Peter Freund

SINKKÂLION
A Sors kardja
 TARTALOM

1. fejezet
A ködharcosok ............................................................................... 11
2. fejezet
Egy iszonyatos felfedezés ............................................................... 23
3. fejezet
A Fenség látogatása ........................................................................ 32
4. fejezet
Hangok az éjszakában .................................................................... 43
5. fejezet
A Láthatatlanok büntetése ............................................................. 54
6. fejezet
Egy életlen kard .............................................................................. 64
7. fejezet
Véres mészárlás .............................................................................. 73
8. fejezet
Kétségbeesett segélykiáltás ............................................................ 85
9. fejezet
A fénytündér tanácsa ..................................................................... 96
10. fejezet
A fekete mágusnő haragja ............................................................ 108
11. fejezet
Adhrákok ...................................................................................... 117
12. fejezet
Nagy Elikkerniász bölcsessége ..................................................... 128
13. fejezet
A démonok órája .......................................................................... 138
14. fejezet
A szertartás ................................................................................... 148
15. fejezet
Farkasfi ......................................................................................... 158
16. fejezet
Gyíkarc ......................................................................................... 167
17. fejezet
Utak a bizonytalanságba .............................................................. 178
18. fejezet
Az Ég Szíve ...................................................................................188
19. fejezet
A Ködhegység ..............................................................................200
20. fejezet
A Rettenet Szakadéka ...................................................................211
21. fejezet
A Felismerés Fénye ......................................................................221
22. fejezet
Szemtől szemben a halállal .......................................................... 231
23. fejezet
Barátok között ............................................................................... 241
24. fejezet
Fantasztikus erők ................................ ........................................ 252
25. fejezet
 Meglepő felismerések ................................................................... 263
26. fejezet
Határtalan kétségbeesés ............................................................... 273
27. fejezet
Hurokban ...................................................................................... 282
28. fejezet
Régi titkok ................................................................................... 293
29. fejezet
A Dicsőség Csarnoka .................................................................... 303
30. fejezet
A tárgyalás ................................................................................... 313
31. fejezet
A rabszolgatábor .......................................................................... 323
32. fejezet
Az ellenség markában .................................................................. 334
33. fejezet
Halálos csapda ............................................................................. 344
34. fejezet
Az Őrzők kincse ...........................................................................353
35. fejezet
Gyanús ajándék ........................................................................... 364
36. fejezet
Egy régi csel ................................................................................. 374
37. fejezet
A Láthatatlanok hatalma............................................................... 386
38. fejezet
Egy vakmerő terv ........................................................................ 397
39. fejezet
Ellenséges falak közt .................................................................... 407
40. fejezet
Új remény és új rémület .............................................................. 417
41. fejezet
Csapdában ................................................................................... 428
42. fejezet
A máglyán ................................................................................... 440
43. fejezet
Gyalázatos árulás ......................................................................... 451
44. fejezet
Eletre-halálra ............................................................................... 461
Epilógus
A Ködkapu........................................................................................473
 1. FEJEZET

A ködarcosok

Micsoda? - A falu elöljárója hitetlenkedve bámult Nikóra és Ayanira. - A királyunk él?

- így van, Seoras - bólintott Ayani. A szeme ragyogott. — Nelwyn király ma éjszaka visszatért. Mostantól ő
vezeti a harcunkat Rhogarr von Khelm ellen. Végre felszabadulunk a rabszolgaság alól!
- Nelwyn segítségével... és persze Sinkkálion segítségével -folytatta Niko Niklas. Megérintette oldalán a
pengét. - Elkergetjük Helmenkroon trónjáról a zsarnokot, és minden marsföldit kiűzünk a hazánkból!
Hogy végre minden nivlandi békén, szabadon élhessen! De persze... - Niko elhallgatott, és átható
pillantást vetett Seorasra - ...ahhoz, hogy sikerrel járjon, Nelwyn királynak minden egyes alwe
támogatására szüksége lesz. Férfiakéra, nőkére, öregekére és fiatalokéra egyaránt.
Seoras hallgatott. Alig lehetett negyvenéves, bár úgy festett, mint egy aggastyán: arca az éhezéstől beesett, haja
idő előtt hófehérré őszült, rongyokban lógó ruházata is méltatlan volt a tisztes férfiúhoz. Nem titkolt
bizalmatlansággal méregette a fiút és a lányt, akik pompás paripákon - a fiú szürkén, a lány egy nagyszerű
feketén - álltak előttük a szegényes alwe falucska „főterén". Az egész település néhány koszlott viskóból állt,
amelyek között egy teremtett lélek sem mutatkozott. Csak pár nyeszlett tyúk kapirgált az épület előtti meleg
homokban, és hátul, egy pocsolyában röfögött egypár sovány malac. A déli hőségben rajzottak fölöttük a
zurrogólegyek.
Ayani elgondolkodó pillantást váltott Nikóval, mielőtt visz-szafordult volna a földijéhez.
- Mi van veled, Seoras? Hát nem is örülsz a jó híreknek? Seoras vállat vont.
- Nos hát... tényleg jó hírt hoztatok. De... - Az elöljáró elfordult tőlük, és hátranézett. - Nuala! Aidán! Kailil!
Előjöhettek! - kiáltott a viskók irányába. - Ezektől nem kell félnetek. Csak mintha egy kicsit össze lennének
zavarodva.
Azonnal mozgást észleltek a kunyhók felől. A település többi megmaradt lakosa is odajött a homokkal
felszórt főtérre, amelyen végigömlött a Nagy Nappalfény melege. Alig kéttucatnyi alwe volt ott, főképp nők és
gyerekek. A néhány férfi már aggastyán volt - vagy legalábbis annak látszott. Ruháik éppolyan rongyosak
voltak, mint az elöljáróéi. Lerítt róluk, hogy rég nem laktak már jól. Amíg Seoras elmondta nekik az újságot, az
alwék változatlanul bizalmatlan tekintettel méregették Nikót és Ayanit.
Niko szinte olvasott az arcukból: annak a szörnyű mészárlásnak, amit Rhogarr megtorlásképpen néhány
alwe faluban végrehajtatott fekete lovasaival, ebbe a távoli faluba is eljutott a híre. Ez a falu nyilvánvalóan
megértette, hogy Rhogarr von Khelm sziíárul eltökélte: a legkeményebben megtorolja az ellene irányuló
legkisebb megmozdulást is.
- Megértelek benneteket — kiáltotta Niko a megfélemlített alwéknak —, a király visszatérésének híre
annyira meglepő, hogy az első pillanatokban fel sem tudjátok fogni.
A falusiak összedugták a fejüket, és izgatottan sugdolóztak. Aztán ismét Seoras szólalt meg:
- Színigaz, amit mondasz, fiam. Amikor tizennégy évvel ezelőtt meghallottuk a király halálhírét, eleinte azt
sem akartuk elhinni. De az a hosszú idő, amelyet mérhetetlen szenvedések közepette, a zsarnok igájában kellett
eltöltenünk, meggyőzött minket arról, hogy bele kell nyugodnunk.
- Ugyan már, Seoras! - kiáltott Ayani. - Aki megadja magát a sorsának, az semmin sem fog változtatni. És
aki nem küzd a zsarnokság ellen, az mindörökre rabszolga marad.
- Leányom, ilyesmit könnyű mondani - felelte Seoras keserű nevetéssel. - De nézz csak körül! Minden
munkaképes férfit elhurcoltak Rhogarr poroszlói. A kőbányáiban kell robotolniuk, egészen addig, amíg el nem
használódnak, és meg nem halnak a kimerültségtől.
- Jól mondod, Seoras - tódította egy kócos asszony. - Mi, itt maradottak, reggeltől estig úgy dolgozunk, mint
az igavonó barom, mégsem tudjuk megtermelni a két kezünk munkájával azt, amit Rhogarr adóban meg
szolgáltatásban követel tőlünk. Nekünk egy-egy bővebb aratásból csak az üres tányér és az éhkopp marad!
- És ha szót emel valaki ez ellen - folytatta egy fogatlan öregasszony -, akkor boldog lehet, ha a puszta életét
megmentheti!
Niko és Ayani szavak nélkül megegyeztek, hogy nem szólnak közbe. Azt is tudták, hogy az emberek bizony
nem túloznak.
 - Persze, elért hozzánk is annak híre - szólalt meg újra Seoras -, hogy kihúztátok a Sorskőből a királyi
kardot. De... -megköszörülte a torkát, és fejével a Niko övén lógó, stilizált sólymos markolatú, nagy kard felé
intett - pár perccel ezelőtt még én magam is kételkedtem ebben. Igazából csak most hiszem el egészen, hogy a
saját két szememmel láttam Sinkkáliont.
Gyorsan körülnézett a falusiakon.
- így aztán a királyról is csak akkor fogom elhinni, hogy visszatért közénk, ha színről színre láthatom.
- Hiszen Nelwyn király éppen ezért küldött hozzátok - felelte Ayani. - Mert a király nemcsak hogy előre
látta a kételyeiteket, hanem meg is érti őket.
- Éppen ezért - vette át a szót Niko - úgy határozott, hogy a falvak elöljáróinak hamarosan gyűlést fog
tartani. Ezen a gyűlésen személyesen is jelen lesz, és elmondja a terveit.
- Igen? - Seoras a homlokát ráncolta, és fáradt arcán mintha egy reménysugár csillant volna meg. - És hol,
mikor lesz ez a gyűlés?
- Türelem - mosolygott Ayani. - Mindenképp meg kell akadályoznunk, hogy ellenségeink megsejtsék ezt a
találkozót, és csapdát állítsanak. Ezért a helyszínt és az időpontot csak kevéssel a találkozó előtt fogja kihirdetni.
Készülj fel, hogy ha elhangzik királyod hívó szava, haladéktalanul eleget tudj tenni neki!
Amikor búcsút vettek Seorastól, a hangulat összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint érkezésükkor. A falusiak
persze nem ujjongtak hangosan, de Niko valahogy mégis úgy érezte, mintha a nyomor bélyegét viselő arcokon
megjelent volna a bizakodás szikrája.
Testvére ugyanezt gondolta, amint azt szavak nélkül, gondolatainak erejével értésére is adta. „Apánk ravasz
róka - tette még hozzá Ayani, mialatt a Démon-erdő felé rúgtattak. - Vagy te gondoltad volna, hogy ennyire
bizalmatlanok az alwék?"
„Hát, nemigen - felelte ugyanilyen módon Niko. - De én azért megértem a kétségeiket. Tizennégy nyár óta
hiába várnak arra, hogy megszabadítsák őket az idegen rabságból. És amikor valaki túl hosszú időn át hiába
remél, akkor a remény lassan átadja helyét a kétségbeesésnek."
„O, milyen bölcs az én bátyám! - csúfolódott Ayani. Odafordult Nikóhoz, és rá is fintorgott. - Egy látnók
veszett el benned!"
Mielőtt Niko válaszolhatott volna, éles szúrást érzett a fejében, és belső látása előtt iszonyú képek villantak
fel egy magányos kunyhóról, amelyet lángok emésztettek.
- Nézd csak! - Ugyanebben a pillanatban Ayani felemelkedett a nyeregben, és az előttük lévő dombtetőre
mutatott, amely mögül fenyegető fekete füst gomolygott elő. A szél elfojtott segélykiáltásokat sodort a fülükbe.
- Gyerünk, Ayani! - kiáltott fel Niko. - Valakinek a segítségünkre van szüksége!
Egy kicsit megbökte Szélszárnyú oldalát a sarkával, és szélsebesen vágtatott fel a dombra, húgával a
nyomában.

ieke Niklas ezen a reggelen a szokottnál tovább aludt, mégis meglátszott rajta, hogy félig átvirrasztotta az
Réjszakát, amikor belépett a szobába, amelyet beragyogott az augusztusi nap fénye. Későn került ágyba, és így
is csak pár órát aludt. Nagy csodálkozására apja már elnyújtózott az öreg heverőn, mellette az asztalon egy
csésze gőzölgő tea - fűszeres illatából ítélve borsmenta -, kedves újságja a kezében. Melchior Niklas épp egy jól
fejlett nyári náthával birkózott, és előző este még olyan magas láza volt, hogy Rieke a városi éjszakai ügyeletes
patikából szerzett be neki gyógyszert.
Hazafelé aztán összetorlódtak az események: Rieke ugyanis felfedezte és kiszabadította a hetek óta eltűnt,
halálhoz közeli állapotban lévő falkenstedti antikváriust, Siegward Schreibert, és még annak is tanúja lehetett,
hogyan került haza Jessie Andersen, apja szomszédjainak tizennégy éves lánya, aki egy teljes hétre rejtélyes
módon eltűnt. Jessie is kikészült, még az eszméletét is elvesztette, úgyhogy Schreiber úrral együtt sürgősen be
kellett szállítani a legközelebbi kórházba. Rieke ezért aztán meglehetős késéssel robogott be az apja tanyájára,
ahol nemcsak az orvosságot diktálta bele Melchiorba, hanem pár szóval elhadarta neki az iménti eseményeket is.
Ám az volt az érzése, hogy az öreg, talán a láz miatt, nem sokat fogott fel az egészből. Melchior azonban minden
jel szerint olyan jól ébredt, hogy felkelt, és már teát is főzött magának.
Amikor Melchior megpillantotta a lányát, félretette az újságot, és megszólította:
- Jó reggelt, Rieke! Kialudtad magad?
- Szia, papa! - Rieke odasietett a heverőhöz, és megpuszilta az apját. - Ne haragudj, kicsit elaludtam.
Mindjárt készítek reggelit.
 - Nem kell bocsánatot kérned. - A Melchior borostás arcán átsuhanó mosoly kissé erőltetettnek hatott. Tehát
még nincs egészen jól. - Tudod, hogy szól a régi mondás: ki korán kel, álmos marad.
- Bizony - mosolyodott el Rieke. - Meg: a korai kakas hor-tyogósan kukorékol.
Aztán újra elkomolyodott.
- Na és hogy vagy?
- Ha csak egy picikét is jobban lennék, már ki se bírnám -vigyorgott Melchior kisfiúsán. Pedig már jócskán
túl volt a hetvenen is. Elgondolkodva simított végig jégszürke üstökén. - Lehet szidni a modern gyógyszereket,
de azért néha ütősek!
- Mondom én - bólogatott Rieke elégedetten. Aztán rettenettel vette észre, hogy apja keze a pipa és a
dohányzacskó felé tapogatózik az asztalon.
- Hagyod békén?! - Maga is megriadt a kemény hangon. -Azért még egy fél napot kibírsz a büdös bagód nélkül!
- Persze, csak az a kérdés, hogy akarok-e kibírni még egy fél napot - morogta Melchior feltámadó
rosszkedvvel. De aztán megadta magát. - Jessie-ről van valami hír?
- Csak annyit tudok, hogy ma éjszaka azt mondta az ügyeletes, biztosan megússza a dolgot. Schreiber úrnál
azonban már nem volt ilyen bizakodó.
- De szörnyű! És Jessie nem mesélt Nikóról?
- Hogy mesélt volna? - Rieke széttárta a karját. - Hiszen eszméletén sem volt, amikor betették a mentőbe.
Hogyan mesélhetett volna? - Lehajtotta a fejét, és akaratlanul is könnyes lett a szeme. - Még azt sem tudjuk,
hogy tényleg találkozott-e Nikóval. És azt sem nagyon tudjuk, hol lehet most Niko.
Melchior Niklas sóhajtott, és behatóan nézte a lányát. Csend lett a szobában, behallatszott a madarak vidám
csiripelése az öreg ház előtt álló nagy bodzabokorból.
- Tudom, Rieke, hogy érzed most magad - mondta aztán az öreg kedvesen. - De kérlek, ne aggódj annyit
Niko miatt. Biztos vagyok benne, hogy a gyerek épen és egészségesen fog hazatérni.
- Hát remélem is. - Rieke a szemét törölgette egy zsebkendővel, amelyet a táskájából halászott elő. - De már
több mint tizennégy napja eltűnt. És ez átkozottul hosszú idő.
-Tudom. - Melchior szeme titokzatosan csillogott a napfényben. - De te majd két évig maradtál el itthonról.
És a mai napig nem tudjuk, hol voltál akkor. Vagy talán már elfelejtetted?
- Dehogy, dehogy felejtettem el! - vágta rá Rieke, és gyorsan másra terelte a szót. - Andersenek megígérték,
hogy azonnal telefonálnak, ha Jessie-nél változás áll be. És azt, hogy eddig nem jelentkeztek, jó jelnek veszem.
-Biztosan az is! Jessie erős lány. Nem vágja haza egyköny-nyen akármi - mondta Melchior -, de a szegény
antikvárius miatt bizony aggódom. Azt mondtad, ugye, hogy nincs valami jól?
- Igen. - Rieke arcán aggodalom látszott. - Nagyon lefogyott, leromlott, kiszáradt, ráadásul még valami alig
ellátott szúrt sebet is szerzett, ami bármikor begyulladhat. Reggeli után bemegyek a klinikára, megnézem, hogy
van.
- Milyen jó ötlet - bólogatott Melchior egyetértően. - Én ugyan nem nagyon ismerem Schreiber urat, látni is
csak egyszer láttam, több mint tizenöt éve, amikor még a könyvtárosiskolába jártál, és az ő boltjában voltál
gyakorlaton. Schreiber úr akkoriban egyedül élt, és semmi sem utalt arra, hogy családja vagy akárkije lenne.
- Egy okkal több, hogy figyeljek rá.
Hm - dünnyögte az apja, akit nyilvánvalóan valami más is foglalkoztatott. - Viszont ami egyáltalán nem fér a
fejembe...
Hirtelen elhallgatott, és gondolataiba veszve meredt maga elé.
- Mi nem fér a fejedbe? - kérdezett rá Rieke.
- Hát igen - Melchior borostás állát kapirgálta. - Nem értem, hogy Jessie mostohabátyja, az a... - Segélykérő
pillantást vetett a lányára. - Na, hogy is hívják?
- Maik.
- Na, ez az! - Melchior a homlokát ráncolta, mintha szemrehányást tenne magának, amiért elfelejtette a
nevet.
- - Na, szóval fel nem foghatom, minek rabolta volna el ez a Maik meg az apja az antikváriust.
Fürkésző tekintetet vetett a lányára.
- Te tökéletesen biztos vagy abban, hogy ezek ketten rekkentették oda a temetőbe, a régi mauzóleumba?
- Naná! - fújt Rieke, mintha felháborítaná apja kételkedése. - Maik meg az apja megtámadta és megszúrta az
üzletében Schreiber urat, aztán a régi fűrészmalom szenespincéjében tartották fogva. Krieger úr... -
félbeszakította az elbeszélést, hogy elébe vágjon apja kérdésének - Henk Krieger Maik apja. Nos, ez a Krieger
naphosszat ott őrizte az öreget a fűrészmalomban. Pillanatnyilag ez még nincs bizonyítva, de biztos vagyok
benne, hogy az ott talált véres gézről vett DNS-minta alá fogja támasztani.
- Hohó! - szólalt meg Melchior. - Ez már valami! - Aztán megint megvakarta a fejét. - De mégis, Rieke, mit
akartak vele? Hiszen Schreiber úrnak nyilván nincs vagyona! Vagyis nincs értelme, hogy elrabolják!
- Első pillantásra tényleg nincs. De lehet, hogy a látszat más, mint a lényeg.
- Hát, biztos így van - felelte Melchior. - Még ha a legjobb akarattal sem tudom elképzelni, hogy az
antikváriusnak értékes titkai lennének.
Aztán a nyakát nyújtogatta, hogy rálásson a szoba sarkában álló nagyapai örökségére, a nagy állóórára.
- Bekapcsolnád a tévét? Mindjárt kezdődik a Hazai hírek korai kiadása. És ha már nem mehetek emberek
közé, legalább innen szeretnék információkat szerezni.
- Ó, te szegény! - gúnyolódott Rieke, miközben kihalászta az újságtartóból a távirányítót. - Milyen kár,
hogy máskor nem is jutsz tévé közelbe!
Persze, csak csúfolódj - mérgelődött Melchior. - De amikor véletlenül nem dugod ide a képedet, akkor úgy élek
itt az isten háta mögötti Eller-tanyán, mint egy remete. Nem véletlenül nevezte el Niko Alsó-és Felső-
sivárságnak vagy minek! A tévém nélkül azt sem tudnám, mi zajlik a környéken! Azt meg, hogy másutt mi
történik, végképp nem tudnám.

Kovácsműhely? - Huggin kelletlenül nézett Nelwyn királyra. - Minek nekünk a kovácsműhely, királyom?
- Hát nem jössz rá, Huggin? - Nelwyn Hugginnal és Mag-nusszal visszamaradt a Démon-erdőben, míg a
többiek a környékbeli falvakban terjesztették a király visszatérésének jó hírét. Most megértőn mosolygott az
óriásra. - Rhogarr von Khelmről nem hinném, hogy önként kivonul Nivlandból, így nincs más választásunk,
erővel kell kitessékelnünk Helmenkroonból. És ellene meg a hadserege ellen csak akkor állhatunk ki, ha kellő-
képpen felfegyverezzük az embereket. A fegyverkészítéshez pedig kovácsműhelyre van szükségünk. Hiszen
Rhogarr teljesen lefegyverezte a népemet, így magunknak kell fegyvereket kovácsolnunk.
- Aha... Erre nem is gondoltam, királyom. - Huggin a füle tövét vakargatta. - Igazán sajnálom, de se közel,
se távol nem tudok olyan kovácsműhelyt, amelyet alwék működtetnének. De talán Magnus jobban tudja. -
Kérdőn nézett társára, aki mellette üldögélt a fűben. - Hiszen te magad is kovács voltál, mielőtt ezek a marsföldi
kutyák elzavartak a műhelyedből! Nem neked illene tudni, hol vannak a céhednek műhelyei?
- Kivételesen ez egyszer igazad van - dörmögte Magnus Halmar, és gunyorosan mérte végig a társát, majd a
királyhoz ford ult -, de sajnos, ennél az érdemdús liba- és kacsatolvajnál jobb hírekkel én sem szolgálhatok!
A kedves szurkálódás halvány mosolyt csalt Nelwyn ajkára. Am hamar elkomolyodott.
- Hát tényleg ennyire rossz a helyzet? - kérdezte.
- Sajnos, királyom - bólintott Magnus Halmar aggodalmas képpel. - Hiszen az ellenségeink is tisztában
vannak azzal, mekkora jelentőségük van a kovácsműhelyeknek: kovácsok nélkül nincs fegyver, fegyver nélkül
meg se vége, se hossza a rémuralmuknak! Ezért aztán, istókuccse, nem vagyok egyedül a sorsommal! Rhogarr
von Khelmnek volt rá gondja, hogy szinte minden egyes céhtársamat kiűzze a műhelyből, és készséges
marsföldiekkel helyettesítse őket. Tudomásom szerint egyetlen műhely nincs széles e földön, amely hajlandó
lenne arra, hogy fegyvereket állítson elő nekünk!
A király egy darabig elgondolkodva meredt maga elé, mielőtt megszólalt volna.
- Hát ha így van, akkor csak egyetlen megoldás kínálkozik... -Miféle megoldás? Mire gondoltál, királyom?
- vágott a szavába türelmetlenül Huggin.
- Ez igazán egyszerű, Huggin - mosolyodott el a király megint. - Ha nincs olyan műhely, amely nekünk
dolgozna, akkor magunknak kell építenünk egyet!

gyává férgek! - Niko dühös arccal mutatott az előttük elterülő lejtőn füstölgő szegényes parasztkunyhóra. A
Aszalmatetőn tombolt a vörös kakas: az eget nyaldosták a nagy lángnyelvek. Minden ajtóból és ablakból
csapkodtak kifelé vörösen, semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy a kunyhó hamarosan porrá ég.
Ám az a látvány, amely a kunyhó előtt fogadta Nikóékat, még sokkal borzasztóbb volt: három élettelen test
hevert ott a fűben - nyilvánvalóan gyerekek. Véres torkukról a legször-nyűbbre lehetett következtetni.
Ettől a látványtól nem messze három sötét katona - nyilvánvalóan marsföldiek - szörnyűséges játékot űzött
egy szerencsétlen fiatal nővel: felsőtestéről leszaggatták a ruhát, és míg szegény puszta kézzel takargatta volna
magát, azok mocskos vigyorral lökdöstek őt egymás karjába.
 - Ezek a gyáva férgek! - ismételte Niko. - Gyerünk, Ayani! Tanítsuk meg őket, hogy egyhamar ne feledjék!
Vad rántással kiragadta Sinkkáliont a hüvelyéből, és sebes vágtában igyekezett a kunyhó felé.
Ayani követte testvérét. Épp elő akarta venni a ruhája alá rejtett parittyát, amikor észrevette, hogy már aligha
lesz rá szükség. Amikor a fickók meghallották a közeledő patadobogást, és észrevették a rájuk rohanókat,
azonnal elengedték a zsákmányukat. Felpattantak harci ménjeikre, és vassarkantyúikat kíméletlenül a lovak
oldalába vágták. A paripák fájdalmukban harsány nyerítéssel vágtába ugrottak, és egykettőre eltűntek egy közeli
liget fái közt. Niko a testvéréhez fordult.
- Vedd gondjaidba a nőt! - kiáltotta oda. - Én ezek után a gyávák után megyek! - És még nagyobb sietségre
ösztökélte Szélszárnyút.
A fekete lovasok percek alatt feltűntek előtte. Szélszárnyú eleget tett a nevének: úgy söpört végig a föld
felett, mint a vihar - biztosan hamar utoléri a menekülőket. Egy pillanattal később azonban Niko meghúzta a
kantárt, és meglassította a csodáló futását. Hirtelen világossá vált előtte, hogy mi történik, ha beéri a fekete
marsföldi poroszlókat: azok nem tudnak majd ellenállni Sinkkálion mágikus erejének, s ő vért fog ontani. Éppen
ez volt az, amitől visszarettent.
A férfiak természetesen súlyos bűnöket követtek el, és joggal sújtott volna le rájuk az igazságszolgáltatás.
Niko azonban nem tudta megakadályozni, hogy a lelkiismerete ne szólaljon meg: vajon az ő dolga-e, hogy
végrehajtója legyen az ítéletnek? Van-e joga erre? Vajon nem mások felelősek ezért? Ha megöli őket, vajon nem
válik-e éppolyan bűnössé, mint azok a férfiak, akiket levágni készül?
A kétségei megtorpantották lendületét, amellyel az imént utánuk eredt. Mozdulatlanul ült a nyeregben, és
nézte őket, amint hamarosan eltűntek a szeme elől. Mintha maga a királyi kard is hasonlóképpen érzett volna,
szinte magától ereszkedett le a kezében.
Amikor Niko visszatért a kunyhóhoz, az már szinte teljesen porig égett. Ayani közben úgy-ahogy ellátta és
felöltöztette a nőt.
A fiatal parasztasszony legföljebb harminc nyarat számlált. Hosszú, vörös haja zabolázatlanul hullott szeplős
arcába. Nem volt rajta semmi látható sérülés, de nyilván hatalmas sokkot kapott. Csak meredt maga elé, és
összefüggéstelen mondatfoszlányokat motyogott:
- Nem, ne, kegyelem!... Ne a gyerekeket!... Túl kicsik még!... Engem, kérlek, engem!... Könyörgök, engem!
Niko és Ayani könnyen kitalálta, mi történt a nyomorultakkal.
- A legjobb lesz, ha magunkkal visszük a táborba - javasolta Niko. - Ott biztonságban lesz, és talán
könnyebben magához tér.
Ayani bólintott.
- De előbb gondoskodnunk kell a gyerekek földi maradványairól, hogy megkezdhessék hosszú utazásukat a
szél túloldalára.
- Igazad van, Ayani - felelte Niko, ám egyszerre hideg borzongást érzett, mintha hirtelen feltámadt volna a
téli szél. Ugyanakkor ijesztő hangokat is hallott, hasonlót a vadmacskafújáshoz, egészen közelről. Végigszaladt a
hideg a hátán. Kihúzta magát, és elnézett a kis liget felé, amely a leégett kunyhó romjaitól nem messze állt.
A fatörzsek közül ködrongyok kúsztak elő, gyorsan közeledtek feléjük. Egyre sűrűbbé és sűrűbbé vált a köd,
ugyanakkor egyre szélesebben terült szét, mintha jókora kört akarna képezni a testvérek körül. Niko egyszerre
felismerte a szürke gomoly-gásban a sárga ragadozószemeket s a hegyes fogakkal teli szájakat! Éles fegyverek
villantak a ködben, és még ugyanebben a pillanatban Ayani rikoltása visszhangzott a fejében: „Vigyázz, Niko!
Ezek ködharcosok!"
Sinkkilion szinte magától ugrott a kezébe. A hatalmas fegyver kört írt le, körbe fordította Nikót is - ekkor
jött rá, hogy a félelmetes ködharcosok teljesen bekerítették őket.
„Elvesztünk, Niko - üzente neki hangtalanul Ayani. - A ködharcosoknak nincs testük, így nem is fogja őket
semmilyen fegyver. Még a királyi kard is tehetetlen velük szemben!"
Niko visszapördült, és a húgára nézett. Ayani hamuszürke arccal állt ott, a pánik ragyogott zöld szemében.
Niko lázasan kereste a kiutat, mialatt a ködharcosok egyre közelebb és közelebb jöttek.
 2. FEJEZET

Egy iszonyatos felfedezés

Ezek az istenverte szimatolók ! – Henk Krieger szitkzódott, mint egy kocsis. Katonásan kurta haja alatt a képe
egészen kivörösödött. - Mi a rosseb jut eszükbe egyeseknek, hogy az orrukat olyanok dolgába ütik, akikhez
semmi közük sincs!
- Jó, jó, papa - próbálta Maik nyugtatni az apját. - Csak ne húzd fel magad, gondolj a szívedre! Még nem
kaptak el a zsaruk. És ahogy elnézem, nem is fognak egyhama^, Ez egy tök zsír rejtekhely, amit találtál!
- Ja, biztos lehetsz benne! - Henk mérge elszállt, hiszen mi más melengethetné meg egy atya szívét jobban,
mint a fiúi dicséret és imádat. Henk elégedetten nézett körül a lakásban. Nem volt valami nagy: konyha, fürdő,
nappali, dolgozószoba és egy kicsike hálókamra, de nekik bőven elég volt. Ráadásul modern a berendezés -
sokkal modernebb, mint amire legmerészebb álmaiban is számított volna! -, és minden megvolt benne, ami csak
kellett. Csak az a kesernyés, fura szag nem tetszett neki, ami belengett minden helyiséget. Kellemetlen emlékek
ébredtek benne, bár a szentnek nem jutott volna eszébe, hogy mire emlékeztetik.
- Itt jó sokáig ellehetünk - mondta Henk, és erőteljes bólogatással támasztotta alá a szavait. - Itt a városban a
kutya sem ismer, és itt nem tűnik fel azonnal egy idegen pofa.
Felemelte a mutatóujját.
- Bezzeg abban a koszfészekben! Ott mindenki mindenkit ismer, és az első idegen pasas láttán félreverik a
nagyharangot! -Egy lépést tett a fia felé, és megvető hangsúllyal folytatta: -Nem is értem, hogy bírsz élni abban a
Felső-Rödenbachban. Ki nem bírnám ép ésszel!
- Nehogy má' azt hidd, hogy magamtól mentem oda. - Maik arcát éppolyan vörösre festette a felháborodás,
mint amilyen a homlokába csüngő haja volt. Bal orcáján a kis sebhely úgy felduzzadt, mintha felkiáltójelként
akarta volna rosszkedvét hangsúlyozni. - Ez egyes-egyedül a hülye műfaterom ötlete volt! Ez a dilinyós Thomas
teljesen meg volt veszve azért a lepukkant paraszttanyáért. Azt hiszi, ott majd megtalálja a nyugalmat, hogy
kiszophassa a hülyeségeit az ujjából a barom könyveihez! Amiket amúgy a kutya se vesz meg!
- És miért? Mert igazuk van! - vigyorgott Henk szélesen. -Az ilyen agyszülemény senkit sem érdekel!
Csupa olyan hülyeség, aminek semmi köze a való élethez! Csak a hülye kis libáknak rakják tele a fejét
mindenféle szarsággal, akik aztán egész megvesznek tőle.
- így van, papa! Tiszta időpocsékolás ilyesmit olvasni!
- Én is azt mondom! - Henk bal üvegszemén veszedelmesen megvillant a napfény. - Nem is kell
csodálkozni, hogy annyira félremegy a világ! Vegyél csak rólam példát, és legyél valami rendes ember!
Henk alaposan vállon veregette a fiát, aki minden ütésre szinte a földbe döngölődött.
- Akkor lesz mindig elég zsé a zsebedben, és nem kell baromságokat kiagyalnod, mint annak a hülye
műfaterodnak.
- Azt csinálom papa, nyugodt lehetsz!
-Nahát, azért mondom! - Henk a mutatóujjával hadonászott Maik orra előtt. - Különben megnézheted, mit
kapsz tőlem! Na és most szerezz sört, mert ég a belem!
Maik kikacsázott a konyhába, Henk pedig bekapcsolta a tévét - egy ultramodern, lapos képernyős csodát,
amelynek láttán óhatatlanul elismerően füttyentett. - Ez igen, nem kispályás a vén kujon - dörmögte, aztán
felemelte az egyszerű köpönyeget, amelyet bejöttekor a heverőre hajított, és alaposan szemügyre vette.
A köpönyeget szürke anyagból varrták, kék béléssel, és hosszú volt, egészen a földig ért. Mégis olyan
könnyű volt, mintha egyáltalán nem is lenne súlya. Ilyen anyaggal Henk még sohasem találkozott. De azt a
furcsa jelet, amelyet a kapucnijára hímeztek, az első pillantásra felismerte: ugyanaz a „runni" volt, amelyet az a
kincses térkép is viselt, amit a cellatársától kapott.
De a mi a jó büdös franc köze lehet ennek az öreg kabátnak a kincshez, amely után hetek óta szaglásznak?
Henket a fia hangja zökkentette ki gondolataiból.
- Bocs, papa, de a hűtőben nincs sör, csak ez itt. - Maik egy üveg ásványvizet nyomott az apja orra elé. -
Kérsz egy pohárral?
 - Pfuj, kölök! - köpött ki Henk, és még meg is rázkódott az undortól. - Meg akarod mérgezni apádat?
Keressünk inkább egy krimót. Szerencsére annyi van itt, mint homokszem a tengerparton.
Aztán a fia elé tartotta a köpönyeget.
- Biztos vagy abban, hogy amikor a műhúgod, az a béka tegnap odapottyant, ez a köpeny volt rajta?
- Asszem. - Maik a legszebb ökörbéka-tekintetet vetette apjára, és vakargatta a fejét. - Én csak akkor
ébredtem fel, amikor a mentő benénózott az udvarra. Láttam, amikor a mentősök bezsuppolták Jessie-t meg a
vén csontot, aztán eltéptek a város felé. A műfater meg a mama persze utánuk. És amikor lementem a
földszintre, hát ott volt a köpeny. De amikor egy órával korábban fölmentem a kecómba, akkor meg még nem
volt ott. Hát csak a béka hozhatta.
- Hm - fintorgott Henk. - Valahogy logikusnak tűnik. Az biztos, hogy nem az öreg tatáé. -Összeráncolta ép
szemét. - De azt mondd meg, miért van ezen a kapucnin ugyanaz a „runni"...
Am Maik arca ebben a pillanatban elváltozott, és a fiú nagy szemeket meresztett a képernyőre.
- D... d... de p... papa - makogta rémülten. - Hi... hi... hiszen ez te vagy!
És a tévére mutatott.
A képernyőn valóban Henk Krieger rendőrségi fényképei voltak láthatók, méghozzá nem is túl régiek. A
hírolvasó - makulátlan öltönyös, kinyalt ficsúr - kellemes hangja még a nehéz felfogású Maik számára is egy
csapásra világossá tette, miről is van szó: „Hazai híreink végén pedig egy rendőrségi felhívás: a rendőrség keresi
Henk Krieger negyvennyolc éves vélelmezett elkövetőt, magassága egy méter hetven, hajviselete katonásan
rövid. Különös ismertetőjele: bal szeme üvegből van, mert egy késelés következtében elvesztette a szemét..."
-Micsoda? - Maik egészen megrémült. - Hát nem azt mondtad, hogy munkahelyi balesetben vesztetted el?
-Marhaság! Valamit félrehallottál! - legyintett ingerülten Henk, miközben továbbra is a képernyőre meredt,
és figyelmesen hallgatta a hírolvasót.
-„Krieger alaposan gyanúsítható azzal, hogy megtámadta, elrabolta és fogva tartotta a két hete eltűnt
antikváriust, Sieg-ward Schreibert. Schreiber urat közelebbről meg nem nevezett körülmények között találták
meg az elmúlt éjszaka során, és biztos helyre szállították. Henk Krieger kíséretében valószínűleg ott tartózkodik
tizenhét esztendős fia, Maik is, akinek magassága egy méter nyolcvan, haja vörös, bal orcáján kis sebhely
található. A rendőrség óvatosságra int. Krieger közveszélyesnek számít, erőszak alkalmazásától sem riad vissza.
Aki bármit tud a hollétéről, bármely rendőrőrsön jelentheti."
- Hogyazahétszentségesmennydörgetősmennykőcsapjonbe-létek! - kapcsolta ki egy ingerült mozdulattal
Henk a tévét, s a sarokba vágta a távirányítót. - Még csak az kell, hogy ezek az átkozott szimatolók a
zsernyákoknak is beköpjenek!
- Ki... ki... kire gondolsz, papa? - makogta Maik, mint egy csimpánz a kvízműsorban. - Szerinted ki köpött
be bennünket?
- Hát mégis kicsoda?! - Ha tekintettel ölni lehetne, Maik ott helyben holtan esik össze. - Hát az a lófarkos
pofa meg a csaja, akik épp ott voltak látogatóban a műfaterodnál! Ott szimatoltak utánunk már a
fűrészmalomban is, biztos ők szúrták ki az öreg trotlit a temetőben. - Jobb keze behajlított mutatóujjával
keményen kopogtatta a fia homlokát. - Még ez se megy bele abba a kőagyadba?
- De... dehogynem, papa. Most, hogy mondod! - Maik békatekintetével áhítatosan meredt az apjára, és
kisimította a haját a homlokából. - De már éjszaka is mondtad ezt. Ezért léptünk meg a régi rejtekhelyről, és
jöttünk ide.
- Jó, jó - morgott Henk. - Már felhúzni sem szabad magam?
Fel-alá járkált a kis szobában. A csukott ablakokon át beszűrődtek az utcai neszek, és hallatszott a toronyóra
ütése.
Maik egy szót sem szólt, csak figyelmesen nézte az apját.
Az végül megállt előtte, és jobb kezével meglehetősen gorombán a bordái közé bökött.
- Igazad van, fiam. A zsaruknak álmukban sem jut eszükbe, hogy pont ide fészkeltünk be. Itt egyelőre
biztonságban leszünk.
- Biztos, hogy nem jut eszükbe! Feleannyi gógyijuk sincs, mint neked, papa!
Henk nem reagált a fia dicséretére, de az ajka körül játszó mosolyból látszott, hogy kedvére van.
- Először is kinyújtóztatjuk egy kicsit a lábunkat. Az öreg mókushoz most úgysem férünk hozzá, meg a
műhúgodhoz sem. Ott lapítanak a kórházban.
- Fiát igen, papa. Nem sok kellett, és kinyiffannak!
 - Ezért is várunk egyelőre. De amikor majd lecsillapodik az a nagy izgalom, mondjuk egy hét múlva vagy
ilyesmi, akkor azért elkapjuk a békát, és a körmére nézünk!
Maik békaszeme még jobban kidülledt.
- Jessie-re gondolsz?
- A, dehogy! - morgott rá az apja. - Lady Gagáról beszéltem éppen!
- Lady... ööö... - Eltartott egy ideig, míg Maiknak leesett a húszfilléres. - Ja, hogy csak vicceltél!
Henk nem felelt, csak forgatta a szemét.
- Gondolod, Jessie tudja, hol a kincs?
- Hát Jézus Krisztus vagyok én? - Henk megcsóválta a fejét. - De hát csak van valami oka annak, hogy az a
runnis öreg köpönyeg rajta volt a kiscsajon. És én majd kicsiklandozom belőle, hogy mi volt az az ok. Ha kell,
erővel szedem ki belőle!

zt egyszerűen nem értem, Huggin. - Kieran levette a hosz-szú íjat a válláról, és a bal kezében hozott élettelen
Emezei hopszát letette a tábor közepére, a nagy tarkabükk mellé. -Hogyhogy nem jutott már rég magadtól is
eszedbe? Pillantása Hugginról a kopasz törpére siklott. -Vagy neked, Magnus? Hiszen te magad is kovács
vagy, igazán eszedbe juthatott volna valami hasonló ötlet!
- Ó, és vajon neked miért nem jutott eszedbe? - szájalt visz-sza a kopasz. - Hiszen te vagy itt az ész.
Ugyebár, a vezérünknek szoktad csúfolni magad!
Még mielőtt Kieran felelhetett volna, Nelwyn közbeavatkozott.
- Ugyan hagyjátok már, nehogy a végén még összevesszetek. Néha egyszerűen nem jut az ember eszébe,
ami a legkézenfekvőbb. Mintha csak valami furcsa természeti törvényt követne, ezért aztán nincs is értelme,
hogy most szemrehányásokat tegyünk egymásnak emiatt. Inkább azon kellene gondolkodnunk, hogyan építsük
meg azt a kovácsműhelyt.
- Jó ötlet. - Kieran is leereszkedett az emberei mellé a fűbe. Ám egyszerre észrevette, hogy a király szeme
rajta függ.
- Nem démonnyűgért indultál a tisztásra? - kérdezte a király furcsáiión.
- Ó... dehogynem, felség. - Kieran beletúrt szőke hajzatába. - Épp ki akartam rántani pár bokorral, amikor
megláttam ezt a kis hopszát. - Fejével a döglött állat felé intett. - Es persze azonnal az íjamhoz kaptam, és
szerencsére el is találtam. Annyira megörültem neki, hogy elfelejtkeztem a növényről.
- Hát ezt megértem - fűzte hozzá a kovács. - Ahogy te lőni tudsz, kész csoda, hogy elkaptad ezt a nyüzge
jószágot! Az öröm azonnal el is vette az eszedet.
- Haha - mondta fapofával Kieran. - Azt hittem, hálásak lesztek, hogy végre ehettek valami tisztességeset.
Ehelyett...
- Légy nyugodt, hálásak is. - Nelwyn a vezér karjára tette kezét. - Biztos vagyok benne. De térjünk vissza a
kovácsműhelyre!
A király beható tekintetet vetett a férfiakra. -Van ötletetek, hogyan juthatnánk üllőhöz, szerszámokhoz?
Az emberek tanácstalan pillantásokat váltottak, de sajnos nem jutott eszükbe semmi okosság. Végre mintha
Kierannak megcsillant volna a szeme.
- Várjunk csak! - szólalt meg. - Mayán, Ayani nevelőapja is kovács! És Arawynn, a fia, még pár napja is
működtette a műhelyt, amíg Rhogarr katonái le nem rohanták a Suttogó Vadon melletti kis falut!
- És? - Huggin a homlokát ráncolta. - Hiszen azok a kutyák teljesen felégették az egész falut!
- így van - felelte Kieran. - De a szerszámoknak meg az üllőnek nem sok baja eshetett a tűzben. Azokat még
biztosan ki tudjuk menteni!
Fel is ugrott, és intett a királynak.
- Gyere, felség! Lovagoljunk oda azonnal, és győződjünk meg róla a saját szemünkkel!
- Milyen remek ötlet! - Nelwyn király is felállt. - Ha igazad lesz, hatalmas lépést teszünk előre!
Míg ők ketten az erdő szélén legelésző lovaik felé indultak, a kopasz kovács is kurta lábaira ugrott.
- Várjatok, én is hadd menjek! Én kovács vagyok, meg tudom ítél...
- Ugyan, ugyan, Magnus! - hárította el Kieran sietősen. - Ez igazán nem szükséges. Huggin meg te
maradjatok itt, és várjátok meg a többieket. És főzzetek valamit nekik. A bajtársak biztosan megéheznek, mire
visszatérnek.
 ködharcosok egyre csak közeledtek. Jéghideg kisugárzásuk bekúszott Niko bőre alá, és a szívét is
Amegállással fenyegette. Torokhangjuk pedig szinte a velejéig hatolt.
Úgy látszott, Ayani sincs ezzel másképp. Iszonyattal meredt a rettenetes alakokra. Csak a marsföldi
katonáktól megmentett nőn nem látszott, hogy felismerné a veszélyt. Még mindig dőlt belőle a sok zagyvaság.
Ebben a pillanatban felragyogott a kard pengéjén a Mannaz-rúna - és Niko rájött, hogy mi a teendő.
- Gyerünk, gyorsan! - kiáltott a testvérére. A zavarodott nőre mutatott. - Segítsd fel Szélszárnyú hátára, aztán
kapaszkodj fel te magad is!
- De minek... - kezdte volna Ayani, de Niko azonnal a szavába vágott.
- Ne kérdezd, csak tedd, amit mondok! - Niko a táltos lóhoz sietett, és előkapta a nyeregtáskából a
hattyúlányoktól kapott dobozkát. Lázas sietséggel vette elő belőle Odhur aranykantárját, felrakta a ló fejére, és
ahogy Jessie-től látta, hozzáerősítette a zabiához.
Egy pillanattal később már maga is a paripa hátán volt.
- Karold át a nőt, és kapaszkodj! - kiáltotta Ayaninak. - Indulunk!
Niko alig érintette meg az aranygyeplőt, amikor Szélszárnyú hatalmas hattyúszárnyai már ki is nőttek. A
csodáló sebesen kiterjesztette őket, és a levegőbe emelkedett. A Láthatatlanok szárnyas segítője könnyűszerrel a
ködharcosok fölé emelkedett, azok meg dühösen fújtak és sziszegtek odalent. Szélszárnyú szélsebesen, épségben
vitte utasait a démon-erdei táborba.

uggin és Magnus erdei krumplit hámozott éppen, amikor Niko és társai megérkeztek. Míg Ayani a
Hzavarodott asz-szonyt nyugtatta, teát főzött neki, Niko elmesélte élményeit az alwe faluban, és meghallgatta,
mi zajlott közben itt a táborban.
- Micsoda nagyszerű ötlet a saját kovácsműhely! - mondta aztán. - Rengeteg fegyverre lesz szükségünk, ha
fel akarjuk venni a marsföldiekkel a harcot.
- Mit nem mondasz! Milyen okos fiúcska vagy! - Huggin a nagy tarkatölgy felé intett. - De most inkább
hozd ide azt a mezei hopszát, hadd rántom le végre a bundáját!
- Boldogan, kegyelmes úr - hajlongott vigyorogva Niko. -Ahogy mesterszakács uram parancsolja!
Odasietett, és elkapta a hátsó lábánál a hopszát, de hökkenten nézte végig.
- Milyen fura - morogta meglepetten. Huggin nem értette, miről beszél.
- Mi történt? - kérdezte.
Niko felegyenesedett, és felmutatta a nyulat.
- Nem azt mondtad, hogy Kieran nyílvesszővel ejtette el?
- De. O ezt mondta - és mélynövésű társához fordult. -Igaz, Magnus?
- Persze - nézett Magnus Nikóra. - Miért kérded?
- Mert nincs rajta sebhely - felelte Niko -, és nem is hurok végzett vele.
- No de... - Huggin összenézett a társával. - Akkor meg mitől pusztult el?
- Fogalmam sincs - vont vállat Niko. Ugyanakkor eszébe villant, hogy itt valami nincs rendjén.
Sebesen a tisztásra szaladt, ahol Kieran, állítása szerint, a nyulat meglőtte. Odaérve Niko megállt és
körülnézett.
Eső pillantásra semmi szokatlant nem látott. A kis tó a nagy nyiszorgótölgy lábánál - ez képezi a Nedves
Kapu kijáratát, amelyen át Nelwyn az éjszaka megérkezett - nyugalmasan, derűsen csillogott a Nagy
Nappalfényben. Peremén a verbénabokrok pompás képe tükröződött a vízben. A három rúnás kő, mint a
Láthatatlanok három üdvözlete, ott nyugodott a helyén.
Niko megfordult, és alaposan körülnézett - ekkor látta meg a lábakat, amelyek a tisztás túloldalán álló
tüskésboróka alól kandikáltak ki. Vadul dobogó szívvel sietett oda. És még mielőtt egészben látta volna a
holttestet a bokor mögött, már tudta, hogy ki az: Kieran volt.
Niko kétségbeesetten térdelt barátja fehér, élettelen teste mellett, szemébe könnyek szöktek. Kieran nyakán a
vörös csík jelezte, hogy megfojtották. És Niko agyában abban a másodpercben tisztán felrémlett, hogy ez mit
jelent. Elfeketedett előtte a világ.
 3. FEJEZET

A Fenség látogatása

Amikor Niko megvitte vezérük halálhírét a lázadóknak, azok először csak hitetlenkedve bámultak rá. Ám
aztán elhitték a rettenetes valóságot, és még a legostobább is felfogta, mit jelent ez számukra: Kieran nemcsak jó
barát és hűséges bajtárs volt, hanem ő volt az a férfi, aki összefogta szétrebbentett seregüket, és az évek során
egyben is tartotta a csapatot. O volt a sereg feje és szíve, aki egyre-másra újabb és újabb tettekre ösztönözte őket
- most pedig itt maradtak, mint egy vezérkos nélkül maradt nyáj, zavarodottan tévelyegve. Leverten roskadtak le
a fűbe, és keserves könnyeket hullattak, vagy egykedvűen meredtek maguk elé.
Az óriás termetű Huggin szedte össze magát elsőként, pedig nyilván egyike volt azoknak, akiket a
legkeményebben érintett a vezér elvesztése, hiszen ő, Szürkeszakáll Ragnur és Magnus, a kovács volt az, aki
elsőként csatlakozott Kieranhoz sok-sok nyárral ezelőtt, és együtt kerestek menedéket a Démonerdőben. A
három veterán robusztus férfiúnak látszott, olyannak, akiket nem rendíthet meg senki és semmi a világon, de
most valamennyien sírtak. Huggin azonban letörölte a könnyeket a szeme sarkából, felállt, és végignézett a
bajtársak során.
- Higgyétek el emberek, nagyon is tisztában vagyok azzal, mit éreztek valamennyien. Kieran halála olyan
veszteség, amibe bármelyikünk szíve beleszakadhatna. De a vezérünk biztosan nem örülne annak, hogy tétlenül
siratjuk, és átengedjük lelkünket a gyásznak. Tudom, hogy mit parancsolna most: széledjünk szét, és keressük
meg Nelwyn királyt! Ameddig nem tudjuk meg, mi történt vele, még azt is remélhetjük, hogy ép bőrrel tér vissza
közénk. Ezért, amilyen gyorsan csak lehet, ki kell deríteni, hol van!
Csodálkozva néztek rá a többiek, de egyetértő mormolás is hallatszott - és egyik-másik arcon már a remény
sugara is felcsillanni látszott.
- Adjuk át Kieran porhüvelyét a lángoknak, ahogy az nálunk, alwéknál szokás - folytatta Huggin. - Hadd
vigye lelkét a szél azokra a tájakra, ahol halott szülei és testvérei már várják. Utána azonnal elindulunk a király
keresésére.
így is történt. Huggin, Ragnur és Magnus együtt gyújtották meg a kis tisztáson a máglyát, ott, ahol Kierant
elérte a végzete, aztán Nikóval és Ayanival együtt csendben álltak, míg vezérük megkezdte utolsó utazását a szél
túloldalára. Csendben, köny-nyes szemmel várták végig, míg az utolsó parázs is hamuvá vált. Aztán visszatértek
a táborba, hogy szinte kivétel nélkül szétszéledjenek Nelwyn király felkutatására. Csak Guwen maradt ott, aki
nemcsak írni-olvasni tudott, hanem a gyógyításhoz is értett valamicskét, hogy gondját viselje a még mindig
zavartan viselkedő parasztasszonynak, akit a testvérek bátor fellépése mentett meg a biztos haláltól. A csapat
többi tagja hármasával szétoszlott, hogy tűvé tegyék az erdőt és környékét. Ám minden fáradozásuk
hiábavalónak bizonyult: a legeldugottabb szögleteket és a legtávolabbi zugokat is felkutatták az eltűnt király
után, de Nelwynnek nyomát sem találták.
A Nagy Nappalfény épp lebukott a távoli fakoronák mögött, amikor a Szürkeszakáll Ragnur vezette utolsó
keresőcsoport is visszaért. Elég volt egy pillantást vetni a szálfatermetű fickó képére, hogy Niko lássa: ők is üres
kézzel térnek vissza. Ragnur és két társa sóhajtva, gyászos képpel ereszkedett a fűbe a többiek mellé, Niko pedig
felsóhajtott.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el - dörmögte fejcsóválva. -Nelwyn király tizennégy évnyi távollét után végre
hazatér Nivlandba, és egyetlen nap sem telik el, újból eltűnik. És senki sem tudja, mi történt vele.
- Miket beszélsz? - Magnus, a törpe üres tekintettel meredt rá. A kopasz törpe kovács arcára volt írva a
király rejtélyes sorsának értelmezése. - Hogyne tudnánk, mi történt Nelwyn királlyal! Sága, az átkozott fekete
mágusnő megölte Kierant, aztán felvette az alakját, és elcsalta a táborból Nelwyn királyt. És ezután már csak
egyetlen lépést kell hozzágondolnunk.
- Mégpedig? - ráncolta a homlokát az óriás termetű Huggin tanácstalan képpel.
- Hát hogy a boszorkány a hatalmába kerítette Nelwyn királyt! Ez pedig egyenlő a halálos ítélettel!
A bajtársak többsége egyetértőn mormogott és bólogatott, a kecskeszakállú Guwen azonban ingatta a fejét.
Közben belediktált az összezavarodott parasztasszonyba néhány bögre gyógy -teát, hogy megnyugodjon, és pár
órányi alvással felfrissüljön, aztán ő maga is odatelepedett a bajtársak mellé a tűzhöz. Nagyot húzott a férfiak
kezében körbejáró boroskancsóból, aztán megtörölte a kézfejével a száját, és kételkedő tekintetet vetett
Magnusra.
- Tudjuk, annak idején Sága volt az, aki Rhogarr von Kheimet rávette, hogy támadja meg Helmenkroont. És
mivel a marsföldi úgy tudta, hogy imádott Eleonoréját Nelwyn gyilkolta le, az máris felért egy halálos ítélettel az
uralkodónk részére.
Felsóhajtott, és megvonta a vállát.
- Csoda, hogy Nelwyn meg tudott menekülni, én még mindig nem tudom, hogyan lehetett rá képes. Da
akárhogy is: ha tényleg Sága fogta el a királyunkat, akkor már minden bizonnyal rég végzett vele.
- Nem hinném, Guwen. - Niko a fejét csóválta. - De egyvalamiben igazad van: Sága úgy gyűlöli apánkat,
mint a pestist. Ám ha megölte volna, meg kellett volna találnunk a holttestét. Miért rejtette volna el?
- Én is így gondolom - erősítette meg Ayani. Míg körülnézett, smaragdzöld szemében felcsillant a remény. -
Hiszen azt mondtátok, hogy Nelwyn bátor és ravasz harcos volt, aki általában gyorsan átlátott az ellenségei
cselvetésein. Ki tudja, lehet, hogy most is idejében gyanút fogott, és elmenekült az ördögi teremtmény elől.
Szürkeszakáll Ragnur összehúzta a szemét, legyintett.
- Hát ezt csak azért sem tartom valószínűnek, mert apád már rég visszatért volna hozzánk. Másrészről amit
Niko mondott, abban is lehet valami igazság, ez pedig csak egyvalamire enged következtetni: Sága valóban a
hatalmába kerítette Nel-wynt, de még nem gyilkolta meg. Várja a kedvező pillanatot.
Ayani már szólásra nyitotta reszkető ajkát, hogy visszafeleseljen Ragnurnak, de amikor gyorsan
végiggondolta, amit Szürkeszakáll mondott, igazat kellett adnia neki. így aztán csak lehajtotta a fejét, lesütötte a
szemét, és hallgatott. A bajtársak arcára kiült a reményvesztettség. Még Niko is, aki pedig számos, látszólag
kilátástalan helyzetben bizonyította már, hogy nem adja fel egykönnyen, mintha kétségbeesett volna Ragnur
szavaira. Legalábbis Ayani sosem látta még ennyire levertnek.
Az egyetlen, aki a bizakodás némi jelét mutatta, Huggin volt.
- Nem tudom, miért lógatjátok a fejeteket, mint a megvert kutyák! Biztosan emlékeztek még arra az időre,
amikor Nelwyn Helmenkroon trónján ült. Tudnotok kell, hogy a király erős, mint egy medve, bátor, mint az
oroszlán, és megvan benne az öreg rókák minden ravaszsága és okossága. Márpedig az öreg róka mindig
gondoskodik arról, hogy két kijáratot építsen, hogy még akkor is meg tudjon lépni, amikor a helyzet látszólag
már teljesen kilátástalan!

Thomas Andersen olyan fáradt volt, mint a kutya. A szeme állandóan lecsukódott. A számítógép monitorján
nem látott már betűket, csak egybefüggő szürke masszát. Hátradőlt a székén, jobb kezével beletúrt szőke,
bozontos hajzatába. A másikkal levette keret nélküli szemüvegét, amely kisfiús külsőt kölcsönzött neki, pedig
hamarosan a negyvenedik születésnapját fogja ünnepelni. Szemét dörzsölgette, nyújtózkodott, majd akkorát
ásított, hogy egy egész focilabda befért volna a szájába. A fáradtság hatalmába kerítette, mint zsákmányát az
éhes vadállat.
Nem is csoda!
Lénával, a feleségével együtt szinte az egész éjszakát a kórházban töltötték. Csak akkor indultak haza,
amikor a fiatal ügyeletes - Kluge doktor, ha jól emlékszik - biztosította őket, hogy Jessie túl van a veszélyen, és a
nehezét maga mögött hagyta. Thomas ezért esett be az ágyba csak hajnaltájt, de a kíméletlen ébresztőóra
pontosan nyolckor mégis kirángatta az álomból. Legszívesebben persze a falhoz vágta volna azt a nyavalyást, de
inkább vad szitkozódások közepette kimászott az ágyból. Nem volt más választása!
Új fantasy-regényének leadási határideje rég elmúlt, és a Fenség - így nevezte Maria König szerkesztőnőt -
igen „nagyvonalúan", mintha tényleg nagy kegyet gyakorolna, a hónap végéig adott haladékot. Ám addig már
csak két szűk hét van! És Thomasnak egyelőre halvány sejtelme sem volt, hogyan fejezze be a regényt. És
mintha nem lenne elég baja, a Fenség nap mint nap újabb meg újabb ötletekkel bombázta, és erőltette, hogy va-
lamennyit építse be a történetébe. Thomas ezt meg is tette, ha az ötletek beleillettek az elképzelésébe. És egyre
gyakrabban illettek bele - ezért Thomas egészen más szemmel kezdett nézni a Fenségre.
Maria König, ez a középkorú, vörös hajú hölgy mindig is a szerkesztője volt, de eddig szinte egyszer sem
avatkozott bele történeteinek alakításába. Leginkább a helyesírással, a nyelvhelyességgel, a stílussal foglalkozott,
és csak igen ritkán adott dramaturgiai vagy tartalmi tanácsot. Ám most csak úgy szikrázott az ötletektől, mintha
homlokon csókolta volna valamiféle múzsa, és váratlan kreativitással ajándékozta volna meg. Alig múlt el nap
anélkül, hogy fel ne hívta volna Thomast, és ne adott volna valami érdekes, új tippet.
 Lehet, ráérzett, hogy ez a regény különleges, egészen más, mint az eddigi fantasy-könyvek. Talán az újfajta
anyag volt az, ami annyira megragadta Maria König tetszését, hogy a szokottnál sokkal fontosabbnak tartotta a
történet alakulását. Pedig Thomas még nem árulta el neki, hogy őt magát mi ragadja meg ebben a történetben:
hogy regényének hőse egyrészt ugyanazt a nevet viseli - Niko Niklas -, mint a szomszédja unokája, másrészt
ugyanannyi idős, és döbbenetesen hasonlít is a regényhősre. Legalábbis Jessie, aki rég összehaverkodott
Nikóval, ezt állította.
Niko tizennégy napja érkezett Felső-Rödenbachba az anyjával nagyapjának, az öreg Melchiornak a
látogatására, aki az Eller-tanyán, Andersenek szomszédságában lakik. Érdekes módon a két anyát - a regénybelit
és a valódit - egyaránt Riekének hívták. Pedig Thomas egyáltalán nem ismerte ezeket az embereket, sem az
anyát, sem a fiút, nem is hallott róluk, amikor megtervezte a regényét, és hozzáfogott a megírásához. Vagyis a
meghökkentő névegyezés csak a véletlen műve lehet.
És az is nyilván véletlen, hogy jó kétszáz évvel ezelőtt egy tökéletesen ismeretlen írónő egy olyan regényt
írt, amelynek a címe nemcsak hogy megegyezett az övével - MISZTÉRIA -, hanem ugyanabban a világban is
játszódott, a címben szereplő Misztériában, amelyet az ott lakók néha a Ködökön Túli Világnak is neveztek.
Joggal, jutott Thomas eszébe, mert az egész történet igen szövevényes, és legfőképp homályos!
De vajon mit szól majd a Fenség, ha ezt megtudja? Lehet, hogy el lesz ragadtatva, mert ez jó reklámanyag a
szerkesztőségnek? Vagy elgondolkodik a kiadáson, nehogy valaki plágiummal vádolja őket? Az talán mégsem
történik meg. Annál is inkább, mert az a másik Misztéria-könyv nemcsak hogy jó kétszáz éves, hanem ráadásul
teljességgel ismeretlen is. Thomas az utóbbi napokban egy kicsit kutakodott, ám sem a szerző nevét, sem a
könyvet nem találta egyetlen jegyzékben sem.
Ami azt jelenti, hogy azt a könyvet senki sem ismerte!
Ezért is volt olyan meglepő és zavaró az a gondolat, amely mintegy a semmiből pattant elő: vajon ő maga
hogyan bukkant rá arra a másik könyvre? Mert hogy létezik, ahhoz nem fér kétség. Hiszen Jessie nemcsak hogy
kézben tartotta, hanem még bele is olvasott, mielőtt a könyv szőrén-szálán eltűnt volna. De ő, Thomas, vajon
honnan tudott ennek a Misztéria-könyvnek a létezéséről? És hogy találta ki, miről szól? Na igen - Jessie nagy-
jából beszámolt az olvasottakról. De akkor ő már tisztában volt azzal, hogy története egy titokzatos, idegen
világban játszódik, amelybe bizonyos kapukon át lehet eljutni, persze csak a beavatottaknak, mert ezek a kapuk
összekapcsolják Misztériát az emberi világgal.
De honnan a búbánatból szerzett erről tudomást?
Ám Thomas akárhogy törte is a fejét, egyáltalán nem jutott eszébe, honnan szedte ezt az információt. Ezt
nemcsak furcsának, hanem valamiképpen ijesztőnek is találta. Általában remekül működött a memóriája, és
eddig még sohasem hagyta cserben. Ez volt az első alkalom, hogy a tudatában fehér foltot fedezett fel.
Egy agyongyötört motor vonítása riasztotta fel gondolataiból. Amikor pedig kinézett az ablakon, nem akart
hinni a szemének: a kocsi, amely pokoli sebességgel száguldott be a Portástanyára, pontosan a szerkesztőnő
tulipiros Minije volt. Csikorgó fékkel állt meg az öreg kút mellett, az udvar kellős közepén, és sietve kipattant a
kocsiból.
Ugyanabban a szűk üzletasszony-kosztümben és szédítően magas sarkú cipőben volt, mint legutóbbi
látogatásakor - ami pedig egyenesen a lehetetlenséggel volt határos! A Fenség ugyanis nagy fontosságot
tulajdonított a megjelenésnek. Tho-mas nem emlékezett rá, hogy látta-e kétszer ugyanabban a szerelésben.
Főképp ilyen rövid időn belül!
Ami pedig még szokatlanabb volt: a piros hajával színben remek összhangot képező napszemüveg is
lemaradt az orráról. Pedig még a borús őszi napokon is viselte, talán még éjszaka is abban aludt!
Amikor pedig pár pillanat múlva belépett Thomas dolgozószobájának ajtaján, a férfinak még valami feltűnt:
a pocsék smink és a rendetlen frizura! Még a rókaképe is hegyesebbnek látszott a megszokottnál. És a tekintete!
Amikor a köszönésnél végigmérte, Thomasnak még a szőr is felállt a hátán.
A nő tekintetében volt valami alattomos.
Valami gonosz.
Sőt, egyenesen démoni!
Thomas ösztönösen hátrált egy lépést.
- Micsoda meglepetés! Igazán nem számítottam önre ilyen késői órán!
- Mindig mindenre számítani kell, kedvesem - felelte a Fenség sunyi mosollyal. - Mint szerzőnek, ezt igazán
illene tudnia!
Hangjától Thomas agyának valamennyi vészcsengője harsány csörömpölésbe kezdett. Mit jelentsen ez már
megint? A Fenség nem csevegett, azonnal a tárgyra tért.
 - Nem, nem az történt, amitől retteg. - Mintha olvasott volna a gondolataiban. - A szerkesztőség még mindig
ki akarja adni a könyvet. Én meg főleg, mivel egyre jobban tetszik. Persze, csak ha tényleg elkészül a hó végéig.
- Természetesen elkészül! - vágta rá Thomas. - Nem kell aggódnia!
- Csak beszél összevissza. - Thomas nem tudta értelmezni a Fenség furcsa pillantását. - Pedig azt sem tudja,
hogy mit akarok!
- O - nyelt egy nagyot Thomas. - Attól tartok, pillanatokon belül megtudom.
- Ügy bizony! - mosolygott a nő. - Nos, elöljáróban csak annyit: a legutóbbi fejezet, amelyet e-mailben
elküldött, egyszerűen nagyszerű!
- Köszönöm.
- Az az ötlet, hogy a hős legerősebb szövetségesét egyszerűen meggyilkolja, és így még szorosabbra húzza a
nyaka körül a hurkot, egyszerűen zseniális. Dramaturgiai szempontból sem utolsó, hiszen az a legnagyobb hős,
aki a legnagyobb akadályt is le tudja győzni, és a legnagyobb veszedelmekből is képes megmenekülni. Csak az
ilyen hőst szeretik meg az olvasók. Nos, hát ezért szeretnék gratulálni ehhez a döntéshez.
- Köszönöm. No de... — Thomas homlokát ráncolva nézett a Fenségre. - Ha jól emlékszem, ez az egész a
maga ötlete volt!
- Tényleg? — A szerkesztőnő úgy tett, mintha meglepődött volna, aztán legyintett. - Mindegy, hogy kinek
az ötlete. Csak az a fontos, hogy milyen lesz a végeredmény, nem igaz?
- Hát... - kezdte Thomas, de a nő azonnal a szavába vágott.
- Nos, ezért arra szeretném biztatni, hogy így folytassa tovább. Nehezítse meg ennek a Niko Niklasnak meg
a társainak az életét, amennyire csak bírja! Tegye ki őket a legnagyobb veszedelmeknek, amíg - már elnézést a
durva kifejezésért - nyakig nem ülnek a kakában!
- Na igen... - Thomas felfújta az arcát, és zajosan engedte ki a levegőt. - De azért előbb-utóbb csak ki kell
kecmeregniük belőle!
- Hát persze - felelte a Fenség azzal a különleges tekintettel, amelyet eddig Thomas még sosem látott. - De
hiszen épp ettől szerző a szerző, nem igaz? Hogy olyan helyzetbe hozza a hősét, amelyből látszólag már
egyáltalán nincs kiút - és aztán mégiscsak megtalálja azt a megoldást, amelyre senki sem számított. Főképp az
olvasó nem!
Odalépett a férfihoz, és megpaskolta az arcát, ami szintén új gesztus volt.
- Hát akkor csak erőltesse azt a csinos buksiját, kedvesem -suttogta. — Én nagyon bízom magában!
- Hát... hát igen - nyögte összezavarodva Thomas. - Nyugodtan bízhat is!
- Tudom - bazsalygott rá a Fenség. - Nem is zavarom tovább, már itt sem vagyok!
- Tessék? - képedt el Thomas. - Ezért tette meg ide azt a hosszú utat? Miért nem hívott fel egyszerűen?
- O, tudja, kedvesem - a nő úgy nézett Thomas szemébe, mintha az agyáig akarna lefúrni -, a telefonozás
olyan rettenetesen személytelen! Sokkal könnyebb szót érteni, ha szemtől szemben beszélgetünk. Maga is így
gondolja?
- Természetesen - mondta Thomas. Abban a pillanatban összerándult, mert úgy látta, hogy a szerkesztőnő
rókaképe valami mássá változott egy pillanatra - szarvakat viselő, görbe orrú, vérvörös szemű szörnyeteggé. A
széles szájból még agyarak is kimeredtek!
Persze, ez csak valami illúzió lehetett. Hallucináció, a megfeszített agy űzi vele kisded játékait - a Fenség
éppolyan volt, amilyen mindig is szokott lenni.
A szerkesztőnő gyorsan elbúcsúzott, és Thomas még mindig ezen a fura megjelenésen töprengett, amikor
Lena asszony dugta be szőke fejét az ajtón.
- Telefonáltak a kórházból - mondta, és bár fáradt volt az arca, mégis csak úgy ragyogott. Kék szeme is
reménytől csillogott. - Kluge doktor azt mondta, minden rendben van. Jessie felébredt, és holnap reggel haza is
hozhatjuk.
- Hála Istennek! - Thomas úgy érezte, mintha egy egész hegy gördülne le a szívéről. - Akkor remélhetőleg
azt is megfogjuk tudni, hol járt az elmúlt napokban.
- Hát, remélem. - Lena mosolya kicsit erőltetettnek tűnt. -De biztosan az lesz, amit Rieke és Noski úr
mondott: Jessie biztosan Niko után ment.

Nésikonézte
holtfáradt volt, mégsem jött álom a szemére. Nyugtalanul forgolódott fekhelyén a nagy tarkabükk alatt,
az ágakból tákolt fedelet, amely őt meg Ayanit hivatott megvédeni az időjárás viszontagságai ellen.
Mellette a húga mélyen aludt, egyenletesen szuszogott. Szuszogása belevegyült a szerteszét heverő férfiak
hortyogásába, akik a tisztáson itt is, ott is megvackoltak maguknak. Testük körvonalait alig lehetett már kivenni
a kihunyóban lévő tűz parázsfényében.
Nikónak azonban nem volt most füle az éjszaka neszeire: minden gondolata az elmúlt huszonnégy óra
eseményei körül keringett. Tizennégy megélt évének minden bizonnyal a legfel-zaklatóbb huszonnégy órája volt
ez. Szélszárnyú, a táltos hátán feljutott a Teremtés hegyének legtetejére, a felhők közé, s az utolsó pillanatban
ragadta ki Sága, a fekete mágusnő kezéből a Sors könyvét, mielőtt még az belevetette volna Nihil mindent
megsemmisítő lángjába. Rögtön ezután a Sötétség Kamrájában kellett teremnie, ahol Ayani oldalán megharcolt a
háromfejű Nidhog-sárkánnyal, és megmentette húgát a biztos haláltól. És miután ezt az életveszélyes kalandot is
ép bőrrel megúszta, és ikertestvérével, Ayanival együtt visszatért a lázadók táborába, még azt is el kellett
intéznie, hogy a halálos beteg Jessie-t sürgősen visszajuttassa az ő világukba. Ugyanis csak ott tudták az orvosok
megmenteni az életét.
De vajon megmentették?
Vajon még idejében átért az ő világukba?
Nikót annyira gyötörték ezek a kérdések, hogy nem tudott másra gondolni. Pedig egyértelmű volt, hogy
Jessie sikeresen visszakerült az ő világukba, hiszen a nélkül az alwe kincsből származó gyűrű nélkül, amelyet
vele küldött át Niko, Nelwyn király sohasem tudott volna visszatérni a Nedves Kapun át Misztériára.
És aztán vajon mi történt?
Meg tudták még menteni az orvosok?
Vagy az életével fizetett meggondolatlan misztériai kirándulásáért?
Olyan szörnyűnek tetszett ez a gondolat, hogy Niko torka elszorult, levegőt sem kapott. Kétségbeesetten
kapkodott levegőért, és nem tudta, hogyan tovább, amikor hirtelen eszébe jutott az a kis ezüstskatulya, amelyet
Jessie indulása előtt a kezébe nyomott.
- Ezt neked adom - suttogta akkor -, hogy mindig gondolj rám.
Hogy is felejthette el?
Niko felült, kotorászott a zsebeiben, és a kezébe akadt az ezüstdobozka. Elővette, és a holdfényben
feltartotta. Most vette csak észre, hogy milyen nehéz a méretéhez képest. Akkor fel sem tűnt, talán a nagy
kapkodás, izgalom miatt. Homlokát ráncolva nézegette a dobozkát, amelyen tükröződött az éjszakai hold szinte
teljes korongja.
Mi lehet benne?
Amikor Niko visszafojtott lélegzettel kinyitotta a dobozt, és egy pillantást vetett belé, nem akart hinni a
szemének.

4. FEJEZET

Hangok, az éjszakában
A kórház ablakán besütött a sápadt holdfény, fehér leplet terített a kis, legfelső emeleti szobára. Az ágyban
fekvő öregember meg se moccant. Hosszú ősz hajjal keretezett feje mozdulatlanul nyugodott a párnán. Beesett
szeme és orcája arról tanúskodott, hogy közelebb áll a halálhoz, mint az élethez. Lesoványodott testét kórházi
hálóing és egy vékony takaró fedte. Csak mellkasának alig látható emelkedése és süllyedése s az ágy mellett álló
infúziós állványról a vénájába juttatott tápláló folyadék csepegése mutatta, hogy Siegward Schreiber még életben
van. Egyébként minden csendes volt. Még a falon függő nagy óra is teljesen nesztelenül járt.
Pár perc múlva éjfél. Amikor a nagymutató végre a tizenkettesre ugrott, és teljesen eltakarta kisebbik
testvérét, az öreg szeme egyszerre kipattant, és mintha a beláthatatlan távolba meredt volna. Hirtelen
megváltozott az arckifejezése. Úgy tűnt, mintha egy, a messzi távolból érkező, de hallhatatlan hangra figyelne.
Mialatt nyugton feküdt, és hallgatta a szellemhangot, ráncos öreg arcára árnyék borult. Smaragdzöld szeme
aggodalmat tükrözött, vértelen ajka megrebbent.
- Kérlek, bocsássatok meg szolgátoknak, ti Láthatatlanok! -motyogta alig hallhatóan. - De tényleg ezt
gondoljátok megfelelőnek? Amúgy is roppant nehéz az a feladat, amelyet védencetek vállára terheltetek. Inkább
irgalmat kellene gyakorol... - Egyszeriben elhallgatott, mintha nyersen félbeszakították volna, aztán tovább
figyelt a hangra, amelyet rajta kívül senki más nem hallhatott. Aztán gyengén bólintott, és így suttogott: - Termé-
szetesen, parancsolóim, nagyon is megértelek benneteket. Bocsássátok meg meggondolatlan közbeszólásomat. A
ti világotokban a ti törvényeitek uralkodnak, és minden a ti jól átgondolt terveitek szerint történik. Mindenkit
rendre kell utasítanotok, aki letér az általatok kijelölt ösvényről, és szembeszáll az akaratotokkal. Nehogy
szándékosan vagy akaratlanul káoszba vagy végső romlásba döntse a világotokat.
Az öreg elhallgatott, megint odaadóan figyelt, végül megint megszólalt:
- Természetesen, parancsolóim. Természetesen továbbra is betöltöm a szerepemet, és elviszem az általatok
teremtett világba a parancsaitokat - még ha ez lesz is a legutolsó szolgálatom, amit megtehetek nektek, mint a
Titkos Tudás Őrzője.
Ezzel Siegward Schreiber behunyta a szemét, nagy levegőt vett, és visszafojtotta a lélegzetét. Mellkasa
megdermedt, és immár ugyanolyan mozdulatlan volt, mint testének többi része.
Siegward Schreiber pontosan úgy festett, mint aki meghalt.

ikónak szeme-szája elállt, úgy bámult a drágakőre, amely villogva verte vissza a holdfényt; úgy szikrázott,
Nmintha egymaga akarná eljátszani az egész csillagos égboltot. Semmi kétség: egy ragyogó kék gyémánt volt
az, szív alakúra csiszolt, akkora, mint egy galambtojás.
Niko szinte semmit sem tudott az ékkövekről, az értéküket pedig végképp nem tudta volna felbecsülni. De
hogy ez a pompázatos példány százezreket, akár milliókat is érhet, azt még a vak is látja!
Hogy juthatott Jessie ehhez a felbecsülhetetlen értékű kincshez?
És miért ajándékozta neki ezt a gyémántszívet?
Kérdések, csak kérdések - de Niko akárhogy törte is a fejét, kielégítő válasz bizony nem jutott eszébe. A
kimerítő agymunkától azonban legalább annyira elfáradt, hogy végre el tudott aludni.
Azt a hangot, amely nem sokkal ezután felriasztotta, még sohasem hallotta. Pedig Nikót az utóbbi időben
gyakran felébresztették az éjszaka folyamán. Általában az a fenséges sólyom volt, amely apja üzenetét szokta
hozni, vagy néha a szeszélyes kis villőhöz irányította, amely még mélyebbre vezette be őt Misztéria nagy
rejtélyeinek világába, oda, ahol a Ködökön Túli Világot összetartó nagy törvények uralkodtak. És Niko egyre
okosabb lett, már sokkal többet tudott, mint amikor ideérkezett, de Misztéria végső nagy titkainak még a
közelében sem járt.
Amikor ezek az ismeretlen hangok áttörtek álmának falán, Niko arra gondolt, hogy talán az apja szólítja. A
hang ugyanis félreismerhetetlenül férfihoz tartozott. Talán Nelwyn sólyom alakjában akarja közölni, hol van
most, és mi történt vele. Ám az elnyújtott „Niiikoooo!" kiáltás, amely most ismét a fülébe hatolt, túlságosan
agresszív és túl türelmetlen volt ahhoz, hogy Nelwyné lehessen.
Niko csodálkozva emelkedett fel a fekhelyéről, és a sötétségbe hallgatózott. A hold csak csekély fénnyel
világította meg a tájat. A démonok órája, amely felfalja az előző napot, hogy aztán megszülje a következőt, épp
megkezdődött.
Az erdőre titokzatos csend ereszkedett. Már csak az erdő éjszakai neszei voltak hallhatók: a levelek csendes
susogása a szélben, az aljnövényzet ropogása, a természetet uraló számtalan szellemi teremtmény rejtelmes
pusmogása és a Démon-erdőben lakó, zsákmányszerzésre induló állatok neszezése. Niko már-már azt hitte,
tévedett, és vissza akart feküdni a bolyhos, meleg gyapjúra, amely védte őt az erdő talajának nyirkosságától és
hidegétől, amikor megint csak meghallotta a kiáltást. Most azonban már olyan türelmetlenül és haragosan,
mintha egy neveletlen, dacos gyereknek szólna:
- Niiiiikkoooooóó!
Niko elhúzta a száját. Ki az öreg ördög lehet ez? És mit akarhat az éjszaka kellős közepén?
E pillanatban a mellette fekvő húga szeme is kipattant. Ayani felült, és Nikóra nézett.
- Bocsáss meg - szólt gyorsan a fiú. - Felébresztettelek?
- Te? - ráncolta a homlokát Ayani. - Miért, te kiabálod a nevemet?
- Én? - Niko szája tátva maradt az elképedéstől. - Dehogy kiabálok! Miért kiabálnék neked éjszaka?
- Tényleg nem? Niko a fejét csóválta.
- Akkor miért nem alszol?
- Mert tisztán és érthetően a nevemet hallottam, azért!
- Milyen furcsa. Én is. - Ayani kérdő pillantást vetett a fiúra. - És felismerted, ki kiabálta a nevedet?
- Nem, csak annyit, hogy férfihang volt - fintorgott Niko. -Te sem ismertél rá?
- Nem. De olyan volt a csengése, mintha valami borzasztó fontos és sürgős dologról lenne szó.
Ayani felhajtotta a takarót, felugrott és nyújtózkodott. Aztán türelmetlenül nézett a testvérére.
 - Mire várunk még? Mozdulj már - vagy szívesen megkockáztatnád, hogy egészen elveszítse a türelmét?
- Ööö... dehogyis. - Niko is felkelt. Amikor Ayani megfordult és menni készült, megragadta a karját.
- De hová akarsz menni?
- Hiszen tudod - vágta rá mogorván a húga. - Ahhoz a kis tisztáshoz, ahogy a hang kérte. Vagy te talán oda
sem figyeltél?

Rhogarr von Khelm virágos jókedvében volt. A nap tiszteletére még a szürke borostától is megszabadította a
képét. Máskor sötét ábrázata így versenyt ragyogott Heimenkroon tróntermének csillárjaival és gyertyáival.
Pengeszája fülig ért, mintha ráfagyott volna a vigyor, jobb szeme pedig úgy villogott, mintha ki akarná
egyenlíteni a bal hiányát, amelyet még a Nelwynnel történt összecsapás során veszített el.
Sága az idejét sem tudta, mikor látta ennyire vidámnak a marsföldi zsarnokot. Talán tizennégy éve, amikor a
marsföldi hadak élén megrohanta Helmenkroont, és be is vette az afwe királyok legyőzhetetlennek híresztelt
várát. Örömébe azért cseppnyi üröm vegyült: halálos ellensége, Nelwyn, az utolsó pillanatban
megmagyarázhatatlan módon elmenekült, és megúszta, hogy a zsarnok kardélre hányja. Ezt a kis bakit Sága
segítségével eltussolta Rhogarr, és éveken át abban a hitben tartotta az alwé-kat, hogy megölte a királyukat, de
azért a győzelem ízét ez igencsak megkeserítette.
A következő esztendők során sem a király, sem a vele együtt felszívódott királyi kard, Sinkkálion nem került
elő. A zsarnokot természetesen ez is fölöttébb nyomasztotta. Ám amióta Sága néhány órája felbukkant
Helmenkroonban, és meghozta a nagy újságot, azóta minden bánat és gond eltűnt, mint a tavalyi hó. A sötét
hatalom ura szinte gyerekes módon örült; ilyen boldognak még sosem látta őt a fekete mágusnő, pedig
számtalanszor találkoztak, bár ez a varázslónőnek semmi örömöt nem jelentett.
Sága ugyanis a szíve mélyéből megvetette Rhogarrt - már ha volt szíve, ilyesmiről senki sem mert volna
nyilatkozni és bármikor képes lett volna hidegvérrel meggyilkolni. Ám a mágusnő volt olyan dörzsölt, hogy
tisztában legyen vele: magasra törő céljait csakis a marsföldi uralkodó segítségével érheti el. Ezért aztán mindig
kedves volt hozzá, és igyekezett jó képet vágni a rossz játékhoz. Persze azt már rég eldöntötte magában, hogy
csakis addig tartja fenn a gyűlölt marsföldivel a kényszerbarátságot, ameddig feltétlenül szükséges. Utána
azonnal elteszi az útból Rhogarrt, és maga ül Heimenkroon trónjára, amelyet egyelőre a félszemű foglal el a
hájas hátsójával.
Mennyire utálta ezt a faragatlan, mocsadék alakot!
Sága már a torz arc látványától is szinte rosszul volt, és amikor a vigyorgó szájból a fekete fogcsonkok is
elővillantak, egyenesen felfordult a gyomra.
- Milyen képet vágsz, Sága? - vakkantott át a férfi a hatalmas faasztal túlsó végéről, amely a trónterem
közepén állt, és amelynél jó tucatnyi vendég lakomázhatott volna. A zsarnok azonban egy kezén
megszámlálhatta a barátait -- akár egyetlen ujján is. Még Misztéria többi országának uralkodói sem tettek
Helmenkroonban udvariassági látogatásokat, így aztán sok-sok ideje már annak, hogy ez az asztal víg
vendégsereget látott.
Nelwyn király idején bezzeg másképp volt ez is! Sága még nagyon jól emlékezett azokra az időkre.
Akkoriban szoros barátság kötötte a nivlandi uralkodóhoz. Sok-sok nyáron át volt bejáratos a helmenkrooni
királyi udvarba, amíg egyszer az alwe király olyan mélyen megsértette, hogy Sága azon nyomban pártot váltott,
és Rhogarr von Khelm oldalára állt. Rhogarr birodalma szomszédos volt Nelwynével, és Marsföld ura engesztel-
hetetlen gyűlöletet érzett Heimenkroon iránt. Sága már akkor is utálta ezt a faragatlan tuskót, félelmetes fekete
mágiájával mégis őt segítette győzelemre Nelwynnel szemben. Rhogarr rettegett és gyűlölt fekete katonái
megszállták Nivlandot, és igába hajtőtták, letaposták az őslakosokat. Ez persze egy további ok volt arra, hogy
Rhogarr von Khelm társasága többnyire két látogatóra korlátozódott: az egyik Sága volt, a másik pedig Dhrago
von Helmenkroon herceg, Nelwyn féltestvére, aki megszegte a királynak tett esküjét, amikor tizennégy
esztendővel ezelőtt éjszaka titokban kinyitotta a kaput, és beengedte a marsföldi mar-talócokat a királyi várba.
Most azonban a sasképű Dhrago épp úton volt, hogy ura kőbányáiba újabb rabszolgákat hajtson fel. így a
marsföldi zsarnok teljesen egyedül volt, amikor Sága meghozta a jó hírt. Eltöltötte az öröm, mégis szemrehányó
hangon fordult látogatójához:
- Milyen képet vágsz? - ismételte meg a kérdését. Nyelve már elnehezült a bortól, lassan, akadozva forgott.
- Még azt hiszem, hogy elvitte a tyúk a kenyeredet! Pedig minden okunk megvan az örömre!
Megragadta az előtte álló nagy korsót, és Sága elé lökte az asztalon. Méghozzá olyan hevesen, hogy a
vörösbor kicsapott az ivóedényből, és összemocskolta a kifényezett asztalt.
 - Az ördögbe! - kiáltott fel mérgesen az uralkodó, és a lakájért kiáltott, hogy itassa fel a bort. Aztán
visszafordult a látogatóhoz. - Tölts már magadnak! - förmedt rá. - Koccintsunk erre a várva várt napra, amely az
átkozott Nelwyn halála napjaként fog bevonulni Misztéria krónikáiba!
Sága megvető pillantással mérte végig az uralkodót.
- Mindig is bolond voltál, Rhogarr, és az is maradsz! - sziszegte. Rá se nézett a boroskorsóra, felállt, és egy
szempillantás alatt ott termett Rhogarr mellett.
Rhogarr számtalanszor átélhette már, milyen villámgyorsan képes a varázslónő helyet változtatni, mégis
mindig ugyanolyan rettenettel bámulta meg ezt a mutatványt, mint a legelső alkalommal.
Sága elkapta karmos kezével az uralkodói köpönyeg szőrmegallérját, és ellenállhatatlan erővel húzta egyre
feljebb a székről a zsarnokot, amíg csak nem került egy szintre a férfi feje az övével. Vörösen izzó
hüllőszemével olyan mélyre ható tekintetet vetett rá, hogy Rhogarr feje iszonyatosan megfájdult.
- Csak, hogy megjegyezd végre, te bolond - szólalt meg a nő -, egyelőre senki sem fogja megölni Nelwynt,
sem te, sem az embereid! És aki véletlenül mégis kezet emelne rá, azzal személyesen számolok el!
Elengedte az uralkodót, aki visszazöttyent a helyére, és a rémülettől tágra meredt szemmel bámult rá.
- De... de... de én nem értelek, Sága! - fakadt ki végül. -Miért nem vághatjuk le végre ezt a nyomorult
kutyát, amikor végre alkalmunk nyílik rá? Legalább tizennégy esztendeje semmit sem kívánunk égetőbben, mint
a halálát! Es akkor egyszerre azt akarod, hogy életben hagyjuk?
A fekete mágusnő türelmetlenül sóhajtott, és az égre emelte hüllőszemét. A fekete hajtincsek, amelyek mint
kis viperák ágaskodtak a fejéről minden irányban, most még jobban felmeredtek.
- Miért nem figyelsz rám sohasem? Senki sem beszélt életben hagyásról!
- Nem? - Az uralkodó nagyra nyitotta megmaradt szemét.
- Persze hogy nem! - felelte a varázslónő. - Mindössze any-nyit mondtam, hogy semmilyen körülmények
között nem szabad Nelwynnel már most végeznetek.
Megint a zsarnok felé hajolt, pillantása szó szerint átfúrta a férfit.
- És azt vajon tudod-e, hogy miért?
- Oööö... - Rhogarrtól csak ennyire futotta, a szája még mindig tátva volt.
- Mert nagy ostobaság volna az alwék királyát minden ok nélkül meggyük...
- De még mennyire, hogy van rá okunk! - vágott a szavába a félszemű felháborodva. - Hát már elfelejtetted,
hogy az a lázadó kutya minden ok nélkül lemészárolta imádott királynémat, Eleonórát és az összes udvarhölgyét
és szobalányát?
- Hogy is felejthetném el? - A marsföldinek nem tűnt fel Sága hangjának gúnyos mellékzöngéje. - Ám ez a
szégyenteljes esemény már több mint tizennégy éve történt. A legtöbb alwe nem is emlékszik már rá.
Rhogarr arcát vad düh festette vérvöröse, amit persze a bor is fűtött.
- Légy nyugodt, ha megmutatjuk azoknak a fattyúknak a királyuk levágott fejét, majd eszükbe jut!
Sága keserűen felnevetett.
- Ahogy már mondtam: bolond vagy, és az is maradsz. Még mindig sejtelmed sincs arról, mi mozgatja az
alattvalóidat. Ezért aztán sosem fogod megnyerni a szívüket, és kizárólag a kard hatalmával bírhatod majd
engedelmességre őket.
- Na és? - kiáltotta Rhogarr. Arcából már minden öröm eltűnt, már ugyanolyan sötét képűnek látszott, mint
eddig bármikor. - Pontosan azért fizetem a harcosaimat, hogy vasököllel kényszerítsék a szolgálatomra ezeket az
átkozott alwe kutyákat!
- Hát ez az. - Sága hüllőszeme vidáman csillogott. - Ezért van az, hogy semmiért nem fohászkodnak
áhítatosabban, mint a halálodért, és remegve várják azt a napot, amikor a fejed Helmenkroon porába gördül, s az
igazi uralkodó visszaveszi a trónt. Mikor fogod már fel, Rhogarr?
- Rég felfogtam - morogta a zsarnok. - Ezért is akarom Nelwynt minél előbb kiterítve látni.
- És mit nyernél vele? - A fekete mágusnő közelebb hajolt és rámeredt. - Semmit! Egyáltalán semmit! Az
alwék azonnal az utódokhoz fordulnának, ahhoz a két kölyökhöz, akiket Nikó-nak és Ayaninak hív...
- Tévedsz, Sága! - vágott a szavába Rhogarr. - Neíwynnek nem volt gyereke. Különben találtunk volna rá
utalást, miután elfoglaltuk Helmenkroont.
- Higgy, amit akarsz - legyintett bosszúsan a varázslónő. -De akármint van is, Nelwyn meggyilkolásával
csak még egy további okot adsz az alwéknak, hogy gyűlöljenek, és minden erejükkel ellened szegüljenek.
Ráadásul ezzel minden munkánk, amely az összeugrasztásukra, viszály szítására irányult, egy csapásra
fölöslegessé válna,
 Rhogarr a fejét vakarta.
- Én... hát... nem is tudom, hová akarsz kilyukadni - ismerte be végül, aztán egy húzásra kiürítette az arany
boroskupát, és keze fejével megtörölte a száját. - Talán esetleg elmondanád egy kissé részletesebben...
- Boldogan - felelte Sága, és leült a férfi mellé egy székre. -Kémeink azt jelentették, hogy az alwe falvakban
az utóbbi hetek során meghozott vérbírósági ítéletek rendkívül eredményesnek bizonyultak. A parasztokat
annyira megfélemlítettük, hogy már a számkivetetteket sem nagyon támogatják. De persze ha a királyukat ok
nélkül meggyilkoljuk, az felszíthatja a haragjukat, és olyannyira meggyűlölhetnek téged, hogy seregestül fognak
az úgynevezett lázadók csapatába állni, hogy megbosszulják Nelwyn halálát. Hát nem érted?
- Értem - morogta Rhogarr. - Végtére is nem szalmával van kitömve a fejem. De mégis... - Egy pillanatig
tanácstalanul meredt maga elé. - Akkor életben kell hagynunk azt a fattyút?
- Ugyan, dehogy! - Sága holtsápadt arca eltorzult. - Épp ellenkezőleg: azt kell elérnünk, hogy az alwék
önmaguk is a királyuk halálát követeljék. Hogy úgy érezzék, megérdemli a halált.
- Micsoda? Micsoda? - Rhogarr egész arca egyetlen hatalmas kérdőjellé változott. - Azt meg hogy tudnánk
elérni? Olyan alwe nem született még, aki a király halálát követelné, és még jogosnak is érezné a követelését!
- O, valóban? - Sága egy pillanatig csendben meredt maga elé, aztán leereszkedőn megveregette Rhogarr
vállát. - Ahogy az előbb mondtam: aki megérti, mi mozgatja a másikat, és belelát a lelke legmélyébe, az ki tudja
használni ezt a tudást, és bármit elérhet. Ilyen módon összeugrasztottak már testvéreket, szülőket és gyerekeket -
és persze uralkodókat és alattvalókat is.
- Vagy úgy - felelte Rhogarr, és világosan látszott rajta, hogy egy kukkot sem ért az egészből. - De mégis...
- Csitt! - Sága karmos mutatóujjával lezárta a zsarnok száját, és gonosz mosollyal nézte. - Bízz bennem,
Rhogarr, és gyakorold türelem erényét. De hogy egészen ki ne fúrja az oldalad a kíváncsiság, annyit elárulok: a
holnapi piacnapon Nelwyn megjelenik a vár előtti nagy téren, és olyat tesz, hogy a leghűségesebb alattvalói sem
fognak neki jobbat kívánni a halálnál. Utána majd gondunk lesz a kölykeire is.
Fakó arcán most már megjelent az öröm.
- Nem menekülhetnek meg. Nem is sejtik, hogy olyan eszközök vannak a birtokomban, amelyekkel épp
abba az irányba terelem lépteiket, amerre nekem a legjobb!
Aztán Sága gúnyos kifejezéssel nézett az uralkodóra.
- Es akár hiszed, akár nem, nekem aztán édes mindegy, hogy tényleg Nelwyn gyermekei-e vagy sem!

mikor Niko és Ayani megérkeztek a kis tisztásra, senkit sem láttak. Közel s távol egy teremtett lélek sem
Amozdult, aki esetleg szólíthatta volna őket. Még annak a hatalmas sólyomnak sem látták nyomát, amely
időnként megmutatkozott előttük.
Niko zavartan pillantott körül. Semmi sem változott, mióta az előző nap kora délelőttjén elhagyták a tisztást.
A hatalmas máglyából, amely Kieran testének halandó részét elemésztette, már csak egy maréknyi hamu maradt.
Lent, a nagy nyiszorgó-tölgy melletti tóban, amelybe egy forrás buzogtatta vizét, visszatükröződött a hold szinte
még teljesen kerek korongja, amely magasan állt a Démon-erdő fölött. A majdnem teljesen kör alakú tavat
szegélyező, buján virágzó sok verbénabokor és a túloldali két szúrós borókacserje lágyan ringott az enyhe
szellőben. Partján az ősöreg fák mintha hallgatagon bólogattak volna feléje, míg a göcsörtös törzsek közötti sűrű
aljnövényzet mozdulatlanul őrszemekként állt ott.
Ekkor hirtelen feltűnt Nikónak: az erdőre szinte fülsiketítő csend borult. Mintha megállt volna az idő, a
legkisebb nesz sem hallatszott, és bár mozgott a szellő, lebegtette a faleveleket, ezek a legcsekélyebb susogást
sem hallatták.
Ayani is észrevette a valószerűtlen csendet.
- Milyen furcsa - mormolta. - Mintha a Láthatatlanok visz-szafojtanák a lélegzetüket!
Niko csodálkozva nézett rá, és már-már kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogy is gondolja ezt, amikor
egyszerre csak ismerős, meghitt illatot érzett: enyhén kesernyés, de csalogató illatot.
Ayani orrcimpája is kitágult, mint egy szimatoló őznek, és csodálkozva nézett Nikóra.
- Milyen furcsa, úgy felerősödött a vágyvirág illata! - A verbénabokrok felé intett, amelyek a tavacskát
szegélyezték. - Illata szárnyat ad a gondolatoknak, mondta mindig Maruna, a nevelőanyám. Megkönnyíti a
Láthatatlanoknak, hogy kapcsolatba lépjenek velünk.
Alig mondta ki e szavakat Ayani, amikor hatalmas széllökés ingatta meg a virágszárakat, lerázta róluk a
szirmokat, amelyek vöröses-ibolyaszín hópelyhekként kavarogtak a levegőben, és szétoszlottak az egész tisztás
fölött. A testvérek csodálkozva néztek egymásra, miközben egy fénygömb keletkezett előttük a semmiből, és
ragyogó fényességbe burkolta az egész tisztást.
 Niko riadtan lépett hátra, gyorsan elfordult, és behunyta a szemét, nehogy megvakítsa a túlvilági fény.
A húga viszont rémülten felsikoltott, és közelebb húzódott a fiúhoz.

5. FEJEZET

A Láthatatlanok büntetése

A vakító fényű gömb éppolyan hamar elhalványult, mint ahogyan keletkezett. Amikor Niko szeme ismét
megszokta a félhomályt, egy alakot pillantott meg, amely közvetlenül előttük állt a tisztáson: alacsony férfi volt,
tetőtől talpig eltakarta egy szürke köpönyeg. Fejét ormótlan csuklya fedte, amelyet mélyen behúzott a
homlokába, hogy az arcából alig lehetett valamit látni. Csak zöld szeme sejlett ki alóla. Bal kezében hatalmas
tölgyfa botot markolt, amely magasabb volt, mint ő maga.
Niko azonnal ráismert: a Vándor volt az, a Láthatatlanok követe. Legalábbis a villő így nevezte az
öregembert, és maga is látta, amikor az öreg a Sorskőnél találkozott Nelwyn királlyal -látta őket egy látomásban,
amikor azt gondolta, közel a halál.
- Ó jaj, a Szürke! - nyögött fel Ayani, és Niko karjába kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy elsüllyed az
idők örvényében.
- Örülök, hogy megismertetek - szólalt meg a Vándor. Hangja öregnek tetszett, és olyan fáradtnak, mint egy
haldoklóé. - Még akkor is, ha küldetésem most nem túl örvendetes.
Utolsó szavai szinte elfulladtak, mintha nem szívesen mondta volna ki őket.
- Mert mit... ööö... mit akarsz tőlünk? - kérdezte Ayani.
- Ó, Ayani - sóhajtott fel az öreg. - Hát igazán nem tudod? Az alwe leány még szorosabban bújt a bátyjához.
Niko érezte testének melegét, és érezte, amint a lehelete az arcát érinti.
- Miért? - suttogta Ayani szinte hang nélkül. - Tudnom kéne?
A csuklya alól újabb sóhaj hallatszott. Aztán egy lépést tett feléjük, így Niko végre láthatta az arcát is a
csuklya alatt. Holtsápadt arc volt ez, mérhetetlen sok idő lenyomatát viselte. Orcáját és homlokát mély ráncok
szántották. Nedves, zöld szeme teljesen fénytelen volt, mintha halálosan kimerült volna. Niko egyszeriben
valahogy ismerősnek látta az öreget. Találkozott már vele, az biztos. De hol?
Az a gondolat, amely szinte a semmiből ébredt a fejében, éppannyira fantasztikus volt, mint amennyire
abszurd: lehet, hogy az ő világából ismeri az öreget? Falkenstedtből? Vagy Fel-ső-Rödenbachból?
- Kérlek, bocsáss meg - szólalt meg ezért, és le nem vette az öregről a szemét. - Azt hiszem, mi ismerjük
egymást. Megkérdezhetem, ki vagy?
- Az vagyok, aki vagyok - felelte a Szürke. - Ugyanakkor része vagyok én is annak a nagy rejtélynek,
amelyet meg kell oldanod, ha teljesíteni akarod a feladatodat.
Aztán a Vándor Ayanihoz fordult.
- Mit tettél, Ayani? - súgta a fülébe. Szavait alig lehetett érzékelni, Niko mégis mélységes csalódást vélt
kihallani belőlük. -Hát nem mondta el neked a régi dajkád, Norna, hogy nem szabad szembeszegülni a
Láthatatlanok akaratával?
Ayani válaszát sem lehetett jobban hallani, nem volt az han-gosabb egy sóhajnál.
- De igen - lehelte, és visszafojtott lélegzettel nézett az öregre.
- És azt, hogy a Láthatatlanok mindenkit büntetéssel sújtanak, aki engedetlenségével felszítja a haragjukat?
- Igen, igen, azt is...
- És a Delíria barlangja előtt, a Sóhajok folyójában élő vízi sellő talán nem figyelmeztetett nyomatékosan,
hogy mindenkiért, aki élve visszatér a holtak országából, másvalakinek kell meghalnia?
- Dehogynem - felelte csendesen Ayani. - De hát nem is került sor ilyesmire. Arawynn, a testvérem, nem
volt hajlandó elhagyni a Könnyek szigetét, és visszajönni velem az elevenek kö...
- Hallgass, te szerencsétlen! - kiáltott fel most hangosan a Vándor, aztán rögtön levegőért kapkodott, mintha
ez az egyetlen kiáltás teljesen elvette volna minden erejét. - Hát nem érted? TE MAGAD tértél vissza a holtak
birodalmából - és lettél az előidézője Kieran halálának.
- Micsoda?! - Ayani szeme tágra nyílt, és azonnal meg is telt könnyel. - De ezt én... nem akartam... -
zokogott fel elfúló hangon. - Ha tudtam volna...
 - Hogyne tudtad volna! - A Szürke kérlelhetetlen volt. -Csak annyira elvakított a gőg, hogy nem láttad be.
Pedig a Láthatatlanok elég sok figyelmeztetést küldtek neked. De semmivel nem törődtél, csak magaddal, semmi
másra nem volt szemed.
Egy lépéssel közelebb jött, és Niko most látta csak szemében a mélységet. Végre azt is felfogta, hogy az az
üzenet, amelyet a Vándornak át kell adnia, szinte a szívét szakítja meg.
- Vagy talán nincs igazam, Ayani? - folytatta az öreg reszelős hangon.
- De igen, uram. - Ayani lehorgasztotta a fejét.
- És talán nem szolgáltál rá a Láthatatlanok büntetésére?
- De igen, uram, ha úgy gondolod - felelte a lány, és még mindig nem mert a Szürkére nézni. - De...
- Hallgass - mennydörgött rá az öreg -, és fogadd alázatosan a sorsodat! Vagy talán még tovább akarod
rontani?
- Dehogyis! - Ayani hevesen csóválta a fejét.
- Mindig legyen eszedben, amit az öreg Norna már kisgyermekként a lelkedre kötött: mindaz, amit a
Láthatatlanok tesznek, jól átgondolt, és mélyebb értelem rejlik mögötte. Még akkor is, ha ezt egy csapásra nem
ismerjük fel.
- Természetesen, uram. Ebben is igazad van.
Ami pedig ekkor történt, olyan felfoghatatlan volt, hogy Niko nem is akart hinni a szemének. A Vándor egy
lépést hátrált, az ég felé nyújtotta a karját, és érthetetlen szavakat mormolt. Egyszerre felragyogott egy második
fénygömb, valamivel kisebb és nem is olyan fényes, mint az előző. Amikor pedig kialudt, az öreg kezében egy
kard volt: Sinkkálion, amelynek pengéje még a sápadt holdsugárban is veszedelmesen villogott - és a markolat
felső végén a Mannaz-rúna olyan vakítóan világlott, hogy az egész tisztást beragyogta a fénye.
Niko semmit sem értett. Hiszen a táborban hagyta a királyi kardot, a tarkabükk sűrű gyökérzetének
rejtekében, amelyet rajta kívül csak Ayani ismert. Meg persze Jessie, ahogy most hirtelen ráeszmélt. De ő már
rég elhagyta Misztériát. Hogy kerülhetett a kard egyszerre a Szürke kezébe?
A Vándor most leeresztette a kardot, és végigsimított a pengén, amelynek földöntúli ragyogása centiméterről
centiméterre elhalt. Mire az öreg kéz a kard hegyéig ért, addigra teljesen kialudt. A rúna is elhalványodott,
úgyhogy a Láthatatlanok jelét, amely az imént még csak úgy szórta a fényt, mostanra már csak sejteni lehetett.
Míg Niko szinte kővé dermedten bámulta a királyi kardot, a Vándor a húgához lépett, és odanyújtotta neki.
- Tessék, fogd! - mondta. - Engedetlenséged miatt a Láthatatlanok elvették Sinkkálion varázserejét. A kard
immár ugyanolyan, mint bármelyik másik, és ezért nem lesz túl nagy segítség a számotokra.
- Jaj, ne! - kiáltott fel elborzadva Niko, míg a Vándor átkarolta Ayani vállát.
- Ha egy tanácsot adhatok: ne panaszkodj egy szóval sem! Nemcsak hasztalan volna, hanem teljesen illetlen
is, hiszen mindezt csak magadnak köszönheted.
- Tudom, uram - suttogta Ayani. - Mindent meg fogok tenni...
Niko hallotta ugyan a Vándor szavait, de egyszerűen képtelen volt az értelmüket felfogni. Csak állt ott, és
tátott szájjal meredt az öregemberre, miközben az agya lázasan dolgozott, hogy értelmet adjon mindannak,
aminek a tanúja volt az imént. így aztán még arra sem figyelt fel, amikor a Vándor egyenesen hozzá fordult.
- Nos, most pedig te jössz, Niko.
- Mi? Micsoda? - riadt fel, és a saját magára mutatott. -Mármint hogy... én?
- Persze, Niko - felelte a Vándor komolyan. - Vagy tudsz még egy Nikót a környéken? Te is bűnt követtél
el, és magadra vontad a Láthatatlanok haragját. Ezért úgy határoztak, hogy téged is megbüntetnek!

Mitásítást,
mond? - A fiatal rezidens - fehér köpenyére erősített névtáblája szerint dr. Kluge - nehezen fojtotta el az
és bedagadt szemmel nézett az éjszakás nővérre.
- Tudom, hogy hihetetlen - bólintott a kék köpenyes nővér, és szerencsétlen képet vágott. - De
pontosan úgy áll a dolog, ahogy elmondtam: a páciensnek már csak húszas a pulzusa, a vérnyomása nem
mérhető, és alig lélegzik. Ráadásul jéghideg.
- Tréfál? - kérdezte gyanakvón Kluge doktor. - A bolondját járatja velem?
- Isten őrizz! Miért tennék ilyet? - A nővér szigorú vénkisasszonyarca elárulta, hogy valóban nem kenyere a
tréfa. - Higy-gyen nekem: húsz éve vagyok nővér, de ilyet még nem láttam.
Az orvos nyújtózkodott, kidörzsölte szeméből az álmot. Legföljebb egy órát aludhatott, amikor ez a nővér
kiugrasztotta, hogy beszámoljon neki a tizenhetesben lévő páciens furcsa állapotáról. A rémület rendesen az
arcára volt írva. Pedig Elisabeth nővér a kórház „vén csatalovai" közé tartozott - ahogy a szintén éltes, egyben
modortalan főorvos a tapasztalt ápolószemélyzetet nevezni szokta. Ha egy ilyen, Elisabethhez hasonló csataló
felrázza legszebb álmából az ügyeletes orvost, az csakis azt jelentheti, hogy komoly oka van rá.
De mégis - Kluge doktor végigsimította a homlokát, és megköszörülte a torkát.
- Húszas pulzus, alig mérhető vérnyomás és jéghideg bőr? -ismételte.
- Pontosan!
- De ez nem lehetséges, maga is tudja! - makacskodott az orvos. - Ez legföljebb egy téli álmot alvó
medvénél fordulhat elő, vagy egy indiai fakírnál. De szerintem ez a mi betegünk se nem medve, se nem fakír.
Vagy mégis?
- Természetesen nem. - A nővér arca savanykás, ráncos al-mácskára hasonlított ebben a pillanatban.
-Nahát akkor! - bólintott elégedetten a rezidens. - Egy normális embernél ilyen értékek elképzelhetetlenek.
Még ha annyira lepukkant is, mint ez a Schreiber úr.
Tanító bácsisan felemelte mutatóujját.
- Ez pedig egyértelműen bizonyítja, hogy magácska tévedett!
- Ahogy gondolja, doktor úr. - Elisabeth nővér leszegett fejjel, régimódi szemüvegének kerete fölött nézett a
doktorra, mint mindig, amikor megsértődött. - Márpedig a gépek pontosan ezeket az értékeket jelezték. Kétszer
is megnéztem, mert olyan furcsának tűnt. De ha nem hiszi, akkor győződjön meg róla a saját szemével!
Dr. Kluge az égre forgatta a szemét, és felsóhajtott.
- Na, jó - mondta. - Ha mindenáron ragaszkodik hozzá!

Engem? Megbüntetnek? - Niko nem hitt a fülének. - Ez biztosan valami tévedés lesz, uram. Nem tudom, mit
csináltam volna rossz...
- Nem? - vágott a szavába hidegen a Vándor. - Hát nem ígérted meg Ságának a Teremtés hegyén, hogy a
Sors könyvét visszaviszed a hattyúlányokhoz?
Nikónak melege is lett, fázott is, ahogy eszébe jutott ez az ígéret.
- Hogy elhozhassa tőlük, amikor te már biztonságba helyezted Jessie-t meg magadat?
- De, de igen...
- És? Miért nem tartottad meg az adott szavadat? -Mert... - Niko elhallgatott, és egy pillanatig tanácstalanul
meredt maga elé. - Mert... abban a nagy izgalomban egyáltalán nem gondoltam rá. Kiment a fejemből, hát ezért.
Mert iszonyatosan féltettem Jessie-t. És persze Ayanit is.
- Tudom, Niko - mondta a Vándor lágy hangon. Szeme nedvesen csillogott. - Én is veletek izgultam, és
reménykedtem, hogy minden jóra fordul. De mégis: az ígéret szép szó - és aki megszegi a szavát, akárkinek adta
is, az bizony a Láthatatlanok szabályait szegi meg, és büntetést érdemel.
- Hogyhogy? - kiáltott fel Niko. - Csak Jessie és Ayani járt a fejemben, és semmi másra nem tudtam
gondolni. Hát ezt sem tudod megérteni?
- Hogyne tudnám megérteni. - Az öreg hangjából nem lehetett nem kihallani az együttérzést. - Akkor sem
segíthetek rajtad. En csak a követe vagyok a Láthatatlanoknak, nem befolyásolhatom a döntéseiket.
- Értem. - Niko lesütötte a szemét. - És... miféle büntetést róttak ki rám?
- Nos hát... - A Vándor megköszörülte a torkát, mintha nehezére esne kimondani az ítéletet. - Még egy
pillanat - szólt, és közelebb lépett Nikóhoz. Mindkét kezét kinyújtotta aztán, és beletúrt a fiú hajába, mintha
keresne benne valamit.
- Ohó! - szólalt meg Niko, miután magához tért a meglepetéstől. - Mit csinálsz a hajammal?
Az öreg nem válaszolt. Tincset tincs után hajtott félre, és figyelmesen nézegette a fiú fejbőrét. Végül
elégedett mosoly jelent meg ráncos arcán. - Nohát - dörmögte -, akkor mégsem tévedtem.
- Mi... miről beszélsz? - kérdezte Niko.
- Csak türelem! - intette az öreg, még mindig mosolyogva. - Majd rájössz.
Aztán megint elkomolyodott, és hátrább lépett.
- Nos, Niko, hallgasd meg az üzenetet, amelyet neked hoztam. A Láthatatlanok úgy határoztak, elveszik a
táltosodtól Odhur arany kantárszárát, hogy többé ne repülhessen.
- Kérlek, uram, csak azt ne! - jajdult fel Niko, térdre esett, és rimánkodva nyújtotta az öreg felé kezét. - Ezt
nem teheted meg!
- Sajnálom. - Az öreg szomorúan csóválta a fejét. Egyszerre megingott, mintha már csak a legnagyobb
erőfeszítéssel tudna megállni a lábán. - Mondtam már: nekem nincs befolyásom a Láthatatlanok döntéseire. És
most éljetek boldogul, vigyázzatok magatokra! Az erőm lassan elfogy, és attól tartok, nem tudlak meglátogatni
benneteket többé a Ködökön Túli Világban.
Megint veszedelmesen megingott, mintha szélvihar lökdösne. Niko gyorsan odalépett, hogy megtámogassa,
amikor egy harmadik fénygömb is megjelent, vakítóan felragyogott, aztán egy pillanat múlva szerte is foszlott.
A Vándor pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Semmi nyoma nem maradt. Csak a vágyvirág
vöröseslila szirmai kavarogtak még a levegőben, mintha egy titokról mesélnének, amelyről azonban csak a
beavatottak tudhatnak.

mikor Kluge doktor belépett a tizenhetes kórterembe, semmi rendellenességet nem tapasztalt. A páciens,
Amint egész itteni tartózkodása alatt, most is mozdulatlanul feküdt az ágyában. Külsejében semmi változás
nem történt. Orcái beesettek voltak, fehérek, mint egy vámpíréi, lesoványodott öregemberteste mintha már
csak csont és bőr lett volna. Ám minden kijelző normál értékeket mutatott. Legalábbis normálisnak számíthatók
egy ilyen legyengült beteg esetén, mint Siegward Schreiber. A pulzusa nem dübörgött éppen, de a normális het-
venhét megvolt. A 100/70-es vérnyomás sem adott okot aggodalomra. És ugyanez állt a többi értékre is. Csak az
arca volt kissé hűvös, ez azonban nem is csoda, főképp alacsony vérnyomásnál.
Dr. Kluge Elisabeth nővérhez fordult, és felvont szemöldökkel kérdezte: -Nos? Mit szól?
- En ezt... nem értem, doktor úr - lehelte a csataló, és döbbenten meredt a mutatókra. - Nem az ujjamból
szoptam, higgye el! Tíz perccel ezelőtt ezek a kijelzők azokat az értékeket mutatták, amelyeket mondtam önnek!
Különben nem keltettem volna fel!
- Hát - sóhajtott Kluge doktor -, előfordul, hogy téved az ember. - És gyorsan hozzátette: - De egy éjszaka
csak egyszer! Oké?
Meg sem várta Elisabeth nővér válaszát, sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Már a kezében volt a kilincs,
amikor a nővér hangját hallotta.
- Hát ez aztán érdekes!
A doktor megállt és visszafordult:
- Érdekes? Mi az az érdekes?
- Nézze csak, doktor úr! - Elisabeth nővér a beteg összeragadt, kócos, ősz hajzatára mutatott: - Nézze,
mindenütt virágok vannak a hajában!
-Micsoda? - A rezidens összeráncolt homlokkal lépett Schreiber úr ágya mellé, és alaposan szemügyre vette.
És valóban: jó tucatnyi apró virág akadt fenn az öreg hajában, vöröseslilák, mintha füzérbe fonódtak volna.
Kluge doktor ahhoz az orvosnemzedékhez tartozott, amely már éppolyan érdeklődéssel fordult a
természetgyógyászat, mint a hagyományos orvoslás felé, így aztán azonnal ráismert a virágokra: a Verbenaceae
nemzetség egyik tagjától származtak, ahogy hivatalosan a vasfüvet nevezik. És a doktor tiszta véletlenül azt is
tudta, hogy a középkor füvesasszonyai démonnyűgnek hívták ezt a növényt. Sőt, Walesben még ma is néha
Devil's Bane-nek, ördögnyűgnek hívják! De hogy a jó égbe kerülhettek a virágok Schreiber úr hajába?
Gyorsan körülnézett a helyiségben, és meggyőződött arról, amit amúgy is tudott: a kórteremben egy szál
virág nem sok, de annyi sincs - ide ugyanis szigorúan tilos virágot hozni.
Dr. Kluge zavarodottan pillantott a nővérre.
- Hogy történhetett?
- Fogalmam sincs. - A csataló tekintete is csak zavart tükrözött. - Tíz perccel ezelőtt, amikor körüljártam a
termekben, még nem voltak ott a virágok.
- Biztos benne?
- Egészen biztos, doktor úr!
- Hüm - dörmögte Kluge doktor. - Talán látogatója volt Schreiber úrnak?
- Hiszen ezer éve vége a látogatási időnek! - felelte ingerülten Elisabeth nővér. - Csak déltájban járt nála
egy nő. A váltótársam mesélte. Nagyon csodálkozott rajta.
- Csodálkozott? - Az orvos felvonta a szemöldökét. - Mi van azon csodálkoznivaló, ha egy beteget
meglátogat valaki?
- Tulajdonképpen semmi. De az a nő sem rokona, sem ismerőse Schreiber úrnak. Azt mesélte a
kolléganőnek, hogy tizenöt éve látta utoljára az öreget. És a történet többi része még furcsább: állítólag pont ez a
nő talált rá Schreiber úrra az előző éjszaka a felső-rödenbachi temető egyik mauzóleumában...
- Felső-Rödenbach? - szakította félbe az orvos tanácstalan tekintettel.
- Igen - bólintott Elisabeth nővér. - Valami isten háta mögötti sárfészek jó tizenöt kilométerre innen.
 Az orvos hitetlenkedve csóválta a fejét.
- És abban a temetőben találta meg a nő?
- Igen.
- És hogyhogy meglátogatta?
- Tudni akarta, hogy van - felelte Elisabeth nővér. - És hogy magához tért-e, és hogy mesélt-e valamit.
- De gondolom, még nem tért magához? - mormolta elgondolkodva az orvos.
- Nem hát - csóválta a fejét a nővér. - A beteg egyszer sem nyerte vissza az eszméletét, mióta csak
beszállították.
Megköszörülte a torkát, és savanyú képet vágott.
- Higgye el, doktor úr, nem hülyeségeket hordok össze! Tényleg nem! - És miután egy pillantást vetett a
betegre, folytatta: - Önnek talán van magyarázata erre a rejtelmes történetre?
Kluge doktor összevonta a szemöldökét, és lábujjhegyen hintázott - általában így szokott gondolkodni.
- Sajnálom - szólalt meg aztán. - Az egész eset pontosan ugyanannyira rejtélyes nekem, mint önnek.
Előrehajolt, hogy levegyen egy virágot a beteg hajáról, de egyszerre megállt, és meglepetten kiáltott fel:
- Hát ez meg mi?
A nővér előrenyújtotta a nyakát, mint egy érdeklődő kotlós-tyúk, és közelebb lépett.
- Micsoda, doktor úr?
- Ez itt, erről beszélek - mutatott az öreg hajtövére az orvos. - Itt, nézze csak!
Ahogy Elisabeth nővér Schreiber úr fölé hajolt, már ő is látta: a gyér hajzat alatt világosan kirajzolódott egy
jól látható jegy a fejbőrön. Olyan volt, mint egy nagy M betű, csak a jel fölső egyharmadát két egyenlő szárú
háromszög képezte, amelyek a hegyükkel összeértek. A nővér meglepődve egyenesedett fel:
- Ez egy anyajegy?
- Biztos, hogy nem - felelte Kluge doktor. - És nem is tűzfolt. Mintha közvetlenül a bőre alatt lenne. De meg
ne kérdezze, hogy mi a csuda lehet!

6. FEJEZET

E g y életlen kard

Niko még hajnal előtt felijedt a fekhelyén. Az első pillanatban - a szelleme még foglya volt az álomnak, bár
hevesen küzdött ellene - úgy hitte, mintha nyomasztó álmot látott volna. Az előző éjszaka eseményei zavaros
emlékfoszlányokként keringtek a fejében, mégis azt remélte, hogy talán csak álmodta az egészet. Ám amikor
végre összeszedte magát, és körülnézett, ez a reménye úgy pattant szét, mint egy szappanbuborék.
A húga már kihámozta magát a takarókból, és talpon volt. A nyiszorgótölgy tövében ült, hátát a fának
vetette, és üres tekintettel bámult a kezében tartott kardra. A királyi kardra nem lehetett ráismerni, holott sem a
mérete, sem a formája nem változott.
Sinkkálion már csak árnyéka volt önmagának. A hatalmas penge, amelynek ragyogása eddig mindenki
tekintetét magához vonzotta, tompa volt, és fénytelen. Már a széttárt szárnyú sólyom sem látszott olyan
fenségesnek, mint eddig, inkább hivalkodón túlméretezettnek, vásárinak. így inkább emlékeztetett egy
nevetséges dicsekvőre, aki merő külsőségekkel akar jó benyomást tenni másokra, mert ereje vagy tartása
igazából nincs hozzá. Immár senkinek sem lehetett kétsége: a Láthatatlanok tényleg megfosztották a kardot az
erejétől.
Erre a gondolatra Niko, mint akit a tarantuíasárkány csípett meg, felugrott, és a tisztásra sietett, ahol egy
fészer alatt a lázadók a lószerszámokat tartották. Gyorsan lekapta a nyeregtáskáját a szögről, és kinyitotta.
Amikor megpillantotta a mélybarna, ékszeres dobozkánál alig nagyobb skatulyát, felgyorsult a szívverése. Talán
az ő büntetéséről megfeledkeztek a Láthatatlanok? Ám amilyen gyorsan felcsillant a remény, ugyanúgy meg is
semmisült: a nehéz doboztetőt kinyitva Niko látta, hogy semmi sincs benne. Az aranyozott hattyútollakból font
kantárszárnak nyoma sem volt. Odhur csodálatos gyeplője eltűnt.
Niko mélységesen leverten ballagott a nyiszorgótölgyhöz, és lezöttyent a húga mellé a fűbe.
Ayani felvont szemöldökkel pillantott rá.
 - Nem értem, miért vagy olyan csalódott. Talán azt hitted, hogy a Vándor csak ijesztget bennünket?
- Dehogyis - felelte Niko. - De milyen szép lett volna, ha azok a Láthatatlanok mégiscsak meggondolják
magukat, és irgalmat gyakorolnak.
- Viszont nem tették - húzta el Ayani a száját. - Elvették tőled Odhur gyeplőjét, és Sinkkálion varázserejét is
megtörték.
Odanyújtotta testvérének a kardot.
- Fogd csak meg!
Niko kezében a fegyver iszonyú súlyosnak tűnt, mint egy otromba vasdorong. Régen mintha a saját testének
része lett volna a kard, pihekönnyű volt, és erőfeszítés nélkül lehetett forgatni. Olyan fegyver volt, amely szinte
összeolvadt a gazdájával, és annak mozdulatai nélkül is cselekedett.
- Olyan idegennek érződik, nem? - Ayani megint csak eltalálta a gondolatát. - De ki tudja, mire lesz ez még
jó.
- Mi? - Niko elkerekedett szemmel nézett a húgára. - Ezt most meg kéne értenem?
- Ha egy kicsit gondolkodsz, akár meg is érthetnéd - felelte Ayani. Arca nem árult el semmit. - Tudod, a
Szürke megmondta: „Mindaz, amit a Láthatatlanok tesznek, jól átgondolt, és mélyebb értelemmel bír, még ha
elsőre nem is ismerjük fel." Ezt mondta.
- Na és? Én semmiféle előnyt nem látok abban, hogy Sinkkálion és Szélszárnyú csodálatos tulajdonságairól
le kell mondanunk. Te igen?
- Biztosan van benne valami - felelte Ayani. - Különben a Vándor nem mondta volna ezt nekünk!
Niko hevesen rázta a fejét.
- Ne haragudj, testvér, de ez színtiszta hülyeség. A kard és a táltos nélkül soha meg nem úsztuk volna az
utolsó kalandunkat, sőt, valószínűleg már életben sem lennénk. Sinkkálion nélkül nem tudtuk volna legyőzni a
Nidhog-sárkányt, és Szélszárnyú nélkül nem jutottam volna fel a Teremtés hegyére, és nem tudtam volna elvenni
Ságától Odhur köpönyegét. És ez, amint te is tudod, jessie halálát jelentette volna.
- Persze hogy tudom - fortyant fel a lány. - De ez még nem ok arra, hogy kételkedj a Vándor szavaiban.
- Tényleg nem? - Niko hangja támadóbbra sikerült, mint szerette volna. - Csak az a baj, hogy nem korábban
jutottál erre a meggyőződésre. Akkor lehet, hogy nem kirándultál volna a Könnyek szigetére, és a királyi kard
meg a táltos nem vesztette volna el az erejét!
Ayani holtsápadtra vált. Könnyek szöktek a szemébe.
- Iszonyatosan bánt ez, Niko - mondta elfulladó hangon, és szégyenkezve sütötte le a szemét. - Hányszor
mondjam még el?
Niko megköszörülte a torkát, és összeszorult szívvel nézett a testvérére, aki úgy kucorgott a nagy fa tövében,
mint egy rakás szerencsétlenség. Mélyen a lelkében pontosan érezte, mennyire bántja Ayanit a lelkiismerete, és
hogy folyamatosan marcangolja magát. Együttérzés öntötte el.
- Sajnálom, Ayani. - Egyik kezét a lány vállára tette, a másikkal megsimogatta a haját. - Tudom, mindez
mennyire gyötör, és hogy legszívesebben visszacsinálnád az egészet. De talán... -Niko összeszedte magát, és a
bizonytalan távolba meredt -...talán igazad lesz. Merthogy... - Komolyan nézett a húgára. -Tudod, a kis
fénytündér, amikor a minap találkoztam vele a tisztáson, hasonlókat mondott.
- Tényleg? - Ayani a szemét törölgette. - És mit mondott?
- Hogy azok a kövek, amelyekről azt gondoljuk, hogy a Láthatatlanok akadálynak tették az utunkba,
igazából nem akadályok, hanem éppen hogy segítenek a célunk elérésében.
- Na látod!
- És hogy akkor érjük el a sikert, ha legyőzzük a kételyeinket, és hiszünk önmagunkban.
- Pontosan ezt magyarázta az öreg Norna is mindig - mondta Ayani. - Ám ezt sokkal könnyebb kimondani,
mint megtenni.
- Igazad van. De azért amit az a kis repkedő, okoskodó fénylény elmondott belőle - mármint legutolsó
találkozásunkkor, az elvarázsolt tónál -, az nem teszi éppen könnyebbé a dolgunkat.
- Erre már nem is emlékszem - mondta Ayani. - Hogy is szólt?
- Hogy nem sok időnk van arra, hogy megszabadítsuk Nivlandot Rhogarr zsarnoksága alól. „Ha a Tűzhold
befejezi pályáját, és te még mindig nem érted el a célodat, akkor elkéstél." Ezt mondta. És a Sötét Hold napjáig,
amikor a Tűzhold leáldozik, már alig két hét maradt. Hogy toborozzunk addig elég embert, akik támogatnának
bennünket Helmenkroon megostrom-lásában?
Ayani csendesen nézett a bátyjára.
 - Rhogarr vérbíróságainak őrjöngése az alwe falvakban azt eredményezte, hogy az alwék már alig mernek
támogatni bennünket. Pedig még nem is tudják, hogy Kieran meghalt, és hogy Sinkkálion elvesztette a
varázserejét.
- Tudom - lehelte Ayani.
- Mihelyt híre megy, mi történt a vezérünkkel és a karddal, attól a perctől fogva végképp nem mernek majd
az oldalunkra állni. Egymagunkban pedig soha nem tudjuk legyőzni Rhogarrt és a katonaságát. És ami még
ennél is rosszabb... - Niko elhallgatott.
- Igen? - Ayani a fiú karjára tette a kezét. - Mondd, Niko: szerinted mi a legrosszabb?
Niko mély levegőt vett.
- Hát hogy apánk beleesett ennek az átkozott fekete mágusnőnek a csapdájába. Semmi más magyarázatot
nem találok nyomtalan eltűnésére. És azt, hogy Ságának mik a tervei vele, sajnos, pontosan tudjuk.
Összeszorította a száját, szeme nedvesen csillogott.
- Úgy gondolod... - Ayani nagyot nyelt. - Úgy gondolod, hogy... meg fogja ölni, igaz?
- Nyilvánvaló! - bólintott Niko. - És sajnos, semmilyen elképzelésem nincs, miképpen tudnám ezt
megakadályozni -Sinkkálion mágikus ereje és Szélszárnyú különleges képességei nélkül!
Ayani kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, ám ehelyett letérdelt a bátyja elé, és azt mondta:
- Engedj csak, hadd nézzek meg valamit!
És még mielőtt Niko megszólalhatott volna, már bele is túrt a hajába.
- Hé! Te meg mit művelsz?
- Tulajdonképpen már este meg akartam nézni - mondta Ayani, és ujjaival tovább matatott Niko fején. -
Tudni akarom végre, mit keresett a Vándor.
Niko megpróbált kiszabadulni a húga kezéből, de az nem hagyta, tovább kutatott, míg végül meglepetten
felkiáltott:
- Ez nem lehet igaz!
- Mi az? - Niko is meglepődött. - Mit találtál?
- Hogy mit? - Ayani a sarkára ült, és komolyan nézett a fiúra. - Egy jegyet viselsz a fejbőrödön, itt ni! - és
megérintette a fiú hajtövénél a bőrt. - Csak nehezen lehet észrevenni, mert megbújik a hajad alatt.
- Tényleg? Nekem még sohasem tűnt fel.
- Hát nem csodálom. Nem valami nagy, de egyértelműen kivehető: Olyan az alakja, mint a Mannaz-rúna - a
Láthatatlanok jele!
- Micsoda? - csodálkozott Niko. - És szerinted mit jelent?
- Sejtelmem sincs. Ilyen jegyet még senkin sem láttam. Nem is hallottam senkiről, aki ilyen jegyet viselt
volna.
Niko összezavarodott, csak tátogott, mint a szárazra vetett potyka.
- Ez biztos nem véletlen - jelentette ki végül komoran. - Tuti, hogy van valami jelentése.
- Persze hogy van — értett egyet Ayani. - De arról, hogy rosszat vagy jót jelent, sajnos semmit sem tudok
mondani.

