Ajánlom ezt a regényt Bethanynak.

Köszönöm, hogy kártyát vetettél nekem.

Meg persze mindazt, ami ezzel együtt járt.
Szeretettel.

Mélységes hálával tartozom a szerkesztőségi

csapatnak és a béta olvasóimnak. Nélkülük a
könyveim nem válhattak volna ilyenné.
Kedves Donna, Chris, Becca, Teresa, Katie, TJ és
Sophie – nélkületek sosem jutottam volna el idáig.
#TeamWillow
 1. Fejezet

Carter

Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy vakmerően bárki is

megpróbált volna megölni a saját házamban.
Még ennél is régebben fordult elő, hogy valaki pisztolyt
szegezett rám és utána nem nyelte el egy sír.
Gyakorlatilag semmit sem hallok, mert rohadtul cseng a
fülem. Régóta vártam erre a pillanatra, ám a valóság egyáltalán
nem olyan, mint amire számítottam.
Aria szeret engem – figyelmeztetem magam. Piszkosul odavan
értem. Tudom róla, hogy szeret.
A lány arca kipirul és a keze remeg, miközben megpróbálja
mozdulatlanul tartani a pisztolyt.
Amikor egy lépést teszek az irányába, hátrahúzza a fegyver
kakasát. A kattanás visszhangot vet a szobában. A
mellkasomban még mindig ott van a szívem egy megmaradt,
elcsökevényesedett darabkája, ám most szilánkokra törik, és a
belém metsző éles darabkái miatt fájdalom hasít végig a
testemen.
Az arcomról eltűnik a beteges vigyor, pedig megpróbálok
továbbra is jókedvűnek látszani. A gyönyörű mogyorózöld
szempárra összpontosítok. Ennek a tekintete valamikor
odavonzott Ariához, kegyelemért könyörgött vele, és emiatt
hosszú évek óta nem éreztem olyan elevennek magam, mint
mostanában.
Csúnyán becsapott!
–  Tegyétek le a pisztolyotokat! – parancsolja Aria remegő
hangon, ám félelme dacára tisztán és hangosan. Alighanem
teljesen elment az eszem, mert ebben a pillanatban is csak arra
tudok gondolni, hogy milyen elképesztően gyönyörű.
 Éppen olyankor a legszebb, amikor ennyire erősnek látszik.
–  Tegyétek le őket! – ismétli hangosan még vadabbul, és
közben megrezzen a fegyvere. Nyilvánvaló, hogy korábban még
sosem tartott pisztolyt a kezében, vagy ha mégis, akkor azt nem
sütötte el.
A pisztolyt ennek dacára rám szegezi. Ha véletlenül elsül,
akkor nekem végem. Vajon megbánná a tettét? Egyre erősebb a
nyomás a mellkasomban. Az önuralmam már nem sokáig tud
ellenállni a feltörekvő érzelmeknek. Jéggé dermedek, ahogy a
fegyver csövébe bámulok, és érzem, hogy körülöttem lassan
minden összeomlik.
Az ellenségeim szeme láttára.
A fivéreim szeme láttára.
Aria előtt.
– Carter?
Jase-t ugyan nem látom, de a hangját jól hallom. Azt
tudakolja, hogy engedelmeskedjenek-e, vagy sem.
A két öcsém; Jase és Declan mögöttem áll és a pisztolyukat az
előttük térdeplő három férfi tarkójának szegezik. Azok közül
ketten Aria unokatestvérei, a harmadik pedig az egykori
szeretője és jó barátja. A cella fogságában az ő nevét foglalta
imába, és én meggyűlöltem ezt a pasit azért, mert Aria
állandóan őt emlegette.
Alig néhány perccel ezelőtt ezek hárman még meg akartak
ölni minket. Aria őket védelmezi, és a megmenekülésük
érdekében hajlandó lenne lelőni engem is.
Azok az átkozott szilánkok még mélyebbre ássák be magukat
a mellkasomban felhasított sebhelyekbe.
Nyelek egy hatalmasat, majdnem felrobbanok az indulattól,
és úgy adok választ az öcsémnek, hogy közben nem veszem le a
tekintetem Ariáról.
– Tegyétek le a fegyvert!
A lány arcára azonnal kiül a megkönnyebbülés, már nem
szorítja olyan vadul a pisztolyát.
Összerezzen, amikor folytatom:
 – Ne hagyjátok, hogy ezek a faszfejek felvegyék őket. Senkinél
nem lehet pisztoly, csakis Ariánál.
Még egyszer nyelek egy nagyot és továbbra is az arcomon
ragyog a kényszeredett vigyor.
Ragaszkodom ahhoz, hogy én legyek a helyzet ura.
Mindannyian engedelmeskednek, mindenki, aki csak kicsit is
számít ebben a kibaszott szobában… Ám, ahogy telnek a
másodpercek, érzem, hogy egyre csekélyebb mértékben
törődnek velem. Nagyjából sejtem, hogy mire gondolhatnak a
rokonai, viszont teljesen kikészülök attól, ami esetleg a
fivéreimet foglalkoztatja.
Ők ugyanis tudják, hogy szeretem a lányt.
Aki most a szemük láttára árul el mindannyiunkat.
–  Engedd el őket! – követeli Aria, de most már halkabban.
Könyörgésnek tűnik a parancsa. Nyel egy nagyot és végre
elfordul tőlem, hogy a térdelő alakokra nézhessen. Belém hasít
a fájdalom, ahogy összerezzen és zihálva levegő után kapkod.
Rosszullét környékez, amiért könyörületet és együttérzést
tanúsít irántuk.
Ezek azért jöttek ide, hogy megöljenek. Ariának ezt rohadtul
tudnia kéne.
Persze lehet, hogy le fog lőni.
Igenis szerettem.
Tudom, hogy ez a helyzet, és én éppen a szerelmem miatt
követtem el az első ballépésem.
Feltámad bennem a harag és elönti a testemet. Visszatér a
józan eszem, amitől összeszedem magam, és a tudatára ébredek
annak, ki is vagyok és mennyit kellett küzdenem mindazért,
amit eddig elértem.
Az egész össze fog omlani.
Aria miatt!
Pedig én mindent megtettem volna érte.
– Menjünk.
Nikolai halk, fájdalommal teli hangon szólal meg. Még mindig
élénkvörös vér csöpög az ajkából és a fél arca bedagadt. Olyan
erővel szorul ökölbe a két kezem, hogy kifehérednek a
bütykeim.
Ó, ha csak egyetlen másodpercre is torkon ragadhatnám!
Ha kitombolhatnám magam! Eltörném az állkapcsát azért,
mert vakmerően mert beszélni az én Ariám előtt.
Még sosem éreztem olyan iszonyatos haragot, mint most,
amikor Nikolai a lány után nyúl. Mintha el akarná venni tőlem.
Képes is lenne rá.
Mert Aria elmenne vele!
–  Menjetek – feleli a lány, mégpedig határozott hangon.
Nicolaira pillant. Egyre lazábban fogja a pisztolyt. Úgy tűnik,
nem figyelt fel arra, mennyire ernyedt a szorítása. Elvehetném
tőle a fegyvert; megkockáztathatnám.
Csakhogy ezzel esetleg veszélybe sodornám az életét. Erre
gondolva lesütöm a szemem.
–  Menjünk! – hördül fel az unokatestvére és megrántja
Nikolai karját. Az ing megfeszül a fiatalember nyakán, ahogy
megpróbálják arrébb rángatni. A szemem sarkából látom, hogy
az arckifejezése alapján Nikolai is ugyanolyan undort érez,
mint én.
–  Gyere velünk – szól Ariára. Határozott a felszólítása, de
egyben könyörgő is. Emiatt elfordulok a lánytól és jól
megnézem magamnak a faszit.
Egykori önmagamra emlékeztet.
Ostoba és vakmerő. Csakhogy neki sosem kellett átmennie
mindazokon a szörnyűségeken, mint nekem. Eleve erre az
életmódra nevelték, nem pedig beletaszították az örvénybe.
Nem kényszerült arra, hogy minden kibaszott nap az életéért
harcoljon.
Mégis azt hiszi, hogy a lányt elviheti magával.
–  Én itt maradok! – csattan fel Aria határozottan, mielőtt
bármit is tudnék mondani. Nikolai összerezzen. Életre kel
bennem a nagyon halvány remény. Összeszorul a torkom,
fájdalom hasít a mellkasomba, és úgy érzem, mindjárt
szétrobbannak a bordáim.
 Itt fog maradni!
–  Nem érünk rá itt baszakodni! – kiáltja az egyik
unokatestvér. Olyan tekintettel néz körül a szobában, mint aki
attól tart, bármelyik pillanatban meggondolom magam, és
lemészároltatom őket.
Ezt is tenném, ha nem lenne itt Aria.
Ők kellettek neki.
Őket választotta!
–  Nem megyek el innen nélküled! – hördül fel Nikolai, és
odalép Ariához. Meg akarja ragadni. Éppen ennyi kell ahhoz,
hogy a pisztolyom után nyúljak.
A kis családi összejövetelük már így is túl régóta tart. Nem
vagyok hajlandó megengedni, hogy elragadja a lányt. Senki nem
viheti el tőlem.
Senki!
Az adrenalin csak úgy zubog a véremben, vadul zihálok és
megfeszül az állam. A fegyver szinte izzik a kezemben. Még
sosem volt ennyire forró. Nikolaira szegezem, Aria pedig engem
vesz célba.
A hangom mély és nyers, ahogy rászólok a három fogolyra:
– Két percetek van arra, hogy eltűnjetek innen!
–  Carter! – könyörög Aria kétségbeesett hangon, ám nincs
egyetlen ütőkártya sem a kezében, és belőlem már elfogyott a
türelem. Még az ő kedvéért sem fogok kegyelmezni. Nem
törődöm a lánnyal. Jól érzem, ahogy az árulása miatti harag
leszivárog a zsigereimbe.
– Utána tüzet nyitunk rátok.
A testvéreim lassan a fegyverük után nyúlnak, Aria arcára
kiül a fájdalom, hátratántorodik, és nyilvánvaló, mennyire
ideges.
Megfeszül Nikolai álla, világoskék szemében gyűlölet lángol.
–  Gyere velem! – suttogja zihálva. Utána ráförmed a két
társára: – Vigyük magunkkal!
Ők azonban futásnak erednek, és Nikolait ugyanúgy
hátrahagyják, mint a lányt.
 –  Aria már döntött! – üvölti hátra az egyikük. Edzőcipőjük
hangosan nyikorog a frissen felcsiszolt parkettán.
Gyávák.
A Talvery család tagjai töketlenek.
– Aria, kérlek! – könyörög Nikolai olyan hangon, mint akinek
épp most hasad darabokra a szíve.
Úgy kell neki!
–  Már csak egy perc! – vicsorgok összeszorított foggal, mire
végre rám néz. A kezem megszorul a pisztolyom markolatán.
Egy apró mozdulat és mindörökre megszabadulhatnék tőle.
Csak egy hajszál választ el attól, hogy lelőjem és véget vessek az
egésznek. Amikor a szemembe néz, őszintén arra vágyom, hogy
a puszta tekintetemmel is meg tudjam ölni.
–  Indulj már! – suttogja Aria, és a tekintete ide-oda cikázik
Nikolai meg a pisztolyom között. – Menj innen!
–  Visszajövök érted! – bizonygatja a fiú, mintha rég elveszett
szerelmével beszélne. Nagyon jó lenne, ha tényleg visszajönne.
Megremeg az orrcimpám, fájdalom hasít a szívembe, miközben
Aria levegő után kapkodva figyeli a férfi távozását. Gyere vissza
érte, Nikolai. Gyere vissza, baszd meg, hogy kitekerhessem a
nyakad! Olyan erővel harapok rá a nyelvemre, hogy a számban
megérzem a vér fémes ízét.
Meg fogom ölni, ha bele is belepusztulok.
Most azonban Nikolai lelép. Itt hagyja Ariát. Olyan vadul
szorítom ökölbe a kezem, hogy rövidre vágott körmöm
belemélyed a bőrömbe. Halálos keveréket alkot a harag és a
féltékenység. Vörössé válik előttem a világ és minden
önuralmamra szükség van ahhoz, hogy ne húzzam meg a
pisztoly ravaszát, ahogy a távolodó alak után nézek.
–  El akartam mondani neked! – zokogja Aria, miközben
elhalkul Nikolai lépteinek dobogása a folyosón. – Nem
gondoltam volna…
– Mit nem gondoltál volna? – kérdezem.
–  Azt, hogy idejönnek – feleli, és a hangjából pontosan olyan
mély fájdalom érződik ki, mint amilyen a szemében kavarog.
Aria darabokra hullik, alig tud lélegezni, és jól látom a bánatát,
a szenvedését.
Csakhogy a bensőmben egyetlen dolog lüktet.
– Te tudtad? – kérdezem, és érzem, ahogy a testem elmerül a
dermesztő hidegben. Még a csontjaimat is átjárja a dermedtség.
Tehát akkor sosem szeretett engem!
Soha, bizony. Hiszen megvédjük azt, akit szeretünk. Minden
esetben. Aria viszont nem engem oltalmazott.
Egy ostoba fajankó voltam, ő viszont nem az a nő, akinek
tartottam. Aljas kis hazudozó.
–  Tényleg elengedjük őket? – hasít bele Declan kérdése a
hitetlenkedés és az elárultság ködébe.
–  Te tudtad? – kérdezem újra, és ismét feltámad bennem a
harag.
–  Én… én… – dadogja, a tekintetével a pillantásomat keresi,
mogyorózöld szeme a félelem és a fájdalom miatt könnybe
borul. Leengedi a pisztolyát maga mellé, többé már nem meri
rám szegezni, és én is ugyanezt teszem, miközben odamegyek
hozzá. A lépéseim egyre fenyegetőbben csattannak.
– Carter? – förmed rám Declan hangosan. Választ akar.
Aria közben elhátrál előlem, míg a fal meg nem állítja.
A hátam mögé rejtem a pisztolyom, mielőtt kitépném a
kezéből a fegyvert. Igazából nem is próbál meg ellenállni.
–  Carter! – méltatlankodik tovább Declan, és a legcsekélyebb
mértékben sem törődik azzal, milyen csúnyán becsapott az a
nő, akit szeretek. Aria jól tudta, ezek úton vannak, hogy
megöljenek, hogy kiirtsanak mindnyájunkat, és mégsem tett
semmit.
–  Akkor most futni hagyjuk őket vagy sem? – makacskodik
Declan.
Egyik kezemmel nekitámaszkodom a falnak Aria feje fölött, a
másikkal nekiszorítom a tégláknak a csípőjét. Rezzenéstelen
tekintettel a szemébe nézek és megpróbálok nem törődni azzal,
hogy a szeme valósággal magába szippant.
Többé már nem teheti ezt velem.
 Megfosztom ettől az erejétől.
Érzem, ahogy a testemen végigárad a gyűlölet kegyetlen ereje
és úgy döntök, ugyanolyan szenvedést okozok neki, mint
amilyet ő okozott nekem. Mély, de szinte alig hallhatóan halk
hangon válaszolok az öcsémnek:
– Öljétek meg őket.

Jase

Declan nyomában sietve kimegyek a szobából, bár közben jól

tudom, komoly hiba egyedül hagyni Cartert Ariával.
Gyors leszek. Valahogy véget kell vetnem ennek az egésznek.
–  Declan! – kiáltok az öcsém után. Sietős léptei
visszhangzanak a folyosón. Megáll, felém fordul, és csak úgy
árad belőle a harag meg a feszültség.
Nem nagyon szeretne a szemembe nézni.
– Igen? – kérdezi feszült hangon, miközben odasietek hozzá. A
lehető leggyorsabban mellé akarok érni.
A szívem vadul kalapál a mellkasomban, de nem törődöm
vele. Hátrasandítva a vállam fölött meggyőződöm arról, hogy
egyetlen fültanúja sincs annak, ahogy egészen halkan suttogva
megtagadom a bátyám parancsának végrehajtását.
–  Ne azt mondd az embereinknek, hogy nyírják ki őket! –
szólalok meg, amikor ott állok Declan előtt. Erősen zihálok, a
véremben tombol az adrenalin. – Csak melléjük lőjenek, ne
találják el őket.
Declan hallja a szavaimat; ezt egyértelművé teszi az arcára
kiülő döbbenet. A hátunk mögül felhangzó, őrjöngő üvöltés
megint csak arra emlékeztet, hogy Carter teljesen
beszámíthatatlanná vált. Mindjárt valamilyen ostobaságot fog
elkövetni.
Olyasmit, amit sosem tud majd jóvátenni.
–  Visszamegyek hozzájuk – mondom az öcsémnek, és már
éppen fordulnék meg, amikor megragadja a karom és visszahúz
magához. Egyszerűen képtelen megszólalni, de a szemében
látom, itt bujkál a kétely és az árulás érzése.
Amivel cafatokra szaggat.
–  Te is tudod, hogy Carter szereti Ariát – figyelmeztetem, és
érzem, ahogy elönt a szomorúság. A bátyámnak fájdalmat
okoztak az érzelmei, ám most ennél többről van szó. Az a nő
mindnyájunkat elárult.
–  Ezek után már nem – vág vissza Declan suttogva. Letört
arckifejezéssel megrázza a fejét, majd folytatja. – Azok után,
hogy…
–  Nem Aria bűne, hogy választania kellett – sziszegem
összeszorított foggal, és egészen pontosan tudom, milyen
küzdelem tombolt abban a lányban. Az igazságérzete csapott
össze a szíve szavával. – Nem lett volna szabad tudnia
minderről.
Declan szeméből eltűnik a feszültség. A hátam mögé pillant,
majd ismét rám szegezi a tekintetét.
–  Aria úgy döntött, hogy itt marad. Ezt majd Talvery tudtára
adjuk. Így döntött a lány. Nikolai ettől teljesen kikészül, és így
még mélyebbek lesznek a repedések a banda tagjai között.
Éppen ezért életben kell maradnia.
Tudom, Carter iszonyúan dühös lesz rám, de majd
megnyugszik. Amikor túl leszünk minden megpróbáltatáson,
még meg is köszöni nekem. Elkerülhetetlen ez a megoldás.
Nem hagyhatom, hogy a bátyám mindent romba döntsön.
Declan ingerülten bólint, a hüvelykujjával végigsimítja az
állát, de továbbra is néma marad.
–  Mondd meg az őröknek, engedjék őket visszatérni
Talveryhez. Gondoskodj arról, hogy mindenki tudja, a lány
döntése volt az, hogy itt marad. Aria Cartert választotta.
 2. FEJEZET

Aria

Mindig is jól tudtam, hogy Carter egy vadállat. Alig képes

visszafogni magát, és csak arra vár, hogy valakire rázúdíthassa
a haragját. A válla egyre jobban megfeszül az idegességtől,
vadul emelkedik és süllyed a mellkasa, hangosan zihál és
remegnek az izmai. Ahogy peregnek a szorongással teli
másodpercek, rádöbbenek: már semmi sincs, ami
visszatarthatná.
– Őket választottad.
A szavai hidegen csengenek, hűvös nyugalommal, pedig
látszólag mindjárt felrobban. Elviselhetetlenné válik a
feszültség, és szívem minden egyes dobbanásával forróbb lesz a
testem.
–  Nem – próbálok meg ellenkezni, ám a torkom mostanra
annyira kiszáradt, hogy már levegőt sem kapok. Megrázom a
fejem, mire Carter felhördül és egyetlen gyors mozdulattal
felborítja az asztalt. A gazdag faragásokkal díszített, antik
bútordarab hangos csattanással vágódik neki a falnak, amitől
megremegek.
– Takarodj! – förmed rám.
Érdes hangja majdnem szétfeszíti a szobát.
Meghátrálok előtte és a rám törő félelem miatt megroggyan a
vállam.
Könnybe borul a szemem, megpróbálok megszólalni,
elmondani neki, hogy nem volt választási lehetőségem. Csupán
azt tettem, amiről úgy gondoltam, a kötelességem.
– Én aztán soha…
Carter felém fordul, három hatalmas lépéssel közelebb jön
hozzám. A nyakán megfeszülnek az izmok és sötét szemének
pillantásával valósággal keresztüldöf.
–  Le akartál lőni? – kérdezi, és a szemében hitetlenkedés és
harag lángol.
Átható pillantása elég erős ahhoz, hogy meghátráljak.
– Carter – szólal meg a hátunk mögött Jase. A bátyja azonban
továbbra is engem bámul, olyan vádló tekintettel, mintha
elárultam volna.
Mintha a világ legszörnyűbb tettét követtem volna el.
Talán elfelejtkezett arról, hogy a rokonaim jöttek ide? Arról,
hogy az életükért könyörögtem, ám ő ennek dacára is kivégezte
volna őket? Már nem emlékszik arra, hogy elrabolt a
családomtól és heteken át egy cellában tartott fogva?
A tekintete arról árulkodik, hogy gyűlöl.
Jól érzem a nyers és nyilvánvaló indulatot.
Ebben a pillanatban egyértelmű számomra, hogy őszintén
gyűlöl. Ettől teljesen összeomlok.
Azért, mert mindannak dacára, amit elkövetett ellenem, én
sohasem gyűlöltem Cartert.
Hanem szeretem.
Elerednek a könnyeim, amikor a legnagyobb érzéketlenséggel
arra utasítja Jase-t, hogy távolítson el a házból.
A szívem kiüresedik, összeomlik, ám a lábam megmozdul és a
testem arra kényszerít, hogy elinduljak. Carter azonban az
utamat állja és megakadályozza, hogy a folyosón végigfutva
bemeneküljek a hálószobába.
–  Azt hittem, hogy szeretsz! – vicsorogja, mire én a számra
szorítom a kezem, hogy valahogy visszatarthassam az előtörő
könnyeimet.
Igenis szeretem.
Nagyon is.
Esküszöm, hogy szeretem ezt a férfit!
Még akkor is, ha szenvedek ettől és nagy fájdalmat okoztam
neki.
Egyetlen szót sem tudok kinyögni, mert az arcomon érzem
forró leheletét, és a testem zokogó ronccsá válik.
 –  Carter! – harsogja Jase. Megragadja a bátyja vállát és
megpróbálja elrángatni mellőlem.
Abban a pillanatban futásnak eredek. Megpördülök és
elrohanok Jase mellett. Nem merek Carter mellett próbálkozni
ugyanezzel.
Ő elállná az utam, megragadna és ellökne magától. Ő maga
gondoskodna arról, hogy kihajítsanak az otthonából. A
búvóhelyem ajtaja a hálószobám után nyílik, így az a helyiség
sem jöhet szóba. Figyelembe véve Carter idegállapotát, nem
bízom abban, hogy betartja az adott szavát.
Nem fogja hagyni, hogy magamhoz térjek a megrázkódtatás
után, és így megpróbáljam kimagyarázni magam.
Ehelyett olyan gyorsan, ahogy csak bírok, az ellenkező
irányba iramodom. Remeg a lábam és tombol bennem az
adrenalin. Erős fájdalom hasít a combomba, ahogy kettesével
veszem a lépcsőfokokat. Megsüketít a szívem dübörgése és a
lábam dobogása. Lángolok, izzadok, borzasztóan érzem
magam.
Valahogy meg kell értetnem a helyzetet Carterral.
A nyomomba szegődik, bár ezt a maga lassú és gúnyos
módján teszi. Abban a pillanatban megcsúszom, amikor
meghallom őt a hátam mögött. Elesek, a könyököm és a
tenyerem nagyot csattan a keményfa lépcsőfokokon, beütöm a
térdem és perzselő fájdalom korbácsolja végig a testem.
A sírással küszködöm, ami miatt elönt az önutálat.
Én szúrtam el mindent. Ez az egész az én hibám.
Hátrapillantva látom, hogy Carter elindult felfelé a lépcsőn.
Lenyűgözően vonzó arca a harag és a könyörtelenség
kőmaszkjává vált.
A cella!
Ebben a pillanatban villan belém ez a lehetőség.
Rákényszerítem magam arra, hogy felkeljek és odarohanjak a
cellához. Jól tudom, hogy a festmény mögött rejtőzik. Carter
nem tud egyből bejönni utánam, ha bemenekülök oda és
magamra zárom az ajtót. Kénytelen lesz elmenni a kulcsért;
ezzel időt nyerek.
Nagy szükségem van rá.
Carternek meg kell nyugodnia, én pedig fellélegezhetek. A
rövid időt arra fogom használni, hogy kitaláljam, miként
magyarázzak el mindent érthető módon.
Felérek a lépcső tetejére és a lendületem erejét felhasználva
ellököm magam a faltól. Befordulok a folyosóra.
Melyik kép az?
Hörögve kapkodok levegő után és a bőröm minden parányi
részét hideg izzadság borítja be. A szívem továbbra is őrülten
zakatol; összevissza ver.
Elhomályosodik előttem a világ.
Az előszoba falán hat jókora festmény lóg. Remegő kézzel
végigsimítom oldalt az első keretét, megpróbálom félrehúzni,
de nem ez a megfelelő. Összerezzenek és a tekintetem a
közeledő férfi felé villan.
A következő festményt olyan erősen taszítom félre, hogy
leesik a kampójáról és majdnem rám borul. Legalább két méter
hosszú és másfél méter magas.
Nem itt van a rejtekhely!
Megreped és nagyot reccsen a kerete, és amikor átszökkenek
fölötte, a fa megkarcolja a lábam, de nem törődöm vele.
Hol van a bejárat? Istenem, meg kell találnom!
– Nem menekülhetsz előlem.
Carter mély hangja visszhangot vet a szobában, és amikor a
hátam mögé pillantok, meglátom a lépcsőn felfelé közeledő
árnyékát.
Bumm, bumm!
A szívem egyre vadabbul, egyre keményebben lüktet. Alig
kapok levegőt.
Nem tudom, hol van a cella bejárata.
Nem tudom!
A láda!
A felvillanó gondolat éppen elég ahhoz, hogy végigrohanjak a
folyosón a hátsó lépcső felé. Felmegyek a második emeletre, ott
balra fordulok. Olyan gyorsan száguldok, amennyire csak az
erőmből telik, miközben levegőért kapkodok. Miközben újabb
és újabb lépéseket teszek meg, szinte összezúz az a gondolat,
hogy Carter nem ad esélyt a magyarázkodásra. Nem
beszélhetek vele, nem kérhetek bocsánatot.
Csak időre van szüksége. Fel kell fognia a helyzetet. Képes
leszek elmondani neki.
Rohanok, de közben lelki szemem előtt felvillan egy látomás:
Carter arca abban a pillanatban, amikor rászegeztem a
pisztolyt.
Úgy tűnik, már nincs kedve továbbra is lassan követni. Nem
hagyja, hogy elmeneküljek előle, hanem futásnak ered, amikor
felérek a fenti folyosóra.
Hallom a léptei dobogását a lépcsőn, ezért az utolsó cseppnyi
energiámat is beleadom a rohanásba. Kis híján beleszáguldok a
dolgozószobája zárt ajtajába. Beütöm a fejem, elsírom magam,
de nemcsak a fájdalom miatt, hanem mindazért, amit tettem.
A bensőmben tomboló káosz miatt csak bénázok a kilinccsel
és már azt hiszem, hogy az ajtót kulcsra zárták.
De nem!
Nyitva van. Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés. Nem
tarthat sokáig. Most semmi sincs rendben.
Kurvára nincsen!
Nem pocsékolom az időt; még csak a dolgozószoba ajtaját sem
csukom be magam után. Odaugrok a ládához, feltépem a tetejét
és gyakorlatilag belezuhanok. Megütöm a combom és a hátam,
majd egy sikoly robban ki a számon, de nem tudatosan, csupán
az ösztönöknek engedelmeskedve. Nem törődöm a
fájdalommal, semmi sem érdekel azon kívül, hogy magamra
csukjam a láda tetejét, és így bezárkózzak.
Ahhoz, hogy megragadhassam a tető szélét, fel kell emelnem
a kezem és eközben megpillantom Cartert az ajtóban.
Megbénít a félelem, ahogy meglátom az arcát. Eltorzult az
őrjöngő dühtől és kivörösödött a futástól. A bőröm jéghideg,
ahogy a láda teteje után nyúlok. Alig érzem az ujjam hegyét,
amikor lerántom a tetőt.
 Valami eltörik, ezt jól hallom, de nem tudom, hogy mi lehet
az. Erős fájdalom hasít a tarkómba, megrándul a fejem, de ezzel
sem foglalkozom, hanem az ujjammal gyorsan megpróbálom
kitapogatni a ládán a zárat.
A sötét miatt nem sikerül rábukkannom, miközben jól hallom
Carter közeledő lépteinek a dobogását. Végül remegő ujjam
célba talál, és az egymás után felhangzó kattanások jelzik, hogy
sikerült bezárkóznom.
Néhány hosszú másodpercen keresztül semmi mást sem
hallok, csak a saját zihálásomat. Aztán fülsüketítő üvöltést
hallok és a láda pár centire felemelkedik a magasba. Bár az
arcomon végigcsurgó könnyek elhomályosítják a szemem,
mégis látom, hogy Carter minden erejét beleadva megpróbál
felemelni.
A ládát azonban arra tervezték, hogy ellenálljon az ilyen
próbálkozásoknak, és most éppen ez történik.
Még apróbbra húzom össze magam, nem merek levegőt
venni, de közben jól tudom, hogy Carter tehetetlen.
Csak ekkor figyelek fel a gyöngyszemek hangjára. Most
veszem észre, hogy ott gurulgatnak mellettem a láda aljában.
Először halálra váltan felsikoltok, mert azt hiszem, hogy
valamilyen élőlények nyüzsögnek idebent a sötétben mellettem.
Csupán a nyakláncom gyöngyei. Leestek az elszakadt láncról.
Erre rádöbbenve elbőgöm magam.
Sajog a szívem a fájdalomtól, miközben a számra szorítom a
kezem, nehogy még hangosabban zokogjak.
A láda ismét megmozdul egy kicsit, és én mindaddig
becsukom a szemem, amíg Carter el nem engedi. A
becsapódástól megtántorodom, és a szűk helyen nekiütődöm a
láda falának. Felszisszenek, de megpróbálok összpontosítani.
Egy pánikroham, vagy egy annál is szörnyűbb dolog szélén
egyensúlyozok!
Még sosem szorítottam össze ilyen nagy erővel a szemem.
Miközben megpróbálok valahogy levegőhöz jutni, a döbbenet és
az iszonyat a fulladás rémségével fenyeget.
Eltelik néhány perc és közben csupán Carter ziháló légzését
 y p p g
hallom. Egy pillanatra úgy tűnik, valaki más is bejön, azt
hiszem, Jase az.
Halkan megszólal és megpróbálja rávenni a bátyját arra, hogy
megnyugodjon. Utána az ajtó hangos kattanással bezáródik, és
újra csend telepszik a szobára.
Nincs itt más, csak a némaság, amit csupán a szívem
dobogása és a fülemben dübörgő vér zaja tör meg.
Minden rendben lesz – próbálom megnyugtatni magam. –
Carter meg fog érteni.
Rengeteg gondolat kavarog a fejemben. Carter csak annyit
tud, hogy a behatolókat választottam. A családomat, vagyis az
ellenségeit. Nemcsak pisztolyt szegeztem a fejére, de kis híján le
is lőttem.
Ó, édes istenem!
Megszédülök.
Halállal fenyegettem meg az egyetlen férfit, akit valaha
szerettem.
Amikor kinyitom a szemem, a résen át Carter tekintete
rezzenéstelenül keresi a pillantásomat. Bár tudom, hogy nem
láthat a sötétben, mégis olyan, mintha azt tenné. Sötét
szemének pillantásával valósággal keresztüldöf, jéggé dermeszt
és egy újfajta félelmet ébreszt bennem.
Mély hangját meghallva belém hasít a kétségbeesés. Suttogva
erre figyelmeztet:
– Nem maradhatsz ott örökre.
 3. FEJEZET

Carter

Ehhez hasonlót még sohasem éreztem.

