Magam is erre gyanakszom, uram - felelte Dhrago herceg meghajolva, és nem vette észre, hogy alázatos
törleszke-désére az uralkodó undorodva húzza el a száját. - Már kiadtam a parancsot, hogy a katonák fésüljék át
a gyanús negyedeket, és kutassák fel azt a mocskos árulót.
- Milyen előrelátó - dicsérte meg gúnyosan a zsarnok a herceget, aztán elkomolyodott. - És mit gondolsz az
ajánlatról, Dhrago? Elfogadjam vagy ne?
- Természetesen ne, parancsolóm! - A herceg úgy felfújta magát, mint egy felingerelt harci kakas. - Ha
valakinek itt joga van feltételeket szabni, az te vagy, uram! Nem pedig ezek a nyomorult alwe kutyák!
Rhogarrnak arcizma sem rándult.
- És?
- Ráadásul szégyentelen ajánlatuk egyértelműen bizonyítja, hogy nagy bajban vannak. Vagy talán önként
megválnának másképp attól a varázserejű kardtól?
-Hát önkéntességről azért most sem beszélhetünk -mondott neki ellent a marsföldi. - Azok az útonállók
pontosan tudják, milyen aduk vannak a kezemben.
- A számból vetted ki a szót, uram. Jobban én sem mondhattam volna. - Dhrago megint alázatos hajlongásba
kezdett. - A csirkefogók tisztában vannak azzal, hogy semmire se mennek a vezérük nélkül. Sőt, szét is fognak
esni nélküle, mert ez a Kieran nemcsak az agya, hanem a lelke is a csapatnak. Szét fognak széledni a vezérük
nélkül, és akkor könnyen elcsíphetjük azt a két alwe kölyköt, akik megelőztek a kard megtalálásában. Azokat
most már senki sem fogja támogatni, így előbb vagy utóbb, de el tudjuk venni tőlük Sinkkáliont.
Rhogarr még a hadvezére szavait emésztette, amikor valami megmozdult mögötte, és ettől a hideg
borzongás fogta el az uralkodót.
A herceg is meglepetten fordult meg, és Ságára esett a tekintete, aki, mintha a földből nőtt volna ki,
egyszerre a nyitott ablak előtt állt.
Egyikük sem vette észre, miképpen termett itt ez a félelmetes nőszemély. Vörös-sárga hüllőszemét
egyenesen Dhra-góéba fúrta, és kígyózóan sima mozdulatokkal siklott feléje.
- Igen okosak a szavaid - mondta. - Ám nem biztos, hogy a jóslatod beválik. Még ha véletlenül sikerülne is
elszedni attól a két fattyútól a kardot... - karmos középső ujja előrelendült, és a herceg mellébe fúródott - akkor
is: ki mondja meg, hogy ez a dolog még a Sötét Hold Ünnepe előtt sikerül?
- Nos hát... - kezdett makogni Dhrago tétován, de egy fejedelmi mozdulat belefojtotta a szót.
- Senki! - sziszegte Sága az arcába, aztán sarkon fordult, és mintegy varázsütésre, egyszerre Rhogarr előtt
termett.
A marsföldi rémülten hőkölt vissza. Gyakran megélte már, hogy Sága villámgyorsan megtett nagyobb
távolságokat, de mindig újra megijedt, amikor tanúja volt ennek.
- Nyilván te is tisztán látod ezt, barátom - szólította meg gúnyos mosollyal. - Vagy tévednék?
- Nem, dehogy - felelte Rhogarr savanyú ábrázattal. -Mint általában, most is igazad van.
-Te mondod! - Mutatóujjával játékosan Rhogarr szögletes álla alá nyúlt, és megemelte a fejét. Rhogarr
minden nyakizmát megfeszítette, de akkor sem tudott ellenállni a fekete mágusnő rettentő erejének. A nő, alig
látható mosollyal, folytatta: - Mivel ekkorra a Borús Birodalom hadereje rég át fogja lépni Nivland határát, és
benneteket, kedvesem, igen, téged is meg azt az áruló cimborádat is, rég elsöpör, mint őszi vihar a száraz avart.
Rhogarr hirtelen oldalra rántotta a fejét, hogy ne fúródjon az állába még jobban a hegyes karom, amely már
így is véres sebet vájt a bőrébe. Dühösen rángott a szája szöglete, hogy jól megmondja a véleményét Ságának, de
aztán inkább hallgatott, és csak a torkát köszörülgette.
A herceg sem mert visszabeszélni. Lehajtotta a fejét, hogy kikerülje Sága szemébe fúródó hüllőtekintetét.
A fekete mágusnő száján kis vigyor szaladt át, aztán megint Rhogarrhoz fordult:
- Sokkal több mindenről is el kellene gondolkodni: ha netán sikerülne is megszerezned a kardot, az vérontás
nélkül biztosan nem menne.
- És? - kérdezte Rhogarr. - Jól fizetem a harcosaimat, és megkövetelhetem tőlük cserébe, hogy életükkel és
vérükkel szolgáljanak.
- Ugyan, Rhogarr! - sóhajtott színpadiasan Sága. - Annyi ideje ismerjük már egymást, de te semmit sem
fejlődtél.
Látszólag sajnálkozva csóválta a fejét.
- Pusztán arannyal is el lehet érni győzelmeket. De a tartós diadal csakis azé lesz, aki a szíveket is megnyeri.
Ezért fogadd meg a tanácsomat, Rhogarr, és sürgősen indíts futárt a Démon-erdőbe. Az pedig jelentse ki, hogy
elfogadod az ajánlatukat és a feltételeiket.
- De hát az lehetetlen! - toporzékolt a marsföldi. - Ennél ostobább dolgot nem is tehetnék!
Sága mosolygott. -Ugyan miért?
- Hiszen hallottad, amit Dhrago magyarázott: ez a Kieran a legveszedelmesebb valamennyi ellenségem
között. Ha őt szabadon eresztem, megint csak meggyűlik vele a bajom.
- Jaj, ne ess már túlzásba! - legyintett megvetően Sága. -Azért igazán nagy károkat eddig sem ő, sem az
emberei nem okoztak. Na jó, megtámadtak egypár utánpótlás-szállítmányt, vagy elkapták egy-egy túlságosan
rámenős adószedőd grabancát - azért ez még nem a világ, kedvesem.
Szorosan az uralkodó elé lépett, és megjátszott aggodalommal simogatta az arcát.
- És ha neked, szegénykém, le kellett emiatt mondanod néhány korsó finom medhiterrai borról, az csak az
egészségedet szolgálta.
- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá - morogta Rhogarr mérgesen. - Ráadásul még ha szeretném, akkor se
tudnám elfogadni ezt az ajánlatot.
- Miért nem?
- Mert például ez a Mayán már itt sincs. Elindítottam a kőbányába, mert ott jobban kamatoztathatja a
kovácstudományát, mint a börtönben.
 - És ez neked gondot okoz, Rhogarr? - kérdezte behízelgő hangon Sága. - Az ajánlatok azért vannak, hogy
alkudozzunk róluk. Az a szokás, hogy mindkét fél engedjen. Javasolj valami okosat az ellenségeidnek, és biztos
vagyok benne, hogy belemennek.
És mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a fekete mágusnő belevetette magát a nagy, fekete fából
készült trónszékbe, amelynek háttámláját és karfáit sörényes medve sűrű prémjével kárpitozták. Onnan nézett
Rhogarra, ellentmondást nem tűrő tekintettel.
- Csak maga a királyi kard jelenthet veszélyt ránk - és segíthet győzelemre, akár még Mordur Kra'nakk
túlerőben lévő hadseregével szemben is! Ezért aztán nem szalaszthatjuk el a nagy lehetőséget, hogy Sinkkáliont
minden különösebb erőfeszítés nélkül megkaparintsuk. Minden egyéb nemcsak hogy felelőtlenség lenne, hanem
egyenesen feneketlen ostobaság. Ezért aztán, Rhogarr, fogadd meg a szavamat, és amennyire csak lehet, menj
bele a feltételekbe! Persze, ez még nem azt jelenti... - Sága hatásszünetet tartott - hogy be is fogjuk tartani, amit
ígérünk!

Lena kivörösödött arccal, verítéktől összeragadt hajjal cipelte be a ládát férje dolgozószobájába, és nagy
döndüléssel letette a számítógép mellé a padlóra. Thomas elfordult a képernyőtől, és előbb a feleségére, majd
a ládára nézett csodálkozva.
- Hát ez meg micsoda?
- Miért, minek látszik? - kérdezte Lena, aztán gyorsan elmondta a férjének, amit erről az új felfedezésről tudott.
Thomason nem látszott túlzott megrendülés.
- Na igen, egy öreg láda. És? Mi van abban érdekes?
- Az egész - felelte Lena. - Nézd csak meg a fáját: van sejtelmed, hogy miből készülhetett?
Thomas előbbre hajolt, hogy szemügyre vegye a ladikot, kezével végigsimított az ívelt tetején.
- Fogalmam sincs - mondta vállvonogatva.
- Ébenfa - világosította fel a felesége. - Méghozzá valószínűleg ceyloni, mert alig láthatók a pórusai. A
legjobb minőség, manapság már alig lehet hozzájutni. Olyan értékes, hogy régen trónszékek és királyi jogarok
készültek belőle.
- Tényleg? És hogy került egy ilyen értékes darab a Portás-tanya padlására?
- Én is csodálkoztam - felelte Lena. - De a tartalmán még jobban!
Azzal felnyitotta a fedelet - a ládikó csordultig tele volt régi könyvekkel, iratokkal, újságokkal,
folyóiratokkal, térképekkel és egy csomó szabadon álló lappal.
- Feltűnik valami? - kérdezte.
Thomas letérdelt a ládikó elé, hogy közelebbről szemügyre vegye a tartalmát. A könyvek java része
mitológiai témájú volt: görög és római istentörténetek, továbbá az Edda, a Nibelung-ének és további hős mondák
kiadásai. Aztán több szakterület lexikonjai és szakkönyvei: gyógyítás, geometria, asztronómia, alkímia. A
lapokat pedig egyazon régies kézírás töltötte meg. Amikor Thomas belelapozott az újságokba és folyóiratokba,
megállapította, hogy valamennyi, akárcsak a könyvek, a tizennyolcadik századból való.
- Fiát, jó öregek. Erre gondoltál?
- Nem egészen - csóválta meg Lena a fejét. - Nézd csak meg őket jobban! Tényleg iszonyú régiek, de
valahogy mégis mind frissnek látszik! Vagy látsz valahol egy megsárgult lapot, tönkrement borítót?
Thomas megint a ladikot nézegette. -Igazad van. Pedig ez a holmi több mint kétszáz éves! -Lenára nézett. - Van
valami magyarázatod?
- Semmi. De még most jön a java!
És felragadott egy csomó kéziratos jegyzetet, kiemelte őket, és a ládikó aljára mutatott.
- Ezt nézd meg!
Amikor Thomas odahajolt, elkerekedett a szeme.
- Na ne! Ezt nem hiszem el! - suttogta, és csak bámulta a művészi intarziát a láda fenekén. Egy sólymot
ábrázolt a címer, amely egy nagy kardot fog a karmai között.
- De hiszen ez...
- .. .ugyanaz, mint amiről a könyvedben írtál! - fejezte be Lena a mondatot. - Az alwe királyok címere! -
Aztán a kulcsra mutatott: - Ezt a rúnát nem ismerem, de nem csodálkoznék, ha ez is előfordulna a könyvedben...
- Naná: ez a Mannaz-rúna. Vagy ahogy Misztériában nevezik: a Láthatatlanok jele.
Thomas elképedten nézett a feleségére.
 - Ilyen nincs, Lena! Ez nekem magas. Én direkt ehhez a könyvhöz találtam ki azt a címert! És most azt kell
látnom, hogy valaki előttem már réges-régen kitalálta...
Felállt, és a kávéjáért nyúlt.
- Tudod, kié volt a láda? - kérdezte, aztán belekortyolt az italba.
- Nem. De sejtéseim azért vannak. Lena megint a ládára mutatott.
- Látod az alján a betűket? Egy K és egy S. Nem jelenthetik Karin Seikelt? Annak a régi könyvnek a
szerzőjét, amelyik ugyanott játszódik, mint a te könyved?
- Hát persze! - kiáltott fel Thomas. Olyan hevesen csapta le a csészét, hogy a kávé kiloccsant. - És tudod,
mit tartalmaz a láda? Biztosan azokat az anyagokat és vázlatokat, amelyeket akkor Seikel asszony gyűjtött a
könyvéhez. Erre akár fogadást is mernék kötni!
- Úgy gondolod? - kérdezte szkeptikusan Lena. - De akkor hogy került mindez a Portás-tanya padlására?
-Fogalmam sincs, Lena! Ez éppannyira rejtélyes, mint ennek a történetnek számos egyéb pontja! A feleségéhez
lépett.
- Megtennél nekem valamit?
- Bármit - mosolygott rá gyengéden Lena. - Legalábbis, amire képes vagyok.
- Köszönöm. - Thomas megsimogatta az arcát. - Sürgősen folytatnom kell az írást, mert nem leszek kész
határidőre. Kérlek, nézd át alaposabban ennek a ládának a tartalmát! Hátha rábukkansz valamire, amiből
kiokosodhatunk.
- Örömmel - vigyorgott szélesen Lena. - Bár... persze sokkal szívesebben takarítanám a padlást!
- Tényleg? - Thomas egy pillanatra elképedt, míg észre nem vette, hogy a felesége bolondot csinált belőle. -
Jó, jó, nem ér a nevem!
Játékosan megfenyegette az ujjával.
- Ám aki írót tesz lóvá, azt betűbünti sújtja, ezer oldalnál nem kevesebb, ugyanis el kell olvasnia az egész
Eddát! Eredetiben!
Aztán megint elkomolyodott.
- Jessie biztos szívesen segít benne!
- Jessie - húzta a szót Lena. - O, hát inkább ne. Nikót meg őt pillanatnyilag egészen más dolgok
foglalkoztatják, olyanok, amik nekik fontosak. Nem gondolod?
- Hm - dörmögte Thomas. - Ha így látod jónak.

ieran a szemét se hunyta le éjjel. Iszonyatos kínokat állt ki. Testének minden porcikája sajgott. A kapunál
Klejátszódó véres jelenet híre hamar begyűrűzött a várba is, az elpusztult lovak, a két halott és három súlyos
sebesült híre egész a börtönig és a marsföldi hóhérlegényekig eljutott. Ezeket persze iszonyú düh és izzó
gyűlölet fogta el, s ezt Kieranon élték ki. Félig agyonverték, aztán behajították egy bűzlő cellába. Ám
akármilyen szörnyűek voltak is a sebei, nem miattuk nem tudott a lázadóvezér aludni. Sokkal inkább a
halálfélelem miatt nem jött álom a szemére: a pokoli halálfélelem miatt, amelynek teljesen ki volt szolgáltatva,
és amely percről percre növekedett. Az a gondolat, hogy Rhogarr von Khelm, ahogy ígérte, a Sötét Hold
Ünnepén máglyán égetteti meg, olyan elviselhetetlenül gyötörte, hogy kis híján beleőrült.
Kieran sosem gondolta volna, hogy ennyire fog félni. Hiszen évek óta sűrűn kockáztatta az életét, és mindig
számított a halálra. Az óta a nap óta, hogy bemenekült a Démon-erdőbe, hogy onnan szervezze meg a zsarnokkal
szembeni ellenállást, tudta, hogy a halállal játszik. Ha ellensége kezére kerül, menthetetlenül megölik - ebben
olyan biztos lehetett, mint abban, hogy a Nagy Nappalfény reggelente fölkel. ^
És Kierant sohasem rettentette meg ez a gondolat. Az a bizonyosság, hogy jó ügyért viszi vásárra a bőrét,
olyan ügyért, amely minden áldozatot megér, inkább olyanná tette, aki egykedvűen néz szembe a sorsával. A
természetes, minden élőlényben meglévő halálfélelem idővel alábbhagyott, szinte teljesen el is tűnt, akár egy
ködfoszlány, amely a napsütés hatására szertefoszlik.
Természetesen ez nem jelentette azt, hogy Kieran örömmel várta volna a halált, vagy hogy büszkén és
boldogan ment volna a halálba, mint a régi legendás hősök, akikről esténként a tábortűznél meséltek az öregek.
De az a nagy veszély, amely a marsföldi hódítók megtámadóit fenyegette, soha nem riasztotta el semmiféle
támadástól Kierant, még a legvakmerőb-bektől sem. Éppen csak mindig fokozott figyelemmel készült fel,
minden döntését igen alaposan megfontolta, és minden fölösleges rizikót kiküszöbölt - tulajdonképpen ez volt az
oka annak, hogy Kieran sohasem érzett félelmet.
 Főleg nem halálfélelmet!
Még a Vad Erdei Disznóban, amikor pedig a marsföldi zsoldosok éhes farkas falkaként rontottak rájuk, ott
sem érzett halálfélelmet, még nyomokban sem. Pedig már abban a pillanatban tudta, hogy sorsa a máglyahalál
lesz. A hóhérsegédek ostorcsapásai éppoly kevéssé rettentették, mint gúnyos fenyegetőzéseik, hogy mostantól
sűrűn elviszik majd „szigorú kihallgatásra". Félelem nélkül nevetett a szemükbe, és a képükbe vágta, hogy ha a
Láthatatlanok segítik, akár a legszörnyűbb kínzásokat is ki fogja állni.
Csak itt, a börtönben változott meg minden. A fájdalomtól és a szomjúságtól szinte félőrülten ragadta meg a
nagy vizeskorsót, amelyet bekészített valaki egy zsámolyra, és fenékig ürítette. A hűs folyadék nagyon jólesett,
és szinte azonnal enyhülést hozott. Ám ugyanolyan mértékben, ahogy a fájdalom múlt, megjelent a félelem, nőtt-
növekedett, rágta a belsejét, mint egy beléje költözött idegen, láthatatlan lény. Félelme végül akkorára nőtt, hogy
szinte teljesen megbénította, ösz-szenyomta a mellkasát, és fulladással fenyegette.
Kieran hörögve roskadt össze a mocskos szalmán, és iszonyattal hunyta be a szemét. Ám ettől csak még
rosszabb lett az egész. Gondolatai kergetőztek a fejében, és az egésznek semmi értelmét nem látta. Azt sem tudta
már, hol van, nem tudta, mi történt Jessie-vel. Kitörlődött agyából Niko és Ayani is, úgyszintén a lázadók a
Démon-erdőben. Egyetlenegy gondolat uralkodott el rajta:
Nem akarok meghalni!
Nem akarok meghalni!
Nem akarok meghalni! (
Mint egy őrült, lehunyt szemmel, mantraszerűen kezdte ezeket a szavakat maga elé mormolni. „Nem akarok
meghalni. Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni."
Egyszerre aztán valami zaj nyomta el monoton hangját -nem tudta már, hányszor ismételte a szavakat -, amit
Kieran először nem tudott azonosítani. Amikor meg sikerült, akkor biztosra vette, hogy elvesztette az eszét:
ugyanis a hang az édesanyjáé volt. Halkan, de jól kivehetően azt a bölcsődalt énekelte, amit kisgyermekkorában
oly sokszor.
De hiszen az anyja rég halott!
Dhrago, az az aljas áruló gyilkolta meg, aki az apját és a testvéreit is lemészárolta!
Az anya halk bölcsődala mégis ott hallatszott a tömlöcben, így Kieran kinyitotta a szemét. Ugyanabban a
pillanatban felugrott a fekhelyéről, és hitetlenkedve és borzadva nézett az asszonyra, akit a folyosón égő fáklya
beszivárgó fénye világított meg gyengén, amint a fal mellett kuporgott egy halom szalmán. Jóságos arcán kedves
mosollyal énekelt, s hangja olyan dallamos és meleg volt, hogy Kieran feldúlt kedélye azon nyomban
megnyugodott.
- Anya! - kiáltott döbbenettel, ám a kedves énekhang hirtelen rikácsoló kacagásba váltott, s az asszony alakja
fekete forgószél formáját vette fel, majd egy szíwerésnyi idővel később egészen más formát öltött. Kieran
ereiben szinte megfagyott a vér, amikor megpillantotta a testhez simuló kígyóbőr ruhás nőt, aki gunyorosan
méregette őt a hüllőszemével.
- Sá... Sága... - dadogta, és egészen a cella hátsó faláig menekült, mintha így megszökhetne előle. - Mit
akarsz tőlem?
- Ejnye, Kieran - fenyegette meg a kígyóasszony játékosan karmos mutatóujjával -, csak nem gondolod,
hogy félned kellene tőlem?
Felegyenesedett, és közelebb kígyózott.
- Épp ellenkezőleg: azért jöttem, hogy segítsek rajtad! Kieran nem hitt a fülének:
- Hogy... segíts?
- így van, ifjú hősöm, nagyon jól hallottad. - Letérdelt mellé, és megsimogatta az arcát. - Milyen komoly,
tekintélyes férfivá értél! Csinos vagy és erős... - a karmok lejjebb húzódtak, végigsimogatták a mellét, aztán
megállapodtak a kézfején - ...ugyanakkor olyan gyengéd kezed van, amellyel biztosan sok örömöt tudsz
szerezni!
Szinte szégyenlősen mosolygott a férfira.
- Kérlek, bocsásd meg nekem ezt a kis tréfát az anyukáddal. Néha nem bírom visszafogni magam, és
szívesen elbolondozok.
Kieran nyelt, de nem válaszolt.
Sága most a fejére helyezte a kezét, és olyan behatóan nézett a szemébe, mintha át akarná fúrni az agyát.
- Félsz, nem igaz? - kérdezte. - Iszonyatos halálfélelmet érzel, ami már nem is lehetne rosszabb?
- Ho... honnan tudod?
 - Nem túl nehéz kitalálni - mondta a fekete mágusnő, és gyors oldalpillantást vetett az üres vizeskorsó felé,
amely a cella bejáratánál, egy asztalkán állt. - Túlságosan is az arcodra van írva a rettegés. Árad a pórusaidból,
mérföldekről megérezni.
- És... ezért jöttél ide hozzám?
- Ezért hát! - Titokzatos mosoly suhant át a fakó arcon. -Hogy megvigasztaljalak, és hogy egy jó meg egy
rossz hírt hozzak neked.
Sága előrehajolt, arca szinte Kieranét érintette.
- Melyiket szeretnéd előbb hallani?
De meg sem várta a választ, azonnal folytatta.
- Nos, jöjjön előbb a jó: a barátaid nem tétlenkedtek, és munkálkodtak a megmentéseden - meg persze azén
a leányén, Jessie-én is.
- Munkálkodtak? Mit jelent ez?
- Csereüzletet ajánlottak: a szabadságotokért felkínálták Rhogarrnak a királyi kardot. Rhogarr pedig
belernent a cserébe.
Kieran a fejét csóválta.
- Ezt nem hiszem el!
- De ha mondom! - A fekete mágusnő szeme vörösen izzott. - Minden követelést teljesített, legalábbis, ami
a hatalmában állt. így aztán mindjárt holnap délben megejtjük a cserét. Tudod-e, hogy mit jelent ez, Kieran?
Megszabadulsz -Jessie-vel és Arawynnal együtt!
Kieran nem hitt a fülének.
- Ayani testvérével? - kérdezte.
- Pontosan. Mordur Kra'nakk követe, az a Kazimir, a Suttogó Vadon egyik tisztására visz majd benneteket,
ahogy a barátaid óhajtották, és ott kicserél benneteket Sinkkalionra.
Kieran csak a fejét csóválta.
- Ezt nem tudom felfogni.
- Te mondod: ekkora szerencse nem sokaknak jut ki. Megint átsuhant rajta az a rejtelmes mosoly.
- Nos, ennyi volt a jó hír, és most jöjjön a rossz. - Arca elsötétült. - Kieran, te azért csak meg fogsz halni -
folytatta hűvösen vagyis teljesen jogos a halálfélelmed.
- De... de... - Kieran tátott szájjal, hökkenten bámult a nőre. - Hiszen azt állítottad, hogy Rhogarr von Khelm
szabadon enged bennünket.
- Mit érdekel engem az a bolond! - legyintett megvetően a mágusnő. - Az én terveim egészen más irányba
húznak. Ezért határoztam úgy, hogy meg kell halnod.
Kieran magába roskadt. Testéből minden erő elszállt, és egyszeriben megint markába szorította a bénító
rettegés, még erősebben, még vadabbul, mint az imént. Feje zúgott, szinte egyáltalán nem értette meg a nő
szavait.
- Mit mondtál? - kérdezte gyámoltalanul.
- Azt mondtam, hogy meg kell halnod - hacsak nem teszel meg nekem egy szívességet.
Kieran úgy kapott a szón, mint fuldokló a szalmaszálon.
- Miféle szívességet?
- Rögtön! - Sága felemelte egyik karmos ujját, mintha a férfi türelmetlenségét akarná megfékezni. - Ám
egyet jegyezz meg, Kieran: ilyen ajánlatot csak egyszer kaphatsz. Ez az egyetlen esélyed arra, hogy megmentsd
az életed. Ezért aztán jól gondold meg a válaszodat!
Kieran nagyot lélegzett.
- Rendben - felelte végül. - Mondd meg, mit kell tennem. Sága arcán megint felvillant a rejtelmes
mosoly. Azután
egyszerre csak egy tőr volt a kezében, amelyet Kieran elé tartott.
- Nos, nézd meg ezt alaposan!
Kieran tanácstalanul nézte az éles pengét. Úgy villogott a gyéren beszivárgó fényben, mintha a rajta
tekergőző kígyó megelevenedett volna.
- Mit... mit tegyek, Sága?
- Ez a tőr az életed kulcsa - jelentette ki ünnepélyesen a mágusnő. - A holnapi átadáskor megölöd vele Niko
Niklast - másképp neked kell meghalnod, Kieran!
 19. FEJEZET
Halál délben

A mikor Rieke Niklas megérkezett a Portás-tanyára, a bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Mégis csengetett, és be is
kiáltott a folyosóra:
- Andersenné! Én vagyok az, Rieke! Van itthon valaki? -Jöjjenek csak be - hangzott a felelet -, itt
vagyok a konyhában!
Lena Andersen az asztalnál ült, és egy irdatlan papírkupacban turkált. Amikor a senseit megpillantotta, gyorsan
felállt, és kezet nyújtott.
- Ön bizonyára Noski úr - mondta mosolyogva. - Kérem, bocsásson meg ezért az iszonyú rendetlenségért!
- Semmi gond - mosolygott a sensei. - Engem egy cseppet sem zavar.
Ám amikor a ladikot megpillantotta, egy pillanatra elkerekedett a szeme.
- Ó, ébenfa! - mondta szinte tisztelettel. - Szerencsésnek nevezheti magát az, akinek ilyen értékes darab van
a tulajdonában.
Mialatt Rieke is alaposan megnézte a ladikot, Lena csodálkozva nézett a férfira.
- Hogyhogy ennyire jól ismeri, Noski úr? Még a férjem sem ismerte fel, hogy ébenfából van. Pedig néha
már azzal hí-zelgek magamnak, hogy átragasztottam rá a bútorrestaurálási mániámat.
- Az én hazámban - felelte a sensei - az ébenfa nagyon ritka, és nagyon nagy a keletje, mert különleges erőt
tulajdonítanak neki.
Rieke felvonta a szemöldökét.

- Valóban? Nalik bólintott.

- Azt mondják, hogy az ébenfa megóv a gonosz hatalmától, és növeli a jó erőket. Az ilyen ládák azért - és a
ládikóra mutatott - azt a varázserőt is megőrzik, amelyet a bennük tartott tárgyak tartalmaznak.
- Aha. És honnan jött, ha szabad kérdeznem?
- Ó... - legyintett a sensei - nem érdekes. Ráadásul már tizennégy éve Falkenstedtben élek. Egyébként
negyedik éve foglalkozom Nikóval, a küzdősporttanára vagyok. Éppen ezért kért meg Rieke, mármint Niklas
asszony, hogy beszéljek önnel.
- így van - felelte Lena, és egy szempillantás alatt minden mást elnyomott a fejében a lányáért érzett
aggodalom. - Egy pillanat! - Az ajtóhoz ment és becsukta, aztán a látogatókra nézett. - Niklas asszony biztosan
elmondta önnek, hogy a férjemnek még mindig nem szóltunk a lányunk eltűnéséről.
- Igen. Elmondta.
Lena hellyel kínálta a vendégeit.
- Nem maradunk soká - mondta a sensei. - Csak azért jöttem, hogy megerősítsem: nagyon helyesen
cselekedett, Andersen asszony. Hiába vonta volna be a rendőrséget, az nem találta volna meg Jessie-t. Bíznia
kell a lányában, abban, hogy épen visszatér.
- Hát igen, könnyű azt mondani - felelte csendesen Lena. - És miért bízik ebben olyan nagyon, Noski úr?
- Nos - kezdett bele a sensei, de nem folytatta, csak nagyot sóhajtott. - Tudom, hogy a válaszommal nem
lesz elégedett. De bármennyire sajnálom is, nem mondhatok többet. Csak kérhetem, hogy higgyen a szavaimnak,
és...
- Hát ez vicces! - Lena keserűen felnevetett. - Tudja, milyen gondja van Jessie-nek az egészségével?
- Igen. - A sensei komoly arccal bólintott. - De ahogy már Niklas asszonynak is elmondtam, egyvalakit
ismerek csak, aki egész biztosan alapos és kimerítő képet tudna festeni önöknek ennek az egész ügynek a
hátteréről. Mihelyt megtaláltam, ide fogom hozni önökhöz. Akkor majd meglátják, hogy nem a levegőbe
beszéltem.
- És az mikor lesz? - kérdezte Lena aggodalmasan. -Remélem, a közeljövőben - felelte a sensei -, még
ha nem tudok is pontos időt megnevezni.
Lena egy pillanatig gondolkodott, aztán bólintott.
- Hát jó - mondta. - Mit is tehetnék?
- Ne aggódjon, Andersenné - mondta Rieke. - Helyesen cselekszik. Megkérdezte már Jessie orvosát?
 - Nem - felelte Lena. - Pont most nem érem el, még szabadságon van. De mihelyt visszajön...
Rieke bólintott és felállt. Már indult is, amikor egyszerre megállt, és rámeredt az asztalon heverő papírokra:
- Hát ilyen nincs! Hiszen ez ön, Noski úr! - Az egyik újságlapra mutatott, amelyen egy férfit ábrázoló
tollrajz látszott.
- Megnézhetném? - kérte a sensei, és átfutotta az egész hírt. Az újságbeli férfi valóban hihetetlenül
hasonlított rá: egyazon arc, csak amaz talán pár évvel fiatalabb volt. És persze még egy oka volt annak, hogy az a
férfi nem lehetett Nalik Noski: a kép a Falkenstedt és Környéke Altalános Értelmiségi Hírharsonája című újságban
jelent meg 1798-ban, vagyis több mint kétszáz esztendős volt. A portré illusztrációja volt egy úgynevezett
„Hírek a jobb körökből" cikknek, amely Elv/in Helm von Krohn fiatal nemesnek és egy bizonyos Imhuld von
Kellmarschennek az eljegyzését adta hírül. A kép Elwint ábrázolta, a nagy vagyonú és tekintélyes Hogar Helm
von Krohn gróf fiát és örökösét, aki régi nemesi családból származott, melynek a székhelye az akkori Falkens-
tedt volt. Imhuld pedig a szintén nagyon gazdag Dragan von Kellmarschen őrgróf leánya volt, aki a birodalom
keleti tartományait igazgatta.
Nalik leeresztette az újságot, és Lenára nézett.
- Ezt honnan szerezte?
- Ez mind ebben a ládában rejtőzött - mutatott Lena a kincsre. - Merő véletlenségből a padláson bukkantam
rá.
- Ó - mondta Nalik. - És tudja, hogy kinek a tulajdonát képezte a láda?
- Pontosan nem - felelte Lena. - A férjem meg én azonban azt gyanítjuk, hogy egy bizonyos Karín Seikel
lehetett a gazdája. - Riekéhez fordult. - O annak a könyvnek az írója, amelyet az antikvárius a múlt héten
ajándékozott Nikónak.
Mielőtt Rieke válaszolhatott volna, megint a sensei szólalt meg: f
- Úgy gondolja, ez az a könyv, amelyet Jessie mostohabátyja megkaparintott?
- Igen - bólintott Lena. - Legalábbis Jessie ezzel gyanúsította Maikot...
-Maik? - vágott Noski a szavába. - Maiknak hívják a fiát?
- Igen. Miért kérdi?
- Csak... csak úgy. - Behatóan nézett Riekére. - Kérem, Niklas asszony, jöjjön velem! Most nagyon
sürgősen el kell intéznem valamit.

Nagy Nappalfény izzón sütött le az égből. A Suttogó Vadonra nyomasztó hőség nehezedett. A hatalmas
Anyiszorgótölgy koronája, amely a tágas tisztás közepén állt, vibrált a forróságban. A levelek susogásán és a
legyek, szúnyogok zümmögésén kívül más nesz nem hallatszott. A madarak sem daloltak: meghúzódtak
odúikban és fészkeiken, ott próbáltak enyhülést találni a tűző nap elől.
Még az óriás fa árnyékában is elviselhetetlen volt a hőség. Niko és Ayani odahúzódtak, de mintha versenyt
verítékeztek volna. A hajuk csuromvíz volt a tarkójuknál, kövér izzadság-cseppek gördültek le az arcukon, és a
ruhájuk szinte ráragadt a bőrükre. Mégsem mozdultak, hanem szemmel tartották a tisztás túlsó szélét. Ott egy
laza facsoportból egy kis ösvény kanyargott elő.
Niko türelmetlenül hintázott a lábujjhegyén, és néha torkát köszörülve meg-megkérdezte:
- Mennyi az idő?
Ayani kézfejével letörölte homlokáról a verejtéket, és az égre forgatta a szemét.
- Mintha nem tudnád magad is! - felelte nyersen, de aztán mégis kilépett a fénybe, és kezével a szemét
ernyőzve a felhőtlen égre pillantott.
- Eljött a déli óra. A Nagy Nappalfény épp a zeniten áll.
- Akkor jönniük kell - jegyezte meg Niko, és megint a távolba meredt, ahol mintha mozgást észlelt volna.
Pár pillanattal később a fák közül három hátas vált ki: egy öszvér és két tagbaszakadt ló - az a két hidegvérű,
amelyeket a tegnapi sietős távozás miatt a Vad Erdei Disznó istállójában kellett hagyniuk. A paraszt, akitől
Kieran kölcsönvette őket, biztosan boldog lesz, ha visszajutnak hozzá.
Niko a négy lovast is felismerte: Kazimir természetesen Izidor hátán gubbasztott, Kieran az egyik lovon,
AraWynn és Jessie a másikon ült. Niko felsóhajtott.
- Rhogarr von Khelm, úgy látszik, megtartotta a szavát, és teljesítette, amit kértünk. - Hitetlenkedve rázta a
fejét. - Ezt azért álmomban sem gondoltam volna.
 - Szerinted én igen? - Ayani boldogan mosolygott, de aztán fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. -
Viszont akkor nekünk is tartani kell az adott szavunkat.
- Természetesen. - Niko az övén függő királyi kard markolatára ütött. - Szót szóért, tettet tettért - így szól a
Láthatatlanok törvénye, nem igaz?
- Igen, Niko - bólintott Ayani. - Legalábbis az öreg Nor-na így tanította. És megfogadtatta velünk, hogy
mindig be is tartjuk. Sorsunk egyedül és kizárólag a Láthatatlanok akaratán múlik. Ha szembeszegülünk velük,
azzal csak bajt és romlást hozunk a saját fejünkre.
- En is azt mondom, na. Ugyanúgy megtartjuk a szavunkat, mint Rhogarr von Khelm.
Persze Niko sem volt túl boldog attól, hogy legádázabb ellensége szerzi meg az értékes kardot. De az öröm,
hogy Jessie-t, Kierant és Arawynnt hamarosan megölelheti, messze túlszárnyalta a kard elvesztése miatti
bosszúságát.
Most legalább abban reménykedhetett, hogy Jessie megmenekülhet, ha idejében visszatér a saját világába,
mielőtt elfogy az a kevés inzulin, ami nála van. És akkor még mindig elég idő marad arra, hogy elűzzék Rhogarr
von Khelmet Helmenkroonból, akárhogyan is. Hiszen ahogy Melchior nagyapa olyan szépen mondja: „Aki
elsőnek a második lépést teszi meg, fennhéjázás nélkül is hamar orra bukik."
Fájt persze, hogy Mayant és a többi foglyot Rhogarr nem volt hajlandó kiszolgáltatni, de még maga Ayani is
belenyugodott abba, hogy mostohaapja egyelőre a megszállók fogságában marad. Arawynn szabadon bocsátása
már egymagában is több volt, mint amennyiben reménykedhetett. Ez a nem várt siker új erőt öntött belé, és
megerősítette abban, hogy nevelőapját is hamarosan a karjába zárhatja.
Niko intett Ayaninak:
- Gyere, menjünk eléjük!
- Ahogy akarod - mondta inkább habozva Ayani, és pillantását megjártatta a nyiszorgótölgy szélesre tárt
ágai között, mintha inkább az oltalmában maradna.
Gyorsan nyeregbe ugrottak - lovaik az árnyékban legelésztek addig -, s Kazimir és kísérői felé léptettek.
Jessie és Arawynn arca, bár kezük meg volt még kötve, csak úgy ragyogott. Kieran azonban nagyon
komolyan nézett - nem is csoda: arcán véres sávok bizonyították, hogy a hóhérsegédek nem bántak vele kesztyűs
kézzel. A suta varázslóinas sem látszott túl boldognak: nem tetszett neki ez az új szerep, az ellenségek közötti
közvetítőé.
Niko és Ayani közvetlenül előtte állították meg lovaikat, és szívélyesen üdvözölték:
- Szervusz, Kazimir - mondta Niko. - Nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást.
- Óóóó - ingatta fejét a varázslóinas, hogy csúcsos süvege veszedelmesen rezgett a fején. - Úgy gondolod,
én igen? Jobban örültem volna, ha más körülmények között találkozunk.
Sajnálkozó tekintettel intett a foglyok felé.
-Ha a hatalmamban állna, barátaitokat legszívesebben azon nyomban, minden ellenszolgáltatás nélkül
szabadon ereszteném.
- Ugyan már, Kazimir! - Ayani gyorsan a szavába vágott. - Nem a te hibád. És mi tényleg hálásak vagyunk
neked, hogy elfogadtad a közvetítő szerepét. Hiszen te vagy az egyetlen Helmenkroonban, akiben megbízhatunk.
-Oóóó.... - Kazimir zavartan vigyorgott. - Még elpiru-
lok itt szégyenemben! /
Aztán elgyötört képet vágott és felsóhajtott.
- Na, akkor fejezzük be ezt a dolgot hamar! - Niko elé tartotta a jobb kezét.
- Akármennyire viszolygok is a feladattól... Amint látod, Rhogarr von Khelm teljesítette a kívánságodat, így
meg kell hogy kérjelek, te is add át a kardot.
- Persze, ez volt az egyezség - felelte Niko, de könnyed hangja nem leplezhette, hogy a lelkében hatalmas
csata folyik, és valami rossz előérzet elővigyázatosságra inti. - Természetesen mi is megtartjuk a szavunkat.
Lennél szíves eloldozni a foglyok kezét?
- Persze, persze, azonnal - mosolygott a fiatal varázsló. -Milyen ostoba is vagyok, hogy nem jutott rögtön az
eszembe!
Kazimir Kieran lova mellé léptetett az öszvérrel, benyúlt bő pelerinjébe, és egy tőrt húzott elő belőle, amelynek
pengéje kígyót ábrázolt. Aztán elvágta vele a lázadóvezér kezét összekötő kötelet, és a kezébe nyomta a
fegyvert. Ugyanakkor valamit súgott a fülébe.
Niko hirtelen úgy hallotta, mintha Kazimir hangja megváltozott volna. De amikor ismét feléjük fordult, már
megint ugyanolyan volt. Biztosan tévedett: Kazimir hangja olyan volt, mint mindig.
 - Kieran vágja el Arawynn és Jessie kötelét - mondta a varázslóinas, és Niko felé nyújtotta a kezét. - És
most kérném azt a kardot!
Niko Kazimir és Kieran felé irányította a lovát, akiknek hátasai szorosan egymás mellett álltak. Közben
meglazította és előhúzta Sinkkáliont, és Kazimirnak nyújtotta.
- Tessék, itt van. És kérlek, legyen gondod rá, hogy sértetlenül kerüljön Rhogarr von Khelm kezébe!
- Természetesen! Megtiszteltetés ez a számomra! -Kazimir mosolygott és előrehajolt. Amikor Niko
észrevette a mohóságot, amely fellángolt a szemében, már késő volt: Kazimir kirántotta a kezéből a kardot, és
feléje fordította. Halálos döfésre készült, ám egyszerre felsikoltott, és a kard markolatára nézett iszonyodva,
amely füstölgő sebeket égetett a markába. Azonnal elhajította Sinkkáliont, ám az elszenesedett bőrdarabok
tovább izzottak a tenyerén.
Az égett hús undorító szaga facsarta Niko orrát, ám ekkorra a mágikus kard ereje visszaváltoztatta az ál-
Kazimirt azzá, aki valójában volt: Sága, a fekete mágusnő állt előttük!
Még mindig hangosan rikoltozott, amikor Kieran éles hangon figyelmeztette Nikót:
- Vigyázzatok! Ez csapda!
Aztán minden villámgyorsan történt: Kieran felemelte a tőrt, és teljes erővel a fekete mágusnő mellébe
vágta. A fegyver hegye letörött, mintha kőbe akadt volna, de Sága az iszonyat sikolyával összeroskadt, lecsúszott
a nyeregből, és élettelenül terült el a földön.
Kieran két gyors vágással elnyisszantotta Arawynn és Jessie köteleit, és közben harsányan menekülésre
biztatta Nikót és Ayanit:
- Rhogarr martalócai itt lapulnak a közelben! Meneküljünk, amíg nem késő!
Kieran intése azonban már későn hangzott el: ugyanabban a pillanatban egy közeli facsoportból kivált egy
csapat fekete öltözékű katona. Maga Rhogarr von Khelm és Dhrago herceg vezette őket. Vágtattak a társak felé,
mintha az ördög sarkantyúzná őket. Fegyverük - kardok, lándzsák, gerelyek, csatabárdok - villogtak a déli
fényben. A szorosan egy tömbben lovagló támadók úgy közeledtek, mint egy halálhozó óriás százlábú.
Menekülésre már gondolni sem lehetett.

Amikor- Biztos
Rieke az apja háza előtt elköszönt Nalik Nos-kitól, még egyszer behatóan nézett rá.
abban, hogy ez a Maik meg az apja tüntette el Schreiber urat?
- Egészen biztos nem vagyok, de minden arra utal: az a nevetséges kincskeresősdijük, a fura
megjegyzéseik, amelyeket kihallgattam. Minél többet rakosgatom a részleteket, annál biztosabb vagyok abban,
hogy annak a két figurának vastagon vaj van a fején. Ezért úgy döntöttem, hogy alaposabban a körmükre nézek.
- Egymagában? - Rieke láthatóan aggódni kezdett. -Nem kellene bevonni a rendőrséget?
- A rendőrséget? - Nalik keserűen felnevetett. - Nagyon jól tudja, hogy pont én nem fordulhatok a
rendőrséghez!
- Persze, persze. Csak egy ostoba ötlet volt. - Hirtelen felragyogott a szeme. - És én esetleg segíthetnék?
- Köszönöm, Rieke - a sensei közelebb lépett, és finoman a nő vállára tette a kezét -, de elég lesz az apját
ellátnia. Ebbe inkább nem vonnám be.
Arcvizének kesernyés illata egy pillanatra összezavarta Riekét, nem is tudta, mit mondjon.
- Oké - nyögte ki végül. - Ahogy akarja. De ha támogatás kell, azonnal keressen meg, rendben?
- Rendben - felelte Nalik, és olyan mélyen nézett bele Rieke szemébe, hogy az szinte összezavarodott a
smaragdzöld szikráktól.
- D... d... de hogyan? - kérdezte végül. - Van mobilja? -Mobiltelefon? Minek?
- Hát hogy fel tudjon hívni, természetesen! Nem mindenütt van térerő, de azért néha összejön. Sürgősen be
kellene szereznie egy mo... - Aztán szinte rögtön támadt egy ötlete.
- Várjon csak! - kiáltott oda a senseinek. - Egy pillanat, és itt vagyok!
Azzal sarkon fordult, és az apja háza felé szaladt.

Ayani-még a feléjük vágtató lovasokra meredt, Kieran viszont elszánt mozdulattal lökte az ég felé az öklét.
Óvjanak bennünket a Láthatatlanok! Most majd meglátjuk, milyen ereje van Sinkkálionnak!
Niko rég leugrott a nyeregből, és magához vette a királyi kardot.
- De a te embereidnek is helyt kell állniuk, Kieran!
Míg a lázadóvezér tanácstalanul nézett Nikóra, a nyiszor-gótölgy koronájába hirtelen élet költözött. Több
mint háromtucatnyi férfi - közöttük környékbeli parasztok is, akik csatlakoztak a számkivetettekhez, hogy
együttesen szálljanak szembe Rhogarral és csapatával - vált ki a lombkorona védelméből. Ezek is állig fel voltak
fegyverkezve kardokkal, lándzsákkal, fejszékkel, vasvillákkal, kiegyenesített kaszákkal, cséphadarókkal. Arcuk
nem hagyott kétséget afelől, hogy mindenre elszántak.
- Hát nem csalt a megérzésed! - Szürkeszakáll Ragnur (aki Hugginnal és Magnus Halmarral hármasban
vezette a lázadók csapatát) elismerően csapott Niko vállára. - Még ha ez a mi mindentudó barátunk - vetett
sokatmondó oldalpillantást a mellette álló óriásra - kizártnak tartotta is, hogy az a marsföldi anyaszomorító
megszegi az adott szavát. Akár az egész vagyonát is feltette volna rá egy fogadáson.
- Persze, amid nincs, arra könnyen kötsz fogadást - szólt közbe gúnyosan a pöttöm kovács.
- Jól van, na - dörmögte Huggin az általános gúnykacajban. - Tévedni talán csak szabad. De most majd
megfizetek érte a marsföldi kutyáknak!
A lovasok már a nyakukon is voltak. Heves küzdelem bontakozott ki. Rhogarr és emberei sokkal kevesebben
voltak, mint a másik csapat, viszont sokkal jobbak voltak a fegyvéreik. A zsarnok nyilván nem számított arra,
hogy Niko is tesz intézkedéseket a csapda elkerülésére. Máskülönben nyilván sokkal több harcost vonultatott
volna fel, mint azt a szűk tucatnyit, akik most vele voltak. így azonban minden lovasára három gyalogos alwe is
jutott, akik a ló és a felszerelés hiányát bátorsággal és hevességgel egyenlítették ki. Rhogarr kegyetlen
szidalmakkal űzte előre katonáit, de ezek száma éppolyan gyorsan fogyatkozott, mint ellenfeleiké. A csatatér
földjét hamarosan vér itatta át, és mindkét oldalon elhulltak az elsők.
Félfül, a szakács esett el legelsőnek. Vezérét védte egy hátulról indított támadásban, s a lovas olyan erővel
vágta a hátába a kardját, hogy a hasán jött ki. Félfül csodálkozó hangot hallatott, és halálos sebbel rogyott a fűbe.
Ez persze csak még jobban felkorbácsolta a többi lázadó haragját. Kieran egy lándzsát zsákmányolt, és
buzogánynak használva körbeforgott, hatalmas ütésekkel árasztva el a marsföldieket. Huggin, Rag-nur, Halmar
és a többiek is erejük megfeszítésével hadakoztak.
Arawynn szintén buzgón csépelte az ellenséget. Zsákmányolt csatabárddal aprította a marsföldieket, míg
Ayani egyre-másra lőtte ki a köveket a parittyájából. Jessie azonban meg sem bírt moccanni. A vad harci
tülekedés kellős közepén úgy állt, mintha sóbálvánnyá változott volna, és egyre növekvő iszonyattal nézte a
szeme előtt kibontakozó véres küzdelmet.
Rhogarr vad harci kiáltásai újabb meg újabb támadásokra ösztökélték a zsoldosokat. Eltorzult képpel,
irgalmatlanul ütötték, szúrták, vágták fegyvereikkel ellenségeiket, akik ezt hasonló jókkal hálálták meg.
Hamarosan halomba gyűlt a holttest a csatatéren, főképp hogy Niko kezében Sinkkálion sem tétlenkedett. A
királyi kard mágikus pengéjének csapásai alatt úgy hullott az ellenség, mint a búza aratáskor, így aztán
támadásaik egyre bizonytalanabbakká váltak, és végül nagyon úgy festett a dolog, hogy a jól felfegyverzett
marsföldi katonák vereséget szenvednek.
-Átkozott vénasszonyok! - ordított Rhogarr az embereire. Ép szeme villogott a haragtól. - Behúzzátok a
farkatokat az alwe férgek előtt, mint a rühös kutyák?!
Rhogarr megsarkantyúzta lovát, és a csata sűrűjébe csörtetett. Magasra emelt karddal egyenesen Niko felé
vette az irányt, aki épp Dhrago herceggel küzdött, és nem vette észre, mekkora veszedelem közeleg hátulról.
Rhogarr már egész közel ért, amikor Kieran egy ügyes mozdulattal felbuktatta lándzsájával az uralkodó
paripáját. Az harsány nyihogással szinte bukfencet vetett, félszemű lovasa pedig nagy ívben elrepült a
levegőben, aztán hangos csattanással, iszonyú lendülettel zuhant le, éppen egy ott heverő vándorkőre. Az
ütközés hangja messzire elhallatszott. Rhogarr oldalra gurult, és nem mozdult többé. Semmiféle életjelt nem
adott.
Kieran sebesen odaugrott hozzá, és kitépte elernyedt kezéből a kardot - épp idejében, hogy két másik
támadót vissza tudjon verni vele.
Amikor a fekete lovasok végre észrevették, hogy vezérük harcképtelenné vált, egyszeriben lelohadt a harci
kedvük. Dhrago herceg végül rákényszerült, hogy kiadja a visszavonulási parancsot.
- Gyorsan, vissza Flelmenkroonba! Mindenki utánam! -kiáltotta a csapat nyomorúságos maradványának.
Izidor, a varázslóinas öszvére is hatalmas bakugrásokkal menekült. Úgy látszott, a pánikba esett,
összezavarodott állat észre sem vette, hogy a fekete mágusnő élettelen testét, mint egy szalmabábut, maga
mögött vonszolja, kengyelbe szorult lábbal.
A lázadók hangos ujjongásban törtek ki, amikor észrevették ellenségeik menekülését. Niko megölelte Jessie-
t, Ayani Arawynnt, Kieran Huggint és Ragnur a törpe kovácsot. Mindenki boldogan borult a mellette álló
nyakába.
Egyszerre a fejük fölött egy madár rikoltása hangzott fel. Ahogy Niko és Ayani felnézett, látták, hogy
magasan felettük egy fenséges, hatalmas sólyom kering.
- Nelwyn király - suttogta Ayani Nikónak. - Együtt örül velünk, hogy vissza tudtuk verni az alattomos
támadást.
Másodszor is felrikoltott a sólyom, hangosabban és átha-tóbban, mint az imént.
- Jól van, apa - mondta halkan Niko. - Nem lankad a lendületünk, és mindent megteszünk, hogy
beválthassuk a neked tett ígéretünket.
A többiek is mind felnéztek, hogy lássák a büszke madarat. Ezért aztán senki sem vette észre, hogy a
látszólag élettelen Rhogarrba hirtelen visszatért az élet szikrája.
 Az imént még merev ujjai megmozdultak, először lassan és tétován, aztán egyre sebesebben, egyre
céltudatosabban. A zsarnok lassan felült, aztán térdre emelkedett és körülnézett. Amikor rájött, hogy embereit
megfutamították, megkeményedtek a vonásai. Egyetlen szemét a lázadókra meresztette, és talpra állt, majd
lehajolt egy lándzsáért, amely ott hevert a lába mellett.
Arawynn éppen kibontakozott Huggin mancsaiból, és a féltestvéréhez lépett, hogy megint megölelgesse,
amikor hirtelen zajt hallott a háta mögül. Megfordult, és megpillantotta Rhogarr von Khelmet, aki épp
meglódította a lándzsát.
- Neeeeee! - sikoltott fel a fiú rémületében, ám a lándzsa már kiröppent a zsarnok kezéből, és egyenesen
Ayani hátának tartott. Arawynn elébe vetette magát, és a lándzsa egy szempillantással később belefúródott a
mellébe.
Olyan hatalmas erővel, hogy Arawynn azonnal a fűbe zuhant.
Ayani velőtrázón felsikoltott. Aztán mintha minden ereje elhagyta volna, megkövülten meredt
mostohabátyja élettelenül heverő testére.
A lázadók sem tudtak megmozdulni. Senkinek sem jutott eszébe, hogy feltartóztassa Rhogarrt, aki fellódult
egy gazdátlan paripára, és vad vágtában, mint akit a démonok kergetnek, a vár felé vette az irányt. Mindenki
csak a fűben fekvő fiút nézte, akinek arcára már rányomta kézjegyét a halál.
Ayani térdre rogyott Arawynn mellett, fejét az ölébe vette. Ömlöttek a könnyei, miközben gyengéden
simogatta a fiú haját.
-Tarts ki, Arawynn! Nem szabad meghalnod! Arawynn szája megrándult, mintha a fiú mosolyogni próbálna.
- Ne bánkódj... Ayani... - mondta akadozó hangon. -Nem is... fáj...
Benyúlt vérfoltos öltözékébe, és elővett egy apró tárgyat: a kis kőszívet a Sorskőből.
- A tied, Ayani... - suttogta. - Anya kért meg... hogy adjam vissza... neked. Mert neked... inkább szükséged
lesz rá... mint neki.
Ayani nem tudott megszólalni. Vad zokogással szorította a melléhez az apró talizmánt.
Arawynn pedig fogyatkozó erejével felemelte a kezét, és végigsimított mostohatestvére arcán.
- Ne sírj, Ayani... - suttogta. - A Láthatatlanok... akarata, hogy... teljesítsd a feladatot... Te vagy... a Sólyom
lánya... az egész nép sorsa... a te kezedben van... Most megmutathatod. .. milyen bátor harcos lettél...
Aztán sorban végignézett a köréje gyűlt lázadókon.
Mindenkinek könny csillogott a szemében. Fejüket lehajtva, fejfedőjükkel a kezükben, megrendülten nézték
a haldokló fiút.
- ígérjétek meg... - mondta utolsó erejével - hogy Nelwyn fiát... és a Sólyom lányát... nem hagyjátok
cserben.
Aztán zihálni kezdett, és kilehelte a lelkét. Keze lehanyatlott, szeme fénye megtört.
Arawynn halott volt.

20. FEJEZET

A testvérek esküje

Thomas Andersent a telefon csörgése ragadta ki Misztéria világából.

- A szentségit! - kiáltott fel ingerülten. - Miért éppen most?
Ám amikor meglátta, ki a hívó, rögtön felvette a telefont.
- O, König asszony! Szerencsésen hazaért?
- Köszönöm, minden a legnagyobb rendben - hallatszott a telefonból. - Egyetlen kivétellel. Mióta
meglátogattam magát, szakadatlanul gyötör a fejfájás. Hát - sóhajtott a Fenség -, úgy látszik, nem mindenkinek
tesz jót az az állítólagosán áldott falusi levegő.
E szavakra Thomasnak önkéntelenül is eszébe jutott, milyen feltűnő a különbség szerkesztőnőjének hangja
és külseje között. Telefonon ismerkedtek meg. Thomas fiatal, szőke nőnek képzelte a szerkesztőnőt a hangja
után, aztán amikor létrejött a személyes találkozás is, meglepetésére középkorú, vörös hajú, hegyes rókaképű
hölggyel állt szemben. Inkább egy pedáns gimnáziumi tanárnőt idézett a megjelenése, mint egy dinamikus
ifjúsági szerkesztőt, aki pontosan tudja, mit kajál a fiatal olvasótábor.
- Röviden el szeretném mondani a véleményemet az átdolgozott részekről - fuvolázta a Fenség
mindeközben. - És természetesen az újabb fejezetekről is, amelyeket azóta küldött.
 Thomas nyugtalanul csúszkált ide-oda a székén.
- Ki vele! Nagyon izgatott vagyok.
- Azonnal - folytatta Maria König. - Csak még előbb mondja el gyorsan, meddig jutott el a történetben.
Thomas inkább kényszerből, mint szívesen, de elmondta neki a történet pillanatnyi állását. A szerkesztőnő
pontosan úgy reagált, ahogy számított rá:
- Muszáj ennyi halott? - Maria König hangja most kifejezetten vörös és kicsit rókaszerű volt. - Végül is
ifjúsági könyvről van szó!
- Jaj, tudom! - Thomas mélyebbre süppedt az íróasztali székbe. - De ez nem efféle „csingilingi, megy tovább
a meseszekér!" történet lesz. Épp ellenkezőleg: az a feladat, amelyet Niko Niklasnak végre kell hajtania,
veszélyes, sőt életveszélyes! És nagyon is beleillik a képbe, ha vannak a történetnek halottai is, ez legalább azt is
megmutatja, milyen veszélyes helyzetekbe került az a fiú valójában. Niko élethalálharcot vív, ezt jobb, ha az
olvasók is tisztán látják.
- Úgy gondolja? - Thomas szabályosan maga előtt látta a Fenség savanykás ábrázatát. - Hát, maga tudja.
Végül is maga a szerző!
Thomas csendesen sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt volna.
- Ne aggódjon, König asszony. Ezeket a mai gyerekeket kemény fából faragták!
- Hát jó - mintha remény támadt volna fel Maria Königben. - De egyvalamit azért nagy hibának tartok: hogy
a hős legfélelmetesebb ellenlábasát egyszerűen engedi meghalni! Ezzel gyerekjátékká válik a hős dolga. Hiszen
csak akkor lehet igazi hős, ha vele egyenrangú ellenfelet kell legyőznie -és ha úgy győz, hogy szinte semmi
esélye sincs. De ha az ellenlábas meghal a regény közepén - hogyan bizonyítsák akkor a hősök a hősiességüket?
- O, tudja, König asszony - mondta Thomas elgondolkodva -, néha a halott nem is halott.
- Hogyhogy a halott nem halott? - Mintha kicsit ingerültebb lenne König asszony hangja. - Mit jelentsen ez?
- Pontosan, amit mondtam - kuncogott Thomas Andersen. - Várjon csak, hagyja magát meglepni!
- Hát jó, ha úgy gondolja - sóhajtott a Fenség. - És mi van azzal a lánnyal, akinek állítólag olyan nagy
szerepet szánt? A Sólyom lányával? Eddig még nemigen...
- Kérem, König asszony - szakította félbe Thomas -, könyörgök, várja meg legalább a következő
fejezeteket! Akkor fehéren-feketén meg fogja látni.
- Hát, izgatottan várom - felelte a Fenség, vörösebben és rókaszerűbben, mint valaha: egy kicsikét
ingerültnek tűnt. -Amúgy is legfőbb ideje.
Thomas nem válaszolt, csak nagy levegőt vett.
- Egyébként viszont... - a szerkesztőnő kis szünetet tartott, amiről Thomas nemigen tudta volna
megmondani, miképpen értékelje - a történetét eddig egyáltalán nem találom olyan rossznak.
O! Thomas meglepetten húzta ki magát. A Fenség szájából ez valami hihetetlen nagy dicséret volt!
-És egészen különösen tetszett... - Maria König hangja most valahogy megint izgatóan szőke és fiatal volt -
hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonít benne a holdnak és a különböző holdfázisoknak. Ezzel egyébként - csak
úgy mellékesen jegyzem meg - nekem személyesen is nagy örömöt szerzett! Köszönöm, Andersen úr!
- O, ugyan már!
- A hold szinte minden nép mitológiájában komoly szerephez jut, és egy olyan könyvnek, amelynek
Misztéria a címe, igazán eleget kell tennie bizonyos mitológiai szempontoknak is!
- Hát ez az! - Thomas elégedetten mosolygott. - Ezért használtam megfelelő elemeket: a Tűzholdat például.
Vagy a Sötét Hold Ünne...
-No, az valósággal zseniális! - vágott a szavába a Fenség. - Hogy a Tűzhold jelzi a nagy változásokat, mindig
valami nagy sorsfordulatot készít elő - ez egyszerűen nagyon szép ötlet, nagy költői erejű gondolat!
- Köszönöm - morogta Thomas, aki tényleg örült a dicséretnek.
- És az az ötlet, hogy a történet tetőpontja a Sötét Hold Ünnepén lesz, ugyanolyan eredeti, mint maga a
kifejezés, amit az újholdra alkalmaz.
- Á - hárította a dicsőséget Thomas -, annyira azért nem az enyém. Az újholdat régen fekete holdnak is
nevezték, mivel a hold ezen az éjszakán bizony eléggé feketének, sötétnek látszik. Csak a régi elnevezésen
igazítottam egy kicsit!
- Na és! Szépnek találom ezt a szóalkotást! - A Fenség hangja egyre szőkébben és fiatalosabban csengett. -
Éppen ezért azt szeretném javasolni, hogy erősítsen egy kicsit ezen a holdtémán. Őszintén szólva ugyanis
hiányolok valamit.
- Igen? - kérdezte hökkenten Thomas. - Ugyan mit?
 - Fiát ez egyszerű - és König asszony hangja megint vörös és rókás volt, legalábbis egy kicsit. - Ha az ember
a holdra gondol, akkor elsősorban a telihold jut eszébe - vagy legalábbis nekem. A teliholdnak pedig mindenféle
varázserőt, szinte mágikus energiákat tulajdonítanak. Nem véletlen, hogy annyi mítosz és legenda fonódik
köréje. Éppen ezért a maga történetében is feltétlenül helyet kell hogy kapjon egy különleges telihold.
- Hmmm... - Thomas az állát dörzsölgette. - Úgy gondolja?
- Igen. - A Fenség bátorítóan kacagott fel. - Na, mi a véleménye a javaslatomról?
- Hááát - nyújtotta a szót, és közben túrta a szőke bo-zontot a fején - őszintén szólva... ez egyáltalán nem
elvetendő ötlet, König asszony. Sőt! Biztos, hogy lehet kezdeni vele valamit!

z esti szürkület elhaló fénye egyre sűrűbb szövésű fátyolként hullott a Suttogó Vadon kis tavára, amelynek
Aközelében Arawynn tizennégy évvel korábban megszületett. Mintha még az ég is gyászba borult volna,
jórészt vastag fekete felhők burkolták, amelyek azért nyugat felé felszakadoztak. Ott súlyosan, mint két óriás
halotti mécses, a lemenő
Nagy Nappalfény vérvörös gömbje és a már majdnem teljesen kerek Tűzhold korongja függött. Az északi parton
hatalmas máglya parazsa izzott még: ennek füstjével szálltak a harcban elesett férfiak lelkei a szél túlfelére.
A szél ringatta a fűzfákat és a sást annak a kis fastégnek a két oldalán, ahonnan Ayani és Arawynn
kisgyermekkoruk óta hordták a vizet, és vitték a szülők kunyhójába, a közeli faluba. Ez a stég nemcsak Ayani
kedves helye volt, hanem a mostohatestvéréé is, ezért választotta a lány ezt a meghitt helyet, hogy elbúcsúzzon
Arawynntól, mielőtt testvére mindörökre elhagyja Misztéria földjét.
Kieran és emberei szívesen tettek eleget kérésének. Fatörzsekből tutajt ácsoltak, száraz ágakból és gallyakból
máglyát raktak rá. Átitatták szurokkal, aztán Ayani és Niko ráemelte Arawynn tetemét. A stéghez kötött tutaj
játékosan bille gett a tó enyhe hullámain, mintha örök álomba akarná ringatni a fiút. Arawynn szép arca nyugodt
volt, oldottságot és teljes elégedettséget tükrözött. Mintha csak Arawynn fontos feladatot hajtott volna végre, és
most megérdemelt pihenőjét töltené.
Ayani föléje hajolt, és utoljára homlokon csókolta.
- Élj boldogul, Arawynn - suttogta neki. - A szél majd elviszi a szellemedet arra a vidékre, ahol őseink és
elődeink várnak rád - és különösen anyánk, Maruna.
Egy lépést hátrált, és könnyezve intett Kierannak, aki Nikóval és az embereivel együtt, kezében égő fáklyával a
stégen várakozott. Ayani átvette a fáklyát, és leeresztette egészen a máglyáig.
A csontszáraz rőzse azonnal lángra lobbant. A lángok magasra csaptak, és tűzfüggöny mögé rejtették
Arawynn élettelen testét, Kieran és Huggin pedig eloldozták a tutajt a stégtől. A lángoló vízi jármű minden
sietség nélkül távolodott a parttól, ki a nyílt vízre. A lobogó tűz visszfénye táncolt a sötét vízen és a part
fatörzsein, és úgy látszott, mintha az erdő lidércei kört alakítottak volna a tó körül, hogy ők is jelen legyenek,
amikor Arawynn utolsó útjára indul a szél túloldalának vidékére. A lángok egyre magasabbra csaptak. Hirtelen,
mint főnix a hamuból, egy tüzes szikragömb emelkedett ki a lángok közül, amelyet a hirtelen támadt szél fel-
emelt egészen az égig. Messzire terjedt a fénye, és feltűntek benne egy fenséges sólyom körvonalai. Amikor
harsány kiáltása elért Ayani füléig, a lány néma pillantást váltott Nikóval. Gyere ide, bátyám, mondta a lány
szavak nélkül. Es bocsáss meg, hogy nem szólítottalak már korábban így, bár Arawynn szavai, amelyeket halála
órájában mondott, egyértelművé tették, hogy egy vérből valók vagyunk.
Tudom, húgocskám, felelte Niko, maga is némán. Boldog vagyok, hogy végre felnyitotta a szemünket. Mi
vagyunk a Kettő, amely Eggyé vált - ezért minden lehetséges! Ayanihoz lépett, és kihúzta a hüvelyből
Sinkkáliont. Együtt ragadták meg és emelték magasba a hatalmas királyi kardot, hogy megújítsák esküjüket,
amelyet egyszer már apjuknak tettek. Most más szavakkal fogalmazták, de ezek a szavak megint csak maguktól
jöttek az ajkukra: „Apánk, megígérjük, hogy nem nyugszunk és nem állunk meg addig, amíg el nem űzzük a
marsföldi trónbitorlót, és az igazi király el nem foglalja az őt jogszerűen megillető trónt, és amíg Nivland minden
lakója békében és szabadságban nem élhet!"

