–Szeress!

–suttogta elfúló hangon Regina, s Róbert eleget tett

a kérésének. Határtalan szenvedéllyel vették birtokba egymás
testét, a mozdulataik egyre hevesebbé váltak, mígnem
mindketten elérték a mindent elsöprő szenvedély csúcsát…

A hölgy halványzöld stólája alatt ezüstös, hímzett blúzt viselt,

fiatalosan szexis volt, és éppen heves vitába merült egy
fekete– fehér csipkébe öltözött elárusítónővel…
Róbert Fox a tévéről a karórájára pillantott, aztán már rohant is a
fürdőszobába. Nyolc óra ötven, el fog késni a munkából.
A képernyőn a hölgy kirohant az üzletből, majdnem fellökött
több járókelőt, belevetette magát egy Rolls Royce-ba, rálépett a
hátsó ülésen ülő úr lábára, aztán a kocsi másik oldalán kiugrott, és
beszállt egy arra haladó taxiba…
Róbert Fox a fürdőszoba ajtajából a fülét törölgetve bámult a
képernyőre. A rövid filmrészlet véget ért, és megjelent a reggeli
műsor bájosan mosolygó bemondónője.
– Ugye egyetértenek velem, kedves nézőink, hogy csodálatos
jelenet volt?
– Honnan tudnám, mikor csak a felét láttam? – morogta magában
Róbert Fox. Hiába, mosakodni muszáj! Már rohant is vissza
fésülködni.
– Sajnos csak egyetlen filmből mutathattunk részletet, mert
Regina Woolf csak egy filmet forgatott, mikor rövid időre hátat
fordított a színpadnak. Látni fognak viszont egy interjút, amit
Regina Woolf néhány nappal ezelőtt adott a CBS tévétársaságnak…
Róbert Fox kritikusan megszemlélte magát a tükörben, és úgy
vélte, huszonnyolc éves létére elégedett lehet a külsejével. Aztán
visszament a nappaliba.
A képernyőn megjelent a fekete hajú riporternő, rikítóan tarka
blúzban és tűzpiros blézerben, és lelkesen mosolyogva tette fel a
kérdéseit.
 Róbert Fox ügyet sem vetett a riporternőre. Figyelmét az
öltözködés és a tévéshow vendége kötötte le.
Regina Woolf harmincnyolc éves, rendkívül vonzó amerikai nő
volt, fehér selyem nadrágkosztümöt viselt széles, piros-kék-zöld
színű övvel…
Róbert Fox most már egyáltalán nem tudott az öltözködésre
figyelni. A nadrág, amibe éppen készült belebújni, leesett, ő pedig
megbabonázottan leült a tévé elé. Tehát ő az… barna haj, szürke
szem, a híres színésznő, aki New York Cityben, a Park Avenue-n
lakik… és mindenki, aki ismeri, csak Farkasnak hívja.
Méghozzá nem is a vezetékneve, hanem gyakori botrányai és
végtelenül harcias természete miatt.
– Egyáltalán nem vagyok nehéz eset, sőt! – mosolygott bele
ártatlanul a kamerába Regina Woolf, de ettől a mosolytól Róbertnek
végigfutott a hátán a hideg. így mosolyog rá a rémülettől megbénult
nyúlra az a bizonyos óriáskígyó. Vagy hogy a színésznő
gúnynevénél maradjon, így mosolyog a farkas, ha libával, kacsával
vagy más étvágygerjesztő zsákmánnyal találja szemben magát.
– Alapjában véve egyszerű, szerény ember vagyok. – Regina
Woolf még szélesebben mosolygott, szürke szemei melegen néztek
a kamerába s így a képernyőn át Róbert Foxra, aki képtelen volt
levenni róla a tekintetét.
A képernyőre meresztett szemekkel tapogatta ki a csészéjét is,
amit az előbb letett valahová, és ha jól emlékezett, maradt benne
még egy kis tea. Ebben nem is csalódott, csakhogy a maradék tea az
asztal lapján kötött ki, mert felborította a csészét. Vajon ez rossz
ómen? Regina Woolf még meg sem érkezett Londonba, és máris
problémái vannak miatta.
Róbert sóhajtva vette le a tekintetét a képernyőről, és kirohant
kis lakása konyhájába. Mikor visszajött a szivaccsal, Regina Woolf
épp azt mondta:
– …néhány hétig Londonban fogok játszani, pontosan a…
 – Heymarket színházban – dünnyögte Róbert, miközben
feltörölte a kiömlött teát.
– …a Heymarket színházban – fejezte be a mondatot Regina
Woolf. – Csodálatos feladat lesz hidat verni az Atlanti-óceán két
partja között, és nagyon örülök, hogy érdekes emberekkel
ismerkedhetek meg.
Róbert is ezek közé az érdekes emberek közé számította magát,
hiszen épp ebben a bizonyos Heymarket színházban asszisztens,
ahol már napok óta másról se folyik a szó, mint a híres Regina
Woolf küszöbön álló vendégszerepléséről.
Mire a konyhában kimosta a szivacsot, megtörölte a kezét és
visszament a nappaliba, a képernyőn újra a reggeli műsor
bemondónője beszélt.
– Kedves nézőink, ez a rövid interjú máris közelebb hozta
hozzánk Regina Woolfot, aki a következő színházi évad alighanem
legragyogóbb csillaga lesz.
– És mindannyiunknak az idegeire fog menni – dörmögte Róbert.
Az órájára nézve megállapította, hogy a tévé miatt most már
egészen biztosan el fog késni. Felkapta az aktatáskáját, de a lakás
ajtajánál megtorpant.
– Készítettünk egy kis összeállítást Regina eddigi pályafutásáról
– közölte éppen a bemondónő.
Róbert nem azért torpant meg, mert elfelejtette kikapcsolni a
televíziót. Nem egyszer előfordult vele, hogy a munkából hazajövet
valami szappanopera fogadta. Nem is azért torpant meg, mintha
meg akarta volna nézni az összeállítást Regina Woolf
pályafutásáról. Azért torpant meg, mert rájött, hogy fekete
holdakkal, napokkal és csillagokkal díszített alsónadrágban és
fekete zokniban aligha hagyhatja el a házat. Ledobta az aktatáskáját
egy székre, és visszarohant a kanapén felejtett ruhadarabokhoz. És
miért felejtette ott? Mert Regina Woolf elterelte a figyelmét. Ez most
már egyértelműen rossz előjel! Ez a nő csak problémákat okoz,
igazuk volt a kollégáinak.
 – Bármilyen közönség előtt szívesen játszom – mondta Regina,
miközben Róbert felrángatta széles vállára a pulóverét, és
türelmetlenül lehúzkodta keskeny csípőjére. – Csak a
kapcsolatteremtés a lényeg.
Róbert belebújt a fekete nadrágba. Recsegett a varrás, míg
Regina a családjáról mesélt valamit. Egy rántás… és az alsónadrág
beakadt a cipzárba. Róbert elkeseredetten bámulta a kis fekete
holdacskát, míg a nő, aki egész reggel üldözte, az apjáról fecsegett
valamit.
– …nyolcvanöt éves, és van egy Jane Mansfield-külsejű húszéves
ápolónője, akinek az a feladata, hogy a szívritmus-szabályozóját
ellenőrizze… legalábbis a papa ezt állítja. – A szakadó anyag
reccsenése elnyomta a szavakat, és Róbert szitkozódni kezdett.
– Szerintem mást is csinál… meg vagyok győződve arról, hogy a
papa bizonyos szempontból nagyon fiatal maradt. – Regina a
képernyőről mintha egyenesen Róbert balszerencséjén nevetett
volna. – Mindig is rengeteg életkedv volt benne, de mint jó kislánya,
természetesen úgy teszek, mintha elhinném a mesét a szívritmus-
szabályozóról.
– A fene egye meg, nekem mindegy, hogy mit hiszel el, és mit
nem – dühöngött az egyébként mindig nyugodt Róbert, és
mérgesen rácsapott a tévé távirányítójára. A csendtől kicsit
megnyugodott, de annál jobban hallatszott a szomorú reccsenés,
mikor végre sikerült kiszabadítania a nadrágját. De legalább fel
tudta húzni a cipzárt. Vállára vetette szürke vászonzakóját, és végre,
végre rohanhatott ki a lakásból. Rég nem késett el ennyire a
munkából. Remélhetőleg a főnöke nem veszi észre. Róbert szerette
a munkáját, a fizetése sem volt rossz, ráadásul a színház csak három
metrómegállóra volt a lakásától. Jó időben szívesen tette meg
gyalog a rövid utat.
Ma ugyan szép volt az idő, tiszta kék éggel köszöntött Londonra a
csodálatos őszi nap, de Róbert most nem ért rá sétálni. Bepréselte
magát a metróba, s lopva beleolvasott a mellette álló utas újságjába.
A lap cikket közölt… Róbert kezdte azt hinni, hogy minden
összeesküdött ellene… Regina Woolfról.
A három megálló éppen elegendő volt, hogy átfussa a cikket. Az
újság szerint már Regina Woolf érkezése előtt is csak róla beszél
mindenki; hogy évente kerek egymillió dollárt költ; hogy szereti, ha
körülugrálják, hogy elragadó tud lenni, de ugyanolyan utálatos is
– ez utóbbit Róbert a maga részéről a ma reggeli élményei alapján
csak megerősíthette. Mielőtt az utas leeresztette volna az újságját,
hogy megrovó pillantást vessen rá, Róbert még megtudta, hogy a
közvéleményt felháborítja Regina Woolf pazarló eleganciája,
ugyanakkor elbűvöli a művészete.
Róbert lopva hálás pillantást vetett az újság tulajdonosára,
kiugrott a metró kocsiból, felrohant a lépcsőn, át az utcán, majd be a
színház oldalbejáróján, a hagyománytisztelő és méltóságteljes,
kicsit poros angol nyugalmat, ugyanakkor nagyon modern
idegességet árasztó levegőbe.
– Nem késtünk el kicsit ma reggel? – fogadta Walker, egyik
kollégája a gondnokságról, aki máskor legfeljebb annyit mondott,
hogy „jó reggelt”, vagy „szörnyű időnk van ma”. Mintha Róbert nem
tudná maga is, hogy negyven percet késett. Az irodájában máris
erőszakosan csengett a telefon. Róbert rávetette magát, és
bármennyire is kifulladt, sikerült egy egészen érthető hallót
kinyögnie.
– Jó reggelt, Mr. Fox! Nem késett el ma egy kicsit? – A hűvös,
nyugodt hang akár egy komputerből is jöhetett volna, de
tulajdonosa nem gép volt, hanem Miss Brompton, az igazgató
titkárnője. Épp ő! Ha Brompton tudja, hogy elkésett, akkor az
igazgató is tudja.
– Én… én… – Róbert elhallgatott, hogy lélegzethez jusson.
Huszonnyolc éves és kisportolt, de a rövid úton az irodájáig teljesen
kifulladt. – Sajnálom – nyögte ki végül. Alapszabály, hogy a főnök
titkárnőjével jóban kell lenni, akkor félig már a főnökkel is jóban
vagy. Ezt a bölcsességet már az első évben megtanulta, amikor
idekerült a színházhoz.
A titkárnő hangja nem árulta el, hogyan fogadta a mentegetőzést.
– Mr. Hawthorne már fél órája beszélni szeretne magával, Mr.
Fox. Jöjjön át azonnal!
– Igen, rögtön… – A készülék kattant, és Róbert nagyot sóhajtott.
Ma reggel semmi sem sikerül. Hogy is kezdődött? Regina Woolf
felbukkanásával a képernyőn. Most már kétsége sem volt afelől,
hogy Regina Woolf valóban egyet jelent a bajjal.
Gyors pillantást vetett a kopott irodai szekrény ajtajára erősített
foltos tükörbe. Ha nem a főnök hívatná, elégedett lehetne a
külsejével. Fekete haja mintaszerűen levágva, mintha a West End
valamelyik előkelő fodrásza nyírta volna, pedig a frizura csak az
utcasarki jamaicai bevándorló borbély műve volt. Arca szabályos,
egyszerre fiatalos és férfias. Csak az aggodalmat kell eltüntetnie kék
szemeiből, mielőtt belép az igazgatóhoz. A zakó, a pulóver és a
nadrág rendben, nincs rajta egyetlen folt sem, jól illik sportos, de
egyszerű megjelenéséhez. A lyukat az alsónadrágja fekete holdján
pedig Mr. Hawthorne úgysem fogja meglátni. Róbert elindult a
főnöki iroda felé.