Az óra ketyegése jelzi az idő múlását. Egy kezemen is meg
tudnám számolni, hány alkalommal árultak el eddig, ám ilyen
pocsékul még sohasem éreztem magamat emiatt. Még soha
senki nem került ennyire közel hozzám.
Még senkit sem engedtem magamhoz.
Nem számítottak az őrök, akikben megbíztam, sem azok a
srácok, akiknek a segítségére számítottam. Nem éreztem úgy,
hogy elárultak, amikor megloptak vagy elkezdtek tárgyalni
olyanokkal, akik a halálomat akarták.
Az öcséimen kívül soha senkinek nem engedtem meg, hogy
közel kerüljön hozzám. Így ugyanis megakadályoztam azt, hogy
bántsanak.
Egyetlen kívülálló sem került ennyire bensőséges kapcsolatba
velem… kivéve őt, az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem.
A borzongás az óceán könyörtelen hullámaihoz hasonló
módon zúdul végig a testemen. Elmúlt az adrenalinroham,
miközben itt ültem a fotelban és azt a kibaszott ládát bámultam.
Öklöm bütykei véresek, felhasadtak, de továbbra is
nekiszorítom őket az asztallapnak, mert így nem kell arra a
másikfajta fájdalomra figyelnem, ami a mellkasomban sajog.
Valahányszor csak pislogok, a sötétben a rám szegezett
pisztolyt látom.
– Carter.
Daniel hangja riaszt fel a töprengésből és rángat vissza a
valóságba.
A fájdalom rabja vagyok; minden porcikám sajog. Kissé
felegyenesedem és végre leveszem a szemem a ládáról, vagyis
Ariáról. Oldalra hajtott fejjel fordulok az öcsém és a mellette
álló férfi felé. Eli nem csupán az őreink egyike, de a biztonsági
szolgálatunk feje is.
– Eli befejezte az ingatlan ellenőrzését.
Daniel csak nagy nehezen bír a szemembe nézni; látom,
mennyire ki van készülve. Nyel egy nagyot és ökölbe szorítja a
kezét. Még a hangjából is fájdalom árad.
Aria tette ezt vele.
Tudom Danielről, hogy kedvelte a nőt. Az öcsémet is
ugyanúgy elárulta, mint engem.
Eli előbbre lép, hogy jelentést tegyen. Elmondja, hol és milyen
robbanóanyagot találtak, miként hatástalanították őket.
Megtudom, hova rohantak el a Talveryk túlélői. Minden
nyilvánvaló, ám ebben a pillanatban a legcsekélyebb
mértékben sem izgat az egész.
Nem érdekel, hiszen az egész bajt okozó nő itt van az orrom
előtt, csak éppen hozzáférhetetlenül.
–  Mindannyian? – kérdezem, hogy legalább úgy tegyek,
mintha figyelnék a beszámolóra. Sajgó hátamat hozzányomom
a karosszék támlájához, de továbbra is azt a kibaszott ládát
bámulom.
A szemem sarkából éppenhogy csak látom Eli bólintását.
–  Igen, uram – feleli. Szálegyenesen áll, a válla megfeszül, és
pontosan úgy viselkedik, mint régen, katonakorában.
Csakhogy szembeszegült a parancsommal.
–  Életben hagytátok őket – mondom hűvösen, és egy
pillanatra Eli felé fordulok, a szemébe nézek, hogy a tudtára
adjam, mennyire dühös vagyok. Ölni tudnék a pillantásommal
és kőmerev az arcom. Utána viszont visszafordulok a láda felé.
Egy olyan férfitól vettem el, akinek nem voltam hajlandó
megkegyelmezni.
Odabent felgyorsul Aria zihálása, miközben szűk börtönében
mocorogni próbál.
–  Én parancsoltam meg Elinek és az őröknek, hogy hagyják
életben őket – mondja Jase. A szavait meghallva hideg
borzongás fut végig a hátamon. Nyelek egy hatalmasat,
 g gg y gy
miközben újra fellángol bennem a harag.
Egymás után mindenki cserben hagy!
Aria ismét megmozdul a ládában. Halkan ugyan, de hallom a
sírását.
Eli ebben a pillanatban döbben rá, hogy a lány a ládában van.
Amikor ránézek, jól látom, hogy szinte leesik az álla, de azt is,
hogy a fejében lassan a helyére kerülnek a kirakós játék
darabkái.
Beletelik egy másodpercbe, hogy visszanyerje az önuralmát
és az arcáról eltűnjön az undor.
Aria bűne ez is!
A saját bőrén tapasztalja majd a következményeket.
Adtam neki egy esélyt. Mindent megkaphatott volna tőlem,
feltéve, hogy engem választ. Ostobaság volt beleszeretni.
Vagy azt hinni, hogy szeret engem.
– Menjetek ki! – parancsolom nyersen, és közben úgy érzem,
ez a két rövid szó is felhasítja a torkom. Elsőként Eli fordul meg
és egyből kimegy. Daniel és Jase viszont odalép elém ahelyett,
hogy követnék a példáját. Megfeszülnek az izmaim,
összeszorítom a fogam és előbbre hajolok.
Már majdnem egy órája ülök itt.
–  Carter – szólal meg Jase határozott, szemrehányó hangon.
Egyáltalán nem úgy mondja ki a nevem, ahogy Aria tette,
amikor a ládában vinnyogva azért könyörgött, hogy értsem
meg. Nem érdekelnek Jase kifogásai.
Nincs megbocsájtás.
– Menj a picsába!
Csak ennyit tudok mondani. Őrjöngve lángol a harag bennem,
és elevenen felfal annak a tudata, hogy dacoltak velem.
– Carter! – Daniel halkabban, megnyugtatóan beszél. – Próbálj
meg egy kicsit lazítani. Nyugodj meg!
Alig kapok levegőt és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez
mind megtörténhetett.
– Hallottad, kismadaram? – kérdezem a lánytól ahelyett, hogy
a testvéreimre néznék. A karosszék lábai megreccsennek a
padlón, ahogy előbbre hajolok és azt a rejtett nyílást kémlelem
p gy j j y
a láda oldalán, amelyiken keresztül Aria valószínűleg engem
néz. Könyörtelen keserűséggel meredek a ládára. – Csak meg
kellene nyugodnom.
–  Elég szerencsétlenül alakultak a dolgok, ám az eseményt a
magunk javára fordíthatjuk – szólal meg Jase.
– Szerencsétlenül?
Nem tudom eltitkolni a hitetlenkedésem és a haragom,
amikor az öcsémre nézek és végre felállok. A gyors mozdulattól
majdnem felborul a fotel. Én viszont csak annyit hallok, hogy a
szívem versenyre kel a lábam dobogásával, miközben odalépek
a testvérem elé.
Jase ugyanolyan magas, mint én, és egyformán elszánt a
hangunk.
–  Fejezzétek ezt be! – szól ránk Daniel, közénk lép és a
tenyerét a mellünkre nyomva szétválaszt minket egymástól.
–  Mi legyen Ariával? – kérdezi sietve, miközben hátrébb tol.
Könyörgő pillantása jelzi, azt szeretné, hogy valami másra
gondoljak, ne csak a lány egyértelmű árulására. – Nincs jól.
Egészen halk hangon adja a tudtomra a nyilvánvalót. Utána a
ládára pillant, majd visszafordul felém.
–  Mégis mi lenne vele? – kérdezem metsző hangon. Olyan
erővel szorítom ökölbe a kezem, hogy úgy érzem, a bütykeimen
mindjárt felszakad a bőr és a rajtuk lévő vágások még
szélesebbre nyílnak.
A ládából hallatszódó nyöszörgés magára vonja a fivéreim
figyelmét. Mind a ketten a hang felé felé fordulnak.
–  Téged tulajdonképpen mi a faszért érdekel ez? – vicsorgok
Danielre. Emelt hangon vágom a képükbe a könyörtelen
igazságot. – Őket választotta!
Még jobban dühbe gurulok, mert a hátam mögül a ládából
zokogás hallatszik.
–  Most meg itt bőg nekem! – hördülök fel, igazából Ariához
intézve a szavaim és nem a fivéreimhez. Közelebb megyek a
könyvespolchoz. A láda már nem a helyén áll, hanem kissé
kijjebb, ferdén, és még a szőnyeget is összegyűrte, amikor
őrjöngve megpróbáltam kinyitni, pedig jól tudtam, hogy hiába
 j g gp y p gj gy
is próbálkoznék ilyesmivel.
–  Akkor bezzeg nem bőgött, amikor pisztolyt fogott a
fejemhez.
Mindent elnyel a fehér zaj. Elnyeli a fivéreim szavait, meg
annak a nőnek a hangos zokogását, akit szerettem. Most az
életét féltve elbújt előlem.
Semmit sem hallok.
Ebben a pillanatban gyűlölöm a világot. Mindenkit.
Legjobban azonban mégis magamat utálom.
– Akkor bezzeg nem bőgött, amikor megtudta, hogy a rokonai
ide jönnek kinyírni minket. Megölni mindannyiunkat!
Az utolsó szavakat harsogva üvöltöm, egészen nyersen,
önmagamból kivetkőzve. A láda fölött megragadom a polcot és
lesöprök róla egy egész sornyi könyvet. A keménytáblás kötetek
lapjai, mint a pillangószárnyak, úgy csapkodnak, mielőtt
minden a földre zuhanna.
– De, sírtam!
Ismét meghallom őt.
– Igenis sírtam!
A szavaival azonban csak azt éri el, hogy még ádázabbul
nekiesek a könyvespolcnak. Vadul záporoznak a kötetek,
némelyik ráesik a ládára, amitől Aria még hangosabban zokog.
Gyűlölöm.
Mindenkit gyűlölök!
Utálom a világot.
A két fivérem csak közös erővel tud elrángatni a
könyvespolctól, át a szoba másik végébe, de miközben levegő
után kapkodok, arra gondolok, hogy legszívesebben szétverném
az egészet. Összezúzom az összes hivalkodó díszítést.
Ez a szoba gúnyt űz belőlem.
Azzal áltat, hogy én vagyok a helyzet ura, miközben csak
sodródom. Kurvára nem én irányítom az eseményeket!
– Soha nem is szerettél! – üvöltöm a láda felé. – Nem lett volna
szabad mindaddig kiengedni téged abból a kibaszott cellából,
amíg meg nem törsz! Hogy ne dacolj velem!
– Könyörgök, Carter, hagyd, hogy mindent megmagyarázzak!
 y g gy gy g gy
– zokogja a lány.
– Túlságosan is jól bántam veled! – harsogom, és közben úgy
érzem, az önuralmam a bennem lévő könyörülettel együtt
foszlik semmivé. A fejem vöröslik a dühtől; jólesne, ha valamit
darabokra szaggathatnék, még akkor is, ha csak a maradék
emberiességem kerülne a kezem közé.
–  Fejezd be! – szól rám Daniel, és minden erejét megfeszítve
nekinyom a hideg ablaküvegnek s közben annyira közel áll
hozzám, hogy jól érzem a testéből áradó hőt.
– Semmi baj – bizonygatja, miközben Jase felhördül, az arcán
megfeszülnek az izmok és a bőre kivörösödik az erőfeszítéstől.
Még sosem tapasztaltam korábban olyan fájdalmat, mint
amilyen most érzéketlenné teszi a testem.
Szeretném a képükbe vágni, hogy semmi sincs rendben, és én
sohasem fogok leállni.
Soha!
Nem maradt meg semmi belőlem, csupán ez az üres test.
Mielőtt azonban a képükbe vághatnám, hogy el fogom kapni
mindazokat, akiket futni hagytak és még azelőtt elvágom a
kibaszott nyakukat, hogy egyetlen szót is mondhatnának Aria
árulásával kapcsolatban, valaki halkan feljajdul az ajtóban.
–  Basszus! – suttogja Daniel, és azonnal elenged, hogy
odarohanjon a küszöbön álló Addisonhoz.
Elkésett vele.
Nem tudom, hogy mennyit látott az egészből Addison, ám az
arca holtsápadt.
Aria továbbra is kétségbeesetten zokog és a látszat teljesen
ellenem szól. Egyértelmű, hogy bántottam, és most retteg.
Tőlem fél azért, mert nem tudtam megőrizni a hidegvérem.
Csakis ez számít.
Nincs értelme tovább rejtőzködni. Sem a fivéreim elől, sem a
Talveryk elől. Miért alakoskodjak Addison előtt?
Ő jelenti az utolsó kapcsolatot Tyler öcsémmel.
A szégyen és az utálkozás igencsak undorító kotyvalék, én
azonban hajlandó vagyok lenyelni.
– Ti meg mi a fenét csináltok?
 g
Addison megpróbál határozottan beszélni, de közel áll a
pánikhoz. A dolgozószobám küszöbéről bámul minket. Rám
néz, aztán a tekintete Daniel felé villan.
– Mióta vagy itt? – kérdezi Daniel.
– Elég régóta… ahhoz, hogy…
Addison alig bír Danielre nézni.
– Bántottad azt a lányt! – vet rám egy vádló pillantást.
Aria zokogását halk csuklás szakítja félbe. Hangosan zihál,
mint aki kétségbeesetten szeretné elfojtani a sírását,
abbahagyni a zokogást.
– Aria?
Még sosem hallottam, hogy Addison hangja ennyire
kétségbeesetten csengene. Szilánkokra hullik tőle a bensőm.
Kialszik bennem a harag, és a szilánkokat elnyeli a
gyomromban tátongó verem.
Addison remegve vesz egy mély lélegzetet, a rémülettől
elkerekedik a szeme és hátrébb lép.
–  Daniel – folytatja habozva; tekintetében szégyen meg
hitetlenkedés tükröződik. Olyan durván remeg a teste, hogy azt
még innen, a szoba túlsó végéből is jól látom. – Ugye te nem
fogod ezt hagyni?
Basszus!
A kurva életbe!
Ezt nagyon elbasztam!
Kihúzom magam, amikor Jase végre elenged. Az öcsém
oldalra lép, közelebb megy a ládához, magamra hagy, majd
eltűnik Addison szeme elől. Csakhogy így a lány végre rá is
felfigyel.
– Ereszd ki onnan! – követeli, ám a hangjában félelem bujkál.
Úgy mutat rá a ládára, hogy közben nem meri levenni a
tekintetét Daniel arcáról.
– Addison, maradj ki ebből – kérleli Daniel, és mindkét kezét
az égre emelve egy lépéssel közelebb lép hozzá.
– Ugye csak viccelsz, baszd meg?
Addison minden szavából süt a fájdalom és a szenvedéstől
eltorzul az arca.
 – Daniel, segíts rajta!
Az utolsó szavakat nyöszörögve mondja ki, elhátrál az
öcsémtől, beljebb menekül a dolgozószobába, oda a polchoz.
Megbotlik a lehullott könyvekben, majdnem elesik, de sikerül
megőriznie az egyensúlyát. Csak egy pillanatra fordul el
Danieltől, hogy megnézze, hol állunk Jase-szel.
Egyikünk sem mozdul, miközben Addison közelebb
merészkedik a ládához.
Aria elnémul. Egy pillanatra megfordul bennem, hogy esetleg
valami baja lehet.
–  Miért emlegetett Carter egy cellát? – kérdezi Addison,
nekem pedig fogalmam sincs arról, mikor mondtam ki ezt a
szót, és hogy mivel kapcsolatban. Csak arra emlékszem, hogy
vérbe borult előttem a világ és az elmúlt perceket elnyelte a
fehér köd.
– Addison, kérlek! – könyörög Daniel.
–  Carter bántotta a lányt és bezárta egy cellába? – kérdezi
emelt hangon Addison, és a bánata meg az undora haraggá
változik. – Te megengeded neki? Mindenről tudtál!
–  Aria saját magának köszönheti az egészet – szólok közbe,
félbeszakítva ezzel Daniel vallatását. Úgy érzem, tisztázni kell
magunkat Addison ki nem mondott, de nagyon is egyértelmű
vádjaival szemben. Ráförmedek a ládában ülő lányra: – Mondd
el neki, Aria!
Magamban azért imádkozom, hogy még tudjon beszélni.
– Mit csináltál vele? – zihálja Addison vádaskodva.
–  Semmit – szólal meg végre Aria hangja. Erősen remeg és
sokkal halkabb annál, ahogy mi itt üvöltözünk.
Megfeszül az állam és vakmerően Addison tekintetét
keresem. Összeszűkül a szemem és nem hagyom, hogy engem
vádoljon mindezért.
–  Felrohant ide és elbújt, de előtte egy pisztolyt szegezett a
fejemhez.
Egyre hangosabban beszélek, de nem mozdulok a helyről,
ahol állok, miközben Addison még közelebb megy Ariához.
–  Addison – szól rá Daniel, és halk, nyugodt hangon
 y g g
megpróbálja jobb belátásra bírni. – Menj ki innen.
–  Menj a picsába! – förmed rá a lány, és az egyik kezével
megérinti a ládát. – Aria! – kiáltja, és a tenyerével nagyot csap a
deszkára. Közben nem néz a ládára, hanem dacos arccal
továbbra is Danielre mered.
Aria nyöszörögve arra kéri Addisont, hogy menjen ki, hagyja
itt, és ne keveredjen ebbe bele.
–  Nem megyek sehova sem! – vágja rá a lány, és könnyek
futnak végig az arcán.
–  Ne sírj – kérleli Daniel, közelebb lép és szeretné megfogni
Addison vállát.
Olyan durva, kegyetlen pofont kap, hogy az ütést még én is
érzem a bőrömön!
Daniel arca azonnal tűzvörös lesz és lassan visszafordulva az
üvöltöző lányra néz.
– Ne érj hozzám! – harsogja Addison.
– Addison, jó lenne, ha…
Daniel nem tudja befejezni a mondatot, mert Addison teljesen
bekattan. A hangja három oktávval magasabb a normálisnál, és
az őrjöngő haragtól, vadul remegő testtel egyre jobban begurul.
– Mit csinált vele Carter?
Megtántorodik az őrjöngéstől, miközben Aria megint elsírja
magát a ládában.
Mit tettem vele?!
Ariával.
Szerettem, mégpedig az egyetlen módon, amire csak képes
voltam. Megszédülök, és úgy érzem, a világomban már semmi
sem számít.
Tudnom kellett volna, hogy baj lesz belőle. Túlságosan is őrült
vagyok ahhoz, hogy megtarthassak egy Ariához hasonló nőt.
Hogy bárki is mellettem maradjon.
Mit csináltam vele?
Rákényszerítettem arra, hogy eláruljon, hogy halállal
fenyegessen meg engem.
– Ami a kettejük között történt… – próbál Daniel megszólalni.
Önmagát mentegeti, nem engem. Nem a köztem és Aria között
kialakult kapcsolatot. Azért, mert az menthetetlen. Teljesen
egyértelmű, hogy ez a helyzet.
Megpróbálok az ajtó felé mozdulni, ki akarok menni innen,
de megtorpanok, mert Addison ismét ráüvölt Danielre és ellöki
magától, amikor az öcsém újra megpróbálja magához ölelni.
– Kérlek, menj innen! – könyörög Aria, ám ettől Addison csak
még jobban belelovalja magát abba, hogy a másik lányt ki kell
szednie a ládából.
Miközben Addison továbbra is Daniellel sikoltozik, mozgásra
ösztökélem lebénult és ólomsúlyú lábamat.
– Te tudtad! Jól tudtad, hogy Carter mit csinál vele!
Olyan hideg a szívem, hogy megfagy tőle a vérem. Meleg
nélkül a szívem nem hajlandó dobogni.
– Hogy voltál képes erre? – jajveszékel Addison.
Egyetlen nap kellett ahhoz, hogy minden romba dőljön.
Miközben kijövök a dolgozószobámból, becsukom az ajtót a
hátam mögött, de még kint az üres folyosón is jól hallom az
üvöltözést, pontosan tudom, hogy minden odaveszett, és már
semmi sem lesz olyan, mint korábban.
Minden elromlott, én pedig képtelen vagyok arra, hogy
bármit is megjavítsak.
Minden darabjaira hullott.
 4. FEJEZET

Aria

Nem akarták megölni őket.

