Mimi kávézója

Charlie Jonas
Libri (2022 júl)

Címke: chick lit, romantikus, regény, Állattartás

chick litttt romantikusttt regényttt Állattartásttt
Leonie Beaumarchais köszöni, nem vágyik izgalmakra:
nagyon is elégedett meghitt kis lakásával, tanári állásával,
csinos ruháival és imádott könyveivel. Nem mondható hát
túlzottan lelkesnek, amikor a szomszédasszonya arra kéri,
fogadja be a macskáját, amíg ő Ischián vakációzik, ám a fiatal
lánynak végül nincs szíve visszautasítani a magányos özvegy
kívánságát. Egy kedves kis cica úgysem okozhat akkora
felfordulást!
Csakhogy Mimi, a macska korántsem olyan tündéri, mint
amilyennek látszik, és hamarosan pokollá teszi vendéglátója
életét. Leonie néhány nap után ráébred, hogy segítségre van
szüksége – és szerencsére pont kéznél van a legjobb barátnője,
aki egészen véletlenül óriási macskarajongó. Maxie nemrég
nyitotta meg saját kávézóját, és bár a kávé mennyei, a
sütemények pedig egészen pompásak, a helyből hiányzik még
valami, egy kicsi plusz, amivel mosolyt csalhatna a rideg kölni
időjárástól fásult emberek arcára…
A Mimi kávézója bűbájos könyv a barátság fontosságáról, az
újrakezdés izgalmáról, és arról, hogy a szerelem bármelyik
sarkon a nyomunkba szegődhet.
A Charlie Jonas név írói álnév, de a szerzőről annyi tudható,
hogy imádja a macskákat, és Kölnben, a Lenau tér közelében
lakik. Rendszeres látogatója a világ számos
macskakávézójának, regényét leginkább a kanadai Otis and
Clementine’s kávézó ihlette.
 1
Órák óta esett. Susann Siebenschön az Eichendorff utca
zöld fáit kémlelte az ablakából, de semmi vigasztalót nem
talált bennük ezen a szeszélyes áprilisi napon. Mimi mellette
bámészkodott. Kiegyenesedve ült az ablakpárkányon, akár egy
kis szfinx, és mozdulatlanul figyelte az ezüstös függönyként
csillogó milliónyi esőcseppet.
– Pocsék idő – jegyezte meg Susann.
Mimi semmit se mondott. Macska volt, és a macskák
köztudomásúlag keveset beszélnek.
– Hát meglehet, hogy Köln a világ legszebb városa –
folytatta Susann –, de azért kicsit túl sokat esik. Bertold is
mindig mondta, ez a Köln egy nagy vizes szivacs.
Aggodalmasan felsóhajtott.
Persze nem csak az időjárás miatt. Alaposan
elgondolkodtatta az a kurta beszélgetés, amit Kugelmann
doktor úrral, a piros arcú, vasmarkú ortopéd orvossal folytatott
aznap reggel.
– Nos, Siebenschön asszony – mondta az orvos, miközben
felcsíptette a röntgenfelvételeket az átvilágító táblára, majd
súlyosan lezöttyent egy székbe. – Előbb-utóbb be kell szerezni
azt az új csípőt. Ha romlik az állapota, én nem halasztanám
sokáig. A mozgás persze mindig segít, és hát, hogy is
mondjam… minél kisebb súly terheli azokat az ízületeket,
annál jobb nekik, ugyebár.
Ránézett, cinkos vigyor ült ki a képére, és a fehér orvosi
köpeny alatt domborodó pocakjára tette a kezét. Susann
bűnbánóan pislogott, és hirtelen túlságosan is élesen villant
eszébe annak a tízkilónyi súlyfeleslegnek a tudata, amit pár
éve szedett fel. Összébb húzta finom virágmintás sálját, és
elhatározta, hogy mostantól kevesebb süteményt eszik.
Kugelmann hátradőlt a székén, és jóindulatúan
összekulcsolta a kezét.
– Tegyük még hozzá, a mi öreg csontjainknak a Kölni-öböl
időjárása sem tesz éppen jót. Melegebb éghajlaton
egyértelműen jobb állapotban lenne, de ugyebár ezt nem
mindig mi választjuk…
Susann tehetetlenül csóválta a fejét.
– Mennyi idős is? – pillantott a férfi a számítógép
képernyőjére. – Hetvenhárom? Nahát, akkor még előttünk az
élet, úgyszólván.
Bátorítóan nevetett, Susann pedig szinte már teljesen eltűnt
a székében.
– Jaj, Siebenschön asszony, ne legyen már olyan nyuszika.
Egy ilyen csípőműtét manapság már semmiség! Pár hónap, és
úgy ugrándozik, mint egy őzgida!
És mialatt Kugelmann doktor továbbra is lelkesen
ecsetelgette a titániumízület előnyeit – hiába, az ortopéd
sebész az ortopéd sebész marad –, Susannt mélységes
levertség kerítette hatalmába.
– Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy mindjárt a másik
csípőt is el kéne intézni… hiszen a csontritkulás nem szokott
félmunkát végezni – tűnődött hangosan Kugelmann doktor. –
Nagyon jó eredményeink vannak ezzel az új módszerrel.
Figyeljen csak…
Örömteli izgatottsággal keresgélt a gépen, aztán Susann felé
fordította a monitort.
– Nézze csak meg ezt a háromperces videót! Leesik majd az
álla!
Susann elsápadt és tagadólag intett. Nem jó irányba megy
ez a beszélgetés, gondolta magában.
– Esetleg egy másik véleményt is meghallgatnék… –
lehelte.
– Csak tessék, csak tessék! – harsogta joviálisan az orvos, és
közben áttolt az asztalon egy információs brosúrát, amit
Susann jó mélyre süllyesztett a retiküljében.
– Gondolja át alaposan, nem kell mindjárt a jövő héten kés
alá feküdnie – mondta még búcsúzóul, miközben majdnem
szétmorzsolta páciense kezét, és kék szeme bizakodva
villogott a szemüveg lencséje mögött. – Én várni fogom!
 Amikor észrevette az asszony habozását, még hozzáfűzte:
– Jobb, ha barátkozik a gondolattal. Úgysem kerülheti el.
Susann Siebenschön valósággal kimenekült a rendelőből.
Egy dacos ötlettől vezérelve azért sem lifttel ment, hanem
lépcsőzött. Na ugye, hogy megy, gondolta, és tisztán érezte,
hogy az égvilágon semmi kedve sincs mindenféle
titániumtüskéket a combcsontjába veretni. Úgy döntött, hogy a
Schneider pékség felé veszi az irányt, és vesz magának egy
nagy szelet vajtortát.
Amikor nem sokkal később hazaért, levetette a vizes
esőköpenyt, az esernyőt kint hagyta száradni az előszobában,
és úgy érezte, muszáj felhívnia legjobb barátnőjét, Lót. Lo már
előre megmondta, hogy az ortopéd sebészek mindig azonnal
műteni akarnak – „De hiszen ez köztudott, mint a
hentesek!” –, és mindjárt elővarázsolt a kalapjából egy
történetet egy barátjának a barátjáról, aki pár éve hasonló
diagnózist kapott, aztán csatlakozott egy nordic walking-
csoporthoz, és azóta is a saját csípőjével menetel hegyen-
völgyön.
„Csak az orrot nem szabad lógatni – szokta mondani Lo,
játékosan megfenyegetve a mutatóujjával. –
A boldogtalanságtól még senki sem lett boldog.”
Persze igaza volt. Senkin sem segít, ha búskomorságba
burkolódzik. Susann szórakozottan mosolyogva simogatni
kezdte Mimi bundáját. A macska dorombolása elvegyült az
eső surrogásával, és Susann arra gondolt, hogy Lóban megvan
az a különleges tulajdonság, hogy jókedvre tudja deríteni a
szomorú embereket. Amikor Bertold öt évvel ezelőtt
váratlanul meghalt, akkor is Lo támogatta.
Susann Siebenschön nagyot sóhajtott, amikor arra a
boldogtalan esztendőre gondolt: a férjével, mint minden
évben, akkor májusban is Ischiára utazott, és élvezték a
földközi-tengeri vulkanikus sziget virágpompáját, a finom
ételeket és a meleg vizű források gyógyító erejét.
Ám erről az utazásról az asszony egyedül tért haza. Ugyanis
Bertold, aki nyolc évvel volt idősebb nála, Bertold, a
kirándulások szerelmese ezen a nyaraláson távozott el az élők
sorából az Epomeo csúcsán, egy pohár vörösbor és egy tányér
finom bruschetta mellett, nagyon békésen.
Susann pontosan emlékszik még arra a pillanatra, amikor
Bertold eltolta a tányért, jóleső sóhajjal hátradőlt, és azt
mondta:
– Ilyen pomodoro tényleg sehol másutt nincs a világon! –
Végignézett a szelíd, zöld tájon, amely alattuk egészen a
tengerig nyújtózott. – Nézd csak, Susannchen, milyen
gyönyörű ez az egész. Hát nem olyan, mint a paradicsomban?
Ezekkel a szavakkal behunyta a szemét egy kis evés utáni
szunyókálásra. Legalábbis Susann ezt gondolta. És csak egy
negyedóra elteltével vált világossá a számára, hogy a férfinak
ezek voltak az utolsó szavai. És amikor pár rémes nap után
visszarepültek Németországba – ő az Alitalia gépének
fedélzetén, Bertold meg a cinkkoporsóban –, Susann
megesküdött, hogy soha többé nem teszi a lábát erre a szigetre,
ahol oly sok gyönyörű nyaralásban volt része a férje
társaságában. Az éveken át biztosítási ügynökként dolgozó
Bertold volt olyan előrelátó, hogy az utazási biztosítása
magában foglalta a hazaszállítás költségeit halálozás esetén is
– ez most nagy áldásnak bizonyult ebben az áldatlan
helyzetben. És Susann minden megrendültsége mellett is
hálával vette tudomásul, hogy milyen hozzáértéssel és milyen
empatikusan bánnak vele és Bertold földi maradványaival
azok az emberek.
– Úristen, szívroham az Epomeón, micsoda rémálom! –
kiáltottak fel a barátnők, amikor meghallották a rossz hírt, és
összesereglettek Susann vigasztalására. – Másrészről
azonban… egy ilyen boldog pillanatban távozni… Milyen
szép halál! Hát nem ilyenre vágyunk mindannyian? – Aztán
meg: – Az idő begyógyítja a sebeket. Az élet megy tovább…
És persze, az élet tényleg ment tovább. Pontosabban:
megyegetett, mivel Susann-nál, aki hűséges férjével vészelt át
sok jót és rosszat, bizony állandó vendéggé vált a magány és a
szomorúság. Néha még egy kicsit haragudott is Bertoldra,
hogy csak úgy ukmukfukk magára hagyta. Gyermekük nem
volt, ennek pedig az volt az oka, hogy Susann fiatal korában
igen hűvös nyári éjszakákat sétált át nagy könnyelműen
vékony öltözetben, ami aztán heves altesti gyulladásokhoz
vezetett. Bertold azonban nem szerette kevésbé a feleségét
amiatt, hogy nem lehetett gyermekük. „Itt vagyunk mi
egymásnak, ez a legfontosabb” – mondogatta. És hát most
éppen ez volt a baj. Mert már nem voltak ott egymásnak.
Véget ért a „mi” korszak, Bertold eltűnt, és őt már senki sem
nevezi „Susannchennek”, és senki sem olvas fel neki
reggelente egy-egy vicces vagy elgondolkodtató részletet a
Kölner Stadt-Anzeigerből.
Lo abban az időben nagyon sokat segített: az a fajta
személyiség volt, aki rendbe hozza a dolgokat, és Susann úgy
gondolta, most is volna pár jótanácsa sajgó csípőjű barátnője
számára.
De Lo már nem létezett. „Eltávozott”, ahogy mondani
szokták, amikor valaki még a hatvanon innen hal meg. Mintha
egyszerűen csak helyet változtatott volna.
Akadtak persze egyéb barátnők és rokonok is. Egy ilyen
Köln-féle városban nem is lehetett ez másképp, a
„Negyedben” az emberek szóba elegyedtek egymással az
utcán, és a pék felesége reggelente nemcsak udvariasságból
kérdezte: „Na, Siebenschön asszony, minden rendben
mostanában?”, hanem tényleg komolyan érdekelte.
De Lo azzal a ragadós nevetésével… ő volt a legkedvesebb
mindnyájuk közül.
„Holnap új nap virrad”, szokta mondogatni, amikor sötét
felhők gyülekeztek a láthatáron, és az élet egyszerre nehéznek
bizonyult. „Holnap új nap virrad”: ez volt Lo varázsigéje,
amit Scarlett O’Harától kölcsönzött az Elfújta a szél című
filmből. És hát igen, tisztán elméletileg bármelyik napon
megvolt az esélye annak, hogy valami szép vagy meglepő
dolog történjen. Akárcsak azon a bizonyos estén, pár héttel Lo
halála után, amikor az az apró, fehér, smaragdzöld szemű cica,
mintha az égből pottyant volna, egyszerre ott miákolt a
tetőterasz ajtaja előtt, és apró mancsaival dobolt az üvegen.
Úgy tűnt, senkié, így aztán Susann először csak a szobájába,
majd az életébe is beeresztette a váratlan kis vendéget. Az egy
jó nap volt.
 Mimi immár nagyjából egy éve lakott vele, a lábánál aludt a
franciaágyban, amelyet Susann még mindig túl nagynak érzett.
Egy cica persze nem férj, sőt a legjobb barátnőt sem képes
helyettesíteni, de élettel töltötte meg a lakást, sőt Susann-nak
néha határozottan az volt az érzése, hogy Mimi nem véletlenül
kötött ki éppen nála, hanem úgy küldte őt egy jó lélek, akinek
nagyon ragadós volt egykor a nevetése…
Ahogy ott állt a tágas, régi lakás ablakában, nézte az esőt és
az életről elmélkedett, Susann egyszerre azon kezdte törni a
fejét, mikor is kezdődött az a szokása, hogy a napjait jókra és
rosszakra osztja. Pár éve még, amikor este letette a könyvet,
lekapcsolta az olvasólámpát és megcsókolta a mellette fekvő
Bertoldot, eszébe sem jutott volna olyasmit mondani, hogy
„Ez egy jó nap volt”, vagy „Na, ez egy pocsék nap volt”. Talán
az öregkor hozta ezt a gondolkodásmódot? A halmozódó
veszteségek? Az, hogy éjszaka egyre rosszabbul aludt, és
amikor reggel felébredt, egyre gyakrabban fájlalta a csontjait?
Susann érezte, hogy mindjárt elpityeredik. A csípője megint
sajogni kezdett, Kugelmann doktor prognózisa is aggasztotta.
És amikor aggódunk, akkor úgy gondoljuk, hogy a dolgok
nem úgy alakulnak majd, ahogy terveztük. Susann ellépett az
ablaktól és kihúzta magát.
Mimi odafordította a fejét, kérdőn nézett rá.
– Tudod, mit, Mimi? Most először is főzünk egy finom
kávét, aztán teszünk egy próbát, hátha mégiscsak ki lehet még
hozni valamit ebből a napból.
Mimi nyávogott egyet és leugrott az ablakpárkányról.
Susann bevitte a kávét és a vajtortaszeletet a szobába, a
tálcát a dohányzóasztalra tette, majd a virágos kanapéra
telepedett. Mimi mellé ült, és várakozva nézte. Odakint még
mindig esett. Susann tekintete, míg a kávéját kortyolta, a
komódon álló kis ezüstkeretes képre siklott. Bertold és ő
voltak rajta Ischia Porto festői kikötőöble előtt, egy
kisvendéglővel a háttérben. Nézte a színes házak tarka félkörét
az öböl vonalában, az eperszín virágú murvafürtbokrokat és a
bársonykék klematiszokat, amelyek buján kapaszkodtak
felfelé a falakon, és árnyékot vetettek a csinosan terített
asztalokra. Mintha még a virágok, a tenger és a faszéngrill
illatának keverékét is érezte volna. Egyszerre heves vágyat
érzett arra, hogy mindent itt hagyjon. No, nem az „eltávozás”
értelemben, hanem az elutazáséban. Még egyszer elmenni
Ischiára. Még egyszer ott lakni a Hotel Paradisóban, ahol
mindig olyan kedvesen fogadták őket, amikor Bertolddal
Nápolyból jövet megérkeztek oda. Még egyszer végigjárni a
régi utakat, Forio kikötőjében meginni egy Aperol Sourt,
Ischia Portóból a pompázatos Via Román átsétálni Ischia
Pontéba, el a fagyisbódék és a szép kis üzletek mellett egészen
a Castello Aragoneséig, át a keskeny kőhidacskán, és ott
letelepedve az olajfák árnyékában kapucsínót kortyolgatni
valamelyik teraszon, és élvezni a Vezúvig nyúló tenger
lélegzetelállító látványát…
Ezen a napon már harmadszor sóhajtott mélyet Susann,
most azonban a szép emlék miatt, amelybe némi vágyakozás
és sok melankólia is vegyült. És minél inkább beleveszett az
emlékeibe, annál jobban tetszett neki az az ötlet, hogy
megszegje akkori szent fogadalmát, és még egyszer,
legutoljára elutazzon Ischiára. Legkedvesebb szigetére. Ahol a
nap már tavasszal kellemes meleg, és a klíma enyhe és száraz.
– Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy egyáltalán
elutazom valahová – mormolta. – Carpe diem, Susann, amíg
még lehet.
Odanézett, ahol mellette Mimi elégedetten
összegömbölyödött.
Igen ám, de mi lesz Mimivel?
Susann Siebenschön elgondolkodva kapta be az utolsó falat
vajtortát. Természetesen nem olyan egyszerű dolog elhelyezni
egy macskát. A kutyát el lehet vinni kutyapanzióba, vagy akár
magával is viheti az ember. Azonban legjobb tudomása szerint
macskapanziók nem léteznek, az pedig, hogy Mimit
valamiféle interneten kikeresett macskaszitter-szolgálatra
bízza, szóba sem jöhetett. Megbízható személyt kellett keresni,
olyat, akit személyesen ismer. Lelki szemei előtt sorra
vonultak el az ismerősei, egyik lehetőséget a másik után
vetette el, mígnem egyszerre felbukkant előtte egy sötét hajú,
hetyke baszk sapkát viselő nő. Hogy nem jutott azonnal
eszébe?! Leonie Beaumarchais, a tanárnő, aki nemrég
költözött pár utcával lejjebb, az Otto utcába. Ő lesz a
megfelelő jelölt! Nem volt valódi „barátnőnek” nevezhető,
ahhoz túl nagy volt köztük a korkülönbség, de Leonie
kezdettől fogva rokonszenves volt neki, és egy sor olyan
jelenet zajlott már le közöttük, amelyek bizonyították, hogy
igenis közel kerülhetnek egymáshoz, mert sok bennük a közös.
Kezdetben csak az utcán futottak össze párszor, a
Landmann utcai hentesnél vagy a virágárusnál, és Susann
azonnal kiszúrta magának a rendkívül finoman, elegánsan
öltözött Leonie-t. Ebben az új szomszéd lányban megvolt az a
bizonyos plusz, bájos volt, és a nevetése egy árnyalattal
finomabb, mint az ittenieké. Ha találkoztak, kedvesen
üdvözölték egymást, elcsacsogtak apróságokról, ahogy a
szomszédok szoktak, és a két nő egyszer az Eichendorff utcai
kis sajt- és borszaküzletben, ahova mindkettőjüket a jó
vörösbor és a finom sajtok szeretete csalogatta be, hosszasan
elvitatkozott azon, hogy a házi készítésű medvehagymás
kenyérhez a huszonnégy hónapig érlelt comté sajt illik-e
jobban, avagy inkább a brie de meaux.
– Beaumarchais? Francia neve van? – érdeklődött Susann,
amikor Leonie odakint a bolt előtt, ahol még egy kicsit
megálltak, bemutatkozott.
Kiderült, hogy a baszk sapkás fiatal nő valóban félig
francia, és egész gyermekkorát Párizsban töltötte. Az apja a
külügyminisztériumban dolgozott, ő amúgy Lyonban született.
Leonie azonban német anyjának köszönhetően mindkét
nyelvben otthonosan mozgott. Akcentus nélkül beszélt
németül, és már majdnem két éve, hogy egy neuehrenfeldi
iskolában németet és franciát oktatott. Tizennyolc évesen
költözött vissza az édesanyjával Düsseldorfba, itt érettségizett,
és az egyetemet is itt végezte el. Ezen a napsütéses vasárnap
délelőttön nem akart arról beszélni, hogy mi van most az
apjával. Kis furcsa szünet állt be, Susann pedig nem
érdeklődött tovább. Elvégre diszkrét hölgy volt!
– Hát akkor, további szép napot! Jó volt kicsit beszélgetni.
– Igen, szerintem is.
 Felvették a zacskókat, és rájöttek, hogy egy irányba
mennek.
– Mondja csak, nem volt nehéz Párizsból… Düsseldorfba
költözni?
Éppen Düsseldorfba? Susann, akárcsak a legtöbb kölni
lakos, mélységes előítélettel gondolt a tartományi fővárosra és
annak lakóira.
Leonie Beaumarchais megcsóválta a fejét, miközben épp
átkeltek az Ehrenfeld körúton, és végighaladtak az Eichendorff
utca csendesebbik felén.
– Egyáltalán nem! Az egyebektől eltekintve nagyon is
kellemes volt. – Leonie felvonta a szemöldökét. – Tudja, mit
szoktak mondani Düsseldorfban? „Düsseldorf egy kis Párizs!”
– jelentette ki, és Susannban felébredt a gyanú, hogy ez a kis
pisze mademoiselle Beaumarchais egy kicsit felvág arra, hogy
az „elegáns” Düsseldorfból jött.
– És azt tudja, hogy Kölnben mit szoktak mondani?
Leonie oldalra hajtotta a fejét, és kérdőn nézett rá.
– Nem! Miért, mit mondanak Kölnben? – kérdezte
gyanútlanul. Valószínűleg még sohasem hallott a két Rajna-
menti város örök rivalizálásáról.
– Köln egy érzés – mondta Susann, és nem tudta elrejteni
hangjában a büszkeséget.
– Ó! – Leonie vidáman felnevetett. – Ó, igen, már
észrevettem. Tudja, Siebenschön asszony, igazából örülök,
hogy éppen Kölnben sikerült állást szereznem, nem pedig
Düsseldorfban. Csak el ne árulja az anyámnak… – Cinkosan
Susannra kacsintott. – Köln olyan… olyan eleven, az emberek
pedig nyitottak és toleránsak. És ugyanúgy, mint Párizsban, itt
is megvannak a negyedek. A miénk például a Quartier Latin-ra
emlékeztet, ahol kislányként sokat mászkáltam. Az a sok kis
üzlet, a nagy tolongás! Itt olyan fesztelen az élet! És még ha
nincs is akkora tisztaság, azért Kölnnek megvan a maga bája.
Susann Siebenschön lelkesen bólogatott. Szívesen hallgatta
az ilyen beszédet. Egyre jobban tetszett neki ez a
mademoiselle Beaumarchais: ahogy ott lépdelt mellette a
piros, pántos cipőjében, könnyű nyári ruhájában, ez a sötét
szemű, törékeny lány tulajdon régi énjére emlékeztette. És
Köln meg Párizs között azért jóval több hasonlóság van, mint
azt az első pillantásra hinnénk. Hát kiben volna meg, ha nem a
kölniekben, az a híres savoir-vivre?{1} És végül is, nem olyan
nagy a különbség a „C’est la vie” meg az „Et is, wie et is”,
vagy a „Chacun à son goȗt” és a „Jede Jeck es anders”
között…{2} És ugye, a kölni dóm! Legalább olyan csodálatos,
mint a Notre-Dame, ami ráadásul nemrég részben le is égett,
míg a dóm rendületlenül áll a helyén, őrként vigyázva a Rajna-
parti várost.
Egy pillanatra bele is veszett ezekbe a kellemes
gondolatokba, amelyekből Leonie kérdése riasztotta fel:
– És ön? Régóta lakik már Kölnben?
– Itt születtem – jelentette ki Susann. – „Home is where my
Dom is.”{3}
Egy másik alkalommal estefelé összefutottak a Pane e
Cioccolatában, ebben a kis olasz kávézóban az Otto utcában,
ahol egyszerű, de finom ételeket szolgáltak fel.
– Nahát, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Susann, amikor
megpillantotta az ajtón belépő Leonie-t. – Mit keres a kedvenc
olaszomnál?
– Hát ez az én kedvenc olaszom – felelte Leonie
Beaumarchais. – Mondhatnám, a konyhám meghosszabbítása:
ugyanis itt lakom szemben.
Az út túloldalán álló többemeletes, régi bérházra mutatott.
Susann nagyvonalú gesztussal invitálta a saját asztalához
újdonsült ismerősét.
– Ideül hozzám? Vagy találkozik valakivel?
– Nem én – csóválta a fejét Leonie, és hátrasimította a haját.
– Egyedül vagyok. – Leült, és zavartan mosolygott. – Tudja,
nemigen szeretek főzőcskézni. Viszont imádok jókat enni.
– Ó, akárcsak én! – kiáltott fel Siebenschön asszony, és
felragyogott az arca. – Erre koccintunk.
 Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy poharat az
asztalhoz, és töltsön Leonie-nak.
– A jó szomszédságra és a finom ételekre – mondta Susann.
– A votre santé!{4} – vágta rá Leonie.
Ezen az éjfélen messze túlnyúló késő nyári éjszakán,
amelyre Susann még kiválóan emlékezett, elmesélte a
fiatalabb nőnek, hogy immár több éve özvegy, és ez jelentősen
visszavetette a főzési kedvét. A csinos Leonie pedig elárulta,
hogy sokkal szívesebben olvas, mint hogy órákon át a tűzhely
mellett álldogáljon, ráadásul épp nagyon tele a hócipője a
különféle szerelmi ügyletekkel – általában a férfiakkal, és
közülük is kifejezetten a franciákkal.
– Hazugok, hihetetlenül hazugok! Az ujjuk köré csavarják
az embert, azt susogják, chérie, miközben már egy másik nő
melengeti az ágyukat – háborgott, miközben már a
tiramisujukat kanalazták. – Hát akkor inkább egyedül
maradok. – Az utolsó falat mascarponét is kikaparta a
tányérból. – Az én küszöbömet aztán nem lépi át többé egy
férfi sem!
Susann megragadta Leonie kezét.
– Ez butaság, kedvesem, hogy is mondhat ilyet? Persze
hogy át fogja lépni a küszöbét egy férfi. Hiszen még olyan
fiatal, és ugye nem minden férfi olyan hazug, akadnak egész
rendes példányok is, higgye el nekem!
Eszébe jutott Bertold, és fájdalmasan felsóhajtott.
– De úgy látszik, nem én találom meg őket – mondta
Leonie, szintén felsóhajtva.
Egy ideig hallgattak, mivel mindketten a gondolataikba
merültek.
– Van egy kis cicám, Mimi… szóval azért nem vagyok
egészen egyedül a lakásban – mondta végül Susann, és Leonie
megértően bólogatott.
– Ez nagyszerű, a cicák olyan aranyosak!
– Talán önnek is be kéne szereznie egy kis állatot.
 – Hát igen… talán.
– De kutyát ne, azzal túl sok a gond!
– Isten ments, dehogy! – nevetett Leonie. – Csak kutyát ne!
Úgy nézek ki, mint aki naponta háromszor sétálni viszi a
kutyáját? Örülök, ha a hétvégén kialhatom magam.
Susann-nak most mindez végigfutott az agyán, mialatt ott
ült a virágos kanapén, Mimi pedig csendesen dorombolt
mellette. Elállt az eső, Susann szíve pedig feldobogott az
örömtől, ugyanis egyszeriben mindent olyan egyszerűnek
látott. Meghívja a kis tanárnőt a Pane e Cioccolatába, és
egyszerűen megkéri, hogy vigyázzon Mimire két… nem,
inkább három hétig. Hogy elmehessen az utolsó ischiai
nyaralására. Talán egész élete legutolsó nyaralására. Lehet,
hogy kicsit nyafognia is kell majd, és elővenni a „szívszorító”
tekintetét, amelyről Bertold azt mondta, hogy még a követ is
meglágyítaná.
Leonie Beaumarchais nem is fog nemet mondani. Ez a fiatal
nő pontosan erre a feladatra termett. Nem lakik messze,
egyedül él, szereti a cicákat.
Ráadásul igazán bájos személyiség, Mimi is meg fogja
szeretni.
 2
Az igazán bájos személyiség épp a biciklijét tolta végig a
Subbelrather utcán, és szinte tüzet okádott dühében.
– Nem hiszem el! – kiabálta mérgesen a telefonjába,
miközben próbálta a vállán tartani épp lecsúszni készülő
táskáját. A másik kezével a kerékpárral ügyeskedett, hogy
nagyjából egyenesen tolja a járdán (nem sikerült). – Még van
képed felhívni és ilyeneket mondani nekem? A történtek után?
Hát van bőr a képeden? Takarodj már az életemből, te… te…
– És csak úgy záporoztak a nem túl szép kifejezések, a
connard és a salaud{5} a legfinomabbak közé tartozott, és
semmit sem javított a helyzeten, hogy Leonie Beaumarchais
franciául kiabálta ezeket a szavakat.
Egy ártatlan barna szemű, melegítős fiatalember épp akkor
lépett ki a dönerestől, és karba font kézzel, kíváncsian figyelte
a baszk sapkás nőt.
– Te aztán begurultál, csillagom – jegyezte meg. – Adj csak
neki, ne sajnáld! És ha végeztél vele, jöhetsz hozzám –
vigyorgott. Leonie megsemmisítő pillantást vetett rá.
A férfiak… néha borzalmasan beképzeltek.
– Chérie? Ott vagy még? – vartyogott egy hang a vonal
túlsó végén.
– Igen, még itt vagyok, de most már leteszem, mert elegem
van.
– Ha leteszed, felülök a következő vonatra, és indulok
Kölnbe.
Leonie nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Ez az
őrült tényleg képes lenne felbukkanni nála.
– Meg ne próbáld! – Igyekezett nyugodt maradni.
– De Leonie – hízelgett a férfi. – Ne légy már olyan szigorú.
Igen, tudom, nagyot hibáztam, de olyan messze voltál, Élodie
meg, hát igen, ő Párizsban volt, és én csak egy magányos
férfiember voltam…
Valószínűleg ő maga is elhitte ezt a tömény baromságot.
 – Jean-Philippe, több mint egy éven át csaltál azzal a nővel,
és ha véletlenül nem derül ki, hát ma sem tudnék róla. És én is
magányos voltam. Egyedül ültem a kis szobámban
Düsseldorfban. De veled ellentétben én éjjel-nappal tanultam.
Megszereztem a pedagógiai minősítést, és francia nyelvtant
töltögettem a gyerekek fejébe.
Leonie lángoló orcával emlékezett vissza élete legkínosabb
pillanatára. Amikor a jelzettnél egy nappal korábban érkezett
vissza Párizsba, és már előre örült a Jean-Philippe-pel
eltöltendő hosszú hétvégének. Meglepetésnek szánta. A barátja
akkor egy hetilapnak dolgozott szabadúszó újságíróként olyan
munkabeosztással, amely igen gyakran nyúlt bele az
éjszakába. Persze már ez is gyanús lehetett volna. És aztán a
szőke csaj az ágyában, ez az Élodie – micsoda ocsmány egy
név! –, aki csodálkozva, elkerekedett szemekkel meredt rá.
– Mit keres itt a barátom ágyában? – kérdezte Leonie éles
hangon.
– Mit keres itt a barátom lakásában? – kérdezett vissza
Élodie.
És amikor elfordult a kulcs a zárban és Jean-Philippe is
megjelent, kezében egy üveg vörösborral, azt harsogva, hogy
„Chérie, megjöttem, készülj fel az Éjszaka Urának
látogatására!”, akkor tetőzött a katasztrófa, és Leonie meg
Jean-Philippe románca csakhamar történelemmé vált.
Élodie azonban maradt, legalábbis egy darabig még, ami
Leonie-t nagyon idegesítette.
– No de chérie! Nem hiszem el, hogy még mindig haragszol
rám! Hiszen már olyan régen történt – susogta a fülébe Jean-
Philippe.
– 824 napja, ha pontosak akarunk lenni.
– Hát ezt mondom!
– És ne nevezz chérie-nek!
– Ahogy óhajtod, ma princesse. De tényleg, nem lakhatnék
nálad ebben a három napban? A hülye vásár miatt egyetlen
szabad odú sincs már Kölnben. Tényleg nincs! Te vagy az
egyetlen, akit ismerek ott, és hát, nagyon fontos lenne nekem
ez a sztori. Nagyon apróra összehúzódzkodom!
Leonie felháborodottan szusszantott, amit Jean-Philippe
nyilvánvalóan a megadás jelének vélt.
– Egyáltalán: honnan szerezted meg az új mobilszámomat?
– Apukádtól.
Ez jellemző a papára!
– Lassan kezd a dolog viccessé válni.
– Miért… hiszen mindig olyan jól kijöttünk az apukáddal!
– Miért is nem csodálkozom ezen?
Leonie összeszorította a száját. Az apja pontosan
ugyanilyen szépfiú volt, nem egyszer, nem is kétszer csalta
meg a feleségét, mert egyszerűen nem tudott ellenállni egy-
egy szép szempár csábításának. Leonie máig nem értette,
hogyan tudta az anyja az összes félrelépést megbocsátani. Még
amikor a papa végleg elhagyta őket és új családot alapított,
akkor is rendszeresen beszélgetett vele telefonon – a régi szép
időkre való tekintettel.
– Nem volt mindig minden rossz, Leonie, és apádnak
mindennel együtt nagyon nagy szíve van…
– Csak a régi szép időkre való tekintettel – mondta Jean-
Philippe, amitől Leonie-nak enyhe hányingere támadt. – És
tudod, mit? – szövögette tovább az álmait a férfi. – Talán fel is
éleszthetnénk azokat a régi szép időket. Olyan sokszor
gondolok rád, gyakran álmodom is veled… a szép szád, a
selymes bőröd… nem lehet azt csak úgy elfelejteni. – Mintha
megmámorosodott volna a tulajdon szavaitól, felsóhajtott. –
Mindig ott a helyed a szívemben, chérie, jól tudod. És persze
ha akarod, az ágyamban is.
– Az én ágyamban, ha már erről beszélünk… De erre
sohasem kerülhet sor. Ugyanis az ágyam már foglalt.
– Ja… tényleg? – bizonytalanodott el Jean-Philippe. Erre
nem számítottál, kis barátom, gondolta kárörvendőn Leonie. –
És megkérdezhetem: ki a boldog kiválasztott?
 – Egy kölni ügyvéd – hazudott folyékonyan Leonie. –
Hamarosan összeházasodunk.
– Hogyhogy? Apukád azt mondta…
– Apámnak sejtelme sincs az életemről – felelte Leonie. Ez
nem is volt hazugság. – Attól tartok, Jean-Philippe, hogy más
fekhelyet kell keresned. De biztos vagyok benne, hogy
sikerülni fog. És megkérhetnélek még valamire?
– Minden kívánságodat teljesítem, chérie – kapott erőre a
remény a férfi hangjában.
– Soha többé ne hívj fel.
Kinyomta és eltette a telefont. Áttolta a kerékpárt a rácsos
kapun, majd a ház előkertjét körülölelő kovácsoltvas
kerítéshez láncolta. Kis kétszobás, erkély nélküli lakásban
lakott, ennyit engedhetett meg magának: a lakások ebben a
nagyvárosban is igen megdrágultak. Elgondolkozott: tényleg,
miért is nem fekszik egy jóképű ügyvéd az ágyában… Egy
kedves, komoly férfi, aki nem hazudik annyiszor, ahányszor
csak kinyílik a szája. Vajon miért csak olyanok kerülnek az
útjába, akik előbb vagy utóbb megcsalják? Talán az apja
miatt? Valami kisgyermekkori beidegződés a kedves, hazug
férfiakra kondicionálta? Olyan mintára, amit követnie kell,
mint alvajárónak a holdat? Jean-Philippe is ilyen szédelgő alak
volt. Meg Marcel, aki külön élt a feleségétől, és aki fiatal
diáklányként elcsábította őt, amikor a mama unszolására
egyszer mégiscsak elutazott az apja kerek születésnapjára…
Persze ez a Marcel nem hagyta el végleg a feleségét,
egyszerűen nem volt képes dönteni, és amikor Leonie
határozottan választás elé állította, mégiscsak az exe mellett
maradt. És az édes Maximilian, az első nagy szerelme, az
angyalarcú, ő is rútul elárulta: egy este meglátta őt a parkban,
amint vadul csókolt egy másik lányt az osztályból, sőt a
szoknyáját is feltolta az esti szürkületben… Tizenhat éves
szíve akkor tört össze először, csak romok és cserepek
maradtak. És persze a német férfiak se voltak jobbak. Leonie
rosszkedvűen kereste elő a kulcsait. Talán egy picikét
ügyetlenebbül hazudnak. Legalábbis Leonardon, a szőke,
göndör, lefegyverző mosolyú egyetemistán, aki úgy szórta szét
a telefonszámát, mint a konfettit, elég hamar átlátott.
 – Nem gondoltam, hogy ilyen szűk látókörű vagy – morogta
a fiú a búcsúzáskor. – Azt hittem, a kapcsolatunk inkább
fizikai jellegű.
Leonie keserűen elmosolyodott. Nyilvánvaló: az ő sorsa az,
hogy elhagyják. Az őstapasztalatot már nagyon kicsi korában
megélte, amikor az egyik párizsi Monoprix-ben elveszett.
Mintha egy örökkévalóságig bolyongott volna zokogva az
élelmiszerrészleg folyosóin, mielőtt egy kedves pénztárosnő
megszólította, aztán bemondatta az apja nevét. Ez a
negyedórás tévelygés az áruház óriási polcsorai között életre
szóló traumát okozott neki. Talán ezért is utálja a
szupermarketeket, és jár inkább kisboltokba. Mivel a franciák
nem szívesen vásárolnak szupermarketekben, ha az apjának
hiszünk, akkor ez is a „francia örökség” részét képezte –
akárcsak a szépség szeretete és a csinos cipők iránti vonzalom.
– El vagyok bűvölve. Egy igazi francia rejtőzik benned! –
mondta az apja egyszer, amikor Leonie meglátogatta
Párizsban. Egy kicsit eltolta magától a lányát, hogy jobban
megcsodálhassa. – Több van benned belőlem, mint gondolnád.
– Remélem, nem így van – felelte akkor élesen Leonie,
mivel a már említett okok eléggé ambivalenssé tették kettőjük
kapcsolatát. De a tükörben felismerte apja lágy pillantású
barna szemét és a gödröcskéket az arcán, amelyek akkor
jelentek meg, amikor mosolygott.
Leonie fogta a táskáját és a folyosóra lépett. Egyszerre nagy
fáradtság fogta el. Jean-Philippe orcátlan kérése nélkül is épp
elég fárasztó volt a napja. Az 5. b aprócskái megrohanták,
mihelyt belépett a terembe, és mindent el akartak mesélni neki.
Hétvége után mindig nagyon zűrös volt a helyzet.
A szünetben, labdázás közben két fiú összefejelt, egyiküknek
felrepedt a bőre, az orvosi szobában kellett kezelni, a
másiknak a szüleit agyrázkódásgyanú miatt fel kellett hívni.
Stabil idegrendszer kell az általános iskolához!
Amikor a zsebében rezegni kezdett a telefon, szabályosan
érezte, amint az adrenalin szétárad a testében. Ez a pasi
rosszabb, mint száz ötödikes együttvéve.
 – Úristen, mit akarsz még? – sziszegte a telefonba. – Nem
megmondtam, hogy ne hívj többet?
A túlsó végen megrökönyödött hallgatás.
– Leonie? Maga az? – szólt bele aztán Susann Siebenschön
félénken. – Zavarom?
– Jaj, hát ön az, Siebenschön asszony! Dehogy, dehogyis,
egyáltalán nem! – szedte össze magát villámgyorsan Leonie.
– Ó, de jó, drága Leonie! Ugyanis egy kis merényletet
akarok elkövetni ön ellen. – Siebenschön asszony zavartan
kacarászott. – Meghívhatnám holnap estére a Pane e
Cioccolatába? Olyan fél nyolc tájban?
– Igen, persze. Miért is ne? – Leonie elmosolyodott a
régimódi körülményeskedésen. Mondjuk, azt nem tudhatta,
hogy a kedves meghívás nem CSAK a vacsorameghívást rejti.
– Igazán nagyon kedves, persze, szívesen megyek – mondta
ezért, és nem is sejtette, hogy ezzel a mondattal az életében új
korszak kezdődik.
 3
Susann Siebenschön reszkető kézzel tette le a telefont. Hát
megtette, tényleg megtette! Miután Leonie-val beszélt, egy
lendülettel előkereste a régi jegyzetfüzetét, és feltárcsázta a
Hotel Paradisót. Öt év óta először.
– Hotel Paradiso, buongiorno! – jelentkezett egy komoly
férfihang, amely azonnal meghitten ismerősnek tetszett.
– Igen, halló… itt Susann Siebenschön… Kölnből – fűzte
hozzá a biztonság kedvéért. A Paradiso recepcióján beszéltek
németül, és ezt Susann mindig nagyon kellemesnek találta. –
Talán még emlékszik rám.
Egy kis szünet, aztán a túlvégen a másik hang eksztatikusan
felkiáltott:
– Ó, neeeem! Signora Siebenschön! – ordította a telefonba
Massimo. – Hát persze, hát persze hogy emlékezünk! Hogy
van, signora? Olyan rég nem hallottunk már önről, azóta,
amióta a szegény férje… mamma mia, micsoda
szerencsétlenség! – És Massimo egy pillanatra tisztelettel
elhalkult. – Mennyi idő is telt már el azóta?
– Öt év – felelte Susann, és a szálloda karácsonyi
üdvözleteire gondolt, amelyeket azóta is minden évben
megkapott.
– Ó, atyavilág, már öt éve! Mindig beszéltünk róla, hogy
vajon mit tetszik csinálni, és vajon hogy van abban a hideg
Németországban… Signora Siebenschönnel beszélek! – szólt
hátra valakinek, amire örömteli hangok reagáltak. – Hát hogy
van a signora?
Susann egészen meghatódott.
– Hát tudja, most, hogy beszélünk, sokkal jobban – mondta
az igazságnak megfelelően. – A csípőmmel bajlódom egy
keveset, és arra gondoltam, jó volna megint elutazni Ischiára,
még ha szegény Bertold nélkül is…
– Si, szegény Bertoldo úr… – Massimo részvéttel sóhajtott.
– De igen, signora, jöjjön csak, jöjjön, de nagyon fogunk
örülni! És annak a rossz csípőnek meg majd adunk egy
iszapkúrát, egy picikét mindennap tetszik úszni a jó kis
gyógymedencénkben, esténként egy pohárka vörösbor, tutto
bene, minden jóra fordul, majd meglátja!
Hát ez nagyon is jól hangzik, állapította meg Susann.
– Egyáltalán van még szabad szobájuk?
– Mikor jönne, signora Siebenschön? Mikor?
– Május végén… úgy… három hétre.
– Maggio… lássuk csak, lássuk csak… – Massimo mindent
megismételt, ha örült vagy egy kicsit izgatott volt. A háttérben
hallatszott az egér kattogása, ahogy a számítógépben keresgélt.
– Hmm, hmm – hümmögött aggodalmasan. – Attól tartok,
nem túl rózsás a helyzet… – Megint csend. Aztán: – Ecco,
szerencsénk van, tudok adni egy szobát május harmadikától
három hétre, de később már nemigen lesz, majd csak
szeptemberben… De jöjjön mindjárt május elején, akkor van
még szabad szobánk. Az utolsó kétágyasunk. A 225-ös…
Nagyon szép sarokszoba, kilátással a tengerre!
Susann mintha emlékezett volna a sarokszobára, amelyből
nemcsak a tengert lehetett látni, hanem a szép medencés részt
is a királypálmával.
– Lefoglalhatom akkor, signora? És elintézhetem a repülőt?
Meg a transzfert a nápolyi reptérről a kikötőbe, aztán a
kompot, aztán a mi sofőrünk elhozza Ischia Portóból, mint
mindig, igen?
Susann Siebenschön nagyot nyelt. Addig már csak két hét
van, és még meg se kérdezte Leonie-t Mimiről… Viszont
akkor ezt mindjárt holnap pótolnia kell. Szeptemberben talán
már kés alá kell feküdnie. Leonie biztosan megérti, hogy ez
bizonyos szempontból vészhelyzetnek is tekinthető. És ugye,
májusban iskolai szünet sincs, akkor biztos, hogy a tanárok is
otthon vannak. És csak nem akkora megterhelés napjában
kétszer bemenni egy lakásba, megetetni egy aranyos cicát, és
egy kicsit játszani vele. Persze nem kéri ingyen, valamit ad
majd Leonie-nak, ez magától értetődő. Susann úgy döntött,
hogy kész tények elé állítja a fiatalabb nőt. „Ha megvannak a
tények – szokta volt mondogatni szegény Bertold –, akkor már
minden megy magától.”
– Mint mindig – felelte bátran. – Igen, lefoglalom azt a
szobát.
Susann Siebenschön másnap egész nap különös
izgatottságot érzett. Reggeli után – mint mindig, most is egy
kis mazsolás cipót evett vajjal, utána meg egy sajtos
kenyérszeletet – elővett a hálószobaszekrényből pár könnyebb
nyári ruhát, és a tükör előtt sorban fel is próbálta őket. Elment
a fodrászhoz hajtőfestésre, és a haja újra sötéten hullámzott a
vállára. Susann mindig is büszke volt sűrű hajára. A vele
egykorú nőkkel ellentétben nem vöröses árnyalatúra festette a
haját, és rövidre se vágatta. Nemigen értette, miért gondolják
azt a hajviseletet az ismerősei könnyen kezelhetőnek,
egyszerűnek. Hiszen nyugdíjasként igazán ráért ilyesmivel
bíbelődni. Több ideje volt, mint bármikor. Persze minden egy
kicsit lassabban ment, mint régen. Meg is lepődött, hogy az a
kevés tennivalója valahogy mégis kitölti a napjait. Susann is
rákapott, hogy ebéd után szunyókáljon egyet a kanapéján.
Mihelyst lehevert, Mimi már ott is termett, és végigfeküdt
rajta. Egy kicsit dagasztott a mellkasán, majd elégedetten
elnyújtózott, és kis teste úgy hullámzott Susann
lélegzetvételétől, mint egy aprócska hajó. Így szunyókáltak
gyakran együtt, és mire Susann felébredt, lassan el is jött az
ideje a délutáni kávénak, amihez azért megint csak dukált egy
szelet sütemény. Mimi szintén kapott pár finom falatot.
A mai napon azonban Susannt elkerülte az álom.
Elhatározta, hogy délután elintéz egy-két telefont. Volt
néhány ismerőse, akikkel rendszeresen beszélgetett. Akadtak
köztük olyanok, akik szerettek utazgatni, de olyanok is, akik
csak jajgattak az időjárás vagy a betegségeik miatt. Marlene
Kürten a múlt héten leesett az elektromos kerékpárjáról és a
karját törte. Petra férje pedig átment a saját lábán a
fűnyíróval… Te jó ég! Susann örült, hogy nincs se elektromos
kerékpárja, se kertje. És persze voltak jó hírek is: Marianne
Freimann lányának megszületett a második kislánya. Sajnos
meg kellett császározni, de mindenki remekül van.
 Susann mindent türelmesen végighallgatott. De ha őszinte
akart lenni, be kellett vallania magának: mindezzel csak az
időt akarta lerövidíteni estig. Hatkor felöltözött, kirúzsozta a
száját, megigazította a frizuráját, felkötötte a virágos sálját, és
elégedetten bólintott, amikor egy utolsó pillantást vetett
magára az előszobai tükörben. Indulás! Lifttel ment, és odalent
a lépcsőházban összefutott Franzen úrral, egy idősebb,
egyedülálló szomszéddal a földszintről, aki morcosan
tanulmányozta a házkezelőség plakátját.
– Jó estét, Franzen úr – köszönt jókedvűen Susann, jó
hangosan, mert Franzen úr egy kissé nagyothallott.
– Már májusban cserélni akarják az ablakokat és renoválni a
homlokzatot – morogta a férfi válaszképpen. – Én úgy tudtam,
csak augusztusban kerítenek rá sort. Na, lesz is itt zaj meg
mocsok. Utálom a mesterembereket – pislogott sötéten.
– Micsodát… a homlokzatot? – Susann is odaállt a
hirdetmény elé, és figyelmesen végigolvasta. Egy kicsit
rosszul is lett, mire a végére ért. Halványan emlékezett, hogy a
legutóbbi tulajdonosi lakógyűlésen elhatározták, hogy
foglalkoznak a kissé leharcolt homlokzattal. No de miért
éppen most?
– Ó, te jószagú… – mondta, és már látta, amint ischiai szép
álma szappanbuborékként pattan szét. Mimi nem maradhat a
lakásban, ha itt a mesterek ki-be járnak, felállványozzák a
homlokzatot és ezen az állványon reggeltől estig rohangálnak,
kopácsolnak, vakolnak – és persze az ablakoknak nyitva kell
lenniük, ha lefestik őket. Susann Siebenschönt az ájulás
kerülgette.
– De ez… ez borzasztó – hebegte.
Franzen úr pedig, aki ezeket a szavakat érdekes módon
meghallotta, keserűen mosolygott a nem várt támogatáson.
– Hát mondom én. A házkezelőség azt csinál, amit csak
akar.
 4
– Úgy tűnik, jövő héttől lesz egy lakótársam – mondta
Leonie. Előredőlve ült az ágyán, a telefont a füléhez szorította,
és kedvenc lakkjával, a Chanel Rouge Noir Nr.18-tel kenegette
a lábujjain a körmöket.
– Nocsak, már albérlőket is fogadsz, hogy tovább bővíthesd
az iszonyatos cipőarzenálodat? – csúfolódott Maxie.
Leonie vigyorgott. Maxie – Maximiliane Sommer – a
legjobb barátnője volt. Egy fiús, két lábbal a földön járó,
lobbanékony barátnő, aki nagyon más volt, mint ő. Egyszerű
lélek, sportos, talán kicsit nagyszájú, de a nevetése szívből
jövő és magával ragadó. Maxie tényleg az a lány volt, akiért
tűzbe tette volna a kezét. Kölnben született, de majdnem
fehérszőke hajával, amit általában hanyag kontyba csomózott
a tarkóján, akár egy Astrid Lindgren-regényből is előléphetett
volna. Ők ketten, hiába laktak egy negyedben, valószínűleg
sohasem találkoztak volna, ha három évvel ezelőtt fel nem
ülnek a hatórai vonatra Párizs felé. És milyen nagy kár lett
volna! Leonie a köztük lévő különbségek ellenére is boldog
volt, hogy ilyen barátnője van, mint Maxie. Maxie-nak arany
szíve van, bár azt sohasem fogja tudni, hogy mi az a Rouge
Noir Nr.18. Ilyesmivel ugyanis nem foglalkozott. Nem volt
hozzá türelme. A Leonie apró fürdőszobájában sorakozó, nagy
becsben tartott Chanel körömlakkokat legföljebb furcsaságnak
látta. És amikor először járt Leonie lakásában, megrökönyödve
állt meg a plafonig érő előszobapolc cipőáradata előtt.
– Atyaúristen! – kiáltott fel végül elképedten. – Mit csinálsz
ennyi cipővel? Hiszen neked is csak két lábad van!
– Hát, szeretem, ha van miből választani – felelte Leonie.
Ő maga azt nem értette, hogy lehet boldogulni mindössze öt
nyamvadt pár cipővel szörnyűséges hiányérzetek nélkül.
Leonie még mindig csodálkozva gondolt vissza arra, milyen
nevetségesen aprócska hátizsákot hajított Maxie az ülés fölötti
csomagtartóba, amikor pedig – ahogy az a háromórás út alatt
kiderült – tizennégy napot tervezett Párizsban tölteni a város
felfedezésével. Leonie hatalmas, sötétkék Rimowa bőröndje,
amit inkább a vagon végén lévő csomagtérbe gurított, egyetlen
hétvégére szólt az apjával.
– Jó ég, hogy lehet ekkora bőrönddel utazni? Kettétörik a
gerinced – nyögött Maxie káromkodva, amikor a Gare du
Nord-on segített új ismerősének lecipelni a kofferszörnyet a
vagonból.
– Aha, fáj is mindig, amikor utazom – felelte Leonie.
– Hát akkor nem kéne változtatni valamit? – lihegte Maxie.
– Ó, dehogynem. Már fél éve pilatesezek. Ez erősíti a
törzsizmokat – mondta Leonie, és megigazította baszk
sapkáját. – Tudod, az a trükkje, hogy mindig húzd be a
hasadat, amikor felemelsz valamit.
– Aha – felelte Maxie, és a törékeny Leonie-t méregette. –
Miféle hasról beszélsz?
Ez a Köln–Párizs vonatút jelentette kettejük barátságának
kezdetét. Amikor elköszöntek egymástól, címet és
telefonszámot cseréltek, és Leonie, aki akkoriban költözött
Kölnbe, örömmel vette észre, hogy a világoskék szemű,
hátizsákos lány nem is olyan messze tőle, a Chamisso utcában
lakik.
Leonie kicsit igazságtalannak érezte, hogy Maxie, akinek
nem sok köze volt a könyvekhez, és akkoriban péksegédként
dolgozott néhány abbahagyott egyetemi szemeszterrel a háta
mögött, épp egy költőről elnevezett utcában lakhat, míg ő a
prózai Otto utcában. Megvigasztalta azonban, hogy amikor
először látogatta meg, útközben felfedezett egy Bagatelle nevű
kedves, franciás kisvendéglőt, ahol a sötét faasztalokra
kellemesen kicsi adagokat helyeztek a francia fogásokból,
valamint az olasz Pane e Cioccolatát, amely viszont a
lakásával szemben állt.
Ez pontosan az az olasz vendéglő volt, ahová pár napja
Susann Siebenschön meghívta vacsorázni, hogy piruló arccal
előhozakodhasson meglepő kérésével.
Leonie eleinte nem is értette, miről van szó. A kedves
Eichendorff utcai özvegyasszony egy kicsit zavarodottnak tűnt
aznap este. Mesélt a csípőjéről, amit hamarosan meg kell majd
operálni, mesélt az ingujjas ortopéd orvosról és baljóslatú
jövendöléséről. Hogy meglehet, hamarosan eljön az idő,
amikor többé nem tud majd utazni, és ez felrázta – ezt
magyarázta, és kicsit kétségbeesettnek tűnt. A férje halála óta
nem utazott sehová, és ezt most már nagyon megbánta. Még
egyszer, csak egyetlenegyszer, utoljára elutazna Ischiára, a
legkedvesebb szigetére, Leonie megérti, ugye? És hogy
mennyire kellemetlen, hogy a házukat éppen most májusban
fogják renoválni. Ezt csak most tudta meg, ha tudta volna
korábban, eszébe sem jutott volna lefoglalni az utat, mert ez
iszonyúan bonyolulttá teszi az egész ügyet, hiszen a kicsi
Mimi nem maradhat egyedül a lakásban, azokkal a hangos
mesteremberekkel körülvéve.
– Lehet, hogy önnek is jót tesz majd, ha lesz egy kis
társasága, amikor úgyis mindig egyedül van. Biztos vagyok
benne, hogy nagyszerűen kijönnek majd Mimivel. Ugye nem
mond nemet?
Leonie Siebenschön asszonyra nézett, egy kukkot sem értett
az egész szózuhatagból, aztán rémülten vette észre, hogy a
hosszú, virágos selyemsálra könnycseppek potyognak.
Előrehajolt és egyenesen Susann szemébe nézett:
– Siebenschön asszony, mi az, amire ne mondjak nemet?
– Ó, hát nem mondtam? Ó, te jóságos ég, bocsásson meg,
drága Leonie! Látja, már ennyire össze vagyok zavarodva!
Kikészít engem ez az egész história! – Siebenschön asszony
tekintete egy kősziklát is meglágyított volna. – Azt szerettem
volna kérdezni, hogy magához venné-e a kicsi Mimit, amíg én
Ischián nyaralok.
Leonie meghökkenten nézett a szomszédasszonyára, és egy
ideig csak hallgatott.
– Leonie? Ott vagy még? Miféle lakótárs? – Maxie hangja
visszazökkentette a jelenbe. Visszacsavarta a körömlakk
kupakját, és elégedetten nézegette sötét cseresznyepirosban
tündöklő lábujjkörmeit.
– Sohasem találod ki – mondta aztán. – Mimi a neve, és…
és egy macska! A szomszédasszonyom elutazik, és három
hétig én fogok vigyázni rá.
 Maxie elragadtatottan felkiáltott:
– Egy cica? Jaj, de édes!
A lánynak több évvel ezelőtt volt már macskája, de a kis
Lula szerencsétlen módon egy teherautó kerekei alatt végezte.
Ez még sok évvel a barátságuk kezdete előtt volt.
– Na persze, de én egyáltalán nem értek a macskákhoz.
Tudod, gyerekkoromban sem volt semmiféle állatom. Én
fuvolázni tanultam.
Leonie felsóhajtott. Őszintén szólva egyáltalán nem volt
elragadtatva, amikor Susann ott az olasz vendéglőben nagy
nehezen előállt az ötletével. De aztán az idős hölgy drámai
szavai és esdeklő tekintete megtették a hatásukat. Azt mondta,
talán ez lesz az utolsó utazása, mielőtt egy hatalmas
titániumízület formájában lesújt rá a végzet. Végül aztán
Leonie-nak egyszerűen nem volt szíve nemet mondani a
kedves szomszédnak, akinek szemlátomást ettől az úttól
függött a boldogsága. Siebenschön asszony aztán, aki egy
kicsit talán túl sok bort ivott ezen az estén, boldogan ölelte át
Leonie-t, és biztosította, hogy soha, de soha nem fogja ezt
elfelejteni neki.
– Maga olyan bájos leány, Leonie – dadogta nehezen forgó
nyelvvel. – És az én kicsi Mimim is roppantul bájos. Nagyon
jól meglesznek együtt!
Leonie rázogatta a lábujjait, és remélte, hogy Siebenschön
asszonynak igaza lesz. Nem szerette, ha valami kizökkentette
a napi rutinjából. Akkor sem, ha az a valami egy macska.
Lehet, hogy ő is kezd egy kicsit bogarassá válni?
– Te jó ég, Leonie! Hát mit kellene tudnod? – Maxie jót
nevetett a telefonban, és ez egyből szétrebbentette a rosszkedv
fellegeit. – Ne légy már olyan rigolyás! Ez csak egy kis
macska, nem egy kobra! Meglátod, csodálatos három hétnek
nézel elébe! Egy ilyen állatka csak megszépíti az ember életét.
És ha elakadsz, tőlem mindig kérdezhetsz!
– Mert macskasuttogó vagy – mondta Leonie.
– Pontosan!
 Csak egy macska, igen. Mégis, amikor május első
vasárnapján előállt a taxi az Otto utcába, Leonie-t furcsa érzés
kerítette hatalmába. Mire is adta a fejét? Az anyja szavai
visszhangzottak a fülében a múlt hétvégi ebédről:
– Egy macska? Abban a kis lakásban? Meggondoltad te ezt,
Leonie? – kérdezte mama, amikor feltálalta a
vörösborszószban fürdő nyúlragut. Leonie-val ellentétben az
anyja ugyanis remekül főzött.
– Nos, hát az a macska is elég kicsike – felelte Leonie.
– Mindent szét fog kaparni – mondta az anyja, akinek jó
szokása volt, hogy mindig a legrosszabb eshetőségre számított.
Ráadásul előszeretettel avatkozott bele egy szem lánya
életébe. – Az a szép Grange bútor. Egyáltalán: ki ez a te
szomszédasszonyod? És miért pont te vigyázol a macskájára?
– Marie Beaumarchais rosszallóan csóválta a fejét. – Én nem
vállaltam volna.
– Majd vigyázok, mama. És hát, ez az én döntésem. A ragu
viszont lenyűgöző.
Most pedig Leonie ott állt kissé megilletődve a járdán, és
nézte, amint Susann Siebenschön a macskahordozóval, a
prémium minőségű macskakajával és az alomtálcával
kimászik a kocsiból. Pár nappal korábban még elment a
szomszédasszonyához, hogy egy kicsit összebarátkozzon
Mimivel. A csillogó smaragdzöld szemű, hófehér cica békésen
összegömbölyödve hevert az egyik fotelben, álmosan Leonie-
ra pislogott, engedte, hogy a vendég megsimogassa, aztán
felegyenesedett, egyetlen lendülettel leugrott, és előkelő
lépésekkel kivonult a gazdagon beültetett tetőteraszra.
Alaposan megélesítette karmait a göbös olajfán, aztán eltűnt a
mimózabokrok között, miközben Susann Siebenschön
eldarálta az utolsó instrukciókat, és átadta az állatorvos címét
is, bár mi is történhetne? Leonie úgy érezte, az egész nagyon is
egyszerű. Siebenschön asszony felnyitott egy kis üveg sört,
egyfolytában Ischiáról áradozott, aztán Lo barátnőjéről, aki
sajnos két éve meghalt. Leonie elhárította a pénzes borítékot,
amit búcsúzáskor még a kezébe akart nyomni:
– Ugyan, hiszen szívesen csinálom.
 – Akkor majd hozok valami szépet – ígérte Susann
Siebenschön.
Gyönyörű, ragyogó nap ígérkezett, a fény átszivárgott a zöld
lombokon, a levegő friss volt és tiszta, a szomszédasszony
libegő sállal, frissen sminkelve közeledett. A nagy kaland
ígérete egy csapásra tíz évet fiatalított rajta.
– Te jó ég, hogy én mennyire izgatott vagyok! – kiáltotta
Siebenschön asszony. – Nagyon remélem, hogy semmit sem
felejtettem el!
Letette a járdára a macskahordozót. Mimi halkan nyávogott.
– Minden rendben, Mimikém, semmi gond. – Siebenschön
asszony Leonie-hoz fordult. – Érzi, hogy történik valami.
A macskák megérzik az ilyesmit.
Leonie bólintott.
– Hát, kedves, akkor még egyszer ezer köszönet és hála!
Meglátja, nem lesz semmi baj! Hiszen csak három hét az
egész, és már jövök is haza. Ma este felhívom. És néha
küldjön majd egy-egy képet az én drága kicsikémről, jó? Most
muszáj indulnom, a repülőgép nem vár. Ciao, Mimi, jó legyél!
Susann Siebenschön beszállt a várakozó taxiba, leeresztette
az ablakot, és még kiintegetett búcsúzóul.
– Et hät noch immer jot jejange!{6} – kiáltotta felvillanyozva,
rémes kölni kiejtésével.
– Et hät… micsoda? – Leonie a taxit és Susann integető
kezét bámulta, amíg el nem tűntek a sarkon.
Mimi nyávogása hangosabb lett.
Leonie felemelte a macskahordozót, amelynek szövetrácsa
mögül egy kemény kis fej igyekezett kinyomakodni.
– Csak nyugodtan, Mimi, csak nyugodtan! – Egy kicsit
önmagát is nyugtatta. – Nohát akkor, vágjunk bele!
Negyedóra elteltével Mimi teljes felszerelését felhurcolta a
második emeleti lakásba, és szépen elrendezett mindent. Az
alomtálca a fürdőszobába került, az etető- és a vizestálka
a parányi konyhában kapott helyet. Bevitte a cicahordozót a
szobába, a szőnyegre állította, és óvatosan elhúzta a cipzárt.
Mimi meg se nyikkant. Nyilvánvalóan úgy döntött, hogy
egyelőre jobb lesz, ha halottnak tetteti magát. De pár perc
múlva győzött a kíváncsiság, és előbukkant a hegyes fülű
fejecske. Mimi előóvakodott a táskából, és figyelmesen
körülnézett. Megszaglászta a kanapét és a dohányzóasztalkát,
majd átment az étkezőasztalhoz, és a székekhez dörgölődzött.
Pár perc elteltével már sokkal bátrabban mászkált az
ismeretlen lakásban. Egy időre eltűnt Leonie ágya alatt a
hálószobában, aztán előjött, és az orrán porcicákkal büszkén
besétált a konyhába. Jól megnézte a két tálkát, de nem evett,
csak egy kis vizet ivott, aztán egyetlen ugrással a mosogatón
termett, és kíváncsian figyelte a csepegő csapot.
Hát, meg kell adni, csinos volt ez a kis Mimi a hófehér
szőrével és a feltűnő zöld szemével. Leonie kuncogott, amint a
cica megpróbálta mancsával elkapni a lehulló vízcseppeket.
Tényleg roppant aranyos volt. Újra és újra lecsapott, aztán
amikor beleunt a játékba, bájosan leugrott a mosogatóról, és
bársonytalpacskáin visszatért a szobába. Leonie követte, leült
a kanapéra.
– Nos, Mimi – szólította meg, mivel a macska őt nézte
mereven a szőnyeg egy távolabbi pontjáról. – Tetszik neked itt
nálam?
Mimi nyújtózkodott, egy pillanatra behunyta a szemét, aztán
közelebb jött, és fejecskéjét Leonie harisnyás lábához
dörgölte. Leonie lehajolt hozzá és óvatosan megsimogatta a
puha bundát. Mimi dorombolni kezdett, és Leonie már látta is
lelki szemei előtt, ahogy Mimivel együtt reggeliznek, a cica
örömmel fogadja, amikor délután hazatér az iskolából, este
hozzásimul a kanapén, és együtt nézik a filmet.
– Ez a Mimi tényleg elragadó kis jószág, már mellettem
hever a kanapén és dorombol – mondta a telefonba, amikor
Susann Siebenschön olyan hat óra tájban felhívta és közölte,
hogy épségben megérkezett Ischiára. A szomszédasszony
hangja egy kicsit rikácsolónak és fémesnek hangzott, ez
valószínűleg az ómódi nyomógombos telefonja miatt volt,
amitől nem akart megválni.
 – Ne aggódjon egy percet se, Siebenschön asszony, itt
minden a legnagyobb rendben van! És önnél mi újság?
– Ó, itt, mint a paradicsomban – kiabálta Susann a
telefonba. Nyilvánvalóan ő is azok közé tartozott, akik úgy
gondolják, hogy két ország között a telefon csak megfelelő
hangerővel kiegészítve működik. – Úgy örülök, hogy
rászántam magam és eljöttem!
– No, akkor csak élvezze ki a nyaralást!
– Az lesz, drága Leonie! Hamarosan újra jelentkezem… –
A vonal recsegett és sistergett, egy pillanatra meg is szakadt. –
És feltétlenül küldjön néha sms-t és képeket Mimiről,
rendben? Akkor megnyugszom. Viszhall, most már mennem
kell, vár a pincér a vacsorával! Ciao-ciao!