A folyosón hirtelen eszébe jutott, hogy jelen pillanatban senki sincs

az életében, aki egyáltalán megláthatná azt a bizonyos lyukat. Miss
Brompton látványa az igazgató előszobájában azonban minden
intimebb gondolatot elkergetett.
– Jó reggelt, Miss Brompton! – üdvözölte Róbert kellő tisztelettel
és leheletnyi alázattal. A kellemetlen helyzet ellenére is az ajkába
kellett harapnia, nehogy elnevesse magát. Nem véletlenül
híresztelik a színházban Miss Bromptonról, hogy a James Bond-
filmek híres titkárnőjének, Miss Moneypennynek képzeli magát. A
természettől fogva meglévő enyhe hasonlatosságot frizurájával és
sminkjével hangsúlyozta, csak a kacér mosoly hiányzott az arcáról.
Persze Róbert sem egy James Bond…
 – Üljön le, Mr. Fox! – mondta hűvös, személytelen hangján a
titkárnő, még mielőtt Róbert elkezdett volna magyarázkodni. – Mr.
Hawthorne éppen telefonál, de néhány perc múlva szabad lesz.
Róbert engedelmesen leült a sarokban álló kopott bőrkanapéra a
satnya pálma és a folyóiratokkal borított kisasztal mellé.
Abban a pillanatban Regina Woolffal találta szemben magát, aki
ezúttal a Vanity Fair legfrissebb számáról nézett rá. És még ne
legyen üldözési mániája! Átfutotta a cikket a hírességről, és
megnézte a fényképeket: Regina Woolf sportosan, fekete nadrágban
és magas nyakú, rózsaszín lakkbőr kabátkában; Regina
romantikusan, szűk derekú, bő szoknyás fekete ruhában; Regina
szigorú eleganciával, magasan zárt, hosszú, fekete ruhában, alóla
kivillanó csizmában, széles bőrövvel és hosszú kesztyűvel; Regina
keleties, rikító sárga és narancsszínű kabátban, perzsa mintákkal
díszített, bő, térdig érő nadrágban; Regina mint igazi lady, strasszal
díszített felsőrészű, fáradt rózsaszín selyemruhában; Regina
szexisen feszes miniszoknyás ezüstruhában, Regina fekete tollakkal,
és végül, a küszöbön álló londoni vendégszerepléshez illően Regina
esőben, megint talpig feketében, csizmában és esernyővel, magasan
záródó, fél lábszárig érő kabátban.
Róbert kénytelen volt elismerni, hogy remekül néz ki. Mivel Mr.
Hawthorne szemmel láthatóan még mindig telefonált, Miss
Brompton pedig nem vett tudomást róla, elolvasta a cikket arról a
nőről, akit rövidesen valamennyien körülugrálnak majd.
Reménykedett, hogy asszisztensként ép bőrrel megússza.
A Vanity Fair szerint Regina Woolfot gyűlölik a kollégái a
sokoldalú tehetsége miatt, gyűlölik az igazgatók a szeszélyessége
miatt, gyűlölik a rendezők, mert soha nem elégedett sem a saját,
sem a mások teljesítményével, gyűlölik a kritikusok a különcsége és
a botrányai miatt, gyűlölik a barátai a pontatlansága miatt…
– Mennyi gyűlölet – dünnyögte Róbert, amire Miss Brompton a
torkát köszörülve megrovó pillantást vetett rá. Róbert bűnbánóan
elhallgatott, és megint belemerült a cikkbe, amely ezután
barátságosabb hangnemben folytatódott. Regina Woolfot szeretik a
kollégái a nagyvonalúságáért, szeretik az igazgatók az öniróniájáért,
szeretik a rendezők a fantáziájáért, szeretik a kritikusok a remek
humoráért, szeretik a barátai könnyelmű, határtalan életöröméért,
és…
– Mr. Hawthorne várja – mutatott az igazgató ajtajára Miss
Brompton. Róbert azon sem csodálkozott volna, ha a kezén ujjak
helyett öt jégcsapot fedez fel.
Hawthorne az íróasztala mögött állt, és olyan hevesen indult meg
Róbert felé, hogy a fiú már-már attól tartott, szó szerint kidobja a
késés miatt.
– Mr. Hawthorne, nagyon sajnálom… a késést, de… – Az igazgató
megragadta Róbert karját, és a bőrkanapé felé tolta, majd
barátságosan rámosolygott. Miss Brompton kávét hozott be, az
igazgató sherryvel kínálta, a visszavonuló titkárnő pedig bátorítóan
biccentett feléje. Róbert úgy érezte magát, mint a halálra ítélt a
kivégzés előtt.
– Ki beszél itt késésről? – ült le mosolyogva Hawthorne.
– De hát… – mondta óvatosan Róbert.
– Mikor bosszankodtam én azon, ha valamelyik munkatársam
elkésett? – legyintett Hawthorne.
– Állandóan – gondolta magában Róbert. Bizalmatlanul
belekortyolt a kávéjába. A szaga után ítélve nem méreg.
– Ízlik? – kérdezte egyre gyanúsabban mosolyogva Hawthorne.
– Vagy inkább teát inna? – Róbert gyanakvó fejcsóválására
hátradőlt, összefonta az ujjait, és még elégedettebben mosolygott.
Róbert nem is gondolta volna, hogy gyanakvást képes ébreszteni
benne egy ilyen sugárzó mosoly. A főnöke mosolya újraélesztette
benne a reggel óta rá-rátörő üldözési mániát.
– Tudja, Mr. Fox… kedves barátom… – Hawthorne nem vette
észre, hogy a „barátom” szóra Róbert láthatóan összerezzent.
– Regina Woolf lesz az új évad nagy csillaga a színházunknál. – A
hangja leginkább a vásári kikiáltóéra emlékeztetett, aki rá akarja
tukmálni a járókelőkre eladhatatlan áruját. – Gyönyörű nő és nagy
színésznő…
– …és meglehetősen harcias, ha arról van szó, hogy el akar érni
valamit – szólt közbe Róbert. – Legalábbis ezt mondja mindenki a
tévében meg az újságokban – tette hozzá mentegetőzve megvonva a
vállait.
Hawthorne nagyvonalúan legyintett.
– Eltúlzott pletykák, Mr. Fox. – Megint ijesztően mosolygott.
– Arra gondoltam, hogy arra a néhány hétre, amit itt fog tölteni, a
súrlódások elkerülése érdekében adok mellé valakit, aki mindent
elrendez körülötte és tompítja a szeszélyeit…
– Tehát mégiscsak szeszélyes… – Róbert alighogy kimondta,
legszívesebben már visszaszívta volna. A főnök ugyan továbbra is
barátságosan mosolygott, de a szemében megjelent egy
figyelmeztető szikra.
– Arra a néhány hétre, amíg Regina Woolf a mi sztárunk lesz
– folytatta határozottan Hawthorne – szükségem van egy
lökhárítóra, akarom mondani, egy közvetítőre a sztár és
énközöttem. – Hawthorne előrehajolt, és belefúrta a tekintetét
Róbert szemébe. – Magára, Mr. Fox!
Róbertnek a másodperc tört része alatt minden eszébe jutott,
amit eddig a sztárról látott és hallott.
– Nem tudom, hogy ezt a feladatot…
– Maga a legmegfelelőbb ember erre a feladatra – erősködött
Hawthorne.
Róbert nyelt egyet.
– Talán valaki más…
Hawthorne szemei összeszűkültek.
– Nem szeretném emlékeztetni a gyakori késéseire, amit nehezen
tűrök a munkatársaimnál.
Róbert mély lélegzetet vett, hogy elűzze a gyomrából a
kellemetlen érzést. Korántsem lelkesítette a hálátlan feladat,
sejtette, hogy súlyos gondot raknak a vállára.
 – Nem tudom, hogy nem túl nagy…
– Remélem, a maga válla elég erős, Mr. Fox! – Az igazgató
hirtelen felállt, jelezve, hogy a maga részéről lezárta a beszélgetést.
– Csak olyan munkatársakkal tudok együtt dolgozni, akikben van
elegendő kitartás, és remélem, maga ilyen, Mr. Fox… nem igaz?
– I… igen – dadogta Róbert. Maga is csodálkozott, milyen
fenyegetően tud hangzani két ilyen egyszerű kis szó, hogy „nem
igaz?”. – Valóban elég erős a vállam.
– Remek! – veregette meg Róbert szóban forgó vállát Hawthorne.
– Remélem, minden problémát meg fog oldani, anélkül hogy én
bármit is észrevennék belőle.
Róbert máris az előszobában találta magát, ahol megkapta az
első utasításokat a Miss Moneypenny-utánzattól, egy New York-i
telefonszámot, ahol felhívhatja Regina Woolf titkárnőjét, és egy
hitelkártyát a nevére nyitott bankszámlához, a sztár kísérgetésével
kapcsolatban felmerülő költségek fedezésére.
– Minden pennyt, amiről nem tud nyugtát hozni, levonok a
fizetéséből – közölte könyörtelenül Miss Brompton, s ezzel az
utolsó fenyegetéssel ellátva Róbert végre munkához láthatott.
A sztár titkárnőjét Paula Meredithnek hívták, és a végtelenül
hosszú telefonbeszélgetés során Róbert megtanulta, hogy a hangja
tud mézédes lenni, de metsző is, akár a kés.
– Egy teljes emeletre lesz szükségünk a Claridge-ban – közölte a
metsző hang. – Most pedig jegyezze fel a részleteket – folytatta a
mézédes hang, és Róbertnek görcsöt kapott a keze, mire a
kívánságok teljes listáját leírta. – Ha nem lesz minden úgy, ahogy
elvárjuk, elfelejthetik a londoni vendégszereplést – fejezte be
metsző hangon Paula Meredith. – Mit mondott, Róbert Foxnak
hívják? Személyesen magát teszem azért felelőssé, hogy minden
rendben legyen.
Miután a titkárnő lecsapta a kagylót, Róbert elindult a Claridge
felé. Érezte, hogy máris elege van az egészből. Mindenki csak
követelőzik, és mindenki többé-kevésbé burkoltan fenyegetőzik.
 – Miért pont én? – dörmögte magában, miközben a Claridge
irodájában az igazgatóra várt. – Ki vagyok én egyáltalán?
– Ön Mr. Róbert Fox, Mr. Fox – felelt a kérdésre az igazgató
titkárnője. – Ön maga mondta – mosolygott rá bátorítóan.
– Bemehet!
Talán ettől a bátorító mosolytól, talán attól, hogy ez a titkárnő
nem fenyegette, mint a többiek, mindenesetre Róbert még néhány
napig kitartott.
Mióta megkapta a megbízást, többször is hiába próbált beszélni
Mr. Hawthorne-nal. Minden próbálkozása megbukott Miss
Bromptonnál, aki a telefonban mindig azt felelte, hogy Mr.
Hawthorne éppen telefonál. Ha pedig személyesen próbálkozott,
Miss Brompton vagy azt mondta, hogy az igazgató nincs a helyén,
vagy azt, hogy éppen megbeszélése van.
Róbert végül nem hivatalos úton próbált az igazgató közelébe
férkőzni, ez az út pedig a Limelight nevű kocsmába vezetett, ahol
Mr. Hawthorne munka után mindennap kipihente a fáradalmait.
Róbert a főnöke kívánságát figyelmen kívül hagyva odaállt
melléje a bárpulthoz, és egy sört rendelt.
– Mr. Hawthorne – szólalt meg azonnal –, már az eddigi
előkészületek is meghaladják az erőmet, pedig ez még csak ízelítő. A
Claridge emeletének a bérleti díja szinte teljesen kimerítette a
bankszámlát, fel kellene tölteni.
Az igazgató barátságosan mosolygott a söröspoharára.
– Meséltem már magának a legidiótább darabról, amit valaha
Londonban játszottak? A Picadillyn megy a konkurenciánál.
Róbert egy újabb korty sörből próbált erőt meríteni.
– Mr. Hawthorne, a Farkas még nincs itt, de a bútorai már
megérkeztek. Képzelje el, saját bútorokkal berendezni egy szálloda
egész emeletét!
Hawthorne zavartalanul mosolygott.
– A darab cselekménye olyan zűrzavaros, mint egy felfejtett
pamutgombolyag. Egy rendező Hollywoodba megy forgatni,
mindent kritizál, de a stúdiókban úgy viselkedik, mint egy
szupersztár, és a lelke mélyén nagyon élvezi az egészet, csak nem
mutatja…
Róbert türelmetlenül dobolt a pulton.
– Már itt van a Farkas sofőrje, a menedzsere, az ügynöke és a
szakácsnője.
Az igazgató sóhajtva megcsóválta a fejét.
– A második felvonásban a rendező még mindig élvezi az egészet,
eltöri a jobb lába nagyujját, egy kis sztárocskánál keres vigasztalást,
és fél egy premiertől, ami aztán siker lesz. Ennek örül is meg nem is,
mert ettől kezdve hangokat hall, amik folyton azt kérdezgetik, hogy
ő kicsoda, és számít-e ez valamit egyáltalán…
– És a Farkas alkalmazottjai úgy követelőznek, mintha legalábbis
a cári család tagjai lennének – vágott közbe Róbert.
Hawthorne kíváncsian végigmérte.
– A harmadik felvonásban a főhős kárörömet érez egy kollégája
bukása miatt, szilveszterkor kibékül francia-japán exszeretőjével,
aki régebben folyton kritizálta a frizuráját, amikor még együtt éltek
Rómában…
– Mr. Hawthorne! – fogta könyörgőre Róbert. – Ezekkel az
emberekkel nem lehet boldogulni. Ezek…
– És mivel a darab rossz – folytatta rezzenéstelenül mosolyogva
az igazgató van még egy negyedik felvonás is, benne egy
katasztrofális premier, a rendező a repülőgépen összeveszik az
egyik hanggal, amit hall. A végén a rendező mély hallgatásba merül,
és a háttérből a hang egyfolytában azt susogja, hogy „happy end,
happy end”… És ez a vacak olyan sikeres, hogy az év darabjának
javasolták!
Róbert a fejét rázta.
– De… de… ez őrület!
– Maga mondta – húzta el a száját az igazgató. – Nem ismerem
ennek a szemétnek a szerzőjét… de mindenképpen szerződést kell
kötnöm ezzel a sikeres hülyével, méghozzá azonnal. – Jóindulatúan
megveregette Róbert vállát. – Ne aggódjon, magának ehhez semmi
köze! Nem akarom túlterhelni a problémáimmal.
– Köszönöm, Mr. Hawthorne. – Róbert nézte, ahogy a főnöke
kiissza a sörét, még egyszer vidáman int neki, aztán elmegy. Csak
akkor jutott eszébe, miért is jött tulajdonképpen a Limelightba,
mikor már eltűnt. Késő…
Ez a „késő” a következő napokban is üldözte. Minél jobban
közeledett Regina Woolf érkezésének napja, annál jobban
reszketett Róbert, nem a sztártól, hanem a problémáktól. A teáról
már rég átnyergelt a kávéra, azonban ennek egyetlen hatása csak a
rossz szájíz lett.
– Úgy látszik, a gyomrom nem bírja a kávét – panaszkodott
hangosan az üres lakásban, ahol persze nem volt senki, aki
meghallgassa, vagy ne adj' isten, segítsen neki. Persze akkor se
segíthetett volna senki, ha valahol másutt panaszkodik. Mindenki
magára hagyja a bajban a gondjaival.
 2
– Maga babonás, Mr. Hawthorne? – vetett egy kérdő pillantást a
mellette álló igazgatóra Róbert. A menetrend szerinti repülőjárat
leszálláshoz készülődött, a repülőtér hangszigetelt üvegablakain
keresztül is behallatszott a hajtóművek dübörgése.
– Babonás? Cseppet sem – rázta meg a fejét rosszallóan az
igazgató.
– Akkor jó – bólogatott Róbert, kibámulva a kifutópályára.
– Tehát azt sem tekinti rossz előjelnek, hogy eddig ragyogó idő volt,
de mára, a Farkas érkezésére London ege megnyitotta a zsilipjeit?
– Megnyitotta a zsilipjeit… – csettintett a nyelvével Hawthorne. –
Maga az asszisztensem, ifjú barátom, és nem színpadi szerző. Miért
fejezi ki magát ilyen virágnyelven? Esik az eső, és kész. Londonban
gyakran esik.
Róbert a tekintetével követett egy emelkedő gépet, amely lassan
feltűnt a felhők között.
– Akkor az sem zavarja, hogy péntek és tizenharmadika van? – A
hangszóró több órás késést jelentett be egy amerikai menetrend
szerinti járatnál.
– Még jó, hogy Miss Woolf a magánrepülőgépével érkezik
– sóhajtott fel megkönnyebbülten Hawthorne.
Róbert leheletnyi félelmet hallott ki a főnöke hangjából, és lassan
feléje fordult. Az igazgató igyekezett ugyan uralkodni magán, de
Róbert éles szemét nem kerülte el a homlokát borító veríték. Úgy
szorította magához a virágcsokrot, amit Róbert szerzett neki a sztár
fogadásához, mint egy mentőövet.
– Felhőszakadás és péntek tizenharmadika… – sóhajtott fel
jelentőségteljesen Róbert. – Kellemetlen kombináció, ha az ember
babonás.
– A fene egye meg, ne idegesítsen már! – szólt rá mérgesen az
igazgató. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha hozzá akarná vágni a
virágcsokrot.
– Azt hittem, nem babonás, uram – felelte ártatlan képpel Róbert.
 – Nem is vagyok az! Csak tudomásul veszem a figyelmeztető
jeleket, amiket bárkinek fel kell ismernie. Ennek semmi köze a
babonához.
– Más szóval attól fél, hogy minden igaz, amit eddig a Farkasról
hallottunk – bólogatott elégedetten Róbert.
– Semmitől se félek, csak azt látom, hogy nem valami kedvezőek
a körülmények az érkezéséhez. – Hawthorne megfordult és a
kávézó felé indult, de néhány lépés után megállt, és visszaszólt.
– Végül is azért alkalmaztam magát, hogy megkíméljen a
nehézségektől, nem? – Idegesen megránduló szája körül még egy
nem túl meggyőző mosoly is megjelent. – Minek van asszisztensem,
ha nem hárítja el az utamból a nehézségeket, nem? – Olyan
mozdulatot tett a virágcsokorral, mintha seprű lenne, amivel
félresöpri a nehézségeket. – Különben, akár ki is dobhatnám az
asszisztensemet, azt meg felesleges magyaráznom magának, Mr.
Fox, milyen nehéz manapság megfelelő állást találni.
Róbert magában szitkozódva nézett a kávézóban eltűnő főnöke
után. Már megint ez a fenyegetőzés, ami azóta üldözi, mióta Regina
Woolf megjelent az életében. A fenyegetés és a „Farkas”
érkezésének körülményei igencsak rossz érzéseket keltettek benne.
Főnökével ellentétben Róbert nagyon is babonás volt, és nem is
csinált titkot belőle.
A lelke mélyén fohászkodott, bárcsak Regina Woolf gépe ne
tudna leszállni a rossz idő miatt. A bámészkodók és az újságírók
csalódnának ugyan, de ő szívből fellélegezne. Az ég azonban nem
volt kegyes hozzá. Néhány perccel a sztár érkezése előtt felszakadt
a felhőtakaró, hirtelen elállt az eső, és még a napsugár is utat talált
magának a felhők között. A repülőtér betonja fölött pára
gomolygott.
Hawthorne bizakodóan mosolyogva tért vissza a kávézóból.
– Maga meg a rossz előjelei! – Kinézett a ködbe. – Ha lenne
kéznél egy vonat, mindjárt eljátszhatnánk az Anna Kareninát. Jól
mutatna a tévében meg a fényképeken. Regina Woolf, ahogy
végigsétál a peronon a londoni ködben, napsugaraktól övezve.
 – Még mindig péntek és tizenharmadika van – vetette közbe
Róbert, de gyorsan az ajkába harapott. Ahogy az igazgató ránézett,
még kitelik tőle, hogy azonnal kirúgja.
Aztán percnyi pontossággal megérkezett a gép New Yorkból,
leszállt és begurult az épület elé.
A kíváncsiskodók az üveghez nyomták az orrukat, az újságírók
pedig csatlakoztak Hawthorne-hoz és Róberthez, akik külön
engedéllyel kimehettek a betonra.
A gép ajtaja kinyílt, odagurították a lépcsőt, s a látvány igazán
hatásos volt. Az aranyló napsugarak egyenesen a gép ajtajára estek,
mint a fényszórók. A páragomolyagok, mintha csak olvasták volna
az Anna Karenina forgatókönyvét, a lépcső aljánál kavarogtak… a
fényképészek kattogtatták gépeiket, mikor a nyitott ajtóban
megjelent egy alak… a tévékamerák mögött lázasan dolgoztak az
operatőrök, hogy megragadják a nagyszerű pillanatot… egy két
méter magas, testes alak, olyan széles vállakkal, hogy csak oldalt
fordulva fért ki az ajtón. Egy pillanatra hunyorogva megállt a lépcső
tetején, aztán egy szárazföldre lépő matróz imbolygó járásával
elindult lefelé.
Róbert hallotta az újságírók csalódott mormogását, miközben a
testőr – egy ilyen alak csak testőr lehet – megállt a lépcső mellett.
Megint nőtt a feszültség, amikor a sötétből előlépett egy karcsú,
törékeny alak… aki aztán szigorúan hátrafésült hajától lapos sarkú
cipőjéig maga volt a szürke jelentéktelenség. O lehetett a szobalány.
Újabb női alak dobogtatta meg a szíveket, akiről a napfényben
megint csak kiderült, hogy a személyzethez tartozik. Agyonfestett
arcával úgy nézett ki, mint egy kandírozott alma, s mikor
odakiáltott valamit a testőrnek, Róbert azonnal tudta, hogy csak a
szirupos– metsző hangú titkárnő lehet. Őt még egy sápadt és
jelentéktelen külsejű nő követte, akiben az egyik halkan szitkozódó
riporter felismerte a sztár társalkodónőjét… aztán végre ő!
Ó… egy csodálatos, zöldbe burkolt lény. Zöld nadrág, zöld garbó,
zöld csizma, smaragd fülbevaló és zöld szemüveg. Regina Woolf, a
„Farkas", aki tudatosan kivárta, míg az elviselhetetlenségig
fokozódik a feszültség, előreküldte minden kísérőjét, hogy biztos
lehessen abban, most már valóban mindenki felfokozott izgalomban
várja őt.
Regina Woolf néhány másodpercig állt a lépcső tetején, élvezte a
ráirányuló tekinteteket, aztán a gép belseje felé intett.
Aki azt hitte, hogy a fellépés feszültségét már nem lehet tovább
fokozni, az tévedett. Regina mellett megjelent egy orosz agár és egy
gepárd, amely az álmosító londoni levegőtől nagyot ásított, aztán
lehorgasztotta a fejét. A fényképészek sűrűn kattogtatták gépeiket,
és Róbert esküdni mert volna rá, hogy még a tévékamerák is
átforrósodtak.
Regina, aki mindig és mindenütt tudta, hogyan kell a
legmegfelelőbb megvilágításba állítania magát, négylábú társai
kíséretében tette meg az első lépéseket lefelé, a fogadóbizottság
felé, amely a színházigazgató Hawthorne-ból állt, akit Regina egy
újságban látott fényképről ismert fel, valamint egy rendkívül jóképű
fiatalemberből, akit ugyan nem ismert fel, de akivel szívesen
megismerkedett volna közelebbről is, ha erre megfelelő alkalom
kínálkozik. Fekete hajú, kék szemű, kisportolt alak, némi
gyanakvással a tekintetében, de a mosolya elragadó… egész
érdekesnek ígérkezik ez a londoni vendégszereplés. Regina
magában mosolygott. Annyira lekötötte a figyelmét a fiatalember,
hogy egyszerre csak megállt a lépcső közepén.
Majd összeszedte magát, megtette a hátralévő néhány
lépcsőfokot, és az ásítozó gepárdra mutatott.
– Szegény, nem bírja a repülést… – Úgy nyújtotta a kezét az
igazgató felé, hogy kézcsókon kívül másfajta üdvözlés nem is
jöhetett szóba.
Hawthorne finoman megérintette a feléje nyújtott kezet, de a
szemét egy pillanatra sem vette le a gepárdról, amely szemmel
láthatóan kezdte kiheverni a repülést, és egyre élénkebben
szaglászott feléje.
– …nagy öröm… megtiszteltetés… csodálatunk jeléül – nyújtotta
Regina felé a csokrot az igazgató, de a virágok nem értek célba. A
fáradt gepárd váratlan hevességgel kapott a csokor után,
Hawthorne pedig ijedten hátrált, még mielőtt abban a
megtiszteltetésben részesülhetett volna, hogy kezet csókolhat a
sztárnak.
Róbert lenyűgözve figyelte, ahogy a hatalmas macska óvatosan
eltávolítja a papírt, aztán jó étvággyal beleharap a virágokba,
ugyanakkor érezte, hogy Regina Woolf tekintete rajta nyugszik.
Mióta ez a szürke szempár először ránézett, újra meg újra visszatért
hozzá. Bemutatkozásra azonban ugyanúgy nem kerülhetett sor,
mint a virágcsokor átadására. Ezúttal nem a gepárd volt a hibás, sőt,
nem is az orosz agár, amely csendben álldogálva csodáltatta magát.
A zavart ezúttal két férfi okozta, akiket Róbert már korábban
észrevett. Mindkettő magas, karcsú és sötét hajú volt… és
mindkettő a vámtisztviselők egyenruháját viselte.
Róbert kezdte sejteni, hogy megkezdődnek a bajok.
A két egyenruhás odatolakodott Róbert és a fogadóbizottság
közé. Nem zavarta őket sem az orosz agár unott pillantása, sem a
gepárd félelmetes ásítása, de még Regina tekintete sem, amely
szinte felnyársalta őket.
– Állatok behozatala tilos – közölte az egyik vámos fagyosan.
Regina levegő után kapkodott.
– Hogy nevezte a barátaimat? – támadt rá a vámosra. – Állatnak?
A másik vámos a kutyára és a gepárdra mutatott.
– Ezekről az állatokról beszéltünk.
– Én is! – emelte védő mozdulattal négylábú kísérői fölé a kezét
Regina. – És nem fogom tűrni, hogy a durva kifejezéseikkel
sértegessék a barátaimat!
A vámtisztviselők nem zavartatták magukat.
– Nagy-Britanniába tilos az állatok behozatala – ismételte meg az
első. – Vissza kell vinnie a… a barátait a repülőgépbe, és el kell
szállítatnia őket az országból.
Róbert érezte, hogy valaki erőteljesen hátba vágja.
– Csináljon már valamit! – sziszegte a fülébe Hawthorne. – Ne
álljon itt ilyen tehetetlenül!
– És mit csináljak? – sziszegte vissza Róbert. – Maga is
ugyanolyan jól ismeri a törvényeket, mint én. Állatok behozatala
tilos. Lehetetlen…
 – Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi lehetetlen, hanem…
Róbert sose tudta meg, mire kíváncsi a főnöke, mert egy éles,
rövid vakkantás az események kaotikus láncolatának kezdetét
jelezte. A második vámos buzgalmában megragadta az agár
nyakörvét, hogy saját kezűleg vezesse vissza a gépbe. A kutya
ugatott, a gepárd fújt, de Regina mindenkit túlharsogott.
– Megtámadtak! – nyújtotta a kezét a fényképészek és tévések
felé. – Fotózzanak, filmezzenek mindent! Megfosztanak a legjobb
barátaimtól. El akarják szakítani tőlem a kutyámat… brutális
erőszakkal!
– Én egyáltalán nem… – próbálkozott a vámos. – Én csak…
– És még nyíltan be is vallja! — Regina maga volt a megtestesült
felháborodás. – Kamerák előtt! Ennek az embernek rács mögött van
a helye.
– Ennek a nőnek van rács mögött a helye – dünnyögte Róbert.
– Mindjárt maga kerül rács mögé, ha nem csinál valamit
– sziszegte Róbert fülébe Hawthorne, amire Róbert nem is felelt.
Semmi kedve nem volt beleavatkozni ebbe a vitába.
A bámészkodók és a fényképészek jó része szemmel láthatóan
szórakoztatónak találta a jelenetet. Nem úgy a vámtisztviselők, akik
próbáltak nagyon hivatalosan viselkedni.
– Vagy eltávolítja ezeket az állatokat brit földről – mondta az első
–, vagy elkobozzuk őket.
– Maguk nem tudják, kivel állnak szemben! – mennydörögte
Regina, de mikor leolvasta az arcukról, hogy valóban nem tudják, de
nem is érdekli őket, gyorsan taktikát változtatott. Először csak
nedvesen csillogott a szeme, amikor átölelte az orosz agarat, és
mikor ez sem használt, valóságos könnyáradatban karolta át a
gepárdot. – Nem kívánhatják tőlem, hogy…
A két kemény brit vámos szemei jelezték, hogy de bizony, nagyon
is.
Regina intésére a gépből előjött egy steward, és pórázon
visszavezette a lépcsőn a két nemkívánatos kísérőt.
– Maga a felelős azért, hogy jól érezzék magukat Párizsban, amíg
utánuk megyek! – kiáltott utána Regina.
 – Nem repülhetnék én a gepárd helyett Párizsba? – kérdezte
Róbert. – Velem nem is kellene foglalkoznia a stewardnak.
