Az én legcsodásabb férjemnek, Darrennek.

Köszönöm, hogy mindig hiszel bennem, és

hogy te vagy a legerősebb támaszom. A
megrendíthetetlen hited és szerelmed
számomra a minden, igazi áldás, hogy az
életem része vagy.
Szeretlek, én Boo-m! Örökkön örökké.

Az én drága lányomnak, Charlotte-nak.

Köszönöm, kincsem, azt a türelmet és
szeretetet, amit tőled kaptam, mialatt anyu
„tanult”.
Egy igazi csoda vagy. Mindennél jobban
szeretlek, kismackóm!

És végül az én fenomenális anyámnak, Molly

Staxey-nek, és testvéremnek, Jordhana
Coopernek.
Olyan hihetetlen nők vagytok! Köszönöm a
támogatást, a bátorítást és azt, hogy hisztek
bennem! Mindkettőtöket szeretlek! Végtelenül
hálás vagyok azért, hogy ti vagytok a
családom.
 Első Fejezet

London, 1855

Az este egy kimondott rémálommá vált.

Lady Sophie Wolcott végigsétált a gázlámpákkal megvilágított
úton Huntington herceg fejedelmi házának kertje mellett. A
közeli bálteremből kiszivárgó lágy dallamok folyamatosan arra
emlékeztették, hogy az este egészen máshogy alakult, mint
várta.
Ahelyett, hogy álmai férfijával táncolt volna, kénytelen volt
kémkedni utána. Mi mást tehetett volna azok után, hogy a férfi
eltűnt a könyvtárban egy másik nővel?
A könyvtárban, ami a második emeleten volt. Márpedig ez
problémás lehet.
Tudomást sem véve arról, hogy az új báliruhája az út menti
gallyakba akad, Sophie egy öreg tölgyfához sietett, pont a
könyvtár ablaka alatt. Megteszi.
Döntött. Átmászott a fatörzs melletti kőpadon, majd mindkét
irányba elnézett. Sehol senki. Szerencsére a legtöbb vendéget
lefoglalja Huntington hercegének fényűző eseménye –
legalábbis azért imádkozott, hogy így legyen.
Mielőtt eltántoríthatta volna tervének megannyi elképzelhető
borzalmas kimenetele, gyorsan felkapta a szoknyáját, kioldotta
az abroncsszoknyáját és hagyta, hogy a földre hulljon. Berúgta a
pad alá, majd az alsószoknyákat és a ruhája lelógó részeit a
kezébe fogta.
Fellépett a padra, szabad kezével elkapta a feje fölötti faágat.
Lábfejét a fa törzsének apró üregébe fúrta, majd addig lengette
magát, amíg biztonsággal nem ült az ág tetején. Szerencsére
még nem felejtette el a fára mászás csínját-bínját, bár kislány
korában báliruha helyett kötényben egyértelműen könnyebb
volt, mint most.
Körbenézett a kertben. Még mindig üres. Persze, senki sem
lepődött volna meg, ha ott találja őt egy fa tetején, hiszen
mindenki kissé különcnek tartotta, de nem szívesen adott volna
lovat a rosszmájú pletykálkodók alá, ha nem muszáj.
–  Menni fog, Sophie – motyogta magának, tekintetét
erőszakkal előre, és nem az alatta lévő bokrok felé irányítva. –
Nem olyan magas.
Természetesen érzékelte a szavaiból kicsengő
bizonytalanságot, de eltökélt volt, nem tántoríthatta el semmi.
Ráfeküdt a faágra, és óvatosan megindult a szemközti ablak
felé, míg be nem látott az üvegen.
Elsimított pár kósza, aranyló tincset a homlokából, és
benézett a szobába, ahol Richard, Abelard grófja állt a kandalló
közelében. Világosbarna haj, élénk, zöld szempár. Milyen
jóképű férfi! Sophie-ra mindig is olyan hatást gyakorolt, mintha
egy földre szállt angyal lenne.
Egy angyal, akit neki rendelt az ég.
Halkan felsóhajtott. A gróf mindig is nagyon kedves volt
hozzá. Már az anyja temetésén, sok-sok évvel ezelőtt, nyolcéves
korában tudta, hogy ő lenne a tökéletes férj. Szerette a
könyveket, mindig érdeklődött az árvaházban végzett
jótékonysági munkája iránt, figyelmesen hallgatta, amikor
beszélt hozzá… és azok a szemek!
Már csak az volt hátra, hogy a grófot is meggyőzze erről, ami
elég nehéz feladatnak bizonyult, hiszen az elmúlt tizenöt évben
a gróf mindig úgy tekintett rá, mint a kishúga legjobb
barátnőjére.
Amikor meglátta Miss Grace Daviest is, Sophie elkomorodott.
A nőt, akiről az összes vén pletykafészek azt mondogatta, hogy
elrabolta a gróf szívét. Biztosan tévedtek. A gróf nagyon
érzékeny férfi, kizárt, hogy egy ilyen felszínes nő behálózhassa.
Hogy miért? Sophie egyetlenegyszer beszélgetett Miss Davies-
 gy p gy gy g
szel, aki egész végig az új retiküljéről és arról csacsogott, hogy
az összes agglegény az ő kegyeit lesi.
Sophie keményebben markolta meg az ágat, hogy enyhén
előrehajolhasson. A gróf pont akkor térdelt le, és vett elő egy
apró dobozt a zsebéből. Ugye nem akarja megkérni a kezét?
Nem. Az nem lehet, hogy a sors ennyire kegyetlen!
De mégis.
Sophie döbbent rémületében felszisszent, miközben Richard
felhúzta a gyűrűt a nő ujjára, majd felállt, és lágyan
megcsókolta.
Ez fájt. Eléggé.
Nem tudta nem végignézni, ahogy gyengéden eltávolodnak
egymástól, majd összemosolyognak és elhagyják a szobát. Az
ajtó bezárult mögöttük, Sophie pedig érezte, ahogy az álmai
örökre hamuvá válnak.
Arcát a faághoz nyomta, és rettenetesen sajnálta magát. Talán
most már be is vonulhatna egy zárdába. Bár a hajnali kelés és
az istenfélő engedelmesség nem tartozott a vágyálmai közé.
Nem. Az lesz a legjobb, ha elkötelezett tanító marad, segít az
árvaház gyerekeinek olvasni, írni tanulni, ahogy az anyja tette
előtte. Végül is az volt a legfontosabb, hogy életben tartsa anyja
vízióját a Grey Street Árvaházról, ez az, amire koncentrálnia
kell. Ha nem mehet hozzá a szíve választottjához, akit már
gyermekkora óta szeret, inkább nem megy hozzá senkihez.
Egy férfi és nő nevetését hozta el hozzá az esti szellő, ez
kizökkentette a gondolataiból. Elfordította a fejét, belebámult a
sötétségbe, de a gázlámpák olyan halványan világították be a
kert menti utat, hogy csak árnyakat látott a távolban. Felé tartó,
egyre közeledő árnyakat.
Sóhajtott egyet. A sors nyilván jól szórakozott a kontójára. Ott
ült a fán, a régóta szeretett férfi egy másik nőt kért meg,
ráadásul egy pár úgy döntött, a kertben fog incselkedni, mielőtt
lemászhatna.
Kapaszkodott a kesztyűjén keresztül is durván érdes faágba,
és remélte, hogy talán megfordul a szerencséje, és
továbbsétálnak anélkül, hogy észrevennék őt.
 gy
A férfi és a nő a sötétben duruzsolva közeledett. Sophie
visszatartotta a lélegzetét, képtelen volt elhinni, hogy pont az ő
fája melletti kőpadra telepednek le. A közeli lámpa fénykörében
most már sokkal jobban látta őket. Azért imádkozott, hogy ne
vegyék észre.
Mi jöhet még ezután?
A nő ahelyett, hogy az úriember mellé ült volna, az ölébe
csusszant.
Sophie-nak leesett az álla. Ez egyáltalán nem illendő
viselkedés.
Csak pislogott, amikor a férfi szája beterítette a nőét. Még
sosem látott ennyire érzéki csókot. Szöges ellentéte volt ez
annak a szemérmes érintésnek, amivel az imént Richard
ajándékozta meg Miss Daviest.
Sophie kezdte kényelmetlenül érezni magát, a testét elöntő
ismeretlen forróság nagyon megzavarta.
–  Devlin – búgta a nő. – Sietnünk kell, mielőtt a férjem
észreveszi, hogy eltűntem.
Sophie önkéntelenül felhördült meglepettségében, de azonnal
vissza is fojtotta a lélegzetét abban bízva, hogy nem árulta el
magát. Devlin, mármint Huntington hercege? Egy házas nővel
az ölében? Hát nincs benne egy szemernyi erkölcsösség sem?
Tehát a pletykák, miszerint egy igazi kéjsóvár, igazak. Nem
csoda, hogy mindenki gyalázatos hercegnek nevezi, ha efféle
gyanús ügyekbe keveredik.
Sophie félretette morális felindultságát, hiszen csak csodálni
tudta, ahogy a fény megvilágította a herceg arcélét és a telt,
nyilvánvalóan szakavatott ajkát. Kissé félrebillentette a nyakát,
hogy jobban lásson.
Megcsusszant.
Teljes erővel kapaszkodott az ágba, de a szaténkesztyű ellene
dolgozott, és emiatt kezdett veszélyesen oldalra dőlni.
– Jesszus! – kiáltott fel épp azelőtt, hogy a gravitáció úrrá lett
volna rajta, és lezuhant volna az ágról.
–  Mi a pokol… – hördült fel a herceg, miközben Sophie a
bokrok közé pottyant.
 p y
Ott feküdt, túlságosan szédelegve ahhoz, hogy szégyenkezzen.
Feje hátrahanyatlott, háta ívben megfeszült egy láthatóan
kényelmetlen azáleán, majd lassan pislogott egyet. Valaki
megindult a térdig érő növényzetben. Összekaparta magát a
kábulatból és a zaj felé fordult. Egy pár fekete csizma, egy
tökéletesen szabott nadrág takarta el a hosszú, izmos lábakat.
Naná, hogy a lábai is tökéletesek…
– Megsérült? – kérdezte a herceg leguggolva.
Megfontolva a kérdést, Sophie igyekezett unott arcot vágni,
mintha a hölgyek rendszeresen potyognának le a fákról.
Nem érezte úgy, hogy bármije is eltört volna.
–  Nem, csak megszédültem, azt hiszem… – azzal egy kissé
méltóságteljesebb pózba fordult, megdörzsölte a halántékát, és
ráébredt, hogy a tekintetét rabul ejtette a legkomiszabb,
legcsinosabb férfi, akit valaha látott.
Ebből a szögből már semmilyen árnyék nem fedte az arcát.
Csillogó, fehér fogsora bűnös kontrasztban van bronz bőrével,
az állát borító polgárpukkasztó, sötét borostája pimaszul
vészjósló.
És ahogy módszeresen végigmérte, Sophie rögtön tudta, hogy
a herceg bőven kiérdemelte a közismert kéjsóvár bélyeget.
– Nem csoda. Mégis mi az ördögöt csinált azon a fán?
–  Ez elég egyértelmű – rikoltott a nő most már az ágyás
mellől, pár kósza, égő vörös, a kontyából kiszabadult tincs az
arca körül táncolt. – A férjem parancsára kémkedett utánunk,
nem is kérdés.
– Felicity, elég a drámából.
– Hidd el, minket figyelt! – tartott ki véleménye mellett a nő.
–  Nem igaz – próbált felülni Sophie, és átgurult az azálea
melletti zöld növényekre, valamivel kecsesebb pozícióba.
–  Dehogynem – folytatta Felicity, közben úgy kerülgette
Sophie-t, mint egy támadásra kész macska. – Nem lennék
meglepve…
–  Elég! – parancsolt rá a herceg ellentmondást nem tűrő
hangon, majd újra Sophie felé fordult. – Maradjon nyugton,
megnézem, nem tört-e el valamije.
 g j
–  Nem! Az nem lenne illendő! – rúgta el a herceg kezét a
bokájától. – Egyébként is, jól vagyok – tolta fel magát, de a
mozdulattól éles fájdalom hasított a derekába és összerezzent.
– Talán most már nyugton marad? – kérdezte a herceg, kezét
Sophie vállára rakva, hogy egy helyben tartsa. – Lehet, hogy
nem illendő, de szükséges. Ígérem, nem okozok fájdalmat.
Rendben?
A Sophie tekintetét rabul ejtő, nevetségesen kék szempárból
őszinteség sugárzott, ezért lassan bólintott.
–  Az isten szerelmére, Devlin! – csattant fel Felicity. – Azt
mondja, jól van! Mennünk kell, mielőtt észrevesznek! – Azzal
felkapta rubinvörös ruhájának szoknyáját, ami bár válltól
bokáig takarta, mégis komoly pletyka tárgyát képezte.
– Egyszer az életben ne legyél már ennyire szívtelen, Felicity!
– figyelmeztette a herceg, miközben gyorsan végigtapogatta
Sophie mélykék ruháját, hátha talál valamiféle lábsérülést.
Sophie mélyen, legbelül tudta, hogy ellökhetné a kezét, de
tétlenül ült egy helyben, megbabonázva a férfi érintésétől és a
hallottaktól.
Felicity csípőre vágta a kezét.
– Te merészelsz szívtelennek nevezni? Hogy beszélhetsz…
– Ha nem akarsz segíteni – szakította félbe Devlin –, menj.
Felicity felpaprikázódott.
– Nos, ha úgy gondolod, hogy lesz még lehetőséged nálam, hát
nagyon tévedsz! – azzal a bálterem irányába fordult.
–  Ez kétségkívül katasztrófa, Felicity – váltott gyilkos, halk
tónusra a herceg. – Erről a ma esti incidensről nem beszélhetsz
senkivel, különben értesítenem kell a férjed embereit. Érthető
voltam?
Felicity lassan szembefordult a gróffal, arca mintha még
fakóbbá vált volna.
–  Biztosíthatlak, bármekkora gazember is vagy, méltóságon
aluli volna számomra akár rólunk, akár egy fáról lepottyanó,
idióta lányról pletykálni.
Sophie már majdnem mondott valamit, de inkább csendben
maradt. Végül is a viselkedésére valóban helytálló kifejezést
 g y j
használt a nő. Mégis mire gondolt? Igazából ez volt a probléma.
Egyáltalán nem gondolkodott. A szíve vezette tévútra. De ennek
vége.
– Helyes. Maradjon is így! – mondta végül Huntington.
Felicity tekintete rosszindulatú szikrákat szórt, majd sarkon
fordult, és elindult a kert menti ösvényen.
–  Ne is foglalkozzon vele! – nyugtatta meg Sophie-t a herceg,
és tovább vizsgálta a lábát. – Nem fog szembeszállni velem.
A herceg érintésétől kissé megremegett Sophie, de mindent
megtett, hogy elhessegesse az érzést.
– Nem aggódom túl – motyogta. – A jövőre vonatkozó terveim
már úgyis füstbe mentek. De talán a nagynénémet érzékenyen
érintené. Ha rájönne, biztos vagyok benne, hogy állandósulna a
hisztériája. Na, akkor tényleg rémálommá válna az életem.
Huntington mintha nem is hallotta volna Sophie
sopánkodását.
– Hogy hívják?
Sophie sóhajtott. Úgy gondolta, válaszolnia kell.
– Lady Sophie Wolcott, kegyelmes úr.
–  Á! Lady Sophie. Úgy tűnik, ön pontosan tudja, ki vagyok.
Akkor talán szólíthatna Devlinnek.
A férfi illetlensége nem ismert határokat. Persze Sophie-t ez
nem lepte meg. A herceg egyértelműen kiérdemelte hírnevét.
Ám ha úgy gondolta, hogy egy ilyen kellemetlen felajánlás
bármilyen hatással lesz rá, hát nagyot tévedett.
– Az módfelett helytelen lenne – vágta rá Sophie. – De ezt ön is
jól tudja, kegyelmes úr.
–  Ön dönt – válaszolta Huntington, és visszaült a sarkára. –
Úgy tűnik, semmije sem tört el.
– Csak a szívem – motyogta Sophie.
–  Az egy haszontalan izom – bámult ijesztően kék szemével
Sophie-ra. – Akárhogy is, elég nagyot esett. Hogy érzi magát?
–  Fájdalmasan és némiképp megalázva, de rendbe jövök –
vallotta be Sophie, és sietve kizárta Abelardot és menyasszonyát
a gondolataiból, még mielőtt elmélázhatott volna azon, hogy
vajon tényleg képes-e rendbe jönni azután, amit az imént látott.
Óvatosan megpróbált felállni. A herceg segítő kezet nyújtott
neki, amit elfogadott, és végre felegyenesedett.
– Hát úgy gondolja, szerelmes?
–  Ez nem magára tartozik – vágta rá Sophie, és gyorsan a
lábfejére tapasztotta tekintetét.
A herceg keze nagyon erős volt. Istenem! Mégis mi ütött
Sophie-ba? Bizonyára jobban kibillentette ez az esés, mint hitte,
ha ilyen hatást gyakorol rá a férfi érintése.
Amikor már biztosan állt a lábán, a herceg elengedte.
– A szerelem egy elpocsékolt érzelem, ami csak szívfájdalmat
és magányt okoz. A leghaszontalanabb dolog, amire időt
szánhat. Minél hamarabb ráébred erre, annál jobban lesz.
–  Nagyon cinikus ez a felfogás – porolta le tenyerét Sophie,
miközben igyekezett lelassítani felgyorsult szívverését.
Ösztönösen tudta, hogy ez a férfi a gyengeség legkisebb jelét
is kihasználná, mint valami ragadozó.
– Talán – értett vele egyet a herceg, bár a hangneme teljesen
közömbösnek tűnt. – Én inkább gyakorlatiasnak gondolom.
Jómagam sosem pottyantam még le mások előtt egy fáról.
Sophie keresztbe tette a karját, úgy sandított a hercegre.
–  Tudja meg, hogy a jövőbeli boldogságom hullt ma este
darabokra, és csakis a legborzalmasabb körülmények
kényszerítettek arra, hogy felmásszak egy fára! – fakadt ki, bár
furcsamód kevésbé volt elkeseredve, mint amire számított.
Mintha a gyalázatos herceggel folytatott szócsata lényegesen
jobb kedvre derítette volna.
Huntington nem mondott semmit, szinte rá sem nézett
Sophie-ra, aki úgy érezte, a férfi a lelkébe lát. Össze is rezzent a
gondolatra.
–  Fázik? – méregette a herceg a csuklóját, mintha libabőrt
keresne.
– Nem – vágta rá gyorsan.
És megmagyarázhatatlan módon ott, a szabad ég alatt, az
éjszaka közepén, a bokrok között a herceggel társalogva
biztonságban érezte magát.
Persze ha valaki beléjük botlott volna, az örökre tönkretette
volna. Emiatt viszont nem aggódott nagyon, hiszen most már
nem állt szándékában férjhez menni, de a nénikéjét
mindenképpen kímélni akarta.
– Jöjjön, kikísérem a kertből – búgta mély hangján a herceg. –
Utána pedig elszórakoztathat azzal, hogy megmagyarázza, mit
is csinált az egyik fám tetején – indult meg a kerti ösvény felé.
Sophie úgy érezte, mintha parancsot kapott volna. Leseperte
a ruhájába akadt apró ágakat, majd megindult. Jesszus!
Lenézve látta, hogy a ruhája széle boldogan belegabalyodott a
bozótosba.
– Te átkozott!
Balszerencse balszerencse hátán.
–  Először leesik egy fáról, most meg káromkodik – motyogta
Huntington. – Nem is tudtam, hogy az ifjú hölgyeket ilyen
érdekes etikettre tanítják.
Sophie - miközben egyre erőteljesebben ráncigálta a ruháját –
arra gondolt, hogy szívesen megmutatja neki, milyen szokatlan
etikettet tanult felcseperedve.
– Úgy tűnik, a ruhám csapdába esett.
– Horogra akadt?
–  Hogy milyen ravasz! – mosolyodott el Sophie vicsorgó
fogsorral. – Lenne kedves kisegíteni?
– Azt hittem, már megtettem. Mit lenne hajlandó felajánlani a
további közreműködésemért?
Sophie megtorpant. Nem tudta felmérni a herceg szándékait.
– Ezt hogy érti?
Huntington elmosolyodott, bár a tekintete közömbös maradt.
– Lady Astley ma esti társaságát már elveszítettem azért, mert
segítettem magán. Miért tenném meg újra, ha a szolgálataimért
cserébe nem kapok megfelelő jutalmat?
Tényleg arra célzott, amire Sophie gondolt? Bizonyára nem.
És ha mégis, Sophie semmiképpen sem akarta felfedni, hogy
tudja, miben sántikál a kegyelmes úr.
– Természetesen azért, mert ez a helyes.
 y
A herceg tekintete nem engedte, Sophie hirtelen úgy érezte,
mintha ez az élénk, kék szempár megbénítaná. Még a
félhomályban is drámai volt. Huntington hirtelen kuncogott
egyet, a varázs megtört.
–  Mert ez a helyes. Milyen eredeti! – húzta vigyorra őrülten
érzéki ajkát, majd visszaballagott a bozótosba, átnyúlt Sophie
mögé és meghúzta a ruhája alját. – Jól belegabalyodott.
–  Higgyen nekem, soha többé nem veszek fel ilyen buta,
csipkés ruhát – figyelte Sophie, ahogy a herceg lehajolt a
csizmája felé. – Mit művel?
–  Segítek magán – azzal Huntington előhúzott egy tőrt a
csizma szárából.
Sophie szeme elkerekedett, ahogy a lámpa fénye megcsillant a
legádázabbnak tűnő pengén, amit valaha látott. A herceg ezt
mindig magánál tartja?
– Nem. Azt nem használhatja a közelemben!
–  Attól tartok, muszáj lesz, hölgyem – erőlködött az öntelt
herceg, ami Sophie-t határozottan felbosszantotta.
– Én pedig attól tartok, nem teheti!
Istenem! Hát nem véletlenül pletykálták róla azt, hogy
veszélyes! Sophie nem ismert olyan úriembert, akinek szüksége
lett volna, vagy merészelt volna egy tőrt viselni magán.
–  Rendben – dugta vissza a kést a csizmájába Huntington. –
Egyszerűen kilazítom a ruháját, és könnyedén kicsusszanhat
belőle – tűnt módfelett boldognak a lehetőségtől.
–  Parancsol? – képedt el Sophie, hiszen a férfi javaslata
vérlázító volt. – Nem fogom levenni a ruhámat ön előtt! Teljesen
elment az esze?
–  Nem – torpant meg a herceg egy pillanatra, mintha azt
latolgatná, tényleg erről lett volna-e szó. – De vagy a ruha jön le,
vagy a késemmel szabadítom ki. Ez a két lehetőség.
Természetesen én az előbbit preferálom – kacsintott Sophie-ra a
gazember.
– A kés tökéletes lesz.
Huntington elnevette magát, majd újra elővette a tőrt.
–  Gondoltam – azzal lehajolt, és egy gyors csuklómozdulattal
 j gy gy
lehasította a beakadt csipkét a szoknya aljáról. – Tessék.
Sophie, aki sosem aggódott túlságosan a ruhája miatt,
megrázta a szoknyáját, majd követte a herceget az ösvény felé.
–  Meg kell mondanom, a ruhája igen petyhüdtnek tűnik.
Mintha láttam volna az abroncsszoknyája szélét kikandikálni a
kőpad alól – rándult meg a herceg szája széle.
Sophie a padhoz futott, lehajolt és felkapta az abroncsot.
– Szeretné felvenni? – búgta Huntington.
– Természetesen a jelenlétében nem, kegyelmes úr.
Ez a férfi javíthatatlan!
A herceg elvigyorodott.
–  Ha gondolja, elfordulhatok, vagy inkább segítsek? Bár
bevallom, az ilyen irányú tapasztalatom inkább a levételre
terjed ki.
–  Miért is nem lep meg ez engem? – igyekezett Sophie
száműzni agyából a képet, ahogy a herceg mögötte áll, a fülébe
suttog, ujja a derekához simul, miközben beköti a fűzőjét.
–  De hát ön egy fura szerzet, nem igaz? – dőlt a
lámpaoszlopnak Huntington, mintha kényelembe akarna
helyezkedni a várható látványosság élvezetéhez. – A legtöbb
hölgy nem merészkedne odáig, hogy krinolin nélkül kapják
rajta.
Sophie szabad kezét a csípőjére emelte. Bár a ruha anyaga
mindenhol takarta, ahol kell, de az abroncsszoknyája nélkül
valóban úgy érezte, meztelenül áll a herceg előtt.
–  Abroncsszoknyában nehezen tudtam volna felmászni a
fára, ugyebár.
–  Valóban – mondta a herceg. – Úgy teljesen lehetetlen lett
volna. Ha már itt tartunk, mégis mit csinált azon a fán?
–  Én csak… Igazából nem tartozik magára – tette le Sophie a
krinolinját a kőpadra, hogy keresztbe tudja fonni a karját maga
előtt. – Egyébként szégyellje magát, uram, amiért egy férjes
asszonynál próbálkozott. Az, hogy leestem a fáról, valószínűleg
isteni beavatkozás volt.
Huntington nevetése újra beharsogta a környéket.
–  Biztos vagyok benne, hogy ez az este módfelett tanulságos
 gy gy g
volt az ön számára.
Sophie belepirult, ahogy felidézte, mit művelt a herceg alig öt
perccel azelőtt, hogy rárontott volna.
–  Az orcájára kiülő pír arra utal, Lady Sophie, hogy nem
tévedtem.
A késztetés, hogy a herceg önelégült arcába vágjon valamit,
szinte leküzdhetetlen volt. Megfordult a fejében, hogy nem
reagál, de az gyerekesnek tűnhetett volna.
–  Látni magát a szeretőjével nem olyasmi, amit szívesen
megismételnék, kegyelmes úr.
Huntington szája megrezzent.
– Úgy gondolja, hogy Lady Astley a szeretőm?
–  Mivel az ölében ült, és hangosan búgta a nevét, felmerült
bennem a gyanú – gúnyolódott Sophie. – Most már látom, hogy
az önről keringő pletykák meglepően helytállóak. Ön, uram, egy
megrögzött kéjsóvár!
–  Igyekszem – válaszolt a herceg halálosan komoly arccal. –
Meg kell mondanom, a magáról keringő pletykák is teljességgel
helytállóak.
– Pletykák?
Mégis kik pletykálhattak róla?
– Rólam nem pletykálnak. Vagy mégis?
– A különcség mindig pletyka tárgya az elitben – vigyorodott
el Hungtington. – Bár a szokatlan árvaházi jótékonysági
munkáján túl az éjjeli kis találkájáról nem igazán tudnak.
– Éjjeli találka… De hát ilyesmiről szó sem volt!
Egy ilyen züllött alaktól ez egyáltalán nem volt meglepő
következtetés, noha az igazság ettől fényévekre volt. Sophie
önkéntelenül pillantott fel a könyvtár ablakára.
Huntington tekintete követte.
–  Nocsak-nocsak… Ön kémkedett! Azt hiszem, kevésbé
izgalmas műsorra számított, amikor Lady Astley-vel
megzavartuk.
–  Jobb, ha tudja, kegyelmes úr, hogy nem a dévajkodása
érdekelt. A szívem választottját kerestem.
Sophie-t jó érzéssel töltötte el, hogy közölheti: a szíve másé, és
 p j gy
hogy a férfi közelsége egyáltalán nincs rá hatással.
–  Egy fán? – kuncogott a herceg. – Ez az este percről percre
izgalmasabb. De mondja! Nem túl fiatal ahhoz, hogy elkötelezze
magát?
– Nem vagyok annyira fiatal. A szerelem egyébként sem ismer
kort. A szerelem tiszta – bizonygatta Sophie. – Bár azok után,
amit ma láttam, azt fontolgattam, hogy zárdába vonulok.
Huntington öblös nevetése betöltötte az éjszakát.
– Hát ilyen mély hatással voltam magára?
Sophie megemelte az állát.
–  Ne dicsekedjen olyasmivel, amit nem érdemelt ki,
kegyelmes úr.
– Mindig kiérdemlem, efelől ne legyen kétsége – nézett Sophie
szemébe a herceg, a túlfűtött ígéret a tekintetében
megremegtette a gyomrát, és meglehetősen felkavarta.
Az, hogy a herceg már ennyivel ilyen komoly hatást gyakorolt
rá, felkészületlenül érte. Sophie vett egy mély levegőt és
folytatta.
–  Az az igazság, hogy a gondolatot az a látvány ültette el
bennem, ahogy álmaim férfija, a legcsodálatosabb gróf átölelte
jegyesét.
–  Ugye nem az émelyítően jótét lélek Abelard grófjáról
beszél?
–  Hogy merészel így beszélni róla? Ő a legőszintébb,
legönzetlenebb, legcsodálatosabb férfi Angliában!
Leszámítva azt az apróságot, hogy nem a megfelelő nőt kérte
feleségül.
– Igen, nos… Anglia nem túl nagy – jegyezte meg Huntington
unottan, közben előhúzott a zsebéből egy vágott végű szivart, és
méregetni kezdte, mintha azon agyalna, vajon érdemes-e
elszívnia egy hölgy előtt.
–  Akkor a világon! – vágott vissza Sophie. – A gróf egy igazi
úriember, ellentétben magával! Sosem csókolna meg egy férjes
asszonyt!
– Igaz. Kétlem, hogy képes lenne rá.
– Elég a gúnyolódásból!
 g g y
A herceg elvigyorodott.
–  Ön viszont elég könnyen bekapta a horgot. Fogadok, a
gardedámja mostanra már kétségbeesetten keresi.
Sophie-t egy pillanatra megcsapta a bűntudat szele.
–  Azt hiszem, Mabel nénikém úgy gondolja, megfájdult a
fejem, és egy kölcsönkért kocsival hazahajtottam.
– Mivel ezt sugallta neki, gondolom.
Sophie vonakodva, de biccentett.
– Szívből sajnálom azt a szerencsétlent, akinek megkeseríti az
életét – sóhajtott a herceg. – Rendben, tehát ideküldöm a
kocsimat, hogy vigye haza. Ott aztán álmodozhat a szíve
választottjáról, és az új jövendőbelije korai haláláról.
–  Ilyet még csak gondolni is borzalmas – simította el
szoknyáját Sophie. – Senki sem lehet olyan szörnyű, hogy más
halálát kívánja.
Huntington arcvonásai megkeményedtek.
– Ebben, kedves hölgyem, téved. Nagyon téved.
Sophie megremegett. A herceg tekintete jeges kékké változott,
a humorából egy szikrányi sem maradt.
– Miért mondja ezt?
A férfi zordsága ugyan eltűnt, helyébe viszont
kiismerhetetlen kifejezéstelenség lépett.
– Tudja, milyen nemes alkalomból adom ezt a bált?
–  Úgy tudom, a néhai nagyapja emléke előtt tiszteleg –
válaszolt Sophie suttogva.
–  Így van. Ez egy mulatság, amint látja, bár nem az életét,
hanem a halálát ünnepeljük, Lady Sophie.
– A halálát? – kérdezett vissza Sophie.
Az lehetetlen, hogy a herceg azt akarta mondani, hogy
kívánta a nagyapja halálát.
–  Pontosan – erősítette meg Huntington. – Ami engem illet,
tőlem az öreg flótás nyugodtan főhet a pokolban.
Istenem! Mintha előszeretettel akarná a herceg ledöbbenteni
az embereket!
– De ilyesmit mondani… istenkáromlás.
A herceg száját szűk mosolyra húzta, a vágott szivart közben
 g j y g
az ajkához emelte, és leharapta a végét, hogy meggyújthassa. A
lámpafényben a szivar vége vörösen izzott, Huntington fejét
füst ölelte körül.
– Hát nem hallotta, kedvesem? Én vagyok a gyalázatos herceg.
A létezésem már önmagában istenkáromlás. Most pedig
menjen, különben azt fogom hinni, hogy azt kívánja, mutassam
meg, milyen ördögi tudok lenni.
A herceg arca elsötétült, és vaddá vált, Sophie-t pedig hirtelen
elöntötte a rémület. Nem Huntingtontól ijedt meg, hanem a
saját reakciójától. A férfi ugyanis nem félelmet váltott ki belőle,
ami Sophie szerint a szándéka volt, a szavai inkább feltüzelték,
vággyal töltötték el a testét.
A gondolat, hogy képes lenne vonzódni egy nőcsábászhoz,
úgy hatott rá, mintha egy vödörnyi jeges vizet öntöttek volna a
fejére. Nem fogja hagyni, hogy egy efféle férfi elbűvölje és
elcsábítsa, vele nem fordulhat elő az, ami valamikor az
anyjával. Rég megesküdött erre, és még a gyalázatos herceg
azzal a bűnös, de bájos arcával és kívánatos testével sem fogja
eltántorítani.
Sophie sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.
 Második fejezet

London, 1856

Devlin Markham, Huntington nyolcadik grófja lassan dőlt hátra

az aranybrokát székében, és várta a kioktatást. A hölgy, aki
előtte ült volt az egyetlen, akit muszáj volt meghallgatnia, és
sajnálatos módon a hölgy belefeledkezett a legkedvesebb
témájába: a herceg agglegény státuszába és az emiatt érzett
csalódottságába.
–  Mindenki könnyen láthatja, mennyire nem tiszteled a
címedet. Ha nem ismernénk az agyafúrt üzleti észjárásodat, azt
gondolhatnánk, hogy csupán egy félkegyelmű vagy, akit az alsó
fertálya irányít!
A királynő sosem használt finom szavakat.
A törékeny termetű Viktória királynő Devlinnel szemben ült
egy díszesen faragott, magas támlájú széken, egyenes háttal,
arcáról lerítt, hogy vele aztán nem szabad tréfálni. Sajnos ez a
dühödt tekintet Devlinnek már túlságosan ismerős volt, és azt is
jól tudta, hogy itt a bájolgást, ami más hölgyekkel szemben
mindig működött, hiába is vetné be.
Vagyis minden más hölgynél, leszámítva Lady Sophie
Wolcottot, aki úgy tűnt, a királynővel egyetemben szintén nem
szíveli a megszerzett hírnevét. A herceg az elmúlt év nagy
részét utazással töltötte, és nem is látta Lady Sophie-t, mióta
leesett a fáról a kertjében, de gyakran kapta magát azon, hogy
rágondol. Ám csakis azért, mert ahogy a királynő, úgy Sophie is
immunisnak tűnt a csáberejével szemben, és ez igazi rejtély volt
számára.
 A királynő folytatta.
–  Bár a múltban számos dévajkodásodat elnéztük, a jövőben
ezt már nem kívánjuk folytatni.
–  Felség – próbált Huntington hízelegni, amikor a gondolatai
visszatértek a jelenbe. – Természetesen igaza van.
Biztosíthatom, hogy a címemmel járó kötelezettségeknek idővel
eleget fogok tenni – persze ezt nem gondolta komolyan, hiszen
tízévesen megfogadta, hogy soha többé nem lesz sebezhető.
A királynőnek erről nyilván nem kellett tudnia.
–  Mindazonáltal jelenleg annak a törekvésnek a sikerén
dolgozom, amihez eme szerződést szükséges aláírnia.
–  Nem áll szándékunkban aláírni semmiféle szerződést egy
ismert Don Juannal. Anglia királynője nem mutathat ilyen
példát a nemeseknek, akik útmutatásért fordulnak hozzánk.
A királynő kerekded arca még mindig merevnek tűnt,
miközben minden uralkodói porcikája vibrált a bosszúságtól.
– De felség – próbálkozott Devlin. – Ha aláírja ezt a szerződést,
úgy Anglia lesz a világ leghaladóbb országa. Az engedélyével
létrehozhatunk egy transzatlanti távíróvonalat az Atlanti-
óceánon keresztül. Képzelje csak el! Az Amerikai Egyesült
Államok elnökének írt levele hetek helyett perceken belül
megérkezne! A jövő generációi a történelem legnagyobb vezetői
közé sorolnák önt!
Az Atlanti Távíró Vállalat legnagyobb, és egyetlen nemesi
címmel rendelkező befektetőjeként Devlin felajánlotta, hogy
kihallgatást kér őfelségétől a társaság nevében. A célja
egyértelmű volt: meggyőzni a királynőt arról, hogy nyissa meg a
brit birodalom tengeri határait, és engedje meg a vállalatnak,
hogy távírókábelt fektessen az Atlanti-óceán mélyére.
Természetesen számított arra, hogy az éles eszű királynő
kérdésekkel fogja bombázni, de tudta, hogy a vállalat tervei
megbízhatóak, és abban bízott, hogy a királynő el lesz
ragadtatva a lehetőségtől, hogy Britannia a következő szintre
emelheti ezt a csodálatos találmányt.
Arra viszont nem számított, hogy a magánélete fog a projekt
sikerének útjába állni.
 j
Devlin nem gondolta, hogy az Atlanti Távíró Vállalatba
fektetett jókora összeg élete legnagyobb hazárdjátéka lesz. Ha
elúszna a pénze, azt túlélné, de a sikertelensége hatása túl
messzire nyúlna. A sok éven át felépített üzleti hírneve forgott
kockán, amit nem akart veszélyeztetni, ráadásul túlságosan
sokan voltak, akik örömmel látták volna a gyalázatos Devlin
bukását.
Nem, nem adhatja meg sem nekik, sem nagyapja szellemének
ezt az örömöt.
–  Ne próbálj hízelgéssel jobb belátásra bírni minket. Nem
fogjuk megváltoztatni a véleményünket – azzal a királynő a
kezében lévő finom csipkelegyezőt a tenyerébe csapva
visszahozta a jelenbe az elkalandozott Devlint. – Herceg vagy, az
isten szerelmére! A birodalom egyetlen főnemesével sem kellett
még ilyen beszélgetésbe bonyolódnunk! Az az igazság, ha a
drága férjem nem becsülne annyira, meg sem fontolnánk a
kérésedet!
– Nagyra becsülöm a herceg barátságát és a belém vetett hitét,
felség.
–  Helyes. Akkor megérted, hogy nemesi ranggal senki sem
ficánkolhat úgy, mint te, a házasság szentségét semmibe véve,
amikor Albert és én is mélyen hiszünk benne – pillantott
Viktória királynő a férjéről készült portré felé. – Ha
támogatnánk az üzleti törekvéseidet, azzal azt sugallnánk, hogy
elnézzük az ilyen erkölcstelen viselkedést, holott biztosíthatlak,
erről egyáltalán nincs szó.
Általában Devlin megtalálta a módját, hogy kibeszélje magát
a kellemetlen helyzetekből, de a királynő ijesztően kezdte
sarokba szorítani.
–  Ez a projekt szinte azonnal össze fogja kötni a brit
birodalmat a világ többi részével. Képzelje el, micsoda
kereskedelmi és gazdasági fellendülés követi majd!
–  Talán így van – engedett a királynő. – Engem viszont
jelenleg jobban aggaszt az, hogy milyen kevéssé tiszteled a
hercegi címedet. Őszinte leszek, Huntington. Ez már generációk
óta jelen van a családunkban, és ez a közömbösség egyáltalán
 j g gy
nem szolgál a javadra.
Devlin hátradőlt székében, és elgondolkodva összeérintette
ujjait. Az elmúlt tíz évben minden tőle telhetőt megtett azért,
hogy ellene menjen mindannak, amit nagyapja címe jelentett.
Kétes kereskedelmi ügyletekbe kezdett és egymás után falta a
nemes hölgyeket csak azért, hogy pokollá tegye nagyapja életét.
Ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt az öreg, amiért
megkérdőjelezhető szerepet játszott Devlin szüleinek halálában.
Mire nagyapja meghalt, és a címe Devlinre szállt, már mélyen
elmerült a gyalázatos herceg szerepében. Tagadhatatlan, hogy
rendkívül jó munkát végzett, talán túl jót is, ha már a
királynővel folytatott beszélgetésében is felemlegetődött.
–  Felség. Nem igazán látom, miként befolyásolja agglegény
státuszom ezt a szerződést. Tulajdonképpen nőtlen férfiként
sokkal nagyobb szabadsággal tudom biztosítani a pénzügyi
befektetéseim sikerességét. Egy feleség csupán teher lenne.
Hiszen egy feleség szerelmet várna, és Devlinnek nem állt
szándékában újra átélni azt az érzést.
A királynő feszülten mély levegőt vett.
– Azt akarod mondani, hogy a házasság szent köteléke férfi és
nő között egy terhes kötelezettség? Vagy inkább az egyetlen
nőhöz kötődéssel van a gond?
Devlin félig megvonta a vállát.
–  Sosem állítottam, hogy szent volnék, és bár ön és a herceg
ékes bizonyíték arra, hogy a házasság előnyös is lehet, el kell
ismernie, hogy a nemesi házasságok legtöbbje messze van ettől.
Az udvarlás maga hónapokig tarthat, amire nincs időm, hiszen
folyamatosan New York és Anglia között ingázom.
A királynő összehúzta a szemöldökét.
–  Az volt a benyomásom, hogy ennek a távíró projektnek a
kivitelezése több hónapig, akár egy évig is eltarthat. Azt
feltételeztem, hogy a munka nagy részét innen irányítanád.
Pláne most, hogy egy ifjú gyámja lettél. Vagy talán félreértettem
azzal kapcsolatban valamit?
A királynőnek mindig is remek informátorai voltak. A fiú még
csak három napja ért vissza Angliába, de máris tudott róla.
 pj g
Nicholas.
– Egyik ügyben sem téved, felség.
Devlin három hónapja szerzett tudomást a fiú létezéséről,
amikor Londonban volt, és épp kihajózott New York felé. Olyan
hévvel kiabált utasításokat a matrózoknak, hogy szinte fel sem
tűnt neki, hogy az ügyintézője megérkezett a dokkra egy
kisfiúval maga mögött. Mint kiderült, a fiú apja, John Delaney
meghalt, és Devlin tudta nélkül a végrendeletében az állt, hogy
halála esetén jóbarátja, Huntington hercege legyen Nicholas
gyámja. Ez persze Devlint is meglepte. Mégis mit gondolt John,
amikor a gondjaira bízott egy hétéves fiút? Devlin semmit sem
tudott a gyermekről.
Nem úgy Lady Sophie.
–  Örömmel halljuk – mosolyodott el a királynő, bár nem
valami biztatóan. – Ha megnősülnél, nem lenne akadálya a
szerződés aláírásának, és annak, hogy engedélyezzük a
birtokainkon a távírókábelek lefektetését.
Devlin fejét oldalra billentette.
– Tehát zsarolásról van szó?
–  Nagyon vékony jégen jársz, ha ilyen istenkáromló dolgot
feltételezel – szegezte rá legyezőjét a királynő, mint valami
kardot. – Mindazonáltal itt az ideje, hogy teljesítsd a
kötelességeidet. Ha az, hogy ebben segítségedre vagyunk,
számodra zsaroláshoz hasonlatos, hát legyen – azzal felállt, és a
Buckingham palota kertjére néző ablakhoz lépett. – Részemről
inkább szükségszerű beavatkozásnak tekintem. Huntington. A
legtöbb férfi alig várja, hogy megnősüljön és utódokat nemzzen.
Devlin is felállt.
– Én viszont más vagyok, mint a legtöbb férfi.
A királynő felnevetett.
–  Ez mindig is kristálytiszta volt. Rendszeresen túl sok
agyatlan hölgy csapódott melléd. Nem csoda, hogy nem tartod
túl nagyra a hölgyeket úgy általában. Főként azokat nem,
akikkel az idődet töltöd.
–  Bizonyára nem akarja, hogy a címemet és a vérvonalamat
egy ilyen kelekótya teremtmény szennyezze be – próbálkozott
 gy y y y y p
Huntington, hátha rávezetheti a királynőt az ötlete veszélyeire.
De Viktória királynő nem engedett.
–  Talán illene körbenézned, és keresned egy értelmes,
együttérző és erkölcsös hölgyet.
–  Felségeden és egypár kivételen túl attól tartok, a hölgyek
nagy része híján van eme jellemvonásoknak.
–  Nem hat meg a cinizmusod – keményedett meg újra a
királynő hangja. – Tudod, mit várunk tőled, ha azt akarod, hogy
a projekted továbbléphessen. Csak rajtad áll.
A királynő merev testtartásából Devlin tudta, hogy ezúttal
komolyan beszél. Eltökélte, hogy házas emberré teszi, hiába is
keres kibúvót, a szerződés aláírásának ez a feltétele. Hirtelen
elöntötte a méreg. Egyáltalán nem akart megnősülni, de ez a
projekt túlságosan fontos volt ahhoz, hogy lemondjon róla.
Talán egy feleség mégsem akkora teher, ha feltesszük, hogy
megbízható, és nincs olyan illúziója, hogy szerelemről van szó.
De az elitből vajon melyik nő megbízható és gyakorlatias
annyira, hogy ne várjon tőle szerelmet?
Egyetlenegyről tudott, de elképzelhetetlennek tűnt, hogy
valaha beleegyezzen a házasságba.
Ám ha a királynő aláírásához és a projekt előrehaladásához
meg kell házasodnia, akkor úgy lesz.
– Az eljegyzésem hírére aláírja a szerződést?
A királynő elégedetten elmosolyodott.
– Ha a The Timesban olvasok róla, meglesz az aláírás. De csak
azután, hogy egy záradék kerül a szerződésbe. Amennyiben a
jegyességből nem lesz jogilag is érvényesített házasság, úgy az
egész ügy meghiúsul.
A királynő mesteri stratéga volt. Házasság lesz, nincs mese.
Legalábbis egy ideig. Arról ugyanis semmit sem mondott, hogy
később ne válhatna el. Nem hiába hívták gyalázatos hercegnek!
– Rendben, felség – mondta Devlin, és komoly erőfeszítést tett,
nehogy megránduljon az álla. – Számíthat rá, hogy a The Times
két héten belül beszámol az eljegyzésről, és egy hónapon belül a
házasságkötésemről is.
 Ahogy kimondta a szót, mintha a nyaka köré tekeredett volna,
és erősen szorongatta volna a torkát. Apró mozdulattal
meglazította a nyakkendőjét.
–  Nem vagyok rabszolgahajcsár. Nyugodtan szánj időt arra,
hogy megtaláld a megfelelő hölgyet. Végtére is, a házasság nem
mulatság, hanem egy komoly döntés.
– Nem lesz rá szükség – nyargalt az ajtóhoz Devlin, kinyitotta,
de még visszanézett a királynőre. – Ez a projekt túlságosan
fontos, nincs vesztegetni való időm.
– Bízom benne, hogy a hölgy megfelelő lesz.
–  Túlságosan is megfelelő hozzám képest, ebben biztos
vagyok. Főleg, mert egy olyan kékharisnya, aki árvákat
pártfogol. Mindazonáltal biztosíthatom, nem talál majd rajta
kifogást – hajolt meg a herceg.
– Ó! Hát Lady Sophie Wolcott lesz az?
Devlin kiegyenesedett, ez váratlanul érte.
– Miért az ő nevét mondta?
A királynő önelégülten mosolygott, láthatóan élvezte, hogy
igaza van.
– Ő az egyetlen, akire illik a leírás, és áldásomat adnám rá.
A kijelentése meg kellett volna hogy nyugtassa a herceget, de
Huntingtonon kezdett úrrá lenni a pánik, ezért nem érzett
semminemű örömöt.
– És ha nem Lady Sophie-ra gondoltam?
– Ahogy mondtam, ő az egyetlen, akire áldásomat adom.
–  Tehát nem csupán a házassággal zsarol – mondta Devlin a
hátát megfeszítve –, de ki is választja, kit vegyek el?
Lehet, hogy ő Anglia királynője, de ez nem jogosítja fel arra,
hogy beleavatkozzon a magánügyeibe. Ha nem lett volna
szüksége az aláírására, biztos, hogy ezen a ponton faképnél
hagyta volna.
– Ne játszd itt nekem a dühödt férfit, Huntington! – válaszolta
a királynő. – Mindketten jól tudjuk, hogy már kiválasztottad őt.
Javaslom, ne késlekedj az udvarlással. Abelard grófja visszatért,
és mivel a felesége tragikusan elhunyt a múlt évben, úgy
hiszem, új grófnőt keres. Ha az emlékezetem nem csal, Lady
Sophie nem állna ellen az ajánlatának.
– Forrásai, mint mindig, most is figyelemre méltóak.
Devlin tudta, hogy a királynő rendelkezik a
hadügyminisztérium hírszerző osztálya felett, de nem tűnt
valószínűnek, hogy a társasági körökben terjedő pletykákról is
ők tájékoztatnák. Nem először tűnődött el azon, vajon ki
láthatja el ilyen részletes információval? Bárki is legyen, megéri
a pénzét.
–  Roppantul várom a következő két hét fejleményeit. Ó, és
Devlin? Jól vigyázz! A házasság örökre szól, és a mód, ahogy
valaki házasságra lép, az megmutatja, miként fog végződni a
dolog.
– Az üzleti ügyeim mindig sikerrel zárulnak.
–  A férfiak mindig egyfajta üzleti kihívásnak tekintik a
házasságot – válaszolta a királynő. – Amikor viszont
megnősülnek, ráeszmélnek, hogy tévúton jártak. Attól tartok,
amíg meg nem tapasztalod, téged is félrevezetnek a
gondolataid.
Devlin újból meghajolt.
–  Nos, ha nem akarom, hogy túl sokáig éljek tévúton, jobb
lesz, ha sietek.
A királynő összeszorította a száját.
–  Nem muszáj hinned nekem, de alig várom, hogy
beszélgessünk, miután a bájos Lady Sophie rávett arra, hogy
kifordulj önmagadból. Egyet viszont ne felejts! – tette hozzá,
miközben intett, hogy távozhat. – Semmit sem írok alá, amíg
meg nem történt a hivatalos bejelentés.
–  Készítse a tollát, királynőm! – hajolt meg utoljára Devlin. –
Hamarosan szüksége lesz rá.
 Harmadik fejezet

Dorset, Anglia, 1856

A sötét éjszaka volt az ellensége. Jane átbotorkált a sűrű

szederbokrokon, csupasz lábfeje összevérezte a földet a talpa
alatt.
Gyorsabban. Gyorsabbnak kellett lennie. El kellett
menekülnie.
Fittyet hányva a bőrét felhasító ágakra, sikerült áthatolnia a
tölgyfák mohó karmai között.
Hallotta, ahogy a férfi utánakiált, a szíve egy pillanatra
megállt.
Oldalra pillantott, próbálta megtalálni a homályos erdőben.
Semmi. Nem árulta el sem a szél, sem a holdfény a hideg
éjszakai levegőben rá leselkedő gonoszt.
Megremegett. Odakint volt valahol, de csak a saját zihálását
hallotta, amit csak felhangosított a fojtogató csend.
Leroskadt egy fa mögé, és letörölt pár kósza könnycseppet.
Hogy történhet meg vele ilyesmi? Miért csinálja ezt?
A férfi visszataszító hangja újra visszhangzott körülötte, de
mintha most sokkal közelebbről hallotta volna az egyre
kárörvendőbb kiáltást.
– Talán azt hitted, elengedlek?
Jane felsikoltott, négykézláb botorkált ki az erdei ösvényre. A
szeme sarkából megpillantotta a fénylő fekete csizmát és már
tudta, hogy minden elveszett. Megtalálta.
Az egyik csizma felé lendült. Megpróbált felállni, de elkésett.
A kemény, bőrből készült lábbeli a halántékát találta el, a feje
majd szétrobbant a fájdalomtól, teste a földre zuhant.
–  Hát itt vagy – mondta a férfi, majd letérdelt mellé, és
finoman elsimította arcából a hajtincseket. – Milyen butuska
vagy, hogy megpróbáltál elfutni előlem. Ugye nem gondoltad
azt, hogy elmenekülhetsz?
–  Kérem! – könyörgött Jane, miközben megpróbált felülni. –
Kérem, ne bántson újra! Engedjen el!
– Ahhoz már túl késő.
– Ígérem, nem mondom el senkinek, ki maga!
– De már megpróbáltad elárulni valakinek – mélyült el a férfi
hangja, ahogy lassan a nyakát kezdte simogatni.
Jane-nek elakadt a lélegzete.
– Én nem… nem tudom, miről beszél.
–  Ne hazudj nekem! – üvöltött rá a férfi, keze egyre
szorosabban feszült Jane nyakára. – És mesélj a levélről! –
parancsolta, majd lassan enyhítette a nyomást.
Jane vett egy mély levegőt.
– Tudja, hogy elküldtem egy levelet?
A férfi kezével simogatni kezdte a pontot, ahol az imént
fojtogatta a lányt.
– Hát persze. Ugye milyen buta dolog volt? Ki gondolta volna,
hogy egy árva cseléd tud írni?
–  De kérem, én nem mondtam el Lady Sophie-nak, hogy ki
maga…
– Lady Sophie? Sophie Wolcott?
– De… azt hittem, tudja, hogy levelet küldtem neki.
– A levélről tudtam, de arról nem, ki volt a címzett. A fenébe!
– szitkozódott a férfi, és újra megszorította Jane nyakát. – Miért
pont neki kellett levelet írnod? Magyarázd meg!
Lassan, de biztosan fokozta a nyomást. Jane alig tudott
megszólalni.
– Grey Street-i árva vagyok.
– Á! A bájos hölgy báránykája – azzal újra engedett a szorítás.
–  Lady Sophie tanított meg írni és olvasni, ő szerzett nekem
munkát a Crowley-knál – kapkodott levegőért Jane, bordái
fájdalmasan nekifeszültek a fűzőjének. – Ő az egyetlen ember,
 j j gy
aki valaha törődött velem.
Jane-nek hirtelen eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor
Lady Sophie-val találkozott. Pár éve történt. Épp befejezte a
felolvasást a Grey Street árvaház gyerekeinek, amikor Lady
Sophie beviharzott a terembe, kezében egy levelet lobogtatva,
arcán izgatott mosollyal.
Jane még mindig emlékezett rá, mennyire mámoros érzés
öntötte el, amikor elolvasta a levelet, amelyben Abelard
grófnője felajánlott neki egy mosónői állást. Lady Sophie öröme
is határtalan volt.
Hirtelen újra visszatért a jelenbe, hiszen a férfi kesztyűbe
burkolt ujjai a nyaka vonalát simították.
–  És te azzal hálálod meg neki, hogy a gondjaimra bízod –
mondta ridegen.
Jane soha életében nem érzett olyan vérfagyasztó rémületet,
mint akkor. Nem hagyhatta, hogy egy ilyen szörnyeteg Sophie
közelébe kerüljön. Már a gondolattól is féktelen pánik lett úrrá
rajta.
–  De nem mondtam neki semmit arról, amit magáról
hallottam – igyekezett meggyőzni a férfit. – Esküszöm
mindenre, ami szent, hogy nem tudja! Csak bocsánatot akartam
kérni, amiért otthagytam Crowley-ékat azok után, hogy olyan
sok mindent tett értem! Kérem, ne bántsa!
– Hogy merészelsz ilyen helyzetbe hozni? – csattant fel a férfi
őszintén sértett hangon. – Én nem vagyok szörnyeteg! Sosem
bántanék egy ilyen bájos hölgyet, de miattad nem igazán
maradt más választásom. Egy pillanatra se hidd, hogy az én
tetteim okozzák a vesztét, ez az egész a te válladat nyomja, te
ostoba lány! – nevette el magát.
Ujjai egyre erősebben szorultak a torkára, Jane úgy érezte,
felrobban a tüdeje. Belekarmolt a kesztyűbe, rángatózva
próbált kiszabadulni, de hiába. Ereje fogytán volt, karja
erőtlenül zuhant a földre.
Ahogy fekete pöttyök kezdtek táncolni a szeme előtt,
belenézett a férfi szemébe. A végzetét látta viszont.
– Szegény Jane. Rosszkor, rossz helyen, ráadásul elküldted azt
 g yJ y
a levelet rólam – dorgálta kemény hangon a férfi. – Ez hiba volt,
nem igaz?
Jane a jeges szempárt bámulta. Ez volt az utolsó, amit látott,
mielőtt minden elsötétült.
 Negyedik fejezet

London, 1856

– Kedvesem! Milyen csodás híreket kaptam!

Sophie felnézett a főkönyvből, amin épp dolgozott, mert a
nénikéje viharzott be az ajtón, kezében egy papírlappal,
izgatottságtól csillogó szemmel. A szíve nagyot dobbant. Régóta
nem hallott egyik korábbi istápoltjáról, Jane Thompsonról, és
abban bízott, hogy a nénikéje kezében lévő levél tőle érkezett.
Jó pár hónapja Jane elhagyta Abelardékat, nem sokkal azután,
hogy Lady Abelard váratlanul elhunyt, majd cselédnek
szegődött Lord és Lady Crowley-hoz. Jane hetente kétszer írt
Sophie-nak, állítása szerint azért, hogy gyakorolja az írást, bár
mindketten tudták, hogy a háttérben Jane honvágya húzódik
meg. Viszont néhány hete nem érkezett több levél.
Sophie aggódott, naponta ellenőrizte a postát. Amikor
rápillantott a kérdéses üzenetre, amit nénikéje lobogtatott a
kezében, rögtön csalódnia kellett. Nem Jane kézírását látta,
ráadásul a nénikéje nem volt valami nagy rajongója az
árvaháznak, ezért egy korábbi bentlakó levele bizonyára nem
izgatta volna fel ennyire.
Sophie türelmesen megvárta, hogy a nagynénje felvilágosítsa,
miért is tört rá ilyen lelkesen.
–  Ez a legcsodálatosabb hír a világon! – sietett át a szobán
Mabel Winthrup, az őszülő, vörösesbarna hajába tűzött
rózsaszín tollak őrült táncot jártak. – Egyszerűen nincs
vesztegetni való idő. Azonnal cselekednünk kell!
Sophie nagynénje finoman fogalmazva is pletykaéhes volt,
imádta a drámát. Ruhatára is tükrözte szeszélyességét, mindig
az épp aktuálisan divatosnak titulált színekbe öltözött, fittyet
hányva arra, hogy illett-e hozzá, vagy sem. És persze
ragaszkodott ahhoz, hogy minden egyes ruhájához minimum
egy tucat, színben megfelelő dísztolla legyen, amikkel gondosan
körbetűzdelte a fejét. Egy előnye volt ennek a tollászkodásnak:
könnyen rá lehetett ismerni egy zsúfolt bálteremben, bár
előfordult, hogy a nagynénje maga alig látott ki mögülük.
Idén a vibráló sárga jött divatba, ami sajnos nem passzolt
nagynénje vöröses hajához, és úgy tűnt, csak kihangsúlyozza a
hölgy amúgy is kerekded alkatát. A ruha, amit most viselt,
természetesen élénksárga, élénk rózsaszín és magentaszínű
virágmintás selyemből készült. Sophie-t az összkép egy tarka
kosztümöt viselő kanárira emlékeztette.
Sóhajtva megadta magát, és félbeszakította a munkát,
írótollát gondosan visszahelyezte a tintatartóba, nénikéje pedig
ledobta magát az ablak alatt álló szófára.
–  Sophie. Miért te foglalkozol a rémes könyveléssel?
Fájdalmas látni, ahogy ilyen alantas dolgokkal terheled magad –
mogyoróbarna tekintetében szeretet és rosszallás tükröződött. –
Egy gróf lánya vagy. Mikor akarsz úgy is viselkedni?
–  Nénikém. Eszes vagyok, ahogy te is tudod. Nem kellene
aggódnod csak azért, mert úgy döntöttem, hasznát veszem.
Ha fiúnak született volna, a nénikéje sosem tett volna fel ilyen
kérdést.
–  Igen, igen – mondta megengedőn Mabel. – Bár a testvéred
felvett egy ügyintézőt, aki megcsinálja helyette az ilyesmit.
Őszintén szólva, néha úgy érzem, megbuktam veled
kapcsolatban. Anyád, az én drága nővérem bizonyára forog a
sírjában, hiszen huszonnégy évesen még mindig hajadon vagy,
és az időd nagy részét egy árvaházban töltöd. Ó, drágám… –
emelte a kezét a homlokára, majd nekidőlt a párnáknak. –
Félek, elájulok, annyira aggódom emiatt.
Sophie az elmúlt tíz évben, azóta, hogy az apjuk halála után
Mabel összeköltözött vele és bátyjával, már hozzászokott
nénikéje színpadias jeleneteihez.
 j p j
–  Ne idegeskedj, nénikém. Te is tudod, hogy anyám büszke
lenne az árvaházban végzett munkámra, és arra, hogy a
nyomdokába léptem.
A Grey Street-i Árvaház az édesanyja szenvedélye volt, Sophie
pedig mindent meg akart tenni azért, hogy továbbra is sikeres
legyen az intézmény.
–  Anyám pontosan ezt akarta volna. Ez a legkevesebb, amit
megtehetek, hogy életben tartsam az emlékét.
– De ő férjhez ment, és családot alapított – vágta rá Mabel.
–  Igen, ám az apámmal kötött házassága nem igazán volt
örömtelinek nevezhető, ugyebár…
Sophie maga előtt látta, ahogy anyja arcán időről időre
legördültek a könnycseppek, amiért természetesen a férje
folytonos enyelgései voltak a felelősek.
–  De csak azért, mert az anyádnak volt egy olyan nevetséges
elképzelése, hogy a házasság a szerelemről szól. Ez a
szentimentalizmus egyáltalán nem tett jót neki. Vegyünk
például engem és a néhai Winstont. A mi házasságunk nem
szerelemből köttetett, és soha, egyikünk sem élt abban a
tévhitben, hogy érzelmekről lenne szó. A frigy egyfajta
kötelesség. Amikor szerelem, vagy más hasonló nonszensz
keveredik bele, csak megbonyolítja a dolgokat.
–  Teljes mértékben egyetértek veled, nénikém. Pont ezért
választottam azt, hogy hajadon maradok. Túlságosan szeretem
az önállóságomat ahhoz, hogy a házasság béklyóját magamra
vállaljam.
Emellett a háztartás és az árvaház vezetése túlságosan
lefoglalta Sophie-t ahhoz, hogy megfontolja a feleség-lét
gondolatát, és fogadja a házassági ajánlatokat. Leszámítva
persze a korábbi lelkesedését Abelard grófja iránt.
– Igen, igen – legyezte magát hevesen Mabel. – Ez mind szép
és jó most, de mi lesz, amikor a testvéred úgy dönt, megnősül? A
felesége bizonyára a ház úrnője akar majd lenni.
Sophie hátradőlt székében és nagyot sóhajtott. Függetlenül
attól, mivel kezdődött a beszélgetés, a nénikéje mindig valahogy
a családi állapotára, illetve annak hiányára kanyarodott. Való
 p y y
igaz, hogy a bátyja jövendőbeli felesége valószínűleg elvárná,
hogy Sophie keressen magának egy másik otthont, de ez jelen
pillanatban nem fenyegette. Sokkal több napi szintű problémája
akadt a Grey Street-i árvaházzal kapcsolatban.
–  Igen, nénikém, tudom. De nem valami csodás pletykáról
akartál beszámolni?
Mabel azonnal felült, és aggodalmát teljesen elfeledve
felvillanyozódott.
–  A hölgyek nem pletykálkodnak, Sophie. Csak megosztják
egymással a híreket.
– És mi lenne az a hír?
Sophie nénikéje előrehajolt.
–  Sosem fogod elhinni. Úgy érzem, mintha imáim
meghallgatásra találtak volna – nézett körbe lopva a szobában,
hogy megbizonyosodjon róla, kettesben vannak. – London két
legalkalmasabb agglegénye visszatért Angliába, és úgy tűnik,
mindketten feleséget keresnek! Hát nem ez a legizgalmasabb
dolog, amit idén hallottál?
Sophie-nak komoly erőfeszítésébe tellett, hogy ne forgassa a
szemét.
–  Pontosan tudod, hogy nem. Viszont ha szeretnél
hozzámenni valamelyikükhöz, szívemből kívánom a
legjobbakat – nézett sóvárogva az írótollra és a tintatartóra azt
kívánva, bárcsak vége lenne ennek a beszélgetésnek, és
folytathatná a munkát.
–  Szemtelen vagy, Sophie Wolcott – csattant fel Mabel. –
Nagyon jól tudod, hogy rád gondoltam.
Sajnos Sophie pontosan tudta, hogy a nénikéje nem tréfál.
–  Ahogy azt a múltban már számtalanszor megmondtam
neked, és nyilván ez a jövőben sem fog változni, én nem akarok
férjhez menni, nénikém.
–  Talán… – mosolyodott sokatmondóan Mabel. – Meglehet,
másként gondolod majd, ha meghallod a két úriember nevét.
Sophie szemöldöke megemelkedett.
– Azt kétlem. Most viszont muszáj befejeznem a könyvelést, és
elindulnom az árvaházba – azzal felkapta az írótollát, hátha ez
a mozdulat útjára indítja Mabelt.
De a nénikéje csak legyintett.
– Az árvaház várhat. Nem akarod tudni, ki az a két férfi?
Sophie nem akarta megvárattatni az árvaházat, hiszen a
szívügye volt, az édesanyja hagyatéka. Mindemellett azt is
tudta, hogy Mabel milyen makacs tud lenni, pláne, ha erről a
témáról van szó.
–  Nem, de biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére is
felvilágosítasz.
Mabel egyre szélesebben mosolygott.
– Aberald grófja az első.
– A gróf visszatért Angliába?
Az elmúlt évben, azóta, hogy kileste a lánykérést, pár hónap
leforgása alatt a gróf megnősült, majd özveggyé vált. Ez idő alatt
Sophie mindent megtett, hogy ne gondoljon a férfira, és
nagyjából sikerült is neki. Sajnálatos módon mindezt nem tudta
elmondani Huntington hercegével kapcsolatban. A nőfaló szó
szerint megfertőzte, amikor találkoztak azon a bálon.
– Igen, visszatért, és ami még szebb, úgy tűnik, kiheverte első
felesége tragikus halálát, és most új grófnőt keres.
Sophie nem tudta, mit mondjon erre. Kislány kora óta
rajongott a grófért, de már feladta a „boldogan éltek, míg meg
nem haltak” álmait vele kapcsolatban. A férfi szinte biztos, hogy
még mindig szereti néhai feleségét, hiszen oly tragikus
hirtelenséggel halt meg a közelmúltban. Sophie-nak egyáltalán
nem állt szándékában átvenni annak a nőnek a helyét. Mégis ki
az, aki megelégszik a második hellyel?
A nénikéje folytatta, lerítt róla, hogy Sophie-t már grófnőként
látja lelki szemei előtt.
–  Nem is kérdés, hogy fantasztikus fogás lenne.
Köztiszteletben álló családból származik, nagyon gazdag, fél
tucat birtoka van, és úgy tűnik, nincs olyan kétes hajlama, mint
a szerencsejáték, aminek során elveszíthetné a vagyonát. Igen,
nagyon is megfelelő lenne, bár… – rázta meg kezében a levelet,
amit még mindig Sophie felé lengetett, és alig várta, hogy a
 g g p g g gy
hatásszünet után fel ne fedje a másik jelölt nevét. – A hírek
szerint a gyalázatos herceg is visszatért Angliába, és ő is
menyasszony után kutat!
Sophie kezéből kiesett az írótoll. Ennyit arról, hogy nem érez
semmit sem.
– Huntington hercege feleséget keres?
–  Igen! – csillant fel elégedetten a nénikéje szeme. – És
látszólag elég sürgős az ügy.
Sophie képtelen volt visszafojtani kitörő nevetését. Ez nem
lehet igaz! Első kézből tudta, hogy Huntington túlságosan is
szereti az agglegényéletet.
–  Ennél nevetségesebb dolgot évek óta nem hallottam! A
gyalázatos herceg megnősül? Nem valószínű. Mabel néni,
bizonyára félretájékoztattak.
Egyszerűen kizárt volt, hogy ez a megszállott nőcsábász
megállapodna, és megnősülne. Sophie még abban sem volt
biztos, hogy létezik-e a herceg szótárában a házasság szó.
–  Biztosíthatlak róla, hogy a forrásaim a lehető legjobbak és
megkérdőjelezhetetlenek. A herceg feleséget keres.
Sophie fejben megáldotta azt a szerencsétlent, aki azzal a
férfival köti össze az életét.
– És azt szeretnéd, hogy én menjek hozzá?
Mabel elejtette a levelet, felkapott egy süteményt és falatozni
kezdett.
– Szerintem kitűnő választás lenne.
Kitűnő talán annak, aki nem értékeli a hűséget.
– De hát nem azt hangoztattad mindig, hogy egy modortalan
fráter, akihez egyetlen tisztességes hölgy sem kötné az életét,
sőt, nem is mutatkozna vele? Mintha rémlene még, hogy milyen
sokszor kioktattál a múltban azzal kapcsolatban, hogy micsoda
bukás volna, ha egy ilyesfajta férfival rokonszenveznék. Ő volt a
kedvenc példád arra, kit kell messziről elkerülni, ha férjet keres
az ember – és pontosan emiatt nem mesélt soha a nénikéjének
arról az incidensről, amikor szó szerint Huntington lába elé
zuhant.
Mabel kényelmetlenül mocorgott a kereveten, és
 y g
megköszörülte a torkát.
–  Vitathatatlan, hogy a múltban nem a megfelelő nőkkel
töltötte az idejét – fogott bele, majd összepréselt ajkakkal
láthatóan azon gondolkodott, hogyan magyarázza ki a
herceggel kapcsolatos korábbi tanácsait. – Végül is minden férfi
ezt csinálja, mielőtt úgy dönt, megállapodik. Most, hogy
házasodni akar, már egyáltalán nem lenne elfogadhatatlan, ha
a társaságában látnának.
– Nem lenne?
Sophie egyáltalán nem hitt abban, hogy a herceg képes
megváltozni. És nem volt hajlandó tudomást venni arról az
egyre erőteljesebb remegésről sem, ami feszítette, mióta
nagynénje felvázolta előtte ezt az utat. Ha újra találkozna a
gyalázatos herceggel, az semmi jóhoz nem vezetne.
Sophie édesanyja egy majdnem ugyanilyen megszállott
kurafihoz ment férjhez, mert azt hitte, ő volt az, aki „jó útra
térítette”. És hát tudjuk, mi lett a vége. Egy életen át tartó
szívfájdalom és boldogtalanság.
–  Aznap, amikor a gyalázatos herceg úgy dönt, megnősül,
befagy a pokol.
–  Javasolhatnám, hogy a ma esti bálra meleg köpenyt ölts
magadra, drágám? – emelkedett fel a kerevetről Mabel, és
megindult az ajtó felé. – A herceg is ott lesz. Ki tudja? Talán ma
valóban befagy a pokol.
 Ötödik fejezet

Sophie a korlátnál állt, és mosolyogva nézett le Chiffley

grófjának báltermére. Akárhányszor látta a táncosokat a
zenekarral összhangban keringőzni a parketten, mindig egy
gyönyörű, csillámló szivárványra emlékeztette a látvány. A
hölgyeken díszes, fénylő selyem- és taftruhák, az urakon
méltóságteljes, pompás fekete esti öltözék. Volt ebben valami
mágikus, és bár a többség arcára unalom ült ki, Sophie-t mégis
izgalommal töltötte el a lehetőségekkel teli, vibráló levegő.
A dallamok között felcsendült sokak nevetése, miközben a
felkínált pezsgőt kortyolták. Igen. Megannyi pompás lehetőség.
Tökéletes éjszaka volt ez arra, hogy nagylelkű felajánlásokat
gyűjtsön be az árvaház számára, hiszen a jótékonysági kedv
általában sokkal nagyobb, ha a vendégek önfeledten
szórakoznak. Ráadásul az adományozás mostanában nagyon is
sikkes volt, ami nagyban megkönnyítette Sophie dolgát.
A sokadalmat figyelve Sophie észrevette Lord
Hemingswortht, aki a büféasztal közelében beszélgetett
Paversley idős grófjával. Jó lenne velük kezdeni, hiszen
Hemingsworth mindig bőkezűen jótékonykodik, Paversley
pedig sosem hagyta, hogy a társasága bármiben is lekörözze őt.
Megemelte hát nehéz szoknyája szélét, de megtorpant, amikor a
távolban feltűnt egy férfi.
Közelebb hajolt a korláthoz, és a távoli balkonajtók felé
sandított, mert nem volt benne biztos, hogy Aberald grófját,
Richard Jenningset látta-e. Igazak lennének a pletykák? Vajon
tényleg hazatért, miután az elmúlt egy évet külföldön töltötte?
És vajon igaz, hogy új feleséget keres? Nem mintha lettek volna
még gyengéd érzelmei a gróf iránt, de mivel a család régi
barátja volt…
–  Hát még mindig kémkedik – csendült fel mögötte egy mély
férfihang.
Sophie megfordult. Huntington hercege a jobb oldali
oszlopnak dőlve figyelte őt. Az izgalom apró hulláma söpört
végig Sophie-n. Ördög és pokol! Mind ez idáig abban
reménykedett, hogy az érzés, ami egy évvel korábban, az első
találkozásukkor hatalmába kerítette, az esésének tudható be, de
most már tudta, hogy tévedett.
–  Tehát visszatért az Államokból – mondta Sophie, hiszen
köztudott volt, hogy Huntingtonnak több amerikai üzleti
érdekeltsége volt, és a tengerentúlon töltötte az év nagy részét.
A herceg mintha le lett volna nyűgözve.
– Igen.
–  Ez pedig egy szélsebes látogatás lenne, mielőtt újra
kihajózik?
A férfi még annál is jóképűbb volt, mint emlékezett.
–  Tulajdonképpen nem – válaszolta Huntington, és kihúzta
magát.
Ugyanaz a fekete esti felöltő volt rajta, mint a többi férfi
vendégen, mégis kitűnt közülük. Az anyag színe tökéletesen
illett fényes, ébenfekete hajához, és még inkább kiemelte
csillogóan kék szemét.
–  Ezúttal lényegesen hosszabb maradást tervezek. Úgy
gondoltam, itt az ideje foglalkozni az angliai érdekeltségeimmel
is.
– Valóban?
– Kedves öntől, hogy lelkesnek tűnik.
Sophie egyik szemöldökét a magasba emelte, igyekezett némi
magabiztosságot és a herceg sármjával szembeni
közömbösséget mutatni, miközben a térdei pont ezt a pillanatot
választották arra, hogy indokolatlanul gyengének
bizonyuljanak. Hiába, a férfi halálosan jóképű… Biztos, hogy
nem létezik olyan nő, aki ne venné észre, természetesen
pusztán a fizikai valója alapján.
p j pj
–  Meg vagyok győződve arról, hogy London
hölgylakosságának nagy része elegendő lelkesedéssel adózik a
visszatérésének ahhoz, hogy az én hiányosságaimat e téren
elfeledtessék.
Huntington meglepetten hőkölt hátra egy kicsit, majd csábos
vigyor jelent meg az arcán, amitől a határozott vonásai teljesen
ellágyultak.
–  Ez szíven ütött – emelte tenyerét színpadiasan a kabátja
hajtókájának bal oldalára.
–  Szíven ütötte? Ez felettébb valószínűtlen – fortyant fel
Sophie, és hátat fordított a hercegnek, hogy még egyszer
szemügyre vegye a vendégsereget. – Azt mondják, magának
nincs is szíve.
– Én is így hallottam.
Sophie érezte, ahogy Huntington mellé lép, olyan közel, hogy
szinte már súrolta a karját. Természetesen érdektelenséget
színlelt, de az egész teste a férfi legkisebb mozdulatára is
reagált. Az átkozott!
– Be kell vallanom – búgta a fülébe –, több alkalommal is azon
kaptam magam, hogy azon tűnődöm, miféle újabb csínytevésen
töri a fejét. Majd beleőszültem, hogy számba vegyem az
eshetőségeket.
Sophie nem akarta hagyni, hogy a herceg úgy játsszon rajta,
mintha egy brácsa lenne a báli zenekar hangszerei közül.
–  Én már túl öreg vagyok a csínytevésekhez – tájékoztatta
Huntingtont kissé szemtelenül.
Vajon tényleg úgy hangzott, mint az az idősödő vénlány,
akinek a nénikéje próbálja beállítani?
– Azt kétlem.
Amikor Sophie újra a herceg felé fordult, a pajzán vigyor még
mindig ott virított a képén, a nyakán végigfutó ütőér vadul
lüktetett.
– Mennyi lehet most? Huszonnégy? Biztosan vár még önre jó
pár fára mászó év.
– Egy férfi sosem hozza szóba egy hölgy korát, kegyelmes úr.
Ahogy a múltbeli baklövéseit sem – azzal szándékával
 gy
ellentétben jóval nagyobb erővel csapta ki a legyezőjét, és heves
mozdulatokkal kezdte hűteni magát.
A terem hirtelen fullasztóvá vált.
–  Igen, de élvezem, ha illetlenkedhetek – kacsintott rá a
herceg, mire Sophie gyomra tótágast állt.
Megpróbálta elterelni a figyelmét a legyezővel, bezárta, és
leengedte a csuklója végére.
–  A nénikéje még mindig panaszkodik a családi állapota
miatt?
Mivel kimerítette a legyező adta lehetőségeket, Sophie a
szoknyája kisimításával foglalatoskodott. Saját tapasztalata
alapján végre megértette, hogy miért is lesznek a nők rabjai a
herceg sármjának, és elhatározta, hogy ő lesz a kivétel.
–  Aggódik, hogy számomra nincs remény, mert nem sikerült
kihevernem Lord Castlemaine tavalyi kosztümjét.
– Ez valóban tragédia – villantott Huntington egy ferde, már-
már ragadozóhoz illő félmosolyt, mintha Sophie épp egy
erkölcstelen felhívást intézett volna hozzá. – Bár attól tartok, a
nénikéje nem igazán tudja, miféle férfi lenne megfelelő férj az
ön számára.
– Talán maga tudja? – Sophie most már hangosan nevetett. –
Ismeri egyáltalán a szó jelentését?
–  Sokkal jobban ismerem a nők vágyait és igényeit, mint a
nénikéje – búgta a herceg.
Sophie előtt újra megjelent a kép, ahogy Felicityt csókolta, és
persze az a mély, búgó hang, ahogy csábosan dicsérte a nő
szépségét, és ecsetelte vágyait… Gyorsan visszarántotta magát a
jelenbe, bár ennyire még sosem kavarták fel a felülkerekedni
kívánó gondolatai.
– Ezt nem is vitatom – hála az égnek, a hangja nem remegett.
– Arra viszont kíváncsi lennék, mit gondol az én vágyaimról.
Főként azért, mert csupán egyszer beszélgettünk, és azt hiszem,
én nem vagyok olyan… mint a többi hölgy… akikkel az idejét
tölti.
Huntington elmosolyodott a piszkálódás hallatán, egyáltalán
nem vette sértésnek. Sophie persze azt kívánta, bárcsak sikerrel
 p p
járt volna, és emiatt Huntington a terem másik oldaláig
távolodott volna tőle, mert igencsak zavarba ejtette a jelenléte.
– Maga egy erős és intelligens nő. Biztos vagyok benne, hogy a
nénikéje olyan férfiakhoz szeretné kötni, akiket egy pillanat
alatt az ujja köré csavarhatna, és mégis azt várnák öntől, hogy
adja fel minden önállóságát és az árvaházban végzett
jótékonysági munkáját. Egyikük sem jelentene önnek kihívást,
és örökre elfojtanák az önben lobogó szenvedélyt.
A herceg szavai csábító ködként borították be Sophie-t, aki
fejben újra megrázta magát. Nem hagyhatja, hogy a férfi a
bűvkörébe vonzza. Nem lesz egy újabb üresfejű rajongója.
–  Á! Akkor hát erre vágynék. Egy kihívásra? – tette fel a
kérdést. – Hol a románc, vagy a lovagiasság? Nem erre áhítozik
minden nő?
–  Tavaly nevetségesen romantikus volt, ez igaz. De biztosan
túltette már magát azon a butaságon, és felnőtt.
Sophie szinte már egyetértett vele, de Huntington folytatta.
– Emellett maga egy nagyon szenvedélyes nő, Lady Sophie, és
olyan férfira van szüksége, aki képes kielégíteni a vágyait.
Sophie arca mintha lángra kapott volna. Házasságról és
szenvedélyről beszélgetni egy nőcsábásszal… igazán
kényelmetlen volt számára.
– Túl messzire ment, kegyelmes úr.
A herceg szeméből vidámság sugárzott. Láthatóan élvezte,
hogy kellemetlenül érzi magát… a gazfickó.
– Nem elég messzire – búgta végül. – Legalábbis még nem.
Huntington előrébb lépett, csupán pár centire állt meg Sophie
előtt, aki így láthatta a mélykék szemét körülölelő sűrű
szempilláit. Nem lett volna nehéz megemelnie a kezét, hogy a
fekete zakó selymes felületére helyezve az ujjai alatt érezze a
herceg széles mellkasát… Sophie mégis inkább vett egy mély
lélegzetet, hátha ezzel kitisztítja az elméjét, de csak azt érte el,
hogy magába szívta a férfi kölnijének illatát.
–  Azt hiszem – folytatta Huntington –, hogy a nénikéje
elgondolása helyes, de rosszul közelíti meg a kérdést.
Sophie nem tudott mást tenni, elfordította a tekintetét. A
 p
herceg olyan volt, mint a görög tengerészek vesztét okozó
szirének férfi verziója.
– Eddig minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.
Sophie úgy érezte, muszáj a herceget is kínos helyzetbe
hoznia, ezért félrebiccentette a fejét és végigmérte.
– Nem fogja elismerni, de a nénikém azt a képtelenséget vette
a fejébe, hogy feleséget keres.
–  Milyen érdekes – emelte kissé meglepetten a magasba a
szemöldökét Huntington. – Vajon hogyan jutott erre a
következtetésre?
Ki tudhatna bármit is, ha Mabel nénikéjéről van szó?
–  Magam sem tudom, honnan szerzi az információit, de a
legtöbb esetben a forrásai megbízhatónak bizonyulnak. Persze,
ebben a kérdésben attól tartok, nagyon félrevezették őt.
–  Valóban ennyire elképzelhetetlennek tűnik, hogy
megnősülnék?
– Igen – vágta rá Sophie gondolkodás nélkül. – Úgy gondolom,
nem lehet úgy kiérdemelni a gyalázatos herceg gúnynevet
anélkül, hogy az illető ne lenne rosszabb véleménnyel a
házasságról, mint én. Ezenfelül azt hiszem, túlságosan
lefoglalják az üzleti ügyei ahhoz, hogy lenne akár egy perce is
megfontolni a nősülés eshetőségét.
–  Igaz. Bár tudnia kell, hogy élvezettel zavarom össze az
embereket.
–  Azt hiszem, nem ismerem eléggé ahhoz, hogy
kommentáljam ezt.
– Nekem pedig az a célom, hogy változtassak ezen – döntötte
meg Huntington lassan Sophie irányába a fejét, míg a szája
csupán egy leheletnyire került tőle. – Persze, csak ha
megengedi.
Sophie úgy érezte, a szíve mindjárt megáll, a térde
cseppfolyóssá válik. Egy őrült pillanatra elképzelte, milyen
érzés lehet, ha ajkuk összeér, ha nyelvük keringőt jár. Édes
forróság futott végig a gerincén.
– Olyan jól szórakozhatnánk – búgta lágyan a herceg. – Annyi
mindent taníthatnék magának!
 g
Vajon hányszor ajánlott már hasonlót más nőknek, talán túl
soknak is azok közül, akik ebben a teremben vannak? Mégis mit
képzelt, amikor megengedte, hogy ez a férfi ilyen hatást
gyakoroljon rá? Ez egy kurafi, egy élvhajhász, egy gazember.
Okosabb volt annál, mint hogy beadja a derekát egy ilyen férfi
csábító és semmitmondó szavainak. Sophie tehát büszkén
megemelte az állát, és hátrált egy lépést.
–  Nincs szükségem arra, hogy bármit is tanuljak öntől,
köszönöm szépen.
Huntington hosszan, színpadiasan sóhajtott.
– Arra fogok törekedni, hogy meggondolja magát, kedvesem.
Aligha.
– Akkor nagyon sokáig fog próbálkozni.
A herceg csodaszép ajka megrezzent.
– Szeretem a kihívásokat.
– Maga javíthatatlan! – azzal Sophie visszalépett a korláthoz,
és lenézett a bálteremre. – Mondja hát, mi hozta vissza
Angliába? – váltott témát egy banális megjegyzéssel abban
bízva, hogy a herceg így hamar elunja magát, és keres valaki
mást, akivel élcelődhet.
–  A címemmel járó kötelezettség. A házasság mindkettőnk
számára igen előnyös üzleti megállapodás lehetne.
Mindkettőnk számára. Sophie visszafordult Huntington felé,
biztos volt abban, hogy rosszul hallotta.
– Ugye nem azt akarta javasolni, hogy házasodjunk össze?
A herceg enyhén megvonta a vállát.
–  De igen. Adományokra van szüksége az árvaház számára,
igaz? Gondoljon bele, mennyi lehetőséget rejtene, ha
hozzáférhetne a bankszámlámhoz.
Sophie egy pillanatra megengedte magának, hogy eljátsszon a
gondolattal, milyen is lenne, ha végtelen tőkével segíthetné az
árvaházat. Egy ilyen forrás segítségével minden árvát
felkészíthetne arra, hogy megfelelő állást találjon, úgy, mint
Jane. Végre célt és értelmet kapna az életük, és olyan
ismeretekre tennének szert, amelyek lehetővé tennék, hogy
életben maradjanak ebben a világban…
De a helyzet realitása felülkerekedett. A gyalázatos hercegről
van szó, a férfiról, akinek egyáltalán nincs szándékában
megházasodni. Bizonyára csak ugratja. Vagy ami még rosszabb,
megpróbálja elhitetni vele, hogy tiszteletre méltó férfit
faraghatna belőle, és ezzel a fortéllyal akarja elcsábítani.
Tényleg azt hitte, hogy ilyen könnyedén besétál a csapdájába?
–  Ez a legnevetségesebb gondolat, amit valaha hallottam –
mondta végül.
Huntington keresztbe fonta a karját, és a nemtörődöm
vigyorát egy kissé nyugtalan grimasz váltotta fel.
–  Mégis mi olyan nevetséges ebben? – kérdezett vissza
teljesen komolyan. – Igent kellene mondania.
–  Valóban? – kacagott fel hangosan Sophie, aki egy percre se
hitte el, hogy a herceg komolyan beszél. – A gyalázatos herceg
megkéri a kezem? Milyen szellemes!
Huntington viszont komoly maradt, mintha felkavarta volna
Sophie reakciója.
– Nos, örülök, hogy így gondolja. De nem kérdés, hogy ki kell
dolgoznom egy másik stratégiát a beleegyezése érdekében.
–  Ó, kérem! Hiszen tudja, hogy sosem dőlnék be egy ilyen
mesének! – vett visszább a nevetésből Sophie, és elgondolkodva
méregetni kezdte a herceget. – Hajlandó elmondani végre, mi az
igazi oka a visszatérésének? Úgy képzelem, valami komoly
profittal kecsegtető üzletről lehet szó.
–  Elsősorban igen – vallotta be Huntington, miközben
megindult Sophie felé, és mindkét kezét a korlátra támasztotta.
Sophie nem tudta nem észrevenni, milyen nagy a herceg
kézfeje, milyen hosszúak az ujjai és milyen erősnek tűnik a
keze. A gondolatra, hogy vajon hány nőt kényeztetett már vele,
összerezzent.
Huntington lenézett a sokaságra.
–  Nem kívánom untatni a részletekkel. Sokkal szívesebben
hallanám, ezúttal kit szemelt ki áldozatul.
Sophie a tömeget pásztázta.
– Mégis mire akar utalni ezzel?
 g
A herceg felnevetett.
– Ne már! Azt hittem, ennél sokkal őszintébb.
Sophie a férfi felé fordította a fejét és úgy döntött, ez a
témaváltás az előnyére szolgál.
–  Talán Paversley grófja épp megfelelő lelkiállapotban van
ahhoz, hogy egy figyelemre méltó összeget adományozzon az
árvaháznak.
– Felöntött már a garatra?
–  Még nem – válaszolta Sophie. – De mielőtt bekövetkezne,
szándékomban áll rávilágítani, hogy mennyivel nemesebb
adakozni a Grey Street-i Árvaháznak, mint könnyelműen
kártyára vagy hölgyekre szórni a pénzét.
–  Tehát hízelegni, udvarolni és zaklatni szándékozik,
miközben úgy rebegteti azokat a gyönyörű pilláit, hogy a gróf
beadja a derekát, és ne tudjon nemet mondani.
Huntington tekintetéből magabiztosság sugárzott, Sophie
pedig azon tűnődött, hogy lehet, hogy máris ilyen jól kiismerte a
férfi. Hiszen még be sem vetette nála az adományozásra
ösztökélő fortélyait, már ha annak nevezhetőek a módszerei.
–  Nem rebegtetem a szempilláimat – fonta keresztbe karját
Sophie. – Vagyis csak ritkán. De ennyi lenne, amit tudni lehet
rólam? Hogy mindenkit zaklatok az árvaház támogatása
érdekében?
– Igen – válaszolta a herceg végtelenül komolyan.
Sophie nem igazán tudta, mit mondjon. Való igaz, hogy
minden lehetőséget kihasznált a bálokon és a társadalmi
eseményeken arra, hogy adományokat szerezzen, de csak azért,
mert elengedhetetlen volt a gyermekek túlélése érdekében.
–  Ne csüggedjen – folytatta Huntington jóval kedvesebben
annál, amit a gyalázatos hercegből kinézett Sophie. – A hírnevét
főként bájos különcségének köszönheti, és a legtöbben örömmel
jótékonykodnak az ügyért.
Sophie tudta, mit beszélnek róla mások, de az, hogy valaki
kimondta, ráadásul pont a herceg, több volt, mint bosszantó.
Mégis elmosolyodott.
– Örömmel hallom, mert úgy gondolom, itt az ideje, hogy ön is
 gy g j gy
adakozzon.
– Itt volna?
–  Igen. Nagyon nehéz éve volt az árvaháznak, így hát
kénytelen lesz jelentős összeget adományozni.
Huntington tekintete inkább szólt egy üzleti ellenfélnek,
mintsem egy nőnek, és ez majdnem annyira feltüzelte Sophie-t,
mint a korábbi udvarlása.
– Maga egy igazi haszonleső, nem igaz?
– De csak ha az árvaházról van szó.
–  Rendben – adta be a vártnál könnyebben a derekát a
herceg. – Holnap jelentkezem, és személyesen adom át a
csekket.
– Azt nem teheti!
Egy ilyen látogatásnak elviselhetetlen következményei lettek
volna. Sophie nénikéje azonnal arra a következtetésre jutott
volna, hogy a herceg udvarol neki, és így a házasságról szóló
monológjai még féktelenebbé, még elviselhetetlenebbé
válhattak volna.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha egyszerűen elpostázná az
adományt.
– De úgy döntöttem, ezer fontot ajánlok fel.
– Ezer fontot? – pislogott meglepetten Sophie. – Ezt komolyan
mondja?
–  Pénzzel kapcsolatban mindig komolyan beszélek –
válaszolta Huntington. – Be kell látnia, hogy ez túlságosan nagy
összeg ahhoz, hogy nyoma vesszen a postán.
Ezer font több volt, mint nagylelkű. Egyszerűen csodálatos!
–  Nem tudom, mit mondjak, kegyelmes úr. Ez hihetetlenül
nagylelkű öntől.
– Esetleg vigyem lejjebb az összeget?
– Ne! – bukott ki Sophie-ból egy majdnem-kiáltás, de sikerült
visszafognia magát. – Ezer font tökéletes lesz!
Mi mindenre elég ezer font! Tankönyvekre, palatáblákra,
krétára, egypár pluszágyra, amiből mindig hiány van, meleg
takarókra télire és a nagyobb méretű ruhákra az idősebb
gyerekek számára, akik mintha nem akarnának megállni a
gy g
növésben. Talán még pár játék is beleférhet, ami mosolyt csal az
oly sok nehéz időt megélt, apró arcokra.
A herceg megköszörülte a torkát, így félbeszakítva Sophie
fejben íródó listáját.
–  Talán mostantól szólíthatna Devlinnek? A kegyelmes úr
túlságosan formális.
Ez a férfi tényleg mindig meg tudja lepni.
–  Nem véletlenül formális, kegyelmes úr. Egyáltalán nem áll
szándékomban a keresztnevén szólítani. Sem most, sem a
jövőben.
– Ó, dehogynem, kedvesem… – búgta Huntington mézédesen.
– Higgye el, hamarosan hangosan fogja kiáltani a nevemet.
Sophie-nak elakadt a lélegzete a herceg tekintetéből áradó
érzékiség láttán. Teste minden egyes porcikáját átjárta a vágy.
Mégis mi üthetett belé? Ez a szoknyabolond nagyon is élvezte,
hogy játszadozik vele. Nem hagyhatta, hogy felkavarja az
érzéseit.
–  Sosem teszek ilyet. Most viszont, ha megbocsát, ideje
munkához látnom, és még több adományt begyűjtenem.
Az árvaházi gyermekek jövője csakis tőle függött.
Sophie szándékosan a bálterem felé fordult, és újra
végignézett a tömegen. A szíve egy pillanatra kihagyott, amikor
meglátta odalent Richardot. Még mindig nemes és jóképű volt.
Kissé előrehajolt.
– Azt hittem, jóval érzékenyebb annál, mint hogy továbbra is
szeresse Aberald grófját – jegyezte meg Huntington ezúttal már
hűvösen.
Sophie rásandított.
–  Ne legyen nevetséges. Engem csak… meglepett, hogy
megláttam, ennyi.
– Istenem! Hogy ez milyen hihetően hangzott!
Sophie képtelen volt elviselni a herceg közelségét, ezért
finoman arrébb lépett tőle.
–  Egyébként is, mit számít ez magának? A helyzet az, hogy
nem tudtam biztosan, visszatért-e Angliába. Bár a nénikém
említette, nem igazán hittem neki. Persze, azt is mondta, hogy
ön feleséget keres. Mégis hogyan adhattam volna hitelt az
értesüléseinek ezek után? Úgy értem, mégis mekkora erre az
esély?
–  Akkor hát még mindig le van sújtva? – mintha
megkeményedett volna Huntington hangja. – Az ember azt
gondolná, hogy egy zuhanás a fáról mindenre gyógyír.
– Nem vagyok lesújtva – hátrált el a korláttól Sophie. – Csupán
hallottam a jótékonysági munkájáról, és alig várom, hogy
beszélhessek róla erről.
– Figyelemmel követi az életét? Be kell valljam, meglep, hogy
nem csapott le rá azután, hogy a felesége a házasságkötésük
után alig egy hónappal elhunyt. Én az ön helyében
kihasználtam volna a helyzetet.
– Ön természetesen kihasználta volna.
A vidám, csipkelődő gyalázatos herceg helyét átvette egy
mogorvább verziója, és Sophie nem volt benne biztos, hogy
tetszik-e neki ez a változás.
– Hála istennek én más vagyok, mint ön. Sosem használnék ki
egy férfit, akit olyannyira szíven ütött a felesége halála, hogy a
világ másik végére menekült az emléke elől.
– Viszont figyelemmel követte, mi történik vele.
Sophie hetykén felemelte az állát.
–  A húga, Constance történetesen a legjobb barátnőm. Ő
mesélt a gróf utazásairól.
–  De mégsem tudta, hogy visszatért? Minő hanyagság volt
tőle, hogy ezt nem említette.
–  Csak hogy tudja, Constance nemrég férjhez ment, és
Skóciába költözött. Sosem volt valami jó levelezőtárs,
következésképpen egy ideje nem hallottam felőle.
– Milyen szomorú… – csendült félreérthetetlen gúny a herceg
hangjából, majd előredőlt, megtámaszkodott a korláton.
Arcának és testének merevsége elárulta, hogy igyekszik
nemtörődömnek látszani, de hiába.
–  Ha hamarabb tudja, hogy visszatért Angliába, már
megkörnyékezhette volna. Végül is, most már özvegy, és letelt a
 g y g gy
gyászév is.
–  Ne legyen ennyire pimasz. Nincs szándékomban
megkörnyékezni senkit sem – szorította kissé szűkebbre a
szemét Sophie. – Ha nem tudnám, micsoda gazfickó, már-már
azt mondanám, féltékenynek tűnik.
–  Aligha. A féltékenység egy újabb haszontalan érzelem.
Túlságosan nagyra becsüli önmagát. Engem egyáltalán nem
érdekel, hogy kedveli-e a grófot, vagy sem. A terveim
szempontjából ez mondhatni lényegtelen.
Sophie-ra valamiért bántóan hatott ez az érdektelenség.
–  Engem csak az a terve érdekel, hogy holnap átadja nekem
az adományát.
Huntington kiegyenesedett, és kaján vigyorral az arcán
meghajolt előtte.
– Meg fogja kapni, hölgyem, efelől ne legyen kétsége.
Sophie megemelte a szoknyáját, és megindult a lépcső felé,
ami egyenesen a lenti tömegbe vezetett.
– Mivel nagyon elfoglalt leszek, értékelném, ha a szokásosnál
korábban érkezne.
– Hátha a nénikéje nem értesül a látogatásomról?
–  Hogy őszinte legyek, igen – válaszolta Sophie a válla fölött
visszanézve. – Ő az egyik legnagyobb pletykafészek Londonban.
–  Rendben, tizenegy körül ott leszek – mondta a herceg,
miközben Sophie elsétált mellette. – És talán többet is kínálok,
mint hinné.