Jessie Andersen határtalanul megkönnyebbült. Még ha sápadt volt is az arca, és bizonytalanul állt a lábán -
ezért is ült le inkább a nővérszoba előtti padra -, a legrosszabbon túl volt, és már a javulás útján járt. Csak a
fejében uralkodott még valami fura üresség. Azok a zűrös gondolatfoszlányok, amelyek egy puzzle homályba
vesző részleteiként kavarogtak benne, nem akartak összeállni, így Jessie leginkább attól tartott, hogy az utóbbi
napok eseményei mindenestül kiszálltak az emlékezetéből. Az egyetlen, amit bizonyossággal tudott, az volt,
hogy egy fantasztikus új világban járt, és csak tegnap éjszaka tért haza onnan valami fura ködfalon át. Amikor
aztán hazaért abba a magányos vidéki házba, amelyben a családja jó fél éve lakott, inkább volt holt, mint eleven.
Mivel abban az idegen világban elfogyott a magával vitt gyógyszermennyiség - Jessie kiskora óta cukorbeteg
volt, és rendszeresen inzulininjekciókat kellett beadnia magának -, visszatérése után azonnal elvesztette az
eszméletét, és semmire sem emlékezett, ami azután történt. De mostanra szerencsére annyira összeszedte magát,
hogy elhagyhatja a kórházat.
Lena és Thomas, a szülei, egyelőre nem hittek még a csodás gyógyulásban. Legalábbis kételkedő tekintettel
méregették a fiatal orvost.
- Doktor úr, egészen biztos ebben? - kérdezte Lena, akinek ugyanolyan szőke haja és kék szeme volt, mint a
lányának. -Minden további nélkül hazavihetjük Jessie-t?
 - Természetesen. - Kluge doktor mosolya megvillantotta vakítóan fehér fogsorát. - Megértem, hogy nem
akarják elhinni, de igaz: a lányuk tegnap szinte életveszélyes állapotban került be hozzánk, de mára teljesen
rendbe jött. - Jessie felé lépett, és a vállára tette a kezét. - Igazam van, Jessabelle?
„Jaj, csak ezt ne!" - tiltakozott Jessie magában. Gyűlölte a rendes nevét, de az orvos ezt igazán nem tudhatta.
Felállt a padról - jó magas volt a korához képest! -, és kisimított egy szőke hajtincset csinos arcából.
- Igen - mondta, és mosolyogni próbált. - Olyan jól vagyok, hogy akár lovat lopni is elmehetnék!
- Nana, azért ne ess túlzásba! - Persze ez a korholás sem volt komoly, mert Kluge doktor ravaszkásan
mosolygott, aztán visszafordult a szülőkhöz. - Félórával ezelőtt nagyon alaposan megvizsgáltam Jessabelle-t, és
biztosíthatom önöket, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Kezet fogott Lénával és Thomasszal.
- Hát akkor, vigyázzanak a leányzóra! És ha véletlenül mégiscsak fellépne valami komplikáció, tudják, hol
érnek el.
- Igen, igen, természetesen, doktor úr - mondták a szülők szinte kórusban, és szorongatták az orvos kezét. -
Hálás köszönet.
- Ugyan, csak a munkámat végeztem! - Dr. Kluge most Jessie-nek is kezet nyújtott. - Viszontlá... - kezdte,
de aztán gyorsan javított. - Vagy inkább nem is. Jobban vigyázz magadra a jövőben, nehogy még egyszer
ilyesmibe keveredj! - Összeráncolt homlokkal nézett Jessie-re. - Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy
fordulhatott ez elő. Hiszen mindig is olyan jól kezelted a diabéteszedet, soha nem volt semmi gond. Hogyan
kerültél ilyen életveszélyes helyzetbe?
O - Jessie próbálta visszanyerni a rendes beszédhangját, mert a torkába egy nagy gombóc költözött. -
Hosszú történet, doktor úr, és még én magam sem nagyon látom át. Pillanatnyilag még úgy érzem, mintha
lyukak lennének az emlékezetemben.
Nagy levegőt vett, és megnyugtatóan mosolygott dr. Klvígéra, aztán meg a szüleire.
- De mihelyt eszembe jut ez a rejtélyes sztori, azonnal el fogom mesélni. Oké?
- Oké - felelte mosolyogva az apja, Lena pedig szaporán bólogatott.
Jessie még odabiccentett az orvosnak búcsúzóul, és fejébe húzta a piros baseballsapkát, amelyet szülei utána
vittek a kórházba. Akárcsak a pólóját, a kertészfarmert és a szandálját. Hiszen nem mászkálhat azokban a
göncökben, amelyekben hazatért Misztériáról! Aztán belekarolt a szülőkbe, és távoztak a kórházból.
Amikor kiléptek a liftből az előcsarnokba, és indultak volna a nagy forgóajtóhoz, Jessie megpillantott egy
nőt, aki az ellenkező irányból közeledett a kijárat felé. Kecses, szinte kislányos alakja volt, gesztenyebarna, haja,
és olyan harmincöt körül lehetett, az ő szüleinél egy kicsivel biztosan fiatalabb volt.
Jessie már messziről megismerte: Rieke Niklas volt az, Niko anyja. Érdekes, mit keres Rieke a kórházban? -
gondolta, de már eszébe is jutott a magyarázat: talán Melchior apóval történt valami. Jessie homlokát ráncolva
törte ezen a fejét, amikor Rieke odasietett hozzájuk.
- De jó, hogy már ilyen jól vagy, Jessie! - mondta megköny-nyebbült mosollyal, és csak ezután rázott kezet
Thomasszal és Lénával. - Schreiber úrhoz kukkantottam be - mondta aztán. -Sajnos még mindig nem tért
magához.
Aztán visszafordult Jessie-hez.
- Te meg milyen jól nézel ki! Szinte már újra a régi vagy, ugye?
- Azért egészen még nem, de afelé haladunk - felelte helyette az apja. - És ezt bizony nektek köszönhetjük,
neked meg annak a Noski úrnak. Nagyon szeretnék neki személyesen is köszönetet mondani.
- Én is. - Lena figyelmesen nézegette Rieke Niklast. - Noski úr még mindig nem jelentkezett nálad?
- Nem, sajnos nem - csóválta fejét Rieke. - Fogalmam sincs, hogyan tűnhetett el ilyen villámgyorsan, és hol
lehet.
Mi a csudáról beszélnek ezek? - csodálkozott Jessie. Ki az a Schreiber úr, és vajon mióta tegeződik Rieke az
ő szüleivel? Pillantása ekkor a Rieke ujján lévő gyűrűre esett - nyilvánvalóan rézből készült, és valami furcsa
véset díszítette -, és mintegy a semmiből, tudata aljáról felszállt egy emlékkép. De hiszen ezt te is jól tudod,
Jessie, suttogta a fejében egy fiú hangja. Ez az Ehwaz-rúna, a határtalan bizalom jele. És még ugyanabban a pil-
lanatban felemelkedett a fátyol, amely eddig elfedte az elmúlt napok történéseit.
Jessie előtt majdnem elsötétült a világ, a lába elgyengült, mintha pudingból lennének az ízületei.
- Jaj, ne! - kiáltott fel rekedt hangon, mert egyszerre tudta már, hol járt ezekben a napokban: Misztérián járt,
a titokzatos, Ködökön Túli Világban. És emlékezete máris megmutatta neki azt az izgalmas és életveszélyes
kalandot, amelyet ott Niko és a többiek társaságában átélt: Ayanival, Kierannal, Ragnurral, Hugginnal,
Magnusszal és a többiekkel, isten tudja, hogy is hívták mindet.
És Jessie visszaemlékezett a Dagaz-rúnával (az alwék által a rettenthetetlen bátorság jeleként ismert
szimbólummal) díszített gyűrűre is. Niko bebugyolálta Odhur köpönyegébe, amelynek vissza kellett hoznia őt
ebbe a világba, és a kezébe nyomta a gyűrűt, hogy adja át az apjának ideát - Nelwynnek, az alwék törvényes
királyának, aki Nalik Noski küzdősportoktató alakjában tizennégy éven át bujdosott a földön, hogy elkerülje
Rhogarr von Khelmnek, halálos ellenségének kopóit.
De vajon teljesítette-e Nikónak ezt a kívánságát? És azután mi történt? Ám Jessie hiába törte a fejét, semmi
sem jutott eszébe. Kétségbeesés kerítette hatalmába, részben mert borzasztóan hiányzott neki a fiú, részben
pedig, mert tudta, hogy még mindig halálos veszedelemben forog. Az a feladat, amelyet Niko magára vállalt,
színtiszta téboly volt, szinte azonos az öngyilkossággal. Olyan elmondhatatlanul nehéz volt, hogy nagy való-
színűséggel bele fog pusztulni.
És persze Ayani, a testvére is.

7. FEJEZET

Véres mészárlás

Helmenkroonban kora reggel óta nagy volt a sürgés-forgás. Alig nyíltak ki az első fénysugarakkal egy időben
a városkapuk, már özönlöttek is befelé a kereskedők, parasztok, iparosok, füvesasszonyok, borbélyok, kuruzslók,
kóklerek, képmutogatók, igricek és egyéb üzletet szimatolók, és igyekeztek a nyugati városfal előtti nagy térre.
Az amúgy elég sivár tér most élettel telt meg. A nép úgy zsongott, mint kaptárban a serény méhek, kopácsoltak,
tevékenykedtek, és ennek eredményeképpen hamarosan többsornyi tarkabarka stand állt a nagy téren. Mindazt,
amit csak termeltek, szedtek vagy készítettek Misztériában, itt most harsány hangon hirdették - és persze
szolgáltatásokból is volt bőven. A látogatók nem is várattak magukra sokáig. Mindenhonnan sereglettek a térre -
csillogó szemmel, kipirult orcával igyekezett mindenki jó üzletet nyélbe ütni. Senki sem sejtette, hogy
hamarosan iszonytató és felfoghatatlan eseményeknek lesznek szemtanúi.
A piactéren a marsföldi zsarnoknak legalább tucatnyi, életnagyságúnál méretesebb szobra állt. A legtöbb
látogató mintha észre sem vette volna őket. Ha pedig igen, akkor ezt igyekeztek nem kimutatni. A
Helmenkroonban lakók már rég beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és elviselték Rhogarr von Khelm állig
felfegyverzett másait. És még a Dicsőség Csarnoka, Rhogarr zsarnokságának legnagyobb és legkifejezőbb
jelképe, amely a tér túlsó felén emelkedett, és amelyet a Sötét Hold Ünnepén fognak felavatni - még az sem
vehette el az emberek jókedvét.
Délig minden úgy zajlott, ahogy ilyenkor szokott: a tarka vásári forgatagban nem történtek különösebb
események. Ez nem volt valami nagy csoda: trónra lépésekor Rhogarr von Khelm halálbüntetés terhe mellett
megtiltotta az alwéknak a fegyverviselést. És mivel minden szomszédos és egyéb külhoni birodalom képviselőit
már a városkapuknál megfosztották fegyverzetüktől, szinte elképzelhetetlen volt, hogy itt valaha is fegyveres
összetűzésre kerüljön sor. Még ezeken a piacnapokon -amikor pedig csak úgy hemzsegett a sok idegen - sem
volt nagyobb összetűzés, legföljebb pár ártalmatlan pofon csattant. Minden nézeteltérést puszta ököllel intéztek
el. Ám az ilyen megmozdulásokat ma már csírájában elfojtotta a nagy létszámú marsföldi őrség, amely ezen a
napon a téren járkált.
A marsföldi poroszlók arról voltak híresek, hogy gyalázatosan elragadták minden árustól azt, amire épp
megfájdult a foguk, és egymással sem bántak kesztyűs kézzel. A legapróbb ürügy is elég volt ahhoz, hogy
bármelyikük levágja a társát. Ám a legtöbb piacra járó még ehhez is hozzászokott, és tudták, mi a teendő
ilyenkor: nagy ívben kikerülték a viaskodókat, és sürgősen elszeleltek még a környékről is. Vak dühükben a
Rhogarr-féle fekete katonák ugyanis sem istent, sem embert nem ismertek, nem kevés ártatlan ember kóstolta
már meg a kardjuk pengéjét, aminek egy gyomorrontásnál sokkal rosszabb következményei lettek.
A Nagy Nappalfény épp a zenitjéhez közeledett, amikor a tér szélén, a Dicsőség Csarnokának közvetlen
közelében suttogni kezdtek az emberek. Eleinte csak halkan, mint egy ezüst-méh zümmögése, de aztán egyre
hangosabb lett a hangjuk, akár a hegyi patak zúgása. Hamarosan már az egész téren hallható volt, s végül minden
látogató ide-oda forgatta a fejét, hogy megpillantsák, mi az oka ennek a nagy izgalomnak.
Nos, az ok egy férfi volt, aki hatalmas termetű, díszesen fel-szerszámozott, aranyos nyergű fehér lovon ült.
Komótosan léptetett elő az építkezés mellől, és haladt egyenesen a piactér irányába.
Amint megpillantották az idegent, a meglepetés kiáltása szakadt ki az emberekből, aztán hátrahőköltek,
mintha kísértetet látnának, és hitetlenkedve, tágra meredt, elkerekedett szemmel bámulták.
A. férfi arca rezzenéstelen maradt. Smaragdzöld szemét ösz-szehúzta, így csak sejteni lehetett, hogy
mandulavágású. Arcának szabályos vonásait, erős állcsontját mintha kőbe vésték volna. Hosszú fekete hajában
már ezüst szálak csillantak. Drága köpeny fedte a vállát, drágakövekkel kirakott, művészi hímzéssel ékes palást.
A mellmagasságban ráhímzett címer széttárt szárnyú sólymot mutatott, karmai között karddal - hasonlóval ahhoz
a hatalmas fegyverhez, amely az övéről függött, és amelynek pompás hüvelye kilógott a köpönyeg alól.
Amikor a suttogás hatalmas zúgassa erősödött, egyszerre elhallgatott. Egy pillanatra néma csend szállt a
piactérre, aztán rekedt suttogás hallatszott:
- Nelwyn király - visszatért!
A tér leghátsó szögletéből indult ez a suttogás, egy megriasztott tündérénél alig erősebb hangon, aztán már
mindenünnen ezt suttogták:
- Nelwyn király - visszatért!
Ez megállította lovát, és végigjártatta tekintetét a vásározók elképedt arcán. Jeges-kemény arccal méregette a
tömeget, végül megszólalt.
- Megértem én, hogy elállt a szavatok, gyalázatos csőcselék - mennydörgött hangja végig a téren. - Hogy
legszívesebben elsüllyednétek szégyenetekben, hogy engem, törvényes uralkodótokat elárultatok!
Első szavait még teljes csendben visszhangozták a tér szögletei, de mostanra már itt-ott morgást is lehetett
hallani. Ellenkezés hangzott fel itt is, ott is, és ez szemlátomást kihozta a sodrából Nelwyn királyt.
- Mit gondoltok, gyáva kutyák? - förmedt rájuk, és arca elvörösödött a dühtől. - Talán úgy érzitek, nem
jogos a szemrehányás? Akkor mondjátok csak meg: az elmúlt tizennégy nyár során ki mozdította értem akár az
ujját is? Ki próbált felkutatni? És ki hajtott végre bármilyen apró cselekedetet, amely megkönnyítette volna a
visszatérésemet? - Parancsoló tekintetét körbehordozta a tömegen. - Nos, ki?, kérdezem én.
Végül egy csontsovány parasztemberen akadt meg a szeme, aki épp előtte földecskéjének terményeit árulta.
A férfi ijedten hátrált egy lépést, egy rongyos ruhájú asszony és három, hasonlóképpen rongyos kisgyerek
zavartan köréje sereglett. Nyilvánvalóan a családja, amely elkísérte a piacra, hogy segítse a munkáját.
- Például veled mi a helyzet? - ordította a király. - Hiányzott a királyod ebben a sok esztendőben?
- I... Igen, uram király - nyögte ki habozva a megszólított.
- És akkor miért nem kerestél?
A férfi kinyitotta a száját, de, nyilván zavarában, egy hang sem jött ki rajta. Úgy meredt a királyra, mint egy
megvert kutya.
- Kérdeztelek! - Nelwyn hangja szinte elcsuklott a dühtől. -Méltóztass válaszolni, ha a királyod megtisztel a
kérdésévei!
Amikor az összezavarodott paraszt még mindig nem válaszolt, Nelwyn leugrott a lováról, előrántotta a
kardját, és a parasztember mellének szegezte.
- Na gyerünk, ki vele!
A körülöttük állók rettegve húzódtak hátrább, a paraszt pedig térdre hullott, és a király felé nyújtotta
összekulcsolt kezét.
- Irgalom, uram, kegyelem! Semmi rosszat nem tettem - rimánkodott, felesége és gyermekei pedig hangos
zokogással csimpaszkodtak belé.
- Na ne mondd, te féreg! - köpte ki a szavakat a király. Szó szerint: a szája szélén nyál fonálzott, halántékán
pedig vastagon kidagadtak az erek. - Te pontosan ugyanolyan gyáva voltál, mint a legtöbb alattvalóm. Semmit
sem tettetek azért, hogy megmentsetek, és ezzel felségárulást követtetek el!
A férfi kinyitotta a száját, hogy megvédje magát, ám még mindig nem tudott megszólalni. Csak
lecsüggesztette a fejét, mintha ellenkezés nélkül megadná magát a sorsának.
A tömeg elhallgatott, feszülten nézett Nelwynre és a szegény szerencsétlenre a lába előtt. A király arcát vak
düh torzította el.
- Pedig tisztában voltál vele, nem igaz, hogy mi a felségáruló büntetése, ugye? Kard általi halál - akárcsak a
hozzátartozóié, akik eltűrték az ilyen gyávaságot, és nem késztették arra, hogy hűségesen és bátran teljesítse az
esküjét.
 És a király ajkát még el sem hagyták ez utolsó szavak, már villámgyorsan fel is emelte a kardját, és először a
paraszt, majd a felesége, végül a három kisgyerek fejét is levágta.
Egy pillanatig - mindenesetre nagyon-nagyon hosszú pillanat volt az - dermedt csendben nézte mindenki a
mészárlást.
Aztán kitört a pánik. Sikoltozás és kiabálás töltötte be a teret, mindenki menekült, amerre látott.
A király pedig nem is figyelt oda, hanem, mint egy háborodott, felpattant a következő árus asztalára. Repült
szét a sok vackoralma, vadkörte, ő pedig rárontott az öreganyókára, aki a rémülettől kővé dermedve, tágra
meredt szemmel nézett közelgő végzete elé.

Mondd még egyszer, Jessie! - Thomas Andersen elsápadt, és lezöttyent a konyhaasztal melletti székre.
Döbbenten nézte a lányát. - Hol voltál?
- Misztériában - felelte nyugodtan Jessie, és kortyolt egyet a limonádéból, amit az anyja hazaérkezésük
után készített neki. -Abban a világban, amelyről az a régi könyv szól, tudod, mostanában meséltem róla. És
amelyben a te fantasy-regényed is játszódik.
- És Niko is ott van? - vetette közbe gyorsan Rieke. Andersenek meghívták, hadd hallgassa végig velük
együtt Jessie történetét.
- Igen, Niklas néni - felelte Jessie, és feltolta a sapkáját. -De a hónap végén, újholdra visszajön, ahogy talán
már említettem önnek...
- Jaj, ne! - vágott közbe Rieke mosolyogva. - Szólíts Riekének, hagyd már ezt a nénizést, tegezz nyugodtan,
rendben?
- Felőlem - biccentett Jessie. - Nos, ahogy mondtam, Niko Misztériában van, és fontos feladattal...
Ekkor megint közbeszóltak.
- Bocsáss meg - Thomas szinte sajnálkozva nézte. - Tudom, hogy az utóbbi napokban túl sok minden történt
veled, és még össze vagy zavarodva. Remélem, nem sértelek meg a kérdésemmel: ez mind igaz? Vagy talán csak
elképzelted vagy kitaláltad?
- De papa! - Apja bizalmatlansága fájt Jessie-nek. - Miért hazudoznék?
- Fogalmam sincs - vont vállat Thomas. - Talán nem is akarattal teszed? De mégis: itt most komoly,
tényszerű dolgokról van szó, nem fantáziaszüleményekről. Nos hát, ezért kérdeztem!
- Tudom - felelte jessie közömbösen. — De sajnos úgy néz ki, hogy a kettő egyre inkább összekeveredik.
- Hogyhogy... - kezdte volna az apja, de most őt szakították félbe.
- Egy pillanat! - jelentkezett most Le na szólásra, és gőzölgő teáskannát tett a konyhaasztalon álló alátétre,
leült, és kedvesen a férjére mosolygott. - Javasolhatnék valamit?
- Természetesen. Bármikor - felelte csodálkozva Thomas.
- Nos, ha nem tévedek, erős ígéretet tettél a szerkesztőnődnek, hogy még ma elküldöd neki e-mailben a
kézirat további két fejezetét.
- Igen, így volt.
- Hogy a hónap végére pontosan leszállíthasd az egész könyvet.
Thomas a homlokát ráncolta.
- Na és?
- Nos, akkor azt javaslom, hogy menj be a dolgozószobádba, és írd tovább a regényedet - mondta
nyomatékosan Lena. -És nemcsak az idő szorossága miatt, hanem azért is, hogy elkerüld, hogy Jessie
beszámolója összezavarjon, és a végén még elveszítsd a fonalat.
- Mamának igaza van! - tette le a voksát Jessie is. — Emlékszel, mennyire lekókadtál, amikor tudomást
szereztél arról az öreg könyvről, meg hogy a regényed főhősét ugyanúgy hívják, mint Rieke fiát?
- Hát igen - dörmögte Thomas elgondolkodva. - Lehet, tényleg jobb lesz, ha csak akkor hallgatom meg a te
mesédet, amikor az enyém már készen van.
- Ezt mondom én is! - Lena előrehajolt, és megpaskolta a férfi kezét. - Hiszen ami a legfontosabb, Jessie
egészséges, itthon van, és ezt már tudod. Minden egyebet épp idejében meg fogsz tudni.
Úgy látszott, ez az érv végképp meggyőzi Thomast. Míg visszavonult a számítógépéhez, és nekiveselkedett
a munkának, Lena és Rieke Jessie-vel maradt a konyhában, és meghallg beszámolóját.
Nelwyn a kardját emelte, amikor felbukkant egy horda marsföldi martalóc, és véget vetett a vérgőzös
mészárlásnak. A fekete bőrruhás poroszlók kiéhezett farkascsordaként vetették magukat a királyra. Hiába
védekezett úgy, mint egy megszállott, rövid küzdelem után lefegyverezték és leteperték.
Két harcos vad erővel hátratekerte a karját, hogy fájdalmában felkiáltott, és térdre roskadt. Egy harmadik
elébe lépett, egyik kezével megmarkolta sűrű haját, a másikkal torkára tette a kardját.
- Te átkozott orgyilkos! - Arca vörös volt a haragtól. - Rohadj a Hel mélységeiben, faljon föl a Nidhog-
sárkány!
Am még mielőtt átvágta volna áldozatának torkát, egy parancsoló hang megállította.
-E szednél vagy?! - ordított rá a csapat vezére. Dhrago herceg volt az. - Nem vagyunk mi barbárok!
A harcos hátrafordult, és elképedten bámult a vezérére.
- Hogyhogy, uram? Aki ártatlan asszonyokat meg gyerekeket mészárol le, az megérdemli a halált! Akár
király, akár koldus! Ne játszadozzunk tovább ezzel a gyilkos kutyával!
A herceg arca gonosz fintorba torzult, bal orcáján a sebhely vérvörös felkiáltójelre hasonlított. Sötét, apró
disznószeme vidáman csillogott, homlokából kisimított egy vörös fürtöt.
- Megértem a felháborodásodat, de senki ne mondja rólunk, hogy a marsföldiek nem ismerik a törvényt és a
rendet! Vérbíróság elé állítjuk ezt az orgyilkost, ahogy a törvény előírja, hogy hozzáértő bíró dönthessen a
sorsáról! És higgyétek el nekem, még a legellenségesebb alwe is meg lesz győződve a tárgyalás végére, hogy az
ilyen alattomos tettre csak egyetlen büntetés róható ki: a máglyahalál!
A körülöttük állókhoz fordult, akik szoros gyűrűt vontak a katonák köré, és mélységes megvetéssel néztek
rájuk.
- Igazam van, emberek?
Mindenhonnan egyetértő hangok hallatszottak.
- Igazad van, igazad van! - kiáltotta egy elnyűtt arcú iparosmester, míg a mellette álló kofa mindkét öklét a
király felé rázva, eszméletlen dühvel rikácsolta:
- Remélem, a hóhér a íegnedvesebb fát szedi össze a máglyádhoz, hogy nehezen fogjon tüzet, és lassan sülj
halálra!
- Milyen ügyes ötlet - dicsérte meg gúnyosan Dhrago, és meghajlást imitált. - Ha szeretnéd, beajánllak a
hóhérnak. Talán megengedi, hogy a segítségére légy.
- Megtiszteltetés lenne, uram - pukedlizett a vénasszony. -Nagy örömöt szereznél vele!
Dhrago azonban már rég nem figyelt rá.
- Gyerünk, kötözzétek meg a kutyát! - förmedt az embereire. - Hadd vigyük a lehető leggyorsabban urunk
színe elé. Rhogarr von Khelm, a mi legméltóságosabb urunk végre szeme közé nézhet halálos ellenségének,
mielőtt bedugjuk a legmélyebb tömlöcbe, hogy ott várja a vérbíróság ítéletét gyalázatos tetteiért!
A poroszlók egy szempillantás alatt teljesítették a parancsot, összekötötték a király kezét a hátán, és a
bámészkodók sorfala között elvezették. Az emberek hátrahőköltek, kiköptek előtte, és szörnyű szitkokat szórtak
rá.
Csak egy hájas, kopasz férfi - a Vad Erdei Disznó tulajdonosa, aki épp roskadásig bevásárolt a piacon ízletes
erdei burgonyából, barnagombából és friss bogyósgyümölcsből - méregette elgondolkodva a foglyot, aztán
kiköpte a szivarcsutkát, és megcsóválta a fejét.
- Felettébb különös - morogta. - Mi ütött Neíwyn királyba? Mintha nem is ő lenne!
- Azt hiszem, igazad van, Gambrin uram - helyeselt mellette egy rongyos ruhás, kék szemű kisfiú. A gyerek
legföljebb tízéves lehetett, mezítláb járt, sápadt arcát szőke haj keretezte.
- Egyik uralkodónk sem szerette annyira az alattvalóit, mint Nelwyn király, és igazságosabb is volt, mint
bárki más - mondta Tamiro, aki egy ideje a kocsmában dolgozott kisegítőként, és így jutott pár
helmenkoronához. - Legalábbis Heimar nagyapa mindig ezt mesélte, márpedig nála jobban kevesen ismerték a
királyt.
- Lehet, Tamiro - bólintott a kopasz Gambrin. - De Nelwyn tizennégy évre eltűnt. Senki sem tudja, hol járt,
mit csinált. Eny-nyi idő alatt sok minden megváltozhat - és nem minden változik a jó irányba. Lehet, hogy a
királyunkkal is ilyesmi történt?
- Akkor nagyot csalódna benne a nagyapám - mondta Tamiro, és a fejét ingatta. - Vagy pedig...
- Vagy? - kérdezte a kocsmáros felhúzott szemöldökkel.
- Vagy Nelwyn király nem tudja, mit tesz. Mert valahogy a hatalmába kerítette a sötét hatalom.
- Bár igazad lenne, fiam! - felelte Gambrin. - Még ha nem is igen tudom elképzelni.
Jessie mindent elmesélt Lénának és Riekének, amit az utóbbi hét nap során átélt a Ködökön Túli Világban -
legalábbis amennyire emlékezett. Elmesélte találkozását Ságával, a fekete mágussal, és a félelmetes
szuszvámpírokkal, beszámolt az Odhur köpenye utáni veszedelmes hajszáról, amelyben Nikóval együtt vett
részt. És persze azokat a kalandokat sem hagyta ki, amelyeket Niko mesélt el neki a Teremtés hegye felé vezető
hosszú út során. Hogy miképpen jutott el Niko Misztériába, és hogyan találkozott ikertestvérével, Ayanival.
Hogyan keresték meg a mágikus kardot, Sinkkáliont, és milyen veszett ellenségeket szerzett Sága és Rhogarr
von Khelm személyében. És persze azt is, hogy végre megtudta, ki az apja: nem más, mint az alwék királya,
Nelwyn, aki itt, ebben a világban rejtőzött Nalik Noski alakjában hosszú éveken át - épp Falkenstedtben, ahol
Rieke és Niko lakott, de bezzeg nekik fogalmuk sem volt arról, hogy Niko apja a közvetlen közelükben él!
- Ne, ne, ne - dadogta Rieke, és hitetlenkedve rázta a fejét. Aztán az arca elé kapta a kezét, és Jessie-re
nézett.
- Ez... ezt egyszerűen nem hiszem el. Ez... ez nem lehetséges!
- Miért nem? - kérdezte nyugodtan Jessie.
- Nos hát... csak azért, mert én vagyok Niko anyja! És csak kellene tudnom róla, ha ez a Nelwyn lett volna
az apja, és lenne egy Ayani nevű ikerhúga. Ráadásul ha mindez igaz lenne, akkor évekkel ezelőtt nekem
magamnak is Misztériában kellett volna járnom.
-Világos! - felelte Jessie, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- És hogyan jutottam volna oda?
- Fogalmam sincs. - Jessie kifújt egy szőke tincset a homlokából. - Talán éppen úgy, mint én, Odhur
köpenyével. Tényleg: hol van?
- Micsoda? - nézett rá Lena csodálkozva.
- Hát a köpeny. Hiszen tegnapelőtt este, amikor visszajöttem, rajtam kellett hogy legyen.
- Igen. Levettük rólad, mielőtt a mentősök beraktak volna a kocsiba.
- És most hol van?
- Mit tudom én - vont vállat az anyja. - Nem láttam azóta. Jessie rosszat sejtett.
- És Maik hol van?
- Maik? - Lena összerezzent, és segélykérő pillantást vetett Riekére.
- A mostohabátyád eltűnt - felelte Rieke. - Az apjával együtt kereket oldott, mert keresi őket a rendőrség.
- Jellemző ezekre a zombikra - morogta Jessie sötét képpel, nem is ügyelve anyja rosszalló pillantására. -
Nyilván Maik kezéhez ragadt az a köpeny. És persze az öreg könyv is, csak az a patkány nem akarja elismerni.
- Kérlek, Jessabelle! - Lena nem tudta tovább türtőztetni magát. - Moderáld magad! Végtére is Maik a fiam,
neked pedig féítestvéred!
- Bocs, mama — fintorgott Jessie, és visszahúzta a homlokába a sapkáját. - Nem akartalak megbántani.
Lena megbocsátón mosolygott rá, Jessie pedig Riekéhez fordult.
- Számomra teljesen egyértelmű, hogy Nelwyn Niko és Ayani apja. Ez arra is magyarázatot ad, hogy
miképpen tudott egy szempillantás alatt köddé válni „Naíik Noski". Visszament Misztériára az aranygyűrű
segítségével, amelyet Niko velem küldött át neki, és támogatja a gyermekeit a Helmenkroonért folytatott
harcban!
- Nem tu... - kezdett volna bele Rieke, de azonnal félbeszakították.
Jessie megragadta a jobb kezét, és a rézgyűrűre mutatott rajta.
- Ugyanilyen gyűrű volt. Csak nem az Ehwaz-rúna volt belevésve, mint ebbe, hanem a Dagaz-rúna.
Rieke nézegette az ékszert, amelyet azóta, hogy hosszú eltűnése után először felbukkant a szülői házban
újszülött fiával együtt, egyszer sem vett le.
- De te nem aranygyűrűt emlegettél?
- Arany volt - felelte Jessie. - De csak Misztérián. Ha az alwék kincséből átkerül hozzánk egy-egy darab, az
itt látszólag értéktelen rézzé válik, de a Ködökön Túli Világban visszaváltozik arannyá.
- Tessék? - hitetlenkedett Rieke. - Hogyhogy?
- Csak találgatni tudok. Tálán hogy a kívülállók ne ismerjék fel a valódi értéküket, és nehogy hajszát
indítsanak utánuk. Az aranyéhség elég sok bajt okozott már, nem igaz?
Rieke segélykérő pillantást vetett Lenára, ő azonban csak a vállát vonogatta. Rieke végül megrázta a fejét.
- Kérlek, ne vedd rossz néven, de nekem ez az egész túl fantasztikusan hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. És
ahogy már mondtam: ha Nalik Noski lenne a gyermekem apja, ráadásul egy lányom is lenne, akkor csak kellene
róluk tudom!
 Jessie-t egyáltalán nem hatotta meg ez az érv.
- Azt hittem, nem emlékszel rá, hol voltál Niko születése előtt, és hogy mi történt abban az időben.
- Ez természetesen igaz. - Rieke olyan képet vágott, mintha ez épp ebben a pillanatban jutna eszébe. - Bár...
Elgondolkodó arcot vágott.
- Ez sem igaz egészen. Mostanában ugyanis eszembe jutott valami: hogy azt a kapucnis köpenyt, amely a
padláson lóg...
- Odhur köpönyegére gondolsz? - kérdezett közbe Jessie.
- Igen, arra! - bólintott Rieke. - Hirtelen eszembe jutott, hol is láttam azelőtt: több mint tizenöt évvel
korábban, amikor még a könyvtárosiskolába jártam. Walter Brauer lakását takarítottam akkoriban
mellékkeresetként.
-Walter Brauer? - Lena Riekére nézett. - Schorsch Brauer fiáról beszélsz, akié régen a mi tanyánk is volt?
- Pontosan róla! Nos, ez a Walter mutatta nekem egyszer ezt a köpönyeget. Valami ősöreganyjáé volt.
Jessie felkapta a fejét.
- Nem mondta meg, hogy hívták azt a nőt?
-Nem. Nem is tudta a nevét. Csak annyit tudott, hogy rendkívüli asszony volt, aki még írt is. Walter azt
állította, hogy a köpenyt nem fogja a tűz. De ezt talán csak kitalálta. O maga is elég fura madár volt.
- De ez tényleg igaz! - ellenkezett hevesen Jessie. - Ezért vitte Sága a Teremtés hegyére, hogy Nihil mindent
megsemmisítő lángjába hajítsa. Hiszen most meséltem! És ha Niko az utolsó pillanatban meg nem akadályozza,
bizony, most nem állnék itt!
Lena és Rieke elfogódott pillantásokat váltott. Nyilván még mindig nem voltak teljesen meggyőződve Jessie
beszámolójának valódiságáról.
Jessie persze megértette a kételyeiket, még ha nem esett is neki nagyon jól. Bár ha valaki neki magának
mesél ilyeneket akár még fél évvel ezelőtt is, biztosan javasolta volna neki az agyturkászt. Lénának és Riekének
is szüksége lesz még pár napra, hogy mindent megemésszenek. így egyszerűen lenyelte a mérgét.
- Na és, hogyhogy egyszerre csak eszedbe jutott az öreg köpönyeg? - kérdezte inkább Niko anyjától.
- Nem tudom - vont vállat Rieke. - Fent volt a padláson. És amikor megláttam az ezüst tintatartót, amelyet
szintén Waltertől kaptam ajándékba... akkor egyszerre eszembe jutott ez az egész.
- Hm. - Jessie szeme szűk réssé húzódott össze. - Lehet, hogy még egyszer fel kéne menned.
- Minek? - nézett rá furcsálkodva Rieke.
Jessie forgatta a szemét. Miért olyan nehéz felfogású minden felnőtt?
- Hogy megint ránézz arra az öreg szekrényre a padláson -magyarázta nagy türelemmel. - Lehet, hogy van
benne még valami, amitől felébrednek az emlékeid.

8. FEJEZET

Kétségbeesett segélykiáltás

Amikor az őrcsapat odaért a fogollyal a nagy trónterem bejáratához, Dhrago megálljt parancsolt az
embereknek.
- Mehettek, és a mai nap további részére kimenőt kaptok. Pénzérméket vett elő a zsebéből, szétosztotta
közöttük.
- Nesztek, ez a tiétek. Jó munkát végeztetek, ártalmatlanná tettétek uratok legádázabb ellenségét. Igyatok
meg pár korsó sört vagy egy-két kupa bort, és terjesszétek mindenütt az örömhírt. Hadd tudja meg a legutolsó
alwe is a legeldugottabb sárfészekben, hogy Nelwyn király ártatlan alattvalóinak vérével mocskolta be magát, és
ezzel eljátszotta jogát Helmenkroon trónjához!
A katonák ragyogó arccal mondtak köszönetet, és nagy csizmáikban eldöngettek. Dhrago pedig kinyitotta a
trónterem ajtaját, és egy rúgással belódította a foglyot.
-Mozogj már, te kutya! - kiáltott rá. - Tedd tiszteletedet Nivland valódi ura előtt!
Nelwyn a rúgástól megtántorodott, hátrakötözött kezével csak nehezen tudta megtartani egyensúlyát. Dhrago
ezen remekül mulatott: széles vigyorral lépdelt a fogoly után. Aztán becsukta maguk mögött az ajtót.
Rhogarr a láttukra felpattant a trónról, elébük sietett, és tetőtől talpig végigmérte Nelwynt.
 - Minden elismerésem - mondta végül. - Tényleg tekintélyes király lett belőled.
Még egy lépést hátrált, és meghajolt a fogoly előtt.
- És hogy érzi magát fenséged?
- Hagyd már a bohóckodást! - felelte a megszólított morcos hangon, aztán Dhragóhoz fordult: - Te meg vedd
le rólam végre ezeket a köteleket!
- Természetesen, azonnaí! - A herceg tőrt húzott elő az övéből, és elvágta a fogoly köteleit. Alig szabadult
ki a keze, máris felvette valódi alakját: Sága volt az, a fekete mágusnő, aki dühösen sziszegett Dhragóra:
- Azt a rúgást még megbánod, goromba fráter!
- O, nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam - makogta a herceg, és úgy sunyított, mint egy megfélemlített
palotapincsi. -De hiszen te magad mondtad, hogy teljesen eredetinek kell látszania, különben...
- Hallgass! - fojtotta belé Sága a szót. - Különben megetetlek a saját nyelveddel, hogy elhallgattassam az
ostoba mentegetőzéseidet.
Rhogarr szólt közbe, mielőtt a herceg még valami meggondolatlanságot kotyoghatott volna.
- Nos, Sága, mesélj, ne csigázz tovább! Hogy zajlott a dolog? Pontosan, ahogy te akartad, vagy valaki talán
gyanút fogott, és megsejtette, hogy csak megtévesztésről van sző?
- Komolyan kérdezed? - A fekete mágusnő megvetően nézett rá. - Miért lenne ez az alwe népség okosabb,
mint a saját királya? Tegnap reggel a Démon-erdőben maga Nelwyn sem fogott gyanút, eszébe sem jutott, hogy
nem Kieran áll vele szemben, teljesen gyanútlanul ment el a vélt lázadóvezérrel!
- Annál inkább meglepődhetett az én féltestvérem, amikor rá kellett jönnie, kivel is áll szemben! - Dhrago
herceg horgas orrú arcán mérhetetlen gúny ült. - Milyen kár, hogy nem láthattam akkor a képét!
- Semmi sem egyszerűbb, nézz csak bele a tükörbe! - sziszegte Sága, és már ott is hagyta a herceget, s
megint a félszeműhöz fordult. - Nyugodt lehetsz, Rhogarr. Az alwe faty-tyúk közül egyetlenegy sem vette észre,
hogy nem igazi a királyuk. És most mind meg vannak győződve, hogy Nelwyn rettenetes vérfürdőt rendezett a
saját ártatlan, fegyvertelen népe között! A tulajdon szemükkel láthatták, hogy egykor imádott uralkodójuk aljas
gyilkossá vált, és bőségesen rászolgált a máglyahalálra.

Micsoda? - Guwen elsápadt, keze erőtlenül leereszkedett a kis darab pergamennel együtt, amelyet az imént
oldozott le a hírvivő burukkoló lábáról. - De hiszen ez... hiszen ez iszonyatos!
- Mi az? Rossz hírek Helmenkroonból? - Huggin értetlenül nézett cingár bajtársára, aki ijedtében egy
fatönkre ült, és csak bámulta a kezében tartott jelentést.
- Mit ír az informátorunk? Ne gyötörj már, bökd ki! Guwen, mint egy fuldokló potyka, többször is
kinyitotta a
száját, és próbált megszólalni, de csak a sokadik nekifutásra sikerült összeszednie magát, és felolvasni a
bajtársaknak a Helmenkroon piacán történt véres események hírét.
A hír mindenit megdöbbentett. A férfiak egymásra bámultak, Niko és Ayani is összenézett.
Aztán Niko a lázadókhoz fordult.
- Egy szavát sem hiszem el - mondta dacosan. - Ilyen gyalázatos gyilkosságra az apánk sohasem lenne
képes, ezt ti éppolyan jól tudjátok, mint én!
- Persze hogy tudjuk, Niko - felelte Magnus, a kovács. - De a mészárlásnak sajnos sok száz alwe volt a
szemtanúja. És mindegyikük megesküszik, hogy Nelwyn király volt az, aki végrehajtotta a gyalázatos tettet!
- Ami csakis azt bizonyítja, hogy a dolog az egekig bűzlik -tette hozzá Szürkeszakáll Ragnur. - Méghozzá
büdösebben, mint egy hortyogómedve téli szállása a tavasz beköszöntekor.
- Te már csak tudod - vigyorgott rá jelentőségteljesen Guwen. - De komolyan, fiúk: ha Nelwynnek semmi
köze az egészhez - márpedig ebben éppolyan biztos vagyok, mint Niko -, akkor csak egy magyarázat van: hogy
annak az átkozott boszorkánynak a keze van benne!
- Nyilvánvaló! - bólintott rá az óriás termetű Huggin. -Sága nyilván ugyanúgy megtévesztette a vásározókat,
mint bennünket: arra használta fel fekete mágiát, hogy Nelwyn alakjában maga hajtsa végre a gyalázatos tettet...
- Hogy még a leghűségesebb alwe alattvalókat is meggyőzze arról: a királyukat megérdemelten büntetik
halállal — fűzte tovább a gondolatot Niko.
- Mintha csak én mondtam volna! - bólogatott Huggin, aztán még hozzátette: — De vajon minek ennyi
körülményeske-dés? Miért nem ölte meg Sága a királyt azon nyomban, mihelyt hatalmat szerzett fölötte?
- Egyszerű az oka: mert akkor a felháborodás egész Nivlan-don végigsöpör. Talán véres felkelésekre is sok
került volna. Ha azonban Nelwynt egy bíróság ítéli halálra e szégyenletes tett miatt, aztán kivégzik, akkor
biztosan nem esik egy szó sem. Ügyesen kártyázta meg ezt az a nyomorult fekete mágusnő! Mert az, hogy
apánkat halálra ítélik, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló.
- Akárcsak kivégzésének napja. - Ayani csak úgy maga elé meredve mondta ezt. - A Három Ünnepe vagy a
Sötét Hold Ünnepe, amikor Rhogarr felavatja a Dicsőség Csarnokát, és az alwék királyává koronázza magát.
- Világos - dörmögte Huggin. - Elvégre ez a marsföldi kutya már Kierant is ezen a napon akarta
kivégeztetni. De ha azt hiszi, ölbe tett kézzel fogjuk végignézni, akkor téved!
Az óriás ökölbe szorította a kezét, és elszánt arccal nézett bajtársaira.
- Majd mi áthúzzuk a számítását, beleköpünk még a levesébe!
- Jól hangzik ez, Huggin, remekül, igazán - nézett gunyoros pillantással Guwen a nagydarab férfira. - Netán
azt is megmondod, hogyan próbálod ezt végrehajtani?
- Oöö... - Huggin a füle tövét vakargatta. - Erről... ezen még nem gondolkodtam! De biztos lehetsz benne,
hogy valami eszembe fog jutni!
- Hát persze - válaszolta Guwen rezzenetlen arccal. - Mindenesetre sok időd nincs a gondolkodásra. A Sötét
Hold Ünnepéig már csak szűk két hét van. - Most már világosan kihallatszott hangjából a gúny. - És ha meg
akarjuk óvni királyunkat a biztos haláltól, addig készen kell állnia a tervednek!
- Te csak ne csúfolódj! - förmedt rá Huggin. - Az ostoba fecsegessél éppen úgy nem segítünk Nelwyn
királyon, mint a tétlen üldögéléssel.
- No, ne bosszankodj, Huggin! - Niko az óriás karjára tette a kezét. - Guwen nem akar neked rosszat. De van
abban ráció, amit mond. Hirtelen nekem sem jut eszembe, hogyan segíthetnénk apámon.
- Ugyan miért volna ez olyan nehéz? - Huggin felháborodva nézett végig a bajtársakon. - Két dolgot kell
figyelembe vennünk. - Jobb mancsának mutatóujjával rábökött a bal hüvelykujjára. - Először is gondoskodnunk
kell arról, hogy Sinkkálion visszanyerje varázserejét. Másodszor pedig - mutatóujja most a bal kéz mutatóujjával
találkozott össze - elég embert kell összeszednünk ahhoz, hogy a segítségünkre legyenek Helmenkroon
ostromában. Azt ugyanis nem hiszem, hogy a megszállók önként kinyitnák nekünk a kaput. így valószínűleg
erővel kell elfoglalnunk a várat.
- Jaj, hát ha csak ennyi! - jegyezte meg Ragnur szarkasztikusan. - De azt sajnos még mindig nem mondtad el,
hogy miképpen képzeled az ostromot.
- Jól van, na - morogta sértődötten Huggin. - Ezen még nem gondolkodtam. De most egyelőre inkább
megnézem a hurkokat, amelyeket tegnap raktam ki. Ha nem fogunk hamarosan valamit, akkor kenyéren és
zöldségen fogunk tengődni. Szerencsére lisztünk van még elég.
Aztán felállt, úgy tett, mintha nem venné észre a társak csúfondáros vigyorát, vette a kését és egy köteg
madzagot, s eltűnt a bokrok között.
Amikor a férfiak szétszéledtek a táborban, ki-ki a saját dolga után nézett, Niko elgondolkodva bámult az
óriás Huggin után. A nagy medvének nyilvánvalóan igaza van: ha Sinkkálion visszanyerné varázserejét, az
hatalmas lépés lenne a vágyott cél felé. Már csak az a kérdés, ez vajon lehetséges-e. És ha igen, akkor hogyan.
Húgának hangja ragadta ki gondolataiból. -Miért nem kérdezed meg a kis barátnődet? - javasolta Ayani, aki
nyilvánvalóan beleérzett a gondolatába.
Niko az első pillanatban nem is tudta, kiről beszél Ayani.
- Jessie-t? Hiszen rég visszament a mi vilá...
- Nem róla beszélek - vágott a szavába Ayani. - Hanem a kis villőről, aki már elég sok mindenben hasznos
tanácsokkal látott el.
- Á, szóval róla beszélsz! - Niko elgondolkodva rágta az alsó ajkát. - Nem is olyan buta javaslat... - mondta.
- Bár...
- Igen?
- Eddig még mindig csak ez a kis okostojás vette fel velem a kapcsolatot, én ővele még soha. Általában a
sólyommal üzent. Viszont amióta visszatértünk a Démon-erdőbe, őt sem láttam.
- Igen, és? - A lány szemrehányón nézett rá. - Hát akkor most vedd fel te magad vele a kapcsolatot!
- Boldog lennék, ha megtehetném - felelte Niko bosszúsan. - Csak éppen gőzöm sincs, hogy miképpen.
- O, és még ez nevezi magát a bátyámnak! - Ayani a fejét csóválta. - Sosem tanulod meg, igaz?
- Most meg miről beszélsz? Nem értelek!
- De jó, hogy mondod! - felelte hegyesen a lány. - Pedig a viílő is megmondta már számtalanszor: csak az
érhet célt, aki legyőzi a kételyeit, és hisz önmagában.
- Ja, erre gondolsz? - Niko elhúzta az orrát. - Ezt azért már megtanultam.
 - Tényleg? Akkor miért nem ezek szerint cselekszel?
Egy ideig azért eltartott, amíg Niko felfogta, mire gondol a húga. A fénytündér csak akkor fog eljönni, ha
Niko elhiszi, hogy a hívását meghallja. És amíg kételkedik benne, addig sikert sem érhet el.
Nikónak hirtelen eszébe jutott Melchior nagyapa, aki imádta a közmondásokat, és az egyik kedvence ez volt:
A hit hegyeket mozgat. Ráadásul ez azon kevesek közé tartozott, amelyeket nem facsart ki tréfásan. Erre a
gondolatra Niko szíve megmelegedett és elszorult.
Vajon jól van-e a nagyapja?
És Rieke, az anyja?
Jessie már biztosan beszámolt nekik misztériai kalandjairól meg arról, hogy neki, Nikónak miért kell még
mindig itt maradnia. Először végre kell hajtania nagy feladatát, csak azután térhet vissza az ő világába. Niko
biztos volt abban, Rieke és a nagyapja is megértik és felfogják, hogy nem tehetett másképp. Persze akkor is
aggódnak miatta. Nyilván csak akkor fognak megnyugodni, ha ép bőrrel tér vissza a Ködökön Túli Világból.
Erre a gondolatra Niko éppen úgy megrémült, mint arra, hogy örökre Misztériában kell maradnia - hiszen ha
kudarcot vall, nem lesz hazatérés! Bármennyire szívéhez nőtt is Ayani, bármennyire együtt érzett is Hugginnal,
Magnusszal, Ragnurral, Guwennel és a többiekkel, bármennyire facsarta a szívét az alwék sorsa - a Ködökön
Túli Világ nem az ő világa volt. Nem ott nőtt fel, nem ott volt az otthona, és Nikóban egyre nőtt a honvágy a
meghitt környezet és a szeretett emberek iránt.
Felső-Rödenbachba vágyott, és Falkenstedtbe.
Anyjára, Riekére vágyott, és Melchior nagyapára.
És Jessie is nagyon hiányzott. Annyira, mintha egy testrészét leválasztották volna róla. Mintha valahogy nem
lenne többé egész. Pedig nem volt még negyvennyolc órája, hogy Jessie-től elbúcsúzott.
Mintegy a semmiből, Niko lelki szemei előtt képek jelentek meg: mintha Jessie előtte állt volna, halálosan
kimerülten, holtsápadt arccal, ahogyan a kezébe nyomta a dobozkát a hatalmas gyémánttal.
„Neked adom - mondta. - Hogy ne felejts el." Aztán megérezte ajka finom érintését a száján, leheletét az
arcán. Mintha messzi távolból sodródtak volna hozzá a saját szavai, amelyeket Jessie után kiáltott: „Szeretlek,
Jessie!"
- Én is téged, Niko, én is téged! - felelte kedves mosollyal, és aztán eltűnt.
Egy pillanattal később félelem bénította meg Nikót. Vajon sikerült hazatérnie? Megúszta ép bőrrel a
Ködökön Túli Világba tett kirándulást? Vagy talán már késő volt, mire visszaért Felső-Rödenbachba?
Vajon viszontlátja-e valaha Jessie-t?
- Hé! - Ayani hangja ragadta ki az álmodozásból. - Kérdeztem valamit, Niko!
- Kérdeztél? - kérdezett vissza bambán Niko, részben mert még elég zavarodott volt, részben mert tényleg
nem hallotta a kérdést. - Mit kérdeztél?
- Nahát, igazán! - Ayani akkorát sóhajtott, mintha a világ terhét kellene keskeny vállán cipelnie. - Ha nem
lennék biztos abban, hogy a Láthatatlanoknak jól átgondolt tervük van, akkor azt mondanám, hibáztak, amikor
téged szemeltek ki arra, hogy
Nivlandot megszabadítsd a marsföldi zsarnoktól. Hogyan sikerülhetne ez egy álmodozónak?
- Ugyanúgy, gondolom, ahogy az álmodozó megtalálta a Tűz Kapuját, és kihúzta a Sorskőből Sinkkáliont -
felelte Niko. - Meg ugyanúgy, ahogy elragadta Ságától Odhur köpenyét, és megmentett téged a Nidhog-
sárkánytól! Rettenthetetlen bátorsága és rendíthetetlen hite vezérelte, mert aki szilárdan hisz önmagában, az eléri
a célját.
- Helyes, nagyon helyes! - vigyorgott Ayani. - Pontosan ezt akartam hallani!
Nikónak már a nyelvén volt az ingerült visszavágás, amikor ő maga is elvigyorodott. Békülékenyen intett
fejével a húgának, és mellé ereszkedett a fűbe. Hátával egy ezüstnyárnak támaszkodott, behunyta a szemét, és
magába mélyedt, hogy gondolatai segítségével kapcsolatot hozzon létre a fénytündérrel. Olyan határozottan
kérte, hogy találkozzanak éjszaka a kis tisztáson, hogy az már szinte parancs volt. Ezért Niko gyorsan hozzáfűz-
te, nem személyes ügyben várja, hanem olyanban, amely Ayani és az egész alwe nép sorsát érinti.
És persze Jessie sorsát is.

nyári hőség úgy fészkelte be magát a padlásra, mint egy ezer tűzkarú polip: minden szögletbe
Abelecsimpaszkodott, és szilárdul tartotta magát. A levegő nyirkos volt, fojtós. A ferde fénypászmákban,
amelyek nagy nehezen átküzdötték magukat a mocskos ablaküvegeken, porszemek táncoltak. A
tetőgerendáról lelógó csupasz villanykörte nemigen világította be a félhomályos teret, Rieke ezért bölcs
előrelátással egy zseblámpát is felvitt magával a padlásra, hogy az öreg szekrény minden szögletébe be tudjon
világítani, és az ő meg Jessie figyelmét semmi se kerülje el.
Rieke kinyitotta a szekrény ajtaját.
- Hát akkor lássuk a medvét! Talán megint eszembe jut valami, mint a múltkor, amikor azt az ezüst
tintatartót megtaláltam.
Átkutattak minden polcot és fiókot, ám a remélt eredmény ezúttal elmaradt. Annyi bizonyos: ezeket a
ruhákat régen mind
Rieke viselte, és általában a rejtélyes eltűnése előtti időkből származtak. Ennek egyszerű volt a magyarázata:
amikor a megfeszített kutatás eredményeképpen sem került elő, a szülei nem tehettek mást, felmondták a kis
bérleményt, amelyben Falkens-tedtben lakott, és felszámolták a háztartást. A legfontosabb holmikat - közöttük
Odhur köpenyét is - persze megőrizte Fri-da és Melchior, és felvitték otthon a padlásra, ahol már volt néhány
holmija a lányuknak: Rieke régi iskolai könyvei és füzetei, a játékai, a gyermekkori és ifjúsági regényei. Meg a
lemezei és még sok kacat, ami összegyűlt az évek során.
Ezeknek a tárgyaknak mindegyike kisebb-nagyobb szerepet játszott Rieke életében.
- Hé! - szakította félbe Jessie Rieke nosztalgiázását. - Te régen középkormániás voltál? Vagy szerepjátékos?
Az egyszerű posztóköpenyre és a középkorias ruhára mutatott, amelyek szintén ott lógtak a többi ruha
között.
- Sem ez, sem az - felelte Rieke. - Amikor visszatértem, ezeket viseltem. Régen ki akartam már dobni
ezeket az öreg rongyokat, de aztán nem vitt rá a lélek. Mindig reménykedtem benne, hogy csak-csak
megsarkantyúzzák egyszer a memóriámat! - Rezignáltán tárta szét a karját. - De hát minden hiába!
A tudatalattija most sem volt készségesebb, mint eddig. Vagy csak játszotta a süketet? Mindenesetre
egyetlen emléket sem engedett el abból a nyilvánvalóan nagyon sokból, amelyeket őrzött.
Pedig Rieke minden eszközzel próbálta szólásra bírni: minden ruhát, minden kabátot, minden blúzt
egyesével végignézett. Átlapozta az összes régi füzetét, könyvét, és a legjelentéktele-nebbnek tűnő tárgyat is a
kezébe vette - de hiába.
Végül elkeseredetten pillantott Jessie-re.
- Sajnálom, de most nem megy. Egyszerűen nem jut eszembe, hogy került az öreg kapucnis köpeny a
lakásomba.
- De kár - mondta Jessie csalódottan, és letörölte a kövér izzadságcseppeket az arcáról. Sapkája mintha
lucskos hajához ragadt volna. - Egy próbálkozásnak azért jó volt. Talán egyszer mégiscsak beugrik.
- Remélem is! — Rieke bátorítón vállon veregette. - Tudod, mit mond mindig Melchior: a hit hegyeket
mozgat. Legalább a reményt ne adjuk fel.
- így van - mosolygott Jessie. - A papád okos ember. Szívleljük csak meg, amit mond.
- Ahogy te is mindig szépen szót fogadsz a szüleidnek.
- Naná! Mindig! Csak éppen meg kell értenem őket ehhez. -Jessie nehezen tudta visszafojtani feltörő
nevetését, de aztán gyorsan elkomolyodott. - És még mindig nem tudod azt sem, honnan van az ezüstdobozka?
Rieke, aki épp a szekrényajtót zárta be, csodálkozva fordult vissza.
- Miféle ezüstdobozka?
- Az az ezüstdobozka, amely itt volt lent. - Jessie a legalsó polcra mutatott. - Amikor egyszer kora reggel... -
Pontosított: - Ugye tudod, melyik reggelről beszélek?
- Persze! Annyira azért én sem vagyok nehéz felfogású! Arról a reggelről beszélsz, amikor eltűntél.
- Pontosan. Vagyis van még remény!
Jessie szégyentelenül vigyorgott Rieke képébe.
- Nahát, amikor le akartam emelni Odhur köpenyét a fogasról, észrevettem, hogy kibomlott az egyik
cipőfűzőm. Letérdeltem, hogy megkössem - és akkor pillantottam meg a dobozkát.
Rieke szemöldöke felszaladt.
- Itt a szekrényben?
- Itt hát! - Jessie mintegy illusztrációként letérdelt, és a leghátsó sarokba mutatott. - Itt volt tehát, és
ezüstösen csillogott. Persze rögtön kíváncsi lettem, és előkotortam.
- És? Mi volt benne?
- Hát igen. — Jessie felállt. - Tulajdonképpen valami izgalmasabbat vártam. De csak egy nagy, kék üvegből
készült szív volt benne. Még csak fényes sem volt - mint valami olcsó préselt pohár, amelyet agyongyötörtek a
mosogatógépben. Szerinted az mi célt szolgálhatott?
 - Bocs - csóválta a fejét Rieke -, de sajnos erre sem emlékszem.
- Talán a papád rakta oda. Lehet, meg kéne őt is kérdezned.
- Jó ötlet. Meg is kérdezem, mihelyt visszatér a sétából. -Rieke vizsgálódva nézett Jessie-re. - Mit csináltál
azzal a dobozkával és az üvegszívvel?
- Zsebre vágtam, és magammal vittem Misztériába. Ott pedig... -Jessie elmosolyodott, mert olyan pontosan
felidéződött benne az a jelenet, mintha ebben a pillanatban játszódott volna le.
Behunyta a szemét, érezte a száján Niko könnyű csókját. „Szeretlek, Jessie", suttogta a fülébe a fiú. Megint
végigfutott a hátán az a kellemes bizsergés.
- Mi történt, Jessie? Lenyelted a nyelvedet? - kérdezgette Rieke csodálkozva. Valósággal fájt, hogy ki kellett
nyitnia a szemét és ezzel összetörni azt a szép pillanatot.
- Nikónak ajándékoztam. Hogy legyen valamije, ami rám emlékezteti - mondta reszelős hangon a fiú
anyjának. - Még ha nem ér semmit sem, és semmit se tud vele kezdeni, akkor is!

9. FEJEZET

A fénytündér tanácsa
N iko kérése meghallgattatott. Még ugyanazon az éjszakán finom kis hang ébresztette. Ezúttal maga a villőcske
volt az. Niko csendesen, nehogy felébressze a húgát, felkelt, és a tisztásra osont.
A fénytündér a kis tó szélén álló, térdig érő verbénabokrok fölött lebegett. Niko már messziről érezte a
virágok kesernyés, csalogató illatát. A kis teremtés úgy világított, mint egy villanykörte - kecses volt, legföljebb
húsz centi magas, és a testénél jóval nagyobb szitakötőszárnyak emelték a magasba -, türelmetlenül libegett oda
hozzá. Végül egyméternyire az orra előtt a levegőben megállt.
-Na végre! - csilingelt a hangja az éjszakában, szemét pedig felháborodottan forgatta babaszerű
arcocskájában. - Úgy gondolod, egyéb dolgom sincs, mint hogy a két ballábas emberfit segítgessem ki nyakra-
főre a slamasztikából?
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak - felelte Niko bocsánatkérőn, aztán leült a tó mohával benőtt partján.
Térdét felhúzta, karjával átfonta, és próbált minél kedvesebben mosolyogni a tündérkére. - Ismersz bennünket,
embereket. Tudod, milyen borzasztó tudatlanok és otrombák vagyunk, ebben a ti világotokban ezredannyira sem
boldogulunk, mint akik itt születtek. -Félrehajtott fejjel szívszaggatót sóhajtott. - Ha te és a hozzád hasonlók nem
állnátok mérhetetlen jóságotokban mellettünk, már rég menthetetlenül elvesztünk volna!
- Hát nekem mondod, hát nekem mondod? - sóhajtozott a kis libegő lény is olyan hangosan, mintha el sem
tudná már viselni a rárótt terheket. Fénye halványult, és Niko úgy látta, hamarosan egészen kihuny.
- O... hát mi van veled? - kérdezte aggodalmasan. - Rosszul vagy? Vagy nyomja valami a lelkedet?
- Még te kérdezed? - háborodott fel a tündér. Közvetlenül Niko arca előtt repdesett, hosszú ujjacskáival az
orra előtt hadonászott, fénye pedig haragosvörösre váltott. - Te nyomod a lelkemet, Niko, senki más! Butábbnak
mutatod magad a legostobább gyagyatrollnál, és mindig újra ugyanazokat a kérdéseket teszed fel. Pedig már
mindegyikre hosszú és kimerítő választ kaptál!
Ez az állítás Nikót is felbőszítette.
- De hiszen ez egyáltalán nem igaz! - tiltakozott. - Soha nem kérdeztelek meg például, hogy miképpen
nyerheti vissza a Sors kardja a varázserejét!
- Mit nem mondasz, te okostojás emberfi! - vágott vissza a fénytündér, és letelepedett Niko térdére. Fénye
ismét felerősödött, és babaajka körül olyan mosoly játszadozott, mintha élvezné Niko felháborodását. - Lehet,
hogy talán más formában tetted fel ezt a kérdést.
Felemelte mutatóujját, és elkomolyodott.
- De akkor is rég megválaszoltam.
- Dehogyis vá... - kezdte Niko, de azonnal a szavába vágtak.
- Dehogyisnem! - makacskodott a tündér. - Ám ha továbbra is úgy gondolod, hogy hazudok, akkor akár el is
tűnhetek. Pontosabban elrepülhetek.
- Ne, kérlek szépen, ne repülj el! - rimánkodott Niko. - Bocsáss meg, ha félreérthetően fejeztem volna ki
magam.
 - Hát igen - sóhajtozott a villő, szemét az égre forgatva. -Jellemző rátok, emberfiákra! Sem a szavaitokat
nem válogatjátok meg elég gondosan, sem a másikra nem figyeltek eléggé oda. Nem is csodálom, hogy így
állandóan félreértitek egymást, és összevesztek!
Niko nemigen értette, mire céloz ezzel, de nem nagyon akarta firtatni. Végül is sokkal fontosabb ügyben kell
beszélnie a villővel - mégpedig hogy hogyan nyerheti vissza Sinkkálion a varázserejét.
- És ezért hívsz ide?! - A libegő lényecske nyilván olvasott a gondolataiban, mert igencsak szemrehányó
pillantással méregette. - Mindent, amit erről a kérdésről tudok, már rég elmondtam neked. Csak össze kéne
raknod a szavaim értelmét.
- Ó - nyögött Niko, és köszörülgette a torkát, hogy megtalálja a megfelelő választ. Tudta, mennyire fel tudja
húzni magát a kicsike, és semmiképp nem akarta megkockáztatni, hogy fogja magát, és felháborodásában
egyszerűen faképnél hagyja éppolyan tanácstalanul, mint amilyen eddig is volt. - Nos hát... -vágott bele. - Ugye,
azt mondtad, hogy mindannak, ami megtörténik, mélyebb értelme is van. így van?
-Milyen okos! - bólogatott a hetyke kis jószág, és összefonta a karját. - Úgy tűnik, mégsem hiába fáradoztam
annyit. Niko egy szó nélkül lenyelte a csúfolódást.
- Nos, akkor viszont a Láthatatlanok nemcsak azért fosztották meg Sinkkáliont a varázserejétől, mert meg
akarták büntetni Ayanit, hanem a döntésük mögött van valami más is, amit első pillanatra nem ismerünk fel.
- Ez sem új, Niko - forgatta szemét a tündér. - Hiszen tudod: mindent, amit csak tesznek, alaposan, előre
átgondolnak.
- Nohát - hunyorított Niko. - Akkor persze az sem volt véletlen...
- Véletlenek nincsenek - kotyogott közbe a kicsi unottan. -Mikor fogod fel végre?
Niko nem felelt, rendületlenül folytatta a gondolatmenetét.
- ...hogy nem adtam oda a hattyúlányoknak a Sors könyvét, hanem elhoztam ide a táborba.
- Tényleg? Biztos vagy benne? - kérdezte a villő, de hangjában annyi huncutság volt, hogy Niko érezte: jó
nyomon jár.
- És ebből most már csak le kellene vonnom a megfelelő következtetéseket. Igaz?
- Te mondod, Niko. - A kis libegő szélesen vigyorgott. -Pontosan így van.
- És mik volnának ezek, ha szabad kérdeznem?
- Szabad - csak éppen választ nem kapsz! - A mosoly lehervadt a tündér ábrázatáról, miközben újra
felrebbent, és Niko orra előtt repkedett. - Az a feladatod, hogy ezt kitaláld. Mit érnél vele, ha én oldanám meg
helyetted? Hogyan tanulhatnál valamiből, ami csak úgy az öledbe hull? Csak az visz tovább az életben, amiért
megharcolsz, és amiért erőfeszítéseket teszel - nem pedig a rosszul értelmezett „támogatás".
Niko buzgón bólogatott, bár a felét sem értette annak, amiről a villő beszélt.
- Csak aki készen áll a legnagyobb küzdelemre is - folytatta kántálva a kis jószág -, aki eljut a saját határaiig,
aki még a halállal is farkasszemet néz, csak az jöhet rá a nagy titokra, hogy mi is tartja össze a világainkat és az
életünket.
A kis tündér fénye egyre erősebben ragyogott. Nikónak hunyorognia kellett, ezért már csak a fantasztikus kis
lény bizonytalan körvonalait látta.
-Jól jegyezd meg ezt, Niko, és tartsd mindig az eszedben! -visszhangzott még a hangja távolról Niko
fejében. - Különösen akkor, amikor úgy látod, nincs tovább. Ezért még egyszer megismétlem, immár utoljára:
mindaz, amit eddig Misztérián átéltél, egyetlen célt szolgált: hogy megvalósíthasd a céljaidat. Csak a megfelelő
következtetéseket kell levonnod!

konyhában csend volt. Csak a hűtőszekrény halk zümmögését és odakintről, a gyümölcsöskertből az öreg
Aalmafák leveleinek zizegését lehetett hallani. A nyitott ablakok előtt megtorpant az éjszaka sötétje, amelyet a
távoli láthatáron egy-egy villámlás világosított meg. A mennyezeti lámpa meleg fénybe burkolta a nagy
asztalt.
Lena Andersen lábát maga alá húzva kuporgott a sarokpadon. Előtte nagy halom papír és könyv hevert,
azokban merült el. Mellette egy széken az a nagy láda állt, amelyet pár napja, a takarításkor fedezett fel a Portás-
tanya padlásán. Sötét, nemes ébenfából készült, művészi fémveretek díszítették. Domború teteje nyitva állt, és rá
lehetett látni a tartalmára: nagy halom könyvre, újságra és folyóiratra, amelyek felénél is magasabban
megtöltötték.
 Lena annyira belemerült az olvasásba, hogy meg sem hallotta, amint az ajtó kinyílt. Pedig némelyik zsanér
elbírt volna már pár csepp olajat! Csak akkor riadt fel, amikor a nyitástól támadt léghuzat belekapott az előtte
heverő papírokba, és egy szempillantás alatt szétterítette őket az egész konyhában.
-Vigyázz, Thomas! - szólt rá a férjére. - Csukd be gyorsan, mielőtt még minden szétrepül!
- Bocsi - vágott bűntudatos képet Thomas. - Nem tudtam, hogy kinyitottad az ablakot.
- Talán őrült ötletnek tűnik ebben a mai hőségben? - kérdezte kimérten Lena.
Thomas felsóhajtott, aztán térdre ereszkedett a felesége előtt, és színészkedve nyújtotta felé összekulcsolt
kezét.
- Bocsánatodért esdeklek, ó, úrnőm - szavalta, mint egy falusi Rómeó. - Örökké az adósod, a lekötelezetted
leszek!
- Naná! Főleg ha azonnal neki nem állsz összeszedni ezeket. - Lena felállt, gyors csókot nyomott a férje
képére, aztán segített neki összeszedni a szanaszét repült papírokat.
- Legalább megérte? - kérdezte Thomas, négykézláb kúsz-va-mászva a felsuvikszolt hajópadlón a papírok
után. - Rájöttél már, mi a titka ennek a ládikónak meg a benne tárolt papírneműnek?
- Hát, fogjuk rá - felelte a konyha túlsó végéből Lena. - Sajnos, ezek a kézírásos lapok teljes
összevisszaságban hevertek benne, úgyhogy először is sorrendbe kellett raknom őket. -Szemrehányó tekintettel
nézett a férjére. - Pontosabban: egyszer már sorrendbe raktam őket. De aztán berontott egy troli a konyhába...
-Jó, jó - intette le Thomas kissé ingerülten. - Hányszor kérjek még elnézést?
Lena nem felelt, csak elégedetten vigyorgott.
- Akárhogy is: a láda kétségtelenül Karin Seikelé volt. A könyve kézirata nem volt benne, viszont benne volt
sok egyéb irodalmi jegyzet, egy egész stósz feljegyzés, nyilvánvalóan a műve vázlatai.
-Tehát akkor mégis! - Thomas mérgesen rázta a fejét. - És hogy került a padlásra ez a láda?
- Úgy gondolom, Karin Seikel egykor, több mint kétszáz évvel ezelőtt, itt élhetett, ezen a tanyán. Vagy ha
nem ő, akkor a családja. - Hasra feküdt, hogy a konyhaszekrény alól is kihalász-szon néhány odacsúszott lapot. -
Legalábbis találtam olyan feljegyzéseket, amelyek erre utalnak - nyögte. - Mindenesetre még maradt egy
megoldatlan rejtély: ezek az ezeréves cuccok olyanok voltak abban a ládában, mint a vadiújak.
Lena felállt, és letett pár lapot az asztalra. Tényleg olyanok voltak, mintha az imént hozták volna a boltból és
írták volna tele őket.
- Pedig már legalább kétszáz évesek! Thomas a homlokát ráncolta.
- És gondoltál valamire?
- Egyszerűen érthetetlen számomra - csóválta Lena a fejét. -De lehet, hogy Noski úrnak lesz végül igaza.
Thomas is az asztalra tette, amit összeszedett.
- Mert mit mondott?
- Hogy ennek az ébenfának különleges ereje van - felelte a felesége, és elgondolkodva nézett a ládikóra. -
Megvéd mindent, amit beletesznek.
Lénának ekkor eszébe jutott még valami:
- Jessie egyébként azt is mondta, hogy szerinte Nalik Noski az ap...
Jujuj! Ajkába harapott: majdnem elszólta magát.
Thomas csak akkor tudhat meg mindent Jessie utazásának részleteiről, amikor már befejezte a regényét.
Nehogy ezek a különleges azonosságok és párhuzamok, amelyek az átéltekkel és az elbeszélésével
kapcsolatosak, annyira összezavarják, hogy végül be se fejezze a saját történetét.
- Mit mondott Jessie? - kérdezett rá Thomas, aki mindig akkor figyelt, amikor nem kellett volna.
- A, semmi! - legyintett Lena látszólag unottan. - Nem fontos. Viszont ami a ládikát illeti, megtaláltam
benne Karin Seikel naplóját is. És amit leírt benne, az nagyon érdekes, bár ugyanakkor szomorú is.
- Szomorú? Hogyhogy szomorú?
- Mindjárt! - mosolygott Lena. - Csak szedjük össze előbb a maradék lapokat!
Thomast a kíváncsiság sietségre ösztökélte. Villámgyorsan szedegette fel a lapokat, egy szempillantás alatt
készen is lett. Aztán kibontott egy üveg jéghideg száraz fehérbort, töltött magának is, Lénának is egy-egy
pohárral, és izgatottan hallgatta végig egy tragikus szerelem történetét, amelyet a szerencsétlen Karin Seikel
kétszáz évvel ezelőtt élt át.
Karín eleve rendkívüli lány volt. Egyszerű, bár tehetős parasztcsaládba született, és rendkívül nyitott,
érdeklődő és nagyon okos teremtés volt. Mindenféle tudomány érdekelte, azonfelül a művészetek is - különösen
az irodalom. Szerencséjére megértő szülei voltak, akik nemcsak hogy támogatták leányuk érdeklődését, hanem
még egy képzőbe is beíratták Falkenstedt-be, ami a tizennyolcadik századi parasztlányoknak bizony nem a
megszokott életútjuk volt. Karín minden vizsgáját a legmagasabb kitüntetéssel tette le, ám megtörtént az a
végzetes találkozás, amely a fiatal lány sorsát megpecsételte.
Amikor egyszer kilovagolt Falkenstedt kies környékére, találkozott egy fiatal nemesemberrel, aki szintén
arra lovagolt. A férfit Elwin Helm von Krohnnak hívták, a gazdag Hogar Helm von Krohn gróf gyermeke volt.
Hogar egy régi nemesi család nagyra törő feje volt, amely székhelyét évszázadok óta Falkenstedtben tartotta. A
fiatalok első pillantásra szenvedélyesen egymásba szerettek, és nem is akartak tágítani többé egymás mellől. Ám
a nagy társadalmi különbség miatt titokban kellett tartani szerelmüket, amelynek ez egy csöppet sem ártott meg.
Sőt, olyan hatalmasra növekedett, hogy Elwin megígérte szerelmének: feleségül veszi.
Karín majdnem eszét vesztette a boldogságtól. Nemcsak azért, mert határtalanul imádta Elwint, és el sem
tudta képzelni, hogy nélküle is élhetne, hanem azért is, mert abban reménykedett, hogy ezzel a házassággal végre
lerázhatja egy fölöttébb makacs, tolakodó kérőjét, Grogor Atzelt, aki Grimmenthalban, Falkenstedttől kissé
keletre lakott, és lókupec volt. Kicsit öregecske volt már, görbe lábú és éppolyan ocsmány képű, mint Atilla, a
hunok rettegett fejedelme - legalábbis Karín Seikel naplója szó szerint ezt tartalmazta. Többször is kosarat adott
neki, de Atzel nem fáradt bele az udvarlásba, és elhalmozta értékes ajándékokkal. Karín így abban reménykedett,
hogy ha Elwin felesége lesz, egyszer s mindenkorra megszabadul nem kívánt hódolójától.
Ám a fiatalok kihagyták számításaikból a vőlegény atyját. Amikor a gróf tudomást szerzett fia házassági
terveiről, nemcsak hogy azonnal eltiltotta az alacsony rangú lánytól, hanem házasságra kényszerítette ímhuld
von Kellmarschennel, a birodalom keleti végét irányító Dragan von Kellmarschen herceg rangban hozzáillő
lányával.
- De borzasztó. - Thomas a poharáért nyúlt. - De sajnos akkoriban ez már csak így ment. - Ivott egy kortyot,
aztán kérdő tekintettel nézett Lenára. - És Karín hogyan reagált erre?

Nelwyn király nem tudott elaludni ezen az éjszakán. Feje fortyogott a gondolatoktól, szívében tomboltak az
érzelmek. Nyugtalansága űzte, hajtotta; a keskeny cellában, amelybe Rhogarr martalócai két napja
berugdalták, fel-alá járt. Még érezte csizmáik és ökleik súlyát, de sokkal inkább gyötörte, hogy úgy sétált be
Sága csapdájába, mint egy zöldfülű ifjonc. Hogy is lehetett ennyire gyanútlan?
Sok-sok nyara tudta már, hogy Sága kőszívében egyetlen érzés vert tanyát: a vágy, hogy őt megölje. Ez
tartotta életben, bár a férfi a sok hosszú év alatt sem tudott rájönni, mi lehet ennek a feneketlen gyűlöletnek az
oka.
Nelwyn agya elborult a vak dühtől, amikor balszerencséjére gondolt. Dühöngve toporzékolt a kemény
kőpadlón. Aztán belerúgott a szúette fazsámolyba, a bűzlő cella egyetlen bútordarabjába, amely nagy ívben
repült a szemközti falnak, és a rohadó szalmán - a fogoly ágyán - ért földet.
Az őrzésére rendelt martalóc azonnal felpattant a folyosón a saját zsámolyáról, és szorosan a cella rácsos
ajtajához lépett.
- Mi jut eszedbe, átkozott kutya! - förmedt rá a vastag vasrudak takarásából a gülüszemű fickó. -
Legközelebb korbácsot kapsz ezért!
„Mintha ugyan megijeszthetnél" - gondolta magában Nelwyn, de hangosan nem mondott semmit.
Nyugalmat kénysze-rített magára, mélyet lélegzett, és kezét a háta mögött összekulcsolva, folytatta nyughatatlan
vándorútját a cellában: öt lépést az egyik, ötöt a másik irányba.
Gondolatai megint elkalandoztak. Sorsa rég megpecsételtetett - erre ebben a tömlöcnek gúnyolt
patkánylyukban rájöhetett. Rhogarr von Khelm és Sága nyilvánosan ki fogják végeztetni, és senki sem állhat az
útjukba. Sem a démon-erdei felkelők, sem Niko vagy Ayani, a gyermekei.
Sinkkálion varázsereje sem lesz elég ahhoz, hogy megszabadítsa őt a marsföldiek markából. És ugyanúgy
nem fog sikerülni a marsföldi zsarnok elűzése a trónról, Nivland visszafoglalása és Rhogarr visszakergetése
Marsföldre. Hiszen ehhez egy jól képzett, jól felszerelt hadseregre lenne szükség. Ehhez pedig - a sereg
összetoborzásához és kiképzéséhez - nemcsak sok férfi és sok pénz, hanem sok idő is kellene, és mivel Niko
meg Ayani egyiknek sincs a birtokában, elkerülhetetlenül be fog következni a halál.
De vajon Sága miért nem koncoltatta fel ott helyben, amikor elfogták? Miért hozatta egy szekér ponyvája alá
rejtve, titokban a várba ahelyett, hogy láncra verve hajtsa végig Helmenkroon utcáin, hogy mindenki lássa:
micsoda zsákmányt ejtett? Nelwyn rengeteget törte ezen a fejét, de nem jutott eszébe okos válasz. Egyvalamiben
azonban biztos volt: Sága pokoli tervet főz, akármi legyen is az.
 A tömlöcfolyosó végén valami mozgott: ez kiragadta Nelwynt a gondolataiból. Súlyos ajtó csikorgott,
amelyet kinyitottak, majd becsuktak megint. Nyilván egy látogató.
Az őr azonnal felpattant a zsámolyról, és rettegve, de kíváncsian meredt a folyosó sötétjébe.
Ijesztő módon nem hallatszott léptek zaja. Pedig még az őrök bőrbocskora is hallhatóan csoszogott a
terméskő padozaton.
Nelwyn kíváncsi lett, a rácshoz lépett, és megpróbált kilesni a folyosóra. A félhomályból egy alak
bontakozott ki, és gyorsan közeledett, egy nőalak, amely teljesen nesztelenül mozgott. Egy szíwerésnyi idő nem
sok, de Nelwynnek ennyi sem kellett, hogy felismerje. Pedig tizennégy nyárnál is több telt el azóta, hogy utoljára
látta!

Lena felsóhajtott, és ivott még egy korty bort, mielőtt válaszolt volna a férje kérdésére. - Karín Seikel számára
egy világ omlott össze. Annyira felháborodott Elwin árulásán, hogy még az emlékét is ki akarta törölni, amint
ez ki is derül a naplójából. Thomas izgatottan dőlt előre.
- Hogy érted ezt?
- Nos, Karín eleinte keserűen panaszkodik arról, hogy Elwin ellenállás nélkül engedelmeskedett az apja
parancsszavának, de már nem sokkal később ezt a felsőbb hatalmak rendelésének tudja be, és biztos abban, hogy
valamikor egy pár lesz még belőlük, mihelyst jobbra fordulnak a körülményeik. Egyre zavarosabbak és egyre
fanatikusabb hangúak a bejegyzései - nos hát, így jött létre a Misztéria-könyve is.
-Vagyis úgy hiszed... - Thomas elgondolkodva nézett Lenára - hogy személyes élmények inspirálták a műve
megírására?
- Legalábbis részben. Hiszen sosem lehet tudni, mi az, ami egy szerzőt egy mű megírására ösztönöz!
- Nekem mondod? - sóhajtotta Thomas. - Vagyis akkor Karín Seikel az írást afféle terápiának szánta?
- így van! Bár ezt a kifejezést akkor még nem ismerték. Lena belekortyolt a borába.
-Tragikus szerelmét misztikus köntösbe öltöztette, hogy így jobban feldolgozza az eseményeket, a csalódást.
Valószínűleg a történetet magát is úgy alakította, hogy az neki kedvezőbb legyen.
- Biztos így lehetett, bár én nem sokat tudok a könyvről, csak amit Jessie mesélt róla. Ez azt is
megmagyarázná, miért hasonlítanak a misztériai nevek annyira a földiekhez. Helmenkroon például. Vagy
Nelwyn vagy Rhogarr - amelyek nyilván az Elwinnek és a Hogarnak eltorzításai.
- Bizony - helyeselt Lena. - De egyvalamit azért mégsem értek.
- Mégpedig? - Thomas várakozón nézett rá.
- Hogy te miért ugyanezeket a neveket használod a regényedben! Hiszen nálad is van egy Nelwyn von
Helmenkroon, egy Rhogarr von Khelm, sőt még egy Dhrago is, ami meglepően hasonlít a Draganra.
- Kérdezz valami egyszerűbbet! Számomra is teljesen érthetetlen. És hidd el: az utóbbi napokban
eszméletlen sokat gondolkodtam ezen, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Sőt, egyre rosszabb: egyre több
párhuzamot fedeztem fel.
Lena csendesen nézett a férjére. Thomast olyannyira megviselte ez a hiábavaló fejtörés, hogy szinte a
kétségbeesés határán állt.
- Azért egészen ne törd össze a fejed - próbálta vigasztalni.
- Biztos csak egyszerű véletlen. Vagy amikor kutakodtál, te is rábukkantál ezekre a nevekre, és egyszerűen
elraktároztad őket a tudatalattidba.
- Micsoda? - Thomas szemlátomást meglepődött. - lé Lena, hát én erre nem is gondoltam! Tényleg így
történhetett: valóban nagyon sokat kutakodtam az írás megkezdése előtt. Átnéztem a falkenstedti és környékbeli
helytörténetet, mondákat, legendákat, nyilván eközben bukkantam rá ezekre az emberekre.
- Na látod! - Lena gyengéden megsimogatta férje haját. -A legbonyolultabb rejtvényeket lehet néha a
legegyszerűbben megoldani. Csak épp rá kell jönni a nyitjára!
- Naná, mondaná most Jessie, ha itt lenne - mondta Thomas, és kiitta a borát.
Lena elővett a papírhalomból egy képet, és az asztalra tette.
- Nézd csak meg! - mondta. Ceruzarajz volt, egy fiatal nő arcképe. - Tudod, ki ez?
- Hát persze - mondta Thomas egy futó pillantás után. -Nyilvánvalóan...
- Na, várj csak! - vágott Lena a szavába. - Nem az, akire gondoltál!
- Nem? - Thomas felvette a rajzot, hogy alaposabban megnézze. - Akkor kicsoda?
 - Ez itt, kedvesem... - húzta az időt Lena titokzatosan - ez bizony maga Karín Seikel! Bizonyára tehetséges
rajzoló is volt, mert ez nyilvánvalóan önarckép, itt van a monogramja is - és alul, a jobb oldalon valóban ott
voltak a KS betűk. - Ezt is a ládában találtam.
Thomas még egyszer megnézte a képet, és a fejét csóválta.
- Micsoda hihetetlen hasonlatosság! Ha nem nézem a haja színét, akár ikrek is lehetnének, még ha ez
teljesen lehetetlen is.
- Ki tudja? Én már régóta semmit sem hiszek lehetetlennek!
- Lena benyúlt a ládába, elővett egy régi újságot, és Thomas elé tette az asztalra.
- Nézd csak, már napok óta meg akarom mutatni.
Az újság a Falkenstedt és Környéke című lap volt, benne egy fiatalember tusrajza 1798-ból.
- Na, talán azt is meg tudod mondani, hogy ez itt kicsoda? Thomas azonnal tudta a választ, de egy kicsit várt
vele.
- Talán ez az a... Noski úr? Legalábbis nagyon hasonlít rá -mondta tétovázva.
- így van - mosolygott Lena. - Mármint úgy van, hogy nagyon hasonlít Niko küzdősportoktatójára. De a
valóságban persze nem az, hanem Elwin Helm von Krohn, Karín Seikel szerelme. És fura módon mintha Nalik
Noski ikertestvére lenne.
Thomas Andersen tátott szájjal csóválta a fejét.
- Fel nem foghatom - lehelte végül. - Ez a história egyre cifrább. Szinte már kísérteties, hogy úgy mondjam!

10. FEJEZET

A fekete mágusnő haragja

Amikor Sága belépett a Nelwyn cellájával átellenes falba tűzött fáklya fénykörébe, a király azonnal látta, hogy
a nő semmivel sem lett idősebb. A fekete viperafrizura alatti beesett arc ugyanolyan hullafakó volt, és
ugyanolyan kísértetiesen hatott, mint annak idején. Mély üregükben a vörös hüllőszemek olyan félelmetes lényt
juttattak eszébe, amely bizonyára a Hel mélységes bugyraiból szökött meg. A vörös-fekete kígyóbőr ruha is,
amely formás alakjára feszült, mintha ugyanaz lett volna, mint amit Sága a legutóbbi találkozásukkor viselt.
Mialatt Nelwyn vegyes érzelmekkel mustrálgatta a látogatót - biztosan nem volt semmi jó abban, hogy
elszánta magát erre a látogatásra! -, felidéződtek benne azok a napok, amikor az asz-szony még szívesen látott
vendég volt a helmenkrooni udvarban. Már akkor is csodálkozott azon, hogy az idő egyáltalán nem fog a fekete
mágusnőn. Mintha kortalan lenne, ismeretségük hosszú évei során a legcsekélyebb változás sem volt látható
rajta. Ezt azonban a nő hevesen tagadta, ahányszor csak szóba hozta a király. „Ugyan, Nelwyn, hiszen te
hízelegsz! - mondogatta szégyenlős mosollyal. - Nagy mestere vagy te a bóknak, főleg ha női szíveket kell
megnyerned!" Nelwyn erre általában nem erőltette a dolgot, főleg, hogy maga a fekete mágusnő nem jelentett
semmi különöset a szívének. Ám amikor most azt látta, hogy Ságán még mindig nem fogott az idő, mégiscsak
gyanakodni kezdett.
Csak kell, hogy oka legyen ennek!
- Örülhetnél is a látogatásomnak, Nelwyn - kezdte a nő, és egy gyors kézmozdulattal értésére adta az őrnek,
hogy nyissa ki a cella ajtaját. - Csak temiattad tettem meg ezt a hosszú utat a helmenkrooni kazamatákba! Tudni
akartam, hogy vagy.
- Milyen jóságos vagy, Sága! - gúnyolódott Nelwyn. - Nem is kívánhatnék nálad kellemesebb társat!
- Hogyhogy ilyen kimérten, kedvesem? - A fekete mágusnő félretaszította az őrt, és közvetlenül Nelwyn elé
állva, tetőtől talpig alaposan végigmustrálta. - Már elfelejtetted, hogy bizalmas viszonyban voltunk egykor mi
ketten?
- Én nem - felelte Nelwyn, és állta a szúrós hüllőszemek tekintetét. - Veled ellentétben, Sága!
- Ugyan, tévedsz, kedvesem, tévedsz - selypegte a nő alattomosan, és karmos kezével megsimította a férfi
arcát. Mintha észre sem vette volna, hogy Nelwyn hevesen hátrahőköl. - Talán lejöttem volna ide hozzád
másképp?
A király nem válaszolt, rezzenetlen arccal nézett a kihívó hüllőszemekbe.
 - Mindened megvan, amire csak szükséged lehet? - kérdezte tettetett aggodalommal a varázslónő. - Úgy
bánnak veled, ahogy az alwék királyához illik?
- Köszönöm kedves érdeklődésedet - felelte ugyanilyen hangnemben a király. - Egy parányival jobb már
elviselhetetlen lenne. - Aztán elkomolyodott. - Mit akarsz? Azért jöttél, hogy közöld velem, hogyan fogok
meghalni?
- Ugyan, ugyan, kedvesem - játszotta a meglepettet Sága. -Honnan tudnám? Majd a vérbíró kiszabja a
büntetésedet.
- A vérbíró? - csodálkozott Nelwyn. - Mi dolgom nekem bármilyen bíróval?
- Nohát! - vihogott Sága hirtelen egész idétlenül. - Attól tartok, felelősségre fog vonni téged.
Megint paskolgatta Nelwyn arcát, amíg az el nem unta, és oldalra nem lökte a kezét, mint egy
okvetetlenkedő bogarat.
- Hagyd már ezt! - sziszegett rá. - Inkább azt mondd meg, miért kell bíróság elé állnom!
A fekete mágusnő mosolya egyre szélesebb lett.
- Megértem a kíváncsiságodat. Ám sajnos nem hatalmaztak fel arra, hogy válaszoljak a kérdésedre. Tudod,
ez egyes-egyedül a vád képviselőjének dolga, és ő idejében meg is fogja tenni.
Korholón emelte fel az ujját, és Nelwyn felé bökdösött vele.
- Nelwyn, Nelwyn, igazán nem hittem volna rólad, hogy ilyen gyalázatosságra vetemedsz!
Nelwyn keze előrelendült, elkapta Sága csuklóját.
- Ne köntörfaíazz már, bökd ki, hogy miről beszélsz!
A fekete mágusnő arcát egy pillanat alatt a vak düh torzította el. Szemét keskeny résnyire húzta össze,
szabad kezének karmos ujjai Nelwyn arca felé közeledtek.
-Ezt meg ne próbáld még egyszer! - sziszegte, mint egy támadó vipera. - Különben itt helyben megöllek!
És a királyt egy szempillantással később egy láthatatlan erő hatalmas lendülettel a cella szemközti falához
hajította. Olyan hevesen, hogy a lélegzete is elállt. Amikor a padóra roskadt, úgy érezte, minden csontja ízzé-
porrá tört. De az éles fájdalom hamar elmúlt, és összeszedte magát.
Miután nagy nehezen feltápászkodott, nem kis örömmel megbizonyosodott arról, hogy mindene ép maradt -
csak egy nagy, lüktető púp termett hátul a fején.
- Milyen megnyugtató ez, Sága - nyögte. - Még mindig ugyanolyan mintaszerűen viselkedsz, mint egykor.
- Mindenki azt kapja, amit érdemel - kiáltotta a haragos varázslónő. - Mindent magadnak köszönhetsz ma is
- akárcsak akkor!
- Mint akkor? - Nelwyn összerezzent, és egy lépéssel közelebb ment Ságához. - Mit jelent ez: ma és akkor?
- Micsoda ostoba kérdés! - A nő pillantása most hideg volt, és elutasító. - Ne tettesd magad, Nelwyn, tudod
jól, miről beszélek.
A király a fejét csóválta.
- Tévedsz. Már akkor sem értettem, miért álltál át minden ok nélkül Rhogarr von Khelm oldalára. Amikor
pedig tudtad, hogy gyűlöl, mint a pestist, és nem kíván semmit annyira, mint a halálomat! Azóta már ezerszer
feltettem magamnak a kérdést, hogy mivel vívtam ki az ellenségességedet, a haragodat.
- És? - izzott fel Sága szeme. - Milyen eredményre jutottál?
- Semmilyenre. - Nelwyn tehetetlenül széttárta a kezét. -Egyszerűen el sem tudom képzelni, mi dühített fel
téged olyan mértékben, hogy az életemre törsz - ma éppúgy, mint akkor rég!
- Hát akkor gondolkodj tovább! - Sága félrefordított fejjel, megvetést sugározva nézett le Nelwynre. -
Emlékezz csak arra a... szőke sólyomföldi lányra.
- Micsoda? - Nelwyn megint összerezzent. Rémület villant át a tagjain, önkéntelenül is visszafojtotta a
lélegzetét. - Nem... nem értem, miről beszélsz - dadogta. - O... ő nem tett veled semmi rosszat, nem is... még
csak nem is találkoztatok, ha jól emlékszem?
- Persze hogy nem - kacagott fel keserűen Sága. - Hiszen mindenki szeme elől elrejtetted: a feleséged elől,
az udvar elől, az egész néped elől. Nehogy valaki megtudja, mi folyik köztetek.
Villámgyorsan feléje lépett, és fenyegetőn nézett a királyra.
- Talán tényleg azt gondoltad, hogy el tudod rejteni előlem is azt a kis lotyót? Talán azt gondoltad, hogy vak
vagyok, és nem látom, miféle gyalázatos dolgot műveltek?
- Én... - Nelwyn lehajtotta a fejét - nem tudom, mennyiben tartozik rád ez a dolog, Sága. Nem voltam a
jegyesed, és nem tartoztam neked semmiféle elszámolással...
- Mit képzelsz magadról, te hálátlan bolond! - A mágusnő szeme izzott a haragtól. - Tényleg olyan vak
voltál, hogy nem tudtad, ki segített akkora hatalomhoz?
 Annyira eltorzította arcát a harag, hogy alig lehetett ráismerni.
- Én voltam az, Nelwyn, senki más! Az egész létedet nekem köszönheted, én voltam az, aki azzá tett, ami
voltál! Nélkülem soha az életben nem kapaszkodhattál volna fel Helmenkroon trónjára. Ám még álmodban sem
jutott eszedbe, hogy a rokonszenvemet hasonlóval viszonozd. Épp ellenkezőleg: visszautasítottál, mint egy
fekélyes koldusasszonyt, és annak a sólyomföldi szőke libának csaptad a szelet!
- Micsoda? - Nelwyn szeme hatalmasra tágult, értetlenül meredt Ságára. Minden erő kiszállt belőle, a falnak
kellett támaszkodnia, különben összeesett volna. - Ezt egyszerűen nem hiszem el: hát EMIATT fordultál el
tőlem, és álltál össze ezzel a marsföldi nyomorulttal?
- Hát persze, Nelwyn! Miért, mit gondoltál? - köpte a szavakat a fekete mágusnő. - Talán, mert Rhogarr
csinosabb vagy hatalmasabb volt nálad? Hát nem, de az ő segítségével megbosz-szulhattam azt a gyalázatot,
amelyet rám hoztál - és az az átkozott ribancod is!
Sága levegőért kapkodott, több nagy lélegzetet kellett vennie, míg valamennyire lehiggadt, és kicsit
nyugodtabban folytatta:
- Amikor megtudtam, hogy az a nő viselős, halálos bosszút esküdtem mindkettőtök ellen, és Odhurhoz meg
a többi Láthatatlanhoz fohászkodtam, hogy segítsék a bosszúm beteljesülését.
Elmosolyodott.
- És látod, Nelwyn, a kérésein meghallgattatott. Amint azt pár napon belül a saját bőrödön is
megtapasztalhatod, meg a fattyaid meg az a sólyomföldi rima is.
- Hazudsz - nyögte Nelwyn. - Ez nem lehetséges!
- Ugyan, Nelwyn - felelte Sága, és hangjában a részvét gúnynyal keveredett. Aztán megint kinyújtotta
karmos mancsát, és megint megsimogatta Nelwyn arcát, amit az szó nélkül tűrt. - Te egy gyanútlan bolond voltál,
és az is maradsz. Sajnálom, hogy csalódnod kell. De az én hatalmam messze túlnyúlik Hisztéria határain, és már
rég elindítottam azokat a folyamatokat, amelyekkel végül csillapíthatom bosszúvágyamat, és végre célhoz
érhetek. A kocka rég el van vetve, Nelwyn, és egyikőtök sem, sem a köly-keid, sem a szeretőd, nem ússzatok
meg élve!

Maria König nem értette a világot. Soha életében nem gyötörte fejfájás. Általában csak mosolygott, ha
kollégái, barátai, ismerősei ilyesmiről panaszkodtak. Sőt néha, amikor bal lábbal kelt fel, még le is szidta a
panaszkodót, mindenféle pu-hánynak, nyavalygó vénasszonynak elmondta. Időközben azonban rá kellett
jönnie, milyen igazságtalan volt. Amióta - jó egy héttel ezelőtt - kilátogatott Thomas Andersenhez a prérire, és
amióta a tanya közelében összefutott azzal a rókával, nem telt el nap kiadós főfájások nélkül. A fájdalom annyira
megviselte, hogy már be sem ment a munkahelyére, hanem otthon dolgozott. Besötétített szobában, a lehető
legnagyobb csendben egy kicsit elviselhetőbb volt fejében a kalapálás, fúrás. Ezért aztán a Fenség legfőképp
éjszaka dolgozott, ilyenkor ugyanis eleve mindenütt nagyobb a csend.
Egy érdekes dologra azért felfigyelt: amíg Thomas Andersen kéziratával foglalkozott, mintha elfújták volna
a fejfájását. Egyik pillanatról a másikra megint tisztán tudott gondolkodni, és szinte megrohanták az új ötletek. A
semmiből pottyantak az agyába - és olyan jók voltak, hogy a könyv is egyre jobb, egyre izgalmasabb lett tőlük.
A Fenség persze mindig is ügyelt arra, hogy szerzőinek történetei eléggé „egyben" legyenek, ezért kisebb-
nagyobb változtatásokat szokott javasolni. De ilyen ötletáradatot még sohasem élt meg! És soha nem
foglalkozott még könyvvel olyan intenzíven, mint Thomas Andersenével. Néha egyenesen azon kapta magát,
hogy a Misztériáva mint saját könyvére tekint. Mintha nagyobb felelősség terhelné a sikeréért, mint magát a
szerzőt. Talán emiatt is történt, hogy napok óta egyetlen másik szerzőjére sem pazarolt egy percet sem. Ha pedig
mégis, akkor egy heves fejfájásroham azonnal visszakergette Thomas könyvéhez.
Az egyetlenhez, amely még számított.
Mert olyan égetően fontos volt!
Nemcsak Thomasnak, hanem neki magának is!
A Fenség megrázta a fejét, és csodálkozott. Honnan ez az abszurd gondolat? Persze, a munkájához tartozik,
hogy ügyeljen a Misztéria alakulására. De azért talán nem ettől függ az élete? Ám még ugyanebben a pillanatban
olyan hevesen belehasított a fejébe, hogy azt hitte, szétreped a koponyája. Hangosan felkiáltott, mindkét kezét
erősen a fejére szorította. Ám a fájdalom egyre erősödött, már erősebb volt, mint eddig bármikor. Hirtelen olyan
érzése támadt, mintha szarvai nőnének, és mintha valami idegen lény fészkelte volna be magát a testébe, aki
most erőszakkal ki akarna törni belőle - mint az a szörnyű Alién a róla elnevezett filmben!
 Maria König annyira rosszul lett, hogy alig bírt eltámolyogni a mosdóba, ahol nagy öklendezések közepette
hányni kezdett. Utána sem lett jobban - egész testében reszketett, mintha a hideg rázná. Amikor kinyitotta a
tükrös ajtajú fürdőszobaszekrényt, hogy elővegye a fájdalomcsillapítót, maga is megijedt a saját külsejétől -
olyan sápadt volt, mint egy vámpír. Arcát fura módon sötét verítékcseppek csúfították el, mintha bubópestise
lenne. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy a gyógyszer megmaradjon a gyomrában. Bevonszolta magát a
szobájába, magzatpózba kuporodott az ágyon, és tíz másodperc sem telt bele, mély álomba zuhant.
Digitális ébresztőórájának kijelzője éppen nulla órára ugrott, amikor egyszerre ellazult az alvó. A Fenség a
hátára fordult, kinyújtózott, úgy hevert az ágyán, mint egy holttest a ravatalon, kezét mozdulatlanul
összekulcsolta a hasán. Ajkát halk sóhaj hagyta el, amikor egy láthatatlan alak vált ki a testéből, és mintha az
aurája lenne, felette lebegett. Teljesen áttetsző és alaktalan volt, csak a feje volt látható: egy vérvörös szemű,
horgas orrú, nagy szarvú szörnyeteg feje volt az, vérvörös szemekkel.
A széles ajkak közül hegyes agyarak villantak elő.
Az alvó szája megmozdult. Szavai alig voltak hangosabbak egy rekedt suttogásnál, mégis tisztán meg
lehetett érteni:
- Természetesen, úrnőm - suttogta az alvó Fenség. - Mindent megteszek, amit csak kívánsz tőlem!

yani egy korty langyos teával öblítette le reggelijének utolsó falatját, aztán elgondolkodva nézett a bátyjára.
A - A villő tényleg nagyon előzékeny volt, hogy eljött, amikor szólítottad. De azért olyan sokat nem
segített rajtunk. Vagy te talán okosabb lettél a szavaitól?
- Hát túlságosan nem - felelte Niko. - De még nem is igazán gondolkodtam el rajta, mert... - Magnusra, a
kovácsra vetett egy gyors oldalpillantást, aki mellettük a fűben a kését fente. -Amint ez a barátunk olyan találóan
meg szokta jegyezni: üres gyomorból rossz gondolatok születnek. Ez után a felséges reggeli lakoma után
azonban már gyerekjáték lesz!
Ayani elvigyorodott, bár nem volt túl rózsás kedvében. Igazán nem beszélhettek felséges lakomáról. Huggin
vadászatát sajnos megint nem kísérte szerencse, üres kézzel tért vissza a táborba, így aztán Guwen egy gyenge
egytálételt kotyvasztott erdei krumpliból meg mezei káposztából vacsorára. A reggeli ped i g szikkadt
árpakenyér volt, és valami nyamvadt gyógytea, ettől aztán Ayani amúgy sem túl jó kedvének a maradéka is
elszállt.
- Na, halljuk, micsoda magasröptű gondolatokra ösztönzött ez az isteni lakoma! - szólította fel a bátyját. -
Engem ugyanis a villő szavai inkább összezavartak, mint megvilágosítottak. „Amit úgy érzékeltek, mint elétek
helyezett akadályokat, azok voltaképpen segítségek, hogy elérjétek a célotokat"... meg tudnád ezt magyarázni
nekem?
- Hát, legalábbis gondolok valamire - felelte nyugodtan Niko. - Ha jól értettem a villőt, akkor gyorsan meg
kell néznünk, mit ír a Sors könyve.
A húga meglepetten kérdezte:
- Hogy érted ezt?
- A Láthatatlanok miatta büntettek meg engem. Ha leadtam volna a Hattyúk taván a hattyúlányoknak, ahogy
Ságának megígértem, akkor még mindig nálam lenne az arany kantárszár, és bármikor igénybe vehetnem
Szélszárnyú varázslatos tulajdonságait.
- Aha. És ebből mire következtetsz?
- Mivel a kantár elveszítése egyértelműen nem jár semmi előnnyel, a fénytündér szavai csakis egyvalamit
jelenthetnek -folytatta Niko -, mégpedig azt, hogy a könyv tovább segíthet bennünket.
- Hm. - Ayani elgondolkodva nézett a bátyjára. - Ez bizony lehetséges. Lehet, hogy van benne valami, ami a
segítségünkre lehet?
Még be sem fejezte a mondatot, Niko már talpra is ugrott, és odaszaladt a fészerhez, amelyben a lázadók a
lószerszámokat tartották. Sebesen előszedte az öreg könyvet a nyeregtáskájából, és visszasietett vele a húgához.
Bár Ayani nem tudott segíteni neki - az alwék túlnyomó többsége sem írni, sem olvasni nem tudott - meglepő
gyorsasággal rábukkant arra, amit keresett. Bár közben további részek tűntek el a könyvből, a mű elején
mégiscsak rábukkant egy fölöttébb izgalmas részletre. Itt ugyanis az alwék mágikus királyi kardjának eredete
volt leírva. Az idők kezdetén a Láthatatlanok azzal bízták meg a dhrákokat - akikre a szerző sajnos egyetlen szót
sem pazarolt többet -, hogy kovácsoljanak egy varázslatos erejű kardot, amely az alwe királyok felségjele lesz.
- Tényleg? - csodálkozott Ayani. - Ezt még sohasem hallottam. Hogy van tovább?
- Sajnálom - felelte Niko -, nincs tovább. De lehet, hogy később Karín Seikel még visszatért a témára.
 Ám Niko reménye hamarosan szertefoszlott. Lapról lapra gondosan átnézte az egész könyvet, de egyetlen
további utalást sem talált sem a rejtélyes dhrákokra, sem arra, hogyan nyerhetné vissza Sinkkálion az erejét.
- De kár - sóhajtott Ayani, amikor Niko becsukta és félretette a könyvet. - Hát ezzel nemigen vagyunk
kisegítve.
- Talán mégis. Annyit mindenesetre megtudtunk, ki készítette Sinkkáliont.
- Na és? - Ayani felhúzta a szemöldökét. - Ezzel még nem jutottunk sehova!
- Dehogynem - mondta Niko. - Talán ezek a dhrákok maguk is ismerik a varázserő titkát, és így vissza
tudják adni a kardnak az erejét.
Ayani szorongva nézett rá.
- Biztos vagy te ebben?
- Dehogyis! Csak éppen így gondolom.
- Akkor talán ezeket a dhrákokat...
-...kellene felkeresnünk, a lehető legsürgősebben! Pontosan! - fejezte be Niko a lány gondolatát. - Talán
tovább tudnak segíteni bennünket. Vagy adnak valami használható útmutatást.
Ayani egy pillanatig maga elé meredt, aztán bólintott.
- Rendben van, testvér. Most már csak azt kell kiderítenünk, hol laknak ezek a dhrákok.

11. FEJEZET

A dhrákok

Rieke épp beszaladt a szobába, hogy kihozza a kockacukor tartót a szekrényből, amikor apja régimódi
telefonja megcsörrent. A vonal túlsó végén egy bűnügyi felügyelő volt - és Rieké-nek azonnal eszébe is jutott,
mit mulasztott el.
- O, te jó ég! - kiáltott a kagylóba. - Simán kiment a fejemből!
- Nem tragédia - dörmögte a felügyelő, aki egyszer már röviden beszélt Riekével, amikor megtalálták és
kiszabadították Siegward Schreibert a temetői mauzóleumból. Rieke nem verte nagydobra, hogy Nalik Noski
társaságában járt a felső-röden-bachi temetőben. Azt persze előadta, miért éppen Henk és Maik Kriegert
gyanúsítja az öreg antikvárius megtámadásával, elrablásával és fogva tartásával. Ám akkor Rieke még teljesen a
drámai éjszakai események okozta sokk hatása alatt állt, gondolatai pedig egyedül a súlyosan beteg Jessie és a
még mindig távol lévő Niko körül keringtek, ezért megígérte, hogy másnap feltétlenül bemegy a kapitányságra,
hogy írásba adja a vallomását - csak éppen megfeledkezett erről az ígéretről.
A felügyelő szerencsére nem vette túlságosan rossz néven.
- Nem szalad el az ügy - dörmögte a telefonba -, de ha holnap volna rám egy kis ideje?
- Persze, biztosan benézek - ígérte Rieke, és már be is fejezte volna a beszélgetést, ám észrevette, hogy
Jessie hevesen hadonászik. Jessie épp Maxot és Moritzot etette meg, Melchior Niklas lovait, és most azért jött,
hogy Riekével reggelizzen. így kapta el az utolsó szavakat.
- Kérdezd meg, hogy megtalálták-e Henket vagy Maikot! -suttogta neki Jessie.
- Sajnos nem — felelte a felügyelő, miután Rieke feltette neki a kérdést. - A tévében is leadtuk a körözést,
de eredménytelenül.
- És mi történt azzal a régi könyvvel meg a csuklyás köpenynyel, amelyeken egyforma jelzés van? -
hangzott Rieke, azaz Jessie következő kérdése.
- Miféle köpeny, miféle könyv? - csodálkozott a rendőr. -Nem tudom, miről beszél, Niklas asszony.
- Akkor nem is fontos - mondta Rieke, miután látta, hogy Jessie erőteljesen rázza a fejét. Gyorsan véget is
vetett a társalgásnak. - Szerintem a rendőrség egyáltalán nem kereste ezeket a holmikat - mondta, miután
visszatért a konyhába, és leültek a megterített asztalhoz. - Olyan nyomok után szimatoltak inkább, amelyek
elárulnák nekik, hol tartózkodhat éppen Henk meg Maik.
 - Úgy néz ki - dünnyögte Jessie, letette a baseballsapkát, és gőzölgő kakaót töltött magának. Kakaó nélkül
nem is volt számára reggeli a reggeli. Még a legforróbb nyári reggelen sem hagyta volna ki az imádott italt. -
Csak abban reménykedhetünk, hogy nem az a két zombi vitte magával a cuccokat.
Rieke a kávéját kavargatta. Meglepetten pillantott Jessie-re.
- Már miért vitték volna magukkal?
- Mert nyilván megvan az oka annak, hogy Maik még régebben elcsórta tőlem a könyvet. És most Odhur
köpenyét is — magyarázta Jessie. - Ő aztán tiszta időpocsékolásnak tartja az olvasást, a ruhafélék meg
egyáltalán nem érdeklik.
- És ebből mire következtetsz?
- Arra, hogy Henk és Maik tudják vagy legalábbis sejtik, hogy különleges tárgyakkal van dolguk.
Rieke sajtkrémet kent egy szelet teljes kiőrlésű kenyérre.
- De honnan tudnák? Jessie vállat vont.
- Gőzöm sincs.
Belekortyolt a kakaóba, amitől szép vastag, barna bajusza lett.
- Őszintén szólva marhára nem is érdekel. Csak találjuk meg köpenyt meg a könyvet minél előbb!
- Miért? - csodálkozott Rieke.
Jessie megpróbálta palástolni a rosszallását. Kizárólag egy felnőtt tehet fel ilyen hülye kérdést!
- Mert meg vagyok róla győződve, hogy szükségünk lesz rájuk, ha Nikón segíteni akarunk - mondta a tőle
telhető legnyugodtabb hangon. - A köpeny segítségével bármikor újra eljuthatok Misztériába...
- Még csak az hiányzik! - riadt meg Rieke. - Hiszen kis híján az életedbe került előszörre is!
Jessie az égre fordította a szemét.
- Azt mondtam, eljuthatok, nem azt, hogy azonnal, fejvesztve oda akarok rohanni!
- Akkor megnyugodtam. - Rieke felsóhajtott, és beleharapott a kenyerébe, amelyet vastag
paradicsomszeletekkel rakott meg, és még snidlinggel is megcifrázta. - És a könyvvel m i a szándékod?
Jessie még egyet kortyolt a kakaóból, és elgondolkodva húzta össze a szemét.
- Most már egészen biztos vagyok abban, hogy ez a könyv az egész históriának a kulcsa.
- Tényleg? - Rieke arca egy nagy kérdőjellé változott. Orrhegyét gyűrögette a hüvelyk- és a mutatóujja
között, mint mindig, amikor erősen gondolkodott. - Hogy jutottál erre a gondolatra?
- Nos, egyszerűen: nem lehet véletlen, hogy Sága tulajdona ez a könyv. Vagyis tulajdona volt, amíg Niko
meg én meg nem szabadítottuk tőle. És nyilván egyáltalán nem véletlen, hogy ennek az öreg könyvnek olyan
hatalmas jelentősége van a fekete mágusnő szemében.
- Miből gondolod ezt?
- Különben soha oda nem adta volna érte Odhur köpenyét! Ez pedig csakis azt jelentheti, hogy nemcsak az
ő személyes sorsa kapcsolódik szorosan a könyvhöz, hanem talán egész Misz-tériáé is!
- Hm. - Rieke két kezébe vette a nagy kávésbögrét, és a pereme fölött nézte a lányt. - Biztos vagy ebben?
- Nagyjából. Túl sok minden erősíti meg ezt. De ha igazam van, akkor Niko sorsa is szorosan kapcsolódik a
könyvhöz.
Ugyanis ha teljesíti a küldetését, akkor döntő módon változtatja meg Misztéria jövendő sorsát!
Rieke nem felelt, de látszott rajta, hogy már teljesen átérzi Jessie gondolatmenetét.
- Még tovább is van - bugyogott a szó Jessie szájából, mint az áradat. - Ha ez a nagy hatalmú fekete mágusnő
ilyen nagyra tart egy kétszáz éves könyvet, amit ráadásul egy tökéletesen ismeretlen nő írt, akkor annak a Karín
Seikelnek is kapcsolatban kell állnia mind a varázslónővel, mind a Ködökön Túli Világgal! Különben nem éppen
Ságának ajánlotta volna a könyvét!
- Micsoda? - kérdezte Rieke. - Tényleg neki ajánlotta?
- Naná! Papa nem mesélte?
- Nem, nem mesélte.
- Jellemző - sóhajtott Jessie, és hozzáfűzte: - Számomra mindenesetre egy dolog világos: ha megfejtjük a
könyv rejtélyét, akkor Nikónak is sokkal jobban tudunk segíteni nehéz feladatának teljesítésében. Ezért kellene a
lehető legsürgősebben megtalálom az öreg könyvet meg persze a köpenyt is.
- Szép lenne, ha igazad lenne - felelt Rieke -, de mit gondolsz, hogyan találod meg a köpenyt meg a könyvet, ha
a rendőrség sem lelte még a nyomukat sem?
Jessie ravaszkásan vigyorgott.
- Mi majd jobban csináljuk, mint a zsa... - szája elé kapta a kezét, és így folytatta: - mint a nyomozók,
akarom mondani.
 - De hogyan? - kérdezte Rieke, akinek még mindig nem esett le, hogy mit tervez Jessie. - Elmagyaráznád
egy kicsit érthetőbben?
- Mindjárt - mondta Jessie. - De előbb te mondd meg: megkérdezted tőle?
Rieke képe egészen megnyúlt.
- Kitől? És mit, az ég szerelmére? Jessie hangosan fújtatott.
- Melchiortól természetesen! Hogy tud-e valamit az ezüstdobozkáról és a kék üvegszívről.
Niko anyja a vállát vonogatta.
- Papa semmit sem tud róla. Akkor azt a dobozkát is a lakásomon találta, akárcsak a tintatartót vagy a
csuklyás köpönyeget.

lázadók többsége Niko és Ayani ötletét elvetendőnek, eszementnek tartotta. Magnus, a kovács is a
Akételkedők közé tartozott. Letette a megélezett kést, és Nikóra nézett.
- Én elég sok kovácsot ismerek Misztériában - mondta -, de még soha életemben nem hallottam ezekről
a dhrákokról, akik állítólag Sinkkáliont kovácsolták.
Niko közelebb lépett a kopasz törpéhez, és csalódott képet vágott.
- Tényleg nem?
- Nem bizony, Niko - felelte Magnus komolyan. - Akárcsak Dhrákiáról vagy Dhrákországról sem. Pedig
elég jól ismerem a Ködökön Túli Világot.
- Hm - dörmögte Niko. - Akkor el sem hiszed, amit az öreg könyv állít?
- Ezt nem mondanám - felelte ingerülten Magnus. - Nem ismerem a könyveket, és azt sem tudom, lehet-e
hinni annak, amit kiolvasol belőlük vagy sem.
Niko a homlokát ráncolta. -És?
- És - folytatta Magnus - azt a nőt sem ismerem, aki leírta ezeket ebben a könyvben. Nem tudhatom,
szerette-e az igazságot, vagy inkább nagyokat lódított.
Egyetértő kiáltások hallatszottak a körből.
- így van! Jól mondja! Igaza van!
A kovács most már nagyon belejött.
- És egy ilyen létfontosságú kérdés esetében - márpedig Sinkkálion erejének visszaszerzése valóban
létfontosságú! - én csak a teljesen bizonyos állításokra hagyatkoznék. Minden más túlságosan bizonytalan, és
nemcsak hogy melléfoghatunk, hanem ennek a melléfogásnak rettenetes következményei is lehetnek.
A lázadók soraiból megint egyetértő mormogás hallatszott. Csak Ayani nézett kételkedőn Magnusra.
- De ugye azt sem tudod bizonyossággal állítani, hogy NEM léteznek ezek a dhrákok?
- Nem, tényleg nem tudom.
- Mégis le akarsz beszélni bennünket arról, hogy megpróbáljuk megkeresni őket - jól mondom?
- így van, leányom - mosolygott rá kegyes arckifejezéssel Magnus. - Ugyanis a tervetek nemcsak teljesen
kilátástalan, hanem szinte az őrültséggel határos.
- így van! - helyeselt Szürkeszakáll Ragnur is, a többiek pedig egyetértőn bólogattak. - Magnusnak igaza
van. Ezzel a kutakodással csak a drága időt vesztegetitek.
Megint felharsant az általános egyetértés hangja. Niko már épp lemondó tekintetet váltott a húgával, amikor
megszólalt egy ellenkező hang is.
- Én bizony nem ezt mondom! - hangzott a háttérből.
A kecskeszakállas Guwen volt az, a cérnavékony fickó. Mielőtt bajtársaihoz csatlakozott, még vetett egy
pillantást a megmentett, zavart parasztasszonyra.
- Azok a dhrákok, akikről abban az öreg könyvben szó esik, bizony léteznek!
Niko szeme felragyogott.
- Igazán?
- Igen, Niko. - A fiú felvillanyozódása mintha őt is felderítette volna, mert elégedett mosolyra húzta a
száját. - Sőt az is igaz, hogy ők kovácsolták Sinkkáliont. Akkoriban, amikor még Nelwyn udvarában dolgoztam
Helmenkroonban, sok mindenki igazolta ezt az állítást, például a király akkori csillagjósa.
Niko szeme egyre fényesebben ragyogott.
- Tehát akkor ez a Karín Seikel igazat írt? Guwen bólintott.
- Igen, bár ez már jószerivel feledésbe merült. Mint sok más egyéb régi bölcsesség, amelyeknek ma már,
sajnos, nem tulajdonítunk jelentőséget.
Szemrehányó pillantással mérte végig a cimboráit, aztán visszafordult az ikrekhez.
 - Ám ami számotokra talán még fontosabb: Zhorran, a dhrákok vezére őrzi a világunkat összetartó nagy
misztériumok bejáratát. Ilyen misztérium persze a kard titka is.
Niko szíve dübörgött, a lélegzete is majdnem elállt.
- És meg tudod mondani, hol találjuk ezt a Zhorrant?
- Legalábbis azt a vidéket megmutathatom, amerre a barlangja van. - A mosoly eltűnt Guwen arcából. - De
lebeszéllek benneteket arról, hogy megkérdezzétek a királyi kard titkát!
- Micsoda? - Niko összenézett Ayanival, majd visszafordult Guwenhez. - De hát miért?
- Mert életveszélyes vállalkozás - felelte az egyszerűen. -Már sok bátor férfiú próbálta megszerezni Zhorran
tudását, és sokan keresték fel a barlangjában, de egyetlenegy sem tért vissza elevenen közülük!

Jésessiea régi
gyorsan meg tudta győzni Riekét, hogy segítsen neki átkutatni a köpeny és a könyv után a mauzóleumot
fűrészmalmot is. Az, hogy a rendőrség nem talált ott semmit, nem számít, hiszen nem is ezeket
keresték.
Jessie nagy csalódására azonban a két helyszín egyike sem tartogatott számukra ajándékot. Az eltűnt holmiknak
- bár tűvé tettek értük mindent - nyomuk sem volt sem a malomban, sem a felső-rödenbachi temető kriptájában.
Jessie mégis tett egy egészen másfajta, ám nem kevésbé érdekes felfedezést. Nem is egyet, hanem mindjárt
kettőt.
Amikor ugyanis Riekével együtt kifelé jött a kriptából, tekintete szinte véletlenül az egyik kőlapra esett.
Annyira elképedt az ott olvasott néven, hogy meglökte Riekét.
- Nézd csak, mi van ott! - szólt izgatottan. - Nem érdekes? Im-ma-nu-el Sei-kel - betűzte nagy nehezen a
kortól megrongálódott betűket. A születési és halálozási évszámok egy kicsit jobb állapotban maradtak meg:
1757-ben született, és 1837-ben halt meg.
- Szép kort ért meg, főleg az akkori időkben - mondta Rieke elismerően. - De biztosan nem ezt találtad
olyan furcsának.
- Nem hát - tolta ki a sapkát Jessie a homlokából. - Hanem a nevet. Nem harangoz valami?
Rieke eltöprengett, majd végül csak rájött, mire utalt Jessie.
- Úgy gondolod, hogy rokona lehetett annak a bizonyos Karinnak?
- Naná! Vagy azt gondoltad, hogy a keresztnevétől estem eksztázisba?
- Jó, jó. - Rieke majdnem megsértődött. - Te nyilván tévedhetetlen vagy.
- Hát persze! - vágta rá Jessie, de széles vigyora elárulta, hogy nem gondolja komolyan. Aztán egy másik
sírkőre mutatott. - Ezt is Seikelnek hívták, és nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a többi idetemetett is a
család tagja volt. Ezek szerint mama ötlete, hogy a Seikel család régen a Portás-tanyán lakott, nem is látszik
akkora zöldségnek.
Jessie gyanúja beigazolódott: az öreg mauzóleumban tényleg csupa Seikel rokont nyugodott. Jessie mégis
hiányolt egy nevet, amelyet sehol sem talált: Karin Seikel sírja nem volt itt.

Guwen nem sokat tudott a dhrákokról, de amit tudott, azt elmondta: otthonuk a Ködhegység, amely fönt a zord
északi tájakon emelkedik.
- Az lesz a legegyszerűbb, ha nyílegyenesen a Fagyos-sark felé lovagoltok, amely világunk északi
peremét jelzi - tanácsolta a testvéreknek. - Akkor eléritek az Ezer Szél Országát, amely, akárcsak a nagy Északi-
tenger, határos a Ködhegységgel.
- Mennyi ideig tart az út? - kérdezte Niko.
- Nem tudom pontosan - ismerte be Guwen. - Misztéria északi részei gyéren lakottak, és ritkán téved arra
utazó. Ezért nem ismerjük sem az arrafelé vezető utakat, sem az utazás időtartamát. Az éghajlat pedig nagyon
kemény, így biztosan az is akadályozza az előrejutást. De azért... ha minden jól megy, és semmi sem jön közbe,
akkor egy hét alatt megjárhatjátok.
- Egy hét alatt? - Szürkeszakáll Ragnur úgy nézett rá, mintha valami illetlen tréfát sütött volna el. - Utána
már csak pár napunk marad a Sötét Hold Ünnepéig. Ez pedig túlságosan rövid idő ahhoz, hogy előkészítsük
Helmenkroon ostromát!
- Épp ezért megyünk Ayanival csak kettesben - felelte Niko. - Ti pedig folytathatjátok az előkészületeket.
Szürkeszakáll és Magnus Halmar semmiképp nem akart ebbe beleegyezni. Sinkkálion varázsereje nélkül,
mondták, teljesen esélytelenül vállalkoznának Nelwyn király kiszabadítására.
 - Ha pedig a dhrákokhoz vezető úton még veletek is történik valami, akkor minden elveszett - fejezte be a
kovács kis, aggályos szónoklatát. - Vagy ha netán ellopják tőletek Sinkkaliont, vagy valamiképpen elveszítitek,
azzal az alwékat örökös rabszolgaságra kárhoztatjátok. Inkább elkísérünk és megvédünk benneteket!
- Hálásak vagyunk, hogy ennyire figyeltek ránk - felelte Niko. - De a kard mágiája nem elegendő Rhogarrnak és
marta-lócainak legyőzésére. Ha apánkat tényleg meg akarjuk szabadítani, akkor sok-sok férfira lesz szükségünk,
akik támogatnak minket. Ráadásul sürgősen meg kell tervezni azt is, hogy miképpen tudunk túljárni a nagy
számbeli fölényben lévő marsföldiek eszén. Van tehát számotokra is elég tennivaló, az idő pedig egyre jobban
szorít. Fel kell osztanunk egymás között a feladatokat. A Sötét Hold Ünnepén csak akkor érhetjük el a célunkat,
ha mindenki a legtöbbet hozza ki magából.
Már-már mások is beleavatkoztak volna a kipattanni készülő vitába, amikor Huggin rövid úton véget vetett
az egésznek:
- Hagyjátok már ezt a nyavalyás civakodást, engedjétek elmenni őket! - Olyan sötét képpel nézett körül, hogy a
bajtársakba belefagyott a szó. - Jobb, ha Niko és Ayani egyedül indul el. Egy nagyobb lovascsapat
mindenképpen nagyobb figyelmet kelt, mint két magányos lovas. Lehet, hogy nélkülünk nagyobb biztonságban
utazhatnak, mint ha velük mennénk.
Ez az érv, úgy látszik végképp meggyőzte a lázadókat. Még a makacs Ragnur is beadta a derekát.
- Na jó - mondta, és gyorsan felpillantott az égre, ahol a Nagy Nappalfény épp delelőjére hágott. - Ha most
rögtön elindulnak, és csipkedik magukat, még sötétedés előtt elérhetik a Setétvadont. - Nikóhoz és Ayanihoz
lépett, és bátorítón nézett rájuk. - Ez az erdő hazánk északi határán van. Kieran meg én a múlt nyáron alaposan
átvizsgáltuk azt a vidéket. Közel s távol nyomát sem láttuk településnek, így nem kell tartanotok váratlan
meglepetésektől. És higgyétek el: a Ködtengerig nem fogtok jobb pihenőhelyet találni, mint a Setétvadon széle!