Leonie mosolyogva tette le a telefont, és újra az új lakótárs
felé fordult. Töltött magának egy pohár vörösbort, elrágott pár
sajtos rudacskát, aztán elővett egy könyvet, és élvezte a békés
együttlétet.
Ebben a boldog pillanatban még nem is sejtette, milyen
izgalmas korszak nyílik az életében. Hogy a varázslatosan
idilli helyzetek helyett minden egyes nap a maga egyéni
módján fogja majd sokkolni.
És azt sem sejtette, hogy Siebenschön asszony még nagyon-
nagyon soká ott marad majd Ischián.
Amikor Susann Siebenschön ezen az estén boldogan az
ágyába roskadt, szeme előtt még egyszer lepergett az izgalmas
nap valamennyi képkockája. Igen különös volt Bertold nélkül
útra kelni – a férje mindig nagyon gondosan előkészített
mindent, még a bőröndjét is ő vitte. A Köln-Bonn reptér
biztonsági ellenőrzésénél benne hagyta a beszállókártyáját
abban a szürke tasakban, amibe a kézipoggyászt kell tenni, és
nem kicsit csodálkozott el, amikor a nevét hallotta a
hangosbemondóból.
– Ó, te jóságos ég! – mondta, amikor a fickó visszaadta a
jegyet. – Tudja, öt éve most utazom először… egyedül – tette
még hozzá. – De a nápolyi reptéren hálistennek várni fognak.
– Nos, akkor kellemes utat – felelte a biztonsági őr.
 Az út békés volt. Susann, mint mindig, sós-borsos
paradicsomlét kért, ami egyszerre felfrissítette és
megnyugtatta, aztán egy darabig próbált szót váltani az
ablaknál ülő és mereven kifelé bámuló fiatalemberrel – ő maga
a folyosói helyet kapta, a középső ülés szerencsére üresen
maradt. A hatalmas fejhallgatót viselő fiatalember nem
méltatta válaszra, csak egyszer biccentett oda kurtán. Nem úgy
nézett ki, mint akit érdekel Susann élettörténete, vagy
egyáltalán bármilyen beszédtéma.
– Egyébként én továbbmegyek Ischiára a komppal – tett
még egy próbát Susann. – És ön?
– Én nem – felelte a fiatalember. Felhangosította a zenét és
behunyta a szemét.
Hát micsoda viselkedés ez?! Susann elhatározta, hogy a
továbbiakban rá se hederít modortalan szomszédjára, ehelyett
a légikísérőre összpontosított, aki mosolyogva újabb
paradicsomlét hozott neki. Aztán később egy Ray-Ban
napszemüveget is vett (a régit sehol sem találta), és azt a
Diorella parfümöt, amit a fedélzeti újság ajánlgatott, és amit
azonnal magára is fújt. Amikor még Bertolddal utazott, a férfi
először mindig vett neki valami parfümöt – ez jelentette az út
kezdetét, és Susann nem akart szakítani ezzel a kedves
hagyománnyal.
Amikor Susann szűk három órával később áttolta a
csomagoskocsit a Napoli-Capodichino reptér kijáratán, finom
gyöngyvirágillatot árasztott, és az új napszemüvegét viselte,
ami – legalábbis szerinte – nagyon „olaszos” volt. A névtáblák
között csakhamar megtalálta a saját nevét: kedvesen
mosolygó, hosszú hajú fiatal nő várt rá, kezében egy
kartonpapír táblát tartott Siebenschön felirattal. A reptér előtt
már várta a légkondis, fekete limuzin, ami kivitte a kikötőbe,
és a kompon alig fogyasztott el egy Oranginát, már meg is
pillantotta Procidát, az Ischia előtt elterülő aprócska szigetet.
Hamarosan kiszállt Ischia Portón, s a szálloda egyterűje
lélegzetelállító tempóban hasított fel vele Forióba a meredek
kanyarokon – balra az Epomeo nyúlványai, jobb felől a
csillogó tenger. Miközben apró települések, sövények és
pompás virágok suhantak el mellettük, Susann leengedte az
ablakot, és mélyen beszívta az illatos, tavasziasan meleg
levegőt.
A legszebb pedig a szálloda recepciója előtti fogadtatás volt.
Massimo és a felesége elébe siettek, és egyre-másra
rázogatták a kezét.
– Signora Siebenschön! – kiabálta Massimo. – Ó, de jó,
tényleg hétszeresen szép!{7} Örülünk, annyira örülünk, hogy
újra eljött hozzánk!
A feleség pedig, a sötét bubifrizurás, finom alkatú Christina
rögtön fel is jegyezte a kívánságait.
– Reggelre iszappakolás, vacsora előtt egy masszázs, és a
szobában mindig legyen friss ásványvíz, ugye, mint mindig?
– Mint mindig – sóhajtott boldogan Susann.
Persze azért nem olyan volt ez, „mint mindig”, de azért
nagyon jó volt.
Még Luigi, a régi kedvenc pincére is előkerült. Esténként ő
szolgálta ki az asztalánál, elsütötte a kis tréfáit, és a vacsora
végén rábeszélte egy szeletke mandulatortára.
– Ó, Luigi, nem is tudom, talán inkább egy kis gyümölcsöt
kellene ennem. Vigyáznom kellene az alakomra –
szabadkozott.
– Ugyan, signora! – nevetett a pincér. – Maga most is olyan
gyönyörű, mint mindig. Kóstolja csak meg ezt a házi tortát!
Hiszen most nyaral!
Bizony, nyaralok, gondolta magában Susann, amikor
lekapcsolta az éjjeli lámpát, és a sok kedvességtől meg a Luigi
által kiválasztott ischiai vörösbortól, amelyből két pohárkával
is elfogyasztott, mámorosan jóleső álomba merült.
Ezerötszázkilencvenhét kilométerrel északabbra a helyzet
már korántsem volt ilyen rózsás.
 5
Alvásról nyilvánvalóan szó sem lehetett. Éjfél már rég
elmúlt, és Mimi, az édes kicsi Mimi már több mint egy órája
randalírozott a hálószoba ajtaja előtt. Leonie nyöszörögve
borította a párnát a fejére, de persze azon át is hallotta a
felháborodott kaparást és nyávogást. Mimi, ehhez nem fért
kétség, bebocsátást követelt.
Pedig Leonie csoda szép hálókosárkát rendezett be neki az
előszobában, mindjárt a drága cipőspolca mellett, s a bolyhos
takaró mellé még egy plüssegeret is beletett.
Ám a macskát mintha sem ez, sem az nem érdekelte volna.
– Mimi, figyelj, te itt fogsz aludni, a te kosárkádban –
mondta el neki többször is, és a hálószobaajtót kaparó cicát
visszacipelte az előszobába, aztán gyorsan beslisszolt a
hálószobába, és erőteljesen becsukta maga mögött az ajtót.
Csak nem fogja hagyni, hogy egy ilyen kis teremtmény
rákényszerítse az akaratát! Elvégre pedagógusként pontosan
tudta, milyen fontos a határok meghúzása. Egyértelmű
szabályok! A gyerekekre ez vonatkozott – és nyilván a
macskákra is. Meg kell nevelni őket, és kész. Leonie sajnos
elfelejtette megkérdezni Siebenschön asszonytól, hogy
odahaza Mimi hogyan szokott aludni, és hogy esetleg
felzaklatja-e a csukott ajtó látványa. Pontosabban: ez a kérdés
meg se fordult a fejében.
Hallgatózott a sötétben. Már nem hallatszott a kaparászás.
Leonie elmosolyodott, és befészkelt a jó kis pehelypaplanjába.
Na végre felfogta. A lakásban csend honolt.
Leonie behunyta a szemét, és már-már elaludt, amikor
falrengető zördülés riasztotta fel. Az ajtó kivágódott. Mimi
diadalmas nyávogással vonult be a hálószobába. Hát sikerült
felugrania a kilincsre, és valahogy le is nyomta! Hihetetlen!
Mostantól be fogja zárni az ajtót, határozta el Leonie, aztán
eszébe jutott, hogy nincs hozzá kulcs. Soha nem is volt.
Mimi csendesen dorombolva közeledett. Elégedetten
mászkált fel-alá az ágy előtt, és Leonie hirtelen arra gondolt,
mintha azt hallotta volna, hogy a macskák éjszakai állatok.
Hiszen mindent látnak a sötétben. Talán Mimi ilyenkor nem is
szokott aludni, hanem a nagy tetőteraszon őrjáratozik.
Leonie felsóhajtott, és érezte, amint gyengül az ellenállása.
A fenébe is, maradjon nyitva az az ajtó, mászkáljon csak
éjszakánként a cica. Ő mindenesetre aludni fog. Most már
muszáj lesz aludnia.
Holnap hétfő, a tanítás nyolckor kezdődik.
Leonie megveregette a párnáját és a fal felé fordult. Egy
pillanattal később Mimi helyből felugrott az ágy végébe.
Leonie felrettent.
– Az ég szerelmére, egész éjjel kínozni akarsz? – kiáltotta. –
Ez nem fog menni… sicc, lefelé!
Lábbal letolta a macskát a matracról, és visszahanyatlott a
párnára. Mimi három másodperccel később egy tigrisugrással
újfent az ágyban termett.
– Na, így nem lesz jó – mondta Leonie, és határozott
mozdulattal megint letessékelte a macskát.
Mimi nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ez egy új,
nagyszerű játék. Lelkesen nyávogott, és már ugrott is újra.
Óvatosan megközelítette az ágy fejvégét, mint egy apró tigris,
aki fehér felhőkön lépdel az alvajárók magabiztosságával.
Csendesen dorombolva közeledett, kicsit megbökte az orrával
Leonie-t, aztán összegömbölyödött új macskamamája
párnáján.
– Mon Dieu, hát ilyen nincs!
Mimi még közelebb fészkelődött, és kemény kis cicafejét
Leonie torkához szorította.
– De hát így nem tudok aludni! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Értsd már meg!
Leseperte Mimit az ágyról, de a következő pillanatban a
cica újra ott termett a paplanon.
Leonie lassan úgy érezte magát, mintha a békakirályos
mesében lett volna, de biztos volt benne, hogy a macska nem
fog királyfivá változni, ha a falhoz keni. Valahol lenyűgöző
volt ez a kitartás, de ő most már tényleg csak aludni szeretett
volna. Egy további óra elteltével világossá vált számára, hogy
ezt a harcot sohasem nyerheti meg. Legalábbis ezen az
éjszakán nem. Majd idővel talán Mimi is megszokja a rendet.
Csak az átállás nehéz, vigasztalta magát Leonie. Talán
hiányzik neki Siebenschön asszony, nem szabad rögtön olyan
szigorúnak lenni vele.
Az első madarak már csicseregni kezdtek, amikor Leonie
kimerülten álomba merült – Mimivel együtt, aki az ágy
lábánál kaparintott meg magának egy jó kis helyet.
Leonie arra ébredt még a vekker csörgése előtt, hogy valami
finoman tapogatja az arcát. Kábultan, még félálomban
mormolt pár szót, és azon gondolkodott, ki lehet az a férfi, aki
ilyen gyengéden ér hozzá. De aztán kinyitotta a szemét, és
világoszöld cicaszemeket pillantott meg.
– Jaj, Mimi – nyögött fel.
– Miau – válaszolta Mimi. Megbökte Leonie-t, aztán
leugrott az ágyról, és kérdő tekintetet vetett vendéglátójára.
Aztán megint nyávogott.
– Mi van, te kis hóhér? – Leonie ásítva indult a macska
után, aki már a konyhában járt. Mindkét tálkája üres volt,
Mimi valószínűleg ramadánt tartott, és kizárólag éjszaka evett-
ivott. Este legalábbis még tele voltak a tálak. Leonie
megtöltötte őket, Mimi pedig elégedetten figyelte, de nem
kóstolt bele, és Leonie-nak átsuhant a fején a gondolat, hogy
most vajon ki nevel itt kicsodát. Mimi bevonult az előszobába,
és leheveredett a kosárkájában, Leonie pedig csinált magának
egy nagy bögre tejeskávét. Úgy érezte magát, mint akit
ledaráltak, és rémülettel gondolt az eleven hatodikosokra,
akikkel az első két órában dupla németórája lesz. Lehet, hogy
egyszerűen tollbamondást kellene íratnia, aztán valami
kellemes csoportmunkát adni – úgy érezte, ma semmi többre
nem lenne képes.
– Na viszlát, Mimi! – szólt vissza már az ajtóból. – És ne
csinálj semmi butaságot, hallod-e!
Mimi nem válaszolt. A kosárkájában feküdt csigává
gömbölyödve, és pihent.
 Leonie az iskolaudvar legtávolabbi sarkába húzódott, az
öreg gesztenyefa árnyékába. A dupla óra végül kellemesebben
telt el, mint gondolta. Persze a gyerekek nyafogtak a
tollbamondás miatt.
– Jaj, Beaumarchais tanárnő, ez nem szép dolog, már
megint tollbamondás, hiszen a múlt héten is írtunk egyet!
Leonie azonban csak felvonta a szemöldökét, és azt felelte:
– Pontosan. És még mindig elkövetitek ugyanazokat a buta
hibákat, szóval gyakoroljuk.
Aztán kissé fejfájósan, sztoikus ábrázattal kiosztotta a
lapokat.
Ezen a napon ő volt az udvarfelügyelő. Amikor beleharapott
az almájába, és tekintetét már csak a tisztesség kedvéért
végigjártatta az udvaron, éles hang hasított a fülébe.
Leonie összerezzent és önkéntelen mozdulattal fájdalmasan
lüktető homlokához kapott.
– Beaumarchais tanárnő, Beaumarchais tanárnő, tessék
gyorsan jönni!
A vörös hajú Maja rohant felé, a hatodik osztály
legharsányabbika, aki időnként összetévesztette magát
Harisnyás Pippivel.
– Beaumarchais tanárnő, Max meglökte Emmát, és Emma
visszalökte, de nagyon duuuurván, és Max mobilja
tönkrement. Tessék gyorsan jönni!
– Jövök már, de ne kiabálj olyan hangosan, Maja!
Leonie az iskola mögötti bodzabokrok közé dobta az
almacsutkát, és odament a veszekedők köré gyűlt kis
csoporthoz. Max a repedt előlapú okostelefonját nyújtogatta
bömbölve, Emma pedig a földön ült, és szintén bömbölt.
Az egyik fiú beszélni kezdett, aztán már az egész bagázs
egymás szavába vágva magyarázott.
Leonie Beaumarchais felsóhajtott. Imádta a foglalkozását,
mert néha egyszerűen az egész életét ki tudta tölteni, de néha,
az ilyen szerencsétlen napokon, mint a mai is, csak egy
csendes irodát szeretett volna az adóügynél, ahol a legzajosabb
pillanat az lehet, amikor valaki bekapcsolja a kávégépet.
Szigorú tekintettel mérte végig a gyerekeket, és kimondta
azt a mondatot, amelyet valószínűleg minden tanár több
ezerszer kiejt a száján:
– Tulajdonképpen mi folyik itt?
Fél óra elteltével sikerült mindent elsimítani, és Leonie
csendben gratulált magának az integratív képességeiért. Max
és Emma kibékült, kezet fogott, és kölcsönösen bocsánatot
kértek egymástól. Ehhez Leonie ragaszkodott. Hát mégsem
volt olyan hiábavaló az a békítő továbbképzés, amit az elmúlt
hónapban négy másik kollégával együtt elvégzett. (Oké, Jean-
Philippe esetében nem annyira működött a konfliktuskezelés,
de ő azért már csak nem lehet összehasonlítási alap!)
Leonie bement a tanáriba a papírjaiért, aztán összepakolt.
Max egy nagyképű kölyök, aki otthon mindent megkapott, és
szerette csúfolni a többi gyereket. Őszintén szólva egyáltalán
nem rázta meg az összetört előlap. Eleve nem lehetne nála
telefon, így Leonie nyugodt szívvel kobozta el azzal a
megjegyzéssel, hogy a kisfiúnak nem is lett volna szabad
magával hoznia.
– Csak az órán nem vehetem elő, csak az órán! – ordította
felháborodva Max. – A szünet az enyém, akkor azt csinálok,
amit csak akarok!
– Álmodozz csak nyugodtan – felelte Leonie.
– Ez a jogaim csorbítása – tiltakozott Max.
– Hát persze. – Leonie nem hagyta magát kihozni a
sodrából. – Egyáltalán miért lökdösöd Emmát?
– Az a szemét azt mondta, hogy az új okostelómtól sem
leszek okosabb.
– De előtte te mondtad neki, hogy ne bámuljon olyan hülyén
– vetette közbe Maja.
Leonie elfojtott egy mosolyt. Max valóban nem a
legfényesebb gyertya volt a tortán, a csendes Emma viszont az
osztály jó tanulói közé tartozott.
 – Azt a szót, hogy szemét, nem használhatod itt,
barátocskám – fordult vissza Maxhoz. – Most ezért mindjárt
újra bocsánatot is kérhetsz.
– Hogyhogy már megint? Még én kérjek bocsánatot? Az a
hülye liba tönkretette az okostelómat!
– Így van! – helyeselt pár osztálytárs, akik Max mögött
csoportosultak.
– De nem direkt – hüppögött Emma még mindig a földön
ülve. Kezével eltakarta az arcát.
– Nohát… akkor most először is szépen mindenki
megnyugszik – mondta Leonie. Csak annyit akart, hogy a
helyzet ne fajuljon tovább. – Ti ketten pedig velem jöttök a
titkárságra.
Leonie becsukta az iskolatáskáját, és kiment a tanáriból.
Persze valakinek ki kell fizetnie az okostelefon javítását. De
valószínűleg kötöttek rá biztosítást is. Felhívja Emma szüleit –
pontosabban az apját. De az igazi probléma nem a törött
telefon volt. Leonie amúgy is aggódott Emmáért. Nem az
iskolai teljesítménye miatt, Emma igazán eszes, talpraesett
kislány volt, jó jegyeket szerzett, de mintha egy kicsit
túlságosan is zárkózottá vált volna. A szünetekben gyakran
álldogált egyedül az iskolaudvar valamelyik sarkában, és
nézte, hogy játszanak a többiek. Leonie Emma osztályfőnöke
volt, és már többször megpróbálta bevonni a félénk kislányt a
játékba.
– Ó, nem, jó ez így, úgyis jobban szeretek festeni – felelte
Emma rendszerint, aztán leült, és elővett egy rajztömböt.
Leonie az egyik kollégájától tudta, hogy Emma szülei
nemrég elváltak. Emma az apjával élt. Az anyja egy
segélyszervezetnek dolgozott, és a hónapokig tartó kenyai
útjaik alatt beleszeretett egy orvosba. Leonie valamiért a
szívébe zárta Emmát. Ebben a zárkózott kislányban sok
minden rejtőzik, ebben egészen biztos volt.
Ezen a napon akadt még egy kis izgalom, amikor Emma
nem jelent meg az udvari veszekedés utáni órán.
 – Tudjátok, hol lehet Emma? – kérdezte Leonie a többi
gyereket, és az egyik kislány elárulta, hogy Emma néha a
gesztenyefára épített rozoga faházikóban rejtőzik el, ha egy kis
nyugalomra vágyik. És Emma valóban ott gubbasztott, a
gondolataiba merülve rajzolgatott valamit.
– Emma, lejönnél? Az óra már elkezdődött, mind rád
várunk! – kiabált fel neki Leonie.
A kislány csak a fejét rázta.
– Rám úgyse vár senki, a többiek úgyis hülyének gondolnak
– mondta, és folytatta a rajzolást, szőke haja az arcába hullott.
– Micsoda ostobaság ez! Senki sem gondol téged hülyének!
Emma szomorúan nézett rá a magasból.
– De mindenki Max mellé állt.
Leonie-nak mintha kést döftek volna a szívébe.
– Na gyere, mutasd meg inkább, mit rajzoltál – mondta.
Emma vonakodva nyújtotta le a tömböt. A kép Harisnyás
Pippit ábrázolta egy fehér ló hátán, de a kislánynak
egyértelműen derékig érő vörös fürtjei voltak, és nagyon
hasonlított Majára.
– Hű, de jó – mondta Leonie. – És ez Harisnyás Pippi akar
lenni? Vagy talán inkább Maja?
Emma arcán átsuhant egy kis mosoly.
– Azt hiszem, mindkettő. – Megvonta a vállát. – Úgy
szeretnék olyan lenni, mint Maja – mondta aztán vágyakozva.
Leonie-nak támadt egy ötlete.
– Tudod, mit? Most visszamegyünk a terembe, és a suli után
odaadod Majának ezt a képet. Fogadni mernék, hogy nagyon
fog neki örülni. Hiszen tudod, Maja meg olyan szeretne lenni,
mint Pippi. – Emmára kacsintott. – Látod, mind szeretnénk
egy kicsit mások lenni, mint akik vagyunk. De ez teljesen
természetes.
Végül csak kicsalogatta Emmát a faházikóból. Maja pedig
boldogan elfogadta a képet.
 – Azta, de király! Nem is tudtam, hogy ilyen jól rajzolsz! –
lelkendezett.
Hát ez egy aprócska siker volt mindenképpen. De azért
Leonie elhatározta, hogy rajta tartja Emmán a szemét.
 6
Amikor Leonie délután hazaért és kinyitotta a lakás ajtaját,
azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. Enyhe
ammóniaszag csapta meg az orrát. Levette a cipőjét és belépett
a szobába, ahol merő káosz fogadta. A finom szövetroló,
amely az ablak melletti erkélyajtó előtt szokott lógni, most
féloldalasan letépve fityegett. A virágváza eldőlt, és
veszélyesen közel gurult az asztal széléhez. A parkettán
éktelenkedő víztócsában nyájas egyetértésben úszkáltak a
sárga nárciszok és a mélykék jácintok.
A hálószobából izgatott nyávogás hallatszott.
Leonie elképedve tette le a táskáját, aztán szapora léptekkel
megindult a bajok okozója felé.
Mimi a hálószoba függönyén hintázott, és szemrehányó
pillantásokat vetett rá. Mintha csak azt üzente volna a
tekintetével: Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egész napra
itt hagysz egyedül?!
Leonie az ágyra rogyott, de azonnal fel is pattant, mert
megpillantotta méregdrága piros cipőjét a szoba közepén.
Gyanús-nedvesen sötétlett. Két ujjal felemelte az egyiket és
megszaglászta. Szúrós szagot érzett.
– Pfuj, ez undorító! – kiáltott fel. – Miért nem mentél a
macskavécére? Hiszen állítólag szobatiszta vagy!
Undorodva felemelte a lábbeliket, szagolgatta a bőrt –
világos, hogy a macskapisiszag már soha nem megy ki belőle.
– Mimi, mit műveltél? Ez volt a kedvenc cipőm!
Mimi eleresztette a függönyt, és egyetlen ugrással az
íróasztalon termett, az ablak előtt. Egy papírhalom felkelthette
az érdeklődését, mivel a legfelső lapot azonnal elkezdte apró
cafatokra tépkedni.
– Hé, megőrültél? Ezek az 5. b dolgozatai! – sikoltotta
rémülten Leonie, és lezavarta a macskát, aki most szédületes
hentergésbe kezdett a szőnyegen, fura szögekben tekergetve a
nyakát, a fejét mindig a nő felé fordítva.
 Leonie a fejét csóválta. A látvány annyira komikus volt,
hogy minden dühe ellenére is elnevette magát.
Mimi teljesen nekilendült, az egyszer biztos. Nyilván
hiányolta a tágas teret, ami Siebenschön asszony tetőteraszán a
rendelkezésére állt.
Leonie kizavarta Mimit a hálószobából. Az elkövetkező
órában azzal foglalatoskodott, hogy a rongálás nyomait
eltüntesse. Sajnálkozó pillantással dobta ki a szemetesbe a
piros cipőt. Kivitte a konyhába a vázát, összeszedte a
virágokat és feltörölte a tócsát. Aztán felmászott az asztalra,
hogy visszaerősítse a leszakadt szövetrolót. Mimi egyenes
háttal ült a szoba túlsó végében a kanapén, és feszült
figyelemmel követte az eseményeket.
Amikor Leonie kicsivel később egy csésze kávéval,
kimerülten leült a kanapéra Mimi mellé, a macska izgatottan
csapkodni kezdett a farkával.
Leonie ezt sajnos félreértette.
– Na, te kis vadmacsek? – kérdezte békülékenyen. – Igen…
igen, most már lesz rád is egy kis időm.
Mimi felé nyúlt, hogy megsimogassa, de azonnal kapott is
egy ütést a kezére.
– Hé, most meg mi van? Tényleg elment az eszed?
Mimi válaszul hegyes kis fogaival belekapott a felé nyúló
kézbe, aztán leugrott a kanapéról. Magasra emelt farokkal
vonult át a szoba túlsó végébe, és behúzódott az étkezőasztal
alá, Leonie a véres nyomokat nézegette a kézfején.
– Hát ez nem volt valami kedves tőled – mondta kicsit
sértődötten. – Jó nagyot tudsz harapni, tudod-e?
Mimi csak ült ott és tisztogatta a mancsait, mintha semmi
köze nem lenne a történtekhez.
– Hát jó, ha nem, hát nem – mondta Leonie, és elővette az
újságját, amit ma reggel szokásával ellentétben nem lapozott
át. Elnyúlt a kanapén, fejtámlaképpen használva a karfát, és
rögtön a kulturális rovathoz lapozott. Pár perc múlva
belemerült egy könyvismertetőbe, és nem vette észre, hogy
Mimi odalopakodik, és érdeklődéssel nézegeti az újságot.
Helyből felugrott a kanapéra, majd onnan Leonie hasára.
Aztán egyre magasabbra nyomakodott, míg végül a fejecskéje
átbújt az újság alatt, és kérdő tekintettel nézett Leonie-ra.
– Na, csak azt ne mondd, hogy te is a Stadt-Anzeigert
olvasod – szólalt meg Leonie.
Mimi a papírhoz dörgölte a fejét, párszor megfordult maga
körül, aztán teljes súlyával Leonie-ra nehezedett. Csendesen
dorombolni kezdett, és Leonie egyszerre azt vette észre, hogy
ő maga is nagyon álmos lett. Az első macskás napja elég
izgalmasra sikerült.
Leeresztette az újságot, és egy pillanatra behunyta a szemét.
Amikor felébredt, odakint már sötét volt. Mimi még mindig
rajta feküdt, és a mobiltelefon pittyenése jelezte, hogy éppen
egy sms érkezett.
Leonie óvatosan felemelkedett, miközben a cica a karmaival
belékapaszkodott, és nagy nehezen elérte az éjjeliszekrényen a
mobilját. Megnyitotta az üzenetet.
Kedves Leonie, mi újság Kölnben? Rendben van
minden Mimivel? Nekem csodálatos napom volt!
Üdvözletem küldöm Ischiáról: Susann Siebenschön
Ui.: Most jutott eszembe. Venne egy kis cicafüvet
Miminek? Mille grazie!
Leonie egy pillanatig elgondolkodott, mit is írjon, aztán ezt
pötyögte be:
Minden a legnagyobb rendben. Mimi jól van, ma már
felfedezte az egész lakást, délután együtt újságot
olvastunk és aludtunk is. Kép mellékelve. Persze,
megveszem a cicafüvet. Üdvözlet, és további szép napokat
Ischián! Leonie
Felkelt és lefényképezte Mimit, aki olyan békésen hevert az
újság mellett a csíkos kanapén, mint aki kettőig se tud
számolni. Aztán felhívta Maxie-t.
– Ez a macska feldúlta az egész lakásomat – mondta neki.
 Maxie csak nevetett.
– Olálá… úgy látom, élet költözik a kócerájba. Ne bánd,
úgyis túlságosan nagy nálad a rend!
Leonie felhorkant.
– Méghogy túl nagy? Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte
felháborodva.
– Nyugi, Leonie. Csak hadd szokja meg az új környezetet.
– Egész éjjel le se hunytam a szememet. Mimi egyáltalán
nem akart a kosarában aludni.
– Hát, a macska nem kutya. Ő maga dönti el, hogy hol
alszik.
– Már ha egyáltalán alszik – sóhajtott Leonie. – Ezenkívül
megkarmolt és megharapott.
– Talán rosszkor nyúltál hozzá.
– De csóválta a farkát!
– Jézusom, Leonie! Halvány sejtelmed sincs a macskákról,
igaz? A macska nem csóválja a farkát. És ha mégis, akkor az
semmi jót nem jelent.
– Vettem észre – felelte Leonie. – Mondd, szerinted hol
lehet macskafüvet venni?
Mimi ezen az éjszakán új hálóhelyet keresett. Felfedezte a
vászonzsákot, amely Leonie szekrényének tetején a téli
ruhákat rejtette. Felugrott az íróasztalra, onnan a szekrényre,
aztán ott trónolt fent, mint egy őrszem, és gyanakodva nézett
lefelé az ágyban fekvő Leonie-ra. Az éjjeliszekrényen heverő
könyv ma olvasatlan maradt: Leonie túlságosan fáradt volt.
Ásított, beállította a kis utazóvekkert, és bizalmatlanul
pislogott felfelé.
– Jó éjt, Mimi! Aztán ma éjszaka hagyj aludni, rendben?
Mimi háromkor vetett véget az éjszakának. Leugrott a
szekrény tetejéről, és amikor a kétméteres ugrás végén nagy
puffanással megérkezett a takaró közepére, Leonie rémülten
sikítva riadt fel. Az első pillanatban azt se tudta, mi történt, de
aztán megérezte a takarón közeledő, puha talpacskákat.
 – Mimi! Halálra rémítettél! – kiáltotta, amitől a macska is
megijedt, rémülten leugrott az ágyról, és végigszáguldott a
lakáson.
– Remek, most legalább már teljesen felébredtem.
Mimi szemrehányóan nyávogott.
– Hát ez így nem fog menni – siránkozott Leonie. – Hogy
fogom reggel tanítani a gyerekeket, ha éjjel nem alszom ki
magam?
Még sokáig forgolódott ébren, Mimi pedig jó melegen és
puhán a lábára nehezedett. Öt körül Leonie végre nyugtalan
álomba merült; álmában óriási fehér macskák hintáztak
mindenféle függönyökön, a lakást pedig méteres magasságban
benőtte a fű.
 7
Pár nap múlva Leonie Beaumarchais idegei felmondták a
szolgálatot. Napról napra egyre távolabbra tűnt az a remény,
hogy Mimi majdcsak beleszokik az új helyzetbe, és kialakul
egyfajta békés együttélés kettőjük között. Pedig ő tényleg
mindent megpróbált. Mimit azonban, úgy látszott,
felháborította a tény, hogy egy erkély nélküli, kétszobás
lakásban tartják fogva. Az a néhány békés óra nem engedte
elhalványulni az érzést, hogy a macska felettébb elégedetlen a
szállásadónőjével.
Leonie a második napon megvette a macskafüvet
Siebenschön asszony megbízása értelmében, és megpróbálta
Mimit apró jutalomfalatokkal kicsalogatni az étkezőasztal alól.
Mimi azonban csak fújt, és gyanakodva szaglászta a zacskót.
Később elcsórta a fél grillcsirkét, amit Leonie a hentestől
hozott, és egy fél percre felügyelet nélkül a konyhapulton
hagyott. A tulajdonképpeni vacsoráját Leonie a konyhapadlón
találta szétszórva. Mimi elégedetten nyalogatta a száját,
Leonie pedig száraz sajtos kenyeret rágcsált boldogtalanul.
Éjszaka a cica megint csak tombolt a konyhában, és valahogy
feltépte a jutalomfalatos zacskókat. Leonie reggel mezítláb
rálépett néhány darabra, amiről azt mondta az állatboltos, hogy
„minden macska bukik rá”.
Mimi a harmadik napon rengeteg macskafüvet falt, aztán kis
idő múlva ijesztő hangok kíséretében kiöklendezett a berber
szőnyegre egy hatalmas, száraztápból és macskaszőrből álló
csomagot. Leonie pánikban hívta fel az állatorvost.
– Tudna fogadni? Azt hiszem, a macska valami mérget
evett! – kiabálta a telefonba, és elhadarta, mi történt.
A vonal túlsó végén azonban a barátságos férfihang
biztosította, hogy nagyon is normális dolog, hogy a macskák a
szőnyegre hánynak. Ezért van szükség a macskafűre, hogy
meg tudjanak szabadulni attól a sok szőrtől, amit
lenyalogatnak magukról.
– Aha – mondta Leonie, és nagyon hülyének érezte magát.
 Amikor a negyedik nap hazaért, a megbontott üveg
vörösbor feldöntve hevert az éjjeliszekrényen. A szép
Cézanne- és Sorolla-képeskönyvei bíborvörös lében áztak, az
oldalak felhullámosodtak és örökre összeragadtak.
Az ötödik napon megjelent egy új hobbi: Mimi felfedezte
magának a drága francia kanapét, amit Leonie anyja
ajándékozott neki, amikor ide költözött.
– Jaj, ne! – sikoltotta Leonie, amikor rajtakapta a cicát, hogy
nagy odaadással kaparja a szövetet.
„Én megmondtam előre – mondta az anyja. – Nem való
macska a kis városi lakásba.”
„Vegyél neki kaparófát” – javasolta Maxie.
Hát, az együttélés a macskával izgalmas volt és sok idejét
lekötötte. Leonie igazán nem így képzelte. Sóhajtva vette
mindjárt másnap az útját az állatboltba, és beszerzett Miminek
egy szép nagy kaparófát, amit életveszélyes manőverek árán
tudott csak hazaszállítani a biciklijén. A monstrum most ott
állt az egész lakás gyalázatára a nappaliban. Leonie gyűlölte
ezt a bézs színű szizál és műszőrme építményt. Mimi viszont
imádta – habár nem karomélesítésre használta, arra továbbra is
ott voltak a párnázott bútordarabok, hanem kilátónak és
játszótérnek.
Másnap – a hatodik napon az új időszámítás szerint –
Leonie arra ért haza, hogy Mimi eltűnt. Ahelyett, hogy
dolgozatokat javított volna, órákon át kereste. Megnézte a
Grange komód alatt, elhúzta a kanapét, bemászott az ágy alá
és feldúlta a ruhásszekrényt, felforgatva a ruhákat és
pulóvereket. Kiáltozta Mimi nevét és zörgette a jutalomfalatos
zacskót. Rájött, hogy lassan elfogja a pánik. Felhívta
barátnőjét, a nagy macskaszakértőt.
– Mimi eltűnt – kiáltotta elcsukló hangon.
– Hát ja – felelte Maxie. – A macskák szeretnek elbújni.
Valahol csak meglesz.
– No de hol? Már mindenütt kerestem! – Leonie már
egészen magánkívül volt. – Ez a kis dög szétcincálja az utolsó
idegszálamat is. Mit fogok mondani Siebenschön asszonynak?
 – Semmit. Higgy nekem, elő fog kerülni – mondta Maxie. –
Nyugodj már le.
Könnyebb volt ezt mondani, mint megtenni. Leonie
másodszor és harmadszor is végigkutatta apró lakása minden
szegletét. Bekukkantott az alomtálcába, lehasalt a kaparófa
alján lévő barlanghoz, elhúzgálta a könyveket a polcon, hogy
lássa, nem rejtőzik-e mögöttük Mimi. Végül a hálószobában
felmászott az íróasztalnál álló székre, hogy megnézze a téli
holmik között a szekrényben, hogy nem lapul-e ott egy fehér
macska, aki remekül szórakozik rajta. De Mimi ott sem volt.
Mimi sehol sem volt.
– Hát ilyen nincs!
Leonie a hálószoba közepén állt és fülelt. Egy nyikkanást se
hallott. De hát Mimi nem oldódhatott fel a levegőben, mint az
Alice Csodaországban Vigyor kandúrja!
Kimerülten roskadt az ágyra, amelyre, mint mindig, ma
reggel is leterítette a finom rózsamintás ágytakarót. Gyűlölte a
bevetetlen ágyakat. A bevetetlen ágy a vég kezdete, és
óhatatlanul a káoszba vezet. És Leonie rettegett a káosztól.
A szépen elrendezett lakás, amelyben minden a helyén van, azt
a kellemes érzést keltette benne, hogy minden mást is ő irányít
az életében. És most ezt a rendesen elrendezett rendet
megzavarja egy ilyen kiszámíthatatlan kis szörnyeteg, és
mindent felforgat!
Leonie boldogtalanul bámult ki az ablakon. Most mit
tegyen? Hogy történhetett, hogy Mimi kisurrant a lakásból?
Persze felfigyelt rá, hogy az utóbbi napokban a macska
gyakran a bejárat környékén lapult, amikor ő hazaért az
iskolából. De szerencsére nem tudta kinyitni a súlyos bejárati
ajtót, amelynek kilincse sem volt, csak egy gomb a túlsó
oldalán.
Leonie tanácstalanul rázta a fejét.
– Hol lehet ez a kis szörnyeteg?
Reggel még nagyon békésen heverészett a kaparófa legfelső
emeletének kilátóján. Bizonyíték is volt erre, mert a telefonnal
lefényképezte Siebenschön asszonynak, és el is küldte neki a
képet. A hálószoba ablakának felső bukóján pedig ki nem
mehetett, ahhoz szárnyakkal kellene rendelkeznie.
Leonie elgondolkodva dőlt hátra az ágytakarón. Ujjai
valami meleget, puhát érintettek. Az a valami lustán
megmozdult, Leonie pedig élesen felsikoltott.
– Mimi!
Visszahajtotta az ágytakarót és a macskára meredt, aki
kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, és most olyan
méltatlankodva nézett rá, mintha azt kérdezné: Mi ez a
rikácsolás?
Este sms jött Siebenschön asszonytól:
Ó, de édes kép! Mikor vett neki kaparófát? Milyen
megható! Természetesen ki fogom fizetni! Köszönöm,
hogy olyan gondos gazdája Miminek, drága Leonie.
Boldog vagyok, hogy jól kijönnek egymással. De Mimivel
nincs is sok gond. Én élvezem Ischiát. Az iszap jót tesz a
csontjaimnak, és ma hosszú sétát tettem Forióból Lacco
Amenóba. Ott az a híres tufagomba, hallott már róla?
Küldök majd képeslapot. Tanti saluti! Susann
Siebenschön.
Leonie pedig a következőt válaszolta:
Nem, tufagombáról még nem hallottam. De még
Ischián se voltam. Örülök, Siebenschön asszony, hogy
annyira jól érzi magát! Mimi remekül szórakozik nálam.
Ma – és itt hosszabban elgondolkodott – bújócskát
játszottunk. Tudja, hol bukkantam végül rá? Küldöm a
képet! Üdvözlettel: Leonie.
A hetedik napon Mimi felfedezte Leonie körömlakkjait.
Amikor Leonie hazatért, a cica elégedetten dorombolva
dörgölődzött a lábához. Orrocskáján fényes cseresznyepiros
pötty díszelgett. Leonie megdermedt, majd berontott a
fürdőszobába, ahol valamennyi körömlakkos üvegcséjét
a padlón találta, némelyiket törötten, másokat épségben.
Leonie a foga között szitkozódva takarított össze, és arra a
végkövetkeztetésre jutott, hogy ő meg Mimi egyszerűen nem
illenek össze.
 Minden egyes nap meghozta a maga meglepetését. Az
éjszakák rövidnek és kevéssé pihentetőnek bizonyultak. Mimi
kiszámíthatatlan volt, és szemmel láthatóan sem a szállásával,
sem a szállásadónőjével nem volt kibékülve. Időközben
Leonie kezdeti lelkesedése is elpárolgott. Egyedül
Siebenschön asszony volt elégedett, akiből szinte
bugyborékolt a boldogság, és nem győzött áradozni a csodás
nyaralásáról. Leonie úgy döntött, jó képet vág a dologhoz,
vidám hangú sms-eket és jól elkapott pillanatképeket küldött
Mimiről, nehogy elrontsa Siebenschön asszony üdülését. De
mi tagadás: számlálta a napokat a visszaérkeztéig. Igen,
legfőbb ideje volt, hogy az idős hölgy hazatérjen a
nyaralásból.
Ám a következő rejtélyes üzenet, amit Susann Siebenschön
küldött a nagygombos, időseknek kitalált mobiljáról, a
következőképpen hangzott:
Történt valami teljesen elképzelhetetlen – egy igazi
csoda! Azon gondolkodom, egy kicsit meghosszabbítom a
nyaralást, ha nem bánja, drága Leonie. De hát Mimi a
legjobb kezekben van önnél!
 8
Susann Siebenschön csodásan érezte magát. Úgy lebegett
Ischia kék ege alatt, mint egy elszabadult léggömb, minden
egyes nap a maga különleges módján volt csodálatos és
varázslatos.
A nyaralása első napján lesétált a szállodából Forióba, késő
délután a fehérre meszelt templom előtti téren rendelt egy
Caprese salátát, és engedélyezett magának egy pohár fehérbort
is. Számára a déltájban elfogyasztott pohár bor volt a
legbiztosabb jele annak, hogy épp nyaral. Odahaza soha nem
tenne ilyesmit! Egy darabig még elüldögélt, lábát
kinyújtóztatva figyelgette az embereket – sok turista jött-ment
még –, aztán kinyitottak az első boltok, és Susann vett
magának egy zacskó nagy, kerek szemű citrombonbont, azt,
amelyik olyan kellemesen szétolvad az ember szájában. Kézbe
vette az átlátszó fóliába csomagolt fűszerkeverékeket,
amelyeket hatalmas fűzkosarakban kínáltak, olyan hangzatos
nevekkel, mint Spaghetti Epomeo vagy Pomodoro picante, és
megszaglászta a sárga, citrom alakú szappanokat, amelyeknek
olyan finom illatuk volt, hogy kis híján beléjük harapott az
ember. Később vett egy fagyit, végigsétált Forio főutcáján, a
kedvenc kávézójában leült egy asztalkához, és ivott egy
kapucsínót. A nap kellemesen melegített, Susann pedig
elővette a mobilját, és felhívta Mariannét.
– Találd ki, hol vagyok! – rikkantotta diadalmasan, amikor
az ismerőse felvette.
A háttérből gyereksírás hallatszott. Marianne épp a lánya
kisbabájára vigyázott, és egy kicsit mintha túlterheltnek tűnt
volna. Susann-nak jólesett a barátnő meglepett reakciója.
– Irigyellek – mondta Marianne, Susann pedig bólogatott.
Jó érzés volt, hogy végre ő lehet az, aki valami jóról számol
be. Aztán felhívta a cicaszitterét is. Mimivel minden teljesen
rendben volt, és Leonie úgy beszélt, mint aki egészen el van
ragadtatva a kis lakótárstól. Kölnben esett az eső.
Susann fizetett, és lesétált a kikötőhöz. Maradt még némi
ideje, amíg a szálloda autója érte jön a Villa Carolinához. Egy
helyes butikban vett magának egy virágos, hosszú ruhát és egy
nagy szalmakalapot, bezsebelte az eladó bókjait, végül beült a
kikötői kis bárba a papírtáskákkal, hogy megigyon egy Aperol
Sourt. Az ég rózsás árnyalatokra színeződött, elsuhant mellette
néhány autó a pálmákkal szegélyezett sétány mentén, a
kikötőöbölben békésen himbálóztak a fehér csónakok. Susann
a szájához emelte a hasas poharat a frissítő aperitivóval, és egy
pillanatra eszébe jutott Bertold, akivel olyan sokszor
üldögéltek itt. Kortyolt egyet és sóhajtozott az élet
igazságtalansága miatt. Aztán letette a poharat, és megfeddte
magát, nehogy már itt búskomorrá váljon. „Was fott es, es
fott”,{8} mondták a kölniek, beletörődve a
megváltoztathatatlanba. A hely nem tehet arról, hogy valami
szörnyűség történt valakivel. Forio ugyanolyan csodás volt,
mint mindig. Susann tekintete végigsiklott a kis kikötőn,
amely most teljes egészében rózsaszínbe burkolódzott, és
elhatározta, hogy annak fog örülni, amit a pillanat kínál. Mert
mindennek ellenére is nagyon jó volt itt üldögélni. Nagyon is
jó és szép. És amint a gondolataiba merülve egyre-másra a
mogyoróval megtöltött tálkába nyúlt, érezte, hogy szétárad
benne valami szinte derűs nyugalom.
Susann Siebenschön pár nap elteltével beletalált a ritmusba.
Először is tartott egy pihenőnapot a szállodában. Aztán a
reggeli készülődések – és persze a kiadós reggeli – után
lehevert az egyik kék napozóágyra a teraszon és olvasott, vagy
úszott a hűs vizű medencében, vagy több más vendéggel
együtt a forró, zöldes színű gyógyvízzel teli medencében
áztatta magát. Déltájban Luigi, a kinti bárban felszolgáló
pincér hozott neki valami apró harapnivalót, és elnézegette – a
nap állása szerint – vagy a távolban csillogó tengert, vagy az
Epomeót, amely a maga bársonyos zöldjével mintha rögtön a
csoda szép szállodai kert végéből kezdett volna emelkedni, és
a hegy fenséges látványa különösen megnyugtatóan hatott rá.
Másnap megint csak kirándulni ment. Hosszú sétát tett
egészen Lacco Amenóig, átgyalogolt az erdős domboldalakon
és a fenyőligeteken, majd az út elvezetett a zarói apró Mária-
kegyhelyhez, amelyhez az ott lakók virágokat és levélkéket
hordtak. Amikor végre elérte a régi kőkaput, és a kanyargós
utcán lesétált a faluba, evett egy fagylaltot a sétányon, majd
újból megcsodálta a hatalmas tufagombát, amely olyan elemi
erővel emelkedett ki közvetlenül a tengerből.
Elbuszozott az elegáns Sant Angelóba is, és átvitette magát
a Maronti-partra. Ischián még buszozni is jólesett, mert
annyira egyszerű volt. Igazából csak két vonal létezett.
Az egyik jobb felé ment körbe a szigeten, a másik meg bal
felé. Ischia éppolyan egyszerű felépítésű volt, mint Ende
Gombos Jim és Lukács, a masiniszta című regényében
Gyöngyélet Földje, így Susann-nak, aki nem volt valami nagy
tájékozódó, sohasem kellett attól tartania, hogy eltéved. Forio
legtúlsó végén helyezkedtek el az Apolló-kertek, ami
voltaképp egy hatalmas termálfürdő volt saját tengerparttal. Itt
állt egy aprócska, ám csinos butik, ő pedig elkövette azt a
merészséget, hogy vásárolt magának egy leopárdmintás
fürdőruhát, majd két nap múlva a kedvenc tengeröblében fel is
avatta. Cava Cabana picike strandja annyira eldugott volt,
hogy csak pár turista tévedt ide. A legtöbb vendég amúgy is az
Apolló-termált részesítette előnyben, itt ugyanis sok
gyógyvizes medence volt. Susann azonban ezt a kis öblöt
kedvelte a legjobban, ahol hét közben szinte egyedül lehetett,
és ahol még novemberben is lehetett úszni. Christina a
Paradisóból egyszer hosszasan ecsetelte neki, hogy milyen
sajátos az ischiai időjárás: egészen más, mint a szárazföldi.
November elején, amikor a legtöbb helyi szállodához
hasonlóan a Hotel Paradiso is bezárt, a szigeten lakók számára
kezdetét vette az utószezon. A kis parti vendéglőben,
amelynek terasza pár méterrel a tenger fölé nyúlt, ingyen
lehetett napozóágyat kölcsönözni az ott étkezőknek. És jó volt
ott enni, kiváló volt a spaghetti vongole és a spaghetti
pomodori, mindkettőben a nyár ízét lehetett érezni.
Susann megint megállapította, hogy Olaszország
csodálatosan érzéki. Már-már ő maga is érzékinek érezte
magát. És aztán, az első hét végén történt valami, amire
Susann már soha életében nem számított volna.
Susann Siebenschön szerelmes lett.
Giorgio Pasininek kis antikvitásboltja volt a Via Román,
amely összeköti Ischia Portót Ischia Pontéval. Ezen a napon,
amelyen Susann, mint rendesen, megint kirándulni indult, úgy
határozott, hogy busszal elmegy Ischia Portóba, a kis sziget
fővároskájába. Pár nappal korábban ide futott be vele a
nápolyi komp, de ez már mintha hetekkel ezelőtt történt volna.
Ischia Porto a sziget túlsó végén feküdt, így Susann rögtön
reggeli után nekiindult, hogy még a déli boltzárások előtt
odaérjen – a déli országokban ugyebár az ebédszünet sokkal
hosszabb, mint Németországban. Jókedvűen libegett le új,
virágos ruhájában és szalmakalapjában a Via Román, ahonnan
ki voltak tiltva az autók. Végignézte a kirakatok kecsegtető
kínálatát, a táskákat, a cipőket, felpróbált egy ezüstszínű
szandált, aztán haladt tovább Ischia Ponte felé. Úti célja a
Castello Aragonese volt, egy erőd, amely úgy magasodott egy
keskeny kőhíd végén, mint egy külön álló kis város. A híd azt
a benyomást keltette, hogy a tenger közepén át vezet. És igen,
tényleg kevéssel a tenger szintje fölött vitt, és olyan alacsony
építésű volt, hogy ha egy kis szél támadt, felhordta a habot a
hídra, és jól összefröcskölte a turisták ruháját. Susann errefelé
vette az irányt.
A castellót, amelyben ma egy kis múzeum, legfelül pedig
egy kolostor kapott otthont, régen csak gyalogszerrel lehetett
megközelíteni a tekervényes lépcsőkön és a körülfalazott
utacskákon, amelyek egyre-másra kilátást engedtek a mélykék
tengerre. De aztán beépítettek egy felvonót, amely pillanatok
alatt felrepítette a látogatót oda, ahol két kávézó és néhány
tágas kilátóterasz várta. Órákig el lehetett itt időzni. A csípője
ugyan napok óta alig fájt – valószínűleg az egész testét elöntő
szerotonin hatására –, de azért Susann boldog volt, hogy ilyen
komfortosan juthat fel a várba. Vett is mindjárt pár képeslapot,
amelyeket az olajfák árnyékában akart megírni a kávézóban.
Ám erre nem került sor. Legalábbis ezen a napon nem.
A Via Roma jó hosszú volt, a nap emelkedett, lassanként
felforrósodott a levegő. Az első üzletek már bezártak a
szieszta idejére, és Susann lépései is lelassultak. És amint
elsétált egy antikvitásbolt kirakata előtt, megpillantotta a
Castello Aragonesét egy aprócska olajfestményen. Megállt, és
a következő pillanatban már bele is szeretett a parányi
műalkotásba, amelyet pompás aranyozott keret vett körül.
 Susann benyitott, majd belépett a boltba egy kis, fényes
hangú csengő csilingelése kíséretében. Odabent hűvös
félhomály fogadta, akár Ali baba barlangjában; nagyon szűk
helyen rengeteg antik holmi volt egymásra zsúfolva,
legfőképpen aranyszínű tárgyak. Képek, csillárok,
üvegvitrinekben karkötők és gyűrűk, kis márványasztalkákon
mindenféle tálak és tégelyek, szerelmeseket ábrázoló
szobrocskák és bájos arcú római tavaszistennők mellszobrai.
Susann el volt bűvölve. Óvatosan csusszant el a drága holmik
mellett, és csak ekkor vette észre a bolt tulajdonosát, aki
kilépett a fapult mögül, és lágy hangon buongiornóval
köszönt.
Giorgio Pasini idősebb, nem túl magas, jóvágású úriember
volt még mindig dús, ősz hajjal. Egész tűrhetően beszélt
németül, s a bozontos szemöldök alól a valaha látott
legbarátságosabb tekintetű szempár nézett Susannra. Mintha
valami meleg fény áradt volna a férfiból, és amikor
mosolygott – mint ahogy most is –, nevetőráncok jelentek meg
a szeme sarkában, amiből Susann derűs kedélyre
következtetett.
Az üzlettulajdonos rátekintett és megkérdezte, mit szeretne,
Susannban pedig csak ekkor tudatosult, hogy egy kicsit
túlságosan is sokáig bámult a barátságos szempárba.
Megköszörülte a torkát, és a kirakatban látott kicsike képről
érdeklődött.
Giorgio Pasini egy párduc hajlékonyságával kígyózott át a
zsúfolt bolton, és kivette a sötétkék bársonyra helyezett
képecskét a kirakatból. Elmondta, hogy a nápolyi iskolából
származik, egy kicsit több mint százéves, és megdicsérte
Susann remek ízlését. Aztán megnevezte az árát: egyáltalán
nem volt magas egy ilyen ritkaságért, ami ráadásul az imádott
Castello Aragonesét ábrázolja.
– Csoda szép – mondta Susann. – Megveszem.
Signor Pasini megint felvillantotta ragyogó mosolyát,
Susann pedig érezte, amint a térde egy kicsit elgyengül.
Mintha elvarázsolták volna – megbabonázta a férfi mosolya, a
kis bolt, és természetesen a kép, amelyet dobogó szívvel
helyezett el a pulton.
 – Ajándékba lesz? – kérdezte Signor Pasini, miközben
óvatosan selyempapírba csomagolta a képet.
Susann a férfi ápolt kezére nézett és bólintott.
– Igen… nem. Vagyis… nos, hát… szóval, saját magamat
ajándékozom meg vele – felelte, és elpirult, mint egy kislány,
remélve, hogy ezt a bolt félhomályában nem lehetett
észrevenni. Signor Pasini bólintott, aztán a kis képet még egy
ív borvörös, ügyesen hajtogatott ajándékpapírba is
becsomagolta, majd ellátta aranyszínű záróragasztóval, és egy
picike névjegykártyát is behelyezett mellé. Aztán az egészet
papírzacskóba tette és átadta Susann-nak.
– Először itt Ischián, bella signora? – kérdezte, és a bella
signora mosolyogva válaszolta, hogy már sokszor járt Ischián,
nagyon is sokszor, és már az első alkalommal beleszeretett a
Castello Aragonesébe.
– Otthon az éjjeliszekrényem fölé fogom akasztani. Emlékül
– mondta. – Akkor mindig velem lesz Ischiából egy kis darab.
Signor Pasini mosolyogva bólogatott.
– És… Várja valaki odahaza? – kérdezte, mintegy
mellékesen.
– Ó, igen – felelte Susann, és észrevette, hogy a férfi arca
elkomorul. Vagy csak képzelte? – De csak a cicám.
Mindketten nevettek, és Susann meglepődve vette észre,
hogy éppen flörtölni kezdett ezzel az idegen férfival. Susann,
ne gyerekeskedj, figyelmeztette magát. De olyan nagyszerű
érzés volt, egyszerre mintha ő maga lett volna Audrey
Hepburn valami régi hollywoodi vígjátékban, mondjuk, a
Római vakációban. És még ha némileg idősebb volt is, mint az
elbűvölő Audrey Hepburn, és persze sohasem vágatná rövidre
a haját, mégis hirtelen azt a gondtalanságot érezte, amit
Hepburn talán akkor érzett, amikor Gregory Peck mögött ült a
Vespán, s a menetszél az arcukba fújt.
Kifizette a képet, a bolttulajdonos pedig úgy döntött, mára
épp elég bevételre tett szert, és legfőbb ideje, hogy bezárja a
boltot és ebédszünetet tartson. Odakint megkérdezte, hogy a
bella signora esetleg megtisztelné-e azzal, hogy elkíséri egy
pohár borra az egyik parti vendéglőbe – „alig pár lépésre
innen” –, ahonnan remek kilátás nyílik a castellóra.
Susann kuncogott. Méghogy megtisztelné-e! Ilyesmit már
nagyon régóta nem hallott. Bizony, ez nagyon az ötvenes évek
hangvételét idézte. Elragadtatással bólintott. És kevéssel
később már ott ültek a tenger fölé nyúló verandán, és
koccintottak.
– A gyönyörű képre és a még gyönyörűbb tulajdonosára –
mondott gáláns pohárköszöntőt Giorgio. – Legyen benne sok
öröme, és mindig emlékeztesse erre a napra.
A poharak halkan összekoccantak, hangjuk Susannt a bolti
csengőcskék csilingelésére emlékeztette. Nézte a régi erődöt,
amely nem messze tőlük magasodott a déli verőfényben, és
egyetlen pillanatig sem sajnálta, hogy ezen a napon már nem
fog a castello teraszán ülni és képeslapokat írni. Csak úgy
repült az idő. Giorgio szórakoztató mesélőnek bizonyult, és ezt
nem csak a mókás akcentusának köszönhette. Az egy pohár
borból kettő lett, majd a régiségkereskedő bazsalikommal
töltött aranydurbincsot rendelt kettőjüknek. Elvégre „ma
megkötötte élete legjobb üzletét”, ahogy mondta.
– Hogyhogy? Máskülönben senki se dugja be az orrát a
boltjába? – Susann nevetett, és hátradőlt a székén. Ilyen
felszabadultnak már rég nem érezte magát. A fehérbor
csillogott a poharakban, a dorade kiváló volt, és ez a sötét
szemű, rokonszenves mosolyú olasz igazán kedvére való volt.
Szinte kiesett az időből. A délután békésen ereszkedett a
tengerre, és a castello árnyékai egyre hosszabbak lettek. Ebéd
után Giorgio ragaszkodott hozzá, hogy piros Fiat
Cinquecentójában visszavigye Forióba, és a Hotel Paradiso
előtt kezet csókolva megkérdezte:
– Meghívhatom szombaton egy concertóra a Jardinieri
Mortellába, mia bella Ssussanna? – Susann nem mondott
nemet.
 9
Ez a nap épp ugyanúgy kezdődött, mint mostanában az
összes többi: kialvatlanul. Leonie a fülébe rikoltozó
ébresztőórára csapott. Aztán kitámolygott a konyhába egy
kávéért, és hogy vizet meg kaját adjon Miminek. Késő
éjszakáig ült a tizedik osztály franciadolgozatai felett – Eric-
Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai című
kisregényét kellett elemezniük. Nem lesz valami remek az
átlag, pedig tisztességesen felkészítette az osztályt a szöveg
központi problémafelvetéseiből. De a diákok egyszerűen nem
figyeltek. Koncentrált figyelmük valószínűleg elszivárgott
valahol az Instagramon küldözgetett képecskék és a Netflix-
sorozatok fogyasztása között. Többen, akik igen dörzsöltnek
vélték magukat, rengeteg sületlenséget hordtak össze, csak
hogy növeljék a dolgozat terjedelmét, és ezzel csökkentsék a
megadott szószámra vonatkozó hiányosságaikat.
Leonie időnként irigyelte a testnevelést meg az éneket tanító
kollégáit. Igazán nem volt a legjobb ötlet, hogy két olyan
tárgyat választott, amelyekből sok a javítanivaló – még ha
akadtak is kellemes meglepetések, mint például amikor az
egyik tizenkettedik osztályos lány döbbenetesen jó esszét írt a
német romantika szerepéről és jelentőségéről a mai fiatalok
gondolkodásában. De ezek ritka kegyelmi pillanatok voltak az
életében.
Már fél egy volt, mire Leonie végre befejezte a javítást.
Aztán nem tudott elaludni, mert Mimi úgy döntött, hogy
lovacska módjára dübörög végig a lakáson. Hihetetlen,
hogy egy ilyen apró teremtés mekkora zajt képes csapni! Mimi
teljesen felpörgött, és Leonie azon kezdte törni a fejét, hogy
vajon a macskáknál létezik-e túlmozgásosság. Aztán a kis
rontópál azzal kezdett foglalatoskodni, hogy kinyissa a
ruhásszekrényt, őrült módra kaparászva. Talán Narnia végtelen
erdőségeit sejtette az ajtó mögött. Leonie végül bosszankodva
egy párnát vágott hozzá, és azt sziszegte: „Most már aztán
elég!”. Akkor egy darabig újra csend lett. Mimi visszatért
ideiglenes gazdija ágyába, és Leonie lábánál azonnal el is
aludt, pedig nagy kerek telihold sütött be a szobába, és a lábak
tulajdonosa még sokáig nyugtalanul forgolódott, míg végül
altatót kellett bevennie.
Leonie most a kis kihajtható asztalkánál ült a konyhában, és
álmosan kavargatta a tejeskávéját. Az utóbbi időkben egyre
nehezebben kelt ki az ágyból. Rászokott, hogy az ébresztőóra
csörgése után még egy kicsit lustálkodott, és már az újságot
sem olvasta ki reggelente. Sóhajtva vett ki egy zabkekszet a
csomagból, és belemártotta a kávéba. Az órára vetett pillantás
meggyőzte, hogy indulnia kell. Elmosta a bögrét, csíkos
ruhájára kék kardigánt vett. Aztán fogta a táskáját és az
előszoba felé indult, ahol Mimi már panaszosan nyávogva ült
az ajtóban.
Leonie igazán sejthette volna, de ezen a reggelen
egyszerűen túl fáradt volt a gondolkodáshoz.
Abban a pillanatban, amikor a kulccsal kinyitotta, majd
kitárta az ajtót, Mimi nyílsebesen kisurrant mellette.
Leonie elejtette a táskát, és kirohant a folyosóra:
– Ne, Mimi, nem szabad! Mit csinálsz? Jössz vissza
azonnal?!
Miminek azonban esze ágában sem volt visszajönni.
A levélládáknál álldogált, és izgatottan szagolgatott egy
csomag reklámújságot.
– Mimi, azonnal idejössz! – parancsolta Leonie.
A macskát ez teljesen hidegen hagyta.
Amint Leonie fenyegetően közeledett felé, hogy
visszakergesse a lakásba, Mimi elszaladt mellette, le a
pincelépcsőn.
Leonie halkan káromkodva utánairamodott.
Odalent villanyt gyújtott, és még éppen látott valami puha
fehérséget a sarkon jobb felé befordulni és végigszaladni azon
a hosszú folyosón, amelyről az egyes lakásokhoz tartozó
pincerészek nyíltak. A farácsos ajtókon lakatok lógtak. Egy
macskát azonban az ilyesmi nem tarthat fel. Mimi átpréselte
magát az egyik faajtón – 3. emelet, jobb old. lakás felirat állt
rajta –, és eltűnt a felhalmozott polcok, dobozok és
gyermekjátékok között.
A harmadik emeleten jobbra Likowski úr lakott. Főorvos
volt az Amszterdami utcai gyermekklinikán, és kora hajnaltól
késő estig a munkahelyén tartózkodott. Likowskiné pedig a
tinédzser fiukkal egyetemben pár hónapja költözött el a
férjétől, főképp a hosszú munkaidők miatt – meg biztos volt
ott más egyéb is. Leonie éppen Likowskiék alatt lakott, és
nemcsak a Likowski tini lélektelen zongorakalapálását kellett
hogy hallgassa – a gyereket nyilván mindennap
rákényszerítették, hogy Mozartot játsszon, ő pedig haragját a
billentyűkön töltötte ki –, hanem fültanúja volt a házaspár sok
éjszakán ismétlődő, hangos veszekedéseinek is. Így boldog
volt, amikor mind az egyiknek, mind a másiknak vége szakadt.
De most nem volt boldog. Kulcs nélkül nehezen fog bejutni.
Leonie leguggolt a rácsos ajtó elé, és átlesett a réseken.
Amikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz, megpillantotta
Mimit, aki egy rossz bicikli alatt üldögélt, és szikrázó szemmel
figyelte őt.
– Gyerünk kifelé, Mimi! Elkések! – Leonie megrázta a
farácsot. Háromnegyed nyolc volt. Ha a macska méltóztatik
kifáradni, az utolsó pillanatban még épp beeshet az iskolába.
Mimi összehúzta a szemét és nem mozdult. Az ő életében
nem játszott szerepet az idő.
Leonie elhatározta, hogy taktikát változtat. Akárcsak a
boszorkány a Jancsi és Juliskában, átdugta ujjait a rácson, és
ingerlően mozgatta őket, hogy odacsalja a szökevényt.
– Gyere, Mimikém, gyere csak! – fuvolázta mézédes
hangon.
A cica érdeklődése tényleg felé fordult, óvatosan közelebb
osont, ám amikor Leonie el akarta kapni, sziszegve kitekergett
a fogásából, és Leonie keze végigszántotta a farácsot.
– Juj! A francba! – Leonie a mutatóujjára meredt, amelybe
beleállt egy szálka. Megpróbálta kihúzni, de ekkor elaludt a
villany.
 Az a nyomorult időkapcsoló! Leonie káromkodva
egyenesedett fel, és végigtapogatózott a folyosón. Amikor
végre a kapcsolóhoz ért, megnyomta, és további három percre
fényárban úszott a pince.
Leonie megkönnyebbülten fellélegzett.
Mimi viszont már nem a 3. emelet, jobb old. lakás
tárolójában kuksolt.
Leonie idegesen szaladt vissza a pincelépcsőhöz, és a másik
irányba pillantott. A bal oldali folyosó végén egy
kerékpártároló, a kazánház és a hulladéktároló volt. Az utóbbi
vasajtaja nyitva állt. Talán éppen most hozta le valaki a
szemetet. Lehet, hogy oda szaladt be a cica? Leonie halk
miákolást hallott a kukák mögül, és végigszáguldott a
folyosón. A tároló ajtaja általában zárva volt, csak szerdánként
nem, amikor megjött a kukás, és kitolta a kukákat a kőlépcsőn
át az utcára.
Leonie érezte, amint bukfencet vet a szíve.
Ma szerda van!
Amikor elérte a tárolót, Mimi már az utcára vezető, nyitott
ajtóban állt, és vágyakozva tekingélt kifelé a szabadba.
– Ne, Mimi, neee!
Leonie egy ugrással mellette termett. A macska gond nélkül
kiszökött, és már szaladt is felfelé az utcára. Leonie utána, de
megbotlott a legfelső lépcsőfokban, és térdre esett. Sebesen
feltápászkodott, és még látta, amint Mimi eltűnt egy parkoló
Volvo alatt. Egy másodperccel később odagördült a dübörgő
kukásautó, s a Kölni Hulladékszállító narancsszín egyenruhás
emberei hatalmas zajjal kigurították a szemeteseket a járdára.
Leonie egy óra múlva teljesen szétesve Hase asszonynál, a
szomszédjánál üldögélt, és a lakatosra várt. Jobb térde
lehorzsolódott, égszínkék ruháján koszcsíkok éktelenkedtek,
mert le kellett hasalnia az Otto utca járdájára, hogy bekússzon
a Volvo alá. Mimi mozdulatlanul kuksolt az autó alatt, nyilván
minden további menekülési tervét feladta, amikor a Kölni
Hulladékszállító kukásai dübörögve végigtolták a nagy
szemeteseket a járdán. Szemrehányóan nézett Leonie-ra a
félhomályból, és egy centit se mozdult. A kinti világ hangos
volt és veszedelmes. Leonie egyre mélyebbre kúszott az autó
alá. Végül valahogy sikerült előhúznia a berzenkedő macskát a
kocsi alól. Olyan szorosan ölelte magához, hogy Mimi végül
feladott minden ellenállást, és már csak csendesen morgott.
Most pedig Hase asszony székére telepedve tisztogatta
magát, mintha mi sem történt volna, csak felborzolt farka
mutatta, hogy még ő is izgatott.