A férfi az árnyékban állva, csendesen figyelte, ahogy Lady

Sophie és Huntington hercege beszélgettek a lépcsőfordulóban.
Milyen érdekes fejlemény… Nem is tudta, hogy a gyalázatos
herceg ismeri a hölgyet.
Bár azt nem hallotta, miről van szó, abból, ahogy a herceg
arca elsötétült, és ahogy Lady Sophie összeszűkítette a szemét
megértette, hogy nem az időjárásról csevegnek.
Ellenkezőleg! Az arcukra kiülő érzelmek azt sugallták, sokkal
jobban ismerik egymást, mint illene, főleg ha figyelembe vette a
herceg hölgyekkel kapcsolatos hírnevét, és a fiatal hölgy
hajadonságát.
Hm… Sosem látta még, hogy Huntington az unalmon kívül
másféle érzelmet is mutatott volna egy hölgy iránt. Milyen
érdekes… Talán előnyére fordíthatja ezt a helyzetet.
A gyalázatos herceg már régóta egy olyan cím és vagyok
tulajdonosa, ami őt illeti. Épp eljött az ideje, hogy ő is elvegyen
valamit Devlintől. Így talán Huntington is megtanulja, milyen
érzés olyasmi után vágyódni, ami sohasem lehet az övé.
 Hatodik fejezet

Sophie levette a köpenyét és a főkötőjét, majd felakasztotta őket

az ajtóhoz legközelebbi kampóra. Nyugtalansága szemernyit
sem csillapodott azóta, hogy hajnalban felkelt, tudván: a herceg
a délelőtt folyamán látogatást tesz nála. Képtelen volt
visszaaludni, ezért úgy döntött, tesz egy gyors látogatást az
árvaházba, a kevés helyek egyikére, ahol békére talált, és úgy
érezte, van értelme az életének. A gyermekek mindig
mérhetetlenül felvidították, és erre nagyobb szüksége volt most,
mint bármikor.
Egy perccel később az étkezőbe lépve jókedvű sokaság
üdvözölte kórusban. A gyerekek a hosszú, tölgyfából készült
kecskelábú asztalok mellé állított padokon ültek, és zabkását
majszoltak.
Elnevette magát, amikor a legfiatalabbak közül többen
felugrottak a helyükről és odafutottak hozzá. Öten kiáltoztak a
szoknyája körül, és mind azt követelték, azonnal ölelje át őket.
–  Lady Sophie, nézze! – emelte a magasba picurka kezét az
egyik elülső fogát lóbálva a kis Hannah, aki nem lehetett több
hatévesnél. – Ma reggel esett ki, ahogy megjósolta! – vigyorgott
lelkesen a kislány, így azonnal láthatóvá vált az újdonsült
foghíja.
–  Akkor kérnünk kell Cooktól egy kis sót – hajolt le Sophie,
hogy komoly arccal megvizsgálja a fogat. – Azt rászórjuk, és
bedobhatod a kályha tüzébe.
– És szerencsehozó dalt is kell énekelned! – harsogta Jeremy, a
barna szemű kisfiú Hannah mellől. – Ez nagyon fontos, mielőtt
a fogtündér elvinné!
 A többiek egyetértően kurjongattak, és egymás után
kiabálták, milyen dalt kellene énekelnie Hannah-nak. Ez volt a
gyerekek egyik kedvenc rituáléja.
Sophie úgy érezte, szíve megtelik szeretettel. A legtöbb
gyermek borzalmasan nyomorúságos körülmények közül, az
utcáról érkezett. Sok esetben vagy a szüleik, vagy olyan
gazemberek, akikhez a túlélés érdekében csatlakoztak,
bűncselekményre is kényszerítették őket. A szerencsésebbeket
még csecsemő korukban hagyták az árvaház előtt, és csak a
Grey Street-i árvaház meleg, biztonságos világát ismerték.
Mégis, a türelmes útmutatásnak és törődésnek köszönhetően,
amit Maggie, az igazgatónő, Sophie és a többi segítő tanúsított
irányukba, mindegyikük kivirágzott.
A gyalázatos herceggel való újbóli találkozás, és hogy a
nénikéje azt gondolja majd, Huntington udvarol neki, csupán
apró ár volt azért, hogy segítsen az itteni gyerekeknek fejlődni,
és kiutat találni az életben.

–  A fene egye meg… – motyogta Sophie magában, amikor már

negyedszer húzta át a főkönyvbe írt számot.
Képtelen volt koncentrálni az előtte álló feladatra. Nagyjából
egy órája tért vissza az árvaházból, és még mindig arra várt,
hogy az az átkozott herceg megérkezzen.
Írótollát a tintatartóba dobta, majd hátradőlt a székén,
hangosan felsóhajtott. Egyszerűen nem tudott odafigyelni, és
így teljesen értelmetlen volt még csak próbálkozni is, hiszen
egyfolytában újra kellett számolnia mindent.
De nem a herceg közelgő látogatása miatt volt képtelen
dolgozni. Az az ezerfontos adomány zavarta meg, ami az
árvaház történetében a legnagyobb összeg, amit valaha egy
személytől kapott. Óriási változást hozhat el nekik.
–  Kedvesem! Ugye nem megint azzal a rémes főkönyvvel
foglalatoskodsz? Akármikor jövök errefelé, mintha te mindig
azzal bíbelődnél!
Az ajtó felé pillantva a nénikéjét látta meg a küszöbön, aki
kérdőn nézett rá. Aznap reggel fuksziaszínű, rózsaszín
gyöngyökkel kirakott taftruhát választott, ami hála az égnek
nem hasonlított egy kanárira.
Sophie lelki szemei előtt egy rózsaszín pillecukor jelent meg,
rajta rózsaszín cukormázzal. De végül is pillecukorra
hasonlítani sokkal jobb, mint egy madárra.
– Igazából épp befejeztem, nénikém. Borzasztóan korán keltél
ma reggel!
Mabel tizenegy előtt felöltözve néz be hozzá? Biztosan tudja,
hogy tegnap este a herceggel látták beszélgetni. Másért sosem
kelt volna ki ilyen hamar az ágyból.
– Isten irgalmazz, dehogy állt szándékomban ilyen korai órán
benézni hozzád, gyermekem! Nem. Azért vagyok már fent, mert
Lord Hemingsworth délre teára érkezik. Milyen jóképű férfi!
Egy ponton megfordult a fejemben, hogy neked is megfelelő
lenne, de sajnos csak egy báró, és így átesik a rostán.
Sophie legszívesebben megforgatta volna a szemét, de
sikerült uralkodnia magán, miközben Mabel beviharzott a
szobába, és a kerevet felé vette az irányt.
–  Gyere, ülj le ide mellém, kedvesem – mondta Mabel a
kanapén ülve. – Annyi mindent kell megbeszélnünk!
Sophie szemöldöke a magasba ugrott.
– Mármint sok mindenről kell pletykálnunk?
Mabel előrehajolt, és töltött magának egy csésze teát a
tálcáról, amit az egyik szolga hozott be nekik.
– Megmondtam már ezerszer, a hölgyek nem pletykálnak, ők
csak…
–  Igen, tudom – szakította félbe Sophie, és megindult a
nénikéje felé. – Csak híreket osztanak meg egymással.
–  Pontosan. Egyszerűen nem értem, miért piszkálsz folyton
azzal, hogy pletykálásnak titulálod – adta át neki Mabel a teát,
miután öntött magának. – De nézzük a fontosabb dolgokat.
Tegnap este látták, ahogy Huntingtonnal beszélgetsz.
– Tudtam, hogy emiatt jöttél le ilyen korán!
Mabel úgy tűnt, rendkívül elégedett magával.
–  Kitűnő forrásaim vannak. De ne hagyj kétségek között.
Miről beszélgettetek?
–  Túlnyomórészt az árvaházról – vigyorodott el Sophie, mást
nem is tehetett látván Mabel kínkeserves arckifejezését.
–  Jesszusom! Az a hely lesz a halálom… – siránkozott a
nénikéje kezét a homlokára téve.
Sophie a faliórára pillantott, és felszökött a pulzusa.
Egyáltalán nem akarta, hogy Mabel ott legyen, amikor a herceg
megérkezik, különben sosem lesz vége a nénikéje férjkereső
terveinek.
– Nos, nem akarlak feltartani, ha már dolgod van.
–  Miért akarsz ilyen hirtelen megszabadulni tőlem? –
kapaszkodott Mabel a teáscsészébe, miközben elgondolkodva
méregette Sophie-t. – És folyamatosan az órát nézed. Ne hidd,
hogy nem vettem észre – azzal kortyolt egyet a teából. – Vajon
miért? És ha már itt tartunk, sokkal szebben öltöztél fel ma
reggel, mint szoktál. Még ékszereket is választottál! – csészéje
csörömpölve landolt a csészealjon, de a Scotland Yardot
megszégyenítő, fürkész tekintetét egy pillanatra sem vette le
Sophie ruhájáról.
–  Ez egy régi ruha – mondta Sophie a rendkívül hosszas
megfontolás után kiválasztott öltözékére pillantva. – A szekrény
mélyén volt, úgy gondoltam, néha hordanom kellene.
Miért van az, hogy a nénikéje ilyen sasszemű, ha úgy tetszik
neki?
–  Régi ruha? – hajolt előre Mabel, és óvatosan az ujjai közé
csípte a kék anyagot, mintha a selyem minőségére lenne
kíváncsi. – Ez az egyik azok közül a divatos darabok közül,
amikre múlt hónapban rábeszéltelek. Mi folyik itt? Sosem
hordasz szép ruhát és ékszereket, hacsak nem az árvaháznak
gyűjtesz adományt.
–  Butaságnak tűnt, hogy új ruhákat rendeltem, és sosem
viselem őket – válaszolta Sophie, és ezzel nem is hazudott.
 p
Mabel szája összeszorult.
–  Nos, azt hiszem, helyes, ha végre érdeklődést mutatsz
aziránt, ahogy kinézel, pláne amikor a herceget várod.
Tehát a nénikéje tudott erről is? Hát persze. Végül is remek
forrásai vannak. Sophie is letette a csészéjét az asztalra.
–  Csak azért jön ma, hogy elhozza az árvaháznak ígért
adományt, nénikém. Egyáltalán nem akar udvarolni nekem.
Mabel szürcsölve kortyolt egy kis teát.
– Hogy érted azt, jön ma? Bizonyára félreértettelek.
Sophie összerezzent.
– De hát most mondtad, hogy a herceget várom.
– Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb biztosan eljön – fagyott le
a nénikéje egy pillanatra szájtátva, elfojtott felháborodottsága
olyan mértékű volt, hogy Sophie attól félt, a fukszia ruhája
lángra kap.
Végül csak sikerült megszólalnia, Mabel szavai lágyan,
rendkívül észszerűen hangzottak.
–  Ugye nem arra célzol, hogy egy herceg, maga Huntington
hercege meglátogat? Ebben a házban? Ezen a napon?
A nénikéjére nézve Sophie felkészült a hamarosan kitörő
viharra.
– De, arra. Viszont – folytatta sietve – csak azért jön, mert egy
komoly összeget ígért az árvaháznak, és személyesen kell
elhoznia a csekket.
– Te megőrültél, Sophie Louise Wolcott? – pattant fel Mabel, a
csengőhöz rohant, és minden erejével megrántotta. – Egy
herceg jön ide, és te nem is szóltál sem nekem, sem senki
másnak? Mégis, hogy tehetted? Ráadásul úgy, hogy feleséget
keres! Ebből katasztrófa lesz! Istenem! Azonnal neki kell
látnunk a készülődésnek! Stokes! Stokes! Hol a fenében van a
komornyik? Stokes! – kiáltott az ajtó felé, és minden mondata
végén őrült erővel rántott egyet a csengőn.
–  Itt vagyok, hölgyem – válaszolt a komornyik, miközben
magához képest elég gyorsan belépett a szobába.
–  Ne ácsorogjon ott! Azonnal fel kell készülnünk! – sietett
hozzá Mabel, majd intett az ajtó felé.
Stokes nem tudta, mire is kellene felkészülnie, ezért
mozdulatlanul, türelmesen várta az utasításokat. Mabel bosszús
pillantást villantott rá, majd méltóztatott kisegíteni.
–  Huntington hercege meglátogatja Lady Sophie-t. Nincs
vesztegetni való időnk. Elő kell készítenünk a legszebb ezüst
teáskészletet, Cooknak pedig sütnie kell egy rakást abból a híres
lekváros süteményből. Mindennek tökéletesnek kell lennie, és
sietnünk kell. Déltől várható az érkezése.
Mabel ezután Sophie felé fordult, és újra végigmérte tetőtől
talpig.
–  Te pedig, Sophie Louise Wolcott nem fogadhatod ilyen
egyszerű ruhában a herceget Azonnal át kell öltöznöd.
–  Épp most mondtad, milyen szép ez a ruha – motyogta
Sophie, akinek máris elege volt a nénikéje utasításaiból.
El sem tudta képzelni, szegény Stokes mit érezhet most.
–  Én annyit mondtam, hogy szebb, mint amit általában
felveszel. Édes istenem, te lány! Ez a ruha nem elég szép ahhoz,
hogy egy herceget fogadj benne!
– Pedig ez van rajtam.
Huntington egyébként sem udvarolni jön, a ruhája
tökéletesen megfelelő ahhoz, hogy átvegye az árvaháznak
kiállított csekket.
–  Te aztán tényleg nagyon megnehezíted, hogy férjet találjak
neked – vetette oda Mabel, miközben kiviharzott az ajtón.
Sophie megkönnyebbülten sóhajtott. Ha a herceg az
ígéretének megfelelően a következő pár percben megérkezik,
Mabel még az öltözéssel lesz elfoglalva, és nem tud lejönni,
hogy belekotyogjon a találkozóba.
Épp ekkor hallotta meg egy érkező hintó hangját. Tökéletes
időzítés! Vigyorogva futott az ablakhoz. Egy mahagónihintó állt
meg a bejárat előtt, és egy sárga libériás inas máris ugrott, hogy
kinyissa az ajtót. Fura. Sophie úgy emlékezett, a hercegnél
fekete egyenruhát hordanak.
Majd leesett az álla. Úgy érezte, képzelődik.
Nem Huntington hercege volt az. Nem. Aberald grófja lépdelt
 g g g j p
lassan a kapu elé.
Szent ég! A nénikéje azt fogja hinni, hogy mindkét férfi
udvarol neki, Sophie pedig élete végéig ezt hallgathatja. Ez egy
igazi rémálom!
 Hetedik fejezet

Az ablakból visszaugorva Sophie mindkét kezét a mellkasához

szorította. Abelard grófja itt van, meglátogatja? Ráadásul kissé
korábban, mint szokásos? Ennek semmi értelme. A nénikéje
heves szívdobogást kap, ha tudomást szerez erről az új
fejleményről.
–  Lady Sophie? – szólította meg Stokes az ajtóból. – Abelard
grófja látni szeretné. Bekísérhetem?
– Ööö… igen, persze.
– Rendben – válaszolta Stokes, majd meghajolt és elment.
Sophie igyekezett csillapítani zihálását. A gróf családi barát
volt, és a legjobb barátnője bátyja, bizonyára ezért van itt. Nincs
értelme felizgatnia magát. Istenem! Hiszen már huszonnégy
éves, nem valami fruska, aki most jött ki az iskolapadból,
ráadásul egy gróf lánya is. Abelard grófjának látogatása meg
sem kottyan neki.
Gyorsan a szófához libbent, és leült, de csak azért, hogy a
következő másodpercben már fel is pattanjon, amikor
meghallotta a csizmák kopogását.
– Abelard grófja, Lady Sophie – jelentette Stokes az ajtóból.
Abelard beviharzott a szobába fénylő sötétkék zsakettben és
bivalybőr színű nadrágban. Barna haját összekuszálta a szél,
kalapját a hóna alá csapta.
Nagyon jóképű férfi volt, Sophie-t legalább ebben nem csalta
meg az emlékezete. Bár nem olyan észveszejtő, mint a herceg,
súgta egy idegesítő hang a fejében. Sophie-t újra mellbe vágta a
tény, hogy a valaha oly heves érzelmei a gróf iránt mára sokat
tompultak, és nem volt hajlandó megfontolni, mi is lehetett
ennek az oka.
–  Lady Sophie! – üdvözölte a gróf, miközben felé tartott. –
Köszönöm, hogy fogad ezen a korai órán – emelte fel Sophie
jobb kezét, majd enyhén meghajolva szemérmes csókot lehelt a
kézfejére.
– Nem szükséges mentegetőznie, uram – mentette fel Sophie,
miután Abelard elengedte a kezét.
Szokatlan csalódottságot érzett, hiszen a gróf érintése már
nem hozta elő belőle azt a szédítő várakozást, és azt az
áramütésszerű… Nem. Nem is gondol arra. Bár Sophie örült,
hogy újra látja Abelardot, nem villanyozódott fel a találkozástól
úgy, mint egy évvel korábban. Ami persze a javára vált, hiszen
életét a Grey Street-i árvaháznak szentelte, nem egy férfi kénye-
kedvének.
–  Üljön le! – intett a szemközti kerevet felé, majd a
komornyikhoz fordult. – Stokes, hozna egy kanna friss teát?
– Természetesen, Lady Sophie – fordult ki a szobából Stokes.
Sophie leült, majd Abelard is helyet foglalt.
–  Ha szabadna, ugyan megkésve, de fogadja részvétemet a
felesége halálával kapcsolatban – mondta lágy hangon Sophie. –
Sajnálattal hallottam.
Fájdalmasan feszült meg a teste egy pillanatra, amikor a gróf
szeme sarka beszűkült. Szegény pára! Éppen hogy a
házasságkötés után, nem is kérdés, hogy a legboldogabb
időszakban veszítette el a feleségét.
– Köszönöm. Nehéz időszak volt. Mindazonáltal, az élet megy
tovább, így nekem is muszáj továbblépnem.
Elhangzott pár vidám mondat, beszélgettek egy keveset a gróf
húgáról és Abelard rövid skóciai látogatásáról, majd egy elszánt
pillantás után a férfi komolyabb hangnemet ütött meg.
–  Beszélni akartam önnel tegnap este a Chiffley bálon
valamiről, de amikor keresni kezdtem, már elment. Az egyik
korábbi szolgámról van szó, egy Jane Thompson nevű cselédről.
Emlékszik rá?
–  Hát persze! – szökött a magasba Sophie szemöldöke,
kíváncsivá tette a téma.
 Természetesen nem számított azonnali házassági ajánlatra,
de az, hogy a gróf Jane-t hozta szóba, több volt, mint szokatlan.
–  Az ön nagylelkűségének hála, ő volt az első Grey Street-i
árva, akinek sikerült elhelyezkednie egy udvartartásnál. Miután
a felesége tavaly meghalt, Jane könnyedén szerzett egy másik
állást Lord Crowley-nál, mindezt persze az ön kedvességének és
ajánlólevelének köszönhette.
–  Hát akkor oda ment. Nem tudtam – hallgatott el egy
pillanatra Abelard grófja. – Lady Sophie. Nem szeretném
felizgatni, de csak nemrég tudtam meg, hogy a feleségem
naplója és az ékszereiből néhány eltűnt a halála után.
– Azt akarja mondani, hogy Jane vitte el őket?
Nem. Sophie számba sem vette ezt az eshetőséget.
– Hogy őszinte legyek, nem tudom – emelte a magasba egyik
kezét a gróf némileg tanácstalanul. – Talán valaki más volt, de
amíg nem beszéltem vele, nem tudhatom biztosan.
– Jane nem tolvaj.
Hirtelen idegesség lett úrrá rajta, ezért Sophie felállt, és az
ablakhoz ment. Jane hatévesen került az árvaházba, ő volt az
első, akit Sophie tanított meg írni és olvasni, és biztatott arra,
hogy felnővén szerezzen egy stabil munkahelyet. Megtört szíve
butaságra sarkallta Sophie-t egy évvel ezelőtt, úgy gondolta, a
helyzetén már nem ronthat, ha megkéri Abelardot, keressen
Jane-nek egy megfelelő pozíciót az udvartartásában. Jane az
árvaház sok lakója számára olyan volt, mint egy nővér, Sophie
nagyon sajnálta, hogy elmegy, miközben végtelenül boldoggá
tette, hogy jó élete lesz, és távol kerül London utcáitól. Annak a
lánynak hatalmas szíve volt, annyira volt tolvaj, mint
amennyire Sophie rendőr.
Ahogy a háta mögött Abelard felemelkedett a kerevetről,
Sophie megfordult, és jéghideg tekintettel pillantott rá.
– Nem vagyok hajlandó elhinni ilyesmit róla.
A gróf kissé hátrált, sápadt arca bánatosan kipirult.
–  Nem akartam felizgatni, Lady Sophie. Higgyen nekem,
egyáltalán nem vádolom semmivel Jane-t, de szeretnék beszélni
vele. Hogy őszinte legyek, az ékszerek nem igazán érdekelnek,
 gy gy g
de a naplóját mindenképpen vissza kell szereznem.
Sophie megdörgölte az orrnyergét. Jane hosszú ideje tartó
némasága egyre jobban aggasztotta.
– És ha jól értem, szeretné tudni, hol van most Jane?
– Bízom benne, hogy segít kapcsolatba lépnem vele – vakarta
meg a fejét Abelard. – Hallott felőle mostanában?
Nyilvánvalóan nem lenne illendő, ha megpróbálnék
kapcsolatba lépni egy cseléddel, pláne úgy, hogy Crowley-éknak
dolgozik. Az viszont senkinek sem tűnne fel, ha ön üzenne neki.
Sophie gyermekkora óta ismerte a grófot, ezért nem tartott
attól, hogy rosszat akarna Jane-nek. De ha a lány valahogy
mégis bűncselekménybe keveredett… Sophie beharapta az ajkát.
–  Ha segítek, és kiderül, hogy mégis Jane vitte el a kérdéses
tárgyakat, bitóra kerül.
Abelard tekintete rendületlen maradt.
–  Nem áll szándékomban jelenteni az incidenst a
hatóságoknak. A szavamat adom.
Hála az égnek! Sophie visszament oda, ahol korábban állt, és
megkönnyebbülten roskadt vissza a szófára.
– Miért most akar beszélni vele? A felesége már több mint egy
éve elhunyt.
– Ahogy már említettem, a lopásra csak nemrég derült fény –
ült le a gróf is kissé kitekert pózban, hogy szembe kerüljön
Sophie-val. – Bár az indokot nem fedhetem fel, de Grace
naplójának visszaszerzése mindennél fontosabb. Bízzon
bennem! Én csak beszélni akarok Jane-nel, ennél többről nincs
szó.
Sophie tétovázott.
– Megesküszik, hogy függetlenül attól, mi derül ki, nem fogja
értesíteni a hatóságokat?
Jane sosem lopna, maximum szélsőséges kényszerűségből.
Sophie ebben biztos volt.
– Esküszöm.
Sophie fújtatott egyet.
–  Rendben. Hajlandó vagyok segíteni. Írok Jane-nek, és
megkérem, látogasson el hozzám a következő szabadnapján.
Amint megtudom, melyik napon érkezik, üzenek önnek, és itt
beszélhet vele.
Abelard mintha megzavarodott volna.
– Jane tud olvasni?
–  Természetesen. És írni is. Minden Grey Street-i árva
rendelkezik ilyen tudással.
A gróf megadóan megemelte a kezét.
–  Bocsásson meg, Lady Sophie. Nem akartam megsérteni, de
elég szokatlan, hogy egy szolga írni-olvasni tudjon.
Sophie rámosolygott a régi családi barátra, hogy enyhítse
ingerült reakcióját, mert Abelard elég bűnbánónak tűnt.
– Nem ön az első, aki így vélekedik.
A gróf vállai kissé ellazultak, bár még mindig úgy ült, mint aki
karót nyelt.
– Nos, akkor hálás lennék, ha leszervezné ezt a találkozót.
–  Zavarok? – csendült fel egy mély, és túlságosan is ismerős
hang az ajtó felől.
Sophie odakapta a fejét, a szíve pedig megállt egy pillanatra,
amikor meglátta Devlint, ahogy lezseren, kifürkészhetetlen
arccal az ajtófélfának dől.
Feketébe öltözött, leszámítva a hófehér inget és nyakkendőt.
A rászabott öltöny tökéletesen simult a testére, a mélyfekete
anyag mintha csak még jobban kihangsúlyozta volna a
hatalmat sugárzó auráját, ami – mint egy második bőr – mindig
körüllengte. Sophie-nak elég volt egyetlen pillantás, és minden
érzéke felélénkült. Felállt, majd Abelard is követte őt.
–  Sajnálom, Lady Sophie – törte meg a pillanatot Stokes
zihálása, aki sietve felzárkózott Huntington mögé. – Huntington
hercege látni kívánja önt. Megkértem, hogy várjon a hallban,
amíg bejelentem, de megelőzött – hunyorgott a komornyik,
Sophie pedig már jól tudta, hogy Stokes így fejezi ki rosszallását.
Nem mintha ez érdekelte volna Huntingtont.
– Semmi gond, Stokes – nyugtatta meg Sophie. – Nem a maga
hibája – pillantott vádlón a hercegre.
–  Egyszerűbb, ha én magam jelentem be magam – húzta ki
 gy g j g
magát Huntington, majd unottan belépett a szobába. – Végül is
tudta, hogy jövök.
A herceg megállt Sophie előtt, aki belenézett a mélykék
szempárba, és majdnem elfelejtett lélegezni. Megkésve bár, de
csak észrevette, hogy a férfi megfogta a jobb kezét, és
vágyakozó csókot lehelt a kézfejére. Ajka puha érintése,
hüvelykujja cirógatása azonnal megbizseregtette
idegvégződéseit.
Kissé hevesebb reakció volt ez, mint amikor Aberald
köszöntötte.
Megpróbálta összeszedni magát, és sietve elhúzta a kezét,
amit a herceg már-már ellenszenvesen önelégült vigyorral
viszonzott. Sophie erővel fordította el a tekintetét, és a grófhoz
fordult, aki gyanakodva méregette Huntingtont.
– Bocsásson meg, uram. Ismeri már Huntington hercegét?
–  Már találkoztunk – válaszolta kurtán Abelard. –
Huntington… – üdvözölte a herceget apró biccentéssel.
Huntington szórakozottan pillantott a gróf felé.
–  Abelard. Milyen korai látogatás! Jómagam külön
meghívásra érkeztem.
–  Kegyelmes úr! – fortyant fel Sophie, bár tudta, hogy szavai
úgy hatnak, mint csepp a tengerben. – Ne legyen goromba.
–  Ön ismeri a gyalázatos herceget? – tette fel a kérdést
elképedve a gróf, majd zavartan beletúrt a hajába. – És
megengedte, hogy meglátogassa?
– Igen – válaszolt Sophie helyett Huntington. – És?
–  Ő a család barátja – szorult ökölbe a gróf keze, majd
megindult Huntington felé, Sophie pedig még mindig ott állt
kettejük között. – Nem akarom, hogy egy magafajta kihasználja
őt.
Huntington már szinte természetfeletti nyugalmat sugárzott.
–  Nem ismeri a szándékaimat – csendült fel a herceg
közömbös hangja.
–  Azt hiszem, volna egy tippem – válaszolta Aberald a
herceghez képest vészesen puhány módon.
Huntington elmosolyodott, de a tekintete üres maradt.
 g y
– Nem kellene spekulálnia, ha nem ismeri a tényeket.
– Jogos meglátás, de ön mégis itt van, Lady Sophie-nál.
–  Ó! A bájos Lady Sophie és én már megbeszéltük, hogy ma
kora délelőtti látogatást teszek nála – fordult most Sophie-hoz a
herceg. – Ha előzetes meghívás nélkül toppantam volna be ezen
a korai órán, az kétségtelenül faragatlan lett volna.
–  Fejezzék be mindketten! – csattant fel Sophie, majd
Huntington felé fordult, aki még mindig végtelenül nyugodtnak
tűnt, de Sophie érezte, hogy pattanásig feszült minden
idegszála. – A gróf a család régi barátja, így akkor jön, amikor
csak kedve tartja.
Abelard elégedetten mordult egyet.
Sophie most felé fordult, ami meglepte a grófot, és hátrált egy
lépést.
– Ami önt illeti: a herceg a vendégem, és nem fogja kritizálni
az én otthonomban. Kérem, viselkedjenek úriemberhez
méltóan mindketten.
–  Akkor jobb lesz, ha elmegyek – jelentette ki Huntington, és
az ajtó felé vette az irányt.
Az árvaház! Ha a herceg megsértődik, és mégsem adja át a
megegyezett összeget, a gyermekek fognak szenvedni.
– Ne, várjon! – nyúlt Sophie Huntington karja után. – Nem kell
elmennie.
A herceg kósza pillantást vetett a zakója ujját markoló kézre,
Sophie pedig azonnal elengedte.
–  Ön és Abelard, úgy tűnik, végtelenül élvezik egymás
társaságát. Nem szeretnék zavarni.
Sophie pufogva keresztbe fonta a karját. Micsoda egy makacs
férfi!
– Miért kell ilyen problémásnak lennie?
Huntington szemöldöke a magasba szökött.
– Problémásnak?
Sophie teljesen megfeledkezett a grófról, mintha rajta és a
hercegen kívül nem létezett volna senki más.
– Igen! Bejelentés nélkül belép, majd úgy viselkedik, mint egy
elkényeztetett gyermek!
 y gy
– Jó szándékkal jöttem ide, hogy átadjam az árvaháznak szánt
adományomat, ön mégis az ő szavait itta – pöccintett Abelard
irányába Huntington, aki erre dühbe gurult –, és észre sem
vette, hogy megérkeztem.
– Ez zavarja annyira?
–  Túlságosan sokat képzel magáról, ha azt hiszi, hogy a
bohóckodása zavarhat engem, pláne, ha ezzel a ficsúrral
kapcsolatos.
Sophie-nak torkán akadt a levegő a herceg kemény szavai
hallatán. Nem kellene hogy számítson, mit mond, de valahogy
mégis mélyebb hatást gyakorolt rá, mint azt be merte volna
vallani.
–  Ficsúr? – vicsorgott Aberald, alabástrom bőre
skarlátvörössé vált a dühtől. – Elegem van a sértéseiből!
Nevezze meg a segédeit!
Az ég szerelmére…
–  Az én szalonomban senkit sem hívhat párbajra csupán
azért, mert ficsúrnak nevezte! – korholta le Sophie a grófot. –
Ön sokkal okosabb annál, mint sem hogy figyelmet fordítson az
ilyen szavakra.
Uram! Add, hogy józan maradjon. Sophie elképzelni sem
tudta, mi történne a nénikéje idegeivel, ha Sophie két lehetséges
kérője egymásra lövöldözne.
–  A becsületét senki sem veszi félvállról, Lady Sophie. Pláne,
ha erről a férfiról van szó – reagált kurtán Aberald, kissé
fintorogva, amikor megemlítette Huntingtont.
– Ahogy az életét sem – mutatott rá Sophie.
Hihetetlen! A férfiak önbecsülése és a problémamegoldó
képessége több, mint nevetséges.
–  Ha szeretné, hogy segítsek Jane-nel kapcsolatban, akkor
követelem, hogy vonja vissza a kihívást!
Abelard egy pillanatra elgondolkodott, majd biccentett.
– Rendben. Önért megteszem.
– Köszönöm.
Amikor Sophie már azt hitte, hogy sikerül kézben tartania a
helyzetet, Huntington lesöpört egy szöszt a hajtókájáról, és
 y g p gy j j
egyáltalán nem volt szívderítő az arckifejezése.
–  A becsülete bizonyára nagyon fontos önnek – mondta a
herceg, és Sophie nem tudta nem kihallani a szarkazmust.
–  Ebből elég! – csattant fel Abelard, majd sebtében levette a
kabátját, és feltűrte az inge ujját. – Talán visszavontam a
kihívást, de nem vagyok hajlandó következmények nélkül tűrni
a folyamatos sértéseit!
Huntington is levette a zakóját, és egy szék háttámlájára
dobta.
– Helyes. Alig várom, hogy porrá zúzzam.
–  Ugye nem gondolják komolyan? – próbálkozott elképedve
Sophie.
Nem tudta elhinni, hogy a birodalom két főnemese úgy akar
egymásnak esni, mint két utcagyerek.
– Nem verekedhetnek a szalonomban!
–  Túl késő, kedvesem – vetette oda a herceg, és furcsa pózba
vágta magát.
Terpeszállásba rendezte lábát, karját behajlította, tenyerét
kifelé fordította, ujjaival pedig mintha bele akart volna
karmolni a levegőbe.
Richard megmozgatta a vállát.
– Tehát járatos a keleti harci technikákban? – emelte fel ő is a
kezét, és felvette Devlin pozícióját.
Keleti harc…? Jesszus!
–  Úgy tűnik, ön is – válaszolta a ragadozóra hasonlító
Huntington, szemében sólyomszerű csillogással.
Aberald is magabiztosnak tűnt, bár kevésbé halálosnak.
–  Milyen érdekes! Az európai jótékonykodás ezek szerint
komoly veszélyeket rejt magában.
–  Akkor sem tudná, mit jelent a jótékonykodás, ha
megkopogtatná a vállát – vágott vissza Aberald, miközben
kerülgetni kezdték egymást.
Sophie nem tehetett mást, együtt forgott felük, figyelte a
mozdulataikat, miközben kétségbeesetten kereste azt a
varázsigét, amivel békét hozhatna ebbe a nevetséges helyzetbe.
Huntington megvonta a vállát.
 g g
– Ha így akarja nevezni azt, amit odaát csinál…
Sophie-t elbűvölte a herceg eleganciája, kisegérnek érezte
magát, aki egy himbálódzó kobrát méreget, pedig Huntington rá
sem nézett.
– Ez volt az utolsó csepp! – azzal Aberald előrenyomult, keze
megindult a levegőbe, a herceg pedig ügyesen elhajolt a csapás
elől.
A mozdulat kizökkentette Sophie-t a gondolataiból.
–  Elég! – ugrott kettejük közé, haragos tekintete a két férfi
között cikázott. – Egyszerűen nem tűröm ezt a nevetséges
viselkedést!
–  Az istenit, Sophie! Tűnjön az útból! Még megsérül! –
üvöltötte Huntington, miközben kiegyenesedett, és leengedte a
karját.
Abelard vonakodva, de követte a herceget.
Sophie megérintette mindkét férfi mellkasát, Huntington
ingét enyhén megmarkolta, hogy megtartsa magát.
–  Nem mozdulok, Devlin Markham! – szögezte le, és kissé
maga is meglepődött a hangja erején, majd vett egy mély
lélegzetet, hogy összeszedje minden bölcsességét. – Ha
idiótaként kívánnak viselkedni, szembe kell nézniük a ténnyel,
hogy talán kárt okoznak bennem!
A herceg arcára önelégült mosoly ült ki.
–  Nem megmondtam, hogy hangosan kiáltja majd a nevem?
Persze nem egészen így gondoltam – kacsintott Sophie-ra. – De
egyelőre ez is megteszi.
–  Sophie Louise Wolcott! – visította Mabel az ajtóból. – Az
isten szerelmére, mi folyik itt?
 Nyolcadik fejezet

Sophie nénikéje dúlva-fúlva, döbbenten lépett a szobába, Stokes

és egy csapat lakáj követte őt. Mabel először Sophie-ra meredt,
majd az unokahúga két oldalán álló férfira.
Sophie a színpadias ájuldozásokhoz már hozzászokott, de
még sosem látta ennyire kikelni magából a nénikéjét.
– Mabel néni, meg tudom magyarázni – kezdett bele Sophie. –
Ez nem…
–  Ne Mabel nénikézz engem, Sophie Louise Wolcott! –
masírozott be Mabel sarkában a szolgákkal. – Azonnal lépjenek
el Lady Sophie-tól! – parancsolta az úriembereknek.
Némi tétovázás után Abelard és Huntington is hátrálni
kezdett. Sophie ujja bizsergett ott, ahol Huntington ruhájához
ért. Isten az égben! Kezd olyan szánalmassá válni, mint azok a
hajadonok, akik a társasági összejöveteleken elaléltak a
gyalázatos hercegtől!
–  Helyes! – jelentette ki Mabel, majd a mögötte várakozó
szolgák felé fordult. – Úgy tűnik, egyelőre kézben tartom a
helyzetet. Várakozzanak a hallban. Ó, és Stokes! Feltétlenül
zárja be az ajtót maga után.
–  Természetesen, úrnő – hajolt meg Stokes, és elkezdte
kiterelni az inasokat a szobából.
–  Maradjon hallótávolságon belül! – kiáltott utána Mabel. –
Arra az esetre, ha ezek az úriemberek úgy döntenének, hogy
újra megfeledkeznek a jó modorról.
– Igenis, hölgyem – mondta Stokes, majd becsukta az ajtót.
Mabel gyalázatos pillantást lövellt Sophie felé, némán,
gesztikulálva jelezte egyre növekvő dühét, míg nem kicsattant.
 –  Mit jelentsen ez? Teljesen elment az eszed? Nem is kérdés!
Egy hajadon hölgy, kísérő nélkül, egyes egyedül fogad férfiakat
a szalonjában? Megőrültél, te lány?
– Nem, nénikém…
–  Ráadásul a kiabálás betöltötte az egész házat, mindenki
iderohant, nem is beszélve a csontomig hatoló rettenetről!
Istenemre, te lány! Azt hittem, egy gyilkos lopódzott a házba,
hogy mindannyiunkat megöljön!
– De nénikém…
– Azt hiszem, szívesebben láttam volna egy gyilkost, mint azt,
hogy beékelődsz e közé a kettő közé! – nézett jelentőségteljesen
a két férfira, majd elfintorodott. – Akik ráadásul még zakót sem
viselnek, ha szabad megjegyeznem. Azt akarod, hogy gutaütést
kapjak?
– Természetesen nem – próbálta csillapítani Sophie.
Még sosem látta ilyen dühösnek, és ennyire parancsolónak
ezelőtt.
–  Bocsásson meg, Lady Winthrup – szólalt meg Aberald. –
Megbocsáthatatlanul viselkedtem.
Huntington elgondolkodva félrebillentette a fejét.
–  Az egyetlen megbocsáthatatlan az volt, hogy veszélybe
sodortuk Lady Sophie testi épségét – mondta szinte már
úriemberhez méltón, de Sophie tudta, hogy a herceg korántsem
egy gavallér.
Mabel szája megrezzent a két, félredobott zakó látványától, és
azonnal a megfelelő irányba mutatott.
– Javaslom, öltözzenek fel, és távozzanak mindketten.
–  De nénikém! – próbálkozott Sophie. – Muszáj beszélnem a
herceggel és a gróf…
– Nem, nem fogsz – harsogta Mabel, mintha elfelejtette volna,
hogy korábban mennyire felvillanyozta a puszta gondolat, hogy
unokahúga a herceggel diskurál. – Ha beszélni óhajtanak veled,
meg kell adniuk a társadalmi rangodhoz illő tiszteletet, és
máskor kell tiszteletüket tenniük. Észszerű időpontban,
természetesen, egy olyan megfelelő gardedám, mint jómagam,
jelenlétében.
j
Megrémülve attól, miféle dorgálást kaphat a nénikéjétől, és
némiképp lenyűgözve Mabel temperamentumától, Sophie úgy
döntött, az lesz a legjobb, ha egy ideig csendben marad.
Összeszorította a kezét, szeme elkerekedett, igyekezett a lehető
legnyugodtabbnak tűnni.
– A nénikéjének igaza van, Lady Sophie – kapta fel Abelard a
kabátját, és közelebb lépett Mabelhez. – Nagy kárt okoztam
önnek és az unokahúgának a viselkedésemmel. Bocsásson meg.
–  Sokkal többet vártam magától, Abelard – mondta Mabel. –
Önről az hírlik, ízig-vérig úriember. Ez a fajta viselkedés
egyszerűen elfogadhatatlan. Mit gondolna a kedves édesanyja?
–  Ugyanolyan levert lenne, mint ön, hölgyem – értett egyet a
gróf egy méltóságteljes meghajlás kíséretében.
Mabel fanyalgott, de úgy tűnt, mint aki kezd meglágyulni.
–  Abban viszont bízom, hogy nem tesz említést erről az
incidensről senkinek – tette hozzá már normális hangon. –
Remélem, mindez nem befolyásolja a véleményét Lady Sophie-
ról, hiszen ő általában az illendőség és az érzékenység
mintaképe.
Huntington felnevetett, de egy köhögéssel gyorsan elfojtotta
kacaját. Sophie lesújtó pillantást lövellt felé, majd visszatért a
felvett nyugalmi pózhoz.
–  És maga is, kegyelmes úr – fordult Mabel a herceg felé. –
Sophie becsülete és hírneve az önök kezében van.
– És biztonságban is marad, efelől biztos lehet – kerekedett el
Huntington kék szeme, majd előrenyújtotta a karját és felfelé
fordította a tenyerét, hogy minél komolyabbnak tűnjön.
Sophie-t viszont egy pillanatra sem tudta megtéveszteni.
Mabel egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét.
– Rendben.
–  Lady Winthrup, Lady Sophie – szólalt meg Abelard. – Jobb
lesz, ha indulok – azzal szívélyesen meghajolt Sophie előtt,
megfogta a kezét, és finom csókot lehelt rá. – Lady Sophie. Ha
hajlandó megbocsátani a mai borzalmas viselkedésemet, nagy
örömmel tenném tiszteletem a holnapi napon.
–  Természetesen – válaszolta Sophie, aki a szeme sarkából
 p
elégedetten nyugtázta, hogy a herceg felhorkan. – Örömmel
látom.
– Holnap újra találkozunk – lépett az ajtóhoz Abelard, haragos
tekintetét a herceg felé fordítva. – Huntington? – biccentett
kurtán. – Szándékomban áll egy megfelelőbb helyen és időben
befejezni, amit elkezdtünk.
– Ó! Be fogjuk fejezni, Abelard, efelől biztos lehet.
–  Alig várom – tette hozzá a gróf, majd kinyitotta az ajtót és
elment.
Sophie Huntingtont méregette, és egy pillanatra felcsendült
benne a vészharang. A gazfickó úgy tűnt, mintha számított
volna erre.
–  Jobb lesz, ha én is megyek – kapta fel ő is a zakóját, majd
odaállt Sophie és Mabel nénikéje elé.
–  De mi lesz az árvaháznak tett ígéretével? – buggyant ki
Sophie-ból.
Lehet, hogy nem volt túl illendő ez tőle, de Abelard és a
herceg az imént úgy kerülgették egymást a szalonjában, mint
két megvadult oroszlán, aki a zsákmányért viaskodik. Ha nem
viselkedett megfelelően, azt csakis az ügy érdekében tette.
–  Á, igen! A becses árvaházának szánt pénz… – mondta
vontatottan a herceg. – Mondja csak, Abelard adományozott
valaha ekkora összeget?
–  Nem, ekkorát nem – válaszolt Sophie, aki újra ismerős
terepen érezte magát, hiszen gyakran kijátszotta egymás ellen a
férfiak büszkeségét annak érdekében, hogy felsrófolja a
nagylelkűségüket. – De az évek során több ízben támogatta az
árvaházat. Ha az emlékezetem nem csal, számos alkalommal.
Ez egy igazán tiszteletre méltó ügy.
Huntington szája széle enyhén felfelé kunkorodott, hiszen
pontosan tudta, mire játszik Sophie.
–  Igen. Úgy tűnik, önt a Grey Street-i árvaház gyermekei
érdeklik a legjobban. Sőt, úgy gondolom, szinte bármit
megtenne azért, hogy biztosítsa a túlélésüket, nem igaz?
Milyen szokatlan kérdés.
– Nincs más, akit érdekelne, mi történik velük. Ezért is olyan
 y
fontos a pénz, amit ígért, és amit a gróf is adományozott
korábban.
–  Sophie! Ne beszélj pénzről! – figyelmeztette Mabel, majd a
herceg felé fordult. – Kérem, nézze el neki, kegyelmes úr. Tudja
jól, hogy nem illik ilyen közönséges témákról beszélni.
Huntington felöltözött, majd lehajolt, és kezébe vette Mabel
néni felé nyújtott kezét.
– Lady Winthrup – nyomott egy csókot a kesztyűjére, mielőtt
elengedte volna. – Elismerésem azért, ahogy éveken át
terelgette Sophie-t. Amilyen önfejű, nem lehetett könnyű dolga.
Sophie fogcsikorgatva hallgatta végig a leereszkedő
megjegyzést, de ebből semmi sem látszódott az arcán, és nem is
volt hajlandó a herceg szemébe nézni. Pontosan tudta, hogy
Huntington csak bosszantani akarja, és nem akarta megadni
neki azt az élvezetet, hogy válaszra méltatja.
– Nem, nem volt az – sóhajtott fel Mabel, majd riadtan nézett
a hercegre. – De nem azért, mert önfejű lenne. Sőt, pont az
ellenkezője, erről biztosíthatom. Sophie igazából nagyon
engedelmes, és kezelhető. A mai reggel kivétel.
Sophie a szemét forgatta. Engedelmes és kezelhető, hát
persze! Csak ha a nénikéjéről van szó, köszöni szépen.
–  Hát persze – értett egyet Mabellel Devlin eltökélt, csillogó
tekintettel. – Ne aggódjon, kedves hölgyem, az unokahúga
makacsságát nem látom rossz tulajdonságnak. Sőt, a
véleményem vele kapcsolatban pont az ellenkezője.
–  Nos, ezt örömmel hallom, kegyelmes úr – mosolyodott el
Mabel, és még a szempilláit is megrebegtette.
Láthatóan mindent megtett azért, hogy bájosnak tűnjön, ha
már úgy tűnt, minden elveszett.
–  Most viszont mennem kell. Sok elintéznivalóm van –
mondta Huntington, és meleg csókot nyomott Sophie kézfejére,
aki beharapta az ajkát, nehogy a teste reakciója elárulja. – Ne
aggódjon az ígéretem miatt, Lady Sophie. Megtartom a szavam,
ellentétben azzal, amit sokan gondolnak rólam.
Nem sikerült. Sophie teste libabőrös lett a herceg érintése
nyomán, hiába igyekezett elnyomni magában az érzést. Sietve
 y gy y g
ki is kapta a kezét Huntingtonéból. Végtelenül nyugtalanító volt
a közelsége.
A herceg meghajolt, és vissza sem nézett, miután kilépett az
ajtón.
Sophie nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Inkább letelepedett
a kerevetre.
–  Nincs idő ücsörgésre, leányom! – kiáltott rá Mabel. – Egy
herceg és egy gróf udvarol neked! Hogy ez milyen csodálatos!
Nem megmondtam, hogy mindketten feleséget keresnek? És
úgy tűnik, téged szemeltek ki. Istenem! Mindjárt elájulok az
izgalomtól!
Hát igen. Újra az a Mabel volt, akit ismert, akit szeretett,
annak ellenére, hogy sokszor nagyon fárasztó tudott lenni.
Sophie a plafonra emelte tekintetét. Istenem! A nénikéjét
képtelenség lesz leállítani…
 Kilencedik fejezet

A sikátor tele volt árnyakkal. A főút gázlámpáinak fénye alig

szűrődött be a mellékutca sötét mélyére.
Tina Marks lekuporodott a sarki bolt ajtója elé, jegyese,
Robbie Benlow mellé ült. Óvatos várakozással figyelték a főút
felőli bejáratot. Ha minden a terv szerint halad, ahogy arról
Robbie biztosította, soha többé nem kell Crowley-éknak
dolgozniuk, sőt, senki másnak sem.
–  Szerinted eljön a férfi? – suttogta Tina egyszerű fekete
ruháját markolászva.
Robbie csettintett egyet, majd elmosolyodott.
–  Persze hogy eljön. Ma este meggazdagszunk, szerelmem.
Érzem.
–  Nem tudom – aggodalmaskodott Tina. – Jane borzasztóan
félt, amikor elszökött, és ő nem ijed meg egykönnyen. Vajon
miféle fickó lehet ez az állítólagos úr?
A félelem valószínűleg túl enyhe kifejezés volt arra a
rémületre, amit Tina látott Jane szemében, amikor utoljára
beszéltek.
Éppen a vendégszobákban ágyaztak az újabb hírhedt
Crowley-féle vidéki fogadás miatt, amikor Tina kilépett az egyik
szobából. Jane eszeveszetten rohant el mellette egyenesen a
cselédlépcső felé, mintha maga az ördög üldözte volna.
Utánament a közös szobájukba, ahol Jane már javában
dobálta a ruháit egy vászonzsákba. Tina sosem látta a mindig
összeszedett, jó természetű Jane-t ennyire idegesnek. A lány
egész testében remegett.
Meg kellett ragadnia a vállát, hogy leállítsa, és szólni tudjon
hozzá.
– Mi a baj? – tette fel neki a kérdést.
Jane arcából minden vér elszállt.
–  Hallottam valamit, amit nem kellett volna, és félek, hogy a
halálomat okozza.
– Ezért akarsz elszökni?
Jane bólogatott.
–  Muszáj. Ez az egyetlen lehetőség. Ha már biztonságban
leszek, üzenek. De Tina, ez nagyon fontos: ha nem hallasz
felőlem két héten belül, el kell menned Lady Sophie Wolcotthoz,
és el kell mondanod neki szó szerint azt, amit most hallani
fogsz.
Tina elképedt.
– Nem akarok én tudni semmit! Miért nem írod le inkább, és
küldöd el Lady Sophie-nak ahelyett, hogy belekevernél?
–  Írok neki, de csak azért, hogy bocsánatot kérjek, amiért
elmegyek innen azok után, hogy annyi mindent tett értem –
pillantott le a kezére Jane. – Nem akarom veszélybe sodorni, ha
nem muszáj.
– Helyette inkább engem sodorsz veszélybe?
–  Nem, dehogy! – azzal Jane ledobta a zsákot a földre, és
megfogta Tina kezét. – De ő nem fogja tudni, hogy beszéltem
veled, így biztonságban leszel. És bár remélem, hogy nem fog
megkeresni, mégis félek, hogy a titka megőrzése érdekében
mégis megteszi. Akkor viszont nem lesz nehéz rájönnie, hogy
Lady Sophie áll hozzám a legközelebb, ami veszélyt hozhat rá.
Ha végül így lesz, tudnia kell, kivel áll szemben. Ezért kell
felkeresned Londonban, ha nem hallasz felőlem.
– Ki ez az ő?
Tinát kirázta a hideg a Jane szemében felvillanó kétségbeesés
és halálfélelem láttám.
Így hallgatta végig a titkot, amit Jane meghallott. A titkot,
amiről Tina úgy gondolta, lehetetlen. Majd mielőtt bármit is
tehetett volna, Jane felkapta a pakkját, és kirohant a szobából.
Természetesen Tina azonnal megkereste Robbie-t, a titkos
jegyesét (Crowley-ék nem nézték jó szemmel, ha a szolgáik
j gy y j g
intim viszonyba kerülnek egymással), és elmondta neki, amit
Jane-től hallott. Úgy tűnt, Robbie elhitte a hallottakat, és azon
kezdett gondolkodni, hogyan fordíthatná a javukra ezt a tudást,
hogyan lehetne ez a szolgálólétből kivezető út a boldog
házasélet felé. Így jutottak a kérdéses londoni ajtó elé.
–  Tina. Mondtam, hogy ne aggódj emiatt – mosolygott rá
Robbie. – A fickó fizetni fog a hallgatásunkért. Ez biztos.
– Talán jobb lenne, ha elmennék Lady Sophie-hoz, ahogy Jane
kérte…
Végül is Jane sosem tett semmi rosszat Tinának, és szegényről
azóta semmit sem hallott.
– Hagyd abba! – ragadta meg a vállát Robbie. – Jól tetted, hogy
elmondtad nekem, amit Jane-től hallottál. Kiszipolyozzuk ezt a
csalót, és meggazdagszunk. Elég az aggódásból.
Tina beharapta a száját.
– Rendben, Robbie. Ha biztos vagy benne…
Jane bizonyára értékelte volna, hogy Robbie és ő hasznot húz
a férfiból, aki halálra rémisztette.
– Jó kislány – csókolta meg sietve Robbie.
–  Milyen romantikus… – csendült fel egy mély férfihang a
közeli sikátorból.
Tinának elállt a lélegzete, Robbie pedig a hang irányába
fordult, és maga mögé tolta Tinát.
Tina hunyorogva próbált benézni a szűk utcába, de csak egy
nagydarab feketébe öltözött férfi körvonalát látta, aki a
macskaköves út túloldalán álló falnak dőlt.
Robbie kihúzta magát, és lépett egyet előre.
– Maga az, akire várunk?
–  Úgy hiszem, igen. Idehívtak, vagy nem? – kérdezte a férfi,
akinek nyugodt hangjában volt valami fenyegető. – A levélben
elég jól megszabták az időt és a helyszínt… Ja, és persze az árat,
amit fizetnem kellene a hallgatásukért.
– Így van. Elhozta a pénzt?
Tina érezte Robbie hangjában a hencegést, de bízott benne,
hogy a férfinak nem tűnt fel.
– Nem.
 Robbie káromkodott egyet.
–  Pokolba! Azt akarja, hogy elmondjuk az újságoknak, ki is
maga valójában?
– Természetesen nem – mondta a férfi hűvös nyugalommal, a
körülményekhez képest szinte már derűsen. – Viszont
szükségem van valamiféle biztosítékra, hogy tudjam, senki más
nem fogja megtudni a titkomat. Elismerem, a levele
meglepetésként ért. Azt gondoltam, Jane az egyetlen, aki tudta,
ki vagyok valójában. Persze Lady Sophie mellett, aki talán
szintén értesült róla Jane leveléből. Legalábbis Jane vallomása
szerint.
Megtalálta Jane-t…
– Tudja, hogy Jane írt egy levelet Lady Sophie-nak? – tette fel
a kérdést Tina Robbie háta mögül.
Nem tetszett neki a „vallomás” kifejezés, sem semmi ezzel a
férfival kapcsolatban.
– Igen. Sikerült beszélnem vele. Nagyon közlékeny volt.
Jane sosem mesélt volna Lady Sophie-ról ennek az
embernek… hacsak nem volt más választása. Tinát letaglózó
hányinger fogta el. Szinte vakon kapaszkodott a bejáratot
keretező kő boltívbe, és vett pár mély levegőt.
– De magukról semmit sem mondott – folytatta a férfi.
–  Jane csak akkor mondta el nekem, hogy ki maga, amikor
elszökött a Crowley-házból – mondta Tina.
– És mi oka lehetett erre?
Tina el akart szaladni, amilyen messzire csak lehet, de
legyűrte a késztetést, hiszen Robbie ott volt vele, és úgy
gondolta, a férfi nem próbálkozna így semmivel.
–  Azt mondta, ha nem hallok felőle pár napon belül, menjek
el Lady Sophie-hoz, és mondjam el neki, ki maga.
A férfi elgondolkodva dörgölte meg az állát.
–  Tehát úgy döntöttek, inkább megzsarolnak ahelyett, hogy
szólnának Lady Sophie-nak. Erről van szó?
Robbie fenyegetően nézett a férfira.
– Ha nem hozta el a pénzt, pórul jár.
 A férfi elmosolyodott.
– Nem, nem fogok. Egyikőjük sem kap egy pennyt sem tőlem,
amíg meg nem győződtem arról, hogy senki más nem tud a
titkomról.
– És ezt honnan fogja tudni? – tette fel a jogos kérdést Robbie.
Hátranyúlva megmarkolta Tina derekát, aki sajnos képtelen
volt szabadulni az érzéstől, hogy kicsúszik a kezükből az
irányítás. Megszorította jegyese karját részben azért, hogy
megpróbálja megvédeni, részben pedig azért, hogy erőt
merítsen belőle.
–  Úgy tűnik, Jane Lady Sophie-nak küldött levele az egyetlen
elvarratlan szál ebben a fiaskóban. Szerezzék meg, mielőtt Lady
Sophie kezébe kerülne, és megkapják a jutalmukat, erre
szavamat adom – ígérte a férfi.
–  Hogy a vérvörös pokolba tudnánk megszerezni? – fortyant
fel Robbie. – Nem. Most fog kifizetni minket, különben
elmegyünk az újságokhoz.
A férfi ridegen felnevetett.
– Higgye el, maguknak is érdekében áll megőrizni a titkomat.
Ha elmegy az újságokhoz, keresztet vethet a pénzre –
magyarázta, majd lassan lépett egyet Robbie felé.
Tina úgy érezte, túlságosan közel került hozzájuk a férfi.
–  De hogyan szerezzük meg? – szólalt meg most ő, hangja
elárulta, hogy fél.
A férfi egy pillanatra elgondolkodott.
– Szerencsére a vidéki posta nevetségesen lassú. Sikerült már
beszélnem Lady Sophie-val, és futólag átkutattam a
dolgozószobáját is. A levelet még nem kapta meg, ezért azt
javaslom, figyeljék ki, mikor érkezik a postája, és szerezzék meg
Lady Sophie előtt – azzal visszalépett az árnyékba. –
Mindannyiunkat szorít az idő. Ha Jane felfedte kilétemet a
levelében, és nem tudjuk megkaparintani, a titkom napvilágra
kerül, így okafogyottá válik mindenféle zsarolás.
Robbie oldalra billentette a fejét, és végigmérte a férfit.
–  Tehát ha megszerezzük magának azt a levelet, vagy
megtudjuk, Lady Sophie értesült-e arról, ki is maga, odaadja
 g j y p g j
nekünk az ötezer fontot?
A férfi habozott egy kicsit.
–  Sőt, hajlandó vagyok még többet adni. De jobb lesz, ha
sietnek. Ha megvan a levél, üzenjenek, és megkapják a
jutalmukat – mondta, majd egy kurta biccentés után
megfordult, és csendben eltűnt a sötét sikátorban.
Tina pár lépés után már nem is látta. Amikor meggyőződött
róla, hogy elment, mérhetetlenül megkönnyebbült.
– Hogy fogjuk megtalálni azt a levelet?
– Ezt hagyd rám – mondta Robbie. – Bízz bennem, Tina. Ez a
kiút a nyomorból, és nem hagyom, hogy bárki is az utunkba
álljon.

Sophie az elsötétített hintóban ült, alig-alig figyelt Mabel

csacsogására, miközben hazafelé tartottak a színházból. Az
ablakon kibámulva tekintete a ködbe borult utcákra tapadt. Az
út mentén sorakozó gázlámpák fénye alig hatolt át a vaskos
homályon. Kendőjét szorosabbra húzta maga körül és halkan
felsóhajtott.
Alig tudta követni a darabot, fejben újra meg újra lejátszotta a
reggel történteket. Kéretlen gondolatok cikáztak a fejében
mindkét férfival kapcsolatban, részben Mabel folyamatos
megjegyzéseinek köszönhetően.
Emellett Jane miatt is aggódott, azt latolgatta, vajon tényleg ő
lopta-e el Lady Abelard naplóját és ékszereit. Sophie képtelen
volt elhinni ezt a lányról, akit ő mentorált.
Egy távoli villámlás, és az azt követő mennydörgés
zökkentette ki melankolikus gondolataiból. Úgy tűnt, az időjárás
leképezte a benne dúló érzéseket, erős szél ostromolta a hintó
falát.
Amikor megérkeztek, Sophie fellélegzett. Szerencsére végre el
tud menekülni Mabel házassággal kapcsolatos szólamai elől,
legalábbis az este hátralévő részében.
Felnézett a kastély homlokzatára, és megtorpant, amikor egy
idősebb férfit látott meg kikandikálni a szalon ablakán.
Elképedve ismerte fel ügyintézőjét, aki segített neki a Grey
Street-i Árvaházban. Mr. Baker itt van? Ilyen kései órán?
Biztosan valami baj történt. Ha Mabel nénikéje rájön, hogy egy
újabb férfi látogatja meg az éjszaka közepén, még ha Mr. Baker
hetvenéves is, biztosan hisztériás rohamot kap, pláne a reggeli
események után. Sophie sietve intett Mr. Bakernek, hogy
menjen el az ablakból.
–  Valami baj van, kedvesem? – kérdezte Mabel, miután
kiszállt a kocsiból.
Sophie gyorsan felé fordult.
–  Csak egy enyhe görcs. De igazad van, az időjárás rémes.
Jobb lesz, ha bemegyünk.
Felsietett a lépcsőn az ajtó felé, amit Stokes tartott nyitva
előttük. Hátrapillantva látta, hogy a nénikéje lemaradt mögötte,
még csak az első lépcsőfoknál tart.
–  Mit keres itt Mr. Baker? – kérdezte halkan Stokes-tól,
miközben befelé igyekezett.
–  Már fél órája vár önre – válaszolta a komornyik enyhén
behajlítva nyurga testét, hogy Sophie fülébe súghasson. – Azt
mondta, azonnal beszélnie kell önnel, amint megérkezik –
fejezte be Stokes, majd kiegyenesedett, tökéletesen beállított,
ősz hajának egy tincse sem mozdult közben.
–  Rendben, de ne említse a nénikémnek. Bőven elég
izgalomban volt része a mai napon.
–  Meg sem fordult a fejemben – nyugtatta meg Stokes
vidáman csillogó szemmel.
Szerencsére Sophie mindig is számíthatott a komornyik
diszkréciójára és hűségére. Azóta szolgált a családnál, hogy
Sophie megszületett, és tényleg nem tudta, hová lennének
nélküle.
– Nyugovóra térek – mondta Mabel, amint belépett a házba. –
Ne maradj fenn túl sokáig. Nem szeretném, ha sötét karikák
lennének a szemed alatt, amikor a gróf holnap tiszteletét teszi.
 g p
– Nem lesznek, nénikém – fogadkozott Sophie, és elvette tőle a
sálat, majd Stokes kezébe nyomta. – Jó éjt! – csókolta meg
futólag Mabel arcát.
–  Jó éjt, kedvesem – búcsúzott Mabel is, és megindult a
lépcsőn felfelé.
Sophie tekintetével addig követte, amíg ki nem került a
látómezőjéből, majd futva elindult a szalon velé.
A nyitott ajtó előtt lefékezve látta, hogy Mr. Baker a szófán ül
és bal lábával elképesztően gyorsan dobol a padlón.
– Mi történt, Mr. Baker?
Az idős ügyintéző azonnal felpattant.
– Lady Sophie! Borzalmas híreket hoztam az árvaházról! Nem
várhatott reggelig, hogy megosszam önnel!
Mr. Baker szavai nyomán Sophie-t kirázta a hideg.
„Borzalmas hírek” és az „árvaház”, egy mondatban. Azok a
gyerekek már így is túl sok rémséget éltek át, a Grey Street célja
az volt, hogy biztonságos menedéket nyújtson nekik. A
gondolat, hogy valami veszélybe sodorhatja ezt…
– Nos, bökje ki, Mr. Baker. Mi történt?
Az ügyintéző nyelt egy nagyot, és lesimította enyhén
kopaszodó fejét.
– Attól tartok, az árvaháznak vége, Lady Sophie. Eljátszották!
– Hogy mi?
Lord Reltoné volt az árvaház épülete és a telek, miután
évekkel ezelőtt megvette Sophie nem túl jó szerencsejátékos
apjától, de az biztos, hogy ő nem lenne ennyire felelőtlen
tudván, mennyi gyermek élete múlik azon az intézményen.
–  Az nem lehet – lépett az ablakhoz, és megdörzsölte a
halántékát.
Igyekezett lecsillapítani a szívverését. Ha ideges lesz, az nem
segít. Kifújta a levegőt és leeresztette a kezét.
–  Sajnos így van – mondta Mr. Baker. – Minő rettentő és
váratlan fordulat!
– Mikor történt?
–  Ma este, Lady Sophie. Azonnal idejöttem, amint
megbizonyosodtam a pletykák valóságtartalmáról – ült vissza
 g y p y g
az idős úr, és remegve megigazította a kravátliját. – Meg kell
mondanom, eléggé szíven ütött a hír.
Sophie a legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy ilyen nehéz
helyzetbe kerül.
–  Ez bizonyára valamiféle tréfa, Mr. Baker. Senki, még az az
idióta Lord Relton sem lenne olyan buta, hogy eljátsszon egy
ilyen értékes földet, és a bérleti díjunkból származó biztos
bevételt.
–  Attól tartok, ez még nem minden, hölgyem – folytatta Mr.
Baker. – Ezért is éreztem úgy, hogy meg kell várjam, míg
hazatér ma este.
Jaj, ne! Mr. Baker szavai azonnal megálljt parancsoltak a
megoldási lehetőségek számba vételének.
– Hogy lehetne még ennél is rosszabb ez a helyzet?
Az idős ügyintéző megköszörülte a torkát, és egy kicsit babrált
a nyakkendőjével.
– Arról beszélnek, hogy az új tulajdonos le akarja rombolni az
árvaházat, hogy egy sor lakóházat építsen a helyére.
Sophie döbbenten hátrahőkölt, egy pillanatra úgy érezte,
szüksége lesz a nénikéje repülősójára.
–  Hogy mondja? De hiszen még csak most nyerték el az
árvaházat!
–  Tudom, de az új tulajdonos már eldicsekedett a romboló
terveivel – világosította fel Sophie-t Mr. Baker. – Katasztrófa elé
nézünk!
–  Hogy történhetett meg ez? – járkált fel-alá a szobában
Sophie. – Évek óta gyűjtöm az adományokat ahhoz, hogy
visszavásárolhassam az épületet attól a fösvény Lord Reltontól,
aki megígérte, hogy eladja nekem, ha meglesz a pénz! Most meg
azt mondja, hogy eljátszotta az árvaházat, és valaki lakóházakat
akar építeni a helyére? Lakóházakat?
–  Igen, hölgyem. Úgy vélem, Lord Relton kötött egy rémes
fogadást, amire az árvaház volt a biztosíték, és veszített.
–  Micsoda ostobaság! – füstölgött Sophie ökölbe szorított
kézzel, és újra végigtrappolt a szobán. – Milyen férfi az, aki
árvák életét és gondolom több ezer fontot tesz fel egy
kockadobásra!
– Azt hiszem, kártyáról volt szó.
Sophie Mr. Baker felé fordult.
–  Őszintén szólva, Mr. Baker, egyáltalán nem érdekel, hogy
kártyáról vagy kockáról volt-e szó! Nekem csak a gyermekek
sorsa számít! Ki az új tulajdonos?
Akárki is legyen, talán meg lehet győzni arról, hogy adja el
neki, ahogy azt Lord Relton megígérte.
– Egy nagy hatalmú úr – vált hamuszürkévé Mr. Baker arca.
–  Ne köntörfalazzon! Ki az? – acélozta meg magát Sophie a
válaszra várva.
Az idős ügyintéző megköszörülte a torkát, és megigazította a
nyakkendőjét.
– Az árvaház tulajdonjogát Huntington hercege nyerte el.
És Sophie még azt hitte, már semmin sem tud meglepődni.
– Huntington hercege?
–  Igen – bólogatott komolyan Mr. Baker. – Mindenki tudja,
hogy a hercegnek arany keze van, ha fogadásról vagy üzletről
van szó. Fogalmam sincs, mi járhatott Lord Relton fejében! Soha
senki sem nyert még a gyalázatos herceggel szemben.
– A kapzsiság miatt fogadott, Mr. Baker. Úgy tűnik, ez az, ami
a férfiakat mozgatja. De a herceg szándékait illetően bizonyára
téved.
Miért ígért volna olyan nagylelkű adományt az árvaháznak,
ha le akarja rombolni, és elvenné a gyerekektől az egyetlen
helyet, amit otthonuknak tekinthetnek?
Puha kezét olyan erővel szorította, hogy már azt hitte, kárt
tesz önmagában.
–  Igen bennfentes köröktől tudom, hogy miután nyert, a
herceg azt hangoztatta, milyen jövedelmező vállalkozás lesz, ha
lakóházakat épít az árvaház helyén.
Sophie teljesen elképedt. Csak nem tenne ilyet a herceg a
reggel történtek miatt? Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz.
Huntington nem volt gonosz. Nőcsábász az biztos, de nem
lehetett annyira érzéketlen, hogy utcára küldjön hajléktalan
 y gy j j
gyermekeket némi anyagi haszonszerzés reményében. Pénzért,
amire semmi szüksége sem volt, hiszen már így is ő Anglia
leggazdagabb embere.
– Biztos, hogy helytállóak az információi?
–  Attól tartok, igen. Lebeszéltem egy találkozót holnap
reggelre, és mindenképpen beszámolok a felháborodottságáról.
Bár nem hiszem, hogy személyesen beszélhetnék a herceggel.
Sokkal valószínűbb, hogy az ügyintézője fogad majd.
– Erre nem lesz szükség – masírozott az ajtóhoz Sophie, majd
felrántotta. – Akár le is mondhatja ezt a holnapi találkozót. Még
ma este, személyesen keresem fel a herceget.
– De hölgyem… – hebegte Mr. Baker, miközben felállt. – Nem
találkozhat vele ilyen kései órán! Nem lenne illendő!
–  Az árvaház megmentése sokkal fontosabb, mint az illem –
szögezte le Sophie, és kisétált a szalonból. – Ne aggódjon, Mr.
Baker. Én majd elintézem ezt a gyalázatost.
 Tizedik fejezet

A gyalázatos herceg, ahogy a felső osztály nagy élvezettel utal

rá, hátradőlt székében és homályos tekintettel nézett Sophie-ra.
–  Komoly kockázatot vállalt azzal, hogy ilyen kései órán
egyedül jött el hozzám, Lady Sophie.
Sophie a dolgozószobája bejáratában állt, és dacosan
méregette a herceget, aki tényleg rászolgált a gúnynevére a
tetteivel és külsejével egyaránt.
–  Ha gyermekek élete forog kockán, örömmel vállalom a
kockázatot.
Huntington tekintete végigsiklott Sophie egész testén.
–  Tudom, hogy az árvaháznak szánt adomány fontos önnek,
de én igazán odaadtam volna, ahogy ígértem. Jobban kellene
ügyelnie a hírnevére. Egyeseknek megfordulhat a fejében, hogy
valami egészen más okból jött ide.
–  Egy pillanatra se tegyen úgy, mintha nem tudná, miért
vagyok itt – húzta feszesebbre magán a köpenyét Sophie,
mintha csak most vette volna észre, hogy milyen vékony
anyagból készült a ruhája.
–  Ha egy nő egy facér férfit ilyen kései órán látogat meg,
higgyen nekem, általában egyetlenegy dolgot akar – jegyezte
meg sokatmondó tekintettel a herceg, és a burkolt célzással
egyetemben ez is hozzájárult ahhoz, hogy Sophie-t kirázta a
hideg. – Bár sajnos az ön esetében ilyesmit feltételezni is
őrültség.
–  Milyen bőbeszédű ma este – vágta rá Sophie, majd
összeszedte a bátorságát, és felkészülten az előtte álló csatára,
belépett a szobába.
 –  Ritkán mondom ki azt, ami egyértelmű. Egyébként tényleg
jó lenne, ha odafigyelne a hírnevére. Képzelje, mit mondana
Abelard, ha megtudná, hogy az éjszaka közepén bekopogtatott
hozzám.
Sophie megfékezte indulatait, és magában meg is dicsérte
magát ezért.
–  Engem egyáltalán nem érdekel sem az, hogy mit gondol a
gróf, sem az, hogy mit gondolnak rólam mások.
–  Nos, efelől még nem vagyok megbizonyosodva, de
kétségtelen, hogy a jövőben igyekszem majd utánajárni –
motyogta a herceg, és kortyolt egyet az italából. – Hajnali egy is
elmúlt, Lady Sophie. Nem várhatott volna az ügy egy
megfelelőbb időpontig?
–  Nem – válaszolta Sophie. – Úgy gondolom, hogy ötven
gyermek a patkányokkal teli utcára vetése és a biztos halálba
küldése egy olyan téma, amit a nap bármely órájában érdemes
megvitatni. Főként mivel azt ígérte, ezer fontot adományoz az
ügyükért, közben pedig arról szónokol, hogy le fogja rombolni
az otthonukat!
–  Önnek mindig is volt érzéke a drámához – sóhajtott
Huntington.
–  Érzékem a drámához? – kérdezett vissza hitetlenkedve
Sophie. – Itt gyermekek élete forog kockán! Micsoda arrogáns
kijelentés ez… – vetette oda, és érezte, ahogy egyre növekvő
dühe kipirosítja az arcát. – Higgye el, kegyelmes úr, a haragom
korántsem drámai, és nem is fog egyhamar elpárologni!
–  Értem – engedett végül a herceg. – Üljön le, hogy
megbeszélhessük a felindultsága okát.
Sophie szíve mintha megint kihagyott volna egy ütést.
Micsoda idegesítő szokás, amit csakis Huntington jelenlétéhez
köthetett! Tudomást sem véve róla leült a mélyvörös
bársonyhuzatú székbe, amire a herceg mutatott, majd nem állta
meg, és körülnézett.
Életében először járt egy férfi magánlakrészében, pláne a
gyalázatos herceg dolgozószobájában. Akármennyire is
haragudott rá, a kíváncsisága győzedelmeskedett.
A szoba sötét volt, férfias. Nehéz tölgyfa bútorok,
selyembrokát drapériák, lángcsóvákat magából eregető,
hatalmas kandalló a szoba végében. A szinte már igéző légkör,
amit a tűz kreált, valahogy zavarba hozta. Végtére is egyedül
volt egy szobában London legmegátalkodottabb, sőt, egyesek
szerint legveszélyesebb férfijával.
Ráadásul Huntington, aki láthatóan nem számított vendégre,
a kandalló melletti székben terpeszkedett kigombolt ingben, egy
pohár brandyvel a kezében. Sophie gyorsan elkapta tekintetét
az inggallérjánál kibukkanó sötét szőrzetről, és igyekezett a
herceg szemébe nézni.
–  Ugye volt annyi esze, hogy a biztonságos családi hintón
érkezett erre az éjjeli kalandra?
Sophie egy pillanatra habozott.
– Nem. Bérkocsival jöttem.
Hiszen nem akarta, hogy a nénikéje tudomást szerezzen erről
a látogatásról.
Huntington káromkodott egyet, majd lecsapta az asztalra a
brandys poharát.
–  Minő ostoba vakmerőség! Még a saját biztonsága sem
érdekli? Gondolom, a bátyjának fogalma sincs erről a kis
kiruccanásról!
–  Nincs. A vidéki birtokunk felújítási munkálatait felügyeli.
De nem is számít, hiszen létfontosságú volt, hogy beszéljek
önnel az árvaházról.
Huntington félrebiccentette a fejét, és úgy nézett Sophie-ra,
mintha együgyű lenne.
–  A helyzettől függetlenül a tettei ostobák és veszélyesek.
Könnyedén baja eshetett volna, ráadásul ha valaki megtudja,
hogy itt járt, a hírnevének is vége.
– Ezért is jöttem egyedül. A komornyikom fogott egy kocsit, és
megbizonyosodott róla, hogy biztonságosan elrejtenek a
függönyök – csattant fel Sophie. – A hírnevem pedig nem a
maga problémája.
Kissé furcsának tűnt, hogy pont a herceg aggódik emiatt.
 gy p g gg
– Nos, valakié kell hogy legyen, még ha önt nem is érdekli.
–  Nem azért jöttem, hogy a hírnevemről beszélgessünk –
igazította meg a szoknyáját. – Sőt, ez a legutolsó dolog, ami jelen
pillanatban aggaszt. Ami viszont valóban érdekel, az az
árvaházzal kapcsolatos terve. Nem gondolhatja komolyan, hogy
lerombolja az épületet, és lakóházakat épít a helyére!
Huntington elmosolyodott, de ez nem nyugtatta meg Sophie-t.
–  Nem hinném, hogy tetszenének a szándékaim, ha ismerné
őket – mondta türelmesen. – És a félreértések elkerülése végett,
a legtöbb hölgynek a hírneve a legfontosabb.
–  Én viszont nem vagyok olyan, mint a legtöbb hölgy,
kegyelmes úr.
Sophie már több ezer alkalommal kockára tette a hírnevét
azért, hogy a gyerekeket ne kelljen az utcára küldenie.
Huntington figyelmét nem kerülte el Sophie fátyolos
tekintete.
–  Ezzel tisztában vagyok – mondta, majd felállt, megfogta a
poharát, odasétált a kisasztalhoz, felemelte a kristálydekantert,
és öntött magának még egy italt. – Inna egy kis brandyt?
Sophie széttárta tenyerét, és csukott szemmel egy felsőbb
hatalomhoz fohászkodott türelemért. Hogy lehet a herceg
ennyire udvarias egy ilyen helyzetben?
–  Ó, az isten szerelmére! Nem italozgatni jöttem! Az
árvaházzal kapcsolatos terveiről szóló pletykák igazak, vagy
sem?
–  Az attól függ, mit hallott. Sok mindenről beszélnek az
emberek mifelénk, és a legtöbb pletyka messzemenőkig légből
kapott. Nem kellene aggódnia ilyesmi miatt.
–  Muszáj folyamatosan kitérnie a kérdésem elől, hogy
megijesszen?
Sophie nagyon dühös volt. Még az is megfordult a fejében,
hogy felpattan, és felveszi azt a keleti harci állást, amit a gróf és
a herceg reggel bemutatott, hogy lássa, ki tudja-e zökkenteni
Huntingtont ebből az unott viselkedésből.
–  Válaszokért jöttem, és nem megyek el, amíg meg nem
kaptam őket!
 p
–  Csakugyan? – csillant fel Huntington szeme, akár egy
ragadozóé, amitől egyszerre verte ki a víz, és izgatta fel Sophie-
t.
Némán nézte végig, ahogy kitölti magának a brandyt.
Ha jobban belegondol, talán mégsem volt bölcs dolog kíséret
nélkül felkeresni a herceget ilyen kései órán, bár ezt sosem
vallotta volna be Huntingtonnak.
–  Rendben, Lady Sophie – adta meg magát a gyalázatos
herceg, majd visszaballagott a székéhez, és besüppedt a párnák
közé, és gyanúsan kényelmes pózba helyezte magát. – Vitassuk
meg azokat a végzetes körülményeket, amelyek miatt az éjszaka
közepén betoppant az ördög ügyvédjéhez.
Sophie szemöldöke a magasba szökött.
– És még nekem van érzékem a drámához?
– Touché – ismerte el Huntington, majd kortyolt egyet. – Úgy
terveztem, egy alkalmasabb időpontban kötök alkut önnel, de
nem látom, miért ne tehetnénk meg most.
–  Alkut kötni? Velem? Ezt nem értem. Nincs semmim, amit
felajánlhatnék – értetlenkedett Sophie, és abban bízott, hogy az
alku tárgyát az árvaház képezi.
– Igazság szerint van – mérte újra végig a herceg tetőtől talpig.
Ennyit az árvaházról. Sophie összevonta a szemöldökét.
–  Ha azt hitte, hogy a testemet akartam bevetni az árvaház
megmentéséért, súlyosan alábecsülte a találékonyságomat és az
intelligenciámat.
–  Nocsak-nocsak. Hát tényleg ennyire rossz véleménye van
rólam? – dőlt hátra székében a herceg, és kéjesen
elmosolyodott. – Bár a gondolat valóban csábító, én valami
másra gondoltam. Az ön feltételezésénél sokkal nemesebb
dologra.
– Igazán? Nemes szándéka lenne? Alig várom, hogy halljam!
Sophie úgy gondolta, ez több lesz, mint szórakoztató.
– Rendben. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, elég csak
annyit mondanom, hogy az agglegény státuszom ma már
negatív hatással van az üzleti ügyeimre. Az ön feddhetetlen
jóhíre talán orvosolhatná ezt.
–  A hírnevétől eltekintve ebből egy szót sem értek – emelte
állát a kisasztal irányába Sophie. – Hány brandyt ivott eddig?
Huntington telt ajka felfelé görbült.
–  Higgye el, józan vagyok. Fogalmazzunk úgy: a jelenlegi
törekvéseim érdekében meg kell egyeznem néhány igen
konzervatív emberrel, akik nem szívelik a múltbéli
dévajkodásaimat, és a családi állapotom magányos jellegét.
– Látja, ezt már elhiszem.
Jesszus! A gondolat, hogy mit akarhatott az első
találkozásukkor, elég volt ahhoz, hogy átfusson Sophie-n a
forróság.
Huntington egy ideig némán méregette.
–  Bárhogy legyen is, ahhoz, hogy ez a nagyon fontos üzlet
megköttethessen, kénytelen vagyok kielégítenem őket, és
bizonyítani, hogy jó útra tértem. Mindezt figyelembe véve –
ahogy azt már említettem önnek Chifley gróf bálján is –,
szükségem van egy feleségre. És ön, kedvesem, tökéletesen
megfelel erre a célra.
 Tizenegyedik fejezet

Sophie csak pislogott.