Szeretném elhinni, hogy Carter és a fivérei sosem
vetemednének ilyenre. Nem mészárolnák le a családom a
szemem láttára. Egyre csak ez jár a fejemben, miközben égő
szemmel ott kuporgok a láda sötétjében.
Nikolai viszont gyilkolna értem.
Megölné a Cross fivéreket, mind a négyet, csak hogy
kiszabadítson. Ugyanakkor nem ismeri őket és mindazt, ami
történt. Nem kaptam esélyt arra, hogy meggyőzzem a
valóságról; csupán annyit tud, hogy elraboltak.
Ahogy telnek a másodpercek, elfojtom magamban a pánikot
és ráébredek arra, beszélnem kell Nikolaijal, hogy megállítsam
ezt az egészet. Abba kell hagyniuk a harcot, hogy
meghallgathassanak. Kivételesen ezeknek a keményfejű
férfiaknak kell odafigyelniük rám.
Egyetlen szörnyűség sem történne, ha figyelnének rám.
Zihálva beszívom a levegőt, amitől megremeg a testem a
durva deszkabörtönében, és közben ívben megfeszül a nyakam
is. Hörgök.
Nem tudom eldönteni, hogy éppen egy pánikroham tör-e rám,
vagy csupán váratlanul sikerült leráznom magamról azt a
valóságot, ami miatt az egész testemben reszketek.
Vagy esetleg a félelem miatt?
A nyers és bénító rettegés attól, amire Carter képes lenne? Az
jár a fejemben, hogy mit tenne velem, ha kijönnék a ládából.
– Szeretlek – nyöszörgöm újra, erősen becsukom a szemem és
kikényszerítem magamból a vallomást. Bárcsak meg nem
történtté tehetném a közelmúltat! Csakhogy nem ülhettem ölbe
tett kézzel, amikor a szemem láttára akarták lemészárolni a
családomat!
Néztem volna végig, ahogy tarkón lövik Nikolait?
Két tenyerembe temetem tűzforró arcom, és a rémes
gondolattól őrülten reszket a fejem.
– Nem akarom, hogy bárki is meghaljon.
Fuldokló szavaim alig hallatszanak, amikor megrázkódik a
láda és egy tenyér csattan a tetején.
–  Aria, kérlek! – könyörög Addison kétségbeesve, mire én
iszonyúan elszégyellem magam. Nem akarok előjönni a ládából.
Úgy viselkedem, mint egy gyerek. Elbújok a szekrényben, és
azzal áltatom magam, hogy semmi sem valódi mindaddig, amíg
nem jövök elő.
Amíg idebent maradok, nem számít ez az egész.
–  Carter bántott téged? – kérdezi a lány, vagyis inkább
kijelenti. A kérdést egy barátnő tehetné fel a barátnőjének.
Ezeket a szavakat viszont olyan valakihez intézték, aki
hisztérikusan zokogva egy ládában rejtőzködik.
Attól retteg, akit szeret.
Egy komoly, nagy felnőtt, aki elbújik egy dobozban. Pontosan
tudom, milyennek tűnik ez az egész egy külső szemlélő
számára. Hogy a fenébe magyarázhatnék el mindent úgy neki,
hogy megértse? Addison nem ennek a világnak a gyermeke.
Nem ismeri Cartert annyira, mint én. Persze ettől még szörnyű
marad ez az egész.
Igazságtalan.
–  Mióta csinálja ezt veled? – kérdezi Addison, de elakad a
hangja, és én jól hallom, elbőgi magát miattam.
Bárcsak szörnyethalnék ebben a pillanatban!
–  Gyere ki! – sikítja érdes hangon, és nagyot csap a láda
tetejére.
Tudom, hogy egyedül vagyunk; Jase rávette Danielt, hogy
kimenjen vele. Úgy érzem, órákkal ezelőtt záródott be az ajtó
kettejük után, pedig valószínűleg csak pár perc telt el azóta.
Már csak Addison van bent a szobában, zokogva kapaszkodik
a ládába és úgy esedezik a bocsánatomért, mintha valami
 gy
szörnyűséget követett volna el ellenem.
–  Úgyse hallgatna rám – suttogom bele a semmibe a láda
sötétjében. Valahányszor megpróbáltam megmagyarázni a
helyzetet, Carter a szavamba vágott. Elhallgattatott és azt
követelte, hogy jöjjek elő. Pont úgy, mint Addison. Ekkorra
azonban már nyilvánvalóvá vált számomra, egészen
egyszerűen nem létezik olyan érv, amivel rávehetném Cartert
arra, hogy megbocsájtson nekem.
–  Gyere ki! – harsogja Addison még hangosabban. Már
egészen rekedtes a hangja, és hallom, ahogy ráborul a ládára.
Hozzásimul és zokog.
– Hogy tehette ezt? – suttogja szipogva. Nem tudom eldönteni,
miről is beszél. Arról, amit Carter csinált velem, vagy arról,
ahogy Daniel ezt megengedte neki és a védelmére kelt?
Egyértelmű számomra, hogy most már más szemmel néz
Danielre… Más embernek látja, és ettől a felismeréstől teljesen
kikészülök.
–  Nem akartam, hogy ez történjen – nyöszörgöm bágyadtan.
Becsukom a szemem, és érzem, mennyire fáj az, hogy órák óta a
sötétben meresztgettem, és egyfolytában ömlöttek belőle a
könnyek.
Addison újra megmozdul. Nem tudom, hogy mit csinál, de a
hangja alapján nem ment túl messzire.
– Annyira sajnálom. Nem tudtam… Tényleg nem.
Lassan felemelem a kezem és elzsibbadt ujjaimat arra
kényszerítem, hogy kinyissák a zárat. A hangos kattanástól
őrjöngve felgyorsul a szívem, amitől megrémülök, és attól
tartok, hogy mindjárt megszakad.
Feljebb emelem a láda tetejét, és szinte elvakít a fény.
Nagyon fáj!
Úgy érzem, hogy lángra kap a szemem, ám minden erőmet
összeszedve újra kinyitom, mert Addison bizonytalanul remegő
lábbal feláll előttem, aztán magához ölel. Erősen átkarolom,
megkapaszkodom benne, összegyűröm a blúza vékony
pamutanyagát, miközben ő még vadabbul magához szorít.
– Nem a te hibád.
 Csak ennyit tudok kinyögni, és a szavak sekélyesnek,
erőtlennek tűnnek a fülemben.
Eltolom kicsit magamtól Addisont, hogy lombzöld szemébe
nézhessek.
– Te semmi rosszat nem csináltál – bizonygatom.
Zavart arckifejezéssel áll mellettem, letörli a könnyeit, majd a
fejét rázza.
–  Mit követett el ellened? – kérdezi halkan, és továbbra is
erősen szorítja a karomat, miközben remegő lábbal kimászom a
ládából. A bezárt ajtóra nézek.
Fázni kezdek, nagyon hideg van.
Teljes bizonyossággal tudom, hogy Carter szemmel tart.
Biztosra veszem, ez a helyzet. Abban a pillanatban, ahogy arra
gondolok, már tudja, hogy előjöttem a ládából, azonnal
átölelem magam. Megragadom a vállam, és így várom, hogy
Carter megbüntessen.
Majdnem összeesek, miközben a bezárt ajtót nézem.
Addison olyan erővel szorít, hogy attól egész biztosan kék-
zöld foltos lesznek.
Vadul megráz, hogy a szemébe nézzek.
– Mit tett veled?
Olyan jó lenne sírni! Nem is tudom, mivel kezdjem, ám a
szégyentől összeszorul a torkom, és ez megakadályozza, hogy
akár csak egyetlen szót is kimondjak.
–  Nekem nyugodtan elmondhatod – suttogja Addison; ő is a
szavaival küszködik. Újabb könnycseppek bukkannak elő a
szeme sarkából, miközben megnyugtató hangon folytatja: –
Bármit is csinált veled, azt nekem elmondhatod. Semmi baj.
–  Az én hibám az egész – kezdem, Addison viszont felhördül
és mind a két kezét a szájára szorítja. Rám tör a kín, mindenem
fáj, és ez a lány úgy néz rám, mint egy sebesültre. Tehetetlen
vagyok, nem tudom elmagyarázni neki, mennyire fáj ez a
helyzet.
Addison vadul megrázza a fejét és újra a szemembe néz.
–  Ezt te nem értheted – próbálkozom egy magyarázattal, de
elakad a hangom és az erőmből csupán arra futja, hogy a saját
 g p j gy j
bűnösségemet emlegessem.
Hiszen én vagyok a hibás!
– Tudtam, hogy gyűlölni fog. Úgy tudtam…
Képtelen vagyok befejezni a mondatot, mert kivágódik az
irodahelyiség ajtaja. Belém hasít a félelem, hátrébb ugrok, a
lábszáram nekicsattan a doboz falának és majdnem beleesek.
Addison őrangyalként próbál megvédeni, bárki legyen is az, aki
ránk tört.
–  Kifelé! – förmed rá a behatolóra, mire én kíváncsisággal
vegyes félelemmel átlesek a válla fölött. Még úgy is ezt teszem,
hogy egészen gyenge vagyok, kész szerencsétlenség, az ujjaim
megbénultak, a tüdőm pedig levegőért rimánkodik.
Csak Daniel az.
– Addison, kérlek! – Döbbenten látom, hogy milyen véreres a
szeme. – Légy szíves, gyere ki innen.
Mindkét kezét megadón a magasba emelve és megnyugtatóan
duruzsolva úgy jön oda hozzánk, mint két sebzett állathoz.
– Kimehetünk innen – bizonygatja Addisonnak.
– Sajnálom – nyöszörgöm, de alig tudom kipréselni magamból
a szavakat. Daniel szemébe akarok nézni, hogy láthassa,
komolyan beszélek. – Sajnálom.
Nyomorúságos a hangom.
–  Nézzél már rám! – Addison dühe visszhangot vet a
dolgozószoba falán. Közelebb lép Danielhez. – Nézzél már rám!
A férfi arcába üvölt, mire Daniel lehajtja a fejét, szeretne
megszólalni. Addison nem érti a helyzetet; ő csupán a
fájdalomra figyelt fel.
Abból mondjuk rengeteg van bennem.
–  Nem rajtam múlott – emlékezteti Daniel szigorúan, ám az
arckifejezése elárulja, mennyire szeretné, hogy Addison
megértse. Na, de hogyan érthetné meg, ha semmit sem tud?
– Aria kikészült, és ezért a bátyád a felelős. – Addison még egy
lépést tesz előre és rám mutat. Még mindig a háta mögött állok.
Megremeg az alsó ajka. – Te meg semmit sem csináltál! – üvölti.
Még erősebben átölelem magam. Egy kis senki vagyok.
Fogalmam sincs arról, mit is kéne gondolnom, ám az
 g g
nyilvánvaló, Addison milyennek lát.
Ettől darabokra hasad a szívem.
– Carternek nem volt más lehetősége…
–  Faszt nem volt! – vág a szavába Addison, mégpedig egyre
hangosabban. – Te meg hagytad, hogy bántsa!
A beálló csend arra kényszeríti az órát, hogy gyorsabban
ketyegjen. A pillanat azonnal tovaszáll, tompultság tölti ki a
fejem, és hiába próbálkozom azzal, hogy lassabban szívjam be a
levegőt.
Igyekszem nem összeesni.
–  Elmegyek innen, és Ariát is magammal viszem. – Addison
hangjából eltűnik a harag; a helyét jeges elszántság vette át. –
Isten engem úgy segéljen, hogyha megpróbálsz az utamba állni,
akkor soha többé nem jövök vissza hozzád. Soha, Daniel!
–  Elhagysz? – kérdezi Daniel. Keménnyé válik a tekintete,
ezüstfények ragyognak benne, miközben megfeszülő álla
megremeg a zabolátlan érzelmektől. Továbbra is elszánt marad,
továbbra is tántoríthatatlan.
–  Mégis hogyan maradhatnék veled? – vág vissza a lány,
miközben megpróbálja leplezni, mennyire szenved. Sietve
letörli a könnyeit. – Hogyan maradhatnék itt ennek tudatában?
Az utolsó csepp haragja is elpárolog, ahogy a dühe és az
undora ködét áttörve előbukkan egy felismerés: el fogja hagyni
Danielt.
–  Ne tedd ezt! – Végre meg tudok szólalni. Odalépek
Addisonhoz, megragadom a karját és könyörgőre fogom. –
Semmi szükség arra, hogy belekeveredj; nem kell neked is…
– Nem az a lényeg, hogy mit kell, vagy mit nem kell tennem –
vág a szavamba Addison halkan, a kétségbeesett
arckifejezésével éles ellentétben álló nyugalommal. – Hanem
az, hogy mit akarok csinálni.
A hangja akkor sem remeg meg, amikor visszafordul Daniel
felé. Két kézzel megragadja a tenyerem és újra a férfihoz intézi
a szavait:
– Elmegyek és őt is magammal viszem.
Gyorsan teleszívja a tüdejét levegővel, könnyek jelennek meg
 y j j g y j g
mélyzöld szemében, és rövid habozás után még hozzáteszi:
– Ne gyere utánam, Daniel.
–  Te is tudod, hogy utánad megyek – feleli a férfi elszántan,
ám közben nem emel kifogást Addison távozása ellen.
Mintha a lány szorításában kővé dermedt volna a kezem.
Megpróbálok megszólalni, de Addison csendre int.
– Kérlek, ne tedd ezt még nehezebbé a számomra! – mondja,
és a szavai úgy hangzanak, mintha kétségbeesetten
fohászkodna.
Hosszú csend támad és fájdalom szinte tapintható a
levegőben. A tekintetem ide-oda cikázik a két alak között;
Daniel a nőt nézi, Addison viszont a nyitott ajtóra mered.
–  El kell mennem innen – bizonygatja újra a lány. Amikor
megszorítja a kezem, viszonzom a szorítását, hogy örömet
szerezzek neki. Közben azért imádkozom magamban, hogy
meghalljam Carter lépteit vagy a hangját. Bárminek örülnék, ha
idejönne hozzám és lerendezné ezt a helyzetet.
A bajt, amit én okoztam.
–  Nem akarom, hogy így legyen – nyöszörgöm. Zihálva alig
tudom kimondani az érdes szavakat. Megrántom Addison kezét,
hogy rám figyeljen.
Engedelmeskedik.
Érzem, hogy Daniel is rám mered, de én nem nézek vissza rá,
hanem könyörögve megpróbálom elérni, hogy Addison higgyen
nekem.
–  Daniel nem tudott róla – hazudom. Bármilyen hazugságra
készen állok, ha azzal megakadályozhatom, hogy ők ketten
szakítsanak.
A szemem sarkából észreveszem Daniel kelletlen
arckifejezését, de nem reagálok rá. Addison arca ellágyul és
együttérzően ismét megszorítja a kezem.
–  Nem kell hazudnod a kedvükért. – A hangjából kiérződő
szomorúság késpengeként hasítja fel a szívem. Egy mosolyt
erőltet az arcára, de a hamis derűje semmivé foszlik, ahogy
folytatja: – Ők mind a ketten nagyfiúk már és jól tudják, hogy
mit csinálnak.
 Daniel felé fordul.
–  Ő pontosan tudta, hogy én sosem tudnám elfogadni az
ilyesmit.
Az erős érzelmektől alig tud beszélni és a szavai eltüntetik
Daniel szeméből a keménységet. Képtelen vagyok a férfira
nézni, mert nem akarok a szemtanúja lenni annak, ahogy
Addison szavai mind a kettejüket összezúzzák.
Teljesen elemésztik a szerelmük maradékát.
– Ennek vége. El akarok menni – nyögi ki Addison zihálva. A
lélegzete megdermed kettejük között. – Engedj elmenni, Daniel.
Kérlek! Ezúttal el kell, hogy engedj.
Bár könnyek folynak végig az arcán, továbbra is elszánt
marad.
Elnézek Daniel mellett, nem vagyok hajlandó bármelyikükre
is pillantani, miközben alig látok a szememet elöntő könnyektől.
A bennem tomboló fájdalom még erősebb lesz, amikor
rádöbbenek, hogy Addison magával fog vinni és soha többé
nem látom Cartert.
Nincs itt, hogy harcoljon értem!
Többé már nem kellek neki!
Kihúzom a kezem Addison kezéből és eltakarom az arcom.
Danielből megkínzott fájdalom árad, csakhogy az elmém
legmélyén a halk hang azt bizonygatja, hogy a férfi úgysem
fogja elengedni Addisont. Ez a lány nem tud ilyen könnyen
távozni innen.
A zokogását Daniel búcsúszavai némítják el.
– Szólok Elinek, hogy vigyen el.
Nem ér hozzá Addisonhoz; még csak egy pillanatig sem
habozik. Ehelyett egyszerűen sarkon fordul és egyetlen további
szó nélkül magunkra hagy minket. Ettől csak elmélyül bennem
a fájdalom.
Carter, kérlek, gyere ide értem! Könyörgök!
Addison megpróbálja összeszedni magát, miközben a
köszönés nélkül távozó Daniel után bámul.
–  Sajnálom – bizonygatom újra, és elszántan viszonzom erős
ölelését.
–  Egyfolytában bocsánatért esedezel, miközben ez az egész
nem is a te bűnöd.
Halk szavait léptek zaja szakítja félbe.
Éppen csak hogy rápillantok az Eli nevű férfira. Jól szabott,
szürke öltönyt visel. Nem visel nyakkendőt vagy
mandzsettagombokat, ami miatt egészen laza a megjelenése.
Viseltes, fekete félcipője kissé kopott, de valamiért ez is illik
hozzá.
A tekintetével int, hogy forduljak el. Ragyogó, halványkék
szemében együttérzés csillan.
Nincs szükségem a szánalmára. Elfog a szégyenkezés,
miközben Addison odavezet Eli és egy másik férfi, Cason mögé.
Ez utóbbi alacsonyabb Elinél, de csak egy kicsivel. Duzzadó
izomkötegei miatt nagyobbnak tűnik. Azt mondja, a mi holmink
van a kezében tartott két jókora táskában.
Nem tudom, mi lehet bennük.
Addison még hangosabban sír, bár rábólint Cason szavaira.
Csodálattal tölt el, hogy milyen erős ebben a pillanatban.
Bárcsak én is tudnám a magam útját járni, és úgy dönteni a
távozásról, hogy közben tudom, mire képesek a Cross fivérek!
Eli megy előttünk, Cason mögöttünk. Lépteink
visszhangoznak a csendes folyosón. Valahányszor
bekanyarodunk, egyszerre reménykedem abban, hogy
felbukkan Carter és megállít, meg abban, hogy nyomát sem
látom, így elmenekülhetek és elrejtőzhetek előle.
Ahogy a kijárathoz közeledünk, minden egyes másodperc
szilánkként hasít sajgó szívembe.
Carter nem bukkan fel, ami miatt még dermesztőbbnek
érzem a kinti hideget.
Az évszakváltás miatt mostanra már elhaltak az amúgy is
csak rövid életű bazsarózsák és az égen ragyogó, sápadt telihold
fénye annak dacára is beragyogja a ránk váró, elegáns, fekete
autóhoz vezető ösvényt, hogy még éppen csak sötétedik.
Felnézek a házra, hátha megpillantom Cartert az egyik
ablakban. Addisonnak továbbra is hull a könnye, miközben
 y
arra vár, hogy beüljek az autóba.
Carter nincs ott.
Nem néz minket.
–  Nem kell ám mindenképpen elmennünk – mondom még
egyszer halkan. Kétségbeesetten arra vágyom, hogy Carter
előjöjjön, és a tudtomra adja, mindent ért és megbocsát. Úgy,
mint én neki.
Minden szempontból.
Megbocsátom azt, ami a cellában történt. A mai nap
eseményeit. Kibaszottul zűrzavaros ez az egész. Hiába is
keresnék benne akárcsak porszemnyi boldogságot is, ám
mindezek dacára is szeretem Cartert.
A szerelem pedig ugyebár azonos a megbocsátással, nem?
Megbocsátok mindent, amit tett. Szeretném visszakapni. Arra
vágyom, hogy újra szeressen.
Kérlek, Carter!
Csakhogy most nyomát sem látom…
Jól tudja, hogy elmegyek innen, mégsem veszi magának a
fáradságot, hogy elköszönjön tőlem vagy, hogy legalább küzdeni
próbáljon értem. Ebből egyértelmű, hogy nem kellek neki.
Teljesen összetör ez a felismerés.
Éppenséggel ez a gondolat kényszerít arra, hogy beüljek a
kocsiba. A hátam nagyot csattan a bőrülésen. Nem érdekel,
hogy kinyitják a csomagtartót és Addison meg Eli halkan
megbeszél valamit.
Nem tudom, hová megyünk, de azt sem, hogy mit fogok
csinálni.
Érzéketlen lettem, és alig kapok levegőt.
Hányszor próbáltam már meg elszökni innen! Mégis itt
vagyok és mindent megadnék azért, hogy Carter odarohanjon
hozzánk, kirángasson a megmentőm kocsijából és visszadobjon
a cellába.
A bőrülés tiltakozva megreccsen, ahogy Addison beül és
bekapcsolja a biztonsági övét. Egy kattanás, aztán megszólalok:
–  Szerelmes vagyok belé – mondom, és nyelek egy nagyot. –
Szeretem Cartert.
Addison csak egy pillantást vet rám, a szeme véreres és
karikás a sok bőgés miatt, az arca vörös.
– Én is szerelmes vagyok Danielbe. – A hangja érdes, Addison
hátrahajtja a fejét, nekiszorítja az ülés támlájának és az autó
mennyezetét bámulja. – A szerelem azonban néha elég. Nem
csinálhatnak ilyen szörnyűségeket veled.
A válaszát meghallva elszégyellem magam. Azért is, mert egy
megmentőre van szükségem.
Nagyon szégyellem, hogy lehetővé tettem mindezt, miközben
Addison egy laza mozdulattal látszólag véget vetett az egésznek.
Bárcsak kitéphetném a szívem, hogy soha többé ne legyek
szerelmes! Milyen egyszerű lenne az életem, ha valóban
szívtelen lennék!
Pár órával ezelőtt egy olyan férfi szerelme voltam, akiről jól
tudtam, sosem lett volna szabad közel engedni magamhoz.
Most viszont összeomlok attól, hogy ugyanő tiltakozás nélkül
szemléli a távozásom. Még sohasem éreztem ilyen erős
fájdalmat és megbánást. Nem számít, ami ma kettőnk között
történt; függetlenül attól, amit tettem, mindenképpen érezném
a lelkemben ezt a fájdalmat.
Igazán tudhattam volna, szó sem lehet a mesés „boldogan
éltek, amíg meg nem haltak” befejezésről.
Nem, ha valakit Talverynek hívnak.
 5. FEJEZET

Carter

Aria tényleg itt hagy.

Egyszerűen kisétált. Keresztül a bejárati ajtón. Sosem
gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik. Többnyire vagy
menekült, vagy az árnyékok között rejtőzködött. Azzal tisztában
voltam, hogy egy nap majd elmegy innen, ezt ösztönösen, a
zsigereimben éreztem, ám azt sosem gondoltam volna, hogy így
kerül rá sor.
Hogy a fészkes fenébe fájhat valami ennyire?
Nyelek egy nagyot és a fájdalommal nem törődve felemelek
egy újabb könyvet a parkettáról. A Legyek Ura kemény táblás
kiadását. Gyűjtők számára készült ez a ritkaság. Miközben
végigsimítom a gerincét, megkérdezek valamit Danieltől:
– Felhívtad Sebastiant?
Az ablak mellett támaszkodik a falnak. Az öcsémtől eltérően
én képtelen lennék így bámulni a két nő távozását.
Nem fogom végignézni, ahogy Aria itt hagy.
–  Már tud róla – feleli halkan. A hangjában nyoma sincs a
haragnak, miközben én arra számítok, hogy mindjárt rám
förmed.
Bár Daniel kőkemény fickó, a családjának mindig megbocsájt.
Bárcsak én is ugyanilyen lennék!
–  Az meg hogy lehetséges? – kérdezem, miközben a helyére
teszem a könyvet a polcra, majd lehajolok egy másikért. Persze
valaki másra is rábízhatnám a rendrakást, de nem akarom,
hogy a többiek foglalkozzanak ezzel. Le kell kötni magam
valamilyen egyszerű feladattal, mielőtt a következményekre
összpontosítanék.
Valahányszor lehajolok, veszek egy mély lélegzetet. Nemcsak
a könyvek kerülnek a helyükre, hanem a lelkem apró darabkái
is.
Meg kell nyugodnom, mielőtt azzal foglalkoznék, amit Jase a
hátam mögött tett, meg az elmúlt néhány óra eseményeivel.
Senki sem fogja ép bőrrel megúszni.
Senki!
Összeszorítom a fogam és nem fordulok vissza Daniel felé,
amikor az öcsém válaszol:
– Addison készen állt arra, hogy itt hagyjon; ezt jól láttam.
Árad belőle a bűntudat és a megbánás. Az ablakból bámulja,
ahogy az úton gyorsan távolodó autó lámpái eltűnnek a sűrű
erdőben.
Itt hagynak minket a jármű utasai.
Az az autó elviszi tőlem Ariát.
Elég egyetlen pillantást vetnem a távoli, apró és halvány
fényekre ahhoz, hogy úgy érezzem, kést döftek a mellkasomba.
–  Felhívtam Sebastiant és megkérdeztem tőle, hogy gond
lenne-e, ha használnánk azt a helyet. – Megvonja a vállát, és úgy
tesz, mintha nem kapott volna megrendítő ütéseket a sorstól.
Bár az arckifejezéséből üvölt a fájdalom, mégis folytatja: –
Sohasem használta, közel van, jó helyen és könnyen
megvédhető.
–  A lányok tényleg azt hiszik, hogy elengedtük őket? –
kérdezem, és kezd visszatérni a magabiztosságom. Aria sosem
hagyhat el.
Soha!
–  Addison egész biztosan felfogta a valóságot. – Az öcsém
hangjából olyan erős nyugtalanság árad, hogy azonnal
odafordulok hozzá. Nekiveti a hátát az ablaknak, szembefordul
a dolgozószobám ajtajával és a semmibe réved a tekintete. –
Megpróbál majd eljönni onnan. Készen kell állnunk erre.
–  Állandóan résen vagyunk… – mormogom, aztán így
folytatom: – Várjuk, hogy ránk törjön az ellenség, és hogy itt
hagyjanak minket az asszonyaink.
–  Nézze meg az ember, te még most is vele foglalkozol! –
figyelmeztet Daniel igencsak meglepve az észrevételével. – Ez
 gy g g p
több annál, mint amit bevallottál nekem.
– Egyszerűen csak nem akarom, hogy elkapják.
A fivérem szája szélén egy pillanatra feltűnő bágyadt és
szomorú mosoly miatt Daniel még nyomorultabbnak tűnik.
–  Az asszonyainkról beszéltél. – Ahogy megismétli a
szavaimat, a feszültségtől összeszorul a gyomrom. Amikor
folytatja, egyértelműen kicseng a hangjából a vágy. – Van
különbség aközött, ami engem Addisonhoz fűz meg aközött, ami
téged Ariához?
Nem hagyja, hogy válaszoljak, hanem ziháló gyorsasággal
folytatja:
–  Szerelmes vagyok Addisonba – mondja, és megpróbálja
elrejteni a nő távozása miatt érzett fájdalmát.
Csak egy pillanatra süti le a szemét, zsebre vágja a kezét,
aztán a szemembe néz, majd nyíltan megkérdezi:
– Még mindig szereted?
A szívem kihagy egyetlen magányos ütemet. Csak ennyi időre
van szükségem ahhoz, hogy rájöjjek a válaszra. Némán abban a
pillanatban mondom ki, amikor kinyílik az ajtó és belép az
egyik emberem.
– Főnök! – kiáltja Jett, és belülről megkopogtatja a már nyitott
ajtót.
–  Van valamilyen hír? – kérdezem. Felvont szemöldökkel
bámulom a deszkához simuló bütykeit, és azon morfondírozom,
hogy tulajdonképpen mi a fenéért kopogott.
Jett bólint, kihúzza magát és habozás nélkül válaszol. Daniel
majdnem felrobban, a háta hozzásimul az ablakhoz, de aztán
közelebb lép, miközben a harcosunkat hallgatja.
Jett Eli egyik alárendeltje. A főnöke azok közé tartozik,
akikben feltétel nélkül megbízunk és tudjuk róluk, képesek
irányítani bűnös családunk más tagjait. Eli azért hagyta hátra
Jettet, mert így akart gondoskodni arról, hogy a távozása után is
minden rendben legyen.
Nekem és a három fivéremnek is két-két ilyen helyettesünk
van. A család felségterületét négy részre osztottuk fel. A
működésünk így tiszta és jól szervezett. Persze az is igaz, hogy
 gy j g gy
valamennyi emberünk engem hív főnöknek.
Én vagyok az egyedüli nagyfőnök.
Csakhogy ez a faszfej engedelmeskedett Jase-nek! Az öcsém
egy olyan utasítást adott neki, ami egyértelműen szembement a
parancsommal. Csakis nekem lett volna szabad
engedelmeskednie, ehelyett ez a barom a fivéremre hallgatott.
Elkezd egy ideg lüktetni az államon, ahogy felidézem
magamban az alig néhány órával ezelőtt történtek miatt érzett
lángoló haragom, és ismét szétárad bennem a gyűlölet. Jól
látom, hogy Jett mikor döbben rá arra, hogy nem bocsátottam
meg a piszkos kis húzását.
Kitágul a pupillája, elakad a szava, aztán sietve
magyarázkodni kezd. Az viselkedik így, aki halálosan rémült.
Figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy az embereim
semmiről sem tudtak. Egyedül Jase a felelős mindenért.
–  Eli és Cason az első kocsiban ül. Három csalijárgányt is
kiküldtünk, bár semmi jele sincs annak, hogy bárki is szemmel
tartaná vagy követné őket.
Nyel egyet, és jól hallom, hogy mennyire kiszáradt a szája.
Szeretném feltépni a torkát.
Jase szembeszállt velem.
A csapat az ő parancsait hajtotta végre, és nem tudott az
enyémről.
Erre a tényre összpontosítok, miközben lehajolva felveszek
egy újabb könyvet a földről, hogy visszafogjam a haragom.
Valaki nagyon rászolgált arra, hogy a történtek miatt szétrúgják
a seggét.
Lecsapom a polcra a könyvet és közben Jase arcát látom
magam előtt.
Elengedte őket.
Mindenki tudni fogja, Aria az öcsém miatt fogott pisztolyt
rám.
– Akarod, hogy segítsek…
– Nem – vágok a szavába egyetlen halk érzelemmentes szóval.
–  Ebben a „bárki”-ben Romano emberei is benne vannak? –
tudakolja Daniel, miközben én Jett arcát figyelem és
 j J gy
visszarakok egy újabb könyvet a polcra. – Vagyis inkább azt
kérdezném, pontosan kik tudnak arról, hova megy Aria és
Addison, meg arról, hogy már nincsenek itt? Sorolj fel
mindenkit.
– Eli és Cason emberei, vagyis mi tízen – vágja rá Jett gyorsan,
és utána néma vigyázzállásba merevedik. A tekintete ide-oda
cikáz kettőnk között, és várja további kérdéseinket vagy a
parancsainkat. Ugyanúgy szálfaegyenes háttal áll, ahogy Eli
szokott.
Csakhogy nekem nagyon nem tetszik a Jettből áradó
idegesség.
–  Harminc ember helyezkedjen el a Sebastian házát
körülvevő utcákban, az 5. sugárút környékén. – Bár Daniel az
alárendeltünket bámulja, mégis jól tudom, hozzám intézi a
szavait. – A Vörös Szalon az északi oldalon van, így azzal a
szakasszal nem kell foglalkozni. A területünk másik három
oldala azonban nincs elég sűrűn lefedve, és nem tetszik nekem,
hogy ilyen közel van a Talverykhez.
– Menjenek inkább ötvenen – javítom ki az öcsémet.
A keleti és a déli oldalon egy második harcvonalat is ki kell
alakítanunk. Több harcra kész embert akarok ott arra az esetre,
ha Talvery támadást indítana, vagy ha az ellenségeim
kiderítenék, hol van most Addison és Aria.
–  Simán odaküldhetünk ötven embert – feleli Jett, mintha
csak egy kérdést hallott volna és nem parancsot. – Nem kell
mást tennünk, mint hogy kivonunk pár fiút a keleti oldalról a
Crescent Hills közeléből.
Megnyalja az alsó ajkát, nem néz rám, miközben az ujjain
számolja, hogy kit tudunk mozgósítani. Rászánok egy pillanatot
arra, hogy megfontoljam a javaslatát. Már arról beszél, hogy az
a „hely” amúgy is folyamatos fejfájást okoz nekünk, viszont, ha
kivonjuk onnan az erőinket, a bajkeverők majd egymás
torkának ugranak. Ezt úgy érti, hogy mindazok, akikre rá
szoktuk bízni Crescent Hills ellenőrzését, szabad kezet kapva
kinyírják a problémák forrását.
Világos, hogy igaza van, hiszen én is ott nőttem fel, és
 g gy g
kölyökkoromban tényleg így mentek a dolgok, ám az ötlete
miatt teljesen kiakadok. Elképesztő módon felháborít az a
lehetőség, hogy kivonulunk olyan területekről, amelyeket
csupán nemrég vontunk az irányításunk alá, és hagyjuk, hogy a
helybeliek kicsinálják egymást, mivel egyszerűen nem éri meg…
Az akaszt ki, hogy valamikor ott volt az otthonom!
Tudom, hogy ez váltja ki belőlem a haragot, ám még ennek
dacára sem tudom elnyomni az érzelmeimet.
–  Akkor legyenek ötvenen – válaszolja Daniel, és keresztbe
fonja a karját maga előtt. Nem annyira látom, mint inkább
érzem, hogy engem bámul, mivel továbbra is Jettre
összpontosítok. Arról karattyol, hogy melyik embert hová
küldjük. Lehet, hogy a „kis őrsvezető” gúnynevet adom neki, ha
nem fogja be azonnal a pofáját. Olyan erővel szorítom össze a
fogam, hogy attól tartok, mindjárt elporlad.
Nagyon is vonzó az elképzelés, hogy jól ellássam Jett baját.
Eltörhetném az állkapcsát. Ha nem használom a rézbokszerem,
jó pár őrjöngő ökölcsapásra is szükség lesz hozzá.
–  Carter! – figyelmeztet Daniel, és ettől felriadok az
ábrándozásból.
Olyan jó lenne szarrá verni ezt a beképzelt seggfejt! Ez a fasz
nem olyan körülmények között nőtt fel, mint én, és leszarja
ennek a városnak a lakóit.
– Mi van? – kérdezem nyílt ingerültséggel.
Mély és dühös a hangom.
–  Tedd le azt a szegény könyvet – mondja, és a kezemben
tartott regényre pillant. Majdnem kettétéptem a könyvet.
Mérgesen a helyére csapom a polcra, végigsimítom az arcom, és
utána a két tenyeremet hozzányomom a polc faragott
díszítéseihez. Így bámulom azt az üres helyet, ahova még nem
tettem vissza a köteteket.
–  Hogy te mekkora mókamester vagy – mormogom halkan,
megpróbálok megnyugodni és visszafogni magam, nehogy
kirobbanjon belőlem az indulat.
–  Tartsátok szemmel őket és jelezzétek, ha el akarnak jönni
onnan! – utasítja Daniel Jettet, ám az a faszfej nem bírja befogni
 j J j j g
a száját és teljesen kiakaszt a következő kérdésével.
–  Mi van akkor, ha Aria haza akar menni? – kérdezi őszinte
aggodalommal.
– Mit mondtál?!
Érzem, hogy elborul a tekintetem, ellököm magam a
könyvespolctól, miközben pokolian forróvá válik a szoba,
beszűkül körülöttem a világ, és az ereimben vadul tombol az
adrenalin.
Az emberünk nem figyel fel a haragomra. Nem is gondol arra,
hogy szét fogom verni a fejét amiatt, amit mondott.
– Menj ki! – parancsolja Daniel, mielőtt két lépést tehetnék az
áldozatom felé.
Jett kővé dermed az öcsém utasítását meghallva, és úgy
mered rá, mintha azt hinné, hogy félreértette a szavait.
– Nem fog sehova sem menni – magyarázza Daniel, miközben
előbbre lép, és ma este immár második alkalommal elállva az
utamat visszatart. Csakhogy most előbukkan a lelke sötétebb
oldala is, mert torkon ragadja a harcosunkat és nekilöki a
falnak. Olyan nagy erővel, hogy valami megreccsen, bár nem
tudom eldönteni, pontosan mi adta ki magából ezt a
visszataszító hangot.
Jett teste megroggyan az öcsém szorításában.
– Az a két nő csak átmenetileg marad ott.
Bár mind a ketten egyforma magasak, mégis úgy tűnik, Daniel
Jett fölé tornyosul. A harcos sietve rábólint a fivérem szavaira.
A szemébe néz és igyekszik tisztán, érthetően válaszolni.
– Világos. Csak átmenetileg. Értem én.
–  Nagyon ajánlom, hogy erről ne feledkezz meg! – Daniel
valósággal belehörgi a szavait Jett arcába. A fickó
megtántorodik, amikor elengedi a nyakát. – Húzzál kifelé
innen!
Látva, hogy a fivérem leüvölti Jett fejét, némileg enyhül
bennem a feszültség. Legalább egy kicsit.
Jett nem vár arra, hogy bármilyen további utasítást kapjon
tőlünk. Ezek szerint mégiscsak megvan a magához való esze.
–  Legszívesebben agyonvertem volna – mondom Danielnek,
 g gy
miközben a folyosón elhalkul Jett rohanó lépteinek dobogása.
–  Tudom – feleli az öcsém, majd továbbra is háttal állva
nekem, feltűri az inge ujját. – Ezért kellett nekem
durváskodnom vele.
Egy darabig csak az állóóra ketyegése hallatszik, aztán Daniel
folytatja:
– Nyakunkon a háború. Minden emberre szükség van.
 6. FEJEZET