Leonie kortyolt egyet a pohár vízből, amit a
szomszédasszonytól kapott.
– Ó, igazán nagyon sajnálom az ajtót – mondta Hase
asszony. – De nem is sejthettem, hogy még itthon van.
Leonie biccentett. Egy kicsit még rosszul volt. A vad
üldözés, az esés a lépcsőn, a méltatlan hason csúszkálás, és a
kukások nevetéssel kísért tapsvihara, amikor Mimivel eltűnt a
folyosón.
Amikor felért a lépcsőn, még éppen láthatta, amint Hase
asszony az ő lakása előtt áll, homlokát ráncolva nézegeti a
behajtott ajtót, aztán egy határozott mozdulattal becsukja.
– Jaj, ne, Hase asszony, mit csinál? A kulcsom belül maradt!
– Leonie, karján Mimivel megállt, és érezte, hogy megszédül.
– Most nem tudok bemenni!
– Ó, egek! – dadogta Hase asszony ősz fürtjeibe markolva.
– Beaumarchais kisasszony! Azt hittem… azt hittem…
Hogyan is gondolhatott volna arra, hogy szomszédjának
ajtaja nem csak véletlenül maradt nyitva? Főképp, hogy a
nehéz, régi ajtók néha tényleg nehezen csukódtak, ha nem
csapta be az ember elég erősen. Az idős asszony
összezavarodott, amikor megpillantotta a szemközti lakás
nyitott ajtaját. Csengetett, a lépcsőházban Leonie nevét
kiabálta, és amikor nem jött válasz, azt gondolta, hogy a
tanárnő elment, és nem is sejti, hogy ajtaja immár minden
betörő előtt nyitva áll.
– Ó, már saját magammal is megtettem – vallotta be Hase
asszony bűntudatosan, és teletöltötte Leonie poharát. – Azóta
mindig kétszer is rázárom, akkor is, ha csak a pincébe megyek.
Beaumarchais kisasszony, maga is csak tegyen így! Különben
a biztosító semmit sem fizet, tudta ezt?
Hase asszony éppolyan félénk volt, mint ahogy a neve
sugallta.{9}
Leonie a szomszédasszonyára meredt, aztán tekintete a
nappaliban csendesen ketyegő órára siklott. Már kilenc óra
húsz volt.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Leonie a homlokára csapva.
– De, de, bizony így van – bólogatott Hase asszony.
– Fel kell hívnom az iskolát! – mondta Leonie. –
Használhatnám a telefonját?
– Hát persze, ez a legkevesebb – felelte az idős hölgy.
– Beaumarchais kolléganő! Végre! Hol jár? Már háromszor
is hívtuk. – Meierné, az iskolatitkár hangjában neheztelés
csengett.
– Hát igen, sajnos… kizártam magamat, mert a macskám,
vagyis hát a szomszédom macskája, aki éppen Ischián nyaral,
szóval ez a macska elszaladt, és akkor a szomszédasszony,
akinek nincs macskája, bezárta az ajtómat, mert azt hitte, hogy
már elmentem az iskolába, a mobilom a táskámban van, az
meg a folyosón, szóval az én folyosómon, nem a ház
folyosóján… No de mindenesetre elkaptam a macskát, és most
itt várok a szomszédasszonyomnál, mármint a másiknál, aki az
én házamban lakik… – Itt elhallgatott, mert maga is hallotta,
mennyire zagyva a beszéde.
– És most… egy megint másik szomszédasszonyra vár? –
Meierné próbálta tartani a tempót.
– Jaj, dehogy. A lakatosra várunk. Hogy bejussak végre a
lakásba. Mármint a saját lakásomba.
– Értem – mondta óvatosan Meierné. – De az iskolába azért
bejön, ugye?
Amikor a lakatos végre távozott – drága mulatságnak
bizonyult, mivel a kulcs belülről ragadt a zárba, tehát az egész
szerkezetet le kellett szerelni –, Leonie átöltözött és ellátta
sérült térdét. Mimi mindeközben a nappaliba állított kaparófán
heverészett, kipihenve a nagy kalandot. Valószínűleg gyűjtötte
az erőt éjszakára.
Amikor Leonie sajgó térddel s enyhén szédelegve ma
immár másodszor is kilépett az utcára – a fekete Volvo még
mindig ott parkolt –, egyszerre úgy érezte, hogy rögtön
idegösszeomlása lesz. Már csak egy gondolat motoszkált a
fejében.
Ennek az egésznek véget kell vetni.
Mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges.
 10
Maxie Sommer a huszonhatodik születésnapján mérleget
készített. Nem lett valami örvendetes. Egyébként teljesen
átlagos márciusi nap volt. Szerda. Semmi különös. Az égen
szürke felhők. A szülei reggel felhívták, pár barát jelentkezett
még napközben. Estére meghívta Leonie-t a Bagatelle-be.
Régebben Maxie – eredeti nevén Maximiliane, de ezt
rühellte – még a Venloer utcai Backfrisch sütőipari lánc
fióküzletében dolgozott. No nem mintha kicsi korától az lett
volna az álma, hogy nagyüzemben készített kenyeret meg
süteményt áruljon. De az életében volt egynéhány bukkanó.
Sok mindenbe belekezdett már, amit aztán abba is hagyott, és
biztosan előkelő helyet foglalt el a legtöbb egyetemet
félbehagyók listáján.
Érettségi után ímmel-ámmal lenyomott két szemeszter
közgazdaságtant a bonni gazdaságtudományi egyetemen.
Elvégre közgázos végzettséggel mindig lehet valamit kezdeni,
és a pálya pénzügyi szempontból is előnyösnek tűnt. A szülők
el voltak ragadtatva, és „igen okosnak” minősítették a
döntését. Ám hamarosan kiderült, hogy az életteli Maxie-nak
egyáltalán nem való a közgazdaságtan, vagy annak ő. Az
előadásokon halálra unta magát, az egészet csontszáraznak
találta. A számvitel-szeminárium egyenesen a mumusa volt.
Pedig voltak olyan szaktársai, akik el voltak ragadtatva a
tanulmányaiktól. Például Leo, az akkori barátja, aki úgy
vetette magát a számokra és a marketingmodellekre, mint idős
hölgyek a morzsasütire – arra a sütire, amit Maxie később a
boltban árulhatott. Ez elgondolkodtatta Maxie-t. Abbahagyta a
közgazdaságtant. És hamarosan a Leo-féle kapcsolatnak is
vége szakadt.
Maxie ekkor legalább akkora lendülettel történelemre
iratkozott be – ezt a tárgyat mindig nagyon izgalmasnak találta
az iskolában. De sajnos már a második szemeszterben elhasalt
a Régi források fordítása kurzuson, az pedig elengedhetetlen
volt a BA-diplomához. Maxie sohasem tanult latint, és bár az
egyetemi teszten egy kedves szaktársa segítségével átcsúszott,
de ez bizony semmit sem segített, amikor Altmann professzor
csekély létszámú szemináriumán rá került a sor, és ő a legjobb
akarattal sem tudta Cicero beszédeit lefordítani. Maxie tehát
lángvörös fejjel felállt, elnézést kért, és elhagyta a termet. És
hát, ennyi volt a la belle histoire, ahogy kedvenc
franciatanárnője, Raschke asszony ezt a tárgyat nevezni
szokta.
A kölni egyetemen aztán sporttanulmányokba kezdett. Ez
már inkább kedvére való volt: talajtornában és
könnyűatlétikában egyformán tehetséges volt, remekül futott,
és labdajátékokban is megállta a helyét. Aztán jött az a hülye
síbaleset a tiroli hegyekben a fakultációs program teljesítése
közben. Valaki nem tudott időben lefékezni és beleszállt,
amikor Maxie a felvonóra várt. Maxie eldőlt, de a lassú esés
miatt nem oldott ki a kötés, és amikor meghallotta azt a zörgő
hangot, amely elcsavarodott térde legmélyéről jött, mintha
valami elpattanó gumiszalag adta volna ki, már tudta, hogy
komoly a baj.
Unhappy Triad, vagyis szerencsétlen hármas – ez volt a
diagnózis. Ez egy valóban igen peches kombinációja a belső
oldalszalag, az elülső keresztszalag és a belső meniszkusz
szakadásának. Maxie majdnem egy teljes éven át ugrándozott
mankókon az egyetemre, letudta a sportegészségügyi
tárgyakat, sportorvosi előadásokat látogatott
táplálkozástudomány témában és anatómiát tanult (a mindenki
által használt kötelező irodalom még mindig ott állt a
könyvespolcán), de tanulmányainak gyakorlati részét egyelőre
hosszabb ideig nem folytathatta. És amikor mindennek a
tetejébe a koros Gert Haberland professzor, a fiatal, szőke
diáklányokat különösképp kedvelő öregúr elkezdett utána
koslatni, akkor Maxie a sporttudományokat is otthagyta.
Egyik este látott egy lebilincselő dokumentumfilmet
Heinrich Schliemannról és Priamosz kincséről – ekkor új
remény ébredt benne. Egyszerre úgy érezte, hogy őt az isten is
régésznek teremtette. Igen, utazgatni, a friss levegőn dolgozni,
egy helyes kis csapattal az emberiség számára fontos
kincsekre bukkanni – ez nagyon csábítónak tűnt. De az első
előadásig el sem jutott, mert a kedvenc nénikéje
megbetegedett, és Maxie ápolni akarta. Heteken át gondját
viselte Paula néninek, aki csak nagyon lassan épült fel egy
súlyos tüdőgyulladásból.
A szülei növekvő rosszallással figyelték legfiatalabb lányuk
imbolygását a szakok és karok között, végül elvesztették a
türelmüket és leálltak az anyagi támogatással, így Maxie-nak
el kellett helyezkednie egy pékségben kisegítőként. Paula néni
volt az egyetlen, aki mindig is hitt benne.
Paula Witzel, egy igazi régimódi vénkisasszony, aki még
idős korában is nagy súlyt fektetett a helyes megszólításra (de
kérem, Witzel kisasszony!), és a blúzáról sohasem
hiányozhatott egy szép bross, sok éven át egy professzor
mellett dolgozott, aki a denevérek viselkedését tanulmányozta.
Paula néni életében sohasem voltak férfiak – legalábbis Maxie
sohasem hallott egyről sem. Csak amikor a néni halála után
rengeteg, denevérekről és koronavírusokról szóló könyvre
bukkant, amelyeknek lapjai között itt-ott forró szerelmes
levelek rejtőztek, akkor jutott eszébe, hogy az a kapcsolat,
amely nénikéjét és a professzort összefűzte, talán nem is volt
annyira plátói.
Paula Witzel tanult nő volt. Hatalmas könyvtárral
rendelkezett és imádta az irodalmat – nyugodtan
kijelenthetjük, hogy a könyv és a sütemény volt a két nagy
szenvedélye. Persze, ha eltekintünk a denevérkutatóról, aki
már sok évvel korábban a túlvilágra költözött. Hányszor ült
Maxie a nagynénje szobájában egy-egy szelet
sárgabaracktortát vagy márványkuglófot majszolva „jóféle
vajjal” persze, amikor épp megint kudarcot vallott egy-egy
nekifutása után!
– Ne gyötörd magad, gyermekem! Majdcsak megtalálod azt,
ami neked való. Ebben biztos vagyok! – mondogatta Paula
néni. – Talán nem kellene egyetemre járnod. Szerintem te
ehhez túlságosan is gyakorlatias vagy, de ebben nincs semmi
rossz. Olyan sok mindenhez van tehetséged!
– Igen? Mégis mihez? – kérdezte Maxie rosszkedvűen.
– Hát, például remekül bánsz az emberekkel, bátor vagy és
barátságos, ráadásul hatalmas kereskedői tehetség szorult
beléd. És szereted a süteményt, akárcsak én.
 – Remek – jegyezte meg Maxie, és törte a fejét, hogy egy
ilyen kombináció vajon miféle szakmába illeszthető.
Így aztán nem is csodálkozott, amikor beragadt a péküzletbe
– a kisegítői állásból időközben teljes munkaidős tevékenység
lett. Már harmadik éve ott dolgozott.
A huszonhatodik születésnapján, aminek már időközben egy
éve lesz, a főnöke, Stefan Kürten ragyogó arccal és egy céges
tortával toppant elé, és kijelentette:
– Kiváló munkát végez itt nálunk. Ha így folytatja, egy szép
napon még az egyik fióküzletünk vezetőjévé léphet elő! Ugye
milyen csodás lehetőség?
Akkor Maxie szeméről mintha hályog hullott volna le: ez
nem az az élet, amit akar! Nem tudja, és nem is akarja
ezt folytatni.
No, de akkor mit csináljon helyette? Mit lehet kezdeni egy
félbehagyott közgazdász, egy félbehagyott történelem,
egy félbehagyott sporttudomány, és egy el sem kezdett
régészet szakkal?
Paula néni erre is megadta a választ, méghozzá egészen
sajátos módon.
Ugyanis három hónappal később, pár nappal a
kilencvenharmadik születésnapja után Paula Witzel kisasszony
meghalt. Reggel a bejárónője talált rá a kedvenc foteljében.
A tévé még ment, az idős hölgy valószínűleg a Napok romjai
megfilmesítését nézte az Arte kulturális csatornán, amikor
elaludt – és nem ébredt fel többé. Nem tudta volna senki
megmondani, hogy még látta-e a film végét, de mivel az egyik
kedvence volt, sejthető, hogy tudta, mi a vége. Mindenesetre
az öltözéke makulátlan volt, mint mindig, és a blúzát egy fehér
kámea díszítette.
Paula Witzel mindig igen szerényen élt. Nem volt túl nagy a
nyugdíja. Élete utolsó évtizedében már csak krumplipürét
evett májas hurkával és almaszósszal – no meg természetesen
süteményt. Annál nagyobb volt Maxie meglepetése, amikor
megtudta, hogy nagynénje nemcsak többezernyi könyvet és a
kézzel írt süteményreceptes könyvét hagyta rá, hanem egy
egész tisztességes összeget is, amit nyilván hosszú évek alatt
kuporgatott össze. A jegyző adta át a borítékot, benne a
pénzzel és egy levéllel. Maxie már rengetegszer elolvasta ezt a
levelet. Kezdj vele valamit – írta Paula néni. – Biztos vagyok
benne, hogy jól fogod felhasználni, drága kicsi Maxie-m.
Maxie pedig két kézzel ragadta meg a nagy lehetőséget, és
jól bele is kapaszkodott. A nénikéje pénzéből nyithatott egy
picike kávézót, miután kibérelte a lakása alatti, kissé lepukkant
üzlethelyiséget. Ez már régóta üresen állt, mivel az illető, aki
ott üzemeltette a kocsmáját, most nyugdíjasként Dél-
Franciaországban süttette a hasát. Maxie nyelt egyet, amikor
meghallotta a főbérlő elképzeléseit a bérleti díjról, de végül le
tudott alkudni belőle egy kicsit. Ha pedig a kávézó beindul,
akkor nemcsak jövedelemre tesz szert, hanem olyan munkája
is lesz, amelyben igazán jól fogja érezni magát.
És Maxie hamarosan a renoválás kellős közepén találta
magát. A kávézó falai hárszöldek lettek, mert a zöld volt a
kedvenc színe, feltett néhány képet, és a majdnem négyzet
alapú helyiséget – ahol még ott állt az előző tulajdonos
bárpultja – a nagynénje bútoraival rendezte be. Még az ezüst
evőeszközök és a rózsás bögrék is helyet találtak itt.
A maradékért pedig Maxie valóságos rablóhadjáratokat
folytatott az ócskapiacokon. Egyedül a pulton csillogó
méregdrága, csodás olasz kávégépet szerezte be újonnan, meg
a három vidám, színes napernyőt, amelyeket a meghitt belső
udvarban állított fel. A magas, vörös téglafalakra borostyán és
vadszőlő futott, és Maxie tovább zöldítette az udvart néhány
dézsába ültetett hortenzia- és vaníliavirág-tővel. Persze kicsit
eklektikus stílusa lett, nem volt olyan dizájnos, mint a modern,
minimalista kávézók, amelyek hatalmas faasztalokkal és óriási
fekete ipari lámpákkal dicsekedhettek, viszont hihetetlenül
kellemes hangulata volt. Az ember mintha a kedvenc nénikéje
otthonában üldögélt volna. És ez így volt rendjén.
Maxie a kávézót a nagynénje emlékére Paula kisasszonynak
nevezte el, és biztos volt benne, hogy a névadó ennek nagyon
örült volna. A régi, kék receptkönyvet a pult feletti polcra
helyezte, és ovális fakeretben mellé akasztotta Witzel
kisasszony fiatalkori fényképét. Maxie elhatározta, hogy Paula
néni valamennyi receptjét elkészíti a leendő vendégeknek, és
be is mutatja őket azokban a magas üvegvitrinekben,
amelyeket egy ócskásnál szerzett be.
Sőt mi több: a nagynénje által hátrahagyott könyvek miatt a
Chamisso utcai kávézó afféle könyves kávézóvá is előléphet.
Maxie maga nem volt valami nagy könyvmoly, ezért úgy
gondolta, hogy a néni könyveit majd szép apránként
eladogatja. Három kategóriát állított fel: egy-, két-, illetve
háromeurós könyvek. És az a hanyagság, amellyel Maxie a
könyveket elrendezte a polcokon, bizonyára az őrületbe
kergette volna a könyvkereskedőket – vagy legalábbis
megmosolyogtatta volna őket. Voltak ugyanis könyvek
Kétségbeesett szerelmeseknek, Elvágyódástól gyötörteknek,
aztán Elajándékozni való könyvek, Okostojásoknak, illetve
Kertbarátoknak ajánlott kötetek, aztán Történetek boldog
befejezéssel, sőt még Denevérkutatóknak szóló munkák is.
Maxie elégedett elragadtatással szemlélte munkája
eredményét. És amikor eljött a huszonhetedik születésnapja,
meghívta Leonie barátnőjét egy sütikóstolóra az új kávézóba –
a kirakatokat belülről még újságpapír fedte. Leonie
jóindulatúan nézett körül, és megjegyezte: „Charmant,
charmant.” Aztán megállt a polcoknál, a tarkabarka
gyűjtemény előtt, és csúfondárosan nézte végig.
– Micsoda? Denevérkutatóknak? – kérdezte elképedve. –
Ezeket meg ki olvasná el?
Aztán kihúzott egy könyvet a Kétségbeesett szerelmeseknek
szóló sorból. Milan Kunderától A lét elviselhetetlen
könnyűsége volt az.
– Milyen jó ízlése volt a nénikédnek! Ezt elvihetem? Már
ezer éve el akarom olvasni.
És Leonie ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az egy eurót,
amelyre a könyvet Maxie taksálta.
– Ez lesz a szerencsehozó euród – tette a vitrinre, amelyben
Maxie elhelyezte az első, nagynénje receptkönyvéből sütött
süteményeit. – De oh la la, micsoda kalóriabombákkal akarod
gyilkolni a vendégeidet? – morgott helyes, fitos orrát ráncolva,
miközben vadul szemezett a márványkuglóffal, a
sárgabaracktortával és az egreses pitével. – Hát én bizony mást
képzelek el, ha kifinomult cukrászsüteményekre gondolok.
– Tudod, ezek derék, becsületes, egyszerű és jó sütemények
– felelte Maxie. – Nem afféle párizsi nyiminyami. Majd
meglátod: az emberek szeretni fogják. Azt találtam ki, hogy a
croissant-ok, toastok és reggeli cipócskák mellett mindig
háromféle süteményt fogok kínálni. A nagynéném minden
áldott nap evett sütit, és megérte a kilencvenhárom évet –
fejezte be diadalmasan.
– Hát ez meglepő – válaszolta Leonie, aki a kávéjához
legföljebb néha-néha engedett meg magának egy szeletke
citromtortát vagy egy Leonidas-féle pralinét. Gyanakodva
nézegette a hatalmas szelet süteményt, amelyet Maxie
ibolyamintás tányérkára helyezve szolgált fel neki. Ám amikor
belekóstolt, el kellett ismernie, hogy a régimódi vaníliakrémes
sárgabaracktorta egyáltalán nem megvetendő jószág, még ha a
fele után fel is kellett adnia, és kedves mosollyal engedte le az
ezüst süteményesvillát.
– Nagyon finom volt – mondta, Maxie pedig vigyorgott.
És most vasárnap, hat héttel a Paula kisasszony megnyitása
után baszk sapkás barátnője röviddel zárás előtt megjelent a
bolt előtt. Kutató tekintettel lesett át a kirakatüvegen, és
valahogy nagyon boldogtalannak látszott. A térdén egy nagy
sebtapasz. A kezében pedig egy barna szatyor volt, amely fura
módon mintha mocorgott volna.
 11
– Nem fogadnád be? Nem hosszú időre, csak amíg a
szomszédasszonyom visszajön! Hiszen imádod a macskákat!
Leonie mindent elmesélt. Tényleg elég kétségbeesettnek
látszott. Amikor Mimi szökését ecsetelte, a drámai elbeszélés
hallatán Maxie az ajkába harapott, nehogy felnyerítsen, de
Leonie így is észrevette.
– Ez egyáltalán nem vicces, Maxie! Lassan totál kész
vagyok. Nem alszom éjjel, újabb és újabb meglepetések
várnak napközben, Mimi legutóbbi akciója háromszáz
eurómba került, mert zárat kellett cseréltetnem, a térdem meg
még mindig pokolian fáj – panaszkodott. – Még sántítok is,
nézz csak rám!
Látványosan tett pár bicebóca lépést.
– Kérsz egy fahéjas csigát? – kérdezte Maxie, és letörölte a
vitrint egy darab szarvasbőrrel. – Vagy egy szelet
márványkuglófot, természetesen „jóféle vajjal”?
– Sem egyiket, sem másikat – rázta a fejét Leonie, és egy
fotelbe roskadt. – Kérlek, Maxie! Hiszen barátok vagyunk!
Mimi és énközöttem egyszerűen nincs meg a kémia. Muszáj
segítened rajtam!
– Hát… nem is tudom…
Maxie lenézett a fehér macskára, aki közben kimászott a
táskából, körbejárta a kávézót, és szép kényelmesen
elhelyezkedett Paula néni öreg kék bársonykanapéján.
– Úgy teszel, mintha legalábbis Godzilla lenne. Pedig nem
néz ki olyan veszedelmesnek.
– Nem hát – felelte türelmetlenül Leonie. – Persze hogy
nem. De nem szeret nálam. És úgy tiltakozik, hogy mindenféle
butaságot csinál.
– De hát hogyhogy?
– Gőzöm sincs, Maxie. Lehet, hogy kicsi neki a lakásom.
Vagy a rózsaparfümöm nincs az ínyére, vagy a levendulás
kézkrémem. Igen, azt kifejezetten utálja, mindig undorodva
elugrik, ha bekenem vele a kezemet. – Leonie ápolt kezeire
nézett, és boldogtalanul sóhajtozott. – Lehet, hogy egyszerűen
csak nem szokta meg, hogy egész nap egyedül van. Unatkozik,
mániái vannak, el akar szökni, ezt világosan látom. És ha még
egyszer meglóg, én szívrohamot kapok.
– Nem lenne egyszerűbb szólni a szomszédasszonyodnak?
– Siebenschön asszonynak? Nem, az végképp lehetetlen.
Szegény úgy tudja, hogy minden rendben van. Nem akarom az
öregasszony utolsó nyaralását elrontani, ezt egyszerűen nem
tehetem meg vele, szegény olyan boldog, hogy visszatérhetett
Ischiára. És hát milyen gyalázat lenne, ha azért kellene
félbeszakítani a nyaralást, mert nem bírok el Mimivel.
– De ha jól értettelek, akkor már amúgy sincs sok hátra a
hazajövetelig. Nem gondolod, hogy addig kibírod?
Leonie sötét tekintettel nézett rá és a fejét csóválta.
– Addigra én már az ideg-elmeosztályon leszek. Megőrjít ez
a macska. Tegnap órákon át kerestem a kerékpárkulcsot, pedig
le se zártam. Érted? Örülhetek, hogy nem lopták el. Tudnál
csinálni egy kávét nekem?
Míg a kávé fortyogva készült a pulton álló presszógépben,
Leonie színpadiasan a kezébe temette az arcát.
– No, ne drámázz már itt nekem. Majdcsak találunk
megoldást.
Maxie egy rózsás csészében letette barátnője elé a
tejeskávét, és mellételepedett.
Egy kicsit hallgattak, és Mimi, aki mintha megérezte volna,
hogy róla van szó, kecses mozdulattal leugrott a kanapéról,
majd bársonytalpakon odaosont a kis asztalhoz, ahol a két
barátnő ült.
Maxie kék farmernadrágjához dörgölte a fejét, aztán
megbökdöste a fejével és rányávogott.
– Nohát, milyen kis aranyos vagy! – örült meg neki Maxie.
Leonie felnyögött.
Mimi dorombolt.
 Hamarosan már a kávéház-tulajdonos ölében ült, és Leonie
mérges pillantással figyelte, amint fejét Maxie hóna alá fúrta.
– Talán az izzadságszagodat ellenőrzi? – kérdezte Leonie. –
Ez a macska tényleg igen különös jószág.
– Ugyan, hagyd már. Szereti a szagomat. És nem büdös a
hónaljam. Egyszerűen jó szagom van… még rózsaparfüm
nélkül is – jelentette ki Maxie öntudatosan. – Lehet, hogy
jobban szereti a vanília- és a csokiillatot.
A macska úgy fészkelte be magát a karjába, mint egy
csecsemő.
Maxie elragadtatással simogatta. Mimi felemelte a fejét, és
imádattal nézett rá. Pupillái egyszerre óriásira nőttek.
Szerelem volt ez első látásra.
– Nem tudom, mit akarsz. Ez a cica zabálni való – jelentette
ki Maxie. Már érezte, hogy ez a zöld szemű, fehér macska
elrabolja a szívét.
– Aha, veled, mert téged kedvel. De kettőnk közül te vagy a
macskasuttogó – hízelgett Leonie. – Maxie, könyörgök, ne
rázz le! Egyszerűen nem bírom tovább. Nálad Miminek egész
nap lesz társasága, biztos tetszeni fog neki. Ráadásul a belső
udvarban is sétálhatna. – És Leonie várakozva nézett Maxie-
ra. – Hiszen már látom rajtad, hogy egészen beleszerettél. Ez
mindannyiunk számára win-win helyzet lenne, sőt win-win-
win helyzet!
Maxie vigyorgott.
– Isten neki, úgyse hagysz békén. Próbáljuk ki. – Egy percre
elgondolkodott. – Holnap úgysincs nyitva a kávézó,
meglátjuk, hogy tetszik itt Miminek.
– Tökéletes. Már most látom, milyen pompásan érzi itt
magát.
Leonie-t valóságos örömmámor fogta el arra a gondolatra,
hogy hamarosan egyedül alhat az ágyában.
– De mit mondasz Siebenschön asszonynak? – vetette ellen
Maxie.
 Barátnője boldogan mosolygott.
– Semmit. Minek nyugtalanítsam fölöslegesen? Mimi
csodásan fogja magát érezni nálad, és amikor Siebenschön
asszony hazajön Ischiáról, egyszerűen visszaszállítom neki a
kis kedvencét, és minden tökéletesen rendben lesz. –
Elfintorította az arcát. – Hidd el, ez a tökéletes terv.
Ugyan hamarosan kiderült, hogy Leonie terve azért nem
volt olyan tökéletes, mint ahogy eleinte gondolta, de
egyvalamiben tényleg igaza lett: Mimi azonnal jól érezte
magát a szobaméretű kávézóban és a növényekkel beültetett
belső udvaron. Láthatóan békésebbé vált, körülsompolyogta
a belső udvar hortenziabokrait, ücsörgött a kis konyha
tűzhelyének sütője előtt, és érdeklődéssel nézte, hogy
emelkedik odabent a sajttorta. Felkísérte Maxie-t a kávézó
feletti lakásába, aztán vele együtt szaladt le a lépcsőn, az
ablakpárkányon heverészett és lustán nézte a kinti forgalmat,
ám arra, hogy kimenjen a Lenau tér ismeretlen világába,
szemlátomást semmi késztetést nem érzett. Valószínűleg még
túlságosan élénken élt az emlékezetében az Otto utcai kukások
pokoli lármája.
A kis könyves kávézó pár nap elteltével Mimi területévé
változott, amit napközben többször is bejárt, mielőtt felugrott
volna a kék kanapéra egy kis szendergésre – ez lett a kedvenc
helye. Az első éjszakákon még Maxie-nál aludt odafent a
lakásban, de időnként este is egyszerűen lent maradt az
üzletben. Amikor pedig melegebb lett, Maxie kinyitotta az
udvar felé néző rácsos ablakot, Mimi pedig átsurrant a rácsok
között, amikor épp holdfényfürdőre vagy éjszakai levegőre
szottyant kedve. Elégedetten gubbasztott a hortenziabokrok
között, vagy ráncigálta a téglafalra felkapaszkodott borostyánt.
Az egyik éjjel azonban – a két barátnő épp filmet nézett Maxie
lakásán a kávézó felett – nagy fújás, sziszegés, vernyákolás
hallatszott a belső udvarból: egy nagy fekete macska
sétálgatott fent a fal tetején. Mimi foggal-körömmel védte kis
területét, amíg csak a betolakodó el nem tűnt.
Ettől az apró közjátéktól eltekintve Mimi bárányszelíd lett,
szinte egy lépést sem tágított Maxie mellől, egyre többet
hízelgett, és Leonie csak csodálkozott a macskalélek
kiismerhetetlen rejtélyein.
Így aztán Mimi a kávézóban maradt, Leonie meg
fellélegzett. Végre kialhatta magát, Maxie pedig, aki a kicsi
Lula tragikus elvesztése után nem akart több macskát,
határtalanul boldog volt a kecses jövevény miatt. És
ugyanilyen elragadtatottak voltak az idősebb és fiatalabb
vendégek is, akik hamarosan szállingózni kezdtek, és mindig
örömmel játszottak Mimivel kávézás, könyvkeresgélés, vagy a
„derék, becsületes” sütemények fogyasztása közben. Bizony,
Mimi volt a Paula kisasszony attrakciója, ugyanúgy a
kávézóhoz tartozott, mint a szőke tulajdonos. Tudta is ezt, úgy
ült ott, mint egy királynő, és sütkérezett az általános
figyelemben.
Múltak a napok, és Leonie szorgalmasan küldözgette a
beszámolókat és a fényképeket Siebenschön asszonynak,
amikor Mimiről érdeklődött. A képeket bölcs előrelátással már
régebben elkészítette. Mimi a francia kanapén tévézik, Mimi
iszik a virágvázából, Mimi a konyhában a tálkája előtt, Mimi a
kosarában a folyosón; pamutgombolyaggal játszó Mimi,
étkezőasztalon heverésző Mimi, a Kölner Stadt-Anzeigert
„olvasó” Mimi. Aztán Leonie még készített pár csinos, közös
szelfit magáról és Mimiről, és úgy érezte magát, mint Gérard
Depardieu és Andie McDowell a Zöld kártya című filmben,
ahol a szereplőknek boldog házaspárt kell alakítaniuk az
amerikai Bevándorlási Hivatal emberei előtt. Siebenschön
asszony pedig le volt nyűgözve ember és állat ilyen
tökéletesen harmonikus együttélésén.
Olyan boldog vagyok, hogy ilyen nagyszerűen megértik
egymást – írta. – Ez mindent nagyon megkönnyít.
Leonie pedig úgy érezte, kissé elvetette a sulykot, amikor
ezt írta vissza:
Minden napom csupa boldogság Mimivel. Nagyon
hozzászoktam, és hiányozni fog, ha már nem alszik
mellettem a heverőn.
Ó, csodás – írta Susann Siebenschön, Leonie pedig egy
kicsit csodálkozva nézett a telefon kijelzőjére. Az idős hölgy
mintha kicsit szétszórt lenne. No, de a legfontosabb, hogy nem
fogott gyanút.
Siebenschön asszony természetesen mit sem sejtett abból,
hogy Mimi átmenetileg otthont cserélt, Leonie-nak pedig esze
ágában sem volt, hogy felvilágosítsa. Úgyis hamarosan
hazajön Ischiáról, és ennek az egész bolhacirkusznak vége
lesz. Addig pedig semmi gond nem lesz a cicával. És míg
Leonie visszavárta szomszédasszonyát, hogy újra minden
visszatérjen a régi kerékvágásba, addig Maxie szíve egyre
inkább elszorult a gondolatra, hogy vissza kell szolgáltatnia
Mimit.
De ekkor Leonie egy szép estén sms-t kapott Ischiáról – ez
az eddigieknél is rejtélyesebb volt, és minden tervet romba
döntött.
Drága Leonie, csodás híreim vannak. Ugye, már
jeleztem, hogy valami történt…
Leonie a homlokát ráncolta. Ugyan mi történhetett? Valami
derengett egy „csodáról”, így aztán tovább olvasott:
Megismerkedtem egy izgalmas olasz férfival, és mit
tagadjam, beleszerettem. Az én koromban! Ki gondolta
volna?! De hát hogy is szól a mondás: „Öreg csűr nagy
lánggal ég…” Én pedig égek, Leonie, lángolok…
Leonie hüledezve bólogatott. Siebenschön asszonynak
nyilvánvalóan megbomlott az elméje. Gyorsan végigolvasta az
sms-t:
Giorgio csodálatos férfi! Egészen új oldaláról mutatta
be nekem Ischiát. Olyan sok felfedeznivaló rejtőzik még
itt! A következő hétvégén Procidára fogunk áthajókázni
(küldök levelezőlapot!). És egyáltalán nem akar többé
elengedni. Tehát elhatároztam, hogy három héttel
meghosszabbítom a nyaralásomat. Vagyis: Mimi még egy
ideig önnél maradhat, és szórakoztathatja. Ne
szomorkodjon! Na, ehhez mit szól? Mille baci: Susann
Siebenschön.
Leonie egy ideig meg sem tudott szólalni a döbbenettől.
Úgy látszik, a szomszédasszony teljesen nekiszabadult a
világnak, és összeállt valami olasz halásszal, aki ott
hajókáztatja, amikor Caprinál a vöröslő nap a tengerbe süllyed
– vagy éppen Ischiánál. Vagy Procidánál. Kiment a konyhába,
és felbontott egy üveg bort. Aztán összeszedte magát, és
gondolkodott.
Mi van abban, ha Mimi pár héttel tovább marad Maxie-nál?
Hiszen pompásan érzi magát a kávézóban. Rendkívül
elégedettnek tűnt, heverészett a kék kanapéján, vagy éppen az
asztalok között mászkált, és hagyta, hogy a vendégek
kényeztessék. Este pedig megkapta Maxie-tól a finom
vacsorát. A szőre csak úgy ragyogott, miután minden reggel
elnyalogatott egy tálka túrót, és szemmel láthatóan
kerekdedebbé vált.
– Ne etesd már annyit – mondta Leonie egyik nap, amikor
bekukkantott egy tejeskávéra –, még a végén elhízik.
Maxie azonban nem törődött vele, és azonnal védelmébe
vette kis kedvencét.
– Azért, mert te állandóan a karcsúságodra ügyelsz,
másoknak még nem kell éhen pusztulni. – És megsimogatta a
hangosan doromboló Mimit. – Igen, drágám, te vagy a
legszebb cica a világon, ne is figyelj erre a gonosz némberre –
vigyorgott szemtelenül Leonie-ra.
Leonie ivott hát egy pohár bort és mosolygott, miközben
Maxie-t hívta. A barátnője ugyanis igazából boldog lesz, ha
meghallja, hogy Mimivel három héttel tovább lehet együtt.
– Hurrá! – kiáltotta Maxie a várakozásnak megfelelően,
amikor Leonie elújságolta neki a dolgok új állását. – Hát ez
nagyszerű! Ez a Siebenschön néni felőlem ott is maradhat
örökre Ischián!
– Hát, azt azért biztosan nem fog – felelte élesen Leonie. –
Egyszer biztosan észhez tér majd.
Aztán nekifeküdt, hogy válaszoljon Susann-nak.
Ezek igazán nagyszerű hírek, Siebenschön asszony!
Igen, ki gondolta volna? Az élet tele van meglepetésekkel.
És hát, mi lehetne szebb, mint a szerelem? És igen – jó,
hogy Mimi maradhat még egy kicsit. Pillanatnyilag
nagyon-nagyon jól érzi magát, sokat játszik. Sok
üdvözlettel Kölnből: Leonie.
 12
Susann Siebenschön tényleg sohasem gondolta volna, hogy
élete alkonyán még egyszer szerelmes lesz. A napjai édes
mámorban teltek, és amikor Giorgio Pasini piros Fiatját
megpillantotta, mindig bukfencet vetett a szíve.
Szórakozottan bámulta a Castello Aragonese kis olajképét,
amelyet az ágyával szemközti zöld fakomódra állított.
Kortyolt egyet a vörösborból – felhozta a szobájába a félig teli
poharat –, és magára mosolygott a komód felett lógó tükörben.
Mennyi minden megváltozott, mióta a Via Román sétálva
megpillantotta a kis képet Giorgio Pasini antikvitásüzletében!
Bizony, ez volt az az út szélén növő virág, amit le kell
szakítani, ha megpillantjuk.
Giorgio az első hét végén elvitte őt a Mortella-kertekbe.
Susann mindig is meg szerette volna nézni, de Bertold jobban
szeretett a természetben túrázni, mint botanikus kerteket
tanulmányozni, így aztán sohasem jutottak el oda, pedig a
Mortella nem is volt messze a Hotel Paradisótól.
La Mortella azt jelentette: „a mirtuszok helye”. Ezt Giorgio
magyarázta el neki, amikor azon a vasárnap délutánon
elhaladtak a park pénztárfülkéje előtt. Susann „mítoszok
helyének” hallotta, de ehhez a trópusi csodakerthez az is
tökéletesen illett volna. A parkot egy angol házaspár létesítette
a Forio-öböl felett a második világháború után, amikor
Ischiára költöztek. Sir William Walton zeneszerző volt, nem
túlzottan jelentős. Ám az, amit itt a feleségével, Susanával
létrehozott – a nőbe, egy ifjú argentin szépségbe a férfi egy
Buenos Aires-i útján szeretett bele halálosan –, az maga volt a
csoda. És amikor a látogató belépett ebbe az édenkertbe,
megérintette ez a halhatatlan szerelem is, amint egyre
magasabbra hágott a kanyargós ösvényeken, és a lélegzete
elakadt a sok szépség és az ezernyi lépcsőfok hatására.
Amikor Susann végigment ezeken az elvarázsolt
ösvényeken Giorgio Pasini oldalán, egészen lenyűgözték a
világ minden tájáról származó bizarr formájú fák, a magas
pálmák, az egzotikus növények és ragyogó virágok hihetetlen
pompája, amit a Walton házaspár sok évtized alatt hozott itt
létre. Szinte elvarázsolva álldogált az arany napszentély előtt:
itt egy szökőkút csobogott, s a falakon a görög mitológia
fakuló képeit pillantotta meg. Giorgióval együtt leült egy
padra a tavirózsák tavánál, és mélyen megérintette az a
piramis alakú szikla, amelyet Susana emeltetett a férjének,
Williamnek örök emlékül. Az emelkedő derekánál, egy árnyas
teaházban kék csészéből Earl Greyt ittak, enyhe szellő
lengedezett, és közben végtelenített szalagról szólt a
zeneszerző mélyhegedűre írt koncertje. Később
továbbhaladtak a Nymphaeum felé – ez egy zöld lugas volt,
amelynek sekély kútjában az égbolt kékje tükröződött, és
Giorgio egy feliratra mutatott a kút körül:
This green arbour is dedicated to Susana, who loved
tenderly, worked with passion and believed in immortality.
– „Ezt a zöld lugast Susanának ajánljuk, aki gyengéden
szeretett, szenvedélyesen dolgozott, és hitt az
örökkévalóságban” – fordította le a férfi, és a szeme
mosolygott. Aztán Susann kezéért nyúlt, és mentek tovább
felfelé. Ebben a világtól távoli paradicsomban úgy bolyongtak,
mint két alvajáró. A koncert csak este kezdődött, a nápolyi
zeneakadémia hallgatói játszottak egy kis arénában a szabad
ég alatt, de Giorgio még előtte megmutatta a kedvenc helyét:
egy kínai pagodát két faragott támlás székkel, ahol kéz a
kézben üldögéltek, és lenéztek az ezüstös tengerre, amely
végtelen tükörként csillogott alattuk.
Szép nap volt ez, gondolta Susann, amikor Giorgio este
kitette a szálloda előtt, és felfelé bandukolt a lépcsőkön a
szobája felé. Nagyon is szép volt.
És a legjobb ebben az volt, hogy még sok ilyen szép nap
következett. Ugyanis új olasz lovagja, aki maga is több éve
volt özvegy, a sziget újabb és újabb szépségeit mutatta meg
neki. És a legfontosabb: visszahozta az asszony néhány éve
eltűnt életörömét.
Kiültek a Via Román egy fagylaltozóba, és piruló arccal
történeteket meséltek egymásnak az életükből, miközben a
fagylaltot kanalazták. Együtt kerestek az üzlet dobozkáiban
egy csinos arany szerencsekarkötőt, amit Susann Leonie-nak
szánt. Camparit ittak, aztán még egy Camparit – Susann ezer
éve nem csinált ilyet –, végül Giorgio feltett egy lemezt,
kinyitotta az ajtót, és Astor Piazzola vágyódó hangjaira tangót
táncoltak ott, az utcán.
– De Giorgio! – kiáltotta Susann nevetve, amikor a férfi
erős kézzel megforgatta az utca kövezetén. – Ez nem illik!
– És ugyan miért nem? – kérdezte Giorgio, aki legalább két
fejjel alacsonyabb volt az óriás termetű Bertoldnál, és nevető
szeme közvetlenül az asszony arca elé úszott. – Minden illik,
tutto è possibile, mia bella Ssussanna.
És ekkor Susann Siebenschön lerúgta az ezüstpántos
szandálját – új volt, egy kicsit szorított is –, és engedte, hogy
ez a fürge mozgású férfi, akinek semmi sem lehetetlen,
vezesse.
A következő hétvégén Giorgio Sant’Angelóba hívta meg
ebédelni, egy eldugott vendéglőbe, amelynek teraszáról egy
festői halászfalut és a tengert lehetett látni, innen emelkedett ki
a La Roia nevű sziklatömb, mintha csak egy óriás hajította
volna oda.
A helység határánál felszedte őket egy picike elektromos
járgány, szorosan egymáshoz simulva ültek az üléseken, háttal
a sofőrnek, aki nyaktörő tempóban tette meg a meredek utat
Barano d’Ischiába, és Susann a kanyarokban rikoltozva és
visongva kapaszkodott Giorgióba.
A vendéglő álomszerű volt. A fedett teraszt finom
halványkék csempékkel rakták ki, mintha a felhőtlen éggel
akartak volna vetélkedni, ezt régi fakerítés vette körül, amely
mellett pompázatos leanderek és ciklámenszín
murvafürtbokrok virítottak. A banáncserjék és a pálmák
mélyzöld leveleit megremegtette a déli szellő. A vendégekre
régi, fonott támlás székek vártak a fehérrel terített asztalok
körül. És mögöttük ott csillogott a tenger.
Susann a korláthoz lépett, szemével a messze távolt kereste,
és megpróbált minden szépséget magába szívni. Mélyet
lélegzett és egy pillanatra behunyta a szemét, aztán Giorgio
visszakísérte a fedett teraszra.
 Órákon át nevetgéltek, csacsogtak az árnyékban a férfi
barátainak és rokonainak társaságában egy hosszú asztalnál,
itták a hűs fehérbort, dinnyét ettek sonkával és spagettit tenger
gyümölcseivel, rigatonit vaddisznóraguval, és Susann életének
talán legfinomabb tiramisuját. A fiatal szakács csak jött és jött
a konyhából, hozta a nagy tálakat és lábasokat, és a vidám
vendégsereg megannyiszor hangos ujjongással és tapssal
üdvözölte. A délutánt erős feketekávé koronázta meg, amire a
tartalmas étkezés után szükség is volt. Fél öt környékén
feloszlott a társaság, és Giorgio levezette Susannt egy csendes
kis teraszra, ahol fák árnyékában nyugszékek várták a
sziesztázni vágyókat. Susann álmosan nyújtózott el, és elalvás
előtt még arra gondolt, hogy a dolce far niente igen kitűnő
találmány.
Aztán amikor este kéz a kézben visszasétáltak
Sant’Angelóba és rácsodálkoztak az eget és a tengert egyre
vörösebbé festő nap csodálatos játékára, Giorgio gyengéden
magához vonta és megcsókolta.
A hétvégére a férfi Procidára akarta vinni, az Ischia melletti
kis szigetre, ahol egykor a Neruda postása című filmet
forgatták. Ez az a hétvége volt, amikor Susann ischiai
nyaralása tulajdonképpen véget ért volna, és fel kellett volna
ülnie a gépre Németország felé. Tétovázott, vergődött.
Igazából nem akarta, hogy vége legyen. Még nem. Ezek a
boldog napok – az egész túl szép volt ahhoz, hogy
félbeszakadjon.
– Signora Siebenschön, buongiorno, buongiorno! Ön napról
napra fiatalabb! – kiáltott rá Massimo minden reggel, amikor
lement az étterembe. – Ilyen jót tesz ez a mi fangónk?{10}
A szállodaigazgató rákacsintott, és Susann viszonozta a
kacsintást.
Valóban pompásan érezte magát. Csípőtáji fájdalmait
mintha elfújták volna, és Susann nem tudta volna
megmondani, hogy az iszappakolás az oka, vagy a
csipkebogyópor, amit Giorgiótól kapott az artrózisára (régi
házi recept a mammától, mondta a férfi), és amit minden
reggel a joghurtjába kevert; esetleg a meleg napsütés van ilyen
hatással rá, vagy a kellemes szívdobogás, ami mindig elfogta,
valahányszor a kis piros autó feltűnt a szállodához vezető
úton.
– Nem maradhatnál még egy kicsit, Ssussanna? Mi dolgod
otthon, itt annyival szebb minden – mondta Giorgio. –
Beülünk a hajómba, és átmegyünk Procidára. Szeretném az Il
Postino bárját megmutatni, és szeretnék tengeri sünös spagettit
enni veled lent a kikötőben, ez a különlegesség csakis ott
kapható! Ismerek egy kitűnő kis szállodát. Külön szobában
leszünk, ne aggódj, én úriember vagyok, de talán, ha
szeretnéd, meg is látogathatjuk egymást.
Elbűvölően mosolygott, és Susann hetvenhárom éves szíve
hevesen feldobogott arra a gondolatra, hogy a kedves barna
szemű régiségkereskedő este csendesen bekopog a szobája
ajtaján. Sürgősen be kell szereznie egy új hálóinget. Valami
szép csipkéset.
– Most mi van? Mire gondolsz?
Susann elvörösödött.
– Semmi, semmi… csak azon morfondírozom…
– Kérlek, ne utasíts el. A vendégem vagy.
– Jaj, Giorgio, nem hívhatsz meg mindig. – Susann zavarba
jött.
– Dehogynem – felelte a férfi. – Én olasz vagyok, nekem
nagy-nagy szívem van.
És a nagyszívű kis ember emelkedett mozdulattal szorította
a kezét a szívére, Susann pedig tudta, hogy nem képes neki
ellenállni.
Végül három héttel hosszabbította meg a vakációját. Azt,
hogy az az élemedett házaspár, akiknek mostanra volt
foglalásuk a szállodában, egészségi okok miatt lemondta a
nyaralást, égi jelnek tekintette.
Persze egyszer vissza kell mennie Németországba, már csak
Mimi miatt is. De egyelőre három további napégette, izgalmas
hét állt előtte. És nem akarta tovább gondolni.
Az ablakhoz lépett, és beszívta az enyhe esti levegőt. Még
mindig meleg volt. Forio dombjai fölött keskeny holdsarló
lebegett, és megvilágította a távolban magasodó Torre Toronét.
Citrom- és rozmaringillatot hozott a szellő, ahogy kihajolt az
ablakon, és belenézett az éjszakába. Egyszeriben nagyon
könnyűnek érezte magát.
Ischián tavasz volt. És tavasz volt a szívében is.
Ám amíg Siebenschön asszony továbbra is szerelmes
ösvényeken sétálgatott az olasz nap alatt, és egyre messzebbre
tologatta a Giorgio Pasinitől való elválás elkerülhetetlen
napját, addig a Lenau tér közelében álló kis kávézóban is
figyelemre méltó események történtek.
 13
Mimi megkölykezett.
Leonie a barátnőjével együtt megbabonázva guggolt a
Maxie lakásának folyosóján álló gardróbszekrény előtt, és
bámulták az aprócska cicagyerekeket, akiket Mimi odaadóan
nyalogatott. Az egész macskasereglet egy kockás pléden
hevert a ruhásszekrény alján.
– Hát ez nem lehet igaz – mondta Leonie, miközben az
egyik kis szürke kölyök megpróbált az anyjára mászni, de
legurult és a testvérein landolt.
Vasárnap este volt, és Leonie épp kényelembe helyezte
magát egy könyvvel a kezében a kanapén, amikor megszólalt a
telefon.
– Meglepetés! – kiabálta Maxie izgatottan. – Át kell jönnöd!
– Meglepetés? – kérdezett vissza Leonie, de Maxie ekkorra
már letette.
Úgy hangzott, mintha valaki betört volna a kávézóba – de
nem is, inkább mintha Maxie megnyerte volna a lottóötöst.
Vagy mégis egy kicsit másképp. Annyi mindenesetre biztos
volt, hogy a dolog sürgető. Leonie tehát sóhajtva letette A lét
elviselhetetlen könnyűségét, és átkerekezett a Chamisso
utcába. És most ott kuporgott a barátnőjével együtt az öreg
járólapokon, és elragadtatással vegyes elképedéssel figyelte a
ruhásszekrényben zajló családi jelenetet. Öt kiscica virnyogott
csendesen, próbált ügyetlen lépéseket tenni, és esett vissza
minduntalan az anyjára.
– Hát nem édesek? – kérdezte megilletődve Maxie. – Láttál
már ilyen aranyos pici lényeket?
Leonie csak a fejét csóválta.
– Én sem – lehelte tisztelettel Maxie. – Mimi egész napra
eltűnt, de eleinte nem is gondoltam semmire, hiszen szeret
elbújni, te is tudod.
– Az ám! – bólogatott Leonie. Még nagyon frissen élt az
emlékezetében a lakásában folytatott izgalmas kutatás.
 – Aztán nekiálltam, és végigtúrtam az összes szekrényt… És
megtaláltam őket itt. Az egész bandát. Sejtelmem sem volt…
– Látod, én egész idő alatt mondtam, hogy olyan dundinak
néz ki. És most itt a szép ajándék. Ki a boldog apa?
– Gőzöm sincs.
Maxie-t az ilyen mellékes apróságok egyáltalán nem
érdekelték. Elbűvölten nézte, amint Mimi a nyakánál elkap
egy kis cirmost, aki épp ki akart gurulni a szekrényből, és
visszaemeli a helyére.
Leonie-nak eszébe jutott az az éjszaka, amikor az a fekete
macska megjelent a kávézó udvarán, és óriási lármát csapott a
nyávogásával.
– Talán az a fekete macska egy kandúr volt – vélekedett.
Maxie egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Nem, az nem lehetséges. Ilyen rövid idő alatt nem
születnek kiscicák – mondta. – Én inkább arra gondoltam,
hogy Mimit már akkor boldoggá tehette egy kandúr, amikor a
szomszédasszonyod tetőteraszán ugrándozott.
Leonie érezte, amint elönti a meleg és a hideg. Siebenschön
asszony! Ez az ügy egyre bonyolultabbá válik. Azt végképp
nem tudta, hogy ezt hogy mesélje el az idős hölgynek.
A halántékára szorított kézzel sóhajtozott.
– Mon Dieu! Mit mondjak Siebenschön asszonynak? –
jajgatott. – Keserves lesz a meglepetés, amikor visszajön!
– Persze, ha egyáltalán visszajön. De még nem tartunk ott –
felelte Maxie nyugodtan. – Az is lehet, hogy ez a te
szomszédasszonyod még tovább ott marad az olasz hódolója
mellett. Hadd élvezze már egy kicsit az életet. Most már úgyis
késő siránkozni. Ha pedig visszajön, akkor majd tiszta vizet
öntünk a pohárba.
Leonie-t már a puszta gondolatra kiverte a hideg veríték.
– És akkor majd egy macska helyett hatot kap vissza, mi?
Magánkívül lesz. Hiszen még azt sem tudja, hogy Mimi nem
nálam lakik. Tudod, küldtem neki azokat a képeket…
 Leonie az alsó ajkát harapdálta, és a lába előtt nyüzsgő kis
állatkertet szemlélte. Két cirmos, egy fekete-fehér foltos, egy
kékes világosszürke és egy hófehér cica küzdött éppen a mama
melletti legjobb helyért.
– Majd kialakul.
Úgy tűnt, Maxie-t nemigen foglalkoztatja ez a „hogyan
mondjam meg Siebenschön asszonynak” kérdés.
– Nézd csak, milyen szépen gondoskodik a kicsinyekről –
szólt aztán. Olyan büszke volt rájuk, mintha ő lenne a
macskacsalád feje.
Leonie elhallgatott. Aztán felegyenesedett – a kőpadló nem
volt valami kényelmes.
– És most? – kérdezte a szoknyáját igazgatva.
– Milyen „és most”?
– Mit fogunk csinálni ennyi macskával?
– Hát, egyelőre itt maradnak.
– Úgy gondolod, a kávézóban?
– Persze, miért ne? – Maxie boldogan mosolygott. – Hiszen
amúgy is az anyjukkal kell lenniük. És a kiscicák egyáltalán
nem zavarnak senkit. És később még mindig
elajándékozhatjuk őket. No, azért nem valamennyit. – A
szemében álmodozó kifejezés jelent meg. – Voltam egyszer
egy velencei könyvkereskedésben, ahol rengeteg macska
mászkált. Békésen elhevertek a polcokon és a
könyvkupacokon. Igazán elragadó volt! Tudtad, hogy a
macskáknak egészen különleges a viszonyuk a könyvekhez?
– Nem, erről sejtelmem se volt – vonta fel a szemöldökét
Leonie.
– Pedig így van. Úgy tűnik, a macskákat nagyon
megnyugtatják a könyvek.
– Igazán? Hát nekem nem ez a tapasztalatom – vont vállat
Leonie, és felidézte, amikor Mimi egy szép napon kirángatta
egyik értékes, bibliofil Proust-kötetét a polcról, és néhány
lapját cafatokra szaggatta. – Persze az is lehet, hogy nem a
megfelelő könyveket tettem a polcomra. Talán a
denevérkutatást jobban szeretik Marcel Proustnál.
– Lehetséges – felelte Maxie szárazon. – A macskák nagyon
kíváncsiak. És az az unalmas Proust, ha jól emlékszem, örök
idők óta ott gubbasztott a polcodon. Mi érdekes lehetne
benne?
– Esetleg az irodalom? – ironizált Leonie.
– Hát ez az. Az irodalmat mérhetetlenül túlbecsülik. –
Maxie gyengéden visszatolta a pokrócra az egyik kis cirmost.
– Az irodalmat nem lehet megsimogatni. De a kiscicákat igen.
Ami azt illeti, Maxie-nak igaza lett. A következő hetekben
kiderült, hogy a fürge kis macskahad, amely elfoglalta a
kávézót, határozottan lepipálta népszerűségben a polcokon
sorakozó könyveket. Maxie nem bánta. Szinte dagadt a
büszkeségtől, és mintha csak egyenesen neki szóltak volna a
vendégek elragadtatott felkiáltásai és kedveskedő szavai, olyan
piros arccal álldogált a pult mögött, és készítette a kapucsínót,
a presszókávét, a kakaót fahéjjal vagy cukorral, vagy
kívánságra akár régimódi filteres kávégépben a hosszú kávét.
Lendületes, kerek betűivel minden reggel kiírta a napi
kínálatban szereplő három süteményt a bejárat mellett függő,
hosszúkás palatáblára. Nyilvánvalóan elterjedt a hír a
kerületben, hogy a Paula kisasszonyban nemcsak kávézni
lehet, mint a nagyanyáink idején, hanem édes apró cicákat is
lehet simogatni és csodálni. Leonie akármikor nézett be, a
kávézó mindig tele volt. Olyan új arcok is felbukkantak, akiket
eddig sohase látott.
Az egyik ilyen új törzsvendég Franzen úr volt, egy
egyedülálló idősebb úr, aki a kedvenc helyén, az ablaknál
iszogatta a nagy csésze kávéját, egreses pitét evett hozzá,
kiolvasta az újságot, és láthatóan nagy öröme telt a
kismacskákban, akik úgy lógtak rajta, mint a bogáncs, és
szálakat húzgáltak ki a pulóveréből. Franzen úr egy kicsit
nagyothallott, és amikor egyszer Leonie egy cicát kikerülve az
asztalának ütközött és elnézést kért, felnézett rá,
körülményesen elrakta a kabátját a másik székről, és
szívélyesen hellyel kínálta.
 Elmesélte Leonie-nak, hogy az Eichendorff utcai házukban
folyó renoválási munkák elől menekült ide.
– Utálom a mestereket – jelentette ki morcosan, és Leonie
aggodalmasan azon kezdte törni a fejét, hogy Franzen úr vajon
nem ugyanabban a házban lakik-e, mint Siebenschön asszony.
Leonie egy másik új vendéget is kiszúrt a kávézóban, egy
olyat, aki – ki tudja, milyen okból – nagyon nem tetszett neki.
Egy laza fiatal fickó volt, aki egész nap a nyitott MacBookja
mögött ült az egyik sarokban, néha irkált valamit, és
vágyakozó pillantásokat vetett Maxie-ra. Hosszú szőke haját
kontyba kötve viselte és egy ceruzát tűzött bele, ami kétoldalt
kilógott, mint egy gésának – vélhetően roppant szexinek és
menőnek hitte magát.
– Mondd, ki ez az alak? – suttogta Leonie, amikor a pulthoz
került Maxie mellé, aki épp egy méretes szelet citromos
süteményt vágott le, és helyezett el tányéron.
– Ó, ez a Florian – felelte Maxie mosolyogva.
– És mit művel itt egész álló nap? Mármint azonkívül, hogy
veled flörtöl? Valami íróféle?
– Környezettudományból írja a szakdolgozatát – felelte
Maxie, és egy adag tejszínhabot nyomott a tortára.
– Pont itt, egy kávézóban?
– Ugyan már, miért ne, Leonie? Néha igazán begyöpösödött
tudsz lenni. Hiszen tök cuki. Láttad a szemét?
– Aha, láttam.
Leonie tekintete visszasiklott a ceruzafrizurás pasira, aki
elégedetten nyújtózott a fotelben. Aztán odanézett. Nyilván
észrevette Leonie gyanakvó tekintetét. Fölényesen vigyorgott,
aztán rájuk kacsintott, mintha valami titkot osztana meg velük.
Leonie felháborodva szívta be a levegőt.
– Szép szeme van, de leginkább rád vet szép szemeket –
intette a barátnőjét. Maxie azonban csak nevetett, és
megkérdezte, vajon nem féltékeny-e Leonie.
– Hát ő nem a macskák miatt jött – felelte Leonie, Maxie
pedig a szemét forgatta.
 – Nem bizony. Ha épp tudni akarod, az én citromos sütim
miatt jön – mondta, és felkapta a süteményt.
A legtöbb vendég azonban valóban a cicák miatt jött, és
Maxie-nak hamarosan fel kellett vennie egy egyetemistát, aki
részmunkaidőben kisegítette. A vörös hajú Anthony
Manchesterből jött, és úgy nézett ki, mintha Harry herceg
öccse lett volna. Egyelőre még bizonytalan volt a
szakválasztásban, és pénzre mindenképp szüksége volt. Maxie
azonnal megkedvelte. Anthony húszéves volt, szeretni való
figura, és egy kicsit őrült fazon. Nem rettent meg az erős
színektől, csíkos Paul Smith zoknit hordott, piros,
narancsszínű vagy zöld pólóin pedig olyan feliratok álltak,
mint Be nice or go away vagy I pretend to be normal. Leonie,
aki gyakran beszélgetett vele a pultnál, úgy vélte, hogy
Anthonyban megvan az a fajta angol humor, amit első hallásra
meg sem lehet pontosan érteni. A fiatal srác imádta a
süteményt és a cicákat, ahogy azt kifejezésre is juttatta:
– Ja, szeretem a sütit meg a cicákat. – Aztán vigyorogva
hozzáfűzte: – Bár a sütik finomabbak.
És mindenekfelett imádta az új főnökasszonyát, aki után
mindig csodálattal tekintett, ahogy ide-oda cikázott az asztalok
között, mindenkihez volt egy kedves szava és csak úgy
szikrázott belőle az életkedv, amely mindenkire átragadt.
Tökéletesen illett a kávézójához, gondolta Leonie.
Leonie tudta, hogy Maxie mögött nyugtalan időszakok
állnak, amelyek során gyakran megingott, és nem tudta, mit is
kezdjen az életével. Valahogy bármibe is fogott bele, minden
kudarccal végződött. És most Leonie annál jobban örült annak,
hogy barátnője mintha megtalálta volna az igazi küldetését.
Hatalmas elánnal vetette bele magát a munkába, semmi sem
fárasztotta ki, egyszerűen hihetetlen energiákat termelt, és a
kis kávézó a csendesebb kezdetek után most már igazán
virágzó üzletté alakult.
– Mimi hozott nekem szerencsét – mondta néha Leonie-nak.
– Mekkora mázlim van, hogy idehoztad! Talán a sors akarta
úgy, hogy tönkretegye a piros cipődet, talán egyszerűen úgy
kellett lennie, hogy hozzám kerüljön. Ide, a kávézómba.
 Mindketten a bársonykanapéra néztek, ahol a fehér macska
elégedetten üldögélt, akár egy szfinx, és mintha valami
misztikum vette volna körül.
Miminek és gyermekeinek hála, a Chamisso utcai könyves
kávézó a legjobb úton haladt afelé, hogy macskakávézóvá
váljon. Leonie-nak is el kellett ismernie, hogy egyszerűen
ellenállhatatlan volt az öt kiscica, ahogy anyjuk felügyelete
mellett miákolva átvonultak a kávézón, majd tanyát vertek az
ablakpárkányokon, fotelekben és könyvespolcokon. Ennyi
bájtól mindenkinek meglágyult a szíve.
Különösen a kis Emma, akinek időközben szintén fülébe
jutott a macskakávézó híre, nem tudott betelni az édes
kiscicákkal. Iskola után majdnem mindennap megjelent a
Paula kisasszonyban, hogy fahéjas kakaót igyon, és Mimi
kölykeivel játsszon. Leonie igen gyakran ott találta a
visszahúzódó kislányt, és örült annak, hogy Emma milyen
nyitottnak és boldognak tűnt. Diákja felszabadultan
bohóckodott, hosszú szőke haja lobogott, amikor a kávézó
belső udvarán tornázott, és mindenféle mutatványokra próbálta
rávenni a cicákat. Legfőképp az ezüstszürke kismacskát
imádta. Néha órákon át a kávézóban volt. Mindenről
megfeledkezve ült a helyiségben, amint az az este hat órás
zárás előtt lassan kiürült.
– Emma, neked nem kellene hazamenned? – kérdezte
Leonie egyik este, amikor az utolsó vendégek is távoztak, és
Maxie a konyhában pakolta a mosogatógépbe az edényeket,
ugyanis Anthony éppen szabadnapos volt.
– Ó, hát nálunk senki sincs otthon – felelte a kis Emma. –
A nagymamám a gyomorfekélyét gyógyíttatja, papa pedig
sokáig dolgozik, majd csak nyolc körül jön haza. Aztán
megyünk az indiaiba, és banáncurryt eszünk.
Emma az ölébe vonta a szürke kismacskát.
– Nem maradhatnék még egy kicsit, tanárnő… kééérem…?
– könyörgött mohón.
– Ezt én nem dönthetem el – nevetett Leonie mosolyogva. –
A főnökasszonyt kell megkérdezned.
 Maxie épp kilépett a konyhából, elkezdte törölgetni az
asztalokat, és vidáman nézett Emmára.
– Hát persze hogy maradhatsz – mondta. – Hiszen már
ismerjük egymást.
– Tényleg nagyon édes – mondta halkan Leonie-nak Maxie,
miközben Emma boldogan tovább simogatta a szürke cicát.
– Mi a neve? – kérdezte a kislány hirtelen. – És a többinek?
Leonie és Maxie meghökkenten néztek egymásra. Eddig
nem adtak nevet a cicagyerekeknek.
– Hát ez megbocsáthatatlan – mondta Maxie. Leguggolt
Emmához. – Mondd, volna kedved elnevezni őket?
Emma szeme felragyogott.
Egy órával később minden macskakölyök nevet kapott.
Nagy muri volt! Egyet Leonie nevezett el, egyet Maxie, a
maradék háromnak Emma adott nevet. Sokat vitáztak, sokat
nevettek. Így aztán a macskák neve a következő lett: Neruda
(ahogy annak a márványos borítójú könyvnek a szerzőjét
hívták ott a polcon, aki annyi gyönyörű szonettet írt: Leonie
csukott szemmel húzta ki a verseit tartalmazó gyűjteményes
kötetet a polcról), aztán Tiramisu – a fekete-fehér cica neve
persze Maxie választása volt, Emma javaslatára Tigris lett a
második cirmos neve, aztán lett egy Aphrodité, ő volt mind
között a legcsinosabb a hófehér bundácskájával, és Levendula.
Ennél a kékesszürke kandúrkánál Emma különösen sokat törte
a fejét. Végül azt mondta, hogy a színe emlékezteti azokra a
hatalmas franciaországi levendulamezőkre, ahol egyszer
nyaraltak, „amikor mama még velünk élt”.
– Mostanában mama leginkább Afrikában van az új férjével,
és az ottani gyerekeknek segít, hogy legyen mit enniük, és
hogy járhassanak iskolába, papa meg én pedig egyedül
vagyunk – mondta szomorkásan.
Leonie és Maxie egy pillanatra döbbenten elhallgatott.
Aztán Leonie azt mondta:
– A Levendula igazán különleges, szép név, Emma.
 Végül Maxie még egy szelet márványkuglófot nyomott a
kislány kezébe útravalóul, aztán Emma hazaindult.
– Viszlát, Maxie, viszontlátásra holnap az iskolában, tanárnő
– búcsúzott, és még a villamosmegálló felé vezető úton is
többször visszafordult, hogy integessen.
– Elmegyünk még egyet fagyizni? – kérdezte Leonie Emma
távozása után. Hirtelen elment a kedve a betervezett
dolgozatjavítástól. Meleg este volt, épp alkalmas arra, hogy az
ember csináljon valami kellemeset.