Saga teste dermedten feküdt barlangjának leghátsó szögletében a fekhelyen. Nem mozdult többé. Mintha
minden élet távozott volna belőle. Amúgy is fakó arca hullaszínű volt, fanyar vonásai embertelen, gonosz
fintorrá torzultak - a halál nem ismeri a megjátszást, így kíméletlenül leleplezte a fekete mágusnő igazi
jellemét. A nyálkás, karvastagságú barlangi kígyó melléje kúszott, ott összetekeredett, ék alakú fejét a nő arcára
hajtotta, és a fekhely mellett összegyűlt három embertől sem hagyta zavartatni magát. Vele ellentétben a vám-
pírdenevéreknek, melyek szárnyra kapott fenyegetésként repdestek ide-oda a sziklakamra félhomályában,
egyáltalán nem tetszettek a látogatók. Éles rikoltásokkal egyre-másra feléjük lendültek, és csak az utolsó
pillanatban csaptak el mellettük, úgyhogy azok behúzták a nyakukat ijedtükben.
- Az összes démonokra! - Rhogarr egészséges szeme szikrázott a haragtól. - Hát ezek ellen a Heel szülöttjei
ellen semmit sem lehet tenni?
- Nem tudom, mire gondolsz, uram! - Dhrago tanácstalanul rángatta a vállát. - Én már próbáltam karddal
hessegetni őket. De látod, hogy nem sok eredménnyel!
- A legjobb, ha békén hagyjátok őket, uram - mondta az öregasszony, aki az évek súlyától görnyedten ott
állt a zsarnok mellett. Foszladozó fekete ruhája egészen a földig ért. A fekete kendő alatt ezer ránc és öregségi
folt látszott az arcán. Mélyen ülő, sötét szeme és széles orra a hatalmas orrlyukakkal elárulta, hogy Misztéria
valamely éjszakai népéből való. - A vérkóstolóknak hiányzik az úrnőjük. Csak akkor hagyják abba ezt a
viselkedést, ha belenyugszanak majd.
Rhogarr ferdén sandított rá.
- Biztos vagy ebben, Orsana? ;
- Legalábbis ez állt azokban a régi könyvekben, amelyekből a tudományomat megtanultam. Persze, Sága
magasan fölöttem állt a titkos tudományokban - felelte a boszorkány, és fejét ferdén tartotta, hogy Rhogarr
szemébe nézhessen. -Sajnos, szörnyű tudományának, iszonyú erejének még csak a mértékét sem tudtam soha
feltérképezni!
- Miért jártál volna jobban vele te, mint én? - dörmögte közbe Rhogarr.
- És Sága sajnos senkinek sem engedte meg, hogy belelássanak a kártyáiba. Ám azt sok évvel ezelőtt
bizalmasan elárulta, hogy ezekre a vérkóstolókra bízta az életének védelmét. Nem csoda, hogy a szegény
állatkák most annyira zavartak!
Mintegy szavait igazolva, megint előtört egy hatalmas vámpírdenevér a barlang sötétjéből, a látogatókra tátotta
hegyes fogakkal teli száját, és éles hangon felrikoltott, majd visszalendült a társaihoz, amelyek fekete
forgószélként keringtek a barlangban égő tűz füstje fölött.
- Miket beszélsz! - Rhogarr elhúzta a száját. - Ekkora ostobaságot életemben nem hallottam! Mintha ezek az
átkozott bőrszárnyúak képesek lennének arra, hogy bárki életét is megvédjék!
- Dehogyisnem, uram - felelte Orsana kifejezéstelen arccal. - Sága legalábbis meg volt erről győződve. A
vérkóstolók az éjszaka és a nappal között állnak, és a Nidhog-sárkány különleges védelmét élvezik. O tudja csak
a titkát, hogyan éleszthetők fel a holtak - és ezért volt biztos Sága is abban, hogy a kedvencei révén örökké élni
fog!
- Tényleg? Biztos volt? - Dhrago gúnyos vigyorral mutatta a fekete mágusnő mellén tátongó hatalmas szúrt
sebet. Érdekes módon egyetlen csepp vér sem szivárgott ki belőle. -Hát, látom az eredményt. Mióta az az alwe
fattyú beledöfte a tőrt, Sága a hullánál is hullább. És a hókuszpókuszoddal nem hiszem, hogy ezt
megváltoztathatod!
- Elallgass! - reccsent rá Rhogarr. - És ne foglalkozz olyasmivel, amit fel se tudsz fogni. - Aztán megint a
boszorkányhoz fordult. - Gyerünk, Orsana, kezdd el a szertartást, mielőtt még megőrjítenek ezek a
bőrszárnyúak!
- Természetesen, uram, ahogy parancsolod - felelte gyorsan az öregasszony. Aztán elfordult, ruhája alól
előszedett egy ütött-kopott bőrzacskót, kinyitotta, és a jobb kezével belenyúlt. Amikor kihúzta a kezét, ujjhegyeit
szürkésfekete porféleség borította.
- Mi ez? - kíváncsiskodott az uralkodó.
A boszorkány váratlan sebességgel fordult feléje, és gonoszul szikrázó szemmel mérte végig.
- Ne üsd bele az orrodat, Rhogarr! FIányszor kell még elmondanom, hogy a titkos tudás csak a beavatottaké
lehet, és senki másé?!
- Te fehércseléd, milyen hangot merészelsz megütni! - ripakodott rá Dhrago haragtól vörösre gyúlt képpel. -
Elfelejtetted, hogy a királyod előtt állsz?
Orcáján a régi sebhely vastagon feldagadt, kezét ütésre emelte.
Rhogarr jobb keze egy kígyónál sebesebben vágódott előre, és megragadta vazallusa csuklóját. Úgy
szorította, mintha satuba fogták volna.
- Ha még egyszer megfeledkezel magadról, azonnal odadőlhetsz Sága mellé! Megértetted?
Dhrago nyelt egyet.
 - Igen, uram - felelte elfúló hangon. Aztán gyáván lesunyta a fejét, miközben ura ismét a banyához fordult.
- Bocsásd meg kíváncsiságomat, Orsana, de hát ki ne szeretne részt kapni a titkos tudományokból? -
mondta vigyorogva. - De már nem is zavarlak tovább.
Oldalra lépett, úgy figyelte éber pillantással, hogyan készülődik a boszorkány.
Orsana a fekete mágusnő élettelen teste fölé hajolt. Ujjaival az arcához közelített. Mintha a titokzatos porból
valami hatalmas erő sugározna, a kígyó egyszeriben felemelte a fejét, gonosz sziszegéssel, nyelvét öltögetve
villámgyorsan elteker-gett onnan, mintha egy túlságosan nagy hatalmú ellenféllel került volna szembe.
A boszorkány ügyet sem vetett a hüllőre, hanem nagy műgonddal három jelet mázolt Sága arcára: bal
orcájára a Dagaz-rúnát, az Ehwaz-rúnát a jobbra, és homlokára a Láthatatlanok jelét, a Mannaz-rúnát. Aztán
nagy nehezen felegyenesedett, csontos karját a mennyezet felé lökte, és behunyt szemmel egyhangú kántálásba
fogott, amely tompán, mintegy ráolvasásszerűen visszhangzott a barlangban. Amikor befejezte a rituális éneket,
újra a ruhájába nyúlt, és száraz növényeket húzott elő onnan. Ezeket újabb varázsige kíséretében a testre szórta:
„Lét lángja, ébredj, élet tüze, éledj, Heel és minden serege, keltsétek őt életre!"
Aztán a boszorkány egy lépést hátrált, és karját varázslómozdulattal Saga szíve fölé tartotta. A fekhelyről
hatalmas szúróláng csapott fel, Rhogarr és Dhrago visszarettent. Amikor a tűz eltűnt, a két férfi előrenyújtott
nyakkal lesett a fekete mágusnő felé.
De semmi sem történt.
Sága nem mozdult, és pontosan ugyanolyan élettelenül hevert ott, mint annak előtte. Orsana arcvonásai
eltorzultak.
- A Láthatatlanokra!... ez a szertartás eddig még mindenkire hatott, aki egy parányi létszikrát is hordozott
még magában - mormolta.
A herceg mérgesen elhúzta a száját.
- Én mindjárt megmondtam, hogy teljesen fölösleges vállalkozás lesz. Nem kellett volna idevonszolnunk
Sága testét, hanem ott helyben átadni a tűznek, ahogy illik egy halott esetében.
Amikor uralkodója korholó pillantását magán érezte, Orsanához fordult.
- Most már semmi kétség afelől, hogy Sága halott. Igazam van?
- Nos hát... - a boszorkány hangja bizonytalan volt - első pillantásra tényleg nem sok életet látok benne.
Arra utal az is, hogy a szertartás eredménytelen maradt. Másrészről azonban. .. - Elhallgatott, és a hullamerev
testre nézett. Végül lehajolt hozzá, és jobb kezét a fekete mágusnő arcára, nyakára és mellére helyezte, majd újra
felegyenesedett. - Nagyon furcsa - jelentette ki. - Sága teste még mindig meleg, pedig rég nem lüktet már vér az
ereiben. Csak az a hely jéghideg, ahol a tőr belefúródott.
- És vajon miért? - kérdezte Rhogarr. - Van rá magyarázatod?
- Nincs - felelte Orsana, és szemlátomást nyugtalan volt.
- De amint már mondtam, Sága ereje olyan mérhetetlenül nagy, hogy biztosan nem erről a világról való.
Nem véletlenül hangoztatta mindig, hogy képességei messze túlhaladják a mi értelmünk határait! - A boszorkány
a távolba meredt. - És még valami van, amit meg kellene gondolnunk. Mégpedig...
- Elhallgatott és olyan tekintettel nézett Rhogarr von Khelmre, mint aki fél folytatni a mondanivalóját.
- Nos, mi az? - sürgette Rhogarr. - Mondd már, asszony! Orsana a torkát köszörülte.
-Tudom, milyen szoros barátság fűzött a fekete mágusnőhöz. Ezért remélem, hogy nem haragszol meg
őszinte szavaimért. Az előtted sem maradhatott titok, hogy Sága egyre inkább a sötét oldalát fejlesztette. Én
legalábbis már régóta úgy látom, hogy Sága bizony a gonosz szülötte! De a gonosz sohasem pusztul el,
legföljebb csak alakot változtat.
Rhogarr von Khelm kissé elgondolkodott.
- Lehet, hogy igazad van - mondta végül. - De talán más magyarázat is akad. Sága egyszer régen elárulta
nekem, hogy ő valamiképpen nincs alávetve a Láthatatlanok akaratának. Mert egykor maga is az ő köreikhez
tartozott, és maga is részt vett Misztéria sorsának alakításában - és ezzel persze hatalmat nyert élet és halál fölött.
- Ez sok mindent megmagyarázna - helyeselt Orsana. -Különösen felfoghatatlan erejét.
Dhrago a torkát köszörülte, és meg akart szólalni, de urának egyértelmű kézmozdulata belefojtotta a szót.
- Pontosan! Úgyszintén azt a furcsa kívánságát, amelynek teljesítésére még nagyon régen, nem sokkal első
találkozásunk után megkért. - Rhogarr a távoli pokoltűzbe meredt, amely fölött a vámpírdenevérek csapata egyre
szorosabb köröket írt le. - Sága ugyanis arra kért akkor, hogy minden eszközzel akadályozzam meg, hogy ha
meghalna, testét máglyára tegyék. Ehelyett legyen rá gondom, hogy visszahozzák ide a barlangba, és az ágyára
fektessék. Pontosan, ahogyan ma tettük.
- De hát miért? - Dhrago már végképp nem bírta visszafogni a kíváncsiságát. - Biztosan megvolt az oka,
hogy ezt kérte!
 - Ugyanezt a kérdést természetesen én magam is feltettem - felelte sötéten Rhogarr. - De Sága csak
megvetően végigmért, és azt mondta: „Ugyan mit használna neked, ha válaszolnék? Meghaladja ez a te korlátolt
értelmedet! Tedd csak meg, amire kérlek, nem fogod megbánni."
A fekhelyhez lépett, és nézegette a fekete mágusnőt.
- Sága, komolyan beszéltél akkor? Vagy csak valami gonosz tréfát űztél velem?
Aztán a boszorkányhoz fordult:
- Próbáld meg még egyszer, ismételd meg a szertartást! -parancsolta neki nyersen.
Orsana riadtan rezzent össze.
- De hát... azt nem tehetem, uram!
- Miért nem?
- Mert.... mert ez azt jelentené, hogy nem hiszek a Láthatatlanok akaratának - magyarázta Orsana. - Nekem
csak közvetítő szerepem van minden szertartásban és minden ráolvasásban. Az azonban, hogy sikerrel járnak-e
vagy sem, egyes-egyedül tőlük függ!
Rhogarr képe még sötétebbé vált. -És?
- A Láthatatlanok akaratából történt, hogy a szertartástól nem gyúlt ki Ságában az élet szikrája. Ha még
egyszer próbálkoznék, csak a Láthatatlanok haragját idézném a fejemre. Ha meg tényleg sikerrel járnék, annak is
borzalmas következményei lennének.
Egy lépéssel közelebb ment, és beható pillantással nézett az uralkodóra.
- Gondold csak meg, uram: az életet nem tudjuk halál nélkül elképzelni. És ha valaki visszajön a halálból,
akkor másvalakinek meg kell járnia a fordított utat. Vagyis ha Sága visszajön az életbe, valaki a halálba megy
helyette - legalábbis a Láthatatlanok törvénye ezt mondja ki.
- Most aztán már elég legyen ezekből az átkozott Láthatatlanokból! - kiáltott rá dühödten Rhogarr. - Azt
hittem, hogy csak azok a tudatlan alwék ilyen veszekedetten babonásak! De látom már, hogy te ugyanolyan
tudatlan vagy!
Orsana állta a vad tekintetet.
- Maga Sága is hitt a Láthatatlanok hatalmában, ezt ne feledd! Ráadásul... még valamit meg kellene
gondolni...
- Mégpedig?
- Ha Sága visszatér az életbe, akkor... - A boszorkány elhallgatott.
- Mi lesz akkor?
- Akkor fennáll annak a veszélye, hogy gonoszabb és kiszámíthatatlanabb lesz, mint valaha - suttogta
Orsana. - Mivel a Nidhog-sárkány szemébe nézett. Csak ő elevenítheti meg újra a holtakat! Ez a gondolat sem
riaszt vissza?
- Miért riasztana? - vágta rá a marsföldi gorombán. -Ameddig Sága a segítségemre van abban, hogy elérjem
a célomat, addig minden más is megfelel. De most aztán kezdj bele! Vagy te is a kőbányában akarod végezni?
- Nem, nem, uram, természetesen nem - felelte rémülten a boszorkány, és megint a fekhelyen heverő
mozdulatlan test felé fordult. Újra benyúlt a zacskóba, és a porral megint felrajzolta a három rúnát. Aztán a
fekete mágusnő felsőteste fölé hajolt, és poros ujjait a hatalmas mellsebhez közelítette.
Ebben a pillanatban éles rikácsolás verte fel a barlang csendjét. Három-négy-öt denevér kivált a tűz fölött
keringő rajból, és villámgyorsan Orsana felé siklottak. Ám most nem fordultak meg előtte, hanem éles
karmaikkal belekapaszkodtak a boszorkány vállába és fejébe, hegyes fogaikat nyaki ütőerébe mélyesztették, és
gyors harapásokkal szétszaggatták az eret. Vérsugár szökellt elő Orsana nyakából, Sága mellére és a sebbe
ömlött. Ami pedig ezután történt, olyan hajmeresztő volt, hogy sem Rhogarr, sem Dhrago nem felejti el, amíg él.

21. FEJEZET

A Sólyomlány
A Nagy Nappalfény rég elbúcsúzott, és csak a Tűzhold vérvörös korongja - amely a következő három éjszaka
eléri teljes kerekségét - függött az erőd fölött. A démonok órája, amely elnyelte a régi napot, hogy megszülje az
újat, rég megkezdődött. A lázadók táborában mégis nagy élet volt. Az emberek a lobogó tűz mellé gyűltek, és
élénk társalgásba merültek. Pedig az este csendesen, szomorkásán kezdődött. Megemlékeztek elesett
bajtársaikról, akik a marsföldiekkel folytatott véres harcban életüket vesztették, megosztották történeteiket a
barátokról, akiknek emlékét így fenntartották, és örök időkre megőrizték.
Niko és Jessie csendesen ült a lázadók között, és figyelték az eleinte fájdalmas hangú elbeszéléseket,
amelyeket az este előre haladtával egyre vidámabb anekdoták váltottak fel.
A hangulat egészen felvidult, így a kezdetben szorongó Jessie - hiszen miatta is estek el olyan sokan! - végül
maga is meg mert szólalni.
- Niko, tudom, elmondta nektek, hogy mi a helyzet velem. Tudjátok, hogy meghalok, ha nem jutok vissza
gyorsan az én világomba - mondta. - De amikor a martalócok behajítottak Helmenkroon börtönébe, akkor
leszámoltam az élettel. Nektek és hősi halált halt barátaitoknak köszönhetem azt, hogy egyáltalán van még
esélyem az életre - ezért mindig szívem mélyéből hálás leszek nektek.
- Barátaink halála a mérleg egyik serpenyőjében - szólalt meg Szürkeszakáll. - De hogy a marsföldiek olyan
leckét kaptak, amit egyhamar nem felejtenek el, az bizony színtiszta élvezet volt számunkra! Ráadásul nem csak
egyedül voltál ám ott! - Vidáman Kieranra vigyorgott.
- Úgy bizony, Jessie - toldotta meg Huggin is. - Sőt, én még abban is biztos vagyok, hogy te egyedül is
megszabadultál volna a marsföldiek tömlöcéből. De ez a mi vezérünk, ez még olyan zöldfülű ifjonc, a tojáshéj
még rajta a fenekén, hát ő a mi segítségünk nélkül teljesen odalett volna. Nem tehettünk mást: már megint
nekünk kellett kirángatni őt a slamasztikából, mint az utóbbi években már annyiszor!
Kieran nem vette rossz néven, ő maga is együtt nevetett az emberekkel.
- Igazat beszélsz, Huggin - mondta. - Ha egy csapásra át nem látsz Rhogarr aljas cselvetésén, nyilván még
mindig a tömlöcben rohadnék!
Megint felharsant a nevetés, s az óriás szégyenkezve legyintett.
- Jó, jó, elvégre én sem tudhatok mindent. Nem káptalan a fejem.
- Hogyhogy? - vakkantott közbe a kopasz kovács álszent képet vágva. - Ekkora fej, és mégse fér el benne
minden? Pedig hely, az volna benne...
Huggin úgy fújtatott, mint egy támadásra készülő vaddisznó, de aztán inkább befogta a száját. Ehelyett
Ayanihoz fordult, aki az egész idő alatt szótlanul és magába fordulva üldögélt. Nikónak nem is kellett
beleolvasnia a gondolataiba, úgyis tudta, mi nyomasztja a lányt: mostohabátyjának halála, aki érte áldozta fel
fiatal életét. Senki nem tett neki szemrehányást, Ayani magamagát gyötörte ezzel. Egyszerűen nem volt képes
megszabadulni a gondolattól, hogy Arawynn halálának ő az oka. Niko egyszer az este folyamán megpróbálta
már meggyőzni a tévedéséről, de eredménytelenül, így annyiban is hagyta. Tudta, hogy ezzel Ayaninak egyedül
kell megbirkóznia, így csak abban reménykedett, hogy néhány órányi alvás és a másnapi nappali fény majdcsak
segítségére lesz -bár persze ebben nem volt olyan biztos.
Huggint azonban, úgy látszott, nem rendítette meg Ayani szomorúsága.
- Arawynn azt mondta, hogy te vagy a Sólyom lánya. Mit értett ezen? - kérdezte olyan hangon, amely nagyon is
világosan kifejezte kételyeit.
Ayani nyelt egyet. Segélykérőn nézett Nikóra, aztán csak ennyit kérdezett:
- Ez nem egyértelmű?
- Egyértelmű? - mondta Huggin. - A Sólyom lánya csakis Nefwyn király lánya lehet...
- Hát persze - szólt közbe Ragnur. - Ki más?
Huggin nem vette figyelembe a közbeszólást, hanem folytatta.
-Ráadásul a te kezedben van egész népünk sorsa. - Kinyújtotta a nyakát, és kérdőn nézett Ayanira. - Igazam
van?
- Igen - felelte a lány hűvösen. - Valamennyien hallottuk a szavait.
- Hát ez az! - bólintott Huggin. - Pontosan ez az, amit nem értek. Mindenki tudja, hogy Nimhuld
királynénak és Nefwyn királynak nem adtak a Láthatatlanok gyermekeket. Akkor viszont hogyan lehet Niko a
királyunk fia, és Ayani a leánya? Elmagyarázná ezt nekem valaki?
A férfiak növekvő idegenkedéssel követték a mondókáját: lassan kiderült már, hogy mire akar kilyukadni.
Niko is érezte, hogy Huggin megjegyzésén el kell gondolkodnia, főképp, hogy azt sem tudta, hogyan illik
bele ebbe a misztikus történetbe Rieke, az anyja. Az ugyanis, hogy Rieke az anyja, egészen bizonyos volt,
miután egyszer kiskorában valami titokzatos betegséget kapott, és genetikai vizsgálatra küldték Riekével együtt.
Szerencsére a betegségből akkor semmi komoly nem lett, és nem is jelentkezett azóta.
Ayani viszont dacosan az óriás szemébe nézettr
- Úgy van, ahogy van, Huggin - mondta szilárd hangon. - Az, hogy valamit nem tudunk megmagyarázni, még
nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Semmi okom nincs rá, hogy kételkedjem Arawynn szavainak igazságában,
és abban is biztos vagyok, hogy ha eljön az ideje, a Láthatatlanok le fogják leplezni előttünk a titkot.
Jessie is beleszólt a beszélgetésbe.
 - Én nem is értem, mi ezzel a probléma - mondta. -Nimhuld királynénak nem lehetett gyermeke, de ez még
nem biztos, hogy Nelwyn királyra is igaz!
Huggin álla leesett.
- Mire célzói ezzel?
- Egyszerű - vigyorgott Jessie. - A jegygyűrű nem garanciája annak, hogy a férfi hűséges marad a
feleségéhez, és nem kóborol el idegen kertecskékbe, nemde?
Huggin keservesen elhúzta a száját, a többiek egyetértőn vihogtak.
- Nézze meg az ember! - kiáltotta Szürkeszakáll. - Milyen szabad csőröd van, s hát még milyen hegyes, te
lány! -És a társakhoz fordulva, így folytatta: - De ami igaz, az igaz. A király is csak férfiember, ráadásul élete
virágjában!
- Hát igen, egy férfiembernek néha megdobban a szíve... - Kieran vigyorogva Nikóra kacsintott.
A fiú bólintott.
-Nyilván a szőke, Só... - kezdett bele, de aztán szó közben harapta ketté a mondanivalóját, mert Kieran egyetlen
mozdulattal leállította. Nyilvánvalóan csak Nikóval és Ayanival osztotta meg a titkát.
Huggin szerencsére nem vette észre, különben biztosan nem hagyta volna annyiban.
- Azt akarod mondani, hogy Nelwyn király... házasságtörő volt? - kérdezte izgatottan, de meg sem várta a
választ. -Ezt te magad sem hiheted! Nelwyn királynak feddhetetlen hírneve volt, és minden vonatkozásban
példát vehetünk róla!
Kihívóan nézett körül.
-Vagy valaki hallotta már, hogy valami helytelent tett volna?
- Nem, Huggin, dehogy - mondta Magnus Halmar. - Ha mindent szóról szóra el kell hinnünk, amit
mesélnek róla, akkor bizony maga volt a két lábon járó erény. De azért higygyetek el nekem, barátaim, ilyesmi
csak a mesében van, meg a régi legendákban!
- Vagy a könyvekben! - tetté hozzá Jessie is a magáét, és csodálkozott, hogy értetlenül néznek rá.
- Nos, akárhogyan is - folytatta Magnus -, az a kép, ami bennünk, alwékban él Nelwyn királyról, túl szép
ahhoz, hogy igaz legyen. Mert ha van valami, amit eddigi halandó életemben megtanultam, az az, hogy nincs
közöttünk hiba nélkül való. - És barátilag bordán bökte Huggint. - Még te magad sem, te minden kacsa- és
libatolvajok koronázatlan királya!
Huggin, a bajtársakkal ellentétben, egyáltalán nem tudott nevetni a tréfán.
Amikor elhalkult a kacagás, Kieran felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és jóízűt ásított.
- Hosszú volt ez a nap, jobb lenne, ha eltennénk magunkat holnapra, hogy pihenten kezdhessük szőni új
terveinket a marsföldi megszálló csőcselék ellen.
Kieran javaslatával mindenki egyetértett. A kovács gondosan befedte a parazsat földdel és homokkal. Ragnur,
akit éjszakai őrségbe osztottak be, elvonult az őrhelyére, a többiek pedig visszahúzódtak a ponyvákból, ágakból
eszkábált menedékeikbe.
Niko is követni akarta a példájukat, de ekkor Jessie megrángatta a ruhaujját, és jelezte, hogy még beszélni
szeretne vele. Amikor végül egyedül maradtak, Niko kérdőn nézett a lányra.
- Mi ez a nagy titokzatoskodás?
- Valami fontos jutott eszembe - suttogta Jessie -, és nem akartam, hogy Huggin is meghallja, mert az csak
olaj lett volna a tűzre.
- Igen? - Nikónak sejtelme sem volt, hogy miről beszél Jessie. - Egy kicsit világosabban is lehetne?
- Hát persze - bólintott Jessie, és még közelebb húzódott hozzá. A sötétség ellenére is szinte világított a
nagy kék szeme. - Én magam is csodálkozom, hogy csak most jutott eszembe - mondta sajnálkozó arccal. -
Figyelj: tehát te meg vagy győződve arról, hogy ez a Nelwyn király az apád. Ugyanaz a Nelwyn, akit Rhogarr
von Khelm nagyjából tizennégy évvel ezelőtt elűzött a helmenkrooni trónról. így van?
- így. De én ezt nemcsak hiszem, hanem tudom, teljes bizonyossággal.
- Helyes - bólintott Jessie, mintha önmaga előtt is meg kellene erősítenie, hogy jól értette. - Te most
tizennégy éves vagy, és ez azt jelenti, hogy Helmenkroon lerohanása valamikor a születésed táján vagy
közvetlenül utána történhetett. Igaz?
- Igen, így van - mondta Niko, és még mindig halvány sejtelme sem volt, mire megy ki az egész
beszélgetés. - Ez logikus, nem?
- Hát persze! Az alwék azt mesélték, hogy ez a Nelwyn akkor a legszebb férfikorban volt, Szürkeszakáll
szavával „élete virágjában".
- És? - kérdezte ingerülten Niko. - Mi van ebben szokatlan?
 - Tulajdonképpen semmi - felelte Jessie. - Legföljebb az, hogy Karin Seikel a könyvében pontosan
ugyanígy beszél róla. - Emlékezetből idézte: - „Nelwyn ragyogó hős volt a legszebb éveiben. Lenyűgöző férfiú,
hosszú, fekete hajjal, szabályos, harmonikus vonásokkal, melyekről sugárzott a nemesség és a merészség. Szeme
úgy csillogott, mint két smaragd, mintha az élet minden titkát rejtené. Szinte földöntúli szépségű férfiú volt,
ilyent még sohasem láttam. És így a szívem nagyot ugrott, s a vérem hullámzani kezdett."
-Hú, de giccses! - húzta fel a szemöldökét Niko, aztán, mintha megsejtette volna, mire akar Jessie kilyukadni: -
Te úgy gondolod, hogy ráillik?
- Ez több mint nyilvánvaló - mondta Jessie nyomatékosan. - Seikel asszony több mint két évszázada írta
meg ezt a könyvet! De az ég szerelmére, hogyan lehetett Nelwyn király akkor is pontosan ugyanolyan idős, mint
tizennégy évvel ezelőtt, amikor ez a zsarnok, Rhogarr von Khelm lerohanta az

országát, és te megszülettél? Ez már csak nem lehetséges, vagy...?

- Tulajdonképpen szerintem sem... - felelte Niko. - Hacsak nem...
- Hacsak nem?
- ...hacsak nem volt már akkor is egy király, akit szintén Nelwynnek hívtak.

hogarr ereiben szinte megfagyott a vér, amint figyelte a fekete mágusnő fekhelyénél lepergő szörnyű
eseményeket. A vérkóstolók pokoli rikácsolása közepette Orsana mindkét kezét a nyaka sebére szorította,
de ezzel persze nem tudta elállítani a vérzést. Az élet feltarthatatlanul ömlött ki a boszorkányból, aki
üvegesedő szemmel előbb térdre roskadt, majd haldokolva végignyúlt a padlón - ugyanakkor Ságába kezdett
visszatérni az élet. Előbb csak karmos ujjai moccantak meg, aztán megrándult a karja meg a lába. Végül
kinyíltak hüllőszemei is, ő maga pedig egyszerre felült, majd felkelt a fekhelyről, mint egy vámpír, amely az
éjszaka leszálltával kikel a koporsóból, hogy garázdálkodjon az elevenek között.

A fekete mágusnő egyetlen pillantást sem vetett Rhogarra vagy Dhrago hercegre, úgy nyújtózkodott, mint
aki hosszú álomból ébred. Aztán a halott boszorkány felé lépett, aki hasmánt hevert a padlón. Lábával a hátára
fordította, és belenézett az élettelen arcba, amelyen még mindig világosan tükröződött az iszonyat.
- Látod, Orsana, mennyire igazad volt! - mondta. - LIa valakit vissza akarunk hozni az életbe, akkor másnak
kell a halálba menni helyette. De tulajdonképpen gondolhattad volna, hogy te leszel az. Ne is panaszkodj hát, te
magad vállaltad ezt a sorsot.
Aztán hirtelen a még mindig rikácsolva keringő vámpírdenevérek felé fordult, akik úgy csapongtak
körülötte, mint egy raj vad fekete halálgalamb.
- Köszönet nektek, barátaim, hálás köszönet! Mindig tudtam, hogy meg fogtok felelni annak a feladatnak,
amelyet rátok bíztam! De most már elég volt belőletek, takarodjatok vissza! Huss! - Megfordult a sarkán, és
ujjával a barlang legtávolabbi zugába mutatott.
A vérkóstolók azon nyomban elnémultak, és elhagyták az úrnőt. Nesztelen szárnyaikon a barlang mélyére
vitorláztak, és elfoglalták nyugvóhelyeiket. Pillanatokkal később, mint sötét gyümölcsök, úgy függtek a
mennyezetről.
A Pokol-he gység sötét kamrájára síri csend ereszkedett. Csak a kialvó tűz pattogása hallatszott, és Rhogarr
heves zi-hálása. A marsföldit olyannyira megrendítette az, aminek szemtanúja volt, hogy kezét szívére szorítva
állt ott, tátogva, mint egy szárazra vetett potyka. Dhrago ellenben fásultan, már nem is próbálkozva a
megértéssel, csöndesen maga elé bámult.
Úgy látszott, a fekete mágusnőnek kifejezetten tetszik kis színjátékának a két férfira gyakorolt h Keskeny
ajkát mosolyra húzva odalépett hozzájuk, és Orsana holttestére mutatott.
- Vidd át amoda ezt a halott nőszemélyt! - parancsolta Dhragónak. - Falánk kedvenceim már biztosan
szeretnének vérhez jutni. És rakj a tűzre is, nehogy elaludjon!
- Igen... igen, természetesen... - makogta a herceg. -Ahogy parancsolod, Sága!
- De mozdulj egy kicsit gyorsabban, hadd lássam, hogy azért valamire te is jó vagy!
Dhrago úgy ugrott, mint egy engedelmes kutya, lehajolt Orsana holttestéhez, és a karjánál fogva kihúzta a
barlangból, Sága pedig a zsarnokhoz fordult.
- Nos, tetszett az előadás, Rhogarr? — kérdezte, és megpaskolta a férfi arcát. - Remélem, most már azt is
érted, miért kértelek arra, amire kértelek.
 Elgondolkodva a dolgozóasztalához ment, leült, és gondolataiba mélyedve lapozgatott egy öreg könyvben,
amely ott hevert az asztalon.
- Hibáztunk, Rhogarr - jelentette ki egyszerre. - Alábecsültük azt a két kölyköt.
- Hm - morgott Rhogarr. - Tényleg úgy gondolod?
- Bizony - bólintott Sága. - Pedig tudnom kellett volna. Továbbra is Rhogarra meredt, de karmos ujjával az
öreg
fóliánsra mutatott.
- „Amikor a Kettő Eggyé lesz, minden lehetségessé válik/' Ez áll a Sors könyvében. Sajnos, valahogy
elsiklott fölötte a figyelmem, hogy ez arra a fiúra meg lányra is vonatkozik, akik az alwék kincsének két
medálját viselik.
- És ebből mire következtetsz?
Saga hirtelen felállt, és kifejezéstelen arccal meredt a barlang közepén lobogó tűzbe, amelyet Dhrago
élesztett fel néhány száraz ággal.
- Ha ketten egyesítik az erőiket, akkor erősebbek lesznek, mintha csak egyszerűen összeadódna az erejük.
Ezért találták meg Sinkkaliont, és ezért hiúsították meg a cselünket.
Rhogarr elhúzta a száját.
- Csak nem arra célzói, hogy tehetetlenek vagyunk velük szemben?
- Ugyan már, Rhogarr! - sziszegett rá Saga. - Micsoda ostoba gondolat!
Villámgyors mozdulattal, amelyet a marsföldi szemmel sem tudott követni, eltávolodott az asztaltól, és
egyszerre ott állt előtte.
- Csak azt akartam jelezni, hogy a jövőben ügyesebbnek kell lennünk velük szemben. Ha együtt ilyen
erősek, és ilyen előre nem látható gondok elé állítanak bennünket, akkor ketté kell választanunk őket, hogy
meggyengüljenek.
- Kettéválasztani? - kérdezte Rhogarr nem túl értelmes arckifejezéssel.
-Hát persze! - Sága karmos ujja előrelendült, és a melle közepébe fúródott. - Azt kell megoldanunk, hogy
különváljanak egymástól, aztán egyesével végezhetünk velük!
Rhogarr arca egyszerre felderült.
- De jó ötlet, Sága! Már csak az a kérdés, hogy miképpen hajtsuk végre.
- Az időpont kedvező - suttogta a mágusnő rekedten. -Hamarosan, már három nap múlva, a Varázshold
megjelenik az égen. Csak ritkán láthatjuk meg, ezért ritka nagy erővel rendelkezik, én magam sokszor megértem
már. A Varázshold alatt olyan dolgok is megtörténhetnek, amelyekben amúgy nemigen bízhatnánk. És ezt ki is
kell használnunk.
-Oööö... - A marsföldin látszott, hogy nemigen érti, miről beszél a másik. - És... hogy akarod ezt
megvalósítani?
- Hadd legyen ez az én gondom, Rhogarr. Én ismerem azokat az utakat és eszközöket, amelyekkel irányíthatom
az útjaikat: olyan eszközök ezek, amelyekről te még csak nem is álmodhatsz.
Sága rámosolygott, aztán sarkon fordult, és egy szempillantás alatt már a herceg előtt állt, aki épp egy tuskót
helyezett a tűzre.
- Elég már, te bolond! Vagy mindent fel akarsz gyújtani?
- Ne... ne... nem, Sága, dehogyis - makogta Dhrago, akit megint egészen elképesztett a nő gyors
helyváltoztató képessége.
- Hát ajánlom is - sziszegte a nő, aztán kicsit nyugodtabban folytatta: - Rhogarr azt mondta, hogy kémet
építettél be a lázadók közé.
- Igen, igen, így van!
- Akkor vajon miért nem figyelmeztetett bennünket? -Sága hüllőszeme szinte átfúrta a herceget. - Arról,
hogy az alwék átláttak a cselünkön, és ellencselre készülnek?
- Dehogynem értesített - vágta rá gyorsan Dhrago. -Csak sajnos elkésett a hírhozó, akkor érkezett meg, amikor
mi már elindultunk Helmenkroonból.
-Akkor reménykedjünk benne, hogy a jövőben sikeresebb lesz. - A fekete mágusnő csücsörített. - El tudnál jut-
tatni hozzá egy üzenetet, Dhrago? Méghozzá sebesen?

ena kopogás nélkül rontott be a férje dolgozószobájába, és három nagy papírlapot terített az asztalra.
L - Nézd csak, mit találtam a ládában!
Az első lap egy térkép másolata volt, amely Falkenstedtet és környékét ábrázolta a tizennyolcadik század
vége táján. A másodikon az akkori Közép-Európa látszott. A harmadik lap szintén térkép volt, ceruzavázlat, de
szépen, tisztán papírra vetve. Ennek a térképnek a tetején a következő felirat állt: Közép-Misztéria.
A térképek összehasonlításakor Thomas hamar megállapította, hogy az utóbbi a két elsőhöz igazodott, bár
elnagyoltabb és egyszerűsített formában. Nivland volt a térkép középpontja: ez Falkenstedt földrajzi
sajátosságait mutatta. A környező országok pedig az akkori Német Birodalom szomszédjaira hasonlítottak.
- Milyen érdekes - morgott Thomas. - És milyen bosz-szantó: az alwék hazáját én is Nivlandnak neveztem
el.
- Tudom, kedvesem - felelte Lena. - De nem ez az oka annak, hogy ideteregettem neked ezt a térképet.
- Nem? - kérdezte Thomas, és megint a rajzokra tekintett. - Hát akkor?
- Jessie azt mondta, hogy ennek a Seikel asszonynak a könyve valódi esemény nyomán íródott. Igazam van?
- Igen, igen. És?
Lena a ceruzarajzra mutatott.
- Ez a térkép szerintem egyértelműen bizonyítja, hogy Seikel asszony úgy találta ki az egész történetet.
Különben biztosan nem hasonlítana Közép-Misztériája olyan nagyon Közép-Európára!
- Hát persze. - Thomas zavartan rázogatta a fejét. - Remélem, eddig sem hittél abban, hogy igazi úti
beszámolóról van szó.
- Talán nem. Másrészről folyton azt mondogatod, hogy semmi sem lehetetlen.
- Hát persze, de csak a fantáziában, és nem a valóságban!
- Na igen - sóhajtott fel Lena. - Én azért néha már úgy vagyok, mint te. A fantáziát és a valóságot lassan
nemigen tudom megkülönböztetni egymástól.
- No, no! - Thomas felemelte a mutatóujját. - Én nagyon is meg tudom különböztetni őket. Még akkor is, ha
közben szilárd meggyőződésem, hogy a fantázia egy másik formája a valóságnak.
Kezébe vette a térképet, és hátradőlt a székében.
- Egyvalamin azért csodálkozom - mondta végül.
- Micsodán?
- Hogy ez a Seikel... vagy ki az ördög...
- Seikel asszony volt, semmi kétség - vágott a szavába Lena. - Legalábbis jobb oldalon lent az ő
monogramja áll.
- Tényleg - mondta Thomas. Felállt a székről, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Nos, szóval azon csodálko-
zom, hogy ennyit babrált ezzel a térképpel. Ha én kitalálok egy új országot, persze, én is rajzolok hozzá térképet.
De inkább csak olyan durva vázlatot szoktam. Hiszen csak én látom, én használom, nehogy valami butaságot
írjak.
- Értem - bólintott Lena. - És mit gondolsz, Karín Seikel térképe miért ilyen alaposan kidolgozott?
- Fogalmam sincs. - Thomas az alsó ajkába harapott. -Csak esetleg gondolhatok valamire.
Thomas Lena elé tartotta a részletesen kidolgozott térképet.
- Talán ez a részletes térkép azért kellett, hogy bizonyítsa a kortársaknak, hogy Misztéria valóban létezik, és
a beszámoló egy valóban megtörtént utazást mesél el!
- Hm. - Lena zavartan nézett a férjére. - De miért? -Igazad van, Lena - felelte Thomas elgondolkodva. -
Nagyjából ez a mindent eldöntő kérdés.
 22. FEJEZET
A trónbitorló bosszúja

Nikóónak igaza lett: másnapra yani tényleg összeszedte magát valamennyire. A férfiak nagy része vadászatra
indult a szűkös reggeli után, mivel szinte teljesen felélték a hústartalékaikat, és fel kellett tölteni a raktárakat,
Kieran pedig megkérte Nikót és a lányokat, hogy kísérjék el a szomszéd faluba, ahová a két hidegvérű lovat
készült visszavinni. Ayani azonnal beleegyezett.
-Hát persze, Kieran - mondta. - Csak nem hagyunk cserben, ha a segítségünket kéred.
-Hogyhogy a segítségeteket? - csodálkozott Kieran. -Elboldogulok én a lovakkal egymagam is.
- A lovakkal igen. - Ayani most már egy halvány mosolyt is megkockáztatott. - De a paraszttal... hogy is
hívják?
- Granold - súgta neki Jessie.
- Igen, igen, Granolddal! Vele lehet, hogy meggyűlik a bajod!
A lázadók vezére már semmit sem értett. -De hát miért? Csak mert egy nappal később viszem vissza a lovait?
- Dehogyis - csóválta Ayani a fejét. - Hanem például, hogy a szekerét egyáltalán nem viszed vissza. Kieran
végre megértette.
- Vagy úgy! - kiáltott fel. - De hiszen az nem az én hibám volt! A sors akarta így, ezt Granold is meg fogja
érteni.
- Lehet. - Ayani titokban Jessie-re és Nikóra kacsintott. -De csak akkor, ha elhiszi a történetedet, és nem jut
eszébe, hogy ezek a te címeres gazember barátaid, mint az a nyakelmetsző

- Szürkeszakáll vagy Huggin, a kacsa- és libatolvaj, egyszerűen rátették a mancsukat! Ennek a két alaknak
olyan a híre, hogy nem csodálkoznék, ha erre gyanakodna!
Mielőtt a két férfi tiltakozhatott volna, Niko is megszólalt.
- Ayaninak igaza van. Ezért aztán el is kísérünk Granold-hoz, tanúsítjuk a történeted igazát, és nem gyűlik
meg a bajod a gazdával.
Ekkor már nem tudta visszafojtani a vigyorgást, olyan felháborodott képet vágott a két érintett.
így aztán kicsivel később az útitársak már lovon ültek, méghozzá Kieran egy tarkán, Niko azon a szürkén,
amely Helmenkroonból kimenekítette őket, Ayani a megszokott feketén, Jessie pedig megkapta Niko pej lovát.
Granold faluja a Démon-erdő túlsó oldalán volt, a tábortól jó kétórányi lovaglásra. Ám olyan tekervényes út
vezetett odáig, hogy Niko megértette, miért nem sikerült egész eddig rájönni a marsföldi martalócoknak, merre
van a törvényen kívüliek tábora. A keskeny ösvények sűrűn álló fák között, vastag aljnövényzetben vezettek, egy
helyen még egy mocsáron is át, ahol a lovasoknak feszülten kellett figyelniük, nehogy a lovuk rossz helyre
lépjen és elsüllyedjen. Niko már csak ezért is boldog volt, amikor az erdő végre ritkulni látszott, és a fatörzsek
között átvillant némi szabad terület.
Kieran megfordult a nyeregben.
- Mindjárt ott vagyunk - szólt a barátainak. - Granold faluja rögtön itt az erdő alján, a völgyben van.
Kieran még be sem fejezte a mondatot, s Niko máris érezte, hogy valami nincs rendjén. Borzalmas képek
jelentek meg a lelki szemei előtt: olyan képek, amelyeket nem is olyan régen látott: vérszomjas, fekete öltözékű
marsföldi harcosok, lángoló kunyhók és közöttük halottak, rengeteg halott!
- Azt a nemjóját! - kiáltott fel rémülten. - A marsföldiek lerohanták és felégették a falut!
Vágtattak kifelé az erdőből, ahol tényleg a rombolás és a pusztítás képei fogadták őket. A látvány
kísértetiesen emlékeztetett Ayani szülőfalujának utolsó képére: a féltucatnyi kunyhóból csak lángoló és parázsló
romok maradtak, pontosan ahogy Niko látomása előrevetítette. Egyvalami azonban más volt: a romok között
sem harcosok, sem holttestek nem látszottak.
Amikor a társak megpillantották a nőt, aki három kisgyerekkel egy lobogó máglya mellett állt dermedten a
pusztulás közepén, megértették, hogy a halottak lelke éppen most indult a lángok segítségével utolsó útjára, a
szél túlsó felére.
Ayaninak ez a látvány egyszerűen túl sok volt. Hatalmasra tágult szeme a pusztulás láttára, aztán két kezét az
arca elé kapta, és hangos zokogásban tört ki. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei. Megrogyott ültében a lovon,
Niko már attól tartott, hogy lezuhan róla.
 Kieran intett a fejével, hogy segítse le a nyeregből. Jessie és a lázadóvezér is leugrott, kantárszárra vették a
lovaikat, és hallgatagon közeledtek a nőhöz és a kicsikhez, akik nyilvánvalóan egyetlenként élték túl a
mészárlást. Egyébként csak állatok jártak itt-ott: disznók, pár sovány tyúk, tehenek - ezek megzavarodva
tévelyegtek a romok között.
Kieran mintha felismerte volna az asszonyt.
- Rana - szólította meg -, Rana, mi... ?
A nő hirtelen megfordult, és úgy meredt a társakra, mintha kísértetet látna. A három gyerek - mindhárom fiú
volt, a legidősebb hat nyarat ért meg, a legkisebbet talán még csak most választották el az anyamelltől - szintén
tágra meredt szemmel, holtra rémülve kapaszkodott anyjuk rongyaiba. Rana arcán mély nyomokat hagyott a
fájdalom. Olyan volt, mint egy öregasszony, közben alig számlált harminc nyarat.
- Kieran - sziszegte. - Hogy mersz itt mutatkozni? Szeméből vegytiszta gyűlölet sugárzott.
Niko megrökönyödött erre a reakcióra. Természetesen Ayani előtt sem maradt rejtve a nő furcsa köszöntése.
Úgy nézett Nikóra, mint aki rosszat sejt.
- Nem értelek, Rana - csóválta meg fejét Kieran. - Mit jelentsen ez? Mi történt?
A parasztasszony egy ideig gondolkodott, mit is feleljen. Aztán nagy levegőt vett, megnyugtatóan
megsimogatta gyermekei fejét, és üres tekintetét Kieranra vetette.
- Hát nem tudod elképzelni? - kérdezte aztán. - Hajnalban rohantak ránk marsföldi harcosok és néhány vharuul,
álmunkban leptek meg.
Kieran nyelt egyet, tekintete a nőről a gyermekekre siklott. Beesett arcukban a tekintetük teljesen üres volt,
mintha az a szerencsétlenség, amely örök időkre derékba törte fiatal életüket, még teljességgel felfoghatatlan
lenne számukra.
- És a férjed, Granold? - kérdezte Kieran. - Őt is...?
Rana bólintott. Fájdalma nyilvánvalóan olyan nagy volt, hogy még a könnyei is elapadtak.
- Lemészárolták, mint egy állatot... és a többieket is. Szerencsére bennünket még biztonságba tudott helyezni.
Granold, mint minden reggel, most is hajnalok hajnalán kelt, hogy ellássa a jószágot, és csak utána indult
volna a földekre. Ezért vette észre a marsföldi katonákat és rettenetes segítőiket. Feleségét és három gyermekét
még éppen el tudta rejteni a disznóólban, mielőtt a marsföldiek észrevették, és a falu többi lakosával együtt -
férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, akiket a mészárosok kíméletlenül kirángattak a kunyhókból -odaterelték a
falucska főterére.
- Mindent végig kellett néznem, és nem tehettem semmit - fejezte be Rana az elbeszélését.
Ayani megint zokogásban tört ki.
- Mind... mindenkit megöltek? Kivétel nélkül? - nyögte ki nagy nehezen.
- Igen - felelte Rana. - De előtte még megmondták nekik, hogy miért kell meghalniuk.
Arcvonásai megkeményedtek, szeme rideg lett, mint a jég
- Mert a parasztok némelyike segített nektek a tegnapi harcban - folytatta. - Rhogarr emberei csakis ezért
gyilkolták le Granoldot meg a többieket. Aztán továbbmentek a többi faluba, ahonnan szintén kaptatok
segítséget. És biztos vagyok benne, hogy hajszálnyival sem bántak velük másképp, mint mivelünk.
Kieran nyitott szájjal bámult a nőre.
- De... honnan tudták a marsföldiek, hogy...
- Ne engem kérdezz, Kieran! - felelte Rana hidegen. - Én vagyok az utolsó, aki segíteni tud neked ebben a
kérdésben. És azok a hóhérok még sokkal többet is tudtak: méghozzá a nyiszorgótölgy alatti véres ütközet valódi
okát. Azt, hogy ez a leány... - és Ayanira mutatott - mindenáron viszont akarta látni a bátyját. Es mert ezt az
idegent... - és most Jessie-re szegeződött a mutatóujja - meg téged is, Kieran, akár zsarolással is, ki akartátok
szabadítani a börtönből!
Rana pillantása gyűlölettel siklott egyikről a másikra.
- Miattatok kellett Granoldnak és a többieknek kínos halált halnia.
Feléje lépett, és az arcába köpött.
- Soha nem fogom ezt megbocsátani neked, amíg csak élek.
Kieran elsápadt, hátralépett, letörölte az arcát.
- Ezt... Rana, ezt mi... nem akartuk. - Hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. - Iszonyatosan...
sajnálom. Természetesen szívesen adunk menedéket neked is, a gyermekeidnek is a táborunkban.
- Azt hiszed, meguntam az életemet? Azt hiszed, hogy még a gyerekeimet is el akarom veszíteni? - Rana
keserűen felkacagott. - Előbb vagy utóbb, de a marsföldiek úgyis megtalálják a búvóhelyeteket! És akkor
végetek van, higgy nekem, Kieran. És azt is hidd el, hogy senkinek sem fogtok hiányozni. A nép már túlságosan
sokat szenvedett miattatok. Túl sokan haltak meg értetek és az elérhetetlen álmaitokért!
Kieran nagyot sóhajtott. Láthatóan nehezére esett megőriznie a hidegvérét.
- Kérlek, Rana - szinte könyörgött a nőnek. - Megértem a haragodat. De kérlek, gondold át nyugodt fejjel
még egyszer az ajánlatomat, mielőtt elutasítod.
- Nincs itt mit átgondolni - felelte Rana. - Itt Nivland-ban nincs már jövőnk. Ameddig Nelwyn király
uralkodott, országunk biztos menedéke volt minden üldözöttnek, akárki volt is, akárhonnan menekült is. Nelwyn
halálával minden megváltozott. Most már mi magunk vagyunk azok, akiknek segítségre van szükségünk - és
csak remélhetem, hogy Misz-téria valamely távoli országában, valahol nagyon-nagyon messze innen, talán
ugyanolyan baráti segítséggel várnak bennünket, amilyennel mi fogadtunk be régen menekülőket. Az
elhatározásomon nem változtatok. Elviszem innen a gyermekeimet. Ám még előtte minden alwét, akivel csak ta-
lálkozom, lebeszélek arról, hogy segítségedre legyen, mert azzal csak Rhogarr haragját zúdítja a fejére.
Körbemutatott a füstölgő romokon.
- Az pedig, amint láthatjuk, rettenetes.
- Tudom, Rana. A zsarnok semmitől sem riad vissza. De nem szabad engednünk neki. Azt akarod, hogy az
alwék életük végéig félelemben és gyávaságban éljenek? Mint a korbács szavára pitiző kutyák?
Rana száraz torkából megint csak előtört a keserű kacagás.
- Könnyen beszélsz, Kieran. Egyedül vagy, senkiért sem vagy felelős. Legkevésbé három apró gyermekért.
Mit mondjak majd a fiaimnak? Hogy inkább menjenek a halálba, mint hogy Rhogarrnak szolgáljanak? Olyan
fiatalok még, az egész élet előttük áll! Ezt akarod megtagadni tőlük?
Végre eleredtek a könnyei, és elárasztották az arcát. A legnagyobb fiúcska félénken húzta el a száját, és az any-
jára nézett.
- Jaj, mama, ne! - rimánkodott. - Kérlek, csak ne sírj!
- Jól, van, Rienar, jól. Minden jóra fordul.
Rana gyengéden megsimogatta a haját, aztán elővett egy kendőt a szoknyájából, és kifújta az orrát. Majd
újra Kieranhoz fordult:
- Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy tényleg gyáva és méltatlan dolog pitizni a zsarnoknak. De tudod, az
eleven kutya százszor jobb, mint a halott oroszlán, és a gyáva és méltatlan élet kedvesebb nekem a halálnál. És
biztos vagyok abban, hogy Granold mindent megadna azért, hogy részesévé válhasson három gyermeke gyáva és
méltatlan életének!

yani hazafelé egyetlen hangot sem hallatott. Mély hallgatásba burkolózva ült a lován, és csak bámult maga
A elé. Se jobbra, se balra nem nézett, csak hagyta, hogy az állat menjen, amerre akar. Bár az nagyon biztosan
szedegette a patáját, Niko mégis féltette Ayanit, hogy lefordul a nyeregből, és megsebesül. Mégsem merte
figyelmeztetni, nehogy megzavarja gyászát. Nagyon is átérezte, mi játszódik le Ayaniban: nevelőanyjának,
Marunának halála és persze Arawynn halála is elevenen felidéződött benne. Arawynné, aki feláldozta fiatal
életét... Mintha Ayani nem illette volna már elég szemrehányással önmagát, most Rana vádjai még inkább
feltépték a sebeket. Bárki lelkét mélyen feldúlja az a vád, hogy puszta önzésből feláldozta mások életét. Niko
szeretett volna vigaszt nyújtani neki, ám amikor telepatikus kapcsolatba akart lépni vele, Ayani visszautasította
közeledését. Hagyj békén, tudatta vele. Ez csakis rám tartozik.
Niko tiszteletben tartotta a kívánságát, bár nem értett egyet vele. Talán Jessie-nek kellene vele beszélni,
villant fel benne hirtelen. Talán Ayaninak is könnyebb, ha egy lánnyal osztja meg a szíve fájdalmát.
Niko rögtön körül is nézett, hogy megkeresse Jessie-t, aki a csapat végén lovagolt. Csodálkozva látta, már
annyira lemaradt, hogy csak nagy nehezen tudta kivenni a lovas körvonalait a távoli fák között. „A francba! -
futott át az agyán. - Megőrült ez a Jessie? Azt hiszi, Felső-Rödenbachban ámpolyog az erdőben? Itt bárhol,
bármikor veszély fenyegetheti!"
- Menjetek tovább! - kiáltotta Kierannak és Ayaninak. -Mindjárt jövünk mi is!
Megsarkantyúzta a szürkét, és Jessie felé vágtatott.
Amikor meglátta, megrémült: Jessie nedves haja a fejéhez tapadt. Arcán is veríték fénylett, sápadt foltok
virítottak a szája és az orra körül. Egész testében reszketett, és úgy nézett maga elé, mint aki nincs egészen
otthon.
- Jessie! - kiáltott rá. - Mi van veled?!
- Ne kiabálj! - jajdult fel a lány fájdalomtól eltorzult arccal. - Ez fáj!
Elengedte a kantárt, és két kézzel befogta a fülét. Niko megdöbbent.
- Bocsibocsibocsi - morogta -, igazán nem akartam. Rosszul vagy?
Jessie előbb bólintott, de aztán egyszerre sötét képpel meredt rá.
 - Ehhez neked semmi közöd, Maik! - kiáltotta. - Mit csináltál a könyvemmel, he? Add vissza rögtön, mert
baj lesz, te lúzer!
- De Jessie! - kiáltotta Niko, aztán végre rájött, hogy mi a baj. Leoldotta a vizestömlőt a nyereg mellől,
leszedte Jessie-t a lóról. - Igyál! - parancsolt rá. - Gyorsan!
Jessie először idegenkedve nézett rá, de aztán elkapta a tömlőt, a szájához vette, és ivott, ivott, mintha
teljesen kiszáradt volna.
Amikor végre eloltotta szomját, Niko megragadta a vállát.
- PIol van az inzulinod, Jessie? - kérdezte. - Be kell adnod egy injekciót magadnak!
-Inzulin? - kérdezett vissza értetlenül Jessie, mint aki még sosem hallotta ezt a szót. De aztán, mintha
felderengett volna valami. - Vagy úgy, az inzulin!
Eszelős mosollyal nézett rá.
- Hogy te micsoda okos kisfiú vagy!
Nikót félelem fogta el, egyszerre nagyon gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak érezte magát.
- Kérlek, Jessie! Add már be!
- Jó, jó, mindjárt - mormolta a lány, előszedte az inzulinadagolót a ruhájából. Mintha vissza akart volna
vonulni a bokrok közé, de aztán csak éppen elfordult egy kicsit. Felhúzta a ruháját egészen a hasa fölé, és
ráhelyezte a szurit.
Jessie háttal ált Nikónak, azt mégis látta, hogy a lányon csak egy apró bugyi van a ruhája alatt. Lába hosszú
volt és izmos, és az apró, szőke pihék kellemes ellentétet képeztek enyhén lebarnult bőrével. Úgy látszik, Felső-
Rödenbachban napfürdőzésre használta a meleg napokat.
Pár perccel később Jessie talpra állt. Csak egy kicsit volt még sápadt az orra környéke, és enyhén reszketett.
- Biztos az izgalomtól volt - mondta aggodalmas arccal. -A düh, a stressz könnyen megemeli a vércukor
szintjét, meg persze ez a szokatlan kaja is itt Misztériában.
- Értem - mondta Niko. - De hát, sajnos... - és sajnálkozva vonogatta a vállát - nem tudom, honnan szerezhet-
nénk itt egészségesebb ételt!
- Nyilván igazad van - mondta Jessie keserves mosollyal. - Mondjuk, McHugginnál vagy Ragnur Kingnél
esetleg...
Aztán megint elkomolyodott.
- Reggel szántszándékkal nem adtam magamnak inzulint. Reméltem, hogy akkor tovább kitart. De amint
látjuk... nem nagyon vált be ez a terv.
Niko hangosan vette a levegőt.
- Meddig elég még a gyógyszered? Jessie elővette és megnézte.
- Mára és talán még holnapra. De akkor aztán végleg vége.
- És akkor mi történik?
- Egy napot még biztos túlélek. Persze, csak ha nem izgatom fel magam, nem erőlködöm, és nem jön közbe
semmi előre nem látható. Ami azért errefelé nem sűrűn esik meg, igaz? De aztán sötéten látok, mégpedig szó
szerint. Egyre gyengébb és zavarosabb leszek, talán hallucinálni is fogok, aztán kómába esem, és végül...
Ki sem kellett mondani a szörnyű szót, Niko úgyis tudta, mi jön aztán.
- Akkor csak egyetlen lehetőség van - mondta dacos arccal. - A lehető legsürgősebben vissza kell jutnod a
mi világunkba, Jessie, különben véged. Vissza kell szereznünk Odhur köpenyét, akármibe kerül is!

déli nap aranyos fénnyel hintette be Felső-Rödenbach kis temetőjét. Minden békés, csendes volt. A szél su-
Asogtatta az öreg gesztenyefákat, melyeken rengeteg szúrós, zöld termés ült. Frida Melchior egyszerű sírköve
feketén borongott, oszlopborókák árnyékában, amelyek mintha díszőrséget álltak volna mellette. Frida neve
alatt a bevésett évszám jelezte, hogy éppen most lenne nyolcvanéves. Rieke és az apja erre az alkalomra
gyönyörű virágcsokrot tettek a sírra, és gondolataikba mélyedve álltak előtte egy darabig.
Mióta tavaly tavasszal eltemették az anyját, Rieke most először járt a sírnál. Valahogy nem volt rá alkalom -
és Rieke vissza is riadt tőle. Ám most alig ért oda a sírhoz, csodálatos módon hihetetlen meghittségét és kötődést
érzett, mintha csak Frida hirtelen személyesen is megjelent volna. Rieke szinte látta maga előtt az anyját, jóságos
arcát, ragyogó szemét, kedves mosolyát és a kezét, amely megkeményedett ugyan a mezei munkában, de a kis
Riekének számtalanszor nyújtott vigaszt és simogatást. Ugyanabban a pillanatban azt is megértette, hogy
anyjánál a jövőben is mindenkor menedéket találhat, ha elég erősen és intenzíven gondol rá.
- Frida mindig jobban megbízott benned, mint én - szólalt meg hirtelen Melchior, aki összekulcsolt kézzel állt a
sír lábánál.
Rieke feléje fordult.
- Hogy érted ezt?
 - Amikor eltűntél, óva intett, le akart beszélni arról, hogy elmenjek a rendőrségre. Meg volt győződve róla,
hogy visz-szajössz. De sajnos, nem hallgattam rá.
Melchior összegörnyedt, mintha fájdalmat érezne.
- Mi történt, papa? - kérdezte Rieke aggodalmasan. -Nem vagy jól?
- Á, semmi, semmi - felelte Melchior. - Valószínűleg csak nem esett jól a reggeli. Majd elmúlik.
- De papa! - csóválta Rieke a fejét. - Ne könnyelműsködj mindig! Legalább figyelj oda. Lehet, hogy valami
komolyabb...
- Jó, jó, rendben van! - mondta az apja nyersen. - Az is lehet, hogy csak a gyomromra ment az idegeskedés
Niko és Jessie miatt. Legalábbis azt se csodálnám.
Nehézkesen letérdelt, és kihúzott valami gyomot a földből.
- Hoznál egy kanna vizet a növényekre? - kérdezte a lányát, de fel se nézett közben.
A csap a temető másik végében volt. Amíg megtelt a kanna, Rieke pillantása egy régi épületre esett, amely
egy kis nyírfaligetben állt a temető falánál: középkori várra emlékeztető mauzóleum állt ott. A vár négy sarkán
négy torony, s a tetőből még egy torony nyúlt fel, amely várbástyát formázott. Rieke nézte, nézte a váracskát, és
egyszerre furcsán ismerősnek tűnt neki: mintha már látta volna valahol... De ez lehetetlen volt; Rieke nem
emlékezett arra, hogy valaha is járt volna ilyen középkori várban.
A mauzóleumot ezer éve nem használták. Már Rieke gyerekkorában is csak arra volt jó, hogy a környék ifjúsága
bátorságpróbát tartson benne. Az a hír járta ugyanis, hogy a kriptában kísértetek laknak, s az elhaltak szellemei
ott szörnyű tetteket visznek végbe. így aztán egészen különleges kihívásnak érezték, hogy, különösen éjszaka,
eltöltsenek egy-egy órát benne. Nem is sokan bírták ki, s ők is csak percekig! Ám egyszer mégis megtörtént a
csoda: Toni Meier, Rieke osztálytársa egy egész héten át ebben a kriptában bujkált, miután alaposan
összebalhézott a szüleivel, és az egész falu őt kereste. Hogy éppen ott keressék, az senkinek sem jutott eszébe,
hisz köztudomású volt, hogy a kölykök úgy félnek a kriptától, mint az ördög a szenteltvíztől. így aztán Toni
napokra eltűnhetett. Ez pedig kétségtelenül hőssé avatta a falusi ifjúság szemében - a szüleitől pedig
hatalmas verést gyűjtött be. De boldogan tűrte, mert új, hősi szerepe bőven kárpótolta a
kellemetlenségekért.
- Nem kellett volna már rég lebontani azt az öreg mauzóleumot? - kérdezte Rieke, miután visszatért Frida
sírjához, és meglocsolta a virágokat.
-Dehogynem, de a falunak nincs rá pénze - felelte Melchior. - És mivel a tulajdonosok rég elporladtak, nekik
sem lehet felszólítást küldeni.
- Egyáltalán ki építette ezt a váracskát?
- Nem tudom - felelte apja. - Csak annyit tudok, hogy az a család akkor, kétszáz évvel ezelőtt, a Portás-
tanyán lakott. Régen igen komoly gazdaság volt az, a maradványai még ma is látszanak.
Melchior nyögve felállt. A derekát nyomogatta, és átsandított a nyírfák között álló épületre.
- Állítólag a régi falkenstedti vár volt a minta. -Tényleg? - Rieke a homlokát ráncolta. - Talán azért
ennyire ismerős.
A falkenstedti várat persze már évszázadokkal ezelőtt egyenlővé tették a föld színével, de Rieke azért sok
képet látott róla. Volt olyan is, amely a városi könyvtárban, pont Rieke asztala fölött függött. De míg ezt
végiggondolta, valahogy érezte, hogy tévúton jár. Persze hogy látta már a várat. De egyáltalán nem képen, és
nem is Falkenstedtben - hanem egészen másutt!