– Fogja be a száját! – szólt rá Hawthorne.
– És ti, drágaságaim, legyetek jók Párizsban, és várjatok szépen a
gazdira – fuvolázta Regina a gépben eltűnő két „barát” után, aztán
teljesen váratlanul Róberthez fordult. – És most lássuk magát…
fantasztikus! Hogy hívják?
Róbert már válaszra nyitotta a száját, mikor úgy hátba vágta
valaki, hogy majdnem nekiesett Regina Woolfnak, és
összekoccantak a fogai.
– Ez Róbert Fox, az állandó kísérője, hölgyem – bájolgott
Hawthorne, és még közelebb lökdöste a ragyogó szemű „Farkashoz”
az asszisztensét.
– Róbert Fox! – mosolyodott el az érzéki száj. – Róbert… Fox?
Mint a róka? Csak csinos róka vagy ravasz is, mint a mesékben?
– Az attól függ, lehet-e hinni a meséknek. – Róbert megpróbálta
kivonni magát a csillogó szempár varázsa alól, nem szabad neki
ezeket a csábító ajkakat bámulnia.
– Mr. Fox gondoskodik mindenről – magyarázta lelkesen
Hawthorne, amivel sokat segített Róbertnek, hogy megszabaduljon
Regina Woolf varázsától. A várható problémák említése hatásosabb
volt, mint egy hideg zuhany. – Mr. Fox a jobbkezem. Mr. Fox az én
meghosszabbított karom, a meghosszabbított szemem, a
meghosszabbított fülem.
– Te jó isten, mije van még meghosszabbítva? – nézett rá
idegesen Regina. – Kicsoda maga egyáltalán, hogy folyton
közbeszól, mikor ezzel a kedves és ravasz rókával beszélgetek?
– Algernon Hawthorne – vágta rá olyan katonásan az igazgató,
hogy Róbert azt hitte, mindjárt szalutál is. – Én vagyok az igazgató.
– Remek! – legyintett szórakozottan Regina, és máris megint
Róberthez fordult. – Szóval éjjel-nappal velem lesz?
Róbert nyelt egyet. Szeretett volna nemet mondani, de úgy
érezte, jobb, ha nem vitatkozik már mindjárt az elején ezzel a nővel,
akinek hetekig ki lesz szolgáltatva. Úgyis jönnek majd a bajok.
 – Igen, Miss Woolf, pontosan – felelte olyan tartózkodóan, ahogy
csak tellett tőle.
– Hívjon csak Reginának, én pedig Róbertnek fogom szólítani.
Hogy maradhat az ember tartózkodó, ha így mosolyognak rá?
– Ahogy óhajtja, Miss… Regina.
Hawthorne megköszörülte a torkát.
– Ha most a sajtó…
– Jó, jó – legyintett Regina. – Azonnal kezdődik a szerepe, Róbert?
Hawthorne megint megelőzte Robertet.
– A magáé, Miss Woolf. Nekem semmihez semmi közöm, mindent
Mr. Fox csinál. Minden probléma…
– Jó, jó! – Regina legyintő keze ezúttal hajszál híján lecsapott az
igazgató orrára, aki nagy igyekezetében előrehajolt. A színésznő
pillantása megsimogatta Róbert arcát. – Akkor legjobb lesz, ha
mindjárt elintézi a csomagjaimat, amíg én az újságírókkal
foglalkozom. Tudja, milyen az, ha az ember híres…
– Persze, Miss… persze, Regina – helyesbített Róbert, habár
sejtelme sem volt, milyen. Igyekezett minél gyorsabban távol
kerülni, még mielőtt újabb feladatokkal halmozzák el. A csomag
nem lehet olyan rémes… egyetlen embernek néhány hétre…
Kérdésére Paula Meredith, Regina titkárnője a magánrepülőhöz
irányította, ahonnan éppen kezdték kirakodni a csomagokat.
– Ügyeljen arra, hogy minden átmenjen a vámon! – tette hozzá.
– Miss Woolfnak okvetlenül szüksége van minden egyes
ruhadarabjára.
– Az angol vám meglehetősen nagyvonalú, ami a személyes
ruhadarabokat illeti – nyugtatta meg Róbert legjobb
lelkiismeretével. – Nem lesz semmi probléma.
Tíz perccel később és nyolcvanöt bőrönd után már korántsem
volt olyan biztos ebben. Paula Meredith még jobban kihúzta amúgy
is szálegyenes kis alakját, és harciasan megigazította a sálját, mikor
Róbert közeledett feléje.
– Nincs a világnak az a vámja, ahol ez mind keresztülmenne
személyes holmiként – mutatott elkeseredetten Róbert a megrakott
targoncákra.
 – Nem is én akarom keresztülvinni – mosolygott a titkárnő.
– Majd maga. Végül is éppen ezért adta mellénk az igazgatója.
Róbert ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kicsit
megszorongassa azt a sovány nyakat a sál alatt, hogy a titkárnő
arcáról eltűnjön a fölényes mosoly.
– Kizárt dolog – jelentette ki, természetesen a csomagokra, és
nem a nő nyakára értve.
Paula Meredith belekotort a táskájába, előhalászott egy csomag
bonbont, és egyszerre hármat a szájába dugott.
– Az egyetlen szenvedélyem – közölte. – Imádom az édességet,
hiába növeli kétségbeejtően a koleszterinszintemet.
Mikor Róbert felé nyújtotta a dobozt, az legyintve elhárította.
Még valamit szeretett volna mondani tiltakozásként a lehetetlen
feladat ellen, de már nem jutott rá ideje, mert Regina személyzete
elindult a megrakott kocsikkal a vám felé, ő pedig a vámosok sötét
képét látva gyorsan odarohant, hogy a legrosszabbat
megakadályozza.
– ...az nem lehet, hogy ez mind egyetlen személy ruhatára legyen
– mondta éppen az egyik vámtisztviselő, olyan szorosan
összehúzott szemöldökökkel, mintha összenőttek volna.
A szobalány csak a vállát vonogatta.
– Remélem, nincs semmi gond! – lépett oda sugárzó mosollyal
Róbert, de minden barátságos igyekezete lepergett a vámosokról.
– Nincs semmi gond – közölte a vámos –, ha a bőröndök
tulajdonosa behozatali vámot fizet a ruháiért. Egy normális nőnek,
ráadásul ha még olyan vékony is, mint ez a Woolf, nincs szüksége
ennyi holmira.
Róbert igyekezett megőrizni a hidegvérét. Gyors pillantást vetett
az újságírókkal csevegő Regina felé, a fejét törve, hogyan közölhetné
vele tapintatosan a behozatali vám kérdését.
– Mit csináljak? – kiáltott fel Regina, aki meghallotta a vámos
utolsó szavait. – Egy csudát fogok fizetni! Ha az angolok nem
engedik, hogy behozzam a személyes ruhatáramat…
Egy másik vámos a töméntelen csomagra mutatott.
 – Ennyivel egy egész kisvárost fel lehetne öltöztetni, nem
egyetlen embert!
– Ahogy gondolják – mondta fagyosan Regina. – Ha az angolok
azt követelik tőlem, hogy meztelenül szaladgáljak náluk, akkor nem
fogok fellépni. Azonnal visszautazom.
– Ezt nem teheti velem! – jajongott Hawthorne.
– Nem tehetem? – fordult föléje felháborodottan Regina. – De
velem bármit megtehetnek? Rólam szó szerint letéphetik a ruhát, és
senki nem segít? Nekem, egy szegény, gyenge nőnek!
– Csináljon már valamit, Fox! – sziszegte Róbert felé az igazgató.
– Nem a maga dolga lenne, hogy elhárítson minden problémát,
Mr. Fox? – fordult feléje Regina is, hallható kihívással a hangjában.
Róbert egy pillanatig arra gondolt, hogy „szigorúan bizalmasan”
közli a vámosokkal, hogy a nyolcvanöt bőröndben lévő ruhák nagy
részét eladásra szánták, így talán Regina valóban azonnal vissza fog
utazni. Rengeteg gondot megtakarítana magának a jövőre nézve.
Aztán felébredt benne a büszkeség. Nevetséges lenne, ha még
ennyit se tudna elintézni!
A két vámossal már nem is próbálkozott, inkább egy
tisztviselőnőhöz lépett, nála vetve be férfias báját, egyetlen
fegyverét a bürokrácia elleni harcban.
A nő valóban visszamosolygok rá, mikor magyarázni kezdte neki,
hogy egy ilyen hírességnek, mint Regina Woolf, bőséges ruhatárra
van szüksége.
– Azért utazik valamivel több csomaggal, mint az átlagemberek
– fejezte be, gondolatban már gratulálva magának a sikerhez.
A vámosnő szemmel láthatóan rokonszenvesnek találta, látszott
csillogó szemén és barátságos mosolyán.
– Nyolcvanöt bőröndre azért senkinek nincs szüksége – mondta
mosolyogva.
Róbert nagyot sóhajtott, hogy elrejtse csalódását és
türelmetlenségét.
– És ha én azt mondom magának, hogy a bőröndök fele az
enyém? – mutatott egy nagy kupac csomagra. – Ez itt mind az
enyém. Most már mehetünk?
 – Egyetlen szavát se hiszem el – felelte gyanakodva a nő.
– Bizonyítsa be, hogy a személyes holmijai! Nyissa ki!
Róbert válogatás nélkül kikapott egy bőröndöt a kupacból, és
kinyitotta.
– Tessék, itt a bizonyíték… – mondat közben elakadt, ahogy a
pillantása gondosan összecsomagolt melltartókra esett.
Villámgyorsan visszacsukta a bőrönd fedelét. A vámosnő tekintete
világosan elárulta, mi a véleménye az ő úticsomagjáról. – Ezek
tényleg az én bőröndjeim! – erősködött Róbert nyirkos tenyérrel,
könyörgő pillantásokat vetve a nőre.
– A maga bőröndjei… – A másik bőröndből előbukkanó bőséges
kozmetikai készletek, amelyekkel egy egész illatszerboltot be
lehetett volna rendezni, nem oszlatták el a vámosnő kételyeit. – A
magáé… – ismételte meg mosolyogva. – Úgy látom, nagyon ad
magára…
– Igenis! – rántotta fel a következő bőrönd tetejét Róbert. – Ne
hagyja, hogy a látszat megtévessze!
– Nagyon kifinomult ízlése van – dünnyögte a vámosnő a
következő bőröndben fekvő kosztümöt, valamelyik nagy párizsi
divatcég alkotását bámulva.
– Sok csomaggal szoktam utazni – nyitotta ki kétségbeesetten a
következő bőröndöt Róbert. – Mindenféle időjárásra fel kell
készülni. – Sóhajtva elhallgatott, mikor egy bunda és egy
szőrmekucsma bukkant elő.
– Azt látom, hogy mindenféle időjárásra felkészült – jegyezte meg
a nő.
Róbert megadta magát. Már az első akadálynál csődöt mondott.
– De hát… – vonta meg a vállát a vámosnő – , végül is mi toleráns
nép vagyunk. Tőlünk mindenki úgy élhet, ahogy neki tetszik.
– Olyan lendülettel nyomta rá a pecsétet valami papírra, hogy
minden szem feléje fordult. – És ha maga úgy szeret utazni, mint
Charley nénje… hát tessék! Mehet vám nélkül! A következőt kérem!
Róbert megkönnyebbülten fellélegzett, hogy mégiscsak sikerült
keresztülvinnie az akaratát… de milyen áron! Az újságírók és a
bámészkodók nagy része őt figyelte, olyan pillantásokat vetve a
bőröndökre, mintha azt akarnák jelezni, hogy mindent láttak, mi
van bennük. Róbert legszívesebben mindent kidobált volna a
bőröndökből, és maga bújt volna el valamelyikben.
És Regina Woolf, akinek az egészet köszönheti? Vajon
megköszönte, hogy átsegítette egy ilyen áthághatatlannak tűnő
akadályon? Szó sincs róla!
– Szeretnék már végre a szállodában lenni! – közölte élesen a
hölgy. – Meddig ácsorogjak még itt?
Róbert kezdte sajnálni, hogy nem súgta meg a vámosoknak, hogy
a „Farkas” kábítószercsempész. Talán még nem késő. Ha igyekszik,
és figyelmezteti őket, hogy jó lenne alaposabban átvizsgálni a
csomagokat…
Késő volt, mert Regina kísérői máris elindultak a csomagokkal a
kijárat felé. A háta mögül még hallotta ugyan, ahogy az egyik vámos
a másiknak magyarázza, hogy még mindig nem érti, mire kellhet
egy ilyen sovány nőnek ennyi holmi, de ezzel már nem ment
semmire. A menet a csomagokkal együtt elérte az ajtókat, és a
kocsisor elindult a Claridge felé, ahol már a londinerek hada várta
őket.
Róbert a szálloda halljában talált rá Reginára, miután
megállapította, hogy Hawthorne gyáva módon kereket oldott.
– Ha megengedi, én is elbúcsúznék…
– Nem engedem meg! – Regina félszemmel a bőröndöket cipelő
londinereket figyelte. – Úgy érzem, még rengeteg gondom lesz itt, és
a maga dolga, hogy megoldja őket.
– De… – próbált tiltakozni Róbert.
– Éjjel-nappal! – figyelmeztette Regina. – Na jöjjön, szép kis róka!
– tette hozzá bátorító mosollyal. – Része lehet abban az egyedülálló
élvezetben, hogy végignézze, hogyan építi fel a barlangját egy
nőstényfarkas.
Róbert hajszál híján közölte, hogy nem kíváncsi rá, és hogy a
vámosok után már nem is találja olyan kedvesnek a megszólítást, de
aztán eszébe jutott az állása a Heymarket színháznál, és inkább
beállt a Regina számára kibérelt emelet felé igyekvő tömegbe.
 Amit Regina barlangépítésnek nevezett, az Róbert szerint a
legnagyobb káosz volt.
– Azonnal szükségem van a pongyolámra! – kiabált át a termeken
Regina, idegbajt hozva a szobalányára.
– Nem tudom, melyik bőröndben… – suttogta a jelentéktelen,
szürke egér.
– Arról nem én tehetek! – Regina a nagydarab testőr kíséretében
átviharzott a másik szobába, fel-alá szaladgált, aztán ki akart
rohanni, de a testőr az útjában volt. – Tűnjön el a szemem elől!
– kiabált rá. – Ki van dobva! – Saját kezűleg nyitotta ki az egyik
bőröndöt a nappaliban. Csak úgy röpködtek a szobán keresztül a
szoknyák és blúzok, a szőnyegeken és a különböző bútorokon
landolva. – Hol a sárga selyemsálam? A barna pongyolámhoz a
sárga selyemsálam kell!
– Tessék – emelt fel a padlóról egy sárga selyemkendőt Paula
Meredith.
– Ez nem sárga, ez citromszínű! – oktatta Regina a titkárnőjét.
– Ez pedig… – mutatott egy barna pongyolára, amivel a kimerült
szobalány megjelent – ez a gesztenyeszínű pongyolám. Senki sem
képes itt pontosan végrehajtani az utasításokat?
A szobalány kitámolygott a szobából, a titkárnő pedig olyan
lázasan kezdett lapozgatni valami papírok között, hogy Róbertben
felmerült a gyanú, csak azért játssza meg az elfoglaltat, hogy
kitérhessen főnöknője szeszélyei elől.
– A legtöbb alkalmazott használhatatlan – karolt bele Róbertbe
Regina, és átvezette az egyik szalonba, ahol a testőr üldögélt egy
karosszékben. – Miért nem teljesíti a kötelességét, és vigyáz rám?
– vetett rá egy megsemmisítő pillantást a színésznő.
– Mert elbocsátott, Miss Woolf – felelte a testőr.
– Kövessen! Visszavettem! – Regina félig megtöltött sherryvel két
poharat, és az egyiket Róbert felé nyújtotta. – Magát más fából
faragták, mint az én embereimet. – Tetőtől talpig alaposan
végignézte. – Bárcsak olyan embereim lennének, mint maga,
Róbert! Maga elmehet! – fordult az éberen mellette álldogáló
testőrhöz, aki ezek után úgy rogyott le az egyik kanapéra, hogy még
a mozdulatai is elárulták, ha a szeme előtt támadnák meg Regina
Woolfot, akkor se mozdítaná a kisujját sem a védelmére.
Róbert minden bátorságát összeszedte.
– Ha megengedi, én most…
Regina kiürítette a poharát, aztán megint belekarolt, és átvezette
egy másik szobába, ahol nagy volt a jövésmenés.
– Nem mehet el, Róbert! Biztosan látni akarja, sikerül-e
otthonosan berendezkednem. – Intett a társalkodónőjének. – A
telefonasztalkát az ablak elé, a virágállványt az ablaktól a folyosóra,
a kanapét jobbról balra! Segítsen magának a sofőr, ahelyett hogy a
női személyzettel flörtöl. Maga is annyira szeret flörtölni, angol
Grál-lovagom? – szorította meg Róbert karját.
Róbert kénytelen volt megcsodálni a képességét, hogy a rideg
parancsolásról egy pillanat alatt képes halk, érzékien búgó hangra
váltani, de az idegei felborzolódtak.
– Angolnak angol vagyok, de nem Grál-lovag, és ha most
elmehetnék…
– Maguk, angolok mindig olyan lovagiasak… kivéve a
vámtisztviselőket. – Regina a nyitott ajtóból kiadta az utasításait a
testőrnek, hogyan csoportosítsa át a bútorokat. – Maga biztosan az
igazgató legjobb munkatársa, ha magára bízott!
Róbert bólintott. Ki árulta volna el a helyében az igazat, hogy ő az
a munkatárs, akit az igazgató a legkönnyebben megzsarolhatott,
hogy ne utasíthassa vissza a feladatot?
– Maguk; angolok mindig olyan szerények, csendesek és
tartózkodóak. Ezt szeretem magukban – nézett mélyen a szemébe
Regina.
Róbert elhatározta, hogy nem hagyja hipnotizálni magát. Nem
engedi, hogy ez a fantasztikus szempár meggyőzze, hogy a világ
legizgalmasabb asszonyával áll szemben. Ugyanakkor érezte, hogy
ha Regina elég kitartó lesz, óhatatlanul elveszti a harcot. Márpedig
Regina elég kitartónak tűnik…
– Miss Woolf? – szólalt meg mellettük a testőr.
 – A biztonsági ember első és legfontosabb kötelessége, hogy
feltűnés nélkül dolgozzon – mondta fagyosan Regina, elfordulva
Róberttől. – Ki van rúgva!
Róbert kihasználta az alkalmat, hogy ő is eltűnjön, legalábbis
erre az első napra.
A kijáratnál elkapta Paula Meredith.
– Hogy érzi magát kis csapatunkban, Mr. Fox? – kérdezte alig
érthetően, annyira tele volt a szája bonbonokkal. Mielőtt még
Róbert bármit is felelhetett volna, a „Farkas” felé pillantva
odasúgta: – A színpadon az eszével, a lelkével és a tehetségével
játszik… az életben pedig a férfiakkal. Fel fogja falni magát!
Ezt a jóslatot Róbert lényegesen hihetőbbnek találta, mint Regina
fecsegését az angolok lovagiasságáról. Nehogy már az első estén
felfalják, véglegesen menekülésre fogta, miközben Regina újra
alkalmazásba vette a testőrét.
 3
– Az angolok, úgy látszik, valami boldogító gépezetet látnak
bennem, ha hinni lehet a vendégszereplésemmel kapcsolatos
várakozásoknak – csukta össze a reggeli újságot Regina Woolf,
miután elolvasta az első három napjáról szóló részletes
beszámolókat. – Mi a mai műsor? – fordult a titkárnőjéhez. – Hol
marad az a Róbert Fox? És egyáltalán… hiányzik a New York-i
diétás fánkom.
– Angliában nincs diétás fánk – felelte Paula Meredith, a többéves
gyakorlatnak hála, az idegesség leghalványabb jele nélkül.
– Már megint butaságokat beszél, Paula! – csóválta a fejét Regina.
– Minek csinálnának normális fánkot Angliában, mikor úgyis
rájönnének, hogy túl zsíros és megfekszi az ember gyomrát? Azért
arról gondoskodhattak volna, hogy mielőtt idejövök ebbe az
országba, kicsit népszerűsítsék a kedvenc reggelimet.
Paula pillantása elárulta a véleményét főnöknője szamárságairól.
– New Yorkból is hozathatnánk repülőn a kedvenc reggelijét
– javasolta közönyösen.
– Hogyne, hogy még rágósabban érkezzen meg, mint otthon, ahol
a sarki péktől hozatom? – legyintett Regina. – Jó étvággyal akarok
reggelizni, és nem akarom, hogy beletörjön a fogam. – Az étvágyról
eszébe jutott a másik kérdés. – Hol marad Mr. Fox? Nem
jelentkezett még szolgálatra Róbert?
– Utánanézhetek az előszobában – ajánlkozott a szobalány, aki
eddig némán ácsorgott a sarokban, a pillanatra várva, mikor a
„Farkas” fogai az ő húsába mélyednek.
– Maga itt marad, és rám adja végre a délelőtti ruhámat! –
utasította rendre Regina. – Maga pedig árulja el végre, hogy mi a
program, hogy tudjam, milyen ruha a megfelelő! – fordult a
titkárnőjéhez. – Aztán nézzen utána, hol marad Róbert!
Az utolsó parancs szintén Paula Meredithnek szólt, aki
rezzenéstelen arccal felolvasta a határidőnaplóból az aznapi
teendőket.
 Regina tetszéssel méregette a szivárvány minden színében játszó
kockás kosztümöt, jóváhagyóan bólintott a karmazsinpiros zsabós
blúzra, az azonos színű cipőre és kesztyűre is, észre sem véve a hála
könnyeit a szobalány szemében, aki a lelke mélyén már felkészült a
többszöri ruhacserére.
– Végre egyszer egy megfelelő ruha, ami illik az alkalomhoz
– dicsérte meg Regina.
– Ön parancsolta, hogy ezt készítsem elő, Miss Woolf – mormolta
a szobalány.
– Pontosan azért felel meg, nem úgy, mint tegnap az a rémes
galambszürke plisszéruha…
– Azt is ön választotta… – köszörülte meg a torkát a szobalány.
– Ez is csak a maga kifogása a lustaságára – legyintett Regina.
– Hol marad már Paula az én angol rókámmal? – Végignézett
magán, és szórakozottan megigazította a pongyoláját, melyben a
reggelihez ült. Talán még kicsit korai ebben az öltözékben fogadnia
Róbert Foxot. Nem tűnik félénknek a fiú, de valahogy tartózkodó.
Talán attól van, hogy angol, és olyan mérhetetlenül tiszteli, hogy
azért bámul rá néha olyan furcsán…
– Mr. Fox kint vár – jelentette a belépő Paula.
Regina intett a szobalánynak, hogy segítsen felöltözködnie.
– Csak nem akarta behozni, mikor még pongyolában vagyok?
– nézett szemrehányóan a titkárnőjére. – Nem szoktam idegen
férfiakat pongyolában fogadni.
– A múlt évadban az a fiatal zeneszerző… Gerry Gold… – vetette
közbe ártatlan képpel Paula.
– Az nem volt férfi, ahogy később kiderült. – Regina felöltözött a
szobalány és a társalkodónő segítségével, de a gondolatai közben
Róbert Foxnál jártak. Nem mintha minden jóképű férfiért odalenne,
sőt. Túlságosan gyakran kiderült már, hogy a férfiak csak a színpadi
világ közelébe szeretnének férkőzni a segítségével. Néha azért
előfordult, hogy egy-egy férfi láttán felvillant a szikra, ennél a
Róbert Foxnál pedig valóságos tűzijátékot lát. – Nős? Van
barátnője?
 – Kinek? – Paula, akinek a kérdés szólt, nagyon jól tudta, kire
gondol, de úgy érezte, neki is joga van kicsit borzolni mások idegeit.
– Az angol miniszterelnöknek – mordult rá olyan hangon Regina,
ami egy igazi farkasnak is díszére vált volna.
– Róbert Foxnak, ki másnak?
– Honnan tudhatnám, Miss Woolf? – adta tovább a tudatlant
Paula.
– Diszkréten megérdeklődi, ennyi az egész! – Regina kisietett a
hálószobából, s a szalonban a kezét nyújtotta a besiető Róbert felé.
– Helló, jó reggelt, Róbert! Őrülök, hogy látom. Egyébként meg
akartam kérdezni, nős?
– Jó reg… tessék? Nem – dadogta Róbert. Egek, hogy fogja valaha
is megszokni ennek a nőnek a csapongásait?
– Barátnő? – karolt bele Regina.
– Tessék? – nyelt egyet Róbert. – Én… szóval… nincs…
Regina elégedetten bólogatva, a pillantásával jelezte
titkárnőjének, hogy így kell ezt csinálni. Mindenesetre tovább
kérdezett, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.
– És barátja?
– Nem… én… nincs senki, aki… – Róbertnek még idejében
sikerült elhallgatnia, mielőtt elmeséli, hogy nincs a világon senki,
aki megláthatná az alsónadrágján a szakadt holdat. Hajszál híján
kicsúszott a száján. Ez a nő furcsa kettősséggel hatott rá. Mint nő,
minden érzékét felborzolta a külsejével, az illatával, a keze
melegével, érzéki járásával… nem is szólva a pillantásáról, a hangja
csengéséről és arról a sokat ígérő mosolyról…
– Remélem, ma nem fognak olyan hülyeségeket kérdezni az
újságírók, mint tegnap – engedte el Róbert karját Regina, és az
órájára pillantott. – A kocsi kész?
Míg mindenki körülugrálta, Róbert magában nagyot sóhajtott.
Máris előbukkant a nő másik énje, a „Farkas”, szeszélyes,
igazságtalan, bosszantó, de tökéletes profi, mihelyt munkáról van
szó. Bármennyire idegesítette is ez a Regina, Róbert csodálattal
adózott neki.
 Egy óra múlva is megcsodálhatta, ahogy a Times
szerkesztőségében válaszolgatott az újságírók kérdéseire,
szemernyi kételyt sem hagyva, hogy a válaszaival, a hangulatával és
a hanglejtésével ő szabja meg az interjú irányát és nem a kérdező.
– Ahogy az ember így elnézi magát, Miss Woolf, vagy a színpadon
látja – szólalt meg a sarokból egy fiatal riporter, aki eddig átengedte
a kérdezést idősebb kollégáinak – Azt hinné, nem is ismeri azt a
szót, hogy idegesség.
Regina hálás mosolyt vetett a fiatalemberre.
– Jó, hogy végre ezt is megkérdezi tőlem valaki – felelte a
kérdésre, amit minden újságíró és minden rajongója folyton
ismételgetett. – Be kell vallanom, hogy minden új darab előtt ideges
vagyok – mondta aztán, híven az igazsághoz. – A bemutatóig csak
egyre nő az idegességem.
– És mit tesz ellene? – kérdezte a fiatal újságíró büszkén, hogy
ilyen eredeti kérdés jutott eszébe.
– Nagyon alaposan felkészülök minden próbára… és eltervezem,
hogy ha a darab megbukik, kivándorlok Grönlandra.
Mindenki csodálattal nevetett, és Róbert azon kapta magát, hogy
ő sem kivétel. Talán eddig nem ismerte meg az igazi Regina
Woolfot. Talán valójában nagyon barátságos, kedves, jó humorú és
meleg szívű nő…
– …Az első percben megmondtam, hogy nem válaszolok a
magánéletemre vonatkozó kérdésekre! – Regina nem beszélt
hangosan, de a hangja olyan éles volt, hogy gyémántot is lehetett
volna vágni vele. – Elég, ha az emberek a színpadon és a nyilvános
szerepléseimen látnak, hogy otthon a négy fal között mi történik, az
csak rám tartozik.
A hirtelen támadt feszült csendben Róbert gondolatban áthúzta a
barátságos, kedves, jó humorú és meleg szívű jelzőket. Most egy
határozott és hajlíthatatlan nőt látott, aki minden bizonnyal
bámulatba ejtette volna, ha nem az ő feladata lenne, hogy a „Farkas”
súrlódásmentes londoni tartózkodásáról gondoskodjon. Róbert
hátán végigfolyt a hideg veríték, miközben ugrásra készen várt, ha
netán veszekedés törne ki… igen, és akkor mit csinálna?
 A főszerkesztő néhány udvarias szóval bezárta a
sajtókonferenciát, és Róbert kifújhatta a visszafojtott levegőt, mikor
Regina minden további incidens nélkül elhagyta az újság épületét.
A kocsi felé lépkedve utolérte Paula Meredithet.
– Könnyű azt mondani, hogy el kell hárítani a bajt, de mondja
meg, mit csinálhattam volna, ha veszekedés tör ki? Nem
hallgattathatom el csak úgy egyszerűen Miss Woolfot!
– Azt senki sem teheti – felelte a titkárnő annak a nőnek a
bölcsességével, aki már sokat tapasztalt. – Próbálkozzon a figyelem
elterelésével! Vonja magára a figyelmet!
– Aha – bólogatott Róbert. – És mivel?
A mosolyt, amit Paula Meredith rávillantott, akár
farkasvigyornak is lehetett volna nevezni, mintha csak a
főnöknőjétől tanulta volna el.
– Talán mutasson be egy kis sztriptízt! Biztosan feltűnést keltene.
A titkárnő elégedetten lépkedett tovább, hogy neki is sikerült
egyszer pirulásra késztetnie egy férfit, Róbert pedig arra gondolt,
remélhetőleg soha nem kerül sor arra, hogy valóban közbe kelljen
avatkoznia valami komolyabb vitában.