– Bizonyára tréfál.
–  Sosem beszéltem még ilyen komolyan. A minap
megpróbáltam feltenni a kérdést, de ön nem hitt nekem.
–  Hát persze hogy nem hittem… Hiszen ön a hírhedt
gyalázatos herceg… – hallgatott el Sophie, nem tudta, mit
mondhatna. – A nénikém azt mondta, feleséget keres, de úgy
gondoltam, ez túlságosan idegen lenne öntől.
Mégis, hogy a búbánatba lehetne ő tökéletesen megfelelő?
Huntingtonért már most Anglia legszebb és legelegánsabb
hölgyei rajongtak, és Sophie úgy érezte, ő mindkét szempontból
esélytelen versenyző.
–  Ahogy azt már korábban megemlítette, a nénikéjének
kitűnő forrásai vannak.
– De egy feleség? – emelte a magasba kezét Sophie, érzései a
zavarodottság és valami olyasmi között pingpongoztak, amit
még önmaga sem tudott megnevezni. – Ön mindig is
baklövésként nyilatkozott a házasság intézményéről!
Huntington felemelkedett székéből, megindult felé, Sophie
pedig azon kapta magát, hogy egyszerre akart összekuporodni,
és közelebb kerülni hozzá. A férfi karizmája különösebb
erőlködés nélkül, mágnesként vonzotta.
–  Én egy realista vagyok. Ha egy házasság kell ahhoz, hogy
biztosítsam a jövőbeli üzleti sikerességemet, akkor megnősülök.
Gyakorlatias válasz volt ez, de a tekintetétől Sophie úgy
érezte, mintha valami módfelett illetlen ajánlatot kapott volna.
Igyekezett leküzdeni remegését.
 – Igen, de én is mindig baklövésként tekintettem a házasságra
– próbálkozott még a saját fülének is elhaló hangon. – Mégis
miért változtatnék azon a döntésemen, hogy sohasem megyek
férjhez?
Pláne nem egy szívtipróhoz, egy olyan férfihoz, aki iránt nem
hagyná, hogy gyengéd érzelmei legyenek.
Huntington hanyag mosolyt villantott, Sophie beharapta a
szája szélét, és nem akarta tudni, miféle gondolatok
cikázhatnak a herceg fejében.
–  Ilyen kecsegtető ajánlatot még sosem kapott – tartotta még
mindig kezében a poharat Huntington, de már a Sophie melletti
szék karfájának dőlt, erős, vékony lábát a bokájánál keresztezte.
A mozdulattól még közelebb került Sophie-hoz, aki úgy
érezte, beborítja a férfi testéből áradó forróság. Nyelt egy
nagyot.
– Mégis honnan tudhatná ezt?
– Mostanra már férjnél lenne, ha így volna.
Az önhittsége nem ismert határokat.
–  Szeretném tudatni önnel, hogy összesen négy házassági
ajánlatot utasítottam el az évek alatt. Ötöt, ha beleszámítjuk az
ön korábbi kezdeményezését.
Huntington álla megrándult az utóbbi megjegyzésre.
–  Efelől nincs kétségem – értett egyet Sophie-val a herceg
bosszúsan. – De egyikük sem tudta felajánlani azt, amit én.
Ezúttal ízig-vérig a gyalázatos herceg pillantott Sophie-ra. Bár
tetőtől talpig ruha borította a testét, Sophie még soha életében
nem érezte magát ennyire meztelennek. Minden porcikája
elpirult.
Úgy döntött, nem vesz erről tudomást. Felvont szemöldökkel
felemelkedett a székből, és az ablakhoz sétált.
–  Castlemaine grófja is ajánlatot tett tavaly, márpedig őt az
egész elit igen kapósnak tartja.
Devlin felnevetett, a mély hang Sophie csontjáig hatolt.
– Az a nagyképű bolond maximum náthát kaphat el!
– Pont ezért utasítottam vissza – nézett ki a sötétbe, bár szinte
semmit sem látott az ablak alatt elterülő kertből.
Megfordulva újra szembekerült Huntingtonnal.
–  Ettől még ugyanolyan magas rangot és előnyöket ajánlott,
mint ön.
–  Ez nem igaz – jelentette ki a herceg úgy, mint az olyan
ember, aki tudja, mennyire gazdag.
Őrjítő!
–  Egyáltalán honnan jött ez az eszement elképzelés? És ami
még fontosabb, miből gondolja, hogy megfontolnám az
ajánlatát?
–  Most már enyém az árvaház – mutatott az új fejleményre
Huntington. – Amit, ha jól tudom, évek óta kétségbeesetten
próbál megszerezni.
Ó, hát erről van szó… Ezért kellett neki a Grey Street! Sophie
keresztbe font karral, óvatosan méregette a herceget.
– Ezért fogadott Lord Reltonnal?
– Olyan ember vagyok, aki nem szalaszt el egy jó lehetőséget.
És meg kellett mutatnom önnek, mennyire komolyak a
szándékaim.
– De ez annyira… számító!
Bármennyire is őrjítő volt a helyzet, Sophie elképzelni sem
tudta, miért vesződött volna ennyit a herceg egy olyan
kékharisnya és majdnem-vénlány kegyeiért, mint ő.
Huntington megemelte a poharát, mintha köszöntőt mondana
Sophie nem túl briliáns válaszára.
–  Tudom, mit akarok, Sophie, és mindent bevetek, hogy
megszerezzem.
De miért engem? Sophie elharapta a kérdést, mert még nem
volt felkészülve a válaszra. Inkább mással hozakodott elő.
– És mi van, ha visszautasítom?
– Ahogy ön mondta, ötven gyermek élete a tét.
–  Arra céloz, hogy ha nem állok kötélnek, megteszi, amiről
pletykálnak, és ledózerolja az árvaházat, hogy lakásokat építsen
a helyére?
– De ön ezt nem fogja hagyni, igaz?
– Nem – értett egyet vele Sophie azon töprengve, Huntington
 gy p p g g
vajon tényleg képes lenne-e ilyesmire.
Képtelen volt elhinni, hogy valaki ennyire gátlástalan lehet.
Még a gyalázatos hercegről sem gondolta volna, de a
Huntington arcáról sugárzó, hűvös határozottság arra késztette,
hogy felülbírálja meggyőződését. Hát mégis kiérdemelte a
gúnynevét. Bár szinte bűnösen jóképű volt, a hírnevét nem
csupán szerelmes hódításainak köszönhette.
–  Nem szívelem a zsarolást, sem a fenyegetőzést, és nem áll
szándékomban meghajolni a parancsai előtt.
A herceg kortyolt egy kis brandyt, majd némán méregette
Sophie-t a szoba másik végéből.
–  Én elsősorban üzletember vagyok. Egy olyan pénznyelőt,
mint az árvaház, ellentételezés nélkül egyszerűen nem tudok
megtartani.
– Akkor nem kellett volna biztosítékként elfogadnia.
– Azt tettem, amit kellett.
– Hogy megzsarolhasson?
Huntington előrehajolt.
–  Az egyezség, amit ajánlok, nem zsarolás. Saját
elhatározásából fog igent mondani. Ha már itt tartunk… – tette
le a poharat a dohányzóasztalra Sophie ajkára tapadt
tekintettel. – Azt hiszem, nagyon is elégedett lesz a
nagylelkűségemmel.
Sophie-t akaratlanul is megbabonázta a herceg még ilyen
távolságból is, de közömbösséget színlelt.
–  Bármikor megvehetem magától az árvaházat – mormolta,
miközben úgy érezte, vár… valamire.
A herceg kék szeme, mélykék, mint az óceán legmélyebb
pontjai, amit Sophie csupán néhány alkalommal látott, felfelé
kúszott, majd csapdába ejtette a tekintetét.
–  Egyelőre még nincs hozzá elég tőkéje, nekem pedig nem
pénz kell.
Sophie mély levegőt vett, próbálta összeszedni magát.
– Akkor miféle egyezséget ajánl?
– Jöjjön hozzám, én pedig átíratom önre az árvaházat, és azt
tehet vele, amit csak akar.
 – Minő romantikus lánykérés!
Ennek ellenére leghőbb vágya az volt, hogy ő lehessen a
tulajdonos.
– Gondoljon, amit csak akar, de én komolyan beszéltem.
– Engedje meg, hogy összefoglaljam. Ahelyett, hogy eladnám a
testem egy éjszakára, egy egész életre kéri?
Az éjszaka folyamán most először érezte azt, hogy veszélyes
vizekre evezett. Nő volt, kíséret nélkül. Egy közismert kurafi
házában, aki csak félig volt felöltözve, és úgy méregette, mintha
fel akarná falni reggelire, és láthatóan bármit képes lett volna
felhasználni, hogy megkapja, amit akar.
Emellett a Grey Street-i árvák biztonságán túl Sophie maga
sem tudta, mit akar. Tudta, hogy nemet kellene mondania, de…
–  Tessék, már megint dramatizál – kapta fel poharát
Huntington.
A borostyánszínű folyadék megcsillant a kandalló lángjaitól.
–  Kérem, magyarázza meg, miben tévedek. Ahogy én látom,
pontosan erről van szó.
A herceg újra hátradőlt, és ivott még egy kortyot, majd
elégedetten sóhajtott, Sophie tekintete pedig rátapadt az ajkára
és a nyaka ívére. Egy őrült pillanatra elképzelte, ahogy tenyere
az inge alá kúszik, végigcsókolja a nyakát, majd megtalálja a
száját, és ajkuk összeér.
Jesszus! Muszáj lesz megálljt parancsolnia ezeknek a makacs
gondolatoknak! Az ilyesmi csakis bajt okozhat!
–  Huntington hercegnéjeként minden kiváltsága meglesz,
amit ez a státusz kínál – folytatta a herceg. – Havi járandósága
lesz, amit kedve szerint költhet cicomára, bármire. Legyen
mondjuk ötszáz font?
Szent ég! Ötszáz font havonta több, mint amit egy évben
összesen kapott a bátyjától! Sophie a kanapéhoz lépett és leült.
Ha ekkora összeget ajánl, Huntington tényleg olyan gazdag,
mint Midász.
–  Ezentúl mint a feleségem, kénytelen lesz a legújabb divat
szerint öltözködni. Természetesen a varrónő számláját is én
állom. És a birtokaim háztartása is az ön kezébe kerül, korlátlan
költekezési lehetőséggel.
– Mégis mennyire gazdag?
–  Elég gazdag ahhoz, hogy tíz emberöltőn át finanszírozzam
önnek ezt az életet – válaszolta Huntington egyenesen Sophie
szemébe nézve.
– Lássuk, jól értem-e. Hercegnői kötelezettségeknek kell eleget
tennem. Társasági összejöveteleken kell megvitatnom az
időjárást a londoni elittel, és minden háztartása az én
gondozásomba kerül, azaz… mennyi is?
–  Ez a városi ház, egy vidéki birtok Derbyshire-ben, és hét
további majorság a brit szigeteken. Nem beszélve a hat
ingatlanról az Egyesült Államokban és az olasz villáról.
Mindenhol ügyintézők látják el a napi teendőket.
Istenem! Ez nagyon sok ingatlan még egy hercegnek is!
–  Úgy tűnik – próbált sokkal biztonságosabb témára váltani
Sophie, – a feleségeként óriási felelősséget vennék a nyakamba,
aminek az árvaház látná a kárát.
–  Nem látom be, miért – ellenkezett a herceg. – Amíg a
háztartásaimban minden rendben, zavartalanul zajlik, az egész
napját az árvaházban töltheti. Én csak annyit kérek, hogy
esténként kísérjen el a különböző gálákra és bálokra. Gondoljon
erre úgy mint kitűnő adománygyűjtő alkalom, amit Huntington
hercegnéjeként jóval sikeresebben végezhet, mint Lady Sophie-
ként, gróf Thornton különc húgaként.
– Talán, bár én úgy látom, hogy hercegnőként képtelen lennék
olyan odaadóan érvelni, mint most. Amit az árvaház anyagilag
komolyan megsínylene.
Huntington összeráncolta a homlokát.
– És mennyibe kerülne, hogy elkerüljük ezt a katasztrófát?
–  Ó, azt nem tudom – legyintett szórakozottan Sophie. –
Esetleg… havi ezer fontba?
Ha Huntington ötszázat adna neki csak azért, hogy
csecsebecsékre költse, bizonyára megengedheti magának ezt az
apanázst is.
 Huntington félrenyelte a brandyt.
–  Ezer font? Megőrült? Mégis mit akar ennyi pénzzel?
Ezüstkanalakkal akarja etetni, és a legfrissebb divat szerint
öltöztetné a gyermekeket?
–  Ne legyen ennyire korlátolt – vágott vissza Sophie. – Ha
tudni akarja, létrehoztam egy szakiskolát az árvaházban, hogy
az idősebb gyerekek nagyobb eséllyel kaphassanak munkát. Bár
jelenleg kezdeti fázisban van, nagy reményeket fűzök a képzés
kiterjesztéséhez.
Sophie-nak újra eszébe jutott Jane. Miután sikerült helyet
szereznie neki Abelard gróf háztartásában, különféle
megoldásokon gondolkodott, melyekkel a többi lassan felnőtté
váló gyereken is segíthetne.
– Vajon miért nem lep ez meg engem? – simított el egy fekete
tincset Huntington, ami már akkor sem volt a helyén, amikor
Sophie megérkezett.
Sophie nem vett tudomást sem a megjegyzésről, sem a herceg
hajáról.
–  Segítene az árvaházi ellátásból kinövő gyermekek
elhelyezkedésében, és nagyon sokba kerül. A legtöbb adományt
arra tartogattam, hogy megvehessem az épületet Lord
Reltontól. Mivel ez már nem lehetséges, az oktatási program
megkaphatja az összegyűjtött pénzt.
–  Tényleg szakiskolát akar indítani egy árvaházban? –
dörzsölte meg a halántékát Huntington.
– Igen – emelte meg az állát Sophie. – Ha elvárja tőlem, hogy
időm nagy részében hercegnéi kötelezettségeimnek tegyek
eleget, az a legkevesebb, hogy anyagilag segíti az árvaházat. Ön
mondta, hogy elég gazdag. És megjegyzem, nem szívelem, ha
őrültnek neveznek.
–  Ne aggódjon, kedvesem – mondta a herceg. – Ha ebbe
beleegyezem, magamat fogom őrültnek nevezni.
Hm. Ez már úgy hangzott, mintha hajlandó lenne beadni a
derekát.
– Szóval? Elfogadja a feltételeimet?
–  Egy ilyen mértékű rablás esetén ragaszkodom ahhoz, hogy
 gy y g gy
további feltételeket támaszthassak.
Ó. Sophie rosszat sejtett.
– Mégpedig? – színlelt bátorságot.
–  Először is, elvárom, hogy esténként a rendelkezésemre
álljon.
– Ennek nem látom akadályát – vágta közbe Sophie. – Ahogy
azt volt kedves megjegyezni, kitűnő adománygyűjtő
lehetőségként tekintek majd ezekre az alkalmakra.
– Félreértett – búgta Huntington, és odasétált Sophie-hoz.
Letelepedett a dohányzóasztalra, gyönyörű, kobaltkék szemét
le sem vette róla, Sophie pedig nem tudott másra gondolni, csak
arra, hogy ez a csodaszép arc egy preraffaelita festményre
illene. Ő lehetne a sötétség bűnös hercege, aki tisztességes
lányokat csábít becstelenségre a hazugságaival.
–  Nem csak a társasági események estéin tartanék igényt
önre. Vannak egyéb éjszakai tevékenységek, melyekben
számítok arra, hogy ön elérhető legyen, a szó minden
értelmében.
Sophie arca kipirult.
– Úgy érti… elérhető önnek?
Istenem! Tényleg arról beszélt, amitől Sophie tartott?
–  Ragaszkodom egy vagy két örököshöz – vigyorodott el a
herceg, Sophie pedig úgy érezte, nem maradt számára levegő a
szobában.
Fűzője hirtelen túl szűknek tűnt, nem tehetett mást, némán
kapkodott levegőért.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd összeszedte magát.
– Igazság szerint én nem gondoltam a házasság eme konkrét
területére – pillantott oda, ahol Huntington combja majdnem
hozzáért a lábához.
Annyira közel volt! Sophie egy része szerette volna
megérinteni, hogy tudja, mennyire izmos lábat takar a nadrág.
Talán tényleg megőrült.
– Erre magam is rájöttem.
Sophie a rémülettől szinte dermedten nézett fel
Huntingtonra, aki lassan közelített hozzá, szája alig pár centire
 g j gp
volt tőle. Egy hölgy eltolta volna, és a szoba túlsó végébe
menekült volna előle.
Egy hölgy persze sosem jött volna a gyalázatos herceg házába
ilyen kései órán, és nem követelte volna, hogy fogadja.
Egy hölgy nem érezte volna azt, amit ő: hogy szinte lángol egy
férfi tekintetétől.
–  Azt hiszem – szólalt meg a herceg, hangja lágyan cirógatta
az arcát –, ez lesz az egyezségünk mindkettőnk számára
legélvezetesebb része.
Sophie pulzusa az egekbe szökött, képtelen volt elmenekülni
a herceg túlfűtött tekintete elől. Bár volt már, aki csókot lopott
tőle, ilyen mértékű vágyakozást sosem érzett, pláne nem csupán
egy pillantástól, ami bűnös élvezeteket ígért.
–  És el is érkeztünk a következő feltételemhez – búgta
Huntington. – Makulátlan hűséget és lojalitást várok el öntől.
Nem áll szándékomban felszarvazott férjjé válni.
Szavai megtörték a varázst, Sophie hátrahőkölt, és végtelen
haraggal nézett rá.
–  Megkérdőjelezi a becsületességemet és a
feddhetetlenségemet?
–  Mondjuk úgy: a feleségekkel kapcsolatos múltbeli
tapasztalataim azt sugallják, hogy nem minden nő veszi
szentnek a házassági fogadalmát. Egyébként sem szeretném, ha
a feleségem más férfiakkal parolázna, még ha diszkréten tenné
is. Úgy gondolom, ha ön a szavát adja, nem fogja megszegni.
Sophie álla leesett. Honnan veszi a bátorságot?
–  Tehát az tökéletesen elfogadható, ha ön házas hölgyekkel
kokettál, hogy felszarvazza a szerencsétlen férjeiket, de fordítva
ilyesmiről szó sem lehet?
– Sosem állítottam, hogy szent volnék.
– Igazán? – kiáltott fel Sophie, és a szoba távolabbi sarka felé
fordult.
Ha nem kell a hercegre néznie, sokkal könnyebben
szabadulhatott a karizmája bűvköréből, és persze a témától is
távolságot tudott tartani.
– Azt hittem, a megfélemlítés és a zsarolás szent előfeltételek!
 g
Huntington kissé hátrált.
–  Ne játssza meg, hogy ennyire megsértettem. Látom ám,
hogy máris azon töpreng, mire költhetné azt a sok pénzt az
árvaházban.
– Még nem fogadtam el az ajánlatát, ha egyáltalán így nevezi
– bámult a kandallóban lobogó tűzbe. – Van még valami?
–  Igen, egy dolog – állt fel Huntington, és az ablakhoz lépve
lenézett az utcára. – Nincs több ehhez hasonló kiruccanás.
Semmilyen körülmények között. A feleségem nem teheti ki
magát semmiféle veszélynek vagy rosszindulatú pletykának.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen fontos önnek az illem?
A herceg megpördült, csinos arca halálosan komolynak tűnt.
– Nem tréfáltam, Sophie. Nem tűröm, hogy még egyszer bajba
sodorja magát. Végtelenül meggondolatlan cselekedet volt
bérkocsival Londonba jönni az éjszaka közepén.
Sophie dühbe gurult.
–  Jobb, ha tudja, ez az első alkalom, hogy ilyen kései órán
látogatást tettem valakinél, pláne egy rossz hírű agglegénynél!
–  Helyes. Elvárom, hogy ez így is maradjon. A hírneve
elsődleges az ajánlatom szempontjából.
–  Hát kezdődik… – motyogta Sophie, és elsétált a szoba túlsó
végébe, a kandallóhoz.
A hűvös éjszakai levegő hirtelen befurakodott a köpenye alá,
amikor Huntington szavai emlékeztették arra, miért is kéri a
kezét. A lángok felé nyúlva próbált felmelegedni.
–  Nem szabad elfelejtenem, hogy kövessem az ön példáját,
kegyelmes úr. Ha kiismerem egy ember gyengéit, örökre a
hatalmamba kerül.
– Hát így látja?
– Mégis, hogy máshogy láthatnám?
Sophie hallotta a herceg lépteit, majd megérezte a teste
melegét, ahogy megállt mögötte. Huntington magas volt, így
könnyedén be tudott hajolni a válla fölé, hogy a fülébe súgjon.
–  Remélem, egy napon úgy látja majd, ahogy én. Egy
mindkettőnk számára előnyös ajánlatként.
Sophie érezte, ahogy a borostás álla a fülcimpáját súrolja, a
 p gy p j j
herceg búgó hangjától mintha áramütés érte volna. Igyekezett
leküzdeni a késztetést, hogy nekidőljön az erős férfitestnek.
– Talán… – mondta végül. – De ha elfogadom az ajánlatát, egy
részem úgy fogja érezni, eladtam magam.
– A legtöbb házasság üzleti tranzakció.
Sophie lassan megfordult, és enyhén megborzongott a férfi
közelségétől. Még sosem állt ilyen közel Huntingtonhoz, és még
sosem bűvölte el ennyire egy férfi sem. Nem tett semmit,
amikor a herceg keze felemelkedett, és megsimította az arcát.
– Próbáljuk meg előnyünkre fordítani a helyzetet – duruzsolta
Huntington.
Sophie arca mintha lángolt volna, az érintés meglepően
lágynak tűnt. Pislogott egyet, és megpróbált a tárgyra
koncentrálni.
–  És mi van az ön lojalitásával és hűségével? Az apámhoz
hasonló férjre kell számítanom? Egy igazi szoknyavadászra, aki
mit sem törődik a fájdalommal, amit a környezetének okoz?
A herceg arckifejezése komorrá vált, a gáláns lovag hirtelen a
múlté lett.
–  A szüleim szerelemből házasodtak, és mindenkinek csak
gyötrelmet és szenvedést okoztak. Nem kívánom, hogy belém
szeressen.
Sophie elnevette magát, bár érezte, hogy a hangja cserben
hagyja.
–  Emiatt nem kell aggódnia. Az anyám kétségbeesetten
szerelmes volt az apámba, nekem pedig végig kellett néznem,
ahogy apránként kiszakadt a lelkéből egy darab minden
alkalommal, amikor rájött, hogy a férje hűtlen volt hozzá. Én
sosem leszek annyira bolond, hogy beleszeressek egy
nőcsábászba, de ahhoz túlságosan büszke vagyok, hogy
végignézzem, ahogy a férjem más nőknek udvarol. Azt nem
vagyok hajlandó eltűrni.
Huntington arca kifürkészhetetlen volt, Sophie nem tudta
megmondani, milyen gondolatokat rejt az az áthatolhatatlan,
mélykék tekintet.
–  Erre korábban nem is gondoltam – vallotta be a herceg
 g g
érzelemmentes hangon.
– Nem lepett meg ezzel.
Talán azt sem tudta, mit is jelent a hűség, és hogyan működik.
– Talán csodálkozik, de sosem csaltam még meg nőt.
Sophie szívét egy csipetnyi remény töltötte el, bár gyorsan el
is nyomta az érzést.
– Nem?
–  Nem. Sosem voltam elég ideig ahhoz senkivel, hogy
megtörténhessen. Általában elég hamar ráunok mindenkire.
Sophie lenyelte torkából a gombócot.
– Hát persze hogy nem.
Pont, mint az apja.
–  Ön azon kevés nők egyike, akit tisztelek. Az őszinteségéért,
az árvaházban végzett munkájáért, és hogy nem hátrál meg, ha
igazán akar valamit, általában mások jólétéért – nézett
elgondolkodva Sophie-ra. – Habár megkérdőjelezhetőek a
múltbéli kapcsolataim, szavamat adom, hogy megpróbálok
hűséges lenni.
– Megpróbál hűséges lenni…
Sophie nem tudta, mit mondjon erre. Talán csak azért bókol
neki a herceg, hogy elvonja a figyelmét a témáról.
–  A hűség nem próbálkozás kérdése. Valaki vagy hűséges,
vagy nem.
–  Ez a legtöbb, amit ígérhetek – válaszolta Huntington. –
Ahogy mondtam, még sosem voltam elég sokáig egy hölggyel
ahhoz, hogy próbára tegyen.
– Ettől valóban magabiztosabb lettem – sóhajtott Sophie.
Egy férj, aki megpróbál hűséges lenni. Csodálatos.
– Szóval? Beleegyezik a házasságba?
– Van más választásom?
Nem hitte el, hogy valóban fontolgatja az ajánlat elfogadását.
De legalább tudta, hányadán állnak a dolgok, és eltökélte, hogy
sosem lesz olyan bolond, hogy a hercegnek adja a szívét.
– Mindig van választás.
Sophie mélyet lélegzett. Ha beleegyezik, nem lesz visszaút. De
mégis mi mást tehetne? Huntington olyan egyezséget ajánlott,
ami biztosítja az árvaház fennmaradását, ami létfontosságú volt
számára. Ki tudja? Talán működhet ez a frigy. Egyikük sem
gondolta, hogy szerelemből kötik össze az életüket, és a herceg
elegendő szabadságot hagy neki, ráadásul az anyagiak miatt
sem kell aggódnia. Mabel nénikéje pedig végre nem fogja
zaklatni azért, mert hajadon.
–  Egyvalamit áruljon el. Miért én? Más hölgyek örömmel
ugrottak volna, hogy Huntington hercegnőjévé váljanak még a
hírhedtsége ellenére is, és jóval kevesebb követelésük lett volna.
A herceg szemében olyasmit látott, amit eddig még soha.
–  Bármennyire meglepő, a megfelelő hírneve mellett ön az
egyetlen nő, akit nemcsak tisztelek, hanem akivel élvezettel
beszélgetek és aki egyszerre vonzó is a számomra.
Sophie-nak újra eszébe ötlött, hogy rajtuk kívül nincs senki a
szobában.
– Ön vonzónak talál?
Huntington arcára kurta, titokzatos mosoly ült ki.
– Igen.
Sophie egész teste libabőrös lett. Hogy a félelemtől vagy a
vágyakozástól, azt maga sem tudta, de úgy érezte, az élete egy
olyan útra tér, amire nem számított, és amiről fogalma sincs,
hogy kezeli majd. Lerázta magáról a zavarodottságát, és kihúzta
magát.
– Rendben. Elfogadom az ajánlatát.
Nem lehetett benne biztos, de mintha egy pillanatra
megkönnyebbülést látott volna Huntingtonon, amit szinte
azonnal felülírt a túlságosan is jól ismert, rejtélyes tekintet.
– Helyes.
– Helyes? Ennyit tud mondani?
–  Milyen feledékeny vagyok! – mondta a herceg, majd a
derekánál fogva közelebb húzta magához Sophie-t.
–  Mit művel? – kérdezte, miközben tenyerét a mellkasára
szorította, de ahelyett, hogy eltolta volna magától, ujjai
önkéntelenül az ingébe kapaszkodtak. – Ez módfelett illetlen –
jegyezte meg, mert jobb nem jutott az eszébe.
j gy g j j
Huntington felnevetett. Újra az a mély, bűnös hang.
–  Úgy tűnik, élvezi az illetlenséget. Vegyük ezt a mai
látogatást. Egyébként is, most kötött alkut az ördöggel,
kedvesem. Ezt mindenképpen csókkal kell megpecsételnünk.
–  Egy kézfogás is megteszi – vágta rá Sophie, miközben
Huntington egyre közelebb hajolt.
–  Szerintem nem – súgta a herceg, a forró levegő lágyan
simogatta Sophie ajkát. – Egy jóval intimebb megoldásra van
szükség.
Sophie teste mintha beleegyezett volna, egyre közelebb került
Huntingtonhoz. Az esze azt súgta, ne hagyja, de a teste alig
várta, hogy megtudja, milyen is a herceg érzéketlen csókja.
Sophie teste győzedelmeskedett.
Huntington kissé erősebben szorította a derekát, a meghitt
közelségtől Sophie megborzongott, amikor a mellkasa a férfi
zakójához ért. Egy pillanatra még érezte a herceg forró
leheletét, mielőtt egy határozott, de gyengéd mozdulattal ajkuk
össze nem ért.
Önkéntelenül ragadta meg az ingét, csodálatos érzés kerítette
hatalmába. A szája meglepően puha és lágy volt. Amikor
Huntington ajka óvatosan utat nyitott felé, Sophie-t elöntötte a
forróság. Nyelvük tapogatózva talált egymásra. Egyszerre volt
forró és szédítő az élmény.
Utánozta a herceg mozdulatait, lassan körbejárta a férfi
száját. Huntington felnyögött, keze lejjebb kúszott és beborította
a fenekét, majd egyetlen mozdulattal merev férfiasságához
préselte a testét.
Egy mélyről feltörő erő Sophie-t arra késztette, hogy
belekapaszkodjon a vállába, a herceg kutakodó ujjai pedig
megindultak felfelé. Lágyan cirógatta a melle alatti területet a
ruhán keresztül, Sophie-t édes bujaság töltötte el.
Mielőtt sikerült volna észhez térnie, a dolgozószoba túlsó
végén lévő ajtón keresztül egy gyermek sikolya törte meg a
csendet. Sophie kiszabadította magát Devlin öleléséből – hiszen
most már Devlin volt számára –, és a hang irányába fordult.
Nézte, ahogy az ajtó kinyílik, és egy kisfiú fut be rajta.
 gy j y gy j
–  Segítség! – kiáltotta a gyermek, és elviharzott mellettük,
hogy az asztal mögé bújjon, majd az ajtó felé mutatott apró
ujjával. – Meg akar ölni!
 Tizenkettedik fejezet

Sophie először a fiúra nézett, aki nem lehetett több, mint

nyolcéves, majd az ajtó felé, amerre mutatott. Egy őszülő hajú,
összeszorított szájú középkorú nő dőlt az ajtófélfának, kezét a
mellkasához szorítva levegőért kapkodott. Hálóruhában volt, és
halálsápadtnak tűnt.
– Te mocskos szájú csibész! – buggyant ki a nőből éles hangon.
– Gyere vissza, azonnal!
– Nem megyek a közelébe! Meg akar ölni, gonosz boszorkány!
A kisfiú kefeszerű barna haja kócos volt, hófehér ingének
gallérja kikandikált az apró, de drágának tűnő zöld hálóruha
alól. Úgy nézett ki, mint egy miniatűr, borzas verziója a ház
urának.
–  Hogy merészelsz ilyen istenkáromlást mondani? – kapta
szívéhez a nő a kezét.
Devlin előrelépett.
– Mi folyik itt?
– Megpróbált megölni! – kiáltotta a fiú.
–  Elég a drámából, Nicholas! – parancsolta Devlin, majd
lesimította a fiú összekuszálódott haját.
Hogy megnyugtatás, vagy külsejének impozánsabbá tétele
volt-e a cél, azt Sophie nem tudta megítélni.
– Magyarázatot követelek.
Nicholas a nőre mutatott.
–  Amikor felébredtem, a keze a nyakamon volt, de sikerült
elszabadulnom! Bántani akar, ez biztos!
–  Az isten szerelmére! – kiabált most már a nő is. – A fiú
hazudik! Ricinusolajat akartam adni neki, kegyelmes úr, ami
minden gyerek számára fontos, ha egészséges akar lenni.
– Nem értem, hogyan tudna bármit lenyomni a torkomon, ha
a keze a nyakamra tekeredik! – vádaskodott Nicholas.
–  Ha nem lennél ilyen rossz gyerek, és bevetted volna
napközben – vágott közbe a nő –, nem lenne szükség ilyen
drasztikus lépésekre!
– Elég! Mrs. Williams, ugyan miért akar beadni bármit ennek
a gyereknek ilyen kései órán? És miért tette a kezét a fiú
nyakára? – szólt közbe Devlin.
Mrs. Williams kiegyenesedett.
–  Nem vagyok jó alvó, kegyelmes úr. Mivel a gyermek nem
vette be napközben az olajat, nem láttam más lehetőséget. A
kezem csak azért volt a nyakán, hogy kinyissa a száját. Ha
megakadályozzuk, hogy levegőt vegyen, elég könnyen lehet
irányítani ezt a dolgot.
–  Hogy mondta? – képedt el Devlin, de a nőnek mintha nem
tűnt volna fel a szörnyülködés.
–  Gyakran alkalmazom ezt a technikát – fakadt ki a nő. –
Azért, mert ennél a gyereknél nem működött, még nem én
vagyok felelős ezért a nevetséges kitörésért. Ahogy ön is
láthatta, a hálóruhámban kellett utánarohannom.
Szerencsére Mrs. Williamsnek sikerült eltakarnia magát
szalagokkal díszített hálókabátjával, mielőtt belépett volna
Devlin dolgozószobájába.
–  Az irányítási technikáit módfelett elfogadhatatlannak
tartom – jelentette ki Devlin.
Normál esetben Sophie sajnálatot érzett volna a nő iránt,
akinek állnia kellett Huntington jeges tekintetét, de azok után,
amit hallott, ezt elképzelhetetlennek tartotta. Fojtogatni egy
gyermeket, csak hogy engedelmeskedjen? Meg kellene
korbácsolni ezt a nőt! Nem beszélve arról, hogy Sophie
pontosan érezte, a kis Nicholas valójában halálra van rémülve.
Régóta foglalkozott már gyermekekkel, ezért jól ismerte a ki
nem mondott gondolataikat és érzéseiket.
Mrs. Williams még jobban kihúzta magát, és felszegte az állát
is.
 – Senki sem lenne képes megfékezni ezt az ördögfiókát.
Sophie összerezzent. Milyen bántó kijelentés! Lehet, hogy a
fiú kissé hangos, de egyáltalán nem tűnt olyannak, akit nehéz
lenne irányítani.
–  De hát pontosan ezért fizetem – jegyezte meg Devlin. –
Azonnal pakolja össze a holmiját. Már nem tartok igényt a
szolgálataira.
– Nem küldhet el! Benyújtom a felmondásomat!
–  Számomra ez teljesen mellékes – nézett ridegen a nőre a
herceg. – Pakoljon! Az egyik hintóm most rögtön elviszi egy
másik szálláshelyre.
Nicholas a nőre nézett, és kinyújtotta a nyelvét.
Mrs. Williams jeges pillantás kíséretében sarkon fordult, és
végigmasírozott a folyosón.
– Jenkins? – kiáltott Devlin.
A komornyik bekukkantott az ajtón.
– Igen, kegyelmes úr?
– Hozassa elő az egyik kocsit, tegyen róla, hogy Mrs. Williams
összepakoljon, és haladéktalanul kikísérjék a birtokról. Vigyék
el innen!
–  Rendben, kegyelmes úr – válaszolta Jenkins, majd Mrs.
Williams után indult.
Sophie az asztal felé fordult, ahol a kisfiú állt, aki bizakodva,
de gyanakvó tekintettel méregette Devlint, majd hirtelen a
vízkék tekintete Sophie-ra talált, aki nem tudta nem észrevenni,
mennyire hasonlít a jegyesére. Ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a
kék szempár.
Nem volt kérdés, hogy Devlin elfelejtett megosztani vele egy
nagyon fontos részletet.
– Te ki vagy? – szegezte neki a kérdést Nicholas.
–  Egy úriember nem így szólít meg egy hölgyet, Nicholas –
dorgálta meg Devlin, majd Sophie-ra nézett. – Nicholas három
hónapja került a gyámságom alá.
A fiú gyanakodva méregette Sophie-t.
– Mit csinálsz itt?
Sophie-nak fogalma sem volt, mit válaszoljon.
 p g j
– Én… Devlin barátja vagyok.
– Ó… – mondta a fiú. – Egy olyan barát!
Sophie-nak leesett az álla, Devlin káromkodott egyet.
–  Nicholas! Sophie egy úrihölgy, nem olyan, mint a nők a
kikötőből!
Sophie Devlin felé fordult.
–  Gyakran szórakoztatja magát a kikötőbeli nőkkel a
házában? – tette fel a kérdést, amikor beléhasított meglepően
fájdalmasan a gondolat.
Hát ez lenne az, amibe belekeveredni szándékozik?
–  Természetesen nem – válaszolta a herceg. – Nicholas egy
hajón nőtt fel, és nagyon sok olyan dolgot látott, amit a vele
egykorúak elől eltitkolnak. A kikötőbeli nők is ilyenek.
–  Így van – szólt közbe büszkén Nicholas. – És úgy harcolok,
mint egy kalóz!
Devlin felsóhajtott.
–  Nicholas, Lady Sophie egy finom hölgy, erről beszéltünk
már.
A fiú tekintetéből értetlenség sugárzott.
– Azt hittem, sokkal előkelőbb, és jóval több ruhát visel, mint
azok a nők. De igazán csinos, és egyáltalán nem olyan aszott
arcú, szűk szájú, mint a legtöbb öntelt nőszemély.
– Ööö… köszönöm.
–  És milyen jól beszél! – lelkendezett Nicholas. – Akik eddig
tanítani akartak, hamar elmentek – vigyorgott Sophie-ra.
Ha nem is Devlin fia, nagyon sok szokását már eltanulta tőle.
– Nehezen talál megfelelő nevelőnőt?
Ez persze nem lepte meg Sophie-t. El tudta képzelni, milyen
kevesen óhajtanak a gyalázatos herceghez szegődni.
–  Mondjuk úgy, Mrs. Williams a hatodik, akit Nicholas az
elmúlt három hónapban elfogyasztott.
– Ó…
Ez nagyon szokatlan. Sophie azon tűnődött, vajon mi lehet az
oka ennek.
– Ez igazán… figyelemre méltó.
 – Velem kapcsolatban minden figyelemre méltó – vigyorodott
el pimaszul a férfi.
–  Mondja maga – azzal Sophie Nicholas felé fordult. – Hány
éves vagy, Nicholas?
A kisfiú kidüllesztette a mellét.
– Hétéves vagyok.
–  Igazán? De annyira magas vagy! Azt hittem, ennél idősebb
lehetsz!
Nicholas megmarkolta a hálóruhája hajtókáját, és módfelett
büszkén előre-hátra dülöngélt a lábfején.
– Olyan magas vagyok, mint a papa volt!
– Ezt elhiszem – mosolygott rá Sophie. – Talán amíg sikerül új
nevelőnőt találni, eljöhetnél velem a Grey Streetre, ahol idősebb
gyerekekkel együtt tanulhatnál.
Érezte, hogy Devlin figyeli, de sikerült kizárólag a gyerekre
koncentrálnia.
Nicholas elfintorodott, és bal lábával toppantott egyet a
parkettán.
– Utálok tanulni! Olyan butaság!
– Nos, az baj.
Sophie nem értette, mi okozhatta ezt az erőteljes reakciót.
– Mesélj, miért is utálod annyira?
Nicholas a földet nézte és keresztbe fonta a karját.
–  Nem tudom. A nevelőnők mind azt mondták, buta vagyok,
csak mert nem tudtam elolvasni azokat a hülye könyveiket.
Nem az én hibám, hogy a szavak összekuszálódnak az
oldalakon!
Sophie érezte, ahogy elolvad a szíve. A fiú haragosnak tűnt,
de végtelenül kétségbeesettnek is. Ráadásul meglepetésére
Devlin láthatóan komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy otthon
érezze magát, sőt, még törődött is Nicholas-szal.
–  Ott is szoktak olvasni, de általában én olvasom fel a
könyveket, így elég lesz hallgatnod. Mit szólsz?
A kisfiú megvonta apró vállait.
– Talán.
–  Nagyon sokat játszunk, és mókázunk. Már ha Devlinnek
 gy j
nincs kifogása.
– Részemről rendben – adta áldását a herceg.
Nicholas komoly tekintettel méregette Sophie-t.
– Gondolom, akkor rendben.
– Csodás! – emelkedett fel Sophie. – Tizenegykor érted jövök.
– És mi lesz Abelard látogatásával? – emlékeztette Devlin.
–  A kutyafáját! – csapott majdnem a homlokára Sophie. –
Teljesen megfeledkeztem róla!
– Talán az lesz a legjobb, ha nem is találkozik vele – jegyezte
meg Devlin, mintha tetszene neki a dolgok alakulása. – Az új
egyezségünk fényében.
Sophie pont emiatt volt annyira házasságellenes.
–  Ha ön szerint az egyezségünk feljogosítja arra, hogy
megtiltsa, hogy más férfiakkal beszéljek, főként a családom régi
barátaival, akkor nagyon téved.
–  A házasságkötésünk előbb-utóbb úgyis oda vezet, hogy én
mondom meg, kivel találkozhat és kivel nem. Jegyeseként
jogomban áll tiltakozni egy másik férfi látogatása ellen.
–  Nem, nem áll jogában! – masírozott oda hozzá Sophie, és
megbökte a mutatóujjával a mellkasát. – Egy pillanatra se
gondolja, hogy irányíthat engem! Túlságosan régóta vagyok
független ahhoz, hogy fogja magát, és megmondja, mit tehetek
és mit nem! Ezt nem tűröm el!
Devlin lesandított a mellkasára szegezett mutatóujjra, majd
elvigyorodott.
– De a házasság pontosan erre jogosítja fel a férfiakat.
– A miénk nem. Önnel ellentétben – bökött rá még egyszer –,
én a szavamat adtam arra, hogy hűséges leszek. Ennek bőven
elengedőnek kellene lennie ahhoz, hogy felhagyjon a
féltékenységével.
Sophie korábban sosem érezte szükségét annak, hogy valakit
megbökjön, de Devlinnel kapcsolatban képtelen volt uralkodni
magán.
–  Féltékenység? – képedt el Devlin. – Az adott körülmények
között minden férfi ezt tenné a helyemben! Ez nem jelenti azt,
hogy féltékeny lennék bármire.
 gy y
–  Nos, ha így áll a helyzet, nem lehet semmi gondja azzal,
hogy Abelard grófja meglátogat. Így viszont holnap reggel
kilenckor kell jönnöm Nicholasért tizenegy helyett.
Nicholas elnevette magát.
– Még sosem láttam senkit, aki szembeszállt volna Devlinnel.
Lányhoz képest elég kemény dió vagy – azzal Devlinhez fordult.
– Akkor ti ketten összeházasodtok?
– Igen – válaszolt neki a herceg.
– De nem fog fájni?
Devlin felnevetett, ám hamar abbahagyta köhögésnek
álcázva.
Sophie ráemelte a szemét, majd odalépett Nicholashoz és
leguggolt, hogy újra szemtől szembe kerüljön a fiúval.
– Miért kérdezed ezt?
–  Nem tudom – gondolkodott el Nicholas. – Dev olyasmit
mondott, hogy a házasság olyan, mintha két embert vassal
bilincselnének össze, és így kellene leélniük az egész hátralévő
életüket. Ezért gondoltam, hogy fájdalmas lehet.
Édes istenem… Mégis mit tanított neki ez az ember? Sophie a
tőle telhető legkiábrándultabb pillantást villantotta Devlin felé.
Devlin védekezőn a magasba emelte kezeit.
–  Miért? Amit mondtam neki, egy bizonyos pontig,
metaforikusan teljesen helytálló.
– Milyen csodás képet fest egy hétévesnek a házasságról!
– Valójában rögtönöztem.
–  Még biztatóbb – motyogta Sophie, majd újra Nicholas felé
fordult. – A házasság az, amikor egy férfi és egy nő úgy dönt,
együtt élik le a hátralévő életüket és családot alapítanak.
A fiú kissé zavartnak tűnt.
– Akkor nem lesz vasbilincs a kezeden?
– Nem, nem lesz.
– Legalábbis fizikai értelemben nem – mormolta Devlin.
– Eleget beszélt erről a témáról! – figyelmeztette Sophie.
Nicholas merengve biccentette oldalra a fejét.
– Akkor hozzánk fogsz költözni?
A kisfiú szavainak valóságtartalma szíven ütötte Sophie-t.
 g p
Hirtelen ráeszmélt, hogy pontosan ez fog történni.
– Igen, előbb vagy utóbb így lesz.
Nicholas összevonta a szemöldökét, Sophie pedig nem tudta
elhessegetni a gondolatot, mennyire hasonlít ez az arckifejezés
Devlinére.
– És akkor velem mi lesz?
–  Nos – kezdett bele Sophie –, gondolom, mi hárman egy
család leszünk.
Ettől ő maga is megrémült. A szoknyabolond és a család nem
jó párosítás, ezt saját tapasztalatából tudta.
–  Még sosem volt családom. Ott volt papa, de ennyi. Mama
meghalt, amikor még kisbaba voltam – magyarázta Nicholas, de
abba már nem ment bele, mi történt az édesapjával.
Valószínűleg nem Devlin volt a „papa”.
– Akkor az lesz a legjobb, ha mindent megteszünk azért, hogy
családdá váljunk, nem igaz? – mondta Sophie kissé erőltetett
mosoly kíséretében, és teljes szívvel bízott abban, hogy
megoldható a dolog annak ellenére, hogy egy nőfalóval vág bele
ebbe a kalandba.
– Oké – válaszolta a kisfiú, majd halványan elmosolyodott.
–  Rendben. Kívánj jó éjszakát Lady Sophie-nak, és irány az
ágy – utasította Devlin Nicholast.
Sophie elbúcsúzott a gyermektől, és Devlin mindig kéznél
lévő komornyikja meg is jelent az ajtóban.
– Vigye egyenesen az ágyába, semmi kitérő a konyha felé. Úgy
tűnik, a késő esti édességektől csak rémálmai lesznek.
– Rendben, kegyelmes úr – válaszolta Jenkins.
– Ökörség – morgott Nicholas, miközben Jenkins kitessékelte a
szobából.
Sophie Devlinre pillantott, aki már egy ideje csak őt nézte. A
dolgozószoba ajtaja becsukódott. Alig bírt megszólalni, annyira
meglepte, hogy a gyalázatos herceg gyengédséget mutatott egy
gyermek iránt olyannyira, hogy tudta, a késő esti nassolás nem
tesz neki jót.
– Akkor hát egy család leszünk? – tette fel a kérdést Devlin. –
Milyen eredeti.
 y
– Ön a gyámja, mi pedig összeházasodunk. Az a legkevesebb,
hogy megpróbáljuk – mondta Sophie, akit mélyen megbántott a
herceg megjegyzése.
– Ki vitathatná a logikáját?
Sophie belenézett a mélykék szempárba, és nem tudta nem
észrevenni a hasonlóságot.
– Az ön fia? – buggyant ki belőle a kérdés.
Ennyit arról, hogy türelmesen megvárja Devlin magyarázatát.
A herceg hátradőlt, és megtámaszkodott az asztal szélében.
– Változtatna ez bármin is?
Sophie tudta, hogy minden támogatást és figyelmet megadna
a gyermeknek. De egyébként is, mit számít ez? Devlin már
megmondta, hogy nem lesz köztük szerelem. A féltékenység
színtiszta időpazarlás.
–  Nem, de azt szeretném, ha legalább őszinték lennénk
egymáshoz – azzal odalépett az asztalhoz, és letelepedett
Huntington mellé.
Egy pillanatra kínos csend töltötte be a szobát.
– Bár valóban nagyon hasonlít rám, nem az én fiam.
– Ezt kitaláltam.
Devlin kérdőn megemelte a szemöldökét.
– Valóban?
– Ha az öné lenne, megtette volna, hogy a nevére veszi.
Sophie maga is meglepődött a szavain, de amint kimondta,
tudta, hogy igazat mond.
– Túlságosan nemes szándékokat feltételez rólam.
–  Meglehet – ismerte el Sophie –, hiszen úgy tűnik, kedvenc
időtöltése, ha megdöbbentheti az embereket. Mindenesetre úgy
gondolom, a szíve valóban nemes.
– Ön, kedves Sophie, reménytelenül romantikus.
–  Nem igazán – tanulmányozta a drága, puha török szőnyeg
mintázatát. – Rég lemondtam már a szerelemről és a
romantikáról.
Huntington lágyan elemelte Sophie kezét az asztal széléről,
ujjaikat összekulcsolta.
– Ön túl fiatal és ártatlan ahhoz, hogy ennyire kiábránduljon
 gy y j
a szerelemből.
–  Ha jól emlékszem, ön hívta fel a figyelmemet arra, hogy a
szerelem egy elpocsékolt érzelem – mosolyodott el Sophie,
miközben megpróbált nem tudomást venni arról, mit váltott ki
belőle ez az apró érintés. – Mindannyiunknak megvan a maga
keresztje, az enyém sajnos az, hogy búcsút mondjak a boldog
örökkön örökkének. De az emberekbe vetett hitem töretlen.
Devlin lassan cirógatni kezdte Sophie csuklójának fedetlen
sávját.
– Az egyezségünk ismeretében talán ez lesz a legbölcsebb.
A lassú, körkörös simogatás édesen melengette a testét, és
megakadályozta abban, hogy megfelelő választ fogalmazzon
meg.
–  Hogy lett Nicholas gyámja? – tette fel végül a kérdést, és
gyorsan átsétált a kandallóhoz.
Amikor hátrafordult, Devlin tekintete szinte tündökölt. A
gazfickó pontosan tudta, milyen hatással van rá az érintése.
–  Az apja, John nagyon jó barátom volt, és a tudtomon kívül
engem nevezett meg Nicholas gyámjának arra az esetre, ha
valami történne vele – válaszolt Devlin. – Három hónappal
ezelőtt John meghalt, így Nicholas hozzám került. Látja? Nem az
én fiam, bár számítok rá, hogy az elit egészen másként látja
majd ezt a kérdést.
–  Mindig is szerették a hamis pletykákat, ezért sem adok túl
sokat a véleményükre.
–  Ebben egyformák vagyunk. Nos, azt hiszem, itt az ideje,
hogy hazakísérjem.
Sophie egyetértően motyogott valamit. Kissé megszédítették
az éjszaka eseményei, úgy érezte, vissza kell nyernie az
egyensúlyát.
–  Azonnal megkérem az ügyintézőmet, hogy lásson neki az
előkészületeknek – tájékoztatta Devlin, és az ajtó felé vezette
Sophie-t.
– Miféle előkészületeknek?
–  Az esküvőnk előkészületeinek – emlékeztette a herceg. –
Szeretném, ha minél előbb, legkésőbb egy hónapon belül
 g gy p
túllennénk rajta.
Sophie erélyesen megrázta a fejét.
– Ez egyszerűen nem lehetséges.
Huntington megőrült, ha másként gondolta.
– Hogy az ördögbe ne lenne?
– Ugye tudja, hogy a nénikém évek óta próbál kiházasítani?
Sophie azt hitte, a felsőbb körökben mindenki tisztában van
ezzel.
– Igen. Gyanítom, el lesz ragadtatva az új fejleményektől, nem
igaz?
Sophie a szemét forgatta.
–  Az nem kifejezés! Viszont az kizárt, hogy készségesen
átengedné az esküvőm szervezését az ügyintézőjének.
–  Úgy terveztem, gyors és felhajtás nélküli esküvőnk lesz –
vakarta meg az állát a herceg, kissé zavarodottan.
– Mire föl ez a nagy sietség? Miért nem mondja el nekem?
Devlin legyintett, mintha el akarná hessegetni Sophie
aggályait.
–  Minél hamarabb összeházasodunk, annál hamarabb kapja
meg az árvaházat és a pénzt, én pedig annál hamarabb
folytathatom az új projektemet.
– Ha egy hónapon belül összeházasodunk, mindenki arról fog
pletykálni, hogy megbecstelenített engem.
–  Ha a következő pár hónapban ennek nem mutatja jelét,
elfelejtik a pletykákat.
Devlinnek mindenre volt válasza.
– És mi van, ha azonnal teherbe esem?
– Máris ennyire lelkes?
Sophie legszívesebben megütötte volna.
– Ez egy valós eshetőség, hiszen örökösöket akar.
– Igen, de nem szükséges, hogy azonnal megtörténjen.
– Tehát nem kell rögtön megosztanom önnel a hálószobámat?
Sophie nem tudta, mit érez: megkönnyebbültséget vagy
csalódást.
–  Ezt nem mondtam – ellenkezett Devlin mézédes hangon,
majd tekintete Sophie keblére kalandozott, mielőtt újra a
 j p j
szemébe nézett volna. – Más módja is van annak, hogy
elkerüljük a fogantatást.
– Ettől még nem oldódik meg a kérdés – mutatott rá Sophie. –
Ki kell hirdetnünk a házasságkötési szándékot, és engedélyt kell
szereznünk, ami jóval több időbe telik, mint egy hónap.
– Már megszereztem a különleges engedélyt.
Sophie döbbenten bámult rá.
– Mégis hogyan? Hiszen csak ma este mondtam igent!
Életében nem érezte magát ennyire bolondnak! Hát persze
hogy megvolt az engedély! A herceg sosem tett semmit anélkül,
hogy körültekintően eltervezte volna, és pontosan tudta, miféle
csalival érheti el a pozitív kimenetelt.
– Mióta mesterkedik ezen?
Huntington kegyesen úgy tett, mintha zavarba jött volna.
– Csak tegnap kértem az engedélyt.
– Tegnap? – szegezte neki a kérdést kétkedőn Sophie.
– Ne játssza el a sértettet. Én üzletember vagyok, az engedély
beszerzése szimplán előrelátás kérdése. Ha nemet mondott
volna, egyszerűen összetéptem volna, de mivel megtisztelt
azzal, hogy igent mondott, módfelett hasznosnak bizonyul.
Devlinnek fogalma sem volt arról, mibe keveredett.
– Ha úgy gondolja, hogy a nénikém örömmel aláveti magát az
egy hónapos határidőnek, nagyon is alábecsülte a
makacsságunkat.
 Tizenharmadik fejezet

Sophie óvatosan lopakodott lefelé a lépcsőn. Amikor a hallba

ért, megkönnyebbülten sóhajtott egyet. A nénikéje még mindig
alszik. Hála az égnek! Egyáltalán nem fűlt a foga ahhoz, hogy
elújságolja a híreket az eljegyzéséről, pláne nem azután, hogy
olyan régóta hangoztatja a nénikéjének, hogy ő sosem megy
férjhez.
Furcsa érzés volt ez az új állapot, hiszen előző nap még
eszébe sem jutott a jegyesség.
– Bocsásson meg, Lady Sophie!
Riadtan fordult a hang irányába, majd amikor meglátta
Stokest, fellélegzett.
– Istenem! Halálra rémített.
– Elnézést, Lady Sophie, de muszáj tájékoztatnom arról, hogy
vár valaki önre a szalonban.
– Mégis ki akar látni ezen a kései órán, Stokes?
A komornyik arca megrándult.
–  Egy fiatal nő, aki azt állítja, borzalmas híreket hozott egy
régi Grey Street-i árváról.
Jane. Sophie-t elfogta a rémület a gondolatra, hogy a barátja
bajba kerülhetett, vagy talán valami még rosszabb történhetett
vele.
–  Igyekeztem meggyőzni arról, hogy túl korai és illetlenség
lenne szólni önnek, de mivel az árvaházról van szó, úgy
gondoltam, talán látni akarja.
– Helyesen gondolta, Stokes.
–  Az új inas javasolta, hogy szemmel tartja, nehogy lába
keljen valami értékesnek, ami részemről is remek ötlet.
 – Köszönöm, Stokes.
Sophie belépett a hallba, majd egyenesen a szalon felé vette
az irányt, ahol egy láthatóan zaklatott fiatal lány ült a kanapén.
Az inas egy pillanatra sem vette le róla gyanakvó tekintetét.
A lány nem lehetett több húszévesnél, és idegesen nézett
körbe a szobában. Azonnal felugrott, ahogy Sophie megjelent,
és pukedlizett.
– Köszönöm, hogy fogadott, hölgyem.
Sophie végigmérte a lányt, aki sűrű szempilláján keresztül
bámult rá mélybarna szemével. Megfelelő, de mégis kopottas
fekete ruhát viselt, ami láthatóan túl nagy volt rá, sötét haját
futtában köthette össze.
Sophie odalépett a lányhoz, és intett, hogy üljön le.
A fiatal lány gyorsan helyet foglalt, és ölébe ejtette a kezét,
Sophie pedig vele szemben ült le, majd kedvesen rámosolygott.
–  Most pedig mondja el, miben segíthetek. Stokes említette,
hogy borzalmas híreket hozott egy régi Grey Street-i árváról.
A lány egy ideig óvakodva méregette Sophie-t, majd
megszólalt.
–  Tinának hívnak. Jane Thomsonnal együtt dolgoztam
cselédként a Crowley birtokon. Azt mondta, hogy jöjjek el
önhöz, ha rosszra fordulnak a dolgok.
Hát jók voltak a megérzései.
–  Épp most küldtem levelet Jane-nek – nézett Tinára kérdőn
Sophie. – Csak nincs valami baj?
– Nem tudom biztosan.
Sophie félrebiccentette a fejét. Hiába, teljesen
összezavarodott.
– De akkor miért jött el hozzám?
Tina remegve mély levegőt vett, majd nekiveselkedett.
– Jane eltűnt.
Sophie mellkasát mintha összeszorították volna.
– Pontosan mit ért ezalatt?
–  Attól tartok, valami borzalmas történt vele – harapta be a
száját Tina. – Annyira félt azon az estén, amikor összepakolt és
elszökött!
 –  Az lesz a legjobb, ha részletesen elmeséli, mi történt,
lépésről lépésre az elejétől – utasította Sophie a félelmét
leplezve.
–  Nos – kezdett bele Tina –, Crowley-ék újabb partit adtak a
vidéki birtokukon, Jane-t és engem pedig a városból odavittek,
hogy segítsünk – itt tartott egy kis szünetet. – Az első esték
egyikén Jane elrohant mellettem, nagyon ideges volt.
Utánamentem a szobába, amin osztoztunk, és láttam, hogy
őrülten pakolni kezdett, mintha maga az ördög lenne a
nyomában.
Tina tördelni kezdte a kezét, őszinte félelem tükröződött a
tekintetéből. Sophie odament a kisasztalhoz, és öntött neki egy
pohár vizet. Odaadta a lánynak, aki elfogadta, és nagyokat
kortyolva meg is itta.
– Ezután mi történt? – faggatta tovább Sophie, miután elvette
tőle a kiürült poharat.
–  Jane halálra rémültnek tűnt. Megkérdeztem, mi a baj, de
csak annyit mondott, hogy azonnal el kell tűnnie.
Megpróbáltam megállítani, de nem hallgatott rám. Aztán,
amikor már indulóban volt, azt mondta, írt egy levelet önnek,
amiben megmagyarázza a dolgokat, és ha valami történne vele,
jöjjek el ide – rágta folyamatosan a szája szélét Tina, és
elsimította kopott ruháját. – Nem tudom, történt-e vele bármi,
de most már két hete, hogy elment, és senki sem hallott felőle.
Úgy gondoltam, jobb lesz, ha eljövök, és megkérdezem, tud-e
róla valamit.
Sophie-nak rémes előérzete támadt. Eddig is aggódott, és úgy
tűnt, a legrosszabb vált valóra.
–  Eddig nem kaptam tőle semmiféle levelet – sőt, semmilyen
levelet sem kapott mostanában, ami elég szokatlan volt.
Sophie az inas felé fordult.
– Benlow, megkeresné nekem Stokest?
Az inas meghajolt, és kiment a szobából.
– Mondott valami mást is Jane?
Tina gyorsan elkapta a tekintetét, majd hezitált egy pillanatra.
– Az egyetlen, amit mondott, hogy az ördög rá fog találni.
 gy gy g g
Sophie szeme összeszűkült. Biztos volt benne, hogy a lány
nem mond el neki mindent.
– Bocsásson meg, Lady Sophie – szólalt meg Stokes az ajtóból.
– Értem küldött?
–  Igen – válaszolta Sophie. – Kérem, maradjon itt – azzal
felállt, és odasétált a komornyikhoz. – Hoztak a postával ma
levelet? – kérdezte halkan Stokestól.
A komornyik kérdőn nézett rá.
–  Úgy hiszem – válaszolta suttogva. – A könyvtárszobába, az
íróasztalára tettem a pakkot. Idehozzam önnek?
Sophie bólintott.
–  Igen. De előtte még egy kérdést. Kaptam levelet az elmúlt
egy-két hétben?
Stokes zavartnak tűnt.
–  Kevesebbet a szokásosnál, hölgyem, de igen, érkeztek
levelek. Minden reggel az asztalára tettem őket, ahogy szoktam.
Sophie megpróbálta összeszámolni, hány napja nem ment
még a közelébe sem annak az ezüsttálcának, amire a
komornyik a leveleit pakolta.
– Valami egyértelműen nincs rendben, Stokes. Egy ideje nem
láttam levelet az asztalomon.
A komornyik aggódva nézett rá.
– Azonnal utánajárok – hajolt meg, mielőtt megindult volna a
hall felé.
Sophie visszament a szófához, és leült Tinával szemben.
– Beszélt valaki mással is, aki tudhatja, miért szökött el Jane?
Tina megrázta a fejét.
–  Úgy tűnik, senki sem tudja az okát. Elég nagy felfordulást
okozott, amikor elment, hiszen egy parti kellős közepén
voltunk. Ezért Mrs. Finnegannek, a házvezetőnőnek kellett
átmenetileg beállnia cselédnek. Azóta is panaszkodik emiatt.
–  De miért szökött volna el ilyen hirtelen Jane? Ráadásul az
éjszaka közepén. Ennek nem sok értelme van.
–  Mindenki azt hiszi, hogy valami fickóval lépett meg –
magyarázta Tina. – Nem tudom, talán így volt. Talán túl nagy
feneket kerítek a dolognak.
 g
–  Bocsásson meg, hölgyem – szakította félbe Stokes a
beszélgetést látványosan nyugtalan arckifejezéssel.
Meghajolt, és halkabban folytatta.
–  Attól tartok, a mai levelei is eltűntek. Körbekérdezek a
személyzetnél, kiderítem, mi történt.
Mégis ki lopná el a leveleit? Talán pont az veszett el, amiből
kiderülhetett volna, hol van most Jane?
– Tudassa velem, mire jutott.
–  Természetesen – biztosította meghajlás közben a
komornyik, majd elsietett.
Sophie megvárta, míg hallótávolságon kívülre kerül, majd
újra Tinához fordult, aki végig szemmel tartotta.
– Mikor tartják Crowley-ék a következő összejövetelt?
–  Minden hónapban tartanak egyet, úgyhogy szerintem a
következő két hétben valamikor.
–  Rendben – mondta Sophie. – Személyesen járok utána a
történteknek.
–  Nem akartam gondot okozni önnek – aggodalmaskodott
Tina. – Jane biztosan épségben van valahol, és talán nem is
kellett volna felkeresnem önt ezzel.
–  Dehogynem kellett volna! Ne aggódjon, Tina. Mindent
megteszek, hogy megtaláljam Jane-t.
Tina nyelt egy nagyot.
–  Kérem, ne beszéljen rólam senkinek. Ha Crowley-ék
megtudják, hogy meglátogattam, azonnal kiteszik a szűrömet.
–  Ne aggódjon – nyugtatta meg Sophie. – Beszélek Crowley-
ékkal, de nem fogom szóba hozni magát.
Sophie-t félelem járta át a gondolatra, hogy Jane esetleg
veszélyben lehet. Tina visszautasította egy inas kíséretét, majd
sietve távozott, Sophie pedig hatalmasat sóhajtott. Valami
borzasztónak kellett történnie, ha Jane az éjszaka közepén
elmenekült. Mégis mi történhetett?
Egyszerűen nem értette, miért futhatott el, pláne vidéken,
ahol nincs hová mennie. Annak, hogy esetleg egy férfival
szökött volna meg, Sophie csekély esélyt adott. Jane nem olyan
lány volt. Nem. Csak valami szörnyűség késztethette arra, hogy
 y y g gy
maga mögött hagyja a jól fizető állását. Csontig hatoló rémület
lett úrrá Sophie-n.
Elhatározta, hogy kideríti, mi történt, és azt is tudta, rá kell
jönnie, hová tűntek a levelei.
 Tizennegyedik fejezet

– Kedvelem őt.
Devlin felpillantott az újságból, amit a reggelizőasztal
végében olvasott, Nicholas-szal szemben.
– Feltételezem, Lady Sophie-ra célzol.
–  Természetesen – tömött a szájába egy újabb falat bacont a
fiú. – Vicces volt, amikor kioktatott.
A herceg felfortyant.
– Örülök, hogy így gondolod.
–  Csinos, nem? – folytatta Nicholas. – Észrevettem, hogy te is
így látod.
Devlin kortyolt egy kis kávét.
– Csinos? Tudod egyáltalán, mit jelent ez?
–  Azt jelenti, hogy szép és kedves – ült ki az ártatlanság
Nicholas arcára, aki annak ellenére, hogy tengerészek között
nőtt fel, gyermek maradt.
– És ő ilyen. Azt hiszem, hamarosan itt lesz, hogy elvigyen az
árvaházba.
–  Árvaházba? – kiáltott fel Nicholas. – Nem volt szó
árvaházról!
Devlin felvette a kanalat, és megkocogtatta a keménytojást,
ami egy csinos ezüst tojástartóban várakozott a tányérja
mellett.
– A Grey Street egy árvaház.
– Akkor nem megyek.
– Miért nem? – engedte le a kanalat Devlin.
–  Mert még a végén otthagy, azért! – jelentette ki a fiú, majd
felállt az asztaltól.
 A szék nyikorogva csúszott végig a padlón.
–  Ne légy nevetséges – ivott még egy kis kávét a herceg. –
Természetesen nem fog otthagyni.
–  De, igen! Mert erre valók az árvaházak! – kerekedett el
Nicholas szeme majdnem akkorára, mint a csészealj. – Én
mondom, nem megyek!
–  Ülj le és edd meg a reggelidet – utasította Devlin egy
sokatmondó pillantás kíséretében, majd újra kinyitotta az
újságot.
Nicholas vonakodva ugyan, de visszaült.
–  Akkor sem megyek – motyogta, miközben megfogta a
villáját, és tologatni kezdte a tányérján pihenő tojást.
–  Elmész, és erről ennyit – fordult az újságja felé Devlin, és
úgy tett, mintha olvasna.
Szipogás hangja törte meg a reggelizőszoba csendjét. A herceg
sóhajtott egyet, lassan leeresztette az újságot, hogy lássa,
honnan jön a zaj. Természetesen Nicholas volt az, aki hatalmas
könnycseppeket hullajtott.
– Mégis miért sírsz?
–  Nem sírok! – fakadt ki a fiú, és kabátja ujjával hamar
letörölte arcáról a könnyeit.
Devlin megrázta az újságját, összehajtotta és letette az
asztalra.
– Akkor mi a gond? Nem megmondtam, hogy Sophie nem fog
az árvaházban hagyni?
Nicholas csuklani kezdett.
– De Mrs. Smith mindig azt mondta, ha rossz leszek, elvisz az
árvaházba, és örökre ott hagy, mint akinek nincsenek szülei!
Devlin újra szitkozódott.
–  A régi nevelőnőd hazudott neked, Nicholas. Én vagyok a
gyámod, most már ez az otthonod. Senkinek sem engedném,
hogy egy árvaházban hagyjon.
A fiú nem mondott semmit, mintha emésztgette volna Devlin
szavait.
– Megígéred?
A herceg a kisfiú szemébe nézett, a szempárba, ami annyira
 g p y
hasonlított néhai apjáéra, aki az egyik legjobb barátja volt.
Rájött, hogy talán tényleg több időt kellene töltenie a
gyermekkel. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett John
emlékéért.
– Megígérem.
Nicholasnak időbe telt, mire megértette a hallottakat.
– Ugye Sophie azt mondta, egy család leszünk?
– Igen, azt mondta – erősítette meg a herceg, és újra elővette
az újságot.
–  És miért vagy még itt? Általában nem szoktál velem
reggelizni.
Devlin elnyomott egy morgást, majd megint csak letette az
újságot. Esélytelennek tűnt, hogy végignézze a tőzsdei adatokat,
ha egy hétévessel reggelizik egy asztalnál. Másfelől igenis
élvezte a beszélgetést Nicholas-szal, aki furcsa megjegyzéseivel
és egyedi világlátásával teljesen lenyűgözte.
–  Úgy döntöttem, itt az ideje több időt töltenünk együtt. Az
apád remek mentorom volt, mialatt a tengeri szállítmányozást
tanultam. Megtisztelő lenne, ha átvehetném a helyét, bár
tudom, hogy sosem pótolhatom őt. Remélem, sikerül legalább
annyi melegséget és útmutatást adnom neked, mint amennyit
tőle kaptam. Ezért mostantól, amikor csak lehetséges, együtt
reggelizünk.
Nicholas tekintetéből sugárzott, hogy mérlegel.
– Azt hittem, azért van, mert Sophie jön.
Annak, hogy Sophie reggeli után viszi el Nicholast, egyáltalán
semmi köze sem volt ahhoz, hogy tovább maradt otthon, mint
szokott. Vagy lehetséges, hogy a nő máris pozitívan hat rá? Azt
tudta, hogy a Sophie-val kötött házasság nagy segítség lesz
abban, hogy igazi otthont teremtsen Nicholasnak.
–  Kegyelmes úr? – szólalt meg Jenkins, a komornyik az
ajtóban. – Lady Sophie Wolcott a főbejáratnál várja a fiatalurat.
Szóljak neki, hogy várjon?
– Megyek, idehozom! – kiáltotta Nicholas lelkesen, és azonnal
kilökte maga alól a széket, majd kirohant.
Devlin vidáman rázta meg a fejét, majd Jenkinshez fordult.
 g j j J
–  Talán követhetné, nehogy lelökjön egy porcelánt a nagy
igyekezetben.
–  Természetesen, kegyelmes úr – azzal sietve távozott, majd
felcsendült egy izgatott „fiatalúr” kiáltás.
Alig pár másodperccel később Devlin hallotta, ahogy Nicholas
önfeledten csacsog a folyosón, majd felcsendül egy dallamos
nevetés, Sophie nevetése. Lépteik egyre hangosabbak lettek, ő
pedig azon kapta magát, hogy várakozón lesi az ajtót.
Nicholas futott be elsőként, Sophie követte. A hercegre
mosolygott, aki egy pillanatra tőle szokatlan módon esetlennek
érezte magát. Lassan felállt, és hiába ellenkezett, kénytelen volt
végigmérni leendő feleségét. Visszafogott kék ruhája kiemelte
tökéletes alakját. A kék főkötő vidáman keretezte szív alakú
arcát, aranyló, göndör hajtincsei kikandikáltak alóla a
tarkójánál.
Olyan egészségesnek, élettelinek és vidámnak tűnt! Annyira
más volt, mint a benne élő sötétség.
Devlin tudta, hogy Sophie túl jó hozzá, de az, hogy láthatta, és
hogy magába szívhatta kedvességét, mintha megbabonázta
volna, mintha máris egy életre függővé tette volna.
Hirtelen felfoghatatlanul kiszolgáltatottnak érezte magát, úgy,
ahogy felnőttként még soha, és ez egyáltalán nem tetszett neki.
A köztük lévő megállapodás csakis arra szolgált, hogy az üzleti
birodalmát gyarapítsa. Nem szabad megfeledkeznie erről, nem
keverheti bele az érzelmeit, mert az biztos, hogy mindent
elrontana.
–  Jó reggelt, Devlin! – köszöntötte Sophie, és átsuhant a
szobán az asztalig, ahol Nicholas már ki is húzott neki egy
széket a hercegtől balra.
– Reggelt – válaszolt mogorván.
–  Köszönöm, Nicholas – mosolyodott a fiúra, majd leült a
számára kijelölt helyre. – Nem számítottam rá, hogy
találkozunk ma reggel – jegyezte meg egyértelműen
meglepetten.
Devlin is leült, majd felfortyant.
–  Miért tesz megjegyzéseket mindenki arra, hogy ma reggel
 gj gy gy gg
itthon maradtam?
Sophie Nicholasra vigyorgott.
– Azt hiszem, valaki rossz lábbal kelt fel.
A fiú kuncogott.
–  Nos, legalább van valami, ami ellen mindenképpen tehet a
jövőben – vágott vissza Devlin, majd élvezettel nézte, ahogy
Sophie szeme elkerekedik, mielőtt sietve újra Nicholas felé
fordult volna.
– Szóval, Nicholas? Készen állsz a reggeli árvaházi kalandra?
A kisfiú enyhén felszegte a fejét.
– Csak hogy tudd, nem hagyhatsz ott. Devlin nem engedi.
– Hát persze hogy nem! – kiáltott fel Sophie. – Te leszel az én
védelmezőm ma, márpedig egy védelmezőt nem hagyhatok az
árvaházban, nem igaz?
Nicholas elgondolkodva angyali arcára nyomta az ujját.
–  Nem, azt hiszem, nem. Szerinted szükségem lesz a
fakardomra, hogy megvédjelek?
–  Milyen remek ötlet! – helyeselt Sophie. – Miért nem hozod
ide gyorsan?
–  Oké! – pattant fel a székről Nicholas, de mielőtt elfutott
volna, még visszapillantott Devlinre. – Nem gond, ha elmegyek?
–  Nem, menj csak – oldotta fel a herceg, majd végignézte,
ahogy a fiú kirohan a szobából.
Utána Sophie felé fordult, aki őt nézte. Végtelenül
meggondoltnak és túlságosan okosnak tűnt.
– Elküldené, kérem, az inasokat? – súgta neki Sophie.
–  Rendben – pillantott a tálaló mellett álló két inas felé
Huntington. – Hagyjanak magunkra – szólította fel őket, majd
megvárta, míg elmennek, és csak azután fordult vissza Sophie
felé. – Ezúttal miben mesterkedik?
Sophie szépséges arcára rosszallás ült ki.
– Miért gondolja, hogy mesterkedem valamiben?
–  Azontúl, hogy arra kért, szabaduljak meg a fültanúktól? –
vigyorodott el Devlin. – Ugyanaz a kifejezés van az arcán, mint
amikor a bálterem vendégeit kémleli, és vaskos pénztárcákat
keres, hogy pénzt imádkozzon ki belőlük.
 gy p
Sophie enyhén összeszorította a száját.
–  Nos, nem kell aggódnia, mert nem fogok adományt kérni
öntől.
–  Helyes. Azok után, hogy beleegyeztem abba a nevetséges
havi apanázsba, el is várom, hogy elégedett legyen.
A herceg még mindig nem értette, hogyan sikerült kicsalnia
belőle egy ekkora összeget.
– Akkor örömmel tudatom, hogy csak azt szeretném, vigyen el
Lord Crowley következő hétvégi partijára.
Sophie komolyan beszélt. Devlin félrenyelte az italát.
–  Lord Crowley partijára? Megőrült? Az a hely maga a fertő!
Nem kockáztatom a hírnevét azzal, hogy odaviszem. Ki van
zárva!
–  De muszáj – kérlelte Sophie. – Gondolom, már kapott
meghívót, igaz?
– Igaz, de ez nem jelenti azt, hogy annak a helynek a közelébe
viszem.
– De Devlin! Életbevágó, hogy ott legyek!
A herceg gyanakodva nézett Sophie-ra.
– Miért?
Biztos volt benne, hogy valamit titkol előle.
–  Úgy hallottam, mindenki odavan a partijaiért – mondta
Sophie ártatlan arccal.
–  Mégis mióta kedveli az erkölcstelenségéről és
botrányosságáról hírhedt összejöveteleket?
– Ha hozzámegyek az elit leghírhedtebb férfijához, talán nem
árt, ha ismerem néhány múltbéli szokását – vágta rá Sophie. –
Ha csak a legkiváltságosabbakat hívja meg, nem lehet annyira
rossz.
– Ó, dehogynem! Az előkelőség még nem jelenti azt, hogy egy
tiszteletre méltó hajadon hölgynek is ajánlatos.
Huntington egy pillanatra fontolgatta, mi lehet a háttérben,
de úgy döntött, inkább egyenes lesz, és megkérdezi.
– Mi az igazi oka annak, hogy oda akar menni?
Sophie arca azonnal bezárult.
– Már megmondtam.
 g
– Nem. Kitalált valamit, de nem mondta el, mi van e mögött a
hirtelen jött lelkesedés mögött.
– Összeházasodhatunk egy hónapon belül, ha magával visz –
buggyant ki Sophie-ból.
Devlin hátradőlt a széken, és végigmérte Sophie-t. Annyira el
akart menni erre a nevetséges partira, hogy még az esküvő
időpontjával kapcsolatban is hajlandó lett volna meggondolni
magát, ráadásul úgy, hogy előző éjjel még hevesen tiltakozott
ellene? Igen, valami van a háttérben, és a herceg azt is tudta,
hogy Sophie nem fogja beavatni. Legalábbis egyelőre nem.
– Rendben, akkor mehetünk.
– Csak így? – döbbent meg Sophie. – Nem faggat tovább?
– Beleegyezett, hogy egy hónapon belül hozzám jön, én pedig
ott leszek a partin, hogy megvédjem – törölte meg a száját egy
szalvétával. – Ha ennyire fontos, hogy ott legyen, hát megyünk.
Hamarosan úgy is megtudom, miért akar mindenképpen részt
venni a partin.
– Már elmondtam, miért.
–  Hogyne… – jegyezte meg Devlin, majd kezébe vette az
újságot.
Sophie mesterkedik valamiben, ebben biztos volt, de nem
aggódott. A menyasszonya nem volt éppen a füllentés
nagymestere.
–  Nos, akkor köszönöm. Talán jobb lesz, ha megsürgetem
Nicholast – tolta hátra a székét Sophie, majd felállt.
Devlin ismét letette az újságot, és felemelkedett.
–  Rendben. Mindazonáltal egy inas is önökkel megy, csak a
biztonság kedvéért.
Sophie összeráncolta a homlokát.
– Erre semmi szükség. Velem van a cselédem.
–  A feljebb jutásom során szereztem ellenségeket, és ádázul
védem, ami az enyém.
Sophie elpirult.
–  Szerencsére én még nem vagyok az öné – jegyezte meg
pimaszul.
Mielőtt megmozdulhatott volna, Devlin elkapta a derekát, és
 g p
magához húzta. Nem volt erőszakos, Sophie, ha akart volna,
kiszabadulhatott volna az öleléséből, de szinte elolvadt a
karjaiban. Devlin lehajolt hozzá, a szája szinte súrolta a fülét.
–  De hiszen máris az enyém – búgta, miközben egyik kezét
felemelve, lassan cirógatta Sophie arcát, majd az alsó ajkát,
végül az állát, amit finom mozdulattal maga felé fordított.
–  Úgy látom, erre még emlékeztetnem kell – duruzsolta,
mielőtt szája Sophie-éra talált volna.
Hangtalan sóhaj szökött ki Sophie-ból. Bármilyen
idegesítőnek is találta a herceg basáskodását, a teste úgy tűnt,
teljesen mást gondolt, és szinte elalélt az ostromtól. Karját
Devlin nyaka köré fonta, még közelebb húzta magához.
A herceg egyre mohóbban kapaszkodott a derekába, testük
tökéletesen simult egymáshoz.
Sophie felnyögött, ahogy Devlin keze egyre lejjebb
kalandozott, és megmarkolta a hátsóját. Nyelve lassan
simogatta az ajkát, lágyan, de eltökélten ösztökélte arra, hogy
nyíljon meg előtte. Sophie nyelve kísérletképpen követte Devlin
mozdulatait.
A herceg szája egyre követelőzőbb lett, szinte már elnyelte őt.
Mellkasa mélyen morajlott, ahogy bal keze felfelé kúszott a
testén. Sophie úgy érezte, a bőre lángol. Huntington ujjbegye
végigtáncolt a ruha anyagán, megtalálta a keble fölött, a
nyakvonalnál szabadon hagyott bőrfelületet.
Száját elszakítva lassú csókokat lehelt a nyakára, egyre lejjebb
és lejjebb haladt.
– Annyira puha… – súgta, ajka már a dekoltázsánál járt.
Ügyes mozdulattal félretolta az anyagot. Amikor Sophie keble
kiszabadult, elnyelte a mellbimbóját, miközben jegyese a hajába
markolt. Lágyan szívta egyre mélyebbre az érzékeny pontot.
Sophie felnyögött, Devlin élvezettel hallgatta.
Nyelve körbejárta a bimbót, közben a másik mellét is
megmarkolta. Sophie megfeszítette a hátát, hogy még többet
tudjon adni magából.
Kissé megbillent, amikor Devlin abbahagyta a kényeztetést, és
kiegyenesedett. Kábult tekintete követte, ahogy a jövendőbelije
 gy gy j j
elrendezte a ruháját.
– Attól tartok, sietve közeledő lépteket hallok – nézett Sophie
szemébe, és végigsimította a száját.
Sophie-nak elakadt a lélegzete, mire a herceg kéjesen
elmosolyodott.
– Legközelebb nagyobb gonddal kell kiválasztania a helyet, ha
el akar csábítani.
–  Ahol el akarom csábítani – ismételte Sophie, majd ellépett
tőle, a szenvedély lassan kitisztult smaragdszínű szeméből.
Devlin felnevetett. Imádta, ahogy Sophie tekintetében jáde
tűzhellyé változtak az érzések. Tényleg hihetetlenül szép nő
volt, még akkor is, ha élve nyúzta meg azokkal a macskaszerű
szemeivel.
–  Azok az öntelt elképzelései… Talán megzavarhat csókokkal
és jól időzített bókokkal, de sosem fogok megfeledkezni arról,
miféle mézzel kecsegtet. Még nem vagyok az öné, Huntington,
és jobban tenné, ha emlékezne erre.
–  Mindig is az enyém volt, Sophie, és ezt mindketten tudjuk.
Amióta leesett arról a fáról és a lábam előtt landolt, az volt a
sorsa, hogy az enyém legyen.
Sophie kihúzta magát.
– Egy férfié sem vagyok.
–  Talán önmagának hazudhat, de a teste az igazat mondja.
Értem esdekel, mintha csak azt akarná, hogy teljesen az enyém
legyen.
Devlin figyelte, ahogy a mondandója értelmet nyer Sophie
tekintetében, és ahogy a pír egyre inkább szétterjed az arcán.
Szemérmessége örömmel töltötte el.
Nicholas bemasírozott a dupla szárnyú ajtón, fakardját a feje
fölé emelte.
– Készen állok, hogy megvédjem, hölgyem!
–  Tökéletes időzítés, barátom – tapsolt neki Devlin. – Azt
hiszem, Lady Sophie-nak jól jönne egy megmentő.
 Tizenötödik fejezet

Nicholas, aki a kocsiban szemben ült Sophie-val, korához képest

túlságosan komoly arckifejezést öltött. Sophie rámosolygott.
– Remélem, örülsz, hogy ellátogathatsz velem a Grey Streetre.
Jó móka lesz, tudom.
A fiú felmordult.
– Amíg észben tartod, hogy nem hagyhatsz ott.
Sophie kissé előrehajolt, a szíve cseppfolyóssá vált, és
egyenesen Nicholas szemébe nézett.
– Szavamat adom, hogy nem foglak otthagyni.
A fiú minden porcikájából sugárzott a félelem, bár úgy tűnt, a
fogadalom kissé megnyugtatta.
– Rendben. Ha Dev bízik benned, akkor én is.
– Köszönöm. Eltökéltem, hogy mi ketten jóbarátok leszünk.
–  Nem lehetünk barátok. Te lány vagy – váltotta fel a
rémületet a sértettség.
– Természetesen lehetnek lánybarátaid.
– Igen? – kezdett kivirágozni egy halvány mosoly a fiú arcán.
– Még sosem volt barátom.
– Nem? És mi van azzal a hajóval, amin felnőttél?
Nicholas kinézett az ablakon, figyelmét egy pillanatra
lekötötte a virágáruslány, majd visszafordult Sophie felé.
–  Nem. Azok mind a papa emberei voltak. Néha klassz
dolgokat tanítottak, de általában túlságosan elfoglaltak voltak
ahhoz, hogy játszanak velem. Azt hiszem, nem gond, ha lesz egy
lánybarátom.
– Egyáltalán nem – nevetett Sophie.
– Akkor jó, barátom – nyújtotta előre a jobb kezét.
 Sophie elfogadta, kezet ráztak.
– Most már hivatalos. Miféle dolgokat tanultál a matrózoktól?
– kérdezte őszinte kíváncsisággal.
Nicholas szeme felcsillant.
–  Megtanították, hogyan kell átköpni a hajókorláton. És hogy
hogyan csináljak vicces hangokat a kezemmel, hogyan
káromkodjak egy ízeset, és hogyan harcoljak a fakardommal –
lóbálta meg a levegőben az addig mellette pihenő játékszert.
Sophie újra felnevetett, jólesett neki a gondolat, hogy anyja
helyett anyja lehet ennek az eleven fiúcskának.
–  A papa azt mondta, őstehetség vagyok – dicsekedett
vigyorogva, majd lassan eltűnt a jókedve. – De itt már nem
csinálhatok ilyeneket – tette vissza az ülésre a fegyverét.
–  Nos, talán a tanultak közül nem minden illik egy
tisztelettudó társadalomba. Abban viszont szinte biztos vagyok,
hogy Devlin szervezhet neked pár vívóleckét. Egy ennél sokkal
vékonyabb kardot kellene használnod, de fejleszthetnéd a
tudásodat.
Nicholas összeszorította a száját.
– Te lány vagy. Mégis mit tudhatsz a kardozásról?
– A bátyám megtanított rá, hogyan védjem meg magam.
Nicholas keresztbe fonta a karját, Sophie-ra sandított, szinte
tökéletesen utánozta Devlint. A vőlegénye valószínűleg sok időt
tölt a fiúval egy olyan korban, amikor a legtöbb nemes szülő a
nevelést inkább a szolgákra bízza. Talán Huntington mégsem
volt annyira gyalázatos.
– Sosem ismertem még olyan lányt, aki tud kardozni.
–  Be kell vallanom, nem vagyok valami jó benne, de a
vívótőrrel elég jól bánok.
– Mi az a vívótőr?
– Egy nagyon vékony kard, amivel vívni szoktak.
– A lányok nem tudják, hogyan kell kardot forgatni.
–  Ezt gondolja a legtöbb férfi, de szerencsére a bátyám
másként vélekedett.
Nicholas elgondolkodott ezen egy darabig.
– A bátyád klassz lehet.
 y
– Igen, az.
Bár sokszor idegesítő és parancsolgatni is szeret, Sophie
nagyon szerette a testvérét.
– Szóval tényleg velünk fogsz élni?
Sophie nem volt felkészülve a témaváltásra. Még mindig
szürreálisnak tűnt, hogy hozzámegy Huntington hercegéhez.
Pláne azután, hogy beleegyezett, egy hónapon belül megülik a
frigyet cserébe azért, hogy Devlin elviszi magával Crowley-
ékhoz, ahol Jane nyomára bukkanhat.
Milyen hirtelen fordulatot vehet az élet egyetlen nap alatt!
– Igen, Nicholas – válaszolt végül. – Veletek fogok.
Mégis hogyan mondja el ezt az egészet Mabel nénikéjének, és
a bátyjának? Ezt a feladatot egyáltalán nem várta.
–  Ez azt jelenti, hogy nem lesz több büdös nevelőnőm? –
faggatta tovább a fiú, és remény csillant meg az arcán.
–  Nem, ettől függetlenül szükség lesz egy nevelőnőre, aki
tanít.
Nicholas rúgott párat a lábával.
– Utálom a buta könyveket! Nem kell tanulnom semmit!
Dühösnek tűnt, és félt, Sophie-nak pedig eszébe jutott, mit
mondott korábban az olvasásról.
–  Ugye azt mondtad, hogy a szavak összekuszálódnak az
oldalakon?
– Igen. És?
– Hm. Egy orvosbarátom talán segíthet ezen a problémán.
– Egy orvos? Nem akarok egy sarlatánt sem a közelemben!
– Természetesen csak rajtad múlik – nyugtatta meg kedvesen
Sophie. – De mihez akarsz kezdeni, ha felnősz?
– Kapitány leszek, mint a papa! – jelentette ki Nicholas.
Sophie megütögette az állát.
–  Nagyon jó választás. Viszont a kapitányoknak térképeket
kell olvasniuk, naplót kell írniuk és navigációs képzésen kell
részt venniük. Azt hiszem, az írás és az olvasás elengedhetetlen
ahhoz, hogy valakiből kapitány legyen.
Nicholas kissé elképedt, és lehajtotta a fejét.
– Erre nem gondoltam.
 g
Sophie átnyúlt hozzá, és megemelte az állát, majd
elmosolyodott.
–  Tudom, hogy még csak tegnap este ismerkedtünk meg, de
ígérem, bízhatsz bennem. Szeretném, ha a tanulás könnyű és jó
móka lenne a számodra, és azt hiszem, a barátom, dr.
McGuiness talán segíthet. Ő látja el az árvaházi gyerekeket, és
egy különös, színezett lencséjű szemüveggel kísérletezik. Azt
mondja, a lencsék színe segíthet a jobb koncentrációban, és úgy
tisztábban láthatod a betűket. De ha nem akarod, nem kell
találkoznod vele, rendben?
– Rendben. Még meggondolom.
– Helyes! Írok neki, és rákérdezek a szemüvegre.
A kocsi megállt, Sophie kinézett az ablakon.
– Megérkeztünk? – kérdezte Nicholas.
–  Még nem. Előbb el kell intéznem valamit – válaszolta
Sophie. – Várnál pár percet a kocsiban? Beszélnem kell
valakivel abban a házban.
– Rendben.
Egy inas kinyitotta az ajtót, Sophie kilépett, és felnézett Lord
Crowley rezidenciájára. Lenyűgöző villa volt, bár a külső
ablakok mintha kissé elhanyagoltak lettek volna a felgyülemlett
porréteg alapján. Felsétált az ajtóhoz és meghúzta a csengőt.
Pár pillanattal később egy meghatározhatatlan korú
komornyik lépett elő.
– Igen, hölgyem? – kérdezte mogorván.
Sophie átadta neki a kártyáját.
– Lady Sophie Wolcott szeretné látni Lady Crowley-t.
A férfi megnézte a kártyát. Ha rájött, hogy egy gróf húga,
akkor sem mutatta jelét.
– Nincs itthon – jött a kurta válasz, és már kezdte becsukni az
ajtót.
–  Várjon! – tette kezét az ajtóra Sophie, nehogy a komornyik
becsukhassa. – Esetleg válthatnék pár szót önnel?
A komornyik dölyfös arcán látszott, hogy zavarba jött.
– Velem akar beszélni?
–  Igen – erősítette meg Sophie egy megnyugtató mosoly
 g g p gy g y g y
kíséretében. – Úgy tudom, egy bizonyos Jane Thompson itt
dolgozott szobalányként.
A komornyik megmerevedett.
– Az én pozíciómban nem foglalkozom holmi szobalányokkal.
–  Elnézést. Nem akartam megsérteni, de muszáj beszélnem
valakivel, aki ismerte Jane-t.
– Az a házvezetőnő részlege – jelentette ki a komornyik.
– Akkor esetleg beszélhetnék vele?
A komornyik mosolya inkább volt gúnyos, mint kedves.
– Sajnálom, hölgyem, de az úr sosem hagyná, hogy egy hölgy
a házvezetőnővel beszéljen. Nem lenne helyes.
– De létfontosságú, hogy beszéljek vele! – kérlelte Sophie.
Így talán megspórolhatja Crowley-ék partiját, mert
ellentétben azzal, amit Devlinnek mondott, a mulatság
egyáltalán nem érdekelte, pláne azok után, amit a herceg
mondott róla.
– Átadom a kártyáját a ház úrnőjének.
– De nekem…
– Szép napot! – mondta, mielőtt rácsapta az ajtót.
Milyen kedves. Sophie kelletlenül battyogott vissza a
kocsihoz. Nincs mese, el kell mennie arra a rémes partira. De
legalább megtudja, mégis mi folyik ott. Kíváncsi volt, ráadásul a
leghírhedtebb kurafi lesz a kísérője.
Rejtélyes módon a gondolattól máris felpezsdült a vére.
 Tizenhatodik fejezet

Az egyszerű fapadló recsegett, ahogy Tina lassan végigsétált a

szűk folyosón az elhagyatott gyár ajtaja felé. Felsikoltott és
megállt, amikor egy patkány futott el mellette.
Robbie, aki követte, felnevetett, és finoman előretolta.
– Szerelmem, nem fog bántani.
Tina remegve mély lélegzetet vett, és újra megindult az ajtó
felé.
–  Nem tetszik ez nekem, Robbie. Miért akar ebben az
elhagyatott, bedeszkázott öreg gyárban találkozni velünk?
– Nem tudom, és nem is érdekel – válaszolta Robbie. – Átadjuk
neki a leveleket, és megkapjuk a pénzt.
–  Még mindig nem hiszem, hogy helyes volt megverni Lady
Sophie öreg inasát.
Az eset azóta nyomasztotta Tinát, amióta Robbie elmesélte
neki, mi történt.
–  Elszöktünk Crowley-éktól, emlékszel? Mégis hogyan
szerezhettem volna állást Lady Sophie háztartásában, ha nem
verem meg az egyik inasát? – mérgelődött a férfi. – Így
megüresedett egy hely, és gyorsan megszerezhettem a munkát.
Értünk csinálom ezt, Tina. Vagy talán elfelejtetted?
– Sajnálom, Robbie – kért gyorsan elnézést Tina.
Robbie-nak igaza volt. Végül is csak azért tette mindezt, hogy
jobb életet teremtsen mindkettőjüknek. Sosem lett volna szabad
kételkednie benne.
Robbie előrehajolt és lenyomta a kilincset.
–  Minden rendben lesz, szerelmem – nyugtatta jegyesét, és
megnyomta az ajtót, ami azonnal engedett.
 Nem volt kulcsra zárva, ahogy a férfi ígérte. Tina óvatosan
bekukkantott a poros irodába.
Az ablakokat bedeszkázták, csak vékony fényfoszlányok
szűrődtek be a nyirkos, alig berendezett helyiségbe. Volt egy
alkóv a túlsó végén, benne egy poros asztal és szék, de látott
még pár ülőalkalmatosságot itt-ott. A padlón a háromcentis
koszban apró nyomokat látott, Tina azt gyanította, patkányok
jártak itt.
Enyhén megremegett.
–  Rossz előérzetem van – mondta Robbie-nak, aki hátulról
ösztökélte, hogy menjen beljebb.
–  Mondtam már, nincs miért aggódnod – tolta kissé
erőteljesebben a kedvesét. – Nálunk van az elmúlt pár hétben
kapott összes levele. Ez biztosan elég lesz ennek a
semmirekellőnek, és a miénk lesz a pénz.
Gyorsan körbenézett.
– Még nincs itt.
– Robbie. Nekem ez nem tetszik – sietett a jegyeséhez Tina, és
megragadta az ingét. – Menjünk, és felejtsük el az egészet.
Lemehetünk vidékre, és újrakezdhetünk mindent!
Robbie kiszabadította magát és elvette Tinától a leveleket.
– Ha menni akarsz, hát menj – lobogtatta meg a borítékokat. –
De én itt maradok, és megszerzem a pénzt. Ezek itt egy új, jobb
életet jelentenek, és te is a részese lehetsz.
Tina összetette a kezét.
– Az a férfi megrémiszt engem. Lelketlen a tekintete, Robbie.
Attól tartok, ebből semmi jó nem fog kisülni.
–  Tina. Nincs mitől félned – fogta kezébe a lány arcát, és
lágyan megsimogatta az állát. – Nem hagyom, hogy bármi
történjen velünk, rendben?
Tina vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát.
–  Oké, Robbie, bízom benned. Ha azt mondod, nem lesz baj,
elhiszem.
Robbie elvigyorodott, és gyorsan átölelte.
– Jó kislány!
– Maguk igazán édesek – csendült fel a férfi hangja az ajtóból,
 g g gj j
Tina felszisszent.
Megint feketébe öltözött, torz mosoly ült ki az arcára. Tina
minden porcikája azt súgta, tűnjön el, amilyen gyorsan csak
tud.
Robbie elélépett, a testével védte a lányt.
– Ezúttal remélem, elhozta a pénzt.
– Ó, itt van a jutalmuk – búgta a férfi. – Megvan a levél?
Robbie felemelte a borítékokat.
–  Megszereztem az elmúlt hetekben érkezett összes levelet,
átkutattam a szobáját és az íróasztalát is.
A férfi lassan belépett a szobába, tökéletesen kiszámított
mozdulatokkal zárta be maga mögött az ajtót.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
–  Nézze. Itt van egy halom levél, ami Lady Sophie asztalán
volt, és azokat is elhoztam, amiket már kinyitott. Nem tudok
elég jól olvasni, így hát nem tudom, melyiket kapta Jane-től.
–  Adja ide őket, hogy megnézhessem – követelte a férfi, és
kinyújtotta a kezét Robbie felé.
Tina úgy érezte, túlságosan közel merészkedik Robbie a
férfihoz, de végül az egész pakkot a fekete ruhás alakhoz vágta.
– Most pedig adja ide a pénzünket.
A férfi átlapozta a borítékokat.
– Biztos benne, hogy ez az összes?
– Igen – válaszolta Robbie.
– És maga? – nézett most Tinára a férfi, az élettelen tekintettől
a lány majdnem elájult. – Sikerült kiderítenie, megkapta-e Lady
Sophie a levelet, vagy sem?
Tina úgy érezte, mintha mellbe vágták volna.
–  Odamentem, és… – benedvesítette kiszáradt ajkait. – Lady
Sophie nem tudott semmit a levélről. Még azt sem tudta, hogy
Jane elszökött Crowley-éktól.
A férfi az alkóvhoz sétált, és megállt az asztal mögött. Ledobta
a leveleket, és kihúzta a fiókot.
– Nagyon jó – intett mindkettőjüknek. – Itt van a pénzük.
Robbie mohón odasietett hozzá, Tina is megindult, de
megtorpant, amikor felfigyelt arra, hogy a férfi előhúzott
 g p gy gy
valamit, amin megcsillant a fény. A rémülettől mozdulni sem
bírt, és csak lassan fogta fel, hogy egy ezüsttőr van a kezében.
Felsikoltott, amikor a férfi mélyen a vőlegénye mellkasába
mélyesztette a fegyvert.
Robbie felhördült, hátrált pár lépést, fehér ingét gyorsan
vörösre színezte a vére. Lenézett a bordái közül kiálló késre,
arcára értetlenség ült ki.
Tina lefagyott.
A férfi Robbie-hoz lépett, és két kézzel nyúlt a tőr után. Ahogy
megfogta a markolatot, Robbie megragadta a kezét, majd rekedt
kiáltás hagyta el a testét, miközben Tinára nézett.
– Fuss!
A férfi szitkozódva viaskodott Robbie-val.
Tinán eddig ismeretlen rémület lett úrrá, miközben
megfordult, és az ajtó felé rohant.
– Ne kelljen levadásznom! – kiáltott rá a férfi hátulról.
Tina visszanézett egy pillanatra, aztán megragadta a kilincset,
a szíve majd kiugrott a helyéről. Könnyek zubogtak végig az
arcán, amikor látta, hogy a férfi ellöki magától Robbie élettelen
testét.
Feltépte az ajtót és olyan gyorsan futott, ahogy a lábai
engedték, végig a folyosón. Istenem, segíts! Robbie meghalt, és
ha nem jut ki innen, ő lesz a következő.
A férfi súlyos lépteinek hangja kísérteni fogja a rémálmaiban.