23. FEJEZET

Titkos igazságok

A lázadók elborzadtak, amikor megtudták, hogyan rohanták le Granold faluját.

- Az átkozott férgek! - üvöltötte Huggin, aki többedmagával épp visszatért a vadászatról. - Megfizetnek
ezért! Háromszorosan, négyszeresen megfizetnek Rhogarr martalócai!
 - Tényleg? - Szürkeszakáll Ragnur a fűbe rogyott, és elkínzott arccal nézett az óriásra. - És azt is
megmondanád, hogyan?
A többieknek is arcára volt írva a rettenet. Leültek, és némán meredtek maguk elé.
Magnus, a kovács, nehézkesen a boroshordóhoz ment, és megtöltött egy hatalmas agyagkorsót.
- Innom kell egyet - mondta. - Ez, persze, semmit sem változtat ezen a rettenetes histórián, de talán kicsivel
köny-nyebb lesz elviselni.
Egy tisztességes korty után leült, és továbbadta a bajtársaknak. Hugginra nézett, és szárnyaszegetten azt
mondta:
- Ragnurnak igaza van. Szörnyű elképzelni, de én is azt hiszem, nem sokat árthatunk már a marsföldieknek,
és minden összecsapásunk úgy fog végződni, mint a mai vadászatunk.
Ez ugyanis kudarcba fulladt: összes zsákmányuk egyetlen vézna mezei hopsza volt, amelyet Huggin hozott,
mindenki más üres kézzel tért meg.
Huggin persze rögtön ellenkezni próbált:
- Nem értem, miért látsz rémeket rögtön, Magnus. Hiszen épp tegnap osztottuk ki alaposan azokat a
gazfickókat. Talán már elfelejtetted?
- Dehogy felejtettem, Huggin. Ám az ár, amit fizettünk érte, rettenetesen magas volt. Erre tegnap a
győzelem mámorában nem figyeltünk fel igazán.
Niko nagyon is jól értette, amiről a kovács beszélt. Őt is annyira megrészegítette a diadal, hogy eleinte
szándékosan elfojtotta a sok halott látványának emlékét. Csak amikor hazalovagoltak a lerombolt faluból, akkor
vált világossá előtte: a marsföldieket így sem érték túl nagy veszteségek, ám háromszor annyi alwe esett el a
csatában. És Félfül meg egy másik számkivetett kivételével valamennyien környékbeli parasztok voltak, akik az
ő segítségükre siettek a csatára. A lázadókkal ellentétben nem voltak jó fegyvereik, és a harchoz sem szoktak
hozzá - ez könnyű prédává tette őket Rhogarr harcedzett zsoldosai előtt.
Szürkeszakáll is hasonló gondolatokat forgatott a fejében.
- Meg tudom érteni Rana vádaskodását. Hiszen már évek óta ígérgetjük az alwéknak, hogy elűzzük Rhogarr
von Khelmet a helmenkrooni trónról, és katonáival együtt visszakergetjük őket a Marsföldre, ahonnan jöttek. És
mi az, amit tényleg elértünk? Semmi, egyáltalán semmi. Ha attól eltekintünk, hogy megöltünk egy maroknyi
katonát, és lerohantunk néhány szállítmányt! - Merőn nézett a vezérére. - Vagy rosz-szul látom, Kieran?
- Hát... - tétovázott az, és a torkát köszörülte. - Megtettük, amit tudtunk. Es ez egy maroknyi rosszul
felfegyverzett embertől azért elég szép teljesítmény. De amióta Niko és Ayani kihúzta a királyi kardot a
Sorskőből, sokkal ütőképesebbekké váltunk. Sinkkálionnal a marsföldiek sem tudnak mit kezdeni, és nem látom
okát éppen most az elkeseredésnek.
Szürkeszakáll a fejét csóválta.
- Tudom, hogy a kardnak varázsereje van. De mit tehet az a kard egy fiú kezében? - Niko felé fordult, aki
Jessie-vel és Ayanival együtt ott ült közöttük. - Kérlek, ne érts félre. Bebizonyítottad, hogy merész és bátor vagy,
és nem riadsz visz-sza a veszedelmektől. De ne áltassuk magunkat: Rhogarr és a serege ellen nem elég
Sinkkalion, ha nincsenek mögötte rettenthetetlen harcosok, akik nem félnek semmitől, még a haláltól sem. És
miután a marsföldiek kihirdették ezt a rettenetes ítéletet, és ma legyilkolják a falvak népét, nem hinném, hogy
akadna még valaki, aki mellénk állna! Kihívóan nézett körül.
- Vagy valaki másképp gondolja? Egyetlen lázadó sem ellenkezett vele.
Még Kieran ellenvetése sem volt meggyőző:
- Nyilván színigaz, amit beszélsz, Ragnur, de a reményt nem veszíthetjük el. Főképp nem, hogy a
Láthatatlanok megajándékoztak bennünket Sinkkálionnal. Nem történik semmi az ő akaratuk nélkül, és talán
egyszerűen bíznunk kellene abban, hogy a helyes mederbe terelik a történetet!
Szürkeszakáll komoly arccal bólintott.
- Eddig magam is mindig ezt tettem, de lassan elfogy a reményem. Mind tudjuk, hogy a Láthatatlanok tervei
csak akkor válnak valóra, ha valamennyien eljátsszuk a nekünk szánt szerepet. Ők fonták a sorsunk fonalát, de
összeszőni már nekünk magunknak kell!
Ragnur kétségbeesetten tárta szét a kezét.
- Fogalmam sincs, mi módon járhatnánk sikerrel. Mielőtt Kieran felelt volna, a kovács kért szót.
- Én hálás vagyok a Láthatatlanoknak nagylelkű ajándékukért. Mégis pontosan úgy van, ahogy
Szürkeszakáll mondja: ütőképes hadsereg nélkül a királyi kard egymagában semmit sem ér!
- Hát akkor toboroznunk kell ilyen hadsereget! - heveskedett Niko. - Nivland elég nagy. Biztosan kerül elég
alwe, aki hajlandó akár az életét is feláldozni a szabadságért!
 - Ebben kételkedem, Niko - mosolygott fájdalmasan a kovács. - Ám még ha igazad lenne is: nem tudjuk
ellátni őket fegyverrel, nem tudunk enni adni nekik. Nekünk magunknak is szűkösek a készleteink, és ha ez
továbbra is így megy, hamarosan Csont Palkó lesz a szakácsunk.
- Csak mert nem tudtatok elég vadat elejteni? - képedt el Jessie. - De hát nem kell mindig húst enni.
Magnus Halmar erre a kifogásra nem is válaszolt.
- És a legfontosabb dolgon átsiklasz, Niko: a legtöbben csak akkor vágnak bele valamibe, ha az biztos
sikerrel kecsegteti őket. Ha bízhatnak abban, hogy erőfeszítésüket és áldozatukat siker koronázza. De szerintem
az utóbbi napok eseményei miatt a legtöbb alwe hite megrendült bennünk. Már nem fognak hinni abban, hogy el
tudjuk űzni a megszállókat Nivlandból. És ha kilátástalan a harc, ki vállalja az összecsapást?
A többi lázadó is osztozott ebben a véleményben. Ilyen kiáltások hallatszottak:
- így van! -Pontosan!
- Igazad van, Magnus!
- Egyetlen olyan férfit ismerek, akit minden alwe feltétel nélkül követne: Nelwynt, a királyunkat. Ha Nelwyn
szólítaná népét, kezében a királyi karddal, hogy harcoljanak a betolakodók ellen, az alwék csapatostul
özönlenének a zászlaja alá! Ebben biztos vagyok. De sajnos, ez nem fog bekövetkezni. Nelwyn halott, és mi
örök szolgaságra vagyunk kárhoztatva!
Bajtársai egyetértően bólintottak, és lecsüggesztették a fejüket.
Még Kierannak sem volt halk ellenvetése sem. Csak Niko nem hagyta annyiban.
- Honnan tudod? - kérdezte a hirtelen beállt csendben. -Honnan tudod, hogy Nelwyn halott?
- Mi más lenne? - A kovács értetlenül nézett rá. - Ha Nelwyn élne, rég felvette volna a harcot a megszállók
ellen, közénk állt volna. Vagy úgy gondolod, hogy cserbenhagyná a népét?
- Soha! - vágta rá Huggin.
- De talán Nelwyn azért nem segíthet nektek, mert nincs itt Misztériában! - mondta Niko nyugodtan.
- Mi? Micsoda? Nincs Misztériában? - csodálkoztak a férfiak, és úgy néztek Nikóra, mintha a vadtoll-láz
jelei mutatkoztak volna rajta.
- Nem tudod, mit beszélsz. - Kieran is zavarodottnak tűnt. - ITol másutt lenne Nelwyn?
Ragnur megelőzte Nikót a felelettel:
-Ahogyan Huggin mondta: a szél túloldalán, ahol az elhunytak arra várnak, hogy szeretteik utánuk menjenek.
Onnan, sajnos, nincs visszaút a mi világunkba.
Niko nem kapkodta el a választ. Most minden meggondolatlan szó csak ronthat a helyzeten. Ha elmondaná
az embereknek, hogy ő meg Jessie egy egészen más világból jött, és hogy úgy sejti, Nelwyn is az ő világában
keresett menedéket, nemhogy komolyan nem vennék, de egyenesen őrültnek hinnék. A nagy titokról csak a
legkevesebb alwénak voltak elképzelései - például Marunának, Ayani anyjának, vagy az öreg Nornának, ám ők
mindketten halottak voltak.
- Elállott valaki közületek olyan földről, amely Misztéria határain kívül terül el? - kérdezte ezért, és
igyekezett közömbösen beszélni.
- Hát persze - vágta rá Ragnur. - Ott van a Eleel sötét világa a távoli nyugaton, ahol a Nagy Nappalfény
nyughelyére tér. Ott laknak az éjszakai lények. Ott van a Könnyek szigete is, ahol az idő előtt elhaltak lelke még
egy darabig elidőz, mielőtt végképp átjutnának a szél túloldalára.
- Könnyek szigete? - riadt fel Ayani erre a szóra, pedig egész eddig szótlanul, magába roskadtan ült. -
Norna sohasem mesélt nekünk erről. Csak a Heelről.
- Nem csoda - vont vállat Ragnur. - A titkos igazságokról nem mindenkinek lehet tudomása.
Míg Ayani elgondolkodva mélázott, a kovács is szót kért.
- Aztán ott van még a Láthatatlanok világa. A Teremtés hegyén laknak, a hatalmas Világ-hegység
legmagasabb csúcsán. Néha Sors-hegynek is nevezik. Ez ott terül el, ahol reggelente megszületik a Nagy
Nappalfény. Csúcsát örök hó fedi, és általában felhőbe burkolózik. A Láthatatlanok odafent jutnak hozzá
felfoghatatlan bölcsességükhöz. A Bugyborgó-forrásból merítik, ahonnan a tudás vize ered, és a Lobogó-
szakadékból, amely a mindent megsemmisítő Nihil lángot rejti. Hogy oda eljusson valaki, ahhoz át kell kelnie a
Tűzfagy hídon, ám erre halandó nem képes. S ha mégis sikerülne neki, éppúgy nem térne vissza többé, akár a
Könnyek szigetéről.
Akadtak lázadók, akik egészen pontosan ismerték ezeket a különféle világokat, ők bólogattak, míg a többség
tátott szájjal, hitetlenkedve vagy elképedten hallgatta Ragnur beszámolóját.
 Csak Huggin mondott ellent.
- Nem egészen így van, Magnus - szólt. - A Könnyek szigetéről igenis van visszatérés - legalábbis az én nénikém
mindig így mesélte.
- Micsoda? - Ayani szemében lázas fény villant fel. -Mondd el, Huggin, gyorsan, mondd már! - sürgette
türelmetlenül.
- Nos hát, elég rég volt - ingatta az óriás a fejét. - Akkor még kisfiú voltam, és persze, sokat felejtettem
azóta. De ha jól emlékezem, akkor valahogy úgy van: ha valaki idő előtt hal meg, mert még nem élte le az életét,
akkor a szél először a Könnyek szigetére sodorja.
- Ezt eddig is tudtuk - mondta mérgesen Magnus. -Most mondta el Ragnur.
- így búcsút vehet földi életétől - folytatta Huggin rez-zenetlenül. - Megbékélhet a korai halállal, majd a szél
továbbsodorja azokba a régiókba, ahol elhunyt szerettei várják vágyakozva.
- Tehát akkor Arawynn most még a Könnyek szigetén van? - kérdezte Ayani.
- Kicsoda? - lepődött meg Huggin. - Ja, ő! Igen, biztosan. Tizennégy nyár, az biztos nem egy végig leélt
élet.
Ayani arca hirtelen felizzott.
- Es hogyan lehet onnan visszatérni Misztériára?
Az óriás a homlokát ráncolta, és hatalmas mancsával borzas hajzatát simogatta.
- Ha az, aki az életben a legközelebb állt hozzá, magára vállalja a veszedelmes utat a Könnyek szigetéig, és
megkéri Idő Ore Anyót, hogy teljesítse a kérését.
- Ne beszélj már ostobaságokat, Huggin! Ez csak dajkamese! - dörrent rá Ragnur sötét képpel. - Vagy talán
találkozott már valaki olyannal, aki a Könnyek szigetéről tért volna vissza?
A válasz persze általános fejrázás volt, mire Szürkeszakáll elégedetten dörmögte, hogy „na ugye".
- Ez még nem bizonyítja azt, hogy nem igaz a történet -vágott vissza Huggin. - A nénikém bölcs és messze
földön tisztelt asszony volt, akihez a falu minden lakója ellátogatott tanácsot kérni. Ha csak mesélgetett volna,
ezt aligha tették volna.
Ragnurt ez nem hatotta meg.
- Ezek szerint te ismersz valakit, aki a halottak közül visszatért? - kérdezte.
- Nem - ismerte be Huggin bosszúsan. - De azt is megmondhatom neked, hogy miért: egyrészt azért, mert a
Köny-nyek szigetére hihetetlenül veszélyes az út. A leggyorsabb út a Sötét Kapun át vezet, majd Delíria
barlangján át, s már itt is elképzelhetetlen veszélyek lesnek az utazóra. De ezután a Lángoló folyón kell átkelnie.
És ha a hullámok szívóereje elkapja, mindörökre vége!
- És másrészt? - Ragnur a homlokát ráncolta.
- A szigetről csak bizonyos napokon lehet visszatérni, akkor, amikor Varázshold van az égen. Ez nagyon
ritkán fordul elő, és hatalmas mágikus erő lakozik benne. Jegyében olyan dolgok is megeshetnek, amelyek
különben nem történhetnének meg.
- Ez igaz? - lehelte Ayani, és Niko azonnal megértette, mi jár a fejében: ha ez a fantasztikus történet igaz,
akkor visz-sza lehetne hozni Arawynnt az életbe!
Kieran Huggin szavába vágott.
- Most azonban elég, öreg barátom! Nem veszed észre, milyen bogarat teszel ezzel a dajkamesével szegény
Ayani fülébe?
- De ha egyszer igaz! - sértődött meg Huggin.
- Elég már! - emelte fel Kieran a hangját. - Inkább bújtasd ki a bundájából azt a szegény hopszát, hogy
végre haraphassunk valamit!
- így van - súgta Jessie aggodalmas képpel Niko fülébe. -Sürgősen ennem kell, különben...
Nem is kellett folytatnia, a tekintete mindent elárult. -Nekem is korog a gyomrom - fintorgott Niko. - De rögtön
evés után elindulunk, oké?
- Elindulunk? - csodálkozott Jessie. - Hová?
- Hiszen már megbeszéltük - mondta Niko. - Elhozzuk Odhur köpönyegét, hogy végre visszatérhess a
földre!
 iko minden gond nélkül odatalált Saga barlangjához, hiszen nemrég járt erre Ayanival. Akkor, a növekvő
N Tűzhold enyhén rőtes fényével csak gyéren megvilágított éjszakai tájon elég nehéz volt eligazodni. De most,
a Nagy Nappalfény világában semmi gondot nem okozott a Pokolhegyeket és a mágusnő barlangjának
szakadék melletti bejáratát megtalálni. Ráadásul a durva sziklás hegység nappal sokkal kevésbé volt
fenyegető, mint éjszaka. A két lovas gyorsan tört előre, hamar elérték a sűrű erdőcskét, amely mögött a barlang
bejáratához vezető meredek hegyi ösvény indult.
Kieran el akarta küldeni velük néhány emberét, Niko azonban nem kért segítséget. Hiszen a saját szemével
látta, ahogy Kieran leszúrta Ságát, és egy halott mágusnő nem jelenthet veszélyt senkire. Sinkkálion pedig
segedelmükre lesz mindenféle ronda csúszómászó és repkedő barlangi népség ellen, főképp, hogy már egy sima
karddal is sakkban lehetett tartani őket. Nikónak így eszébe sem jutott testőrt kérni az útra.
A lázadóknak amúgy is megvolt a maguk gondja-baja: a marsföldiek véres megtorló akciójának képei még
mindig ott keringtek az agyukban - ezzel kellett megbirkózniuk. Niko nem akarta még egy olyan dologgal
terhelni az embereket, amelynek csak Jessie-hez és hozzá volt köze.
Az azért egy kicsit bántotta, hogy Ayaninak eszébe sem jutott felajánlani a segítségét. Persze, meg tudta érteni,
miért viselkedik így: Huggin kijelentése, hogy van visszatérés a Könnyek szigetéről, olyannyira lefoglalta, hogy
se szeme, se füle nem volt semmi másra. A véletlen úgy hozta ugyanis, hogy a csodatévő Varázshold három nap
múlva épp az égen lesz. így hát nem csoda, hogy Ayanit fogva tartották ezek a gondolatok.
Huggin azt is tudta, mi az a Varázshold: az éjszakai hold egyik nyártól a másikig terjedő időszakban
általában tizenkétszer kerekedett ki, minden évszakban háromszor. Időről időre azonban tizenhárom telihold
volt, úgyhogy valamelyik évszakra négy is esett - és a Láthatatlanok úgy rendelték, hogy ezek közül a
harmadiknak szokatlanul nagy mágikus hatalma legyen, ezért is nevezték Varázsholdnak.
Niko most nem hagyta ott a lovakat az erdőben. Jessie-vel csak annál a nagy kőnél szálltak le a nyeregből,
amely mögött ő meg Ayani legutóbb meglapultak, s várták, hogy Saga elhagyja a barlangját, és a maradék utat
már gyalog tették meg.
Amikor elérték a bejáratot, Niko mégis megremegett. Mi lesz, ha ide fészkelték be magukat a marsföldi
katonák?, jutott eszébe. Vagy valami más szörnyű népség, a félelmetes szuszvámpírok vagy netán néhány
vérszomjas vharuul? Aggályai azonban éppolyan gyorsan elszálltak, mint ahogy keletkeztek. A fekete mágusnő
hatalmától egész Misztéria rettegett, így a halála után sem fog senki külön engedélye nélkül belépni a
barlangjába. Mindenki tisztában volt vele, hogy ennek a lépésnek halálos következményei lehetnek.
- Mi van? - kérdezte Jessie. - Mire várunk?
- Semmi, semmi! - felelte Niko, és megnyugtató kézmozdulatot tett. - Csak tudod, eszembe jutott, hogy Ayani
meg én majdnem meghaltunk ebben a barlangban pár napja. De persze most, hogy Sága meghalt, semmitől sem
kell félni.
Minden baleset nélkül eljutottak a barlang belsejébe. Olyan nagy volt, és olyan félelmetes, hogy Jessie kővé
dermedten torpant meg, és szájtátva nézett körül.
- Hát ilyen nincs - suttogta. - Mintha egy fantasy-könyv-ből került volna ide!
Niko elmosolyodott, első látogatása alkalmával neki is pontosan ilyen érzése támadt. Azóta alig változott
valami. Még a barlang közepén álló nagy üst alatt is vígan lobogott a láng, ez egy kicsit azért elgondolkodtatta a
fiút. Kieran mintegy huszonnégy órája ölte meg Ságát. Azóta nem táplálhatta senki sem a tüzet, és
tulajdonképpen rég ki kellett volna aludnia. Az, hogy még mindig ég, csak azt jelentheti, hogy...
Niko kétségei azonban csak pár pillanatig tartottak. Hamar rájött ugyanis, hogy itt nem úgy kell gondolkodni,
mint az emberi világban. Hiszen ha valakinek olyan hatalma van, mint Ságának volt, akkor nincs szüksége arra,
hogy egyesével rakosgassa a fahasábokat a tűzre! így az, hogy még mindig ég, és csípős füstfelhőket ereget a
barlang tetején lévő hasadék felé, nemhogy csodálatos, hanem éppen természetes...
Niko összeszedte magát, mélyet lélegzett.
- Gyere - szólt oda Jessie-nek -, nézzünk körül! Biztos vagyok benne, hogy valahol itt rejtette el Odhur
köpenyét.
Előtte azonban barátnője vállára tette a kezét.
- Kérlek, maradj mindig a közelemben. Azzal a borzasztó kígyóval meg a vámpírdenevérekkel nem lehet
viccelni, s valószínűleg azok a vérszomjas meztelenpatkányok is itt lődörögnek valahol.
Ettől Jessie nem lett éppen boldog. A kígyó és a denevérek említésére nemigen mutatott félelmet, ám most
undorodva fintorgott.
- Meztelenpatkányok! Pfuj! Már a nevük is olyan undorító, hogy mindjárt elhányom magam!
Niko aggodalma szerencsére alaptalannak bizonyult. Sem a kígyó, sem a bőrszárnyúak nem zavarták meg
őket. Az első egy gerendára felcsavarodva nyugodott, az utóbbiak pedig úgy csüngtek a mennyezetről, mint a
rothadó gyümölcsök. Sága házi kedvencei, úgy látszik, szunnyadtak. De az is lehet, hogy emlékeztek, milyen
sikerrel verte vissza Niko legutóbbi őrjöngő támadásukat - pedig akkor csak egy hétköznapi kard volt a fegyvere,
nem pedig Sinkkálion.
 De hiába lapítottak az állatok, azért Niko a barlang átkutatása közben is folyton résen volt. Jessie-vel minden
zugot átkutattak a köpeny után, ám a keze mindeközben a kard markolatán nyugodott. Amikor pedig Jessie
átható sikolyt hallatott, és két kezét az arca elé kapta, egy szempillantás alatt odafordult, és a kard szinte kirepült
a hüvelyéből.
- Mi történt? - Niko tekintete próbált áthatolni a barlang homályán. - Mit látsz?
- O... o... ott! - dadogta Jessie, és egy fülkébe mutatott. - Nézd csak meg!
Amikor Niko rájött, mi rémítette meg annyira a lányt, mindjárt megnyugodott.
- O, tudom, az tényleg borzasztóan néz ki - magyarázta elnéző mosollyal, és odalépett a levágott férfifejhez,
amely egy oltárszerű asztalkán nyugodott a fülkében. - Én is halálra rémültem, amikor először megláttam a bölcs
Mimir fejét.
Jessie elkerekedett szemmel bámulta a férfi rózsás orcáját.
- De hát hogy lehet ez? Olyan, mintha csak aludna.
- Azt gondolná az ember - bólintott Niko. - A bölcs feje azon nagy misztériumok közé tartozik itt a
Ködökön Túli Világban, amelyet emberi értelmünkkel fel nem foghatunk. Mimir rég halott, de mégis őrzi
Misztéria minden bölcsességét, mert egykor ő is ivott a Tudás forrásából.
- A Tudás forrásából? - kérdezte Jessie. - Hát az meg micsoda?
-Fogalmam sincs. De azok alapján, amiket Ragnur és Magnus tegnap este elmondtak, valószínűleg a
Bugyborgóforrás lesz az a Teremtés hegyén, ahol a Láthatatlanok lakoznak.
- És ki vágta le Mimir fejét?
- Azt sem tudom - felelte Niko. - Csak annyit tudok, hogy Sága ellopta a fejet a Bölcsesség Ligetéből, mert
azt remélte, hogy a medáljaink segítségével ki tudja szedni belőle a Tűz Kapujának rejtélyét.
- És miért nem sikerült neki? Niko vállat vont.
- Talán még nem volt itt az ideje. Vagy valami más oka volt? Mindenesetre Ayani meg én szinte az utolsó
pillanatban ugrottunk ki a halál torkából, és még az alwék kincséből származó két nyakláncot is magunkhoz
tudtuk venni. Máskülönben nem tudtuk volna kihúzni Sinkkáliont a Sorskőből!
- O, te jó ég - sóhajtotta Jessie. - Te aztán sok mindenen átmentél ez alatt a pár nap alatt!
Niko szíve egészen átmelegedett ezekre a szavakra. Jessie szemében együttérzés csillogott - mintha még
utólag is reszketne Niko életéért.
- No, nem is volt annyira veszélyes - mondta zavartan. -Hiszen látod: túléltem. És most keressünk csak
tovább!
És kerestek és kerestek, és az egész barlangot tűvé tették, de Odhur köpenyét sehol sem találták meg, sem a
főbarlang-ban, sem a számos kisebb járatban, amelyek ebből ágaztak ki. Még a szörnyű kínzókamrát is
átkutatták, ahol Niko fejjel lefelé lógott az izzó láva fölött, vagyis igazából élet és halál között, de nyoma sem
volt ott sem. Viszont felfedeztek valami egyebet, amitől rögtön égnek állt a hajuk: a hatalmas mezte-
lenpatkányok fémketrece előtt egy csontváz hevert a padlón. Még rajta voltak szétrongyolt fekete ruhájának és
nagykendőjének maradványai - nyilvánvalóan nő lehetett. Ám már csak a tisztára rágott csontok hevertek ott -
Niko ekkor értette meg, miért olyan nyugodtak Sága szörnyetegei, hogy rájuk sem hederítenek. Lomhán,
jóllakottan hevertek a ketreceikben, és óriás rágófogaikat inkább csak megszokásból rautogatták. Szerencsétlen
áldozatukkal annyira jóllaktak, hogy pár napig nem jön meg az étvágyuk.
Amikor Niko és Jessie csalódottan, üres kézzel visszatért a lakóbarlangba, a lánynak hirtelen feltűnt az
ezüstüst és a nagy könyv a tűz melletti kis asztalkán. Az edényre nem sok ügyet vetett, de a könyvhöz rögtön
odaszaladt és felnyitotta. Szeme egyszerre tágra nyílt.
- De... de... de hiszen ez Seikel asszony könyve! - kiáltott fel. - Hogy került ez a fekete mágusnő
barlangjába?
- Jó kérdés - lépett melléje Niko. - Amikor legutóbb itt jártam, én magam is megkérdeztem. Pedig ez a könyv
tényleg ugyanaz, mint amit Schreiber úr adott nekem Falkenstedt-ben, az antikváriumban.
A címlapra mutatott és felolvasta:
-„Kalandjaim Misztériában. Ködkövekről, tűzkapukról és rémületes teremtményekről. Igaz történet alapján
lejegyezve."
- No de hogy került ez ide? - Jessie elvette az asztalkáról a könyvet.
Ebben a pillanatban valami különös zúgás hallatszott, amely a messze távolból indult, és egyre közeledett. Niko
megfordult, és a barlang mennyezetére meredt, amelynek réséből egy fekete valami kígyózott elő.
Jessie felsikoltott rémületében. Egyik kezével melléhez szorította a könyvet, a másikkal Niko derekába
kapaszkodott, mint fuldokló a szalmaszálba.
A sötét kígyó egyre gyorsabban forogva apró jelek és betűk forgatagává alakult, aztán egy nő alakját vette fel, és
előlépett belőle Sága. A fekete mágusnő ott állt előttük.
 24. FEJEZET
Egy szörnyű fenyegetés

A.mikor Rieke és az apja visszatért a temetőből, Melchior szemlátomást egyre betegebb lett. Fájt a gyomra, a
torka is kapart, és homlokán gyöngyözött a verejték. Ez persze nem lett volna szokatlan abban a hőségben, ám
ugyanakkor úgy vacogott, mint egy megriasztott szellem a kísértetkastélyban. Melchior nyilvánvalóan elkapott
valami nyári influenzát. Az pedig nem tréfadolog, kiváltképp az ő korában. Ám hiába tiltakozott: „Nem vagyok
én reszketeg aggastyán!", Rieke ágyba dugta, és vizet tett fel gyógyteának.
Amikor negyedórával később belépett a szobába, Melchiort még mindig rettenetesen rázta a hideg, pedig a
vastag dunnát egészen az orráig felhúzta.
Rieke letette a gőzölgő teáscsészét az éjjeliszekrényre, leült az ágy szélére, és megtapintotta apja homlokát,
hogy érezze, van-e láza.
- Nincs túl magas lázad - állapította meg megkönnyebbülten. - Csak egy kis hőemelkedés.
Azzal felállt.
- Kérlek, papa, idd meg a teát, nagyon jó torokfájás ellen. Es ha elfogyott, hozok újat. Közben pedig felteszek
egy finom tyúkhúslevest, mint annak idején mama.
Frida mindent ezzel gyógyított. Régi házi recept alapján készítette, és univerzális orvosság volt megfázásra,
rosszullétre, gyomorfájásra, vizsgalázra - még szerelmi bánatra is.
- Jó, jó! - krákogta Melchior. - De ha kérhetem, jó erősre főzd!
Annyira rázta a hideg, hogy szinte az egész ágya remegett.
Rieke a homlokát ráncolta:
- Nem emlékszel, hol tartotta mama a melegítőpalackot?
- A melegítőpalackot?! - Melchior olyan undorral nézett rá, mintha valami illetlen viccet engedett volna meg
magának. Egy pillanatra mintha felháborítónak találta volna az ötletet, de aztán Rieke nagy megkönnyebbülésére
csak beadta a derekát. Nyilván betegebb volt, mint mutatta. - Azt hiszem, a padláson. Mindjárt elöl, az ajtó
melletti szekrényben. Ezer éve nem használtuk.
Melchior sejtése helyesnek bizonyult: Rieke tényleg megtalálta a melegítőpalackot az öreg ágyneműkkel,
asztalterítőkkel és kiszolgált edényekkel teli szekrényben. Ugyanaz a régimódi ónedény volt, horgolt
védőborítással, amellyel Frida már Rieke gyermekkorában is melegítette az ágyakat. Különösen azokon a
jéghideg téli éjszakákon, amelyekről Felső-Rödenbach környéke amúgy is hírhedett volt. Az Eller-ta-nyán
akkoriban nem volt fűtés, sem kályha a hálószobákban - ezért aztán időnként olyan farkasordító hideg volt
odabent, hogy a jégvirágoktól egyáltalán nem lehetett átlátni az ablakokon. Valódi istenáldása volt bebújni egy
előre melegített ágyba - Rieke tinédzser éveiig nagyon élvezte. Akkortól azonban lemondott róla, mert úgy
érezte, puhány és öreges dolog. Szerencséjére akkoriban renoválták a házat, és központi fűtéssel látták el.
Rieke már el akarta hagyni a padlást, amikor pillantása az átellenes fal előtt álló szekrényre esett. Az üres
ruhaakasztó láttán megint az apja szavai jutottak eszébe: „Hiszen ez a köpeny ott lógott a szekrényedben, amikor
olyan hirtelen eltűntél." Rieke elgondolkodva ballagott oda a szekrényhez, és alaposan megnézte az egyszerű fa
vállfát, mintha az választ tudna adni arra a kérdésre, amely napok óta foglalkoztatta, mármint hogy miképpen
jutott annak a titokzatos köpönyegnek a birtokába. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy a fogason ugyanaz a jel
díszeleg, mint a köpenyen: a Mannaz-rúna. Ez persze nem adott választ a kérdésére, inkább csak további
kérdéseket vetett fel.
Rieke hirtelen ötlettől vezérelve a szekrény elé lépett, hogy alaposabban megnézze. Első pillantásra semmit
sem látott. Aztán feltűnt neki, hogy a szekrényben kizárólag az ő saját régi, lánykori vagy fiatalasszony kori
ruhái vannak. Méghozzá több mint tizenöt évvel ezelőttről, amikor olyan rejtélyes módon eltűnt. Még a könyvek,
füzetek, egyéb iskolai holmik is az övéi voltak. Lehet, hogy valahol ebben a szekrényben rejlik a rejtély
megoldása?
Rieke mélyen elgondolkodott, nézegette a tárgyakat, aztán egyszerre feltűnt neki valami, amit az első
pillanatban egyáltalán nem tudott hova tenni: egy háromlábú ezüstedény, amely agyon volt díszítve különböző
jelekkel és szimbólumokkal. Csak amikor kézbe vette, és megpillantotta az alján a fekete, odaszáradt tintát,
akkor jött rá, hogy fiatalasszonyként ezt a tintatartót használta. Tudatalattijából ekkor váratlanul egy rég
eltemetett kép bukkant fel - és Rieke egyszerre csak tudta, honnan is van ez az ezüstedényke.
Niko úgy hitte: álmodik. Teljesen lehetetlen, hogy Sága testi valójában megjelenjen! Hiszen a tulajdon szemé-
vel látta, amint Kieran beledöfte a tőrt a mellébe, és ő holtan rogyott a földre. Akkor csalta meg a szeme -
vagy most varázsolták el? A látvány szabályosan megbénította, mozdulni sem tudott.
Sága hüllőszeme azonnal vörösen felizzott, amint megpillantotta Jessie kezében a könyvet.
- Tedd le azonnal! - rikoltotta, kinyújtott jobb kezét a lány felé nyújtva. Mutatóujján a nagy aranygyűrű
csillogott a tűz fényében. - A Sors könyve az enyém, és nem fogom hagyni, hogy egy méltatlan
megszentségtelenítse! Úgyse tudtok mit kezdeni vele! Ezt keresitek, nem? Csakis ezért hatoltatok be a
birodalmamba!
És előrenyújtotta eddig háta mögé rejtett bal kezét.
Niko még mindig nem volt képes megmoccanni, de azt a tárgyat Sága kezében azonnal megismerte: a nagy
csuklyás, szürke köpeny volt az.
Odhur köpenye!
Niko félelem szülte görcse szerencsére feloldódott.
- Hát ez remek - sikerült kinyögnie. - Egy jó cserét akartam javasolni. Mi odaadjuk neked a könyvet, te
pedig cserében átengeded a köpenyt!
- Az tetszene nektek! - A fekete mágusnő hátrahajtotta a fejét, és gúnyos kacagásban tört ki, mintha
megőrült volna.
Kacagása borzalmas volt, de Niko összeszedte magát, megragadta a kardot, és tett egy lépést Sága felé.
Jessie egy millimétert sem tágított mellőle, és egyre csak a fekete mágusnőt figyelte.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el - lehelte hangtalanul.
- Hát jól van, Sága! - Niko arcvonásai megkeményedtek. - Ha nem adod ide azt a köpenyt, majd elveszem
erővel!
Hirtelen azt érezte, amint Sinkkálion ellenállhatatlan erővel húzza őt a varázslónő felé.
Vad szélvihar tört be a barlangba, elkapta Nikót és szinte ledöntötte a lábáról. Csak nagy erőfeszítéssel tudott
talpon maradni.
Jessie-t azonban elkapta egy vad széllökés, és több méteren át repítette, amíg csak fel nem kenődött a
barlang hátsó falára. Az ütközéstől kiejtette a könyvet a kezéből.
Sága felüvöltött örömében, és rávetette magát.
Niko azonban gyorsabb volt. A mágusnő útját elzárva odaugrott, Sinkkálion pedig magától irányult a nő
szíve felé.
- Nézzük, hogy ugyanolyan ellenálló vagy-e a királyi karddal szemben, mint a tőrrel!
A kard hegye egy parányit előrébb mozdult, amíg meg nem érintette Sága ruháját, és ekkor a penge élénken
felfénylett.
A kard titokzatos ereje lyukat égetett Sága kígyógúnyájába, amelyből azonnal fekete füst szállt fel. Egyre terjedt
az égés nyoma, s a fekete mágusnő üvöltve vonult vissza pár lépésnyit.
- Gyerünk! Ide azzal a köpennyel! - követelte Niko. -Különben Sinkkálion ereje fog rákényszeríteni!
- Ne kacagtass, te pólyás baba! - A fekete mágusnő hangja elcsuklott. - Odhur köpenye soha nem fog
beavatatlanok kezére jutni! Megsemmisítem Nihil mindent elemésztő lángjában, hogy a segítségével senki ne
utazhasson többé Misztériába!
Megint előrevetette a kezét, és Nikónak újabb szélrohammal kellett megharcolnia.
Ez elég volt Sagának ahhoz, hogy visszavonuljon a barlangja mélyére, és nagy sietve fekete forgószéllé
változzon, amely végül kikígyózott a barlang sötét mennyezeti nyílásán. Egy szempillantással később Saga a
köpönyeggel együtt eltűnt.
- A francba! - Niko toporzékolt dühében. Aztán visszadugta a kardot a hüvelybe, és Jessie segítségére
sietett.
- Megütötted magad? - kérdezte aggodalmasan. - Megsérültél?
- Nem, dehogy, semmi komoly - felelte Jessie, bár fájdalmas arckifejezése elárulta, hogy azért vannak
fájdalmai. -Legföljebb néhány horzsolás, semmi több.
Szorosan a fiú elé állt.
- De ha te nem lettél volna itt... - Karját a nyaka köré fonta, nagyon szorosan hozzásimult, és arcát
Nikóéhoz szorította. - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet - suttogta a fülébe.
Niko azt se tudta, mit válaszoljon. Jessie hajának és bőrének illatát érezte, és mintha még sosem érzett volna
ilyen édes és őrjítő illatot. Erezte a lány teste melegét, a vér áramlását az ereiben, a szívverését. És amikor
szívverése egyesült az övével, azt szerette volna, hogy mindörökké így maradjanak, sohase kelljen elengednie a
lányt. Úgy szorította, mintha ezzel megmenthetné.
- N... n... nem tesz semmit - hallotta magát, mintha ködön át beszélne -, ez csak természetes.
- Mégis köszönöm - suttogta Jessie gyengéden. Aztán kibontakozott az ölelésből, és hátrált egy lépést. -
Nohát... ilyet még sohasem láttam.
- Mit? - kérdezte Niko. - Olyan fekete mágusnőt, mint amilyen Sága?
- Nem - csóválta a fejét Jessie. - Hanem olyan lényt, amely nem vet árnyékot!
- Micsoda? - Niko elképedt. - Sagának nem volt árnyéka?
- Nem volt. Ott állt a tűznél, de mögötte a falra nem vetült árnyék - magyarázta Jessie. - Neked nem tűnt
fel?
- Hát tudod... - Niko kissé ingerült lett. - Éppen mással voltam elfoglalva.
- Na igen - szemtelenkedett Jessie. - Néha apróságokon múlik.
Amikor pedig Niko nem harapott rá, folytatta:
- Sága mit értett azon, hogy átadja a köpenyt a mindent megsemmisítő lángnak?
- Fogalmam sincs - felelte Niko. - De őszintén szólva... Elhallgatott, és nyelt egyet.
- Igen?
- Jessie, ez egyáltalán nem hangzott biztatóan. Sőt, azt mondanám, kifejezetten pocsékul hangzott.
Jessie egy pillanatra ránézett. Kék szemét nedvesség homályosította el.
- Hát igen - mondta reszelős hangon. - Számomra egyenesen szarul hangzott.
Elfordult, kezével lopva megtörölte a szemét, aztán lehajolt a könyvért. Amikor felemelte, egy lap hullott
belőle a földre.
Niko kapta fel elsőnek, és elképedten nézte a ceruzával rajzolt férfiportrét.
- De hiszen ez... Nalik Noski! Hitetlenkedve nézett Jessie-re.
- Nincs igazam?
Jessie kivette a kezéből a rajzot, és alaposan megnézte.
- De igen - mondta végül. - Ez valóban a sensei. Csak mintha... - kicsit összehúzta a szemét, hogy élesebben
lásson - mintha fiatalabb lenne. Mintha pár éve készült volna ez a rajz.
Amikor Niko alaposabban megnézte, ő is látta: a sensei haja éjfekete volt, egyetlen ősz szál sem vegyült
belé. A szeme és az arcvonásai is fiatalabb emberről árulkodtak.
- Igen. így nézhetett ki Noski úr, amikor mi ketten még meg sem születtünk, vagy úgy akkortájt. De hogy az
ördögbe kerülhetett ez a rajz Sága könyvébe?
- Jó kérdés - Jessie még mindig a képet nézte. Hirtelen összeráncolta a homlokát. - Na, várjunk csak... -
morogta, Niko kezébe nyomta a képet, és sietve lapozni kezdte a megsárgult könyvet. Végre mintha megtalálta
volna azt, amit keresett. Odatartotta Niko elé a nyitott könyvet, és mutatóujjával egy bekezdésre bökött.
- Olvasd csak! Innen!
Niko kivette a kezéből a könyvet, és átfutotta a bekezdést.
- „Nelwyn király lenyűgöző megjelenésű férfi volt - olvasta félhangosan. - Sötét haj, harmonikus vonások,
amelyek nemességről tanúskodtak. Szeme úgy ragyogott, mint két smaragd, mintha bennük rejlene az élet
valamennyi titka..." -Niko előtt ebben a pillanatban vált minden világossá. Leeresztette a vastag könyvet, és
kipirult arccal nézett Jessie-re.
- Tudod, mit jelent ez? - De nem várta meg, hogy válaszol-e a lány. - Nelwyn király és Nalik Noski egy és
ugyanaz a személy, mert Nelwyn, pontosan, ahogy sejtettem, a mi vm lágunkba menekült, miután Sinkkáliont
belevágta a Sorskőbe. Ott biztonságban volt Rhogarr és a martalócai elől.
Jessie oldalra hajtotta a fejét.
- Tényleg ezt hiszed?
- Naná! - bizonygatta Niko. - Ha a mi világunkból át lehet jutni Misztériára, akkor ez fordítva is működik.
A tónál az a villő pontosan ezt magyarázta nekem. És ez a meghökkentő azonosság a két férfi arca között nem is
magyarázható másképp. Ami persze ugyanakkor azt is jelenti... - Niko elakadt, és nagy szemeket meresztett
Jessie-re, mintha nem is tudná elsőre felfogni - .. .hogy Nalik Noski az apám!
- Micsoda? - kérdezte meglepetten Jessie, és egy kis ideig rámeredt, aztán a megértés fénye ragyogta be az
arcát. - Hát persze! Hogy nem jöttem rá hamarabb?!
Niko nem értette, miről beszél.
 - Mi? Micsoda? - kérdezte. - Mire kellett volna rájönnöd?
- Hát hogy ti ketten összetartoztok, te meg Nalik Noski! - felelte izgatottan Jessie. - Hiszen már a nevetek is
erről árulkodik!

ieke olyan pontosan látta a jelenetet, mintha csak tegnap történt volna. Pedig már több mint tizenöt év telt el
Razóta.
Walter Brauer falkenstedti lakása nem volt túl nagy: volt benne konyha, fürdőszoba, nappali, hálószoba
és egy keskeny előszoba. A berendezés sem volt valami fényűző: a bútorok rég kiszolgálták már az idejüket. A
nappali és az előszoba padlóján a szőnyegek nyilván valami ezeréves örökségből származtak, alaposan
megkoptak már. A függönyök olyan szétmosottak és foszladozók voltak, hogy attól lehetett tartani, egy
alaposabb huzat darabokra szaggatja őket.
Walter Brauert mindez nem zavarta. Agglegény volt, és eléggé magának való, nem lelkesedett az emberek
társaságáért. Nem csoda, hogy nem fordult meg nála vendég. Mégis kínosan ügyelt arra, hogy a lakása mindig
tipp-topp legyen -és Riekét kérte meg a takarításra, mivel őt már Felső-Rödenbachból ismerte.
Rieke akkor még tanult, és egy kis mellékes jövedelem kapóra jött neki. A munka nem volt megerőltető, két óra
alatt általában el is végezte. Mindig péntek délután takarított:
Walter ilyenkor általában nem volt otthon, és így Rieke nem esett át rajta, sem egyéb módon nem hátráltatta a
munkában. A pénzt mindig a nappali asztalára tette ki, így Riekét egyáltalán nem zavarta, hogy gyakran hetekig
sem találkoztak. Épp ellenkezőleg: miután Walter elég fura figura volt, a lány sem kereste vele a kapcsolatot.
Egy kérdés azért lett volna, amelyet szívesen feltett volna Walternak: hogy a férfi hogyan jutott a csodás,
öreg könyvespolc birtokába - ez nemes fából készült, bámulatra méltó, nyilvánvalóan iszonyú értékes, kézzel
készített műremek volt, amely teljesen kilógott a többi bútor közül. Ráadásul csak úgy roskadozott az öreg
könyvektől, amelyek mind bőrbe kötve, kifogástalan állapotban sorakoztak rajta. Bizonnyal ezek is értékesek
lehettek, mivel igen ritka művekről, sőt sok esetben első kiadásról volt szó. Riekét annyira lenyűgözte az egész,
hogy ezen a polcon minden egyes könyvet különös gonddal porolt le, s persze magát a polcot is, akkor is, ha nem
is lett volna szükséges. Mivel azonban hosszú időn át egyáltalán nem találkozott össze Walterral, ez idő alatt a
kérdése is megválaszolatlan maradt. Egészen addig, amíg egyszer elkávézta az időt egy ismerősével, és egy
órával később érkezett meg Walter lakására.
Éppen a könyvespolccal foglalatoskodott, amikor meghallotta, hogy csikordul a kulcs a zárban. Walter lépett
be, és csodálkozva nézett rá.
- Nohát! Korán jöttem? - kérdezte csodálkozva. -Nem, dehogy - felelte Rieke -, én kezdtem később.
Ugye, nem zavarlak? - mint földik, tegeztek egymást, bár Walter pár évvel idősebb volt.
- Persze hogy nem - felelte a férfi. - Hacsak én nem zavarlak téged...
- Engem? - hökkent meg Rieke. Csak most értette meg, hogy Walter nem azért ment el otthonról péntek
délutánonként, mert kerülte őt, hanem mert nem akarta zavarni.
Micsoda meglepetéseket okozhat egy ember!
Walter még kávét is főzött, és elszaladt süteményért a pékségbe. így Rieke kávézás, sütizés közben tudta
meg, mi a titka a szekrénynek: olyan régi örökség volt, amely már soksok nemzedéken át vándorolt a
családban. És ez volt az oka annak is, hogy Walter Brauer, akármilyen szerény anyagi körülmények között
élt is, sosem gondolt arra, hogy eladja.
- Valóságos szentségtörésnek érezném - magyarázta Riekének. - Ez a polc meg a könyvek már több mint
kétszáz éve a családunk tulajdonában vannak. Ha rajtam múlik, ott is maradnak!
Közben pedig még csak meg sem tudta nevezni azt az ősanyát, aki a tizennyolcadik században beszerezte a
csodálatos szekrényt és a benne látható könyveket.
- Annyit tudok csak róla, hogy rendkívüli nő volt. Mindennél jobban szerette a könyveket, igen, valósággal
bolondult értük. Ráadásul ő maga is író volt - vagyis inkább szeretett volna az lenni. De az egyetlen könyv,
amelyet megjelentetett, nagy bukás lett. A kutya sem akarta megvenni, így aztán nem is folytatta.
- Hát, nem volt az akkoriban mindennapos dolog, hogy nők könyveket írjanak - mondta Rieke. - Nem is
hitték el, hogy képesek rá. A szerencsétlennek már csak ezért sem lehetett sikere.
Előrehajolt.
- Megvan még az a könyv? Úgy elolvasnám!
- Én is! - mosolygott Walter. - De amint mondtam, sem az ő nevét, sem a könyve címét nem ismerem. És
azt sem tudom, hol lehet.
A könyvszekrény felé intett.
- Ezek között nincs. De a pincében egy irdatlan halom mindenféle van még, sok holmi, ami állítólag szintén
az övé lehetett. Az is lehet, hogy alattuk van a könyv Ja, most jut eszembe...
 De nem fejezte be a mondatot. Ehelyett felállt, és odament a nappaliban álló szekrényhez. Kihúzott egy
fiókot, elővett belőle egy tárgyat, és letette Rieke elé az asztalra.
- Na, nézd csak!
Egy apró, háromlábú ezüstüst volt, rendkívül gazdagon felékesítve mindenféle jelekkel és szimbólumokkal.
- Mi ez? - kérdezte Rieke.
- Egy régi kalamáris - felelte Walter. - Tudod: tintatartó. Állítólag ez is az övé volt. Ebbe mártogatta a tollát,
amikor a könyvét írta.
Rieke kézbe vette a kis tárgyat, minden oldalról alaposan megnézte. A lámpa fényében igen szépen
csillogott.
- Milyen szép - mormolta szinte áhítattal. - Igazán csodaszép.
- Ugye? - mosolygott elégedetten Walter. - Neked adom. És Rieke minden tiltakozása ellenére ragaszkodott
ahhoz,
hogy a lány elfogadja az ajándékot.
Amikor pedig Rieke kicsivel később el akart köszönni tőle, egy nagyon hétköznapinak látszó tárgyra
mutatott, amely egy vállfán lógott a gardróbban.
- Nézd csak, mit hoztam fel az imént a pincéből! Egyszerű, szürke külsejű, kék bélésű köpeny volt. Nagy
kapucnija volt, amelynek szegélyébe egy jelet, nyilván egy rúnajelet varrtak.
- Ez is az övé volt - mondta Walter, és Rieke elé tartotta a köpenyt. - Fogd csak meg! - szólította fel. - Figyeld
meg, milyen könnyű!
Tényleg: majdnem lelógott a földig, mégis alig volt súlya. És olyan kifogástalan állapotban volt, mintha
tegnap fejezte volna be a szabó. Mindenesetre... Rieke nem volt nagy ruhaszakértő, annyit mégis látott, hogy ez a
köpeny nem jellegzetes tizennyolcadik századi darab.
- Mikor viselte ezt a köpenyt? - kérdezte.
- Halvány gőzöm sincs - vonta meg Walter a vállát. - És tudod, mi az abszolút őrületes? - kérdezte, de mindjárt
válaszolt is a saját kérdésére. - Papa pár évvel ezelőtt el akarta égetni mindenféle egyéb kacattal együtt ezt a
köpönyeget is.
- És?
- Nos, minden porrá égett - de a köpeny nem - felelte Walter. - Papa másnap tökéletesen épen szedte ki a
hamu közül.
Rieke hitetlenkedve húzta el a száját.
- Ne mondd! Walter bólogatott.
- Ez az igazság!
- Hát ez tényleg őrületes!
Őrületes! Őrületes! Őrületes! Ez visszhangzott még Rieke fejében, amíg vissza nem tért a valóságba, a
kezében tartott apró ezüstedénykéhez, ahhoz a régi tintatartóhoz, amelyet Walter Brauertől kapott. De vajon
maga Walter... hogy az ördögbe jutott hozzá ahhoz a csuklyás köpönyeghez?

25. FEJEZET

Őrült felismerések

N iko még mindig nem értette, miről beszél Jessie.