Az első színházi próbák után azonban ez a reménye is hamarosan

semmivé foszlott. Eleinte Regina egyetlen szót sem szólt semmire,
amin Róbert nagyon csodálkozott, mert időnként ő maga is
legszívesebben hangosan ordítozott volna.
A próbákon Regina maga volt a megtestesült nyugalom. Tudta a
szövegét, tudta, hová álljon és hogyan mozogjon, kihez kell
fordulnia… ellentétben jó néhány más színésszel.
– Ölelj át, drágám! – nyújtotta Regina felé a karját egy magas,
szőke színész.
Regina futó pillantást vetett rá.
– A valódi életben eszem ágában se lenne, kedvesem – mondta
könnyedén. – A színpadon pedig magának nem énfelém kell
nyújtogatni a karjait, hanem ő feléje – mutatott egy vörös hajú
színésznőre, aki rágógumit rágcsálva üldögélt egy felfordított ládán.
– Abban viszont egyetértek magával, hogy minden férfi szívesebben
ölelne át engem – tette hozzá mosolyogva, és Róbert magában csak
helyeselni tudott. Kezdte nyugalomba ringatni magát. A „Farkas” a
vad farkasok kései, megszelídült utódjának bizonyul, valóságos
öleb, olyan kedves és ártalmatlan.
Még a világosítás zavarai sem izgatták fel. Ha rossz reflektort
irányítottak rá, csak legyintett és elhallgatott.
– Van ott fent valaki? – kiáltott fel a világosítókhoz, mikor még
második nap is rendszeresen hibáztak. – Vagy egy húsz éve
elrozsdásodott számítógép bolondult meg?
– Itt vagyunk – felelte fentről egy férfihang. A hozzá tartozó
alakot nem láthatták, mert a fényszórók nappali fénybe vonták a
színpadot.
– És maguk világosítók, vagy eltévedt turisták? – érdeklődött
szelíden Regina.
– Én vagyok a fővilágosító, és itt vannak a tökéletesen képzett
asszisztenseim – jött fentről a sértődött válasz.
– Mit nem mond? – Regina hangjába most már gúny keveredett.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy tanulta, hogyan kell kezelni
egy színházban a reflektorokat?
– Pontosan, asszonyom! – A hang most már egyértelműen dühös
volt.
– Akkor majd én megmondom magának, hogy mit tanult meg és
mit tud! – kiabált felfelé csípőre tett kézzel Regina. – Egy gyertyát
talán meg tud gyújtani és otthon a fürdőszobában is fel tudja
kapcsolni a világítást, de soha és semmikor… érti?… soha és
semmikor nem képes tisztességesen bevilágítani egy színpadot…
legfeljebb zseblámpával, ha rövidzárlat van.
– De kérem!
– Semmi kérem! – fonta keresztbe a karjait a mellén Regina.
– Eddig még egyetlen jelenetet sem ismert, most is éppen nappali
fénnyel csinál egy éjszakai jelenetet!
Fent sokatmondó csend támadt.
– Hol az igazgató? – mennydörögte Regina. – Követelem, hogy
azonnal szerezzenek új világosítókat!
Róbert kétségbeesetten körülnézett. Ez a végszó.
 – Miss Woolf… Regina…
– Ki engedte meg magának, hogy Reginának szólítson? – meredt
rá Regina.
– Ön, Miss Woolf, és nagyon hálás is vagyok érte – próbálkozott
legkedvesebb mosolyával Róbert.
Regina szemei keskeny réssé szűkültek.
– Ne próbáljon itt a bájával levenni a lábamról!
Róbert arca olyan komoly lett, mint a gondolatai.
– Soha eszembe se jutna, Miss Woolf, de…
– Szólítson Reginának! – támadt rá a sztár. – És ne mesélje
nekem, hogy ezek itt London legjobb világosítói!
Róbert pontosan ezt akarta mondani, de most változtatnia
kellett.
– Egész Nagy-Britannia legjobb világosítóit szereztük meg
magának, Regina!
– Nem csoda, hogy a brit birodalom összeomlott, ha ilyenek a
legjobb emberek egy olyan fontos szakmában, mint a színpadi
világosítás. Úgy látszik, az Egyesült Királyság padlón van.
– Pontosan – halkította bizalmas suttogássá a hangját Róbert.
– Éppen ezért reménykedünk, hogy maga segít talpra állni, Regina!
Regina szemei dühösen szikráztak, de a szája sarka árulóan
megrándult.
– Nyomorult hízelgő! – dünnyögte, aztán felfelé mutatott.
– Gondoskodjon arról, hogy holnaptól ezek a lámpa-oltogatók
rendesen dolgozzanak, különben én gyújtok nekik világosságot, de
az szupernóva lesz!
Róbert őszintén elmosolyodott.
– Magától még egy novát is szívesen látnék, hát még egy
szupernóvát, Regina!
Regina pillantása a bájosan kisfiús, de mégis férfias arcra esett.
– Mindent a maga idejében – mondta mosolyogva. – Tartsunk
szünetet!
A rendező kötelességtudóan azonnal szünetet rendelt el. A
világítás ugyan a szünet után sem lett jobb, de a világosítók
óvatosságból most már épp csak minimális fényt adtak, amiből nem
lehet baj. Ehelyett viszont több színész az utolsó pillanatban,
kifulladva rohant be a színpadra, eldarálta a szövegét, és máris
kirohant.
Regina egy darabig csak figyelte a dolgot, aztán megint elfogyott
a türelme. Mikor az egyik mellékszereplő elrohant mellette,
megragadta a zakója ujjánál fogva, ügyet sem vetve arra, hogy a
varrás elszakadt.
– Nézzen rám! – követelte a fiatalembertől, aki riadtan megállt és
rámeredt. – Valami baj van velem? Foltos az arcom? Kiütéseim
vannak? Piszkos vagyok?
A fiatalember olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy majdnem
lecsúszott az orráról a drótkeretes szemüveg.
– N… nem, dehogy, szó sincs róla… Miss Woolf…
– Remek! – bólintott elégedetten Regina, eleresztve a karját.
– Akkor árulja el nekem, miért érkeznek maga meg a kollégái az
utolsó másodpercben a próbára, és miért rohannak el azonnal,
mintha halálra rémíteném magukat?
– Ennek önhöz semmi köze – lélegzett fel megkönnyebbülten a
fiatal színész. – Néhány szereplő egy musicalben is játszik, és
egyszerre két darabot próbálunk.
Regina szája elkeskenyedett.
– És ha szabad kérdeznem, miért nem lehet egymás után tartani
a két próbát, hogy megszűnjön ez az ide-oda rohangálás? Ez a
kaotikus, összevissza…
– Annak nagyon egyszerű a magyarázata. – A színész
körbemutatott a termen. – A párbeszédeket, a táncokat és a dalokat
különböző helyeken és különböző időpontokban próbáljuk…
– Azonnal beszélni akarok az igazgatóval! – követelte Regina.
– Itt vagyok! – jelentkezett azonnal Róbert. Már előre látta, mi
következik, és közelebb lépett, miközben a fiatal színész
megkönnyebbülten elmenekült szakadt zakójában.
– Maga az igazgató? – sziszegte Regina.
– Dehogyis – felelte Róbert. – Ha én lennék, nem jöttem volna ide,
mikor az igazgatót hívta, hanem az asszisztensemet küldtem volna.
Ahogy remélte, Regina elmosolyodott.
 – Az én aranyos kis rókám humoros kis róka is… – Ahogy
folytatta, a hangjától megint végigfutott a hideg Róbert hátán.
– Csakhogy ez nem változtat azon a tényen, Mr. Fox, hogy nem
tűröm ezt az ide-oda rohangálást.
– Majd meglátom, mit tehetek, hogy…
– Nem, maga nem meglátja, hanem véget vet ennek! – Regina
minden egyes szava olyan volt, mint egy nyílvessző. – Senki nem jön
többet kifulladva a próbáimra, és nem rohan ki a jelenete után úgy,
mintha kézigránát lógna a nyakláncomon.
– Igen, Regina, majd…
– Ki engedte meg, hogy Reginának szólítson?
– Ön, de úgy látszik, bizonyos helyzetekre nem érvényes, Miss
Woolf.
– Milyen igaza van, Mr. Fox! – Regina megvárta, míg elfordul,
aztán halkan a nevén szólította. – Még valamit – mondta, mikor
Róbert visszafordult. – Ha nem sikerülne rábírnia az igazgatót, hogy
ezt a disznóságot leállítsa, akkor én megyek el hozzá, bármilyen jól
elsáncolta magát.
– De… de akkor engem kirúg! – dadogta rémülten Róbert.
Regina bűbájos mosolyt vetett a szemmel láthatóan izzadó fiúra.
– Akkor gondoskodjon arról, hogy ne legyen okom Mr.
Hawthorne– hoz fordulni! Megértettük egymást, Róbert?
– Igen, Miss Woolf – dörmögte Róbert.
– Es… szólíthat Reginának…
– Igen, Miss Woolf.
Regina összehúzott szemekkel nézett utána. Csodálatos ez a
tartás! Ennek a fiúnak a jó megjelenése és a kedvessége mellett még
gerince is van. Szívesen végighúzná az ujjait ezen a gerincen…
Aztán valami más terelte el a figyelmét Róbert gerincéről. Attól
fél, hogy elveszíti az állását? Ha önként feladná az állását a
Heymarket színháznál, lenne a számára egy ajánlata…
Mindent a maga idejében – figyelmeztette magát Regina, s a
következő napokban nem is foglalkozott mással, csak a próbákkal…
Róbert ezalatt megpróbált a Moneypenny-utánzat titkárnőt
kijátszva besurranni Mr. Hawthorne-hoz.
 – Mi az, hogy nincs itt? – kérdezte idegesen. – Hallom, hogy
beszél a telefonban.
Miss Brompton végre vette magának a fáradságot és felnézett rá.
– Akkor azért nem beszélhet vele, mert telefonál, Mr. Fox!
– mondta könyörtelenül.
– De beszélnem kell vele! – erősködött Róbert.
– Azt a szót, hogy kell, felejtse el! – A titkárnő most még egy
fagyos mosolyt is engedélyezett magának. – Legfeljebb abban az
összefüggésben érvényes, hogy teljesítenie kell a kötelességét, és
Mr. Hawthorne utasításainak megfelelően gondoskodnia kell a
rendről és a nyugalomról. Elég világosan fejeztem ki magam?
Róbert öt másodpercen át eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha
igazi James Bondként a kerekes székével együtt átgurítaná a
titkárnőt a csukott ajtón… eltekintve attól, hogy James Bond nem
bánna így az igazi Miss Money– pennyvel. Végül vállat vonva
kiment, és inkább este próbálkozott a Limelight– ban.
Hawthorne igazgató azonnal észrevette Robertet a bárpultnál,
amikor belépett, kicsit habozott, de aztán mégis odalépett hozzá.
– Róbert! Már rég meg akartam mondani magának, hogy remek
munkát végez.
– Köszönöm, Mr. Hawthorne, de…
– Whiskyt szódával! – rendelt az igazgató.
– …beszélnem kell…
– Épp azt teszi.
– Mr. Hawthorne, azzal, hogy több szereplő egyszerre két
darabot próbál…
– Aha, itt a whiskym. – Az igazgató kevés ásványvizet öntött a
whiskyjéhez, aztán felemelte a poharát. – A jó munkájára, barátom!
– Köszönöm – emelte fel Róbert is félig telt söröspoharát.– De…
– Munka után nincs jobb a whiskynél – dünnyögte Hawthorne.
– Az lehet, de az igazgató munkaideje tovább tart, mint az irodai
munkaidő.
– Nekem mondja? – sóhajtott fel Hawthorne. – Összetöröm
magam a színházért.
– Akkor állítsa le az egyidejű próbákat, mielőtt Miss Woolf…
 – Még egy whiskyt, víz nélkül! – rendelt az igazgató.
– …faképnél hagy – fejezte be idegesen a mondatot
Róbert.
Hawthorne megveregette a vállát.
– Azért tartom magát, a széles vállú asszisztensemet. Majd maga
elintézi.
– Ez az utolsó szava, Mr. Hawthorne?
Az igazgató szemei olyan keskeny réssé szűkültek, hogy Robertet
ellenállhatatlanul emlékeztette a dühös „Farkas"– ra.
– Mr. Fox, ha van valami, amit még annál is jobban utálok, mint
ha az irodámban Miss Woolf problémáival zaklatnak, akkor az az,
ha egy kocsmában zaklatnak Miss Woolf problémáival.
– De…
– És ha még egyszer meglátom ebben a kocsmában ugy, hogy
nem csak inni akar, akkor ki van dobva! Iszik még egy sört,
barátom?
Igen, hogy a képedbe löttyintsem – gondolta magában Róbert.
– Köszönöm, Mr. Hawthorne – mondta ehelyett hangosan. – Nem
kérek, tiszta fejre van szükségem.
– Ilyen hozzáállással nálam fog megöregedni, barátom – dicsérte
meg az igazgató. Ahogy Róbert kilépett a kocsmából, máris
nagyon- nagyon öregnek érezte magát.
Másnap reggel a rendező dührohamot kapott, amikor Róbert
közölte vele az utasításait.
– Nem intézhetem el, hogy csak olyan színészek játsszanak a
darabban, akik nem próbálnak másutt is – háborgott. – Azt sem
rendelhetem el, hogy a mostaniak ne próbáljanak másutt is.
– De én igen – állította rezzenéstelen arccal Róbert.
– Ezt még Mr. Hawthorne-nak is jóvá kell hagynia!
– makacskodott a rendező.
– Akkor az lesz a legjobb, ha most azonnal megkérdezi
– mosolygott rá barátságosan Róbert. – Mondja meg neki, hogy
Miss Woolfról van szó…
 Kicsit alattomosnak érezte magát, látva, hogy a rendező a
telefonhoz lép, de hát ő akarta. Jobban tette volna, ha inkább hallgat
rá.
A rendező öt perc múlva vérvörös arccal jött vissza, úgy tett,
mintha Robertet nem is látná, és kiadta a megfelelő utasításokat.
A próbákat kis időre még valami megzavarta, amiről maga
Hawthorne igazgató tehetett.
– Ki ez? – kérdezte elképedve Regina, mikor az egyik jelenetnél,
amit eddig még nem próbáltak, kipenderült a színpadra egy kis
alacsony, vörös hajú színésznő. – A darab szerint ez egy magas,
karcsú és méltóságteljes nő.
– Nagyon méltóságteljes tudok lenni – bizonykodott a vörös hajú.
– Az lehet, de kétszer akkora nem – kiáltott rá Regina.
– Hol az igazgató?
– O maga választott ki a szerepre – állította a kis vörös hajú, aki
bizonyos testrészein nemcsak erősebb volt valamivel, mint mások,
de nagyvonalúan mutogatta is.
– Engem is – szólt közbe egy szőke izompacsirta.
Regina fagyosan végigmérte.
– Gondolom, maga játssza a darabban a beteges kisöcsémet, aki
végelgyengülésben hal meg.
– Ez a specialitásom – bólogatott lelkesen az óriás. – Rám szabták
a szerepet.
– Ez már… sok! – sikoltotta Regina, és Róbert minden tiltakozása
ellenére, kirohant a színházból.
– Kérem, Miss Woolf, ne menjen el! – könyörgött Róbert mellette
futva. – Majd én megoldom a dolgot. Ha akarja, a próbákon játszom
én mind a két szerepet, csak ne hagyjon cserben!
– Tudnék egy szerepet, amit eljátszhatna mellettem, Róbert
– pördüli meg Regina a kocsihoz érve, és mélyen á szemébe nézett.
– Maga nagyon rendes.
– Köszönöm, de…
– Ráadásul még rokonszenves is…
– Nagyon rokonszenves vagyok – bólogatott vigyorogva Róbert.
– Dolgozhatna csak nekem!
 Róbert biztos volt abban, hogy rosszul hallott.
– Megmagyarázná, Miss Woolf… vagy Regina, vagy ahogy akarja.
Mit csináljak…?
– Otthagyja az állását a Heymarketben, és ezentúl csak nekem
dolgozik – mosolygott megértően Regina. – Tudnék mit kezdeni egy
ilyen képességű emberrel.
Még mielőtt Róbert bármit is válaszolhatott volna, Regina látta a
választ a szemében, ebben a szép, kék angol szempárban, amiben
most csak puszta rémület tükröződött.
– N… nem… köszönöm – dadogta Róbert. Melyik liba vagy kacsa,
vagy más ínycsiklandozó pecsenye sétálna be önként a farkas
karmai közé? – Én nem… nem szeretem a változásokat.
Regina kutató pillantással mérte végig.
– Ne feledkezzen meg a holnapi partiról meg a többiről!
– mondta búcsúzóul. – És hozza rendbe ezt a siralmas
szereposztást!
Róbert egész este törte a fejét, mit is tegyen. A próbákat mindig
felvették videóra, és esténként ellenőrizték, min kellene javítani
Regina nem vett részt ezeken a vetítéseken, a rendező és
Hawthorne igazgató azonban igen.
Róbert belopózott az egyik ilyen vetítésre, és megvárta, míg a
képernyőn megjelenik a szőke óriás.
– Ja, ez a főszereplő végelgyengülésben meghalt kisöccse —
vetette oda szinte mellékesen, mikor pedig feltűnt a kis bögyös
vörös hajú, megjegyezte, hogy ez a színpad magas, elegáns
nagyasszonya.
Hawthorne igazgató megpördült, és dühösen rákiáltott.
– Melyik hülye szerződtette ezeket? – mennydörögte.
A rendező egészen kicsire húzta össze magát a székén, de Róbert
csak a vállát vonogatta.
– Megsértődne, ha megmondanám, Mr. Hawthorne…
Az igazgató szó nélkül kirohant, a rendező pedig szánakozó
pillantást vetett Róbertre.
– Egyszer még ezüsttálcán felszolgáltatja magának a fejét.
 Talán nem is lenne rossz megoldás, hogy megszabaduljon ettől
az állandó stressztől… Róbert felriadt komor gondolataiból. A maga
huszonnyolc évével még túl fiatal ahhoz, hogy egy színházigazgató
ezüsttálcáján végezze… vagy a „Farkas" alkalmazottjaként.
Egyvalamit fenntartás nélkül el kellett ismernie Regina Woolfról,
mégpedig azt, hogy abszolút profi. Csak úgy sugárzik belőle az
életerő és valami mágneses vonzás. Már az első próbákon szinte
tökéletes volt az alakítása…
Ez persze mit sem változtatott a lényegen. Róbert már a
gondolattól is vért izzadt, hogy másnap el kell kísérnie Reginát egy
teadélutánra, aztán minden este más– más fogadásra.
Pontosabban Regina Woolf megjelent mindezeken a helyeken,
Róbert pedig feltűnés nélkül a háttérben maradt, hogy kritikus
helyzetekben közbe tudjon lépni.
– Hát nem csodálatos? – lelkendezett egyik este a vacsorán a
West Enden egy férfi vendég. – Ez a nő bármit kérhetne tőlem, szó
nélkül megtenném.
Róbert csak mosolygott, és magában arra gondolt, próbálna csak
dolgozni vele, majd megtanulná, mi mindent követel!
A „csodálatos” jelzőt azonban kénytelen– kelletlen el kellett
fogadnia. Regina egy térd alattig érő, fehér csipkeruhában jelent
meg, amit egy régi meséskönyvből merített, ahogy a társalgás során
megjegyezte. A ruha ujja szűk volt, derekára fehér selyemöv simult,
a barna hajába tűzött gyöngysorról egy hatalmas gyöngyszem
lelógott a homlokára. Olyan volt, mint egy mesebeli tündér.
Ettől a tündértől azonban Róbertnek a hideg futkosott a hátán,
különösen, amikor meghallotta, ahogy vacsora közben hangosan
megkérdezi a házigazdától, komolyan azt hiszi-e, hogy vele fog
menni egy zártkörű hajókirándulásra.
– Tulajdonképpen nem… – suttogta a házigazda, aggodalmas
pillantásokat vetve a felesége irányába.
– Akkor jó, mert magával még egy sétahajózásra se mennék el a
Temzére – mondta Regina, azzal faképnél hagyva a döbbent
házigazdát, belekarolt Róbertbe. – Csak muszájból követ
mindenhová, vagy szívesen teszi?
 Róbert meglepődve tapasztalta, hogy ezen még nem is
gondolkozott. Eddig mindig abból indult ki, hogy csak a
kötelességét teljesíti.
– Mindkettő – felelte rövid lelkiismeret vizsgálat után. – Magával
legalább sose telik unalmasan az idő.
– De dolgozni még mindig nem akar nekem? – nézett mélyen a
szemébe Regina. – Azt hiszem, nagyon jól kijönnénk egymással,
Róbert…
Ahogy a nevét kimondta, attól Róbertnek felgyorsult a
szívverése.
– Én… én… – próbált megszólalni, de nem engedte a torkában
érzett gombóc. Szerencsére a háziasszony épp asztalhoz invitálta a
vendégeket.
Regina egész este nem tévesztette szem elől ezt az embert, akit
tulajdonképpen csak kritikus helyzetek elhárítására állítottak
melléje. Biztosan érdemes lenne kevésbé kritikus helyzetekben is
közelebbről megismerkedni vele. Róbert azonban a vacsora
végeztével azonnal elköszönt és elment…
…aztán Regina álmának kellős közepén megjelent mellette.
– Nem tudtam aludni miattad – suttogta, aztán föléhajolt, hogy
megcsókolja.
És ezért nem hagysz most engem sem aludni? – suttogta álmában
Regina, boldogan átengedve magát az ajkának és a vágyakozva
simogató kezeinek…
Aznap éjjel természetesen Róbert álmában ugyanúgy megjelent
Regina.
Regina hirtelen ott termett mellette, és miközben bebújt melléje
a takaró alá, valami tartós alkalmazásról suttogott.
– De én meztelenül alszom – próbált tiltakozni álmában Róbert.
Regina keze élvezettel simogatta, s szerelmes szavakat suttogott
a fülébe.
Míg a valóságban a „Farkas" minden ajánlatának ellen tudott
állni, álmában Róbert képtelen volt visszautasítani.
Olyan puha és meleg volt… olyan szenvedélyesen simult hozzá…
Róbert zavartan hunyorogva ébredt fel.
 Rossz jel szenvedélyről és szexről álmodni, nagyon rossz! Lehet,
hogy a nőstényfarkasok külseje csábító, de belül veszélyesek.
Ráadásul nagyon nem angolos dolog szexről álmodni!
 4
A reggelivel együtt szolgálatkész emberek árasztották el a
lakosztályt, akik részben a szálloda személyzetéhez tartoztak,
részben egy jó nevű szépségszalon küldte őket. Paula rendelte oda
őket Regina kívánságára, nem is próbálva emlékeztetni főnöknőjét,
hogy aznap próbája van, amihez igazán nem lenne szüksége
különösebb szépítkezésre. A titkárnőnek mindegy volt, értelmes– e,
amit Regina Woolf csinál, vagy sem, az ő munkája olyan volt, mint
egy aknamező, lábujjhegyen lépkedett, állandóan ügyelve, nehogy
valahol „aknára” lépjen.
– Paula! – integetett a bura alól frissen manikűrözött kezével
Regina Woolf.
– Igen, Miss Woolf! – állt oda Paula a kozmetikusnő háta mögé,
aki épp a sztár jobb kezével foglalatoskodott.
– Maga szerint én az a fajta nő vagyok, aki sokáig beéri pusztán
álmokkal?
– Egészen biztosan nem, Miss Woolf.
– Akkor maga szerint az a fajta nő vagyok, aki valóra váltja az
álmait? – folytatta elégedetten Regina.
– Nem ismerem ugyan az álmait…
– Még csak az kellene, hogy már az álmaim se legyenek
biztonságban magától! – háborgott Regina a szépségmaszk alatt.
– Ezenkívül már úgysincs semmi, amibe ne ütné bele azt a kíváncsi
orrát.
– Azért vagyok a titkárnője – felelte rezzenéstelen arccal Paula.
– Mivel nem mondja el nekem az álmait…
– Aha, szóval erről van szó! Azt szeretné, ha elárulnám magának
a legszemélyesebb titkaimat is! Ne reménykedjen, kedvesem,
vannak dolgok, amiket megtartok magamnak!
– Nem is szeretném az összes titkát megismerni, Miss Woolf
– mondta óvatosan Paula, azzal a biztos érzéssel, hogy óhatatlanul
akna felé közeledik.
 – Na mindegy… – Regina ritka nagylelkűségi rohamai egyikének
engedve békén hagyta a titkárnőjét. Jókedvű volt ma reggel. Még
mindig elevenen élt benne az álma, és sejtette, hogy a megvalósítás
legalább olyan izgalmas lenne. – Paula, tulajdonképpen csak azt
akartam mondani magának, hogy a következő két órában ne
zavarjon senki. Terveznem kell.
– És mi lesz a próbával? – kérdezte Paula, miközben a
szépségszalon alkalmazottai az utolsó simításokat végezték a
kliensükön.
– Nem fog összedőlni a Heymarket színház, ha egy délelőtt nem
mutatkozom ott! – Regina megvárta, míg becsukódik az ajtó és
egyedül marad.
A masszázstól és a reggeli szépségápolástól ellazulva szabadjára
engedte a gondolatait. Mindenekelőtt még egyszer végiggondolta az
álmát, mintha megerősítésre lenne szüksége, hogy jó úton jár.
Utólag megállapította, hogy fölösleges volt. Tulajdonképpen már a
repülőtéren, az első pillantásra tudta, hogy ez a fiatal angol több
lesz a számára, mint a színigazgató asszisztense. Talán több is, mint
egy futó kaland egy vendégszereplés során…
Ezután végigpergette magában a Londonban töltött első napok
élményeit, természetesen Róbert Foxszal kapcsolatosan. Akár a
karrierjébe is mert volna fogadni, hogy a fiú vonzódik hozzá, csak
azt nem tudta, hogyan biztassa őt.
Próbálkozott már kedvességgel, kacérkodással, hízelgéssel, de
Róbert semmire sem reagált, legalábbis nem egészen úgy, ahogy ő
szerette volna.
– Bocsánat, Miss Woolf – dugta be a fejét az ajtón Paula Meredith.
– Világosan megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – szólt rá
idegesen Regina.
– Igen, de…
– Akkor maga se zavarjon, különösen kopogás nélkül!
– Kopogtam, csak nem hallotta – mentegetőzött a titkárnő. – Mr.
Fox telefonált.
Aha, érvényesül a gondolatátvitel! Érzi, hogy rá gondolok,
mosolygott elégedetten Regina.
 – Nagyon aggódott, amiért nem jelent meg a próbán – folytatta
Paula. – Mikor megmondtam neki, hogy ma délelőtt nem is megy
oda, magánkívül volt. Valami olyasmit kiabált, hogy azonnal idejön,
és lecsapta a kagylót. Szerintem össze is tört a telefonja.
– Temperamentum az van benne, meg kell hagyni! – dünnyögte
elégedetten Regina.
– A hangja után ítélve kétségbe van esve és kitört rajta a pánik
– tette hozzá Paula.
– Kétségbeesett és pánikban van… – Regina gondolataiban
felötlött valami, ami eddig még nem jutott eszébe. – Küldje ide
azonnal a szobalányt! Fel kell öltöznöm, mire Mr. Fox megékezik.
Siessen már! Mit ácsorog ott? Minden perc számít!
Paula semmit sem kérdezett, csak elsietett a szobalányért. A
szobalány pedig Regina kívánságára hozta a sötétlila
bársonykosztümöt a halványkék selyemblúzzal, és hozzá a finom
kék– fehér virágos nyakláncot meg fülbevalót.
A titkárnő az öltözőszoba falának támaszkodva figyelte, ahogy
asszonya elegáns, csábító hölggyé változik.
– Megkérdezhetem, miért ez a sietség? – szólalt meg.
– Harmónia! – igazította meg a blúza övét Regina. – A harmónia a
kulcs ehhez az emberhez! Mindig is vonzódott hozzám, és mindig
meghátrált, ha valami incidens történt. Pánik, ahogy az előbb
mondta. A pánik közénk áll, a harmónia pedig összeköt.
A szobalány elsimított néhány láthatatlan ráncot a
bársonykabáton.
– És miért akarja, hogy harmónia kösse össze Mr. Fox-szal?
– kérdezte szerényen. Regina elégedetten bólogatva forgolódott a
tükör előtt.
– Hogy elcsábítsam, mi másért?
A szobalány színtelen arca most pirosodott ki először, mióta csak
Reginánál dolgozott. Paulán nyoma sem volt meglepetésnek,
tökéletes pókerarccal bámult maga elé.
Csak a társalkodónőnek nem sikerült elfojtania egy apró,
felháborodott kiáltást, aki a nyitott ajtóból mindent hallott.
– El akarja csábítani Mr. Foxot? Egy angolt?
 Reginát azonban még ez a kérdés sem rendítette meg.
– Ha kell, egy krokodilt is hajlandó vagyok elcsábítani. Majd…
Elhallgatott, mert a lakosztály előszobája felől zaj hallatszott.
Paula kisietett, aztán visszajött jelenteni.
– Mr. Fox van itt, és ha szabad megjegyeznem, leginkább az előbb
emlegetett krokodilra emlékeztet.
Ügyet sem vetve a tiszteletlen megjegyzésre, Regina kisietett az
ajtón.
– Róbert! – közeledett kitárt karokkal a felháborodott
fiatalember felé. – Jaj, de kedves, hogy személyesen jön értem!
Róbert szilárdan eltökélte, hogy könyörtelenül megmondja a
magáét Reginának. Most viszont úgy tűnt, nyitott ajtókat dönget.
– Azt… azt hittem, nem akar próbára jönni – dadogta zavartan.
– Azt hittem… – Mély lélegzetet vett. – Azt hittem, megint valami
bajt kavar.
– Én? – Regina arca értetlenségről árulkodott. – Hogy jut eszébe?
Maga is áldozatul esett a rólam terjesztett rosszindulatú
pletykáknak?
Róbert tudta, nemcsak hogy méhkasba nyúl, de egyenesen a
méhkirálynőt sérti meg.
– Nem törődöm a pletykákkal, de maga már éppen elég
kellemetlenségei okozott nekem.
– Róbert, drága barátom! – érintette meg szelíden a karját a
színésznő. – Emlékezzen vissza! Követeltem csak egyetlen
alkalommal is olyasmit, ami kárára lenne a darabunknak?
– Nem, de…
– Nem igyekeztem állandóan megtenni mindent, hogy a próbák
jobban sikerüljenek és jobban menjen a munkánk a színpadon?
– Igen, de…
Regina mélységes szomorúsággal nézett rá.
– Tudom, mit akar mondani, barátom. Adódott néhány
nézeteltérés.
– Így is lehetne mondani – dörmögte összeszorított fogakkal
Róbert, mert érezte, hogy Regina bolondot csinál belőle. Mintha
szerepet cseréltek volna. O a gonosz farkas az éles fogakkal, míg a
másik az engedelmes, de ravasz rókát játssza, ami abban sem
akadályozza meg, hogy fesztelenül kacérkodjon vele, miközben
kifelé igyekeznek a szállodai lakosztályból.
– Áruljon el nekem valamit, Róbert! — simogatta meg Regina a
hangjával. – Hogyan juthatott egyáltalán eszébe, hogy
cserbenhagynám a mai próbán?
Róbert örült, hogy végre valami konkrétumot tud mondani.
– A titkárnője mondta a telefonban, hogy nem jön.
Regina megrovó pillantást vetett Paulára, aki mint mindig, most
is elkísérte a színházba.
– Mit csinált már megint, maga szerencsétlen?
Paulának eddig még sikerült a nap minden aknáját kikerülnie, de
ez a szemrehányó hang már túl sok volt neki.
– Miss Woolf maga utasított, hogy értesítsem Mr. Foxot, hogy
lemondja a mai próbát.
A pillantástól, amit Regina a titkárnőjére vetett, megfagyott a
levegő a liftben.
– Túlságosan elnéző vagyok magával! Az utóbbi időben mindent
összezavar! – ügyet sem vetve a levegő után kapkodó titkárnőre,
megint Róberthez fordult.
– De nem akarok problémázni ezen. Nekem a harmónia
mindennél fontosabb. Magának nem, Róbert?
Róbert megmenekült a válaszadástól, mert leértek a szálloda
halijába. Két fotóriporter máris rávetette magát Reginára, amit
általában dühkitöréssel szokott fogadni, de ma csak odakiáltott
valamit a riportereknek a sajtó harmóniájáról, és beült a kocsiba,
hogy a színházba hajtson.