– Sajnos nem lehet – felelte Maxie, levette a kötényt, és egy
futó mozdulattal kivette a hajgumiját, mire hullámos szőke
haja a vállára hullt, mintha egyenesen a strandról érkezett
volna. Leonie nézte a barátnőjét, ahogy a kezével
végigszántotta a hajzuhatagot, és megint csak arra gondolt,
hogy ez a Maxie lenyűgözően jól néz ki kibontott hajjal. Csak
most vette észre, hogy a lányon merész kivágású, sokgombos
kék pamutruha volt, ami kiemelte formás alakját.
– Nahát… csak nem készülsz valamire?
– Hmhm – morgott Maxie. A pult mögötti tükör elé állt, és
egy kis rózsaszín szájfényt kent fel. – Randim lesz. – Kicsit
zavartan vigyorgott.
– Kivel? Nem vettem észre valamit?
Maxie hallgatott.
– Na, mi van?! – sürgette Leonie. – Csak azt ne mondd,
hogy azzal a szörnyű, ceruzakontyos alakkal.
Maxie megdermedt a mozdulat közepén, tekintetük
találkozott a tükörben.
– Hát bizony, attól tartok, hogy éppen vele. Egyébként neve
is van: Florian.
– Értem, Maxie, de nincs jó érzésem, ha arra a fickóra
gondolok. Túlságosan is jól néz ki, és valószínűleg úgy
gondolja, hogy ő a legélesebb kés a fiókban. Ilyenkor nálam az
összes vészcsengő megszólal.
– Igen? – feleselt Maxie. – Hát tudod, nálam nem szirénázik
semmi. Rémeket látsz, Leonie. És nem neked kell tetszenie. –
Megfordult, és ingerülten mosolygott. – Hidd el, nagylány
vagyok már. Nem tartozom a kisdiákjaid közé, akiket szíved
szerint nevelgethetsz.
Leonie egy apró szúrást érzett.
Amikor pár perccel később végigsétált az Eichendorff utcai
fák alatt, nem is tudta volna pontosan megmondani, mi okozta
azt a szúrást. Talán az a spontán irtózás, amit a ceruzás férfival
szemben érzett, valami nyilvánvalóan irracionális érzés, amin
a barátnője egyszerűen csak túllépett? Vagy egyszerűen
féltékeny lenne, ahogy Maxie mondja? Vagy rosszul érzi
magát, hogy mindenkinek jó programja van, csak neki kell
otthon kuksolnia egy rakás kijavítandó dolgozat felett?
Amikor Leonie kinyitotta a postaládát, a telefonszámlával
együtt egy képeslap esett ki belőle, amelyen ez állt: Saluti di
Procida. Egy csomó színes ház volt rajta egy kikötő előtt,
felette meredeken felszökő szikla és a kék égbolt. Leonie
megfordította a lapot, amelynek majdnem két hét kellett, hogy
Kölnbe érjen. Sűrűn tele volt írva, és Leonie rögtön felismerte
a jobbra dőlő kézírást.
Ez már a harmadik képeslap volt, amit Siebenschön asszony
küldött neki Olaszországból – az elsőn a Castello Aragonese
látszott, a másodikon az a bizarr tufagomba Lacco Amenóból,
ez a harmadik pedig egy nyilvánvalóan álomszép hétvége
bizonyítéka volt, amelyet elbűvölt szomszédasszonya azzal az
ischiai halásszal töltött.
Kedves Leonie!
Itt ülök Procida kikötőjében egy kis bárban, ahol azt a
csodálatos filmet, a Neruda postását forgatták. Látta
már? Mindjárt indulunk Giorgióval a vendéglőbe, és
életemben először spaghetti ai ricci di marét fogok enni.
Már teljesen elfelejtettem, milyen izgalmas valamit
először csinálni. Vagy olyan helyekre menni, amiket nem
ismerünk. És Procida a maga egyedi módján nagyon
izgalmas. Meglátjuk, mit hoz még az este… Remélem, jól
van, és élvezi az utolsó heteket Mimivel.
Tanti saluti, hamarosan találkozunk, és még egyszer
hálás köszönet mindenért:
Susann Siebenschön.
 Leonie a másik két lap mellé tűzte ezt is a konyhában a
parafa táblára. Meglátjuk, mit hoz még az este, írta a
szomszédasszony. És az a három pontocska utána mindenféle
izgalmas dolgokra engedett következtetni. Még ennek az öreg
hölgynek is több öröm jut az életből, mint nekem, gondolta.
Úgy látszik, mindenkinek több jut. Leonie érezte, amint a
pinceszint alá süllyed a hangulata. Miért érzi magát most
olyan árván, mindenkitől elhagyottan? Hiszen szeret egyedül
élni. Minden rendezett és szép, pontosan, ahogy szereti. Nincs
káosz, nincs senki, aki ebbe a kiegyensúlyozott életbe
zűrzavart hozna.
Leonie felsóhajtott. Ezen az estén szinte még annak is örült
volna, ha Mimi vele van. De a lakás üres volt. Mimi jobb
otthont talált. Változatos élete lett, és a lehető legtöbb
figyelmet kapta. Ráadásul most ott a saját kis családja is.
Milyen hülye hangulatingadozás ez, gondolta Leonie, és
lecsapta a dolgozatkupacot az íróasztalára. Most pedig
dolgozni fog. A munkába mindig bele lehet kapaszkodni.
A többit már nem olyan könnyű kézben tartani. Leonie tehát
felkattintotta az íróasztali lámpát, és olvasni kezdte az első
dolgozatot. A német érettségi tárgya ebben az évben a német
romantika volt.
Kicsit később Leonie már bele is merült Joseph von
Eichendorff Vágyódás című versének többé-kevésbé sikeres
elemzéseibe. És amikor órák múlva letette a piros tollat, ő
maga is érezte azt a meghatározhatatlan vágyódást ama
pompás nyári éjszaka után, amikor a két ifjú legény útra kelt,
és amely mégis elérhetetlen volt a lírai én számára. Vágyódott
a buja kertek után a holdfényben fürdő palotákkal, az ablaknál
várakozó lányokkal, és az álmatagon mormoló szökőkutakkal.
Szombaton, a hétvégi bevásárlás után – ez sose volt nála
valami bőséges, elég volt hozzá egy vékony vászonszatyor,
ami mindig a táskájában lapult – úgy döntött, hogy benéz a
Paula kisasszonyba. Járt a Lenau téri zöldségesnél, vett
endíviát, paradicsomot és friss gyümölcssalátát, aztán átment a
pékségbe friss bagettért, a sajtosnál pedig egy kevés sajtot és
vaddisznószalámit vásárolt. Meg egy üveg portugál vörösbort,
a tulaj ajánlatát, ami még csak drága sem volt. A sarki
újságosnál vett egy francia nyelvű Elle-t, a patikában fejfájás
elleni tablettát. Kicsit habozva indult a Chamisso utca felé,
ahol Maxie kávézója állt.
Összeszólalkozásuk óta eltelt pár nap úgy, hogy a barátnők
nem is beszéltek egymással.
Leonie bekukucskált a nagy ablakon, ahol a kis Aphrodité
éppen egy zöld bársonypárnán nyújtózkodott. Anthony
lángvörös pólóban állt a pult mögött és a kávégéppel babrált,
Maxie épp egy tálca epres tortácskával lépett ki a konyhából.
Az idős Franzen úr a kedvenc foteljában olvasta az újságot,
Mimi Nerudával és Tigrissel heverészett a kanapén, és épp
kegyesen megengedték két fiatal nőnek, akik amúgy
snidlinges rántottát reggeliztek, hogy simogassák, vakargassák
őket. Leonie nagy levegőt vett és belépett a kávézóba.
Maxie azonnal észrevette, és örvendezve intett neki. Nem
látszott rajta neheztelés.
– Na, Leonie? Minden okés? Kérsz kávét? A cég állja.
Leonie mosolygott.
– Ha mindig mindent ajándékba adsz, drágám, akkor
sohasem jutsz egyről a kettőre.
– Nocsak! A pedagógusi mutatóujj ismét a magasba lendült
– felelte Maxie megjátszott kétségbeeséssel, és csípőre tette a
kezét. – Dugd csak el azt a mutatóujjat, drága barátnőm. És
most hadd kínáljalak meg egy finom kávéval. Másképp
tényleg morcos leszek.
Leonie zavarba jött.
– Oké, rendben. Akkor egy tejeskávét, légy szíves, sok
tejjel.
– És egy friss epertortácskát.
Leonie megadóan bólintott. Az ellenállás értelmetlen volt,
és az epertortácska, amit Maxie elébe tett, tényleg csábító
látványt nyújtott. Betette hát a pult mögé a táskáját, és nézte,
amint Anthony elkészíti a tejeskávét.
 A mai pólóján ez állt: She’s the boss. Vajon kire értette?
Leonie elmosolyodott.
– Nem láttalak mostanában – mondta Maxie, és közben a
vitrinbe rakta a süteményeket.
– Tudom, tudom – vont vállat Leonie. – Érettségi időszak
van, reggeltől estig a dolgozatokat javítottam.
– Ó! Én meg már azt hittem, Flo miatt.
– Flo? Ja, hogy Florian. – Leonie érezte, hogy elvörösödik.
Nagyon bosszantotta a dolog, ennélfogva egyre pirosabb lett,
és már biztosan vetekedett a színe a tortácskán lévő eperével.
– Ó, nem, nem. Igazán sajnálom, hogy a múltkor úgy
túlreagáltam – mentegetőzött hevesen. – Milyen volt az este?
Magában abban reménykedett, hogy totális kudarc volt a
randi, legalábbis ez a „Flo” ma nem mutatkozott itt a
kávézóban.
– Nem rossz – mondta Maxie.
De még mielőtt folytathatta volna a beszámolót, feltépték az
ajtót, és Emma viharzott be. Egy komoly ábrázatú férfit
vonszolt maga után.
– Nézd, nézd, papa! – csacsogott Emma izgatottan, és
körbehúzta az apját, amerre csak kismacskát látott. – Nézd,
milyen borzasztó cukik! És én nevezhettem el őket! Neruda,
Tiramisu, Tigris, Aphrodité és Levendula!
Emma úgy darálta le a kiscicák nevét, mint egy mantrát.
Leonie cinkos pillantást váltott Maxie-val, Emma apja pedig
szórakozottan bólogatott, és leült az egyik üres asztalhoz.
– Ez Paul Felmy, Emma apja – suttogta Leonie a barátnője
fülébe. – Őt hagyta el a felesége.
A telefonos eset után azonnal felhívta Paul Felmyt, aki
rögtön elismerte a felelősségét az összetört kijelzőért, de
személyesen még sohasem találkoztak. A legtöbb szülő akkor
bukkant fel nála, amikor gyermekeik igazságtalannak vélt
osztályzatairól volt szó – ilyenkor nagyon fárasztóak a szülők,
és egyre ritkábbak lettek azok az esetek, amikor a rossz jegyet
egyszerűen tudomásul vették, mint régen, amikor a tanárnak
még volt tekintélye, és az univerzum nem kizárólag a drága
csemeték körül forgott. Felmy azonban soha nem jelent meg
egyetlen fogadóórán sem. Persze Emma osztályzataiban nem
is volt kivetnivaló. És ez a Felmy, úgy tűnik, nem is igen érne
rá.
– Ó, és az a nagy fehér cica, ő az anyjuk. Miminek hívják –
magyarázta Emma hangosan. A sötét hajú férfira
nyilvánvalóan nem tett semmiféle hatást kislánya
elragadtatása, amolyan igazi fapofa lehetett. Leonie észrevette
Felmy kényszeredett arckifejezését, és legszívesebben
rákiabált volna: „Jaj, örülj már egy kicsit, a kislányod éppen
olyasvalamit mutat neked, ami nagyon fontos neki!”.
Hát nem csoda, hogy a kis Emma inkább itt töltötte a
délutánokat, mint ezzel a gyászhuszárral. És Emma
lelkesedése fékezhetetlen volt. Még nem ért véget az
idegenvezetés. Maxie az új vendég asztalához lépett, aki
kakaót rendelt a lányának, saját magának pedig egy
feketekávét.
– Szia, Maxie – mondta Emma, és bemutatta a lányt. – Ez itt
Maxie, övé a kávézó. És nagyon finom sütiket tud sütni!
Felmy szórakozottan biccentett.
– Hozhatok esetleg egy friss epertortácskát a kávéhoz? –
kérdezte Maxie.
– Jaj, köszönöm, nem szükséges – felelte Felmy, és az
órájára pillantott.
– De én kérek egy epertortácskát! – kiáltotta Emma. Ide-oda
csúszkált a székén, keresett valamit. – Hol van Levendula?
Nem látom!
– Ó, hát az a kis gazfickó biztos elbújt valahol – mondta
Maxie. – Nézd meg a könyvespolcokon.
Emma felpattant, átment a kávézó túloldalára, és
végigkúszott a könyvespolcok alatt. Végül az Okostojásoknak
szóló könyvek között bukkant rá. A kandúrka Descartes
összkiadásán talált pihenőhelyet, ezüstös kék bundája
beleolvadt a könyvek vászonborítójának színébe. Emma
magas hangocskáján lecsalogatta a macskát, aztán óvatosan a
karjába emelte, és odavitte az apjának.
– Az összes cica közül Levendulát szeretem a legjobban.
Mindent megért, amit csak mondok neki. Hihetetlenül okos!
Emma visszaült, Levendula az ölébe kucorodott. Leonie, aki
végig figyelt, elmosolyodott: naná, egy macska, aki Descartes-
on pihen, csak okos lehet!
A Búsképű Lovag pedig végre szintén megengedett
magának egy reakciót: elhúzta a száját.
– Aha, aha – mondta. – Nagyon örülök, drágám, hogy épp
egy ilyen okos cicát választottál. És a neve igazán eredeti.
A lányára mosolygott, és Leonie úgy látta, hogy abban a
kurta pillanatban, amikor átsuhant az arcán az a kis mosoly,
egész tűrhető lett az ábrázata.
Amikor pedig később a pulthoz léptek fizetni, Emma
felfedezte a tanárnőjét, aki még mindig ott iszogatta a
tejeskávéját.
– És nézd csak, papa, ez itt a tanárnőm, a Beaumarchais
tanárnő. Francia neve van – tette hozzá fölöslegesen.
Paul Felmy Leonie-ra nézett, és kipréselt magából egy fél
mondatot:
– Ó, hiszen telefonon már… örvendek. – Aztán megint az
órájára nézett. – Mennünk kell, Emma, még egy csomó
papírmunkám van!
– Sziasztok, cicák, viszlát, Beaumarchais tanárnő! –
kiáltotta Emma, és odaintegetett a tanárnőjének. Leonie
meghatottan intett vissza, és hosszasan nézett utánuk,
miközben átsétált az időközben felszabadult kék kanapéhoz.
Már csak Mimi feküdt ott, és amikor Leonie a gondolataiba
merülve simogatni kezdte, és várta, hogy Maxie egy pillanatra
felszabaduljon, a kávézó királynője dorombolni kezdett.
Leonie már néha nem is értette, hogyan hozhatta ki őt Mimi
ennyire a sodrából. A mobilja halkan felzümmögött: úgy
gondolta, az anyja lesz az, akivel másnap együtt akart
ebédelni. Most Leonie akarta meghívni a mamáját, méghozzá
a Bagatelle-be, mivel úgy gondolta, biztos tetszene neki. De
nem ő volt az, hanem Siebenschön asszony, megint sms-t
küldött. Szokatlan volt ez a kora délutáni időpont, mivel a
szerelembe esett szomszédasszony általában a kora esti
órákban szokott jelentkezni. Bár igaz, az utóbbi időkben nem
is nagyon jelentkezett. Úgy látszik, olasz Don Giovannijával
sok mindent csinált az „első alkalommal”. Leonie a kijelzőre
pillantott.
Drága Leonie, hogy van? És hogy van az én drága
Mimim? Már biztosan borzasztóan hiányzom neki…
Leonie lenézett Mimire. Ennek a macskának senki sem
hiányzik. Állati jól érzi magát. Vagy inkább macskajól.
Ahogy tovább olvasott, és szemöldöke a magasba szökött.
Lassan már tönkretesz a lelkifurdalás. De hát a dolog
így áll: tulajdonképpen a jövő hétvégén akartam volna
hazamenni, de közben kiderült, hogy Giorgiónak
júliusban születésnapja lesz… és… na igen, ezt persze
együtt szeretném ünnepelni vele. És ő is nagyon
boldogtalan lenne, ha nem lehetnék vele ezen a napon.
Ugye megérti, drága Leonie?
Leonie megértette. Ő mindent megért.
Mit gondol, nem baj, ha még tovább nyújtom a
nyaralást? De tényleg csak akkor, ha ez önnek semmiféle
kellemetlenséget nem okoz. Nem szeretnék visszaélni a
nagylelkűségével. Ha nem lehet, akkor jövő vasárnap
természetesen repülőre ülök…
Szívélyesen és izgatottan várom válaszát: Susann
Siebenschön.
Leonie felnevetett. Olyan hangosan hahotázott, hogy a többi
vendég is felfigyelt, Mimi pedig lemenekült a kanapéról.
Amikor Leonie megnyugodott, ezt válaszolta:
Kedves Siebenschön asszony, ne aggódjon! Nem
akarok a lelkébe gázolni, de úgy gondolom, Mimi nem
nagyon szenved a hiányától. Legföljebb csak egy egész
kicsit. Csodás, izgalmas élete van, és nagyon elégedettnek
 látom. Úgy gondolom, mostanában a macskája legalább
annyi szeretetet és figyelmet kap, mint ön.
Hosszabbítson csak nyugodtan!
Viszlát, üdvözlet Kölnből: Leonie
– Ez a nő valami milliomos? – kérdezte később Maxie,
amikor kicsit kiürült a kávézó, és odaülhetett egy percre
Leonie-hoz. – Annyi zsozsója van, hogy nyakló nélkül
hosszabbítgathatja a nyaralást?
– Gőzöm sincs – felelte Leonie, aki ezen még egy percre
sem gondolkodott el. Boldogan süppedt vissza a kanapéra,
amikor felfogta, hogy a Nagy Lebukás perce megint csak
kitolódott. – Az biztos, hogy nem szegény. És hát az is lehet,
hogy már be is költözött annak a halásznak a kunyhójába, ki
tudja? – Vállat vont. – Elég furcsa, hol fel nem bukkan a
szerelem. Ez a Siebenschön asszony egy művelt nő. Akkor
meg mi ez? A szerelem fészkei?{11} Nagyszerű tetőteraszos
lakása van az Eichendorff utcában, tisztességes nyugdíja.
Remélem, az a dzsigoló nem forgatja ki mindenéből a végére.
Hiszen kívánatos falat: gazdag özvegyasszony.
– De miből gondolod, hogy a férfi egy egyszerű halász?
– Hát azt írta, hogy ez a Giorgio állandóan a szigetek körül
furikázza őt a hajóján, nekem meg mindjárt megjelent a
szemem előtt egy halászcsónak.
– Jesszusom, tele vagy előítéletekkel, drága Leonie-m.
Miféle rossz klisé ez? Lehet, hogy az a csónak egy jacht, és
Giorgio meg valamiféle olasz Onasszisz. – Maxie szeme
csillogott.
– Mert ez most nem klisé, mi?
Maxie nevetett.
– Akárhogy van is – mondta aztán –, én minden napnak
külön örülök, amikor Mimi még itt van.
Lenézett a cicára, és megvakarta a nyakát. Mimi
kényelmesen elnyújtózott és fejét az előrenyújtott lábára
helyezte.
– Itt maradsz velem, igaz, Mimike? Ez a Siebenschön
asszony meg csak maradjon nyugodtan ott Ischián.
A szeretőjével együtt. És akkor mindenki boldog lesz.
– Azt azért ne várd – mondta rá Leonie mosolyogva,
miközben a kis Aphrodité ügyetlenül felugrott a kanapéra, és
az anyjára feküdt. – No, de most mesélj a te szeretődről!
 14
– Mi van azzal a macskakávézóval a Neuehrenfeld
városrészben? Nem lehetne kihozni belőle valami sztorit? –
kérdezte Burger.
Szerkesztőségi értekezleten ültek, hőség volt, és a Kölner
Stadt-Anzeiger helyi rovatvezetője kicsit duzzogva nézett
körül, aztán a tekintete megakadt Henry Brenneren.
– Na, Brenner, mit szólna? Ezt a nyári uborkaszezont
valamivel ki kell húznunk.
Henry Brenner épp máshol járt gondolatban, egész pontosan
az előző nap vásárolt versenykerékpárján, egy Peugeot UO–9-
es Super Sporton járt az esze. Most összerezzent. Ajkáról
mintha letörölték volna az álmodozó mosolyt.
– Tessék? – riadt fel.
– Brenner, már megint nem figyel – korholta a főnöke. –
Egyáltalán hallotta, amit mondtam?
– Nem – felelte Brenner a valóságnak megfelelően.
– Pedig jó lenne, ha figyelne, mert ez bizony in-szub-or-di-
ná-ció,{12} megértette?
Robert Burger sokra tartotta kifinomult szókészletét.
És ez az inszubordináció a legújabb kedvence volt.
Brenner némán bólintott, és álma a könnyű alumíniumról és
a csillogó küllőkről szétfolyt, mint Dalí órái.
– Úristen, Brenner, mi van magával ma reggel? Ne nézzen
már úgy rám, mint borjú az új kapura, hanem bökje ki inkább,
mit tud erről az új macskakávézóról a Lenau téren.
A megbeszélésen ülők közül páran felnevettek.
– Ööö… semmit – felelte Brenner. – Macskakávézó? Sose
hallottam róla…
Kisimított egy makrancos tincset szőke hajából, és
tanácstalan pillantást vetett a főnökére.
Robert Burger türelme végére ért.
 – Pedig az ön területe, drága uram. Talán elvárhatom, hogy
a helyi témák riportere némi érdeklődést mutasson a kerületi
ügyek iránt? Vagy miért kapja a fizetését?
Keze a levegőben hadonászott, majd lecsapott az
asztallapra.
Henry Brenner csak most vette észre, hogy mennyire
ingerült lett maga is. Először is, a főnök nem a saját zsebéből
fizeti, másodszor pedig Henry nagyon is jól ismerte a
kerületét, és nem egy nagyszerű sztorit szállított már. Talán
nem a múlt héten derített fényt egy szuper történettel arra a
maffiózószerű vendéglősre, akinek túlárazott üzletében
pénzmosás folyt? De hát ilyen a riporter élete. Ma megírod,
holnapra elfelejtik. Igaz az ősi zsurnalisztamondás: Nincs
olyan régi dolog, mint a tegnapi újság. És az internet korában
szinte folyamatosan az előzősávban kell haladni, hiszen a
jelentések egyperces ütemben avulnak el. De egy jó történet az
akkor is egy jó történet marad. Még akkor is, ha a szemetesben
köt ki végül. Lehet, hogy könyvet kellene írnia?
Henry nézte, amint Burger letörli a homlokát egy szövet
zsebkendővel. Persze a rovatvezető most is, mint mindig,
kifogástalan öltönyben ült a kegyetlenül tűző napon a Kölner
Stadt-Anzeigernek otthont adó magas üvegépületben, az iroda
hatalmas asztalánál.
Burger szuszogott.
– Kinyitna valaki egy ablakot, kérem? – szólt ingerülten. –
Vagy azt is csináljam egyedül?
A türelem nem tartozott a hatalmas termetű, lapátkezű,
vörösesszőke férfi erényei közé.
Valaki felállt és ablakot nyitott. Forró levegő áradt be rajta.
A klíma megadta magát. A hőségben mindenki ideges volt.
– Egyáltalán mi a nyavalya az a macskakávézó? Manapság
már a macskák is kávézni járnak? – találta meg a hangját
Brenner.
– Haha, nagyot nevettünk, Brenner. A feleségem hallott róla
a fodrásznál. Állítólag már egész Neuehrenfeld erről a
régimódi nagymamakávézóról beszél. Hogyhogy maga
semmit se tud róla? A kávézóban állítólag hat macska
rohangál, és az emberek imádják őket. Bár én inkább kutyás
vagyok, de hagyjuk! Startoljon rá, Brenner. Nekem úgy tűnik,
ebből ki lehet hozni valami eredeti sztorit.
– Én már hallottam ilyen macskakávézókról – kotyogott
közbe Katja Sieger, Brenner kolléganője a kulturális
osztályról. – Mintha valami új trend lenne. Japánból ered –
tette még hozzá mint jól tájékozott ember. – Ott nekocafénak
nevezik őket. A neko macskát jelent. – Diadalittasan nézett
körül. – És már Münchenben is van, ott Macskaszentély a
neve. Az egyik ismerősöm járt ott egyszer valami angol
bestsellerírónő felolvasásán. – Egy kicsit hallgatott, aztán egy
hosszú szőke hajtincset csavart az ujjai köré. – Düsseldorfban
is volt egy, a Katz-Café. De az már bezárt, úgy tudom. Érdekes
lehet, legalábbis el tudom képzelni…
És tovább fecsegett, Robert Burgerre mosolyogva.
Atyaég, ennek a nőnek szájmenése van, vagy mi? Brenner a
lelki szemeit forgatta, nehogy sikítani kezdjen. Szerkesztőségi
értekezletek tucatjain gyakorolta és tökéletesítette ezt a
technikát.
– Egy nő és hat macska? Mintha a legrosszabb rémálmom
válna valóra – mondta, amikor Katja végre elhallgatott. –
Valószínűleg minden tiszta macskahúgyszag, és valami púpos
vénség kávézaccból jósol. – Alattomosan vigyorgott. – De
talán Sieger kolléganő átvehetné ezt a feladatot – javasolta
aztán. – Úgy látom, igazi macskabolond.
– Nem-nem, én maradok a kultúránál – vágta rá gyorsan
Katja Sieger. – De ha lesz ott egy felolvasóest, akkor persze
megyek. De amúgy…
Így aztán a történet szépen Henry Brenneren ragadt,
akármennyire forgatta lélekben a szemeit.
– Ne csináljak inkább sztorit abból a francia Le
Moissonnier-ről? – kérdezte Brenner. Nagyra becsülte a
francia Michelin-csillagos vendéglőt a maga szecessziós
gömblámpáival, ahol délben egész tisztességes áron hozzá
lehetett jutni egy könnyű, háromfogásos menühöz. – Tudták,
hogy Michael Caine is evett már ott? – Brenner Michael
Caine-t is nagyra becsülte. Úgy látta, hogy az angol színész
egyre jobb és elegánsabb lett, ahogy korosodott. –
Mindenhová kis emléktáblát tettek, ahol híres ember evett. Jó
kis sztori lenne.
Reménykedve nézett a főnökére. Annyira zseniális volt ez
az ötlet, és annyival jobb, mint egy ilyen kis büdös állatos
kávézóról irkálni! Macskakávézó – egyáltalán, milyen idióta
egy ötlet! Kinek jut eszébe ilyesmi? Nem csoda, hogy éppen
Japánban lett divat belőle. A japán kultúra nagyon idegen volt
Brennertől, sok mindent furcsállt benne. Például, hogy az
emberek órákat töltenek teakészítéssel, vagy hogy sorban
állnak csak azért, hogy halálosan mérgező gömbhalat egyenek.
Persze nem kell mindent megérteni. Más országok, más
szokások. Valószínűleg azok a dögök jelentették valamelyik
kávézóban a különlegességet. Talán csökkent tőlük az
öngyilkossági mutató, ami Japánban a világon a legmagasabb.
De Kölnben? Nem, az aztán soha! Ez a kávézó már eleve
halálra van ítélve. Bezzeg a Le Moissonnier! Brenner utólag is
élvezettel emlékezett vissza a pezsgőhabon tálalt
szarvasgombás-scampis raviolira, amit egy hónapja evett ott.
– Nem, nem, ne legyen már megint a Le Moissonnier! –
Robert Burger a fejét csóválta, arca lassan paradicsomszínű
lett. – Átlátok magán, Brenner, maga már megint zabálni
menne oda. De higgye el nekem, a Lenau téri macskakávézó
sokkal jobb sztori lesz. A zsigereimben érzem.
Brenner undorodó fintort vágott.
– Ráadásul a Le Moissonnier séfje amúgy is külön rovatot
nyitott nálunk. Tennünk kell valamit a kerület kisebb üzleteiért
is.
Ezt minden oldalról helyeslő mormolás fogadta.
– Bizony, én is így látom – harsogta Katja Sieger. – Sokkal
több független kis kávézó és vendéglő is lehetne itt, olyan,
amit a tulajok a szívükkel és nagy elkötelezettséggel
működtetnek.
Ja, a szívük és az elkötelezettségük. Brenner mindjárt elsírja
magát. Ez a Sieger egy igazi frázisdaráló. Burger meg persze
nem hajlandó észrevenni, mert elvakítják a szőke tincsek és a
hosszú lábak, amiket nem is lehetett elrejteni a kurta szoknyák
alatt. Most is kinyújtózott a székén, és kinyújtotta a csápjait.
– Mindannyian tehetünk valamit ennek érdekében.
Legalábbis én így látom – fejezte be mondandóját Sieger, és
fennkölt mozdulattal karba fonta a kezét makulátlanul hófehér,
bubigalléros blúza előtt.
Brenner legszívesebben kitekerte volna ennek az álnok
kígyónak a nyakát. Talán az ő véleménye más? Hát ki az, aki
nem az Amazonról rendel, csak hogy erősítse a
kiskereskedelmet? És ki írta a legjobb cikkeket a fiatal kölni
vállalkozókról? Hát persze hogy ő. Ő, Henry Brenner. Minden
idők legjobb riportere. Na jó, Egon Erwin Kisch talán
megelőzi.
– Rendben, ránézek. Talán ki lehet hozni valamit belőle.
– Nem „lehet”: maga ki fog hozni belőle valamit, Brenner.
Csodás. – Robert Burger előrehajolt, és egy cetlit csúsztatott
oda neki. – Egy kicsit előre dolgoztam: itt a kávézó
telefonszáma.
Azzal Brennerre kacsintott. A legjobb ló az istállójában.
Henry Brenner elfogyasztotta a büfében az ebédjét. Amit
felszolgáltak, az nem volt világszám, a Le Moissonnier
konyhájával pedig még csak köszönőviszonyban sem volt,
mégis, a gyomor megtöltésére alkalmasnak bizonyult, kivált,
ha az ember elég sok kávét is ivott. Kiment egy kicsit
megmozgatni a lábát. Szürcsölte a kávét a visszaváltható
pohárkából – a cégnél adtak a környezetvédelemre –, és arra
gondolt, hogy csökkentenie kellene a kávéfogyasztását. Már
csak azért is, mert a kávéhoz köztudomásúlag remekül passzol
a cigaretta. Kávé és cigaretta – az egyik feltételezte a másikat,
maga volt a tökéletes szimbiózis.
Hogy is mondta papa mindig, amikor kivette imádott
Gauloises-ját a csomagból, és észrevette felesége megrovó
pillantását? „Ne aggódj, szívem. Az adag nagysága lehet
mérgező”. Hát, igaza lehetett. Buta módon az apja ugyanis
olyan mértékben fogyasztotta a nikotint, hogy az egyszer
tényleg halálosnak bizonyult. Henry mindig letépte az
undorító képeket a frissen vásárolt cigarettásdobozokról.
Persze ez nem hosszú távú megoldás. Normális mennyiségre
kellene csökkenteni mindkettőt – a kávét és a cigarettát is. Az
utóbbi időkben gyakran megsajdult a gyomra. Valószínűleg
teljesen el volt savasodva. Lehet, hogy át kellene szokni az e-
cigire, ezt azonban nagyon művinek érezte. Ahogy az emberek
azokat a kis fémcsöveket szopogatták és füstöltek velük, az
olyan majomkodás volt. Legalábbis szerinte. Nem volt ebben
semmi abból a méltóságból, amellyel Audrey Hepburn tartja a
cigijét az Álom luxuskivitelben című filmben.
Henry áprilisban töltötte be a harmincat, s a nulla előtti
hármas számjegy elgondolkodtatta. Elhatározta, hogy
mostantól egészségesebben él. Legalábbis egy kicsit. Hiszen
még nagy tervei voltak.
Feltépett egy újabb dobozt, és kirázott belőle egy újabb szál
cigarettát. Hétvégén az új Peugeot kerékpárján végigsuhan
majd a Rajna mentén – ha sportol, akkor automatikusan
kevesebbet fog cigarettázni. Talán majd csak ebéd után egyet,
a puszta élvezet kedvéért. Ennyi volt a terv.
Rágyújtott, és mélyet szívott a cigiből. Kipöffentette a
füstöt, majd előkaparta a cédulát, amit Brennertől kapott.
Elszántan pötyögte be a számokat.
– Paula kisasszony.
Fiatalos, energikus és… férfias hang volt. Ez meg micsoda?
Henry Brenner majdnem félrenyelte a következő slukk
füstöt. Hát ez, úgy látszik, tényleg valami rendkívüli kávézó.
Azonnal megjelent a lelki szemei előtt egy afféle Conchita
Wurst, vállán egy fekete macskával. Akárcsak A Simpson
család őrült macskás nője, aki úgy oldotta meg a konfliktusait,
hogy elhajigált néhányat a rengeteg macskája közül. Hát ja,
macskakávézó, férfias hangú kisasszonyok… elvégre Köln
liberális város. Itt mindenki boldog lehet a maga módján. Hála
istennek.
– Ki beszél? Paula kisasszony? – Henry magasra húzta a
szemöldökét, és cinikusan mosolygott. Nem volt már olyan
biztos abban, hogy a főnökének tetszeni fog a történet.
 – Nem, Anthony vagyok, a Paula kisasszony a kávézó neve.
A főnökasszony nincs itt.
– Vagy úgy – mondta Henry, és égre meresztette a szemét.
Biztos a macskás öregasszonyt is Paula kisasszonynak hívják.
Vagyis valahol nyolcvan és a halál között lehet, valószínűleg
nagyothall… Vicces lesz!
– Nem azzal a bizonyos macskakávézóval beszélek? –
kérdezett tovább Brenner.
– De, de macskából van itt épp elég. Az emberek nevezték
el macskakávézónak, az igazi neve Paula kisasszony. Paula
néni után.
– Ééééértem – nyújtotta a szót Brenner. – Rendben.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Anthony. – Asztalt szeretne
foglalni?
– Ööö… nem – felelte Brenner. – Nem asztalt. Szeretnék
egy… találkozót megbeszélni a főnökasszonnyal.
– Miért? – kérdezte Anthony, és hangjában egyszerre
gyanakvás csengett. – Ön egyáltalán kicsoda?
– Henry Brenner vagyok, a Kölner Stadt-Anzeigertől.
Cikket szeretnék írni a macskakávézóról.
 15
Reggel hétkor a világ még rendben volt. Maxie szerette a
korai órákat, amikor egyedül volt. Elfutott a hobbikertek
mellett, amelyek mindjárt itt, a Lenau tér mögött kezdődtek.
Frissen nyírt fű illata szállt, a levegő még friss volt, egy
szurokfekete macska surrant el egy kerítés mellett. A keskeny
aszfaltút magas fák alatt vitt, el egy hosszan elnyúló mező
mellett, majd egy házsor előtt véget ért. Itt jobbra fordult, az út
mentén fagyalsövények és hógolyóbokrok illatoztak, amelyek
mintha az égbe törtek volna. Maxie balra kanyarodott, átvágott
egy kis utcán, és máris szeme elé tárult a hatalmas park.
Érintetlennek és békésnek tűnt, mint minden reggel.
A fűszálakon harmatcseppek csillogtak. Maxie Little Central
Parknak nevezte el. Ugyan még sohasem járt New Yorkban,
de a középen elterülő tágas mező, az öreg fák és a régi házak,
amelyek kissé távolabb magasodtak a sok zöld mögött, nagyon
emlékeztették az amerikai parkra, amelyet már sok képen és
filmben látott. Ha szigorúan nézzük, igazából három parkról
volt szó, amelyek pár utcával összekötve egybefolytak.
A legutolsónak kőkapuja volt, mögötte egy leválasztott terület
– Maxie-t ez egy ódon kastély elvadult parkjára emlékeztette,
amit mintha elvarázsoltak volna.
Maxie nagy levegőt vett, és lazán kocogott tovább. A friss
levegő megtöltötte a tüdejét. A kis játszótérnél, amely
tulajdonképpen csak egy hintából és egy csúszdából állt,
ráfordult az egyik, a parkot körülvevő útra. Ez a napi
futáspenzum még sporttanulmányainak idejéből maradt meg.
Szerencsére a térde már évek óta újra partner volt ebben.
Maxie kinézett a csillogó mezőre. Ilyen kora hajnalban még
üres volt a park, pár kutya játszott csak kicsit arrébb a fűben, a
gazdáik utánuk sétáltak, egy fekete pólós idősebb férfi pedig
egy tölgyfa alatt tajcsit végzett. Maxie elgyönyörködött a
mozdulataiban, amelyek mintha egymásba folytak volna, aztán
rátért az egyik mellékútra a bokrok közé. Kis idő elteltével
már nem érezte a lábai mozgását, lazán futott az erdei talajon,
gondolatai elkalandoztak.
 Tegnap, miután az ebédszünetében letudta az évente
esedékes fogtisztítást a kedves Lilienberg doktornál, és
ragyogó fogakkal visszatért a kávézóba, Anthony szólt neki
valami újságíró telefonjáról. Brennernek hívják, és állítólag
riportot akar írni a kávézóról. Maxie elcsodálkozott – a kávézó
parányi volt, még sohasem járt ott újságíró. Brenner a
következő keddre jelentkezett be, egy órával a nyitás előtt
tervezett érkezni, kilenckor. És le akarta fényképezni az első
érkező vendégeket is.
– Felőlem – mondta Maxie nem különösebb lelkesedéssel,
amikor Anthonytól megtudta a látogatás részleteit. Hétfőn
akkor még lesz ideje, ha valamit rendbe kell tenni a
kávézóban. Picit azért izgult is a gondolatra, hogy a Kölner
Stadt-Anzeiger be akarja mutatni a kávézóját. De vajon miért
éppen a Paula kisasszonyra esett a választásuk?
– De miért ne? – felelte Anthony. – Ez a kávézó
éppenséggel nagyon menő.
Rajongó pillantást vetett a főnökasszonyra.
– Hát menőnek azért nem nevezném – vont vállat Maxie, és
a bársonyhuzatos bútorokra mutatott.
– Higgy nekem, tényleg nagyon extra – erősködött Anthony,
akinek a pólóján ma az I hate hate felirat díszelgett és egy jól
megcukrozott presszókávét tolt elé. – A macskák miatt. Ez a
szokatlan benne!
– Hmm – hümmögött Maxie, és egy kortyra lehúzta a kávét.
Közben eszébe jutott Leonie, aki egyszer azt mondta neki, úgy
issza a kávéját, mint a marseille-i dokkmunkások. Letette a
parányi csészét, és Anthonyra mosolygott. – Pedig már azt
hittem, hogy Köln-szerte a finom sütijeimről beszélnek!
Maxie amúgy nem volt hiú, de a saját készítésű
süteményekre – Szívvel-lélekkel készítve, ez állt az
üvegvitrinen – azért mégiscsak büszke volt.
– A sütijeid isteniek, darling – mondta Anthony. –
Mindegyik egy falat mennyország. Meg tudnék halni a fahéjas
csigákért. És hamarosan fél Köln így lesz ezzel.
 – Jaj, remélem, nem – tréfálkozott Maxie. – Akkor ki jön
kávézni?
– Komolyan. Ha bekerülünk az újságba, felpörög az üzlet.
Annyi kuncsaftod lesz, hogy nyakig leszel a munkában, és
éjjel-nappal szükséged lesz a kedves jó Anthonyra. – És
mintha esküdne, a mellére szorította a kezét. – Mármint rám,
ha nem jöttél volna rá.
Anthony még kacsintott is, Maxie pedig nevetett. Kedvelte
ezt a fiatal, vörös hajú angol fiút, aki úgy udvarolt neki, hogy
közben sohasem vált tolakodóvá, és mindig az értésére adta,
hogy nagyon csinosnak találja szőke főnökasszonyát.
Maxie elfutott egy elárvult pad mellett, és azon törte a fejét,
hogy melyik három sütit süsse meg a következő keddre.
Fahéjas csigát mindenképpen. Mostanában próbálta ki a
receptet, és telitalálatnak bizonyult. Igazából tartott a kelt
tésztáktól, nem dolgozott gyakran élesztővel, de Paula néni azt
javasolta a receptkönyvében, hogy csakis friss élesztőt
használjanak. Maxie belevágott, és nagyot nézett, amikor a
tészta előírásszerűen a kétszeresére nőtt, mire kivette a
konyharuhával leterített tálból. Előtte az előírásnak
megfelelően fél órát kelesztette alacsony hőmérsékleten a
sütőben. Belisztezett kézzel még egyszer átgyúrta a tésztát, a
gyúródeszkára csapta, aztán sodrófával kinyújtotta. A tökéletes
négyzet alakú alapot megkente vajjal, fahéjjal és cukorral,
rászórt néhány szem mazsolát, aztán feltekerte és feldarabolta,
majd az egyes csigákat sütőlapra helyezte. A fahéj- és
élesztőillatú csigákat szinte azon forrón kitépték a kezéből.
Istenien sikerültek.
Igen, fahéjas csiga biztosan lesz, aztán még? Esetleg valami
gyümölcsös – talán vaníliakrémes sárgabaracktorta, és persze
az a sáfrányos-citromos sütemény, amit Florian úgy szeret.
Florian, vagy újabban csak Flo…
Maxie tovább rótta a köröket, és közben a lenyűgöző
egyetemista srácra gondolt, akinek éppolyan átható
smaragdzöld volt a szeme, mint Miminek, és aki éppúgy
csapta neki a szelet, mint Anthony. Mosolyogva félresöpört a
homlokából egy kicsusszant hajfürtöt, majd megerősítette a
hajgumit. Hát, amiatt nem panaszkodhat, hogy a kutya se
figyel rá. Mióta megnyitotta a kávézót, minden oldalról sok
figyelemben volt része.
Lehet, hogy ez együtt jár azzal, ha az ember huszonhét éves,
és kávézót vezet. Sokan veszik körül, Maxie pedig szeretett
emberek között lenni. Kedves szavak repkedtek ide-oda,
amikor felszolgálta a vendégeknek a kávét és a süteményt,
csacsogtak az időjárásról, az édes kismacskákról, a finom
sütikről, a mindennapi apró-cseprő dolgokról. A kávézóban
remek volt a hangulat, a vendégek jól érezték magukat,
szerettek beszélgetni és tréfálkozni vele. Néha még egy kis
flört is belefért, ami mindig feldobta a napot. Anthony
rajongott érte, Maxie pedig hagyta, mert ártalmatlan játék volt,
és mindketten örömüket lelték benne. Maxie nagyon
aranyosnak találta Anthonyt, ugyanakkor túlságosan fiatalnak
is – legalábbis őhozzá. És persze ott volt Florian is – az ő
nyomulása már kevésbé volt ártalmatlan.
Florian Gerber az első pillanattól kezdve, mióta betelepedett
a kávézó sarkába a MacBookjával, figyelte Maxie-t. A maga
laza és provokatív módján olyan szívdöglesztő volt, mint
George Clooney, bár a kinézete alapján – szőke haj, kék szem
– inkább egy Santa Barbara-i szörfösre emlékeztetett, aki a
megfelelő hullámra vár. Vigyorogva figyelte Maxie-t a
foteljéből, sokatmondóan húzogatta a szemöldökét, amikor a
lány ránézett, és minden, amit mondott, zavarba ejtően
kétértelmű volt. Fojtott hangon bókolt neki, és amikor Maxie
kikérte magának, csak vigyorgott nagy kitartóan, és úgy nézett
rá, mintha ezt mondaná: Ugyan már, hiszen te is akarod.
Maxie eleinte csak nevetett, és a fejét csóválva ment tovább,
amikor Florian például beleharapott a citromos süteményébe,
és odasuttogta neki, hogy a citrommal tud ám ő még pár
izgalmas dolgot. És egyszerűen nem állt le, mindennap
megjelent a kávézóban, és egyáltalán nem sietett a dolgozattal,
amit szemlátomást teljes egészében ott, az asztalkánál
tervezett megírni. Leonie nem tévedett: ez a fickó tudta, hogy
hatással van a nőkre. Másrészről viszont valóban nagyon
vonzó volt a szűk pólók alatt feszülő izmaival és a laza
stílusával. Maxie nem tagadhatta le ennek a vonzerőnek a
hatását, és amikor a férfi elgondolkodó pózba vágva magát őt
figyelte, gyakran érezte úgy, hogy Florian egészen a
fehérneműjéig átlát rajta.
A férfi az elmúlt héten úgy határozott, hogy most jött el az ő
pillanata. Kihasználta az adódó alkalmat, és szinte lerohanta
Maxie-t. Hat óra múlt pár perccel, a kávézó épp zárni készült,
Anthony már elment, Maxie leszedte az asztalokat, Florian
szintén a dolgait pakolászta. Amikor azonban Maxie egy
tányérhalommal a kezében megfordult, hirtelen ott termett
mögötte, és még mielőtt Maxie észbe kapott volna,
megcsókolta. És a következő pillanatban már be is tolta a
kezét a lány nadrágjába.
– Nana, egy pillanatra! – kiáltott fel Maxie, és kifordult a fiú
kezéből a tányérokkal együtt. – Nem vagy te egy kicsit
szemtelen, kedvesem?
– Dehogynem. Ilyennek születtem – felelte a férfi, és kezét
lefegyverző mozdulattal tárta szét. – De azért nem volt ez egy
rossz csók, ismerd csak el. Tudtam, hogy összeillünk –
vigyorgott. – És most mi lesz? – Tekintetével szinte
levetkőztette a haragtól egyre vörösebbé váló Maxie-t. –
Felmegyünk hozzád, vagy leeresztjük a rolettákat, és itt
csináljuk a bársonykanapén?
– Lehetetlen alak vagy, Florian – felelte a lány, és igyekezett
megőrizni a tartását, kezében még mindig a tányérokat
egyensúlyozva.
– Ugyan miért? Csak mert kimondom, amire gondolok? –
Florian szeme villogott. – Nagyon csinos vagy, Maxie. És
akarlak. Bármi másnál jobban akarlak. Te vagy álmaim
csajszija. Legszívesebben végigkufircolnám veled a kávézó
összes asztalát.
– Florian! Most már elég!
– Hívj csak egyszerűen Flónak. Minden barátom Flónak
nevez – mondta mosolyogva, és újra magához húzta. Amikor
újra megcsókolta, Maxie elejtette a tányérokat. Csörömpölve
értek földet, két rózsás tányér el is tört.
– Jó ég, nézd, mit műveltél, te tökfej! Paula néni szép
tányérkái!
 Maxie tényleg megharagudott. De Flo lendületét nem
állíthatta meg.
– Ez csak porcelán – mondta a férfi, miközben
összesepertek. – És a cserepek közismerten szerencsét hoznak.
Maxie előtt guggolt, megint veszedelmes közelségben.
Odanyújtotta az utolsó tányért.
– Nos?
– Nos… micsoda? Neked elment az eszed? Sem ez, sem az
természetesen. Most szépen húzzál haza, én meg felmegyek,
méghozzá egyedül.
– Nem tudod, mit szalasztasz el – mondta a férfi.
– De még mennyire, hogy tudom – felelte Maxie, aztán
egyszerűen kitolta őt az ajtón.
Florian másnap megint csak ott ült a kávézóban és figyelte.
– Rólad álmodtam – mondta csendesen, amikor Maxie
elhaladt az asztala mellett. – Ne légy már olyan kegyetlen.
Három nap múlva meghívta a lányt vacsorázni. Hosszú
szárú rózsával és rengeteg bókkal jelent meg. Bort ittak, és
Florian azt mondta, Maxie annyira elcsavarta a fejét, hogy már
azt sem tudja, mit tesz. És a lány ellenállása csak még inkább
feltüzeli.
Vacsora után hazakísérte. A ház előtt megcsókolta – ez
elkerülhetetlen volt. Kiszívta a nyakát, amire Maxie izgatott
felkiáltással reagált, és megkérdezte, nem vámpír-e véletlenül.
– Hát dehogynem, mi más lennék – dörmögte a férfi, és egy
pillanatra megint rászívott a nyakára.
És aztán mégis együtt mentek fel. Egy utolsó kávéra – amire
persze már nem került sor. Florian már a folyosón kigombolta
Maxie kék ruháját.
Maxie mosolygott, és érezte, milyen kellemes borzongást
okoz neki, ha elképzeli az előttük álló éjszakát. Még mindig
nem tudta biztosan, mit gondoljon Florianról. A férfi
gyakorlott szerető volt, és szinte fáradhatatlan. Ez pedig
tetszett Maxie-nak, igen, tetszett neki. Kora reggel, amikor
kimerülten az ágyba hanyatlott, Flo felkelt és hazament, mivel,
ahogy mondta, nem tud jól aludni, ha mellette szuszog valaki.
– Ne félj, még látjuk egymást! – mondta.
Maxie csalódottan nézett rá. Hiszen egy szerelmes éjszaka
után az a legcsodálatosabb, hogy egymás karjában alszanak el,
és az első reggeli kávét is együtt isszák meg.
– Viszlát, álmaim csajszija!
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Maxie visszabújt és
jól betakarózott. Hosszú idő óta most volt először férfival –
azonnal mély álomba merült.
Maxie a gondolataiba merülve futott a kis ösvényen, és
éppen egy sűrű babérmeggybokrot került meg, amikor egy
headsettel telefonáló kerékpáros bukkant fel előtte, és kis híján
elgázolta.
Maxie ijedten hátraugrott. Még éppen ki tudta kerülni, de
mérgében az ezüstös sportkerékpár hátsó kereke felé rúgott.
Elhibázta, elcsúszott a nedves füvön, és durván a földre
huppant.
– Hé, majomarc! Nem tudsz vigyázni?! – kiabálta a
kerékpáros után.
Erre az is megingott, aztán megállt és visszafordult.
– Nocsak, mire fel ez az ordítozás? – kiáltotta. – Maga
bukkant fel hirtelen a bokorból, és körül se nézett, egyenesen
nekem szaladt.
– Csak nem? – kérdezett vissza felháborodottan Maxie. Kék
szeme szikrákat szórt. – Méghogy felbukkantam?! Talán az
egész park a tiéd, nem?
Utálta ezeket a harci kerékpárosokat az áramvonalas
tökfödőikkel, akik azt képzelték, hogy minden terület, minden
utca és füves rész kizárólag azért van, hogy Tour de France-ot
játszhassanak rajta.
– Lassan a testtel, drágám. Ön sem dicsekedhet a park
tulajdonjogával. – A fekete sisakos férfi a kormányra
támaszkodva nézett rá a magasból. – Amúgy meg nem
emlékszem, mikor tegeződtünk össze. Vagy talán ismerjük
egymást?
Alattomosan vigyorgott, és Maxie, ahogy még mindig a
földön ülve hunyorgott szemben a nappal, érezte, amint elönti
a forró düh. Mit képzel magáról ez a figura?
– Remélem, hogy nem – vágott vissza. – Ugyanis
undorítónak találom azokat az egohősöket, akik még
kerékpározás közben is a headsetjükbe vartyognak, annyira
fontosnak képzelik magukat.
– Na, akkor jobb, ha továbbmegyek, mielőtt megint rázendít
– felelte a kerékpáros közömbösen. – Én ugyanis azokat a
nőket nem kedvelem, akik a parkban okádják ki a feszültséget.
További szép napot!
Azzal fellendült a biciklijére, és tovasuhant a fák alatt.
Maxie-nak még a szava is elállt ekkora pofátlanság láttán.
Feltápászkodott, leveregette a földet a nadrágjáról. A szíve
dübörgött, a feneke sajgott. Biztos lesz majd rajta egy jó nagy
kék folt.
– Elképesztő – morogta a fák felé nézve, amelyek mögött a
kerékpáros eltűnt. – Telefonál a bicikliről, majdnem elüt
valakit, és még csak elnézést sem kér!
Sziszegett még utána pár átkot, aztán kicsit nyugodtabban
folytatta útját. Amikor fél órával később kiért a parkból és
átvágott a Lenau téren, ahol néhány nyugdíjas üldögélt és
beszélgetett, már majdnem el is felejtette a kellemetlen
közjátékot.
 16
Leonie egész nap fejfájástól szenvedett. Ezen a héten voltak
a szóbeli érettségik, amelyek nemcsak a diákoknak voltak
fárasztóak és izgalmasak (ahogy ők gondolták), hanem bizony
a tanároknak is. Szerencsére minden rendben ment. Csak két
diákot kellett ismétlésre utasítani, de jók voltak az esélyeik
arra, hogy még ők is megugorják végül a szintet.
Leonie-nak most harmadik alkalommal volt érettségiző
osztálya, és lassan kialakított egy olyan rutint, amely alapján a
kérdéseivel tudta segíteni a diákok lehetőleg jó válaszát.
A vizsgák után mintha az egész iskolából egy hatalmas,
megkönnyebbült sóhaj szakadt volna fel. Az érettségizők
csoportokban álltak a napon, nevettek és felszabadultan
csacsogtak, a fiúk barátilag oldalba bokszolták egymást, a
lányok hisztérikus sikítozással borultak egymás nyakába,
amint valamelyikük kilépett a vizsgateremből. Mindenki
boldog volt, hogy vége, és most már csak a közelgő bankettről
beszéltek a Wolkenburgban, meg az utolsó közös kirándulásról
Loretta del Marba, ahol tíz napot és éjszakát fognak együtt
eltölteni – ez szinte kötelező volt. Leonie nagy meglepetésére
megtudta, hogy már olyan utazási irodák is vannak, amelyek
kifejezetten az éjszakai életre és a diszkókra specializálódtak
az érettségizett osztályok számára.
Bevett két aszpirint, amikor belépett a tanáriba a táskájáért.
Már a reggel is elviselhetetlenül forró volt, és amíg a boldog
érettségizettek valahol a Rajna-parkban lógtak és pihentek, a
fiatalabbak meg ernyedten olvadoztak a padjaikban, és szinte
szóra sem lehetett bírni őket, addig a kicsikkel egyszerűen
nem lehetett bírni. Papírrepülők és szivacsok repkedtek a
levegőben, amikor Leonie belépett a rajzterembe. A 6. b egy
falkában várta. Valakinél vízipisztoly volt, és összevissza
fröcskölt vele.
– Beaumarchais tanárnő, Beaumarchais tanárnő,
hőségszünetet akarunk! Adjon nekünk hőségszünetet! –
kiabálták, és vad indiántáncot jártak.
Leonie szeme elkerekedett. Nem értette, miért muszáj a
gyerekeknek egyfolytában ordítaniuk. Még amikor a
szünetekben egymás között beszélgettek, akkor is ordítottak.
Mintha folytonosan veszekedtek volna, pedig ez egyáltalán
nem így volt.
– Csend legyen! – szólt rájuk, és előrenyújtotta a karját,
mint egy közlekedési rendőr. – Most sajnos még festenetek
kell egy kicsit, hőségszünet csak harmincöt foktól jár.
Az egyik kislány megkérdezte, hogy legalább egy fagyit
vehet-e a mozgóárustól, aki kis kocsijával épp az iskola előtt
posztolt.
– Igeeeeen, fagyit, fagyiiiiit! Már szomjan halunk,
Beaumarchais tanárnő! – ordították valamennyien, de Leonie
határozottan megrázta a fejét, és kiosztotta a névvel ellátott
festőcuccokat, amelyeket ott a rajzteremben tároltak.
Leonie-nak ezen a napon igazából csak kettőig volt órája, de
aztán kiderült, hogy helyettesítenie kell Baumann kolléganőt,
aki rajzot tanított, azonban most épp egy csúnya gyomor- és
bélfertőzéssel beteget jelentett. Baumann tanárnő, aki roppant
haladó szellemű pedagógusnak szerette képzelni magát,
úgynevezett „felszabadító oktatást” vezetett be a kicsiknél.
Egyszer behozott egy porszívót, amellyel a gyerekek lufikat
fújhattak fel – csak hogy „valami kreatívat” csináljanak.
A legtöbb gyerek ujjongva elvágtatott a felfújt lufival, és addig
rohangáltak, amíg mindegyik szét nem durrant. Az egész
iskolaudvar tele volt a színes gumirongyokkal, amelyek úgy
néztek ki, mint egy óriás óvszerei. Máskor agyagból kellett
férfit és nőt gyurmázniuk, mezteleneket, és fontos volt, hogy
jól felismerhetők legyenek a nemi szerveik – ez a gátlások
feloldását erősítette volna. Leonie eltöprengett, hogy vajon
miféle gátlásokról lehet szó, amikor a legtöbb alsó tagozatos
gyerek már amúgy is tökéletesen gátlástalan.
A legutolsó nyáron aztán Paloma Baumann (Leonie nem
volt biztos benne, hogy ez az igazi neve, ugyanis a kolléganő
forrón imádta Picassót) engedélyt kapott az igazgatónőtől,
hogy a diákokkal összegraffitizzék az iskola belső udvarát. Dr.
Helene Krause oktatási főtanácsos nyilván nem akarta, hogy
ódivatúnak vagy maradinak tartsák, így aztán a projekthét után
az egész udvar pszichedelikus színekben pompázott – Leonie
már a puszta látványtól fejfájást kapott. Mindenesetre még az
újságtól is kijöttek akkor, készítettek pár fényképet, és Paloma
Baumann haladó pedagógiai munkásságát az egekig
magasztalták.
Amikor azonban ezek a gátlásoktól csodálatosan
felszabadított gyerekek végre megnyugodtak valamennyire, és
lehajtott fejjel ültek a rajztömbjeik felett néha vízfestékkel
fröcskölve egymást – hálistennek ezen a napon nem volt
semmiféle „felszabadító akció” betervezve, így simán csak
virágokat és káposztafejeket kellett festeniük –, Leonie-nak
feltűnt, hogy a kis Emma hiányzik. Maja, aki egy kicsit
összebarátkozott a félénk Emmával, elmondta, hogy egész nap
nem volt iskolában. Talán ő is a gyomor- és bélfertőzés
áldozatául esett.
Leonie érezte, amint lassan alábbhagy a fejfájás. Kitolta az
iskola parkolójából az utcára a kerékpárját. Munka után
tulajdonképpen azonnal le akart pihenni egy kicsit, de úgy
döntött, inkább átnéz Maxie barátnőjéhez, akit napok óta nem
látott. Maxie a jelek szerint igen elfoglalt lehetett.
Amikor Leonie belépett a kávézóba, azonnal érezte, hogy
valami történt. A Paula kisasszonyban ma délután hatalmas
volt az izgalom. Levendula eltűnt. Amikor Maxie reggel
kinyitotta a kávézót, már nem volt meg. Anthonyval, aki a kis
ezüstös kandúr minden búvóhelyét jól ismerte, sokáig kutattak
utána, de a cica mintha levegővé vált volna. Franzen úr
nyögve térdelt a kék kanapé előtt, és még mintha az a
szörnyeteg Flo is részt vett volna a kutatásban: elhagyta az
őrhelyét a sarokfotelben, és kicsit nyeglén végiglépdelt a belső
udvar bokrai előtt, felemelt pár gallyat, összeráncolt
homlokkal tekintgetett felfelé az indákkal befutott tűzfalon,
aztán rendbe tette a frizuráját, benne az elmaradhatatlan
ceruzával. Mimi is elhagyta a kanapét, és felborzolt farokkal
járt-kelt a kávézóban. Vajon tényleg hiányzik neki Levendula?
Vajon a macskák tudnak gyászolni? – gondolkodott Maxie.
Vagy csak a feszült hangulat miatt vált nyugtalanná Mimi is?
Maxie aggodalmas arccal állt a pultnál. Ideges volt. Leonie
azonnal észrevette kiszívott nyakát, bár a barátnője
megpróbálta egy kis virágos kendőcskével eltakarni a foltot.
Felvonta a szemöldökét, de lenyelte a megjegyzést, mert
Maxie nagyon boldogtalannak tűnt, amikor odafordult hozzá.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy Levendula eltűnt.
Tegnap mindent bezártam, hol mehetett volna ki? A belső
udvar biztonságos, ezek a falak túlságosan magasak egy ilyen
kicsi macskának.
– Nem lehet valamelyik polcon? – kérdezte Leonie. –
A Proust mögött néztétek már?
Bátorítóan mosolygott, de Maxie csak a fejét rázta.
– Nem, ott nincs. Már minden kötetet megmozgattunk, de
nyoma sincs.
– A konyhában?
– Nincs, minden zugot felforgattam. És hát nem olyan nagy
az a konyha. Kétségbeesésemben még a sütőben is
megnéztem.
Maxie a homlokát ráncolta.
– Ugye nem lehet, hogy egy ajtónyitással kisurrant az
utcára, ugye nem lehet, hogy őt is…
Maxie rémülten a szája elé kapta a kezét, és Leonie tudta,
hogy a kicsi Lula tragikus sorsa jutott eszébe.
– Ugyan, dehogy – nyugtatta a barátnőjét. – Egyik kiscica
se ment ki innen. És még ha úgy is lenne, akkor se
feltétlenül… Úgy értem… Mikor láttad utoljára?
Maxie vállat vont.
– Nem is tudom pontosan. De igen, tegnap késő délután.
Emma a belső udvarban játszott vele.
Maxie egy pillanatra elgondolkodott.
– Igaz is, hol van Emma? Ma még nem is láttam. Neki
biztosan lenne ötlete, hol keressük Levendulát.
– Emma beteg – felelte Leonie. – Ma nem volt iskolában.
Valami hülye gyomor- és bélfertőzés söpör végig a
gyerekeken. – Elfintorodott, és végignézett a kávézón. –
A többi cica mind megvan? – kérdezte aztán, csak hogy
mondjon valamit.
Maxie bólintott.
– Igen. De miért éppen Levendula… – Aggodalmas
tekintettel nézett Leonie-ra. – Emma szíve megszakad majd,
ha megtudja, hogy a kedvenc macskája eltűnt.
– Ajjaj, az tuti – mondta Leonie. – De reméljük, még
előkerül. Visszajön, ne félj! Megnézem én is, én már
gyakorlott macskanyomozó vagyok.
Leonie egy órával később lépett ki a kávézóból. Levendula
nem lett meg, Maxie pedig szomorú arccal bezárt. Aztán
Floriannal együtt eltűnt odafent a lakásban.
Leonie vegyes érzelmekkel kerékpározott végig az
Eichendorff utcán. Még nem tudott hozzászokni a
gondolathoz, hogy Maxie nyilvánvalóan együtt van ezzel a
Floriannal. Egy ilyen napon neki kellene Maxie-val felmenni a
lakásba, inni egy pohár bort, Maxie főzne valami finomat… És
most ezzel a ceruzás emberrel beszéli meg a gondjait. Persze
Leonie akkor se ment volna fel kettejükkel, ha Maxie megkéri
– de nem is kérte meg. Hogyan is beszélhetnének személyes
dolgokról, ha ez a Florian ott fülel? Leonie továbbra is
kellemetlen érzésekkel gondolt az egyetemistára, aki, mint
közben megtudta, éppannyi idős volt, mint ő maga.
Amúgy Maxie nemigen dicsekedett ezzel a fiúval. Amilyen
érzékeny volt, rögtön kiszagolta, hogy Leonie nem túl boldog
a kettejük kapcsolata miatt.
– Komoly ez a dolog? – kérdezte Maxie-t, aki kihúzott a
kontyából pár szálat, és tekergette, mint mindig, amikor időt
akart nyerni.
– Tudod, egyszerűen nem szállt le rólam – mesélte nevetve.
– Flo rettentően kitartó tud lenni. Azt mondta, én vagyok
álmai csajszija. És egész jól elvagyunk együtt. Meglátjuk, mi
lesz belőle.
– És te… szerelmes vagy belé?
– Akár még az is lehet – vigyorgott Maxie, és közben
nagyon elvörösödött. – Még nem gondolkodtam ezen.
 Leonie eddig többé-kevésbé levegőnek nézte a ceruzás
embert, amikor a kávézóban összefutottak. Florian mindig
odasandított, amikor Anthonyval vagy Maxie-val beszélgetett,
és amikor a tekintetük találkozott, felvonta a szemöldökét, és
cinkosan elvigyorodott.
Leonie letette a kerékpárt és bement a házba. Ahogy
végigsietett a sötét folyosón, arra gondolt, hogy butaság volt
Florian ellen beszélni. Csak zavarba hozta Maxie-t, aki aztán a
végén majd semmit sem fog elmondani neki. És még az is
lehet, hogy nincs alapja a rossz előérzetének, és ez a Florian
tényleg normális fickó. Leonie el is határozta, hogy a jövőben
egy kicsit kedvesebb lesz hozzá. De ha őszinte akart lenni,
akkor még reménykedett, hogy ennek az ügynek hamarosan
vége szakad. Az első emeleti házaspár jött vele szemben,
köszöntötték egymást.
A postaládában egy pizzafutárcég hirdetményét találta, és
mellette Siebenschön asszony képeslapját. Kis színes házak
lógtak fürtben egy meredek hegyoldalon, előtte káprázatos
naplemente, amely rózsaszínűre festette a tengert. Üdvözlet
Positanóból. Valószínű, hogy azokon a vidékeken, amelyeken
a szomszédasszony mostanában tartózkodik, ezek a kis színes
házak kötelező elemei a tájnak. Átfutotta a lapot, amíg felért.
Az előszobában levette a cipőjét, a lapot pedig feltűzte a többi
mellé a parafa táblára.
Nem akaródzott most bort inni. Inkább teát fog főzni, és
megpirít pár szeletet abból a finom medvehagymás kenyérből,
feltétnek pedig a kecskesajttekercs maradékát eszi meg.
A polcon lévő kerámiatálkában volt még pár szem kék szőlő.
Ezt is a tányérra tette, és egy gőzölgő tea kíséretében elvonult
a kanapéra.
Ma már egy ujját sem mozdítja az iskoláért. Még egyszer
felkelt, kinyitotta az összes ablakot, hogy bejöhessen egy kis
levegő. Volt egy kevés huzat, jólesett. Leonie az ablaknál állt,
és élvezte, amint a szellő az arcát simogatja. Odakint még
mindig hőség volt. Az égre nézett: tejfehér lett, a nap valami
halvány vajszínt öltött. Biztosan leszakad még az ég –
legalábbis ebben reménykedett. Ez a nyomasztó idő
egyszerűen elviselhetetlen volt.
 Fogta a mobilját és végignézte az értesítéseket. A jövő héten
elmarad a pilates. Egy kolléganő kerti partira küldött
meghívót. Egy régi párizsi iskolatársa kérdezte, nem akarják-e
viszontlátni egymást. Papa fényképeket küldött egy
ramatuelle-i kék zsalugáteres nagy házról – itt fogja az egész
nyarat (és az összes további nyarat) eltölteni az új családjával.
A ház egy píniafenyő-ligetben állt a tenger partján, és papa
arra kérte, hogy látogassa meg őket a nyári szünetben – már az
anyjával is megbeszélte. Lucas és Clémence nagyon
örülnének, ha újra láthatnák a nővérüket, minden nagyon
csodás, a ház elég nagy, bőven elférnek mind – ilyesféléket
irkált nagy elragadtatással. Hát, nem szívbajos!