- Mi köze a nevünknek ahhoz, hogy ő az apám?
- Jaj, ne tettesd már butábbnak magadat, mint amilyen amúgy is vagy! Hiszen nyilvánvaló: a Nalik Noski nem
egyéb, mint a Niko Niklas anagrammája.
- Ana... - suttogta Niko. És hirtelen ő maga is rájött: neveik pontosan ugyanazokból a betűkből álltak, csak
persze más-más sorrendben. - Milyen igazad van! - nyögte ki elképedve. - Ez nekem még fel sem tűnt.
- Egy perccel ezelőttig még nekem sem - mosolygott rá békülékenyen Jessie. - Márpedig ez biztosan nem
véletlen, és ugyanakkor még azt a furcsa bizalmasságot is megmagyarázza, amely anyád és a sensei között van,
és amit eleinte nem értettem. De mégis...
Elhallgatott, s egy darabig maga elé bámult.
 - De Nalik vajon miért hallgatta el, hogy ő az apád?
- Oöö... - A kérdés váratlanul érte Nikót, nem is tudott rá azonnal válaszolni. - Nem is sejtem, de biztos jó
oka volt rá. Talán hallott róla, hogy mama nem emlékszik a születésem körülményeire, és nem akarta zavarba
hozni?
- Ügy gondolod? - kérdezte csendesen Jessie. - Szerintem azzal csak segített volna neki felidézni a kiesett
időt.
- Meglehet - mondta Niko. - De azért azt már csak nem mesélhette el neki, hogy Misztériából jött! Biztosan
bolondnak nyilvánították volna!
- Naná! Azonnal mehetett volna a vigyorgóba!
Nikó ugyanebben a pillanatban rájött, hogy egy másik ok is közrejátszhatott. Eszébe jutottak - és mintha
csak úgy a semmiből pottyantak volna a szavak az emlékezetébe - azok a szavak, amelyeket a szürke köpenyes
idegen mondott Nelwynnek a Tűz Kapujánál: „Ha idegenben vagy, egyetlen szót sem ejthetsz Misztériáról,
különben örökre elveszíted azt a jogot, hogy visszatérj!" Hát persze hogy Nalik ezek után hallgatott, mint a sír,
ahogy az idegennek megígérte. Niko azonban szintén nem akart erről beszélni.
- Lehet, hogy nem volt szabad senkinek sem tudomást szerezni arról, hogy Nalik, mama meg én
összetartozunk -mondta ehelyett. - Hiszen tudta, hogy Rhogarr és emberei üldözni fogják, és biztosan nem akart
bennünket veszélybe sodorni.
- Logikusnak tűnik - mondta rá Jessie. - De azért ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miképpen
ismerhette Karin Seikel több mint kétszáz évvel ezelőtt Nelwyn királyt pontosan olyannak, amilyen a születésed
időpontja táján lehetett. Ezt, sajnálom, egyszerűen nem érem fel ésszel.
- Szerinted én igen? Emlékszel Ayani válaszára, amikor Huggin kételkedett benne, hogy Nelwyn lánya
lenne? Azt mondta: „Úgy van, ahogy van. Az, hogy valamit nem tudunk megmagyarázni, még nem jelenti azt,
hogy nem is létezik. Abban is biztos vagyok, hogy ha eljön az ideje, a Láthatatlanok le fogják leplezni előttünk a
titkot." Hát, többet én sem tudok hozzátenni.
Jessie elgondolkodva nézett rá.
- Most, hogy említed Ayanit... az ő anyja kicsoda?
Ayani igazi anyja már rég halott - magyarázta Niko. -Meraninak hívták, és Helmenkroonban volt szobalány.
Amikor a marsföldiek betörtek a várba, Nelwyn az utolsó pillanatban

- Segítette megszökni újszülött lányával együtt. A testvére falujában rejtőzött el. De másnap visszatért Hel-
menkroonba, hogy néhány dolgot megpróbáljon még elhozni, és akkor Rhogarr emberei meggyilkolták.
- Milyen szomorú. - Jessie hangjában valódi együttérzés csengett. Gondolataiba mélyedve lapozgatta a
könyvet, amikor egyszerre elakadt. - Milyen furcsa -r dünnyögte maga elé.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Niko.
Jessie egy lapra mutatott, amelyen nagy üres hely terpeszkedett.
- Pár nappal ezelőtt ez a szakasz még teljesen ép volt.
- Biztos vagy benne?
- Naná. A noktánereket írta le benne Karín Seikel.
- Hm - húzta el a száját Niko. - És azt nem találod furcsának, hogy noktánerekként említi őket, és nem
szuszvámpírokként vagy éjrajzókként, ahogy manapság nevezzük őket?
- De igen, már én is csodálkoztam rajta egy sort - felelte Jessie. - Akárcsak azon a kijelentésén, hogy ezek a
rémek csak éjszaka vadásznak, merthogy a napsugarak elpusztítják őket. Kieran is ezt állította. Pedig hát a saját
bőrünkön tapasztaltuk, hogy nappal is lecsapnak!
- Szerinted ez mivel magyarázható?
- Nem tudom - felelte Jessie. - Inkább csak tippelni tudok: nekem nagyon úgy tűnik, hogy azok a részek
tűnnek el Seikel asszony könyvéből, amelyek már másképp vannak Misztérián.
- Hogyan? - Niko kételkedve nézett rá. - És főképp: ki törölné azokat a részleteket?
- El sem tudom képzelni - mondta fájdalmas fintorral Jessie. - Miért, te meg tudod magyarázni? Niko meg sem
próbált felelni.
- És miért volt az a noktáneres rész benne, amikor pár nappal ezelőtt olvastad? És hogyhogy azóta eltűnt?
- Honnan tudnám? - Jessie tehetetlenül széttárta a karját. - Talá...
Egyszerre elhallgatott. Megtántorodott, mintha össze akarna esni. És le is roskadt a Sága asztala melletti
zsámolyra.
- Na, mi az? - ugrott oda Niko aggódva. - Rosszul vagy? Jessie nagy szemeket meresztett rá.
 - Tudod, meséltem, hogy az apám egy fantasyt ír éppen, amelynek ugyanaz a címe, mint Seikel asszony
könyvének: Misztéria.
Niko karba fonta a kezét, és az asztalhoz támaszkodott. -Na és?
- És azt is mondta, hogy egészen elborzadt, amikor meghallotta, hogy van már egy ilyen című könyv.
Ugyanis az nemcsak a címében hasonlít az övére, hanem további rejtélyes egyezéseket is tartalmaz. Pedig papa
nem ismerte Seikel könyvét!
- Emlékszem - mondta türelmetlenül Niko. - De mi köze van mindennek a Seikel-könyv hiányaihoz?
Jessie nagy levegőt vett.
- Figyelj: tudom, hogy nagyon őrülten hangzik... de most épp az történik, hogy papa újból kitalálja azt a
világot, amelyet Seikel kétszáz évvel ezelőtt megalkotott, és ugyanakkor át is írja, bár persze fogalma sincs arról,
mit művel.
- ITm - ráncolta a homlokát Niko. - Fiát, ez is lehet egy magyarázat...
- És mindaz, amit papa másképp képzel el, egyszerűen törlődik a régi könyvből! - folytatta izgatottan Jessie.
- Papa felülírja azt, ami már elavult Seikel könyvében!
- No, csak lassan! Ezek szerint a papád pár napja olyan szörnyetegeket talált ki, akik megszólalásig
hasonlítanak Seikel noktánereire. Csak éppen a szuszvámpír nevet adta nekik, és olyannak alkotta meg őket,
hogy a napfénytől se irtózzanak, így gondolod?
- Pontosan! - bólintott Jessie. - Ez azt is megmagyarázza, miért tartalmazta a könyv pár napja még ezt a
noktáneres részt, és most miért tűnt el belőle: mivel papa közben a nevüket is, a tulajdonságaikat is felülírta!
- Na, egy pillanat! - Niko felemelte a kezét. - Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy ha az apád a könyvében
meghalasztja Sagát, akkor ő itt Misztériában tényleg meghal, és ugyanakkor törlődik Seikel nagysám
lányregényéből?
- Hát, úgy hiszem. És tudod, Niko, hogy ez még mit jelent? - Nem várta meg a fiú válaszát, maga válaszolt
a saját kérdésére. - Mire papa elkészül a könyvével, itt bent - megkopogtatta a vastag könyv borítóját - már csak
üres lapok maradnak. Mert közben létrehozott egy teljesen új Misz-tériát!
Niko egy pillanatig tanácstalanul meredt rá, aztán megrázta a fejét.
- Jessie, ne vedd rossz néven, de ez nekem túl fantasztikusan hangzik. Akárcsak egy fantasy-regény. -És?
- Ráadásul még egy bökkenőt látok: ha a papád egyszerűen átírhatná Karin Seikel könyvét, akkor az azt is
jelentené, hogy az ő fantáziája egyszerre megelevenedik!
- És ha így történik, Niko? Tudom, eszelősen hangzik ez az egész. De gondolj csak arra a mondásra, amit itt
széltében-hosszában mindenki hajtogat: amikor a Kettő Eggyé válik, minden lehetséges lesz!
- O, Jessie! - sóhajtott fel Niko. - Ez csak a rúnákra vonatkozik!
- Nem! Ayanira és rád is igaz! Csak azért tudtátok megszerezni a kardot, mert összetalálkoztatok! És miért
ne lehetne igaz a mi világunkra és Misztériára? Vagy papára és Karin Seikelre? Ugyanarról a témáról,
ugyanarról a világról írnak mindketten, és ezért létrejött egy új világ, amely mindkettőnek az elemeit
tartalmazza!
- Hm. - Nikónak el kellett ismernie, hogy ez nem is hangzik igazán őrültségnek. De lehetséges volna az
ilyesmi? -Nos, tételezzük fel, hogy igazad van, és hogy könyvek...
- Könyvek írása!
- Jó... szóval, hogy könyvek írása tényleg meg tudja változtatni a világot - folytatta Niko. - De akkor azt
magyarázd meg, hogy mi ketten hogyan illeszkedünk bele? Hiszen mi ketten sem Karin Seikel könyvében, sem a
papádéban nem fordulunk elő!
- Nem igaz! - kiáltott fel Jessie. - Én tényleg nem fordulok elő, de a papámnál te igenis szerepelsz!
- Micsoda? - Niko nem hitt a fülének. - Most hülyítesz, ugye?
- Eszembe nem jutna! - nézett rá komolyan Jessie. - Papa regényének hősét Niko Niklasnak hívják.
Tizennégy éves, akárcsak te, és az apját akarja megtalálni. Csak ezért vállalja, hogy szembenéz azokkal a
veszélyekkel, amelyek Misztériá-ban leselkednek rá.
Nikónak egyszerűen leesett az álla.
- Papa Nikója elég rendesen belenyúl a misztériai eseményekbe, és döntő módon befolyásolja a Ködökön
Túli Világ történetének alakulását. És hát... te is éppen ezt teszed.
Nikónak nagyon nehéz volt összerendezni a fejében a hallottakat. Ha Jessie-nek igaza van is - a könyvbéli
Niko Niklas és az ő saját sorsa között nyilván csak véletlenül jelentkezhetnek párhuzamok. Másrészről az
antikvárius kifejezetten óvta attól, hogy higgyen a véletlenben - és mindazok után, amiket átélt, Niko bizony
hajlott rá, hogy igazat adjon az öregnek. Tehát oka kell hogy legyen annak, hogy Andersen úr könyvének szintén
Misztéria a címe, és hogy a hőst ugyanúgy hívják, mint őt magát. Ám ekkor Niko hirtelen rájött, hogy ez igazán
jó ómen lehet! Megkönnyebbülten elmosolyodott, és Jessie-hez fordult.
- Te, ha mindez igaz, akkor semmi okunk az aggodalomra.
- Mi? És miért nincs?
- Hiszen akkor nem történhet velem semmi rossz - magyarázta ravaszkás mosollyal Niko. - A könyveknek
mindig jó a végük, így aztán biztosan ép bőrrel kerülök ki a legdurvább kalandból is.
- Ó, te mekkorát tévedsz! - Jessie arca hirtelen komoly aggodalmat tükrözött. - De még milyen irgalmatlan
nagyot!
- Hogyhogy?
- Mert az apám kézirata még nincs készen. És általában csak röviddel a befejezés előtt szokta eldönteni, hogy
melyik hőse maradjon életben, és melyik ne. Vagyis ha ez a regény tényleg olyan komolyan befolyásolja
Misztéria sorsának alakulását, akkor egyáltalán ne vedd biztosra, hogy túl fogjuk élni.
Niko nem válaszolt, csendesen nézett Jessie-re. A lánynak igaza volt, legalábbis ebben az utolsó dologban:
ha Odhur köpenyét hamarosan meg nem szerzik, akkor Jessie minden bizonnyal meghal.

Fenség hívása kivételesen jókor futott be. Thomas épp kávészünetet tartott, és újból neki akart esni a
Aszámítógépnek, amikor megszólalt a telefonja.
- Szép napot, König asszony - szólt bele derűsen. - Hogy van mindig? Remélem, elfelejtette már a
fejfájást!
- Ugyan már! - sóhajtott a szerkesztőnő. - Inkább még rosszabb lett. Nem is tudom, meddig mehet még ez.
- O, de sajnálom - mondta Thomas, és tényleg sajnálta. -Figyeljen oda, nehogy valami nagyobb baj legyen a
háttérben!
- Na, ne féljen - zárta rövidre a nő a társalgásnak ezt a részét -, túl fogom élni.
- Ahogy gondolja, König asszony Miért hívott?
- Valami épp az imént tűnt fel - felelte a szerkesztőnő.
- Mégpedig?
- Csak az, hogy az egész eddigi történet Nivlandban játszódik, ha eltekintünk a Mordur Kra'nakk
palotájabeli kurta jelenetektől.
Thomas homlokán megjelentek a ráncok.
- Igen. És?
- De ugye, Misztéria nem kizárólag Nivlandból és a Borús Birodalomból áll?
- Természetesen ne...
- Na ugye! - vágott a szavába diadalmas hangon a Fenség. - Küldje már el a hőseit más országokba is!
Legjobb, ha egymagukban, csak magukra hagyatkozva utazgatnak egy darabig. Ez veszedelmesebbé teszi a
történetet nekik maguknak és izgalmasabbá az olvasók számára.
- Fiát pe...
- Na látja! Nekem már eszembe is jutott pár olyan országnév, amelyeket felhasználhatna: Kopárföld, Fals
Birodalom... Ausztrária vagy Pannónia. Esetleg eljuthatnának a Sziklás-magaslatokra vagy a Világ-hegyekbe?
- Fiát igen - morogta Thomas.
- Persze, Andersen úr, ezek csak javaslatok! - próbálta kívánatossá tenni ötletét a Fenség. - És egyes-
egyedül csak magán múlik, hogy mit kezd velük.
Thomas rút pofát vágott, és utánozta: „egyes-egyedül csak magán múlik", de persze hang nélkül, nehogy a
Fenség meghallja.
Pár udvariassági futammal be is fejezték a beszélgetést, és Thomas visszatelepedett a számítógéphez. Alig
kapcsolta be, amikor eszébe jutott valami. Felállt, az átellenben álló papírkosárhoz sietett, és kivett belőle
valamit.
Karin Seikel ceruzavázlata volt. Amikor Thomas alaposabban megnézte, látta, hogy nem csalta meg az
emlékezete: azok a földrajzi nevek, amelyeket Seikel asszony adott a Nivlanddal szomszédos országoknak,
többek között éppen Kopárföld, Fals Birodalom, Ausztrária és Pannónia voltak, s a két hegység, amelyeket
berajzolt a Közép-Misztéria térképre, nyugaton a Sziklás-magaslatok, keleten pedig pontosan a Világ-hegység
voltak.
Thomas elhűlve csóválta a fejét. Honnan a búbánatból tudná a szerkesztőnő, hogy Karin Seikel miféle
neveket talált ki Misztériához? Hát ez nem lehet igaz, gondolta összezavarodva. Ez a történet egyre eszementebb
lesz!

mikor Niko és Jessie visszatértek a lázadók táborába, Ayani és Huggin harsány veszekedésébe csöppentek. A
Akecses alwe lány és a tagbaszakadt óriás harci kakasként állt egymással szemben.
- Flagyj végre békén! - kiáltotta Ayani hevesen. - Igazuk van a bajtársaidnak: pillanatnyilag semmit sem
tehetünk a marsföldiek ellen! Én egyedül pedig végképp nem!
- Persze, mert még arra sem veszed a fáradságot, hogy elgondolkozz a lehetőségeken! - vágott vissza
Huggin pontosan ugyanolyan hangerővel. - És még azt állítod, hogy te volnál a Sólyom lánya, akinek szavára a
Sötét Hold Ünnepén beteljesül a Láthatatlanok akarata? Megszakadok a röhögéstől!
- Huggin, kérlek! - próbálta csitítani Kieran. - Csillapodj már le!
Huggin azonban úgy belelovalta magát, hogy már nem lehetett leállítani.
- Sőt, képes se lennél rá! Még amikor megkísérelted kiszabadítani őt a tömlöcből, azzal is csak a halálát hoztad
közelebb!
Ayani megdermedt. Arca halottfehér lett. Ajka remegett. Egy pillanatra mintha Huggin torkának akart volna
esni. De aztán meggondolta magát, sarkon fordult, és vakon elrohant.
Niko, aki közben rég leszállt a lováról, elképedten állt.
-Mi történt? - kérdezte Kierant, szemével Huggin felé vágva, akinek arca még mindig vöröslött a méregtől. -
Min kaptak így össze?
Huggin megelőzte a vezérét a válasszal.
- De hiszen színigaz - morogta. - Értem én, hogy Szürkeszakáll meg Magnus meg az összes többi is mind
csalódott és kedveszegett lett. De hogy Ayani csak búslakodik, és fásultan üldögél naphosszat, az már nem fér a
fejembe. LIa a Nostramus által felfedezett jóslat igazat mond, akkor ő lesz az, aki döntően befolyásolja majd
Misztéria sorsát. De magától ez se megy! Színigaz az, amit Ragnur a szemünkre vetett: a Láthatatlanok
megfonták a sorsunk fonalát, de összeszőnünk nekünk magunknak kell. Ha Ayani teljesíteni akarja a
Láthatatlanok akaratát, akkor nem üldögélhet tovább tétlenül.
- Lehet, hogy igazad van, Huggin - mondta rá Niko -, de Ayanit is meg kell értened. Nemrég kellett
végignéznie, hogy hal meg Arawynn, a testvére. Nagyon nagy a fájdalma, úgy rágja, mint egy éhes ragadozó.
Kezét az óriás vállára tette.
- Adj neki egy kis időt, hadd szedje össze magát! Huggin kételkedve nézett rá.
- Gondolod, hogy képes rá?
- Igen - felelte rá Niko. - Egész biztosan. Jessie Niko mellé lépett.
- Beszéljek Ayanival?
- Köszönöm, Jessie, ez nagyon kedves lenne tőled - mosolygott rá Niko. - De azt hiszem, jobb, ha én
magam nézek utána.

iko a táborhoz közel, egy kis tisztáson találta meg Ayanit. Egy aranymogyoró tövében ült, felhúzott térdére
Nfektetett állal, és egykedvűen meredt maga elé. Szeme és arca könnyektől volt nedves. Niko szótlanul mellé
telepedett, ruhájából elővett egy zsebkendőt, és odanyújtotta.
Ayani elvette, de rá sem nézett, csak kifújta az orrát, és tovább hallgatott.
Niko nem akart tolakodni. Fejét hátrahajtva a Nagy Nappalfényt nézte, amely ismét lefelé tartott az égbolton.
Keletről már kúsztak elő a sötétség előőrsei, s a Tűzhold egyre kerekedő gömbje is felemelkedett a sötét
fakoronák fölé, nyugaton pedig már felsejlett az alkonyat rózsaszíne. A szél susogott a bokrok között, ingatta a
tisztáson növekedő fűszálakat és apró növényeket, és ismerős, kesernyés, mégis csalogató illatot hordozott.
Amikor Niko körülnézett, egy forrást fedezett fel, amely a hatalmas nyiszorgótölgy gyökereinek
tőszomszédságában eredt. Vize egy aprócska tóban gyűlt össze, amely alig volt nagyobb egy kút vizének tükré-
nél. Ebből patakocska csordogált a tisztáson át, majd két nagy tüskésboróka között beleveszett az erdőbe. A
tavacskát nagy, majdnem derékig érő növények kerítették: a sokszorosan elágazó szárakon hosszúkás, cakkos
szélű levelek ültek, és rengeteg vöröses-ibolyaszín virág ingott rajtuk. Niko eddig még csak szárított állapotban
látta ezt a növényt, mégis azonnal ráismert: verbéna volt, vágyvirág avagy démonnyűg. Maruna szavai jutottak
eszébe: „A vágyvirág illata szárnyakat ad a szellemnek, és megkönnyíti, hogy kapcsolatba kerüljünk a
Láthatatlanokkal."
Lehet, hogy Ayani ezért jött ide a tisztásra? Talán abban reménykedett, hogy a Láthatatlanok
megvilágosítják az elméjét? Niko hangosan is megszólította, mivel gondolatban feltett kérdésére a lány nem
válaszolt.
-Mondd meg nyugodtan, ha azt akarod, hogy hagyjalak békén. De néha jobb, ha kibeszéljük magunkból a
fájdalmat, és megosztjuk valakivel. És hát... - kezét a lány karjára tette - ugyanaz az apánk. Ki másban bízol
meg, ha bennem sem?
Ayani ezekre a szavakra feléje fordította a fejét, és úgy nézett rá, mintha erre nem gondolt volna. Aztán nyelt
egyet, és mindkét kezét a fiú jobb keze köré kulcsolta.
- Bocsáss meg, Niko. Igazad van, nagyon ostoba voltam. Szemét elöntötte a könny
- Ne, Ayani - suttogta a fiú. - Kérlek, ne sírj!
Ayani egy pillanatig némán nézett rá, aztán elmondhatatlan szomorúsággal megrázta a fejét.
- Nem megy, Niko. Túl sok bűn terhel.
- Hogyhogy bűn? Nem is értem, mire gondolsz.

- Igazán nem? - Ayani hitetlenkedve nézett rá. - Pedig mindenki számára világos, mint a nap: Arawynn,
Félfül és az a sok parasztember, akik a közeli falvakból jöttek, és meghaltak a nagy tölgyfa alatti csatában - ezek
mind-mind életben volnának még, ha én nem vagyok olyan mérhetetlenül önző.
- Miket beszélsz? - Niko a fejét csóválta. - Ez egyáltalán nem igaz!
- Dehogynem igaz! Zsarolással akartam kiszabadítani Arawynnt, de persze nem miatta, hanem azért, mert
féltem, hogy nem bírom elviselni a halálát. Csakis ezért kellett annak a sok ártatlannak meghalnia. Vérük az én
fejemre száll! Senki sem menthet fel a felelősség alól.
Eleresztette a fiú kezét, két kezébe temette arcát, és görcsösen zokogott.
Niko egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Csak nézte a sírástól rázkódó húgát, aztán közelebb húzódott
hozzá, átkarolta a vállát, és megsimogatta a haját.
- Ugyan már, Ayani - mondta lágyan. - Ne tegyél szemrehányást magadnak. Gondolj arra, amit Arawynn
mondott: ő azért hajolt meg a Láthatatlanok akarata előtt, hogy te telje-síthesd azt a feladatot, amelyet rád bíztak.
Ayani felrántotta a fejét.
- De ezért nem kellett volna meghalnia! - kiáltott fel. -Ezzel nem fogok megbékélni, nem, soha!
Niko átérezte fájdalmát, mégis megpróbált lelket önteni belé.
- Egy napon majd meg fogjuk érteni, mi vitte rá erre -mondta csendesen. - Addig pedig egyszerűen el kell
fogadnunk, hogy így döntött. Nem tudunk már változtatni rajta.
- Ó, dehogynem! De még mennyire, hogy tudunk! Magad is hallottad, mit mesélt Huggin!
- Légy észnél, Ayani - sóhajtott fel Niko. - Csak nem akarod komo...
- Dehogynem akarom! - kiáltotta szenvedélyesen a lány. - Elmegyek a Könnyek szigetére, és megkérem Idő
Őre Anyót, hogy Arawynn hadd térjen vissza az életbe!
- De Ayani!
Húga azonnal belefojtotta a szót.
- Ne is próbálkozz! - Finom vonásai megkeményedtek. -Az elhatározásom szilárd, és senki sem téríthet el
tőle - te sem, testvérem!
Niko nem adta fel olyan könnyen.
- Ez nagyon veszélyes - mondta. - Gondolj csak azokra az ismeretlen veszedelmekre, amelyek Delíria
barlangjában leselkednek, vagy a Lángoló folyóra! Gondolhatod, nem véletlen, hogy Kieran emberei közül senki
sem hallott még olyanról, aki visszatért volna a Könnyek szigetéről! Ezt még Huggin is elismerte.
- Akkor majd Arawynn lesz az első - mondta Ayani, akire ezek a szavak semmiféle hatást nem gyakoroltak.
– Annak is biztosan megvan az oka, hogy a Varázshold épp három éjszaka múlva jelenik meg az égen. A
Láthatatlanok így küldenek jelet, én pedig követni fogom ezt a jelet!
Ebben a pillanatban óriás, vakító villám szelte ketté az eget, és fülrepesztő mennydörgés kísérte.
Niko összerezzent, és felnézett az égre, amely pár pillanattal korábban még halvány kékesszürkében és
rózsaszínben pompázott. Most azonban, szinte a semmiből, óriási felhők tornyosultak, és újabb villám sziszegett
elő belőlük. És mintha csak erre várt volna, az ég megnyitotta a zsilipeket. A felhőkből jéghideg eső zuhogott
alá. Niko és Ayani felpattantak, és nagy ugrásokkal menekültek be a lázadók erdei táborába.
 26. FEJEZET

Éjszakai titkok

Niko álmában egy hangot hallott: mintha messziről szólította volna, mégis tisztán hallhatóan. Felriadt,
álomittasan dörzsölte a szemét, körülnézett: senki sem volt ébren, csak ő. Mindenki aludt, csend volt. Az eső is
elállt. Csak az egyes hajlékok alól hallatszottak szuszogó, hortyogó hangok. Az egy fedél alatt meghúzódó Ayani
és Jessie is csendben aludt. Niko elmosolyodott, amint Jessie álmában cuppogva feléje fordult. A Sága
barlangjából elhozott öreg könyv csücske kikukucskált a rongyköteg alól, amelyet párnául a feje alá tett. A
tábortűz fénye - amelyet éjszakára sem szoktak eloltani, csak kisebb lánggal égetni - gyengéd pirossággal vonta
be az arcát. Jessie most olyan volt, mint egy mesebeli királylány. Vagy mint Hófehérke, bár neki állítólag fekete
volt a haja... Niko egyszerre tudatára ébredt, hogy sohasem látott még szebb lányt, mint Jessie. A mesében sem -
és a valóságban sem.
Ekkor megint megszólította az álombeli hang: „Niko!" Fejében erős, zengő férfihang szólt: „Már elfeledted, mit
ígértél? Enyhíteni akartál népünk keserves életén, és végre akartad hajtani azt a feladatot, amelyet a Sors szabott
rád!"
Niko felugrott, és csodálkozva nézett körül.
- Apa? - suttogta. - Te vagy az?
Akárhogy meresztgette szemét a sötétbe, semmit sem látott. Csak Huggin termetes alakja volt kivehető
távolabb a fák között. Az óriás a mellett a keskeny ösvény mellett posztolt, amely az egyedüli út volt a Démon-
erdő rejtett völgyébe. Őrt állt, nehogy váratlan látogatók lepjék meg a számkivetetteket álmukban. De Huggin
biztosan nem szólította.
És megint felhangzott, ezúttal a közvetlen közeléből: -Niiikooo!
Niko, hirtelen ötlettől vezérelve, hátrahajtotta a fejét, és megpillantotta a sólymot, amely a nagy tarkatölgy
egyik alsó ágán, szinte az orra előtt ült. Niko azonnal ráismert: ugyanaz a sólyom volt, amely már sok
alkalommal megjelent neki.
A Ködkapunál.
Maruna kunyhója előtt, éjszaka.
A Suttogó Vadon elvarázsolt tavánál, a villő megjelenése előtt. És akkor is, amikor Arawynn földi
maradványait átadták a szélnek.
A kis tisztáson, a romba dőlt kúria előtt.
Amikor sikerrel menekültek el Helmenkroonból - és amikor váratlan győzelmet arattak Rhogarr csapatán.
- Apa - suttogta Niko. - Miért jöttél?
A madár nem mozdult. Az éjszaka sötétjében szürkésbarna tollazata majdnem feketének látszott, csak nagy,
kerek szemének aranysárga karimája tűnt ki belőle. Pupilláján tükröződött a tábortűz vöröse - mint egy vörös nap
sugara.
Niko nem tudta elfordítani róla a tekintetét. Mintha a sólyom szeme mágikus erővel vonzaná, és ugyanakkor
a szíve legmélyéig átjárná. Egész testét bizsergető melegség fogta el, amikor átérezte az apja gondolatait. És bár
a sólyom egy hangot sem hallatott, Niko mégis pontosan tudta, mi a teendője.
Huggin összerezzent, amikor Niko hirtelen felbukkant mellette: nyilván elszunyókált.
- Mit mászkálsz itt az éjszaka kellős közepén? - riadt rá, és megpróbált elfojtani egy ásítást. - Nem tudsz
aludni?
Niko bólintott, és szenvedő képet vágott.
- Ahogy mondod, Huggin. Órák óta egy szemhunyást sem aludtam - és az égre mutatott, ahol a Tűzhold karéja
már felkapaszkodott a fák csúcsáig. - Biztos a telihold teszi.
- Telihold? - csodálkozott az óriás. - Hiszen még csak három nap múlva kerekedik ki a Varázshold!
- Persze, persze - mosolygott zavartan Niko. - Csak tudod, én általában napokkal korábban megérzem a
hatását. Járok egyet, talán jobban el tudok majd aludni.
- Áldásom rád - dörmögte Huggin. - Csak vigyázz, ne kóborolj el túl messzire a tábortól. Én ugyan úgy
vélem, hogy itt legalább akkora biztonságban vagyunk, mintha a Tűzfagy híd túloldalán aludnánk, de Kieran
másképp gondolja. O azt vallja, hogy az ember mindig és mindenütt számíthat mindenféle kellemetlen
meglepetésre.
- Lehet, hogy igaza van. Legalábbis nem árt, ha nyitva tartjuk a szemünket - és Niko tréfásan oldalba bökte
öklével a cimborát. - Nohát, csak tartsd nyitva, és el ne bóbiskolj! Nehogy holnap reggel mindjárt szidásra
ébredj!
- Még hogy én és az elalvás? - Huggin felháborodott arcot vágott. - Előbb omlik össze a Teremtés hegye,
mint hogy én elaludjam!

mikor Niko kilépett a fák közül, csodálkozva állt meg. A tisztásra rá sem lehetett ismerni. Olyan volt, mint
Aegy elvarázsolt erdei katedrális, amely teljes egészében elmerült a Tűzhold fényében. A bokrok és fák
mintha vörös fátylat öltöttek volna, a füvek és kisebb növények, akár egy bizarr mintázatú, vörös szőnyeg. A
felhőtlen égen pedig, amely fenséges kupola gyanánt borult az erdőre, a legkülönfélébb vörös árnyalatok
tündököltek: a középpontban, ahol a már majdnem teljesen érett holdkorong piroslott, a legtüzesebb árnyalatok
izzottak, amelyek kifelé egyre gyengültek és fakultak, míg végül a tisztás peremén, ahol a fák csúcsai már el-
takarták a látóteret, gyengéd, lágy rózsaszínbe olvadtak át. Csend borult az erdőre, és még a fák levelei is,
amelyek amúgy a legenyhébb szellőre is izgatott susogásba kezdtek, osztoztak az ünnepélyes hallgatásban.
Niko visszafojtott lélegzettel nézett körül, de bárhogy meresztette a szemét, a sólymot sehol sem pillantotta meg.
Sem fent a fák koronájában, sem az alacsonyabb ágakon, és még a légi magasságokban sem látszott a nyoma
sem. Milyen furcsa, gondolta. Talán félreértette volna az apját?
Niko ebben a pillanatban vette észre a vörös korongot, amely a tisztás szélén, egy kicsi tóban úszott.
Csodálkozott, hogy vajon mi lehet az, de aztán közelebb lépve látta, hogy a Tűzhold tükörképe a víz felszínén.
Olyan nagy volt, hogy az egész vízfelületet befedte, mintha egy hatalmas, lángoló fedő lenne, amely elzárja a
lejárást a titokzatos mélységbe.
Mialatt Niko még ott állt és elmélkedett a látottakon, a tó szélén három követ pillantott meg, egy-egy
ökölnél alig nagyobbakat, de azért jól láthatókat. Mint egy láthatatlan, egyenlő oldalú háromszög csúcsai, úgy
vették körül a tavat. Milyen furcsa - az imént, amikor Niko Ayanival üldögélt itt, mintha még nem lettek volna
itt a kövek.
Vagy csak nem vette észre őket?
De ki rakta volna őket ide közben? Niko lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye őket, és
megrökönyödésére észrevette, hogy három rúnajel ékeskedik rajtuk: a bal oldali kövön a Dagaz-rúna, a jobb
oldalin az Ehwaz-rúna és a fen-tin, mindjárt a verbénás tövű tölgyfánál, a Mannaz-rúna. Hirtelen, mintegy a
semmiből, szél támadt, beletúrt a buján virágzó verbénabokorba, és lágy susogással ringatni kezdte a virágokat.
A tó felületén hihetetlen mennyiségű virágszirom szóródott szét, amelyeket valami titokzatos örvénylés körbe-
forgatott, és ezáltal elragadó, ugyanakkor megfejthetetlen látványt nyújtottak.
- Cö-cö-cö-cö! - hangzott fel egyszerre Niko háta mögött egy ezüstösen csilingelő hangocska. - Az emberfi
még mindig nem ért semmit sem!
Niko megpördült, és egy apró, fénylő valakit vett észre, aki a maga törékeny kecsességében alig húsz
centiméterre nőtt, és aki most ott lebegett közvetlenül előtte. A villő azonban most nem világos fényt árasztott,
hanem az ő fénye is megvörösödött. Még tündérgöndör fürtjei és öltözéke is finom rózsaszínben tündököltek.
Testénél nagyobb szárnyai szintén ilyen színt öltöttek, csakhogy ezeket olyan sebesen mozgatta, hogy leginkább
holmi vörös légörvényre emlékeztettek.
- Hát már megint te vagy az! - lepődött meg Niko, és fintort vágott. - Rád aztán tényleg nem számítottam!
- Nohát! - A kis lény, továbbra is a levegőben lebegve, sértetten összefonta a karját, és elfordult. - Ha nem
tetszik, hogy itt vagyok, akár el is mehetek - jelentette ki, és felhúzta pisze orrát. - Pontosabban elrepülhetek.
- Ne, ne! - kiáltotta Niko gyorsan. - Nem úgy gondoltam!
- Akkor meg miért mondtad? - A villő megint az arca elé lebegett, és mérgesen nézett a szemébe. - A te
világodban nem tanultad meg, hogy egy kicsit udvariasabban viselkedj?
- Dehogynem, dehogynem - szégyenkezett Niko. -Tényleg sajnálom.
A villő komolyan nézett rá.
- Mennyire tényleg? Niko esküre emelte a kezét. -Tényleg, komolyan,
igazán!
- Na jó - sóhajtott a kis repkedő. - Hát akkor én sem leszek olyan.
A tölgyfa tövére mutatott.
- Nem akarsz inkább leülni? Állva meg lebegve feleolyan jól sem lehet beszélgetni.
Niko leült a fűbe, lábát kicsit felhúzta, hátát a fa kérges törzsének vetette.
A villő a fiú jobb térdére ereszkedett, keresztbe vetette a lábát, és rámosolygott.
- Na látod - mondta elégedetten. - Tulajdonképpen már sokkal korábban számítottam rád.
 - Miért?
- Cö-cö-cö! - cicegett a kicsi újra felháborodva. - Már el is felejtetted?
Nikónak már a nyelve hegyén volt a szemtelen válasz, de inkább lenyelte. Utolsó találkozásukkor, a Suttogó
Vadonban rájött, hogy a villőcske nagyon érzékeny lény, és a legapróbb meggondolatlanságra is vérig sértődik.
Ezért most más taktikát alkalmazott, és megbánást mutatott.
- Látod, már megint igazad van - mondta halkan. - De veled ellentétben én csak ember vagyok.
- Hogy te miket nem mondasz! - jött a hegyes válasz. -Magamtól erre rá sem jöttem volna!
Aztán elkomolyodott.
- Arról volt szó, hogy segítséget ígértünk neked, a barátaim meg én.
Fitos orrát felmeresztette a levegőbe, karját vádlón nyújtotta előre.
- Igazat beszélek?
- Ig... gen - mondta Niko. - Pontosan emlékszem!
- Akkor miért nem élsz baráti segítségünkkel? Mindenki más a földhöz verné a fenekét örömében, ha ilyen
segítséget kaphatna. Te meg? Te egyszerűen napirendre térsz fölötte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga
lenne.
Felpattant, és csípőre vágta a két kezét.
-Nos, miért veszel semmibe bennünket, Niko Niklas? -sziszegett rá, bár a hangocskája még mindig
ezüstcsengőre emlékeztetett. Leginkább egy elhangolódott ezüstcsengőcskére.
Niko összerezzent.
-O... sajnálom... - motyogta. - Igazán nem akartalak megbántani benneteket.
De a dühös kicsike nem is figyelt rá.
-Talán túl sokat ígértem? - prézsmitált tovább. És arcocskája, ha már amúgy is piros nem lett volna a fénytől,
most biztosan látványosan kipirul. - Talán nem találtál rá a kardra, talán nem tudtad meg, ki az apád? Pontosan,
ahogy mondtam?
- D... de... dehogynem!
- És közben talán nem tudtad meg azt is, hogy mégiscsak van húgod, akiről pedig eleinte tudni sem akartál?
- Igaz. Tényleg sajnálom, hogy annyira kishitű voltam.
- Milyen szép, hogy legalább belátod - sóhajtott a villő, és visszaült Niko térdére. - De azt a szerepet,
amelyet ebben a történetben rád osztottak, sajnos, még mindig nem értetted meg!
- Csodálod? - kérdezett vissza Niko. - Nem olyan egyszerű ez! Az a feladat, amellyel a Láthatatlanok
megtiszteltek, nem éppen félkezes mutatvány!
- Nohát! - háborgott megint a villő. - Ha egyszerű lenne, akkor bárki elvégezhetné. Akkor nem kellett volna
éppen téged kiválasztani. De a Láthatatlanok, a maguk beláthatatlan bölcsességében úgy döntöttek, hogy éppen
te tudod elhozni a rég áhított véget. Persze, csak a húgod segítségével, amint már a tónál elmagyaráztam.
- Ha ez tényleg így van... - kezdte Niko szerényen, ám amikor észrevette, milyen képet vág a tündér, azonnal
helyesbített: - Nem mintha kételkednék benne, isten őrizz! De... ha egyszer ez a feladatom, akkor miért nehezítik
meg szükségtelenül?
- Szükségtelenül megnehezítik? - képedt el a villő, és szeme akkorára kerekedett, mint két gyűszű. - Ezt meg
hogy érted?
- Hát csak úgy: miért kell úgy szenvednie Ayaninak, hogy a bánattól már se nem lát, se nem hall? Miért
engedték meg, hogy Jessie utánam jöjjön, és halálos veszedelembe sodorja magát? És én magam hogyan
foglalkozhatnék a feladatommal, ha egyszer állandóan telerakják kövekkel az utat előttem? Meg tudnád ezt
magyarázni?
A villő egy pillanatig behatóan vizsgálgatta Niko arcát. Aztán ripacskodva égnek emelte a két karját, és
felsóhajtott.
- Tudtam! Még mindig nem fogta fel!
És olyan hevesen rázta a fejecskéjét, hogy haja, mint vörös-ezüst fátyol, repkedett körülötte.
- Pedig hát több mint nyilvánvaló!
- Hogyhogy? - kérdezte Niko. - Miért? Mi az? A villő nagyokat sóhajtott.
- Hát jó - mondta, és egy kicsit megadónak tűnt a hangja. - Ember vagy, és nem nevezhetjük tökéletesnek a
felfogásodat. Tehát akkor még egyszer, teljesen nyugodtan elmagyarázom az egészet.
Figyelmeztetően emelte fel mutatóujját.
- De jaj neked, ha belekotyogsz! Akkor magadra hagylak, és lássuk, hogyan boldogulsz. Megértetted?
Niko hevesen bólogatott.
- Hát persze, természetesen!
 - Nos, akkor nyisd ki jól a füledet!

iegward Schreiber felriadt nyugtalan álmából. Felült a priccsen, és kifelé fülelt a szuroksötétbe. Szólították?
SVagy tévedett volna?
De hiába hallgatózott - semmi sem hallott. Csak az éjszakai szél zúgott és suttogott a gallyak és levelek
között. Ezek szerint börtöne - akárhol tartják is fogva - fák között áll. Lehet, hogy egy erdőszélen? Vagy valami
kis ligetben? Akárhogy is, minden bizonnyal messze van az emberi településtől. Az elmúlt napokban csak ritkán
hallott motorzúgást, s akkor is halkan, elég távolról. Meg persze annak a recsegő motorú járgánynak a hangját,
amellyel elrablói közlekedtek.
Henk valószínűleg valahol a közelben töltötte az éjszakákat, legalábbis a kocsit mindig Siegward börtönének
közelében állította le. Maik viszont mintha nem itt lakott volna. Siegward legalábbis úgy vélte, már többször
hallotta, amint este elmegy. De persze mindennek semmi, de semmi jelentősége nem volt.
Amikor gyomra hangosan korogni kezdett, Siegward Schreiber ráébredt, hogy immár majdnem két napja
semmit sem kapott enni. A nyelve feltapadt a szájpadlására, és úgy érezte magát, mint egy szikkadt téli zokni.
Nagy nehezen feltápászkodott, és előretapogatózott a fal mellett ahhoz a fa-zsámolyhoz, amelyre kínzója a
nyomorúságos ételét szokta tenni. Pár percig abban reménykedett, hogy a férfi hátha most már emberibbre
hangolódik, hogy a vakító elhagyta a testét. Ám a következő pillanatban tapasztalnia kellett, hogy Henk
betartotta a tegnapi fenyegetését: a vizeskorsó éppen olyan üres volt, mint a bádogtányér. És ez így is marad,
amíg csak annak az ostoba fickónak el nem árulja, hol rejtőzik a kincs.
Azt pedig nem teheti!
Henk nem kerülhet a kincs közelébe, ráadásul fel sem tudná fogni, miféle kincs is az.
Az antikvárius visszavánszorgott a priccsére, végignyújtózott rajta, és legyengült állapotában is riasztóan
tiszta tudattal gondolta végig, hogy ezt a börtönt igen nagy valószínűséggel nem hagyhatja már el elevenen.
Ettől a gondolattól határtalanul megrémült. Nem önmaga miatt - Siegward Schreiber nem félt a haláltól. Már
régen belenyugodott, hogy a halál éppúgy része az életnek, mint a születés. A vég elkerülhetetlen, és pontosan
érezte, hogy nincs már sok hátra. Ám egészen eddig abban reménykedett, hogy végig tudja vinni nagy
küldetését, amellyel a Sors felruházta. Most mégis úgy nézett ki, hogy Flenk, az a pénzsóvár tökfej,
keresztülhúzta a számításait. Ez pedig olyan abszurd volt, hogy Siegward borzalmas helyzete és állapota ellenére
is szinte hangosan felnevetett.
De már a következő pillanatban mélységes kétségbeesés fogta el. Ugyanis egyszerre megértette, miféle hang
riasztotta az imént: valaki tényleg őt szólította. Egy kétségbeesett lélek valahol a messzeségben, aki
nyilvánvalóan szorult helyzetbe került, és a segítségéért fohászkodott. Ám legyengült állapota miatt nem a
fülével hallotta meg, hanem inkább csak megérezte valahogy - és persze ez azt is jelentette: szó sem lehet arról,
hogy fantáziaalakját felvéve, a segítségére siessen annak a bajba jutottnak.
Es Siegward Schreiber azt is tudta, hogy a tehetetlenség és a kétségbeesés rossz tanácsadó, s már sokakat
döntött romlásba, így a Titkos Tudás Őrzője a legrosszabbtól kezdett tartani.

fénytündér szigorú tanárnőként tekintett Nikóra. - Nos, Niko Niklas, mostanra bizonyára felfogtad már, hogy
Anincsenek véletlenek. Mindannak, ami történik, mélyebb értelme van. - Előrehajolt. - Eddig megértetted?
- Természetesen.
- Helyes. Ebből az következik, hogy mindazok a dolgok, amelyeket te „az utadba helyezett kőnek" neveztél
- az ő szájából a szó majdnem trágárságnak hatott -, korántsem azok, hanem épp ellenkezőleg, a Láthatatlanok
nagy gonddal válo...
- Micsoda? - robbant ki Nikóból a kérdés. - ITogyho...
- Maradsz mindjárt csöndben?! - kiáltotta a fénytündér-ke, és felemelkedett a levegőben, egészen Niko arca
elé. –M ég egy szó, ha még egyetlenegyszer belevágsz a szavamba, már el is startoltam!
- Jó, jó - csikorgatta a fogát Niko. - Nem fordul elő többé.
-Ez az utolsó esélyed! - A villő visszaereszkedett a fiú térdére, de most már nem ült le. - Már legutóbb is meg-
mondtam: ha valamit első pillantásra nem értesz meg, az nem azt jelenti, hogy értelmetlen. Az olyan korlátozott
elméknek, mint az emberek, könnyű mindig ezt mondani! Mindaz, amit eddig Misztérián elértél, egyetlen célt
szolgált: hogy teljesít-hesd a feladatot. Csak le kell vonni a megfelelő tanulságokat.
Nikónak igen nehezére esett féket rakni a nyelvére, lakatot a szájára, de megtette.
- Megtudtad, hogy Nelwyn király az apád. Megtudtad, hogy most hol tartózkodik. Ha jól figyeltél, azt is tudnod
kell, miért nem tért még mindig vissza Misztériára.
Niko kinyitotta a száját, de aztán inkább tovább hallgatott.
- Ez kérdés volt, Niko! - kuncogott gunyorosan a fénylény. - Udvariatlanság megválaszolatlanul hagyni egy
kérdést!
- Oöö... - Niko mindössze ennyire volt képes. Lassan már egyáltalán nem tudta, hogy viselkedjen.
 Ettől a villő még vidámabban kuncogott.
- Hát a Vándor nem Sága átkáról beszélt, amelyet a királyra mondott ki? - Mintegy futólag a Niko jobb
kezén lévő gyűrűt súrolta a tekintete. - És a kincs őrzője talán nem rád bízta a gyűrűjét, amit maga a Vándor vett
le Nelwyn ujjáról, amikor a Tűz Kapuján át elhagyta Misztériát?
- De igen - adott neki igazat Niko. - És te azt gondolod...
A villő bólintott.
- Apád csak akkor térhet vissza, ha megtörik az átok, és visszakapja a gyűrűjét.
- Vagy úgy! - pislogott Niko. - Vagyis vissza kell neki vinnem a gyűrűt!
- Neked? - A villő képe elsötétült. - Miért neked? Cserbenhagynád a húgodat? Nem vetted még észre, hogy
együttes erővel sokkal többre vagytok képesek, mint külön-külön?
- Hát igen, de akkor... - Niko most már végképp nem tudott semmit. - Akkor mindkettőnknek...
- Hát érti ezt valaki?! - sikoltott fel a villő. Felhevültén hadonászott a karjával. - Hát nincs fontosabb
dolgotok, mint hogy kirándulgassatok?
Niko agya teljes leállással fenyegetett, de szerencsére még valami eszébe jutott.
- Tudom már! - kiáltott fel. - Jessie-re gondoltál!
- Végre! - tapsolt a fénytündér gúnyosan apró kezével. -Miért nem ezzel kezdted? Van, akinél egy évig is
eltart, amíg leesik neki a húszfilléres. Még mindig azt állítod, hogy semmi értelme nem volt az ő misztériai
utazásának?
- Ööö... igen... nem... igazad van - felelte Niko. - De van egy apró gond: Jessie csak Odhur köpenyével utazhat
vissza a földre.
- Hogy te mennyire okos vagy! - susogta a fénytündér.
- De azt meg Sága kaparintotta a karmai közé, méghozzá szó szerint! És ráadásul talán meg is semmisítette
a Nihil...
Elhallgatott, mert egyszeriben megvilágosodott, hogy mit jelenthet ez nekik.
- Cö-cö-cö! - Niko elképedésére a kis villő csak a fejét csóválta. - Tudatlanságodnak szemlátomást nincs
határa. De hát ti, emberek, ilyenek vagytok...
Nagyokat lélegzett, hogy visszanyerje nyugalmát, aztán békülékenyebb hangon folytatta:
- Tudod egyáltalán, hogy mire jó Odhur köpenye? -Hogy mire... jó? Persze. Ezzel lehet megközelíteni a
Ködökön Túli Világot, meg persze fordítva is.
- Bla-bla-bla! - A villő lenézően legyintett. - Nem bárkinek ám, hanem csak annak, akinek emberi vér folyik az
ereiben! - helyesbített. - Hogy azokkal a korlátozott képességeitekkel is megkapjátok annak lehetőségét, hogy
idelátogathassatok. Máskülönben valószínűleg sosem lennétek erre képesek.
Niko már-már ellenkezni akart - hiszen ő belépett a Ködkapun! -, de aztán hagyta.
- Miért nevezik Odhur köpenyének?
- Mert maga a nagy Odhur, a Láthatatlanok egyike készítette táltosok farkszőréből, és átitatta a Bugyborgó-
forrásban a Tudás vizével.
- Tényleg? - csodálkozott Niko. A villő ünnepélyes arccal bólintott.
- Odhur ezek után a Varázshold fényében szárította meg, amely aztán egészen különleges erőkkel látta el.
Ezeket az erőket csak egy másik Varázshold fényében lehet megsemmisíteni, a démonok óráján, amikor Nihil
lángjának ereje a legmagasabban lobog. A mindent elemésztő tűz ugyanis épp a fordítottja a Tudás vizének: az a
semmiből teremt valamit, Nihil lángja pedig minden teremtett dolgot visszaváltoztat semmivé.
- Aha - mondta Niko, pedig egy kukkot sem értett. - Tehát egy közönséges tűz nem tudja ártalmatlanná
tenni a köpenyt?
- Helyes, nagyon helyes! Meglepő, milyen sebességgel tanulsz! - forgatta a szemét a villő. - Hogy is
magyarázhatnám meg? Nos, próbáljuk így: ha egy pergamen, amelyre egy történetet jegyeztél fel, a tűzbe esik...
mi fog történni?
- Hát... öö... elég a pergamen?
-Természetesen, Niko, mi más történne? De mi történik a történettel? Azt is megsemmisíti a láng?
- Nem - csóválta meg Niko a fejét. - Az bizony tovább létezik, ameddig csak emlékeznek rá.
- Pontosan így van - sóhajtott nagyot a villőcske, aztán még hozzáfűzte: - Persze ez nálatok, emberek között,
nem akadályozott meg pár bolondot abban, hogy máglyára küldjön könyveket, amelyek valamiért nem tetszettek
neki. Pedig tudhatták volna, hogy ez nemcsak bűnös, hanem ostoba és fölösleges dolog is!
A villő annyira tűzbe jött, hogy ki kellett szuszognia magát. f
- És... Odhur köpenye? - kérdezett rá Niko.
- Nos, Odhur köpenyének a közönséges lángok nem árthatnak. Különben Sága már rég elégette volna a
barlangjában. A táltosok szőre tűzálló - és azok a különleges erők, amelyeket Odhur beleszőtt a köpenybe,
szintén érintetlenül maradnak. Csak Nihil mindent elpusztító lángja árthat neki, de az is csak az imént említett
körülmények között!
Niko a torkát köszörülte.
- És ezt most... miért... mondtad el nekem?
- Micsoda? - A villőcske olyannyira dühbe gurult, hogy inkább hasonlított egy gyilkos lódarázsra, mintsem
önmaga fajtájára. - Ezt nem tudom felfogni! - sikította éles hangon. -Természetesen azért, hogy a megfelelő
időben a megfelelő helyen légy, és megakadályozd ezt! És hogy Jessie-t a köpennyel visszajuttathasd a földre, és
vele a gyűrűt Nelwyn királynak! Érted már? Mi másért mondtam volna?!
- Ja, vagy úúúúúgy - nyújtotta Niko a szót vigyorogva. -Hát erre magam is rájöhettem volna.
A villő erre nem is felelt, csak egy megsemmisítő pillantást vetett rá.

- Akkor tehát a Világ-hegységbe megyünk - gondolkodott Niko hangosan. - A Teremtés hegyére, a démonok
órájában, amikor a Varázshold magasan áll az égen...
A villő nem mondott semmit, csak legyintett.
-Ami azonban felvet egy újabb problémát... A villőcske kíváncsian húzta fel a szemöldökét, -...mármint a
Tűzfagy híd problémáját, amelyen, ugye,
nem tud átkelni halandó ember. Niko előrehajolt.
- Vagy ez sem igaz?
- Dehogynem, természetesen igaz. Miért kérdezed?
- Mert az a Sors-hegyre vezető egyetlen út, és mert el sem tudom képzelni, hogyan juthatnék oda - persze
Odhur köpenye nélkül.
A kis villő türelemfonala itt végképp elszakadt. Leereszkedett Niko térdére, magába roskadt, és hangos
zokogásban tört ki.
- Nem, nem, és megint csak nem! - jajongott. - Ez már sok nekem! Ennyi butaságot egy kupacban, ezt nem
bírom elviselni!
És vigasztalhatatlanig zokogni kezdett.
Niko összeszorult szívvel nézte. Persze, sajnálta a síró kis teremtményt, de sejtelme sem volt, hogyan
segíthetne rajta. Hirtelen ötlettel előszedte a zsebkendőjét, és odanyújtotta neki.
A villő felemelte a fejét, és megdermedt.
- Teljesen elhagytak a szellemek? - kérdezte halkan. -Még élek, nincs szükségem szemfedélre!
Belekotorászott a zsebébe, aztán előszedte a saját zsebkendőjét, amely nem volt nagyobb egy bélyegnél, és
beletrombitált. Csak akkor nézett ismét Nikóra, amikor már a szemét és az orcáját is megtörölgette.
- Hát jó - mondta, kicsit összeszedettebben. - Legalább jó szándékú vagy. Akkor most még megteszem neked,
hogy beavatlak a hattyúlányok titkába is, különben életem végéig a nyakamon ragadsz! Azt pedig csakugyan
nem sokáig bírnám.

27. FEJEZET

Indulàs a bizonytalanba

A mikor Niko másnap reggel felébredt, a Nagy Nappalfény már magasan állt az égen. A démon-erdei tábor
szinte elhagyatottnak tűnt. Kieran és a többiek már rég elmentek vadászni, mindössze három embert hagytak ott
őrségben. A három őrszem a nagy boroshordó árnyékában üldögélt, és kártyázással ütötték agyon az időt.
Jessie szintén ébren volt már, lekuporodott egy nagyobb fa alá, és belemélyedt a Sága barlangjából elhozott
könyvbe.
Ayani, Niko legnagyobb csodálkozására, még mindig a sátorban aludt. Teljesen beburkolózott a takarójába, és az
igazak álmát aludta. Vagy talán inkább a gondterheltekét. Rieke, az anyja is pontosan ilyen volt: ha valami
bánata volt, csendesen elhúzódott, lefeküdt, és lealudta a lelkéről a nyomasztó terheket. Úgy látszik, Ayani
ebben hasonlít hozzá.
Niko feltápászkodott, hozott a tűz fölé akasztott kon-dérból egy bögre teát, elvett egy kenyércsücsköt abból a kis
földbarlangból, amelyet éléskamrának használtak a számkivetettek, aztán Jessie mellé telepedett.
Az felnézett az olvasmányból, és kedvesen rámosolygott.
 - Visszatértél az álmaidból, te hétalvó? - kérdezte. - Már attól tartottam, hogy fel sem ébredsz többé!
- Éppenséggel felkelthettél volna, ha hiányoztam - vágta rá Niko, de aztán hirtelen elvörösödött, ahogy
végiggondolta, mit is mondott.
Jessie úgy tett, mintha észre sem venné a fiú zavarát.
- Ugyan miért? - kérdezte, és keze mintegy véletlenül rátévedt Niko karjára. - Olyan édes vagy, amikor
alszol! - tette hozzá mosolyogva. - Legalábbis szerintem.
Niko még vörösebb lett. Elhúzta a kezét, és zavartan köhécselt. Végül az öreg könyvre mutatott.
- Találtál benne valami érdekeset?
- Ahogy mondod! - bólintott Jessie, és visszalapozott egészen a címlap utáni első oldalra. - Nézd meg: Karin
Seikel pecsétje és az ajánlás még nem halványult el.
Jessie a címerre mutatott:
- Felismered?
- Hát persze. Az alwe királyok címere.
- Igen - mondta rá Jessie. - De miért ez alá helyezte el a monogramját, a K. S.-t? Hiszen Karin Seikelnek
semmi köze sincs az alwe királyi nemzetséghez!
- Ki tudja? Végül is azt állította, hogy Nelwyn királlyal... - Niko zavartan mosolygott Jessie-re. - Mármint
az akkori Nelwyn királlyal jegyben járt. Lehet, hogy már a családhoz tartozónak hitte magát?
Jessie csak hümmögött. Nikónak ekkor a címer alatti ajánlás ötlött a szemébe.
-„Odhurnak, akinek alkotóerőmet köszönöm, és aki mindig újra felrepíti szellememet" - olvasta félhangosan, az-
tán a távolba meredt. - Milyen furcsa - mormolta gondolataiba merülve.
Jessie megbökte.
- Na, mi az?
- Ma éjszaka a villő...
- Villő? - Jessie úgy nézett rá, mintha ufót látna. - Niko, miről beszélsz?
- Na, csak szép sorjában - felelte Niko. - Majd később azt is elmondom, oké?
Jessie morcosan nézett rá. -Ajánlom is!
- Nos, a villő ma éjszaka azt mesélte, hogy Odhur azok közé a Láthatatlanok közé tartozik, akik odafent
lakoznak a Teremtés hegyén. Sőt: egyik legnagyobb közülük. Ráadásul azt is állította, hogy az idők kezdetén ő
maga készítette a köpenyt a táltosok farkszőréből.
- Igazán? - kerekedtek el Jessie szemei. - Én meg egészen mást találtam az interneten Odhurról.
Behunyta a szemét, hogy pontosan felidézze a bekezdést:
- „Odhur, a költészet óészaki istene - idézte aztán emlékezetből -, aki minden embernél és minden istennél
bölcsebb volt. A törpék tőrbe csalták, meggyilkolták, és vérét mézzel vegyítették. így keletkezett a költők itala, a
met, amelyet ezüstedényben tároltak. Aki ebből ivott, költői fantáziája szárnyra kelt. Egyik legnagyobb tisztelője
a kevéssé ismert áz istennő, Sága..."
- Sága? - vágott a szavába Niko. - Ságát mondtál?
- Bizony - felelte Jessie. - Most már végre eszembe jutott, miért is volt olyan átkozottul ismerős a neve
egész idő alatt! - Zavartan nézett Nikóra. - Niko, hogyan lehetséges ez?
- Gondolkodjunk majd ezen később, ha ráérünk. Nem fejezted még be.
Jessie még egyszer elkezdte a mondatot:
-„...egyik legnagyobb tisztelője a kevéssé ismert áz istennő, Sága, aki a költészetnek szentelte életét. Emiatt
vonult vissza barlangjába, hogy ezüstkelyhekből ó bölcsességeket kortyolgasson." Itt ér véget az idézet. -
Felhúzta a szemöldökét. - Hát nem érdekes?
-De még mennyire érdekes! És legalább annyira zavaró is.
- Hogy érted ezt?
- Egyszerűen. Nos, itt van először is Odhur, akit nálunk a földön a költészet óészaki isteneként tartanak
számon, itt Misztérián pedig a Teremtés hegyének egyik leghatalmasabb lakójaként.
- Hát ez tényleg elég zavaros.
- Nos, akkor jön Sága. Az óészaki mondakör szerint áz istennő, aki Asgardban lakott. Karin Seikel azonban
azt állítja a könyvében, hogy a Ködökön Túli Világban egy közönséges fekete mágus. Ráadásul, ezt magunk is
megállapíthattuk, tökéletesen igaza is van.
- Ebben a Ságában ráadásul egy csepp isteni sincs, inkább pont az ellenkezője... Másrészről valóban
barlangban él, és bár ezüstkelyhei nincsenek...
- ...ott van neki az ezüstüstje - vette át a szót Niko. -Amit viszont nem a költők söre tölt meg, hanem valami
tintaszerű folyadék.
Tanácstalanul nézett Jessie-re.
-Nem találod furcsának, hogy mind a mi világunkban, mind Misztériában van Odhur és van Sága, de ezek a sok
azonos vonásuk mellett legalább annyira különböznek is egymástól? Van rá magyarázatod?
 - Semmi, nulla. Viszont egy csomó további kérdésem van. -Például?
- Nos, például... - Jessie megbillentette a nagy könyvet -egyfolytában azon töröm a fejemet, hogy miért ez az
egyetlen könyv, amely Misztériában létezik.
Niko kételkedve nézett rá.
- Biztos vagy ebben?
- Úgy néz ki. - A lány a kártyázó férfiak felé intett a fejével. - Amikor az imént megmutattam nekik,
elképedtek, és azt állították, hogy ilyen holmit még sohasem láttak. Pedig Guwen, az a kecskeszakállas, vézna
alak, régebben írnok volt Helmenkroonban. O mondta, hogy itt mindent kézzel írnak.
- Ez tényleg furcsa - mondta Niko. - Tovább?
- Hogyan juthatott a Ködökön Túli Világba ez a könyv? Karin Seikel nem hozhatta magával. Hiszen
állítólag csak a visszatérése után írta!
- így van. Akkor egy későbbi látogató lehetett. Bizonyára jártak már itt más emberek is előttünk.
- Én is arra gyanakodtam. De vajon kik?
Mintha összebeszéltek volna, mindketten egyszerre vontak vállat. Aztán Jessie folytatta:
- Ez egy még izgalmasabb kérdéshez is elvezet: vajon Sága miért őrizte meg egyáltalán ezt az öreg darabot? És
miért mondta a Sors könyvének, és miért kattant úgy ki, amikor a kezembe vettem? Ennek azért már csak kell
hogy oka legyen!
- Biztosan! - Niko megkopogtatta a Jessie kezében tartott könyv borítóját. - Egyvalami egészen biztos: Sága
számára ez a könyv igen-igen fontos. Csak tudnám, hogy miért!
Jessie már éppen felelni akart, amikor kiáltás harsant a tábor csendjében.
- A Eleel összes szellemére - ezt nem hiszem el!
Niko és Jessie egyszerre fordult meg, és a vézna Guwent pillantották meg, aki a három barát szállása fölött állt,
és úgy meredt Ayani fekhelyére, mint egy nyakon öntött csimbókos troli.
A fekhely üres volt! Ayaninak nyoma veszett.
Niko és Jessie is felugrott, mintha tarantulasárkány csípte volna meg őket, és Guwenhez társultak.
- É... épp fel akartam kelteni Ayanit - mondta. - Emlékeztetni akartam, hogy ő a soros az ételkészítésben. Es
akkor mit látok?
A szalmával kitömött zsákra mutatott, amely a fekhelyen hevert.
- Becsapott bennünket, titokban kereket oldott. Guwennek nyilvánvalóan igaza volt. Niko és Jessie hamar
rájöttek, hogy Ayani két pokrócot vitt magával, valamint egy kevés élelmet a raktárból. Niko egy szempillantás
alatt tudta, mit tervez a húga: minden kétséget kizáróan elindult a Köny-nyek szigete felé, hogy tettekre váltsa
eszeveszett szándékát. És még ugyanabban a pillanatban szörnyű előérzet fogta el. Pulzusa felgyorsult, szíve
akkorákat vert, mint egy nagykalapács. Gyorsan odaszaladt a hatalmas tarkabükkhöz a fekhelye közvetlen
közelében, és elvette a fenyőgallyakat arról a vastag gyökérről, amely alá este Sinkkáliont rejtette. Nem is számí-
tott egyébre, mégis összeszorult a torka, amikor meglátta, hogy a rejtekhely üres. Niko arca eltorzult.
- Ezt nem hiszem el - nyögte, és segítséget kérőn nézett Jessie-re. - Hogy nem vette észre Huggin, hogy
Ayani a királyi karddal együtt elszökött? És ő? Hogy tehette ezt velem?