–  Nézd! Megérkeztünk – szólt Nicholasnak Sophie, és a kocsi

ablakán keresztül az árvaházra mutatott. A homokkő épület
mosolyt csalt az arcára. Egyszerű volt, tiszta, és a családja
cranbrooki birtoka után a szívének legkedvesebb hely.
Majdnem nyolc év telt el azóta, hogy segített helyreállítani a
düledező házat, hogy egy árvaházat varázsoljon belőle. A Grey
Street a többi londoni intézménnyel ellentétben igazi otthonná
vált az ott élő ötven, árván maradt gyermek számára. Ha a
herceggel kötendő házassága az, ami biztosítja a kicsik és a hely
biztonságát, akkor örömmel állt elébe.
Mrs. Maggie O’Halloran, az igazgatónő és Mr. Baker már az
épület bejárata előtt várakozott. Ha az arcukra kiült aggodalom
szántotta barázdákból következtetni lehetett valamire, úgy
festettek, mint akiknek nem sok álom jutott előző éjszaka.
–  Mr. Baker most közölte velem a borzalmas hírt – kiáltotta
Maggie, miközben a kocsihoz sietett. – Akkor hát utcára
kerülnek a gyerekek?
Sophie felemelte a szoknyája szélét, és kilépett a járdára.
Maggie pár lépésnyire megállt, Mr. Baker mögötte iparkodott.
–  Nincs miért aggódni – nyugtatta meg őket Sophie. –
Mindketten végtelenül boldogok lesznek, ha megtudják, hogy a
Grey Street biztonságban van – azzal a kocsi felé nyújtotta a
kezét. – Gyere, Nicholas! Bemutatlak az árvaház
igazgatónőjének és az ügyintézőmnek.
A kisfiú a kocsi ajtajában állt, és gyanakvón megemelte a
szemöldökét.
– Ugye emlékszel, hogy azt ígérted, nem hagysz itt?
Sophie méltóságteljes tekintettel fordult hozzá.
–  Hát persze hogy emlékszem. Remélem, te is arra, mit
ígértem.
– Igen – biccentett Nicholas. – Rendben, akkor menjünk.
Jobb kezét Sophie-nak nyújtotta, baljával a fakardját
szorongatta. Lelépett a két apró lépcsőfok után a macskaköves
útra.
–  Sophie – szólalt meg Maggie. – Hogy érti azt, hogy a Grey
Street biztonságban van? Miért ilyen biztos benne?
–  Igen, Lady Sophie – csatlakozott Mr. Baker is. – A herceg
nem a nagylelkűségéről ismert.
Sophie szíve majd megszakadt, ahogy ez a két ember
görcsösen tördelte a kezét.
–  Mindent elrendeztem a herceggel. Az árvaházzal minden
rendben lesz. Sőt!
Maggie csípőre tette mindkét kezét.
 gg p
–  Mr. Baker elmesélte, hogy ellátogatott a gyalázatoshoz
tegnap éjjel – jegyezte meg Maggie a szokásosnál erősebb ír
akcentussal.
– Mr. Baker! Úgy gondoltam, ez magánügy! – dorgálta meg az
idős férfit Sophie egy vádló tekintet kíséretében.
–  Sajnálom, Lady Sophie – szabadkozott Mr. Baker. –
Egyszerűen nem tudtam, mi mást tehetnék.
– Ne kérjen bocsánatot, amiért elmondta nekem, Mr. Baker –
fortyant fel Maggie, majd ingerülten Sophie irányába emelte
mutatóujját. – Lehet, hogy nem vagyunk vérrokonok, de a drága
édesanyád a legkedvesebb barátom volt, és ennyi év után úgy
tekintek magunkra, mint egy nagy családra. Természetesen
helyesen tette Mr. Baker, hogy beszámolt egy ilyen eseményről.
Sophie nem tehetett róla, de enyhe bűntudatot érzett. Maggie
O’Hallorant már kislánykora óta ismerte, azóta, hogy több mint
húsz évvel ezelőtt először ment el anyjával az árvaházba.
Amikor Londonban volt, Sophie ideje legnagyobb részét
Maggie-vel és anyjával töltötte, játszott a gyerekekkel és később
besegített az írni-olvasni tanításban is.
Később, miután az anyja meghalt és az apja a bátyjával együtt
Londonba költözött, minden lehetőséget megragadott arra,
hogy az árvaházban lehessen Maggie-vel és a gyerekekkel.
Maggie O’Halloran egy igazi kőszikla volt az életében anyja
halálát követően.
–  Maggie, nagyon sajnálom – ismerte el Sophie. – Azért nem
akartam, hogy Mr. Baker elmondja önnek, mert tudtam,
mennyire felzaklatja majd a hír.
–  Hogy felzaklat? – fakadt ki Maggie hitetlenkedve. –
Leányom! Mégis mit gondoltál, amikor egyedül látogattál el a
gyalázatoshoz? Tönkretehetted volna a hír…
–  Mielőtt folytatná – szólt közbe gyorsan Sophie –, talán ez
lenne a megfelelő pillanat arra, hogy bemutassam önöknek
Nicholas Delaneyt, Huntington grófjának gyámoltját – nézett le
a kisfiúra bátorítóan Sophie. – Ők itt Mrs. O’Halloran és Mr.
Baker.
Nicholas végigmérte őket, majd kardját Mrs. O’Halloranre
 gg j j
emelte.
–  Lady Sophie tegnap éjjel semmiféle gyalázatost nem
látogatott meg! Azonnal vonják vissza, amit mondtak!
Sophie összeszorította a száját, nehogy elnevesse magát, majd
megköszörülte a torkát.
–  Nicholas, egy úriember nem emeli a kardját egy hölgyre,
akármit mondott is.
–  De hiszen hazudik rólad! – morgolódott a fiú, és lassan
leengedte a fegyverét.
– Az a helyzet, hogy nem hazudott, inkább…
–  Tévedtem – vágott közbe Maggie, és lehajolt Nicholashoz. –
Bocsáss meg, fiam.
Nicholas kétkedőn nézte az idős hölgyet.
– Rendben.
–  Helyes – mondta Sophie. – Most, hogy ezt tisztáztuk,
menjünk be – szorította meg az aprócska kezet. – Talán
szeretnél játszani a kiscicákkal. Az árvaház macskája alig egy
hónapja szülte őket. Tündériek és igazán aprók.
–  Még sosem láttam kismacskákat! – kiáltotta el magát
Nicholas lelkesen.
–  Akkor ez egy kitűnő alkalom – válaszolta Sophie, és a
bejárathoz vezette a fiút.
A háta mögé pillantva látta, ahogy Mr. Baker és Maggie
követik őket.
Pár perccel később a felnőttek Maggie asztala köré gyűltek,
Nicholas pedig a távolabbi sarokban játszott a cicákkal.
–  Nem egyezhetsz bele ilyesmibe – buggyant ki Maggie-ből,
miután Sophie bizonyos részleteket kihagyva beszámolt az
egyezségről, amit a herceggel kötött.
–  Megtehetem és meg is tettem – jelentette ki Sophie, és
gyorsan ellenőrizte, hogy Nicholas hallótávolságon kívül van-e.
–  Egyetértek Mrs. O’Hallorannel. Lady Sophie, nem mehet
hozzá a gyalázatoshoz – kérlelte Mr. Baker.
–  Miért ragaszkodik mindenki ahhoz, hogy így nevezze? –
kérdezte Sophie kezét a levegőbe emelve.
–  Nos, ha illik rá, akkor illik – mondta Maggie. – Mr. Baker.
 gg
Adna Sophie-nak és nekem egy percet?
–  Természetesen, Mrs. O’Halloran – indult máris a szoba
másik végébe az ügyintéző.
Az igazgatónő figyelmét csak Sophie kötötte le, finoman
rángatta vörös hajfonatát, mialatt elemezte a helyzetet.
–  A herceg fia? – kérdezte halkan, de annyira mégsem, hogy
Mr. Baker ne hallja Nicholas közelében.
Maggie O’Halloran sosem volt csendes alkat.
–  Nem, nem az ő fia. Egy nagyon jó barátjáé, aki nemrég
hunyt el – fújtatott Sophie. – Devlin nagyon nemes tettet visz
véghez azzal, hogy a gyámja lett. Miért gondolják mindig a
legrosszabbat róla?
–  Nos, nem zörög a haraszt. – kezdte Maggie. – A gyalázatos
herceg hírneve oly régóta változatlan, hogy egyszerűen nem
gondolnak róla semmi jót.
Sophie keresztbe fonta a karját.
–  Meg kell-e ismételnem, Maggie O’Halloran, hogy a
gyalázatos herceg – ha már így szeretné nevezni – a nevemre
íratja az árvaházat, és havonta ezer fontot adományoz a Grey
Streetnek? Ez egy hatalmas összeg! Ebből elindíthatjuk a
szakiskolát. Ugye nem gondolja, hogy ez is egy gyalázatos tett?
–  Ne merészelj Maggie O’Halloran-ezni engem, lányom!
Hozzámenni egy ilyen szívtipróhoz borzalmas ár a
tulajdonjogért és a szakiskoláért! A házasság egy életre szól, és
nem akárkiére, hanem a tiédre, Sophie. Nagyon hosszú idő ez
arra, hogy egy kurafihoz kösd magad.
– Ha tudni akarja, megígérte, hogy megpróbál hűséges lenni –
próbálkozott Sophie, de ő is érezte, milyen silány ez az érv.
–  Megpróbál hűséges lenni? – emelte fel a hangját kétkedőn
Maggie. – Ugye nem hiszed ezt el, te lány? – kérdezte
szánakozva. – Azok után, ahogy az apád bánt a drága
édesanyáddal, ahogy hatalmaskodott fölötte, miközben más
nőket hajkurászott, és egyáltalán nem érdekelte, milyen mélyen
szereti őt, és mennyire mélyen megbántja minden egyes affér?
Sophie érezte, ahogy a gyomra összezsugorodik, amikor
felidézte anyja arcát, miután tudomást szerzett az apja újabb
 yj pj j
ügyeiről. Aznap, amikor a bátyja közölte vele, hogy anyjukat
elvitte egy borzalmas láz, Sophie tudta, hogy Elizabeth Wolcott
halálát az okozta, hogy összetört a szíve.
Elhessegette az emléket. Az anyja talán menthetetlenül
beleszeretett egy szoknyabolondba, de ő nem követi el ugyanazt
a hibát. Nem számít, mennyire vonzódik ő is egy hasonlóhoz.
–  Tudom, mennyire szerette az anyámat – mondta Sophie. –
De higgye el, megtanultam a leckét. Nem áll szándékomban
beleszeretni egy kurafiba.
 Tizenhetedik fejezet

– Jöjjön ki, kedvesem! Ígérem, nem bántom!

A férfi hangja türelmes volt és hízelgő. Tina a raktárépület
alsó szintjeit fürkészte, a férfi léptei tompán puffantak a padlón.
Az a ribanc ott bujkál valahol, és meg fogja találni! Nem
hagyja, hogy egy ostoba szolga keresztbe tegyen a terveinek.
Nem mozdult, csak hallgatózott.
Halk nyöszörgés lengte be a barlangszerű helyiséget.
Hang nélkül indult a megfelelő irányba. Szeme már
hozzászokott a félhomályhoz, így észrevette a rothadó farakás
mögül kikandikáló barna ruhadarabot.
Olyan könnyedén el lehetett kapni őket!
Nekirontott a farakásnak, és élvezettel nézte, ahogy
lebucskáznak a deszkák. A lány sikítva próbált kiszabadulni a
rázúduló halomból.
És ő már várt rá.
Tina felnézett, és mielőtt könyörgőre foghatta volna, a férfi
fejbe rúgta, és végignézte, ahogy a földre rogy.
Ingujját feltűrte és kihúzta a lányt a lábára zuhant fadarabok
alól, majd a vállára emelte, és visszavitte az irodába. Ledobta az
asztal mellé, lehajolt, és a tölgyfa asztal lábához kötötte.
Már késésben volt, pedig gyűlölte, ha eltér a menetrendtől.
Érezte, ahogy újraéled benne a harag, de nem volt ideje arra,
hogy most azonnal kieressze. Később. Később majd szabadon
engedi a szörnyet, és kiéli indulatait ezen a ribancon.
Lenézett az ájult testre. Majdnem sikerült tönkretennie
mindent! Belerúgott a bordáiba, a reccsenés hallatán
elégedettség töltötte el.
 Később majd megfizet mindenért, és talán még el is
szórakozik vele. Mosolya lehervadt, amikor meglátta a halott
inast a szeme sarkából. Először is meg kell szabadulnia a
holttesttől, különben bűzölögni fog, és ilyen körülmények között
biztosan nem tudna élvezkedni.
Cöcögött… Gyűlölte bepiszkítani a kezét, de megtette, amit
kell. Lehajolt, hogy felemelje a hullát, de megpördült, amikor a
lány felnyögött.
Látta, hogy lassan magához tér. Odalépett hozzá, és leguggolt
elé.
–  Nocsak, nocsak – búgta, és elsimította a haját az arcából. –
Nagyon fontos szerepet szántam magának ebben a drámában,
kedvesem.
Elsimította az arcán végigcsorgó könnyeket.
–  Nyugalom, édesem! Úgy volt, hogy kesztyűs kézzel bánok
magával, de elszaladt, és lassan elkésem az operából –
mosolyodott el, amikor meglátta a rémületet a lány szemében. –
Igen, félhet is, hiszen csodás terveim vannak ma estére! – azzal
belemarkolt Tina hajába, és teljes erővel a padlóhoz vágta.
Síri csend lett megint.
–  Így már jobb – mondta a férfi, és lágyan megcsókolta Tina
száját. – Pihennie kell.
Nem volt más hátra, mint megszabadulni a férfi holttestétől,
elmenni az operába, hogy lássák, aztán visszajöhet, és végre
szórakozhat. Igen, már alig várta.

Maggie elgondolkodva nézett Sophie-ra.

– A herceg félig ír, nem?
– Igen, úgy tudom, az anyja ír volt. De hogy jön ez ide?
Maggie még mindig merengve ujjával az arcán dobolt.
–  Az ír férfiak javíthatatlanok, ha hölgyekről van szó. Ugye
még nem próbált meg elcsábítani?
 – Az isten szerelmére! – kiáltott fel Sophie, de pirulni kezdett,
ahogy felidézte Devlin csókját. – Ez egy módfelett illetlen
kérdés!
–  Az édesanyád nincs itt, hogy megvédjen. Úgy érzem, ez a
feladat most rám hárul – méregette Maggie. – Hirtelen mintha
elpirultál volna, lányom. Ami válasz is a kérdésemre.
– Nem csábított el – állította Sophie.
Legalábbis még nem.
–  Egyébként végtelenül nevetséges ez a viselkedés. Az
egyezségem a herceggel elsősorban üzleti jellegű.
– Hát persze, lányom! – jegyezte meg gyanakodva Maggie.
–  Gondoljon, amit akar – állt fel Sophie. – Most gyorsan
megnézem a többi gyereket, de utána mennem kell. Sok
elintéznivalóm van.
Előrehajolt, és csókot nyomott az idős hölgy arcára.
–  Tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem, de kérem,
bízzon bennem. Minden rendben lesz.
–  Bízom benned, lányom – mondta Maggie. – Én csak a
gyalázatos herceg miatt aggódom.
– Hálás vagyok, amiért ilyen csodás barátom van, még akkor
is, ha sokszor túlságosan aggódik is – mosolygott Sophie, majd
Nicholas felé pillantott, aki boldogan mutogatta fakardját Mr.
Bakernek. – Mielőtt elmennék, feltennék egy kérdést Jane
Thompsonról.
Maggie kérdőn nézett Sophie-ra.
– Miről van szó?
Hol is kezdje? Sophie érezte az újszerű aggodalmat, ami a
szíve köré csavarodott.
– Azt hiszem, bajban lehet. Úgy tűnik, nyoma veszett.
–  A mi drága Jane-ünk? Eltűnt? – kapkodott levegő után
Maggie. – Hogy lehetséges ez? Azt hittem, jól megy a sora
Crowley-éknál.
– Ahogy én is, mostanáig.
Sophie elmesélte Maggie-nek Abelard grófja és a Tina nevű
lány látogatását.
–  Jane nem tolvaj – szögezte le Maggie erélyesen. – Meg kell
 J j g gg y g
tudnunk, hol van most, és mi történt. Hogyan segíthetek?
– Reméltem, hogy ezt mondja. Ha jól értem, Jane a parti alatt
hagyta el Crowley-ék vidéki házát. Hamarosan rendeznek egy
következőt, és sikerült meggyőznöm Devlint, hogy kísérjen el.
Addig is muszáj a lehető legtöbb információt beszereznünk a
legutóbbi mulatságról és a résztvevőkről.
– Világos.
–  Elmentem ma reggel Lord Crowley rezidenciájához, ami
mélységes kudarcnak bizonyult – emelte a levegőbe a kezét
reménytelenül Sophie. – A komornyik nem állt velem szóba, és
azt sem engedte, hogy beszéljek a házvezetőnővel. Arra
gondoltam, ha már nem hajlandóak megnyílni egy olyan magas
rangú valakinek, mint én, esetleg ön nagyobb szerencsével
járna.
– Ne is mondd tovább, lányom. Még ma ellátogatok a londoni
házukba. Meglátjuk, mit tudok kideríteni.
–  Köszönöm. Meg kell tudnunk, mi történt Lord Crowley
partiján. Aznap éjjel valami halálra rémítette Jane-t. Talán ha
sikerül megismernie a részleteket, lesz egy nyom, amit
követhetünk.
– Számíthatsz rám, lányom.
Sophie átölelte Maggie-t.
– Hálás vagyok, mint mindig. Alig maradt időm, jobb lesz, ha
gyorsan megnézem a gyerekeket, mielőtt indulnom kell.
– Mi ez a nagy sietség?
Sophie összerezzent.
– Abelard grófja tiszteletét teszi nálam.
– Te aztán szeretsz a tűzzel játszani…
–  Ő is Jane-t keresi, Maggie. Remélem, több hírrel tudok
szolgálni neki. Látja, a látogatásának semmi köze semmiféle
udvarláshoz, úgyhogy nem lesz tűz, amivel játszhatnék. Nem
mintha szándékomban állna bármiféle vele kapcsolatos tűzzel
játszadozni – tette hozzá gyorsan. – És a herceg is tud
Abelardról.
–  Vigyázz most, hogy alkut kötöttél az ördöggel. Úgy érzem,
nem örülne, ha a saját kénköves lángjain kívül máséval is
 j gj
megégetnéd magad.
 Tizennyolcadik fejezet

– Nem hiszem el, hogy Aberald grófjának volt mersze felültetni

téged! – jelentette ki Mabel, miközben kiszállt a kocsiból, és
csatlakozott Sophie-hoz a Királyi Operaház bejáratához vezető
lépcsőn.
Sophie elfojtott egy sóhajt, ahogy megindultak felfelé. Mabel
nénikéje semmi másról sem tudott beszélni, miután átvette a
gróf bocsánatért esedező üzenetét.
–  Nem ültetett fel, nénikém. Üzent, hogy közbejött valami
sürgős ügy.
– Ah! – gúnyolódott a nénikéje. – Micsoda badarság! Őszintén,
Sophie, a gróf valószínűleg meggondolta magát azután a
szörnyű jelenet után a szalonban, csak nem volt mersze közölni.
Felértek a lépcső tetejére, és beléptek az operaház
előcsarnokába. A hall telis-tele volt emberekkel, mindenki a
legszebb estélyi ruháját viselte. A hölgyek roskadoztak az
ékszerektől és kifinomult ruhákat viseltek, legtöbbjük csak
emiatt jött, nem az operáért. Igazából a férfiak és a nők jobban
örültek annak, ha pletykákat hallgathattak első kézből, és
pusmoghattak egymásról. Sophie pont emiatt nem szeretett
részt venni az ilyen eseményeken. Aznap este viszont a Don
Giovanni volt műsoron, amiért szívesen tett kivételt.
Még akkor is, ha így kitette magát nénikéje szóáradatának.
Szerencsére az opera hamarosan kezdődött.
–  Hölgyeim – búgott egy mély hang a hátuk mögül. –
Mindketten elragadóak ma este.
Sophie megpördült. Devlin közeledett feléjük. Istenem!
Mennyire pompásan fest!
 – Mit keres maga itt?
És miért ver szaporábban a szíve csupán attól, hogy látja?
–  Sophie! Kérem, bocsásson meg neki, kegyelmes úr –
esedezett Mabel. – Általában nem ilyen illetlen.
– Úgy tűnik, csak a jelenlétemben – vigyorodott el pimaszul a
herceg, Mabel pedig mesterkélt mosollyal válaszolt.
– Elég jó meglátás – mondta Sophie.
–  Sophie! – figyelmeztette Mabel újra. – Ne légy ilyen
goromba.
–  Semmi gond, nénikém. A herceg élvezi a
modortalanságomat.
–  Milyen igaz – nevette el magát Devlin, hangja betöltötte az
előcsarnokot.
Sophie nem tudott nem mosolyogni.
– Bár még mindig nem válaszolt a kérdésemre, kegyelmes úr.
– Úgy hallottam, itt lesznek ma este – mondta a gróf. – Így hát
eljöttem.
Sophie érezte, ahogy elgyengül a lába. Milyen csalfa ez a test!
Csak mert a gróf észveszejtően jóképű a fekete frakkban és a
kikeményített nyakkendőjében, még nem jelenti azt, hogy el
kellene alélnia, ahogy bizonyára a többi londoni nő már meg is
tette.
– Kegyelmes úr – áradozott Mabel. – Minő bók!
–  Igyekszem, bár úgy érzem, hiábavaló a fáradozásom –
kacsintott sokatmondóan a gróf. – Milyen kár. De milyen
modortalan vagyok! – kiáltott fel Devlin, és gyorsan megfogta
Mabel kezét, hogy csókot lehelhessen a kézfejére. – Bocsásson
meg, amiért nem ezzel kezdtem, de drága Lady Winthrup, ma
este igazán sugárzó ebben a csodálatos, ragyogó sárga ruhában!
– Most pedig már nekem bókol.
Mabel nem is akart ellenállni a herceg bájainak.
Sophie a szemét forgatta. A nénikéje úgy festett, mint egy két
lábon járó napkorong. Ruhája annyira élénk volt, hogy szinte
már fájt ránézni.
– És ön, Lady Sophie… – duruzsolta, majd az ő kesztyűs kezét
is megemelte. – Igazán lélegzetelállító – azzal Sophie is kapott
egy kézcsókot.
Sophie némán átkozta magát, amikor a herceg diszkrét
simításától egész testében megremegett. Ez már tényleg
nevetséges volt.
–  Megszédült? – szegezte neki a kérdést gátlástalanul Devlin,
mélykék szeme szikrázott a látottaktól.
Sophie kihúzta magát.
–  Egyáltalán nem, kegyelmes úr. Bizonyára meglöktek
hátulról.
Az a legjobb, ha a herceg nem tudja pontosan, milyen
hatással is van rá, bár Sophie gyanította, hogy Devlin
tökéletesen tisztában van azzal, hogyan reagál a teste. A fene
egye meg!
– Igen, igen – helyeselt Mabel, majd kinyitotta a legyezőjét és
vadul mozgásba lendítette. – Borzasztóan nagy a tömeg. Talán
elindulhatnánk a páholyunk felé.
–  Volna esetleg kedvük ma este az én páholyomból
megtekinteni az előadást?
–  Milyen kedves felajánlás! – lelkendezett Mabel. – Az ön
páholya hatalmas!
–  Mások is mondták már – jegyezte meg a herceg
rezzenéstelen arccal.
Sophie összeszorította a száját, és jelentőségteljes pillantást
küldött Devlin felé.
– Köszönjük az ajánlatot, de nem fogadhatjuk el.
–  Miért is nem? A herceg páholya az egyik legnagyobb, és te
odavagy ezért az operáért!
– Ez igaz, de semmiképpen sem szeretnék kényelmetlenséget
okozni a hercegnek.
– Biztosíthatom, Lady Sophie, hogy két ilyen csodaszép hölgy
társasága semmiképp sem lehet kellemetlen.
–  Látod, Sophie? – mondta Mabel. – A herceg örülne a
társaságunknak.
–  Ebben biztos vagyok, de nem szeretnék szembekerülni a
pletykákkal, amit ez szülne.
p y
Bár hamarosan mindenki értesülni fog az eljegyzésükről, így
a nénikéje is, Sophie nem szeretett volna a megjegyzésekkel és
sandításokkal foglalkozni, amíg nem feltétlenül muszáj.
–  Nos, mindenki erről beszélne, nem igaz? – tűnődött Mabel,
és felragyogott az arca. – Tisztelettel elfogadhatjuk az ajánlatát,
kegyelmes úr.
– Mabel néni! – ellenkezett Sophie.
A nénikéje közelebb hajolt hozzá.
–  Ez tökéletes lehetőség arra, hogy megnyerd magadnak,
kedvesem – súgta a fülébe. – Máris nyerésre állsz – azzal
gyorsan ellépett Sophie mellől. – Most, hogy ezt elrendeztük, ha
megbocsátanának egy pillanatra. Beszélnem kell Lord
Hemingsworthszel. Ha a kegyelmes úr lenne olyan kedves, és
felkísérné a páholyába az unokahúgomat. Hamarosan én is
csatlakozom.
Devlin meghajolt.
– Kitűnő ötlet, Lady Winthrup. Megtiszteltetés lenne.
–  Köszönöm, kegyelmes úr – mosolygott rá Mabel. – Nem
maradok soká – kiáltott utánuk, és eltűnt a tömegben.
Sophie felsóhajtott. Ezek után hogy fog a kedvenc operájára
koncentrálni?
–  Mióta érdekli, hogy mit mondanak mások? – fogta meg
Devlin finoman Sophie könyökét, és felvezette a főlépcsőn, ami
a páholyához vezetett.
Sophie nem tudta nem érezni a herceg kesztyűbe bújtatott
kezének forróságát. Megrázta a fejét, hogy kitisztulhassanak a
gondolatai.
– Igazából nem voltam teljesen őszinte. Nem az aggaszt, hogy
mit mondanak mások, hanem az, hogy ön mit mond a
nénikémnek.
– Ugyan már! Mit mondhatnék, ami miatt ennyire aggódik?
Felértek a lépcső tetejére, és máris minden fej feléjük fordult.
Hát elkezdődött. Sophie Devlinre pillantott, aki elmélyülten
figyelte őt.
–  Még nem számoltam be neki a közelgő eljegyzésünkről –
vallotta be halkan.
– Ezt kitaláltam. Ha már megtette volna, futótűzként terjedne
a hír.
Sophie elfintorodott.
– Mabel nem annyira pletykás.
Kétkedő arckifejezés volt Devlin válasza.
–  Rendben, tényleg rémesen pletykás. Pont ezért nem
mondtam még el neki.
–  Természetesen csakis önön múlik, mikor avatja be, de az
eljegyzésünkről szóló közlemény benne lesz a holnapi
újságokban. Kétlem, hogy a nénikéje örülne annak, ha
utolsóként hallana a fejleményekről – mondta Devlin, aki
láthatóan nagyon is élvezte a helyzetet.
– Már holnap? – kiáltott fel Sophie önkéntelenül.
A közelükben megfagyott a levegő, és mindenki úgy nézett rá,
mintha megőrült volna. Sietve elmosolyodott, és folytatták
útjukat a gyéren megvilágított folyosón a herceg páholyáig, ahol
már senki sem hallhatta őket.
–  Hogy érti azt, hogy a közlemény benne lesz a holnapi
újságokban?
Ahogy felértek a páholyhoz, Devlin hirtelen behúzta Sophie-t
a sötét alkóvba.
–  Mit művel? – kérdezte Sophie, miközben a herceg
hozzápréselte magát.
Szigorúnak akart tűnni, de csak egy erőtlen rebegésre tellett
tőle. Ellenállása máris elillant, ahogy a hangja is.
– Megfelelően üdvözlöm a jegyesemet.
Devlin szája gátat szabott mindennemű ellenállásnak. Csókja
forró volt és heves, választ követelt. Sophie megadta magát,
megnyílt előtte, és megízlelte a herceget. Mámorító volt.
Devlin váratlanul eltávolodott, és vett egy mély levegőt.
A következményekre fittyet hányva Sophie lábujjhegyre állt,
és megcsókolta. Bármennyire is haragudott rá, a teste többet
akart. Mivel a szíve és a feje elég erős volt ahhoz, hogy ne
szeressen bele, megengedhette a testének, hogy átélje az
érintése okozta eufóriát.
 A herceg felmordult, de nem tolta el magától.
Sophie felbátorodva használta a nyelvét.
Mély morajlás tört fel Devlin torkából, ahogy finoman
nekidöntötte Sophie-t a függönyözött falnak, és elmélyítette a
csókot. Sophie érezte a herceg erejét és túlfűtöttségét abból,
ahogy magáévá tette a száját.
Devlin végül indulatosan elszakította magát tőle, majd hátrált
egy lépést.
– Elég ebből – mondta recsegő hangon.
Sophie-nak kellett pár pillanat, amíg visszatért a valóságba, és
eszébe jutott, hol is vannak.
– Valami rosszat tettem?
A herceg elnevette magát.
–  Ha folytatnánk, nem lennék képes emberek előtt
mutatkozni egy jó darabig.
– Hogy érti ezt? – nézett Devlinre zavarodottan Sophie.
A herceg kaján vigyor kíséretében közelebb lépett hozzá,
megfogta a kezét, és az ágyékára tapasztotta. Sophie érezte,
ahogy karmazsinvörössé válik az arca, miközben ujját
végigvezette a jegyese merevedő péniszén.
–  Láthatja, hogy máris szükségem van egy percre – súgta
Devlin a fülébe.
Sophie majdnem elkapta a kezét, de végül győzött a
kíváncsiság. Tétován simogatta a férfiasságára feszülő anyagot.
Huntington felhördült.
– Ön lesz a végzetem…
Sophie azonnal abbahagyta, amit csinált.
–  Nem szeretnék felelős lenni ezért – jelentette ki nyersen,
miközben egy része nem értette, hogy lehet ilyen hatással rá.
Devlin nevetett, majd vett pár mély lélegzetet.
– Talán menjen előre. Szükségem van egy percre.
Sophie örömmel nyugtázta, hogy végre a herceg volt az, aki
kissé megzavarodott. Kilépett az alkóvból és megtette az utat
Devlin páholyáig. A függönyöket már elhúzták és rögzítették
egy szaténszalaggal, egy üveg pezsgő pihent a jegesvödörben a
kisasztalon.
 Mabel még nem érkezett meg. Helyes. Sophie nem hitte, hogy
képes lenne tartani magát, ha a nénikéje afelől érdeklődik,
merre van Devlin. Szent ég! Hiszen még ő maga sem tudta
elhinni, miben mesterkedtek az imént! Kinyitotta a legyezőjét,
és határozott mozdulattal kezdte lehűteni a gondolatait.
Tekintete végigsiklott a színháztermen, nyugtázta, hogy
minden páholy megtelt, és egyre több színházi látcső fordult
felé. Bájos. Ha holnap elolvassák az újságot, még ennél is jobban
beindul a pletykagyár. Erről eszébe is jutott, hogy a herceg nem
adott magyarázatot arra, miért jelentet meg közleményt
anélkül, hogy szólt volna neki.
Egy perccel később Devlin magabiztosan lépett be a páholyba,
és egy kézlegyintéssel menesztette az ajtónál álló két inast, majd
vigyorogva Sophie-ra nézett, aki keresztbe font karral, mogorva
pillantást küldött felé.
–  Már megint mit tettem? – tette fel a kérdést túláradó
élvezettel.
– Azt hiszem, megpróbálta elterelni a figyelmemet odakint.
– Kedvesem. Én próbáltam megállni… – hajolt le hozzá, hogy a
fülébe súghasson. – Ön volt az, aki többet akart.
A férfi puszta jelenléte különös dolgokat művelt a
koncentrációs képességével, főként akkor, amikor a lélegzete
megcirógatta a fülcimpáját. Sophie ellépett.
–  Tényleg megjelentet egy közleményt az eljegyzésünkről a
holnapi újságokban?
–  Igen – válaszolta Devlin, és a kisasztal túloldalára ment. –
Beleegyezett, hogy egy hónapon belül hozzám jön. Nem láttam
értelmét a további késlekedésnek.
–  Azért jó lett volna, ha előtte megbeszéli velem – lépett
Sophie a páholy elejébe, a herceg közben felemelte a
pezsgősüveget. – Csak hogy tudja, még a bátyámnak sem
mondtam el.
Ez volt az a beszélgetés, amit Sophie a lehető legtovább akart
halogatni, tekintettel arra, hogy Daniel túlságosan védelmező
volt, és biztosra vette, hogy vehemensen ellenezni fogja a húga
és egy olyan hírhedt szoknyapecér egyesülését, mint Devlin.
 gy y y p gy
–  Reméltem, hogy kissé több időm lesz arra, hogy
tájékoztassam a családomat a helyzetről.
Huntington kinyitotta az üveget, és töltött a
kristálypoharakba.
– Még mindig el szeretne menni Lord Crowley partijára?
– Hogy jön ez ide?
–  Nem kellene úgy odamennie, hogy senki sem tudja, hogy a
jegyesem – világosította fel Devlin. – Vagy talán meggondolta
magát az egyezségünkkel kapcsolatban? – végzett a második
pohárral is, majd visszatette a pezsgőt a hideg ezüstvödörbe.
– Nem gondoltam meg magam – válaszolta Sophie erélyesen,
de suttogva, hiszen tudta jól, hogy szemek és fülek sokasága
figyeli. – Csupán örültem volna, ha velem beszél először,
ugyanis erről szól a házasság. Ha megosztja valakivel az életét,
abba beletartozik az, hogy egyeztet is az illetővel.
A herceg szembefordult Sophie-val.
– Milyen volt a találkozó a gróffal?
– Nem volt találkozó. Abelard lemondta.
Sophie nem volt biztos benne, de mintha Devlin arcán egy
pillanatnyi elégedettség suhant volna át.
– Van valami köze hozzá?
–  Minő csavaros gondolat! Tessék, igyon egy kis pezsgőt –
rázta meg a fejét, miközben átnyújtotta Sophie-nak a
kristálypoharat, és felvette a másikat is.
Sophie készségesen elfogadta a nedűt.
– Szóval nincs köze ahhoz, hogy a grófnak le kellett mondania
a látogatását?
– Megmondtam, nem szeretném, ha találkoznának.
Sophie érezte, hogy fogytán a türelme.
– Én pedig megmondtam, nem szabhatja meg, kivel és mikor
találkozom.
–  A feleségem lesz. Szerintem nem illendő, hogy más férfiak
látogassák – jelentette ki Devlin halálos nyugalommal. – Tettem,
amit tennem kellett.
– Pontosabban?
– Igazából semmit sem csináltam. Azt hiszem, Lord Penderley
 g y
sürgősen bekérette a hadügyminisztériumba a grófot.
– Az ön parancsára, gondolom.
A herceg megvonta a vállát.
– Lehetséges.
– Milyen fondorlatos! Hogy merészel ily módon beleavatkozni
az ügyeimbe?
–  Azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha ideadja a poharát –
mondta Devlin, és elvette Sophie-tól a pezsgőt. – Rendben. Így
legalább nem tesz semmi olyat, amit később megbánhat.
– Mint mondjuk a fejéhez vágni egy poharat? – vágta csípőre
a kezét Sophie.
–  Igazából arra gondoltam, az arcomba löttyintené a
tartalmát. El kell ismernem, meg sem fordult a fejemben egy
olyan, hölgyhöz nem méltó tett, mint a pohárdobálás. Elég
erőszakos, nem gondolja? – kacsintott Sophie-ra szemtelenül.
Ha nem tapadt volna több száz szempár Devlin páholyára,
Sophie bizonyára beváltotta volna a fenyegetését csak azért,
hogy letörölje azt a bosszantó vigyort a herceg képéről.
–  Nos, jobb lesz, ha kezdi megszokni, mire vagyok képes –
figyelmeztette. – És azt se felejtse el, hogy nem ismer annyira,
mint hiszi.
– Ez így van – értett egyet vele Devlin. – Sok mindent kell még
felfedeznem, és be kell vallanom, módfelett élvezem a
folyamatot.
–  Örülök, hogy jól mulat, de egyet ne felejtsen, Huntington.
Nem hagyom, hogy parancsolgasson nekem. Talán ön nem
olyan, akivel normál esetben összekötném az életem, de ha még
egyszer beleavatkozik egy ügyembe, higgye el, bánni fogja a
napot, amikor azt kérte, legyek a felesége!
– Egy újabb körülmény, amit alig várok már.
–  Komolyan beszélek! – nyomatékosította Sophie. – Ha még
egyszer előfordul ilyesmi, figyelmeztetem, a következményektől
nem lesz elragadtatva!
 Tizenkilencedik fejezet

Devlin élvezettel nézte Sophie arcát, ahogy a színpadra tapadt

tekintettel, teljesen elvarázsolta az előadás. Meglágyította a
vonásait az öröm, amit a Don Giovanni opera okozott neki, és ez
mély elégedettséggel töltötte el a herceget, amiről korábban azt
gondolta, nem fordulhat elő. Még sosem látott senkit, akit
ennyire elvarázsolt volna az opera.
A hölgyek, akiket régebben magával hozott, általában
igyekeztek elfedni az unalmukat, de Sophie más volt. Őt
látszólag teljesen magával ragadta az előadás.
A zene egyre hangosabbá vált, a tömeg pedig tapsviharban
tört ki. Sophie felugrott és lelkesen éljenezett, ő pedig
csatlakozott.
–  Ez egyszerűen mesés volt! – lelkendezett Sophie, aki el is
felejtette a herceg iránt érzett ellenszenvét az előadás miatt.
–  Még sosem szórakoztam ilyen jól – válaszolta Devlin a
lehető legőszintébben.
–  Azon, hogy a hírhedt gazfickót, Don Juant lecitálták a
pokolba a démonok? Ki gondolta volna? – pimaszkodott Sophie.
A herceg már épp mondani akart valami kedveset, amikor
Lady Winthrup közéjük hajolt.
–  Igen, remek előadás volt – szólt közbe az idős hölgy. – Bár
jobban örültem volna, ha angolul énekelnek, és nem olaszul.
Végtére is ez itt Anglia.
–  De nénikém… – kezdett bele Sophie. – Ettől olyan szép az
opera! Az olasz nyelv ritmikussága teszi romantikussá és
rejtélyessé az előadást!
–  Nos, az én fejemet csak összezavarja, ha órákon át kell az
olasz nyelvet hallgatnom – jelentette ki Mabel.
Inasok kapcsolták fel a falilámpákat, az apró páholyban azon
nyomban világosabb lett.
–  Én még órákig tudnám nézni – nevetett Sophie. –
Huntington? Ön szerint is túl hosszú volt?
–  Igazából önhöz hasonlóan én is örültem volna, ha jóval
tovább nézhetem – válaszolta őszintén a herceg.
Sophie kétkedve, kissé pimasz pillantással díjazta ezt.
– De én úgy tudtam, nem igazán kedveli az operát. Talán kissé
kényelmetlen?
– Ah taci, inguisto core – mormolta jóindulatúan.
Az Ah, légy csendes, csalfa szív egy ária az első felvonásból.
Természetesen Devlin sosem szerette az operát, de ez az este
más volt.
–  Úgy tűnik, az operához fűződő viszonyom jelentősen
megváltozott, legalábbis ha az ön társaságában élvezhetem –
válaszolt a herceg, mire Sophie arca újfent kipirult. – Menjünk a
földszintre némi frissítőért. Csak ön után, Lady Winthrup!
Devlin intett Mabelnek, hogy menjen előre, majd megfogta
Sophie könyökét, és a páholy kijárata felé vezette. Mivel szerette
volna ő is zavarba hozni, a fülébe súgott menet közben.
– Igazán elbűvölő, amikor elpirul.
– Devlin Markham – rebegte Sophie, és finoman rásuhintott a
karjára a legyezővel. – Nem szükséges bókolnia, hiszen már
elfogadtam az ajánlatát.
A lépcső felé menet a herceg nem tudta türtőztetni magát.
–  Muszáj cinikus megjegyzésekkel válaszolnia, ha bókolni
merészelek?
– talán elfelejtette volna, hogy milyen gyakorlott szinten űzte
eddig is a bókolás művészetét?
Devlin kuncogva lépdelt lefelé a lépcsőn a szalon felé, ahol
italokat és szendvicseket szolgáltak fel.
–  Nem tagadom – jegyezte meg. – Viszont önnel mindig
őszinte vagyok.
A terem közepén megálltak.
 – Hát persze.
A herceg felhorkant.
– Mindig meg fogja kérdőjelezni a becsületességemet?
– Nem a becsületességét kérdőjelezem meg, hanem a felvágott
nyelvét!
–  Ó! Hát ott van az a nyavalyás! – vágott közbe Mabel, és a
folyosó túlsó vége felé mutatott, ahol Abelard grófja állt. – Azt
hiszem, megyek, és megdorgálom, amiért ma felültetett.
Sophie látta, ahogy Abelard eltűnik a folyosón.
– Nénikém, ugye nem áll szándékodban jelenetet rendezni?
Mabel félrehúzta a száját.
–  Természetesen nem, bár megérdemelné – sóhajtott
csüggedten. – A női mosdó a folyosó végén van. Legjobb lesz, ha
felfrissítem magam, kissé mintha kipirultam volna.
Megbocsátanak?
–  Ha nem érzed jól magad, szívesen elkísérlek – ajánlkozott
Sophie.
–  Nem – lapogatta meg unokahúga kezét Mabel. – Semmi
bajom, csak kell egy pillanatnyi nyugalom, hogy lecsillapodjak.
Maradj, és beszélgess a herceggel – azzal jobbra fordult, és
megindult a folyosó felé.
A tekintetéből áradó elszántságból Devlin arra következtetett,
hogy az öreg hölgy a grófot akarja célba venni a mosdó helyett.
Egy pillanatra még meg is sajnálta Abelardot, de ez az érzés
gyorsan elpárolgott.
–  Jöjjön! – szólt Devlin Sophie-nak, majd kézen fogta, és
elindult vele a terem közepe felé. – Fogyasszunk némi frissítőt.
Félúton jártak, amikor Devlin hátulról meghallotta, hogy egy
női hang harsogja a nevét.
Mély levegőt vett, és lassan megfordult. A nénikéje, Cornelia,
Brampton özvegy márkinéja nézett rá megvetően. Majdnem két
éve nem látta már, de a hölgy semmit sem változott. Fekete
gyászruháját lassan húsz éve, Devlin nagybátyjának halála óta
viselte, és ahogy mindig, nyílegyenes testtartással, magasba
emelt fejjel méregette őt.
A valamikori klasszikus szépség arcvonásai
 p g
megkeményedtek, dölyfössé váltak, és bár még mindig csinos
volt, a minden egyes porcikájából áradó keserűséget ez sem
tudta feledtetni.
– Lady Brampton! – bólintott köszöntés gyanánt.
Devlin felismerte három kuzinját is, akik közrefogták
anyjukat.
A nénikéje mindig maga mellett tartotta őket, hátha sikerül
valamelyiküket rásózni egy megfelelő agglegényre, noha
mindhárman búcsút mondtak már legszebb éveiknek.
–  Hölgyeim, minő öröm, hogy láthatom önöket! – azzal
Sophie-hoz fordult. – Lady Sophie, engedje meg, hogy
bemutassam azoknak, akik az úgynevezett családomból
megmaradtak…
–  Igazi gavallér, mint mindig. Nem is számíthattam volna
ennél kevesebbre – jegyezte meg Lady Brampton, sötétkék
tekintetével vakmerően méregette Sophie-t. – Tudom, kicsoda
ön. Azt feltételeztem, hogy jóval okosabb annál, mintsem hogy
vele mutatkozzon. A hírneve fogja megsínyleni.
Sophie szemöldöke megemelkedett.
– Bizonyára nem azt akarja mondani ezzel, hogy vétettünk az
illem ellen, amikor a nénikémmel elfogadtuk a herceg
meghívását a páholyába?
Lady Brampton összeszűkült szája még vékonyabbra
zsugorodott.
–  Ön az egyetlen hajadon hölgy, akit valaha a páholyában
szórakoztatott. Egy ilyen eset megérdemli a figyelmet.
–  De csak azokét, akiknek nincs más gondjuk – nézett az
özvegyre dacosan Sophie. – Gondolom, ön nem fárasztaná
magát efféle találgatásokkal.
– Önt nem aggasztja a herceg hírneve? Figyelembe véve azt a
nem elhanyagolható tényt, hogy az apja meggyilkolta a
férjemet!
–  Anyám! Nem mondhatsz ilyeneket! – kiáltott fel a
legidősebb kuzin, Lady Amelia, és megragadta Lady Brampton
karját. – Ez nem megfelelő hely…
Sophie elképedt, Devlin pedig máris megbánta, hogy
 p p p g g gy
köszöntötte a nénikéjét. Bárcsak messze elkerülte volna ezt a
nőt!
–  Vigyázz a szádra, Amelia! – torkollta le a lányát Lady
Brampton, és kiszabadította a karját. – Ő pontosan tudja, hogy
az apja árulása nélkül sosem lehetett volna gróf.
Devlin lesöpört egy szöszt a zakójáról, a megvetésen túl
semmiféle érzelmet nem óhajtott kimutatni. A nénikéje a
múltban ragadt, és kitalált egy őrült mesét, hogy a férje sok-sok
évvel ezelőtti balesetét valahogy fel tudja dolgozni.
–  Az ilyen mértékű keserűség bizonyára nem a hosszú élet
titka.
– Pont ilyen blazírt magatartás várható egy ilyen modortalan
alaktól, aki folyamatosan meggyalázza a család nevét – folytatta
Lady Brampton. – Az isten szerelmére, ön kereskedik! És azzal
az ír nevelőnő anyjával csak egy leheletnyivel jobb, mint egy
fattyú!
Ismerős indulat ébredt Huntingtonban az anyja becsmérlése
hallatán. Éveken át kellett hallgatnia, hogy a nagyapja gyalázza
az anyját, és nem volt hajlandó eltűrni egy ilyen rosszindulatú
nőszemélytől sem.
– Túl messzire megy, hölgyem! – emelte meg a hangját Sophie,
mielőtt Devlin bármit mondhatott volna. – Nincs joga így
beszélni!
A herceg meglepetten nézett a menyasszonyára, aki, mint egy
nőstény oroszlán, ugrásra készen lépett a nénikéje elé. Még
soha senki sem kelt a védelmére. Jóleső érzés töltötte el,
ilyesmit nem tapasztalt azóta, hogy a szülei meghaltak.
Váratlanul elszorult a torka.
–  Én Brampton özvegy márkinéja vagyok. Úgy beszélek,
ahogy akarok!
– A rangja nem jogosítja fel arra, hogy ilyen goromba legyen!
– vágott vissza Sophie.
Az idős hölgy vészjóslóan bámulta Sophie-t.
–  Honnan veszi a bátorságot, hogy így beszéljen az
elöljárójával!
– Lady Brampton. Talán a társadalmi ranglétrán fölöttem áll,
 y p g
de egyet tisztázzunk. Ön nem jobb ember nálam, és emellett az
illetlensége és goromba viselkedése a legnyomósabb érv.
Devlin megjegyezte, hogy a jövőben sose tegyen keresztbe
Sophie-nak. Bármennyire is szeretett volna közbelépni, hogy
megmentse jegyesét a veszekedéstől, Sophie-nak láthatóan
semmi szüksége nem volt erre. Remekül boldogult. Az
igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy Devlint elbűvölte,
ahogy maga alá gyűri az özvegy márkinét.
Érte.
–  Jobb lesz, ha vigyáz a nyelvére! – csattant fel Lady
Brampton.
–  Ön pedig jobban teszi, ha megfogadja a saját tanácsát! –
tromfolt rá Sophie.
– Hölgyeim… – lépett közbe végre Devlin. – Talán mindketten
lecsillapodhatnának.
Bár élvezte, hogy Sophie helyrerakja a nénikéjét, a tömeg már
felfigyelt rájuk. Őt persze ez nem zavarta volna, de Sophie
érzéseire gondolt.
Meg is lepődött. Soha ezelőtt nem érdekelte egyetlen nő
érzelmi világa sem.
–  Maradjon ki ebből, Huntington – meredt Devlinre Sophie,
mielőtt újra Lady Bramptonhoz fordult volna. – A családnak
kellene a legnagyobb támasznak lennie, erre ön így rágalmazza
őt. Szégyellje magát!
–  Hölgyeim, kérem, nyugodjanak meg – azzal a herceg
megfogta Sophie könyökét, mert úgy festett, mint valami
pokolból szalajtott vadmacska, aki kész csatába indulni érte. –
Kedvesem. Hálás vagyok, amiért megvéd, de már elég nagy a
közönségünk.
A fültanúk száma máris megkétszereződött.
–  Nem érdekel – jelentette ki Sophie, és lerázta magáról a
vőlegénye kezét. – Jegyezze meg, Lady Brampton – szegezte
mutatóujját az özvegyre –, Devlin már nincs egyedül! Ha valami
derogálót mond róla, nem fogom tétlenül végignézni!
Lady Brampton szeme összeszűkült.
–  Egy ilyen nevetségesen lojális védelmezés hallatán nem
 gy y g j
csoda, hogy egyesek úgy gondolják, megbecstelenítette önt.
Jómagam is ezt gyanítottam!
Devlin teste megfeszült, mintha a nénikéje felpofozta volna. A
herceg őszintén örült volna annak, ha így történik ahelyett,
hogy gonosz mód rátámad Sophie-ra.
– Most már túl messzire ment, hölgyem – csendült fel a herceg
jeges hangja, majd odalépett a nénikéjéhez, és a fülébe súgott. –
Ha még egy rosszindulatú megjegyzést tesz Lady Sophie-ra, egy
garast sem kap többé.
Amikor Devlin megörökölte a hercegséget, a nénikéje éves
járandóságát is a magáénak tudhatta.
Lady Brampton felszegte a fejét.
– Azt nem merészeli.
–  Tegyen próbára – ajánlkozott Devlin. – Azóta keresem a
lehetőséget, amióta megörököltem a címet.
–  De ezt nem teheti! – csattant fel Lady Brampton a lehető
leghalkabban. – A nagyapja végrendelete nem teszi lehetővé.
–  A birtok már becsődölt, amikor megörököltem. Az éves
járandóságát a kereskedelmi vállalkozásaimból finanszírozom,
így tehát azt tehetek a saját pénzemmel, amit csak akarok.
Devlin élvezettel nézte végig, ahogy a nénikéje arca
hamuszürkévé válik.
–  Nem. Még ha mélyen megveti is a családja jó hírét, akkor
sem tenne ilyet – jelentette ki Lady Brampton.
– Azt hiszem, ennél jobban ismer – villantott röpke mosolyt a
herceg. – Az évek alatt nem igazán foglalkoztam az apámra és
rám tett súlyos megjegyzéseivel, de átlépett egy határt, amikor
Lady Sophie-t is célba vette – figyelmeztette. – Ha még egyszer
meghallom, hogy akár csak céloz is a rágalmazó pletykákra, úgy
tekintem, öntől származnak, és higgye el, drága nénikém, nem
fog örülni a következményeknek.
–  De… de én nem befolyásolhatom a Londonban terjedő
pletykákat és szóbeszédet!
– Drága nénikém. Mindketten tudjuk, hogy a társaság sokat ad
az ön véleményére. Sophie eddig makulátlan hírnévnek
örvendhetett, és ha ez megváltozna, ön lesz a felelős, és ennek
 g
megfelelően cselekszem – azzal ellépett az özvegytől. – Tenni
fog róla, hogy ön és a barátai csakis a legjobb és legnemesebb
véleménnyel legyenek Sophie-ról.
Lady Brampton elnémult, míg emésztgette Devlin szavait,
majd Sophie felé fordult.
– Össze fogja törni a szívét. Ez biztos, ahogy a Nap is felkel, ha
bármi köze lesz hozzá. Lányok, menjünk. Elegem volt mára a
rivaldafényből.
A hölgyek megindultak.
–  Sajnálom, Lady Sophie – mondta Lady Amelia. – És kérlek,
bocsáss meg, kedves kuzin – tördelte kezét, miközben Devlinre
nézett. – Mama sosem hallgatott a józan eszére papa halála
kapcsán. Még mindig gyászolja, de biztos vagyok benne, hogy
nem akarta megbántani – azzal a lány sarkon fordult, és a
többiek után sietett.
Miután elmentek, Devlin mogorva pillantást intézett az
összegyűlt nézősereg felé. Majdnem mindenki elfordult,
láthatóan zavarba jöttek attól, hogy rajtakapták őket.
Sophie ökölbe szorította a kezét, haragja nem csitult.
–  Legszívesebben a nénikéje után mennék, hogy párbajra
hívjam.
Devlin már nem tudta elfojtani a vigyorát.
–  Úgy látom, biztonságban leszek, ha egyszer
összeházasodunk.
– Összeházasodunk? – hördült fel egy hang a hátuk mögött. –
Csak a holttestemen keresztül veheti el a húgomat!
A herceg megfordult.
– Thornton? – kiáltott fel, amint felismerte Sophie bátyját.
–  Huntington? – üdvözölte komoran Thornton grófja, mielőtt
ökle nyílegyenesen Devlin állába csapódott.
 Huszadik fejezet

– Daniel! Hogy tehetted? – korholta bátyját Sophie, miközben a

herceghez sietett, aki a földön ülve dörzsölgette arca bal oldalát.
– Jól van?
– Megmaradok – mormolta Devlin, és felállt, de egy pillanatra
sem tévesztette szem elől Danielt.
– Gyere. Most elmegyünk – ragadta meg húga karját a gróf.
–  Ne érjen hozzá! – harsogta Devlin. – Talán sikerült
meglepnie ezzel a horoggal, de ha az akarata ellenére hozzáér,
biztos, hogy ön is a földön találja magát!
–  Próbálja csak meg, Huntington – válaszolta Daniel. –
Meglátjuk, ki kerül újra padlóra.
– Fejezzék be mindketten! – követelte Sophie szigorúan. – Sem
a hely, sem az idő nem alkalmas ilyesmire! Nem vagyunk
egyedül, ezt ne felejtsék…
Bár Sophie-t egyáltalán nem érdekelte, mit gondolnak az
emberek, abban bízott, hogy szavai nyomán mindkét férfi
meghátrál.
– A húgának igaza van – értett egyet Sophie-val Devlin. – Nem
akarhatja, hogy az önuralma hiánya miatt még nagyobb csorba
essen a hírnevén, igaz? Thornton…
–  Ha valami csorbát ejtett rajta, az az volt, hogy az ön
társaságában mutatkozott! Ha valóban érdekelné Sophie
hírneve, először is sosem beszélt volna kettesben egy tiszteletre
méltó hajadonnal – vágott vissza Daniel.
–  Daniel? – hasított át Mabel hangja a tömegen. – Milyen
csodálatos meglepetés! Régóta nem számítottam arra, hogy a
városban látlak! – ért oda hozzájuk egy úriemberrel a háta
mögött.
Mabel láthatóan mit sem tudott az iménti incidensről.
–  Elnézést kérek, amiért ilyen sokáig voltam távol.
Belefutottam Lord Hemingsworthbe, és mindenképpen be
akartam mutatni. Milyen örömteli, hogy mindhárman
megismerhetik! – mutatott boldogan a mellette álló férfira a
nagynéni.
Sophie a jóképű férfira pillantott, aki mintha kissé
kellemetlenül érezte magát, amiért belerángatták ebbe az
érezhetően túlfűtött helyzetbe. Rögvest megsajnálta, és
biztatóan elmosolyodott.
– Lord Hemingsworth és én már ismerjük egymást, nénikém.
Sőt, az árvaház egyik rendszeres adományozója.
–  És mindig boldogsággal tölt el – viszonozta Sophie
kedvességét Lord Hemingsworth. – Örülök, hogy újra látom,
Lady Sophie.
Sophie felé nyújtotta a kezét, a férfi hanyag csókot lehelt a
kesztyűjére.
– Jó újra látni, uram.
– Ó! Elfelejtettem, hogy ismerik egymást! – folytatta Mabel. –
De engedje meg, hogy bemutassam az unokaöcsémet, Thornton
grófját. Ő pedig – mutatott Devlin irányába – Huntington grófja.
Lord Hemingsworth meghajolt.
–  Megtisztelő számomra, hogy ilyen nagyra becsült urakkal
találkozhatom.
A herceg és a gróf is biccentett, de még mindig egymásra
figyeltek.
– Minő szerencse, hogy mindketten itt vannak! – lelkendezett
Mabel, majd Daniel felé fordult. – De drága unokaöcsém! Mégis
mit keresel itt? Azt hittem, még mindig Cranbrookban vagy. És…
– folytatta Mabel, miközben lopva körbenézett. – Miért
bámulnak minket?
Sophie látta, hogy a nénikéje gyanakvón méregeti
mindhármukat.
–  A kocsiban elmagyarázom, nénikém. Azt hiszem, ideje
indulnunk. Örömmel láttam újra, uram – fordult Sophie Lord
 j p
Hemingsworth felé, aki kissé zavarban volt. – Attól tartok,
távoznunk kell – mondta Sophie, majd Devlinre nézett. – Jobb
lesz, ha egyedül beszélek a családommal.
–  Így van, Huntington – helyeselt Daniel. – Hagyja békén a
húgomat!
–  Daniel! – kapta szívéhez a kezét Mabel. – Mi ütött beléd?
Azonnal kérj bocsánatot a hercegtől!
– Azt már nem! – bődült fel Daniel, majd Sophie felé fordult,
és egyenesen rá mutatott. – Nem fogja feleségül venni, ez a
végső szavam!
–  Márpedig hozzám fog jönni! – vágott vissza Devlin, és
megindult Daniel felé.
– Elég legyen ebből! – állt közéjük Sophie.
Kezdett hozzászokni ehhez a koreográfiához.
– Házasság? – kiáltott fel Mabel, hangja betöltötte a termet. –
Miről beszélnek, Sophie? Hozzá fogsz menni a herceghez?
Sophie sóhajtott, a tömeg egyre hangosabban morajlott
körülöttük.
–  Úgy tűnik, a The Timesban megjelenő közleményre már
nincs szükség – fordult Devlin felé. – Megkockáztatom, ezt a kis
jelenetet az egész épületben hallották, ha nem az egész
városban.
 Huszonegyedik fejezet

Sophie beosont a bejárati ajtón és letépte magáról a kesztyűjét.

–  Nem hiszem el, hogy ilyen őrült módjára viselkedtél ma
este! – intézte bátyjának a kijelentést, aki mögötte lépett be az
ajtón, Mabel nénikéje kíséretében.
–  Kérlek… – gúnyolódott Daniel, miközben a folyosón
lépdeltek a könyvtár felé. – Te vagy az, aki úgy tűnik, elfogadta a
gyalázatos herceg házassági ajánlatát. Azt hiszem, inkább
nekem kellene fontolóra vennem, hogy az őrültek házába
küldjelek.
–  Tényleg azt gondolod, hogy meg tudsz ijeszteni egy ilyen
ostoba fenyegetéssel? – masírozott át a könyvtár ajtaján Sophie,
és a kandallóhoz lépett. – Egyébként is, mit csinálsz itt,
Londonban, amikor Cranbrookban kellene lenned?
Daniel összeráncolta a homlokát.
–  Milyen sajnálatos lehet számodra, hogy sürgős üzenetet
kaptam a hadügyminisztériumtól, és haladéktalanul Londonba
kellett jönnöm! Különben még mindig a cranbrooki felújítást
felügyelném, és fogalmam sem lenne arról, mi folyik itt! Akkor
tudtam meg, hogy az operában vagytok, amikor este
megérkeztem. Úgy gondoltam, megleplek benneteket, de közben
én voltam az, akit váratlan meglepetés ért!
–  Nos, ha nem hallgatóztál volna, nem értesültél volna a
hírekről.
– Minő megfogalmazás, húgocskám! Mi a fene folyik közted és
Huntington hercege között? Általában vág az eszed, erre most
eljegyezted magad London leghírhedtebb nőcsábászával.
Teljesen megzavarodtál?
 Sophie csípőre tette a kezét.
–  Ne oktass ki, Daniel Christopher Wolcott! Nem valami
iskolapadból kikerült fruska vagyok! Elmúlt már az az idő,
amikor te mondtad meg, mit tehetek és mit nem!
– Mit nem mondasz? – dörmögte Daniel. – Én vagyok ennek a
családnak a feje, és te azt teszed, amit mondok!
–  Kedveseim! – próbálta nyugtatni őket Mabel, amint
megérkezett a könyvtárba. – Kérlek, ne veszekedjetek! Daniel,
az a helyzet, hogy Sophie eljegyzése a herceggel igazán
csodálatos. Gondolj csak bele! A húgod már nem vénlány.
Hercegné lesz!
–  Az istenit, Mabel! – kiáltott fel Daniel, majd a kisasztalhoz
trappolt, hogy töltsön magának egy brandyt. – Te ismered a
legjobban, miféle pletykák keringtek a hercegről az elmúlt
években! Mégis úgy beszélsz róla, mintha egy szent lenne, csak
azért, mert herceg, és elveszi Sophie-t! Neked is elment az
eszed?
–  Elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, ennél jobb ajánlatot
nem kaphat Sophie. Luxusban élhet a saját háztartásában, amíg
meg nem hal. Ha majd lenyugszol, te is be fogod látni, hogy
milyen előnyös ez a házasság.
– Előnyös, ha hozzámegy a gyalázatoshoz? Én sosem fogok így
tekinteni erre a párosításra! – szögezte le Daniel. – Elment az
eszed, nénikém.
– Daniel! – figyelmeztette Sophie a bátyját. – Ne Mabel nénin
éld ki a haragodat!
–  Mégis hol a pokolban volt eddig? – mutatott Daniel Mabel
nénire. – Az ő feladata volt, hogy a gardedámod legyen!
Mabel levegőért kapkodva a szívéhez kapott.
–  Én… természetesen én vigyáztam Sophie-ra… legalábbis
mindent megtettem. Sosem hagynám, hogy valaki bemocskolja
a nevét!
– Hát persze hogy nem, Mabel néni – lépett oda hozzá Sophie,
és megfogta a kezét. – Semmi sem mocskolta be a nevem. Ne is
foglalkozz azzal, amit Daniel mond.
– Attól tartok, ez túl sok az én törékeny idegeimnek – ráncolta
 y g
össze a homlokát Mabel. – Jobb lesz, ha lepihenek, mielőtt
elájulnék az aggodalomtól.
–  Így lesz a legjobb – mondta Sophie, és végignézte, ahogy
Mabel kisétál az ajtón.
– Kérlek, ne veszekedjetek túl sokáig – fordult vissza Mabel. –
Nem bírnám elviselni, ha a családom két legkedvesebb tagja
haragban lenne egymással.
– Hogyne, nénikém – nyugtatta meg Sophie. – Jó éjszakát!
Mabel is jó éjszakát kívánt, majd eltűnt.
– Isten mentsen meg minket Mabel idegeitől… – jegyezte meg
Daniel.
Sophie megfordult, hogy ledorgálja a bátyját, aki az asztalnak
dőlve kortyolgatta a brandyjét.
– Remélem, most elégedett vagy. Sikerült megbántanod Mabel
néni érzéseit.
– Nehéz folyamatosan szem előtt tartani az érzékenységét.
–  Ne legyél ennyire tiszteletlen! – figyelmeztette húga, aki a
kandalló mellett melegítette a kezét. – Tudod, hogy csak jót
akar.
Daniel felemelkedett, átsétált a kanapéhoz, leült,
kényelmesen elhelyezkedett a párnák között, a brandys pohár
még mindig a kezében volt.
– És hol volt, amikor ez az egész történt?
– Az isten szerelmére, Daniel! Már nem vagyok gyerek, nincs
szükségem folyamatos gardedámra – fakadt ki Sophie. –
Egyébként is, ez az én életem, az én döntésem. Neked nincs
beleszólásod.
– Már hogyne lenne! – mordult fel Daniel.
Dühében felpattant és odament Sophie-hoz.
– Még mindig az én házamban élsz, húgocskám.
–  Ezt könnyedén orvosolhatjuk – vitatkozott vele Sophie. – A
herceg szeretné felgyorsítani az eseményeket. Ha azt javaslom,
hogy házasodjunk össze a jövő héten, nem lesz kifogása.
– Miért sietteti az esküvőt? – kíváncsiskodott veszélyesen lágy
hangon Daniel.
Sophie toppantott egyet.
 p pp gy
–  Az isten szerelmére! Nem becstelenített meg, ha ez az,
amire gondolsz!
– Akkor miért?
A bátyja észjárása különösen bosszantó volt néha.
–  Azt hiszem, úgy érezte, itt az ideje megállapodni, és
türelmetlen.
–  Badarság! Túlságosan jó és tisztességes vagy ahhoz a
gazfickóhoz, húgom. Hidd el nekem, több van emögött az
ajánlat mögött.
– Miért kellene valami bűnös szándék ahhoz, hogy el akarjon
venni? Olyan nehéz elképzelni, hogy egy Devlin-féle férfi azt
akarja, hogy a felesége legyek?
–  Az istenit, Sophie! Tudod, hogy gyönyörű vagy kívül és
belül! De Devlin nem egy akárki! Egy szívtelen férfi! Közismert,
hogy csak a pénzcsinálást szereti, és nem érdekli, kit kell
tönkretennie a siker felé vezető úton!
–  Nagyon igazságtalan vagy! – ment át a kanapéhoz Sophie,
szó szerint helyet cserélt a bátyjával, annyira idegesítette a
közelsége.
Daniel mindig is túlságosan védelmezte őt. A legtöbbször
nyugalommal elfogadta, de ebben a pillanatban a beavatkozása
több volt, mint őrjítő.
–  Nem áltatom magam azzal, hogy szerelmi házasságról van
szó. Devlinnel ebben egyetértünk. De mi van velem, Daniel?
Megfordult a fejedben, hogy vajon miért fogadtam el az
ajánlatát? Talán engem is agyafúrt, számító cél vezet ebbe a
frigybe!
– Neked, húgocskám, nincs egyetlen romlott porcikád sem. A
szíved talán megtört, igen, de nem vagy olyan hideg és számító,
mint a herceg. És ha tudni akarod – folytatta Daniel, miután
megköszörülte a torkát –, azért aggódom, mert… nos, én… A
fenébe is, Sophie! Nem akarom, hogy bántson!
–  De nem fog bántani. Tudom kezelni a herceget – omlott a
kanapé párnái közé Sophie.
– Nincs tapasztalatod az olyan férfiakkal, mint ő – túrt sötéten
aranyló hajába Daniel. – Hát nem látod? Pont olyan, mint apánk
 y j y p
volt! Senki és semmi nem érdekli, csak saját maga és az önző
vágyai!
–  Ez nem igaz! – védte meg jegyesét Sophie. – Hiába hiszed,
nem ismered! A legtöbb pletyka róla teljesen alaptalan!
Legalábbis Sophie kezdte ezt hinni. Nem lehetett másként.
– És sok viszont nagyon is igaz. Miért mindig csak a legjobbat
látod az emberekben? Így sokkal nehezebb vigyáznom rád.
– De ez nem a te feladatod.
–  Már hogyne lenne! Én vagyok a bátyád – sóhajtott
kétségbeesetten Daniel. – Úgy fogyasztja a nőket, mint mások a
brandyt. Nem bírnám ki, ha ugyanazon mennél végig, mint
anyánk.
Daniel arcára aggodalom és félelem ült ki, emiatt Sophie
haragjának egy része elpárolgott. Daniel mindig is a legjobbat
akarta neki. Kissé halkabban folytatta.
–  Nincs szándékomban arra az útra lépni, amin anyánk járt.
Muszáj bíznod a döntésemben.
Daniel előrehajolt, és letette a poharát a kisasztalra.
–  Tudod, hogy mindig megbíztam az ítéletedben, de
Huntington hercege egészen más, mint azok a férfiak, akiket
ismersz. Fogalmad sincs, mennyire kegyetlen tud lenni, ha arról
van szó, hogy megszerezze, amit akar.
Igazából tudom. De semmilyen körülmények között nem lett
volna hajlandó beismerni, miért mondott neki igent. Ha Daniel
tudta volna, hogy a herceg az árvaházat használta fel, még
párbajra hívta volna Devlint, márpedig ezt nem engedhette.
– És emiatt állok értetlenül a férjválasztásod előtt. Pláne úgy,
hogy korábban kifejezetten ellene voltál a házasság
intézményének – méregette elgondolkodva a húgát Daniel. –
Ugye nem fenyegetett meg?
– Természetesen nem. Daniel. Szavamat adtam Devlinnek, és
hozzá is fogok menni – állt fel Sophie a kanapéról, és megfogta
a bátyja kezét. – Ígérem, minden rendben lesz. Devlin biztosítja,
hogy sosem szenvedjek hiányt.
Daniel megadóan sóhajtott egyet, bár a hűvös, kemény
tekintete nem volt valami biztató.
–  Én pedig megígérem neked, hogy ha bármi módon bánt
téged, vagy összetöri a szívedet, a pokolra jut.
 Huszonkettedik fejezet

–  Kérem, uram, ne bántson újra! – könyörgött Tina, ahogy

meztelen testtel a keményfa padlóra simult.
A lánc a bokáján csörögve súrolta a felszínt.
A férfi mindig is nagyon élvezetesnek találta a könyörgésüket,
főként ha vak rémülettel társult, mint most, Tina esetében.
Igéző.
A lány nyöszörögni kezdett, ahogy közeledett hozzá.
–  Nem mondok el senkinek semmit. Esküszöm! – sírta el
magát, miközben háta a falhoz ért. – Kérem! Nem fogom! Csak
engedjen el! Könyörgöm!
–  Miért van az, hogy nem hiszek neked, hm? – kérdezte, és
megrántotta a láncot, ami a Tina bokájára rögzített
vasbilincsben végződött.
Minden nő hazug. Az összes.
– Gyere vissza – búgta lágyan, és elkezdte húzni a láncot.
A lány teste egyre közelebb került hozzá, a férfi pedig ügyet
sem vetett arra, hogy a fapadlóból kiálló szálkák felszakították a
lány hátán és fenekén a bőrt, és már felsejlett a hús. A lány bőre
meglepően finom volt, egyesek talán azt mondanák, elragadóan
puha és rugalmas, legalábbis egy szolgához képest.
Tina nyöszörgött, miközben centiről centire közeledett a
férfihoz.
– Robbie ötlete volt a zsarolás. Megpróbáltam lebeszélni róla!
A férfi fittyet hányt a szavaira. Tekintetét a meztelen teste
után húzott vércsíkra szegezte. A mélyvörös szín látványa a
sápadt, porcelánhoz hasonló bőrén elbűvölte.
Ledobta a láncot a padlóra, odament a kisasztalhoz és
felkapta a tőrt.
Tina újra megpróbált elkúszni a szoba másik végébe, bár
tudta, csapdába esett, és nincs hová menekülnie.
Ahogy közeledett hozzá, a férfinak gondja volt arra, hogy a
bedeszkázott ablakon beszűrődő fény megcsillanjon a pengén.
Tina hangosan imádkozni kezdett, testét erős hullámokban
ostromolta a remegés.
–  Én… nagyon sajnálom! – szipogott. – Kérem! Ne bántson
többé! Engedjen el! Könyörgök!
–  De hát pont ez a tervem – világosította fel a férfi, majd
lehajolt, és lassan végighúzta a lány mellén a pengét, éppolyan
erővel, hogy felsértse a bőrt.
Tina rémülten felnyögött.
–  Igazából nagyon szerencsés vagy – magyarázta, és ujjával
végigsimított a most már vérző seben. – Segíteni fogsz abban,
hogy végre revansot vegyek.
A férfi érezte, hogy remekül fog szórakozni.

– Elég nyugodt idebent! – kiáltott Mabel a reggelizőasztal mellől.