Rhogarr von Khelm összehúzta a maradék fél szemét, úgy jártatta meg tekintetét az összeaszott, rongyos
alakokon, akik beesett arccal, lecsüggesztett fejjel, lábukon vastag lánccal sorakoztak fel Helmenkroon
udvarán. A különböző korosztályokba tartozó alwék alig voltak többen kéttucatnyinál, és majdnem
ugyanannyi fekete bőrruhás őr vigyázott rájuk. Úgy keringtek a martalócok a foglyok körül, mint a kiéhezett
hiénák, és a legcsekélyebb moccanásra lesújtottak a korbácsukkal.
A férfiak és fiúk elfojtott nyögése csak egy pillanatra derítette fel a zsarnokot. Aztán bosszúsan elhúzta a
száját, és Dhrago herceghez fordult, aki alázatosan hajbókolt mellette. A várudvaron uralkodó hőség ellenére
drága hermelinszegélyű, földig érő köpeny volt rajta.- Ez minden, amit hoztál? - vakkantott rá a fejedelem. - Ezt
nem gondolod komolyan, ugye, Dhrago?
-Sa... sa... sajnálom, parancsolóm - makogott Dhrago, arcán a seb mélyvörösre gyulladt, míg ő maga mélyen
meghajolt. -Ebből az alwe népségből nem tudtam kiszorítani több embert. Pedig rabszolgavadászaim a
birodalom minden csücskét felkutatták, és majdnem mindenkit elkaptak már!
- Magam is látom! — A zsarnok megvetőn elhúzta a száját. -Kímélj meg az ócska kifogásaidtól, Dhrago!
Nem az én dolgom, egyes-egyedül a tiéd, hogy honnan szeded össze azt a századnyi rabszolgát, amelyet Mordur
Kra'nakk fog követelni tőlünk a Sötét Hold Ünnepén.
Rhogarr keze, mint egy támadó kígyó, előrelendült, és elkapta vezérének vállát.
- De egyet higgy el nekem: a Borús Birodalom fejedelme nem lesz elégedett, ha remegő térdű
aggastyánokkal és gyengécske suhancokkal akarjuk kiszúrni a szemét. Ha azt akarod, hogy elégedett legyen,
valami mást kell kitalálnod.
- Ne aggódj, uram! - vágta rá buzgón Dhrago. - Bármikor vissza tudjuk hozni a kőfejtőkben dolgozó
rabszolgákat. Az utóbbi hetekben erős férfiakat küldtünk oda. - Ocsmány képét még jobban eltorzította az aljas
vigyor. - Hogy egy kicsit még tegyék hasznossá magukat, mielőtt átadnánk őket a Borús Birodalom urának!
- Persze ha életben lesznek még akkor. - Rhogarr lazított vasmarkának szorításán. — Csak a minap
számoltál be arról, hogy úgy hullanak a kőbányákban, mint a legyek. Olyan gyorsan kikészülnek a kemény
munkától, hogy inkább holtak, mint elevenek. Tehát még egyszer figyelmeztetlek: ne vedd félvállról a Mordur
Kra'nakknak tett ígéretet, és szedd össze az embereket, különben... tudod, ugye? — És hogy minden félreértést
kizárjon, Rhogarr elhúzta mutatóujját a torka előtt. Dhrago visszarettent, meghajolt.
- Természetesen, uram - felelte. - Ne aggódj. Megelégedésedre fogom teljesíteni a parancsodat. -
Alvezéreihez fordult. -Gyerünk! - ordított rájuk. - Készüljetek az induláshoz, vigyétek ezt a csürhét a bányákba!
Mozogjatok, mintha élnétek!
- Igenis, herceg úr! - tisztelgett a kapitány, és továbbadta a parancsot a legényeknek: - Hátra arc az egész
alakulat, aztán futólépésben nyomás! Ne sajnáljátok a korbácsot, fiúk, ha nem csipkedik eléggé magukat!
 A foglyok igyekeztek volna, de nem tudtak sietni - vagy mert túl kimerültek voltak, vagy mert nem tudtak
nagyobbakat lépni a lábbilincstől. Kínzóiknak mindenesetre nem voltak elég gyorsak, így táncolt a hátukon a
korbács rendesen: a szíjak su-hogása és fütyülése meg a foglyok elfojtott fájdalomkiáltásai valami förtelmes
panaszdallá fonódtak össze.
A jelenet nyilvánvalóan nagyon kedvére volt a zsarnoknak. Rhogarr el nem mozdult volna a helyéről; nagy
tetszéssel szemlélte, amint poroszlói a meggyötört alwe foglyokat a hatalmas várkapu felé terelik - mint
mészárosok a vágóhídra az állatokat. Rhogarr már csücsörítette a száját, hogy egy vidám kis dalocskát
fütyörésszen, amikor egyszerre megszólalt mögötte egy rekedt hang:
- Hogy engedheted meg ezt, nemes Rhogarr úr?
A zsarnok arca elsötétedett, mint hirtelen viharban az ég.
- Te mit engedsz meg magadnak, te kutya? - köpte oda, és sarkon fordult, mint akit a tarantulasárkány csípett
meg. Ám amikor megpillantotta a megszólalót, riadtan összerándult, és hallhatóan szívta be a levegőt
összeszorított fogcsonkjai között.

12. FEJEZET

Nagy Elikkerniász bölcsessége

Amint kifelé tartottak, a kovácsoltvas temetőkapu előtt Jessie visszafordult, és egy utolsó pillantást vetett a
mauzóleumra. Ekkor jött rá, miért is látta ezt a félig romos építményt már az első alkalommal is olyan furcsán
ismerősnek.

Nahát, még ilyet! - Hitetlenkedve nézte az öreg falakat. -Szinte ugyanolyan, mint az eredeti!

- Tudom - helyeselt Rieke egyetértő mosollyal. - Nem is lehet nem észrevenni, hogy a mauzóleum építőjének
mintája az egykori falkenstedti vár volt.

Én nem arról beszélek! - ellenkezett Jessie. - Hanem hogy pontosan úgy néz ki, mint Helmenkroon vára
Misztériában!

- De Jessie! - kiáltott fel Rieke. - Hogy lehetne ez igaz? Hiszen akkor az építésznek is járnia kellett volna
Misztériában!

Jessie vállat vont.

- És miért ne járhatott volna?

- Mert az egyszerűen lehetetlen. A várak sok mindenben hasonlítanak egymásra. Könnyen össze lehet keverni
őket.

- De én nem keverem össze! - makacskodott Jessie.

- Nem hát. - Rieke hangja egyértelműen csúfondáros volt. -Persze, te nem tudsz hibázni. Bocs, kiment a
fejemből!

Jessie nem vette rossz néven a kis szurkapiszkát.

- Teljesen biztos vagyok benne - mondta. - Van képed Fal-kenstedtről?

- Itt nincs. De bent a városban, az irodámban van egy régi rézkarc a falon. - Rieke töprengve nézett rá. - Miért,
mire gondolsz?
 -Tökjó! - örvendezett Jessie. - Addig pedig megpróbálok még pár dolgot kideríteni erről az öreg
mauzóleumról és a Seikel családról.

fiatalembernek, aki Rhogarr előtt állt, sem a külseje nem volt félelemkeltő, sem másfajta veszély nem
Asugárzott felőle. Sőt, épp ellenkezőleg: kék, lebernyeges köpönyege és a hozzá tartozó buggyos nadrág láttán
inkább udvari bolondot sejthettek volna a szemlélők. Szinte fiús arcán barátságos mosoly játszott, ettől csak
még ártalmatlanabbnak festett.
- Mit meg nem engedsz magadnak, Kazimir! - fújtatott a zsarnok. - Az, hogy a Borús Birodalom követe
vagy, és mint ilyen, udvarom vendége, még nem jogosít fel arra, hogy kéretlenül tanácsokat osztogass nekem!
- Ugyan, fenséges uram, távol álljon tőlem - felelte a varázslótanonc felettébb udvarias hangnemben.
Mélyen meghajolt, csúcsos, szintén kék színű mágussüvege tűzvörös hajzatán veszedelmes imbolygásba kezdett.
- Én semmi egyebet nem tartok szem előtt, csupán kegyelmességed javát.
Rhogarr von Khelm elképedten bámult rá.
- Ezt meg hogy értsem?
- O, ez egyszerű. - A varázslóinas állta Rhogarr szúrós tekintetét, ám ügyet sem vetett a fejedelem mellett
álldogáló hercegre. - Uram és parancsolóm, az Egymagában Uralkodó Mordur Kra'nakk kifejezetten erős,
egészséges rabszolgákat követelt. Jobban kell tartanod a foglyaidat, ha eleget akarsz tenni az óhajának!
- Köszönöm a kedves jó tanácsot - vigyorodott el Rhogarr, aztán sajnálkozón tárta szét a kezét. - De ezekkel
az alwe kutyákkal sajnos nem lehet más módon bánni. Ahogy magad is láthattad, makacskodnak,
ellenszegülnek, és nem teljesítik a parancsaimat. - Kazimir vállára tette egyik mancsát, és közel hajolt hozzá,
mintha meghitt barátok lennének. - Nálatok, a Borús Birodalomban is biztosan ugyanígy csináljátok: aki nem
adja meg urának a megfelelő tiszteletet, azt rá kell kényszeríteni, akár korbáccsal, akár karddal. - Felhúzta a
szemöldökét. - Na, Ka-zimir, igazam van?
A fiatal mágus óvatosan, de határozottan kibontakozott a szorításából, és aggodalmas képet vágott.
- Igazad bizony, felséges uram, még ha őszintén sajnálom is.
- Felemelte vékony mutatóujját. - Karddal meg lehet nyerni csatákat meg háborúkat, de szíveket soha. És ha
nem nyered meg az alwék szívét, akkor sosem fognak törvényes uralkodójuknak elismerni. Ezt, úgy látom, te
magad éppen úgy nem érted meg, mint az én uram és parancsolóm.
Rhogarr arcát vörösre festette a harag. Jobbjával elkapta a mágustanonc gallérját, miközben ráordított:
- Mit merészelsz?! Ha elmondom Mordurnak gyalázatos szavaidat, vége az életednek!
- Tévedsz, felséges uram - felelte hűvösen a fiatal mágus, és megrázta a fejét. - Ezek ugyanis nem az én
szavaim, hanem Nagy Elikkerniász irataiból kerültek elő: az én nagyra becsült tanítóm, a csodás mágus és
csillagjós, Nostramus mester találta meg ezeket az írásokat. Ebben állt az a figyelemre méltó mondat is, amelyet
talán kegyelmednek is érdemes volna megszívlelnie: „Aki kardot ragad, kard által vész el!" És nyilván megvan
az oka annak, miért adományoztak ennyi bölcsességet neki a Láthatatlanok. Hiszen amit csak tesznek,
mindannak mélyebb értelme van - még ha mi magunk nem tudjuk is azonnal megfejteni.
Kazimir mélyen meghajolt újra, megint megbillent a süvege, aztán megfordult, és kimért léptekkel indult a
vár felé, amelyben az állami vendégek pompás szállása volt.
Rhogarr és Dhrago zord ábrázattal néztek utána.
- Szörnyű, ahogy ez a fickó viselkedik! - sziszegte Dhrago.
- Legközelebb, megígérem, uram, majd a kardommal tanítom meg a tisz...
- No, hagyd csak békén! - mordult rá a félszemű. - Mordur Kra'nakk követe különleges védettséget élvez.
Ha csak egyetlen hajszála is meggörbül, az olyan, mintha egyenesen kesztyűt vágnánk a Borús Birodalom
képébe!
- Tudom - felelte búsan a herceg. - Emiatt viszont mindent el kell viselnünk ettől a mitugrásztól?
- Attól tartok, Dhrago, bizony így van - sóhajtott Rhogarr. - Legalábbis a Sötét Hold Ünnepéig. Azon a
napon jár le a követi megbízatása ennek a nevetséges alaknak. Utána azt teszel vele, amit csak akarsz.
- Már alig várom, uram! - Dhrago már előre a kezét dörzsölte örömében, amikor egy fekete bőrruhás katona
- rangjelzése szerint gárdakapitány - odasietett hozzá, és izgatottan a fülébe sugdosott valamit. Minden szavára
derűsebb lett a herceg arca, míg végül olyanná vált, mint egy sebhelyes fénygömb. - Köszönöm, jól csináltad! -
súgta oda a katonának, és megveregette a vállát, majd útjára engedte.
Rhogarr a homlokát ráncolta.
- Újdonságok?
 - Igen, uram. - Dhrago képe ragyogott. - Kegyes hozzánk a sors. Beépített emberem ma különösen
örvendetes híreket küldött. A két alwe fattyú kettesben, minden kíséret nélkül kelt útra a Ködhegység felé.
Milyen kár, hogy sosem fognak odaérni! -Dhrago szünetet tartott, mert gyerekes vihogásán nem tudott úrrá
lenni. - Elhaladnak majd a Setétvadon mellett... és ha a sors is úgy akarja, akkor egy járőrünk éppen arrafelé
téved... Gyorsan el is küldök hozzájuk valakit az új paranccsal.
- Értem. - Rhogarr ajkán mintha mosoly suhant volna át.-Hogy lovagoljanak gyorsan a Setétvadonhoz, és
intézzék el a két kölyköt?
- Igen, uram - helyeselt Dhrago buzgón. - Ilyen remek alkalom nem kínálkozik egyhamar. Ugyan csak
féltucatnyian vannak, de ha az éjszaka leple alatt támadják meg a fattyakat, akkor biztosan nem élik meg a Nagy
Nappalfény eljövetelét. És akkor Sinkkálion végre a miénk lesz!
A zsarnok arca erre a szóra fényesen felragyogott.

iko és Ayani jól haladt. A nagy Reinen folyót követték, amely a Démon-erdő közelében hömpölygött északi
Nirányban, majd élesen nyugat felé kanyarodott, és több nagy kanyart vetve átszelte Kopárföldet. Ott ők is
maguk mögött hagyták a dús part menti legelőket, és egyre emelkedő tájon lovagoltak abba az irányba,
amerre a Fagyos-sarkot sejtették. „Mindig a Nagy Nappalfény vezessen benneteket - ezt véste az eszükbe
Ragnur. - Mindennap jegyezzétek meg, hol állt pontosan délben. A Fagyos-sark épp ezzel a ponttal szemközt
helyezkedik el."
A vidék dimbes-dombos volt, de Niko nagy tempót diktált Szélszárnyúnak. Ayani lova - egy megtermett pej,
amelyet kárpótlásul kapott a lázadóktól azért a feketéért, amelyet a Sóhajok folyójánál kellett hátrahagynia -
nyilvánvalóan nem akart lemaradni csodás fajtársa mellett, és bátran tartotta vele a lépést. így a testvérek a
vártnál már sokkal korábban megpillantották céljukat. Egy kis domb tetején megállították paripáikat, és
végignéztek az előttük elterülő síkságon. Mint egy hullámos takaró, úgy borította a selymes, zamatos fű az egész
tájat, amelyben itt-ott megcsillant egy-egy kisebb tócsa vagy tavacska. Elszórtan magányos fák vagy cserjék
emelkedtek ki a fűből. A völgy kellős közepén nagy, sötét folt hívta fel magára a figyelmet: nyilvánvalóan egy
kiterjedt erdő.
Niko a távoli fák felé mutatott.
- Az lesz ott a Setétvadon, amelyről Ragnur mesélt. „Igen" - felelte Ayani a gondolatban. A lány
elgondolkodva
nézegette az erdőt, amely a lenyugodni készülő Nagy Nappalfény halványodó sugaraiban fürdött. Ragnur azt
mondta: „A Setétvadonban biztonságban vagytok. Bár első pillantásra elég ijesztő lesz majd. Még fényes nappal
is olyan félhomály uralkodik a fák között, mintha az ott élő növények valahogy beszippantanák az összes fényt.
Éjszaka pedig olyan mélységes sötétség honol benne, hogy csakis éjszakai lények igazodnak ki. Ha éjszaka
próbálnátok átkelni rajta, minden bizonnyal eltévednétek. Ezért azt javaslom, töltsétek az éjszakát az erdő szélén.
Az úthoz közel van egy védett tisztás. Nem is találhatnátok jobb hálóhelyet."
Niko gyorsan felnézett az égre: vajon meddig tart még, amíg a Nagy Nappalfény megágyaz magának a
nyugati láthatár mögött?
- Egy óra, nem több - felelte a húga, aki beleérzett a gondolataiba. - Nem tudom megbecsülni, mennyi időre lesz
szükségünk ahhoz, hogy átvágjunk az erdőn. Fogadjuk meg Ragnur tanácsát, és üssünk tanyát az erdő szélén.
Gond nélkül megtalálták a Ragnur emlegette tisztást. Csak pár lépésre volt az úttól, és szép, élénkzöld fű
nőtt rajta.
- Ragnur nem túlzott - állapította meg Ayani elégedetten. -Mintha nekünk teremtették volna ezt a helyet, hogy
tábort verhessünk. A bokrok, fák megvédenek az éjszakai széltől, és a lovak is elég legeinivalót találnak itt.
Felágaskodott a nyeregben, és körülkémlelt. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy sor magas mocsári égerre
mutatott, melyeknek törzsei között ezüstösen csillogott valami.
- Vizet is találunk a közelben. Nézd, odaát az biztosan egy tavacska.
Ayani nem tévedett. A fák mögött tényleg egy kis tó bújt meg, amelyet sűrű nádas vett körül, és szorosan
egymás mellett álló szomorúfűzfák szegélyezték. A víz jéghideg és kristálytiszta volt, íze is remek, így a
testvérek előbb a szomjukat oltották, utána kezdtek csak a táborveréshez a tisztáson. Ayani leszer-számozta Niko
szürkéjét és a saját pejkóját, és szárazra dörzsölte verítékes testüket egy lenvászon ruhával, Niko pedig tűzifa
után nézett.
Alig lépett be a fák közé, és tett pár lépést a tisztástól távolodva, azonnal sűrű sötétség vette körül. Már lába
előtt a földet is alig látta, így elég sokáig tartott, mire elég ágat és rőzsét gyűjtött össze egy kis tűzhöz.
Emlékezett még Ragnur szavaira, hogy ez a hely Misztéria legbiztonságosabb vidékeinek egyike, mégis rossz
érzése támadt: egyre-másra körülnézegetett. Az a feneketlen sötétség, amely bevette magát itt a fák közé, olyan
fenyegetőn hatott rá, hogy Niko szinte rosszul lett tőle. Ugyanakkor valami bizonytalan veszélyérzet is elfogta -
mintha az őt mindenhonnan körülvevő fekete lepel mögött a romlás leselkedne rá. Niko visszafojtott lélegzettel
hallgatózott.

Utolsóként Szürkeszakáll Ragnur és Magnus Halmar tért vissza a lázadók táborába. A Nagy Nappalfény épp
lebukott a Démon-erdő mögött, amikor előporoszkáltak a keskeny ösvényen a sűrűből, és a tűz köré gyűlt
társak kérdő tekintetét figyelmen kívül hagyva, leszálltak a nyeregből. Ellátták a lovakat, aztán a levertnek
tűnő társakhoz csatlakoztak, és fáradt, csalódott képpel telepedtek le melléjük a fűbe.
Huggin vörösborral teli agyagkorsót nyújtott feléjük, hálásan fogadták. Egymás után kortyoltak belőle.
- És? - kérdezte az óriás. - Legalább sikerrel jártatok? Ragnur megtörölte kézfejével a száját, mielőtt
válaszolt.
- Miért, talán azt látod rajtunk?
- Reménykedni csak szabad - dünnyögte Huggin keserűen. - De legalább nyissátok ki a szátokat, és
meséljétek el, mit láttatok az utatokon!
Nem túl lelkesen tettek eleget a felszólításnak, annál is inkább, mert igen kevés újdonságról tudtak
beszámolni. Nagyjából tucatnyi társukkal együtt Nikóval és Ayanival egy időben szétszéledtek a lázadók, hogy
párosával végigszimatoljanak az erdőhöz közeli alwe falvakban. Ám minden duóra mindenütt ugyanaz a látvány
várt: a településeken szinte már kizárólag nőket, gyerekeket és aggastyánokat találtak. Felnőtt férfit csak
mutatóban láttak. A marsföldi poroszlók és rabszolgavadászok az elmúlt hetekben nem tétlenkedtek: minden
falut átfésültek, minden férfit és sihedert elkaptak, és a Pokol-hegység kőbányáiba hurcolták őket.
Hogy ott rabszolgamunkát végezzenek Rhogarrnak - vetette közbe keserűen Guwen -, hogy olyan szörnyű
robotra kényszerítsék őket, hogy a legrövidebb idő alatt belepusztuljanak!
- Tudom - bólogatott leverten Ragnur. - És Nivland más vidékein is ugyanez a helyzet. Asszonyok meséltek
erről, akiknek élnek még távolabbi vidékeken rokonaik, és tartják velük a kapcsolatot. A férfiakat mindenünnen
elhurcolták, így most a nőknek kell a legnehezebb munkát is elvégezni odahaza.
- Az átkozott zsarnok csőcselék! - Huggin dühöngve verte öklével a földet. - Teljes erejükkel fojtogatnak,
kiszorítják belőlünk az utolsó csepp levegőt is. De ami még rosszabb: honnan vegyünk most férfiakat az előttünk
álló harchoz a zsarnok ellen?
- Nocsak? - kapta fel a fejét Ragnur. - Reggel még mintha kicsit másképp mondtad volna. Akkor még vígan
tülköltél, mintha ez egyáltalán nem jelentene semmi problémát.
- Igen, igen. - Hugginnak szemlátomást nehezére esett beismerni a tévedését. - Akkor még nem láttam át,
milyen szörnyű a helyzet. De még mindig reménykedem abban, hogy talán valaki, akire nem is számítunk, a
segítségünkre siethet.
Ragnur megvető képet vágott.
- És ugyan ki lenne az? - morogta, és körülnézett a társakon. - Talán egy hülyékből és életuntakból álló
alakulat. Vagy valakinek van még valami ötlete, hogy ki akarna önként szembeszállni Rhogarr állig
felfegyverzett hadaival?
A bajtársak hallgattak, elkeseredett arcukat a föld felé fordították, míg egyszerre a háttérből megszólalt egy
csendes, de jól hallható hang:
- Nekem azért eszembe jutna valami.
Mintha vezényszóra termék, a lázadók mind egyszerre a hang forrása felé néztek, és meghökkenve látták, ki
szólalt meg: a fiatal parasztasszony volt az, akit Niko és Ayani mentett meg Rhogarr katonáinak markából.
Drakelának hívták a fiatal nőt, aki időközben valamennyire magához tért az átélt borzalmakból, bár sosem lesz
már a régi. Ám amikor a táborba kísérték, beesett arcú, üres szemű, holtsápadt kísértetre emlékeztetett. Mostanra
némi színt kapott az arca, hosszú, vörös haja elevenen keretezte csinos arcát, mintha tűz lobogná körül. Aranyos-
zöld szeme is élénken pillantott körbe. Mintha egy szikrányi csúfondárosság is megcsillant volna benne afölött,
ahogy bejelentését fogadták.
Guwen egy lépéssel közelebb ment hozzá.
- Kire gondolsz? Ugye nem a földijeidre?
- Nem, Guwen, nyilván nem rájuk gondoltam - felelte Drakela. - Kandirának, hazámnak lakói sajnos nem
valami bátrak, és soha nem merészelnének szembeszállni egy fegyveres haddal. Főképp ha számbeli fölényben is
van az a had.
- Csodálkoztam volna - morogta Huggin a bajtársakhoz fordulva. - Ahogy én hallottam, a kandiraiak inkább
kerülik a fényt, és az éjszaka sötétségét használják ki arra, hogy gyáván, hátulról sújtsanak le az ellenségre. - A
vörös hajú nőhöz fordult. - Vagy igazságtalan vagyok, ha ilyet mondok, Drakela?
 - Egyáltalán nem - felelte a nő. - Legalábbis általában nem. Persze kivételek köztünk is vannak, de ők
alkotják a kisebbséget.
- Igen? - Huggin a homlokát ráncolta. - Akkor viszont kire gondoltál, ha nem a honfitársaidra?
- Természetesen a meótákra, ki másra? - Titokzatos mosoly játszott Drakela ajkán. - Biztosan hallottatok
már ti is róluk. Ez a vad és veszedelmes lovas nép már régóta kalandozik Misztéria keleti pusztáin, és
rettegésben tart minden népet, amelynek területén átrobog. Senkitől nem félnek, és a legbékésebb országba is
elviszik a háború, a fosztogatás, a gyilkolás démonait. Ezért is állnak már nagyon régóta hadilábon a
marsföldiekkel.
- Ez nem újdonság - szólt közbe feszülten Szürkeszakáll Ragnur. - Tovább is van?
- És amióta Rhogarr von Khelm hatalomra került - folytatta Drakela -, tovább mérgesedett ez az ellenséges
viszony. Állítólag meóta nőket rabolt, és a gyerekeket túszként használja fel, hogy meg ne támadják.
- Igazán? - csodálkozott Huggin. - Erről még nem is hallottam.
- Biztosan van még pár dolog, amiről nem hallottál - felelte Drakela. - Ráadásul amióta Rhogarr von Khelm
vérszomjas barbárnak titulálta a vezérüket, a büszke Átlát, azóta ők ketten személyesen is halálosan gyűlölik
egymást.
- Hm. - Huggin elgondolkodott. - Tehát arra gondolsz, hogy...
- Bizony, arra! - bólogatott Drakela. - Miért nem küldtök követeket a meótákhoz és kértek tőlük segítséget?
Legrosszabb esetben Atla nem tesz eleget a kéréseteknek. Viszont az is lehet, hogy megtetszik neki az ötlet, és
mellétek áll.
- Ez túlszárnyalná a legmerészebb álmainkat is! - Guwen arca úgy ragyogott, mint egy állócsillag az
éjszakában. - De aztán azonnal el is komorult megint. - Gondolod, hogy rá lehetne venni erre a meótákat? -
kérdezte Drakelától. - Nekünk, alwéknak sosem volt velük komolyabb összetűzésünk. De arról, hogy barátság
lenne a két nép között, nemigen beszélhetünk.
- Na és? - vonta fel tehetetlenül a vállát Drakela. - Egy próbát talán megér. És hát... - és sorban minden
lázadónak alaposan a szemébe nézett - nincs is más választásotok, nem igaz?
Huggin nagyot sóhajtott.
- Alighanem igazad van - mondta, és megvakarta hatalmas koponyáját. - És tudod, hol található meg ez az
Atla?
Különben talán javasoltam volna? - mosolyodott el megint Drakela. - Mi, nyughatatlanok, akárhol vagyunk is,
mindig megkeressük a kapcsolatot a népünk tagjaival. Ezért tudom, hogy Atla és a hordája nemrég rabló
hadjáratra indult Kandi-rán és Ausztrárián át, foglyokat ejtenek, kifosztják a falvakat. A meóták fő tábora viszont
az asszonyokkal, gyerekekkel és a foglyokkal együtt most éppen Kandirában van, míg a vezér és a legjobb
harcosok Ausztráriában garázdálkodnak, és egészen a nivlandi határ közelébe jutottak. Ha akarjátok, elmondom,
merre kell menni. Vagy még jobb, ha én magam vezetem oda a küldötteteket!

Szívesen megnézném azt a várat. Persze, csak miattad! Hogy elhidd végre, hogy ez a mauzóleum olyan, mint
Helmenkroon vára, nem pedig mint a régi falkenstedti vár!

- Semmi gond, szimat kisasszony - mosolygott szélesen Rieke. - Holnap mindenképp Falkenstedtbe kell
mennem. Meg szeretném kérni Buchmann urat, a főnökömet, hogy engedélyezzen még egy hét szabadságot. Ha
akarsz, velem jöhetsz, és vethetsz egy pillantást arra a régi képre!
 13. FEJEZET

A démonok órája

Mit nem mond, König asszony! - Thomas grimaszolva nézett a kezében tartott telefonkagylóra. - Még hogy
tegnap éjjel nagyszerű ötlete támadt?
Letakarta a mikrofont, nehogy a szerkesztőnő meghallja, és maga elé morogta:
- Például: egy szégyellős fiatal leány áll a telihold fényében egy erdei tisztáson, és szenvedélyesen
csókolózik egy csodaszép vámpírfiúval?
Elvigyorodott a saját viccén, aztán megadta magát a sorsának:
- Hát csak ki vele, hadd halljam!
- Örömmel, Andersen úr, kifejezett örömmel - búgta a Fenség. - Ugye emlékszik még mindarra, amit eddig
a meótákról leírt?
Thomas elhúzta a száját. Hogyne emlékezne, amikor ezeket a meótákat ő maga találta ki! Na jó, legalábbis
részben, mert azt azért nehezen lehetett volna letagadni, hogy a Misztéria keleti felét bizonytalanságban tartó vad
lovas nép mintája a hunok voltak hírhedett vezérükkel, Atillával egyetemben. Thomas nem is próbálta titkolni
ezt a tényt. Mi több: a meóták testi jellegzetességeinek, sőt szokásaiknak és életmódjuknak ismertetésében is a
hunokról szóló ismert leírásokra támaszkodott. De hát ezt tette a híres Nibelungenlied ismeretlen szerzője -
esetleg szerzői? -is. Miért ne tehetné meg ő is? O legalább egészen másfajta szerepkört szánt a meótáknak. Átlát,
a vezérüket, Rhogarr elkeseredett ellenségeként mutatta be - ennek pedig döntő jelentősége van a regény végső
megoldásában.
- Nohát, kedvesem - harsogta túl a Fenség hangja Thomas tulajdon gondolatait -, mondjuk, mit szólna
ahhoz, ha ezek a meóták egyszeriben átallnának a marsföldiek oldalára?
Thomas csak nyökögni tudott, annyira meghökkentette ez a javaslat.
- Megértette, amit mondtam? - csapott le rá azonnal a Fenség.
- Hát... igen.
- No és? Milyen az ötlet?
- Háááát - húzta az időt Thomas. - Tulajdonképpen... eredetileg azt terveztem, hogy majd ez a vad lovas nép
segít Nikónak a Helmenkroonért folytatott végső ütközetben.
- Tudom, kedvesem - csikorgott fagyosan a nő hangja.
- No és persze ezt az átállást rendesen meg kell indokolni! -Thomas felsőhajtott. - Meg hát a történet végén
csak ki kell húznom a hősöm fejét a hurokból - és nem szabad, hogy eközben az olvasók úgy érezzék:
kijátszottam őket, csaltam.
- Ezt magától értetődik - vágta rá a Fenség. - De mégis nem lenne jobb a történet, ha a meóták és Rhogarr
hirtelen hagynák a csudába az évtizedes háborúskodásukat, és összecimborálnának?
- Nos... - mondott volna valamit Thomas, de Maria König nem hagyta szóhoz jutni.

- Gondolja csak el: ez aztán nemcsak igazán váratlan fordulat lenne, hanem hihetetlenül megnövelné a
feszültséget is! Olyan nagy nyomás nehezedne immár a hőseinkre, hogy az olvasók joggal erezhetnék:
reszketniük kell az életükért, nemcsak Nikóért, hanem Ayaniért és persze Nelwynért is! Nincs igazam?
- Nos, hát...
- Na ugye! - Thomas szinte maga előtt látta szerkesztője örömtől sugárzó arcát. - Milyen jó, hogy maga is
így látja, kedvesem! Hiszen mindketten a legjobbat akarjuk kihozni abból a könyvből!
Thomas az égre nézett, és mélyet sóhajtott.
- Ami pedig a legnagyobb veszélyből történő kiszabadulást illeti - a Fenség csendesen vihogott csak az orra
alatt, Thomas mégis világosan hallotta -, hát én biztos vagyok abban, hogy maga meg fogja találni a megfelelő
megoldást. Olyat, amilyenre senki sem számít - legkevésbé az olvasó.
- Persze, biztosan - dörmögte Thomas, akinek a leghalványabb sejtelme sem volt arról, hogyan kellene most
már megoldania a befejezést. - Hát jó, König asszony, legyen, ha ez ennyire fontos önnek.
- Fontos bizony, Andersen úr - fuvolázta a nő a telefonba. -Fontosabb, mint gondolná!
„Remélem, ennél nagyobb bajod nincs is" - gondolta Tho-mas mérgesen.
 - Akkor majd kitalálok valami más megoldást - felelte, és fenyegetőn hozzátette: - Persze, ettől egy kicsit
hosszabb lesz a munka!
- Nem gond. - A Fenség hangja kifejezetten derűsnek tűnt. -Több nap, mint kolbász! Hát nincs igazam?

emmi. Niko semmi gyanúsat nem hallott, így tovább szedte a rőzsét. Ám hirtelen mégis hangot hallott,
Snagyon halkan, de világosan kivehetően. Halkan járó lovak patájának nesze volt az. Amikor pedig
felegyenesedett, és belemeredt a vadon sötétjébe, mintha egy ferde metszésű, kénsárga szempár villant volna
feléje, amely egy pillanat múlva el is tűnt. Még egy csendes roppanás, talán egy ág, aztán megint a tökéletes
csend. Halotti csend.
Niko nyelt egyet, és megint körülnézett. Egy hangot sem hallott, és semmit sem látott. Nem volt reccsenés,
ropogás és sárga szempár sem. Ám Niko szívét annyira összeszorította az aggodalom, hogy inkább visszament a
húgához és a lovakhoz. Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a pattogó tűz rőt fénye egy kicsit megvilágította
a tisztást, és megnyugtatóan táncolt a környező bokrokon és fákon. A nappal már rég átadta helyét az éji
sötétnek, most már az erdőn kívül is vaksötétség honolt. Niko csak nagy üggyel-bajjal vette ki a tavat szegélyező
mocsári égerfákat. Csendben ette vacsoráját, egy karéj kenyeret szalonnával, és szimatolta az Ayani főzte tea
kesernyés illatát.
- Verbénatea?
- Persze. Mi egyéb lenne? - A húga mosolyogva emelte le a horpadt bádogkannát a tűzről, teletöltött egy
cserépbögrét a forró itallal, és odakínálta a bátyjának. - Tudod, milyen sokféleképpen lehet felhasználni a
vágyvirágot. Ha gyógyteának főzöd meg, erősíti a szervezetet, és bizalommal tölt el. - Niko szemébe nézett. -
Arra pedig most igen nagy szükségünk van, nem igaz, testvér?
Ayani pontosan tudta, mit érez Niko. Tudta, hogy fél. Ezért folyamodott az aíwék jól bevált gyógyitalához, a
verbénateához.
- Igazad van, Ayani - ismerte be a fiú. - Neked igazán bevallhatom: néha szörnyű kételyek gyötörnek, hogy
nem tudjuk megvalósítani azt, amire vállalkoztunk. Még ha megtaláljuk is ezeket a dhrákokat, egyáltalán nem
biztos, hogy vissza tudják adni Sinkkálion varázserejét. Akkor pedig az egész utunk hiábavaló, akkor minden
elveszett!
- Ugyan már! - korholta Ayani. - Ilyesmire gondolnod sem szabad! Kortyolj egyet abból a teából, hadd
kapjon szárnyra a lelked, és a Láthatatlanok könnyebben szólhassanak hozzád!
- De szép is lenne! - sóhajtotta a fiú. - Egyelőre ezt az éjszakát ússzuk meg ép bőrrel!
- Miért mondod ezt? - Ayani a homlokát ráncolta. - Nem emlékszel Ragnur szavaira? Közel s távol egy
teremtett lélek sincs, ezért aztán veszély sem fenyeget. Miért aggódsz?
- Fura érzésem van. Mintha valami készülne, bár még nem tudom, mi lehet az.
Ayani kételkedő pillantással nézett a bátyjára, ám Szélszárnyú hangosan felnyerített, mintha osztozna
gazdája aggodalmában.
A démonok órája épp megkezdődött, amikor Nikót álmából riasztotta táltosa horkantása. Felriadt, és a
kardjához akart kapni, de a mozdulat középen megmerevedett, és tágra nyílt szemmel bámult a féltucatnyi fekete
ruhás harcosra, akik körbevették őt meg a húgát.
A tűz már kialvóban volt. Már csak néhány pislákoló lángocska nyújtózott a parázs között. Ám még a
gyenge világításban is látta Niko, hogy egyenesen a halállal néz farkasszemet.

Neeeee! Jessie teljes pánikban riadt fel a szörnyű rémálomból, amely szinte halálra rémítette. Pizsamája
verejtékes testére tapadt, szíve úgy kalapált, mintha egy hordára való rémületes
szuszvámpír kergette volna. Felült az ágyban, kinézett az ablakon, amely mögött úgy lapult a sötétség, mint
egy zsákmányra leső vadállat. Az égen sötét felhők tornyosultak, eltakarták a fogyó holdat meg persze mindent,
ami mögötte lehet: talán ott van Misztéria, a Ködökön Túli Világ, amelyben Niko épp halálos veszedelemmel
nézett farkasszemet, amint álma megmutatta.
Nem, nem is mutatta, hiszen nem látta őt, helyesbítette magát azonnal gondolatban. Sokkal inkább érezte,
valahogy érzékelte. Maga a rémálom meglehetősen zavaros volt, pedig Jessie általában plasztikusan, szinte
kézzelfoghatóan szokott álmodni, mintha ő maga is abban az álomban járna. Ma éjszaka azonban minden
másképp volt. Almába először egy sor fenyegető, de értelmetlen, rejtélyes, bizarr kép nyomult be: körülbelül így
nézne ki egy montázs egy olyan film kockáiból, amely egy kábítószeres látomásait dolgozná fel. Vagy mint egy
szürrealista festő képeinek egyvelege - rajtuk sem mindig lehet kiigazodni. Jessie már nem is emlékezett a kép
minden darabjára: lobogó lángokat és nagy robbanásokat látott, lesújtó kardokat, fröcskölő vért, villámokat,
hatalmas záporesőt és mindig újra Niko halálfélelmet tükröző arcát és Ságának, a fekete mágusnőnek dühtől el-
torzult ábrázatát. Meg, érdekes módon, azt a régi könyvet, amely eleinte lassan, majd egyre sebesebben forgott a
saját tengelye körül, mígnem egy vadul pörgő, homályos alakká nem vált, amely elmosódott kérdőjellé alakult.
Ám akármennyire nem volt kézzelfogható ez az álom, Jessie mégis olyan közel érezte magához Nikót, hogy
ő maga is érezte a fiú szörnyű halálfélelmét. Mintha Niko nem is egy idegen világban, hanem csak egy
szíwerésnyi távolságban lenne. A félelem egyre jobban szorította Jessie torkát, mígnem a páni rémület
sikoltásával felébredt.
„Milyen furcsa - villant át rajta, amíg levegőért kapkodott. -Hogy lehet, hogy ennyire közel vagyok
Nikóhoz, pedig a valóságban végtelen messze vagyok tőle? Hogyan érezhetem át az érzéseit mindenféle
határokon át? Hogy élhetem át azt a borzalmas félelmet, amit éppen érez?"
Jessie egy pillanatig a sötétségbe meredt, amíg egyszerre meg nem világosodott előtte az egész. Még ha nem
talált rá magyarázatot, akkor is pontosan tudta, miért láthatta azon a napon, amikor először találkozott Nikóval,
azt a szörnyeteget a vérvörös szemével, horgas orrával, nagy szarvaival, mint Niko pontosan egy nappal előtte -
ez jel volt! Annak a jele, hogy Niko és az ő sorsa nagyon szorosan összefonódott. Jessie ugyanebben a pil-
lanatban arra is rájött, hogy Niko csakis akkor fogja túlélni misztériabeli kalandját, ha ő még idejében - vagyis a
Sötét Hold Ünnepe előtt - megfejti az öreg könyv titkát.

Niko egyetlen pillantással átlátta, hogy ezektől a katonáktól - minden kétséget kizáróan marsföldiek voltak -
nem menekülhetnek meg. Csak hatan voltak pedig, így Sinkkalion segítségével játszva legyőzhette volna
őket. A királyi kard azonban, sajnos, minden varázserejétől megfosztva, még mindig a hüvelyében hevert.
Niko akár el is érhette volna, ki is nyúlt utána - de a marsföldi őrjárat vezetője pokoli vigyorral adta tudtára,
hogy elevenen már nem húzhatja ki. A vezér két orrcimpájában vörösen csillogott a két orrgyűrű a parázs
fényében.
- Ha megérinted a kard markolatát, meghalsz, te fattyú! -sziszegett rá orrhangon, és fejével körbeintett a
bajtársain, akik körülvették a testvéreket, s fegyvereiket rájuk fogták. A vezér és három további fickó kivont
karddal közeledett, a többiek nyilakkal vették célba Nikót és Ayanit. - Ez rád is vonatkozik! -A vezér belerúgott
Ayaniba, aki épp felriadt, és elhűlve nézett körül. - Egyetlen meggondolatlan mozdulat, és halál fiai vagytok!
- Mintha volna ennek valami jelentősége - mondta Ayani szinte unottan, miközben dörzsölgette fájó oldalát.
- így is, úgy is megöltök, nem mindegy, mit teszünk?
- Hogy te milyen okos kislány vagy! - vigyorgott egyre vidámabban a martalóc. A vöröses lángocskák utolsó
lobbanása visszatükröződött az arcán, amitől az szinte ördögivé vált. -Dhrago, a parancsnokunk tényleg ezt a
parancsot adta. De az is lehet, hogy meggondoljuk magunkat, és eladunk rabszolgának a meótáknak. Úgy
hallottam, megint rabszolgavadász hadjáratot indítottak, és jó pénzt fizetnek a foglyokért.
Visszafordult az embereihez.
- Gondolom, nektek sincs ellenetekre, ha a saját szakállunk-ra keresünk egy maréknyi helmenkoronát,
ugye?
- De nincs ám, Grimhold! - felelte az egyik íjász, aki a cimboráival ellentétben sisakot viselt, és kéjsóvár
pillantásokkal méregette Ayanit. - Bár, ha jobban meggondolom - van azért egykét olyan dolog, ami miatt
szívesen lemondok arról a pár koronáról! - és kihívóan nyalogatta a száját.
A cimborák aljas röhögéséből hallhatta, hogy ők is benne lennének ebben a játékban.
Niko csak nagy üggyel-bajjal tudta legyűrni a haragját, amikor, szinte a semmiből, megint látomása volt: egy
kénsárga szempár - ugyanaz, amelyet rőzsekereséskor pillantott meg! -és egy félelmetes, habzó fogsor. Ám még
mielőtt gondolhatott volna valamire, a jelenés megint eltűnt.
- Mit bámulsz olyan ostobán? - ripakodott rá Grimhold. -Inkább itt helyben meghalsz, mi?
A két férfihoz fordult, akik Niko és Ayani előtt álltak.
- Gyerünk, vegyétek el a kardjukat, és kötözzétek meg őket!
- Parancsodra! - A martalócok már indultak a fiatalok felé, amikor a sisakos íjász még megtoldotta:
- De csak a karjukat, legalábbis a kicsikének! Hadd mozogjon szabadon, hogy hozzájussunk ahhoz, ami jár
nekünk!
- Mi? - vakkantotta értetlenül a két katona, és ostobán meredtek rá, amikor egyszerre a sötétségből egy
hatalmas fekete árny vált ki, és mint akit íjból lőttek ki, rohant feléjük.
Olyan gyorsan történt minden, hogy Niko fel sem fogta: csak annyit látott, hogy az első férfi a földre
döndült, kezéből kiesett a kard. Torkához kapott, ahonnan vastag sugárban fröcskölt a vér, a bajtársa pedig
felsikoltott, és a kardja után nézett, amely magas ívben repült át a parázs fölött. Keze még mindig szorította a
markolatot, tehát valahogy leszakadt a karjáról.
A többi katona pont annyira meglepődött, mint Niko. Kővé dermedve bámultak sebesült társaikra. Ekkor a
fekete árny megint támadott: most egyenesen a parancsnok torkának ugrott.
 Grimhold az utolsó pillanatban feltartotta kardot fogó kezét, és megakadályozta, hogy nyakon harapják, ám
a roham lendületétől kiejtette a fegyvert a kezéből, és az erős férfi is a földre került. Jobb kezét még esés közben
összemarcangolták az erős fogak.
Niko ekkor ismerte fel a fekete fantomot: egy hatalmas farkas volt, amely szinte a semmiből tűnt elő, hogy
rárontson a támadóikra.
Ám nem Niko volt az egyetlen, aki gyorsan úrrá lett a kezdeti ijedtségen. Közben már az íjászok is felfogták,
mire megy ki a játék, hát kilőtték tollas nyílvesszőiket a farkasra. Az első egy hajszállal elhibázta a fejét, ám a
másik - ssssssutty! - hangos fütyüléssel szelte át a sötétséget, és beleállt az állat bal lapockájába.
A farkas felüvöltött fájdalmában és dühében, és mély torokhangon morogva rontott rá a lövészekre. Azok
eldobták az íjat, és kardot ragadtak. Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha a dühöngő vadállat rájuk támadna a
fegyverek ellenére is, ám ekkor a farkas, mint akit villám sújtott, leroskadt, a bal mellső lába megrogyott, és a
földre zuhant. A nyílvessző, úgy látszik, mégis súlyos sebet ejtett rajta.
Ami pedig ezután történt, attól Niko hátán végigszaladt a hideg: a farkas ugyanis feléje fordult, és egyenesen
ráemelte nagy, esdeklő szemét. Niko éppolyan világosan olvasott belőle, mint egy emberéből: Segíts már!
Szívszaggató vonítása is olyannak hangzott, mint egy férfihang tiszta, érthető kérése: Segíts már!
Ayani is meghallhatta a kiáltást, gyorsan kirántotta a kardját, a harmadik martalócra támadt, és Nikóra
kiáltott:
- Mire vársz? Húzd elő Sinkkáliont, és segíts neki!
Alig ejtette ki ezeket a szavakat, az íjászok, akik kardjaikkal már-már a földön heverő farkashoz ugrottak,
hogy halálra döfködjék, megdermedtek, és rémülten néztek egymásra. Aztán a sisakos elordította magát:
- Gyerünk, el innen! A királyi kard ellen nem állhatunk meg!
Sarkon fordult, és mint akit a démonok űznek, elrohant. A bajtársai még összeszedték a sebesülteket, és
velük együtt menekülőre fogták.
Niko és Ayani egy darabig még szaladt utánuk, bár erre semmi szükség nem volt. A marsföldieknek eszükbe
sem jutott, hogy még egyszer megforduljanak, hanem amilyen gyorsan csak lehet, eltűntek a sötétben.
Hamarosan már csak sietős lépteiket lehetett hallani, amelyeket hamarosan íópaták tompa dobogása váltott fel.
Aztán csend lett.
Ayani megkönnyebbült sóhajjal állt meg, és leengedte a kardját.
- Ez aztán szoros volt! - Elgondolkodva nézett a bátyja kezében lévő nagy kardra. — Ellenségeink
szerencsére még nem tudják, hogy Sinkkálion mágikus erejét elvették. Különben nem adták volna ilyen olcsón
az irhájukat!
- Igazad van - bólintott Niko. - De ha az a farkas elő nem kerül, hát ez sem segített volna rajtunk. Egyedül
neki köszönhetjük az életünket.
Megfordult, és visszament a tisztásra, aztán egyszerre megdermedt.
- Hát... hát ilyen nincs - hápogta. - Ez... nem lehet igaz!
A tisztáson már csak a menekülő marsföldiek által elhajigált fegyverek voltak. A farkas eltűnt. Még egy apró
szőrcsomó sem maradt utána. Ám a vérnyom elárulta, hogy mi történt: a sebesült állat nyilván bevette magát az
erdőbe, és ott keresett vackot.
- De kár! - Ayani aggodalmas képet vágott. - Ebben a feneketlen sötétségben lehetetlen követni a nyomát.
Pedig szívesen megnéztem volna a sebét. Ki tudja, mivel kenik be ezek a mocskok a nyílvesszőik hegyét.
- Azt gondolod, hogy a marsföldi katonák nyilai mérgezettek?
- Bármit el tudok képzelni róluk. Az is elég, ha csak egyszerűen koszos volt. Ha nem kezelik időben a sebet,
begyullad - és azzal igazán nem lehet viccelni.
- Akkor csak reménykedhetünk, hogy a farkasnak semmi baja sem lesz, és önzetlen segítségéért nem kell az
életével fizetnie.
- Hát igen - bólintott szomorúan Ayani. - De az is lehet, hogy fölöslegesen aggódunk. A farkasok igen
szívós jószágok, és a súlyos sebesüléseket is ki szokták heverni.
- Remélem - szólt Niko elgondolkodva. - Most már csak az a kérdés, hogy ez a farkas tényleg farkas volt-e.
- Micsoda? - hökkent meg Ayani. - Mi egyéb lett volna? -Fogalmam sincs - mondta Niko elgondolkodva. –
De ahogy rám nézett, egyszerre úgy éreztem, hogy valamiféle titkot rejt, és hogy bármi lehet, csak nem
közönséges farkas.
 14. FEJEZET

A szertartás

A Nagy Nappalfény már rég az égen állt másnap, amikor Niko felébredt. Hiába aludt a szokásosnál többet,
mégis össze volt törve. Az éjszakai incidens után még sokáig nem jött álom a szemére, és később is csak
félálomban lebegett. Nagy megköny-nyebbülésére abból a nyomasztó érzésből, amely előző nap gyötörte, semmi
sem maradt. Úgy elpárolgott, mint a hajnali köd a Nappalfény megjelenésével.
Lehet, hogy az Ayani főzte tea töltötte el bizakodással? Vagy talán az az igazság, hogy éjszaka minden gond
nagyobbnak, súlyosabbnak és fenyegetőbben tűnik, mint nappal, világosban?
Bárhogy legyen is, Niko fáradtnak érezte ugyan magát, mégis alig várta, hogy elinduljanak végre, és
folytassák a kutatást a titokzatos dhrákok után. Kihámozta magát a takaróból, gyorsan felpattant, és felkeltette
húgát, aki még békésen szendergett a hálóhelyén.
- Gyerünk, hétalvó, felkelni! - rázogatta gyengéden a vállát. - Elég időt elpocsékoltunk már!
Szélszárnyú a pejjel együtt legelészett a háttérben, és egyetértő nyerítést hallatott, Ayani azonban csak
nehezen ébredezett, nyújtózott, álmosan pislogott a testvérére.
- Jaj, Niko - nyafogott ásítozva. - Csak még egy kicsit hadd aludjak! Úgy érzem, mintha csak most
feküdtünk volna le!
- Eszedbe ne jusson! - Niko lerántotta róla a takarót. -Amilyen gyorsan csak lehet, tovább kell mennünk. Én
felszítom a tüzet, te hozz vizet a teához! És ha kimosod az álmot a szemedből, sokkal frissebb leszel.
- Parancsára, kapitány úr - morogta kedvetlenül Ayani, aztán feltápászkodott, és imbolyogva, mint aki
rögtön összeesik, elindult a horpadt bádogvödörrel a tó felé.
Niko utána vigyorgott. Aztán gyorsan máglyát rakott az előző estéről maradt gallyakból és ágakból, és a
tűzkövek segítségével gyorsan meg is gyújtotta. A kiszárított, lenszálakkal kevert taplóból hamarosan kis füst
kunkorodott elő, Niko pedig fújta, úgy élesztette erőteljesebbre. Gyorsan lángra lobbantak az összehordott száraz
gallyak, és hamarosan derék kis tűz lobogott a tisztáson.
- Na ugye, megy ez - dicsérte Niko önmagát, és a nyeregtáskájához lépett a kenyérért és a szalonnáért.
Ebben a pillanatban meghallotta a húga izgatott hangját:
- Niko! Gyorsan gyere ide! Hozz valami kendőt is!
Niko kikapott a batyujából egy lenvászon kendőt, és futva indult a tóhoz. Ott hamarosan megpillantotta,
mitől volt ilyen furcsa Ayani hangja.
A nedves parti homokban, egy fűzfa lehajló ágaitól félig eltakarva egy fiatal férfi hevert mozdulatlanul.
Sötét, szűk bőrnadrág volt csak rajta, izmos felsőteste és lába csupasz. Mélybarna bőrét vastagon fedte a
megszáradt iszap.
- Halott? - kérdezte Niko rekedt hangon.
- Nem, csak sebesült - felelte Ayani, aki aggódó arccal térdelt a sérült férfi mellé, és Niko felé nyújtotta a
kezét.
- Kérem a kendőt, hadd tisztítsam meg a sebét!
Amikor Niko előrehajolt, megpillantotta a férfi vállában a lyukat, amely iszappal és alvadt vérrel volt tele.
Ayani megnedvesítette a kendőt, és óvatosan letisztította a sarat az idegen felsőtestéről. Aztán fölébe hajolt,
hogy alaposabban szemügyre vegye a sebet.
- Milyen fura - morogta. - Mintha nyílvessző ütötte volna.
- Nyílvessző? - csodálkozott Niko. - Nyilván keresztezte az előlünk menekülő marsföldiek útját.
- Nem lehet, Niko. Még előtte találhatták el, hiszen az íjaik ott maradtak a tisztáson.
-Tényleg. De akkor hol a nyílvessző? Hogyhogy nincs már a vállában?
- Hogy is lenne? - kérdezett vissza ingerülten Ayani. - Nyílván kihúzta, még mielőtt elájult volna. És
valamennyire jártas lehet a gyógyításban is, ezért kent iszapot a sebre. Az a vérzést is elállította, és hűtötte a
sebet és környékét, nehogy begyulladjon.
Megfogta a sérült homlokát.
- Szerencsére nincs is láza, csak egy kicsi hőemelkedése. Ez jó jel! Biztos hamar magához tér.
- És vajon miért vesztette el az eszméletét?
- Talán sok vért vesztett - magyarázta Ayani. - De az is lehet, hogy csak kimerült. Csak a Láthatatlanok
tudják, mióta vonszolta már magát, mire leért a tóhoz.
 A fiatal férfi ebben a pillanatban kinyitotta a szemét. Érdekes módon egy cseppet sem látszott meglepettnek
a testvérek láttán.
- Vizet — suttogta Ayaninak. — Szomjas... vagyok.
- Azonnal. - Ayani a tó vizébe merítette a bádogkannát, és az idegennek nyújtotta. - Tudsz egyedül inni,
vagy segítsek?
- Ugyan, ugyan, hiszen még élek - felelte nyögve a férfi, és a fájdalomtól eltorzult arccal feltápászkodott.
Szürkésfekete ajkához illesztette a kannát, és mohón ivott.
- Ne olyan gyorsan, még félrenyelsz - intette mosolyogva Ayani, és a tóra mutatott. - Van itt elég.
- Aha - mosolygott egy kicsit erőltetetten a férfi. - Egyszerre tényleg elég lesz.
Niko alaposan megnézte, mialatt az idegen a szomját oltotta. Csak most tűnt fel, hogy nemcsak a
szürkésfekete ajkak különböztették meg Ayanitól és honfitársaitól. A haja ugyan neki is fekete volt, de nem
olyan selymes, mint az alwéké, hanem inkább durva szálú. Ráadásul az alwe férfiaknak a hajukon kívül nem nőtt
szőrzetük, míg ennek az idegennek a sötétbarna arcbőrét sűrű borosta borította. Nagyon szőrös volt az egész
felsőteste s a karja meg a lábfeje is. Homloka feltűnően széles volt, állkapcsa erőteljes, álla hegyes. A sűrű
hajbozontból kimeredő fülek szokatlanul hosszúak voltak, mozgékonyak, és ezeken is szőr nőtt. Ám a
legfeltűnőbb az enyhén ferde metszésű szeme volt, kénsárga írisszel. Míg Niko idegenkedve nézegette, fura
gondolata támadt: nem ezt a szempárt látta megvillanni a bozótban előző este? De akkor vajon miért nem
mutatkozott meg az ismeretlen? Miért menekült el előle? És egyáltalán: lehetséges, hogy egy ember ilyen
nesztelenül mozogjon a sűrű bozótban? Abban a hihetetlen, feneketlen sötétségben, amely a Nagy Nappalfény
eltűnése után leereszkedett? Niko a torkát köszörülte.
- Mi a neved? És... hogyan történt... ez? - intett szemével a seb felé, amire Ayani épp nedves mohát rakott,
melyet az árnyégerek alján talált.
A férfi letette a kannát.
- Bocsássatok meg, hogy még be sem mutatkoztam. Lykano a nevem, és ezt a helyes kis szuvenírt -
fájdalmas arckifejezéssel pillantott a vállsebére - egy marsföldi járőrnek kö...
-Mindjárt gondoltam! - vágott a szavába Ayani. - Akkor pontosan úgy jártál, mint mi. Lykano a homlokát
ráncolta.
- Igazán? Bár... - Elhallgatott, és szinte gúnyos arckifejezéssel nézett a testvérekre. - Úgy látom, ti azért
ügyesebben védekeztetek, mint én. Nem látom, hogy megsérültetek volna, vagy mégis?
- Nem, nem - csóválta a fejét Niko. - De egyáltalán nem a mi érdemünk. Egy farkasnak köszönhetjük a
megmenekülést. Ha váratlanul nem siet a segítségünkre, nem éltük volna túl ezt az éjszakát.
- Úgy, úgy, egy farkas - felelte a fiatalember, aztán feltápászkodott. Nem állt valami szilárdan a lábán,
mégis vigyorgott. -Nahát, úgy látom, nem is olyan veszélyes. De miért nem megyünk át a táborotokba? Ott
biztosan kényelmesebb, mint itt. És talán még valami ennivalótok is van.
- Hogyne. - Ayani azonnal indult, de egyszerre visszafordult. - Honnan tudod, hogy itt táborozunk?
A fiatalember csodálkozva nézett rá.
- Azt kérdezed, honnan tudom?
- Igen.
- Onnan, hogy nyitott szemmel járok az életben, és össze tudom adni az egy meg egyet! Erre az elhagyatott
vidékre szinte senki sem téved. Ti sem lennétek itt ennél a magányos tónál csomag nélkül, ló nélkül, teljesen
fegyvertelenül, ha nem lenne itt a táborotok a közelben - igazam van?
- Hát... igen - ismerte be Ayani.
- Na látod. - Lykano a szélbe fordult és szimatolt. - De induljunk a tűz mellé! Legfőbb ideje, hogy
megismerkedjünk egy kicsit közelebbről.
Megfordult, összehúzott szemmel egy nem túl távoli facsoport felé nézett, amely kiemelkedett a fűből, majd
két ujját a szájába dugva, éleset füttyentett.
- Hé! - kiáltotta Niko. - Ez meg mi a csuda?
-Mindjárt meglátod - felelte Lykano nyugodtan, és karját keresztbe fonta csupasz mellkasa előtt.
Pár pillanat múltán egy fakó ló vált ki a fák közül, és sebesen ügetve közeledett feléjük. Teljesen fel volt
szerszámozva, nyereg is volt rajta, azon pedig egy jókora csomag. Örömteli nyerítéssel közeledett, és üdvözölte
Lykanót.
Lykano megpaskolta a nyakát, megdörzsölgette az orrát.
- Én is örülök neked, öregem, minden rendben van.
Niko értetlen pillantást váltott Ayanival, aztán a fiatalemberhez fordult.
- Neked lovad is van?
- Hát persze - mosolygott Lykano. - Hogy kerültem volna ide másképp?
- De hát... - kérdezte volna tovább Niko, de azonnal félbeszakították.
 - Nyugi! - intette Lykano. - Menjünk át a táborotokba, ott aztán majd mindent töviről hegyire elmesélek.

Sága úgy nézett a barlang tüzének fénykörébe lépő Rhogarr von Khelmre, mint aki kísértetet lát.
- Mi az? Te üres kézzel jelensz meg előttem? Hát nem ígérted meg tegnap, hogy ma a kezembe adod a
királyi kardot? Hogy olyan fekete mágiás varázslatot helyezzek el rajta, amely mindörökre elveszi Mordur
Kra'nakk kedvét a királyi fegyvertől?
-Nos hát... de igen... igen, így volt. - A félszemű levette a sisakját. Beletúrt szürke üstökébe, és keserves
képet vágott. -Valóban ezt ígértem. De csak azért - felemelte a mutatóujját, és a sötét barlanglakásának közepén
mozdulatlan felmagasodó mágusasszony felé lépett -, mert Dhrago egyértelműen megígérte.
De abban a fickóban sajnos nem lehet megbízni. - Elkeseredve vonogatta a vállát, és együttérzésre szomjazón
nézett Ságára. -O, vagyis inkább az emberei, megint csődöt mondtak, ezért nem tudtam megtartani a neked adott
szavamat.
- A Hel összes démonára! - rikoltott fel a varázslónő, és karmos jobb keze hirtelen kinyúlt. A lángok
azonnal magasra csaptak a hasas vaskatlan alatt.
A megzabolázatlan düh kitörésétől nem csak a félszemű zsarnok rettent vissza. A hatalmas
vámpírdenevérraj, amely osztozott a barlangon a varázslónővel, szintén rikoltozva ijedt fel, és hangtalan
szárnycsapásokkal igyekezett a barlang legtávolabbi szögletébe. A nagy kígyó pedig, aki lustán rátekeredett egy
tá-masztógerendára, rémületében kis híján beleesett a bugyborékoló üstbe, amelyben Sága egyfolytában
kotyvasztotta a varázsitalokat és -főzeteket.
A mágusasszony mindenesetre nem vette észre az általános ijedezést.
- Hogy történhetett ez meg? - Hangja elcsuklott a dühtől, úgy ordított a látogatóval, mint egy őrjöngő fúria.
- Hat felfegyverzett harcos miért nem képes arra, hogy két alwe kölyköt álmában lerohanjon és ártalmatlanná
tegyen? Meg tudod ezt nekem magyarázni?
A zsarnok a torkát köszörülte, és a megfelelő szavakat keresgélte.
- Megértem a felháborodásodat, és amennyiben ez megnyugtat, már volt rá gondom, hogy azok a
nyomorultak, akik elügyetlenkedték, megkapják, ami jár nekik. A Sötét Hold Ünnepén Nelwyn királlyal együtt
égnek el a szájtáti tömeg előtt Helmenkroon piacterén!
- Min változtat ez? - kérdezte megvetően Sága. - Hát nem érted, Rhogarr? Csak akkor bűvölhetem meg
Sinkkáliont, ha időben a kezem közé kapom! Odhur segedelmével elérem, hogy sem a Borús Birodalom urának
ne szolgáljon, sem ezek az alwe kölykök ne szerezhessék meg vele a végső győzelmet. De ameddig a fattyaknál
van a kard... addig a legrosszabbra kell elkészülnünk. - Olyan közel lépett a férfihoz, hogy az érezte az arcán a
varázslónő forró leheletét. - Ez pedig a biztos halált jelenti számódra, Rhogarr. Megértetted, felfogtad végre?
Vagy elfelejtetted?
A zsarnok megtörten csüggesztette le a fejét.
- Dehogy felejtettem - dörmögte alig hallhatóan. - Hiszen mindent megteszek azért, hogy
megakadályozzam.
-Tényleg? - A mágusnő egyik karmos, csontos ujja előrepattant, és felemelte Rhogarr állát. - Nagyon szépen
látható ebből a legújabb kudarcból is, mennyire eredményes ez a te tevékenységed - sziszegte gúnyosan az
arcába, aztán megint elkomolyodott. - De most már elég volt! Mostantól személyesen veszem kézbe a dolgok
irányítását, te pedig csak akkor cselekszel, ha valamit kifejezetten megparancsolok. Megértetted?
- Természetesen, Sága - hajolt meg Rhogarr. - Ahogy óhajtod.
- És ez arra a csúszómászó szolgádra, az aljas árulóra, Dhra-go hercegre is érvényes!
A zsarnok ismét meghajolt.
- Helyes, úrnőin.
- Most pedig eressz! - A mágusasszony úgy tolta félre az útból a tagbaszakadt férfit, mintha egy kirakatbábu
lenne. - Ne zavarj a munkámban!
Rhogarr megtántorodott. Majdnem a földre zuhant, csak az utolsó pillanatban nyerte vissza egyensúlyát.
Úgy oldalgott odább, mint egy engedelmes kiskutya, és a barlang falának támaszkodott. Nyilvánvalóan meg volt
félemlítve - mégis muszáj volt néznie a varázslónőt.
Sága pedig úgy tett, mintha a férfi ott se lenne. Arca merev maszkká vált, az egyik hatalmas fapolchoz
suhant, amely egészen a mennyezetig tele volt zsúfolva mindenféle dobozzal. Egyenesen egy hasas üvegedényért
nyúlt, amelyben csak úgy hemzsegtek az apró állatok: kis viperák, siklók, békák, varangyok, gyíkok és
mindenféle más hüllő. Sága egy gyors pillantás után benyúlt, és kikapott a tömegből egy kis, barna pikkelyes
gyíkocskát, villámsebesen a munkaasztalnál termett, és a rajta álló csillogó edény mellé helyezte. Háromlábú
ezüstüst volt az, egy láb átmérőjű, egy láb magas, és a legkülönfélébb jelek voltak belevésve. Fekete tintára
emlékeztető, lomhán lötybölődő folyadék volt benne.
 Sága leült az asztal melletti fazsámolyra, benyúlt a ruhájába, elővett egy kicsi tárgyat, és vigyorogva
felmutatta Rhogarrnak.
- Tudod, mi ez?
A zsarnok alaposan megnézte a szív alakú kis követ, de nem lett okosabb. Megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, de ilyesmit még sosem láttam.
- Gondoltam! - A sápadt arcról eltűnt a mosoly. - Ez a kőszív a Sorskőből. Ayani ezzel tette ártalmatlanná a
Nidhog-sárkányt, amikor az a Sötétség Kamrájában végezni akart vele.
- O - a marsföldi hangjában csalódottság csengett. - Azt meg hogy csinálta az a kölyök?
- Nem mindegy? - sziszegett rá Sága. - Inkább örülj, hogy a nagy kapkodásban ottfelejtette a követ. A
szuszvámpírok pedig nekem ajándékozták, mert urukat és mesterüket új életre keltettem. A kőnek nagy a
hatalma, különben Ayani sohasem győzte volna le a Nidhog-sárkányt. Ám most, hogy egy Hel teremtette sötét
lénynek a vére mocskolta, Ayani pedig elfelejtette a tisztítószertartást elvégezni rajta, a kő hatalma ellene fordul!
Mozsárba hajította a követ, és pillanatok alatt porrá törte. A port az ezüstedénybe öntötte. Aztán vékony
karját kinyújtotta, kezét pedig az edény fölé tartotta, mintha védelmezni vagy áldani akarná, ami benne van.
Fejét titokzatosan hátraszegte, szemét behunyta, és a következő szavakat mormolta:
- O, hatalmas Odhur, te, aki a törvényekre felügyelsz, amelyek szerint valamennyien élünk, állj alázatos
szolgálód mellé, és adj neki annyi erőt, hogy megőrizhesse a világodat, és elfordíthassa a közelgő veszedelmet!
Ne engedd, hogy ellenségeink győzelmet arassanak felettünk, és számtalan esztendő munkáját megsemmisítsék!
Elnémult és még egy pillanatig mozdulatlanul állt ott, majd kinyitotta a szemét, és fejét is az üst fölé
hajtotta.
- Jöjj, Odhur! - suttogta lázassá váló tekintettel. - Ne várakoztasd szolgálólányodat!
A sötét folyadék bugyborékolni kezdett, eleinte halkan, aztán egyre hangosabban, míg végül a tinta úgy
bugyborékolt, mint a forrásban lévő víz.
A fekete mágusnő orcája felderült.
- Igeeeeen! - kiáltotta. - Szólj hozzám, Odhur, és mutasd azokat az átkozottakat, akik alapjaiban
veszélyeztetik a világunkat!
A tinta egyre hevesebben fortyogott, míg végül sötét felhő szállt fel belőle, amely hamarosan kúp alakot
öltött. Emberfej méretűvé duzzadt, egészen beburkolta az edényt, és egyre gyorsabban és gyorsabban forgott a
saját tengelye körül. Amint egyre gyorsult a forgás, mégis ki lehetett venni, hogy nem gőz halmazállapotú,
hanem sok-sok apró részecske alkotja, olyan részecskék, amelyek hasonlítanak az üst külső falát borító jelekre és
szimbólumokra.
Sága hatalmas izgalommal ugrott fel, karmos kezét még mindig az üst fölé tartva, és újabb varázsigét
mondott:
- Áradj csak, áradj! Odhur ajándéka, örvendeztesd meg lelkemet! Takarodj köd, tűnj elő tiszta kép!
A forgó felhő azonnal megdermedt, és olyan átlátszó lett, mint egy nagy szappanbuborék. Egy kis tisztás
rajzolódott ki benne, amelyet sűrűn álló fák és bokrok szegélyeztek. A tisztás közepén lobogó tűz mellett hárman
ültek: egy lány, egy fiú és egy meztelen felsőtestű fiatal férfi.
- Igen! - Sága szeme diadalmasan felragyogott. - Köszönöm neked, Odhur, hogy meghallgattad
könyörgésemet!
Azzal kinyújtotta kezét a kis gyík felé, amely azóta is kővé dermedten állt a helyén, és szúrós tekintettel
nézett rá.
- Gyere csak ide! - suttogta rekedt hangon. - Engedelmeskedj úrnőd akaratának!
A gyík egy pillanatra mintha csodálkozva nézett volna rá. Torka lüktetett és kidudorodott, ahogy nagyokat
nyelt. Aztán, mint egy idomított kiskutya, odatipegett a mágusnő kinyújtott tenyerébe. Sága elégedetten
mosolygott, aztán felemelte a kis gyíkot, és Ayani fejének áttetsző képe fölé tartotta az üst fölött.
Rhogarr von Khelm elképedten csóválta a fejét. Sokszor látta már a fekete mágusnő félelmetes szertartásait,
de minden egyes alkalommal szörnyen megrémült tőlük. Most sem nagyon tudott kiokosodni a varázslónő furcsa
viselkedéséből. Ám egész eddig szó nélkül állt, lenyelte az összes kérdést, amely kikívánkozott belőle. De most,
hogy úgy látszott: a gyíkocska Ayani fejében lebeg, nem tudta legyűrni a kíváncsiságát.
- Bocsásd meg a türelmetlenségemet, Sága, de mit tervezel? Alig ejtette ki a szavakat, máris megbánta,
hogy megszólalt.
Ajkába harapott. Hogy is lehetett ilyen óvatlan? Hiszen tisztában volt vele, hogy Sága halálosan gyűlöli, ha
feketemágia-űzés közben valaki megzavarja. Ilyenkor teljesen kiszámíthatatlan volt.
Rhogarr nagy megkönnyebbülésére azonban Sága most csak egy gúnyos pillantással mérte végig.
- Nem megmondtam, hogy mostantól én veszem kezembe a dolgot? - kérdezte, aztán odaintette Rhogarrt. -
Lépj csak közelebb, és lásd, mi történik mindjárt.
Amikor a félszemű odalépett az asztalhoz, a mágusasszony a lány fejére mutatott, amely még mindig látszott
a varázsüst fölött lebegő gömbben.
 - Te öreg harcos vagy, Rhogarr, sok harci tapasztalattal rendelkezel, így azt is tudnod kell, hogy a legerősebb
szövetségeseid mindig azok, akikre az ellenség nem is gondol.
- Igen, ezt tudom - pislogott értetlenül a zsarnok. - De ugye azt nem gondolod, hogy ez az alwe kölyök le
fog paktálni velünk?
- Dehogynem, Rhogarr, pontosan azt gondolom! - felelte gúnyos mosollyal Sága. - Odhur segítségével és a
Sorskőből származó varázskavics erejével egyre nagyobb befolyást nyerek fölötte, míg a végén ugyanolyan
engedelmes végrehajtója lesz az akaratomnak, mint ez a helyes kis állatka itt - mutatott a gyí-kocskára. - De a
szem és az arc igen könnyen árulkodhat az ember gondolatairól és érzelmeiről - és ez a kis szertartás éppen ezt
hivatott megakadályozni.

N iko elképedten meredt Lykanóra. A furcsa fiatalember felvett egy sötét bőrből készült, ujjatlan inget, aztán
a testvérek mellé telepedett a tábortűznél. Fakója a másik két lóhoz társult, békésen legelésztek együtt a
tisztáson.
- Hogy micsoda vagy? - kérdezte hitetlenkedve Niko. -Mondd még egyszer, kérlek!
Lykano lenyelte a falatot.
- Farkasfi vagyok - közölte nagy lelki nyugalommal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az
ikrek mértéktelen elképedése láthatóan kiválóan mulattatta, szürkésfekete ajka mosolyra húzódott. - Még sosem
hallottatok rólam meg a hasonlókról?
- Te mondod - bólintott Niko. - Én legalábbis nem. - Húgához fordult. - És te?
- Én sem. Bár, az igazat megvallva, nem is nagyon értem.
- Aha. - Lykano felhúzta bozontos szemöldökét. - És miért nem?
- A dadám, az öreg Norna, szinte kimeríthetetlen tárháza volt a tudásnak - felelte Ayani egy nagy korty tea
után. - Semmi nincs a világunkban, amiről Norna ne tudott volna, még Misztéria legfurább népeit is ismerte. De
farkasfiakról soha egy szót sem ejtett.
-Nincs jelentősége. - Lykano megvonta a vállát. - Senki sem tudhat mindent. Valószínűleg maguk a
Láthatatlanok is belezavarodtak már annak számon tartásába, milyen népeket is teremtettek. Egyáltalán nem lep
meg, hogy a te nagy tudású dajkád nem hallott rólunk.
Ráadásul a farkasfiak, amint azt Lykano további elbeszéléséből megtudták, Misztéria legritkább és
legtitokzatosabb lényei közé tartoznak. Lykano úgy vélte, háromtucatnyinál többen nem élnek már a fajtájából,
ráadásul elszórtan élnek Misztéria-szerte. Ennek okát azonban ő maga sem tudta, csak sejtései voltak.
- Lehet, hogy különleges tulajdonságainkat a legtöbb fajtársunk inkább átoknak élte meg, mint áldásnak, így
aztán a legtöbbünk tudatosan lemond az utódokról. Ha ez így folytatódik, előbb vagy utóbb ki fogunk halni.
Niko nagyot nyelt.
- Igazán?
- Úgy gondolom, igen - felelte kissé fájdalmasan Lykano. -Ez pedig több szempontból is sajnálatos lenne.
- Mik ezek az okok?
- Velünk együtt kihalnának azok a régi történetek is, amelyeket nemzedékeken át megőriztünk és áthoztunk
az időkön. Már az őseim is igricek voltak, abból éltek. Világunk minden részéből összehordtak a legendákat és a
történeteket, és ahogy vándoroltak, mindenütt elmesélték őket, nehogy feledésbe merüljenek. De ha már senki
sem lesz, aki elmesélje őket, akkor hogy maradnának meg?
- Igazad van - felelte Niko -, de vajon miért nem jutott eszébe még senkinek sem, hogy leírja és kinyomtassa
őket? Hiszen így is megmaradnának az utókor számára.
- Ki-nyom-tat-ni? - A farkasfi a homlokát ráncolta. - Hogy érted ezt?
- Nagyon egysze... - Nikóba beleszakadt a szó, amikor eszébe jutott, amit Jessie mesélt nemrég:
Misztériában nem ismerik a könyvnyomtatást, és a lakosság elenyésző kisebbsége tud csak írni-olvasni.
- Á, nem érdekes - fejezte be. - De más okokat is említettél, nem?
- Hát persze - bólintott Lykano. - Ugyanis én a magam részéről kifejezetten jól érzem magam a bőrömben.
Hiszen a különleges képességeim nemcsak izgalmas kalandokkal gazdagítottak és meglepő felismerésekhez
vezettek, hanem a slamasztikából is gyakran kisegítettek - és rejtelmes mosollyal nézett az ikrekre -, ahogy
benneteket is tegnap éjszaka. Másképp nemigen éltétek volna túl azt az éjjelt.
- Micsoda? - kiáltotta kórusban Niko és Ayani. Tanácstalan pillantásokat váltottak, majd visszafordultak a
farkasfihoz. - Mire céloztál, Lykano? Ne gyötörj bennünket!
- Hát igen, a kíváncsiság nagyobb lyukat fúr az ember oldalába, mint egy eltévedt nyílvessző - nevetett a
fiatalember. - No de még mielőtt meghalnátok a kíváncsiságtól, elárulom, ki segített rajtatok múlt éjszaka, ki
mentette meg az életeteket. Közben azért magatoktól is rájöhettetek volna.
 A farkasfi név maga is árulkodó volt: Lykano és fajtársai a Nagy Nappalfény eltűnésekor farkassá szoktak
változni. Egész éjszaka farkas alakban maradnak, majd a Nagy Nappalfény első sugaraira visszaváltoznak
emberré.
- Hihetetlen! - kiáltott fel Niko. - És előbb fel sem tudjátok venni emberi alakotokat?
- Nem bizony. Még akkor sem, ha ez sok kellemetlenséggel jár, és akár veszedelembe is sodorhat.
Ayani arcára rá volt írva az elképedés, annyira felfoghatatlannak találta ezt a dolgot.
- És minden este átváltoztok?
- Nem - csóválta a fejét Lykano. - Csak ha épp ezen jár az eszünk, vagy ha valami rákényszerít. És...
- Igen?
- ...nem mindig egyforma az átalakulási készségünk sem. Az Éjhold állása szerint változik.
- Ezt meg hogy értsem? - kotyogott közbe Niko.
- Ahogy mondtam - felelte a farkasfi. - Minél kerekebb az égen az Éjhold, annál könnyebben tudunk
farkassá változni. Teliholdkor a legerősebb ez a képességünk, aztán napról napra csökken. Ilyenkor egyre több
időt vesz igénybe, hogy felvegyük farkas alakunkat.
- És újholdkor tart a legtovább? - kíváncsiskodott Ayani.
- Nem. - Lykano mosolya kicsit erőltetettnek tűnt. - A Setéthold napjaiban egyáltalán nem tudunk
átváltozni. - Elhúzta a száját. - Ne kérdezd, miért. Ez örökre a Láthatatlanok titka marad.
- Milyen kár - sajnálkozott Niko. - Pedig szívesen megtudtam volna!
- Ne felejtsd el megkérdezni, ha egyszer összefutsz velük -mosolygott Lykano.
- Jó vicc! De most mondd el végre, mi történt tegnap éjszaka. Hogy szereztél tudomást arról, hogy a
marsföldiek rajtunk akarnak ütni?
- Véletlen volt. Vagy nevezzük a Sors akaratának, ahogy vesszük - felelte Lykano, aztán elmondta, amit csak
tudott.
Akárcsak fajtársai, évek óta céltalanul kóborolt Misztériá-ban. Országról országra, városról városra járt,
hogy a regéit mesélje. Sosem időzött sokáig egy helyen, mert amikor minden történetét elmondta, már nem volt
mit mesélnie, így aztán valami belső nyugtalanság szállta meg, amely csak akkor nyugodott, ha továbbindult, és
újabb helyet keresett, olyat, ahol még nem ismerték a történeteit.
- Ilyen módon már rengeteget vándoroltam, és Misztéria nagyon sok helyére eljutottam.
- El tudom képzelni - mosolygott rá kedvesen Ayani. - És most hová indultál éppen?
- Helmenkroonba - felelte Lykano komolyan. - De nem csak azért, hogy elmeséljem a regéimet.
Nemrégiben azt álmodtam, hogy a Sötét Hold Ünnepén ott dől el majd a sorsom.
- Micsoda? - Niko azt gondolta, rosszul hallott. - Annyira hiszel az álmaidban, hogy csapot-papot otthagysz,
és elindulsz egy teljesen ismeretlen helyre?
- Miért is ne? - vont vállat Lykano. - Hiszen a Láthatatlanok küldik az álmokat is. így aztán egy csepp kétely
sincs bennem, hogy nyilván mélyebb értelmet hordoznak.
- Vagy úgy. - Niko így még nem vizsgálta meg a dolgot. Ám minél tovább forgatta fejében Lykano szavait,
annál világosabbnak tűnt a farkasfi gondolkodása. Hiszen ő is előbb látta Helmenkroont álmában, mint hogy a
valóságban megpillantotta volna. Megköszörülte a torkát. - De ez még nem magyarázat arra, hogy miképpen
értesültél a marsföldiek gyilkos terveiről.
Lykano válaszolni készült, amikor Ayani hangos jajkiáltással a földre rogyott. Úgy hevert a földön, mintha
minden életerő kiszállt volna belőle.
- Ayani! - ugrott hozzá aggódva Niko. - Mi történt?
De Ayani nem felelt, nem is moccant, így Niko segítséget keresve a farkas fihoz fordult.
- Sejted, hogy mi történhetett vele, Lykano?

kórház legfelső emeletének kis szobájában csend volt. Csak a szokásos neszek hallatszottak: a falon a nagy
Aóra ketyegése, amint a mutatók egyre közeledtek a délhez, a gépek csendes fütyülése és sziszegése, valamint
Siegward Schreiber halk hortyogása, aki mozdulatlanul feküdt az ágyán. Most azonban a folyosóról egyre
közelgő nyiszorgás hallatszott: a szállítókocsi gumikerekei. Ezen hozták a nővérek az ebédet, aztán tálcán
behordták a betegekhez az ételt, és lerakták a kis asztalkákra.
Az antikvárius azonban halotti álmában mindebből, semmit sem vett észre. Teljes mozdulatlanságban lapult
az ágyában -míg egyszerre fel nem pattant a szeme, és hangosan fel nem kiáltott:
- Neeeeeem!
Egy rándulással felült, űzött tekintettel nézett körül, és mintha lázálmában tenné, rekedten beszélni kezdett:
 -Hogy lehetsz ilyen gőgös, Saga? Mikor fogod fel, hogy számodra is vannak határok, amelyeket nem
léphetsz át?
- Tessék? Hogy mondta? - A nővér, aki ebben a pillanatban nyitotta ki az ajtót, hogy megnézze a beteget,
tanácstalanul meredt rá. - Kérem, ismételje meg! Egy szót sem értettem.!
Az öreg mintha csak most vette volna észre a jelenlétét. Lázas tekintettel nézett rá, zavarodottan rázogatta a
fejét, a száját is kinyitotta. Ám még mielőtt megszólalhatott volna, megint elvesztette az eszméletét, és erőtlenül
zuhant vissza az ágyba.
A nővér odasietett, megnézte a pulzusát, végigpillantott a műszerek mutatóin: minden rendben. A nő szája
széle tanácstalanul megrándult, de rendesen eligazította az ágyban fekvő, lesoványodott testet, megint szépen
betakargatta. Aztán a nyitott ajtó felé fordult, ahol épp belépett egy másik nővér.
- Minden rendben Schreiber úrral?
- Azt hiszem - felelte a másik, és vállat vont.
- Mintha kiáltott volna?
- Kiáltott - felelte a nővér -, de nem hiszem, hogy fontos lett volna. Összevissza beszélt valaminek a
szagáról, meg hogy nem lehet átlépni a határokat.
- Micsoda? - értetlenkedett a másik. - Vajon mire gondolt?
- Talán látnók vagyok? - Az első nővér az orrát húzta. - Valószínűleg semmire. Schreiber úr eléggé
zavarodott. Nem is csoda az ő állapotában.

ykano aggódva nézte Ayanit, aki egyszerre nyüszítő hangokat adott ki, mint egy álmában fájdalmat érző
L kisbaba. És ami ekkor történt, olyan szörnyű volt hogy Nikónak még a lélegzete is elakadt: húgának csinos
arcát lassan-lassan ronda, zöldesbarna pikkelyek borították el! A homlokán kezdődött a pikkelyesedés, aztán
lefelé terjedt a gyíkbőr, elborította az orcákat, az orrt és az állat is, míg a nyaktőben váratlanul véget ért. És
ami még ennél is szörnyűbb látvány volt: Ayani szép mandulaszeme is méregzöld gyíkszemmé változott, a kerek
pupillák szinte az egész íriszt kitöltötték, és furcsa hatásúvá tették a lány arcát.
Ayani nem volt öntudatánál, de a szörnyű átváltozási folyamat mégis láthatóan nagy fájdalmat okozott neki.
Szívet tépően jajongott és nyöszörgött. Niko szinte rosszul volt a sajnálattól. És bár lázasan törte a fejét,
miképpen segíthetne a húgán, semmi sem jutott eszébe.
Lykano azonban elgondolkodva nézte Ayanit. Szemlátomást sokkal kevésbé rendítette meg, hogy Ayaninak
gyíkarca lett, mint Nikót. Csak sötét képpel bólintott.
- Sága! - morogta. - Ez az ő kézjegye!
- Micsoda? Hogyan? - Niko nem értette, miről beszél a farkasfi. - Hogy érted?
- Ayani átalakulásáról beszélek - felelte nyomatékkal Lykano. - Egyetlen lény van Misztérián, aki ilyen
ördögi ocs-mányságra vetemedik, és képes is rá: Sága, a fekete mágusnő.
- Sága? - kerekedett el Niko szeme. - Hát te is ismered ezt a nőstény ördögöt?
- Sajnos jobban, mint szeretném! - bólintott komor képpel Lykano. - Nem ez az első alkalom, hogy ilyen
boszorkányságot űz.
- Csinált már ilyesmit máskor is?
- Igen, Niko. Néhány nyárral ezelőtt, az Ezer Szél Országában. Egy fiatal nőt hasonló átokkal vert meg, az ő
nyakára is gyíkfejet bűvölt. Sajnálatos módon azonban... - elhallgatott, és beható tekintettel nézett Nikóra - ez
még nem volt elég.
Niko lélegzete elakadt. -Nem?
- Nem. - Lykano a fejét csóválta. - Az elkövetkező napok során egyre inkább a befolyása alá kerítette, míg
szegény nő teljesen a rabszolgája lett, és mindent megtett, amit csak Sága a távolból sugallt neki.
- A szerencsétlen! És mi történt vele aztán?
- Valami szörnyűség. Elindult a Ködhegységbe, és tanácsot kért Zhorrantól.
- Micsoda? - Niko azt hitte, rosszul hall. - Rémülten kapkodott levegő után. - Miért? Miért?
- Csak találgatni lehet - felelte a másik, és ráncolta a homlokát, mintha ez segítené az emlékezésben. -
Zhorrant valószínűleg az ő segítségével akarta volna rávenni Sága, hogy a Nagy Misztériumok közelébe
juthasson.
- És mi miatt hiúsult meg a terve?
- Zhorran valószínűleg átlátott rajta. A Láthatatlanok rendkívüli okossággal ajándékozták meg, így
akadályozták meg, hogy méltatlanok megpillanthassák a nagy titkot, amely világunkat belülről összetartja.
Zhorran minden trükköt, mindent cselt ismer. Egy pillantásra meg tudja állapítani, ki közeledik feléje rossz
szándékkal - és nyilván itt is ez történt.
 - És mi lett azzal a fiatal nővel?
- Nem tért vissza. Nyilván nem tudta kiállni Zhorran próbáját. Ugyanis aki a próbát nem tudja kiállni, az
meghal. így aztán Sága még most sem ismeri a királyi kard titkát.
Niko nyelt egyet.
- Ezek szerint akkor még senki sem állta ki a próbát?
- Ezt nem tudjuk - felelte komolyan Lykano. - Mindenki, akit megérintett a Felismerés Fénye, mélyen
hallgat erről, s akinek megmutatkozott a nagy titok, az megtartja a tudását magának. Ezért nem tudunk róla
semmit, és arról a nehéz próbáról sem, amelyet előzőleg ki kell állni.
Niko megrendülten hallgatott, és Ayani felé fordult, aki még mindig nem tért magához.
- Meglakol ezért az az ördögfajzat! Aztán visszafordult a farkasfihoz.
- És szerinted ugyanazt tervezi Ayanival is, mint azzal a nővel az Ezer Szél Országából?
- Nem hinném. - Lykano a fejét csóválta. - Sága van annyira ravasz, hogy ne akarja kétszer ugyanúgy
kicselezni Zhorrant. Ráadásul annyit már amúgy is tudhat, hogy éppen hozzá indultatok. Ayanival tehát
valószínűleg egészen más tervei vannak.
- El tudom képzelni - mondta Niko, és arcára súlyos gondok telepedtek. - Mindent kinézek belőle, csak jót
nem!

Hogy te milyen okos vagy! - suttogta Sága, aki diadalmas arccal nézte Ayani képét. - Ám mire kitalálod a
tervemet, már rég késő lesz, és nem keresztezheted az utamat. - Az utolsó szavaknál megfordította a gyíkot
tartó kezét.
A kis állat hiába kapálózott: beesett az ezüstüstbe, és elnyelte a fekete folyadék. Áz megint fortyogni
kezdett, s egy újabb sötét jelfelhő emelkedett ki belőle, amely egyre nagyobb lett, míg végül teljesen beburkolta
az edényt.
- Köszönöm neked, hatalmas Odhur - suttogta a fekete má-gusnő. - ígérem, hogy ezúttal is méltó leszek
kitüntető bizalmadra!
Előrehajolt, és karmos kezével belelegyezett a felhőbe. A jelfelhő összesűrűsödött, aztán visszaesett az
üstbe, ahol a fekete folyadék éppen úgy elnyelte, mint az imént a gyíkocskát.
Rhogarr mozdulatlanul, merev tekintettel figyelte végig a szörnyű eseményeket. Még mindig nem tudott egy szót
sem kinyögni. A hideg borzongás szaladgált a hátán, és amikor a semmiből egyszerre felbukkant egy gondolat a
fejében, szinte rosz-szul lett: „Ha Sága egyszer ellenem fordul - így hangzott a gondolat -, akkor nekem minden
bizonnyal végem!" Amikor észre vette a fekete mágus nő gúnyos pillantását, rájött, hogy nagyon is helyesen
gondolkodott.

- Te csak ne aggódj, Rhogarr! - szólalt meg ekkor, mintegy megerősítésképpen a nő. - Ha megteszed, amit
kérek tőled, akkor semmi félnivalód nincs. Sőt, győzelemre foglak segíteni. Fekete mágiám ellen az
Egymagában Uralkodó Mordur Kra'nakk éppen olyan tehetetlen, mint az alwe fattyak.
A férfi elé lépett, és tetőtől talpig végigmérte, mint egy nagyképű tanító a kisiskolást.
- Amint látod, már felkészültem a mindent eldöntő támadásra. Még ha netán túlélnék is a dhrákoknál tett
látogatást -amit egyébként nem tartok valószínűnek -, sorsuk legkésőbb a Sötét Hold Ünnepén megpecsételődik,
és még a bolond sem tenne egy fityinget sem arra, hogy túlélik azt a napot!
Ugyanebben a pillanatban vakító fényű villám vágta ketté a félhomályt, és hatalmas mennydörgés rázta meg
a barlangot.
Amikor Rhogarr megfordult, és a kijárat felé nézett, a keskeny nyíláson át is látta, hogy nagy vihar tört a
Pokol-hegyekre. A fogazott szirtek fölött sötét felhők csüngtek, szakadt az eső. Az égből alázúduló zápor
függönyét éles villámok hasogatták, mint a fénydárdák. Fülsiketítőén dörgött, a föld is megremegett tőle - és a
marsföldi szíve is. Míg kifelé meredt, és behúzott nyakkal figyelte az elemek tombolását, Sága megnyugtatón
tette egyik karmos kezét a vállára.
- Te csak ne félj, Rhogarr! - súgta a fülébe. - A Láthatatlanoknak időről időre ki kell nyilvánítaniuk
védenceik előtt, hogy milyen nagy hatalommal rendelkeznek. Hogy szépen féljenek csak tőlük, és továbbra is
hajoljanak meg az akaratuk előtt. Misztéria az én világom. Én pedig nem hagyom, hogy idegenek és méltatlanok
pancsoljanak bele a sorsába. A Sólyom lánya hamarosan nem tudja már kivonni magát a hatalmam alól, és
akkor, Rhogarr, akkor a Sors mérlege végérvényesen a javunkra billen!
Őzinte egy örökkévalóságig tartott, míg Ayam visszanyerte az eszméletét - legalábbis Niko és Lykano úgy
érezte. Arra használták fel a várakozás idejét, hogy egy kicsit alaposabban megismerkedtek: Niko mesélt a
farkasfinak az izgalmas kalandokról, amelyeket az utóbbi hetek során a húgával együtt átélt, Lykano pedig azt
mondta el, miképpen botlott bele előző este a marsföldi őrjáratba.
- Elég alaposan ismerem errefelé a vidéket, és persze azt is tudom, hogy közel s távol egyetlen település
sincsen - magyarázta. - Ezért aztán rögtön gyanút fogtam, amikor hat állig felfegyverzett harcost vettem észre.
Ok már sötétedés előtt letáboroztak itt, és egyértelműen úgy viselkedtek, mint akik várnak valamire.
Niko a homlokát ráncolta.
- Kihallgattad őket?
- Naná! Mit gondoltál? - felelte kacsintva a farkasfi. - Egészen közel lopóztam hozzájuk, így szereztem
tudomást az ellenetek tervezett támadásról.
- Értem - bólintott elgondolkodva Niko. - De miért segítettél nekünk? Fliszen egyáltalán nem ismertél
bennünket.
- Mi köze van egyiknek a másikhoz? - vigyorgott Lykano. -Meg hát ez nem is egészen igaz. A kalandjaitok
híre, mint futótűz, terjed Misztéria-szerte. Meglehetősen érdekelt az a lány és az a fiú, akik annyi borsot törtek
Rhogarr von Khelm és főképp a hatalmas Sága orra alá.
- Hát nem önszántunkból és jókedvünkből tettük, azt elhiheted. Nem volt más választásunk!
- Mit nem mondasz! - mosolygott szélesen Lykano. - Ez az izgalmas történet mindenesetre megér annyit,
hogy fennmaradjon az utókor számára, így aztán valósággal égtem a vágytól, hogy megismerjelek benneteket!
Ráadásul utálom az alattomosságot, az aljasságot, így aztán egyszeriben eldöntöttem, hogy mellétek állok.
- Milyen nemes cselekedet volt tőled! Ráadásul nem is épp veszélytelen.
- Ugyan! - Lykano türelmetlen mozdulattal legyintett. -Csak akkor lett volna az, ha a rendes alakomban
akasztok bajszot a marsföldiekkel. De farkastámadásra nem számítottak! -Megint szélesen elvigyorodott. -
Legalábbis ebben reménykedtem, és a reményem be is igazolódott.
- Őszintén szólva, én legalább annyira meglepődtem, mint Rhogarr martalócai - mondta Niko. - Igazán
sajnálom, hogy eltalált az a nyílvessző. Ha csak egy kicsit mélyebbre ment volna...
- De nem ment - fejezte be Lykano, és egy legyintéssel elhessegette a témát. - A Láthatatlanok mellettem
álltak, így napkelte után szerencsére ki tudtam húzni a vállamból a nyílvesszőt, és elláttam valamennyire a sebet
lent a tónál. A többit magad is tudod.
Ayani ebben a pillanatban tért magához. Feltápászkodott, és zavarodottan nézett Nikóra és Lykanóra.
Amikor megszólalt, Niko elborzadva vette észre, hogy nemcsak az arca vált gyíkéhoz hasonlatossá, hanem a
nyelve is felvehette a hasadt formát, mert ettől kezdve erősen sziszegve ejtette az s hangokat.
- Mi... mi történt? - selypegte. - Miért érsszem magam olyan borsszassztóan, mintha lásszrohamom lett
volna? És miért besszélek ilyen furcsán?
Testvére és a farkasfi nem válaszolt, csak megrendülten ösz-szenéztek, aztán lehajtották a fejüket, hogy ne
kelljen Ayani szemébe nézniük.
- Mi assz? - kérdezett tovább Ayani. - Megsszólaltok végre, vagy lenyeltétek a nyelveteket?
-Sem... semmi, semmi. - Niko többször is nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát elszorító hatalmas
gombóctól. -Tudod, úgy áll a dolog... - Lázasan keresgélte a megfelelő szavakat. - De egyvalamit szeretnék
előrebocsátani: akármi történt is, és akármi történik még, mindig is a húgom voltál, és az is maradsz, érted?
- Micsoda marhasszágokat hordassz itt össze? - förmedt rá Ayani. - Perssze hogy a húgod maradok, mi
mássz lennék? Mosszt pedig bökd ki végre, mi történt!
- Igen - felelte Niko, de Lykano félbeszakította.
- Talán inkább nézd meg te magad - mondta lágy hangon, felállt, és Ayani felé nyújtotta a kezét. - Gyere le
velem a tóhoz! Ott magad is megláthatod.
- A tóhossz? - Ayani nem reagált a mozdulatra, szeme bizonytalanul cikázott Nikóról Lykanóra és vissza. -
Mit kellene látnom a tó...
Aztán mintha megvilágosodott volna, felállt, és keskeny gyíkajkait összeszorítva, felemelte kezét, és
óvatosan végigsimított az arcán. Amikor ujjai megérintették a pikkelyeket, felsikoltott:
- Neeeeeem!
És mint akit íjból lőttek ki, elnyargalt a tó felé. Niko és Lykano, amilyen gyorsan csak tudtak, igyekeztek utána.
Amikor megérkeztek a partra, Ayani a vizes homokban térdelt, és iszonyodva nézte a tükörképét a sima
víztükrön. Aztán nagyon lassan, óvatosan kiöltötte a nyelvét - és az is hasadt volt!
 - Jaj, ne! - nyögött fel. Zöld gyíkszeme könnyekkel telt meg, amelyek legördültek pikkelyes ábrázatán. -
Nem, nem! -zokogta. - Mit tettem ellenetekre, Láthatatlanok, hogy ilyen sszörnyűsszégesszen büntettek?
Lykano lehajolt hozzá, és részvéttel nézte.
- Szerintem a Láthatatlanoknak semmi közük ehhez -mondta kedves hangon. - Inkább Sága keze van a
dologban, elhiheted.
- Lykanónak igaza van. - Niko a kezét nyújtotta húgának. Ayani hálásan ragadta meg. Niko felsegítette és
szorosan magához ölelte a lányt. - El tudom képzelni, mit érzel most, Ayani -suttogta a fülébe, miközben a haját
simogatta. - Biztosan kétségbeestél és elkeseredtél. De egyvalamit megígérek neked!
Kibontakozott az ölelésből, és húga könnyáztatta gyíkarcába nézett.
- Akármit akar is elérni az a nőstény ördög ezzel, nem fog legyőzni bennünket. Sem az utunkról el nem térít,
sem nagy feladatunkat nem fogjuk elfeledni. Elmegyünk a dhrákokhoz, visz-szaadjuk Sinkkalionnak régi fényét
és erejét. Kiszabadítjuk apánkat az ellenség kezéből, és elűzzük a marsföldieket Hel-menkroon királyi trónjáról.
Azután pedig, Ayani, azután kényszeríteni fogjuk Ságát arra, hogy vonja vissza ezt az átkozott varázslatot!
- A szívemből szóltál, Niko. - Lykano a testvérekhez lépett, és vállukra tette a kezét. - És ha szükségetek van
valakire, aki tűzön-vízen átmegy veletek, és ereje szerint támogat benneteket
- hát én itt vagyok, és minden gyalázatos tettre készen állok!
- Te? - képedt el Ayani, és kitörölte a könnyeket a szeméből.
- De tüsszen asszt mondtad, Helmenkroonba késszülssz?
- Oda is készülök - felelte a farkasfi. - De úgy gondolod, hogy itt cserbenhagynálak benneteket? Azok után, amit
ez az ördög veletek művelt? - Esküre emelte az ujját. - Soha, Ayani! Az életemmel felelek érte! - Ám már a
következő pillanatban újra kuncogni kezdett. - Ráadásul számos út vezet Helmenkroonba. Es biztos nagyon
izgalmas lehet egy kitérő a Ködhegységbe. Nagyon ostoba lennék, ha elszalasztanám ezt a remek lehetőséget!

J-essieBocsa megbeszélt időben becsengetett ez Eller-tanya ajtaján. Csodálkozására Rieke kötényben fogadta.
- mondta Rieke. - Még két kenyér van a kemencében. Kicsit tovább sülnek, mint gondoltam. Gyere be
addig, kérlek!
Jessie belépett és szimatolt. Olyan illatok szálldostak, mint egy pékségben. Mármint egy rendes pékségben,
és nem olyan modern izében, ahol csak megmelegítik a gyári árut, és illatanyagokat juttatnak a levegőbe a
teljesebb illúzió kedvéért.
- Mmmm - mondta élvezettel - Ez aztán a finom illat! Mindig te magad sütöd a kenyeret?
- Amikor csak ráérek - felelte Rieke. - Márpedig amikor csak lehet, erre ráérek. Nemcsak azért, mert
finomabb, hanem azért is, mert tudom, mi van benne.
Jessie utánament a konyhába, ahol az isteni illat még erősebb volt. Összefutott a nyál a szájában, amikor
megpillantotta az üveg sütőajtón át a két szép cipót. Csábítóan barnultak a kenyérhéjak a sütővilágítás gyenge
fényénél: az egyik sokmagos, a másik napraforgómagos volt.
Rieke egy fokozattal lejjebb vette a hőmérsékletet.
- Pár perc múlva készen vannak. Egyik a tiéd lehet. -Tényleg? - kérdezte csodálkozva Jessie. - Tényleg az
enyém az egyik?
- A tiétek - javította ki magát Rieke. - Apádnak valami egészséges, normális kaját kell ennie, mert
kipukkad, mielőtt befejezi a könyvét.
- így van. Éjjel-nappal a könyv fölött kotlik, azt se tudja már, mi van körülötte. Es annak a hülye
szerkesztőnőjének meg állandóan új ötletei támadnak.
- És? - nézett rá csodálkozva Rieke. - Hiszen Thomasnak nem kötelező megvalósítania ezeket az ötleteket,
ha nem találja jónak őket. Elvégre nem ez a König asszony az író, nem igaz?
- Persze! - bólogatott Jessie. - De az ötletei egyre izgalmasabbá és feszültebbé teszik a történetet, azt mondta
papa. Még ha ezáltal Niko...
- Niko? - szakította félbe Rieke.
- Niko. így hívják a hősét is, tudod, Niko Niklas. Nem említette?
- Dehogynem. - Rieke idegesen legyintett. - Mégis egyfolytában összekeverem. Ez olyan zavaros: a papád
egy könyvön dolgozik, amelynek hősét Niko Niklasnak hívják. Ez a könyvbéli Niko elutazik Misztériába, hogy
megkeresse az apját. Es az én Nikóm is Misztériába ment, és ott nemcsak hogy kereste, hanem meg is találta az
apját, legalábbis te ezt állítod. Hát hogyne lennék összezavarodva?
- Na igen - mondta Jessie, a többit meg inkább megtartotta magának. Mármint, hogy egy felnőtt számára,
aki szeret ráállni az öntözőcsőre, nem csoda, hogy a dolog talányos! - Ez a papaféle Niko mindenesetre az
ötletek nyomán egyre veszedelmesebb helyzetekbe keveredik, és papa sajnos még mindig nem találta ki, hogy
húzza ki belőle.
- Csak reménykedhetek, hogy az én Nikómnak nincs ilyen rossz sora - morogta Rieke aggodalmasan. - Még
ha a sorsa nem is attól függ, hogy mit ír a papád.
- Hát igen. - Jessie idegesen feltolta a baseballsapkát a feje tetejére. - Ahogy vesszük.
- Mi az, hogy ahogy vesszük? - ismételte csodálkozva Rieke. - Mit akarsz mondani ezzel?
Jessie elkínzott grimaszra húzta a képét. -Tudom, hogy nagyon hülyén hangzik, de nekem is csak mostanában
jutott eszembe ez az ötlet.
- Ne bolondozz! Hülyíteni akarsz, igaz?
-Eszemben sincs! - Jessie mindkét kezét a magasba emelte, ártatlanságát jelezve. - De te talán nem látod
furcsa egyezésnek, hogy papa Nikójának sorsa is éppen újholdkor dől el? Amit ő a Sötét Hold Ünnepének
nevez? A következő újholdnapot Misztériában a Sötét Hold Ünnepének nevezik... És Misztéria sorsa - és ezzel
Nikóé is - ezen a napon dől el.
Rieke szemlátomást egyre bizonytalanabbá vált.
- Tényleg? Jessie bólintott.
- És ami még igencsak furcsa: papa szerkesztőnője soha nem avatkozott bele még ennyire aktívan a történet
alakulásába, mint most. Mintha személyes érdeke lenne, hogy úgy történjenek a dol gok, ahogy ő akarja.
- Hogyhogy?
- Fogalmam sincs - ismerte be Jessie. - Ez csak afféle vélekedés, amit nem tudok bizonyítani.
- Nahát akkor biztosan csak véletlen - intette le Rieke. Jessie válaszolni készült, helyette hatalmasat ásított.
- Mi az, csak nem vagy máris álmos? Még csak dél van!
- Tudom - felelte Jessie -, de olyan szörnyű rémálmom volt, hogy utána már el se tudtam rendesen aludni.
- O, szegénykém - mondta Rieke őszinte együttérzéssel. -És mit álmodtál?
- Ááá - nyögte Jessie, miközben lázasan törte a fejét, mit is feleljen. Ha Riekének elárulja az igazat, attól ő
is pánikba fog esni, és erre igazán nincs szükségük.
Riekének legalábbis nincs. Neki sincs.
Nikónak meg végképp nincs!
- Nem is igazán tudom már összeszedni - mondta ezért. -De egyvalami egészen világos lett menet közben:
hogy feltétlenül meg kell fejtenünk az öreg könyv titkát, ha segíteni akarunk Nikónak. Közben megtudtam, ki
tervezte az öreg mauzóleumot. És sürgősen meg kell tudnom azt is, hogy Helmenkroon szolgált-e mintájául,
vagy Falkenstedt egykori vára.
- Ha úgy gondolod, hogy attól előrébb leszünk... - mondta Rieke kevéssé elragadtatva, és még egy pillantást
vetett a sütőbe. - Mindjárt kész. Ránéznél Melchiorra, amíg kiveszem a kenyereket? Bement a nappaliba híradót
nézni, de ahogy ismerem, a tévé már megint a szobának jár csak, mert ő meg elbóbiskolt, mint rendesen.
Rieke sejtése helyes volt: Jessie már a szoba ajtajánál hallotta a hortyogást. Melchior teljes hosszában
elnyúlt az ócska heverőn, és az igazak álmát aludta. Természetesen egy kukkot sem hallott abból, amit a
képernyőn épp mutogattak: az Ázsiában jó egy hét múlva bekövetkező teljes napfogyatkozást, amelyre
számtalan ember készült a helyszínre.
Jessie lábujjhegyen lopakodott a távirányítóért az asztalhoz, és kikapcsolta a régimódi tévét. Már majdnem
kiért, amikor egy pillantást vetett a komódra. Amikor pedig meglátta a kis ezüstedényt, amely rajta állt, még az
álla is leesett a csodálkozástól.

Drakela és Ragnur, akit a lázadók rövid tanácskozás után követnek jelöltek, fél napnál tovább nem utaztak, s
már meg is érkeztek Áusztráriába, Nivland keleti szomszédjába. Eleinte ugyanazon az úton haladtak,
amelyen Niko és Jessie ment a nagy Világ-hegység felé, és mindig azt a pontot célozták meg a láthatáron,
ahol a Nagy Nappalfény reggel megmutatkozott. A faragatlan számkivetett és a vörös szépség nem is különböz-
hetett volna jobban egymástól, mégis hamar megtalálták a közös hangot. Ez a hang többnyire Drakeláé volt,
Ragnur inkább csak hallgatta. Ilyeténképpen Ragnur egyre több érdekes részletet megtudott a nő mozgalmas
életéből.
- Én Kandirában születtem, de a szüleim a nyughatatlanok népéhez tartoztak, ahogy már tegnap is mondtam.
Mi nem szeretünk egy helyben maradni. Egyszer itt, másszor ott verünk tanyát.
- Kinek-kinek, ahogy jólesik - dörmögte Ragnur. - Neked jólesett, mi?
- Igen, de csak addig, amíg meg nem ismertem a férjemet. Drakela arcára mintha árnyék vetült volna.
 - Első látásra egymásba szerettünk. így egyik napról a másikra feladtam a szép vándoréletet, és hozzá
költöztem a szerény kis kunyhójába. Azóta én magam is alwénak érzem magam, mintha köztetek születtem
volna. Mindig arról álmodoztunk, hogy együtt fogunk megöregedni... Amíg Rhogarr martalócai két nappal
ezelőtt ránk nem zúdultak, és tönkre nem tettek minden szép álmot.
Elhall gatott, szeme könnyel telt meg, meg kellett állítania a lovát.
-Jó> jó - dörmögte Ragnur zavartan, és ő is megállította a lovát. - Sajnálom, hogy felidéztem ezt a szomorú
históriát.
- Már rendben vagyok. - Drakela felszárította arcát egy ruhájából előszedett kendőcskével. - Ne haragudj az
érzelemkitörésért, általában nem vagyok kényeskedő. De amikor arra gondolok, mit tettek ezek a disznók a
férjemmel meg a gyerekeimmel...
Feje lecsüggedt, megint a könnyeivel kellett küszködnie.
Ragnur nem érezte valami jól magát mellette. Nem szokta meg a nők társaságát, fogalma sem volt, ilyenkor
mit kell csinálni. Valamit beledörmögött a szürke szakállába, és lázasan törte a fejét, mivel terelhetné Drakela
gondolatait kedvezőbb irányba.
-Oöö... és mondd, ti, nyughatatlanok, voltaképpen miből éltek? - kérdezte, és csodálkozott, hogy ez a jő kis
kérdés milyen gyorsan eszébe ötlött. - Mármint azok, akik továbbra is országról országra költöznek.
Drakela kifújta az orrát, mielőtt válaszolt volna.
-Mindenütt felkínáljuk a szolgálatainkat. Üstöt foltozunk, kést köszörülünk, mindenféle olyan árut kínálunk,
amelyekre mindenkinek szüksége lehet, de mégsem kapni mindenütt. Aztán gyógyfőzeteket is árulunk, amelyek
a legkülönfélébb nyavalyákat gyógyítják. Néhányunknak pedig nagyon különleges képességei is vannak.
- Nocsak! - ámult Szürkeszakáll. - Miféle képességek? A nő aranyzöldes írisze titokzatosan csillogott. -
Vannak, akiknek megadatott a harmadik szem, és ezek a
jövőbe látnak. Mások a tenyérjósláshoz értenek. Ragnur kételkedve nézett rá.
- És neked vajon milyen képességed van?
- Az utóbbi.
Drakela telt ajka mosolyra húzódott.
- Ha szeretnéd, kaphatsz belőle egy kis kóstolót.
-Nem is tudom. - Ragnur határozatlanul ingatta a fejét. -Nem igazán hiszek az ilyesmiben.
- O, ne makacskodj már, add csak a kezed! - szólt rá Drakela szigorúan. - Gyerünk! Vagy nem akarod tudni,
hogy sikerrel járunk-e a meótáknál, vagy sem?
- Dehogynem - horkantott szemrehányón Ragnur. - Hiszen olyan sok minden függ attól, hogy sikerrel
járunk-e! - Odanyújtotta a bal tenyerét. - Na, gyerünk, mutasd meg, mit tudsz!
Drakela odairányította melléje a lovát, kézbe vette Ragnur kezét, és hosszan nézegette a barázdákat.
Ragnur figyelmesen nézte. Eleinte semmilyen érzelmet nem látott a nő arcán, de aztán úgy látta,
csodálkozva megrebben a szeme. Ugyanakkor a szája széle is megrándult.
- Na, mi az? Valami nem tetszik?
Drakela nem felelt, csak gondolataiba merülve bámulta a kezét, míg végül felemelte a tekintetét, és
összehúzott szemmel nézett a férfira.
- Hát, ez az ügy elég érdekes.
- Érdekes? Hogyhogy?
- Mert nem tudok kiigazodni a sorsvonalaidon.
- Vagyis semmit sem ismertél fel bennük?
- Ezt nem mondtam - felelte a nő nyersen. - De az üzenetük... nem egyértelmű.

Így van! - Rieke a Jessie kezében tartott kis ezüstedénykére JL mutatott. - Tényleg ez az a tintatartó, amelyet
Walter Brauer-től kaptam már nagyon-nagyon rég. - Furcsálkodva nézett a lányra. - Mit látsz rajta olyan
szokatlannak?
- Hát igen. — Jessie arca valósággal lángolt az izgatottságtól.
- Ez a tintatartó pontosan olyan, mint Sága ezüstüstje, amely a barlangjában áll. Csak éppen az egy kicsit
nagyobb —mondjuk, olyan emberfejméretű.
- És? - kérdezte Rieke.
- Mit és? Hát nem érted? - hűlt el Jessie. - Hiszen ez egyértelműen bizonyítja, hogy van kapcsolat a fekete
mágusnő és Karín Seikel között!
 -Bocs, de ez nekem magas! Egyetlen kapcsolatot bírtam mindeddig felfedezni kettőjük között: hogy ez a
Sága szerepel Karín Seikel régi Misztéria-könyvé...
- Hát persze! - vágott közbe Jessie. - De a Ködökön Túli Világban tényleg létezik ez a Sága, ahogy már
többször is elmondtam. És nagyon is eleven. Sőt, sokkal elevenebb, mint amilyennek én szeretném látni!
Rieke még mindig nem fogta fel, hová akar kilyukadni Jessie.
- És? - kérdezte csodálkozva.
- Hát már elfelejtetted, mit meséltem neked meg mamának?
- kérdezett vissza Jessie ingerülten. - Ez a Sága nemcsak hogy ott őrzi a könyvet a barlangjában, hanem egy
üstje is van, amely, mint épp az imént említettem, pontosan olyan, mint ez a tintatartó! Ráadásu...
-Na, várjunk csak egy pillanatot! - szólt közbe Rieke. -Egyáltalán nem tudjuk biztosan, hogy a tintatartó
Karín Seikelé volt.
- Dehogynem, dehogynem, én biztos vagyok benne! - felelte határozott hangon Jessie. - Ugyanis ez a
titokzatos ős, akiről Walter Brauer mesélt, nem más, mint maga Karín Seikel!
És még mielőtt Rieke közbeszólhatott volna, felemelte a kezét.
- Ne félj, mindjárt elmondom, miből jöttem rá! És persze ilyen módon Karin Seikelé volt Odhur köpenye is,
amellyel a Ködökön Túli Világba utazhatunk!
- Tehát te azt mondod, hogy Karin Seikel tényleg járt Misztériában, nem csak állította!
- Hát persze! - vágta rá Jessie. - Ha nekem sikerült, nyilván Karin is meg tudta tenni. Semmi kétségem nincs
már afelől, hogy a mágusnő és Seikel között igenis létezik kapcsolat!
Rieke a homlokát ráncolta.
- Mégpedig miféle kapcsolat?
- Hát éppen ez az, amire rá kell jönnünk! - felelte Jessie nyomatékkal. - Fogadni mernék, hogy utána sok
mindent tisztábban látnánk.
- Mindez persze lehetséges - mondta Rieke. - De nem lehet, hogy a legfontosabbat nem veszed észre?
Mármint hogy ez a Sága a mai napig a legjobb egészségnek örvend, Karin Seikel ellenben már jó kétszáz éve
halott!
- Ez legalább tényleg így van. Közben ugyanis megtudtam, miért nem temették a családi mauzóleumba,
Felső-Röden-bachba.
Rieke szeme elkerekedett.
- Tényleg?
- Mert egy évvel Misztéria-könyvének megjelenése után Falkenstedtben meghalt - mondta Jessie. -
Mégpedig a sárgaházban, ahogy akkoriban az őrültekházát hívták.
-Tudom - mondta Rieke elnéző mosollyal. - A városiak azonban inkább bolondtoronyként emlegették.
Ugyanis egészen a tizenkilencedik század fordulójáig a Sólyomtorony, a falken-stedti vár maradványaként
megmaradt őrtorony adott otthont az intézetnek.
- Ez igen! - bólintott Jessie. - Te aztán tudsz!
- Csak véletlen. Ugyanis a tanulmányaim során dolgozatot kellett írnom a várostörténet e szakaszáról.
Rieke megint elkomolyodott.
- Miért dugták Karin Seikelt a bolondokházába?
-Nem tudom. Csak annyit tudtam eddig előkotorni, hogy bezárták oda, aztán hamarosan meg is halt, és a
kertben temették el. Elég fiatal volt még akkor, húszévesnél alig több.
- Szegény - mondta Rieke őszinte együttérzéssel. - Honnan tudod?
- Majd útközben elmesélem - mondta Jessie. Egyszerre ravaszkásan elmosolyodott. - Meg még pár érdekes
apróságot, amit találtam erről a Karin Seikelről.
 17. FEJEZET

Utak a bizonytalanságba

R agnur felvont szemöldöke alól pislogott Drakelára.

- Nem egyértelmű a tenyerem üzenete?
- így van. Kétfélét is látok benne: a meóták valószínűleg velünk jönnek Helmenkroonba, és szembe fognak nézni
Rhogarr von Khelmmel.
- Na látod! - ragyogott fel Ragnur szeme. - Hát pontosan ezt reméltük! Nem értem, miért aggódsz még.
- Egyszerű, Ragnur: a sorsvonalad fölött egy kard árnyékát láttam. Ám azt nem láttam, hogy életet vagy
halált jelent ez a kard!
- És? - Ragnur egykedvűen vállat vont. - Nem újdonság számomra, hogy a sorsunkat egy kard irányítja. És
hogy Sinkká-lion az életet vagy a halált hozza el nekünk, az csakis attól függ, hogy Niko és Ayani sikerrel
járnak-e, avagy sem.
Finoman megbökte sarkával a ló oldalát.
- Gyere, haladjunk tovább! Hiszen még ha megnyerjük is Átlát és az embereit a mi ügyünknek, akkor sem
végeztünk mindennel. Már csak azért is csipkednünk kellene magunkat, és nem elvacakolni az időt.
- Mit nem mondasz, Ragnur - felelte gunyorosan Drakeia. -Egy nagy vezér veszett el benned!
Nemsokára elérték azt a keskeny erecskét, amely Nivland és Ausztrária határát jelezte. Rövid ideig még
kelet felé tartottak, de aztán délnek kanyarodtak, Kandira felé. Az eleinte oly buja növényzetű táj egyre
kopárabbá vált, s végül hullámos sztyepp váltotta fel, amelyen szúrós fű és néhány csenevész bokor meg fa nőtt
csupán. Már esteledett, amikor a láthatáron egy messzi tábortűz fényét vették észre.
Drakeia csinos arcán mosoly suhant át. Kinyújtotta a karját, és az előttük emelkedő dombok felé intett.
- E mögött van a Grimm völgye - mondta. - A meóták mindig itt ütnek tábort, amikor Ausztráriába indítanak
rabló hadjáratot.
Pár perc múltán már ott álltak a dombtetőn. Nem volt különösebben nagy az előttük kinyíló völgy. A
közepén hatalmas máglya lobogott, lángjai az eget nyaldosták - egyértelmű jele annak, hogy a meóták nem
tartanak ellenséges rajtaütéstől, és egyáltalán nem próbálnak elrejtőzni. Pedig a csapat kétszáznál alig valamivel
több férfit számlált, bár a félhomályban ezt nem tudták olyan pontosan megbecsülni. Lovaik a háttérben legeltek,
a férfiak pedig valamennyien a tűznél vagy a tűzhöz közel, a fűben heverésztek. Ragnur csodálkozott, hogy csak
egyetlen sátrat lát. A lángok fénye sötét sátorponyván táncolt, két harcos őrt állt a bejáratnál.
- Ez a Nagy Atla jurtája — susogta Drakeia a kísérőjének. — Siessünk oda hozzá, és adjuk elő neki, amit
kérünk. Alig várom már a válaszát!

Micsoda? - Rieke megrökönyödött kérdése hangosabb volt, mint az öreg Golf motorjának zaja, amely agg
kora ellenére szorgosan falta a kilométereket. - Karin Seikel tervezte a mauzóleumot? Biztos vagy benne?
- Egészen biztos. - Jessie kinézett a dombos vidékre, amely elmaradozott mögöttük, aztán Riekéhez
fordult. Az két kézzel kapaszkodott a kormányba, és szemét a kanyargós országútra meresztette, amely a nyári
rétek, szántóföldek, ligetek között kígyózott. - Ez áll egy régi felső-rödenbachi krónikában - magyarázta a lány. -
Papa ugyanis kutatott egy kicsit a könyvéhez, és készíttetett egy másolatot. Ma délelőtt egy kicsit lapozgattam
benne, és ezt találtam.
- Értem - felelte Rieke. - Tehát ez a Karin nemcsak író volt, hanem építész is? Vagy építőmester, ahogy
akkoriban mondták?
- Nem, nem, sem az egyik, sem a másik - intett Jessie. -Akkoriban egész Felső-Rödenbachban a Seikel
család volt a legtehetősebb és legtekintélyesebb família. Immánuel Seikel, Karin atyja a falu elöljárója volt, és
minden további nélkül engedélyezte az építkezést, úgy is, hogy nem szakember tervezte. Karin szülei valósággal
bele voltak bolondulva a lányukba, szinte minden kívánságát teljesítették. Mint például ennek a mauzóleumnak
az építését is, amelynek külseje arról árulkodhat, hogy Karín imádta a várak, a lovagok, a trubadúrok korát.
 - Aha. -Rieke a fékre taposott, visszakapcsolt, és élesen jobbra kanyarodott. - Ez akkor még sokkal
furcsább.
- Micsoda?
- Hogy Karint nem a családi mauzóleumba, hanem a bolondokháza kertjébe temették. Csak átvihették volna
Felső-Rödenbachba! Ez szinte kötelező lett volna, miután ő maga tervezte a kriptát!
- Hm - dörmögte Jessie. - Én is így látom.
Rieke csikorgó gumikkal ért ki a kanyarból, és mindjárt bele is taposott a gázba.
- Miért nem tették azt? Jessie vállat vont.
- Honnan tudnám? Nem vagyok jós vagy micsoda.
- Jó, jó, nem szemrehányásnak szántam. - Rieke bocsánatkérőn megpaskolta Jessie vállát. - És Karín
családja azon a tanyán élt, ahol most ti laktok?
- Ott bizony! - bólintott Jessie. - Később, a tizenkilencedik század vége felé már nem voltak férfi utódok.
Ezért egy lány örökölte a Portás-tanyát, aki hamarosan férjez ment egy bizonyos Ignaz Brauerhez. Azóta viselték
a tanya tulajdonosai a Brauer nevet.
- Értem. - Rieke az országutat figyelte, amely mint szürke szalag kígyózott a napsütötte tájon át. - Ezért
tudod tehát, hogy Karín Seikelé volt a tintatartó.
- Világos - vigyorgott Jessie. - Vagy úgy gondoltad, harmadik szemem van?
- Hát - mosolyodott el Rieke egy ideje szinte mindent lehetségesnek találok. Egyet azonban még mindig
nem értek: hogy ez a Seikel nőszemély hogyan találhatott kiadót a művének. Akkoriban azért nem volt
mindennapos, hogy egy nő könyvet írjon! Ráadásul ha abban csak a saját tragikusan végződött szerelmi
viszonyát írta le, az az olvasók számára elég érdektelen lehetett. Nem igaz?
- Hát, sajnos, igen - sóhajtott Jessie. - Legalábbis azok a részek, amelyeket én olvastam, meglehetősen
laposak voltak, néha egyenesen sivárak. Nem csoda, hogy teljes kudarc volt, és hogy senki sem akarta elolvasni.
- Ezt Walter Brauer is említette. Annál nagyobb csoda, hogy mégis kinyomtatták.
- Gondolod? - Jessie titokzatosan mosolygott. - Pedig ez nem olyan nagy csoda, mint első pillantásra tűnik.
-Nem?
- Nem bizony. - Jessie még mindig mosolyogva csóválta a fejét. - A magyarázat Karin Seikel naplójában
olvasható. Egy gazdag mecénás átvállalta a kiadás teljes költségét, így a kiadónak nem kellett kockázatot
vállalnia.
- Tényleg? Ki volt az?
- Fogalmam sincs. Valószínűleg Karin maga sem tudta, pedig minden követ megmozgatott, hogy kiderítse.
- Milyen furcsa - mondta Rieke. - Furcsa, mint annyi minden ebben a történetben.
Jessie nem felelt. Az ablak mellett elfutó tájat nézte, amely egyre kevésbé látszott vidékiesnek. A helységek
között egyre kevesebb szabad terület volt, egyre több az ipari park és a lakótelep az egykor termékeny
szántóföldek helyén. A kényelmes országút rég négysávos autóútra váltott.
- Mikor érünk oda? - kérdezte Jessie.
- Mindjárt ott vagyunk - felelte mosolyogva Rieke. - Már alig várod, hogy megláthasd a régi falkenstedti vár
látképét, igaz?
- Alig bizony - felelte Jessie őszintén. - Ugyanis legkésőbb akkor ki fog derülni, hogy helyes-e az
elképzelésem vagy sem.
- Az elképzelésed? Melyik elképzelésed?
- Micsoda? - Jessie Rieke felé fordult az ülésen, és megrökönyödve nézett rá. - Te most csak játszod az
értetlent, ugye?
- Dehogyis - válaszolta Rieke tanácstalan képpel. - Halvány sejtelmem sincs.
Jessie elfordult, és az égre meresztette a szemét. Szent ég!
Ez nem lehet igaz!
Amikor pedig minden kristálytiszta és kézenfekvő!

Nagy Nappalfény még nem fejezte be napi pályáját, amikor Niko, Ayani és Lykano elértek az Északi-tenger
Apartjára. Az Ezer Szél Országa, amely a szinte végtelen tengerrel volt határos, nem cáfolt rá a nevére: a sík
földön szüntelenül fújtak az erős szelek, s a növényzet csak nehezen dacolt velük. A kiterjedt síkság
Kopárföldre emlékeztette Ayanit, amelyen akkor vágtak át, amikor néhány napja a Sötét Kaput keresték. Ott
azonban csak igen gyér vegetációt találtak, amely alig néhány állatnak adott védelmet és táplálékot. Itt, az
Északi-tenger és a sok folyóvíz mentén, amelyek át- meg átszelték az Ezer Szél Országát, a talaj is sokkal
nedvesebb volt. Buja és élénkzöld mocsári fű sarjadt belőle, amelyből itt-ott karcosfű és vassás nőtt ki, amelyek
Kopárföldön mindent elborítottak. Itt a nedves mocsári réteken, amelyek egészen a tenger homokos partjáig leér-
tek, mindenféle állat élt: dundi gyapjúbirkák, pompás mocsári tehenek, szemtelen mek-kecskék, amelyek ott
ugrándoztak a békésen legelésző tehenek között, és lecsippentették a szájuk elől a legzaftosabb füveket. Csak
úgy nyüzsgött mindenfelé a sok víziszárnyas. Kacagósirályok csapatai kóvályogtak a sós levegőben, harsány
rikoltásuk messzire hangzott: erről kapták a nevüket is. Légilummák akrobatikus mutatványokat hajtottak végre
a levegőben, merészen kanyarogtak, és időnként zuhanórepülésbe váltottak, hogy az útitársak a puszta
nézésüktől is elszédültek. Amint közeledtek a homokdűnékhez, amelyek a part mentén sorakoztak egymás
mögött, óriási raj fekete fejti jégországi ludat riasztottak fel, amelyek fülsiketítő csattogás, méltatlankodó
gágogás mellett emelkedtek a magasba, és feketefehér, kavargó tollcsomóként vonultak arrébb. Amikor elhalkult
a gágogás, az ikrek és a farkasfi végre meghallották a hullámverést. Fülük tele volt a partra gördülő hullámok
szüntelen zajával; olyan közel lovagoltak a vízhez, hogy a lovak patkója már belesüppedt a vizes homokba.
Niko még soha életében nem látta a tengert. Szinte áhítattal eresztette szabadjára tekintetét a végtelennek
tűnő vízen, amely fölött kék, felhőtlen ég feszült. A Nagy Nappalfény ragyogása fehér tajtékon villant meg:
mintha ragyogó gyémántok ékesítették volna a kékeszöld vizet.
- Szép - suttogta. - Milyen szép ez.
- Úgy ám! - Lykano megállt mellette fakó lován, és a szokásos farkasvigyorát villogtatta. - Mégis tovább
kell állnunk. Hiszen a Ködhegységbe igyekszünk, nemde?
- Akkor minek hossztál ide? - selypegte Ayani, aki nagyjából már kiheverte az első ijedséget. Eleinte meg
se nagyon mert szólalni, de most már gyakran közbeszólt, bár pikkelyes gyíkarcán semmiféle érzelem nem
tükröződött.
- Fiát csak azért - kezdett gunyoros magyarázatba a farkasfi -, mert az Ezer Szél Országa mind az Északi-
tengerrel, mind a Ködhegységgel határos. Tehát már nem lehetünk mesze a céltól.
Összevonta a szemöldökét, és szemét erőltetve nézett a távolba.
- Hát nem megmondtam? - sóhajtott végül elégedett képpel. - Legföljebb félnapi lovaglásra van.
Ezzel kinyújtott kézzel északkelet felé mutatott.

Afrancba! A francba! A francba! - Jessie nem is próbálta vé-. ka alá rejteni mérhetetlen csalódottságát. Az
öreg rézkarcot letette Rieke íróasztalára, miközben hangosan szitkozódott, aztán mély kétségbeeséssel rázta a
fejét. - Ekkora hülyeséget!
- Nana! - intette Rieke higgadtságra, aki egy sovány öregúrral az oldalán most lépett be az ajtón. A férfi
kopaszodott, régimódi nikkelkeretes szemüveget viselt a krumpliorrán, öreg, kopott tweedzakó lötyögött rajta -
Buchmann úr lehetett, a Falkenstedti Városi Könyvtár vezetője, Rieke Niklas főnöke.
- Csak nem rám értette a fiatal hölgy? - kérdezte, és beható tekintetet vetett Jessie-re nikkelkeretes
szemüvege fölött.
- Nem, nem, dehogyis. - Jessie elpirult zavarában.
- Megcsípett valami? - kérdezte Rieke, mielőtt a főnöke választ kapott volna.
- Semmi - vágta rá Jessie hevesen, kicsit hevesebben, mint szerette volna. — Csak abban reménykedtem...
Elhallgatott, és csúf, csalódott fintort vágott.
Rieke odalépett hozzá, és egy pillantást vetett a falkenstedti várat ábrázoló rézmetszetre, amelyet azonnal
Jessie kezébe nyomott, mihelyt beléptek a könyvtárba, Rieke irodájába.
- A várról van szó?