Aznap Róbert egy új Regina Woolfot ismert meg, és ezúttal nem is

kellett kérdeznie, ez- e az igazi, úgyis tudta, hogy nem. Nincs ember,
akiben több szelídség és alkalmazkodó készség lenne, nincs ember,
aki ennyire a megtestesült harmónia tudna lenni.
A világosítás ugyan sokat javult, de még mindig voltak hibák, ma
például a legnagyobb és legerősebb reflektorral világítottak a háttér
helyett egyenesen Regina szemébe.
 – Ezt alighanem fordítva kellett volna csinálniuk – kiáltott fel
mosolyogva a zsinórpadlás felé, miközben vakon bukdácsolt a
színpadon.
Róbert csendben mosolygott. Éppen eléggé ismerte már Reginát,
hogy tudja, élete legnagyobb színészi alakítását nyújtja ebben a
pillanatban. Mikor azonban felfogta, miért lépked olyan
bizonytalanul a színésznő, lehervadt az arcáról a mosoly. Kinek
játssza ezt a komédiát a harmóniával? A válasz magától adódott,
mikor Regina, a látását visszanyerve, először Róbert felé pislogott.
Róbert nagyot nyelt. Úgy látszik, a hölgy őt pécézte ki.
Ha bármi kételye lett volna még, egy óra múlva az is eloszlott.
Röviddel az ebédszünet előtt Regina egy gyengéd szerelmi jelenetet
próbált, amibe sok érzést és halk hangokat kellett vinnie.
A halk hangot hirtelen durván megzavarta három porszívó, ami a
nézőtér különböző pontjain zúgott fel. Regina ugyan tovább
mozgatta az ajkait, de olyan volt, mint egy film, ahol elment a hang.
Egyetlen szavát sem lehetett érteni.
A természetesen megint rosszul beállított reflektorok éles
fényében tisztán látszott, hogy kivörösödik az arca.
– Hol az igazgató? – kiáltott fel, s ezt már meghallotta Róbert. A
sztár pillantása ekkor ráesett, és abban a pillanatban, mintegy
varázsütésre, megnyugodott az arca. – Habár minek zavarjuk az
igazgatót, mikor biztosan valami fontosabb dolga van? Kezdjük
kicsit hamarabb az ebédszünetet, hogy ezek a szorgos asszonyok
kitakaríthassanak, jó? Nem akarjuk megzavarni a harmóniát, igaz?
Róbertnek örülnie kellett volna, hogy Regina ilyen engedékeny
hangulatban van, de valahogy mégsem érezte jól magát. Itt valami
nem stimmel, csak azt nem tudja, mi.
– Ugye velem ebédel? – Regina csábító pillantása fölösleges volt,
Róbert anélkül se utasította volna vissza a meghívást. – Szívesen
van velem, vagy csak azért, mert az igazgatója megbízta a féken
tartásommal? – kérdezte lágyan, mikor már az egyik közeli kis
étteremben ültek.
– Boldogan teszem – biztosította Róbert híven az igazsághoz.
 – Milyen kedvesen mondta! Ezért jutalmat érdemel – dugott
Róbert szájába egy falatot a tányérjáról Regina.
Róbert esküdni mert volna, hogy még életében nem evett ilyen
finom húst.
– Tulajdonképpen borzasztó, hogy már mióta itt vagyok
Londonban, és még semmit nem láttam a városból – panaszkodott
könyörgő szemekkel Regina. – Nem mulatná meg nekem a
gyönyörű szülővárosát?
– Szívesen, Regina – bólogatott lelkesen Róbert. – Amikor csak
akarja. Mikor kezdjük?
– Nekem teljesen mindegy. Maga mellett még London
legrondább negyedét is szépnek látnám.
Róbert eddig nem is érezte, milyen meleg van az étteremben.
– Ezt nagyon kedvesen mondta, Regina! Munka után ma először
is hazaviszem magammal…
– De Róbert! – kiáltott Regina színlelt rosszallással. – Csak nem
azt akarja mondani, hogy mindjárt kezdésnek meghív magához?
Ezért megint jutalmat érdemel.
Róbert megint kapott egy falatot a tányérjáról, ezúttal már nem
is villán, hanem az ujjaival odanyújtva, s ahogy az ajkához ért,
Róbert bőre bizseregni kezdett. És mégis… az a bizonyos furcsa
érzése még mindig megmaradt.
Regina nagyot sóhajtott. Egyszerűbbnek hitte a dolgot. Eddig
még soha, egyetlen férfi sem állt neki ellen ilyen sokáig és ilyen
makacsul. Lehet, hogy ez a Róbert Fox azok közé tartozik, akik
nehezen jönnek lendületbe, de ha végre igen, akkor viszont… Igazán
rejtélyesek ezek az angolok!
– Ma estére kénytelen vagyok visszautasítani a meghívását
– mondta sajnálkozva. – Már van egy meghívásom egy partira… de
esetleg utána…Tudja mit? Ezennel meghívom, mint a hivatalos
kísérőmet! – tette a kezét a karjára Regina. – Remélem, nem utasít
vissza!
Róbert egy pillanatig valóban eljátszott a gondolattal, hogy
valami kifogást keres, de ha tetszett, ha nem, kezdték éreztetni a
hatásukat Regina manőverei.
 – Hol lesz az a parti? – kérdezte, miközben közeledett a szájához
a következő falat Regina tányérjáról.
– Fontos? – halkult suttogássá Regina hangja, amitől Róbertnek
egyszerre melege lett és a hideg futkosott a hátán. – A lényeg az,
hogy mi ketten jól mulassunk. Csak mi ketten!
– Ez… nagyon… – Azt akarta mondani, hogy nagyon szép lenne,
de képtelen volt kinyögni. Regina minden elképzelhető trükköt
bevet, hogy elcsábítsa, ő viszont nem akarja, hogy elcsábítsák.
Erezte ugyan, hogy szenvedélyes vágy ébredezik benne, de
először is ahhoz volt szokva, hogy ő legyen a kezdeményező egy
kibontakozó szerelmi kapcsolatban, másodszor… Lopva figyelte
Reginát a szeme sarkából. A farkas az farkas marad, még ha
doromboló sziámi cicának is álcázza magát!
Regina ugyanolyan lopva figyelte őt félig lehunyt szempillái alól.
Hű, de kemény dió! Ráadásul rejtély. Egészen biztos, hogy átlátott a
szándékain és korántsem elutasító, de valami miatt mégis
elzárkózik. Aligha lehet a korkülönbség az ok. Talán azért, mert
angol.
– Menjünk vissza a színházba! – javasolta Regina. – Ne várassuk a
kollégákat!
Róbert majdnem az arcába nevetett ennyi képmutatás láttán, de
ha meg is próbálja, alighanem torkán akad a nevetés. Ahogy
kiléptek az étteremből, Regina belékarolt, s a rövid utat a színházig
hozzásimulva tette meg, mintha összeszokott szerelmespár
lennének. A csípője melegen és hívogatóan simult a férfiéhoz, s az
ajka ugyanolyan melegen és hívogatóan mosolygott. Róbert
már– már megingott és majdnem feladta azt az alapelvét, hogy ő
kell hogy legyen a kezdeményező fél.
Mire a színház bejáratához értek, legszívesebben magához
rántotta volna Reginát és ott a nyílt utcán megcsókolta volna.
Pokolba a következményekkel!
Most mindjárt megcsókol! – gondolta magában Regina, óvatosan
lassítva a léptein. A két szempár összefonódott, Róbert ajkai kissé
szétnyíltak, mintha máris a csókra készülne. Regina szája széle
várakozóan megremegett.
 – Miss Woolf! Miss Woolf! Adjon egy autogramot! – nyomult
közéjük három tinédzser iskolai egyenruhában. – Rajongunk
magáért!
Ahogy Regina feléjük fordult, megállapította magában, hogy a
londoni tinédzserekben szikrája sincs az emberismeretnek, talán
még cseppnyi eszük sincs, különben sikoltozva menekülnének az ő
szikrázó pillantásától.
– Autogramot? – mormolta szórakozottan.
– Igen, igen! – A legidősebb, vöröses hajú kislány büszkén
kihúzta magát. – Én vagyok a Regina Woolf rajongók klubjának
elnöke!
– De aranyos! – mormolta Regina összeszorított fogakkal,
miközben ráfirkantotta a nevét a kezébe nyomott fényképre.
– Mióta csak megérkeztem Londonba, szerettem volna találkozni a
rajongóimmal. – Csak nem éppen most! – tette hozzá gondolatban.
Most, amikor végre megpuhítottam a rókámat!
Aláírta a többi fényképet is, sőt, még ajánlást is írt hozzá. Végül is
ő első- , másod- és harmadsorban sztár, aki a tisztelői csodálatából
él. Mire a három kislány hálálkodva elbúcsúzott, s ő visszafordult
kísérőjéhez, látta, hogy a varázslatos pillanat elmúlt.
– Lássunk munkához! – lépett be sóhajtva a színház kapuján.
Róbert a sajnálkozás és a megkönnyebbülés furcsa keverékével
nézett utána, majd követte a színházba. Sorban felidézte
mindazokat a jeleneteket, amelyek elriasztják ennek a nőnek a
temperamentumától. Hallotta, ahogy kioktatja a világosítókat,
hallotta az ultimátumát a két próba közt ide-oda rohangáló
mellékszereplőkhöz, látta tömérdek bőröndjét a repülőtéren, az
orosz agarat és a tengeribeteg gepárdot… Micsoda egy nő! Eszébe
jutott, mennyi baja volt miatta az igazgatóval, Hawthorne-nal, és
minden ellenérzése tápot kapott tőle.
Aztán Regina egy pillantást vetett rá a próbaszínpadról, és
Róbert védőbástyái abban a pillanatban úgy elolvadtak, mint a vaj a
tűző szaharai napon.
 Rossz előérzete támadt az esti partit illetően, és elhatározta,
hogy visszautasítja Regina meghívását. Elég, ha egyszerűen csak
nemet mond, ha még egyszer megkérdezi. Ilyen egyszerű.
– Mára végeztünk – jött le a színpadról Regina, és megállt Róbert
előtt, aki a nézőtér második sorában helyezte magát kényelembe.
Olyan ártatlanul mosolygott! – Értem jön nyolcra a Claridge-ba,
Róbert? Már előre örülök.
– Igen… szóval… én is örülök. – Ilyen egyszerű.
Otthon Robertet megint hatalmába kerítette a kétely.
Körülnézett a kényelmes, de kissé rendetlen agglegényodúban.
Ez itt az ő élete, nem az ünnepelt sztáré. Sóhajtva állt be a zuhany
alá.
Tartsd távol magad Reginától! – ismételgette magában Róbert
útban a Claridge felé. Az nem zavarta volna, hogy Regina néhány
évvel idősebb, de úgy érezte, meghaladja az ő mércéjét. Olyan lenne,
mintha egy középiskolás bajnok az Olimpián próbálna rajthoz állni.
Túl messze van tőle, és főleg magasan.
Határozott léptekkel vonult be a Claridg-ba. Minden személyes
érzés kizárva, kész!
Regina épp kilépett a liftből a szálloda előcsarnokába… és Róbert
minden jó szándéka úgy pukkant szét egyszerre, mint a
szappanbuborék. A ruhája egy piros- zöld-narancssárga-lila álom
volt, szűk derékkal és bő szoknyával, hosszú ujjakkal és a vállán
feketével szegett kivágással. Róbert nem volt divatszakember, és ha
megkérdezik, aligha tudta volna pontosan leírni a ruhát, de érezte,
hogy ugyanolyan különleges, mint az, aki viseli, és aki olvadozó
mosollyal közeledik feléje.
– Maga olyan remekül mutat szmokingban, Róbert, hogy ma este
minden nő engem fog irigyelni – biztosította.
Róbert éberségre intette magát. Úgy látszik, Regina eldöntötte,
hogy ma este egyetlen ostrommal beveszi.
– Köszönöm – mondta tartózkodóan. – Maga…
figyelemreméltóan néz ki ebben a ruhában.
Reginának, ahogy mosolygott, apró gödröcskék jelentek meg az
arcán.
 – Maguknál, angoloknál a „figyelemreméltó” lélegzetelállító bók,
ugye?
– Nem szeretünk túlzásokba esni.
– Azt tényleg nem merném állítani. – Regina már magától
értetődő természetességgel tette a karjára a kezét.
Útban a partira, Róbert lopva Reginát figyelte a kocsiban.
– Ki rendezi tulajdonképpen a partit? – kérdezte, miközben a
kocsi Mayfair felé gurult velük.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs – vallotta be Regina.
– Mindennap kapok egy halom meghívást, és kiválasztok közülük
egyet. A mait magára való tekintettel választottam ki.
– Színházi emberek lesznek ott? – kérdezte Róbert
várakozásteljesen.
– Nem, engem kivéve.
– Azt hittem… csak a társalgás miatt – vonta meg a vállát Róbert.
– Kivel beszélgessek egész este, ha semmi közös témám nincs
azokkal az emberekkel.
– Regina Woolf mindig közös téma – vágta rá Regina ironikus
mosollyal a szája sarkában. – Különben is az én kísérőm, és velem
kell foglalkoznia, kizárólag csak velem.
– Nem vagyok valami szórakoztató társaság — mondta Róbert,
de még az ő fülének is sovány kifogásnak hangzott.
– Én elégedett vagyok magával – hajolt közelebb bizalmasan
Regina.
– Hamar elfáradok az ilyen fogadásokon – próbálkozott tovább
Róbert. – Csak elrontanám a hangulatát.
– Majd én gondoskodom arról, hogy ne fáradjon el! – lehelte
Regina a férfi arcába. – És majd hangulatról is gondoskodom.
– Én… én… – Róbert elhallgatott, mert úgy érezte, elsüllyed
ebben a szempárban. Hiába próbált még védekezni, a lelke mélyén
érezte, hogy elvesztette a harcot.
– Megérkeztünk, Miss Woolf – jelentette a sofőr. Róbert
legszívesebben megölelte volna, hiába, hogy megtörte a pillanat
varázsát.
 Reginán nem látszott meg, hogy legszívesebben megfojtaná a
sofőrt, mert elszalasztott miatta egy alkalmat, hogy közelebb
kerüljön a kísérőjéhez. Nem baj, még nincs vége az estének, és
különben is még hosszabb ideig marad Londonban. Ahhoz biztosan
elég hosszú ideig, hogy megtörje ennek a fafejűnek az ellenállását.
Róbert a szeme sarkából figyelte, miközben beléptek a fényesen
kivilágított villába.
Regina nem engedte, hogy Róbert visszahúzódjon a háttérbe,
mint a korábbi fogadásokon. Róbert többször megpróbálta ugyan
kiszabadítani a karját, de Regina vasmarokkal szorította.
– Tényleg nem ismeri ezeket az embereket? – kérdezte félóra
múlva Róbert, körülhordozva tekintetét a vendégeken.
– Egyetlenegyet sem – felelte csodálkozva a sztár. – Miért?
– Mindegyikkel azonnal megtalálja a kontaktust – csóválta a fejét
Róbert. – Csak úgy csüngnek az ajkán az emberek.
Regina pillantása azt sugallta, hogy neki kellene az ajkán
csüngnie, méghozzá nem csak a szemével…
– Én vagyok a díszvendég, Róbert, azt csinálhatok és azt
mondhatok, amit csak akarok, mindenkinek tetszeni fog, és senki
nem fogja beismerni, hogy egy szót sem ért belőle. Figyeljen, még
tanulhat tőlem valamit!
Róbertnek nem is volt más választása, mint figyelni és minden
szavát követni, mert egyetlen pillanatra sem engedte el a karját.
Lelki szemei előtt futólag megjelent egy becsapódó rókacsapda
képe. Alighanem megfelelne Regina elképzeléseinek.
– El sem tudom képzelni, hogyan lesz valaki ilyen híres
– csacsogta a háziasszony, Regina Woolf nőnemű rajongóitól
követve. – Mi a legfontosabb a hivatásában?
– Az akaraterő. – Regina megszorította Róbert karját, hogy
felfrissítse az érdeklődését. Mikor az első főszerepemet játszottam,
a próbák alatt észrevettem, hogy a plakáton a nevem nem a cím
előtt, hanem utána áll. Azon nyomban rohantam a producer
lakására. Épp a fürdőkádban ült. Először olyan botrányt csináltam
és úgy kiabáltam, hogy már attól féltem, elmegy a hangom, aztán
választás elé állítottam: vagy elöl fog állni a nevem, vagy pedig
belefojtom a fürdőkádba. Gondolom, sejtik, hogyan döntött!
– Elragadó, elragadó! – lelkendezett a háziasszony, és barátnői
ujjongva helyeseltek.
– Látja már, hogy működik? – súgta oda Regina Róbertnek.
– Ilyen egyszerű!
– Ügyesen kitalált történet – dicsérte meg Róbert.
– Kitalált? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Regina.
– Minden egyes szó igaz, ráadásul a rövidebb és ártalmatlanabb
változatot meséltem el.
Vendégek újabb csoportja vette körül Reginát, szemmel látható
kíváncsisággal, de azért igazi angol merevséggel és zárkózottsággal.
Róbert nagyot nyelt. Együtt szenvedett Reginával, és biztos volt
abban, hogy ezekkel az emberi hüllőkkel még ő sem fog boldogulni.
Regina végignézett a kőbe vésett arcokon, és fesztelenül
elmosolyodott.
– Van önök közt kritikus? – kérdezte, aztán hogy senki sem
jelentkezett, elégedetten bólintott. – Nem szívesen mondok
ilyesmit, de a kritikusok irigyek és hülyék. Már azzal is
elképesztheti őket az ember, ha halkéssel eszi a pisztrángot…
Eltartott egy ideig, míg szavai elérték a kívánt hatást, de akkor
több arc mosolyra derült, sőt, még fojtott nevetés is hallatszott.
Mikor továbbhaladtak a vendégseregben és
Róbert a válla fölött visszanézett, megállapíthatta, hogy
mindenfelől ámuló pillantások kísérik a mellette lépkedő nőt.
Regina nem volt maradéktalanul elégedett. A partival minden
rendben volt, de a mellette lépkedő férfi merev maradt, sőt, ha nem
téved, minden egyes közeledési kísérletétől és minden újabb
történetétől egyre merevebb lett. Talán használati utasítást kellett
volna kérnie az elcsábításához valakitől, aki ismeri az angolokat.
Később táncolt is Róberttel. A fiú remekül táncolt, de tartotta a
távolságot, nem annyira kívülről, mint belülről.
Róbert is megállapította, hogy csodálatos érzés Reginával
táncolni, és ha nem szedi össze minden akaraterejét, talán ott a
táncparkett kellős közepén meg is csókolja, bőséges pletykatémát
szolgáltatva a vendégeknek.
Regina aztán a bárhoz vezette, és miközben koccintottak, mélyen
a szemébe nézett.
Róbert boldog volt, hogy kettőjük közt ott van a két pohár.
Hogy semmi sem vezetett eredményre, Regina a svédasztalnál
próbálkozott. Hagyta, hogy Róbert kiszolgálja, és kölcsönösen
etették egymást, de az eredmény nulla maradt.
Róbert viszont érezte, hogy bizsereg az ajka, ha Regina ujja
hozzáér, mikor pedig az ő ujja ér Regina ajkához, olyan, mintha
csupasz villanyvezetéket érintene meg. Hálás volt, mikor néhány
vendég bevonta Reginát a társalgásba.
– Csak olyan partikra járok, ahol svédasztal van – árulta el egy
kellemes megjelenésű idősebb úr. – A vacsora vendégektől olyan
nehéz megszabadulni. Csak ülnek és ülnek…
– Tudok egy nagyon egyszerű trükköt, amivel gyorsan meg lehel
szabadulni a vacsoravendégektől – felelte bizalmasan Regina. – Az
ember egyszerűen megállapodik az inassal, hogy megfelelő időben
Figyelmeztesse egy nem létező programra. – Villámgyorsan elkapta
Róbert karját, aki észrevétlenül megpróbált eltűnni. – Persze
előfordulhat, hogy balul üt ki a dolog. Az én inasom egyszer azt
jelentette, hogy Reagan elnök vár, én pedig úgy megzavarodtam,
hogy el is hittem, és azonnal Washingtonba repültem egy bérelt
géppel.
Róbert megadta magát a sorsának, hogy legalábbis aznap este
már nem szabadul Reginától. Akkor sem ellenkezett, amikor
felszólította, hogy kísérje vissza a szállodába, de amikor még egy
utolsó italra is be akarta hívni, köszönettel elhárította.
– A főnököm határozott utasítása – állította szemérmetlenül.
– Este tíz után nincs látogatás. Ne kapjanak témát a pletykalapok.
Lovagiasan elbúcsúzott, és Regina sóhajtva nézett utána. Róbert
átlátott rajta. Nem véletlenül róka a neve. Egy róka még a
legravaszabb farkast is kijátssza. Átkozottul kemény dió ez a róka –
foglalta össze sóhajtva a nap kudarcait Regina.
 5
Másnap reggel Róbert a „Farkas” minden lehetséges és lehetetlen
közeledési kísérletével szemben felvértezve érkezett a színházba.
Egész éjjel nyugtalanul aludt, egymást követték a rémálmok, amik
mindig azzal végződtek, hogy Regina Woolf szőröstül-bőröstül
felfalta.
Miközben besétált a színházba a művészbejárón át, eszébe jutott
az egyik álma. Regina szétverte a színpadon az összes díszletet,
aztán felpofozta az igazgatót, hogy Róbert elveszítse az állását és
kénytelen legyen elfogadni az ajánlatát és a szolgálatába állni.
Mikor belépett a színpadra, már javában folyt a próba.
Regina egyelőre annyira elmerült a próbában, hogy őt észre sem
vette, Róbert pedig megengedte magának azt a fényűzést, hogy
tetőtől talpig megnézze magának, a lélegzetelállítóan gyönyörű
hajától a lélegzetelállítóan gyönyörű alakján át a jellegzetesen kifelé
fordított lába fejéig. Energiát és kitartást sugárzott ez a tartás, meg
azt, hogy az első adandó alkalommal kész rávetni magát a
zsákmányára. Róbert pillantása megint felfelé vándorolt, és
elégedetten állapította meg, hogy Regina még mindig nem vette
észre.
Regina hibátlanul mondta a szövegét, minden mozdulata precíz
volt, minden arckifejezése a szöveghez illő. Túlságosan profi volt
ahhoz, hogy akár egyetlen aprócska hibát is elkövessen csak azért,
mert a szeme sarkából látja Robertet, aki a kulisszák mögül nézi, és
szó szerint majd elnyeli a szemével.
Nagyon jó! – gondolta elégedetten. Úgy látszik, mégiscsak harap.
Arra a döntésre jutott, hogy hosszú pórázra engedi Robertet.
Miután minden nyílt közeledési kísérletére csak visszavonulással
felelt, az új módszer is megér egy próbálkozást. Talán Róbertnek
arra az érzésre van szüksége, hogy ő a kezdeményező fél.
– Köszönöm! Tíz perc szünet! – kiabálta a rendező, aztán
Reginához fordult. – Ha csak félig olyan jó lesz a bemutatón, mint a
próbákon, Miss Woolf, akkor London szenzációt fog látni.
 Magától értetődik, mi mást látna? – gondolta Regina.
– Köszönöm szépen! – biccentett kegyesen. – Mindig jó ilyen
bátorítást hallani, még akkor is, ha valakinek annyi színházi
tapasztalata van, mint nekem.
Hallasz, Róbert Fox? – kérdezte gondolatban. Szelíd vagyok és
ártalmatlan. Gyere már közelebb, nem fallak fel!
Róbert döbbenten hallgatta Regina tökéletesen őszintén hangzó
válaszát a rendező megjegyzésére. Vajon őszinte, vagy csak
megjátssza? Végül az őszinteség mellett döntött, és közelebb lépett
a színpadhoz.
– Jó reggelt, Regina! – A mosolya ma sokkal magabiztosabbra
sikerült, mint tegnap.
– Róbert! – mosolygott rá meglepetten Regina, mintha eddig
észre sem vette volna. – Rendben hazaért tegnap a parti után?
– Miután a sofőrje hazavitt, köszönöm, rendben.
– Szeretném kihasználni a szünetet és meginni egy kávét! – Egy
bocsánatkérő mosoly kíséretében eltűnt.
Róbert elégedetten nézett utána. A hölgy belátta, hogy őt nem
lehet megfogni.
Remek, sőt, tökéletes! Róbert hirtelen felszabadultan
elmosolyodott, mintha csak ez az utolsó felismerés hiányzott volna,
hogy őszintén bevallhassa magának, a nő bolond, de csodálatos, és
meg akarja szerezni.
– Engem? – kérdezte elképedve egy épp arra haladó világosító, és
Róbert csak most vette észre, hogy hangosan beszélt.
Magyarázat helyett gyorsan elindult a folyosón az öltözők felé, és
bekopogott a hatalmas csillaggal megjelölt ajtón.
Az öltöztetőnőnek szemmel láthatóan a sztárokkal és a
látogatóikkal is volt némi tapasztalata. Kinyitotta az ajtót, íutó
pillantást vetett Róbertre, és már ki is sietett mellette a folyosóra,
nyitva hagyva az ajtót maga mögött.
– Róbert! – Bármennyire is bízott Regina az új módszer
sikerében, mégis kellemesen meglepődött, hogy itt látja. – Jöjjön be,
ha…
 Róbert becsukta maga mögött az ajtót. Odalépett Reginához,
átölelte és megcsókolta.
– Nem jönne el velem kirándulni a hétvégén? – kérdezte hirtelen
ötletnek engedve. Belenézett a szürke szempárba, amely már jó
ideje az őrületbe kergette, és elégedetten állapította meg, hogy
sikerült meglepetést okoznia Reginának.
Regina másodpercekig csak bámult rá. Nem emlékezett rá, hogy
életében valaha is így meglepődött volna. Arra számított, hogy jó
ideig kell szelíden csalogatnia, míg Róbert kimerészkedik a
menedékéből, és most tessék! Elmosolyodott.
– Kirándulni a hétvégén? – ismételte meg, miközben Róbert még
erősebben szorította magához. – De Mr. Fox! Még Londont se
mutatta meg nekem!
Róbert olyan szorosan ölelte magához, hogy szinte összeért az
ajkuk.
– London nem szalad el, és vidéken nyugodtabban lehetünk
együtt. Mi a válasza, Miss Woolf?
A mosolygó száj Róbert ajkához ért.
– Boldogan, Róbert! Nagyon örülnék, ha…
Nem folytatta, mert Róbert csókkal pecsételte meg az ígéretét.
– Egy egész hétvége! – mormolta Róbert. – Csak mi ketten… —
Játékosan végigsimított nyelve hegyével Regina ajkán. – Csak mi
ketten – ismételte meg suttogva. Ebben a pillanatban Regina
számára megszűnt az a világ, amelyben ő tartja a kezében a
szálakat, ő irányít mindent és mindenkit. Engedelmesen átadta
magát a követelőző csóknak, amely sajnos hamar véget ért. Utána
kicsit zavartan nézett Róbert mosolygó arcába.
Róbert leengedte a karját és hátrált egy lépést.
– Mindjárt vége a szünetnek – magyarázta. Milyen izgalmas és
milyen megható ez a fátyolos tekintet! Legszívesebben
megfeledkezett volna a próbáról, bezárja az ajtót és…
Halk kopogás térítette magához. Kinyitotta az ajtót, és az
öltöztetőnő szótlanul belépett. Róbert még egyszer rámosolygott
Reginára, Regina visszamosolygott, és Róbert abban a pillanatban
tudta, hogy élete leghosszabb huszonnégy órája vár rá a hétvégi
kirándulásig.
Reginának aznap újra meg újra felbukkant a gondolataiban
Róbert.
Este a szállodában alig hallotta, mit olvas fel neki Paula Meredith
a hétvégi programválasztékból.
– Miss Woolf, eldöntötte már, melyik meghívásokat fogadja el? –
kérdezte végül a titkárnő.
– Már rég – legyintett Regina. – Egyiket sem. Egész hétvégére
elutazom.
Paula csodálkozva bámult Reginára.
– Nem lesz itt? Úgy gondolja, hogy senkivel nem akar találkozni?
– A szó legvalódibb értelmében nem leszek itt. – Regina ujját az
állának támasztva tűnődött, mit vigyen magával a hétvégére. – Kis
csomag – mondta végül.
– Elég lesz a tízbőröndös készlet? – kérdezte rendíthetetlen
nyugalommal Paula. – Választék a sportruházattól a nagyestélyiig?
Regina sóhajtva forgatta a szemeit.
– Nem azt mondtam, hogy kis csomag? Két táska tökéletesen elég
lesz. Hogy jut eszébe ez a hülyeség a tíz bőrönddel?
– A múlt hónapban is kis csomagot akart, és amikor két táskát
javasoltam, a tíz bőröndöt…
– Az mindig attól függ, mennyire kell kicsinek lennie a
csomagnak. Egy jó titkárnőnek ezt pontosan tudnia kell. Ne üljön
már itt ilyen tehetetlenül! Csak egyszerű holmikat csomagoljon be…
persze nem túl egyszerűeket. Hétköznapi dolgokat… persze ne
legyenek túlságosan hétköznapiak.
– Igenis, Miss Woolf! – felelte Paula minden önuralmát
mozgósítva, de azonnal elhatározta, hogy mihelyt magára marad,
sürgősen felbont egy újabb doboz édességet felborzolt idegei
megnyugtatására.
– Ja, igen, Paula! – kiáltott utána Regina, mikor a titkárnő már az
ajtóhoz ért. – Még valamit. Egyetlen szóval se árulja el senkinek,
hová mentem és kivel! Nem akarom, hogy a sajtó bármit is
megtudjon!
 – Tőlem egészen biztosan nem fogják megtudni, különben sem
tudom, hogy hová megy és kivel.
Regina elégedetten bólintott.
– Maradjunk is ennyiben!
Hozzá volt szokva, hogy az újságírók minden lépését követik, de
most zavartalanul akarta élvezni a magányt Róberttel.
Már előre örült a hétvégének, és ezzel az örömmel bújt ágyba.
Másnap reggel Róbert a megbeszélt időben várt a szálloda
előcsarnokában. Fogadásokat kötött magával, vajon Regina
magányos kirándulást tervez-e vele, vagy nyilvánosságot akar az
eseménynek. Bízott abban, hogy a sztár őszintén érdeklődik iránta,
de azért még feltételezte róla, hogy sajtószenzációt is akar csinálni a
dologból. Könnyelműség lenne egy pillanatra is elfeledkeznie arról,
kivel készül eltölteni a hétvégét.
Csak akkor vette észre Reginát, mikor már ott állt közvetlenül
előtte és rámosolygott. Róbert csodálkozva nézett végig a sötétkék
prémbéléses, kék kabáton, a lezser szabású farmerszoknyán és a
kék harisnyán.
– Mint mindig, most is csodálatosan nézel ki! – állt meg a
tekintete az arcon, amely egy idő óta éjjel-nappal, ébren és álmában
kísértette. Ez az arc a magasan felhajtott prémgallér keretében
most szinte kislányosnak hatott.
– Igyekeztem egyszerűen felöltözni a vidéki kiránduláshoz
– mondta Regina.
Róbert elnézte a kabát feltűnő aranygombjait, a táska
aranyláncát és a kabátot díszítő két vastag Chanel-láncot, de nem
mondott semmit. Regina számára ez az öltözet alighanem valóban
egyszerű.
Regina, aki nem értette Róbert hallgatását, a kijárat felé mutatott.
– Szóltam a sofőrnek, hogy álljon ki.
Róbert belékarolt.
– Küldd el! Szereztem egy kocsit… – Azt már elhallgatta, hogy egy
volt iskolatársától kérte kölcsön, aki tőle nem messze lakott, és
néha megittak együtt egy-egy pohár sört a sarki kocsmában.
 A szálloda előtt Regina elegáns mozdulattal odaintett a várakozó
sofőrnek.
– Köszönöm, nincs szükségem magára! Szabad a hétvégéje.
– Belekarolt Róbertbe, és megkérdezte, hol hagyta a kocsiját.
Róbert egy, az út szélén álló, szemmel láthatóan éltes és sok
helyütt rozsdásodó kocsira mutatott. Regina sajnálkozva bámult a
saját tovagördülő limuzinja után, miközben a londiner berámolta a
két táskát a kocsi csomagtartójába, és rácsukta az ijesztően
nyikorgó fedelet.
– Eredeti darab – jegyezte meg, mikor már kifelé haladtak
Londonból.
Róbert elmosolyodott.
– Gurul, az a fő. – Lekanyarodott az autópályáról a kirándulóhely
felé, amit erre a hétvégére kiválasztott. – Mesélj kicsit az életedről,
Regina! – kérte kényelmesen hátradőlve az ülésen. – Olyan keveset
tudok rólad!
– Minden héten olvashatsz valamit az életemről az újságokban.
– Regina a mellette elsuhanó, zöld tájat nézte.
Épp egy kis falun hajtottak át.
– Engem nem az újságok Reginája érdekel, hanem az igazi
– mondta Róbert. – Hol élsz? Hogyan élsz?
– Hol? New York egyik leghíresebb bérházában. És hogyan? A
társadalom legfelsőbb rétegeivel pertuban. – Lopva figyelte Róbert
arcát. Nem árt, ha kicsit elkápráztatja, és megjátssza a
világhírességet. – Tudod, végül is én vagyok a „Farkas”. Például
életemben egyetlenegyszer részt kellett vennem egy jótékonysági
koncerten. Az „America The Beautiful”-t kellett volna elénekelnem.
A koncert előtti nap torokgyulladást kaptam, és a fellépés előtt húsz
perccel teljesen elment a hangom.
Róbert magában mosolyogva fordult be egy kis mellék– útra.
– Nem maradt más hátra, mint egy kis pantomimet előadni
– folytatta sóhajtva Regina. – Szerencsére így is remek kritikákat
kaptam. Egy kritikus azt írta, hogy még némán is
temperamentumos, szeszélyes, szórakoztató és gonosz vagyok.
 – Gonosz? – kérdezte Róbert, leállítva a kocsit egy kis falu
főterén. – Nem bánt, ha ezt mondják rólad?
Regina felhúzta a szemöldökét.
– Én bóknak tekintem, ha a partnereim, akikkel játszom, úgy
érzik, az életükért harcolnak. Mit csinálunk itt? – kérdezte kinézve
az ablakon.
Róbert megkerülte a kocsit, és kisegítette Reginát.
– Még nem reggeliztem.
Regina egy szót sem szólt, de úgy érezte, a világ végére érkezett.
Róbert bevitte egy kis pékségbe, ahol, furcsa módon, senki sem
ismerte fel. Teát ittak egy egyszerű teázóban, ahol szintén nem vett
tudomást róluk senki. Regina szokásos hétvégi kirándulásaihoz
képest ez elég elkeserítő volt.
Mikor továbbhajtottak, ismét próbálkozott a történeteivel az
eddigi életéből. Valahogy csak el lehet kápráztatni Robertet! Csak
beszélt és beszélt, egyik témáról a másikra ugrálva, de Róbertból
csupán egy-egy tartózkodó mosolyt sikerült kiváltania.
– Vannak darabok, amik kezdettől fogva kudarcra vannak ítélve
– mesélte fesztelenül Regina. – Bármennyire igyekeztünk, a
revolver csütörtököt mondott, mikor lőni kellett volna, a pezsgő
csak sziszegett, mikor a dugónak durrannia kellett volna, és az
egész darab csendben, de feltartóztathatatlanul leült már a
premieren. – Most legalább nevet! – Ennek megfelelően aztán a
premier estéjére szervezett fogadás is kész katasztrófa lett,
legalábbis amíg az emelkedő alkoholszint ki nem egyenlítette.
– Mit szólnál, ha megebédelnénk? – javasolta később Róbert. Egy
szép, de eldugott kisvárosban álltak meg, ahol Regina ugyancsak
hiába keresett egyetlen teremtett lelket, aki felismerné vagy
autogramot kérne tőle. Róbert még nem tudta, mikor, de biztos volt
abban, hogy ezen a hétvégén valamikor majd csak előbukkan az
igazi Regina, aki nem játssza meg magát, és nincsenek sztárallűrjei.
Az ebédnél még nem jutottak idáig. Miközben hiába nézelődött
körbe a kis étteremben, ahol ügyet sem vetett rá senki, Regina
mindenféle hírességekről mesélt, akik bejáratosak hozzá New
Yorkban.
 – Én magam csak ritkán járok partikra – tette hozzá.
– Úgy látszik, Londonra ez nem vonatkozik – jegyezte meg
Róbert.
Regina legyintett.
– Ez is csak olyan, mint New Yorkban. Egyetlen partin se történik
semmi új vagy érdekes. Az emberek mind egyformák, ugyanazt
mondják és ugyanazokat a vicceket mesélik. Legfeljebb hajnali
három-négyre, mire a legtöbben elmennek, lehet kicsit
elbeszélgetni, ha az embernek szerencséje van.
Róbert megértően bólogatott.
– Éppen azért jöttünk el erre a kirándulásra, hogy végre egyszer
kikerülj a megszokott környezetedből.
– Igen, hogy kikerüljek… persze. – Ebéd után Regina beleegyezett
egy kis sétába a kisváros középkori utcáin, de azért nem
mulasztotta el megjegyezni, hogy ilyenkor normál körülmények
között várná a sofőrje, hogy megkímélje a fáradságtól.
– Akkor viszont nem lenne séta a séta – karolt belé Róbert.
– Hogyan lehetséges, hogy nem mentél férjhez?
Regina egy pillanatra kísértésbe esett, hogy a társasági élet
felületességéről meséljen neki, amiben nincs helyük tartós
kapcsolatoknak, de aztán megint csak általánosságokba meneküli.
– Megtanultam, mi tartja életben a kapcsolatokat: minden
lehetséges alkalommal félre kell érteni egymást, amitől aztán
lényegesen emelkedik a veszekedések színvonala… De még nem
találtam olyan partnert, aki ugyanúgy értékelné a minőségi
veszekedéseket, mint én.
Róbert tudta, hogy még mindig játszik. Séta közben átölelte
Regina vállát, de érezte, hogy nem igazi odaadással simul hozzá.
Még mindig Regina Woolf, a sztár lépked mellette, a sztár, aki
egyetlen hétvégére leereszkedett a hétköznapi környezetbe.
Róbert azonban türelmes volt. Tud várni, és egy hétvége hosszú.
Volt is alkalma gyakorolni a türelmet, mikor egy csók után a
városszéli parkban Regina megint a sztárok világából kezdett
anekdotákat mesélgetni.
 Regina óráról órára nyugtalanabb lett. Valami nincs rendben
ezzel a kirándulással! Nem került közelebb Róberthez. A fiú
meghallgatja, mosolyog, válaszolgat, de mintha messze lenne tőle.
– Eláruljam neked, mihez kell tartania magát egy színésznőnek,
ha fogalma sincs, hogyan kellene eljátszania egy jelenetet?
Róbert kihallotta a kérdésből a kétségbeesést.
– Áruld el! – felelte nevetve.
– Ha egy színésznő arra kíváncsi, hogyan nem szabad semmilyen
körülmények között játszania, csak meg kell kérnie a rendezőt vagy
a szerzőt, hogy játssza el neki a szerepet. – Türelmetlenül várta a
hatást, de megint csak az az átkozott, tartózkodó mosoly volt a
felelet.