– Daniel már elment.
Sophie sietve kihúzta magát az ajtóban. Bosszantotta, hogy
rajtakapták, ahogy az ajtó mögül leskelődik.
–  Csak szerettem volna tudni, számítanom kell-e egy újabb
verbális ütközetre vele – mentegetőzött a reggelizőasztalhoz
menet.
El kellett ismernie, örült, hogy a bátyja már nincs ott.
A büféasztalról felkapott egy tányért, tojást és egy pirítóst
pakolt rá.
– Hogy vannak az idegeid, ma reggel, nénikém?
–  Őszintén szólva, amikor ti ketten veszekedtek, teljesen
kikészülnek – emelte kezét a mellkasára Mabel. – De
szerencsére egy jó alvás, úgy tűnik, kisimítja őket. Újra
vidámnak érzem magam, bár be kell vallanom, kissé felkavart,
hogy az új inas csak úgy itt hagyott minket.
–  Örülök, hogy az inassal kapcsolatos hírek ellenére az
idegeid jobb állapotban vannak.
–  Igen – értett vele egyet Mabel, és kortyolt egy kis teát. –
Akárhogy is, Stokes biztosan talál a helyére valakit. Most pedig
halljam, sikerült tegnap este rendeznetek a nézeteltéréseiteket
Daniellel?
Sophie tányérjával a kezében leült Mabellel szemben, és
felsóhajtott.
– Az én förtelmesen makacs bátyámat ismerve, mit gondolsz?
Mabel elsimította a frizurájába tűzött, de szemébe lógó
szemtelen tollakat.
– Akkor még mindig nem látja Huntington előnyeit?
– Nem igazán.
– Ez a fiú végtelenül konok – jelentette ki Mabel néni. – De ne
idegeskedj. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rájön, milyen
csodás előnyökkel jár egy ilyen frigy.
–  Örülök, hogy ennyire magabiztos vagy – válaszolta Sophie,
és megvajazta a pirítósát. – Bár én attól tartok, a bátyám sosem
fogadja el, hogy Huntington grófja és én összeházasodunk –
azzal harapott egyet, és lenyelte a falatot. – Szerencsére nem
kell a beleegyezése ahhoz, hogy férjhez mehessek.
–  Ez igaz – kortyolt még egy kis teát Mabel. – Az nagyon
sajnálatos lenne. Még szerencse, hogy már rég túl vagy azon a
koron, hogy engedélyt kelljen kérned.
– Annyira azért nem vagyok öreg – mordult fel Sophie.
–  A kívánatos koron már egyértelműen túl vagy – kontrázott
Mabel. – De szerencsénkre úgy tűnik, a herceget ez nem érdekli.
A magam részéről módfelett izgatott vagyok a hírek hallatán,
drága Sophie! Annyira örülök, hogy a herceg mellett döntöttél,
aki sokkal jobb választás, mint a gróf, ha a forrásaim hitelesek.
Sophie kérdőn nézett Mabel nénikéjére.
– És a forrásaid szerint mégis mi a gond a gróffal?
Mabel újra megigazította a tollait. A mai napon egy
bombasztikus zöld árnyalatot és mustársárgát kombinált, ami
 y g
újra borzalmasan elütött vörösesbarna hajától.
– Ó, egyelőre semmi perdöntő, de úgy tűnik, a gróf jóindulatú
személyisége nem egészen az, aminek látszik.
– Mabel néni, olykor rébuszokban beszélsz.
Mabel vaktában legyintgetett.
– Ahogy mondtam, nincs ellene semmi konkrét információ, de
a forrásaim szerint elég homályos a múltja. Nem tudtak
részletekkel szolgálni, de az, hogy üldözi a múltja, már
önmagában elgondolkodtató.
Sophie megrázta a fejét.
– Nénikém. Nem lenne szabad felülnöd a pletykáknak, hiszen
sokszor egyáltalán nem igazak.
– Ez nem pletyka – jelentette ki Mabel. – Fizettem azért, hogy
lenyomozzák mindkét férfit.
Sophie hirtelen nem tudta, mit is mondhatna erre.
– Ugye nem?
Mabel arca olyan volt, mint a macskáé, aki megkaparintotta a
tejszínt.
–  De, igen. Van egy nagyon diszkrét és előkelő szolgáltatás,
amit igénybe vettem, hogy minél többet megtudjak a két
jelöltről. Meg kell mondjam, a te hercegednek a hölgyekkel
kapcsolatban nem valami ékes a múltja, de minden más
szempontból rendkívül tisztességes.
– Akkor szerencsém van…
Csak a hölgyekkel kapcsolatban nem valami ékes a múltja…
Pont ezt szeretné hallani egy lány a jövendőbelijéről.
– Igen – vágta rá Mabel. – Igazán lelkesítő a jelentés.
A nénikéje egyértelműen nem vette észre a gúnyt Sophie
megjegyzésében.
– Milyen izgalmas! Az unokahúgom egy herceg felesége lesz!
Mindenki engem fog irigyelni! – meredt a távolba Mabel, Sophie
pedig biztos volt benne, hogy már látja is ezt a csodálatos jövőt.
Legalább a családban egyvalaki örült a hírnek. A testvére egy
egészen más történet, és ha Devlin nénikéjének előző esti
viselkedéséből lehet valamire következtetni, Lady Brampton is
legalább annyira lesz elragadtatva, mint Daniel.
 g y g
– Mabel néni – kezdett bele Sophie. – Miért van az, hogy Lady
Brampton ennyire gyűlöli Devlint?
Ha valaki ismeri az ezzel kapcsolatos pletykákat, az Mabel
néni lesz.
– Hát, ez egy nagyon érdekes történet, és nagyon régre nyúlik
vissza. Tudod – hajolt közelebb Sophie-hoz csillogó szemmel
Mabel –, eredetileg úgy volt, hogy Cornelia, azaz Lady Brampton
megy hozzá Jameshez, az öreg herceg második fiához. Bár
hivatalosan sosem jelentették be.
– Devlin apjához?
–  Igen – erősítette meg Mabel. – Bár ez jóval azelőtt történt,
hogy Devlin megszületett volna. Szóval, a pletykák szerint az
öreg herceg idősebbik fia, Charles úgy döntött, hogy Cornelia
lesz a felesége, és ő inkább szeretett volna hercegné lenni, mint
a második fiú neje, ezért elfogadta az ajánlatot. Azt hiszem, egy
évvel később össze is házasodtak, James pedig elszökött, és
elvett egy ír nevelőnőt, ami elég nagy port kavart.
Így már érthető volt, hogy Lady Brampton miért beszélt
Devlin örökségéről olyan becsmérlően, de Sophie még így sem
tudta hova tenni az özvegy mély gyűlöletét.
– És miért utálja ennyire Devlint?
–  Azt hiszem, nyolc vagy kilenc évvel azután, hogy James
megszökött a nevelőnővel, Charles egy lovaglóbalesetben
meghalt. Addigra Charlesnak és Corneliának három gyermeke
született, ám mivel mindhárom lány, ez azt jelentette, hogy a
hercegi cím várományosa James lett, utána pedig Devlin.
– De miért Devlint hibáztatja olyasmiért, amihez semmi köze
sem volt? – faggatta tovább Sophie a nénikéjét. – Akkoriban még
csak gyerek volt.
–  Tudom, kedvesem – értett vele egyet Mabel. – Nem a fiú
hibája, hogy a bácsikája egyedül lovagolt, és leesett a lováról. De
sokan azt pusmogták, hogy a sors gonosz tréfát űzött
Corneliával, hiszen ha Jameshez ment volna hozzá, ahogy
tervezte, végül hercegné lehetett volna.
– De James sosem lett herceg, igaz?
–  Nem, valóban nem. James és a felesége alig egy évvel
 J g g gy
szegény Charles halála után egy kocsibalesetben halt meg, így
Devlin örökölte a hercegséget. Azt hiszem, Corneliának sosem
sikerült elfogadnia, hogy egy ír nevelőnő fiából lesz herceg.
Pláne úgy, hogy ő lehetett volna James felesége.
– De miért gondolja azt, hogy Devlin apja ölte meg a férjét?
A kirakós eme darabkája egyáltalán nem tűnt logikusnak.
–  Fogalmam sincs. Úgy tűnt, képtelen elfogadni, hogy baleset
történt – sóhajtott Mabel. – Corneliának mindig is sajátos
világlátása volt. De elég ebből a sok szomorú történetből, hiszen
hercegné leszel! Nagyon sok dolgunk lesz az esküvő
előkészítésével kapcsolatban!
Sophie felszisszent. Erre egyáltalán nem akart gondolni.
– Még csak ma jelent meg a közlemény.
– Pontosan!
Mabelt láthatóan végtelenül boldoggá tette maga a tény.
– Egy percet sem vesztegethetünk. Egy késő tavaszi esküvőre
gondoltam, a következő év tökéletes lenne.
– Ööö…
–  Igen. Az időjárás tökéletes lesz, és a tavaszi virágok
ragyogóvá varázsolják a Westminster Abbey-t – folytatta Mabel.
– Nem gondolod?
Sophie kissé összerezzent.
–  Mabel néni. Azt hiszem, van itt valami, amit feltétlenül
tudnod kell.
– Igen, kedvesem?
–  Nos… Attól tartok, beleegyeztem, hogy még az idén
összeházasodunk.
Mabelnek leesett az álla.
–  Hogy mi? De hiszen már június van! – sikoltott. – Sophie!
Ugye csak viccelsz?
– Nem. Komolyan beszélek.
– És mikor? Ugye nem szeretnél téli esküvőt?
– Attól tartok, egy hónapon belül lesz a ceremónia.
–  Egy hónap? – pattant fel székéből Mabel, majd
megtámaszkodott az asztallapon. – Hogy érted azt, hogy egy
hónapon belül? Ez lehetetlen! Senki sem tud megszervezni egy
 p g gy
hercegi esküvőt egy hónap alatt! Istenem, mihez kezdjünk
most? Nincs elég idő…
–  Nénikém, kérlek, nyugodj meg – próbálkozott Sophie,
miközben a nénikéje dísztollai eszeveszett táncot jártak
nyugtalanságának ütemére. – Gondolj az idegeidre.
–  Nincs idő az idegeimmel foglalkozni! – válaszolta Mabel,
majd felnyögött, és odarohant Sophie mellé, aki sosem látta
ennyire fürgének.
Megfogta a vállát, és szembekerült az unokahúgával.
– Mondd csak, ugye nem becstelenített meg?
– Természetesen nem! Csupán hamar meg akar nősülni.
–  Ó, hála az égnek! Micsoda megkönnyebbülés! – fújtatott
Mabel, majd leült Sophie mellé. – Ámde hogyan fogunk
felkészülni az esküvőre csupán egy hónap alatt? Nem hinném,
hogy sikerülhet – roskadt össze, majd a távolba meredt.
– Bocsássanak meg, hölgyeim! – csendült fel Stokes hangja az
ajtóból.
A komornyik belépett, odament hozzájuk kezében egy
ropogós újsággal.
–  Itt van a The Times, hölgyem, ahogy kérte. Természetesen
frissen vasalva.
–  Kitűnő! Az eljegyzésed nyomtatott közleménye majd
felvidítja a kedélyeimet, hiszen a barátaim mind sárgák lesznek
az irigységtől! – egyenesedett ki Mabel, és átvette a
sajtóterméket Stokestól.
– Lady Sophie, önnek pedig két levele érkezett – hajolt meg a
komornyik, és átnyújtotta a borítékokat. – Gondoltam, jobb lesz,
ha személyesen adom át önnek azok után, ami korábban
történt a postájával – tette hozzá halkan Stokes.
– Köszönöm, Stokes – válaszolta Sophie, és elvette a leveleket.
– Tud már valamit arról, mi történt a többivel?
A komornyik arcán harag jelei mutatkoztak.
–  Úgy érzem, személyes felelősségem van az ügyben, Lady
Sophie. Úgy tűnik, az eltűnt inas, Benlow lehetett az, aki ellopta
a leveleit. Az egyik cseléd látta az íróasztala közelében, és mivel
az éjszaka közepén, minden holmijával együtt nyoma veszett,
azt gyanítom, nem voltak tisztességesek a szándékai.
Mintha egyre több szolga tűnt volna el mostanság.
–  Nos, ha csak a postámat lopta el, akkor talán szerencsések
vagyunk.
Stokes szégyenkezve rázta meg a fejét.
–  Igen, már ellenőriztettem az összes értéket, de akkor is
felelősnek érzem magam, amiért egy tolvajt vettem fel, még ha
olyan remek ajánlólevele is volt.
– Istenkém! – kiáltott fel Mabel az újság mögül. – Stokes! Hogy
hívták azt az inast, aki a múlt éjjel tűnt el?
– Robert Benlow, hölgyem.
Mabel arca elfehéredett.
–  Te jó ég! Úgy tűnik, a szerencsétlen egy útonálló áldozata
lett! – nézett fel Sophie nénikéje a cikkből. – Tegnap éjjel
meggyilkolták!
– Meggyilkolták? – hüledezett Sophie. – Hogy érted ezt?
Mabel kézfejével máris az arcát legyezte.
–  Azt írják, megszúrták, és a ruháján kívül semmi nem volt
nála. A hatóságok szerint egy rosszul végződő rablás
történhetett.
– Ez borzalmas!
Az egyik inasuk meghalt? Egészen hihetetlennek tűnt.
–  Remélem, a hatóságok nem akarnak beszélni velünk.
Annyira közönséges az ilyesmi.
Az, hogy egy újabb szolgáló, aki hozzájuk köthető,
erőszakosság áldozata lett, nem lehet véletlen.
– Ha bármiképp segíthetjük a nyomozást, meg kell tennünk.
Mabel csak hápogni tudott.
–  Ó, drágám! Úgy gondolják, egy rossz hírű házat látogatott
meg a kikötőben, amikor belefutott az útonállóba. Az ilyen
viselkedés mindig tragédiát von maga után.
–  Mabel néni! A férfit megölték! Senki sem érdemli meg a
gyilkosságot, még akkor sem, ha bordélyházba jár!
– Ne légy közönséges, Sophie.
– Akkor ne légy ennyire szívtelen – fortyant fel Sophie, majd
 gy y y p j
Stokeshoz fordult. – Tudunk valamit a családjáról?
–  Nem vagyok benne biztos, Lady Sophie. A múlt héten
kezdett nálunk, miután az elődjét baleset érte.
– Úgy tudtam, Handlyt banditák verték meg – kotnyeleskedett
Mabel.
–  Nem lehet tudni, mi történt – válaszolt zavartan Stokes. –
Csupán pletykák keringtek arról, hogy verekedés volt.
– Hm. Talán ő is rossz hírű házba járt – fintorodott el Mabel.
Sophie tudomást sem vett nénikéjéről, és Stokeshoz fordult.
–  Értékelném, ha ki tudná deríteni, voltak-e hozzátartozói.
Meglehet, hogy temetést kell szerveznünk neki, ha nincs más,
aki elrendezné.
A komornyik félrebillentette a fejét.
– Azonnal megérdeklődöm Crowley-ék komornyikjától.
– Crowley-ék komornyikjától? – döbbent meg Sophie. – Miért
akarna vele beszélni Benlow-ról?
Stokes újfent zavartnak tűnt.
– Nos, előzőleg ott szolgált.
–  Crowley-ék inasa volt? – kérdezett vissza hitetlenkedve
Sophie.
–  Úgy van, Lady Sophie – erősítette meg Stokes. – Több mint
négy évig szolgált náluk, és kiváló ajánlólevelet kapott.
Sophie-nak rossz előérzete volt. Most már biztos volt benne,
hogy ez nem lehet véletlen. Gyorsan felállt az asztaltól.
– Stokes, kérem, azonnal hozassa elő a hintót.
–  Ahogy kívánja, Lady Sophie. Tájékoztassam a kocsist az úti
célról?
– Lord Crowley rezidenciájához megyek.
– Hogyan? – értetlenkedett Mabel az újság mögül. – Illetlenség
volna odamenni, és beszélni velük egy szolgáról, akit
meggyilkoltak. Bölcs dolog meglátogatni Crowley-t? – folytatta
Mabel. – Annak a férfinak borzalmas híre van.
– Lady Crowley is ott van, úgyhogy nem lesz gond – jelentette
ki Sophie bízva abban, hogy érvelését elfogadják.
– Ez egyáltalán nem nyugtat meg. Még mindig úgy gondolom,
hogy nem helyes odamenned.
 gy y
–  Sajnálom, nénikém, de egy férfi meghalt, és muszáj
beszélnem velük.
–  De mi lesz az esküvői előkészületekkel? Annyi tennivaló
van! Nem rohanhatsz el csak így…
–  Nénikém. Boldog lennék, ha a lehető legkevesebb felhajtás
lenne az esküvőm körül – tolta vissza székét az asztalhoz
Sophie. – Ha ez nem kedvedre való, tégy belátásod szerint az
előkészületekkel kapcsolatban, én sajnos túlságosan elfoglalt
vagyok ahhoz, hogy akár egy percet is elvesztegessek erre.
– Szerencsére én ráérek! – kiáltott az ajtó felé igyekvő Sophie
után Mabel.
– Akkor örömmel rád bízom a szervezést!
–  És mi lesz a leveleiddel? Még fel sem bontottad őket! –
lobogtatta meg a borítékokat Sophie nénikéje.
– Itt lesznek akkor is, ha visszatérek!
Sophie enyhe grimaszt vágott, ahogy kisétált az ajtón. Elég
kockázatosnak tűnt a nénikéjére hagyni az esküvő szervezését,
de legalább lefoglalja Mabelt, és így ő is fellélegezhet egy kicsit.
Nem volt más hátra, újra meg kellett látogatnia Crowley-ékat.
Bízott benne, hogy ezúttal nagyobb sikerrel jár. Ki kellett
derítenie, mi folyik itt.
 Huszonharmadik fejezet

–  Elképedve látom, hogy nincs láncra verve, és bezárva,

tekintettel a bátyja tegnap esti reakciójára – csendült fel Devlin
mély baritonja az utcáról.
Felszaladt a lépcsőn, arcán pimasz vigyorral úgy festett, mint
aki az égvilágon semmivel sem törődik. Még az a kis sérülés
sem ejtett csorbát vonzerején.
Hogy nézhetett ki egy férfi ennyire fessül az előző este
történtek után? Sophie egész éjjel csak forgolódott, képtelen volt
kiverni fejéből Devlint és az operaházi jelenetet, és végtelenül
kimerülten ébredt. Erre itt van ő, ragyogó, tökéletesen szabott
felöltőben, makulátlan frizurával. Beletelt egy kis időbe, mire
lenyugtatta magát.
Egyszer bizonyára megszűnik ez a zavaró érzés, ami
hatalmába keríti a herceg láttán. Legalábbis ebben bízott, mert
az őrületbe kergette.
– Mit keres itt? – kíváncsiskodott Sophie, miközben felhúzta a
kesztyűjét.
–  Hát nem egyértelmű? Meglátogatom az én bájos
menyasszonyomat, hiszen most már hivatalos az eljegyzésünk –
hajolt le hozzá Devlin, és csókot lehelt a kézfejére.
Sophie gyorsan visszahúzta a karját.
–  Ugye tudja, hogy nem kell minden találkozásnál kezet
csókolnia nekem?
–  Talán jobban örülne, ha a száját csókolnám, hölgyem? –
incselkedett élvezettel a herceg.
– Ön javíthatatlan – forgatta meg a szemét Sophie.
Devlin felnevetett.
 – Csakis önnel, Sophie. Indul valahová?
–  Igen – bólintott Sophie, és máris ereszkedni kezdett a
lépcsőn.
– Esetleg elvihetem? – követte a vőlegény.
– Köszönöm, de nem. Stokes már előhozatta a kocsimat.
Devlin nem örült volna, ha tudja, hová készül, és Sophie
túlságosan sietett ahhoz, hogy vitatkozzon vele.
–  De az én kocsim már itt van – ellenkezett a herceg. –
Elviszem bárhová.
– Nem, köszönöm – utasította vissza az előzékeny ajánlatot.
Milyen makacs egy férfi!
–  Hölgyem? – kiáltott utána Stokes a lépcső tetejéről. – A
nénikéje kéri, hogy adja át jókívánságait Lady Crowley-nak, és
együttérzését a szomorú hírek kapcsán.
Sophie válla megfeszült és elfintorodott. Felkészült a
vőlegénye reakciójára.
– Köszönöm, Stokes.
– Crowley-ékhoz megy? – kérdezte gyanakvón Devlin.
Sophie megkockáztatott egy gyors pillantást.
A könnyed vigyor eltűnt, helyébe eltökéltség költözött, ami
egyáltalán nem tetszett neki.
– Igen, oda megyek.
– Meglátogatni Lady Crowley-t?
– Igen…
– De hát nincs is otthon – világosította fel sejtelmesen.
– Mégis honnan tudhatná, hogy otthon van-e?
Ennyit arról, hogy megnyugtatta a nénikéjét, ráadásul nem
számított arra, hogy Devlin ilyen figyelmet fordít a részletekre.
Bár tudhatta volna, hogy így lesz. A gyalázatos herceg nem
véletlenül jutott el oda, ahol most tart.
–  Amint megemlítette, hogy érdeklődést mutat a partijuk
iránt, körbekérdeztem.
– Igazán?
–  Igen. Érdekes, de Lady Crowley elment a városból. Először
gyógyfürdőket látogat, majd a vidéki birtokukra utazik, ahol a
következő partit adják. Amire az ön legnagyobb örömére, el is
 p j g gy
fogadtam a meghívást.
– Kitűnő! Köszönöm, hogy tájékoztatott.
Így legalább ha ma nem is kapna válaszokat, talán kideríthet
valamit a vidéki birtokon, ahonnan elszökött Jane.
– Így már nincs miért odamennie, nem igaz?
– A kártyámat így is otthagyhatom.
Devlinnek nem kellett tudnia, miben mesterkedik.
–  Nem, nem fogja – szállt szembe vele a vőlegénye
ellentmondást nem tűrő hangon. – Legalábbis nélkülem nem.
– Tökéletesen megfelel, ha egyedül megyek oda, és beadom a
kártyámat.
Mégis hányszor kell még megküzdenie ezzel a parancsolgató
stílussal? Bizonyára egy ponton ez is kikopik, és ez
megnyugtatta Sophie-t.
–  Ha ez lenne a célja a látogatásának, részemről rendben
lenne.
– Tehát nem hisz nekem?
Sophie tényleg azt hitte, hogy ennél ártatlanabbul már nem
tud nézni. A hercegnek valóban kitűnő érzékelői voltak. Ez az
adottság másoknál talán jól jön, de az ő esetében jobban tenné,
ha nem alkalmazná.
– Nincs kétségem afelől, hogy otthagyná az egyik kártyáját, de
abban is biztos vagyok, hogy más is van a háttérben.
– Lehetséges – ismerte el Sophie. – De akkor sincs semmi köze
hozzá.
– Pont ellenkezőleg – mutatott rá Devlin. – Mindenhez közöm
van, amit tesz.
Sophie kissé felszegte a fejét.
– A házasságkötés előtt nem.
Sophie-nak muszáj lesz minél hamarabb leszoktatni a
folytonos kotnyeleskedésről.
– Úgy gondolja?
– Igen. És nem állíthat meg.
Amint kimondta, Sophie rájött, hogy hibázott, hiszen Devlin
hajlamos volt arra, hogy pontosan azt tegye, amiről mások azt
mondják, nem lehet.
 j
A herceg elvigyorodott, bár a tekintetében nem volt nyoma
vidámságnak.
–  Ha nem száll be a kocsimba, és nem engedi meg, hogy
elkísérjem Lord Crowley-hoz, mindenki szeme láttára felkapom
a vállamra, és visszaviszem a házba. Utána pedig teszek róla,
hogy kulcsra zárt ajtó mögött legyen, és tájékoztatom a bátyját
is a terveiről.
–  Nem tenné… – próbálkozott Sophie, bár tudta, hogy Devlin
nem a levegőbe beszél.
Hirtelen úgy érezte, meg kell hogy üsse. Egy újabb érzés, amit
túlságosan megszokott.
– Hát legyen.
–  Mit jelentsen ez? – kérdezte Sophie, de mielőtt pisloghatott
volna, Devlin lehajolt, és a vállára emelte.
Sophie sikongatva kapaszkodott a férfi derekába.
– Tegyen le!
Devlin tudomást sem vett róla, és megindult felfelé a lépcsőn.
– Jól van! – kiáltotta. – Elkísérhet Lord Crowley-hoz.
–  Helyes – mondta a herceg, de nem tette le, csak
visszafordult a kocsi felé.
Sophie felnézett a házra, Stokes döbbent arcát látta a lépcső
tetején. Nem semmi látvány lehetett, ahogy krumpliszsákként
cipelik.
– Lady Sophie? Szüksége van segítségre? – kérdezte Stokes, és
már meg is indult lefelé.
Csodás. Pont ez hiányzott neki. Stokes bizonyára elmeséli
majd a bátyjának, és akkor Danielt képtelenség lesz lebeszélni
arról, hogy párbajra hívja a vőlegényét, ami ki tudja, milyen
sérüléseket okoz majd nekik.
– Semmi baj, Stokes! A herceg elkísér Lord Crowley-ékhoz!
– Akkor nem lesz szüksége a kocsira? – kérdezte még mindig
aggódó tekintettel a komornyik.
–  Nem, köszönöm! Tényleg minden rendben. Kérem, ne
tegyen említést erről a bátyámnak! – tette hozzá, és a következő
pillanatban Devlin már be is pottyantotta a kocsiba. – Megőrült?
– súgta a hercegnek. – A bátyám a fejét veszi, ha meghallja, mit
 g g y j g j
tett.
Devlin megvonta a vállát és belépett a kocsiba.
–  Lord Crowley rezidenciájára! – szólt ki az ablakon a
kocsisnak, majd amint elindultak, fogta Sophie-t, és az ölébe
fektette.
–  Mégis mit művel? – kiáltott fel Sophie háton fekve a
vőlegénye combjain.
–  Üdvözlöm a jegyesemet – válaszolta Devlin, majd
megcirógatta a nyakát, és megcsókolta.
Sophie érezte ajka forróságát, de mielőtt magához tért volna,
már el is húzódott tőle a herceg, és átültette a szemközti ülésre.
Csak pislogni tudott.
– Úgy tűnik, mostanában borzasztóan sokszor üdvözöl.
Devlin hátradőlt, szemében eltökéltség csillogott.
–  Ez a jegyesség egyik előnye. Most pedig felfedné előttem,
igazából miért akarja meglátogatni Lord Crowley-ékat?
Sophie mély levegőt vett, és kényelembe helyezte magát az
ülésen. A herceg szája különös dolgokat művelt az
egyensúlyérzékével, és ez módfelett felkavarta.
Ebben az állapotában úgy gondolta, nem tudja elkerülni, hogy
beavassa Devlint, aki talán még segíthet is. Ezzel a
testfelépítéssel és a rangjával az a hóbortos komornyik biztosan
nem fogja az arcába csapni az ajtót.
–  Legyen – mondta, majd elmesélte, hogy aggódik Jane-ért,
hogy meglátogatta Tina, hogy mi történt az inassal, és hogy az
inas eredetileg Crowley-éknál szolgált.
Miután befejezte a történetet, csendben ült egy ideig.
– Hát ezért akar mindenáron elmenni Lord Crowley partijára
– mondta Devlin. – Hogy kiderítse, mi történt ezzel a Jane-nel?
– Pontosan. Most már érti, miért olyan fontos, hogy beszéljek
a Crowley-ék komornyikjával vagy házvezetőnőjével. Meg kell
tudnom, mi áll Jane eltűnésének hátterében, és most már
Robert Benlow-val kapcsolatban is lenne pár kérdésem.
–  Sokkal találóbb lenne, ha azt mondaná, hogy detektívesdit
kíván játszani, és nyomokat keres, vagy tévednék? – búgott fel a
mély hang.
 y g
–  Én nem játszom semmit sem – vágta rá Sophie. – Jane egy
Grey Street-i árva, olyan, mintha a rokonom lenne. Nem tudom
csak úgy magára hagyni. Minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy kiderítsem, és még ha úgy tűnik is, hogy ez a Benlow egy
tolvaj volt, az én családomnál szolgált, amikor megölték.
Devlin a térdére támaszkodva felsóhajtott.
–  Valamikor sajnáltam azt a szerencsétlen flótást, aki
összeköti önnel az életét, erre most saját magamat szánhatom.
Sophie viszont nem tudta sajnálni a gyalázatos herceget.
– Ezt a helyzetet egyes egyedül önmagának köszönheti.
–  Tudom – ismerte el készségesen Devlin. – Hála az égnek,
hogy úgy döntöttem, meglátogatom! Isten tudja, mibe
keveredett volna, ha nem vagyok itt!
–  Úgy beszél, mintha egy kikötői tavernába készülnék az
éjszaka közepén.
–  Talán nem is olyan elrugaszkodott ez a megfogalmazás.
Fogalma sincs, milyen veszélyessé fajulhat ez a helyzet – nézett
rá jelentőségteljesen a jegyese, mintha rá akarna ijeszteni, csak
hogy meggondolja magát. – Ha Jane-nel valami borzalmas dolog
történt, ahogy Benlow-val, akkor valóban úgy gondolja, hogy a
körbeszaglászás biztonságos?
–  De muszáj kiderítenem, mi történt Jane-nel! Nem
nyugodhatok, amíg nem tudom.
És egyáltalán, hogy lehetne veszélyes tucatnyi szolga
jelenlétében ellátogatni az elegáns környéken élő Crowley-
ékhoz? Jane a barátja volt, és a Grey Street-i család része.
Sophie sosem mondana le róla.
– Akkor nem tudom lebeszélni erről?
– Teljességgel kizárt.
Devlin egyenesen a szemébe nézett, de Sophie nem tudott
olvasni a tekintetéből.
– Rendben. Menjünk, és derítsük ki, mit tud a komornyik.
 Huszonnegyedik fejezet

Sophie Devlint nézte, ahogy kényelmesen elterül a kocsi

párnázott ülésén. Lábát előrenyújtva diszkréten egymáshoz
értek. A Lord Crowley-éknál tett látogatásuk nem úgy sikerült,
ahogy várták. Válaszok helyett csak még több kérdést szült.
Majdnem felnyögött, amikor a herceg combjának külső része
erővel nekicsapódott az övének. Furcsamód eddig sosem vette
észre, mennyire intim hely egy kocsi.
–  Egyébként köszönöm, hogy segített ma. Sosem gondoltam
volna arra, hogy lefizessem a komornyikot azért, hogy
bejuthassak, és feltehessek pár kérdést.
– A világot a pénz mozgatja – válaszolta Devlin.
–  Valószínűleg így van – látta be Sophie. – De még így sincs
semmi értelme. Először Jane eltűnése, majd ez a Tina nevű lány
és az inas, Benlow is elhagyja Crowley-ékat. Benlow véletlenül
nálunk kap munkát, miután az elődjét csúnyán megverik, és
alkalmatlanná válik. Aztán úgy tűnik, ellopja a leveleimet, és
Tina megkérdezi, kapcsolatba lépett-e velem Jane, és úgy tesz,
mintha nem ismerné Benlow-t. Ennek semmi értelme.
– Valóban nincs.
Sophie a kezét tördelte.
–  Senki sem hagyja ott a munkáját ajánlólevél vagy egyetlen
szó nélkül. Viszont Benlow-nak volt ajánlása, egyenesen
Crowley-ék komornyikjától, aki viszont tagadta, hogy valaha írt
volna ilyesmit. Valami nagyon gyanús dolog folyik itt – jutott a
végére Sophie, és eldöntötte, hogy utánajár, és ha lehetséges,
előkeríti Jane-t.
– Azonnal körbeérdeklődöm – jelentette be Devlin komoran.
 – Köszönöm. Hálás vagyok – válaszolta Sophie, és kinézett az
ablakon. – Mekkora az esélye annak, hogy egy háztartásból két
cseléd is elmegy egyetlen szó nélkül? Ilyesmi egyszerűen nem
történik. Hiszen nincs is hová menniük! Remélem, hogy
Crowley-ék partiján megkapjuk a válaszokat.
Devlin egy pillanatra elhallgatott.
– Szerintem nem túl bölcs ötlet ennél tovább kutakodni.
Sophie értetlenül pislogott.
– De Devlin! Muszáj. Egyszerűen nem adhatom fel.
–  Feladhatja, és fel is fogja – parancsolta a herceg. – Nem
tetszik, amerre megy ez a dolog, és nem akarom, hogy
veszélynek tegye ki magát. Nekem úgy tűnik, azóta, hogy az az
inas a házában szolgált, komoly veszélyben van.
–  Értékelem az aggodalmát – kezdte megengedőn Sophie,
mert úgy érezte, Devlin makacsságának részben az az oka, hogy
félti őt. – De meg kell értenie, hogy ez számomra nem egy játék.
Jane árva volt a Grey Streeten, nincs senki, aki keresné. Ez
személyes ügy. Nem állhatok le csak úgy. Egyébként pedig
megígérte, hogy elvisz arra a partira.
–  Amit kénytelen-kelletlen meg is teszek – sóhajtott Devlin. –
Legalább azt ígérje meg, hogy nem kutakodik tovább anélkül,
hogy jelen lennék, és megvédhetném.
Bár Daniel mindig azon volt, hogy védelmezze, az idő nagy
részében a vidéki birtokon vagy a tengerentúlon tartózkodott,
ezért Sophie megtanulta, hogy vigyázzon magára. Devlin szavai
mégis megmelengették a szívét.
– Hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül intézzem a dolgokat.
–  Ahogy én is – mosolyodott el a herceg. – De össze fogunk
házasodni, tehát meg kell tanulnunk együtt intézni. Az az
igazság, hogy nem akarok a kelleténél jobban aggódni önért.
– Aggódik értem?
Talán nem is olyan rémes alak, mint gondolta.
–  Ha valami történne önnel, az üzleti megállapodásom kerül
veszélybe, és azt nem engedhetem meg. Hónapokkal késleltetné
a projektemet.
Sophie lelombozódott. Hát persze hogy csak ez érdekli! Pedig
 p p gy g
már kezdte úgy érezni, hogy több van a tettei mögött, mint
csupán üzleti megfontolás, és ez veszélyes útnak bizonyult. A
hirtelen jött tisztánlátás most először világított rá arra, hogy
miért bocsátott meg folyton az anyja az apjának. Hogy miért
hitte azt, a szerelme megváltoztathatja a férfit, és miért nem
sikerült soha. Kutyából nem lesz szalonna. Sophie-nak ezt kell
az eszébe vésnie, különben a házassága Devlinnel sosem lesz
olyan gyümölcsöző egyezség, mint várja.
–  Bocsánatot szeretnék kérni a bátyám tegnap esti
viselkedéséért.
Sophie bízott benne, hogy ha témát vált, feloldódik a köztük
beállt feszültség. – Nagyon váratlan és úriemberhez nem méltó
volt az, amit csinált.
–  Váratlan, igen. Bár, ha nekem is lenne egy húgom, én is
ugyanezt tettem volna – dörzsölte meg álla bal oldalát, ahová
Daniel horogja betalált. – Túl vagyunk rajta, és önnek egyáltalán
nincs miért bocsánatot kérnie.
–  Mindazonáltal Daniel a testvérem, és nagyon sajnáltam,
hogy bántja önt.
– Bánt engem? Kérem… Ez csak egy horzsolás.
A férfiak mindig sérthetetlennek akarnak tűnni.
– Az állán egy lila zúzódás éktelenkedik.
Devlin előrehajolt és megfogta Sophie kezét, ujjával
végigsimított a tenyerén, majd a szájához emelte.
– Mint mondtam, csak egy horzsolás.
Sophie nem vett tudomást a forróságról, ami átjárta a testét a
herceg érintése nyomán.
– Pedig elég fájdalmasnak tűnik. Nem hasogat?
Devlin elengedte a kezét.
– Ez csak egy apró sérülés, biztos vagyok benne, hogy pár nap
múlva nyoma sem lesz. Viszont Nicholast teljesen lenyűgözte,
amikor meglátta.
A kisfiú említése mosolyt csalt Sophie arcára.
– Képzelem. Ő hol van ma?
–  Ha tippelnem kellene, azt mondanám, Jenkinst zaklatja.
Muszáj lesz mihamarabb új nevelőnőt találnom mellé. Esetleg
 j j g
segíthetne ebben.
–  Örömmel! Addig is bármikor eljöhet a Grey Streetre
reggelente.
Devlin bólintott.
–  Biztos vagyok benne, hogy élvezné. Folyamatosan arról
csacsog, amikor ott járt. Azt hiszem, egy halom kismacskát
szeretne örökbe fogadni.
– Igen – nevette el magát Sophie. – Teljesen megbabonázták.
– Ahogy ön is engem, hölgyem.
Sophie elpirult, és gyorsan az ablak felé fordult. Vajon
hányszor mondta már ezt egy másik nőnek? Nem igazán akarta
tudni a választ, és megpróbálta elterelni a témát.
– Mabel nénikém tud egy remek orvosságot a zúzódásokra.
– Azt hiszem, kezdem megszeretni. A legtöbb hölgy számára a
sebhelyes férfiak sokkal vonzóbbak, vagy tévednék?
Sophie újra elnevette magát, már egyáltalán nem volt
zavarban.
– Azt kell hogy mondjam, az a nő, aki ilyen véleményen van,
elég ostoba. És a férfiak, akik ökölharccal akarnak megoldani
nézeteltéréseket, mind idióták. Ha a kezük helyett az eszüket és
a szájukat használnák, sokkal jobban járnának.
–  Teljes mértékben egyetértek. A száj sokféle bajra gyógyír –
jegyezte meg Devlin, és érezni lehetett, hogy valamit forral. –
Volna szíves megcsókolni a zúzódásomat, hátha segít? Úgy
hallottam, nagyban elősegíti a gyógyulási folyamatot.
– Minő képtelenség! – forgatta a szemét Sophie.
– Honnan tudhatja, ha nem próbálta? – azzal közelebb hajolt
a menyasszonyához.
Keze előrenyúlt, és mielőtt Sophie bármit tehetett volna,
megragadta a derekát, és az ölébe emelte.
Mégis mit gondol ez a férfi? Már majdnem megérkeztek!
Sophie mindkét tenyerét a mellkasára szorította és kihúzta
magát.
– Devlin. Ez nevetséges.
–  Úgy érzem, szükségem van a gyengéd közreműködésére –
búgta, majd keze felkúszott Sophie tarkójára, ujjai a hajába
 g j p j jj j
túrtak.
Sophie-nak elakadt a lélegzete, amikor belenézett Devlin
mélykék szemébe. Alig pár centire voltak egymástól.
–  De nem csókolhat meg. A kocsi bármelyik pillanatban
megállhat.
–  Akkor csókolom meg a menyasszonyomat, amikor és ahol
akarom, pláne ha a saját kocsimról van szó – szögezte le Devlin,
és lassan cirógatni kezdte Sophie arcát. – Egyébként bőven van
időnk, amíg a házához érünk, és az inasaim értik a dolgukat. Ha
meg is állna a hintó, nem nyitják ki az ajtót, amíg nem szólok.
Eltartott egy ideig, míg Sophie megértette a célzást, majd erőt
vett magán, és eltolta a herceget.
–  Azt akarja mondani, hogy olyannyira gyakran hetyegett
hölgyekkel a kocsijában, hogy az inasai már tudják, jobb, ha
nem zavarják? Még akkor sem, ha megérkeztek a célhoz?
A gondolat, hogy Devlin ugyanúgy bánik vele, mint a
többiekkel, feldühítette Sophie-t. Márpedig ő nem lesz olyan,
mint azok a… könnyelmű nőcskék!
Devlin felfortyant.
– Egyáltalán nem erről van szó.
–  Valóban? – mordult fel Sophie, és megpróbálta
kiszabadítani magát az ölelésből.
Persze, hiába. Devlinnek vasmarka volt.
– A bátyámnak igaza volt, amikor figyelmeztetett.
–  Az isten szerelmére! Ugye nem fog arra az átkozott,
túlaggodalmaskodó bátyjára hallgatni?
Hogy merészeli becsmérelni a testvérét, aki sokkal
tisztességesebb, mint bárki, akit ismert?
–  Ahogy ön is megjegyezte az imént, érdemes hallgatni arra,
amit Daniel mond.
– Hát persze hogy megjegyeztem!
Devlin nem engedte el, bár Sophie könnyedén
kiszabadulhatott volna, ha akar. A gond csak az volt, hogy egy
része azt kívánta, bárcsak kimagyarázná magát Devlin.
– Szóval? Hány nőt csókolt meg idebent?
–  A fenébe is – mordult fel a herceg. – Muszáj mindig ilyen
 g j g y
bonyolultnak lennie?
– Nincs semmi bonyolult abban, hogy tudni akarom, hány nőt
akart elcsábítani – szögezte le Sophie, és igyekezett szabadulni.
– Most pedig engedjen el!
–  Sophie! Egyetlen nőt sem szórakoztattam a kocsimban
ezelőtt! – vallotta be Devlin, és elengedte a derekát.
Sophie-t ez annyira meglepte, hogy elfelejtett leszállni az
öléből.
– Ugye nem várja tőlem, hogy ezt elhiggyem?
Vajon azt hiszi, hogy teljesen naiv, vagy hogy ennyire buta?
– Különösen a hírnevét ismerve!
–  Pedig igaz – válaszolta jeges hangon Devlin. – Ha hiszi, ha
nem, a hírnevem az utóbbi években kissé túlértékelt.
Sophie nem gondolta volna, hogy képes a szemébe hazudni.
–  Kérem! Ne felejtse el, hogy a saját szememmel láttam, mit
meg nem tesz azért, hogy megszerezzen valakit!
Devlin illata, és izmos testének érintése kezdte átvenni fölötte
az irányítást. Le kell szállnia róla, különben akármennyire is
dühös, el fog olvadni a kezei között. Át is akart ülni a szemközti
ülésre.
– Sophie, kérem!
Az esdeklés célt ért, Sophie annyira meglepődött, hogy nem
mozdult.
– Nem állítom, hogy szent volnék – folytatta Devlin. – De már
régen elhatároztam, hogy egyetlen szeretőmmel sem osztom
meg a személyes teremet. Most pedig jobb lesz, ha nem ficánkol
azzal az apró kis hátsójával az ölemben, különben messzemenő
következményei lesznek.
–  Ön volt az, aki átemelt az ölébe – mutatott rá Sophie, de
ahelyett, hogy eltolta volna magától, úgy markolta a hajtókáját,
mint aki épp fuldoklik.
–  Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! – hajolt közelebb
hozzá, majd mohón megcsókolta Sophie-t, aki eleinte
ellenkezett, de hamarosan rájött, hogy minden hiába.
Megragadta a herceg zakóját, miközben a férfi nyelve utat
nyitott magának, és választ követelt. Elakadt a lélegzete.
 y g g
Sophie teljesen elveszett. A teste öntudatra ébredt. Közelebb
bújt Devlinhez, keblét a mellkasához préselte, nyelve
ugyanolyan szenvedélyesen válaszolt a felkérésre.
Devlin jobb kezével megragadta ruháján keresztül a
mellbimbóját, Sophie lángba borult, és igyekezett minél
közelebb húzni magához a herceg fejét.
A válasz nem maradt el, Devlin felhördült, és egyre
hevesebben csókolta. Mintha megszűnt volna a külvilág. A férfi
érintése megrémítette, felcsigázta és kíváncsivá tette.
Kéjes borzongás futott végig rajta, és felnyögött, amikor
Devlin keze a bokája fölé emelte szoknyáját. Ujjbegye megindult
felfelé a harisnyáján, miközben szája már a kulcscsontját
fedezte fel. Leírhatatlan érzés volt, ahogy ajka a bőrével
találkozott.
–  Annyira puha – búgta a vőlegénye, miközben keze elérte a
harisnya szélét.
Sophie egyre hevesebben vett levegőt, Devlin már a lába
között tapogatózott, az alsónemű anyaga kéjesen dörzsölődött
hozzá.
Ajkuk újra egymásra talált, megállás nélkül csókolóztak,
miközben a férfi ujjai körkörös mozdulatokat írtak le a
legérzékenyebb területen. Sophie sosem érzett ehhez foghatót.
A gyönyör hullámai szétáradtak a testében, minden porcikája
izzott, a feszültség a sejtjeiben egyre csak nőtt.
Nem bírta tovább. Túl sok volt, mintha le akarna zuhanni a
magasból. Önkéntelenül nekidörgölte magát a kezének.
– Devlin? Én ezt nem értem. Mi történik velem?
–  Semmi baj, kedvesem – súgta a szájába, ujjai szakadatlan
tevékenykedtek. – Élvezd csak, add át magad az érzésnek.
Sophie felnyögött, ahogy a gyönyör vágtató lovára ült, és
egyre messzebb, messzebb került, majd felrobbant, végül
becsukta a szemét és megadta magát.
A lába közötti nyomás magával rántotta. Hangosan
felsikoltott, teste megrándult, az extázis újabb és újabb
hullámai maga alá gyűrték.
Ráomlott Devlin mellkasára, remegve kapkodott levegő után.
 g p g
Furcsán érezte magát, mintha egy maratont futott volna, és
kielégülten lebegne egy puha felhőn. Sosem érezte magát
ennyire boldognak. Devlinre pillantott, a vőlegénye nem is
lehetett volna elégedettebb.
A vőlegénye finoman kezébe fogta az arcát és megcsókolta a
száját.
– Milyen gyönyörű – duruzsolta a bőrébe.
–  Mindig ez történik? – csodálkozott Sophie, Devlin pedig
felnevetett.
– Egész életemben azon leszek, hogy így legyen.
– És mi van veled? – faggatta Sophie. – Te is ezt érezted?
–  Ezúttal nem, drágám. De kéjes örömmel néztem, ahogy
megtapasztaltad a gyönyört.
Sophie azonnal elpirult.
–  Most már értem, miért vagy olyan népszerű a hölgyek
körében. Nem csoda, hogy mindenki körülötted lebzsel.
Devlin kissé megfeszült.
–  Ahogy korábban említettem, a rólam és a viszonyaimról
keringő pletykák módfelett túlzóak.
–  Nem akartalak megsérteni – ijedt meg Sophie. – Igazából
bókolni szerettem volna, amolyan kerülő úton.
– Csakugyan? – tette át a menyasszonyát a szemközti ülésre a
herceg.
Sophie megigazította a szoknyáját, és úgy érezte, képtelen
Devlin szemébe nézni.
– Kétségkívül. Az igaz, hogy nagyon sok szóbeszédet hallottam
az évek alatt, bár hozzá kell tennem, hogy csak pár alkalommal
láttalak más nőkkel. Semmiképpen sem százakkal, ahogy azt
mondják.
–  Jogos volt a feltételezés – enyhült meg némiképp Devlin. –
Ne érts félre, közel sem voltam önmegtartóztató…
– Azt hiszem, jobb lenne, ha nem beszélnénk erről – szakította
félbe Sophie.
–  De szeretném, ha tudnád, hogy igazat mondok, amikor azt
állítom, hogy nem hetyegtem itt más nőkkel. Sem semelyik
házamban.
 Sophie habozott.
– És mi van azzal a hölggyel, akivel az első találkozásunkkor
enyelegtél?
–  Az csupán egy kis bolondozás volt a kertben. Nem állt
szándékomban a hálószobámba vinni a hölgyet.
Ez nem volt annyira vigasztaló.
–  És a többiek? A saját tapasztalataim alapján azt kell hogy
mondjam, többen is voltak.
– Igen. És pont emiatt nem fogok hazudni neked.
Csalódottságát leküzdve, Sophie megmarkolta a selyemruhája
szélét.
–  Mindig is az volt a fő szabály – folytatta Devlin –, hogy én
megyek a hölgyhöz, és nem fordítva.
– De miért?
– Mert nem akartam, hogy azt higgyék, álladó helyük van az
életemben.
– Ó…
Sophie nem tudta, mit mondhatna erre, de a kíváncsisága
nem hagyta nyugodni.
– Hány szeretőd volt?
Devlin gyönyörű szája elvékonyodott.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha erre nem válaszolok.
– De miért? Azt mondtad, mindig őszinte leszel hozzám.
– Így van, és természetesen be is tartom az ígéretem. Viszont
az anyám illendőségre nevelt, és az, hogy a korábbi
viszonyaimról beszélgessek a menyasszonyommal, egy olyan
téma, amit biztosan nem tartott volna elfogadhatónak. Ha még
élne, már azért is jól leszidna, hogy egyáltalán szóba került a
téma.
–  Nagyon értelmes asszony lehetett – jegyezte meg Sophie
szomorúan, hiszen már nem ismerheti meg.
Devlin arcán egy pillanatnyi sóvárgás jelent meg.
– Eltökélt volt, meg akarta tanítani nekem, mi a rossz és mi a
jó. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint az apám. Tiszteletre
méltó és becsületes.
–  Biztos vagyok benne, hogy mindketten nagyon büszkék
 gy gy gy
lennének rád.
A herceg összerezzent.
–  Azt kétlem. De talán ha tovább élnek, olyan férfivá lettem
volna, amilyennek anyám szeretett volna.
Sophie szíve meglágyult. Látta a fájdalmat, amit a herceg
próbált elrejteni, legalábbis a merev vállai alapján erre
következtetett. Gyorsan felpattant, átült mellé, megfogta a kezét
és kedvesen megszorította.
– Szeretne azért, aki lettél, Devlin.
– Drága Sophie. Te egy idealista vagy – helyezte szabad kezét
Sophie-éra a herceg. – Azt, hogy szívtelennek tartanak úgy az
üzletben, mint a magánéletben, teljes mértékben
megérdemlem.
Sophie megfogta az arcát.
–  Most vettél gyámság alá egy árván maradt fiút, és nagy
gonddal viseltetsz iránta. Ilyesmit nem tesz egy szívtelen ember.
–  Nem azért tettem, mert olyan jószívű volnék. Nicholas
apjának köszönhetem az életemet. Ez volt a legkevesebb, amivel
viszonozhattam neki. És a fiú elég boldognak tűnik mellettem.
– Valakit boldoggá tenni nagyon is nemes vállalkozás.
Sophie bízott benne, hogy Devlin felismeri a szavaiban rejlő
igazságot.
A herceg felsóhajtott.
– Anyám is mindig ezt mondta.
– Remek asszony volt.
– Igen.
Devlin hangja távolivá vált, mintha a gondolatai a múltba
sodródtak volna.
–  Mindig próbált segíteni azoknak, akik nem voltak olyan
szerencsések, mint mi. Bár nem voltak meg a társadalmi
kapcsolatai ahhoz, hogy lényeges változást érjen el, főként
azért, mert a nagyapám elvágta apám járandóságát, miután
összeházasodtak. De még így is sokak életébe csempészett
boldogságot a kedvességével.
A herceg arcvonásai meglágyultak, ahogy Sophie-t méregette.
– Nagyon kedvelt volna téged.
 gy g
Sophie-nak jólestek Devlin szavai. Közelebb hajolt hozzá, és
megsimogatta az arcát.
– Biztosan én is nagyon kedveltem volna őt.
A herceg önkéntelenül cirógatta Sophie kézfejét.
–  Sok hasonlóság van köztetek. Erős, együttérző nők, akik
megpróbálják megváltoztatni a világot.
– Nagyon örültem volna, ha megismerhetem a szüleidet. Kár,
hogy nem találkozhatunk már.
Devlin elcsendesült.
– Köszönd a nagyapámnak, hiszen ő a felelős a halálukért.
 Huszonötödik fejezet

Sophie felhördült.
– Ezt hogy érted?
Devlin érezte, ahogy egyre forr benne a düh, ahogy mindig,
amikor arra gondolt, mit tett a nagyapja.
–  Talán nem a saját kezével ölte meg őket – ismerte el a
herceg –, de akár azt is megtehette volna.
– Azt hittem, a szüleid balesetben haltak meg!
– Így is van – idézte fel a pillanatot magában a herceg, amikor
fény derült a nagyapja álnokságára. – Baleset volt, igen. De a
nagyapám fizetett azért, hogy így rendezzék.
– De miért? Miért akarta volna megölni a saját fiát?
– Ő nem az apámat akarta megölni – válaszolta Devlin. – Nem.
Tőlem és anyámtól akart megszabadulni. Tudod, akkor Charles
bácsikám már halott volt, és az apám volt az öreg herceg
örököse, ami azt jelentette, hogy egy napon rám száll a
hercegség. Mint kiderült, az öreg nem bírta elviselni a
gondolatot, hogy a rangja egy arra nem méltó vérvonalhoz
kerüljön. Ő úgy látta, hogy az anyám nevelőnői státusza és ír
származása egyszerűen nem fér meg egy jövőbeli hercegi, vagy
hercegnői címmel.
– De hát ez nevetséges!
– Az. Neki viszont elég indok volt ahhoz, hogy gyilkoljon.
Sophie vett egy mély levegőt.
– És mi történt?
Devlin túl sokáig tartotta magában a szülei halála körüli
eseményeket, hiszen nem volt senki olyan fontos az életében,
akivel megoszthatja a részleteket. Most viszont ott volt neki
Sophie, és el akart mondani neki mindent. Egyszerűen tudnia
kellett.
– A nagyapám fizetett valakinek, hogy babrálja meg a kocsink
kerekét – mosolygott szomorúan Sophie-ra. – Tizenöt font az
anyám haláláért.
– Devlin… – szorította vőlegénye kezét a mellkasához Sophie.
– Annyira sajnálom!
Az utcát bámulva a herceg alig vette észre az árusokat és a
gyalogosokat, akik mellett elsuhantak.
–  A házunktól a város csak pár kilométerre volt, de az utak
elég rossz állapotban voltak, és át kellett menni jó pár rozoga
hídon is. A sors fintora volt, hogy a kérdéses napon a
szokásommal ellentétben nem kísértem el anyámat, mert fájt a
hasam, és apám úgy döntött, ő megy vele helyettem. A kocsi
még az első híd túloldalára sem jutott el. Belezuhantak a jeges
vízbe, és lesüllyedtek a mélyére.
Devlin igyekezett, hogy ökölbe szorult kezét ellazítsa. Az
igazságtalanság még most, ennyi év után is, mintha
felemésztené.
–  Azt mondták, bent ragadtak a folyó fenekére süllyedt
kocsiban. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy elájultak, amikor a
vízbe estek, és nem szenvedtek. Legalábbis ebben bízott
mindenki. A kocsis túlélte, bár komolyan megbetegedett, hiszen
többször alámerült, és megpróbálta megmenteni őket.
A herceg tudta, hogy a nagyapját kell okolnia, de szűnni nem
akaró lelkifurdalása volt, mert azt gondolta, hogy ha ő ott lett
volna, meg tudta volna menteni az anyját. Nem először érezte
úgy, hogy el van átkozva. A múlton persze kár töprengeni, nem
számít, mi lett volna, vagy mi nem, ezt a nehéz leckét is
megtanította neki az élet.
Devlin megrázta magát, és visszatért a jelenbe. Sophie-ra
pillantott, és az élet hirtelen már nem volt olyan rideg, olyan
magányos.
–  Végül a nagyapám húzta a legrövidebbet. Ahelyett, hogy
kiiktatott volna engem, legnagyobb bánatára sikerült
bebiztosítania, hogy akaratomon kívül én legyek az egyetlen
 gy gy gy
örököse.
–  Nehéz elképzelni, hogy valaki képes legyen ilyen
gátlástalanságra – mondta Sophie. – Nem ő volt a gyámod a
szüleid halála után?
–  De, ő volt – erősítette meg a herceg. – Miután meghaltak,
tizenegy éves koromban nagyapám egyfajta dilemma közepén
találta magát. Végtére is én voltam az egyetlen férfi
leszármazottja, utánam valami távoli francia kuzin következett.
Bár a nagyapám gyűlölte a gondolatot, hogy én legyek az
örököse, azt még kevésbé akarta, hogy egy francia örökölje a
címet. Így lettem én a kisebbik rossz.
Devlin még mindig emlékezett arra, amikor először
találkozott nagyapjával a Huntington udvarházban.
Reménykedett abban, hogy az öregember szívélyesen fogadja,
de amint megérkezett, rájött, mekkorát tévedett.
–  A nagyapám elég egyértelművé tette, amikor először
meglátott, hogy mit gondol az alacsony származású, bemocskolt
véremről, ahogy ő nevezte.
Sophie tekintetéből áradt a szívfájdalom.
– Hogy lehetett ilyen kegyetlen egy fiatal fiúval, aki épp akkor
veszítette el a szüleit?
– Azért nem volt olyan rossz. Alig egy hónappal az érkezésem
után elküldtek Etonba, bentlakásos iskolába. Csak a
szünetekben kellett visszatérnem, és elviselnem a veréseit.
Az egyetlen jó dolog, amit az öregember tett vele, az az volt,
hogy elküldte tanulni.
–  Meg is vert? – kérdezte döbbenten és Devlin helyett is
felindultan Sophie, amitől a herceget azonnal melegség töltötte
el.
– Csak tizennégy éves koromig. Addigra már elég nagy voltam
ahhoz, hogy visszaüssek.
Ma is emlékezett arra, milyen élvezettel nézte, amikor végre
kiállt magáért, és a nagyapja tekintete csupa félelem és düh
volt.
–  Az, hogy többé már nem tudott fizikailag büntetni,
végtelenül feldühítette, és akkor kotyogta ki, hogy ő a felelős a
 g y g gy
szüleim haláláért. Hogy ő fizetett azért, hogy megbabrálják a
kocsi kerekét, és hogy nekem kellett volna meghalnom, nem az
apámnak. Az volt az a nap, amikor otthagytam a Huntington
udvarházat, és a haláláig be sem tettem oda a lábam.
Sophie-ra nézett, akinek könnyek gyűltek a szemébe.
– Ne légy szomorú – mondta, és elsimította a sós cseppeket az
arcáról. – Mindez több mint húsz éve történt, és bosszút is
álltam érte. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy forog a sírjában,
amiért a címével járó vagyont a kereskedelmi
vállalkozásaimban kamatoztattam.
–  Nem tudom elhinni, hogy bárki, pláne a nagyapád ennyire
gonosz lehet!
Devlin keserűen felnevetett.
– Nem tudod? És mi van velem, Sophie? Egyesek azt mondják,
pont olyan vagyok, mint a nagyapám.
– Te egyáltalán nem vagy olyan, mint az a szörnyeteg! Senkit
sem tudnál meggyilkolni! – jelentette ki szenvedélyesen.
– Majdnem megöltem, amikor megtudtam, mit tett.
Mintha csak ma lett volna, amikor szembesítette az
öregembert a tettével, és alig volt képes megállni, hogy ne verje
péppé, hogy ne törölje le a képéről azt a gonosz, elmebeteg
vigyort. Volt, hogy később megbánta, hogy életben hagyta.
–  És ki hibáztatna érte? Az a férfi egy szívtelen szörnyeteg
volt, Devlin.
– Mi van azzal, hogy megzsaroltalak ezzel a házassággal?
Még mindig nem volt büszke arra, amit tett. Úgy gondolta,
sosem lesz lelkiismeret-furdalása az ügyletei miatt, de kezdte
egyre kényelmetlenebbül érezni magát amiatt, hogy Sophie-t
belekényszerítette ebbe a helyzetbe.
– Az nem szívtelen és gonosz?
Sophie, mint valami nevelőnő, erélyesen felemelte a hangját.
–  Ezt most azonnal fejezd be! Te nem vagy olyan, mint a
nagyapád, és egyáltalán nem kényszerítettél bele ebbe a
házasságba.
Dehogynem. Csak Sophie túl jószívű volt ahhoz, hogy
elismerje.
 j
–  Az ajánlatom szinte egyenértékű volt azzal, hogy pisztolyt
szegezek a fejedhez – vallotta be őszintén, bár el kellett
ismernie, hogy egy része minden kétség nélkül újra megtenné.
Sophie felrántotta a kezét.
– Most pont olyan melodramatikus vagy, mint a nénikém.
Devlin remélte, hogy azért annyira mégsem.
– Ez valóban aggasztó.
–  Azt elismerem, hogy az ajánlatod igen csábító volt –
folytatta Sophie –, de tudtad, miért nem akarok férjhez menni,
és feltételezem, azt is, hogy elég jó okom van arra, hogy
elfogadjam.
Devlin újra az ölébe húzta a menyasszonyát, mélyen
belenézett a smaragdzöld szemébe, homlokát az övéhez
nyomta.
– Szereted a legjobbat látni az emberekben, igaz?
Hála az égnek!
–  Igaz – húzódott el Sophie, hogy kezébe foghassa Devlin
arcát. – És kezdek ráébredni arra, hogy nem az a modortalan
gazember vagy, akinek mindenki gondol. Azt hiszem, ez a
nemtörődömséged csak egy módja annak, hogy kizárd az
érzelmeket, hiszen csak fájdalmat okoztak neked azóta, hogy a
szüleid meghaltak.
–  Sophie, te olyan bájosan naiv vagy – nyomott egy csókot a
tenyerébe sietve, nehogy kiolvashassa a tekintetéből, mennyire
megindították a szavai. – Azt hiszem, ki kell élveznem ezt, amíg
tart.
Sophie hátrébb húzódva bámult rá. Eltartott egy ideig, mire
felfogta, hogy nem zötykölődnek már.
– Megállt a kocsi.
– Meg bizony.
– Ez azt jelenti, hogy hazaértünk – csapott Devlin mellkasára.
– Gyorsan engedj el, mielőtt valaki meglátja, hogy az öledben
ülök!
– Elkéstél, húgocskám! – dörgött Daniel hangja a közben már
kinyílt kocsiajtóból.
 – Ó, te szent ég! – nyögött fel Sophie. – Csak ezt ne…
Kimászott Devlin öléből, Daniel pedig elkapta a csuklóját.
–  Daniel! Engedj el! – követelte, miközben a bátyja elkezdte
kiráncigálni a kocsiból.
Kissé megbillent, amikor a talpa a macskaköves utat érte,
majd kiszabadította a karját, és kihúzta magát.
–  Figyelmeztettem, hogy ne érjen újra hozzá az akarata
nélkül! – recsegett Devlin hangja, miközben ő is kiszállt Sophie
után, majd az ökle egyenesen Daniel állába csapódott.
– Devlin! Elég! – sikoltotta Sophie döbbenten, a bátyja pedig a
földre rogyott.
Amennyire ő tudta, még soha senki sem ütötte ki Danielt, aki
olyan erős és magas volt, hogy mindig az övé lett az utolsó ütés.
–  Mégis mit gondoltál? – esett neki a kezét rázó Devlinnek,
majd odarohant a földön fekvő bátyjához.
– Istenem! A bátyádnak elég kemény feje van – jegyezte meg a
herceg. – Azt hiszem, kificamodott a csuklóm.
Sophie a testvére fölé hajolt, és finoman megpaskolta az
arcát.
–  Ez csakis a te hibád – mondta a válla fölött hátrapillantva
Devlinnek. – Semmi szükség nem volt arra, hogy megüsd.
A herceg felmordult.
– Senki, még a saját testvére sem érhet a menyasszonyomhoz
az engedélye nélkül.
–  Istenem! Ments meg a túlságosan védelmező férfiaktól! –
kiáltott az ég felé Sophie, és ismét megveregette Daniel arcát. –
Daniel, ébredj fel!
A bátyja motyogott valamit, de a szemét nem nyitotta ki.
– Pár percen belül rendben lesz – mosolyodott el Devlin. – De
attól tartok, komoly fejfájás elébe néz.
Sophie felállt, és csípőre vágta a kezét.
– Ugye te élvezed ezt?
Devlin elvigyorodott.
– Azt hiszem, igen.
Sophie elkeseredetten legyintett.
– Akkor hozd be szépen a házba.
 p
– De legalább egy tonnát nyom – morgolódott Devlin.
–  Gondolhattál volna erre azelőtt, hogy megütötted –
jelentette ki Sophie. – Egyébként is, nagyjából egy súlycsoport
vagytok. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani.
Devlin odalépett, és fújtatva feltornázta Danielt a vállára.
Sophie elgondolkodva követte őket a lépcsőn felfelé. Ha a bátyja
hamarosan nem fogadja el az eljegyzésüket, folyamatos lesz a
nézeteltérés kettejük között.
Sóhajtott egy nagyot. Mégis mihez kezdjen ezzel a két
jómadárral?
 Huszonhatodik fejezet

Sophie Devlin és Daniel makacs párosát nézte, és felsóhajtott.

Mégis, hogy az ördögbe fogja megoldani ezt a helyzetet úgy,
hogy a két férfi láthatóan alig várja, hogy egymásnak eshessen?
Mindketten vasakaratúak voltak.
Ezúttal nagyon örült annak, hogy a szalon ilyen hatalmas, tele
bútorokkal, amik éket vertek közéjük. Pláne úgy, hogy a bátyja
szemében lángolt a bosszúvágy.
– Megbecstelenítetted őt, te gazember? – üvöltötte Daniel egy
szelet nyers húst nyomva az állára, amitől összerezzent.
Devlin megvonta a vállát és önelégült mosolyt villantott.
– Ehhez semmi köze.
– Hogy a fenébe ne lenne! – bömbölt Daniel. – Ő a húgom!
– Aki itt áll, és képes a maga nevében beszélni! – szólt közbe
Sophie.
–  Jobb lenne, ha elmennél – fordult hozzá Devlin. – Ez a
bátyádra és rám tartozik.
–  Az első okos dolog, amit hallottam öntől, Huntington –
jegyezte meg Daniel.
– Mindketten megőrültetek? – vitatkozott velük Sophie.
Másként nem lehetett, ha ennyire meg akarnak szabadulni
tőle.
– Megölnétek egymást, ha nem lennék itt!
Devlin gúnyosan vigyorgott.
– Ezzel módfelett túlértékeled a bátyádat.
Daniel felállt, és az asztalra csapta a hússzeletet.
– Kifelé, Sophie! – kiáltotta vészjóslóan.
A bátyja, mintha meg akarta volna ölni Devlint, aki úgy tűnt,
abban bízik, hogy meg is próbálja. Sophie idegesen dobbantott
egyet. Férfiak… Nagyon jól meg tudott volna lenni nélkülük.
–  Rendben – jelentette ki, és megindult az ajtó felé. – Ha úgy
akartok viselkedni, mint két bűnöző, nem foglak megállítani
benneteket. Ám ne számítsatok együttérzésre tőlem, ha
összeveritek egymást.
Kinyitotta az ajtót, de még visszapillantott a bátyjára és a
vőlegényére, akik egyáltalán nem figyeltek rá.
–  És ne várjátok, hogy ellássam a sebeiteket, ha ennyire
ragaszkodtok ehhez a butasághoz! – azzal kisétált, és becsapta
maga mögött az ajtót, majd háttal neki is dőlt.
Édes istenem! Tényleg egyedül hagyta őket?
–  Minden rendben? – kérdezte Mabel a főlépcső aljáról. – Mi
volt ez a nagy ricsaj? – kérdezte a csattanásra utalva.
Sophie összerezzent, amikor az ajtó mögül csörömpölés
hallatszott.
–  Istenem! Én balga… – nyögött fel, miközben egyre
félelmetesebb hangok szűrődtek ki a szalonból. – Megölik
egymást! Mégis mit képzeltem?
Mabel odasietett hozzá.
–  Miket beszélsz? Ki öl meg kit? – kapott a szívéhez a
verekedés zajára, amitől zengett még a folyosó is. – Sophie, mi
történik? Ki van odabent?
Sophie-nak erőt kellett vennie magán, nehogy megforduljon,
és berontson a szalonba.
– A bátyám és a vőlegényem.
Mabelnek leesett az álla.
–  Daniel egyedül van odabent Huntington hercegével?
Megőrültél, Sophie? Szeretnéd, ha megölnék a vőlegényedet,
mielőtt hozzámennél? Daniel a Newgate börtönben fogja
végezni!
–  Nyugodj meg, Mabel néni. Daniel nem fogja megölni
Devlint.
–  Nem fog számítani, hogy gróf! – sopánkodott Mabel fittyet
hányva Sophie-ra. – Ha megöl egy herceget, felakasztják! Mi lesz
akkor velünk? Utcára kerülünk! Hogy fogjuk azt túlélni?
 gy gj
Istenkém… az idegeim… azt hiszem… azt hiszem, tényleg
elájulok…
Mabel néni arca kezdett elszíntelenedni, majd a következő
pillanatban máris eldőlt. Sophie-nak sikerült elkapnia a
derekát, mielőtt a földre zuhant volna.
– Mabel néni!
– Édes istenem! – kiáltotta Stokes a szalon ajtajához sietve, és
megfogta Mabelt. – Ide! – kiáltott a két inasnak, akik valahol a
folyosón leselkedtek.
A három férfi felemelte Mabel nénit, és elcipelték a lépcső
alján lévő szófához, majd a párnák közé fektették.
Sophie grimaszolva hallgatta a tölgyfa ajtón átszűrődő
ütlegelés hangját. Odasietett Mabelhöz. A két ostoba férfi miatt
később is aggódhatott. A nénikéje most az egyszer tényleg
elájult, és segítségre szorult.
– Köszönöm – fordult a szolgákhoz.
– Semmi gond, hölgyem – mondta Stokes. – Megkérdezhetem,
kell-e aggódnunk a szalonból kiszűrődő zajok miatt?
– Azt hiszem, csak akkor kell aggódnunk, ha elcsendesülnek.
Sophie el sem tudta képzelni, hogy valaha ilyesmit mondjon.
– Az a makacs bátyám és a még makacsabb vőlegényem épp
elrendezik a nézeteltéréseiket.
Stokes megdörzsölte az állát.
– Esetleg hívassam ide dr. McGuinesst?
– Azt hiszem, ez egy nagyon bölcs ötlet, Stokes – értett egyet a
komornyikkal Sophie. – És kérem, sürgesse meg. Úgy érzem,
hamarosan szükség lesz a szolgálataira.
–  Természetesen. Azonnal küldök érte – válaszolta Stokes,
majd meghajolt, és intett a két inasnak, mielőtt távozott volna.
Az üvegcsörömpölés hangjára újra összerezzent. Igen, Alec
egészségügyi szolgálataira mindenképpen szükség lesz.
De először a nénikéjével kellett foglalkoznia. Óvatosan
végigtapogatta a nénikéje zsebeit, és elmosolyodott, amikor
felfedezte a repülősóval teli üvegcsét. Végre hasznát veheti.
Előhúzta a fiolát, levette a tetejét és Mabel néni orra alá tolta,
aki lassan éledezni kezdett.
 –  Sophie? – nyöszörgött a nénikéje kábultan. – Borzasztó
álmom volt…
Sophie segített neki felülni.
–  Rémes! Azt álmodtam, hogy a bátyád megölte Huntington
hercegét – pislogott Mabel, majd lassan körbenézett. – Hogy
kerültem ide, kedvesem?
–  Nos – telepedett le Mabel mellé Sophie, és kedvesen
dörzsölni kezdte a hátát. – Elájultál.
– Igazán?
– Igen.
– Milyen különös!
Mabel kérdőn nézett Sophie-ra, amikor porcelán
csörömpölése csendült fel a szalon ajtaja mögül. – Nem
álmodtam, ugye?
–  Kérlek, ne idegesítsd fel magad megint – figyelmeztette
Sophie. – Daniel nem fogja megölni a herceget.
Mindketten megugrottak kissé, amikor a falak egy újabb
hatalmas csattanást visszhangoztak.
Mabel néni nyelt egy nagyot.
– Végünk…
– Devlin meg tudja védeni magát, Mabel néni. Sőt, egy kicsivel
korábban már be is húzott Danielnek az utcán.
– Hogy mit csinált? – hüledezett Mabel vészjósló hangon. – A
szomszédok előtt?
Talán nem kellett volna megosztania vele ezt az információt,
hiszen valóban nem jutott eszébe, ki láthatta őket.
– Igen, azt hiszem, láthatták a szomszédok – ismerte el.
Mabel a fejét fogta.
–  Azt fogják hinni, hogy megbecstelenítettek! Hogy a bátyád
és a vőlegényed az erényed miatt verekszenek! Ha végül nem
mész hozzá, végünk!
–  Nem beszélhetsz komolyan – mondta Sophie. – Ma reggel
még azon keseregtél, hogy csak egy hónapunk van
megszervezni az esküvőt, most meg azt mondod, hogy a
herceggel azonnal össze kell házasodnunk?
Mabel néni hevesen bólogatott.
 g
–  Feltéve, hogy a bátyád nem öli meg. Két héten belül hozzá
kell menned, különben… megállíthatatlan lesz a szóbeszéd.
–  Gondolod, hogy nem fognak pletykálni, ha ilyen sürgetve
lépünk frigyre? Az nem lenne rosszabb?
–  Természetesen nem – jelentette ki magabiztosan Mabel. –
Ha férjhez mentél, akkor már feleség vagy. Akkor már nem fog
számítani, hogy megbecstelenítettek-e vagy sem. Egyébként a
pletykák elég tiszavirág-életűek.
Sophie úgy érezte, meg kell ráznia a nénikéjét. Mármint csak
képletesen.
– Ennek semmi értelme.
–  Már hogyne lenne! – pillantott a szalon ajtajára Mabel. –
Elég nagy a csend, nemde?
Igen. Minden elcsendesült. Túlságosan is.

A két férfi a padlón ült, kifulladva, vérző sebekkel, aggódva és

egyre nagyobb tisztelettel méregetve egymást.
– Hol az ördögben tanultál meg így verekedni, Huntington? –
pufogott Daniel, miközben óvatosan megmozgatta az állát. –
Még sosem láttam ekkora férfit ilyen gyorsan mozogni.
Devlin megmozdult, és össze is rezzent a bordáiba nyilalló
fájdalomtól.
–  Amikor Keleten alig fél perc alatt legyőzött egy ázsiai férfi,
aki kisebb volt, mint a húgod, úgy döntöttem, kerül, amibe
kerül, de ráveszem, hogy megtanítson mindent, amit tud.
Daniel szemöldöke a magasba meredt.
– Keleti harci technikák?
Devlin a tálalónak támasztotta a fejét.
– Igen.
–  Azt hittem, a keletiek életük végéig féltve őrzik a
harcmodoruk titkát. Akárhányszor jártam arra, mindig
megpróbáltam rávenni őket, hogy tanítsanak, de még lefizetni
sem lehetett őket.
– Valóban nem lehet, legalábbis ha a harci tudásukról van szó
– értett egyet vele Devlin. – Esetemben ez úgy alakult, hogy
megmentettem az illető életét, ezért úgy érezte, tartozik nekem.
A következő tíz évben együtt utaztunk, és megtanított
mindenre, amit tudott.
–  Így már érthető – nyögött fel Daniel. – Különben semmi
esélyed sem lett volna ellenem.
Állát dörzsölve Devlin fájdalmasan grimaszolt.
–  Ezt el kell ismernem. Az öklöd olyan, mint egy átkozott
kalapács. Legalább most már mindkét oldalon egyforma
zúzódásaim lesznek.
–  Nekem pedig monoklim, és egy-két törött bordám, azt
hiszem – kontrázott Daniel, és furcsamód úgy tűnt, örül is neki.
A herceg nyugtázta, hogy a nemrég még makulátlan szalont
most törött bútorok, asztalok, vázák csúfítják el, mintha egy
hurrikán söpört volna végig rajta.
– A húgod mindkettőnket megöl, ha meglátja ezt a kuplerájt.
–  Ha összetöröd a szívét, Huntington, istenemre mondom,
végzek veled – keményedett meg Daniel arca. – Még akkor is, ha
az életem hátralévő részét a Newgate-ben kell töltenem.
Semmilyen körülmények között sem fogom végignézni, hogy
Sophie-nak bántódása essen. Ha bármi módon felzaklatod,
tönkreteszlek.
Devlin érezte, hogy Daniel nem a levegőbe beszél, és ahelyett,
hogy támadásnak vette volna, egyre nagyobb tisztelettel adózott
a menyasszonya bátyja iránt.
Manapság nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki
megfenyegesse. A meggondolatlan szavak és a mögöttük lévő
elszántság igazából lenyűgözte. Persze, az is igaz, hogy bolond
volt az, aki nem vett komolyan egy ilyen fenyegetést Thornton
grófjától.
– Tudom, hogy a hírnevem miatt esetleg nehezedre esik hinni
nekem, de sokkal jobban tisztelem a húgodat, mint bármelyik
nőt, akivel valaha találkoztam, és mindent megteszek, hogy
boldoggá tegyem és biztonságban tudjam. Meg fogom védeni,
 gg gy g j g g
akár még önmagamtól is.
– Szavadon foglak, Huntington – mondta Daniel.
– El is várom.
–  Ugye tudod, hogy minél hamarabb el kell venned? –
emlékeztette Daniel fájdalmasan végigsimítva a bordáin. – Az
operaházban és az imént a ház előtt történtek után ez
elkerülhetetlen.
–  Tudom – sóhajtott Devlin. – Mennyi időre küldött a
hadügyminisztérium Olaszországba?
–  Honnan a pokolból tudsz te erről? – kérdezte rosszallóan
Daniel.
– Az én helyzetemben kifizetődő, ha tudom, miben sántikál a
kormány. Mellesleg tényleg azt hitted, hogy nem derítek ki
mindent a jövendőbelimről, ideértve a tényt, hogy a bátyja
olykor kémkedik a koronának?
Daniel szája szinte láthatatlan vonallá változott.
– Bizonyára kemény ütést mértem arra a kemény fejedre, ha
ilyen nevetséges dolgokat feltételezel.
– Ne áltasd magad. Biztosíthatlak, hogy a titkod biztonságban
van, és ha megnyugtat, Sir Walter avatott be, mivel olykor-
olykor jómagam is ellátom információval.
– Huntington hercege segít az országának? Milyen érdekes…
A hadügyminisztériumon kívül ezt senki sem tudta.
–  Mivel rokonok leszünk, bízom benne, hogy megtartod
magadnak az imént hallottakat, ahogy én is. Hosszú évek
kemény munkája kellett ahhoz, hogy eltitkolhassam az
ilyesfajta törekvésekben való részvételemet.
–  Kitűnő eredménnyel! – nevetett fel Daniel. – Senki sem
hinné el, ha ezzel hozakodnék elő. Ettől függetlenül a titkod
biztonságban van.
– Helyes. Sophie tud róla, hogy a koronának dolgozol?
–  Nem – ismerte be Daniel. – Csak annyit tud, hogy időnként
segítek a hadügyminisztériumnak. Fogalma sincs arról,
mekkora kockázatot vállalok az országunk védelméért.
Mély csend telepedett a szalonra, majd Daniel hatalmasat
sóhajtott.
 j
–  Rendben, Huntington. Megőrizzük egymás titkait. És
gondolom, most, hogy elveszed a húgomat, felhagysz ezzel.
–  Ha ezt nem azért mondtad, mert aggódsz a húgod
boldogságáért, hanem mert úgy gondolod, hogy ezentúl
beleavatkozhatsz az ügyeimbe, örömmel behúzok egyet megint.
Danielben újra feléledt a harag.
–  Nyugodtan próbálkozhatsz. Lent, az utcán szerencséd volt,
ahogy arról az imént itt történtek is tanúskodnak. De komolyra
fordítva a szót: ha Sir Walterrel beszéltél, a
hadügyminisztériumnak nyújtott szolgálataid komoly veszélyt
jelenthettek a számodra. Tényleg szándékozol folytatni ezt a
kockázatos időtöltést, miután Sophie férje leszel?
–  Igazából ez már eldőlt – kotyogta el Devlin. – Pont emiatt
találkoztam vele a minap. Hivatalosan tájékoztattam arról, hogy
a jövőben nem áll módomban segíteni, legalábbis nem úgy,
mint régen. Akkor mondta el, hogy Olaszországba küldenek.
–  Igen – ismerte el Daniel. – Reggel indulok, pár hétig leszek
távol. Sir Walter unokaöccsét újra meg kell menteni.
– Akkor megvárunk az esküvővel.
Devlin biztos volt abban, hogy értékelni fogja ezt a
szempontot. A menyasszonya láthatóan nagyon szereti a
bátyját.
– Talán ezt beszéld meg előbb a húgommal.
– Beleegyezett, hogy egy hónapon belül legyen az esküvő. Pár
hét ide vagy oda, nem számít. Ha mindketten azt mondjuk, hogy
így lesz a legjobb, nem fog ellenkezni.
Daniel pislogott, mintha nem hallotta volna jól, mit mondott
Devlin.
– Mégis miféle fantasztikus utópiában élsz?
– Hogy érted ezt?
– Sok mindent meg kell még tanulnod a húgomról – sandított
szánakozón Devlinre a gróf. – Ugye nem gondolod, hogy csak
mert mindketten azt mondjuk, szó nélkül engedelmeskedik?
Minő gondolat! Ha ilyen könnyen lehetne befolyásolni, sokkal
egyszerűbb dolgom lett volna vele.
– A húgod elég független természet… Ezt elismerem.
 g g gg
Talán nem gondolta át a dolgot, de Sophie biztosan
megértené… vagy nem?
Daniel nevetése visszaverődött a falakról.
– Ez az évszázad legenyhébb kifejezése!
– Viccelődj csak, de bele fog egyezni.
–  Legalább azt ígérd meg, hogy a jelenlétemben közlöd
mindezt vele. Hihetetlen élvezetet jelentene, ha láthatnám,
hogy reagál – kuncogott tovább a gróf.
–  Te csak azzal törődj, hogy minél hamarabb visszatérj –
mordult rá Devlin. – Hogy előállhasson az a módfelett
kellemetlen helyzet, hogy egy életre rokonok leszünk.
Daniel megkomolyodott, bár a szeme még mindig vidáman
csillogott.
– Istenem, segíts! A sógorom lesz a gyalázatos herceg! Ha nem
szeretném ennyire a húgomat, azt hiszem, megfojtanám.
 Huszonhetedik fejezet

– Alec, hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan eljött – sietett Sophie a

bejárathoz, hogy megölelje a barátját. – A két félkegyelmű
odabent van – intett a szalon irányába, majd hátrált egy lépést.
Dr. Alec McGuiness átadta a kalapját és a kabátját Stokesnak.
– Természetesen azonnal elindultam.
Sophie elmosolyodott.
– Szerencsés vagyok, hogy ilyen jó barátom van.
– Ahogy én is. Mindketten komolyan megsérültek?
–  Nem igazán – karolt az orvosba Sophie, és elindultak a
szalon felé. – Azt hiszem, egyiküket sem kell összevarrni, bár
vannak sebeik, és mindkettő fájlalja a bordáit.
– Alaposan megvizsgálom őket.
–  Köszönöm, Alec. Annyira örülök, hogy itt van! Mintha ezer
éve nem találkoztunk volna.
–  Valóban eltelt pár hét – állt meg a szalon előtt a doktor. –
Egyébként megkaptam az üzenetét, amiben a színes lencsékkel
kapcsolatban érdeklődött.
–  Igen. Van egy fiatal fiú, aki azt mondta, hogy a szavak
összekavarodnak, ha olvasni próbál, és rögtön eszembe jutott a
sok sikere, amit a hasonló problémával küszködőknél elért.
– Nos, a lencsék tényleg segítenek egy bizonyos fokig, de nem
mindig – válaszolta Alec, és elővett egy téglalap alakú bőrtokot.
– Elhoztam egyet, amit kipróbálhat a fiúval. A keret apró,
remélhetőleg nem lesz túl nagy neki.
Sophie megcsókolta a doktor arcát.
– Alec! Ön csodálatos! Köszönöm szépen!
–  Ez csak természetes – szabadkozott az orvos. – Hallom,
eléggé elfoglalt mostanában.
Sophie megtorpant, és örömmel újságolta el barátjának a
híreket.
– Hát olvasta a ma reggeli The Timest?
– Igen.
Dr. McGuiness arcára ki tudja, miért, szomorúság ült ki. Talán
még az előző betege járt az eszében.
– Huntington hercegéhez megy feleségül?
– Igen – ismerte el Sophie.
–  És örömmel teszi? Tekintettel arra, hogy többször is
hangoztatta, nem áll szándékában férjhez menni.
Sophie nem akart elidőzni ennél a kérdésnél.
– A herceg és én jól megleszünk.
Borongós hangulat tört rá a gondolatra, hogy a szerelem nem
szerepel az egyenletben, de elnyomta, mielőtt kezelhetetlenné
nőtte volna ki magát.
– Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje gratulálnom. Remélem a
herceg tudja, milyen drága kincsre talált.
A doktor tekintete homályosabb volt a szokásosnál. Sophie
azon tűnődött, vajon mi járhat a fejében.
–  És hogy a lehető legnagyobb tisztelettel és figyelemmel
viseltetik majd ön iránt.
–  Úgy lesz – csendült fel Devlin mély hangja a szalon ajtaján
túlról. – Emiatt nem kell aggódnia.
– Devlin… – nyögött fel Sophie. – Jobb lenne, ha leülnél!
A herceg nem törődött az intelemmel, és közelebb lépett.
A két férfi méregette egymást. Tényleg mindenki meg akarja
fojtani a vőlegényét? És ha már itt tartunk, Devlin is úgy festett,
mint aki péppé verné Alecet. Ami persze nagyon is imponáló
lett volna, ha nem fárasztotta volna ennyire.
– Devlin. Engedd meg, hogy bemutassam dr. Alec McGuinesst,
az én drága gyermekorvos barátomat, aki volt olyan kedves, és
idesietett, hogy megnézze a sérüléseiteket.
A herceg mormolt valamit.
Édes istenem! Ráférne néhány illemtanóra! Sebtében a bordái
közé könyökölt.
Devlin fájdalmában gyorsan az orvos felé nyújtotta a kezét,
Alec pedig elfogadta.
– Ő pedig, Alec, ahogy azt már kitalálhattad – folytatta Sophie
–, a vőlegényem, Huntington hercege.
Nézte, ahogy a két férfi erőteljesen kezet rázott, a szorítástól
szinte már elfehéredett az ujjuk.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Alec.
– Nincs szükségem a szolgálataira – szögezte le Devlin, miután
végre elengedte az orvos kezét.
–  Az ég áldjon meg, Devlin! Megsérültél, Alec pedig meg fog
vizsgálni. Erről ennyit! – nyomatékosította mondandóját Sophie
a mutatóujjának célzott mozdulatával. – Menjünk be a
szalonba. És meg ne szólalj még egyszer!