- Pontosan - bólintott Jessie. - Annyira reméltem, hogy másképp fog kinézi, mint Helmenkroon.
- És miért? - kérdezte Rieke.
Jessie hangtalanul felsőhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Mert az lett volna az egyértelmű bizonyíték, hogy az eredeti Misztéria-könyv szerzője tényleg az ottani
útját írja le, ahogy állítja.
Jessie legnagyobb meglepetésére Rieke most azonnal felfogta, hogy miről van szó.
- Értem - felelte ugyanis. - De miután Falkenstedt vára és Helmenkroon tökéletesen egyformák, ezért
bármelyikük szolgálhatott a rödenbachi mauzóleum mintájaként. így van?
- így bizony - sóhajtott Jessie. - Mi pedig pontosan olyan okosak lettünk, mint amilyenek előtte voltunk.
- Helmenkroon? Misztéria? - Buchmann úr, aki eddig némán hallgatta a társalgásukat, csodálkozva nézett
rájuk. - Jól értem, hogy arról az ominózus könyvről van szó, amelyet a tizennyolcadik század vége felé írt egy
bizonyos Karin Seikel?
- Pontosan - mondta Jessie elképedve. - Ön ismeri ezt a könyvet?
 - Nem, dehogy, épp ellenkezőleg - felelte könyvtárigazgató. - Én inkább abban hittem eddig, hogy ez a
könyv sohasem létezett, és amit a városi krónikákban összehordanak róla, az csak az írnok fantáziájának
terméke.
Jessie tanácstalanul nézett össze Riekével, aztán visszafordult Buchmann úrhoz.
- És miket hordott össze az a városi írnok?
-Nos, állítólag 1799-1800 táján az egész város erről a könyvről beszélt... Mindenesetre már jó régen volt,
hogy beleolvastam a krónikába. Biztosan jobb, ha magad olvasol utána.
Buchmann úr Jessie-re és Riekére nézett, majd az ajtó felé intett a fejével.
- Az archívumban van pár másolat a városi krónikákból. Szívesen megmutatom a megfelelő kötetet.
- Köszönöm! - vágta rá Jessie. - Boldog lennék, ha láthatnám!
Az „archívum" egy kis szobácska volt, pompás könyvespolcokkal és nemes könyvszekrényekkel tele.
Buchmann úr azonnal megtalálta a szóban forgó krónikát. Egy művészi faragásokkal díszített szekrényből vette
elő, és Jessie kezébe nyomta a vastag kötetet.
- Tessék - mondta. - A városi írnok elég zavaros fickó lehetett. Nem időrendben jegyezte fel az eseményeket, és
persze tartalmat sem készített. Tehát egy kicsit nézegetned kell, amíg rábukkansz a megfelelő cikkekre.
- Egy kicsit! - kiáltott fel Jessie. - Órákig is eltarthat, ha ugyan nem napokig. - Félrehajtott fejjel nézett az
öreg könyvtárvezetőre. -Nem vihetném haza kivételesen? Kérem!
- Tulajdonképpen tilos... - felelte Buchmann úr habozva. -Másrészt viszont... - Riekéhez fordult. - Ha Niklas
asszony kezességet vállal érte, hogy épségben visszahozod, akkor kivételesen elviheted.
Rieke azonban nem felelt a megjegyzésére. Mintha nem is hallotta volna a főnöke szavait, mozdulatlanul
állt, és a könyvszekrényre meredt, amelyből Buchmann úr elővette a krónikát. Végül megcsóválta a fejét, és a
szája elé kapta a kezét.
- Nem lehet igaz - lehelte az ujjai között. - Hogyhogy nem vettem eddig észre?
- Micsodát? - kérdezte Jessie. - Miről beszélsz? Rieke a nemes fából készített bútordarabra mutatott.
- Ez a könyvszekrény állt régen Walter Brauer szobájában -erről beszélek! És az ősétől, Karin Seikeltől
örökölte, ahogy azt most már tudjuk!
- Valóban? - csodálkozott el Buchmann úr. - Ez igazi meglepetés!
- Én is így látom - mondta Rieke, és kérdőn nézett a főnökére. — Hogy jutott a könyvtár ennek az értékes
darabnak a birtokába?
- No de Niklas asszony! - Buchmann úr úgy nézett Riekére, mintha ufó volna. - Ugye, ezt nem komolyan
kérdezte?
- De igen - képedt el Rieke. - Nem is értem a csodálkozását.
- Még ilyet! - A könyvtárigazgató erőltetett mosollyal csóválta a fejét. — Hát már egyáltalán nem
emlékszik? Hiszen ez a szekrény az öné volt!
-Neeem... - Rieke tátott szájjal meredt a főnökére. - Ezt... ezt nem mondja komolyan, ugye?
- Dehogynem! - felelte Buchmann úr. - Akkor, amikor ön olyan rejtélyes módon eltűnt, a szüleinek fel
kellett számolniuk a lakását. De nem volt szívük ezt a szép darabot egyszerűen kidobni, ezért felajánlották a
könyvtárnak.
Kicsit savanykás mosollyal nézett rájuk.
- Persze ha ragaszkodik hozzá, visszaadhatjuk.
- O, dehogy, egyáltalán nem! - tiltakozott Rieke azonnal. -Csak egy kicsit megnézném.
Buchmann úron látszott, hogy nagy kő gördült el a szívéről.
- Nyugodtan nézegesse csak azt a szekrényt. Napestig elgyönyörködhet benne.
Aztán kezet fogott a beosztottjával, és bevonult az irodájába.
Jessie egy lépést hátrált, onnan szemlélte áhítattal az öreg darabot. Több mint kétszáz éves volt már, de az
évek nem hagytak nyomot rajta. Vörösesen csillogott a déli napfényben, amely a magas ablakokon át egyenesen
a szobába hullott. A fája cseresznye vagy efféle lehetett. A díszítőlécre kétoldalt, valamint az alsó, kiálló
talprészre és a felső koszorúra művészi mintákat faragtak. Jessie stilizált növényeket, fákat vélt felfedezni.
- Tényleg csodás darab - mondta végül Riekéhez fordulva. -Arra sem emlékszel, hogy ez a szekrény ott állt
a lakásodban?
- Nem bizony - sóhajtott Rieke. - És arról sincs halvány sejtelmem sem, hogy miképpen jutottam hozzá.
Bár...
Elhallgatott, és egy darabig csak meredt maga elé csendben.
- Voltaképpen csak egyetlen magyarázat van.
- Mégpedig?
 - Hogy Walter Brauer a szekrényt is nekem ajándékozta, nem csak a tintatartót! - Vállat vont. - Csak a jó ég
tudja, miért.
- Elég logikusnak tűnik. És nyilván Odhur köpenyét is tőle kap...
A szó közepén azonban Jessie elhallgatott, és nagy szemmel meredt a talapzatra.
-Mi a csuda ez? - kérdezte csodálkozva, és letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegye a mesteri
faragásokat.
- Ez a szekrény tényleg Karin Seikelé volt - mormolta aztán, majd a válla fölött visszanézett Riekére. - Látod
ezt? - És mutatóujjával a jelre bökött, amely alig ütött el a növényi motívumoktól: a Mannaz-rúnára. - Hát ha ez
nem egyértelmű bizonyíték...
Rieke leguggolt, és szinte gyengéden simogatta meg a Láthatatlanok jelképét.
- Igazad van - suttogta. - És ezek szerint "walter Brauer nem a bolondját járatta velem.
Amikor felállt, egy pillanatra megingott. Elvesztette egyensúlyát, és a talapzatra kellett támaszkodnia -
közben erősen lenyomta a rúnát. Ami ezután történt, olyan meglepő volt, hogy mind Rieke, mind Jessie
hátraugrott ijedtében: a talapzat egy kis darabja meglazult, egy apró fiók tolódott ki hangtalanul, és bepillantást
engedett titkos rekeszébe.
Amikor Rieke felismerte a benne heverő tárgyat, valósággal szétesett az arca.
- O, nem! - kiáltott fel. - Ezt most tényleg nem hiszem el!

18. FEJEZET

Az É g Szíve

Akárcsak a húga, Niko is felágaskodott a nyeregben, nyújtogatta a nyakát táltosa hátán, és a Lykano mutatta
irányba meresztette a szemét. Végre ő is megpillantotta a messze távolban, ahol a csillogó hullámok mintha
összeolvadtak volna a szürke éggel, a hatalmas ködtakarót, amely elzárta a láthatárt a vizsgálódó szemek elől.
Ugy látszott, mintha úszott volna a tengeren, akár egy vastag vattapamacs. Ám amikor alaposabban odanézett,
látta, hogy a felhőkből több szabdalt sziklaszirt is kiemelkedik.
- Gondolom, ez a Ködhegység?
- Hű, azannyát! - Lykano folyton csúfolódott. - Hogy jöttél rá ilyen hamar?
Niko nem vágott vissza, mert idővel már rájött, hogy a farkasfinak természete a gúnyolódás meg az
ironizálás. Egyáltalán nem gondol semmi rosszra, amikor a csipkelődő megjegyzéseit elereszti. Sokkal inkább
arról a mély rokonszenvről tanúskodtak ezek, amelyet iránta és a húga iránt érzett.
- Hát tudod, az úgy volt - felelte inkább viccesen -, hogy a Láthatatlanoktól dupla adag észt kaptam...
Aztán mégis elgondolkodva az ajkába harapott.
- Ne vedd rossz néven a kérdésemet, Lykano, de biztos vagy benne, hogy megtalálod ebben a sűrű ködben a
Zhorran barlangjába vezető utat?
- Nos hát... - köszörülte a torkát a farkasfi - biztos éppen nem vagyok...
- Micsoda? - vágott a szavába Ayani. Éles és metsző volt a hangja, de az arca merev, érzelmektől mentes. - -
- Hát ilyet még nem pipáltam! Ma reggel halál komolyan assszt állítottad, hogy issszmered a Sssszhorran
barlangjáhossz vesszető utat.
- Kérlek, Ayani! - próbálta Niko csitítani a húgát, mert veszekedésre most igazán nem volt szükségük. - Talán
csak véletlenül mondta úgy.
-Dehogyis! - helyesbítette a farkasfi. - De nem azt állítottam, hogy ismerem az utat Zhorran barlangjába,
csak azt, hogy egyszer már jártam ott.
- Nohát akkor! Asssz ugyanasszt jelenti! - kiáltotta Ayani.
- Elát, nem éppen - feleselt szokatlan hevességgel Lykano. Fején a sűrű bozont felmeredt, mintha Ayani
folyamatos pisz-kálódása lassan az idegeire menne. - Ismerek valakit, aki jóban van Zhorrannal, és persze
remekül ismeri a barlangjához vezető utat is.
- Igen? - kérdezte Niko. - És ki lenne az?
- Aeolus, a Szelek Őre - felelte zavart mosollyal Lykano. -Egyszerűen nem tudott betelni a történeteimmel.
És hálából nemcsak hogy elmesélte nekem azt a csodás távol-keleti legendát az Ég Könnyéről, hanem elvezetett
Zhorran barlangjába is, hogy hadd hallgassa meg ő is a regéimet. De buta módon Aeolus előbb bekötötte a
szememet.
- Miért?
- Mert megígérte, hogy senkinek sem mutatja meg az utat -magyarázta Lykano. - És mivel bekötött szemmel
vezetett oda, hát nem szegte meg a szavát, még ha Zhorran elég morcos lett is. Lehet, ez volt az oka annak, hogy
olyan méltatlanul bánt velem.
Ayani csak nézte azzal a nagy gyíkszemével, Niko azonban a homlokát ráncolta.
- Miért, mit művelt?
- Zhorran végighallgatta ugyan a történeteimet, de aztán nem adta meg a kialkudott árat. Mert állítólag már
valamennyit ismerte! így aztán nem teketóriáztam, kiszolgáltam magam némi villámló- és dörgőporral, amelyet
a Láthatatlanok az Idők Kezdetén a dhrákokra bíztak. Az ércet segít kitörni nekik a sziklából. Ezért úgy őrzik,
mint valami ritka kincset.
- Hogy tehettél ilyent, Lykano! - sziszegte Ayani szemrehányó hangon.

- Tudom, hiba volt - mondta a farkasfi. - De hát akkor nem gondolhattam, hogy még egyszer találkozni
fogok a dhrákok urával!

szekrény titkos fiókja egy karcsú, fekete bőrbe kötött jegyzetfüzetet rejtett. Kötése már elrongyolódott, elülső
Aoldalát halványan, de jól felismerhetően az Ehwaz-rúna díszítette. Mialatt Rieke hitetlenkedve bámulta a
füzetkét, szíve csak úgy kalapált. Micsoda véletlen, hogy ez az elveszettnek hitt könyvecske ilyen hosszú idő
után egyszerre csak megkerült!
- Mi az? - Jessie szintén meghökkent. - Úgy látszik, mintha tudnád, mi az.
- így is van - sóhajtott fel Rieke. - Ez az a napló, amelyet a tanulóéveim alatt vezettem. Aztán sokat
kerestem, de nem lett meg többé. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy itt van, ebben az öreg szekrényben.
Tökéletesen elfelejtettem az egészet.
- Mint a többi mindent, ami akkoriban történt - dünnyögte Jessie. - De vajon miért áll rajta az Ehwaz-rúna?
- Hogy miért? - kérdezte meglepetten Rieke, aztán tekintete szinte magától értetődőn esett kezén a gyűrűre,
amelyen ugyanez a jel állt. — Talán emiatt!
- Az nem lehet. - Jessie hevesen rázta a fejét. - Amikor olyan rejtelmes körülmények között eltűntél, ez a
gyűrű nem volt még rajtad. De ez a napló itt korábban készült, hiszen te magad mondtad, hogy a tanulóéveid
alatt írtad!
- Tényleg - adott igazat neki Rieke. Eltöprengve nézegette a könyvecskét, aztán egy elszánt mozdulattal
lehajolt, és kivette a fiókból. Alig érintette meg a kötését, máris eszébe jutott minden.
- Tudom már! - kiáltott fel izgatottan. - Schreiber úr ajándéka volt ez a napló!
Jessie meglepetten nyitotta tágra a szemét.
- Az antikváriusra gondolsz?
- Persze hogy őrá! Hiszen hosszabb ideig az ő antikváriumában gyakoroltam, ott a Sólyomtorony mellett, és
amikor elbúcsúztunk, akkor kaptam tőle ezt a könyvecskét. És ő biztatott arra is, hogy ha már megvan a füzet,
kezdjek el naplót írni. Korábban soha nem jutott eszembe ilyesmi.
- És miért? - Jessie a homlokát ráncolta. - Miért akarta, hogy naplót vezess?
- Fogalmam sincs. Talán csak úgy eszébe jutott.
- És akkor miért pont egy Ehwaz-rúnás füzetet ajándékozott neked?
- Ezt sem tudom. Őszintén szólva nem tulajdonítottam neki valami nagy jelentőséget. Sőt, talán még azt
sem tudtam, hogy az egy rúna. Nem is hiszem, hogy rákérdeztem volna.
Jessie elfintorodott. Jaj, hogy is lehet ennyire... - valami ilyesmit akart kifejezni a fintor.
- Viszont megfogadtad a javaslatát?
- Igen - bólintott Rieke. - Nagyon megragadott a gondolat, nem is tudom, miért, és mivel Walter Brauertől
nemrég kaptam a tintatartót, attól a naptól kezdve rendszeresen vezettem a naplómat.
Amint ezt kimondta, egy rég eltemetett emlék tolult fel a tudatába: látta önmagát az akkori lakásában, előtte
a nyitott napló, kezében tollszár, amelyet belemerít a tintatartóba, és írni kezd. Hirtelen az volt a benyomása,
hogy a toll magától szántja a papírt!
- Mi az? - Jessie hangja hozta vissza a valóságba. - Olyan képet vágsz, mintha kísértetet láttál volna.
- Nem, nem - tiltakozott mosolyogva Rieke. - Épp csak eszembe jutott, hogy a naplóíráshoz éppen Karín
Seikel tintatartóját használtam.
- Tényleg? - Jessie felhúzta a szemöldökét. - Hát ez elég durva!
 - És a legérdekesebb az volt benne: a szavak általában csak úgy kifolytak belőle, néha határozottan azt
éreztem, hogy a toll már előbb tudja, mit akarok írni, mint én magam. Mintha nem én vezetném a papíron a
tollat, hanem az engem!
- Ahogy mondtam: nagyon durva! - ismételte meg Jessie, és a könyvecskére mutatott. - Nem akarsz
belekukkantani?
Rieke nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.
- Nem, most nem! Túl izgatott vagyok ehhez! Az ég tudja, mit találok benne. Lehet, megtudom végre, miket
műveltem akkor. Hiszen valahogy csak meg kellett terveznem a hosszú buj-dosást... Különben nem írtam volna
búcsúlevelet anyunak és apunak.
- Logikusnak tűnik - helyeselt Jessie.
- Ugye? - Rieke bólintott. - Nos, ezért inkább magammal viszem Felső-Rödenbachba a naplót, és holnap
fogom elolvasni, egy csésze jó kis idegnyugtató tea mellett.
- Szerintem szükséged is lesz rá. - Jessie megkopogtatta a városi krónika másolatát, amelyet még mindig a
hóna alatt szorongatott. - Én meg átrágom magam ezen a kásahegyen. Röhejes lenne, ha semmit sem találnánk
ennyi munka után.
Amikor Rieke és Jessie átvágtak a parkolón a kocsihoz menet, annyira elmerültek a gondolataikban, hogy
észre sem vették a szürke „púpos" kocsit, amely abban a pillanatban haladt el az utcán. És persze a két férfit sem
látták, akik a szállítókocsi vezetőfülkéjében ültek. Pedig biztos azonnal felismerték volna őket, mivel nem mások
voltak, mint Henk Krieger és a fia, Maik.

Ragnur és Drakela elég messze jártak még a meóták táborától, amikor észrevették a közeledésüket. Mintha a
földből nőtt volna ki két zömök alak előttük, akik nyílvesszőikkel célba vették őket. Nem lehetett félreérteni:
meg kellett állniuk.
A látogatók azonnal engedelmeskedtek. Meghúzták a lovak kantárszárát, és békés szándékuk jeléül
feltartották a kezüket.
Ragnur visszafojtott lélegzettel figyelte, amint Drakela pár torokhangú szót vakkantott az őrszemeknek egy
általa sosem hallott nyelven.
A két meóta viszont, úgy tűnt, megérette az asszony szavait: összenéztek, aztán intettek nekik, hogy
továbbhaladhatnak, de felajzott íjjal követték őket.
Amikor beértek a tűz fénykörébe, az ott heverő férfiak szinte vezényszóra fordultak feléjük. Érdeklődésük
azonban nem tartott sokáig. Amikor észrevették, hogy a látogatók semmiféle veszélyt nem jelentenek rájuk,
szinte azonnal vissza is fordultak eddigi elfoglaltságaikhoz. Volt, aki evett-ivott, mások kártyáztak vagy
kockáztak - Ragnur egyik játékot sem ismerte. Nem is csoda: a lázadó életében egyetlen meótát sem látott még,
és csak mendemondákból ismerte ezt a vad lovas népet, amelyről a legkalandosabb történetek keringtek. Nagyon
igyekezett, hogy ne bámészkodjon túl feltűnően, így csak a szeme sarkából mert a harcosokra pislantani.
A meóták sokkal alacsonyabbak voltak, mint az alwék, egyszerű, többnyire egyszínű köntöst viseltek a szűk
nadrág felett, lábukra puha bőrcsizmát húztak. Néhány férfi csupasz felsőtesttel üldögélt a tűz mellett. Barna
bőrükön, izmos, inas felsőtestükön játszott a lángok visszfénye. Mindegyiküknek tar volt a koponyája. Ferde
metszésű szemük volt, lapos és rövid orruk, arcuk szinte fekete volt, és nagy részét sebek borították. Rag-nurnak
csak alaposabb szemlélődés után tűnt fel egy másik jellegzetességük: a férfiak koponyája szokatlanul hosszú
volt. Különösen a fejük hátsó része volt igencsak megnyújtva.
- Toronykoponyának nevezik - suttogta oda neki Drakela, akinek feltűnt társa csodálkozása. - A meóták
szorosan elkötik a csecsemők koponyáját, egészen addig, amíg be nem fejeződik a növekedésük, attól lesz ilyen
furcsa a fejformájuk.
- De minek? - Ragnur megrökönyödve nézett rá.
- Mert, gondolom, ez tetszik nekik - mosolygott Drakela. -Ezért vagdossák össze a fiúk arcát is, és
dörzsölnek a sebekbe fekete földet. Ez a magyarázata a sok forradásnak és a fekete színnek.
- Micsoda ostobaság! - csóválta a fejét Ragnur. - Hogy tehetnek ilyent?
- Hát, ízlések és pofonok nagyon különbözők, Ragnur - nézett rá csúfondárosan Drakela. - Érted és az
ábrázatodért valószínűleg a legrondább meóta nő sem lobbanna lángra.
Ragnur már válaszra nyitotta a száját, amikor egy harcos lépett elébük, és parancsoló kézmozdulattal
megálljt intett nekik. Elég fiatalnak látszott - Ragnur legföljebb húsz nyárra tette a korát -, de vezérféle lehetett,
mivel öltözéke sokkal díszesebb volt, mint a többieké. Köntöse gallérját és ujját prém szegélyezte. Fején a
vékony anyagú szövetsapka alól egyetlen copf kandikált elő, mely lelógott a háta közepéig. Derekát fonott öv
kerítette, arról fityegett egy görbe szablya, markolata drágakövekkel volt kirakva.
 A meóta vezér szúrós tekintettel vizsgálta a látogatókat, a két őr pedig, akik idáig kísérték őket, odasietett
hozzá, és szaporán suttogott a fülébe. Az figyelmesen hallgatta a jelentést, aztán egy kézmozdulattal
visszairányította őket őrhelyükre, végül pedig Ragnurhoz fordult.
- Te mi vezér látni? - törte kerékbe a nyelvet.
- Ó! - felelte Drakela Szürkeszakáll helyett, meglepve és örvendezve. - Nagyra becsült uram, nagyságod
beszéli a nyelvünket. Megkérdezhetem, miért?
- Kivételes! - bólintott a meóta zord ábrázattal. - Én volta sok év Rhogarr udvarában. Én túsz, nem támadni a
Marsföldet. Akkor megtanulta nyelvet.
- Mégpedig milyen kiválóan, ha szabad mondanom. -Drakela szemlátomást igyekezett hízelegni, aztán
gyorsan Ragnurhoz fordult, és odasúgta neki: - Ez remek, akkor biztosan iszonyúan utálja a marsföldieket!
- Leszáll, ti kettő - parancsolta a meóta. - Aztán mond Blodin, mit ti akarni.
A látogatók igyekeztek teljesíteni a parancsot. -Nagy örömmel, uram - bugyogott a szó Drakelából, de Blodin
gyorsan belefojtotta.
- Nők kotyognak főzésben, nem beszélgetés férfiak mellett - utasította rendre, és Ragnurhoz fordult. - Te
most beszél! -szólította fel. - Vagy te nem nyelv, nem szavak?
- De, de, természetesen, Blodin úr - dadogta Ragnur, és gyorsan előadta a kérésüket.
Blodin figyelmesen hallgatta. Arcán - az övé is fekete színű és sebhelyes volt - semmiféle érzelem nem
tükröződött. Még amikor Ragnur szívhez szólón ecsetelte, milyen gonoszul nyomják el és gyötrik a népét a
marsföldiek, és annyi adót meg beszolgáltatást nyomorítanak ki belőle, hogy már szinte betevő falatjuk sem
marad, akkor sem rezdült a harcos egyetlen arcizma sem.
-Minket, alwékat, és titeket, meótákat - zárta beszédét Szürkeszakáll - nemcsak a marsföldiek ellen érzett
sokéves gyűlölet egyesít, hanem a Rhogarr von Khelm személye elleni gyűlölet is, aki iszonyatos megvetéssel
néz mindenre, ami idegen, és gátlástalanul tör a hatalomra. A múltban veletek éppolyan gonoszul bánt, mint
mivelünk. Ezért folyamodtunk hozzátok, hogy a támogatásotokat kérjük ahhoz, hogy megszabadítsuk a Ködökön
Túli Világot ettől a gyalázatos zsarnoktól!
Aztán Ragnur meghajolt, és mélyet sóhajtott, annyira megkönnyebbült, hogy élete leghosszabb beszédét
dadogás vagy nagyobb hiba nélkül elmondta.
- Az én honfitársaim, a kandiraiak is hálásak lennének nektek - tette hozzá gyorsan Drakela. - Hiszen ha
Rhogarr végképp uralma alá gyűri Nivlandot, és Mordur von Kra'nakk is elismeri törvényes uralkodónak, akkor
minden szomszédos ország retteghet a biztonságáért.
- Te nem kotyog, asszony! Én mondta már - förmedt rá Blodin sötét képpel, és visszafordult Ragnurhoz. - Te
vár. Én Nagy Atla beszél.
Azzal megfordult, és a jurta felé sietett.
A két őrszem azonnal felpattant, és félrehúzták a gyönyörű szőnyegeket, amelyek a bejárat előtt lógtak.
Blodin egy pillantásra sem méltatta őket, elment mellettük, és eltűnt a sátor mélyén.

Éjszaka ereszkedett le Misztériára, amikor Niko és társai elérték a Ködhegység lábát. Jeges szél zúdult le a
meredek hegyoldalakról, a testvérek vastag birkagyapjú pokrócokba burkolóztak, amelyeket Guwen tanácsára
hoztak magukkal. Lykanónak azonban nem volt szüksége meleg ruházatra. Vastag szőrzete megvédte a melegtől
és a hidegtől is, így vékony bőrruhája ellenére távolabbra húzódott a tábortűztől, míg Niko és Ayani olyan közel
ültek hozzá, amennyire csak lehetett. A lángok megvilágították a kis táborhelyet.
Azt határozták el, hogy másnap reggel mennek fel Zhor-ranhoz.
- Elég nehéz lesz az a próba, amit ki kell majd állnotok -mondta nekik Lykano. - Jobb, ha jól kipihenitek
magatokat, és erőt gyűjtötök éjszaka. Különben nem lesz semmi esélyetek arra, hogy kiálljátok.
Miután befejezték a vacsorát, Nikónak semmi kedve sem volt aludni. Vagy talán csak feszült volt a rá váró
próbatétel miatt? Vagy apja sorsa nyomasztotta? Esetleg a bizonytalanság, hogy nem tudhatta: visszatér-e még
valaha az ő eredeti világába?
Az anyjához.
A nagyapjához.
És persze Jessie-hez.
Niko nem talált magyarázatot álmatlanságára. Mintha Ayani is hasonlóképpen érzett volna, így aztán
Lykanóhoz fordult, aki amúgy is sokkal kevesebbet aludt náluk.
- Hogy hangzik az Ég Könnyeinek legendája, amit a Szelek Őre mesélt el neked?
- O, az igazán csodaszép történet, a kedvenceim közé tartozik - ragyogott fel Lykano szeme. - Szeretnétek
hallani?
 - Hogy issz gondolhatssz ilyesszmit? - Ayani a gyíkszemét forgatta. - Niko csak asszért említette meg,
nehogy véletlenül issz elmesszéld!
- Hogy te milyen kedves tudsz lenni, ha egy kicsit megerőlteted magad - csúfolódott vele Lykano, és
vigyorgott, amikor Ayani ráöltötte kettős nyelvét. - Nos, figyeljetek jól, nehogy egy szót is elszalasszatok! -
kezdett bele, és közelebb húzódott a testvérekhez. - Az Idők Kezdetén történt, amikor a világ még fiatal volt, és
kevés teremtmény lakta. Ám fölöttük az eget már teljes számban benépesítették azok a fénylények, akiken két
hatalmas vezér uralkodott: a fényes nappal ragyogó Úrnője és az éj titokzatos Hercege. Ezek ketten igen hamar
halhatatlan szerelemre gyulladtak egymás iránt, és olthatatlan vágy kerítette őket hatalmába, hogy egymás
közelébe kerülhessenek. Ám fájdalom! - minden nap csak néhány pillanatra láthatták egymást. Amikor a
ragyogó Urnő napjának végeztével nyugovóra tért, a sötét Herceg akkor emelkedett fel nyoszolyájáról, hogy
megkezdje utazását a sötétségen át, így aztán mindegyikük csak pillanatokig láthatta szerelmesét, aztán
lecsukódott a szeme. Másnap reggel pedig ugyanez fordítva játszódott le: amint az éj Hercege elfáradt, és
nyoszolyája felé tartott, a ragyogó Úrnő épp felserkent álmából, és sétára indult a nappalon át - és ez így ment
nap mint nap, nyárra nyár, és nem látszott a vége. Végül a ragyogó Urnő annyira elkeseredett, hogy keserves
könnyekkel öntözte a földet. Ezek lehullottak Misztéria földjére, és ott kék gyémántokká váltak, kékké, mint az
ég, amely az otthonuk volt, és erőssé, akár az Úrnőnek és az éj sötét Hercegének szerelme.
A sötét Herceget annyira megrendítette szerelmének végtelen fájdalma, hogy egy napon ígéretet tett neki:
„Kérlek, szerelm e m , ne sírj, még ha más-más világban vándorolunk is. Hidd el: eljő a nap, amikor egyszerre
állunk az égen. Amikor a Kettő Eggyé válik, akkor megtartjuk a nászúnkat, és a könnyeid is megtudják akkor,
hogy nem hiába hullottak. Mindenkinek boldogságot hoznak, aki csak hisz a szerelem hatalmában. Azoknak
pedig, akiknek szíve kemény lett, mint a könnyeid, halált hozn a k majd."
- Milyen sszép történet - lehelte Ayani, aki szinte megbabonázva halig a farkasfit.
- Igazad van. - Niko is lenyűgözve fülelt a történetre. -Csodaszép. És a Herceg megtartotta a szavát?
- Igen, Niko - felelte ünnepélyes komolysággal Lykano. -Időről időre megtörténik, hogy a ragyogó Úrnő és
az éj sötét Hercege nászukat ülik az égen. Mert a szerelem nem él meg reményből és vágyból, hanem
beteljesülésre is szomjazik, ha életben akar maradni.
Lykano jelentőségteljesen nézett a testvérekre.
- És annak jeléül is, hogy a lehetetlen is megvalósulhat, ha szilárdan hiszünk benne. Ami egyúttal azt is
megmagyarázza, hogy ezeken a napokon a sors teljesen váratlan fordulatokat képes venni.
Niko összehúzta a szemét, és csendesen nézte a farkasfit. Ayani is fülelt, meg sem szólalt.
Csak a tábortűz pattogása hallatszott, és a szél süvítése a Ködhegység fátylak mögé burkolódzó lejtőin.
Végül Niko törte meg a csendet.
- Azt mondtad, ugye, hogy Misztéria távoli keleti tartományaiból való?
- Igen - felelte Lykano. - A mogulok országából, akik világunk keleti peremén laknak. Ők ugyanis egy
napon két hatalmas kék gyémántot találtak, és majdnem tökéletes gömbalakjuk miatt ők nevezték el az Ég
Könnyeinek.
- Mert úgy vélték, hogy ezek azok a könnyek, amelyeket a ragyogó Úrnő hullatott a szerelméért?
- így van, Niko. Az ő tiszteletére állítottak egy hatalmas szobrot, amelynek két szeme volt a két kék
gyémánt, ám egy éjszaka egy gyalázatos gonosztevő ellopta a két követ, és ezzel megszentségtelenítette a
mogulok legszentebb szentélyét.
- Micsoda? - Ayani őszintén elhűlt. - Ki lehetett assz, aki ilyen sszentszégtörtésszt volt képessz elkövetni?
- Nos hát - Lykano szeme titokzatosan csillogott a fogyó Éjhold fényében -, a gaztettnek természetesen nem
volt szemtanúja, és biztosat nem is mondhat senki. De a mogulok ura, Dzsengisz kán magát Nagy Átlát, a
meóták vezérét gyanúsította.
- És? - Niko feszülten figyelt. - Tényleg ő rabolta el az Ég Könnyeit?
Lykano mindkét kezét a levegőbe emelte.
- Amint már említettem: senki sem látta a lopást. Azonban ahhoz nem fér kétség, hogy még másnap
hajnalban Nagy Atla, aki ekkoriban Dzsengisznél vendégeskedett, váratlanul összecsomagolt és elutazott, holmi
áttetsző ürüggyel, sokkal korábban az eredetileg tervezettnél. Állítólag, hogy ne legyen olyan feltűnő, Atla
átcsiszoltatta a gyémántot szív alakúvá, és új nevet adott neki: az Ég Szíve. És senki sem vitatta, hogy a
meótáknak időtlen idők óta volt egy ilyen kövük, bár az nagyon rég volt már, amikor idegen láthatta a követ.
- Micsoda? - kérdezte Ayani. - Nem gyanús akkor, hogy a mogul uralkodónak igaza van?
- Mondtam már: biztosat senki nem állíthat. Mindesetre azóta a mogulok és a meóták halálos ellenségei
egymásnak. Ez nem nagy baj Misztéria többi lakója számára. Ugyanis ha Dzsengisz kán és Nagy Atla
összeszövetkeznének, együttesen olyan haderőt képviselnének, hogy magának Mordur Kra'nakk-nak, a Borús
Birodalom fejedelmének is volna rettegnivalója tőlük!
Lykano csak most vette észre, hogy Niko már nem is figyel rá, hanem maga elé mered. Kicsit meglökte.
- Hé, mi az? Mi történt, Niko?
- O - rezzent fel Niko. - Nem is... nem is tudom, hogy jutott eszembe. De...
Felugrott, a zsebébe nyúlt, és kivett onnan egy ezüstdobozkát.
- Az az Ég Szíve... valahogy így nézhetett ki? Kinyitotta a dobozkát, és a társai elé tartotta.
Ayaninak és Lykanónak káprázott a szeme. Megrökönyödve, elakadt hanggal bámulták a ragyogó
gyémántot, amely még a tűnő hold fényét is magába szívta, és ezerszeresen tükrözve szórta vissza. Ayani le sem
tudta venni róla a szemét, Lykano pedig elhűlve meredt Nikóra.
- Bizony - suttogta. - Ez az Ég Szíve. Niko nyelt egyet.
- Biztos vagy benne?
- Semmi kétség!
- De mégsem lehetséges, Lykano.
- A farkasfi sárga szeme összeszűkült.
- Ugyan miért nem?
- Nagyon egyszerű: mivel ezt a dobozkát meg a kék követ Jessie adta nekem - ő pedig a mi világunkból
hozta magával. Es hogyan került volna oda az Ég Szíve? Talán erre is van magyarázatod?

18. FEJEZET

A Ködhegység

Ragnur és Drakela várták, hogy Blodin visszatérjen. Ragnur titokban körülnézett. Mintha egyetlen meóta sem
törődött volna velük. Minek is? A fűben nyilván további őrszemek lapultak, akik rájuk irányították a
nyílvesszőiket, s így bármelyik pillanatban megállíthatták őket. Ám amikor alaposabban megnézte őket,
Ragnurnak mégiscsak feltűnt, hogy egyik-másik férfi bizony oda-odapislogott rájuk, összedugták a fejüket, és
vigyorogva megjegyzéseket tettek.
Mi ütött ezekbe? Talán rajtuk vihognak? Persze, ez érthető lenne, hiszen Drakela és ő legalább annyira
idegenszerűnek tűnhet a szemükben, mint fordítva. Vagy talán az esélyeiket latolgatják, hogy Atla eleget tesz-e a
kérésüknek? Ez viszont azt feltételezte volna, hogy valamennyien megértették, amit mondott, ez pedig nem volt
valószínű.
Akkor meg miért viselkednek ilyen furcsán?
Drakelát, úgy látszott, nem aggasztja a viselkedésük.
- Jó ötlet volt, hogy idejöttünk - suttogta Ragnur fülébe. -Blodin biztosan rábeszéli Átlát, hogy jöjjenek
velünk. Neki van még egy rendezetlen számlája Rhogarral, és valahogy úgy érzem, hogy szívesebben megtenné
ma, mint holnap.
Ragnur azonnal, gondolkodás nélkül válaszolt:
- Én meg valahogy úgy érzem, hogy jobban tetted volna, ha csöndben maradsz. Blodin nem véletlenül
figyelmeztetett, hogy a nők tartsák távol magukat a férfiak megbeszéléseitől.
- Na de kérlek! - háborodott fel Drakela. Ám azonnal el is hallgatott, és a jurta bejáratára meresztette a
szemét.
A szőnyeget épp oldalra hajtották, és Blodin egy másik férfi kíséretében lépett elő - nyilvánvalóan Nagy
Atla maga volt az. Arca különös, kortalan volt, Ragnur még körülbelül se merte volna megbecsülni, hány nyár
terheli már a púpját. Ráadásul majdnem egy fejjel kisebb volt, mint a horda alvezére. Bár lehet, hogy ennek oka
a szépen karikázó ó-lába volt, amelyek között simán át lehetett volna tolni egy boroshordót. A vezér ruházata
nemes anyagból készült, és prémmel szegélyezték - Ragnur szerint értékes pusztai farkasprémmel. Atla sipkája
alól, a többi férfival ellentétben, sűrű, szurokfekete haj hullámzott alá. És még valami más is szemet szúrt
Ragnurnak: a meóták közül egyedül Atla viselt az orra alatt amolyan bajuszfélét - ez nyilvánvalóan, akárcsak a
haj, a vezér egyedi kiváltsága volt.
Blodin és Atla kőarccal közeledtek a látogatók felé, és pár lépéssel előttük megálltak.
 Ragnur meghajolt üdvözlésképpen, Drakela megszólította a vezért.
- Üdvözöllek, nemes Atla. Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy személyesen fogadsz bennünket.
A vezér amúgy is szűk szeme résnyire húzódott össze. Nem vette le a tekintetét Drakeláról, ám Blodinhoz
szólt néhány érthetetlen szót.
Az buzgón bólogatott, és rádörrent a nőre:
- Nagy Atla mond, tyúkok nem kotyognak, amikor kakas kukorékol. És ha nem hallgatnak jó szó, legjobban
levágni fejét.
- Bo... bocsáss meg - dadogta Drakela rémülten, és döbbenten arca elé kapta mindkét kezét.
Blodin egy pillantásra se méltatta többé, hanem Ragnurhoz lépett.
- Nagy Atla mond, te szólni igazat. Rhogarr legnagyobb ellenség és leggonoszabb nyakazó egész világ.
Ragnurnak hatalmas kő gördült le a szívéről. Egészen átmelegedett az örömtől, egy pillanatra lehunyta a
szemét, és nagyot sóhajtott. Sikerült! - ujjongott magában. Ha a Nagy Atla ennyire utálja a marsföldieket, akkor
biztos nem utasítja vissza az ajánlatukat.
- Mi biztosan segít nektek - folytatta Blodin -, ha jötte egy kicsi korábban.
Micsoda?
Ragnur félrenyelt, köhögési roham vett rajta erőt. Úgy nézett a meótákra, mintha megbabonázták volna. Mit akar
ez a fickó mondani?

Thomas épp ki akarta kapcsolni a számítógépét, hogy Lénához és Jessie-hez társuljon a kései vacsoránál,
amikor egy e-mail érkezését jelezte a gépe. „Sürgős" jelzésű volt, és természetesen a Fenség küldte.
A tárgy rubrikában csak ennyi állt: „Egyszerűen nagyszerű" - és öt felkiáltójel. így aztán Thomas nem is
tudott ellenállni a kísértésnek, és kinyitotta a levelet.
A Fenség már a megszólítást is elhagyta. Azonnal a tárgyra tért.
„Gyorsabban ment, mint gondolta, nem, kedvesem? Még hogy jó munkához idő kell! Az, amit a meóta-
problémára kitalált (már elnézést a pontatlan fogalmazásért), egyszerűen csodás!!! hogy ne mondjam:
zseniális!!! Bár nem döbbenetesen új persze: melyik történelemkönyvből puskázott? (Bocsika a kis tréfáért!) No
de komolyra fordítva: az, hogy a Nagy Atla ki akar békülni és össze akar szövetkezni Dzsengisz kánnal, hogy
ilyen módon erősítse meg hatalmát, éppannyira belátható, mint amennyire logikus is. És hogy Atla ezért
felajánlja a mogul uralkodónak, hogy elveszi a lányát, erre bizony az európai (és nem csak az európai!)
történelemben nem kevés példát találunk!
És ahogy ezt a leányt leírja, hát az egyenesen nagyszerű (tudom, hogy ismétlem magam), még ha a politikai
korrektségre nem törekszik is (a tájékozottabbak fel fognak kiáltani: Hiszen az a lány ronda volt, mint egy
varacskos disznó, és olyan hájas, hogy két kövér férfinál is többet nyomott a mérlegen!). Egyenesen
rokonszenvessé teszi Átlát, hogy hajlandó egy ilyen ocsmondát feleségül venni!
És Dzsengisz kán reakciója is érthető. Ki nem értené meg, hogy megpróbálja a lehető legnagyobb hasznot
kipréselni ebből az ajánlatból? Főképp hogy még mindig Átlát gyanúsítja az Ég Könnyének ellopásával. így
aztán érthető, hogy azt a feltételt szabja a vőlegénynek, hogy a lány vételára a súlya - aranyban.
És azt a párbeszédet, amely a két büszke fejedelem között kibontakozik, szintén nagyon sikerültnek látom
(említettem már, hogy a Misztéria egyre jobban tetszik?):
»A Nagy Atla kiforgatta a szemét.
- Színaranyban? - ismételte hitetlenkedve. - Ezt nem gondolhatod komolyan, Dzsengisz kán. Hiszen tudod, hogy
nincsen ilyen vagyonunk.
A mogul uralkodó ajkán halvány mosoly suhant át.

- Akkor talán add vissza az Ég Könnyét, amelyet sok nyárral korábban elloptál - felelte hűvösen.
Atla átsiklott a gyanúsításon.
- Nem tudom, miről beszélsz. A meótáknak mindig is volt egy szép gyémántjuk: az Ég Szíve, ahogy arról te
magad is tudhatsz.
Dzsengisz kán szenvtelenül vállat vont.
- Szív vagy könny, nekem ugyan egykutya. Hozd el azt a gyémántot!
- Nem lehet - futott át a kétségbeesés árnyéka a meóta hordavezér képén. - Az Ég Szíve már rég nincs
nálam.
Dzsengisz azonban rendíthetetlen maradt.
- Akkor nem segíthetek neked - felelte ridegen. - Vagy elhozod az aranyat, vagy előkeríted a gyémántot.
Különben nem adom hozzád a lányomat, és népeink között továbbra is háború íesz.«
Milyen szép ez, kedvesem, milyen jól meg van csinálva! És így az olvasó is meg fogja érteni, miért üzletel
Atla ettől kezdve Rhogarr von Khelmmel, és miért teszi magát túl a régi ellenségeskedésen. És ugye, én
indítottam el ebbe az irányba, igaz? (Egyébként: miért nincs már az Ég Szíve a meótáknátt Erre azért csak kéne
valami magyarázat!)
 Ezer köszönet, hogy az ötletemből ilyen pompás megoldást kanyarított, és további remek ötleteket kívánva
elbúcsúzom.
Sok-sok üdvözlettel
Maria König"
- Ezt nevezik csapatmunkának - morogta Thomas, aztán bezárta az üzenetet, és végre leállította a gépet. - A
Fenség boldog, nekem pedig egy gonddal több nyomja a púpomat! Remélem, azért ki tudok találni majd valakit,
aki végül megmenti Niko életét.

Ragnur elképedtem bámult Blodinra. - De körülmény változ most - folytatta az alvezér. - Nagy Atla kelleni
arany, sok-sok arany! Nagy Atla venni feleség, de apája nagyon magas ár kér lánynak. Mi nem tud, honnan
aranyt vesz. De aztán megtud. És ezért... - vállat vont. - Nem tud sajnos nektek segít. Nagy Atla más tervek.
És kérdő tekintettel fordult a vezérhez. Az biccentett, mire Blodin a harcosokhoz fordult, akik időközben
félkört képeztek a látogatók körül. Valami torokhangú parancsot vakkantott nekik, mire jó tucatnyi sebhelyes
arcú férfi vetette rájuk magát.
Ragnur villámgyorsan félreugrott, és a kardjához kapott, de már nem tudta kirántani. Túl nagy volt a túlerő.
Egész fürt ferde szemű harcos csüngött rajta, és hamarosan a földre teperték. Egy pillanattal később már
lefegyverezve, megkötözve találta magát.
Drakelának sem volt több esélye a menekülésre. Kézzellábbal védekezett, és az első rátámadó katonáknak
rendesen szétkarmolta képét, ám pillanatokkal később ugyanúgy a hátán összekötözött kézzel állt a Nagy Atla
előtt, akár Ragnur.
- Hát ez a meóták vendégszeretete! - fakadt ki a vezér előtt. - Szégyen, gyalázat, ahogy bántok velünk! Mi
békés szándékkal jöttünk hozzátok, semmi rosszat nem tettünk ellenetek!
- Mi nem hív alwék - felelte Blodin rezzenetlen arccal. - Ti jössz egyedül Nagy Atla tábor. És nem miénk
hiba, hogy sorscsillagotok rossz.
Most Ragnur szólalt meg, kapkodva, mert attól, tartott, Drakela tovább rontja a helyzetüket a felelőtlen
kotyogásával, és Atla még mindig egész barátságos arccal álldogált ott.
- Attól tartok, nemes Atla - kezdte -, hogy valamit félreértettél. Nekünk, lázadóknak semmiféle vagyonunk
nincs. Olyan szegény vagyok én is, a bajtársaim is, mint a mezei egér a hosszú tél végén. Volt ugyan példa rá,
hogy elraboltunk néhány aranyat vagy helmenkoronát a marsföldiektől, de amire nekünk nem volt égetően
szükségünk, azt továbbadtuk szegény földijeinknek. Hogy ne haljanak éhen, és hogy a gyerekeiket is meg tudják
etetni. így aztán értünk teljesen hiába követelnél váltságdíjat.
Atla kőarca először mutatta az élet jelét. Széles vigyorra húzódott keskeny ajka, és úgy kuncogott, mint egy
kobold egy sikerült csíny után.
- Ki beszél itt váltságdíjról? - kérdezte minden akcentus nélkül. - Egészen más terveink vannak veletek. Persze,
ti faragatlan és tudatlan állatoknak tartotok bennünket, de azért azt már rég tudjuk, hogy ti, lázadók, csak egy
maroknyi csavargó vagytok, akik annyi veszélyt jelentenek, mint egy csapat felreb-bentett tyúk. És azt is tudjuk,
hogy minden vagyonotok a kosz a körmötök alatt. Hogyan is akarhatnánk váltságdíjat tőletek?
- Nem? - Ragnur szeme akkorára tágult, mint az Atla köntösét összetartó bronzcsatok. - Akkor mi a tervetek
velünk?
- Csak türelem - felelte a meóta, és még mindig kuncogott. - Időben meg fogjátok tudni. De addig semmiben ne
szenvedjetek hiányt.
Aztán elsötétedett a képe, el is komorodott.
- Mi, meóták, arról is híresek vagyunk, hogy nagyon udvariasan bánunk a vendégeinkkel. Ám ezért cserébe
elvárjuk - szúrós pillantást vetett Drakelára -, hogy ők is tisztelettudók legyenek velünk! És ez legfőképp azt
jelenti, hogy az asszonyok nem kotyognak a férfiak jelenlétében, csak ha kérdezik őket!
Ragnur csak a szemét forgatta, de Drakela levegőért kapkodott.
- De... de... - kezdett volna bele, de azonnal torkára forrasztották a szót.
- Elhallgass, asszony, mert kivágatom a nyelvedet! - förmedt rá a hordavezér. - Jó okom van rá, elhiheted.
És még szerencsésnek is nevezheted magadat, hogy nem szőke vagy. Akkor már rég átmetszettem volna a
torkodat.
- Micsoda? - Drakela elhűlve meredt rá. - Megkérdezhetem, miért?
- Kivételesen! - felelte Atla morcosan. - Mert sok évvel ezelőtt egy szőke nő volt az, aki összetörte a
szívemet. Visszautasított, és mélységesen megsértett! Pedig az Ég Szívét is nekiadtam!
- Az... az... az Ég... Szí...
- Elég volt! - vágott a szavába Atla. - Ne akarj többet tudni!
Aztán visszafordult Ragnurhoz, és kissé nyugodtabban folytatta:
- Blodin már jelezte: mi, meóták, meg vagyunk győződve arról, hogy mindenkinek egy-egy csillag vezérli a
sorsát. így aztán nem a mi hibánk, hogy sorscsillagotok rossz időben a rossz helyre vezérelt benneteket. Semmi
okotok nincs arra, hogy szemrehányást tegyetek nekünk.
Azzal a meóták vezére sarkon fordult, és a jurtájához sietett. Egy pillanat múlva el is tűnt benne.
Blodin intésére négy erős harcos ragadta meg a foglyokat, és odahurcolták őket a tűzhöz.
Ragnur rég rájött, hogy fölösleges minden ellenállás, így egyszerűen engedte, hogy vigyék. Drakelát
azonban sötét pillantásokkal méregette.
- Hát ennyit ér a te nagy tudományod! - És majmolta az asszonyt: - „Kiolvasom a sorsodat a tenyeredből!"
Keserűen felnevetett.
- Hogyhogy nem súgták meg a különleges képességeid, hogy be kell fogni a szádat?
Drakela a szemét forg
- Jaj te! - sóhajtott. - Hát hogy kellett volna... Ragnur azonban nem is hagyta, hogy szóhoz jusson.
- És miért nem súgták meg, hogy Atla nem állhatja a nőket, különösen a szőkéket? És hogy hirtelen és váratlanul
teljesen megváltozott a marsföldiekhez való hozzáállása? Megmondom én, Drakela: azért, mert a képességeid
pontosan ugyanolyan pocsékok, mint a megérzéseid. Már látom is, mit hoz nekem az az állítólagos kard, amelyet
a tenyeremben láttál: biztos, hogy nem az életet, sokkal inkább a halált!

társak a táborban hagyták a lovaikat. A hegyi ösvény olyan keskeny volt, ráadásul olyan meredek is, hogy a
Aderék négylábúak semmiképp nem. lettek volna hasznukra a felkapaszkodáskor. A hágó magasán háromfelé
ágazott az út. Lyka.no megállt, aztán az észak felé vezető ösvényre mutatott. Ez volt a legkeskenyebb
valamennyi között, alig kétlábnyi széles, és sziklás, meredeken alázuhanó szakadék szélén vezetett. Hamarosan
bele is veszett a reggeli ködbe, amely nemsokára majdnem az egész hegyet beburkolta.
- Ha nem tévedek, akkor ez az az ösvény, amely Zhorran barlangjához vezet.
Ayani kételkedve nézett rá.
- Mitől vagy benne olyan bissztosz? - kérdezte lihegve, mert a kapaszkodástól elfogyott a levegője.
- Biztos? - A farkasfi mérgesen nézett rá. - Nem hallottad? Kifejezetten azt mondtam, hogy „ha nem
tévedek", de azt nem, hogy biztos vagyok benne!
- Vagyissz akkor essz az út issz lehet a jó? - kérdezte Ayani, és hátramutatott egy másik ösvényre. - Vagy
talán amassz? Esszetleg lehet, hogy rossz hegyre mássztunk fel?
- Micsoda ronda egy béka vagy te - kezdte volna Lykano, de Niko közbeavatkozott.
- Hagyjátok már abba! - kiáltotta. - Ez az örökös civakodá-sotok nem visz bennünket előbbre! Épp
ellenkező...
Ebben a pillanatban érte a megvilágosodás, olyan váratlanul, mint hózápor nyár közepén: Sága nyilván azért
hajlította magához Ayani akaratát, hogy kétséget és meghasonlást támasszon közöttük. Hiszen a fekete mágus
pontosan tudta, hogy veszekedve, ha elvesztik a hitüket a közös erőfeszítés sikerében, sosem érhetnek célba!
És Niko egy szíwerésnyi idővel később meghallotta a magasból egy madár rikoltását, felnézett az égre - és a
sűrű köd ellenére is meglátta a hatalmas sólyom körvonalait, aki már többször is közvetítette apja üzenetét. A
büszke madár nagy köröket írt le, majd elbillent, és elindult egy irányba - pontosan arrafelé, amerre a Lykano
által javasolt ösvény vezetett. Niko azonnal megértette, mit akart üzenni az apja, és a farkasfihoz fordult.
- Figyelj, Lykano - mondta neki. - Maradj itt, és várj ránk, amíg visszajövünk.
- De hát... miért? - lepődött meg Lykano. - Azt ígértem, hogy veletek tartok, és nem szoktam megmásítani az
ígéretemet.
- Tudjuk - mosolygott Niko. - Máris többet segítettél nekünk, mint amennyit remélhettünk. De az út további
részét egyedül kell megtennünk Ayanival. És hát... talán Zhorran előtt rossz fényt vetne ránk, ha veled jelennénk
meg...
- Micsoda? - kérdezte Lykano. - Ugyan miért?
- Talán nem csórtál a villám- és mennydörgésporából, amikor utoljára itt jártál? Ha meglát, és eszébe jut az
eset, lehet, úgy megharagszik, hogy meg se hallgat bennünket.
- Hm. - Lykano megvakarta bozontos fejét. - Hát ez nem buta ötlet.
Niko megveregette a farkasfi vállát, és búcsúzóul átölelte.
- Kívánj nekünk szerencsét! - súgta a fülébe.
-Járj szerencsével! - felelte a farkasfi, és kénsárga szeme gyanúsan csillogott. - Neked is azt kívánom -
mondta Ayaninak, és szorosan magához ölelte őt is. - Vigyázz magadra!
- Ne aggódj! - felelte a lány. - Ilyen könnyen nem sszabadulssz tőlem!
Niko széttárta a birkabőr subát, megoldotta a kardszíjat, és egyik végét Ayani kezébe nyomta.
- Fogd erősen, nehogy elveszítsük egymást a sűrű ködben! Lykanóra egy pillantást sem vetett többé, megfordult
és elindult.
Ayani követte. Az ikrek egymás mögött haladtak a keskeny hegyi ösvényen.
Lykano nézett utánuk, amíg el nem nyelte őket a köd.
Niko hamarosan elvesztette minden időérzékét. Olyan sűrű volt már a köd, hogy az orra elé tartott kezét sem
nagyon látta. Amikor visszafordult, inkább csak sejtette Ayani körvonalait, pedig a lány csak három lépéssel
mögötte ment. Niko legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem volt nehéz az ösvényen maradni. Mintha egy
láthatatlan kéz vezette volna, úgy lépdelt rajta, pedig a sziklaösvényt inkább csak sejtette, mint látta. Mégsem
botlott meg egyszer sem, nem lépett mellé. Végre a köd vékonyodni kezdett, majd teljesen kitisztult, és Niko
előtt egy hegycsúcs magasodott fel, mint egy piramis, az ég kékje előtt. Az ösvény egyenesen arrafelé tekergett.
Niko megállt, és megcsodálta a furcsa formájú hegyet.
- Milyen különösssz. - Ayani sem tudta elrejteni csodálkozását. - Ilyen különös hegyet még sszohasszem
láttam.
- így van. - Niko újra magára csatolta a kardszíjat. - Mintha a csúcs nem is a természet műve lenne, hanem
pontos terv alapján készült volna.
Alig mondta ki az utolsó szavakat, amikor a piramis feléjük eső oldalán, kevéssel az alap fölött, egy nyílás
támadt. A nyílásnak szem alakja volt. Vakító fény áradt kifelé. Nikónak el kellett fordulnia. Mire visszafordult, a
szem már bezárult. Ellenben egy alakot pillantott meg, aki a fényből jöhetett, és most az ösvényen feléjük tartott.

Mégvagymindig nem tudom elhinni, ami ma délután történt. De egyáltalán: megtörtént? Vagy csak álmodtam,
elképzeltem az egészet? Nem tudom. Tényleg nem tudom, ezért inkább felírom, ami megmaradt az
emlékezetemben.
Mint minden pénteken, most is Walter Brauernél voltam takarítani. Minden úgy volt, mint máskor. Walter
nem volt otthon, hogy ne zavarjon a munkában. Valami mégis más volt, bár ez nem tűnt fel mindjárt. Csak
amikor már majdnem végeztem a munkával, és a félhomályos folyosót mostam fel - mert mindig ez az utolsó -,
akkor vettem észre egy szürke köpenyt, amely ott lógott a gardróbban. Azt a nagy csuklyást, amelyet Walter az
elmúlt héten mutatott. Amely azé a titokzatos őséé volt, és amelyet állítólag nem fog a tűz. Ettől mindjárt
kalandos ötletem támadt: fogtam az öngyújtómat, és odatartottam a lángot a köpeny ujjához. És tényleg: egy
parányit sem égett meg az anyag! Három perc elteltével sem!
Akkor pedig észrevettem még valami különlegest: az a jel, amely a csuklyára volt hímezve, egyszerre
világítani kezdett. Egész fényesen, mintha ez fogott volna tüzet a köpeny helyett! Egyszerre ellenállhatatlan
vágyat éreztem, hogy belebújjak a köpönyegbe - isten tudja, miért. Végül már olyan erős volt ez a vágy, hogy
nem bírtam ellenállni. Tehát leemeltem a fogasról, és a vállamra terítettem. Abban a pillanatban az egész
testemet meleg bizsergés fogta el, és egy fehér ködfelhő szállt fel mellettem, amely hamarosan egészen
beburkolt. Az volt a furcsa benne, hogy akármilyen szokatlan volt is az élmény, egy cseppet sem féltem. Sőt, épp
ellenkezőleg: alig bírtam kivárni, hogy mi fog történni velem! De arra, ami tényleg történt, a legvadabb ál-
momban sem számítottam: amikor kitisztult a fehér köd, és körülnéztem, már nem Walter Brauer lakásának
folyosóján voltam.
Hanem egy teljesen idegen világban."
Rieke Niklas döbbenten meredt naplójába, amelynek szép tiszta kézírása bizony az övé volt. Csóválta a fejét.
Ezt hogy felejthette el? Persze: a bejegyzés tizenöt évnél is régebben született. De egy ilyen hihetetlen esemény
emlékét sokkal tovább meg kell hogy őrizze az emlékezet: valószínűleg egy életen át! Ezért aztán teljesen
értetlenül állt az előtt a tény előtt, hogy ő bizony elfelejtette. Semmire sem emlékezett már mindebből, amikor
visszavonult a kis vendégszobába a padlástérben, hogy háborítatlanul olvashassa a naplóját.
Az első bejegyzésekben még semmi világrengető nem volt. Mindössze azt erősítették meg, hogy a fekete
bőrbe kötött könyvecskét Siegward Schreibertől kapta ajándékba. A többi bejegyzés többnyire apróságokat
tartalmazott, amelyek akkor biztosan nagyon fontosnak tűntek a szemében, ám visszatekintve említésre sem
érdemesek. Ám ez a legutolsó bejegyzés minden pénzt megért! Jessie csak annyit mondana erre: király! És igaza
lenne!
Rieke nagyot sóhajtott, és kortyolt egyet a nyugtató teájából - golgotavirág, citromfű és komló keveréke -,
amelyet a konyhából felhozott ide magával. Szíve vadul kalapált, a vér dobolt a halántékán. Rég rájött már,
mekkora jelentősége van ennek a bejegyzésnek: egyértelműen bizonyította, hogy Jessie sejtése helyes volt - hogy
tényleg járt Misztériában! Már csak az a kérdés maradt nyitva, hogy vajon mit csinált ott.
Rieke nagyot nyelt, és a nyitott naplóra meredt, amely ott hevert előtte a kis íróasztalon. Sejtette, hogy benne
lesz a válasz minden kérdésére, de valahogy habozott: félt továbblapozni. Valósággal rettegett attól, hogy mire
derül fény a következő lapok elolvasásakor.
 20. FEJEZET

A Rettenet Szakadéka

A lény nem volt különösebben magas, legföljebb a válláig ért Nikónak. Bőrét barnászöld pikkelyek borították,
akárcsak Ayani arcát. Feje olyan volt, mint egy mesebeli sárkányé: homlokán két hegyes szarv, egy harmadik a
tömpe, nagy orrlyukú orrán. A szája szögletéből hosszú bajuszszőrök lógtak lefelé, füle pedig két Szent Jakab-
kagylóra emlékeztette a fiút. Makulátlanul fehér ruhája alól kilátszó keze és lába szintén sárkányszerű volt. Csak
éppen farkat meg szárnyat nem látott rajta Niko.
- Nos - szólalt meg a lény olyan hangon, amely leginkább egy végelgyengülésben szenvedő kovácsfújtatóéra
emlékeztetett, ráadásul beszéd közben gőz szivárgott az orrlyukaiból -, nos tehát, ha volna farkunk meg
szárnyunk, akkor valószínűleg sárkányok lennénk, nem pedig dhrákok, nem igaz?
Niko összerezzent. Olvastak a gondolataiban? Naná, hallotta a fejében Ayani hangját. O is odalépett, és
nagy, méregzöld gyíkszemével meredten nézte a különös lényt.
- A húgodnak igaza van - mondta a dhrák. - A Láthatatlanok nemcsak sok ésszel ajándékoztak meg, hanem a
gondolatolvasás képességével is. Talán ezt is és ugyanakkor a nevemet is könnyedén eltalálod, Niko?
Niko levegőért kapkodott.
- Akkor te biztosan... Zhorran vagy - nyögte ki végül. -De... az én nevemet honnan ismered?
- Onnan - fújtatta Zhorran -, hogy az a sorsod, hogy most itt találkozz velem. Másképp teljesen újra lehetne írni a
Sors könyvét. Már nagyon türelmetlenül vártalak, Niko. — Aztán a lányhoz fordult. - És természetesen téged is,
Ayani. Régóta várok már arra, hogy ideérjetek, elém álljatok, és előadjátok a kéréseteket.
Hihetetlen!
Miért vár rájuk olyan türelmetlenül?
És egyáltalán honnan tudta, hogy idejönnek?
- Nohát - Zhorran sárkányszáján mosoly jelent meg -, különben sosem tudnék eleget tenni annak a
feladatnak, amellyel a Láthatatlanok megbíztak. Mire való volna a Nagy Misztériumok Őrzője - ha senki se
akarna bejutni a Misztériumokhoz? De szerencsére nem ti vagytok az elsők, akik a megvilágosodás fényére
vágytok, amelytől megtudjátok, melyek azok a nagy titkok, amelyek világunkat egyben tartják.
Niko önkéntelenül a fejét csóválta.
- Vagyis akkor tényleg mindent tudsz a királyi kard titkáról, és meg tudod mondani nekünk, hogyan
nyerheti vissza régi erejét?
Zhorran a fiú legnagyobb rémületére a fejét csóválta.
- Nem, Niko, erre nem vagyok képes. Mi, dhrákok, kovácsoltuk a kardot, a Láthatatlanok megbízásából.
Mágikus ereje mindazoknak megnyilatkozik, akiket megérint a Felismerés Fénye, amely beragyogja Misztéria
barlangját. Ez a neve ugyanis a Nagy Orasszonynak, aki világunk minden misztériumát vigyázza. Márpedig
nemcsak a kard titka tartozik ide, hanem az alwék kincsének orákuluma is. Misztéria adta a világunknak ezt a
nevet: a tulajdon nevét. Még a Láthatatlanok, akik egykor létrehozták őt, és a világot az általa elképzelt irányba
terelték, ők sem tudnak elszakadni a befolyásától, és működését a mai napig sem tudják megmagyarázni.
- Misztéria - suttogta Niko, és segélykérő pillantást vetett a húgára. Ám Ayani ezt a nevet éppolyan kevéssé
hallotta, mint ő maga, ugyanis csak sajnálkozva vonogatta a vállát.
Niko megint a dhrákhoz fordult.
- De a barlanghoz vezető utat megmutatod nekünk?
- Persze hogy megmutatom — mosolygott Zhorran az előbbi bölcs mosolyával. - Hiszen azért vagyok itt.
- Akkor kérlek, bölcs Zhorran, vezess oda bennünket -Niko meghajlásfélét mímelt -, hogy Misztéria elárulja
nekünk a királyi kard titkát.
- Boldogan - viszonozta a meghajlást a dhrák. - De hadd figyelmeztesselek előtte benneteket! Aki arra kér,
hogy vezessem őt Misztéria barlangjához, annak már nincs visszaút! Vagy kiállja a nagy próbát, és bejuthat a
Felismerés Fényébe, vagy csúfos kudarcot vall, esetleg visszaretten tőle - és akkor örökre elnyeli a Rettenet
Szakadéka.
- A Ret... rettenet... Sszaka... déka? - ismételte Ayani. -Assz meg mi?
 - Időben meg fogod tudni - felelte Zhorran. - Tehát kövessetek, vagy forduljatok azonnal vissza, és menjetek
el ugyanolyan tudatlanul, ahogy idejöttetek. Bár... - a dhrák aggodalmasan forgatta a szemét - kétlem, hogy
ebben a sűrű ködben visz-szatalálnátok.
Amikor Niko visszafordult, látta, hogy áthatolhatatlan párafelhők vették körül az egész hegyet, sötétszürkék,
félelmetesek, mintha az egész világot egy fekete lyuk nyelte volna el.
Nyilvánvaló, hogy ez az út örökre bezárult előttük!
Gyors pillantást váltott Ayanival, aki szavak nélkül is azonnal közölte vele a döntést: „Meg kell próbálnunk,
Niko! Nincs más választásunk!"
És még mielőtt megnyikkanhatott volna, Zhorran már intett is neki.
- Ahogy óhajtjátok.
A dhrák alattomos sárkánymosollyal hajolt meg előttük.
- Méltóztatnátok követni?
Megfordult, és a piramis felé tartott. Amikor odaértek, Zhorran egy hosszúkás tárgyat vett elő köntöse
zsebéből.
Amikor Niko meglátta, hogy mi az, nem akart hinni a szemének. Egy csodaszép, hófehér hattyútoll volt,
amelyet a dhrák nyilvánvalóan írásra használt. A vége meg volt metszve, és világosan látszottak rajta a fekete
tinta nyomai.
Zhorran háromszor megérintette a tollal a piramis sziklafalát, mire a szem kinyílt, és beengedte őket egy
pompás, ragyogó fénnyel elárasztott kavernába. A szem azonnal bezárult a hátuk mögött, és Niko észrevette,
hogy a fény egy második ajtóból árad, amely az átellenes sziklafalból nyílik. Abban a második kamrában olyan
világos lehetett, mintha a világ minden kincsét benne halmozták volna fel. Nyilván ez lesz Misztéria barlangja.
Niko visszafojtotta a lélegzetét. Elkerekedett szemmel nézte a fényt, amely mintha csak karnyújtásnyira lett
volna. „Mindjárt ott vagyunk!" - ujjongott csendben, de Ayani iszonyodó jajkiáltása visszarántotta a valóságba.
- Jaj, ne! - Húga úgy állt ott, mint aki kővé dermedt, aztán kezét pikkelyes gyíkarca elé emelte, és
elborzadva nézte a hatalmas szakadékot, amely a barlang padlójában tátongott. Az egyik faltól a másikig ért,
talán húsz lépés széles volt, és feneketlen mély. - Ezen kell átkelnünk?
Zhorran a szakadék szélén megállt, és feléjük fordult.
- Hát persze - mondta rejtelmes mosollyal. - Ez a Rettenet Szakadéka, amelyről már említést tettem. Aki a
Felismerés Fényéig el akar jutni, amely Misztéria barlangját beragyogja, annak át kell kelnie ezen.
Niko éppúgy elképedt, mint a húga. Szédült. Térde mintha gumiból lenne. Ezt nem lehet megcsinálni!, villant át
a fején. Lehetetlen!

Jaj,boldogtalan!
csak tudnám, mit tegyek! Életemben még soha nem voltam ennyire boldog - és ugyanakkor ennyire
Ezt is választanám, meg amazt is - és egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Vajon tegyek eleget
Nelwyn kívánságának, és hagyjak el mindent, ami ismerős és kedves nekem? Vagy inkább menjek biztosra, és
mondjak le életem nagy boldogságáról? Nem tudom!
És ami az egészben a legrosszabb: senkivel sem tudom megosztani, senkitől sem tudok tanácsot kérni.
Hiszen senki sem hinne nekem! Őrültnek nyilvánítanának!
És az egész história is teljesen őrült, és egyszerűen hihetetlen! Pedig tudom, hogy nem képzelgés volt, és
nem is hallucináció, hanem nagyon is igaz. Hiszen már többször is átéltem, és még mindig nem tudom
megérteni. Ám minél gyakrabban megyek át a köpönyeggel Misztériába, annál inkább magától értetődő. Mintha
egy másik városba vagy egy másik országba kirándulnék, nem pedig fantasztikus utazáson vennék részt egy
misztikus világban, amelyről ember még nem hallott. Amelynek a létezését sem sejti senki más, csak én! És ahol
olyan boldog vagyok, amilyen a mi világunkban sohasem voltam.
Mert megismertem Nelwynt!
A legizgatóbb, legcsinosabb, legokosabb, legfigyelmesebb, legkedvesebb, legbátrabb, leggyengédebb és
legszenvedélyesebb férfit, akivel valaha találkoztam. Ő maga az álmok hercege -méghozzá a szó szoros
értelmében! Amikor legelőször megpillantottam, természetesen nem sejtettem, hogy tekintélyes király, aki egy
hatalmas birodalom fölött uralkodik. Nem is tudtam, mit gondoljak arról a tiszteletet parancsoló férfiról, aki egy
szál magában lovagolt csodás szürkéjén az elhagyatott völgyben -mert beleszerettem. Fülig szerelmes lettem,
akár egy naiv tinédzser, anélkül hogy egyetlen szót is váltottunk volna!
És azóta csak Rá gondolok. Reggeltől estig. Minden ébren töltött órában. Minden percben és minden
másodpercben. Éjszaka pedig Róla álmodom. Nelwynről az egyetlen férfiról, akivel valaha is boldog lehetek -
ebben egészen biztos vagyok. De ehhez el kell hagynom a világomat, és az övébe költözni. El kell hagynom
mindent és mindenkit.
A szüleimet.
A barátaimat.
Az ismerőseimet.
 Egyszerűen mindent és mindenkit!
Ráadásul sejtelmem sincs, mi vár rám Misztériában, a Ködökön Túli Világban, amely annyira más, mint a
miénk. Ahol senki sem sejti, honnan jövök. Még maga Nelwyn sem.
Ó, csak tudnám, mit tegyek!"
Rieke alig látta a következő sorokat. Egyre inkább elmosódott az írás a könnyektől, amelyek a szemébe
gyűltek. Gyorsan letette az íróasztalra a naplót, aztán megtörölte az arcát egy zsebkendővel. Nem emlékezett már
semmire, mégis mintha átérezte volna a szörnyű lelki gyötrelmeket, amelyeket akkor érzett. Szíve olyan erősen
fájt, hogy alig kapott levegőt. Nagyokat lélegzett, felkelt, és járkálni kezdett, hogy egy kicsit megnyugodjon.
Amikor a pulzusa nagyjából megnyugodott, Rieke görcsösen próbált visszaemlékezni a tizenöt évvel korábbi
eseményekre, de bármennyire erőlködött is, nem sikerült. Mintha valamennyi akkori emléke teljesen kitörlődött
volna. Vagy legalábbis majdnem. Az utolsó napja mégiscsak eszébe jutott, bár csak mellékes dolgokról volt
benne szó, semmi sorsdöntőről.
De azért ennek csak van valami oka!, futott át a fején. Az ilyen jelentős emlékeket az ember nem szokta csak
úgy elfelejteni! Az ilyen amnéziának mindig komoly, bár változatos okai vannak.
Betegség.
Baleset.
Sorscsapás.
Szörnyű események.
Katasztrófák!
Amikor visszaült az íróasztalhoz, és kezébe vette a naplót, a szíve vadul dübörgött. Vajon megtudja-e végre,
mi vezetett ehhez a megmagyarázhatatlan emlékezetvesztéshez?

míg Niko és Ayani megrökönyödve bámult a Rettenet Szakadékába, Zhorran ismét benyúlt a köntösébe, és
Aezúttal egy dobozkát vett elő, amelynek finoman lyuggatott teteje volt. Porcelán lehetett, és Nikót azokra az
edénykékre emlékeztette, amelyeket a régi korok íródeákjai a tinta megszárításához való homokkal töltöttek
meg. Bal sárkánykezére Zhorran egy kis fehér port szórt belőle - nagyjából egy teáskanálnyit -, és kérdőn nézett
a testvérekre.
- Tudjátok, mi ez itt?
- Én úgy gondolom, tudom - felelte Niko. - Nyilván ez az a villám- és mennydörgéspor, amelyet a
Láthatatlanok rád bíztak.
A dhrák bölcsen mosolygott.
- Ezek szerint a farkasfi elmesélte?
- Oö... - Niko megköszörülte a torkát. - Hát igen. De én eleinte csak egy kedvenc történetnek gondoltam.
- Minden történet igaz. Mindegyik a maga módján. Zhorran a kezén lévő porra mutatott.
- Igazad van, Niko. A világló- és dörgőporról van szó. Ez itt egy speciális összetétel, amelyet csak mi,
dhrákok ismerünk. Az a por, amelyből Lykano magához vett valamennyit, inkább közönséges természetű. Jó
nagy rombolást meg ricsajt lehet csapni veié.
A hattyútoll hegyével megérintette a port, mire az azonnal fellobbant, és egy ragyogó kis fénygömböt
formázott.
- Ha valaki tud bánni vele, akkor hatalmas segítség neki ez a kis por. - Előrehajolt, és beleejtette a
fénygolyót a szakadékba, amely úgy ásított feléjük, mint egy éhes vadállat torka.
A golyó gyorsan esett lefelé. Egyre kisebb és kisebb lett, míg végül szentjánosbogárka méretűvé
zsugorodott, majd beleolvadt a sötétségbe. Ám még ekkor sem érte el a mélység fenekét.
- A Rettenet Szakadéka a semmibe vezet - magyarázta a dhrák. - Maradéktalanul eltűntök benne, ha
beleestek. Semmi sem marad belőletek, és utatok egyszer s mindenkorra véget ér.
Niko nyelt egyet.
- És Sinkkálionnal mi lesz?
- Milyen jó, hogy eszembe juttattad - mosolygott Zhorran, és kinyújtotta a kezét. - Add csak ide! Megőrzöm
nektek a próba idejére. Ha kudarcot vallotok, átadom Misztériának - egyedül ő döntheti el, hogy mi történjék
vele. Egyvalami azonban egészen biztos - fura mosolyával nézett a testvérekre -, ha elbuktok, minden
fáradozásotok hiábavaló volt. Apátok máglyán ég el, s az alwékra örökös rabszolgasors vár.
Mondanál inkább valami újat, gondolta magában Niko, és a tátongó szakadékra mutatott.
- A világ legjobb távolugrója sem tudná ezt átugrani. Hogy sikerülne nekünk? Hiszen repülni végképp nem
tudunk.
- Miért vagy olyan kishitű, Niko? - Zhorran rejtelmes tekintettel nézte. - Úgy gondolod, hogy a
Láthatatlanok teljesíthetetlen feladatokat követelnek tőletek?
 - Hát, az nem lenne tisztességes. - A fiú elkínzott ábrázattal rázta a fejét. - De ezt a mélységet akkor is
lehetetlen át...
- Állj, állj! - állította le Zhorran egy kézmozdulattal. - Miért is vagytok ti, emberek, olyan türelmetlenek?
Miért is adjátok fel már előre, mielőtt megtudnátok, mi lesz a feladatotok?
Niko válaszát meg se várva, megfordította a port tartalmazó dobozkát, és fehér homokot szórt a szakadékba.
A végtelen mélységből nemsokára zaj kelt. Eleinte halk, aztán egyre erősödő dübörgés, zúgás. Niko
csodálkozva hajolt előre, és megpillantott egy csomó szikladarabot, amelyek kiváltak a fekete mélységből, mint
egy, a nehézkedés ellenében repülő, emelkedő meteorraj. A sziklák egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, míg
megérkeztek a sziklaperem magasságába, ott aztán mozdulatlanul megálltak. Ott lebegtek a Rettenet Szakadéka
fölött a levegőben, az egész tátongó ürességben egyenletesen elszórva. A látvány olyan volt, mint amikor egy
hegyi patakon kövekről kövekre ugrálva lehet szinte teljesen száraz lábbal átkelni - ha csak közben bele nem
pottyanunk a sebes vízárba.
- Látjátok? - Zhorran sokatmondó mosollyal mutatott a lebegő kövekre. - Csak az egyikről a másikra kell
átugrani. így könnyen átjuthattok a túloldalra.
-Könnyen? - Niko teljesen elképedt, és Ayanin is látszott, hogy nem túl boldog. - Tréfálsz? Hiszen ezek a
kövek épp csak akkorák, hogy az ember megvetheti a lábát rajtuk. Ráadásul olyan messze állnak egymástól,
hogy hatalmasakat kell ugrani egyikről a másikra. Utána pedig valószínű, hogy az ember elveszti az egyensúlyát,
és leesik. Nagyon sok szerencse kell ahhoz, hogy átérjen valaki!
- Ha akarod, eltüntetem őket - javasolta a dhrák szenvtelenül.
- Dehogy, dehogy, ne már! - kiáltott fel Niko rémülten. -Nem ezt akartam mondani!
- Akkor ne nyafogj, hanem inkább jegyezd meg a kövek helyét! - intette Zhorran. - Még hálás leszel ezért a
tanácsért!
- Essz sszíntisszta időpasszarlás - sziszegte Ayani. - Nem vagyunk vakok, éssz nagyon issz jól...
- Miért nem teszed meg egyszerűen, amit mondok? - vágott nyersen a szavába a dhrák. - Megtanulhattad
már, hogyan kell különbséget tenni jó tanács és fölösleges fontoskodás között!
- Perssze, perssze - szájalt a lány. - De mégissz...
- Miért pazarlód az időt oktalan feleseléssel, ahelyett hogy kihasználnád?
Ezzel Zhorran megint elővette a dobozát, és megint egy kevés port szórt a szakadék fölé. Pillantok alatt
hatalmas köd emelkedett fel a mélyből, terjedt, egyre terjedt, míg végül teljesen kitöltötte a szakadékot. Olyan
sűrű volt, hogy hamarosan nyomuk sem látszott a lebegő köveknek.
Niko meg a húga rémült pillantásokat váltottak. Hogyan kelnének át ezen a szakadékon? Lehetetlent
kívánnak tőlük!
Zhorran előtt természetesen nem maradt rejtve a félelmük.
- Ha akarjátok, megmutatom, hogy kell - ajánlkozott.
- Nagyon kedves - morogta Niko. - Izgatottan várom.
- Hát még én - fűzte hozzá Ayani.
- Rögtön - mondta a dhrák. - Csak még egyet kell tudnotok. Annyi idő áll majd rendelkezésetekre, amennyi alatt
én átkelek, egy másodperccel sem több, sem kevesebb. Ha az idő letelik, a kövek újra visszazuhannak a
szakadékba, és ha ott vagytok, akkor velük együtt ti is. Megértettétek?

- Persze - dünnyögte Niko, és sötét pillantást lövellt a dhrákra. - Nos, akkor mutasd meg végre, mit tudsz!
- Örömmel - felelte Zhorran, aztán gúnyos mosollyal meghajolt. Majd két kézzel markolva Sinkkáliont,
egészen közel ment a szakadék széléhez. Koncentrált, behunyta a szemét - és ugrott! Niko teljesen elképedt:
olyan sebességgel és könnyedséggel pattogott át Zhorran fürgén, ügyesen az egyik ködbe rejtett kőről a másikra,
amit sohasem feltételezett volna egy ilyen nehézkes jószágról, és hamarosan a szakadék túlsó partjáról mo-
solygott át rájuk.
Az egész nem tartott tovább fél percnél!
- Látjátok, milyen egyszerű? - kiáltotta oda nekik. - Szinte gyerekjáték. Ráadásul még egyszer
megfigyelhettétek a kövek helyzetét is!
„Megjegyezted őket?" - kérdezte Ayani némán. „Ugyan, dehogy - felelte Niko. - És te?" „A - hallotta a húga
válaszát a fejében. - Ahhoz túlságosan gyors volt."
Zhorran természetesen hallotta a beszélgetésüket, ezért nyilván merő gúnyból mondta, ami ezután
következett:
- Nos, ezért illőnek érzem, hogy egy parányit nehezítsek a feladaton.
Megint a dobozba nyúlt, és port szórt a szakadékba.
Niko arcába egy pillanattal később jeges lehelet csapott, és félelmetes hangok ütötték meg a fülét - mint a
vadmacskák fújása, sziszegése. Már meg is pillantotta a kénsárgán világító ragadozószemeket a ködben, és a
hegyes fogakkal teli szájakat is. Amikor aztán éles fegyverek is megvillantak, már nem is volt szükség Ayani
felkiáltására: „A Láthatatlanokra! Ezek ködharcosok!"
Zhorran úgy tett, mintha észre sem vette volna a félelmetes ellenfeleket.
- Mire vártok még? Ha elszalasztjátok a megfelelő pillanatot, nem juttok el a Felismerés Fényéhez!
Niko szinte nem is hallotta Zhorran szavait. Szinte megdermedt a szakadék szélén, és belebámult a vastag
ködbe, amelyben a halál kétféle formában is rájuk lesett. „Vége! - villant át rajta. -Ezt a próbát senki sem állja ki.
Itt ért véget az utunk."
Ám ami ekkor történt, azt Niko élete végégig sem fogja megérteni. Mialatt a hullámzó ködöt nézte,
amelyből a ködharcosok készültek előtörni, egy sólyom kiáltását hallotta - és még ugyanebben a pillanatban egy
tiszta kép alakult ki a fejében: lobogó tűzfal, amely, mintha láthatatlan kéz nyitotta volna szét, mint egy
függönyt, kilátást engedett a hatalmas királyi kardra, amely a Sorskőben állt. És egyszerre több hang is
megszólalt a fejében:
- Amikor a Kettő Eggyé válik, minden lehetséges! - suttogta Siegward Schreiber.
- Minden, amit csak tesznek a Láthatatlanok, jól átgondolt tervet követ, és mélyebb értelme van - dörmögte
a Vándor.
- Minden, amit csak átéltél Misztériában, egyetlen célt szolgált: lehetővé tette, hogy teljesíthesd nagy
feladatodat - oktatta a hetyke fénytündér.
Ekkor végre megértette Niko, hogyan győzheti le a Rettenet Szakadékát.
„Igazad van, testvér - suttogta neki Ayani a szokott néma beszéddel. - Hogyan issz felejthettük el asszt, amit
assz utóbbi hetekben tanultunk?"

21. FEJEZET

A Felismerés Fénye

H ogy is mondják? A kocka el van vetve. Eldöntöttem: a szívemre hallgatok, elmegyek Misztériába. Még akkor
is, ha sok embernek okozok fájdalmat vagy csalódást.
Például Walter Brauernek. Aki nemcsak az őse tintatartóját ajándékozta nekem, hanem azt az értékes
könyvszekrényt is, amely szintén azé a nőé volt. Azért kellett megválnia az értékes darabtól, mert a lakás
tulajdonosa meg akarja nagyobbíttatni a fürdőszobát, így nem marad hely a szekrénynek. Vajon Walter tud-e a
titkos fiókról? Nem hinném. Én is csak akkor találtam rá, amikor Nelwyn elmagyarázta a három rúna különleges
jelentőségét. És szerencsére a Ködkaput is elárulta. Azóta nem szorulok rá a köpönyegre, és otthon hagyhatom,
amikor a Ködökön Túli Világba látogatok.
Pedig Walter időközben már a köpenyt is nekem adta, meg azt a furcsa, kék üvegszívet, amelyek szintén
ugyanannak a nőnek a tulajdonában voltak. Nagyon fura madár az öreg, de a szíve tényleg aranyból van!
Rettenetesen sajnálom, hogy most majd szaladgálhat új takarítónő után. De lehet, hogy Siegward Schreiber most
is kisegíti. Hiszen nekem is ő szerezte Walternél ezt a mellékállást.
Nyilván Schreiber úr is csalódott lesz, hogy egyszerre csak eltűnök. Az utóbbi időben nagyon a szívén viseli
a sorsomat, mindig érdeklődik a hogylétem iránt. Pedig semmi oka nincs rá. És a gyakorlati évem kezdetéig,
tavalyig, nem is ismertük egymást. De hát Schreiber úr is nagyon jószívű, kedves ember. Annál rosszabb, hogy
neki is csalódást kell okoznom.
És természetesen a legnagyobb fájdalmat a szüleimnek fogom okozni! Már annak a gondolata, hogy
Melchior és Frida mennyit szenvednek majd miattam, megszakasztja a szívemet! Legalább utalhatnék rá, hogy
mi van velem... persze ez nem segítene rajtuk, inkább még azt is gondolnák, hogy megőrültem. És ettől meg
minden csak még rosszabb lenne.
Csak reménykedhetek benne, hogy a búcsúlevelem egy kicsit megnyugtatja őket - és hogy megfogadják a
tanácsomat, és nem keverik bele a rendőrséget.
Hogyan is találhatnának meg egy teljesen idegen világban?
Vajon mama és papa megbocsátja-e valaha, hogy minden bejelentés nélkül egyszerre csak eltűnök az
életükből? Remélem! Nem tehetek mást. Szeretem Nelwynt, ahogy még embert nem szerettem, és muszáj a
közelében lennem. Akkor is, ha foglya a szerencsétlen házasságának, és el kell titkolnia szerelmünket az
alattvalói előtt. Akkor is - nem tudok Nelwyn nélkül élni! Bele kell vágnom ebbe a nagy kalandba, mindegy,
hogyan végződik, és csak abban reménykedhetek, hogy a jó szellemek mellettem állnak majd - vagy akárki,
akinek a sorsunk a kezében van."
 Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Rieke sok-sok évvel ezelőtt a naplójába írt. És ahogy kapkodva
továbblapozott, már csak üres oldalakat talált. Gondolataiba veszve tette le a könyvecskét, szinte kábán bámult
maga elé. Összezavarodott. Feje, mint a méhkas, úgy zúgott.
Jutott-e meglepően új ismeretekhez a napló elolvasása során? - Nos, legalább annyit megtudott, hogyan
fedezte fel Misztéria világát, és hogy került oda. Abban, hogy valóban Nelwyn Niko apja, immár nem
kételkedett - vagy talán mégis? Hiszen mindaz, amit Misztériában átélt, még mindig sűrű ködbe burkolózott, így
csak reménykedhetett abban, hogy Niko visz-szatérte után majd részletesebben is be tud számolni az átéltek-ről.
Persze ez sem volt biztos.
Lehet, hogy sohasem fogja megtudni, mi játszódott le Misztériában?
Nelwynnel és vele magával? Nikóval és Ayanival?
Rieke hangos kopogásra rezzent fel. Mikor odafordult, Jessie állt az ajtóban.
- Bocs, ha zavarok - szólalt meg. - De izgalmas újságaim vannak.

Niko a- húgához lépett, megragadta a kezét, és erősen megszorította.

Ne félj, Ayani - mondta nyugodt hangon. - Számtalan veszélyt legyőztünk már, sokszor
szembenéztünk a halállal. Átléptük a Tűz Kapuját, még Ságával és a Nidhog-sárkánnyal is dacoltunk, mert
mindig hittünk önmagunkban, és nem vesztettük el a reményt. Hiszen tudod: amikor a határtalan bizalom és a
rettenthetetlen bátorság egyesül, akkor minden lehetségessé válik. Miért is riadnánk vissza a Rettenet
Szakadékától?
- Tudom, tessztvér - felelte Ayani, és mosolyogva viszonozta a kézszorítást. - A Sszólyom gyermekei
vagyunk, és mi fogjuk alakítani Missztéria sszorsszát, mert assz a rendeltetésszünk.
Kéz a kézben léptek a szakadék szélére. A régi eskü szövege szinte magától jött a nyelvükre: „A nagy
feladatot minden erőmmel, teljes szívemmel és egész akaratommal szolgálom. Minden bajon át megyek az
utamon, be akarom tölteni sorsomat."
Aztán behunyták a szemüket, és ugrottak.
Niko elvesztette tér- és időérzékét. Mialatt húga kezét fogva, szinte súlytalanul lebegett egyik kőről a
másikra, minden olyan „kő" eszébe jutott, amelyet a Láthatatlanok az utóbbi hetek során a lába elé helyeztek. És
akkor Niko megértette, hogy miért kellett nekik nemcsak kemény próbákat kiállniuk, hanem kemény csapásokat
is elviselniük: mert ezek eszükbe idézték a Láthatatlanok nagy hatalmát, és olyannyira megerősítették a beléjük
vetett bizalmukat, hogy most lábuk szinte magától találta meg a helyet a köveken, és egyszer sem inogtak meg.
Épségben átjutottak a szakadék túloldalára. Amikor átértek, és kinyitották a szemüket, Zhorran hozzájuk
lépett, és meghajolt előttük.
- Hát nem megmondtam: gyerekjáték. Persze csak akkor, ha valaki megérti, miről is van szó.
És a Rettenet Szakadéka mindenestül eltűnt, vele együtt a szörnyű ködharcosok.
Niko csodálkozva fordult a dhrákhoz. Ezek csak azért tűntek olyan félelmetesnek, mert annyira féltünk tőlük?
A többértelmű mosoly megint megjelent Zhorran arcán.
- Tulajdonképpen ez az egyik legelső lecke volt, amit itt Misztériában kaptál. „Ne hagyd, hogy a félelmed
nagyobbra nőjön, mint te magad -, mondta a kis fénytündér nem sokkal azután, hogy ideérkeztél. - Ha nem
ijedsz meg tőle, le is tudod győzni." Választ kaptál a kérdésedre?
- Azt hiszem.
- Helyes. - Zhorran átnyújtotta a királyi kardot, és a mögöttük lévő sziklabejáratra mutatott. - Menjetek!
Misztéria barlangja nyitva áll előttetek.

Rieke és Jessie lement a konyhába, mivel Rieke nyugtató teája valahogy az ellenkező hatást érte el, és most
egy erős kávét akart főzni - abban a reményben, hogy ez szintén ellenkezőleg hat majd, és ezért
megnyugtatja.
Almalét töltött Jessie-nek egy pohárba - persze Melchior saját terméséből! -, aztán a kávéfőzőnél kezdett
matatni. Míg kávét kanalazott a szűrőbe, kérdőn nézett a lányra.
-Vagyis tényleg rábukkantál, hogy miért utalták be a diliházba Karin Seikelt?
- Bizony - bólogatott Jessie buzgón, és nagyot kortyolt. -Elég bizarr história. Képzeld: a könyve volt az oka!
- A Misztéria-könyv? - Rieke hitetlenkedve nézett rá. -Ugyan, ne már! Csak bolondítasz!
- Dehogy, dehogy, eszemben sincs - felelte Jessie. - Kutass te is, ha nekem nem hiszel.
- Jó, jó! - Rieke megadón emelte fel mindkét kezét. - Csak ne érzékenykedj, inkább mesélj!
- Nem érzékenykedem - duzzogott Jessie -, csak utálom, ha kételkednek a szavamban.
De aztán persze beszámolt arról, amit a krónikában olvasott.
A városban futótűzként terjedt el annak híre, hogy egy egyszerű parasztlány egy vastag könyvet írt, és még
meg is jelentette. Egyetlen polgár sem kukkantott bele a könyvbe, mindenki csak hallomásból ismerte a
tartalmát, Karin Seikel mégis hamarosan köznevetség tárgya lett, és gúnyon meg csúfolódáson kívül nem kapott
egyebet. És mindennek az volt az oka, hogy azt állította: igaz történet szolgált a könyv alapjául!
- Pedig bizonyos szempontból még igazat is írt - vetette közbe Jessie. - De azt sajnos senki sem tudhatta,
hogy Karin a saját szerencsétlen szerelmi történetét dolgozta bele Elwin Holm von Krohnnal. így aztán mindenki
rajta nevetett. Persze, ez igen lesújtotta. Hiszen egy roppant érzékeny és finom lelkű fiatal nő volt, ahogy ezt
még az a durva agyú városi írnok is elismerte.
- Szerencsétlen - sóhajtott Rieke. - Élénken el tudom képzelni, hogy érezhette magát.
- És ez még nem minden: amikor Karin kitartott az igaza mellett, elkezdték hazugnak titulálni, és onnantól
szégyen, gyalázat lett az egész léte. Ez aztán végképp szétzilálta megtépázott idegrendszerét, és teljesen
megzavarodott.
- Nem csodálom - mondta Rieke, és bekapcsolta a kávéfőzőt. - Ha egy egész város összeszövetkezik ellened,
biztos, hogy nem vagy könnyű helyzetben!
- Nagy szükségében és kétségbeesésében aztán Karin olyan lépésre szánta el magát, amely végképp
megpecsételte a sorsát. Hogy bebizonyítsa igazát, készített néhány olyan tárgyat, amelyeket a könyvében is leírt:
például Odhur köpenyét, amellyel szerinte Misztériába lehet utazni. Vagy azt a pompás gyűrűt, amelyet Nelwyn
király adott neki búcsúzáskor. Ráadásul egy kék üvegszívet is megmutatott, amelyről azt állította, hogy értékes
gyémánt, és Misztériában az Ég Szívének nevezik.
- Micsoda? - hitetlenkedett Rieke. - De persze nem hittek neki, mi?
- Nem hát. De mit meg nem tesz az ember, ha sarokba szorítják? És sajnos ez még nem minden: Karin az
Eller-pusztán álló három nagy vándorkövet - az állítólagos Ködkaput - és a portás-tanyai kút terméskő oldalát is
jelekkel látta el, és azt állította, hogy ezek átjárók a másik világba.
- Na, várjunk csak! - Rieke a homlokát ráncolta. - Nem szólnak itt a környéken legendák is ilyen átjárókról?
- Dehogynem, dehogynem - bólogatott Jessie. - Valószínűleg ezekből merítette az ötletet.
- És aztán mi történt?
- Természetesen az, aminek történnie kellett: Karin hamisítványai hamarosan lelepleződtek. Ez nem is volt
túl nehéz, mivel az aranygyűrűről kiderült, hogy egyszerű réz, a gyémántról meg, hogy üveg. És a magyarázat,
amelyet hozzájuk fűzött, csak végképp elrontott mindent: azt állította ugyanis, hogy ezek a tárgyak csak
Misztériában mutatják meg igazi alakjukat, a mi világunkban értéktelen ócskaságoknak tűnnek. És per...
- Állj, állj! - szakította félbe Rieke. - Hiszen te is ezt állítottad Nelwyn gyűrűjéről és Niko medáljáról!
- Hát persze. És ez igaz is, a saját szememmel láttam. -De... - Rieke elhallgatott, mintha el kellene
gondolkodnia - akkor Karín állításai is igazak lehettek?
- Nem valószínű. Ugyanis gyorsan rájöttek, hogy Karín vagy Falkenstedtben, vagy Felső-Rödenbachban
töltötte az idejét, már csak ezért sem utazgathatott Misztériába.
- Vagy úgy.
- így aztán senki sem hitt neki, és Karín Seikelt egyre gyalázatosabb szidalmakkal illették. Nem csoda, hogy
végül ez az érzékeny idegzetű, labilis nő megőrült, és a bolondokházában kötött ki.
- Rieke arca együttérzést tükrözött.
- Több mint érthető.
- Ez azonban mindenesetre a történetnek csak egyik változata - folytatta Jessie. - Egy másik ugyanis azt
állítja, hogy Hogar Helm von Krohn, Elwin apja, ereje és hatalma révén bezáratta Karint a bolondokházába.
Állítólag rájött, hogy a fia fizette ki a könyv kiadását. S mivel a kettejük közti minden kapcsolatot meg akarta
szakítani, egyszerűen eltette az útból: bedugatta a bolondtoronyba. Ott aztán tényleg megőrült szegény.
Jessie hangosat szusszantott.
- Bárhogyan is: a beszállítása után hamarosan meghalt. Előrehajolt, és Riekére nézett.
- És akár hiszed, akár nem: időközben azt is megtudtam, hogy miért nem vitték át a testét a családi kriptába
Felső-Rö-denbachba.

barlangot teljes egészében vakító fény töltötte be, Niko behunyta a szemét, amikor belépett. Amikor
Amegszokta a ragyogást, rájött, hogy helyesen tippelt: valóban egy hatalmas
- kincseskamrában találták magukat, amelyben mintha a világ minden drágaságát összegyűjtötték volna.
Hegyekben állt az arany és az ezüst, óriási kupacokban a mindenfajta ékszer, a drágakövek pedig valóságos
hegyláncot alkottak. Ahova csak nézett Niko meg Ayani: minden sarokból olyan pazarló pompa csillogott
feléjük, hogy szinte megvakultak belé. Tátott szájjal csodálták a földöntúli ragyogást.
 - Eszt nésszd meg! - mutatott Ayani az előttük tornyosuló hatalmas kupac ékszerre. Lábánál egy csodás
aranylánc olyan csábítóan csillogott, mintha egyenesen kelletné magát. - Hát nem csodasszép? És ugyanolyan
makulátlanul csillog, mint a medalionjaink!
- Valóban - amint Niko lenézett, és megvizsgálta aranyfüggőjét, amelyet születése óta a nyakában viselt,
igazat kellett adnia a testvérének. A kupac tetején heverő aranylánc tényleg olyan volt, mintha ugyanabból az
anyagból készült volna.
- Nem csoda. - Ayani beleérezte magát a gondolataiba. -Hisszen essz issz assz alwék kincsének darabja!
Titokban körülnézett, aztán lehajolt, és kinyújtotta kezét a ragyogó ékszer után.
- Nehogy! - Niko keze előrelendült, és lefogta a húgáét. -Mit akarsz?
- Juj! - kiáltott fel Ayani. - Ez fáj! Csak fel akartam próbálni.
- És ha Misztéria észreveszi?
- Missztéria? - Ayani egy fintort vágott. - Te talán látssz itt valakit?
A lánynak igaza volt: a kincs őrzőjének tényleg nyomát sem lehetett látni. Niko azért a biztonság kedvéért
körbekémlelt: a barlangban senki sem volt rajtuk kívül.
- Na látod - dörmögte elégedetten Ayani. - Éssz ne aggódj: nem akarom én elvinni a láncot.
Nem is várta ki, mit felel a bátyja, a láncért nyúlt - és keze a semmit markolta!
- No de... - kapkodott levegő után Ayani, is megint odanyúlt. Az eredmény megint ugyanaz volt: keze úgy
siklott át az ékszeren, mintha levegőből lenne. Döbbenten nézett Nikóra. -Ez meg micsoda? Ilyen nincs issz! Te
érted ezt?
Niko nem felelt, hanem ő is belemarkolt az ékszerhalomba -és ő is csak a semmit fogta meg. És akkor
megértette: ez a felhalmozott, túláradó gazdagság - és persze az alwék mesés kincse! - csak illúzió volt. Semmi
más, csak színtiszta illúzió.
- Teljesen igazad van, Niko - hangzott a füle mellett; a hang akárhonnan jöhetett. - Végre felfogod hát: a
világ minden kincse sem ér többet csillogó köveknél, ha nem méltóképpen és meggondoltan használják fel. Az
arany önmagában értéktelen. Csak az a cél, amelyre felhasználják, adhat neki különleges értéket. És aki ezt nem
ismeri fel, az az illúziók áldozata lesz, és a külső csillogás után kapkod élete végéig, ám ez nem hoz neki semmi-
lyen hasznot sem.
Niko nyelt egyet.
- Misztéria? - kiáltotta. - Hol vagy, Misztéria?
- Itt vagyok - hangzott az ellenkező sarokból. - Meg itt -szólt egy másikból. - Es persze itt is - szólalt meg a
harmadikból. - Mindenütt vagyok, és sehol sem - hangzott egyszerre minden irányból. - Én vagyok a kezdet és a
vég. A tegnap és a holnap. És persze a ma is.
Niko mély levegőt vett. Gondolatai kergetőztek a fejében, majdnem elszédült.
- Ha... ha jól értem, akkor ez az egész alwe kincs, amelyre sokaknak fáj a foga, ez is csak illúzió?
- Úgy bizony, Niko - hallotta a testhez nem kötött hangot egyszerre mindenhonnan. - Bizony, mindössze a
képzelet világában létezik, de sokak számára maga a legkeményebb valóság. Olyan őrület, amelynek már sok
férfi és nő áldozatául esett.
- Mert meg voltak győssződve arról, hogy tényleg létesszik? - kérdezte Ayani. - Vagy még mindig meg
vannak győssződve róla?
Méregzöld gyíkszeme ide-oda cikkant, hogy talán mégiscsak észrevesz legalább egy csücsköt abból a
titokzatos Misztériából.
- Te mondod - felelte a hang. - A hitük olyan nagy, hogy akár az életüket is kockára teszik érte! Pedig az
egész csak látszat - kivéve persze pár darabot, amelyek azonban határozott célt szolgálnak. Mint például kettőtök
medalionja. Vagy édesanyátok és édesapátok gyűrűje. Meg persze Sinkkálion, amelyet a bátyád a kezében tart!
Niko lopva egy pillantást vetett a kezében tartott kardra, és megkönnyebbülten fellélegzett. Tehát mégiscsak
reménykedhet, hogy a kard visszakapja régi erejét. Fáradozásuk mégsem volt hiábavaló!
- A fáradozások sohasem hiábavalók - oktatta a láthatatlan Misztéria. - Mivel célratörők, és ezáltal a legtöbb
dolog értékesebbé válik általuk - mint például maga a királyi kard.
Ami Sinkkaliont illeti, folytatta aztán Misztéria, ő egészen különleges eset.
- A dhrákok az Erény hét ércéből kovácsolták, amelyeknek anyaga Igazság, Bátorság, Belátás, Együttérzés,
Szeretet, Becsület és Hűség. Ha rossz kezekbe jut, akkor ezek az ellenkezőjükbe fordulnak, és mi lesz belőlük?
A Bűn hét érce: a Kevélység, Irigység, Kéj, Harag, Falánkság, Irigység és Lustaság.
- Értem - dörmögte Niko, bár egészen nem volt ebben biztos. - Ez azt jelenti tehát, hogy a kardot a viselője
övezi fel az igazi értékével?
 - Pontosan! A kard éppen olyan, mint az arany: csak az ruházza felé értékkel, hogy milyen célt szolgál -
ezért aztán nagy hasznot hajt, vagy szörnyű kárt képes okozni.
Ayani gyorsan a testvérére nézett, mielőtt megszólalt volna.
- Éssz a Vándor miért tudta kioltani Sszinkkálion varázserejét?
- Miért féltetek a ködharcosoktól?
- Ööö... - Niko nem is értette azonnal, hogy mire céloz a viszontkérdés. - Mert bebeszélték nekünk, hogy
legyőzhetetlenek.
- És miért tudtatok átjutni a Rettenet Szakadékán?
Most kezdett csak derengeni Nikónak, hogy hová akar kilyukadni a titokzatos Misztéria.
- Mert hittünk abban, hogy át tudunk jutni!
- Akkor miért nem hisztek abban, hogy Sinkkálionnak varázsereje van? Gondolkodjatok csak - ha még ti
magatok is kételkedtek benne, mások hogyan hihetnék el, hogy legyőzhetet-lenné tesz benneteket?
Niko ekkor már értette.
- Sinkkálion tehát akkor fejti ki varázserejét, ha a viselője hisz benne?
- Hát persze, Niko. - A hang szinte vidám volt. - A Felismerés Fényében kellett megmártóznod, hogy rájöjj
erre? A királyi kard ereje annál nagyobb, minél inkább hisznek benne - és minél inkább rettegnek tőle az
ellenségeitek. Tehát csak ártanátok vele magatoknak, ha ezt a nagy titkot másokkal is megosztanátok. Ez az oka
annak is, hogy eddig még soha nem került méltatlan kézbe.
Niko bólintott, aztán a kardot kezdte nézegetni. Hát ez volt a nagy titok - milyen egyszerű, mégis mennyire
érthető! Misztériának igaza van: tulajdonképpen magától is rájöhetett volna. Hogy ez nem sikerült, a hit nagy
erejét mutatja. Hiszen Ayanival együtt egy másodpercre sem rendült meg a hite abban, hogy a Láthatatlanok
megfosztották Sinkkáliont mágikus erejétől - és mivel hittek ebben, hát tényleg el is veszett az a varázserő.
Ám akkor ennek fordítva is működnie kell!
Ezért Niko megmarkolta a még mindig borzasztó nehéz kardot, és már-már a mennyezet felé emelte, de az
utolsó pillanatban rájött, hogy majdnem elkövetett egy nagy hibát. Ayanihoz fordult, és bátorítón bólintott neki.
Ayani szorosan melléje lépett. Közösen emelték a nagy, sólymos markolatú kardot a magasba. És míg átjárta
őket a meleg bizsergés, medáljaikból kivált és fellebegett a két rúna - a rettenthetetlen bátorság és a határtalan
bizalom jele. Lassan egymás felé lebegett a két jel, a magasba emelkedtek, és közvetlenül Sinkkálion markolata
alatt a Láthatatlanok jelévé egyesültek.
A penge Mannaz-rúnája felragyogott - és kevéssel ezután a kard a régi, varázslatos fényében tündökölt.
Fénye túlragyogta a barlangban összegyűjtött illúzió-kincsekét, és egyszeriben olyan könnyűvé vált, mint a
hattyútoll, amellyel Zhorrán megnyitotta előttük a Felismerés Fényének bejáratát.

22. FEJEZET

Szemtől szemben a halállal

N os tehát - kezdett bele Jessie, míg Rieke kíváncsian fülelt -, az ok elég egyszerű: Karin Seikel fekete
himlőben halt meg. És mivel ez a betegség nagyon veszedelmes és^ fertőző, mindent megtettek, nehogy járvány
üsse fel a fejét. így aztán nagy sietséggel elföldelték a bolondokháza kertjében, és nem vitték át Felső-
Rödenbachba. Rieke sóhajtott.
- Ez megmagyarázza, miért nem találtuk a családi kriptában a sírját. Ámbár... - gyanakvó arccal töltött a
kávéból - nekem ez az egész nem gömbölyű.
- Hogyhogy? - Jessie felvonta a szemöldökét.
- Meséltem már, hogy a város történetének éppen erről a fejezetéről írtam egy szemináriumi dolgozatot.
- Igen. És?
Rieke belekortyolt a gőzölgő kávéba, mielőtt felelt.
- Nos, véletlenül egész pontosan tudom, hogy a tizenkilencedik század fordulója táján semmiféle
feketehimlő-járvány nem volt errefelé. Ám ha Katin Seikel ebben halt meg, akkor meg mégiscsak kellett, hogy
legyen járvány! Hiszen ez a betegség, amint mondtad is, rendkívül fertőző, és akkoriban nem volt még ellene
semmiféle gyógyszer. Tehát egyetlen elszigetelt eset szinte százszázalékosan kizárható. Ha egyetlen ember akadt
egy városban, aki behurcolta valahonnan a járványt, hamarosan több-tucatnyian, de akár több százan is betegek
lettek, és többnyire meg is haltak benne. Például a tizenkilencedik század negyvenes éveiben, akkor százával
hullottak a fekete himlős emberek itt Falkenstedtben.
- Lehet. - Jessie mintha kicsit szkeptikus lett volna. - De akkor miért írta azt a bolondokháza igazgatója,
mintha Karin Seikel a himlő áldozata lett volna? És a hivatali elhalálozási lajstromban miért szintén ez szerepel?
- Fogalmam sincs. - Rieke elhúzta a száját. - Mégis teljesen kizártnak tartom, hogy Karin Seikel fekete
himlőben halt volna meg!

Sötét éjszaka volt már, mire Niko és Ayani visszaért Lyka-nóhoz.

A farkasfin jól látszott a megkönnyebbülés, mégsem tudta visszafogni magát, hogy ne csipkelődjön egy
kicsit.
- O, végre! - sóhajtott ripacskodva. - Már nagyon ideje volt! Épp indulni akartam, hogy segítségetekre siessek.
- Milyen kár, hogy nem tetted meg. - Ayani maga volt a megtestesült nyugalom. - Akkor talán egy kicsit
erőlködnünk issz kellett volna.
Niko csendesen mosolygott magában. Szuper!, gondolta. Mégiscsak megtanulta a leckéjét!
A Ködhegységből igen lassan és nehézkesen ereszkedtek lefelé, épp a démonok órájára érkeztek vissza a
lovakhoz. Niko és Ayani nem akart több időt vesztegetni, és amilyen gyorsan csak lehet, siettek volna vissza a
Démon-erdőbe a lázadókhoz. Alig várták már, hogy megmutathassák barátaiknak a régi fényében tündöklő
kardot. Ráadásul a Sötét Hold Ünnepe kérlelhetetlenül közeledett. Ha meg akarják menteni az apjukat, nem
veszíthetnek el egyetlen órát sem.
Lykano úgy döntött, hogy velük tart, és ettől a szándékától nem lehetett eltéríteni.
- Mondtam már: sok út vezet Helmenkroonba. Ráadásul nem árt, ha valaki vigyáz rátok, hogy épségben
visszatérjetek a társaitokhoz. Különben akár el is hagyhattátok volna ezt a köd-hegységi kitérőt.
- Akinek igaza van, annak igaza van. - Niko a húgára kacsintott. - Rendben - folytatta aztán. - De van két
feltételem!
- Mégpedig? - kérdezte a farkasfi.
- Először is: megtanítasz íjjal lőni.
- Mi sem könnyebb!
- Másodszor pedig: még többet elmesélsz azokból a régi történetekből, amelyeket gyűjtögettél.
- Boldogan! - Lykano meghajolt. - Abba sem hagyom, amíg a fületek el nem zsibbad tőlük!
Egyetlen percet sem pocsékoltak alvásra, azonnal lóra szálltak. Aztán sarkukat a lovak véknyába vágták, és
vágtában elrobogtak.
Órákon át gondolataikba mélyedve lovagoltak szinte nyílegyenesen dél felé. Amikor azonban a Nagy
Nappalfény a zenitre hágott, a Misztéria barlangjában átélt izgalmak benyújtották a számlát: Niko és Ayani
olyan ólmos fáradtságot érzett, hogy azonnal pihenniük kellett.
Lykano egyáltalán nem volt elragadtatva a pihenő ötletétől, de megértőnek mutatkozott.
- Na jó, nehogy leforduljatok a lovatokról - mondta. - De két óra, nem több, világos?
- Ja - felelte nagyokat ásítva Niko. - Azt gondoltad, itt akarunk éjszakázni?
Hamarosan megpillantottak egy árnyas erdei tisztást az úthoz elég közel. Nyílegyenesen oda tartottak. Niko
és Ayani leszállt a nyeregből, megszabadították a zabiától Szélszárnyút és a pejkót, és egy mélyen lecsüngő
ághoz kötötték a kantárt.
Lykanónak más tervei voltak: víztartalékaik lassan kimerültek, ezért körül akart nézni, hátha talál egy forrást
vagy patakot, ahol feltöltheti a kulacsokat.
- Legkésőbb két órán belül visszaérek - mondta az ikreknek -, és akkor továbbmegyünk. Világos?
- Persze. - Nikót alig lehetett érteni az ásítozástól. - De most tűnj már el, hogy lepihenhessünk!
- Kívánságod számomra parancs, ó, uram - vigyorgott a farkasfi, és meghajolt a nyeregben. - Küldjenek
pihentető álmokat a Láthatatlanok!
Lykano megsarkantyúzta a fakót, és elpályázott, Niko és Ayani pedig leheveredett a hűs lombsátor alá a fűbe, és
lehunyta a szemét. Egy perccel később már gyenge hortyogásuk összekeveredett a szorgos ezüstméhek és
legyecskék dörmögésével és zümmögésével - mélyen aludtak, mint két hortyogómedve a téli barlangjában.
Valamikor később - az alvónak nem számítanak az órák vagy a percek - Ayani halk, beható hangot hallott,
amely rejtelmes távolokból lopta be magát az álmába. Női hang volt az, még sohasem hallotta.
- Ayani - suttogta rekedten. - Hallasz engem, Ayani?
- Igen, igen... persze - a lány mormolva mozgatta ajkát, bár pikkelyes szemhéja csukva maradt.
 - Hát nem ismersz meg, Ayani? - hízelgett a hang. - Az vagyok, aki a legjobbat akarja neked. Aki a helyes
irányba tereli a lépteidet, és aki titkos vágyaid céljához vezet. Olyan vágyakhoz, amelyekről talán még te magad
sem tudsz. Elgondolkodtál-e már ezen, Ayani?
- Nem, nem - mormolta Ayani mintegy önkívületben. - De te honnan tudod...
- Csitt! - szakította félbe lágyan a hang. - Az a legfontosabb, hogy tudom, mi a jó neked, nem igaz?
- De, bissztosszan igasszad van - felelte Ayani, még mindig félálomban. - Essz tényleg oda tudssz vesszetni
a céljaimhossz?
- Persze hogy oda tudlak vezetni - a női hang mintha egy kicsit ingerültebb lett volna. - Másképp nem is
mondtam volna.
És még mielőtt Ayani közbeszólhatott volna, folytatta:
- A te vágyaidnak valódi célja a helmenkrooni trónus. Nem igaz, Ayani? Én pedig segíteni fogok, hogy
elérd.
- A helmenkrooni trón? - Ayani merev gyíkarcán a kételkedés árnya jelent meg. - Essz még... erre még
sszohasszem gondoltam.
- Dehogynem gondoltál. Csak nem vetted észre! Miért is vállaltad volna ezt a sok erőfeszítést, és miért
tetted volna kockára az életedet? Miért húztad ki Sinkkáliont a Sorskőből, miért vállaltad a Zhorranhoz vezető
veszedelmes utat? És miért hívod ki Rhogarrt és a hadseregét, és miért akarod elüldözni őket Nivlandból?
Megmondanád, Ayani?
- Mert... ee... - nyögte az alvó, de nem jutott tovább.
- Nem baj, Ayani - suttogott tovább a hang. - Én már rég tudom a választ. Azért vetted a válladra
mindezeket a nehéz terheket, mert igazi célodhoz egyre közelebb kerültél általuk, és végül hozzá fognak segíteni
jól megszolgált jutalmadhoz -Helmenkroon trónjához!
A lány pikkelyes szemhéja rángatózni kezdett, mintha ki akarná szabadítani magát az álomból.
- így esszt még sszohasszem láttam...
- Akkor itt az ideje, hogy így lásd! - vágott közbe megint a hang. - És sok munka vár még rád, mire célhoz
érsz. Van ugyanis egy hatalmas akadály, amely közted és a legfőbb célod között áll: a bátyád!
- A bátyám? - kérdezett vissza Ayani kábán, és ide-oda dobálta magát álmában. - Miért volna akadály a
bátyám?
- Mert a királyi trónon csak egynek jut hely. Ám ameddig Niko életben van, ő fogja learatni a dicsőséget,
azt is, amely igazából téged illetne! Nélküled sosem találta volna meg a királyi kardot, nem élte volna túl a
Ködhegységben tett látogatást. És ha a továbbiakban nem támogatod, akkor sohasem fogja legyőzni Rhogarr von
Khelmet. Hát nincs igazam, Ayani?
- Hát, lehet, de akkor issz...
- Kinél lesz Sinkkalion a Helmenkroon elleni rohamban? -A hang minden ellentmondást csírájában elfojtott.
- És ki fogja diadalmasan a magasba emelni, amikor tényleg legyőzitek a marsföldieket? Te vagy a bátyád?
- Hát... izé...
- Természetesen a bátyád! - A hangnak most parancsoló színezete lett. - Te is tudod ezt, Ayani! És ezért
Niko lép majd apátok örökébe, holott ez a hely sokkal inkább téged illetne meg.
- Hát igen...
- Nem itt, a Ködökön Túli Világban töltötted egész életedet? - suttogta behatóan a hang.
- Igen, de...
- Nem kellett sokkal rosszabb sorban élned, szenvedni a marsföldi zsarnok miatt a népeddel együtt?
- Igen, de...
- És nem szolgáltál inkább rá, hogy neked jusson ezért a megérdemelt jutalom?
- Természetesszen, de...
- Nohát, Ayani - felelte elégedetten a hang. - Lassan majd észre térsz. De ha a sorsodat tényleg a kezedbe
akarod venni, akkor a legsürgősebben meg kell tenned az első lépéseket.
- Mit... mire gondolssz, úrnőm? - kérdezte Ayani. - Mit tegyek?
- Majd megmondom, gyermekem. - Az alvó nem hallotta, milyen diadalmasan cseng a nő hangja. - Hallgass
rám, Ayani, és jól jegyezd meg, amit mondok. És amikor felébredsz az álmodból, tedd azt, amire megkérlek.

ykano hosszabban keresgélt, mint szeretett volna. Hiába nőtte be dús növényzet az egész vidéket, több mint
Legy órájába került, mire talált egy patakot, amely kedves, virágos völgyecskében kanyargott. Vize tiszta volt,
és olyan finom, hogy Lykano először maga ivott belőle, mégpedig jócskán, csak utána engedte a lovát a vízhez, s
végül színültig megtöltötte a kulacsokat. Ez a tartalék kitart már a Démon-erdőig, így Lykano vígan lóra szállt,
és visszaindult a kis tisztás felé, ahol békésen szuny-nyadó útitársait hagyta.
A kis liget éppen felbukkant a látóterében, amikor rossz érzés támadt benne. Farkastermészetéből adódóan
az ösztönei sokkal finomabban működtek, mint Misztéria sok lényének, így pontosan tudta, hogy valami nincs
rendjén. Megsarkantyúzta a lovát, a nyakára hajolt, és a fülébe súgta:
- Gyerünk, öregem! Mutassuk meg a szélnek, ki a nyerő!
A mén engedelmeskedett, hatalmasat ugrott előre, aztán földrengető vágtában közeledett a mezőn át a
ligethez, mintha egy egész horda megvadul vharuul üldözné.
A farkasfi messziről semmi olyant nem látott, ami felkelthette volna a gyanúját, mégis egyre nőtt a
nyugtalansága. Szíve vadul kalapált, pulzusa éppolyan hevesen dübörgött, mint a lova patkója. Amikor pedig
olyan közelre ért, hogy láthatta is társait, nem akart hinni a szemének. Egész testén felmeredt minden szőrszála,
és a farkasvér szinte megfagyott az ereiben.
Ayani felébredt álmából, még alvó bátyja fölött térdelt, és egy tőrt emelt a magasba. Lykano levegőért
kapkodott: kétség nem fért hozzá, hogy a következő pillanatban Ayani a fiú mellébe vágja a tőrt!

Aazmikor Siegward Schreiber magához tért, tudta, hogy nem élhet már soká. Pontosan olyan érzés volt, ahogy
elődje elmondta neki. Amikor a Titkos Tudás Őrzője elérkezik a halál küszöbére, visszamegy az időben,
és belebújik minden elődje bőrébe, hogy személyesen is átélje a Nagy Misztérium kezdetét. Hogy semmi se
vesszen el, hogy minden részletet tovább tudjon adni az utódjának. így aztán Siegward Schreiber egyszerre az
ük-ük-üknagyapja alakjában találta magát - éppen úgy, ahogyan Misztériában a Vándor alakját vette fel, hogy
üzenetvivője legyen a Láthatatlanoknak.
Őse ugyanazt a nevet viselte, mint ő, így aztán Siegward Schreiber volt az is, aki 1843 egy viharos őszi
éjszakáján botorkált legjobb barátja, egy Leopold Gruber nevű férfi háza felé, mert az hívatta. Leopold néhány
girbegurba utcácskányira lakott, egy gerendavázas házikóban, amely a városi templom árnyékában húzódott
meg. A toronyóra épp elütötte az éjfélt. Erős szél süvített végig a keskeny, macskaköves utcákon, vízszintesen
hajtotta maga előtt az esőt, így Schreiber hamarosan csuromvizes lett. A távoli dombhátak fölött villámok
világították be az éjszakát. Tompán, fenyegetőn gördült végig az égen a mennydörgés. Leopoldnak valami
nagyon fontos dolog nyomhatja a szívét, különben eszébe sem jutott volna ebben a kutyának sem való időben
kiszólítani őt a házból!
Friedrich, Leopold öreg szolgája sietve bicegett előtte, reszkető kézzel nyitotta a kaput, és azonnal ura
kamrácskájába vezette a látogatót. Amint Siegward belépett az alacsony ajtón, undorító bűz csapta meg az orrát.
Azonnal ráismert: a fekete himlő szaga volt az, a halál lehelete.
Mintegy ennek megerősítéseképpen megmozdult az átellenes falnál álló ágyon a takarók alatt egy alak, akit
a gyertyafény alig világított meg.
- Azt Isten nevében, maradj távol! - károgta egy hang, amelyet a rettegett betegség és a magas láz eltorzított.
Siegward csak nehezen ismert rá a barátja hangjára. - Nehogy téged is ugyanez a sors érjen!
Siegward hányingerrel küszködött, becsukta az ajtót.
- Ne félj, Leopold! - Hiába próbálta, nem tudta legyőzni hangja remegését. - Tavaly Isten segedelmével
legyőztem a himlőt, így nekem már nem árthat.
Azért nagy ellenállást kellett magában legyűrnie, hogy leüljön a barátja ágya szélére.
Leopold hátat fordított neki - nyilván, hogy a látványától megkímélje -, Siegward nagyon is jól tudta, hogy
nézhet ki: arcát ellepik a gennyedző fekélyek, amelyek az undorító bűzt árasztják. Valószínűleg az orrán és a
száján is vér szivárgott, mert a betegség megtámadta a nyálkahártyáját és a belső szerveket, és kínzó lassúsággal
emésztette fel a testet. Siegward behunyta a szemét, és csendben egy imát mondott: „Isten az égben, állj
mellettünk, ne hagyj el bennünket ezen a nehéz órán!" Aztán nagyot sóhajtott, és Leopoldhoz fordult, aki egész
életében a legjobb barátja volt.
- Hívattál - mondta halkan.
- Igen, Siegward. - Leopold zihálása szinte érthetetlenné tette, amit mondott. - Az ég jutalmazzon meg érte,
hogy eljöttél.
- Hiszen ezért vannak a barátok. - Siegward erőltetetten mosolygott. - Mit tehetek érted?
- A halál már odakint áll a kamraajtóban, és bebocsátását kéri - válaszolta az akadozó hang. - Örömmel
fogadom majd, és készségesen követem, ha a legfőbb bíró elé vezet. Ám előtte szeretném letenni annak a
titoknak a súlyát, amelyet egész életemben úgy hordoztam, mint egy malomkövet.
- Titok? - Siegward csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Leopold egész életében tisztességes törvényszolga
volt, és biztos, hogy semmi szenny nem tapad a kezéhez. És mivel sem felesége, sem gyermeke nem volt, a
magánéletében sem csinálhatott semmi kalamajkát. Vajon miféle titok terhe nyomasztja hát annyira, hogy a halál
közeledésére hajlandó csak letenni?
Vagy a láz zavarta meg az elméjét?
- Több mint negyven éve már - kezdte Leopold. - Még életünk virágjában voltunk, és, ahogy biztosan
emlékszel, a magisztrátus rám bízta a bolondokházának felügyeletét, amely az egykori vár Sólyomtornyában
volt.
- Persze hogy emlékszem. Nemrég megszereztem az épen maradt toronyrészt, és abban nyitottam meg az
antikváriumomat.
- Jó döntés - dicsérte Leopold heves köhögési roham közepette. - Tényleg jó döntés! Legalább a régi
Falkenstedtnek ez a kicsike részlete megmarad.
- Nagyon kicsike rész ez - ellenkezett az antikvárius szelíden. - De biztosan nem ez az oka annak...
- Nem, nem, persze hogy nem - zihálta a barátja. - Emlékszel még arra a fiatal nőre, akit akkoriban az egész
város halálra gúnyolt, csak mert egy könyvet írt?
- Csak egy kicsit dereng - felelte Siegward. - Miért, mi van vele?
- A könyvében azt állította, hogy a saját útját, a saját átélt élményeit írta le benne.
- Igen, igen - csillant fel Siegward szeme a félhomályban. -Már emlékszem. Senki nem hitt neki, igaz?
- Igen. - Heves köhögés szakította félbe a beszélgetésüket. - Sok tárgyat mutatott be, hogy bizonyítsa igazát,
amelyeket állítólag az utazásáról hozott magával, és ezek mind hamisítványként lepleződtek le.
- És utána még több gúny és szidalom érte.
- A szerencsétlen! - lihegte Leopold. - Nem csoda, hogy beleőrült, és végül a bolondokházába, vagy ahogy
akkoriban nevezték, a bolondtoronyba került.
Siegward Schreiber önkéntelenül bólintott.
- Szörnyű sors - sóhajtotta őszinte sajnálattal. - Gyilkosokkal, tolvajokkal, mindenféle zavart elméjű
népséggel egy fedél alatt élni - biztosan sokat szenvedett az a finom lélek. Szerencséjére hamarosan meg is halt.
Himlőben, ha nem tévedek.
- Dehogynem! - Leopold lihegése kiáltásnak tetszett. Siegward szinte testileg érezte azt a kétségbeesést,
amely régi barátján elhatalmasodott. - Ez hazugság volt, amit én hintettem el a világban, ez az, ami a mai napig
gyötör! Ezért vert meg az Úristen ezzel a szörnyű betegséggel. Mert hozzájárultam, hogy ennek a szegény
teremtésnek ilyen borzalmas sorsa lett!
- De... - Siegward elkerekedett szemmel nézett a párnahalomra, és megpróbálta barátja tekintetét elkapni. -
Miért, miben halt meg?
- Nem is halt meg! - károgta az utolsó erejével Leopold. -Igazából egészen másképp történt!

23. FEJEZET

Barátok között

Lykanót a rémület fogta el, hiszen túl messze volt még Aya-nitól ahhoz, hogy elkapja a karját, és
megakadályozza a lányt a gyilkosságban. Ezért nem sokat gondolkodott: bal kezével lekapta válláról az íjat,
ugyanakkor a jobbal elővett egy nyílvesszőt a tegezből, amely már a következő szívveréssel elsurrant a vesz-
szőről, és az alwe leány gyilkolni készülő keze felé suhant.

A tollas vessző pontosan a markolat alatt találta el a fegyvert, és kiverte a lány kezéből. Míg a tőr magas ívben
szállt a levegőben, és a fák között földet ért az erdőszélen, Ayani ijedten felsikoltott, és hitetlenkedve nézte az
üres kezét.

Ebben a pillanatban Niko is felriadt álmából. Ösztönösen a királyi kardért nyúlt, és talpra ugrott. Amikor látta,
hogy ellenség sehol, csak a húga van ott előtte, mint aki megkövült, zavartan kérdezte:

- Mi történt?
De még mielőtt Ayani válaszolni tudott volna, Lykano is odaért. Fakó lova még meg sem állt, amikor már
leugrott a nyeregből, és gorombán megragadta Ayani vállát.

- Eszednél vagy? - kiáltott rá. - Mit gondoltál magadban? Ayani még mindig nem felelt, hanem hitetlenkedve
meredt

rájuk. Mintha sejtelme sem lett volna róla, hogy miről kérdezi Lykano. Ám mintha minden egyes szívveréssel
egyre jobban feltisztultak volna az utolsó percek történései, így végül szívszaggatón felnyögött. Ayani annyira
megijedt saját magától, hogy levegőért kapkodott, és nem volt képes egyetlen értelmes hangot sem kiejteni.

Lykano még szorosabban markolta és megrázta.

- Beszélj hát! - Arca eltorzult a dühtől. - Miért tetted ezt?

- Hé! - Niko odaugrott, és vállon bokszolta. - Ne bántsd a húgomat! Mit jelentenek ezek az ostoba kérdések?
Esetleg megmagyaráznád?
- Ezer örömmel! - vágta rá a farkasfi mérgesen. - A te édes húgocskád éppen arra készült, hogy a szívedbe
döfje a tőrét. Az utolsó pillanatban lőttem ki a kezéből.
A késre mutatott, amely ott villogott két léggyökér között a mohában.
- Egyetlen másodperc, és máris Arawynn társaságában találtad volna magadat!
- Micsoda? - Niko szeme akkorára nőtt, hogy szinte kiugrott az üregéből. - Ayani, mondd, hogy ez nem
igaz! Lykano, valamit nyilván félreértettél. Csak nem akarhattál megölni?!
Ayani szeme megtelt könnyel.
- De... asszt hisszem, igen... - lehelte. - Nem issz értem, de egysszerre felébredtem. Ellenállhatatlan
késsztetésszt éressztem, hogy megkeresszem a tőrömet. A lelkem béna volt, nem tehetett sszemmit. Egy halk
hangot hallottam, amely belülről, belőlem sszuttogta: „Old meg! Old meg! Öld meg!" Hát így történt: nem issz
akartam, de melléd térdeltem, éssz felemeltem a tőrt... Éssz, ha Lykano nem jön meg, hát én... én...
Elhallgatott, és Niko nyakába vetette magát.
- Nem akartam, nem akartam, hidd el! Hisszen a tessztvérem vagy!
- Jó, jó - próbálta nyugtatni feldúlt húgát Niko. - Nincs már baj, minden rendben van.
Bal kezével szorosan magához ölelte, a jobbal a haját simogatta vigasztalón. - Tudom, hogy nem akarhattál
igazából megölni.
Mindkét karjával szorosan magához ölelte, és Lykanóhoz fordult.
- Csinálnál egy nyugtató teát? Szüksége van rá.
Pár korty után Ayani mintha tényleg nyugodtabbá vált volna. Niko még megsimogatta a haját, és
kedveskedve hátba vágta, majd elment Lykanóval, aki titokban intett neki, hogy szeretne valamit mondani.
A farkasfi pár lépéssel odébb, a tarkabükkök között, a liget szélén megállt. Miután megbizonyosodott róla,
hogy Ayani már nem hallhatja őket, Nikóhoz fordult.
- Ha Ayani nem tudta, mit tesz, akkor ez csak Sága műve lehet - suttogta. - Nemcsak gyíkfejet rakott a
szerencsétlen húgodra, hanem az akaratát is magához hajlította.
Niko kételkedve nézett rá.
- Ezt komolyan gondolod?
- Persze! Ez az egyetlen elképzelhető magyarázat - felelte határozottan Lykano. - Ha Ayani ura az
akaratának, sosem jut eszébe, hogy megöljön téged. Hogy megpróbálta, egyértelmű bizonyíték arra, hogy Ayani
idegen akarat befolyása alatt állt. És Misztériában egyedül Sága képes ilyen ördögi dologra.
- Valószínűleg igazad van - bólintott aggodalmasan Niko. -Ez az egész olyan borzalmas, hogy
legszívesebben rá se gondolnék többé.
- Pedig azt kellene tenned, mégpedig alaposan! - figyelmeztette komolyan Lykano. - Ugyanis ez az egész
eléggé megváltoztatja a helyzetedet.
- Micsoda? - kérdezte Niko. - Hogyhogy?
- Mert a mai naptól egy olyan ellenséged van, aki sokkalta veszélyesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb, mint
az összes többi együttvéve.
- De csak nem... - Niko nyelt egyet - ...Ayanira gondolsz?
- Dehogynem. Ki másra? Sága ezért szőtte köré a fekete mágia hálóját! Hiszen tudja, hogy jobban szereted,
mint bárkit itt Misztérián. És ha valakit szeretünk, aziránt teljes bizalommal vagyunk. Aki iránt pedig
bizalommal vagyunk, attól nem számítunk sem gonoszságra, sem halálos tőrdöfésre. Akármennyire sajnálom is,
Niko - a farkasfi közelebb lépett, és szőrös kezét a fiú vállára tette -, ha a következő heteket túl akarod élni,
akkor két lehetőséged van. Az egyik: elintézed, hogy Ayani ne jelenthessen veszélyt...
- De Lykano! Hogy képzeled? Csak nem kötözöm meg vagy zárom be Ayanit?
- Te döntesz - felelte Lykano, és az arca egészen kiismerhetetlen maradt. - Vagy ha nem akarod a
tanácsomat megfogadni, akkor azt teheted, hogy egyfolytában óvakodsz a húgodtól.
Napról napra, óráról órára, percről percre figyeled. Éjjel és nappal. Mivel sosem tudhatod, hogy mikor vonja újra
a hatalma alá a fekete mágusnő, és ő mikor akar majd az ördögi sugalmazá-soknak eleget tenni.
Ez a gondolat olyan rettenetes volt, hogy Niko szeme előtt minden elsötétült. Nagyokat kellett lélegeznie,
hogy legyűrje a kitörni készülő pánikot.
- Meséltem neked arról a szerencsétlen nőről - folytatta Lykano -, akit az Ezer Szél Országában hasonló
átokkal vert meg Sága. Ha az ő példáján okulunk, arra kell számítanunk, hogy a varázslónő befolyása napról
napra növekszik majd, és egyre nagyobb veszélyt jelent - nemcsak rád, hanem a közös ügyre, amelyért te meg a
szövetségeseid harcoltok.
Lykano arcára kiült a részvét.
- Akármilyen nehéz is kimondanom, Niko: ő ma apátok legnagyobb ellensége, a tulajdon lánya, Ayani, nem
pedig Rhogarr vagy az az átkozott Sága!