Leonie önkéntelenül elmosolyodott. Papa mindig is imádta,
ha összeterelhette minden báránykáját. Ezt az anyja
egyszerűen jópásztor-szindrómának nevezte. Pedig az
emberek nem birkák. Vagy mégis?
Leonie tovább olvasott. Hozhatod a barátnődet is, írta az
apja. Vagy a barátodat ☺ A ház tényleg hatalmas, mindenkinek
jut benne hely. Tök jó móka lenne!
Papa nyilván azt hiszi, hogy újra együtt van Jean-Philippe-
pel. Hát arra várhat. Leonie elnézően sóhajtott. Hát igen,
nagyvonalú ember ez az ő apukája. De neki sajnos nincs
barátja, és ez mostanában nemigen fog megváltozni. Ami
pedig a barátnőt illeti, neki is lesz jobb dolga ezen a nyáron,
mint hogy Leonie-val utazzon Dél-Franciaországba, a
Beaumarchais család birtokára. Persze papának az ellen sem
lett volna kifogása, ha Maxie mindjárt Floriant is magával
hozza. Imádta, ha mindenki összegyűlt a nagy asztal körül.
A főzést meg a szervezést szívesen átengedte a nőknek, ő
legföljebb a piacra ment el, és hozott „csodás sajtot és friss
fügét”, pár üveg blandoli rozét, vagy „a legjobb
aranydurbincsot, ami csak létezik”. Ő csak a dicsőséget aratta
le, és az egész társaságot szóval tartotta: anekdotákat mesélt
színes életéből. Amikor az apja mesél, mindenki imádattal
csügg az ajkán. Milyen kár, hogy a legidősebb lánya ilyen
szigorú természetű.
Amikor az utolsó falat kecskesajtos kenyeret vette a szájába,
eszébe jutott, milyen képet vágott az apja, amikor kijelentette,
hogy tanárnő akar lenni.
– Biztos vagy benne, ma petite, hogy ez neked való? –
kérdezte. – Olyan csinos vagy, olyan intelligens, akármi
lehetne belőled. Nem érdekelne egy hely a követségen? Vagy
valami a divatszakmában? Ne érts félre, én szeretem a
gyerekeket, de az, hogy éjjel-nappal idegen emberek kölkeivel
bajlódj, elég fárasztónak tűnik.
És papának igaza lett. Tényleg fárasztó volt. De Leonie
mégis éppen ezt a hivatást választotta.
Egy kicsit matatott még az okostelefonján, aztán úgy
gondolta, felhívja az anyját. Vajon mit gondol az exférje
franciaországi nyaralási terveiről? Mama persze afféle
jóindulatú birka. Felhívta hát, de csak a rögzítő kapcsolt be.
Ekkor jutott eszébe, hogy az anyja ma egy barátnőjével
színházba ment.
A két hölgy a színház előtt még egy sétát is betervezett a
Königsallén, ami ezeken a nyári estéken még őrizte régi
vonzerejét a vízköpőkkel díszített kőhidakkal a Düssel felett, a
csinos, öreg, zöld tetejű pavilonnal és a mellette álló órával,
ahol mama régen az udvarlóival találkozott.
Leonie letette a telefont, és fáradtan dőlt hátra a kanapén.
Hét óra volt, nem ígérkezett semmi izgalmas a maradék időre.
Legyen így. Épp elég fárasztó volt a nap. Eszébe villant
Levendula, és bízott benne, hogy a kiscica hamarosan
előkerül, remélhetőleg nem egy teherautó kerekei alól. Aztán
egy pillanatra lehunyta a szemét.
Amikor fél órával később megszólalt a telefonja, zavartan
riadt fel. Kétségtelenül elaludt, és az első gondolata az volt,
hogy Maxie hívja, mert Levendula megkerült. De a kijelzőn
megjelenő szám ismeretlen volt. És a telefonból hallatszó
idegen férfihang is.
A férfi elnézést kért a zavarásért, bemutatkozott, és Leonie-
nak egy pillanatig gondolkodnia kellett, hogy kicsoda is az a
Paul Felmy. Ja persze, Emma apja. Hangja rekedtes volt,
valami rejtett félelem bujkált benne.
– Emma miatt hívom – mondta.
 – Felmy úr, mi történt? – Leonie-t rossz érzés kerítette
hatalmába. – Emma jól van?
– Nem tudom – felelte a férfi. – A lányom ma iskola után
nyilvánvalóan nem jött haza. Amikor fél hétkor megérkeztem
az irodából, nem volt itthon. És még mindig nem érkezett meg.
Aggódom. Ön az osztályfőnöke, megvolt a száma a
telefonomban, és csak azt akartam megkérdezni, hogy Emma
volt ma iskolában?
– Ó, hát nem beteg? – kérdezett vissza Leonie. – Maja, a
barátnője azt mondta, hogy szerinte beteg.
– Nem – mondta Felmy és felsóhajtott. – Úristen! Remélem,
semmi ostobaságot nem csinált.
– De hogyhogy? Miért? Történt valami?
Emma apja teljesen magánkívül volt.
– A miatt a nyomorult macska miatt van az egész.
Összevesztünk.
Leonie már egyenes háttal ült a kanapén.
– Mármint Levendula?
– Igen, azt hiszem, ez a neve annak a macskának, amit
Emma tegnap hazacipelt.
Felmy ezek után elmesélte, hogy Emma az előző nap
hazacsempészett egy kiscicát, és elrejtette a
ruhásszekrényében. Este feltűnően korán eltűnt a szobájában.
A férfi éjszaka miákolást hallott, és kérdőre vonta a lányát –
aki éppen az ágyon ülve játszott a macskával. Emma később
azt állította, hogy a cica a hazafelé vezető úton szaladt utána,
és ő csak megmentette. Csak lassan rukkolt elő az igazsággal.
Kiderült, hogy Emma vitte el a kávézóból a kismacskát.
Amikor a belső udvaron játszott vele, egy óvatlan pillanatban
a tornazsákjába rejtette és kisétált vele. Emma nyilvánvalóan a
sajátjának tekinti a kiscicát, és mindenképp meg akarja tartani.
– Nagyon jó gazdája leszek Levendulának, megígérem! –
fogadkozott elképedt apjának.
Paul Felmy először is rettenetesen összeszidta a lányát.
 – Nem erről van szó. Neked teljesen elment az eszed? Nem
lophatsz el egyszerűen egy macskát! Ez borzasztó, holnap
reggel azonnal visszaviszed, és bocsánatot kérsz. Megértetted?
Emma sírt és hisztizett.
– Olyan egyedül vagyok! Nagyon szeretném megtartani
Levendulát – zokogta.
– Nem, Emma, szó sem lehet róla, nem hagyom, hogy
megzsarolj – zárta le a beszélgetést Felmy, és becsukta a
gyerekszoba ajtaját. Számára a vita ezzel véget ért.
De most már bánta, és szemrehányásokat tett magának.
– Nem lett volna szabad ilyen szigorúnak lennem vele –
mondta. – De amióta Marie… mármint Emma anyja elhagyott
bennünket, egyáltalán nem könnyű az életünk. Én próbálok a
lehető legjobb apa lenni, de nem mindig sikerül. Hiszen
dolgozom, és néha nem tudom, hogyan tarthatok mindent
rendben. Az anyám, ha tud, segít, de most éppen nincs velünk.
Nekem már csak Emma van. – Leonie hallotta, hogy mindjárt
elcsuklik a hangja. – És most eltűnt, ennek pedig én vagyok az
oka! Ha történik vele valami, életem végéig bánni fogom…
Leonie hallotta a férfi hangjában a pánikot, és érezte, hogy
neki magának is összeszorul a torka. Vajon Emma tényleg
világgá ment volna?
– Felmy úr, kérem, ne aggódja halálra magát. A kislánnyal
egész biztosan semmi rossz nem történik. Hiszen még korán
van. Biztos hamarosan hazamegy. Talán csak fél, hogy megint
leszidja, mert nem vitte vissza a macskát a kávézóba.
Ugyanis ez valóban nem történt meg. Leonie egy pillanatig
gondolkodott.
– Megpróbálta felhívni? – kérdezte. – Biztosan van
mobiltelefonja.
Az apák fejéből, ha pánikba esnek, néha a legegyszerűbb
dolgok is kiszállnak.
– Hát persze – felelte Felmy. – De nem vette fel. Sőt, épp az
imént láttam, hogy itthon hagyta a mobilját.
Hát ez nem volt jó hír.
 – Vannak esetleg olyan barátnői, szomszédok, akikhez
átmehetett?
– Emmának nincs sok barátja. Maját persze azonnal
felhívtam, de nem volt ott. És Maja nem tudott a macskáról
sem. A szomszédainkat is megkérdeztem.
Tanácstalanul hallgattak.
– Emmának van kulcsa?
– Természetesen. És még sohasem vesztette vagy felejtette
el. Nagyon rendes kislány. És tulajdonképpen eddig minden
tökéletesen rendben volt vele. Mióta gimnáziumba jár,
villamossal megy az iskolába.
Leonie bólintott. A legtöbb tanulóval szemben, akiknek a
táskájában állandó káosz uralkodott, Emma kivételesen pedáns
volt. Talán azért volt szüksége a rendre, mert az élete olyan
zavaros volt mostanában.
– Az anyjához nem mehetett?
– Nem gondolom. A feleségem… mármint a volt feleségem
– javította ki magát Felmy – csak két napja tért haza
Kenyából. Emma látogatása a jövő hétvégén lett volna
esedékes. És Marie Bonnban lakik. Oda biztosan nem utazott
el Emma. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
tudja, hogy az anyja már hazajött.
– Nem akar azért odatelefonálni? – kérdezte óvatosan
Leonie. – Ez mégiscsak az egyik lehetőség.
Felmy habozott.
– Hát, most még inkább kihagynám az exnejemet ebből a
történetből. Marie gyakran szemrehányásokat tesz amúgy is.
Elég… nehéz. És ha megtudja, hogy Emma eltűnt, újabb
fejmosások jönnek. Lesz itt ribillió. És erre épp most nagyon
nincs szükségem. – Sóhajtott. – Apaként nem tart valami
nagyra – tette hozzá magyarázatként.
A volt feleséggel való kapcsolata nyilvánvalóan érzékeny
pontja volt. Leonie nem akarta tovább piszkálni Felmyt. Csak
elgondolkodott, hogyan tehet szemrehányást az, aki maga
hagyja el a családját, és az idő legnagyobb részét Kenyában
tölti, hogy más gyerekeken segítsen. A felnőtt kapcsolatok
rettenetesen bonyolultak tudnak lenni. És persze mindig a
gyerekek isszák meg a levét.
Felmy rosszul értelmezte a hallgatását.
– Elnézését kérem, Beaumarchais tanárnő – mondta. – Nem
akarnám a családi gondjaimmal fárasztani, hiszen alig
ismerjük egymást. Csak… Emma mindig olyan szépeket
mesél önről, azt hiszem, önben igazán megbízik. Csak… csak
abban reménykedtem, hogy valahogy tud majd segíteni…
Elnézését kérem… de nem tudom, hogyan tovább.
Elhallgatott, és Leonie úgy érezte, Emma apja pillanatokon
belül elsírja magát. Amikor pedig egy férfi sír, akkor rosszul
állnak a dolgok. Leonie ledermedt Paul Felmy tehetetlensége
hallatán. Hallgatta a fojtott csendet a telefonban, és érezte,
amint a szíve megtelik részvéttel.
– Jaj, Felmy úr, miket beszél! Teljesen normális, hogy
engem hívott, és hogy elmagyarázta a helyzetet. Hiszen én
vagyok Emma osztályfőnöke, és igazán a szívemen viselem
a sorsát. Magától értetődik, hogy segítek! Tudja, mit? – Leonie
nem véletlenül volt pedagógus. – Jöjjön át hozzám, együtt
átgondoljuk az egész történetet, és megkeressük Emmát.
Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni.
Megmondta még a címét.
– Tíz perc, és ott vagyok – mondta Felmy
megkönnyebbülten.
Aztán Leonie Maxie-t hívta. A barátnője nem vette fel. Még
egyszer hívta és megint, egészen, amíg Maxie végre fel nem
vette.
– Igen? Leonie, mi történt? – Mintha lihegett volna, és a
háttérből Florian hangja morgott valamit. – Flo… ne, hagyj
már!
Maxie vihogott, és Leonie mintha dulakodás neszeit hallotta
volna. Nyilvánvaló: egy szerelmes együttlétet zavart meg.
– Tudom, hol van Levendula – mondta Leonie. – Emma
elvitte. De a butaság a dologban az, hogy viszont most
Emma is eltűnt.
 17
Drámai este volt.
Paul Felmy teljesen kiborulva, szétizzadtan csengetett be
Leonie-hoz, miután megérkezett autójával a Belga negyedből,
és egy örökkévalóságig keringett az Otto utca környékén, mire
parkolót talált. Leonie azt javasolta neki, hogy menjenek át a
Paula kisasszonyba, és tanácskozzanak Maxie-val. Végül is
még az is megeshet, hogy Emma odamegy sötétedés után,
hogy visszavigye az ellopott kismacskát. Emma tudja, hogy
Maxie ott lakik a kávézó felett. Majd együtt átgondolják, hová
is mehetett a kislány. Hová megy egy tízéves gyerek egy
kölyökmacskával?
Összeültek tehát, és beszélgettek. Paul Felmy arca egészen
sápadt volt. Az az öltöny és fehér ing volt rajta, amit a
kancellárián viselt. Egyszer csak letépte félrecsúszott
nyakkendőjét, és levette a kék zakót is. Idegesen hintáztatta a
lábát.
– Elkezdenénk végre a keresést az üldögélés és csevegés
helyett? Egy óra múlva már sötét lesz – figyelmeztette a nőket.
Leonie bólintott.
– Mindjárt elindulunk, de fel kell osztanunk a terepet –
mondta megnyugtató hangon. Maxie ijedtében az asztalra tett
néhány szelet márványkuglófot, de persze senki se nyúlt
hozzá. Aztán telefonált Anthonynak, aki a barátaival épp a
Lenau téri kioszknál iszogatott. Gyorsan elmondta neki, hogy
Emma eltűnt, Anthony pedig azonnal készen állt a
segítségnyújtásra. Csak pár lépésre volt a Chamisso utcától.
– A kioszkos pasi azt mondta, késő délután látott egy szőke
kislányt egy macskahordozóval a Lenau téren – kiáltotta,
amint belépett.
– Tehát akkor itt járt – kombinált Leonie. – Lehet, hogy
először vissza akarta hozni Levendulát, de aztán meggondolta
magát. De honnan szerezte a macskahordozót? Na mindegy,
induljunk már!
 Leonie gyorsan átvette a kis keresőcsapat felosztását.
Semmi értelme nem lenne, ha most valamennyien vaktában
nekilódulnának. Éppen a válsághelyzetekben kell megőrizni a
hidegvérünket. A stratégia a legfontosabb!
A többieknek azt a feladatot adta, hogy a Lenau tér környéki
utcákon kérdezősködjenek a járókelőktől, ő pedig a biztonság
kedvéért még egyszer le akart menni a ház pincéjébe, és
becsengetni a szomszédokhoz.
Egyik akciót sem koronázta siker. Senki se látott egy szőke
kislányt macskával.
Paul Felmy egyre inkább pánikba esett.
– De hol lehet? Hol lehet? – kérdezte sötét hajába túrva, ami
már amúgy is elég zilált volt. – Úristen, ha történt vele
valami…
Leonie megnyugtatóan szorította meg a karját, és egyenesen
a szemébe nézett.
– Felmy úr, legyen nyugodt, megtaláljuk Emmát.
Remélte, hogy be tudja tartani az ígéretét.
– Most a parkok jönnek – folytatta aztán. – Mi ketten a
Lenau tér mögötti parkban nézünk körül, Maxie és Florian, ti a
Blücher parkban keressétek. Lehet, hogy Emma valamelyik
kiskertben rejtőzött el. Anthony, te maradj itt, te leszel a bázis.
Aztán mind itt találkozunk.
Azzal kirajzottak.
Amíg Leonie sietve nézte végig a környéket Paul Felmyvel
egyre-másra Emma nevét kiáltozva, a nap lemenni készült a
párás égbolton. Amikor a parkba értek, a hinta lassú
mozdulatokkal lengett ide-oda, de a játszótér üres volt.
– Hát, itt nincs – jegyezte meg Leonie teljesen fölöslegesen.
Az volt az érzése, hogy ha nem szólal meg, Paul Felmy
biztosan becsavarodik. Hihetetlenül nyomasztó volt az egész.
Leonie látta, amint Felmy verejtékcseppeket törölget a
homlokáról. Az ő testére is rátapadt a vékony nyári ruha.
Befordultak, és egy kis ösvényre tértek, amely a sűrűbe
vezetett.
 – Emma?! – kiáltotta hangosan. Felmy is egyfolytában a
lányát szólongatta, egyre kétségbeesettebben. Néha megálltak,
mert úgy vélték, hogy valami neszt hallanak. De aztán csak
egy madár rebbent fel, vagy mókus szaladt fel fürgén egy
fatörzsön. Tovább haladtak. A parkban lassan besötétedett.
A fák és bokrok elvesztették színüket, és az eltűnő fényben
félelmetes árnyaknak látszottak. Amikor a harmadik parkhoz
értek, megcsörrent Leonie mobilja. Előkapta, és érezte, amint
hevesebben ver a szíve.
Maxie volt az.
– Megtaláltátok? – kiáltotta Leonie a telefonba, és látta,
amint Paul Felmy szeme kitágul.
– Nem – felelte Maxie csalódottan. – Azt reméltem, ti
találtátok meg. Úgy látszik, itt nincs, lassan elindulunk
visszafelé.
Már sötét volt, mire visszaértek a kávézóba. Anthony
aggodalmas arccal várta őket. Az általános kedvetlenségtől
elnémultak.
– Felmy úr – szólalt meg nagyot nyelve Leonie. – Úgy
gondolom, ideje szólni a rendőrségnek. Van Emmáról
fényképe a mobilján?
Felmy bólintott és a kezébe temette az arcát.
Felhívták a rendőrséget, elmondták, mi történt. Az
ügyintéző felvette az adatokat, és meglehetősen nyugodt
maradt. Nem először fordult elő, hogy egy gyerek nem ment
haza időben. És a legtöbb esetben ennek valami nagyon
hétköznapi oka volt.
– Eddig rendben volnánk – mondta Leonie. – A rendőrök
felvették az adatokat és rádiós keresést indítanak. – Félig
megkönnyebbülten biccentett oda Maxie-nak. – Felhívnád
addig esetleg a sürgősségi osztályokat?
Maxie telefont ragadott, Anthony pedig kávét főzött
mindenkinek. Leonie Paul Felmyhez ment, aki teljesen
magába roskadva ült egy tonettszéken. Egy csésze dupla
presszókávét tett elé, és egy pillanatra átkarolta a vállát.
 – Igya meg, Felmy úr, jót fog tenni. Feketén issza, ugye? –
Leonie maga is meglepődött, hogy emlékezett erre. –
A rendőrök biztosan gyorsan megtalálják Emmát, messzire
nem juthatott.
A férfi bólogatott, és gépiesen felhajtotta a kávét.
– Igen, biztosan – ismételte meg színtelen hangon.
Leonie nem szívesen mondta ki a gondolatát, de aztán
mégiscsak kibökte:
– Valószínűleg ideje lenne Emma anyját is értesíteni.
Felmy összeszorította a száját, és megint bólintott. Aztán
felkelt és kiment telefonálni a kávézó elé.
Leonie bentről figyelte, amint idegesen fel-alá járkált a
telefonnal, és csillapító mozdulatokat tett a kezével.
– Nem, egyáltalán nem így volt – hallotta a férfi hangját. –
Kérlek, figyelj már egy kicsit, Marie!
Florian kelletlen képpel állt a pultnál. A kibontakozó dráma
nyilvánvalóan nem illett hedonista életfelfogásához. Amikor
elfogyott a kapucsínója, még vetett egy pillantást Maxie-ra,
aki még mindig a sürgősségi osztályokat hívogatta, aztán
vállat vont.
– Hát, asszem, én most tiplizek – mondta. – Ahogy a dolog
kinéz, én ehhez már nem sokat tehetek hozzá. De ti tök jól
csináljátok!
Maxie-nak intett, Leonie-ra lefegyverző mosolyt villantott,
de ő csak a szemöldökét vonta fel. Nem is várt többet ettől az
alaktól.
– Nos, Emma nevű kislányt ma este sehol sem szállítottak
kórházba – mondta végül Maxie. – És ez is valami. Ez
pontosan annyit jelent, hogy legalább baleset nem érte.
Jó hír volt ez, de valahogy senkinek se volt kedve ujjongani.
Csak Mimi érkezett dorombolva, és követelődzőn nyomta a
fejét Maxie lábához. Biztosan meglepte a sok ember a
kávézóban, amely ilyen tájban már csak az övé szokott lenni.
 – Persze, Mimi, rendben van – simogatta Maxie
szórakozottan a macska fehér bundáját. – Mekkora felhajtás
a semmiért! – morogta megrendülten. – Hiszen Emma
bármikor megkaphatta volna Levendulát. Úgyis el akarok
ajándékozni párat a kicsik közül.
Egy szót sem szólt senki.
– Ettől a várakozástól megőrülök – ugrott fel Felmy
hirtelen, közben majdnem megbotlott a széke előtt heverő
Aphroditéban és Nerudában. – Valamit tenni kell! – Egy
papírfecnire felírta a telefonszámát és Leonie kezébe nyomta.
– Tessék, hívjon, ha van valami újság. Én most hazamegyek és
megnézem, nem jött-e haza véletlenül.
– Nem akar inkább odatelefonálni? – kérdezte Leonie, de
Felmy ekkorra már kiviharzott a kávézóból.
Aztán egy kis idő elteltével visszatért. Amikor belépett,
mindenki ránézett, de ő csak a fejét csóválta és lehuppant a
kék kanapéra. Mimi ijedten ugrott le és biztos távolságból
méregette a rendbontót. Ez az ő kanapéja volt – de hát honnan
is tudhatta volna ezt Paul Felmy?
– Kér még valaki kávét? – kérdezte Anthony.
Mai almazöld pólójának felirata – Keep calm and drink a
coffee – tökéletes mottója volt ennek a napnak. A fiatal angol
srác titokban ásítozott.
– Talán inkább egy pohár vizet – mondta Leonie. – Iszonyú
melegem van.
A jegyzetfüzetével legyezgette magát. Már fél tizenegyre
járt, de a levegő egy cseppet sem hűlt le. Leonie kilökte az
ajtót, és kinézett a Lenau térre. A távolban villám cikázott,
halkan idehallatszott a mennydörgés robaja. Ó, Emma, merre
vagy? – sóhajtotta szavak nélkül a sötétségbe. Remélhetőleg
biztonságban van. Leonie nyitva hagyta az ajtót. Aztán a
kanapéhoz ment és Felmy mellé ült, aki sötéten meredt maga
elé.
Ennek a közös várakozásnak tulajdonképpen semmi értelme
nem volt, tehetetlenek voltak, de valamiért nem akarta magára
hagyni az apát, aki a rettegéstől már azt sem tudta, hol van.
 – A rendőrök meg fogják találni – szólalt meg Leonie. – Egy
ilyen kislány nem szívódhat csak úgy fel. Fogadni mernék,
hogy Emma besurrant valamelyik kiskerti házikóba, és rég az
igazak álmát alussza.
Elképzelni sem akart mást.
– Mindjárt leszakad az ég – mondta Maxie az ajtóban állva,
az eget kémlelve.
Odakint friss szél támadt fel.
Aztán, mintha végszóra érkezne, berontott valaki az ajtón,
szinte letaposva a kávézó tulajdonosát.
Marie Felmy feltűnő jelenség volt. Vállig érő vörös haja
lángnyelvekként lobogta körül, és mint egy fúria, rohanta le
Paul Felmyt.
– Hol van Emma? Hol van a lányom? – kiáltotta. –
Megtalálták már?
Felmy összerezzent, amikor megpillantotta dühös exnejét.
Megcsóválta a fejét, és bocsánatkérő gesztussal tárta szét a
karját.
– A rendőrség még keresi.
– A rendőrség még keresi? – A vörös nő szinte
keresztüldöfte tekintetével Felmyt. Sötét szeme fényesre
polírozott gombokra emlékeztetett. – Hát ez egyszerűen nem
lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Egyáltalán, hogyhogy Emma
egyszerűen… eltűnt? Paul, te tényleg egy lúzer vagy. Nyilván
egész napra egyedül hagytad. Nem tudtál jobban vigyázni rá?
Te vagy az oka, ha valami történt vele, te egyedül! Micsoda
apa vagy te!
Mindenki ijedten hallgatta a szóáradatot.
Felmy úgy ült a kanapén, akár egy kivert kutya, még csak
nem is próbált védekezni.
Leonie azonban, akinek az igazságérzetét bántotta a sok
szidalom, úgy érezte, meg kell védenie.
– Felmy asszony, kérem, nyugodjon meg! Igen, Emma
valóban eltűnt. De senki sem hibás ebben. A férje dolgozott –
mondta.
Ez a nő ne tegyen már úgy, mintha Felmy egész idő alatt
egy függőágyban hintázva sörözgetett volna.
– Mire hazaért, Emma már nem volt ott. És csak tőlem tudta
meg, hogy már reggel se jött iskolába. Éppen úgy aggódik
Emmáért, mint ön. Legalább annyira.
Marie Felmy hátrafordult.
– Valóban? És ön meg kicsoda?
Tetőtől talpig végigmérte Leonie-t.
– Leonie Beaumarchais vagyok, Emma osztályfőnöke –
felelte Leonie. – Nos, a helyzet a következő: Emma titokban
elvitt egy Levendula nevű kiscicát innen a kávézóból, és azért
ment világgá, mert félt, hogy vissza kell adnia. Érti már? Erről
igazán nem tehet a férje.
– Úgy érti, a volt férjem. És ez a Levendula… micsoda
hülye név ez egy macskának, no de mindegy. – Idegesen
megrázta a fejét, vörös fürtjei csak úgy repkedtek finom arca
körül. – Paul, megmondanád ennek a… ennek a tanárnőnek,
hogy ne avatkozzon bele a magánügyeinkbe? Az idegeimre
megy.
Leonie elképedten felkiáltott. Annyira felháborodott, hogy
egyetlen csattanós válasz sem jutott eszébe. Barátnője bezzeg
felpattant, és úgy állt oda mellé, mint egy utcai banda vezére.
Karba fonta a kezét, a szeme vészjóslóan villogott.
– És esetleg ön befejezné az üvöltözést? – kérdezte metsző
hangon. – Nem hagyom, hogy a barátnőmet sértegesse. Ha
nem tud megfelelően viselkedni, fel fogom szólítani, hogy
távozzon.
– Paul, ezt nekem el kell tűrnöm? Hiszen az én lányomról
van szó – sziszegte Marie, és kihívóan nézett a volt férjére.
Maxie-t ez egyáltalán nem hatotta meg.
– Igen, Felmy asszony, vettük észre. Elég hangosan mondta
el, mi pedig nem vagyunk nagyothallók.
 – És ezek meg miféle emberek? Paul, ne ülj már ott, mint a
bolondgomba! Mondj már valamit!
Felmy próbálta menteni a menthetőt.
– Kérlek, kedves, ne izgasd fel annyira magad. Ők
valamennyien Emma barátai. Órák óta együtt keressük őt.
– Világos. És én miért csak most tudtam meg? – dühöngött
továbbra is Marie, és Leonie egyszeriben megértette, miért
nem hívta fel Paul Felmy azonnal a volt feleségét. Ez a nő úgy
robban, mint egy kézigránát. És nincs is igaza. Felmy vajon
miért nem rakja helyre? Leonie bátorító pillantást vetett a
férfira. Ne hagyja már magát, üzente a tekintete.
Felmy azonban csak lesütötte a szemét.
– Sajnálom, Marie – dörmögte.
– Sajnálod, sajnálod. Ezt megtarthatod magadnak, te hülye.
Ettől még nem jön vissza Emma. Egyszerűen jobban kellett
volna figyelned rá, akkor nem ment volna világgá.
– Felmy asszony, elég volt. Fejezze már be a férje
csepülését.
– Volt férjem, már mondtam az imént – vágott vissza gúnyos
fintorral Marie. – Na, látom, találtál egy buzgó védelmezőt.
Egy tanárnőt. De édes! – Aztán visszafordult Leonie-hoz: –
Tartogassa a bölcsességeit az iskolásoknak. Mit tud maga?
Semmit se tud.
– Épp eleget tudok – felelte nyomatékkal Leonie. – Annyit
mindenesetre, hogy a férje… bocsánat, az exférje legalább itt
van Emmával, míg…
Felmy legyintett.
– Hagyja, Beaumarchais tanárnő – mondta fáradtan. – Ne
erőltesse. Majd mi elintézzük egymás között. Gyere, Marie.
Karon fogta a volt feleségét, és gyengéden az ajtó felé
irányította.
Leonie utánuk nézett, ahogy kettesben ballagtak az utcán.
Felmy beszélt a feleségéhez, Marie Felmy pedig mintha
lassanként megnyugodott volna, hangja egyre halkabban és
halkabban hallatszott, míg Leonie már végül nem is hallotta.
De – ex ide vagy oda – úgy tűnt, hogy még mindig igen nagy a
hatalma Emma apja felett.
– Jó ég, micsoda fúria – jegyezte meg Anthony, aki az
egészet a pult mögül nézte végig. – Bár tény, hogy nagyon
szexi.
A szemét forgatta, és mindenki nevetett. Egy pillanatra
mintha megszűnt volna bennük a feszültség.
– Köszönöm a támogatást, Maxie – mondta Leonie.
– Nincs mit, tudod, hogy nem hagyom, hogy bántsanak –
kacsintott Maxie. – Hiszen barátnők vagyunk, vagy mi.
Hirtelen visszatért a régi meghittség, és minden olyan volt,
mint régen.
Amikor Paul Felmy húsz perccel később egyedül visszatért
a kávézóba, elnézést kért a kellemetlen jelenetért.
– Marie nem úgy értette. Egyszerűen csak túlságosan ideges
Emma miatt. Ráadásul feszült is, mivel most érkezett haza
Kenyából. Talán az időeltolódás. Azt mondtam neki, jobb, ha a
lakásomban várakozik, mielőtt még elszabadulnak itt az
indulatok. És ha Emma előkerül, azonnal felhívom.
Leonie kicsit pikírten bólintott. Úgy gondolta, Marie
pontosan úgy értette, amit mondott.
– Nos, én mindenesetre úgy gondolom, hogy az exneje egy
kissé túllőtt a célon – mondta kioktató stílusban. – Mindent
azért nem kellene eltűrnie tőle.
– Tudom – mosolygott keservesen Felmy. – De azt hiszem,
e pillanatban elég rosszul áll a szénám.
Kevéssel éjfél előtt telefonáltak a rendőrségtől. Találtak egy
szőke kislányt a főpályaudvaron, a kolbászosstand előtt. Nem
volt nála macska, viszont Emmának hívják. Valószínűleg
teljesen össze van zavarodva, csak zagyvált összevissza.
A keresztnevén kívül igazából semmi értelmeset nem húztak
ki belőle.
– Bevisszük az irodába – mondta az ügyintéző. – Oda
kellene jönni érte.
 – Már indulok is – kiáltotta Felmy a telefonba. Felugrott,
felmarkolta a slusszkulcsot, és már rohant is kifelé a
kávézóból.
– Hálistennek vége! – sóhajtott fel Anthony, és ezzel
mindenki egyetértett.
– Várjon, jövök én is! – kiáltotta Leonie. Emma apja után
rohant, a többiek pedig szedelődzködni kezdtek.
– Atyaisten, épp a főpályaudvaron, ez iszonyú – nyögött
Felmy, amikor már a sötétkék Saabban ültek. – Ott
éjszakánként olyan borzasztó népek mászkálnak.
Egészen rosszul lett a gondolattól, ahogy elképzelte a
törékeny kicsi lányt a drogdílerek és a többi gyanús alak
között. Holtsápadt volt.
Leonie bólintott.
– Még szerencse, hogy semmi baj nem történt. Emmára
vigyázott az őrangyala.
Vajon a macskával mi lett? Leonie leeresztette az ablakot, a
haját összeborzolta a meleg szél.
Felmy végigszáguldott a körgyűrűn, tekintete előremeredt.
Az éjszakai város elsuhant mellettük.
– Figyeljen, itt harmincas korlátozás van – figyelmeztette
Leonie, amikor Felmy szédítő tempóban elszáguldott egy
kerékpáros mellett, aki világítás nélkül hajtott a Vilmos
császár körúttól a Rajna felé.
– Nem érdekel – morogta a férfi.
Leonie hátradőlt az ülésben, és lopva oldalra sandított.
A Búsképű Lovag, aki az imént még félénken összehúzta
magát a volt felesége előtt, most egyszeriben nagyon
határozottnak tűnt. Finom keze keményen markolta a
kormányt. Komor arccal ült a volánnál, láthatóan pattanásig
feszült idegekkel. Mint egy ugrásra készülő puma, jutott a nő
eszébe. Ilyen lehet Felmy a bíróságon, amikor a beszédét
tartja.
 Párszor kicsengett a mobilja, de mintha észre se vette volna.
Leonie sem szólalt meg. Hiszen senki más nem lehet az, csak
az az őrült exfeleség.
Percekkel később már meg is álltak a főpályaudvar épülete
előtt. Végigszaladtak a bejárati csarnokon, ám amikor beestek
a rendőrség irodájába, szörnyű meglepetés érte őket.
A műanyag széken egy szőke kislány ült, hosszú haja
függönyként takarta el az arcát. Tétován harangozott a lábával,
kezében narancsleves papírpohár.
Nem Emma volt az.
Egy rendőr odajött, és elnézést kért a tévedésért. A kislány
neve Emma Becker, nem pedig Emma Felmy.
– Sajnos mi is csak most szedtük ki belőle, elnézést –
mondta. – Próbáltam még elérni magukat telefonon, de már
úton voltak.
– Hát ez nem lehet igaz! – fakadt ki Felmy magánkívül.
Kicsin múlt, hogy nem borult ki teljesen, Leonie pedig
önkéntelenül megfogta a kezét.
– Tényleg őszintén sajnálom – mondta a rendőr. – Amikor a
kislány megmondta, hogy Emmának hívják, megörültünk,
hogy az önök kislánya. És most fölöslegesen idejöttek.
Micsoda buta helyzet!
Szánakozva nézett rájuk, nyilvánvalóan mindkettejüket
Emma szüleinek gondolta.
Felmy a fogát csikorgatta, de próbált higgadt maradni.
– Ha hallunk valamit, jelentkezünk – ígérte a rendőr. –
A legjobb lesz, ha most hazamennek. Semmi értelme sincs az
egész éjszakát virrasztással tölteniük. Próbálják megőrizni a
nyugalmukat, aludjanak egy kicsit, még ha erőltetni kell is.
Megtaláljuk a kislányukat. A szökevény gyerekek kilencven
százaléka épségben hazakerül.
Amikor visszaültek a kocsiba, Felmy a kormányra roskadt,
a válla reszketett.
Szánalom szorította össze Leonie szívét.
 A kezét finoman Felmy vállára tette.
– Kérem, Felmy úr – rázta meg gyengéden. – Felmy úr?
Paul? – szólongatta, aztán megismételte: – Paul? Minden
rendben lesz. Emma még csak néhány órája tűnt el. Meg
fogjuk találni.
Felmy a fejét rázta, rá se nézett. Kurtán felzokogott.
– Úristen! Mit tettem? Bár megengedtem volna, hogy
megtartsa azt a nyavalyás macskát! – nyögte. – Akkor nem
szökött volna el.
– Jaj, Paul, Paul… – Leonie döbbenten ölelte át a síró férfit.
Szorosan tartotta: úgy ültek ott az autóban, mint egy
védelmező burokban, amely elválasztotta őket a világtól. – Ezt
még mindig megteheti.
A levegőt hatalmas mennydörgés rázta meg.
Leonie felnézett Felmy válla felett, ki a dóm előtti térre.
A pályaudvar egyik színes reklámja nyugtalanul villogni
kezdett. Aztán az első esőcseppek dobolni kezdtek az autó
tetején.
Esett… végre!
– Tényleg jó lenne, ha Emmát várná otthon egy kis állat,
amikor hazaér, akiről gondoskodhatna – mondta csendesen
Leonie. – Akkor nem lenne olyan egyedül, amikor önnek
dolgoznia kell. Majd amikor visszajön, beszélje ezt meg vele.
Paul Felmy bólintott, és boldogtalan képpel nézett rá.
– Persze.
Leonie látta, amint a férfi arca fájdalmasan eltorzul.
– Persze… ha visszajön.
Végigsimított a haján, próbálta visszaszerezni a tartását.
– Ne haragudjon. Egek, annyira kétségbe vagyok esve!
Marie-nak igaza van: tényleg rossz apa vagyok.
– Micsoda butaság ez! – felelte Leonie. – Ne hagyja, hogy
telebeszéljék a fejét, Paul. Ön kiváló apa. És biztosan nem
önön múlt, hogy Emma talán még nem tudta feldolgozni a
válásukat. Higgye el, idővel ez is jobb lesz majd. A gyerekek
könnyen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, legalábbis
könnyebben, mint mi, felnőttek. Emma még zárkózott egy
kicsit, de már jó úton jár. Annyira helyes kislány, rendbe tudja
tenni a dolgait, ebben biztos vagyok. Ne lásson mindent olyan
sötéten.
Paul Felmy bólintott.
– Hát, így kellene. – Felsóhajtott, és a szélvédőre szakadó
záport nézte. – Reméljük, hogy minden jóra fordul…
Indított, az ablaktörlők vadul ide-oda jártak.
– Köszönöm, Leonie, hogy velem jött. – Ránézett, és
felvonta a sötét szemöldökét. – Egyáltalán: megengedi, hogy
Leonie-nak szólítsam?
– Ó, persze – mosolygott Leonie. – Szívesen tartottam
magával. Hiszen ez csak természetes.
– Egyáltalán nem. – A férfi megrázta a fejét. – Egyáltalán
nem természetes. Legalább megengedi, hogy hazavigyem?
Hallgatagon suhantak az esőn át, amely most már
feltarthatatlanul szakadt le a városra. Az útpálya elmosódott.
Csak lassan jutottak előre, alig láttak ki az ablakon.
Leonie érezte, hogy hatalmas fáradtság keríti hatalmába.
Egy pillanatra lecsukódott a szeme. Azonnal felbukkant előtte
Emma szív alakú kis arca. Látta maga előtt, ahogy a kislány
Levendulával játszik a kávézóban, hallotta csengő kacagását.
Jót tett neki az a kiscica. És egyáltalán, minden jobb lett, mióta
Emma összebarátkozott Majával, aki nagyon népszerű lánynak
számított az osztályban. A Harisnyás Pippi-kép óta Emma
Maja szárnyai alá került, már jobban elboldogult, de olykor
továbbra is a maga útját járta. Leonie mosolyogva gondolt
arra, amikor az után az iskolaudvari veszekedés után Emma
megbújt az iskolai faházikóban, és úgy rajzolgatott, mintha a
világ rajta kívül megszűnt volna létezni.
Kinyílt a szeme. Hirtelen kiszállt a szeméből az álom.
– Paul! – kiáltott fel, és a férfihoz fordult, aki gondolataiba
merülve vezetett. – Azt hiszem, tudom, hol lehet Emma!
 Az iskola Ehrenfeld peremén egyáltalán nem volt messze.
Leonie mutatta az utat a szűk utcákon át, a víz felfröcskölt,
ahogy áthajtottak a pocsolyákon.
– Itt vagyunk!
Megálltak az iskolaépület előtt, ahol egy árva utcai lámpa
világított. Másodpercekkel később már a szakadó esőben
rohantak a főbejárat felé.
Leonie annyira izgatott volt, hogy elejtette a kulcsot.
Mindketten lehajoltak érte, és majdnem összeütötték a fejüket.
Egy pillanatra egészen közel került hozzá Felmy arca.
Összenéztek, és Leonie szívverése egy másodpercre kihagyott
a férfi sötét szemének pillantásától. Gyorsan felkapta a
kulcscsomót, és felegyenesedett, hogy kinyissa az épületet.
Átvágtak az iskolaudvaron. Leonie halkan káromkodott,
amikor belelépett egy mély tócsába, de továbbrohant,
Felmyvel a nyomában, és az udvar végén álló hatalmas fára
mutatott.
Amikor lihegve a kőfalhoz értek, Leonie a szájára tette az
ujját, jelezve, hogy maradjanak csendben. Egymás mellett
álltak a nagy gesztenyefa víztől csepegő lombkoronája alatt, és
hallgatóztak.
Halk nyávogást hallottak a fejük felett, és egy
gyerekhangot, amely csendesen néhány szót szólt.
– Emma! – kiáltotta Paul Felmy.
Fent a faházban valami megmozdult. Egy kéz arrébb tolt
egy gallyat, aztán megjelent Emma sápadt arcocskája.
Levendulát magához szorítva nézett le rájuk.
– Papa?! – A kislány megkönnyebbülten elmosolyodott,
aztán elsírta magát. – Papa! – zokogta.
Paul Felmy sebesen felkapaszkodott a fatörzshöz erősített
létrán. Leonie látta, amint bemászik a faházba, és magához
szorítja a kislányát.
– Jaj, Emma – mondta, és ebben a két szóban minden
szeretete benne volt.
– Jaj, papa – felelte Emma.
 Aztán egy darabig egyikük se szólalt meg, csak az eső
zuhogott a levelekre. Még Levendula sem nyávogott. Csend
lett.
– Minden rendben van odafent? – szólt fel Leonie pár perc
elteltével. A vizes ruha a testére tapadt, a szandálja egészen
elázott. De nem érdekelte, hiszen meleg volt.
– Beaumarchais tanárnő! – kiáltott le Emma, csodálkozással
a hangjában. – Ön is itt van?
Hatalmas dörrenés. Leonie összerezzent.
– Jöjjön fel gyorsan, Beaumarchais tanárnő, egészen elázik!
– Már egészen eláztam – kiáltotta vissza Leonie. Levetette a
szandálját, és mezítláb felmászott a létrán a faházba.
Sötét volt odabent, mint egy barlangban, és meglepően
meleg. Leonie leereszkedett a durván ácsolt fapadlóra és
felhúzta a lábát. Így kucorogtak egymás mellett egy jó darabig,
Paul, Emma, ölében a cicával, illetve Leonie. Odakint tombolt
az ítéletidő, ők pedig egyszerűen csak boldogok voltak, és
hálásak, hogy véget ért a rémálom.
Lassan elvonult a vihar, és a gesztenyefára ácsolt
rejtekhelyre egyszerre nagy békesség ereszkedett. Hallgatták
az eső susogását, amely fokozatosan alábbhagyott, és olyan
meghitten üldögéltek együtt, mintha ezer éve ismernék
egymást.
Milyen kellemes is egy ilyen faház, gondolta Leonie. Nem
csoda, hogy Emma éppen ezt szemelte ki kedvenc helyéül.
Odanézett a kislányra, aki szüntelenül Levendulát simogatta.
– Te jó ég, Emma! – szólalt meg. – Alaposan ránk
ijesztettél, tudod? Egyszerűen csak elszökni…
Emma lehorgasztotta a fejét.
– Nem tudtam, mit csináljak – motyogta alig hallhatóan. –
Én igazán vissza akartam vinni Levendulát, de egyszerűen
nem voltam rá képes. – A szeme ismét megtelt könnyekkel. –
Tehát vettem neki a Subbelrather utcai Fressnapfban ennivalót
meg egy macskahordozót, aztán újra idejöttem, mert
gondolkodni akartam. De aztán jött a vihar, én meg féltem.
 – Már minden rendben van, Emma – mondta Paul Felmy.
A mellkasára húzta a kislány fejét, gyengéden simogatta a
haját. – Én viszont majdnem meghaltam a rémülettől. Meg kell
ígérned, hogy soha többé nem szöksz el, világos? Az életben
adódnak néha gondok, ez így van rendjén. De minden
problémára találhatunk megoldást. A szökés sohasem
megoldás, érted?
Emma bólintott és az apjához simult.
– Még mindig haragszol rám? – kérdezte csendesen.
– Jaj, Emma, dehogyis. Végtelenül szeretlek. És akkor is
szeretlek, amikor veszekszünk. Mindig szeretlek, érted?
Mindig. Mindig. Mindig!
Leonie érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Én is mindig, mindig és mindig szeretlek téged, papa –
mondta Emma.
Levendula nyávogni kezdett, Emma pedig magához
szorította a kiscicát.
– És Levendulát is szeretem. Nem tarthatnám meg mégis?
Paul Felmy megadó sóhajjal Leonie-ra pillantott: úgy néztek
össze, úgy mosolyogtak, mint a cinkosok.
– Tartsd meg, te kis tekergő – mondta Felmy. – Ha Maxie
Sommernek nem lesz ellenére, akkor nekem sem. De most
először is megmondjuk mamának, hogy megvagy. Otthon vár
bennünket.
Felmy tehát felhívta a volt feleségét, aztán hazaindultak.
Emma a macskahordozóval a Saab hátsó ülésére telepedett.
Igazából holtfáradtnak kellett volna lennie, de szünet nélkül
csacsogott a boldogságtól, hogy mégis megtarthatja
Levendulát, és hogy a mamája is hazajött Afrikából, és most
otthon várja őt.
Leonie is boldog volt, naná hogy az volt, de amikor Felmy
kitette a háza előtt, és még egyszer köszönetet mondott, egy
kicsit szerencsétlenül álldogált a járdán, és nézett a nagy
sötétkék autó után, amely hamarosan eltűnt az Ehrenfeld körút
irányában.
 A nagy kaland szerencsés véget ért, de most fura érzése
támadt arra a gondolatra, hogy a sötét hajú ügyvéd szépen
hazamegy ahhoz a vörös nőhöz a lányukkal. Egyszerre úgy
érezte, kizárták valamiből, bár racionálisan nézve erre semmi
jogalapja nem volt.
Felmy a diákja édesapja volt. Semmi több. Nem is ismerte
ezt az embert. És az, hogy a kislányt az anyjához viszi,
teljesen természetes.
Leonie mégis hamisnak érezte az ügyet.
Az a sok izgalmas óra, amit együtt átéltek – Felmy első,
izgatott telefonja, a parkbeli közös kutatás, a feszült várakozás
a kávézóban, a nyaktörő autózás a körúton, a kétségbeesés,
hogy mégsem az „ő Emmájuk” az, akit a rendőrség elkapott,
aztán Felmy bizalmas pillantása, amikor a leesett kulcsért
nyúltak, a rohanás az iskolaudvaron át a szakadó záporban, a
pillanat, amikor megtalálták Emmát, az éjszaka intim
közelsége, ahogy együtt üldögéltek kimerülten, de boldogan a
kis faházban, míg valódi őserdei eső verte a lombokat –
mindettől valami olyan érzése támadt, mintha közel került
volna Paul Felmyhez.
Általában elég sok idő kell ahhoz, hogy valaki megismerjen
egy másik embert. Néha akár évekig is eltarthat. Csak ezután
mutatkoznak meg a jellemvonások, az, hogy az illető mit
kedvel, mitől fél és mire vágyik. De a különleges
helyzetekben, létünknek bizonyos esszenciális, kegyelmi
pillanataiban a lélek köré emelt védőfalak meginognak és
megrepedeznek, és megismerhetünk egy személyt teljes
sebezhetőségében, megpillanthatjuk az igazi arcát. Ilyenkor a
hagyományos közeledési módok minden formája érvényét
veszti, és az ember menthetetlenül beleszáguld a másik
szívébe.
– Jelentkezem, még látjuk egymást – mondta Paul Felmy
halkan, a kocsi félhomályában felé fordulva, amikor
elbúcsúztak egymástól. – Nem tudom, hova lettem volna ön
nélkül, Leonie. Ön a védőangyalom.
Ránézett és megfogta a kezét, egy kicsit mindkettő
hosszabbra nyúlt annál, mint hogy közönséges udvariassági
gesztust lássunk benne.
Leonie még egy darabig gondolataiba merülve álldogált az
üres utcán, mintha így még tarthatná a kapcsolatot mindazzal,
ami aznap este történt. A Pane e Cioccolatában rég kialudtak a
lámpák.
A vihar után kellemesen kitisztult a levegő. A nyomasztó
hőség eltűnt. Leonie vett egy mély lélegzetet, és az éjszakai
égre pillantott.
Bármi jöhet, annyit tudott, hogy egy létfontosságú
pillanaton osztozott Emma apjával. És azzal is tisztában volt,
hogy soha nem fogja elfelejteni ezt az éjszakát.
Paul Felmy talán pontosan az a férfi lett volna, akit igenis
átenged a küszöbén, ahogy Siebenschön asszony olyan szépen
megjósolta, amikor először ettek együtt az olasznál. Leonie
azonban nem tudta, milyen szerepet játszik a vörös nő Emma
apjának életében.
 18
Susann Siebenschönnek minderről halvány sejtelme sem
volt. Nem tudott bájos macskaszitterének szívbéli zűrzavaráról
– persze arról sem, hogy már rég nem macskaszitter –, sem
arról, hogy Mimi időközben öt kedves kis kölyöknek adott
életet, akik közül az egyiknek Levendula a neve, sem arról,
hogy az egész macskafamília egy Lenau téri kis kávézó
látványosságává vált. Annyit tudott csak, hogy csodásan telnek
a napjai Giorgio Pasinivel, és hogy sok izgalmas órát osztanak
meg egymással.
Elkirándultak az Amalfi-öbölbe egy régimódi gőzhajóval,
Positanóban kötöttek ki, és belevesztek a hegyre meredeken
felkúszó, keskeny utcák zűrzavarába. Susann vett egy fehér,
lyukhímzéses pamutruhát, ami Positanóban évek óta nagyon
divatosnak számított, és amikor kilépett az öltözőfülke vékony
szövetfüggönye mögül, Giorgio olyan csodálattal nézett rá,
hogy kétségei a korát és a ruhát illetően azonnal
szertefoszlottak. Nyaraláskor minden lehetséges.
Késő délután leültek a Le Sirenuse teraszára – ez a régi,
előkelő szálloda már az ötvenes években is ott állt, amikor
Positano még csak egy nehezen megközelíthető, isten háta
mögötti halászfalucska volt, művészek és bohémek Eldorádója
magányos öblökkel és csendes zugokkal. Hideg fröccsöt ittak
és csodálták a lélegzetelállító tengeri kilátást. Az időről
tökéletesen megfeledkeztek. Giorgio egyszerre felállt és
lenézett az öbölbe, ahol egy fehér gőzös épp felvonta a
horgonyt.
– Mamma mia, attól tartok, hogy ez a mi hajónk volt.
– Ó, te jóságos ég! – kiáltott fel Susann. Felugrott, Giorgio
mellé állt, és két kézzel fogta a szalmakalapját, hogy le ne
repüljön.
– Most mit tegyünk?
– Hát, itt maradunk.
Giorgio valahogy elintézte, hogy kerüljön számukra szoba a
Sirenuse-ben. Aprócska, tengerre néző szoba volt, a franciaágy
szinte az egész szobát kitöltötte, az árától pedig, amit a férfi el
akart titkolni, de valahogy mégiscsak kitudódott, egyszerűen
elállt Susann lélegzete. De minden centje megérte. Amikor
Susann éjszaka halkan, nehogy felébressze Giorgiót, felkelt és
az ablakhoz lopódzott, az öböl felett látta a hegy sziklás
tömbjét, amelynek oldalában az apró házacskákból áradó fény
aranyszínű ragyogásba borított mindent. Arra gondolt, hogy
ilyen szépet még életében nem látott.
Csak állt az ablaknál, megfeledkezve az időről.
A Bertolddal eltöltött nászútja óta nem voltak ilyen könnyed,
gyönyörű hetei. Mindegy már, hogy mi történik még, hogy
miképpen végződik ez az egész história – mert valamikor
sajnos vége lesz –, de egyetlen percét sem bánta meg. Az élet
utolsó ajándéka volt ez a számára.
A Hotel Paradisóban nem kellett szólnia. Mivel, bár ezt nem
árulta el Leonie-nak, már rég nem lakott ott. Amikor ugyanis
harmadszorra hosszabbította volna meg az ott-tartózkodását,
Massimo gondterhelt képpel ült le a számítógépe elé, és
összevont szemöldökkel, fejcsóválva nézett Susannra.
– Ó, signora Siebenschön… attól tartok… attól tartok, nem
tehetek semmit.
Főszezon volt Ischián, odafent a Paradiso Therme szállóban
egyetlen szabad egérlyuk sem volt. A lenti Paradiso
Gardenben volt ugyan még hely, de minden lármás család ott
lakott, ráadásul a vacsorához fel kellett volna mászni a
meredek lejtőn a főépületig. Susann nem akart odaköltözni.
Tehetetlenül töprengett, mitévő legyen. Aztán Giorgio
megkérdezte, nem akarja-e a maradék nyaralását egyszerűen
nála tölteni, az ő házában, amely Ischia Porto erdős lankáin
állt.
Susann eleinte habozott, de aztán már butának érezte magát.
Hiszen Giorgio Pasini maga volt a nyaralás végtelen
meghosszabbításainak oka.
– Hiszen már csak pár napról van szó, Ssussanna, amore
mia. Gyere, lakj nálam, annyira boldog lennék! Az én házam
nem egy palota, de van egy vendégszoba, saját fürdővel,
nyugodtan ellehetsz ott, és azt csinálsz, amit csak akarsz. Én
délelőtt bemegyek a régiségboltba, aztán sziesztakor
találkozunk, este meg bejössz Ischia Pontéba, felmegyünk a
castellóba, és elnézünk egészen Nápolyig. Kérlek, mondj
igent!
Susann nevetett, aztán tényleg igent mondott, és nem bánta
meg.
Persze voltak apróbb összekapások és veszekedések, ahogy
az szeretők között lenni szokott, de egészében és főképp ahhoz
képest, hogy már mindkettőjük mögött ott állt egy élet,
meglepően jól kijöttek egymással. Talán mivel már mindketten
toleránsak voltak, és nem akarták nevelni a másikat. Amikor
az ember idősebb lesz, rájön, hogy senkit nem lehet csak úgy
megváltoztatni. És ha elég okosak vagyunk, akkor azokra a
tulajdonságokra összpontosítunk, amelyek tetszenek nekünk, a
többin pedig némi nagyvonalúsággal átsiklunk.
Giorgio a születésnapján felmászott Susann-nal az
Epomeóra, és ott, abban a vendéglőben, amelyben az asszony
egykor a férjével üldögélt, Giorgio megfogta a kezét, és azt
mondta:
– Ssussanna, én nem vagyok egy Bertold, én csak Giorgio
vagyok, de teljes szívemből szeretlek. Legyünk együtt
boldogok, maradj velem itt, Ischián. Nem fogod megbánni.
Susann életében először szerette volna, ha nem olyan
reménytelenül német.
– Giorgio, én is szeretnék veled lenni, de egyszer haza kell
majd mennem – felelte.
– De mit akarsz Németországban? Ott nagyon hideg van,
kellemetlen, az emberek halálra dolgozzák magukat, ráadásul
mindig esik. Az olasz dolce vita sokkal szebb.
Susann elmosolyodott.
– Bizony, gyakran esik, legfőképp nálunk, Kölnben. De
tudod, mit mondanak a kölniek? Köln a világ legszebb városa!
Susann felsóhajtott és a Rajnára gondolt, amelynek partján
már kisgyerekként annyit sétált, meg a dómra, amit feltétlenül
meg akart mutatni Giorgiónak. Aztán meg a fehér cicájára
gondolt, aki most már túl hosszú ideje nem sétálgat az
Eichendorff utcai lakás tetőteraszán.
 – És ott van még Mimi is – mondta.
– Mimi? Kicsoda az a Mimi? – Giorgio értetlenül nézett rá.
Nyilvánvalóan teljesen elfelejtette már első beszélgetésüket ott
a boltban.
– Hát a macskám, akinek már biztosan rettenetesen
hiányzom. Nem hagyhatom tovább a szomszédasszonyomnál,
tudod, most ő vigyáz rá. Legkésőbb július közepén vissza kell
mennem. De miért nem jössz velem, Giorgio? Te is ellakhatsz
nálam. Nincs ugyan házam, de a lakásom épp elég nagy
kettőnknek is. Akár hármunknak is – tette hozzá nevetve, mert
abban biztos volt, hogy Mimi imádni fogja ezt a finom
úriembert.
Giorgio arca elsötétült, és sajnálkozva csóválta a fejét.
– Sajnos ez teljesen lehetetlen, carissima – jelentette ki
aztán nagy zavarban.
Susann meghökkent. Lehet, hogy valamiről nincs
tudomása? Valami másik nő, akit Giorgio eddig eltitkolt?
Lehet, hogy nem is özvegy? És a Nápolyban élő szállodás fia
talán nem is a menyasszonyával, hanem az anyjával él ott, aki
hazavárja a férjét az ischiai szezon után? Susann agyán
hirtelen végigszáguldott minden rossz klisé, amit csak az olasz
férfiakról mondani szoktak.
– De miért, Giorgio? Miért lenne lehetetlen? Hiszen a
boltodat csak unaloműzésből vezeted, ha jól értettem.
Egyáltalán nem kellene dolgoznod.
Giorgio Pasini feszengett a székén.
– Nem, nem, nem, az üzlet úgyis csak az év felében van
nyitva.
– De akkor meg mi van?
Susann döbbenten látta, ahogy olasz hódolója fülig pirul.
– Nem lakhatok nálad, Ssussanna, amíg az a Mimi ott van. –
Habozott. – Nagyon-nagyon kínos, de csúf macskaallergiám
van.
Susann Giorgióra meredt, és nem tudta, nevessen-e vagy
sírjon. Hát ezt nevezik a sors iróniájának.
De aztán mégiscsak nehéz lett a szíve.
 19
Susann Siebenschön bánatának oka mindeközben békésen
heverészett a Paula kisasszony kanapéján, és éppen csak
kinyitotta a szemét, amikor egy új vendég lépett a kávézóba.
Henry Brenner, aki aznapra ütemezte a beszélgetést a
kávézó tulajdonosával, szokás szerint túlságosan is pontos
volt. „A pontosság a királyok udvariassága” – mondogatta
mindig a nagyanyja, ami persze fura volt, mivel a nagymama
egyszerű parasztasszony volt az Eifel vidékéről, ahol egész
életét leélte, és akinek a Kölnbe megtett kirándulás már nagy
kalandnak számított.
Háromnegyed kilenckor Henry elnyomta a cigarettáját a
Lenau téren – az aznapi elsőt, ilyen szempontból tényleg
haladt, ám mivel a reggeli füstölgés elmaradt a kávé mellől,
meglehetősen ingerültté is vált. A nikotinmegvonás
megkövetelte a maga áldozatát. Lehet, gondolta, hogy
egyszerűen véget kellene vetni ennek az egész agyrémnek,
folytatni a dohányzást, és legföljebb korábban a föld alá
költözni. Vagy akár nem is. Hiszen voltak reményt adó
ellenpéldák: Winston Churchill vagy Helmut Schmidt, akik
késő aggkorukig békésen elpöfékeltek.
No de, szólalt meg egy hangocska a fejében, amely egy
kicsit hasonlított Tabeáéra, a volt barátnőjéére, azért az
apukád sanyarú sorsát mégiscsak tekinthetnéd
figyelmeztetésnek, Henry. Tabea ugyanis, aki szívvel-lélekkel
elkötelezte magát a pilates szentsége mellett, mélyen
megvetette a dohányzást. Közben már meg is nyitotta a saját
stúdióját Rodenkirchenben, és az új barátaival ezeket a menő
bisztrókat látogatta, amelyek gombamód nőttek ki a földből, és
egészséges vegaburgereket meg tofucurryket faltak rendkívül
sok gyömbérrel és korianderrel. Brenner viszont utálta a
gyömbért, és utálta a koriandert is. Amolyan tipikus „női izé”-
nek tartotta. „Ó, a gyömbér!” – sikoltoztak, és a szemük is
kifordult. Kösz, inkább nem. Ami pedig a koriandert illeti, hát
ahelyett akár egy darab szappant is a szájába dughatott volna.
Senki se gondolja, mondta el magában a védőbeszédét, hogy
valamely jelentős ember, például Sartre vagy Camus lecserélte
volna a cigarettáját erre a gyömbér-koriander kombóra? Na
ugye. Vagy Hemingway, aki mind között a legnagyobb bagós
volt? Az öreg „papa” csak nevetett volna, és elment volna
horgászni, vagy felment volna az írótornyába San Francisco de
Paula-i birtokán, és megírt volna egy újabb Nobel-esélyes
regényt.
A cigaretta az cigaretta, éppúgy, ahogy a rózsa az rózsa.
Brenner jót nevetett magában. Mennyire a humorodnál vagy
ma reggel, Henry. No de mindez mit sem ér: muszáj lesz
felkeresnie ezt a macskanőt, akihez igazából semmi kedve
nem volt. Mennyivel szívesebben megírta volna Az utolsó
cigarettám történetét a heti rovatában! Történet egy férfiról,
aki megpróbál leszokni. Ez érdekes lenne! És amikor elég cikk
összegyűlik, abból már egy könyvet is össze lehetne
barkácsolni. Manapság minden újságíró ezt csinálja. De ez a
hülye Burger betett neki a macskakávézójával. Brenner tehát
mélyet sóhajtott, és átvágott a Lenau téren, amely fölé ma
gyengédkék égbolt borult. Megemelte a kezét, amikor az
újságosstandot rendezgető ember köszönt neki. Aztán az
órájára nézett. Kilenc lesz öt perc múlva.
Vágjunk bele! – adta ki magának a jelszót, és határozott
léptekkel a kis kávézóhoz sietett a Chamisso utca elején. Minél
előbb tudjuk le ezt az ügyet.
Bekukkantott az ablakon: ott bent egy cirmos macska hevert
olyan mozdulatlanul, hogy egy pillanatra kitömöttnek vélte.
Kinyitotta az ajtót.
Először is egy nagy fehér macskát pillantott meg, aki egy
ómódi kanapén aludt, lomhán kinyitotta a szemét, majd újra
becsukta. A Paula kisasszony hivatalosan csak tízkor nyitott,
de két asztal máris foglalt volt. Egy idősebb úr nagyon
elmélyülten olvasta az újságot, a hasán egy kis fehér macska
feküdt. Egy kontyos majompofa pedig az egyik kis kerek
asztalnál kucorgott a sarokban, fülében vezeték nélküli
fülhallgatóval a MacBookján pötyögött. Előtte egy chai latte.
Egy lángvörös hajú fiatalember háttal az ajtónak a pult mögött
állt és a kávégépet tisztogatta. Egy további kiscica az egyik
könyvespolcon szundikált, egyik mancsát lazán lelógatta a
hárszöld borítójú Goethe-összes első kötetéről. Egy kissé
ferdén felragasztott cetlin az egyik polcon ez állt: 1 euró. De
voltak 2 euró és 3 euró feliratok is.
Brenner felhúzta a szemöldökét. Ez volt a legkülönösebb
antikvárium, amit valaha látott. Kíváncsian ment át a
polcokhoz: az elrendezés elég hóbortos elvek alapján
történhetett. Voltak ott könyvek Kétségbeesett szerelmeseknek,
Történetek boldog befejezéssel, Könyvek esős napokra –
Johann Wolfgang von Goethe például itt talált otthonra, olyan
művek mellett, mint az Árvíz Indiában vagy az Eső. Azon a
polcon, amely kifejezetten a kertbarátoknak szólt a felirata
szerint, a kiskertekbe ültetett árnyékkedvelő növények és
vadvirágok telepítési tanácsadója mellett helyet kapott Bassani
Finzi-Continiék kertje című könyve, valamint A rózsa nevének
egy kopottas kiadása. És aztán volt még egy polc: Könyvek
denevérkutatóknak.
Könyvek denevérkutatóknak? Brenner szája nevetésre
rándult. Egy lépést hátrált, mire a kis könyvcica álmos
szemmel nézett rá. Miféle állatkertbe került? Elvigyorodott,
aztán gyanakodva szimatolt körbe. De nem a várt
ammóniákszag csapta orrba, hanem a frissen kelt tészta és a
fahéj illata.
A konyha ajtaja kivágódott, és egy szőke, zilált hajú
teremtés viharzott ki rajta egy tálca frissen sült fahéjas
csigával. Henry érezte, hogy összefut a nyál a szájában.
Fahéjas csiga! Gyerekkorában ez volt a kedvenc süteménye –
ez a meghitt illat egy pillanatra visszarepítette őt a nagymama
konyhájába. Jóindulattal nézte a cukrászlányt, aki épp a pultra
helyezte a tálcát. Talán mégiscsak kellemesebben alakul ez a
dolog a kávéházzal, mint gondolta. Ebből a csábítóan illatozó
csigából mindenesetre kérni fog egyet. A kisegítő épp
kipakolta őket a vitrinbe. Aztán a fiatal nő felnézett, Henry
Brenner pedig kis híján szívrohamot kapott.
Nagyon is jól emlékezett még ezekre a világoskék
szemekre, amelyek most rosszallóan méregették.
A nő összeráncolta a homlokát, egy pillanatra még a szemét
is összehúzta. Aztán a pult elé állt, és összefonta a karját.
 – Hát ezt nem hiszem el! Az egohuszár! – szólalt meg. –
Hát most mindjárt elmehet – az ilyenek számára nincs
helyünk.
Brenner nagyot nyelt, megfogta bőr válltáskája szíját, de
aztán összeszedte magát.
– Hát erről szerencsére nem ön fog dönteni.
– Nem? – A nő gúnyosan elmosolyodott. – De még
mennyire, hogy én fogok. Ugyanis enyém a kávézó.
– Mi… micsoda? Ön… Paula kisasszony? – makogta
Brenner zavarodottan, és egészen elsápadt. Ő lenne az őrült
macskás nő?
– Én Maxie Sommer vagyok. És ön kicsoda?
– Henry Brenner a Kölner Stadt-Anzeigertől. Én csak a
munkámat szeretném végezni itt.
Most a kávézó tulajdonosa váltott arcszínt. Gyengéd
rózsaszín ömlött szét rajta.
– Most csak viccel, igaz?
Maxie Sommer még mindig összefont karral és ellenséges
tekintettel állt Henry Brenner előtt, és valószínűleg
mindkettejüknek az a parkbeli kellemetlen eset járt az eszében.
Na igen, a férfi csúnyán kigúnyolta, aztán otthagyta a földön
ülve. Akkor nagyon frappánsnak érezte magát, és a nagy
diadaltól talán egy kicsit túl is lőtt a célon. Brenner még
pontosan emlékezett a saját szavaira. De végül is ez az ostoba
liba csak kilőtt a bokorból, és egyszerűen beleszaladt az ő
vadiúj Peugeot kerékpárjába. És azt képzelte, hogy ocsmányul
szidalmazhatja őt.