– Szerelmes belé – jegyezte meg Devlin egyhangúan, miközben

nézte, ahogy Sophie kikísérte a doktort a bejárati ajtóhoz.
Nem tudta, miért, de a gondolat mintha haragos tüzet szított
volna a belsejében.
– Ez talán kissé erős kifejezés – jegyezte meg Daniel. – Nagyra
tartja a húgomat, ennyi az egész.
–  És te mégis hagyod, hogy találkozzanak? – fordult a szalon
ajtajától Daniel irányába a herceg, és szúrós pillantást lövellt
felé.
Úgy tűnt, ezúttal a gróf túlságosan lovagias.
–  Gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Alec egy távoli
családtag – vonta meg a vállát Daniel. – És a sebészeti ismeretei
sokszor tettek már jó szolgálatot. Ahogy ma is. Remekül
összefoltozott mindkettőnket.
Devlin ráförmedt.
– Téged nem aggaszt, hogy a fickó fülig szerelmes a húgodba?
–  Nem – vágta rá Daniel. – Bízom benne, hogy úriemberként
viselkedik. Sophie egyébként is csupán testvérként tekint rá.
–  Ő viszont egyértelműen nem viszonozza ezt! – csattant fel
Devlin. – Hát minden egyes átkozott londoni férfi szerelmes a
húgodba?
A gróf elvigyorodott.
– Vigyázz, öreg barátom! Határozottan féltékenynek tűnsz.
Devlin összeráncolt homlokkal kilépett az ajtón. Nem volt
féltékeny. Egyszerűen nem volt ínyére, ahogy az a férfi a
jövendőbelijére nézett. Sophie közben megölelte Alecet, és
elbúcsúzott tőle.
– Halott ember.
Sophie bátyja volt olyan vakmerő, hogy hangosan
felnevessen, amikor Sophie és a doktor megölelték egymást.
– Mondtam én, hogy testvérként tekint rá!
– De a doktor nem! Nem lenne szabad ölelkezniük, pláne úgy,
hogy a férfi bele van habarodva!
Ez egyszerűen nem volt illendő. Az ilyen viselkedés
tönkreteheti Sophie hírnevét. Csakis emiatt lehetett ennyire
felpaprikázva.
– Úgy tűnik, nem ő az egyetlen – motyogta Daniel.
–  Hogy mondtad? – fortyant fel Devlin, és azonnal
megpördült.
A gróf szándékosan fittyet hányt a kérdésre, és leült a szófára.
– A húgomnak fogalma sincs arról, mit érez iránta a doktor.
A herceg Sophie-ra pillantott, aki túlságosan nyugodtnak tűnt
Alec jelenlétében.
Ennek azonnal véget kell vetnie. Ha rámutat a viselkedése
veszélyeire, Sophie biztosan belátja, hogy bölcsebb, ha rá
hallgat.
– Alec tisztában van vele, hogy semmi esélye – mondta Daniel,
miközben a lábát a dohányzóasztalra emelte, és kényelmesen
elhelyezkedett a párnák között.
– Abban biztos lehet – szögezte le Devlin.
Daniel keresztbe fonta a karját, és jóízűen nevetett.
–  A tekintélyes Huntington hercege féltékeny egy szerény
orvosra. Milyen bájos!
 y j
Szinte már pánikszerű gyomorrándulás kíséretében Devlin
rájött, hogy van igazság abban, amit Daniel mond. Valóban
féltékeny volt. Édes istenem! Hogy történhetett meg ez? És
mégis mit kezdjen ezzel a számára idegen érzéssel?
Mivel másnap volt Crowley-ék partija, az egész hétvégét
Sophie-val tölthette. Hirtelen a nyakkendője túlságosan szűknek
bizonyult.
Sophie visszatért a szalonba, és gyanakodva méregette a
herceget.
– Betegnek tűnsz. Visszahívjam Alecet?
Devlin megrázta a fejét. Tényleg betegnek érezte magát, de
nem fizikailag. Hogy lehet féltékeny? Az azt jelentené, hogy
érzelmeket táplál Sophie iránt.
– Késésben vagyok – motyogta.
A kifogás még szerinte is gyengére sikeredett, de levegőre volt
szüksége, most, azonnal. Vissza sem nézett, úgy masírozott ki a
bejárati ajtón. Úgy gondolta, a távolság megfelelő teret ad majd
neki arra, hogy megzabolázza rakoncátlan érzelmeit.
Legalábbis ebben bízott.
 Huszonnyolcadik fejezet

Sophie megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta a

távolban, a fák között a Crowley rezidenciát. Miután egész
reggel igyekezett megnyugtatni a nénikéjét, hogy egy jegyben
járó hölgytől teljesen elfogadható, ha kísérő nélkül vesz részt
egy partin, és hogy mindent bepakolt a bőröndjeibe, amire
szüksége lehet, Sophie enyhén szólva kimerült volt.
Szerencsére Daniellel nem kellett megküzdenie, mert már
azelőtt elindult Olaszországba, hogy Sophie felébredt volna.
Végül sikerült meggyőznie Mabelt arról, hogy biztonságban
lesz, és a nénikéje elfogadta, hogy Sophie cselédje, Abigail
megfelelő kíséret lesz most, hiszen hamarosan férjhez megy. És
persze Devlin is vele tartott, csak egy másik járművel utazott.
Az út Lord Crowley birtokára eseménytelennek bizonyult.
Abigail szinte végig aludt, Sophie pedig örült, hogy végre
kinyújtóztathatja a lábát, és odaérve remélhetőleg válaszokat
kaphat.
Ahogy a kocsi megállt a ház előtt, kikémlelt az ablakon, és
felmérte a hatalmas villát. Valahogy rossz előérzete támadt.
A kocsi ajtaját egy inas nyitotta ki. Sophie kidugta a fejét, és
beleszippantott a friss vidéki levegőbe tudván, hogy ez a
hétvége döntő fontosságú lesz, ha meg akarja tudni, mi történt
Jane-nel.
Lelépett a kavicsos útra, és szinte abban a pillanatban kinyílt
a bejárati ajtó: Lord és Lady Crowley személyesen fogadták őt.
El kellett ismernie, hogy kíváncsian várta, mit terveztek
Crowley-ék hétvégére. Bár nagy tiszteletnek örvendtek, a
partijaik valamiért hírhedtek voltak, és megannyi pletykának
adtak táptalajt.
Sophie örült, hogy Devlin is ott lesz és vigyáz majd rá, még
akkor is, ha haragudott rá azért, mert nem volt hajlandó egy
kocsiban utazni vele.
A herceg képtelen volt megérteni, hogy az etikettnek
megfelelően külön kell utazniuk, még akkor is, ha az úti céljuk
megegyezik. Ráadásul az, hogy részt vesznek a partin, bőven
elég szenzáció, ha a több mint kétórás utat együtt teszik meg, az
csak olaj lett volna a tűzre. Őt persze nem érdekelték a
pletykák, de úgy gondolta, még nem áll készen egy ilyen hosszú,
közös kocsikázásra, pláne azok után, ami legutóbb történt.
Mosolyt erőltetve magára nézte, hogy Lord Crowley odalép
hozzá, és megfogja a kezét. A férfi a harmincas évei végén járt,
keskeny bajsza és sötét, hátrasimított haja csillogott a túl sok
olajtól. Sophie-t egy csúszós angolnára emlékeztette, aki
láthatóan azt gondolta magáról, hogy egy igazi főnyeremény.
Való igaz, hogy jóképű volt, de a nyájas mosolyával sokkal
inkább hasonlított egy kígyóra, mint sem Adóniszra.
– Lady Sophie! – köszöntötte Lord Crowley. – A feleségemmel
nagyon örülünk, hogy megtisztelt minket a jelenlétével –
mondta, majd kissé közelebb hajolt Sophie-hoz. – Meg kell
mondjam, amikor a herceg elfogadta a meghívást, és
megkérdezte, hogy önt is szívesen látjuk-e, nem értettem. De
aztán megláttam az eljegyzésük hírét a The Timesban, és
minden kikristályosodott.
Úgy tűnt, Lord Crowley-nak nagyon tetszett a saját humora,
mert hangosan felnevetett.
– Ne aggódjon, Lady Sophie. A herceggel szomszédos szobákat
kaptak – kacsintott rá a férfi.
Sophie késztetést érzett, hogy letörölje a képéről a vigyort, de
inkább illedelmesen elmosolyodott.
–  Arra semmi szükség. A herceggel még nem vagyunk
házasok.
– A jegyesség lényegében ugyanaz – válaszolta Lord Crowley.
– Már el van rendezve, hiszen tudom, miért vesznek
előszeretettel részt újdonsült jegyesek a hétvégi partikon.
Kérem, ne aggódjon. Lady Crowley és jómagam büszkék
vagyunk a diszkréciónkra. Nem igaz, szerelmem?
– Dehogynem, kedvesem! Ami a Crowley birtokon történik, az
szigorúan bizalmas – válaszolta Lady Crowley, aki időközben
felzárkózott a férje mellé, majd Sophie-hoz lépett, és csókot
lehelt a levegőbe, az arcához közel.
Lady Crowley a legújabb divat szerint öltözött. Halványkék
ruhája szabadon hagyta a vállát, nyakvonalát csipke
szegélyezte, bár a szabója mintha szűkmarkúan bánt volna az
anyaggal a dekoltázs kialakításánál. Sophie biztosra vette, hogy
ha Lady Crowley tüsszentene, a keblei kibuggyannának a
ruhából.
– Lady Sophie – szólalt meg az asszony, miután módszeresen
végigmérte. – Engedje meg, hogy gratuláljak az eljegyzéséhez!
Micsoda merészség, megcsípni egy herceget! Ki gondolta volna,
hogy képes lehet rá az ön korában?
Lady Crowley hírhedt volt a kedves megjegyzéseiről, Sophie
pedig szélesen elmosolyodott.
–  Csodálatos, nem igaz? Kezdtem komolyan aggódni
hajadonságom miatt. Ha jól tudom, önnek is eltartott egy ideig,
mire férjet talált magának, Lady Crowley.
Lady Crowley mosolya lehervadt, tekintete szikrákat szórt,
amitől jóval idősebbnek nézett ki, mint az a harmincas évei
végén járó nő, akinek beállította magát.
–  Talán az lesz a legjobb, ha megmutatjuk a szobáját.
Borzasztóan fáradtnak és megviseltnek tűnik. Attól tartok, a
cselédjének legalább egy órába kerül majd, hogy kicsinosítsa.
Sophie csak még szélesebben mosolygott.
–  Badarság, Ruby! – szólt közbe Lord Crowley. – Lady Sophie
bájos, mint mindig, és pont ez az, amit elvárnánk Huntington
hercege menyasszonyától. Akinek mindig is jó ízlése volt a
hölgyek terén – sandított a feleségére a lord. – Ha jól
emlékszem, pár évvel a házasságkötésünk előtt még téged is
visszautasított, drágám.
Sophie kénytelen volt elfojtani a nevetését, amikor Lady
 p y j y
Crowley gyilkos pillantást intézett a férje felé. Láthatóan
fájdalmasan érintette a megjegyzése.
–  Tévedsz, kedvesem. Én voltam az, aki visszautasítottam a
herceg közeledését – pontosított Ruby, majd sarkon fordult, és
megindult a bejárat felé.
Lord Crowley Sophie-ra kacsintott.
– A feleségem sosem vette könnyen az elutasítást, és bár nem
volt szép tőlem, hogy emlékeztettem erre, képtelen voltam
megállni, hiszen gyalázatosan goromba volt önnel. Milyen kár,
hogy nem követtem a herceg példáját! Ne is törődjön vele.
Jöjjön, mentsük meg ettől a hidegtől. A cselédje használhatja a
személyzeti bejáratot.
Lord Crowley kinyújtotta a karját, amit Sophie vonakodva
bár, de elfogadott, és együtt vették célba a házat.
–  Uram. Lenne pár elég sürgető kérdésem, és abban bíztam,
hogy a segítségemre lehet – fogott bele a nyomozásba Sophie.
– A cselédeimmel kapcsolatban?
Sophie megtorpant. Érezte, hogy a döbbenet kiült az arcára.
– Honnan tudta?
Lord Crowley nagyot sóhajtott.
– Csak erről kérdez mostanában mindenki.
Ez elég különös volt. Miért érdekelné a pletykaéhes vendégeit
Jane eltűnése?
– Ezt nem értem.
–  Ketten elszöktek, és meggyilkolták őket – fejtette ki a lord
óvatosan, nehogy felzaklassa Sophie-t. – A hír bekerült a reggeli
The Timesba. A vendégeim semmi másról nem képesek
beszélni.
Sophie ledermedt.
– Kérem, mondja, hogy csak viccel!
Ugye nem Jane-ről beszél?
A lord mogorván rázta meg a fejét.
–  Bárcsak viccelnék! Mostanában nagyon szerencsétlen
vagyok a szolgákkal! A múlt héten az egyik holtan került elő az
erdőből azon a hegyen túl, most meg egy másikat gyilkoltak
meg Londonban.
Sophie megszorította a lord karját, nyomasztó érzés kezdte
fojtogatni.
– Hogy hívták őket?
–  Azt, akit az erdőben találtak, Jane-nek hívták – ráncolta
össze a homlokát Lord Crowley. – Nem igazán emlékszem rá. Be
kell vallanom, nem nagyon törődöm a személyzettel. Őrá is csak
azért, mert azt hittük, elszökött, de úgy tűnik, csak elcsatangolt
az erdőben, és rátalált a végzet.
Édes istenem! Ne! Nem lehet!
Egy pillanatra Sophie úgy érezte, nem kap levegőt. Jane
meghalt? A lány, akit ő segített megtanulni írni és olvasni, aki
mindig mosolygott és mindenkivel kedves volt? Boldog, nyugodt
életet érdemelt, egy nap szerény otthont és saját családot. Úgy
érezte, megszakad a szíve. Olyan büszke volt Jane-re aznap,
amikor megpakolta a kis utazótáskáját, és elindult az első
munkahelyére, Abelardékhoz!
– Hogy halt meg?
Egy része rettegett attól, amit hallani fog, de tudta, hogy
sosem bocsátaná meg magának, ha nem derítené ki, mi történt
a barátjával.
– Nem tudjuk biztosan, de azt mondják, hogy hetekkel azelőtt
ölték meg, hogy rátaláltunk. Azt hittük, egy férfival szökött el,
de úgy tűnik, meggyilkolták – sóhajtott Crowley, majd megfogta
Sophie könyökét, és újra megindult vele a bejárat felé. – Tudja,
mi a legkellemetlenebb az egészben?
Kellemetlen? Két ártatlan ember erőszakos halált halt, és ez
az ember csak a saját kényelmetlenségére tudott gondolni!
Sophie-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne látszódjon,
mennyire felháborodott.
–  Mivel ezt a másik, buta cselédet, Tinát is megölték
Londonban, a hatóságok közelebbről vizsgálják ennek a Jane-
nek a halálát is.
–  És miért tennének ilyet? – kérdezte Sophie elgondolkodva,
az újonnan megismert nevet emésztgetve. Tina… Szent ég!
Crowley-ék cselédje, aki meglátogatta, és Jane-ről beszélt!
 y j g g J
Mindkettőt megölték, ráadásul hasonló módon! Nem is kérdés,
hogy összefüggnek! A gondolat, hogy Sophie-nak mindkét
lányhoz köze volt, megrémítette, de igyekezett nem láttatni
Lord Crowley-val, hogy mennyire megrázták a hallottak.
–  Nem szeretnék túlságosan leíróan fogalmazni a kifinomult
érzékeire való tekintettel, Lady Sophie, de úgy tűnik, a lányokat
megkínozták, majd megfojtották, ezért a hatóság úgy gondolja,
talán ugyanaz az ember követte el mindkét bűncselekményt.
Ami azt jelenti, hogy ki akarnak hallgatni engem. Hát nem
hihetetlenül nevetséges? Nem hallottam még ehhez foghatót.
Sophie letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és
igyekezett tartani magát.
– Tudta, hogy Jane a Grey Street-i árvaház lakója volt?
Lord Crowley egy pillanatra üres tekintettel nézett Sophie-ra,
majd megcsillant a felismerés a szemében.
– Az ön jótékonysági intézményében?
–  Így van – meredt Sophie a távoli erdő irányába. – Mi lett
Jane maradványaival, Lord Crowley?
A sűrű fák egymásba gabalyodtak, ahogy a szél átsüvített a
leveleiken. Nehéz, sötét és baljós hangulat ölelte át őket. Sophie
remegett. Nem tudta elképzelni, milyen szörnyűségeket élhetett
át Jane abban az erdőben.
– Azt hiszem, a falu temetőjében nyugszik – válaszolt a lord. –
Legalábbis úgy emlékszem, ezt mondta a rendőr. Biztosan
persze nem tudhatom. Ahogy mondtam, nem igazán
foglalkozom a személyzettel.
–  Talán jobb lenne, ha változtatna ezen – korholta Sophie
keserű hangon. – Hiszen ketten meghaltak közülük.
Lord Crowley vizenyős, kissé unott tekintettel fordult felé.
– A szolgák ügye Lady Crowley-hoz tartozik.
– Eszébe jutott valakinek értesíteni a hozzátartozóikat?
– Miféle hozzátartozókat? Nem azt mondta, hogy árva volt?
–  Az volt, de attól még lehetett családja. Ebben az esetben
Margaret O’Halloran, a Grey Street igazgatónője volt Jane
gyámja. Értesíteniük kellett volna. Ő és én is aggódtunk az
eltűnése miatt.
 –  Sajnálom, Lady Sophie – kért bocsánatot Lord Crowley, de
nem gondolta komolyan. – Ha tudtam volna, biztosan többet
tettem volna.
A ledermedt Sophie-tól csupán egy biccentésre tellett.
–  Talán Lady Crowley-nak igaza volt. Azt hiszem, rám férne
egy kis felfrissülés. Kimerültnek érzem magam.
A lord Sophie-ra sandított, miközben beléptek a hatalmas
villába.
–  Be kell vallanom, eléggé sápadtnak tűnik. Remélem, nem
zaklattam fel ezekkel a borzalmas részletekkel.
– Természetesen nem, de váratlanul ért ez az egész helyzet –
válaszolta Sophie.
Cipője sarka hangosan kopogott a márványpadlón. Elértek a
fényes fakorlát által keretezett főlépcsőhöz, ami az egész
előcsarnokot meghatározta.
–  Igen, módfelett bosszantó, nem igaz? – jegyezte meg
Crowley, és megállt a lépcső alján. – Képtelen vagyok elhinni,
hogy a hatóságok vennék a bátorságot, és kihallgatnának az
ügyben.
A lord megjegyzése súlyosan kikezdte Sophie idegeit. Mit
számít mindez ahhoz képest, hogy min ment keresztül Jane és
az a másik lány?
–  Biztos vagyok benne, hogy ön is válaszokat akar, hiszen
önnek dolgoztak.
Crowley öklével leplezte előtörő ásítását.
–  Nem az én hibám, hogy ostobák voltak, és a halálukba
futottak.
Sophie szándékosan eltávolodott a lordtól.
– Pont az ilyen hozzáállás miatt borzongok ettől a társaságtól.
Lord Crowley tenyerét Sophie felé nyújtva esdekelt.
–  Kérem, Lady Sophie. Nem akartam megsérteni, de ez az
igazság. Senkit sem érdekel, mi történik egy szolgával.
– Az ön igazsága, nem az enyém. Engem igenis érdekel.
Lord Crowley keskeny szája szinte eltűnt, miközben metszőn
végigmérte Sophie-t.
–  Feltételezem, kimerítette az utazás és a cselédek halálának
híre, Lady Sophie, ezért nem veszem sértésnek a szavait. A
házvezetőnőm megmutatja a szobáját.
Sophie közömbösen elmosolyodott.
–  Én pedig feltételezem, hogy a viselkedése tudatlanságból
fakad, nem érzéketlenségből – azzal megindult a lépcsőn, ahol
már várta a házvezetőnő.
Visszapillantva elégedetten nyugtázta, hogy Lord Crowley
megszégyenülve állt egy helyben. Jó lecke volt ez ennek a
leereszkedő, pökhendi bolondnak.
Sophie csak azért nem távozott azonnal, mert tartozott azzal
Jane-nek, hogy kiderítse, mi történt. Ha ehhez az kell, hogy
szembemenjen Lord Crowley-val, akkor ezt fogja tenni.
 Huszonkilencedik fejezet

– A világoskék ruháját kívánja viselni a ma esti táncmulatságon,

hölgyem? – emelte a magasba Abigail az estélyit.
Sophie halvány mosollyal díjazta Abigail megfogalmazását. A
fényűző bál, amivel Crowley-ék megnyitják a hétvégi partit,
bizonyára szóbeszéd tárgya lesz, ha hihetett annak, amit Devlin
mondott. Ha nem érezte volna úgy, hogy kideríthet valamit Jane
sorsával kapcsolatban, már rég úton lenne London felé.
–  Vagy esetleg a zöldet? – mutatta meg neki Abby a másik
ruhát.
Sophie mindkettőt megnézte, és úgy érezte, a kékhez lenne
kedve. A gazdag, égszínkék anyag a herceg szemét juttatta
eszébe. Felszisszent. Most már a ruháját hasonlítja Devlin
szeme színéhez. Mégis mi ütött belé? Bizonyára a mai nap
borzalmas hírei izgatták fel.
– Minden rendben, hölgyem?
– Igen, Abby. Csak kissé fáradt vagyok.
–  Meg kell mondjam, én is elfáradtam az utazásban, és
nagyon szomorú vagyok Jane miatt is. Bár csak párszor
találkoztunk, nagyon kedvesnek ismertem meg – válaszolta
Abby. – De fel kell öltöztetnem az estélyre. Szóval, melyik ruhát
vasaljam ki?
– Nem sok kedvem van bálozni.
– De muszáj mennie – erősködött Abby végtelenül komolyan.
– Tudom. De azok után, ami Jane-nel történt…
– Pontosan amiatt kell ott lennie. Gondoljon csak bele, miféle
pletykák keringenek majd Jane-ről! Hátha sikerül találnia
valami nyomot, ami segíthet megtalálni a gyilkosát! – markolta
meg szoknyáját Abby, és végre utat engedett saját félelmeinek. –
Szegény Jane! Mindig olyan kedves volt! Amikor elment, azt
mondtam neki, hogy ha tudok, bármiben szívesen segítek neki.
Ha azzal segíthetek igazságot szolgáltatni neki, hogy kivasalom
a ruháját és előkészíthetem a bálra, akkor megteszem.
– Igazad van, Abby – értett egyet vele Sophie.
Nehéz volt vitába szállni egy ilyen szenvedélyes érveléssel.
Ráadásul a lánynak igaza volt. Jane megérdemelte, hogy
igazságot szolgáltassanak neki.
– Akkor legyen a kék.
–  Kitűnő választás! – mondta Abby. – Lemegyek a
személyzethez, és pikkpakk rendbe hozom.
– Abby! Kérlek, légy óvatos! – figyelmeztette Sophie.
Abby huszonöt éves volt, és tudott magára vigyázni, de Sophie
most, hogy már tudta, valaki Crowley-ék cselédjeit vette célba,
nagyon megbánta, hogy magával hozta. Ki tudhatta, hogy a
gyilkos nem fog-e ezen a hétvégén is lecsapni a személyzetre?
– Nem bízom ebben a helyben, pláne azok után, ami történt.
–  Úgy lesz – ígérte Abby. – Kiráz a hideg ettől az egész
gyilkossági ügytől, de meglátjuk, mit tudok kideríteni odalent –
pukedlizett, mielőtt kisétált volna a hálószobából.
Sophie leroskadt a kerevetre, és nagyot sóhajtott. Még mindig
nem tudta elhinni, ami történt. Jane meghalt, ahogy az a
szegény Tina is.
A gondolatai ezután Devlin felé vándoroltak, akivel Tináról
beszélgettek, akit szintén meggyilkoltak. Hányingere támadt,
ahogy a jeges rémület végigsiklott a gerince mentén.
Elmerülve nézett körbe a szobában, próbálta elterelni sötét
gondolatait. Feltűnt neki, hogy a berendezés szinte érintetlen. A
szoba két oldalát fura szobrok díszítették, melyek különböző
pózokban örökítettek meg meztelen embereket. Volt köztük egy
nő, aki fejen állva egyensúlyozott, lábaival V-alakot formálva. A
festmények mindegyikén meztelen férfiak és nők hetyegtek
egymással. Egyszerűen botrányos.
–  Jól kifejezik a vendéglátóink hajlamait, nem gondolod? –
csendült fel Devlin mély hangja.
–  Devlin! – ugrott fel Sophie a szobáikat összekötő ajtó felé
fordulva.
Ott állt a herceg az ajtófélfának dőlve, erősen,
rendíthetetlenül, leplezetlen mosollyal az arcán.
Sophie odarohant hozzá, és a karjaiba borult.
– Annyira örülök, hogy látlak!
Nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek. Bár tudta,
hogy ha tőle vár megnyugtatást, a szívét teszi kockára, de most
mindennél nagyobb szüksége volt a férfi ölelő karjaira. A
herceg ereje mindennél jobb gyógyírnak bizonyult.
Devlin szorosan magához szorította, Sophie pedig máris
érezte, ahogy a teste melege megszűnteti a rá telepedő
jegességet. Devlin annyira acélosnak tűnt, úgy érezte,
biztonságban van, vigyáznak rá. Mámoros volt ez az érzés, és
kezdett túlságosan is hozzászokni.
A gondolat megrémisztette. Nem hagyhatta, hogy egy
szívtiprótól függjön, aki be is ismerte, hogy csakis az üzleti
érdekei a fontosak, semmi más. De hogyan is mondhatott volna
nemet a szívének, ami máris arra vágyott, hogy a férfi
közelében legyen?
–  Mi a baj, Sophie? Miért sírsz? – emelte meg jegyese fejét,
hogy letörölje a könnyeit.
Sophie szipogva próbálta összeszedni magát.
– Devlin! Borzalmas híreket kaptam!
A herceg óvatosan eltolta magától, és a szemébe nézett.
– Hogy Crowley-ék cselédjét, azt a Tinát meggyilkolták?
Sophie elpislogott pár új könnycseppet.
–  Igen, én is hallottam, miután hazatértem tőled ma reggel –
vallotta be a herceg.
–  De ez nem minden – szólalt meg Sophie. – Úgy tűnik, Jane
testét is megtalálták a múlt héten az erdőben.
Már nem tudta elfojtani az érzelmeit.
–  Azt mondják, úgy ölték meg, mint Tinát. Megfojtották!
Szegény Jane…
Devlin teste megdermedt, hamar átölelte menyasszonya
 g y y
derekát.
– Mondd el, mit hallottál.
A herceg erős karjával tartotta, míg Sophie felidézte mindazt,
amit Lord Crowley mondott neki.
–  Te is úgy gondolod, mint én, hogy a két gyilkosság
összefügg? – szipogta.
Devlin beletúrt sűrű, sötét hajába.
–  Eddig sem hittem a vak véletlenben, és nem hinném, hogy
most fogok változtatni ezen a szokásomon.
– Tudom… – értett egyet vele Sophie. – Van valami gonosz és
leírhatatlanul sötét ebben az egészben. Ráadásul úgy tűnik,
Lord Crowley-t jobban érdekli a neki okozott kellemetlenség.
Sophie örült, hogy Devlin itt volt mellette, de közben
megijesztette, hogy milyen komoly hatással van rá a férfi.
Tenyerét a zakója hajtókájára tapasztotta, még ruhán keresztül
is érezte, milyen izmos és forró a teste.
– Crowley egy nagyképű idióta – rázta meg a fejét rosszallóan
a herceg. – Ne is törődj vele!
– Ez igaz – helyeselt Sophie. – De mégis feldühít, ha egy nemes
úgy gondolja, hogy egyesek kevésbé fontosak csak azért, mert
alsóbb társadalmi osztályból származnak.
Devlin úgy mosolygott Sophie-ra, hogy a lány egy pillanatra
úgy érezte, ő az univerzum közepe. Könnyen a függőjévé
lehetett válni.
–  Tudom, hogy feldühít. De talán érdekelni fog, mit tudtam
meg azután, hogy megtudtam a Tinával kapcsolatos híreket.
Beszéltem Singleton felügyelővel a Scotland Yardtól, őt bízták
meg a nyomozással.
– Igazán? Milyen bölcs gondolat! – lelkendezett Sophie.
Örömmel üdvözölte ezt a váratlan segítséget, és még csak
nem is kellett megzsarolnia azért, hogy Devlin mellészegődjön
ebben a nyomozásban. Ugyan szerelem nélkül, de egy ilyen
szövetségessel leélni egy életet talán nem a legrosszabb jövő.
– Mit mondott? Sikerült fényt derítenie az ügyre?
Sophie nem volt biztos benne, de mintha Devlin
tartózkodóbbá vált volna egy pillanatra.
 gy p
– Attól tartok, nem igazán.
– Gyanúsítanak már valakit?
–  Nem – vágta rá Devlin, majd elhallgatott, és elfordította a
tekintetét.
Érdekes…
–  Hogyhogy nem? – kapaszkodott a zakójába Sophie, hogy
újra csak rá figyeljen a vőlegénye. – Bizonyára van valami
nyom, ami elvezetheti őket a gazemberhez!
Devlin továbbra sem nézett rá, de a kerevethez vezette és
leültette, majd odalépett az apró kandallóhoz, és a lángokat
bűvölte.
– A saját embereim nyomoznak az ügyben, de most már Jane
halálával kapcsolatban is szimatolniuk kell. Meg lennék lepve,
ha az ő halála nem függne össze Tináéval, sőt, talán még annak
az inasnak a halálával is.
A herceg mélyet lélegzett, és egyenesen Sophie szemébe
nézett.
–  Szeretnélek emlékeztetni arra, hogy azt ígérted, nem fogsz
még jobban belebonyolódni ebbe az ügybe.
Sophie a kezét tördelte, és felkészült a csatára.
–  Lehet, hogy azt kérted, ígérjem ezt meg, de te is jól tudod,
hogy sosem adtam a szavam.
Devlin öklével lesújtott a kandallópárkányra, ami
megijesztette Sophie-t.
Egy kék-fehér váza zörögni kezdett, de szerencsére nem tört
el.
–  A fenébe is, Sophie! Ez nem játék! Valaki embereket öl! –
azzal közelebb lépett Sophie-hoz, és kissé lágyabban folytatta. –
Nem akarom, hogy bajod essen.
– Tisztában vagyok azzal, hogy emberek halnak meg, Devlin –
vitatkozott Sophie annak ellenére, hogy ő is aggódott. – De
muszáj, hogy válaszokat keressek. Jane-ért…
–  Ha Jane halála összefügg a másik két gyilkossággal, az
nagyon komoly dolog – járkált fel-alá Devlin. – Arra kérlek, ne
tegyél fel több kérdést.
Sophie-nak jólesett, hogy végre nem utasít vagy követel,
 p j gy g gy
hanem kér tőle valamit.
– Sajnálom, Devlin, de muszáj. Tartozom Jane-nek azzal, hogy
igazságot szolgáltassak neki. Meg tudod ezt érteni?
– És te meg tudod érteni, hogy muszáj megvédenem téged?
– Miért? Mert talán nem tudod nyélbe ütni azt a fontos üzleti
ügyet, ha nem megyek hozzád?
– Az isten szerelmére! – ragadta meg a vállát Devlin. – Tényleg
ezt gondolod?
–  Nem tudom, mit gondoljak! – vágott vissza Sophie, akit
nagyon is felzaklatott, hogy Devlin a vállát markolta. – Végül is
azért akartál elvenni, mert ezen múlt az üzleti vállalkozásod
sikere, vagy tévednék? Akkor hát miért gondolnék másra?
Hiszen neked az üzlet a legfontosabb!
Devlin mélykék tekintete megszédítette Sophie-t, ezért
gyorsan elfordította a fejét. Úgy érezte, mintha elsüllyedne. A
válasz valamiért fontossá vált számára, pedig nem kellett volna
hogy számítson.
–  A fenébe is, nem tudom – fújtatott Devlin, és elengedte a
lányt. – Sok-sok éve már, hogy csak az üzleti ügyeimre
támaszkodhatok – szegezte tekintetét a padlóra, a hangja alig
hallható suttogássá szelídült. – Az emberek mindig elmennek…
Sophie-t mély szomorúság töltötte el.
– És azt hiszed, hogy én is elmegyek?
– Talán. Nem tudom… – sétált az ablakhoz Devlin.
Megköszörülte a torkát, és kinézett a kert felé.
–  Az az igazság, hogy ismeretlen területre tévedtem – nézett
vissza Sophie-ra homályos tekintettel. – Rá kellett jönnöm, hogy
az üzlet már nem olyan fontos, mint régen.
– Már nem?
A herceg beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette.
– Arra jutottam, fontosabb, hogy megvédjelek téged.
Sophie szíve mintha megállt volna.
– Hogy érted ezt?
–  Engem is megdöbbentett. De az az igazság, hogy halálra
rémít a gondolat, hogy valami bajod eshet.
Devlin letaglózó tekintetétől Sophie térdei cseppfolyóssá
 g p pp y
váltak. Most már ő is ismeretlen területen találta magát. De
miután a herceg motyogott valamit a csomagokról, és
kiviharzott a szobából, rá kellett jönnie, hogy Devlin felismerése
nem fedett fel mélyebb érzéseket iránta, mint a kétségtelenül
kölcsönös barátság.
Ez annyira fájt Sophie-nak, hogy még önmagának sem volt
képes beismerni. És közben rájött, hogy beleszeretett a jóképű
nőfalóba, aki azt tette és mondta, amire vágyott, de nagy
valószínűséggel képtelen a szerelemre… Pont úgy, ahogy az az
anyjával is megesett. A gondolat minden porcikáját jégpáncéllal
borította be.
 Harmincadik fejezet

Nyüzsgés hangja áradt a bálteremből, ahol nem volt hová

menekülni a hirtelen jött csend elől, ami Sophie nevének
bejelentése után a sokaságra ült. A lépcső tetején állt, amikor
beharangozták érkezését Lord és Lady Crowley-nak.
Sophie vett egy mély levegőt, átlépett az ajtón és leereszkedett
a főlépcsőn. A bálteremben minden vendég arcáról lerítt, hogy
kíváncsian várják az első nyilvános megjelenését mint
Huntington hercegének menyasszonya. Ijesztő egy rang ez, meg
kell hagyni.
Ki gondolta volna, hogy egy herceg jegyesének lenni ekkora
érdeklődést szül?
Derűs mosolyt erőltetett az arcára, majd megindult lefelé.
Meglepte, hogy ilyen sokan vannak. Ahogy elnézte, közel száz
vendég gyűlt össze a teremben.
Sophie némiképp megnyugodott, amikor úgy tűnt, a sokaság
számára már nem is olyan érdekes, hiszen a herceg nem volt
mellette.
Lenézett a lépcső aljára, ahol Lord és Lady Crowley
beszélgetett Castlemaine grófjával és feleségével.
Istenem! Azóta nem látta Castlemaine-t, mióta az pár évvel
azelőtt egy felettébb kínos napon bevallotta neki, hogy nem
múló szerelemmel viseltetik iránta, de ő a gróf legnagyobb
meglepetésére visszautasította házassági ajánlatát.
Amint leért hozzájuk, Lady Crowley elvált a csoporttól és
megindult Sophie felé.
–  Castlemaine sárga az irigységtől – súgta Lady Crowley a
fülébe, miközben puszit küldött Sophie arca mellé a levegőbe. –
Biztos vagyok benne, hogy szeretett volna parádézni ön előtt az
újdonsült feleségével azok után, hogy egyszer visszautasította,
de most ön az, aki kérkedhet előtte a herceg eljegyzésével.
– Mit akar ezzel mondani, Lady Crowley?
–  Na de kedvesem! – jelent meg egy ravasz mosoly Lady
Crowley arcán. – Mindenki tudja, hogy egyszer visszautasította
a lánykérését.
–  Ez igaz – ismerte el Sophie. – De nem hinném, hogy
érdekelné az eljegyzésem most, hogy boldog házasságban él.
–  Boldog házasságban? – nevetett fel Lady Crowley magas
orrhangon. – Ne legyen ilyen naiv, kedvesem! Máris szeretőt
keres. Különben miért jött volna el erre a hétvégére? Talán újra
kiszemelte önt magának.
Mielőtt Sophie válaszolhatott volna, a gróf odalépett
hozzájuk, Lady Crowley pedig önelégült mosoly kíséretében
távozott.
–  Lady Sophie! – üdvözölte Castlemaine grófja, és hamar
elkapta a kezét is. – Milyen öröm látni önt! Rég volt már, amikor
utoljára találkoztunk, nem igaz?
–  Castlemaine grófja…– pukedlizett Sophie, és fürgén
visszahúzta a kézfejét. – Igen, úgy hiszem, rég volt.
A gróf rákacsintott.
–  Be kell vallanom, nagyon meglepett, amikor megtudtam,
hogy ön is csatlakozik a vendégekhez ezen a hétvégén, pláne a
rendezvény hírhedtségére való tekintettel.
–  Nos, most már menyasszony vagyok és a vőlegényem
védelmét élvezem.
– Ó, igen. A gyalázatos herceg, akit nem látok sehol.
Sophie-nak nem tetszett Castlemaine grófjának számító
tekintete.
– Hamarosan csatlakozik hozzám. Addig is engedje meg, hogy
gratuláljak a nemrég kötött házasságához!
Castlemaine megvonta a vállát.
–  Ez már nem mai hír, Lady Sophie, és az ön eljegyzése
mindenképpen elhomályosítja.
Sophie óvatosan méregette a gróf ingerlékeny arckifejezését.
 p g g g y j
– Nem szűnök meg csodálattal adózni annak, hogy mi az, ami
ámulatba ejti a főnemeseket.
Gróf Castlemaine gonosz vigyorral válaszolt.
–  Hát nem érdekes? Bizonyára számított némi érdeklődésre
azután, hogy eljegyezte magát a férfival, akiről egyesek azt
állítják, London leghírhedtebb nőcsábácsa. Egy ilyen szövetség
pletykákért kiált. Főként úgy, hogy valamikor milyen harsányan
ellenezte a házasság intézményét. Emlékszem rá, hogy nekem
azt mondta, sosem fog férjhez menni. Milyen szeszélyesek a
hölgyek! Folyamatosan meggondolják magukat… – jegyezte meg
a gróf, és egy pillanatra sem vette le Sophie-ról a tekintetét, aki
felszegte a fejét.
Nem volt hajlandó félrenézni, mert tudta, hogy a férfi
pontosan ezt akarja elérni.
–  De milyen modortalan vagyok! Fogadja gratulációmat
eljegyzése alkalmából.
–  Köszönöm – válaszolta Sophie, és újra hálát adott azért,
hogy volt esze elutasítani az önző, elkényeztetett grófot.
–  Alig hittem a szememnek, amikor olvastam a híreket az
újságban – mondta Castlemaine megbotránkozva.
–  Valóban úgy tűnik, hogy a közlemény sokakat
meglepetésként ért. Meg kell mondanom, örömmel értesültem a
friss házasságáról. A felesége igazán bájos.
–  Ó, igen… – pillantott a felesége felé a gróf, aki még mindig
Lord Crowley-val beszélgetett, majd újra Sophie felé fordult. –
De korántsem olyan bájos, mint ön. A vőlegénye hanyagságát
mutatja, hogy egyedül hagyja.
A gróf közelebb hajolt hozzá, és gyorsan újra elkapta a kezét.
–  Ha elfogadta volna az ajánlatomat, én sosem engedtem
volna látótávolságon kívül.
Sophie kissé hátrált, megijesztette a gróf kijelentése.
Megpróbálta visszahúzni a kezét, de Castlemaine nem engedte
el.
–  Talán az lesz a legjobb, ha visszaengedem a feleségéhez.
Megbocsát?
–  Ne, maradjon! – sziszegte a gróf, és még közelebb lépett
 j g g g p
Sophie-hoz, kezét egyre szorosabban fogta. – Miért, Sophie?
Miért mondott igent a gyalázatosnak, amikor engem elutasított?
A hercegi cím motiválta? Egy gróf nem volt elég jó önnek?
– Lady Sophie! – harsant fel egy férfihang Sophie háta mögül.
– Minő öröm, hogy újra láthatom!
Sophie gyorsan hátrapillantott, Lord Hemingsworth állt
mögötte.
–  Uram, számomra is öröm, hogy újra találkozunk – azzal
határozottan kiszabadította a kezét Castlemaine szorításából, és
Lord Hemingsworth felé fordult.
Végtelenül hálás volt a nénikéje barátjának és az árvaház régi
adományozójának ezért a közbelépésért.
Lord Hemingsworth felemelte Sophie kesztyűbe bújtatott
kezét, és halvány csókot lehelt rá.
–  Úgy hallom, a zenekar keringőre készül. Megtisztelne egy
tánccal?
–  Milyen varázslatos ötlet! – lelkendezett, és elfogadta a lord
felkínált karját.
– Remek! – örvendezett a lord. – Castlemaine, ha megbocsát –
hajolt meg hamar a gróf előtt.
Sophie pukedlizett, és nem tudta nem észrevenni, milyen
mogorván néz rá a gróf, akit még ilyen sok idő elteltével is bánt
a visszautasítás, és aki láthatóan egyáltalán nem rajong
Devlinért.
– Úgy tűnik, Lady Sophie – súgta Lord Hemingsworth a fülébe
–, hogy a gróf nem igazán örül az eljegyzése hírének.
Milyen megalázó, hogy hallotta a gróf tapintatlan
megjegyzéseit. Sophie felnézett rá, és kissé összerezzent.
– Hallotta, igaz?
Hemingsworth kedvesen elmosolyodott.
– Igen, és úgy gondoltam, szüksége van egy megmentőre.
–  Milyen figyelmes ez öntől, uram! Hálás vagyok a gyors
beavatkozásért. Nem gondoltam volna, hogy így fog viselkedni.
–  Egy férfi, akit megfosztanak attól, amit akar, valóban
nagyon rosszul tud viselkedni – jegyezte meg Hemingsworth. –
Szerencsére nem csinált nagy jelenetet. Biztos vagyok abban,
 gy j gy
hogy rajtam kívül senki sem vette észre az illetlenségét.
–  Remélem, hogy így van – bizakodott Sophie. – Főleg az új
felesége érdekében.
– Végtelenül kedves öntől, hogy Lady Castlemaine-re gondol –
jegyezte meg a lord, és a táncparkett szélén megállva Sophie
felé nyújtotta a kezét. – Szabad?
– Hát persze.
Hemingsworth kivezette a parkettre, amint a zenekar
rázendített az első keringőre.
Sophie a lord válla mögött látta, hogy Castlemaine
fenyegetően figyeli őket, fittyet hányva arra, ki látja.
Megborzongott.
–  Még egyszer köszönöm, hogy közbelépett – mondta
Hemingsworthnek, miközben a férfi könnyedén vezetni kezdte
az andalító dallamra.
–  Nem kell megköszönnie – jegyezte meg a lord. – Úgy
éreztem, helyes és szükséges, hogy segítsek Lady Winthrup
unokahúgának. Meglep, hogy a vőlegénye nem volt ott, hogy
megtegye helyettem, hiszen nem véletlen, hogy olyan hírhedt
Crowley-ék péntek esti bálja.
– Be kell vallanom – kezdte Sophie –, én döntöttem úgy, hogy
korábban lejövök, nélküle.
A lord kuncogva forgatta Sophie-t a terem túlsó végébe,
szoknyája csodás táncot járt.
– Mondta már önnek valaki, hogy a tűzzel játszik?
Sophie összerezzent, Devlint kereste a teremben, miközben
Hemingsworthszel tovább pörögtek, de nem látta.
– Igazából igen, valaki mondott már hasonlót.
–  Én mondom, Lady Sophie, az a legjobb, ha a férfi folyton
éber!
–  Igen, én is úgy gondolom, hogy jobbat tesz neki ez, mint
valaki, aki mindig meghajlik az akarata előtt.
–  Nem is kérdés! – értett vele egyet Hemingsworth. – Azért
bízom benne, hogy ez az eljegyzés olyan, amire vágyott! Nem
szeretném boldogtalannak látni.
– Köszönöm, hogy aggódik értem – mondta Sophie. – De nem
 gy gg p
szükséges. A herceggel remek életünk lesz, legalábbis ha végre
leszokik arról, hogy kétpercenként parancsolgasson nekem.
Sophie bízott ebben, bár legbelül maga is kételkedett benne.
– Biztosan így lesz – mondta a lord. – Huntingtont a múltbéli
tettei alól nem tudom felmenteni, de be kell vallanom, a
választása azt mutatja, hogy okos ember, és talán jó útra tért.
Bárcsak így lenne! Sophie nem hitt ebben. Képes lehet egy
kurafi a változásra? A gondolattól elkomorodott, ezért inkább
arra a témára váltott, ami idejekorán lehozta azon a lépcsőn.
– Hallott a nemrég történt gyilkosságokról?
Hemingsworth furcsán nézett rá.
– Természetesen, Lady Sophie. A herceggel történt eljegyzésén
túl mindenki erről beszél.
A zenészek lassabb keringőre váltottak, Sophie pedig
megengedte Hemingsworthnek, hogy egy újabb táncba vezesse.
A kevésbé intenzív tempó mellett könnyebb volt beszélgetni.
–  Tud valamit a cselédről, akit itt öltek meg, az erdőben? –
faggatta a lordot.
Hemingsworth elgondolkodva húzta fel a szemöldökét, egy
pillanatra ki is billent az egy-két-há’ ritmusból, de gyorsan
visszarendezte lépteit. Sophie nem hitte, hogy bárki észrevette
volna.
– Nem igazán. Azt hiszem, azt beszélték, hogy talán elszökött
egy férfival, de nyilvánvalóan nem ez történt. Ön ismerte őt?
– A Grey Street egy régi árvája volt.
–  Részvétem, Lady Sophie – fejezte ki együttérzését a lord,
miközben különösebb erőfeszítés nélkül pörgette a parketten. –
Remélem, a rendőrség el fogja kapni a gyilkost.
Ekkor minden előjel nélkül a lord megállt.
–  Nem bánja, öreg barátom? – kérdezte Devlin, és
megkocogtatta Lord Hemingsworth vállát.
Mielőtt a lord válaszolhatott volna, a herceg kettejük közé
lépett, Sophie-ra vigyorgott, megfogta a derekát és átvette az
irányítást korábbi partnerétől.
Sophie a válla fölött Lord Hemingsworth után nézett, aki
most egyedül állt a parketten, és kissé mérgesnek tűnt.
 gy p g
– Devlin – dorgálta meg a jegyesét. – Meg kellett volna várnod,
míg véget ér a keringő. Szegény Hemingsworth bosszúsnak
tűnik.
–  A menyasszonyommal táncolt. Természetes, hogy közbe
kellett lépnem.
Sophie-nak nehezére esett sokáig haragudnia a férfira, hiszen
már alig várta, hogy táncolhasson vele. Az sem segített, hogy
pompásan festett az atletikus alakjára szabott éjfekete
öltönyben, amihez fehér nyakkendőt kötött. Nem csoda, hogy a
nők lába megremeg, ha ránéznek. Kétségbeejtően jóképű volt.
Devlin arcán pimasz mosoly futott át.
–  Talán ha megvártál volna a szobádban, és lekísérhettelek
volna, ahogy megegyeztünk, nem kellett volna leléptetnem
szegény Hemingsworthöt. De örömmel megbocsátok neked.
Sophie megpróbált rosszalló pillantást küldeni felé, de a
megjegyzés inkább nevetésre sarkallta.
–  Épp a parancsolgató magatartásodról beszélgettünk Lord
Hemingsworthszel.
Devlin mindkét szemöldökét a magasba rántotta
meglepettségében.
–  A parancsolgató magatartásomról? Bocsáss meg, de nem
bagoly mondja verébnek?
–  Én nem vagyok annyira parancsolgató… – jelentette ki
Sophie dölyfösen, miközben pörögtek.
Devlinnel könnyedén lehetett táncolni, olyan volt, mintha
évek óta ezt gyakorolnák. Még sosem volt ennyire izgatott.
– Én sem vagyok akkora szoknyapecér.
–  Nos, ha abbahagyod az utasítgatást, én sem leszek annyira
parancsolgató.
–  Muszáj? – motyogta Devlin, és kissé közelebb húzta
magához a menyasszonyát.
Sophie magába szívta az érzést, ahogy a testük összeért. Arra
emlékeztette, amit aznap érzett, amikor az ölében ült a
kocsiban. Már az emlék felidézésétől is kimelegedett.
Devlin lehajolt a füléhez.
– Kissé kipirultnak tűnsz, kedvesem – súgta. – Talán menjünk
 p g j
ki az erkélyre levegőzni?
A herceg lélegzete kéjes bizsergést váltott ki minden
porcikájából. Nem tudta, mi ütött belé, de ahányszor a testének
legkisebb része Devlinhez ért, mintha áramütést élt volna át.
Szinte lángolt. Belenézett a vőlegénye szemébe, és ugyanazt a
tüzet látta benne, amitől mindig elállt a lélegzete.
–  Miért van az, hogy amikor a közeledben vagyok, a testem
mintha önálló életre kelne, és képtelen vagyok tisztán
gondolkodni?
Devlin megszorította Sophie kezét.
–  Talán ugyanazért, amiért én is szinte mindig, amikor a
selymes bőrödet érintem, elvesztem az eszem.
Sophie hinni akart neki. Mindennél jobban. De nehéz volt
elhessegetni a gondolatot, hogy egy napon majd ráun, és más
nők után néz. Még mondott is hasonlót, amikor először
hozakodott elő a nem túl romantikus ajánlatával.
– Azt hiszem, jólesne egy kis friss levegő és némi frissítő.
El kellett menekülnie az izzasztó, tömött bálteremből, és
Devlintől is. Úgy talán kitisztulhat a feje.
–  Akkor már ketten vagyunk – vezette ki Sophie-t a herceg a
parkett szélére. – Megyek, hozok egy italt.
– Az erkélyen várlak!
Nézte, ahogy Devlin megfordul, és a terem túlsó végébe indul,
ahol a frissítőket szolgálták fel. Nagyot sóhajtott. Az idegei
nehéz hétvége elé néztek. Talán a nénikéje gyenge idegzete
örökletes állapot.
 Harmincegyedik fejezet

Sophie kisétált az erkélyre, de földbe gyökerezett a lába, amikor

meglátta Abelardot, aki egyedül állt az alkóvban.
–  Abelard! Mit keres itt? – kiáltott fel, és közben észrevette,
hogy a gróf álla megfeszült, kezét ökölbe szorította maga
mellett.
– Higgye el, nem vagyok rendszeres vendég Crowley-éknál, de
hallottam, hogy itt lesz, és beszélnem kellett önnel.
– Kérem, ne mondja, hogy ön is figyelmeztetni akar a közelgő
menyegzőm miatt… – lépett oda hozzá.
Sophie kissé libabőrös lett a hűvös levegőn, bár jólesett neki a
túlfűtött keringő után.
– Sokszor hallotta már, igaz?
Sophie elsimított egy tincset, ami az arcába hullott.
– Sajnos igen. Ahogy hitetlenkedéseket is.
Abelard bánatosan nézett rá, és felajánlotta a karját.
–  Jöjjön, sétáljunk, hogy távol legyünk a kíváncsi fülektől.
Valami fontos dolgot szeretnék megvitatni önnel.
Sophie szabad kezét a gróf karjára tette, és hagyta, hogy
Abelard kivezesse az alkóvból a teraszra. Arra a részre, ami
sokkal elhagyatottabb volt.
–  Gondolom, hallotta a híreket Jane-ről – fordult hozzá
Sophie.
Tekintetük találkozott, együttérzőn néztek egymásra.
– Sajnos igen. De nem Jane miatt akartam beszélni önnel.
– Nem? – lepődött meg Sophie.
A gróf egy pillanatra elhallgatott.
– Nem. Igazából a hercegről van szó.
 Sophie-nak eszébe jutott a legutolsó alkalom, amikor a két
férfi egy helyiségben tartózkodott, és megcsikorgatta a fogát.
– Ugye nem fognak újra egymásnak esni?
– Nem, itt nem.
Sophie megdörzsölte a vállát, és lenézett a ködbe burkolt
területre. Félt folytatni a beszélgetést, de megemberelte magát.
– És mit szeretne megvitatni a herceggel kapcsolatban?
–  Igazából az eljegyzésükről van szó. Bár egyáltalán nem
lepett meg a hír.
Nos, ez érdekes.
– Hogyhogy?
Abelard Sophie jobb oldalához lépett, és sóhajtott egyet.
–  Aznap reggel, amikor meglátogattam, elég egyértelmű volt,
hogy Huntington érzései ön iránt túlmutatnak a barátságon.
– Valóban?
De hát Devlin maga mondta, hogy nem szerelmesek.
– Igen. Akkor úgy gondoltam, mihamarabb meg akarja kérni
a kezét – mosolyodott el keserűen a gróf. – Mert amit tudok, az
esetleg megváltoztathatja a dolgokat.
–  Nem mondhat olyasmit, ami miatt visszalépnék –
figyelmeztette gyengéden Sophie. – Elköteleztem magam, és
tiszteletben tartom az adott szavam.
–  Ez csak természetes. Ön egy becsületes hölgy, de kérem,
hallgasson meg! A mondandóm talán elég indok lesz ahhoz,
hogy felbontsa az eljegyzést.
Sophie-t elöntötte a kétség. Bármit is tud Devlinről, biztos volt
benne, hogy nem lehet annyira rossz, hogy visszavonja az
ígéretét.
– Ezt kétlem, de kérem, folytassa.
Abelard megköszörülte a torkát, láthatóan kényelmetlenül
érezte magát.
–  Jómagam is fontolgattam, hogy újra megnősülök, és nem
szégyellem bevallani, hogy a múlt heti látogatásom alkalmával
nem csupán a segítségét akartam kérni.
– Nem?
Sophie sejtette, hová akar kilyukadni a gróf. Valamikor ez volt
 p j y g
minden álma, de most…
–  Nem. És teljes szívemből bánom, hogy nem tudtam újra
tiszteletemet tenni önnél.
Sophie éveken át vágyakozott arra, hogy Abelard kimondja
ezeket a szavakat, de most csak annyit ért el, hogy
elmosolyodott korábbi lelkesedésén.
– Az is késő lett volna. Előző este fogadtam el az ajánlatát.
Abelard pislogott meglepetésében.
– Elég gyorsan cselekedett, nem igaz?
Sophie bólintott.
– Mindig is olyan ember hírében állt, aki megszerzi, amit akar
– mondta Aberald összevont szemöldökkel. – De kiderítettem
valamit, ami arra enged következtetni, hogy talán veszélyben
van, Lady Sophie.
Sophie megtorpant, elengedte a gróf karját, halálfélelem tört
rá. Nem mintha el tudta volna képzelni, hogy Devlin fenyegető
lehet a számára, de annyi pletykát hallott mostanában… Bármit
is akar mondani Abelard, nem lehet jó vége.
– Hogy érti ezt? Miféle veszélyről van szó?
–  Gondolom, ön is hallott Crowley-ék még két szolgájának
haláláról.
– Igen – sóhajtott Sophie. – Sajnos hallottam.
Abelard a bálterem felé biccentett.
– Tudta, hogy a Scotland Yard ma beszélt erről a herceggel?
– Igen, tudtam. Ő maga mondta el.
A gróf kezébe fogta Sophie kézfejét.
– És azt is említette, hogy gyanúsítottként hallgatták ki?
 Harminckettedik fejezet

–  Hogy érti, hogy gyanúsítottként? – kiáltott fel Sophie, és

kirántotta a kezét, mintha csak megégette volna a gróf. – Ez
nevetséges! Ezt nem mondhatja komolyan!
– Pedig így van.
–  Nem gondolhatja azt, hogy elhiszem, hogy a Scotland Yard
azt feltételezi, hogy a herceg, pláne Huntington hercege felelős
ezekért a gyilkosságokért?
– Csak mert a birodalom főnemese, még nem jelenti azt, hogy
ne követhetne el gyilkosságot.
–  Ezzel tisztában vagyok! – csattant fel Sophie. – De ahhoz,
hogy egyáltalán meg merjék kérdőjelezni a becsületét,
megdönthetetlen bizonyítékra van szükségük.
– A hercegi gyűrűjét megtalálták a legutolsó áldozat holtteste
alatt.
Sophie csak pislogni tudott. A hercegi… Jaj, ne…
– Hogy érti ezt? Ki mondta ezt önnek?
– A Scotland Yard felügyelője, aki a nyomozást vezeti.
– Bizonyára téved!
Hát persze hogy téved! Nem lehetett más magyarázat.
– Devlinnek semmi köze ezekhez a gyilkosságokhoz!
Abelard megemelte a vállait, arcán őrjítő önmarcangolás
tükröződött.
–  A gyűrűn Huntington hercegének nagyon régi családi
címere látható.
–  De ennek semmi értelme – jelentette ki Sophie. – Hogy
került volna oda Devlin gyűrűje? Sok mindent el lehet mondani
a hercegről, de egyáltalán nem buta. Hátrahagyni egy olyan
gyűrűt, ami egyértelműen egy gyilkossághoz kötheti, nagyfokú
butaságról árulkodik.
– Ezt nem tudhatom, de a gyűrűt a lány holtteste alatt találták
meg. Ezért vált gyanúsítottá.
– Egy címeres gyűrű miatt? Amit könnyedén ellophattak, vagy
meghamisíthattak – gúnyolódott Sophie.
És bár sosem látott Devlin kezén hercegi gyűrűt, egy
pillanatra sem hitte el, hogy köze lenne a történtekhez.
–  A Scotland Yard jobban tenné, ha a felesleges energiáit
inkább további kihallgatásokra fordítaná ahelyett, hogy arra
vesztegetné az idejét, hogy a rossz embert üldözi.
– Talán – mondta megengedően Abelard. – Ettől függetlenül a
gyűrű módfelett gyanús, és a gróf közismerten védelmezi, ami
az övé. Ami felveti a kérdést, hogy miért vesződött volna bárki
azzal, hogy ellopja, vagy fizetett volna komolyabb összeget
azért, hogy hamisítson egy ilyen gyűrűt, hogy aztán otthagyja a
tetthelyen?
Sophie egyszerűen képtelen volt elhinni, hová fajultak a
dolgok. Mégis, hogy keveredett ebbe Devlin? Ennek egyszerűen
nem volt semmi értelme. Csak egyetlen magyarázat létezett.
– Nos, úgy tűnik, valaki megpróbálja gyanúba keverni – vonta
le a következtetést. – Elmesélte, hogy az évek alatt az üzleti
ügyei kapcsán elég sok ellenségre tett szert.
–  Ebben biztos vagyok. De el kell ismernie, hogy nem túl
valószínű, hogy az egyik versenytársa azzal vesződne, hogy
másolatot készítsen a Huntington család gyűrűjéről, majd
ártatlan szolgákat gyilkolásszon csak azért, hogy gyanúba
keverje a herceget.
– Honnan tudja, hogy néz ki a kérdéses gyűrű?
– Megnéztem a Scotland Yardnál ma délután.
– Megnézte? – hüledezett Sophie. – Mégis miért engedték meg
ezt önnek? A felesége naplóján túl miért érdeklődik ennyire az
ügy iránt, Abelard?
–  Azontúl, hogy megtaláljam Jane-t, nem érdekelt – hajolt
közelebb Sophie-hoz. – Míg rá nem jöttem, hogy a férfi, akinek
hamarosan a felesége lesz, gyanúsított. Aggódom önért, Sophie
 g gy gg p
– súgta a fülébe.
–  Köszönöm – mondta rideg hangon Sophie. – De az
aggodalma teljesen felesleges, mivel tudom, hogy Devlinnek
semmi köze ezekhez a borzalmas gyilkosságokhoz.
–  Még ha nincs is köze hozzájuk, és valóban csak
belekeverték, ahogy ön gondolja, akkor is halálos veszélyben
lehet mint a menyasszonya. Ha viszont mégis benne van a
keze…
– De nincs! – szakította félbe Sophie. – Nem tudom, hányszor
kell még elismételnem.
–  Észrevette, hogy a gyilkosságok akkor kezdődtek, miután
Huntington visszatért Londonba?
Sophie keresztbe fonta a karját, és jelentőségteljes pillantást
küldött a gróf felé.
– Ön nem szintén akkoriban tért vissza az országba?
Abelard felszegte a fejét, és sejtelmesen válaszolt.
– De, igen. Viszont biztosíthatom, hogy semmi közöm ezekhez
a gyilkosságokhoz. Nem az én gyűrűmet találták meg annak a
szerencsétlen lánynak a holtteste alatt.
– Tucatnyi magyarázat lehet arra, miért találták meg ott azt a
gyűrűt – vágott vissza Sophie. – Ez még nem jelenti azt, hogy
Devlinnek köze lenne a gyilkosságokhoz. Ha a Scotland Yard a
hercegre koncentrál, az igazi tettes valószínűleg megússza.
Minő rémes fordulat! A vőlegényét gyilkossággal gyanúsítják,
és közben az, aki bántotta Jane-t, nem bűnhődik meg a tettéért.
De miért aggasztja ez ennyire a grófot? Lehet, hogy a család régi
barátja, de személyesen ment el a Scotland Yardra. Ennek nem
volt semmi értelme.
– Miért érdekli ennyire ez az egész?
Abelard csendben maradt, mintha gondosan meg akarná
válogatni a szavait.
–  Azontúl, hogy ön a családom jóbarátja, és aggódom a
Huntingtonnal kötött eljegyzése miatt, meg kell találnom a
feleségem naplóját. Azt gondoltam, talán Jane maradványaival
együtt az is előkerült.
– És miért olyan fontos az a napló?
 y p
A gróf fújtatott egyet, majd elballagott az erkély széléig.
Beletúrt világosbarna hajába, és a sötétbe burkolózott kertre
szegezte tekintetét.
– Tudja, hogy halt meg a feleségem?
Sophie végiggondolta a kérdést. A nénikéje mintha említett
volna valamit, de nem tudta pontosan felidézni.
– Igazából nem, nem tudom. Azt hiszem, mindenki valamiféle
betegségre gyanakodott, amit Európában szerzett.
Abelard Sophie szemébe nézett, vállai megfeszültek.
– Nem köztudomású, de Grace-t meggyilkolták.
Meggyilkolták? Ez egyszerűen felfoghatatlannak tűnt.
– Biztosan emlékeznék rá, ha ilyesmit hallottam volna.
Abelard a távolba révedt.
–  A krími háború idején Európában voltunk. A hatóságok
örömmel titkolták a nyilvánosság és az előkelő társaság előtt,
hogy a grófné brutális gyilkosság áldozata lett a saját ágyában.
Könnyebb volt elterjeszteni azt, hogy tüdőfertőzésben halt meg.
– Richard. Annyira sajnálom! – lépett oda hozzá Sophie, kezét
a karjára tette, és együttérzőn megszorította.
Szegény ember! Milyen elképzelhetetlen borzalmakat kellett
átélnie…
Úgy tűnt, a gróf észre sem vette, hogy hozzáért. Teljesen
elveszett a múlt rémséges emlékeiben.
–  Én találtam rá – nevetett fel elkeseredetten. – Arra
számítottam, hogy rajtakapom a szeretőjével.
– Szeretője volt?
Sophie-t annyira megrendítette a hír, hogy szinte fizikai
fájdalmat érzett. Miután Abelard összetörte a szívét, az volt az
egyetlen vigasza, hogy a gróf boldogan él újdonsült feleségével.
Abelard bánatosan elmosolyodott.
– Igen. Több is az alatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk.
Borzalmas volt a gondolat, hogy a nő, aki megesküdött, hogy
szeretni fogja és örökké hűséges lesz hozzá, ilyen kegyetlenül
elárulta. Sophie szíve belesajdult a fájdalomba.
– De hogy tehetett ilyesmit, ha egyszer hozzáment önhöz?
A gróf tekintete távolinak tűnt, és bár egyenesen ránézett,
 g gy
Sophie tudta, hogy nem látja. Elveszett valahol a múltjában.
–  Grace nem volt valami jó színész. Miután elvettem,
rájöttem, mennyire számító és álnok nőszemély. Amikor
megtudtam, hogy újabb szeretője van, és együtt is hált vele, úgy
döntöttem, szembesítem vele. Ehelyett csak a vérbe fagyott,
élettelen testét találtam a hálószobában.
Sophie elszörnyedve kapta a szája elé a kezét.
– Milyen végtelenül kegyetlen az élet! Tudja, miért ölte meg a
szeretője?
Abelard Sophie-t figyelte, majd elfordította a tekintetét, újra a
távolba meredt.
– Nem. Nem tudom.
Sophie nem tudta, miért, de nem hitt neki.
– Ezért nem volt biztos abban, hogy Jane vitte el az ékszereket
és a naplót? Mert talán a felesége szeretője volt az?
A gróf pislogott párszor, majd újra Sophie felé fordult.
– Igen. Miután megtudtam, hogy eltűntek a kérdéses tárgyak,
arra gondoltam, a szeretője vitte magával. De később olyan
információhoz jutottam, ami azt sugallta, hogy talán mégsem
így történt, és szerettem volna tisztázni a dolgot Jane-nel.
Persze, most már nem beszélhetek vele – köszörülte meg a
torkát. – Ezért mentem el a Scotland Yardra. Tudni akartam,
megtalálták-e Jane holmija között a feleségem naplóját, amiben
szerintem ott lehet a gyilkosa neve. Sajnálatos módon nem
került elő, de van egy ígéretes új nyom, amin elindulhatok, és
remélhetőleg megtalálom a füzetet. De ha mégsem, attól tartok,
egy lépéssel sem kerülök közelebb ahhoz, hogy megtudjam, ki
ölte meg Grace-t.
–  Ön vadászik rá? – hüledezett Sophie. – De ha Grace-nek
szeretője volt, miért vesződik?
– Bár a szerelmem iránta hamar elillant, úgy gondolom, senki
sem érdemel ilyen halált – magyarázta a gróf szomorúan. – És
úgy érzem, részben felelős vagyok azért, ami történt.
– Nem tudhatta, hogy ez lesz a vége – mondta Sophie, és újra
megérintette Abelard felkarját. – Nem mindennap fordul elő,
hogy valakinek a szeretője ilyesmit tesz.
 gy j y
A gróf hirtelen tartózkodóbbá vált.
–  Nem, de én voltam a férje, és nekem kellett volna
megvédenem. Ezért is akarom megtalálni a gyilkosát, a
nyomokat követve jöttem Londonba is. Meg kell állítanom,
mielőtt valaki másban is kárt tenne.
–  Akkor hát tudja a nevét? – kérdezte Sophie. – Elmondta a
rendőrségnek?
Abelard sokatmondóan hallgatott egy darabig.
–  Nem tudom, ki ő, csak néhány álnevet ismerek, amit
használ.
Sophie csak olyanokról tudta, hogy álnevet használnak, akik
semmi jóban nem sántikáltak.
– Mégis miért használna a férfi álneveket? – faggatta Sophie.
Abelard elkapta a tekintetét, és megköszörülte a torkát,
mielőtt válaszolt volna.
– Ezt sem tudom.
–  Ó, szerintem nagyon is tudja – szólalt meg Devlin, miután
előlépett az oszlop mögül két pezsgőspohárral a kezében.
– Devlin! – kiáltott fel Sophie. – Halálra rémisztettél!
–  De hát bizonyára számítottál rám. Emlékszel, kedvesem?
Azt mondtam, hozok egy italt.
Sophie megtorpant, nem értette, miért olyan ideges a
vőlegénye.
– Igen, de valahogy elvonta a figyelmemet a gróf története.
– Igen. Fogadja részvétem, Abelard – lágyult meg Devlin arca,
ahogy nyugtázta a gróf veszteségét.
Abelard ellenben egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki elfogadja
az olajágat.
– Kihallgat egy magánbeszélgetést, Huntington? Ez még öntől
is durva, bár mi másra számíthatna az ember?
Devlin álla megfeszült, de ezentúl nem adta semmi jelét
annak, hogy a szúrós megjegyzés célt ért volna.
–  Az nem durva – mondta hűvös nyugalommal –, hogy
magánbeszélgetést folytat egy erkélyen valaki más
menyasszonyával? Egyesek azt feltételezhetik, hogy valami
rosszban sántikál.
 – Egyáltalán nem erről van szó – vágott közbe Sophie.
A tény, hogy Devlin ilyen könnyedén feltételezett a grófról
ilyesmit, több volt, mint bántó.
– Valóban nem – erősítette meg Abelard is. – Ön miatt kellett
figyelmeztetnem Lady Sophie-t.
A herceg szája összeszorult.
– Csak nem? Ha már ilyen közlékeny kedvében van, talán azt
is elmondhatná Sophie-nak, mi lehetett az igazi oka annak,
hogy a néhai felesége szeretője megölte őt.
Aberald összeráncolta a homlokát.
– Ahogy azt már Sophie-nak is mondtam, nem tudom.
–  Esetleg tippelhetne – javasolta Devlin. – Úgy tűnik, elég jól
megy, legalábbis velem kapcsolatban.
–  Ismert tényeket osztottam meg vele, ami egészen más.
Egyébként is mi köze van az ügyeimhez?
Devlin csizmájának szándékos csattanása vészjóslóan
visszhangzott az éjszakában. Letette az erkély kőfalára a
poharakat, majd visszafordult feléjük.
– Amikor valaki meg akarja ijeszteni a menyasszonyomat egy
nevetséges mesével arról, hogy gyilkos lennék, azt hiszem,
érdemes kideríteni, hogy az illető megbízható-e vagy sem.
–  Sophie természetesen tudja, hogy megbízhat bennem –
jelentette ki a gróf, és egy kicsit sem zavarta, hogy Devlin
fültanúja volt a vádjainak.
– Valóban? – firtatta a herceg. – Vajon egy megbízható forrás
kémkedéssel tölt-e majdnem tíz évet Európában?
Sophie egyik férfiról a másikra pillantott. Hát sosem lesz vége
a meglepetéseknek? Abelard grófja kém lenne? A lehető
legkétszínűbb hivatást űzné? Már maga a gondolat is
abszurdnak tűnt, de mostanra már elég jól kiismerte Devlint
ahhoz, hogy tudja, teljesen őszinte és egyenes férfi. Sosem
vádaskodna, ha nem lenne megdönthetetlen bizonyítéka.
– És most ki az, aki tippelget?
Devlin elvigyorodott, gyönyörű mosolyát beárnyékolta
gúnyos tekintete.
–  Mindketten tudjuk, hogy nem tippelek. Mocskos ügyekbe
 j gy pp gy
keveredett, Abelard. Ön nem az a jótét lélek, akinek mindenki
hiszi.
Sophie nem tudott nem felnyögni, amikor végiggondolta a
dolgot. Abelard grófját kedvesnek és jószívűnek tartotta
mindenki. Lehetséges, hogy ez csak álca volt?
–  Azt hittem, ön másokon segít. Hogy jótékonysági munkát
végez!
A gróf kissé zavartnak tűnt.
– Az országunknak segítek, Sophie, és így mindenkinek. Hogy
jött rá? – szegezte a kérdést Devlinnek.
–  Mit gondol, hogyan? Én magam is dolgoztam a
hadügyminisztériumnak.
Sophie csak pislogott.
– Te is kém vagy?
Ez már kevésbé ütötte szíven. Devlin valóban olyan férfinak
tűnt, akinek minden képessége megvan ahhoz, amiről úgy
gondolta, a kémkedéshez szükséges. De az ég szerelmére! Egy
szót sem szólt neki erről, és ez elfogadhatatlan!
– Istenem, dehogy! Csak időről időre információval segítettem
ki őket.
– És nem mondtad el nekem? – fakadt ki Sophie. – Sőt, semmi
más fontos dolgot sem osztottál meg velem, igaz? Nem kötötted
az orromra, hogy gyilkossággal gyanúsítanak!
–  Nem, mert már a feltételezés is nevetséges – szögezte le
Devlin. – Szükségtelennek éreztem, hogy elmondjam. Az
ilyesmit jobb, ha a férfiak intézik. Felesleges lett volna
megijesztenem téged.
– Férfiak intézik?
Sophie teljesen felpaprikázódott. Hogy merészeli ennyire
semmibe venni őt? Odalépett Devlinhez, és taszított egyet rajta.
– Te makacs, szemtelen alak!
A herceg egy centit sem mozdult.
– Befejezted? – kérdezte végtelen nyugalommal.
Sophie-t majd szétfeszítette a düh. Az, hogy ott áll
rendíthetetlenül, és azt mondja, hogy boldogan eltitkol előle
bármit csak azért, mert nő, egyszerűen őrjítő volt. Mégis mit
 gy j g
nem mondott még el neki? És mit fog eltitkolni előle a jövőben,
ha már most, az esküvő előtt is így viselkedik?
–  Igen, befejeztem. Sőt, mindkettőtökből elegem van! – azzal
sarkon fordult, és elsétált.
De meghallotta, hogy Devlin utánaindul.
Megpördült, és rászegezte a mutatóujját.
–  Ne merj követni! Túlságosan mérges vagyok, és biztosan
nem tetszene, amit mondanék!
–  A fenébe is, Sophie! – fújtatott hangosan a herceg. – Nem
akartam, hogy aggódj.
Sophie elkeseredésében a levegőbe emelte mindkét karját.
– A feleséged leszek, nem valami gyermek, akit kényeztetned
kell! És biztosíthatlak, hogy mint nő, én is elbírok mindazzal,
amivel te! Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor azt hiszem, nem
kellene összeházasodnunk!
 Harmincharmadik fejezet

Sophie becsapta a hálószobája ajtaját, és beviharzott a szobába.

– Minden rendben, hölgyem? – kérdezte Abby kissé ijedten.
Sophie csupán biccentett, miközben a Devlin szobájával közös
ajtóhoz sietett, és elfordította a kulcsot a zárban. Annyira dühös
volt, hogy alig tudott megszólalni. Fel-alá járkált a szőnyegen a
szoba közepén.
–  Hölgyem? Biztos, hogy nem tudok segíteni valamiben? –
faggatta Abby.
Sophie megállt, mélyet lélegzett és megpróbált lehiggadni.
Egyetlen férfi sem ért annyit, hogy ennyire feldühödjön, nem
igaz?
–  Jól vagyok, Abby – jelentette ki végül. – Elmehetsz. Csak le
kell feküdnöm.
Abby értetlenkedve nézett rá.
– És a ruhája?
Sophie lenézett a báliruhájára, és felsóhajtott. Abbynek igaza
volt, szüksége volt a segítségére.
– Rendben. Szabadítsunk ki ebből az átkozott ruhából.
– Akkor jól érezte magát a bálon? – kérdezte Abby, és elkezdte
kibontani a szalagot a ruha hátulján.
– Nem igazán – lépett ki a kifűzött ruhadarabból.
– Milyen kár – mondta a lány, és a fűzővel foglalatoskodott. –
Talán az, amit megtudtam, jókedvre derítheti.
– Mit tudtál meg? – kérdezte Sophie, miközben Abby kioldotta
az utolsó szalagot is, és leemelte róla a fűzőjét.
– Nos – kezdett bele Abby, mialatt segített Sophie-nak kilépni
az abroncsszoknyából –, beszéltem az egyik inassal, és azt
mondta, hogy Lord Crowley naplót vezet a dolgozószobájában,
és minden vendéget feljegyez, aki megfordul a partijain.
– Igen, egy vendéglista valóban hasznos lenne.
– Még nincs vége – súgta Abby jelentőségteljesen.
– Hogyhogy? – emelte a magasba a karját Sophie, hogy Abby
fel tudja rá adni a hálóruháját.
–  Úgy tűnik, Lord Crowley azt is részletesen feljegyzi, hogy
miféle tevékenységekben vettek részt a vendégek a különböző
hétvégéken, és itt most nem krokettezésről van szó. Állítólag
elég szókimondóak a jegyzetei.
Sophie felhördült.
– Úgy érted, hogy feljegyzi a vendégei viszonyait?
Abby szeme elkerekedett.
–  Részletesen. Az inas látta ma délután, ahogy az úr a
naplójába ír, és nélküle távozik. Még mindig ott kell lennie.
Sophie magára kapta a köntösét, és leült a fésülködőasztalhoz.
Abigail mögé lépett, és kiszedegette a hajából a tűket.
– Ezt mindenki tudja?
A lány megrázta a fejét, barna fürtjei vad táncot jártak.
–  Csak a szolgálók. Gondolom, a vendégei nem nagyon
örülnének, hogy efféle naplót vezet.
–  Nem, valóban nem. Nagyon szép munka, Abby – dicsérte
meg a lányt.
Sophie kételkedett abban, hogy a tiltott viszonyokról szóló
feljegyzések segíthetnének neki abban, hogy igazságot
szolgáltasson Jane-nek, de a vendéglista arról a hétvégéről,
amikor eltűnt, már hasznos lehet.
–  Köszönöm, hölgyem. Meg kell mondanom, nem volt túl
nehéz. Az inas elég jóképű. Nem esett nehezemre beszélgetni
vele – kuncogott Abby.
Sophie elmosolyodott és felkapta a fésűjét. Abby vidámsága
mindig jókedvre derítette.
– Szeretné, ha megfésülném a haját?
– Nem, köszönöm. Majd én megcsinálom – válaszolta. – Menj,
feküdj le. Reggel találkozunk.
– Rendben – pukedlizett a lány.
 p y
Amikor az ajtó becsukódott Abby mögött, Sophie felkelt, és
óvatosan kulcsra zárta. Az volt a gyanúja, hogy Devlin
mindenképpen beszélni akar vele, mielőtt lefeküdne, és ehhez
semmi kedve sem volt.
Az, hogy képes volt egy ilyen fontos információt eltitkolni
előtte, egyszerűen érthetetlen volt. Ráadásul utána még azt sem
kötötte az orrára, hogy megtalálták a gyűrűjét! Ez a férfi kész
katasztrófa.
Visszasétált a fésülködőasztalához, leült, és újra nekilátott
rendbe szedni magát. Valami másra kellett gondolnia, nem
Devlinre. A herceg ezek után nem érdemelte meg, hogy egy
percet is elvesztegessen rá. Inkább Lord Crowley naplójára
koncentrált, amit állítólag rendszeresen vezetett. Talán segíthet
megtalálni Jane gyilkosát, és hát ez volt a legfontosabb.
Ha amit Abby mondott, igaz, és Lord Crowley valóban
részletes feljegyzésekkel rendelkezik a vendégeiről, kell hogy
legyen egy listája arról, ki volt itt, amikor Jane eltűnt. De csak
úgy lehetett esélye belepillantani, ha valahogy bejut Lord
Crowley dolgozószobájába, amikor már mindenki alszik.
A szomszédos szoba ajtaja kinyílt, Sophie megpördült a
székén. Devlin állt az ajtóban.
– De hát bezártam! Hogy jutottál be? – követelt magyarázatot.
A herceg megvonta a vállát, arcára mintha bűnbánat ült
volna ki.
–  Ez is egy olyan hasznos tudás, amire azután tettem szert,
hogy elszöktem nagyapámtól.
Sophie felállt, és egy határozott mozdulattal letette a fésűt az
asztalra. Valahogy türtőztetnie kellett magát. Úgy érezte,
életében nem haragudott még ennyire senkire sem.
Végül sikerült összeszednie magát. Devlin még mindig az esti
ruháját viselte, leszámítva a csizmáját és a nyakkendőjét.
Sophie nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy az inge három
felső gombját kioldotta, és a résen kikandikált a fekete
mellszőrzete.
Koncentrálnia kellett, nem felejthette el, miért is haragszik rá
annyira.
 y
Kihúzta magát mind a százhatvanhét centijével, és a bejárat
felé mutatott.
–  Nincs jogod kinyitni azt az ajtót. Követelem, hogy azonnal
távozz.
Devlin keresztbe fonta a karját, és nekidőlt az ajtófélfának.
– Nem. Legalábbis addig nem, amíg nem beszéltünk.
–  Most már beszélni akarsz? – fortyant fel Sophie. – Milyen
eredeti!
– Tisztában vagyok azzal, hogy haragszol rám – jegyezte meg
a herceg.
–  Rendőrnek kellene lenned. A következtetési képességeid
egyszerűen kikezdhetetlenek.
– A gúnyolódás nem áll jól neked.
– Ahogy neked sem az elviselhetetlen érzéketlenség.
Úgy tűnt, Sophie szavai célba találtak. Devlin beletúrt sötét
hajába, egy tincs a homlokába omlott. Ha nem lett volna
ennyire dühös, szinte már bájosnak látta volna a vőlegényét.
–  Nem szoktam hozzá, hogy figyelembe vegyem valaki más
érzéseit vagy véleményét.
– Ez elég nyilvánvaló – mondta Sophie, bár máris úgy érezte,
megenyhült a beismerés hallatán.
– Bejöhetnék legalább addig, amíg beszélgetünk?
Kifejezetten kétségbeesettnek tűnt az ajtóban ácsorogva. De
vajon őszinte? Vagy ez megint csak a megszállott nőcsábász
játszmája, aki pontosan tudja, hogyan pengesse a női érzések
húrjait?
Sophie megadón felemelte a kezét.
– Nem hiszem el, hogy meg mered kérdezni, hiszen láthatóan
fel sem merült benned, amikor megpiszkáltad a zárat.
– Tudtam, hogy arra sem lennél hajlandó, hogy kinyisd azt az
átkozott ajtót – mordult fel Devlin, majd vett egy mély levegőt,
és stratégiát váltott.
–  Megígérem, hogy azonnal elmegyek, ha azt akarod. De az
isten szerelmére, Sophie! Nem akarom, hogy azt hidd, közöm
van ezekhez a gyilkosságokhoz!
Sophie megfeszült vállai némiképp elernyedtek.
 p g pp y
– Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzájuk.
–  Nem? Azt hittem, csak azért mondtad Abelardnak, mert
hűséges vagy. Nem tudtam biztosan, hogy hiszel az
ártatlanságomban.
Sophie érezte, ahogy a haragja lassan elapad, hiszen Devlin
tekintetéből őszinte aggodalom sugárzott, és láthatóan nagyon
rosszul érezte magát. Még sosem látta ennyire bizonytalannak,
és ez gyengédséggel töltötte el.
– Bejöhetek? Kérlek…
– Rendben – engedett végül.
A ritkán elhangzó „kérlek” minden alkalommal betalál.
–  De hálóruhában vagyok a hálószobámban. Ez két olyan
faktor, amitől már önmagában is módfelett helytelen, hogy egy
férfival beszélgessek.
– Én nem csak egy férfi vagyok. A férjed leszek – emlékeztette
kedvesen, most már jóval magabiztosabbnak tűnt, hiszen
engedélyt kapott a maradásra. – És ha összeházasodunk, az
életünk végéig minden este látni foglak a hálószobában,
hálóruhában.
Sophie már a gondolattól is elpirult, és azon kapta magát,
hogy elképzeli, milyenek is lesznek azok az éjszakák. A forróság
szétáradt benne, de megrázta magát, és csípőre tette a kezét.
–  Sok mindenről megfeledkeztél. Először is arról, hogy még
nem vagyunk házasok, amire folyamatosan emlékeztetnem kell
téged. Másodszor pedig az, hogy éjjelente beengedlek-e a
hálószobámba, azt valószínűleg napról napra fogom eldönteni.
De azt már most megmondom, hogy ha a jövőben is ilyen
önkényeskedő leszel, mint most, nem lesz túl sok ezekből az
alkalmakból.
– Valóban? – szegezte Sophie-nak a kérdést kiegyenesedve.
Sophie szorosan maga köré fonta a köntösét, miközben Devlin
lassú léptekkel közeledett felé.
– Valóban – jelentette ki, de már megremegett a hangja.
Megköszörülte a torkát, és megvetette a lábát a
fésülködőasztal előtt.
–  Akkor talán minden este komoly erőfeszítésembe kerül
 y
majd, hogy meggondold magad? – állt meg alig pár centire tőle.
Sophie felemelte a fejét és a szemébe nézett.
–  Ha napközben tennél erőfeszítést arra, hogy leküzdd ezt a
parancsoló magatartást, az célravezetőbb lenne.
Devlin a füléhez hajolt.
–  Értettem. Bár úgy gondolom, az éjszakai tevékenységem
sokkal hatásosabb.
Sophie érezte, ahogy lehelete végigszalad a nyakának
vonalán. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait.
–  Miért nem beszéltél a gyűrűről? Azt mondtad, nincs
gyanúsítottjuk.
Devlin megérintette az állát, és enyhén megemelte.
– Mivel tudom, hogy nem én vagyok a gyilkos, nem hazudtam
neked. Nincs igazi gyanúsítottjuk. A Scotland Yard felügyelője a
jövő héten hivatalosan is ki akar hallgatni, és azt javasolta, hogy
legyen jelen az ügyvédem is.
Sophie-n egy másféle rémület lett úrrá. Egy hivatalos
kihallgatás ügyvéd jelenlétében? Ez túlságosan aggasztóan
hangzott.
–  Nem gondolhatja komolyan, hogy közöd van a
gyilkosságokhoz!
A herceg elhúzta a száját.
– Nagy nyomás alatt lehet, hogy találjon egy gyanúsítottat.
– El kellett volna mondanod.
Fájt neki, hogy nem tette.
–  Most már tudom. Nem szoktam megosztani a
gondolataimat, sem semmi fontos dolgot senkivel. Elég ijesztő
feladat, hogy megpróbáljam nem elfelejteni.
–  Tudom, hogy az. De muszáj, ha azt akarjuk, hogy sikeres
legyen a házasságunk.
–  Már kezdem megérteni – nézett mélyen Sophie szemébe, a
kék szempárból őszinteség sugárzott. – Sajnálom, hogy nem
mondtam el neked a teljes igazságot a gyűrűről és a Scotland
Yardról, és arról, hogy korábban miként segítettem a koronát.
Igyekszem semmit sem elrejteni előled a jövőben. Meg tudnál
bocsátani nekem, Sophie?
 p
Devlin tényleg bocsánatot kért tőle? Talán nem hallotta jól,
talán a közelsége elhomályosította az érzékeit. Sophie ellépett
tőle, odament az ablakhoz, és kinézett a sötét éjszakába,
miközben próbálta összeszedni magát.
– Miért találták meg a gyűrűdet Tina holtteste alatt?
Az ablaküvegen tükröződve látta, hogy Devlin megrázza a
fejét. Szinte már szomorúnak tűnt.
– Devlin. Komolyan gondoltam, amit a grófnak mondtam. Egy
pillanatra se hiszem el, hogy közöd lenne ezekhez a
gyilkosságokhoz.
– Nem az én gyűrűm volt.
Sophie megpördült.
–  Tudtam! Ha megmutatod a felügyelőnek a saját gyűrűdet,
látni fogja, hogy semmi közöd az ügyhöz!
– Sajnos azt nem tehetem.
Devlin vállai hirtelen megmerevedtek.
– Tettem róla, hogy a gyűrűt a nagyapámmal együtt temessék
el. Soha az életben nem akartam viselni azt az átkozott darabot,
amit élete nagy részében olyan büszkén viselt. Ezért nem
tudom megmutatni a felügyelőnek.
– Értem.
Sophie valóban megértette. Mégis ki akarta volna azt, hogy
minden nap emlékeztesse egy ékszer arra az emberre, aki
felelős volt a szülei haláláért? Sophie ugyanezt tette volna. Úgy
érezte, a szíve még inkább meglágyul, hiszen Devlin tettével
egyértelműen a fájdalmát akarta leplezni.
– Tehát a gyűrű, amit megtaláltak, másolat?
Kellett hogy legyen magyarázat. Miért akarta volna bárki
gyanúba keverni Devlint, ráadásul ennyire hátborzongató
módon? Ez már komolyan aggasztotta Sophie-t.
– Ha az volt, akkor piszok jól sikerült, de szerintem nem erről
van szó.
– Ha nem másolat és nem is a tiéd, kié lehet?
Sophie nem igazán értette a helyzetet.
– És miért volt rajta a Huntington címer?
Devlin átsétált a kanapéhoz, ami az ablak mellett állt, és
 p
nekidőlt a támlájának.
– A másik lehetőség a nagybátyám gyűrűje. Azóta nincs meg,
hogy húsz évvel ezelőtt meghalt. Persze, ezt sem tudhatom
biztosan, mert nemigen találkoztam vele a halála előtt. És
sajnos az egyetlen személy, aki meg tudná erősíteni, inkább
égne el a pokolban, mintsem hogy nekem segítsen.
– A nénikéd?
– Igen. Ő meg tudná mondani, hogy a nagybátyám gyűrűje-e,
vagy sem.
– Akkor meg kell kérned rá.
– Feleslegesen próbálkoznék. Biztos, hogy visszautasítana.
– Lehet, hogy meglepetést okoz – erősködött Sophie.
Talán teljes szívvel hitt Devlin ártatlanságában, de bizonyíték
nélkül a Scotland Yard biztosan nem fog.
–  Valószínűleg ő is válaszokat akar, ahogy mi. És ha az a
gyűrű valóban a nagybátyádé, akkor a Scotland Yardnak nem
lesz miért kihallgatnia téged.
– Nem – csendült élesen a herceg hangja. – Nem akarom, hogy
bármi közöd legyen ahhoz a nőhöz. Mindent megmérgez,
amihez csak hozzáér.
– De tisztázhatna téged, Devlin.
–  Nem keresheted fel, Sophie. Érthető voltam? – nézett rá
erélyesen.
Bármi is történt közte és a nénikéje között, nem volt hajlandó
elfogadni semmiféle segítséget tőle.
Sophie állta a tekintetét, de csendben maradt. Ahogy ő látta,
az a nő annyira rosszul bánt a vérével, hogy tartozott neki
azzal, hogy segítsen neki. Pláne, hogy Devlin a saját vagyonából
támogatta annak ellenére, hogy miként beszélt róla.
–  Komolyan mondtam, Sophie. Ne beszélj vele! – harsogta
meggyőződéssel. – Egyébként se segíthetne, én pedig tudom,
hogy ártatlan vagyok, ezért nem aggódom a kihallgatás miatt. A
gyűrű hitelessége aligha nyom a latba, hiszen rajta van a
Huntington címer.
–  Ami azt jelenti, hogy valaki szándékosan gyanúba akar
keverni.
 –  Mivel csak két valódi gyűrű létezik, az egyik a nagyapám
sírjában, a másik pedig elveszett, amikor a bácsikám meghalt,
azt feltételezem, hogy az utóbbit találták meg a meggyilkolt lány
alatt. Ebből kifolyólag pedig igazad lehet. Azt hiszem, el kell
utaznunk a Huntington udvarházba.
– A vidéki birtokodra?
–  Igen. Ha az a gyűrű valóban a nagybátyámé, akkor ez az
egész valahogy összefügg a sok évvel ezelőtti halálával.
– Azt hittem, leesett a lováról.
–  Így tudom én is. De remek lovasnak tartották, ezért is
gyanakodott a nénikém a halála után. Mivel nem volt semmiféle
bizonyíték, ami másra utalt volna, a hatóságok balesetként
könyvelték el, és a nénikém boldogan hibáztatta az apámat.
– Valószínűleg azért, mert nem volt más, akit megvádolhatott.
–  Így van. De ha az ő gyűrűjét találták meg egy gyilkosság
áldozata alatt, meglehet, hogy a nénikémnek igaza volt, és nem
balesetben halt meg. Ha valaki húsz évvel ezelőtt ellopta a
gyűrűjét, és csak most használja fel arra, hogy belekeverjen egy
gyilkosságba, az teljes mértékben megváltoztatja a helyzetet.
 Harmincnegyedik fejezet