Siegward Schreiber nem akart hinni a fülének. Nagy szemekkel bámulta a hegynyi párnát, amelyből csak
haldokló barátjának ősz tarkója látszott ki, és hitetlenül rázta a fejét. Leopold nyilvánvalóan nem volt már
magánál, vagy a láz miatt képzel-gett. Mással sehogy sem tudta magyarázni ezt a cifra históriát!
- Leopold, ez nem lehetséges. Ilyen nincs.
- Mégis úgy volt, ahogy elmondtam. - Leopold Grubernek iszonyú nehezére esett a beszéd. Szavait már alig
lehetett megérteni. - Az a nő egyik éjszaka, amikor épp hatalmas vérvörös telihold volt, lement a bolondtorony
alatti kazamatákba, és soha többé nem jött elő onnan. Mintha a föld nyelte volna el.
- Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen - suttogta az antikvárius.
- Ha mondom! Egy őr látta, hogy lemegy a pincébe. Ez nem volt szokatlan, hiszen ott helyezték el a
mosodát, amelyben a nő dol gozott. Csak később jutott eszébe a jóembernek, hogy aznap valami mégis másképp
volt, mint máskor.
- Hogyhogy? - kapta föl a fejét Siegward Schreiber.
- Mint mindig, most is rajta volt az a feltűnő, nagy gyűrűje, amit arról az állítólagos utazásáról hozott
magával, de még valami volt nála: a könyv, amely annyi szerencsétlenséget okozott neki.
- És?
- Nincs és! - károgta Leopold Gruber kétségbeesetten. -Átkutattam utána az egész pincét, minden zegét-
zugát felkajtattam, de nyoma veszett. Csak pár fura jelet találtam az egyik padlólapba vésve. A
kőmívesszerszámok ott hevertek még mellette, így nyilván ez a nő véste a kőbe a jeleket.
- És őt magát sehol sem láttad?
- Sehol. Sem a pincében, sem a mellette lévő bármelyik helyiségben. És talán emlékszel még: annyi őr volt
ott, hogy semmiképpen nem szökhetett ki.
- Tudom - bólintott az antikvárius. - A sok esztendő alatt senkinek sem sikerült.
- Hát éppen ez az! Ezért aztán nem is csodálkoztunk, amikor a nő sem otthon, sem más ismert helyen nem
jelentkezett. Az eltűnése rejtély maradt, így aztán kínomban elszántam magam arra a hazugságra, amely azóta is
megkeseríti az életemet.
- De hát miért? Miért tetted ezt, Leopold?
- Nem volt más választásom! Senki sem hitte volna el, hogy a nő eltűnt a pincéből! Talán engem is
ugyanúgy bolondnak nyilvánítottak volna, mint őt. Ezért azt találtam ki, hogy mivel himlőben halt meg, azonnal
el kellett földelni. Jó összeköttetésekkel rendelkeztem, hát nem volt nagy dolog megfelelő papírokról
gondoskodnom. Üres koporsót eresztettünk le a bolondtorony kertjének földjébe. Soha senki nem fogott gyanút.
És hogy az a nyomorult lélek merre bolyonghat, a mai napig nincs róla sejtelmem sem.
- Ez hihetetlen - rázogatta ősz fejét az antikvárius. - Egyszerűen hihetetlen.
Aztán megint a párnák közé bámult.
- Miféle jelek azok, amelyekről beszéltél?
- Három rúna volt: a Dagaz-, az Ehwaz- és a Mannaz-rúna. Siegward a homlokát ráncolta.
- És mi rejlik e mögött?
 - Nem tudom - zihálta Leopold, aztán újabb köhögőroham rázta meg. - Rengeteget törtem már rajta a
fejemet, de semmiféle eredményre nem jutottam, mert vaksággal vert meg az Isten, és túl későn ismertem fel a
kézzelfoghatót.
Siegward felkapta a fejét.
- A kézzelfoghatót? Mire gondolsz?
- Nem tudhatod. Nem olvastad a könyvet!
- A könyvet? - Az antikvárius egyszerre elképedt és összezavarodott.
- Igen. Azt a könyvet, amit az a nő írt - lökte ki a szavakat nagy erőfeszítéssel Leopold Gruber. - Nyúlj ide,
kérlek, a párnám alá!
Siegward megtette, amire kérték. Amikor a kezét visszahúzta, benne volt a könyv. Elég vastag volt, barna
vászonkötésű.
- Látod a jelet a borítóján? - kérdezte Leopold.
- Látom. Egy rúna az, a Mannaz-rúna, ha nem tévedek.
- Igen. Ez volt az egyik jel, amit az a nő a padlóba vésett. Az antikvárius csodálkozott.
- És úgy gondolod...
-Hát persze, Siegward! Már sokkal korábban rájöhettem volna a megoldásra - nem most, amikor már szinte késő.
Leopold Gruber levegőért kapkodott.
- Nyisd ki!
Schreiber fellapozta a címoldalt.
- „Kalandjaim Misztériában - olvasta félhangosan. - Ködkövekről, tűzkapukról és rémületes
teremtményekről. Igaz történet alapján lejegyezve."
Csodálkozva engedte le a könyvet.
- Csak nem gondolod, hogy ez a könyv...?
Egy, az eddigieknél sokkal szörnyűbb köhögőroham elhallgattatta.
- Te mondod - hörögte a barátja, amikor újra levegőhöz jutott. - Meg vagyok róla győződve, hogy benne
van a rejtély kulcsa. Kár, hogy nem jöttem rá korábban. És most már nem maradt időm, hogy rájöjjek.
- Ugyan, Leopold - kezdte volna vigasztalni Siegward, de a barátja közbevágott.
- Nem kell megjátszanod magadat! - mondta. - Tudom, mi a helyzet velem, tudom, hogy nem fogom
megérni a reggelt. Csak egyetlen vigaszom marad: hogy legalább felismertem a könyv jelentőségét, és sikerült
felhajtanom az utolsó fennmaradt példányt.
- Biztosan nem volt egyszerű - bólogatott Siegward Schreiber. - Úgy vélem, elég jól átlátom az utóbbi száz
év termését, de ebből a könyvből még soha egyetlen példány sem akadt a kezembe.
- Nem csoda: az időközben elhunyt Hogar Helm von Krohn gróf mindent elkövetett, hogy megakadályozza
a terjesztését!
- Helm von Krohn? Az a jómódú földesúr, akinek a tulajdonában volt többek között Falkenstedt egykori
vára is?
- Az bizony!
- De hát... - Siegward elképedt. - Miért tette volna?
- Azt nem tudhatom - zihálta Leopold, akinek egyre nagyobb nehézséget okozott a beszéd. - Mint ahogy azt
sem, miért mozgatott meg minden követ, hogy a bolondokházába csukathassa azt a szegény nőt! Mindenesetre a
gróf a könyvek akkoriban fellelhető összes példányát megszerezte és elégettette. Két darab kivételével,
amelyeket a szerző kapott a kiadótól tiszteletpéldányként.
- És azokkal mi történt?
- Az egyiket magával vitte, amikor eltűnt a bolondtoronyból.
- És a másik?
- A családjának ajándékozta, ahogy hosszú nyomozással kiderítettem. Ott tartod a kezedben, Siegward, mert
azok a kedves emberek nekem adták. Persze meg kellett ígérnem, hogy visszaadom nekik, mihelyst elolvastam.
Ezzel Leopold Gruber megfordult a fekhelyén, és most nézett szembe először a barátjával.
Sokkal szörnyűbb látványt nyújtott, mint Siegward Schreiber várta. A halál már megjelent gennyes
fekélyekkel és kelésekkel teliszórt arcán. Szájából és orrából folyamatosan szivárgott a vér. Az antikvárius
visszafojtotta a lélegzetét, és behunyta a szemét, nehogy elájuljon a látványra.
- így egy utolsó szívességre kérlek, barátom! - szólalt meg Leopold, de ehhez már minden erejére szükség
volt. - Olvasd el helyettem a könyvet, és próbáld megfejteni a rejtélyt! Te vagy az egyetlen, akire rá merem
bízni. Utána pedig add vissza Karin Seikel rokonainak.
Nehézkesen feltápászkodott egy kicsit, és kezét a barátja felé nyújtotta.
 - Megígéred, Siegward?
- Természetesen megígérem! - szólt az antikvárius rekedten. Szemében könnyek csillogtak.
Megragadta régi barátjának a kezét, és megszorította. Ám az már nem tudta viszonozni a kézszorítást.
- Köszönöm, köszönöm - lehelte még megkönnyebbülten, mintha mázsás teher hullott volna le a válláról,
aztán Leopold Gruber visszaesett a párnák közé, és meghalt.

mikor Rhogarr von Khelm körülnézett, sehol sem látta a lovasait. Testőrségének fekete páncélba bújtatott
Alovagjait, akikkel Helmenkroonból elindult, mintha a föld nyelte volna el.
„Milyen furcsa - csodálkozott az uralkodó. - Túl gyorsan lovagoltam, és nem tudtak követni? Vagy
szándékosan hagytak magamra?" Ezt nemigen hitte volna. Minden gárdistája tisztában volt vele, hogy kötél általi
halál a büntetése, ha cserbenhagyja az uralkodót.
A marsföldi ezért nyugtalanul és elképedve állította meg lovát. A paripa - tüzes és önfejű teremtmény, Ausztrária
nagyhercegének tavaly nyári ajándéka - kelletlenül engedelmeskedett. Horkantott, és a hátsó lábán táncolt.
Rhogarr azonban vaskézzel kényszerítette rá akaratát, szitkozódott egyet: „Nyughatsz azonnal, te sátánfajzat!" -
és úgy megrántotta a kantárszárat, hogy az állat szájából csepegett a hab, aztán felállt a nyeregben, és
körülnézett.
Nagy csodálkozására a körülötte elterülő vidék teljesen idegen volt: sziklás fennsík, amelyet hordalék és
vándorkövek borítottak, alig nőtt rajta valami csenevész növényzet, pár bokor -egészen biztos, hogy itt még
sosem járt. A félszemű önkéntelenül megcsóválta a fejét. Hogy lehetséges ez? Hiszen úgy ismerte a
Helmenkroonból a Pokol-hegyekhez vezető utat, mint a tenyerét, álmában is odatalált volna. Az elmúlt nyarak
során olyan sokszor járt ott, hogy már a számát sem tudta látogatásainak. Több tucatszor kereste fel Ságát
barlangjában, és még annál is gyakrabban felügyelte a nem messze fekvő kőbányákat, amelyekben a rabszolgák
életük kockáztatásával fejtették a követ a Dicsőség Csarnokának felépítéséhez. Hogy térhetett le a jól ismert
útról, és hogyan tévedhetett erre a teljesen ismeretlen vidékre? Hiszen a testőrei már az első rossz lépésére
biztosan figyelmeztették volna. Most mégis itt áll minden lovagjától elhagyottan, egy teljesen ismeretlen
kősivatagban.
Vagy csak holmi érzékcsalódás játszik vele? Talán túl sokat ivott előző este a vörösborból, és ez zavarta meg
annyira az érzékeit, hogy felül egy sima hallucinációnak?
Rhogarr még ezen jártatta az eszét, amikor a magasból egy madár rikoltását hallotta - egy sólyomét, kétség
nem fért hozzá.
A marsföldi megfordította a lovat, és egyszerre gyomorszorító érzés fogta el. Ez még tovább erősödött,
amikor a fiút megpillantotta. A fiú mintegy húsz lóhossznyira állt tőle, mozdulatlanul, és szintén egymagában
volt. Karcsú alakja úgy magasodott fel a láthatáron, mint egy fenyegető mutatóujj.
Rhogarr azonnal felismerte: az az alwe fattyú volt, aki igényt tartott az ő trónjára! És még ugyanabban a
pillanatban észrevette a hatalmas kardot is: Sinkkálion, az alwék királyi kardja ott csüngött a fiú oldalán!
Markolata úgy ragyogott, mintha belülről áradna belőle a fény.
Hogy lehetséges ez?
Dhrago beépített embere talán nem azt jelentette, hogy a királyi kard átok alá került, elvesztette a fényét és
erejét? És Sága talán nem azt ígérte, hogy minden körülmények között megakadályozza, hogy Misztéria
visszaadja a kard eredeti hatalmát? Ám a kardmarkolat ragyogása mindezeknek az ellenkezőjét hirdette.
A pokolba - már csak ez hiányzott!
Rhogarr sötét képe még jobban elsötétedett, megint csak káromkodás jött a szájára:
- A Hel összes démonára!
Hát már senkiben sem lehet megbízni? Senki sincs, aki segíti őt e fiú és a húga elleni harcában?
Ebben a pillanatban a zsarnok ismét meghallotta a sólyom kiáltását, már hangosabban és behatóbban, mint
az imént, és meg is pillantotta a hatalmas madarat, amely a fiú kesztyűs jobb kezén ült. Hasán a toll
világosszürkén csillogott, a többi tolla szürkés-barnás sávos volt. Rhogarrnak úgy tetszett, hogy a sólyom
egyenesen őt nézi, fenyegetőn és szemrehányón. És amíg a sárgával keretezett fekete pupillákba meredt,
Rhogarrnak egyszerre eszébe jutott: ugyanez a sólyom volt az, amely tizennégy évvel ezelőtt a helmenkrooni
máglya tüzének füstjéből felszállt, amikor a tűz „Nelwyn király porhüvelyét" elemésztette. Azt, hogy ez egy
Sága által kieszelt aljas terv része volt, hosszú éveken át senki sem tudta. Nelwyn misztériai hazatérése után pe-
dig, amely emlékeztethette volna az alwékat arra, hogy milyen csúful becsapták őket akkor rég, megint csak
Sága zseniális ötletének köszönhetően terelődött el erről a kérdésről a figyelem. Nelwyn, a régen mindenki által
forrón szeretett király most mindenki szeme láttára vérszomjas gyilkossá vált.
Vajon most miért bukkant fel ilyen hirtelen ez a madár?
És miért áll ez az átkozott kölyök a sólyommal olyan meghitt viszonyban, mintha az ő vadászmadara lenne?
És miért állnak lesben ezek ketten éppen itt, ezen a minden jó és rossz szellemtől elhagyatott vidéken?
„Hát persze - villant át Rhogarr elméjén. - Rám pályáznak!" És ugyanebben a pillanatban megragadta a kardja
markolatát, ami súlyos hibának bizonyult, mert a madár abban a pillanatban - mintha erre a jelre várt volna -
felröppent a fiú ökléről, és nyílegyenesen suhant egyenesen a marsföldi arca felé. Az utolsó pillanatban tudott
csak lebújni a lova nyaka mögé, így menekült meg a ragadozó madár rohamától.
Rhogarr körülnézett, és rémülten vette észre, hogy a sólyom kört ír le, és új rohamra készül. Amikor a szeme
sarkából azt is észrevette, hogy a fiú előhúzza a hatalmas alwe kardot, és felemelt fegyverrel ront rá, akkor
minden bátorsága elhagyta a harcedzett katonát.
El innen! Csak el innen!
Brutális erővel vágta a sarkantyúját lova véknyába.
A mén felnyerített fájdalmában, és megugrott.
Rhogarr mélyen lehajolt a nyakára, hogy elkerülje a madár újabb támadását, és őrjöngve sarkantyúzta a
lovat.
- Mozdulj, te gebe, te ördög! A sintérnél végzed!
Ekkor vette csak észre, hogy egyenesen a ló lába előtt egy szörnyű, feneketlen hasadék tárult fel. A ló
kétségbeesett ugrással próbálkozott, hogy valahogy megmeneküljön, de elvétette. Rhogarr von Khelm lovastul a
mélybe zuhant, egyenesen egy hegyes tűszirtre, amely a pokolkráter torkából hirtelen kiemelkedett.
A zsarnok hangosan felsikoltott, hangja azonban magányosan halt el a messzeségben. Eleresztette a kantárt,
és kézzellábbal kapálózott, mint egy cserebogár, mintha ugyan kikerülhetné a halálos nyársat.
Ám minden mozdulat hiábavaló volt. Rhogarr egyenesen a pengeéles szirtcsúcs felé zuhant, és egyszerre
tökéletes biztonsággal felismerte, hogy eljött a vég.

24. FEJEZET

Fantasztikus erők

Siegward Schreiber megtartotta barátjának adott szavát. Figyelmesen végigolvasta a vastag könyvet a
s
szerencsétlen sorsú Karin Seikelről. Egyetlen oldalt sem lapozott át, még ha néha ehhez lett volna is kedve, és
lassan felfogta, miért hitte Leopold Gruber, hogy rendkívüli jelentőségű művet tart a kezében. Először csak egy
halvány elképzelés alakult ki benne, aztán ez oldalról oldalra, sorról sorra erősödött. Végül kifejezett gyanúvá iz-
mosodott, így aztán Siegward elővette a petróleumlámpát a kamrából (telente ezzel világította meg sétaútjait), és
kilépett a boltja fölötti kényelmes lakásából. Szíve dörömbölt az izgalomtól, amikor az egykori Sólyomtorony
lépcsőházához ért, amelyen át nemcsak az üzletbe, hanem a pincébe is le lehetett jutni. Összeszedte minden
bátorságát, és lement egészen a hajdani bolondokháza kazamatáiba, oda, ahonnan Karin Seikel sok-sok évvel
ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Az a felfedezés, amelyet Siegward Schreiber ott tett, olyan borzalmas volt, hogy a
haja az égnek meredt, és a szíve kis híján megállt rémületében.
Amikor az antikvárius visszatért a lakásába, még sokáig egész testében remegett. Annyira fel volt dúlva,
hogy szokásával ellentétben töltött magában egy nagy pohár konyakot, és egy húzással le is döntötte. Úgy égette
a torkát, mint a tűz, és úgy hevítette a gyomrát, mint az izzó szén. De végül kellemes meleg áradt szét egész
testében, amely nemcsak dörömbölő szívét nyugtatta meg, hanem izgatott szellemét is lecsillapította. Amikor
végre megint tisztán tudott gondolkodni, és felfogta, hogyan függ össze minden, azonnal tudta azt is, mit kell
tennie: meg kellett örökítenie felfedezését az utókor számára, nehogy valaha is feledésbe merüljön! Ugyanakkor
arra is ügyelnie kell, hogy a jövendő nemzedékek megőrizzék a titkot, és lehetetlenné tegyék a hozzáférést a
beavatatlanoknak, akik bizonyára öncélúan használnák fel a titkos tudást, és ezzel hatalmas károkat
okozhatnának.
Siegward Schreiber előszedett hát egy vastag füzetet, a toll-szárért nyúlt, belemártotta a kalamárisba, és írni
kezdett:
„Minő csodálatos ereje van is a fantáziának! Karin Seikelnek semmi egyébre nem volt szüksége, mint vésőre
és kalapácsra, hogy segítségükkel elmenekülhessen ebből a világból, amely már a terhére volt, oda, ahol már
senki sem tudott ártalmára lenni" -így hangzottak bejegyzésének első mondatai. „A téboly, amelybe irgalmatlan
emberek hajszolták, megszüntette a határokat fantázia és valóság között, s így az általa kitalált világ csodálatos
módon életre kelt - és új, paradicsomi otthont kínált neki. Micsoda látványos bizonyítéka a Láthatatlanok
hatalmának, ahogy Karin Seikel nevezte őket! Én pedig Istenhez, a mi Urunkhoz fohászkodom, hogy legyen ott
sokkal boldogabb, mint ebben a mi hideg, rideg világunkban volt."
 Siegward Schreiber szinte önkívületben írta le mindazt, amit elolvasott, felfedezett és kitalált.
Beszámolójának végén ezekkel a szavakkal foglalta össze felismeréseit: „Ha a fantázia valósággá válhat, és ha
mi a mi világunkból oda eljuthatunk, ahogyan ezt Karin Seikel bebizonyította, akkor a fordítottja is
megtörténhet. És mireánk, akik birtokában vagyunk ennek a titkos tudásnak, az a feladat hárul, hogy
felkészüljünk arra a nagyszerű pillanatra, amikor látogatónk érkezik a fantázia világából. Ám ezek az idegen
látogatók bizonyára elvesznének a mi hideg világunkban -amely egészen más törvényeknek engedelmeskedik,
mint az otthonuk -, ezért nekünk, akik a Titkos Tudás Őrzői vagyunk, az a feladatunk, hogy a legjobb tudásunk
és erőnk szerint védelmezzük őket, és segítségükre legyünk, hogy baj nélkül vissza tudjanak térni fantasztikus
birodalmukba - hiszen nálunk csak elpusztulnának, s romlás várna rájuk."
Siegward Schreiber elégedett sóhajjal tette le a tollat, íróport szórt a még nedves tintára, s végül becsukta a
szinte az utolsó oldalig teleírt füzetet. Aztán felállt, és bezárta a bevételeit rejtő acélszekrénybe, végül pedig
végrendeletet írt, amelyben minden utódjának pontos utasításokat adott.
Másnap visszaadta Karin Seikel családjának a könyvet - hiszen ezt ígérte Leopold Grubernek. És ettől fogva
élete végéig türelmesen várta, hogy betelik a Nagy Misztérium, az, amelynek csíráit Karin Seikel vetette el a
könyvében.

Amikor Siegward Schreiber kilépett az ük-ük-üknagyapja testéből, és újra a kórházi ágyán tért magához,
fogalma sem volt, hogy mennyi ideig lehetett eszméletlen. Zavartan pillantott az órára: késő délutánra járt. De
vajon melyik napon? Mindegy! Mit számít pár nap annyi évvel szemben, amennyi ideig családja őrizte a nagy
titkot?
Siegward sok-sok ősére gondolt, akik valamennyien híven teljesítették a távoli ősatya végrendeletét.
Mindegyikük megőrizte a Nagy Misztériumot, és továbbadta az utódjának. Ám mindegyikük hiába reménykedett
abban, hogy megéri a beteljesedést. Csak neki magának jutott ez osztályrészül. És neki sem azért, mintha a sors
így akarta volna, hanem mert ő egy kicsit rásegített...
Merő türelmetlenségből és önzésből!
Azonnal megmoccant a lelkiismerete. Hogy is lehetett eny-nyire felelőtlen, hogy azt a mit sem sejtő fiatal
nőt felhasználja a saját céljaira? Az persze nem vette észre, mit tervez vele. Megbízott benne, és engedelmesen
követte a javaslatait. Ám aztán közbejött valami, amire nem gondolt: a szerelem! És mire rájött, mekkora
szerencsétlenséget készített elő, már késő volt. Fel kellett volna ismernie, hogy a Láthatatlanokat is korlátok
kerítik. Hogy a hatalmuk legfőképp a fantázia birodalmára terjed ki, de csak igen kis mértékben a valóságra!
Mióta Siegward Schreiber erre rájött, mindent elkövetett, hogy helyrehozza az általa elkövetett hibát. Éjt
nappallá téve dolgozott, mozgatta a szálakat, és gondoskodott arról, hogy minden a megfelelő sínen haladjon. De
mégis: ha az az író egy napon fel nem bukkan a boltjában, minden fáradozása hiábavaló lett volna. így azonban
üstökön tudta ragadni a kínálkozó lehetőséget, és végre útjukra indíthatta a dolgokat. Biztosan elérte volna a
célját, ha az az átkozott Sága rá nem jön a szándékára, és minden eszközzel ellentámadásba nem lendül. így
aztán egyelőre a végjáték is többesélyes volt. Ráadásul hamarosan bekövetkező halálára is biztosan számíthat, és
közbe sem léphet, mert annak biztosan az élete lenne az ára.
De még mielőtt meghalna, be kell avatnia az utódját az előtte álló feladatba! Miután hosszú időn át nem
tudta, és később is csak sejtette, kit küldtek utódként elébe a Láthatatlanok - bár közben már felismerte a jelről -,
az illető sem tudhatta, hogy ő a kiszemelt. Minél gyorsabban be kell avatni a Titkos Tudás legközelebbi Őrzőjét
a Nagy Misztériumba. Siegward Schreiber így nagy nehezen feltápászkodott, és a nővérért csengetett.
Egy perccel később már ott is állt a nő az ágy mellett, és kedvesen rámosolygott.
- De jó, Schreiber úr, hogy végre jobban van!
Az antikvárius mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
- A kulcsaim! - kiáltotta. - Hol vannak a lakáskulcsaim?
- Nem tudom, miről beszél - csodálkozott a nővér. - Amikor egy hete behozták hozzánk, semmi sem volt
önnél... a legkevésbé kulcsok!
Amikor Siegward Schreiber rájött, hogy ez mit jelent, elfeketedett a világ a szeme előtt. Visszazuhant, és
mély öntudatlanságba esett.

Nagy Nappalfény ferde sugárdárdái bearanyozták a Démon-erdő lombkoronáját, amikor Niko, Ayani és
ALykano megérkezett a lázadók táborába. Az emberek rég észrevették a közeledésüket, és teljes létszámban
összegyűltek a tisztás közepén, a nagy tarkabükk alatt. Arcukon iszonyattá változott a kíváncsiság, amint
Ayani gyíkarcát megpillantották.
- A Hel összes démonaira! - kiáltott fel Huggin. - Mi történt veled?
Niko megelőzte a válaszadásban a húgát. Az embereket nemigen nyugtatta meg a hír, hogy Helmenkroon
elfoglalása után rá fogják kényszeríteni a mágusasszonyt, vegye le Ayaniról az átkot.
 - Átkozott boszorkány! - ordította Huggin. - Ha a kezem közé kapom, ezer darabra tépem!
- Én pedig a vad erdei disznók elé vetem a maradványait! -tódította Magnus, a kovács. - Nem érdemel az
ilyen ördögfajzat egyebet!
Csak Guwen mutatott némi tartózkodást.
- Ez szép és jó. De mielőtt megkapná a mágusnő méltó büntetését, előbb el kellene kapnunk. Ez pedig csak
akkor fog sikerülni, ha valóban elfoglaljuk Helmenkroont. Éppen ezért én most inkább arra lennék kíváncsi,
hogy a kis kirándulásotok a Ködhegységbe...
Kicsit elbizonytalanodott, mintha szégyellné, hogy kérdezősködik.
- Igen, Guwen! - Niko a szavába vágott, és csak úgy sugárzott az arca. - Sikerrel jártunk! Sinkkálion
visszakapta hatalmát! Varázsereje olyan és akkora, mint mindig is volt!
Kirántotta a nagy kardot a hüvelyéből, és az ég felé nyújtotta. A nappalfény tűnőben volt már, ám a penge
felragyogott, és a tábor utolsó szögletét is megvilágította.
Az emberek harsány ujjongásban törtek ki. Mintha már meg is feledkeztek volna Ayani sorsáról. Táncoltak-
daloltak örömükben, úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Körülvették Nikót és társait, és le sem akarták venni a
szemüket Sinkkálionról.
Niko mosolyogva hagyta. Az után a sok csapás után, amelyeket a lázadóknak el kellett viselniük az utóbbi
napokban, rájuk fér egy kis ünneplés, örvendezés. Még lesz részük kemény napokban, megpróbáltatásokban.
Olyan napokban, amelyek teljes valójukat, egész odaadásukat fogják követelni, és amelyeken sokkal többet kell
teljesíteniük, mint amennyire valójában képesek. Ezért aztán minden kérdésükre a legkimerítőbben igyekezett
válaszolni, és a legapróbb mellékes részletre is kitért, amely ködhegységi útján előadódott. Természetesen a
Lykanóval való találkozásukról is beszámolt. És mivel nemcsak a setétvadonbeli bátor helytállását mondta el,
hanem azt is élénk színekkel ecsetelte, mekkora segítség volt a Ködhegységben, hát őt is örömmel fogadták, és
kérdések özönével árasztották el.
Niko elégedetten, ugyanakkor kimerülten ment arrébb, hogy utánanézzen a hosszú úttól elcsigázott lovaknak
- húga azonnal összeroskadt a fekvőhelyén, és fejére húzta a pokrócot -, ám ekkor feltűnt neki valami.
- Hol van Ragnur és Drakela? - kérdezte Guwent, aki szintén távolabb helyezkedett a harsány társaságtól,
hogy megrakja a tüzet, és elkészítse a vacsorát. - Nem is láttam őket.
- Hogy is láthattad volna? - kérdezte rejtelmes mosollyal Guwen. Aztán pár szóval beszámolt Nikónak,
milyen tervvel indultak útra azok ketten. - Nos, mi a véleményed? Mit gondolsz, sikerrel járnak?
- Hát... - Niko összevonta a szemöldökét. - Szinte semmit sem tudok a meótákról, ezért véleményt se
nagyon tudok alkotni. Csak remélhetem, hogy ezek a vad lovasok tényleg annyira utálják a marsföldieket, mint
ahogy Drakela mesélte. De azért a fejem nem tenném rá. - Elgondolkodott. - Nem vagyok történelemből valami
nagyágyú, de azt azért tudom, hogy két nép soha nincs örök haragban egymással. Az ellenségeskedésből akár
szövetség is lehet - és ha így lenne, akkor nem sok eredménnyel járna a látogatásuk. Sőt, épp ellenkezőleg: ha a
meóták hirtelen összebatyuznának Rhogarral, akkor még a terveinket is elárulnák neki - így pedig alaposan fel
tudnának készülni a marsföldiek a fogadásunkra!

hogarr von Khelm fejéből nem ment ki előző éjszakai rémálma. Felhágott Helmenkroon magas vártornyára,
Rahol egy kis szél enyhítette a késő délutáni forróságot, de ott sem érezte jól magát.
Vajon mit jelent ez a zavaros álom? Mi az üzenete?
A félszemű lázasan gondolkodott, de akármennyire erőltette is az agyát, nem volt képes egyértelmű
megfejtést találni. Pedig Rhogarr egészen biztos volt abban, hogy nem véletlenül látta ezt az álmot. De ki
fejthetné meg? Mióta Orsanának, a boszorkánynak a vérét feláldozták, hogy Saga visszatérhessen a halottak
birodalmából, senkije sem maradt, aki megfejthette volna ezeket a különös üzeneteket, amelyek már hosszú ideje
gyötrelemmé tették az éjszakáit. Az alwék a Láthatatlanok ajándékaként tekintettek az álmokra, Rhogarr
azonban meg volt győződve arról, hogy az álmok a saját bensőnkből fakadnak, ezért bírnak különleges
jelentőséggel - persze csak akkor, ha megértjük az üzenetüket. Az egyetlen, aki Orsana halála óta segíthetett
volna neki ebben, maga Sága volt. Ám minden bizonnyal nagy hiba lett volna a fekete mágusnőhöz fordulni.
Egyrészt azért, mert ezzel a nő bepillantást nyert volna az ő legtitkosabb gondolataiba - és nyilván a saját céljaira
használta volna ezeket az értesüléseket! Másrészről pedig Rhogarrnak komoly kételyei voltak afelől, hogy az
álmok megfejtését a valósághoz híven adná-e elő neki, vagy inkább elhallgatna belőlük sok mindent. Sága sok
értékes szolgálatot tett már neki, ám a zsarnok mégis gyanakodott, hogy valamit tervez ellene. Nyilván jobb lesz
tehát inkább őrizkedni tőle, és nem túl sok mindent rá bízni. Márpedig mi lenne bizalmasabb dolog az álmoknál?
így aztán Rhogarr von Khelm maga kísérelte meg, hogy megfejtse az álmát.
 Mindjárt volt is egy elképzelése, amely, minél többet forgatta az elméjében, annál valószínűbbnek látszott:
az, hogy álmában megjelent a ragyogó kard, nem feltétlenül azt jelenti, hogy az alwe kölykök visszaszerezték
Sinkkálion régi hatalmát. Nem, sokkal valószínűbb, hogy a tulajdon félelme testesül meg a kard varázserejében.
Ez a félelem nagyon is jogos volt: óriási hatalommal ruházta fel ez a kard a viselőjét, s a Ködökön Túli
Világ minden zugában rettegték mágikus erejét. Egyetlen uralkodó sem akadt, aki meg ne hajolt volna
Sinkkálion ereje előtt. Még maga Mordur Kra'nakk, a Borús Birodalom királya, aki egész Misztéria legnagyobb
és legerősebb hadserege fölött parancsnokolt - még ő sem merte megtámadni Nivlandot, mert félt a varázserejű
kardtól. Természetesen őt magát, Rhogarrt is ez a félelem mozgatta, és félelmét az álom a felszínre hozta.
Valószínűleg ezért látta a kardot olyan nagynak és ragyogónak.
De mi van azzal a fiúval meg a sólyommal?
Nyilvánvaló, hogy kettejük között szoros kapcsolat van. Különben nem egyszerre jelentek volna meg és
támadták volna meg őt. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy mind a fiútól, mind a sólyomtól óvakodnia kell. De
vajon mi lehet az a titokzatos szál, amely kettőjüket összeköti?
Mialatt Rhogarr még ezen gondolkodott, a szél egy madár kiáltását hozta a fülébe. Felnézett a lassan
halványuló kék égre, amelyen nagy magasságban egy fenséges madár körvonalai rajzolódtak ki. A sólyom
köröket írt le Helmenkroon felett, és bár nagyon messze volt, a marsföldi mégis világosan látta tollazatának
színét: hasa világosszürkén csillogott, hatalmas szárnyainak és farkának tollai szürke-barna csíkozással voltak
ékesek.
Kétség nem fért hozzá: ez volt az álombeli sólyom.
Ugyanaz a sólyom, amelybe az alwék meggyőződése szerint Nelwyn lelke költözött, amikor tizennégy
nyárral ezelőtt teste elhagyni kényszerült a Ködökön Túli Országot. Mivel az alwék nem is sejtették, hogy a
máglyán nem királyuknak, hanem egyik testőrének teteme égett el, nagyon is érthető volt ez a tévhit. Ha tudták
volna, hogy Nelwyn meg sem halt, biztosan nem terjedt volna el ez az ostobaság Nivland-szerte. És mégis...
Rhogarr a homlokát ráncolta, és elmélázva nézett a távolba. Hogyan szárnyalhatott fel az a sólyom a
máglyáról, amikor azon nem is Nelwyn feküdt? Ez csak azt jelenthette... Olyan meglepő gondolat jutott eszébe,
hogy egy pillanatra teljesen összezavarodott. Többször is megrázta a fejét, mielőtt végig tudta volna gondolni.
Ez azt jelenthette, hogy Nelwyn csakugyan elhagyta Nivlandot, csak éppen nem olyan módon, mint az alattvalói
hitték. Nem a máglya füstjében, hanem titkos úton, amely egy másik világba vezetett.
Rhogarr levegő után kapkodott. Akármilyen felfoghatatlannak és rémisztőnek tűnt is ez a gondolat, legalább
azt megmagyarázta, hogy miért nem találták Helmenkroon elfoglalása után Nelwynnek nyomát sem a várban. És
azt is megmagyarázta, miért nem leltek a nyomára a marsföldi keresőcsapatok tizennégy éven át, pedig Nivland
minden zegét-zugát átkutatták érte.
így kellett lennie!
Rhogarr mérges volt, de örült is: végre elfogadható magyarázatot talált sorozatos kudarcaira. Hogyan
foghatnának el valakit, aki nincs is a Ködökön Túli Világban? Ez lehetetlen, ilyenre senki sem képes - még maga
Sága sem.
A félszemű képe felragyogott az örömtől. Önkéntelenül is dörzsölni kezdte a kezét - ám újra felriasztotta a
sólyom kiáltása. Rhogarr megint hátrahajtotta a fejét, hogy megnézze a pompás madarat. Ha a madár a királyt
szimbolizálja, gondolkodott tovább, másrészről viszont szoros kapcsolat van a madár és az alwe kölyök között,
akkor a fiú és Nelwyn között is kell hogy kapcsolat legyen.
Vagyis Ságának igaza van, és Nelwyn mégiscsak ennek a két alwe fattyúnak, Nikónak és Ayaninak az apja
lenne? Ez a gondolat olyan szörnyű volt, hogy tudomást sem akart venni róla. Másrészről azonban: nem épp ezt
mutatta a látomása?
Rhogarr még töprengett, amikor egy hirtelen ötlet ördögi vigyort varázsolt keskeny ajkára. Hiszen van
valaki a közelben, aki sokkal jobban meg tudja válaszolni ezt a kérdést, mint ő maga! Akiből akár korbáccsal is
kikényszerítheti a választ!

Maik meglehetős hosszan kotlott a kérdésen, mielőtt ki merte bökni. Főképp, hogy a körülmények sem voltak
épp ideálisak - apja ugyanis halálba utálta, ha zavarták meccsnézés közben. Hát még ha pár üveg sört már
legurított, mint most is.
De mégis: Maiknak bizonyosságot kellett szereznie. így megköszörülte a torkát, és félénken az apjára nézett,
aki atlétatrikóban ült a tévé előtt, egyik kezében egy üveg sörrel, a másikban füstölgő cigarettával.
- Kérdezhetek valamit, papa?
- Kérdezni mindig lehet. - Henk a szemét sem fordította el a képernyőről, nehogy egyetlen passzt is
elszalasszon. - Azt má' nem garantálom, hogy választ is kapsz. Na, ki vele!
Maik kortyintott egyet az üvegéből, hogy egy kis időt nyerjen.
 - Papa, mit gondolsz - bökte ki végül -, sittre kell mennünk, ha elkapnak a rendőrök?
- Attól függ - mondta Henk unottan. Aztán előrehajolt, és paprikavörös fejjel üvöltött a tévére: - Figyelj, te
vakegér! Hogy lehetsz ekkora hülye, hogy lesre futsz?
- Mitől, papa ?
- Hogy mit tudnak ránk bizonyítani a zsaruk - felelte Henk, és egyetlen húzással kiürítette az üvegét. - Meg
persze hogy mi lesz a vén trotlival.
Egyetlen szó nélkül a fia felé nyújtotta az üres üveget.
Az persze azonnal tudta, mi a dolga. Felpattant, és iszkolt a konyhába, hogy hozza a következő üveget.
Amikor pedig visz-szatért a helyére, visszatért a témára is.
- Mit gondolsz, ha meghal, az nagyon rossz lesz nekünk?
- Legalábbis nem olyan jó, mint másképp. Henk Krieger kinyitotta a csatos üveget.
- Meg hát be is kell bizonyítani, hogy mi vagyunk a bűnösök - és ez egyelőre még nem történt meg. Azt az
apukám kicsi fia nem szokja engedni!
Ebben a pillanatban fújta le a félidőt a bíró. A képernyőn tarkabarka reklámképek villództak, így Henk oda
tudott végre fordulni a fiához.
- Nem is tudom, mit tojód össze magad, fiam! Már jó ideje itt lapítunk, és a rendőrség bottal üti a
nyomunkat! Az öreg mókus meg biztos felépül!
- Hát ebben azért nem volnék olyan biztos, papa - felelte Maik, és megszeppent pofát vágott. - Schreiber úr
ugyanis egyáltalán nincs valami jól!
- Micsoda? - Henk nagy szemekkel nézett rá. - Honnan tudod?
- Felhívtam a kórházat, na!
- És? - Most már Henk is nyugtalannak látszott. Végighúzta kezét borostás arcán és állán. - Mit mondtak?
- Semmi pontosat - felelte Maik. - Mivelhogy nem adhatnak telefonon információt. Pedig azt mondtam,
hogy az unokája vagyok.
- Az unokája? - nézett rá Henk oldalról. - Télleg?
- Aha - bólintott Maik. - De akkor is a nővér csajszi csak annyit mondott, hogy hát elég ramatyul van az
öreg, és hogy ki tudja, mikor jöhet haza - ha egyáltalán hazajön még!
- Na látod. - Henket mintha megnyugtatta volna ez a beszámoló. - Rosszabb is lehetett volna.
Egy kiadósabb kortyintás után az öreg, ócska karosszékre mutatott, amely ott állt az egyik átjáróban.
- Beledugtad már az orrodat?
- Hát persze! - bólogatott buzgón Maik. - Hiszen azt mondtad!
- És? Találtál valamit?
- Sajnos semmit, - Maik sajnálkozó fintort vágott. - Semmi a kincsről, semmi a runnikról. Viszont valami más,
az feltűnt.

- No - nézett rá Henk várakozással. - Ki vele, fiam! Mi a mennydörgős mennykő tűnt fel?

-Hogy... izé... hát, egyre kevesebb benne a szöveg. Már majdnem minden oldala üres! És gyámoltalanul vállat
vont.
- Ez hülyeség, fiam! - gurult dühbe Henk. - Ilyesmi csak a műfaterod agyatlan könyveiben fordul elő, de
nem a valóságban!
Maik elhúzta a képét, de nem mert feleselni. Amúgy sem hoz semmit a konyhára. A papa úgyis mindig
mindent jobban tud, bármiről van is szó.
- Ahogy gondolod, papa - morogta ezért meghunyászkodva, és leöblítette a mérgét egy korty sörrel. Aztán
kézfejével letörölte szájáról a habot, és böfögött. - Ja, jut eszembe - mondta még. - Ha nem tévedek, akkor a
szomszédunk lánya, az a Rieke Niklas...
- Aki a lófarkos pofával édelgett?
- Az, az! Na, hát ennek a Riekének is olyan runnis gyűrűje van. Azon is az az Esmac-runni van, vagy hogy
is hívják.
- Télleg? - ragyogott fel Henk arca. - Biztos vagy benne? -Holtbiztos! Egy csomószor volt már nálunk a
tanyán, és
alkalmam volt megnézni.
- Milyen furcsa - csóválta a fejét Henk Krieger. - Ez az egész história egyre furcsább. Tudod mit? - és ravasz
mosollyal nézett a fiára. - Eleget üldögéltünk már a sejhajunkon. Nézzünk már rá egy kicsit alaposabban erre a
Riekére! Meg arra a nyamvadt béka műhúgodra is!
 25. FEJEZET

Meglepő felismerések

Rogarr von Khelm szinte fizikailag érezte a dühét. És a dühe csak tovább erősödött attól az orrfacsaró
pusztulás- és rot-hadásszagtól, amely mint maró giliszta tekergett föl az orrában. Jobb öklével hatalmasat ütött a
fogoly arcába.
- Beszélj, te fattyú! - üvöltötte. - Válaszolj végre, különben minden csontodat puhára verem!
Mióta Sága meglátogatta Nelwynt a cellájában, annak kezelába súlyos bilincsben volt. A láncok halkan
megcsörrentek, amint az alwék királya fájdalmában összegörnyedt. Arcát elcsúfították a sebek, orrából dőlt a
vér, felső ajka felhasadt.
- Gondolod, hogy megijeszthetsz? - kérdezett vissza rekedt hangon, és állta a félszemű tekintetét, akinek
szemtakarója olyan volt a félhomályban, mint egy Káin-bélyeg. - Halálomat már régen eldöntőt...
- Ez csakis a vérbírótól függ, aki holnaptól levezeti a peredet - vágott a szavába a zsarnok. - Egyedül ő
ítélkezik feletted, senki más!
- Ugyan, Rhogarr! - Nelwyn elgyötörten sóhajtott. - Már te magad is elhiszed a saját hazugságaidat? Hiszen
semmit sem követtem el, ezt te tudod a legjobban, és ez a nevetséges per csak egyetlen célt szolgál: hogy minél
előbb a máglyára juttassatok.
- Jogosan, amennyiben igaznak bizonyulnak azok a súlyos vádak, amelyeket ellened felhoznak! - A
marsföldi mindent megtett, hogy elfojtsa gúnyos arckifejezését, de a szája széle azért rángatózott egy kicsit. -
Milyen kár, hogy nem hallod, miket ugatnak a kedves földijeid rólad. Megállapíthatnád, hogy egyetértenek
velem! És amikor majd meghallgatják a terhelő tanúvallomásokat, akkor megtudod majd, hogy a leghűségesebb
alattvalóid is a halált kívánják büntetésedül.
- Hát ez az - állapította meg szárazon Nelwyn. - Csakis azért állíttok bíróság elé, hogy a törvényesség
mázával kenjétek be a gyilkosságot! Miért félnék pár törött csont miatt? Ráadásul... már rég megválaszoltam a
kérdésedet, Rhogarr.
- Nem válaszoltad meg, kutya! - A zsarnok megint lecsapott, olyan brutális erővel, hogy az odakint álló őr is
összerezzent, pedig a kezében tartott, többágú bőrkorbács azt mutatta, hogy nem egy kényeskedő fajta. - Ezért
most utoljára kérdezem: vannak-e törvényes örököseid, Nelwyn? Kölykök, akik arra vetemedhetnének, hogy a
trónodat követeljék.
- Én pedig szintén utoljára kérdezlek - és Nelwyn félelem nélkül nézett a zsarnokra. - Találtatok gyerekeket,
amikor tolvajok módjára éjszaka, titokban besettenkedtetek Helmenkroon-ba, és álmukban lemészároltátok az
embereimet? Találtatok, Rhogarr?
-Természetesen nem! Mivel még idejekorán biztonságba helyezted őket.
- Tényleg? - Nelwyn nem is próbálta a gúnyt leplezni. - És azt is elmondanád, hogy tettem? Miután a
martalócaid egy lelket sem engedtek ki Helmenkroonból?
Mielőtt még Rhogarr válaszolt volna, Nelwyn folytatta:
- Ráadásul nyilván érdeklődtetek annál a pár embernél, aki véletlenül túlélte a mészárlást. Akik aztán
egyhangúlag jelentették, hogy nejem, Nimhuld királynő, nem ajándékozott meg utódokkal. Nem így van,
Rhogarr?
A zsarnok egészséges szeme összeszűkült.
- És ha így volt? - morogta. - Idővel bizonyos mendemondák kaptak szárnyra: hogy volt valami szeretőd,
aki megszülte neked a várva várt utódokat.
- Szeretőm? - A király keserűen nevetett. - Pletykabeszéd, nem több. Te magad mondtad!
- Ráadásul Krispan fegyvermester kúriájának egyik külön-szobájában két bölcsőt találtunk. Ráadásul olyan
tárgyakat is, amelyek egy közeli szülésre engedtek következtetni. De Krispan felesége már rég túl volt azon a
koron, amikor az asszonyok még szülnek.
- És nekem mi közöm van mindehhez? - Nelwyn megvonta a vállát. - Krispan háza volt, ahogy nagyon
helyesen megnevezted. Az, hogy a fegyvermesterem kit tartott a házában, vagy kinek adott szállást, senkire nem
tartozik, csak őrá!
 - Hazudsz! - kiáltotta Rhogarr. Megint nekihuzakodott, hogy a fogoly arcába üssön, de meggondolta magát.
Belátta, hogy Nelwynnél veréssel nem megy semmire. - Ügyelj a nyelvedre! - sziszegte ezért. - Ne merészelj
gúnyolódni velem!
- Miért gúnyolódnék? - kérdezett vissza az alwe király. - Talán okot adsz rá?
A marsföldi keze megint ökölbe szorult, de már csak fenyegetőzött.
- Akkor azt mondd meg, hogy miért nevezett apának az a két kölyök, Niko és Ayani, amikor a Varázshold
éjszakáján találkoztak veled a démon-erdei tisztáson.
- Ezt a fekete mágusnő mesélte, mi? - Nelwyn megőrizte a hidegvérét, még legyintett is, hogy
megcsörrentek a láncok a kezén. - Sága valószínűleg félreértett valamit. A királyt sok alwe alattvaló atyjának
látja, a gyerekek főképp. Hiszen a király a haza és így az alattvalók sorsáért is felelős. Niko és Ayani esetében is
ez lehetett, főképp, ahogy hallottam, a saját apjukat már sok nyara nélkülözniük kell.
- Ostobaság! Sága szerint semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a két kölyök a te fattyad.
- Az, hogy mit hiszel - felelte Nelwyn -, egyedül a te dolgod.
- És akkor hogyhogy ki tudták húzni a kardot a Sorskőből? Ez azt bizonyítja, hogy jogot formálhatnak
Helmenkroon trónjára - vagyis a te örököseid.
- Rhogarr, Rhogarr, Rhogarr! - Nelwyn megjátszott szánalommal csóválta a fejét. - Ki tette ezt a bogarat a
füledbe? Pontosan tudod, hogy voltak olyan elődeim, akik szintén gyermektelenek maradtak, de a Láthatatlanok
mindig időben elküldték hozzájuk az utódjukat. Az, hogy Niko és Ayani átlépték a Tűz Kapuját, és magukhoz
vették a királyi kardot, mindössze azt bizonyítja, hogy a Láthatatlanok választása rájuk esett, de azt nem, hogy
ők a gyermekeim!
Nelwyn meglepetésére Rhogarr erre semmit sem válaszolt, csak nézte őt.
- Ugyan, egyre megy - mondta aztán. - Nekem ugyan tökmindegy, hogy a fattyaid vagy sem, úgysem
fognak soha az öröködbe lépni.
Egész szorosan a király elé lépett, és gúnyosan az arcába vigyorgott.
- Elárulok neked egy titkot, Nelwyn: rég ismerjük a kölyke-id terveit. Ha a bíró halálra ítél - és úgy
gondolom, halálra fog ítélni! -, akkor Niko és Ayani meg fogja próbálni a Sötét Hold Ünnepén, hogy
megmentsen a máglyahaláltól. Rég tudunk a tervükről, ezért kétségbeesett próbálkozásuk balul fog kiütni, és a
kölykök veled együtt meghalnak. Ugyanakkor Sinkkálion a mi kezünkre kerül - vértelen ajkának vigyora egyre
szélesebb lett -, és ezt még a Láthatatlanok, akikben pedig ti, alwék, annyira bíztok, sem tudják megakadályozni.
Nelwyn még mindig állta szúrós tekintetét.
- En is elárulok neked egy titkot, amelyet a Láthatatlanok ma éjszaka tártak elém - felelte dacosan. - A
Három Ünnepén a Rémkirály megjelenik Helmenkroon felett, és az alwék törvényes királya újra elfoglalja
trónját. Neked pedig végzeteddé válik a kard - a Láthatatlanok gondoskodnak róla, és maga Sága sem tudja
megakadályozni!
Rhogarr megreszketett haragjában. Láthatóan küszködött, hogy legyűrje dühét, de végül az gyűrte le őt. Olyan
hevesen ütött Nelwyn arcába, hogy annak felrepedt a szemöldöke.
-Mit meg nem engedsz magadnak, te kutya! - Hangja elcsuklott a méregtől. - Mit fenyegetőzöl?! Majd
megismersz te engem!
Megint ütni készült, amikor sietős léptek zaja hallatszott, majd Dhrago herceg jelent meg a mocskos
tömlöcben.
- Gyere gyorsan, uram! - kiáltotta ragyogva. - Látogatód jött!
- Látogató? - A zsarnok elengedte a foglyot, és hadvezérére pillantott. - Nem várok vendéget!
- Tudom, uram. - Dhrago egész ronda ábrázata csupa mosoly volt, orcáján a sebhely valósággal világított. -
Annál nagyobb lesz a meglepetés, amely odakint az udvaron vár rád.

mikor Rieke bejött a hatalmas napraforgócsokorral, apja épp csak felpillantott az újságból.
A - Kár értük - jegyezte meg, és megszívta a pipáját.
- Miért kár? - kérdezte Rieke, miközben a sarokba állított egy vázát, és elrendezte benne a virágokat.
- A szép virágokért kár - mondta Melchior. - Tudod, milyen gyorsan lecsüggesztik a fejüket a levágott
napraforgók.
- Nem is igaz - mosolygott Rieke. - Úgy kell csinálni, ahogy a profik. A szárakat fél percig forró, majd
langyos vízbe kell állítani. Akkor több napon át szépek maradnak.
Melchior, szája szögletében a füstölgő pipával, meglepetten nézett rá.
- És ez működik?
 - Persze. Meglátod.
- Hát, kíváncsi vagyok! A napraforgót mindig is imádtad, már kislány korodban is. És mindig nyafogtál,
hogy milyen hamar tönkremegy a vázában.
- Akkor még nem ismertem a trükköt - mondta Rieke, és egy könyvért nyúlt, amely a komódon feküdt. Még
ki sem nyitotta, amikor apja letette az újságot.
- Lehet, hogy szemtelennek tartasz - mondta elfogódottan, és megköszörülte a torkát -, de van valami
kifogásod az ellen, ha beleolvasok a naplódba? Még ma sem tudom, mi történt veled akkor...
- Dehogy, papa, dehogy! Csak nyugodtan - vágta rá Rieke. -Ne haragudj, hogy magamtól nem jutott
eszembe.
Felpattant, és felsietett a padlástéri kis vendégszobába, ahol az előző nap hagyta a naplót. Amikor
visszasietett a nappaliba, megbotlott a küszöbben, és elejtette a fekete bőrbe kötött könyvecskét. Az többször
megfordult a levegőben, és még mielőtt földet ért volna, kinyílt, és egy fénykép esett ki belőle.
Rieke lehajolt, felemelte, s eltorzult az arca.
- Jaj, ne! - nyögte. - Ezt el sem hiszem!
- Mit? - kapta oda a fejét Melchior. Rieke a kezébe nyomta a fényképet.
- Hát ezt! Te emlékszel rá, hogy szőke is voltam valamikor? -Hát persze! - Apja megszívta a pipáját, és
bólintott. -
Nem sokkal azelőtt, hogy eltűntél.
- Tényleg? - Rieke kétkedve nézett rá. - De hát miért sző-kíttettem ki a hajam?
Melchior hangosan fújta ki a levegőt.
- Még te kérdezed? Gondolom, tetszett.
- Szőke? - hitetlenkedett Rieke. - Soha az életben! Amikor apja visszaadta a fényképet, Rieke még sokáig
nézte.
Semmi kétség: a fénykép tizenöt éve készült - amint hátulján a pecsét is bizonyította -, és egyértelműen ő maga
volt rajta. És éppolyan egyértelműen - szalmasárga haja volt!
Egyszerre ismerős illat szállt az orrába: kesernyés, de csábító, és abban a pillanatban Rieke visszaemlékezett
arra, hogyan is történt.
Épp a Sólyomtorony antikváriumban volt, és futó kézszorítással akart elbúcsúzni Schreiber úrtól, amikor az
hirtelen megállította.
- Tudom, Rieke, hogy már hallani sem bírja, de gondolkodott már rajta?
- Gondolkodtam-e? - kérdezte meglepetten. - Min?
- Azon, hogy befesteti a haját.
- A, erről van szó!
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá - mosolygott Sieg-ward -, és gesztenyebarna hajjal is nagyon csinos
lány. Nagyon is csinos!
- Köszönöm. - Rieke elpirult.
- De abban meg biztos vagyok, hogy a szőke különösen jól állna. - Schreiber úr még mindig mosolygott. -
Néha nem árt elhagyni a régi ösvényeket, és újakat taposni, nem igaz?
- Ezért festetted be akkor a hajadat? - csodálkozott az apja, amikor Rieke elmesélte az emlékét.
- Ugy néz ki. Pedig igazából soha nem volt semmi közöm a szőkéhez.
- Fura - dörmögte Melchior.
Rieke letette a fényképet, és elmélázott.
- Ráadásul nem sokkal azelőtt valami más frizurát is rám erőltetett. Igen, emlékszem már: Siegward
rendkívül makacs volt, és kedves, de ugyanakkor nagyon határozott módon rábírt, hogy pontosan olyan frizurát
és hajszínt csináltassak, amilyet ő elképzelt.
- De Rieke! - Melchior a pipafüstön át lányára nézett. - Miért tett volna ilyet Schreiber úr?

mikor Rhogarr kiért az udvarra, már leereszkedett az alkony. A látogatókat kíváncsi harcosok gyűrűje vette
Akörül. Dhrago ugyan három idegenről beszélt, de a zsarnok csak egyet látott, aki kimagaslott feketébe
bújtatott poroszlói gyűrűjéből.
A férfi borzas sztyeppi lovon üt - egy kicsit kisebb volt, mint a marsföldiek tagbaszakadt csataménjei.
Kétségkívül meóta volt, amit nemcsak a ruháin és a fegyverein, hanem az arcán és hosszúra nyújtott koponyáján
is látni lehetett. Kurta lábú lován nem volt nyereg, csak egy tarka takaró - így szokás ez a vad lovas népnél.
- Félre, kíváncsi vénasszonyok! - Dhrago herceg odébb lökdöste a katonáit, hogy utat csináljon urának. - Utat a
fejedelemnek, különben megismerhetitek a haragomat!
Az emberek egy szempillantás alatt szétspricceltek, és utat engedtek Rhogarrnak, aki így sorfal között
mehetett a látogatóig - lassan, méltóságteljesen lépkedett, ahogy uralkodóhoz illik. Most végre megpillantotta a
meóta két kísérőjét: egy sűrű, szürke szakállú férfit és egy vörös hajú nőt. E két utóbbinak a keze meg volt
kötözve. Nyilvánvalóan foglyok voltak, amint lesütött szemük, megfélemlített arcuk is elárulta.
Rhogarr a meótához lépett, megállt az apró sztyeppi lovacska mellett, és sötét pillantást vetett az idegenekre.
- A herceg azt jelentette, hogy beszélni akarsz velem - recsegett rá durván, hogy egy kicsit megfélemlítse a
látogatót. Hosszú évek tapasztalata mutatta, hogy jobb mindjárt az elején tisztázni, kié a hatalom. Nivlandban
pedig egyetlen emberé a hatalom: az övé!
A meótát ezt egyáltalán nem hatotta meg.
- Nagyon helyes, nemes Rhogarr! - bólogatott rezzenetlen arccal, és kissé meghajolt. - Köszönöm a
fogadtatás, és szeretném átadni Nagy Atla, uram és parancsolóm üdvözlet!
- Atla, vagy úgy! - A zsarnok elgondolkodva bólintott, arcán meglepetés és gúny játszott. - Miért ez a nagy
megtiszteltetés? Vezéretek, akit Nagy Atlának szólítotok, nem arról híres, hogy szeretné a marsföldieket.
Egy lépést közeledett, és alaposan megnézte a meótát.
- Mi is a neved?
- Bocsáss meg uram, nem bemutatkozta. - Megint meghajolt egy kicsit. - Blodin a nevem. Nagy Atla
kistestvér és legbizalmasabb tanácsadó.
Rhogarr ajka gúnyosan megrándult.
- Milyen jó neked.
A meóta arca rezzenetlen maradt.
- Én nemcsak üdvözlet hozta neked Nagy Atla, hanem ajándék is - folytatta. - Megfordult a nyeregben, és
hátraintett a két fogolynak. - Tessék, nemes Rhogarr, tied. Nagy Atla hallotta, kell rabszolga. Ha ezek kettő
tetszik, sok másikat hoz.
Blodin arcán megjelent az első érzelmi rezdülés, egy halvány mosoly.
- De csak ha jól fizet: aranyt! Különben mi nem csinál egymással üzlet.
Rhogarr szeme felragyogott a „rabszolga" szóra.
- Micsoda örvendetes ajánlat! Kérlek, add át üzenetemet Nagy Atlának, hogy örömmel elfogadom. Az
aranyon nem fog múlni az üzlet. Biztos vagyok benne, hogy az árban is gyorsan meg tudunk egyezni. Persze,
csak ha... - kis hatásszünetet tartott, és a foglyok felé lépett - olyan használható árut szállíttok, ami megfelel a
kívánalmainknak.
A szürke szakállas férfi elé lépett, megtapogatta a karját és a felsőtestét, mintha a marhavásáron volna. Aztán
elégedetten bólintott.
- Jó, nagyon jó. Elég sok nyár van már a fickó púpján, de erős, és szívósnak is tűnik. Mintha egyenesen a
kőfejtőmbe teremtették volna - utána pedig nyilván Mordur Kra'nakknak is öröme fog telni benne!
Megragadta a férfi állát, felemelte a fejét.
- Alwe vagy, nem igaz? Mi a neved?
A férfi nem felelt. Összeszorította a száját, és állta Rhogarr fenyegető tekintetét.
- Nyisd már ki a szád, te fattyú! - ordította felháborodva a marsföldi. - Különben kiveretem belőled a
nevedet!

mikor Thomas a másodszori kopogtatásra sem válaszolt, Lena óvatosan benyitott a dolgozószobába, és
Abedugta a
fejét.
Férje a gép előtt ült, és csépelte a billentyűket. Nyilván megint teljesen elmerült a regénye világában.
- Ne ijedj meg, kérlek, csak én vagyok az - figyelmeztette óvatosságból, mielőtt belépett volna, de persze,
pont az ellenkező hatást érte el vele.
Thomas összerezzent, mint akit megütöttek, aztán a szívéhez kapott.
- Úristen, de megijesztettél! Kérlek, kopogj, mielőtt benyitsz!
- Kopogtattam, kedvesem. De nyilvánvalóan nem hallatszott el Misztériáig.
Pár szendvicset és egy pohár gyümölcslét tett a képernyő mellé.
- A vacsora. Hogy ne vesztegesd az idődet, és mégis erődnél maradj.
 - Jaj, köszönöm! - Thomas megsimogatta a felesége arcát, aztán egy kolbászos kenyérért nyúlt, beleharapott.
- Mmm! -mondta teli szájjal. - Hogy ez milyen finom! A kolbász is, hát még a kenyér!
- Ugye? - Lena az íróasztal sarkára ült, és összefonta a karját. - Mindkettő a szomszédjainktól van. Melchior
saját kezűleg csinálta a kolbászt, Rieke pedig a kenyeret sütötte.
- Egyszerűen le-ír-ha-tat-lan! Próbáljuk meg egyszer mi is!
- Mi? - mosolygott Lena.
- Na jó - fintorgott Thomas. - Természetesen: te! Én nem tudok sütni. Sem kolbászt csinálni.
- Viszont tudsz írni - ahhoz meg mások nem értenek. -Lena előrehajolt, és csókot nyomott az arcára. -
Befejezed azt a két fejezetet, amit a Fenségnek ma estére ígértél?
- Igen - felelte Thomas mosolyogva, és ivott egy kortyot. -Ilyen dopping után könnyedén!
Remek! - Lena kiegyenesedett. - Lapozgattam egy kicsit Karín Seikel jegyzeteiben. Ahhoz képest, hogy amikor
a naplót írta, már eléggé kakukkos volt, meglepően jól tervezett. Azon is elgondolkodott, miképpen élhetne meg
egy nő egy teljesen idegen világban, ahol rászorul az ottani emberek segítségére.

- És? - Thomas feszülten nézett Lenára. - Karin Seikel hogyan oldotta meg a dolgot?
- Történeteket akart mesélni Misztéria lakóinak. Az izgalmas történeteket nagyon szeretik a mi világunkban,
nyilván azt gondolta, hogy a Ködökön Túli Világban ez ugyanígy lehet.
- Nem is rossz ötlet. - Thomas elismerően bólintott, aztán mosolyogva hozzáfűzte: - Láthatod, mi mindenre
jó a történetmesélés. Néha még a kenyeredet is megkeresheted vele!
- Csak ha be is fejezik őket! - Lena nem gondolta komolyan, de azért ki nem hagyta volna. - És nem is csak
futó ötlet volt: Karin Seikel, ahhoz képest, hogy nő volt, igencsak sokat olvasott. Meglepően jól ismerte az
idevágó irodalmat. A különféle istenekről és hősökről szóló mondákat, az Arthur királyról és a Grálról szóló
legendákat meg persze a Nibelungenliedet és az Edda-dalokat is. Az Iliászt és az Odüsszeiát egyenesen imádta.
Odüsszeuszt, úgy tűnik, mindenkinél jobban szerette.
- Odüsszeuszt? - Thomas felriadt. - Milyen érdekes. Lena a homlokát ráncolta.
- Miért?
- Mert Odüsszeusz és a trójai faló ötlete az én könyvemben is fontos szerepet kap majd.
- Tényleg? És ezt is a szerkesztőnőd javasolta?
- Nem. Ez kivételesen a saját ötletem volt.
- És a Fenség mit szólt hozzá?
- Semmit. El se mondtam neki. Nem kell mindent tudnia. Végtére is egyelőre még az én könyvem, vagy
nem?

26. FEJEZET

Határtalan kétségbeesés
- Az ő neve Ragnur - mondta Blodin, majd a nőre mutatott. - O neve Drakela. 0 származ Kandira,
nyughatatlanok népe.
Rhogarr közvetlenül Drakela elé állt, és tetőtől talpig alaposan végigmérte. Durva kezével megtapogatta a
haját.
-Tetszik nekem, nagyon is tetszésemre van - morogta elégedett képpel a meótának.
- Akkor te megtart Drakela, nem küld kőbánya vagy Egyedül Uralkodóhoz Borús Birodalomba. - Blodin
ajkán szégyellős mosoly suhant át. - Neki vannak különleges képességek.
- Különleges képességek, úgy, úgy! - biccentett sunyi mosollyal feléje Rhogarr. - Köszönöm a
felvilágosítást, barátom.
Intett Dhragónak.
- Zárjátok a nagyszakállt a tömlöcbe, és holnap reggel ő is indulhat a Pokol-hegyekbe. Ezt a nőt pedig -
kéjsóvár pillantással még egyszer tetőtől talpig végigmérte Drakelát -, ezt a szolgálólányomhoz vigyétek. Dugja
csak be a fürdetődézsába, hogy aztán majd meggyőzhessen azokról a különleges képességeiről!
- Parancsodra, uram! - Dhrago mindentudó mosollyal hajolt meg. - Azonnal!
 Mialatt Dhrago kiadta a parancsokat az embereinek, Rhogarr egész közel lépett a sztyeppi pónihoz és meóta
gazdájához.
- Kérlek, add át a vezérednek üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy más módon is hozzájuthat egy rakás
aranyhoz.
- Tényleg? - nézett vissza Blodin rezzenéstelen arccal.
- Annak a súlyát aranyból méretem ki, aki elhozza nekem Sinkkáliont, az alwék királyi kardját - mondta a
zsarnok. - És ha a két kölyökkel együtt hozza el, akik most bitorolják a kardot, akkor a dupláját is kifizetem
aranyban!
- Igazán? - ragyogott fel Blodin szeme, és máskor oly mereven összezárt szája most izgatott rángatózásba
kezdett. - Mi már hallotta az a fiú meg lány, akikről te beszél. Átadom Nagy Atlának üzenet.
-Tedd meg, barátom! - A zsarnok megveregette Blodin combját, és elégedetten mosolygott. - Talán a
meótákat nagyobb vadászszerencse kíséri, és elkapják azt a két alwe fattyút!
Blodin megint meghajolt.
- Mi megpróbál, amit tud, nemes Rhogarr! Mi hamarosan rabszolgák szállít, és minden segítség megad,
amit csak megérdemel!
Majd utoljára meghajolt, aztán megfordította a lovát, csettintett a nyelvével, és olyan gyorsan vágtatott ki,
hogy a körben állóknak ugraniuk kellett, nehogy a paták alá kerüljenek.
Rhogarr addig nézett utána, ameddig a kapuboltozat el nem nyelte. Aztán Dhragóhoz fordult, akinek
emberei épp elvezették a foglyokat - Ragnurt a tömlöcbe, Drakelát pedig a vár egy melléképületéhez, amelyben
a szolgák szállása volt.
- Hát nem kegyes hozzánk a sors? - dörzsölte a markát. -Mennyi éve rettegünk tőlük, még meg is erősítettük
hazánk keleti határait, nehogy ezek a vad lovas hordák váratlanul lerohanjanak bennünket. És íme, egyszerre
Atla maga ajánlja fel a segítségét.
- Bizony, bizony, nagy szerencsénk van ezzel - vigyorgott Dhrago zavartan. - Én meg már attól tartottam,
hogy a Démonerdő lázadóinak oldalára álltak.
Figyelmesen nézett gazdájára.
-Azt rebesgetik, hogy felséged nem bánt valami kesztyűs kézzel a múltban Atlával meg a hordájával.
Állítólag elkaptátok néhány asszonyukat, és gyerekeket ejtettetek túszul. Azért nem csodálkoztam, hogy még
mindig az ellenségednek tekinted Átlát.
- 0, az már régi történet - vigyorgott a régi eseményekre visszaemlékezve aljasul a marsföldi. - Még elég
fiatal voltam, és ifjúi hevületemben elragadtattam magam néhányszor. - Legyintett, hogy ez az ügy igazán nem
érdemel több szót. - Vagy elfelejtették azt a régi történetet, vagy nem foglalkoznak már vele. -Súlyos mancsával
a herceg vállára csapott. - És netán azt is tudod, miért?
Dhrago arca elárulta, hogy a leghalványabb sejtelme sincs arról, mire akar Rhogarr kilyukadni.
- Mert kell nekik az arany, azért! - Oktatón felemelte a mutatóujját. - Nemrég mondtam neked: az arany hatalma
szinte határtalan! Súlyosabban esik a latba, mint a vér, és erősebb a legszorosabb barátságnál. Az arany miatt
elárultak már apákat és anyákat, testvéreket és barátokat, még a legnemesebb szándékokat is - és amint az imént
láthattad, az arany a legelkeseredettebb ellenségekből is egy csapásra barátokat csinálhat.
Nagy mancsa megint lezúgott a herceg vállára, aki megrogyott alatta.
- Tudod, Dhrago, mit jelent ez? Hogy ameddig elég aranyunk van, senkitől sem kell félnünk. És legfőképp
nem kell rettegnünk azoktól az átkozott Láthatatlanoktól, akikkel Nelwyn rémisztgetett az imént!

Amikor felvirradt a másnap, Drakela meg Ragnur még mindig nem tért vissza a lázadók táborába. Reggeli
közben pár számkivetett már aggodalmának adott hangot.
- Remélem, nem történt bajuk - dörmögte Magnus, a kovács. - Tudják, hogy ha meg akarjuk menteni a
máglyahaláltól Nelwyn királyt, akkor csipkednünk kell magunkat. így aztán nem vagyok boldog attól, hogy még
mindig nem kerültek elő.
- Ne fesd mindjárt az ördögöt a falra! - intette Huggin, és lenyelte a száraz korpakenyeret, amelyen egy ideje
már rágódott. - Egy ilyen hosszú úton akármi történhet, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Talán nem
is ott táboroztak a meóták, ahol Drakela tudta. Lehet, hogy rég továbbálltak, és meg kellett keresni őket.
- Ez bizony könnyen lehetséges - erősítette meg Lykano is, aki az utolsó falatot öblítette le égőlevél-teával. -
A nomád lovasok híresek arról, hogy nem szeretnek egy helyen letelepedni, egyfolytában kóborolnak.
- Nem is mondtad, hogy titkos meóta vagy - mondta ártatlan képpel Niko. Aztán elvigyorodott, főképp hogy
a többiek is nevettek. - De komolyra fordítva: Hugginnak igaza lehet. Amikor mi a Ködhegységbe indultunk,
nekünk sem volt sima az utunk, mégis szerencsével jártunk.
 - Bizony! - A farkasfi szeme vidáman csillogott. - Mert az utatokba került valaki, aki minden bajt távol
tartott tőletek.
Niko már visszavágni készült, amikor suhogást hallott a magasból. Meglepetten nézett fel, és egy hírvivő
burukkolót pillantott meg, amelyet helmenkrooni szövetségesük küldött a legfrissebb értesülésekkel.
Guwen kibontotta a burukkoló lábáról levett apró pergamendarabot, és elsápadt, mint egy barlangi mork,
amely kerüli a nappalfényt.
- A Láthatatlanokra! - kiáltott fel. - Már csak ez hiányzott! Niko Guwenhez lépett, és csodálkozva nézett rá.
- Mi történt? Mit írt az az ember?
Guwen még egyszer átfutotta az írást, aztán így foglalta ösz-
sze:
- Az jutott a fülébe, hogy Mordur Kra'nakk testőrgárdája kíséretében elindult Helmenkroon felé, mert itt
akar lenni Rho-garr nagycsarnokának felavatásán.
- Az ördögbe! - szitkozódott Niko. Aztán a mellett álló far-kasfihoz fordult. - Ez nem könnyíti meg a
szabadítási akciónkat!
- Ráadásul a meóták felajánlották Rhogarrnak, hogy szállítanak neki rabszolgákat, hogy kilegyen a százas
létszám, amit Mordur Kra'nakknak ígért - folytatta Guwen.
- O, az átkozott! - kiáltotta Huggin. - Én meg még azt reméltem, hogy az a kutya nem tudja majd teljesíteni
a követelést, és ezzel a fejére zúdítja annak a békakirálynak a haragját!
- És jóindulata jeléül már tegnap két foglyot küldött neki: egy szürke körszakállas férfit és egy vörös hajú,
aranyos-zöld szemű nőt!
- De... de... de... - dadogta Magnus Halmar elborzadva -ez csak Ragnur és Drakela lehetett - fejezte be végre
a mondatot.
- így van - bólintott döbbenten Niko. - Most mit tegyünk? Mert hogy a meótákra nem számíthatunk ezek
után, azt hiszem, mindenki előtt világos.
- Mit csináljunk, mit csináljunk? - szólalt meg Huggin felpaprikázva. - Megkettőzzük az erőfeszítéseinket, és
más szövetségest próbálunk keríteni, bármilyen nehéz is.
- Bizony, sajnos... - Guwen a fejét vakarta. - Ezért aztán örülhetünk, hogy legalább egy megbízható
emberünk van Helmenkroonban, akitől rendszeresen megtudhatjuk a híreket.
- Biztos nem veszélytelen foglalkozás - szólt bele Lykano a beszélgetésbe. - És ki ez a beépített ember?
- Nem tudjuk. - Guwen széttárta a kezét. - Kieran, egykori vezérünk szervezte be, de nem árulta el, hogy ki
az. Úgy gondolta, ilyen módon nagyobb biztonságban lesz az emberünk. Ha esetleg itt is lenne áruló.
- Ezt teljesen kizártnak tartom! - kiáltott fel Magnus. - Rég észrevettük volna, ha valamelyikünk lepaktált
volna a marsföldiekkel!
- Ebben nem vagyok olyan biztos - felelte Huggin. - Mindenütt vannak árulók. Legutóbb Dhragónak, annak
a nyomorult disznónak a példáján láthattátok.
Egyik-másik lázadónak valósággal kidagadtak az erek a homlokán, hogy Dhrago herceg neve előkerült.
Niko elgondolkodva húzta össze a szemét.
- Én nem találom olyan elképzelhetetlennek Guwen gondolatát. A marsföldiek nyilvánvalóan tisztában
voltak azzal, hogy elindultunk a Ködhegység felé, és hogy az első éjszakát a Setétvadon szélén akarjuk tölteni.
De rajtunk kívül senki sem tudott erről, igaz?
- Szerintem nem. - Huggin megvakarta a füle tövét. - És ezért gondolod...
- Szerinted lehet másképp? - kérdezte nyomatékosan Niko. - Úgy látszik, hogy a marsföldiek árulót
csempésztek közénk!
Az emberek hitetlenkedve meredtek rá. Olyan borzalmasan hangzott ez a feltevés, hogy a legtöbbjük halálosan
elsápadt. Lykano határozatlan volt.
- Nos, lehet, hogy első pillantásra tényleg úgy látszik, de ez még nem bizonyíték - vetette közbe. - Ne hagyd
ki a számításból Sága rendkívüli erejét! Állítólag van egy fekete mágiás üstje, amely megmutatja neki, hogy
máshol mi történik. És ő szoros szövetségben áll Rhogarral, lehet, hogy ő árulta el neki a terveiteket!
- Hm - morogta Niko. - Tényleg van egy ezüstüstje a barlangjában.
- Ahogy mondod! - kiáltotta Ayani. - Essz mivel megvert ésszel az undorító átokkal, már bármire
képessznek tartom!
- Én is - felelte Lykano. - Milyen kár, hogy nem ismeritek a beépített embereteket. O most tudna segíteni.
Niko komolyan nézett rá.
- Segíteni? Miben?
 - Milyen fura kérdés! - Lykano összevonta busa szemöldökét. - Helmenkroon feltérképezésében
természetesen!
Mivel őt egyáltalán nem ismerték a marsföldiek, ráadásul a városban sem járt soha, azt ajánlotta a
meghökkent lázadóknak, hogy azonnal elindul Helmenkroonba, és felderíti a várost.
- Mi, farkasfiak, Misztéria-szerte ismertek vagyunk arról, hogy sehol sem maradunk meg hosszabb ideig,
mindenhonnan hamarosan továbbállunk. így senki sem fog gyanút, ha mászkálok, és mesélem a történeteimet.
És ebből az alkalomból körül is szimatolok egy kicsit, aztán majd beszámolok róla, hogy mit láttam. Ráadásul...
- száját a jól ismert farkasmosolyra húzta -nyilván nem véletlenül álmodtam azt, hogy a sorsom
Helmenkroonban dől el. Már csak emiatt is oda kell dugnom a képemet!
- Nem is ostoba ötlet - csatlakozott Niko is. - Sőt, egész kiváló! - És csúfondáros mosollyal hozzátette: -
Legalábbis egy farkasfitól. Én természetesen elkísérlek.
- De Niko!
Ayani gyíkarcán nem lehetett érzelmet felfedezni, de a hangja elárulta, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az
ötlettől.
- Essz túlsszágosszan vesszélyessz! - sziszegte.
- Ha álruhában megyek, akkor nem! — feleselt vele Niko. — Legutóbb is simán ment, amíg Kieran valami
meggondolatlan megjegyzést nem tett.
Ayani éppolyan aggodalmas és elgondolkodó képet vágott, mint a többiek.
- Mondhatnánk, hogy a kísérőd vagyok - gondolkodott hangosan Niko Lykanóhoz fordulva. - Vagy a
segítséged, hiszen történeteket mesélni én is tudok.
- Miért is ne? - Lykano fülig érő szájjal mosolygott. - Nincs semmi, amit boldogabban megtennék, mint
hogy egy kicsit ugráltassalak!
- Rendben van! - Niko a kezét nyújtotta. - Két férfi, de egy a szó!
- Rendben van. - Lykano, még mindig vigyorogva, a kinyújtott tenyérbe csapott. - Bár inkább csak egy
férfiról beszélnék...
- így igassz! - szólt közbe Ayani, megelőzve a bátyját. -Termésszetesszen én issz megyek. így assztán Niko
tényleg hülyesszégeket besszélt!

Drakelának már csak egyetlen dolog járt a fejében: meg akart halni, méghozzá a lehető leggyorsabban! Még
egy olyan éjszakát, mint az előző, nem akar átélni! Inkább a halál!
A szolgálólány meggyőzte Drakelát, hogy öngyilkosság volna nem engedni Rhogarrnak, így órákon át
reszketve várt rá, undor és iszonyat között hányódva. A démonok órája rég elkezdődött már, mire a marsföldi
betántorgott a hálókamrába. Szerencsére annyit nyakalt a vörösborból, hogy csak hökkenten rámeresztette a
szemét, mintha egy gonosz démon lenne, aztán egy „Eriggy oldalra!" kiáltással bezuhant az ágyba, és abban a
pillanatban el is nyomta a buzgóság.
Kora hajnalban aztán felriadt, és rögtön vad káromkodások közepette ordibált az inasáért, hogy az konyakkal
enyhítsen másnapos fejfájásán és szörnyű rémálmainak utóhatásán. Drakelának a haja szála sem görbült ezen az
éjszakán, mert a Láthatatlanok mellette álltak - mégis iszonyatos volt számára ez az éjjel.
A zsarnok még álmában is taszító látványt nyújtott. Arca a bal szemét takaró fekete kötéssel, széles,
borvirágos orra, a szürkével vegyülő sötét borosta arcán és állán, az örömtelen, keskeny ajkak, amelyek minden
lélegzetvételkor fodrozódtak -egyszerűen ijesztő volt. A legmocskosabb erdei disznónál is bü-dösebb volt, és
olyan istentelenül hortyogott, hogy Drakela hiába fogta be a fülét, nem tudott egy szemhunyást sem aludni egész
éjszaka. És a legszörnyűbb az volt Drakela számára, amikor elképzelte, mi történik, ha éjszaka megint berendeli
a hálókamrába...
Ezt nem fogja hagyni, soha!
Szinte teljesen elvakították a könnyek, úgy rohant fölfelé a szűk csigalépcsőn a Sólyomtorony tetejére -
legalábbis Nelwyn idején így nevezték a vár tornyát. Amikor kinyitotta az ajtót, és elsőként a marsföldi griffes
lobogó ötlött a szemébe, visszarettent. Hát egész Helmenkroonban egyetlen hely sincs már, ahol ez az átkozott
zsarnok ott ne hagyta volna a mocskos keze nyomát? De aztán összeszedte magát, és kilépett a szabadba. Friss
szél szárította le könnyeit, és fújta szét a haját.
Drakela megállt, szuszogott, körülnézett. A Sólyomtorony annál a falnál állt, amely a várat elválasztotta a
tágas piactértől. Bal kéz felé emelkedett a Dicsőség Csarnoka, már csaknem készen. A település utcái három
oldalról vették körül a várat. Amint Drakela a távolba meredt, megpillantotta Nivland zöld vidékeit. A látvány,
amely elébe tárult - a Nagy Nappalfény ragyogásában fürdő mezők, szántóföldek, erdők képe -, olyan csodaszép
volt, hogy elállt a lélegzete.
Ezt a sok szépséget hogy hagyja itt?
 Soha többé ne lásson semmit ebből a csodából?
Ám akármilyen szörnyűnek tetszett is ez a gondolat, az, ami az elkövetkező nappalait és éjszakáit ki fogja
tölteni, még sokkal szörnyűbbnek látszott - nem maradt más választása.
Drakela megerősítette a lelkét, és az oromcsipkék elé lépett. Elszédült, amikor lepillantott a mélybe: a
piactér olyan végtelen messzinek tűnt, mintha a Hel bugyraiba pillantana bele. Ha ebből a szédítő magasságból
leveti magát, biztosan nem éli túl.
Drakela mélyet lélegzett, az égre nézett, aztán lehunyta a szemét. Gondolatai a férjéhez és három
gyermekéhez szálltak, akiket néhány napja a martalócok kegyetlenül lemészároltak. Hamarosan viszontlátja
őket: majd amikor a szél elviszi a lelkét arra a vidékre, ahol már várják őt. De ehhez valakit kellene találnia, aki
átadja a tűznek halandó porhüvelyét.
És a marsföldiek ezt a szolgálatot biztosan nem teszik meg neki.
Ettől a szörnyű gondolattól Drakela visszariadt. Mi lesz, ha a teste nem oldódik fel a füstben? Vajon akkor is
találkozni fog-e a szeretteivel? Akárhogy is - meg kell tennie!
Drakela még egy nagyot sóhajtott, aztán elszántan felmászott a csipkék közé, és behunyta a szemét. Ebben a
pillanatban barátságos hang szólalt meg mögötte:
- Szerinted ez jó megoldás lesz?

27. FEJEZET

Hurokban

Niko és a kísérők minden baj nélkül haladtak előre. Már majdnem megpillantották Helmenkroon hatalmas
tornyait és falait, amikor egyszerre segélykiáltásokat hallottak. A hang, amely szinte elcsuklott a rémülettől,
nagyon fiatalnak hangzott:
- Segítség! Segítsen már valaki! Gyorsan!
Niko azonnal megállította táltosát, és mint zsákmányt kereső sólyom, úgy nézett körül minden irányban:
vajon honnan jön a hang?
Ayani és Lykano is megállították a lovaikat, és pillantásukkal az ősi vegyes erdő szélét fürkészték, amelynek
fái között a keskeny lovasösvény kanyargott. A szorosan álló fatörzsek és a dús aljnövényzet miatt nehezen
lehetett megtalálni a hang gazdáját, aki pedig most megint szívszaggatóan feljajdult.
- Segítség! A Láthatatlanokra, segítsen valaki!
Egy alwe gyerek volt, nem fért hozzá kétség. Nagyon nagy veszélyben foroghatott, szívet tépő segélykiáltásai a
követ is megindították volna.
- Segííítsééég! Segííít...
A hang hirtelen elhallgatott, mintha brutális erővel elfojtották - vagy mintha egy éles karddal elvágták volna.
Szerencsére Lykano, akinek hallása természeténél fogva élesebb volt, mint a társaié, már tudta, honnan
jönnek a kiáltások.
- Arra! - kiáltotta, és egy keskeny ösvényre mutatott, amely bal felé mélyen bevágódott az erdőbe.
Ugyanakkor már meg is sarkantyúzta fakóját, és mélyen ráhajolva a ló nyakára, vágtatott a tarkabükkök lecsüngő
ágai alatt, ezüstnyarak és fehérfenyők között, sebes tempóban halad a felé a hely felé, ahonnan a kiáltásokat
hallani vélte.
Niko és Ayani utána, mint a forgószél.
Alig száz lóugrás után az ösvény tisztássá öblösödött. Ott a társak elé vérfagyasztó látvány tárult: néhány
fekete egyenruhás katona - nyilvánvalóan marsföldiek - egy szőke, boglyas hajú gyerek köré csoportosult. A
gyerek keze a hátán össze volt kötve, szája kendővel betömve, nehogy sikoltson. Fölötte egy nagy fehérfenyő
ágáról kötél lógott le, amelynek végét a gyerek nyakára hurkolták.
Niko ráismert arra a férfira, aki egyedüliként nyeregben ült: Dhrago herceg volt az, a sebhelyes arcú. Az az
aljas gazember, aki tizennégy nyárral ezelőtt nemcsak az ő apját, Nelwynt árulta el a marsföldieknek, hanem
utána Kieran családját is kegyetlenül lemészárolta!
Dhrago épp lehajolt a hevesen védekező fogolyhoz, és haragtól vöröslő arccal ordított rá:

- Megtanítalak én, hogy uradnak és parancsolódnak a törvényeit megtartsd, és ne orozd el az úr értékes

tulajdonát! - Azzal az embereihez fordult: - Ültessétek fel gyorsan egy lóra!
 A martalócok azonnal engedelmeskedtek. Ketten elkapták a vadul rugdalózó fiút, és az egyik csatamén
nyergébe kényszerítették, a két másik pedig a kötelet húzta feszesre. A fekete harcosok alig engedték el a kötelet,
amikor a herceg hatalmasat rúgott a lóba, hogy az rémületében vadul előreugrott, kivetette nyergéből a
megkötözött gyereket, akinek nyaka körül megszorult a hurok.
Ayani felsikoltott az iszonyattól.
- Jaj, ne!
Niko kitépte Sinkkáliont a hüvelyéből, és vad vágtában rontott Dhrago hercegre és öt kísérőjére, Lykano
pedig megállította lovát, levette az íját, és nyílvesszőt illesztett rá, majd gondosan célzott. Egy szíwerésnyi idő
múltán már el is süvített a vessző a langyos délelőtti levegőben, és a megfeszülő kötél felé suhant, amelynek
végén egyre ernyedtebben rugdalózott a fiú. A nyílvessző borotvaéles hegye odaért a kötélhez, és középen ketté-
vágta. A gyerek a földre zuhant.
A fekete ruhás martalócok elhűlve bámulták a rájuk rontó lovast, ám közben egy második nyílvessző
egyiküknek a torkába fúródott. A poroszló halálos sebbel zuhant hanyatt. Egy harmadik nyílvessző csak azért
kerülte el Dhrago fejét egy hajszálnyival, mert a tapasztalt herceg gyorsan lehúzódott, s így az utolsó pillanatban
megmenekült.
Egy pillanatig azt a képet nyújtották, mintha fel akarnák venni a harcot támadóikkal. Ám Dhrago herceg
egyszeriben felismerte a Niko kezében villogó kardot.
- Meneküljünk! Gyorsan! - kiáltott kísérőire. - Náluk van Sinkkálion!
Dhrago pánikba esve rántotta meg a kantárt, a ló a hátsó lábain fordult meg, elkínzott nyerítést hallatott,
majd elvágtatott.
A megmaradt harcosok szintén nyeregbe vetették magukat, és követték vezérüket, aki úgy vágtatott, mint
akit Hel démonai üldöznek, és csakhamar eltűnt a fák között.
Niko egy darabig kergette még őket - csak hogy biztos lehessen benne, hogy csakugyan elpályáznak —,
Ayani pedig leugrott a nyeregből, és letérdelt a földön mozdulatlanul heverő fiú mellé.
Most ismerte csak meg.
- Tamiro! - kiáltott fel, mialatt gyorsan kirántotta a tőrt az övéből, és átvágta a kötelet, amely már mélyen
bevágott a fiú nyakába. A kötél már elszorította az életfontosságú nagy ereket, a gyerek arca mélyvörös volt,
nyelve kilógott, amint Ayani kivette szájából a rongyot, amellyel betömték.
- Na, mi lessz már, mi lessz már! - biztatta az eszméletlen gyereket. - Vegyél már levegőt, Tamiro!
Lélegessz!
Lykano ebben a pillanatban ért oda. O is leugrott a nyeregből, és melléjük térdelt.
- Mi van? - kérdezte aggodalmasan. - Életben van még?
- Igen - hála a Láthatatlanoknak! - sóhajtott fel Ayani. -Csak kezdene lélegezni!
- Engedj oda! - Lykano félretolta Ayanit, két kezét a fiú mellkasára helyezte, és ütemesen gyömöszölni
kezdte.
- Mi essz a butasszág? - Ayani elképedten meredt rá. - Minden bordáját össszetöröd!
- Jobban szeretnéd, ha meghalna? - kérdezett vissza Lykano, miközben rendületlenül folytatta a
tevékenységet. -Egy... és kettő! - lihegte összeszorított fogakkal. - Gyerünk már!... és három... csak nem akarsz...
és négy!... lélegezz!... és öt... te átok... kölyök!
Ayani nyelt, és növekvő csodálkozással nézte a megszállottként pumpáló Lykanót. A farkasfi olyan
lendülettel nyomkodta a gyerek mellkasát, hogy észre sem vette, amikor lassan visszatért belé a lélek. Csak
akkor állt le, amikor Tamiro köhögni és hörögni kezdett.
- Nahát - szusszantotta egyszerre elégedetten és kimerülten. - Megy ez! Nem lehetett volna mindjárt ezzel
kezdeni?
A szőke gyerek párszor még magánkívül összerándult, és zihálva küzdött levegőért. Közben Niko is
visszatért.
- Minden rendben? - kérdezte aggodalmasan.
- Úgy néssz ki - bólintott megkönnyebbülten Ayani. - De assz bissztos, hogy assz utolsó pillanatban
érkessztünk!
Tamiro pár perccel később magához tért annyira, hogy viszonylag érthetően tudott beszélni. O is felismerte
Nikót és Ayanit, és emlékezett arra is, milyen körülmények között találkoztak először: jó két hete Helmenkroon
piacterén, ahol Dhrago herceg egyszer éreztette már vele a gonoszságát. Elrabolta a gyerektől a nagy munkával
összegyűjtött erdei bogyókat, amelyeket el akart adni, hogy élelmet vásároljon nagybeteg, éhező nagyapjának.
Dhrago ennek ellenére nem rettent vissza a rablástól, sőt még ki is nevették a fiút.
- Heimar nagyapád jobban van már? - kérdezte Niko. - Kicsit erőre kapott?
- Szerencsére igen. - Tamiro még mindig halottsápadt volt, de már szégyellősen elmosolyodott. - Hála
annak a pénznek, amelyet akkor nekem adtatok. - Kérdőn nézett Nikóra. - Hogy is hívták... őt?
- Kieranra gondolsz? - kérdezte Niko elszoruló torokkal.
 - Igen, Kieran! - derült fel Tamiro képe. - Kérlek, adjátok át neki hálás köszönetemet, ha megint találkoztok
vele.
- Sajnos, nem lehet. - Niko kétszer is megköszörülte torkát, hogy megszabaduljon a nagy gombóctól. -
Kieran... meghalt. Meggyilkolta Sága, a fekete mágusnő.
- O! — Tamiro nyelt egyet, és kék szeme gyanúsan csillogott. - De sajnálom - suttogta végül. - És mi van
azzal a lánnyal, aki akkor veletek volt?
- Nos hát... ööö... a lány... - kezdte Niko. Segélykérő pillantást vetett Ayanira.
A húga azonnal felfogta, miről van szó.
- Assz a lány - vette át a szót, és a saját gyíkarcára mutatott -, assz a lány én vagyok, még ha nem issz
isszmerni rám. Essz issz annak a nőssztény sszátánnak a műve.
- Jaj, ne! - Tamiro iszonyodva hunyta le a szemét. - Hiszen akkor Sága még annál is sokkal rosszabb, mint
amit nagyapa mesélni szokott róla!
- Magam is úgy gondolom - próbálkozott meg egy mosoly-lyal Niko. - De most aztán mondd el, mi történt
veled!

Drakela hökkenten fordult hátra, és egy vékony fiatalembert pillantott meg, aki kék, bő köntösben és hozzáillő
kék bugyogóban parádézott, tűzvörös hajzatán pedig nevetséges, hegyes varázslósüveg volt. Ott állt a
csigalépcső ajtajában. Mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje.
- Nem akarsz még egyszer elgondolkodni azon, hogy mit szólnának ehhez a Láthatatlanok?
- Miért pont a Láthatatlanok? - suttogta Drakela.
-Mert ők hoztak ebbe a helyzetbe - folytatta a fiatalember —, amelyből úgy gondolod, hogy ez a kiút. Egy
lépéssel közelebb jött.
Drakelának ilyesmi eszébe sem jutott, pedig volt benne ráció.
- Nehogy azt gondold, hogy le tudsz beszélni - kezdte, de a lágy hang félbeszakította.
- Semmiről sem szeretnélek lebeszélni - mondta a fiú, és még egy lépéssel közelebb jött. - Az életünkért
mindannyian magunk vagyunk a felelősek. így aztán egyedül tiéd a felelősség is.
- így van! - vágta rá dacosan Drakela. - És ezért...
- Ezért szép nyugodtan végig kellene hallgatnod, amit mondani akarok. - Most már szorosan előtte állt. - És
aztán még mindig megteheted, amiről azt gondolod, hogy meg kell tenned. Gyere, add a kezed!
- De csak egy szóra! - kötötte ki a nő. A fiú bólintott.
- Csak egy szóra - erősítette meg, és megfogta a nő ujjait, lágyan, minden sietség nélkül. - De előbb kérlek, szállj
le onnan!
Drakela szinte megbabonázva engedelmeskedett.
- Köszönöm - mondta a fiú, és olyan mélyen meghajolt, hogy hegyes süvege kis híján leesett a fejéről. - Ó, ó,
még be sem mutatkoztam! Kazimir vagyok, Nostramusnak, az Egymagában Uralkodó Mordur Kra'nakk
csillagjósának és jövendőmondójának tanítványa a Borús Birodalomból.
Drakela egy szót sem szólt.
- Talán nem kell elmagyaráznom neked sem - kezdte Kazimir -, amit Nivland minden egyes lakója tud: hogy
mindaz, amit a Láthatatlanok tesznek, alaposan átgondolt és titkos tervet követ, még ha ez nem derül is ki az első
pillantásra. Ezért, Drakela, oka van annak is, hogy a Láthatatlanok ebbe a helyzetbe hoztak téged!
Drakela zöld-arany szeme csodálkozva csillogott.
- Te tudod a nevemet?
- Persze. Láttam, amint a meóta tegnap estefelé idehozott. És azt is tudom, mit tervez veled Rhogarr von
Khelm.
Drakela szeplős arca elsötétült.
- És még mindig azt állítod, hogy a Láthatatlanok tervei jól átgondoltak?
- Mernéd állítani az ellenkezőjét, Drakela? - kérdezett vissza Kazimir. - Lehet, hogy egyenesen döntő
szerepet játszol a terveikben.
- Ostobaság! Hogy is játszhatnék bármilyen szerepet? A zsarnok foglya vagyok, semmi egyéb, az ő akarata
nélkül semmit sem tehetek.
- Tudom, Drakela. - Még mindig nem hervadt le a mosoly a varázslóinas képéről. - Már nincs sok nap hátra
a Sötét Hold Ünnepéig, amikor a Rémkirály megjelenik Helmenkroon egén, és új uralkodó lép a trónra.
Kazimir már nem mosolygott, behatóan nézett Drakelára.
 - Talán épp azért tudsz majd segíteni neki, mert fogoly vagy! Ezért arra kérlek, Drakela: bírd ki még ezt a
pár napot. És utána még mindig eldöntheted, mit kezdesz magaddal, akár így, akár úgy: a döntés a tiéd.
- Csak pár nap, mi? - nevetett fel keserűen a nő, és szemének ragyogása egyszerre kialudt. - De az
éjszakákról te sem beszélsz!
- Tudom, tudom. És igazán nem akarlak rávenni, hogy bírd ki a kibírhatatlant. Ezen is gondolkodtam...
Kazimir elhallgatott, elvörösödött.
- Nem vagyok valami tapasztalt ezekben a dolgokban, de annyit azért tudok, hogy titeket, nőket úgy
alkottak meg a Láthatatlanok, hogy vannak bizonyos napjaitok, amikor még a legvadabb férfiak is
megzabolázzák a vágyaikat, méghozzá szabad akaratukból. És úgy hallottam, Rhogarr is ilyen férfi. Talán azt
mondhatnád neki...
- Hát persze! - Drakela szeme felragyogott. - Értem már, miről beszélsz!
- Ugye? Nos hát, talán ezért kellene még egyszer átgondolnod mindent.
Kazimir még egyszer meghajolt.
- Te nem így véled, Drakela? Higgy nekem: minden jóra fordul, megígérem!

Tamiro- Heimar
hálából, hogy megmentették az életét, elhívta őket a nagyapja kunyhójába.
borzasztóan fog örülni nektek! Mióta elmeséltem neki a helmenkrooni piacon történteket,
nagyon szeretne megismerkedni veletek. Meg szeretné köszönni nagylelkű segítségeteket. Különben szilárd
meggyőződése, hogy nem a véletlen sodort ide benneteket Helmenkroonba.
- Tessék? - csodálkozott Niko. - Mit ért ezen Heimar?
- Én nem tudom - felelte Tamiro. - Nagyapát kell megkérdeznetek.
- Nem is sejted?
- Nem. - A fiúcska megrázta a fejét. - De feltűnt, hogy nagypapa az utóbbi időben egy kicsit furcsa lett.
Körülbelül három hete kezdődött. Azóta mindennap megkérdezi, nem tűnt-e fel nekem valami szokatlan, vagy
hogy megfigyeltem-e furcsa jelenségeket.
- Mint például?
- Például hogy a vándormadarak elindultak-e már a téli szállásuk felé.
Ayani ezekre a szavakra felkapta a fejét.
- És még? - kérdezte visszafojtott lélegzettel.
- Amikor elmondtam neki, hogy a vándorludak és a vörösfecskék már rég elhúztak délre, egyszerre nagyon
izgatott lett.
- És megmondta az okát?
- Igen - bólintott Tamiro. - Heimar azt mondta, ez a Láthatatlanok jele. Arra akarnak figyelmeztetni
bennünket, hogy nagy változások előtt állunk.
- Pontosszan esszt mondta a nevelőanyám issz! - kiáltott fel izgatottan Ayani. A bátyjához fordult. - Essz
egy nappal assz-előtt volt, hogy megérkessztél a mi világunkba. Épp a vándorludak vonulását figyeltük, éssz
Maruna arra követkessztetett belőle, hogy hamarosszan elérkesszik a várva várt Sszabadító. Éssz hogy a Tűssz
Kapuja kitárul, éssz hogy ő ki fogja hússzni Sszinkkáliont a Sszorsszkőből. Éssz pontosszan így issz lett!
- De mi köze van ennek ahhoz, hogy összetalálkoztatok Ta-miróval a helmenkrooni piacon? - értetlenkedett
Lykano.
Ayani vállat vont.
- Tőle kérdesszd meg.
- A nyakatokban lévő két medalion miatt volt - magyarázta Tamiro kéretlenül. - Amikor elmeséltem
nagyapának, és leírtam a rajtuk lévő rúnákat, egyszerre felragyogott az arca. Azt morogta: „Hogy én ezt még
megérhetem", meg hogy „Amikor a Kettő Eggyé válik, minden megtörténhet."
- Érdekes. - Niko zavartan rázta a fejét. - Ugyanezeket a szavakat mondta az antikvárius is, amikor
megszólított a rúnák miatt.
- Igen. És? - Mintha Lykano is összezavarodott volna. - Mit jelent ez a rejtelmes mondás?
- Ha tudnám! - kiáltott fel Niko. - Schreiber úr csak annyit jegyzett meg, hogy idejében meg fogom tudni,
mit jelent.
- És neked? - A farkasfi kérdőn nézett Tamiróra. - Neked elmagyarázta a nagypapád?
- Nem. De hát megkérdezhetitek magatok! -Jó ötlet. Mire várunk még? Induljunk!
 Tamiro Lykano fakójára ugrott fel - ez volt a legnagyobb és legerősebb valamennyi között: meg se kottyan
neki még egy lovas. A nyereg mögé^ ült, és mindkét kezével belekapaszkodott a farkasfi csípőjébe. Útközben
pedig elmesélte a barátoknak, miképpen került összeütközésbe marsföldiekkel.
Niko nem akart hinni a fülének, és borzadállyal vegyes hitet-lenkedéssel nézett Tamiróra.
-Be akarsz csapni? Dhrago azért akart felakasztatni, mert fogtál egy ezüstfácánt? Hiszen ez nem valami
súlyos bűntény!
- A zsarnok szemében az! - felelte Tamiro komolyan. - Hiszen a halászatot is, a vadászatot is szigorúan
megtiltották nekünk!
- Erről én issz dalolhatok egy sssztrófát - tette hozzá Ayani. - Amikor halásszaton kaptak, engem issz a
legkösszelebbi fára hússztak volna fel.
- A gyalázatosak nem ismernek irgalmat - kesergett Tamiro -, és minden állatot többre becsülnek nálunk,
alwéknál.
Csak most derítette ki, hogy Rhogarr vadőrei a Suttogó Vadonban élő ezüstfácánokat magokkal etetik, míg
az alwék többségének nem jut gabona, hogy kenyeret süssenek belőle, ezért éheznek.
-De a Láthatatlanok nem akarhatják, hogy az egyiknek a soknál is több jusson, a másik meg nyomorogjon!
így aztán kiraktam néhány hurkot. És amikor ma megnéztem őket, és azt a nyamvadt ezüstfácánt fel akartam
venni, amelyik beletévedt... Dhrago és az emberei rajtakaptak. És ha nem bukkantok fel az utolsó pillanatban,
hát akkor...
Tamiro elhallgatott, de csillogó szeme és arckifejezése minden szónál többet mondott.

agyapja kunyhója egy eldugott tisztáson állt az erdő közepén. Jó egyórányi járásra volt csak Helmenkroontól,
Nám olyan messzire estek tőle az országutak, hogy csak néha tévedt oda valaki. Szerény faházikó volt,
egyetlen helyiségből állt, amelyben azonban Heimar meg az unokája kényelmesen elfértek.
A kunyhó mellett az öreg kiskertet szakított ki az erdőből, amelybe vaksága ellenére is ültetett némi erdei
krumplit meg mindenféle zöldséget, hogy egy kicsit változatosabban étkezhessenek. Ebben az évben azonban
elmaradt a betakarítás, ugyanis arra tévedt egy horda marsföldi rabszolgavadász. Amikor rájöttek, hogy ott egy
kiskamaszon és egy rozoga, ráadásul vak öregemberen kívül senki és semmi sincs, olyan dühbe gurultak, hogy
teljesen elpusztították a kertet. Aztán ellovagoltak, hogy lecsapjanak egy másik alwe falura.
Ezen a napon egy harmadik lakó is megjelent a kis kunyhóban: az éhség. Tamiro reggeltől estig gyűjtötte az
erdei bogyókat, hogy a piacra vihesse őket, sőt kisebb kéregetés és lopás sem állt távol tőle, de az így
megszerzett pénz semmire sem volt elég. Legfőképp az orvosságra nem, amire pedig az öreg és egyre többet
betegeskedő Heimarnak szüksége lett volna. Nem csoda hát, hogy az öreg egyre rosszabbul volt. Már a halál
küszöbén állt, és Tamiro lassan feladta a reményt, amikor Helmenkroon piacán találkozott Nikóval, Ayanival és
Kierannal. Ez a találkozás egy csapásra megváltoztatta a helyzetüket. A Kierantól kapott pénzből Tamiro végre
tudott ennivalót vásárolni. Az egészséges ételektől Heimar hamar jobban lett, és amióta Tamirót még a Vad
Erdei Disznó tulajdonosa is alkalmazta néha pár fillérért, olyan jól ment a dolguk, mint még soha.
Mintha Heimar már hallott volna a látogatókról, a kunyhó előtt várta őket. Egy fapadon üldögélt, amely egy
durván összeácsolt asztal mellett, a bejáratnál állt. Haja teljesen ősz volt, ráncos arca hosszú és nélkülözéssel teli
életről árulkodott. Üres szemgödrei szinte kísértetiessé tették a külsejét, amit nem tudtak enyhíteni az alapvetően
lágy vonások. Amikor meghallotta, hogy közelednek, Heimar felemelkedett a padról, és elébük ment.
Egyszerű, barna vászonköntöst viselt. Majdnem a földig ért, és sovány teste valósággal elveszett benne.
Ráncos szája körül elégedett mosollyal megszólította a látogatókat.
- Üdvözöllek benneteket. - Hangja barátságosan zengett. -Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket.
Niko csodálkozva nézett össze a húgával, mielőtt az öreghez fordult volna:

- Tudod, hogy kik vagyunk?

- Hát persze - mosolygott Heimar. - Az a medalionos fiú meg lány vagytok, akikről Tamiro már mesélt, nem
így van?
- De igen. - Niko megdöbbent. - Mégis honnan tudtad? Hiszen nem látsz!
 28. FEJEZET

Régi titkok
A kérdés olyan abszurd volt, hogy Thomas azt gondolta, rosszul hallott. Épp a konyhába ment friss kávéért,
de most elfordult a kávéfőzőtől, és a feleségére nézett.
- Megismételnéd, kérlek?
- Miért, talán meótául beszéltem? - kérdezett vissza Lena. -De ha már olyan fontos: azt kérdeztem, hogy a könyv
miatt jártál-e többször is Falkenstedtben.
- Én? - Thomas szeme elkerekedett. - Falkenstedtben?
- Igen - bólintott Lena.
- Soha az életben nem jártam Falkenstedtben! Egyetlenegyszer sem! Felső-Rödenbachban és a közvetlen
környékén néztem csak szét párszor, akkor fedeztem fel a Portás-tanyát is. De hiszen tudod!
- Igen, tudom - felelte gyanakodva Lena. - Ahogy azt is tudom, hogy többször jártál Falkenstedtben.
Thomas kétségbeesetten meresztette szemét a plafonra.
Felfoghatatlan!
Hiszen nem bolond!
Nyugalmat erőltetett magára. Nem fontos ez annyira, hogy felizgassa magát miatta. Persze, jobb az ilyesmit
azonnal tisztázni, mielőtt még további félreértések keletkeznek belőle! Egy kevés tejet öntött a kávéjába, kortyolt
egyet, és leült a konyhaasztalhoz, ahol Lena még mindig a titokzatos láda anyagát rakosgatta.
- Na, jó - szólt békülékeny hangon. - És szerinted mit kerestem volna Falkenstedtben?
Lena letette a kezében tartott jegyzetlapokat, és meghök-kenten nézett a férjére.
- Már nem tudod?
Thomas a fejét csóválta, és szájához emelte a csészét.
- Hát egyszerű: elolvastál egy könyvet.
- Mi...? - Thomas félrenyelt, és heves köhögőroham fogta el. - Miféle könyvet?
- Mit tudom én? Csak annyit meséltél róla, hogy egy nagyon érdekes könyvet fedeztél fel, de a tulajdonosa
nem akarja kiadni a kezéből. Ragaszkodik hozzá, hogy nála olvasd el. Ezért aztán többször is elmentél
Falkenstedtbe.
Thomas összeszorította a száját, és megcsóválta a fejét.
- Nem, Lena, ilyen nem volt. Valamit összekeversz. -Nem vagyok szenilis! - pattant fel Lena, és a konyaszek-
rényhez ugrott. - Úgy volt, ahogy mondtam.
- Tényleg? - Thomas nem is próbálta elrejteni a szarkazmusát. - Nyilván azt is meg tudod mondani, miért
volt olyan iszonyatosan fontos az a könyv. És hogy ki volt az a titokzatos tulajdonos, aki úgy viselkedett, mint
egy rossz kémtörténet hőse.
- Hát nem. - Lena ásványvizet töltött magának, és zajosan tette bele a mosogatóba az üveget. Nyilván
begurult. - Hiszen valóságos államtitkot csináltál belőle! Mintha legalábbis a Pentagon titkos adattárát
olvasgatnád! Amikor pedig megkérdeztelek, csak annyit mondtál, hogy teljes titoktartást fogadtál. És hogy az az
ember még azt sem engedte meg, hogy lemásolj egy-egy szakaszt abból a könyvből.
Thomas elfintorodott.
-Mondom: mint egy rossz krimiben. Erre biztosan emlékeznék!
- No de most aztán elég! - Lena úgy csapta be a konyhaszekrény ajtaját, hogy megcsörrentek benne az
üvegek. - Ezt már akkor is elég idétlennek találtam, de hogy még most is így titokzatoskodsz, az már több a
soknál.
Ezzel dühtől vörös arccal kiviharzott a konyhából, csak hogy egy pillanattal később visszadugja a fejét, és
bejelentse:
- Egyébként, amit még mondani akartam: az imént fedeztem fel, hogy Karin Seikel itt, ebben a házban írta a
könyvét. Ugyanott, ahol most a te dolgozószobád van. Talán azért vagy már lassan éppolyan zavarodott, mint ő
volt!
Ezzel Lena végleg becsapta az ajtót - olyan erővel, hogy még az öreg falak is beleremegtek.
_ legyintett Heimar -, nem csak a szemünkkel látunk, fiam! A Láthatatlanok úgy rendelték, hogy a fontos
dolgokat anélkül is megláthatjuk. Csak, sajnos, sok látó elfeledkezett már erről. Elfeledték, hogy a dolgok
felszíne sokkal kevésbé fontos, mint az, hogy mi rejlik alattuk. Ezenkívül... - mosolygott derűsen - már amúgy is
számítottam a látogatásotokra.
- Hogyhogy? - kérdezte Ayani. - Miért?
- A csillagok elárulták - magyarázta Heimar nyugodtan. -Régen asztronómus voltam a helmenkrooni
udvarban, és nemcsak a csillagok állását fejtettem meg Nelwyn királynak, hanem a sorsát is megjövendöltem.
- Akkor miért nem figyelmeztetted a marsföldiek támadására? - Niko hangjában jól hallhatóan ott lapult egy
adag szemrehányás is.
- Hiszen figyelmeztettem én - felelte Heimar -, de a király makacs volt, és nem hallgatott rám, inkább arra
az áruló féltestvérére. Az eredményt pedig ismerjük.
Sem Niko, sem Ayani nem szólt, csak döbbenten meredtek maguk elé, mintha emésztenék Heimar szavait.
- Nem szaunátok le a lóról? - kérdezte az öreg a nyomasztó csendben. - Nem akartok egy kicsit
elszórakoztatni? Nem jön ám ide látogató mindennap! Főképp nem tisztelt uralkodóm gyermekei!
Niko összerezzent. Míg Heimar beküldte Tamirót a konyhába, hogy hozzon ki a látogatóknak kenyeret,
sajtot, friss vizet, ő is úgy tett, mint Ayani és Lykano: leszállt a nyeregből, és az öreghez lépett, aki most a
kunyhó előtti asztalkához invitálta a vendégeit.
- Honnan tudod, hogy Nelwyn király az apánk? - kérdezte.
- Hiszen akkoriban naponta találkoztam vele - felelte az öreg. - Ezért azt is tudom, hogy az ujján egy
aranygyűrűt viselt, amelyet ugyanaz a rúna díszített, mint a te függődet: a Dagaz-rúna, a rettenthetetlen bátorság
jele.
- Kieran is ezt mesélte - vetette közbe Niko. - O Krispan-nak, a király fegyvermesterének volt a fia.
- Tudom. Jól ismertem Krispant. - Az öreg arcára árnyék borult. - De miért beszélsz róla múlt időben?
- Mert Kieran meghalt - felelte a bátyja helyett most Ayani. - Sszága ölte meg, hogy halálossz csapdába
csalhassza az apánkat.
- A Láthatatlanokra! - Heimar az égre nézett halott szemével, és mélyet sóhajtott. - Mekkora veszteség!
Aztán megint az ikrekhez fordult.
- Ami pedig édesapátokat illeti: Tamiro elmondta, mi történt nemrég Halmenkroonban, így aztán azt
gondolom, hogy mielőbb ki akarjátok szabadítani őt.
- Természetesen! - kiáltotta Niko. - Hiszen ártatlan, ráadásul ő Nivland törvényes királya!
- Ez pontosan így van. - Heimar előrehajolt, arca egész közel került Nikóéhoz. - Különben soha nem
viselhette volna a Dagaz-rúnás gyűrűt. Ez a darab ugyanis az alwék kincséből származik, és csakis Nivland
törvényes királya viselheti.
- Tu... - kezdett volna bele Niko, de ekkor megjelent Tamiro egy korsó vízzel, egy tönkölykenyérrel és egy
nagy darab vadkecskesajttal. A fiú az asztalra helyezte az ételt, és szíves szóval kínálta a vendégeket.
- Köszönjük - mondta Lykano, és az egész arca csupa vigyorgás volt. - De még sokkal boldogabbak
lennénk, ha tányért és kupákat is hoznál. Késben, azt hiszem, nincs hiányunk.
Elővette övéből a tőrét, amelynek éles pengéjén táncoltak a Nagy Nappalfény sugarai.
- Bocsássátok meg a feledékenységemet! - kiáltotta Tamiro, és visszaszaladt a kunyhóba.
Ayani kuncogva nézett utána, aztán visszafordult Heimar-hoz.
- A mi láncaink issz assz alwék kincséből sszármassznak -kezdte, de az öreg azonnal a szavába vágott.
- Ami egyértelműen bizonyítja, hogy királyi vér vagytok, és Nelwyn király az édesapátok!
- Erre már közben mi magunk is rájöttünk. De van valami, amit még mindig nem tudunk... - Niko a húgára
pillantott. Az biztatón odabiccentett, és a fiú folytatta: - Szóval még mindig nem tudjuk, ki az édesanyánk.
Nimhuld királyné nem szült gyermekeket.
- így van - bólintott Heimar. - A Láthatatlanok sajnos nem ajándékozták meg Nimhuld királynét
gyermekkel. Ezért nem húzta az ujjára sohasem Nelwyn király a második gyűrűt, az Ehwaz-rúnásat.
- Micsoda? - kiáltott fel Niko. - Mi köze egyiknek a másikhoz?
E pillanatban jött ki Tamiro a kunyhóból, minden látogató elé letett egy-egy tányért, aztán nagyapja mellé
telepedett a padra, és csendesen figyelt.
- Már nagyon régóta az a szokás - kezdte Heimar -, hogy Misztéria, az alwék kincsének őrzője a király
esküvőjének napján átad a királynak két gyűrűt. A Dagaz-rúnásat azonnal felhúzza a király ujjára, hogy ettől
kezdve óvják őt a Láthatatlanok, és a hivatala okozta súlyos terheket egy kicsit megkönnyítsék.
 - És az Ehwaz-rúnás gyűrű? - kérdezte Ayani izgatottan.
- Azt a királynak egészen addig meg kell őriznie, amíg a felesége áldott állapotba nem kerül. Ekkor a király
az ujjára húzza a gyűrűt, és őt meg a gyermekét ettől a pillanattól kezdve a Láthatatlanok különleges oltalma alá
helyezi.
- Értem - mondta Niko. - És mi a helyzet a két lánccal?
- Ezeket Misztéria az újszülött királyi gyermekeknek ajándékozza. A rettenthetetlen bátorság medalionja a
fiúcskáé, a határtalan bizalom függője a lánykáé. Mert persze a csecsemőknek is különleges védelemre van
szükségük!
- Érthető. De mit csinált az apánk a második gyűrűvel? Nimhuld királyné sohasem viselhette, ahogy
mondtad az imént.
- Igaz. - Heimar homlokán kétszer annyi ránc jelent meg, mint amennyi eddig volt. - Ezért gondolom azt,
hogy az édesanyátok ujjára húzhatta.
- Az anyánkéra? - Nikónak a lélegzete is elállt. - Te ismerted az édesanyánkat?
- Ó, nem! Nem ismertem. - Az öreg titokzatosan mosolygott. - Csak épp sejtettem valamit. Ami
valószínűleg elég közel járhat az igazsághoz. Nelwyn mindig nagyon kedves volt a feleségéhez, de nagyon fájt
neki a gyermektelenség - folytatta Heimar. - Ez végül oda vezetett, hogy beleszeretett egy másik nőbe.
Legalábbis makacs pletykák szóltak erről helmenkrooni udvari körökben, amelyek nem akartak elcsitulni.
Állítólag egy sólyomföldi szép szőke nő volt az illető, akit Nelwyn a fegyvermesterének, Krispannak a házában
rejtett el. így nem fedezhették fel, de mindig egymás közelében lehettek.
- így igaz! - kiáltott fel Niko. - Kieran is ezt mesélte. Ráadásul ő még azt is tudni vélte, hogy a király egy titkos
járatot használt, hogy a várból eljuthasson a nőhöz.
-Ez sok mindent megmagyarázna - bólintott Heimar elgondolkodva. - Például hogy Nimhuld királyné miért
nem fogott gyanút. Vagy hogy miért nem volt senkinek sem bizonyítéka Nelwyn hűtlenségéről.
Kópés mosoly ült ki az arcára.
- Ravasz róka volt ez a mi királyunk! Az ilyen mindig ügyel arra, hogy legyen egy másik kijárat is, amelyet
szükség esetén igénybe vehet. És Nelwyn pontosan ezt tette. - Az öreg ismét elkomolyodott. - Gondolom, éppen
ezen a titkos átjárón át menekült meg Rhogarr és a vademberei elől. És ti meg édesanyátok is ugyanezen az úton
menekültetek meg.
Niko elmerengett, mintha nem is látta volna a többieket. Aztán egyszerre bólintott, és alig érhetően a
következőt morogta:
- Pontosan. Pontosan így kellett lennie.
- Miről besszélssz, Niko? - kérdezte Ayani. Niko nyelt egyet.
- Ha Heimar gondolatmenete jó, akkor csak egyetlen megoldása van a dolognak.
- Mégpedig?
- Hogy az a szőke sólyomföldi nő az anyám, Rieke volt, és természetesen neked is ő az édesanyád, Ayani!
- Micsoda? - A lány gyíkszeme elkerekedett. - De hát akkor... hogyan nőhettünk fel mássz-mássz helyeken,
mássz világokban?
- Csak találgathatunk. Gondolom, a szüleink biztosra akartak menni, hogy legalább egyikünk életben
marad. Ezért azon az éjszakán, amikor a marsföldiek lerohanták Helmenkroont, Krispan házából elmenekült
velem az én világomba. Gondolom, a Ködkapun át. Átkelhettünk rajta, hiszen mindkettőnkön volt egy_egy darab
az alwék kincséből: Riekén a gyűrű, rajtam a medál.
Ayani szeme még kerekebbre nyílt.
- Éssz velem mi lett?
- Téged Meranira bíztak a szüleink, aki Mayannak, a nevelőapádnak a nővére, és ugyanakkor a dadánk is
volt. Meráni a szülőfalujába vitt, ahogy azt már tudjuk. így azzal, hogy szétválasztottak bennünket, megnőtt az
esély a túlélésünkre.
Ayani még mindig úgy nézett a bátyjára, mintha sóbálvánnyá meredt volna. Nyilván komoly agymunkájába
került, hogy megeméssze, amit Nikótól hallott.
- De... - és a hangja nem volt hangosabb egy tündérleheletnél - de akkor hogyan jött essz a Rie... akarom
mondani, az édesszanyánk, Missztériába? Neked elmesszélte?
- Nem - csóválta a fejét Niko. - Rieke a visszatérése után semmire sem emlékezett, sőt, máig nem tudja, mi
történt vele. Valószínűleg az egész misztériai látogatás törlődött az agyából.
- Hogyhogy?
 Mielőtt még Niko felelni tudott volna, Heimar ragadta magához a szót, aki eddig nem szólt bele, csak
hallgatta a testvérek párbeszédét.
- A védelmére történt. Mi, alwék sem nagyon tudunk már a Ködkapu mögötti világról. - Nikóhoz fordult, és
halott szemével rá nézett. - A te világodban is így van ez, gondolom.
- Igen. Három héttel ezelőtt még én sem tudtam semmit a Ködökön Túli Világról. És ha valaki ilyesmiről
beszélt volna, azt hittem volna, hogy hiányzik egy kereke.
- Na látod! - Heimar sokatmondóan bólintott. - Ezért fosztották meg édesanyádat is minden misztériai
emlékétől. Ha visz-szatérése után elmeséli, hogy egy idegen világban járt, és ott két gyermeket szült a királynak,
mindenki azt gondolta volna, hogy elment a józan esze.
- Naná! Szegény Rieke azonnal bevonulhatott volna a diliházba! - Ayani, aki még sohasem hallotta ezt a
kifejezést, és valószínűleg nem is tudta hová tenni, bosszúsan nézett rá, ám Nikónak hirtelen még valami eszébe
jutott. - Hm - morogta. -Akármilyen szépen hangzik, azért van itt még egy bökkenő.
- Mire gondolsz? - kérdezte meglepetten Heimar.
- Az a sólyomföldi nő szőke volt. Az anyám haja pedig gesztenyebarna. És ez valahogy nem jön össze.
- Miért nem? Hiszen ez csak külsőség. Az igazság mindig a felszín alatt van, és nem nyilvánul meg az első
felületes pillantásra. Én legalábbis biztos vagyok benne, hogy az édesanyátok körüli homályt teljes sikerrel
eloszlattátok!
A szinte hiánytalanul összeállított bizonyítékok ellenére Ni-kót még mindig kétségek gyötörték.
- Egészen biztos vagy benne? - kérdezte ezért. -Tökéletesen - felelte Heimar. - Ez ugyanis egyszerre
megmagyarázza azt is, miért fordultak el királyunktól a Láthatatlanok, és a népét is miért verték meg ezzel a
rettenetes sorssal: Nelwyn vétett a törvényeik ellen, mert egy idegen asszony ujjára húzta az alwék kincséből
származó gyűrűt. Nagy terveikbe ezt nyilván nem kalkulálták bele! A szerelem már megint erő-sebbnek
bizonyult, mint a Láthatatlanok összes parancsolata. Hirtelen a homlokára csapott.
- O, én tökfilkó! - kiáltott fel. - Miért csak most jut eszembe?
Nem is magyarázkodott sokat: a kunyhóhoz sietett, és pár pillanat múlva egy megsárgult pergamentekerccsel
tért vissza, amelyet átnyújtott Nikónak.
- Ez meg mi? - kérdezte a fiú.
- Helmenkroon várának titkos tervrajza. Amikor annak idején elmenekültem a marsföldiek elől, magamhoz
vettem.
- És miért... - Niko a homlokát ráncolta - miért nevezed titkosnak?
Heimar mosolygott.
- Mert a var szinte összes titkos folyosója bele van rajzolva. Ki tudja, mire lesz még jó egyszer?

Nagy Nappalfény nem jutott még fel a zenitjére, amikor Ragnur a többi rabszolgával együtt elérte a Pokol-
Ahegyeket. Míg az őrök vad korbácscsapások kíséretében átterelték őket a kapun a táborba, Ragnur titokban
mindenfelé alaposan körülnézett, látszik-e valami egérút, amelyen elszökhet. Ám hamarosan dühös
szitkozódás tört ki belőle: „Ezek az alattomos kutyák!"
Nem csoda, hogy senki sem jött még rá, hol rejtőzik a tábor. Átkozottul ügyesen választották ki a helyét a
nyavalyás marsföldiek, azt el kell ismerni! Igen nehezen lehetett csak felfedezni, és csekély számú katonával is
nagyon eredményesen lehetett védelmezni. Még ha valaki felfedezné, akkor is eleve kudarcra lenne ítélve
minden szabadítási kísérlet.
Szökésre pedig gondolni sem volt érdemes!
Nemcsak a nyílt terepet védték alaposan, hanem a rabszolgákat mindennek tetejébe éjszakára beterelték egy
barlangba. Tágasnak tágas volt a barlang, ám csak egyetlen kijárata volt - az pedig olyan keskeny, hogy két
fegyveres gond nélkül meg tudta védeni.
Ragnurt és a többieket is ideterelték.
- Senki sem hagyhatja el a barlangot engedély nélkül! - ordított rájuk egy őr. - Megértettétek?
És amikor az emberek nem válaszoltak azon nyomban, megtáncoltatta a korbácsát a hátukon.
- Azt kell mondani: igenis! Megértettétek, kutyák?
- Igenis! - kiáltották a férfiak egyszerre.
- Na látjátok! Kenyeret és vizet csak este kaptok. Aki nem dolgozik, ne is egyék.
Elment, és magukra hagyta a rabszolgákat. Ugyan mi kárt tehetnének a börtönükben?
Ragnur körülnézett. Amit látott, nemigen volt ínyére. A rabszolgák kezét-lábát éjszakára nyilvánvalóan
megláncolják. Legalábbis a barlang talajához erősített, láncos vasgyűrűk sokasága erre utalt. A marsföldiek
ráadásul további utánpótlást vártak, a barlang mélyén ugyanis egy kovács további gyűrűket erősített a sziklás
talajba. Nyilvánvalóan alwe volt ő maga is, és hogy rabszolga, arról rongyos öltözete árulkodott. Érdekes módon
rá nem vigyázott senki, láthatóan önállóan dolgozott.
- Minek őriznének engem? - felelt kérdéssel Ragnur kérdésére a férfi. Csont és bőr volt, haja és szakálla
teljesen elnemeze-sedett és elmocskosodott. - Nem is gondolhatsz szökésre, ahogy bizonyára magad is
észrevetted már.
Hát, nekem azért biztosan eszembe jutna valami - felelte Ragnur. - Például úgy erősítenéd oda a vasgyűrűket,
hogy köny-nyen ki lehetne húzni őket a sziklából.

- Igen? - nevetett fel keserűen a kovács. - És ezzel mire mennénk? Semmire, egyáltalán semmire! Akkor
sem tudna senki se megszökni a táborból, csak én veszteném el az életemet. Ugyanis ezzel már megfenyegettek a
kínzóink arra az esetre, ha nem dolgoznék elég lelkiismeretesen.
- Mocskos disznók! - szidta őket Ragnur. - Ezt nem tudhattam... ööö... hogy is hívnak?
- Mayannak - felelte a kovács, és ő is kérdezni akart, de Ragnur közbevágott:
- Mayán? - kérdezte csodálkozva. - Nem a Fakó-erdő melletti kis faluból származol, amelyből Ayani...
- Ayani? - kiáltott fel a kovács. - Te ismered a nevelt lányomat?
És elhalmozta Ragnurt kérdéseivel.
Miután Ragnur mindenre válaszolt, Mayán felsóhajtott.
- A Láthatatlanokra, igazán jobb híreket vártam!
- A sok hosszú éven át végig abban reménykedtem, hogy egy szép napon jobbra fordul az alwék nehéz sorsa,
és megint békén és szabadon élhetünk - mondta Ragnur. - De hiú remény volt, és nyilvánvaló, hogy nem fogom
élve elhagyni ezt a tábort. Mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Nemcsak a meóták, hanem még a
Láthatatlanok is.
- Hallgass, Ragnur! - Mayán smaragdzöld szeme haragtól csillogott. - Ki ne ejtsd ezt még egyszer a szádon!
Amíg csak ver a szívünk, amíg csak kering bennünk egy cseppnyi vér, addig nem szabad feladnunk a reményt.
Érted?
- Érteni értem - felelte Ragnur -, csak épp nehezemre esik hinni benne.
- Akkor csak próbálj hinni a Láthatatlanokban - válaszolta Mayán komoly arccal. - Hidd el: mi ketten
megéljük még azt a napot, amikor Helmenkroon tornyán az alwe királyok büszke sólymos zászlója lobog a
marsföldi zsarnokok griffmadara helyén.
Ragnur elhúzta a száját.
- Olyan biztos vagy te ebben?
- Egészen biztos! Mivel megígértem Arawynnak, halott fiamnak. És egész életemben egyetlenegy
ígéretemet sem szegtem még meg.