yani vágtában száguldott abba az irányba, amelyre a Nagy Nappalfényt nyugovóra térni látta - ekkor riadt a
Afejében Niko szemrehányó kérdése. Egy pillanatra megkísértette, hogy süketnek tetteti magát, és egyszerűen
nem válaszol, de aztán mégis elküldte a gondolatok útján a választ. „Érts meg, testvérem, nem volt más
választásom. Olyan elutasítónak mutatkoztál már a tervem puszta hallatára is, hogy biztos voltam benne:
nem fogsz segíteni. Ráadásul neked már csak Jessie boldogulása jár az eszedben!"
„De ez egyáltalán nem igaz!" - hallotta meg a távolból Niko felháborodott feleletét.
Ayani átsiklott az ellenvetésen. „Ne aggódj! - küldte válaszát a Démon-erdőbe. - Sinkkálion majd a védelmemre
lesz. Ráadásul a Láthatatlanok is támogatnak, így segítségükkel hamarosan megszabadítom Arawynnt a
Könnyek szigetéről, és vele együtt térek vissza hozzátok. Akkor aztán semmi sem tarthat vissza attól, hogy
vállvetve küzdjünk népünk szabadságáért. Addig is legyenek veled a Láthatatlanok, Niko Niklas!"
Ayani az idő rövidsége ellenére is mindent alaposan kitervelt. A lázadók egyike sem vette észre, hogy lovát
nem a többiekhez csapta a táborban, hanem elrejtette egy közeli sűrűben. Huggint már bonyolultabb volt
kicselezni, mert ő persze sosem engedte volna, hogy Sinkkálionnal együtt kisétáljon a táborból. De szerencséjére
Maruna, az anyja, már kora gyermekkorában megismertette a természet titkaival, és megtanította, hogyan
fordítsa hasznára a növények jótékony erejét. „Jegyezd meg, gyermekem, minden baj ellen van gyógynövény -
szokta mondogatni. - A Láthatatlanok úgy rendezték, hogy minden gondunkra megtaláljuk a természetben az
ellenszert - vagy ha nem is mindegyikre, akkor a legtöbbre." Ayaninak semmi nehézséget nem okozott, hogy egy
finom teát készítsen, amely azonban igen gyorsan mély álomba döntötte elfogyasztóját.
Huggin eléggé gyanakvó képpel fogadta, amikor felbukkant a közelében az éjszaka közepén.
- Mi a fene van ma? - csodálkozott. - Előbb Niko kezd itt kóvályogni, most meg te bukkansz fel! Te sem tudsz
aludni?
Ayani bólintott.
- Hát nem igazságtalan a világ, Huggin? Én nem tudok aludni, bár megtehetném, neked meg nem szabad, holott
biztosan képes lennél rá.
- Akár itt helyben is - morogta Huggin. - És tudod, hogy mi a legbosszantóbb ebben az éjjeli őrségesdiben?
Llogy teljesen fölösleges! Az alatt a hosszú idő alatt, mióta itt lakunk a Démon-erdőben, egyetlenegyszer fordult
elő, hogy idelátogatott valaki!
- O, tényleg? Huggin bólintott.
- Tiszta véletlenségből akkor is én voltam a soros. Az egyik éjjel egy óriási hortyogómedve bukkant fel a
tisztáson. - Huggin vigyorgott egyet a sok szőr között. - Lehet, hogy azt gondolta, fajtársakat talál itt a táborban,
őket akarta meglátogatni.
- O! - ijedt meg Ayani. - El tudtad kergetni?
- Dehogyis. Éppen hogy maradásra bírtam. - Ayani furcsállta, ahogy az óriás képén egyre szélesedett a vigyor. -
Ugyanis az a jótét lélek nem is annyira a szívemet örvendeztette meg, sokkal inkább a hasamat! De azóta... - és
őszinte sajnálkozással tárta szét a mancsát - sajnos, semmi nem történt. Pedig milyen jó lenne egy finom, zaftos
medvesonka!
Ayani nevetett.
- Medvesonkát sajnos nem tudok kínálni - mondta. - Teám van csak- folytatta, és odatartotta az orra elé a
gőzölgő bögrét. - Ez ébren tart, és jobban kibírod az őrség hosszú óráit.
- Á, köszönöm, igazán nagyon kedves vagy. - Beleszimatolt a finoman illatozó teába, aztán megragadta a
bögre fülét, és a legcsekélyebb gyanakvás nélkül nagyot kortyolt belőle. -Nem is rossz... bár persze a
medvesonkával nem mérkőzhet.
Öt perccel később Huggin csendes hortyogással nyúlt el a mellett az ösvény mellett, amelyet őriznie kellett
volna.
Ayani gyorsan visszaszaladt a táborba, lefektette a maga helyére az előre kitömött szalmazsákot, jól
betakarta. Aztán elővette a kis batyuját, amelyet már előző este elkészített, előkereste a királyi kardot is. Persze
látta, hogy Niko sem alszik a helyén - ez azonban csak megkönnyítette a szökést.
Amikor elhaladt az alvó Huggin mellett, még gyorsan ránézett, hogy legalább kényelmesen fekszik-e.
- Bocsáss meg, barátom - suttogta neki bocsánatkérőn. -Még hajnalhasadás előtt fel fogsz ébredni. És
hacsak el nem kottyantod magad, senkinek sem fog feltűnni, hogy aludtál az őrségben.
De Nikóval mi lesz?, jutott még eszébe. Nem ébreszti fel Huggint, amikor visszajön a táborba? Biztosan
nem, felelt a saját kérdésére. Niko is tudja, hogy igazából nem kell semmiféle veszélytől tartani, így nem fogja
leégetni Huggint azzal, hogy látta hortyogni őrségben.
És mindez pontosan így történt: Niko nem árulta el Huggint, lakat volt a száján. Különben már sokkal
hamarabb felfedezték volna az eltűnését.
Kicsit elmosolyodott erre a gondolatra. Megfékezte a lovat, könnyű ügetésbe váltott. Nagyon messze volt
még Heel kapuja - Norna mindig azt mondta a tábortűznél: „Az út lovon legalább két nap, ha nem több" -, így
kímélnie kellett a lovát. Ha elfárad a cél előtt, nem fogja elérni a Varázshold megjelenéséig a Könnyek szigetét.
És akkor minden fáradozása hiábavaló lesz.

mikor Ayani eltűnését meghallották, a számkivetettek azonnal felhagytak a silány zsákmány feletti bosszan-
A kodással - merthogy csak két nyamvadt sárgafácánt sikerült elejteniük.
- Ayani elvesztette a józan eszét - morgott Kieran. -Színtiszta öngyilkosság, amit tervez. Én legalábbis
sohasem hallottam még, hogy bárki visszatért volna Heel világából.
Szemrehányó tekintettel nézett Hugginra.
- A te hibád! Ha a buta dajkameséddel tele nem beszéled a fejét, sohasem jutott volna ilyen őrült
elhatározásra.
- Kierannak igaza van - erősködött Szürkeszakáll is. -Miért éppen Ayanira kellett rázúdítanod ezt a sok ostobasá-
got? Nem vetted észre, mennyire megviseli a bátyja halála?
- Dehogynem vettem észre! De nem ostobaság, amit beszéltem, hanem színtiszta igazság! - védekezett
sértetten Huggin. - Vagy egyedül én ismerem ezt a történetet? - Segélykérőn nézett a bajtársakra. - Csak akad
még valaki, aki hallott róla?
És Niko nagy csodálkozására csakugyan ketten is jelezték, hogy hallottak már ezekről a dolgokról: Guwen és
egy másik, akinek a neve nem jutott Niko eszébe.
- Az én bácsikám vénséges vén volt - mondta Guwen -, és igen jól ismert mindenféle régi legendát. O is
sokszor mesélt nekem a Könnyek szigetéről, akárcsak Huggin nénikéje.
- Én egy látnoki képességekkel rendelkező remetétől hallottam - mondta a másik. - O is pontosan ugyanezt
mondta el. De óva intett bennünket, hogy valaha is oda akarjunk menni.
 - Azért, mert annyira veszélyes? - kérdezte Niko.
- Igen - bólintott a férfi. - Es ami még rosszabb: megharagítja a Láthatatlanokat. Olybá veszik, mintha
rossznak tartanánk a döntésüket. Hiszen mindent, amit tesznek, alaposan átgondoltak, és ezért meg is büntetnek
mindenkit, aki esetleg túlélné a Könnyek szigetére tett kirándulást.
- Ó, ó - suttogta Jessie riadtan Niko fülébe. - Jó kis kalamajkába keveredett a húgod, úgy látom!
Niko nem tudott válaszolni, mert megint Huggin szólalt meg:
- Miért vagytok olyan biztosak abban, hogy Ayani tényleg a Könnyek szigetére indult?
Kieran csodálkozva kapta oda a fejét.
- Miért, hová indulhatott volna még?
- Ki tudja? - somolygott Huggin sokat sejtetően. - Lehet, hogy időközben ő is ugyanarra a meggyőződésre
jutott, mint ti - és itt Szürkeszakállra és Magnusra nézett szemrehányón. - Mármint hogy a marsföldi kutyák
elleni harc teljesen kilátástalan, ahogy ti tegnap ezt világgá kürtöltétek!
Az emberek arca elsötétült, nehezen őrizték meg a higgadtságukat. Kieran pedig homlokát ráncolva csak ennyit
mondott:
- És tovább?
- Nos, talán nem is én vagyok az, aki Ayani fülébe bogarat tett - folytatta ITuggin -, hanem ezek ketten! -
Vádlón Szürkeszakállra és Magnusra mutatott. - Talán megfertőzték a bátortalanságukkal, és visszaemlékezett
Rhogarr ajánlatára: hogy színarannyal fizet annak, aki Sinkkáliont elébe viszi. Ezért aztán rövid úton magához
vette, és már úton van vele Helmenkroon felé!
-Soha! - kiáltott fel Niko. - Ayani sosem tenne ilyet! Ráadásul történetesen pontosan tudom, hogy Ayani a Köny-
nyek szigete felé indult.
- És honnan, ha szabad kérdeznem? - kellemetlenkedett Huggin.
- Onnan, hogy a húgom maga mondta. Mi szavak nélkül, nagy távolságból is képesek vagyunk beszélni
egymással.
Ezt az állítását azért elég kevesen hitték el, ahogy az ösz-szenézésekből látta. Ám nagy meglepetésére
Huggin nem volt a hitetlenek között.
- Ilyesmi tényleg létezik - mondta. - Már többször hallottam. De abban miért vagy olyan biztos, hogy Ayani
nem hazudna neked?
-Sosem hazudna nekem - felelte Niko. - Pontosan ugyanúgy, ahogy el sem árulna senkit.
- Igazán? - húzta össze a szemét Huggin. - És ahhoz mit
szólnál, ha az ellenkezőjét állítanám? És ha még be is bizo-
nyítom, hogy hazudott? (
- Micsoda? - döbbent meg Niko. De ekkor már Kieran is közbeszólt.
- Legalább elmagyaráznád, hogy mire gondoltál?
- Örömmel - mosolygott Huggin. - Ayani, ugyebár, állítólag Nelwyn lánya, és ezzel a Sólyom lánya, ő az,
akiről a régi prófécia szól.
- Igen. És? - kérdezte Szürkeszakáll, még mindig mérges arccal.
Huggin most Nikóhoz fordult.
- Javíts ki, ha valamit rosszul mondok. De ha jól emlékszem, Ayani azt állította, hogy anyja Nelwyn király
udvarának egyik szobalánya volt. És hogy Meraninak hívták.
- Igen, ezt nekem is így mondta el. - Nikónak sejtelme sem volt arról, hova akar kilyukadni Huggin.
A többiek is ültek csak körben, és vártak.
- Amint tudjátok, abban az időben, amikor a király még közöttünk járt, egy kis elárusítóhelyem volt
Helmenkroon-ban a piacon. Állandó vevőim között volt egy, a várban szolgáló szobalány is. Meráni volt a neve,
és mindig nálam vásárolt.
- Tényleg? - lepődött meg Kieran. Huggin bólintott.
- Nos, ezért tudom teljes bizonyossággal, hogy a kérdéses időpontban Meráni nem volt áldott állapotban!
Ami pedig egyenesen azt jelenti, se nem többet, se nem kevesebbet, mint hogy Ayani hazudott!
- Talán két szobalány is volt, akiket ugyanúgy hívtak - vetette közbe Jessie. - Vagy a Meráni név nagyon
különlegesnek számít?
- Nem, egyáltalán nem az - ismerte be Huggin. - Mégis ugyanarról a nőről beszélek, akiről Ayani is.
Amikor vásárolt, gyakran elcsevegtünk egy kicsit. És egy ilyen alkalommal mesélte el nekem Meráni, hogy a
Suttogó Vadon mellől származik, egy kis faluból, és hogy a testvére meg annak a felesége még mindig ott élnek.
Nyomatékosan nézett Nikóra és Jessie-re.
- Még több bizonyítékra van szükségetek?
 - Rendben van, Huggin - hagyta rá Niko. - De azért biztos vagyok benne, hogy tévedsz.
A többiekhez fordult.
- Csak úgy tudtam kihúzni Sinkkaliont a Sorskőből, hogy Ayani is segített. Pontosan, ahogy az orákulum
megmondta: „Amikor a Kettő Eggyé válik, minden megtörténhet." Számomra ez egyértelmű bizonyítéka annak,
hogy Ayani Nelwyn lánya, és így a testvérem.
Nikót nagyon meglepte, hogy éppen Kieran volt az, aki ellene szólalt fel.
- Ez nem feltétlen van így - mondta a vezér. - Valameny-nyien tudjuk, hogy Nelwynnek és Nimhuldnak
nem voltak gyermekei, akárcsak előttük más királyi pároknak sem. De a Láthatatlanok mindig időben kijelölték
az örököst.
Niko zavarodottan rázta a fejét.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Egyszerű: attól, hogy a Sors téged jelölt ki trónörökösnek, még nem szükségszerűen Nelwyn az apád. És
Ayanira ugyanez vonatkozik.
-Én tudnék is egy megoldást, miért rendelkezik olyan rendkívüli erővel - kontrázott Huggin, és felhúzott szemöl-
dökkel nézett körül. - Nem lehetséges, hogy Ayani egy kicsit ért a... fekete mágiához? Ami, mondjuk, azt is
megmagyarázná, hogy miért tudott olyan főzetet készíteni, ami azonnal megfosztott az összes érzékemtől.
- Nohát, most már elég! - kiáltott fel Niko. - A te érzékeid nyilván még mindig alszanak, és azt sem tudod,
miket beszélsz!
Dühösen fordult Kieranhoz.
-Miért engeded, hogy bemocskolják Ayanit? Te egyáltalán nem szégyenkezel az embereid miatt?
- Nos hát - felelte lassan Kieran -, én nagyon is megértem a felháborodásodat. Ugyanakkor Huggin
ellenérvei is megállhatják a helyüket...
- Butaság! Llogy állnak meg!
- .. .hiszen te sem tudtál túl meggyőzően érvelni ellenük -folytatta Kieran. - Ezért azt javaslom, pihentessük
a témát mindaddig, amíg Ayani vissza nem jön, és nem védi meg magát.
- Már persze ha valaha is elénk kerül még - morogta bosszúsan Huggin.
Kieran nem is figyelt rá.
- Egyetértesz, Niko?
- Mi egyebet tehetnék? - kérdezte a fiú. - Csak nehogy azt hidd, hogy én meg addig itt malmozok.
Kieran csodálkozott.
- Miért, mire készülsz?
- Ez egyedül az én dolgom, és a legcsekélyebb mértékben sem tartozik rátok - felelte Niko. Jessie-re nézett.
- Gyere, ne vesztegessük tovább az időt!
Niko és Jessie, nem törődve a számkivetettek furcsáik) pillantásaival és meglepett kérdéseivel, a
szállásukhoz mentek és összecsomagoltak. Már készen voltak, amikor Jessie Niko karjára tette a kezét.
- Még mindig úgy gondolod, hogy jó ötlet?
- Hát persze - felelte Niko csodálkozva. - Nem maradt más választásunk, ha még idejében vissza akarsz
térni a mi világunkba.
- Tudom. - Jessie hangja elcsuklott, majdnem síróssá vált. - De Sinkkálion nélkül nem tehetünk semmit
Sága ellen!
- Ó , az ördögbe! - Niko hökkenten meredt Jessie-re. A lánynak igaza van! Már nincs náluk a varázskard! Ám
ekkor tekintete a régi könyvre esett, amelyet Jessie figyelmetlenül félretett. Átvillantak fején a villő szavai - és
máris megértette, hogy miképpen tudja legyőzni Ságát.
 28. FEJEZET

Utazás Hisztérián át

Ayani két egész napot és két teljes éjszakát átlovagolt. Nem kímélte magát, csak a legszükségesebb szüneteket
iktatta be: evésre, alvásra. Arra azonban kínosan ügyelt, hogy a lova elég táplálékhoz, vízhez és pihenéshez
jusson. Ez volt a legfontosabb, hiszen ha a paripa elfárad, mielőtt elérik a Sötét Kaput, Arawynn sohasem
szabadul meg a Könnyek szigetéről.
Ayani pontosan ahhoz a leíráshoz tartotta magát, amelyet az öreg Norna gyakran elmondott a tűz mellett:
„Heel birodalma ott kezdődik, ahol a Nagy Nappalfény nyugalomra tér - az ismert világ végén, ahol a
szárazföldet a határtalan víz váltja fel. Odáig végtelenül hosszú azt út. De van egy rövidebb is. Akinek sietős a
dolga Heel felé, annak a Sötét Kapun kell áthaladnia, amelyből az út Delíria barlangjához vezet. Ez is
ugyanabban az irányban található, mély szakadék rejtekén, amelyet reszketőnyárfák, sárgaégerek és rojtosfüzek
szegélyeznek, és amely felett szakadatlanul kering egy nagy csapat eulábia - a halál madarainak ez a nevük.
Ebben a borzalmas szakadékban hangos üvöltéssel zúg a Sóhajok folyója, amelyet a kétségbeesés könnyei
éltetnek, és amelynek az a feladata, hogy mindenkit távol tartson a Sötét Kaputól meg Delíria barlangjától.
Delíriát Nagy Amítónak is szokták nevezni, és aki enged a csábításainak, azt rettenetes szenvedések várják."
- De milyen csábításoknak? - kérdezgette Ayani már kislány korában. - Miről beszélsz, Norna?
- Delíria minden látogatóját csábító dolgokkal hitegeti. Mivel a legtöbben nagyon kapzsik, értük is nyúlnak.
A szerencsétlenek nem is sejtik, hogy ezzel eladják magukat a varázslónőnek, és hogy ezek után hosszan
elnyúló, förtelmes vég vár rájuk.
- Hát ez rettenetes!
- Persze, Ayani - válaszolta erre az öregasszony leggyakrabban. - Ezért kerüld el a barlangját minden
esetben nagy-nagy ívben! És ha egyszer mégis odatévednél - amitől óvjanak a Láthatatlanok! -, akkor az
adományaiból semmit nem szabad elfogadnod. Egyetlen falat, a legapróbb korty is az örök életedbe kerülhet!
Ayani az első napon elég jól haladt. Útja gyéren lakott vidékeken át vezetett, alig találkozott valakivel.
Persze ha észrevett bármilyen élőlényt, annak kitért az útjából. Először is átkelt a nagy Reinen folyón, amely a
Démon-erdő tőszomszédságában folyt, és már délben átlépte Nivland nyugati határát, bár ezt persze nem tudta.
Az alwék nem jelölték határaikat - ellentétben Marsfölddel vagy a Borús Birodalommal.
Rhogarr von Khelm például országa keleti és északi határát egy-egy nagy fallal védelmezte, mert barbár lovas
népek betörésétől félt, a meótákétól vagy a hurrétákétól, akik az egész keleti sztyeppét rettegésben tartották véres
rabló hadjárataikkal.
Mordur Kra'nakk, aki hatalmas, erős hadserege révén messze fölötte állt minden szomszédjának, Nostramus
tanácsára a Kárpátia felőli határait erősítette meg - ez a vad, hegyes táj szintén keleten terült el. Állítólag arrafelé
iszonyatos vérfarkasok, félmedvék és vérivók lakoztak, akiket pusztán fegyveres erővel lehetetlen volt legyőzni.
Az alwe királyok azonban ősidők óta megnyitották országukat mindenféle jövevények előtt, és ha szükségük
volt rá, szívesen adtak nekik menedéket. Álmukban sem jutott eszükbe, hogy bárki ellen védekezésre kell
felkészülniük. Ez aztán tizennégy évvel ezelőtt, a marsföldi csapatok támadásakor végzetes hibának bizonyult.
Ayani még sosem járt hazája határain kívül. Mégis tudta, hogy micsoda vidék csatlakozik nyugat felől
Nivlandhoz: Kopárföld. Nem véletlenül nevezték el így: területének nagy
részét terméketlen föld borította, amelyen csak a kemény karcosfű és a vassás termett meg. Itt-ott erdős
fennsíkok emelkedtek, fölöttük jeges szélviharok süvöltöttek, másutt pedig alattomos mocsár húzta volna le az
utazót. Kopárföldön ritkaság volt a jó termőtalaj, így nem is lakták sokan az országot. Települések alig voltak, s
a kopárföldiek nagy része nomád pásztorként terelgette görhes nyáját, s nemigen érdekelte, ki járkál körülötte.
Ayani első napja így minden nevezetesebb esemény nélkül ért véget.

z esti szürkületben szunnyadt az öreg fűrészmalom. Szorosan az erőd mellett állt - ennek a maga idején
Atöbb
nyilván gyakorlati haszna volt. Ám a fűrészmalmos már soksok évvel ezelőtt feladta a mesterségét, és valami
hasznot hozó munka után nézve, elköltözött Felső-Rödenbach-ból. Azóta hallgatott a nagy fűrész,
amelynek sivító hangját az egész faluban hallani lehetett. A lakóház és a melléképületek, a szerszámos és
tárolókamrák mind az enyészeté lettek. Pár éve egy heves tavaszi vihar a ház előtt álló hársfa egyik nagy ágát
letörte, és a cseréptetőbe vágta, azóta hatalmas lyuk éktelenkedett rajta, amely évről évre nagyobb lett.
 A fatároló helyen még mindig ott korhadtak a régi fatörzsek. Az egykori fűrészcsarnokban hegyekben állt a
forgács, és még fel lehetett ismerni a gatterfűrész alapjául szolgáló betonozást. A nyitott csarnok mögött
feltornyozva, halmokban állt az élfa, a palló, a deszka, amelyre senki sem tartott igényt, és amely szép lassan
korhadozott magában.
Egyszerre Rieke is meglátta: a ház alsó szintjének ablakából fény szivárgott, mintha odabent lámpa égne.
Leeresztette a távcsövet, és Nalik Noskihoz fordult, aki, ugyanúgy, mint ő, egy mogyoróbokor mögött rejtőzött
az erdő szélén.
- Biztos benne, hogy bent vannak?
- Persze, egészen biztos - a sensei bólintott. - Titokban követtem Maikot, amikor egy órával ezelőtt elhaladt
itt. Azóta senki sem jött ki a házból. Tehát még ő is, az apja is odabent van. Ráadásul - és a szürke kocsi
motorháztetejére mutatott, amely kikandikált a ház melletti fészer mögül - Henk kocsija még ugyanazon a helyen
parkol.
- Aha, akkor biztos úgy is van - bólintott Rieke. - Llogy sikerült felfedeznie őket?
- Inkább csak a véletlen műve volt - válaszolta mosolyogva Nalik. - Bár nemigen hiszek a véletlenben.
Előző nap megfigyeltem őket az Eller-pusztán, és egész a kocsiig mentem utánuk, egy szürke, „púpos" autóig,
amilyennel mindenfelé járnak a mesteremberek. Hirtelen az jutott eszembe: érdekes, éppen ilyet láttam a
Sólyomtorony melletti antikvárium előtt is. Még le is fékezett, mintha meg akarna állni, de mivel nem láttam
fontosnak, nem is figyeltem rá tovább.
- Értem. És most arra gyanakszik, hogy Elénk és Maik ebben a kocsiban hozta ide a támadás után Schreiber
urat? És hogy azóta itt tartják fogva a régi fűrésztelepen?
- Eléggé úgy tűnik, vagy nem?
- Igen. De vajon mit akarnak tőle azok a gazfickók?
- Valami őrült okból kifolyólag Henk meg van győződve arról, hogy Siegward ismeri egy rejtélyes kincs
lelőhelyét. Azért tartja fogva, hogy kinyomorgassa belőle a rejtekhely titkát.
- Kincs? - ráncolta Rieke a homlokát. - Ezt komolyan mondja?
- Halálkomolyan. - Es mintha Nalik meg akarná előzni a kérdést, amely pedig már kikívánkozott Riekéből,
gyorsan hozzáfűzte: - De erről majd inkább kérdezze Schreiber urat. Ő biztos jobban el tudja mondani, mint én.

iegward Schreiber nem mozdult. Amikor elérte a zseblámpa fénynyalábja, mozdulatlanságba dermedt a
S vékony takaró alatt a tábori ágyon. Arca beesett, halálosan fakó volt.
Maik ijedten kapkodta a levegőt, és rémülten nézett az apjára.
- Meghalt? Meghalt, papa?
Henk összehúzta a szemét, megtapintotta az antikvárius ernyedt kezét, és azt mondta:
- Még nem. Még lélegzik.
- Hű, papa! - A fiú szemében rémület ült. - Ha az öreg megmurdál, akkor nekünk is lőttek! Hiszen ez
gyilkosság, papa! Jéghideg gyilkosság! És életfogytiglan jár érte. De hiszen te is tudod!
- Hm - morogta Henk, és a fejét vakarta.
- Kérlek, papa! - rimánkodott Maik. - Ha ez meghal, semmi hasznunk sem lesz belőle! Azt mondtad, hogy
elvezethet bennünket a kincshez! így meg nemigen, nincs igazam?
- Hú, de okos Tóbiás vagy te - morgott az apja. - Na jó. Hozz vizet, és tegyél föl egy kis tyúkhúslevest!
Mama azt mondta, hogy attól még a holtak is feltámadnak.
- Oké, papa! - Maikon határtalan megkönnyebbülés látszott. - Már itt se vagyok!
S míg a fiú kiszaladt az öreg szenespincéből, Henk az eszméletlen antikvárius fölé hajolt, és megpaskolta
beesett arcát.
- Te csak ne félj egyet se, öregem - mondta neki. - Nem lógsz meg tőlem ilyen egyszerűen! Különben meg
se érte volna az egész felhajtás!

Niko és Jessie kelet felé tartottak. Niko nem fogadta el sem Kieran ajánlatát, hogy a Teremtés hegyének lábáig
elkísérik őket, sem a felkínált kardot.
- Sinkkálion magától harcol a kezemben, de a te kardod inkább csak akadályozna, mintsem segítene!
 Am a két éles vadásztőrt, amelyet neki is, Jessie-nek is átnyújtott a lázadóvezér, már örömmel és hálásan
fogadták el. Úgyszintén megörültek a térképnek, amelyet Szürkeszakáll és Magnus rajzolt nekik a Teremtés
hegyének megközelítéséről - már amennyire emlékeztek rá, meg amennyire meg tudtak egyezni a helyes
útvonalban. Ez persze nem is volt olyan egyszerű. Először Ausztrárián vágtak át, amely keletről határolta
Nivlandot. Dombos, hegyes-völgyes táj volt ez, rajta termékeny földek, zöldellő legelők. Békés gazdaemberek
lakták, akik állattartással és növénytermesztéssel foglalkoztak. Nem volt valami fürge az eszük járása, de szót
lehetett velük érteni, és jó szándékúak voltak. Nivland még sohasem keveredett komoly összeütközésbe ezzel a
szomszédjával, persze néhány kisebb csetepatétól eltekintve, amelyet a két ország nekitüzesedett ifjúsága vívott
néha, nagy ivászatok alkalmával. Niko és Jessie semmi okot nem látott arra, hogy elkerülje a békés
ausztráriaiakat. Mégsem álltak szóba senkivel, de csak mert annyira siettek. Az ausztráriaiak ugyanis arról voltak
híresek, hogy körmönfont beszélgetésekbe bonyolódnak a vendégeikkel, így a legkurtább találkozás is órákig
eltartott. Ez igazán nem hiányzott az utazóknak. A sötétség leszálltakor Niko és Jessie egy elhagyatott kunyhót
pillantott meg az út szélén, és úgy határoztak, hogy ott töltik az éjszakát.
Ellátták a lovakat, és gyorsan maguk is megvacsoráztak. Aztán elnyújtóztak egymás oldalán a kunyhó
padlóján, fejüket a nyergeken nyugtatták, és betakaróztak a pokrócaikkal.
Niko holtfáradt volt, mégis elkerülte az álom. Kérdések keringtek a fejében: vajon idejében elérik a Teremtés
hegyét? Holnapután, a Varázshold felkeltekor, de még a démonok órája előtt? Ha Ragnur és Magnus csak
hozzávetőleg helyesen becsülte meg a távolságot, akkor ez nagyon is lehetséges. De arról, hogy miképpen
keljenek át a Tűzfagy hídon, még mindig nem volt halvány segédfogalma sem. Ez állítólag nem sikerült még
soha egyetlen halandónak sem. És ha ez sikerül is: vajon vissza tudja-e tartani Ságát attól, hogy megsemmisítse
Odhur köpenyét Nihil lángjában? Inkább dacosan mint meggyőződéssel biztatta magát.
Muszáj, hogy sikerüljön!
Ha kudarcot vall, azzal halálra ítéli Jessie-t.
És mintha Jessie a gondolataiban olvasott volna, egyszerre átnyúlt a takaró alatt, megkereste és
megszorította a kezét.
- Te sem tudsz elaludni? - suttogta a lány.

- Hmmm - morogta Niko. Nem akarta a gondjaival terhelni útitársát, ezért gyorsan más témát választott.
- Rendben vagy? - kérdezte. - Minden oké?
- Persze - suttogta Jessie. Szorosan egymás mellett feküdtek, Niko érezte az arcán a lélegzetét. - Legalábbis
egyelőre - tette hozzá. - Llolnap reggel már nem lesz ilyen rózsás a helyzet. Akkor ugyanis elfogy az inzulinom.
- Micsoda? - Niko felült, könyökére támaszkodott, és el-képedten nézett a lányra. - Nem azt mondtad, hogy
legalább holnap estig kitart?
-Azt hittem. - A sötétben úgy csillogott kék szeme, mint a gyémánt. - Sajnos, többet használtam el, mint gondol-
tam volna.
- És aztán? - kérdezte a fiú aggodalommal.
- Ne izgasd fel magad, Niko - suttogta Jessie, és kézfejjel megsimogatta Niko arcát.
Az érintésétől Niko testét elborította a forróság. Már csak mintha fátyolon keresztül hallotta volna a szavait:
- Ha rendesen eszem, iszom, és nem erőltetem meg magam túlságosan, akkor kitartok a Varázsholdig. Már nem
is tart soká: negyvennyolc nyamvadt óra! És ha akkor gyorsan megkapom az adagot, akkor semmi baj nem lesz.
Persze! Ha...!, visszhangzott egy gúnyos hang Niko fejében, és már csak arra ügyelt, nehogy a lány
megérezzen valamit a félelmeiből.
- Biztos, hogy nem lesz - mondta, visszafeküdt, és átölelte Jessie-t. - Megcsináljuk, sikerülni fog!
- Ha te mondod! - suttogta Jessie, és odasimult hozzá. -Niko mintha csendes nevetést hallott volna, majd
újra megszólalt a lány: - De most aludjunk, hogy holnap jó korán el tudjunk indulni!
Niko behunyta a szemét, és belélegezte a lány meleg testének édeskés-fanyar illatát. A haja csiklandozta az
orrát, az arcát. Ez volt az első éjszakája, amelyet egyedül töltött egy lánnyal, és hiába a sok nehézség, amely
előttük tornyosult,
Niko a két világban senkivel nem cserélt volna. Ezzel a gondolattal kezdett álomba merülni.
Jessie hangja azonban felriasztotta:
- Niko?
- Tessék, Jessie? - suttogott vissza. -Te nem találod furcsának?
Niko el sem tudta képzelni, mire gondolhat.
- Micsodát?
Jessie kimutatott az ablakon:
- A csillagok ott, kint!
- Mi van velük? - Niko is a ragyogó égboltra nézett.
 - A csillagos égbolt is nagyon hasonlít itt Misztérián a földire - mondta Jessie. - Csak egyvalamit
furcsállok.
- Mit? - Niko még mindig nem értett egy kukkot sem.
- Hogy ez itt felettünk nem az északi, hanem a déli félteke csillagos ege.
- Tényleg? - Amikor Niko felnézett, ő is látta már: sem a Nagymedvét, sem a kicsit nem látta, s az Oroszlánt
sem - és ezzel vége is volt a csillagászati tudományának. A csillagképek, amelyeket az ablakból látott, teljesen
ismeretlenek voltak.
- Hogy neked mi fel nem tűnik! - mondta.
- Ugye? - Niko mintha megint nevetést hallott volna. -Pedig már milyen sokszor elmondtam, mennyire fontos az
apróságokra is figyelni - suttogta Jessie. - Ezt papától tanultam. Persze, különösen a könyvek esetében. Azt
mondta, hogy ha a szerző ért a mesterségéhez, és komolyan veszi a szakmáját, akkor a könyvben mindenfelé
olyan figyelmeztetéseket hint el, amelyek közelebb vihetik az olvasót a megoldáshoz.
- Ez azért nem egy mesterfogás, nem gondolod? Ha az olvasó már a könyv felénél megtudja, mi az ábra,
nem olvassa tovább.
- Pontosan ez a művészet benne: mindig vezetgetni az olvasót, de mindig tartogatni néhány meglepetést is.
Jessie feléje fordult, megint az arcát láthatta a homályban.
- Érted, miről beszélek?
- Persze - mondta Niko, és Jessie hajtincsét pislogta ki a szeméből. - És sikerülni szokott neki?
- Nem mindig. De mindig újra megpróbálja.
- Dicséretes! - mosolygott Niko. - A papádról kéne példát vennünk.
Már majdnem elnyomta az álom, amikor Jessie megint felriasztotta.
- Miért hoztad magaddal az öreg könyvet Sága barlangjából?
- Na, ugyan miért? - ásított Niko. - Gondolj csak a papád szavaira!
- Micsoda? Most ezt meg kéne értenem?
- Naná! - Niko csendben elvigyorodott. - Ő is mindenféle utalásokat hint szét a szövegben. De a végére még
tartogat néhány meglepetést. Hát ilyesmit forgatok én is a fejemben!

Nanemvégre! - mondta Nalik Noski, és megkönnyebbülten felsóhajtott. - Már azt hittem, ezek a jómadarak soha
akarnak többé kirepülni a fészekből. A régi fűrészmalom épülete felé mutatott. Ott felvillantak a szürke,
„púpos" kocsi fényszórói, fény-ujjakként tapogatták a sötétet. Beindult a motor, aztán az autó lassan
előbukdácsolt a fészer mögül, átvágott az udvaron, és a földúton lassan megindult az elhagyatott országút felé. A
sötétben nem lehetet tudni, ki ül a volánnál. Rieke kérdőn nézett Nalikra.
- Ezek meg hová mennek?
- Csak találgathatunk - felelte a férfi. - Mondjuk, a szomszéd faluba, a kocsmába. Úgy vettem észre,
esténként rendszeresen ott ütik agyon az időt. Henk elég iszákosnak tűnik, és szerintem Maik sem marad el az
apjától.
Amikor elérték az országutat, a motor kínlódva felbőgött, aztán gyorsított. Belefúrta magát a sötétségbe, mint
egy fényes és szokatlanul hangos bogár, majd eltűnt egy kanyarban. Nalik Riekére nézett.
- Jöjjön! Siessünk, amíg távol vannak!
Tűvé tették a házat, minden szögletébe benéztek, de Siegward Schreibernek nyomát sem lelték. De legalább
annyit már biztosan tudtak, hogy Henk ebben a romos házban tanyázott az elmúlt napokban. Az egyik szobában
megtalálták ideiglenes szállását: egy gumimatracot és egy hálózsákot. A konyhában egy öreg hűtőszekrényben
némi élelmet és sok sörösüveget találtak. A szekrényben konzervek, készételek, kempingtányérok és egyéb
edények voltak. Henknek még a kávéfőzőre és a mikrosütőre is volt gondja.
- Mintha már régen készült volna erre a felső-rödenbachi kirándulásra - állapította meg Nalik.
Elhagyták a házat, és a szomszédos raktárépületbe mentek. A felső szinteken és a földszinten pontosan annyi
szerencséjük volt, mint a másik házban. Minden szoba üres volt, elhagyatott, és látszott rajtuk, hogy nagyon
régóta nem lakik bennük senki. Már csak a pince volt hátra, ahová kitaposott, régi terméskő lépcső vezetett le.
Amikor a sensei a rövid folyosó végén megpillantotta a fémajtót, felvillant a szeme.
- Na, lássuk csak!
És amikor az ajtón lógó lakatot észrevette, elmosolyodott.
A kulcs benne volt!
Annál nagyobb volt a csalódása, amikor kiderült, hogy az ajtó mögötti szenespince szinte teljesen üres. Siegward
Schreibernek nyoma sem volt. Pedig voltak jelei annak, hogy itt tartották: az egyik fal előtti nyomok a porban
arra utaltak, hogy ott egy vaságy állhatott. A lábnyomok pedig azt jelezték, hogy többen is - valószínűleg férfiak
jártak itt bent. Az egyik sarokban véres gézkötések száradtak, és a szemközti falnál, egy kis hokedlin agyagkorsó
és egy mélytányér állt, benne kanállal.
Nalik felemelte és beleszagolt. Nagy csodálkozására még langyos volt.
- Tyúkhúsleves! - állapította meg, majd dühösen elhúzta a száját. - Milyen ostobák vagyunk! Siegwardot az
orrunk előtt viszik el - és mi, bolondok, még csak észre sem vesszük!
Öklével a kőfalra csapott.
- Hogy lehet valaki ilyen vak!
- Na, na - csillapította Rieke. - Nem láthattunk bele abba a kocsiba!
Nalik nagyot sóhajtott.
- Persze, tudom... - mondta. - De akkor is... Rieke közelebb lépett, kezét a karjára tette.
- Ne ostorozza már magát, ez semmit sem hoz a konyhára. Inkább gondolkodjunk el azon, hová vihették
azok a gazfickók az antikváriust!

29. FEJEZET

A szépség és a szörnyeteg

Ayani egy kis láperdőben töltötte az éjszakát, és másnap már kora hajnalban továbbindult, hogy minél
gyorsabban elhagyhassa Kopárföldet.
Késő délután egy hegyvonulatot pillantott meg a messze távolban, amely sok-sok mérföldön át húzódott:
nyilván ezek lesznek a Sziklás-magaslatok! Ezek választották el Kopárföldet a Fals Birodalomtól, amely
nagyszerű termőföldjeiről volt híres egész Misztériában, és egészen a távoli, nyugati Öregóceánig nyújtózott. És
ha Norna nagyjából pontosan mesélt, akkor a Sötét Kapunak valahol a Sziklás-magaslatok hegyei között kell
lennie.
Estefelé, amikor a Nagy Nappalfény már csak tenyérnyi magasságban lebegett a cakkozott gerincek fölött,
Ayani elérte a hegyek első nyúlványait. Éhes volt, kimerült, és már alig tartotta magát a nyeregben, de mégis
továbbhajtotta a lovat azon a keskeny hegyi ösvényen, amely számos kanyarodóval kapaszkodott fölfelé a keleti
oldalon. A Sziklás-magaslatok a nevével ellentétben egyáltalán nem volt magas hegység, de a feljutás azért
fáradságos volt. Ayaninak arcába fújt a soha nem csendesedő északi szél, amely olyan hideg volt, hogy a ruhája
fölé magára kellett tekernie egyik hálópokrócát. Ráadásul a fogyatkozó fényben alig lehetett látni az ösvényt, így
a ló is csak nehézkesen jutott előre.
Amikor Ayani elérte a hágó magasságát, a Nagy Nappalfény épp vérvörösen lebukott a láthatáron. A lány előtt
tágas fennsík nyílt meg, gyér növényzettel, hatalmas hasadékokkal. A közelebb eső részén azonban egy sűrűbb
facsoportot látott, a fák között valami fény villódzott, mintha tűz égett volna közöttük, középen pedig egy óriási
csapat szurokfekete madár keringett fenyegetőn. Semmi kétség: ezek lesznek az eulábiák, a Sötét Kapu őrei.

annónia végtelennek látszó, termékeny síkság volt, hegyvonulatokkal övezve. A legmagasabbak keleten
emelkedtek, ott volt a Világ-hegység, amelynek legmagasabb csúcsa a felhők fölé nyúló Teremtés hegye.
P Niko és Jessie, miközben áthaladtak Pannónián, megpróbálták Huggin tanácsához tartani magukat, és a
sokféle törzsből összetevődő lakosság minden tagjának kitértek az útjából. Nagy részük büszke ló-és
marhatenyésztő volt, akiknek hatalmas birtokuk, csordájuk, ménesük és gyakran vagyonuk is volt. Mások
minden hájjal megkent kereskedők voltak, akik azzal gyarapították vagyonukat, hogy Misztéria valamennyi más
országával üzleteltek, miközben kizárólag a saját hasznuk járt a fejükben. Huggin széles vigyorral úgy mutatta
be őket: - Ha egy kis rosszindulattal szólok róluk, azt mondhatnám, hogy csupa gazfickó és csirkefogó. Ha kezet
fogsz valamelyikkel, jól számold meg utána az ujjaidat!
- Tényleg? - kérdezte Magnus. - Hát akkor csodálom, hogy nem vagy már régen díszpolgár Pannóniában!
Az inkább kedélyes ausztráriaiakkal ellentétben a pannó-niaiak heves természetükről voltak híresek. Nem
ismerték a tréfát, vérük gyakran felforrt. Különösen akkor, ha úgy érezték, a becsületükbe gázolnak. Általában
ilyesmi akkor fordult elő, amikor az ország szokásait vagy a vendégbarátság szigorú törvényeit sértette meg
valaki - és ennek általában kínos következményei lettek. Niko és Jessie ezért megfogadták Huggin tanácsát, és
így majdnem hiba nélkül teljesítették a Teremtés hegye felé vezető második napjukat is - de csak majdnem!
Késő délután - a távoli horizonton már megjelentek a Világ-hegység halvány körvonalai - Jessie fakó lova
megbotlott a Danube folyó gázlójában. Ez a folyó átszelte az egész orszagot. A ló nem esett el, de a botlás miatt
lepottyant hátáról az elemózsiás csomag, és a víz elsodorta. Jessie felkiáltott, mert egy szempillantás alatt
megértette, hogy mit jelent ez: ha hamarosan nem jut táplálékhoz és innivalóhoz, akkor nemsokára nagyon
rosszul lesz.
Természetesen éppen most sem közel, sem távol nem látszott egyetlen település, de még egy tanya sem.
Elhagyatott volt a vidék, s a talaj is eléggé köves - nyilván minden állattenyésztő meg földműves messze
elkerülte.
Estefelé aztán mégiscsak megpillantottak egy tanyát a Danube folyó egyik kanyarulatában, ahol egy kicsikét
jobb lehetett a talaj minősége. A lakóház, amelyet az ország szokásai szerint fából építettek, tekintélyes külsejű
volt, bár Jessie és Niko napközben elhaladtak már pompásabb épületek mellett is. A főépület melletti karámban
egy tíz-tizenkét lóból álló kis ménes legelészett. A közeli fűzfás, égerfás folyópartot és az udvart tyúkok, kacsák,
libák népesítették be. Az ólból disznók röfögése, az istállóból tehénbőgés hallatszott. A ház előtti
hortenziabokrokon csodás nagy virágok nyíltak. Minden nagyon hívogatónak látszott, és amikor Niko és Jessie
még a ház körül rohangászó gyereksereget is meglátta, úgy döntöttek, hogy éjszakára itt kérnek szállást.
A nagy fakapun át belovagoltak az udvarra. Kinyílt az ajtó, és kilépett egy férfi. Amint közelebb értek,
alaposan végigmérte őket tetőtől talpig. Nem volt már fiatal, s az országra jellemző viseletben volt: fekete
nadrág, fölötte félhosszú, kék tunika. Riasztóan rút volt: feje szinte teljesen kopasz, ám sűrű, vörös bozont
burjánzott az orrlyukaiban és a fülében. Vörös gumóorrán egy nagy furunkulus virított.
- Üdvözöllek, uram - szólította meg Niko. - Vacsorát és éjszakai szállást szeretnénk kérni tőled.
- Kérni? - nevetett fel harsogva a férfi, és kivillantotta hiányos fogsorát. - Ragaszkodom hozzá, hogy vendégül
láthassalak benneteket! Senki se mondja ránk, pannonokra, hogy nem látjuk szívesen a vendégeinket!
Nyergeljetek csak le!
Eleget tettek a felszólításának, ő pedig harsányat füttyentett.
A mezőről szempillantás alatt ott termett két gyerek: két kislány, talán nyolc és tíz nyarat érhettek meg. A
házból pedig egy vörös bozontos, nagyobb fiú került elő, aki talán még az öreget is felülmúlta csúfságban. Ezen
Niko annál is inkább elcsodálkozott, mert a lányok kifejezetten helyesek voltak. Persze annyira nem helyesek,
mint Jessie, de mégis nagyon kecsesek, bájos arcocskájukkal és hosszú szőke copfjaikkal.
- Thekla, Gudrun - kiáltotta nyersen az öreg -, vigyétek a hálófülkébe a vendégeink holmiját, de gyorsan! Te
pedig, Rachomir - fordult a fiúhoz -, a lovaknál segédkezz nekik!
- Igenis, apám - felelte a fiú, és kivette Niko és Jessie kezéből a gyeplőt. Már épp el akarta vezetni a fehéret
és a fakót, amikor az öreg hirtelen megállította.
- Várj csak! - parancsolt a fiára, amikor az ajtó megint csak kinyílt, és egy asszony lépett ki, három pohárkát
hozott tálcán.
Niko, amikor megpillantotta a nőt, szájtátva bámult rá. Legföljebb húszévesnek látszott, és olyan gyönyörű
szép volt, hogy a fiúnak egy mesebeli hercegnő jutott eszébe: fehér a bőre, mint a hó, arca piros, mint a vér - és a
haja szőke, mint a len.
A szépség meghajolt Niko és Jessie előtt, és elébük tartotta a tálcát.
- Üdvözöllek benneteket! Szívesen látunk a házunkban -mondta finom hangon. Amikor elvettek egy-egy
pohárkát, az öregnek nyújtotta a harmadikat. - Ez a tiéd, férjuram.
Niko azt hitte, rosszul hall. Tényleg „férjuramat" mondott? Ki van zárva, hogy egy ilyen csodaszép fiatal nő
hozzámenjen egy ilyen ocsmány tuskóhoz!
Jessie is odavágott a szemével, és ez elárulta, hogy pontosan ugyanerre gondol.
- Jól van, Gislind - mondta az öreg. - Eredj a konyhába, és csinálj vacsorát!
- Ahogy óhajtod, férjuram - felelte a mesebeli szépség, és hangtalanul visszavonult.
Az öreg figyelemre se méltatta, hanem a fiatal utasok felé emelte poharát.
- Ezer nyárra boldogságot, ezer télre áldást! - mondta, és egy kortyra lehajtotta a tejszerű folyadékot.
- Ezer nyárra boldogságot, ezer télre áldást! - dünnyögte Niko is, és ajkához emelte az italt. Már a szagától
hányingere támadt: olyan volt, mint valami büdös, öreg zokni. Az íze pedig még undorítóbb: mint a
megsavanyodott tej, amelybe záptojást kevertek. Öklendezett, és hajszál híján elhányta magát.
Jessie-nek semmivel sem ment jobban az ivás, ezt pontosan látta a szeme sarkából.
 Szerencséjükre az öreg ezt nem vette észre. Csak a lovakat nézte. Vagyis pontosabban, ahogy Niko jobban
odanézve megállapította, csak az ő fehér lovát. A szemében mohó vágy égett, amikor a ló fejéhez lépett, durva
kezével megragadta az állát, és hosszan simogatta azon a kis helyen az orra fölött, ahol nem fehér volt, hanem
fekete. Nem zavarta, hogy a mén nem szereti az érintését, és megfeszíti magát, tekereg, nyugtalanul fúj és táncol.
Körbejárta a paripát, egyre alaposabban nézegette minden oldalról, szinte felfalta a szemével. És minél tovább
nézte, annál mohóbbá vált a tekintete.
Niko nem tudta mire vélni ezt a furcsa viselkedést. A szürke persze nemcsak pompás példány volt, hanem
kitartó, megbízható és engedelmes is - szóval igencsak hasznos tulajdonságokkal rendelkezett. De az öreg úgy
bámulta, mintha valami négylábú világcsodára akadt volna.

föld alatti terem nyolcszor nyolc méter lehetett. A boltíves tetőt négy oszlop tartotta, stílusuk a késő gótikát
Aidézte. Mulandóság és korhadás szaga járta át. A levegő dohos volt és hideg, a kovácsoltvas tartókban égő
fáklyák lobogó fényt adtak.
Henk és Maik lehozták a tábori ágyat a szenespincéből. A leghátsó sarokba állították, hogy a lépcsőről se
lehessen észrevenni. Aztán megágyaztak rajta a fogolynak, akit vastag hálózsákba burkoltak.
Eddig minden rendben volt. Maik borzongva gondolt vissza arra a pillanatra, amikor Siegward Schreiber
még a fűrészmalomban, a tyúkhúsleves elfogyasztása után megint elvesztette az eszméletét. A fiú valósággal
halálra rémült.
- O, a francba! - Ügyetlenül pofozgatta az antikváriust, hogy magához térítse, de nem járt sikerrel.
Iszonyodó tekintettel nézett az apjára. - Ne vigyük inkább doktorhoz?
- Kivan mind a négy kereked? - horkantott rá az apja. -Akkor már egyenesen bemasírozhatunk a börtönbe
is! - És sötét képpel hozzáfűzte: - Nekem már az is elég, hogy az a lófarkos pofa állandóan utánunk szaglász.
Maik csodálkozva nézett az apjára:
- Miféle lófarkos pofa?
- Jaj, jaj! Nem is hiszem el, hogy az én fiam vagy! Paradicsom nőtt a szemed helyére?
- He? - Maik egy szót sem értett. - Hogyhogy... paradi-
csom?/
Henk elébe cövekek, és az arcába bámult.
- Csak azt ne mondd, hogy te még nem láttad azt a pofát meg a csaját fent az erdő szélén, ahogy órák óta
bennünket lesnek.
- Ja... ? Neeem, egyáltalán nem láttam őket, papa. Henk megint elfintorodott, és megveregette az arcát.
- Hát, nem tehetsz róla - mondta elkeseredve. - Anyádtól örökölted... No de szerencsére itt a papád is, akire aztán
rábízhatod magadat. És aki most rendesen beleköp a lófarokbenő meg a csajszi levesébe! Ugyanis most azt
csináljuk, hogy az orruk előtt fogjuk elszállítani az öreget! És észre sem fogják venni, elhiszed, kicsi fiam?
így is történt.
Ezzel eljött Maik ideje. Az új rejtekhely ugyanis egyedül az ő ötlete volt! Kerek képén elömlött a mosoly,
amikor az apja megdicsérte az első osztályú új rejtekhelyért.
- Télleg, papa? Komolyan ezt gondolod?
- Naná! - Henk elismerően hátba veregette. - Ennél jobbat én magam sem találtam volna. Bármennyibe le
merném fogadni, hogy itt lenn a kutya se fogja keresni!
A szavak úgy simogatták Maik önérzetét, mintha hájjal kenegetnék. Hát van egy fiú számára jobb dolog a
világon, mint ha az apja megdicséri?
- Tök igazad van, papa - ragyogott Henkre. - De persze te is erre gondoltál volna, ha jobban kiismernéd
magad itt Felső-Rödenbachban!
Aztán elkomolyodott, és a fogolyra mutatott, aki még mindig eszméletlenül hevert a tábori ágyon. -Papa, mit
gondolsz? Megmarad? Henk vállat vont.
- Gondolom, igen, fiam. Csak egy kicsit fel kell erősítenünk a következő napokban. Aztán már magától is
megy.
Maik már-már fellélegzett, amikor apja csendesen még hozzátette:
- Legalábbis remélem, hogy így lesz.
 pjával ellentétben Rachomir egy pillantásra se méltatta a lovat. Annál inkább legeltette a szemét Jessie-n,
Avalósággal levetkőztette a szemével.
Nikónak nagyon össze kellett szednie magát, hogy ne ugorjon neki.
Jessie-nek sem tetszett az otromba kölyök mohó tekintete, mégis gyorsan Nikóhoz ugrott, és a fülébe súgta:
-Kérlek, ne gurulj be, mert azzal csak bajt hozol a fejünkre. Ameddig csak buján meregeti a szemét, addig eltű-
röm...
Az öreg pedig már Nikóhoz is lépett.
- Hol vetted, öcsémuram, ezt a gyönyörű szürkét? - kérdezte.
- Nos, uram... - kezdte Niko, de a vörös félbeszakította.
- A barátaimnak csak Kraszputyin vagyok - mondta tettetett mosollyal. - És mi, pannonok, minden
vendégünket a barátunknak tekintjük.
- Rendben van, Kraszputyin. Én Niko vagyok, ő pedig Jessabelle.
- Jó, jó - mondta az öreg, aki oda se figyelt. - De... honnan van az a szürke?
- Hát... Helmenkroonból, a piacról.
- Tényleg? - Kraszputyin összehúzta a szemöldökét, mint aki nem tud mit kezdeni ezzel a válasszal. - Nem
akarod eladni, öcsémuram? No, nem mintha valami nagy szükségem lenne rá, vagy tudnék vele mit kezdeni. De
élek-halok a szép szürkékért, és ezért nagy örömmel megvásárolnám tőled.
„Ja, persze - gondolta magában Niko. - Ezért nem láttam egyetlen szürkét sem odafenn a legelődön."
- A javaslatom a következő, öcsémuram. Nevezz meg egy összeget, és megkapod. És még odaadom melléje
a három legjobb lovamat! - Elégedetten nyújtotta a kezét. - Na, mit mondasz? Hát nem remek ajánlat? Csapj
bele!
- Piát... - Niko görcsösen igyekezett időt nyerni. Ha visszautasítja az ajánlatot, akkor az ország szokásait
sérti meg, és okot ad Kraszputyinnak arra, hogy akár erőszakhoz folyamodjon. - Az ajánlat igazán kedvező, akár
nagylelkűnek is nevezhetném.
Kraszputyin hevesen bólogatott, és még közelebb tolta a tenyerét.
- De akárhogy sajog is a szívem, vissza kell utasítanom.
- Vissza? - Az öreg képe elsötétült. - És ugyan miért? -Mert a ló nem az enyém - magyarázta Niko ártatlan
mosollyal. - Csak kölcsönbe kaptam, és vissza kell vinnem a tulajdonosának.
A válasz annyira meglepte Kraszputyint, hogy egy csalódott „Ó!"-nál többet ki sem tudott nyögni. Amikor
pedig valamennyire összeszedte magát, még hozzáfűzte:
- Milyen kár, hát akkor tényleg nem tehetünk semmit.
Megparancsolta a fiának, hogy kösse be a lovakat az istállóba, aztán hozza be a többi lovat is a karambol, majd
Nikóval és Jessie-vel együtt bement a házba, ahol már meg volt terítve a vacsorához.
Kraszputyin nem tudta palástolni a csalódottságát, mégis kiváló vendéglátónak bizonyult. A családja mellé
ültette Nikót és Jessie-t: a család belőle, a ronda Rachomirból, Gislindből és még öt kislányból állt, akik
valamennyien tündérszépek voltak.
Gislind nyilvánvalóan mindent az asztalra halmozott, amit csak össze tudott szedni a pincében és a
kamrában. Volt ott többféle hús, hal, különféle köretek, zöldségek. Az asz-szony nyilván kiváló szakács volt,
mert valamennyi fogás nagyon ízletesre sikerült. Niko is, Jessie is repetázott, és a vendéglátók sem kérették
magukat. Ám a két férfival ellentétben Gislind és a lányok kizárólag zöldséget és krumplit ettek, és egész idő
alatt egyetlen szót sem szóltak - ellentétben Krasz-putyinnal, aki élénk csevegésbe vonta be a vendégeket, sok
mindent kérdezett, és maga is sok mindent mesélt.
Mesélt Nikónak és Jessie-nek az őseiről, akik tutajosok-ként dolgoztak a régi időkben a Danube folyón, és
csak később telepedtek le, aztán elmesélte, hogy Rachomir az első házasságából származik. Amikor az asszony
tizennégy esztendővel ezelőtt váratlanul elhunyt, akkor vette feleségül Gislindet, aki gyors egymásutánban öt
kislányt szült neki: Gerhild, a legidősebb tizenhárom nyarat ért meg eddig, Linde tizenkettőt, Brünhild
tizenegyet, Thekla tízet és Gudrun, a legkisebb, nyolcat. A lányok nemcsak mind feltűnően helyesek voltak,
hanem a megszólalásig hasonlítottak is az anyjukra - és egyforma halálos bánat ült a szemükben.
- Hogy lehet ez? - suttogta Jessie Niko fülébe. - Hiszen Gislind legföljebb húszéves. Hogy lehetnek ekkora
lányai?
Niko vállat vont, Már ő maga is gondolkodott ezen, de nem talált megfelelő választ. Persze Kraszputyint
nem akarta megkérdezni, hiszen az nemcsak udvariatlan, de egyenesen tolakodó lett volna. Ráadásul Niko
egyszerre iszonyatos fáradtságot érzett. Úgy látszik, a hosszú út a pannon síkságon mégiscsak fárasztóbb volt,
mint eleinte érezte. így aztán már csak egy dolog járt a fejében: mielőbb ágyba kerülni, és aludni egy nagyot.
Kraszputyin bevezette őket a hálófülkébe, ahol a lányok az ágyakat elkészítették a vendégek számára - a
nagy házhoz csatolt, kisebb, külön bejáratú épületben volt -, és kellemes éjszakát kívánt nekik.
 - Őrizzék álmotokat az éjszaka őrei, és küldjenek rátok kellemes álmokat - köszönt el tőlük, és gyorsan el is
távozott.
Niko holtfáradtan roskadt a fekhelyére, gyorsan betakarózott, és megkereste Jessie kezét.
- Aludj jól - mormolta még, és behunyta a szemét. Még hallotta, amint a lány is jó éjt kíván neki, aztán
mintha a távolból valami csodaszép, finom dallamot hallott volna, amely egyszerre volt szívszorító és
gyönyörűséges. Vajon ki lehet az? - kérdezte magában álom és ébrenlét határán, de aztán az álom ráborította
meleg takaróját, és minden további hangot elfojtott.