Devlin látta Sophie szemében a dühöt és a felháborodottságot

amiatt, hogy talán valaki gyanúba akarja keverni, és húsz évet
várt erre. Amióta a szülei nem éltek, senki sem volt ennyire
mérges helyette. A tudat, hogy Sophie ennyire törődött vele, egy
régóta elnyomott érzést keltett életre benne.
De közben halálra is rémítette. Eddigi életében kizárólag a
szülei számára volt fontos. Amikor meghaltak… Veszélyes volt
megbízni másokban, ezt a saját kárán tanulta meg. Sophie-val
viszont egyre nehezebben tudta emlékeztetni magát erre.
Annak ellenére, amit a menyasszonya hangoztatott, a herceg
tudta, hogy Sophie-nak szerelemre van szüksége, ahogy
mindenki másnak is. De a szerelem olyasmi volt, amiről nem
hitte, hogy képes lenne megadni neki. Azt a részét már nagyon
rég elzárta magában…
Sophie többet érdemelt.
Ha ránézett, érezte, hogy a szíve megáll egy pillanatra. Ahogy
ott állt a fésülködőasztal előtt fehér hálóruhájában, a derekára
omló, aranyló hajával és a csillogó, zöld szemével, Sophie volt a
legszebb dolog, amit valaha látott.
A menyasszonya. Az övé volt. Talán ezért érezte azt a sürgető
érzést, hogy megvédje, hogy birtokolja, hiszen ami az övé volt,
azt mindig tíz körömmel védelmezte.
–  Miért akarna gyanúba keverni bárki? – folytatta Sophie, és
tett pár lépést Devlin irányába. – Ki kell derítenünk, ki áll
emögött! Muszáj beszélnünk a nénikéddel!
A herceg érezte, ahogy a teste felélénkül a közelében. Volt
már olyan nőkkel, akik a csábítás művészei voltak, de az
ártatlan Sophie ebben az egyszerű hálóruhában teljesen
letaglózta.
– Nem fog segíteni nekünk, Sophie – mondta lágyan.
Sokkal jobban megindította, hogy Sophie ennyire aggódik
érte, mint amit képes volt kimutatni.
– Kérlek, hidd el nekem.
–  De hát tennünk kell valamit! Nem akarom, hogy a
vőlegényem bitófára kerüljön!
Már ott állt Devlin előtt, szív alakú arcáról gyászos elszántság
sugárzott. Devlin nem tudott uralkodni magán. Karja Sophie
dereka köré fonódott, és a lábai közé húzta.
Sophie megragadta a vállát, nem számított erre.
Devlin lehajolt, homlokuk összeért.
–  Emiatt nem kell aggódnod. Én csak attól félek, hogy nem
tudlak megvédeni.
Sophie finoman elhúzódott, és kezébe vette az arcát.
– Nincs mitől megvédeni engem.
Devlin egy pillanatra átadta magát az érintésének.
–  Ha valaki megpróbál gyanúba keverni, hogy végezzen
velem, akkor a menyasszonyomként hatalmas veszélyben vagy.
Te vagy a legjobb eszköz arra, ha ártani akarnak nekem. Ez
lenne az észszerű lépés.
Sophie elsimította Devlin homlokából a tincseket, és ő
majdnem felhördült, annyira jólesett neki az érintése.
–  Valami azt súgja nekem, hogy ez már rég nem az
észszerűségről szól.
Devlin becsukta a szemét, és magába szívta a barack, a
tejszínhab és egy csipetnyi menta illatát. Sophie bódító volt,
teljesen felemésztette. Még sosem vonzódott ennyire senkihez,
pedig a legszebb hölgyeket csábította el. Persze, sosem volt
velük annyi ideig, hogy megismerhesse, mi van a szép külső
mögött. Talán hiba volt kivételt tenni Sophie-val, hiszen még
sosem törődött egyetlen nővel sem.
–  Ha valami történne veled… Nem is tudom, mit tennék –
azzal kinyitotta a szemét, és Sophie komoly tekintetével
találkozott.
 Majd sóvárogva rámosolygott.
–  Nem lesz semmi baj. Tudom, hogy nem. Nagyon erős férfi
vagy, Devlin. Nézd meg, mennyi mindent elértél már. Te lettél
Anglia egyik leggazdagabbja, és nem a családi örökség, hanem a
saját eltökéltséged miatt.
A hercegre furcsa kimerültség telepedett.
– Pont erről van szó, Sophie. Mindig is meg voltam győződve
arról, hogy képes vagyok bármilyen nehézséget leküzdeni. Sőt,
még büszke is voltam erre. De most attól tartok, nem leszek elég
erős.
Devlin nem hitt a fülének. Hogy lehetett képes beismerni, sőt,
hogy engedhette meg magának, hogy gyengének mutatkozzon?
Borzasztóan sebezhetőnek érezte magát, de nem tehetett mást.
Észszerűséget és egyensúlyt keresett, de hiába, a szavak
megállíthatatlanul áradtak belőle.
– Még soha életemben nem féltem ennyire semmitől. Ha arra
gondolok, hogy elveszíthetlek, mintha megfulladnék. Már a
feltételezéstől is óriási nyomás nehezedik a mellkasomra – azzal
a szívére tette a kezét, teljesen megbénult az idegen érzések
letaglózó erejétől.
Sophie megfogta a kézfejét, végtelenül sebezhetőnek látszott ő
is.
– Nincs miért aggódnod. Biztonságban vagyok, és ez nem fog
változni.
– Megígéred? – súgta kétségbeesve a kérdést Devlin.
Sophie arca lassan közeledett felé, majd lágyan szájon
csókolta.
–  Mindent meg fogok tenni érte – mondta, majd hirtelen
legörbült a szája széle, és ijedtség költözött smaragdzöld
szemébe.
– De cserébe meg kell ígérned valamit.
–  Ha módomban áll, természetesen megígérem – válaszolta
Devlin, aki tudta, hogy a csillagokat is lehozná az égről, ha újra
elmosolyodna.
– Ha valaki vérbosszút akar állni rajtad, akkor te vagy az, aki
a legnagyobb veszélyben van.
 g gy y
– De én…
Sophie ujját a szájára tapasztotta, hogy elcsendesítse.
–  Kérlek, ígérd meg, hogy mindig vigyázol magadra. Attól
tartok, a szívem nem bírná elviselni, ha valami történne veled.
Devlin érezte, hogy elszorul a torka.
– Megígérem.
Még soha életében nem félt ennyire annak a gondolatától,
hogy valakit elveszíthet. Észre sem vette, és Sophie Louise
Wolcott lett a legfontosabb ember az életében. A gondolat
halálra rémítette. Hogy történhetett ez meg? Úgy volt, hogy
semmit sem fog jelenteni a számára. Nem akarta, hogy ennyire
számítson neki. Az volt a terv, hogy fizikailag kiélvezi a
társaságát, miután összeházasodnak, de semmi több. Úgy nem
számított volna, ha tönkremennek a dolgok, ami mindenképpen
elkerülhetetlen.
Talán erről volt szó. Talán összekeverte ezt a mérhetetlen
fizikai vonzódást valami jóval többel, mint amit valóban érzett
iránta. Talán ha magáévá teszi, akkor magától elmúlik ez az
átkozott érzés. Végül is ő a gyalázatos herceg, aki hírhedt volt
arról, hogy könnyedén hagyja hátra a nőket.
Tekintetük összeforrt. Az, hogy Sophie testét csupán pár réteg
selyem választotta el az övétől, mintha minden észérvet
félretolt volna. Olyan hévvel vágyott rá, ahogy még senkire.
Muszáj volt a magáévá tennie.
Leereszkedve megcsókolta, a puha ajkak érintésétől
felnyögött. Sophie megnyílt előtte, Devlin pedig egy pillanatot
sem vesztegetve felfedezőútra indult a mézédes mélységben.
Megízlelte a nyelvével, lágyan nyaldosta és cirógatta az ajkai
belső felét.
Mentolos íze volt. A herceg elmélyítette a csókot, és magához
húzta. Nem tudott betelni vele.
Egyszer biztosan elérkezik az a nap, de nem ma. Nem. Ma
este kiéli a vágyait, és akkor újra a régi önmaga lesz.
Egyszerűen muszáj volt megtennie. Más lehetőség szóba sem
jöhetett.
Sophie felhördült, amikor megérezte a hasához préselődő
merevséget, Devlin szája pedig nem szűnt meg felfedezni őt.
Elgyengültek a lábai, mámoros érzés járta át a testét, és egy
pillanatra minden aggodalmát elfelejtette.
Átkarolta Devlin nyakát, mellét egyre közelebb tolta hozzá. A
herceg mellkasából feltörő morajlás eufórikus állapotba sodorta
Sophie-t, úgy érezte, hatalma van a férfi fölött. Amikor Devlin
elhúzta tőle a száját, levegőért kapkodott.
– Biztos vagy ebben, Sophie? – pihegte a herceg, és beletúrt a
hajába. – Még megállhatunk, ha azt akarod. Még menne – nézett
zavartan a menyasszonyára, tekintetében még mindig lángolt a
szenvedély.
Elégedettség töltötte el Sophie-t. A tudat, hogy ilyen hatással
van rá, a védelmi vonalának utolsó bástyáját is lerombolta, és
ez varázslatos érzés volt. Talán Devlin tényleg törődik vele.
Sophie megtekerte a csípőjét.
– Nem akarok megállni.
–  Megőrjítesz – búgta a homlokába a herceg. – Tudod, mit
beszélsz? Tudod, mit kérsz tőlem?
Ha megteszik, már nem lesz visszaút.
–  Igen, tudom – nézett egyenesen a mélykék szempárba
Sophie, majd elmosolyodott.
Soha életében nem volt még ennyire biztos semmiben.
– Hiszen te emlékeztetsz mindig arra, hogy jegyben járunk.
Devlin minden előjel nélkül a karjába kapta, és átvitte az
ágyhoz. Óvatosan leengedte a matracra, majd mellé feküdt.
Megcirógatta az arcát.
– Biztos vagy benne, Sophie? Nem akarom, hogy megbánd.
Sophie megérintette a mellkasát, majd elkezdte kigombolni az
ingét, ujjbegye ácsingózva súrolta a csupasz bőrét. Kissé
megremegett. Vajon meg fogja bánni? Valószínűleg. De ebben a
szent pillanatban az egyáltalán nem érdekelte. Tudni akarta,
milyen érzés nőnek lenni… Devlin nőjének lenni. Beharapta
alsó ajkát, ahogy a túláradó vágyakozás szinte letaglózta.
– Biztos vagyok benne.
A herceg felnyögött, amikor Sophie keze lassan, centiről
centire megindult lefelé.
–  Van valami fogalmad arról, mit művelsz velem? – súgta
rekedt hangon Sophie fülébe, aki megrázta a fejét válaszul, és
közben elért az utolsó gombhoz.
Letolta róla az anyagot, tenyere végigsiklott a herceg széles
vállán. Lélegzet-visszafojtva szívta magába izmos felsőteste
látványát. Devlin bőre barna volt, nem tudta visszafogni magát,
muszáj volt feltérképeznie a férfias vonalait. Erősnek,
keménynek érezte minden porcikáját.
Sophie tekintete lejjebb kúszott, feszes derekánál, a nadrág
szélénél kikandikált egy kis hasszőr. A kíváncsiság, amit a
vászonnadrág alatt felemelkedő látvány okozott benne,
semmihez sem volt fogható.
Devlin megfogta a kezét, majd rávezette a férfiasságát elfedő
anyagdarabra, majd megmutatta neki, milyen mozdulattal
dörzsölje a merevségét.
–  Látod, milyen hatással vagy rám? Látod, mennyire
felkorbácsolod a vágyaimat? Elég, ha csak hozzám érsz, és
máris olyan kemény leszek, mint a márvány – vallotta be Devlin
recsegő, és végtelenül hívogató hangon.
Sophie nyelt egy nagyot. Annyira puha, és mégis kőkemény!
Elképzelni sem tudott ehhez foghatót.
Felpillantott, és a herceg szemében ugyanazt az izzó
szenvedélyt látta viszont. Devlin újra lehajolt, és mohón,
követelőzőn újra megrohamozta a száját. Sophie hasonló
hevességgel viszonozta a csókját.
A herceg keze ügyesen mozgott, és mielőtt Sophie
észrevehette volna, a hálóruhája felső gombjai kiszabadultak, a
keblét és csupasz derekát máris szinte felfalta Devlin tekintete.
Kiszolgáltatottnak kellett volna éreznie magát, de Sophie csak a
mindent elsöprő vágyat ismerte fel magában.
– Annyira szép… – búgta forró csókokat lehelve a nyakára.
 y p g y
Sophie hangosan felnyögött, amikor Devlin tenyere
beborította az egyik mellét, és óvatosan masszírozni kezdte.
Ujjai a bimbóját kényeztették, lágyan dörzsölte, míg meg nem
keményedett. Sophie-n végigsöpört a kéjes élvezet. Istenem!
Ehhez könnyedén hozzá tudna szokni!
Devlin szája magára hagyta a nyakát, és a keblére vándorolt.
Elnyelte a felágaskodó bimbót, és erélyesen szívni kezdte.
Sophie szemérmetlenül tolta egyre közelebb a mellét, hátát
megfeszítve teljesen kitárulkozott előtte. Minő édes
zabolátlanság!
Nyüszített, amikor Devlin egyik keze lassan megindult a hasa
felé, hogy megragadja a pantallója derekát. Az alsónemű végül
a csípője alá kúszott, Sophie meztelen teste végre láthatóvá vált.
Talán idegesnek kellett volna lennie, de a herceg szemében
izzó vágy önbizalommal töltötte el. Finoman a matracra tolta
Devlint, és az oldalára fordult. A herceg fenséges férfi volt. A
gázlámpa fénye megvilágította lenyűgöző fizikumát. Sophie úgy
érezte, meg kell tudnia, milyen az íze, milyen, ha megérintheti
őt.
Lassan megnyalta Devlin kidudorodó mellbimbóját. A herceg
hangos, morajló válasza felbátorította, és szívni kezdte, tenyere
közben a csupasz mellkasát fedezte fel. Önkéntelenül is egyre
lejjebb vándoroltak az ujjai, egészen a nadrágja széléig.
Leküzdhetetlen kíváncsiság lett úrrá rajta. Érezni akarta
Devlint, férfiasságának minden egyes centijét.
Szabadon engedte a bimbóját, és végigcsókolta az utat
egészen a köldökéig. Amikor a nadrágjához ért, lassan, gombról
gombra haladt.
Devlin forró leheletét érezve elégedetten simított végig a
férfiasságán. Miután túljutott az utolsó gombon is, a nadrág
lassan engedett, és letolta az alsóneműjét.
A herceg kinyitotta a száját, amikor kiszabadult a pénisze, és
büszkén meredt a plafon felé. Sophie nyelt egyet. Nagyjából
tudta, hogy néz ki a szeretkezés, hogy mi ér mihez és mi hova
megy, legalábbis a vidéki látogatásai során többször látta, ahogy
az állatok szorgoskodnak. De Devlin férfiassága olyan nagy volt!
 g g y gy
Sophie számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy beférjen oda,
ahová kell.
– Nem hiszem, hogy menni fog – adott hangot kétségeinek.
Devlin elvigyorodott, és lehúzta lábáról a nadrágot,
megszabadult az ingétől is, mielőtt az oldalára fordult volna.
Óvatosan letolta Sophie válláról a hálóruhát.
– Menni fog, kedvesem. Nem kell aggódnod.
Most, hogy anyaszült meztelenül feküdt a herceg előtt, izgulni
kezdett. Karját keresztbe fonva sietve eltakarta a kebleit.
Devlin előrehajolt és lágyan megcsókolta.
– Nem kell szégyenlősködnöd. Gyönyörű vagy.
A herceg tekintetéből csak úgy áradt az elismerés, miközben
minden egyes porcikáján meglegeltette a szemét. Sophie
leengedte a karját, hogy Devlin mindent láthasson. Sosem volt
még ennyire kiszolgáltatva senkinek, de volt valami a vőlegénye
tekintetében, amitől úgy érezte, ő a legszebb nő a világon.
Devlin ujjai a lába közé kúsztak, Sophie felnyögött.
Önkéntelenül indult meg a csípője, egyre erőteljesebben
dörzsölte magát a herceg kezéhez. A mámorító érzés egyre csak
fokozódott, jól tudta, könnyedén hozzászokna ehhez, ha lehet.
Megragadta Devlin vállát, és felszisszent, amikor két ujja
belékúszott, miközben a hüvelykujjával megállás nélkül
dörzsölte azt a leírhatatlanul érzékeny pontot. A mozdulat
mintha villámcsapásként érte volna, őrjítően szabadnak,
kívánatosnak érezte magát.
– Ez tetszik, igaz? – rebegte a herceg.
Sophie csak bólintani tudott, a belsőjében fokozódó nyomás
robbanásközelivé vált. Mintha lángolt volna a teste, a lába köze
nedvessége teljesen beterítette Devlin ujjait, így könnyedén
tudott ki-be járni benne.
Végre megcsókolta. Nyelve hódító kalandra indult, és
miközben ujjai egy varázslatos világot nyitottak meg előtte,
Sophie eljutott a csúcsra. Egy pillanatra mozdulatlanná vált,
majd megfeszült körülötte, és erőteljes remegés lett úrrá rajta.
Mielőtt magához tért volna, Devlin fölé emelkedett, a herceg
súlya a matrachoz szegezte.
 y g
Elhelyezkedett a combjai között, és egy jól irányzott
mozdulattal, hangos nyögés kíséretében már el is foglalta őt.
Sophie hajadon elméje mintha ellenkezett volna, de a
hüvelyét elöntő forróság úgy tűnt, felülír mindent.
–  Sajnálom, kedvesem – búgta a fülébe Devlin, aki nem
mozdult, hagyta, hogy Sophie megszokja az érzést. – A fájdalom
hamarosan múlni fog.
Sophie megemelte a csípőjét, hogy még mélyebbre
kerülhessen. Kicsit valóban fájt, de azt akarta, hogy közelebb
legyen, hogy teljesen kitöltse őt. Soha, semmire nem vágyott
ennyire.
– Nem akarlak bántani.
Sophie karja a vállaira kúszott, és megpróbálta magához
szorítani a férfit. Devlin teste forró volt, biztonságban érezte
magát mellette, és nem érdekelte, hogy a vészharangok a
fejében azt zúgták, ne kötődjön túlságosan hozzá.
– Nem bántasz.
Újra megfeszítette a csípőjét, a két test összeért. Az eleinte
még feszítő érzés kezdett a múlt martalékává válni.
Devlin mély, morajló hang kíséretében beljebb tolta magát,
hogy aztán lassan elkezdjen távolodni tőle. Sophie lábaival
sietve átkulcsolta a herceg derekát.
– Ne! Maradj bennem – követelte.
A lehető legtovább akarta elnyújtani ezt az intim pillanatot.
Devlin halvány nevetést préselt ki magából.
–  A világ minden kincséért sem lennék képes távol lenni
tőled. Lazulj el, szerelmem. Ígérem, élvezni fogod, erről
mindenképpen gondoskodom.
Sophie lassan megnyugodott, Devlin pedig újra behatolt, hogy
aztán ritmikus mozgással ki-be járjon benne. A teljes üresség
érzése eltűnt, Sophie-ban minden egyes lökés nyomán egyre
csak nőtt a vadító feszültség.
Devlin a lehető legmélyebbre merítette magát, és felnyögött.
–  Ó, igen, Devlin! – kiáltotta Sophie, amikor az egész teste
megfeszült, és az orgazmus vad hullámai minden porcikáját
elérték.
 – Igen, Sophie! Az én Sophie-m… – bömbölte a herceg, majd a
következő pillanatban őt is elérte a kielégülés, magja akadály
nélkül lövellt a menyasszonyába.
Ki tudja, meddig feküdtek így, Sophie élvezte, ahogy Devlin
súlyos teste beteríti. Átkarolta a vállát, és abban a szent
pillanatban elégedettség töltötte el. Az övé lett. A birtokos jelző
örömmel töltötte el. Talán ha kielégíti, nem lesz hűtlen? Egy
jelentéktelen hang a fejében arra figyelmeztette, hogy
bolondosan, hóbortosan viselkedett. Devlin viszont elismerte,
hogy szüksége volt rá, és hogy nem tudja elképzelni az életét
nélküle. Egy nőcsábász biztosan nem beszél így.
De bár ezerféle módon tudatta vele, hogy kívánja őt,
szerelemről egy szót sem szóltak az első, együtt töltött
éjszakájuk során. Leszámítva azt az aprócska esetet, amikor
„szerelmemként” utalt rá. De mivel a herceg igencsak tapasztalt,
valószínűleg ennek nem volt túl nagy jelentősége.
Vajon az anyja is így érzett az apja iránt? Ugyanaz a vak hit
abban, hogy megváltoztathatja a kalandozó természetét? Hogy
a többi nővel ellentétben ő elég lesz neki? Ezért bocsátotta meg
az apja minden tévelygését? Mert hitt benne, hogy egy nap
megváltozik, és hűséges lesz hozzá? De a szoknyabolondokból
ritkán lesz mintaférj, és az anyja szíve ebbe szakadt bele, ez lett
számára a vég.
Sophie nem hagyhatta, hogy olyan naiv legyen, mint az anyja
volt, sem azt, hogy mint ő, mindig megbocsásson. De talán igaza
volt abban, hogy Devlin nem az a gazember, aminek
beállították.
Egy része kétségbeesetten remélte, hogy nem tévedett.
 Harmincötödik fejezet

Ahogy az éjszaka közepe egyre közeledett, Sophie a szoba sötét

árnyait figyelte. Már majdnem fél órája feküdt Devlin mellett,
érezte a mély, kiegyensúlyozott légzését, végül megállapította, a
herceg elaludt.
Eljött az idő, amikor leosonhatott Lord Crowley
dolgozószobájába, hogy reményei szerint megtalálja a naplóját.
Ha csinálhatott valamit, az segíthetett elterelni a gondolatait
Devlinről és a jövőbeli hűségéről, hogy egy sokkal hasznosabb
feladatra koncentrálhasson.
Óvatosan kicsusszant Devlin karjai közül, és a másik oldalra
fordult. Kis ideig hallgatózott, de a légzése egyenletes maradt.
Lassan kimászott az ágyból, és lenyúlt az ingéért és a
pantallójáért, ami korábban a padlóra került. Győzedelmes
szisszenés kíséretében nyugtázta, hogy keze a puha
pamutneműbe markolt. Igyekezett minél csendesebben
mozogni. Nagy gonddal bújt bele az ingbe, és felhúzta a lábára
az alsóneműt. Megkötötte a zsinórokat hátul, majd lábujjhegyen
a bőröndjéhez osont.
Puff! A lábujja fájdalmasan találkozott a bőrönd sarkával a
vaksötétben. Elnyomott egy káromkodást, majd lehajolt, hogy
megtapogassa.
– Sokkal többet látnál, ha felkapcsolnád a lámpát – töltötte be
Devlin mély hangja a szobát. – Okosabb, mint a sötétben
botorkálni.
– Jesszus! – pördült az ágy felé Sophie. – Azt hittem, alszol!
Épp csak kivette Devlin alakját, ahogy felkelt az ágyból, és
odasétált a kisasztalhoz. Meggyújtotta a gázlámpát, Sophie
pedig nagyot nyelt, amikor a fény megvilágította a meztelen
testét.
Amikor mellette feküdt, nem igazán tűnt fel neki, milyen
hatalmas és izmos a vőlegénye. Most viszont, hogy már látta,
mennyire magas és milyen széles a válla, megrogytak a térdei.
Szerencsére sikerült úrrá lennie magán.
– Esetleg felöltözhetnél… – javasolta, és máris szégyellte, hogy
milyen kétségbeesetten hangzott a kérése.
Devlin kérdőn nézett rá, pimasz mosoly jelent meg csodaszép
arcán.
– Elmondod, miért vagy a szoba közepén ilyenkor?
Sophie igyekezett sértettséget erőltetni magára a bűnbánás
helyett.
– Nem kelhetek fel, hogy kinyújtóztassam a lábam?
A herceg sokáig hallgatott, láthatóan kattogtak az
agytekervényei.
– Sophie. Miben mesterkedsz?
Megsemmisült sóhaj kíséretében Sophie leült a bőrönd
mellett álló székre.
– Bizonyára nagyon éberen alszol.
– Így van.
– Ilyen a szerencsém.
– Szóval? Miben mesterkedtél?
A herceg választ várt, és egyértelmű volt, hogy az
őszinteségnél kevesebbel nem éri be. Mivel Sophie korábban
azért vitázott vele, mert nem volt őszinte hozzá, úgy volt
igazságos, ha ő sem titkolózik.
– Lord Crowley dolgozószobájába indultam.
Devlin káromkodott egyet.
– Minő együgyűség… Mégis miért?
Egyáltalán nem volt együgyű a terve. Sőt, szinte már zseniális,
még ha nem is dolgozta ki a részleteket.
–  Crowley naplót vezet a hétvégi partikon megjelenő
vendégekről – magyarázta türelmesen. – Abby azt mondta, hogy
tegnap írt bele utoljára. Állítólag a nevek mellett a piszkos
viszonyokat is feltünteti, más ínyencségekkel együtt.
 y y g gy
A nyugtalanság és bosszankodás helyét érdeklődés vette át.
Devlin odasétált a szemközti székhez és leült. Még mindig
meztelen volt, de legalább már nem tűnt dühösnek.
– Egy zsaroló napló.
– Tényleg úgy gondolod?
Logikusnak tűnt. Sophie-t annyira lefoglalta a cél, hogy
megszerezze a füzetet, hogy nem is firtatta, mi célból írhatta a
lord.
Devlin megdörzsölte a borostát az állán, ami az alatt a pár óra
alatt is nőtt, amíg ágyban voltak. Igazán rámenős, kalózszerű
lett tőle.
– Mi másért vezetne ilyesmiről naplót?
–  Jogos – bólogatott Sophie. – Abban reménykedtem, hogy
megtalálom a vendéglistát arról a hétvégéről, amikor Jane
eltűnt.
Hogy legyen valami, ami alapján folytathatja a nyomozást,
mert most úgy érezte, csak a sötétben tapogatózik.
–  És az az ostoba ötleted támadt, hogy az éjszaka közepén
lemész a dolgozószobájába, és megkeresed azt a naplót, igaz?
–  Nos, azt azért nem mondanám, hogy ostoba ötlet volt –
motyogta szinte csak magának.
– Hát persze hogy nem mondanád – állt fel Devlin, és felkapta
az ágy mellől a ruháit.
Sophie maga elé emelte a kezét, mintha csak védekezni
akarna a kritikával szemben.
–  Gondolkodj, Devlin! Ha egyedül kapnak rajta, sokkal
könnyebben ki tudom magyarázni magam, mintha
mindkettőnkre rátalálnának Lord Crowley dolgozószobájában.
A herceg megfordult, fehér inge még mindig a karján pihent.
Sophie azt kívánta, bárcsak már felvette volna. Borzasztóan
megzavarta a látvány a gondolatait.
–  Tényleg azt hiszed, hogy megjátszhatod a naivát anélkül,
hogy Crowley gyanakodni kezdene?
Sophie elkeseredett pillantást küldött a vőlegénye felé, majd
hátradőlt, és elővette legkihívóbb, legüresfejűbb mosolyát,
szeme elkerekedett és a pilláit is megrebegtette.
 p g g
– Tudom, mit forralsz.
Végre magára kapta az inget.
–  Kitaláltad egyáltalán, hogyan fogsz bejutni a szobába, ha
kulcsra van zárva?
Sophie beharapta a száját.
–  Nos, én… Igazából abban bíztam, hogy nem lesz kulcsra
zárva, de ha mégis, kitaláltam volna valamit.
Devlin zárfeltörési képességei éppen kapóra jönnének.
– Akkor menjünk. Felöltözöl?
–  Velem jössz? – kérdezte Sophie, és máris nyitotta a
bőröndjét.
– Valakinek vigyáznia kell rád.
– Én tudok magamra vigyázni! – tiltakozott Sophie, miközben
elővett egy nagyon is megfelelő barna ruhát. – Sok éve csinálom
már.
Devlin nem szólt semmit, csak odalépett hozzá, és megfogta
Sophie vállát. Erőteljes csókot nyomott a szájára, így hallgattatta
el.
–  Most már az én dolgom, hogy megvédjelek, és erről nem
nyitok vitát.
Sophie-nak elakadt a lélegzete. Valami történt vele, mert úgy
érezte, soha, senki sem mondott neki olyan romantikus dolgot,
mint Devlin makacs kijelentése. Hátranyúlt, előrehúzta a ruha
két szalagját, és megkötötte a derekán.
– Ez valami új módi? – kérdezte a herceg.
Sophie elfintorodott.
–  Ha nincs kéznél egy cseléd, aki segítsen felöltözni, muszáj
megoldást találni.
Devlin kuncogott.
– Segítsek?
– Nem, ez elég jól megtartja. Sokszor bevált már ez a módszer,
amikor siettem reggel a Grey Streetre.
Sophie semmiképpen sem akarta, hogy elvonja a figyelmét a
bőrét simító, szakavatott férfikéz. Lehajolt, és felemelte a puha
bőrből készült csizmáját.
– Szerinted hol tarthatja azt a naplót?
 j p
Devlin a szobájuk közti ajtóhoz indult, és átment a túloldalra.
A következő pillanatban a cipőjével a kezében tért vissza, majd
lehajolt, és felvette a lábbelit.
–  Valószínűleg van egy széfje – válaszolt végül Sophie
kérdésére.
–  Egy széf? – gondolkodott el Sophie. – Van benne ráció. De
hogyan tudnánk kinyitni?
– Elég jól bánok az álkulcsokkal.
Az ajtó egy dolog, de…
– Biztos vagy benne, hogy ki tudsz nyitni egy széfet?
–  Elég legyen annyi, hogy Nicholas apja azt a hitet vallotta,
hogy a legénységének mindenféle területen használható
tudással kell rendelkeznie. John sok mindent tanított nekem a
zárakról, és arról, hogyan lehet kinyitni őket. Az évek során
remekül vizsgáztam ezekből az ismeretekből.
– Kitűnő! – lelkendezett Sophie. – Azt hiszem, szerencsém van,
hogy felébredtél.
– Valóban? – fordult felé csipkelődve Devlin. – Képzeld csak el,
mi lett volna, ha nem csupán egy bezárt szobával, hanem egy
bezárt széffel találod magad szemben! Mégis mihez kezdtél
volna akkor?
Sophie felszegte az állát.
–  Egyszerű. Visszajöttem volna, és kirángattalak volna az
ágyból, hogy segíts. Most, hogy felébredtél, erre már nem lesz
szükség.
– Csakugyan?
Sophie befejezte a csizmája befűzését, és felállt.
–  Csakugyan. Ha már eleget gúnyolódtál rajtam, esetleg
elindulhatnánk? – azzal felkapott egy sálat, és a vállára terítette.
Devlin elvigyorodott.
– Sosem gúnyolódnék rajtad. Én csupán rámutattam a ma esti
grandiózus terved hiányosságaira.
–  Milyen figyelmes vagy! – mondta nyájasan Sophie,
miközben odament a hálószobája ajtajához, és elfordította a
kulcsot.
Kinyitotta az ajtót, és óvatosan kidugta a fejét a folyosóra, és
 y j g j y
elnézett mindkét irányba. Sehol senki. Intett is Devlinnek.
– Tiszta a terep.
– Kedvesem! Igazi kémtehetség vagy!
–  Elég legyen a viccelődésből – dorgálta meg halkan a
herceget, és elindult a hall felé.
Devlin szorosan mögötte lépdelt.
Körbenézve a sötét folyosón, Sophie meglepetten vette észre,
hogy egy-két lámpát égve hagytak.
– Miért égnek ezek a lámpák?
A herceg szája széle felfelé kunkorodott.
–  Gondolom azért, hogy mindenki megtalálja azt a szobát,
ahová igyekszik.
Sophie továbbindult, de közben összevonta a szemöldökét.
–  Bizonyára mindenki tudja, hogy melyik szobában
szállásolták el – jegyezte meg a válla fölött.
–  Nem hinném, hogy a saját, vagy a házastársuk szobájával
kapcsolatban történnének balesetek.
–  Ezzel mire akarsz… Ó! – kiáltott fel Sophie, miután
megértette, mire céloz Devlin.
– Kedvesem. Nem véletlenül vannak, olyanok, akik elfogadják
a Crowleyék meghívását, és olyanok, akik nem. Akik itt vannak,
általában jó okkal vesznek részt az eseményen.
Sophie nem tudta elfojtani a grimaszát, miközben a lépcső
tetejéhez ért.
–  Szerintem ez borzalmas. És úgy gondolom, hogy te nem
először jársz itt.
–  Egyetlenegyszer jártam itt, öt évvel ezelőtt – vallotta be
Devlin.
Sophie nem szeretett volna arra gondolni, mi történhetett
azon az egy hétvégén, sok-sok évvel azelőtt, hogy találkoztak
volna. Saját szemével is eleget látott ahhoz, hogy tudja, mire
képes egy nővel, most pedig már első kézből is tapasztalta. A
gondolat, hogy Devlin mással csinálja azt, elviselhetetlen volt
számára.
Mindketten némán haladtak tovább, míg el nem érték Lord
Crowley dolgozószobáját.
Sophie megragadta a kilincset, és óvatosan elfordította. Nem
engedett az ajtó.
– Be van zárva.
– Ki gondolta volna?
Sophie toppantásának hangja visszhangzott az üres folyosón.
– Nos, akkor nyisd ki.
–  Állok rendelkezésére, hölgyem – jegyezte meg Devlin
szárazon, és elővett két hosszú fémtűt a zsebéből.
–  Siess! – hessegetett Sophie a kezével. – Bármikor
felbukkanhat valaki!
–  És most ki parancsolgat? – azzal a herceg lehajolt, és
bedugta a zárba az álkulcsot.
Húsz másodpercébe telt, mire a zár engedelmeskedett. Öntelt
vigyorral az arcán kinyitotta, és belépett a szobába.
Sophie sietve követte, és becsukta maga mögött az ajtót. A
dolgozószobában sötét honolt.
Devlin meggyújtott egy gyufát, és odasétált a falra szerelt
gázlámpához. Felemelte az üvegbúrát, kinyitotta a csapot, és
fölé tartotta az égő fadarabot. A gáz lángra kapott, a búra a
helyére került.
Sophie arca felragyogott.
– Milyen kitűnő gondolat, hogy hoztál gyufát!
–  Még szerencse, hogy egyikünk végiggondolta, mire lehet
szükség ehhez a kis kalandhoz, nem igaz?
–  Nos, a kémkedés és a leselkedés általában nem jellemző
rám. Nem úgy, mint egyesekre – ráncolta össze a homlokát. –
Persze, talán el kell ismernem, hogy nem készültem fel
kellőképpen, de ha már itt vagyunk, keressük meg azt a naplót.
Sophie nekilátott, és kinyitotta Crowley asztalának összes
fiókját. Lehetséges, hogy van egy titkos rekesz valahol? Lassan
végigsimította a bútor széleit, ujja beleakadt valamibe, ami egy
apró gombnak tűnt. Óvatosan megnyomta, majd távoli
kattanást hallott hátulról. Talán mégis van érzéke a
kémszakmához…
– Ez mi volt? – kérdezte Devlin.
 Sophie megpördült. A padló egy darabja felpattant. Odalépett
az apró, négyzet alapú üreghez.
– Azt hiszem, megtaláltam a széfet.
A herceg odalépett hozzá, és leguggolt. A padlódarabot
zsanérral rögzítették, így amikor behajtották, tökéletesen
belesimult a parkettába. Az alatta lévő résben ott rejtőzött a
páncélszekrény.
–  Ez egy régi Barclay széf, nagyjából huszonhárom éves –
simított végig a záron. – Szép munka.
Sophie-nak önkéntelenül az jutott az eszébe, ahogy nem is
olyan rég, ezek az ujjak őt cirógatták. Megrántotta a sálját.
Zavarba jött, melege lett, és nem csak azért, mert jólesett neki
Devlin elismerése.
– Érdekes. Látod ezeket a karcolásnyomokat a zár szélén?
Devlin kizárólag a széfre koncentrált.
Sophie fölé hajolt, hogy megnézze, amiről a herceg beszélt.
Több durva horzsolásnyomot látott a kulcslyuk mellett, bár ha
Devlin nem hívta volna föl rá a figyelmét, talán észre sem vette
volna őket.
– Igen. Mi van velük?
A herceg felpillantott rá.
–  Ez azt jelenti, hogy valaki kulcs nélkül próbálta kinyitni a
széfet, és elég hanyag munkát végzett. Nem tűnik réginek,
hiszen a karcolásokban nincs sem por, sem más lerakódás.
– Vajon sikerült felnyitnia?
–  Nem tudom – válaszolta Devlin, és elővette a hosszú
fémdrótokat a zsebéből.
–  Tényleg ki tudod nyitni? – kérdezte Sophie suttogva, a
füléhez hajolva.
–  Figyelj, és tanulj, kedvesem. Figyelj és tanulj – mondta
Devlin magabiztosan.
Behelyezte a tűket a zárba, és ügyesen forgatni kezdte őket,
miközben fel-le irányba is mozgatta a kezét.
– Ez az, szerelmem, nyílj ki szépen! – ösztökélte a széfet.
Mesés. Most már a széfet is a szerelmének nevezi?
Nyilvánvaló, hogy amikor korábban így nyilatkozott róla is, az
 y gy gy y
csupán egy üres szófordulat volt, és semmit sem jelentett neki.
Sophie saját csalódottságát nem tudta nem észrevenni.
Csodálattal nézte Devlint. Tényleg tehetséges zártörő volt.
Milyen kár, hogy a saját szívét nem tudta megnyitni.
– Erre meg kell majd tanítanod.
A herceg elfordította a kilincset, és kinyitotta a széfet.
– Meglátjuk.
Mindketten a széfbe néztek. Sophie felszisszent és döbbenten
hátrált egy lépést.
A széf mélyén nem egy napló, hanem egy hófehér hímzett
zsebkendő lapult, Huntington címerével.
Devlin benyúlt, és kivette az anyagdarabot. Kihajtotta, és így
láthatóvá váltak az apró, vöröses-barnás pöttyök a zsebkendő
szélén.
Sophie közelebb hajolt, és megvizsgálta a szennyeződést.
– Megszáradt vér lenne?
Devlin elfintorodott.
– Nagyon úgy tűnik.
– De mit jelenthet ez?
Vár. A Huntington címer…
–  Vagy Crowley játszik egy nagyon veszélyes játékot, vagy
valaki sikeresen feltörte a zárat előttünk.
–  És elvitte a naplót, helyette pedig itt hagyta a családi
címeres zsebkendőt… – hallgatott el Sophie, ahogy rátört a
felismerés. – Valaki még jobban bele akar keverni az ügybe.
– Meglehet – értett egyet vele Devlin. – Azt mondtad, hogy ma
délután látta valaki Crowleyt, ahogy a naplójába ír, és nélküle
hagyta el a szobát, igaz?
– Igen, ezt mondta Abigail – nézett a hercegre élesen Sophie. –
Úgy gondolod, hogy a gyilkos itt van ezen a hétvégén?
Devlin mintha egy örökkévalóságig hallgatott volna, majd
bólintott.
– Igen, Sophie. Azt hiszem, nagyon is valószínű, hogy most is
itt van valahol a házban. És azt hiszem, okkal feltételezhetjük,
hogy bárki is legyen az, mérhetetlenül neheztel rám.
 Harminchatodik fejezet

Ahogy a felkelő nap fénye lassan elkezdett bekúszni a szobába,

Sophie kinyitotta a szemét, és belepislogott a hajnal előtti
homályba.
Szeme alkalmazkodott az árnyakhoz, majd felnyögött, amikor
eszébe jutottak az éjszaka eseményei.
Oldalra fordult, és hát persze hogy ott volt mellette Devlin az
ágyon, és szokatlanul éber tekintettel figyelte őt. Ez a férfi
sosem alszik?
– Hogy aludtál? – érdeklődött.
Sophie a hálóruhájával babrált, némiképp zavarba jött attól,
hogy valaki nézte, miközben alszik.
A herceg nem volt hajlandó egyedül hagyni éjszakára, ő pedig
nem küzdött ellene, hiszen a gondolat, hogy Devlin a közelében
lesz, megnyugtatta. Amikor bemászott mellé és átkarolta,
szorosan a mellkasára ölelte, annyira biztonságban érezte
magát, hogy amint a vőlegénye vállára tette a fejét, szinte
azonnal álomba merült.
–  Igazából – válaszolta Sophie –, a körülményekhez képest
meglepően jól.
– Helyes. Sűrű napunk lesz ma.
– Igen. A faluban kell körbekérdeznünk Jane ügyében.
Sophie felült, magára húzta a takarót, bár a hálóruhája a
nyakától a lábujjáig fedte a testét.
Devlin arcán elégedett vigyor jelent meg.
– Kedvesem. Már mindent láttam tegnap este.
– Nem kell emlékeztetned rá – morogta Sophie.
A herceg tekintete hirtelen fellángolt.
 –  Fenségesen nézel ki. Ha nem lenne annyi tennivalónk ma
reggel, azt hiszem, felhajtanám azt a hasznos kis ruhadarabot,
és megvizsgálnám, találok-e máshol is olyan kipirulásokat, ami
az imént tűnt fel az arcodon.
–  Devlin! Javíthatatlan vagy! Már így is eléggé zavarban
vagyok.
–  Ne aggódj, édes. Minél többször átadjuk magunkat a
szerelem gyönyörének, annál kevésbé leszel zavarban – azzal
előrehajolt és finoman megcsókolta az állát.
Sophie érezte, hogy egyre vörösebb lesz az arca a megjegyzés
és a csók nyomán, Devlin szavai visszhangoztak a fejében.
– De köztünk nincs szó szerelemről, nem igaz?
– Mire célzol ezzel? – kérdezte Devlin, a mókázó férfi helyére
egy komoly herceg lépett.
Sophie megnyalta a szája szélét. Hirtelen nagyon kiszáradt az
ajka.
–  Szeretned kell valakit ahhoz, hogy átadhasd magad a
szerelem gyönyörének vele, nem igaz? Tehát igazából nem volt
semmi köze a szerelemhez annak, amit csináltunk.
A herceg arcéle megfeszült.
–  Ez csak egy kifejezés, kedvesem. Hisz tudod, hogy nem
hiszek a szerelemben.
Sophie nagyon lassan bólintott egyet. A herceg szavai késként
hasították fel a szívét.
– Nem, persze hogy nem.
Mégis mit várt? Szerelmi vallomást, csak mert intim
helyzetbe kerültek? Sophie egyik fele, egy titkos fele, aminek a
létezéséről ő maga sem akart tudomást venni, kétségbeesetten
reménykedett, de tudta, hogy szalmaszálba kapaszkodik. Egy
percig nagyon is haragudott magára. Hogy hagyhatta, hogy
érzéseket tápláljon egy kurafi iránt? Azok után, amit az apja
tett, lehetett volna sokkal okosabb is. De kezdett rájönni, hogy a
szíve fölött az eszének nem volt hatalma, hiába is akarta, hogy
pont fordítva legyen.
Devlin fújtatott egyet.
 –  Gyere. Azonnal össze kell pakolnunk neked. Már hívtam a
cselédedet, hogy segítsen.
–  Hogy mit csináltál? – sikongatott Sophie, és kimászott az
ágyból. – Abigail nem láthat az ágyamban! Mit fog gondolni? Ez
végtelenül megalázó!
A herceg megvonta a vállát, így fejezte ki, hogy különösebben
nem idegeskedik emiatt.
– Össze fogunk házasodni, ezért szinte teljesen mindegy, hogy
lát-e az ágyadban vagy sem. Egyébként is hozzá kell szoknia,
hogy reggelente melletted ébredek.
Devlin is felkelt, Sophie pedig újra elpirult, hiszen a herceg
anyaszült meztelen volt.
–  Fel kell venned egy nadrágot! – rohant a székre halmozott
ruhákhoz, és felkapta Devlin nadrágját, majd odadobta neki,
amit a herceg elkapott, és nyugodtan öltözködni kezdett.
– Kezdj pakolni! – emlékeztette Sophie-t.
– De mi ez a nagy sietség?
A herceg egyik szemöldöke a magasba szökött.
–  Azontúl, hogy végérvényesen megbecstelenítettelek,
lehetséges, hogy egy gyilkos van a közelben, és nem akarom,
hogy bármi bajod essen. Azonnal elmegyünk innen.
–  Nem, nem megyünk – emelte fel Sophie a köntösét, hogy
magára terítse. – Devlin. Tudom, hogy aggódsz, de muszáj
kiderítenünk, mi történt Jane-nel. Egyszerűen nem mehetünk
el.
– Azt már elintéztem.
Sophie félbeszakította a készülődést, és Devlinre bámult,
miközben millió kérdés cikázott a fejében.
– Hogy érted azt, hogy elintézted? Egyáltalán hogy lehetséges
ez?
– Az egyik emberem épp most ment el, hogy körbekérdezzen.
–  És ezt máris elintézted? – faggatta kétkedve a vőlegényét,
majd a következő pillanatban mintha a félelem fojtogatni
kezdte volna. – Bejött ide, és egy ágyban látott minket?
– Nem – válaszolta Devlin. – Olyan mélyen aludtál, hogy észre
sem vetted, amikor felkeltem, és átmentem a másik szobába,
hogy beszéljek vele.
Ez legalább enyhített a helyzeten.
– Értem. De miért küldtél valaki mást? Mi is feltehettük volna
a kérdéseinket, mielőtt elindulunk Londonba.
–  Mi nem Londonba megyünk, hanem a Huntington
udvarházba. Ezért is olyan fontos, hogy mihamarabb
elinduljunk. Szeretnék még ma odaérni.
–  Magaddal szeretnél vinni a vidéki birtokodra, Derbyshire-
be?
– Igen.
Bár a gondolat, hogy láthatja a birtokot az ország egyik
legszebb területén, csábító volt, Sophie tudta, hogy hajadonként
nem kísérheti el Devlint.
–  Ezt nem teheted. Vagy talán elfelejtetted, hogy még nem
vagyunk házasok? Mabel néni teljesen kitérne a hitéből.
A színpadias hajlamait félretéve, az elmúlt napok eseményei
bizonyára nem tettek jót a nénikéje idegeinek.
Úgy tűnt, a herceg mérlegeli Sophie érveit, mielőtt válaszolna.
–  Az a hagyomány, hogy a herceg oda viszi az újdonsült
menyasszonyt.
–  Az újdonsült menyasszonyt? – hüledezett Sophie recsegő
hangon.
Érezte, hogy Devlin kérés helyett újra parancsolgatni fog.
– Igen – mondta a herceg, és gombolni kezdte az ingét. – Még
ma összeházasodunk, amint megérkeztünk a Huntington
udvarházba. Nálam van a különleges házassági engedély, és
már üzentem a plébánosnak is.

A férfi lassan visszasétált a számára kiosztott szobába Lord

Crowley rezidenciáján, keze ökölbe szorult.
Több hölgy és úr mellett elment a folyosón, barátságosan
mosolygott mindenkire, de közben belül szinte felrobbant a
dühtől, miután kihallgatta a herceg szolgája és a komornyik
beszélgetését. Lady Sophie és a gyalázatos semmiképpen sem
utazhatnak ma a Huntington udvarházba! Ha sikerül
biztonságban odajutnia a gyalázatos védelme alatt, minden
terve dugába dől! Ott már elérhetetlenné válna, és ez
teljességgel elfogadhatatlan! Fel kellett gyorsítania az
eseményeket. Beviharzott a szobájába, odalépett a csengőhöz,
keményen meghúzta a zsinórt, majd leült az íróasztal mögé.
Felkapott egy írótollat és egy pergament, majd belemártotta az
íróhegyet a tintatartóba, és nekilátott a levélnek.
A hang a fejében figyelmeztette, hogy legyen óvatos, ne
kapkodjon, de a másik fele tudta, hogy eljött az ideje a
cselekvésnek. A gyalázatosnak meg kell fizetnie.
Félbehajtotta a lapot, majd még két levelet írt. Amikor végzett,
beborítékolta mindegyiket.
A szolgája az ajtóból szólította meg.
– Kéretett, uram?
A férfi mosolyogva hátradőlt a székén.
– Igen, Crandall. Sürgősen kézbesítenie kell ezeket a leveleket.
Az elsőt adja át Crowleyék egyik szolgájának, ő vigye el. Nem
szeretném, ha vissza lehetne követni hozzám. Megértette?
– Igenis, uram.
–  Helyes. Utána pedig pattanjon lóra, és szélsebesen, mintha
maga az ördög űzné, vigye el a másik két levelet Londonba.
Crandall bólintott, és átvette a leveleket a munkáltatójától.
– Természetesen, uram.
A férfi egy pillanatra megszorította Crandall vállát.
–  Itt az ideje, hogy véghez vigyem a tervemet. Követnie kell
minden korábbi utasításomat. Megértette, Crandall? Hibának
nincs helye.
Crandall hangosan nyelt egyet.
– Nem fogok csalódást okozni, uram.
– Legyen is így – mondta a férfi. – Ideje végre bosszút állnom.
Devlin a szoba túloldalán készülődő kisebb tornádóra pillantott,
ami nem volt más, mint maga Sophie. Keze ökölbe szorult, teste
megmerevedett, és hihetetlenül forrongó kifejezés ült ki
meseszép arcára. Egyértelmű volt, hogy nem értékelte a
mielőbbi indulás értekében tett erőfeszítéseit.
–  Te basáskodó, arrogáns disznó! – emelte meg Sophie a
hangerőt minden egyes jelzőnél. – Nem írhatod elő nekem, hogy
ma összeházasodjunk!
Felkapta a kerevetről az egyik párnát, és Devlin fejéhez vágta,
aki könnyedén elhajolt a veszély elől. Egy részét meglepte a
menyasszonya heves reakciója. Sophie még sosem reagált
veszekedéssel egyetlen utasítására sem.
–  Az isten szerelmére! – kiáltott a herceg. – Fejezd be ezt a
gyerekes viselkedést! Itt veszélyben lehetsz, és én megteszem,
amit kell, hogy megvédjelek!
Amilyen gyorsan jött a vihar, olyan hirtelen el is csendesült.
Sophie egy ideig a plafont bámulta, mintha az elveszett
türelmét kereste volna, majd vett egy mély lélegzetet.
–  Miért törődsz velem ennyire? Hiszen nem is szeretsz! –
masírozott az ablakhoz. – Ezt elég egyértelműen leszögezted. De
én…
Sophie a levegőbe lendítette a kezét, mert elfogytak a szavai,
majd hirtelen a homlokát kezdte dörzsölni, és annyira
kétségbeesettnek tűnt, amilyennek Devlin eddig még sosem
látta.
–  Azt hiszem, a szívem talán veszélyes terepre tévedt, és…
egyre fontosabb vagy a számára.
Sophie szavai úgy hatottak Devlinre, mintha golyózáport
zúdított volna rá. Egy lépést tett felé, de aztán megállt. Saját
magával harcolt. Egy része szerette volna magához ölelni, de a
racionális énje tudta, hogy nem engedheti, hogy megtegye.
Mert azzal ellentétben, amiben reménykedett, az együtt
töltött éjszaka nem enyhítette azt az erőteljes sóvárgást, amit
Sophie iránt érzett. Sőt, csak felerősítette. Az isten verje meg!
Nem ez volt a terv. Úgy döntött, biztonságosabb vizekre tereli a
beszélgetést.
–  Tudod, én nem hiszek a szerelemben. Azt hittem, hogy te
sem. Mintha azt mondtad volna, hogy sosem lennél annyira
bolond, hogy beleszeress egy nőcsábászba.
– Akkor azt hiszem, mégis bolond vagyok – fújta ki a levegőt
lassan Sophie, és az ablak felé fordult.
Mintha Devlin egész teste összezsugorodott volna, páni
félelem lett úrrá rajta. Az nem lehet, hogy Sophie úgy értette,
ahogy gondolta, hogy értette. Csengeni kezdett a füle és nyirkos
lett a tenyere.
– A fenébe! Nem adhatom meg, amire szükséged lenne…
Elcsigázott beletörődést látott Sophie arcán, ahogy
visszapillantott rá.
–  Mindig is őszintén beszéltél a szívügyekkel kapcsolatos
érzéseidről és a házassági ajánlatod mögötti szándékokról.
Igazából én voltam merész, hogy abban bíztam, egyszer többet
is jelenthetek számodra.
Devlin nem emlékezett rá, hogy látta-e már ilyen legyőzöttnek
valaha.
– Sophie. Nem te…
– Kérlek, ne – szakította félbe Sophie, és megemelte a kezét. –
Sosem tettél úgy, mintha több lennél, mint ami vagy. Az én
hibám, hogy megengedtem magamnak az álmodozás luxusát.
– Jó férjed leszek, Sophie – ezt legalább meg tudta ígérni.
– De szeretni nem tudsz…
Devlin hallotta a hangjában elrejtett kérdést, látta a reményt
a csillogó szemében. Tudta, hogy a kapcsolatuk fordulóponthoz
ért, de nem adhatta meg neki, amire vágyott. Devlint más fából
faragták, és nem hagyhatta, hogy kicsússzon a kezéből az
irányítás.
– Nem.
Sophie elmosolyodott, de a tekintete szomorú maradt.
 –  Nem akarom, hogy jó férjem legyél, Devlin. Legyél csak a
gyalázatos herceg, és hetyegj kedvedre. Ez az, amit ismersz, és
sosem fogsz megengedni mást magadnak.
– Mégis mi a fészkes fenét értesz ezalatt?
Devlin már kiabált. Ez fájt, de nem tudta, hogy vessen véget
neki. Sophie tudta, mindig is tudta, hogy mire számíthat!
–  Úgy értettem, hogy sokkal könnyebb lesz tudni, mit
várhatok tőled, mint abban reménykedni, hogy egyszer
megváltozol – azzal a csengőhöz ballagott, és meghúzta a
zsinórt. – Amíg nem vered nagydobra a viszonyaidat, és nem
zavarsz túlságosan, azt hiszem, a házasságunk működni fog.
Devlin elnyelte a torkában növekvő gombócot. Tudta, hogy
Sophie-nak igaza van. A tűzzel játszottak, de akkor is fel kellett
tennie a kérdést.
– És mi lesz az örökösökre vonatkozó megállapodásunkkal?
–  Mindenképpen szülök neked egy örököst, sőt, még egy
második gyermeket is – nyugtatta meg Sophie. – De utána külön
folytatjuk az életünket. Másként nem hinném, hogy
működhetne ez a házasság.
– Ez így számomra megfelelő.
Végül is mit számít, ha külön élnek? Sophie megadja neki,
amit akart. Amire szüksége volt. Az élete olyan lehet, mint
azelőtt. Tökéletes egyezség. De akkor miért rándul össze a
gyomra már a puszta gondolattól?
–  Hölgyem? – hallatszott Abigail hangja az ajtó felől. –
Hivatott? – pillantott a lány hol Sophie-ra, hol Devlinre,
tekintetében döbbenet és kíváncsiság kavargott.
–  Igen – válaszolta Sophie. – Szeretnék mihamarabb távozni.
Kérlek, szólj a kocsisnak, hogy készüljön fel, és utána segíthetsz
összepakolni a holmimat.
– Igenis, hölgyem – pukedlizett Abigail, és elsietett.
– Végre észhez tértél! – jelentette ki Devlin.
Örült, hogy Sophie ezúttal nem ellenkezik.
–  Ó, nem. Nincs szándékomban a Huntington udvarházba
menni veled – világosította fel Sophie. – Még ma visszamegyek
Londonba.
 –  Ma összeházasodunk. Akkor is, ha az oltár elé kell
vonszolnom téged.
A herceg hangja nem tűrt ellentmondást.
– Te aztán tudod, hogy vegyél le egy lányt a lábáról – mondta
Sophie leplezetlenül gúnyosan, majd elhallgatott, és vett egy
mély lélegzetet. – Nem fogok elkocsikázni a Huntington
udvarházba, hogy összeházasodjunk csak azért, mert te azt
mondtad. Beleegyeztem az esküvőbe, és állni fogom a szavam,
de nem ilyen kapkodva.
– A fenébe, Sophie! – túrt ingerülten a hajába a herceg. – Hát
nem érted, miért kell sietnünk? Elcsábítottalak és azzal, hogy
elviszlek a vidéki birtokomra, hogy megvédjelek, csak rontok a
helyzeteden. Nem hagyom, hogy tönkremenjen a hírneved csak
azért, mert elveszítettem a fejem.
– Senki sem tudja, hogy elcsábítottál.
– Tudom.
Devlin tekintete kétségbeesetten kereste Sophiét, hiába.
– Nem szeretnélek kitenni ugyanannak a szenvedésnek, amit
éveken át el kellett viselnem a rosszindulatú pletykák miatt.
Végre szeretnék helyesen cselekedni.
– Minő nemes lélek… – jegyezte meg Sophie.
Olyan távoli volt, hogy Devlin nem tudta eldönteni, ismét
gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél. Egyáltalán nem tetszett
neki ez az új Sophie. Sőt, gyűlölte, hogy ő maga csalogatta elő.
De nem enyhülhetett meg, még akkor sem, ha egy része ezt
akarta. Erősnek kellett maradnia.
– Akkor legalább azt mondd meg, miért nem jöhetsz hozzám
még ma.
Sophie tekintete kissé elhomályosult.
–  El kell mondanom a többieknek az árvaházban, hogy mi
történt Jane-nel. Elég sok időt fecséreltem el, és Maggie szinte
belebetegedett az aggodalomba. Ez nem várhat, amíg vissza
nem térünk a Huntington udvarházból. Ez a legkevesebb, amit
megtehetek az emlékéért, és azokért, akik szerették őt.
Sophie végre Devlin felé fordult.
–  Egyszerűen nem hagyhatom, hogy elrángass, és
 gy gy gy g
összeházasodjunk. Nem beszélve Mabel néniről, aki sosem
bocsátaná meg, ha nem lehetne ott a szertartáson.
A herceg zsebre vágta a kezét.
– És Londonban hajlandó vagy hozzám jönni ma este?
Sophie kihúzta magát, és olyan elszántnak tűnt, mint aki egy
kivégzőosztag előtt áll.
– Az már elfogadható.
Devlint még így is megkönnyebbülés járta át.
–  Rendben, akkor először Londonba megyünk. De ne feledd,
Sophie, hogy miután elintézted az ügyeidet a városban, és este
összeházasodtunk, reggel elutazunk a Huntington udvarházba.
Minél hamarabb tudlak a biztonságos falak között, annál jobb.
Legalábbis amíg meg nem oldódik az ügy.
–  Ez így megfelelő – adta meg magát Sophie. – Köszönöm,
kegyelmes úr.
Devlin kínzó fájdalmat érzett a hivatalos és távolságtartó
hangnemtől. Már nem szólította Devlinnek, és már nyoma sem
volt a melegségnek, amit mintha csakis neki szánt volna.
– Bocsásson meg, kegyelmes úr! – csendült fel egy tompa hang
a szobáikat összekötő ajtó mögül.
–  Az inasom – válaszolt a herceg Sophie fel nem tett
kérdésére.
Odasietett az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, testével gondosan
eltakarta a kilátást.
Az inasa egy borítékot szorongatott. Devlin elvette tőle, majd
gyorsan felbontotta, és végigfutott a sorokon.
– Az ördög vigye el! – szitkozódott. – Azonnal hozd a lovamat,
nyergeld fel, és készítsd elő a kocsit is!
–  Igenis, kegyelmes úr – engedelmeskedett a férfi, mielőtt a
herceg becsukta az ajtót.
Devlin teljes erővel rácsapott a faborításra. Sophie odasietett
hozzá, az aggodalom újra meglágyította a vonásait.
– Mi a baj?
– Az egyik gyáramban, Dartfordban, ahol a távíró vállalatom
legtöbb alkatrészét készítik, tűz ütött ki, és porig égett.
– Jaj, ne! – hüledezett Sophie. – Nagyon sajnálom!
 J j p gy j
– Úgy tűnik, sok a sérült, a művezető pedig meghalt – szorult
ökölbe Devlin keze. – Jó ember volt.
– Mit fogsz tenni?
A herceg Sophie arcát fürkészte.
–  Azonnal oda kell mennem, hogy lássam, mit lehet még
tenni, és segítsek a sérülteknek.
–  Hát persze hogy oda kell menned – ült ki harcos kifejezés
Sophie arcára.
– De nem hagyhatlak magadra – tette hozzá Devlin.
Mindenképpen biztonságban akarta tudni a menyasszonyát
Londonban, mielőtt Dartfordba megy.
– Butaság – válaszolta Sophie a régi, lágy hangját idézve. – Ha
elkísérnél Londonba, majdnem kétszer annyi lenne az utazási
idő, hiszen kétórányira vagyunk a fővárostól, Dartford pedig
további két órára van keletre.
– Nem hagylak egyedül.
– Nem lesz gond – biztosította Sophie sietve. – És nem is leszek
egyedül, hiszen Abigail velem lesz, ahogy a kocsis és az inas is.
Tökéletes biztonságban leszek az úton visszafelé.
– Nem tetszik ez nekem.
–  Azonnal lóra kell ülnöd, és el kell indulnod Dartfordba –
jelentette ki keményen Sophie. – Mire odaérsz, és felmérted, mit
lehet tenni, én már Londonban leszek, így csupán kétórányira
leszel tőlem.
–  Egyenesen Londonba kell menned, megértetted? – hajlott
Devlin arra, hogy megadja magát Sophie érvelésének. – Nem
állhatsz meg a faluban, hogy kérdezősködj, világos?
– Tökéletesen.
–  Komolyan mondtam, Sophie – folytatta a herceg. – Nem
sodorhatod veszélybe magad. Meg kell ígérned, hogy egyenesen
Londonba mész.
Sophie a szemébe nézett, és igyekezett őszinte komolyságot
sugározni.
– Megígérem.
Valamiért ez a legkevésbé sem nyugtatta meg Devlint, de mi
mást tehetett volna? Emberek haltak meg. Oda kellett mennie,
 g
hogy segítsen.
–  Rendben. Elmegyek Dartfordba, és még ma délután
visszatérek Londonba – mondta végül. – Este összeházasodunk,
holnap pedig már indulunk is a Huntington udvarházba. Ez így
elfogadható?
– Tökéletesen.
Sophie nyugodtsága nem tűnt természetesnek. Nem az a
Sophie beszélt, akit megismert, és a herceg azon kapta magát,
hogy hiányolja a szenvedélyes vitát, a tüzet a menyasszonya
szemében.
– Helyes. Mennem kellene, hogy fel tudj öltözni – tétovázott az
ajtónál.
Nem akarta magára hagyni, pláne úgy, hogy Sophie ennyire
haragudott rá. A menyasszonya ridegsége teljesen szembement
a személyiségével. Sophie nem volt kőszívű, de most mégis ezt
közvetítette a merev testtartása, a jeges tekintete és a
hangneme.
–  Sophie. Azt akarom, hogy tudd, nagyon is érdekel a
boldogulásod… De nem tudom megadni, amire szükséged
lenne.
Sophie szeme elkerekedett, majd úrrá lett az arcán, és
visszatért az őrjítő higgadtság.
–  Csak arra van szükségem, hogy betartsd mindazt, amit az
árvaházzal kapcsolatban ígértél. Ennél többet nem fogok sem
kérni, sem várni tőled.
Devlin szinte képtelen volt megmozdulni, a teste nem
engedelmeskedett. Mélyről tört fel benne a féktelen harag, amit
muszáj volt legyűrnie.
–  Akkor kvittek vagyunk, hölgyem – hajolt meg sietve, és
magára hagyta Sophie-t.
A szobájuk közötti ajtó nagyot csattant utána.
Miért számított, hogy Sophie mit nem kér, vagy nem vár tőle?
A házasságuk kizárólag egy üzleti egyezség, és Devlin örült,
hogy a menyasszonya végre megértette ezt. Így sokkal jobb,
sokkal biztonságosabb volt mindenkinek. De átható ürességet
érzett még a zsigereiben is, hirtelen elbizonytalanodott, és
 g g y
egyáltalán nem tetszett neki.
 Harminchetedik fejezet

Devlin megrántotta a lova kantárszárát, így ösztökélte ügetésre

a ziháló csődört, ahogy az emelkedő végén lévő gyár kapuihoz
közeledtek Dartford külvárosában.
Mintha egy jeges ököl szorította volna a szívét, amikor az
acélrácsok mögött meglátta az épületet. A legrosszabbra készült:
hamu és parázs szállingózására a hideg reggeli szélben.
Szenvedés hangjára, a nemrég még lángoló fa illatára a
levegőben, a sokévnyi munkája megsemmisült eredményének
látványára egy koromszőnyegen.
Ami viszont elé tárult, arra nem voltak szavak.
Se korom, se parázs, se égésnyomok, se fekete hamu. A gyár
büszkén, érintetlenül magasodott előtte, ahogy mindig, a
munkások szorgosan végezték mindennapi feladataikat az
udvaron.
–  Segíthetek, uram? – kérdezte egy, a kapun épp áthaladó
férfi.
Devlin lenézett a köpcösre, és gyorsan leszállt a lováról.
– Hol van Mr. Sinclair?
A levél szerint meghalt a tűzben, de mivel nem volt tűz,
abban bízott, hogy a gyár művezetőjét is épségben találja.
– Az irodájában – válaszolta a férfi.
Hatalmas megkönnyebbülés söpört végig rajta, melyet igen
rossz előérzet követett. A herceg odadobta a férfinak a lova
kantárát.
– Vigye a lovamat, és azonnal itassák meg. És szükségem lesz
egy másikra is. Vannak itt lovak?
A férfi összeráncolta a homlokát.
 –  Hát, Mr. Sinclair lova itt van. A csődör kedélyesen
pihengetett az istállóban ma reggel, de sajnos azt nem tudom,
hogy hajlandó lesz-e megválni az állattól.
– Huntington vagyok – tájékoztatta kilétéről a férfit Devlin. –
Mr. Sinclairnek nem lesz kifogása.
A munkás tekintetében megcsillant a felismerés, amint
meghallotta a vezetéknevét.
–  Ön a tulajdonos! – kiáltott fel elképedve. – Még sosem
találkoztam herceggel!
– Gondoskodjon a lovamról, aztán nyergelje fel Mr. Sinclairét,
és vigye a bejárathoz.
A herceg nem akarta megvárni a férfi válaszát. Kinyitotta a
kaput és besétált az udvarra. Meg kellett találnia Mr. Sinclairt,
hogy kiderítse, mi az ördög folyik itt.
A macskaköveken keresztül a gyárhoz csatolt kisebb épület
felé vette az irányt. Az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy
hozzáérhetett volna, a művezető sietve üdvözölte.
–  Kegyelmes úr! – nyújtotta kezét Mr. Sinclair. – Csak hetek
múlva számítottam önre. Minden rendben?
Devlin kezet rázott a férfival, majd a belső zsebébe nyúlt, és
elővette a levelet.
– Valaki ezt küldte nekem – válaszolta sietve.
Egy belső hang azt súgta neki, hogy valami nagyon nem
stimmel.
Mr. Sinclair kihajtotta a pergament, és gyorsan átfutotta az
irományt. Döbbenet tükröződött a szemében.
– Nem értem. Ahogy látja, itt nincs semmiféle tűz, és hála az
égnek, élek és virulok, ahogy mindenki más is.
–  Igen, látom – jegyezte meg Devlin, arcizma rángatózni
kezdett, ahogy kezdte megérteni, mi történt.
Valaki szándékosan megtévesztette csak azért, hogy
Dartfordba menjen, kilométerekre… Sophie-tól. Érezte, ahogy a
vér meghűl az ereiben.
Sophie veszélyben volt, és a távolság miatt képtelen volt
bármit is tenni a védelme érdekében. Devlin sarkon fordult és
átviharzott az udvar túloldalára, ahol Mr. Sinclair lova már
felnyergelve, boldogan iszogatva várakozott.
– Kölcsönveszem a lovát. Amint megérkeztem, visszaküldöm.
– Természetesen, kegyelmes úr – mondta Mr. Sinclair Devlint
követve. – Gondolja, hogy esetleg az egyik barátja tréfálta meg
önt?
A herceg kezébe vette a kantárszárat és felkapaszkodott a
nyeregbe.
– Nem egy barátom, Mr. Sinclair. Biztosan nem.
Több ellenséget is szerzett az évek alatt, és nem kevés időbe
telt volna, hogy végiggondolja, ki akarhat így bosszút állni rajta.
–  De ki merne ilyet tenni önnel? – kérdezte Mr. Sinclair,
miközben Devlin elfordította a lovat a kapu irányába.
– Egy halott ember.
Ha Sophie-nak akár csak egy haja szála is meggörbül, a
gazembernek nem lesz hová bújnia. Devlin eltökélte, hogy a
föld alól is előkeríti, és darabokra tépi. Eszébe jutott, miként írta
le a Scotland Yard felügyelője a két lány kínszenvedését, amit
haláluk előtt át kellett élniük. A lehetőség, hogy az az őrült
ugyanúgy bánjon Sophie-val, semmihez sem fogható rémülettel
töltötte el a szívét.
Megpróbálta elhessegetni a borzalmas képeket, a félelem
helyett az egyre fortyogó haragra koncentrált. Ha átadta volna
magát a rettegésnek és a gondolatnak, hogy Sophie veszélybe
kerül, biztosan összeomlik.
Devlin átszáguldott a kapun, majd sebesen vágtatott végig a
külvárosi úton.
– Gyerünk, pajtás! – ösztökélte a lovat, sarkát belemélyesztve
a csődör oldalába.
Istenem! Hogy lehetett ennyire ostoba? Hogy dőlhetett be
ennek?
Bár a sérültek miatt sietett a gyárhoz, a háttérben végig az
motoszkált a fejében, hogy az üzleti vállalkozása került
veszélybe. Nem igazán vett számításba más eshetőséget. Csak el
akart tűnni Sophie mellől, és az érzései elől.
Bolond volt, hogy egyedül hagyta, hogy nem vigyázott rá. A
könnyebb utat választotta, eltávolodott a nőtől, aki elkezdte
 y
ledönteni a szíve köré gondosan felépített falakat. Most pedig a
gyávasága miatt valószínűleg halálos veszélyben van. A gyomra
összeszorult a gondolatra, hogy talán soha többé nem láthatja a
menyasszonyát.
Keserűn felnevetett, amikor rájött, hogy az üzleti ügyei szinte
eltörpülnek ahhoz képest, amit Sophie jelentett neki. Mégis
ellökte magától, meggyőzte, hogy nincs hely számára a
szívében. Miközben az volt az igazság, hogy Sophie volt a
minden. Csak ő számított.
Hiszen szerette őt.
A felismeréstől elakadt a lélegzete. Szereti? Nem, az nem
lehet. Tisztelte és nagyra becsülte, igen, de a szerelem…
Túlságosan veszélyes szeretni másokat, ezt a fájó leckét rég
megtanulta már. Ennyi idő után úgy gondolta, képtelen a
szerelemre, de Sophie-nak valahogy mégis megengedte, hogy
utat találjon a szívéhez.
Isten irgalmazzon nekik, de tényleg szerette! És most
veszélyben van, ő pedig nincs ott, hogy megvédje.
Devlin erővel nyomta el magában a gyomorszorító, páni
félelmet, ami egyre feljebb kúszott a torka felé. Csak abban
bízhatott, hogy Sophie az ígéretéhez híven cselekedett, és már
biztonságban van Londonban. De azt is tudta, milyen makacs a
természete, és nem szívesen ül ölbe tett kézzel, ha segíthet.
Megborzongott. Mintha tudta volna, hogy veszélyben van. A
csontjaiban érezte.
Még nagyobb tempóra sarkallta a lovát. A másik két embert,
aki valaha szerette, elvették tőle. Azt viszont nem fogja hagyni,
hogy azt a nőt is elveszítse, akit szeret. Nem, az nem lehet.
Sophie nélkül mit sem érne az élete.
És most először azóta, hogy a szülei huszonöt évvel ezelőtt
meghaltak, Devlin imádkozni kezdett bízva abban, hogy az Úr
ezúttal meghallgatja őt.
Sophie kinézett a kocsi ablakán, miután megállt az özvegy
márkiné háza előtt. Ennyit arról a keserű megjegyzésről, hogy
Devlin csupán alamizsnát ad neki. A lenyűgöző épület alapján
arra lehetett következtetni, hogy Brampton márkiné és a lányai
fényűző életet élnek.
–  Nem tudom, mennyire jó ötlet ez, hölgyem – jegyezte meg
kissé erélyesen Abby, miközben ő is kikukkantott az ablakon. –
Nem kellett volna inkább otthon maradnunk, miután
ellátogattunk az árvaházba? Készülődnie kellene az esküvőre.
–  Bőven lesz még időm – húzta fel Sophie a kesztyűjét. –
Sajnálatos módon, ez a találkozás elkerülhetetlen, főként azok
után, hogy a Scotland Yard nyomozókártyája fogadott otthon.
Abby barna tekintetét átjárta a zavarodottság.
– Egy nyomozó a Scotland Yardtól? Szent ég…
– Szent ég, valóban.
A nyomozó bizonyára azt gondolja, hogy Devlin sokkal
nagyobb mértékben keveredett bele az ügybe, mint azt Sophie
képzelte. Muszáj volt elcsitítania a gerincén felfelé kúszó
kényelmetlen érzést. Ha nem tudja meggyőzni arról a
rendőrséget, hogy a hercegnek semmi köze a gyilkosságokhoz,
akkor az igazi tettes valószínűleg meg fogja úszni az
emberöléseket.
–  Megérted, miért olyan fontos, hogy beszéljek a herceg
nénikéjével?
Abby szeme elkerekedett.
– Ha a Scotland Yard beszélni kíván önnel, nagyon úgy néz ki,
hogy a herceget gyanúsítják, igaz?
Sophie kihúzta magát.
– Ha rajtam múlik, akkor már nem sokáig.
Bár rettegett attól, hogy újra beszélnie kell Devlin
nagynénjével, mivel a herceg nem volt a városban és így nem
tudott szembeszállni vele, sokkal egyszerűbb volt túlesni rajta.
Sophie persze egyre inkább hajlott arra, hogy elismerje: a
márkiné utálatos egy nőszemély, de ő volt az egyetlen, aki
azonosíthatta a Scotland Yard birtokába került gyűrűt. Csak ő
igazolhatta, hogy megegyezik-e a néhai férjéével, és ennek okán
 g gy g gy j
ő volt az egyetlen, aki tisztázni tudta Devlint.
–  De hölgyem. Nem hinném, hogy a herceg örülni fog, ha
megtudja, hogy nélküle kereste fel a nénikéjét. Még akkor sem,
ha segíteni próbál ezzel.
Milyen finoman fogalmazott.
–  Természetesen nem fog örülni, Abby, de Lady Brampton
talán nem is tudja, milyen létfontosságú információ birtokában
van. Mivel a vőlegényem annyira makacs, hogy nem hajlandó
beszélni sem vele, rám hárul ez a kellemetlen feladat.
Hiszen a Scotland Yard már nem csak Devlin hivatalos
kihallgatását kezdeményezte, hanem vele, a menyasszonyával
is beszélni kívánt. Mondjon bármit is Devlin, az a Huntington
címeres gyűrű, amit a halott lány teste alatt találtak, bőven
elegendő lehet a letartóztatás elrendeléséhez, ha nincs más
gyanúsított. Márpedig Sophie-nak nem állt szándékában
elveszíteni a jövendőbelijét, még akkor sem, ha
kimondhatatlanul őrjítő egy alak.
– Akkor is rossz előérzetem van – jegyezte meg Abby.
– Nekem is, Abby. Nekem is.
De Devlin nem hagyott más választást neki, amikor
megtagadta, hogy beszéljenek Lady Bramptonnal a gyűrűről.
Bár a háznak valóban volt egy sajátos, fenyegető hangulata,
Sophie biztonságban lesz odabent a szolgák körében. És ha
sikerül meggyőznie az özvegy márkinét arról, hogy segítsen,
azonnal hazasiet. Devlin rá sem fog jönni, amíg el nem
gondolkodik azon, miért nem akarja már kihallgatni a Scotland
Yard. Legalábbis Sophie ebben reménykedett.
Az inas, aki a kocsiajtónál várakozott, elhúzta a reteszt, és
lerakta a kis lépcsőt. Sophie elfogadta a feléje nyújtott kezet, és
visszapillantott a láthatóan izgatott Abbyre.
– Nem maradok sokáig.
Felsétált a bejárati ajtóhoz és becsöngetett, és türelmesen
várta, hogy a komornyik beengedje.
–  Igen? – kérdezte egy gyászos hang, amiről Sophie-nak egy
temetkezési vállalkozó jutott az eszébe.
Elővette a kártyáját, és odaadta a férfinak.
 y j
–  Kérem, tájékoztassa Lady Bramptont arról, hogy sürgősen
beszélnem kell vele.
A komornyik megnézte a nevet, majd újra Sophie-ra emelte
tekintetét.
– Lady Brampton jelenleg nem fogad látogatót.
Sophie mogorván elmosolyodott.
–  Engem fogadni fog. Mondja meg neki, hogy a néhai férje
gyűrűjéről van szó.
– De ahogy mondtam…
– Mondja meg neki most, azonnal! – utasította a komornyikot
ellentmondást nem tűrő hangon.
A férfi lehorgasztotta hosszúkás orrát, majd sietve becsukta
az ajtót.
Sophie tátott szájjal meredt a bejáratra. Miért van az, hogy
mostanában a komornyikok folyton becsapják előtte az ajtót?
Újra kihúzta magát, és öklével addig verte a bejáratot, amíg
siető lépteket nem hallott odabentről.
Az ajtó kinyílt, és a komornyik kissé zihálva sandított rá.
–  Nem kell így dörömbölni! Már úton voltam, hogy
megtudjam, fogadja-e önt a márkiné.
– Úgy lett volna illendő, ha ezt közli is velem.
A komornyiknak elkerekedett a szeme.
–  Lady Brampton látni kívánja – adta fel végül a férfi, száját
összeszorítva, kínok között préselve ki magából a szavakat.
–  Hát persze hogy látni kíván – jegyezte meg Sophie, és
belépett a házba.
Azonnal feltűnt neki a csillogó márványpadló és a meseszép
csillár az előcsarnokban. Nem is várt kevesebbet az özvegy
otthonától.
– Erre – igazította útba a komornyik.
Sophie a nyomában lépdelt végig a folyosón, míg meg nem
állt egy ajtó előtt.
–  Kérem, itt várjon – mondta a komornyik, és belépett a
szomszédos szobába.
Sophie a szemét forgatta, mikor meghallotta, milyen
ünnepélyesen jelenti be a ház úrnőjének.
 p y j j
A komornyik visszatért és intett, hogy bemehet.
Sophie a szalonban találta magát. A szemközti oldalon az
íróasztala mögött, leveleiben elmerülve ült Lady Brampton.
Az özvegy frizurája tökéletes volt, szerény, de tökéletes
szabású, fekete ruhát viselt, ahogy legutóbbi találkozásukkor is.
Lady Brampton kelletlenül bár, de felállt.
–  Köszönöm, Digby – mondta az özvegy, és elbocsátotta a
komornyikot. – Szóval… – tüntette ki Sophie-t jeges
pillantásával. – Hallom, eljegyezte az unokaöcsém.
– Így van.
– Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem.
A gondolat gúnyos mosolyt csalt Lady Brampton arcára.
– Nem fogom, Lady Brampton – biztosította Sophie.
– Nos, mit akar tőlem, leányom?
– Köszönöm, hogy fogadott – kezdett bele Sophie.
–  Lett volna más választásom? A bejárati ajtó döngetésének
hangjából nem erre következtettem.
Sophie megemelte a szemöldökét.
– Úgy gondoltam, talán felkeltik az érdeklődését a néhai férje
gyűrűjével kapcsolatos hírek. Azt hittem, emiatt döntött úgy,
hogy láthatom.
–  Minő arcátlanság! – csattant fel Lady Brampton, majd
letelepedett a vörös bársonyhuzatú székbe.
– Meglehet – ismerte el Sophie, aki szintén leült. – De amikor
élet-halál kérdésről van szó, inkább leszek arcátlan, minthogy
csak üljek, és ne tegyek semmit.
Lady Brampton metsző tekintettel méregette az asztal mögül.
– Egy csöppnyi melodráma, Lady Sophie? Ez meglepő öntől.
– Nem, sajnos nem.
–  Hát mondja, amit mondania kell – utasította ellenséges
hangon az özvegy, majd összepréselte az ajkait.
Sophie-nak a komornyik arcát juttatta eszébe. Talán az
úrnőjétől tanulta, aki láthatóan mestere volt az
ellenségeskedésnek.
– Úgy tudom, a néhai férje gyűrűje nagyon rég elveszett.
Lady Brampton szeme összeszűkült.
 y p
– Igen, amikor több mint húsz évvel ezelőtt meghalt. Na és?
– Nos… – folytatta Sophie. – Olybá tűnik, hogy előkerült.
–  Gondolom a vőlegényénél volt – vágta rá Lady Brampton
sietve.
– Miért mondja ezt?
– Bár a hatóságok balesetnek nyilvánították a férjem halálát,
én sosem hittem el. Amikor elmondtam, hogy eltűnt a férjem
gyűrűje, azt mondták, biztosan leesett az ujjáról, amikor
levetette a ló. Hallott már ennél nevetségesebb dolgot?
– Szóval úgy gondolta, meggyilkolták?
–  Igen – válaszolta a márkiné. – Sőt, még mindig így
gondolom.
Sophie összekulcsolta kezét az ölében, és igyekezett
megőrizni a nyugalmát.
– Ha úgy gondolja, hogy meggyilkolták, miért feltételezi, hogy
Devlinnél van a gyűrű? Hiszen ő csak egy kisfiú volt, aki sosem
találkozott önökkel, és az ország másik felében élt, amikor a
férje meghalt.
–  Hát nem nyilvánvaló? Devlin apja, James ölte meg a
férjemet. És mivel azóta is Devlinnél van a gyűrű, kétségtelen,
hogy tudott erről.
 Harmincnyolcadik fejezet

–  Hol van? – követelt választ az összesereglett személyzettől

Devlin Sophie házának előcsarnokában.
– Nem tudom biztosan, kegyelmes úr – lépett elő a komornyik.
– Lady Sophie egy órával ezelőtt érkezett, de szinte rögtön
távozott.
Devlin megpördült és szúrós szemmel nézett a férfira.
–  És mi az ördögért tett volna ilyet? – üvöltötte, úgy érezte,
hamarosan felülkerekedik rajta a páni félelem.
A komornyik nyugodtan széttárta a kezét.
– Nem tudom, kegyelmes úr. Kinyitottam neki a bejárati ajtót,
készítettem neki egy kancsó teát, és a következő pillanatban
már el is indult, valami elfelejtett találkozóról motyogva. Talán
visszament az árvaházba.
–  Onnan jövök. Azt mondták, másfél órája távozott – túrt a
hajába Devlin, és fel-alá járkált a folyosón.
– Kegyelmes úr? – csendült fel Lady Winthrup hangja a lépcső
tetejéről. – Mit keres itt? – sietve indult lefelé, láthatóan
megérezte, hogy komoly dologról van szó. – Istenem! Azt
hittem, Daniel érkezett meg, akkora itt a felfordulás! Mi folyik
itt, Huntington?
–  Tudja, hol van az unokahúga? – követelt választ Devlin,
pont, amikor Lady Winthrup leért a lépcső aljára.
–  Én azt hittem, önnel van! Hát nem kísérte fel Londonba
Crowleyék partijáról? – hüledezett Mabel. – Ugye nem maradt
ott, egyedül? Ez hallatlan illetlenség lenne – kapta a szívéhez a
kezét. – Az idegeim… Már így is megterhelő volt ez a hét… Nem
hinném, hogy elviselnék még több megrázkódtatást!
 Több szolgáló is odasietett hozzá, hogy megtámasszák.
Devlinnek nem volt ideje az idős asszony előadására.
– Szedje össze magát, Lady Winthrup!
Mabel jajgatva nekidőlt az egyik szolgának.
– Oda lesz a hírneve! Mindannyiunknak vége!
– Nyugodjon meg! – utasította a herceg. – Sophie végig velem
volt a partin.
– Csakugyan? – sandított rá Lady Winthrup a pillái mögül.
– Igen, de külön keltünk útra ma reggel – dübörögte Devlin. –
Úgy volt, hogy először megáll az árvaháznál, és onnan
egyenesen hazamegy. Nem számítottam rá, hogy újfent
elcsavarog!
Lady Winthrup vállai megkönnyebbülten ereszkedtek le. A
szolgák elléptek tőle, hiszen a krízishelyzet pillanatnyilag
elcsendesült.
–  Hála az égnek! Egy pillanatra halálra rémített. Szégyellje
magát, kegyelmes úr!
Devlin álla megfeszült, magában türelemért fohászkodott, és
hirtelen együttérzett Sophie-val, akinek éveken át kellett
elviselnie ezt a bohóckodást.
– Nem ártana, ha aggódna, asszonyom.
Mabel néni legyintett egyet.
–  Az a lány mindig megfeledkezik az időről, amikor az
árvaházban van. Lefogadom, hogy ott találja.
–  Sophie nincs ott. Ellenőriztem úton idefelé – jelentette ki
Devlin.
Lady Winthrup meglepődött, majd elmerült a gondolataiban,
és idegesen piszkálta a szoknyája szélét díszítő, szalagokból
készült rózsaszín virágot.
–  Akkor valószínűleg a könyvesboltba ment, vagy valami
hasonló helyre. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben.
– Erős a gyanúm, hogy egy gyilkos van a nyomában! – csattant
fel Devlin.
Lady Winthrup halkan elismételte a gy betűs szót, de ennél
többet nem tudott mondani, a szolgák pedig riadtan hördültek
fel.
 Mabel minden előjel nélkül remegni kezdett, majd a padlóra
zuhant. Az inas, aki eddig támogatta, sikeresen talpra állította,
és gyorsan egy közeli székhez vezette.
Egy cseléd sietve elővette a repülősót Lady Winthrup
zsebéből, és az orra alá dugta. Mabel lassan éledezett, de csak
nyöszörgött, és nem nyitotta ki a szemét.
– Gyakran előfordul? – fordult a személyzethez Devlin.
–  Hogy valóban elájul? – lépett elő a komornyik habozva. –
Bármilyen meglepő, de nem. Bocsásson meg, hogy faggatom,
kegyelmes úr, de mire célzott, amikor gyilkost említett?
A magas férfi tekintetében őszinte aggodalom jelent meg. Sőt,
az összes szolgáló hasonlóan rémülten nézett rá. A
menyasszonyát láthatóan nagyon szerették a házban. De hát ki
ne szerette volna?
Elhessegette a gondolatot. Nem szabadott ilyesmin
tépelődnie, bár mindenki, akit valaha szeretett, meghalt.
Sophie-nak viszont nem ezt a sorsot szánta. Koncentrálnia
kellett, hogy biztosítsa, Sophie ne lehessen a következő a
sorban.
– Hogy hívják? – kérdezte a herceg a komornyiktól.
– Stokes, kegyelmes úr.
–  Nos, Stokes, úgy tűnik, valaki vérbosszút forral ellenem.
Eddig már három embert megölt. Köztük Benlow-t, az inasukat
is.
A komornyik láthatóan felfogta a hallottakat.
– Akkor ezért járt itt tegnap a Scotland Yard egyik nyomozója.
Lady Sophie-t kereste. Természetesen elküldtem, de a kártyáját
mindenképpen itt akarta hagyni.
– Említette ezt Lady Sophie-nak?
–  Nem volt rá alkalmam – világosította fel Stokes. – Bár
mindig fel szokta vinni a kártyákat a szobájába, miután
megérkezik – pillantott a komornyik a bejárat mellett álló
kisasztalra. – Bizonyára így volt ma is, mert az ezüsttálca üres.
– Hát persze – fújta ki a levegőt Devlin. – Ami azt jelenti, hogy
látta a nyomozó kártyáját, és azonnal elrohant, hogy
megpróbáljon tisztázni engem.
 gp j g
Ami azt jelentette, hogy Sophie vagy a Scotland Yardhoz, vagy
ami még rosszabb, a nagynénjéhez sietett. De legalább
feltételezhette, hogy biztonságban van, bár egy gyilkos járkált
szabadon, ezért a herceg nem nyugodhatott meg, amíg a
menyasszonya nem volt mellette.
–  Tisztázni önt, kegyelmes úr? – firtatta Stokes eltökélt
hangon.
– Igen, Stokes.
Devlinnek nem volt ideje köntörfalazni.
–  Valaki megpróbál gyanúba keverni a gyilkosságokkal
kapcsolatban. Bárki is volt, biztos vagyok benne, hogy ő intézte
úgy, hogy Dartfordba kelljen mennem, hogy kellő távolságban
legyek Lady Sophie-tól.
– És aggódik amiatt, hogy az illető talán úgy áll bosszút, hogy
a mi Lady Sophie-nk ellen fordul?
A herceg bólintott.
–  Nos, kegyelmes úr, ha bármiben segíthetek, megteszem –
fogadkozott a komornyik.
A személyzet többi tagja is hangot adott hasonló
szándékának.
–  Ellovagolok a nénikémhez, hátha ott találom – fordult
mindannyiuk felé Devlin. – De létfontosságú, hogy amíg el nem
fogták ezt az őrültet, figyeljenek mindenkit, aki odakint
ólálkodik, vagy gyanúsnak tűnik, esetleg megjelenik a háznál
úgy, hogy még sosem járt itt azelőtt. Ha ilyesmi történne,
azonnal értesítsenek – adta ki az utasítást, majd egyenesen
Stokeshoz fordult. – Szükségem lesz egy friss lóra, és azonnal
küldjön valakit a Scotland Yardhoz is. Ha Lady Sophie-t ott
találják, azonnal küldjenek üzenetet a rezidenciámra.
– Igenis, kegyelmes úr – hajolt meg Stokes. – Thomas! Hozd a
leggyorsabb lovat az istállóból a bejárathoz! Matthew és Luke!
Ti ketten egyenesen a Scotland Yardra mentek, hogy
megtudjátok, ott van-e Lady Sophie!
Miután a három férfi elsietett, egy középkorú kerekded nő
lépett elő. Súgott valamit a mellette álló cselédnek, aki bólintott,
majd végigszaladt az előcsarnokon.
 j gg
–  Kegyelmes úr? – szólította meg a nő. – A házvezetőnő
vagyok, Mrs. Simpson. Nem tudom, segít-e valamicskét, de
szokatlan módon ma reggel érkezett egy Lady Sophie-nak
címzett levél a konyhára.
– Folytassa – bátorította Devlin.
Mrs. Simpson megköszörülte a torkát.
– A férfi, aki hozta, a lelkemre kötötte, hogy azonnal meg kell
kapnia, amint megérkezik Crowleyéktól. Nagyon kitartó volt, és
már azelőtt tudta, hogy hazafelé tart, hogy mi értesültünk volna
róla.
– Látnom kell azt a levelet, Mrs. Simpson.
– Természetesen, kegyelmes úr. Már elküldtem érte Melodyt.
– Kapott Sophie korábban is hasonló természetű levelet?
Ezúttal Stokes lépett elő.
–  Volt egy kis felfordulás Lady Sophie postáját illetően az
elmúlt hetekben. Úgy tűnik, Benlow, isten nyugosztalja a lelkét,
meglovasította a leveleit.
– Á! Itt is van a levél! – kiáltott fel Mrs. Simpson, amint a fiatal
lány visszatért a folyosóra.
A cseléd a terem közepéig szaladt, kezében egy krémszínű
borítékkal. Mrs. Simpson intett neki, hogy adja át a hercegnek.
A lány óvatosan kinyújtotta a karját, és engedelmeskedett.
Devlin elvette tőle, és alaposan megvizsgálta. A boríték
krémszínű pergamenből készült, nem volt rajta felismerhető
pecsét, sem feladó.
Sietve felnyitotta, és elolvasta a két mondatot tartalmazó
papírost. Azt a két mondatot, ami a legrémisztőbb volt, amit
valaha látott.

Te vagy a következő. Utána már senki sem fogja

megmenteni a vőlegényedet a bitófától.