29. FEJEZET

A Dicsőség Csarnoka
A Borús Birodalom küldöttsége már déltájban megérkezett Helmenkroonba. Rhogarr von Khelm a magas
méltóságoknak kijáró fogadtatást rendezett nekik. Mordur Kra'nakk, a birodalom Egymagában Uralkodó
fejedelme, valamint tanácsadója, a Kraak nagyura címet viselő varjúember a helmenkrooni vár legpompásabb
lakosztályait kapták szállásul. A tiszteletükre adott tizenkét fogásos ünnepi lakoma és a mellé elfogyasztott
tizenkét nemes ital után a marsföldi el nem mulasztotta volna, hogy személyesen vezesse körül vendégeit a
városban.
Rhogarr természetesen olyan útvonalat választott, amely minden emlékművet és szobrot érintett, amelyet
immár tizennégy éve tartó zsarnoki uralkodása alatt Helmenkroon minden sarkán és minden terén felállíttatott.
Ahogy magas rangú látogatók sétájakor másutt is szokás, a nép elől elzárták azokat az utcákat, tereket, átjárókat,
amelyeken áthaladtak, és a katonaságot is kivezényelték. A felfújt varjúember ezt hallatlanul élvezte, hiszen úgy
ítélte meg, pontosan ez az elbánás illeti meg az ő nagyszerű urát és parancsolóját.
Mordur Kra'nakk, ellentétben óriási hatalmával, maga inkább törpetermetű volt. Tekintélyes uralkodó helyett
leginkább egy két lábon járó, gülüszemű békára emlékeztetett. Mókásan tipegett, és néhány lépés után meg
kellett állnia, mert kifogyott belőle a szusz. Mégsem találta a helmenkrooni sétát túlságosan fárasztónak, mert
bár a város Nivland legnagyobb települése volt, meg sem közelítette az óriási Korrokot, Mordur birodalmának
fővárosát. A kis csapat nagyon hamar a körséta utolsó állomásához ért, amelyet Rhogarr a séta csúcspontjának
tervezett: a hatalmas Dicsőség Csarnokához, amelyet a Sötét Hold Ünnepén akartak ünnepélyes pompával
felavatni, és amelynek tövében a mesteremberek építették a lelátót, amelyről a tisztelt publikum majd az égő
máglyákban gyönyörködhet.
A kolosszális épület nem volt még egészen kész - az építőmunkások, kőfaragók, egyéb mesterek álló nap
lázasan dolgoztak rajta, hogy mégiscsak befejeződjön a nagy mű határidőre -, ám amíg a zsarnok és a vendégei
körüljárták, addig minden munka abbamaradt.
A lenyűgöző méretű, kupolás épület egyetlen célt szolgált: hogy Rhogarr von Khelmnek, az építtetőjének a
dicsőségét hirdesse. A jövőben minden fontos és kevésbé fontos ünnepséget ebben fognak megtartani: Rhogarr
születésnapjait, trónra lépésének évfordulóit, a diadalait - esetleg még az elkövetkező házasságkötését is.
Rhogarr mindennél jobban szerette a feleségét, de Eleonore immár tizennegyedik éve a föld alatt nyugodott, így
lassan el tudta képzelni, hogy új frigyre lép. És mivel ezek az ünnepségek rengeteg látogatót vonzanak, ezért
tízméteres magasságban egy karzat futott körbe az egész csarnokon.
Mordur Kra'nakk békaábrázatán nemigen lehetett látni, hogy az épület megnyerte-e a tetszését, avagy sem.
Lapos homlokú, szürkésbarna foltokkal telipettyezett, szemölcsökkel ékeskedő képe, jelzésszerűen
odabiggyesztett orra, széles, majdnem ajaktalan szája szinte teljesen kifejezéstelen maradt. Végül biccentett
egyet, amit Rhogarr von Khelm elismerése jeleként értelmezett.
- Pompás, pompás - vartyogta az Egymagában Uralkodó, és hangja kísértetiesen emlékeztetett egy béka
hangjára. - Ez a csarnok igazán méltó hozzád, tisztelt barátom.
A zsarnok képén a tiszta öröm ritkán látható mosolya ragyogott fel.
- Köszönöm Egymagádban Uralkodóságodnak - felelte elégedetten. Meghajolt a külhoni uralkodó előtt. -
Nagyon örvendek, hogy ezt hallom tőled!
- Látod - károgta a varjúember, aki szokásos, arany- és ezüstsertékkel díszített, vörös selyemköntösében
ékeskedett. Sötét fejét a hatalmas, sárga csőrrel oldalra billentette, és fekete gombszemével cinkosán pislogott
urára és parancsolójára, aztán újra a vendéglátójához fordult. - Őfelsége, az Egymagában Uralkodó mindig
megtalálja a megfelelő szavakat!
Rhogarr felelni akart, de a Borús Birodalom fejedelme megelőzte.
- Nos, még ha Kraak nagyura hízelegni próbál is - azért sok igazság van a szavaiban, igaz, Rhogarr
barátom?
- Bizony, bizony! - A marsföldi megint meghajolt. - Szívemből beszéltél!
- Örvendek, hogy te is így érzed. - Mordur békaszája széles vigyorra nyílt. - Ez a szerény építmény ugyanis
pontosan megfelel annak, amekkora jelentőséggel te magad bírsz Misztérián belül. - Oldalra hajtotta békafejét. -
Hány látogatót képes befogadni a Dicsőség Csarnoka?
Rhogarr erei kidagadtak, alsó állkapcsa mintha valamit őrölt volna - látogatójának gyalázatos, lekicsinylő
megjegyzése nyilvánvalóan súlyos övön aluli ütés volt. Azért megpróbálta megőrizni a tartását.
- Kereken négyszázat, Egymagában Uralkodó felség. És odafent - mutatott a karzatra - további száz fér el.
- Vagyis összesen ötszáz?
- így igaz, Egymagában Uralkodó felség.
- Helyes, nagyon helyes - vartyogta Mordur. - Pontosan a megfelelő számú vendég egy szűk körű
vendéglátásra!
- De csak a legszűkebb körűre, ha szabad közbevetnem, uram és parancsolóm! - A varjúember egyáltalán
nem akarta eltitkolni, hogy hangja merő gúny. Inkább olyan szégyentelenül vigyorgott a félszeműre, hogy az
legszívesebben azon nyomban a torkának ugrott volna.
Ám a Borús Birodalom ura még nem fogyott ki a kérdésekből.
- És mi rejlik e mögött? - kérdezte, fejével egy lepel felé intve, amely alatt egy hatalmas szobor körvonalai
sejlettek fel.
- Egy új szobrom, amelyet a népemtől fogok megkapni, alwe királlyá koronázásom alkalmával.
A marsföldi zavartan mosolygott, mintha kissé kínosnak érezné az egészet.
- A nagy ünnepen leplezzük csak le. De ha Egymagában Uralkodóságod látni kívánja, természetesen már most
megmutathatom.
- Rendkívül kedves tőled, barátom. - Mordur leereszkedően meg akarta veregetni Rhogarr vállát, ám
akárhogyan pipiskedett, csak a felkarjáig jutott el. - Meg szeretném nézni, hogy a kőfaragómester egy kicsikét
szépített-e a természettől kapott vonásaidon.
Rhogarr valósággal reszketett haragjában, de jó képet vágott a gonosz játékhoz. Mélyen maghajolt, majd a
szoborhoz lépett, és meghúzta a zsinórt, amely összefogta a leplet. Az azonnal lehullt, és szabaddá tette az
életnagyságúnál jóval nagyobb, szürke gránitszobrot, amely a marsföldi zsarnokot ábrázolta.
 A szobor szokás szerint morcos képpel, harcias pózban mutatta a félszeműt. Legalább öt méter magas volt.
Jobb kezében az óriási kard, amelyet diadalittasan a magasba emelt, két méterrel még magasabbá tette az
egészet: így a szobor több mint hétméteres magasságba nyúlt fel. Mordur azonban egy csöppet sem illetődött
meg tőle.
- Nem is rossz - brekegte, miután tetőtől talpig megszemlélte a szobrot. - Az arányaidat jól eltalálta a
szobrász, bár a pocakot épp csak jelzésszerűen tette oda. Viszont az arcoddal nyugodtan eltölthetett volna még
némi időt. - Mordur gülüszeme csúfondárosan csillogott. - Ennyire azért nem vagy rút!
A varjúember károgva vihogni kezdett, ami Rhogarrból gyilkos pillantásokat, urából azonban egyetértő
kacsintásokat váltott ki.
Ám amikor az Egymagában Uralkodó megpillantotta a kardot, amelynek markolata egy stilizált sólyom volt,
békaképe azonnal kővé dermedt.
- Ez meg mit jelentsen? - förmedt Rhogarra, négy ujjának egyikét rámeresztve. - Hiszen az a kard, amit a
kezedben tartasz, az Sinkkálion, nem igaz?
- I... i... igen, Egymagában Uralkodóm - dadogta a zsarnok. - Miért kérdezed?
- Mert azt ígérted, hogy a királyi kardot koronázásod napján át fogod adni nekem - kiáltotta Mordur, és
tanácsadójához fordult. - Talán nem így volt?
- De igen, Egymagádban Uralkodóm! - helyeselt Kraak nagyura, és úgy felfújta magát, hogy a feje tetején a
fekete tollak az égnek meredtek. - Hozzá egy nagy halom ezüstöt és aranyat, valamint száz erőteljes rabszolgát is
ígért! Ezt tetted annak feltételévé, hogy elismerd őt mint Nivland törvényes urát. -Aztán Rhogarrhoz fordult: -
Hogyan engedhetted meg, hogy Sinkká-lionnal a kezedben ábrázoltatod magadat?
- Ez... ez... ez csak valami félreértés lehet, Kraak nagyura -dadogta a marsföldi, és meghajlása éppolyan mély
volt, mint a gyűlölet, amelyet a varjúember iránt érzett. - A szobrászmester nem tudott a megállapodásunkról,
ezért az alwe királyok szokásos módján ábrázolt, kezemben a királyi karddal.
Gyorsan a Borús Birodalom urához fordult, aki még mindig nagyon morcos békapofát vágott.
- Utasítom, hogy az ünnepség után azonnal javítsa ki ezt a tévedését! - Megint meghajolt, ha lehet, még
mélyebben, mint az imént. - És természetesen betartom az ígéretemet, s a Sötét Hold Ünnepén meg fogod kapni
a királyi kardot, a megígért aranyat, ezüstöt és a száz erőteljes rabszolgát is!
- Ajánlom is! - Mordur két lépést kacsázott Rhogarr felé, és szigorúan nézett rá. - Csak hogy igazán
megértsük egymást, kedvesem: ha a Sötét Hold Ünnepén a Nagy Nappalfény lenyugvásáig nem teljesíted pontról
pontra a megállapodásunkat, akkor másnap reggel átvágott torokkal fognak találni - úgy igaz, ahogy én vagyok a
Borús Birodalom Egymagában Uralkodó fejedelme!
Rhogarr egy hangot sem tudott kinyögni. Arca hamuszürkévé fakult. Nyelt egyet, és véres szemével
Mordurra meredt, mozdulatlanul, mint aki kővé vált.
Az még egy lépéssel közelebb ment hozzá.
- Hadd adjak neked egy jó tanácsot, barátocskám - mondta olyan hidegen, mint a békavér. - Ha életben
akarsz maradni, használd ki jól a hátralévő napokat, amelyek még a rendelkezésedre állnak. Máskülönben
nemigen lesz alkalmad elgyönyörködni az új szobrodban.
- Ne aggódj, nagyuram - felelte Rhogarr, de torka elszorult. - Minden szükséges intézkedést megtettem már.
És... - dühödt pillantást vetett az éppen kinyíló ajtó felé. - Ki az a kutya, aki itt merészel zavarni?
Az alak azonban, akiről nem lehetett tudni, kicsoda, mert a kinti ragyogó fényből érkezett a csarnok
félhomályába, nem riadt vissza, hanem gyors léptekkel egyre közeledett.
Dhrago herceg volt az. Egész ronda sasképe ragyogott az örömtől, ami csak egyet jelenthetett: hogy jó
híreket hoz!
- Mi az? - Rhogarr adta a higgadtat, de a torkában vert a szíve. - Remélem, jó okod van arra, hogy kifejezett
parancsommal ellentétben megzavarsz?!
- így van, uram! - Dhrago szinte felrobbant a büszkeségtől. Csak úgy áradt belőle a szó. - Épp most kaptam
hírt új barátainktól. Az első szállítmány máris úton van felénk.
- Ezt nevezem örvendetes hírnek! - Rhogarr ábrázata is felragyogott, mint a remény csillaga a kétségbeesés
éjszakáján. Gyors oldalpillantással meggyőződött arról, hogy vendégeit zavarba ejtette a rejtelmes párbeszéd,
amelynek épp tanúi voltak. Ennek annyira megörült, hogy csak nehezen állta meg, hogy el ne vigyorodjék. Sőt,
hogy zavarukat növelje, eredeti terveit is halomba döntve, ezt mondta: - Küldj elébük egy lovast! - szólt
Dhragónak. - Ne is hozzák ide az árut, hanem vigyék egyenesen a Pokol-hegyekbe.
Megint odavágott a szemével Mordur és a varjúember felé.
- Nehogy véletlenül még idő előtt kiderüljön a nagy meglepetés, és nagyra becsült vendégeink örömét
elrontsa. Már csak az hiányozna!
 mikor Niko, Ayani és Lykano ettek-ittak, elköszöntek Heimartól és Tamirótól.
A - Köszönjük a jóltartást. - Niko biztatón bólintott Tamiro felé. - Nagyon jó lenne, ha körülnéznél
Helmenkroonban, és értesítenél bennünket, mi folyik ott.
- Ezer örömmel! - A gyerek arca ragyogott, mintha valami hatalmas ajándékot kapott volna. - Mindjárt el is
kezdem a szi-matolást. Én is a városba készülök, hogy nyomon követhessem a király elleni pert. Holnap délelőtt
pedig Gambrin úrnak, a Vad Erdei Disznó tulajdonosának kell egyet s mást elintéznem.
- Jó ötlet! - dicsérte meg Niko. - Tudod, hogy jutsz el a Démon-erdőbe? Ha esetleg sürgősen kellene hírt
hoznod?
- Tudom bizony - mosolygott Tamiro. - Nagyapa elégszer leírta nekem az odavezető utat. Amikor még
Nelwyn király szolgálatában állt, gyakran járt arra.
- Hát akkor...
- Ne kísérjem el Tamirót? Kicsit segíthetnék neki - ajánlkozott Lykano. - Négy szem többet lát kettőnél -
ráadásul az én farkasszemem sokkal élesebb, mint a ti alwe szemetek.
- Inkább ne - felelte Tamiro. - Az idegeneket mindig figyelmesebben ellenőrzik, mint a régről ismert
arcokat. Inkább egyedül próbálkoznék.
- Ahogy gondolod - mondta Lykano csalódottan. - De mihelyst segítségre lesz szükséged, adj hírt magadról!
- Megígérem!
- Nagyon helyessz, Tamiro. - Ayani megsimogatta a fiú haját, keskeny gyíkajkát tőle telhető kedves mosolyra
húzva. -Nem issz tudom elmondani, mennyire halássz vagyok neked.
Aztán az öregember kezét szorította meg.
- Éssz persze neked issz, Heimar. Nagy kockásszatot vállaltok. Ha a marsszföldiek rájönnek, hogy assz unokád
bennünket sszegít, oda assz életed!
-Talán azt gondolod, félek a haláltól? - A ráncos arc mosolyra húzódott. - Hát nem, leánykám. Van sokkal
rosszabb is, mint a halál: az állandó félelemben és rabságban eltöltött élet például.
- Mégissz kösszönöm - felelte Ayani. - Halássz, halássz kösszönetem!
- Ugyan! - A vak ember legyintett. - A Láthatatlanok szerencsére úgy igazították, hogy a csillagok rendkívül
kedvezően álljanak, így voltaképpen nem is üthet ki balul semmi sem.
- Mit értesz azon, hogy a csillagok kedvezően állnak? - kérdezte Niko.
- Egyszerű: az Éjhold és a Nagy Nappalfény hamarosan el-jegyzik egymást. Ez nagyon ritkán fordul elő, és
olyankor mindig nagy fordulat következett be az életünkben. Néha jóra, néha rosszara fordult a sorsunk. De
mivel a helyzetünk már nem lehet ennél rosszabb, következésképpen jóra kell fordulnia.
- Hm - dünnyögött Ayani. - A sszavaid emlékeztetnek valamire.
- Biztos az Ég Könnyeinek legendájára gondolsz - szólt bele Lykano.
- Nem, nem, bár az issz hasszonlít - Ayani a fejét rázta. -Nem, hanem a régi próféciára gondolok, amelyet
Nossztra-mussz, a Borússz Birodalom csillagjóssza fedezett fel Nagy Elikkerniássz hagyatékában.
- O, hiszen már azt is Misztéria-szerte ismerik - vetette közbe Heimar. - „Amikor a Tűzhold hét év alatt
másodjára fejezi be pályafutását, megjelenik a Rémkirály, és új uralkodó lép Helmenkroon trónjára."
- Nem, nem - válaszolta Niko. - Ayani ismeri a folytatást is, amelyet Nostramus nemrég fedezett fel egy régi
láda tartalmában, amelyet a padláson talált.
Heimar a homlokát ráncolta.
- És hogy hangzik ez a folytatás?
- Egy pillanat! - Niko hunyorított, mintha attól könnyebben menne az emlékezés. - „Amikor a sötétség és a
világosság frigyre lép, a Sólyom lánya fogja lehetővé tenni, hogy a Láthatatlanok akarata beteljesedjék." -
Húgára nézett. - Jól mondtam?
- Nagyon pontosszan - bólintott Ayani. - Assz is esszémbe jutott, hogy Brani, assz a gyermeki Látó
ugyanesszekkel a sszavakkal búcsússzott el tőlem, amikor a Könnyek szigetén találkossztunk.
Izgatottan tette Heimar vállára a kezét.
- Lehet, hogy te meg tudod fejteni assz értelmét esszéknek a titokzatossz sszavaknak?
- Hát persze, gyermekem - mosoly jelent meg az öreg ezerévesnek tűnő arcán. - Hogyne tudnám! Elvégre
asztronómus volnék!

ialatt a társak sietve lovagoltak vissza a Démon-erdő felé, hogy beszámoljanak a legújabb fejleményekről a
Mlázadóknak, Niko nem szabadult a gondolattól, hogy Rieke, az anyja, jóval előtte itt járt már a Ködökön
Túli Világban. Amikor hazaér, azonnal meg fogja kérdezni.
 De vajon mit fog gondolni Rieke, amikor megtudja, hol járt nem egészen két évvel a fia születése előtt? Hát
még ha azt megtudja: nemcsak fia, hanem lánya is van! Hogy az apa nemcsak egy idegen világ egyik
birodalmának királya, hanem ugyanakkor Nalik Noski küzdősportoktató alakjában végig a közvetlen közelében
élt?
Hisz neki majd - vagy bolondnak tartja?
És Melchior nagypapa vajon mit szól majd?
Egyszeriben mindazok a fura históriák, amelyeket Melchior nagypapa és Frida nagymama mesélgettek neki
kiskorában a tábortűznél, egészen más színben jelentek meg. A tündérek, a koboldok, a misztikus erdei
szellemek, a félelmetes vérfarkasok és társaik... Vagy az eltűnt emberekről szóló történetek, akik egyszeriben
egy idegen világban találták magukat. És hogy a Portástanya arról kapta volna a nevét, hogy volt ott egy átjáró
egy másik világba. Niko természetesen színtiszta fantáziaszüleménynek tartotta ezeket a történeteket. Álmában
sem gondolta volna, hogy a történeteknek valós alapjuk lehet.
Vajon nagyapa és nagymama is így voltak ezzel? Vagy ők ismerték azt a nagy titkot, amely a ködök mögött
lapult?
Nem, valószínűleg nem. Hiszen akkor sejtették volna, hová tűnt Rieke lányuk. Nem keresték volna - és
legfőképp nem riasztották volna a rendőrséget! Tudták volna, hogy nincs értelme.
Vajon mit szól majd nagypapa a kalandjaihoz? Niko azonnal tudta a választ: mindent el fog hinni. És az
anyja is. Hiszen Jessie alá fogja támasztani mindazt, amit elmond - és ezzel minden kétséget eloszlat. Erre a
gondolatra Nikót hirtelen legyűr-hetetlen honvágy fogta el.
A nagypapája után.
Az anyja után.
És természetesen Jessie után!
Növekedett benne a vágyakozás, testét és lelkét fájdalommal töltve el, ám egy hirtelen történés egészen más
irányba terelte a figyelmét.
Hosszabb ideje lovagoltak már, amikor Lykano éles farkasfüle meghallott valami neszt a távolból.
- Milyen furcsa - mondta, szőrös fülkagylóit a kérdéses irányba fordítva. - Mintha foglyokat terelnének
arrafelé.
- Foglyokat? - kérdezte Niko. - Hogy jut eszedbe?

- Lánccsörgést hallok - válaszolta Lykano. - Sőt, néha ostorpattogást is.

- Tényleg? - nézett rá Ayani elgondolkodva. - És merről hallod a hangokat?
Lykano a bal kéz felé eső erdősávra mutatott.
- Valahonnan arról. De még több mint ezerlépésnyire lehetnek.
-Talán rabsszolgák azok, akiket Rhogarr kőbányáiba terelnek - töprengett Ayani. - Az erdő túloldalán vezető
út nyílegyenesszen a Pokol-hegyekbe vissz.
- O, az átkozott! - kiáltott fel Niko. - Biztosan igazad van! - Türelmetlenül a társaira nézett. - Gyerünk,
induljunk már! Mire vártok?
Meg akarta sarkantyúzni Szélszárnyút, hogy elrobogjon, ám Lykano visszatartotta.
- Nagyra becsülöm a tettrekészségedet - mondta neki szemrehányón -, de a vakbuzgalom többnyire csak
kárt okoz, ezt már az eddigiekből megtanulhattad volna.
- Arra gondoltam, talán szükségük van a segítségünkre.
- Ha tényleg rabszolgák, akkor biztos, hogy szükségük van rá! - bólintott mérgesen Lykano. - De amíg meg
nem tudjuk, hányan vannak a kísérők, és egyáltalán kik a kísérőik, addig talán nem ártana óvatosnak lennünk. A
legostobább dolog az volna, ha vakon nekik esnénk.

30. FEJEZET

A tárgyalás
A tárgyalóterem színültig megtelt. Nelwyn idejében ezt az épületet még közfürdőnek használták, amely
Helmenkroon minden lakója előtt nyitva állt. Ám ezek az idők elmúltak. Rhogarr a hatalom átvétele után
kijelentette, hogy a fürdés fölösleges luxus, amely csak elerőtleníti a testet, és rontja az erkölcsöket. Ezért aztán
rövid úton be is tiltotta a fürdőzést, s helyette látványpereket tartott az épületben. Erre a célra átépíttette, né-
zőteret rendezett be, amely most az utolsó talpalatnyi helyig foglalt volt. A soványka Tamiro is csak nagy
nehézségek árán és hegyes könyökének bevetésével tudta magát előreküzdeni a fa mellvédig, ahonnan rálátása
nyílt a bíróságra.
A bírói szék, egy trónszerű karosszék a szemközti falnál állt egy emelvényen, amely a terem legmagasabb
pontja volt. Rendszerint maga Rhogarr von Khelm ült rajta. Az ország uralkodója ugyanis egyszersmind a
legfelsőbb bíró posztját is betöltötte. Nem csoda hát, hogy suttogás futott végig a sorokon, amikor egy
ismeretlen, ráncos, a vérbíró mélyvörös talárját viselő emberke lépett ki a szomszédos tárgyalóból, és
méltóságteljesen a bírói székhez lépett, majd leült.
A szokásos „jól informált" körök persze mindent tudtak róla - legalábbis azt a látszatot keltették -, és a nézők
között szélsebesen terjedt a suttogás, hogy a Borús Birodalom legfelsőbb bírája az illető, aki Mordur
küldöttségének tagjaként érkezett Helmenkroonba, mert Rhogarr von Khelm megbízta, hogy vezesse le a pert.
Nehogy a legcsekélyebb gyanú is érhesse, hogy elfogultan ítélkezik Nelwyn király felett.
A bíró alig ült le a helyére, amikor a törvényszolgák elővezették a királyt. Nelwyn karján és lábán súlyos láncok
csörögtek, mocskos öltözéke cafatokban lógott, arcán a börtönbeli körülmények és a sokszoros bántalmazás
nyomai látszottak. De járása büszke volt, tartása egyenes. Nemcsak királyi méltóságot sugárzott, hanem az olyan
férfi nyugalmát is, akinek semmi rossz nem terheli a lelkiismeretét.

Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy azok a szidalmak és bekiabálások, amelyek a terembe lépésekor
rögtön felharsantak a nézők soraiból, hamar elcsendesedtek, végül teljesen el is hallgattak.
Mindjárt Nelwyn után Dhrago, a féltestvére lépett a terembe. Meghajolt a bíró előtt, majd felolvasta a
vádakat, amelyeket már mindenki ismert: Nelwynt azzal vádolták, hogy egy ártatlan parasztcsaládot: apát, anyát
és három gyermeküket minden ok nélkül, hidegvérrel lemészárolt.
- Ez az igazság - suttogták az alwék Tamiro közvetlen közelében. - A saját szemünkkel láttuk!
Miután a herceg végzett a felolvasással, a bíró megadta a szót a vádlottnak.
- Nos, mit szólsz ehhez? - kérdezte vékony, rekedtes hangján. - Bűnösnek vallod magadat? Ha igen, akkor
reménykedhetsz a könnyű halál irgalmasságában. Ha azonban tagadni próbálod ezt a felháborító gaztettet,és
mégis rád bizonyosodik, akkor a törvény kérlelhetetlen szigorát fogjuk alkalmazni veled szemben.
- Ezt tudom, tiszteletre méltó bíró. - Nelwyn meghajolt a vörös taláros öreg előtt. - Mert így szól a törvény.
Ám mégis: ehhez a szörnyű gonosztetthez semmi közöm nincs. Akkor, amikor ezt a tettet elkövették, én már rég
Helmenkroon mélységes tömlöcében raboskodtam, és azóta sem hagytam el a börtönt. Kérdeztesd meg a
börtönőröket, tiszteletre méltó bíró! Ezek nyilván meg fogják erősíteni a vallomásomat.
Nelwyn utolsó szavait elnyelte a zajos tombolás, amely a széksorok között tört ki. Az akkor a piacon
tartózkodó szemtanúk most majd mind itt voltak, a saját szemükkel látták, milyen szörnyű mészárlást visz
véghez Nelwyn, s most felháborodtak a tagadáson, és felháborodásuknak hangot is adtak.
- Nyomorult hazug! - Mocskos csaló! - kiabálták, és ezek még igazán a legfinomabb szidalmak voltak azok
közül, amelyek a vádlott felé röpködtek.
A Tamiro mellett álló alwe hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem értem a királyunkat - suttogta a szomszédjának. - Én tisztességes férfiúnak ismertem meg Nelwyn
királyt. Miért nem vallja be, amit tett, miért tart ki a hazugsága mellett? Hiszen tudhatná, hogy a hazugság nem
segít rajta!
Rhogarr von Khelm, aki az uralkodói páholyból figyelte az eseményeket, felugrott, és szintén kifejezte
lesújtó véleményét.
- Bocsásd meg, tiszteletre méltó bíró, hogy magamhoz ragadom a szót. Sok mindent megéltem már, ám
ilyen mocskos hazugságot még sosem hallottam! Ezek a derék, igazságszerető polgárok itt - és körbemutatott a
teremben - mind szemtanúi voltak aljas tettének! De ez a véres kezű, becstelen mészáros -karja kinyújtott
mutatóujjal úgy lendült Nelwyn felé, mintha azzal akarta volna keresztüldöfni - van olyan pofátlan, hogy mégis
letagadja! Pedig, gyáva kutya, nem ez volt az első alkalom életedben, hogy fegyverteleneket gyilkoltál le!
Iszonyodó és felháborodott suttogás futott végig a nézők sorain.
Nelwyn, aki a marsföldi szónoklatát eleinte egyetlen rezdülés nélkül hallgatta, most összerándult.
-Mit beszélsz? Ez hazugság! Soha még fegyveremet nem emeltem fegyvertelen emberekre! Sem a piactéren,
sem másutt. Hogy állíthatsz ilyen szörnyűségeket?!
Még mielőtt a félszemű válaszolni tudott volna, a bíró is közbeavatkozott.
- Ez bizony valóban súlyos vád, amelyet itt felhoztál, felséges úr - jelentette ki szigorú arccal. - Netán
bizonyítani is tudod az állításodat?
Válasz helyett Rhogarr Dhragónak intett. Erre Dhrago azonnal odaugrott melléje, és megint meghajolt.
- Igen, méltóságos bíró úr, tudjuk bizonyítani. Fel tudtunk kutatni egy szemtanút, aki azt a régi merényletet
nagy nehezen túlélte. Mindenki előtt be fogja bizonyítani, aki itt van a teremben, hogy Helmenkrooni Nelwyn, a
vádlott, tizennégy nyárral ezelőtt Rhogarr von Khelm felesége őnagyságát, Eleonore asz-szonyt teljes kíséretével
együtt hidegvérrel lemészárolta!

Ameóták csak öten voltak, de ez elég volt a jó kéttucatnyi rabszolga féken tartására, akiket kísértek. Szinte
mind erőteljes, fiatal férfiak voltak - csupasz, verítékben ázó felsőtestükön és karjukon legalábbis hatalmas
izmok duzzadtak -, ám a sztyeppi vad lovasok számára nem jelenthették a legcsekélyebb veszedelmet sem.
Felhorzsolt bokájuk ugyanis vékony szemű lánccal össze volt kötözve, így csak apró lépésekkel tudtak haladni
az országút porában. Karjuk hasonló módon volt megkötözve. Ráadásul minden egyes fogolynak vasgyűrű volt a
nyakára erősítve, amely egy további lánccal összekötötte őt a szomszédjával. Sem szökés, sem ellenállás eszükbe
sem juthatott, így aztán elég lett volna akár két fegyveres kísérő is, hogy biztonságban célhoz érjenek. Ám az öt
meótához még erősítés is csatlakozott: egy fekete ruhás marsföldi harcos, aki Dhrago herceg üzenetével elébük
lovagolt, hogy elmondja nekik: Rhogarr hirtelen megváltoztatta a tervet. És mivel a Pokol-hegyeket sokkal
jobban ismerte, mint a meóták, mindjárt fel is ajánlkozott kísérőnek.
Feszült arccal lovagolt elöl a fekete ruhás poroszló - szemlátomást nem bízott meg tökéletesen a keletről jött
nomádokban, míg azok határozottan jól érezték magukat. Lazán üldögéltek borzas kis lovaik hátán: az egyik
felhúzta, keresztbe tette a lábát, a másik lógázta a ló oldalán, tréfálkoztak, vidáman fecsegtek egymás között, és a
vidámság csak néha hagyta el őket egy-egy pillanatra: amikor valamelyik rabszolga nem engedelmeskedett elég
gyorsan valamelyik parancsnak, vagy a kísérők véleménye szerint nem igyekezett eléggé. Ilyenkor azonnal
suhogott a vékony bőrkorbács, és véres nyomot hagyott a férfiak hátán. A nyilvánvalóan pokoli fájdalmat az
emberek zokszó nélkül elviselték, mert arra már rájöttek, hogy a nyögés vagy feljajdulás ára pár további ütés lesz
- így aztán igyekeztek némán viselni a szenvedést. A meóták nagy megelégedésére, ők ugyanis kicsiny koruktól
kezdve megszokták, hogy a legnagyobb fájdalmakat is hangtalanul viselik, és mindenkit megvetettek, aki erre
nem volt képes.
Lykano tanácsára a társak csendben közelítették meg a Pokol-hegyekhez vezető utat. Lovaikat hátrahagyták
a sűrűben, és meglapultak egy kis magaslaton, amely az út mellett emelkedett.
Amikor a foglyok csapata látótávolságra ért, a középen fekvő Niko azt súgta a nővérének:
- Jól sejtetted. Tényleg rabszolgák!
- Még ilyet! - csodálkozott az éles szemű farkasfi, akinek figyelmét semmi sem kerülte el. - Ezek nem is
ahvék, ahogy véltük. Az arcuk alapján inkább azt mondanám: ausztrárok. A meóták valószínűleg betörtek az
országukba, és férfiakat raboltak a falvaikból.
- Majd belepancsolunk mi az aljassz kissz üzelmeikbe! -Ayani alig tudta féken tartani fellobbanó gyűlöletét.
- Gyerünk, üsszünk rajta esszeken a barbárokon, hogy kisszabadíthasszuk a foglyokat!
Már majdnem felemelkedett, amikor Niko a karjánál fogva visszarántotta.
- Hé! Mit akarssz? Asszt hittem, sszegíteni akarunk a sszerencsétleneken! - háborodott fel a lány.
- Persze - felelte nyugodtan Niko. - Azt is fogjuk tenni.
- Akkor meg mire várunk? Talán megrémültél attól assz öt harcossztól? Vagy hattól, ha asszt a
marssszföldit issz közéjük sszámítjuk?
- Miért kéne megijednem? - Niko nem vesztette el a türelmét. - Sinkkálionnal egymagam is legyőzném
mindet. Nem számítanak támadásra, gyerekjáték lenne végezni velük.
Ayani értetlenül meredt rá a nagy, zöld gyíkszemével.
- Akkor miért nem támadunk?
- Mert Niko ravasz - felelt neki Lykano. - És ha jól sejtem, több legyet akar ütni egy csapásra.
- Jól bizony - mosolygott Niko. - Mintha okosabb lennél, mint hittelek.
- A, csak véletlen volt - legyintett Lykano. De azért az arcán látszott, hogy jólesik neki a dicséret. - Vak tyúk
is talál szemet, ahogy a régi könyvek írták.
- Régi köny... - kezdte Niko elképedve, de a húga, nem túl finoman, a szavába vágott.
- Megtudhatnám én issz, miről van sszó? Vagy csak a férfiak lehetnek olyan okosszak, hogy felfogják az
okossz kissz tervedet?
Niko gyorsan válaszolt.
- Dehogyis. Csak arra gondoltam, magadtól is kitalálod. Ayani arckifejezésén nem sok változás látszott,
mégis szinte
reszketett a levegő a dühétől.
- Mire kellene rájönnöm? - majdnem elcsuklott a hangja. -Nyögd már ki végre!
- Rögtön. - Niko nyugtatón a húga karjára tette kezét. -Azt tudjuk, hogy a rabszolgák Rhogarr kőfejtőjében
robotolnak, de azt máig nem tudjuk, hol szállásolta el őket. Csak sejtjük, hogy a táboruk valahol a kőbánya
közelében kell hogy legyen.
 A húgára nézett.
- Eddig világos?
- Perssze! ESSZ tovább?
Niko a megláncolt ausztrárokra mutatott, akik most vonszolták el magukat a rejtekhelyük előtt.
- Mit gondolsz, az új foglyok mindjárt a bányába vagy inkább a szállásra kerülnek?
- Gondolom, a sszállásszra. A foglyok mögött hosszú út áll, éssz ki kell pihenniük magukat, mielőtt
rendesszen belehúzhatnának a munkába.
- Gondolod, hogy a marsföldiek tekintettel vannak erre? -kérdezte Lykano. - Azoknak ugyan édes mindegy,
hogy előbb vagy utóbb halnak bele a rabszolgáik a robotba.
- Alapjában véve tényleg így van - felelte Niko. - De arról megfeledkezel, hogy Rhogarr a Borús Birodalom
urának száz erős rabszolgával tartozik. Mordur nyilván nem fog elfogadni halálra dolgoztatott csontvázakat,
ezért a masföldieknek ezeket a rabszolgákat jobb ellátásban kell részesíteniük, mint az eddigieket.
- Hm - morogta Lykano. - Nem is rossz gondolat, főleg egy alwétól!
- Ugye? - kacsintott rá Niko. - A vakszemnek is tyúkíze van néha, ahogy Melchior nagypapa olyan szépen
szokta mondani.
- Hagyjátok már abba az ossztoba tréfálkozássszt! - sziszegte Ayani a két fiúnak. - Térjetek végre a
lényegre!
- Jó, jó - meresztette az égre Niko a szemét nagy sóhajtással, aztán a meótákra nézett, akik még mindig nem
vették észre, hogy figyelik őket. - Ha nem támadjuk meg őket, hanem titokban utánuk megyünk, akkor
valószínűleg elvezetnek bennünket a rabszolgák táborához.
- Igen? Essz? Mire jó assz nekünk? Apánk kisszabadí-tásszával épp elég bajunk van. Ezekre a
sszerencsétlenekre mosszt nem jut idő - legalábbissz pillanatnyilag.
- Biztos vagy te ebben? - nézett rá Niko komolyan. - Gondolkodj csak! Mit őriznek szigorúbban?
Helmenkroont vagy a rabszolgatábort?
- Termésszetesszen Helmenkroont - vágta rá a lány. — Mivel a tábort olyan jól elrejtették, hogy eddig még
sszenkink sszem sszikerült rábukkannia.
- Tovább?
- Másszodsszor: a rabsszolgák nyilván meg vannak bilincselve, ráadásszul fegyvertelenek, így egy maréknyi
harcossz elég az őrzésszükre.
- Pontosan - bólintott elégedetten Niko. - Még egy utolsó kérdés: szerinted ki dühösebb Rhogarr von
Khelmre - a rabszolgák, akiknek az a feladatuk, hogy halálra dolgozzák magukat a kőfejtőben, vagy az alwék,
akik Nivland falvaiban szenvednek és nélkülöznek ugyan, de legalább annyit remélhetnek, hogy a poroszlók
meghagyják a puszta életüket?
- A rabsszolgák, termésszetesszen!
- Én is így látom - mosolygott Niko. - Ezért kell megpróbálnunk a lehető leggyorsabban felszabadítani a
rabszolgákat. Az esélyeink nem is olyan rosszak. S ha sikerül, azzal megoldódik a legnagyobb gondunk:
rengeteg olyan férfi áll majd rendelkezésünkre, aki örömmel követ bennünket a Helmenkroon elleni támadásra!
Míg Ayani leesett állal bámult a bátyjára, Lykano elismeréssel bólintott.
- Ez igen! Ahogy mondtam: egy alwéhoz képest egész szép teljesítmény!

A vád tanúja egy valamikori erdőkerülő volt, aki tizennégy éve elkísérte Eleonore királynét és udvarhölgyeit a
Marsföld és Nivland határát képező erdőbe egy sétára, és szemtanúja lett az ottani rettenetes eseményeknek.
Mialatt minden apró részletre kiterjedően elmesélte, hogyan ugrott elő Nelwyn király a fák közül, hogy rontott rá
a mit sem sejtő hölgyekre, és hogyan gyilkolta le egyiket a másik után, lassanként halálos csend támadt a
teremben. A nézők arcára hitetlenkedéssel vegyes iszonyat ült ki. Növekvő undorral nézték egykori királyukat,
akit soha nem képzeltek volna ilyen aljas, elvetemült gyilkosnak.

Mire az erdőkerülő befejezte mondókáját, akkora csend támadt a teremben, hogy egy leesett madártoll
neszét is meg lehetett volna hallani.
Mintha még magának a vérbírónak is elállt volna a szava egy pillanatra. Végül megemberelte magát, és
Nelwynhez fordult.
- Hallottad, mivel vádolt téged ez a tanú? Nelwyn holtsápadt volt.
 - Igen, hallottam - felelte reszkető hangon.
- És mi hozzáfűznivalód van?
Nelwyn felemelte összebilincselt kezét, és nagyot sóhajtott.
- Csak egyet tudok ehhez hozzáfűzni, tiszteletre méltó bíró: hogy teljesen ártatlan vagyok, és hogy ehhez a
gaztetthez sincsen semmi közöm! Mindenre esküszöm, ami szent előttem, akár a Láthatatlanokra is, akik a
sorsunk fonalát fonják!
Megint hatalmas lárma tört ki. A nézők jó része dühösen felpattant a helyéről, hogy a vádlottra rohanjon. Az
őrség csak nagy erőfeszítéssel tudta megakadályozni, hogy Nelwynt ott helyben fel ne koncolják.
Mások harsányan szidták, gyalázták egykori urukat, köpködtek feléje, hiszen makacs tagadásával csak azt
érte el, hogy még a legkitartóbb védelmezői is meggyűlölték.
Ahogyan a Tamiro mellett álló alwe is.
- Nem, nem, nem - suttogta, és arcát a kezébe temette. -Ezzel végképp túl messzire ment. Aki a
Láthatatlanok nevét bemocskolja, eljátssza minden jogát a kegyelemre!
A bírónak több nekifohászkodásra volt szüksége, mire rendet tudott teremteni a teremben. Amikor végre
csend lett, a vádlotthoz fordult.
- Visszavonod-e és helyesbíted-e a vallomásodat, vagy kitartasz mellette?
- Nem, tiszteletre méltó bíró. - Nelwyn hangja már visszanyerte szilárdságát. - Amint már mondtam: a
Láthatatlanokra esküszöm, hogy teljesen ártatlan vagyok!
Rhogarr von Khelm felugrott, mielőtt még a tömeg újból dühöngeni kezdett volna, és rájuk ordított:
- Csend legyen! Különben mindnyájatokat börtönbe záratlak! - A tömeg egy szempillantás alatt elhallgatott,
Rhogarr pedig Nelwynhez fordult: - A Láthatatlanok, akik olyan fontosak neked, immár nem segíthetnek rajtad!
Ekkor azonban egy fiúhang kiáltott a tömegből:
- De igen, meg fogják segíteni! Az erdőkerülő nem az igazat mondta el!
És amikor a zsarnok odafordult, egy szőke, boglyas fejű kisfiút pillantott meg. A gyerek mezítláb állt
közvetlenül a fa mellvéd mögött, ahol a nézők szorongtak. Félelem nélkül nézett a zsarnokra.
Rhogarr úgy meglepődött, hogy csak dadogni tudott:
- Mi... micsoda? Azt állítod, hogy az erdőkerülő hazudott?
- Azt nem mondtam - felelte Tamiro szilárd hangon. - De a vallomása nem felel meg a valóságnak. Abban a
határ menti erdőben járt akkor a nagyapám is, és a saját szemével látta az eseményeket. Gyakran elmesélte
nekem, így pontosan tudom, hogy minden másképp volt, mint ahogy a tanú elmesélte.

bajtársak némi távolságból követték a foglyok menetét, és fedezékbe húzódtak, amikor csak lehetett, bár nem
Akellett volna olyan óvatosnak lenniük. Az öt meóta és a marsföldi katona nem gondolt veszedelemre,
álmukban sem gondolták volna, hogy valaki követi őket. Késő délután - a Nappalfény már ereszkedőben állt
a Pokol-hegyek fölött - a csapat egy meredek, borostyánnal és egyéb növényekkel benőtt sziklafalhoz ért.
Amikor Niko meglátta, meghúzta a táltos gyeplőjét.
- Mi az ott? Hiszen nem is lehet továbbmenni!
- Nem olyan bissztos assz - felelte Ayani. - Lehet, hogy van a falban valami kesszkeny nyílássz, amit innen
nem látunk. Vagy a fal előtt hirtelen elkanyarodik assz út.
- Ayaninak igaza van! - jelentette ki Lykano. - Legalábbis részben. - A farkasfi felágaskodott a nyeregben,
és szőrös kezével árnyékolta a lemenő fény ellenében a szemét. - Sem repedést, sem hasonlót nem látok a falon,
de az út valóban elkanyarodik előtte - mégpedig balra.
- Balra? - kérdezte Niko. - Biztos vagy benne?
- Persze. Miért kérdezed?
Niko kinyújtott kézzel ferdén jobb felé mutatott.
- Mert Rhogarr kőbányái nagyjából abban az irányban vannak. Nincs semmi értelme, hogy a rabszolgákat az
ellenkező irányba tereljék. Túl sokat kellene menetelniük a tábor és a kőbánya között. Elvesztegetett idő!
- Essz ha nincs mássz lehetősszég? - kérdezte Ayani. - Talán a bányához közel nincs issz olyan hely, ahol
ennyi embert el lehetne helyesszni vagy őrisszni tudnának?
- Nem tudom elképzelni - csóválta Lykano a fejét. - Én még sosem voltam Helmenkroonban, de a Pokol-
hegyekben annál többször!
- Igazán? - csodálkozott Niko. - Miért?
-Nem lényeges. Mindenesetre tudom, hogy itt rengeteg szurdok, hasadék meg barlang van, ahol el lehet
szállásolni egy csomó embert. Nikónak igaza van. Semmi értelme, hogy ezeket a foglyokat...
 Megfordult a nyeregben, és megint rájuk akart mutatni, de a mozdulat közben megdermedt.
- Hát ilyen nincs - suttogta álmélkodva.
Amikor pedig Niko és Ayani is arrafelé fordultak, ők sem hittek a szemüknek: a csapat, amelyet egészen
idáig követtek, eltűnt. Sem a rabszolgáknak, sem a meótáknak, sem a marsföldi katonának nem látták még a
nyomát sem. Mintha a föld nyelte volna el őket.
Vagy mintha Sága fekete mágiája tüntette volna el őket.

31. FEJEZET

A rabszolgatábor
M icsoda? - A vérbíró kinyújtotta a nyakát, mint egy öreg keselyű, és hökkenten meredt Tamiróra. -
Megismételnéd?
- Szívesen, tiszteletre méltó bíró - felelte a fiú. - Minden pontosan úgy játszódott le, ahogy az erdőkerülő
elmondta. Egyetlen apró, de döntő részlettől eltekintve.
- Mégpedig?
- Nem Nelwyn király volt az, aki Eleonore királyné és az udvarhölgyek életének véget vetett, hanem Sága, a
fekete má-gusnő! A nagyapám a saját szemével látta, amint a támadás előtt felöltötte a királyunk alakját, aztán
legyilkolta Rhogarr feleségét és a kísérő hölgyeket.
Rhogarr döbbenten bámult a fiúra, Nelwyn pedig a vérvörös taláros emberke elé lépett.
- Hallottad, tiszteletre méltó bíró? A fiú vallomása alátámasztja, hogy ártatlan vagyok! És azt is
megmagyarázza, miképpen tudtam ugyanabban az időben vérfürdőt rendezni Hel-menkroon főterén, amikor
pedig a tömlöcben senyvedtem már rég: Sága nyilván megint felöltötte az alakomat, hogy megvádolhasson ezzel
az iszonyatos gaztettel, amely miatt eléd kerültem. Hallottál már a fekete mágusról, igaz?
- Hallottam, hallottam. - A bíró bólogatott, és egyszerre elmosolyodott. - Sága csodálatos képességeiről a
Borús Birodalomban is legendákat mesélnek. - Aztán a homloka ráncokba szaladt. - De hát miért tenne ilyet?
- Hogy az alattvalóimat ellenem fordítsa, s a halálomat kívánják!
A ráncos emberke oldalra hajtotta a fejét.
- Be tudod ezt bizonyítani?
- Nos hát - Nelwyn elhúzta a száját -, én természetesen nem. De amint már mondtam: hívasd ide a
börtönőröket és persze ennek a fiúnak a nagyapját. Ők bizonyítani fogják, hogy igazat beszéltem.
A bíró egy kicsit gondolkodott, aztán kihirdette döntését: -Jó, hát legyen úgy! - károgta.
Tamirót megbízta, hogy másnap délelőtt jelenjen meg a bíróságon a nagyapjával együtt, és a börtönőröket is
akkorra rendelte oda, hogy mindenki vallomását meg tudja hallgatni, mielőtt ítéletet hirdet. Aztán véget vetett a
tárgyalásnak, és lobogó talárral eltűnt a szomszédos tárgyalóban.
Dhrago herceg és Rhogarr von Khelm pedig követte őt.

Aamikor a társak odaértek a sziklafalhoz, észrevették, hogy semmi varázslatos vagy természetellenes nem volt
csapat eltűnésében, hanem megvan a maga természetes magyarázata: amikor a szinte merőlegesen
leszakadó sziklát alaposabban szemügyre vették, meglátták, hogy a növényzet olyan, mint egy sűrű szövésű,
zöld függöny. Ez a függöny egy sziklahasadékot takart el, amely csak öt lépés széles és legföljebb kétszeres em-
bermagasságú volt, mégis elég helyet adott nemcsak gyalogosoknak, hanem akár nagyobb társzekereknek is.
- Nem csoda, hogy senki sem fedezte fel eddig a rabszolgatábort - jegyezte meg Niko a vastag növénytakaró
láttán. - Ráadásul szilárd sziklatalajon vezet az út, amelyen a legsúlyosabb szekerek is nyom nélkül tudnak
közlekedni! És ugyanezen okból a csizmák nyomát sem látni.
Leszálltak a lovakról. Ayanit - bár hevesen tiltakozott - hátrahagyták a hátasoknál, a két fiú pedig átsurrant a
zöld növényfüggönyön, és belépett az alagútszerű nyílásba, amelyben szürkés fény derengett. Alig húsz méter
után egy szűk szurdokba értek. Innen az út enyhén lejtett egy egyre táguló völgykatlanba, amelyet három
oldalról meredek sziklafalak vettek körül, a keskeny oldalát pedig kihegyezett karókból álló kerítés védte. Az
erődítmény közepén lévő nagy kapu nyitva állt. A foglyok áthaladtak rajta, és a marsföldi katonák kis egysége
felé közeledtek -nyilván ez volt az őrség. Ezek - mintegy féltucatnyian - várták az újonnan érkezőket.
Niko csodálkozott, milyen kevesen vannak, de rögtön eszébe jutott, hogy az őrség többi tagja napközben
nyilván a bányában felügyel, ott vigyáz a rabszolgákra, hogy dolgozzanak, és nehogy megszökjenek. Öt sátoron
lengetett a szél apró marsföldi zászlókat a keleti szirtfal szélvédett tövében: ez megerősítette a sejtését. Biztosan
van bennük elég hely jó kéttucatnyi katonának is.
- Gyere tovább! - súgta oda neki Lykano. - Osonjunk egy kicsit közelebb hozzájuk, hogy jobban meg tudjuk
figyelni, mit művelnek.
Mélyen összegörnyedve még vagy húsz lépést előreszaladtak, és az út mellett, egy nagy vándorkő mögött
lapultak meg. Innen jól leláttak a táborba.
Az a marsföldi katona, aki idáig vezette a meótákat, épp leszállt a lováról, és egy fekete bőrruhás
őrparancsnokhoz lépett. Egyedül a parancsnok viselt sisakot - nyilván ő volt a vezér. Niko nem látta az arcát,
mert túlságosan messze volt.
Lykano farkasfiszeme előtt ez a távolság nem volt akadály: hirtelen felsóhajtott.
- Jaj, ne! Ez a szemölcsös képű! Már csak ez hiányzott!
Niko meghökkent.
- Ismered?
- Sajnos. Amikor tavaly nyáron Korrokban jártam mesélni, ő is meg pár embere is ott volt.
- És mi volt abban olyan borzasztó?
- Az egész! - Lykanónak arcára volt írva a szenvedés. - De ezt majd inkább később mesélem el. Pillanatnyilag
fontosabb teendőink vannak.
Megint lenézett a táborba, ahol már a nomádok is leszálltak a lovaikról. A marsföldi be akarta mutatni a
kapitányt, de az egyik meóta félretolta, és ő maga szólította meg a kapitányt. Nyilván jól beszélte a marsföldiek
nyelvét, mert élénk társalgás bontakozott ki közöttük, amit az idegen egyértelmű gesztussal zárt le:
mutatóujjához dörzsölgette a hüvelykjét - ez pedig csak egyvalamit jelenthetett: hogy megfelelő díjazást vár a
szállítmányért.
A kapitány mintha ideges lett volna. Erre nyilván nem számított. Levette a sisakját, és zavartan vakarta a
füle tövét. Aztán mintha eszébe jutott volna a megoldás, a foglyok felé fordult, akik meg se moccantak eddig,
hanem lógó fejjel álltak a helyükön, és gyorsan megszámolta őket. Mintha nem bízna a meóta
számolótudományában, az ujján is mutatta: huszonöt! Aztán a marsföldi kísérő katonára mutatott, mindkét karját
Helmen-kroon irányába nyújtogatta, és közben bőbeszédűen locsogott a meótának.
- Vajon miről beszélnek? - kérdezte Niko.
- Éles a hallásom, de ez a távolság azért még nekem is sok -felelte Lykano. - Gondolom, azt mondta neki,
hogy menjen Rhogarrhoz, és vigye magával ezt a katonát is.
- Minek?
- Hogy bizonyítsa urának a leadott rabszolgák számát, hogy a meóták megkaphassák értük a fejpénzt.
- Elég logikusnak tűnik - morogta Niko, majd széles mosollyal hozzátette: - Legalábbis egy farkasfitól!
Lykano tréfásan Niko oldalába vágta a könyökét, aztán visz-szafordult a völgykatlan felé. A parancsnok és a
meóták épp letelepedtek a tűz köré, a tábor közepére, két őrkatona pedig sietve az egyik sátor felé igyekezett -
nyilván ételért, italért.
A többi őr átvette a foglyokat, és továbbvezették őket a katlan mélyére, a hátsó sziklafal felé.
Lykano kinyújtott kézzel mutatott arra.
- Látod azt a keskeny rést a fal tövében?
Nikónak nagyon meg kellett erőltetnie a szemét, hogy észrevegye a félkör alakú rést, amely alig vált el a
szikla szürkéjétől.
- Azt hiszem, bár nem túl élesen.
- Az a barlang bejárata. A Szárnyasgyík barlangjának nevezik - magyarázta Lykano, de közben nem vette le
róla a szemét. -Óriási, több száz ember is kényelmesen elfér benne. Úgy gondolom, ott helyezik el a
rabszolgákat. Annak a bejáratát ugyanis éppolyan jól lehet védeni, mint a völgyét.
- Ideális börtön - mondta Niko. - De hogy kerülnek a bányába a rabok?
- Egyszerűen: az Ördögszurdokon át.
Lykano az oldalsó sziklafalra mutatott: ekkor Niko is meglátta. Egy hasadék tátongott a falban, legföljebb két
méter széles, de nagyon mélyen a sziklába vésődött.
- Az Ördögszurdok keresztülvág a hegyen, és az itteni Sátánvölgyet köti össze a kőbányával. így aztán a
rabszolgák úgy tudnak idejutni, hogy nem látja meg őket senki. Es még mielőtt megkérdeznéd, honnan erednek
ezek a furcsa elnevezések, hát nézz csak föl!
Lykano a hátuk mögötti sziklafalra mutatott, amelyet két szürke, szarv alakú szikla koronázott meg. Alatta
két, majdnem kör alakú nyílás tátongott a sziklában, még egy kicsit lejjebb egy előreugró kőpad, amelyet kis
jóindulattal kecskeszakállhoz lehetett hasonlítani. Bár mindezt a természet szeszélye alkotta, mégis rá lehetett
ismeri a sziklaképződményben egy démon vagy egy ördög fejére.
 Niko felhúzta a szemöldökét.
- Honnan ismered te ezt ilyen jól? Lykano arca elsötétült.
- Mondtam már az előbb, hogy nem lényeges. Ne gyötörj ezekkel a kérdésekkel!
Niko kicsit bosszús képet vágott - mi baja lett ennek a Lykanónak egyszerre? -, de a farkasfi megbökte.
- El kéne pályáznunk lassan - javasolta. - Azok az alakok odalent még nem fogtak gyanút. De néha olyan
szerencsétlenül fordul a kocka, hogy a legártatlanabb helyzetből egy pillanat alatt halálos veszedelem
származhat.

bíró levetette vörös talárját, és egy sarokba hajította. Aztán leült a tárgyalóasztalhoz, egy pohár vizet töltött
Amagának, és mohón megitta.
Dhrago és Rhogarr mellé telepedtek. A zsarnok egy kehelybe bort töltött magának, és közben
szemrehányó pillantást vetett a bíróra.
- Eszednél vagy? - szidta. - Hogy mehettél bele ilyesmibe? De a bíró csak nevetett.
- Ugyan, ne csináld össze magadat mindjárt, Rhogarr! -mondta károgva, aztán felvette valódi alakját: Sága
lett belőle. -Te akartad, hogy Nelwynnek rendes tárgyalása legyen, nem? Hát akkor lesz!
- Azt akartam, hogy Nelwynt máglyahalálra ítéljék - felelte Rhogarr, és mohón kortyolt. - És hogy ezek az
alwe kutyák bizonyosak legyenek abban, hogy rá is szolgált a halálra!
- Bizonyosak lesznek, te csak ne aggódj! - Sága felállt, nyújtózott egy nagyot, hajlítgatta a derekát. Mintha
kissé megviselte volna, hogy hosszabb ideig másnak az alakját kellett viselnie. -Nyilvánvaló, hogy holnap
máglyahalálra ítélem Nelwynt. Remélem, azt meg tudod akadályozni, hogy a börtönőreid az igazat vallják!
- Hát persze, Sága! Azok a tuskók nem valami okosak, de élni szeretnek.
Rhogarr megint kortyolt, kézfejével megtörölte a száját.
-De ha már az igazságról beszélünk... - Beható tekintettel nézte a fekete mágusnőt. - Igaz, amit az a fiú
vallott?
Sága egy pillanatig figyelmesen nézte Rhogarrt. Szája szöglete gúnyosan megrándult.
-Es ha úgy van? — Előrehajolt, és közelről meredt a zsarnok képébe. - Néha áldozatot kell hozni a
céljainkért. Ugye, Rhogarr, ezzel te magad is tisztában vagy?
- Micsoda? - A zsarnok hevesen felpattant. Arca elsötétült. - TE ölted meg tehát Eleonorémat?
- Ezt nem mondtam! - sziszegte a varázslónő. Egy szívdobbanással később már ott állt előtte. - Csak
kérdeztem, te bolond!
Izzó hüllőszemmel meredt rá, mutatóujját a vállára tette, és a jóval magasabb, tagbaszakadt férfit minden
erőlködés nélkül lenyomta a helyére.
- Most pedig szedd össze magad, világos?
A zsarnok nem felelt. Amikor már nem tudott ellenállni Sága tekintetének, elfordult, és megköszörülte a
torkát.
- Ha az öregember vall, azzal minden szép tervünket halomra dönti.
- De Rhogarr! - A mágusnő torokhangon felnevetett. -Csak nem gondolod, hogy az öreg eljut odáig, hogy
vallomást tegyen? - Dhragóhoz fordult. - Tudják az embereid, hol lakik az öreg meg az unokája?
- Nem hinném - felelte a herceg. - Eddig nem sok vizet zavartak.
- Hát igen, néha másképp alakulnak a dolgok, mint ahogy az ember eltervezi, nem igaz? - felelte Sága, és
karmos kezével megpaskolta a herceg képét. Aztán elkomolyodott. - Holnap hajnalban elkapjátok őket még a
városfal előtt, és gondoskodtok róla, hogy az öreg ne beszélhessen, világos?
- Természetesen, Sága. - A herceg olyan szélesen vigyorgott, hogy a sebhely a bal orcáján egészen
meggörbült. - Az öregember, nyugodt lehetsz, nem fog vallomást tenni a bíróság előtt. A gyerek pedig börtönbe
kerül, és Nelwynnel együtt fogjuk megégetni.
Rhogarr felkapta a fejét. -Hogyhogy?
- Mert egyszerre eszembe jutott, hogy miért volt olyan ismerős egész idő alatt ez az alwe fattyú. - Dhrago
szája még szélesebbre húzódott. - Ma hajnalban vadorzáson kaptuk! Azért pedig halálbüntetés jár!

társaknak szerencséjük volt: a Sátánvölgy rejtett bejáratától nem messze találtak egy alkalmas pihenőhelyet:
Aegy kis oldalvölgyet, amely az átellenes hegygerinchez simult. Miután a lovakat ellátták, Niko észrevette,
hogy ő maga is alaposan megéhezett. Nem csoda - Heimar kunyhója óta nem ettek egy falatot sem. A gyomra
korgott-morgott, mint egy éhes sörényes farkas. De mivel reggel nem hosszabb túrára indultak, a nyeregtáskában
nem volt túl sok élelem: pár kenyércsücsök, két szelet vadkecskeszalonna és víz.
A Láthatatlanok azonban megszánták őket: épp bogyóérés ideje volt, és a Misztéria sorsát irányító szellemek
jóvoltából táborhelyük körül sok bokor és cserje nőtt, amelyeknek ágai csak úgy roskadoztak a bő terméstől. A
bogyók aprócskák voltak, de méretbeli hiányosságaikat kiegyenlítette egyrészről nagy számuk, másrészről pedig
isteni zamatuk. A Niko gyomrában lapuló éhes farkas hamarosan abbahagyta a morgást.
Ayani is nagyon éhes lehetett, mert egy szempillantás alatt eltakarította az adagját, az utolsó morzsáig. Pedig
milyen hevesen tiltakozott a pihenő ellen!
- Minek idősszünk még itt? Vagy megtámadjuk a rabsszolga-tábort, éssz akkor sszegítsszéget kell
hossznunk a Démonerdőből, vagy hagyjuk, akkor meg tényleg nincs itt mit keressz-nünk!
Ayani Lykano kifogását sem akarta meghallgatni. A farkasfi azt mondta, szeretné a döntés előtt alaposabban
szemügyre venni a tábort.
- Miért nem vetted sszemügyre mosszt? Miért kétsszer végzed el ugyanasszt a munkát, ahelyett hogy
elsszőre rendesszen elvégessznéd?
Ám Niko legnagyobb meglepetésére azonnal elfogadta Lykano magyarázatát, aki csendesen, de határozottan
felelte:
- Mert meg kell várnom, hogy lenyugodjék a Nagy Nappalfény. Ezért is kérlek benneteket, hogy addig
maradjatok velem. Utána bőven lesz még időtök visszalovagolni a lázadók táborába!
- Vagy úgy! - dünnyögte Ayani. - De buta vagyok, hogy magamtól nem jöttem rá!
De amikor Lykano és Niko elmesélték neki, mit láttak a Sátánvölgyben, megint nyafogni kezdett.
- De még ha az őrsszég csak két tucat katonából áll issz, akkor issz nehéz lehet itt győsszni! Hisszen olyan
könnyű védeni a tábort! Ráadásszul asszt sszem tudjuk, mi vár bennünket a barlangban! Hogy a rabszolgákat
csak megkötösszik éjsszakára, vagy még mássz meglepetésszre issz sszámítanunk kell?
- Épp ezért maradok itt, és várom ki a sötétséget - felelte Lykano, és maga volt a megtestesült nyugalom. -
De addig, kérlek, hagyjuk ezt a témát! - mondta, és a kifejezéstelen gyíkarcba nézett. - Rendben van, Ayani?
- Rendben - felelte a lány. - Éssz kérlek, ne hidd, hogy assz idegeidre akarok menni.
- Ugyan már, soha nem gondolnék rólad ilyet - mosolygott gyengéden Lykano. Sötét farkasszeméből
bársonyfény sugárzott, mint a fekete gyémánt ragyogása. - Tudjátok, miről kapta nevét a Szárnyasgyík
barlangja? - kérdezte aztán, és meg sem várta, hogy feleljenek, már bele is kezdett a történetbe. - időtlen időkkel
ezelőtt ebben a barlangban egy szörnyűséges szárnyasgyík tanyázott. Az egész környéket rettegésben tartotta,
mígnem a környék összes lakosa felkerekedett és elmenekült. A szörnyeteg pikkelyes volt, mint egy gyík, a
szárnyait össze tudta hajtani, farka hosszú volt, és a végén mérges a fullánk. Ráadásul még kénkövet és tüzet is
tudott köpni.
- Egy sárkányról beszélsz? - szakította félbe Niko.
- Sárkányról? - csodálkozott Lykano. - Hogyhogy?
- A sárkány pont olyan, mint amit most leírtál. - Niko is meg volt lepve. - Az ilyen szörnyetegeket nevezik
sárkánynak.
- Tévedsz. Ez szárnyasgyík volt, nem pedig sárkány.
- De Lykano! Hiszen az egy és ugyanaz! A szavak mások, de ugyanarra vonatkoznak!
- Na jó. Ha úgy gondolod, hogy ezt is jobban tudod! -Lykano mintha kicsit megsértődött volna. - Pedig te
sohasem találkoztál a szőke nővel.
- A szőke nővel? - Niko felkapta a fejét. A szíve hevesen dobogott, a vér száguldott az ereiben. - Miféle
szőke nőről beszélsz?
- Arról a szőke nőről - morgott Lykano -, aki sok-sok évvel ezelőtt egyszerre felbukkant a Ködökön Túli
Világban, és nekünk, farkasfiaknak rengeteg olyan történetet mesélt, amelyeket mi egyáltalán nem ismertünk.
- Mikor történt ez, Lykano? - Niko torkába gombóc került. - Röviddel azelőtt, hogy Helmenkroont
megtámadták a marsföldiek?
- Nem, nem. Én nem a szőke sólyomföldi nőről beszélek, ha netán erre gondolnál. Amiről én beszélek, az
régebben volt, sokkal régebben. Bár...
Elhallgatott, és döbbenten meredt maga elé.
- Bár? - sürgette Niko.
- Bár érdekes módon egyáltalán nem emlékszem, hogy mikor találkoztam azzal a szőke nővel! - felelte Lykano,
még mindig a távolba meredve. - Egy örökkévalóság telt el azóta, valami ködös, rég elmúlt világban történt.
Pedig még egész pontosan emlékszem rá!
 - Biztos vagy benne, hogy az a nő szőke volt? -Tökéletesen biztos! Félhosszú haja volt, kecses termete,
szinte még kislányos, és a keskeny arcában is volt valami kecses, hogy ne mondjam: nemes.
Niko a fejét csóválta. Ha a haja színétől eltekintünk, ez a leírás pontosan illik Riekére, az anyjára!
Visszafojtotta a lélegzetét.
- A nevére nem emlékszel?
- Azt hiszem, igen... Várj csak... - Lykano összehúzott szemmel nézett a távolba. - Furcsa név volt,
legalábbis nekünk, farksfiaknak. Kira... Kiran.... Kari... valami ilyesmi.
Hát ezek tényleg fura nevek, gondolta Niko. Egyszerre egy ötlete támadt:
- Nem lehet, hogy Karin a név? Hogy Karinnak hívták?
- Karin? - Lykano egy pillanatra mintha megdermedt volna. Felderült az ábrázata, és tenyerével a
homlokára csapott. - Dehogynem! Hát persze! Tényleg Karin volt annak a nőnek a neve! Hogy is felejtettem el!
Karin Seikelnek nevezte magát, amikor egyszerre csak odacsöppent közénk.
- Karin Seikel? - Most Nikón volt az elképedés sora. Hiszen ő írta a több mint kétszáz éves Misztéria-
könyvet! Hát akkor tényleg nem hazudott? Tényleg nem kitalálta az egészet, hanem megtette az utat a Ködökön
Túli Világba?
Másrészről azonban ezt nemigen lehet elképzelni. Sőt, teljesen kizárt!
Hiszen ha valaki felfedezett volna egy párhuzamos világot, az akkora szenzáció lett volna, hogy szélsebesen
elterjed a híre! Az egész világ értesült volna Misztéria létezéséről! És ami még nagyobb súllyal esett a latba:
Karin Seikel több mint kétszáz évvel korábban élt, Lykano nem találkozhatott vele. A farkasfi nem lehetett több
harmincévesnél.
Na jó: harmincötnél!
Másrészt azonban Karin Seikel egy korábbi évszázadban élt ugyan, de állítólag találkozott Nelwyn királlyal.
Sőt, ugyanazzal a Nelwynnel, akitől Rieke, az ő anyja, tizennégy évvel ezelőtt ikreket szült - Ayanit és őt magát.
Hát ez az egész nem illik össze!
Akárcsak anyjának és az állítólagos sólyomföldi nőnek a hajszíne. Ez hirtelen egész furcsa gondolatot
idézett fel Nikóban: mi van akkor, ha Misztériában az idő is egészen másképp működik mint az ő világában?
Ami nemcsak azt magyarázná meg, hogy miképpen találkozhatott mind Karin Seikel, mind Rieke ugyanazzal a
Nelwyn királlyal, hanem azt is, hogy miért nem változott Misztériában az utóbbi kétszáz év alatt szinte semmi.
Ez még Jessie-nek is feltűnt, amikor Odhur köpenye segítségével idejött őutána, ebbe az idegen világba.
Vajon ez nem magyarázna-e meg minden látszólagos logikátlanságot, annak ellenére, hogy a tudomány nem
sokat tudna kezdeni vele? Hiszen például ugyanegy Nap körül kering az ő világa és Misztéria is, itt csak a neve
más: itt Nagy Nappalfénynek hívják.
Lykano billentette ki gondolataiból kicsit durva módon. Ugyanis oldalba bökte, nem is túl finoman.
- Mi az, már nem is állsz szóba velem?
- Mi? Hol? Kicsoda? - riadt fel Niko.
- Nem feleltél, arról beszélek! - mérgelődött Lykano. - Azt kérdeztem, te honnan ismered ezt a Karin
Seikelt.
- Ez nagyon hosszú történet - legyintett Niko. - Sokáig, nagyon sokáig tartana, míg elmesélném, és erre
most nincs időnk. Neked főleg - és nyugat felé intett, ahol a Nappalfény épp lebukott a hegygerinc mögé,
bíborszínbe vonva a sziklákat.
- Igazad van - bólintott Lykano, és felállt. - Ha akartok, most már indulhattok. Kérlek, viseljétek gondját a
fakómnak, ma éjszaka nem lesz rá szükségem. Találkozunk holnap reggel a táborban!
Niko és Ayani felszerszámozták, felnyergelték a lovakat. Búcsúzáskor átölelték a farkasfit.
- Vigyázz magadra, Lykano! - kérte Niko, és magához szorította a barátját. - Vigyázz, nehogy elcsípjenek!
- Ne aggódj! - Lykano könnyednek szeretett volna látszani, de lerítt róla, hogy egyáltalán nem tartja
veszélytelennek, amire vállalkozik. - Csalánba nem üt a mennykő, ahogy a régiek mondták. Ez ránk, farkasfiákra
kiváltképp illik. - Már újra vigyorgott jellegzetes farkasmosolyával. - Különben már rég kihaltunk volna, nem
igaz?
 32. FEJEZET

Az ellenség markában
A csengő olyan hangosan rikoltott fel, hogy Riekének belesajdult a füle. Csodálkozva pillantott a terített
asztal fölött az apjára.
- Vársz valakit?
- Várok? - Melchior letette a gőzölgő krumplit, amelyet épp hámozott. - Viccelsz? Ki látogatna meg engem?
Ráadásul itt faluhelyen nem divat vacsora közben beállítani valakihez.
Amikor Rieke kinyitotta az ajtót, Jessie-t pillantotta meg. Piros baseballsapkájában ugyanolyan hetyke
látványt nyújtott, mint eddig, de az arca egészen mást tükrözött.
- Mi van? - kérdezte aggodalmasan Rieke. - Történt valami?
- Semmi rossz - felelte a lány. - Épp csak más arcokat kell látnom magam körül. Nálunk egész nap
robbanással fenyeget a hangulat. Papa és mama összevesztek, nem tudom, min.
- Tényleg? - Rieke egy pillantást vetett a kis ligetre, amely mögött a Portás-tanya lapult. - Talán oda...
- Dehogy! - vágta rá Jessie hevesen. - Mondom, hogy semmi rossz. Legkésőbb holnap reggelre
megbékélnek. Mindig így van!
- Nohát akkor - szólt Rieke. - Nem akarsz bejönni?
- Dehogynem. Azért jöttem. Ráadásul valamit meg is akarok neked mutatni.
- Ezt nevezem meglepetésnek! - kiáltott fel Melchior örömmel, amikor Rieke a konyhába vezette a
látogatót. - Velünk vacsorázol?
Jessie a nyakát nyújtogatta az asztal felé.
- Miért, mi a vacsora?
- Semmi különös. - Melchior fejével az előtte álló tálakra intett. - Héjában főtt krumpli fűszervajjal és
zöldsalátával. Pont megfelelő ebben a hőségben!
- Már aki szereti - morogta Jessie. De amikor Melchior csalódott arcát meglátta, hozzáfűzte: - Bocs! Csak
vicc volt! Természetesen örömmel csatlakozom!
Rieke gyorsan feltett egy harmadik terítéket, és míg Melchior szedett a lánynak, megkérdezte:
- Mutatni akarsz nekem valamit, azt mondtad?
- Persze... majdnem elfelejtettem. - Jessie gyorsan előhalászott egy összehajtogatott lapot kertészfarmerja
mellzsebéből. -Ez egy képnek a másolata, a képet mama találta abban a bizonyos ládában.
Kérdő pillantást vetett Riekére.
- Tudod, milyen ládáról van szó, ugye?
- Persze! - felelte Rieke. - Lena megmutatta, amikor Nalikkal meglátogattuk.
- Igen - bólintott Jessie. Kihajtogatta a másolatot, és az asztalra tette. - Szerinted ki ez?
- Ki lenne? - Melchior futó pillantást vetett a lányára. - Kétségkívül Rieke!
- Biztos vagy benne? - mosolygott Jessie.
- Hogyne! - erősítette meg az öreg, de azért kivette Jessie kezéből a képet, és alaposabban megnézte. - Most,
hogy mondod... - dörmögte meglepetten. - Ez a nő jó tizenöt évvel fiatalabb, ráadásul szőke. De amúgy... -
megint a lányára nézett -olyan, mintha az ikertestvéred lenne.
Visszatette az asztalra a képet, és Jessie-hez fordult.
- Miért, ki ez?
- Ez itt, kérem... - mintha mondandóját még inkább hangsúlyozni akarná, párszor rákoppantott a mutatóujja
hegyével a képre - ez bizony senki más, mint Karin Seikel, egy több mint kétszáz éves könyvnek a szerzője,
amellyel az egész cirkusz megkezdődött.
Behatóan nézte Riekét.
- Ha a haja nem lenne szőke, simán az ikertestvérednek mondanám. Ütős, mi?
Rieke nem válaszolt, felugrott, és kisietett a konyhából. Jessie csodálkozva nézett utána, de már jött is vissza
egy fényképpel a kezében, amelyet letett a rajz mellé.
- Na és most mit szólsz?
Jessie-nek fennakadt a szeme. Álla leesett, ahogy a két képet bámulta.
- Ez te vagy? - kérdezte, miután magához tért az első ijedségből.
 - Én bizony - felelte Rieke. - Ez a kép több mint tizenöt évvel ezelőtt készült. Akkor éppen annyi idős
voltam, mint Karín Seikel a rajzon. - Megkopogtatta a képet. - És nemcsak ugyanolyan frizurám volt, hanem
ugyanolyan hajszínem is: szőke.
- Hihetetlen. - Melchior is teljesen elképedt. - Mint két tojás!
- Naná! - Jessie bólintott, és hátratolta a fején a sapkáját. -Ez azért már csak nem lehet véletlen, vagy igen?
- Nem, ki van zárva - értett egyet vele Rieke is. - Sőt, az utóbbi napok furcsa felfedezései után azt
mondanám: egész biztos, hogy nem véletlen. Csak az a kérdés, hogy akkor mi lehet az oka. - Elgondolkodva
hunyorított. - És még azt is tudom, ki tudna megfelelő választ adni erre a kérdésre. De sajnos egyáltalán nem
tudjuk megkérdezni, sem most, sem - attól tartok - a jövőben sem!

Nikónak éjszaka nem jött álom a szemére. Részben Lyka-nóért aggódott, részben állandóan az anyja járt az
eszében. Az Éjhold egyre fogyó sarlója pontosan a táboruk fölött állt, és mint egy kíméletlen fényjel, úgy
figyelmeztette arra, hogy gyorsan fogy az idő a Sötét Hold Ünnepéig. Niko álmatlanul hánykolódott a
birkabőrön, és mindig ugyanazok a kérdések keringtek a fejében gyötrelmesen: Hogy juthatott Rieke annak
idején Misztériába? Vajon pont olyan véletlenül, mint ő maga? Vagy valami más bírta rá, hogy egyik napról a
másikra elhagyja megszokott környezetét, és a Ködökön Túli Világba költözzön?
Miért nem avatott be senkit sem a tervébe? Még a szüleit sem, akikkel pedig - saját bevallása szerint -
mindig a lehető legjobb volt a kapcsolata.
Egy másik kérdés is volt, amely nem ment ki Niko fejéből: hogyan juthatott Karín Seikel könyve Sága
kezébe? Lehetséges, hogy a varázslónő és a szerző összetalálkoztak, amikor Karín
Misztériában járt? De hát akkor Karín még meg sem írta a könyvét! Vagy a megjelenés után még egyszer
visszament a Ködökön Túli Világba? És ha igen, vajon miért? A találkozásukról meg egy szót sem ír az öreg
könyv - vagy az egyik kitörlődött részben volt a találkozás leírása.
Mégis kell, hogy legyen valami kapcsolat Sága és Karín Seikel között. Méghozzá valami nagyon szoros
kapcsolat, máskülönben a fekete mágusnő nem nevezte volna Seikel könyvét a „Sors könyvének". És főképp
nem cserélte volna el Odhur köpenyéért, amelyet épp meg akart semmisíteni a Teremtés hegyén Nihil mindent
felfaló lángjában. Ami Jessie biztos halálát jelentette volna!
Mi köti hát össze ezt a két, nagyon nem hasonló nőt?
Niko törte, csak törte a fejét, de nem talált kielégítő magyarázatot kínzó kérdéseire. Amikor a hajnal első
sugarai megjelentek a fák koronái fölött, még nem hunyta le a szemét. Felkelt, rakott a tűzre, hogy felélessze a
pislákoló tüzet, és előkészítette a reggelit.
A Nagy Nappalfény korai sugaraiban gyöngyökként fénylettek a fűszálakon és a fák-borok levelein a
harmatcseppek. Niko nemsokára ismerős alakot látott sebesen közeledni a fák között: Lykano volt az, aki
éjszakai kalandját ezek szerint különösebb baj nélkül megúszta.
Ayani és Niko megkönnyebbültek, amikor látták, hogy a farkasfi épségben tér vissza. A lázadókkal együtt
szinte lerohanták a kérdéseikkel Lykanót.
- Mindenről részletesen be fogok számolni - nyugtatta meg őket az -, de hosszú út áll mögöttem, amelyet
gyalogszerrel tettem meg. És bár négy mancson gyorsabb a futás, mint két lábon, de azért hálás lennék, ha
ehetnék és ihatnék egy keveset.
Leült közéjük a tűzhöz, és míg éhségét és szomjúságát csillapította, beszámolt éjszakai kalandjáról a
rabszolgatáborban.
Farkas alakban gond nélkül be tudott osonni ott is, ahol a kerítés ajtaját éjszakára bezárták, és két őrt is
állítottak melléje. Lykano messzebbre került tőlük, ahol már nem láthatták, és a fakerítést egyszerűen átugrotta.
A tágas völgyben csak egyetlen fényforrás volt: a tábortűz a legénységi sátrak közelében.
A marsföldiek körbeülték a tüzet, és unalmukat kártyázással vagy kockázassál űzték el.
- Jó ötletnek tűnt, hogy kihallgassam őket - mesélte. - így aztán olyan közel lopóztam, amennyire csak
tudtam.
- És? Mit tudtál meg? - kérdezte Niko.
- Semmit, amit ne tudtunk volna eddig is.
Aztán a folytatásban még hozzátette, hogy a rabszolgákat hajnalban keltik, kapnak egy korty vizet meg egy
falat száraz kenyeret, aztán áthajtják őket az Ördögszurdokon a kőfejtőbe, és ott kell robotolniuk egészen
szürkületig. Éjszakára visszahajtják őket a Sátánvölgybe, a Szárnyasgyík barlangjába.
- Pontosan, ahogy sejtettük - mondta Niko.
- Egyvalamit azonban nem tudtunk: hogy a marsföldiek hangulata meglehetősen pocsék.
- Hogyhogy?
 - Egyszerű: alig valamivel van jobb dolguk, mint a rabszolgáknak. Csak annyi a különbség, hogy nekik nem
kell halálra dolgozniuk magukat.
- Rejtvényekben besszélssz, Lykano - mondta Ayani, és értetlenül csóválta a fejét. - El tudnád
magyarásszni?
- Persze - felelte, ezúttal nem is gúnyosan, a farkasfi. -Dögunalmas az őrszolgálat maga is, de ami még
sokkal rosz-szabb: hiába van szabad idejük, semmit sem tudnak kezdeni vele. Közel s távol nincs egyetlen
emberi település és persze kocsma sem. Pedig ezek a faragatlan figurák pontosan oda vágynának a szolgálat
végeztével! Minden vágyuk egy kis sör, bor, pálinka. Ám a Sátánvölgy pontosan ebben szenved hiányt! így
aztán a marsföldi felügyelők ugyanazt a poshadt vizet isszák, mint a rabjaik.
Lykano csendesen kuncogva nézett körül:
- És még csodálkoztok, hogy nincs jó hangulatuk? Hiszen ti is így volnátok ezzel, nemdebár?
Egyik lázadó sem tiltakozott. Csak Huggin szemöldöke szaladt fel a homlokára.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy piások vagyunk?
- Ugyan már! - tiltakozott Lykano. - Éppen csak egy kicsit hasonlíttok a gödényekre...
Sokat sejtető vigyorral intett a tisztás szélén, a fák lehajló ágai alatt a két lajtos kocsira, amelyeken hatalmas
boroshordók álltak.
- Bent is voltál a barlangban? - kérdezte Niko, nehogy Huggin megint visszamorogjon.
- Igen. Sem az őrök, sem a foglyok nem vettek észre. Utóbbiak esetében ez egyáltalán nem volt csoda.
Olyan kemény munkát végeznek álló nap, hogy szegények azonnal álomba zuhannak. Buta módon a
lábbilincseiket éjszakára a földbe erősített vaskarikákhoz láncolják, így aztán nem tudnak elszökni.
- Hm - szólalt meg Magnus, a kovács. - Megnézted a bilincseket?
- Persze - bólintott Lykano. - Egyszerű lakatok. A kulcsok pedig a csapat kapitányánál vannak - és az a
szemölcsös pofa iszonyú komolyan veszi a feladatát.
- O, micsoda ostobaság! - Magnus nemigen tudta magába fojtani a vigyorgást. - A lakatok zárszerkezete
igen egyszerű. Milyen kár, hogy nincs közöttünk kovács! Az biztosan meg tudná csinálni a kulcsokat!
- Nohát, szavaidat kövessék tettek! - biztatta vidáman Lykano Magnust. - Minél hamarabb, annál jobb! -
Aztán elkomolyodott. - A barlang bejáratát igen szigorúan őrzik. Én csak azért tudtam elosonni az őrök mellett,
mert két cimborájuk épp hajba kapott a tűznél, hajszál haján összeverekedtek, és ez elterelte a figyelmüket. Ez
volt a szerencsém.
- És hogy jöttél ki? - kíváncsiskodott Niko.
- Hát egyszerűen... mert farkasfi vagyok - de amikor észrevette Ayani türelmetlen pillantását, gyorsan
folytatta: - A barlang leghátsó szögletében van egy másik kijárat. Csak egy repedés, egy felnőtt férfi nem férne át
rajta. - Ravasz mosoly ragyogott a képén. - Persze, egy farkas számára gyerekjáték! Az ugyanis sokkal
hajlékonyabb, mint az otromba alwék!
- De most már elég! - harsant fel Huggin erőteljes basszusa. - Mindjárt bebizonyítom neked az ellenkezőjét,
és olyan hajlékony pofonokat osztok ki, hogy csak lesel, ha tovább sértegetsz bennünket!
- Jól van, Huggin, jól - csillapította Niko. - Lykano nem úgy gondolta.
- Akkor meg miért mondta?
Niko nem veszekedett tovább, elgondolkodva nézett Ly-kanóra.
- Vagyis a foglyokat mégsem lehet olyan gyorsan kiszabadítani, ahogy reméltük. Hiszen magát a tábort is
nagyon jól tudják védeni még egy számbeli fölényben lévő ellenféllel szemben is.
- Én is így látom - bólintott Lykano. - Biztos, hogy minden erőszakos fogolyszabadítási kísérlet sok
áldozattal járna.
- Essz mit jelent? - kérdezte Ayani. - Hogy fel kell adnunk a tervünket?
- Ez azt jelenti, hogy nem támadhatunk vakon, hanem cselt kell kieszelnünk, ha sikerrel akarunk járni.
- A csel, az mindig jó - morogta Huggin kelletlenül, sötét képpel. Látszott rajta, hogy Lykano szemtelen
megjegyzése még mindig piszkálja az önérzetét. - És elárulod azt is, mi lesz az a csel?

Mígcélhoz
Tamiro Helmenkroon utcáin szaladt, óvatosan minden oldalra körülnézegetett. Nem akart ilyen közel a
beleszaladni Rhogarr martalócaiba. Tamiro szerencsére időközben már egész jól kiigazodott az utcák
és sikátorok zűrzavarában, ismerte az őrjáratok útvonalát, és el tudta kerülni őket.
Ezeknek az ismereteknek köszönhette azt is, hogy zavartalanul bejutott a városkapun. Persze, számított rá, hogy
a marta-lócok ott lapulnak a kapu előtt, hogy megakadályozzák a nagyapja vallomását. De nem is ez volt az oka
annak, hogy Heimar nem jött vele Helmenkroonba, hanem ébredés után olyan gyengének érezte magát, hogy fel
sem bírt kelni - így Tamiro egyedül indult útnak. Letért a rendes ösvényekről, így el tudta kerülni azt a csapat
poroszlót, amely rá és a nagyapjára lesett a sűrű bokrok mögött, az út mellett. Aztán meg kellett várnia, amíg a
kapuőrök figyelmét elvonja valami - ez az elterelés csakhamar meg is érkezett egy csapat csinos vásári
komédiásné alakjában, akiknek bőkezűen kirakatba tett bájaikra sokkal több figyelmet fordítottak az őrök, mint
egy nyiszlett kisfiúra.
Remélhetőleg a bíró ma ugyanolyan belátónak bizonyul, mint amilyen tagnap volt, villant át Tamiro fején,
miközben elrejtőzött a bíróság épületével szemben egy kapualjban. Ha rá tudná venni, hogy látogasson el
nagyapjához a kunyhóba, és ott hallgassa meg a vallomását, talán még megmenthetnék Nelwynt a tűzhaláltól.
Jó óra volt még a tárgyalás kezdetéig. A nézőket csak közvetlenül a tárgyalás megkezdése előtt engedték be,
az egykori fürdőház előtt üres volt még az utca. A vádlott is csak a nyitás időpontjában jelenik meg a
tárgyalóteremben, őreinek és további katonáknak a kíséretében, akik a terem csendjéről és rendjéről is
gondoskodni fognak. Csak a vérbíró nem így érkezik, ahogy előző este Gambrin, a Vad Erdei Disznóhoz címzett
fogadó kocsmárosa elmesélte Tamirónak.
Gambrin ugyanis sokféle forrása révén tudomást szerzett arról, hogy a Borús Birodalom legfőbb bírájának jó
a híre, és sokkal korábban meg szokott érkezni a bíróság épületébe, hogy a lehető legalaposabban előkészítse a
tárgyalást. Ám ugyanez nem mondható el Dhragóról, aki a vádat képviseli. így aztán Tamiro jogosan
reménykedett abban, hogy egyedül találkozik a bíróval, és zavartalanul elő tudja adni neki a mondanivalóját.
Ez Nelwyn király utolsó esélye!
Tamiro megint kidugta orrát a kapubolt alól, és mindenfelé körülnézett. A levegő tiszta volt, egyetlen
marsföldi sem látszott. Tamiro elindult, mint egy kis menyét, szélsebesen átszaladt az utcán, és pillanatokkal
később besurrant a bíróság épületének kapuján.
A folyosó félhomályos volt. Egy lélek sem mutatkozott. Tamiro soha nem lépett még a tárgyalóterem
melletti szobába, de nem volt nehéz kitalálni, hogy annak bejárata nem lehet messze a nagyterem ajtajától. És
valóban: Tamiro minden gond nélkül rábukkant a kis ajtóra. Dobogó szívvel lépett oda, és kopogtatott.
Azonnal válaszolt egy vékony, öreges hang:
- Ne tétovázz, bújj be!
Semmi kétség: ez a ráncos emberke hangja!

A lázadók kíváncsian hallgatták a farkasfit, aki egy olyan régi történetet mesélt el, amelyet még Karin Seikel
hozott a Ködökön Túli Világba. Egy büszke várról mesélt, amely sok-sok évi ostrom után még mindig dacolt a
támadók hadával. A támadók soraiban igen kiváló vitézek voltak, de a vastag falakat nem tudták bevenni. A
védők már abban reménykedtek, hogy az ostromlók elvonulnak, amikor egy ravasz ötlettel mégiscsak sikerült
bejutni a várba, és belülről kinyitni a kapukat, ami aztán meg is hozta a győzelmet.

- Ezer meg ezer nyárral ezelőtt történt ez a hatalmas csata. Ám a dicső hős nevét, aki a cselt kieszelte, még
most is ismeri mindenki!
Niko félrebillentette a fejét. -Netán... Odüsszeuszról beszélsz?
- Nocsak! - Lykano hangjában őszinte elismerés csengett. -Nem is rossz egy alwéhoz képest!
Huggin azonban csak nagy szemeket meresztett.
- Odüsszeusz, Odüsszeusz - mormolta. - Soha nem hallottam még ezt a nevet. Miféle szerzet őkelme?
- Mindjárt elmesélem azt is - ígérte Lykano. Tekintete megint átsiklott a társzekerekre a tisztás szélén. -
Azok a boroshordók ott üresek vagy tele vannak?
- Egyetlen kivétellel mind tele vannak - felelte Guwen, és hosszú kecskeszakáiiát babrálta. - De annak is
csak a kétharmada hiányzik.
- Milyen kár - nézett az emberekre Lykano. - Mit gondoltok, ki tudjátok inni reggelig?
- Micsoda? - Huggin nem akart hinni a fülének. - Hát nem épp az imént neveztél bennünket gödényeknek?
Mi ez a hirtelen váltás?
- Kivételesen a jó ügyet szolgálja most az ivászat! - mosolygott Lykano nagyképűen. - Mert ha a jó
Odüsszeusz példáját akarom követni, ahhoz szükségem lesz egy nagy, üres hordóra!

amiro nagy levegőt vett, lenyomta a kilincset, arcán megkönnyebbült mosollyal lépett a kis terembe - ám a
Tkövetkező pillanatban dermedten állt meg az ajtóban, és meredten bámult az asztalra, amely mellől Sága
vigyorgott rá gúnyosan.
 - Miért nem jössz közelebb, fiam? Már vártalak!
Szerencsére egy szempillantásnál nem tartott tovább, míg Tamiro visszanyerte a lélekjelenlétét. Sarkon fordult,
és mint akit a démonok kergetnek, rohant a kijárat felé, az ajtót hevesen becsapva maga mögött. Ész nélkül
szaladt - és egyenesen belefutott Dhrago karjába!
Az gorombán megragadta a gallérjánál, és odahúzta maga
elé.
- Nocsak, ki van itt? - kérdezte gúnyosan. - Csak nem a mi kis vadorzónk?
Tamiro azonnal megértette, hogy vége az életének. A kétségbeesés nagy erőt adott neki. Rúgott, karmolt,
szemen köpte a herceget, de mindez nem segített: a férfi vasmarokkal fogta a gallérját.
-Tombold csak ki magad, kiskutyám! Nem segít rajtad már az sem. Egy pillantás alatt a tömlöcben találod
magadat, és az átkozott Nelwynnel együtt máglyára kerülsz, úgyis a királyodnak nevezed!
Kegyetlenül hátracsavarta a gyerek karját, és már indult volna a lépcső felé, amikor Sága hangja megállította. -
Állj! Hová viszed?
A herceg hátrafordult, és csodálkozva nézett a fekete mágusnőre, aki szinte a semmiből toppant oda.
- Hiszen tudod: a tömlöcbe viszem.
A varázslónő megvető tekintetet vetett rá.
- Mekkora bolond vagy te, Dhrago!
- Mit képzelsz magad... - háborodott volna fel a herceg, ám egy láthatatlan ököl úgy orrba verte, hogy a
falnak támolyodott. Elengedte Tamirót, és a földre zuhant.
- Vigyázz a szádra! - kiáltotta Sága. - Legközelebb nem úszód meg ennyivel!
Pillantásra se méltatva a nyögő herceget, Tamiróhoz fordult, és kedvesen rámosolygott.
- Ilyen csinos kis fickót, mint te, tömlöcbe zárni! Csak egy ilyen undorító féregnek juthat eszébe, aki
mindenfélére használja a fejét, csak gondolkodásra nem! Gyere csak velem, fiacskám! Nekem sokkal jobb
terveim vannak veled!

33. FEJEZET

Halálos csapba
A zemberek olyan derekasan nyakaltak, hogy már jóval az esti szürkület beállta előtt az utolsó csepp is
kifogyott a nagy hordóból. Aztán Lykano és Niko nyomban munkához láttak: Magnusnak és egy másik
lázadónak segítségével, aki régen kádármester volt, úgy preparálták a hordó alját, hogy minden további nélkül ki
lehetett nyitni és bezárni, mint egy ajtót, anélkül hogy bárki kívülálló észrevette volna. Hiába voltak mesterei a
szakmájuknak, és hiába dolgoztak szakadatlanul, mégis csak estefelé lettek készen. Épp az utolsó próbát tették
az ajtóval, amikor váratlan látogató toppant közéjük: Tamiro. Niko nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta.
- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte.
A gyerek teljesen ki volt fulladva. Nyilván egészen a Démon-erdőig szaladt.
- A nagyapám küldött hozzátok - lihegte, és űzött tekintetet vetett Nikóra. - Arra kér, hogy gyorsan menj
hozzá, mert egy nagy titkot szeretne rád bízni. De előtte feltétlenül vess egy pillantást Sinkkálionra.
- Hogyhogy?
- Ezt Heimar nem árulta el. Csak arra kért, siessek hozzád, és azt mondjam még, hogy csak a te fülednek
szánja a titkot. De ha engem kérdezel, miért - széttárta a karját -, hát fogalmam sincs!

zélszárnyú nevéhez méltón szélsebesen vitte Nikót és a mögötte ülő Tamirót az eldugott tisztásra, amely
Sfölött nyomasztó csend ült. Egy hang sem hallatszott. Még az éjfüttyön-cök, akik pedig olyan boldog
lármával szokták fogadni a leszálló sötétséget a környező vadonban, még ők is hallgattak, mintha valami
elvette volna a kedvüket a daltól.
Heimar kunyhója csak egy halvány folt volt a szürke félhomályban, amelyet az egyre keskenyedő Éjhold
sarlója később egy kicsit megvilágított. Niko arra számított, hogy Tamiro nagyapja a ház előtt fogja várni őket,
ám az öregnek nyomát sem látták.
- Biztosan odabent vár - magyarázta Tamiro. - Nagyapa egyáltalán nem érzi jól magát, ráadásul egyre
érzékenyebb a hidegre.
 - A hidegre? - Niko csodálkozva nézett a gyerekre. - Ezt nem mondhatod komolyan! Nekem kifejezetten
melegem van.
- Nekem is - mosolygott zavartan Tamiro. - Talán az öregség miatt lett olyan fagyos.
- Mégis furcsa. Még az ablaktáblákat is bezárta!
- Mondtam már, hogy nem érezte jól magát!
Amikor Niko leszállt a lóról, hirtelen egy kép bukkant fel a tudatában, csak kurtán, de szinte
kézzelfoghatóan: egy szarvasagancs nyelű nagy vadászkés, amelynek pengéjéről sötét vér cse-Peg-
Milyen furcsa - vajon mit jelent ez a váratlan látomás?
A kunyhó belsejében vaksötét volt. Amikor Niko szeme hozzászokott a sötétséghez, észrevett az ágyban egy
alakot a takaró alatt. Csak nem feküdt le máris Heimar, amikor pedig idehívta őt?
- Talán rosszul van. - Tamiro hangja most komoly aggodalmat árult el. - Nagyapa? - kiáltotta, és az ágyhoz
lépett. - Mi baj van, nagyapa?
Semmi válasz.

Heimar ágya a bejárattal átellenes falnál állt. Az öreg a hátát fordította kifelé.
- Heimar? - szólt Niko is. - Hívattál? Semmi válasz.
Niko az alvó fölé hajolt.
- Ébredj, Heimar! Valami fontosat akartál elmondani nekem. És amikor még mindig nem jött válasz, megrázta
az öreg vállát, hogy felébredjen. Az egyszerre a hátára fordult, és halott szemmel meredt fölfelé. Vonásai
megdermedtek, szája kinyílt, mintha kiáltás közben érte volna a halál. Niko elborzadva ugrott hátra.
Tamiro levegő után kapkodott, és elfojtottan felkiáltott: -Jaj, ne!
Niko csak ekkor vette észre a sötét foltot, amely a takarón nagyjából Heimar szíve fölött rajzolódott ki.
Amikor Niko felemelte a takarót, láthatta, hogy egy szarvasagancs nyelű, nagy kés markolata áll ki az öreg
melléből.
Kétség nem fért hozzá: Heimar halott volt.
Meggyilkolták!
Tamiro hangosan felzokogott:
- A hazug disznók! - kiáltotta. - Pedig megígérték...
Niko sarkon fordult, és döbbenten bámult a gyerekre. A szeme nagyra nyílt.
- Mit mondasz? - suttogta. - Mit ígértek meg?
- Megígérték, hogy nem bántják nagyapát, ha idecsallak téged a kunyhóba - felelte Tamiro, és lehorgasztotta
a fejét, nyilván a gyalázatos árulás feletti szégyenében. - Másképp...
A hangja elcsuklott, minden további szót elfojtott a zokogás.
Niko épp meg akarta ölelni és megvigasztalni, amikor kintről valami neszt hallott: mintha valaki az ajtón
matatna. Aztán egy surranás, majd pár pillanattal később az ablaknál ismétlődött a nesz.
- Gyerünk, kifelé innen! Gyorsan! - kiáltott Tamiróra. - Ez csapda!
Kézen fogta a fiút, a kijárathoz sietett, és nyitotta volna, ám rémülten vette észre, hogy egyetlen millimétert
se mozdíthat rajta. Hiába tépte-cibálta minden erejével, résnyire sem engedett. Az erős gerendaajtó el volt
reteszelve - nyilvánvalóan kívülről.
Niko ezután az ablakhoz rohant: de ott ugyanez várta: a fa ablaktáblákat sem tudta kinyitni, hiába erőlködött.
Es még rosz-szabb következett: ropogás és pattogás hallatszott odakintről, s a következő pillanatban füst szaga
csapott az orrába. A réseken maró füst szivárgott be, és hamarosan szétterült a kunyhóban.
Ahogy Niko kikukucskált egy résen, látta, hogy odakint lángnyelvek nyaldossák a kunyhó oldalát, és
fényüknél azt is megláthatta, amit már rég sejtett: egy horda marsföldi katona gyűlt össze a kunyhó előtt, talán
tucatnyi vagy még több is. A két vezért Niko azonnal felismerte.
Az egyik Grimhold volt, az orrgyűrűs kapitány, aki Ayanit és őt pár napja megtámadta a Setétvadonban.
Egyenruhájának jobb ujjából csonk állt ki: kezét letépte a farkas, a maradékot nyilván amputálni kellett.
Mellette Dhrago herceg ült csataménjén. Sebhelyes sasképén alattomos vigyorral nézte a kunyhót körülvevő
rőzsekötegekből felcsapó lángokat. A könnyű szél még jobban felszította a tüzet, így már csak idő kérdése volt,
hogy a gerendák is lángot fogjanak.
Niko sebzett vadként rohangált, a kunyhó minden szögletét átvizsgálta, de nem látott semmi lehetőséget a
menekülésre. Az ablakok és ajtók el voltak reteszelve, s a boronafalak olyan vastagok, hogy még a királyi kard
sem tudta volna olyan rövid idő alatt lerombolni őket. A kunyhó egyre inkább megtelt füsttel és tűzzel, s Niko
belátta, hogy nincs menekvés, sem neki, sem Tamirónak. Erőtlenül roskadt le egy zsámolyra, hogy kivárja a
véget.
 Tamiro mellé ült, rettegéstől eltorzult arccal kapaszkodott Niko kezébe, mint fuldokló a mentőövbe.
- Nem akartam ezt - zokogta. - Kérlek, Niko, higgy nekem! Megfenyegettek, hogy megölik nagyapát, ha
nem teszem meg, amit követelnek tőlem.
Niko tudta, hogy a halál vár rá, mégsem érzett haragot a fiú iránt. El tudta képzelni, mekkora nyomást
gyakoroltak Tamiróra. Magához vonta, simogatta a haját, és bizakodó mosolyt erőltetett az arcára.
-Tudom, tudom - mondta kedvesen. - Nem volt más választásod.
- De miért? - zokogott fel hangosan Tamiro. - Miért hagynak cserben bennünket a Láthatatlanok? Nem
akarok meghalni! Olyan keveset éltem még!
Niko kereste a szavakat keresni Tamiro megvigasztalására -csak éppen nem jutott egy sem eszébe.
Tehetetlenségében átölelte a gyereket, és a fülébe súgta:
- Ne félj, Tamiro, minden jóra fordul.
Hangja elcsuklott, és már csak rekedt hörgés szakadt fel belőle.

Rieke tulajdonképpen azért ment fel a padlástérbe, mert át akarta tölteni a városban vásárolt tintát az ezüst
tintatartóba. De amikor pillantása a fia üres ágyára esett, mélységes szomorúság tört rá. Egyik pillanatról a
másikra úgy elgyengült, hogy le kellett ülnie az íróasztalhoz, különben biztosan végigzuhan a padlón.
Határtalan üresség áradt szét benne - olyan üresség, amit senki más nem tudott betölteni, csakis egyedül Niko. Ö
pedig már majdnem négy hete nincs meg! Elutazott Misztériába, ennyi időközben már kiderült. És ha az, amit
Jessie mesélt, csak félig igaz, akkor is iszonyatos veszélyeknek teszi ki magát, olyan veszélyeknek, amelyeket
lehetetlenség túlélni.
Nikónak főképp.
Hiszen csak egy tizennégy éves gyerek, nem felnőtt férfi!
Ráadásul a helyében egy felnőtt férfi sem tudott volna életben maradni - nagyon bizonytalan volt annak az
esélye, hogy Niko túléli a kalandjait, és épségben hazatér.
Nem is bizonytalan: valószínűtlen.
Hogy nem jött rá azonnal?
Miért is ringatta magát abba a hamis reménybe, hogy Niko meg tudja oldani a helyzetet? Mintha csak valami
ártatlan kiránduláson venne részt egy kalandparkban, nem pedig életveszélyes utazást tenne egy idegen világban,
amelynek lakói életre-halálra harcolnak egymás ellen, véres csatákat vívnak, és nem riadnak vissza a
gyilkosságtól sem, ha éppen érvényesíteni kellett az érdekeiket!
Hogy is remélhette, hogy egyetlen fia, az ő mindene, valaha is visszatér ebből a világból?
Féktelen kétségbeesés lett úrrá Riekén. Magába roskadt, és sírógörcs jött rá. Olyan hangosan zokogott, hogy
meg sem hallotta, hogy az apja lassan feljött, és feléje tart. Csak amikor árnyéka az íróasztalra vetült, akkor
rezzent fel.
Melchior szemében együttérzést látott.
- Tessék - mondta, és egy tiszta zsebkendőt nyújtott oda. -Vedd el, kérlek!
- Köszönöm. - Rieke kifújta az orrát, és letörölte a könnyeit. - Úgy sajnálom, papa...
- Csitt! - felelte Melchior szelíden, és megölelte. - Nem kell magyarázkodnod. Tudom, mit érzel.
Riekét megint elfogta a sírás. Mint a fuldokló, úgy kapaszkodott az apjába, nehogy elsodorják a fájdalom
hullámai.
Amikor egy kicsit összeszedte magát, Melchior elengedte, és maga is leült Riekével szemben az ágy szélére.
- Tulajdonképpen már korábban számítottam erre - mondta csendesen. - Napról napra jobban csodáltam a
tartásodat. Ám egyszer csak eljön az a pont, amikor az ember ereje elfogy, igaz?
Rieke bólogatott, és törölgette a könnyeit.
- Eleinte még nagyon bizakodó voltam - kezdte. - Egészen biztosra vettem, hogy Niko visszajön. És persze
abban is reménykedtem, hogy segíteni is tudunk neki, ahogy Jessie mondta. De hát mi lett belőle? Semmi, az
égvilágon semmi! Hiába erőlködtünk, üres kézzel csücsülünk itt, és egyáltalán semmit nem tehetünk érte.
- Azért ez nem egészen így van - mosolygott Melchior. -Viszont megértem, ha ezt érzed.
Egyszerre előrehajolt, és beható pillantást vetett a lányára.
- Mégis azt mondom, Rieke: nem szabad feladnunk a reményt! Ismered a régi mondást: a hit hegyeket
mozgat! És...
- Tudom, tudom! - kiáltott fel Rieke. - De a hit egymagában nem hozza vissza Nikót!
- Persze hogy nem - felelte Melchior, és a lánya vállára tette a kezét. - Nekünk is meg kell tennünk, amit
tudunk.
Rieke szeme nagyra nyílt.
- Ezt meg hogy érted, papa?
 - Szó szerint, ahogy mondtam.
Rieke egy ideig csak nézte az apját szótlanul.
- Jó - mondta. - Megpróbálom. -Megint orrot fújt, és mosolyogni próbált. - De ugye nem ezért másztál fel
ide?
- Nem, nem. - Melchior felállt, és zavart mosollyal vakarta a fejét. - Jó, hogy emlékeztetsz rá. Egy bizonyos
Elisabeth nővér hívott az imént a kórházból. Azt üzente, hogy sürgősen menj be Schreiber úrhoz.
- Schreiber úrhoz? - kérdezte Rieke. - Minek?
- Fogalmam sincs, azt nem mondta. - Melchior elgondolkodó arcot vágott. - Nagyon igyekezett, hogy
nyugodt és szilárd legyen a hangja. De valahogy mégis úgy csengett, mintha nagyon aggódna... mintha életről és
halálról lenne szó!

Dhrago a füst, a gyanta és az izzó parázs maró szaga ellenére sem mozdult el a helyéről. Lázas szemmel
figyelte a vörös kakast, amely telhetetlen mohósággal tombolt. A kis kunyhó, amely sok nyáron át oltalmat
és otthont adott Heimarnak és unokájának, alig tizenöt perc alatt a lángok martaléka lett. Már csak füstölgő
és izzó gerendák, deszkák, parázsló romok és nagy hamukupacok maradtak belőle, amikor Dhrago megmozdult,
és ráparancsolt az embereire.
- Gyerünk, gyűjtsetek rőzsét, és rakjátok meg a tüzet, hogy megvilágítsa a tisztást! - förmedt rájuk. - Aztán
kutassátok át a romokat! Aki megtalálja a fattyú kardját, egy zacskó aranyat kap!
A katonák felujjongtak, leugrottak a nyeregből, és igyekeztek gyorsan eleget tenni a parancsoknak.
Hamarosan óriási máglya lobogott a tisztáson. Méteres lángok csapkodtak az égre, visszaszorították az éjszaka
sötétjét, és Heimar kunyhójának romjait fénybe borították.
Aztán láncot formáltak, és átkutatták a romokat, szorosan egymás mellett, az orrgyűrűs kapitány
vezérletével. Balról jobbra, aztán jobbról balra, majd keresztbe, és újból vissza. Minden hamukupacba
beletúrtak, minden maradványt átforgattak, még a faliszekrény és a nagy asztal kormos vázát is megvizsgálták -
de Heimar felismerhetetlenségig összeégett porhüvelyén kívül semmit sem találtak.
Dhrago nem akart hinni a fülének, amikor Grimhold jelentette neki a rossz hírt. Őrjöngött dühében.
- Ez lehetetlen! Az a fattyú nem válhatott levegővé! És Sinkkálion sem!
- Ki... ki tudja, uram? - Grimhold úgy remegett, hogy ide-oda himbálóztak az orrgyűrűi. - Lehet, hogy a kard
elolvadt a nagy melegben?
- Hülyeség! - Dhrago arcán a sebhely a mérhetetlen düh miatt lángvörösre gyulladt. - A királyi kardnak a
legforróbb tűz sem árthat! Zhorran maga erősítette meg nemrég! Keressétek tovább, ti vak trollok, nyissátok ki
azt a csipás szemeteket!
Egyik-másik ember morgott, de nyíltan senki sem mert ellenkezni - nemcsak azért, mert rettegtek a
dühkitöréseiről elhíresült parancsnoktól, hanem mert valamennyien szerették volna megkaparintani a jutalmat,
amelyet Dhrago ígért a kard megtalálójának. Tehát még egyszer átkutatták a tűz helyszínét, és a legapróbb foltot
is a legnagyobb figyelemmel vizsgálták meg. Am az eredmény most is ugyanaz volt: sem Niko és Tamiro össze-
égett holtteste, sem a királyi kard, gyalázatos tervük fő célkitűzése nem volt sehol.
Dhrago a saját szemével követte embereinek sikertelen erőfeszítéseit, ám ez nem tartotta vissza attól, hogy
saját kezűleg, harmadjára is átvizsgálja a maradványokat. Pontosan ugyanany-nyit talált, mint az emberei.
Majdnem szétvetette a düh.
- De... ilyen egyszerűen nincs! - ordította, miközben arcát ocsmány torzképpé rútította a düh. Mérgében
toporzékolt. - Ez a... ez boszorkányság!
- Ilyet ne mondj hangosan, uram! - sápadt el Grimhold. -Ezzel... ezzel... ezzel nem szabad tréfálni!
Ugyanebben a pillanatban vad üvöltés harsant, olyan hátborzongató, hogy az emberek velejéig hatolt.
Megfordultak, és a rémülettől sápadtan bámultak az erdő szélére, ahol egy hatalmas farkas felborzolt sörénnyel,
kénsárga ördögszemmel éppen feléjük nézett. Tompa, fenyegető morgás szakadt fel a torkából, majd a fejét
hátrahajtotta, orrát az égre meresztette, és megint felüvöltött, borzalmasabbat, félelmetesebbet, mint Hel bárme-
lyik teremtménye.
A tisztás túlsó végén a csatalovak nyugtalankodni kezdtek, horkantottak, nyerítettek. Rettegés kerítette őket
hatalmába, rémülten topogtak és rúgkapáltak.
A marsföldi harcosok nem mozdultak. Szinte bénultan nézték, amint az óriási farkas lassan megmozdul, és
előjön a fák közül, A tűz fényében úgy tetszett, mintha a bundája is csupa izzó parázsból állna.
Még Dhrago herceg is a semmiből előkerült tűzfarkas igézetébe került. Meg sem bírt mozdulni, tátott szájjal
bámult.
A kapitány volt, az orrkarikás, aki végül megtörte a kísérteties csendet:
 - Az... az... az a szö... szörnyeteg a... Setét...vadonból -dadogta, és csonka karját a farkas felé nyújtotta. - El
innen gyorsan, mert mindnyájunkat szétmarcangol!
Egy pillanat alatt visszatért az élet a martalócok csapatába. Mintha transzból riadtak volna fel, sarkon fordultak,
Dhragóval az élükön a lovaikhoz rohantak, és nyeregbe pattantak. Sarkantyújukat a lovak oldalába vágták, a
lovak felnyerítettek kínjukban, és vad vágtában elnyargaltak, mintha az alvilág összes szörnyetege a nyomukban
lenne.
A farkas még egy utolsót üvöltött utánuk, majd kényelmes tempóban visszasétált a romokhoz, aztán
szimatolni kezdett.
Az erdőre megint csend borult. Csak a farkas mancsainak nesze hallatszott, és néha egy-egy elszenesedett
deszka, amely a súlya alatt eltört. Az éjfüttyöncök még mindig hallgattak, mintha az iménti szörnyű események
elvették volna kedvüket a csi-csergéstől és füttyögéstől.
A farkas egyszerre megmerevedett, mélyen lehajtotta a fejét, és hallhatóan szimatolta a levegőt nedves orrával,
mintha zsákmányra bukkant volna. Aztán az égre emelte az orrát, és megint üvöltött - de most nem
hátborzongatóan és szörnyen, mint az imént, hanem szinte örömmel, mintha jó hírt közölne valakivel.

34. FEJEZET

Az Őrzők kincse
Amikor Rieke belépett Siegward Schreiber kórházi szobájába, az antikvárius félálomban szendergett.
Borzalmasan festett: sovány arcával, beesett szemével Schreiber úr inkább látszott holtnak, mint elevennek.
Amikor Rieke megpillantotta, rémülten felnyögött:
- Te jóságos ég!
Rieke nagy levegőt vett, hogy erőt vegyen magán. Aztán a látogatószéket az ágyhoz húzta, és óvatosan az
öreg karjára tette a kezét - az a kar olyan volt, mint egy halott faág a fehér ágyhuzaton.
- Schreiber úr? - szólította meg halkan. - Hívatott, Schreiber úr?
Az antikvárius nem reagált. Csak amikor Rieke megint megköszörülte a torkát, erősebben és hangosabban,
mint az imént, akkor rezzent össze, és nyitotta ki a szemét. Először mintha meg sem ismerte volna. De aztán kis
mosoly suhant át ráncos arcán.
- Á, maga az, Rieke. Köszönöm, hogy eljött.
- Szívesen. Hogy va...
- Csitt! - hallgattatta el az öreg. - Nem érdekes. Nem rólam van szó, hanem Nikóról.
Rieke elképedten meredt rá.
- A fiamról?
- Persze! - Schreiber úr mintha mérges lett volna. - Nem tudom, mennyi időm van még, de fölösleges
magyarázkodásra nincsen. - Intett neki, hogy hajoljon közelebb. - Nehezemre esik a beszéd - mondta. - Márpedig
fontos, hogy minden szavamat megértse.
Rieke bólintott, és félrehajtotta a fejét, hogy a füle még közelebb kerüljön az öreg szájához.

- Tehát - kezdte az antikvárius - Niko rendeltetése, hogy az utódom legyen.

- Micsoda? - kiáltott fel Rieke. - Ez meg hogy jutott eszébe?
- Mert viseli a Láthatatlanok jelét. Mint a Titkos Tudás valamennyi Őrzője őelőtte. - Schreiber úr
nehézkesen felemelte a fejét, és egy helyre mutatott, közvetlenül a hajtöve fölött. - Látja?
Es valóban: a gyér hajzat alatt világosan kirajzolódott a Mannaz-rúna a sápadt fejbőrön - ezt a jelet Rieke már
szinte túlságosan is jól ismerte.
- De Nikón még sosem vettem észre ilyesmit - ellenkezett.
- Attól még ott van - felelte Schreiber úr. - Ezért biztosítani kell, hogy az értékes hagyaték biztonsággal
eljusson Niko kezébe. A lakásomban rejtettem el.
Nagy nehezen felemelte a fejét.
- Ugye, emlékszik még a lakásomra?
- Ó, igen - felelte Rieke. - Már milyen régen voltam ott!
- A dolog szigorúan titkos - folytatta nyomatékkal Schreiber úr. - És csak az új Őrző veheti kézbe.
Rieke felkapta a fejét.
 - Nem tudom, mikor tér vissza Niko - és egyáltalán visszatér-e - Misztériából. Valószínűleg mások is
kutatják a nagy titkot, és meg fogják próbálni megkaparintani. - Elgyötörten nézett Riekére. - Ennek pedig nem
szabad megtörténnie! Érti? Semmilyen körülmények között! Ezért kérem, Rieke: menjen el a lakásomra, és
gondoskodjon róla, hogy a Titkos Tudás kincse ne kerüljön idegen kezekbe, vagy nehogy feledésbe merüljön. És
legyen óvatos! - Nehezet sóhajtott. - Van, aki holttesteken is átgázolna érte. Vigyázzon magára! Mindent
eltettem egy biztos helyre. Es ha csak a leghalványabb gyanú ébred magában, akkor semmisítse meg, Rieke, és
őrizze meg a Titkos Tudást a fejében - és a szívében!
Az öregember nagy nehezen feltápászkodott, és vizenyős szemmel nézett a nőre.
- Megígéri, Rieke?
- Igen - felelte zavartan. - Megígérem. De... szükségem lenne a lakáskulcsokra.
Az antikvárius visszazuhant a párnáira.
- Ellopták őket - zihálta. - De ne féljen. Akkor is be tud jutni a lakásba. Ha eljön az ideje, meg fogja találni a
módját.
Schreiber úr kimerülten hunyta le a szemét, és hörögve kapkodta a levegőt. A kurta beszélgetés, úgy látszik,
teljesen felőrölte az erejét. A gépek csipogni és sípolni kezdtek körülötte.
Másodpercek múltak csak el, amikor beviharzott Elisabeth nővér, és szemrehányón pillantott Riekére.
- Megmondtam, hogy nem szabad erőltetni. Most kérem, menjen el!
Míg a nővér a műszereket nézegette, Rieke gyorsan felkelt a székről, és igyekezett kifelé.
De Siegward Schreiber visszatartotta:
- Egy pillanat még!
Rieke visszafordult és ránézett:
- Tessék?
- Niko Niklas engedélyezni fogja a hozzáférést! Rieke azt hitte, rosszul hallott.
- Mit mondott?
- Niko Niklas engedélyezni fogja a hozzáférést! - ismételte az öregember.
- De hiszen Niko egyálta...
- Csitt! - kacsintott rá az antikvárius, és hozzáfűzte: - Csak el ne felejtse a nevet!
- Hogy is felejteném... - felelte Rieke csodálkozva, ám Siegward Schreiber megint csak elvesztette az
eszméletét.
- Az ördögbe! - füstölgött Elisabeth nővér. - De most aztán hordja el magát, de szélsebesen!

farkas utolsó vonítását még el sem vitte a szél, amikor a talaj már megmozdult, szinte a lába előtt. Mintha
Aegy szellem mozgatná, kinyílt egy csapóajtó, vagy egy lépés hosszú, egy lépés széles, és belátást engedett
egy szűk, mély lejáróba. Egy pillanattal később két alak mászott ki belőle lihegve, köhögve: Niko és a kis
Tamiro. Teljesen kimerültek. Arcuk csupa korom, és meglátszott rajtuk az elmúlt órák feszültsége.
Tamiro négykézláb mászott, és úgy nézett maga elé, mint aki semmiről sem tud, mintha még mindig nem
fogná fel a megmenekülésüket, Niko azonban felegyenesedett, nyújtózkodott a sötét ég felé, és jó mélyen
teleszívta megkínzott, összefüstölt tüdejét friss erdei levegővel. Aztán talpra segítette Tamirót, és a vállára tette a
kezét.
- Hát nem megmondtam, hogy minden jóra fordul? A nagypapád éppolyan ravasz róka volt, mint a királya.
Ő is ügyelt arra, hogy legyen még egy kijárat!
- Sajnálom, hogy csak olyan későn jutott eszembe ez a lyuk
- felelte Tamiro. - Pedig Heimar mindjárt a kunyhó megépítése után elkészítette! Mindig is számított arra, hogy
a marsföldiek rágyújtják a házát, és nem engedik ki. És igaza lett. - Tamiro szeméből patakzottak a könnyek,
vizes csíkokat húztak a kormos kis arcára. - De neki, sajnos, már nem használt!
- Igazán sajnálom, Tamiro. - Niko átölelte a fiút, megsimogatta a fejét. - Tudom, hogy nehéz a szíved. De
ne feledd, hogy a Láthatatlanok hosszú időn át őrizték a nagyapádat, hosszúhosszú nyarakat ajándékoztak neki.
És bennünket sem hagytak cserben - mint ahogyan te sem, Lykano!
Ezzel Niko a hatalmas farkashoz fordult, aki hang nélkül álldogált mellettük; elébe térdelt, vakargatta sűrű
bundáját, paskolta a nyakát.
- Köszönöm, hálásan köszönöm, kedvesem! Hihetetlen dolog volt, amit végrehajtottál, ilyesmire csakis egy
farkasfi képes
- és ő is csak akkor, ha olyan bátor, mint te!
 A farkas reszelős nyelvével megnyalta a kezét, és még egyet üvöltött búcsúzóul. Úgy hangzott, mintha
egyetértését fejezné ki a Niko által mondottakkal.

Lykano nem vehette fel a rendes alakját a Nagy Nappalfény első sugarai előtt, így Nikónak és Tamirónak
másnap reggelig várnia kellett, hogy megtudják, minek köszönhetik a megmenekülésüket.
Ayani és a lázadók is nagyon kíváncsiak voltak a történetre, mert Lykano előző este, közvetlenül
sötétedés előtt minden magyarázat nélkül felpattant, és berohant az erdőbe.
- Én még kiabáltam issz utánad - emlékezett vissza Ayani -, de nem issz feleltél, csak továbbsszaladtál.
- Elnézést - Lykano vállvonogatva nézett körül. - Nem akartalak fölöslegesen nyugtalanítani benneteket,
amíg nem tudok semmi biztosat.
Amikor Niko elindult, hogy kövesse Tamirót a nagyapjához, Lykanóban hirtelen feltámadt a gyanú.
Visszaemlékezett ugyanis arra, amit a gyerek előző nap mondott, amikor a kunyhónál elköszönt tőlük: hogy
délután elmegy Helmenkroonba, hogy ott legyen Nelwyn tárgyalásán. Másnap délelőtt pedig valamit el kell
intéznie a Vad Erdei Disznóban.
- El is mentem Helmenkroonba, pont ahogy terveztem -mondta Tamiro. - Nem is értem, miért lehetett ez
neked gyanús.
- Nohát - és Lykano a szokott csúfondáros mosolyát villantotta. - A nagyapád kunyhójától idáig szép hosszú
az út. Ha fél nap alatt meg akarja járni az ember, igencsak szednie kell a lábát, ahogy te tegnap este kijelentetted.
- Hát igen.
- Helmenkroonból viszont egyenesen lehetetlen lett volna ideérned - folytatta a farkasfi. - Ostoba módon
csak későn jutott eszembe. Különben azonnal rájöttem volna, hogy valami nem stimmel.
- Nem is stimmelt. - Tamiro lehajtotta a fejét. - Nem figyeltem, és buta fejjel egyenesen Dhrago herceg
karjaiba szaladtam. Tömlöcbe akart vettetni, de az az ördögi Saga más tervet eszelt ki.
- A boszorkány! Jellemző rá!
- Rhogarr poroszlói közül ketten idehoztak a Démon-erdő szélére, itt letettek, és megparancsolták, hogy
azonnal rohanjak hozzátok. Halálosan megfenyegettek. Azért kellett szaladnom, hogy igaznak tűnjön a mesém.
Felemelte a fejét, és úgy nézett Nikóra, mint a két lábon járó szerencsétlenség.
- Mondtam már: iszonyatosan sajnálom, hogy ilyen gyalázatosan becsaptalak!
- Jó, jó. - Niko megborzolta a szőke, boglyas hajzatot. -Nem volt más választásod, féltetted a nagypapád
életét. - Ezzel a farkasfihoz fordult. - Miért nem szóltál a többieknek a gyanúdról?
- Mert nem voltam benne biztos! - felelte Lykano. - Ráadásul a Nagy Nappalfény éppen nyugalomra tért.
Vagyis gyorsan kellett döntenem: várjak és hagyjam, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, vagy vegyem fel a
farkas alakomat, hogy így siessek a segítségedre, ha szükség lenne rád? És miután az utóbbi mellett döntöttem, a
lehető legsürgősebben elvonultam a sűrűbe.
- De miért.... - kezdte volna Ayani, de azonnal a szavába vágtak.
- Mert nem valami szép látvány, amikor épp átváltozom farkassá. Ezért ilyenkor inkább egymagamban
vagyok.
Niko elgondolkodva nézte Lykanót. Semmi kétség: a farkasfi ösztönei sokkal finomabban működtek, mint
az övéi. A bátorsága pedig legalább akkora volt, mint az őbenne lakozó.
Mekkora szerencse, hogy összetalálkoztak!
Gondolataiból Ayani ugrasztotta ki.
- Mosszt mit csinálunk? - kérdezte Lykanót.
- Miféle kérdés ez? Hát folytatjuk, amit elterveztünk!