30. FEJEZET
Delíria barlangjában

A yani kurta, álomtalan alvás után riadt fel. Nyugtalanság kerítette hatalmába, felpattant, evett pár falatot, és
hamarosan újra nyeregben ült. A lova eleinte még berzenkedett, rángatta a kantárszárat, de aztán belenyugodott
sorsába, és továbbbandukolt. A holdvilágos éjszakán elég jól haladtak előre, mégis több mint egy óráig tartott,
amíg átvágtak a fennsíkon.
Az eulábiák kiáltásai egyre hangosabban hallatszottak, a tűz egyre fényesebbé vált. Ayani már innen is látta,
hogy a tűz forrása nem a fák között van, hanem nyilvánvalóan lent a mélyben - valószínűleg a fák övezte
szakadékban.
Amikor az eulábiák észrevették Ayanit, százával, sőt talán ezrével csaptak le rá. A legfurcsább madarak
voltak, amelyeket a lány valaha is látott: tollazatúk szurokfekete, testük, mint a hollóé, fejük a bagolyhoz
hasonló, csőrük lángvörös. Kiáltásuk átható és hátborzongató volt, de az éji madarakéhoz mégsem hasonlított,
mivel az eulábiák emberi nyelven beszéltek.
- Üdvözlünk, szépségem, drágaságom - hangzott ezernyi torokból. - Felkínálhatjuk a kíséretünket, ó,
hercegnőnk, hogy épen és biztonságban juthass úrnőnk birodalmába?
- Úrnőtök? - csodálkozott Ayani. - Ki a ti úrnőtök?
- Hallgassátok! Hallgassátok! - kiabálták vígan a madarak. - A szépség nem tudja, ki az úrnőnk!
Megint hatalmas rikácsolás csapott fel a fekete kavargásban, hogy Ayaninak a füle is csengett belé.
- No, mondjátok már meg - kiáltott a szárnyas hordára -, vagy engedjetek végre utamra!
- Ó, te szépség, ne tedd ezt velünk! Hogy lehetsz ennyire türelmetlen? - Az egyik eulábia kivált a tömegből,
felült a ló fejére, oldalra hajtotta tollas fejét, és vörösen sziporkázó bagolyszemét Ayanira függesztette. - Nagy
hiba lenne, ha nem ismerkednél meg az úrnőnkkel! Örök életedre bánhatnád!
-Honnan tudjam, ha még csak azt se mondjátok meg, hogy ki ő? Csak nem Delíriáról beszéltek, aki a Sötét Kapu
mögött lakik?
- Na, hát nem megmondtam? - Az eulábia hátrafordította fejét, és a többire nézett csúfondárosan. - Ez a
szépség magától is rájött! - Aztán visszafordult Ayanihoz. - Bár persze... azért ez nem volt olyan nehéz! Hiszen
kezdettől fogva arra készültél,^ hogy meglátogatod az úrnőnket, nem igaz, hercegnőnk? És a híred, amely
megelőzött téged, azt súgta, hogy bizonyára el fogod érni a célodat.
- Micsoda? - kérdezte Ayani. - Ti tudtátok, hogy Delíria barlangjába igyekszem?
- Hát persze. Különben nem vártunk volna rád.
- Akkor miért nem beszéltek egyenesen?
- Ó, csak egy kis tréfa volt! - Az eulábia szeme vidáman csillogott. - Az meg sosem árt, kiváltképp a Sötét
Kapu árnyékában! - Megint a verdeső falka felé fordult. - Nincs igazam, kedveseim? /
-Dehogy nincs, dehogy nincs - károgta ezer csőrrel a madárhad. - Kiváltképp a Sötét Kapu árnyékában!
- Nos, jöjj, szépségem! - szólította fel az eulábia végül Ayanit. - Kövess bennünket, és mi elvezetünk téged a
Sötét Kapuig.
És bagolyfeje megint Ayani felé fordult, olyan furcsa kifejezéssel, amelyet a lány nem tudott értelmezni.
- Szörnyű lenne, ha itt tévednél el, olyan közel a célhoz! Felrebbent, és károgva csatlakozott körben keringő,
rikácsoló társaihoz, amelyek egyre közelebb sodródtak a fákhoz.
Valóban olyan fák voltak - reszketőnyárfák, sárgaégerek és rojtosfüzek -, amilyenekről Norna szokott a tűz
mellett mesélni. Egy baljós szakadékot szegélyeztek, amelybe keskeny ösvény vezetett lefelé. Olyan keskeny
volt, hogy a ló többször is megcsúszott, és majdnem elesett. Ayani boldog volt, amikor leértek az aljára.
Mindenütt tüzek égtek, amelyeket a föld mélyéről feltörő gázok tápláltak. Ám a lobogó lángok ellenére is olyan
nyirkos hideg uralkodott a szurdok alján, hogy Ayanit a hideg rázta.
Az eulábiák ügyesen kerülgették a lángokat, és elvezették a lányt a szakadék túlsó végéig, ahol egy vízesés
zúdult bele egy kis tóba, és megakadályozta a további előrejutást. A víz jajgatása, sóhajtozása még az eulábiák
rikácsolását is elnyomta. Ez lenne a Sóhajok folyója, amely megakadályozza, hogy bárki is áthatoljon a Sötét
Kapun?
Ayani a tó partján megállította a lovát, aztán a halálmadarakhoz fordult.
- És most? - kérdezte ordítva.
- Egyenesen tovább, csak mindig az orrod után! - rikácsoltak a fülébe. - így még mindenki eljutott Delíria
birodalmába. Ne hagyd, hogy bármi is megállítson!
Ayani lecsusszant a nyeregből, és észrevette, hogy a gőzölgő víz partján különféle füvek és nagy toktermésű,
piros szirmú virágok nyílnak. Ilyet még sosem látott.
- Ezek ehetők? - kérdezte az eulábiáktól.
A válasz sokhangú, rikácsoló kacagás volt, amely leginkább a szakállas hiénák nevetésére emlékeztette
Ayanit.
- Ahogy vesszük, kedvesem, ahogy vesszük - kiáltották a madarak. - Az egyik ezt mondja, a másik meg az
ellenkezőjét! - és a raj megint felrikácsolt, majd nagy szárnycsapkodás-sal elszállt.
Ayani még akkor is csodálkozva bámult utánuk, amikor a lángok túlfelén eltűntek a szeme elől. Aztán
levette lováról a zablát, és a nyakára csapott.
- Várj itt meg! - parancsolta neki. - Legeléssz addig ebből a zöldből, remélem, nem árt meg.
Ahogy Ayani belépett a tó vizébe, a hullámok felnyögtek és felvonyítottak. Nem volt túl mély a víz, alig ért
a lány térdéig. A testmelegnél is melegebb volt, és ahogy megízlelte az arcába csapódó hullámok habját, sós ízt
érzett. Tényleg forró könnyekből állhat, ahogy Norna mesélte? Még ezen járt az esze, amikor egyszerre
szétnyíltak a hullámok, és egy sellő dugta ki a fejét. Vízi nimfa, állapította meg csodálkozva Ayani.
Nem volt sokkal nagyobb méretű, mint egy fogascsuka, alsóteste halé volt, felsőteste pedig egy leányé. Haj
helyett zöld alga hullámzott a fején, és mellét - jó nagy melle volt a testéhez képest! - vízirózsák takarták. A
nimfa gyorsan Ayanihoz úszott, és kidugta a sóhajtozó vízből algákkal borított fejét. Aztán kinyílt a szája, és
valamit kiáltott.
Ayani egy szót sem értett. Letérdelt, és közel hajolt a sel-lőhöz.
- Mit mondtál? Megismételnéd, kérlek? A kis teremtmény fintort vágott.
- Na persze, örömmel. Bár tudnod kéne azt, amit mondtam! Nem igaz, Ayani?
Ayani értetlenül csóválta a fejét.
- Hát elfelejtetted már, milyen feladattal bízták meg a Láthatatlanok azt a kardot, amelyet az oldaladon viselsz?
Sinkkálionra mutatott, amelyet a lázadók táborából való
szökése óta Ayani le sem csatolt az övéről, és úgy vigyázott
rá, mint a szeme világára. /
- A királyi kardnak kell megszabadítani hazádat a zsarnok uralmától, hogy az alwék megint békében és
szabadon élhessenek. Llogy vetemedhettél arra, hogy elfelejtkezz erről a feladatról?
Ayani nem felelt, csak összeszűkülő szemmel nézett a nimfára.
- E nagy feladat minden egyebet maga mögé utasít - folytatta haragosan a kis nimfa. - Különösen a saját, önző
óhajaidat! így hangzott az esküd is, amelyet halott bátyád máglyájánál tettél le, amikor maradványait a szélre
bíztad!
Meglepő mozdulattal hirtelen megragadta Ayani ruhája szegélyét, és megrángatta.
- Fordulj vissza, Ayani, mielőtt még késő lesz! Különben a fejedre zúdítod a Láthatatlanok haragját! És a
büntetés szörnyű lesz!
- Hadd legyen! - vetette oda dacosan Ayani. - Megengedték, hogy Arawynn meghaljon, és hogy rettenetes
lelkifurdalás gyötörjön emiatt. Ennél rosszabb már nem lehet a büntetésem. Mitől kellene még félnem?
A nimfa mélyet sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés. De úgy látom, rajtad már nem lehet segíteni. Pedig azt is tudnod kellene,
hogy aki visszatér a Könnyek szigetéről, a helyett másvalakinek meg kell halnia.
Vissza akart térni a vízbe, amikor Ayani rákiáltott:
- Egy pillanatra még, kérlek! A nimfa ránézett, -lessék?
- Azt mondják, hogy te meg a néped jártas a jóslás tudományában. Igaz ez?
- Igen. És?
 - Akkor kérlek, egyetlen kérdésemre adj választ: vissza fogok térni a Könnyek szigetéről?
- Csak ketten térhetnek vissza - szólt ünnepélyesen a nimfa -, ám ezért az adományért az elevenek
keservesen megfizetnek.
Aztán fejest ugrott a vízbe, és pillanatok alatt eltűnt.
Ayani elgondolkodva nézett utána. Aztán a vízeséshez lépett, és egyszerűen belelépett a habzó függönybe. A
víz keményen, szinte üvegkézzel csapott le rá, és egy szempillantás alatt lesodorta a lábáról. A vízben a lélegzete
is elállt, de továbbkúszott, vonszolta magát, míg azt nem képzelte, hogy meg fog fulladni, mert már azt sem
tudja, merre a merre. Ekkor egyszerre világosodni kezdett körülötte.
A vízesés mögött egy hatalmas barlang terült el, olyan magas, mint egy dóm, és annyi beszögellése meg
elágazása volt, hogy Ayani át sem látta elsőre. Levegőért kapkodott, lassan lábra állt, kisimította vizes haját a
szeméből. A vízesés harsogása lassan elhalkult, és lágy dallamoknak adta át a helyét, amelyek úgy suttogtak a
fölébe, mint szép ígéretek. Kellemes meleg vette körül. A barlang mélyéről kékes fény sugárzott, de Ayani nem
látta, honnan jön. Óvatosan arrafelé tartott, mintha húzta volna a fény.
A barlang alján mindenfelé hatalmas tálak álltak. Kékesfehér füstfelhők szálltak fel belőlük, messzire
árasztva illatukat. Ez az illat olyan megbabonázóan kellemes volt, hogy Ayani mohón, táguló orrlyukakkal szívta
magába. Elirtelen úgy érezte, hogy valaki követi. Megfordult, és összerezzent ijedtében: egy óriási pók állt
előtte. Kétszer olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi, és sárga-fekete csíkos, akár egy tüskésdarázs. Ám finom
szőrökkel borított testén egy asszony feje ült.
Ayani azonnal ráismert: az öreg Norna volt az.
- Hát végre megérkeztél - mondta Norna. - Már azt hittem, sosem érsz ide.

raszputyin még mindig nem tért napirendre a szerencsé-

Kjejében,
fölött. „Hogy ezt megérhettem!" Folyton ez járt a fe-
ahogy ragyogó szemmel nézegette a fehér lovat. Nem
bírt betelni a pompás állat látványával. /
Hibátlan, hófehér szőre még a nyomorúságos olajmécses gyér világában is fénylett - mintha a szürke nem e
világi jószág lenne, és magából áradna a ragyogás.
Erre a gondolatra Kraszputyin elmosolyodott, és jobb kezével megérintette előbb a homlokát, aztán a szíve
táját, hogy hálát adjon a Láthatatlanoknak azért a nagy kegyért, amelyben részesítették. Aztán újra a szürke
fejéhez osont, és azt az apró, alig észrevehető kis kiemelkedést simította végig, amely a fekete orron, az
orrcimpák között volt.
- Te szépséges, te csodás, te erős - suttogta, aztán felriadt az istállóajtó nyikorgására.
Rachomir volt.
- Gondoltam, hogy itt találom kegyelmedet, apámuram.
Kraszputyin elkomorodott a zavarás miatt. -Mi az?
- Gislind már megint a fűzfák alatt ül, és nem hagyja abba az éneklést.
- Na és? - Kraszputyin ingerülten legyintett. - Közeledik a Varázshold, és ez szentimentálissá teszi. Gislind
nyilván azokat a szép időket siratja, amikor még a Hattyúk tavánál élt az övéi között.
Gonoszul felnevetett.
- Csak nyavalyogjon! Az ugyan nem segít rajta! -De... - Rachomir gyámoltalan mozdulatot tett - olyan
szomorú az éneke, hogy egészen összeszorul a szívem, és nem tudok tőle aludni!
-Micsoda ostoba, érzelgős fajankó vagy te! -Kraszputyin megvetően nézett a fiára, és kiköpött. - Az anyádat
más fából faragták. Amikor már tudta, hogy kampec neki, akkor se jajongott. - Rachomir értetlenül bámult az ap-
jára, aki durván vállon ragadta. - Inkább azon a kicsikén jártasd az eszedet, akit ma a házunkba fújt a jó szél. Az
aztán a neked való falat, mi?
Rachomir szeme fellángolt.
- Bizony, apámuram!
- Vagy nézd meg ezt a pompás jószágot! - mutatott Kraszputyin a fehér ménre. - Fiát nem melegszik meg
tőle a szíved tája?
- Nekem inkább a kisjánytól... - vigyorgott a legény. -Betörni is biztos könnyebb!
- Te hülye! - förmedt rá az apja, és szájon vágta. - Pontosan olyan ostoba vagy, mint az a zöldfülű ifjonc, aki
még csak azt se tudja, hogy micsoda kincs jutott neki.

- He? - képedt el Rachomir. - Még hogy... kincs? Kraszputyin a fejét csóválta.

- Nézd csak meg alaposabban ezt a szürkét! A ló fejére mutatott.
 - Ezt a nyakat, amely olyan kecses hajlású, mint egy haty-tyúé, és ezt a kis fekete ugratót itt az orrán. -
Gorombán nyakon ragadta a fiút, és tekintetét a megfelelő irányba igazította. - Látod már, Rachomir?
- Persze, persze, apámuram! Most, hogy mondod! Kraszputyin ragyogó szemmel nézett a fiúra.
- És azt is tudod, ugye, hogy ez mit jelent?
- Oööö... - nyögte Rachomir.
- Na, gondolkodj csak! - Kraszputyin tenyere a fiú homlokára csapott. - Ez nem egyszerű szürke, Rachomir.
Ez egy... táltos. A Láthatatlanok szárnyas szolgája, aki pillanatok alatt, a levegőben szállítja urát a kívánt helyre!
-Táltos? - hitetlenkedett a fiú. - De hiszen nincsenek is szárnyai!
Kraszputyin a szemét forgatta.
- Hát persze hogy nincsenek! - felelte ingerülten. - Hiszen a táltosoknak csak akkor nő ki a szárnyuk,
amikor Odhur aranykantárával felszerszámozzák őket!
- Vagy úgy. - A fiú képén látszott, hogy egy kukkot sem ért az egészből. - És hol van az a kantár?
- A mostohaanyádat kellene kérdezned - mondta Kraszputyin vigyorogva. - Az biztos meg tudja mondani.
És amikor a fia továbbra is úgy bámult rá, mint borjú az új kapura, akkor megadta magát.
- Jó, végül is a fiam vagy, bár azt hiszem, nem érdeméltem ekkora büntetést. - Tekintetét az istálló padlása felé
emelte, aztán folytatta: - Odhur aranykantárát a hattyúlányok őrzik. Ok vigyáznak rá, nehogy érdemtelen
kezekbe jusson. A hattyúlányok eleget is tesznek ennek a feladatnak, és csak annak szolgáltatják ki a kantárt, aki
megfelel a magas elvárásaiknak. Vagy aki... - és megint ocsmány vigyor ült ki a képére - aki ismeri a kis
titkukat, és fel tudja használni. És tudod, Rachomir, pontosan azt is fogom tenni, ugyanúgy, mint amikor
Gislindet megszereztem. És akkor a Láthatatlanoknak ez a szolgája pontosan ugyanúgy fog engedelmeskedni
nekem, akárcsak maga Gislind.
A szürke olyan nyugtalanul dobrokolt és horkantgatott, mintha szóról szóra értené, amit a férfi mond.
- De apámuram - szólalt meg Rachomir -, hiszen nem is a tiéd ez a ló!
- Még nem, Rachomir, még nem! - villogott az öreg szeme. - De azt hiszed, hagyom, hogy elszálljon ez a
ragyogó alkalom?
- Akkor talán még többet akarsz kínálni annak a fiúnak?
- Épp ellenkezőleg! Semmit sem fogok fizetni! Az éjszaka őrzői sajnos nem kedvelik ezt a szegény fiúcskát,
így a démonok óráját nem fogja túlélni. Hacsak felnyitott torokkal is nem tud lélegezni!
- Micsoda? - Rachomir szeme elkerekedett. - Csak nem... - Elhallgatott, és egyértelmű mozdulattal húzta el hü-
velykujját a torka előtt.
Kraszputyin bólogatott, és mellékesen az övén függő késre csapott.
- De bizony, Rachomir.
- Vétkezel, apámuram! - A fiú arcán iszonyat jelent meg. - Megszeged a Láthatatlanok törvényét!
- No, csak nem? - Kraszputyin torkából vidáman hangzó kaccantásféle hallatszott. - Az anyád is ezt mondta
tizennégy nyárral ezelőtt. De látod, a Láthatatlanok nem sokat segítettek neki. Persze lehet, hogy majd az életem
végén megbüntetnek miatta, de addig csak egyvalami számít: az én akaratom!
Rachomir nem egészen értette apja szavait, de még mindig elborzadva nézett rá.
- Nem akarsz később segíteni nekem? - javasolta aztán Kraszputyin közönyösen. - Akkor a kicsikét életben ha-
gyom. Hogy egy kicsit még elszórakozhass vele.
A fia vállára csapott.
- Ha már egyszer annyira szeretnéd betörni! Rachomir arca ekkor már elégedettséget tükrözött, és a
szeme is felcsillant.

Norna-egyik hosszú póklába az egyik füstölőüálért nyúlt, és odanyújtotta Ayani elé.

Hát nem cso-dá-la-tos az illata, Ayani?
Mély levegőt vett, s vele látható élvezettel szívta be a felszálló kék füstöt.
- Oóóóó - mondta. - Ilyen lehet a Láthatatlanok országának illata, ilyennek képzelem, és napról napra jobban
sajnálom, hogy nem lehetett benne részem már sokkal-sokkal régebben!
Aztán Ayanira nézett.
- Szagolj csak bele, gyermekem! Csak hogy megértsd, miről beszélek.
Ayani előrehajolt és szimatolt. Valami enyhe, aromás illat szállt az orrába, amely kicsit kaparta a torkát, de
kellemetlennek nem volt nevezhető. Csak egy kicsit megszédült tőle. Könnyezett a szeme, így a látása is
elhomályosult kissé. Mintegy fátyolon át látta, hogy az öreg Norna feszült figyelemmel nézi.
- Túl sokat ígértem? - kérdezte. - Hát nem valóban cso-dá-la-tos az illata?
-Eee... hát igen, nem rossz éppen - mondta Ayani, és zavartan rázta a fejét. Valahogy összezavarodott, nem álltak
össze a dolgok. Pontosan látta a Norna-fejű óriáspókot, de nem tudott rá semmiféle logikus magyarázatot talflni.
- Mondd, Norna... - kezdte, de azonnal félbeszakították.
- Ne is szólj, gyermekem - mondta Norna, és legyintett a hosszú póklábával. - Úgyis tudom, mit akarsz kérdezni:
azt, hogy hogyan kerültem ide, és mit keresek itt... ugye?
- Pontosan ezt akartam megkérdezni.
- Nos hát... - a ráncos öregasszonyszáj mosolyra húzódott - mondjuk így: valamely szerencsés körülmény
juttatott el ide, aztán csak úgy... itt ragadtam. - Behajlította a négy első lábát, így arca pont Ayaniéval került egy
vonalba. -Egyébként, köztünk szólva, egész Misztérián ez a leg-cso-dá-la-to-sabb hely! Ha egyszer itt
elhelyezkedsz, soha nem akarsz továbbmenni. Itt egyszerűen csak jól élünk - hát én is pontosan ezzel
foglalkozom. Egyszerűen csak élvezem az életet, és semmi egyébbel nem törődöm a világon. Ayanira kacsintott:
- Gyere csak, egy kicsit körbevezetlek, csak hogy lásd, miről is van szó.
Ezzel a Norna-pók újra teljes nagyságában kiegyenesedett, hatalmas léptekkel átlépett Ayani fölött, és futva elin-
dult.
Ayani követte, és amerre elhaladtak, a kellemes fénybe merülő falfülkékben mindenütt két-két függőágy
volt, amelyekben a legkülönbözőbb vendégek helyezkedtek kényelembe: többségükben fiatal férfiak, de lányok,
nők és még öregek is voltak közöttük. Mindannyian rendkívül elégedetten hintázgattak, és közben a fekete-sárga
szolgálólányok, akik maguk is férfi- és nőfejű pókok voltak, kiváló ételekkel, pompás italokkal, aromás
dohánnyal kényeztették őket. Mindezt kellemes zene festette alá.
Norna most Ayanihoz fordult.
- Nézd csak, milyen jó dolguk van! Mégpedig reggeltől estig. Akit Delíria egyszer felvesz a vendégek
listájára, annak már soha semmire nem lesz gondja - akárcsak nekem! De ami a legjobb...
Norna a barlang közepén álló nagy színpadra mutatott, ahol színes, csillogó világításban áttekinthetetlenül sok
táncos, illuzionista, artista és egyéb csepűrágó mutatványában lehetett gyönyörködni.
- Itt mindig gondoskodnak a szórakoztatásunkról. Unalomról egy percig sem lehet szó!
Hirtelen megfordult, megint közel dugta az arcát Ayanihoz, és csillogó szemmel nézett rá.
- Nem akarsz te is itt maradni, gyermekem? Ennél jobb dolgod sehol a világon nem lesz!
Ayaninak zúgott a feje. A mindent átjáró füst megzavarta az érzékeit.
- Nem érek rá, Norna - felelte. - El kell jutnom a Köny-nyek szigetére, és...
- Butaság, gyermekem - mondta lágy hangon Norna. -Az egyrészt nem sürgős, másrészt alaposan át kell
gondolni. Az ilyesmit nem szabad elkapkodni, tudod, különben köny-nyen kudarccal végződik! Ráadásul ez
nyilván roppant megerőltető is. Jobb lesz, ha egy kicsit itt maradsz, és erőt gyűjtesz.
Az öregasszony lehajtotta a fejét, és mélyen Ayani szemébe nézett.
- így lesz, gyermekem?
- Oöö... - Ayani pislogott. - Talán tévedek, de régen mintha kifejezetten óva intettél volna Delíria barlangjától, és
azt sulykol...
-Mert buta voltam! - kiáltott fel az öregasszony - És mert hagytam, hogy meggyőzzenek olyanok, akiknek
sejtelmük sem volt semmiről, csak a szájuk járt.
Megint rámosolygott Ayanira.
- Tudod mit, gyermekem? Biztosan nagyon megéheztél már ezen a hosszú úton. És biztosan szomjas is vagy.
Most keresünk egy kellemes kis sarkot, ahol letelepszünk, kicsit megerősítjük magunkat, aztán nyugodtan
megbeszélünk mindent. Rendben?
Ayani csak most vette észre, mennyire éhes, ráadásul a szomjúság is kínozta. Nyelve valósággal feltapadt a
szájpadlására.
- De jó ötlet, Norna - mondta, és követte a póköregasz-szonyt egy falfülkébe.
Az ottani függőágyak olyan kényelmesek voltak, hogy Ayaninak szinte az volt az érzése, hogy a felhőkön
ringatózik. Alig telepedtek le, már jött is az egyik darázsderekú felszolgálólány - egy sovány nő beesett arca volt
a feje -, mind a nyolc póklábát sietve kapkodta, és egy nagy pohár, tarkabarkán kavargó folyadékot nyújtott át
Ayaninak.
- Légy üdvözölve az üdvözültek között - szólt kedves mosollyal. - Kóstold meg ezt az italt! Ez Delíria első
ajándéka, és aztán... - hosszú szempilláival sebesen pillogott -.. .aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Az ital csábítóan csillogott a szivárvány összes színében.
 - Mi ez? - kérdezte Ayani.
- Mi csak „az elíziumi örömök italának" nevezzük - magyarázta a felszolgáló pók. - Delíria személyesen
keverte paradicsomalma és kóklerbogyó levéből. Aki egyszer megkóstolta, annak soha többé nem kell
nélkülöznie.
Ayani már kinyújtotta kezét a pohárért, amikor a felszolgáló visszahúzta az italt.
- Kérlek, előbb add ide a kardot! Biztos nagyon nehéz, és iszonyú terhet jelenthet számodra. - Követelőén
nyújtotta előre a kezét. - No, gyerünk, Ayani, helyezkedj el kényelmesen, és add át nekem ezt a haszontalan
holmit! Akkor végre megszabadulsz a nyomasztó tehertől.

31. FEJEZET

Harc a pannonokkal

Mit? Hol? Mi az? - riadt fel álomtalan, mély álmából Ni-ko, és zavarodottan nézett Jessie-re.
A lány a fekhelye mellett térdelt, és a vállát rázta.
- El kell mennünk, Niko! Gyorsan! - suttogta űzött tekintettel. - Kraszputyin meg akar ölni téged!
- Micsoda? - Niko úgy pattant fel, mintha tarantulasárkány csípte volna meg. - Honnan tudod?
- Kihallgattam őt meg a fiát! - felelte gyorsan Jessie. -A többit elmondom, ha már biztonságban leszünk.
Gyerünk már!
Lázas sietséggel kapkodták össze a holmijukat, hogy aztán a surranómacskát is megszégyenítő
csendességgel kilopózzanak a hálófülkéből az udvarra. A Tűzhold felhőtlen égen ragyogott, és bársonyos vörös
fénnyel árasztotta el az épületeket.
Niko ment elöl. A ház sarkánál megállt és szétnézett. A levegő tiszta volt, se közel, se távol nem látszott
egyetlen élő lélek sem. A házból hangos hortyogás szűrődött ki, az istállóból lópaták tompa dobbanása
hallatszott.
- Gyerünk, tovább! - Niko, majd utána Jessie is, lehajolva keresztülsurrant az udvaron. Pillanatokkal később
elnyelte őket az istálló sötétje. Az ajtó csendesen nyikorgott, ahogy Niko óvatosan kinyitotta.
Lovak és szalma szaga csapta meg. Szuroksötétség burkolta be, pár pillanatig az orráig sem látott. Amikor
szeme megszokta a sötétséget, látta, hogy lovaikat az istálló túlsó végébe kötötték. A nyerget és a többi
lószerszámot szerencsére nem kellett sokáig keresgélnie, mert azokat Rachomir ugyanott helyezte el. Nem tartott
öt percnél tovább, hogy felszerszámozza a lovaikat. Épp el akarta oldozni a szürkéjét, amikor egy hang szólalt
meg a háta mögött:
- Én ezt nem tenném öcsémuram helyében! Ugyanakkor láng lobbant fel.
Niko hátrafordult, és Kraszputyint pillantotta meg, amint egy hosszú tutajos csáklyával a kezében rámered.
Fia ott állt mellette, és lobogó mécsest tartott a kezében. Aljas vigyorral, mohó pillantásokkal méregette
Jessie-t. A kezében úgy reszketett a fény, mintha alig tudná már visszatartani magát.
Niko titokban a felsőruhája alá rejtett, testére szíjazott vadásztőr hüvelyét próbálta kitapogatni.
- Nehogy már! - A csáklya előrelendült, és egyenesen a szívét vette célba. - Ha a legkisebb mozdulatot teszed,
véged van!
Niko azonnal leengedte a kezét, és a fakó ló mögött álló Jessie-re sandított, aki az istálló fala és a ló között
állt.
A félelemtől valósággal megbénult, s csak nézte az előtte zajló jelenetet.
- Na, gyerünk, csípd el a kicsikét! - mondta az öreg a fiának. -Nyomás!
Rachomir Jessie felé közeledett, Kraszputyin pedig Ni-kóhoz fordult.
-Nem kellett volna visszautasítani az ajánlatomat, öcsémuram! - mondta. - Akkor talán megmenthetted volna
a bőrödet. így azonban magadnak köszönheted a sorsodat.
A csáklya horgas végét villámgyorsan beakasztotta Niko vállába, és maga felé húzta a fiút.
A horog nagyon éles volt. Niko felkiáltott, amikor a vállába fúródott. Kínzója lépésről lépésre húzta egyre
közelebb magához. Kraszputyin szeme lázban égett. Bal kezében tartotta a csáklyát, a jobbal pedig kést vett elő
az övéből, és vigyorogva húzgálta a pengét a torka előtt - mint a macska, amelynek pokoli örömöt szerez, ha
játszhat egy kicsit az áldozatával.
Niko rég felfogta, miféle sorsra szánták, de gondolatai még mindig őrült módon keresték a szabadulás útját.
Szíve dübörgött, szédült. Valóban ez volna a vég? Épp itt érje utol a halál, Pannónia végtelen síkságán, egy
nyomorúságos lóistállóban? Egy ilyen ocsmány féreg kezétől essen el? Minden erőfeszítése, amellyel végre
akarta hajtani a Láthatatlanok által ráruházott feladatot, most hiábavalónak bizonyuljon?
„Miért tetted ezt velem, Ayani? - kiáltott magában kétségbeesetten. - Miért hagytál cserben?"

yanit Niko kétségbeesett, néma kiáltása ragadta ki a kábulatból, amelybe a füst belélegzése juttatta.
AÖsszerezzent, és zavarodottan nézett körül. Amikor pedig rájött, hogy kivel áll szemben, nem hitt a
szemének: csakugyan egy hatalmas, sárga-fekete, szőrös pók volt az. A feje sem az öreg Nornáé volt: a
póktesten ocsmány rovarfej ült, sokszorosan összetett, gonoszul villogó szemekkel. Homlokából bunkószerű
csápok nőttek, állkapcsa éles harapófogó volt, orra pedig egy hosszú ormány a végén fullánkkal.
Ayani fel akart ugrani - ekkor vette észre, hogy nem holmi kényelmes függőágyban ül, hanem egy ragadós
pókhálóban. A finom szálak láncokként fogták a ruháját, és nem akartak leválni róla, így hamar döntött,
kirántotta a királyi kardot, amely két nagy vágással szétnyisszantotta az egész fonadékot.
- A Heel hatalmára! - rikácsolt az óriáspók. - Ne engedjétek megszökni! - Ám egy második csapás őt is
elhallgattatta.
Mindenfelől özönlöttek Ayanira az ormányos, póklábú szörnyetegek, hogy megakadályozzák kijutását a
barlangból. Am Sinkkálionra nem számítottak: a királyi kard magától forgott körbe, s távol tartotta a támadókat.
Amikor valamelyik szörnyeteg a közelébe ért, villámgyorsan lesújtott, és egy-egy lábat, esetleg fejet is levágott.
így a pókfajzatok egyre távolabbról kerülgették Ayanit.
Lépésről lépésre haladt előre a barlangban. A kard magától küzdött, de Ayani azért szemmel tartotta a dühöngve
rikácsoló ellenséget. így csak a szeme sarkából látta, hogy az iménti kedves képeket megcsalt érzékeinek
köszönheti: a nagy színpad táncosai és akrobatái lélek nélküli csontvázaknak bizonyultak, amelyeket láthatatlan
kezek rángattak dróton. A hívogató fülkékről kiderült, hogy mocskos odúk, amelyekben kiszikkadt, hosszú,
vékony nyakú alakok voltak befonva pókhálóval, szemük kimeredt, és láthatóan fogyat-kozóban volt bennük az
élet. A szörnyű ormányos pókfélék pedig körbevették őket, és szívták ki belőlük az életnedveket. Ekkor már
tudta Ayani, mit jelent az öreg Norna mondása, amit gyermekkorában hallott. „Aki Delíria ámításának áldozatául
esik, az hosszú és szenvedésekkel teli haldoklásra számíthat."
A barlang végtelen hosszú volt. Legalábbis Ayani annak látta. És bár rengeteg támadó megfutamodott
Sinkkálion fáradhatatlan erejét megtapasztalva, mégis egyre újabb feketesárga hadak indultak támadásra a
barlang falának bemélyedéseiből.
Végre vörös fény villant fel a barlang végén. Minél közelebb került Ayani a kijárathoz, annál több ormányos
szörny szaladt el tőle - úrnőjük rettenetes birodalmából, úgy látszik, nem volt kedvük kijutni. Sinkkálion
hamarosan az utolsó ellenséget is elűzte, így Ayani sértetlenül juthatott ki Delíria barlangjából.
Odakint mélységes éjszaka volt, amelyet a Varázshold majdnem teljes korongja pompás vörös fénnyel
világított meg. Míg Ayani mélyeket lélegzett, hogy tüdejét átjárja a friss levegő, a távolba nézett, és egy lobogó
szalagot pillantott meg, amely az egész láthatáron végighúzódott.
Semmi kétség: az ott nyilván a Lángoló folyó!

No,kezében
kezdd el már! - kiáltotta Rachomir az apjának. Jobb keze fojtogató kötélként fonódott Jessie nyakára, bal
a mécsest fogta, úgy állt apja mögött az istállóban. -Hadd lássa a kicsike, hogy mi várja, ha
berzenkedik ellenem!
- Igazad van - felelte Kraszputyin -, fejezzük be a dolgot!
Még be sem fejezte a mondatot, amikor vakító villám hasította ketté az éjszaka sötétjét, és fülsiketítő
dörrenés követte, amelytől a föld megrendült, s az istálló gerendafalai is belereszkettek.
A szürke rémülten nyerített fel, és ágaskodni próbált. Amikor pedig feje beleütközött az istálló alacsony
mennyezetébe, pánikba esett, és kirúgott a hátsó lábával. Jobb patája pontosan állon találta Kraszputyint, akinek
széthasadt a koponyája. Elernyedt testét a rúgás ereje szalmabábuként repítette hátra, hogy lesodorta a lábáról
Jessie-t és Rachomirt is. A fiú kezéből szikraeső kíséretében kirepült a mécs, bele egy bála szalmába, amely
persze azonnal tüzet fogott. A lángok pillanatok alatt átterjedtek a szalmabála mellett felhalmozott szénára, aztán
az istálló falait és mennyezetét kezdték nyaldosni. Niko Jessie segítségére ugrott. Valósággal kitépte a még
mindig fuldoklóként belekapaszkodó Rachomir kezéből, és felsegítette.
Amikor Rachomir is megpróbált feltápászkodni, Jessie teljes erőből a lába közé rúgott. Rachomir
felvonyított és összegörnyedt, mint egy megvert kutya.
A lángok gyorsan terjedtek, fényükben úszott az egész istálló.
Niko látta, hogy Kraszputyin halott.
- Az apád, úgy látszik, látnók volt - kiáltotta oda a hangosan vinnyogó Rachomirnak. - Azt mondta nekem
tegnap, hogy él-hal a szürkékért. És lám, igaza lett!
- A Láthatatlanok - tette hozzá Jessie - mégiscsak megbüntették a végén. Néha gyorsabban jön az, mint
gondolnánk.
- No, ezt jegyezd meg jól, Rachomir - kiáltotta Niko -, és most eredj, mentsd a bőrödet! Vagy talán osztozni
akarsz az apád sorsában?
A fiúra többé egy pillantást sem vetett, hanem gyorsan odaugrott a szürkéhez, eloldozta a jászoltól. Jessie
ugyanezt tette a fakóval. A lovak kivágtattak az égő istállóból, ők pedig gyorsan a többi lovat is eloldozták,
amelyek azonnal kimenekültek.
Mire Niko és Jessie nyeregbe szállt, az istálló már fáklyaként lobogott. Fénye messzire világított a sötét
éjszakában. Sötét füst szállt a felhőtlen ég felé.
Niko Jessie-re nézett.
- Ne ébresszük fel Gislindet?
- Nincs rá szükség! - Jessie a házra mutatott, amely előtt lányai körében ott állt Gislind, és egyforma
mozdulatlan arccal nézték az égő istállót. A tűz fénye megvilágította arcukat: egyiken sem látszott szomorúság.
Rachomir azonban, aki idejében ki tudta vonszolni magát, teljesen összeomolva fetrengett a ház fala mellett.
Taknyanyála összefolyt kínjában.
Niko lopva Gislindet figyelte. Mintha a szörnyű látvány iszonyatától még csinosabbá vált volna.
- Az öreg azt kapta, amit érdemelt - mondta sötéten Niko. - De azt igazán sajnálom, hogy Gislindnek is ilyen
szörnyű napra kell virradnia.
- Nem kell sajnálnod! - mosolygott Jessie kissé elgyötörten. - Gislind meg a lányok számára megváltás ez a
nap.
És míg Niko csodálkozva bámult rá, Jessie felemelte a kezét, és odaintegetett Gislindnek. Az asszony
visszaintegetett, és tizennégy nyár óta először el is mosolyodott.

Lángoló folyó végtelennek látszott. Jobb kéz felé bizonytalan távolságba veszett, és balra is olyan messzire
Anyúlt, hogy Ayani nem látta a végét. Ráadásul olyan széles volt, hogy a túlsó part sem látszott. A lustán
tovahömpölygő lángok tűznyelvei olyan magasra csapkodtak, hogy nem lehetett meglátni, ott van-e
mögöttük a Könnyek szigete. És ami a legrosszabb volt: a Lángoló folyón, úgy látszott, lehetetlen az átkelés.
Az ideúton Ayani gyakran törte a fejét, vajon hogy juthatna át rajta. Az átúszást kizárta. Ha a lángok közé
vetné magát, biztosan azonnal megégne. Amikor egy, a parton heverő bottal próbát tett, látta, hogy helyesen
gondolta. Bedobta a lángok közé, s a bot már akkor szénné vált, amikor még el sem érte a tűzfolyó felszínét.
Ayani titokban abban reménykedett, hogy talál egy hidat vagy más átkelési lehetőséget, amely megkönnyíti
a bejutást a Könnyek szigetére, de akármerre nézdegélt is, nem látott semmi ilyesmit - persze lehet, hogy csak
rossz helyen áll. Új remény támadt benne, elindult hát - először balra, aztán nagy sokára jobb felé. De bármerre
ment is, a híd, a tutaj, a csónakos, a gázló, mindaz, amiben reménykedett, sehol sem volt. Mindenütt ugyanaz a
látvány fogadta: a mindent elemésztő, tüzes szalag képe.
Keleten már felsejlettek a hajnal első jelei, mire Ayani végre magának is beismerte, amit már kezdettől
sejtett: a Lángoló folyón nem lehet átkelni! Kétségbeesetten összeroskadt a parton, és elsírta magát. Hát azért
élte át az utóbbi hetek ösz-szes megpróbáltatását, hogy itt, a cél előtt mondjon csődöt? Túlélte Delíria
barlangjának borzalmait, megmenekült a rettenetes Ságától, Rhogarr martalócaitól, átlépte a Tűz Kapuját, hogy
hozzájuthasson a királyi kardhoz... És ekkor hirtelen rájött arra, amire egész idő alatt nem is gondolt.

iko vállán szerencsére nem volt mély a seb. LJamarosan már nem is vérzett, és csak egy kicsit sajgott.
NNikót
Mialatt lovagoltak szembe a lassan ébredő hajnallal, Jessie elmesélte, mi minden történt az előző éjszaka.
azonnal elnyomta az álom, de Jessie nem tudott elaludni. A folyó felől felhallatszó gyönyörű és
ugyanakkor szomorú énekszó annyira felkavarta, hogy végül felkelt, hogy megnézze, ki az a titokzatos
énekesnő.
Gislind volt az, Jessie már messziről felismerte. Magába merülve, arcát a telihold felé fordítva ült az asszony
a folyóparton a fűzfák alatt, és olyan dalt énekelt a vörösen csillogó hullámok mellett, amilyet Jessie még
sohasem hallott. Szinte megbűvölten állt meg, és hallgatta a lágy dallamot, amely úgy lebegett az éjszakai tájon,
mint egy ezüsthangokból szőtt takaró. Jessie-t annyira meghatotta, hogy sírva fakadt. Egyetlen szavát sem
értette, mégis pontosan tudta, miről szól: egy távoli otthonról és a rég elmúlt boldog napokról, amelyeket a sors
durva kézzel szakított félbe, és amelyek visszahozhatatlanul oda vannak.
Amikor Gislind elhallgatott, Jessie mintha álomból ébredt volna. Nem tudta, mennyi ideig hallgatta az
éneket, csak azt, hogy feltétlenül meg kell tudnia a szépség szenvedésének okát. Lassan odasétált, és
leereszkedett mellé a folyópartra. Ahogy ránézett, látta, hogy az asszony kék szeme is köny-nyekkel van tele.
Gislind úgy tett, mintha észre sem venné Jessie-t. Mintha egy másik világban lebegett volna, tekintetét a
holdra szögezve - mintha nem is e világi lény lenne. Ám egyszerre kezét az arca elé kapta, és szívszaggató
zokogásban tört ki.
Jessie egy pillanatra szinte megbénult, azt sem tudta, mit tegyen. Aztán a ruhájából elővett egy zsebkendőt,
és szó nélkül az asszonynak nyújtotta.
Mintha Gislind csak erre várt volna, azonnal elkapta, orrot fújt, letörölte a könnyeit.
- Aztán hamarosan meg is nyugodott - mesélte Jessie és mesélni kezdett.
- Na és? - kérdezte Niko kíváncsian. - Miket mesélt?
- Olyan sokat azért nem tudtam meg a szavaiból. Annyit azért megértettem, hogy Gislind élete azelőtt
igazán paradicsomi lehetett. Ám amikor Kraszputyin felbukkant az életében, hamar véget vetett a szép
napoknak.
- Micsoda? - háborgott Niko. - Egyáltalán miért ment férjhez ehhez az ocsmány alakhoz, miért jött el vele a
tanyájára, ha egyszer ő rombolta le a szép idillt? Egy ilyen gyönyörű nő minden férfit megkaphat.
- Nyilván. Én is ezt kérdeztem Gislindtől. -És? Mit felelt?
- Hát, a magyarázata legalább annyira rejtélyes volt, mint a többi, amit mondott. Azt állította, nem volt más
választása, mert feltétlen engedelmességre volt kötelezve Kraszputyin-nak. Minden kívánságát teljesítenie
kellett, mert... - Jessie elhallgatott, és keserves képpel nézett Nikóra - tudom, hogy amit most mondani fogok, az
teljesen hülyén hangzik, de Gislind akkor is ezt mondta!
- Jó, jó - szólt Niko -, csak folytasd már!
- Tehát: Gislindnek azért kellett engedelmeskednie annak a vén baromnak, mert az... ellopta a ruháját! Te ezt
fel tudod fogni?
- Hogy micsoda? - kérdezett vissza Niko. - Tényleg azt mondtad, hogy a ruháját?
- Aha - felelte Jessie. - Miért, talán selypítek? Niko átsiklott ezen a kérdésen.
- Végül is elmondta Gislind, hogy honnan származik?
- Nem, nem mondta el. Azt állította, egészen addig nem beszélhet róla, ameddig Kraszputyin hatalmában van -
az pedig a férfi élete végéig tart.
- Ja, vagy úgy! Tehát ezért mondtad, hogy örömnap ez Gislind és a lányok életében!
- Hú, mekkora ész! - vigyorgott Jessie. - Azt ugyanis, hogy egyszer megtalálja azt a ruhát, Gislind már rég
feladta. Ugyanis ezzel is megtörhette volna a varázslatot.
- Hát akkor Kraszputyin halála egyenesen kapóra jött neki - töprengett hangosan Niko, és egy kicsit
csalódottan lógatta a fejét. - Milyen kár, hogy nem mondta el, honnan származik.
- Minek is, Niko? - kérdezte Jessie jelentőségteljesen mosolyogva. - Én így is tudom.
- Tényleg? Honnan?
Amikor Jessie a folyóparton hagyta Gislindet, és visszament a hálófülkéhez, hogy ő is lefeküdjön végre,
fényt látott kiszűrődni az istállóból. Nem tudta, mi lehet az, ezért elhatározta, hogy a végére jár. Már épp nyitni
akarta az ajtót, amikor meghallotta Kraszputyin és Rachomir fojtott hangú beszélgetését. Jessie előtt már pár szó
után világossá vált, hogy az öreg semmi jót nem forgat a fejében. így aztán odaszorította fülét a deszkafalhoz, és
torkában dobogó szívvel hallgatózott. Sem Kraszputyin, sem Rachomir nem vette észre, hogy az ajtónál valaki
fülel, így Jessie pontosan hallott minden szót: a szürke titkát s a férfi gyilkos terveit is.
- Ha jól értettem, amire Kraszputyin célzott, már az első feleségét is ő maga tette el láb alól. Valószínűleg
csak azért, hogy elvehesse Gislindet.
- Én is erre gyanakodtam. De mi a...
- Jó, jó - szakította félbe Jessie. - Akkor említette az öreg azt is, hogy honnan hozta haza Gislindet.
- Mégpedig?
 - Valamiféle tótól. Azt hiszem, a neve... Hattyúk tava vagy valami hasonló.
- Hattyúk tava? - Niko elhűlve meredt a lányra. - Biztos vagy ebben?
- Azt hi...
Niko nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
- Jessie, tudod, hogy ez mit jelent? - És persze a választ sem várta meg. - Ez pontosan azt jelenti, hogy
Gislind haty-tyúlány volt! És akkor végre azt is tudom, miképpen juthatunk át a Tűzfagy hídon!

32. FEJEZET

Hattyúlányok

A yani elmosolyodott, amikor eszébe jutottak azok a szavak, amelyekkel a villő búcsút vett a bátyjától: „Csak
akkor járhatsz sikerrel, ha feladod végre a kételkedést, és hiszel magadban. Akkor minden sikerülhet!" Ayani
sietve felállt, a partra lépett, és egyszerűen behunyta a szemét. Aztán nagy levegőt vett - és egyszerűen
nekiindult.
Ahogy a lába közeledett a lángoló hullámokhoz, azok szétváltak, és utat engedtek neki, kitértek az útjából,
nehogy kárt tegyenek benne. A folyómeder sima felszínén Ayani egyszer sem botlott meg, bár a szeme csukva
volt. Ahogy egyenletes léptekkel előrehaladt, a lángok újra összezárultak mögötte. Ayanit már nem lehetett
megállítani. Ajkán mosollyal vágott át a Lángoló folyón, és sértetlenül lépett ki a túlparton. Csak akkor nyitotta
ki a szemét, és ekkor látta, hogy valóban szigetre került.
Teljesen körülzárta a lángfolyó, bár a nagy sziget túlsó vége ködbe veszett, s inkább csak sejteni lehetett, mint
látni. Ayani azonban úgy vélte, mintha a szigetnek azt a részét hótakaró fedné. A fákon, bokrokon fehér sapka
ült, mintha ott a legvacogtatóbb tél uralkodna. Persze ez inkább érzékcsalódás lehetett, hiszen ott, ahol Ayani
állt, úgy virult és zöldellt minden, mint a legszebb tavaszi napon.
Haját langyos szellő borzolta, orrába szántóföldi jácint és erdei harangvirág illata szállt. A Lángoló folyó
partjáról keskeny ösvény vezetett a sziget belsejébe, virágzó rétek és bimbózó reszketőfüzek meg
aranymogyoró-cserjék szegélyezték. Egy élő lélek sem mutatkozott, legföljebb néhány pillangó, ezüstméh és
dörmögőlégy vitorlázott vidáman a levegőben - vagy a rengeteg madár az ágakon, amelyeknek csi-csergése
teljesen betöltötte a levegőt.
Ayani sietve elindult a kanyargós úton, átvágott egy kis ezüstnyírligeten, majd felkapaszkodott egy kisebb
dombra, amely a liget mögött emelkedett. Amikor elérte a dombtetőt, tágas völgy nyílt ki előtte. A völgy túlsó
felén egy szikláról habzó vízesés zuhogott bele egy kristálytiszta tóba.
A sziklán álló fákon a lomb érdekes módon már őszi színekben játszott, míg odalent a völgykatlanban forró
nyári levegő izzott. A tó partjáig leérő gazdag gabonaföldek aranyszínű szárai meghajoltak az érett kalászok
súlya alatt, mellette a lekaszált rét szénaboglyáinak fűszeres illata szállt.
A tó partján, közvetlenül a meredeken lezúduló vízesés lábánál egy kis nádfedeles gerendaházikó állt. Előtte
egy pad, a padon valaki ült - és mintha egyenesen Ayanira várt volna.

Hattyúk tava a Világ-hegység lábánál, egy kis völgyben volt. Niko nem emlékezett rá, hogy valaha is látott
Atóvolna ilyen elvarázsolt helyet. Nyárfák, égerfák, szomorúfűzfák vették körül, s a majdnem szabályosan kerek
tükörsima felszínén visszaverődtek a hatalmas hegyek csúcsai és a Varázshold izzó korongja. Ez már teljes
kerekségében feszített a Teremtés hegye, a Láthatatlanok felhőbe burkolt lakóhelye fölött. Ott, ahol a tó a
legközelebb volt a hegyhez, egy rejtett öböl nyílt, amelyet sás és káka keretezett. A víz halk csobba-násokkal
csapkodta a homokos partot. A szél megsusogtatta a nádat, és motozott a fűzfák lombjában, s a kicsit messzebb
álló nyárfaligetből idehallatszott egy madár gyönyörű dala -valószínűleg csalogány lehetett. Mindezek fölött
szálldosott jó kéttucatnyi leány gyöngyöző kacagása, akik a vörösen csillogó habokban fürödtek. Még a
holdfényben is ki lehetett venni, hogy valamennyien fiatalok és csodaszépek voltak - és anyaszült meztelenek.
Karcsú testüket a legkisebb ruhadarab sem fedte. Amikor lemerültek, a hullámok közül kivillant kerek fenekük,
ha pedig háton úsztak, a mellük halma emelkedett ki a vízből gömbölydeden.
Niko torka elszorult. Titokban köszörülte a torkát, és nagyokat nyelt, mielőtt megszólította volna a szikla mögött
mellette lapuló Jessie-t.
- Látod - suttogta. - Pontosan úgy van, ahogy a villő elmagyarázta: teliholdkor a hattyúlányok levetik
tollgúnyáju-kat, és megfürdenek a Hattyúk tavában. A telihold titokzatos fényétől nyerik a varázserőt, amelynek
rendkívüli szépségüket és fiatalságukat köszönhetik. A Varázshold pedig egyenesen örök fiatalságot ígér, így
aztán egyik lány sem mulasztja el a sugaraiban való megmerítkezést.
- Aha - suttogta Jessie, és csak nézte az elébe táruló látványt -, hát ebbe én is beneveznék! Milyen
gyönyörűek! És milyen bájosan, kecsesen mozognak a vízben!
- Hát igen - mondta Niko. - A hattyúlányok egy Láthatatlan és egy gyönyörű hattyúhölgy szerelmének
köszönhetik létüket. így aztán nem jelenthet gondot számukra az úszás! Ez logikus!
- Persze, persze - suttogta Jessie. - Miért vagy olyan ingerült?
És egyszerre szélesen elvigyorodott. -Vagy még nem láttál meztelen lányokat? Mármint igaziakat, nem
újságban?
- Hülyeség! - suttogta Niko, és érezte, hogy elvörösödik. Még jó, hogy Jessie nem látja a sötétben... - Nem
most jöttem a falvédőről!
Jessie nem felelt, csak furán vigyorgott rá, mintha kétségbe vonná ezt az állítást. Aztán újra elkomolyodott.
- És mi van a ruhákkal? - kérdezte.
- Ha egy férfi elveszi egy hattyúlány ruháját, akkor a lánynak mindent meg kell tennie, amit csak kér tőle a férfi.
Minden kívánságát teljesítenie kell. Kivétel nélkül.
Jessie bólintott.
- Ez igaz lehet. Különben Gislind sosem maradt volna meg a mellett az okádék Kraszputyin mellett.
-Én is így gondolom - felelte Niko. - És éppen ezért most szerezni fogok egy hattyúruhát, és csak Odhur
aranykantárjáért adom oda a tulajdonosnak.
- Hát ez nem gond. Csak meg kell várnunk, amíg egyikük kijön a vízből.
Mintha a Láthatatlanok meghallgatták volna a kívánságát, két hattyúlány nemsokára kiúszott a partra.
Szemük fénylett a Varázshold sugaraiban, s amikor nevettek, megmutatták hibátlan fogsorukat. Lenszín hajukból
vörösnek látszó vízcseppek hullottak, végigfolytak feszes mellükön, lapos hasukon, hosszú combjukon. Vidáman
kuncogva tartottak az emelkedőn egy magányos nyárfa felé, amikor, mintha a földből nőtt volna ki, egy alak
termett előttük.
Niko összerezzent, és nem akart hinni a szemének. Ez nem lehet igaz! Ez biztosan csak valami hallucináció!
Pislogott párat, hogy a látása kitisztuljon. De amikor megint odanézett, akkor sem változott semmi. Niko Jessie
felé fordult, aki éppolyan elképedten nézte az alakot, mint ő maga.
-Ugyanazt látod, amit én? - kérdezte furcsán csengő hangon. - Egy... vakondot?
- Nem - felelte suttogva Jessie, anélkül hogy elfordította volna tekintetét a fura jelenségről -, hanem egy
óriásvakondot!

hogy Ayani közeledett a vízesés lábánál elterülő tóhoz, az öregasszony felemelkedett a padról. Ayani ilyet
Amég sosem látott: kislányfeje volt, ébenfekete, göndör hajjal, mogyoróbarna szemmel és telt, piros ajkakkal.
Telt keblű, gömbölyű csípőjű, érett asszonytest következett, és reszketeg, vékony öregasszonylábakban
végződött. A nő Ayanira mosolygott.
- Üdvözöllek, Ayani - mondta kedves kislányhangon. -Már vártalak.
Ayani viszonozta az üdvözlést, aztán csodálkozva kérdezte:
- Hogyhogy? És ki vagy te?
- Ez mindjárt két kérdés - felelte a nő-kislány-öregasz-szony. - Sotiera vagyok, avagy Idő Őre Anyó. A
Láthatatlanok nekem adták a perc feletti hatalmat, akár múlt, akár jelen, akár jövendőbeli percről legyen szó.
Különösképpen azt az időpillanatot uralhatom, amely az életet elválasztja a haláltól.
-Valóban? - susogta Ayani, aki fel sem fogta igazán e szavak értelmét.
- Hiszen azért jöttél el hozzám - folytatta Sotiera -, mert világodban a Varázshold épp a zenitjére ért, és te
részesedni szeretnél különleges erejéből.
- Oöö... ez igaz - felelte Ayani, és zavartan nézett az égre, amelyen keleten épp pirkadt, éppen fölötte
ragyogó kéken virult, nyugaton pedig az est rózsaszínjét öltötte magára. -Tulajdonképpen milyen napszak van
most?
Sotiera mosolygott.
- A Könnyek szigetén ennek semmi jelentősége, Ayani. Itt egyidejűleg van reggel és este, tavasz, nyár, ősz és
tél, nappal és éjszaka - és persze tegnap, holnap és ma. Hogyan is játszhatna szerepet éppen a napszak?
Ayani elkínzott tekintetet vetett rá.
- Honnan tudjam akkor, hogy a megfelelő pillanatban jöttem-e? Hogy már kikerekedett-e a Varázshold, vagy
még nem?
- Minden időpont éppen megfelelő, Ayani, csakis tőled függ, mint kezdesz vele - felelte Sotiera. - Gyere
csak, be fogom bizonyítani.
Megfordult, és egy megtört agg nő lépteivel indult a háza mögött, a hegy falában látható nyílás felé.
Ayani gondolkodás nélkül követte, és pár pillanat múlva már ott állt egy hatalmas sziklaüregben. Ennek a
mennyezete és a falai csillogó, fehér kőzetből álltak, s ettől az egész barlang fehér fényben úszott. A levegő
kellemes volt, és mintha az egész barlangot megtöltötte volna valami kopogás, tikta-kolás - az idő ezüst
szívverése.
Az üreg közepén egy kis tó volt, majdnem egészen kerek, és ugyanaz a kristálytiszta víz töltötte meg, mint a
Sotiera háza előtti tavat. Amikor Ayani közelebb lépett, látta, amint hatalmas viharfelhők húznak át a sima
vízfelszín fölött, mintha egy orkán tükröződne benne - pedig odafent csak a fehéren csillogó barlangmennyezet
volt.
Idő Őre Anyót megmosolyogtatta Ayani meghökkenése.
- Ez itt az Emlékezés barlangja, amely az Elet Tükrét rejti. Ez a születéstől a halálig minden pillanatot
megőriz, különösképpen azokat, amelyek mélyen beleégnek az emberek szívébe. Azért, hogy halála pillanatában
mindenki még egyszer átélhesse őket, és emlékezhessen arra, milyen feledhetetlen pillanatokkal ajándékozta
meg őt az élet.
Sotiera kislányarca kifürkészhetetlen tekintettel nézett Ayanira.
- Szeretnéd látni a tieidet?
- Igen, természetesen! - kiáltotta Ayani izgatottan.
- Biztos vagy benne, Ayani? - kérdezte Sotiera komolyan. - Gondold át jól a választ!
- Nincs ezen mit meggondolni. Kérlek, mutasd meg őket!
- Ahogy akarod - felelte Idő Őre Anyó. - Akkor térdelj le, és pillants bele életed tükrébe.
Ayani úgy tett, ahogy mondták. Amikor a tavacska fölé hajolt, a felhőket mintha vihar fújta volna szét,
elhúzódtak, és bepillanthatott egy olyan képbe, amely még amúgy is túlságosan élénken élt az emlékezetében a
maga gyászos mivoltában: Arawynnt látta, mostohabátyját, amint a Sorskőből kihasított kis szívet átadja neki, és
a karjai között hal meg. Ayani szeme megtelt könnyekkel, ám ekkor egy másik kép tolakodott az előző helyébe,
egy izgalmasabb és sokkal örömtelibb: testvére, Niko kezét fogva áthatol a Tűz Kapuján, és kihúzza a kardot a
kőből.
Meleg, jó érzés áradt szét Ayani testében, ám ekkor megint váltott a kép: a haldokló Marunát mutatta a tijkör.
Épp őt és Nikót figyelmeztette arra a nagy feladatra, amelyre a Láthatatlanok szemelték ki őket. És Ayani még
egyszer végignézhette, amint ő maga lezárja nevelőanyja szemét, és a kezébe nyomja a kis kőszívet - ezt az
emléket soha életében nem fogja elfeledni.
Ám a következő emlékkép láttán Ayani hökkenten rezzent össze. Egyáltalán nem emlékezett ilyesmire.
Valami jó nagy szobát mutatott, amely biztosan egy úri házban volt. A falba épített nagy kandallóban lobogott a
tűz, s a szép lakosztály közepén bölcső állt, és benne két újszülött szuny-nyadt. Mellettük szép, hosszú hajú,
szőke asszony, drága köntösben. Amint a bölcső fölé hajolt, és anyai büszkeséggel nézegette a két békésen
szuszogó kicsit, Ayani ráismert az aranygyűrűre a jobb kezén: ugyanaz volt a vésete, mint Ayani medalionjának:
az Ehwaz-rúna.
Míg Ayani azon töprengett, hogy ez meg mi lehet, feltépték a szoba ajtaját, és egy férfi rontott be: magas,
erőteljes termetű, hosszú, sötét hajú, szabályos vonású. Nemes anyagból készült köpenyére címert varrtak: egy
hatalmas sólymot, karmai között karddal. Ugyanezt a kardot tartotta kezében a férfi: Sinkkáliont!
A férfi magánkívül rohant a szőke asszonyhoz, és megragadta a vállát.
- Szerelmem, megtörtént, amire soha nem számítottunk! - törtek elő szájából a szavak. - Dhrago, az a gyáva
áruló, átállt az ellenség oldalára, és beeresztette őket a várba!
- Neeeem! - A nő két kezét az arca elé kapta a rémülettől.
- Ez a horda nem ismer kegyelmet - folytatta a férfi. -Mindenkit meggyilkol, aki csak szembeszáll vele.
Biztonságba kell helyezned az ikreket és magadat is, amíg még nem késő. Ez az egyetlen módja annak, hogy
népünknek maradjon még némi reménye a menekülésre. Figyelj rám: követned kell, amit mondok, különben mi,
alwék, mindörökre elvesztünk!
Ayaninak akkorákat vert a szíve, mint egy nagykalapács. Míg a tükröt bámulta, és alig várta a folytatást,
egyszerre csak elsötétült a kép, és hirtelen valami szörnyű jelenség vette át a helyét: Sága rettenetes alakja!
Ayani iszonyodva rezzent össze, aztán valami belső indíttatásra megpördült - és akkor meglátta, hogy a
fekete má-gusnő ott áll az Emlékezés barlangjában, a háta mögött.
 Hattyúk tavánál nőtt nyárfa alatt álló magányos alak valóban a megszólalásig hasonlított egy vakondra.
A Majdnem egy felnőtt férfiével vetekedett a magassága, de testét bársonyos, fekete bunda borította. Zömök
feje volt hosszú vakondorral, ám látható füle nem volt, és mellső lábai is inkább ásókra emlékeztettek, mint
emberi végtagokra. Ám ellentétben a kis termetű ásó jószágokkal, ez a nagy itt két hátsó lábán állt,
kiegyenesedve.
A két hattyúlány minden szégyenkezés nélkül közeledett a vakondhoz, s végül éppen Nikóék előtt álltak
meg. Az odahajtotta a fejét, és hosszasan szimatolt, érzékelő bajuszszálait is végigvezette a lányok arcán.
Gyorsan bebújt a föld alá, és hamarosan két csodaszép hattyútoll ruhával tért vissza.
A két lány köszönetet mondott, és villámgyorsan magukra öltötték a ruhákat. Aztán szárnyra keltek,
fellendültek a levegőbe, hogy a Varázshold fényénél, a nyárfaliget fölött elrepüljenek az ország belseje felé, oda,
ahol a hattyúkirálynő elvarázsolt palotája állt.
Niko visszabújt a szikla mögé, és leült. Mélységes csalódással rázta a fejét. Álmában sem gondolta volna, hogy a
hattyúlányok a fürdőzés idejére őrt állítanak a ruháik mellé. És a villő sem mondott erről egy kukkot sem. Jessie
is leült. O azonban egyáltalán nem látszott csalódottnak. Épp ellenkezőleg: látszott rajta, hogy valamit épp most
értett meg.
- Végre felfogtam, miről beszélt Gislind - suttogta oda Nikónak izgatottan. - Amikor elpanaszolta, mi esett
meg rajta, akkor még hozzátette: „A nővéreimmel ilyesmi szerencsére már nem történhet meg. Tanultak a
szerencsétlenségembői, és azóta a ruhájukat mindig egy őrvaksira bízzák. Az már messziről kiszagolja a
férfiakat meg a fiúkat, bennünket, lányokat meg úgysem lát, tehát szégyellnünk sem kell előtte magunkat."
Tegnap éjszaka még nem sok elképzelésem volt arról, hogy mit beszél, de most már a saját szememmel is
megláthattam.
Niko csendesen hallgatta Jessie-t. A lánynak igaza van. Ez az őrvaksi minden további nélkül, pusztán a bőr
illata alapján meg tudja különböztetni a lányokat a fiúktól. Talán még hallja is, hogy lány vagy fiú közeledik
feléje. És még ugyanabban a pillanatban arra is rájött, hogy ez mit jelent.
- Az ördögbe - morogta. - El is felejthetjük a szép kis tervünket. Ez az őrvaksi az életben nem fog nekem
kiadni hattyú ruhát.
- Igazad lehet - mondta Jessie. - Ne k ed tutira nem ad ki. Felpattant, és minden további szó nélkül elkezdte
kigombolni a ruháját.
Niko nem értette meg azonnal, hogy mire készül.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezte csodálkozva.
- Miért, minek látszik? - kérdezett vissza Jessie.
Niko ekkor végre felfogta. Felpattant, és tátott szájjal meredt Jessie-re.
- Csak nem akarsz... ?
- Dehogynem! - Jessie komolyan nézett vissza rá. - Vagy tudsz más megoldást?
- Oöö... nem - ismerte be Niko. - És ha az őrvaksi rájön, hogy nem hattyúlány vagy?
- Hogy jönne rá? A bőröm tapintása biztosan ugyanolyan, mint az övéké, és meztelenül ugyanolyan is
vagyok -legalábbis nagyjából. Azt pedig, hogy más lenne a szaguk, nem éreztem Gislinden. És mivel ráadásul
mind pontosan egyforma ruhát viselnek, ahogy a fénytündér elmondta neked, nem hinném, hogy valami
fennakadás lesz. Elfordulnál, kérlek?
- O, persze! - mondta Niko. - Mintha még nem láttam volna meztelen lányokat!
- Hiszen tudom én, Niko. - Jessie mosolyogva odalépett, és gyengéden megsimogatta az arcát. - De
szerintem jobb alkalmat is fogunk találni arra, hogy e n ge m is láss meztelenül. Nem gondolod?
- De, dehogynem - felelte Niko rekedten, elfúló hangon, és gyorsan elfordult. Úgy állt ott, mint aki
lecövekelt, és még a szemét is a nyárfák fölé szegezte. Maga mögött hallotta Jessie ruhájának suhogását, majd a
mozdulatot, ahogy a bugyiból is kilépett. Aztán, amint a sás takarásában az öböl vizéhez közeledett, csupasz
talpának lépteit, majd a csendes csobbanásokat.
Ebben a pillanatban megint kilépett a tóból egy fürdőző, és az őrvaksihoz lépett. Niko el sem merte képzelni,
mi lesz, ha a vakondember mégis rájön, hogy Jessie nem tartozik a hattyúlányok közé.

fekete mágusnő látványa csak egy pillanatra bénította meg Ayanit. Az első ijedség elmúltával felpattant,
A kirántotta a királyi kardot, és még mielőtt Sága bármit is tehetett volna, a mellébe döfte. Ayani akkora erővel
szúrt, hogy a penge minden gond nélkül markolatig hatolt a nő testébe -mintha nem ütközött volna
semmiféle ellenállásba.
A hüllőasszonynak szeme se rebbent. Pillantásra se méltatta Ayanit, kihátrált a kardból, és elment.
Ayani elképedve nézett utána. Saga hátán a legcsekélyebb seb sem látszott, és kígyóruhája is sértetlen
maradt. Amikor Ayani a kard pengéjére nézett, azon sem látott egy csepp vért sem.
 - Na de... - dadogta.
Szeme sarkából meglátta Sotierát, amint kicsit oldalt állva, sokat tudó mosollyal figyeli. Aztán görbe
öregasszonylábain lassan odavánszörgött hozzá.
- Miért lepődtél meg annyira, Ayani? - kérdezte. - Amivel az imént találkoztál, az nem Sága volt, csak az
üres árnyképe. Annak pedig nem árthat kard, még ha olyan varázserővel bír is, mint Sinkkálion.
- Az árnyképe? - kérdezte Ayani. - Tehát Sága meghalt? Sotiera visszakérdezett:
- Neked még nem tűnt fel, hogy nincs árnyéka? Ayani nem foglalkozott ezzel.
- Mondd már! - kiáltotta. - Halott?
- Nos hát, nem is tudom, hogyan magyarázzam. Sotiera kicsit elgondolkodott, csak azután folytatta:
- Sága régóta nem él már igazán. Másrészről viszont nem is igazi halott - mert nem tudja elszánni magát,
hogy döntsön: az élők vagy a holtak világához tartozik-e. Árnyéka ezért már régóta a Könnyek szigetén bolyong,
maga Saga viszont Misztériában jár-kel, és foggal-körömmel kapaszkodik az ottani életébe.
Ayani egy kukkot sem értett az egész magyarázatból, csak nézte nagy, kerek szemmel Sotierát.
Ám Idő Őre Anyónak esze ágában sem volt tovább magyarázgatni. Csak ennyit fűzött még hozzá
mosolyogva:
- Ugye, nem azért jöttél, hogy Sága létezési módjáról diskurálj velem, hanem hogy a mostohatestvéreddel
találkozz.
- Ó, igen! - Ayani szíve nagyot ugrott, és érezte, hogy elpirul. - Tehát Arawynn valóban itt van?
- Hol másutt lenne? Vagy talán ezt hitted, hogy a régi legendák és történetek csak agyrémek, dajkamesék?
- Nem, nem, dehogyis. Hol van Arawynn? Láthatom?
- Légy még egy kis türelemmel! - intette Idő Őre Anyó. - Mindjárt megmutatom hozzá az utat. De előtte
szeretnélek még emlékeztetni a sellő szavára. Kérlek, jusson eszedbe, amit mondott.
- Hogy csak kettő térhet vissza?
-Nem, Ayani, nem erre gondoltam! - Sotiera kislányszeme mintha hirtelen megöregedett volna, mintha már sok-
sok szenvedésnek lett volna tanúja. - A nimfa arra emlékeztetett, hogy valakinek meg kell halnia ahelyett, aki
visszatér az elevenek világába. Már elfelejtetted?
- Nem, dehogy. - Ayani megint elpirult, ezúttal szégyenében. Gyorsan le is sütötte a szemét.
- Akkor rendben van. Remélem, tudatában vagy cselekedeted következményeinek?
- Persze, persze - vágta rá Ayani, aki továbbra sem értett semmit. - Hol, merre láthatom Arawynnt?
Idő Őre Anyó még egy pillanatig rejtélyes tekintettel nézte, aztán a kijárat felé biccentett.
- Eredj ki - Arawynn majd megmutatkozik előtted. Ayani máris rohanva indult volna, de Sotiera visszatartotta.
- Még egyet: az, hogy Arawynn visszatér-e az élők közé, vagy sem, nem a te döntésed. És nem is az enyém.
Erről egyes-egyedül Arawynn dönthet!
És elfordult, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek.
Amikor Ayani kilépett az Emlékezés barlangjából, ősz volt. Legalábbis úgy látszott: a gabonaföldet
learatták, a mezőn őszihold-rózsák nyíltak. A tó felől köd szállt fel. Egy ködfelhő éppen feléje tartott, és Ayani
még azt is észrevette, hogy odafent a hegyen már kemény tél van. A kopasz fákat hó lepte be, a vízesés bizarr
jégképződménnyé alakult. Ám ekkorra már ki is bontakozott egy alak a ködökből.
-Arawynn! - kiáltott fel Ayani. Szinte magánkívül az örömtől, odarohant a bátyjához. Ám amikor megpillantotta
az arcát, egy szempillantás alatt rájött, hogy valami nagyon nincs rendben.