Na, mindegy. Brenner megrázta a fejét, és elhatározta, hogy
profi módon áll a dologhoz.
– Nem viccelek, Sommer kisasszony – amúgy szép neve
van –, de ma reggelre megbeszéltünk egy interjút.
A lány nem foglalkozott a bókkal, és összevonta a
szemöldökét.
 – Kedves próbálkozás. De mielőtt interjút adok önnek,
megvárjuk, míg a karácsony és a húsvét azonos napra esik –
vágta oda hetykén. – Sohasem állhattam az arrogáns férfiakat.
Nos, rendben, a kicsike megmutatta, hogy van vér a
pucájában. No de ő sem most jött le a falvédőről, volt már
dolga komolyabb interjúalanyokkal is. Nem hagyja, hogy
provokálják.
– Ugyan, hagyjuk már, Sommer kisasszony. Ön isteni
süteményt tud sütni. Én meg jó cikkeket írok. És mindketten
szét tudjuk választani az üzletet a magánéletünktől, ugye?
A lány továbbra is csak bámult rá.
– Hát jó – felelte hűvösen. – De előtte kérjen bocsánatot.
Azt hiszem, ez a legkevesebb.
Kék szeme úgy ragyogott, mint valami északi-sarki
jégtömb.
Ez a nő teljességgel megbuggyant.
– Én nem így látom a helyzetet – felelte Brenner nyugodtan.
– Teljesen egyértelmű, hogy az ön hibájából történt. Ha nem
arra néz, amerre szalad, az igazán nem az én gondom.
Lassan magához tért a meglepetéstől. Oké, lehet, hogy a
macskakávézót illetően előítéletei voltak. A kávézó egész
kellemesnek bizonyult, és nem volt öreganyóka, akit koszos
kóbor macskák vesznek körül, és aki kávézaccból olvas, ezt
készséggel elismeri. De ez a lány annyira makacs! Nem
muszáj neki a Paula kisasszonyról írni. Az ő döntése. Brenner
elszántan a helyére igazította a kamerás táskáját. Az a fahéjas
csiga azért észbontóan illatozott. És az, aki sütötte, átkozottul
csinos volt, még úgy is, hogy haragudott. Csak ne lenne
ennyire öntelt…
– Hát ez tényleg hi-he-tet-len! – csattant fel most, és a
másik két vendég kíváncsian emelte fel a fejét. – Brenner úr,
mégis mit képzel magáról?
Mintha még a kávégéppel szöszölő vörös fiú is megérezte
volna a feszültséget. Neki nyilvánvalóan sejtelme sem volt
arról, miért is dühös a főnökasszony, ám arra – a lánnyal
ellentétben – pontosan ráérzett, hogy milyen reklám lenne az
üzletnek, ha megjelenne róluk egy cikk a helyi újságban.
– Üdv, Brenner úr! – kiáltotta örömmel. Henry azonnal
felismerte az angol akcentust. – Nemrég beszéltünk telefonon,
velem egyeztette az időpontot, emlékszik rám? Én vagyok…
Anthony.
Igen, ő volt Anthony, és a mai piros pólóján a következő
Shakespeare-bölcsesség állt: All’s well that ends well.
Brenner bizonytalanul biccentett.
– Nem foglalna helyet, Brenner úr? – buzgólkodott
Anthony. – Esetleg egy kávét? – És már izzította is a gépet. –
Egy fahéjas csigát? Egészen friss, most jött a sütőből!
Tányérra tett egy illatozó fahéjas csigát, és az asztalhoz
sietett. Na végre valaki, aki tudja, hogyan kell fogadni a
kultúrateremtőket.
Henry méltósággal vette át a tányért.
– Ó, nem, Brenner úr nem szeretne helyet foglalni! – kiáltott
rá a fiatalemberre Maxie Sommer, és kiragadta a tányért
csigástól a kezéből. A szeme szikrákat szórt. – Ugye nem
gondolta komolyan, hogy még jutalmat is kap a
szemtelenségeiért!
Brennernek most lett elege. Annyira szerette volna azt a
fahéjas csigát!
– Tudja, mit? Tehet egy szívességet! – ordította magából
kikelve, és a szeme sarkából még látta, hogy a szőke
macbookos férfi meglepetten kikapja a füléből a fülhallgatót,
az ablaknál ülő öregúr pedig leereszti az újságot.
– Tudja, egyáltalán nem kell nekem a Paula kisasszonyról
írni, épp elég kávézó van még ebben a városban, ahol odáig
lennének a boldogságtól, ha megjelenne róluk a riportom az
újságunkban.
– Hát menjen oda, az ég szerelmére! Én aztán nem kértem,
hogy jöjjön ide – kiáltotta Maxie. – Remekül megvagyunk a
firkálmányai nélkül is.
 Valósággal villámokat szórt, ahogy ott állt Brenner fölé
magasodva.
– A firkálmányaim? Mit képzel maga, kicsoda? Talán Sába
királynője? Ez az egész egy nagy rakás szar itt. Maga is, a
hülye csigái, meg az egész hülye macskakávézója. Egyáltalán,
mi az, hogy macskakávézó? Életemben nem hallottam még
ekkora baromságot. És amúgy, ha már a témánál vagyunk…
ezek a könyvespolcok… hát ez egy rossz vicc. Milyen tudatlan
alak állította össze? Vagy netán tudatlan nőszemélyt kellene
mondanom?
Az ajtóhoz masírozott, és ott visszafordult, akár Columbo
felügyelő a régi szép időkben.
– Jaj, és volna még egy kérdésem… Maga szerint a Finzi-
Continiék kertje valóban a kiskertek gondozásába vezet be?
Vagy közben már kiderült, hogy Bassaninak ez a könyve az
olasz irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik?
Brenner meglehetős elégtétellel vette észre, hogy a fiatal
kávézótulajdonos arca elvörösödik. A szava is elakadt, úgy
meredt a férfira. Remek!
– No de mit is locsogok itt, a macskáknak ez édes mindegy
– vont vállat lezseren Henry Brenner, és úgy döntött, hogy
rátesz még egy lapáttal. – Ja, és apropó: mellesleg hova
pisilnek ezek a jószágok?
Ártatlanul mosolygott Maxie-ra. A lány csak ennyit tudott
kiáltani:
– Kifelé!
 20
Susann Siebenschön biztosan azt mondta volna, hogy ez egy
rossz nap volt.
De Maxie nem ismerte Siebenschön asszonyt, így aztán, a
rémesen kezdődő keddi nap eseményeit a saját szavaival
foglalta össze:
– Micsoda tökéletesen telibeszart nap ez!
A kávézó feletti lakásban üldögélt a régi konyhaasztalnál,
későre járt, Leonie is hazament már. Az asztalon két üres
pohár és egy üveg bor állt.
– Ne húzd már fel maga emiatt. Hidd el, sok bosszúságtól
szabadultál meg. Egyszerűen engedd el az egész történetet –
mondta még búcsúzóul a barátnőjének Leonie.
Maxie kitöltötte a maradék portugál Reservát, amit a
vendége hozott. A vörösbor lágyan gördült le a torkán.
Kimerülten dőlt hátra a fonott székben. Az élet nem mindig
tartogat számára kellemes dolgokat. Alig történik néha valami
jó: beindulnának a dolgok, aztán fejre áll az egész, és minden
egyszeriben más lesz. Rosszabb. Mintha odafent néhány
féltékeny szellem tényleg irigykedne a boldogságára.
Az antik istenek jutottak eszébe, akiket egy szemináriumon
ismert meg még a történelem szakos tanulmányai idején.
Akkor igen érdekesnek találta, hogy az Olümposzon egy elég
lökött, sőt akár diszfunkcionálisnak is nevezhető istenfamília
lakott, akik, bár halhatatlanok voltak, egyáltalán nem azon
munkálkodtak, hogy az emberek életét jobbá tegyék – nem
úgy, mint a „Jóistenke”, akihez gyermekként annyit
imádkozott. A görög istenek pont olyanok voltak, mint az
emberek, csak éppen több erővel rendelkeztek és ismerték a
jövőt. Legalábbis némelyikük. Mint az a Kasszandra, aki látta
a romlás közeledtét, de senki sem adott hitelt a szavainak.{13}
Az Olümposz lakói gyakran veszekedtek, irigyek voltak,
önzők, hihetetlenül manipulatívak, ha az érdekeik
érvényesítéséről volt szó, halandókat tettek a végrehajtóikká és
háborúkat indíttattak velük, szerették és megcsalták a párjukat,
s a végén mi maradt? Bosszú, pusztulás és kivájt szemek.
A rossz hírek hozóit pedig rövid úton megkurtították egy
fejjel.
Hát éppen Maxie sem lett boldog, amikor Leonie beállított
hozzá azzal a hírrel, ami végül feltette a gyászkoronát erre a
szerencsétlen keddre. Ki is borult, és úgy ráordított a
barátnőjére, aki persze nem tehetett semmiről, hogy utána nem
győzött bocsánatot kérni.
Maxie még egyet kortyolt a borból. A nap rengeteg izgalma
után most üresnek érezte magát. Először az a mocsok újságíró,
akinek volt képe még idejönni és provokálni őt. Ő meg sajnos
túlságosan begurult, és úgy kiabált, hogy még a nagyothalló
Franzen úr is minden szót hallott. Amikor Henry Brennert
kidobta a kávézóból, az öregúr odalépett hozzá, és azt mondta:
– De gyermekem, nem szabad ennyire felizgatnia magát, ez
nagyon-nagyon rosszat tesz a vérnyomásának. – Aztán
zavartan kifizette a kávéját. Flo is úgy vélekedett, hogy
túlreagálta a dolgot, mivel az a Stadt-Anzeiger-es pofa
egyáltalán nem volt olyan szemét.
– Te semmit sem értesz, igaz? – felelte Maxie. – Ez a fickó,
aki szerinted egyáltalán nem szemét, majdnem elütött a hülye
versenybiciklijével a parkban, aztán meg egyszerűen cserben
hagyott.
– Angyalkám, ezt ő valószínűleg egész másképp látja –
válaszolta Flo a maga higgadt stílusában. – Mindig meg kell
hallgatni mindkét felet.
– Mégis mi vagy te? Valami nyavalyás főbíró, vagy a
barátom? – kérdezte Maxie.
Florian kicsit zavartan kevergette a chai lattéját.
– Természetesen a barátod vagyok – dörmögte, de azért ez a
felpaprikázott barátnő egy kicsit mégis sok lett neki. Fél füllel
végighallgatta még Maxie kirohanását az újságírók szemtelen
falkája ellen, akik mind sokkal különbnek képzelik magukat,
de aztán hamarosan összecsomagolt és elment, mondván, hogy
most már tényleg dolgoznia kell. Persze előbb még
elcsomagoltatott magának egy nagy darab citromos süteményt.
 – Viszlát később, angyalkám – mondta. – Holnap
találkozunk. Ma összefutunk egy szaktársammal, biztos sokáig
tart. – Futólag puszit nyomott Maxie arcára. – És ne izgasd fel
magad, ez a firkász biztos, hogy visszajön.
Mintha azt hitte volna, hogy a kávézó léte az újságban
megjelenő riporttól függ.
– Tudod, ez egy profi. Egy ilyen sztorit nem fog kiengedni a
karmai közül.
– Nem jön vissza – csóválta a fejét sajnálkozva Anthony. –
Kár, pedig jót tett volna nekünk egy újságcikk. Miért nem
hagytad, Maxie, hogy csinálja, amiért idejött? Néha egészen
kifordulsz magadból.
– Hahó! Itt mindenki megbolondult? A kávézó nélküle is
kitűnően működik – mondta a lány, és eltűnt a konyhában.
Miért érezteti vele mindenki, hogy ő szúrta el? Miért nem
látja be senki, mennyire lehetetlenül viselkedett ez az újságíró?
Amikor eszébe jutott Brenner gúnyos megjegyzése a Finzi-
Continiék kertjéről és a saját tehetetlensége, megint csak
elöntötte a vér az agyát. Ez szinte még jobban dühítette, mint a
macskapisi kérdése, amivel Brenner már csak egy utolsót
rúgott belé. Másrészről teljesen nyilvánvaló, hogy a kávézót a
sok cica ellenére is kínosan tisztán tartják. A cicaalmok hátul,
a folyosó egy fülkéjében álltak egy nagy szobanövény
takarásában, az etetőtálak a kaparófa mellett sorakoztak a
kávézó egyik sarkában. Gonzales asszony, a portugál
takarítónő minden reggel hatkor megjelent, és nemcsak a régi
kőpadlót súrolta fel, hanem minden más felületet is
letisztogatott, fertőtlenített, a párnákat pedig alaposan
kiporszívózta. A konyha asztalai a cicák számára amúgy is
tiltott területnek minősültek.
Maxie elhatározta, hogy süt egy márványkuglófot, hogy egy
kicsit lenyugodjon.
Mialatt egy nagy tálban habos masszává keverte a tojásokat
és a cukrot, aztán pedig hozzáadta a vajdarabokat és egy kis
tejet is, arra gondolt, mekkora pech, hogy éppen ez a biciklis
idióta az újságíró, akivel megbeszélték az interjút. A sisakja
nélkül, a sötétszőke hajával és a barna hasított bőr zakóban
meg sem ismerte, amint a könyveket mustrálta. Sőt, az első
pillanatban a polcra támaszkodó férfi egész rokonszenvesnek
tűnt.
Csak amikor a rá meredő világos szempárban némi rémület
villant fel, akkor esett le neki a tantusz. Aztán egy pillanat alatt
bekövetkezett a rövidzárlat. Brenner alattomos mosolyától
egyszerűen fehér izzásig hevült a dühe. Na, és most nincs
interjú. Anthonynak végül is igaza van: tényleg kár. Nagyon is
kár. Nem volt hülye, maga is tisztában volt azzal, hogy egy
újságcikk mindig feldobja az üzletet. És a Stadt-Anzeiger nem
akármilyen újság volt: Kölnben szinte mindenki ezt olvasta.
Maxie sóhajtozva szitálta a lisztet a tálba.
Az első mérlegek azt mutatták, hogy a kávézó jó úton jár
ugyan, de egyelőre nem beszélhettek virágzó üzletmenetről.
Az étel-italárakat kordában tudták tartani, de a bérleti díj,
Anthony részmunkaidős fizetése, a takarítónő és az
adótanácsadó bére együttesen jókora összeget tettek ki.
Általában egy jó évre volt szükség ahhoz, hogy kiderüljön,
mire számíthat egy ilyen parányi vállalkozás, és megéri-e
fenntartani – ennyire még emlékezett a kétszemeszternyi
közgázból. De hamarosan megkezdődik a nyári szünet, a
vendégek elmaradoznak: nem csak az újságírásban van
uborkaszezon.
Maxie összekeverte a tészta felét a kakaóporral, aztán az
egészet kuglófformába öntötte, és a villát a tengelye körül
forgatva egyszer körbehúzta a masszában, hogy kialakuljon a
márványos minta.
Ó, ne már, gondolta. Ez a hajó már elment, Henry Brenner
is elmehet Kukutyinba zabot hegyezni. Elégedetten
elvigyorodott, amikor eszébe jutott, hogy ragadta ki a kezéből
a fahéjas csigás tányérkát. Brenner úgy nézett utána, mint egy
kisfiú, akitől elveszik a kedvenc játékát.
Maxie elmosta a botmixert és elhatározta, hogy nem
foglalkozik többet a reggeli eseményekkel. Nem szokott sokat
rágódni a múlton. Attól minden csak még rosszabb lesz.
Mire nem sokkal később betette a sütőbe a kuglófformát,
már vissza is tért a jókedve. Végül is: egy kávézó tulajdonosa,
izgalmas éjszakákat tölt jóképű barátjával, aki hamarosan
lediplomázik környezettudományból, van egy jó barátnője, itt
van Mimi, aki megajándékozta egy csapat cuki kismacskával,
és itt vannak a kedves vendégei.
Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és visszament a
kávézóba.
– Minden rendben, főnökasszony? – kérdezte Anthony.
Maxie csak bólintott, és a kötényébe törölte a kezét.
– Minden a legnagyobb rendben.
Mosolygott, és még sejtelme sem volt arról, hogy ma
beigazolódik az a hülye mondás, mely szerint a baj sosem jár
egyedül.
Délután egy régi kolléganő jött be a kávézóba. Ariane
Lindner és Maxie együtt dolgoztak a Backfrischben, még a
Venloer utcában. Kis kerek nőszemély volt kurtára nyírt hajjal
és frufruval, ami nem állt valami jól neki, mert hangsúlyossá
tette kidülledő gombszemeit. Maxie-val ellentétben Ariane
teljes szívvel rajongott a munkájáért a Backfrischnél. Már ott
volt, amikor Maxie elkezdte a munkát, imádta a teendőit és a
kuncsaftokat is, amint reggelente sorban állnak a zsömlékért
meg a mazsolás kalácsért. Minél nagyobb volt a cirkusz, annál
jobban szerette. Fáradhatatlanul töltötte fel újra meg újra a
kenyeres- és süteményespultokat. Még azt a morzsasütit is
imádta, ami Maxie szerint édesen porízű volt, és néhány óra
alatt teljesen kiszáradt.
Ariane azonban mindig féltékeny volt egy kicsit Maxie-ra,
aki két évvel volt nála fiatalabb. A főnöke egyértelműen
előnyben részesítette a szőke egyetemista lányt, sőt később,
amikor már teljes állásban ott dolgozott, kilátásba helyezte
számára egy fióküzlet vezetését is. A két nő néha együtt
szendvicsezett és kávézott az ebédszünetben, de igazából
sosem melegedtek össze. Maxie mindig látta, milyen
rosszindulattal néznek rá a fekete szemek, amikor a főnök
tréfálkozott velük, bár sosem fajult összetűzésig a dolog.
Maxie sokkal talpraesettebben tudott visszavágni, mint Ariane,
nem hagyta magát sarokba szorítani, túlórákat sem vállalt –
mindezt a kolléganő valahogy rossz néven vette.
 Féltékenységének legfőbb oka azonban inkább
magánjellegű volt. Ariane ugyanis egy kicsit belezúgott Stefan
Kürtenbe: ő volt az első, aki az elősütött zsömléket a
sütőgépbe helyezte, és ő hagyta el utolsónak a pékséget.
Telecsicseregte a főnök fülét, amikor csak felbukkant az
üzletben, ám Stefan Kürten minderről tudomást sem vett, és
inkább a szemtelen Maxie-t tüntette ki figyelmével, aki
ráadásul még csak nem is tervezte, hogy hosszú távon a
Backfrischben marad. Amikor aztán Maxie a nagynénje
halálát követően felmondott a pékségben, hogy megnyissa a
kávézóját, Arianénak az volt a véleménye, hogy túl magasra
tör.
– Hiszen még csak tapasztalatod sincs – mondta. –
Felmérted, hogy el tud-e tartani ez a negyed még egy kávézót?
Maxie némi rosszindulatot vélt hallani a hangjában. De
Ariane ezzel együtt boldog volt, hogy végre eltűnik a túl sok
figyelemben részesülő kolléganő. A búcsúztatása estéjén,
amikor valamennyi munkatárs összegyűlt a Bier-Eselben egy
utolsó sörözésre, Maxie pontosan látta Arianén, mennyire
megkönnyebbült. Főképp, amikor Kürten – akit amúgy nagyon
elszomorított Maxie távozása – valamely késői órán nyájasan
megölelgette Arianét, és kijelentette, hogy legalább a kedves
Lindner kisasszony nem lesz hűtlen hozzá. Ariane
valószínűleg ezekbe a szavakba kapaszkodott, de a vágyott
fióküzlet-vezetőségből akkor sem lett semmi, és Kürtent
továbbra sem érdekelte legodaadóbb munkatársa, hanem
egyéb új kolléganők kötötték le a figyelmét.
Maxie-t így kimondottan meglepte, amikor volt munkatársa
felbukkant a kávézóban, és irigy pillantásokat lövellt
mindenfelé.
– Na, hogy megy az üzlet? – kérdezte Maxie-t, és egy
kapucsínót meg egy ásványvizet rendelt. – Itt jártam a
közelben, gondoltam, megnézem a boltot.
– Ó, köszönöm, nem panaszkodom – felelte Maxie.
Ezen a délutánon épp kicsi volt a forgalom a kávézóban.
Franzen úr még egyszer visszajött, s a kanapé előtti
asztalkánál három barátnő csacsogott. A sarokban egy
égszínkék nyakkendős, öltönyös, idegen úr foglalt helyet, akit
eddig még sohasem látott itt. A férfi érdeklődve nézett körül a
kávézóban, Maxie pedig beszélgetett vele egy kicsit, amikor
kihozta neki a szűrt kávét és a nagy szelet márványkuglófot.
Aztán a férfi Franzen úrral elegyedett beszélgetésbe, aki a
szomszéd asztalnál ült.
Az öltönyös, barátságos úr elkapta Maxie tekintetét, és intett
neki, hogy fizetne. Maxie bólintott – végül is, ha valakinek
kávézója van, akkor gondja is legyen rá, hogy minden igényt
kielégítsen.
– Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél a Backfrischből? –
faggatta Ariane.
– Dehogy, egyáltalán nem! – felelte Maxie gyanútlanul. –
Mindennap örülök, hogy saját kávézóm van. És te? Még
mindig a Venloer utcában dolgozol?
Ariane egy kicsit ferde mosolyra húzta a száját.
– Most még igen, de remélem, hogy hamarosan üzletvezető
leszek egy fióküzemben.
– Hú, szorítok neked – felelte Maxie, és sajnos nem tudta
leplezni a hangjában jól hallható kételyt.
Ariane is észrevette. Körülnézett, közben a homlokát
ráncolta.
– Neked pedig most egy ilyen macskakávézód van –
állapította meg elég lesajnáló hangon.
– Hát igen, eleinte könyves kávézó volt. A macskák csak
később jöttek a képbe. De ez egy hosszú történet – mondta
Maxie.
– Aha… értem. Hát, örülök, hogy minden olyan prímán
megy. Bár… mintha pillanatnyilag több macska lenne itt, mint
vendég.
Nem bírta abbahagyni a szurkálódást.
– Hát, ez nem jellemző – felelte Maxie. – Általában
nagyobb a forgalom. Sokan egyenesen a macskák miatt
jönnek.
 – Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Ariane. – Hát, én…
nem is tudom. – Cipője orrával óvatosan arrébb tolt egy
kismacskát, aki a széke mellett surrant el. – Szerintem az ételt
meg az állatokat azért külön kellene választani. Nem éppen
higiénikus.
– Nyugi, külön van minden – nyugtatta meg Maxie. Érezte,
hogy elege van ebből a fura társalgásból. – Kérsz sütit?
Nagyon finom egreses pitém van.
Ariane Lindner kegyesen beleegyezett. Ha sütiről volt szó,
nem tudott nemet mondani.
A nyakkendős úr fizetett Maxie-nak, megdicsérte a
süteményt, és nagy borravalót adott. Maxie pedig elmesélte,
hogy valamennyi sütireceptje a nagynénje
süteményeskönyvéből való, és hogy a kávézó a néniről kapta a
nevét.
A férfi aztán kiment, Maxie pedig kivitte az egreses pitét
Arianénak.
Ariane egy darabig turkálta a pitét, de aztán letette a villát.
– Pfuj, macskaszőr van benne! – kiáltott fel hangosan és
undorodva. Pár vendég odakapta a fejét.
Maxie azonnal az asztalhoz sietett. Kiverte a víz. Már csak
ez hiányzott.
Belekukkantott a tányérba, aztán megkönnyebbülten
megrázta a fejét.
– De hiszen ez nem macskaszőr – magyarázta mosolyogva.
Fogta a villát és felemelte a szálacskát: a vak is láthatta, hogy
az egreshez tartozott, amiről nem szedték le elég gondosan a
szárát. A tányér szélére tolta a szálacskát. – Az egresről való.
– Nem – felelte gonosz mosollyal Ariane. – Ez bizony
macskaszőr. – A hangja most már nagyon harsánnyá vált.
Maxie legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Mit
cirkuszol ez az őrült nőszemély? Nyilván nagyon fájdalmasan
érinti, hogy Maxie-nak jól menő kávézója van.
– Ariane, te megőrültél – mondta, és elvette a nő elől a
tányért. – Ez nem macskaszőr, és ezt te pontosan olyan jól
tudod, mint én. Legjobb lesz, ha most szépen elmész. A ház
vendége voltál.
Ariane felmarkolta a retiküljét, elmorzsolt pár szitkot, és
még egyszer kifejtette, hogy a macskák nem valók a
kávézókba, aztán kivágtatott. Maxie fejét csóválva nézett
utána. Az ilyen támadások árthatnak az üzletnek.
Aggodalmasan körbepillantott az asztalok felett. A vendégek
azonban folytatták a beszélgetést – mintha mi sem történt
volna.
Kolléganője kellemetlen jelenete után Maxie boldog volt,
amikor este bezárhatta a kávézót. Amikor feltakarított, talált
még egy szétnyomott Gauloises cigarettásdobozt, amelyben
még volt pár szál. Ez biztosan azé a Brenneré volt, azé a
riporteré (bőrkabát, cigaretta, göndör frizura, amit időről időre
hátrasimít – akár egy rossz klisé). Valószínűleg rengeteg kávét
dönt magába, és hihetetlenül intellektuális dolognak érzi, hogy
cikkeket pötyög a számítógépén.
Fogta a kék dobozt, és a szemétbe dobta.
Amikor visszaért a kávézóba, Leonie-t pillantotta meg, aki
az ablak előtt állt és integetett. Egy üveg bor volt a kezében.
– Tudunk egy kicsit beszélni? – kérdezte, amikor a
barátnője kinyitotta az ajtót. Maxie meglepődött, mert mintha
egy kis zavarodottság látszott volna Leonie-n.
– Hát persze. Menjünk fel. Flo ma nem ér rá, magunkban
leszünk.
– Szóval – kezdte Maxie, amikor letelepedtek a
konyhaasztalhoz. – Lássuk, hol szorít a cipő?
Leonie az asztallapon nyugvó kezét bámulta. Egy kicsit
tétovázott. Aztán nagy levegőt vett. Maxie remélte, hogy nem
rossz hírt hozott. A mai napra kisebb és nagyobb
katasztrófákból is épp elég jutott.
– Valamit… valamit el kell mondanom, Maxie. – Leonie-n
látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Úgy gondolom,
tudnod kell. – Az alsó ajkába harapott. – Csak nem tudom,
hogyan kezdjek hozzá. Ugyanis… ugyanis…
Elhallgatott és egészen elsápadt.
 – Te jó isten, Leonie, hát mi az? – Maxie megragadta
barátnője kezét. Egyszeriben mindenféle rettenetes dolog jutott
eszébe. – Orvosnál voltál? Valami rossz diagnózist kaptál,
vagy mi van?
Leonie a fejét csóválta, és nagy zavarban volt.
– Nem, dehogyis, nem betegség… Hanem… hanem egy
férfiról van szó. Jaj, Maxie… egész nap azon rágódtam, hogy
elmondjam-e neked. De úgy gondolom, tudnod kell.
Ez meg miről beszél? Maxie rég észrevette, hogy beleesett
abba a Felmybe. A drámai keresőakciójuk után Leonie egyre
többet beszélt erről a csendes, visszafogott férfiról, aki a Belga
negyedben lakott. Felmy azonban a jelek szerint annyira
visszafogott volt, hogy Emma megtalálása óta egyszer sem
jelentkezett Leonie-nál. Talán a volt felesége továbbra is rövid
pórázon tartja.
Maxie megkönnyebbülten dőlt hátra. Leonie nyilván Paul
Felmyről akar mondani valamit. Talán megmozdult végre az
állóvíz.
– Paulról van szó? – kérdezte.
– Á, dehogy… Florianról.
Maxie homloka ráncokba szaladt. Mi van Floriannal?
– Miért, mi van vele?
Leonie kínjában valósággal tekergett a széken. De aztán
végül csak kibökte.
Florian az előző nap – Maxie még a kávézóban dolgozott –
egészen a Liliana fagyizóig követte őt. Leonie épp leült
odakint a teraszon, hogy ott egye meg az epres fagyikelyhet,
amikor Florian nagy magabiztosan felbukkant, és vigyorogva
engedélyt kért, hogy odaülhessen. Leonie kissé meglepődött,
de nem akart udvariatlannak tűnni. Florian mellé ült, elcsent
egy szem epret a fagyijáról, és egyértelműen rányomult.
Maxie felnevetett, és derűsen pillantott szuperérzékeny,
hipergyanakvó barátnőjére.
– Jaj, Leonie, tudod te is, milyen Flo, mindenkinek
összevissza hízeleg. Valamit biztosan félreértettél.
 Nyilvánvaló: barátnője rosszul értékelte a helyzetet. Maxie
mégis érezte, amint a kétely egy pillanatra megérinti ragacsos
ujjaival.
Látta, ahogy Leonie felegyenesedik ültében.
– Maxie, nem értettem félre semmit. Meg tudok
különböztetni egy bókot egy egyértelmű ajánlattól. Florian ott
ült, és arról beszélt, hogy amióta először látott a kávézóban,
azóta rólam álmodik. És már hetek óta várt egy ilyen
alkalomra. És aztán megkérdezte, hogy nem akarunk-e egy
szép estét magunknak.
– Hát ezt nem hiszem el! – mondta Maxie, mint akibe
villám sújtott.
– Én se nagyon hittem el. Megkérdeztem azt a jóvágású
barátodat, hogy kivan-e mind a négy kereke. Hiszen együtt
vagy Maxie-val, mondtam neki. Amire azt felelte, hogy hát
igen, te egy helyes kislány vagy, csak éppen nem…
Leonie elakadt.
– Nem… micsoda? – ismételte Maxie. – Bökd már ki, mit
mondott!
– De nem lehet egy olyan nővel összehasonlítani, mint én.
Én más kategória vagyok. És hogy a két dolog egyáltalán nem
zárja ki egymást.
Maxie érezte, hogy elakad a lélegzete. Ez az egész nem
lehet igaz!
– Ez aztán már mindennek a teteje! Tényleg, hát engem
csak hülyék vesznek körül? – kiabálta, felpattant, és érezte,
amint az adrenalin, ezen a napon már harmadszor,
végigszáguld az ereiben. Ha ez így folytatódik, meg fogja ütni
a guta.
– Nagyon sajnálom, Maxie – mondta elfogódottan Leonie. –
De tudod, én figyelmeztettelek. Florian egy megbízhatatlan
alak. Teljesen odáig van saját magától. Örülj neki, hogy nálam
próbálkozott be, nem valaki másnál. Én legalább elmondtam
neked az igazságot.
 Maxie a barátnőjére nézett, aki ott ült előtte makulátlan,
rózsamintás ruhácskájában, és éppen két lábbal tiport mindent,
ami fontos volt – ja, és persze egy egészen más kategóriát
képviselt.
Megsebzett szíve hirtelen fellázadt, és minden haragját
megrökönyödött barátnője ellen fordította.
– Hát most erre mit mondjak, drágám? Tudod, mit? Egy
szavadat sem hiszem el! Mindig is utáltad Floriant, a kezdettől
fogva ellene voltál. Hogy miért, azt nem tudom, talán már
besavanyodtál, mert téged mindig megcsaltak a férfiak. És
most ilyen hajmeresztő históriákat vagy képes kitalálni, csak
hogy összeugrassz vele. Én vagyok álmai csajszija, ezt épp
tegnap mondta, érted? Minden szavad hazugság! Utállak…
gyűlöllek!
És zokogva két kezébe temette lehajtott fejét.
– De Maxie… Maxie! – Leonie felugrott és szorosan
megölelte. – Kérlek, ne mondj ilyet! A barátod vagyok. Igaz,
sohasem kedveltem ezt a Floriant, de ha boldogan élnél vele,
eszembe sem jutna elválasztani benneteket. Nézd, tessék. Nem
hazudok. Florian ma estére meghívott vacsorázni. A lakására.
Nagyon, de nagyon sajnálom! De hogy hallgathatnám ezt el
előled?
Maxie elé tartotta a telefonját. A szőke lány a könnyein át
nézte az sms-t:
Szépségem, szabad lesz számodra az estém, és ha
akarod, az egész éjszakám is. Készítettem egy kis vacsit, a
pezsgő be van hűtve, gyere, várlak! Aztán meglátjuk,
merre vezet a szerelem és a mámor…
– Nekem azt mondta, valami szaktársával találkozik –
mondta Maxie. – A seggfej!
Haragja egyszeriben elpárolgott.
Leonie bólintott.
– Csak nehogy még egyszer a közelembe jöjjön. Ha belép a
kávézóba, saját kezűleg hajítom ki.
– Pontosan.
 – Ne haragudj, hogy úgy rád kiabáltam. Igazából nem te
voltál az ordítás címzettje. – Maxie elkeseredetten nézett a
barátnőjére. – És… Tudod, mit, Leonie? Jó, hogy elmondtad.
Remélem, ez a mocsok tróger belefullad a pezsgőjébe.
– Ugyan már! – Leonie szelíden elmosolyodott. – Hidd el,
szívesebben meséltem volna valami vidámabb történetet. Nem
kellemes rossz hír hozójának lenni.
– Tudom – mondta Maxie. – Szebb időkben az ilyen pocsék
hírért a fejedet is levágták volna.
Leonie nevetett.
– Hú, hálás lehetek, hogy még élek.
– Bizony, örülhetsz, hogy még életben vagy. Ez a nap
kimondhatatlanul rémes volt.
Végül aztán lefejezték a Portada Riserva palackját – mert
valamiféle fejnek hullnia kellett.
Maxie egy darabig Leonie távozása után is ott üldögélt az
asztalnál, és kitöltötte az utolsó pohárnyit az üvegből. Nem
volt kedve bebújni az ágyba, amelyben még ott volt Florian
alvós pólója. Nem volt kedve újra egyedül maradni. Végül
lement a kávézóba a cicákhoz, és kinyújtózott Paula néni kék
kanapéján. Elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen
elhelyezkedjen rajta. Mellette, mint egy árnyék, egy fehér
valami tűnt fel: Mimi érkezett bársonytalpain. Csillogó
szemmel ránézett, mintha mindennel pontosan tisztában lenne.
Felkapaszkodott Maxie-ra, végignyúlt rajta, odaadóan
ránézett, és puha mancsaival újra meg újra megcirógatta az
állát.
– Jaj, Mimi! – Maxie meghatottan végigsimított a lágy
szőrzeten. – Miért olyan bonyolult mindig minden? Hát nem
lehet az ember egyszerűen csak boldog?
Mimi elégedetten dorombolt. Az ilyen kérdésekre nem tudta
a választ: a macskák boldogsága sokkal egyszerűbb az
emberekénél.
Maxie csak feküdt ott és a mennyezetet bámulta. Amikor
Leonie előrukkolt az esetéről Floriannal, és a vörösbor
jótékony hatása alatt megállapodtak abban, hogy egy ilyen
szemét alakot a legjobb mielőbb elfelejteni, Leonie is kiöntötte
a szívét, és elmesélte a „világrengető pillanatot” Paul
Felmyvel, majd hozzátette, hogy Emma apját azóta sem tudja
kiverni a fejéből. De fel nem hívta volna Felmyt. Úgy
gondolta, biztosan sok a gondja. Talán túlságosan is sok
ahhoz, hogy szóba álljon egy fiatal, félig francia nővel, akinek
ráadásul már többször összetörték a szívét olyan férfiak, akik
túl sok vasat tartottak a tűzben.
Maxie elgondolkodva kulcsolta össze a kezét a feje alatt.
Hát azt nem állíthatta, hogy Floriannal „világrengető
pillanatokat” élt volna át. Sőt, azt is kétségbe vonta, hogy
ennek az álszent élősködőnek az életében, aki arcátlan módon
kihasználta előnyös külsejét, és heteken át potyázott a
kávézóban, egyáltalán léteztek jelentőségteljes pillanatok.
Számára valószínűleg minden csereszabatos volt. Még a
barátnők is. Maxie egy pillanatig még azt is kiszínezte
magában, hogyan fogja másnap megsemmisíteni a mit sem
sejtő Flót, ha betévedne a kávézóba. Aztán az jutott eszébe,
hogy inkább felhívja és kérdőre vonja. De végül ezt sem tette
meg. Nem ér annyit ez az alak, hogy foglalkozzon vele. Úgyis
csak kitalálna valami újabb hazugságot, ki akarná dumálni
magát, próbálná megbékíteni, és a végén csodálkozva
megállapítaná, hogy nem is sejtette, mennyire nyárspolgári
gondolkodású a lány.
Maxie határozottan a telefonjáért nyúlt. Egy sms, és rövid
úton kipenderíti az életéből. Nem érdemel több figyelmet. Igya
holnaptól a Holdon a kapucsínóját meg a chai lattéját!
Ő mindenesetre nem áll a rendelkezésére a továbbiakban.
Florian Gerber, te utolsó szemét – írta. – Leonie
barátnőm nálam járt az imént, és mindent elmondott. Hát
rá aztán se most, se máskor ne számíts. És rám se.
Eszedbe ne jusson még egyszer felbukkanni a kávézóban,
mostantól ki vagy tiltva. Egyszerűen kidoblak a vacak
MacBookoddal együtt. Ja igen, még valami. Sajnálom, ha
nem vagyok „a te kategóriád”. De tudod, mit? Te sem
vagy az enyém. Egy egyszerű kis tetű vagy, aki másokon
élősködik. Maxie.
 Elküldte az üzenetet, át sem olvasta. Aztán blokkolta a
számát, és ki is törölte a névjegyzékéből. Vissza a
startvonalra, gondolta, amikor felhúzta magára a könnyű
gyapjútakarót a kanapé végéből. Végre el tudott aludni. A cica
halkan dorombolt mellette. Legalább Mimi itt van vele. Az
édes, hűséges Mimi.
De vajon meddig még?
 21
Henry Brennernek sem alakult valami fényesen a napja.
Amikor az a hisztérikus kávénéni nemcsak az interjút,
hanem még a fahéjas csigát is megtagadta tőle, egy darabig
még mászkált az utcákon. Még egy kávéval sem kínálta meg
az a liba. Pedig a fiatal Harry herceg-utánzat már elkezdte
főzni neki.
Nem jól kezdődött ez a nap. Korgott a gyomra, így a
legközelebbi pékségben vett egy kávét meg egy ragacsos
sonkás zsömlét. Kiszedte a csoffadt salátaleveleket. Soha nem
értette, mit keres a saláta a szendvicsben. Biztos azt mondják,
egészséges. Manapság mindennek egészségesnek kell lennie,
ezzel még a Backfrisch üzleteiben is tisztában voltak.
Kedves mosolyú, kövérkés eladónő nyújtotta a kávét a pult
felett. Brenner harapott a zsömléből és kortyolt a kávéból – ez
legalább egész tűrhető volt. Indult a villamos felé, tapogatta a
dzsekije zsebét, kereste a cigarettáját. Hol hagyta azt a
nyavalyás dobozt? Csak nem a macskakávézóban?
Délben összetűzésbe került a rovatvezetővel: Robert Burger,
akibe Brenner a szerkesztőség felé tartva szabályosan
belefutott, felhúzta magát, mert Brenner nem szállította a
megrendelt sztorit.
Brenner a kezét emelgette és a szemét forgatta.
– Te jó isten, Burger úr, minden tiszteletem, de ez a történet
igazán nem nekünk való.
– Igazán? És ugyan miért? – igazgatta a főnök idegesen a
nyakkendőjét.
– Nos, hát… higgyen nekem, semmi nincs benne. Én ott
voltam ma reggel, de a kávézó tulajdonosa egy férfigyűlölő,
paranoiás őrült. Nem akart interjút adni, teljesen be volt
csavarodva. – Vállat vont. – Rondán nekem támadt, és azt
mondta, akkor ad interjút, ha a karácsony és a húsvét egy
napra esik. Hát én meg eljöttem.
Henry Brenner olyan ártatlanul nézett, mint a ma született
bárány.
 Robert Burger felvonta egyik szemöldökét, és aranykeretes
szemüvege fölött sandított a riporterére.
– Micsoda? Eljött? Miket beszél, Brenner? Hiszen
megbeszéltek a hölggyel egy időpontot. Hát ez nem éppen
profira valló viselkedés.
Brenner erősen visszafogta magát, nehogy olyasmit
mondjon, amit aztán megbán. De óvatosnak kellett lennie.
Nem feltétlen akarta a főnöke orrára kötni, hogy miért is utálja
őt az a férfigyűlölő pszichopata.
– Sajnálom – bökte ki végül. – De attól tartok, itt nincs mit
tenni. Talán ha egy nőt küldene. Kérdezze csak meg Katja
Siegert, talán ő több szerencsével jár!
Szerencsétlenségére, és mert az élet néha roppant idétlen
tréfákra képes, a főnöknek épp aznap volt orvosi időpontja a
Lenau tér közelében. És amikor Burger megkönnyebbülten
távozott a belgyógyász rendelőjéből, akitől megtudta, hogy
emésztési problémáit csak a túl nehéz ételek okozzák, nem
pedig a hasnyálmirigy rendellenes működése – e szerve olyan
rózsaszín és egészséges, akár egy újszülötté –, visszafelé a
kocsijához átvágott a Chamisso utcán, és eszébe jutott, hogy
bekukkant a Paula kisasszonyba. Abba a kávézóba, amelyről a
riportere azt állította nemrég, hogy egy vad amazon lengeti
benne a jogarát, és nem hajlandó interjút adni a férfiaknak.
Burger kíváncsian lépett be a kávézóba. Nem is lett volna
újságíró, ha nem lett volna benne egy adag egészséges
kíváncsiság. Megigazította a nyakkendőjét, és helyet foglalt.
A mellette lévő asztalnál egy idősebb úr egy macskával az
ölében újságot olvasott.
Mit beszélt ez a Brenner? Hát ez nem női kávézó, az
egyszer már biztos.
Burger leült, és a legkedvesebb, legudvariasabb
kiszolgálásban volt része. A márványkuglófban pontosan
megfelelő arányban keveredett a csokis rész – Burger nem
szerette, ha túl kevés a csokoládé –, és annak a kedves fiatal
nőnek, aki felszolgálta, éppolyan szívből jövő mosolya volt,
mint az ő imádott lányának, Friederikének. A macskák
elragadóak voltak, és amikor szóba elegyedett az idős úrral, ő
a házukban zajló rémes renoválási munkálatokról mesélt,
amelyek már hetek óta folynak. Meg arról, hogy mennyire
magányos. Arról is biztosította (jó hangosan, mert egy kicsit
nagyothallott), hogy tulajdonképpen ez a kávézó mentette meg
az életét, és hogy azt tervezi, örökbe fogadja az egyik
kismacskát, név szerint Aphroditét, aki úgyszólván már ki is
választotta őt. A pici fehér jószágra mutatott:
– Egy ilyen kis élőlény szinte mindent megváltoztat –
bölcselkedett.
Hát mi ez, ha nem egy jó sztori?! Maga Burger is szinte
meghatódott. A kedves kis kávézó igen emberszabásúnak
bizonyult, ő pedig odaintette a bájos tulajdonosnőt, aki
szemlátomást mindent maga készített, még a süteményeket is
– igazán figyelemre méltó fiatal hölgy! Maxie hozta a számlát,
Burger fizetett. Komolyan el kell beszélgetnie Brennerrel. Ez
bizony in-szub-or-di-ná-ció!
Amikor másnap megérkezett a szerkesztőségbe, azonnal
előszedte Brennert.
– Brenner, nem tudom, mi ütött magába. A kávézónak
fantasztikus történetei vannak, a tulajdonos pedig egyenesen
elbűvölő.
– De…
Burger felemelte a kezét.
– Ne, ne is próbálkozzon kifogásokkal. Nincs időm az efféle
bohóckodásra. Elvárom, hogy szállítsa a sztorit. Néhány
kifejező fényképpel együtt. Mégpedig pronto, ha nincs
ellenére. Máskülönben mehet riportokat készíteni az ingyenes
kiadványokba.
Az ingyenes kiadványok természetesen nem tűntek
opciónak a jövő Egon Erwin Kische számára.
Henry Brenner némán bólintott, amikor Burger ott hagyta a
lépcső tetején, és bemasírozott az irodájába. Tényleg nem úgy
nézett ki, mint akinek tréfálkozni van kedve. A főnök néha
igazán apró hülyeségekbe képes beleakaszkodni. Ha ellenállást
szimatolt, rögtön felpörgött – számára ez hatalmi kérdés volt.
Igazából erre a cikkre pontosan annyira volt szükség, mint egy
púpra a hátán.
Brenner kedveszegetten állt az ablaknál és törte a fejét,
hogy csúszhatna ki valahogy mégis ebből a csapdából. Mintha
Burger beleszeretett volna ebbe a hülye kávézóba.
Valószínűleg elbűvölte a csinos tulajdonos – a szőkék a
gyengéi, ezt már Siegernél is megfigyelték.
Katja Sieger épp elhaladt a folyosón, amikor a főnök
lekapta őt a tíz körméről, és persze azonnal lelassított, hogy
minél többet elcsípjen. Csigatempóban tipegett a kis magas
sarkújában az italautomaták felé.
Most visszafelé billegett.
– Na, csak nincs valami baj? – kérdezte álszent képpel.
– Ugyan, miért is lenne? – felelte Brenner ugyanolyan
arccal.
– Csak azt gondoltam… – Zöld kockás, ujjatlan ceruzaruha
volt rajta, kezében amolyan igazi felvágós, menő mappát
tartott narancsszínű bőrből, szőke haja épp a megfelelő
hullámokban omlott a vállára.
– Ne is törje a fejét – mondta a férfi leereszkedően. – Hiszen
az írásért fizetik.
A nőnek eltartott egy darabig, amíg leesett a tantusz. Aztán
felháborodva fújtatott párat, majd elkopogott.
Brenner vigyorgott magában. Mintha egy jó öreg Doris
Day-komédiába csöppent volna. Persze az igazi gondját ez
sem oldotta meg. Maxie Sommernek jól felvágták a nyelvét.
Kemény dió volt akkor is, ha a főnök szerint „elbűvölő”. Ez a
macskanő nem ősöreg bácsikák történeteit fogja felidézni,
hanem azonnal kiereszti a karmait. Ha megszimatolja, mit
akar, rögtön nyeregben érzi majd magát.
Brenner sóhajtva ment a felvonóhoz, és levitette magát.
Igazi Canossa-járás lesz. A szerkesztőség előtt először is
rágyújtott. Míg kifújta a füstöt és lényegében megnyugodott,
arra gondolt, hogy nem is olyan nagy dolog ez az egész. Csak
meg kell változtatnia a stratégiáját. Maradj békés és kedves,
tedd fel a kérdéseidet, és ne rettenj meg a kimeresztett
karmocskáktól, mondta magának. Jaj, Henry, csak nem lesz
gond ez egy ilyen dörzsölt vén rókának, mint te. Tudod, hogy
jó vagy. Nagyon is jó.
Elnyomta a cigarettát, és amikor kora este még egyszer a
főnök útjába került, aki intő mutatóujját billegette felé, azt
kiabálva: „Brenner! Én bízom magában!”, akkor elvörösödött
és visszakiáltotta:
– Semmi gond, vegye úgy, hogy már kész is a cikk!
Henry Brenner így másnap reggel kilenc előtt megint csak
ott állt a kis kávézó előtt a Chamisso utcában. Idétlen időkig,
villant át a fején. Bekukucskált. Ezúttal nem voltak korai
vendégek. A kávéfőzős vörös fickó levett valamit a pultról, és
eltűnt a konyhában. Macskanő sehol sem mutatkozott.
Brenner lenyomta a kilincset és beóvakodott a kávézóba.
Orrát azonnal megcsapta a vanília, a fahéj és a kelt tészta
illata. Leült a leghátsó sarokban, és először is elbújt az újságja
mögé. Átfutotta a Neptun fürdőről szóló cikket, amelyet ő
maga írt. Nem is olyan rossz. Aztán kaparászást érzett a
cipőjén. Egy kis cirmos felfedezte a cipőfűzőjét, és játszani
kezdett vele. Minden olyan békés volt. Még.
Pillanatokkal később Maxie Sommer kivágta a konyhaajtót,
és egy nagy tál fahéjas csigával lépett ki a konyhából.
Lendületesen letette a pultra és felnézett. Csak akkor fedezte
fel Brennert. Kék szeme felvillant.
Henrynek déjà vu-érzése támadt. Nyilván a pult mögött álló
lánynak is.
A férfi leeresztette az újságot, és bűnbánó képet vágott az
újság pereme felett.
Maxie leeresztette a karját, és a pultra támaszkodott.
– Nahát, kit látnak szemeim már megint?
– Csak a fahéjas csiga miatt jöttem – felelte Brenner, és
mosolyogni próbált.
– Hű, de izgalmas. Még valamit?
– Nem úgy értettem a macskapisit. – Brenner összeszedte
magát. – És bocsánatot szeretnék kérni.
 – Aha. – A lánynak arcizma sem rezzent.
– Nos hát… ezt akkor tisztáztuk. Most volna ideje egy
interjúra?
– Attól tartok, nem.
Brenner a szemét forgatta. Persze csak gondolatban. Ez az
„elragadó ifjú hölgy” alaposan megnehezíti a dolgát, de nem is
számított másra. Önuralom, Henry, intette magát, önuralom!
Felvillantott egy megnyerő mosolyt:
– No de miért? Hiszen még nincs itt semmi.
– Nagyon is sok minden van itt – vágta rá a lány morcosan,
és továbbra is mintha odaragadt volna a pulthoz.
Brenner csak most vette észre szeme alatt a kék karikákat.
Nyilvánvaló: a kávézó tulajdonosának rossz éjszakája volt.
Maxie Sommer úgy nézett ki, mint aki némiképp kikészült.
– Valami gond van? – kérdezte. Nem szándékosan ugyan, ez
nem volt része a stratégiának, csak úgy kicsúszott.
– Miért? Netán segítene? Vagy csak szakmai kíváncsiság?
– Talán mindkettő… No, ne haragudjon már, nem vagyok
én olyan rossz, mint amilyennek kinézek.
A lány úgy méregette, mint a mesebeli farkast.
– Nem néz ki rossznak, Brenner úr. Csak éppen az –
vigyorodott el szemtelenül.
– Tudom – vigyorgott vissza a férfi. – Szóval: megkapom az
interjúmat?
Látta, amint a lány tétovázik.
Ebben a pillanatban felbukkant mögötte az angol fiú.
Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.
– Ó, Mr. Brenner! Hát visszajött! Ez nagyszerű. Akkor
mégiscsak lesz sztori a mi szép macskakávézónkról?
Anthony vörös haja répaszínben csillogott, pink pólóján ma
ez állt: I’m a sex bomb.
Brenner szája megrándult. Ennek a fiúnak van humora.
 – Hát, úgy tűnik – felelte. – Hacsak a főnökasszonyod ki
nem hajít megint.
– Ó, nem, nem. – Anthony lendületből a főnökasszonyához
fordult. Odatolta a berzenkedő Maxie-t Brenner asztalához, és
lenyomta az egyik székre. – A főnökasszony nagy örömmel ad
interjút. Kér kávét? Fahéjas csigát?
– Na jó, isten neki – mondta Maxie kegyesen.
A tonettszékre ülve türelmetlenül lóbálta a lábát. –
Negyedórám van, nem több. Láthatja, hogy nyakig vagyok a
munkában.
Brenner bólintott, és elővette a jegyzetfüzetét. Nem látta
ugyan a sok munkát, de tökmindegy. Úgyis ő a legmenőbb
cápa a pontyneveldében. Felteszi a kérdéseit ennek a goromba
pokrócnak, aztán hasta la vista, bébi! De amikor Anthony egy
pillanattal később letett elé egy frissen sült fahéjas csigát,
elgyengült. Mohón felkapta a süteményt, és jóízűen
beleharapott.
– Úristen, ez mennyei! – kiáltott fel tele szájjal, és egy
pillanatra az összes fenntartását elfelejtette. – Ennek pontosan
olyan íze van, mint amilyet az eifeli nagymamám sütött
gyerekkoromban.
– Aha – mosolygott visszafogottan Maxie. – A nagymamája.
Úgy tűnik, meglepte, hogy egy ilyen szörnyetegnek van
nagymamája, sőt rendelkezhet emberi érzelmekkel.
– Bizony, a nagymamám – helyeselt a férfi, és tollat
ragadott. – Tehát a neve Maxie Sommer – kezdte. –
Gondolom, igazából Maximiliane.
Vigyorgott, Maxie elpirult.
– Szerintem önt sem Henrynek anyakönyvezték – vágott
vissza. – Fogadjunk, hogy az útlevelében Heinrich áll.
Henry, akit tényleg Heinrichnek hívtak, éppen az eifeli
nagymama férje után, összeszorította az ajkát és bólintott.
– Pontosan. Heinrich, akárcsak Heine vagy Kleist…
A titkos szenvedélyem pedig az, hogy fiatal nőket gázolok el a
parkban.
 Látta, hogy a nő visszanyeli a nevetést.
– Bizony, Brenner úr, jobban is odafigyelhetett volna –
mondta szigorúan. Még mindig ott az a hatalmas folt a… a…
– A hátsóján – egészítette ki a férfi. – Nyugalom, ezt nem
írom bele.
A szeme vidáman csillogott. Egy pillanatra megengedte
magának azt a luxust, hogy elképzelje a csinos popsit olyan
kék és zöld színekben, mint a tenger a CÔte d’Azurnél.
Maxie figyelmesen nézett rá.
– Nono, csak fogja vissza magát!
Netán gondolatolvasó?
– Még fájdalomdíjat is követelhettem volna. Hiszen az ön
hibája volt.
Nos, így semmi sem lesz ebből a cikkből. Brenner
elhatározta, hogy nem vitázik tovább a felelősség kérdéséről.
Hallgatott. Okos enged. Legalábbis az apróbb dolgokban.
– Hát igen. Az első találkozásunk nem volt éppen
sikeresnek nevezhető, ezt készséggel elismerem.
Ezzel élét vette a helyzetnek.
– Most viszont meséljen arról, hogy miért hívják a helyet
Paula kisasszonynak. Elég szokatlan név ez egy kávézónak.
Maxie szemében gyengéd csillogás jelent meg.
– Paula kisasszony a legkedvesebb nénikém volt – kezdte. –
Sohasem ment férjhez, és mindig ragaszkodott hozzá, hogy
kisasszonynak szólítsák. – Maxie elmosolyodott. – Persze
ennek már sok éve. A nénikém ezzel együtt is felvilágosult és
emancipált nő volt, rendkívüli teremtés. Nélküle nem létezne
ez a kávézó. – A könyvespolcokra nézett. – A könyvek is tőle
származnak mind.
– Értem. – Brenner figyelt, és néha jegyzetelt. – És a
macskák is a néni elképzeléséhez tartoztak, vagy inkább már
az önéhez?
 – Egyik sem, a macskák később kerültek a képbe. Leonie
barátnőmtől vannak, pontosabban a barátnőm
szomszédasszonyától, aki nyaralni ment, és nem jött vissza
azóta sem… Tehát először csak Mimi volt… de aztán hirtelen
megkölykezett…
Brenner próbálta követni a történetet.
– Úgy értem: az egészet nem így terveztem, a kávézómból
mégis macskakávézó lett – fejezte be Maxie, aztán a szája elé
kapta a kezét. – Ó, te jószagú… nem is tudom, el szabad-e
mondanom az egészet.
Ijedten nézett a riporterre, akiben ez csak felcsigázta az
érdeklődést.
Miféle titkok lapulnak itt?
– Sommer kisasszony, nyugodtan meséljen el mindent.
A cikkben majd csak azt jelentetjük meg, amivel ön is
egyetért. Rendben?
– Rendben. – Maxie láthatóan megkönnyebbült. –
A szomszédasszonyos részt inkább töröljük ki. Ott még sok
bizonytalanság van.
Nagyot sóhajtott, és egyszerre igen aggodalmas arcot
vágott.
Henry együttérzéssel bólintott, bár fogalma sem volt, miről
van szó.
Ettől kezdve gond nélkül folyt le az interjú. Maxie
elmesélte, régi álma volt, hogy saját kávézót nyisson. Aztán a
nagynénje, Paula Witzel kisasszony ráhagyta az összeget,
amellyel épp meg tudta valósítani ezt az álmát. Mesélt a
kezdeti nehézségekről és a süteményreceptekről, amelyek
mind a nénitől származnak. Meg arról a napról, amikor
hozzákerült egy Mimi nevű fehér cica, illetve arról a napról is,
amikor felfedezte a kicsiket a ruhásszekrényben. Beszélt
emberekről, akik ide járnak, történetekről, amelyek itt estek
meg. Egy szegény kislányról, aki eltűnt, majd meglett, és
megtarthatta a Levendula nevű kiscicát. És egy magányos
öregúrról is, aki nap mint nap itt olvassa az újságját, és aki
hamarosan szintén örökbe fogad egy kismacskát. Anthonyról,
a manchesteri diákról, aki részmunkaidőben kisegít a
kávézóban, és mindig vidám feliratos pólót visel. Azokról a
napokról, amelyek kora reggel kezdődnek, és késő estig
tartanak, hogy minden munkát be tudjon fejezni. És hogy
micsoda boldogság számára, hogy vezetheti ezt a kávézót.
– És itt mindent többé-kevésbé egyedül csinál? Magánéletre
akkor nemigen marad ideje – jegyezte meg Henry, aki jó
néhány lapot teleírt már a füzetkéjében.
Maxie egy kicsit furán nézett rá, de lehet, hogy ezt csak úgy
képzelte.
– A magánélet egyelőre tabu – mondta aztán Maxie olyan
hangon, amely kizárt minden további kérdést. Pedig Brennert
igazán érdekelte volna, hogy van-e barátja vagy férje… persze
csak szakmai kíváncsiságból.
– Milyen kár – mondta tartózkodón.
– Itt van nekem a kávézó – válaszolta Maxie. – Meg persze
Mimi.
Mimi, mintha megértette volna, hogy róla esett szó,
közelebb jött, és dorombolva törleszkedni kezdett a férfi
lábához. Henry lehajolt és megsimogatta, mire Mimi olyan
átható pillantást vetett rá, hogy kezdte egészen kellemetlenül
érezni magát.
– Kedveli a macskákat? – kérdezte meglepetten Maxie.
Brenner bólintott. Aztán egyszerre tüsszentenie kellett.
– Persze, ha százasával kerülgetik a púpos vénasszonyokat,
akik kávézaccból jósolnak, akkor nem… – vigyorgott. – De
amúgy igen.
– Miféle púpos vénasszonyokról beszél? – kérdezett vissza
Maxie, miközben Brenner tovább tüsszögött. – Hé, csak nem
macskaallergiája van?
Brenner a fejét csóválta.
– Nem, tudtommal nincs – krákogta.
– Itt minden reggel nagytakarítás van, porszívózással együtt
– helyezkedett védekező állásba Maxie.
 – A macskák éjjel-nappal itt, a kávézóban tartózkodnak? –
kérdezte még Brenner.
– Persze. Itt mindenük megvan, amire csak szükségük van.
Még saját kis belső udvarral is rendelkeznek!
– Meg külön bejáratú macskavécével – csúfolódott Brenner.
– Így van, pontosan.
Amikor másfél órával később Henry Brenner elköszönt, már
vendégek is ültek a kávézó asztalainál. Henry még egyszer
végigsétált a polcok előtt. Időközben nemcsak azt tudta meg,
hogyan kerültek a macskák a kávézóba, hanem azt is, hogy a
sokféle könyv milyen úton került oda.
– Kikereshetek egyet magamnak? – kérdezte. –
Természetesen kifizetem!
Céltudatosan leemelt egy karcsú kötetkét a Történetek
boldog befejezéssel feliratú polcról, és odatartotta Maxie elé.
A lány meglepetten nézte a borítót, aztán furcsa pillantást
vetett Brennerre.
– Miért éppen ezt? – kérdezte.
– Gőzöm sincs – felelte, és a régimódi borítóra pillantott,
amely egy báli ruhás ifjú hölgyet ábrázolt.
– Tipsys sonderliche Liebesgeschichte.{14} Ez olyan…
különlegesnek hangzik. – Mosolygott. – Maga szerint nem?
Nos tehát, mivel tartozom?
– Semmivel, Brenner úr. Megkapja a könyvet ajándékba.
Maxie rejtélyesen mosolygott.
– De csak akkor, ha alkalomadtán beszámol, hogy tetszett-e.
– Becsszóra beszámolok – felelte Brenner. – Hiszen már
tudom, hol keressem.
Maxie nem olyasvalaki volt, aki jelentőséget tulajdonított
volna a jeleknek. Amikor az újságíró nekiállt, hogy keressen
magának egy könyvet, le merte volna fogadni, hogy az
Okostojásoknak polcon fog keresgélni. Ám Brenner meglepő
módon a Történetek boldog befejezéssel polchoz lépett. És
ugyan tényleg nem tartotta fontosnak a jeleket, de azt azért
furcsállta, hogy a férfi épp a nénikéje egyik nagy kedvencét
választotta. Paula Witzel az idők során megbékélt azzal, hogy
az unokahúga nem egy könyvmoly. Ám mégis, amikor csak
nála járt, mindig felhívta a figyelmét erre a könyvecskére, és a
lelkére kötötte, hogy egyszer majd feltétlenül olvassa el.
– Ez a kis könyv végigkísérte az életemet – mondta. –
Nagyon fiatal lányként került a kezembe először, és azóta már
többször is újraolvastam. Olyan zamatosan ómódi és mégis
imádni való, és biztos vagyok benne, hogy ez a Tipsy tetszene
neked. Ígérd meg, hogy egyszer elolvasod. Már csak azért is,
mert az öreg nagynénikéd legkedvesebb könyve.
Maxie akkor nevetett, és megígérte. Aztán mégsem tartotta
be az ígéretét, mert túlságosan lefoglalta az élet. Olvasásra
nem maradt ideje.
Maximiliane Sommer elgondolkodva nézett Henry Brenner
után – akit igazából Heinrichnek hívtak. Mosolygott. Nem is
olyan rémes alak. Egy kicsit talán hiú és beképzelt. De amit a
nagymamájáról meg a fahéjas csigáról mondott, az igazán
kedves volt. A durva külső mögött mintha megcsillant volna
valami egészen megható.
Maxie visszament a kávézóba és elrakta a tányért. Legalább
azt elismerte Brenner, hogy ő volt a hibás a parkbeli balesetért.
Aztán ragyogó szemmel mesélt az új Peugeot kerékpárjáról,
amit azon a reggelen próbált ki először.
– Micsoda mázli, hogy nem törte össze, amikor kirobbant a
bokor mögül! – tréfálkozott.
– Méghogy én?! – játszotta a felháborodottat Maxie. –
Majdnem maga tört össze engem!
A férfi ránézett és nevetett.
– Ha egyszer összejönnénk, amit nem nagyon hiszek, akkor
az mekkorát szólna! Mint a filmekben, amikor a pár ül egy
kanapén, és elmesélik a megismerkedésük történetét. És a
történetet persze két változatban mesélik el…
– Mint a Mr. és Mrs. Smithben?
 – Ja, de azért remélem, nem akarjuk megölni egymást, vagy
talán mégis? – kacsintott. – Kössünk békét, legalábbis egy kis
időre. A maga kávézójának ugyebár egy jó kis történetre van
szüksége, nekem meg… nekem meg feltétlenül szükségem
van még egy fahéjas csigára.
Az interjú jól sikerült. Kifejezetten kellemes volt. Ez a
Brenner egészen vicces is tud lenni, és hát Maxie-nak is
felvágták a nyelvét. Szórakoztatta az adok-kapok. Végül a
férfi még egyszer körbesétált, és csinált pár felvételt. Maxie és
Anthony a pultnál. Paula néni kék receptkönyve. Mimi
és gyermekei a bársonykanapén. Konrad Franzen, amint egy
hatalmas szelet tejszínhabos almatorta előtt ül.
Maxie nagyon izgatott volt, milyen lesz a cikk.
– Mikor jelenik meg? – kérdezte.
– Holnap, de legkésőbb holnapután – felelte Brenner.
Már pontosan összeállt a fejében a sztori, épp csak be kell
gépelnie. És mindenképp ódákat fog zengeni Paula néni
fahéjas csigájáról. A csigákat is lefényképezte. Meg Maxie-t
az ablak melletti nagy palatábla előtt, amelynek lendületes
betűi a nap három sütijéről tájékoztatták a vendégeket.
A Stadt-Anzeiger riportere végül elégedetten távozott.
Maxie mégis bizalmatlan maradt. Brenner megjegyzése a
macskavécékről mégiscsak irritálta. Bármit el tudott képzelni
erről az emberről – még akár egy aljas, rosszindulatú kritikát
is.
 22
Az elkövetkező héten Maxie mindennap először az
újságoshoz ment, és megvette a Kölner Stadt-Anzeigert. Már a
Lenau téren átlapozta a helyi részt, és kereste Henry Brenner
cikkét. Aztán csalódott képpel tért vissza a kávézóba.
– Megint semmi? – kérdezte Anthony.
– Semmi – rázta a fejét Maxie, és a pultra tette az újságot. –
Nem is értem. Először megveszett azért az interjúért, azóta
meg csend.
Anthony felvette és átlapozta az újságot.
– Fura – mondta aztán. – Pedig mennyire el volt ragadtatva
a kávézótól.
– Úgy látszik, nemcsak szereti a fahéjas csigát, hanem ő
maga is egy csigabiga – mondta Maxie durcásan. Aztán
bevonult a konyhába, hogy elkészítse Paula néni potyogtatott
almatortáját. Amíg a tésztát keverte, az almákat negyedelte és
késsel bevagdosta a szeleteket, az jutott eszébe, hogy ez már
megint annyira tipikus. Előbb nagy felhajtást csinál, teletömi a
hasát fahéjas csigával, aztán… néma csend. Brennernek azóta
valószínűleg izgalmasabb témája akadt. Pedig azt mondta,
hogy szinte már kész is a sztori. És most igazán ráfért volna a
reklám a kávézóra. Megkezdődött az iskolai szünet, s a Paula
kisasszonyban már a hétvégén érezhetően kisebb volt a
forgalom. Kicsit sértőnek is találta, hogy az újságíró ennyire
eltűnt. Rossz előérzete volt.
– Jaj, ne légy már annyira türelmetlen – mondta neki
Leonie, aki délelőtt bekukkantott. Élvezte az első szünidős
napját, és a szokásostól eltérően igen kipihentnek látszott. –
Ne is haragudj, de szerintem a kávézód nem tartozik a nap
vezető hírei közé.
– Én is tudom – mondta Maxie kicsit náthás hangon. – Nem
is vezércikket várok a címoldalon. És tudod, azok a cikkek,
amik a helyi részben vannak, szintén nem túl érdekfeszítőek.