Jessie ragaszkodott ahhoz, hogy most is elkísérje Riekét Fal-kenstedtbe, mert már a könyvtárban
bebizonyosodott, hogy milyen jó csapatot alkotnak. Ráadásul Riekének szüksége volt valakire, aki vigyáz rá,
és figyel arra, hogy ne történjék vele semmi.
- Es erre természetesen te vagy a legalkalmasabb? - kérdezte Niko anyja Jessie-t, bár a válasz egyértelmű
volt.
- Naná! - nézett rá Jessie kihívón. - Vagy más is eszedbe jut?
Mivel Riekének még fülében visszhangzott Schreiber úr figyelmeztetése, örömmel fogadta a társaságot.
 Amikor az öreg Golf közeledett a Sólyomtorony antikváriumhoz, Jessie mintha egy szürke „púpos" kocsit
pillantott volna meg, amely két sarokkal előttük befordult egy keresztutcába.
- Láttad? - kérdezte izgatottan. - Maik apjának pont ilyen kocsija van!
- Aha - felelte Rieke, és lassított, majd megállt a járdaszegély mellett az antikvárium előtt. - De Henket meg
Maikot körözi a rendőrség. Gondolod, olyan bolondok, hogy fényes nappal itt furikáznak a város közepén?
-Azokról a zombikról bármit feltételeznék! - mondta Jessie.
Amikor Rieke és Jessie kiszállt a kocsiból, éppen délre harangoztak. Jessie csodálkozva tolta fel a sapkáját a
fejére, amikor meglátta az antikvárium épületét.
- Hű, ez azért nem mai építés!
- Több mint kétszáz éves - magyarázta Rieke. - Legalábbis bizonyos részei.
A háromemeletes ház sokkal alacsonyabb volt, mint a tőle jobbra és balra sorakozók, és egy kicsit beljebb is
állt, mint a többi. Mint fogsorban egy letört csonk, jutott eszébe Jessie-nek a hasonlat.
A bolt a földszinten volt. A bejáratot még mindig lezárta a fehér, lepecsételt rendőrségi ragasztó. Világos: a
bűnügyieknek ez még mindig „helyszín", ameddig a nyomozást nem zárják le. Hiszen a két fő gyanúsított még
mindig szabadlábon van.
- Milyen kár - sajnálkozott Rieke. Jessie csodálkozva nézte.
- Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy bejuthatunk a boltba?
- Nem gondoltam, csak reménykedtem benne. Ugyanis az üzletből fel lehet menni a lakásba meg lefelé a
pincébe is. Es mivel Schreiber úr azt mondta, kulcs nélkül is be tudok jutni, hát azt hittem...
- Hát akkor rosszul hitted - vágott bele Jessie szenvtelenül. - Vagy félreértetted az öregurat.
Körülnézett, valamit keresett.
- Honnan lehet rendesen bejutni a lakásba?
- Hátul az udvarból - felelte Rieke, és egy keskeny kocsibejáró felé intett a fejével -, jobbra az üzlet mellett.
Legalábbis tizenöt éve, amikor utoljára itt jártam, onnan lehetett. Nézzük csak meg!
Nem változott semmi. A lépcsőházba vezető ajtó nem volt bezárva. Az ablakok olyan piszkosak voltak,
hogy odabent félhomály uralkodott. A falakról nagy darabokban mállott le a régi festék. A falépcső, amely a
pincébe lefelé, illetve az emeletre fölfelé vezetett, öreg volt már, és minden lépésre recsegett.
Jessie az orrát húzta.
- Micsoda öreg kóceráj!
- Schreiber urat, úgy látszik, nem zavarja - magyarázta Rieke. - Elődei még a tizenkilencedik században
vásárolták meg a Sólyomtornyot, és azóta csak nagyon óvatosan építgették át. így aztán mindig vannak frissen
megtalált, régi Sólyomtoronydarabkák.
-Tényleg? Csoda, hogy még nem dőlt össze!
- Ne aggódj, jól karban van tartva - mosolygott Rieke. -A Schreiberek minden nemzedéke gondosan ügyelt
arra, hogy a régi tornyot olyan jó állapotban megőrizze, amennyire csak lehet. A régi épületrészekhez csak az
öreg torony lépcsőháza és a pince tartozik. De azért így is rengeteg pénzt költhettek rá.
-Jó nagy marhaság, ha engem kérdezel - jegyezte meg Jessie. - Én bizony tudnék azzal a pénzzel mást is
kezdeni.
Schreiber úr lakása az első emeleten volt. A bejárati ajtó fa-kerete szintén nem tegnap készült. Ám nagy
meglepetésükre maga az ajtó ultramodern volt, bonyolult biztonsági zárral.
- Na és most? - Jessie a homlokát ráncolta. - Itt biztosan nem lehet betörni valami egyszerű álkulccsal, és
biztos, hogy nem működik a jó öreg hitelkártyás trükk sem. - Hitetlenkedve nézett Riekére. - Vagy elvégeztél
egy lakásbetörői tanfolyamot az akadémián?
- Naná! Mit képzeltél? De én még csak elsős vagyok, ez meg már a záróvizsga anyaga.
Rieke az orra hegyére tette a mutatóujját, ahogy szokta, ha gondolkodott.
- Miért gondolta Schreiber úr, hogy bejutok a lakásába kulcs nélkül is?
- Jó kérdés! - Jessie hátrált egy lépést, alaposan végignézte az ajtót és a keretet is. Pár másodperccel később
elmosolyodott. - Nahát, majdnem azt mondanám, hogy számítottam rá!
Rieke felhúzta a szemöldökét.
- Mire?
- Hát erre! - Jessie kinyújtotta a kezét, és az ajtókeret aljára mutatott.
 szekér azt a benyomást keltette, mintha bármelyik pillanatban darabokra eshetne. A két ló olyan sovány volt,
Ahogy minden bordájuk kilátszott. A késő délutáni hőségben igen nagy erőfeszítésükbe került, hogy arrébb
mozdítsák a zör-gős lajtos kocsit. A nagy fakerekek minden fordulatra imbolyogtak és csikorogtak - sok-sok
nyár eltelhetett már azóta, hogy közelebbi ismeretségbe kerültek a kocsikenőccsel. Csak a szekér szállítmánya
látszott első osztályúnak - három hatalmas hordó velsiai tölgyfából, olyanok, amilyeneket nemes borok
szállítására használnak. Kettő a szekér alján állt, a harmadik pedig ezeknek a tetején.
A kocsis, aki a bakon kuporgott, nem látszott kevésbé lerobbantnak a járművénél. A hőség ellenére is
beburkolózott ócska kabátjába, csuklyáját pedig mélyen a szemébe húzta, hogy az arcából szinte semmit sem
lehetett látni. Míg álmosan bókolt a bakon, a mellette ülő szőke kisfiú tartotta a gyeplőt, és terelgette a helyes
irányba a két nyomorult gebét. Nem túl sok sikerrel, mert a lovak nagy műgonddal minden kátyúba belehúzták a
szekeret, hogy úgy imbolygott, mint viharos tengeren a lélekvesztő.
Persze mindez csak színjáték volt. Igazából Tamiro szándékosan irányította a lovakat a kátyúkba. Lykano is
teljesen éber volt, és minden irányba pislogott a csuklya alól, nehogy valami kellemetlen meglepetés érje őket.
De nem a marsföldiek voltak, akiktől tartott. Velük még sosem gyűlt meg komolyabban a baja, nem is volt tőlük
félnivalója. Esetleg csak annyi, hogy elhiszik-e róla, hogy az az egyszerű fuvaros, akinek kiadja magát. Ám mi-
vel bízott a jó beszélőkéjében, biztos volt abban, hogy bármilyen helyzetből ki tudja vágni magát. Nem, nem:
kétségei egészen más személynek szóltak, egy sokkal veszedelmesebbnek: Sága volt az, a fekete mágusnő. Bár
utolsó és eddig egyetlen találkozásuk óta már több nyár is eltelt, Lykano csontjaiban még mindig ott ült ennek a
találkozásnak a rettenete. Ugyanis kis híján otthagyta a fogát - egy semmiség miatt.
Lykano akkoriban rettentő sokáig kereste a varázslónőt. Amikor pedig végre rátalált a barlangjában, nagyon
udvariasan engedélyt kért, hogy feltehessen neki egy kérdést. Fajtársai ugyanis azt mesélték neki, hogy Sága a
Ködökön Túli Világ legnagyobb hatalmú asszonya, aki Misztéria valamennyi titkának tudója is egyben. A
varázslónőnek annyira hízelgett a dolog, hogy megengedte Lykanónak, hogy feltegye a kérdését.
A kérdés önmagában teljesen ártalmatlan volt: Lykano mindössze annyit akart tudni, hogy hol találhatna rá
arra a szőke nőre, aki a farkasfiakat sok-sok nyárral ezelőtt olyan sok gyönyörű történettel gazdagította. Mert
meg szeretnék kérni, hogy meséljen még nekik.
Ám alighogy kiejtette a kérdést, Ságán egy pillanat alatt dühroham vett erőt. Minden bizonnyal megölte
volna, ha nem menekül el. Szerencséjére épp akkor ment le a Nagy Nappalfény, s ő villámgyorsan felöltötte
farkas alakját, és páni rémületben elrohant. Ám a fenyegetés, amelyet a fekete mágusnő utána kiabált, még
mindig a fülébe csengett:
- Nehogy még egyszer a szemem elé merészelj kerülni, mert annak halál lesz a vége!
Lykano még mindig nem tudta, mitől gurult oly hirtelen dühbe Sága, de attól a naptól fogva messze
elkerülte, és megfogadta, hogy ez a jövőben is így lesz. Ám úti céljuk most éppen Rhogarr rabszolgatábora volt.
Az pedig a Pokol-hegyekben van, vagyis nem messze Sága barlangjától. Ezért figyelt annyira, ezért lett egyre
óvatosabb, minél közelebb értek céljukhoz.
Aggodalmai eddig alaptalannak bizonyultak. Lykano Ságá-nak nyomát sem látta. Ütjük hátralévő részében
sem történt semmi említésre méltó, így a szekér eseménytelenül érkezett meg a Sátánvölgy bejáratához.
- No most, Tamiro - suttogta Lykano a kísérőjének -, most engedd át a gyeplőt, és ettől kezdve ne szólj egy
szót sem, akármi történjék is!
- Rendben. - A fiú arca kipirult a buzgalomtól. - Ahogy megbeszéltük.
- Akkor már nem történhet baj! - Lykano átvette a gyeplőt, és biztatón hátba veregette Tamirót. Aztán
behajtott a szekérrel a sűrű növényfüggöny mögé, az enyhén lejtős úton a magas cölöpfal felé, amíg meg nem
állították az őrszemek. Két óriás termetű, állig felfegyverzett katona magasodott fel előttük: nemcsak kardjuk és
tőrük, hanem nyársaik is voltak.
- Állj! - Az őrparancsnok a bal oldalon magasodott fel. -Mit akarsz? - kérdezte Lykanótól, a mellette ülő fiúra
tekintetet sem pazarolva.

35. FEJEZET

Gyanús ajándék
Három másodperc, és Rieke is észrevette.
- Nahát! Hiszen ez a Mannaz-rúna!
- Hogy te milyen okos vagy! - dicsérte meg Jessie csípősen. Leguggolt, és megnyomta az alig látható jelet,
amely mélyen be volt bevésve az ajtófélfába. Egy pillanattal később halk kattanás hallatszott, az ajtó kinyílt,
mintha egy hívogató szellem tárta volna ki a látogatók előtt.
Besurrantak a folyosóra, becsukták maguk mögött az ajtót, és füleltek. Minden csendes volt, a lakás
elhagyatottnak tűnt. Szinte elviselhetetlenül meleg és fojtó volt a levegő - napok óta nem szellőztetett itt senki.
Jessie hirtelen szimatolni kezdett: felismerte a kesernyés, mégis kellemes illatot, a verbénát vagy démonnyűgöt,
ahogy a vasfüvet Misztériában nevezték.
- Milyen furcsa, hogy Schreiber úr is ezt használja.
- Miért ne? - csodálkozott Rieke. - Ha egyszer szereti ezt az illatot. A boltjában és a lakásában is mindig
ilyen illat volt.
- Van valami elképzelésed, hogy hol lehet az a titokzatos rejtekhely, amiről Schreiber úr beszélt? - motyogta
Jessie.
- Nem kell suttognunk - mondta Rieke. - A második emeleti lakás is üres.
- Honnan tudod?
- Erre nagyon egyszerű rájönni, szimatkám. - Rieke szemmel láthatóan örült, hogy egyszer sikerült egy
gondolattal Jessie előtt járnia. - Egyik ablakon sincs sem függöny, sem sötétítő. Ráadásul olyan mocskosak az
ablaküvegek is, hogy odabent egyiptomi sötétség lehet.
- Vagy úgy - dörmögte rosszkedvűen Jessie. - Nem figyelhetek oda mindenre.
Rieke nem válaszolt, csak egy pici mosoly bujkált a szája szögletében.
- Úgy gondolom, a konyát és a fürdőszobát kihagyhatjuk -szólt aztán némi gondolkodás után. - Nézzük meg
először a hálószobát, aztán a nappalit, végül pedig mögötte a dolgozószobát. - Odabiccentett Jessie-nek. - Erre
tessék!
Minden szobában be voltak húzva a függönyök, így mindenütt félhomály fogadta őket. Ám amikor Rieke
ablakot akart nyitni, Jessie visszafogta:
- Ne kössük senki orrára, hogy itt vagyunk!
- De amikor olyan borzalmas hőség van itt! És büdös is! -fintorgott Rieke.
- Hát ezt bizony ki kell bírnunk! - mondta Jessie, bár már rajta is csorgott a víz, és a sapkáját figyelmetlenül
le is hajította a heverőre.
A derengő fény ellenére is azonnal feltűnt neki, hogy a szobák berendezése sokkal modernebb, mint
gondolta. És amin a leginkább elképedt: Schreiber úrnak nemcsak egy modern, lapos képernyős tévéje volt,
hanem egy hipermodern számítógépe is. Viszont sehol nem volt rend. Az ágyat nem vetették be, és a nappaliban
szinte kaotikus rendetlenség volt.
- Ezen nem csodálkozom - mondta Rieke. - Hiszen Schreiber úr nem sejthette, hogy fényes nappal egyszer
csak leütik és elrabolják! Nem maradt ideje a rendrakásra.
- Érthető - felelte Jessie. - Bár a mostohabátyám szobája mindig így néz ki! Még akkor is, amikor minden
ideje megvolna, hogy rendet ra...
Elharapta a szót, úgy meredt a dolgozószoba bejárata mellett álló olvasófotelre.
- Ezt nem hiszem el! - Mintha szuszvámpír harapta volna meg, odarohant, és megragadta a fotelben heverő
két tárgyat: Odhur köpenyét és az öreg könyvet. - Ehhez mit szólsz, Rieke!?
Rieke ezúttal rögtön rájött, mi ennek a jelentősége. Összerezzent, és azt dadogta:
- De... de... de hiszen ez... azt jelenti...
- ...hogy Henk és Maik itt járt - fejezte be Jessie a mondatot. - Vagy hogy talán még mindig ezt a lakást
használják.
Összehúzta a szemét.
- Tehát az előbb nem tévedtem. Tényleg Henk kocsiját láttam.
- Úgy néz ki. Ezek szerint ezek ellopták Schreiber úr lakáskulcsát, és miután ellógtak Felső-Rödenbachból,
itt húzták meg magukat!
Jessie bólintott.
- Azt azért meg kell adni: a zombik ezúttal jól okoskodtak. Hogy pont az áldozat lakásába költöznek be -
erre talán még én se jöttem volna rá, hát még a zsar... a rendőrök - vigyorgott elnézést kérőn. Aztán
elkomolyodott. - Amúgy meg azonnal szólnunk kell nekik, hogy hol találják meg őket.
Elővette a mobilját, de Rieke visszatartotta.
- Nem tudjuk, mikor térnek vissza - mondta. - Ezért a legsürgősebben el kéne intézni az elintéznivalónkat, a
legsürgősebben kitalálni Schreiber úrnak azt a nagy titkát. Utána még mindig felhívhatjuk a rendőrséget.
Átkutatták az összes helyiséget, benéztek minden sarokba és szögletbe, az ágy és a heverő alá, a
szekrényekbe, a polcokon és a ládákban keresgéltek, végül még a konyhát és a fürdőszobát is átvizsgálták, de
semmi olyasmit nem találtak, amely csak nyomokban is titokszerű lehetett volna. Jessie csak egyvalamit talált
furcsának: hogy a dolgozószoba egyik falára egy szinte valósághű könyvespolcot festettek, amely egy ajtót vett
körbe.
- Micsoda marhaság ez itt? Mire jó egy festett könyvespolc meg egy festett ajtó?
- Milyen üdítő, hogy valamiről nem tudod első pillantásra, hogy micsoda - mosolygott Rieke. - Pedig a
válasz már benne is van a kérdésedben.

Helmenkoroonból jöttünk - Lykano igyekezett minél alázatosabban lehajtani a fejét és a hangjának is ilyen
csengést adni. - Rhogarr von Khelm urunk és parancsolónk utasítására egy szállítmányt hoztunk nektek.
-Tényleg? - Az őr kételkedett. - Hogyhogy nem láttalak még sohasem?
- Honnan tudjam? Talán az eddigi szállítmányok nem voltak elég értékesek, és a királyotok egy kevésbé
megbízható fuvarossal is megelégedett.
- Még hogy te és megbízható? - Az őrszem gúnykacajban tört ki, és a bajtársához fordult. - Ahogy elnézlek,
én inkább az ellenkezőjét gyanítanám!
- Nem akarlak kioktatni, uram - felelte Lykano nyugodtan -, de tudhatod, hogy a külcsín igen csalóka lehet.
- Hogy te miket nem mondasz! - Most már a jobb oldali őrszem is közelebb lépett Lykanóhoz. - Milyen
értékes rakományod volna, te megbízhatóság bajnoka, hogy urunk és parancsolónk egyedül rád meri bízni?
Talán csal a látszat, és ezek a csodás hordók csak vizet tartalmaznak?
- Hová gondolsz, uram?! Rhogarr király személyes ajándéka ez a három hordó. És a tartalmát biztosan meg
fogjátok becsülni: medhiterai bor az, a legnemesebb fajta, amilyet ti, harcosok, soha életetekben nem
kóstolhattatok még!
- Micsoda? - A két őrszem megrökönyödött pillantásokat váltott. - Te becsapsz bennünket! Az első alkalom
volna, hogy az a zsugori bort ad valakinek!
- Elhiszem, őrszem uram - mosolygott Lykano. - De az is először történik meg, hogy Rhogarr felavatja a
Dicsőség Csarnokát!
Tamiro kezébe nyomta a gyeplőt, leugrott a szekérről, és ügyesen, mint egy zerge, fent termett a legfelső
hordón. Kinyitotta a csapot, megtöltött egy agyagkupát, és odanyújtotta az egyik őrnek.
- Kóstold csak meg! Biztosan ízleni fog!
A marsföldi nem kérette magát, azonnal leeresztett a torkán egy tekintélyes kortyot. Amikor továbbadta
társának a kupát, jólesőt böfögött.
- Ez igen! - Kézfejét végighúzta a száján, és elismerőn mondta: - Nem lódítottál! Tényleg a legjobb bor,
amit valaha kóstoltam!
- Na ugye? Szép kis ünnepnapotok lesz! - Lykano újra a bakon termett, és intőn felemelte a mutatóujját. -
Ám egyvalamit nem szabad elfelejtenetek: uratok és parancsolótok úgy rendelkezett, hogy holnapután előtt nem
nyúlhattok a hordókhoz!
Csak a nagy ünnepnapon ihattok az egészségére, megértettétek? És kérlek, most engedjetek át! - Kivette Tamiro
kezéből a gyeplőt. - Még ma vissza kell érnünk Helmenkroonba.
- Kit érdekel, hogy hová kell menned? - Az őrszem csúfondárosan vigyorgott, de azért hátralépett. - Az a
fontos, hogy bort itt hagyd!
Lykano a legénységi sátrak elé kormányozta a szekeret, s ott megállt, az egy szem ott maradt marsföldi legény
figyelmétől kísérve. Kifogta a lovakat, felült az egyikre, míg Tamiro a másikra, és onnan szólt le a poroszlónak:
- Ezek a hordók sajnos olyan szörnyűségesen nehezek, hogy beleszakadnánk, mire lepakolnánk őket.
Inkább itt hagyjuk a szekeret is, és visszajövünk érte, mire kiürülnek. Egy jó hét múlva, ha ez nektek is megfelel.
Gondolod, hogy addig kiisszátok? Vagy hosszabb időre lesz szükségetek?
- Majd kiderül. - A katona sóvár pillantást vetett a hordókra. - Mi mindenesetre megtesszük, ami tőlünk
telik, és nagyon fogunk igyekezni!
- Köszönöm, uram - hajolt meg Lykano, csettintett a nyelvével, és indulásra bírta a gebéket. Aztán
Tamiróval együtt sürgősen elpályáztak.
A Nagy Nappalfény nemsokára leereszkedett a nyugati láthatár mögött, s a rabszolgák az állig felfegyverzett
katonai kísérettel együtt visszatértek a Sátánvölgybe a kőbányákból.
A kapitány, akinek csupa visszataszító szemölcs volt az egész képe, igencsak elcsodálkozott, amikor
megpillantotta a három hatalmas hordót. Az egyik alárendeltje jelentése után pedig erősen gondolkodóba esett,
majd egyenesen a rozoga szekérhez lépkedett, és alaposan szemügyre vette a hordókkal együtt. Végül megállt, és
a kezére támasztotta a fejét.
- Furcsa - mormolta. - Felettébb furcsa.
- Mi a furcsa, uram? - kérdezte az egyik alvezér, aki illő távolságból figyelte.
- Az, hogy Rhogarr von Khelm bort küld nekünk - felelte a kapitány. - Nagylelkű ajándék, de ilyesmit
sosem feltételeznék róla.
- Hát igen - ingatta a fejét az alvezér. - Viszont az alkalom is nagyon különleges.
- Mintha ez érdekelné Rhogarrt! - A kapitány fintorgott és legyintett. - De van más furcsaság is: ha ez a bor
tényleg olyan értékes, akkor hogyhogy Rhogarr egy civilre bízta, és nem katonai kísérettel küldte ide?
- Talán... - az alárendelt félrehajtott fejjel gondolkodott -talán úgy túlságosan feltűnőnek gondolta?
- Ostobaság! - torkolta le nyersen a felettese. - Sőt még tovább: ismeretes, hogy Rhogarr mennyire szereti a
medhiterai bort - odaadni meg gyűlöli! El nem tudom képzelni, hogy akár csak egy kupával is megajándékozna
bárkit.
- És ha már annyi van neki, hogy azt se tudja, hová tegye?
- Hogyisne! Pont az ellenkezője igaz! - felelte a parancsnok.
- Hiszen ezek az átkozott számkivetettek nemrég raboltak el egy egész rakomány értékes medhiterai bort!
Rhogarr annyira megharagudott ezért, hogy a katonai kíséret vezetőjét azonnal ideküldte a bányába! - Egy
lépéssel közelebb ment a másikhoz.
- Talán már elfelejtetted?
A katona összerezzent.
- Nem, uram, dehogyis!
- Add csak a kardodat! - A parancsnok a katona felé nyújtotta a kezét. - Valami itt nem stimmel. Pontosan
érzem. És utána fogok járni!

Micsoda? - Jessie a fejét csóválta. - Bocs, de nem értem, mit beszélsz.

-Akkor majd elmagyarázom. - Rieke a falra mutatott. -Ugye, mindenki látja, hogy az a polc festve van.
Ezért nyilván mindenki azt gondolja, hogy az ajtóval ugyanez a helyzet. Pedig nem!
Odalépett, és megnyomott egy alig látható emelőt. Az ajtó azonnal kinyílt, és szemük elé tárult egy sötét
folyosó, amelyben szűk csigalépcső kanyargott.
- Ez a történelmi Sólyomtorony lépcsőháza. Levezet a boltba és a pincébe. Schreiber úr azért álcázta ezzel a
falfestménnyel, mert, úgy mondta nekem, nem árt, ha az ember hirtelen el tud tűnni.
- Nekünk viszont az nem ártana, ha végre megtalálnánk azt a titkos rejtekhelyét! - felelte Jessie.
- Ebben igazad van. - Rieke bezárta az ajtót. - Bár tudnám, hol keressük még!
- Általában azok a legjobb rejtekhelyek, amelyek szembeötlők - gondolkodott hangosan Jessie. - Ezekről
senki sem gondolja, hogy rejtekhelynek használják őket. Schreiber úr nem hívta fel a figyelmedet arra, hogy
minden egyes szavát vésd jól az emlékezetedbe?
- De igen. És mire következtetsz ebből?
- Hogy alapos oka volt arra, hogy ezt mondja: „Niko Niklas engedélyezni fogja a hozzáférést!" Nem
egyszerűen csak azt mondta: Niko. Hiszen tudta, hogy ismered a teljes nevét, amikor te vagy az anyja.
- Világos. És mire akarsz ezzel...
- ...kilyukadni? - fejezte be a kérdést Jessie. - Ez egyszerű! Azért fontos a teljes név, mert talán... talán... -
sarkon fordult, és az antikvárius íróasztalán álló hipermodern számítógépre mutatott - mert ez a jelszó, amely
védi a szigorúan titkos fájlokat!
A gép alvó állapotban volt, és csak meg kellett billenteni az egeret, hogy kivilágosodjon a képernyő.
Képernyővédőnek egy fénykép volt odatéve, amely Nikót Nalik Noski senseivel karöltve mutatja,
küzdősportruhában.
- Nahát - mondta Jessie elégedetten -, ez máris sokat ígér. Ahogy sejtette, a hozzáférés jelszóval volt levédve.
Tíz betűből állt - így Rieke számára minden azonnal világos lett.
- Igazad van! - ujjongott fel. - Természetesen Niko Niklas a jelszó! Ezért kötötte úgy a lelkemre Schreiber
úr, hogy ne felejtsem el a nevét!
Ám amikor Jessie begépelte a betűket, kellemetlen meglepetés érte: a képernyőn a „Hibás jelszó" üzenet
villogott. „Hozzáférés megtagadva. Még két kísérlete van!"
- Ezt nem értem - Rieke elhűlten bámult a képernyőre. -Miért emlegette Schreiber úr Niko nevét, ha nem az
a jelszó?
 - Hm. Egyedül voltatok?
- Hogyhogy... egyedül? - Rieke láthatóan egy kukkot sem értett.
Jaj, a felnőttek!
- Nos, hogy Schreiber úrral kettesben voltál-e a betegszobában, azt szeretném tudni. Vagy volt ott valaki
más is?
- Vagy úgy! - Rieke erőltette a memóriáját. - Egyedül voltunk, persze. Illetve... kicsivel azelőtt, hogy
Schreiber úr megemlítette volna Niko nevét, berohant egy nővér. Mert a gépek riasztották.
- Akkor minden világos! - dörmögte Jessie idegesen.
- Micsoda?
- Schreiber úr nyilvánvalóan meg akarta akadályozni, hogy a nővér meghallja a jelszavát. Ezért aztán
burkoltan közölte veled. Mert azt gondolta, vagy annyira okos, hogy így is kitaláld.
- Gondolod?
- Logikus! - Jessie a plafonra meresztette a szemét. - Mi lehet még a jelszó? Eszedbe jut egy másik tízbetűs
név?
- Próbáljuk meg a... hm... Nalik Noskit. Az is tízbetűs, akárcsak a Niko Niklas. Ráadásul együtt láthatók a
képernyővédőn!
- Milyen jó ötlet egy nehéz felfogású felnőttől!
Jessie még bólogatott is, annyira nagyra tartotta az ötletet.
- A két név anagramma. Ugyanazokból a betűkből álnak, csak a sorrendjük más.
- Tényleg - csodálkozott Rieke. - Hogy ez még nem tűnt fel nekem!
Jessie lenyelte, ami a szájára jött volna, de a pillantásából mindent ki lehetett olvasni. Gyorsan bepötyögte a
sensei nevét, ám a következő pillanatban csalódottan nyögött fel.
- A francba! Ez se jött be.
Az eredmény ugyanaz volt, mint az imént. „Hibás jelszó. Hozzáférés megtagadva. Még egy kísérlete van!" Sötét
pillantással nézett a válla fölött Riekére.
- Most te mondj egy nevet. Mi lehet még?
- De... - vágott volna vissza Rieke, de elhallgatott. A veszekedés biztos nem fogja előbbre vinni őket.
Gondolkodott, töprengett, törte a fejét - mindhiába.
Jessie hasonlóképpen. Pár végtelennek tűnő percig tartó eredménytelen találgatás után dühösen meglökte a
billentyűzetet, és már ott akarta hagyni a gépet, amikor egyszerre, mintegy a semmiből, támadt egy ötlete.
- Hát persze! Van még egy harmadik név is, amelyet ugyanebből a tíz betűből kell képezni! És legalább
akkora jelentősége van a történetben, mint Nikónak és az apjának!
Gyorsan visszaült a billentyűzethez, és ujjai sebesen repültek rajta.

Aparancsnok karddal a kezében a hordók elé lépett. Aztán megfordult, és a kard markolatával nagyot ütött a
legfölső hordóra, amelyből Lykano az őröknek eresztett kóstolót. A tompa koppanás azt jelezte, hogy a
hordó színültig tele van.
- Ez várható volt - jelentette ki a parancsnok, és a két alsó hord óra is rákoppantott. A bal oldali kétségkívül
szintén tele volt. Am amikor a jobb oldalit megkopogtatta, már az első hangra felragyogott a képe. - Na, mit
mondtam? - kacsintott az alvezérre. - Amilyen kongó hangot ez ad, hát semmi sincs benne. Legalábbis bor nincs,
úgy értem!
- Mi? - bámult rá a katona értetlenül. - Miért venné a fáradságot bárki is, hogy idecipeljen egy üres hordót?
- Csitt! - intette csendre a parancsnok, és a szekér felé intett. - Ne olyan hangosan! Nem kell megtudniuk,
hogy átláttunk rajtuk!
- Kicsoda? Micsodán? Miért? - A katona még mindig nem értett semmit. - Ki ne tudjon meg mit?
- Hát ezek az alwe kutyák természetesen! - felelte gúnyos vigyorgással a parancsnok. - Hagyjuk meg őket
most még abban a hitben, hogy át tudtak verni bennünket! Annál szörnyűbb lesz majd az ébredésük!
Végigjártatta tekintetét a jó kéttucatnyi fekete bőrruhás katonán, akik mindenfelé jöttek-mentek a völgyben,
hogy kiélvezzék a szabad idejüket.
- Gyerünk, hívd össze az embereket, hogy csak egyszer kelljen elmagyaráznom!
Mitelhagyták
gondolsz, észrevette? - kérdezte Tamiro Lykanót, aki mellette ült, magasan a Sátánvölgy felett. Amint
a völgyet, a farkasfi és a kisfiú elrejtették lovaikat egy rejtett tisztáson, és fellopakodtak a
sziklafal tetejére, amely nyugat felől határolta a völgyet. Onnan biztos fedezékből láthatták be az egész
tábort, és mindent megfigyelhettek, ami ott történt. Ám egyre rosszabbul láttak. A Nagy Nappalfény már lement
a dombok mögött, és a völgyre félhomály ereszkedett. A marsföldiek azonban felélesztették a már csak parázsló
tábortüzet, és hatalmas fahasábokkal táplálták. A lángok mind a legénységi sátrakat, mind a boroshordókat
táncoló fényekkel világították meg.
- Úgy néz ki - bólintott Lykano, és le nem vette a szemét a marsföldi katonákról, akik odalent a völgyben éppen
vezérük köré sereglettek. Az - még mindig a karddal a kezében - pár lépéssel arrébb ment a szekértől, és a tűz
mellett várta őket. - Mi másért hívatta volna össze az embereit?
- Hm - morogta Tamiro. - És mi mit csinálunk most?
- Na, mit? - Lykano épp csak rápillantott, de azután ismét lefelé meresztette a szemét a völgybe, nehogy valami
elkerülje e a figyelmét. - Mindent úgy csinálunk, ahogy megbeszéltük: te a helyedre mész, én meg itt maradok,
és figyelem a tábort. Vagy van jobb ötleted?
- Dehogy van! - csóválta a gyerek a fejét, és zavartan mosolygott. - Csak reménykedem, hogy a
Láthatatlanok a mi oldalunkon vannak, és megáldanak bennünket a kellő mennyiségű szerencsével.
- Ezt kell tenniük! - mosolygott rá Lykano bátorítón. - Különben nem válik be a tervünk - azt meg nem
akarhatják!
A völgybe vetett gyors pillantás után megint Tamiróhoz fordult.
- De most indulj! Különben későn érsz oda!
- Megyek! - A fiú pár métert kúszott, aztán állt csak talpra. - Sok szerencsét, Lykano!
- Köszönöm. Neked is! - Még egyszer figyelmeztette: -Kérlek, Tamiro, légy óvatos, és nehogy elveszítsd a
kulcsot! Magnus az egész éjszakát erre áldozta, hogy idejében elkészüljön!
- Nem vagyok már kisgyerek - mondta a fiú, és sietve elsurrant. Pár pillanat múltán elnyelte a sűrűsödő
félhomály.

36. FEJEZET

Egy régi csel

B ingó! - kiáltotta Jessie, amint a harmadik név bepötyögése után fanfar harsant, és megjelentek a fájlok. -
Sinkkálion a helyes jelszó - magyarázta Riekének. - Tulajdonképpen rájöhettem volna. És nemcsak azért, mert a
Sinkkálion szintén a Niko Nik-las és a Nalik Noski anagrammája, hanem mert a legvégén a királyi kard lesz az,
amely eldönti Misztéria sorsát. Bár ez a mi erőfeszítéseinkre ugyanúgy igaz!
Jessie azonnal felismerte azt a mappát, amely a Titkos Tudás következő Őrzőjének volt szánva. Neve A Sors
könyve volt, és minden gond nélkül ki lehetett nyitni. Rieke és Jessie számára már az első sorok elárulták,
mekkora jelentőségű felfedezést tett annak idején Schreiber úr ük-ük-üknagyapja - és a terjedelmes
dokumentumot szinte kábulatban olvasták el. A legtöbb oldalt átfutották, és csak azt nézték meg alaposabban,
amit fontosnak ítéltek. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy teljesen megzavarja őket.
Rieke csak annyit tudott hápogni, hogy „Ó, nem! Ó, nem!" Jessie pedig egyfolytában rázta és csóválta a
fejét.
- Ez nagyon ütős - suttogta a végén. - Ezt el kell mesélnem papának!
- Én is úgy gondolom - felelte Rieke. - De előtte még meg kell bizonyosodnunk arról, hogy Karin Seikelnek
tényleg csak vésőre és kalapácsra volt-e szüksége ahhoz, hogy elmeneküljön a világunkból.
- Értem. Úgy gondolod, hogy...
- Potosan úgy gondolom! - Rieke felemelkedett a székről. -Sürgősen le kell mennünk a pincébe.
- Jó ötlet! - értette egyet Jessie. Bezárta a dokumentumokat, és kikapcsolta a gépet. Aztán átszaladt a
nappaliba, az öreg olvasófotelhez, és Odhur köpenyéért meg az öreg könyvért nyúlt.
- Hagyd! - szólt rá Rieke. - Ezek csak zavarnak abban, amire készülünk. Majd visszafelé felszedjük őket.
Jessie visszatette a holmikat a helyükre, megfordult, és indult volna a folyosóra.
- C-c-c! - cicegett gúnyosan Rieke, és felemelt mutatóujjával integetett, akár egy pedáns tanító néni.
Jessie képe megnyúlt.
- Mit rontottam el?
 - Már elfelejtetted? - Rieke a festett fal ajtajára mutatott. -Innen egyenesen a pincébe meg a boltba jutunk!
- Tényleg! - ütött a homlokára Jessie. - Az ilyesmit nevezik... ifjúkori elbutulásnak?

Akapitány kivárta, amíg az őrszemélyzet minden tagja köréje gyűlt. Még a kaputól és a Szárnyasgyík
barlangjától is odakérette az őröket. Elégedett mosollyal tekintett végig a jó kéttucatnyi férfin, akik feszülten
figyelték.
- Tudjátok-e, miért hívattalak benneteket?
A válasz vállvonogatás, tanácstalan arckifejezés volt minden oldalról. Csak a két kapuőr sejtett meg valamit.
- Talán a borszállítmány miatt van - szólalt meg az egyik. -Rhogarr von Khelm urunk és parancsolónk
nagylelkű ajándékáról?
- Eltaláltad! - nézett rá elismerőn a parancsnok. - Pontosan azért hívtalak össze benneteket. - Sötét
tekintettel méregette az embereket. - Csak azon csodálkozom, hogy nem fogtatok azonnal gyanút!
- Gyanút? Miért, uram? - kérdezte a poroszló. - Talán mert Rhogarr von Khelm átkozottul szűkmarkú
szokott lenni?
A kapitány bólintott.
- Pontosan erre gondoltam!
- De... - A kapuőr megbökte a társát. - Gondoltam is rá. De aztán...
- ...aztán úgy véltük - vette át a szót a másik -, hogy ez a nagylelkű ajándék igazán méltó lehet a
nagyszabású ünnepséghez, amelynek alkalmából küldték, és emiatt nem aggodalmaskodtunk tovább.
- Hát ez az! - ragadta magához a társa a szót. - Főképp hogy a fuvaros a színtiszta igazságot mondta. A
hordókban valóban medhiterai bor van. Meggyőződhettünk róla.
- Milyen hiszékenyek is vagytok, milyen könnyű is becsapni benneteket!
A kapitány a fejét csóválta, mint aki mélységesen csalódott. Széles mosolya azonban arról tanúskodott,
mennyire élvezi, hogy alárendeltjeinek bebizonyíthatja fölényét.
- Máskülönben azonnal észrevettétek volna, hogy a hordók közül csak KETTŐ van borral töltve.
Hallgassátok csak!
Fürgén, mint egy balett-táncos, odapenderült a hordókhoz, és megint rájuk koppantott a kardmarkolattal.
Ekkor végre megértették az őrök, mire céloz. Sok „A!" meg „Ó!" hangzott el, míg végül a sok meglepett
mormogás egyetlen, mindent eldöntő kérdésben fogalmazódott meg:
- De ha egyszer nem bor van a hordóban, akkor mivel van megtöltve?
A parancsnok egy gyors intéssel adta tudtukra, hogy kövessék a tűzhöz. Ott pedig rejtélyes arckifejezéssel
nézett rájuk.
- Emlékeztek az elmúlt nyárra, amikor a Borús Birodalomba kellett mennünk, hogy ott egy
fegyverszállítmányt vegyünk át?
- Hogy is felejthetnénk el, parancsnok! - felelte a helyettese. - Mekkora ünnepség volt ott éppen, és milyen
jól éreztük ott magunkat valamennyien!
- így igaz - mosolygott a kapitány. - Nos, akkor biztosan emlékeztek arra a regösre, a farkasfira is, aki
mindenféle régi történettel szórakoztatta a nézőket. Mesélt egy legendás régi hősről is, akinek Odüsszeusz volt a
neve. Úgy cselezte ki az ellenségeit, hogy egy nagyvonalú ajándékot küldött az erődítményükbe - pontosan
ahogy ez ma velünk is történt.
- 0, uram, én emlékszem! - kiáltotta az egyik kapuőr. Csak úgy csillogott a szeme. - És milyen mérges volt,
amikor azt mondtad neki, hogy egy ilyen cselt csak egy gyagyás troli vesz be!
- így bizony! - felelte a kapitány, és büszkén düllesztette ki széles mellkasát. - És nem hitte el nekem, hogy
én ezen a trük-kön azonnal átláttam volna!
- 0, igen. Sőt, még felvágósnak is nevezett téged - emlékezett vissza a kapuőr, és elgondolkodva nézett a
hordókra, amelyeket vöröses fényben fürdetett a tábortűz. - És ha jól értelek, akkor azt gondolod, hogy...
- ...hogy ezek az alwe kutyák éppolyan együgyűnek tartanak bennünket, mint azokat a trójaiakat - előzte
meg a kapitány. A szekérre mutatott. - Ezek a hordók semmiképp nem lehetnek urunk és paTancsolónk
ajándékai! Csak az ellenségtől származhatnak! És hogy mit akarnak elérni, az a Nappalfénynél is világosabb!
- Az átkozott kutyák! - Az alvezér elképedve meredt a szekérre, aztán visszafordult a feletteséhez. - Azt
gondolod, hogy ugyanúgy akarnak átverni bennünket, mint az az Odüsszeusz a trójaiakat?
- Különben miért hozták volna ezeket a hatalmas hordókat ide a kerítés mögé? - kérdezte a parancsnok, és
hangjából őszinte meggyőződés csendült ki. - Arra rájöttek, hogy sikerrel nem rohamozhatják meg a cölöpfalat.
így aztán ezzel az ócska csellel próbálkoznak. De korán örültek! Hatalmasat köpünk a levesükbe,
keresztülhúzzuk a ravasz számításukat!
Aztán megparancsolta az embereinek, hogy emeljék le a gyanús hordót a szekérről, és óvatosan tegyék a
tűzre.
- Majd jól befutunk az átkozott alwe seggük alá, és addig főzzük őket, amíg önként nem szaladnak
egyenesen a Hel fenekére!

z egykori Sólyomtorony pincéje kétszintes volt. Az üzlethelyiség alatt közvetlenül rendes pincehelyiségek
Avoltak, amelyeket Schreiber úr mosókonyhának és raktárnak használt. Amikor Rieke és Jessie nem találta
meg ott, amit keresett, egy szinttel lejjebb ereszkedtek.
A kő csigalépcső egy alacsony folyosóba torkollt, amely, nagy csodálkozásukra, a lépcső végétől alig
tízlépésnyire két oldalról be volt falazva, így csak egy irányban haladhattak: egy tágas boltozat alá. Amikor
Jessie felkapcsolta a gyenge, mocskos mennyezeti lámpát, egy fénykúp ereszkedett alá a körtéből, amely
azonban csak gyengén világította meg a helyiség közepét, a falakat szinte teljesen sötétben hagyta. A sarkokban
pedig egyenesen mélységes mély sötétség kuksolt. A mennyezetről pókhálók lógtak, a kőpadlót vastagon lepte a
por. A falak mentén inkább sejthetők, mint láthatók voltak a fapolcok és -állványok - valószínűleg még abból az
időből származtak, amikor itt volt a bolondokháza mosodája.
- Úgy látszik, helyben vagyunk - morogta Jessie.
- Hogy érted? - kérdezte Rieke.
- Hát te is olvastad az első Siegward Schreiber beszámolóját! -Ja, arra gondolsz? Hogy Karin Seikelt utoljára a
mosodában látták?
- Dehogy! Arra, hogy Leopold Gruber itt tartotta a maga építette ufót, hogy elmenekülhessen a
bolondtoronyból!
- Mi? - vakkantotta Rieke, aztán észrevette, hogy csak lóvá tették.
Jessie mindenütt megnézte a padlót, de eleinte semmit sem látott.
- Zseblámpát kellett volna hoznunk - mondta, ám egyszerre gyenge fényt látott felszivárogni, amely mintha
a padlólapok repedéseiből jött volna. Térdre ereszkedett, és elsöpörte a port. Ekkor végre megpillantotta.
- Tehát igaz - suttogta szinte áhítattal. - Tényleg igaz, amit az antikvárius leírt. Látod?
És a padlólapra mutatott. Bár régen vésték a kőbe, de még mindig tisztán kivehető volt, hogy mi is az: három
rúna. A Dagaz-rúna. Az Ehwaz-rúna. És a Mannaz-rúna.
Rieke leguggolt melléje, és alaposan megnézte a jeleket. Végül mély levegőt vett.
- Mit gondolsz? Megpróbáljuk?
- Hát persze! - felelte Jessie. - Hiszen ezért jöttünk le! Rieke nyelt egyet, aztán erőteljesen megnyomta a
Mannaz-rúnát. Abban a pillanatban recsegés, kattogás hallatszott - aztán a nehéz kőlap teljesen hangtalanul,
mintha szellemkéz mozgatta volna, oldalra siklott, és szabaddá tett egy alatta rejtőző lejárót. Titokzatos fény
derengett feléjük.
Rieke megint Jessie felé fordította a fejét.
- Valószínűleg ez a régi erődítmény egyik titkos kijárata. Ilyeneket mindig készítettek akkoriban - ostrom
vagy hasonlók esetére.
- Mit nem mondasz - felelte gúnyosan Jessie. - És a fény honnan jön?
Rieke vállat vont.
- Fogalmam sincs.
- Hát akkor nincs más hátra, mint hogy a végére járjunk! Aztán - mellőzve az odatámasztott létrát - leugrott az
aknába, és lentről pislogott fel Riekére.
- Mire vársz még? Vagy betojtál?
- Naná! - felelte Rieke. - A hírhedett alagúti tiniszörnytől! Aztán lemászott a létrán a derengő fénybe, amely
a titkos folyosót megvilágította.

férfiak nagy buzgalommal teljesítették a kapitányuk parancsát. Közös erőfeszítéssel leemelték a borral töltött
Ahordókat a szekérről, aztán a maradékhoz fordultak. Már a megemeléskor érezték, hogy a parancsnokuknak
igaza lehet: nem volt nagyon súlyos, de annál mégis nehezebb volt, mintha üres lett volna. Két őrszem még
több hasábot rakott a tűzre, a bajtársak pedig odacipelték a hasas hordót, és a lobogó lángokba állították. Aztán
körbe álltak a tűz körül, és várták, mi fog történni.
- Vonjátok ki a kardotokat! - szólt a parancsnok. - Ha valamelyik kutya megpróbál menekülni, azonnal vágjátok
le!
- Igenis, uram! - harsant fel a válasz.
Látszott rajtuk, már előre örülnek a várható látványosságnak. Egész képükön elömlött a vigyor, amint körülállták
a nagy hordót, amelynek dongái először csak füstöltek, de aztán köny-nyen tüzet fogtak. A lángnyelvek mohón
falták a fát, és fölfelé kúsztak a hordó oldalán, míg végül teljesen körbezárták, mint egy tűzkoszorú. Szörnyű
sistergés és ropogás hallatszott, az emberek izgalma a tetőfokára hágott.
Ám nem történt semmi. Legalábbis semmi olyasmi, amire vártak. Míg a marsföldiek megbabonázva
bámulták a nagy lánggal lobogó hordót, egyszerre éles kiáltás hasított a csendbe:
- Vigyázzatok! Ez egy...
Az emberek megpördültek, és a legénységi sátrak mögött emelkedő sziklafalra bámultak. Bár a lángok fénye
nem ért fel egészen, és csak gyéren világította meg a jelenetet, egy gyíkarcú lányt pillantottak meg, aki mindkét
karjával hevesen integetett, egy fiú pedig - akinek alakját félig elnyelte a sötét éjszaka -megpróbálta kezével
befogni a száját, és oldalra rántani, hogy mindketten a sötétségbe bukjanak.
- Mit kiáltott? - kérdezte az egyik alvezér, ám ebben a pillanatban fülsiketítő durranással felrobbant a
hordó. Iszonyatos tűzgolyó keletkezett, amely, izzó dongákkal és lángoló hasábokkal díszesen, minden oldalra
szétspriccelt. Olyan ereje volt, hogy valamennyi marsföldit leverte a lábáról, és úgy dobálta szét őket, mint a
játék babákat. A lajtos kocsi át- meg átbucskázott, több katonát maga alá temetett, míg a sátrakat mintha
szélvihar fújta volna el, mintha erős cölöpjeik nem egyebek lettek volna, mint holmi gyufaszálak.
Amikor a fényes tűzgömb magába roskadt, és elült a tűzvi-har is, a tábortűz környéke a pusztulás képét
mutatta: az őrök legalább fele túl sem élte a robbanást. Élettelenül, groteszkül kifacsarodott végtagokkal
hevertek az égő és füstölgő roncsok és fahasábok között a földön. A súlyos sebesültek jajgattak a halottak között
ide-oda henteregve, vagy próbáltak valahogy talpra vergődni. Senkivel és semmivel nem foglalkoztak a puszta
életükön kívül. így azt sem vették észre, hogy Niko és Lykano köteleken szélsebesen lekúsztak a Sátánvölgy
meredek szikláin.
Egy pillanattal később már az első kiszabadított rabszolgák is előbukkantak a Szárnyas gyík barlangjából.
Élükön a fiatal Tamiro szaladt, aki beszuszakolta magát a Lykano által felfedezett keskeny hasadékon a
barlangba, és kivárta a robbanást. Csak ezután állt neki, hogy felébressze mély álmukból a rabszolgákat, és a
Magnus készítette kulccsal kinyissa a lakatokat a földöz erősített bilincseiken. A férfiak egymás után
elhagytatták a barlangot, és lefutottak a völgybe.
Nikónak és Lykanónak nem is kellett segítség, hogy lebírják a megmaradt tucatnyi sebesült marsföldit. A
katonákat teljesen megsiketítette és összezavarta a robbanás, így ártalmatlanná tételük gyerekjáték volt.
A megszabadított rabszolgák öröme nem ismert határokat. Nevettek és ujjongtak, körbetáncolták szabadítóikat,
ugrándoztak, mint a kisgyerekek, és éltették a megmentőiket. Csak egyetlen rab - szürke szakálla a mellét
verdeste - volt mogorva, ahogy Nikóhoz és Lykanóhoz közeledett.
- Legfőbb ideje volt már! - morogta. - Már attól tartottam, hogy örök időkre Rhogarr kőbányájában
felejtettetek!
- Ragnur! - ujjongott Niko, és átölelte az öreg bajtársat. -De jó, hogy még tudsz zsörtölődni! Ez csakis azt
jelenti, hogy élsz és egészséges vagy!
Aztán bemutatta neki Lykanót. Ragnur tetőtől talpig végigmérte.
- Aha, egy farkasfi - dünnyögte. - Nem csoda, hogy ez az egész olyan sokáig tartott! - De aztán már ő sem
tudta palástolni az örömét, és a karjába zárta Lykanót, mintha el se akarná többé engedni. - Köszönet
mindkettőtöknek! És persze mindenki másnak, aki csak a segítségetekre volt!
Szeme kutatón körbe járt, de nem találta meg, akit keresett, így rákérdezett:
- Hol hagytátok Ayanit? Van itt valaki, aki már alig várja, hogy viszontláthassa.

járat éppolyan magas volt, hogy Jessie meg Rieke nem ütötte be a fejét. Majdnem nyílegyenesen haladt, csak
Aidőnként tört meg egy kicsit. Bárhogy figyeltek is, sehol nem fedeztek fel fényforrást, az alagút mégis tiszta,
varázslatos, hívogató fényben úszott, amelytől majdnem féktelen jókedvük kerekedett. Szinte súlytalannak
tetszettek, mintha csak lebegnének előre.
A folyosó mélyen a föld alatt lehetett - a levegő mégis tiszta volt, és friss, mintha valami rejtélyes
szellőzőrendszer újítaná meg folyamatosan. És mindenütt érződött a verbéna finom illata: azé a növényé, amely
megvéd a gonosztól, és megkönnyíti a Láthatatlanokkal való kapcsolatfelvételt. Bár sem Jessie, sem Rieke nem
sejtette, hová vezethet a folyosó, mégsem féltek. Sőt, ellenkezőleg: határtalan kíváncsiság töltötte el őket, és alig
tudták kivárni, hogy hová jutnak.
 Már nem is tudták, mennyi ideje gyalogolnak, amikor az alagút éles kanyart vett jobbra. Aztán egyre csak
tágult, míg a végén már három méter magas és ugyanolyan széles is lehetett. Egy kisebb kanyar után aztán
valami kapuhoz, átjáróhoz értek, amely csupa lobogó lángból állt.
- A Tűz Kapuja! - kiáltotta áhítattal Jessie. - Ez a Sorskő bejáratát védi, és ugyanakkor átjárót képez a mi
világunk és Misztéria között.
Színtiszta varázslat volt. A lángoló kapuból őserő áradt, olyan, amely minden logikának ellentmondott, és
mégis ott volt előttük. Hatalmas hőség csapott le rájuk, meg kellett állniuk, és kezükkel eltakarni az arcukat.
Amikor már nem bírták elviselni, hátrább húzódtak.
- Tehát tényleg igaz - szólalt meg Rieke. - Minden igaz hát, amiről Karin Seikel a könyvében ír.
- Bizony! - Jessie olyan ünnepélyesnek érezte a pillanatot, hogy a megszokott „naná!" nem jött a szájára. -
Őrületében nem tudott már különbséget tenni a valóság és a fantáziája között, így lehetővé vált számára, hogy a
saját maga által kitalált világba meneküljön.
- Hm - bólogatott Rieke elgondolkodva. - Abszurd, ugyanakkor megdöbbentően logikus is, persze, a maga
őrült módján. Egyvalamit azonban még mindig nem értek: hogy tudott átjutni Karin Seikel a Tűz Kapuján? A
könyvében azt írja, hogy kétféle módon lehet Misztériába jutni: vagy Odhur köpenyével, vagy a kapukon át,
amelyek a mi világunkat és a Ködökön Túli Világot összekötik.
- Igen. És?
- Ezeken a kapukon csak az jut át, aki az alwék kincsének egy darabját viseli. De Karinnak nem volt ilyen
ékszere!
- Már hogyne lett volna - ellenkezett Jessie. - Nelwyn király búcsúzóul egy aranygyűrűt ajándékozott neki,
amelybe a címere és a nevének kezdőbetűi voltak belevésve. Ez a gyűrű tette lehetővé számára, hogy átlépje a
Tűz Kapuját, és eljusson a Ködökön Túli Világba.
- Még mindig nem hiszem el - felelte Rieke elgondolkodva, és elképedten csóválta a fejét. - Pedig most a
tulajdon szemünkkel láttuk, hogy a fantáziának tényleg megvan az a megmagyarázhatatlan hatalma, amelyet
Siegward Schreiber, a Titkos Tudás Első Őrzője már régen felismert.
A szívó hatás, amely a Tűz kapujából kiindult, olyan erős volt, hogy Jessie és Rieke alig tudtak ellenállni, és
kelletlenül indultak el visszafelé.
A föld alatti folyosó bejárata ugyanúgy zárult mögöttük, mint ahogyan kinyílt: a boltozatos pincébe
visszatérve egy enyhe nyomás a bevésett Mannaz-rúnára elég volt ahhoz, hogy a súlyos padlólap visszacsússzon
az eredeti helyére.
Csendesen indultak fölfelé a csigalépcsőn. Már majdnem elérték a nappali ajtaját, amikor Jessie
összerezzent, és megállt, mintha gyökeret vert volna a lába.
- Állj! - súgta oda Riekének. - Van valaki a lakásban! Lábujjhegyen felosont, aztán fülét a csukott ajtóhoz szorí-
totta.
Igen: a nappaliból egyértelműen egyik közismert tévéhíradó hangjai szűrődtek ki, amelyet azonban túlharsogott
két hang. Férfihangok, semmi kétség. Henk és Maik!
- A francba! - kiáltott fel Jessie, és visszarettent. - Már csak ez a két zombi hiányzott!
- Egyetértek! - csatlakozott Rieke. - És most mit tegyünk? Észrevétlenül sehol sem tudunk kilógni a
lakásból. Sőt még a bolt ajtaján sem.
- Akkor bizony itt kell várnunk, amíg bele nem feketedünk! - felelte Jessie gúnyosan. - Hacsak nem
kockáztatjuk azt az életveszélyes vállalkozást, hogy kimászunk az antikvárium ablakán. Azokat biztosan nem
pecsételték le, és szerencsére belülről nyílnak, ahogy talán még bizonyos, agyilag visszamaradt felnőttek is
tudják.

agnur megfordult, és egy rongyos ruhás, komor férfira mutatott, aki egész idő alatt szerényen meghúzódott a
Rháttérben. Ugyanolyan nyomorult állapotban volt, mint a többi táborlakó: szinte csontig soványodott, haja és
szakálla elnemezese-dett. De valami mégiscsak volt benne, ami megkülönböztette a többiektől, még ha Niko
nem tudta is az első pillantásra, hogy mi az. Aztán rájött: a férfi tekintete volt az. Nem volt olyan eltompult, mint
a többi rabszolgáé, hanem még mindig töretlen bátorságról tanúskodott. És ekkor hirtelen ötlettel megkérdezte
tőle:
- Bocsásd meg kérdésemet, de nem Mayán vagy véletlenül, a kovács a Fakó-erdő melletti faluból?
- De, fiam - felelte elcsodálkozva a kovács. - Valóban az vagyok. De te honnan tudod, hogy...?
- Mert Ayani, a nevelt lányod olyan sokat mesélt már rólad. - Niko ragyogott az örömtől. - Arawynn, a fiad
pedig azt mesélte el, hogy Rhogarr von Khelm idehozatott a kőfejtőbe.
 - Ismered Ayanit és Arawynnt? - Mayán szeme izgatottan villant fel, Nikóhoz lépett, és megragadta a vállát.
- Hogy vannak? Jól vannak? Mesélj végre, ne gyötörj!
Niko segélykérőn nézett Lykanóra. Remélte, hogy a farkasfi ki tudja segíteni jó tanáccsal, hiszen időközben
már az utóbbi hetek minden kalandját elmesélte neki. Megkönnyebbülésére Lykano azonnal megértette, hogy mi
nyomasztja, és a segítségére sietett.
- Kicsit légy még türelemmel, Mayán! - kérte a gondoktól megroskadt kovácsot. - Hosszú történet ez,
amelyet nyugalomban kell elmesélni. Ám még mielőtt a marsföldiek felbukkannának itt, és rajtunk ütnének, el
kell tűnnünk innen.
Ezzel a rabszolgákhoz fordult, akik szemlátomást még fel sem tudták fogni a kiszabadításuk tényét.
- Amíg Niko meg én a barlangba hordjuk és megbilincseljük a kínzóitokat, addig szedjétek össze
valamennyi fegyvert, amit csak meg tudtok kaparintani. És hozzátok a szerszámaitokat is, amelyeket a
munkához használtatok! Utána pedig kövessetek, amilyen gyorsan csak tudtok. A Démon-erdőben majd
beavatlak benneteket a további tervekbe is!
Kicsit később, amikor már egyedül maradt Nikóval, oldalba bökte a könyökével, és szélesen rávigyorgott.
- Hát nem nagyszerű terv volt?
- De, fogjuk rá - bólintott Niko.
- Hát nem? És milyen jó, hogy annak idején elcsórtam Zhorrantól a mennydörgés- és villámlásport!
Különben nem sikerült volna.
- Ez is igaz - kuncogott Niko. - Hát még az milyen jó, hogy kivételesen figyeltem az órán, amikor a
lisztporrobbanást magyarázták! Azzal a kevéske mennydörgőporral biztosan nem sikerült volna ekkora cirkuszt
csinálni!
- Lehet - vigyorgott vissza rá Lykano. - De hát te vagy ennek a történetnek a nagy hőse, így neked is hozzá
kell járulnod ahhoz, hogy elérd a célodat!

37. FEJEZET

A Láthatatlanok hatalma

R ieke csak akkor lélegzett fel, amikor már újra a kocsijában ültek, jó messze az antikváriumtól. Jessie-vel
ugyan minden gond nélkül ki tudtak mászni az ablakon, ám az utcára érve Rieke megrémült: Henk Krieger
szürke dobozkocsija közvetlenül az ő Golfja mögött parkolt - Rieke úgy érezte, bármelyik pillanatban ráronthat.
Félelme szerencsére alaptalannak bizonyult, mégis akkora gázzal indult, hogy az öreg járgány valósággal
megugrott. Mostanra lassan megemberelte magát. Belesimultak az autóút forgalmába, és Rieke alaposan a gázra
lépett. Aztán a mellette ülő Jessie-re nézett.
- Nos, felőlem most már felhívhatod a rendőrséget, és elmondhatod nekik, hol lapul Henk és Maik.
- Tényleg! Majd elfelejtettem! - Jessie már elő is halászta a telefonját, és épp bepötyögte volna a számot, de
hirtelen leeresztette a telefont.
- Hogy én mekkora hülye vagyok! - kiáltott fel rémülten.
- Miért? - nézett rá Rieke oldalról csodálkozva.
- Mert kikapcsoltam Schreiber úr számítógépét! Rieke nem értette, miről beszél.
-Na és?
- Alvó állapotban volt, amikor odamentünk a lakásba - magyarázta Jessie. - Lehet, hogy a mostohatesóm
nem egy lumen, tényleg nem sokkal több van abban a kőkoponyájában, mint egy jól fejlett ökörbékának, de a
számítógéphez ért. Es miután tudja, hogy a gép nem kapcsol ki magától, egyből rájön, hogy járt valaki a
lakásban.
- Na bumm - vont vállat Rieke. - Nem mindegy az nekünk? -Dehogy mindegy! - kiáltott fel a kétségbeesés
szélén. -
Ugyanis még egy nagy hibát elkövettem: a lakásban felejtettem a baseballsapkámat. Maik felismeri, rá fog jönni,
hogy kerülhetett oda.
Rieke a fejét csóválta.
 - Ne haragudj, Jessie, de még mindig nem értem, mire akarsz kilyukadni.
Jessie a szemét forgatta.
- Henk és Maik zombik ugyan, de azért egészen nem hülyék. Különben az sem jutott volna eszükbe, hogy
éppen Schreiber úr lakásán húzzák meg magukat.
- És tovább?
- A sapkám miatt azonban előbb vagy utóbb rá fognak jönni, hogy ismerem a rejtekhelyüket.
- De azt nem is sejtik, hogy a régi lépcsőház felől kihallgattuk őket!
- Persze hogy nem. Viszont másvalamit megtudtak: hogy most már biztos vagyok abban, hogy Maik lopta
el tőlem az öreg könyvet meg Odhur köpenyét, és így csakis ő lehetett az, aki odavitte Schreiber úr lakására
ezeket a holmikat.
Riekének végre leesett a tantusz. -Vagy úgy!
- Hát ez az, kis fürge agyú - ironizált Jessie. - Es ha ezek ketten nem tiszta hülyék, akkor már nyilván rég
elhúzták a belü... - szégyenkezve elmosolyodott - ...mármint hogy elmenekültek, akarom mondani.
- Mert rájöttek, hogy rájuk fogod küldeni a rendőrséget?
- Pontosan. így aztán fel se hívom őket. És persze még egy oka van annak, miért nem kellene telefonálni.
- Mégpedig?
- Ostoba módon én kértelek meg, hogy kérdezd meg a nyomozót a köpenyről meg a könyvről. Emlékszel?
- Persze - vigyorgott Rieke. - Ennyire még én se vagyok lökött.
- Márpedig, ha most ráküldjük a rendőröket Schreiber úr lakására, és azok ott találják ezeket a holmikat,
azonnal lefoglalják az emberrablási ügy bizonyítékaképpen.
- Ha Henk és Maik otthagyják!
- Na persze! - döbbent meg Jessie. - Akárhogy is, nem lesz már módunk kezünkbe kaparintani a könyvet meg a
köpenyt.
Pedig, ahogy már elmondtam neked egyszer, ez rendkívül fontos lehet.
- Ahogy gondolod - adta meg magát végül Rieke. - Akkor ne hívd fel a rendőrséget.
Jessie elrakta a mobilt, és egy darabig csendben ült, aztán Riekéhez fordult.
- Megtennél nekem egy szívességet?
- Miről van szó?
- Kérlek, nézz be hozzánk délelőtt! El akarom mesélni mamának meg papának, hogy mire bukkantunk ma,
és nekem soha az életben nem hinnék el!
Rieke kuncogott.
- Vagyis tanúnak hívsz?
- Pontosan - bólintott Jessie elkeseredve. - Ugyanis rájöttem, hogy még egy iszonyú hülye hibát is
elkövettem: ha Schrei-ber úr jegyzeteit egyszerűen elküldöm magamnak e-mailben, akkor most a szüleim
elolvashatnának mindent. De így?
Olyan kétségbeesett képet vágott, hogy Rieke nem állta meg nevetés nélkül.
- Nyilvánvaló, hogy igazad van - mondta végül Rieke. - Úgy látszik, tényleg ifjúkori elbutulásban
szenvedsz!

megszabadított rabszolgák hajnalra értek a Démon-erdőbe. Legtöbbjük annyira kimerült volt, hogy egy korty
Atea és egy falat durva őrlésű magból készült kenyér után eldőlt a bokrok alatt, és azonnal elaludt. Mayán
azon kevesek egyike volt, akik még talpon tudtak maradni.
Olyan mohón vágyott arra, hogy halljon a fia, Arawynn és a nevelt lánya, Ayani sorsáról, hogy elfelejtette
minden fáradtságát. Azt, hogy Ayanival mi történt, a saját szemével láthatta: mielőtt elindultak volna a
Sátánvölgyből, Niko lehozta a sziklafalról a húgát, akit megkötözve és a száját felpeckelve hagytak ott, nehogy
további figyelmeztető kiáltásokat hallasson, és az utolsó pillanatban meghiúsítsa szépen kieszelt tervüket.
A gyíkarc láttán Mayán megrémült. Mégis hallgatott Nikóra, és nem kérdezősködött többet, amíg a
biztonságos démon-erdei táborba nem ertek. Ám a megérkezésük után Niko Ayanival és
Mayannal együtt visszavonult a többiektől, hogy nyugodtan megbeszéljenek mindent.
Fiának, Arawynnak halála természetesen mélyen megrendítette a kovácsot. Ám fájdalma ellenére próbálta
megőrizni a tartását.
- Tehát Arawynnak mégis igaza lett - mondta rekedt hangon. - Megsejtette, hogy a Láthatatlanok elküldik őt
a Szél túloldalára, és még csak boldogtalan sem volt emiatt.
 Ayanira nézett, és a vállára tette a kezét.
- Mert tudta, hogy ezzel nagy szolgálatot tesz neked. Azt mondta nekem búcsúzóul: „Hogy a Sólyom lánya
el tudja végezni nagy feladatát, amelyet a Láthatatlanok bíztak rá. Ha Ayani elbukik, az alwékra örökös
szolgaság vár."
- Tudom, apa - mondta elfogódottan Ayani. Amikor Maru-na, az anyja meghalt, Ayani elhatározta, hogy
nevelőapját és nevelőanyját ugyanolyan apának és anyának fogja érezni, mint eddig, és mint az édesszüleit:
Rieke Niklast és Nelwyn királyt. -De asszt még csak nem isssz sszejtem, hogy miképpen tudnék felnőni
ahhosssz a nagy feladathossz. Hisszen már tegnap issz kissz híján elárultam a jó kissz tervünket a
Sszátánvölgyben!
Ayani, aki időközben visszanyerte szellemi erejét, egyfolytában azon tépelődött, hogyan viselkedhetett úgy
az előző nap.
- Nem tudom, mi ütött belém - mondta könnyek között. -Olyan volt, mint a tarkabükkök alatt, asszon a kissz
messzőn: egysszerre egy belssző hangot hallottam, éssz ellenállhatatlan kénysszert éressztem, hogy
figyelmessztesszem a marsszföl-dieket. Éssz már fel issz ugrottam, éssz oda issz kiabáltam nekik.
Lykano, aki egész eddig a rabszolgákkal foglalatoskodott, meg Hugginnal, Szürkeszakállal, Guwennel és a
többiekkel beszélgetett, ebben a pillanatban ért oda hozzájuk. Ayani utolsó szavait nyilván hallotta ő is.
- Már elmondtam neked, Ayani: Sága, ez a nőstény ördög irányította az akaratodat, nem tehettél mást, mint
hogy figyelmeztesd az ellenséget.
Niko felé intett a fejével.
- Nem lenne jobb most Ayanit és Mayant magukra hagyni? Olyan rég nem találkoztak, biztosan sok
megbeszélnivalójuk van.
Niko felkelt, és követte a farkasfit, aki pár lépéssel odébb, egy hatalmas ezüstnyárfa alatt megállt.
- Mondani akarsz valamit?
- Igen! - Lykano komor ábrázata nem sok jót ígért. - Akciónk sikeres volt, kiszabadítottuk a Sátánvölgy
rabszolgáit, de nem sok mindent értünk el vele.
- Hogyhogy? - ráncolta össze Niko a homlokát.
- Egyszerű: kis híján háromszáz férfit szabadítottunk ki, de a kéttucatnyi ausztráriai kivételével, akiket a
meóták küldtek tegnap a Pokol-hegyekbe, szörnyű rozogák majdnem mind. Alig tudják magukat egyenesen
tartani, és egyáltalán nem képesek nagyobb erőfeszítésre.
- Csodálkozol? Amennyit a kőfejtőben robotoltak, csoda, hogy még élnek.
Lykano nem ment bele ebbe a témába.
- És ami még sokkal rosszabb: a legtöbbjük egyszerű parasztember, nem ért a fegyverforgatáshoz. Lehet,
hogy tudják, hogy kell bánni a trágyahordó villával, a cséphadaróval, a kaszával. De ha kardot vagy más fegyvert
adunk a kezükbe, még az is megtörténhet, hogy egymást kaszabolják össze az ellenség helyett.
- Hát, lehet - vakarta Niko a fejét. - És ha megtanítanánk neki a fegyverek használatát?
- Mikor? - kérdezett vissza mérgesen Lykano. - Két nap van hátra a Sötét Hold Ünnepéig. Elfelejtetted
talán? Ráadásul nem mindenki olyan ügyes, mint te, nem tanulja meg mindenki olyan könnyen a
fegyverforgatást, mint te a nyilazást!
- Nagy kunszt! - vigyorodott el Niko. - Először is kiváló oktatóm volt, másodszor pedig az utóbbi héten
minden szabad percemet a gyakorlásra fordítottam!
- De nincs már ennyi idő! - kiáltotta Lykano. - És ami a le-geslegnagyobb gondot jelenti, Niko, az... az
bizony a húgod, Ayani!
Niko nyelt egyet, persze sejtette, mivel fog előrukkolni a bajtársa.
- Miért?
- Tudod te azt nagyon jól. Hiszen magad is átélted, milyen is Ayani, amikor épp Sága hatása alatt áll. Pár napja
kis híja volt, hogy meg nem gyilkolt. Tegnap meg majdnem tönkretette a szép tervünket.
Niko elkínzottan húzta el a száját.
- Tovább?
Lykano nagy levegőt vett.
- Nehezemre esik kimondani, de már beszéltem Hugginnal és a többiekkel, és mindenki osztja a nézetemet:
Helmenkroont nem lehet ostrommal elfoglalni! Az adott körülmények között ez egyenlő lenne az
öngyilkossággal.
Niko egy pillanatig hallgatott.
 - De akkor... - mondta végül - akkor csak egyetlen módja van annak, hogy apánkat megmentsük: megint
csak, akár a völgyben, cselhez kell folyamodnunk.
- Én is így látom - bólintott Lykano. - És van még valami, ami legalább olyan fontos.
Egy lépéssel közelebb ment Nikóhoz, és a vállára tette a kezét.
- Kérlek, ne tarts ezért barbárnak! De ha nem akarjuk köny-nyelműen kockára tenni az életünket, akkor
gondoskodnunk kell arról, hogy Ayani ne árthasson nekünk.
Niko riadtan rezzent össze.
- Hogy képzeled? Összekötözzük és bezárjuk, mint egy állatot?
- Nem, Niko, nem így akarom - felelte hűvösen a társa. -Az ugyanis semmire sem lenne jó. Ez az átkozott
fekete mágusasszony úgyis megtalálná a módját, hogy bajt csináljon.
Niko nem akart hinni a fülének. -De hát... akkor... mit teszünk vele?
- Mindjárt! - intette türelemre Lykano. - Előbb azonban meséld csak el szépen, mi is van azzal a vérdíjjal,
amit Rhogarr von Khelm kitűzött rátok. És ha még megnézzük a vár tervrajzait is a titkos alagutakkal, amelyeket
az öreg Heimar hagyott ránk, akkor szívesen elmondom én is, mire jutottam!

o, most szép lassan, Jessie, sorban, hogy én is megértsem! - Thomas Andersen behatón nézett a lányára. -
NTehát ez a Karin Seikel kétszáz évvel ezelőtt a bolondokházából elszökött abba a világba, amelyet leírt a
Misztéria-könyvében, és amely erre fel valósággá vált!
- így igaz, papa! Mert a fantáziának hatalmas szerepe van, amelyet senki sem képes megmagyarázni. Te
tudhatnád a leginkább!
Jessie beleharapott a zsömléjébe, és felszólító tekintettel nézett Riekére, aki, ahogyan előző nap
megbeszélték, benézett hozzájuk.- Jessie az igazságot mondja - erősítette meg komolyan -, még ha nem úgy
hangzik is.
Thomas levegő után kapkodott, és segélykérőn nézett a feleségére.
Lénának azonban más gondja akadt. Úgy kapaszkodott a teáscsészéjébe, mintha attól félne, egy
szempillantás alatt elsüly-lyed a világ vele együtt.
Thomasnak kicsit megrándult a szája széle, aztán megint Riekéhez és Jessie-hez fordult.
- Mondjuk, fogadjuk el, hogy így van. De ezzel mit nyert volna az a Karin Seikel? Ha valóban valósággá
változott volna a története, akkor Nelwyn király egy idő után visszaküldte volna a saját világába!
- Miért? - csodálkozott el Jessie.
- Mert pontosan ezt írta le abban a régi könyvben, hát azért! Thomas összefonta a mellén a karját, és elégedetten
dőlt hátra a székén.
- Ez semmit sem bizonyít. - Jessie kortyolt a kakaóból. -Legföljebb hogy még mindig nem fogtad fel, kik is
azok a Láthatatlanok, akik Misztéria sorsát irányítják.
- Felfogni? Hogyhogy? - csodálkozott Thomas elkerekedett szemekkel. - Te érted, miről beszél?
- Azt hiszem, igen - felelte a felesége elgondolkodva. Amikor pedig Lena észrevette férje arcán a
tanácstalanságot, nyugtatón a karjára tette kezét. - De még mielőtt felhúznád magad: én, veled ellentétben,
nagyon alaposan átolvastam Karin jegyzeteit.
- Tényleg? - Thomas savanyú képet vágott. - És mit akarsz ezzel mondani?
- A Láthatatlanok valószínűleg azonosak azokkal az írókkal, akik idegen világokat találnak ki, és annak a
világnak a törvényeit meghatározzák - magyarázta Lena, Jessie és Rieke helyeslő bólogatása közepette. - De a
fantáziabirodalmak lakói erről természetesen nem tudhatnak.
Jessie és Rieke megint bólintott.
- Másrészről azonban természetesen nem maradt rejtve előttük, hogy a saját cselekedeteik is és a világukban
történő dolgok is bizonyos belső törvényszerűségeknek engedelmeskednek.
- Arról beszélsz - vetette közbe Thomas tétován -, hogy a legfantasztikusabb történet sem összevissza,
átabotában zajlik, hanem bizonyos belső logikának engedelmeskedik?
- így van - felelte Rieke. - És mivel Misztéria lakói nem tudják megnevezni, ki az, aki mindezért felelős,
azért e titokzatos lényeket egyszerűen Láthatatlanoknak nevezik - persze ezt a megnevezést is Karin Seikel adta
a szájukba.
- Aha - gondolkodott el Thomas. Mintha lassan tisztult volna a kép. - És mivel Karin Seikel könyvének
megírása miatt a Láthatatlanokhoz tartozott...
 - ...eldönthette, hogy Misztériába szökik, sőt a szökése előtt azt is, hogy ott milyen alakban fog szerepelni -
folytatta Jessie. - Csak miután már ott volt, alkalmazkodnia kellett a Ködökön Túli Világ törvényszerűségeihez.
És mivel elhagyta azt a világot, amelyben a Láthatatlanok élnek, alapvetően már nem is változtathatott rajta.
Jessie mosolygott.
- Nem olyan bonyolult, nem?
- Tulajdonképpen tényleg nem - jelentette ki Thomas elké-pedten -, csak egyszer rá kell jönni!
- És azt tudjátok, hogy milyen alakot öltött Karin Seikel? -kérdezte Lena.
- Halvány sejtelmem sincs - rázta a fejét Jessie. - És amíg odaát voltam, senki sem emlegette.
- Akkor ne is foglalkozzunk vele egyelőre! - Thomas Riekére pillantott. - És te meg azért kerültél bele ebbe
a hihetetlen históriába, mert az az antikvárius, a Titkos Tudás Őrzője, kifogyott a türelemből?
- Aha - motyogta Rieke teli szájjal, aztán letette a zsömlét a tányér szélére, és lenyelte a falatot. - Mert
Siegwart Schreiber mindenképpen ellenőrizni akarta, valóban úgy van-e, ahogy az őseitől örökölt hagyomány
leírta.
- A te segítségeddel!?
- Igen! Amikor először találkoztunk, nemcsak az tűnt fel neki, hogy a megtévesztésig hasonlítok Karin
Seikelre, hanem az is, hogy a nevünk anagrammát képez.
- Állítólag tényleg vannak ilyen gyors agyúak - jegyezte meg Jessie hegyesen.
- Nos, Schreiber úr tehát - folytatta zavartalanul Rieke - nagyon ügyesen úgy szőtte-fonta a szálakat, hogy
én is elutazzak Misztériába.
- Egy pillanat! - Lena kételkedő arcot vágott. - Miért nem utazott ő maga?
- Mert tudta - magyarázta Jessie -, hogy Misztériát tulajdonképpen szőröstül-bőröstül Karin Seikel találta ki.
És mivel ő nagyon is racionálisan gondolkodik, az értelme egyszerűen nem engedte meg, hogy a kitalált világot
teljes egészében elfogadja.
- Ez érthető - mondta Thomas. - A fantáziában mindenki lehet világbajnok. A valóság azonban nagyon-
nagyon más.
- Olyasvalakire volt szüksége, aki nem ismerte a Ködökön Túli Világot. Ráadásul Karin könyvében az állt,
hogy egy fiatal nő utazik Misztériába - mármint ő maga. így aztán Siegward Schreiber úgy gondolta, hogy akkor
Rieke is elutazhat. Főképp, mivel a megszólalásig hasonlít Karin Seikelre.
-Ezért szerzett be takarítani Walter Brauerhez - folytatta Rieke. - Tudta, hogy az öreg olyan holmikat őriz,
amelyeket az őse állítólag az utazásáról hozott haza. Például Odhur köpenyét, amellyel időközben tényleg el
lehetett utazni - hiszen Karin Seikel ezt találta ki róla. Hiszen, ugye, Misztéria valósággá vált.
- Hihetetlen - suttogta Thomas alig hallhatóan.
- És hogy teljes legyen a hasonlóság, még arra is rábeszélt, hogy változtassam meg a hajam színét. Ezzel
aztán tökéletes hasonmása lettem Karin Seikelnek.
Amikor eszébe jutott akkori naivitása, ahogy minderre hagyta rábeszélni magát, még mindig elállt a szava.
- így hát az öreg terve mindenestül nagyszerűen bevált volna, csak éppen egyvalamit hagyott ki a
számításból.
Thomas visszatolta a szemüvegét az orra hegyéről.
- Mégpedig?
- Hogy Karin Seikel nem sokkal Misztériába érkezése után találkozott Nelwyn királlyal, és beleszeretett -
magyarázta Rieke. - És persze pontosan ez történt velem is - hiszen a fantázia valósággá vált.
Lena felhúzta a szemöldökét.
- És tovább?
- Amikor úgy döntöttem, hogy végleg Misztériába költözöm, alaposan felborítottam a Karin Seikel által
létrehozott világot. Hiszen én, Misztéria többi lakójával ellentétben, a saját indíttatásomból cselekedtem, nem az
ő törvényeiknek engedelmeskedtem - aminek következtében aztán Misztéria egyre jobban megváltozott.
Rieke a kávéscsészéjéért nyúlt, és ivott egy kortyot.
- Nelwyn számára természetesen szóba sem jöhetett a válás. A hajszínem miatt sólyomföldi nőnek mondott,
mert ők híresek a szőke hajukról. A fegyvermestere házában szállásolt el. Ott bármikor, észrevétlenül
meglátogathatott - és aztán végül úgy lett, ahogy lennie kellett.
- Ikreket szültél tőle - szólt bele Lena, akinek időközben egy és más már megvilágosodott. - Nikót és
Ayanit.
- Igen - és ez persze még több mindent megváltoztatott. És ami legalább olyan fontos: mióta Nelwyn velem
volt, minden idejét rám áldozta, és semmi sem maradt Ságára, a fekete mágusra, akivel pedig azelőtt baráti
viszonyt tartott fenn. Bár... -Rieke elhallgatott és sóhajtott. - Én mindig inkább úgy gondoltam, hogy Sága
szerelmes volt Nelwynbe. De a király tagadta ezt.
- Tipikus férfi! - mondta Jessie. - Ha érzelmekről van szó, olyan vakok, mint a mélytengeri halak!
- Te már csak tudod! - mondta Thomas sötét képpel.
- Sága ekkor addig ármánykodott, míg összecimborált Rhogarr von Khelmmel, Nelwyn leggonoszabb
ellenségével, és lerohanták Helmenkroont.
Thomas előrehajolt.

- Es akkor te az újszülött Nikóval hazamenekültél a mi világunkba...

-...Ayanit pedig egy magányos alwe falucskában rejtettem el a Fakó-erdő közelében - folytatta Rieke. - De
Nelwynnek is el kellett hagynia az otthonát, mert féltette az életét. A királyi kardot beledöfte a Sorskőbe, mert
nem hozhatta magával, aztán átlépte a Tűz Kapuját, pontosan, mint Karin Seikel kétszáz éve, csak az ellenkező
irányban.
- Mi pedig tegnap a saját szemünkkel láttuk a Tűz Kapuját! - mondta áhítattal Jessie, és az arca kipirult az
izgalomtól. - Siegward Schreiber mindenesetre elérte, amit az elődei csak szerettek volna: látogatója jött a
fantázia világából, de ez a látogató meglehetősen eleven volt. így Schreiber úr megszívlelte elődje tanácsát, és
gondoskodott róla, hogy Nelwyn Falkenstedtben Nalik Noski önvédelmisport-oktató szerepében feltűnésmentes,
békés életet élhessen. Ugyanakkor persze minden követ megmozgatott, hogy vissza is térhessen Misztériába.
Jessie az apjához fordult.
- És ekkor jöttél te a képbe, papa!
- En? - rökönyödött meg Thomas. - Még hogy én?

38. FEJEZET

Egy vakmerő terv

Niko alig hagyta ott nevelőapját és a húgát, amikor Mayán is felemelkedett.

- Bocsáss meg, Ayani, de majd leragad a szemem. Muszáj lefeküdnöm, különben itt helyben elnyom az
álom.
- Hát perssze, apa - mosolygott rá Ayani. - Aludd ki magadat nyugodtan. Utána még mindig elég időnk
marad a besszél-getésszre.
Mayán úgy tántorgott a tisztás széléig, mint egy részeg tengerész, mert az álmosságtól már teljesen kába
volt. Eldőlt egy bokor alatt, és azonnal elaludt.
Ayani egy ideig még gyengéd pillantással nézte. Aztán megfordult, és Nikóra meg Lykanóra esett a
pillantása, akik tőle jóval odébb összedugták a fejüket, és valamit sutyorogtak. „Vajon mi megbeszélnivalójuk
akadt? - gondolta a lány. - És vajon miért olyan fontos, hogy én nem tudhatom meg?" Ennek csak egy oka lehet:
a beszélgetés tárgya ő maga, ezért nem szabad meghallania!
Ettől a gondolattól Ayani nyugtalanná vált. Niko eddig még soha nem hallgatott el előle semmit. Mindig
minden tervébe beavatta. Ez volt az első alkalom, hogy nem avatta a bizalmába. Megpróbálja beleérezni magát a
gondolataiba? Nem tudott ugyan gondolatot olvasni, de annyira közel álltak egymáshoz, hogy többnyire
megsejtette, mire gondol a bátyja. Most miért ne? - töprengett éppen, ám ekkor egy jól ismert hang besurrant a
gondolatai közé.
- Minden okod megvan, hogy ne bízz benne! - suttogott a hang. - Benne sem meg a farkasfiban sem!
Ayani összerezzent. Teste hirtelen mintha elzsibbadt volna. Aztán enyhe bizsergést érzett a karjában és a
lábában, és minden végtagját erőtlennek, nem hozzá tartozónak érezte.

-Te vagy assz, úrnőm? - hallotta a saját suttogását, olyan tompán, mintha messze távolból hangzott volna.
Észre sem vette, hogy megmozdultak az ajkai.
- Ki más? - felelte a hang. - Hiszen én vagyok az egyetlen, akinek a te sorsod fontos.
- Igasszán? - kérdezte Ayani olyan halkan, hogy senki sem hallotta meg. - Éssz honnan tudssz a
farkasszfiról?
-Micsoda kérdés, gyermekem! - sóhajtott a fejében a nő. -Mert olyan közel vagyok hozzád, hogy a
szemeddel látok. Különben nem is tudnék vigyázni rád, nehogy valami baj történjen veled.
 - Vagy úgy! Kérlek, bocsássz meg a tudatlansszágomért!
- Semmi baj, kicsikém. - A hang beférkőzött Ayani szívébe. - Ne félj! Mostantól mindig veled leszek, bármi
történjék is. Csak ügyelned kell arra, hogy a kapcsolatunk titokban maradjon, és senki még csak ne is sejtse meg!
Megígéred, Ayani?
- Termésszetesszen, úrnőm, megígérem!
- Helyes, Ayani, nagyon helyes! - A hang remegett az örömtől. - Hagyd csak, hogy megtörténjenek a
dolgok, és add meg magad a sorsodnak! Meglátod, hogy egyenesen a vágyott célhoz foglak vezetni:
Helmenkroon trónjához!

gy pillanat! - Lena kérdő pillantást vetett a lányára. - Mielőtt még belekezdenél papa szerepének taglalásába,
Eáruld el nekem: hogy lehet az, hogy Rieke minden misztériai emlékét kitörölték, Nelwynéit viszont
meghagyták?
- Ez a mi védelmünket szolgálta - mondta Rieke. - Hiszen nekem, Nelwynnel ellentétben, semmi gondot
nem jelentett, hogy emberek között kell élnem. De ha én valami buta véletlen során megtudtam volna, hogy egy
fantáziavilágban éltem, sőt ott még gyerekeket is szültem, akkor nyilván éppen úgy megbolondultam volna, mint
Karín Seikel kétszáz évvel előttem.
- Értem, ezt el is hiszem - válaszolta Lena. - És Nelwynnel mi volt a helyzet?
- Nála ez épp fordítva volt. - Rieke kissé erőltetetten mosolygott. - Már az első Siegward Schreiber
felismerte, hogy ha a fantáziavilágból jön hozzánk egy lény, azt itt nagy veszedelmek fenyegetik. Ha például
megtudják, hogy nem is léteznek, csak holmi kitalált figurák, az egyenesen a halálos ítéletüket jelentené. Ezért is
kellett ébren tartania Nalik Noskiban az imádott hazája utáni sóvárgást. Másrészről a „senseit" természetesen szi-
gorú titoktartási fogadalom kötötte a származását illetően. Nehogy valaki kutakodni kezdjen Misztéria után, és a
végén még rájöjjön, hogy a Ködökön Túli Világ tulajdonképpen nem is létezik! Ezért nem leplezhette le magát
sem Niko, sem pedig énelőttem. Viszont látszólag ártalmatlan önvédelmisport-oktatóként mégis a fia mellett
lehetett, és gondja lehetett arra, hogy Niko olyan dolgokat sajátítson el, amelyeknek Misztériában is hasznukat
veszi.
- Hát ez hihetetlen! - kiáltott fel Thomas. - És mindez benne áll az antikvárius számítógépében, abban a
titokzatos mappában, amelyet felfedeztetek?
- Naná - felelte Jessie.
- De Schreiber úr honnan tudja mindezt? - Thomas összeráncolt homlokkal Riekéhez fordult. - Már úgy
értem, ami veled történt Misztériában. Hiszen nem emlékeztél rá, így be sem tudtál számolni neki.
- Ez igaz. Mégis nagyon egyszerű a magyarázat: a Titkos Tudás Őrzőjeként Siegward Schreiber szintén
ellátogathatott Misztériába, persze csak kitalált alakban. így lett ő a titokzatos Vándor, aki a Láthatatlanok
akaratának közvetítőjeként szerepelt, így az antikvárius összekötő láncszem lett a mi világunk és a fantáziáé
között - és én magam is csak az ő feljegyzéseiből tudhattam meg, mi történt velem odaát.
- Kérsz még kávét? - kérdezte Lena, amikor észrevette, hogy Rieke csészéje üres.
- Köszönöm, inkább nem - hárította el az. - Elég izgalmas ez a történet már önmagában is.
- Én viszont el tudnék viselni még egy kortyocskát. -Thomas a felesége elé tartotta csészéjét. Közben
kíváncsian nézett Jessie-re. - Nem éppen azt akartad elmagyarázni, hogy én miféle szerepet játszom ebben a
történetben?
- Hogyne! Ezer örömmel!
Jessie gyorsan kiitta a maradék kakaót.
- Nos tehát: Siegward Schreiber minden követ megmozgatott, hogy Nelwyn számára biztosítsa a misztériai
hazatérés lehetőségét. Ott azonban már sok minden megváltozott: Rhogarr von Khelm rémuralmát egész
Misztéria fölött megszilárdította, és a leggyötrelmesebb módon kínozta az alwék népét. Az alwék között
megszületett egy legenda a Szabadítóról, akit a Láthatatlanok küldenek, hogy kinyomozza az eltűnt királyi
kardot, és megszabadítsa Rhogarrtól a népet.
- Ertem. És ez a Szabadító nem más, mint Niko Niklas? -Nem, papa - felelte Jessie. - Ketten vannak: Niko
és Ayani. Ikrek, így mindketten törvényes örökösei Nelwyn király trónjának. Csak együtt voltak képesek
kihúzni Sinkkáliont a Sorskőből. És ehhez össze kellett adni az erejüket, amit a Láthatatlanoktól kaptak: a
Kettő Eggyé lett, hogy ez megtörténhessen.
- Ezért intézte úgy Schreiber úr, hogy Niko Misztériába utazzon?
 - Pontosan - bólintott Jessie. - De ez egymagában még nem lett volna elegendő. Karín Seikel könyvében
semmiféle utódokról nem volt szó, hát még elvégzendő nagy feladatról, amelynek végrehajtói pontosan ezek az
utódok.
- Hogy is lett volna szó róluk? - kérdezett közbe Rieke. -Hiszen amikor a könyvet megírták, még a világon
sem voltak!
- Ezért kellett Schreiber úrnak úgy intéznie, hogy megteremtődjenek a körülmények Nelwyn király
visszatérésére. És ehhez téged használt fel.
- Na, most már nagyon kíváncsi vagyok - mondta izgatottan Thomas. - Erről ugyanis mit sem tudok.
- Mi viszont annál többet! - Jessie összeesküvő módra nézett össze Riekével. - Schreiber úr ugyanis mindent
szépen feljegyzett. Jó fél évvel ezelőtt bukkantál fel az antikváriumában.
- Na látod?! - vágott közbe Lena. Szemrehányón nézett a férjére. - De te nem akartál hinni nekem!
Thomas nem is válaszolt, csak megbabonázva figyelte a lányát.
- Legendák után érdeklődtél nála - folytatta Jessie. - Merthogy regényt akarsz írni, amelyben Falkenstedt és
a környéke a helyszín, de a történet egy fantáziavilágban is játszódik, és a fiatal hősöknek ide-oda kell majd
vándorolniuk a két világ között.
- így van - bólintott Thomas. - Ez volt a könyv alapötlete. A tiszta fantasy nemigen érdekel. Sokkal
izgalmasabb, ha megkeressük, hol kapcsolódhat a valóság a fantáziával. Ráadásul akkor már rábukkantam a
Portás-tanyára, amely nagyon megtetszett, így aztán hipp-hopp, eldöntöttem, hogy itt lesznek a regény
helyszínei, nem másutt.
- Schreiber úr is ezt írta le - folytatta Rieke. - És persze felismerte a nagy lehetőséget, és azonnal üstökön is
ragadta. Elolvastatta veled Karín regényét - amit közben megszerzett a Wal-ter Brauer hagyatékából -, persze
csak ott a boltban olvashattad! És arra is gondja volt, hogy ne készíthess jegyzeteket.
- Miért?
- Még te kérded? - Jessie csodálkozva nézett az apjára. - Soha nem írtál volna egy Misztéria című regényt,
amely ugyanabban a világban játszódik, ha tudod, hogy már létezik ilyen!
- Ez, mondjuk, igaz.
- Ezért aztán Schreiber úr minden emlékedet kitörölte az antikváriumbeli látogatásodról. Pontosan úgy,
ahogy Rieke misztériai emlékeit is elvette!
- Hiszen egy mágiában járatos Vándor számára ez nem lehet gond - fűzte hozzá Rieke.
- így Siegward Schreiber két legyet ütött egy csapásra: egyrészt biztosította, hogy a te Misztériád a Karinén
fog alapulni, de ugyanakkor tartalmazza azokat a változásokat is, amelyek azóta lezajlottak. Hiszen mindent
elmondott neked személyesen, így, bár nem is tudtál róla, megteremtetted a könyveddel Nelwyn számára a
lehetőséget arra, hogy visszatérjen Misztériába.
Thomas nem volt elragadtatva ettől a gondolattól.
- Vagyis Schreiber úr ezek szerint egyszerűen sugalmazta nekem a könyvet?
- Természetesen nem az egészet - felelte Jessie halál nyugodtan. - Csak a döntő fordulatokat. Hiszen
Schreiber úr okos ember, és tudja, hogy a történetek néha egészen másfelé kanyarodnak, mint amerre az író
akarja vezetni őket!
- Hát ezt aláírom! - kiáltott fel Thomas. - Ráadásul teljesen abszurd dolog volna azt hinni, hogy az igazi
Misztériában mindaz megtörténik, amit én itt papírra (illetve képernyőre) vetettem. Sőt: egyértelműen be tudom
bizonyítani, hogy ez így nem is igaz!
- Bebizonyítani? - lepődött meg Jessie. - Hogyan? -Egyszerűen! - Apja hangja valósággal diadalittas volt. -
Egyetlen szót nem írtam arról, hogy te is odautazol a Ködökön Túli Világba, mégis megtörtént!
- Ez nem bizonyíték - felelte hűvösen Jessie. - Én semmiféle szerepet nem játszom az alwék
felszabadításában és Rhogarr von Khelm elűzésében. Ez a szerep Nikóé és Ayanié. És ha igaz, amit mama
elmondott, akkor bizony elképesztő hasonlóságok vannak a te regényed és az általuk átélt kalandok között!
- Ugyan! - legyintett Thomas. - Ezek csak véletlenek!
- Véletlenek? - kérdezett vissza Jessie nyomatékkal.
- Persze hogy véletlenek! - Apja hangja már ingerülten csengett. - És meg is mondom miért: amiket leírtam,
azok közül sok minden egyáltalán nem is az én agyamban született meg, hanem a szerkesztőnőm indítványára.
Maria König asszony pedig sem Karín Seikel Misztéria-könyvéről, sem arról nem tud, hogy ez a világ közben
valósággá vált. Ráadásul a Fenség Siegward Schreiberrel sem találkozott soha életében, ez tuti, és semmiféle
érdeke nem fűződik ahhoz, hogy Schreiber úr esze járása szerint irányítsa a regényt. - A lányához hajolt. -
Érthető?
 - Igen — adott igazat neki kelletlenül Jessie. - Legalábbis első hallásra. De abban biztos vagyok, hogy
valahol rés van a pajzson!
Lena a homlokát ráncolta.
- Miért gondolod?
- Mert érzem, egész pontosan, itt. - Jessie a szívére mutatott, és komoly arccal nézett a szüleire és Riekére.

Máramikor
estére járt. A Nagy Nappalfény épp arra készülődött, hogy befejezze hosszú utazását Misztéria egén,
a helmenkrooni kapuőröket átható kiáltás zökkentette ki a szolgálat egyhangúságából. Egy hatalmas,
szürkésbarna tollazatú sólyom keringett éppen felettük, fenségesen és minden félelem nélkül, lassan és
méltóságteljesen, míg el nem kanyarodott, és egyenesen a büszke vár öregtornya felé igyekezett, amely intő
ujjként meredt fel az égre. Odafent a fogazaton megpihent. Körbenézett, forgatta horgas csőrű fejét, sárga
ragadozómadárszemével úgy nézett körül, mint egy uralkodó, aki büszkén és elégedetten tekint végig országán.
- Ettől bizony nem lesz elragadtatva urunk és parancsolónk - suttogta az egyik őr a másiknak. - Rhogarr már
egy messziről megpillantott sólyomtól is magánkívül van dühében. Ahogy én ismerem, mindjárt riasztja az
íjászokat, hogy intézzék el azt a madarat.
- Én meg, ahogy az íjászainkat ismerem, mind mellé fognak lövöldözni, mint mindig - felelte szárazon a
másik. Sokak egyetértő nevetése kísérte szavait.
Amikor lecsillapult a hahota, egy harmadik katona is szólásra jelentkezett.
- Én nagyon is megértem Rhogarr dühét — kezdte. - A sólyom az alwe királyok címerállata. Nekem sem
tetszene, ha állandóan belevernék az orromat abba, hogy nem vagyok törvényes király, és az emberek még
mindig a régi királyt gyászolják!
- De ennek holnapután vége! - kiáltott az első. - Mihelyst Nelwyn és a cinkosai füstté válnak a máglyákon,
Mordur Kra'-nakk a Dicsőség Csarnokába kíséri urunkat és parancsolónkat, és Nivland törvényes királyává
koronázza. Az alwék hamarosan elfelejtik Nelwynt, s az emléke is úgy el fog fakulni, mint a tinta egy régi
pergamenen.
Tompa patkódobogás hallatszott. Amikor az őrök megfordultak, egy alakot pillantottak meg egy fakó lovon,
aki a poros országút felől közeledett a kapuhoz. Ujjatlan zeke volt rajta, és szűk nadrág, sötét bőrből mindkettő.
Feltűnően szőrös volt -nemcsak az arca, hanem a karja és a kengyelben nyugvó csupasz lába is. Enyhén ferde
metszésű, kénsárga szemét az őrökre szegezte, egyenesen feléjük tartott. Amikor már elég közel ért, az őrök
észrevették, hogy egy foglyot hoz magával: a hosszú kötélen, amelynek egyik végét a nyereggombhoz kötözte,
egy lány ballagott utána. A fogoly nyilvánvalóan alwe lehetett, de az arca kísértetiesen hasonlított egy gyíkéra.
A négy poroszló meglepett pillantásokat váltott egymással, aztán megállították a lovast.
- Mi a neved, idegen? - szólította meg az első. - És mi hozott Helmenkroonba?
A lovas meghajolt a nyeregben, és barátságosan az őrre mosolygott.
- Ezt nevezem kedves fogadtatásnak, urak! - mondta, és a hangján nem lehetett eligazodni, hogy komolyan
vagy gúnyosan gondolja-e. - A nevem egyébként Lokany és nemes cél hozott a városotokba.
- Mi? - Az őrök megint csak egymásra néztek, aztán újra visszafordultak Lykanóhoz, aki persze
szándékosan mondott hamis nevet: hiszen lehet, hogy valamelyik marsföldi valahol hallotta már az igazit, és
még gyanút fog. - Megmagyaráznád alaposabban?
- Persze, urak, a legnagyobb örömmel. - Lykano megint meghajolt kicsit, aztán a fogolyra mutatott. - Ezek a
kölykön nem látszik ugyan, de uratoknak, a nemes Rhogarr von Khelm-nek már sok borsot tört az orra alá. Ezért
úgy határoztam, hogy véget vetek ennek, és lefüleltem az alwe fattyút. Tehát sebesen vezessetek hozzá, hogy
átadhassam neki a foglyot, és bezsebelhessem a fejére kitűzött vérdíjat.
A szürkésfekete farkasajkak mosolyra húzódtak, és Lykano megint meghajolt.
- Biztos vagyok benne, hogy Rhogarr öröme nem ismer majd határokat. És ne legyen Lokany a nevem, ha
nem nemes célt szolgálok azzal, hogy idejöttem!
Kurta tanácskozás után az őrök úgy döntöttek, hogy eleget tesznek a lovas kérésének. Ketten az
erődítményhez vezették őt meg a foglyot, majd ott átadták a várőröknek, akik az uralkodó elé kísérték őket.
Rhogarr von Khelm Ságával és Dhrago herceggel együtt üldögélt a trónterem asztalánál, hogy megbeszéljék
a holnaputáni nap eseményeit, beleértve persze a kivégzéseket is. Rhogarr nagyon dühös lett, amiért
megzavarták.
- Mi jut eszedbe, te disznó, hogy zavarni merészelsz? - ordított a várőrség parancsnokára, amikor az bedugta
a fejét az ajtórésen. - Talán szeretnél társulni az alwe kutyákhoz a máglyán?
- Dehogyis, uram... - kezdett bele a megfélemlített martalóc, de hirtelen eltolták az útból.
 Azt ajtó nagy csattanással kicsapódott. Nagydarab, fekete bőrbe öltözött férfi lépett be, és színpadiasan
meghajolt. Kezében kötelet tartott.
- Bocsáss meg nekem, nemes és nagyra becsült Rhogarr von Khelm, hogy úgyszólván ajtóstul esek be úri
lakodba. Ám életem végéig bánnám és meg nem bocsátanám magamnak, ha egy percig is visszatartanám
füleidtől a jó hírt.
Ezzel megfordult, és nagyot rántott a vastag kötélen, amelynek végét a kezében tartotta. Egy szíwerésnyivel
később egy lány esett be a terembe. Lykano, bár a lány minden erővel próbált ellenállni, kérlelhetetlenül a nagy
asztalhoz ráncigálta.
Sága meglepetten ugrott fel, amikor megpillantotta Ayanit. Csodálkozva meredt a farkasfira.
- Hogy sikerült elkapnod? - kérdezte. - És azt honnan tudod, hogy keressük?
Dhragóval ellentétben, aki csak bámészkodott a gyíkarc láttán, a marsföldi már rájött, kivel van dolga.
- Ságának igaza van - szólt, felemelkedett, és kimért léptekkel Lykano és a fogoly elé ment. - Honnan
tudtad, hogy vérdíjat tűztem ki a kölyök fejére? Kikiáltóim csakis Nivlandon belül hirdették ki ezt. És azt, hogy
te nem alwe vagy, a vak is láthatja!
- Okosságod egészen rendkívüli, uram! - hajlongott Lykano. - Ezért nyilván azzal is tisztában vagy, hogy mi,
farkasfiak, állandóan járunk-kelünk a világban, és minden új hírt azonnal megjegyzünk. Elvégre nekünk az a
foglalkozásunk, hogy új és lehetőleg izgalmas történetekkel lássuk el a világot! Természetesen a ti viszályotok
ezekkel az alwe gyerekekkel rég a fülünkbe jutott, és a sors úgy akarta, hogy épp keresztezték egymást az
útjaink. Nem ismertem őket, de a fiú kardjára vetett egyetlen pillantás meggyőzött arról, hogy kivel van dolgom.
Ok azonban teljesen gyanútlanok voltak, így üstökön ragadhattam a szerencsét, és megpróbáltam fülön csípni
őket.
Vállát felhúzva, a mélységes sajnálat kifejezésével nézett a zsarnokra.
- Ám sajnos a kölyök a karddal együtt kereket oldott, így egyelőre meg kellett elégednem a testvérével. De
nem sajnálom a fáradságot, és amilyen gyorsan csak lehet, színed elé hozom a fiút is!
Mélyen meghajolt, és várakozással nézett a zsarnokra. Rho-garr mindenesetre csak Ayanit nézte.
Vigyorogva lépett elébe.
-Micsoda szépséges királylány! Alig várom, hogy megláthassam Nelwyn arcát, amikor holnapután
összetalálkozik veled a máglyán. No, gyere csak! Személyesen fogom kiválasztani neked a cellát, épp méltó lesz
egy ilyen csinos fogolyhoz, mint amilyen te vagy!
És meg akarta ragadni a fogoly gallérját, ám Lykano megelőzte.
Villámgyorsan átkarolta bal kezével a lány derekát, magához szorította, miközben jobb keze az övébe dugott
tőr markolatára tévedt.
- Ne olyan sietve, Rhogarr úr! - mondta hűvösen. - Előbb fizesd meg a vérdíjat, amit kitűztél a fejére!
A marsföldi arca elborult. Majdnem megpukkadt mérgében. Aztán meggondolta magát, és a herceghez
fordult.
- Gyerünk, Dhrago! Add meg a fickónak, ami jár!
- Igenis, uram - felelte Dhrago alázattal. Elővett egy gazdagon hímzett erszényt, előszámlált belőle egy
maréknyi pénzt, és a farkasfi elé helyezte az asztalra. - Nesze! Rakd el, és engedd át a foglyot végre az uramnak!
- Hálás köszönetem. - Lykano végignézett a pénzhalmon, és elégedetten bólintott. - Pontosan számoltál.
- Mire számítottál? - mordult rá Rhogarr. - Hogy háromig sem tudunk elszámolni?
Megint Ayani felé nyúlt.
- Engedd el ezt a fattyút! Most már az enyém!
- Csak még egy pillanatot! - Lykano szorosabbra fogta Ayanit, és zavart mosollyal nézett Rhogarra. - Most
jutott épp eszembe: elég régen volt már az, amikor kitűzted azt a vérdíjat, nem igaz? És nyilván napról napra nőtt
benned a harag, így ma már biztosan sokkal magasabb összeget hirdettetnél ki. Ezért inkább azt tartanám
megfelelőnek, ha a kétszeresét fizetnéd ki a lányért! - Előhúzta a tőrét, és Ayani nyakához tette. - Különben itt
helyben elvágom a torkát!

39. FEJEZET

Ellenséges falak közt

Thomas Andersent a kétségbeesés kerülgette. Két napja van még, hogy leadja a kéziratot - és még mindig nem
jutott eszébe semmi, ami tetszetős zárójelenet lehetett volna. A szerkesztőnő javaslatsorozata oda vezetett, hogy
Niko Niklas helyzete szinte megoldhatatlannak tűnt.
 Niko ellenségeinek ráadásul volt néhány rejtett adujuk az ingujjukban - ezekről pedig sem Niko, sem az
olvasó nem sejtett semmit. Alapjában véve a fiún már csak a csoda segíthetett -vagy valami mentőangyal, aki
egyszerre felbukkan a semmiből. De a csoda meg az angyal még egy fantasy-regényben is csak úgy lehet hiteles,
ha megfelelnek a történet belső logikájának. Különben az olvasó úgy érezné: becsapták - és igaza lenne! És
ahogy Thomas az eddigi történetet kanyarította, hát abba bizony sem csodák, sem angyalok nem fértek bele - így
a fiú menthetetlenül elveszett. Hacsak neki, Thomasnak nem támad az utolsó pillanatban valami briliáns mentő
ötlete. Amire egyébként már napok óta várt.
Minek is fogadta el a szerkesztőnője valamennyi változtatási javaslatát, minek is hagyta rábeszélni magát?
Hát, valljuk be: a legtöbb ötlet igazán remek volt, és alaposan megnövelte a feszültséget. Másrészt azonban épp
ezek miatt annyira eltért már az egész regény az eredeti tervtől, hogy az eleve tervezett befejezés már nem illett
bele. Pedig milyen szépen, aprólékos részletességgel kidolgozta már a zárójelenetet! Legföljebb pár vonás-nyi
változtatás kellett volna hozzá.
Mindig így csinálta. Nagyon bevált, hogy a regényei befejezését előre vagy az írás nagyon korai szakaszában
megírta. Hiszen csak akkor tudta, merre tart a történet, az összes jelenetet és az összes szereplőt úgy igazíthatta,
hogy pontosan azt érje el, amit akart: hogy az olvasó ne vegye észre, hogy a szerző úgy mozgatja őt, mint
láthatatlan madzagon egy marionettbábut. Az olvasó kísérje csak végig lélegzet-visszafojtva a történetet, és ne
vegye észre, hogy már megint hamis csapára vezették, s a végén megállapíthassa, hogy minden egészen másképp
van, mint ahogy végig sejtette. Mert ugye a szerző meglepte őt még utoljára egy jó kis fordulattal, amely ugyan
váratlan volt, de mégis logikus.

Nos hát, az ilyen döntő fordulatra várt napok óta ötletet -de teljesen eredménytelenül. Márpedig ha nem lesz
megoldás, akkor ugyanúgy vége neki is, mint szegény hősének, Niko Niklasnak.
Egy könyv, amelynek nincs értelmes és meglepő befejezése, nem is könyv. Sőt, még rosszabb: az egy
katasztrofálisan rossz könyv! És pont ez a katasztrófa fenyegeti, ha két napon belül le nem adja a regény végét a
Fenségnek.
Sötét világvége-hangulatából az ragadta ki, hogy kopogtak a dolgozószoba ajtaján. Jessie volt az.
Pizsamában, álmosan.
- Te még mindig dolgozol - állapította meg csodálkozva.
- Te még mindig ébren vagy - felelte az apja morcosan.
- Ki kellett mennem, és láttam, hogy ég a villany a szobádban.
Felkuporodott a székre, egész a melléig húzta a lábát.
- Baj van?
Thomas összeszorította a száját, de aztán mégiscsak kibökte:
- Mondhatjuk. Méghozzá igen komoly baj, és nekem sejtelmem sincs, hogy mászom ki belőle.
Röviden elmondta a lányának, mi a kínos helyzet. Jessie végighallgatta, egyszer sem szólt közbe.
- És mindez azért lett így, mert megfogadtad a szerkesztő ötleteit? - kérdezte aztán.
- Igen. Ha úgy írtam volna meg a történetet, ahogy eredetileg akartam, akkor Niko ép bőrrel megúszta
volna, persze csak épphogy, hajmeresztő izgalmak közepette. De mindenképp túlélte volna misztériai kalandját.
Jessie nyelt egyet.
- Es szerinted erre most már nincs meg a lehetősége? Thomas nagy komolyan a lányára nézett.
- Ha őszinte akarok lenni...
Jessie aggodalmasan bólintott.
- Igen, kérlek - suttogta.
- Napok óta töröm a fejemet, de időközben annyira kilátástalan helyzetbe hoztam a hősömet, hogy igazából
nincs más logikus megoldás, mint hogy a hős meghaljon, és az ellenség győzzön!
- De papa! - sikoltott fel Jessie. - Ez lehetetlen! Az olvasóid meg fognak utálni, ha meghalasztod a hősödet a
könyv végén! Ezt nem akarhatod! És a szerkesztőd sem akarhatja!
- Tulajdonképpen nem - húzta el Thomas a száját -, bár biztos, hogy teljesen váratlan befejezés lenne -
márpedig nekem úgy tűnik, hogy a Fenség épp erre pályázik.
- Hülyeség! Ki van zárva! Beszélj vele, mondd el neki -most, azonnal!
- Próbáltam már - felelte aggodalmasan Thomas. - De amióta elküldtem neki az utolsó kész fejezeteket,
egyszerűen nem jelentkezik. És nem érem el sehol sem. Sem mobilon, sem hálózaton.
- Hívd fel a szerkesztőségben, és próbáld áthangolni!
- Azt sem lehet. Maria König szinte kizárólag otthon dolgozik, és most már két hete nem látták az irodában.
Minden szerkesztőségi hívást is átirányíttatott haza.
 - Akkor mondd el a főszerkesztőnek a gondjaidat! Nyilván meg fogja érteni, hogy nem fejezheted be a
könyvedet azzal, hogy meghal a hősöd!
- Hát igen. - Thomas elgondolkodva vakargatta az állát. -Holnap reggel felhívom.
- Papa, hidd el, ez a legjobb, amit tehetsz. Jessie felállt, és apja mellé lépett.
- Ha meghal a hősöd, iszonyú bukás lesz a könyv, ráadásul Niko is meg fog halni.
- De Jessie! Micsoda osto... - felelte volna Thomas, de Jessie azonnal a szavába vágott.
- Kérlek, papa, hidd el, én aztán igazán tudom. - Jessie-nek könnyek csillogtak a szemében. - Meg kell
változtatnod a történet végét, különben Niko nem jön vissza többé!

Rhogarr von Khelm megrökönyödve meredt Lykanora.

- Elment az eszed ? – károgta. – Ezt nem teheted !.

- Miért is ne ? – kérdezte szelíden farkasfi. - Nekem ennek az alwe leánynak a sorsa teljesen közömbös. Neked
viszont döntő fontosságú: egy halott Ayanival nem kezdhetsz semmit. Elve viszont remek csalinak használhatod
a bátyja ellen, akinek kardjára olyan sürgősen szükséged van! - A zsarnokra mosolygott. -Vagy tévednék, nemes
nagyúr?

Rhogarr von Khelm még mindig csak hápogni tudott. Tátott szájjal meredt a farkasfira, így a fekete mágusnő
szükségesnek látta, hogy közbeavatkozzon.
Olyan villámgyorsan, hogy még Lykano éles farkasszeme sem tudta követni, Sága a marsföldi mellett
termett.
- A fickónak igaza van - súgta a fülébe -, ne huzakodj vele, add meg neki, amit kér!
- Komolyan gondolod? - nézett rá homlokát ráncolva az uralkodó.
- Halál komolyan! Mozdulj már!
- Hát akkor... - A félszemű már intett Dhragónak, amikor Lykano mindenki csodálkozására ravaszul
elvigyorodott és elhárította.
- Ugyan már, nagyuram! Kérlek, ne vedd rossz néven, csak tréfa volt.
Lykano felsóhajtott, és sajnálkozón vonogatta a vállát. -Tudjátok, néha egyszerűen elragad a farkastermészet, és
nem tudom megzabolázni.
- Pedig nem ártana - morogta Rhogarr. Látszott rajta, hogy ezt a fajta tréfát rosszul viseli. - Ha egyszer nem
a megfelelő emberrel űzöd, könnyen az életedbe kerülhet az ilyen tréfálkozás.
Megint Ayanihoz kapott, de Lykano megint visszahúzta.
- Egy aprócska kérésem azért mégiscsak volna! - A farkasfi, és úgy nézett Rhogarra, mint egy hűséges
kölyökkutya.
Rhogarr rosszat sejtett. Arca elsötétült.
- Mégpedig? - morogta, mint egy sarokba szorított cafran-gos medve.
- Ha volnál olyan kedves, és éjszakára szállást adnál nekem e nemes falak között. Eredetileg tovább akartam
menni, hogy meglátogassam barátomat, Nagy Átlát. De ezzel a lánnyal annyit kellett bajmolódnom, hogy
elszaladt az idő. Atla táborát nem érem már el sötétedés előtt.
A zsarnok arcára mérhetetlen elképedés ült ki.
- Te a hordavezér barátja vagy?
- Ó, már sok-sok éve! A farkasfiakat és a meótákat egyesíti a régi történetek szeretete. Nélkülük egyik nép
sem létezhetne. Ezek adnak erőt az élethez, levegőt a lélegzéshez. És az ilyen sorsközösség tudvalevőleg
összeforraszt, sőt még a mély ellentéteket is képes áthidalni.
- Ha úgy gondolod - felelte unottan Rhogarr, aki nyilván nem foglalkozott Lykano szavainak mélyebb
értelmével. Megint a herceghez fordult. - Rendeztess be neki egy szobát, és legyen rá gondod, hogy semmiben
ne szenvedjen hiányt.
- Micsoda? - Dhrago elképedten nézett urára. - Ha engem kérdezel, én inkább a fejét vetetném ennek a
gyalázatosnak, nem pedig kényeztetném és elszállásolnám!
- De nem kérdezlek! - kiáltott rá Rhogarr, aztán mérsékeltebb hangerővel folytatta: - A vendégbarátság
törvényei szentek, még egy ilyen minden hájjal megkent gazfickónak is, mint ez itt - mutatott Lykanóra. -
Ráadásul nem szabad elrontanunk a jó viszonyunkat Nagy Atlával. Holnaputánra ígérte ötven további rabszolga
szállítását, nélkülük pedig nem tudunk Mordur követelésének eleget tenni.
- Ahogy gondolod, uram - sóhajtott Dhrago. - Te adod ki a parancsokat. Én csak engedelmeskedem.
Intett Lykanónak, hogy kövesse.
A farkasfi utána ment, rá se nézett többé Ayanira. A nagy ajtószárnyak még be sem csukódtak mögöttük,
amikor Rhogarr már el is kapta Ayani karját.
- Na, most aztán gyere, te legrútabb királykisasszony! Személyesen lesz rá gondom, hogy többet el ne
illanhass a markomból. Alig várom már, hogy lássalak, amint az apáddal együtt égsz el a máglyán, mielőtt
elfoglalnám Helmenkroon trónját!
Ayani azonban ellenállt.
- Ne örülj korán, te mocsadék! - szabályosan kiköpte utálkozó szavait. - Sszohasszem lesszel az alwék
királya. A Láthatatlanok úgy rendelték, hogy csak a királyi kard birtokossza fogkihatja el Helmenkroon trónját.
Ha pedig nem törődssz esszzel a paranccsal, sszúlyossz sszentsszégtörésszt követssz el. Majd a Láthatatlanok
elintésszik, hogy Sszinkkálion legyen a végssze-ted!
- Ja, de borzasztó! - játszotta a megrettentet Rhogarr, és kézzel-lábbal mutatta, mennyire reszket. - Minden
tagom remeg, mindjárt a nadrágomba csinálok!
Aztán elkomolyodott.
- Ha ezeknek a Láthatatlanoknak tényleg olyan nagy lenne a hatalmuk, akkor miért hagyták, hogy ez a
farkasfi elcsípjen téged?
- Mert mindassz - felelte Ayani nyugodtan -, amit tessznek, mélyebb értelemmel bír, még ha nem
isszmerjük issz fel elssző látásszra. Essz azt hisszem, ebben az esszetben issz essz fog történni.
- Álmodj csak tovább, kislány! - röhögött fel gúnyosan Rhogarr, aztán magával vonszolta Ayanit. - Gyere,
ne zsibbaszd tovább a fülemet idétlen locsogásoddal. Ami pedig a kardot illeti: pontosan tudjuk, hogy a Sötét
Hold Ünnepén a bátyád ide fog jönni, hogy kiszabadítson benneteket, és megtettük már a szükséges
intézkedéseket, hogy a kezünkre kerítsük - persze, vele együtt a kardot is! így aztán tényleg a sorsom fölött fog
dönteni a kard - csak éppen egy kicsit másképp, mint ahogy ti, alwe kutyák, elképzeltétek!

yanit ezen az éjszakán elkerülte az álom. Rhogarr von Khelm az egész tömlöc legmocskosabb cellájába
Adobta. Egy legföljebb két lépés széles, két lépés hosszú mocskos odúba, amelyben olyan dögletes rothadás-
és pusztulásbűz terjengett, hogy egyfolytában a hányingerrel kellett küszködnie. Ráadásul fogvacogtató
hideg is volt, pedig Nivlandban az Aratóhold hősége nehezedett a vidékre. Vékony öltözékében igencsak fázott.
Lábába felkúszott a kőpadló hidege, végül egész testében szétterjedt a fagy. Hogy egy kicsit felmelegedjék,
szorosan a teste köré fonta a karját, és szüntelenül körbe-körbe menetelt. Ayaninak mégis meleg volt a szíve tája,
mivel Lykano ugyanúgy beavatta a tervébe, mint Nikót. A terv annyira ravasz volt, hogy alig üthetett ki balul, és
így Ayani már úgy várta a Nagy Nappalfényt, mint leány az első csókot.
Amikor megpillantotta a lobogó világosságot a folyosó vége felől közeledni, nem tudta, mennyi lehet az idő.
Elvesztette az időérzékét, és csak nagyjából gondolta, hogy a démonok órája már elkezdődött. Ekkor két alak
bukkant fel a tömlöc rácsánál: az egyik a börtönőr volt, kezében fáklyával, a másik pedig egy nő, akit
megvilágított a lobogó fáklya fénye. Ayani szíve majdnem megállt a láttára: Sága volt az, a fekete mágusnő.
Szokásos szűk, vörös-sárga kígyóbőr ruhájában volt, szúrós hüllőszeme titokzatos tekintettel vizsgálgatta Ayanit.
Mit akarhat tőle a fekete mágusasszony?
Miért keresi fel őt az éjszaka közepén ebben a bűzlő cellában?
Sága rezzenetlen arcán semmiféle érzelem nem látszott. Amikor az őr kinyitotta a zárat, ő meglepő erővel
félretolta, és belépett a cellába.
Ayani visszahúzódott volna, de beleütközött a jéghideg falba, és mintha odaszögezték volna, megállt előtte.
Sága szorosan elébe lépett, lágyan a vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
- Ne félj, kicsikém! - A nő ajka meg se mozdult eközben. -Tudod jól, hogy csak a legjobbat akarom neked.
Sága szorítása erősödött. Karmos ujjai belevájtak Ayani húsába, tekintete élesebb lett, mintha bele akarná
fúrni a lány szemébe, azon át a belsejébe.
Ayaninak melege lett és fázott is egyszerre. Fülét vad zúgás töltötte ki. Gondolatok tömkelege indult vad
körforgásra az agyában, egy pillanatra attól tartott, hogy elveszti az eszméletét. Pár szívveréssel később azonban
elnyugodott a szédítő körhinta, és Ayani olyan könnyűnek érezte magát, mintha csak lebegne.
- Semmit nem akarsz nekem mondani? - kérdezte feje belsejében az a behízelgő hang.
- Ne... ne... nem - dadogta Ayani. - Sszemmit.
Sága arca rezzenetlen maradt. Tekintete azonban követelőb-bé vált.
 - Biztos vagy benne, Ayani? Gondolkodj csak egy kicsit, ne szállj szembe azzal az erővel, amely sokkal
nagyobb nálad!
Ayani nem is észlelte a mozdulatot, de a varázslónő keze egyszerre a homlokára került. Ugyanekkor egész
teste reszketni kezdett. Mintha egy vasmarok elkapta és jól megszorította volna, hogy csak úgy ropogtak a
csontjai. Szúró fájdalom hasított belé, rosszabb, mint bármi, amit eddig el kellett viselnie, elkínzottan hunyta le a
szemét. A rejtelmes roham megint csak pár szíwerésnyi ideig tartott, bár Ayaninak úgy tűnt, mintha egy
örökkévalóság lett volna. Amikor megint kinyitotta a szemét, mintha kómában állt volna a fekete mágusnő előtt.
- Még egyszer megkérdezem, Ayani - és Sága ajka még mindig nem mozdult -, nincs számomra semmi
mondanivalód?
Ayani egy pillanatig nagy gyíkszemekkel nézett a nőre, aztán elmosolyodott.
- De, termésszetesszen. Mit akarssz tudni, úrnőm?
- Nem sokat. - Sága mindent megtett, hogy ne érződjék hangján a diadal, de azért megremegett a hangja az
örömtől. - Szinte szóra sem érdemes. Ha esetleg elmondanád, miféle tervet eszelt ki ez a farkasfi.

Lykano kivárta, amíg elmúlt a démonok órája. Általában ilyenkor a legmélyebb az éjszaka sötétje, és ilyenkor
a legkevésbé figyelmesek az őrök. Nem mintha Lykanónak sok félnivalója lett volna: az a kamrácska,
amelyet éjszakára kijelöltek a számára, kifejezetten szerencsés választásnak bizonyult. Nemcsak hogy
ugyanabban a szárnyban, a főépületben volt, mint Rhogarr hálószobája, hanem ráadásul pár lépésnyire volt csak
tőle egy titkos lejárat ajtaja, amelynek a folyosója egyenesen az uralkodó hálókamrájába vezetett a vastag
várfalak alatt. Egyetlen, nem őrzött folyosón kellett átjutnia, így szinte lehetetlen volt, hogy valaki észreveszi.
Szuroksötét volt az éjszaka. A vár fölött sötét felhők tornyosultak, s az Éjhold már alig látható sarlóját egészen
eltakarták. Az öregtorony, amely ott állt nem messze az udvaron, csak egy még feketébb tömbnek tűnt, amelyet
még az éles farkasszem is csak nehezen vehetett ki.
Lykano ivott egy kortyot abból a rendkívül finom vízből, amit a szobalány késő este hozott be neki, még
egyszer ellenőrizte, helyén van-e az öve, és benne van-e a tokban a tőre. Aztán az égre emelte a szemét, röviden
segítségért fohászkodott a Láthatatlanokhoz. Végül az ajtóhoz surrant, hallgatózott: egyetlen hang sem
hallatszott, a levegő tiszta volt.
Lykano elégedett mosollyal ajkán surrant ki, becsukta maga mögött az ajtót, és ellopózott a sötét folyosón a
fa fegyverállványig, amely a fal mellett állt. Lykano lábujjhegyre állt, és kitapogatta az állvány legfelső polcának
keskeny oldalát. Heimar olyan jól elmagyarázta a titkos nyitószerkezetet és a gombot, hogy pár pillanat kellett
csak hozzá, hogy ráakadjon. Egy kis nyomás, és a hatalmas állvány hang nélkül siklott félre, és megmutatta a
falba rejtett szűk nyílást, amely titokzatosan, ugyanakkor csalogatón ásított Lykano felé. A farkasfi alig tűnt el
benne, amikor az állvány, mintha szellemkéz mozgatta volna, ugyanolyan hangtalanul, mint az imént,
visszasiklott a helyére. Senki sem gondolta volna, hogy valaha is elmozdult onnan.

ykanónak nem kerül nagy erőlködésébe, hogy megtalálja a zsarnok hálószobáját. Rhogarr hortyogása
Lmesszire hallatszott. Olyan hangerővel húzta a lóbőrt, hogy még a vastag várfalakon át is biztosan célhoz
vezette a behatolót. Az ajtót egy széles ruhásszekrény hátsó fala rejtette. Masszív velsiai tölgyből volt, és a
marsföldi uralkodó ruháit tárolták benne. A legtöbb abból az időből származott, amikor Eleonore, a felesége még
élt. Rhogarral ellentétben, aki egyáltalán nem ügyelt arra, hogy mi esik rá a ruhásszekrényéből, Eleonore kínosan
figyelt rá, hogy a férje mindig az alkalomhoz illő öltözékben jelenjen meg, és hogy ruházata jelentősen elüssön
az udvari népségétől, tanácsadókétól. Halála óta azonban ez megváltozott: Rhogarr visszaesett a régi
nemtörődömségébe, de arra mégsem tudta rávenni magát - akár érzelgősségből, akár csak kényelmeségből -,
hogy eldobálja a nem használt darabokat. így azok a régi szekrényt -amely még Nelwyn királyt is szolgálta -
színültig megtöltötték, ugyanakkor remekül álcázták a titkos bejáratot.
Lykano olyan csendben mászott elő a szekrényből, ahogy az egy farkasfin kívül legföljebb egy vharuulnak vagy
egy meótának sikerült volna. Visszatartott lélegzettel várt addig, amíg a szeme hozzá nem szokott a sötétséghez.
Ahogy az alvó körvonalai kirajzolódtak a takaró alatt, Lykano látta, hogy egyedül alszik. Fellélegzett, és
odaosont a zsarnok fekhelyéhez.

Ott kihúzta hüvelyéből a tőrt, és a másik kezével befogta a gyanútlanul alvó ember száját és orrát. Aztán a
tőr hegyét a torkához illesztette, rátérdelt a karjaira, és teljes súlyával odanyomta a fekhelyéhez.
Rhogarr egy szíwerésnyi idővel később felébredt. Szeme kinyílt, páni rémületben meredt Lykanóra. Aztán
hangosan segítségért akart kiáltani. Ám a farkasfi olyan erősen fogta a száját, hogy elfojtott hangokon kívül nem
jött ki egyéb belőle. Lykano erősebben nyomta a tőrt. Amikor a tőr hegye áthatolt a marsföldi durva bőrén - épp
csak egy milliméternyire -, két vörös vércsepp csordult ki, le a zsarnok nyakán, és mélyvörösre festette a
hálóruhája gallérját.
Lykano pedig a zsarnok fölé hajolt, és a fülébe súgta:
- Egyetlen hang, Rhogarr, és átvágom a torkodat, egyik füledtől a másikig. És csak hogy megértsük egymást:
ez most nem tréfa, hanem véresen komoly!

40. FEJEZET

Új remény és új rémület
H át ez remek, abszolút remek! - Thomas hitetlenkedő fej-rázogatással érkezett meg a reggelihez, leült az
asztalhoz. - Nem tudom felfogni, egyszerűen nem tudom felfogni - mondogatta. És mialatt kitöltötte a kávét és
egy picike tejszínt bele, úgy rángatózott a szája széle, mintha nem tudná eldönteni, hogy vidám vagy szomorú
híreket kapott-e.
Jessie és az anyja csodálkozva néztek egymásra: mi ütött ebbe az emberbe?
Jessie titokban figyelte Thomast. Mintha csak kicserélték volna az apját. Az a sötét, elgyötört kifejezés,
amely fiús arcát eddig beárnyékolta, és amelytől évekkel öregebbnek látszott, mint amennyi valójában volt,
nyomtalanul eltűnt. Kifürkészhetetlen kifejezése ellenére is látszott rajta, hogy visszatért belé az optimizmus és
az életöröm. Szinte derűs nyugalom áradt belőle. A szeme is úgy csillogott, mint egy kisfiúnak, aki váratlan
meglepetésnek örvendezik.
- Mi történt? - Lena elé tartotta a kenyérkosarat. - Meglátogattak a szuszvámpírok? Vagy Mordur Kra'nakk
kinevezett udvari bolondjának?
- Sem egyik, sem másik. - Thomas kuncogva vágott ketté egy magvas zsömlét. - Épp csak a kiadó
vezetőjével beszélgettem.
- Tényleg? - Lena felhúzta a szemöldökét. - És emiatt csodálkozol és örvendezel?
- Mondhatjuk! - Thomas Lénáról Jessie-re nézett. - Nem fogjátok elhinni, mi történt a Fensé...
- Papa, nyugi! - vágott a szavába Jessie, és letette a kakaós bögréjét. - Engem inkább az érdekelne, hogy mit
szólt a kiadó vezetője a helyzetedhez.
- Az majdnem ugyanilyen őrült ügy - felelte Thomas. Túróval kente meg a fél zsömlét. - Azonnal felfogta,
mi a baj, és teljesen szabad kezet adott a befejezéshez. Azt írhatom, amit jónak látok.
- Tényleg? - Jessie szeme felragyogott. - Hát ez szuper!
- Szerintem is. - Thomas beleharapott a zsömlébe. - És ami még őrültebb: azt mondta, hogy már odabent is
csodálkoztak, mennyire eltértem attól, amit eredetileg terveztem. Egy szerkesztőnő elolvasta az eddigi
fejezeteket, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint én: hogy Niko Niklasnak meg kell halnia!
- Ezt nem értem. - Lena csodálkozva nézett a férjére. - Miért foglalkozik most egy második szerkesztő is a
kéziratoddal?
-Hát épp ezt akartam elmondani! — mondta szemrehányón Thomas. - Azért, mert a Fenséget pár napja
beszállították... a pszichiátriára!
- Micsoda?! - kiáltott fel Jessie és Lena kórusban.
Miután Maria König telefonon nem volt elérhető, és a szerkesztőségbe se ment be, a főnöke kiküldött egy
munkatársat a lakására. A kolléganő pedig olyan szétcsúszott állapotban találta a Fenséget, hogy azonnal kihívta
a mentőket.
- Maria König teljesen megzavarodott - mesélte Thomas. -Félrebeszélt, nem volt eszénél. Nem válaszolt
semmilyen kérdésre, csak összevissza zagyvált, hogy valamiféle szörnyeteg üldözi, hogy befészkelte magát a
testébe, és szörnyű fejfájást okoz neki. Az orvos ennek hallatára azonnal beutalta a pszichiátriára, ahol azóta is
gondját viselik.
- Szegény - mondta Lena döbbenten. - Remélem, tudnak rajta segíteni.
- Én is remélem. Mindennek ellenére is kedveltem.
Jessie iszogatta a kakaóját, és a bögre fölött nézett az apjára.
- Szörnyeteg, azt mondtad? Milyen szörnyeteg?
- Honnan tudnám? - kérdezett vissza Thomas, de egyszerre megváltozott az arckifejezése.
 - Mi az? Bökd már ki!
- Amikor Maria König a múlt héten itt járt, akkor egy pillanatra nekem is olyan érzésem támadt, mintha egy
szörnyeteget látnék: vérben forgó szem, horgas orr, a homlokán szarvak... És hegyes agyarak kandikáltak ki a
szájából.
- Egy vakító! - Jessie ijedten ugrott fel. - A Fenséget egy vakító szállta meg!
Sietve elmagyarázta a szüleinek, mi is az a vakító. Ezek a lények Misztériából származnak, és szinte
alaktalan szörnyek, amelyek idegen testekbe fészkelik be magukat. Áldozataik rendszerint nem is szereznek
tudomást róluk, így tehetetlenül ki vannak nekik szolgáltatva. A szerencsétlenek ettől kezdve már nem a szabad
akaratukból cselekszenek, hanem a szörnyetegek működtetik őket, ők pedig engedelmes eszközeikké válnak.
- És mivel a vakítók Sága szolgálatában állnak, ő az, aki végső soron irányítja az áldozatot. Az pedig
mindent megtesz, amit csak a fekete mágusnő parancsol neki!
- így már megértek egyet s mást - mondta Thomas, és elhűlve bámult a lányára. - Sága arra használta fel a
Fenséget, hogy a történetemet észrevétlenül eltérítse eredeti pályájáról. Én pedig, hülye fejjel, nem vettem észre,
hogy egyetlen célja van ezzel: hogy Niko - pontosabban Niko és Ayani - olyan helyzetbe kerüljön, ahonnan már
nincs menekvés!
- így van, papa! Sága már régóta feni kettőjükre a fogát. Mert náluk van Sinkkálion, az egyetlen dolog
Misztériában, amely igazán veszélyt jelenthet rá.
- Ez hihetetlen. - Lena úgy nézett, mint aki nem hisz a fülének. - Ezt te komolyan mondod?
- De még milyen komolyan! - Jessie az apjához fordult. -De szerencsére a főszerkesztő megengedte, hogy
átírd a kéziratot.
- Persze, nem az egészet! - módosított mindjárt Thomas. -Az még további hetekig eltartana.
- Nem is kell. Elég, ha csak annyit változtatsz a szövegen, amivel Niko végül legyőzi az ellenségeit, és túléli
a kalandot.
- Ez nem lesz gond. - Thomas megkönnyebbülten legyintett. - Alapjában véve csak az eredeti ötlethez kell
visszatérnem, és a meótákat az utolsó pillanatban mégiscsak Niko oldalára kell állítanom. Mert a vezérüknek,
Nagy Atlának van valami kiegyenlítetlen számlája Rhogarral, és most le akarja zárni az ügyet.
- Ez szuper! - pattant fel Jessie, és egy nagy puszit nyomott az arcára. - Akkor csak fejezd be, ahogy
gondoltad, és Niko megmenekül! Meg persze a könyved is!
- Ahogy óhajtja, hercegnő! - Thomas arca úgy ragyogott, mint egy kisfiúé karácsonykor. - Mit is tennék e
drága tanács nélkül?
Lena már elgondolkodóbb volt.
- Nem Nagy Átlát mondtál az imént?
- De igen. Miért?
- Mert eszembe jutott valami erről a névről. Mégpedig az, hogyan veheted rá garantáltan a meótákat arra,
hogy tényleg segítsenek Nikónak és a barátainak.
Thomas feszülten figyelt.
- Gyerünk, elő a farbával!
- Mindjárt! - felelte Lena. - Csak meg kell kérdeznem Riekét, hogy benne van-e.