Aria

Amikor Eli arról beszélt, hogy átmegyünk egy biztonságos

menedékhelyre, nem erre a házra számítottam.
A város túlsó végébe jöttünk, és messzire kerültünk a
nyüzsgéstől. Eléggé csendes ez a kerület, közel van a Main
Streethez, rövid sétára vagyunk az üzletektől. Akad itt néhány
régimódi házikó is az út szélén, ám az épületeket fél kilométer
távolság választja el egymástól.
A ház egyáltalán nem olyan, mint az apám biztos
menedékhelye. Messziről látszik az utcában, ám ha valaki
alaposabban szemügyre veszi, gyorsan felfedezheti, hogy egy
álcázott erődítménnyel van dolga.
A kétemeletes kőépületet jókora, gyönyörű és betonfallal
övezett kert veszi körbe. A falat borostyán futja be. A főkapu
szárnyait acélból kovácsolták és szép vésetekkel, kelta
mintákkal díszítették. A földszinten nagyon szét sem nézhettem,
mert egyből felvezettek az első emeletre. Minden szint egy teljes
lakás. Több család is élhet itt anélkül, hogy egyszer is
találkozniuk kellene. Lenyűgözve bámulom új környezetem,
igaz, eközben kicsit sem enyhül bennem a fájdalom.
A konyha egybenyílik a nappalival. A legnagyobb helyiség
középpontjában egy kőkandalló áll. Sötét erezetű
pallódeszkából készítették fölötte a polcot. Ugyanolyan
strapabírónak tűnik, mint a kovácsolt vas és nemesfa csillár.
Csakhogy ez az egész élesen elüt a hátunk mögött lévő hófehér
konyha tiszta modernségétől.
Itt telepedünk le a hatalmas, L alakú zseníliadíványon, meg a
kandalló előtt felállított hasonló stílusú fotelokban.
Azt várjuk, hogy mit mondanak az őreink.
 –  Csak pár percre van szükségünk – magyarázta Cason.
Csakhogy azóta már elég hosszú idő telt el, és mi továbbra is itt
várakozunk ebben a gyönyörű aranykalitkában.
Sikerült befognom a szám; nem mertem egyetlen szót se
mondani Addisonnak, miközben fel s alá járkáltam a kanapé
mögött. Az a lány még mindig dühös, ám úgy érzem, csak
színészkedik. Mint aki szívesebben dühöng azért, mert bezárták
ide ahelyett, hogy a korábbi események miatt összetört szívét
fájlalná.
Az elmúlt tíz percben a kanapéra borított ruháit bámulta.
Igyekezett nem elbőgni magát. Ki nem állhatom, hogy ebben az
állapotban kell látnom.
Lehet, hogy seggfej vagyok, amiért őszintén beismerem
magamnak, mennyire hálás vagyok azért, hogy mindezzel
eltereli a figyelmem? Ha egyedül lennék, most
összegömbölyödve a padlón zokognék.
–  A kurva életbe! – vicsorogja, majd továbbra is a ruhákat
bámulva beleüvölt a nagy semmibe. – Nem erre gondoltam,
amikor azt mondtam, hogy el akarok jönni.
–  Nem úgy volt, hogy nagyjából csak egy hétig leszünk itt? –
kérdezem óvatosan, remélve, hogy egy kicsit meg tudom
nyugtatni.
Bólint, jól láthatóan nyel egy nagyot, aztán az égre emeli a
tekintetét, mert alighanem az jár az eszében, hogy igazából
dühöngeni akar, amiért itt őrzik, ahelyett, hogy hagyták volna
szabadon távozni.
–  Így akarnak megvédeni minket! – méltatlankodik, felkapja
az egyik ruhát, gombócba gyűri, majd újra lecsapja a kanapéra.
Félresöpri az arcába hulló haját, hátrahajtja a fejét és mélyen
beszívja a levegőt.
Gyakran tesz így.
Sokszor látom, ahogy hátrahajtja a fejét és vesz egy nagy
lélegzetet. Ha igazán bepipul, jó pár alkalommal viselkedik így.
–  Ez valamilyen meditációs módszer, vagy micsoda? –
tudakolom, mert szeretnék témát váltani, ha ez lehetséges.
Valami másra…, ami nem ennyire fájdalmas. Kimerültem a
bőgéstől és kikészültem attól, hogy már a zokogásra sem volt
erőm.
Elegem van a fájdalomból; legalább egy pillanatig valami
mással akarok foglalkozni. Átmenetileg szeretnék fellélegezni,
mielőtt ismét szembenéznék a valósággal.
Addison a fejét éppen csak megmozdítva biccent, majd egy
szívdobbanásnyi szünet után válaszol:
– Tényleg egy jógagyakorlat, bizony. Azt viszont nem hinném,
hogy tudnék meditálni.
A padlón fekvő sporttáskája után nyúl és egymás után
felemeli a kanapéról a cuccait, de csak azért, hogy újra
visszaejtse őket.
Összevissza kószálnak a gondolataim, ezért kénytelen vagyok
csinálni valamit.
Kis híján elmosolyodom, mert annyira boldoggá tesz, hogy
valami másról is hajlandó beszélgetni velem. A kocsiban
tapasztalt dermesztő csendtől majdnem megfulladtam.
–  Igen, ezt nagyon is átérzem – bizonygatom. – Én is
megpróbáltam meditálni, de nagyon nem vágtam, hogy mi kell
hozzá.
– Nem vágtad? – kérdezi a homlokát ráncolva, mire mosolyra
húzódik a szám, látva kíváncsi arckifejezését.
–  Ez azt jelenti, nem jött össze nekem – magyarázom, és
megvonom a vállam. – Nem tudtam ráhangolódni.
Az én sporttáskám a fotelban hever. Ránézek és egész lazán
így folytatom:
– Inkább tarot-kártyával foglalkozom.
Közben úgy érzem, hogy ólomsúlyúvá válik a szívem.
– Ó! Tényleg?
Cseppet sem számítottam arra, hogy Addison ilyen nagy
izgalommal reagál a szavamra. Lehetséges, hogy ez a lány
nálam jobban ért a képmutatáshoz, amikor úgy tesz, hogy
hirtelen minden rendben van, és valójában nem hever
romokban az élete?
 – A tenyérjósláshoz is értesz?
Magamban kuncogok ennyi lelkesedést látva. Egyfolytában
szövegel, miközben elrakja a ruháit.
–  New Orleansban egyszer elmentem egy cigány
javasasszonyhoz.
Rám sandít, én pedig közelebb megyek hozzá és leülök a
kanapé másik végébe. Kénytelen vagyok így tenni, mert
különben nem Addisonra, hanem az ingatlant alaposan
átkutató és mindent ellenőrző őreink hangjára figyelnénk.
Elhelyezik a kamerákat is.
Bizony, jól tudom, ezek a faszik bekamerázzák az egész házat.
Be kell fognom a számat. Összepréselem az ajkam, így
próbálom meg elfojtani magamban a haragot, miközben
Addison elmeséli, mit tapasztalt a du Monde kávéházban.
Nyelek egy hatalmasat, miközben ő New Orleansról mesél, egy
helyről, ahol még sosem jártam.
A barátnőm továbbra is úgy tesz, mintha jó lenne a kedve.
Megpróbálom követni a példáját. Vajon akkor is képes így
színészkedni, amikor lefekszik aludni? Amikor semmi nem
tereli el a figyelmét, viszont elkerüli az álom? Elég arra
gondolnom, hogy én mennyit fogok ma éjjel agyalni és
legszívesebben máris lerángatnám a kanapéról a takarót, hogy
jól beburkolózzak, hátha úgy hamarabb elalszom.
–  Szerettem volna kávézaccból jósoltatni, meg ilyesmi, de
nem volt rá időm.
– Lesz hét gyereked? – A szemöldököm azóta nem tért vissza a
helyére, hogy Addison az előbb lazán megemlítette, miről is
mesélt neki a jósnő. – Tényleg azt mondta, hogy hét porontyod
lesz?
A beszámolója többi része nem jutott el az agyamig, mert üres
fejjel meredtem a semmibe, és csak úgy tettem, mintha
odafigyeltem volna. Valójában a mai éjszaka járt a fejemben, és
jól tudtam, ismét zokogni fogok.
Tehetetlennek, reménytelennek és nyomorultnak éreztem
magam.
Addison kissé sápadtan csücsörít az ajkával, majd óvatosan
 p j j
válaszol:
–  Hétszer esek teherbe… – Nem is próbálja meg eltitkolni a
fájdalmat, amikor tisztázza a jóslatot. – Azt állította, hétszer
leszek terhes. Aztán hozzátette, hogy minden alkalommal el
fogok vetélni.
Bassza meg! Képtelen vagyok a szemébe nézni, miközben
nagy nehezen a bocsánatáért esedezem. Egy vállvonással
elintézi a dolgot, aztán odahúzza magához a táskáját, hogy
bezárja.
A behúzott cipzár hangja nem nyomja el a szobába visszatérő
Eli lépteinek dobogását. A férfi felhajtotta elegáns inge ujját, így
jól látszanak a karján a tetoválások. Gondosan kidolgozták a
fekete-fehér ábrákat. Felfigyelek a bal karján már halványuló
iránytűre, ám meghallva nyers hangját, azonnal a szemébe
nézek.
– A szobák készen állnak. Mi egész idő alatt odalent leszünk –
mondja határozottan. Valamilyen akcentussal beszél? Talán ír
vagy brit származású? Nem tudom eldönteni. Nagyon
halványan, de akkor is hallom az akcentusát.
–  Nem akarok itt maradni! – figyelmezteti újra Addison.
Megfeszíti, majd elernyeszti a vállát és felgyorsul a lélegzete. –
Már nem vagyok Daniel barátnője.
Megbicsaklik a hangja, de azért folytatja:
–  Nincs szükségem biztonságos búvóhelyre sem. El akarok
menni innen.
Eli arca semmit sem árul el. Lehet, hogy a lány egyetlen
szavát sem hallotta. Elmélyül kettejük között a csend. Az
egyedüli zajt az Eli mögött a folyosón, a lépcsőn lefelé tartó
férfiak lábdobogása jelenti. Lemennek a maguk részlegébe.
–  Értem. – Eli válasza igencsak meglepi Addisont.
Összerezzen, ám az őrzők parancsnoka folytatja: – Először
azonban eleget kell tenni néhány biztonsági elvárásnak.
Nagyjából egy hét múlva viszont elviszünk oda, ahova menni
akarsz és elengedünk.
Elengedünk.
Gyűlölöm ezt a szót.
 y
–  Komolyan azt várjátok tőlünk, hogy itt maradunk bezárva
ebben a kibaszott házban?
Addison kezd dühbe gurulni. A kérdés végét már harsogva
mondja ki. Nézem, ahogy ökölbe szorítja a kezét, és valahogy
megpróbálja megzabolázni a haragját.
–  A Main Streeten van jó pár bolt és étterem is. Semmi
kifogásunk az ellen, ha sétálni akartok a közelben… Valaki
azonban végig ott lesz veletek.
Az est folyamán egyfolytában járt az agyam az események
miatt. Közel két órája voltam már itt, és csak most döbbentem
rá, hogy még egy hétig maradunk a házi őrizetben. Aztán pedig
oda megyünk, ahová akarunk.
Egy hét múlva.
– Meg fogja ölni őket. – Újra belém hasít a fájdalom, miközben
az ablakot eltakaró és a holdfényben ragyogó fehér függönyre
összpontosítok. – Egy hét alatt véget ér a háború.
Addison lassan felém fordul, én pedig még jobban hátradőlök
a kanapén.
– Addig leszek túsz, amíg ki nem irtják a családomat.
Összeszorul a torkom, mintha fojtogatna valami, a szemem
egyre forróbban ég, és teljesen átjár a fájdalom.
Elveszítettem Cartert. Kicsúszott a kezemből a lehetőség arra,
hogy befolyásoljam. Azért, mert kudarcot vallottam!
Most meg fogoly vagyok ezen a gyönyörű helyen, miközben
megölnek mindenkit, akit szeretek. Elmosódik körülöttem a
világ, ahogy felidézem magamban a házat, ahol felnőttem. A
falakra fröccsenő vért, a golyók nyomát az ajtókban.
Megnyalom az ajkam, s megérzem a könnyeim sós ízét.
–  Eli. Megválaszolnál egy fontos kérdést? – kérdezem, és
közben halkan, fuldokolva zihálok.
Óriási megkönnyebbülést érzek, amikor az őrünk biccent a
fejével.
– Szokott lenni valaki, aki odamegy és rendet rak utánatok? –
Alig kapok levegőt, de akkor is a szemébe nézek és folytatom: –
Vagy amikor egy hét múlva hazamegyek, nekem kell
eltakarítanom a családtagjaim holttestét?
Erősen remeg a hangom, de Eli akkor is jól hall. Tudom, hogy
így van.
Magam elé képzelem Brett unokatestvéremet, a feleségét és
az újszülöttjüket. Egy pillanatig pontosan úgy állnak előttem,
ahogy a legutóbbi vakációnk során láttam őket. Utána viszont
holtan fekszenek a földön, rám mered a szemük, mintha csak
azt akarnák kideríteni, hogy ki is vagyok valójában.
Gyűlölettel tölt el, amit látnak.
Némelyik rokonom ugyanolyan kegyetlen, mint Carter. De
nem mind ilyenek, és hamarosan nagyon sokan meg fognak
halni. Tudom, hogy mire számíthatok. Átéltem már ilyesmit
korábban. Képtelen leszek megülni a seggemen és semmit sem
tenni.
Nem vagyok hajlandó rá!
Eli alaposan megnéz magának, felmér és megítél, de nem
törődöm vele. Mindaddig, amíg kitart a lelki erőm, nem érdekel,
hogy mit gondol. Csakis az a lényeges, amit jól tudok: képtelen
vagyok ölbe tett kézzel ücsörögni.
–  Tudom, hogy háború van, de ebben a pillanatban
szívesebben lennék ott velük – magyarázom Elinek. Letörlöm a
könnyeimet, miközben rádöbbenek arra, hol is van a helyem. –
Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most azonnal hazaküldenél.
–  Lehet, hogy egy hét múlva viszont már egészen máshova
akarsz menni.
Eli ezzel intéz el.
Csak a férfi távozása után döbbenek rá arra, hogy Addison
némán zokog.
Még csak rám sem bír nézni.
Ez sem érdekel.
Engem többé már semmi sem érdekel.

–  Hát ilyen az élet – magyarázom komoran Addisonnak.

Eszembe jutnak azok az éjszakák, amikor a férfiak összegyűltek
a lenti konyhában, sörrel koccintottak és hátba veregették
egymást. – Volt egy Pierce nevű nagybátyám.
Egy örökkévalóság óta nem gondoltam rá, ám most felidézek
vele kapcsolatban egy bizonyos éjszakát.
Tizenöt éves voltam.
Azon az estén döbbentem rá először, mivel is foglalkozik a
családom. Elkezdtem megérteni, hogy mindez milyen
következményekkel jár. Most elhallgatok, nyelek egy nagyot és
fájdalom hasít a torkomba. A sok kiabálástól, a sírástól.
–  Lementem a lépcsőn és azt láttam, hogy a nagybátyám
valamit feltart a magasba és odalent mindenki iszonyúan
jókedvű.
A hangjuk visszhangot vet a fejemben.
–  Emlékszem, mosolyogtam és örültem, hogy az apám ilyen
jókedvű.
Nem tudom, hogy Addison figyel-e rám, de ennek ellenére
folytatom:
– A nagybátyám borzasztóan örült annak, hogy láthat.
Még ma is előttem lebeg, milyen lelkesen vigyorodott el,
mielőtt letette volna azt, amit eddig a kezében tartott, majd úgy
ölelt magához, mintha évek óta nem látott volna.
– Azon az estén úgy éreztem, én is a család tagja vagyok. Bár
éppen elmúltam tizenöt éves, az apámtól még egy kis pohár
bort is kaptam.
Megmaradt bennem az ital íze, meg az is, mit éreztem,
amikor az apám mindenki szeme láttára megtöltötte a
poharamat és a kezembe nyomta.
–  Azt mondta, ma este inni kell. Ma este a Talveryket
ünnepeljük. Mindenki hangosan éljenzett, amikor
belekóstoltam a boromba.
Addisonra pillantok. A lány feszülten figyel és várja a történet
végkifejletét.
– Eltelt pár nap, és akkor Nikolai elmondta nekem, hogy azon
az estén egy ember nyelvét mutogatták. Egy meggyilkolt besúgó
kivágott nyelvét, és azt ünnepelték, hogy a hatóságok ejtették a
vádakat, mivel nem maradt élő tanú, hogy ellenünk valljon.
 gy j
Könyörögnöm kellett Nikolainak, hogy mondja el az igazat, de
tiltakozott és azt mondta, hogy inkább ne. Tántoríthatatlan
maradtam. A beszámolóját követően viszont megértettem, hogy
el kell fogadnom a véleményét, ha azt gondolja, nem kell
mindenről tudnom.
Rámeredek a kandallóra, és sóvárogva azt szeretném, hogy
recsegve-ropogva táncoljanak benne a fahasábok. A kandalló
azonban üres, nincs benne fa, amit meggyújthatnánk.
–  A Talveryket és a Cross fivéreket ugyanabból a fából
faragták. Vagy megölik a másikat, vagy meghalnak a
próbálkozás során.
Hosszú időn át igyekeztem nem törődni ezzel az igazsággal.
Most viszont úgy tűnik, az erőmből legfeljebb a károk
nagyságának korlátozására futja.
–  Fiatalkorukban nem ilyenek voltak – tiltakozik Addison
könnyes szemmel –, hanem rendes emberek.
–  Az én családom is tele van derék emberekkel. – Görcsbe
rándul a gyomrom, miközben megpróbálom az életmódunkat
mentegetni egy olyan valaki előtt, aki nem így nőtt fel. – Csak
éppen szörnyű dolgokat művelnek. Mint a nagybátyám.
Szerette a feleségét, imádta a gyerekeit, és ha még élne, bármire
hajlandó lenne értem.
Egy pillanatra csend telepszik a szobára, miközben Addison
lassan leül mellém. Úgy öleli át magát, mintha darabokra
hullana, ha nem ezt tenné.
Hosszú ideig hallgat; egyikünk sem szólal meg.
– Nem értem, Daniel hogyan keveredett bele ebbe az egészbe.
Azelőtt nem ilyenek voltak. Esküszöm neked! Jószívűek és… és…
Nem értem, hogyan fajultak el ennyire a dolgok.
Teljesen elveszettnek tűnik. Tényleg nem tudja. Már korábban
is találkoztam olyan nőkkel, akik a homokba dugták a fejüket és
mindent tagadtak. Addison azonban tényleg kikészült. Talán
korábban még nem döbbent rá, mi is a valóság.
Mennyire közeli a halál.
– Én viszont értem.
A válaszom felkelti a figyelmét, és várja, hogy folytassam. Én
 gy j gy y
viszont nem tudom, hogy mennyit szeretne megtudni, ahogy azt
sem, milyen tudásra van valójában szüksége.
–  Nagyon hosszú időn keresztül senki sem uralta a
Fallbrooktól délre fekvő utcákat. Én onnan jöttem, és
alapvetően ma is az apám területe. Rengeteget beszélt arról,
hogyan foglalta el.
Emlékszem, kiskoromban a kifestőmmel ott ültem apám
dolgozószobájában, ő pedig fojtott hangon arról tárgyalt, hogy
mi történjen Backridge-ben.
–  Kezdetben alig élt ott valaki, nem voltak vállalkozások, ám
később beindult az ingatlanfejlesztés és egyre több ember
telepedett le a környéken. – Krákogok egyet és folytatom. – Sok
új arc, sok új lehetőség. Legalábbis az apám szerint.
Nikolai magyarázta el nekem ugyanígy a helyzetet.
–  Apámnak és Romanónak egymás mellett volt a területe.
Mind a ketten a másikét is akarták, csakhogy a területek alakja
leginkább egy keresztre emlékeztet. Carter utcái lent, balra
vannak és mostanra már megnövelte a befolyását. Jobbra, lent a
Crescent Hills városrészt találod. Az a szarkupac nem kell
senkinek sem, fütyülnek rá a rendőrök is, és a bandák sem
védelmezik. Carter és a csapata folyamatosan nyomul előre, de
mindig csak apró lépésekkel. A bal felső terület az apámé,
Romano pedig a jobb felsőben ül. Mind a ketten meg akarták
szerezni Carter mostani utcáit, ám mialatt hidegháború tombolt
kettejük között az anyám miatt… – itt elhallgatok, mert
összeszorul a torkom. Nem tudom, hogy Addison hallott-e az
anyámról, ám most nem vagyok abban az állapotban, hogy
erről meséljek. – Carter átvette az utcákat. Egyesével. Ha az
apám emberei megpróbálták megállítani, megölte őket. Néha
előfordult az is, hogy átvette a családunk harcosait.
Egyértelművé tette, hogy képes könyörtelenül viselkedni, és az
a terület az övé, de azt is, hogyha valaki átáll hozzá, annak
megkegyelmez.
– Szóval Carter mindennek az oka? – kérdezi a lány, és amikor
a szemébe nézek, nyilvánvaló, nem akarja elhinni, hogy Daniel
is belekeveredett.
 –  Számtalan alkalommal hallottam Jase és Carter nevét. –
Majdnem elszólom magam, de még időben ráharapok a
nyelvemre. – Carter az, akit mindenki ismer. Vagy őt emlegetik,
vagy együtt a Cross fivéreket.
Addison összevonja a szemöldökét és az arcára kiül a
fájdalom, amikor megszólal:
– Nem tudom, hogy Carter miért viselkedne így. Azt sem, hogy
mi okból választotta ezt az életet.
Kis híján megint rávágom, hogy „én viszont igen”, de inkább
hallgatok. Azért, mert az apám jól tudta, hogy Carter mire
képes. Biztosra vette, hogy elveszi az utcáit. Még azelőtt
megpróbálta megölni a fiúkat, hogy túl erőssé válhattak volna.
Olyanná, mint amilyenek ma. Kudarcot vallott. Carter az apám
sikertelen támadása miatt lett olyan, amilyennek ismerjük.
Még szorosabban magam köré tekerem a pokrócot, mert
dermesztő borzongás fut végig rajtam, amikor nyilvánvalóvá
válik az igazság.
–  Megértem én, ha nem akarsz egy hozzám hasonló alakkal
barátkozni. Olyasvalakivel, akinek a családja gyilkolásból és
bűnözésből él. Aki… – Elakad a hangom és egy pillanatig
csendben maradok, mielőtt folytatnám. Be kell csuknom a
szemem ahhoz, hogy ki tudjam mondani az igazat. – Aki
tönkretette a kapcsolatodat Daniellel.
–  Fejezd ezt be! – Nem számítottam arra, hogy Addison
ennyire komolyan szól majd rám, bár a hangját nem emeli fel. –
Nem tetted tönkre a kapcsolatunkat és továbbra is a barátom
vagy.
A kezébe veszi mindkét tenyerem, és én, miközben ránézek,
azt remélem, hogy holnap is ugyanezt gondolja majd. Ebben a
pillanatban ugyanis nincs senkim és egy hét múlva talán még
magányosabb leszek.
–  Minden rendben lesz, mi ketten pedig vigyázni fogunk
egymásra. Vigyázni kell azokra, akiknek fontos vagy, ugye,
tudod?
Könyörgő tekintete azt kéri, hogy mondjak igent és maradjak
erős. Én azonban nem vagyok olyan, mint Addison.
 gy y
Néhány könnycsepp fut végig az arcomon, de nem akarok
sírni. Ma este többet már nem fogok bőgni. Ehelyett bólintok, és
nagy nehezen megszólalok, bár közben elakad a hangom:
–  Igyekszem. De mégis mit csináljak, ha mindazok, akik
fontosak nekem, meg akarják ölni egymást?
Ismét csend támad, ám Addison most sietve megtöri.
– Igyunk egyet.
Már azelőtt felpattan a kanapéról, hogy elmondhatnám,
tényleg nagy szükségem van egy italra.
Csupán beleegyezően bólintok, mert még nem sikerült
teljesen feldolgozni azon iszonyatos események spirálját,
amelyek miatt idejutottam.
Akkor is csak Carter jár az eszemben, amikor meghallom a
borosüveg dugójának pukkanását meg az összekoccanó
poharak hangját. Csakis azt látom magam előtt, milyen képet
vágott Carter abban a pillanatban, amikor csalódott bennem és
ettől teljesen bekattant.
Örökre nyomasztani fog ez az emlék.
Vagy ha mégsem, akkor ott lesznek a családom tagjai a
koporsóikban.
Egyszerűen nem nyerhetek!
Annyira elegem van ebből az egészből. Képtelen vagyok
tovább elviselni a helyzetem.
Véget kell vetnem mindennek!
 7. FEJEZET

Carter

Ez a környék nyugodtabb annál, mint amire számítottam.