– Mi lenne, ha egyszerűen felhívnád a szerkesztőséget, és
rákérdeznél?
 Maxie odaadta a barátnőjének a tejeskávéját a pult felett.
– Megőrültél? Szó sem lehet róla. Csak nem fogok futni a
pasas után!
– Nem, csak éppen belefutsz – vihogott Leonie. – Lesd ki a
parkban a száguldó riporteredet, hátha megint
összetalálkoztok, és akkor rákérdezhetsz a cikkre.
Leonie kiválóan elszórakozott a tényen, hogy a riporter
azonos volt a parkbéli gázolóval.
– Tudod, ha ez nem égi jel…
– Nem hiszek a jelekben – vágta rá Maxie. – Egek, Leonie,
voltál te már viccesebb is ennél. Az lesz a legjobb, ha
elfelejtem az egész cikket. Szerintem soha nem fog
megjelenni.
– Csak várjuk ki a végét – kotyogott bele Anthony.
– Így van, várjunk türelemmel – tette hozzá Leonie.
Maxie a barátnőjére pillantott.
– És te? Még te is várakozol? Vagy esetleg a drága jó Felmy
úr jelentkezett azóta?
Leonie időnként megkeverte a kávéját.
– Sajnos nem.
– És… te fel fogod hívni?
– Nem.
– Nem? – Maxie vigyorgott, és megbökte Leonie-t. – Pedig
azt hittem, „világrengető pillanatot” éltél át vele. – Maxie
ujjával macskakörmöket rajzolt a levegőbe.
– Hát, nem is tudom. Lehet, hogy az egészet csak képzeltem
– felelte Leonie bizonytalanul. – Biztos túlságosan elfoglalt.
– Annyira elfoglalt, hogy még csak köszönetet se mond? –
vonta fel a szemöldökét Maxie. – Pedig te igazán kitettél
magadért azon az estén.
– Igen, mert úgy akartam. Meg persze Emma miatt. Nem
azért, hogy bárki is köszönetet mondjon. Azonkívül…
 – Azonkívül?
– Nem tudom, hogy egy elvált férfi, aki ráadásul még
mindig a felesége papucsa alatt lapít, megfelelő lenne-e.
Gondolkodtam a dolgon. Túl bonyolult az egész. És
valószínűleg Paul Felmy is így látja.
Leonie mosolygott, de Maxie látta, hogy barátnője mélyen
csalódott.
– Ajjaj. Te aztán gyorsan visszavonulót fújsz. Mi van,
drágám? Ismered Zorba mondását: „Az élet állandó
bonyodalom. Csak a halál nem az.” Táncoljunk?
Kitárta a karját, ujjaival csettintett, és dúdolni kezdte a
szirtaki első ütemeit.
Leonie nevetett.
– Jaj, ne már! Hagyd abba, a vendégek minket figyelnek!
– Na és? Szerintem ők is szívesen bekapcsolódnának –
mondta Maxie. – Ez itt egy vidám kávézó. – Leeresztette a
karját. – Szóval én mindig úgy gondolom, hogy a dolog akkor
kezd érdekessé válni, amikor bonyolódni kezd. Minden más
dögunalmas.
Odabiccentett egy nőnek, aki a kislányával fizetni készült az
egyik asztalnál.
– Jövök! – kiáltotta, és keresztültáncikált a kávézón. Elvette
a pénzt, egy másik asztalnál pedig felvette a rendelést.
– És Emmával mi újság? – kérdezte, amikor visszatért.
– Ó, nagyon boldog a kismacskájával! A suli utolsó
napjaiban semmi egyébről nem volt hajlandó beszélni –
mosolygott Leonie. – Úgy tűnik, legalább ő és Levendula
boldogok.
– Meg Franzen úr és Aphrodité.
– Meg Florian és az ő ceruzája – villant meg Leonie szeme.
Maxie-t mindig meglepte, hogy a nagy őzikeszemek mögött
mennyi humor rejtőzik. Elvigyorodott. Érdekes módon már
szinte nem is fájt a Florian-ügy. Már csak az bosszantotta,
hogy csőbe húzta az a szélhámos.
 – Na, azt hagyjuk – mondta.
– Hallottál azóta felőle?
Maxie megrázta a fejét.
– Valószínűleg nem volt ínyére a búcsúüzenet.
Leonie elgondolkodva ingatta a fejét.
– Azért nem volt egyszerű azzal a kis tetűvel. – Megitta a
kávéját, majd a csészét a pultra tette. – Tőlem akár sose
létezett volna.
Aztán Leonie elköszönt, mert mint mondta, a Belga
negyedbe megy, hogy vásároljon egyet s mást. Van ott egy
remek kis bolt, ahol francia cuccokat is tartanak.
– Végre ezen a héten megint ráérek – sóhajtotta boldogan. –
Sürgősen szükségem van egy új cipőre.
– Nem hiszek neked – kacsintott Maxie.
– De, komolyan, hát nem emlékszel, hogy Mimi tönkretette
a szép piros cipőmet? Muszáj lesz pótolni!
– Hát, sok szerencsét! – mondta Maxie, aki mint általában,
most is a Birkenstock papucsát viselte.
Leonie bólintott.
– Azt csodálom, hogy ezekben a lapos vacakokban még
nem nőtt lúdtalpad – mondta még csodálkozva. – No, de ez
legalább az aranycsatos One Buckle-modell. Egyáltalán hol
szerezted? Már tavaly se lehetett kapni.
– Hát… na ja – mondta Maxie, akinek sejtelme sem volt
arról, hogy micsoda értékes darabot visel a lábán, mivel csak
kutyafuttában leemelte valami polcról és megvette.
Megölelték egymást búcsúzóul, és Leonie azt javasolta,
hogy találkozzanak este a Wackesben, és koccintsanak egyet a
lángos mellé egy jégborral a nyár tiszteletére.
– Hat hét szünet! – ujjongott Leonie. – El se hiszem!
Ellibegett, égszínkék nyári szoknyája úgy lebegett körülötte,
mint egy kis felhő.
 Maxie mosolyogva nézett utána. Már előre örült a csajos
estének a Wackesben.
Ám amikor bezárt és elmenőben még bekukkantott a
postaládába, egy világosszürke borítékot talált, aminek
tartalmától szinte elállt a lélegzete.
 23
Leonie-nak roppant lendületesre sikeredett a délutánja.
Végigsétált a Belga negyeden, a Simon und Rinoldiban vett
egy csoda szép pamutbatiszt nyári ruhát, finom kék színűt,
picike pipacsmintákkal, hozzá egy remek kardigánt, Maxie-
nak pedig egy illatgyertyát. Elüldögélt a Cafedel előtt a napon,
a fák ritkás árnyékában, amelyen átszűrődtek a napsugarak és
megpöttyözték a járdát, ivott egy finom, erős, de nem keserű
tejeskávét, az aprócska kávézó tulajdonosa rámosolygott, ő
meg visszamosolygott. Nyár volt, az élet hirtelen könnyűvé
vált. Az itteni kicsi boltok jókedvre hangolták. Annyi látni- és
felfedeznivaló volt itt! Fizetett és továbbsétált. A Brüsszel
téren dübörgő rapzene mellett vastag aranyláncokat viselő
fiatalok hangoskodtak, a taxisok lustán a kocsijaikra
támaszkodva várták a kuncsaftokat, két rövidnadrágos lány a
Sankt Michael-templom lépcsőjén ült és fagylaltot nyalogatott.
Leonie megnézte magát egy kirakatüvegben, amely
visszatükrözte kecses alakját, és megcsodálta a művészien
elrendezett virágokat egy varázslatos kis virágboltocska légies
drótpolcain. Elhaladt egy cipőbolt előtt, amelynek kirakatában
nagy örömére felfedezett egy pár paradicsompiros, pántos
cipőt, amelybe első pillantásra beleszeretett. A cipő hamarosan
már az ő tulajdonát képezte.
A nap még melegen sütött, amikor elindult a Wackes felé.
A vendéglő a kerületeket elválasztó körút túlsó végén volt.
Amint ott ment a szép nagy papírtáskáival a Brabanti utcán,
pár méterrel maga előtt megpillantott egy magas, sötét hajú,
öltönyös férfit. Paul Felmy volt az, épp most lépett ki a
kancelláriából. Leonie szíve nagyot dobbant. Akaratlanul is
meggyorsította lépteit, már majdnem rákiáltott, amikor Felmy
megállt egy sarkon, és egy vörös hajú nő lépett oda hozzá,
mögötte pedig egy kislány ugrándozott a járdán. Hallotta
Emma vékony hangját, és látta, amint az egykori házaspár
vitatkozni kezd valamin, de sajnos nem hallotta, hogy min.
Talán jobb is így. Leonie feltette a napszemüvegét, és
gyorsan átsétált a túlsó oldalra – semmiképp sem akart
zavarni. Felmy úrnak és Felmy asszonynak nyilvánvalóan még
sok megbeszélnivalója volt.
Amint ballagott a körúton, majd folytatta útját az üzletekkel
és kávézókkal tarkított Ehren úton, magában igazat adott
barátnőjének. Paul Felmy nyugodtan felhívhatta volna, ahogy
azt meg is ígérte. Amikor a hosszúra nyúlt keresőakció végén
a szemébe nézett, mielőtt Leonie kiszállt a kocsiból, úgy
érezte, hogy történt valami. De ezek szerint tévedett.
Az élet nem lányregény, gondolta, és egy kicsit
bosszankodott is a naivitása miatt. Valószínűleg hajlamos rá,
hogy többet lásson a helyzetbe, mint amennyi benne van. De
legalább annak a kísértésnek ellenállt, hogy Emmát
kérdezgesse az apjáról az iskolában. Emma persze amúgy is
csak a cicáról volt hajlandó beszélni. Az egyetlen információ,
amit a gyerek magától kotyogott ki, az volt, hogy nem utaznak
el nyaralni, mert a mama még itt van az országban.
Leonie befordult a Benesis utcába, és máris ott állt az
elzászi vendéglő előtt, melyet a tulajdonosról, Romain
Wackról neveztek el. Leonie szerint ő csinálta a legfinomabb
lángost, és a krumplis-vinaigrette-es madársaláta, amelyet
rusztikus kerámiatálkában szolgáltak fel, valóságos költemény
volt.
Bekukucskált az ablakon a kis vendéglőbe, a piros-fehér
kockás abroszokkal leterített asztalok mind foglaltak voltak –
érezte, hogy megjön az étvágya.
Maxie már ott ült az egyik fal melletti kis asztalnál, és várt.
Leonie integetett neki, átverekedte magát a zsúfolt vendéglőn,
és meglengette a papírtáskáit.
– Kapitális fogás! – kiáltotta, és leroskadt a székre. – Még
piros cipőt is találtam!
– Remek – mondta Maxie minden lelkesedés nélkül. Leonie
csak most vette észre, milyen borús arccal néz rá a barátnője.
– Maxie?! Csak nem történt valami?
– Hát, mondhatjuk. – És Maxie előhúzott a táskájából egy
újrahasznosított papírra nyomtatott levelet, és az asztalra
csapta.
 Leonie összeráncolta a homlokát. Az ilyen papíron nem
jönnek jó hírek. Ezek vagy büntetések, vagy adóinformációk –
vagyis mindenképp kellemetlen hivatali ügyek. Megnézte
Köln városának pecsétjét a levélen.
– Mi ez? Adótartozásod van? Fizetned kell?
– Sokkal rosszabb! Valami idióta felnyomott a
Népegészségügyi Hivatalnál, mert a kávézóban macskák
vannak, és az nem elég higiénikus. Bejelentést kaptam, hogy
kijönnek ellenőrzésre. Be is zárhatok ennyi erővel. Már csak
ez hiányzott.
– Ó, jaj, Maxie! – Leonie elvette a levelet és átfutotta.
Elképedten csóválta a fejét. – De hát ez szörnyű. Ki tenne
ilyet?
– Gondolom, olyasvalaki, aki ártani akar nekem. Ez nem
fair. A kávézó igazán tiszta, a padlóról enni lehetne. – Maxie
elvörösödött haragjában.
A tulajdonos barátságos arccal lépett az asztalukhoz,
Leonie-t azonnal felismerte, kollégákkal vagy barátokkal járt
itt már máskor is. Egyszer az egyik felső emeleten ünnepelte a
születésnapját, felejthetetlen este volt, mindenki a Menu
surprise-t ette.
– Egy kis bort hozhatok a hölgyeknek? – kérdezte a férfi.
Rendeltek, és kicsivel később már ott is állt a nemes jégbor
a két pohárral.
– Nekem annyi – nyögött fel Maxie, miután a tulajdonos
bevonult a konyhába. – Ha ezt a vendégek megtudják, úgy
otthagynak, mint a pinty.
– De hiszen semmit se fognak találni!
– Mondod te… de valamit azért mindig találnak – morgott
Maxie. – Mint az adóellenőrök. Nem akarnak fölöslegesen
kiszállni. Valamit fel kell mutatniuk a végén.
– Butaság, csodásan vezeted a kávézót, semmi okod az
aggodalomra. Egy ilyen bejelentés persze kellemetlen, de
semmi alapja nincs. Én legalábbis még nem láttam nálad egy
csótányt sem.
 Meg akarta nevettetni Maxie-t, de barátnője csak sötéten
meredt maga elé.
– Aha, nagyon vicces.
Leonie elhallgatott. Aztán kicsit tanácstalanul megrázta a
fejét.
– Hát én… én ezt az egészet nem értem. A vendégek jól
érzik magukat a kávézódban, és imádják a süteményeidet.
Még ha nekem személy szerint egy kicsit túl kiadósnak is
tűnnek. És a szeletek is túl nagyok. Kétszer ennyit is
kereshetnél.
– A macskák miatt van – mondta Maxie.
– De őket mindenki úgy szereti. Volt már, hogy valaki
panaszkodott rájuk?
Maxie elgondolkodott, közben a tulajdonos kihozta az első
lángost kecskesajttal, és hozzá nagy tál madársalátát helyezett
az asztalra.
– Bon appetit – mondta.
– Merci. – Leonie csodás mosolyt villantott a séfre. Egyszer
komolyan mérlegelte, hogy beiratkozik hozzá
főzőtanfolyamra. De aztán úgy döntött, sokkal kellemesebb
vendéglőben enni, mint a tűzhely mellett álldogálni.
Amikor Leonie Kölnbe költözött, az egyik udvarlója
meghívta a Wackesbe. Így ismerte meg a festett, keskeny ház
alján található vendéglőt a Benesis utcában. Az elzászi
konyhaművészet aztán sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint
az önsajnálatban dagonyázó pszichológus, aki órákon át
pityergett neki az exbarátnőjéről.
Leonie levágott egy darabot a lángosból, és kecsesen a
szájába tette.
– Remek, mint mindig – mondta, és kortyolt hozzá a borból.
Maxie csak ült a székén, hozzá sem ért a lángosához.
– Na, egyél már! – biztatta Leonie. – Az aggodalmaskodás
nem segít. A vendégem vagy, mára már úgyis alaposan
megcsapoltam a kártyámat.
 Megpakolta Maxie tálkáját salátával. Talán ajándékozhatna
a barátnőjének egy főzőtanfolyamot, akkor főzhetne neki ő
ilyen finom elzászi kajákat.
Maxie tétován nyeszetelte a lángost, de aztán letette a kést.
– Elképzelhető, hogy a volt kolléganőm volt az – jelentette
ki elgondolkodva.
– Miféle volt kolléganő?
– Az a backfrisches. Ariane Lindnernek hívják. – Maxie a
homlokát ráncolta. – Csodálkoztam is, hogy mit keres a
kávézómban. Világéletében utált, mert a főnök jobban kedvelt
engem, mint őt. – Villájával a tányérját kopogtatta. –
Mindenesetre ez a hülye tyúk bejött valamelyik nap, és
érdeklődött, hogy megy a macskakávézóm. Aztán meg azt
harsogta, hogy macskaszőrt talált a süteményben. Igen kínos
volt.
Maxie elmesélte Leonie-nak a jelenetet, még pontosan
emlékezett rá. Hiszen az a nap minden tekintetben egy pocsék
nap volt.
– De ehhez az Arianéhoz már semmi közöm. Úgy értem,
most már csak ő maradt a főnöknek.
Vigyorgott, és mégiscsak belekóstolt a lángosba.
– Lehet, hogy irigyli a sikeredet – felelte Leonie. – Az
irigység mindig jó mozgatórugó.
– Miféle sikerről beszélsz? A kávézó egyáltalán nem megy
annyira, hogy aranybányának nevezhetném.
– Hát, én nem így látom. Ahhoz képest, hogy még csak
most nyitottál, szerintem szenzációsan sikeres. Mindenekelőtt
igen vonzó hely. Pláne, ha az a nagyszerű interjú megjelenik a
Stadt-Anzeigerben…
– Jaj, hagyj már, mintha csak Anthonyt hallanám. – Maxie
durván felnyársalt egy falat lángost a villájára. – Amúgy meg
úgy tűnik, ez a nagyokos zsurnaliszta mégsem volt képes arra,
hogy megírja a cikket a Paula kisasszonyról. Nem kellett volna
annyira igyekeznem…
 – Hát azért aaaaannyira nem igyekeztél, ha hihetünk
Anthonynak.
– Valóban? Miért, mit mesélt Anthony? A kis majom
legszívesebben lábat csókolt volna annak a beképzelt alaknak.
Kávét, Brenner úr? Fahéjas csigát, Brenner úr? Ó, kérem,
foglaljon helyet. Igen, hozom a receptkönyvet a polcról, kérem,
azonnal, rögvest… És aztán semmi. Persze abban sem vagyok
biztos, hogy egyáltalán kedvemre való lett volna az a cikk.
Maxie dühösen túrta a salátát, Leonie összevonta a
szemöldökét.
– Amilyen sznob, legjobb esetben is azt írta volna a
kávézómról, hogy bizarr – döfködte tovább a salátát. – A Le
Moissonnier-be jár, tudod?
– De Maxie! Wack úr még azt gondolja, hogy nem ízlik!
– Jaj, Wack úr, Wack úr – morogta Maxie ingerülten.
– Drága barátnőm, megtanulhatnál végre egy kicsit
finomabban bánni az emberekkel. – Leonie korholó pillantást
vetett Maxie-ra. – Nem lehet, hogy mondtál valamit annak az
újságírónak is, amit a szívére vett?
– Épp ellenkezőleg – felelte felháborodva Maxie. – Még
egy könyvet is elvehetett ingyen, és boldogan el is húzott vele.
És ha már udvariatlan… hát inkább ő volt az, mint én.
Ő kérdezősködött arról, hova pisilnek a macskáim, és
csúfolódott a macskavécéken.
Maxie durcás képpel rágott, majd eltolta a tányért. Aztán
hátradőlt, és tenyerével nagyot csapott az asztalra.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel!
– Mire gondolsz? – nézett rá meghökkenten Leonie.
– Hát nem érted? Brenner volt az. Nem csoda, hogy nem
jelent meg a cikk. Nem is ez volt a szándéka. Épp csak
körbeszimatolt nálam, aztán gyorsan feljelentett. – Maxie
majdnem felrobbant. – Na, ember, véged van – jelentette ki
amazoni pillantással.
– Maxie, te megőrültél. Biztos, hogy nem Brenner volt. Ő a
Stadt-Anzeiger újságírója. Miért is tenne ilyesmit?
 Leonie elég vadnak gondolta Maxie újabb elméletét.
Ő inkább a volt kolléganőre tippelt volna. Vagy valaki egészen
másra.
– Fogalmam sincs – sziszegte Maxie. – Talán csak azért
csinálta, hogy bosszantson. Az a pofa egyszerűen nem bírja a
kritikát. Ezt azonnal észrevettem. Mondjuk, elég gorombán
lehordtam a parkos incidens miatt… Lehet, hogy egyszerűen
csak bosszút akart állni? Akkor is csak az érdekelte, hogy a
drágalátos kerékpárjának nehogy baja essék. Hallanod kellett
volna!
– Mon Dieu, Maxie! Nem válthatnánk témát? Az a parkbeli
történet már ezeréves, már akkor is az volt, amikor felbukkant
nálad ez a Brenner. Figyelj, ne lovald bele magad ilyen
képtelenségekbe! Színtiszta paranoia, amit összehordasz. Hidd
el nekem, nem ő volt az. Hatalmasat tévedsz!
– Én viszont pontosan úgy gondolom, hogy fején találtam a
szöget. Különben már rég hallottunk volna felőle. Vagy
megjelent volna a cikk. Vagy te talán meg tudod magyarázni,
miért nem jelent meg?
Maxie diadalmasan nézett rá, közben a tulajdonos újabb
lángost hozott és helyezett el az asztalon.
– Voilà! – mondta, és elégedetten dörzsölgette a tenyerét. –
Ez most szalonnacsíkokkal és tejföllel. Jó étvágyat hozzá!
Leonie hálásan biccentett.
– Mesésen néz ki!
A tulajdonos rugalmas léptekkel elsietett.
– Nos tehát… szerinted miért nincs még cikk? –
makacskodott Maxie.
Leonie hallgatott. Aztán vállat vont.
– Hát… fogalmam sincs. De ezer oka lehet. Brenner
elvesztette a jegyzeteit, vagy egyszerűen később akarják
lehozni. Vagy leesett a bicikliről és eltörte a kezét.
Maxie mérgesen bólogatott.
– Ja, persze. Vagy elrabolták a földönkívüliek.
 24
Henry Brenner egy pillanatig még elidőzött a billentyűzet
felett, aztán elégedetten kitette az utolsó mondat végére a
pontot. A szerkesztőségben ült. A földönkívüliek
természetesen nem rabolták el. Nem esett le a kerékpárról sem,
sőt a macskakávézó és annak tulajdonosa iránti lelkesedése
sem lohadt le. Ez utóbbi főleg nem. Mégis megvolt a jó oka
annak, hogy a Lenau téri kis kávézóról szóló cikke még nem
jelenhetett meg.
Brennert leterítette egy nyári influenza, mindjárt a Paula
kisasszony tulajdonosával készült interjúja után. Már a
kávézóban is tüsszögött. Ez intő jel is lehetett volna, mert soha
semmiféle allergiája nem volt. Aztán kaparni kezdett a torka.
Már a cigaretta sem kellett, ez pedig nem volt jó jel.
Másnap reggel hasogató fejfájással ébredt, az ízületei pedig
annyira sajogtak, mintha henteskampóra akasztva vonszolták
volna egész éjjel. A homloka tűzforró volt, a lázmérő 39,2-t
mutatott. Henry nem is emlékezett, mikor volt utoljára lázas.
Betelefonált a szerkesztőségbe és kimentette magát. Aztán
visszatámolygott az ágyba. Zavaros álomba merült, amelyből
csak pár konyhai kibotorkálás erejéig támadt fel, olyankor
reszketeg lábakon állva pirítóst készített vagy teát főzött,
esetleg bevitt egy banánt. Szerencsére talált még pár konzerv
húslevest. A tyúkhúsleves mindig jót tesz, az eifeli
nagymamája is mindig azt főzött, ha valaki megbetegedett.
A fürdőszobában rábukkant egy doboz szopogatós tablettára,
két Ibuprofent is bevett. Aztán visszaroskadt az ágyba és lázas
álmokba merült, amelyekben sűrűn felbukkant egy fehér
macska és egy fiatal szőke lány. A nőnek fahéjillata volt és
gyönyörű keze. Egy mozdulattal kibontotta hosszú haját, és
szerelmes mosollyal nézett rá. Brenner legkésőbb ekkor már
biztos volt benne, hogy csak lázálmot lát. Éjjeliszekrényén egy
háromeurós könyv hevert: Else Hueck-Dehio regénye a Tipsy
nevű lányról. Nem tudta, miért került ez a karcsú kötetke a
fura antikvárium legdrágább könyvei közé. Tapogatózva a
könyv után nyúlt, és beleolvasott. Szívmelengető, gondolta,
aztán elaludt.
 Többé-kevésbé így telt az egész hét. A napok és az éjszakák
egymásba csúsztak, de legalább a fejfájás csillapodott.
Egyszer megjelent a takarítónő, akinek kulcsa volt a
lakáshoz. Nagyon meglepődött, amikor Brennert ágyban
találta, körülötte teáscsészék, pirítósdarabok és beszáradt
levesmaradékokat őrző tányérok.
– Ó, te jó ég, Brenner úr! – mondta Elena. – Hát magát
aztán jól elkapta, igaz?
Henry kimerülten bólintott, és nyakig betakarózott, mert
akkor éppen a hideg rázta. Egész idő alatt ez ment: forró-
hideg-forró-hideg. A teste nem tudott dönteni.
Elena szellőztetett, felrázta a párnákat, óvatosan elpakolt az
ágy körül. Szerencsére nem tartozott azok közé, akiknek
minden mozdulatát hatalmas csinnadratta kíséri, mintha ezzel
akarnák bizonyítani, hogy ég a kezük alatt a munka. Henry
Brenner többnyire nem volt otthon, amikor Elena ott járt, így
nem is tudta, milyen módon tartja tisztán a lakását. Most
álmosan pislogva figyelte, amint az asszony úgy libeg végig
törlőruhájával a lakáson, mint egy balerina. Kecses
mozdulatokkal begyűjtötte a tányérokat és a csészéket, odatett
egy palack ásványvizet és egy tiszta poharat. Aztán halkan
betette az ajtót, és kitakarította a lakást. Henry félálomban
megnyugtató kopogást hallott a konyhából. Elena, mielőtt
elment volna, még az ágyhoz hozott egy tányér krumplipürét
és egy kis almaszószt. Evett belőle pár kanállal, a szósz
kellemes-hűvösen csusszant le a torkán. Hálásan dőlt vissza a
párnáira, és perceken belül el is aludt.
Amikor később kiment a konyhába, a pulton két csomag
instant krumplipürét és több üveg almaszószt talált. Ezt ette
aztán egész héten. Az élet nagyon egyszerű tud lenni.
Hétvégére egy kicsit jobban lett. Még gyengének érezte
magát, ugyanakkor különösen békés és kipihent volt.
A betegség hozadéka, elmélkedett Henry. Néha jó egy kicsit
meglapulni. Kiolvasta Else Hueck-Dehio könyvét,
Maximiliane Sommeren törte a fejét, és friss fahéjas csigákról
ábrándozott. Vagy fordítva.
 És tegnap visszatért a szerkesztőségbe. Átrágta magát a
millió e-mailjén, és végre megírta a Paula kisasszonyról szóló
cikket. Úgy érezte, egész jól sikerült a sztori. A főnöke is úgy
látta, amikor az ebédszünetben összetalálkoztak a folyosón.
– Jó kis történet, Brenner! – kiáltotta Burger bólogatva. –
Úgy látom, az a férfigyűlölő paranoiás őrült mégsem volt
olyan veszélyes. – És kacsintott egyet arany szemüvegkerete
mögött.
Henry vállat vont.
– Á, ki lehetett bírni – mondta megjátszott közönnyel.
– Nono – mondta Burger, és nem szólt többet.
Ahogy Henry visszaült az asztalához, megszólalt a
telefonja.
– Egy Sommer nevű hölgy keresi – jelentette a központi
recepciós. – Kapcsolom.
Micsoda kellemes meglepetés! Tiszta gondolatátvitel. Henry
Brenner derűsen dőlt hátra a foteljében.
– Henry Brenner – szólt a telefonba, és apró háromszögeket
kezdett firkálgatni az írótömbjére.
– Maxie Sommer vagyok. A macskakávézós nő. Talán még
van rólam valami homályos fogalma. – A hangja valahogy…
ellenségesen csengett. Különös. De lehet, hogy csak
képzelődik.
– Hát persze hogy emlékszem – felelte jókedvűen. – Éppen
most…
De nem tudta folytatni.
– Tudja, mit, Henry Brenner? Maga egy utolsó szemétláda!
– sziszegte a hang a telefonból.
– De… most mi van? – Henry döbbenten kihúzta magát.
Hát ennek meg mi baja? Tényleg vele akar beszélni? – Most
meg mi ütött magába? Rosszul aludt, vagy mi?
– Igen, képzelje, szó szerint így volt. – Úgy hangzott,
mintha ő lenne a felelős ezért.
 – És ez az én hibám? – húzta fel a szemöldökét. Ez a
nőszemély nagyon csinos, de tényleg őrült. Egy dilinyós.
Milyen kár. Pedig amikor találkoztak, milyen édesnek találta.
Nagyon is édesnek. Szinte már ellenállhatatlannak. De a
rajongásra most nem maradt ideje.
– Hát bizony maga a hibás, Henry Brenner, és jobb lenne,
ha nem tenne úgy, mintha fogalma se lenne, miről van szó.
Drámai hatásszünet következett – Brenner előtt megint Sába
királynője jelent meg, fölé magasodva, keresztbe font
karokkal.
– Aha – mondta Henry. Tényleg fogalma sem volt, miről
beszél a másik. – De most végre megtudhatom, hogy mivel
gyanúsít? – kérdezte. Aztán eszébe jutott valami, ami
egyidejűleg volt őrült és csábító. Túlságosan is csábító ahhoz,
hogy ne mondja ki. – Nehogy már azt mondja, hogy azért nem
tudott aludni, mert folyton csak rám gondolt – mondta
fölényesen.
Maxie dühösen kiáltott fel a vonal túloldalán.
– Lassan a testtel, Brenner úr – szólt a telefonba a hang,
aztán jött a végtelen szidalmak áradata, hogy önkéntelenül is
behúzta a nyakát. – Oké, hogy kiröhögi az én kis kávézómat.
Az is oké, hogy nem jelent meg a hülye cikke, és valószínűleg
sohasem fog megjelenni. Mit várhatna az ember egy ilyen
önelégült újságírótól, mint maga. Hiszen állandóan csak saját
maga körül forognak a gondolatai. De azt, hogy a nyakamra
küldte a Népegészségügyi Hivatalt, azt sohasem fogom
megbocsátani!
Henry Brenner egy pillanatra elnémult. Ez sem sűrűn
fordult elő vele. Ennek a nőnek teljesen elment az esze.
– A Népegészségügyi Hivatalt? – makogta. – Fogalmam
sincs, mit hord itt össze.
– Ugyan már, Brenner úr! Mégis ki gúnyolódott olyan
jóízűen a macskavécéken? Meg az egész kávézómon? Nem
értem, hogy lehet valaki ekkora szemétláda, de valószínűleg ez
a bosszú azért, mert lehordtam, és a macsó egója ezt nem bírta
megemészteni. És én még azt gondoltam, én még azt
gondoltam…
– Állj! – kiáltotta Henry, így sosem tudta meg, mit is
gondolt még Maxie Sommer. – Kész, vége, elég. Most fogja
be a száját, mélyen tisztelt hölgyem! Most én beszélek. Nem
tudom, ki az, aki keresztbe akar tenni önnek, de hogy nem én
vagyok, az tuti. Esküszöm. Esküszöm az eifeli nagymamám
életére – tette hozzá nyomatékkal.
Hallotta, amint a vonal végén Maxie mély levegőt vesz.
– Na igen, de … – Aztán zavarodottan elhallgatott.
A nagymamás érv igazán ütős volt. A férfi érezte, amint Maxie
egy pillanatra megingott.
– És a cikket miért nem írta meg? – kérdezte dacosan.
Henry az égre meresztette a szemét. Előbb vagy utóbb a
falnak fog menni e miatt a fehérnép miatt.
– Mert beteg voltam, talán azért. Nyári influenzám volt.
Hallott már róla? – Megerősítésképpen köhintett párat a
telefonba.
– És ezt el is higgyem?
Te jószagú, ez a lány makacsabb minden öszvérnél.
– Drága hölgyem, ha akarja, elhiszi, ha akarja, nem hiszi.
Úgyis azt gondol, amit akar. Én csak annyit mondhatok, hogy
tegnap jöttem be először a szerkesztőségbe. És az első dolgom
volt, hogy megírjam a cikket a hülye kávézójáról.
– A hülye kávézómról?
– Pontosan – felelte Henry. – Vegye meg a holnap reggeli
újságot, ha nem hiszi. És most bocsásson meg, kérem. Nem
tudom, maga mivel foglalkozik egész nap, de nekem nincs
időm az ilyen értelmetlen locsogásra.
– Tehet egy szívességet! – kiáltotta Maxie dühösen.
– Maga is.
És letette.
 Egy perccel később cigarettára gyújtott az iroda ablakában.
A szerkesztőségben elvileg tilos volt a dohányzás. Mindegy.
Henry Brenner úgy felhúzta magát, mint már régen. Már szinte
megbánta, hogy megírta azt a cikket. Túl kedvesre sikeredett
ahhoz a gyalázatos perszónához képest. A kék szeme, a
nevetése, a fahéjas csigája – egyszerűen elbűvölte mindez,
pedig a valóság egészen más volt. Ez a sütibanya imád
balhézni, ez nyilvánvaló. Ahol csak megjelent, ott valami zűr
támadt. Igen, az elejétől fogva volt benne valami provokatív.
Jó érzékkel kereste meg a kényes pontjait, ő pedig minden
gombnyomásra engedelmesen felrobbant, mint a rakéta.
Henry mélyet szippantott, és a füstöt kifújta a levegőbe.
Lassan megnyugodott. Az interjú óta túl sokszor jutott eszébe
a csinos lány a kávézóból, akivel olyan nagyszerűen lehet
veszekedni. Vele aztán sohasem lenne unalmas az élet! És
amikor reggel megírta a cikket és még egyszer megnézte a
képeket, egyenesen jókedve kerekedett. Úgy tervezte,
hamarosan újra ellátogat a Paula kisasszonyba.
Maxie Sommer, gondolta, oda meg vissza lesz attól a
dicshimnusztól, amit a kávézó köré kerekített – minden
bizonnyal így lesz. Meghívja majd kávéra és süteményre,
aztán megbeszélik a regényt, amit neki ajándékozott – akkor
úgy tűnt, jelentőségteljes mosoly kíséretében.
Henry Brenner felsóhajtott. Hát valahogy így képzelte el a
viszontlátást – de ez immár kútba esett. Maxie Sommer dühös
volt rá. Persze ok nélkül. Mint mindig.
Lépteket hallott a folyosóról, ezért gyorsan kipöckölte a
csikket, és be is csukta az ablakot.
A rovatvezető belépett, megállt Henry íróasztala előtt, és
összevonta a szemöldökét.
– Csak nem idebent dohányzott, Brenner?
Henry a fejét rázta. Elővette a legártatlanabb nézését.
– Ugyan, dehogy.
– Ne etessen, Brenner.
– Nem, tényleg nem, szerintem kintről jön – erősködött
Henry. – Nyitva volt az ablak. Kint valami égett szag van, már
korábban feltűnt. – Aggodalmasan tekintgetett kifelé, mintha
legalábbis erdőtűz lángolna odakint. Aztán Burgerre nézett. –
Ráadásul épp most próbálok leszokni. – Megnyerően
mosolygott. – Nem is mondta még, mit szól az ötletemhez,
hogy a frissen leszokott dohányosokkal csináljunk egy
sorozatot. Az utolsó cigarettám. Na, milyen ötlet?
Burger a fejét rázta.
– És hány utolsó cigarettát fog még elszívni? – kérdezte.
– Ó, rengeteget, különben nem telik meg a rovat, és még a
végén nem áll össze könyvvé – vigyorgott Brenner. – Látja,
mindent feláldozok az újságért. Még az egészségemet is.
Jesszusom, itt vicceskedik, pedig igazán nincs tréfás
kedvében.
Burger nem is válaszolt. Nyilván nem találta olyan kiváló
ötletnek a leszokós sorozatot.
– Brenner, ha tönkre akarja tenni magát, az a maga dolga –
mondta. – De ne az irodában tegye, ha megkérhetem. És most
viccen kívül. – A főnök elegáns mozdulattal felcsüccsent az
íróasztal szélére, könnyű nyári nadrágját térdben felhúzta. –
Figyeljen, Brenner. Kaptam egy fülest: egy marienburgi
idősotthonban állítólag embertelen körülmények uralkodnak.
Utána kéne járni.
És Burger röviden elmondta, miről is van szó. Az egyik
idősotthonban szalmonellafertőzést állapítottak meg.
Nyilvánvalóan romlott volt az étel. Az otthon vezetősége
pedig túl lassan reagált, és eleinte megpróbálták a szőnyeg alá
söpörni az ügyet. A Népegészségügyi Hivatal pedig felfigyelt.
Míg Henry Brenner a főnökét hallgatta, támadt egy ötlete.
– Burger úr, vannak jó összeköttetései a Népegészségügyi
Hivatallal?
Burger bólintott.
– Természetesen. Mindenütt ott vannak az embereim. Az én
pozíciómban nem árt, ha megvan az embernek a kapcsolati
tőkéje. Miért kérdi?
Henry gondolkodott.
 – Mit gondol, ki tudna a… ki tudna az embere szimatolni
nekem valamit? Már úgy értem, nem hivatalosan?
– Úgy beszél, mint James Bond. Miről van szó? – A főnök
figyelmes tekintettel fürkészte.
Henry mosolyogva dőlt hátra. Nem tudta, ki jelentette fel a
Népegészségügynél a macskakávézót. De egyvalamiben biztos
volt: hogy ha a főnök megtudja, hogy az az „elbűvölő” ifjú
hölgy, aki olyan isteni süteményeket készít, bajba került,
minden követ meg fog mozgatni az érdekében.
Egy óra múlva Henry Brenner kezében volt a cédula az
áruló nevével. Ezt a nevet még sohasem hallotta. Nagy levegőt
vett, aztán felhívta a Paula kisasszonyt.
A harmadik csengésre felvették. Az angol fiú volt az.
Amikor meghallotta Brenner nevét, túláradó kedvességgel
üdvözölte.
– Ó, üdv, Mister Brenner! De jó, hogy hallunk önről! –
mondta. – Hogy van? Nagyon türelmetlenül várjuk már a
cikkét!
– Tudom – felelte Brenner. – Beteg voltam. De a holnapiban
benne lesz.
– Ez nagyszerű! – kiáltotta Anthony, miközben a
kávégéppel csörömpölt.
– Mondja, ott van a főnökasszony? – kérdezte Henry. –
Sürgősen beszélnem kellene vele.
Csendes sutyorgás, aztán Anthony átadta a telefont, és
Maxie Sommer szólt bele. Hűvös hangon.
– Mi van? Nem tudna végre leszállni rólam, Brenner úr?
Lélegezz, lélegezz nyugodtan, biztatta magát a férfi.
– Boldogan megtenném. De nem szerettem volna, hogy az a
rettenetes vád rajtam száradjon. Nagyon megdöbbentett, hogy
ilyesmit feltételezett rólam.
– Mindjárt elsírom magam – jött a válasz, és szinte
jégcsapok csörömpölését is lehetett hallani.
Hallgattak.
 – Nos, ennyi volt a történet? – kérdezte végül Maxie. – Nem
érek ám rá a jövő századig!
Nem hagyta magát provokálni.
– Nem, természetesen nem ennyi – válaszolta. – Új híreim
vannak az ügyben, emiatt kerestem meg.
– Ó, valóban? És miféle új hírek?
Most bekapta a horgot.
– Nos hát, hol is kezdjem… szóval, kiváló kapcsolataim
vannak a Népegészségügyi Hivatalnál, és kicsit meghúzgáltam
a szálakat… – mondta joviális hangon. Igazából azok Burger
kiváló kapcsolatai voltak, de az ötlet végül is az övé volt. –
Megtudtam, ki mószerolta be a kávézót.
– Micsoda? – Maxie nem tudta elrejteni meglepetését.
Brenner kis hatásszünetet iktatott be.
– Na, ne kínozzon már tovább! Árulja el, ki volt az! –
türelmetlenkedett Maxie.
– Mond magának valamit a Florian Gerber név?
Maxie egy káromkodást morzsolt el a fogai között.
– Naná hogy mond valamit. Az a mocsok kis patkány! –
bökte ki végül felháborodva.
– Bizony – bólintott Henry. Jó volt tudni, hogy a szép lány
haragja ezúttal egy másik férfira irányult. – Ki az? – kérdezte.
– A volt barátom. Megölöm – jelentette ki a lány. – Ekkora
egy mocsokládát!
– Hát bizony, a párválasztáskor jobb nyitva tartani a
szemünket – okoskodott Brenner. – „Kedvére tettem végre,
asszonyom? / Hálás ez egyszer?”{15}
– Na, csak ne olyan fellengzősen, Brenner úr. Ez nem
igazán az ön stílusa. Vagy mégis? – Mintha kuncogott volna. –
De amúgy köszönöm. KÖSZÖNÖM! Csupa nagybetűvel.
– Schiller, Stuart Mária – felelte Brenner. – Amúgy a
legalázatosabban elfogadom a köszönetét. – Elégedetten
mosolygott. – Egyébként pedig, ami a Népegészségügyet illeti,
nincs oka aggodalomra. Elrendeztem, nem fognak kiszállni.
Tartoztak nekem egy szívességgel. Tudja, hogy megy ez… –
Eldúdolta A keresztapa főcímdalának pár ütemét. – Fontos,
hogy az embernek legyen kapcsolati tőkéje…
Robert Burger ugyanis teljes határozottságával rászállt az
ügyintézőre, akivel végül arra a közös elhatározásra jutottak,
hogy az ügyet eltemetik, nem foglalkoznak vele többet.
– Vén lókötő – jegyezte meg Maxie Sommer. De a hangján
érezhető volt a megkönnyebbülés.
– A vén nem stimmel – felelte Brenner. – De elnézem
magának.
Egy pillanatra csend lett a vonal mindkét oldalán.
– Sajnálom, hogy meggyanúsítottam – mondta végül Maxie
szégyenkezve. – Attól tartok, az ital súgta az ötletet.
– Helyes felismerés – mondta rá Brenner, aki elhatározta,
hogy megtesz egy további lépést. – És… van valami ötlete,
hogyan tehetné jóvá?
A lány egy kicsit gondolkodott.
– Mondjuk, fahéjas csigával? – kérdezte aztán.
– Jól hangzik!
– Szombat délután?
– Tökéletes.
 25
Henry Brenner műve vezércikként jelent meg az újság
regionális részén.
– „A macskakávézó minden vendéget elvarázsol – a
neuehrenfeldi Paula kisasszony kávézóban mindenki otthon
érzi magát” – idézte Anthony büszkén. Nem bírta kivárni,
most ő volt az első vásárló az újságosnál. Rögtön három
példányt is vett a Kölner Stadt-Anzeigerből. – Ez az! –
rikoltotta elragadtatással. – Már a főcím is csodás!
Anthony a pultra támaszkodva felolvasta a cikket, Maxie
nyakig vörösödve hallgatta, Leonie áhítattal ült Mimi mellett a
kanapén, és itta az angol srác minden szavát.
Kora reggel volt még, de a macskakávézó története máris a
nap eseménye lett. A riporter igazán kitett magáért. A cikk
valóságos himnusz volt a Lenau téri kis kávézóhoz, a csodás
házi süteményekhez, az édes kiscicákhoz, a „roppant eredeti”
módon összeválogatott könyvekhez, amelyek között ő maga,
Henry Brenner is talált egy igazi kincset. Ódákat zengett a régi
bútorokról, Paula néniről és az ő kék receptkönyvéről, ám
mindenekelőtt a bájos Maxie Sommerről, aki könnyű kézzel
irányítja elbűvölő kávézóját, mint afféle modern hősnő, aki
megvalósította álmát az önállóságról és az elkötelezettségről,
és akinek minden vendéghez van néhány jó szava.
Aztán pár megható kis sztori következett a Paula kisasszony
életéből. Hogy az idős Franzen úr a pici Aphrodité
segítségével visszanyerte életkedvét, vagy hogy egy kislány
hazavihetett egy Levendula nevű kismacskát.
Mimit is kiemelten említette a cikk. Maxie Sommer első
pillantásra beleszeretett a fehér macskába. Sorsszerű volt ez a
találkozás, és az is szerencsés körülmény volt a kávézóra
nézve, hogy Mimi váratlanul öt kiscicát hozott a világra, akik
által a kávézó macskakávézó lett, ami számos vendégre
terápiás hatást gyakorol. Ez állt a cikk további részében:
„A könyvespolcon kutakodni, kényelmes fotelben üldögélni
és közben macskát simogatni, isteni kávét szürcsölni, hozzá
pedig friss fahéjas csigát eszegetni, amit a csodálatos
tulajdonosnő kedves mosollyal hoz ki az asztalhoz – hát ez
még a rossz napokon is maga a boldogság.”
Anthony leeresztette az újságot, és elismerően nézett
Maxie-ra.
– Wow! – mondta. – A csodálatos tulajdonosnő a kedves
mosolyával… hiszen ez te vagy! Good Lord, ez az újságíró
igazán kitett magáért. Ezt a szuper reklámot! El fognak
árasztani a vendégek.
– Quelle gloire enorme!{16} – biccentett Leonie
szeretetteljesen gunyoros mosollyal Maxie felé. – Tettél
valamit a kávéjába? Vagy van a nénikédnek valami vágykeltő
hatású sütije, amit mi még nem ismerünk? Azt hittem, ez egy
kiállhatatlan pasi. Ez viszont leplezetlen szerelmi vallomás!
Maxie egy szót se szólt. A szíve vadul kalapált, az öröm úgy
áradt szét benne, mint egy hatalmas hullám, és teljesen
szétzilálta a gondolatait. Várt ezt vagy azt ettől a Henry
Brennertől, de nem egy ilyen cikket, amelyben egymást érték a
szuperlatívuszok.
– És milyen jól sikerültek a fényképek! Szerintem,
mondjuk… ez a legjobb.
Anthony megint belemélyedt az újságba, és rámutatott egy
képre, amelyen Maxie-val állnak a pult előtt. A képen az I’m a
sex bomb feliratú trikót viselte, átkarolta a nála két fejjel
alacsonyabb Maxie-t, és megnyerően mosolygott a fotósra.
Elégedetten nézegette önmagát.
– Most már mindenki tudni fogja itt Kölnben, hogy micsoda
csábos angol ifjú dolgozik itt. Milyen jó, hogy pont ez a pólóm
volt rajtam aznap!
Anthony szélesen vigyorgott, Leonie nevetett. Aztán
hallgatag barátnőjéhez fordult.
– Na mi az, elvitte a cica a nyelvedet? Ezt a cikket
nyugodtan bekereteztetheted és felakaszthatod itt a kávézóban.
Maxie elfogódottan mosolygott a barátaira.
– Hát be kell vallanom, teljesen lehengerelt – mondta aztán.
 Az utóbbi hetek az érzelmi viharokról szóltak, gondolta
magában Maxie, amikor szombaton a konyhában bekészített a
sütőbe egy tálca fahéjas csigát. A hőség a szemébe csapott,
fellebbentve pár hajtincsét. Maxie hanyagul visszalapította
őket. A kávézó meglehetősen tele volt – a cikk megjelenése
óta mindig. Felvett egy második kisegítőt is Lisa személyében,
aki érettségire készült, és közben dolgozott a szünetben. Volt
már némi felszolgálói tapasztalata. Anthony rajongása pedig,
amit eddig a főnökasszonyára zúdított, most Lisa felé fordult,
erre a colos, régimódi copfokat viselő lányra. „She is very
British” – súgta oda Maxie-nak mindjárt a bemutatkozáskor,
és elismerően kacsintott. Most lett csak vidám a hangulat a
kávézó kinti helyiségében! Szavak és tekintetek repkedtek ide-
oda, és Lisa tényleg jól végezte a dolgát.
Maxie mosolyogva felemelkedett, és ugyanazzal a
lendülettel a derekához kapott. Nagyokat nyögve egyenesedett
fel. Az utóbbi napokban úgy dolgozott, mint egy igásló. De
úgy látszik, végül minden jóra fordul.
Fogta a nedves mosogatórongyot, és elgondolkodva
törölgette vele a konyha összelisztezett pultját. Igazán
elképesztő, mennyi minden összeszaladhat egy héten. Először
az a szélhámos Florian, akinek ostoba módon bedőlt, aztán a
rettenet, amikor megérkezett a Népegészségügyi Hivatal
levele, a dühös telefon Brennernek, ami miatt még most is
szégyellte magát, a megkönnyebbülés, amikor megtudta, hogy
szőnyeg alá söpörték a feljelentés ügyét. A harag Florian
aljassága, a kicsinyes bosszúja miatt. Izgatott telefonja Leonie-
val, akinek elmondta a „ceruzás ember” újabb disznóságát. És
most a boldogság, amikor Anthony felolvasta a cikket.
Anthony még aznap felakasztotta a bekeretezett újságcikket
a kék kanapé fölé. Amikor Maxie tiltakozott, nevetve leintette.
– Dehogynem, kell ennyi hírverés!
És amikor már mindenki elment, Maxie elálldogált még a
cikk előtt, és nagyon, de nagyon büszke volt.
Az első cikk a kávézójáról, egy igazi mérföldkő. Oké, a
Kölner Stadt-Anzeiger nem a Guide Michelin, de akkor is. És
Henry Brenner nemcsak hogy kisegítette a bajból, hanem ezzel
a dicshimnusszal tényleg meg is lepte őt. Mindaz, ami a
cikkben megjelent, megörvendeztette, de egyszersmind össze
is zavarta Maxie-t. Vajon tényleg ilyennek látja? Vagy ez csak
a szokásos újságírói túlzás? Kicsit még mindig szégyenkezett,
amikor korábbi feltételezéseire gondolt, amelyek aztán
tévesnek bizonyultak. Másrészről viszont a férfi tényleg végig
provokálta őt, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy jókat
mulasson rajta. Legalábbis Maxie remélte, hogy valóban így
volt, nem a képzelete akarja ismét megtréfálni.
Egyszerűen nem tudta, hová tegye, hogy Brennert
megszállta a Szentlélek. Valahogy nem szeretett volna az
adósa maradni. Még egy hülye fahéjas csigával sem, gondolta
mérgesen. Aztán jót nevetett saját magán. Mennyire gyerekes
dolog volt ez! Mégis vegyes érzelmekkel várta a találkozást.
Brenner most majd nyilván hatalmas hálálkodást vár,
megjátssza a nagy jótevőt. Az is lehet, hogy nem. Legnagyobb
meglepetésére kellemes bizsergéssel töltötte el a tudat, hogy
hamarosan viszontlátja ezt a ravasz fickót, aki úgy ki tudja
hozni őt a sodrából, mint senki más, és mégis olyan gyönyörű
szép dolgokat írt róla a cikkében.
– Hát, ez izgalmas lesz – mormolta, miközben este bezárta a
kávézót.
Ezen a nagyon is különleges napon azt javasolta Leonie
barátnőjének, hogy menjenek el a Bagatelle-be, ahol odakint
üldögélhetnek, és élvezhetik a francia finomságokat, a bort és
a nyarat.
Ám az este tartogatott a számára még egy meglepetést.
Amikor a két barátnő végigsétált az utcán, és elhaladt a Café
Soleil előtt, Leonie egyszerre megtorpant, majd visszament pár
lépést.
– Nézd csak, ki van ott – mondta, és a kávézó üvegablaka
felé bökött. Odabent már csak egyetlen vendég üldögélt
magányosan a kései órán.
Maxie odanézett, és ráncok jelentek meg a homlokán.
Az ablak közelében, az egyik asztalnál magányos férfi ült
nagy lazán, szőke kontyában ceruzával. Ezüstös MacBookja
nyitva, éppen egy fekete hajú pincérnőt tüntetett ki áthatónak
szánt pillantásaival.
A fiatal felszolgálónő hátrasimította a fürtjeit, és
mosolygott, mint pék kutyája a meleg kiflire.
Maxie nagy levegőt vett. Igazából szerette volna
megfogadni barátnője tanácsát, aki azt mondta, hagyják a
Népegészségügyi Hivatalt a francba, és ne pazaroljanak több
energiát erre a pofátlan alakra. De most támadó üzemmódba
váltott, szeme valósággal villámokat szórt, ahogy az ablak
mögött ülő alakra nézett, aki zavartalanul folytatta a bájolgást.
– Nos, Florian Gerber, most véged – morogta Maxie, de
Leonie visszatartotta.
– Ne, kérlek, inkább majd én – mondta, és cinkosan
rákacsintott.
Együtt léptek be a kávézóba, és céltudatosan odamasíroztak
az ablak melletti asztalkához.
Florian felnézett, a szeme rémülten tágra nyílt.
– Nézd csak, micsoda meglepetés – kezdte Leonie. A hangja
vészjóslóan csengett. Felvont szemöldökkel nézett Florianra. –
Hát itt a mi régi jó barátunk, Florian Gerber. Vagy inkább azt
kellene mondanom, itt ez a kis patkány, aki sértett hiúsága
miatt felnyomta a barátnőm csodás kávézóját a
Népegészségügynél? Ez igazán nagyon kedves húzás volt,
főleg, miután ez az undorító kis patkány előtte heteken át az ő
pénzén zabált és vedelt ott. – Aggodalmas pillantással mérte
végig Floriant. – Igen, úgy gondolom, nagyon-nagyon rosszul
áll a szénád. Ugyanis senki sem szereti a besúgókat.
Maxie döbbenten állt. Leonie akár Spats Colombót is
eljátszhatta volna a Van, aki forrón szeretiben.
A fekete hajú pincérlány meglepetten pislogott a két harcias
tekintetű amazonra, akik láttán a fiatalember arcából kiszökött
a vér.
– No, de biztosan örülsz majd, ha meghallod, mennyire
mellélőttél. A Népegészségügy nem látott okot a vizsgálatra.
Helyette viszont egy egész tűrhető kis cikk jelent meg a Paula
kisasszonyról.
 Leonie előkapott a retiküljéből egy példányt az újságból, és
az időközben mélyvörösre színeződött Florian elé helyezte az
asztalra.
– Olvasgasd egészséggel! És hát… igazán sajnálhatod, hogy
többé a közelébe sem jöhetsz ezeknek a csodálatos sütiknek.
Aztán a pincérnőhöz fordult.
– Egyébként csak hogy tudja… ez a fickó minden
felszolgálót megkörnyékez, de ezt már biztosan észrevette.
Ugyanis ellenállhatatlannak hiszi magát. – Leonie sajnálkozva
csóválta a fejét. – A mi kávézónkból már kitiltottuk. Sajnos
nem lehetett másképp, a női vendégek túlságosan tolakodónak
érezték. – Vállat vont.
Florian tiltakozni próbált.
– No de tényleg… ez… ez…
– Ez az igazság – szólt közbe Maxie, és kihívó tekintettel
meredt rá.
– Gyere, Maxie, menjünk – karolt bele a barátnőjébe
Leonie. – Mindent elmondtunk.
Még egy pillantást vetett a szőke egyetemistára, aki úgy ült
ott, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon.
– Te, Floooori, tudod, mi zavart még benned mindig is, de
irgalmatlanul? Ez a rémesen idióta frizurád. Ugye
megengeded? – Bájos mozdulattal kihúzta a férfi hajából a
ceruzát, és kettétörte. – Nos, lehet, hogy elgondolkodhatnál
valami új hajviseleten.
Florian úgy ledöbbent, hogy mukkanni sem tudott.
Elképedten bámult Leonie-ra, és közben zavartan simogatta
hosszú sörényét.
Leonie belekarolt Maxie-ba, s a két barátnő
méltóságteljesen kivonult a kávézóból.
Az utcára érve csak úgy dőltek a nevetéstől.
– Láttad azt a buta képét? – harsogta Leonie. – Csak ült ott,
mint egy zsák krumpli, és fel se fogta, hogy már megint
lebukott.
 – Éljenek a csajok! – mondta Maxie, öklét az ég felé
emelve.
Maxie önkéntelenül is elvigyorodott, miközben kihúzta a
sütőből az illatozó süteményes tálcát: minden bizonnyal ekkor
látta utoljára a ceruzás embert. Florian Gerbert immár
végérvényesen elsodorta a történelem.
Futtában belepillantott a keret nélküli tükörbe a konyhaajtó
mellett, és visszatűzött egy hajtincset. Ma jön Henry Brenner,
hogy behajtsa a jóvátételi fahéjas csigáját.
Maxie izgatottan mosolygott a tükörképére, újrakötötte a
kötényét, helyreráncigálta karcsúsított, apró pöttyös ruháját. És
egyszerre éppolyan elragadónak látta magát, amilyennek az
újságíró a cikkében leírta.
És Henry Brenner el is jött. Megkapta a kávéját és a
kedvenc süteményét, és azután el se ment többé. A belső
udvaron üldögélt, cigarettázott, és azzal töltötte az időt, hogy
a munkában égő Maxie-t nézegette. Még kora este is olyan sok
volt a vendég, hogy néhány szón kívül nem tudtak beszélni
egymással.
Amikor fél öt felé Brenner végre felbukkant a kávézóban,
Maxie azonnal észrevette, pedig egy hatalmas késsel épp
jókora szeleteket vágott a diós almatortából. A délután
folyamán folyton ki-kilesett a nagy üvegablakon, amelynek
párkányán most Tiramisu hevert el egy napfényfoltban, és
nyalogatta fekete-fehér mancsait.
Henry Brenner bejött, körbekémlelt, aztán észrevette
Maxie-t, és utat fúrt magának a zsúfolt kávézóban. A lány
örömmel intett neki. De amikor összetalálkoztak, valami
elfogódottság vett rajtuk erőt. Olyan sok szópárbajt vívtak
már, hogy ez a közös akarattal létrehozott találkozás szinte
olyan volt, mint egy ismeretlen bolygó felfedezése – kellő
óvatosság szükségeltetett hozzá.
Brenner zsebre dugott kézzel megállt, üdvözölte Maxie-t, és
szemlátomást zavarban volt.
– Nos, hát itt vagyok – mondta.
 – Aha, itt van – ismételte Maxie, és kicsit elkeseredett, hogy
miért is nem jutott eszébe szellemesebb válasz. Brenner
tekintete valahogy irritálta. Látta, hogy a férfi felhúzott
szemöldökkel nézi az óriási tortakést, amit még mindig a
kezében tartott.
– Ajjaj, csak nem akar meggyilkolni? Nyugodtan tegye le,
békés szándékkal jöttem.
– Az… mi? Ja! – Maxie elmosolyodott, letette a kést és
lesimította a kötényét. Mellette Anthony nagy zajjal két
tejeskávét készített, Lisa pedig a pultnál állt, állát a tenyerébe
támasztva, szerelmes pillantással kísérve az angol fiú minden
mozdulatát.
– Nem, nem, nyugi – mondta gyorsan Maxie. – Biztosítom,
hogy élve fog kijutni innen.
– Hű, megnyugodtam – felelte Brenner. – Magánál sosem
lehet tudni.
– No de semmiképp sem a fahéjas csiga előtt. Így szólt az
alku, nemde?
– Bizony, még tartozik nekem – kacsintott a férfi. – Hát nem
mondok nemet. Nem szívesen vallom be, de kissé
megszállottja lettem a fahéjas csigájának.
Maxie észrevette, hogy a férfi tekintete végigsiklik a
köténye alól kikandikáló pöttyös ruhán.
– Nahát, szevasztok, pöttyök!… Ma ilyen elegánsan? –
Elismerően vigyorgott. – Csak nem az én kedvemért csípte ki
magát?
– Szeretné, mi? – vágott vissza Maxie, de érezte, amint az
arca átforrósodik. Örült, hogy Brenner észrevette a ruhát,
ugyanakkor bosszantotta is. – Nehogy kombinálni kezdjen!
A férfi kisimította a szokásos makrancos fürtöt a
homlokából, és kisfiús ártatlansággal mosolygott.
– Eszembe nem jutna! Hiszen ismer!
– Hát éppen ez az – vágta rá Maxie gúnyosan. – Leül kint az
udvaron? Épp felszabadult egy asztal.
 És kisvártatva hozta a kávét és a fahéjas csigát.
Henry Brenner egy kerek presszóasztalkánál ült a
hortenziabokor mellett, és az egyik tigriscsíkos kismacskával
játszott, aki nem akart tágítani az oldaláról.
– Mi a neve ennek a kislánynak? – kérdezte, amikor Maxie
letette elé a tányért és a kávéscsészét.
– Kandúrka amúgy – felelte a lány. – És Nerudának hívják.
– Nerudának? Mint Pablo Nerudát? – kérdezte Brenner
rángatózó szájszéllel. – Igen nagyratörő név ez egy ilyen kicsi
cicafiúnak. Legalább verseket is ír?
Maxie úgy tett, mint aki erősen gondolkodik.
– Hát, ha költ, akkor is titokban tartja. Ami viszont a nevét
illeti, a barátnőmnél lehet panaszt tenni, ő találta ki. Én nem
vagyok irodalomértő, amint azt már olyan találóan meg is
jegyezte. Én csak a sütiket csinálom.
– Még mindig haragszik?
Maxie csípőre tette a kezét.
– Persze, miért, mit gondolt? – kérdezte. – Egyszerűen
tudatlannak nevezett. De mivel utána olyan szép cikket írt a
kávézómról, kivételesen megbocsátok.
Egész idő alatt azon törte a fejét, hogyan hozhatná szóba a
cikket anélkül, hogy mindjárt térdre kellene hullania a hálától.
Most kihasználta az alkalmat.
Henry Brenner Neruda ragyogó bundáját cirógatva
rásandított.
– Örülök, hogy elnyerte a tetszését a sztori – mondta.
– Igen, elnyerte – felelte Maxie, és érezte, hogy megint
elpirul. – Anthony azonnal kivágta és bekeretezve
felakasztotta a cikket.
– Rögtön láttam – bólintott Brenner. – Ott lóg a kanapé
fölött.
Ez tényleg mindent észrevesz.
 – Hát, úgy tűnik, többen olvassák az újság helyi rovatát,
mint gondoltam – mondta Maxie megjátszott közönnyel. –
Hiszen látja, mi megy itt. Na, mennem is kell. Ha szüksége
van még valamire, szóljon. Nem tudom, miért, de ma adakozó
kedvemben vagyok.
Brenner örömmel bólogatott, és megragadta a fahéjas
csigáját.
– Brutálisan vissza fogok élni ezzel – mondta még, amikor
Maxie már félig elfordult. – A másik történetről pedig még
beszélünk.
– Milyen másik történetről?
– Hát a könyvről, amit nekem adott – paskolta meg a barna
bőrtáskát, amit a maga melletti üres székre tett. – Tipsy
történetéről. Ahogy megígértem, elolvastam. Kíváncsi volt,
nekem hogy tetszik. Már elfelejtette?
Maxie meglepődve nézett rá. Hát persze hogy emlékezett
a nagynénje kedvenc könyvére, amit Henry Brenner kiemelt a
Történetek boldog befejezéssel feliratú polcról. Nahát, hogy
még erre is gondolt! Rámosolygott, miközben áthaladt a belső
udvar mohos kockakövein, és leszedett néhány asztalt.
– Később! – kiáltott még vissza, és eltűnt a kávézóban.
Később egy kerek, zöld fémasztalkánál ültek egy-egy pohár
bor mellett a belső udvar sarkában. Amikor hat után pár
perccel elment az utolsó vendég is, Maxie letette a kötényét,
felnyitott egy chardonnay-t és nyári ruhácskájában, kezében a
két pohárral odalibegett Brennerhez, aki áhítattal nézte.
– Jesszusom, mi az? – kérdezte ijedten Maxie. – Ne
bámuljon már úgy rám, mint a nyolcadik világcsodára.
– Ne haragudjon, de ma igazán csodásan néz ki. Mindig
ilyen ruhákban kellene járnia. Ha szabad mondanom, épp
ruhához való alakja van.
– Jó, jó. – Maxie megrángatta a ruhája szegélyét, és kék
balerinacipős lábát hintáztatta. Kifejezetten ideges lett attól,
hogy Brenner hirtelen ilyen kedvesen szólt hozzá.
– Nem szereti a bókokat? – nézett rá nevetve a férfi.
 – Attól függ. – És mint mindig, amikor zavarba jött,
hátranyúlt a kontyához, hogy megigazítsa a hajgumit. A bók
kétélű dolog, gondolta. Egyrészt jólesik, másrészt azonban
védtelenné teszi az embert.
Megint csak azt a fura mosolyt látta a férfi ajkán.
Felegyenesedett ültében.
– Mi van magával ma, Henry Brenner?
– Semmi – felelte a férfi, és ujjaival végigsimította a száját.
– Semmi?
Az újságíró csak bólintott, és olyan ártatlanul nézett, mint a
ma született bárány.
– És most éppen mire gondolt?
– Semmire.
– Egy szavát sem hiszem el. Az ember nem tud semmire
gondolni. No, ki vele, mire gondolt?
– Nos hát… csak azon töprengtem…
– Igen?
– Hogy vajon hogy nézhet ki, amikor kibontja a haját?
Megrándult a szája szöglete, és Maxie nem tudta, hogy
komolyan beszél, vagy csak csúfolódik.
– Brenner úr, nekem úgy tűnik, még mindig láza van.
Bontsam ki a hajamat? Tréfál? Milyen filmbe képzelte éppen
magát?
– Kibontja a haját a kedvemért? – kérdezte a férfi, és a
szeme lelkesen csillogott.
– Természetesen nem, maga macsó! – Maxie elnevette
magát.
– De kár! – Brenner nagy sóhajjal ereszkedett vissza a
székére. – De egy próbát megért.
Fogta a borospoharát, koccintottak.
– Igyunk a macskakávézóra – mondta. – És arra, hogy
megismerhettem az igen bájos tulajdonost – fűzte hozzá
lovagiasan.
– Nos hát… ehhez nem volt szükség a kávézómra – mondta
Maxie. – Már a parkban megtehettük volna.
– Jaj, menjen már… Ugye most nem akar megint
rázendíteni? – forgatta a szemét Brenner, a kezét meg mintegy
fohászkodva a magasba emelte.
Maxie vigyorgott.
– Nem, igazán nem – felelte.
Koccintottak, és Mimit figyelték, aki kecsesen ugrándozott
a belső udvarban, majd letelepedett az öreg fapad alá a
borostyánnal befutott tűzfal tövében. A levegő enyhe volt,
a szél feléjük sodorta a vaníliavirágok illatát.
– Annak azért örülök, ha a cikkem tényleg hozott egy kis
forgalmat a kávézónak – jegyezte meg Brenner. – Én magam
nagyon megkedveltem.
– A sütik miatt?
– Nem csak – mosolygott a férfi.
Maxie összefűzte az ujjait.
– Mondja, mindazt, amit leírt, őszintén úgy gondolta?
– Minden szót. De konkrétan mire gondol?
– Arra, amit rólam írt. Azt a… a csodálatos tulajdonost meg
a boldogságot… Komolyan így gondolta?
A férfi halkan nevetett.
– Gondoltam, hogy ez megnyeri a tetszését.
– Tehát csak ezért írta? – Maxie egy kis csalódást érzett.
– Miért, fontos, hogy mit gondolok magáról?
Brenner hátradőlt a székén, és az égen úszkáló barackszínű
felhőket tanulmányozta. Nagy csend ereszkedett a belső
udvarra. A nyírfán egy madárka dalolt, Mimi élénken figyelte
minden mozdulatát.