Az út hátralévő részén többnyire hallgattak. Regina már ellőtte a

puskaporát, Róbert pedig akkor érezte magát a legjobban, ha
hallgatott.
Akkor is hallgatott, mikor nevetségesen lehetetlen helyzetbe
kerültek. Bár a nap eddigi alakulásával egyikük sem volt
maradéktalanul elégedett, lassan ideje volt szállás után nézni.
Regina azonnal egyetértett, mikor Róbert javasolta, hogy szálljanak
meg a legközelebbi városban. Arról egy szót sem szólt, közös szobát
vegyenek-e ki, vagy két egyágyasat.
A kérdés magától megoldódott. A helység egyetlen panziójában a
tulajdonosnő szűkszavúan közölte, hogy nincs szabad szobája.
– De… de hát ez lehetetlen! – rázta a fejét értetlenül Regina. – Kell
hogy legyen szobája a számunkra!
A panzió tulajdonosnőjének pillantása világosan és
egyértelműen elárulta, hogy nem ért egyet ezzel a nézettel.
– Csak két szobánk van, és abban kereskedelmi utazók laknak.
Regina hitetlenkedve kacagott fel.
– Ezt még a világ egyetlen szállodájában sem mondták nekem. Ha
én valahol szobát akarok, akkor mindig van.
– Az lehet – vonta meg a vállát a tulajdonosnő – , de nem nálam.
Nekem minden szobám foglalt.
Regina megpróbálta lehengerelni az asszonyt.
 – Járt már Japánban? – kérdezte, s mikor az asszony a fejét rázta,
folytatta. – Hát én voltam! Japánnak megvannak a maga hibái,
például a premierek mindig katasztrofálisak, a vidám helyeken a
nézők hallgatnak, a szomorúakon pedig hangosan nevetnek, a
kritikusok pedig képesek olyasmiket írni, hogy a musical
csodálatos, csak a zene zavaró. – Regina mély lélegzetet vett. – De
ha én belépek egy japán szállodába, én, Regina Woolf New Yorkból,
és szobát akarok, akkor kapok is.
A tulajdonosnő megint megvonta a vállát.
– Nálam az egyik szobában Mr. Bottomberry lakik Hullból, a
másikban pedig Mr. Smith Leisecterből, és nincs hely valami Rena
Woolfnak ki tudja honnan.
– Regina Woolf New Yorkból, és követelem…
Róbert Regina vállára tette a kezét.
– …hogy azonnal tegye ki legalább az egyik kereskedelmi utazót!
Regina hevesen előadott kívánsága lepergett a brit makacsság
elutasító faláról.
– Nincs szoba, hacsak valamelyik úriember be nem fogadja
magukat. – Hogy elutasítását még jobban hangsúlyozza, a
tulajdonosnő keresztbe fonta a mellén a karjait.
– Nahát, ez már mégis… – Reginában a farkas rászánta magát a
küzdelemre, hogy megszerezze a szobát, de Róbert szelíd szorítása
a vállán visszatérítette a valóság talajára. A valóság pedig azt
mutatta, hogy mégiscsak vannak még a világon helyek, ahol nem
ismerik Regina Woolf nevét, és nem hajlandók bármit megtenni,
amit a híres New York-i sztár követel.
– Gyere, menjünk! – javasolta halkan Róbert.
Regina a fejét rázta.
– Fel tudod te ezt fogni? – nézett körül a panzió szerény
előcsarnokában, a faburkolaton, a virágmintás tapétán és a
tulajdonosnőn, aki szemmel láthatóan türelmetlenül várta, hogy
megszabaduljon a kellemetlen idegentől. – Senki nem borul a lábam
elé – suttogta Regina, miközben Róbert lassan a kijárat felé vezette.
Hangtalanul felkacagott. – Itt egyszerűen csak közlik velem, hogy
nincs hely a számomra, és kész!
 Róbert búcsúzásképpen biccentett a tulajdonosnő felé, mielőtt
kiléptek a szabadba.
– Vörössel fogom megjelölni ezt a napot a naptáramban. – Regina
hátat fordított a panziónak, és halkan nevetve Róbert vállára tette a
kezét. – Regina Woolfot kidobták. Kirakták a házból, kívül tágasabb!
És most mit csinálunk?
Róbert mosolyogva nézte a végre előbukkanó igazi Regina
Woolfot.
– Ha már a friss levegőn vagyunk, maradjunk is kint!
– Körülnézett a kihalt utcán. – Itt sehol sem találunk szállást.
Regina szemei tágra meredtek.
– Az igaz, hogy New Yorkból jövök, egy olyan városból, ahol
semmi sem lehetetlen, de azt azért még én sem tudom elképzelni,
hogy a szabad ég alatt aludjak.
Róbert betuszkolta a kocsiba, indított, és csak akkor állt meg,
mikor a mezőn egy kivilágítatlan épületet vett észre.
– Mit szólnál ehhez?
Regina a hold sápadt fényében a szénapajtára nézett, aztán
Róbert arcára, amit megvilágított a műszerfal, végül megint a
pajtára.
– Miért ne? – kiáltott fel végül kicsit izgatottan az előtte álló
kalandtól.
Róbert odahajolt hozzá és megcsókolta. Regina ebben a
pillanatban megérezte, hogy végre közel került hozzá. Nem volt
többé tartózkodás, nem választotta el őket semmi. A csók gyengéd
és szeretetteljes volt, ugyanakkor olyan izgató és sokat ígérő, hogy
elakadt a lélegzete.
A pajta ajtaja nyikorgott, és Regina alighanem ijesztőnek találta
volna a belsejét a zseblámpa fényében, ha nincs mellette Róbert és
nem szorítja meg, megnyugtatólag a kezét.
Róbert takarókat vett ki a csomagtartóból, és fekvőhelyet
készített maguknak a szalmán. Otthagyta Reginának a zseblámpát,
amikor még egyszer visszament a kocsihoz, hogy behozza mindazt,
amit délelőtt bevásárolt.
 – Minden adott, ami a boldogsághoz kell – állapította meg
mosolyogva Regina, miközben kicsomagolta az ennivalót és a két
doboz limonádét. – Vacsora, ital… és az igazi férfi.
Robertet ellenállhatatlanul vonzotta ez az őszinte, szelíd hang.
„Az igazi férfi…” Ezt nem megjátszotta, ezt nem a sztár mondta, aki
megpróbálja meghódítani,
– Takarékoskodni kellene az elemmel – suttogta Regina, mikor
Róbert ajka már csak alig néhány centire volt az arcától.
– Én is épp erre gondoltam – oltotta el a zseblámpát Róbert.
Szénaillat volt, a tető szellőzőrésén át épp csak annyi fény hatolt
be, hogy egymás testének körvonalait látták.
Nem is volt szükségük fényre, az érzékeik mindent pótoltak, amit
a sötétség elfedett.
A széna és Regina testének illata úgy Róbert fejébe szállt, mint a
pezsgő. Csókolgatta az arcát, s mikor csók közben sóhajtást és kis
nevetést hallott, határozottan magához húzta.
A széna és Róbert illata, a haja, a bőre, a csókja… Regina
kiszakadt megszokott világából, az egész világ egy szénapajtára
szűkült valahol a sötét éjszakában. Mikor Róbert ujjai finoman
vetkőztetni kezdték, a világ még jobban összeszűkült, most már
Róbert karja volt a határa.
Róbert ujjait követték az ajkai. A takarók alatt zizegett a szalma,
suhogtak a ruhák, és Róbert ziháló lélegzete Regina halk
nyögdécselésébe vegyült.
Mikor az utolsó ruhadarab is lehullott róla, Regina kinyújtotta a
kezét, most ő kezdte vetkőztetni Robertet.
Meztelenül feküdtek egymás mellett, Róbert Regina mellét
csókolgatta, miközben ő a sötétségben kezdte felfedezni a férfi
testét. Széles váll, keskeny csípő, férfiasan erős mellkas és lapos,
kemény has.
– Szeress! – suttogta elfúló hangon Regina, s Róbert eleget tett á
kérésének.
Határtalan szenvedéllyel vették birtokba egymás testét, a
mozdulataik egyre hevesebbé váltak, mígnem mindketten elérték a
mindent elsöprő szenvedély csúcsát.
 Sokáig feküdtek boldog kimerültségben egymást gyengéden
ölelve.
– Ez… ilyen nincs – suttogta Regina, mikor végre meg tudott
szólalni.
Róbert halkan nevetve emelte fel a fejét.
– De van. és megismételhető…
– Csodálatos volt! – ölelte magához Regina.
Róbert egy csókkal hallgattatta el.
– És még csak most kezdődik az éjszaka! – mondta utána, s
Regina megint minden másról megfeledkezett.