Sebastian egy csendes városrészt választott ki. Két évvel ezelőtt
építtette a házat, de sosem jött vissza ide. Nem tudom eldönteni,
hogy Sebastian emléke vagy a ma este történt események miatt
érzem úgy, hogy valaki megpróbálja vasmarokkal kitépni a
szívem a mellkasomból.
A whiskey cseppet sem enyhítette a fájdalmat. Sem az első
pohár, sem a második. Az sem, amikor belevágtam az üveget az
ablakba és a szoba nemcsak szilánkokkal telt meg, de az alkohol
illatával is. Túlságosan sokáig ültem a földön a hátamat
nekivetve a dolgozószobám falának, és csak magamba roskadva
bámultam a ládát.
A jókora doboz még mindig nyitva, üresen tátong.
Felgyűrődött alatta a szőnyeg. Nem tudtam visszatenni a
helyére. Képtelen voltam rávenni magam erre, és úgy tenni,
mintha Aria sosem zárkózott volna be oda.
Minden körülmény arra biztat, hogy engedjem el a lányt.
Ezt követeli a logika és a józan ész. Aria sosem fog szeretni
amiatt, ahogy a kapcsolatunk elkezdődött. Ráadásul ki fogom
irtani a családját. Ezenfelül azért sem szerethet, mert olyan
vagyok, amilyen.
Nyilvánvaló, hogy mindez így igaz.
Csakhogy iszonyatos fájdalommal jár arra gondolni, hogy
elengedjem.
– Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezi a kormány mögött
ülő Daniel. Elfordulok a háztól. A szavaival felriaszt a
töprengésemből. Utána viszont felteszi a leglényegesebb
kérdést. – Egész biztos, hogy készen állsz erre? A találkozásra?
 – Nem fogom bántani – bizonygatom, és visszafordulok a ház
felé. Remélem, hogy igazat mondok. Csak azt akarom, hogy Aria
átérezze a fájdalmam. Szeretném a tudtára adni, hogy
mennyire szenvedek.
– Mégis mit fogsz csinálni? – kérdezi az öcsém, és a keze kissé
lejjebb csúszik a kormánykerék bőrborításán.
–  Azt adom meg neki, amire vágyik – hazudom. Soha nem
fogom hagyni, hogy itt hagyjon.
A fivérem hangja szigorúan zendül fel az utastérben:
– Nagy hibát követsz el.
Megdöbbenek kritikus szavain. Felé fordulok, miközben még
jobban elsötétül az éjszakai égbolt.
–  Addisonnal azt teszel, amit csak akarsz; nem török pálcát
feletted. Viszont ne szólj bele Aria meg az én dolgomba!
Ennél többet nem is mondhatnék, mivel fogalmam sincs
arról, mitévő legyek a lánnyal. El sem tudom képzelni, hogyan
viselkedjek olyasvalakivel, aki ilyen csúnyán elárult.
– Tényleg megengeded neki, hogy elmenjen?
Amikor nem adok választ a kérdésére, Daniel tovább
kötözködik.
– Ha véget ér ez az egész, nem lesz senkije sem. Senkije.
Emelt hangon válaszolok, hogy véget vessek ennek a
párbeszédnek:
–  Azt mondtam, megadom neki mindazt, amire vágyik, de
arról szó sem volt, hogy el fogom engedni.
A vér hangosan lüktet a fülemben, miközben Daniel
összeszűkülő szemmel néz rám a sötétben.
– Bejössz te is? – kérdezem, mert nem akarom, hogy folytassa
a vallatásomat.
–  Nem, Addison nincs odabent. Amikor Aria lefeküdt aludni,
elment a boltba, hogy vegyen még bort. – Daniel hátradől az
ülésben és maga elé meredve az utcát bámulja. – Odamegyek a
kocsival, és távolról szemmel tartom.
Elhallgat, rám pillant, aztán hozzáteszi:
– Cason elkísérte, és mások is szemmel tartják, ám azért…
–  Egész biztosan tudja, hogy figyelsz rá – jegyzem meg
 g j gy gy j gy g
mellékesen, felidézve mindazt, ami hónapokkal ezelőtt történt.
Daniel komolyan bólint.
– Tudom, hogy ez így van. Az is nyilvánvaló, hogy utál miatta.
Köszönésképpen biccentek, megragadom az ajtónyitót, ám
Daniel szavai megtorpanásra késztetnek:
– Vajon most is megérzi, hogy itt vagyok a közelében?
Az ajtót markolászva mozdulatlanná válok és visszakérdezek:
– Ezt meg hogy érted?
–  Valahogy mindig tudta, ha felbukkantam. Évekkel ezelőtt,
amikor Tyler meghalt. Valahányszor közel mentem hozzá,
Addison úgy fordult felém, mintha tudná, hogy ott vagyok.
Függetlenül attól, milyen messzire álltam tőle, vagy hogy hány
ember vett minket körbe. Annak idején mindig megérezte a
közelségem.
Amikor végre hajlandó felém fordulni, szomorú a mosolya.
– Vajon most is ugyanez fog történni?
Fogalmam sincs arról, milyen tanácsot adhatnék az
öcsémnek. Átérzem a fájdalmát, de nem tudok semmi okosat
mondani.
–  Elég, ha gondoskodsz a biztonságáról – mondom aztán,
felidézve magamban mindazt, ami hosszú évekkel ezelőtt
történt kettejük között… meg mindannyiunkkal.
– Még szép – vágja rá, és játékosan belebokszol a karomba. –
Ne baszd el a dolgot!
Bágyadt mosolyt erőltet az arcára, ám tekintete komoly
marad. Képtelen vagyok viszonozni a mosolyát.
A kocsi ajtaja kinyílik, kiszállok. Körbevesznek az éjszaka
hangjai. Csak a tücskök ciripelését és a szél zúgását hallom. Az
épület mellett őrködő embereim észrevesznek, feléjük
biccentek. Begombolom az öltönyöm, keresztülmegyek a
járdán, fel a verandára. Minden egyes lépéssel növekszik
bennem a rettenetes szorongás. Attól félek, hogy örökre
elveszítettem Ariát, meg attól, hogy igazából sohasem szeretett
és valójában nem is volt az enyém. Rettegéssel tölt el, hogy a
mai események teljesen és tökéletesen lerombolták a kettőnk
kapcsolatát.
 p
Nem lehet meg nem történtté tenni az elmúlt órákat. Nem
tagadhatom, Aria miatt meggyengül a józan ítélőképességem, és
ha megtartom őt, azzal elveszíthetem a magabiztosságomat és
az embereim tiszteletét.
Nagyon régóta nem éreztem magam ilyen tehetetlennek, mint
most, ahogy a biztonságos menedékhely felé tartok.
Eli egész nap a bejárati ajtó mögött állt, fülében fülhallgatóval
és a mobilja kijelzőjén a kamerák képével. Kihúzza magát,
amikor meghallja a kőlépcsőn a lépteim dobogását. Odamegyek
hozzá.
– Aria az első emeleten, a hátsó hálószobában van. Addison…
– Elment az italboltba – fejezem be helyette a mondatát.
–  Főnök – mondja elismerően, és nagyon halványan
elmosolyodik –, tudtam, hogy te tudni fogod.
Kinyitja a súlyos bejárati ajtót; két és fél méter magas, egy
méter széles és tömör acélból készült. Az előszoba ragyogó
fényei visszatükröződnek a nemrég kifényesített parkettáról.
Régóta nem jártam itt, és amikor eszembe jut, hogy
Sebastiannal beszélgettem a küszöbön, kénytelen vagyok
megtorpanni.
Chloe, Sebastian felesége választott ki mindent ehhez a
házhoz. Vissza akart jönni ide. Komolyan azt hittem, hogy itt
fognak megtelepedni, amikor évekkel ezelőtt befejeződött az
építkezés.
Az ajtóban állva úgy elevenednek meg gyermekkorom
emlékei, mintha csak minden tegnap történt volna. Akkor egy
másmilyen ember voltam. Még azelőtt, hogy Aria apja
belerondított volna az életembe; mielőtt lelépett a legjobb
barátom és meghalt az anyám. Én meg ott maradtam, hogy
gondoskodjak a részeges apámról és a négy öcsémről.
Korábban még sosem gondoltam vissza minderre, ami miatt
elszégyellem magam. Az ajtóban állva felidézem magamban,
hogy milyen ember voltam, és nyilvánvaló, hogy a régi énem
gyűlölné a mait. Utálnám azt, aki lett belőlem, és amit
elkövettem.
A múltba azonban nem lehet visszatérni.
 Egyszerűen lehetetlen.
– Segíthetek? – kérdezi Eli halkan, óvatosan.
– Hogy van a lány? – kérdezem.
Négy évvel ezelőtt ismertem meg Elit. Segített átvenni ennek
a területnek a nagyobbik részét, és ő egyedül az oka annak,
hogy mélyebben benyomultam Crescent Hillsbe, a
gyermekkorom helyszínére. Abban a városrészben nem ismerik
a törvényt, így jóval nehezebb azokban az utcákban kiépíteni a
birodalmam, mint más környéken. A bevételek nem igazolják
az erőfeszítéseket. Senkinek nem kell az a lepratelep, amiről azt
gondoltam, hogy Sebastian esetleg visszatér ide és segít
elfoglalni.
Nagyot tévedtem.
–  Amióta Addison elment, Aria sírdogál. Abbahagyja, aztán
újrakezdi.
Eli kerüli a tekintetem, miközben beszél. A cipője orrát
bámulja, nyel egy nagyot, majd újra a szemembe néz.
–  Látta a hírek egy részét. Nem tudom, mi akasztotta ki a
legjobban. Az, hogy otthagyott téged, vagy az, hogy elveszíti a
családját.
Lassan felizzik bennem a harag. Nem lett volna szabad
várnom a háború kirobbantásával.
– Ha már halottak volnának, nem létezne ez a probléma.
Eli együttérzően bólint.
– Készen állunk, főnök. Csak szólj.
– Romano máris elkezdte átvenni az északkeleti utcákat.
Eli ismét biccent egyet.
–  Másról sem szóltak ma a hírek – mondja. – Azt hiszem,
Romano ezen a héten délről fog lecsapni rájuk.
– Talvery pontosan erre számít.
– Ami viszont kedvező számunkra. Igen nagy az esélye annak,
hogy felhozza az embereit a legészakibb utcákra és keményen
nekimegy Romanónak.
– Mind a ketten kiszámíthatóan viselkednek.
– Mind a ketten kiszámíthatóan fognak… elbukni.
Igazából viszonoznom kellene elégedett vigyorát, ám nekem
 g g gy
csakis azon jár az eszem, hogy ezek után Aria mennyire
gyűlölni fog. Hiszen a rokonai megmentése érdekében
megfenyegetett engem. Zsigerileg azzal is tisztában vagyok,
hogy esetleg felmerülhet benne a bosszú gondolata.
Ettől a lehetőségtől kis híján elszédülök.
–  Nem tudom, hogy valaha is újra megbízhatok-e benne –
mondom ki hangosan azt, amire rádöbbentem. Egyből meg is
bánom. Hogy a faszba lehetek ennyire hülye?
–  Fel fogja dolgozni. Hallottam, hogy miről beszélt
Addisonnak; Aria jól érti, hogy mi miatt elkerülhetetlen ez a
háború.
Megérint az éjszaka hűvöse, itt tart a küszöbön ahelyett, hogy
bemennék és találkoznék Ariával.
– Hol a fenében találtad azt a seggfej Jettet? – kérdezem, hogy
témát váltsak, és arra emlékeztessem, hogy ki vagyok.
A kibaszott főnöke.
– Amúgy egészen jó gyerek, csak tök béna, amikor megszólal.
Azt hiszem, Asperger-szindrómás, vagy valami ilyesmi. – Eli
elnéz mellettem, egy pillanatig az éjszakába réved, de aztán
folytatja: – Nem igazán érti a testbeszédet, viszont a háborúban
három napig türelmesen várt Afganisztánban, hogy lelőhesse a
lázadókat. Három napon át meglapult abban a parányi, szűk
bunkerban. Basszus, meg sem mozdult mindaddig, amíg a
kilövési listáján szereplő három célpont fel nem bukkant az
orra előtt!
Megjátszott jókedvvel elneveti magát.
–  A faszik kijöttek cigizni, mert úgy vélték, nincs veszély,
hiszen három napig nyugi volt. Jett pedig húsz másodperc alatt
mind a hármat fejbe lőtte.
–  Ennek dacára is szeretném szétverni a hülye fejét –
mondom nem túl mérgesen, és ahogy elképzelem, min ment
keresztül Jett, némiképp nagyobb tiszteletet érzek iránta.
Eli megvonja a vállát.
–  Korábban már közöltem vele, attól ugyanolyan jó
mesterlövész fog maradni, ha kivágom a hülye nyelvét. –
Halkan felkuncog. – Persze csak vicceltem. Egyszer
 g gy
megmentette az életem.
–  Erre majd gondolni fogok, amikor legközelebb be akarom
verni a fejét – felelem tompa hangon. A szavaimból hiányzik a
korábbi elszántságom.
– Mégis mit mondott? – kérdezi Eli.
– Semmit – vágom rá, mivel eszem ágában sincs folytatni ezt a
beszélgetést. Bár tisztelem Elit, ő nem a barátom.
Az üzlet az üzlet.
Biccent, hajszálnyival jobban kinyitja az ajtót. A zsanér halk
nyikorgása élesen hasít a fülembe.
–  Mondd meg az embereknek, hogy tartsák szóval Addisont,
amíg be nem fejeztem! – utasítom, és elindulok felfelé az első
emeletre vezető csigalépcsőn. Az én kismadaram odafent van
kalitkába zárva. – Nem akarom, hogy meghalljon minket.
– Igenis, főnök!
Ahogy belépek az előszobába, vállon veregetem, de nem
nézek a szemébe. Bár a tekintetem megtapad a lépcsőn, a lelki
szemeimmel csakis azt látom, ami órákkal ezelőtt történt.
Ahogy Aria pisztolyt szegez a fejemhez, aztán odarohan a
ládához és elbújik benne, meg azt, ahogy a kocsi elindul a
házam elől, miután a lány egy szóval sem tiltakozott.
Összeszorul a torkom, a szívem egyre gyorsabban zakatol,
mind erősebb fájdalom hasít belém, ahogy felfelé megyek a
lépcsőn. Forró tenyerem alatt ragadósnak érzem a korlátot.
Aria az enyém.
Amikor nemsokára magára hagyom, kibaszottul tisztában
lesz ezzel a ténnyel.
Akkor is mindörökre az enyém marad, ha ezek után is itt
hagy.
Örökre az enyém.
Erre gondolva a fülemben még hangosabban dübörög a vér.
A farkam egyre keményebbé válik, ahogy közelebb megyek az
ajtóhoz. Megpróbálom elképzelni, hogy milyen különféle
módokon reagálhat az érkezésemre.
Dühvel, sőt, talán gyűlölettel.
 Persze az is előfordulhat, hogy megbocsátásért fog esedezni.
Becsukom a szemem, ökölbe szorított tenyeremet
nekinyomom a hálószoba ajtaja mellett a falnak, miközben az
jár az eszemben, hogy a megbocsátásomért fog könyörögni.
Lent a cellában erre nem volt hajlandó.
A szememet óvatosan kinyitom, amikor meghallom, hogy az
ajtó túloldalán megreccsen az ágy.

Aria

Már azelőtt meghallottam a lépteit, hogy az ajtó kinyílt volna.

Nem találok magyarázatot arra, miért fohászkodtam azért,
hogy Carter legyen az. Hiszen amikor legutóbb láttam,
halálosan féltem tőle.
A nyitott ablak miatt huzat támad, mozgásba hozza a
függönyöket és a holdfény ezüstbe burkolja Carter erőteljes
alakját.
A szívem összevissza dobog, és az jut az eszembe, ahogy a
legelső alkalommal megpillantottam. Ugyanolyan félelem fut
végig a testemen, mint akkor, de közben úgy érzem, hogy a
megmentőm is lehetne.
Már ha ezt szeretné. A metsző tekintete azonban arról
árulkodik, hogy semmi ilyesmit nem tartogat számomra.
Ezen a ponton azonban már ez sem zavar. Azt tehet velem,
amit csak akar, hiszen számomra már így is nyilvánvaló, hogy
megadtam magamat neki. Jól tudom, hogy még mindig
szeretem. Nem számít, mennyire el van baszva ez a helyzet.
– Carter – suttogom, és felülök az ágyban. A takaró a matracra
hullik. Borzongás fut végig rajtam, ahogy a szellő
megcsiklandozza a bőröm.
Súlyos lépte alatt megreccsen a parketta. Az arcán
megmozduló árnyék kiemeli a felém közeledő férfi éles
arcvonásait.
 – Térdelj le elém! – parancsolja érdes hangon. Eszébe sem jut
köszönni, és belém villan, milyen volt mellette a cellában töltött
idő.
Dac lángol fel bennem, éles karma belehasít a mellembe,
miközben előreszegezem az állam.
–  Ez minden mondanivalód számomra? – kérdezem remegő
hangon. Fájdalom hasít a szívembe, összeszorítom a lábujjaimat
és belemarkolok a selyemlepedőbe. Alig kapok levegőt, s
elakadó hangon ráförmedek. – Nem jöttél oda hozzám!
Megtorpan az ágy végében, de csak egy pillanatra, amíg
összezúzott szívem csupán egyszer tud dobbanni. Halk, de
határozott hangon szólal meg, miközben kibújik a zakójából és
gondosan leteszi az ágy végébe.
– Sok mindenről akarok beszélni veled, Aria Talvery.
Szinte vicsorogva mondja ki a nevem, mire én őrjöngve
visszavágok:
– Rohadj meg!
Még erősebben tombol bennem a gyűlölet.
Mindig is jól tudtam róla, hogy az ellenségem. Azt viszont
sohasem éreztem, hogy ő is annak tart engem.
Fordult a kocka.
Ügyesen kigombolja az ingjét, én pedig már nem a szemét
bámulom, hogy megnézhessem feltáruló felsőtestét.
–  Azt mondtam, hogy térdelj ide elém! – figyelmeztet
férfiassággal és érzéki vággyal teli hangon. Az ingjét az
öltönyére dobja. Már nem olyan fegyelmezett, mint egy
pillanattal ezelőtt.
Lenyűgözve nézem, ahogy kicsatolja a nadrágszíját és egy
gyors mozdulattal kihúzza az övéből. A bőr süvítve szeli át a
levegőt.
Az ölemet elönti a forróság, amikor Carter összefogja a szíj
két végét és várja, hogy engedelmeskedjek.
– A mai nap folyamán egyszer már megkérdőjeleztél, dacoltál
velem és hazudtál. Tényleg ismét engedetlenül akarsz
viselkedni?
Nyelek egy hatalmasat, jól tudom, mennyire vágyom a
 y gy j y gy
büntetésére, milyen nagyon akarom ezt. Hazudni viszont nem
hazudtam neki.
–  Nem hazudtam neked, és soha nem is fogok – mondom
sietve, miközben érzem, hogy felgyorsul a pulzusom.
–  Nem mondtad el az igazat, vagyis hazudtál! – vág vissza
jóval hangosabban. Esze ágában sincs eltitkolni a haragját.
– Nem fogok… – Elakad a hangom, elnémulok. Ráharapok az
alsó ajkamra és elönt az indulat amiatt, hogy ez az egyetlen
konfliktusunk így szétszakít minket egymástól. Újra és újra
összecsapunk, mert képtelenség lenne megegyezni. – Nem
fogom ölbe tett kézzel hagyni, hogy megöld őket. Nem bizony!
El sem tudtam volna képzelni, hogy Carter ennyire gyors.
Eluralkodik rajtam a félelem. A nadrágszíj nagyot csattan az
ágyon, Carter megragadja az állam, és az ajkát odanyomja a
számhoz. A szívem őrjöng és a halálos rémület vágyakozással
vegyül össze.
– Nincs választási lehetőséged – suttogja az ajkaim közé.
Bár válaszolok neki, cseppet sem bízom önmagamban:
– Tévedsz.
Jól érzem a teste melegét; jól hallom, ahogy a mellkasában
zakatol a szíve, miközben belenézek sötét szemébe. Örökre el
tudnék merülni a tekintetében, és ebben a pillanatban azt
kívánom, hogy éppen így legyen.
–  Bárcsak minden másként lenne! – nyögöm, mivel
nyomasztó a hallgatása.
–  Mindjárt másképp is lesz – feleli végül. Fenyegetés árad
sötét szavaiból. – Térdelj elém, kismadaram.
Az, ahogyan becéz, ahogyan erősen szorítja az állam, az ajka
olyan közel van a számhoz és olyan hevesen dobog a szíve,
együttesen azt eredményezik, hogy megmozduljak.
A tekintetemmel a szemét keresem, miközben négykézlábra
állok és hagyom, hogy lassan lehúzza rólam a nadrágom.
Megfontoltan ér hozzám és az ujjaival izgatóan érinti meg
érzékeny bőröm.
Egy pillanatig csupán a hűvös levegőt érzem, de tudom, hogy
mindjárt lecsap rám a szíj. Felkészülök rá, ám egy
 j p j gy
örökkévalóságig tartó időn át semmi sem történik.
–  Mit gondolsz, rászolgáltál erre? – kérdezi halkan, és
hangjában nyoma sincs annak a csalódottságnak, amire
számítottam. Könnyedén, őszintén suttogom el a válaszom:
– Igen.
A nadrágszíj hátulról csap le a jobb combomra. Felsikítok a
fájdalomtól. Carter egy pillanatig sem habozik.
Mindkét combom remeg, amikor megpróbálok négykézláb
maradni.
Csatt!
A szíj széle belemar a fenekembe, és a fájdalom perzselő
hulláma elönti a testemet, miközben majd’ lángra lobban a
fenekem. Nem tudom visszatartani a számból előtörő zokogást.
Összeszorítom a lábujjaim, erősebben belemarkolok a lepedőbe
és próbálom elfojtani a sírást.
Összerezzenek, amikor Carter keze lágyan végigsimítja
vöröslő bőröm, és arra gondolok, mondhattam volna azt is,
hogy nem. Csakhogy az hazugság lett volna, és én nem hazudok.
– Tudod, hogy mi történik azokkal a férfiakkal, akik pisztolyt
szegeznek rám, Aria? – kérdezi Carter halálos fenyegetéstől izzó
hangon. Miközben fölém hajol, kemény farka hozzányomódik a
fenekemhez, és már a puszta érintése is elég ahhoz, hogy a
vérem felforrjon az elemi erejű vágyakozástól.
A gyönyör kis híján felülmúlja a fájdalmat. Csak egy egész
kevés kellene hozzá. Pontosan erre vágyom, ám Carter még
nem fejezte be a megleckéztetésemet.
Az ajka hozzáér a fülemhez, és ezt suttogja:
– Nem élnek olyan sokáig, hogy meghúzhassák a ravaszt.
Kell egy nagyot nyelnem, mielőtt válaszolni tudnék. Felváltva
érzek fájdalmat és gyönyört mindazokon a helyeken, ahol
megnyugtató tenyere körbe-körbemozogva megérint.
–  Sosem húztam volna meg a ravaszt – felelem halkan, és
hátratolom a fenekem, hogy Carterhez érjek. Mindig is a kis
ribanca voltam. Meghunyászkodtam előtte, mégpedig évezettel.
A lelkem egy beteges része éppen erre vágyik.
 Azt hiszem, ez mindig így is marad.
– Téged nem érdekel, hogy mindenki látta, igaz? – kérdezi, és
ettől még nyomasztóbbá válik a tetteim súlya.
–  Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. – Nyelek egy
nagyot és egyszerre érzek kimerültséget, fájdalmat meg vágyat,
hogy Carter újra hozzám érjen. – Nem hagytál más választási
lehetőséget.
Azonnal hátrébb húzódik, és a testem így nem érezhet mást,
csak a kettőnk közötti, hideg levegőt. Hallom, ahogy kattan a
nadrágszíj fémcsatja és Carter falon táncoló árnyéka magasba
emeli a karját.
Szorosan becsukom a szemem, de ez a legcsekélyebb
mértékben sem segít.
Csatt!
A szíj belemar a bal farpofámba, majd utána azonnal lecsap a
jobb seggemre.
Minden erőmet beleadva összeszorítom a fogam, igyekszem
nem elbőgni magam, miközben a nadrágszíj süvítve újra meg
újra lesújt kipirosodott bőrömre.
Megroggyan a karom, ahogy végighullámzik rajtam a
fájdalom. A szemem sarkából előbugyognak a könnyek.
Carter belemarkol a hajam tövébe, és arra kényszerít, hogy
felnézzek rá.
Annyira sötét a szeme! Szenvedéssel teli érzelmek
örvénylenek benne.
– Látnom kell téged, Aria. Nem rejtőzhetsz el előlem.
Már azelőtt megrázom a fejem, hogy felfoghatnám, mozgásba
lendültem. Lángoló combom pokoli kínok között ér hozzá
Carterhez. A legkisebb mozdulatot is szenvedés kíséri.
– Nem tehetem – nyöszörgöm.
Még sosem éreztem korábban ilyen szörnyű fájdalmat. Hiába
próbálom meg visszatartani a könnyeimet, megállíthatatlanul
csak folynak.
– Igenis kibírod – szól rám Carter. Megragadja és megszorítja
a combomat. Erős érintése olyan nagy szenvedéssel jár, hogy
semmivé foszlik a maradék önuralmam.
Jobbjával a combomat szorítja, miközben a bal tenyere
rásimul a puncimra. A hátam azonnal ívben megfeszül, és
rögtön oldalra dőlnék, ha Carter nem tartana olyan erősen.
Elképzelhetetlen gyönyörben van részem. A testem minden
porcikája jól érzi. Megkeményednek a mellbimbóim,
hátrahajtom a fejem és a testem további extázisért könyörög.
– Igenis megbirkózol ezzel, Aria.
Carter lágy, megnyugtató és mély hangon beszél. Ujjaival
dörzsölni kezdi érzékeny csiklómat. A hangja miatt kis híján
feltámad bennem a gyanakvás, hogy mostanra már semmivé
foszlott az egykor irántam érzett vágyakozása, miközben
tudom, hogy ez nem lehet igaz. Egyértelmű cáfolatot jelent az is,
ahogy elkezd simogatni.
Két ujjal belecsippent a csiklómba, mire a gyönyör
villámcsapása lobbantja lángra a testem minden egyes
idegvégződését. Egyszerre önt el a forróság, miközben vacogok.
Megremegek az alatt a férfi alatt, aki miatt elviselhetetlen a
szenvedésem, ám azzal megegyező erejű a rám törő gyönyör.
Még többre vágyom. Azt akarom, hogy belém nyomja az
ujjait.
Hátrébb húzódik, miközben megszédülök a testemben
tomboló kéjtől, ám ekkor észreveszem, hogy ismét kézbe veszi a
szíjat.
– Carter – nyöszörgöm könyörögve. Odavagyok a gyönyörért,
de rettegek a fájdalomtól. – Kérlek!
Elbizonytalanodik. Az arcom hozzásimul a párnához. Így
nézek fel arra az összetört férfira, aki csak ahhoz ért, hogyan
zúzzon össze másokat. Ismét könyörgőre fogom:
– Kérlek, bocsáss meg nekem!
– Már megbocsátottam neked.
Csak ennyit mond, mielőtt még erősebben megmarkolná a
szíjat.
Becsukom a szemem és várom, hogy folytatódjon a
büntetésem és Carter úgy tegyen a magáévá, ahogy arra
leginkább szüksége van.
 g g
Ehelyett kedvesen végigsimítja a derekamat, és bár szeretnék
elhúzódni tőle, mivel jól tudom, hogy finom érintése lángoló
fájdalmat fog kiváltani ott, ahol az előbb megütött, mégis
mozdulatlanná dermedek a kedvéért. Hagyom, hogy
végigsimítsa azt a helyet, ahol a szíj a bőrömbe hasított. Az
érintése ismét a felszínre hozza a fájdalmat.
–  Én csak téged akarlak – suttogom bele a párnába. A textil
nedves lesz könnyáztatta arcomtól. – Kérlek, Carter!
– Ez vagyok én, Aria. Ilyen vagyok.
A szavai tűznyelvekként nyalogatják kettétört szívem
sebhelyeit.
Ki is vagyok én?
Lényem egyik fele egy olyan megtört nő, akinek a szerelme
több szenvedésen ment keresztül az élete során, mint amennyit
el tudnék viselni. A másik oldalamat viszont egy olyan valaki
jelentené, aki erős akar maradni és nem hajlandó megengedni
azt, hogy akárcsak egyetlen további pillanatig is semmibe
vegyék az elvárásait.
–  Carter, te már nem is tudod, hogy ki vagy valójában. Mint
ahogy én sem tudtam, ki is vagyok, amikor rád szegeztem a
pisztolyt – magyarázom remegő hangon. – Azt csinálhatsz
velem, amit akarsz.
Miközben így megadom magam, becsukom a szemem és
belenyomom az arcom a párnába. Csakhogy ekkor eszembe jut,
mire is utasított, éppen ezért ismét négykézlábra állok, bár
mindkét combom remeg.
– Mindent megadok neked.
A nadrágszíj az ágyra hullik, és mielőtt a vállam fölött
hátranézhetnék, Carter máris mélyen belém nyomul, a farka
könyörtelenül kitölt és szétfeszíti a puncim. Egyik kezével
megragadja a csípőm, hogy egyensúlyban tartson, miközben
olyan hatalmasat taszít rajtam, hogy a lökése erejétől kis híján
hasra zuhanok.
A kurva életbe!
Túl sok ez és túl gyors. A számból néma sikoly tör elő.
Az egyik kezével megszorítja a csiklóm, és ettől olyan erővel
 gy g j y
vágtáz végig rajtam az extázis, hogy ívben hátrafeszül a testem
és a nevét kiáltom.
A hüvelykujjával könyörtelenül dörzsöli a csiklóm, már a
gyönyör kapujánál vagyok. Úgy basz meg, mintha ez lenne az
utolsó dolog, amire még képes ebben az életben.
Én pedig mindent elfogadok tőle. Ráharapok a párnára, hogy
elfojtsam a sikolyomat és miközben a Carter súlya alatt vonagló
testem teljesen összezavarodik a fájdalom és a gyönyör
keveréke miatt, teljes mértékben magamba fogadom.
Újra és újra.
Olyan sokat kapok tőle, hogy úgy érzem, teljesen
megsemmisít. A testem már azért könyörög, hogy meneküljek
innen, ám Carter még ekkor sem áll le.
Annyira brutális ez a férfi! Könyörtelenek az ösztönei és nem
tudhatom, hogy lesz-e még valaha is kíméletes velem.
Majdnem elvesztem az eszem, alig tudok gondolkozni, amikor
megérzem, hogy vaskos farka lüktetni kezd bennem. A makkját
egészen mélyen belém nyomja, és korábban még sohasem
vágytam úgy arra, hogy egy pillanat az idők végezetéig
eltartson, mint most. Sosem éltem át ilyen erőteljes orgazmust,
mint ebben a pillanatban. Carter közben a nevemet hörgi és az
ajkával csókokat nyom a vállamra.
Hangosan zihál, a mellkasa hozzásimul a hátamhoz, egyik
kezével megtámaszkodik az ágyon, a másik pedig a hasamra
simul. Magához szorít, összeér a bőrünk. Lenyűgözően hosszú
az utolsó csókja. A vállamon érzem az ajkát. Olyan, mintha nem
akarná, hogy véget érjen ez a csók.
–  Elképzeltem, hogy ki vagy, és beléd szerettem – suttogja,
miután hátrébb húzódik tőlem. – Aztán pedig beleszerettem
abba a felismerésbe, hogy megbaszhatlak.
Árad a fájdalom a szavaiból. Nagyon olyan, mintha éppen
örökre elköszönne tőlem. Erre csak ebben a pillanatban
döbbenek rá.
–  Carter – nyöszörgöm, és megfordulok. Nem törődöm a
nadrágszíjjal összevert fenekem fájdalmával, hanem két kézzel
megragadom Carter állát, ám amikor megpróbálom szájon
 g g gp j
csókolni, elhúzza az arcát.
– Azt hittem, hogy szerelmes vagyok beléd.
Nyoma sincs annak a férfinak, aki halálra rémít mindenkit,
ha szembeszállnak vele. A szemében lángoló kedvesség azért
könyörög, hogy fogadjam el az akaratát, boruljak le előtte és
engedelmeskedjek. Függetlenül attól, hogy mit kíván.
Nem tehetem.
Többé már nem. Azok után semmiképpen, ami ma történt,
ráadásul nyilvánvalóvá vált, hogy mi vár ránk. Ha pedig azt
jelenti, hogy ez itt a vég…
Belenézek a szemébe, miközben Carter rám mered. Jól
érzékelem kimondatlan szavait. Vagy megadom magam neki,
vagy mostantól az ellensége leszek.
– Szeretlek téged, Carter. De többé nem leszek a kismadarad.
Azért nem, mert te semmibe veszed az egyetlen olyan dolgot,
amire szükségem lenne tőled.
–  Azt akarod, hogy adjam meg magam, ám erre képtelen
vagyok. – Nyel egy nagyot és nyers hangja még könyörtelenebbé
válik. – Lehetetlenné teszed, hogy együtt maradjunk.
Kézzelfogható, könyörtelen és fojtogató feszültség telepszik
ránk.
– Akárcsak te – felelem. – Szeretlek, de akkor is harcba szállok
veled.
Remeg a hangom, amikor kimondom e szavakat.
– Még mindig szeretlek, Carter. Továbbra is vágyom rád.
Az utolsó pár szót kapkodva nyögöm ki, és magamban azért
könyörgök, hogy higgyen nekem.
–  Az utolsó szálig kiirtom a támogatóid seregét, Aria.
Könyörtelenül elpusztítom őket, hogy végül ne legyen ok
további háborúra.
Egy szóval sem említi a szerelmet. Csak a háborút.
– Az életemet adom azért, hogy megvédjem őket – mondom ki
az igazat. Hiszen a családomról van szó! Olyanokról, akik
megvédtek engem. – Kénytelen vagyok.
Könyörgök neki, hogy értsen meg.
Nem titkolja el, hogy a szavaimmal milyen nagy fájdalmat
 j gy y gy j
okozok neki. Ezzel csak még nagyobb szenvedést okoz nekem.
–  Hozzám viszont nem leszel hűséges? Nem törődsz az
öcséimmel?
– Sosem bántanám őket vagy téged.
Vasmarok szorítja össze a szívem, amikor arra gondolok,
hogy Carteréket esetleg a rokonaim ölik meg. Alig tudom
kinyögni:
– Én csak annyit mondtam, hogy megvédem a rokonaimat.
– Kis naiv madárkám… Bárcsak képes lennél erre!
 8. FEJEZET