Lassan kettéhajtotta a papírost, és visszatette a borítékba. Egy

tucat kérdő, feszült tekintet szegeződött rá.
–  Meg kell találnunk – mondta Devlin. – Óriási veszélyben
van.
Többen hangosan felnyögtek, a fiatalabb cselédek elsírták
magukat.
– Csend legyen! – szólt rájuk Stokes. – Ez még nem jelenti azt,
hogy már nincs mit tenni… – majd a hirtelen gondterhelt
komornyik a herceghez fordult. – Igaz??
Devlin mellényzsebébe csúsztatta a levelet, és közben komoly
erőfeszítés árán igyekezett elnyomni a rátörő páni félelmet,
nehogy elhatalmasodhasson rajta. Soha életében nem érezte
ennyire tehetetlennek magát.
– Vagy a Scotland Yardnál lesz, vagy a nénikémnél.
Ezzel próbálta nyugtatni önmagát is. Így kellett lennie. Más
lehetőségre nem is mert gondolni.
–  Addig is bizonyosodjanak meg róla, hogy a ház minden
egyes centimétere biztonságos.
– Máris intézkedem – hajolt meg Stokes.
A herceg megindult a bejárati ajtó felé, a komornyik pedig
kiosztotta az utasításokat.
– Huntington? – szólalt meg Lady Winthrup.
Devlin megállt a küszöbön, és visszanézett az aggódó
Mabelre.
– Igen, Lady Winthrup?
–  Kérem, hozza vissza őt! Nem tudom, mi lenne velünk
nélküle…
Ahogy én sem, gondolta Devlin, de ügyesen palástolta az
érzéseit.
–  Épségben fogom hazahozni – fogadkozott, majd lesétált a
lépcsőn, és a lovára várt.
Haza kellett hoznia. El sem akarta képzelni, milyen sivár és
magányos lenne az élete Sophie nélkül.
Pár perccel később elővezették a fekete csődört, Devlin alig
várta, hogy elindulhasson. Elkapta a nyeregkápát és fellendült a
nyeregbe. Megfogta a kantárszárat és vágtára ösztökélte a lovat.
Végigsuhant az utcán, egyre-másra kerülte ki a nehézkes
kocsikat. Alig kapott levegőt, gondolkodni sem tudott. A levél
mintha lyukat égetett volna a szívébe.
Legszívesebben ököllel csapott volna bele valamibe, ahogy a
tehetetlenség érzése egyre csak nőtt benne. Nem tudta, hol van
Sophie, miközben egy gyilkos már kiszemelte. Vajon
biztonságban van? Amióta a szülei meghaltak, még sosem volt
ilyen kiszolgáltatott helyzetben. A fenébe! Nem fogja elveszíteni
Sophie-t. Nem lehet! Most, hogy végre rájött, mennyire fontos
neki, ez elképzelhetetlen.
A gondolat égő fáklyaként perzselte fel, őrjöngő harag vette át
a tehetetlenség érzésének helyét. Devlin nem hagyhatta, hogy
egy őrült elszakítsa tőle Sophie-t. Nem hagyhatta, hogy újra
meggyilkoljanak valakit, akit szeretett.
Végigszáguldott a csődörrel a Mayfairen a nagynénje háza
felé, hátha ott találja a makacs Sophie-t Lady Brampton
biztonságos dolgozószobájában.
A gondolat, hogy aki a levelet írta, talán hamarabb találja
meg, elég volt ahhoz, hogy a szíve eddig nem ismert területét is
felhasítsa a félelem.
De a mélyről feltörő, és egyre növekvő harag átvette a
rettegés helyét.
Bárki is írta azt a levelet, a halálos ítéletét borítékolta vele.
 Harminckilencedik fejezet

– Téved, Lady Brampton – válaszolt Sophie nyugodtan az özvegy

kijelentésére. – Nem Devlin apja ölte meg a férjét.
–  Tévednék? – csattant fel Lady Brampton. – Ezt mégis
honnan veszi?
Sophie figyelmesen fürkészte a márkiné arcát. A keserű gyász
még ennyi év után is ott bujkált benne. Hirtelen nagyon
megsajnálta. Senkinek sem kívánta, hogy ilyen mérhetetlen
haraggal éljen oly sok éven át.
– Szerette őt? – kérdezte kedvesen.
Lady Brampton összeszorította a száját.
–  Mindenki azt hitte, azért mentem hozzá, hogy hercegné
lehessek. Mindenki azt gondolta rólam, hogy a rang miatt
utasítottam el Jamest, amikor Charles érdeklődést mutatott
irántam – nevetett fel keserűn. – El kell ismernem, először
nagyon is csábítónak találtam a gondolatot, hogy hercegné
leszek, de azt már senki sem tudja, hogy Charles végül rabul
ejtette a szívemet.
Lady Brampton Sophie-ra pillantott.
–  Különös, de boldogan mondtam volna le a címről, ha még
egy napot együtt tölthettem volna vele.
Sophie nem tudta, mit mondjon. A márkinét még mindig
feldúlta a férje halála.
–  Mindenki azt hitte, hogy azért keseredtem meg, mert egy
nap lekerül a nevem elől a hercegnéi cím – folytatta az özvegy. –
A hátam mögött azzal viccelődtek, hogy milyen kegyetlen
játékot űzött velem a sors. Hogy ha Jamest választottam volna,
hercegné lehettem volna, de arról fogalmuk sem volt, hogy
mennyire szerettem Charlest, és hogy még a mai napig milyen
mélyen ragaszkodom hozzá. Még csak fel sem merült senkiben
soha, hogy igazat beszélek, és valóban megölték.
–  Miért gondolja azt, hogy a férjét megölték? – tette fel a
kérdést Sophie. – Nem azért halt meg, mert leesett a lováról?
Az özvegy márkiné felhördült.
– Még sosem találkozhatott képzettebb lovassal, mint a férjem
volt. Már maga a feltételezés is nevetséges, hogy a saját
birtokán zuhant le a lováról!
– De olykor még a legjobb lovasok is hibáznak – emlékeztette
finoman Sophie.
–  De nem az én Charlesom – biztosította Lady Brampton. –
Jobban ismerte a Huntington udvarházat, mint a saját tenyerét.
De tudja, miért vagyok biztos benne, hogy nem baleset történt?
Sophie nem mondott semmit, csendben várta a választ.
Lady Brampton egy pillanatra elmosolyodott, ahogy felidézte
az emléket.
– Amikor megtaláltam a testét, mert én találtam rá, a gyűrűje
nem volt sehol. Mindenki azt mondta, hogy akkor veszhetett el,
amikor leesett a lováról, hiszen a csipeszében ott voltak a
bankjegyek, tehát nem lehetett rablás. De én már akkor tudtam,
a szívem megérezte, hogy Charlest meggyilkolták, és hogy
csakis a testvére lehetett az. Charles szinte sosem vette le a
gyűrűjét, mert segítség nélkül nem tudta lehúzni az ujjáról.
–  És miért feltételezi, hogy Devlin apjának bármi köze lenne
hozzá, ha Charlest tényleg megölte valaki?
Lady Brampton csettintett a nyelvével.
–  Hát nem nyilvánvaló? Ő volt az egyetlen, akinek előnye
származott Charles halálából, az egyetlen, akinek érdekében
állhatott elvenni a hercegi gyűrűt. Charles halála rajta kívül
senkinek sem hozott hasznot. Ki más lehetett, ha nem ő? James
volt az egyetlen, akinek indítéka volt – hallgatott el egy
pillanatra, hogy végigmérje Sophie-t. – Érti már, miért gyűlölöm
annyira Devlint? Pontosan úgy néz ki, mint az apja, mint James,
aki elvette tőlem az én drága Charlesomat!
Sophie sokáig hallgatott, átgondolta a lehetőségeket. Ha
 p g g g g
Charlest meggyilkolták, ahogy azt Lady Brampton tudni véli, az
azt jelenti, hogy bárki is tette, nagyon hosszú ideje vár arra,
hogy bosszút álljon.
–  Ki örökli a címet, ha Devlin meghal? – érdeklődött Sophie,
bár rettegett a választól.
– Ha jól tudom, egy távoli rokon Franciaországból – igazította
meg a márkiné a frizuráját. – Bár engem ez már nem
különösebben érdekel, hiszen a vőlegénye tett róla, hogy
besározza a nevet.
–  Talán mégis érdekelnie kellene, hölgyem, mert én biztos
vagyok benne, hogy nem James ölte meg a férjét.
Lady Brampton lenéző pillantást vetett Sophie-ra.
– Mit akar mondani, leányom?
Sophie kijátszotta az ütőkártyáját abban bízva, hogy az
információ hallatán az özvegy márkiné többé nem beszél
Devlinről így.
– A vőlegényemnek nincs, és nem is volt a birtokában a férje
gyűrűje.
–  És mégis honnan tudhatná, hogy a birtokában van-e vagy
nincs? – szegezte neki a kérdést Lady Brampton gúnyosan.
– Onnan, hogy a Scotland Yardnál van – válaszolta Sophie.
–  Hogy mondja? – hüledezett a márkiné. – Mit jelentsen az,
hogy a Scotland Yardnál van?
–  Azt hiszem, a férje gyűrűjét találták meg egy nemrég
meggyilkolt cselédlány holtteste alatt – világosította fel Sophie.
Az özvegy márkiné elsápadt, egyáltalán nem számított erre.
–  A gyűrűt… alatt… Én ezt nem értem. Meggyilkolt lány? –
emelte kezét a halántékához Lady Brampton, és vadul dörzsölni
kezdte. – Bizonyára téved.
Sophie megrázta a fejét.
– A Huntington címer van rajta, és biztosan nem az, amelyiket
Devlin az apjától örökölt, amit ő maga temetett el az öreg
herceg mellé. Devlin úgy gondolja, a kérdéses gyűrű a
nagybátyjáé volt, bár sosem látta korábban, tehát nem lehet
maradéktalanul biztos benne. Viszont elég nagy az esély arra,
hogy a néhai férje gyűrűje került elő. Ön az egyetlen, aki
 gy j gy j gy
megerősítheti ezt.
Lady Brampton azonnal felpattant.
– Azonnal látnom kell!
– Reméltem, hogy ezt mondja – mormolta Sophie.

Abban a pillanatban, hogy Lady Brampton ránézett a gyűrűre,

amit a Scotland Yard nyomozója a kezében tartott, arca
színtelenné vált, és el kellett kapnia Sophie karját, nehogy
elessen.
Felismerte a gyűrűt, ami a néhai férje tulajdona volt. A gyűrű,
ami több mint húsz éve eltűnt, de most Tina holtteste alól újra
előkerült.
A visszaúton Sophie elmerült a gondolataiban, ezért nem
hallotta, ahogy a kocsi megfordult, és egy macskaköves úton
folytatta útját. Bízott benne, hogy Abby nem lesz nagyon dühös
azért, mert ott kellett maradnia Lady Brampton rezidenciáján,
mivel a márkiné nem volt hajlandó egy szolgálóval egy kocsiba
ülni.
Egy ideig csendben zötykölődtek, Lady Brampton arcát
árnyékba borították az utcalámpák halvány fényei.
– Jól van?
A márkiné elfordult a kocsi ablakától, próbálta elhessegetni a
gondolatait.
– Ez nem menti fel Devlint, nem bizonyíték arra, hogy nem az
apja ölte meg Charlest.
Sophie próbálta palástolni a dühét.
–  Gondolkodjon, asszonyom – kérlelte. – Ha Devlin tényleg
ennyire gonosz lenne, valóban hátrahagyta volna a gyűrűt, ami
gyanúba keverhette Tina és a férje meggyilkolása ügyében?
– Talán véletlenül esett le az ujjáról.
–  De miért lett volna rajta? – nyögött fel Sophie, akit
kimerített a márkiné hajthatatlansága. – Miért kockáztatta
volna, hogy a férje gyűrűjét viseli, amikor az könnyedén
elvezethette volna hozzá? A válasz egyszerű: nem viselte volna.
Devlin túlságosan okos ahhoz, hogy ilyen balga hibát vétsen.
– De ez még nem magyarázza meg, hogyan került oda. Ennek
semmi értelme – jelentette ki Lady Brampton.
–  És ha valaki gyanúba akarja keverni Devlint? Valaki, aki
már három embert megölt. Valaki, aki több mint valószínű,
hogy az ön férjével is végzett. Valaki, aki nagyon haragszik a
Huntington vérvonalra.
–  De hát Devlin apja volt az egyetlen, aki jól járt Charles
halálával! Senki más!
Kellett hogy legyen magyarázat, de Sophie egyszerűen nem
tudott rájönni.
– Volt a férjének ellensége? Valaki, aki neheztelt rá?
–  Természetesen nem – válaszolta az özvegy márkiné. –
Kedves és gyengéd férfi volt, mindenkivel törődött.
Adományozott még a… Nem, az nem lehet… – rebegte szinte
belesüppedve az ülésbe.
Sophie odahajolt hozzá és megfogta a vállát.
– Mi az? Mi jutott eszébe?
A lesújtott Lady Brampton kesztyűbe bújtatott kezét a szája
elé kapta.
– Az nem lehet… – mondta. – Nem, biztosan nem.
– Mondja el! – kérlelte Sophie.
Lady Brampton egy pillanatra lehunyta a szemét, majd
amikor kinyitotta, könnyek csillantak meg benne.
–  Charles annyi éven át próbálta titokban tartani – súgta
végül. – Hogy megkíméljen a pletykáktól.
Sophie megfogta a márkiné kezét.
– Mit titkolt?
Ezek a félbehagyott mondatok bizonyára az őrületbe kergetik,
ha nem hallhatja hamarosan az egész történetet.
–  Nem mit, hanem kit – rázta meg a fejét Lady Brampton, és
mintha visszatért volna az ereje. – Öt évvel azelőtt, hogy Charles
és én összeházasodtunk, viszonya volt egy operaénekessel.
Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta.
 g y
–  A viszonyból született egy gyermek. A nő nem akarta
megtartani a babát, ezért árvaházba adta Charles tudta nélkül.
Sophie-nak elállt a lélegzete.
– Ez borzalmas!
Egy újabb szerencsétlen gyermek, akit elhagytak ahelyett,
hogy dédelgették volna.
A márkiné bólintott.
– Igen. Charles csak pár hónappal az esküvőnk előtt értesült a
dologról. Az a bizonyos nő egy Hamden Village-i árvaházba
adta a gyermeket.
– A Huntington udvarház melletti faluba?
– Igen – válaszolta Lady Brampton. – Úgy gondolta, módfelett
mulatságos, ha a herceg törvénytelen fia szinte az orra előtt
cseperedik fel. De úgy gondolom, felébredt a lelkiismerete,
amikor megtudta, hogy haldoklik, hiszen több levelet is küldött
Charlesnak, aki viszont felbontatlanul visszaküldte mindet.
Bizonyára kétségbeesett volt, ezért írt végül az árvaház
igazgatónőjének, és felfedte előtte a történetét. Az igazgatónő
ezután írt a férjemnek, véletlenül pár hónappal az esküvőnk
előtt, és megfenyegette, hogy nyilvánosságra hozza, hogy van
egy fattyú fia, ha nem fizet havonta neki egy bizonyos összeget.
Az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb, hiszen a
menyegzőnk az év eseményének számított. Még külföldi
hercegek is szerepeltek a vendéglistán. Az igazgatónő úgy
gondolhatta, ez lesz a legjobb alkalom arra, hogy kicsaljon a
férjemből némi extra bevételt.
– És mit tett a férje?
–  Természetesen fizetett. Nem tudta, mi mást tehetne. Bár
ahhoz ragaszkodott, hogy az apanázs egy részéből megfelelő
gondoskodást kapjon a fia.
– De miért engedett a zsarolásnak?
–  Charles mindennél jobban szeretett engem, legalábbis ő
mindig ezt mondta.
Lady Brampton egy pillanatra sóvárogva elmerengett az
elmúlt szép időkön.
–  Amikor végül bevallotta, mi történt, már az első
 g
gyermekünket vártuk. Azt mondta, hogy a boldogságom
mindennél fontosabb volt számára, és hogy nem akart pletykák
kereszttüzébe állítani azok után, amit el kellett viselnem, amiért
nem Jamest választottam. Ezért engedett éveken át a
zsarolásnak, ezért fizetett neki, és abban a hitben volt, hogy a
pénz egy részét a fiára költik.
– Tudta a fiú nevét? – kérdezte óvatosan Sophie.
– Simonnak hívták – válaszolt a márkiné. – Egy idő után még
nehezteltem is rá, hiszen folyamatosan lányokat szültem, és
képtelen voltam örököst adni Charlesnak.
– Tudja, mi történt a fiúval?
– Nem. Kétségbe voltam esve Charles halála után. Alig tudtam
létezni, nemhogy arra figyelni, ami körülöttem történt. De pár
hónappal később, amikor kezdtem visszanyerni a régi énemet,
hallottam, hogy az árvaház igazgatónőjét kirabolta, majd
brutálisan meggyilkolta egy ismeretlen tettes. Akkoriban azt
gondoltam, hogy megérdemelte, amiért éveken át szipolyozta a
férjemet.
Sophie elképedt.
– És mi történt Simonnal?
– Nem sokkal később elszökött.
– Vajon a fiú tudta, hogy ki volt az apja?
Az özvegy márkiné elgondolkodott.
–  Charles nem gondolta, de én nem voltam annyira biztos
benne, hiszen a gyerekek ügyesen jutnak információhoz, pláne
ha ilyen fontos dologról van szó.
Sophie sóhajtott egy nagyot.
– Azt hiszem, találtunk még egy indítékot a férje halálára.
Lady Brampton hátrahőkölt.
– Az kizárt! Charlest nem ölhette meg a saját fia!
–  Pedig elég logikus – mondta Sophie. – Bárki is akarja
besározni Devlint, több mint húsz éve őrzi a férje gyűrűjét, ami
azt jelenti, hogy régi haragosról van szó. Kire illene ez jobban,
mint a férje törvénytelen fiára, akit egy árvaházba adtak, és
egész életében nélkülöznie kellett a Huntington névvel járó
gazdagságot és előnyöket?
g g g y
– Nem…
Lady Brampton összecsapta a kezét, és fontolóra vette Sophie
szavait.
– Egyetlen fiú sem lenne képes meggyilkolni a saját apját.
– Ez az egyetlen értelmes magyarázat – jelentette ki Sophie.
Nagyon sok árva és elhagyott gyermekkel dolgozott, akik a
poklot is megjárták, mielőtt a Grey Streetre kerültek.
Legtöbbjük feltűnően ellenálló volt, és végtelen bizalommal
néztek a jövőbe. Hogy mi vezethette arra a fiút, hogy feladja a
reményt, és elkövesse a lehető legborzalmasabb bűntényt…?
Sophie összerezzent.
– De akkor ez azt jelentené, hogy annyi éven át a rossz embert
hibáztattam… – ejtette kezét az ölébe Lady Brampton.
Le sem tagadhatta volna, mennyire szégyelli magát.
Sophie megfogta az egyik kezét.
– Igen, ez igaz – értett vele egyet gyengéden. – De egyben azt
is jelentené, hogy végre igazságot szolgáltathat a férjének. Hogy
talán hamarosan megtaláljuk a gyilkosát, és végre
megállíthatjuk.
– Talán igaza van – biccentett Lady Brampton, majd az ablak
felé fordult. – Miért hagyjuk el Londont?
Sophie is kinézett az ablakon. A sűrű városkép egyre
ritkásabbá változott.
Előrehajolt, és kinyitotta az apró ablakot, amin keresztül a
kocsis és az utas beszélgethetett.
– Samuel! Hová megyünk?
A következő pillanatban hátraugrott. Nem Samuel hajtotta a
kocsit, és fogalma sem volt arról, ki az a férfi, aki a bakon ül.
 Negyvenedik fejezet

– Megálltunk? – rebegte Lady Brampton.

– Igen, azt hiszem.
Sophie kinézett az ablakon. Esteledett, és érezte, hogy lassít a
kocsi.
– Még mindig nem látok semmi támpontot, csak fákat.
Miért nem figyelt jobban, amikor beszálltak? Butaság volt,
figyelembe véve a körülményeket. Legszívesebben felpofozta
volna magát.
–  Mindketten zaklatottak voltunk, leányom – mondta Lady
Brampton. – Nem hibáztathatja magát. Ki gondolta volna, hogy
nem a kocsisa ül odafent?
– Több eszem is lehetett volna, ismerve a helyzetet – ostorozta
magát Sophie. – Devlin meg fog ölni. Feltéve, hogy nem előzi
meg valaki más.
–  Szent ég, leányom! – csattant fel a márkiné. – Ne legyen
ennyire beteges! Először is, ne akarjon meghalni ma este.
Aztán mindketten elhallgattak.
Sophie körbenézett, hátha fegyverként használhatna valamit,
de a kocsiban nem volt semmi. Kivéve a gázlámpa búráját, ami
az ajtó mellett, a faborításhoz volt rögzítve.
Gyorsan odanyúlt, és elkezdte kicsavarozni. A kocsi
megbillent, ahogy a férfi leereszkedett a bakról.
– Mit művel? – kérdezte suttogva Lady Brampton.
– Reményeim szerint lesz egy fegyverünk.
– Akkor siessen! Csizmák léptei közelednek.
Sophie megkönnyebbülten sóhajtott, amikor az üvegbúra
engedni kezdett. Gyorsan elrejtette a szoknyája mély zsebébe.
Tudni akarta, mivel van dolguk, mielőtt használta volna, mert
talán az lesz az egyetlen esélyük.
A kocsi ajtaja kinyílt, egy lámpást maga elé tartó férfi
kukkantott be rajta. Sophie nem látta az arcát, de az alakja
inkább vékonynak és szikárnak tűnt. Akár még le is gyűrhetik
adott esetben. De amikor a férfi szabad kezét a kocsiba
nyújtotta, a belső lámpa fénye megcsillant egy pisztolyon.
Reményei azonnal szertefoszlottak, hiszen egy lőfegyver ellen
egy darabka üveg nem sokat ért. De legalább volt valami,
amiről a gazember nem tudott.
–  Eldugott egy üvegdarabot a zsebébe – tájékoztatta Lady
Brampton a férfit.
Sophie döbbenten fordult meg.
– Hogy? Miért mondta el neki? Hacsak…
Elsápadt, amikor meglátta a márkiné szemében a vak
gyűlöletet.
Lady Brampton kelletlenül elmosolyodott.
–  Ugye nem gondolta, hogy elhittem egyetlen szót is abból a
badarságból, amit James ártatlanságáról hadovált? – nevetett
fel hangosan az özvegy. – Látnia kellett volna a naiv arcát,
amikor úgy tettem, mintha sokkot kaptam volna a férjem
gyűrűjének viszontlátása után. Az igazság az, hogy örömmel
töltött el, mert azt jelentette, hogy minden, amit Simon mondott
nekem, igaz.
– Simon, a férje fia?
–  Lady Brampton – szakította félbe a kocsi előtt álló férfi. –
Bocsásson meg, de talán be kellene mennünk, mielőtt ideér.
–  Igen, azt hiszem – morgolódott az özvegy. – Adja át azt az
üvegdarabot Crandallnek! – utasította Sophie-t.
Sophie kivette a zsebéből az üveget. A szíve olyan hangosan
vert, biztos volt benne, hogy az özvegy is hallotta a dobogást.
– És most mit akar tenni? Megöl?
Lady Brampton gúnyosan nézett vissza rá.
– Simon majd kezelésbe veszi. Meg fogja kapni, amit érdemel,
amiért összeszűrte a levet azzal a gyilkossal!
– Devlin nem ölt meg senkit sem! – azzal átadta az üvegbúrát
 g g
a közömbös arcú férfinak, aki pontosan tudta, hogy a márkiné
ártani akar neki.
– Tudom – csillant fel izgatottan Lady Brampton szeme. – De
az apja fia, és meg kell fizetnie az apja bűneiért. Most pedig
szálljon ki a kocsiból!
Sophie kilépett az ajtón, és a lépcsőt használva végül földet
ért. Körbenézett, mindenhol erdőt látott.
– Hol vagyunk?
– A Huntington udvarház területén, természetesen.

Devlin bemasírozott a londoni háza ajtaján. Teljesen

felbőszítette a tény, hogy senki, még a komornyik sem nyitott
ajtót neki Lady Brampton otthonában.
Gyorsan felmérte az elé táruló látványt.
Abigail, Sophie cselédje pityeregve magyarázott valamit a
saját komornyikjának, könnyek csorogtak az arcán, mellette ott
állt egy másik férfi, akinek egy tojásnyi púp éktelenkedett a
fején. Devlin szíve kihagyott egy ütemet, amikor rájött, hogy
bizonyára Sophie kocsisa, Samuel az.
Odasietett Abigailhez.
– Mi történt? Hol van Sophie?
A lány az égbe emelte a kezét, és pont olyan tehetetlennek
tűnt, amilyennek ő érezte magát.
– Nem tudom! Elmentünk Lady Bramptonhoz, és aztán együtt
elindultak a Scotland Yardra, de engem nem vittek magukkal,
mert Lady Brampton nem volt hajlandó együtt utazni egy
szolgával. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha gyalog követem
őket, de amikor megérkeztem, Samuelt a sarkon találtam a
földön fekve! A kocsi pedig nem volt sehol… – emelte öklét a
szájához Abigail, hogy elfojtsa a sikolyát. – Ha meghalt, csak én
tehetek róla!
Devlin egy jól irányzott pillantással csírájában elfojtotta a
kitörni készülő hisztériát.
– Azonnal fejezze be! Ez a viselkedés nem segít!
Abigail gyorsan megtörölte az orrát a ruhaujjába.
Devlin Samuelhez fordult.
– Mi történt?
A férfi kétségbeesettnek tűnt.
– Nem tudom, uram. Az egyik percben még a bakon ültem, a
másikban pedig az utcán ébredtem, Abby mellett. Azt hiszem,
valaki keményen fejbe vágott, mert borzasztóan fáj.
–  Kegyelmes úr – lépett elő Jenkins. – Ez az üzenet épp most
érkezett önnek.
A herceg kikapta komornyikja kezéből a papírt, és gyorsan
elolvasta.
– A Huntington udvarház erdőjébe, a régi vadászlakba vitték.
Ez lényegében egy felhívás volt az ismeretlen merénylőtől,
hogy próbálja megmenteni Sophie-t. Átkozott legyen, ha nem
sikerül!
Devlin sarkon fordult, és úgy szólt hátra.
–  Hozzanak egy nyergelt lovat, és minden férfit küldjenek
felfegyverezve a Huntington vadászlakhoz most, azonnal! És
küldjenek egy üzenetet Singleton felügyelőnek a Scotland
Yardba, tájékoztassák a helyzetről! Maguk ketten – nézett
Abigailre és Samuelre – mondják el Stokesnak, hogy mi történt,
és hogy hová tartok!
A herceg felrohant a dolgozószobájába. Egyenesen a széféhez
lépett, kinyitotta, és kivette belőle a revolverét. A legújabb
Smith & Wessont hozta magával az Államokból, hatgolyós
tárral. Megtöltötte a fegyvert, majd a zakója alá, a nadrágja
hátsó részénél az övébe dugta. Ez és a tőr, amit mindig a
csizmájában hordott, valamint a maroklőfegyver, amit a másik
bokájára rögzítve viselt, elég kell hogy legyen.
Kisietett a szobából. Nem fogja hagyni, hogy a történelem
megismételje önmagát. Nem fogja hagyni, hogy Sophie
meghaljon. Nem hagyhatta, mert ha elveszíti, úgy érezte, az
életének már semmi értelme sem lenne. Végre be tudta ismerni.
Bár megesküdött, hogy sosem fogja, mégis megtette. Szerelmes
 g gy gj g g
lett Sophie-ba. Isten legyen irgalmas mindkettejükhöz!

Sophie körülnézett a régi vadászlakban. A lerakódott por és a

pókhálók mennyisége alapján úgy tűnt, már jó pár éve nem
használta senki.
Karját a mellkasára szorította, hogy kissé felmelegedjen, bár
úgy érezte, akkor is fázna, ha a kandallóban sercegve lobogna a
tűz. Azért rázta a hideg, mert tudta, hogy az élete forog kockán.
Még mindig nem tudta elhinni, hogy Lady Brampton
bűnrészes volt, de azt is el kellett ismernie, hogy soha életében
nem találkozott még ennyire megkeseredett emberrel.
A Crandall nevű férfi beterelte egy kicsi szobába, miközben
Lady Brampton továbbsétált a hallban, és eltűnt a szeme elől.
Sophie továbbra is próbálta feltérképezni, hova hozták. Volt
egy raklap a földön, rajta egy-két takaró, az ablakot pedig
bedeszkázták.
Tekintetét a férfi felé fordította. Öt-hat centinél nem lehetett
magasabb nála, és nagyon vékony volt.
– Maga felel a gyilkosságokért? – szegezte neki a kérdést.
A férfi mintha meglepődött volna.
– Nem tudom, miről beszél – rázta meg a fejét zavarodottan. –
Ennek semmi köze semmiféle gyilkosságokhoz.
Sophie gyanakvón méregette.
– Bizonyára viccel. Akkor mégis mit gondol, mihez van köze?
– Hát nem egyértelmű? – kiáltott a férfi. – Váltságdíjat fogunk
kérni!
– Valóban? Biztos ebben?
–  Hát persze! – fortyant fel Crandall, de a kétség jelei lassan
megjelentek a szemében. – Miért beszél egyáltalán
gyilkosságokról?
– Nos, úgy tűnik, az az ember, akinek dolgozik, három embert
már megölt, és megpróbálta gyanúba keverni Huntington
hercegét az ügyben, legalábbis az egyikben. Ezért gondoltam,
hogy az elrablásomnak köze lehet mindehhez.
A férfit láthatóan nyugtalanították a szavai.
–  Nem. Maga csak szórakozik velem. Váltságdíjat követelünk
magáért, és kész. Ha megkapjuk a pénzt, elengedjük.
Sophie úgy érezte, muszáj értelmet vernie a férfiba.
–  De miért venne részt Lady Brampton abban, hogy
váltságdíjat követeljenek értem? Hiszen a bűnrészességért
börtön jár. Persze csak akkor, ha ahogy ön mondja, elengednek,
bár ezt kétlem, hiszen láttam az arcukat.
– Mindannyian elhagyjuk a kontinenst ezután. A herceg nem
találhat ránk.
Sophie elmerengett azon, hogy vajon egy óceán képes lehet-e
megállítani Devlint, ha le akarja vadászni azokat, akik részt
vettek ebben az egészben. Úgy gondolta, ez elég valószínűtlen.
– Ismeri egyáltalán a herceget?
A férfi mintha visszanyerte volna az önbizalmát, és kihúzta
magát.
–  Nem igazán, de a munkaadómat ismerem. Nem
találkozhatott nála okosabb emberrel.
– Tényleg nem ismeri Devlint. Remélem, felkészült arra, hogy
a hátralévő életét a Newgate-ben töltse, amiért része volt a
gyilkosságokban.
Sophie legalább abban biztos lehetett, hogy Devlin bíróság elé
állítja őket, függetlenül attól, mi történik vele. Azt viszont tudta,
hogy nem fogja tétlenül várni, hogy meggyilkolják.
–  Hazudik! – kiáltott dühösen Crandall. – Nincs is semmiféle
gyilkosság!
Nocsak. Erre nem számított. Hátrált egy kicsit, mert a férfi
eléggé felpaprikázódott.
– Nem hallott a három Crowley szolgáló haláláról?
A férfi elcsendesedett, újra zavarba jött.
– De igen.
–  Úgy tűnik, a munkaadójának köze van hozzá – azzal
megpróbált a lehető legfiatalabbnak és legártatlanabbnak
tűnni, hogy még nagyobb hatást gyakoroljon Crandall
 gy g gy gy j
lelkiismeretére. – Ha továbbra is segít neki, valószínűleg én
leszek a következő.
–  Nem ölt meg senkit – nyújtotta előre a férfi a tenyerét,
mintha könyörögne Sophie-nak, hogy higgyen neki. – Ő csak
helyre akarja hozni a dolgokat. Azt tudom, hogy a herceg
megbuktatásán mesterkedik.
–  Mondjuk úgy, hogy belekeveri egy gyilkosságba? –
tapogatózott Sophie.
A férfi felbőszült hangot hallatott, mielőtt képes volt értelmes
szavakat formálni.
– Nem! Ő nem gyilkos! Az nem lehet…
Végül úrrá lett rajta a félelem.
– És ha mégis? – erősködött Sophie. – Egyetlen szemtanút sem
fog életben hagyni. Márpedig maga is az.
– Nem. Csak össze akar zavarni.
–  Nem akarom. Gondolkozzon! – sürgette Sophie. – Csak így
van értelme. És ha sietünk, elszökhetünk, mielőtt ideérne.
Devlin megjutalmazza, ha megment engem.
–  Túl késő, Lady Sophie – csendült fel egy ismerős hang az
ajtóból.
 Negyvenegyedik fejezet

Sophie felnézett, és elakadt a lélegzete, amikor meglátta, ki

lépett a szobába.
– Lord Hemingsworth?
A férfi színpadiasan meghajolt előtte.
– Úgy bizony, kedves Lady Sophie. Annyira örülök, hogy újra
látom azután, hogy keringőztünk Crowleyék partiján.
–  Ön az, akit Lady Brampton Simonnak nevezett, és aki
megölte Jane-t és a többieket?
– Milyen okos lány – vigyorgott rá.
A jólnevelt úriember már nem volt sehol, helyébe egy
tébolyodott szörnyeteg lépett.
– Én nem erre vállalkoztam! – fakadt ki Crandall, és idegesen
nézett a másik férfira.
Hemingsworth rápillantott.
–  Nem, nem hinném. Nagyon hűséges szolgám volt. Tessék.
Vegye el a pénzét és menjen.
Crandall végtelenül megkönnyebbült, amikor odalépett
hozzá, és elvette a felé nyújtott, érmékkel teli zsákot.
– Köszönöm, uram.
Amikor megfogta a pénzt, hirtelen előrehajolt, kezét a
hasához kapta.
Crandall Sophie felé fordult, egy tőr állt ki a testéből.
Lassan lenyúlt, és remegő kézzel kihúzta a tőrt. A vére
megállíthatatlanul folyt a sebből.
–  Sajnálom, hölgyem – súgta remegő hangon. – Azt hiszem,
végül is igaza volt.
Összeesett, és förtelmes gurgulázó hangot hallatott, teste
rángatózni kezdett. Sophie halálra rémülve a segítségére sietett,
de Hemingsworth elállta az útját. Egyértelmű volt, hogy nem
engedi a haldokló férfi közelébe.
Hemingsworth felkapta a tőrt, és elővette a zsebkendőjét.
Addig törölte a pengét, míg szinte az összes vértől
megtisztította, majd a beszennyezett anyagdarabot Crandall
testére ejtette, épp, amikor az utolsó rándulás után végre
elcsendesedett.
Sophie lába a földbe gyökerezett, és egy ideig nem tudta
elfordítani a tekintetét Crandall most már üveges, a plafonra
meredő szeméről. Végül sikerült Hemingsworthre néznie, aki
elégedetten mosolygott. Abban a pillanatban Sophie rájött, hogy
a férfi tényleg őrült. Egyáltalán nem bánta meg, amit tett.
– Csodás terveim vannak önnel ma estére – hajolt Sophie-hoz,
és beleszagolt a hajába. – Édes… – búgta.
A közelségétől Sophie-t kirázta a hideg.
–  Miért ölte meg Jane-t? Legalább ennyit mondjon el! –
követelte Sophie.
A férfi kuncogott.
–  Igazán boldoggá tesz, Lady Sophie! Egy férfi holtan fekszik
ön előtt, nálam itt van a tőr, amivel kioltottam az életét, és még
mindig van mersze követelőzni. Tényleg nagyra tartom. Igazán
– sóhajtott Hemingsworth. – Tehát Jane-ről kérdezett. A drága
Jane. Tudja, ő vezetett vissza erre az útra.
Sophie látta, hogy a férfi arcáról öntelt boldogság sugárzik.
–  Nem állt szándékomban megölni senkit – folytatta –, csak
Devlint. De a sors közbelépett, amikor Jane megjelent, hogy
lecserélje az ágyneműmet. Crowleyéknál vendégeskedtem épp.
Nem tudtam, hogy a szobámban van, és előkészíti lefekvéshez,
amikor Lady Bramptonnal visszatértünk. Ahelyett, hogy szólt
volna, az a buta lány csendben várt az öltözőben, és hallotta,
ahogy Lady Bramptonnal megvitatjuk a tervünket.
– Lady Brampton részt vett Crowleyék legutolsó partiján?
Sophie képtelen volt hinni a fülének. A márkiné túlságosan
gőgös és erkölcsös volt ehhez.
Hemingsworth bólintott.
 g
– Aznap este álarcosbál volt, így tökéletes alkalmat adott arra,
hogy Lady Brampton névtelenül besurranjon a házba, és úgy is
távozzon. Bőven volt mit megbeszélni a herceget megsemmisítő
tervvel kapcsolatban, ezt meg kell értenie.
–  És nem akarta megkockáztatni, hogy együtt lássák vele –
tippelt Sophie.
– Nagyjából – mosolyodott el a férfi. – Amikor Jane fültanúja
volt a beszélgetésünknek, amiben szó esett az örökségemről és
arról, hogy nem vagyok igazi lord, bizonyára megijedt, és
kirohant az ajtón. Butuska lány…
Sophie el sem tudta képzelni, mennyire félhetett Jane amiatt,
hogy egy ilyen titok birtokába került.
–  Természetesen követtem, de túl gyors volt, és eltűnt a
személyzeti házrészben, mielőtt elkaphattam volna – azzal
megfogta Sophie egy tincsét, és morzsolni kezdte az ujjai között.
– A sors szeszélyes szerető, hát nem? Nem sokáig kellett
várakoznom odakint, mire megjelent a hátsó bejáratnál.
Utánamentem, és az erdőben kaptam el. Könyörgött, hogy ne
öljem meg, azt mondta, senkinek sem szól. De persze hazudott.
Ahogy minden nő – nevetett fel hangosan. – Tettem róla, hogy
soha többé ne eshessen ebbe a bűnbe.
– Maga egy szörnyeteg…
Sophie képtelen volt leplezni mélységes megvetését.
Hemingsworth megvonta a vállát.
–  Talán. Bár elég gyengéden bántam vele ahhoz képest,
milyen kényelmetlen helyzetbe hozott. Ellenállt, ezt elismerem,
de megnyugodhat. Viszonylag gyorsan meghalt.
Sophie ajka megremegett. Elviselhetetlen volt számára
elképzelni, milyen borzalmakat élhetett át a barátja, amikor
ennek a férfinak a kezei közé került. És most itt áll előtte a
gyilkos, és nem bánt meg semmit sem. Sophie megpróbálta
megütni, de Hemingsworth védekezett, és erőteljesen
megrántotta a haját.
–  Igen, ő is rám támadt – nevetett hangosan. – Tudta, hogy
küldött egy levelet önnek, miután meglátott?
Sophie mély levegőt vett.
 p y g
– Maga vett rá valakit, hogy ellopja a leveleimet?
–  Amikor meglátogattam a nénikéjét, elemeltem párat, de a
legtöbbjét az az idióta Benlow hozta el, és Jane levele valóban
köztük volt – mormolta, és az állát simogatta. – Jane azt állította,
hogy nem fedte fel a kilétemet a levelében, de meg kellett
bizonyosodnom erről. Nem kockáztathattam annyi év
előkészület után, nem igaz? A legviccesebb az, hogy valóban
igazat mondott. Meg sem említett a levelében. Csak bocsánatot
kért, amiért elhagyja Crowley-ékat – csettintett a nyelvével
csúfolódva. – Addigra viszont már megpecsételődött az ön sorsa
is.
Sophie nyelt egyet, a férfi lehelete a nyakát borzolta.
– Miért ölte meg Tinát és Benlow-t?
–  A bolondok megpróbáltak megzsarolni – mordult fel
Hemingsworth, és elengedte Sophie haját. – Mielőtt Jane
elszökött Crowley-éktól, elmondta Tinának, ki vagyok, és ha
valami történne vele, mindent el kellett volna mondania önnek.
Szegény Jane! Legalább annyira tehet a halálukról, mint az
önéről.
– Maga az egyetlen, aki felelős az összes gyilkosságért!
Sophie dacosan meredt a férfira, holott életében nem félt
ennyire. Tudta, hogy nem adhatja meg neki azt az örömöt, hogy
lássa rajta a rémületet.
Hemingsworth szeme összeszűkült.
–  Nem, hölgyem. Ön volt az, aki megpecsételte a sorsát,
amikor a gyalázatos jegyese lett. De milyen faragatlan vagyok! –
indult meg Sophie felé. – Ez a szoba túlságosan kicsi ahhoz, amit
elterveztem ma estére. Ennél jóval több helyre lesz szükségünk.
Sophie hirtelen ráeszmélt, hogy ez a férfi tényleg meg akarja
ölni, de nem olyan egyszerűen, ahogy megszabadult
szerencsétlen Crandalltól. A jeges felismerés a lelkéig hatolt.
Lord Hemingsworth a fő hálószobába vezette Sophie-t, de
közben nem tudta elrejteni izgatottságát. Mérhetetlenül
felszabadítónak érezte, hogy végre nem kell szerepet játszania.
Sophie most már tudta, mire képes, de mégsem sikoltozott,
ahogy a legtöbben. Sőt, továbbra is remekül megjátszotta a
bátor nőt, de a férfi látta rajta, hogy miféle rémület bujkál a
tekintetében. Elbűvölő volt.
– Talán itt az ideje, hogy hivatalosan is bemutatkozzak, Lady
Sophie. Simon Trellawney, szolgálatára.
Meghajolt. Micsoda mámoros érzés, hogy igazat mondhat!
–  Tehát maga Lord Brampton biológiai fia – vonta le a
következtetést Sophie.
Simon élvezettel hallgatta Sophie angyali hangját, és azt
találgatta, milyen lehet, amikor sikoltozik.
–  Nem azt akarta mondani inkább, hogy a törvénytelen
fattya?
Sophie nem válaszolt.
– Igen, az vagyok. Devlin törvénytelen kuzinja. Milyen csodás
világban élünk, hogy tőlem, Huntington valódi örökösétől
megtagadják a születésemnél fogva megillető jogomat csupán
azért, mert az anyám egy kurva volt! – sóhajtott Simon. –
Milyen igazságtalan. De ne aggódjon, a bosszúm hamarosan
beteljesül.
– De hát ő nem tett semmit maga ellen!
Simon vicsorított.
–  Neki megvolt mindene, mégsem törődött semmivel!
Megbecstelenítette a címet azáltal, hogy mindenféle
kereskedelmi ügyletekbe keveredett! De vajon kitagadta az öreg
herceg? Hát persze hogy nem! Csak mert házasságból született!
Pedig az öreg herceg megvetette őt! Én tiszteltem volna a
rangomat. Az enyém kellett volna hogy legyen!
Simon hirtelen elnevette magát, és odasétált Sophie-hoz.
–  Azt hiszi, hogy nem tudom, mivel próbálkozik? Megpróbál
eltéríteni a célomtól. De ne aggódjon. Még nincs itt az ideje.
Először el kell intéznem Lady Bramptont, majd Devlint, ha
megérkezik. Önön majd csak utánuk élvezkedem.
 g j
Sophie megdöbbent.
– Devlin tudja, hol vagyunk?
– Természetesen. Küldtem neki egy levelet, amiben leírtam.
Simon szinte érezte a Sophie bordái közé telepedő fagyos
előérzet hűvösét.
– Miért tenne ilyet?
Simon újra felnevetett.
–  Hát nem nyilvánvaló? Mindent tönkre akarok tenni, ami
kedves neki. De először Lady Bramptonnal kell foglalkoznom.
–  Hol van a márkiné? – kérdezte Sophie enyhén remegő
hangon.
– Ne aggódjon – duruzsolta Simon, és fejét az aranyló fürtökre
hajtotta.
Sophie barackillatú volt. Végtelenül élvezetes lesz az éjszaka…
–  Még nem öltem meg, ha erre kíváncsi. Nem. Annak az
ostoba nőszemélynek előbb tiszteletét kellett tennie a férje
sírjánál.
– Miért hiszi azt, hogy Devlin apja felelős a férje haláláért?
Újabb kacagás.
–  Mert meggyőztem róla. Olyan egyszerű volt! Pedig én
voltam az. Én öltem meg az apámat. Ő volt az első, akivel
végeztem.
– De akkor még csak gyerek volt! – kiáltott fel Sophie.
Simon örömmel nyugtázta, hogy Sophie tudta ezt.
–  Igen, de tizennégy évesen elég nagy voltam a koromhoz
képest, és úgy döntöttem, szembesítem a történtekkel, miután
megtudtam, hogy ő az apám. Mennyire képmutató volt!
Mindenki azt hitte, hogy jó szíve van, csak mert havonta
ellátogatott az árvaházba. Pedig csak azért jött, hogy titokban
tartsa a mocskos kis titkát. Egyszer sem beszélt velem a sok-sok
év alatt. Egyetlenegyszer sem.
–  Amikor megtaláltam a pénzt és a leveleket, amelyekkel az
igazgatónő zsarolta, találkoznom kellett vele. Épp egyedül
lovagolt, amikor rátaláltam. Nem akartam megölni, de amikor
leszállt a lóról és elutasított, megszállt valami. Amikor
megfordult, hogy visszaszálljon a nyeregbe, felkaptam a
 g gy j y g p
legközelebbi kődarabot és amilyen erősen csak tudtam, fejbe
vágtam. Lezuhant a földre és nem mozdult többé.
Simont láthatóan megigézte az emlék.
– Eufórikus boldogság töltött el, de természetesen féltem attól,
hogy elkapnak, ezért elszöktem. De nem tudtam ellenállni, és
magammal vittem a gyűrűjét, mindannak a szimbólumát, ami
engem illetett, de sosem lehetett az enyém.
– És azzal a gyűrűvel akarta gyanúba keverni Devlint.
–  Nem igazán. Tudtam, hogy a hatóságok beszélni fognak
vele, de egy herceget sosem tartóztatnának le. Én csak meg
akartam nehezíteni a dolgát.
– De akkor minek tartogatta ilyen sokáig azt a gyűrűt?
–  Nem ez volt a szándékom. Amikor visszamentem az
árvaházba, és megbüntettem az igazgatónőt, vissza akartam
vinni apám hálószobájába, hogy a hatóságok ne gyanakodjanak
gyilkosságra. De amikor beosontam a szobájába, Lady
Brampton ott feküdt az ágyán és sírt a sötétben. Először észre
sem vette, hogy figyelem, és elkezdett őrjöngve üvöltözni arról,
hogy James ölte meg az ő drága férjét.
Simon megvonta a vállát.
–  Akkor jutott eszembe az a zseniális ötlet, hogy tápláljam a
képzelgését. Így már irányíthattam.
– Biztosan nem hitt magának – kételkedett Sophie.
– Egy gyászoló nő bármit elhisz, amit mondanak neki, főként
ha már félig meg is győzte magát. Amint felfedtem magam,
sikerült elhitetnem vele, hogy a bokrokban rejtőztem, amikor
egy férfi leütötte a férjét egy kődarabbal, és elvitte a gyűrűjét.
Egy James nevű férfi. Miután megfogadtam, hogy
megbosszulom az apám halálát a család Devlin ágán, mindent
elmesélt a Huntington famíliáról.
–  Felhasználta a gyászát, hogy kiforgassa a gondolatait –
jelentette ki megvetően Sophie, ami kissé irritálta Simont.
Hát nem látja, hogy milyen zseniális manipulátor?
–  Lady Brampton örömmel hitte el a mesét. Sőt, olyannyira
beleélte magát, nem is gyanította, hogy én vagyok a férje igazi
gyilkosa. Még pénzt is adott, hogy segítse a szökésemet.
gy gp gy g
–  De magát mindenki Lord Hemingsworthként ismeri. Hogy
lehet ez?
–  Á… – bólogatott Simon önelégülten. – Elég könnyen ment.
Amikor később visszatértem Angliába, megkerestem a
márkinét, és ő beleegyezett, hogy bevezet a felsőbb körökbe
mint Lord Hemingsworth. Senki sem kérdőjelezte meg a
személyazonosságomat úgy, hogy az özvegy Brampton márkiné
patronált. Valójában túlságosan egyszerű volt.
Sophie a szoba egyik sarka felé hátrált.
– Lady Brampton tudja, hogy megölte azt a három embert?
–  Igen, de nem érdekli. Neki csak az számít, hogy bosszút
álljak Devlinen az apja állítólagos bűneiért. Szerintem kissé
zavarodott. Alig várom, hogy lássam az arcát, amikor megtudja,
hogy én voltam az, aki megölte a hőn szeretett Charlest.
Simon Sophie-ra nézett, amikor észrevette, hogy a bal oldalán
figyel valamit. Gyorsan megpördült, és így még láthatta, hogy
Lady Brampton csendben mögé lopakodott, és egy késsel a
kezében épp készül nekirontani.
Félreütötte a karját, de a kés így is felsértette a mellkasát.
– Te gazember! – sikította Lady Brampton.
Újra rátámadt. Simon ezúttal elkapta a csuklóját, amikor
ráugrott. Az öreglány tényleg meg akarja ölni? Kirúgta a
kezéből a kést, a hátára fordította és a földre szegezte.
–  Megölted az én Charlesomat! Te ölted meg! – sikította,
miközben próbálta öklével verni a karját. – Végig hazudtál
nekem!
–  Te hülye ribanc! – bömbölt Simon, majd felkapta a kést, és
beleszúrta az asszony mellkasába.
Sophie akkor ugrott a hátára. Nagyot üvöltve próbálta lerázni
magáról, majd nem sokkal később érezte, hogy valami a fejének
csapódik, és elsötétedett előtte minden.
Sophie megpróbálta lelökni Lady Bramptonról
Hemingsworthöt, vagy Simont, vagy akárkinek is nevezte
magát, de az ájult férfi teste leírhatatlanul nehéz volt. Végül egy
utolsó lökéssel sikerült a padlóra gördítenie.
Sophie vére megfagyott az ereiben, amikor meglátta, hogy
Lady Brampton üveges tekintete a semmibe mered, és a
mellkasát sötétvörös vér borítja. Gyorsan elkapta a tekintetét.
Bármennyire ellenszenvezett a márkinéval, akkor sem
érdemelt ilyen halált.
Hemingsworth felé pillantott, és majdnem halálra rémült,
amikor a férfi halkan felnyögött. Még nem volt magánál, de úgy
tűnt, lassan éledezik. Azonnal ki kellett jutnia onnan. Lady
Bramptonon már nem segíthetett. Bármilyen szomorú is volt,
végül ő maga pecsételte meg a saját sorsát.
Sophie kirohant a szobából, végigfutott a folyosón, ki a sötét
erdőbe. Nem foglalkozott azzal, hogy az apró ágak felkarcolják
az arcát, futott, ahogy csak a lába bírta az egyenetlen talajon.
Hirtelen megállt. Rájött, hogy ő csak elveszne, ha még beljebb
szalad a sűrű erdőbe, miközben Hemingsworth jól ismeri a
területet, hiszen itt nőtt fel, és így könnyedén megtalálhatja.
Ráadásul úgy gondolta, Simon arra számít, hogy futni fog. Arra
viszont nem, hogy visszamegy a vadászlakhoz.
Feszülten figyelt. Nem hallott lépteket. Lassan visszanézett
arra, amerről jött. Épphogy csak ki tudta venni a távolban a
vadászlak fényeit.
Legalább Devlin már úton van, hogy megmentse, bár nem
tudhatta, hogy csapdába rohan. A gondolat még a saját
halálánál is jobban megijesztette.
Nem hagyhatta, hogy a vőlegénye egyedül nézzen szembe
ezzel az őrülttel.
Nem hagyhatta, mert bár nem szívesen vallotta be magának,
végül mégis csak beleszeretett egy szoknyapecérbe. És nem fog
elfutni vagy bujkálni, miközben Hemingsworth meg akarja ölni
a szerelmét.
Megpróbált jobbra fordulva, egy kört leírva visszakanyarodni
a vadászlakhoz. De először felkapott egy nagyobb méretű
 p gy gy
kődarabot, és zsebre vágta, majd választott egy jókora
fahusángot, amit maga elé tartott. Ha szükséges, ezekkel harcol
majd.
Elszánta magát, és lassan elindult visszafelé. Csak remélni
tudta, hogy nem döntött rosszul. Mégis ki fordulna vissza azért,
hogy szembeszálljon egy gyilkossal? Sophie pontosan arra
számított, hogy Hemingsworthben fel sem merül ez az
eshetőség.
 Negyvenkettedik fejezet

Devlin a hegygerincről már látta a vadászlak fényeit. Még egy

perc gyalog, és ott lesz. A lovát a főút mellett hagyta egy fához
kötve, hogy ne legyen feltűnő az érkezése, és hogy az emberei
tudják, merre ment. Remélte, hogy már nincsenek messze, bár
úgy hajtotta a lovat, mintha maga az ördög lenne a nyomában.
A gondolat, hogy talán elkésett, és nem tudja megmenteni
Sophie-t, végig ott motoszkált a fejében, de minden erejével
igyekezett tudomást sem venni róla. Koncentrálnia kellett. Arra
figyelt, hogy egyik lábát a másik elé rakja, hogy a pisztolyt
biztosan tartsa a kezében, miközben egyre közelebb jutott a
vadászlakhoz az árnyak rejtekében.
Ahogy kiért az erdő szélére, az elhagyatott lak vonalai egyre
élesebbé váltak. Egy régi lámpás lógott egy öreg szegen a
bejárat fölött, bevilágítva az odavezető ösvényt. A legjobban az
aggasztotta, hogy az ajtó tárva-nyitva állt, de az ablakokat
bedeszkázták, így szemernyi fény sem szűrődött ki odabentről.
Rosszat sejtett.
A vadászlak bal oldalán ott állt Sophie hintója, a lovakat az
épület falához kötötték. A lovak halk nyerítésén kívül síri csend
honolt. Devlin szíve összeszorult. Valami nem stimmelt, nagyon
nem.
Csendben állt egy fa árnyékában, és figyelt. Semmi sem
mozdult. Gyors léptekkel a vadászlak mögé került. Semmi. Még
egy lámpa sem volt a hátsó ajtó fölött.
Az őrült férfi hibázott. Az árnyékban sokkal könnyebb volt
elrejtőzni, mint a fényben.
Amikor már biztos volt benne, hogy nem csapdába sétál,
gyorsan odafutott a hátsó ajtóhoz. Leguggolt, és eltekerte a
kilincset. Könnyedén kinyílt, amint hozzáért.
Maga elé szegezte fegyverét, és óvatosan becsusszant,
finoman bezárta az ajtót maga mögött. A folyosó sötétbe borult,
de elölről beszűrődött némi fény.
Némán ment végig a rövid folyosón, elhaladt a jobbjáról nyíló
üres konyha mellett. A két elülső szobához érve megállt, és újra
hallgatózott. Semmi. Egy pisszenés sem.
A fal mellett osont, majd megtorpant. Előtte, a félig nyitott
ajtón keresztül, a bal oldali szobában megpillantott egy
alsószoknyadarabot, és egy csizmába bújtatott női lábat.
Nem! Nem késhetett el! A veszélyre fittyet hányva berohant a
szobába, a világ mintha fékezhetetlenül forgott volna körülötte.
Mélységesen megkönnyebbült, amikor rájött, hogy nem
Sophie fekszik a földön. Lady Brampton élettelen teste nézett a
plafon felé. Valaki szíven szúrta. Legalább nem szenvedett
sokat, mielőtt meghalt.
Devlin gyorsan átment a másik szobába. Ott egy ismeretlen
férfi feküdt a padlón, vértócsában. Mintha szolgáló lett volna,
legalábbis a ruházatából erre következtetett.
A herceg visszatért a nagyobb szobába, most már tudta, hogy
nincs odabent sem Sophie, sem a gyilkos, aki végzett Lady
Bramptonnal és a szolgával.
Vajon máshová vitte Sophie-t? Vagy talán elszökött? Fogalma
sem volt. Hol lehet Sophie? Ha elszökött, bárhol lehet, hiszen a
Huntington birtokon több mint ötvenhektárnyi erdős terület
volt.
Devlin megmerevedett, amikor egy kintről jövő zaj
megzavarta a csendet. Óvatosan leguggolt a bedeszkázott ablak
alá, és kikukucskált egy apró résen. Mintha mozgást látott volna
a bal oldalon. Halkan visszahúzta a pisztoly kakasát, és várt.
Sophie befordult a sarkon, és elbújt a bokrok mögé. Látta a
bejárati ajtót, látta, hogy nyitva van. Ez azt jelentette volna,
hogy Hemingsworth követte, és most az erdőben vadászik rá?
De még mindig nem látta Devlint.
Mi van, ha már bement a vadászlakba, Hemingsworth közben
magához tért, és ott várt rá? Mi van, ha Devlin ott fekszik,
sérülten, vérezve, vagy ami még rosszabb, holtan?
Menjen vissza és nézze meg? Mit tegyen?
Megmerevedett, amikor érezte, hogy egy pengét szegeznek a
tarkójához.
–  Nocsak, nocsak, kedvesem – búgta Hemingsworth lágyan a
fülébe. – Visszaszereztem. Most már nem kell félnie. Dobja el
szépen azt a dorongot.
– Nem dobom! – kiáltotta Sophie.
Ha Devlin a környéken van, talán meghallja.
–  Csendet! – sziszegte a fülébe Simon. – Különben elvágom a
torkát!
Sophie vonakodva, de eldobta a fadarabot.
– A vőlegénye még nincs itt.
– Honnan tudja?
Sophie körbenézett, keresett valamit, amit fegyverként
használhatna, bármit, amivel egy pillanatnyi előnyre tehet
szert. Eszébe jutott a zsebébe rejtett kődarab, de mire elővenné,
tudta jól, Hemingsworth már el is vágná a torkát.
– Még nem érhetett ide azóta, hogy megkapta az üzenetemet.
Tökéletesen elterveztem mindent, számoltam azzal is, hogy
megszökik, de szerencsére sikerült a nyomára bukkannom.
Simon elvette a kést Sophie torkától, és a ház eleje felé lökte a
lányt.
– Siessen befelé!
Sophie kelletlenül lépett ki a bokrok közül a vadászlak előtti
poros területre.
Átvezette Sophie-t a küszöbön, majd az elülső szoba felé
fordította, és a csizmájával rúgta be maga mögött az ajtót. Ekkor
megérezte, hogy Sophie mozdulatlanul áll.
Durván maga elé perdítette, és a kést a nyakához szorította.
 g p y
– Azt hiszem, a jövendőbelije talán mégis itt lehet, angyalom –
súgta a nyakába. – Devlin? – kiáltott fel. – Jöjjön elő, akárhol is
van!
A lak csendes maradt.
– Nincs itt – mondta Sophie.
–  Fogja be! – mordult rá Simon. – Ha nem jön elő öt
másodpercen belül, elvágom a torkát! Egy… – kezdett számolni.
– Kettő…
–  Tegye le a kést, Hemingsworth! – parancsolta Devlin mély
hangja a szoba távoli sarkából.
Sophie-nak elakadt a lélegzete, amikor Simon vele együtt
fordult Devlin hangja irányába, pont, amikor a vőlegénye
kilépett az oszlop mögül. Még sosem örült senkinek ennyire. A
herceg rájuk emelte a pisztolyát, majd megismételte a
parancsot.
– Azt mondtam, engedje el.
Sophie érezte, hogy Hemingsworth kissé megremegett. Hogy
a félelemtől vagy az izgalomtól, azt Sophie nem tudta
megmondani.
–  Itt én osztom a lapokat, Huntington, nem maga! – vágott
vissza Simon, és kicsivel mélyebbre nyomta a kést Sophie
bőrébe. – Dobja el a pisztolyt!
–  Ne, Devlin! Ne dobd el! – figyelmeztette Sophie. – Ha
megteszed, mindkettőnket megöl!
– Fogja be! – üvöltött Hemingsworth a fülébe.
Sophie kénytelen volt felszisszenni, amikor a penge
felkarcolta a bőrét.
– Az isten verje meg! – ordított Devlin. – Tegye le a kést!
–  Megöli, Huntington – harsogta Hemingsworth, és még
mélyebbre tolta a kést.
– Ne tedd meg, amit mondd – kérte Sophie, miközben érezte,
hogy a meleg vére csorogni kezdett a nyakán.
– Nem hagylak cserben! – azzal Devlin visszatolta a kakast, és
félredobta a pisztolyt, majd egy lépéssel közelebb ment
hozzájuk. – Velem van baja, Hemingsworth! Engedje el!
–  Ne közelítsen! – figyelmeztette Simon. – Vagy a kés még
 gy gy g
mélyebbre megy!
Devlin megállt és felemelte a kezét.
– Rendben – mondta. – Csak engedje el.
Sophie hallotta, ahogy Hemingsworth a fülébe vihog.
– Az nem fog megtörténni – jelentette ki. – Ő is a tervem része.
Kissé engedett a penge.
–  Tudom, hogy van egy másik fegyvere valahol, úgyhogy
óvatosan vegye elő, Huntington. És ne csináljon semmi
ostobaságot! Az élete múlik rajta.
A herceg szája egyetlen vékony vonallá préselődött. Felemelte
a bal lábát a közeli kanapéra, és lassan lehajolt, visszatűrte a
nadrágja szárát. Az apró marokfegyver előbukkant a csizmája
fölött rögzített tokból.
– Devlin, ne! – mondta Sophie. – Meg fog ölni minket! Meg kell
állítanod! Ne törődj velem!
–  Mondtam, hogy fogja be! – üvöltött Hemingsworth, és
rászorította Sophie nyakára a kést.
Sophie nem hitte, hogy lehetséges még ennél is jobban félni,
de amikor meglátta, hogy Devlin átadja a fegyvereit, az egyetlen
előnyét, megsokszorozódott a rémülete. A halálfélelem jeges
szilánkjai hasítottak fájdalmasan a testébe.
–  A fenébe is, ne bántsa! – fogta könyörgőre Devlin. – Nézze.
Máris megszabadulok tőle – azzal lassan előhúzta az apró
pisztolyt, és félredobta.
–  Emlékszel az első találkozásunkra, ugye? Arra, hogyan
szabadítottam ki a ruhádat a bokrok közül? – beszélt most
Sophie-hoz Devlin.
Sophie visszagondolt arra az estére, amikor leesett a fáról
Devlin lába elé és beakadt a bozótosba… Hát persze! Csak egy
pillanatra kellett elvonnia Hemingsworth figyelmét. Lassan
benyúlt a zsebébe, és erősen megmarkolta a kődarabot.
–  Azt hiszem, elájulok – nyögött fel, mielőtt Hemingsworth
karjába zuhant.
–  Mi az ördög? – ragadta meg egyik kezével Simon, hogy
megtartsa.
Nem volt elég erős, Sophie gyorsan a földre csúszott.
 g p gy
Mozdulatlanul feküdt és abban bízott, hogy a színlelt ájulás
megzavarja Simont.
Hemingsworth most már Devlinre szegezte a kést.
–  Ne mozduljon! Még így is elvághatom a torkát, mielőtt
ideérne!
Simon figyelme kizárólag Devlinre összpontosult. Mielőtt
átgondolta volna, Sophie oldalra gördült, és minden erejével a
férfi jobb térdkalácsába vágta a kődarabot.
Hemingsworth fájdalmában felbőgött, a feje fölé emelte a
kést, és lecsapni készült.
– Te ribanc! – sikította.
Sophie gyorsan oldalra fordult. A szeme sarkából látta, hogy
Devlin benyúl a csizmájába és előveszi a tőrét, pontosan onnan,
ahonnan azon a bizonyos első estén. A lámpa fénye megcsillant
az ezüstpengén, és mielőtt Sophie pisloghatott volna,
meghallotta azt az émelyítő, tompa hangot, amit a Simon
mellkasába merülő tőr hallatott.
A férfi meglepetten bámulta a testébe fúródó kést. A kezében
lévő penge lassan a földre pottyant.
–  Nem így kellett volna lennie… – mondta végül, majd vért
köhögött fel.
Sophie fintorogva hátrált el mellőle.
Hemingsworth arca izzadságban úszott.
– Minden, ami az övé, az enyém kellene hogy legyen – zihálta.
– Veled együtt.
Devlin megindult felé.
– Vége van, Hemingsworth, vagy akárhogy is hívják.
Simon nevetni próbált, de csak hörögni tudott. Egy homályos
mozdulattal benyúlt a zsebébe, és elővette a saját pisztolyát.
Sophie-ra szegezte.
– Akkor is bosszút állok.
– Ne! – kiáltott fel Devlin, és Sophie elé vetette magát.
Lövés hangja rezonált a szobában.
Sophie látta, ahogy Devlin Hemingsworthre zuhan, súlya
maga alá gyűrte őt, amitől a férfi kiejtette kezéből a füstölgő
fegyvert.
 gy
Feltápászkodott a földről és odarohant hozzájuk.
Hemingsworth, aki most már élettelen szemmel meredt a
plafonra, egyáltalán nem érdekelte. Devlint lefordította
Simonról a padlóra.
Megbotlott, amikor meglátta az egyre növekvő vörös foltot a
herceg ingén. Páni félelem fogta el. Nem… Nem lehet… Nem
vehetik el tőle most, hogy rájött, milyen sokat jelentett neki.
– Mit képzeltél?
Dühösen kuporodott le mellé, és letépte válláról a köpenyét.
Nem engedi, hogy itt hagyja őt! Szorosan összegyűrte az
anyagot, és a Devlin hasának oldalán éktelenkedő sebhelyre
nyomta.
– Meghalt? – mordult fel Devlin.
–  Igen – csorogtak a könnyek Sophie arcára. – De miért
ugrottál elém? Mindenképpen hősködnöd kellett, igaz?
A herceg kipréselt magából egy halvány mosolyt, az arca
egyre sápadtabb lett.
– Nem hagyhattam, hogy bántson.
–  Hagynod kellett volna – mondta Sophie, aki szerette volna
megvizsgálni a sebet, de nem akart enyhíteni a nyomáson.
Nem értett az elsősegélyhez, és nem hagyhatta magára, amíg
elmegy orvosért.
– Le kellett volna lőnöd, amikor volt rá esély.
– De akkor bánthatott volna.
Sophie elnyelte a sírását.
– Inkább engem, mint téged.
–  Tévedsz. Hiszen nem élhetek nélküled – azzal lassan
felemelte Sophie arcához a kezét. – Bocsáss meg.
Megpróbáltalak ellökni magamtól. Megrémítettek az érzéseim.
Sophie megszédült, majd még erősebben nyomta a köpenyét a
sebbe, és halálra rémült, amikor érezte, hogy a vér eláztatta az
anyagot.
–  Hallgass – mondta kedvesen. – Erősnek kell maradnod.
Hamarosan itt a segítség.
–  El kell mondanom, mit érzek, mielőtt késő lenne – próbált
felülni Devlin. – Tartozom neked azzal, hogy végre őszinte
 gy g
legyek.
–  Ne merj így beszélni! – förmedt rá, majd óvatosan
visszanyomta a földre.
Devlin megrendítően erőtlen volt.
–  Ne mozdulj. És jobban teszed, ha nem hagysz magamra –
parancsolta. – Különben hiába szerettem bele egy kurafiba!
A herceg elmosolyodott.
– Szeretsz? Azok után is, amiket mondtam?
Sophie letörölte arcáról a könnyeket.
– Nem tehetek róla.
–  Akkor már ketten vagyunk – vallotta be Devlin, és már
egyre nehezebben lélegzett. – Azt hittem, el tudom nyomni az
érzéseimet, de esélyem sem volt. Amikor annak idején a lábam
elé pottyantál, elbűvöltél. Annyira lelkiismeretes, őszinte és
tiszta voltál! Te voltál a fény a sötétségben. Azt hiszem, már
aznap beléd szerettem, bár mostanáig nem tudtam beismerni.
Még azt a kis darabot is megtartottam a ruhádból, amit
levágtam.
– Igazán?
Devlin bólintott, arca már borzasztóan elszürkült.
–  Ma, amikor odaértem a gyárhoz, rájöttem, hogy csapdába
csaltak azért, hogy távol legyek tőled. Életemben nem féltem
annyira – nedvesítette be az ajkát, hangja egyre halványabb lett.
– Szinte megbénított. Akkor jöttem rá, hogy becsaptam magam.
Úgy tettem, mintha még mindig az a gyalázatos herceg lennék,
akinek nincs szüksége szerelemre. Akinek nincs szüksége rád.
De ez nem igaz. Szükségem van rád, Sophie. Kétségbeesetten. És
a szerelmedre is.
– Ó, Devlin… – rebegte Sophie. – A szerelmem a tiéd!
– Szeretlek, Sophie. Örökké szeretni foglak. Még a halálban is
– mondta Devlin, mielőtt lecsukódott a szeme.
–  Devlin! – sikította Sophie. – Ne merészelj meghalni nekem!
Hallasz engem? Ébredj!
Sophie megrázta, de a herceg nem nyitotta ki a szemét, és a
korábban még erőltetett lélegzése is elcsendesült.
–  Nem, nem, nem! Ébredj fel! – rázta meg újra, még
 j g j g
erősebben. – Devlin, ébredj! Sosem bocsátom meg, ha meghalsz!
Hallasz engem?
Alig látta már az arcát a könnyeitől.
– Devlin, ébredj! Ébredj! – kiáltotta fájdalmas hangon, majd a
mellkasára omlott, és csak sírt. – Istenem! Ne vedd el tőlem! –
fohászkodott. – Kérlek, Devlin! Én is szeretlek! Kérlek, ébredj
fel…
 Negyvenharmadik fejezet

Devlin lassan érzékelte a körülötte lévő hangokat. Távoli

morajlásnak tűntek, miközben a sötétség lassan elpárolgott a
szeme elől. Pislogott párszor, majd égető érzés hasított az
oldalába.
–  Az istenit! Hol vagyok? – kérdezte reszelős hangon, egy
hálószoba homályos körvonalai rajzolódtak ki a szeme előtt, a
falon árnyak és fények táncoltak.
Ez már a pokol?
– Devlin! – hallotta Sophie sikolyát.
Elfordította a fejét, és látta, ahogy az ajtóból felé rohan, ahol
épp egy férfival beszélgetett. Ha Sophie itt van, nem lehet a
pokolban. Rájött, hogy a táncoló fényekért az ismerős szoba
sarkában álló kandalló a felelős, ami vidáman pattogott, és
elűzte a hideget.
Pislogása elsöpörte a látására telepedett homályt, Sophie
megállt az ágya mellett és fölé hajolt.
– Hála istennek! Már azt hittem, itt hagytál! – mondta Sophie,
de hirtelen aggodalom ült ki az arcára és elhúzódott tőle. – Hogy
érzed magad?
A torka száraz volt, mint a smirgli, és úgy érezte, mintha
piszkavasat döftek volna a hasába.
– Pompásan! – válaszolta.
– Ne merészelj még egyszer így megijeszteni!
A herceg halványan elmosolyodott.
– Csak egy pillanatra csuktam be a szemem.
–  Egy pillanatra? Két napja eszméletlen vagy! – ütötte vállon
finoman a menyasszonya. – Halálra rémisztettél.
 Devlin felmordult.
– Nem kell ütögetni.
– Ha még egyszer így megijesztesz, én magam lőlek le! – azzal
elsimította a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket.
– Mi történt?
– Szerencsére az embereid rögtön azután érkeztek meg, hogy
elájultál – kezdett bele Sophie. – És szerencsére Stokes gondolt
arra, hogy talán szükség lehet Alec szolgálataira.
Devlin összeráncolta a homlokát, amikor az említett személy
besétált a szobába. Az az átkozott Alec McGuiness, aki
szerelmes a menyasszonyába!
–  Az istenit, Sophie! – igyekezett felbőszülni, de túl gyenge
volt. – Mi a fenét keres itt ez az ember?
Sophie fenyegetőn megemelte a mutatóujját.
– Ne merészelj panaszkodni, Devlin Markham! Alec mentette
meg az életedet.
Devlin megpróbált felülni, de összerezzent, és feladta, mert a
fájdalom egyre élesedett az oldalában.
– Mit tett velem ez az átkozott?
Alec vidám arca tűnt fel a szeme sarkában.
–  Meglőtték, kegyelmes úr. A golyó beékelődött az oldalába,
ezért meg kellett operálnom, hogy eltávolítsam. Szerencsére
nem talált egyetlen szervet sem, és minden darabját ki tudtam
szedni.
–  De akkor miért fáj ennyire? – vicsorogta Devlin
fájdalmasan.
– Időbe telik, míg a seb begyógyul – magyarázta Alec, aki még
mindig túl kedvesnek hangzott egy orvoshoz képest. –
Meghagytam Sophie-nak, hogyan cserélje a kötést, és milyen
tünetek esetén értesítsen. De ideje mennem.
A doktor kisétált a szobából, és erélyesen becsukta maga
mögött az ajtót. Devlin Sophie-ra nézett, aki keresztbe font
karral szegezte rá lázadó mélyzöld tekintetét.
–  Miért vagy dühös? Nekem kellene haragudnom, amiért
beengedted ezt az embert. Egyébként hol vagyunk?
–  A Huntington udvarházban – válaszolta Sophie. – Nem
 g p
kockáztathattuk meg a londoni utat, Alecnek pedig kellett egy
tiszta és közeli hely, ahol megoperálhat.
Devlin lassan bólintott. Gondolta, de nem volt biztos benne.
Nem igazán járt vissza az ősi családi birtokra. Bár borzalmas
emlékeket őrzött a nagyapjáról, a herceg mindig is kedvelte ezt
a helyet. Talán eljött az ideje, hogy változtasson a szokásain.
Főleg azért, mert az apja annyi történetet mesélt a kiskoráról.
Megnyalta a száját, végtelen szomjúság tört rá.
Sophie az éjjeliszekrényhez ment, és öntött neki egy pohár
vizet.
– Óvatosan, ne igyál sokat – figyelmeztette, majd megemelte a
fejét, hogy kortyolhasson.
– Köszönöm – mondta Devlin, Sophie pedig letette a poharat.
Furcsamód volt valami feszengés a levegőben.
–  Emlékszel még arra, mit mondtál, mielőtt elájultál? –
kérdezte Sophie, aki most már a kandallóban lobogó tűz felé
fordult.
Devlin szíve hirtelen hevesebben vert.
– Igen.
Mellkasa megemelkedett, amikor Sophie végre visszafordult
felé.
–  És komolyan gondoltad, amit mondtál? Vagy csak azért
mondtad azokat a dolgokat, mert azt hitted, a halálodon vagy?
Devlin torka elszorult, amint a régi félelmei újra a felszínre
törtek, de aztán belenézett Sophie smaragdzöld szemébe, és bár
látta a bizonytalanságot, úgy érezte, a félelem elpárolgott. Ez
volt Sophie. Az ő Sophie-ja. És ha valamire megtanította ez a
halálközeli élmény, akkor az az, hogy az élet valóban rövid
ahhoz, hogy a szerettünk elvesztésétől való félelem miatt ne
szeressünk egyáltalán.
–  Sophie Louise Wolcott – vágott bele. – Szeretlek. És azért
mondtam azokat a dolgokat, mert szerelmes vagyok beléd.
Bolond voltam, hogy megpróbáltalak ellökni magamtól. Te vagy
számomra a minden. A világom. Az életem. Örökké szeretni
foglak. Nem lesz olyan pillanat, amikor ne szeretnélek.
– Igazán? – szólalt meg Sophie rekedten.
 g g p
Devlin szíve túlcsordult, alig bírt megszólalni.
– Igazán.
Sophie arcán hatalmas mosoly jelent meg.
– Hát én is szeretlek, Devlin!
Lehajolt és lágyan megcsókolta, Devlin pedig úgy érezte,
végre kiteljesedett. A gyalázatos hercegnek nyoma sem volt.
Amikor Sophie végül elhúzódott, a herceg erőtlenül
elvigyorodott.
– Pedig azt mondtad, sosem szeretnél bele egy kurafiba.
–  Nem hazudtam – vágta rá Sophie szemtelenül. – Sosem
voltál igazi kurafi. Csak egy kis gazember, akivel volt
bátorságom alkut kötni.
– És jól rászedtél közben.
– Ne aggódj, kedvesem – nézett rá együttérzően Sophie, majd
lehajolt, és újra megcsókolta. – Gondolj arra, mennyi örömöt
hoz az életedbe a Grey Street támogatása. Biztos vagyok benne,
hogy hamar megszünteti a fájdalmaidat.
– Hidd el, nem fogja – mondta kínkeservesen.
–  Hm… Talán akkor azokra a csodálatos jótékony
szervezetekre kellene gondolnod, amelyeknek szeretném, ha
adományoznánk. Képzeld csak el, szerelmem, mennyi pénzt
költünk majd ilyen nemes célokra! Így már jobb?
Devlin felnyögött.
– Igen, már jobb.
Sophie hangosan nevetett, és Devlinnek ez volt a
legfontosabb.
– Legalábbis azt hiszem.
 Epilógus

Devlin lenézett a pergamenborítékra. A királynő pecsétjével

ellátott levelet Jenkins az imént nyújtotta át neki egy barna
csomag kíséretében. A komornyik ünnepélyesen, mintha
fanfárok között lépdelt volna előre a hatalmas ezüsttálcával,
Devlin már-már azt gondolta, a Magna Cartát fogja letenni elé.
Pedig csak a királynő küldött neki levelet és egy pakkot.
Devlin bedugta az ujját az aranyló sárga viaszpecsét alá, és
kibontotta a borítékot.

Huntington!
Elégedettséggel tölt el minket az Atlanti Telegráf
kábelépítési projekt előrehaladása, várva várjuk az
építkezés befejezését. Azonban még ennél is örömtelibb
látni azt, hogy kényelmesen megállapodtál egy szent
házasságban az elmúlt évben (őszintén megvalljuk és
elismerjük, hogy voltak kétségeink). Mindezek mellett
gratulációnkat fejezzük ki a közelgő gyermekáldás okán.
Kérlek, továbbítsd jókívánságainkat a feleséged, Lady
Huntington számára ezekben a nehéz időkben: a
terhesség a feleség szerepkörével járó kockázat. Idővel
megszokja majd a gyermekneveléssel járó nehézségeket,
ami annak ellenére, hogy egyesek mivel kecsegtetik,
sosem csillapszik. A csatolt használati útmutatót kérjük,
fogadjátok szeretettel. Amint megpillantottuk, rögtön
rád gondoltunk. Kétségtelen, hogy minden segítségre
szükségetek van, és örömmel vitatnánk meg a benne
 foglalt elveket, amikor te és Lady Huntington az év végén
ellátogattok a Windsor kastélyba. Ó! És nagyon
szívesen! Büszkeséggel tölt el, hogy az én gyengéd
útmutatásom vezetett ehhez a boldog egyesüléshez,
főként annak tudatában, hogy korábban úgy gondoltad,
a szerelem egy elpocsékolt érzelem.
Őszinte barátsággal,
Viktória R

Devlin nem tudta megállni, hogy a szája széle felfelé ne

kunkorodjon. Szinte már hallotta is, ahogy a királynő azt
mondja: „Én megmondtam”. És igaza volt. Persze nem a
„gyengéd útmutatás” tekintetében, hiszen lényegében
beleerőszakolta a házasságba, de abban igen, hogy ő volt az, aki
megadta neki a lökést, amire szüksége volt. Ezért örökké hálás
lesz a királynőnek, hiszen bármennyire is kotnyeles egy
nőszemély, mégis az ő ultimátuma vezette el Sophie-hoz.
Ezután a barna csomag után nyúlt, amit Jenkins az asztalon
hagyott. Alig bírta türtőztetni a kíváncsiságát, miféle
útmutatóról gondolhatta azt a királynő, hogy szüksége lesz rá.
Feltépte a barna papírt és pislogott egyet, majd mélyről feltörő
nevetés hagyta el a száját. A királynőnek tényleg van
humorérzéke.
Kisandított a dolgozószobája ablakán a kertbe, ahol a felesége
és Nicholas napozott az egyik padon a Huntington birtokon. A
kisfiú épp felolvasott egy könyvből a feleségének, hiszen ez már
a napi rutin részévé vált, mióta az Alec McGuinnes által
kifejlesztett színes lencsés szemüveget hordta. Bár Devlin nem
szívelte az orvost, rögtön meglátta a lehetőséget a
találmányban, amikor Nicholas olvasási készsége fejlődésnek
indult, és végre képes volt tökéletesen mondattá formálni az
addig kesze-kusza betűhalmazokat.
Természetesen azt tette, amit minden józan üzletember tett
volna a helyében. Hatalmas összeget fektetett az orvosba.
Amint a színes lencsés szemüvegeket már a tengerentúlra is
szállították, hogy a hasonló gondokkal küzdőkön segíthessen, a
befektetés vaskos jutalékok képében busásan megtérült. Mióta
üzleti kapcsolatba került Alec McGuinnes-szel, egyre jobban
tisztelte, de még mindig nagyon gyanakvón tekintett rá a
felesége iránti mély érzelmei miatt.
De mégis ki hibáztathatta volna ezért? Sophie volt a legszebb
nő a világon, és persze ő javasolta azt is, hogy a szemüvegekből
származó profit egy bizonyos százalékát különféle jótékonysági
szervezeteknek ajánlja fel. Devlin örömmel engedett a
kérésének, hiszen a feleségét ez tette boldoggá, és elég hamar
rájött, hogy ez az egész házasság-ügy csak arról szól, hogy az
ember felesége boldog legyen.
Bár, ha őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy Sophie
sugárzó mosolya őt is boldogsággal töltötte el. Boldogsággal,
amit nem ismert addig, amíg a lány bele nem pottyant az
életébe.
Sophie ebben a szent pillanatban nézett az ablak felé.
Vigyorogva integetett neki, amikor meglátta.
Devlin viszonozta a mosolyt, majd a következő percben már a
teraszajtón át sietett kifelé. A lépcső tetején megállt, és újszerű
elégedettséggel nézte egy ideig a feleségét és a felolvasó
Nicholast. Ismeretlen érzés. Az ő családja. Akiket a hátralévő
életében mindig szeretni fog, és minden erejével megvédi őket.
Sophie mondott valamit Nicholasnak, majd nyomott egy
csókot a feje búbjára, és felállt. Devlin magában kuncogott,
ahogy a felesége felé sétált. Manapság már nem volt olyan
fürge, mint rég.
Az egyik nap Devlin elkövette azt a hibát, hogy elefánthoz
hasonlította. A megjegyzése nem aratott osztatlan sikert,
legalábbis Sophie-nál nem. Nicholas persze harsány nevetéssel
díjazta.
Lesietett a lépcsőn a felesége elé.
–  Hogy van az én drága feleségem és lányom ezen a mai
délutánon?
Sophie majd kicsattant az egészségtől, arca kipirult a friss
levegőtől és a napsütéstől. Devlin nem gondolta soha, hogy egy
babával a hasában szebb lehet, mint valaha.
– A fiad és én – javította ki Sophie a pocakját simogatva – jól
vagyunk, köszönöm.
Devlin nem tudta megakadályozni, így egy szerinte
nevetségesen erőtlen vigyor villant át az arcán. Imádott vitázni
a feleségével azon, hogy a gyermekük fiú lesz-e vagy lány, bár
szinte biztos volt benne, hogy amennyit rúgott az a baba, nem
lehet más, csak egy virgonc kislány.
– Érdekes levelet kaptam ma – jegyezte meg félvállról Devlin.
– Ahogy én is! – vágta rá Sophie. – Abelard írt.
Devlint még mindig felidegesítette, ha szóba került a gróf, bár
már közel sem annyira, mint mielőtt összeházasodtak volna.
– Mit akart?
Sophie felnevetett.
– Istenem! Csak nem vagy még mindig féltékeny rá?
–  Nem örülök a ténynek, hogy némileg elfogult volt az
irányodban – morogta Devlin. – Persze, nem hibáztathatom. Ki
tudna ellenállni neked?
– Ó, Devlin. Te mindig olyan csodás dolgokat mondasz! – azzal
Sophie felágaskodott és megcsókolta az arcát, szemében
komolyság csillogott. – De örülni fogsz, ha megtudod, hogy a
gróf gratulált a közelgő gyermekáldáshoz, és tájékoztatott arról,
hogy a jövő héten Európába utazik. Feladta, hogy megtalálja a
felesége naplóját, és úgy döntött, másnak szenteli a figyelmét.
–  Kémkedni fog őfelsége kormányának, semmi kétség –
jegyezte meg Devlin gúnyosan, bár panaszra semmi oka nem
lehetett, hiszen ez azt jelentette, hogy Abelard elhagyja az
országot.
–  Gondolom… – válaszolta Sophie. – Bár ilyesmiről szót sem
ejtett – tette hozzá, majd a Devlin kezében pihenő könyvre
tévedt a pillantása. – Mi ez itt?
–  Nos, nem csak te kaptál levelet ma. Őfelsége írt nekem, és
ajándékot is küldött.
Sophie arcáról sugárzott a kíváncsiság.
– Igazán?
 g
–  Igen. A királynő így próbál férjként a jó úton tartani –
mondta, majd felemelte az útmutatót.
Sophie kérdőn pislogott a férjére, miközben elvette tőle a
könyvet, majd megnézte a borítót.
–  Viktória királynő küldte neked Az udvarlás és a házasság
etikettje című könyvet?
– Úgy bizony.
Ahogy az imént ő, úgy Sophie is hangos nevetésben tört ki.
–  Hát ez igazán bámulatos! Mindenképpen meg kell
köszönnöm neki, ha legközelebb ellátogatunk hozzá!
–  Megköszönni? Én leszek az, akinek át kell rágnia magát
ezen a nyamvadt irományon, mert szeretné megvitatni velem a
következő látogatásunk alkalmával! – fintorodott el Devlin,
mert el sem tudott képzelni ennél lohasztóbb tevékenységet.
–  Ne aggódj, kedvesem! – nyugtatta meg Sophie. – Én is el
fogom olvasni. Különben hogy tudnálak emlékeztetni arra, hogy
nem felelsz meg a házasság etikettjének?
–  Milyen pimasz egy asszony vagy te! – emelte a magasba
nevetve Sophie-t, majd lágyan megcsókolta.
– Devlin! Tegyél le! Túl nehéz vagyok!
– Nevetséges! Olyan könnyű vagy, mint egy pille, szerelmem.
Sophie meglegyintette a vállát.
– Úgy emlékszem, épp tegnap hasonlítottál egy elefánthoz.
Devlin tudomást sem vett a megjegyzésről, és átcipelte
Sophie-t oda, ahol Nicholas gurgulázva nevetett rajtuk. Leült a
padra a kisfiú mellé, a feleségét pedig kényelmesen az ölébe
ültette.
– Ma mondtam már, mennyire szeretlek? – tette fel a kérdést
fennhangon a herceg.
Nicholas a szemét forgatva hördült fel.
– Most megint csöpögősködni kezdtek?
Sophie és Devlin egymásra néztek, majd elvigyorodtak,
Sophie pedig átkarolta a férje nyakát.
– Én sosem fogok betelni a csöpögősségeddel.
–  Helyes. Mert a hátralévő életem minden egyes napján
szándékomban áll elmondani ezt – nézett mélyen Devlin a
felesége zöld szemébe. – Szeretlek, kedvesem. Mindig is
szerettelek és mindig is szeretni foglak.
–  Ó, Devlin… – pihegte lágyan Sophie. – Én is szeretlek,
jobban, mint valaha lehetségesnek hittem!
–  Azt hiszem, magatokra hagylak – motyogta Nicholas
mosolyogva, majd felállt, és megindult a lépcső felé.
–  Tudod, teljesen elveszett voltam nélküled – búgta Devlin
Sophie fülébe.
Mielőtt Sophie belepottyant volna az életébe, sehol sem érezte
azt, hogy otthon lenne. Valóban igaz volt a mondás: ott vagy
otthon, ahol a szíved van, márpedig Sophie maradéktalanul
elrabolta a szívét.
– Ahogy én is, én csodás gyalázatos hercegem – mosolygott rá
Sophie.
Gyengéd csókban találkoztak, ajkuk érintéséből érződött a
szerelem és a feltétlen elköteleződés.
Igen. Ez az igazi boldogság. Devlin elmosolyodott. Hála az
égnek, hogy az asszonya volt elég bátor ahhoz, hogy alkut
kössön egy gyalázatossal, és ahelyett, hogy a lelkét adta volna,
örömmel nyújtotta át neki a szívét. A kincset, ami többet ért a
világ minden aranyánál. A kincset, amit az utolsó leheletéig
őrizni fog.
 Köszönetnyilvánítás

Először a kiadómnak, az Entangled Publishingnek szeretném

megköszönni, és a szerkesztőmnek, Tracy Montoyának, hogy
segítettek valóra váltani az írói álmomat. Tracy, te már az
elejétől fogva hittél ebben a történetben, és segítettél
csiszolgatni. Örökké hálás leszek.
Másodszor, óriási köszönet az ügynökömnek, Pamela
Hartynak a The Knight Agencytől. Igazán öröm egy ilyen bájos
és csodálatos hölggyel dolgozni, aki emellett vérprofi ügynök.
Hisz bennem és az írásomban is. Te vagy a nyerő, Pamela!
Harmadszor, egy gyors köszönet a varázslatos Annie
Featherstone-nak, aki Sophie James néven ír, és aki a korai
időszakban a mentorom volt. Köszönöm, Annie, hogy hittél
Sophie és Devlin történetében!
Végül pedig szeretném megköszönni az én zseniálisan
kritikus társamnak, Jenny McGregornak, aki nem csak az
alázatos utazásomban támogatott, de a mai napig segít a szédítő
kritikáival és bátorításával!
 Az íróról

Tizennégy évesen csöppent a vidám gazemberek és a harcos

hősnők világába. Maddison Michaels termékeny olvasója és
írója a rejtélyesen romantikus és történelmi regényeknek. A
talányok napi adagját rendőrként szolgálva, valódi
gazembereket üldözve szerzi meg Ausztráliában.
Az RWA és az RWA Australia tagjaként Maddison legalább
olyan szenvedélyesen rajong az írásért, mint a másik két
szerelméért: a családjáért és egy csésze teáért. Szerencsére
egészséges adag romantika jut neki a csodálatos férjétől, az
edzésprogramjáért a hatéves lánya felel, aki tesz róla, hogy
Maddison folyton szaladgáljon utána.
Maddison első regénye, A gyalázatos herceg egy sajátos
időutazás a viktoriánus Londonba, ahol bőségesen részesülünk
cselszövésben, romantikában és buja pillanatokban. Mindezt a
nappalink kényelméből élvezhetjük!
Az írónő az interneten a www.maddisonmichaels.com címen
érhető el.