Mikor Regina felébredt, a tető szellőzőnyílásán át világosság áradt

be. Azonnal tudta, hol van, s mosolyogva nézte a takaró alatt
mellette fekvő Robertet. Gyengéden kisimított a homlokából egy
fekete hajfürtöt.
Róbert felébredt, és hunyorogva nézett rá.
– Jó reggelt!
– De Róbert… – próbált tiltakozni Regina, mikor magához húzta,
de a szerelem minden ellenállást félresöpört.
Regina még akkor is boldogan mosolygott, mikor jóval később
elhagyták a pajtát, és nevetve szedegették egymás hajából a
szalmaszálakat.
Regina egész nap egyetlen szót sem vesztegetett sem a
hírnevére, sem a Föld különböző pontjain gyűjtött élményeire. Nem
várta a rajongóit, és nem zavarta, hogy senki sem ismeri fel.
Mikor másnap éjjel egy kis fogadóban megszálltak, ismét egészen
egymáséi lehettek, semmi sem zavarta szerelmüket és
boldogságukat.
Egymásba bolondulva, életük legboldogabb óráit élték át ezen a
hétvégén.
 6
Róbert az ébresztőóra első csengetésére felébredt. Lenyomta a
gombot, és a másik oldalára fordult. Mindig így tett, ami miatt elég
gyakran elkésett.
Ma reggel azonban alighogy lehunyta a szemét, hogy
visszaaludjon, hirtelen teljesen éber lett. Ma reggel nemcsak hogy
fel kell kelnie, amit mindig is utált, de fel akar kelni, nehogy
elmulassza a BBC reggeli műsorát.
Ma reggel élőben láthatja Reginát a képernyőn!
Előző délután, a csodálatos hétvége befejeztével, úgy döntöttek,
korán visszamennek, és az egész éjszakát Regina szállodai
lakosztályában töltik. Bármennyire is élvezte a kalandot, a
luxusszálloda hálószobája mégiscsak kényelmesebb, mint egy
szénapajta, és elegánsabb, mint a második éjszaka kis falusi
fogadója. Szerelmesen és a szenvedélyes éjszakát várva léptek be
Regina lakosztályába, ahol izgatottan fogadta őket Paula Meredith.
– Jaj, de örülök, hogy itt van, Miss Woolf!
– Gondolom, nekem kevesebb okom van az örömre – nézett végig
az izgatott titkárnőn Regina.
Róbert hamarosan azt kívánta, bárcsak a harmadik éjszakát is a
szénapajtában tölthetnék. Akkor legalább kettesben lehetnének.
Paula közölte, hogy a BBC a másnap reggeli műsorban Regina
Woolfnak is biztosított egy kis időt.
– Ezt az alkalmat nem mulaszthatja el! – lelkendezett Paula.
Regina mérges pillantást vetett rá.
– Normál körülmények között elvárom magától, hogy igaza
legyen, de most haragszom, amiért igaza van. Ugye megérted…
– fordult aztán Róberthez.
Igen, megértette, hogy Regina nem maradhat fenn egész éjszaka,
ha másnap reggel a tévében kell mutatkoznia. Róbert nehéz szívvel
elbúcsúzott, és hazament, aztán ébren feküdt az ágyban. Nemcsak
azért, mert még túl korán volt az elalváshoz, hanem azért is, mert
csak Reginára tudott gondolni.
 Másnap reggel egy pillantás az órára ráébresztette, hogy ideje
bekapcsolni a készüléket, ha nem akarja elmulasztani Reginát.
A műsorvezető először hangzatosan bekonferálta Reginát, aztán
reklám következett, majd egy rövid aerobic tanfolyam. Róbert
gondolkozott, ne zuhanyozzon– e le közben, de aztán inkább
maradt. Biztosan épp akkor kerülne sorra Regina, mikor a zuhany
alatt áll.
Megint a műsorvezető következett ellenállhatatlan mosolyával,
ismételten bejelentette Reginát, és újra reklám következett. Róbert
egyre türelmetlenebb lett.
Befejeződött a reklám és következett az időjárás– jelentés, előtte
még egy figyelmeztetéssel, hogy nemsokára láthatnak a kedves
nézők egy élő interjút Regina Woolffal.
– Igyekezzetek már! – türelmetlenkedett Róbert.
Mikor az időjárás– jelentés után megint reklám következett,
elfogyott a türelme. Berohant a zuhany alá, kinyitotta a csapot, és
még épp meghallotta, ahogy a riporter a tévében felteszi az első
kérdést Reginának.
– …szeretné tudni, hogyan és miért kapta a „Szeszélyes” meg a
„Farkas” becenevet.
Róbert csuromvizesen berohant a nappaliba.
Regina mosolya ugyanolyan igazi volt, amilyennel őt ajándékozta
meg a hétvégén.
– Ezt inkább azoktól kellene kérdeznie, akik rám akasztották.
Nem tudom. Sokan vannak, akik nem is ismernek, mégis így hívnak.
Kérdezze csak meg a kollégákat a Heymarket színházban, ők
tanúsíthatják, hogy kellemes és békés természetű kolléga vagyok.
Róbert vigyorogva kezdett törülközni. Ez a farkas alighanem
krétát evett, hogy vékony legyen a hangja.
– Miss Woolf, közeledik a premier. Lámpalázas?
– Minden egyes alkalommal a halálomon vagyok, mikor a
közönség elé lépek. Minden új darabnál ideges vagyok.
– És mit tesz ez ellen? – kérdezte a riporter.
– Felkészülök a kivándorlásra Grönlandra – bólintott
Regina.
 Róbert, aki hangtalanul vele mondta a választ, még nagyon jól
emlékezett a Times-interjúra. Ledobta a nedves törülközőt, és
öltözködni kezdett.
– Ezúttal még többet is tettem – folytatta Regina, miközben a
riporter még mindig az előző válaszán nevetett. – Engedélyeztem
magamnak egy szabad hétvégét, és kirándultam egyet London
környékén. Nagyon pihentető volt.
Róbert lenyűgözve, hevesen dobogó szívvel bámulta a képernyőt.
Ha a tévénézők nem is tudják, miről beszél Regina, ő tudja, és
furcsán meghatotta, hogy Regina a nyilvánosság előtt beszél róla.
A műsorvezető búcsúzkodott.
– …és szeretném ajánlani minden kedves nézőnknek, nézzék meg
Regina Woolfot a Heymarket színházban! Nem fogják megbánni!
Róbert arra számított, hogy reklám következik. Belebújt a
nadrágjába, és épp fel akarta húzni a cipzárát, mikor megszólalt
Regina.
– Szeretnék még köszönetet mondani a színház asszisztensének,
Mr. Róbert Foxnak, aki eddig az előkészületek során minden
nehézséget elhárított, és nagy része lesz abban ha sikerül minden
különösebb gond nélkül színpadra állítanunk a darabot.
Meglepetésében, hogy a nevét hallja, Róbert olyan hevesen
rántotta fel a cipzárát, hogy becsípődött az alsónadrágja.
Mire beért a színházba, már két kellemetlen élmény volt a háta
mögött. Először is ollóval ki kellett vágnia egy darabot az
alsónadrágjából, hogy ki tudja szabadítani a cipzárát, másodszor a
barátja, Bernie sokatmondóan vigyorgott rá, mikor visszavitte neki
a kocsit.
– Megnézte London környékét? – kacsintott rá Róbertre.
– Fogadjunk, hogy ajánlkoztál neki idegenvezetőnek! – Hogy Róbert
nem felelt, Bernie még szélesebben elvigyorodott. – És? Milyen volt?
Róbert még most is dühös volt, de ügyesen palástolta.
Regina szinte vele egy időben érkezett, ugyanabban a fehér
gyapjúkosztümben, amit a tévéinterjúhoz viselt. Míg Róbert egy
szűkszavú „jó reggelt”-re korlátozta az üdvözlést, ő egyenesen
odalépett hozzá.
 – Milyen voltam a tévében? – kérdezte mosolyogva. – Láttál,
ugye?
– Csodálatos voltál! – bólintott Róbert. – Csak éppen
kilyukasztottam az alsónadrágomat.
– Ekkora hatást teszek rád? – kérdezte Regina érzékien lehunyt
szempillákkal.
Mikor Róbert részletesen elmesélte neki a körülményeket,
hangosan felkacagott, még több kíváncsi és csodálkozó tekintetet
vonva magukra.
Az aznapi kosztümös próbán aztán az volt a legfőbb beszédtéma,
hogy még soha senki nem látta ilyen felszabadultnak és vidámnak
Regina Woolfot.
A próba végén odament Róberthez, aki megint a háttérben
maradt.
– Miért vágsz ilyen elgondolkozó képet?
– Felmerült bennem, hogy az igazgató a végén még elveszi tőlem
ezt a megbízást, ha továbbra is ilyen simán és békésen megy
minden a színpadon.
Regina megértően bólogatott.
– Megrendezzem valamelyik hírhedt jelenetemet?
Róbert nevetve legyintett.
– Csak azt ne! Bonyolult érdekellentétbe kevernél. Ne felejtsd el,
hogy Hawthorne igazgató meghosszabbított jobbkeze vagyok.
– Ne is beszélj arról az alakról! Tőlem nyugodtan összeveszhetsz
vele. Tartom az ajánlatomat… Egyébként London környékét ugyan
megmutattad már, de magát a várost még nem – tette hozzá Regina.
A hangja elárulta, hogy mire is gondol valójában, és Róbert nem is
kérette magát.
Együtt léptek ki a színházból, s a sofőr elvitte őket Róbert
lakásáig. A pletykáknak ugyan újabb tápot adtak, de legalább egyre
többen állították, hogy egy új, kiegyensúlyozott Regina Woolfot
ismertek meg.
Semmi sem zavarta harmonikus szerelmüket, melynek színtere
hol Róbert lakása, hol Regina lakosztálya volt.
– Hazug vagy! – állapította meg egy este szeretkezés után Róbert. –
Nem is vagy ideges a bemutató miatt.
Regina sóhajtva simult hozzá.
– Hogyha nem árulsz el, én sem árulom el a sajtónak a férfi nevét,
akinek a kiegyensúlyozottságomat köszönhetem.
– Megállapodtunk! – pecsételte meg az alkut egy csókkal Róbert.
– Különben sem hazudtam – bizonygatta Regina. – A premier
estéjén kész idegcsomó leszek. Ott leszel?
– Persze – ölelte magához Róbert.
Végül elérkezett a premier napja, és Róbert meggyőződhetett
arról, hogy Regina valóban ideges.
Az ő lakásán töltötték, az éjszakát, s amikor reggel magához
akarta ölelni Reginát, az kiszabadította magát és kiugrott az ágyból.
– Mi baj van? – nyújtotta ki utána a kezét Róbert. – Történt
valami?
– Dehogy, semmi – tért ki előle Regina. – Csak ma este lesz a
premier, és kicsit ideges vagyok. Neked is annak kéne lenned.
– Nekem nincs premierem.
– Boldog ember! – nyögött fel Regina. Piros pulóvert, piros
csizmát és piros nadrágkosztümöt vett fel, aztán búcsúzóul csókot
dobott Róbert felé. – Viszlát, drágám, és ha bukás lesz… akkor
találkozunk Grönlandon!
Este Róbert a földszint 8. sor 2. székén várta türelmetlenül a
premier többi vendégével együtt, hogy felmenjen a függöny.
A függöny mögött valami puffant… remélhetőleg nem Regina…
aztán elsötétült a nézőtér, és a függöny halk suhogással
felemelkedett.
Udvarias taps fogadta Reginát és partnerét. Regina, aranyszínű
kabátkájában és fekete tüllszoknyájában lélegzetelállítóan
gyönyörű volt. A taps lassan elhalt, s a csendben Regina partnere
kimondta az első mondatot.
– Szereti a cipőt, nagyságos asszony?
Amire Regina lelkesen forgatni kezdte a szemeit.
– De még mennyire… igazán finom!
 Spontán bejött az első nevetés, aztán a darab mondatról
mondatra egyre jobb lett. A végén Regina szexis, aranyszínű
nadrágkosztümében a többi szereplővel együtt igazi sztárként
fogadta a tapsot. Bárki elmondhatta, hogy a közönség „lelkes
ovációval fogadta a bemutatót”.
Róbert arra gondolt, hogy ez a premier olyan simán és sikeresen
zajlott le, hogy az már nem is lehet igaz.
És mert túl szép volt, utána már nem is ment minden olyan
simán…
Regina ragaszkodott ahhoz, hogy Róbert is elmenjen a premiert
követő fogadásra. Ahhoz is ragaszkodott, hogy ő kísérje el a
színháztól Hawthorne igazgató házáig, ahol a fogadást rendezték.
Róbert jó félóra múlva hátrament a színpad mögé, hogy lássa, hogy
áll Regina.
– Itt senki nem jut át – állta el az útját George Finton, egyik
kollégája a könyvelésről, a folyosón tülekedő emberekre mutatva.
– Hacsak nem mászik át fölöttük.
Róbert csodálkozva nézte a sok kritikust és újságírót, aki mind
azért törte magát, hogy szót válthasson az est sztárjával.
– Patkányok – dünnyögte. – Ha a darab megbukott volna, senki
se lenne itt.
– Dehogynem – vigyorgott George. – Maga eljött volna, hogy
megvigasztalja a „Farkast”, méghozzá nem csak Hawthorne
kérésére, igaz, kolléga?
Róbert magában igazat adott neki, de hangosan csak annyit
mondott, hogy később még benéz, tiszta-e már a levegő.
– Eljön a partira? – kacsintott rá Finton. – A színházban azt
beszélik, hogy Hawthorne csak azért bocsátotta rendelkezésre a
saját házát, hogy megspórolja a pénzt, amibe egy drága szálloda
kerülne.
– Megyek – bólintott Róbert. Mosolygott ugyan a találó tréfán, de
egyetlen szót sem ejtett a főnök közismert fukarságáról. Feltételezte
Fintonról, hogy azonnal rohanna Hawthorne-hoz, hogy elújságolja,
mi rosszat mondott róla Róbert Fox.
 – Viszlát! – kiáltott utána George, mikor Róbert kilépett az
épületből, hogy sétáljon egyet a háztömb körül. A színészbejárónál
néhány unatkozó riporter őgyelgett. Tucatnyi fáradhatatlan
rajongója is várta Reginát.
Mire Róbert visszaért a sétájáról, a riporterek és a rajongók még
mindig ott voltak, de az öltöző folyosója már kiürült.
Megkönnyebbülten lélegzett fel az üres folyosó láttán. Regina
öltözőjének ajtaját csak behajtották, és bentről hangokat hallott.
Két lépéssel az ajtó előtt megtorpant, mert a saját nevét hallotta,
méghozzá egy férfi szájából, akinek a hangját nem ismerte.
Egy pillanatig csend volt. Mit mondott róla ez az idegen? És miért
nem felel neki Regina?
– Felhúznád a cipzáramat, drágám? – hallotta most Regina lágy,
doromboló hangját. – Neked olyan finomak az ujjaid…
Róbert képtelen volt megmozdulni.
– Mondtam már, hogy nagyon szép vagy? – Ez megint a férfi volt,
akit Róbert máris ellenszenvesnek talált, pedig nem is ismerte.
– Még csak kétszer, és az messze nem elég, drágám. – Regina halk
nevetésében érzékiség bujkált, és Róbert szíve összeszorult.
– Még mindig te vagy a leggyönyörűbb nő, akit ismerek – mondta
az ellenszenves hang, és Róbertben a jeges gyűlölet izzó
féltékenységnek adta át a helyét. Ez az ember nemcsak hogy
ellenszenves, de egyenesen undorító.
– Ha kicsit igyekszel, még ki tudsz csikarni magadból egy
elfogadható bókot. – Regina nyíltan és fesztelenül kacérkodott, és
Róbert legszívesebben azonnal rájuk rontott volna.
Bent az öltözőben valami megcsörrent.
– Bekapcsolnád a láncomat? – kérte Regina, majd néhány
másodpercnyi csend után tovább beszélt. – Elég meglepő ez a dolog
Róberttel. Nem az én szokásos stílusom.
– De még mennyire, hogy nem! – nevetett a férfi olyan hangon,
hogy Róbertben gyilkos ösztönök ébredtek. – A farkas doromboló
kiscicává változik?
Az öltözőben Regina összehúzott szemekkel figyelte a tükörben a
háta mögött álló Guyt. Előle hiába titkolná, mit gondol, úgyis
kitalálná. Szinte egy örökkévalóság óta ismerik egymást, már a
középiskolában is jó barátok voltak. Az őszinte barátság azóta is
megmaradt, nem voltak titkaik egymás előtt, Guy amúgy is mindig
könnyen olvasott a gondolataiban.
– Szóval mi van azzal a Róberttel? – erősködött Guy, és nevetve
belefújt Regina nyakába. – Valami furcsa szikrát láttam a
szemedben az előbb, mikor róla beszéltél.
– Ugyan már, viselkedj végre úgy, mint egy felnőtt, Guy! – tolta el
magától két kézzel Regina, mikor bosszantásként megint bele akart
fújni a nyakába. – Ma este nincs kedvem az ilyen játékokhoz.
– Pedig máskor mindig élvezted – csipkelődött Guy,
Róbert háborgott. Regina minden pillanatban számíthat arra,
hogy ő megjön, és itt enyeleg ezzel az emberrel, akivel mindig is
élvezte akis játékokat!
Guy Thomson figyelte, ahogy Regina felveszi a fülbevalóját,
ünnepi öltözékének utolsó darabját.
– Tudod, mit gondolok? – csipkelődött tovább. – Ez a Róbert
meghódított téged. Beleestél, és a régi „Farkas” már nem is létezik,
csak a halvány utánzata.
Regina látta a gúnyos mosolyt a barátja arcán, tudta, hogy csak
bosszantani akarja, mégis beugrott neki. Mindig így volt Guyjal.
Mindig ugrott, mikor bosszantotta.
– Róbert… engem meghódított? – rázta meg határozottan a fejét.
– Sejtelmed sincs, hogyan is történt!
– Akkor meséld el! – vigyorgott fülig érő szájjal Guy.
Vigyázz a gyilkos hírnevedre! – figyelmeztette magát Regina.
Szükség esetén hazudj!
– A fiú eleinte nem akadt horogra, mikor megpróbáltam
elcsábítani…
Guy Thomson cigarettára gyújtott, és élvezettel fújta ki a füstöt.
– Szeretném látni azt a fiút, aki képes ellenállni Regina Woolfnak,
ha meg akarja hódítani. És most odavagy érte? Úgy látom, jobban
belegabalyodtál, mint eredetileg tervezted.
Regina egyre dühösebb lett a baráti csipkelődés miatt.
 – A végén mégiscsak sikerrel jártam, mert megtettem Róbertnek
azt a szívességet, hogy hagytam magam elcsábítani. Csak ezért,
érted? Végül is én nyertem.
– Persze. A mi drága Reginánk sosem szerelmes igazán, ugye?
– vigyorgott Guy olyan szemtelenül, hogy Regina mérgesen
hozzávágta a nyitott púderes dobozát.
Az ajtó mögött Róbert sértődötten és felháborodva, magában
fortyogva állt. Szerelem! Szenvedély! Csak játék volt az egész! Játék,
amit a nagy New York-i sztár játszott a kis asszisztenssel.
– Regina, mindig volt benned valami rossz vér – mondta az ajtó
mögött a férfihang. – Hihetetlen, mit csináltál velem már megint.
Idejövök mint rendes, tisztességes úriember, és tessék… Ha most
valaki bejönne és így meglátna!
Ez volt a végszó egy féltékeny embernek, hogy berontson és
rajtakapja a szerelmesét.
Róbert mély lélegzetet vett, lehajtotta a fejét, lélekben nekilódult,
és…
– Mi az, maga még itt van? – szólalt meg a háta mögött George
Finton. – Azt hittem, már mindenki elment a partira.
Róbert szerette volna elsüllyeszteni a pillantásával a kollégáját.
Az öltözőben csend lett. Elszalasztotta az alkalmat, hogy rajtakapja
őket, nyugodtan eltüntethetnek minden nyomot. George Finton
előtt Róbert semmiképp sem akart betörni és jelenetet rendezni.
– Menjünk! – ragadta meg George karját. – Miss Woolf majd
utánunk jön – tette hozzá, a kijárat felé tuszkolva kollégáját. Még ha
Regina szégyentelenül meg is csalta, annyi lojalitással azért tartozik
neki, hogy megvédje a botránytól.
A következő tíz percben Róbert mintha nem is lett volna
magánál. Csak akkor tért magához, mikor George Finton kocsija
megállt az igazgató villája előtt, bementek, és elvegyültek a
vendégek között.
Algernon Hawthorne azonnal félrevonta Robertet.
– Miss Woolffal kellett volna idejönnie – sziszegte.
– Feltételezem, hogy nem tévesztette össze Mr. Fintont Miss
Woolffal!
 Róbert dühös pillantást vetett a főnökére.
– Annyira azért még nem ment el az eszem, Mr. Hawthorne,
habár a maga megbízásától még az is előfordulhatott volna.
Hawthorne idegesen legyintett.
– Jó, jó, elhiszem, hogy nem volt könnyű. Számíthat egy kis
fizetésemelésre, mondjuk havi tíz fontra.
– De nagyvonalú! – felelte cinikusan Róbert. – Saját színházat
nyitok azzal a tíz fonttal!
Hawthorne hunyorítva nézett Róbertre.
– Minden rendben van? Hol van Miss Woolf? Csak nem csinált
valami disznóságot? A végén még levonom a tíz fontját!
– Miss Woolf remekül van, ne aggódjon! Majd… – Róbert a
bejárat felé nézett. – Már itt is van, épen és egészségesen, szemmel
láthatóan a legjobb hangulatban.
A vendégek tapsoltak, mikor Hawthorne igazgató bejelentette az
est díszvendégét. Reginára semmiféle hatást nem tett a jelenet,
ahhoz már túlságosan sokszor élt át ilyesmit. Túl sokat ünnepelték
már olyanok, akik egyáltalán nem kívánták neki a sikert, ezért is
mulatott olyan jól a mellette álló férfival.
– Mesésen nézel ki – súgta oda Guynak. – Nem láttam még férfit,
aki ilyen elegánsan viselt volna egy színpadi frakkot.
– Maradj már csendben! – sziszegte Guy a szája sarkából.
– Sejthettem volna, hogy nem jó a közeledben maradni. Mióta a
kémiaórán a fejemre öntötted a sósavat…
– Hányszor mondjam még, hogy szalmiákszesz volt, nem sósav,
és… – Regina elhallgatott, mert Hawthorne igazgató pezsgőspoharat
nyomott a kezükbe, és köszöntőt mondott.
Regina viszonozta a köszöntést, aztán körülnézett: Végre
felfedezte Robertet, aki úgy tett, mintha nem látná. Legszívesebben
azonnal odament volna hozzá, hogy megkérdezze, miért nem ment
érte a színházba, de Hawthorne egyik vendégtől a másikhoz vezette,
rengeteg embert mutatott be neki, és úgy tett, mintha Regina az ő
felfedezettje lenne, és csak neki lenne köszönhető a darab sikere.
A végén Regina megrángatta kísérője karját.
 – Tartsd távol kicsit az embereket! – súgta Guy fülébe. – Ez a
legkevesebb, amit megtehetsz értem, miután nem elég, hogy
váratlanul rám törtél, még halálosan fel is bosszantottál.
Guy Róbert felé biccentett a fejével.
– Ez az a csodafiú? – Mikor Regina bólintott, lehajolt, és csókot
nyomott az arcára. – Menj csak oda hozzá, majd én fedezlek. És
bármit hazudsz is… tudom, hogy szerelmes vagy. Látom rajtad!
Róbert, akit épp Miss Brompton kaparintott a karmai közé, egy
pillanatra sem vette le a szemét Regináról. Attól fogva figyelte, hogy
belépett a házba, és figyelte a kísérőjét is. Ahogy számított rá, a férfi
rettenetesen ellenszenves volt, ráadásul Regina színpadi
ruhatárából származó frakkot viselt, ami Róbert szemében nem
tette rokonszenvesebbé.
– …ha még nincs programja a parti utánra… – érintette meg
Róbert karját Miss Brompton, aki a második pohár pezsgő után
igencsak feloldódott. – Annyiszor gondoltam már, hogy a
kollégáknak jobban meg kellene ismerniük egymást. Nem így van,
Mr. Fox?
– Majd legközelebb, Miss Brompton – felelte Róbert Regina elé
sietve. – Gratulálok a sikeres premierhez, Regina!
Regina meghitten arcon csókolta és belé akart karolni, de a
fagyos hangtól megtorpant.
– Mi van veled? – kérdezte halkan. – Összevesztél Hawthorne-
nal? – A pillantása Róbert háta mögött az igazgató titkárnőjére
vándorolt. – Vagy Miss Brompton csavarta el a fejedet?
– Nem annyira, mint a te fejedet a kísérőd! – villámlott egyet
Róbert szeme, ahogy a helyiség túlsó végében észrevette azt a
rendkívül ellenszenves alakot, akiben ráadásul annyi pimaszság
volt, hogy feléje emelte a pezsgőspoharát. – Miss Brompton
legalább nem az én ruháimat viseli.
Regina nevetve fordult Guy felé, aztán megint Róbertre nézett.
– Guy örülhet, hogy olyan sovány, hogy belefér a ruháimba.
Máskor is cseréltünk már ruhát, és remekül mutatott…
– Remekül! – vágott közbe Róbert a mosoly halvány árnyéka
nélkül. – Biztosan mindig kitűnően szórakoztatok együtt, nem igaz?
 – De még mennyit! Guy… – Regina szemei tágra meredtek, ahogy
hirtelen eszébe jutott, hogy bár minden ismerőse tudja, milyen
kapcsolatban áll Guy Thomsonnal, Róbert aligha sejtheti. – Csak
nem vagy féltékeny Guyra? Róbert, te tényleg féltékeny vagy Guyra?
– nyújtotta feléje a kezét.
Róbert kitért előle, és megrázta a fejét.
– Bizonyára semmi okom a féltékenységre – mormogta
összeszorított szájjal.
– Nincs is!
Róbert fagyosan mosolygott.
– Most majd mindjárt megmagyarázod, hogy Guy a
legkedvesebb, legjobb és legrégibb barátod, olyan, mintha a
testvéred lenne.
– Pontosan! – próbált megint békülékenyen rámosolyogni
Regina. – Es mivel semmi okod a féltékenységre…
Róbert hátrált egy lépést.
– Ennek úgysincs semmi köze Guyhoz. Miért lennék rá féltékeny,
amikor úgyis csak játékszer voltam a számodra?
Regina, aki még mindig azt hitte, hogy könnyedén eloszlathatja a
kis félreértést, megállt.
– Egyetlen szavadat sem értem…
– Megtetted nekem azt a szívességet, hogy hagytad elcsábítani
magadat. – Róbert igyekezett lehalkítani a hangját, és nem nézni
Reginára. – Nagyon köszönöm a szívességét, Miss Woolf! Maga
igazán ragyogó színésznő! Egy ideig tényleg elhittem…
– Én tényleg nagy színésznő vagyok – vágott a szavába Regina.
– Te pedig egy nagy szamár vagy!
– Na de…
– Semmi na de! – vágott másodszor is a szavába Regina. – Úgy
látszik, hallgatóztál az öltözőm előtt.
– Nem hallgatóztam – védekezett sértődötten Róbert. – Nem
lehetett nem meghallani.
– Hallgatóztál az öltözőm előtt – ismételte meg Regina. – És
félreértetted, amit Guy meg én beszéltünk…
 – Mit lehet azon félreérteni, hogy Guy a rossz véredről beszél, és
valami olyat teszel vele, hogy utána kénytelen vagy kölcsönadni
neki egy frakkot! – vitatkozott sértődötten, igaza teljes tudatában
Róbert.
– Még nagyobb szamár vagy, mint hittem! – vágott vissza Regina.
– Még azt sem hagyod, hogy megmagyarázzam, mi történt.
– Hogy feltálalj valami rafinált kifogást? – rázta a fejét hevesen
Róbert. – Regina, én nem vagyok játékszer sztárok számára.
Regina kihúzta magát.
– Kár, mert akkor visszavinnélek a boltba, ahol vettelek, mint
hibás árut.
– Nem kell becserélned! Magamtól is elmegyek, és ne is próbálj
lebeszélni! Nem kell magyarázkodnod, mindent értek! – Guy felé
mutatott, aki kérdő pillantásokat vetett feléjük a helyiség túlsó
végéből. – Menj csak vissza a barátodhoz, vele úgyis jobban kijössz,
mint velem! Én meg visszamegyek a helyemre, ahová való vagyok,
az asszisztens helyére!
Regina eleinte csak elképedten hallgatta, de aztán egyre
dühösebb lett. Dühös volt a buta véletlenek és Róbert makacssága
miatt.
– Menj a pokolba! – sziszegte Róbert után.
– Valami baj van? – kérdezte Guy, akinek végre sikerült
odaverekednie magát hozzá. – Nem úgy néztetek ki, mint két
turbékoló szerelmes.
– Hallottál te már olyat, hogy egy farkas meg egy róka együtt
turbékolt? – Regina minden haragját rázúdította ifjúkori barátjára,
aki, ha ártatlanul is, de mindenről tehetett.
Alighogy kifújta a mérgét, már tudta, hogy nem így van. Kevés
olyan férfi akad, mint Róbert, s ő még a kevesek közt is kivétel.
– Itt valami nagy baj történt – sajnálkozott Guy.
Regina nagyot sóhajtott.
– Az új darab premierje teljes siker volt, az én kétszemélyes
darabomnak viszont, úgy látszik, örökre vége.
Guy bátorítóan megszorította a karját.
 – Ahogy én Regina Woolfot ismerem, nem törődik bele, hogy
mások húzzák le a függönyt. Ilyen fontos lépést csak ő maga tehet
meg, nem igaz?
– Igazad van! – húzta ki magát. – Ebben a darabban még nem
mondták ki az utolsó szót. Csodálkozni fog még ez a róka!
– Nagyon helyes! – vigyorgott Guy. – Ilyennek ismerem az én
Reginámat. Csak így tovább!
Alighogy hazaért a Claridge-ba, Regina felhívta Robertet, aki a
második csengetésre fel is vette a kagylót. Azonban mielőtt még
legalább részben rázúdíthatta volna a haragját, Róbert letette.
Azzal vigasztalta magát, hogy másnap úgyis találkozik vele a
színházban. Ott kell lennie, és az ő rendelkezésére kell állnia.
Másnap azonban Róbert nem mutatkozott. Mikor az igazgatónál
érdeklődött, Miss Brompton közölte, hogy Róbert Fox szabadságot
vett ki.
– Nem, nem tudom, mikor jön vissza. Azt mondta, annyit
dolgozott önnel, hogy korlátlan szabadság illeti meg.
Regina először a szokásos haragot érezte, ami aztán hamarosan
új érzésnek adta át a helyét. Szenvedett, őszintén szenvedett. Nem
akart többé lemondani Róbertről.
Tennie kell valamit, és szilárdan elhatározta, hogy tenni is fog.
 7
Róbert Fox megint ott volt a Heymarket színházban. Regina egy
héten át játszott estéről estére minden probléma nélkül, és nem
talált hibát semmiben. De ha talált volna is, míg Róbert nem volt ott,
úgyis csak az igazgatóval vagy valamelyik helyettesével
vitatkozhatott volna, abban pedig nincs semmi érdekes.
Most azonban Róbert visszajött, és Regina minden energiáját
egyetlen célra, a kibékülésre fordította.
– Nem értem, miért akarja mindenáron visszakapni ezt a Mr.
Foxot – jegyezte meg a titkárnője, miközben aznap már a második
doboz bonbont nyitotta fel. – Annyi izgalmas férfi van, akinek
elcsavarhatná a fejét, Miss Woolf!
– Nem csodálom, hogy maga ezt nem érti! – mérte végig
rosszallóan a titkárnőjét a bonbonos dobozra mutatva Regina. —
Fogadni mernék, hogy a maga feje keresztmetszetben pontosan
olyan lenne, mint egy nagy bonbon. Kívül finom máz, belül édes
krém és semmi más.
– De… – próbált tiltakozni Paula Meredith.
– Vissza akarom kapni, és kész! – Regina a titkárnő mappájára
mutatott, amiben a levélpapírt is tartotta. – Adja azt ide, aztán vigye
innen a bonbonjait, mert nem tudok tőlük nyugodtan írni!
– Saját maga akar levelet írni, Miss Woolf? – hüledezett Paula.
– Ha jól emlékszem, épp most mondtam – bólintott Regina.
Paula becsukta a bonbonosdobozt.
– De én vagyok a titkárnője, minden levelét én szoktam megírni!
– mondta aztán, nem tudva ellenállni a kíváncsiságnak.
Regina türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon.
– Olyan különös, hogy egyszer én magam szeretnék megírni egy
levelet?
– Igen – bólintott nyomatékosan Paula. – Már régóta magánál
dolgozom, de még soha egyetlen levelet sem írt saját kezűleg.
– De most fogok.
 Paula a szája szélét harapdálva, elgondolkozva forgatta a
kezében a mappát.
– Talán nem is tudja, hogyan kell levelet írni.
– Nyugodjon meg, tudom.
– De az én szakmai becsületemet sérti, ha nem engem bíz meg a
feladattal – panaszkodott Paula. – Kinek akar írni egyáltalán?
Regina átlátott a titkárnőjén.
– Róbert Foxnak, és nagyon személyes hangvételű levél lesz
– mondta fagyosan.
Paula nagyot nyelt.
– Miss Woolf, ha már nem engedi, hogy én írjam meg ezt a
levelet, akkor legalább…
– Ha megígérem magának, hogy elolvashatja, ha elkészültem
– mosolygott rá lefegyverzően – , természetesen csak azért, hogy
kijavítsa benne a hibákat, akkor ideadja a mappát?
Paula Meredith a kezébe nyomta a mappát.
– Maga a főnök, maga dönt.
– Pontosan! – pattant fel Regina. – Én döntöm el, hogy nem
olvashatja el a levelet! – Kiküldte a csalódott titkárnőt a nappaliba,
bezárkózott a szalonba, és írni kezdett.
Leírta, mi okozta a félreértést az öltözőjénél. Megmagyarázta,
kicsoda Guy, milyen viszonyban állnak, és hogy csak azért adta rá a
frakkját, mert előtte hozzávágta a púderesdobozát. Megírta, hogy
szereti Robertet, és semmi mást nem szeretne, csak kibékülni.
Aláírta, megcsókolta a levelet, aztán leragasztotta és csengetett a
szobapincérnek.
– Már el is készült, Miss Woolf? – lesett be az ajtón Paula.
– Igazán nincs szüksége a segítségemre?
– Késő! – intett neki vidáman a leragasztott levéllel Regina.
– Legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy húsz-harminc év múlva a
színháztörténészek összegyűjtik majd a leveleimet, és akkor ezt is
elolvashatja.
Odaadta a levelet a belépő pincérnek, részletes személyleírást
adott Róbertről, és a lelkére kötötte, hogy csak személyesen Mr.
Foxnak adhatja át a levelet.
 – És most mi lesz? – kérdezte a titkárnő, mikor újra kettesben
maradtak.
– Most kivárom, hogy Mr. Fox válaszoljon a levelemre
– magyarázta Regina. – Ha pedig nem válaszol, akkor valami mást
kell kitalálnom. Bárhogy is lesz, elhatároztam, hogy visszaszerzem
és magamhoz láncolom Róbert Foxot.
A társalkodónő, aki közben szintén bejött, kíváncsian lesett ki
Paula háta mögül.
– Nem akarok beleavatkozni, Miss Woolf…
– …de pontosan azt teszi – szólt rá Regina.
A társalkodónő elbizonytalanodva bólintott.
– Felelősnek érzem magam önért, Miss Woolf. Azért kérdezem
meg, hogy valóban ez a Mr. Fox-e az egyetlen, aki számításba jöhet?
Szerintem túl mély a szakadék kettőjük között.
– De sok minden összeköt – vitatkozott Regina.
– De… de… – dadogta a társalkodónő – szerintem… akarom
mondani… nem túl fiatal magához, Mr. Fox?
Regina könnyedén megválaszolta a kérdést.
– Szeret engem, és én is szeretem őt… és a házasságban hamar
hozzám fog öregedni. Nem véletlenül mondják, hogy a házastársak
egy idő után hasonlítani kezdenek egymásra.
A társalkodónő habozva csóválta a fejét.
– Mégis, Miss Woolf…
– Maga a társalkodónőm, és nem azért alkalmazom, hogy
idegesítsen! – kiabált rá Regina. – Választhat, mit akar nálam
csinálni, de előre megmondom, hogy az utóbbira nincs szükségem.
A társalkodónő erre aztán minden további megjegyzést
megtartva magának, szó nélkül kiment.
– Nagyon okos! – dicsérte meg a társalkodónőt Paula Meredith,
mikor a kis teakonyhában utolérte. – Inkább tartsa meg magának az
ember a véleményét és ne veszítse el az állását, mint kinyitni a
szánkat és repülni. – Nyugtatólag megveregette a társalkodónő
vállát. – Különben is, magának édes mindegy, férjhez megy-e az
asszonyunk és illik-e hozzá a férje, vagy sem.
Róbert Fox mindenesetre nem válaszolt a levélre. Regina két nappal
később behívatta a küldöncöt, és mindenre megeskette, hogy
valóban Mr. Foxnak adta át a levelet.
A színházban Róbert továbbra is kerülte, a levelére nem
válaszolt, tehát valami mást kell kitalálnia.
A lakásán is felhívta, de mihelyt megmondta a nevét és
magyarázkodni kezdett a szándékai őszinteségéről, Robert hallózni
kezdett, és csak azt ismételgette, hogy szóljon már végre bele.
Regina esküdni mert volna, hogy nagyon is jól hallja, de végül
feladta, és letette a kagylót.
Bár csak este kellett volna megjelennie az előadásra a
Heymarketben, már délután ott volt, minden folyosóra és minden
irodába belesett, de mindenütt csak csodálkozó és rémült
tekintetekkel találkozott. Egyetlen tekintet sem emlékeztetett az ő
menekülő rókájának kék szemére.
Egyszer már azt hitte, sikerrel jár. Épp teaidőben lépett be az
alkalmazottak étkezdéjébe, és a színház szinte valamennyi
munkatársa ott volt. A helyiségben tea illata szállt, teáscsészék
csörömpöltek, s az egyik hátsó asztalnál Regina felfedezte Robertet,
amint a teáját iszogatja.
A következő pillanatban a sötét fej már el is tűnt. Mire Regina
utat tört magának a teázó vagy megrakott tálcákkal egyensúlyozó
alkalmazottak között a hátsó asztalig, ahol az előbb Robertet
megpillantotta, már csak hűlt helyét találta. Két méterrel odébb
azonban felfedezett egy félig nyitott ajtót.
Felrántotta az ajtót, egy raktárhelyiségbe nyílt. Az egyetlen ablak
tárva-nyitva, a szél csapkodta. Kinézett az ablakon, mely a színház
melletti sikátorra nyílt. Az ablak alatt szemetesvödrök álltak, s a
távolból lépések elhaló neszét hallotta.
– Most már elég volt! – kiáltott fel este, mikor előadás után
hazament a szállodai lakosztályába és behívatta Paula Meredithet.
Paula, aki már aludt, ásítva jött elő. Hatalmas jegyzetfüzetével a
kezében leült Regina hálószobájában, s azon nyomban el is
bóbiskolt.
 – Tervet kell készíteni! – kiáltott fel Regina, s a titkárnő riadtan
rezzent össze. – írja: Terv. Csupa nagybetűvel – kiáltott rá, látva,
hogy Paula csak olvashatatlan kriksz-krakszokat firkál.
Paula letépte a lapot, fogta a ceruzáját és írni kezdett: „TER…" A v
betűnél azonban már ismét elaludt.
– Javaslatok! – kiáltotta Regina.
Paula befejezte a „TERV" szót, aztán alá odaírta, hogy
„JAVASLATOK".
– Tegyen nekem javaslatokat! – kiáltott rá ingerülten Regina.
Paula felnézett rá kivörösödött szemeivel.
– Javaslom, hogy menjünk aludni, és holnap reggel beszéljünk
meg mindent!
– Jellemző! – toporzékolt Regina. – Egy vagyont fizetek magának,
és ezért mit tesz? Csak az alvásra gondol, méghozzá a saját alvására!
Paula bűnbánóan lehorgasztotta a fejét, aztán azonnal el is aludt.
Időnként gépiesen megmozdította a kezét, de nem írt semmit. Az
ösztönös reflexnek hála, legalább úgy nézett ki, mintha szorgosan
jegyzetelne.
– A terv célja – diktálta Regina fel-alá járkálva a szobában – a
házasság Róbert Foxszal. Fontos, húzza alá! A tervnek tökéletesnek
kell lennie, hogy Róbert Foxnak ne legyen választása. Leírta?
– Igenis, Miss Woolf! – dünnyögte hirtelen felébredve Paula. Épp
azt álmodta, hogy az asszonya hálószobájában ül és diktálásra írnia
kell, ahelyett hogy békésen pihenhetne az ágyában. Előtte a papír
pontosan olyan üres maradt, mint a valóságban.
– Szóval… – járkált továbbra is fel-alá Regina. – Mit lehetne
tenni? Mi vagyok én, Paula?
A titkárnő fején valami olyasmi futott át, mint embernyúzó, de
még félálmában is volt annyi lélekjelenléte, hogy azt dünnyögje:
„színésznő… azt hiszem”.
– Helyes, színésznő vagyok – bólogatott elégedetten Regina.
– Akkor honnan meríthetek segítséget?
– Altatókból! – javasolta reménykedve Paula.
 – A színházi irodalomból! – kiáltotta diadalmasan Regina. – Már
meg is van a megfelelő darab, amit három évvel ezelőtt játszottam
Ottawában. Fel lehetne használni az ötletet. Írja fel!
Paula megpróbált rendet teremteni a fejében és gyorsan felírta,
hogy „három év, Sydney”.
Regina egyre gyorsabban diktált.
– Mindjárt holnap reggel gondoskodjon arról, hogy
beindíthassuk az egészet! – rendelkezett végül. – Jó éjszakát, Paula!
– Türelmetlenül legyintett, látva, hogy a titkárnő habozva áll fel,
mert a papíron csak összefüggéstelen szavak sorakoznak. – Aludni
akarok, ne zavarjon tovább!
Aznap éjjel végre nyugodtan aludt. Álmában Robertet látta
láncok között, s a láncok kulcsa az ő kezében volt. Nagyon
megnyugtató álom volt.
Másnap reggel ugyan kénytelen volt megállapítani, hogy Paula
szinte semmit sem jegyzett fel, de egy kiadós szónoklat után, amitől
csak úgy zengett az egész szálloda, végül egyetlen világos
mondatban összefoglalta a teendőket.
– Szerezzen nekem egy ravasz ügyvédet, aki mindenre hajlandó,
és hozza ide!
A reggeli parancs eredményeként Róbert négy nappal később
hivatalos levelet kapott egy ismert londoni ügyvédi irodától,
amelyben röviden és velősen felszólítják, haladéktalanul váltsa be a
megbízójuknak, Miss Regina Woolfnak tett házassági ígéretét,
ellenkező esetben az ügyvéd kénytelen lesz megbízója nevében
keresetet beadni ellene.
Róbert elolvasta a levelet, nevetett egyet, és kidobta a szemétbe.
Ennek a nőnek aztán vannak ötletei!
Egy héttel később Regina ügyvédje megküldte neki a keresetlevél
másolatát. Róbert az elsőhöz hasonlóan ezt is kidobta a szemétbe,
miután vigyorogva elolvasta. Vele aztán hiába próbálkozik…
A néhány héttel később kézhez kapott idézést már nem dobta ki.
Végül is ebben a színjátékban ő lesz az egyik főszereplő, illik, hogy
ott legyen a tárgyaláson.
 Mivel az elmúlt hetekben gondosan kerülte Reginát, és
önmagának is szigorúan megtiltotta, hogy rá gondoljon, most
kíváncsian várta, milyen érzéseket fog kiváltani belőle, ha meglátja.
Eltekintve persze a megsértett szerelemtől…
Mielőtt azonban a viszontlátásra sor került volna, a bíróság
épülete előtt Robertet fényképezőgépekkel, tévékamerákkal és
mikrofonokkal felszerelt újságírók és riporterek valóságos
hadserege rohanta meg.
– Mr. Fox, mit szól a vádhoz, amit Regina Woolf nyújtott be ön
ellen?
– Igaz, hogy nincs ügyvédje, mert olyan fényképek vannak a
birtokában Regina Woolfról, hogy egy csapásra véget vethet velük
az egész hercehurcának?
– Mr. Fox, igaz, hogy Miss Woolf hajlandó lett volna peren kívül
kiegyezni, sőt, még egy nagyobb összeget is hajlandó lett volna
kifizetni, ha beváltja az ígéretét?
Róbert csak némán nézett egyik kérdezőről a másikra, s az arca
egyre morcosabb lett.
Regina Woolf hírnevének köszönhetően a pert az első perctől
fogva a közvélemény érdeklődése kísérte. Az utcán a bíróság előtt
rendőröket kelleti bevetni, hogy helyreállítsák a megbénult
forgalmat. Bent az épületben rendfenntartóknak kellett utat törniük
a bírák, ügyvédek és az egyéb személyzet részére, hogy egyáltalán
bejuthassanak a tárgyalóterembe.
Róbert mozdulni sem tudott. Egy vastag szivarral hadonászó
kövér ember megragadta a kabátja hajtókáját, és izgatottan
megkérdezte, mennyit kérne az élettörténete megfilmesítéséért.
Róbert őrá is ugyanolyan morcos fintort vágott, mint eddig
mindenkire, de a lelke mélyén hirtelen mélységes öröm árasztotta
el. Bár még akkor is morcosnak mutatta magát, mikor a bejárat
előtti tülekedést látva, két bírósági alkalmazott kimentette a
csődület közepéről, és kerülő utakon, két mosdón, a kazánházon és
végül egy recsegő-ropogó régi ételliften keresztül végre a tárgyalás
színhelyére vezette.
 A tárgyalóteremben a legtöbben észre sem vették, mikor egy
oldalbejárón át betuszkolták és a helyére vezették, annyira elmerült
mindenki az ülőhelyekért vívott közelharcban.
Ha Regina Woolf, aki mindig olyan határozottan elutasított
minden, a magánéletére vonatkozó kérdést, most belement egy
ilyen cirkuszba, hogy őt, Robertet megkapja… az ő Reginája… igen,
akkor ez már valóban jelent valamit. Akkor azt is elhiheti neki, hogy
a színházban kihallgatott jelenet teljesen ártalmatlan volt, és hogy
valóban szereti.
Ő is szereti Reginát, és boldogan kibékülne… de előbb ki akarja
élvezni a színjátékot, amire Reginától minden bizonnyal számíthat a
tárgyalóteremben.
– Mr. Fox, halló, Mr. Fox!
Róbert a hang irányába fordított a fejét, s a legelső sorok
egyikében felfedezte Regina társalkodónőjét, az egérszürke
szobalány társaságában. Mindketten lelkesen integettek neki a
zsebkendőjükkel.
Paula Meredith is ott volt, de az ő tekintetében Róbert legfeljebb
szánalmat fedezhetett fel. Mikor azonban észrevette, hogy Róbert
figyeli, tölcsért formálva a két kezével odakiáltott neki, hogy
mindannyian neki szurkolnak.
– Szurkolunk magának! – erősítette meg a társalkodónő is, de
szavait szinte teljesen elnyomta a zaj.
Végre jelezték a bíró érkezését, és mindenki felállt. Róbert
azonban, a teremben tartózkodó többi emberhez hasonlóan, nem
sokat látott az idősebb, méltóságteljes parókát viselő férfiúból, mert
ugyanebben a pillanatban vonult be Regina is.
Ez volt Regina nagy fellépése.
Arra a színpadra lépett, melyet ő maga választott ki élete
legfontosabb szerepéhez.