Aria

Hacsak kicsit is megmozdulok, a két lábam közötti sajgás

majdnem elemészti a testem.
Egyszerre gyűlölöm és imádom ezt az érzést. Odavagyok érte,
mert arra emlékeztet, hogy Carter eljött hozzám; utálom, mivel
ismét ráébresztett arra, hogy nem menekülhetek el a valóság
elől.
A híreket nézem és próbálom kihallgatni, miről beszélnek az
őrök. Tudom, hogy már megkezdődött a vérontás. Tegnap is
érzékeltem, de még nem voltam biztos benne. Addison ma
bekapcsolva hagyta a tévét, és így nyilvánvalóvá vált, hogy
kitört a bandák háborúja.
Felismerem apám néhány harcosának a nevét. A katonákét.
Olyanokét, akik késő éjjel a konyhánkban gyülekeztek. Időről
időre együtt vacsoráztak a családom tagjaival.
Kedvesek voltak hozzám.
Vigyáztak rám, ha az apám nem volt ott.
Nekik is vannak gyermekeik és feleségük.
Ott vannak még a tagállam keleti részén élő férfiak is. Az ő
nevük nem ismerős… Úgy vélem, nekik is van családjuk, vagy
legalábbis volt. A háború előtt.
Az apám ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjek a temetésre, ha
valaki meghalt. Minden esetben. Egyetlen katona temetését sem
hagytam ki. Apám szerint ők is a családunk tagjai, és
rászolgáltak erre a tiszteletre. Bármennyire is utáltam az
apámat, akármennyire is azt gondoltam, hogy csak púp vagyok
a hátán, vagy esetleg az anyám nyomasztó, eleven emléke,
mindig is tiszteletet tanúsítottam az elhunytak és a
családtagjaik iránt.
 Ezúttal nem leszek ott a temetéseken, és valami oknál fogva
ez az elvárhatónál jóval nagyobb fájdalommal tölt el.
Két név azonban még nem bukkant fel: Nikolai és Mika.
Nikolait nem is egyféle módon szerettem.
Mika pedig: arról álmodozom, hogy saját kezűleg ölöm meg.
A világban léteznek egyértelműen jó és egyértelműen gonosz
férfiak. Ennek az ellenkezőjéről nem lehetne meggyőzni engem.
A háborúban mindkét fajtájuk meghal. Nincsen olyan hadsereg,
amelyeket ne ilyen emberek alkotnának.
– Hogy érzed magad ma reggel?
Addison kérdését meghallva elfordulok a kávéfőzőtől. Az
előbb be akartam kapcsolni, de elfeledkeztem róla. A bandák
háborúján kívül képtelen lennék bármire is összpontosítani.
Úgy tűnik, Addison egy percet sem aludt ma éjjel. Ezt
bizonyítják a szeme körüli fekete karikák.
– Tegnap éjjel benéztem hozzád, de már aludtál.
Arra gondolok, milyen óriási szerencse, hogy nem akkor,
amikor Carter is nálam járt. Soha az életben nem éreztem úgy
magam, mint a múlt éjszaka.
Elviselhetetlen helyzetbe kerültem.
–  Na igen, kiütöttem magam. – Próbálkozom egy béna
magyarázattal, de én is hallom, hogy hamisan csengenek a
szavaim. Eltitkolom az igazságot. Nagy nehezen megnyomom a
kávéfőzőgép indítógombját, majd utána gyorsan ellenőriznem
kell, hogy tettem-e bele vizet.
Igen, tettem.
Közben Addison a hűtőszekrényt célozza meg, jól tudja, hogy
Eli tegnap este telepakolta kajával.
Bűntudat gyötör. Majdnem elárulom neki, hogy Carter átjött
hozzám. Végül befogom a számat. Úgysem értené meg.
Csakhogy Addison krákog egyet, és még azelőtt megszólal, hogy
belekezdhetnék a gyónásba.
– Láttam Danielt… Ezért jöttem csak olyan későn haza.
Könnyek csillognak a szeme sarkában, becsapja a
hűtőszekrény ajtaját, aztán a konyhai pultra dobja a vajat.
Mindkét kezével az arcába temetve mondja:
 j
– Sajnálom.
– Nincs miért bocsánatot kérned. Te vagy az egyetlen, akinek
nem kell szabadkoznia – emlékeztetem, és nagyon örülnék
annak, ha felfogná, milyen megértő vagyok vele. Odalépek
hozzá, a vállára teszem az egyik kezem és megsimogatom,
próbálom megnyugtatni. – Értem én. Mesélj.
–  Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy elfogadta mindazt,
amit Carter tett veled. Hogy semmit sem csinált.
Lassan kifújom a levegőt és nagyon jól értem, hogy Addison
miért ennyire dühös Danielre. Ugyanakkor felbőszít, hogy én
magam is az okok egyike vagyok.
– Dűlőre jutottam két dologgal kapcsolatban is – mondom azt
remélve, hogy ezzel segíthetek neki. – Az első az, hogy még
akkor is szeretem Cartert, ha ő gyűlöl engem.
Addison a szemembe néz.
–  Másodsorban pedig eszem ágában sincs ölbe tett kézzel
ücsörögni. Nem fogom harc nélkül eltűrni, hogy bántson engem
vagy a családom bármelyik tagját.
– Hogyan bírsz úgy vele lenni, hogy tudod…?
Nem fejezi be a kérdést, ám erre nincs is szükség.
–  Nem tudom. Tényleg nem. Még csak abban sem lehetek
biztos, hogy mindez kicsit is számít. – Nekidőlök a
konyhapultnak és megmarkolom a szélét. – Nem tudom
leállítani ezt a háborút. Senkit sem bírok megvédeni. Nem
tudom megakadályozni olyan emberek halálát, akiket szeretek.
Az utolsó szavakat kimondva az anyám jut eszembe, de
megpróbálom elhessegetni az emlékét. Már így is teljesen
kikészültem attól, hogy egyensúlyban tartsam a jót és a rosszat,
a szerelmet és a háborút. Ha valaki egyetlen szóval is
megemlítené az anyámat, attól darabokra hullanék, pedig még
délelőtt tíz óra sincs.
– Annyira kegyetlen ez az élet! – suttogom, krákogok egyet és
ismét Addison szemébe nézek. – Csakhogy ez az én életem. Azt
akarom, hogy saját magam ura lehessek.
– Ugye tudod, hogy még mindig be vagyunk zárva?
Figyelembe véve a szája szélén bujkáló halvány mosolyt,
 gy j j y y
ezzel a kérdéssel jobb kedvre akart deríteni. Sikerrel járt az
erőfeszítése. Halkan elnevetem magam.
A vaj után nyúl, mert szeretne témát váltani. Így folytatja:
– Együnk, mielőtt kitalálnánk, hogyan fogunk lelépni innen.
–  Hallom ám, mit mondasz – zendül fel egy hang a hátunk
mögül. Majdnem szívinfarktust kapok. A küszöbön álló Eli
vigyorogva néz ránk, ám ha kicsivel közelebb lenne hozzám,
lehet, hogy jól pofán vágnám.
– Még szép, hogy mindent hallasz – válaszolom, és felnézek a
mennyezetre. – Még nem sikerült megtalálnom a kamerákat.
Nem válaszol a szurkálódásomra, én meg most már azt
nézem, hogyan csöpög a kávéfőzőből a kerámiacsészébe a
csodálatos forró koffein. Végül Eli csak ennyit mond:
– Üzenetet kaptál.
Ez a faszi olyan magas, hogy csak négy lépést kell megtennie
ahhoz, hogy ott álljon az orrom előtt. Egy összehajtogatott
papírdarabot nyújt át.
– Elolvastad? – kérdezem, mielőtt elvenném a papirost.
A tekintete kemény és könyörtelen.
– Igen – válaszolja.
Dühbe gurulok, amiért ennyire nem lehetnek titkaim, és a
kincset érő levélkét egy laza mozdulattal a konyhapultra
dobom. Fogalmam sincs arról, ki küldte. Megkerülöm az őrt és
cukor után kutatok a szekrényben.
–  Carter tud róla? – kérdezem, amikor végre megtalálom a
cukrot. Lassan bezárom a szekrény ajtaját és a fémdobozkát a
szükségesnél jóval erősebben szorítom a kezemben.
– Igen.
Bólintok és tovább faggatom:
– Ő küldte?
Meglepne, ha ez volna a helyzet, mivel a múlt éjszaka nem
sok mondanivalója akadt. Eli egyszavas válasza jelzi, hogy jól
sejtem.
– Nem.
Nyelek egyet, hogy legyűrjem a váratlanul rám törő
szorongást. Vajon ki írta az üzenetet? Miről szól? Eli előtt nem
 g j
merem megnézni.
–  Nincs okod arra, hogy gyűlölj engem – figyelmeztet a férfi,
miközben újra megkerülöm és Addisonhoz megyek, aki a
tűzhelynél foglalatoskodik.
– Semmi okod arra, hogy itt lebzselj! – vágok vissza Elinek.
Egyetlen szó nélkül kimegy, mire elfog a lelkiismeret-furdalás,
pedig tudom, hogy nem kellene.
–  Mit sütsz? – kérdezem Addisont az őr távozása után. A
papirost bámulom, de nem nyúlok utána.
– Tükörtojást. Kérsz te is? – kérdezi. Rám sandít, utána meg a
papírra. Meglepő, hogy nem kezd el érdeklődni, pedig a
szemében jól látom a kíváncsiságot.
–  Persze – válaszolom, mert barátságos akarok lenni. Nem
hiszem, hogy akárcsak egyetlen falat is lemenne a torkomon. A
gyomrom már most kavarog.
–  Hogy szereted? – kérdezi, és megfordítja a tojást a
serpenyőben.
– A felső részt csak kicsit átsütve – felelem. Igyekszem vidám
hangon beszélni, ám az üzenetet csak akkor nézem meg, ha
majd egyedül maradok.
–  Félig nyersen? – savanyú képet vág. – Nem tudom, hogy
ezek után barátok maradhatunk-e.
Szerencsére csak viccel. Jól ismerem, ám még így is elfog a
rosszullét arra gondolva, hogy esetleg elveszíthetem.
–  Na, jó – válaszolom a lehető leglazább stílusban, amire
képes vagyok. – Csináld úgy, ahogy akarod. Nekem mindenhogy
jó.
Ez hazugság. Utálom, ha túlságosan átsütik. A keménytojást
meg sem vagyok hajlandó enni. Igazából nem tudom, miért
hazudok Addisonnak, de azt sem, mi miatt vagyok ennyire
ideges. Sajnos pont ilyesmit érzek.
– Úgy sütöm meg, ahogy akarod. – Addison megvonja a vállát,
majd folytatja: – Tükörtojást sütni a legegyszerűbb. Ugyanakkor
ki nem állhatom a félig nyers tojás ízét.
Könnyed hangvételű válasza megnyugtatólag hat rám.
Amikor azonban az üzenetre sandítok, észreveszem, hogy
 gy
Addison követ a tekintetével. Továbbra sem kérdezősködik, ami
miatt úgy érzem, már rég hozzászokott ahhoz, hogy befogja a
száját.
Nézem, ahogy két tojást beleüt a serpenyőbe, aztán eszik egy
falatot a tűzhely mellé letett tányérról a sajátjából.
–  Majd én megsütöm őket, te csak egyél – mondom
bűntudattal a hangomban. Egyszerűen nem bírok
megszabadulni a bennem kavargó pocsék érzelmektől.
–  Nyugi – feleli, és eszik még egy falatot. A serpenyőben
serceg az olaj, miközben a feszültségtől megfeszül a vállam és
úgy érzem, az a papiros engem méreget.
–  Mesélhetek valami másról is? – kérdezi Addison, és a
villájával elkezdi a tányért piszkálgatni ahelyett, hogy rám
nézne. Amikor nem válaszolok, felém fordul, én pedig
biccentek.
– Bizonyos szempontból örülök annak, hogy itt vannak.
– Kik? – kérdezem, és értetlenül a homlokomat ráncolom.
–  Eli és Cason. – Nem próbálja meg elrejteni a bűntudatát. –
Persze tudom, hogy alapvetően túszként őriznek minket,
csakhogy láttam ma reggel a tévében az áldozatok számát…
Elhallgat és nyel egy nagyot.
–  Hallottad, hogy „milyen sok áldozattal jár ez a
bandaháború”?
Az égre emeli a tekintetét, miközben megismétli a riporter
szavait. A válla fölött hátranéz rám, elővesz egy tányért, majd
folytatja:
– Így legalább tudom, hogy biztonságban vagyunk.
Az erőmből csak arra futja, hogy bólintsak és elvegyem a
tányért. A születésem óta egyfolytában „biztonságban” voltam.
Kamu ez az egész, a biztonságnak csak az illúziója létezik. Azzal
viszont nem segíthetnék Addisonnak, hogy ezt elárulom neki. A
villámmal piszkálom a tojást a tányéromon, miközben Addison
szemmel tart, de nem teszi szóvá az étvágytalanságomat. Eszem
egy falatot, aztán még egyet, ám nem érzem az étel ízét, és a
gyomromban csak fokozódik az émelygés.
– El fogod olvasni? – kérdezi, és a fejét oldalra hajtva a papír
 g j j p p
felé biccent.
Bólintok, és végre kézbe veszem az üzenetet. Elolvasom, de
utána nem mondom el Addisonnak, hogy ki írta. Azt sem, hogy
miről szól.
Egy dolog viszont egyértelmű. Eli is elolvasta, én viszont nem
tudhatom, hogy ez mivel jár számomra.

Aria,
Találkozzunk holnap éjjel. Mindenképpen látni akarlak.
Tudnom kell, hogy jól vagy-e.
Találkozzunk a Main Streeten az édességboltban. Gyalog is
oda tudsz menni; én is ott leszek. Ígérem.
Holnap. Este nyolckor.
Nikolai

–  Jól vagy? – kérdezi Addison, miközben úgy érzem, hogy

mindjárt összeesek.
A villám hatalmasat csikorog a tányéron, és emiatt nem is
hallatszik mormogva kinyögött válaszom:
– Bocsánat, egy pillanat – mondom, és a kezemben szorítva a
cédulát eltántorgok Addison mellett. Úgy érzem, hogy elárulom
Cartert azzal, ha találkozom Nikolaijal. Mégis ezt kell tennem.
Látnom kell.
Tudni akarom, hogy jól van-e.
Határozott léptekkel mozgásba lendülök a lépcső felé. Meg
akarom keresni Elit. Nem kell messzire mennem; a lépcső
legtetején vár rám.
–  Eli – hadarom el a nevét olyan gyorsan, mint aki rohan
valahova. A bizonytalanságtól bizsereg a bőröm, ahogy a
kezemben tartom a papirost.
–  Aria – mondja ki az őrparancsnok olyan lazán a nevem,
mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Olvastad? – tudakolom, pedig már az előbb is mondta, hogy
igen.
Eli bólint.
 –  Megakadályozod, hogy találkozzam vele? – kérdezem. Még
határozott a hangom, de lehet, hogy mindjárt megbicsaklik.
– Attól függ.
– Mitől? – vágom rá türelmetlenül.
– Attól, hogy Cartertől milyen utasítást kapok – feleli, én meg
csak tehetetlen dermedtséggel állok előtte.
– Meg fogjátok ölni?
Ez a következő logikus gondolat.
Eli habozik, mire én könyörgőre fogom:
– Nem szököm el mellőled, ha megengeded, hogy odamenjek.
Látnom kell őt.
Csak egy másodpercig habozik a válasszal.
– Kivárom Carter döntését.
Már nem tudom visszatartani csalódott dühömet.
– Azt csinálsz, amit csak akarsz. Én viszont döntöttem!
Jól tudom, semmit sem érnek a szavaim. Rengeteg ember
veszi körül a házat. Üres fenyegetés, amit mondok, csakhogy
már semmi kedvem úgy viselkedni, mintha még mindig egy
toronyszobába zárt királykisasszony lennék.
– Mielőtt elrohannál… – kezdi Eli kifejezéstelen arccal, ám én
közben hátat fordítok neki, és pontosan azt teszem, mint amire
számít. El akarok rohanni.
Egy csomagot tart a kezében. Óvatosan ránézek, de nem
veszem el.
– Ez meg mi a fene? – kérdezem.
–  Most már talán nem bízol bennem? – vigyorodik el
halványan.
Nem válaszolok. Ez itt nem valami hülye játszma, hanem az
életem a tét.
– Carter küldi.
Odanyújtja felém a csomagot, én pedig végre elveszem tőle.
Megtántorodom a rám zúduló leírhatatlan érzelmektől.
– Mi ez? – tudakolom, de Eli csak a vállát vonogatja. A doboz
se nem túl nagy, se nem túl kicsi, így még csak esélyem sincs
arra, hogy a méretéből kitaláljam, mi lehet benne.
–  Mondd meg neki, hogy találkozni akarok Nikolaijal…
 g gy j
Kérlek!
Biccent, a háta mögött összefonja a két kezét, és úgy
helyezkedik el, mintha azt a parancsot kapta volna, hogy a
lépcső tetején őrködjön. Talán tényleg ez a helyzet. Lehet, hogy
Carter arra számított, egyből lerohanok a lépcsőn és
kiszáguldok az ajtón, mihelyt megkapom Nikolai üzenetét.
Nem várom meg, hogy beérjek a hálószobámba. Kinyitom a
csomagot. Lerángatom róla a ragasztószalagot és feltépem a
tetejét.
Egy egyszerű fekete mobiltelefon meg rajzkészlet van benne.
Színes ceruzák és egy rajzlaptömb.
Csupán apróság az egész, mégis hosszú ideig áhítatos
csendben bámulom őket az ágyon ülve. Bárcsak még mindig
gyerek lehetnék!
 9. FEJEZET