33. FEJEZET

A Varázshold jegyében

Niko számára végtelennek tűnt az idő, mire Jjessie is a fürdőzők közé vegyült. A hattyúlányoknak fel sem tűnt,
hogy idegen van közöttük. Legalábbis Niko semmi jelét nem látta ennek. És visszaemlékezve rájött, hogy ő
maga sem tudta megkülönböztetni, melyik vidáman pancsoló leány Jessie. A távolból valamennyi teljesen
egyforma volt: egyformán szép, egyformán karcsú és egyformán pucér.
 Amikor aztán kivált a fürdőzők közül egy lány, és a part felé tartott, Niko lélegzete elakadt. Talán máris
Jessie jön? Vajon be tudja csapni a szigorú őrt?
A szépség már jócskán kint volt a vízből, amikor a fiú rájött, hogy mégsem Jessie az. O nyilván nem akar túl
hamar akcióba lépni, nehogy gyanúba keveredjen.
Megint kijött egy lány, felfelé tartott a parton a bokrok mentén. A melle mintha kisebb lenne... a holdfény
aztán megvilágította a lány arcát, és Niko látta, hogy tényleg Jessie az. Gyorsan elfordult, és leült a kő mögé.
Csak másodpercekig látta, de a látvány mégis a szemhéja belsejére égett: a lány kecses alakja, a melle, a hasa
és...
Niko mélyeket lélegzett, és becsukta a szemét, de a kép csak nem akart eltűnni. Mintha csak a saját szemével
látná, úgy érezte, amint Jessie a nyárfa felé tart, és felbukkan előtte az őrvaksi. Megszaglászta, és hosszú
érzékelő szőrszálait végigfuttatta az arcán. A fura lény aztán egy pillanatra elbizonytalanodott, és még egyszer
megszimatolta Jessie-t.
Niko összerezzent, levegőt se mert venni. Talán feltűnt valami annak a szigorú vakondembernek? Talán
észrevette, hogy nem hattyúlány az, aki előtte áll?
Végre úgy látszott, megelégedett a vizsgálattal: az őrvaksi eltűnt - Niko megkönnyebbülten sóhajtott fel -, aztán
újra felbukkant egy tollruhával a kezében, majd Jessie kezébe nyomta. A lány megvárta, amíg visszavonul a föld
alá, aztán felsietett az öböl partján álló nagy vándorkőhöz.
Pillanatokkal később már le is huppant Niko mellé a földre.
- Tessék - szuszogta, és kezébe nyomta a csodálatos ruhát, amely olyan volt, mint egy földig érő pelerin,
csak éppen ezer meg ezer makulátlanul fehér hattyútollból állt.
- Köszönöm, köszönöm, Jessie - suttogta Niko. - Király volt, ahogy megcsináltad!
Oda akarta adni neki a lenvászon ruhát, hogy felöltözzön, amikor észrevette, hogy a lány egész testében
remeg. Még a Varázshold vörös fényében is látható volt, hogy holtsápadt. Nagy szeme egyre nagyobbra tágult.
- Niko, gyorsan! - hörögte. - Ennem kell vala... Aztán összerogyott, és elvesztette az eszméletét.

homas Andersen kikísérte vendégeit az ajtó elé. A telihold magasan állt az égen, és titokzatos fénybe burkolta
TaRieke
Portás-tanyát. Thomas megállt, egy pillantást vetett az égre, aztán komoly arccal nézett Nalik Noskira és
Niklasra.
- Köszönöm, hogy végre tiszta vizet öntöttek a pohárba. - Elhúzta a száját. - Bár... lehet, jobb lett volna, ha
egy kicsit korábban jut eszükbe.
Nalik Noski nagy levegőt vett.
- Megértem önt, Andersen úr. Másrészről azonban tényleg úgy gondolja, hogy ez segített volna?
Thomas gyors pillantást váltott Riekével, aki csak vállat vont.
- Fogalmam sincs - mondta aztán. - De azok után, amiket itt nekem elmeséltek... már nem hiszem.
- Én is úgy gondolom - mondta Rieke. - És kérem, ne tegyen szemrehányást a feleségének! Lena igazán jó
szándékkai tette, amit tett. Ráadásul mi ketten beszéltük rá, hogy mindenképp hallgasson. Különben azonnal
elmondta volna, hogy Jessie eltűnt. Meg persze, hogy Niko is.
-Valamennyien jó szándékkal cselekedtünk - mondta Nalik. - Mert meg voltam győződve, hogy magam is ki
tudom nyomozni, hová rejtették Schreiber urat, aki aztán majd fényt tud deríteni erre a misztikus sötétségre.
Thomashoz lépett.
- Maik még mindig nem beszél? Thomas a fejét rázta.
- Egy szót sem. Makacsul tagadja, hogy bármi köze lenne az antikvárius eltűnéséhez.
- Hát igen - sóhajtott Nalik. - Akkor hát nem marad más, mint hogy folytassam a keresést.
- Sok szerencsét hozzá, Noski úr - mondta Thomas. -Jöjjenek, a kocsihoz kísérem magukat.
Rieke a kút mellett parkolt le az öreg Golffal. Amikor odaértek, kezet nyújtott Thomasnak.
- Hát akkor - mondta Rieke - viszontlátásra. Sok szerencsét!
- Önöknek is - felelte Thomas, és már nyúlt a kezéért, amikor elcsodálkozott. - Ez a gyűrű... - mondta
meglepetten, és Rieke jobb kezére mutatott - honnan van?
Rieke vállat vont.
- Fogalmam sincs. Miért kérdi?
-Nos hát... meséltem, ugye, hogy regényem hősének anyját pontosan úgy neveztem el, ahogy önt hívják.
Rieke Niklasnak. A regénybeli Rieke ugyanilyen gyűrűt visel: teljesen egyszerű rézgyűrűt, egy belevésett
Dagaz-rúnával.
- Tessék? - Rieke annyira elképedt, hogy alig jutott szóhoz.
Nalik vette át a szót.
- És miért, Andersen úr? Mi volt az oka mindennek? -Hát, hogy... ööö... - Thomas világos magyarázatot
szeretett volna adni. - Csak mert egyszerűen ez jutott eszembe, és persze a gyűrű fontos szerephez jut a
könyvemben.
Megcsóválta a fejét.
- Ez a történet egyszerűen tébolyító. Mindenütt olyan motívumokba ütközöm, amelyek a regényemben is
előfordulnak. - Rieke kezére mutatott. - Mint például ez a gyűrű. És ugyanez a rúna - a kútra mutatott - másutt is
a szemembe ötlik. Például itt, a kút káváján.
Nalik Noski megnézte a három rúnát a kút szélén, aztán visszafordult Thomashoz.
- És talált rá magyarázatot, hogy mi ennek az értelme?
- Egy kukkot sem - felelte Thomas. - Viszont kitaláltam egyet!
- Tényleg? Es mi volna az, ha megkérdezhetem?
- Persze hogy megkérdezheti - mosolygott Thomas. -Csak éppen választ nem kap rá. Majd elolvashatja a
regényben, ha megjelenik.
Aztán el is búcsúztak egymástól.
Thomas még sokáig integetett a látogatóknak, amíg csak Rieke piros Golfja el nem tűnt az éjszakában. Amikor
visszaindult a házba, Lena jött vele szembe. Amikor gondterhelt arcát meglátta, rossz érzés fogta el.
- Elérted végre Jessie orvosát? - kérdezte vadul kalapáló szívvel.
Lena bólintott. A szeme nedvesen csillogott.
- És? Mit mondott? Lena nagyot sóhajtott.
- Nagyon... nem nagyon mer jóslatokba bocsátkozni. Először is, nem tudja, pontosan mennyi inzulin van Jessie-
nél. Másrészt nem tudja, milyen megterheléseknek volt kitéve Jessie a napokban.
- Hogyhogy megterheléseknek?
- Ha szanatóriumban van, ahol reggeltől estig nyugalomban, orvosi felügyelet alatt ápolják, akkor sokkal
hosszabb ideig kitart a szokásos adagolás mellett, mint ha komoly testi és lelki megpróbáltatásoknak van kitéve.
- Az pedig biztos, hogy nem szanatóriumban van! - kiáltott fel Thomas, és érezte, amint elönti a hideg veríték. -
Tehát a doktor sem tudta megmondani, hogy meddig...?
- Legalábbis biztosan nem. - Lena beharapta az alsó ajkát. - Ha nagyjából tartotta magát a megbeszélt
adagoláshoz, akkor a készlete körülbelül félig volt még, amikor eltűnt.
- És ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy ha holnap nem kap orvosi segítséget, akkor nem fogja túlélni azt a napot. De
valószínűleg már korábban jelentkezik a baj, és kómába esik!

yani arcán elhalt a mosoly, amikor meglátta Arawynn arcán a szemrehányást.

A - Mit keresel itt? - kérdezte színtelen hangon Arawynn. -Miért jöttél ide?
- De hát... Arawynn! - Ayani hitetlenkedve csóválta a fejét. - Tényleg nem tudod? Azért jöttem, hogy
visszavigyelek az élők világába. Csakis ezért vállaltam azt a sok kínkeservet az úton...
- Igazán? - A fiú keserűen kacagott fel. - Azt gondolod, azért haltam meg, hogy te eljátszadozd az időt?
- De Arawynn...
- És hogy elveszítsd szemed elől a nagy feladatot, csak mert nem vagy képes belátni, hogy rajtunk kívül más,
fonto-sabb célok is vannak?
- De Arawynn... - Ayani nem tudott mást kinyögni.
- Miért olyan dolgokkal foglalkozol, amelyeken már nem változtathatsz - folytatta Arawynn -, ahelyett hogy
ésszerűen használnád a Láthatatlanok nagylelkű ajándékait? A sorsod a te kezedben van, Ayani, egyedül rajtad
múlik, hogy mit kezdesz vele, mely lehetőségeket használsz ki, és melyeket nem. Csak akkor tehetsz eleget
annak a sok feladatnak, amelyek elé az élet állít, ha felveszed a kesztyűt, és szembenézel velük. De hogyha ezek
helyett elfutsz, és olyan dolgokkal foglalkozol, amelyek nem a te ügyeid, akkor sohasem jutsz célhoz, és
sohasem felelsz meg valódi rendeltetésednek. Ayani szeme könnybe borult.
- De hiszen csak miattad tettem - mondta csendesen. -Mert egyszerűen nem érdemelhetsz ilyen korai ha...
- Nem igaz - vágott a szavába Arawynn. - Saját magadért tetted, nem értem. Én azért haltam meg, mert az
volt velem a Láthatatlanok szándéka. És mert az anyám rám bízta, hogy adjam vissza neked a Sorskőből készült
kis szívet.
Jobb kezét vádlón nyújtotta ki a lány felé.
- Ha már az é n áldozatomat megveted, miért vagy annyira hálátlan, hogy Maruna segítségét sem fogadod
el?
 Ayani kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Arawynn ránézett. Szemében csalódás és harag ült.
- Élj boldogan, Ayani - suttogta aztán, megfordult, és belépett a gomolygó ködbe. Az összesűrűsödött, és
egy pillanatra mindent eltakart Ayani előtt. Mire kitisztult, Arawynn már eltűnt.
Ayani egy pillanatra mintha megbénult volna. Szemét elöntötték a könnyek, s csak állt ott, amíg egy csengő
fiúhangot meg nem hallott a háta mögött.
- Eredj, Ayani, menj, amíg nem késő!
Meglepetten fordult hátra, és egy fura lényt pillantott meg, egy törpét, aki hófehér, földig érő köntöst viselt.
Vállig ért szőke haja, arca azonban nem volt, helyette három rúnát viselt: a Dagaz-, az Ehwaz- és a Mannaz-
rúnát.
- Brani! - kiáltott fel Ayani meglepetten. - Hát te mit keresel itt?
- Én pontosan ugyanúgy időm előtt haltam meg, mint Arawynn - felelte a gyermek látnók. - Csak így
követhetted azt az utat, amelyet a Láthatatlanok kijelöltek neked. Az én áldozatom is fölösleges lesz, ha nem
találsz vissza hamar a helyes ösvényre.
Brani kinyújtott karral a távolba mutatott, ahol a Lángoló folyó szalagja izzott.
- Mire vársz még? Ha tovább késlekedsz, a bátyád meg te sosem végezhetitek el a feladatotokat!
Ayani mélyet sóhajtott:
- Tényleg úgy hiszed, hogy van még esélyünk?
Az arc nélküli látnók hangja most nagyon komolyan csengett.
- Hát persze, Ayani. Amíg végképp el nem veszett minden, addig mindig van esély - különösen számodra! Talán
elfeledted a régi jóslatot? „Amikor a Sötétség és a Fény frigyre lép, a Sólyom lánya mozdítja a Sors kerekét,
hogy a Láthatatlanok akarata beteljesedjék." Ennek bizony nagyon is esélyszaga van! De... - Brani elhallgatott,
mintha ki sem merné mondani, amire gondolt.
- Nos? - sürgette Ayani. - Mondd már!
- Természetesen ennek az a feltétele, hogy elevenen térsz vissza a bátyádhoz és a társaidhoz.
Egy pillanatig eltartott, amíg Ayani felfogta, mit jelent ez.
- Vagyis még egyszer át kell vágnom Delíria szörnyű barlangján? - kérdezte iszonyodva. - Kérlek, Brani,
mondd, hogy nem így van!
- Nem is, Ayani - csóválta fejét a látnók. - Sokkal rosz-szabb: kifelé a Sötétség kamráján kell átvágnod, ahol
a Nidhog-sárkány lakik. És a vele való találkozást még senki sem élte túl.

essie eszméletvesztése szerencsére nem tartott sokáig. Niko úgy-ahogy ráterítette a lenvászon ruháját - szíve
Jhevesen dörömbölt közben -, aztán adott neki egy keveset a Gislind készítette elemózsiából. Ahogy egy szelet
süteményt is elmajszolt, Jessie jobban lett. Azért még elég reszketeg lábakon állt.
Niko aggodalmasan nézett rá.
-Tényleg rendben vagy? Szerencsére legalább az én ele-mózsiás csomagom megvan még. Most mindketten erre
szorulunk.
- Igen, igen - vágta rá gyorsan Jessie. Gyorsan belebújt a ruhájába, és eligazgatta. - Látod, hogy jól vagyok.
- LIát azért ez nem olyan meggyőző - felelte Niko. Gyorsan felnézett az égre, ahol a Varázshold teli gömbje
olyan lángvörösen világított, mintha figyelmeztetni akarná őt az idő múlására. Nem sok van már a démonok
órájáig. De sajnos, még mindig nem jött ki minden hattyúlány a tóból, ezért nem is tűnhetett fel, hogy egy ruha
hiányzik.
Végre az utolsó három is kijött a vízből és az őrvaksihoz szaladt. Az pedig, akárcsak a többieket, alaposan
megszimatolta őket, aztán lebújt a föld alá a ruháikért. Amikor visszatért, nagy volt a megdöbbenés, ugyanis
karmai között csak két hattyúruha volt. Erre mindhárom lány olyan hangos jajveszékelésben tört ki, hogy észre
sem vették, hogy Niko és Jessie odament hozzájuk.
- Csak nem ezt keresitek? - kérdezte Niko, és magasba emelte a hattyúruhát.
A három szépség megfordult és rámeredt, mintha kísértetet látnának. Ám az első ijedség elmúltával gyorsan
maguk elé kapták a tollgúnyákat, amelyek mindhármuk csupaszságát elrejtették.
A lányok titkát ismerő őrvaksi pedig, aki nyilván rájött, hogy itt már nincs szerepe, egy szó nélkül, sebesen
bebújt a föld alá.
Niko tett egy lépést a hármas felé, és a kezében tartott ruhára mutatott.
- Melyikőtöké ez itt?
- Nem az enyém - mondta az első.
 - Nem is az enyém - mondta a második.
- És az enyém meg végképp nem - folytatta a harmadik.

- Bolondoztok velem? - förmedt rájuk Niko nem túl barátságosan. - Biztos, hogy ez a ruha hármótok közül
valakié!
Lehet - hangzott kórusban a három szájból. - De mi hármas ikrek vagyunk, egy szív, egy lélek. Nem várhatod tő-
lünk, hogy bármelyikünket is kényszer nélkül kiszolgáltatjuk!

Niko a homlokát ráncolta, és kezében himbálta a ruhát.

- Akkor tehát tudjátok, mit jelent, hogy nálam van?
- Persze, uram - felelték tökéletes összhangban, és lehajtották kecses fejüket. - Válassz egyet közülünk, és
akit választasz, engedelmesen fog szolgálni.
A hattyúlányok gyorsan összenéztek, mielőtt Nikóra emelték volna a tekintetüket. Arcuk mintha viaszból
lett volna, dermedt vonásokat mutatott, de Niko nyomát sem látta rajta könnyeknek, holott arra számított.
- Az én nevem Swanhild - mutatkozott be az első. - Ha a sors úgy akarja, szolgálni foglak.
- Az én nevem Sieglind - mondta a második. - Ha engem választ a sors, engedelmeskedem neked.
- Én Gerhild vagyok - mondta a harmadik. - Ha a Láthatatlanok úgy rendelik, követni foglak.
Jessie-nek ekkor eldurrant az agya.
- Elég volt! - kiáltott fel. - Abbahagynátok ezt az aláza-toskodást, csak mert valaki egy gönccel integet
nektek? Undorító! A végén még elhitetitek vele, hogy valami nagy ember!
Niko nem tudott elfojtani egy kuncogást.
- Igaza van ám - fordult a szépségek felé. - Nem akarlak a romlásba dönteni benneteket, és rabszolgává sem
tennélek titeket.
- Valóban? - képedt el a három lány, és megint egymásra néztek. - Akkor meg mit akarsz, uram? - kérdezték
megint csak egyszerre.
Niko nem válaszolt, hanem megfordult, két ujját a szájába dugta, és füttyentett egy éleset.
Egy pillanattal később már elő is ügetett a szürke a mögül a kis erdő mögül, ahol Jessie fakó lovával együtt
hátrahagyták. Büszke és kecses léptekkel táncolt közelebb, megállt Niko mellett, és üdvözletet nyerített a három
szépség felé.
- Ti ismeritek egymást? - csodálkozott Niko.
- Igen, uram - felelte a háromság. - Ő Szélszárnyú, a Láthatatlanok repülő szolgája, egyike azoknak, akiket a
hatalmas Odhur úrnőnkre bízott.
- Mit nem mondtok - morogta Jessie. - Remélhetőleg nem kap letolást szegény!
Niko rosszalló pillantást vetett rá, aztán visszafordult a három szépséghez.
- Akkor már azt is sejtitek, hogy mit kérek tőletek: hozzátok el nekem Odhur arany kantárszárát, hogy
Szélszárnyú a segítségemre lehessen.
- Természetesen, uram - felelték szinte egyetlen szájból. -Ahogy óhajtod.
- En hozzam el, uram? - kérdezte Swanhild.
- Én menjek érte, uram? - tudakolta Sieglind.
- Vagy én szerezzem meg, uram? - faggatózott Gerhild. Jessie-nek lassan kezdett elege lenni a játékból.
- Tökmindegy - mondta nyersen. - Nem hallottatok még egyenjogúságról, mi? No de a lényeg, hogy
mozogjatok. Mégpedig sietve, a hóhérba már!
A három szépség összedugta a fejét, és sietve tanácsot tartott, de mintha nem tudtak volna megegyezni.
- Hahó! - kiáltott rájuk Jessie. - Azt mondtam, sietni! Nem fecsegni!
Megint vad gágogás kezdődött, végül Swanhild beleugrott a tollruhába, Sieglind és Gerhild pedig a maradék
tollöltözet mögé rejtőzött. Testvérük fellendült a levegőbe, és elrepült.
Swanhild nagyon hamar visszatért. Egy doboz volt nála, alig nagyobb, mint egy közönséges ékszerdobozka.
Fekete fából készült, és igen súlyos volt, amit Niko mindjárt meg is tapasztalt, mert a szépség egy alázatos
„Parancsolj, uram!"-mal a kezébe nyomta.
Niko felnyitotta a tetejét - és majdnem megvakult, úgy ragyogott, szikrázott a kantár. Be kellett hunynia a
szemét a láttán.
- Óóóó! - Jessie sem tudott többet kinyögni. - Ez őrület!
 A dobozkában tényleg egy kantár volt, de persze nem hétköznapi: aranyozott hattyútollakból volt fonva,
ezért volt olyan pihekönnyű.
Szélszárnyún, amint megpillantotta, örömteli izgatottság vett erőt. Fújtatott, hátsó lábán táncolt -
szemlátomást alig bírta kivárni, hogy ráadják.
Jessie ragyogó szemmel nézett Nikóra.
- Csinálhatom én?
- Csináld - bólintott Niko. - Te jobban értesz a lovakhoz, mint én.
Jessie nagyon óvatosan kiemelte a kantárt a dobozból, és mintha tojásokon lépkedne, Szélszárnyúhoz vitte.
Aztán lekapcsolta róla a bőrkantárt, és az aranyozottat csatolta fel helyette.
Szélszárnyú türelmesen várta ki a művelet végét. Amikor Jessie újrakantározta a táltost, Niko odalépett hozzá, és
átadta a dobozkát.
- Tessék - őrizd meg, amíg visszajövök.
- Hogyan? - csodálkozott Jessie. - Hát nem viszel magaddal a Teremtés hegyére?
- Nem - rázta meg a fejét mosolyogva Niko. - Nem szabad túlerőltetnünk Szélszárnyút. Maradj itt ezzel a
három szépséggel, és várjatok meg itt.
- Hát ezt jól kitaláltad! - Jessie már-már tiltakozott, de aztán észbe kapott és elhallgatott. - Na jó - sóhajtotta.
- Lehet, hogy jobb így. Lehet, hogy igazad van. Na, tűnj már el!
Kivette a fiú kezéből a dobozkát, és elképedt.
- Hű, milyen súlya van! A hattyúlányok vihogtak.
- Mert ébenfából van! - mondták egyszerre. - Ez a fa védelmez, védi azoknak a tárgyaknak a varázserejét,
amelyeket belehelyeznek!
Niko még megbizonyosodott róla, hogy a nyeregtáskájában mindent visz, amire szüksége lehet a Teremtés
hegyére tett kiránduláson. Aztán magához ölelte Jessie-t.
A lány nem tiltakozott, szorosan hozzásimult, átkarolta a nyakát.
- A világ minden szerencséjét kívánom neked - suttogta a fülébe, és adott egy puszit az arcára.
- Köszönöm - felelte Niko. - Szükségem lesz rá, talán még többre is!
Azután kibontakozott Jessie karjából, megfordult, és felült a táltosra. Az égre vetett gyors pillantás
meggyőzte arról, hogy legfőbb ideje indulni: a Varázshold minden eddiginél teltebben és pompázatosabban
vöröslött az ég tetején.

isztéria fennállása idején már számtalanszor megélte a Varázshold megjelenését, ám minden megfigyelő
Megyetértett abban, hogy az eddigi varázséjszakák még csak meg sem közelítették ezt a mostanit.
Még Nostramusra, az Egymagában Uralkodó Mordur Kra'nakk udvari mágusára és csillagjósára is mély
benyomást tett a ragyogó vörös pompa. Pedig a Ködökön Túli Világban valószínűleg senki sem volt, aki
annyiszor élte volna meg már a Varázshold-töltét, mint ő. Nostramus egyszerűen mégsem tudott elszakadni a
gömbölyű, vörös gömbtől. Órák teltekmúltak, s ő csak ült a korroki vár tornyában, a dolgozószobájában, és Nagy
Elikkerniászra gondolt, tisztelt tanítómesterére és elődjére, aki nemcsak a mágia művészetébe vezette be, hanem
a csillagászat varázslatait is megtanította neki.
Mordur király, a Borús Birodalom nagy hatalmú uralkodója szintén csillogó szemmel nézegette a Varázsholdat,
bár egészen más okok miatt, mint az udvari mágus: az Egymagában Uralkodó pontosan ismerte a Varázshold
csodás erejét. Ezért kiküldött egy csapat rettegett ködharcost, hogy derítsék ki végre, hol van Sinkkálion, a
királyi kard - és persze abban reménykedett, hogy a hold mágiája segítségére lesz ebben a vállalkozásban.
Kieran és emberei sem tudták levenni szemüket a fényesvörös Varázsholdról. Az öregebbje, mint
Szürkeszakáll Ragnur vagy Magnus, a kovács, még jól emlékezett, hogy a legutolsó Varázshold csupa rosszat
hozott: két héttel később történt, hogy a marsföldiek elfoglalták Helmenkroont, és azóta rettegésben tartják az
alwékat. Ezért most az emberek titokban mind azért fohászkodtak, nehogy ez az új varázshold újabb
szerencsétlenségeket zúdítson a nyakukba.
A fiatalabbja, Kierannal az élen, szinte biztos volt abban, hogy ez a Varázshold nemhogy rosszat nem okoz,
hanem egyenesen a győzelem jeleként értelmezhető. Az a remény szállta meg őket, hogy népük sorsa hamarosan
szerencsés fordulatot vesz.
Arawynn apját, Mayant is hasonló gondolatok tartották jó reménységben, miközben napok óta Rhogarr
kőbányájában robotolt. Hiába volt állandóan holtfáradt, és hiába sajgott testének minden egyes porcikája a
rettenetes bánásmód és a rabszolgamunka miatt, azért éjszakára kilopakodott a sárkánybarlangból, amely a rabok
szállása volt, hogy megcsodálja a ritka égi jelenséget. Előző éjszaka halott felesége, Maruna jelent meg álmában.
Elmondta neki, hogy ez a hold Rhogarr rémuralmának végét jövendöli - és Mayán erről a pompás színjátékról
semmiképpen sem szeretett volna lemaradni.
A vak Heimar és Tamiro, az unokája kis erdei kunyhójuk előtt ülve csodálták a Varázsholdat. Heimar
tisztában volt azzal, hogy élete hamarosan véget ér, de sem bánatot, sem fájdalmat nem érzett, hanem határtalan
volt az öröme Tamiro miatt. Heimar egykor Nelwyn király csillagjósa volt, és akkor, tizennégy esztendővel
ezelőtt is azonnal felismerte, hogy az akkori Varázshold nagy veszedelmet jelez. Nelwyn azonban nem törődött a
figyelmeztetéssel, így aztán lesújtott a végzet Helmenkroonra és Nivland valamennyi lakójára. Ez a mostani hold
azonban szerencsésebb fordulatot hirdetett, és az öreg boldog volt, hogy unokája hamarosan szebb napokra
virrad.
Kazimirt, a varázslóinast rettenetes honvágy gyötörte a Rhogarr kijelölte fejedelmi lakosztály ablakánál.
Milyen boldogan töltötte volna otthon, a mesterével ezt az éjszakát, és figyelhette volna azokat a bölcs szavakat,
amelyeket Nostra-mus a Varázsholdról mond. Talán még beszélgetésbe is elegyedett volna a tanítványával arról,
hogy vajon honnan erednek a Varázsholdak hatalmas erői - mert Misztéria bölcsei ebben a kérdésben nem tudtak
egyezségre jutni.
Ezen az éjszakán Rhogarr von Khelm sem bírt megmaradni a hálótermében. Felment Helmenkroon
öregtornyának tetejébe, és ott töprengett. A szíve nehéz volt, mert nagyon jól emlékezett a legutolsó
Varázsholdkor történtekre: Nelwyn király, az a nivlandi kutya, éppen akkor gyilkolta le gyáván a feleségét,
Eleonort és egész kíséretét. Rhogarr szörnyű bosszút esküdött a felesége sírjánál - és pár nappal később be is
váltotta ezt az esküt. Lerohanta Nivlandot, és rohammal bevette Helmenkroon várát - ám mégsem érte el két
kitűzött célját. Sem Sinkkaliont, a királyi kardot nem kaparintotta a keze közé, sem Nelwynt nem fogta el, így ki
sem végeztethette nyilvánosan, ahogy eredetileg tervezte. Rhogarr úgy emlékezett az akkor történtekre, mintha
csak most estek volna meg: a támadók nagy erőfölényben voltak, és Nelwyn király hamarosan magára maradt,
bár az utolsó pillanatig elkeseredetten ellenállt Rhogarr katonáinak. Ám végül Nelwyn is felismerte, mennyire
kilátástalan a helyzete, és a lakosztályába menekült - eközben szúrta ki Rhogarr szemét, aki karddal a kezében
próbálta megakadályozni, hogy kicsússzon a keze közül.
Amikor az emberek nagy nehezen szétverték a súlyos tölgyfa ajtót egy faltörő kos segítségével, Rhogarr
szörnyű állapota ellenére elsőként hatolt be Nelwyn lakosztályába, mert ő maga akarta ledöfni. Csak Dhrago
herceg és Sága mehetett vele.
Ám legnagyobb döbbenetükre a szoba üres volt. Fliába tették tűvé a lakosztályt, hiába forgattak fel mindent,
Nelwyn nem került elő. Mintha a föld nyelte volna el.
Sága azonnal titoktartásra kötelezte a két férfit, így a mai napig senki sem tudja, mi történt abban a
lakosztályban azon az éjszakán. Amikor pedig Rhogarr másnap elégettette a halott királyi pár tetemét a vár
udvarán, senki sem sejtette, hogy Nimhuld királyné holtteste mellett a király helyett egyik meggyilkolt testőre
fekszik a máglyán. A sors ráadásul úgy rendelte, hogy az a nagy sólyom, amely évek óta ott fészkelt az
öregtoronyban, a máglya füstjével együtt örökre elköltözött Helmenkroonból. Ez Nelwyn leghűségesebb híveit is
meggyőzte a haláláról. Csak Dhrago, Sága és Rhogarr tudta, mi történt, bár arról, hogy hová tűnhetett a király,
egyiküknek sem volt elképzelése.
- Saját magunkról ne következtessünk másokra! - hangzott fel egyszerre mellette, s a hang, bár ismerős volt
Rhogarr előtt, mégis megijesztette.
- Sága - lehelte, és rámeredt a fekete mágusnőre, aki mágiája segítségével a semmiből termett fenn hirtelen
az öregtoronyban. - Mire célzói ezzel?
A fakó arcon mosoly suhant át.
- Nem is sejted? Dhragóval és veled ellentétben én már akkor gyanítottam, hogy Nelwyn nem adja fel olyan
köny-nyen. Talán különben megátkoztam volna, hogy soha ne térhessen vissza?
- Da Sága! - Rhogarr zavarodottan rázta a fejét. - Erről sohasem meséltél.
- Miért kellett volna? - A hüllőszem hideg volt, mint a jég. - Az a te korlátolt értelmed amúgy sem fogta
volna fel a dolgok igazi lényegét - ostoba vazallusodé pedig mégannyira sem.
Rhogarr lehajtotta a fejét.
„Átkozott boszorkány! - gondolta magában. - Mit képzel, kivel beszél?"
Rhogarr pontosan tudta, hogy nem mérkőzhet meg Ságával, de azért nagyon bántotta, hogy úgy beszélnek
vele, mint egy faragatlan falusi fajankóval. Titokban rég elhatározta, hogy amint alkalma nyílik rá, megfizet
mindenért, akármikor jön is el az a pillanat. Ám addig semmi egyebet nem tehet, mint hogy jó képet vág a rossz
játékhoz.
 - Megbántottalak? - Sága hangja most érdekes módon egyáltalán nem volt ironikus. - Sajnálom, Rhogarr.
Nagyon jól tudom, hogy ez a mai különleges nap a számodra, és azt is tudom, mennyire bánkódsz még ma is
hitvesed halála miatt.
- Köszönöm - pislogott Rhogarr, és még nagyobb zavarba jött. Mit jelentsen ez a hirtelen részvét? - Még ha
sok év eltelt is már azóta, hogy Eleonort elragadta a halál mellőlem, sosem fogom elfelejteni. Ahogy gyáva
gyilkosának sem bocsátok meg soha. Megölöm őt, úgy, ahogy megesküdtem Eleonor sírjánál - emlékszel, Sága?
- Mintha el tudnám felejteni! - A mágusnő Rhogarr mellé lépett, és karmos kezét a vállára tette. - Ezért is
jöttem el hozzád ebben a nehéz órában. Talán megvigasztal az a gondolat, hogy Nelwyn már soha többé nem
lehet ártalmadra. Aki Misztériát önként hagyja el, csak akkor térhet vissza, ha másvalaki készen áll arra, hogy az
életét áldozza érte. Ráadásul Nelwyn mostani alakjának titkát senki sem tudja!
Rhogarr egy kukkot sem értett - de nem mert tovább kérdezni, mert félt, hogy megint csak tuskónak nézik.
- Remélem, igazad lesz - mondta ezért.
- Aztán minden bátorságát összeszedve, még hozzáfűzte:
- Bár mostanában többször is alaposan melléfogtál. Meglepetésére a dühkitörés, amelyre pedig bizton számított,
elmaradt.
- Igazad van - ismerte el a mágusnő. - Alábecsültem az ellenfeleinket. De tanultam a hibákból, és megtettem
a megfelelő ellenintézkedéseket: a kölykök nem fogják túlélni a Varázsholdat. És ha Nelwynnek minden
várakozásunkkal ellentétben mégiscsak sikerülne a visszatérés, akkor gondom lesz rá, hogy a kezünkbe kerüljön.
És akkor, Rhogarr - karmos keze előrelendült, és a férfi mellkasába fúrt -, akkor végre beteljesítheted rég vágyott
bosszúdat!
Rhogarr sötét képe felderült, a szeme felragyogott.
- Ha ez így lesz, életed végéig hálás leszek neked, Sága, esküszöm!
A fekete mágusnő arcára e szavak hallatára visszatért a gúnyos kifejezés.
- Köszönöm, Rhogarr, bár az életem végét bizonyára nem fogod megérni.
Leereszkedően megveregette a férfi vállát.
- De most bocsáss meg, fontos dolgom akadt: a démonok óráján Nihil lángjába fogom vetni Odhur köpenyét,
hogy attól kezdve ne zavarhassanak bennünket semmiféle betolakodók!
Egy pillanat alatt fekete örvénnyé változott, és mint egy szárnyatlan sárkánykígyó, kitekergett az éjszakába,
a Teremtés hegye irányába.

34. FEJEZET

A Teremtés Hegyén

A lig érkezett haza apja udvarára Rieke, már szólt is a mobilja. Amikor meglátta a nevet a kijelzőn, hatalmasat
ugrott a szíve: N i ko h í v - ezt olvasta. Reszkető kézzel nyomta le az „elfogad" gombot, és füléhez tartotta a
mobilt. Ösztönösen belekiáltotta a fia nevét: - Niko!
De amikor a hívó hangját meghallotta, azonnal rájött, milyen ostoba hibát követett el: nem Niko volt az,
hanem Nalik Noski, akinek kölcsönadta a fia telefonját. Hogy is felejthette el!
Nalik csak meg akarta köszönni, hogy elvitte a Portástanyára.
- Biztos nem volt egyszerű, hogy megbirkózzon azzal a ténnyel, hogy talán túlzott reményekkel kecsegtettük
szegény Lénát.
- Ez igaz. De magának sem lehetett kellemesebb. Mégis jó, hogy most már mindenki tisztán lát, és jó, hogy
végre Jessie apja is tudja, mi a helyzet. Valamennyien egy csónakban evezünk, és mind a gyerekeinkért
aggódunk. De akárhogy van is - ez valamiért új erőt is ad.
- Milyen jó, hogy ezt így látja, Rieke. - Nalik hangja lágy volt, és meleg. - Megígérem, mindent megteszek,
hogy Niko és Jessie épségben hazatérjenek.

ieke már az előszobában hallotta apja erőlködő köhögését: egyáltalán nem hangzott jól. Megemelkedett a hő-
Rmérséklete is, ráadásul fej-, kar- és lábfájásra panaszkodott. Viszont a hideg szerencsére már nem rázta.
- Teszek borogatást a lábadra, és főzök egy teát is, papa -ígérte Rieke, amikor letörölgette az öreg
verítékes arcát. - És ha a fájdalom nem csökken, hozok valamit a patikából.
 - Butaság! - kezdte az ellenkezést Melchior, de Rieke szóhoz sem engedte jutni.
- Ne is mondj semmit, papa! Én sem vagyok egy gyógyszerőrült, aki minden szíre-szóra tablettákat kapkod be,
de annak, hogy szenvedj, ha nem muszáj, semmi értelme. Végtére is arra valók az orvosságok. És ha holnap sem
javul, akkor hívok orvost.
Rieke már az ajtóban volt, amikor az apja utána kiáltott:
- Te Rieke!
Megfordult.
- Igen, papa?
- Talán... nem is vagyok beteg - mondta fakó hangon az öreg.
- Micsoda? - Rieke értetlenül rázta a fejét.
- Akkor, kereken tizenöt esztendővel ezelőtt, pontosan ugyanígy kezdtem érezni magam - magyarázta az
öreg. -Minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen rosszul lettem, belázasodtam, köhögtem. Olyan rosszul
voltam, hogy Frida orvost hívott, de az nem tudta megállapítani, mi a bajom.
Rieke kételkedve nézett rá.
- Igazán?
- Igen - bólintott Melchior. - És másnap kaptuk az értesítést, hogy nyomtalanul eltűntél.

iko épphogy nyeregbe szállt, és kezébe vette az arany kantárszárat, amikor Szélszárnyúnak elkezdtek kinőni
Namintha
szárnyai: több mint öt méter fesztávolságú, hatalmas hatytyúszárnyak. A táltos óvatosan lengette őket,
meg akarna bizonyosodni róla, hogy engedelmeskednek az akaratának, aztán fellendült a levegőbe.
Ugyanabban a pillanatban megszólalt a hangja is Niko fejében:
„Úgy gondolom, a Teremtés hegyére igyekszel - igazam van, gazdám?"
- Oda bizony! - kiáltotta örömmel a táltosnak Niko, és előrehajolt a karcsú nyakon, hogy Szélszárnyú
jobban megértse. - Olyan gyorsan, mint a szél, ha kérhetem!
„Örömömre szolgál, gazdám!" - felelte a táltos. Aztán egyre följebb és följebb csavarodott a varázsholdas
éjszakában. Niko lenézett a mélybe, és látta, amint Jessie meg a három hattyúlány utánuk néz. Amikor integettek
neki, viszonozta a köszöntést. Sebesen zsugorodtak a távolság miatt, hamarosan már olyanok voltak, mint egy
játékvilág aprócska bábui. A Hattyúk tava akkora lett, mint egy vörös tükörtojás, aztán a táj körvonalai végképp
elmosódtak.
Niko az arany kantárszárral kezében kiegyenesedett a nyeregben, és csettintett a nyelvével.
- Flogy megy a dolog, Szélszárnyú? Rá tudunk kapcsolni még egy kicsit?
„Ahogy gondolod, gazdám - visszhangzott a hangok nélküli felelet a fejében. - Csak aztán nehogy utólag
panaszkodj!"
Hatalmas szárnyainak csapásai alig gyorsultak fel, Szélszárnyú most már mégis teljesen eleget tett a neve
keltette elvárásoknak. Sebesen suhant az éjben, a menetszél fütyült Niko füle mellett, könnyeket csalt a szemébe,
tépkedte a haját, a ruháját. Niko egész kicsire kuporodott össze a táltos hátán, és belekapaszkodott csapkodó
fehér sörényébe, nehogy lefújja a szél.
A hatalmas Világ-hegység nyugati meredek falánál emelkedni kezdtek fölfelé, végül belemerültek a
felhőkbe.
Niko egy pillanatig semmit sem látott, vattaszerű képződmények burkolták be őket.
„Ne aggódj, gazdám - nyugtatta a táltos -, nem tesznek kárt bennünk. Ráadásul olyan alaposan ismerem a
Teremtés hegyére vezető utat, hogy behunyt szemmel is odatalálok."
Az jó, mondta magában Niko, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ő is behunyt szemmel látta meg Jessie-t. És
máskor is történt vele ilyesmi: előre meglátott valamilyen veszedelmet.
„Miért csodálkozol ezen, gazdám? - kérdezte a paripa gondolatban. - Amit mindenki lát a szemével, az a
dolgok külső képe. De akinek jót akarnak a Láthatatlanok, annak látóvá teszik a szívét is - és azzal többet és
messzebbre látni, mint puszta szemmel!"
Niko válaszolni akart, de ekkor kibukkantak a felhők közül, és lenyűgöző látvány tárult a szemük elé: a
vörösen csillogó, vastag ködszőnyegből csak egyetlen csúcs bukkant elő: a Teremtés hegye. A Varázshold vörös
gömbje pedig éppen fölötte függött az égen, és olyan közelinek látszott, hogy Niko még a felszínének
körvonalait is felismerni vélte: hegyvonulatokat, tengereket, krátereket - mintha nem puszta szemmel, hanem
hatalmas teleszkóppal nézné a Holdat.
 A szél zúgása elhalkult, egyetlen hang sem hallatszott, s Niko szinte súlytalanul lebegett a táltos hátán:
mintha egy óriási, ünnepélyes dómban siklanának, amelynek kupolája szikrázó csillagokkal teliszórt fekete
bársony.
Amikor átrepültek a legmagasabb hegygerinc fölött, Niko elé egy hatalmas kráter tárult, olyan mély, hogy az
alját látni sem lehetett. A kráter közepén a feneketlen mélységből egy tűszirt emelkedett ki, amely jó ötven
méterrel magaslott a kráter jeges pereme fölé. Elegáns ívű híd vezetett hozzá a kráter peremétől egyenesen a tű
csúcsáig: ez volt a Tűzfagy híd.
- Honnan a név, Szélszárnyú? - Niko suttogott, nehogy megzavarja az ünnepélyes csöndet.
„Nézd csak meg alaposan, gazdám! - felelte a táltos. -Biztosan rájössz magad is!"
Szélszárnyú egy kicsit lejjebb ereszkedett, és tett egy kört, hogy Niko szemügyre vehesse a Tűzfagy hidat.
Már az első pillantásra látta, hogy méltán nevezték annak, aminek: az egyik fele ugyanis, amelyik a kráterből
nőtt ki, és középig ért, kőkeményre fagyott jégből állt, a másik felét pedig, amely a tűszirt fokáról indult, és
kifelé nyúlt, mintha lobogó lángok alkották volna. A híd közepén, ahol a két félnek össze kellett volna érnie,
hatalmas szakadék tátongott. A jeges fél ugyanis ott már megolvadt a szörnyű lángoktól, és dübörgő vízesésként
zuhogott le a feneketlen mélységbe. A jeget megolvasztotta a tűz, így a híd két fele sohasem tudott összeérni.
Magnus, a kovács igazat beszélt: ezen a hídon nem kelhet át halandó!
Aztán Niko körülnézett, hogy közelebbről megszemlélje a mondák övezte, híres Teremtés hegyét. Ez volt
hát a Láthatatlanok lakhelye, akik Misztéria sorsát irányították, és lakóinak életerői-haláláról döntöttek. Ám
Niko bármerre nézett is, egyetlen Láthatatlant sem vett észre. Még Odhurt sem, aki pedig állítólag különösen
kötődött a Teremtés hegyéhez.
„De gazdám! - beszélt bele a gondolataiba a táltos. - Mit gondolsz, miért nevezik őket Láthatatlanoknak?"
O, hogy is lehetett ennyire ostoba?!
Niko akaratlanul is megcsóválta a fejét. Ekkor szeme sarkából egyszerre egy sűrű, fekete örvényt pillantott meg,
amely őrült sebességgel száguldott a tűszirt teteje felé. És még alakot sem öltött, de ő már pontosan tudta, kit rejt
a fekete raj: Ságát, a fekete mágusnőt!
- Gyerünk, Szélszárnyú! - kiáltott a ló fülébe. - Fel a csúcsra, amilyen gyorsan csak bírsz!

elchior fájdalmai nem enyhültek, épp ellenkezőleg: egyre rosszabbul érezte magát. Rieke belekukkantott a
Mnapi újságba, hogy megnézze, melyik patika tart ügyeletet, szerencsére mindössze húsz kilométerre volt.
Úgy csengette ki az ágyból a patikust, a férfi mégis kedves volt vele. Meghallgatta Melchior tüneteit, és
kikereste neki a megfelelő gyógyszert, sőt még azt is felajánlotta Riekének, hogy bármikor felhívhatja, ha apja
szenvedései nem enyhülnek.
Amikor Rieke az elhagyatott országúton visszafelé tartott Felső-Rödenbachba, egyetlen kocsival sem
találkozott. Már ezen a tájon sem mezőgazdaságból éltek az emberek, életritmusuk mégis a régi maradt: a
tyúkokkal feküdtek, és a tyúkokkal keltek. Milyen kár, gondolta Rieke. Nem is tudják, mit mulasztanak!
Csodálatosan szép volt az éjszaka. A telihold felhőtlen égen virított, varázsos fényt öntött végig a tájon. Az
erdők, a szántóföldek, a mezők olyanok voltak, mintha valami mesebeli birodalom részei lennének.
Rieke egyszerre egészen könnyűnek érezte magát.
Bizakodással és reménnyel telinek.
És egyszerre már semmi kétsége nem volt afelől, hogy épen, egészségesen fogja viszontlátni a fiát. Lehúzta
az ablakot, hadd fújja az arcát a langyos nyáréjszakai szellő. Egy kis dallamot dúdolgatott hozzá, amely épp
akkor jutott eszébe. Aztán ahogy feleszmélt, rájött, hogy még sohasem hallotta.
Felső-Rödenbach teljes sötétségbe burkolódzott. Az utcai világítás is elaludt már, s amint Rieke kényelmes
tempóban átvágott a főutcán, egyetlen ablak mögött sem vett észre fényt. Annál nagyobb volt a meglepetése,
amikor a falu főterén egyszerre egy gépkocsi lőtt ki a semmiből, és közvetlenül az orra előtt kanyarodott fel az
útra. Rieke tövig nyomta a féket, különben biztosan összecsattannak.
- Te hülye! - kiáltott rá dühösen, és néhány mérges pillantással is meglövöldözte a kocsit.
Egy szürke szerelőkocsi volt, amely eddig nyilván a temető falánál, az öreg gesztenyefa árnyékában parkolt.
Riekének ettől támadt egy ötlete. Megállt, elővette a mobilt, és a fia számát hívta. Szerencsére éppen volt térerő.
- Nalik? - kiáltotta izgatottan bele, amikor a sensei jelentkezett. - Azt hiszem, tudom már, hol rejtegetik
Schreiber urat!
 Teremtés hegyének csúcsa egy levágott tetejű gömbre emlékeztetett. A sziklás fennsík átmérője nem volt
A több tíz méternél. Bal felől bővizű forrás bugyogott nagy erővel a sziklából, vize kis medencébe gyűlt össze,
mielőtt habzó vízesésként a feneketlen mélységbe zuhogott. A forrással átellenben a sziklában egy mély
hasadék volt, amelyben láng lobbant mindig újra a magasba, mintha el akarta volna nyelni az eget, aztán újra
magába roskadt. A félelmetes színjáték ritmikusan ismétlődött.
Niko már messziről érezte a szörnyű hőséget, amelyet Nihil mindent elemésztő lángja kisugárzott. Ságát
azonban mintha egyáltalán nem zavarta volna. Kezében Odhur köpenyével ott állt a szakadék szélén, és várta,
hogy eljöjjön a démonok órája.
Amikor Szélszárnyú letoppant a Bugyborgó-forrásnál, és Niko lecsusszant a hátáról, a mágusnő meglepetten
nézett rá. Niko feléje indult volna, de riadtan torpant meg, mert Nihil üvöltő lángja szinte megperzselte a bőrét és
a haját. Visszahátrált Szélszárnyú oldaláig, mert a táltosból áradó kellemes hűvösség védte őt a rombolás tüzétől.
Amikor ezt Saga meglátta, hátrahajtotta fejét, és tébolyult kacagást hallatott, amely mintha meggyötört
fúriák sikolyára emlékeztetett volna. Amikor pedig megnyugodott végre, gyűlölettel nézett Nikóra.
- Nézd csak, te bolond, hát tényleg eljutottál idáig - sziszegte. - De nem mégy vele semmire. Már csak pár
pillanat van hátra a démonok órájáig. Akkor felzabáitatom Odhur köpenyét Nihil lángjával, az pedig örökre
megsemmisíti!
És iszonytató kacaja megint végigsikított a csenden.
- Te megőrültél, Saga! - kiáltott rá Niko. - Már azt sem tudod, mit teszel! Odhur köpenye a Láthatatlanok
ajándéka. Hatalmas szentségtörést követsz el, ha tönkreteszed, amiért szörnyű büntetésben lesz részed!
- Miket nem mondasz, te bolond! - csúfolódott a fekete mágusnő. - Néha még a Láthatatlanok ellen is fel
kell lázadni, akárcsak maga Odhur is tette!
- Micsoda? - képedt cl Niko. - Odhur fellázadt a Láthatatlanok ellen?
- Ezt nem tudtad, mi? Pedig ti, halandók, egyes-egyedül Odhur engedetlenségének köszönhetitek, hogy
részt kaptatok a Láthatatlanok végtelen hatalmából!
- Micsoda? - Niko csak ennyit tudott kinyögni. - Mit akar mondani a varázslónő? - fordult a táltoshoz. - Az
igazat mondja, Szélszárnyú?
„Azt hiszem, igen, gazdám - hangzott fejében a válasz. -Sága semmitől sem retten vissza, akár hazugságról,
akár ámításról van szó, de ha azok a régi legendák, amelyeket a haty-tyúkirálynő kastélyában hallottam, csak
félig igazak, már akkor is az igazat mondta."
- Hallgass csak szárnyas szolgádra! - mondta Sága. - Ha Odhur annak idején le nem töri a Teremtés
hegyének tetejét, és el nem rejti azt a Tűz Kapuja mögött, akkor a Bugyborgó-forrás is és a mindent elemésztő
láng is bele volnának zárva mind a mai napig. És sem a nagy Odhur, sem kíséretének tagjai nem tudnák belőle
meríteni különleges erejüket, amelyek nektek, szerencsétlen bolondoknak legalább egy kis ízelítőt adnak azokból
a felfoghatatlan erőkből, amelyek világunkat legbelül összetartják.
Niko még mindig nem hitt a fülének.
- A Sorskő nem más, mint a Teremtés hegyének csúcsa?
- Mi egyéb lenne? - Sága keserűen felnevetett. - Mit gondolsz, a királyi kard honnan vette mágikus erejét?
Odhur nektek, halandóknak adta a Sorskövet. Mert amúgy vakok vagytok a mélyebb igazságokra, és csak azt
hiszitek el, amit a saját szemetekkel is láthattok. Keveseknek adatik meg, hogy feljuthassanak a Teremtés
hegyére, ezért Odhur a Sorskővel akarta elmondani nektek, hogy a világot sokkal nagyobb titkok mozgatják,
mint amennyit az értelmetekkel fel tudtok fogni.
Hátrahajtotta a fejét, röviden és élesen felrikoltott. -O, Odhur, kár volt fáradozni! Nem érnek annyit, amennyit
foglalkozol velük, és csak mindent összezavarnak, ha a te világodba tévednek. Nem szolgáltak rá, hogy ilyen
nagylelkű ajándékokat kapjanak, ezért most a köpenyedet meg fogom semmisíteni Nihil lángjában!
Ezzel a fekete mágusnő kinyújtotta kezét, és a köpenyt a fel-fellobbanó láng fölé tartotta.
- Neee, Sága! - kiáltotta Niko. - Ne tedd meg! Különben kénytelen leszek téged is megsemmisíteni!
Villámgyorsan benyúlt Szélszárnyú nyeregtáskájába, és elővette az öreg könyvet.
- Méghozzá pontosan ezzel!