Regina Woolf nem is okozott csalódást Róbertnek és a

jelenlévőknek. Keskeny, oldalt gombos cipőben, megtörten lépett be
a tárgyalóterembe. Magasan zárt, galléros, bő szoknyás, sötétkék
ruhájában törékenynek hatott, egyetlen ékszere egy csepp formájú
zafír bross volt a jobb mellén, mintegy a könnyei jelképeként.
– Ha hajlandóak lennének tudomást venni rólam, el is
kezdhetnénk a tárgyalást – szólalt meg a bíró, mire hirtelen
mindenki elhallgatott. Tekintete végigvándorolt a lélegzet-
visszafojtva figyelő jelenlévőkön, aztán Reginához fordult. – Üljön
le, Miss Woolf! Itt nincs taps.
A hátsó sorokban mégis összecsapódott néhány tenyér, de a bíró
megsemmisítő pillantására ismét csönd lett, Őlordsága pedig úgy
tett, mintha nem venne tudomást a kis közjátékról.
Miután Regina leült, felállt az ügyvédje, és röviden ismertette
megbízója panaszát.
– …és követeljük az ígéret beváltását – fejezte be az ügyvéd – ,
ellenkező esetben pedig legalább négymillió font kártérítést.
Nyugtalan moraj futott végig a hallgatóságon, a bíró pedig
rendbírságokkal fenyegetőzött, ha nem lesz azonnal csend.
– Úgy tudom, az alperesnek nincs vagyona, és asszisztensként
dolgozik egy színházban. Honnan szerezne négymilliót, hacsak nem
megy el bankot rabolni vagy a gazdagok villáiba betörni, amit
mégsem rendelhetünk el bírósági ítélettel – mondta a bíró.
Regina ügyvédje feszengve meghajolt.
– Lordságod, megbízóm kára nem az alperes vagyonától vagy
bevételétől függ, s ezt bizonyítani is tudjuk.
Róbert magában mosolygott. Négymillió! Regina kitett magáért.
Olyannyira, hogy még a saját ügyvédjét is szemmel láthatóan
zavarba hozta a követelésével. Róbert szinte szánalmat érzett az
ügyvéd iránt, ahogy elképzelte a jelenetet, mikor Regina közölte
vele az utasításait.
A bíró átható pillantást vetett Róbertre.
– Mr. Fox, úgy látom, nincs ügyvédje. Maga akar védekezni a
váddal szemben?
Róbert felállt, és megrázta a fejét.
– Nincs szükségem rá, mert a felperes nem fogja tudni
bebizonyítani, hogy házasságot ígértem neki. Sem ebben a perben,
sem akár száz másikban.
 – Csodálkozni fogsz! – sziszegte feléje Regina, és Róbert
elégedetten leült.
Érdekesnek és szórakoztatónak ígérkezik ez a per.
– Ha annyira biztos a dolgában, Miss Woolf, akkor hallani
szeretném, milyen tanúkat tud felvonultatni, és milyen
bizonyítékokat mutat be – fordult Regina ügyvédjéhez a bíró.
Róbert magán érezte Regina tekintetét, s ahogy feléje fordult,
látta is, hogy hipnotizáló pillantásokat vet rá. Válaszként morcos
fintort vágott feléje, pedig nagyon nehezére esett.
Már amikor belépett a terembe, legszívesebben átölelte volna és
megkérte volna a kezét. Nincs szüksége több bizonyítékra, hogy
Regina valóban szereti.
Regina ügyvédjének válasza zökkentette ki a gondolataiból,
aztán a bíró hitetlenkedő kiáltása.
– Egyetlen tanúként a megbízóját nevezi meg? – kérdezte
értetlenül a bíró. – És nem akar bizonyítékokat beterjeszteni?
Róbert egyre jobban sajnálta szegény ügyvédet, aki szemmel
láthatóan izzadt a parókája alatt.
– Lordságod, semmi kétségem, hogy megbízóm mindenkit meg
fog győzni.
Ezzel viszont Róbert is csak egyetérthetett.
A bíró zavartan fordult Róberthez.
– És ön hajlandó valami bizonyítékot beterjeszteni, hogy ez az
egész legalább távolról emlékeztessen egy perre, Mr. Fox?
Róbert megrázta a fejét.
– Lordságod, tudom, hogy Miss Woolf képes lenne egy sivatagban
homokot eladni, de ezt a pert nem fogja megnyerni. Szánalmas
vereséget fog szenvedni.
– Hogy állíthatsz ilyet? – pattant fel a helyéről a bíró
figyelmeztetése ellenére Regina. – Elég, ha elmesélem, hogyan
csaltál el alattomosan vidékre, és hogy egy szénapajtában…
– Hirtelen elhallgatott, mikor rájött, hogy többet mondott a
kelleténél.
A bíró a fejét csóválta.
 – Lehet, hogy jogi szempontból nem sok eredménnyel fog járni ez
az úgynevezett bizonyítási eljárás, de bizonyára igen érdekes lesz.
– Én nem lennék ebben olyan biztos, lordságod! – vetett egy futó
pillantást Regina felé Róbert. – Az a szénapajta nem bizonyít
semmit.
– De még mennyire, hogy igen! – kiáltotta Regina. – Bizonyítja az
alattomosságodat, ahogy az éjszaka kellős közepén mit sem sejtő
lányokat elcsalsz és…
– Mire gondol azzal, hogy lányok? – hajolt előre érdeklődve a
bíró.
– Hát… magamra, mi másra? – felelt Regina, nem hagyva szóhoz
jutni az ügyvédjét. – Lordságod, lehet hogy az éveim számát
tekintve nem vagyok már kislány…
– De még mennyire! – szólt közbe ebben a pillanatban a
társalkodónő.
– És maga kicsoda, hogy közbe mer szólni? – mutatott vádlón a
rendzavaróra a bíró.
Regina válaszolt.
– Csak a társalkodónőm. Ott ül mellette a szobalányom és a
titkárnőm is. Ne is figyeljen oda rájuk Lordságod! Csak az
alkalmazottaim, akik hercegi fizetést kapnak tőlem.
A bíró arca enyhe zavart tükrözött.
– Hogy legalább valami bizonyítékot… Mit szólna ahhoz, ha
tanúként meghallgatnánk az alkalmazottait?
– Szó se lehet róla! – rázta meg határozottan a fejét Regina. – Ne
kérdezze, miért, de ezek az emberek mindig hátba támadnak, hiába
kapnak tőlem hercegi fizetéseket.
– Azért, mert utálatos természeted van! – szólt közbe Róbert.
– Nem igaz! – támadt rá Regina. – Hogy jössz ahhoz, hogy ilyen
légből kapott rágalmakkal illess?
– Pedig rossz természeted van, és ezt be is tudom bizonyítani.
– Róbert erőt merített Regina alkalmazottainak bátorító
bólogatásából. – Idegesítő vagy…
Regina megvetően felkacagott.
 – …és minden kollégád reszket, ha veled kell dolgoznia. – Róbert
kezdett belelendülni. – Ha valaki nem úgy játszik, ahogy te
elképzeled, olyan kíméletlenül őszintén kritizálod, hogy…
– Miért, hogy kritizálnám? – tárta szét színpadias mozdulattal a
karjait Regina. – Lehet, hogy a középszerű emberekre idegesítően
hat, hogy szeretem a tökéletességet, lehet, hogy idegesítik őket a
képességeim és a fáradhatatlanságom, de számtalan nagy egyéniség
van, akivel tökéletes harmóniában és békében dolgoztam már.
– Nevezz meg egyetlen embert! – emelte fel vádlón az ujját
Róbert. – Csak egyetlen nevet mondj!
– Nevek! Nevek! Mit jelentenek a nevek?… Például Orsón Welles!
A bíró megköszörülte a torkát.
– Vele viszont sosem dolgozott együtt.
– Azt viszont békességben és tökéletes harmóniában – nézett fel
rá Regina, aztán elégedetten rámosolygott. – Látom, Lordságodnak
van ízlése, és érdeklődik a karrierem iránt.
– Kifogást emelek! – kiáltott közbe Róbert. – Megpróbálod
befolyásolni a bíróságot! – Elragadó ez a nő, igazán elragadó! – tette
hozzá gondolatban.
– Üljön le, Mr. Fox! Maga itt semmiféle kifogást nem emelhet. Úgy
látszik, összetéveszti ezt a tárgyalást egy amerikai tévésorozattal.
Miss Woolfot pedig kérem, szorítkozzon csak a lényegre.
– De hát pontosan azt teszem! – Regina maga volt a megtestesült
őszinteség. – Épp most bizonyítottam be lordságodnak, hogy a
vádlott házasságot ígért nekem, és nem tartotta be az ígéretét.
– Meg tudná ezt magyarázni kicsit részletesebben? – kérdezte kis
szünet után óvatosan a bíró.
Regina bólintott.
– Bebizonyítottam, hogy mindenkivel jól kijövök, még a
kollégáimmal is, csak Mr. Foxszal nem, és ebben ő a hibás, mert nem
tartotta be a házassági ígéretét, és ezért ilyen izgatott.
Róbertnek elakadt a lélegzete, még tiltakozni se tudott, de
megtette helyette a bíró.
– Miss Woolf, bármennyire is lenyűgöző a következtetése és
bármilyen merész is a gondolatmenete… nincs a világnak az a
bírósága, ami ennek alapján ítéletet hozna. Ez minden, amit el akart
mondani nekünk?
– Dehogyis! – nézett rá hitetlenkedve Regina.
– Csodálkoztam volna – mormogta Róbert épp csak olyan
hangosan, hogy Regina meghallja.
Regina ügyet sem vetett rá, egy pontot bámult mereven a falon a
bíró feje mellett. Róbert tudta, mit jelent ez. A színpadon is mindig
így koncentrál minden nehéz monológ előtt.
– Csoda történt velem – kezdett bele Regina legszebb színpadi
hangján. – Hosszú út volt már mögöttem, sivár, szeretet nélküli
tájon, sivatagokon és végtelen sós tavakon át…
Róbert felkapta a fejét. Valahol az emlékezete legmélyén
megmozdult valami.
– …üres házak és néma emberek között haladtam. – Regina
hatásszünetet tartott. – Magányos voltam, a lelkem éhezett és
szomjazott. Majd eljutottam egy völgybe. Zöld volt és virágos,
mindenfelé patakok csörgedeztek, friss források bugyogtak, és érett
gyümölcs csüngött a fákról. Megmenekültem!
Róbert majdnem csettintett az ujjával, ahogy megpróbált
visszaemlékezni egy bizonyos címre.
– Megpihent a lelkem – folytatta Regina hatásos tremolóval a
hangjában. – Új erőt szívtam magamba, és elhatároztam, hogy
örökre ott maradok ebben a völgyben, mert csak ott tudok élni.
A bíró szemmel látható érdeklődéssel figyelte az előadást, és még
Róbert is lelkesen hallgatta. Végre sikerült felismernie Regina
monológjában egy rég nem játszott angol darab, „A boldogság
völgye” szövegét.
– Aztán kiüldöztek a völgyből, mint hajdan Ádámot és Évát a
Paradicsomból, csak engem a visszatérés reménye nélkül. – Regina
hangjába száraz zokogás vegyült. – Ennek a völgynek neve is volt,
amit azóta sem tudok elfelejteni. A völgy neve… Róbert Fox! – A
tárgyalóteremben halálos csend támadt. – Bepillantást engedett
nekem a boldogság völgyébe, megígérte, hogy örökre ott
maradhatok, de aztán bezárta előttem a völgyet, és azóta nem
találom a helyemet.
 Regina olyan meggyőzően beszélt, hogy egy pillanatra még maga
Róbert is szinte elhitte neki, hogy házasságot ígért, és aztán nem
tartotta be.
Regina vallomásának végén természetesen kitört a tapsvihar.
Róbert csak azt hiányolta, hogy Regina nem hajol meg széttárt
karokkal.
Regina azonban ellenállt a kísértésnek, és szerényen leült a
helyére, miközben a bíró Róberthez fordult a döntő kérdéssel.
– Van még valami mondanivalója, Mr. Fox?
Róbert felállt. Most már ő is kész volt eljátszani a szerepét.
– Bűnösnek vallom magam… a felperesnek mindenben igaza van,
és kész vagyok teljesíteni házassági ígéretemet. Regina, a völgy
nyitva áll előtted!
A bíró szemmel látható sajnálkozással bezárta a tárgyalást, és
szólította a következő ügy érdekeltjeit.
Róbert azonban nem vette észre sem a bíró sajnálkozását, sem a
körülötte kirobbant lelkesedést. Nem látta sem a beözönlő
embereket, sem a hirtelen ott termett színházi kollégáit, akik
gratulációkkal halmozták el, habár nem lehetett biztosan tudni,
Reginának gratulálnak-e a győzelemhez, vagy Róbertnek Reginához.
Hosszú idő után végre megint magához ölelhette Reginát, aki a
legnagyobb természetességgel simult hozzá. Most szerelmes nő
volt, nem pedig sztár.
– Tűnjünk el innen gyorsan! – súgta a fülébe Róbert, mikor végre
érzékelni tudta a körülöttük tolongó embereket.
– Persze, ahogy akarod… – sóhajtott fel szerelmesen Regina.
– Csak előbb hadd csináljanak rólunk néhány képet a riporterek…
Róbert mosolyogva állapította meg magában, hogy Regina nem
tud kibújni a bőréből, azt viszont már most elhatározta, hogy az
esküvőt ő fogja megrendezni, a maga szája íze szerint.
Ezt is tette pontosan két héttel később. Még Regina sem tudta
előre, melyik anyakönyvvezetőnél lesz az esküvő.
– Meglepetés lesz! – ígérte Róbert.
Az is lett.
 Regina kibámult a kocsi ablakán, ahogy áthajtottak egy London
környéki poros kisvároson.
– Olyan ismerősnek tűnik nekem. Igazam van, vagy minden
helység egyforma errefelé? – kérdezte óvatosan.
A polgármesteri hivatal előtt Róbert kisegítette a kocsiból.
– Ez az a hely, ahol egyszer még emléktábla fogja hirdetni, hogy
itt dobták ki Regina Woolfot egy panzióból, mert mind a két
szobában kereskedelmi utazók laktak.
Regina arcán átsuhant a felismerés mosolya.
– Ez az a hely, melynek közelében rátaláltunk arra a bizonyos
szénapajtára…
Róbert bólintott.
– Ha már szénapajtáról beszélünk, itt vannak a tanúink.
Reginának nem sokat kellett törnie a fejét, kire gondolt, mert az
épület előtt csak ketten álltak. Közel s távol sehol egy újságíró, sehol
egy rajongó, de még helybéli bámészkodók sem.
Az egyik tanú egy pásztor volt, a másikat Róbert úgy mutatta be,
mint a szénapajta tulajdonosát, ahol az első szerelmes éjszakájukat
töltötték.
A díszlet nagyon egyszerű volt, de Regina szívből vallotta, hogy
szereti Robertet, Róbert pedig ugyanilyen őszintén ígért neki
szerelmet és hűséget.
– Most megcsókolhatja a menyasszonyt – közölte az
anyakönyvvezető szerepét is betöltő polgármester, és Róbert
boldogan és elégedetten hajolt le Reginához.
Mielőtt azonban összeért volna az ajkuk, megvillant Regina
szeme.
– Nem megmondtam neked már az elején, hogy megszerezlek
magamnak, szép kis rókám? – suttogta, és Róbert ezzel a csókkal azt
is elfogadta, hogy nem csak Reginát vette feleségül, hanem a Farkast
is, biztosítékául annak, hogy a házasságuk bármilyen lehet, de
unalmas nem.
vége
 A PAMELA
REGÉNYEK MINDIG ÖRÖMÖT SZEREZNEK. A KÖVETKEZŐ
KÖTETBEN IS MEGTALÁLJA MINDAZT, AMIT EZ A RÖVID RÉSZLET
IS SEJTENI ENGED.

FELCSILLANÓ EMLÉK

– „Youfill up my senses like a night in theforest…"

A lágy, kissé remegő hang keveredett a marhák csengőivel és az
ajánlatokat gépfegyverként lekopogtató árverésvezető kiabálásával.
A hangnak mégis sikerült eltévedt fecskeként a zaj, a por és a
hőség fölé emelkednie.
Néhány percre sokan még arról is megfeledkeztek, miért is jöttek
ide, megálltak, és felfelé bámulva hallgatóztak, mielőtt
visszasüllyedtek volna a Wildpike– marhaárve– rés zsivajába,
– „ You fiII up my senses.. '
A lány, aki énekelt, egy kerítésen ült gitárral az ölében, és
szemmel láthatóan olyan vidám és gondtalan volt, mint a morzsák
közt ugrándozó veréb. Feje búbjára hátratolt, kopott
Stetson– kalapja valamennyire összefogta a kerek arca körül
röpködő, rakoncátlan, sötét fürtjeit. Kék szeme úgy csillogott, sőt,
szikrázott, hogy aki csak ránézett, elmosolyodott.
A korát nehéz lenne megállapítani. Agyonmosott
farmernadrágjában és túlságosan bő kockás férfiingében legfeljebb
ha tizenöt évesnek nézett ki, s erre utalt a feltűrt ingujj alól kilátszó
két sovány karja is.
A gondtalan kis veréb mellett egy vidám vörösbegy ült, hogy a
madárhasonlatoknál maradjunk.
Ez a lány is kopott farmert és kockás férfiinget viselt, dús, vörös
haját azonban nem fedte kalap. Körülölelte szeplős arcát, és
szabadon omlott végig sovány hátán. A szeme viszont ugyanúgy
csillogott, mint a barátnőjéé. A hangja leheletnyivel mélyebb volt, de
ketten együtt tökéletes duettet alkottak.
– I'm on the top of the world looking down on creation .."
 Az egyre növekvő számú hallgatóság lelkesen tapsolt, ami aztán
még több embert vonzott oda.
Mikor a hangulat elérte a tetőfokát, a vörös hajú lány leugrott a
kerítésről, és felfordított dobjával a kezében elindult a nézők sorfala
között.
Nem volt könnyű, mert némelyik cowboy és turista úgy érezte, a
néhány centjéért, amit adott, az éneken kívül még mást is kellene
kapnia, a lány azonban ruganyos mozdulatokkal, mosolyogva kitért
a tolakodó kezek elől.
Mikor visszatért a dobbal a barátnőjéhez, az vidám rikkantással
feldobta a levegőbe Stetson-kalapját, aztán elkapta, megint
felemelte a gitárját, és rázendített egy country-dalra, amitől a
hallgatóság legszívesebben azonnal táncra perdült volna…