Carter

Órák teltek el, ám Aria nem mozdult az ágyról. Néha kinyitotta

ugyan a vázlatfüzetet, de eszébe sem jutott rajzolni valamit,
ahogy korábban tette.
Az idő nagy részében a telefont bámulta, arra várva, hogy
mikor szólal meg.
Rám várt. Arra, hogy én lépjek valamit, csakhogy nem tudom
eldönteni, mi lenne a leghelyesebb.
Valahányszor megszólal a mobilom és jelentést kapok arról,
hol vannak az embereim vagy hová tartanak, azonnal
magabiztos és megkérdőjelezhetetlen parancsokat adok. Bukás
vár arra, aki az utamba áll.
Viszont, amit Aria akar… Hátradőlök a székemben és az
ölében fekvő rajzlapokat bámuló lányt figyelem. Nem tudom,
mennyire adhatok szabad utat neki. Ha kiengedném a
kalitkából, figyelembe véve, hogy mire készülök, előfordulhat,
hogy az én kismadaram soha többé nem tér vissza hozzám.
Azt pedig nem engedhetem meg.
Aria az enyém.
– Romano hány embert küldött oda? – kérdezi Daniel, amikor
bejön a szobámba. Esze ágában sincs kopogni. Úgy tűnik,
bizonyos dolgok sosem változnak.
Veszek egy lassú, mély lélegzetet.
– Négyet – válaszolom.
– És azt akarja, hogy mi egy tucatot küldjünk?
Hitetlenkedés cseng a hangjában. Én is pontosan ugyanígy
reagáltam a kérésre. Az arckifejezésem nem titkolja el ezt a
tényt.
Daniel sötét szemébe nézek, és jól látom az állát borító érdes
borostát. Még most is ugyanaz az ing van rajta, mint tegnap.
–  Aludtál valamennyit? – kérdezem, mire a fejét rázza, majd
utána újra az üzletre tereli a szót. Határozottan arra törekszik,
hogy a lehető leghamarabb véget érjen az a baromság, ami
miatt nem kaphatja vissza Addisont.
–  Jett tegnap késő éjjel átment a Carlisle-ba. Ma reggel arról
számolt be, hogy Talvery legkevesebb huszonkét katonáját látta
a környéken mászkálni.
–  Vagyis a kettőnk közötti északi határszakaszon, tehát nem
Romano és Talvery területei között.
–  Így van – válaszolja, ám igazából semmi szükségem sincs
arra, hogy bármit is mondjon. Gondolkodnom kell egy
pillanatig.
– A terület többi részén is ennyire összevonta a csapatait?
– Ennyire összevonta? – visszhangozza a szavaimat az öcsém.
Nem érti, miről beszélek. Csak nemrég tért vissza, és még nem
sikerült mindent feldolgoznia.
– Ahelyett, hogy mindenhova küldene néhány embert, inkább
összevonja őket egy-egy térségbe? Vagy ez az egyetlen utca, ahol
így csinált?
A jobb bokám keresztbe teszem a bal térdemen, hátradőlök a
fotelban, kézbe veszek egy tollat és töprengve megkocogtatom
vele az asztalt.
–  Hasonló a helyzet a keleti oldal felső részén is, három
háztömbnyire attól a helytől, ahol összeér Romano és Talvery
területe. Bedfordban, ha jól sejtem.
–  Hol van a többi katonája? – tudakolom. – Folyamatosan
tudni akarom, hogy merre jár az összes embere.
– Több megfigyelőt kell kiküldenünk, ha szükség van erre az
információra. Jett nem jöhet el onnan, ha azt akarjuk, hogy
leszedje őket.
– Akkor küldj ki még embereket.
–  A legtöbb katonánk a biztonságos búvóhelyet őrzi… –
Amióta bejött, most először halkult el a hangja. – Nem akarom
elhozni őket onnan.
–  Ezek szerint egy maroknyi emberünknek kell
 gy y
szembeszállnia egy egész hadsereggel.
–  Szakképzett katonáknak, akiket pontosan ezért fogadtunk
fel. Mióta is várnak erre a bevetésre? – figyelmeztet az öcsém. A
legtöbb bevetett harcost jó okból választottuk ki. A gyűlölet
erősebb mozgatóerő, mint a félelem, és Talvery több évtizedes
uralma során elképesztő mennyiségű ellenséget szerzett
magának. Ahogy öregedett, úgy vált egyre kegyetlenebbé.
Nem én voltam az első kölyök, akit kis híján agyonvert, mert
a területén próbált dílerkedni. A többi fiúnak azonban rokonai
voltak, és jól tudták, ki a felelős a szörnyűségért. Ezek a
családok körém gyűltek, hiszen nyilvánvaló volt: van egy közös
ellenségünk.
A képernyőre pillantok.
A kismadaram továbbra is a semmibe mered, teljesen a
tehetetlenség rabja. Egy futó pillanatig arra gondolok, vajon
tud-e mindarról, amit az apja elkövetett. Persze nyilvánvaló a
válasz: nem.
Daniel tovább folytatja a nyaggatásom, mivel mindenképpen
szeretne kidolgozni egy tervet:
–  Jett úgy véli, összesen nyolc emberre lesz szükségünk.
Kettőre az utca két végében, a maradék négyre pedig a túlsó
oldalon, hogy kitakarítsák azt a térséget.
–  Nyolc katona szálljon szembe az ő nyolc harcosukkal? –
kérdezem színtelen hangon. Az öcsém szemébe nézek. Sejtem,
hogy milyen terv jár a fejében. Arról, hogyan tudjuk elkapni az
összes ellenségünket.
–  Romanónak a következő két nap során négy emberét
kellene átküldenie oda, mivel tiszta kivégzéseket akar, hogy ne
kerüljön be a hírekbe, hiszen akkor még több zsarut kellene
megvesztegetnie. Én viszont úgy vélem, holnap este azokat a
gyorstüzelő fegyvereket kell bevetni ellenük, amik most jöttek
meg a kikötőből.
Beleegyezően bólintok. A feltűnés nélküli kivégzésekhez több
időre van szükség. A késlekedést ellenünk fordíthatnák.
– De miért várjunk holnapig? – teszem fel a kérdést.
– Ma vasárnap van – figyelmeztet Daniel.
 p gy
Felhorkanok.
Félig gúnyos, félig tehetetlen ez a gesztus. A szakmánknak,
már ha annak lehetne nevezni, amit csinálunk, megvannak a
maga szabályai. Nem ölünk nőket, se gyerekeket. Nem zavarjuk
meg a temetéseket. A vasárnap pedig a családé. Ezzel mutatjuk
ki a tiszteletünket és a belátásunkat. A szabályokat csakis azért
tartják be, mert az ellenségekből időnként szövetségesek
lesznek, és a megbékéléskor nagyon kapóra jön, hogy
elmondhatjuk, korábban tisztelettudóan viselkedtünk.
Csak egyetlen olyan férfit ismerek, aki megszegte e
szabályokat. Az én kismadaram saját kezűleg vágta el a torkát.
Kutya nem sietett a segítségére. Mégis ki támogatta volna, ha a
halálbüntetést egy szent törvény megszegése miatt rótták ki rá?
Igen, megszegte a szabályt… Pont úgy, mint én. Elraboltattam
Ariát Talverytől.
– Akkor holnap éjjel.
Daniel szeme felragyog, mert élvezi a terv végrehajtásával
járó kihívást.
–  Jett maradjon, ahol van, és nyírja ki Talvery embereit, ha
valamelyik túlélné a támadást. A rendőrök legalább nyolc órán
keresztül ne avatkozzanak be. Ahelyett, hogy bemennénk
megnézni, ki van még életben, hagyjuk, hogy az ellenség
kimerészkedjen körbeszimatolni. Jett egyesével levadássza őket.
– Nem lesz nehéz megvenni a zsarukat. Tudom, hogy Harold
biztos úr percenként ezer dollárért majd visszatartja őket.
Daniel megfontolja a hallottakat, majd megemlít egy másik
tervet is:
– Használhatnánk akár robbanóanyagokat is. Csakhogy az az
utca nagyon jó környéknek számít, és a robbanással járó
zűrzavar miatt túl nagy lenne a figyelem.
– Holnap éjjel csapunk le rájuk a géppisztolyokkal. Fizesd le a
zsarukat négy órára, mi pedig északon azzal tereljük el az
ellenség figyelmét, hogy felrobbantunk pár bombát a Talveryk
területén. Az a faszi annyira kegyetlen volt velünk, hogy miatta
rákaptam az RDX robbanóanyag használatára. Úgy állítsátok be
a pokolgépeket, hogy akkor robbanjanak fel, amikor lecsapunk
 p g p gy j p
a Carlisle utcára. Így majd a bombákra összpontosítanak,
miközben mi kiiktatjuk az arcvonalukat.
Daniel beleegyezően bólint, hátradől a székében, ám a
nyugtalanságát jól jelzi, hogy a lábával egyfolytában a
parkettán dobol.
–  Kik vannak ott? – kérdezem, miközben engem is elfog a
bizonytalanság.
– Ezt meg hogy érted?
–  Talvery emberei közül, akik… – elhallgatok, nyelek egy
nagyot, aztán őszintén megkérdezem, ami nyugtalanít: – Köztük
van Aria bármelyik rokona is?
–  Az unokatestvére, Brett reggelente lejön a pékségbe. Úgy
tűnik, az a megszokott találkozóhelyük. Jett azt mondja, az
elmúlt három napban minden reggel ott volt. Éjszaka viszont
nem. Egyetlen vérrokona sem. Persze nem tudhatjuk, hogy
pontosan kit is tart a családja tagjának.
– Azt hinné az ember, hogy Talvery minden erejével rátámad
Romanóra – felelem inkább ahelyett, hogy az öcsémmel együtt
arról töprengenék, ki tartozik Aria családjába.
–  Tegnapig pontosan ezt tette. Az embereit átvitte a Carlisle
utcába a mi határunkra. A vacsora utáni éjszakán.
Kérdő tekintetemet látva magyarázkodni kezd.
– Azt követően, hogy Aria megölte Stephant és Romano átadta
az üzenetet Talverynek. Aztán tegnap valami más is
megváltozott.
Becsukom a szemem és felidézem magamban azt az éjszakát.
A büszkeséget és az Aria iránt érzett növekvő vágyakozásomat,
miután végzett Stephannal.
– Akkor bizonyosodott meg arról, hogy Aria nálunk van.
–  Igen. Úgy döntött, hogy több embert mozgósít a felénk eső
utcáiban.
– Szóval akkor megtámad minket?
Önkéntelenül is elvigyorodom. Imádom az ilyen kihívásokat,
meg azt, ahogy az adrenalin tombol a véremben.
–  Ugyanannyi embere van mind a két határsávban. Ha én
lennék az ő helyében, akkor téged kapnálak el.
 y g p
– Tudja, hogy megengedtük Ariának Stephan kivégzését.
–  Talán ez az oka annak, hogy ugyanannyi ember van a
területe mind a két peremén, és nem az összes embere a mi
utcáinkon portyázik.
Két malomkő közé került, két ellenség tart kést a torkához. Ki
tudja, mi jár a fejében?
Daniel komorabb hangon folytatja:
– El kell mondjak valamit, ami nem fog tetszeni neked.
–  Nézze meg az ember… Van képed félbeszakítani ezt a
kellemes csevegést…?
– De lazán viccelődik valaki!
– Talán eltanultam tőled egy s mást.
–  Mi történt tegnap éjjel, ami miatt közelebbre vezényelte
hozzánk az embereit?
– Ez lenne az, amit el akarsz mondani nekem? – tapintok rá a
lényegre. Továbbra is a tollammal kocogtatom az íróasztalt,
miközben átgondolom, miket is mesélt Romano a terveiről azzal
kapcsolatban, hogy alig négy nap alatt meg akarja tizedelni az
ellenséget.
Daniel kényelmesebb pózt vesz fel, biccent egyet, de a
szemében továbbra is aggodalom lángol.
– Romano és Talvery is tudja, hol vannak a lányok.
Jól láthatóan nyel egyet.
– Követtek minket.
Csak bólintok, mert nem akarom tudomásul venni, amit
mond.
– Ez biztos? – kérdezem, és érzem, hogy megfeszül a vállam.
– Igen – válaszolja fáradtan, majd végre abbahagyja a lábával
a dobogást. – Mit csináljunk a két nővel?
– Ha Addison nem jön vissza magától… Azt akarom, hogy Aria
a cellában várja ki ennek az egésznek a végét.
Nyilvánvaló, hogy Daniel csalódott, sőt dühös. Cseppet sem
érdekel, mivel áltattam Ariát, mit ígértem meg neki, de az sem,
hogy milyen kibaszott helyzetbe kerültem miatta.
Mindezek a legcsekélyebb mértékben sem izgatnak.
A birtoklás vágya lángol a véremben. Alig bírom visszafogni
 gy g g g
magam, ezért az indulataimat inkább Daniel felé irányítom.
– Te pedig eldöntheted, hogy mit csinálsz a saját csajoddal.
– Ezt nem teheted Ariával! – Van pofája megszabni, hogy mit
tehetek és mit nem? – Nem zárhatod be csak úgy, arra számítva,
hogy nem fog ellenállást tanúsítani!
–  Csakis azért vagy ennyire kiakadva, mert a balhé hatással
van rád meg Addisonra is. Nagyon sajnálom, de nem fogom
megengedni Ariának, hogy itt hagyjon. Nem bizony!
Az utolsó mondatot összeszorított fogaim között alig tudom
kinyögni. Felgyorsul a szívverésem és ökölbe szorított kezemen
kifehérednek a bütykök.
– Egy foglyot akarsz magadnak, vagy egy társat?
Danielnek sikerül kizökkentenie a kérdésével.
–  Sosem fogadja el, hogy a társa lennék. Örökre az
ellenségének fog tartani – mondom ki a szívemet rémülettel
megtöltő igazságot. Ez a háború elkerülhetetlen. Meg fogom ölni
az apját. Amikor pedig véget ér a küzdelem, Aria kizárólag
ellenségnek fog tekinteni.
– Mi lenne, ha a társadként bánnál vele?
–  Olyasvalakit akarok, aki viszonozza az érzelmeimet –
gyónom meg az öcsémnek. – Azt akarom, hogy az a lány
szeressen, ám egy hét múlva erre már a leghalványabb esély
sem marad.
–  Annyira elvakít a gyűlölet, hogy nem látod a lényeget –
magyarázza Daniel úgy, mintha egy idiótával beszélne.
–  A te kapcsolatod Addisonnal egészen más. Ne próbálj úgy
tenni, mintha ugyanolyan lenne a helyzetünk. Te is kurva jól
tudod, hogy ez így van!
A fejét csóválja, de egy szót sem szól.
– Vissza fogom zárni a cellába, ha rákényszerülök – jelentem
ki ellentmondást nem tűrően, és Daniel mögött a zárt ajtót
bámulom. Aria egyszer már vágyott rám, és én el fogom érni,
hogy ez újra megtörténjen. Megtanulja, hogyan bocsásson meg
nekem.
– Beléd meg mi ütött? Még sosem láttalak ilyennek – kérdezi
Daniel aggódva, vagyis inkább együttérzően.
 gg gy gy
–  Szerettem azt a lányt – felelem meglehetősen nyersen;
érzem, ahogyan semmivé foszlik az önuralmam. Aria miatt ez
gyakran történik így.
– Igen, és? – kérdezi Daniel, mintha nem értene. Mintha nem
lenne nyilvánvaló, hogy az ellenségbe lettem szerelmes.
Mindörökre ellenfelek maradunk, még azután is, hogy minden
rokona meghalt, és én újra magamhoz veszem. Semmit nem
tehetek ez ellen.
Rohadtul semmit.
– Tehát még mindig szereted. Akkor miért bánnál így vele?
– Nem tudom, mi az a szerelem.
–  Ne legyél ilyen kibaszott seggfej! Ez az önsajnálat cseppet
sem illik hozzád, Carter.
– Elmész te a picsába! – kiáltom. – Addison le fog lépni, te meg
kiskutyaként szaladsz a nyomában, csakhogy ő a végén vissza
fog jönni hozzád, mivel te semmit sem követtél el ellene. Aria
viszont…
Miközben beszélek, egyre jobban kiszárad a szám és az a
veszély fenyeget, hogy mindjárt megfulladok, ha hangosan
kimondom a gondolataimat.
–  Le fogom mészárolni a családját! Korábban meg bezártam
egy cellába, és megbüntettem!
–  A kettőtök kapcsolata tényleg más, mint a miénk, de Aria
számára így is nyilvánvaló, hogy szereted.
–  A szerelem néha nem elegendő. Nem tudom, hogy téged
mikor nyelt el ez a fantáziavilág, Daniel. Én a valóságban élek,
mégpedig gazemberként. De te csak folytasd, etess azzal, hogy
Aria mindezek után és ellenére is szeretni fog. Hitesd el
önmagaddal is ugyanezt. Úgy majd nyugodtan fogsz aludni!
Az öcsém nem válaszol. Eltelik egy pillanat, aztán még egy,
amikor váratlanul feláll és magamra hagy.
Ahogy becsapja maga után az ajtót, egyből visszafordulok a
kijelző felé. A kamerák képére összpontosítok, miközben forr a
vérem és görcsbe rándul a gyomrom. A testemben harag,
megvetés és félelem tombol.
Nagyon régóta nem féltem semmitől sem.
 gy g
A valódi rettegés azzal fenyeget, hogy elemészt. Könnyen
megtörténhet, hogy elveszítem Ariát.
Mi lenne, ha a társadként bánnál vele? Daniel szavai
visszhangot vetnek a fejemben. Hogy a fenébe beszélhet
ilyenről, miközben jól tudja, mivel járna mindez?
Aria továbbra is a mobilját bámulja, mire én a legcsekélyebb
habozás nélkül felkapom a sajátomat az asztalról és felhívom.
Alig egy nappal ezelőtt még itt feküdt keresztben az
íróasztalomon, miközben én a puncijával meg a seggével
játszottam. Jól tudtam, mennyire élvezi ezt, és azt hittem, hogy
szerelmes belém.
Egy nap alatt azonban minden megváltozhat.
A telefonja csak egyszer cseng ki. Máris felveszi és két kezébe
zárva a mobilt a füléhez szorítja.
– Halló?
Már a hangjától is megnyugszom. Ami vele kapcsolatos
minden enyhítő balzsamot jelent a bennem tomboló haragra.
– Gyűlölsz engem? – kérdezem, mert tudnom kell az igazat.
– Megölted már őket?
Szomorúan elmosolyodom és az ujjaim hegyével megérintem
a kijelzőt. Látom, ahogy Aria nyel egyet, miközben telnek a
másodpercek. Mivel nem válaszolok azonnal, elkezd
összeomlani. Gyűlölöm ezt a helyzetet.
Azt, hogy pontosan ez fog történni vele.
–  Nem. – Abban a pillanatban, ahogy kimondom ezt a
szócskát, előrecsuklik a feje, és hallom, hogy vesz egy mély
lélegzetet. – De tudod jól, hogy ennek meg kell történnie.
Figyelmeztetésemet hallva az ágyon még törökülésben ülő
lány kihúzza magát.
–  Igen, tudom – feleli. Nézem, ahogy megragadja az
ágytakarót, megigazítja, de közben fájdalmasan összerezzen.
Alighanem még mindig fáj neki az a hely, ahol elvertem a szíjjal.
De hát alig hagytam rajta kék foltokat! Visszafogtam magam,
ám ennek dacára is tudom, hogy még mindig szenved.
Alig kapok levegőt, amikor feltesz egy kérdést:
 – Ezek szerint az is elkerülhetetlen, hogy gyűlöljelek?
– Erről te döntesz.
–  Pár emberről már tudom, hogy meghalt – ismeri be
fájdalomtól eltorzult hangon. Olyan nehezen és vonakodva
beszél, hogy alig hallom, amit mond. Eltelik egy pillanat, aztán
még egy, csak az állóóra ketyegése töri meg a csendet.
Aria eltakarja a száját, a füléhez szorítja a mobilt,
valamennyire összeszedi magát és még mindig feszülten figyel.
–  A mi szakmánkban elkerülhetetlenek a veszteségek. – Ez
minden, amit felelni tudok. Eszembe jut valami. – Sajnálom.
– Én is sajnálom – feleli egy pillanattal később.
– Most minden pontosan ugyanolyan, mint korábban, amikor
lelőtték az apád előtt felsorakozó harcosokat. Érte harcoltak,
érte haltak meg. Korábban már megtörtént ugyanez.
–  Mondok én neked valamit, ami talán nem ennyire
nyilvánvaló számodra, Carter – kezdi összeszedetten, ami
egészen addig reménnyel tölt el engem, amíg nem folytatja. –
Annak idején gyűlöltem az embereink gyilkosait. Csak éppen
nem tudtam, kit tegyek felelőssé a katonáink halála miatt.
– Romanót!
–  Tessék? – értetlenkedik, és már ez az egyetlen szó is elég
ahhoz, hogy bennem újra életre keljen a remény.
– Gyűlöld inkább őt, és ne engem!
Lehet, hogy gyáva vagyok, amiért Romano mögé bújok, de
Aria egészen egyszerűen nem gyűlölhet engem. Nem tudom,
mitévő lennék, ha meggyűlölne.
Lassan hanyatt dől az ágyon. Felnéz a mennyezetre, aztán
megkérdezi:
– Ezeket az embereket nem te öletted meg?
–  Eddig semmit sem kellett tennem, ám most megváltozott a
helyzet.
–  Mi változott meg? – kérdezi azonnal, de a hangja színtelen
marad, érzelemmentes. Hallom, hogy nyel egy nagyot, mielőtt
folytatná. – Egész pontosan mi változott meg?
A kezével a takarót gyűrögeti, miközben a válaszomra vár.
Csak egy pillanatig habozok. Végül úgy döntök, elmondom az
 gy p g g gy
igazat. Megadom neki, amit kér. Ebben az esetben egyenrangú
társként bánok vele.
–  Apád jelentős erőket vezényelt át közelebb a Carlisle
utcához.
– Az meg hol van? – tudakolja. A keze az ágyra hanyatlik, de
még mindig markolja vele a takarót.
Dacára annak, mennyire szeretné átlátni a helyzetet, még
rengeteg dolgot meg kell tanulnia.
– Egyutcányira a területeink határától, Talvery kisasszony.
Feláll a farkam, miközben úgy beszélek vele, mintha az
ellenséggel tárgyalnék. A kismadaram királynőként viselkedik.
Lenyűgöző uralkodó lehetne belőle.
– Nem tetszik, hogy így szólítasz – mondja halkan, ám az ajkát
sokáig még azután sem zárja össze, hogy kimondta a szavakat.
A képernyőn nézem, ahogy a másik keze rásimul a hasára.
–  Az apád hamarosan beindítja a hódító támadást.
Meglehetősen látványosan.
–  Csak a területét védi! – vág vissza azonnal, meglehetősen
logikusan. Emiatt önkéntelenül is hátrébb csúszok a
székemben.
– Emlékezz arra, hogy ki vagy, Aria.
– Éppen ezen töröm a fejem, Carter.
A fejedelmi magabiztosság felhőként öleli körbe, amikor így
beszél velem. Mintha majdnem egyenrangúak lennénk.
Olyankor viselkedik így, amikor képmutatás nélkül, őszintén
feltárulkozik előttem.
Arra használom fel ezt a lehetőséget, hogy pontosan a tudtára
adjam, kicsoda és ki lesz mindörökre.
– Te az enyém vagy.
– Valóban?
Szomorúság árad a hangjából, miközben becsukja a szemét.
– Igen. – Majdnem beleüvöltök a képernyőbe, ahogy közelebb
hajolok. Bárcsak ott lehetnék mellette!
–  Mi van akkor, ha elmennék innen; ha kimennék… hogy
találkozzam valakivel? – kérdezi, és én pontosan tudom, kiről
beszél. – Akkor is a tied lennék?
 A fülemben dübörög a vérem, és kénytelen vagyok elnyelni a
számra tóduló első szót, meg a következőt is.
Végül az egyetlen általam ismert igazsággal válaszolok:
– Te mindig az enyém leszel.
–  Carter – mondja Aria elakadó hangon, és bár folytatja, a
tenyerével eltakarja a szemét. – Félek.
–  Dehogyis! Bátor vagy – bizonygatom, mire fel ő
rosszkedvűen felnevet.
–  Attól rettegek, hogy elbukom, és akkor mi mind a ketten
egyedül maradunk – magyarázza. Letörli a könnyeket az
arcáról, kicsit arrébb mozdul az ágyon és megint összerezzen a
fájdalomtól. A tekintetem a kisszekrény felé villan, ahol a
fájdalomcsillapító krémet hagytam. Még mindig ugyanott van,
mint tegnap éjjel.
Nem törődöm Aria szavaival, és eszem ágában sincs
belegondolni a felvetett lehetőségbe. Ehelyett ezt kérdezem:
– Még mindig fáj ott, ahol megbüntettelek?
Ismét felnevet, mielőtt válaszolna.
– Igen. Rajtam hagytad a bélyeged, Mr. Cross.
–  Még sokszor beléd akarom nyomni a bélyegem,
kismadaram.
Hallom, hogy vesz egy mély lélegzetet. Halkabban folytatom
és elfeledkezem mindenről. Csak mi ketten számítunk.
– Szereted, ha kismadaramnak hívlak?
Eltelik egy pillanat, mielőtt suttogva válaszolna:
– Igen.
Megint közelebb hajolok a képernyőhöz. Bárcsak meg tudnám
most érinteni őt! De nem lehet. Nem, hiszen jól tudom, az
ellenség bármelyik pillanatban ránk törhet. A harcosaim ott
lesznek Aria mellett és megvédik.
Csakis az számít, hogy biztonságban legyen.
–  Használd a tőlem kapott krémet – figyelmeztetem, és
közben a reagálását figyelem.
A tubusra pillant, de nem nyúl utána. Ideges leszek, amiért
semmibe vette a kérésem. Én csak segíteni szeretnék neki.
– Mi van akkor, ha ezt akarom érezni? – kérdezi Aria, mielőtt
összeszidhatnám. Zavarba jövök. – Mi van akkor, ha azt hiszem,
rászolgáltam arra, hogy még mindig érezzem a fájdalmat, és
nem akarom használni a balzsamot?
Megremeg a hangja, de azért bátran tartja magát.
Szegény Aria!
Két, egymással ellenséges világ súlya nehezedik a vállára. A
küzdelem következményei súlyosabbak annál, mint amit bárki
emberfia el tudna viselni.
–  Meg kell gyógyulnod, mert azt akarom, hogyha majd
engedetlen leszel, egy új vászon várjon rám, amit használhatok
– mondom játékosan. Őszinte mosoly ragyog fel az arcomon és
enyhül bennem a feszültség, amikor Aria jókedvűen felnevet. E
halk, kedves hang pont olyan nőies, mint a viselője.
– Hát erre nem gondoltam volna – ismeri be, aztán kiül az ágy
legszélére. Kibújik vékony, testhez álló pizsamanadrágjából.
Alatta nem visel fehérneműt.
Ettől ismét rádöbbenek arra, hogy kőkeményen áll a farkam.
Lüktetve nekinyomódik belülről a cipzáramnak;
legszívesebben hátradőlnék, hogy megigazíthassam, ám
ehelyett még közelebb hajolok a képernyőhöz.
A válla és a füle közé szorítva a mobilt Aria kézbe veszi a
tubust.
– Látsz most engem? – kérdezi.
– Igen.
Jutalmul egy halvány mosolyt kapok, majd a lány körülnéz a
szobában, de persze nem tudja, hol a kamera.
– Tedd le azt a krémet, Aria! – parancsolom, és érzem, ahogy a
farkam megremeg a vágytól. A lány engedelmeskedik.
Visszateszi a balzsamot a helyére, és most csupán a vékony
pamutpólóját viselve áll előttem.
–  Igenis, Carter – szól bele megjátszott együgyűséggel a
mobilba.
–  Hangosítsd ki a telefonod! – utasítom ügyelve arra, hogy
érzelemmentes maradjon a hangom, és ne derüljön ki, milyen
mély, perzselő vágy fogott el iránta. Megteszi, amit mondok, és a
következő pillanatban máris kap tőlem egy újabb utasítást: –
 p p gy j
Tedd le az ágyra, és állj pontosan úgy négykézlábra, mint
tegnap éjjel.
A kamera olyan szögben mutatja, hogy jól látszik a puncija.
Még a pólója alá is belátok, mivel mélyen lelóg a dereka alá.
Szembeötlő a két halvány rózsaszín mellbimbója.
– Kibaszottul tökéletes vagy – hördülök fel mély hangon, majd
lehúzom a nadrágom cipzárját, megmarkolom a farkam, aztán
lassan húzogatom rajta az előbőröm.
Nyelek egy hatalmasat, mert Aria ujjai lassan megközelítik a
vágytól nedvesen csillogó ágyékát.
– Tetszik ez a látvány, Mr. Cross? – kérdezi egy szirén érzékien
csábító hangján.
–  Talvery kisasszony, kibaszottul imádom – hörgöm
összeszorított fogaim között. Miközben a farkam verem, Aria
beledugja a hüvelyébe az ujjait és becsukja a szemét. Az arcát
nekiszorítja a párnának.
Kinyílik az ajka és olyan halkan kezd el nyöszörögni a
gyönyörtől, hogy alig hallom meg.
– Bárcsak le tudnám nyomni a farkam a torkodba! – mondom,
miközben előváladék borítja be a makkom. Alaposan
szétkenem rajta és megborzongok a hátamon végigfutó
remegéstől.
Engedelmes kislányként ezt a választ adja:
–  A faszoddal a számban fuldokolni kezdenék. Imádom,
amikor így bánsz el velem.
Kihívó szavaitól elképesztően keménnyé válik a farkam, és
nyilvánvaló, hogy mindjárt elélvezek.
–  Ujjazd magad gyorsabban! – parancsolom, mire ő azonnal
engedelmeskedik. Karcsú ujjai ki-be mozognak szűk
puncijában. A háta ívben megfeszül, és a csípője megremeg a
gyönyöre kapujában.
–  Ne mozdulj és ragadd meg a segged ott, ahol elvertelek,
miközben rám gondolva elélvezel! – utasítom. Megfeszülnek a
heréim. A lány engedelmeskedik. A fejét belenyomja a párnába,
egyik kezével megmarkolja a seggén a lila foltot, a másikkal
pedig vad önkielégítést végez. Amikor őrjöngve elélvez, az
p g g g j g
oldalára dől és a nevemet kiáltja.
Az én nevem.
Vele együtt lesz jó nekem is. Úgy élvezek bele a markomba,
mint egy hülye, kis középiskolás. Nagyon jó lenne, ha semmi
sem választana el minket egymástól. Ha egy másik világban
élnénk.
 10. FEJEZET

Aria

Nagyon különös érzelmek vágtáznak végig rajtam.