– Milyen meghitt is ez! Ha ez nem tökéletes díszlet egy
románchoz… – Az újságíró szája sarkában kis mosoly jelent
meg.
– Muszáj mindig csúfolódnia, Brenner?
– Nem csúfolódom. Legalábbis nem mindig – kortyolt bele
az italába, és a pohár fölött hosszan nézte a lányt, amitől
Maxie szíve vadul kalapálni kezdett.
– Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy kiégett
zsurnalisztalelke legmélyén egy romantikus lapul?
Brenner szórakozottan mosolygott.
– Még az is előfordulhat. A helyzeten múlik. – A táskájáért
hajolt, és elővette a kávézó polcáról elvitt könyvecskét. – Ez a
regény például kifejezetten romantikus és szívmelengető… és
ezt most minden irónia nélkül mondom! Emellett kiválóan
illik a pöttyös ruhájához.
– Hogyhogy?
– Mert a hősnő neve Tipsy, és ez a szó Észtországban, ahol
a történet játszódik, pöttyöcskét jelent.
– És mi történik ezzel a Tipsyvel? – Maxie kezdett
kíváncsivá válni.
Brenner mosolygott.
– Tipsy egy fiatal lány, egyetlen lány a sok fiútestvér
mellett. Lovagol, nagyon türelmetlen, és afféle igazi vadóc,
ahogy ezt akkoriban mondták. – Oldalra billentett fejjel nézett
Maxie-ra. – Ez a Tipsy valahogy magára emlékeztetett. Pedig
hát az egész történet a századforduló táján játszódik egy észt
farmon.
– És hogy van tovább?
A férfi meglepetten nézett rá.
– Miért érdekli, miről szól az a könyv?
– Mert a nagynéném kedvenc könyve volt!
Hát csak kibökte. Brenner felhúzta a szemöldökét.
– És még nem olvasta? Azt a pár oldalt? Már úgy értem…
ugye tud olvasni?
 – Persze hogy tudok olvasni – felelte Maxie ingerülten. Ez
az ember mindig megpróbálja kihozni a sodrából. – Csak
éppen nem volt rá időm.
– És most? Én lázasan is fél óra alatt kiolvastam.
– Nyilván, hiszen maga egy hős.
– Nagyon aranyos történet. Tényleg kár lenne kihagynia.
– Tudom, tudom, Paula néni is mindig ezt mondogatta.
– A nénikéjének teljesen igaza volt. Olvasnia kellene.
Csak nem hagyja békén. Maxie érezte, hogy elönti a
forróság.
– Istenem, abbahagyná végre az okításomat? Mesélje el
inkább, mi van abban a könyvben. Mi Tipsy különös szerelmi
története?
Henry Brenner megrázta a fejét.
– Nem.
– Mit nem?
– Nem fogom elmesélni… de… – Hirtelen magasba emelte
a kezét. – Vagy nem is, várjon csak! Jobb ötletem támadt. –
Fogta a könyvet, és kinyitotta. – Felolvasom magának ezt a
történetet. Ez az este tökéletesen erre való, és nagy kár lenne,
ha egyetlen szót is kihagyna. – Jelentőségteljesen nézett rá. –
Szerintem ezzel a nénikéje is tökéletesen egyetértene.
– A nénikémet csak hagyja ki a dologból.
Brenner bólintott. Aztán olvasni kezdett.
– „Tipsy nem kanári volt. És nem is egy selymes bundájú
spániel. Nem volt csikó és nem volt kismacska sem…”
– Na igen! A Tipsy tényleg jó név lenne egy kiscicának! –
dőlt hátra a székén Maxie. De Brenner nem hagyta magát
kizökkenteni. Folytatta az olvasást, és kellemes hangja egy
réges-régi, messzi világba repítette Maxie-t.
– „Tipsy fiatal lány volt, és a századforduló előtti
Észtországban nőtt fel egy gazdaságban…”
 Így aztán Maxie Sommer csak megismerte Paula Witzel
kisasszony kedvenc hősnőjének, Tipsynek a teljes történetét,
aki a barátnője esküvőjén egy igen kellemetlen helyzetbe
keveredik. Ugyanis a fényes bál után – amelyen sajnos
„Undor” Bodo gróf, egy kellemetlen szomszéd is részt vesz –
Tipsy észreveszi, hogy a naplóját a kastély egyik távoli
sarkában felejtette. Az éjszaka közepén felkel, hogy
megkeresse. Kióvakodik az ágyból, amelyen a nénikéjével
osztozik, elhagyja a vendégszobát, végül megtalálja a naplót,
de visszafelé eltéveszti az ajtót. És egyszerre a gróf ágyában
találja magát, aki felriad, és természetesen el van ragadtatva az
éjszakai látogatótól. És aztán végül persze kiderül, hogy
„Undor” Bodo egyáltalán nem is undorító, hanem éppen az a
férfi, akinek Tipsy odaadja a szívét…
Brenner hangja rekedtté vált. Amikor besötétedett, Maxie
meggyújtott egy viharlámpást, amelynek fényénél folytatni
tudta az olvasást. A lány figyelte az újságíró jóvágású profilját,
ahogy lassan elmosódott a leereszkedő sötétségben, és közben
belemerült a történetbe. Újra és újra a nagynénjére kellett
gondolnia. Talán neki is ilyen különleges szerelmi története
bonyolódott a denevérkutatóval? Maxie mosolyogva képzelt el
egy denevérkongresszust, ahol ajtók cserélődnek meg és
szívek találnak egymásra.
Amikor Brenner befejezte az olvasást, becsukta a
könyvecskét, és Maxie-ra nézett. Besötétedett, már csak a
viharlámpás fénye lobogott, és a hold valószínűtlen
ragyogással árasztotta el a belső udvart.
– Milyen varázslatos kis könyv – mondta a lány
elgondolkodva. – Nahát, most nagyon örülök, hogy
megtudtam, miről szól. Nagyon szépen köszönöm a
felolvasást.
Egy ideig csendben ültek. Egyikük sem akarta megtörni a
varázslatot, amely rátelepedett a kis udvarra, a karcsú nyírfára,
a halkan zörgő hortenziabokrokra, a sötétben világító szemű
macskákra és kettejükre is.
– Hát nem különös, hogy éppen a nénikéje kedvencét
húztam elő a könyvespolcról? – szólalt meg Henry egy idő
után.
 Maxie bólintott. Azon a reggelen neki is éppen ez jutott
eszébe.
– De, nagyon különös – felelte, és egy ostoba pillanatig
azon törte a fejét, hogy léteznek-e „jelek”.
– És a mi történetünk hogyan folytatódik, Maxie? –
kérdezte csendesen Henry, és a kezéért nyúlt.
– Úgy gondolod, hogy az elragadó Maxie és az arrogáns
újságíró a végén mégiscsak egy pár lesznek-e, mint Tipsy és a
grófja? – kérdezte Maxie tréfásan, de a szíve úgy kalapált,
hogy biztos volt abban, hogy a férfi is hallja.
– Igen, pontosan úgy. – Odahajolt, és gyengéd mozdulattal a
lány füle mögé simított egy hajfürtöt.
– Várj csak! – Nem tudta volna megmondani, hogy miért
tette. Felnyúlt a feje tetejére, egy mozdulattal kiszedte a
hajgumit, és miközben a haja arany hullámokban a vállára
omlott, rezzenéstelen tekintettel, mosolyogva nézett a férfira.
Látta, amint Brenner szeme elkerekedik. Mélykék szeme volt,
amelybe, mint egy tengerbe, fejest kellene ugrani.
– Hűha! – mondta a férfi.
Aztán sokáig semmit sem mondott.
Maxie nem tudta, hogy nyári influenzája lázas álmaiban
Brenner pontosan ilyennek látta. Csak annyit tudott, hogy
csókolni akarja, vadul és intenzíven.
És amíg csókolóztak, és Henry hevesen átölelte, miközben a
fémasztalka imbolyogni kezdett és a könyvecske észrevétlenül
lepottyant a földre, Maxie-nak hirtelen az a meglepő gondolata
támadt, hogy az élet és az irodalom talán nem is áll olyan távol
egymástól.
 26
Susann Siebenschön némi melankóliával abszolválta az
utolsó vásárlásokat. Délelőtt még egyszer bebuszozott Ischia
Portóból Forióba, a régi kedvenc helyére, míg Giorgio épp az
ellenkező irányba, Ischia Pontéba ment, hogy kinyissa a
boltját. A Forio kijáratánál lévő gyönyörű kerámiaüzletben
megcsodálta a kézzel festett csempéket, tálakat és vázákat, és
egy kicsit elbeszélgetett a tulajdonossal. Álmodozva járkált a
boltban, ezt-azt felemelt, de aztán sajnálkozva újra letette. Sok
minden megnyerte a tetszését, de a bőröndje már így is
rettentő nehéz volt, és hát nem most jár utoljára Ischián. Végül
vett egy kék madaras tálkát a saját konyhájába, és egy festett
csempét, amelyen egy fehér macska volt, Leonie-nak. Szintén
neki szánta a Giorgio boltjában vásárolt szerencsekarkötőt is,
amely immár sok-sok hete hevert a dobozkájában a bőrönd
legmélyén.
Visszasétált a főutcán, egy szuvenírboltban vett két csinosan
díszített üveg limoncellót – ezt a likőrt nagyon szeretik
Ischián –, négy nagy citromszappant, és három zacskóval
abból a kerek citrombonbonból, amely pezsgőporral van
megtöltve, és szopogatás közben egyszer csak kellemes
roppanással szétomlik a szájban. A Pasticceria Calisében,
amely egy picike bár volt, egyszersmind a sziget legjobb
cukrászata, kávét ivott és csodás mogyorófagylaltot evett, és
még mielőtt elindult volna, becsomagoltatott magának egy
torta al limonét, amit Kölnben akart elfogyasztani a
barátnőivel a visszatérése után.
Nagyokat sóhajtott, amint leballagott a kikötőbe, kettőre
beszélték meg Giorgióval a találkozót. Kiült egy kis bár
teraszára, Aperol Sourt rendelt, és elgondolkodva nézte a
himbálódzó csónakokat. Nagyon is jól emlékezett az első
alkalomra, amikor Ischiára érkezve megpillantotta őket – sok
év után először Bertold nélkül, egyedül a sok emlékkel,
amelyektől egy kissé melankolikusabbá vált, mégis boldog
volt, hogy újra itt lehet.
Vannak helyek, amelyek akkor is megőrzik sajátos
varázsukat és meghittségüket, amikor az ember maga már rég
elveszett az élet útjain.
A tenger, a pálmafák, az illatok, a színek, az Epomeo lankás
oldalában lapuló apró házak, a barátságos légkör, a sziget
festői szépsége – mindezek visszahozták Susannba a lelket.
Ivott egy kortyot a hűs aperitifből, melynek nyár- és
narancsíze volt, és még mindig nem tudta egészében felfogni
mindazt, ami itt május eleje óta megesett vele.
A gondolat, hogy ez az utazás lesz életében az utolsó, már
szertefoszlott a levegőben. Susann előre elképzelte dr.
Kugelmann döbbent ábrázatát, amikor majd elmondja neki,
hogy az égvilágon semmi gond nem volt a csípőjével, és hogy
még az Epomeót is megmászta. Hát ezt azért nem sűrűn fogja
megtenni, mivel az utolsó métereken, amelyeket kevésbé
meredeknek hitt, erősen szuszogott, és, ugye, hetvenhárom
évesen már nem kell túlzásokba esni. Susann úgy vélte, az
Epomeo idelentről is gyönyörű. Gondolatban bármikor fel
lehet repülni a tetejére. Mégis örült, hogy legalább egyszer
felment. Magában gyengéden elbúcsúztatta Bertoldot, aztán
pedig Giorgio szerelmet vallott neki.
Mindent megváltoztatott az a tény, hogy találkozott Giorgio
Pasinivel. Eleinte talán csak egy szép flörtnek indult: izgalmas
volt kellemes napokat tölteni egy gáláns olasz férfival, aki
megnevettette, körüludvarolta és azt éreztette vele, hogy
különleges. Ám öreg szíve hamarosan hevesebben kezdett
verni, bukfenceket vetett, felrepült az égre, a könnyedség
visszatért az életébe, és a nyomában bársonytalpakon ott osont
a szerelem. Megfogta Giorgio kezét, és tudta, hogy többé nem
akarja elengedni. De Ischiát Kölntől több mint ezer kilométer
választja el, és mindkettejüknek megvolt a saját otthona, amit
egyikük sem akart feladni. Susann-nak ott volt Mimi,
Giorgiónak pedig a macskaallergiája. Hát ez valóban pech, és
még bonyolultabbá tett mindent. Susann az álmaiban (ahol
pedig minden lehetséges volt) sem tudta elképzelni, hogyan
ossza meg a hónapokat Ischia és Köln között – talán ha a
szezonnak vége Ischián, akkor Kölnbe költöznének, tavasszal
pedig visszamennének a szigetre. Vagy ha Giorgio egy napon
már nem tudná vagy nem akarná vezetni a boltját, akkor akár
fordítva is.
 Susann fogta a poharát, italában a nap sugarai tükröződtek.
Mit is javasolna neki Lo, a legjobb barátnője? Biztosan azt
mondaná: „Hát komolyan, Susann, ha nekem választanom
kellene egy férfi és egy macska között, akkor nem sokat
gondolkodnék.”
De Mimi nem egy akármilyen macska volt. Mimi támogatta
Susannt a legsötétebb órákban. Nem lökheti oda ezt a drága
kis doromboló lényt csak úgy valahová. Másrészről persze
Giorgio sem egy akármilyen férfi volt. Az a férfi volt, akit
szeretett, és akivel meg akarta osztani az életét. És ez akkora
boldogság volt, olyan ajándék, amilyenre igazán nem számított
így idős korára.
Susann kiitta az Aperolt. Nem szabad a homokba dugni a
fejét. Gondolkodni kell. Minden reményét egy baszk sapkás,
sötét hajú teremtés képviselte most, aki, úgy tűnt, egészen
belebolondult Mimi cicába. Leonie volt az egyetlen, akinél
Susann úgy vélte, Mimi méltó otthonra találhat. Ám a dolog
kényes téma, személyesen lehet csak megbeszélni, és mielőtt
még nem dőlt el a kérdés, Giorgióban se kellene hamis
reményeket elültetni. Vissza kell mennie Kölnbe, másképp
tényleg nem lehet, de percről percre nehezebb lett a szíve,
ahogy közeledett az utazás pillanata.
Holnap a komppal áthajózik Ischia Portóból Nápolyba,
aztán pedig felszáll a repülőgépre, amely visszaviszi
Németországba, a kölni lakásába, Mimihez.
A jegyeket a bőröndre készítette, amelybe már majdnem
teljesen be volt csomagolva, és amelyet Giorgio aggodalmas
tekintettel járt körül, amikor csak bement a hálószobába.
Egész az utolsó pillanatig próbálta rábírni Susannt, hogy
maradjon vele, legalább még egy kis ideig, de a nő
határozottan megrázta a fejét.
– Nem, Giorgio, tényleg haza kell mennem, már rettentő
régen eljöttem. Tovább Mimit sem bízhatom Leonie-ra. Most
ő is szabadságon van, és minden további halogatás felesleges.
Át kell gondolnom, hogyan tovább Mimivel, a lakásommal,
mindennel. Hosszú távú megoldást kell találnunk, igaz?
 – No de mi lenne az a… hosszú távú megoldás? –
kérdezgette Giorgio kétségbeesetten. – Mintha sokáig nem
akarnál visszajönni. És azt én nem bírom ki.
– Bízz bennem, kérlek. El kell rendezni a dolgokat. Meg
fogom találni a módját.
Susann nagyon bizakodó volt, de amikor megpillantotta
Giorgio kis piros autóját, amint végigrobog a parti sétányon és
megáll a Villa Carolina előtt, ahol találkozniuk kellett,
összeszorult a szíve.
Este Susann kívánságára még egyszer felmentek a Castello
Aragonesébe. Fellépdeltek a keskeny, okkerszínű
kőlépcsőkön, amely a csak felvonóval elérhető kávézótól vitt
egyre feljebb, elhaladtak a narancsbokrok és olajfaligetek
mellett, és felérve leültek a teraszra, melyről egészen a
finomkék távolban emelkedő Vezúvig elláttak. Ischiai
vörösbort kértek és egy kevéske harapnivalót, amihez azonban
egyikük se nyúlt hozzá.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy holnap már nem leszel
itt, Ssussanna – mondta Giorgio. Nápoly felé nézett a csillogó
tenger felett, és lopva egy könnycseppet törölt ki a szeméből.
Susann is legszívesebben sírva fakadt volna, de próbált
bizakodó maradni.
– Hiszen hamarosan újra találkozunk, Giorgio – felelte.
– Persze, de az mikor lesz?
– Nemsokára. Pár dolgot muszáj elrendeznem, ezt meg kell
értened.
Giorgio a fejét csóválta, a tekintete egész sötét lett a
bánattól.
– Nem tudom, Ssussanna, ha hazaérsz, el fogsz felejteni.
– De Giorgio, hát hogyan felejtenélek el! Hiszen szeretlek!
– Megfogta a férfi kezét, és gyengéden megszorította.
– A szerelem nagyon törékeny – makacskodott Giorgio. –
Főleg, amikor már öreg vagy és minden nehezebben megy.
Most Ischiában szeretsz, de Coloniában ott vannak a barátaid
és Mimid és a dómod, és a te Giorgiód nagyon messze lesz, és
a végén már csak egy apró kis pont, és az amore már csak szép
emlék marad.
– Ez nem így lesz, soha nem így lesz. Az utolsó nagy
szerelmem vagy, és nem csak emléknek szeretnélek. Temérdek
emlékem van már az utóbbi évekből. – Mélyen Giorgio
szemébe nézett. – Tudod, lehet, hogy idősebb korban minden
nehézkesebb, de amikor valaki akkora boldogságot talál, mint
mi, óriási ostobaság lenne elengedni. Viszont fogjuk látni
egymást, Giorgio, megígérem.
A férfi búcsúzóul egy Dolce & Gabbana selyemsálat adott
neki.
– Hogy ne fázzál… abban a te hideg Németországodban.
Susann megilletődve köszönte meg, és a csoda szép, kék-
sárga majolikamintás sálat még ott a teraszon a vállára
terítette.
És amikor Giorgio másnap reggel kivitte a komphoz, az
utolsó pillanatban, a legeslegutolsó ölelés közben még egy kis
ékszerdobozt is a kezébe csúsztatott.
– Ne felejtsél el engem, Ssussanna! – kérte elcsukló hangon.
– Telefonálj, amikor megérkezel Coloniába.
– Nemsokára találkozunk – mondta az asszony, könnyekkel
a szemében elfordult, és felszállt a kompra. Integettek
egymásnak, amíg Giorgio alakja egyre kisebb és kisebb lett, és
a végén már csak aprócska pontként állt Ischia Porto színes
házai előtt.
Amikor a kabinban leült a helyére az ablak mellé, s a hajó
himbálódzva útnak eredt, Susann kinyitotta a skatulyát. Egy
régi, rubinnal díszített aranygyűrű csillogott a sötétkék
bársonypárnácskán. Susann az ujjára húzta: úgy illett rá,
mintha neki készült volna.
 27
Ma este akkor véget ér az egész bujkálósdi. A Pane e
Cioccolatában, ott, ahol az egész elkezdődött.
Leonie belenézett a türkizszín virágokkal és levelekkel
keretezett velencei tükörbe az előszobában. A tükör az apja
ajándéka volt, ezt hozta a tizennégy éves lányának Velencéből,
amikor még mind együtt laktak Párizsban.
– Hiszen már ifjú hölgy vagy – kacsintott rá, mama pedig
elnézően mosolygott. Leonie teljesen odavolt ettől a törékeny
drágaságtól. És valóban: a tükör élete során eddig még minden
lakásában helyet kapott.
Újrarúzsozta az ajkát, és a szemét is megnézte. „Vész bujkál
a barna szemben, de őszinte a szerelemben”, gondolta. Aztán
meg arra gondolt, vajon miért jutott ez a butaság az eszébe.
Lehet, hogy őszinte vagy a szerelemben, de mi a helyzet
Siebenschön asszonnyal? Leonie megpróbálta elhallgattatni a
makacs kis hangocskát a fejében. Fogta a kefét, és alaposan
megdolgozta a haját. Úgy tűnik, eljött az igazság pillanata.
Végleg. Elő kell adnia a szomszédasszonynak, hogy először is,
az imádott Mimi rég nem nála lakik, másodszor, a cica egy
kávézóba költözött – mellesleg a kicsinyeivel együtt –, és
harmadszor, a barátnője állandóan azt hajtogatja, hogy ő aztán
nem adja többet oda (se vissza) Mimit senkinek.
– Könyörgök, Leonie, egyszerűen muszáj meggyőznöd azt a
Siebenschön nénit, hogy Mimi maradhasson. Bármikor
odajöhet és találkozhat vele, felőlem holta napjáig ingyen
kávézhat a Paula kisasszonyban. Ez igazán tisztességes alku
lenne…
– Hát, Maxie, nem is tudom – habozott Leonie. – Hiszen ott
a sok kismacska, nem elég az neked?
– Nem. A kiscicákat még el bírnám ajándékozni, talán
Tiramisu kivételével, de Mimi marad! Nagyon a szívemhez
nőtt.
Leonie sóhajtva felvonta szemöldökét, mert látta, hogy
barátnője szeme máris gyanúsan csillog. Csak nem bőgi el itt
magát?
 – Te jó ég, Maxie, nehogy már drámát csinálj ebből! Hiszen
Mimi egy macska!
Majdnem azt mondta, hogy „csak” egy macska… Persze,
Mimi csodás kis jószág, ha éppen nem függönyöket szaggat le,
nem döntöget fel vörösboros poharakat, nem cipőket vagy
bútorokat gyilkol – de ezeket a rémtetteket nyilván csak
Leonie lakásában követte el. A barátnőjénél az első pillanattól
fogva békés és barátságos volt.
Maxie szemrehányó pillantást vetett rá.
– Értesz is te ehhez! Téged nem érdekelnek a macskák.
Semmi érzéked nincs hozzájuk.
– Hát ezt azért nem mondanám. Kedvelem a macskákat,
Mimit is kedvelem – de nem egy kétszobás, erkély nélküli
lakásban.
Látta, hogy Maxie tekintete elsötétül.
– Na jó, meg fogom próbálni, úgyis mindent meg kell
gyónnom Siebenschön asszonynak. De azért légy vele
tisztában, hogy az idős hölgy legalább annyira imádja Mimit,
mint te magad.
Leonie félretette a hajkefét, és megnézte magát a tükörben:
rózsás arc, csillogó szem – és eszébe jutott az egy héttel
korábbi nap, amikor Susann Siebenschön hirtelen újra hallatott
magáról. Az utóbbi hetekben ugyanis csak hébe-hóba jött tőle
egy-egy üzenet. Szombat este volt, Leonie épp asztalt terített.
Vörösboros kakast készített mama receptje szerint – ez
valóságos hőstett volt a részéről, amibe évi egynél többször
sohasem vágott bele. Már behűtötte a Crémant de Limoux-t,{17}
felszeletelte a baguette-et, és a telefonja pont akkor szólalt
meg, amikor a ropogós szeletkéket és a tálkát a sós vajjal épp
bevitte a szobába.
Leonie majdnem rosszul lett, amikor megpillantotta Susann
Siebenschön nevét a kijelzőn, kis híján elejtette a telefont.
A szomszédasszony ugyanis ahhoz a nemzedékhez tartozott,
amely csak a legvégső esetben kockáztat meg egy távolsági
hívást (ifjúkorában iszonyatos összegekbe került egy ilyen
beszélgetés), ez pedig nem jelenthetett jót. Csakis azt
jelenthette, hogy haza fog jönni. És pontosan így is volt.
Susann Siebenschön jövő szombatra jelezte a hazatértét.
Határozottan. És a hangja nagyon izgatott volt.
– Este fél nyolckor találkozhatunk az olasznál – kiáltotta a
telefonba –, és megünnepelhetjük a viszontlátást ennyi hét
után. Hogy van Mimi? Jaj, Leonie, ha tudná, mennyi minden
történt itt… olyan sok minden történt, te jó ég, azt hiszem,
teljesen fejre állt az életem… – Az idős hölgy egy pillanatra
elakadt, de ezt Leonie, akinek szíve a torkában dobogott, csak
fél füllel érzékelte. Az utóbbi hetekben valahogy sikeresen
elfojtotta magában a kellemetlen gondolatot, hogy merész
szomszédasszonya nem örökre távozott Kölnből.
– Nagyon sok mesélnivalónk lesz – ígérte kifulladva
Siebenschön asszony.
Hát igen, ebben is igaza volt. Leonie már most rosszul volt,
ha a sok leleplezésre gondolt.
– Mimi csodásan van – mondta. – Akkor csak óvatosan
azon a repülőn, Siebenschön asszony. Szombaton találkozunk.
Már várom!
Leonie e telefonbeszélgetés után némileg kétségbeesetten
ült le a heverőre. Meg kell nyugodnia, mielőtt még Paul Felmy
megérkezik. Most nem akart „az igazság pillanatára” gondolni,
Siebenschön asszony várhatóan felháborodott reakciójára sem,
és Mimire sem, aki Maxie-hoz költözött. Ezen a csodás estén
nem – ez az este Paulé és az övé lesz, senki másé. Az
asztalhoz lépett, és töltött egy pohár vörösbort.
„Olyan sok minden történt”, mondta Susann Siebenschön.
Úgy tűnik, az utolsó vakációján még egyszer halálosan
szerelmes lett. Leonie kortyolt egyet a borból és hátradőlt. De
hát miért is ne? – gondolta aztán nagylelkűen. Lehet, hogy az
idős hölgy boldogsága megkönnyíti majd a macskaszitterség
körül kialakult zűrzavar elfogadását. Hiszen Mimi életben van,
nem szökött el, remekül érzi magát. És hamarosan ott fog
sétálni a megszokott tetőteraszán, Maxie pedig megelégszik a
többi macskával.
 Leonie elgondolkodva bámulta a bort a poharában.
Nemcsak ott, a távoli Ischián, hanem itt, a nyárias Kölnben is
sok minden történt. Az ő élete is alapvetően megváltozott. Kis
ideje már együtt van egy férfival, abból a rendes fajtából. Egy
ügyvéddel, akinek komoly barna a szeme, és akinek eszébe
sem jutna, hogy megcsalja őt. Hát ennek biztosan örülni fog
Siebenschön asszony.
Leonie szíve megint gyorsabban kezdett verni, most már az
öröm előérzetétől. A karórájára pillantott, amelyen éppen
előreugrott a percmutató. És ha pont akkor nézel az órádra,
amikor a percmutató előremozdul, akkor találkozni fogsz azzal
az emberrel, akit szeretsz. Legalábbis mama mindig ezt
mondta, akit leendő férje a Königsallee végén álló régi köztéri
óra alatt szólított meg, amikor épp egy másik férfira várt – aki
azonban késett.
– Remélem, nem jövök túl későn – mondta Paul Felmy,
amikor két héttel ezelőtt egy déli időpontban egyszer csak ott
állt Leonie ajtajában, mellette Emma, kezében egy akkora
virágcsokor, hogy a láttára Leonie arca halvány rózsaszínre
pirult.
– Ó! – lehelte. – Micsoda meglepetés! De hát… miről késne
le?
– Hát… – Paul Felmy kicsit úgy festett, mint aki zavarban
van. – Tudom, hogy iszonyatosan elhúztam, de… meg
akartam köszönni… mindent – mondta, és elvörösödött. – És
ha rosszkor jöttünk, akkor nyugodtan mondja meg, de arra
gondoltunk, hogy én meg Emma…
És Paul Felmy még végig se mondta, Leonie már rávágta az
igent.
Elmentek a Landmann utcai bisztróba, ahol kint is le
lehetett ülni. Emma egyfolytában Levenduláról csacsogott, no
meg az anyjáról, aki időközben megint elutazott. Paul Felmy
ezen a ponton jelentőségteljesen Leonie-ra nézett, mintha
később még vissza akarna térni a témára.
Emma kimondhatatlanul élvezte, hogy apjával és szeretett
tanárnőjével együtt ülhet egy vendéglőben. Be nem állt a
szája, és már az előtte álló lovas táborról fecsegett, amit az
Eifelben fog eltölteni.
– Maja is jön – mondta, és izgatottan csúszkált a székén.
– Hát ez aztán remek! – kiáltott fel Leonie.
– És ön… ön is elutazik nyaralni? – kérdezte Paul Felmy,
amikor Emma a mosdóba szaladt.
– Még nem tudom – felelte Leonie. – A legjobb barátnőm
éppen fülig szerelmes – forgatta a szemét. – Neki most
nemigen lesz rám ideje. – Szalvétájával megtörölte a száját. –
Talán elmehetnék Franciaországba az apámhoz. Nagy házat
bérel Ramatuelle-ben, és mindig mondogatja, hogy anyámmal
menjünk oda mi is.
– Ramatuelle, azt ismerem – szólt Felmy. – Voltam már ott
én is… csodálatos vidék.
– Na igen… de az apám pár éve megnősült, két újabb
gyereke született az új feleségétől, és hát… na, nem is tudom.
– Elhallgatott. – Ó, bocsánat, nem akarom terhelni a kaotikus
családi életem részleteivel.
– Ugyan, egyáltalán nem terhel! – kiáltott fel Felmy. – Az
én családi viszonyaim sem… hát, nem kevésbé kaotikusak. –
Megköszörülte a torkát. – Ahogy azt láthatta is.
– Na igen. – Leonie elmosolyodott. Egy pillanatra
összenéztek, és mindkettejük előtt felsejlett a vörös nő
fúriaszerű megjelenése a macskakávézóban.
– Tudja, már rég eljöttem volna, de… – Paul Felmy
gondolkodott, hogyan is fogalmazza meg a mondanivalóját. –
Előbb tisztáznom kellett pár dolgot. A volt feleségemmel nem
mindig egyszerű az élet.
– Hát, azt élénken el tudom képzelni – mondta Leonie. – És
mindent tisztázni tudtak, Paul?
Felmy bólintott, és azt felelte:
– Azt hiszem, igen. – Tétovázott. – Leonie, amikor végig
mellettem volt azon a szörnyű estén, amikor Emmát
kerestük… az… az nagyon sokat jelentett nekem. Már egész
idő alatt meg akartam mondani, de nem akartam eljönni addig,
nem akartam addig…
– Amíg le nem zárta a múltat? – kérdezte csendesen Leonie.
A férfi megkönnyebbülten bólogatott.
– Tudom, hülyén hangzik, de amikor ott ültünk hármasban
abban a kis faházban Emmával az esőben, egyszerre olyan
érzésem támadt, mintha…
Nem mondhatta végig, mert ebben a pillanatban Emma
visszaugrándozott az asztalhoz.
Leonie azonban úgy érezte, tudja, mit akart mondani Paul
Felmy.
– Egyáltalán nem hangzik hülyén – mondta ezért. – Mert én
is ugyanezt éreztem.
A férfi ránézett, a szemében hirtelen valami fény gyulladt.
– Milyen érzést? – kérdezte Emma, aki épp elcsípte az
utolsó mondatot.
– Te csak ne kíváncsiskodj, Emma – intette le nevetve az
apja.
– Apukád meg én arra jutottunk, hogy eljött az idő, hogy
összetegeződjünk – mondta Leonie mosolyogva.
– Bizony, legfőbb ideje – egészítette ki Paul, és ő is
mosolygott.
És az óta az ebéd óta gyakran találkoztak. Emma nélkül is,
aki ugye az Eifelben lovagolt. Sétáltak a parkban, ahol olyan
kétségbeesetten keresték a kislányt, és amikor elhaladtak a
hinta mellett, Paul Felmy megkérdezte:
– Emlékszel még?
– Hát persze – felelte Leonie, és felült a hintára. Egy kicsit
meglökte magát, fura érzés volt hintázni, gyerekkora óta nem
tette. Egyre nagyobb lendülettel hajtotta magát, végül pedig,
mint régen, felkiáltott:
– Vigyázat, ugrok!
 A puha homokba huppanva elesett, és Paul, ahogy fel akarta
segíteni, elvesztette az egyensúlyát, és mellézuhant. Feküdtek
a homokban és nevettek, mint két iskolás gyerek, az ég tágas
és kék volt felettük. Aztán Paul odafordult hozzá,
felkönyökölt, és kérdő tekintettel nézett rá. Ő pedig felnézett
és mosolygott. Egy másodperccel később a férfi megcsókolta.
Elmentek a Liliana fagyizóba, és rájöttek, hogy ugyanazokat
a fagyikat szeretik. Paul egy este a Wolkenburgba vitte, és
csak úgy áradozott a régi franciaországi nyaralásairól. És
egész tűrhetően beszélt franciául, legalábbis ahhoz képest,
hogy német volt az anyanyelve, vélte Leonie. Máskor
elkerékpározott a Belga negyedbe, megvárta a férfit a
kancellária előtt, és a városi park egyik sörözőjében kötöttek
ki. Üldögéltek az öreg gesztenyefák árnyékában, az ágakra
aggatott lampionok olyanok voltak, mint egy-egy kicsiny hold.
Leonie nem mesélte el Paulnak, hogy korábban látta őt a volt
feleségével a Brabanti utcában. Azt viszont elmesélte, hogy
miképpen jutott Maxie-hoz az eredetileg őrá bízott Mimi
macska. És azt is, hogyan lett az egyszerű kávézóból
macskakávézó.
Paulnak még a könnye is potyogott a nevetéstől, amikor
Leonie beszámolt neki, mennyi rémtettet hajtott végre nála
Mimi, és hogyan kergette kis híján a kétségbeesésbe.
– Jó isten, de vicces! – kiáltott fel. – Hát azt hiszem, ezt én
se bírtam volna ki.
Leonie nagyon hamar rájött, hogy ennek a csendes férfinak
kiváló a humora.
– Egy hallgatag kölni? Létezik ilyen emberfajta? –
tréfálkozott. De igazából megszerette ezt a csendes modort,
mert ha a férfi mondott valamit, annak mindig súlya volt.
Paul azt mondta, szerinte az emberek között a legtöbb
félreértés abból adódik, hogy mindenki túl fontosnak tartja
magát. Márpedig ügyvédként biztosan volt erre rálátása.
– Túlságosan sok a fecsegés – mondta egyszer, amikor
egyik este hazavitte Leonie-t. Ő is kiszállt, kinyitotta a lánynak
az ajtót, és ahogy ott álltak az utcán, a fák alatt, Leonie-nak az
a viharos este jutott eszébe, amikor olyan vágyakozva nézett
ez után az elhajtó Saab után.
– Mire gondolsz? – kérdezte Paul, és megölelte.
– Semmire – felelte.
– Egy szavadat se hiszem. – Ajkai súrolták Leonie fülét, és
a lány háta végigborzongott. – És azt tudod, hogy én mire
gondolok? – kérdezte, aztán hosszasan nézték egymást.
– Igen – suttogta Leonie.
A szíve vadul kalapált, mert tudta, igen, pontosan tudta,
hogy élete meghatározó pillanatához érkezett.
– Szeretlek – mondta a férfi.
Leonie szó nélkül kézen fogta Pault, a férfi pedig egy
alvajáró magabiztosságával követte a sötét lépcsőházba, a
tiszta kis lakásba, a franciaágyba.
Másnap este munka után a férfi lakásába mentek, ez kétszer
akkora volt, mint Leonie-é, és erkélye egy zegzugos hátsó
udvarra nézett, melyet a szomszédos épületek téglafalai zártak
közre. Egy széles padra ültek, puha párnák közé. Bort ittak, és
figyelték, hogyan gyúlnak ki fokozatosan a szomszéd házak
lakásaiban a lámpák, míg az egész olyanná nem vált, mintha
egy hatalmas, kivilágított akvárium repült volna az éjszakában.
Jóval éjfél után szörnyű éhség tört rájuk, és Paul spagettit
főzött vörös pestóval, amit az ágyban fogyasztottak el.
Reggel pedig Leonie kijelentette:
– Ma én főzök vacsorát.
Ez pedig, bár Paul Felmy nem tudott róla, hiszen francia
származása miatt valószínűleg született szakácstehetségnek
gondolta Leonie-t, a nő szerelmének igen erős bizonyítéka
volt.
Szombat este volt, csodás hétvége állt előttük – Emma csak
hétfőn jön haza a lovas táborból. Leonie az asztalhoz lépett és
meggyújtott egy gyertyát. Megpróbálta gondolataiból kiűzni
Siebenschön asszony hazatérésének fenyegető közeledtét.
 Hamarosan megérkezett Paul, rózsacsokorral a kezében.
Megcsodálta a szépen megterített asztalt a provence-i
edényekkel és a színes poharakkal, és azt mondta, már a
lépcsőházban is érezni lehetett a finom illatokat. Leonie
szórakozottan köszönte meg a virágot, s ez nem kerülte el a
férfi figyelmét.
– Na, mi történt? Valami gond van? – kérdezte.
– Most még nincs, de attól tartok, már közeleg – felelte
Leonie.
– Velünk van baj? – kérdezte a férfi. – Mert Emma hétfőn
hazajön?
– Jaj, dehogy – hárította el Leonie. – Dehogyis Emma miatt.
A szomszédasszonyom hívott az imént, egy hét múlva
hazajön, és visszakéri Mimit. És az egész sumák banda
lebukik, és én vagyok a főkolompos…
– In dubio pro reo{18} – mondta Paul vidáman. – Ha sor kerül
rá, szívesen vállalom a védelmedet.
– Köszönöm, de azt hiszem, ezt egyedül kell megoldanom.
És íme, ütött az igazság órája. Leonie még egy utolsó
pillantást vetett a tükörbe. Mindjárt fél nyolc. Mindjárt
szemben fog ülni Susann Siebenschönnel. Lehet, hogy
mégiscsak el kellett volna fogadnia Paul ajánlatát…
– Na, gyerünk, essünk túl rajta! – biztatta a tükörképét.
Aztán fogta a retiküljét, becsukta az ajtót, és elindult, hogy
megtegye azt a néhány lépést, ami a Pane e Cioccolatához
viszi.
 28
Susann Siebenschön elképesztően nézett ki. A színes
lámpásokkal díszített teraszon ült, és a pincérrel csacsogott.
Miközben átvágott az úttesten, Leonie azonnal kiszúrta őt az
egész teraszt beborító vörös napellenzők alatt.
Egy pillanatra megállt a bejáratnál, és átsandított a sötét
hajú nőre, aki mint egy díva, vörösre rúzsozott szájjal,
pompázatos, sárga-kék majolikamintás sálba burkolva várta.
Az erőteljes színek jól mutattak napbarnított bőrén. Susann
Siebenschön szeme ragyogott, az áprilisi napok fáradt fénye
nyomtalanul eltűnt róla. Sőt, amint most felállt és intett
Leonie-nak, a körvonalai is sokkal karcsúbbnak mutatták, mint
régen volt.
Leonie annyira meglepődött, hogy egy pillanatra teljesen ki
is ment a fejéből az a kellemetlen igazság, amit mindjárt
közölnie kell Susann-nal.
– Üdv újra itthon, Siebenschön asszony! Milyen csodásan
néz ki! Alig ismertem meg!
Puszit adtak egymás arcára.
– Jó estét, drága Leonie-m! – Susann Siebenschön
mosolygott, tekintete elismerően pásztázott végig a
spagettipántos piros ruhától a Leonie fülében hintázó gyöngy
fülbevalókig.
– Csak viszonozhatom a bókot! Maga valósággal ragyog!
Mi történt?
Leonie leült.
– Hát, sok minden – kezdte, és letette a retiküljét a székre. –
De maga hogy van? Jó volt az út? Milyen jó, hogy végre
visszatért!
Susann Siebenschönt azonban nem lehetett eltéríteni.
Odahajolt Leonie-hoz, és alaposan végignézte. Aztán
visszadőlt, és hetvenhárom évnyi élettapasztalatával
elmosolyodott.
– Látom, szerelmes…
 Leonie zavarba jött.
– Nohát… – A szalvétáját babrálta. – Na igen, igaza van! –
ismerte be nyíltan. – Képzelje, tényleg megismerkedtem egy
rendes férfival. Pont, ahogy annak idején megjósolta. Egy
ügyvéd, akinek van egy kislánya, ráadásul épp az én
osztályomba jár.
– Hát ez csodálatos, kedvesem! Ez nagyon komolyan
hangzik… egy ügyvéd! – Siebenschön asszony elégedetten
bólintott. – És úgy látom, nagyon jót tett magának.
A pincér hozta az étlapokat. Kikerestek egy-egy tésztaételt,
és Siebenschön asszony proseccót rendelt.
– A szerelemre! – emelte fel a poharát. – És persze ránk!
– A szerelemre! – ismételte Leonie, a poharak
összecsendültek. Ivott egy kortyot. Aztán még egyet. Nem árt
egy kis bátorságra szert tenni.
Siebenschön asszony úgy itta a jégbe hűtött proseccót,
mintha limonádé volna.
– Hmmm… ez aztán finom! – jegyezte meg. – Bertold nem
szerette ezt a „puffogó szörpöt”, ahogy nevezte, pedig egy
pohárka proseccónak igazán inspiráló hatása van, és
jókedvünk kerekedik tőle, nem igaz?
Leonie bólintott. Mimire gondolt, és azon töprengett, vajon
meddig tart még ki a szomszédasszony jókedve. Úgy döntött,
megvárja a vacsora végét a nagy gyónással. Nem kell mindjárt
lerombolni a kellemes hangulatot.
– Nohát, hol is kezdjem – halkította le a hangját Susann
Siebenschön. – Szóval, engem is utolért a szerelem… És
éppen Ischián!
Üdvözülten nézett Leonie-ra, aki azonban kicsit tétován
nézett vissza,
– Igen. Tudom, az a halász a csónakjával ott Ischián…
– Miféle halász? – nézett nagyot Susann.
– Ó… hát nem azt írta, hogy beleszeretett egy halászba?
 – Nem, nem, valamit nagyon félreértett! – Susann
Siebenschön bosszúsan nevetett. – Giorgiónak tényleg van
csónakja, de egyáltalán nem halász. Ischia Pontén van egy
csodás kis régiségkereskedése.
És mintegy bizonyítékképpen Leonie orra elé tartotta a
kezét, amelyen egy értékes rubingyűrű szikrázott.
– Ó! – Leonie csak ennyit tudott kinyögni, és nagyon
ostobának érezte magát. – Gyönyörű!
– Na igen. – Susann Siebenschön arcán árnyék suhant át. –
Búcsúajándék Giorgiótól.
Felsóhajtott, és egyszerre mélységes aggodalmat tükrözött
az arca.
Leonie diszkréten hallgatott. Nem akart belepancsolni a
szomszédasszonya érzelmeibe, de amikor Susann továbbra is
hallgatott, csak rákérdezett.
– Ez azt jelenti, hogy… nem látják többé egymást? Vagy ez
a Giorgio eljön és meglátogatja itt?
– Hát igen, az attól függ… – Susann Siebenschön még egy
korty proseccót vett magához. – Hát éppen erről szerettem
volna beszélni magával.
– Velem? – Leonie meghökkent. Mi köze lehet annak a
férfinak őhozzá? Csak nem tanácsot akar kérni tőle
Siebenschön asszony? Nem tudja, hányadán áll az
olaszokkal…
– Bizony, kedvesem, de erről majd később beszélünk. –
Susann legyintett. Már megint a régi volt, és mosoly ragyogott
az arcán. – Nos, most először is kap tőlem valamit. Egy kis
apróságot azért, amiért olyan nagyszerűen gondoskodott az én
Mimimről.
Izgatottan kotorászott nagy vászontáskájában, és két kis
csomagot szedett elő. Egy nagyobbat és egy kisebbet.
– Hát tessék. Remélem, elnyerik a tetszését.
Leonie ficergett a székén zavarában.
 – Jaj, Siebenschön asszony, igazán nem kellett volna… –
nyögte ki a legrégibb közhelyet. – Én… hiszen én semmit se
csináltam – bökte ki végül az igazságnak megfelelően.
– Jaj, hát ne mondjon ilyet! Olyan sok héten át magánál
lakott Mimi, ezt sohasem fogom elfelejteni. És természetesen
minden kárát megtérítem.
Leonie megilletődve az asztalterítőre meredt, amit
Siebenschön asszony álszemérmességként értelmezett.
– Na igen, hát… én… – dadogta. Na, bökd már ki, te gyáva!
– Nyissa már ki őket – biztatta az idős hölgy.
Leonie rossz lelkiismerettel bontotta ki a két csomagocska
közül a kisebbiket, amelyen egy arany címke hirdette a tárgy
eredetét: Antichità Pasini. A sötétkék bársonyzacskócskából
egy régi szerencsekarkötő került elő, különböző méretű, díszes
szívecskékkel. Leonie-nak elállt a szava.
– Tetszik? – kérdezte Susann Siebenschön.
– Csoda szép – lehelte Leonie. – De nem fogadhatom…
– Csitt! – szólt rá Susann. – Hát hogyne fogadná el. Tegye
csak fel! Várjon, segítek.
Leonie úgy ült ott, mint akit elkábítottak. A helyzet egyre
rosszabb lett. Siebenschön asszony minden bizonnyal kiakad.
És joggal. Most már bánta, hogy nem mondta meg azonnal az
igazat.
– Na, és most a másikat! – vezényelt Susann.
Leonie habozva nyúlt a második csomagért, ez elég nehéz
volt. Kibontotta a szép csomagolópapírt, és egy kézzel festett
azúrkék csempét pillantott meg, amelyen egy fehér macska
nyújtózott kényesen.
– Ó, gyönyörű, köszönöm – motyogta.
– Hát nem olyan, mint Mimi? – kérdezte a másik nő. –
Biztos nehéz lesz visszaadnia, igaz?
Furán nézett Leonie-ra, olyan vizslatón, és Leonie-nak
hirtelen az az érzése támadt, hogy Susann rég tud mindent.
 – Hát… igen… – dadogta. – Mimi nagyon különleges
macska.
Arra gondolt, mikor kérdez rá a szomszédasszonya a
visszaadásra. Érdekes, de erről eddig még nem esett szó.
Megérkezett a tészta – egy kis haladékot jelentett ez is.
Susann Siebenschön a villájára tekerte a tenger
gyümölcseivel tálalt spagettijét, és Procidáról, Positanóról,
meg persze Giorgio Pasiniről áradozott.
– Ez nem egy olyan kis nyári flört ám, érti? Azt hiszem,
megtaláltam azt az embert, akivel együtt akarok
megöregedni… úgy értem, még öregebb lenni. Szeretem
Mimit, de egy férfi azért csak más, mint egy macska.
Leonie bólintott. Ezzel tökéletesen egyetértett. Örült az
asszony örömének, de amikor Mimi neve elhangzott, mindig
összeugrott a gyomra.
– Hát igazán örülök, Siebenschön asszony. – Érezte, hogy a
hangja olyan gépies, mint egy beszélő babáé.
Siebenschön asszony nem vette észre.
– Jaj, tudod, mit, kedvesem? Hagyjuk ezt a hülye
magázódást, nevezz egyszerűen Susann-nak! Hiszen barátnők
volnánk. S a te segítséged nélkül meg sem ismertem volna az
én Giorgiómat, az pedig igen nagy hiba lett volna. – Susann
megint felemelte a poharát. – Köln legjobb cicaszitterére!
Fogadni mernék, hogy Mimi már egészen beléd szeretett!
Mosolygott. Vajon tényleg ott van az a gyanakvás Susann
tekintetében, vagy csak képzeli?
Leonie is felemelte a poharát és mosolygott. Most…
mindjárt jön a robbanás. Elszántan letette a poharat.
– Mimiről kellene beszélnünk – mondta helyette is Susann.
– Bizony, azt kellene… – Leonie úgy szorította a poharat,
hogy az majdnem széttört.
Kínos csend következett.
– Mondanom kell neked valamit! – tört ki belőle hirtelen.
 Susann meghökkenten nézett rá.
– Én is akarok neked mondani valamit, Leonie… én is.
Ők voltak az utolsó vendégek a Pane e Cioccolatában.
A pincér integetett a két spicces hölgynek, a signorának és a
signorinának, akik egész este izgatottan csevegtek, és most
kart karba öltve imbolyogtak ki a vendéglőből.
Éppen, ahogyan attól Leonie tartott, Susann egészen
ledermedt, amikor meghallotta, hogy Mimi bizony alig pár nap
elteltével elköltözött Otto utcai lakhelyéről.
– Micsoda? Ezt nem hiszem el! Ez alatt a hosszú idő alatt
nem is nálad volt? És a beszámolók meg a fényképek? Nem is
értem… – dadogta zavarodottan.
Leonie elmagyarázta a fényképes dolgot, és elég aljasnak
érezte magát. Így becsapni egy idős hölgyet!
– Tehát az egész csak hazugság volt? – kérdezte haragos
homlokráncolással Susann Siebenschön.
– Nos hát… minden azért nem – felelte megszeppenve
Leonie. – Mimi végig pompásan érezte magát. A barátnőmnél
lakott, aki egészen belebolondult. És amikor Mimi kicsinyei
megszülettek…
– Mimi… micsodái? – Susann Siebenschön egyik ámulatból
a másikba esett.
No és akkor Leonie elmesélte az egész történetet töviről
hegyire – a kismacskákat a szekrényben, a macskakávézót, az
újságcikket, és azt is, hogy a barátnője végtelenül szomorú,
amiért vissza kell szolgáltatnia Mimit.
– Valahogy kicsúszott a kezünkből az irányítás – mondta
végül Leonie. – Rögtön az elején észrevettem, hogy nem
boldogulok Mimivel. Nem érezte jól magát a kis lakásba
bezárva, és úgy viselkedett, mint egy fúria. Én meg nem
akartam elrontani a nyaralásodat. Ezért aztán nem neked
irkáltam, hanem kerestem egy jobb megoldást. És ugye, minél
tovább maradtál, annál nehezebb lett volna bevallani az
igazságot. Mindezt személyesen akartam elmagyarázni, de
tudom, hogy ettől még nem lesz becsületesebb a történet.
Nagyon sajnálom, Susann.
 Susann Siebenschön hátradőlt a széken, úgy tűnt, erősen töri
a fejét valamin.
– És milyen ez a te barátnőd? – kérdezte aztán.
– Maxie? Hát, ő a legjobb. Aranyból van a szíve. Imádja
Mimit. És Mimi is imádja őt, ha szabad ezt mondanom, és
nem sértelek meg. A macskád nagyon jól érzi magát
a macskakávézóban. És máris olyan lett, mint egy kis helyi
híresség.
Siebenschön asszony hallgatott.
– És hol van most Mimi? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
Leonie szíve összetört. Persze, sejthette volna, hogy Susann
nem áll készen arra, hogy átengedje Mimit.
– Hát igen, most még Maxie-nál van. De holnap reggel
mindjárt elmegyek érte, és elviszem az Eichendorff utcába.
Susann Siebenschön elmosolyodott.
– Szerintem nekem jobb ötletem van – mondta. – Tudod,
Leonie, én is szeretnék neked elmondani valamit.
Másnap reggel – vasárnap volt – Susann Siebenschön
felhívta Giorgio Pasinit, és elmesélte neki, hogy új otthont
talált Miminek. És hogy a szeretett régiségkereskedő legyen
szíves, amilyen gyorsan csak tud, repüljön ide Kölnbe, mert
máris nagyon hiányzik.
Maxie-t pedig a barátnője hívása tette boldoggá.
– Mimi nálam marad! – ujjongott táncikálva a
hálószobában, ahova épp besütöttek a nap első sugarai. – Hát
nem csodás?
Felkapta a besétáló fehér macskát, és gyengéden
megsimogatta.
– De, nagyon csodálatos – morogta Henry Brenner álmosan.
– Máris látom, hogy komoly vetélytársam akadt.
Leonie elég komoly macskajajjal ébredt, de boldog volt és
elégedett, hogy a dolog ilyen szépen összeállt a végére. Miután
felhívta Maxie-t, egy szép, napsütéses napot töltött Emmával
és Paullal, majd amikor az apja estefelé felhívta, Ramatuelle
szépségéről áradozott, és azt mondta, hogy már csak ő
hiányzik a boldogságához, akkor Leonie így szólt a telefonba:
– Papa, tudod, mit? Meggondoltam magam. Mégis
elmegyek. Hozhatok vendéget is?
 MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE
Epilógus
A nyár végén vidám csapat gyűlt össze a macskakávézóban.
Gyönyörűen sütött a nap, s a Paula kisasszony ajtaján egy
táblácska lógott ezzel a felirattal: Magánrendezvény miatt ma
zárva!
Mimi úgy trónolt a kék bársonykanapén, mint egy királynő,
és szemmel tartotta kis udvartartását.
Az egyik asztalnál Susann Siebenschön asszony ült, akinek
mély hangjára még homályosan emlékezett. Akárcsak a nagy
tetőteraszra az olajfával és a mimózabokrokkal, ahová egyszer
egy merész ugrás után a szomszéd tetőről megérkezett.
Az idős hölgy az utóbbi hetekben gyakran ellátogatott a
kávézóba. Ilyenkor mindig Mimi mellé ült és simogatta. Egy
kicsit sóhajtozott, és mondott valamit egy férfiról és az ő
macskaszőr-allergiájáról. Most épp nevetve szorongatta a
kezét egy jól öltözött idős úrnak, aki mögötte állt, és egyszerre
heves tüsszögésben tört ki. Abba se tudta hagyni, még a szeme
is tiszta vörös lett. Végül egy scusit mormolt, és eltűnt a belső
udvarban.
– Giorgio, szegény drágám, mindjárt jövök! – kiáltott utána
Susann Siebenschön.
Leonie, akinek párnáján Mimi néhány napon át fekhelyet
talált, és akinek mindig olyan finom rózsaillata volt, kart karba
öltve ült egy sötét hajú férfival az ablaknál. Lent a földön
előttük egy kislány játszott Tigrissel. Neruda a pult körül
settenkedett, Tiramisu a polcon aludt.
Kivágódott a konyhaajtó, és Maxie robogott be, a kávézó
szíve és Mimi nagy szerelme, kezében egy csokoládétortával.
Ujján arany eljegyzési gyűrű csillogott. Sok „Á!” és „Ó!”
felkiáltás közepette felvágta és tányérokra adagolta a tortát,
Anthony pedig már az újabb üveg pezsgőt bontotta meg, és
töltötte tele a poharakat.
Egy sötétszőke hajfürtös, karcsú férfi hátulról átölelte
Maxie-t, és belecsókolt a nyakába.
 – Ha elveszlek, az csakis a macskák miatt lesz – jelentette ki
hetykén.
– Ja, én azt hittem, a fahéjas csiga miatt – mosolygott rá
Maxie.
Minden éppolyan harmonikus és szép volt, ahogyan azt
Mimi szerette az ő kis birodalmában. Pislogott, és közben
egyszerre Leonie tekintetét érezte magán. A nagy, barna
szemek egyenesen őt nézték, a fiatal nő félrehajtott fejjel
figyelte.
Leonie-nak eszébe jutott valami, pedig a jelenlévők közül
neki volt a legkevesebb köze a macskákhoz.
– Nézzétek csak, milyen fenségesen nézeget körbe Mimi!
Mintha ez az egész kávézó az övé lenne!
Nevettek, Mimi pedig elégedetten összegömbölyödött, és a
mancsára fektette a fejét. Mert a dolog pontosan így is állt.
A kávézó az övé volt.
De hát mit tudhattak erről az emberek?
 AZ OLVASÓNAK
Nekem magamnak is van macskám, aki sok örömöt szerez
annak ellenére, hogy ki tudja nyitni az ajtókat. Amikor
elkezdtem ezt a könyvet, az volt a tervem, hogy bemutatom,
hogyan változtatja meg egy macska három nő életét.
Tudom, hogy időközben egy csomó macskakávézó nyílt a
legkülönbözőbb városokban, ám azt, hogy Maxie barátnőnk
könyves kávézójából végül macskakávézó lett, inkább a
véletlennek köszönhetem. Pontosabban egy ismeretlen
kandúrnak, akivel Mimi egy holdfényes éjszakán összeadta
magát – igazából egyetlen kávézó sem szolgált mintául a
leírtakhoz.
Milyen szép is lenne, ha egyszerűen elmehetnénk a Paula
kisasszonyba kávézni, cicákat simogatni, régi könyveket
olvasgatni, vagy Paula néni finom süteményeit kóstolgatni! De
a Lenau tér környéki kis kávézó sajnos csak az én fantáziám
terméke, akárcsak e regény hősei és hősnői. Persze a Kölner
Stadt-Anzeiger, amit minden reggel kiszedek a postaládámból,
valóságos, akárcsak számos más kávézó és vendéglő,
amelyekről e könyv említést tesz. Őszintén remélem, hogy
nincsen Burger nevű úr a szerkesztőségben, és Brenner nevű
sem dolgozik ott – de ha mégis, akkor kérem, tekintsék ezt a
világban tapasztalható számos véletlen egyikének. Kérem,
uraim, biztosíthatom önöket: a szereplőket nem önökről
mintáztam!
A süteményreceptek viszont valódiak, és a legjobbakat fel is
jegyeztem e könyv végén, hogy ha kedvük szottyan az olvasás
után mindjárt megsütni őket, hát legyen módjuk rá.
Mialatt ezt a regényt írtam, feltűnt, hogy Kölnben – és
biztosan másutt is – számos olyan kis kávézó van, amelyeket
„nagyinak”, „néninek”, „kisasszonynak” neveznek. Tetszik
nekem az az elképzelés, hogy ezeket talán szintén bájos,
régimódi idős hölgyekről, elragadó nagymamákról nevezték
el, hogy megtiszteljék őket, és hogy megőrizzék az emléküket.
Hiszen a szeretteink emléke hatalmas kincs, és csodálatos, ha
valamennyit sikerül belőle megőriznünk.
 Nagy örömmel írtam ezt a könyvet, még akkor is, ha – vagy
éppen pont ezért – rendkívül nehéz időszakot éltünk át.
A három nő és a fehér cica története gyakran megnevettetett,
álmodozni késztetett a citromok honáról, és főképp visszaadta
azt a könnyedséget, amire ahhoz van szükség, hogy
megbirkózzunk a hétköznapokkal.
Hiszen a való élettel ellentétben egy regényben az író
minden szálat a kezében tart, és így megajándékozhattam
hősnőimet azzal, amit titokban valamennyien szeretnénk
elérni, és amit önöknek is tiszta szívemből kívánok: a boldog
befejezést.
 A LEGFINOMABB SÜTEMÉNYEK
PAULA NÉNI KÉK
RECEPTKÖNYVÉBŐL

Márványkuglóf jóféle vajjal

Hozzávalók:
200-250 g jóféle vaj
150 g cukor
3-4 tojás
csipetnyi só
1 csomag vaníliás cukor
375 g liszt
125 g étkezési keményítő
1 csomag sütőpor
1,25 dl tej
A csokoládés tésztarészhez:
100 g cukor
50 g kakaópor
pár csepp keserűmandula-olaj
1-2 ek tej
Elkészítés:
A vajat a cukorral és a tojásokkal habosra verjük.
Hozzáadjuk a csipetnyi sót, a vaníliás cukrot, a lisztet, a
keményítőt, a sütőport és a tejet, jól összekeverjük.
A tészta felét egy másik tálba öntjük, hozzáadjuk a cukrot, a
kakaóport, a keserűmandula-olajat és a tejet, s az egészet sűrű
tésztává keverjük.
A kizsírozott kuglófformába beleöntjük először a világos,
majd rá a kakaós tésztát.
Egy villát szúrunk a tésztába, és köröző mozdulattal (a villát
a saját hossztengelye körül forgatva) egyszer körbevisszük a
tésztában.
190 fokon 50-60 percig sütjük.
 Kissé hagyjuk kihűlni. Utána tányérra borítjuk, és
porcukorral megszórjuk.
 Potyogtatott almatorta dióval
Hozzávalók:
125 g vaj
125 g cukor
2 tojás
250 g liszt
1 csomag vaníliás cukor
½ csomag sütőpor
1 kg savanykás alma
a tetejére dió
löttyintésnyi rum
A vajat, a cukrot és a tojásokat habosra keverjük.
Hozzáadjuk a lisztet, a vaníliás cukrot és a sütőport. Kevert
tésztát készítünk, beleöntjük egy kizsírozott csatos
tortaformába.
Az almát meghámozzuk, negyedeljük, s a negyedek felső
oldalát késsel hosszában megkarcoljuk. Az almadarabokat
belenyomkodjuk a tésztába. A diót is hozzáadjuk, kicsit azokat
is lenyomjuk.
200 fokon 35-45 percig sütjük. Akkor kész, ha a beleszúrt
késre nem ragad tészta.
Ha a dió barnulni kezd még a tészta elkészülte előtt,
takarjuk le alufóliával.
Kihűlés után kivesszük a formából és megszórjuk
porcukorral.
 Vaníliakrémes sárgabaracktorta
Hozzávalók:
150 g vaj
1 tojás sárgája
25 g cukor
2 ek víz
250 g liszt
A tetejére:
egy üveg sárgabarackkompót (vagy 700 g friss,
kimagozott sárgabarack)
200 g sűrű tejszín (Crème fraîche)
4 tojás
75 g cukor
½ citrom leve
2 csomag vaníliás cukor
½ csomag vaníliás pudingpor
A lisztet, a vajat, a tojássárgát, a vizet és a cukrot
összegyúrjuk, a tésztát 30 percre a hűtőbe tesszük. Majd egy
csatos tortaforma alját és oldalát kitapasztjuk a tésztával, az
alját villával megszurkáljuk.
220 fokon 20 percig elősütjük. Kivesszük a formát, és a
barackokat elrendezzük az alján.
A tejszínt, a tojásokat, a cukrot, a vaníliás cukrot és a
citromlét összekeverjük, és ráöntjük a barackokra.
190 fokon kb. 40 percig sütjük. A tésztára halmozott massza
ekkorra már megdermedt.
Megvárjuk, amíg kihűl, kivesszük a formából, és
megszórjuk porcukorral.
 Egreses pite habcsókbóbitával
Hozzávalók:
100 g vaj
150 g cukor
csipetnyi só
200 g liszt
2 tk étkezési keményítő
3 ek hideg víz
3 tojás fehérjéje
700 g egres
A lisztet a vajjal, csipetnyi sóval és három evőkanál hideg
vízzel összegyúrjuk. A tésztát 30 percre a hűtőbe tesszük.
Közben megtisztítjuk és megmossuk az egrest.
Egy csatos tortaforma alját és oldalát kitapasztjuk a
tésztával. Az alját villával megszurkáljuk. 220 fokon 20 percig
elősütjük.
Kivesszük a sütőből és beleöntjük az egrest. A 100 g cukrot
összekeverjük a keményítővel, és ráöntjük az egresre.
Visszatesszük a sütőbe, és még 20 percig sütjük.
A tojásfehérjét a maradék cukorral keményre verjük.
Ráöntjük az egresre. A sütőben további kb. 10 percig sütjük
250 fokon.
 Sáfrányos-citromos sütemény
Hozzávalók:
200 g liszt
230 g cukor
200 g tejföl
120 g olvasztott vaj
3 tojás
csipetnyi só
½ csomag sütőpor
2 csomag vaníliás cukor
1 nagy biocitrom
1 csomag sáfrány
A sütőt 180 fokra előmelegítjük.
A citrom héját lereszeljük, a reszeléket egy tálkában
összekeverjük a cukorral. Hozzáadjuk a citrom levét, a
vaníliás cukrot, a tejfölt és a tojásokat.
A lisztet a sütőporral, a sáfránnyal és csipetnyi sóval
összekeverjük. Utána hozzáadjuk a citromos keveréket, és az
egészet összedolgozzuk. Óvatosan hozzácsorgatjuk az
olvasztott vajat, és a tésztát sütőpapírral bélelt, magas falú
tepsibe öntjük.
A tetejét megszórjuk 2 ek cukorral.
180 fokon 50-60 percig sütjük.
Friss tejszínhabbal tálaljuk.
 Fahéjas csiga mazsolával
Hozzávalók:
500 g liszt
30 g friss élesztő
40 g cukor
1 tojás
csipetnyi só
1,25 dl tej
40 g vaj
A töltelékhez:
100 g olvasztott vaj
100 g cukor
2 csapott ek fahéj
a szóráshoz tetszés szerint mazsola
A mázhoz:
150 g porcukor
1 citrom leve
A lisztet kis heggyé púpozzuk. A közepébe mélyedést
nyomunk. Belemorzsoljuk az élesztőt, hozzáadjuk a cukrot és
két ek langyos vizet, összekeverjük. A lisztre szórjuk kis
darabokban a vajat. Amikor az élesztő megkelt, az egész
tésztát összegyúrjuk a tojással, a tejjel és a csipet sóval.
A tésztát konyharuhával letakart tálba tesszük, és 20 percig
kelesztjük a meleg (50 fokos) sütőben.
A megkelt tésztát még egyszer megszórjuk liszttel és
alaposan átgyúrjuk. Aztán tepsire sodorjuk, és az olvadt vajjal
megkenjük. A cukrot összekeverjük a fahéjjal, és ezt is a
tésztára szórjuk. Tetszés szerint szórjunk rá mazsolát.
Ezután a tésztát óvatosan feltekerjük. A tekercsből
háromujjnyi széles szeleteket vágunk, s a darabokat a vágott
felükkel felfelé a kikent sütőlapra helyezzük.
 200 fokon kb. 20 percig sütjük.
A porcukrot összekeverjük a citromlével. A cukormázzal
megkenjük a kész csigákat.
 {1} Illemtudás. (francia)
{2} Az „Ez van, ezt kell szeretni”, illetve az „Ízlések és pofonok”
szólások francia, illetve német (kölni) változatai.
{3} Ahol a dómom, ott az otthonom. (angol)
{4} Egészségére! (francia)
{5} Francia szitokszavak.
{6} Kölni szólás, körülbelül: „Minden rendben lesz!”.
{7} A Siebenschön név jelentése megközelítőleg „hétszer szép”.
{8} Kölni szólás, hozzávetőlegesen: „Ami történt, megtörtént.”
{9} A Hase németül azt jelenti, nyúl.
{10} Vulkáni földből származó gyógyiszap. (olasz)
{11} Egy 1992-es filmdráma, ami egy gazdag nő és egy szegény férfi
szerelméről szól.
{12} Fegyelmezetlenség, főképp a katonai nyelvben.
{13} Kasszandra nem isten, hanem halandó volt.
{14} Tipsy különös szerelmi története (német): Else Hueck-Dehio
romantikus regénye.
{15} Friedrich Schiller: Stuart Mária. Kálnoky László fordítása.
{16} Milyen hatalmas dicsőség! (francia)
{17} Francia bor.
{18} Kétség esetén a vádlott javára kell dönteni. (latin)
 Tartalom

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE – Epilógus
AZ OLVASÓNAK
A LEGFINOMABB SÜTEMÉNYEK PAULA NÉNI KÉK
RECEPTKÖNYVÉBŐL