Dhrago- felállt a tróntermi nagy asztal mellől, és a vele szemben ülő Ságára nézett fejét csóválva.
Nem értem, hol marad Rhogarr. Kifejezetten azt kérte, legyünk pontosak, hogy a holnapi kivégzések
részleteit megbeszéljük.
- Te csak ne tegyél úgy, mintha egyéb dolgod is lenne - förmedt rá a varázslónő dühösen. - Lehet, hogy urad
és parancsolod egyszerűen megváltoztatta a szándékát. Vagy esetleg közbejött valami.
Alig mondta ki e szavakat, amikor a kettős ajtószárny nagy csattanással kivágódott.
Dhrago meglepetten kapta oda a fejét - és nem akart hinni a szemének: a nyitott ajtón ugyanis a két ajtónálló
katona lépdelt be, méghozzá hátrafelé. Lépésről lépésre, háttal közeledtek a nagy asztalhoz a trónteremben,
pillantásukat a bejáratra szegezve. A herceg még javában csodálkozott, vajon mit jelenthet ez, amikor már a
tegnapi látogató is megérkezett.
Lykano bal kezével szorosan markolta Rhogarr von Khelm gallérját, és élő pajzsként tolta maga előtt. Az
uralkodó keze hátra volt kötözve. Nyakának kidagadó erére egy tőr hegyét szegezte a farkasfi.
- Egyetlen meggondolatlan mozdulat vagy hang - kiáltotta a fekete mágusnőnek és a hercegnek -, és ez a
mocskos zsarnok utoljára vett lélegzetet!
Dhrago úgy állt ott, mint aki megdermedt, Sága azonban megőrizte a hidegvérét.
 - Rendben, rendben - nyugtatta Lykanót. - Kérlek, higgadj le, és mondd el, mik a követeléseid! Megnézem,
mit tehetek érted.
- Ajánlom is - felelte Lykano. - Különben egyetlen pillanat alatt átvágom ennek az undormánynak a torkát.
Megszorította a gallért, hogy Rhogarr nyaka még inkább összeszorult, és egész feje vörös lett. A marsföldi
zihálása kíséretében mondta el Lykano a követeléseit: Nelwynt és Ayanit azonnal hozzák fel a börtönből, és
hozzák ide a trónterembe. Ugyanakkor vezessenek a vár udvarára négy gyors lábú lovat, amelyeken elhagyhatják
Helmenkroont.
- Hogyhogy négy lovat? - csodálkozott Sága. - Hiszen csak hárman vagytok: a két fogoly meg te!
- Elfelejted ezt az ócska zsarnokot és rabszolgahajcsárt - felelte a farkasfi, és megvető pillantást vetett
Rhogarra. - Őt természetesen majd csak akkor eresztem el, ha biztonságban leszünk.
Gyorsan a fekete mágusnőhöz fordult.
- És most mozdulj! Különben még meggondolom magam, és itt helyben leszúrom ezt a vérszívót!
- Kérlek, tedd meg, amit akar! - nyöszörögte Rhogarr elfulladó hangon. - Könyörgök, Sága!
- Helyes. Legyen, ahogy akarod - mondta hűvösen a varázslónő, és megparancsolta az őröknek, hogy
sebesen hozzák fel a két rabot a tömlöcből.
Tíz perc elteltével Nelwyn és Ayani már a trónteremben volt. Míg a király csak bámulta a farkasfit, a
gyíkarcú lány megkönnyebbülten kacsintott rá.
Lykano alig észrevehetően bólintott, amikor ráripakodott a katonákra:
- Oldozzátok el a bilincseiket, aztán készítsétek elő a lovakat!
- Ahogy parancsolod, uram! - A katonák kezdték megszabadítani a foglyokat, amikor Lykano arca hirtelen
eltorzult.
Egy pillanat alatt heves reszketés fogta el egész testét. Úgy rázta a fejétől a lábáig, mintha egy óriási,
láthatatlan marok rángatná. A kezének sem tudott parancsolni, Rhogarr gallérján meglazult a szorítása, a tőrt is
elejtette.
Még mielőtt Lykano rájött volna, mi történik vele, Sága ott termett előtte, és nyakon ragadta.
- Te bolond! - kiáltott rá hideg gyűlölettel. - Tényleg azt gondoltad, hogy túljárhatsz az eszemen? Akkor
legközelebb majd nézd meg jól, hogy mit iszol! Különösen akkor, ha ki akarod játszani a vendéglátóidat!
Fejét hátrahajtva őrült kacagásban tört ki, aztán olyan hevesen taszította meg a farkasfit, hogy az a földre
zuhant.
- Kötözzétek meg! - parancsolta az odasiető őröknek. - Aztán vigyétek oda, ahova valók ezek a kutyák: a
tömlöcbe!
Míg a poroszlók Lykanót vették kezelésbe, a fekete mágus-nő odasétált Ayanihoz.
- Köszönöm az értékes segítséget - mondta neki hirtelen lágy hangon. - Talán még be is dőltem volna a
társad ravasz trükkjének, ha nem vagy olyan kedves, hogy elárulod nekem. -Kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta a gyíkarcot. - Nagyon jól munkát végeztél!
Ayani egy pillanatig zavartan nézett a varázslónőre. Aztán meghajolt, és rekedten suttogta:
- Sszívesszen, úrnőm! Mindig a te sszolgálatodra!
- Te alávaló! - Lykano felordított, és kötelei ellenére is a lányra akart rontani. A poroszlók csak minden
erejük megfeszítésével tudták visszatartani. - A kezdet kezdetétől tudtam, hogy a végzetünk leszel!
Nelwyn király úgy állt ott, mint aki megkövült. Világosan látszott az arcán, mennyire megrendíti lánya
szörnyű sorsa. Végül Lykanóhoz fordult, és megcsóválta a fejét.
- Nem tehet róla! - Hangja mélységesen szomorú volt. - Ez a boszorkány megbabonázta. Ayani már nem
tudja, mit tesz!

Nos, csak hogy jól értettelek-e, Lena - Rieke Jessie anyjára nézett. Amikor Lena felhívta, azonnal odasietett. -
A meóták tehát szinte istennőként tisztelik a szőke nőket, mivel az ő népükben ilyen nincs.
- Pontosan.
- És ezért szinte megőrülnek értük?
- Igen, ez is igaz. Méghozzá azért, mert Karín Seikel így alkotta meg őket! - világosította fel Lena. -
Nyilvánvaló, hogy mintául a hunok és nagy vezérük, Atilla szolgáltak neki. De azért a meóták teljes egészében
az ő teremtményei, ezért úgy is viselkednek, ahogy ő a könyvében leírta.
- És te honnan tudod ezt? Hiszen nem is olvastad a könyvét!
- Viszont a könyvhöz készített jegyzeteit igen! Ezekben felvázolta egy találkozását Nagy Atlával, a vad
lovasok vezetőjével. Atla az első pillantásra halálosan beleszeretett Karinba, részben a szőke haja miatt, részben
pedig mert amúgy is megtetszett neki. Égre-földre esküdözött, hogy nem lesz olyan kívánsága, amelyet ne
teljesítene, ha a felesége lesz.
- Hát ilyen férfiak is vannak állítólag! - jegyezte meg Thomas gúnyosan.
Rieke nem reagált a megjegyzésre.
- És mi lett a dolog vége?
- Fogalmam sincs. A többi lap sajnos elveszett - mondta Lena. - De akárhogy is: ez egy csodálatos
lehetőséget tár fel előtted!
- Vagyis menjek el Misztériába, és találkozzam Nagy Atlával?
- Ez, ugye, nem lehet gond neked - mutatott Thomas Rieke gyűrűjére. - Az alwe kincsből származó
ékszerrel bármikor átmehetsz a Ködkapun. És mivel holnap, a Sötét Hold Ünnepén a meóták Helmenkroonba
indulnak, hogy elvigyék a megígért rabszolgákat, itt kell elhaladniuk a Ködkapu mellett. Én persze ezt úgy
fogom megírni, hogy Niko és társai életének megmentésére sietnek!
Rieke még habozott, de Lena továbbra is biztatta.
- Hiszen éppen úgy nézel ki, mint Karín Seikel. És ha még a hajadat is kiszőkítteted, Nagy Atla nyilván
ugyanannak a nőnek fog tartani, akibe egykor olyan halálosan beleszeretett. Az ördög keze lenne a dologban, ha
elfeledte volna ezt az ígéretét!
- Hm. - Rieke az orra hegyét csavargatta. - És nekem persze az lesz a kívánságom, hogy szabadítsa ki Nikót
a marsföldiek markából?
- Hát persze, mi más? - felelte Lena. - És még mielőtt eszébe jutna a házassági ígéret, már rég eltűnsz a
Ködkapun át, Nikóval együtt, természetesen.
- Ilyen nők is vannak állítólag! - fűzte hozzá Thomas, inkább csak magának.
Lena Riekéhez lépett, megragadta a karját.
- Na, mit szólsz a javaslatomhoz?
- Hm. Miért is ne? - Azért nem szívből jött a mosolya. - Persze, Nikóért bármit megtennék. És hát, ugye,
nem üthet ki balul.
- Igen, szuper! - ujjongott fel Lena, és átölelte Riekét. - Miért is üthetne ki balul?
Alig ment el Rieke, hogy rendbe hozza a régi öltözékét, és persze kiszőkíttesse a haját, amikor Jessie lépett a
konyhába. Zavartan rebbent vissza, amikor meglátta, hogy a szülei ölelkezve csókolóznak.
- Bocsi - mormolta -, nem akartalak zavarni benneteket.
- Butaság! - felelte Lena, bár enyhén elpirult. - Nem zavarsz! Mi csak... csak olyan rettenetesen
megkönnyebbültünk, hogy elmúlt az előző hetek lidércnyomása.
- így van! - Thomas még egyszer magához szorította és megcsókolta a feleségét. - Rögtön nekiugrom a
változtatásoknak, és holnap átdolgozom az egész zárójelenetet - és végre befejezem a könyvet.
- Halleluja! - Lena imára kulcsolta a kezét, és színpadiasan a magasba emelte. - Dicsérjük és magasztaljuk
az elbeszélő művészet istenét!
- Úgy legyen! - vigyorgott Thomas, mint egy csibész. - És természetesen a megfelelő ételáldozat is jár
ehhez - a környék legjobb és legelőkelőbb éttermében!
Eleresztette Lénát, Jessie elé lépett, és mélyen meghajolt, mint egy régi kosztümös film lovagja.
- Természetesen az ifjú hölgyet is szeretettel meghívjuk!
- Segítség! - nyögött fel Jessie. - Mi rosszat tettem?!

Nikót különös nyugtalanság kerítette hatalmába. Fel-alá járkált a lázadók táborában, egyre-másra az ég felé
pislogott. Türelmetlenségében már alig bírta féken tartami magát, növekvő feszültséggel leste, mikor érkezik
már az örvendetes üzenettel a hírvivő burukkoló. Lykano ugyanis megígérte, hogy mihelyt sikerül neki
Rhogarrt a hatalmába keríteni, és Ayanit meg Nelwynt kiszabadítani, azonnal üzenni fog. Azt, hogy a többi
fogoly is kiszabadult, csak akkor akarta tudatni vele, amikor ezek ketten már biztonságban vannak.
- Megőrjítesz ezzel a rohangálásoddal - szólt rá Huggin. -Bárki azt hihetné, hogy vadméhek fészkeltek a
hátsódba!
- Sajnálom - vigyorgott Niko zavartan -, de tényleg valahogy olyasformán érzem magamat.
- Akkor talán kérd meg a Láthatatlanokat, hogy ajándékozzanak meg egy kicsit több türelemmel! - javasolta
az óriás.
Mintha csak a Láthatatlanok meghallották volna Huggin kérését, pár pillanattal később odaért a várva várt
szárnyas hírhozó.
 Az emberek várakozó arca azonban jéggé dermedt, amikor meghallották Lykano kudarcának hírét. Volt, aki
bénultan bámult maga elé, mások a fűbe roskadtak, és kezükkel eltakarták az arcukat. Olyan nagy volt az
elkeseredésük, hogy alig valaki hallotta a további hírt, amelyet helmenkrooni ismeretlen cinkosuk még megüzent
nekik: hogy megvesztegetett pár marsföldit, akik a Sötét Hold Ünnepén kapuőrségben lesznek. Rhogarr azt
rendelte el, hogy hermetikusan zárják le a várost az ünnepség idején, de ezek az emberek pár percre elhúznak
egy reteszt, és a lázadók észrevétlenül be tudnak jutni a várba.
Nikót is annyira megrendítette a hír, hogy szinte alig vette tudomásul ezt a második hírt. Szinte megbénította
a tudat, hogy most már a húga és a barátja is fogoly. Nyilván tudta, mit jelent ez: hogy másnap Ayani és Lykano
is éppen úgy meghal a máglyán, mint Nelwyn király, az apjuk.
A többiekhez hasonlóan Niko is üveges szemmel meredt maga elé - de aztán lassan tudatosult benne a
második helmenkrooni hír. Míg töprengeni kezdett rajta, megvilágosodott előtte, mekkora lehetőség ez
számukra. Gyorsan összehívta a legbizalmasabb embereit - Ragnurt, Guwent, Huggint meg persze Mayant,
Ayani nevelőapját, és visszavonult velük tanácskozni.
- Figyeljetek jól! - mondta. - Tudjátok-e hogy mit akart elérni Lykano a vakmerő tervével?
- Hát persze - vágta rá Huggin bosszúsan. - Rájött, hogy Helmenkroont erővel soha az életben nem fogjuk
bevenni. Még ha kéttucatnyi felszabadított rabszolga támogat is bennünket.
- így van - értett vele egyet Ragnur is. - A többségük amúgy sem tud fegyverrel bánni. És ha netán
tudnának, akkor sem lennénk képesek megostromolni a falakat.
- Ez pontosan így van, Ragnur - mondta Niko elgondolkodva. - Nem tudom elképzelni sem, hogy min
bukhatott meg Lykano. De a terve, hogy túszt ejt, és azzal zsarolja ki a foglyok szabadon bocsátását, mégiscsak
remek ötlet volt. Nem gondoljátok?
Az emberek egyetértőn mormogtak.
- És ami tegnap jó volt, holnap sem lesz rosszabb - folytatta Niko. - Ezért úgy gondoltam, hogy egyszerűen
folytatni kell Lykano tervét. Ez az egyetlen esélyünk, hogy sikert érjünk el.
Amikor pedig Niko látta a társak arcán a tanácstalanságot, gyorsan elmondta nekik a tervét: Rhogarr von
Khelm a Dicsőség Csarnokának felavatására nemcsak Mordur Kra'nakkot, hanem más uralkodókat is meghívott.
Ezek a dísztribünről fogják végignézni a kivégzéseket. Ha a megvesztegetett őrök segítségével tényleg sikerülne
bejutni Helmenkroonba, és a tribün közelébe kerülni, akkor kéttucatnyi embernek sikerülhetne a magas rangú
külhoni vendégeket - vagy legalábbis egy részüket - túszul ejteni.
- És akkor Rhogarrnak nem maradna más választása, mint hogy szabadon eressze a foglyokat. Máskülönben
egy sor idegen birodalom haragját, esetleg hadüzenetét zúdítaná a saját fejére.
Az emberek eleinte nagy, kerek szemekkel néztek, de aztán lassan felfogták, hogy Niko terve egyszerű, de
sikerrel kecsegtető.
- Milyen butaság - morogta Huggin. - Magunktól is kitalálhattuk volna.
- Igazad van. - Ragnur is elkámpicsorodott képet vágott. -Miért jár ez a zöldfülű ifjú állandóan egy lépéssel
előttünk?
- O, csak véletlen - felelte Niko, már nem tudta visszafojtani széles mosolyát. - Nos, akárhogy is, azt tudjuk,
hogy a kivégzések időpontját arra a percre tűzték ki, amikor a Rémkirály megjelenik Helmenkroon felett - ezért
aztán akkor kell beosonnunk a városba, amikor megkezdődik ez a színjáték.
- Remek a terved - mondta Huggin. - Egyetlen buktatója van: ha a marsföldiek észrevesznek, még mielőtt
elérjük a dísztribünt, akkor mi is királyunk társaságába fogunk kerülni a máglyán.
- Hm - morogta Niko. - Hát akkor majd eltereljük a figyelmüket valami egyébbel. És én már azt is tudom,
mivel - és beavatta ötletébe a társakat. Azok immár teljesen el voltak ragadtatva.
- Milyen kiváló, Niko - dicsérte Magnus, a kovács. - Ez tényleg sikerülhet!
- Mi az, hogy sikerülhet? Sikerülni fog! - dicsérte még Huggin is, aki azonban mégiscsak talált a levesben egy
aprócska hajszálat: - Azt viszont nem engedhetjük, hogy egyedül vállald magadra ezt a veszedelmes feladatot.
Tehát el foglak kísérni.
 41. FEJEZET

Csapdában
Az egész környék legjobb és legelőkelőbb étterme másnap sajnos zárva tartott, amint Lena a internetes
oldalukról értesült, így Thomas rövid úton eldöntötte, hogy az elbeszélő művészet isteneinek szánt ételáldozatot
egy nappal előbbre hozza. Az elmúlt hetek során legfőképp a szobájában üldögélt kényelmes otthoni göncökben,
de most kicsípte magát az alkalomhoz illően. És persze Lena is.
Jessie egészen elhűlt, amikor a szülei kinyalva lelibegtek az emeletről a konyhába, ahol ő az ablaknál
üldögélt.
- Mi ütött belétek? - kérdezte elképedve. - Csak nem a „Keressük a legszebb szeniorpárt" versenyre
neveztetek be?
- Csak ne irigykedj - vágott vissza Thomas. - Még ha nem jöhetsz is velünk. Ugy tűnik, ezen a szakadt
farmeren kívül nem vagy hajlandó mást egyebet felvenni.
- Felvenni? - csodálkozott Jessie. - Miért kéne, papa?
- Mert vendéglőbe megyünk. Vagy már elfelejtetted?
- De papa, én nem megyek! Már elfelejtetted?
- Tényleg? - Thomas úgy nézett rá, mint egy ufóra, aztán a feleségéhez fordult. - Tényleg mondta?
- Persze. Mégpedig tisztán és jól érthetően - felelte Lena, és elnézően mosolygott. - Persze csak annak, aki
odafigyelt.
- Akkor biztos így volt - vont vállat Thomas. Kicsit savanykás arckifejezése azonban arról árulkodott, hogy
Jessie döntése nem esik neki túl jól. - Megbánod, hogy nem jössz! Megesz a penész az unalomtól, és korogni fog
a gyomrod is.
- Kösz, papa - vigyorgott rá Jessie. - Én is szép estét kívánok nektek!
Thomas már majdnem kilépett, amikor Jessie még utána szólt:
- Mindent átírtál?

- Persze!
- Nem felejtettél el semmit sem?
- Ha mondom, Jessabelle! - Thomas egészen felháborodott. - Mindent megváltoztattam, így most már
semmi baj nem történhet.

rakela összezavarodott az aggodalomtól. Már vagy félórája lázasan kereste Kazimirt, de sehol sem találta,
Dpedig nagyon sürgősen szüksége volt a segítségére. Különben nagy baj történik! De akárhol kereste is, a
szobájában, a konyhán, a várban, a Sólyomtoronyban vagy a tágas várudvaron, a cingár fiatalembert mintha
a föld nyelte volna el. Drakela már-már azon volt, hogy feladja, és aláveti magát a sors akaratának, amikor a
piactérről a csendes várudvarra behallatszó nagy kiabálás és zaj hatására meggondolta magát. Sietve odasurrant a
nyitott kapuhoz, kikukkantott, és megkönnyebbülésére azt látta, hogy sejtése ezúttal igaz volt.
Bő, kék ruhájában ott mászkált Kazimir a sok ember között, akik szorgos méhecskékként zsongtak a
piactéren, és végezték az utolsó előkészületeket a másnapi ünnepségekre. Az ácsok és építőmesterek még mindig
a nagy lelátón dolgoztak, a hájas hóhér és nem kevésbé dagadt segédei a nagy oszlopokat állították fel, amelyek
köré a két óriás máglyát rakják majd - a kereskedők és vásárosok pedig az utolsó simításokat végezték a
standokon és sátrakon, amelyekben a szájtáti tömeget vendégelik majd

Amikor Drakela ki akart lépni a kapun, hogy Kazimirhoz szaladjon, egy őr visszatartotta:
- Égy lépéssel se tovább! - kiáltott rá a fekete egyenruhás férfi. - Urunk és parancsolónk úgy rendelkezett,
hogy nem hagyhatod el a vár udvarát!
- Tényleg? így rendelkezett? - szájalt vissza Drakela a rémület rövid másodperce után. - Nekem viszont
Mordur Kra'nakk, az Egymagában Uralkodó parancsolta meg, hogy adjak át a mágustanoncnak egy sürgős
üzenetet. De hát... - és Drakela látszólag közömbösen vállat vont - ...ha azt szeretnéd, hogy egy magas rangú
vendég panaszt tegyen rád...
Az őr persze azonnal felfogta a jelzést.
 - Jó, jó - felelte rögtön. - Eredj csak! De aztán visszagyere nekem, megértetted?!
- Meg hát! - Drakela gúnyosan meghajolt. - Ki okozna csalódást egy ilyen bűbájos embernek, mint te?
Amikor odaért Kazimirhoz, az csodálkozva pillantott rá.
- Drakela? Mit keresel te itt?
- Természetesen téged - felelte a nő. - És te mit művelsz itt?
- Hát nem látod? - Kazimir keserű kacagásban tört ki. - Bele akartam nézni azoknak az arcába, akik abból
jutnak busás jövedelemhez, hogy itt a téren holnap mások az életüket vesztik.
- És? - Drakela felvonta a szemöldökét. - Mit fedeztél fel az arcukon?
- Hát ez az! - felelte a fiatalember, hangjában kétségbeeséssel. - Semmit! Az égvilágon semmit! Mintha még
el sem gondolkodtak volna rajta. - Tekintetét a földre sütötte, a fejét csóválta. - Egyszerűen fel sem foghatom.
Aztán Drakelára nézett.
- Azt mondtad, engem kerestél?
- Igen, mégpedig sürgősen! - Gyorsan odébb vezette pár lépéssel, ahol nem zavarta őket senki. - Mióta
Rhogarr von Khelmet azzal hessegettem el, hogy majd a jövő héten különlegesen gyengéd kegyeimben
részesítem, állandóan a közelében akar tudni - suttogta Kazimir fülébe.
- Remek - felelte kedvetlenül a fiatalember. - Ennek most örvendeznem kellene?
- Ugyan, Kazimir! - vágta rá Drakela. - Félreértesz. Csak azt akartam megmagyarázni, hogy miért
hallgathattam ki az előbb Rhogarr és Dhrago herceg beszélgetését.
- Vagy úgy! - könnyebbült meg Kazimir. - Tovább? -Rájöttem, hogy ezek iszonyatos csapdát
állítottak
Nikónak és a társainak. Elküldtek nekik egy hamis üzenetet, amelynek értelmében holnap az őrök kinyitják a
kaput, hogy ők észrevétlenül bejuthassanak Helmenkroonba.
- De... - Kazimirnak minden vér kiszökött az arcából -.. .ez nem igaz, ugye?
-Nem hát! A kapu mögött Dhrago és emberei lapulnak. Amikor pedig a mit sem sejtő lázadók beszivárognak
a városba, a marsföldiek lerohanják és egy szempillantás alatt lefegyverzik őket. És persze őket is megégetik a
máglyán.
- Az átkozottak! Ennek nem szabad megtörténnie! Nem engedhetjük, Draleka, soha!
- A számból vetted ki a szót. Én azonban nem hagyhatom el a várat. A várost meg végképp nem! Ezért
akartalak téged megkérni, hogy menj el sietve a Démon-erdőbe, és figyelmeztesd a lázadókat. Máskülönben
Niko és a társai menthetetlenül elvesznek!
Drakela megragadta a fiú vállát, és megszorította, miközben könyörgő tekintettel nézett rá.
- Megteszed, Kazimir? Meg? Kérlek, az én kedvemért!
- Hogyne tenném - felelte mosolyogva a fiatalember -, már csak a te kedvedért is! Azonnal indulok.
- Köszönöm, nagyon köszönöm! - hálálkodott a vörös hajú nő, és nagy puszit nyomott Kazimir arcára. - És
ha a Láthatatlanok bennünket támogatnak, akkor a holnapi nap, a Sötét Hold Ünnepe mégsem a gyász, hanem az
öröm napja lesz!
- Egészen biztos, Drakela! Ahogy legutóbb is mondtam: minden jóra fordul!

essie is alig tudta kivárni a másnapot. Az a kilátás, hogy Nikót újra a karjába zárhatja, és talán el sem kell
Jeresztenie többé, olyan boldogsággal töltötte el, hogy másra sem tudott gondolni. Csak amikor a gyomra már
olyanokat mordult, mint egy kiéheztetett rozsomák, akkor jutott eszébe, hogy reggeli óta egy falat sem volt a
szájában. így aztán azt az óriási űrt, amely a gyomrában tátongott, sürgősen be kellett tömni valamivel.
Az utóbbi napok sok egészséges étele után Jessie most kifejezetten ráéhezett egy ragacsos mélyhűtött
pizzára. Ami persze tele van egészségre káros összetevőkkel, gusztustalan ízfoko-zókkal, rákkeltő
konzerválóanyagokkal, káros zsírokkal - és olyan észbontóan finom, hogy már a sütő bekapcsolásakor is a nyálát
kellett nyeldesnie. Jessie letépte a műanyagot az előkészített tésztáról, és a szemétkosár felé hajította. De
türelmetlenségében mellétrafált, így az összegyűrt gombóc arrébb gurult, és a hűtő előtt állapodott meg. Amikor
Jessie lehajolt érte, valami fehéret pillantott meg a hűtő alatt - két jegyzetlap hevert ott Karin Seikel
hagyatékából, amelyeket a szél levitt az asztalról, és olyan mélyen besöpört a hűtő alá, hogy Thomas és Lena,
amint sebtében összekapkodták a papírokat, nem látták meg.
Jessie, míg türelmetlenül várta, hogy a pizza megsüljön, leült a konyhaasztalhoz, és átfutotta a kétszáz éves
jegyzeteket. Karin Seikel jól olvasható kézírása érdekes módon még egyáltalán nem fakult el.
Jessie szája hamarosan széles vigyorra húzódott. Ez a Karin Seikel igazán megérte a pénzét! Ahogy Nagy
Atlával bánt, az nem csak holmi kis szemétség volt, hanem kifejezetten nagy disznóság. Hiszen az a
szerencsétlen a lába előtt fetrengett, és szó szerint odaígérte neki az ég kékjét is - Karin azonban nemcsak hogy
nem hallgatta meg, hanem egyenesen kihasználta és gyalázatosan kijátszotta őt.
Hát igen. Alapjában véve a szerelmes vén kandúr - mert Atla pontosan úgy viselkedett - csak azt kapta vissza,
amit férfitársaitól Karinnak el kellett szenvednie az emberek világában. A mocsadékok: Hogar Helm von Krohn,
a fia, Elwin meg a hasonlók pontosan olyan szemét módra bántak el vele, mint ő a meótával - ha ugyan nem még
durvábban! így aztán Jessie nagyon is meg tudta érteni Karin viselkedését Nagy Atlával szemben, bár helyeselni
éppen nem helyeselte. Alapjában véve igen nagy alávalóságot követett el ellene, így érthető, hogy később a
meóta vezér nem örvendezett, ha Karint emlegette valaki, sőt legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna. És
mivel Karin még idejében kereket oldott, Atla nem tudott mást tenni tehetetlen dühében, mint hogy megfogadja:
ha legközelebb megpillantja, megöli. Szerencsére Karin később sem keresztezte Nagy Atla útjait, különben
egészen biztos, hogy nem tért volna haza elevenen Misztériából.
Jessie leeresztette a lapokat, és gondolataiba merülve nézett ki a konyhaablakon. Odakint szurokfekete
éjszaka volt. A holdból már csak egy leheletvékony sarló látszott, azaz inkább csak sejlett. Másnapra ez is
eltűnik. Újhold lesz - vagy ahogy Misz-tériában nevezik: a Sötét Hold Ünnepe. Az a nap, amelyen Niko végre
visszatér hozzá!
- Minden jót, Niko - suttogta. - Sikerrel jársz, ebben egészen biztos vagyok.
Kinyújtott hüvelykujját magasra emelte az ég felé - és egyszerre a holdsarló mellett egy arc jelent meg: Niko
volt az, és rámosolygott!
A látomás csak a másodperc töredékéig tartott, Jessie szíve mégis nagyot ugrott. Főképp mert a sütő is
hangjelzést adott, hogy elkészült az isteni zsíros pizza!

Mielőtt Niko aludni tért volna, még egyszer minden férfit összehívott, akik meg merték kockáztatni a másnapi
nyaktörő szabadítóakciót: természetesen ott volt minden lázadó és a rabszolgák közül is egy jó tucatnyi,
akik valamennyire tudtak fegyverrel bánni, s így nem jelentettek veszélyt a tulajdon társaikra. Még egyszer
megbeszéltek pontról pontra mindent, és természetesen hangtalan jelekben is megállapodtak, amelyekkel veszély
esetén értesíteni tudják egymást.
- Mindenkinek tudnia kell, mi a feladata - felezte be Niko. -Ti hárman (Ragnurra, Magnusra és Guwenre
pillantott) a városkapu elé vezetitek az embereket, és ott elrejtőztök. Amikor az őrök felhúzzák a rácsot,
beosontok, és megközelítitek a piactéren álló tribünt a hátsó oldalról, azon az úton, amit Huggin elmagyarázott
nektek.
- Az út nem hosszú, és szinte kizárólag elhagyatott utcácskákon át vezet - mondta Huggin, aki
Helmenkroonban született, és ott is nőtt fel. - Már hétköznapokon sem jár arra a kutya sem, holnap pedig szinte
kizárt, hogy találkoznátok ott valakivel.
- És hogy tényleg semmi se süljön el rosszul - fűzte hozzá Niko -, Huggin meg én egy másik úton hatolunk
be a városba, és magunkra vonjuk a marsföldiek figyelmét. Mihelyst megadom a jelt Sinkkálionnal - röviden az
éjszakai égbolt felé lökte a kardot -, felrohantok a tribünre, és hatalmatokba kerítetek Rhogarrt és a vendégek egy
részét.
Niko végignézett az embereken.
- Mindent megértettetek?
- Természetesen, Niko - néztek vissza komoly arccal a társak.
- Helyes! Akkor kérjük a Láthatatlanokat, hogy támogassanak bennünket, és erősítsük meg a régi esküt
fennszóval, amelyet törvényes királyunk előtt tettünk le nemrég.
Niko két kézzel átfogta a nagy kard markolatát, és magasba emelte, az emberek pedig letérdeltek, és
lehajtották a fejüket.
- A nagy feladatot minden erőmmel, akaratommal és teljes szívemmel szolgálom - szállt az eskü a fák
koronája felé. -Szembenézek a bajjal, bejárom az utamat, betöltöm a sorsomat!
Aztán szétszéledtek, hogy elég erőt gyűjtsenek a másnapi, mindent eldöntő akcióra.
Mielőtt Niko lehunyta volna a szemét, még egyszer felnézett az égre. Az Ejhold vörös sarlója olyan keskeny
volt, hogy már alig látszott. Néhány órán belül eltűnik, és megkezdődik a Sötét Hold Ünnepe.
Niko egyszerre úgy érezte, egy ismerős arc jelenik meg előtte az éjszaka fátylain át: Jessie! Rámosolygott, és
a győzelem jelét mutatta feléje!
Talán csak látomás volt, képzelődés - ám Niko ettől a pillanattól kezdve biztos volt abban, hogy minden
sikerülni fog.
Thomas Andersen másnap reggel élete legnagyobb sokkját érte meg. Az előző este meglehetősen elhúzódott -
a környék leghíresebb és legjobb étterme mindent elkövetett, hogy ne essék csorba a hírnevén, az árak pedig
olyanok voltak, hogy még egy olyan fantasy-szerző, aki a legnagyobbaknál jóval kevesebb kiadott példánnyal
büszkélkedhetett, még az is fizetőképesnek érezhette magát. így aztán az eszem-iszom is tovább tartott a
tervezettnél... Thomas azonban mindennek ellenére viszonylag korán ébredt, és egy állva lehajtott kávé után
rögtön nekifogott, hogy megírja a zárójelenetet. Amikor azonban bekapcsolta a számítógépet, és megkereste az
előző nap írottakat, hogy az esetleges elgépeléseket kijavítsa és alaposan végignézze, nem akart hinni a
szemének: a monitoron ugyanis az eredeti szöveg jelent meg! Az átírtból egyetlen bekezdés, egyetlen mondat,
egyetlen szó sem maradt meg - pedig, szokása szerint, minden változtatást még egyszer átolvasott tegnap is,
mielőtt elmentette és kikapcsolta volna.
Vagy talán elfelejtett menteni, annyira örült a vendéglőnek? Lehetetlen, miután az automata is be volt
kapcsolva, amely ötpercenként mentette a szöveget.
Biztos szoftverhiba, nyugtatta magát Thomas. Vagy valami szokásos, megmagyarázhatatlan számítógépes
izé, amit egy normál felhasználó úgysem ért, csak annyit tud, hogy időről időre megkeseríti az életét.
Gyorsan megnyitotta a pendrive-ra kimentett mappát - az eredmény ugyanaz volt, bár érdekes módon az
előző estét jelölte mint az utolsó mentés idejét.
- Ilyen nincs, az ördögbe is! - kiáltott fel Thomas, aztán csinált néhány próbát. Odagördített egy olyan
bekezdéshez, amelynek ez volt a szövege:
Nagy Atla felmagasodott sztyeppi lovacskája nyergében, és nagyobb sietségre ösztökélte az embereit. Már nem
tart soká, amíg a Fény frigyre lép a Sötétséggel. Márpedig ő szentül megígérte Rhogarr von Khelmnek, hogy
annál az időpontnál korábban érkezik meg Helmenkroonba a rabszolgákkal...
Akárcsak az előző nap, az utolsó mondatot megváltoztatta, éppen úgy, ahogy tegnap is tette:
...Pedig gyorsan el kellett érnie Helmenkroont, ha meg akarta menteni Niko Niklas életét - és visszafojtott
lélegzettel nyomta meg a mentést. A sorok egy pillanatig vibráltak a szeme előtt, aztán ezt olvasta: Márpedig ő
szentül megígérte Rhogarr von Khelmnek, hogy annál az időpontnál korábban érkezik meg Helmenkroonba a
rabszolgákkal... - Igen, fehéren-feketén ez állt a képernyőn!
Ekkor Thomas Andersen végre megértette. Hogy lehetett ennyire naiv? Hiszen nem fér hozzá kétség:
minden esemény, amit a Misztéria-regény hőseivel megcsináltatott, az utóbbi napokban valósággá vált, ezért már
nem vonható vissza! A fantázia hatalma nyilván hihetetlenül nagy, de határai neki is vannak. O sem mindenható
- például megtörtént dolgokat nem tudott meg nem történtté tenni.
Erre senki sem képes.
Thomas a legkevésbé!
Amikor Thomas rájött, milyen következményekkel jár ez Niko Niklas számára, egészen elszédült. Le kellett
hunynia a szemét, hogy el ne ájuljon.
Már csak egyetlen reménye lehetett: hogy Rieke sikerrel jár, és Nagy Átlát s az embereit meg tudja győzni,
hogy a fia oldalára álljanak, és védjék meg őt a biztos haláltól.
Különben Nikónak menthetetlenül vége van.

Rieke Niklas alig lépte át a Ködkaput, rézgyűrűje színarannyá változott az ujján. Ugyanakkor minden
felidéződött benne, amit csak rejtélyes eltűnése idején átélt itt Misztériában: a hosz-szú hónapok, amíg a
Helmenkroon falai előtt álló Krispan-féle úrilakban élt; titkos szerelme Nelwynnel, az alwék királyával; ik-
reinek születése és persze a szülést követő éjszaka drámai eseményei, amikor a marsföldiek megrohamozták a
város falait, behatoltak a várba, és mind neki és ikercsecsemőinek, mind Nel-wynnek csak a gyors szökés
menthette meg az életét.
E gondolatra felgyorsult a pulzusa és a lépései is, és valósággal rohant a Helmenkroon felé vezető síkságon,
hogy gyermekeit és apjukat most is megmentse a biztos haláltól.
Egyszerre hatalmas porfelhőt vett észre, amely elég messzire, a legközelebbi domb mögött kavarodott fel az
égre, és sebesen közeledett. Egy pillanattal később Rieke már a patkolatlan paták dobogását, a fegyverek
csörömpölését és a férfiak kiáltásait is hallani vélte.
Rieke arca felragyogott, szíve nagyot ugrott: ez csak Nagy Atla és vad hordája lehet, akik szintén
Helmenkroonba igyekeznek. Most akkor feltartóztathatja a meóta vezért, és betartathatja az ígéretét.

ondd még egyszer, papa! - Jessie elfordult a tévéképernyőtől, amelyen élő adást közvetítettek éppen egy
Mközelgő ázsiai teljes napfogyatkozásról. Elborzadva meredt apjára. -Minden változtatás eltűnt a kéziratból,
amit csak csináltál?
 - Pontosan - bólintott leverten Thomas. - Sajnálom, Jessie, de minden pontosan úgy van, mint volt: a meóták
Helmenkroon felé igyekeznek, hogy elvigyék a megígért rabszolgákat Rhogarr-nak - és ezzel eléggé megszorul a
hurok Niko nyaka körül. Nagy levegőt vett, és hangosan fújta ki.
- Ostoba módon ugyanis egyvalamiről megfeledkeztünk: mihelyst a fantázia valósággá vált, attól kezdve a
valóság törvényei vonatkoznak rá. Ami pedig annyit jelent, hogy ami megtörtént, megtörtént, és nem lehet
visszamenőleg megváltoztatni. Ezért fogja Nikót mindaz a sok kellemetlen meglepetés utolérni, amit csak
leírtam a könyvemben.
Jessie elszédült. Egy pillanatra elfeketedett előtte a világ, nem tudott gondolkodni sem. Minden ereje
elhagyta.
- Ez azt jelenti, hogy Niko reménytelen helyzetbe került? -lehelte.
- Attól tartok, igen - bólintott sötét képpel Thomas. - Hacsak valami csoda nem történik, aligha fogja élve
megúszni a misztériai kirándulást!
Jessie nyelt egyet.
- Ezt... ezt... ezt már le is írtad?
- Természetesen nem. Csakhogy Sága mindenáron meg akarja ölni.
- Az elég baj! - Azért Jessie felsóhajtott. - Akkor azért van még egy parányi lehetőség arra, hogy mégiscsak
sikerül neki. Még ha nekem nincs is fogalmam arról, hogyan csinálhatná. De Rieke... hát neki tényleg rosszul áll
a szénája!
- Rieke? - csodálkozott Thomas. - Hiszen az égvilágon semmit nem írtam le, ami veszélybe sodorhatná
Riekét!
- Te nem! - felelte Jessie nyomatékkal. - De Karin Seikel igen! Tudjuk, hogy mindaz, amit leírt, közben már
megvalósult. Persze az a gyalázatos igazságtalanság is, amit Nagy Atlával művelt!

Nagy Atla felmagasodott sztyeppi lovacskája nyergében, és nagyobb sietségre ösztökélte az embereit. Már
nem tart soká, amíg a Fény frigyre lép a Sötétséggel. Márpedig ő szentül megígérte Rhogarr von Khelmnek,
hogy annál az időpontnál korábban érkezik meg Helmenkroonba a rabszolgákkal.
- Nyugodtan kóstoltassátok meg velük a korbácsot! - kiáltotta oda a hajtóknak, akik a mintegy hattucatnyi
rabszolgát hajtották, akik csak erejük teljes megfeszítésével tudtak lépést tartani hajcsárjaikkal. - Hadd kapjanak
egy kis kóstolót abból, ami a marsföldiek táborában vár rájuk!
Es míg a hajcsárok tettekre váltották Atla szavait, a vezér előrerúgtatott, és elfoglalta helyét a lovasok élén.
Egyszerre egy nőt pillantott meg, aki az előtte emelkedő dombról épp lerohant a völgybe, és mint az űzött vad,
egyenesen feléje szaladt.
- Állj! - A hordavezér kezét feltartva megállította a menetet. A nő egyre közelebb jött, ő pedig kíváncsian
vizslatta végig tetőtől talpig. Lenszőke haja sólyomföldi származásra utalt, de a ruhája olyan volt, amit
Nivlandban hordanak az egyszerű asszonyok. És a meóta vezérnek egyszerre eszébe jutott, hogy ki is ez a nő.
A szőke nő egyenesen Atla borzas pónija előtt állt meg teljesen kifulladva. Kimerülten támaszkodott a
combjára, és esdeklő pillantást vetett a vezérre.
- Üdvözöllek, Nagy Atla - zihálta. - Nem ismersz már rám?
- Hogyne ismernék rád. - A meóta kifürkészhetetlen arccal nézett rá. - Hogy is felejthettem volna el a
találkozásunkat!
- Akkor jó. - A nő csinos arcán megkönnyebbülés látszott. - Akkor talán arra az ígéretre is emlékszel, amit
annak idején tettél nekem? Hogy minden kívánságomat teljesíted, csak legyek az asszonyod?
- Mit nem mondasz! - A meóta elfordította a fejét, és az al-vezérekre nézett, akik fél lóhosszal mögötte
álltak, és arcuk ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint az övé.
- Akkor kérlek, Nagy Atla - folytatta a nő még mindig lihegve -, gyere velem Helmenkroonba, és segíts
megmenteni Nelwyn királyt és a társait a máglyahaláltól. Ez az aljas Rhogarr von Khelm éppolyan alávaló
igazságtalanságot művelt vele, mint veled magaddal is, Nagy Atla. Ám a sors úgy rendelte, hogy a mai napon
szerencsés számodra a csillagok állása. Olyan lehetőség áll előtted, hogy nemcsak ártatlanul elítélteket menthetsz
meg, hanem egyúttal saját magad is kiélheted a bosszúdat az elvetemült marsföldin.
Nagy Atla nem felelt azonnal, egy darabig csak nézett a nőre szó nélkül ferde vágású szemével. Végül
bólintott.
- Igazat beszélsz. Rhogarr tényleg nagyon igazságtalanul bánt velem. De ennek már sok éve. Legalább
annyi, mint a mi utolsó találkozásunknak.
 Megint az alvezérekhez fordult, akik egyetértőn bólogattak, és közben le nem vették szemüket az idegen
nőről.
- Én mégis emlékszem arra az ígéretre, amelyet neked adtam - folytatta Atla. - Ám még jobban emlékszem
arra, amit másnap fogadtam meg, miután olyan gyalázatos módon elszöktél! És ezt a fogadalmamat meg is
fogom ma tartani!
- Ööö - makogta meglepetten Rieke, és csak bámult Nagy Atlára. Sejtelme sem volt, miről beszél a férfi. -
Ööö... mire gondolsz?
- Szívesen elmesélem neked. - A meóta arcán most tükröződött először valamiféle érzelem. Ajkán alattomos
mosoly játszadozott. - Teljesítem a kívánságodat, és elmegyek veled Helmenkroonba. De az, ami ott vár rád,
biztosan nem lesz ínyedre!
Aztán Nagy Atla az alvezérekhez fordult.
- Gyerünk, fogjátok el, kötözzétek meg! Hogy végre megkaphassa ez a gyalázatos a méltó büntetését!

42. FEJEZET

A máglyán
Mielőtt Karín Seikel találkozott volna Nelwynnel, az alwék királyával - magyarázta Jessie az apjának -,
beleszaladt egy horda kóborló nomád meótába. És azoknak a vezére, Nagy Atla, azonnal beleszeretett.
- Ezt már rég tudom - intett Thomas unottan. - Megkérte, hogy legyen a felesége, és megígérte, hogy
minden kívánságát teljesíti. Legalábbis Lena ezt olvasta a jegyzetekben.
- Értem - bólintott Jessie elgondolkodva. - Ezért bátorítottad Riekét, hogy menjen át Misztériába, és kérje
meg Nagy Átlát, hogy segítsen?
- Pontosan! A marsföldiek meglehetősen tisztelik a meótákat, és már rég rettegnek attól, hogy a mogulokkal
szövetségben hatalmas ellenségükké válhatnak. Ha Rieke tényleg meg tudná nyerni Nagy Átlát, akkor...
- De nem fogja - vágott a szavába Jessie -, ha a meóta vezér Riekéről elhiszi, hogy Karín Seikel, az, aki
olyan rondán kijátszotta, hogy élete végéig emlékezni fog rá...
És megmutatta apjának a két lapot, amelyeket előző nap talált a hűtőszekrény alatt.
Míg Thomas átfutotta a lapokat, egészen rosszul lett: Nagy Atla ugyanis nemcsak azt fogadta meg, hogy
Karín Seikel minden kérését teljesíti, hanem a meóták legértékesebb kincsét, az Ég Szívét, a hatalmas kék
gyémántot, amely különleges alakja miatt kapta ezt a nevet, is neki ajándékozta.
- Mérlegeld az ajánlatomat, és nyugodtan gondold át a dolgot - mondta Atla a gyémánt mellé az imádott
nőnek -, mielőtt holnap reggel válaszolsz a kérdésemre. Én természetesen a szívem mélyéből kívánom, hogy
teljesítsd a vágyamat, és tegyél engem egész Misztéria legboldogabb férfijává.
Aztán meghajolt a szőke nő előtt, és visszavonult a jurtájába, hogy tovább ne terhelje a jelenlétével.
Karín Seikel azonban még ugyanazon az éjszakán megszökött, titokban, egyetlen szó magyarázat nélkül -
mint egy tolvaj, aki féli a nappal világosságát. És persze az Ég igencsak értékes Szívét magával vitte!
Amikor ezt Nagy Atla másnap reggel megtudta, magánkívül volt haragjában. Eszméletlen dühében nemcsak
Karinra mondott ki halálos ítéletet, hanem arra is, aki visszaviszi az értékes drágakövet.
- Ez hihetetlen - mondta Thomas, és elképedten meredt a lányára. - Ha ezt tudtam volna...
- Tudom, papa. - Jessie megnyugtatón tette a kezét az apja karjára. - Nyilván nem akartad veszélybe sodorni
Riekét. De... ami történt, megtörtént. Egyszóval most már Rieke is ugyanolyan kilátástalan helyzetben van,
akárcsak Niko.
- Ezt nem akartam, igazán nem! - Thomas halálsápadt volt. Minden szín kiment fiús arcából. - Nem elég,
hogy Nikót a legnagyobb életveszélybe sodortam, most már az anyját is a romlásba küldtem! - Tehetetlenül rázta
a fejét. - Ezek már szinte halottak, nincs már, aki megmenthetné őket.
- Dehogynem, papa, van ilyen! - jelentette ki Jessie, arcán hatalmas elszántsággal. - Nikónál ott az Ég Szíve.
Csak sajnos nem tudja, milyen értékes lehet számára az a gyémánt. Papa, sürgősen el kell utaznom Misztériába!
- Hogyhogy? - kérdezte Thomas. - Hiszen nincs az alwék kincséből való ékszered, és Odhur köpenye...
- Viszont tudom, hol van! - vágott hevesen a szavába a lánya. Felugrott, és az ajtóhoz szaladt. - Gyerünk,
papa, gyorsan! Falkenstedtbe kell mennünk!
 zon a titkos folyosón, amely Krispan egykori kúriájából a várba vezetett, még minden ugyanúgy volt, ahogy
ANiko emlékezett rá. A fáklyáik fényében egyetlen porszemet sem lehetett látni, és a támfalak is olyanok
voltak, mintha alig pár napja készültek volna el. A levegő is meglepően friss volt, és egy leheletnyi
démonnyűg-illat keveredett belé, amit Niko még mindig csalogatónak, ugyanakkor kicsit idegenszerűnek is
érzett.
Amikor az alagút falának jobb felén felcsillant a tompafogú vipera képe, Niko megállt egy pillanatra.
- Nézd csak, Huggin - mutatta a társának -, a kígyó azt a helyet mutatja, ahol a Tűz Kapujához nyílik titkos
kijárat. Onnan pedig az én világomba nyílik átjárás - persze, csak ha van nálad valami az alwe kincsből.
- Hm - vakarta meg a füle tövét Huggin. - így menekült meg annak idején Nelwyn király is a halálos
ellenség, Rhogarr elől?
- így volt. De mivel akkor a Vándor elvette Nelwyn gyűrűjét, hosszú éveken át nem térhetett vissza
Misztériába.
- Talán jobb lett volna, ha a király egyáltalán nem tér vissza. Akkor most nem forogna veszélyben az élete.
- Ugyan, Huggin, hallgass! - kiáltott rá Niko. - Ilyesmire még gondolnod sem szabad! Csak akkor érhetünk
el sikert, ha rendíthetetlenül hiszünk magunkban.
- No persze - vágta rá Huggin. - De hogyha végiggondolom, hogy háromtucatnyian is alig vagyunk, és
többszázadnyi állig felfegyverzett katonával akarunk szembeszállni...
Niko nem is méltatta válaszra, hanem egyszerűen továbbment. Nem tartott soká, míg elért egy meredeken
fölfelé vezető lépcső aljához. Ha a Heimar-féle titkos tervrajz igazat mond, akkor ez csakis a Sólyomtorony
bejárata lehet.
Valóban: Niko és Huggin észrevétlenül jutottak el a szűk csigalépcsőn az öregtorony legfelső kilátójához,
ahol a marsföldiek gyűlölt griffmadaras lobogója csattogott. Fölötte az égen ott ragyogott a Nagy Nappalfény -
és mellette halványan, de kivehetően, a Sötét Hold alakja.
Niko az ajtónyílás védelmébe húzódott, és az égre mutatott.
- Még pont jókor érkeztünk - suttogta a társának. - Nem tart már soká, amíg a Fény frigyre lép a
Sötétséggel. És amikor a Rémkirály megjelenik az égen, Rhogarr megparancsolja a hóhéroknak, gyújtsák meg a
máglyákat, hogy beteljesedjék a régi jóslat, és ő mint új uralkodó léphessen Nivland trónjára.
- Majd mi megakadályozzuk - morogta Huggin. - Olyan igaz, ahogy a Láthatatlanok mellettünk állnak.
E pillanatban tompa dobpergés hallatszott fel a várudvarról. Niko és Huggin mélyen összegörnyedve a
torony széléhez osontat, és a réseken át lenéztek a mélybe.
A várudvaron csak úgy hemzsegtek a katonák.
- Most már érted, miért lett volna ostobaság, ha mind a titkos átjárót használjuk? - suttogta Niko a társának.
- Csak a várudvarig jutottunk volna, és ott pont beleszaladtunk volna Rhogarr martalócainak karjaiba.
Huggin csak morgott valamit érthetetlenül, és sötét pillantásokkal méregette a feketébe öltözött harcosokat.
Ezek egymás mellé állva sorfalat képeztek a börtön ajtajától a hatalmas várkapuig. Amikor a kapu kinyílt,
láthatóvá vált, milyen hatalmas tömeg gyűlt össze a piactéren. A fejek ott is szorosan egymás mellett álltak, ám
köztük is kivehető volt egy kis ösvény, amely a kaputól a máglyákig kanyargott. Most mindenki, a katonák és a
szájtátiak is megbabonázva bámulták a négy öszvér húzta, lassan haladó szekeret, amelyet őrök és dobosok
kísértek, és amely a kapu felé tartott. Egy nagy faketrec volt a közepén, amelyben a négy, szánalomra méltó alak
állt, afféle vezeklő szőrcsuhába öltöztetve: a marsföldiek még ezzel is meg akarták gyalázni az elítélteket.
- Az átkozott kutyák! - kiáltott fel Niko, míg szívszakadva nézte a foglyokat: apját, Nelwynt, Ayanit, a
húgát, Lykanót és egy negyediket, akit csak a második ránézésre ismert fel: Gambrin volt az, a Vad Erdei Disznó
tulajdonosa. Niko csodálkozva fordult Hugginhoz. - Gambrint miért? Én azt hittem, bizalmas viszonyban áll a
marsföldiekkel. Vajon mit követett el, hogy neki is pusztulnia kell?

Rhogarr von Khelm ragaszkodott ahhoz, hogy Drakela végignézze a kivégzéseket. O pedig, nehogy a zsarnok
haragját magára zúdítsa, eleget tett a kívánságának: főleg mert Kazi-mir is megígérte, hogy támogatja majd a
szörnyű látványosság elviselésében. Ugyanis Mordur Kra'nakk, az ő ura és parancsolója meg őt, a
varázslótanoncot kényszerítette a részvételre. így most mindketten ott szorongtak a lelátó második sorában, közel
Rhogarr von Khelmhez és Mordur Kra'nakkhoz, a Borús Birodalom Egymagában Uralkodó fejedelméhez, és
meglehetősen vegyes érzelmekkel szemlélték az eseményeket.
Drakela akkor pillantotta meg először az elítélteket, amikor a szekér kigördült velük a várkapun. Ayani
gyíkarca láttán a saját arca elé kapta a két kezét.
- Ó, ne! Ki intézte el ezt a szerencsétlent ilyen borzalmasan?
- Ne olyan hangosan! - intette Kazimir. - Ha Rhogarr meghallja, azonnal megvonja tőled a kegyeit!
 - Várjuk csak ki a végét! - vágta rá morcosan a vörös nő, bár azért visszavett a hangerőből. - Tehát mi
történt Ayanival?
- Azt mondják, Sága volt. - Kazimir időközben összecimborált a legtöbb várbelivel, így mindig minden hírt
azon frissiben megtudott. - Valami fekete mágiás varázslattal engedelmes eszközévé tette a lányt.
- Az átkozott boszorkány - háborgott Drakela. - Hogy engedhetik a Láthatatlanok, hogy ilyen
szörnyűségeket műveljen?
Kazimir komoly képpel nézett rá.
- A mai nap különleges lesz, amint a régi próféciák is megjövendölték. Világunk sorsa ma dől el. Miért
gondolod, hogy Ságát mindez nem fogja érinteni?
- Komolyan mondod? Kazimir a vállát vonogatta.
- Várjuk csak ki. Milyen furcsa - mutatott hirtelen a negyedik fogolyra a hóhér szekerén. - Én csak három
halálraítéltről hallottam.
- Milyen jó, hogy összeismerkedtél velem - felelte Drakela szokásos nagyszájúságával. - Erről a
szerencsétlenről sajnos én tudok beszámolni. Rhogarr és a herceg nemrég beszéltek róla.
Gambrint előző este egy marsföldi őrjárat rajtakapta, hogy pergamentekercset erősít egy hírvivő burukkoló
lábára, és amint elolvasták a ráfirkált sorokat, azonnal megvilágosodott előttük, hogy csakis a vendéglős lehet az,
aki a Démon-erdő lázadóit ellátja a legfrissebb helmenkrooni hírekkel.
- Dhrago becsempészett a soraik közé egy árulót - suttogott tovább Drakela. - így aztán tudtak arról, hogy
létezik ez az ember, de mivel nem tudták a nevét, hosszú időn át sötétben tapogatóztak utána a marsföldiek. De
tegnap este elkapták szegényt.
- Szerencsétlen! - Kazimir együttérzéssel csóválta a fejét. -Gambrin jó ügyet szolgált, de ez nem fogja
megkönnyíteni a halálát.
- Nos, ha már úgyis halálról van szó: elmentél tegnap a Démon-erdőbe, és elmondtad Nikónak a
marsföldiek aljas csapdáját?
- Természetesen, Drakela - mosolygott Kazimir. - Hiszen megígértem neked! Olyan szerencsém volt, hogy
Niko egyik legbizalmasabb barátjával futottam össze félúton, és neki mondtam el mindent.
- Hála a Láthatatlanoknak! - sóhajtott Drakela, és még gyorsan hozzátette: - Meg persze neked, Kazimir!
Talán még minden jóra fordul.
- Bizonyára, Drakela - mosolygott ravaszkásan a mágustanonc. - Hiszen megígértem neked!

Jessie izgatottan figyelte a szélvédőn át az országút szürke szalagját, amely végtelen kígyóként kanyargott a
mezők és erdők között. Mindkét kezét ökölbe szorította. A munkából hazamenők rég eltakarodtak már az
útról, véleménye szerint mégis túl lassan haladtak előre. Thomast minduntalan mezőgazdasági járművek és
más autók kényszerítették fékezésre. Amikor pedig mehetett volna, akkor nyilvánvalóan nem merte túllépni a
megengedett sebességet.
Pedig egyetlen elvesztegetni való másodpercük sem volt! -Taposs már bele! - kiáltott Jessie az apjára idegesen. -
Taposs már bele, most nem vasárnapi kiránduláson vagyunk!
- Jó fej vagy! - szólt vissza az apja elképedve. - Hiszen már így is olyan gyorsan megyek, mint egy
eszement! Ha itt lefotóznak, katasztrofális büntetést fogok fizetni!
- Nem, papa - felelte Jessie halálos komolyan. - Abból lesz a katasztrófa, ha nem mégy olyan gyorsan, mint
egy eszement!

foglyokat szállító szekér a máglya előtt állt meg. A dobosok visszavonultak, az őrök pedig elővezették a
Aketrecből az elítélteket, és átadták őket a hóhérsegédeknek, akiknek erőtől duzzadó, csupasz felsőtestén
verejték gyöngyözött. Kárörvendő röhögéssel vették át a foglyokat, és durván maguk előtt lökdösve arra
kényszerítették őket, hogy létrákon másszanak fel a magasra feltornyozott máglyák tetejére. Odafent
hozzákötözték a szerencsétleneket az oszlopokhoz - Nelwynt és Ayanit az egyikhez, Lykanót és Gambrint a
másikhoz. Akkor a hóhérsegédek lemásztak, elvették a létrákat, és alaposan megöntözték olajjal a rőzsét, hogy
nagy lánggal égjen. Aztán odabólintottak a hóhérnak, jelezve, hogy az előkészítés rendben megtörtént. A hóhér
felsőteste is csupasz volt, de fejét csúcsos bőrcsuklya fedte.
A hóhér Rhogarrhoz fordult, és türelmetlen tekintettel nézte a két szemnyíláson át.
 A marsföldi előbb az ég felé pillantott, ahol a Nagy Nappalfény és az Éjhold már olyan közel jutottak, hogy
csakhamar megérintik egymást.
- Még ne, Rhogarr! - sziszegte Sága, aki Rhogarr balján ült. - Tegyünk meg mindent azért, hogy a régi
prófécia minden apró részletében teljesüljön, hogy ez a babonás csőcselék végre törvényes uralkodójának
ismerjen el. Egy kicsit légy még türelemmel! Ezen a pár pillanaton már semmi sem múlik!
- Ahogy gondolod. - A zsarnok rosszkedvűen fordult jobbra, és rámosolygott Mordur Kra'nakkra.
- Miért vagy ilyen derűs, Rhogarr? - Mordur alattomos vi-gyorra húzta békaszáját. - Én ugyan nem
nevetgélnék a helyedben. Tudod: ha meg nem kapom a rabszolgákat és a kardot, soha nem foglak Nivland
királyának elismerni - még ha háromszor koronázod is magadat az alwék királyává!
- Köszönöm a nagylelkű támogatást! - morogta vissza Rhogarr. - Már intézkedtem, hogy minden a kedved
szerint történjen.
-Ajánlom is! - mondta a Borús Birodalom ura, aztán egy kicsit csodálkozva nézett az üres ülőhelyre Sága
mellett.
- Mi van Dhrago herceggel? Nem érzi jól magát? - kérdezte.
- Ellenkezőleg, Egymagádban Uralkodó felség - vigyoro-dott el Rhogarr. - A herceg egészen pompásan érzi
magát! Hamarosan csatlakozik hozzánk, és ez alkalomból mindjárt hoz is magával néhány váratlan vendéget.
- Új vendégeket? - szólalt volna meg Mordur Kra'nakk, amikor az őrtornyok felől kürtök harsantak fel. -
Mit jelentsen ez, Rhogarr? Talán éppen a vendégeid érkezését adják hírül?
-Ugyan, ugyan - felelte könnyedén a félszemű. - Hiszen mondtam az előbb, hogy váratlan vendégek! Erre a
látogatásra viszont nagyon is számítottunk!

i történt? - Niko erőltetve meresztette szemét a városkapu felé, amely távolabb, a házak mögött nyílt a
Mfalban. Látta, hogy a rácsos kaput éppen felhúzzák. - Ki lehet az?
- Fogalmam sincs. - Huggin éppolyan tanácstalan volt, mint ő maga. - De ha meggondoljuk, hogy a
mieink nem lehetnek, akkor csak a meóták érkezhettek meg. Nagy Atla mára ígérte Rhogarrnak a további
rabszolgaszállítmányt.
Huggin, mint hamarosan megmutatkozott, jól sejtette. Először is iszonyú hosszú idő után eresztették csak le
a rácsot -biztos jeleként annak, hogy nagyobb tömeg érkezett a kapun át. Végül pedig a bámészkodók utcát
képezve kettéváltak, s az utcán valóban Nagy Atla rúgtatott kíséretének élén Rhogarr von Khelm felé.
A tribün előtt állította meg lovát.
-Üdvözöllek, nemes Rhogarr - kiáltotta harsányan. - Es természetesen legyen üdvözölve minden nemes és
nemzetes uralkodó, akik ma vendégszeretetedet élvezhetik!
A díszvendégek soraiban meglepett és helyeslő mormolás kelt. Nyilvánvaló, hogy egyik magas rangú úr sem
gondolta volna, hogy ez a barbár lovas, akinek Nagy Átlát Misztéria-szerte ismerték, képes az úri modorra. Csak
Mordur Kra'nakk pislogott rá sötéten. Úgy tűnik, egyáltalán nincs ínyére, hogy a meóták leszállították a Rhogarr
által megígért rabszolgákat.
Nagy Atla úgy tett, mintha mindebből semmit sem venne észre.
- Amint látod, Rhogarr, megtartottam a szavamat. Én pedig biztos vagyok abban, hogy te is így teszel, és
hamarosan átadod nekem a megígért aranyat!
- Természetesen, barátom - felelte a marsföldi. - Egy tisztességes férfi szavában mindig meg lehet bízni!
Atla arcán még mindig nem jelent meg semmi érzelem.
- Ezért nyilván nem fogod visszautasítani azt a kérést sem, amelyet hozzád intézek! - mondta.
- Kérést? - Rhogarr homloka ráncokba szaladt. - Ki vele, barátom, és meglátom, mit tehetek érted.
- Köszönöm. - Nagy Atla meghajtotta a fejét. - Sok nyárral ezelőtt csúnya gyalázat ért, olyan csúnya,
amelyet csak a halál tehet jóvá. Ezért kérlek, hogy a bűnöst hadd adjam a te hóhérod kezére!
- Ha csak ennyi! - Rhogarr gonoszul mosolygott. - Add csak át a gyalázatos személyt a hóhéromnak! Ő
majd örömmel gondoskodik arról, hogy az illető hamarosan Helbe érezzen!
- Köszönöm, nemes Rhogarr! Hálás köszönetem!
Nagy Atla megint meghajolt, aztán intett Blodinnak, az al-vezérének. Ez ordítva parancsot adott, mire két harcos
azonnal kivált a horda közepéről, és gyalog siettek a hóhér felé.
Amikor Niko megpillantotta a megkötözött nőt, akit heves tiltakozása ellenére magukkal vonszoltak,
csaknem megállt a szívverése.
- Mama! - jajdult fel, és szemét nagyra tágította az iszonyat. - Ez nem lehet igaz!
MígKrieger
Thomas sietve a Sólyomtorony antikvárium elé kanyarodott a kocsijával, Jessie lázasan kereste Henk
szürke dobozkocsiját. Nagy megkönnyebbülésére nyomát sem látta semerre, sem az üzlet előtt a
főúton, sem a környező mellékutcákban. Jessie számított arra, hogy Maik és Henk elhúzza a csíkot
Siegward Schreiber lakásáról, így most fellélegzett.
- Na látod - morogta csak úgy magának. - Nem hülyék ezek teljesen.
Thomas a bolt előtt állította le a kocsit. Jessie ránézett.
- Oké, papa, pár percet várj itt a kocsiban, hogy figyelmeztess, ha a zombik mégiscsak felbukkannának.
- Rendben. - Thomas aggodalmas pillantással mérte fel az utcát mindkét irányban. - Hármat dudálok, ha
gyanúsat észlelek.
- Oké - bólintott Jessie. - De ha a következő tíz percben ők sem bukkannak fel, és én sem jövök ki a házból,
akkor nyugodtan hazamehetsz. Akkor megtaláltam Odhur köpenyét, és elindultam Nikóhoz.
- Ne csinálj semmi butaságot, Jessie, és vigyázz magadra! -suttogta Thomas a lányának, aztán szorosan
magához ölelte. -Lena megöl, ha történik veled valami.
- Ne izgulj! Egy kicsit sem veszélyes! A köpeny Mannaz-rúnája pillanatok alatt odavisz Nikóhoz. És
mihelyst elintéztem mindent, már jövök is vissza Misztériából.
- Remélhetőleg. Sok szerencsét! - Thomas elengedte a lányát, megsimogatta a haját. - Indulj! Ha Niko
tényleg kutyaszorítóba került, ráadásul olyanba, amit én írtam meg neki, akkor tényleg nincs vesztegetni való
időd.
- Persze, papa. - Jessie kicsit erőltetetten mosolygott. -Majdcsak lesz valahogy! - Gyorsan még puszit
nyomott apja képére, aztán, mint a menyét, kisiklott a kocsiból.
Mélyen meggörnyedve surrant át a járdán, és pár pillanat múltán már el is nyelte a bolt melletti kapubejárat.

Mígdísztribünön,
a meóta harcosok beterelték a rabszolgákat a vár belsejébe, s Nagy Atla elfoglalta kijelölt helyét a
a hóhérsegédek felrángatták Riekét a bal oldali máglyára. Nikónak majdnem a szíve szakadt
meg, amikor észrevette, micsoda kétségbeesett arckifejezéssel néz apja az anyjára. Nelwyn holtsápadt lett.
Olyan esengve nézett a szerelmére, mintha szíve mélyéből a bocsánatát akarná kérni.
Rieke csak némán odabiccentett neki - annak jeleként, hogy nem vet a szemére semmit -, aztán Ayanihoz
fordult, akiben a gyíkarc ellenére mintha felismerte volna a leányát. A lány is tudta, ki áll mellette. Éppolyan
némán biccentett Riekének, mint az az imént az apjának.
A hóhérsegédek természetesen semmit sem tudtak a különös családegyesítésről odafenn a máglyán. Riekét
Nelwyn és Ayani mellé kötötték, és olyan erősen meghúzták a köteleit, hogy a fájdalomtól eltorzult az arca.

Nikót annyira égette a vágy, hogy segítségére siessen a családjának, hogy alig bírt egy helyben maradni.
Meg kellett kapaszkodnia a kőcsipkékbe, különben biztosan felugrik - és ezzel mindent elront!
A kapunál ugyanis még mindig nem mozdult semmi. A bajtársak továbbra is a városfal előtt várakoztak - és
egymagukban, Hugginnal, nem sok kárt tudtak volna tenni senkiben. Akármennyire nehezükre esett is, meg
kellett várniuk, amíg elérkezik a megfelelő pillanat, hogy lesújtsanak.
Égető türelmetlenségében Niko az eget kémlelte, ahol az Ejhold már szorosan a Nagy Nappalfény mellé ért
- másodpercek múlva megkezdődik az égi színjáték! Niko megbökte mellette kuporogó társát:
- Készülj, Huggin! Mindjárt kezdődik, Rhogarr elmondja a szokásos szavakat az elítélteknek. De azt, ami
azután következik, már biztosan nem tervezte el!
- Én is úgy gondolom - bólintott mogorván Huggin. -Nagy meglepetés lesz, abban biztos vagyok.
Niko átsandított a dísztribünre, ahol Rhogarr von Khelm teljesen nyugodtan ült az első sorban, és az eget
nézte, mint mindenki más is, aki a piactéren gyülekezett. A marsföldi nem is sejtette, mi készül ellene - és a
magas rangú vendégek sem. Mindenki csak a két égitestet nézte, amelyeknek kozmikus frigye pillanatokon belül
megkezdődik.
Niko is épp vissza akarta fordítani tekintetét az égre, amikor valami feltűnt neki: Dhrago herceg nem ült a helyén
a tribünön! Pedig nyilvánvalóan alig várja már, hogy féltestvérét, a gyűlölt Nelwynt égni lássa! Vajon miért
nincs itt?
- Az ördögbe! - szitkozódott Niko csendesen. - Huggin, itt valami nincs rendjén!
 43. FEJEZET

Gyalázatos árulás

essie-nek alig kellett több két percnél, hogy bejusson Siegard Schreiber első emeleti lakásába az öreg
Jépületben. Az ajtó nyitószerkezete éppolyan hibátlanul működött, mint az első alkalommal. Belépett a szűk
folyosóra, és visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Semmi.
Minden csendes volt. Csak a konyhai óra ketyegett hangosan. Jessie megnyugodott - tehát tényleg elhúzták a
csíkot a zombik.
Megkönnyebbülten fellélegzett, és a nappaliba indult. Nagy meglepetésére Henk és Maik szépen
kitakarítottak, mielőtt eltűntek. Jessie már félni kezdett, hogy csak nem vitték magukkal a köpenyt és az öreg
könyvet is, de amikor a dolgozószoba melletti karosszékre esett a tekintete, rájött, alaptalan volt a félelme:
Odhur köpenye és az öreg könyv még ugyanazon a helyen volt, ahol legutóbb hagyta őket.
Határozott léptekkel ment értük, a kezébe vette a köpenyt. Már épp a vállára akarta teríteni, amikor idióta
vihogást hallott a háta mögött - vihogást, amelyet sajnos, nagyon is ismert.
Mint akit tarantula csípett meg, hátrafordult, és megpillantotta a mostohabátyját, aki széles vigyorral
támaszkodott az ajtónak, és üveges tekintettel meredt rá. Nyilván túl volt már néhány pohárkán - nem is kevésen,
mert már bandzsított is!
- Üdvözöllek, hugicám! - mondta és vihogott. Jessie arcába jókora alkoholfelhő szállt. - Hogy örülök a
viszontlátásnak!
- A szívemből beszélsz, Maik! - csatlakozott Henk atyus, aki szintén széles mosollyal odacövekelte magát az
ajtóba. Az ő felhője még sokkal durvább volt, mint Maiké! - És te? Nem is mondasz nekünk szép jó napot? Vagy
talán nem is örülsz, hogy találkoztunk?

mikor az Éjhold korongja megérintette a Nagy Nappalfényt, mintha a semmiből támadna, szél kerekedett, és
Aaz ég sötétedni kezdett. Szinte ünnepélyes csend ereszkedett Hel-menkroon piacterére. Bár feketéllett a
látogatóktól, mégis halálos volt a némaság. A tömeg áhítatos hallgatásba merülve bámulta az eget.
Sága ellenben a bámészkodók sokaságán jártatta nagy elégedetten szúrós tekintetű hüllőszemét. Aztán
meglökte Rhogarr von Khelmet, és a fülébe súgta:
- Itt az idő! Kezdd el!
A marsföldi felemelkedett, hogy a halálraítéltekhez intézze azokat a szavakat, amelyeket törvény írt elő.
Hangja harsányan, érthetően szállt a nagy piactér fölött, még az öregtorony legfelső csúcsánál is hallani lehetett.
- Amikor a Nagy Nappalfény és az Éjhold betöltik frigyüket, és a Rémkirály megjelenik az égen, meg
fogom adni a jelt a hóhérnak, hogy gyújtsa meg a máglyák alatt a tüzet. A törvény értelmében megillet
benneteket az a jog, hogy pár szót szóljatok még az itt egybegyűltekhez, mielőtt megemészt benneteket a tűz, és
veletek együtt gyalázatos gaztetteiteket is. Akinek tehát szólnivalója van, az szóljon most, mielőtt örök
hallgatásra ítéltetik!
Niko minden eddiginél türelmetlenebbül meredt a kapu felé, ahol, növekvő rémületére, még mindig nem
látszott semmiféle mozgás. Talán elfelejtették az őrök a megbeszélt időpontban felhúzni a rácsot?
Elsőként Lykano szólalt meg. Félelem nélkül nézett a marsföldire.
-Nekem valóban van még mondanivalóm, Rhogarr von Khelm. És bár nem érdemelsz együttérzést, én azért
mégis figyelmeztetni akarlak.
- Figyelmeztetni? Engem? - röhögött fel Rhogarr hitetlenkedve. - Eszedet vette a halálfélelem, te fickó?
- Ellenkezőleg - felelte Lykano nyugodtan. Pillantását az égre emelte, ahol az Éjhold korongja egyre inkább
rácsúszott a Nagy Nappalfényre, és egyre sötétebb lett. - Tudod, mit mond az Ég Könnyeinek legendája? Amikor
a fényes nap Úrnője és az éjszaka fekete Hercege együtt állnak az égen, és frigyre lépnek egymással, az
mindenkinek boldogságot hoz, aki csak hisz a szeretet erejében! De akinek szíve kemény lett, mint a kő, arra ha-
lált hoznak. És ezért, Rhogarr, még ma a halál fia leszel!
- Aki kettőnk közül meghal ma, az te leszel! - üvöltötte a marsföldi haragosan. - És legszívesebben saját
kezemmel tessékelnélek át a Szél túloldalára!
- Nyugodj meg, Rhogarr! - súgta oda Sága. - Ha az alwék királya akarsz lenni, akkor viselkedj is úgy, ne
pedig úgy, mint egy faragatlan hóhérsegéd.
 A zsarnokon látszott, hogy örömest visszavágna, de megtartotta magának, inkább nagy levegőt vett. Aztán
megint az elítéltekhez fordult.
- Talán valaki más is ki akarná teregetni zagyva gondolatait, és szeretne bolondot csinálni magából?
- Igen, Rhogarr - ragadta meg Nelwyn a szót. - Nekem is van mondanivalóm, bár az én szavaim sem
bolondok, sem nevetségesek nem lesznek.
- Hát persze, Nelwyn - hajolt meg gúnyosan Rhogarr. - Mit is mondhatna egy ilyen alávaló orgyilkos, mint
a színtiszta igazságot, hát nem igaz?
- Mindenki tudja, hogy ártatlan vagyok - mondta királyi méltósággal Nelwyn -, és hogy semmit sem
követtem el azokból a vádakból, amelyek miatt idekerültem. Ezért erre nem is pazarolok több szót. Csak arra a
titokra szeretném felhívni a figyelmedet, amelyet a Láthatatlanok nemrég kinyilvánítottak álmomban: „Amikor a
Rémkirály megjelenik Helmenkroon fölött, az alwék igazi királya újra trónra lép!" Neked pedig, Rhogarr, a kard
a végzeteddé válik. A Láthatatlanoknak gondja lesz erre.
Mielőtt a marsföldi válaszolt volna, Niko megkönnyebbülten vette észre, hogy a városkapunál magasra
emelkedik a rács. Végre! - ujjongott magában, és meglökte Huggint.
- Gyerünk!
A társak majdnem egyidejűleg ugrottak ki a fedezékből. Huggin zászlórúd felé indult, hogy levonja a
griffmadaras zászlót, és kicserélje az alwe királyok sólymos lobogójára, Niko pedig a kőcsipkékre ugrott, és
kezéből tölcsért formálva, lekiáltott:
- Nekem is van egy-két szavam, Rhogarr! - kiáltotta a marsföldi felé a felfrissülő szélben. - Még ha nem fog
neked tetszeni a mondókám, akkor is!
A zsarnok úgy fordult oda, mint akit a mérgessárkány csípett meg, és hitetlenkedő ábrázattal nézett a torony felé.
Sága és az állam minden magas rangú vendége hasonlóképpen cselekedett, úgyszintén a kíváncsiak hatalmas
piactéri tömege.
Drakela és Kazimir is odakapták a tekintetüket: egyikük megkönnyebbült mosollyal, a másik aggodalmas
homlokráncolással.
A rudakhoz kötözött foglyok is odanéztek a toronyra, bár arcukon az érzelmek változásait Niko nem láthatta.
Nem is volt ideje ezt nézegetni.
- Nelwyn király és Lykano a színtiszta igazságot mondták -kiáltotta harsogó hangon a zsarnoknak, s közben
csendes örömmel látta, amint a városkapu orgonája újra leereszkedik. A bajtársak tehát már itt vannak, úton a
dísztribün felé! Már csak pár percig kell szóval tartania Rhogarrt és a többi magas rangút, aztán végük!
Niko lassan kihúzta a sólymos kardot a hüvelyéből, hogy mindenki lássa a hatalmas fegyvert.
- Mind tudjátok, hogy rég megszereztem Sinkkáliont. Ez a kard a törvényes alwe királyt szolgálja, és
varázserejének egyetlen fegyver sem tud ellenállni. Ezért azt mondom: eljött az óra, amikor a régi prófécia
betelik. Sinkkálion eldönti, ki legyen az úr Nivlandon! Választás elé állítlak, Rhogarr: vagy megadod magad
önként, és elvonulsz a marsföldiekkel együtt - vagy még ma meghalsz!
Míg Niko a félszemű válaszát várta, egyfolytában a tribünt pásztázta a tekintetével. Az ördögbe - miért
nincsenek még ott a bajtársak? Volt rá épp elég idejük, hogy megtegyék azt a pár lépést a kaputól a piactérig!
Az ég egyre jobban elsötétedett. Az Éjhold már több mint felét eltakarta a Nagy Nappalfénynek. A szél
egyre hidegebb lett, és jeges ujjakkal túrt bele Niko hajába.
- Ti átkozott alwék, hát mindnyájatoknak ma ment el az esze?! - ordított Rhogarr a tribünről. - Vagy valami
vadlázzal vertek meg azok a nevetséges Láthatatlanok? Add meg magad azonnal, te rühös fattyú, mert az
íjászaim leszednek onnan, mint egy dögkeselyűt!
- Mit nem mondasz, Rhogarr - kezdte Niko, de hirtelen elakadt a szava. Elhűlve meredt le a térre, ahol a
sűrű embertömeg megint kettényílt, és átengedte Dhrago herceget meg a hírhedett testőrgárdát, akik egy csapat
foglyot zártak közre. Úgy három-tucatnyian lehettek.
Amikor Niko felismerte a lefegyverzett, megkötözött embereket, megbénult az iszonyattól: Ragnur volt az,
Magnus, Guwen, Mayán és mind a többiek, akikkel meg akarták menteni a halálraítéltek életét!

el, zombik! - sziszegett Jessie Henkre és Maikra, miközben lépésről lépésre hátrált a dolgozószoba
Tűnjetek
felé. Rég felismerte, hogy a két gazfickó ellen szemernyi esélye sincs, akármennyire Deszeszeltek is. Ahhoz
túl kevés volt az idő, hogy a varázsköpeny segítségével meneküljön meg tőlük: amikor ugyanis magára teríti,
pár másodperc eltelik, amíg felszáll a köd, és beburkolja. Addig pedig Henk és Maik szépen elragadhatják tőle,
és akkor teljesen ki van szolgáltatva ennek a két csirkefogónak, hacsak valahogy nem tud megugrani előlük, és
elég nagy előnyre szert tenni. Jessie úgy nézett körül, mint egy sarokba szorított állat, és lázasan törte a fejét a
kiúton.
Vajon megkockáztathatja-e, hogy kiugrik az ablakon? Túl veszélyes! Ha a járdára esik, minden csontja
darabokra törik!
Hívja segítségül az apját? Nincs értelme. Mielőtt Thomas felérne az első emeletre, a két keselyű rég lecsapna
a köpenyre.
Akkor pedig nem juthat el Misztériába, és Niko végérvényesen elveszne!
- Nagyon-nagyon ravasznak tartod magadat, mi? - vigyorgott ittasan Henk. - Aszitted, mi, hogy elhúzzuk a
belünket a kecóból, mi? Csak mert rájöttél, hogy itt vagyunk, mi?
- Gondolj csak, amit akarsz, te csőlakó! - Jessie megpróbálta feldühíteni Henket, hogy egy kis időt nyerjen.
De Henket nem tudta megtéveszteni.
- Hát pont azt csináljuk - felelte Henk nagy lelki nyugalommal. - Nem vagyunk mink sem egészen hülyék,
hát nem?
- Nem ám, papa! - bólogatott Maik, mint bólogató tacskó az autó kalaptartóján. - Nem vagyunk egészen
hülyék!
- Te viszont elfelejtetted, hogy a másodikon is van egy lakás, az is az öreg trotlié. - Henk egyenesen felfelé
mutatott. - Nem olyan komfortos, mint ez itt, de egész jól el lehet lenni benne! És mi el is vagyunk, igaz?
- El bizony, papa, jól mondod!
-Tudtuk, ne félj, hogy visszaesz ide a fene, hogy elvidd a runni-cuccaidat, azt a köpenyt meg a könyvet! Es
pont ezért vártunk rád itt! Nem igaz, fiam?
- De igen, papa - bólogatott Maik kretén módra. - Pont így volt!
- Nahát! - Henk képéről eltűnt a vigyor, elkomolyodott. -Most pedig ide azzal az öreg ronggyal, és elmondod
szépen, mi van ezekkel a runnikkal, és hogy hol van az a kincs, amit te meg a szomszéd csaj már rég meg
akartok kaparintani.
Kinyújtotta a kezét Jessie felé.
- Na gyerünk, de sürgősen! Vagy segítsek rajtad, és akarsz egy jó nagy tockost?
- Felejtsd el! - kiáltotta Jessie. - Száz évig se lesz a tiéd! Megragadta az íróasztali széket, és teljes erővel
Henk felé
gurította. Aztán villámgyorsan megfordult, és a rejtett ajtóhoz szaladt, a festett könyvespolc felé. Gyorsan
kinyitotta, berohant a régi Sólyomtorony sötét lépcsőházába, s még látta a szeme sarkából, ahogy Henk és Maik
elbotlanak a székben.

foglyok láttán, akiket Dhrago herceg és emberei elővezettek, Drakela elsápadt.

A - No de Kazimir! Azt mondtad, hogy figyelmeztetted Niko embereit a Démon-erdőben!
- De... de így is volt - dadogta a fiatalember. - Én... én becsületemre mondom, Drakela, én
figyelmeztettem őket!
- Tényleg? - húzta össze a szemét a nő. - És akkor hogyan kaphatták el őket a marsföldiek?
- Fogalmam sincs - kezdte Kazimir, de egyszerre megértette, hogyan is függnek össze a dolgok. Dühösen
felpattant, és kinyújtott kezével felmutatott a Sólyomtoronyra, ahol Huggin épp az alwe királyok zászlaját húzta
fel a zászlórúdra.
- Miért nem adtad tovább a társaidnak a figyelmeztetést? -kiáltott az óriásra, és arca a haragtól vöröslött. - Te
nyomorult áruló!

Jessie úgy rohant lefelé a csigalépcsőn, mintha egy horda vha-ruul kergetné. Egy pillanatra megkísértette a
gondolat, hogy beszalad a boltba, és ott, a polcok mögé rejtőzve veszi fel Odhur köpenyét, de amint
üldözőinek lépteit meghallotta maga mögött a folyosón, rájött, hogy ennek már nem lenne sok értelme.
Egyetlen menekülési útvonal kínálkozott, amellyel elég időt nyerhetett: a kazamatákon át az egykori erődbe! így
aztán továbbrohant lefelé, Maik és Henk visszhangzó lépteivel a fülében. Aztán beszaladt a pinceboltozatba, ahol
a rejtett bejárat volt a Tűz Kapujának alagútjához.
Amikor a három rúnát megpillantotta, amelyek a mennyezeti világítás homályos fényében a padlón
felderengtek, úgy ugrott oda, mint aki az utolsó erőtartalékait mozgósítja. Egy nyomás a Mannaz-rúnára - és a
súlyos kőlap már oldalra is siklott.
Kazimir dühös szavainak visszhangja még el sem halt, amikor Dhrago herceg dühödten kirántotta a kardját.
Mint egy szuszvámpír, olyan fürgén fent termett a tribünön, és éles kardját a mágustanonc szívébe vágta.
-Te átkozott kutya! - ordította a fiatalemberre, akinek csúcsos süvege lecsusszant a fejéről, és ártatlan
fiúarcán mérhetetlen csodálkozás terült szét. - Hogy merészeled a beépített emberemet...
Dhrago a mondat közepén elhallgatott, és meghökkenten nézte a tőrt, amely egyszeriben ott termett a melle
közepén.
-Mi... ez? - Üveges szemmel nézett a varjúemberre, akit földije hirtelen halála annyira kihozott a sodrából,
hogy felugrott a helyéről, és tőrével szíven szúrta a herceget.
Von Kraak nagyura nem tudott válaszolni, mert Dhrago herceg térdre rogyott. A földre bukott, arccal egy
nagy rakás szamárürülékbe. Teste még egy utolsót rándult, és vége volt a gyáva árulónak.
Rhogarr von Khelm már szintén fel akart ugrani, hogy parancsokat ordítson a harcosainak, amikor Sága
visszahúzta.
- Nyugodj meg! - súgta oda neki. - Ez a nyavalyás áruló nem ér annyit, hogy összevessz miatta Mordur
Kra'nakkal! Előbb vagy utóbb Dhrago téged is elárult volna. Örülj neki, hogy a varjúember eltakarította az útból!
A marsföldi megfogadta a jó tanácsot, és csak kurtán bólintott a Borús Birodalom urának és a
tanácsadójának annak jeléül, hogy ez a kis incidens egyáltalán nem zavarja meg kettőjük jó kapcsolatát.
Hátul Drakela az ölébe fektette a haldokló Kazimir fejét. Gyengéden simogatta tűzvörös haját.
- Ne félj — suttogta neki, míg ömlöttek a könnyei —, minden jóra fordul!
- Úgy lesz - Kazimir mosolyogni próbált. - Hiszen megígértem, Drakela!
Szájából vér buggyant ki, egy utolsót köhintett, aztán megtört a szeme.
Niko mindebből semmit sem vett észre. Döbbenten nézett óriás termetű társára, aki úgy állt a szélben lobogó
alwe zászló mellett, mint aki odagyökerezett.
- Te, Huggin? Te vagy Dhrago beépített embere?
- Igenis én vagyok! - ordította vissza az óriás. - Elég sokáig harcoltam az ügyünkért, a legcsekélyebb
eredmény nélkül! És egy napon elegem lett az állítólagos Szabadítóra való örökös várakozásból, akit a
Láthatatlanok ígértek nekünk. így aztán átálltam.
Niko csalódottan csóválta a fejét.
- Hogy tehetted ezt, Huggin? Hogyan árulhattad el a legközelebbi barátaidat, akik szívük mélyéből
megbíztak benned?
- Ne fecsegj már! - förmedt rá az óriás. - Rhogarr von Khelm legalább nem üres locsogással etetett, hanem
megfizette a szolgálataimat! És ha most még Sinkkáliont is megkapja tőlem, hát annyi aranyat kapok tőle,
amennyit magam nyomok!
Huggin villámgyorsan Nikóhoz ugrott, előhúzta a tőrét, és az éles pengét Niko nyakának szegezte.
- Gyerünk, Niko! Ide a királyi kardot! Szép lassan, óvatosan! És a legcsekélyebb meggondolatlanságra átvágom
a torkodat!

Henk és Maik eszüket vesztve estek be a katakombaszerű pincébe. Amikor Henk észrevette a padlón látható
nyílásból kiszivárgó fényt, elkáromkodta magát.
-Az átkozott béka! - kiáltotta. Üvegszeme a mennyezeti lámpa pislákoló fényében úgy csillogott, mintha
valami titokzatos módon elevenné vált volna. - Nyomás utána! Nem szalaszt-hatjuk el!
Berontott a titkos járatba, és leugrott a folyosóra, ahonnan a rejtelmes fény jött.
Maik gondolkodás nélkül követte az apját. Vörös haja még libbent egyet, mintegy búcsúzóul, aztán gyorsan
elhalt a lépéseik zaja. Rohantak áldozatuk után, hogy a lehető leghamarabb behozzák a lemaradást.
Lépteik visszhangja még el sem ült egészen, amikor a sötét sarokból kivált egy alak, és lábujjhegyen a lámpa
fénykörébe lépett: Jessie! Arcán elégedett mosollyal hajolt a padlónyílás fölé: a futó léptek zaja egyre halkabb
lett, majd egészen elhalt.
- Szaladjatok csak, zombik! A föld alatt biztos nagyon fog tetszeni nektek! - morogta magában, aztán
megnyomta a Man-naz-rúnát. A súlyos kőlap azonnal visszacsúszott az eredeti helyére. - Csak vigyázzatok,
nehogy megégessétek a mocskos mancsotokat a Tűz Kapuján!
Jessie-t még ugyanabban a pillanatban valami különös vágy fogta el: „Fogd a kalapácsot, és zúzd össze azt a
rúnát! - suttogta egy belső hang. - Akkor ezek ketten örökre ott maradnak a föld alatt!"
Jessie már majdnem engedett a kísértésnek, de aztán mégis ellenállt: Henk és Maik biztosan nem talál ki
egyhamar az alagútból! Elég ideje marad, hogy felöltse a köpenyt, és Niko segítségére siessen.
Persze, ha máris nincs túl késő!
 kardot, Niko! - ismételte Huggin, és erősebben odanyomta a fiú nyakához a tőrt. - Add ide, különben
Amegöllek!
- Kénytelen leszel - felelte Niko elfulladó hangon. - Csak nem gondolod, hogy önként átadom
Sinkkáliont egy árulónak?
Ebben a pillanatban megtörtént a frigy a fényes nappal Úrnője és az éjszaka sötét Hercege között: az Éjhold
korongja teljes egészében eltakarta a Nagy Nappalfényt! Metsző hideg söpört végig a téren, egy pillanatra
hollósötét éjszaka lett, majd az égen egy hatalmas vörös tűzgyűrű jelent meg, amely folyamatosan változtatta az
alakját.
- A Rémkirály! - hangzott fel ezer torokból a piactéren, Niko és Huggin szeme is önkéntelenül a
látványosságra tévedt.
Még ugyanabban a pillanatban, mint a semmiből, ködfelhő jelent meg a Sólyomtorony tetején, a Rémkirály
fényében rőten csillogott, és egy lány lépett ki belőle, haja úgy lebegett körülötte, mint egy angyalé. A
döbbenetes jelenség annyira meglepte Huggint, hogy Niko villámgyorsan ki tudta szabadítani magát a kezéből.
Az óriás egy pillanattal később már össze is kapta magát. Dühödt ordítással vetette magát Nikóra - aki olyan
sebesen, ahogy Nalik Noski mester számtalan edzésen gyakoroltatta, oldalra vetődött, és arrébb gurult. Huggin a
semmit markolta, s a lendület továbbvitte, elvesztette egyensúlyát. A rettenet messzire hangzó üvöltésével hullott
alá az oromcsipkékről a mélybe -ott pedig hangja egy tompa puffanás után elhalt, mintha egy kegyetlen olló
hirtelen elvágta volna.
Jessie pedig Nikóhoz szaladt, és a nyakába ugrott.
- O jaj, ez aztán szoros volt! - zokogta. - Már attól féltem, hogy későn jövök!
- Sokkal tovább már nem is... - kezdte Niko, de azonnal félbeszakították.
- A dobozka! - kiáltott rá Jessie. - Itt van nálad a dobozka, amelyet búcsúzóul adtam?
- Persze - felelte összezavarodva Niko. - De miért?
- Ne kérdezz semmit! Csak csináld, amit mondok!

44. FEJEZET

Életre-halálra
A tribünön ülő vendégek valamennyien felugrottak, hogy jobban lássák az öregtorony tetején zajló drámai
eseményeket. A magas rangú vendégek arcára zavar ült ki, nyilván még mindig azt találgatták, hogyan
kerülhetett a szőke lány meglepetésszerűen a torony tetejére.
Rhogarr von Khelm teljesen összezavarodott. Minden irányba forgatta a fejét, mintha további
meglepetésekre számítana. Nem tudta, mit tegyen, és azt sem vette észre, hogy a vörösen ragyogó Rémkirály
halványulni kezd Helmenkroon fölött.
Csak Sága maradt nyugodt.
- Szedd már össze magadat, Rhogarr! - szidta. - Térj magadhoz, és add meg végre a jelt a hóhérnak, hogy gyújtsa
meg a máglyákat!
- Mi... mi... micsoda? - makogta a zsarnok, és úgy nézett a varázslónőre, mint borjú az új kapura. - Hogy mit
csináljak?
- Add ki a parancsot a máglya meggyújtására! - sziszegte a nő, fakó képét eltorzította a düh. - Vagy én
tegyem meg?
- Nem, nem, mindjárt, mindjárt - hadarta a marsföldi, és a csúcsos csuklyáshoz fordult. De még mielőtt
szóra nyitotta volna a száját, Niko hangja harsant fel a toronyból.
- Állj! - kiáltotta a fiú a bástya ormáról. Jobb kezét a magasba emelte, hogy mindenki lássa a fényesen
ragyogó, galambtojás nagyságú tárgyat, amelyet a mutató- és a hüvelykujja között tartott. - Látod, mi van nálam,
Nagy Atla?
- Az Ég Szíve - lehelte döbbenten a meóta. - Hogy került a kezedbe?
Hirtelen Rhogarrhoz fordult.
- Kérlek, várj még egy percet! - kérte udvariasan. - Az Eg Szíve népem legdrágább kincse. Szeretném
meghallgatni a fiú mondanivalóját. Utána még mindig nem késő meggyújtani azt a tüzet.
 - Igaza van a fickónak - segített Atlának az Egymagában Uralkodó. - Nagyon kíváncsi vagyok én magam is,
miféle rejtelmes históriák zajlottak le itt a szemünk láttára: hogy az ég köpte ki ezt a szőke lényt, vagy a
Rémkirály szülte?
Mordur szavai gúnyos mosolyra fakasztották Ságát, de aztán mégis beleegyezőn intett Rhogarrnak, úgyhogy
végül az is beadta a derekát.
- Hát legyen - dörmögte, és vállat vont. Nagy Atla pedig felkiáltott Nikónak:
- Mondd meg, fiam: hogy került hozzád az Ég Szíve?
- Hát nem hallottad, Nagy Atla? - kiáltotta vissza a fiú a toronyból. - Maga az ég küldte nekem! Ám újból
vissza is veszi, ha be nem tartod, amit régen megígértél annak, aki visszahozza neked: hogy bármilyen
kívánságát teljesíteni fogod. Emlékszel-e még, Nagy Atla?
- Persze, fiam!
- És ez rám is vonatkozik?
- Természetesen rád is vonatkozik. De persze csak azzal a feltétellel, ha teljesíteni is tudom a kívánságodat!
- Nagyszerű! - ujjongott fel Jessie. - Mondd meg neki, hogy Rhogarr azonnal engedje el a foglyokat, és
takarodjon ki Nivlandról! Na, gyerünk már!
Niko azonban csak csóválta a fejét.
- Ennek semmi értelme, Jessie. Ezt a kívánságomat nem tudja teljesíteni, hiszen nem áll hatalmában.
- De hát Niko! - Jessie rábámult. - Hát nem akarod, hogy a családod megszabaduljon, és az alwék
rabszolgasága véget érjen?
- Dehogynem akarom! De ehhez olyasvalamit kell kérnem, ami Nagy Atlának nem okoz gondot, mégis
közelebb visz a célomhoz.
- Értem - mondta Jessie, bár elég tanácstalan képet vágott. -És mi volna az?
- Mondd már, fiam! - kiáltott fel a toronyba türelmetlenül a meóta. - Mondd meg, mire vágysz - és
megvizsgálom, hogy teljesíthetem-e.
- Köszönet neked, Nagy Atla - hangzott a fiú csengő hangja. - Csak egyetlen szerény kívánságom van, amit
biztosan teljesíteni tudsz: semmi mást nem kívánok olyan forrón, mint egy kardpárbajt ... - és Niko kinyújtott
kezével Rhogarr von Khelmre mutatott - ...ezzel a zsarnokkal, aki apámtól ellopta a trónját, és éveken át
gyalázatosan nyomorgatta a népemet!
- Betömöm a szádat, te kutya! - ordította Rhogarr magából kikelve, de Mordur Kra'nakk a szavába vágott.
- Ami igaz, az igaz! - szólalt meg az Egymagában Uralkodó nyersen. - Legalább engedd, hogy befejezze!
- Egyszerű szabályokkal - folytatta Niko. - Ha én győzök, Rhogarr minden hadi népével azonnal elvonul
Nivlandból, és mi, alwék, a magunk urai lehetünk újra.
- Érdekes, roppant érdekes! - károgta a varjúember, és csőrét csattogtatta hozzá.
- És ha Rhogarr győz? - tudakolta Nagy Atla.
- Átnyújtom neki Sinkkáliont, és sorsomat a Láthatatlanok kezébe teszem - felelte szilárd hangon Niko. -
Titeket pedig, Nagy Atla és Egymagádban Uralkodó Mordur Kra'nakk, arra kérlek, hogy kezeskedjetek a
szabályok betartásáért!
Mordur a tanácsadójára nézett, aki hevesen bólogatott.
- Miért is ne, uram? - károgta a fülébe. - Mi vesztenivalónk van? Ha a kölyök alulmarad, minden marad a
régiben, és még ma hozzájutunk a királyi kardhoz.
- És ha Rhogarr veszít?
- Akkor egyelőre elfeledkezünk Sinkkálionról - felelte Kraak nagyura. - Viszont megnyerjük az alwék
jóindulatát. Sőt a meóták és a mogulok is hálásak lesznek nekünk a jövőben, így az ő támadásaiktól sem kell
félnünk, és megtarthatod az egyeduralmat. Ráadásul... - elhallgatott, és Jessie felé sandított, aki Niko mellett állt
a kőcsipkéknél - nem tartom tanácsosnak ujjat húzni az olyan lényekkel, akiket szemlátomást a Láthatatlanok
küldenek...
- Nohát akkor! - Mordur Kra'nakk úgy örült, mintha saját magától jött volna rá minderre. - Akkor úgy legyen!
Nagy Atla olyan mohón vágyott rá, hogy visszakapja a kincsét, hogy egyetlen másodpercet sem habozott,
így aztán Rhogarrnak sem maradt más hátra, mint hogy meghajoljon vendégei kívánsága előtt.
Sága maga is gúnyosan sziszegett feléje:
- Viselkedj végre úgy, mint egy férfi, Rhogarr, és ne úgy, mint egy vénasszony! Hiszen ez csak egy fiú, nem
felnőtt harcos!
A gyávaságára tett nyílt célzást a marsföldi nem hagyhatta annyiban.
Miremárarégkét vége
párbajozó fél egymással szembekerült a Dicsőség Csarnoka előtti nagy téren, a kozmikus násznak
volt. A Nagy Nappalfény újra szikrázóan ragyogott az égen, mintha különleges alkalmat
kellene ünnepelnie, míg az Éj-hold alig látható korongja igyekezett az égbolt túlsó vége felé, mintha
halálosan kimerült volna a nászban.
A Dicsőség Csarnoka előtt a fegyveres meóta harcosok tágas kört alkottak - ez lesz a küzdőtér. Mielőtt Nagy
Atla megadta volna a jelt a kezdésre, Nelwyn király szólni kívánt. A többi fogollyal együtt még mindig a
máglyán állt, a póznához kötözve.
- Ez a mi kettőnk dolga, Rhogarr - kiáltott le a félszeműre. - Hagyd ki a fiamat a játékból, és velem küzdj
meg, ha van hozzá merszed!
- Ugyan miért? - felelte gúnyosan a marsföldi. - Nem én alkottam a szabályokat, és semmi okát nem látom,
hogy eltérjek tőlük. A fiadnak panaszkodj, ha nem tetszik valami!
Nagy Atla az emberei mögött tolongó tömegre tekintett.
- Aki be mer lépni a küzdőtérre, vagy beleavatkozik a harcba, azt abban a pillanatban kivégezzük! —
kiáltotta. Aztán a pár-bajozókhoz fordult. - Készen álltok?
Niko Niklas és Rhogarr von Khelm szembenéztek egymással, és csak bólintottak.
- Hát akkor kezdődjék a harc!
A meóta szava még el sem hangzott, a marsföldi máris, mint egy megszállott, Nikóra rontott. Hatalmas
erővel esett neki, s Niko alig bírta elhárítani a dühödt rohamokat. Sinkkálion szinte magától védte ki a
támadásokat, mégis egyre-másra hátrálnia kellett, hogy kikerülje ellenfele halálosnak szánt csapásait.

Hamarosan megmutatkozott, hogy Rhogarr tapasztalt és minden hájjal megkent harcos, akinek kisujjában
van az összes trükk és csel, és alkalmazta is valamennyit. Nikót olyannyira lefoglalta a védekezés, hogy
támadásra nem is gondolhatott. Egyre hátrált, amíg egyszerre csak a Dicsőség Csarnokának bejáratához ért.
Ekkor világosodott csak meg előtte, hogy Rhogarr mindenképpen be akarja őt szorítani a csarnok belsejébe. De
vajon miért? Mit vár ettől?
Míg Niko ezen törte a fejét, Rhogarr még hevesebben támadta. Niko csak az utolsó pillanatban tudta
Sinkkáliont a magasba rántani és elhárítani azt az erős csapást, amely biztosan levágta volna a fejét. Szikrázott a
két penge, ahogy egymásnak feszültek. Rhogarr kardja oldalra térült, így nem vágott bele, de az arcát így is
elérte a hegye, és megsebezte.
- Legközelebb az orrodat vágom le! - lihegte Rhogarr, és újult erővel támadt.
Niko megint hátrált egy lépést - és ekkor hanyatt esett egy kődarabban. Ebben a pillanatban jött rá, miért
kényszerítette be a csarnokba az ellenfele: a kőfaragók még nem fejezték be egészen a munkát, és a karzat egy
részén, valamint a csarnok padla-tán is kövek és megfaragatlan szikladarabok hevertek szanaszét. A figyelmetlen
látogató számára könnyen csapdának bizonyulhattak ezek - hát még annak, aki hátrálva közelítette meg a nagy
kőlépcsőt!
A marsföldi szeme máris diadaltól ragyogott, míg felemelte kardját, hogy két kézzel, a magasból döfje bele
földön heverő ellenfelébe.
Az edzéssel töltött sok idő most megmutatta, mit ért: Niko az utolsó pillanatban oldalra gurult, így
megmenekült a halálos döféstől. A kard hegye szikrázva ütközött a kőpadlóba, Niko pedig talpra ugrott, és
védekezőn emelte maga elé Sinkkáliont. Egy másodpercet sem tétovázhatott, mert már zuhogtak is rá az őrjöngő
csapások.
Minél tovább tartott a harc, annál inkább kitűnt, milyen emberfeletti erővel rendelkezik Rhogarr. Niko érezte,
hogy karja lankadni kezd, ám ellenfelének energiája egyszerűen kimeríthetetlen volt, kíméletlen kardcsapásokkal
űzte fel Nikót a karzatra.

Odafent még nagyobb volt a rendetlenség, mint lent a csarnok padlóján. Ott már nemcsak kődarabok
hevertek szanaszét, hanem ládák, homokkal meg iszappal teli vödrök is.
Amint Rhogarr észrevette, hogy Niko ereje fogyóban van, vad csapásaival egyenesen a mellvédhez űzte,
ahonnan már nem tudott tovább hátrálni. Folyamatos kardcsapásaival valósággal odaszögezte a fiút. Ám ez is
csak alattomos csel volt: ugyanis míg Niko a további eszelős támadásra készülve hátratámaszkodott, addig
Rhogarr hirtelen arrébb ugrott, belemarkolt egy vödörbe, és homokot vágott a fiú arcába!
Míg Niko önkéntelenül felkiáltott, és behunyta a szemét, Rhogarr két kézre kapta hatalmas kardját, és mint
egy veszett démon, rohant az elvakított fiú felé, hogy végezzen vele.
Niko csak a feneketlen mély feketeséget látta, a feléje rohanót csak hallotta. Ösztönére hallgatva hirtelen
leguggolt, aztán oldalra vetődött.
Rhogarr hatalmas csapása a levegőt találta el. A tagbaszakadt férfi teljes súlyával a mellvédnek ütközött,
nagy lendülete azonban továbbvitte, kibillent az egyensúlyából, és a mélybe zuhant
- egyenesen a saját szobrának felemelt kőkardjába. Testén remegés futott végig, kezéből kihullott a kard, és
csörömpölve ért földet. Aztán Rhogarr von Khelmnek vége volt. Száján vér lövellt ki, bemocskolva a tulajdon
szobrát, amelynek kardja a végzetévé vált - pontosan ahogy Nelwyn megjósolta.
Amikor Niko zihálva és köhögve kitántorgott a sötét csarnokból a fényre, mérhetetlen elképedés fogadta.
Senki sem akart hinni a szemének: nyilvánvalóan senki sem gondolta volna, hogy képes legyőzni a zsarnokot.
Csak Jessie, aki Nagy Atla mellett izgulta végig a párviadalt
- a meóta meg is akadályozta, hogy kövesse őket a csarnokba -, repült a nyakába hangos ujjongással, és átölelte.
- Sikerült, sikerült, legyőzted! - sikította a boldogságtól szinte magánkívül.
- Várj csak, Jessie - bontakozott ki Niko az ölelésből -, valamit még el kell intéznem.
Azzal a máglyákra mutatott, ahol a családja és Lykano meg Gambrin még mindig a póznákhoz kötve várták
a végkifejletet. Elfordult tehát Jessie-től, Sinkkáliont visszadugta a hüvelyébe, és a létrát a máglyához állította,
hogy felmásszon.
Már majdnem felért, amikor a létra mintegy magától megbillent, és Niko hátrazuhant. Még mielőtt akár a
kezét is letehette volna, már oda is csattant a kövezethez. Éles fájdalom hasított a hátába, egy pillanatig meg sem
tudott mozdulni. Amikor pedig fel akart tápászkodni, egy kard hegyét érezte a nyakába fúródni. Jessie sikolya
hasított a fülébe, Niko felemelte a fejét, és egyenesen Sága szemébe nézett, aki föléje hajolt, és egy karddal sakk-
ban tartotta.
- Maradj te csak szépen ott! - sziszegte. Niko ekkor értette meg, mitől dőlt el a létra: az átkozott fekete
mágusnő ereje billentette ki egyensúlyából! - Hogy te milyen okos vagy! - mondta a nő csúfondárosan, ám ekkor
egy hang harsant a háta mögött.
- Allj, Sága! - kiáltotta Nagy Atla. - Hallottad, hogy szólt a fiú és Rhogarr von Khelm megállapodása! Nem
engedem, hogy megtámadd őt!
És a meóta sebes léptekkel közeledett.
- Eh, mit érdekel engem két bolond megállapodása? - fröcsögte Sága. - És te is tartsd távol magad, ha az életed
kedves!
Villámsebesen kinyújtotta a karját, és karmos ujját Nagy Atlára irányította.
A meótát valami hirtelen erő felkapta, és mint egy szalmabábut, több méterrel hátrább ledobta két harcosa
közé; velük együtt elterült a földön.
A bámészkodók felkiáltottak, és a kör pár méterrel tágult. Még a legvakmerőbb meóta harcosok is
rettegéssel néztek a varázslónőre, és kisujjukat se merték mozdítani. Főképp hogy a nehézkesen feltápászkodó
Atla is maradásra intette őket egy rejtett kézmozdulattal.
Sága megint Niko felé fordult, és parancsolón feléje tartotta a kezét.
- Húzd ki a királyi kardot a hüvelyéből, szép lassan és óvatosan, ha kedves az életed!
- Minek? - Niko viszonozta szúrós pillantását. - Sinkkálion nem lehet a hasznodra, csak ellened fordulna az
ereje. Ha csak hozzáérsz, beleég a bőrödbe!
- Ne mondd! - szólt gúnyosan Sága. - Hát nem hallottad, amit Zhorran elárult neked: hogy az Erény hét érce
a Bűn hét ércévé válik, mihelyt rossz kezekbe kerül a kard?
Niko erre nem tudott mint mondani, mert el sem tudta képzelni, mire készül a varázslónő.
- Mindjárt látni fogod - mondta Sága, sarkon fordult, és a póznához kötözött Ayanihoz fordult. - Gyere ide
hozzám! -kiáltotta neki. - Úrnőd hív, állj készen a szolgálatára!
Aztán csettintett az ujjaival, s a lányról leoldódott a kötél, és a földre hullt.
Ayani, szülei figyelmeztető kiáltását meg sem hallva, mintha alvajáró lenne, megmozdult, lemászott a létrán,
amely magától odatámaszkodott a máglyához, és odament a fekete mágushoz.
- Itt vagyok, úrnőm - mondta, és mélyen meghajolt. -Mondd meg, mit tegyek.
-Jól van, leányom - simogatta meg karmos kezével Ayani arcát a varázslónő, és a még mindig a földön fekvő
Nikóra mutatott. - Fogd meg a kardot, és döfd bele a szívébe!
Százak sikoltottak fel iszonyatukban, de a fekete mágusnőt senki sem merte megállítani - mindenki rettegett
iszonyatos erejétől, mindenki féltette a saját életét.
Csak Jessie sietett volna Niko segítségére. Ayani felé indult, hogy visszatartsa őrült tettétől. Ám amikor a
kezét kinyújtotta, az mozdulat közben megdermedt a levegőben. Nem tudott megmoccanni sem, szinte
sóbálvánnyá vált.
- Ha csak egyetlen szót is szólsz Ayanihoz, megbénítom a nyelvedet is, megértetted?!
A varázslónő sürgetőn intett fejével Ayaninak.
- Gyerünk már, kis szolgálólányom! Mire vársz még?
- Asszonnal, úrnő, asszonnal. - Ayani Nikóhoz lépett, lassan lehajolt a királyi kardért, és borzasztó lassan
kihúzta a hüvelyéből.
 - Ayani, ne! - Niko esdeklő tekintettel nézett a testvére szemébe. - Hiszen egy vérből vagyunk! Ha
megteszed, amit ez a nőstény ördög parancsol, neked is véged van!
Ayani azonban nem is figyelt rá. A karddal a kezében felegyenesedett, és nagy, méregzöld gyíkszemével
Ságára nézett.
- Essz mosszt, úrnő?
- De hiszen mondtam már, leányom - felelte Sága gyengéden. - Most...
- Nehogy meg merészeld tenni, nyomorult szentségtörő! -mennydörgött végig egy hang a téren.
Amikor Sága megfordult, megpillantotta a Vándort, aki a Dicsőség Csarnokának árnyékában állt, és vádlón
ráemelte a kezét.
- Add fel végre, Sága! - vetette oda az öregember. - Rég lejárt az időd...
- Hallgass, kutya! - A fekete mágusnő úgy vonyított, mint egy veszett hiéna, és arca gyilkos maszkká
torzult. — Elhallgass, mert betömöm a szádat!
-...és a romlásodat senki sem akadályozhatja már meg... csak te magad! De akkor végre magadhoz kell
térned, Sága, nem menekülhetsz örökké önmagad elől. Csakis akkor lelheted meg a békédet, amire már olyan rég
vágysz. Máskülönben a Hel örökös rettenetei fognak gyötörni!
- Hallgass, azt mondtam! - rikoltotta Sága. Eszméletlen dühében kinyújtotta a karját, és karmos ujjait a Szürkére
irányította.
A Vándort mintha láthatatlan erő emelte volna fel és vágta volna a csarnok kőfalához. Kificamodott
tagokkal, élettelenül terült el a földön. Jessie azonban megpillantott egy aranygyűrűt Sága karmos ujján. Amikor
megpillantotta rajta az alwe királyok címerét és a két kezdőbetűt, azonnal minden kitisztult a fejében.
Jessie hitetlenkedve bámulta a fekete mágusnőt.
- De hiszen te nem is Sága vagy - lehelte elképedten.
- Micsoda? - A varázslónő keze alig észrevehetően remegni kezdett, arca elváltozott.
- Te nem Sága vagy - ismételte Jessie. - Csak felöltötted az alakját, amikor idemenekültél az ő világába: a te
világodba. Hiszen te a valóságban... Karin Seikel vagy!
A nagy térre halálos csend ereszkedett. Senki se mozdult, egy hang sem hallatszott. Minden szem a fekete
mágusnőre és a vele szemben álló lányra meredt.
Sága Jessie-re bámult.
- Mi... mit beszélsz? - dadogta, és fakó arcán mérhetetlen rettenet rajzolódott ki. - Ez nem igaz!
- De még mennyire igaz - felelte Jessie erős hangon. - Csak éppen elfojtottad magadban a sok-sok év alatt,
pontosan ahogy a Vándor megmondta! TE írtad azt a könyvet több mint kétszáz évvel ezelőtt, amivel
megteremtetted a Ködökön Túli Világot. Egyedül a te fantáziád határozta meg, mi legyen Misztériában, és ezzel
több hatalmat kaptál, mint amekkora a leghatalmasabb fekete mágust megillethetné. Miért nem akarsz tudomást
venni erről?
-Mert... mert... - Sága hangja elcsuklott. Egész testében remegett, és mintha minden ereje elhagyta volna.
- Az emberekkel szemben érzett vak dühöd félrevezetett -folytatta Jessie. - Úgy gondoltad, attól, hogy
gonoszul bánsz másokkal, el fogod felejteni a téged ért méltatlan bánásmódot. De csak a szíved vált kővé, és az
együttérzés fogyott ki belőled.
- Hallgass! - nyöszörögte a varázslónő, alig állt már a lábán, és úgy állt Jessie előtt, mint egy rakás
szerencsétlenség.
- A Vándornak igaza van. Csak akkor találhatod meg a békédet, ha megint ráeszmélsz, ki vagy valójában.
Máskülönben örökre boldogtalan maradsz. Karin, értsd meg, kérlek!
Jessie ebben a pillanatban érezte meg, hogy újból képes mozogni. Lassú léptekkel a fekete mágusnőhöz
ment, és könyörgő tekintettel nézett rá.
- Karin, kérlek! - ismételte. - Csak ha vállalod önmagadat, akkor vehetnek fel megint a Láthatatlanok
körébe!
És ekkor megtörtént az elképzelhetetlen: Sága szeméből két könnycsepp gördült ki.
- Igazad van, gyermek. Karin Seikel vagyok. Köszönöm, hogy emlékeztettél rá.
És a szörnyűséges fekete mágusnő még abban a pillanatban azzá a bájos leánnyá változott vissza, aki
eltűnése pillanatában volt. Csak úgy záporoztak a könnyei, és szomorúan mosolygott Jessie-re.
- A Vándornak igaza van. Az én időm rég lejárt. Tekintete lejjebb siklott, meglátta a gyűrűt a kezén,
lehúzta,
és Jessie-nek nyújtotta.
- Tessék, fogd! Maradjon valami, ami emlékeztet rám.
- Köszönöm, Karin - felelte Jessie. - De a gyűrű nélkül sem merül feledésbe a neved soha. A Láthatatlanok
gondoskodnak róla.
 Karin még egyszer rámosolygott Jessie-re, aztán Nelwyn királyhoz, Ayanihoz és Nikóhoz fordult.
- Kérlek, bocsássátok meg, amit ellenetek tettem - lehelte utolsó erejével, aztán porrá hullott. Pár pillanattal
később már csak egy marék hamu maradt belőle, amit a szél széthordott Misztéria síkságain.
Az Ayanit megszálló átok abban a pillanatban megtört. Arca visszaváltozott azzá a csinos, bájos leányarccá,
aki mindig is volt. És persze nem is sziszegett többé gyík módjára. Nikóval együtt szabadította meg szüleiket a
máglyáról - persze Lykanót és Gambrint sem felejtették ott. Boldogan, megkönnyebbülten ölelték át egymást.

tólag Nikónak úgy tűnt, mintha ezután egymásra torlódtak volna az események. Ayani meg ő lemondott a
Utrónigényéről, amelynek Sinkkálion megszerzésével jutottak a birtokába - így az alwék régi-új királya megint
Nelwyn lett.
A marsföldiek a Sötét Hold Ünnepe másnapján azonnal elvonultak, s Nagy Atla meg a horda is hazatért nagy
boldogan az Ég Szívével. Mordur Kra'nakk és Kraak nagyura biztosították Nelwyn királyt töretlen jóindulatukról
és barátságukról - és valamennyi meghívott uralkodó csatlakozott hozzájuk.
Niko, Jessie és Rieke számára pedig eljött a búcsú ideje. Niko megölelte a bajtársakat - Ragnurt, Magnust,
Guwent meg a többieket is mind -, akik négy hosszú héten át hűségesen kitartottak mellette. És persze Mayantól
is elbúcsúzott, aki szinte le sem akarta venni a szemét a vártornyon büszkén lobogó sólymos alwe zászlóról.
A kis Tamirót is megszorongatta, és a bajtársak gondjaira bízta.
Végül Lykanóval is megölelték egymást.
- Vigyázz magadra, barátom! - suttogta neki, amikor észrevette, milyen tetszéssel legelteti a farkasfi tekintetét a
vörös Drakelán. Már tudta, hogy Lykano álma valóra vált: Helmen-kroonban tényleg megtalálta a végzetét! És
ezt csak megerősítette a vár fölött fenséges köreit rovó büszke sólyom kiáltása. Utoljára Jessie-re nézett Niko.
- Legfőbb ideje indulni! - mondta. - Thomas és Lena már nyilván epedve várnak rád. Mama meg én is
rögtön megyünk utánad!
- Ajánlom is! - mondta hegyesen Jessie, miközben letörölte a fiú arcáról a vékony vércsíkot. - Még egyszer
meg nem mentem az irhádat - vagy csak akkor, ha nagyon-nagyon kedves leszel hozzám!
A fiúhoz hajolt, és megcsókolta a száját.
- Igyekezz, ne várakoztass soká! - suttogta. Aztán maga köré kanyarította Odhur köpenyét. Amíg a
varázslatos köd, amely Jessie-t visszavitte a saját világába, előhömpölygött, Niko a szüleihez és a húgához
sietett, akik már vártak rá a négy felnyergelt ló mellett.

EPILÓGUS

A Ködkapu

Nelwyn és Ayani a Ködkapuig kísérte Nikót és Riekét. Amikor a hatalmas, gomolygó köd felmagasodott
előttük a pusztában, megállították a lovakat, és leszálltak a nyeregből, hogy búcsút vegyenek egymástól -
legalábbis egy időre. Nelwyn és Ayani belátták, hogy a másik világban éppen úgy nem lenne jövőjük, mint
Nikónak és Riekének ideát. Búcsúzóul úgy ölelték egymást, mintha soha el sem akarnák ereszteni a másikat.
Amikor pedig nagy nehezen kibontakoztak az ölelésből, Nelwyn szeretettel mosolygott Riekére és Nikóra.
- Mindig örömmel várunk vissza benneteket! - mondta. -Főleg hogy már tudjátok, miképpen juttok el
hozzánk!
Nikót egészen eltöltötte a boldogság.
- Igen, apa, igen - mondogatta mosolyogva. - Hamarosan igénybe is fogom venni a vendégszereteteteket.
Ayani kezébe nyomta a táltos kantárját.
- Fogd, húgom, és vigyázz Szélszárnyúra, hogy tüzes paripám legyen, amikor visszajövök, ne valami rozoga
gebe.
- Nyugalom, testvér, csak nyugalom - nevetett Ayani. -Majd én gondoskodom róla, hogy soha ne unatkozz
nálunk.
Az ikrek is, a szülők is átölelték egymást. Aztán Niko kézen fogta anyját, és elindultak a Ködkapu felé. Már
majdnem beleléptek a gomolygó ködbe, amikor Ayani utánuk szólt.
 - Várj csak Niko, elfelejtettél valamit!
Odaszaladt, és a kezébe nyomta az öreg könyvet meg az ébenfa ládikát, amelyben Odhur arany kantárszára
volt valamikor.
- Ezek ott maradtak a nyeregtáskában. Vidd csak el, hogy örökké emlékeztessenek ránk.

J essie és Melchior már várta őket a túloldalon. Jessie megérkezése után mindjárt felnyergelték Maxot és
Moritzot, hogy elébük menjenek.
Melchior apó olyan erővel szorította széles mellkasához az unokáját, hogy annak szinte a lélegzete is
elakadt.
- Hát itt vagy végre - mondta, és a szeme gyanúsan csillogott. - El sem tudod képzelni, milyen boldoggá
teszel ezzel egy öregembert!
- Én is örülök, nagypapa. - Niko puszit nyomott a nagyapja arcára. - De ugye nem aggódtál értem?
- Dehogynem, Niko. Még szép, hogy aggódtam!
- No de nagypapa! - Niko megjátszott szemrehányással nézett rá. - Ismered a mondást: a csalán nem ütheti
meg a mennykövet, mert...
- ...a mennybe nem megy követ - fejezte be Melchior a kifacsart közmondást, ami mindkettőjüket százszor
is megnevettette már - és persze most is.
Aztán Melchior kézen fogta a lányát.
- Mit szólnál ahhoz, ha innen szép lassan hazasétálnánk, és engednék elrohanni ezt a két ugribugrit?
Nikónak és Jessie-nek nem kellett kétszer mondani. Nyeregbe pattantak, és vad vágtában már el is söpörtek.
- Nyomás, Niko! - kiáltotta Jessie a fiúnak Max lobogó sörénye mögül. - Ezt mindenképp el kell mesélnünk
papának és mamának!

Lena és Thomas persze nem hitt a fülének. Lélegzet-vissza-fojtva, izgatottan hallgatták végig Niko
beszámolóját, amelyet Jessie néha kiegészített. Már lassan sötétedett, mire Niko a végéhez ért.
- Nos, most aztán már mindent tudtok, amit csak átéltem a Ködökön Túli Világban.
- Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen! - csóválta a fejét Lena, és felkelt. - De most megyek a konyhába, és
készítek valami ehetőt!
- Lénának igaza van, Niko, ez teljességgel hihetetlen történet. Sokkal izgalmasabb, mint bármilyen
fanatasy-regény, amit valaha is olvastam!
- Magam is így látom - bólintott Niko elégedetten.
- És ez ráadásul azt is bebizonyítja, hogy a fantázia és a valóság egyazon érmének a két oldala. És ez az
érme nem más, mint az életünk.
- Nohát, papa, hogy te miket találsz ki! - Jessie kuncogott. -Pár napja még nem ezt a nótát fújtad!
- De akkor még nem is tudtam, amit most tudok! - felelte Thomas. - Akárhogy is: ez sokkal izgalmasabb
annál, amit az utóbbi hetekben összeírtam.
Nagyot sóhajtott.
- Pedig annyira igyekeztem!
- No, csak ne essen túlzá...
- Ess! - vágott a szavába Thomas Andersen. - Már megegyeztünk a tegeződésben! Elfelejtetted?
- Oké - felelte Niko. - Szóval erősen túlzói, azt akartam mondani. És ha olyan izgalmasnak találod a
kalandjaimat, akkor használd fel őket a könyvedben!
- Nem, Niko - vágta rá a választ Thomas. Hevesen rázta a fejét. - Biztos, hogy nem fogom felhasználni. -
Határozottan nézett a fiúra. - Ez ugyanis a te történeted. Éppen ezért neked kell leírni, senki másnak.
- Nekem? - rökönyödött meg Niko.
- Neked hát! - erősködött Thomas. Egyszerre meglepetésszerűen előrehajolt, és Niko haja tövét kezdte
vizsgálgatni. -Szabad? - kérdezte, és Niko engedélye nélkül beletúrt a hajába. - Hihetetlen - mormolta végül, és
feltolta a szemüvegét az orra hegyéről.
Niko a homlokát ráncolta.
- Mi az?
- A fejbőrödön ugyanolyan jegy van, mint amit az én re-génybeli Nikómra képzeltem: a Mannaz-rúna. -Vagy
esetleg fordítva? - kérdezte Jessie.
- Hogyhogy fordítva?
 - Hát azért írtad a hősöd fejbőrébe a jelet, mert Nikónak is van ilyen.
- Hm - morogta Thomas, és mintha először gondolkodott volna el ezen.

hogy Jessie még megtoldotta: - Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de nekem van egy kis
Főképp
hiányérzetem, amiért nincs harmadik anagrammája a Rieke Niklas - Karin Seikel névpárnak.
Niko csak elgondolkodva nézett rá, míg az apja még tanácstalanabbá vált.
- Harmadik anagramma? Minek?
- Nohát, egyszerű: három rúna van, ami egy hármas egységet formál. Van három név is, amelyek egységbe
állnak össze: Niko Niklas, Nalik Noski és Sinkkálion. És pont a Rieke Niklas - Karin Seikel esetében nincs ilyen
harmadik tag! Felborul a hármas elv!
- Értem - bólintott Thomas Andersen. - És ettől csalódott
vagy?
- Naná! Mert ha lenne következetesség a dologban, akkor ez is hármas egységbe állna össze. A háromszor
három, vagyis a kilenc, számos kultúrában, mítoszban, akár vallásban szent szám, és gyakran szimbolizálja a
tökéletességet, a teljességet. Ezért egy kicsit csalódott vagyok, hogy itt nem erről van szó.
- Dehogynem, Jessie - szólt közbe Niko. - Van harmadik anagrammája a Karin Seikel - Rieke Niklas
párosnak is, és különleges szerepet is játszik Misztéria történetében.
- Tényleg? - csodálkozott rá Jessie. - És melyik volna az?
- Találd ki! - mosolygott rá Niko. - De... ha nagyon-nagyon kedves leszel hozzám, akkor talán én is
elárulom!

mikor Niko visszatért a nagyapja öreg parasztházába, anyja éppen a nappaliból jött kifelé. Látszott rajta,
Ahogy valami történt.
- Mi az? - kérdezte Niko.
- Elisabeth nővér hívott a kórházból - felelte Rieke. -Schreiber úr ma meghalt. Kitört nyakkal találtak rá az
ágyában, és senki sem érti, hogyan történhetett.
- Tényleg? - Niko elhúzta a száját. - Hát mi azért tudjuk, igaz, mama?
- Igen, Niko - mosolygott Rieke a fiára. - Mi tudjuk. Amikor pedig Niko felfelé indult a padlásszobájába,
még
visszatartotta.
- Nos, ami pedig az adventure-landi kirándulást illeti...
- Felejtsd el, mama! - vágott Niko a szavába. - Mi keresnivalóm lenne nekem bármiféle Adventure-
landben?
Aztán felszaladt a tetőtéri kis szobába, amely négy héten át hiába várta.
Thomas Andersen szavai egyszerűen nem mentek ki a fejéből:
- Ez a te történeted. Ezért neked kell leírnod, senki másnak!
Amikor pedig a tekintete ráesett Karin Seikel régi tintatartójára, amelyet az anyja otthagyott az íróasztalán,
egyszerre különös viszketést érzett az ujjaiban. És amint az ébenfa dobozkára pillantott, meghitt illat csapta meg
az orrát - kesernyés, de mégis csalogató.
Mintha valamely láthatatlan hatalom vezetné, Niko az asztalhoz ült, és felnyitotta a doboz tetejét. Odhur
arany kantárszára nem lett meg. Ám helyette egy jó tucatnyi, szépen hegyezett lúdtoll lapult benne. Ugyanolyan
tollak voltak, mint amilyennel Zhorran, a dhrák, kinyitotta a Misztéria barlangjához vezető utat!
Nikót különös nyugtalanság fogta el. Vadul kalapáló szívvel nyitotta ki az öreg könyvet, amelyet szintén
Misztériából hozott magával. Már csak üres oldalak voltak benne. Az egész tartalom, rejtélyes módon,
nyomtalanul eltűnt. Csak egyetlen szó maradt a régi szövegből a címlapon: Misztéria.
Meg persze a könyvborítón a Mannaz-rúna!
Niko összehunyorította a szemét, aztán valami ösztön vezette: benyúlt a dobozba, kivett egy tollat, belemártotta
a tintába, és megint kinyitotta a könyvet. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy leírja ugyanazt az alcímet, mint
Karin Seikel: „Ködkövekről, tűzkapukról és rémületes teremtményekről." De aztán nagyon mesterkélten
régiesnek találta, így inkább egyszerűen csak ennyit írt: A Tűz Kapuja. És lemondott az „Igaz történet alapján"
alcímről is. Történetében egyetlen szó sem a fantázia műve lesz, de ezt úgysem hiszi majd el neki senki. Ráadá-
sul, mivel még túlságosan élénken élt benne Karín Seikel szenvedéstörténete, Niko úgy döntött, hogy nem a saját
neve alatt fogja kiadni. Majd még biztosan eszébe jut egy megfelelő álnév. És aztán már nem volt megállás:
 Előszó, írta Niko, és a toll szinte magától siklott a kezében az öreg könyv első oldalán. A Ködkapu. A tájra
sötétség ereszkedett. Fekete, hasas felhők imbolyogtak nehézkesen, egy kísértetflotta megrakott hajói gyanánt az
éjszakai égbolton, és a beláthatatlan fennsíkra zúdították esőterhüket...
. . . és ezzel Niko Niklas kalandos misztériai utazása

MEGKEZDŐDÖTT