yanit szurokfekete sötétség fogadta, amikor belépett a Sötétség Kamrájába. Hűs levegő érintette az arcát,
A mintha nedves kendőt terítettek volna rá. A szag, amely orrát megcsapta, veszélyt sejtetett: kénkő, füst és
döghalál - a gonosz lehelete, legalábbis Norna mindig így nevezte. Ayani jobb keze azonnal a kard
markolatára ugrott. Aztán mindkét kezével előretartotta a nehéz fegyvert - mintha Sinkkálion afféle
varázsvessző lenne, amely megmutatja a helyes utat, és ugyanakkor elhárítja a veszélyeket is.
Bár Ayani még mindig alig látott, azért csak haladt tovább, óvatosan rakosgatta a lábát. A távolból kő
gurulását, víz csobogását hallotta. Egyébként csend volt. Csak a saját lélegzete és lépteinek hangja hallatszott a
sziklás talajon.
Lassanként aztán melegebb lett. A sötétséget vörös-sárga foltok törték meg: amint Ayani szeme
hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy egyfajta zuzmó az, vagy moha, amely a barlang falának szikláin
megtelepedett. Vagy lehet, hogy élőlények? Ayani mintha azt vette volna észre, hogy ezek a foltok változtatják a
helyüket.
Közben annyira megszokta már a homályt, hogy felismerte: tárnaszerű járatban halad. Jó magas volt,
embernél magasabb, és széltében is elfért volna egymás mellett négy felnőtt férfi.
Ahogy haladt előre, egyre világosodott. Főképp a kénsárga fény erősödött fel annyira, hogy Ayani szeme
belefájdult.
Hirtelen vihogás t hallott maga mögött, és meztelen talpak csosszanását. Még azon törte a fejét, mi lehet az,
amikor Sinkkálion megrándult a kezében, majd olyan hevesen fordult hátra, hogy majdnem a földre sodorta
Ayanit. Ugyanebben a pillanatban rikácsoló kacagás hangzott fel, mintha szakállas hiénák nevetgéltek volna.
Aztán, amikor visszanyerte egyensúlyát, Ayani felismerte az alakokat, amelyek tisztes távolból követték, és
gyűlölettel meredtek Sinkkálionra.
Éjrajzók voltak.
Egy egész hordányi, jó tucat, ha ugyan nem több. Iszonytató volt már a látványuk is. Itt nem álcázták
magukat, igaz valójukban mutatkoztak. Ayani láthatta, hogy nemcsak a koponyájukat, hanem egész testüket is
ráncos, öregségi foltokkal telipettyezett bőr borítja. Lábuk között undorító szőrös képződmény fityegett.
Amikor a szuszvámpírok felismerték Ayani arcán az iszonyt, förtelmes vigyorra húzták undok pofájukat.
Duzzadt, szurokfekete szájüregükből kacagás bugyborékolt elő, és szemöldök nélküli, vörösen erezett
golyószemük vidáman forgott. Néhányan hegyes fogaik közül ki is öltötték rá hosz-szú murénanyelvüket
- Gyere, te szépség, gyere, mocsoktalan! - hívogatták rikácsolva. - Vágyunk rád, szeretnénk megkóstolni!
Ayani rájuk akart rohanni, az undortól és az iszonyattól szinte elvakultan, ám Sinkkálionnak más tervei
voltak. Egyszerűen visszafordult, hátat fordított az okádék hordának, és erőteljesen húzni kezdte Ayanit előre.
Az éjrajzók követték, amint csupasz talpaik csosszanásá-ból és sutyorgásukból ki lehetett venni. Úgy látszik,
már ők maguk is hallottak Sinkkálion mágikus erejéről, mert illő távolságot tartottak. Ráadásul nem is volt
szándékukban, hogy rátámadjanak Ayanira, ez kiderült néhány elkapott mondatukból. „Hűha, Ghuul, de meg fog
örülni a Mester! Rég nem kóstolt már mocsoktalant!" - suttogott egy hang. És egy másik válaszolt: „Igazat
beszélsz, Taarkh. Ráadásul az eleveneket jobban szereti a holtaknál!"
Tehát ez volt a förtelmes alvilági szörnyek terve: mint egy űzött vadat, bekergetik Ayanit a Nidhog-sárkány
karmai közé, hogy az szétszaggathassa!
És ami még borzasztóbb: Ayaninak nem is volt más választása, mint hogy megmérkőzzön a halálosztó
alvilági sárkánnyal. Visszafelé el volt zárva az út, nemcsak az éjrajzók miatt, hanem a Lángoló folyó miatt is,
amelyen még egyszer nem kelhet át. Ha vissza akar térni az elevenek világába, nincs más hátra, mint hogy
életre-halálra megvívjon Heel legrettenetesebb szörnyetegével.
Sinkkálion, úgy látszik, ezt már rég felismerte, mert kérlelhetetlenül húzta tovább Ayanit, míg az alagút
végül bele nem torkollt egy barlangba, amelyet föld alatti tüzek lángja világított meg. Romlás, rothadás,
pusztulás édeskés illata rezgett a párás levegőben.
A barlang alján hatalmas patkányok surrantak, fogaik között sárgás csontokkal. Nagy vámpírdenevérek
csaptak le rájuk egyre-másra, és megpróbálták elragadni tőlük a zsákmányt. Amikor pedig Ayani megértette,
miféle csontok azok, öklendezni kezdett, és majdnem elhányta magát.
Óriási lábak léptei alatt reszketett meg a barlang talaja. A mennyezetről kövek és szikladarabok váltak le.
Ayani kezével védte a fejét, de nem tudott mindent elhárítani: az egyik kő vérző sebet ütött a homlokán.
Ebben a pillanatban a királyi kard oldalra rándult - Ayani ekkor pillantotta meg a barlang jobb oldalán azt a
járatot, amely nyilvánvalóan egy további sziklabarlangba vezetett. Egy fekete árny közeledett sebesen onnan, és
még mielőtt Ayani kivehette volna, mi az, két kígyószerű nyak lőtt ki belőle, két, ökör nagyságú
szörnyetegfejjel, a bal oldalin három szörnyű fül nőtt, a jobb oldalin pedig két hatalmas orr. Szája mindkettőnek
volt, nagy, hegyes fogak tűntek elő a szájnyílásukból. Ayani fel tudta mérni, hogy ezek bármelyike egészben el
tudja őt nyelni.
 35. FEJEZET

A Sötétség Kamrája

A könyv láttán Sága felrikoltott:

- Neeee! - Halálsápadt lett, egész testét ideges reszketés rázta. - Ho... honnan tudod? - kérdezte.
- Jessie világította meg - felelte Niko. - Amikor azt mondta, hogy éjrajzók valószínűleg csak azért vannak, mert
az apja kitalálta őket a könyvéhez. így te is csak Karin Seikelnek köszönheted a létedet. Megteremtett téged,
amikor megírta a könyvét - pontosan úgy, ahogy a Tudás vize a semmiből valamit teremt. És ha most az ő
teremtményét, a könyvét, behajítom Nihil lángjába, akkor te is semmivé válsz.
Felemelte kezét, mintha dobni akarná.
- Megtegyem, Sága?
A mágusnő mérhetetlen rettenettel nézett rá. Aztán végtelen fáradtan, iszonyú lassan megrázta a fejét.
- Ne, Niko. Kérlek, ne tedd meg!
Odament hozzá, és átnyújtotta Odhur köpenyét.
- Tessék, fogd - mondta.
Amikor Niko a kezét nyújtotta érte, Sága azonnal visszahúzódott, és másik karmos kezét nyújtotta Niko felé.
- Először a könyvet! Niko keserűen felnevetett.
- Te tényleg hülyének nézel. Hiszen azonnal végeznél velem, ha a kezedbe adnám a könyvet!
A fekete mágusnő nem felelt, de dühös tekintete elárulta Nikónak, hogy sejtése helyes volt.
- Add csak ide azt a köpenyt! - mondta neki. - Mihelyt biztonságban vagyok, átadom a könyvet a
hattyúlányoknak. Tőlük megkapod.
Sága nem felelt. Egy kurta pillanatig mintha azon töprengett volna, mit tegyen. De aztán átadta Odhur
köpenyét.
- Nesze - mondta rekedten. - Fogd!
- Köszönöm, Sága, igazán nagyon köszönöm - felelte Niko.
Gyorsan visszadugta a könyvet a nyeregtáskába, fellendült Szélszárnyú hátára, és megrántotta a kantárt.
- Gyerünk, barátom! Tudod, hová.
A táltos egy szempillantás alatt szétnyitotta hatalmas hattyúszárnyát, és a levegőbe emelkedett. Niko még
hallotta, milyen szörnyű rikácsolást csap odalent Sága - „Megbánod ezt még, te kutya! Szétmorzsollak, a földbe
taposlak!" -, ám Szélszárnyú hamar maga mögött hagyta, aztán zuhanórepülésben száguldott a felhőkön át.

inkkálion úgy harcolt, mint egy egész légiónyi kard, egyik fejet a másik után támadta. Hiába viselt vastag
Spikkelypáncélt a sárkány, a kard vérző sebeket ütött rajta, de amint kibuggyant a vére, a seb azon nyomban
bezárult, és elállt a vérzés.
Ayani csak tartotta a kardot, és hagyta, hogy tegye a dolgát. Ráadásul kínosan ügyelt arra is, nehogy a sokkal
kurtább nyakú középső fej szemébe nézzen. Emlékezett még arra, mi történik azzal, aki belenéz a sárkány
egyetlen, óriási szemébe: azon nyomban kővé dermed! Ayani így a szemét vagy behunyta, vagy a földre sütötte
a tekintetét. Mégsem kerülte el a figyelmét, hogy időközben az éjrajzók hordája is beljebb óvakodott a
barlangba.
A falakon gubbasztottak, onnan figyelték a fejleményeket lázasan izzó szemekkel. Közben pedig biztatták a
háromfejű sárkányt:
- Rajta, kapd el, Mester!
- Tépd szét, kóstold meg!
- A vérétől erősödsz, a lélegzete táplál!
Ayaninak ekkor hirtelen eszébe villant, hogy Sinkkalion minden bizonnyal valami meglepetésre készül:
nyilván arra, hogy a hosszú nyakak alatt elsurranva, eléri a középső sárkányfejet. A királyi kard felismerte, hogy
a sárkánynak nemcsak a szeme, hanem az agya is abban a fejben lakozik. így aztán Ayanit mintegy maga után
cibálva, villámgyorsan balra húzott, ezzel egy időre elkerülte a jobb oldali sárkányfej támadását. Csapásai olyan
sebesen záporoztak a bal oldali fejre, hogy az szemlátomást egészen elszédült. Egy pillanatra mindenesetre
megállt, hogy kiszusszanja magát - Sinkkalion pedig csak erre várt. Áthúzta Ayanit a fej alatt, és rárontott a
középső fejre - ám egy szuszvámpír ekkor a sárkány segítségére sietett. Váratlanul odaugrott, és gáncsot vetett
Ayaninak, aki teljes hosszában végigvágódott a padlón, és kis híján a kardot is kiengedte a kezéből.
Az éjrajzók gúnyos röhögése közepette a két szélső fej persze azonnal odakapott - és Ayani csak Sinkkalion
villámgyors reakciójának köszönhette, hogy a hegyes fogak egy hajszállal elkerülték.
Ezzel oda volt a ragyogó lehetőség is. A sárkány rájött, mit akar a királyi kard, így ezt a trükköt nem lehetett
megismételni.
Mialatt az egyre szaporodó számú szörnyetegek egyre hevesebben biztatták urukat, Sinkkalion pedig
rendületlenül harcolt tovább, Ayanit lassan egészen hatalmába kerítette a kétségbeesés. Amikor még azok a
szavak is eszébe jutottak, amelyeket Sotierától hallott az Emlékezés barlangjában, akkor végképp elvesztette a
reményt. „A halállal szembenézve -ezt mondta Idő Őre Anyó - megmutatkoznak az élet legfontosabb állomásai,
a bölcsőtől a koporsóig." És miután megengedte Ayaninak, hogy belepillantson az emlékeibe, így nyilvánvaló
volt számára, hogy a lány hamarosan a halállal néz szembe, méghozzá pontosan itt, a Sötétség Kamrájában, a
háromfejű sárkány barlangjában!
Ayani felsikoltott, mint egy csapdában vergődő állat, és már szinte megadta magát a sorsának, amikor a
kardon felragyogott a Mannaz-rúna. És akkor Ayaninak végre eszébe jutott, milyen úton-módon menekülhet
meg.
„Niko, testvérem! - visszhangzott néma, kétségbeesett segélykérése Misztéria éjszakájában. - Segíts, Niko,
különben széttép a Nidhog-sárkány!"

ikerült! Megcsináltad! - ujjongott Jessie, és olyan boldogan táncikált Niko körül, mintha egy serkentőt szedett
Sugróegér lenne. Aztán a nyakába ugrott, és nagy puszit nyomott a szájára.
- Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz! A hattyúlányok szégyenkezve kuncogtak.
- Láttátok, mit csináltak? - kérdezte Swanhild.
- Összekeverték a lélegzetüket - bugyborékolt nevettében Sieghild.
- Nyálat cseréltek - vihogott Gerhild.
- Megpecsételték az ajkak esküjét - mókáztak egyszerre mindhárman.
- Ti meg elvesztettétek a józan eszeteket! - förmedt rájuk Jessie, bár úgy vigyorgott, hogy nem lehetett
komolyan venni. Ám hamar lehervadt arcáról a mosoly, egyik pillanatról a másikra krétafehérre sápadt, és
reszketni kezdett.
Niko előkapta az italt az elemózsiás csomagjából, és odatartotta a szájához.
- Igyál, gyerünk, gyorsan! Még egy picikét tarts ki! Mindjárt túl vagy rajta!
Gyorsan Szélszárnyúhoz ugrott, elővette a nyeregtáskából Odhur köpenyét, és visszaszaladt Jessie-hez. Már épp
rá akarta teríteni, amikor egyszerre összerándult, arcán halálos iszonyattal.
- Ó, ne! - kiáltott fel.
- Mi az? - kérdezte Jessie. - Mi bajod hirtelen?
- Ayani hív - suttogta Niko holtsápadtan. - A Sötétség Kamrájában harcol a Nidhog-sárkánnyal.
- Ó jaj! - sikoltottak fel a hattyúlányok.
- Ez a vég! - jajongott Swanhild. -Vége már, vége! - gyászolt Sieglind.
- Ez a biztos halál! - panaszolta Gerhild.
- Micsoda? - Jessie egy pillanatig hitetlenül nézte a haty-tyúlányokat, aztán Nikóhoz fordult. - Segítened
kell Ayani-nak - mondta neki. - Te vagy az egyetlen esélye. Gondolj a mondásra: Amikor a Kettő Eggyé válik,
akkor minden lehetséges!
- De hát hogyan? - Niko kétségbeesetten rázta a fejét. -Olyan messze van innen! Nem tudok a segítségére
sietni!
- Dehogynem, Niko - mondta erőtlen hangon Jessie, nagy szemét a fiúra vetve. - Hogyne volna lehetséges...
ezzel itt! - és a kapucnis köpenyre mutatott.
Niko elsápadt.
- De... Jessie - lehelte. - Erre most neked van szükséged! Ha sürgősen vissza nem térsz a mi világunkba,
akkor meghalhatsz!
Kényszeredetten mosolygott, és látszólag egykedvűen legyintett.
- Ugyan, ne aggódj emiatt! Ayani majd megoldja. Végül is vele van Sinkkálion, és a Láthatatlanok biztosan
nem hagyják, hogy szétszaggassa a Nidhog-sárkány.
 Jessie-re akarta teríteni a köpenyt, de az kibújt alóla.
- Ezt magad sem hiszed, Niko! Nem emlékszel arra, amit Ragnur mondott: a Láthatatlanok csak
meggyújtották bennünk az élet szikráját, de nekünk kell táplálnunk! Mi magunk vagyunk a sorsunk urai, meg
kell birkóznunk azokkal a feladatokkal, amelyekkel szembekerülünk! És csak rajtunk múlik, hogy elbánunk-e
velük vagy sem.
Kivette Odhur köpenyét a fiú kezéből.
- Gyerünk, terítsd már magadra!
- De Jessie! Sürgősen haza kell utaznod!
- Ha eddig kibírtam, most már azon a pár percen semmi sem múlik.
Jessie nagyon igyekezett, de azért elég erőltetett volt a mosolya.
- Csipkedjétek magatokat, és gyorsan nyuvasszátok ki azt a hülye sárkányt! Csak nem lehet olyan nehéz,
nem igaz?
- Nem hát! - Niko mosolya is erőltetett volt. - Végül is ketten leszünk egy ellen!
Aztán elkomolyodott.
- De ha... ha véletlenül mégsem sikerül...? - Niko nyelt egyet. - Akkor neked sem lesz több lehetőséged,
hogy visz-szatérj!
- Tudom - mondta csendesen Jessie. Niko szemébe nézett. - Akkor ez volt a végzetem vagy a sorsom vagy
nevezd, aminek akarod. Szerinted én együtt tudnék élni azzal a tudattal, hogy a Nidhog-sárkány széttépte Ayanit
vagy téged, csak mert nekem olyanom volt, hogy utánad jöjjek Misztériába?
Niko nem felelt azonnal.
- Ezt most komolyan mondtad? - kérdezte aztán.
- Igen, Niko - felelte a lány. - Komolyan. Sőt, halál komolyan!
- Jó - felelte Niko. Odafüttyentette Szélszárnyút. Nyeregbe segítette Jessie-t, és megpaskolta a táltos nyakát.
- Tudod, barátom, hová kell vinned - mondta neki. Szélszárnyú pedig szinte válaszként felnyerített, kiterjesztette
hattyúszárnyait, és a levegőbe emelkedett.
Niko egy pillanatig még ló és lovas után nézett, aztán a vállára terítette Odhur köpenyét.

Aszuszvámpírok
mikor a köd szétoszlott, és Niko szétnézett a Sötétség Kamrájában, azt látta, hogy Ayani vesztésre áll: a
már bekapcsolódtak a küzdelembe, és hátulról támadtak, hogy a királyi kardnak nemcsak a
dühöngő sárkányfejekkel gyűlt meg a baja, hanem a gyáva éjszakai csürhét is minduntalan vissza kellett
vernie, nehogy méreggel bénító karmaikat Ayani hátába vájják. Hiába Sinkkálion varázsereje, ennek előbb-utóbb
rossz vége lesz.
- Niko! - sikoltotta Ayani. - Segíts!
A hatalmas fülű sárkányfej ekkor Niko felé lendült. A fiú csak úgy tudta elkerülni a halálos támadást, hogy,
amint a senseitől tanulta, gyorsan a földre vetette magát, és oldalra gurult. Odhur köpenyét elérték a hegyes
fogak, és letépték a hátáról. A köpeny átlebegett a levegőn, és mint egy fura fejkendő, egyenesen a harmadik
sárkányfejre érkezett.
Az éjrajzók harsány ujjongásban törtek ki, és még vadabbul biztatták urukat:
- Halál! Halál! Halál! - harsogták a falakról. Niko felkiáltott rémületében:
- Jaj, ne! - és máris feléje kapott a másik sárkányfej. Most Sinkkálion mentette meg az életét egy villámgyors
mozdulattal.
Niko feltápászkodott, és Ayanihoz sietett.
- Fogd meg te is, kérlek! - lihegte az könyörgő tekintettel. - Én már alig bírom tartani!
Amikor Niko és Ayani együttesen fogták át Sinkkálion sólymos markolatát, egyszerre lüktető meleg járta át
a testüket. Nyakukban a két medálból lebegő fényjelekként váltak ki a rettenthetetlen bátorság és a határtalan
bizalom jelei, majd lassan egymás felé tartottak, és a kard markolata fölött a Mannaz-rúnává olvadtak össze.
A penge Mannaz-rúnája is felragyogott, sőt végül az egész királyi kard erős fényt sugárzott ki.
Az éjrajzók felsikoltottak, és rettegve ugráltak vissza a barlang faláig.
A Nidhog-sárkányt is megdöbbentette a látvány, egyetlen szemét mintegy megbabonázva meresztette a
kardra. Ám aztán vadabbul és elszántabban támadott, mint valaha - és sötét alattvalói persze követték uruk
példáját.
- Halál! Halál! Halál! - harsogott a falakról, és a barlang falai sokszorosan visszhangozták a kiáltást.
 Sinkkálion megsokszorozódott erővel harcolt tovább, ám Niko előtt hamarosan egyértelművé vált, hogy nem
fogják egyedül a kard segítségével legyőzni a vadul bömbölő szörnyet és rikácsoló segítőit. Akkor viszont hogy
szerezze vissza a köpenyt? Odhur köpenye nélkül Jessie halálra van ítélve!

temető kapuja csikorgott a sarokvason, amikor Rieke Niklas kinyitotta. Nem érezte valami jól magát, ahogy
Atöbbször
a holdfényben meglátta a sírokat. Rögtön eszébe jutott, ahogy sok évvel korábban a barátnőjével együtt
is nekifutott a nagy bátorságpróbának. Fogták egymás kezét, és hangosan bizonygatták, hogy
márpedig kísértetek legföljebb a kisgyerekeknek szóló rémmesékben vannak - de az első sírokon túl egyszer
sem jutottak. Legkésőbb ott mindig meghallottak valami titokzatos neszt. A bátorság elhagyta őket, és
villámgyorsan kereket oldottak. Bár ennek már sok-sok éve, Rieke most ugyanolyan pocsékul kezdte érezni
magát.
Sőt, annyira hatalmába kerítette a félelem, hogy legszívesebben azonnal visszafordult volna. Szerencsére
Nalik már várt rá, megragadta a kezét, és mindjárt jobban lett.
- Merre van az a mauzóleum? - kérdezte Nalik suttogva, mintha attól félne, hogy felébreszti a holtakat.
Rieke a kis temető túlsó végébe mutatott.
- Ott hátul, a nyárfák között.
Az öreg építmény holdfényben fürdött. Pontosan fel lehetett ismerni, hogy egy várat formáz. Nalik hirtelen
megtorpant, amikor megpillantotta.
- Ez nem lehet - suttogta.
- Micsoda? - kérdezte Rieke meglepetten. - Mire gondol?
- Ez a síremlék - Nalik csak a fejét csóválta, mintha emésztené a látottakat - igencsak emlékeztet egy másik épü-
letre.
- Milyen furcsa - pislogott Rieke. - Engem is. De nekem nem jut eszembe, melyikre. Meg tudná mondani?
A sensei mosolygott.
- Semmi mást nem tennék szívesebben, Rieke. De sajnos, nem szabad.
- Miért nem?
- Kérem, ne faggasson! - válaszolta Nalik. - Pillanatnyilag fontosabb dolgunk is van. Jöjjön!
És betaszította a mauzóleum ajtaját.

alál! Halál! Halál! - ez visszhangzott Niko fülében. Mintha a sárkány eltalálta volna a gondolatát, hangosan
Hfelüvöltött, csak úgy reszkettek a barlang falai. Bűzös lehelete Niko orrába csapott, öklendeznie kellett.
Ugyanakkor még vadabbul rohamozott a háromfejű szörnyeteg, mintha már alig várná, hogy megkóstolja
áldozatai húsát.
-Plalál! Plalál! Halál! - rikácsolták a szuszvámpírok, mintha eszüket vesztették volna.
Szemükben a gyilkolás vágyával, forgószélként pörögtek a barlangban.
A sárkány óriás szeme is diadalmasan villogott, ahogy Niko hunyt szemhéja alatt is megsejtette - amikor
egyszerre rájött, hogy van még egy esélyük.
- Hol van a kőszív? - kérdezte Ayanitól, túlüvöltve a sárkányt. - Amit Arawynn visszaadott?
Ayani csodálkozva nézett rá. -Miért kérded?
-,,A Sorskőnek ereje lesz a sárkány végzete" - idézte Norna régi gyerekversét Niko. - Hát már elfelejtetted?
- Halál! Halál! Halál! - harsogott a barlang.
Ayani villámgyorsan felfogta, mi a dolga. Átengedte Nikónak a királyi kardot, ruhájából elővette az
egyszerű, bőrből készített parittyát, és a szív alakú, a Sorskőből származó kis kővel töltötte meg, amelyet a
kőlövedékekkel együtt tárolt egy tokban.
- Halál! Halál! Halál!
Ayani behunyt szemmel megforgatta a parittyát, s a Láthatatlanok segítségéért fohászkodott... -Halál! Halál!
Halál!
...és az ösztöneire bízta magát. A lövedék átsüvített a levegőn, és egyenesen célba talált: a Nidhog-sárkány
hatalmas, középső szemébe. Amint megérintette, a szem felrobbant, mint egy színültig töltött vízibomba.
A szörnyeteg olyan hangosan üvöltött fel, hogy a barlang megremegett, és a mennyezetről egész halom
kisebb-nagyobb kő zuhant le.
A szuszvámpírok is felrikoltottak rémületükben.
A sárkány két maradék feje összevissza kezdett kaszálni, míg végül hatalmas erővel össze nem ütköztek, és
mozdulatlanul le nem zuhantak a padlóra - aztán a teste is lehanyatlott, ami kőzáport indított meg a magasból.
Niko nem habozott, odaugrott a középső fejhez, és letépte róla Odhur köpenyét. Míg a sárkány egy utolsót
sóhajtott, és az aggastyántestű szörnyetegek rikoltozva menekültek, Niko Ayanihoz lépett és átölelte.
- Kapaszkodj belém, Ayani, gyorsan!
Niko kettejükre terítette a köpenyt. Azonnal körülgomolyogta őket a köd. A fehér felhő egyre nagyobb lett,
végül egészen elborította őket, és körülöttük is mindent beburkolt.

alik lámpájának fénykévéje lassan végigvándorolt a romos kriptaépület falain. A legtöbb ablak betört. A va-
Nkolat nagy darabokban mállott le a falakról, a mennyezeten több lyuk éktelenkedett, amelyeken át most
benézett a telihold. A sápadt fényben az öreg koporsók kísérteties látványt nyújtottak. Rieke egyáltalán nem
csodálkozott volna, ha valamelyikből kikel egy vámpír, és nekik esik. Ugy kapaszkodott Nalik kezébe, mint
fuldokló a szalmaszálba.
- Hát itt fönt nincs - állapította meg a sensei józanul, aztán a bejárat mellett lefelé vezető lépcsőre irányította
a zseblámpa fényét. - Nézzük meg odalent a kriptában!
A tábori ágyat nem lehetett látni a lépcsőről, mégis másodpercek alatt felfedezték Schreiber urat. A
zseblámpa fényében tényleg olyan volt, mint egy vámpír, aki pillanatokon belül felnyitja a szemét, és támad.
- Meghalt? - kérdezte reszketeg hangon Rieke.
Nalik a mozdulatlan antikvárius fölé hajolt, megnézte a lélegzését, a pulzusát.
- Nem, életben van - felelte. - Úgy látszik, elvesztette az eszméletét.
Rieke kezébe nyomta a zseblámpát.
- Fogja! Sürgősen kórházba kell vinnünk.

mikor Niko és Ayani leszállt a Démon-erdőben, a lázadók megkönnyebbült ujjongással fogadták őket.
AKieran és a többiek rájuk rohantak, és ezer kérdéssel árasztották el őket.
Niko se nem látott, se nem hallott.
- Hol van Jessie? - kiáltotta a lázadóvezérre. - Szélszárnyú visszajött vele?
- Hát persze, Niko - felelte Kieran. - Mit gondoltál? A Láthatatlanok szolgáiban meg lehet bízni! Jessie már
vár.
Jessie már szinte eszméleténél sem volt, amikor Niko és Ayani odaszaladt hozzá. A fekhelyen hevert, és
közönyösen meredt maga elé. Homlokán hideg veríték fénylett, az ajka és a szemhéja rángatózott. De legalább
megismerte őket.
- Niko - suttogta. Mosolyogni próbált. - Tudtam, hogy sikerül!
Niko és Ayani kapkodva segítették fel.
Jessie annyira legyengült, hogy már csak nagy nehezen tudta megtartani magát.
Niko gyorsan lehúzta apja gyűrűjét az ujjáról, és Jessie kezébe adta.
- Add ezt oda a senseinek! - kötötte a lelkére. - Jessie, megértetted?
- A senseinek, megértettem - makogta szinte gépiesen. Niko bólintott.
- És most nyomás haza! Haza, Jessie, haza! - ismételte meg többször is.
- Igen, Niko, haza. - Jessie ezt inkább már hörögte. Szeme mindenáron le akart ragadni.
Niko már rá akarta teríteni Odhur köpenyét, amikor Jessie még megállította.
- Egy pillanat - suttogta. A zsebébe nyúlt, és elővett egy kis ezüstdobozkát. - Ez a tied. Hogy ne felejts el.
- Köszönöm - mondta Niko. - így sem felejtenélek el. -Előrehajolt, és megcsókolta a lány remegő száját. -
Szeretlek, Jessie - mondta csendesen.
- Én is téged, Niko. Én is téged - felelte Jessie mosolyogva. De ekkor már körülvette a gomolygó fehér köd.
Niko Ayanihoz lépett, megragadta a kezét.
- Segíts, testvér! - mondta neki. - Apánkat kell szólítanunk, hogy riassza Jessie szüleit, és utána idejöjjön
segíteni.
Szemüket behunyva, néma segélykiáltást küldtek az éjszakába, amelyet még mindig a Varázshold fénye
világított meg. Tudták, hogy a hold rendkívül nagy varázserővel rendelkezik, de azt csak remélték, hogy ez az
erő a világokon is áthatol.
 36. FEJEZET

A kírály visszatérése

N alik óvatosan fektette be az eszméletlen öreget a Golf hátsó ülésére. Ráterített egy hálózsákot, és beugrott
az első ülésre.
- Gyerünk, indulás! - kiáltotta aztán. - A legközelebbi kórházhoz!
Rieke egyesbe tette a váltót, és padlógázzal indult. A kocsi felüvöltött, mint egy sebzett állat, és
megkezdődött a nagy száguldás a járási székhely felé. Pillanatokkal később Rieke szeme sarkából észrevette,
hogy Nalik összerezzen.
- Állj! - kiáltott fel a férfi.
Amikor Rieke rémülten meg akarta kérdezni, hogy mi van, egy gesztussal elhallgattatta. Rieke megállt és
csak most vette észre, hogy a férfi tekintete megváltozott - egész pontosan mintha belázasodott volna, annyira
fénylett.
- Nem a kórházba! - Ez egyszerűen parancs volt. -A Portás-tanyára, amilyen gyorsan csak lehet!
- De... de... mi...?
- Ne kérdezzen, csak tegye, amit mondok! - felelte Nalik. - És hívjon egy mentőt! Sürgősen a Portás-tanyára!
Sőt, kettő még jobb lenne!
- De...
- Menjünk már, az istenfáját neki!
Rieke száguldott az éjszakában, mintha Heel összes szörnyetege a sarkában lenne. Soha életében nem ment
még ilyen gyorsan, és egyfolytában rettegett, hogy lesodródik a keskeny útról, de Nalik Noskinak ez még mindig
túl lassú volt.
- Miért nem nyomja azt a gázt? - kiabált. - Életről-ha-lálról van szó. Hát nem érti?!
Rieke már majdnem mondott valami gorombaságot, de inkább lenyelte. Nem is beszélve arról, hogy egyéb
gondja volt: kapaszkodott a kormányba, és nyomta a gázt.
Végre már látták az udvart. Rieke változatlan sebességgel vágtatott be, és csikorgó fékekkel állt meg. Alig
tért magához egy kicsit, szeme előtt valami roppant furcsa jelenet játszódott le: a kút előtt egy nagy, fehér
ködfelhő gomolygott, forgott a tengelye körül, aztán szétoszlott, és egy földön fekvő mozdulatlan alak
bontakozott ki belőle.
Rieke és Nalik azonnal kiugrott a kocsiból, és odarohantak az alakhoz.
Jessie volt az, egy csuklyás köpenyben, mint egy szőke Hófehérke, csukott szemmel nyújtózott el a kút
mellett.
- Gyorsan, Rieke! - Nalik hangja csaknem elcsuklott. -Keltse már fel a szülőket!
Rieke a bejárathoz vágtatott, Jessie pedig kinyitotta a szemét. Amikor Nalikot meglátta, halványan,
megkönnyebbülten elmosolyodott. Nagy nehezen felemelkedett egy kicsit, és Nalik kezébe nyomta Niko
gyűrűjét.
- Tessék - suttogta. - Niko... és Ayani... a segítségére van szükségük.
Azzal elájult.
Ekkor már szaladtak a szülők is a házból. Thomas még a számítógép előtt ült, de annyira elmélyedt a saját
maga teremtette világban, hogy észre sem vette, milyen drámai események zajlottak le a háza előtt. Lénát viszont
Rieke csengetése riasztotta fel álmából, és csak pongyolát kapott magára. Amikor megpillantották a kút előtt a
lányukat, nem akartak hinni a szemüknek.
- Jessie! - sikoltott fel Lena. Melléje vetette magát, Thomas pedig a senseihez fordult kérdő tekintettel.
- Ugye, nem...?
Nalik megkönnyebbülten mosolygott.
- Nem, Andersen úr. Jessie él, a mentő pedig már úton van. Legjobb, ha addig beviszik a házba.
Thomas még mindig nem fogta fel egészen.
- De... - kezdett volna bele, de elakadt a szava.
- Menjen már! - mondta neki Nalik. - Rieke majd mindent elmesél.
Míg Lena és Thomas bevitték Jessie-t a házba, Nalik Riekéhez fordult.
- Kérem, törődjék egy kicsit Schreiber úrral! - kérte. -Nehogy az utolsó pillanatban történjen vele valami,
mielőtt még ideér a mentő.
- Vigyázok rá - mondta Rieke. Megfordult, és a kocsija felé indult, amikor hátulról egy hangos csobbanást
hallott. Hökkenten fordult meg... de Nalik Noskinak akkorra már nyoma sem volt.
 Mintha a föld nyelte volna el.
Rieke elképedten szaladt a kúthoz. A fedőlapot elhúzta valaki, s a kút káváján víz nyomai látszottak - mintha
valami nagy darab esett volna a kútba!
A kút káváján pedig egy apró tárgy hevert: Niko mobilja. Amikor Rieke felvette, mintha a kútba vésett
három öreg rúnajel felvillant volna a telihold fényében.

Varázshold vörös fényt árasztott a kis tisztásra. De Niko, Ayani és a számkivetettek nem törődtek szépsé-
Agével. Csendben álltak, és a nyiszorgótölgy alatti tavacskát nézték, amelyen visszatükröződött a hold
korongja. Egyetlen szót sem szólt senki, így tisztán hallatszott az erdő teremtményeinek susogása. Ezek a
lények a régi időkről suttogtak, és az új, közeledő időkről. Nélkülözésről suttogtak, szenvedésekről és
áldozatokról. S új reményről adtak hírt, és olyan jövőről, amely elfeledteti a régi szenvedést. Amikor az erdő
hangjai végre elhallgattak, a tavacska körüli három kövön a három rúnajel fényesen felragyogott. A vörösen izzó
víztükör forogni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, és amikor már olyan őrült sebességgel forgott, mint
az idők forgószele, egy férfi bukkant fel a közepén, és kilépett a tisztásra.
Jól megtermett alak volt, kellemes, nemes arcvonásokkal, amelyek bátorságról és jólelkűségről tanúskodtak.
Hosszú, ezüstös szálakkal átszőtt fekete haját lófarokban hordta, és fekete ruházata, bár a Nedves Kapun
érkezett, csontszáraz volt.
A férfiak azonnal ráismertek.
- Nelwyn király! - kiáltották egyszerre, és tisztelettel térdet hajtottak törvényes uralkodójuk előtt.
- Apa!- kiáltott fel Niko, és hozzásietett.
- Apa! - kiáltotta Ayani, és hozzászaladt.
Aztán az ikrek megölelték az apjukat, és úgy szorították, mintha soha többé nem akarnák elengedni.
Amikor végre eleresztették, a király rájuk mosolygott.
- Köszönet nektek, gyermekeim. Végre egymásra találtunk!
Majd a térdelő férfiakhoz fordult.
- Ugyan már, emberek! - mosolygott rájuk. - Kérlek, álljatok fel! Senkinek sincs joga ahhoz, hogy mások
fölé emelje magát, és senkinek sem kötelessége megalázkodnia mások előtt. Ez a Láthatatlanok akarata.
Kieran és emberei felálltak, Nelwyn pedig komoly arccal lépett hozzájuk.
- Nektek is köszönettel tartozom - szólt. - Köszönöm, hogy ilyen hosszú időn át megőriztetek
emlékezetetekben, és hogy soha nem hagytátok megfélemlíteni magatokat az ellenségtől, így reménykedem
abban, hogy a jövőben is számíthatok rátok.
- Természetesen, uram! - mondta ki Kieran az emberei nevében is. - Számíthatsz ránk. Veled vagyunk jóban
és rosszban - ha kell, a Heel legmélyebb mélységeiig követünk.
Niko és Ayani jelentőségteljesen összenéztek, a király pedig felemelte a kezét.
- Remélem, arra azért nem lesz szükség! Ám legfőbb ideje, hogy a Láthatatlanok igazi akarata érvényre
jusson itt Nivlandon, és kivétel nélkül mindenki elfogadja. Nehéz elfogadtatni ezt az akaratot, és csak együtt
tudjuk véghezvinni.
Ezért kérdezlek benneteket: készen álltok-e arra, hogy minden erőtöket a Láthatatlanok szolgálatába állítsátok,
még ha az életetekbe kerül, akkor is?
Hangos egyetértés és még hangosabb ujjongás fogadta a szavait.
A király elégedetten nézett körül.
- Jól van, emberek - mondta. - Akkor esküvel is erősítsük meg ezt a fogadalmat.
Intett Nikónak és Ayaninak, akik együtt felemelték és a Varázshold fényébe tartották Sinkkáliont, Nelwyn
pedig újra elmondta a régi esküt: „A nagy feladatot minden erőmmel, teljes szívemmel és egész akaratommal
szolgálom. Minden bajon át megyek utamon, be akarom tölteni a sorsomat."
Nikónak ekkor az az érzése támadt, hogy valaki nézi. Csodálkozva fordult meg, és a fák között egy csillogó
kis lényt pillantott meg.
A kicsi villő képe ragyogott, és izgatottan integetett neki. Aztán két parányi hüvelykujját feltartotta a
levegőbe, és Niko szavak nélkül is tudta, mit jelent ez: „Ezt meglepően jól csináltad, emberfi!" Aztán mindjárt el
is tűnt a kis lény az erdő sűrűjében.
A férfiak körbevették királyukat, és kérdésekkel árasztották el - senki sem vette észre azt a sötét árnyat,
amely a tisztás túloldalán ólálkodott a fák sötétjében.
Sága volt az, a fekete mágusnő, aki a nagy tüskésboróka mögé húzódott, és lázas tekintettel nézte a királyt és
embereit. Hüllőszeme tűzvörösen izzott.
- A bolondok - suttogta. - Sorsuk rég megpecsételtetett, csak még nem tudnak róla. Mind meg fognak halni,
mind, egytől egyig, és akkor egyedül én veszem át az uralmat Misztéria fölött. Senki sem akadályozhat meg
ebben - még a Láthatatlanok sem!
É s h o g ya n l es z ezu tá n ... .. .. MI S ZTÉ R I Á B A N?

Ha ma ro sa n m eg je len ik a N iko , A ya n i, Je s si e é s a tö b b ie k so rsá t l e zá ró h a rma d ik kö te t!

Egy rettenetes felfedezés

Micsoda? - meredt elhűlten a falu elöljárója Nikóra és Ayanira. - A királyunk... él?

- így van, Seoras - Ayani bólintott. Szeme fénylett. -Nelwyn király ma éjszaka visszatért hozzánk. És mostantól
kezdve ő vezeti a harcunkat Rhogarr von Khelm és seregei ellen. Végre megszabadítja népünket a
rabszolgasorból!
- Ő és persze Sinkkálion - tette hozzá Niko Niklas. Megérintette övén a súlyos fegyvert. - Letaszítjuk a
zsarnokot a helmenkrooni trónról, és elűzzük a marsföldieket a hazánkból. Hogy Nivland minden lakója
szabadon és békében élhessen. De...
Niko elhallgatott egy kis időre, és Seorasra nézett.
- Ahhoz, hogy ez sikerüljön, Nelwyn királynak minden alwe támogatására szüksége van - férfiakéra,
nőkére, gyermekekére, aggastyánokéra.
Seoras hallgatott. Negyven nyárnál nem lehetett idősebb, bár öregembernek látszott. Az éhezés lerágta
arcáról a húst, haja beleőszült az állandó gondokba, ruháit pedig inkább lehetett rongyoknak nevezni, mint
alwéhoz méltó öltözéknek. Leplezetlen gyanakvással nézegette a fiút és a lányt, akik szó szerint magas lóról - a
fiú egy szürke, a lány egy fakó hátán ült - beszéltek le hozzá a nyomorúságos alwe falu közepén. Maga a falu
sem volt nagyobb egy maréknyi rozoga viskónál, közöttük egyetlen élő lélek sem mutatkozott. Csak pár tyúk
kapirgált az épületek előtti meleg porban, és néhány lesoványodott malac hentergett egy pocsolyában. Fekete
legyek zümmögtek, döngtek fölöttük a déli hőségben.
Ayani elgondolkodott, összenézett Nikóval, aztán visszafordult a férfihoz.
- Mi a baj, Seoras? Nem is örülsz a jó híreknek? Seoras megvonta a vállát.
- Nos... a hír tényleg örvendetes. De... - az elöljáró hátrapillantott a válla fölött. - Nuala! Aidán! Kailil!
Kijöhettek! - kiáltott a viskók irányába. - Ezek ketten nem jelentenek veszélyt. Csak egy kicsit mintha
megzavarodtak volna.
A kunyhók felől azonnal megmozdult valaki. A napégette, poros főtéren megjelent a helység többi lakosa.
Alig kéttucatnyi alwe volt ott, főképp nők és gyerekek. A néhány férf i már aggastyánkorba lépett, legalábbis
úgy festettek. Ruhájuk éppolyan rongyos volt, mint az elöljáróé. Arcuk és alakjuk elárulta, hogy régen laktak jól
utoljára. Seoras elmondta nekik az újságot, ők pedig gyanakvó pillantásokkal méregették Nikót és Ayanit.
Niko pontosan tudta, mi zajlik a fejükben: a szörnyű vérengzés híre, amelyet Rhogarr von Khelm nemrég
rendezett néhány alwe faluban, nyilván még erre a nagyon távoli helyre is eljutott. Minden falu lakossága
pontosan megértette, hogy Rhogarr von Khelm elszánta magát: a zsarnoksága elleni lázadás csíráját azonnal
tűzzel-vassal elfojtja.
- Megértelek benneteket - mondta Niko a megfélemlített alwéknak. - Tudom, hogy királyotok
visszatértének híre any-nyira megdöbbent benneteket, hogy az első pillanatban el sem hiszitek.
A falusiak összedugták a fejüket, és izgatottan sutyorogtak. Majd megint Seoras szólalt meg.
- Igazat beszélsz, fiam. Amikor tizennégy esztendővel ezelőtt meghallottuk királyunk halálhírét, az embereim
meg én nem akartuk elhinni. De az a sok év és az a végtelen szenvedés, amelyet a zsarnok korbácsa alatt el
kellett tűrnünk, megtanított rá, hogy bele kell törődnünk.
- Nem így, Seoras! - kiáltott fel Ayani. - Aki belenyugszik a sorsába, nem is érdemel jobbat. És ha valaki
belenyugszik a zsarnokságba, sohasem fog szabadon élni.
- Könnyű ezt mondani, leányom! - nevetett fel keserűen a falu elöljárója. - De nézz csak körül! Rhogarr
martalócai a falu összes munkaképes férfiját elhurcolták. A bányákban kell robotolniuk, amíg teljesen ki nem
facsarják őket, és bele nem pusztulnak.
 - Úgy bizony, Seoras - bólogatott egy borzas hajú nő. -És mi, itt maradottak, hiába törjük magunkat, hiába
dolgozunk szakadásig, alig tudunk megélni abból, amit megtermelünk. A zsarnok úgy megemelte a terményekre
kivetett adót meg a természetbeni fizetést, hogy szinte csak az üres tányér marad utána.
- És ha valaki fellázad ez ellen - vette át a szót egy fogatlan öregasszony -, az boldog lehet, ha a végén a
puszta életét megmentheti.
Niko és Ayani gondolatban megegyeztek, hogy nem szólnak közbe. Ráadásul pontosan tudták, hogy a derék
falusiak szavaiban nincs semmi túlzás.
- Persze, elterjedt annak híre, hogy ti ketten kihúztátok a Sorskőből a királyi kardot - szólalt meg megint
Seoras. -De... - megköszörülte torkát, és fejével a Niko övén függő, sólyommarkolatú kard felé intett - pár
perccel ezelőttig még nekem is erős kétségeim voltak. Csak az győzött meg, hogy a saját szememmel látom. És
Nelwyn királlyal ugyanígy vagyok.
Körülnézett a falusiakon.
- Tehát csak akkor hiszek abban, hogy a királyunk visszajött, ha előttem áll.
- Nelwyn király pontosan ezért küldött bennünket hozzátok - felelte Ayani. - Azért, mert nemcsak el tudja
képzelni a kételyeiteket, hanem meg is érti őket.
Éppen ezért - folytatta Niko - úgy határozott, hogy rövid időn belül minden falusi elöljáró részvételével gyűlést
tart. Ezen nemcsak hogy személyesen megjelenik előttetek, hanem be is avat a terveibe.

- Igazán? - Seoras ráncolta a homlokát, de szemében mintha remény csillant volna. - És mikor és hol lesz ez a
gyűlés?
- Csak türelem - mosolygott Ayani. - Mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy ellenségünk szimatot fogjon
erről a gyűlésről, és csapdát állítson. Ezért a helyet és az időpontot majd csak közvetlenül előtte közöljük. Állj
készen rá, hogy azonnal engedelmeskedhess királyod hívó szavának!

A Seorastól és falujától vett búcsú lényegesen jobb hangulatú volt, mint a fogadtatásuk. Nem ujjongtak ugyan
harsányan, ám Niko mintha egy kis bizakodást vélt volna látni az arcukon.
A húga is hasonlóképpen gondolkodott, amint ezt szavak nélkül a tudtára adta. „Apánk ravasz róka - üzente
gondolattal, miközben vágtattak a Démon-erdő felé. - Vagy gondoltad volna, hogy ennyire bizalmatlanok lettek
az alwék?"
„Valószínűleg nem - felelte Niko ugyanezen a módon. -De én azért megértem a kételyeiket. Tizennégy éve
várnak hiába arra, hogy valaki megszabadítja őket az idegen uralom alól. És ha túl sokáig várakoznak hiába,
akkor lemondás veszi át a remény helyét."
„Bátyókám, hogy te mennyire okos vagy! - csúfolódott Ayani. Megfordult, s visszavigyorgott Nikóra. - Egy
látnók veszett el benned!"
Niko nem tudott válaszolni, mert hirtelen erősen megsajdult a feje, és látomása támadt: egy lángokban álló,
magányos kunyhó képe!
- Figyelj! - Ayani felemelkedett a nyeregben, és az előttük emelkedő domboldalra mutatott, amely mögül
ijesztő fekete füst gomolygott. Ugyanakkor a szél elfojtott segélykiáltásokat hozott a fülükbe.
- Gyerünk, Ayani! - kiáltotta testvérének Niko. - Ott valakinek a segítségünkre van szüksége!
Megbökte Szélszárnyú oldalát, és Ayanival a nyomában szélsebesen vágtatott felfelé a dombon.

ovácsműhely? - Huggin kelletlen képpel nézett Nelwyn királyra. - Minek nekünk a kovácsműhely királyom?
K - Hát nem egyértelmű, ITuggin? - Nelwyn Hugginnal és Magnusszal a táborban maradt, míg a többi
lázadó elment, hogy a Démon-erdő körüli falvakban hirdessék a király visz-szatérését. Rámosolygott az
óriásra. - Rhogarr von Khelm nem fogja nekünk önként átengedni Nivlandot, így nem lesz más hátra, mint hogy
erővel kergessük el Helmenkroonból. Ám ellene és katonái ellen csak akkor tudunk megállni, ha elegendő
fegyverünk van - és ehhez kell a kovácsműhely. Rhogarr alaposan lefegyverezte a népet, így most először is el
kell látni az embereket fegyverekkel.
- Vagy úgy... nem is gondoltam rá, királyom. - Huggin megvakarta a füle tövét. - Sajnálom, de se közel, se
távol nem ismerek olyan kovácsműhelyt, ahol alwék dolgoztak volna. Talán Magnus jobban tudja.
Kérdőn nézett társára, aki mellette ült a fűben.
 - Te magad is kovács voltál, mielőtt ezek a marsföldi kutyák elűztek volna. Nem te tudod jobban a saját
céhtársaid dolgait?
- Kivételesen ebben igazad van - felelte Magnus Flalmar, és gúnyos tekintettel mérte végig a társát, majd
Nelwynhez fordult. - De ennél az utolérhetetlen kacsa- és libatolvajnál többet vagy jobbat sajnos én magam sem
jelenthetek!
A kedves szurkálódásra Nelwyn is elmosolyodott, de hamar elkomolyodott az arca.
- Ennyire rossz a helyzet? - kérdezte.
- Sajnos, királyom. - Magnus Halmar gondterhelten bólogatott. - Sajnos, ellenségeink is pontosan ismerik a
kovácsműhelyek jelentőségét: kovácsok nélkül nincs fegyver, fegyver nélkül nincs harc a zsarnokság ellen! így
aztán nem állok egyedül a sorsommal. Rhogarr von Khelm gondoskodott arról, hogy minden céhtársamat
elűzzék a műhelyéből, és a saját készséges alattvalóival töltötte be a helyeket. Ismereteim szerint egész
Nivlandban egyetlen olyan kovácsműhely sincs már, amelyben alwék számára készülhetnének fegyverek!
- Hm. - A király egy darabig szótlanul meredt maga elé, aztán végül azt mondta: - Ha ez így áll, akkor már csak
egyetlen megoldá...
- Miféle megoldás? - vágott a szavába Huggin türelmetlenül. - Mire gondoltál, királyom?
- Nagyon egyszerű, Huggin - felelte újra mosolyogva a király. - Ha nincs olyan műhely, ahol alwék számára
készülhetnének fegyverek, akkor nekünk magunknak kell egyet építeni!

gyává fattyúk! - Niko dühösen mutatott le a völgybe, a szegényes tanyára. A szalmatetőn a vörös kakas
Atombolt: hatalmas lángok csaptak fel az égre. Az ajtó- és ablaknyílásokat is lángnyelvek nyaldosták, és
semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy az egész kunyhó igen rövid időn belül hamuvá ég.
Ám ennél is szörnyűbb látványt nyújtott az, ami a kunyhó előtt zajlott: három élettelen test hevert ott a fűben
- nyilvánvalóan gyerekek. Véres nyakuk láttán Niko a legrosz-szabbat sejtette.
Nem messze tőlük három sötét alak - nyilvánvalóan marsföldiek - gyalázatos játékot űzött egy fiatal nővel:
letépték a felsőruháját, és míg a szerencsétlen a mellét próbálta takargatni, a martalócok egymás karjába
lökdöstek.
- A gyáva fattyúk! - ismételte Niko. - Gyerünk, Ayani, leckéztessük meg őket, hogy el ne feledjék egyhamar!
Vad lendülettel rántotta elő Sinkkáliont, és veszett vágtában közeledett a kunyhó felé.
Ayani is bátyja után vágtatott. Már elő akarta szedni ruhájából a parittyáját, de látta, hogy nem lesz rá
szükség: amikor a három martalóc meghallotta a rájuk rohanó paripák patkóinak dübörgését, azonnal elengedték
áldozatukat, sebesen harci ménjeik nyergébe pattantak, és vad vágtában elmenekültek. A vassal sarkantyúzott
mének fájdalmas nyerítéssel száguldottak el velük, és percek múltán eltűntek egy erdőcske mögött. Niko a
testvéréhez fordult.
- Gondoskodj a nőről! - kiáltotta. - Én a gyáva férgek után megyek! - És még nagyobb sietségre ösztönözte lovát.
Pár perccel később már látta is a három menekülőt. Szélszárnyú nem hozott szégyent a nevére. Úgy vágtatott,
mint a vihar - nemsokára elérik az előlük futókat. Ám ekkor Niko hirtelen meghúzta a táltos gyeplőjét, és
megállította a lovat. Hirtelen rájött, mi fog történni: utoléri a marsföldi katonákat, azok pedig óhatatlanul el
fognak hullani Sinkkálion varázserejű csapásai alatt. Vért fog ontani - ettől pedig visszariadt.
A három katona persze súlyos bűnt követett el, és rá is szolgált a büntetésre. Niko mégsem tudta
elhallgattatni a lelkiismeretét: tényleg az ő dolga lenne a megtorlás? Van hozzá joga? Nem mások dolga? Ha öl,
nem lesz éppolyan gyilkos, mint akiket meggyilkol?
Kétségei megfosztották a dühös lendülettől, amellyel még az imént kergette őket. Mozdulatlanul ült a
nyeregben, és figyelte, ahogy menekülnek. S mintha a királyi kard valami hasonlót élt volna át, magától
leereszkedett a kezében.
Mire Niko visszaért a kunyhóhoz, azt szinte teljes egészében felfalták a lángok. Ayani közben gondjaiba
vette a fiatal nőt, úgy-ahogy beburkolta ruhája maradék rongyaival.
Az alwe nő harminc nyárnál nem lehetett idősebb, hosszú vörös haja ziláltan hullt szeplős arcába. Nem
látszott rajta sérülés, de súlyos sokkot kapott. Maga elé meredt, és néha ösz-szefüggéstelen mondatfoszlányok
törtek ki belőle:
- Ne, kegyelem!... Nem, a gyermekeim!....Túlságosan fiatalok, túl kicsik még! Túl kicsik!... Kérlek, engem,
engem!
Ayani és Niko könnyen kitalálhatta, mi történt a kunyhóban.
- Legjobb, ha magunkkal visszük a táborba - javasolta Niko. - Ott legalább biztonságban lesz, és talán
valamennyire magához is tér.
 Ayani bólintott.
- De előbb a szél szárnyaira kell bíznunk a gyermekek lelkét.
- Igazad van, Ayani - mondta Niko, és egyszerre valami hideget érzett, mintha a tél előszele csapta volna
meg. Ugyanekkor furcsa, hátborzongató hangok ütötték meg a fülét: mintha vadmacska sziszegett volna a
közelben. Karján felmeredt a szőr, hátán a hideg szaladgált. Niko felegyenesedett, és a leégett kunyhó mögötti
ligetre meredt.
A fák közül ködrongyok kúsztak elő, egyenesen feléjük. Egyre sűrűbbé és sűrűbbé váltak, és egyre jobban
szét is terjedtek, mintha kört akarnának vonni a testvérek körül. A szürke gomolygásban Niko kénsárga
ragadozószemeket vélt felfedezni, és hegyes fogakat rejtő pofákat. Szúrós fegyverek villantak a ködben, és
Ayani figyelmeztetése hangzott fel a fejében: „Vigyázz, Niko! Ezek ködharcosok!"
Sinkkálion szinte magától talált a kezébe. A súlyos fegyver körberándult, Niko is vele, s így láthatta, hogy a
félelmetes ködharcosok időközben teljesen bekerítették.
„Elvesztünk - hangzott Ayani szavak nélküli üzenete a fejében. - A ködharcosoknak nincs szilárd testük, így
nem győzhetők le fegyverrel. Még a királyi kard sem tud mit kezdeni velük!"
Niko megint megpördült, és a húgára nézett.
Ayani hamuszürke arccal állt ott, smaragdzöld szemében páni félelem ült.
Niko lázasan törte a fejét a menekülésen, a ködharcosok pedig egyre csak közeledtek.

uggin, ezt egyszerűen nem értem. - Kieran levette válláról a hosszú íjat, és az élettelen mezei hopszát is le-
Hdobta a tábor közepére, a nagy tarkatölgy mellé. - Hogyhogy nem jutott eszedbe ez az ötlet már sokkal
hamarabb?
Pillantása Hugginról a mellett álló kopasz törpére siklott.
- Vagy neked, Magnus? Amikor te magad is kovács vagy, csak eszedbe juthatott volna!
- Ó, hát neked vajon miért nem jutott eszedbe ez a nagyszerű ötlet? - vágott vissza Magnus mérgesen. - Hiszen te
vagy itt az ész, nem? Végül is a vezérünknek csúfolod magad!
Nelwyn közbelépett, mielőtt még Kieran visszavágott volna.
- Jó, jó, hagyjátok, emberek, a veszekedést! Néha az embernek pont az nem jut eszébe, ami a
legkézenfekvőbb. Olyan ez, mint egy természeti törvény, ezért aztán nem is visz előre bennünket, ha
veszekszünk. Gondolkodjunk inkább azon, hogyan tudnánk megépíteni a kovácsműhelyt.
- Jó ötlet. - Kieran leereszkedett a fűbe a többiek mellé.
Hirtelen megérezte, hogy a király sajátos tekintettel mustrálja.
- Nem éppen démonnyűgöt akartál hozni a tisztásról? - kérdezte a fiatal lázadóvezértől.
- De... de igen, felség. - Kieran beletúrt szőke, borzas hajába. - Épp ki akartam tépni pár bokorral, amikor
észrevettem ezt a mezei hopszát. - Fejével a nyúl felé intett. - Persze rögtön az íjamhoz kaptam, és szerencsére el
is találtam. Azt hiszem, örömömben felejthettem el a növényt.
-Ezt nagyon meg tudom érteni - mondta a kovács. -Szerény lövészeti képességeid mellett igazi csoda, hogy elta-
láltad ezt a vézna hopszát! Ez nyilván fel is emésztette minden figyelmedet...
- Haha! - Kieran hangja szokatlanul rosszkedvűnek hangzott. - Azt hittem, megörültök, hogy végre haraphattok
valami tisztességeset. Ehelyett...
- Hiszen örülnek is. - Nelwyn Kieran karjára tette a kezét. - Ebben biztos vagyok. De térjünk csak vissza a
kovácsműhelyre!
A király vizsgálódó tekintetet vetett a férfiakra.
- Van-e ötlete valakinek, hogyan juthatunk üllőhöz, kalapácsokhoz, fújtatóhoz, szerszámokhoz?
Tanácstalan tekinteteket váltottak, de senkinek sem támadt mentő ötlete. Kieran azonban egyszerre felkapta
a fejét.
- Várjunk csak! - szólt. - Ayani nevelőapja, úgy tudom, kovács! És fia, Arawynn, egészen addig működtette a
műhelyt, amíg Rhogarr katonái le nem rohanták a Suttogó Vadon melletti falut.
- Igen, és? - morgott Huggin. - Azok a férgek teljesen felperzseltek mindent, vagy talán nem?
- Hát persze - mondta Kieran. - De azért a vasüllőnek, a vaskalapácsoknak nem hiszem, hogy ártott volna a tűz.
Ezek még minden bizonnyal használható állapotban vannak.
Felugrott, és intett a királynak.
- Gyere, felséges uram! Legjobb, ha odalovagolunk, és saját szemünkkel győződünk meg róla!
- Remek ötlet! - dicsérte Nelwyn Kierant. - Ha igazad lesz, nagy lépést teszünk előre!
 A lovakhoz ballagtak, amelyek ott legeltek az erdő szélén. A kopasz Magnus felugrott, és kurta lábain
utánuk szaladt.
-Várjatok, kérlek, én is megyek! Kovácsként a legjobban meg tudom ítél...
- Nem, nem, Magnus! - intette le Kieran. - Nem szükséges, és Huggin meg te maradjatok csak itt, várjátok meg a
többieket. Készítsetek inkább valami harapnivalót. Bajtársaink biztosan éhesek lesznek, ha hazatérnek.

ködharcosok egyre közeledtek. A jeges hideg, amelyet sugároztak, szinte megbénította Niko szívét. Ayani,
Aaki odamenekült melléje, hasonlóképpen érzett. Iszonyattal nézte a közeledő alakokat. Csak a marsföldiektől
megmentett nőn nem látszott, hogy bármit is felfog a helyzet komolyságából. Még mindig érthetetlen
szavakat motyogott maga elé.
Ebben a pillanatban a kard markolatának Mannaz-rúnája éles fényben villant fel - és Niko végre megértette,
mit kell tennie.
- Gyorsan! - kiáltott rémült testvérére. - Segítsd fel őt Szélszárnyú hátára! Aztán te is szállj nyeregbe!
- De... de... mine... - szólalt volna meg Ayani, de Niko elhallgattatta.
- Tedd, amit mondok, ne kérdezősködj! - Niko a táltoshoz szaladt, s közben elővette az ébenfa dobozkát, amelyet
a hattyúlányoktól kapott. Villámgyorsan kivette belőle Odhur arany kantárszárát, és Szélszárnyú zabiájához
erősítette, pontosan, ahogy Jessie-től látta.
Egy pillanattal később Niko maga is a nyeregben ült.
- Fogd át őt a karoddal, és kapaszkodj! - kiáltott Ayani-nak. - Indulunk!
Niko még alig érintette az aranykantárt, amikor Szélszárnyú hattyúszárnyai már ki is nőttek. A táltos
meglengette őket, és a levegőbe emelkedett. A Láthatatlanok szárnyas segítője könnyedén emelkedett a
ködharcosok fölé, azok pedig dühökben acsaroghattak és fújtathattak. Szélszárnyú épségben szállította a démon-
erdei táborhoz lovasait.

uggin és Magnus erdei krumplit hámozott éppen, amikor Niko és társai megérkeztek. Míg Ayani a zavaro-
Hdott asszonyt nyugtatta, teát főzött neki, Niko elmesélte az alwe falubeli élményeit, és meghallgatta, mi
zajlott közben itt a táborban.
- Milyen nagyszerű ötlet a saját kovácsműhely! - mondta aztán. - Rengeteg fegyverre lesz szükségünk, ha
fel akarjuk venni a marsföldiekkel a harcot.
- Miket nem mondasz! Milyen okos fiúcska vagy! -Huggin a nagy tarkatölgy felé intett. - De most inkább hozd
ide azt a mezei hopszát, hadd rántom le végre a bundáját!
- Boldogan, kegyelmes úr - hajlongott vigyorogva Niko. - Ahogy mesterszakács uram parancsolja!

Odasietett, és elkapta a hátsó lábánál a hopszát, de hirtelen megütközve nézett rá.

- Milyen fura - morogta meglepetten. Huggin nem értette, miről beszél.
- Mi történt? - kérdezte.
Niko felegyenesedett, és felmutatta a nyulat.
- Nem azt mondtad, hogy Kieran nyílvesszővel ejtette el?
- De. O ezt mondta - és mélynövésű társához fordult - igaz, Magnus?
- Igaz. - Magnus Nikóra nézett. - Miért kérded?
- Mert nincs rajta sebhely - felelte Niko -, és nem is hurok végzett vele.
- No de... - Huggin összenézett a társával. - Akkor meg mitől pusztult el?
- Fogalmam sincs - vont vállat Niko. És ugyanakkor j eszébe villant, hogy itt valami nincs rendjén.
Sebesen a tisztásra szaladt, ahol Kieran, állítása szerint, a nyulat meglőtte. Odaérve Niko megállt és körülnézett.
Első pillantásra semmi szokatlant nem látott. A kis tó a nagy nyiszorgótölgy lábánál - ez a Nedves Kapu,
amelyen át Nelwyn az éjszaka megérkezett - nyugalmasan, derűsen csil-n lógott a Nagy Nappalfény világában. A
szélén álló nagy verbénabokrok pompás képe tükröződött a vízben. A három g rúnás kő, mint a Láthatatlanok
három üdvözlete, ott nyugodott a helyén.
Niko megfordult, és alaposan körülnézett - ekkor látta meg a lábakat, amelyek a tisztás túloldalán álló
tüskésboróka alól kandikáltak ki. Vadul dobogó szívvel sietett oda. És még mielőtt meglátta volna a holttestet a
bokor mögött, már tud ta, ki az: Kieran volt.
Niko kétségbeesetten térdelt barátja fehér, élettelen teste mellett, szemébe könnyek szöktek. Kieran nyakán a
vörös sávok jelezték, hogy megfojtották. És Niko számára abban a k, másodpercben világossá vált, hogy ez mit
jelent. Elfeketedett előtte a világ.