Legkönnyebben a félelmet és a szorongást lehetne megragadni,
de görcsölő gyomrom csomójában még más is kavarog.
Carter elérte, hogy semmivé váljon a feszültség, amikor rám
szólt, hogy nyúljak magamhoz. Amikor engedelmeskedem neki,
minden rossz elmúlik, és ez a kellemes érzés még jóval azután
is kitart, hogy Carter leteszi a telefont.
Miközben kimegyek a hálószobából, jól tudom, olyasmit
teszek, aminek ő nem igazán örülne. Kezd lefoszlani rólam a
meghunyászkodással járó, kellemes köd. Elfogadom, hogy ez
elkerülhetetlen. Mielőtt Carter megszakította volna a vonalat,
azt mondta, én dönthetem el, hogy mit teszek ma este.
Választási lehetőséget biztosított számomra, amit ki fogok
használni. Több akarok lenni annál, mint ami az életem során
valaha is voltam.
Elszégyellem magam, amikor váratlanul arra gondolok, olyan
nő akarok lenni, aki ott állhat Carter oldalán. Azért szégyellem
magam, mert most nem Carterért teszek valamit. Nem is az
apám kedvéért.
Bár Nikolaihoz megyek, ez a találkozó nem róla szól.
Hanem rólam.
A szívem vadul kalapál a mellkasomban, a véremben pedig
lángol az adrenalin. Ma este méltó leszek a nevemre. Aria
Talvery vagyok, egy hírhedt bűnszövetkezet vezetőjének a
lánya. Két egymással háborúzó férfi között álló nő.
Az apám azt követelné, hogy önként maradjak a szobámban.
A szeretőm bezárna a házába és elvárná, hogy engedelmesen
ott maradjak.
 Én viszont mától kezdve az leszek, aki lenni akarok. Az sem
számít, ha eközben elveszítem mind a kettőjüket.
Az sem, hogy a Carter miatt egy órával ezelőtt átélt gyönyör
még mindig itt izzik az ereimben.
Addison éppen a konyhában foglalatoskodik valamivel.
Elbizonytalanodom. Bemenjek hozzá? Egyetlen szóval sem
árultam el neki, mire készülök. Úgy érzem, mintha hazudnék,
amikor megőrzöm vele szemben a titkaim.
Úgy döntök, elmondom neki, hogy kimegyek a városba, ám
meghallom a mikró csipogását és megérzem a csirkehúsleves
kellemes illatát. Vigaszt ígérő étel, amire igen nagy szükségem
lenne.
Addison jókedvűnek tűnik, ám jól tudom, ez nem lesz így, ha
majd megfordul és észrevesz. Amióta megkaptam az üzenetet,
egyfolytában amiatt tépelődöm, hogy mennyit mondjak el neki
belőle. Szeretnék számítani rá, a bizalmamba fogadni, ám
ugyanakkor el akarom kerülni, hogy megperzseljék a
bensőmben tomboló lángnyelvek.
Nem tudom, mitévő legyek.
Tényleg fogalmam sincs arról, hogy mit csináljak, ám az
egyértelmű, ha Addison kikérdez, akkor mindenről beszámolok
neki. Soha nem fogok hazudni a barátnőmnek.
–  Vacsit főzöl? – kérdezem, amikor kinyitja a mikró ajtaját.
Nem néz hátra, miközben válaszol. Bárcsak felém fordulna! Jó
lenne minél hamarabb túlesni ezen a vallomáson.
–  Kérsz belőle? – kérdezi halkan, ám a hangjából teljesen
hiányzik az a jókedv, amire számítottam. Nézem, ahogy leteszi
az edényt, miután leszedte és összegyűrte a tetejére rakott
papírtörülközőt. Csak ekkor pillant végre rám.
– Jól vagy? – előzöm meg a kérdéssel, de Addison nem törődik
vele, hanem felteszi a magáét.
–  Hova mész? – tudakolja álomittas hangon. – Carterrel
találkozol?
A homloka közepén elmélyülő ránc jól jelzi, mennyire
aggódik. Ökölbe szorított kezét a csípőjére teszi és vesz egy mély
lélegzetet. Ezt látva elmosolyodom és némiképpen enyhül a
 g y pp y
bensőmben lüktető feszültség.
Imádom ezt a csajt, és azt, hogy ennyire meg akar védeni.
Bárcsak el tudnék bújni a szoknyája mögött!
–  Valaki mással fogok találkozni – felelem, és érzem, ahogy
szétárad bennem a bizonytalanság, eléri a torkomat, majd rám
tör a valódi félelem is, amikor Addison megkérdezi:
– Carter tud róla?
– Igen – vágom rá, bizonytalanul kifújva a levegőt.
Egyik lábáról a másikra áll. Nem válaszol, de látom, hogy
elcsitul a bensőjében a harc. Nyilvánvaló, hogy sok mindent
szeretne tudni, de végül úgy dönt, egyetlen kérdést sem tesz fel.
A két legfontosabb tény az, hogy ki és miért vár rám.
Valamikor régen pont olyan voltam, mint Addison.
– Nem lesz semmi baj.
Legalább annyit megtehetek Addison kedvéért, hogy
eloszlatom a kételyeit, bár úgy érzem, túlzás, amit állítok.
Mintha mindent kockára tennék, ami súlyos
következményekkel járhat. Ezzel máris tisztában vagyok, mivel
megfontoltan átgondoltam a találkozó lehetséges kimeneteleit.
Akkor is meg kell tennem.
– Meg akarok próbálni valamit, amivel megállíthatnám ezt az
egészet.
Ezzel a pár szóval akarom jelezni, hogy mire készülök, ám
Addison nem tesz fel további kérdéseket.
– Sikerült meglepned – ismeri be, és lekonyul a szája széle.
Vajon miért?
– Mi a baj? – kérdezem, nem törődve a nyilvánvaló tényekkel,
és közben úgy érzem, mintha a szívem a torkomban dobogna.
Óvatosan közelebb lépek, mert nem akarom megbántani ezt a
lányt, és nem szeretném úgy itt hagyni, hogy ne tarthatná
magát a barátomnak.
A legjobb barátnőmnek.
Kénytelen vagyok összekulcsolni a két kezem magam előtt,
mert legszívesebben megragadnám a vállát. Erre azonban
semmi szükség, mert Addison nyúl utánam. Megsimogatja az
alkarom és habozva elmosolyodik.
 y
–  Te nálam sokkal jobban kezeled ezt az egészet. Én meg
csak…
Bár elhallgat, a hangvétele mindent elárul. Gyengének érzi
magát.
Nem tudom elviselni ezt a helyzetet, ezért amilyen gyorsan
csak tudom, magamhoz ölelem.
–  Dehogy kezelem jól; elképesztően béna vagyok. –
Próbálkozom egy gyengécske viccel, de most nem jön be a
tervem. Addison remegve, mélyen beszívja a levegőt és ismét a
levesestányért bámulja.
– Daniel tegnap azt kérte, hogy bocsássak meg neki.
Meglep, hogy hirtelen témát vált. Nem tudom, hogy rám
haragszik-e, vagy sem. Szinte suttogva teszem fel a kérdést:
– Mit mondtál neki?
–  Azt, hogy nem tudom, miként bocsáthatnék meg. Amikor
ugyanis beleszerettem, még valaki egészen más volt.
– Sajnálom – mondom, miközben megszorítom a kezét.
Felzokog, és én is úgy érzem, hogy el fogom bőgni magam.
Addison nem rám néz, hanem a plafont bámulja.
Nem akar sírni.
– Azt mondta, hogy remekül tudok saját magamnak hazudni,
ám nincs ezzel semmi baj, és még így is szeret – szipogja. –
Hihetetlen, hogy milyen vakmerő, igaz?
Szomorúan elmosolyodik, de a megjátszott jókedve semmivé
foszlik, és végre előbukkannak a könnyei.
–  Annyira hiányzik! – zokogja bele halkan a vállamba, és
átkarol. Sietve viszonozom az ölelését, és erősen tartom a
karomban. Nagyon fáj, hogy ilyen állapotban kell látnom. Ha
visszamehetnék a múltba, megakadályoznám, hogy megtudja
az igazat.
Bárcsak ne lett volna az események tanúja!
Bárcsak sose tárult volna fel előtte az a világ, amiből én sem
tudok elmenekülni!
Alig néhány másodperccel később hátrébb húzódik, megrázza
a kezét, arrébb megy, de egyből visszajön hozzám. A
nyugtalanságát jól jelzi, hogy ugyanúgy jár fel s alá, mint én,
csak éppen kisebb köröket megtéve.
– Kezdek megőrülni – mormogja, és újra szipog egyet.
–  A Cross fivérek nagyon értenek ahhoz, hogy kikészítsék a
szerelmeiket – felelem fapofával, de aztán halványan
elmosolyodom. Csak egy perccel később tud a szemembe nézni,
és amikor ezt teszi, a tekintetében nyoma sincs a jókedvnek.
–  Esküszöm, sosem tudtam, hogy mivel foglalkoznak. Daniel
azonban elmondta nekem, hogy ő mindig is rossz ember volt,
ám ez nem akadályozta meg azt, hogy szerelmes legyen belém.
Vagy azt, hogy annak idején én is szeressem őt.
Megdörzsölöm Addison karját, és közben úgy érzem, ez az
egész az én hibám. Utálom magamat miatta.
Bárcsak visszatérhetnék a múltba!
De jó is volna! Rengeteg mindent megváltoztatnék.
–  Szeretnék innen lelépni Daniellel, ám ő nem hagyja itt a
fivéreit. Nem hinném, hogy valaha is rá tudnám erre venni. Ha
viszont együtt maradnak, ilyen lesz az életük… Együtt fognak
uralkodni.
– Daniel nem egy szörnyeteg, Addie. – Nem tudom, hova akar
kilyukadni ezzel a gondolatmenettel, de nem fogom
megengedni neki, hogy olyasmire összpontosítson, ami soha
nem fog megváltozni. – Azért viselkednek így… mert nincs más
választásuk.
Mély fájdalom hasít belém, amikor kimondom e szavakat,
hiszen, amióta csak az eszemet tudom, engem is ugyanezzel a
magyarázattal etettek.
–  De hogyan élhetnénk így: tudva, hogy mivel foglalkoznak?
Meg azt, hogy mire képesek?
–  Úgy, hogy emlékezünk arra, mitől lettek ilyenek. Megadjuk
nekik azt a szeretetet, amire szükségük van mindaddig, amíg
viszonozzák az érzelmeinket.
Addison szemébe nézve őszinte meggyőződéssel beszélek.
–  Jól tudom, hogy szeretetre van szükségük. Kétségbeesetten
vágynak arra, hogy szeressék őket.
Kicsordul a könny a szememből, amikor Addison elfordul, ám
 y
az arckifejezése elárulja, pontosan tudja, hogy ez az igazság.
Nem létezik olyan érv ebben a világban, amivel cáfolni lehetne
a valóságot
Pizsamafelsője ujjával megtörli az arcát. Már a hálóruháját
viseli, kimerültnek tűnik. Óriási súlyt rak a vállára, hogy egy
olyan férfiba szerelmes, aki az én világomból származik. Én ott
nőttem fel. A szívem egy része irigységgel telik meg, de akkor is
ez a helyzet.
–  Daniel szeret téged, Addie – suttogom, és megszorítom a
lány kezét.
Viszonozza a gesztust, aztán leengedi a kezét.
–  Tudom. De ha elfogadom ezt az egészet, akkor semmivel
sem vagyok jobb nála. Azt pedig sosem fogom elfogadni, amit
Carter veled csinált. Még akkor sem, ha te beletörődtél.
– Carter nem is hasonlít Danielre! – vágom rá élesebb hangon,
mint ahogy szeretném. Megpróbálom enyhíteni a feszültséget,
ezért hozzáteszem: – Ráadásul tudom, mi mozgatja Cartert,
Addie.
Szeretnék még többet is elmondani, de képtelen vagyok
kimondani a szavakat. Nem mesélhetem el, hogy mit csinált az
apám, és azt sem, hogy Carter miben hisz.
Egy titokzatos, megmentő női hangban.
Ha ugyanis mindenről beszámolnék Addisonnak, akkor az
lenne a következő logikus lépés, hogy kimondanánk, Carter
nem az én hangomat hallotta. Nem én voltam az az erőforrás,
ami lehetővé tette, hogy életben maradjon.
Amikor erre a titkomra gondolok, éles fájdalom hasít a
szívembe és ismét rám tör a rosszullét.
– Mikor fogsz itt hagyni? – kérdezi Addie ismét témát váltva. A
konyhapulthoz lép és elővesz egy kanalat a fiókból. A fém
hozzákoccan a kerámiához, ahogy kavargatni kezdi a levesét. –
Titkos találkozó késő éjjel?
Megpróbál tréfálkozva korholni, de nincs erő a
szemrehányásában.
Miközben válaszolok, a szájához emeli a kanalat, ráfúj, aztán
lenyeli a levest.
 y
– Nem olyan nagy titok, és nemsokára újra itt leszek.
– Érdemes megkérdeznem, hogy hova mész?
Nem tudom, mit mondhatnék el neki. Eszembe jut, milyen
sokszor voltam kíváncsi, de nem mertem kérdéseket feltenni.
Bárcsak valaki megszabadított volna a félelmeimtől és többet is
elmesélt volna arról a világról, amelyikben élek! Végül éppen
emiatt mesélek még kicsit:
–  Egy gyerekkori jó barátommal találkozom, aki amúgy az
apám egyik katonája.
Addison elsápad és gyors pillantást vet a konyhaajtó felé.
Nem is tudom, talán azt hiszi, hogy Eli áll ott. Csak suttogva mer
megszólalni:
– Nem lesz baj belőle?
A szemével könyörög azért, hogy legyek őszinte. Éppen ezért
kimondom az igazat. Egyik kezemmel megfogom a vállát, és a
tekintetemet nem merem levenni a szeméről, miközben
válaszolok:
– Már rég meg kellett volna tennem.
– De mi van akkor, ha megpróbál visszavinni téged?
Képtelen lennék elmondani neki, milyen sokat számít nekem
az, hogy ilyen őszintén aggódik értem.
Megrázom a fejem.
–  Eli velünk jön, és Carter is tud róla. Nem hagylak cserben,
Addison, ígérem. Carter nem engedné.
– Szóval akkor ti ketten…? – Nem fejezi be a mondatot.
– Beszélő viszonyban vagyunk, de nem békültünk ki – felelem
megfontoltan.
–  Akkor miért mész el a találkozóra? – kérdezi, és ebből
nyilvánvalóvá válik, meg fogja érteni az érveimet.
– Egy olyan jó barátom lesz ott, aki nemsokára meghal, vagy
segít megölni azt a férfit, akit szeretek. – Elő akarnak törni a
könnyeim, de visszatartom őket. Ez a keserű igazság, és jól
tudom, fel kell lépnem ellene. – Ha nem teszek valamit, akkor
csak e két lehetőség közül választhatok.
– De te… – Addie nagyon nem akar a szemembe nézni. Végül
összeszedi magát és feltesz egy olyan kérdést, amire nem tudom
 g gy y
a választ. – Bármit is mondasz neki vagy kérsz tőle… Hallgatni
fog a szavadra?
Cason pontosan abból az irányból bukkan fel, ahová Addison
bámult.
–  Nem tudom – felelem bágyadt mosollyal, miközben a
közeledő szemébe nézek. Nagyot dobban a szívem, mert arra
gondolok, hogy Nikolai egyfolytában titkolózott előttem. Úgy
hittem, ezzel engem védelmez, de ma már tudom, hogy nem
volt igaza. Addison is odafordul, ahova én nézek, és amikor
beleteszi a tányérját a mosogatóba, a porcelánon megcsörrenő
fém hangja jelzi, hogy véget ért a beszélgetésünk.
– Vigyázz magadra – mondja halkan, és kimegy a konyhából.
–  Te is – felelem, miközben elhalkulnak a folyosón a
hálószobák felé tartó lány léptei.
Cason bejön a konyhába. A farmernadrágját térdtől lefelé sár
borítja.
Vajon mit csinálhatott…? Önkéntelenül is arra gondolok, hogy
egy nem túl mély sírgödröt áshatott ki az előbb.
– Úgy hallottam, mész valahova.
A férfi abban a pillanatban szólal meg, hogy Addie eltűnt a
konyhából. Vajon a lány megáll a folyosón és
lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve, várja, hogy
kihallgathasson bennünket?
Nem emlékszem, hogy én milyen sokszor tettem így.
–  Pontosan – felelem elszántan, és Cason szemébe nézek. –
Mégpedig ebben a pillanatban.
– Biztos vagy abban, hogy tényleg ezt akarod?
Majdnem harminc centivel magasabb nálam; széles válla és
izmos karja egyértelművé teszi, hogy túlságosan is sok időt tölt
a konditeremben.
–  Te leszel az izomerő. – Nem törődöm a kérdésével, inkább
felteszem a sajátomat. – Ugye?
A fejét félrehajtva jól megnéz magának.
–  Az ilyen kemény legények mind hasonlítanak egymásra –
magyarázom, miközben keresztülmegyek a konyhán a nappali
irányába. Egy modern épületben vagyunk, hatalmas közös belső
 y gy p gy
térrel, így Cason gond nélkül követhet a tekintetével. Összefonja
a karját a mellkasán és nekidől a falnak.
–  Ott van az a seb az álladon, és a bütykeidet tetoválások
díszítik. Talán azért, hogy eltakard velük a hegeket. – Miközben
így beszélek hozzá, lelki szemeim előtt felbukkannak mindazok
a férfiak, akiknek az izomerejét az apám használta fel. Időről
időre eljöttek a házunkba és készpénztől duzzadó hatalmas
borítékokat hagytak ott az apámnak. Bármilyen udvariasan is
viselkedtek velem, pontosan tudom, mivel foglalkoztak.
Véresre verték a késlekedő adósokat. A tekintetem most
megállapodik Cason sáros lábszárán… és ha valaki nem tanult
gyorsan az első leckéből, annak elásták a hulláját.
Felveszem lapos talpú bőr balettcipőm. Felnézek Casonra és
megkérdezem:
– Vannak golyó ütötte sebhelyeid is?
Továbbra is figyelmesen néz rám, de egy szót sem szól. Úgy
tűnik, nem is vesz levegőt. Kihúzom magam és elindulok felé. A
fülében felfedezek egy fülhallgatót. Vajon Carter is hallgatja a
beszélgetésünket? Lehet, hogy Casonra bízta, hogy megállítson,
mivel ő nem elég bátor ahhoz, hogy ezt maga tegye meg?
Elegem van abból, hogy a hallgatag őr miatt önmagammal
beszélgetek.
–  Csak három háztömbnyire kell mennem, és Eli el fog
kísérni. Köszönöm, hogy aggódsz értem.
Miközben elindulok a lépcső felé, a kandalló párkányán álló
órára nézve ellenőrzöm, hogy időben vagyok-e.
Csakhogy Cason úgy dönt, hogy elállja az utam. Széles
mellkasa ugyanolyan leküzdhetetlen akadályt jelent, mint egy
kőfal.
– Javaslom, hogy gondold meg a dolgot – mondja mély, érdes
torokhangon. Fölém tornyosul ez a félelmetes alak. Megdermed
tőle a vérem, a félelem arra ösztönöz, hogy meghátráljak és
egyszerűen csak ép bőrrel megússzam e találkozást.
Ehelyett Cason szemébe nézek és halvány mosollyal a szám
szélén hűvösen, kissé ingerülten ezt mondom:
– Látod, egyből tudtam, hogy te vagy itt az izomagyú.
 gy gy gy gy
Közben olyan erős pánikroham tör rám, hogy majdnem
megfulladok.
Az őrzőm sötét szemébe nézek, találkozik a tekintetünk, de
nem vagyok hajlandó meghátrálni. Sem most, sem később.
–  Most kimegyek – mondom egyértelmű határozottsággal,
miközben belül bizonytalan vagyok.
– Ahogy gondolod.
A válaszát egy csalódott pillantás kíséri. Megfeszül az álla és a
tekintete visszafordul a konyha felé. Megroggyan a vállam és
zihálva beszívom a levegőt, amikor Cason hátat fordít nekem és
elindul előttem, le a lépcsőn. Már korábban is éreztem
ugyanezt; valósággal jéggé dermedek.
Utálom ezt.
A jövőben sem lesz ez másképp. Ha olyanokkal találkozom,
akik erősebbek, fenyegetőbbek nálam, és mintha sötét
árnyékokba burkolóznának, azok mindig ki fogják váltani
belőlem a menekülési kényszert. Csakhogy az ilyen emberek is
ugyanúgy halnak meg, mint bárki más.
Cason hátát bámulom, amikor azt látom, hogy megérinti a
fülhallgatóját. Még innen hátulról is jól hallom, hogy valaki
őrjöngve üvöltözik vele.
–  Aria – Cason már az előtt megszólal, hogy teljesen
hátrafordult volna felém. – Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy
megpróbáltalak megijeszteni.
Úgy hadar, mint aki attól fél, hogy elront valamit. A
tekintetében már halvány nyoma sincs annak a fenyegetésnek,
amelyik miatt egy pillanattal korábban még libabőrös lettem.
– Megbocsájtok – felelem lassan.
Ezt most komolyan gondoltam? Mégis mi a fene történt?
Cason felfigyel ki nem mondott kérdéseimre. Illetve nem is ő,
hanem az a valaki, akinek a dühöngése még most is kiszűrődik
a fülhallgatóból. Természetesen Carter őrjöng valahol. Kis híján
elmosolyodom, amikor meghallom a hangját, de visszafogom
magam, mert Cason folytatja:
–  Egyedül a te dolgod, hogy milyen döntést hozol, nekem
pedig nincs jogom beavatkozni. Csakis azért vagyok itt, hogy
p g j g gy gy
megvédjelek.
Úgy beszél, mintha éppen esküt tenne. A tekintete őszinte
megbánást tükröz. Vajon mit gondolhat rólam? Egészen eddig a
pillanatig ez a kérdés fel sem merült bennem.
–  Soha többé nem fogok hátat fordítani neked – ígéri, és
bocsánatkérően összekulcsolja a két kezét maga előtt. Ráadásul
megroggyan a válla és lehajtja a fejét, hogy azonos
magasságban legyen a szemünk. – Akarod, hogy odavigyelek
Elihez?
– Itt vagyok.
Összerezzenek, ahogy meghallom Elit, és szégyenletes módon
hátrébb lépek. A faszi galádul elmosolyodik, mintha büszke
lenne arra, hogy sikerült rám ijesztenie. Egyik kezem a
mellemre simul és a hátamat nekivetem a falnak. Eli egy fehér
farmerdzsekit nyom a kezembe.
– Megijesztettél! – szólok rá, amikor végre levegőhöz jutok.
–  Tudom – feleli Eli, és úgy vigyorog, mint egy jóllakott
macska, majd ismét határozottan kihúzza magát.
Úgy tűnik a szívem továbbra is ki akar ugrani a
mellkasomból.
–  Carter akarta, hogy adjam oda a dzsekit, mert esetleg
szükséged lehet rá – magyarázza, miközben elveszem tőle a
ruhadarabot. A dzseki remekül illik az öltözékem többi
részéhez, aminek örülök is, meg nem is az adott helyzetben.
Szeretném felelősségre vonni a két őrömet és azt követelni,
mondjanak el mindent nekem is, amit Cartertől hallottak.
Csakhogy nem szeretném egyértelművé tenni, milyen keveset
tudok. Nekik semmiképp sem.
– Seggfej! – mormogom, aztán kihúzom magam és igyekszem
megnyugodni. Cason halkan felnevet, mire hármunk között
némileg enyhül a feszültség, de csak egy pillanatra.
– Sajnálom, Aria – szólal meg Eli, miközben a karomra teszem
a dzsekit. – Eléggé önfejű vagyok, és nyilvánvaló, jobban
tenném, ha befognám a szám. Sajnálom.
Ő is sietősen beszél, de őszinte a hangja és zöld szemében
megbánás látszik.
 g
–  Értem én – felelem. Tudom, mivel jár a háború, és mik a
következményei. Makacsul farkasszemet nézünk mindaddig,
amíg Eli meg nem szólal.
–  Készen állsz arra, hogy találkozz az ellenséggel? – kérdezi,
és én egyikükre sem tudok nézni, amikor így felelek:
– Már találkoztam az ellenséggel.
A szemem sarkából látom, hogy Eli arcáról eltűnik a mosoly,
aztán megbök a vállával, mielőtt kimenne az ajtón.
–  Légy óvatos, Aria! – figyelmeztet Cason, miközben halk
lépteim visszhangot vetnek a folyosón. A pulzusom még inkább
felgyorsul, mivel fürgébben kell lépkednem ahhoz, hogy ne
maradjak le Eli mögött.
Egészen eddig mintha csak álmodtam volna.
Hangosan ciripelnek a tücskök és az égen rengeteg csillag
ragyog. Falbrookban még sosem láttam ennyi csillagot.
– Mennyi idő alatt érünk oda? – tudakolom Elitől. Beszívom a
hűvös nyári éjszaka friss levegőjét, és nem törődöm azzal, hogy
az idegességtől görcsöl a gyomrom. A végtagjaim szinte
érzéketlenek, mire ökölbe szorítom e kezem, majd kinyújtom az
ujjaim, végül úgy döntök, hogy felveszem a dzsekit és zsebre
vágom a kezem.
Szétnézek mind a két irányban. Csak a ház utcáit látom.
Amikor ide jöttünk, nem nagyon néztem meg a környéket. Egy
sarokkal arrébb viszont már közelebb állnak egymáshoz az
épületek. Az útkereszteződésben láttam valami nagyobbat is,
talán egy templomot vagy egy italboltot. Esetleg mind a kettőt.
Nem emlékszem.
–  Nincs messze. Ő meg már vár rád – feleli Eli. Már nyoma
sem maradt a korábbi jókedvének, a benti laza hangulatnak.
Rám pillant, én pedig igyekszem nem lemaradni mellőle.
Magasabb, mint én, hosszabbak a lépései. Amikor a szomszéd
utca felől meghallja egy kocsi zúgását, megtorpan, a kinyújtott
karját elém tartva megállít, nem engedi meg, hogy kilépjek az
úttestre, hanem hátratol, neki a bal kéz felőli ház
téglakerítésének.
A kocsi zúgása gyorsan elhal.
 g gy
Elire nézek. Ugyanolyan fülhallgatója van, mint Casonnak.
Nem értem a kiszűrődő szavakat, de tudom, hogy valamiről
éppen most tájékoztatták.
Rémület és pánik jelenik meg a szememben, megroggyan a
lábam. Eli felnéz a házra, az első emeletre, vár, és amikor valaki
újra megszólal a fülhallgatójában, bólint egyet.
A biccentése nem nekem szólt, és ezt mind a ketten jól tudjuk,
amikor lenéz rám és udvariasan elmosolyodik.
– Tiszta a levegő, Miss… – elakad a hangja és krákog egyet. –
Aria.
Továbbra is félek, a tenyerem nyirkos és összeszorul a
torkom.
– Azt reméltem, hogy nem akarsz majd kijönni – folytatja Eli,
továbbra is maga elé bámulva, de én felé fordulok, mert
szeretnék a szemébe nézni.
Még mindig maga elé mered, ezért én is ugyanezt teszem.
–  Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, csak ölbe tett kézzel
ücsörgök, és nem próbálom megakadályozni a háborút.
– Már nem lehet megakadályozni.
–  Egyszer már tétlenül szemléltem, ahogy meghalt az egyik
családtagom – suttogom, és nyelek egy nagyot, mert megjelent
előttem az anyám képe. Kell egy hosszú pillanat ahhoz, hogy
összeszedjem magam. Végül határozottan így szólok:
– Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.
 11. FEJEZET

Carter

Utálom ezt az irodahelyiséget. Azt, hogy a kamerákat bámulom

és csak várok. Nem hiányzik ugyan, hogy kint legyek az utcán,
de feldühít, hogy ebben a pillanatban nem lehetek ott az
embereim mellett, akik most értem teszik kockára az életüket.
Mindaddig, amíg az ellenfelünk nem lép valamit, nem
bízhatunk meg a kiszivárogtatott és a begyűjtött információban.
Így hát várakozom. Az adrenalin ugyanúgy tombol bennem,
mint a gyűlölet és az egyre erősebb harag.
Mégis itt ücsörgök.
Várakozva.
–  Carter! – hallom meg Jase hangját a zárt ajtó túloldaláról.
Azóta nem mentem ki a szobából, hogy Daniel bevágta maga
után az ajtót. Csak most jut eszembe a veszekedésünk. Az
öcséim egymás után benéztek hozzám az irodámba, megszokott
dolognak számít, hogy így jönnek-mennek. Meg az is, hogy a
vállalkozásunk irányítása kedvéért látszólag elfelejtkezünk a
korábbi beszélgetéseinkről.
– Gyere be! – kiáltom, mire az ajtó azonnal kinyílik.
–  Ma reggel megtalálták annak a faszfejnek a hulláját a
folyóban, aki tegnap éjjel betört a Vörös Szalonba és mindent
elvitt a hátsó szobából, amit csak talált.
Jase szavai pengeként hasítanak belém, miközben odamegy a
velem szemközti karosszékhez, megragadja a háttámláját és a
válaszomra várva rám mered.
Egész nap nem csinálok mást, csak ezt. Meghallgatom az
információkat és lépek a sakkbábuimmal. Így épülnek fel az
igazi birodalmak. A vérontás nagyjából annyi, mint leütni egy
huszárt. Néhány szegény fajankó meghal, mire a hatalom
birtokosai megtesznek egy újabb lépést, jól tudván, hogy
további erőszak várható és még sokáig nem lesz vége a
játszmának.
–  A zsaruk mit gondolnak, ki tette? – kérdezem, és a
hüvelykujjammal végigsimítom borostás állam. Meg kellene
borotválkoznom. Nem szívesen ismerem be, de Jase nagyon
hasonlít rám. Miközben az államat piszkálom, jobban tudok a
testvéremre és erre a szaros helyzetre összpontosítani.
Az öcsém sietve magyarázkodik, beszámol mindarról, amit
megtudott a zsaru Haroldtól. Az ügyben nincs gyanúsított, és a
tettes nem bukkant fel a város egyetlen kamerájának felvételén
sem azt követően, hogy kijutott a település szélére, és onnan
tovább ment az erdőn át a Jersey határára. Mégis alig néhány
órával később a háza mellett találták meg a hulláját a folyóban.
–  Nagyon nem áll össze a kép – felelem a fivéremnek. A
szemébe nézek, amikor az íróasztalom túloldalán leül a
karosszékbe. A hüvelykujjával a karfát kopogtatva bólint.
–  Valaki szemétkedik velünk. A képünkbe vágja, hogy
büntetlenül lophat tőlünk és gyilkosságokat követhet el a
területünkön.
–  Marcus – gondolkodás nélkül mondom ki a nevet. – Ő az
egyetlen, akinek valaha is sikerült megúsznia az ilyen
baszakodást.
– De csak azért, mert Marcus csupán egy arc nélküli átkozott
szellem. – Vesz egy megnyugtató, mély lélegzetet, mielőtt
folytatná. – Ha csak egyszer belenézne a kamerákba, egyből
elkaphatnánk.
– Hány évtizede tart a szarakodása? Kinek a területét és kinek
a fejét akarja?
– Miért velünk kekeckedik? Miért minket támad? – A fivérem
előbbre hajol, és a hangjából ugyanúgy árad a harag, mint a
testtartásából.
–  Először Daniel fordult szembe Marcusszal. Bizonyítékok
nélkül őt vádolta meg azzal, ami Addisonnal történt.
Nem hagyom, hogy elragadjon az indulat, amiért ellopták
tőlünk a kábítószert és megfosztottak a bosszúállás
 g
lehetőségétől, inkább hűvös fejjel végiggondolok mindent. Így
kell kezelni a helyzetet. Egyedül a jéghideg nyugalom
célravezető.
–  Nem is tudom… Ha ő állított csapdát Addisonnak… – Jase
nem fejezi be a gondolatmenetet, de még így is tudom, mi jár a
fejében. Ha Marcus tényleg a fejünket akarja, akkor rövid időn
belül ki fog derülni, hogy mik a valódi céljai.
Ha pedig tényleg Addison kell neki, akkor addig nem áll le,
míg meg nem szerzi a lányt.
– A házat folyamatosan figyelik a kamerák és az embereink? –
kérdezem Jase-től, leginkább azért, hogy megnyugodhassak.
Bólint és a hüvelykujjával végigsimítja az ajkát.
– Igen. Kizárt dolog, hogy bejusson oda a tudtunk nélkül.
– Ki tud még róla? – kérdezem, miközben a fejemben egymás
után a helyükre kerülnek a kirakós darabkái.
–  Miről ki tud? – néz rám Jase, és felvonja az egyik
szemöldökét.
– Ki tud arról, hogy valaki lopott tőlünk és utána megtalálták
a hulláját?
–  Jared és két embere. A fizetési listánkon lévő zsaruk
pontosan tudják, mit tegyenek. Nem kérdezték meg ugyan
nyíltan, de azt gondolják, hogy mi öltük meg a tolvajt.
–  Remek. – Gyors és könyörtelen válaszom meglepi az
öcsémet. Mostanra már tudnia kellene, hogy így kell
viselkednünk. – Mondd azt Jarednek, hogy én intéztem el a
seggfej betörőt. Közöld a rendőrökkel, hálásak vagyunk az
együttműködésükért, és fizesd ki őket.
Jase szeme elkerekedik, harag lángol benne, de csak egy
pillanatig. Ahogy feltámadt benne az indulat, úgy el is tűnt.
–  Így akkor mindenki azt fogja hinni, hogy a helyzet urai
vagyunk, igaz?
– Pontosan.
– De ez nem igaz.
– A látszat mindennél fontosabb, Jase. Ha csak egy pillanatra
is gyengének tűnünk, a szövetségeseink egyből ellenünk
fordulnának. Azok, akik eddig féltek tőlünk, úgy gondolhatják,
 g gy g j
hogy lerázzák magukról az uralmunkat és szembeszállhatnak
velünk.
– Mit tegyek azért, hogy kiderítsem, ki mozgatja a szálakat?
–  Állítsd rá Declant. Nézze meg a folyópart környékének
biztonsági kameráival készült felvételeket. Kezdje a kinyírt
seggfej házával. Nem hagyatkozhatunk csak az utcai biztonsági
kamerákra.
Jase bólint és hátradől a székében. Tőlünk nem lehet
büntetlenül lopni, és senki sem baszakodhat velünk. Még
Marcus sem merné. Fel sem merült bennem, hogy esetleg ő
vette célba Addisont. Ezt a baromságot Daniel találta ki, mivel
nem volt más, akit megvádolhatott volna.
–  Mindjárt szólok Declannak – feleli Jase, és még mindig
beleegyezően bólogat.
–  De ugye most nem az lesz, hogy nekem megígérsz valamit,
aztán egészen mást mondasz az embereinknek?
Nyilvánvaló a csalódottságom, sőt az alig titkolt haragom.
–  Ne szórakozz velem! – vág vissza az öcsém, és megrázza a
fejét. – Mondd a szemembe, hogy hülyeséget csináltam, és akkor
bocsánatot fogok kérni tőled.
Az állóóra egyenletesen ketyeg a háttérben, miközben erősen
megszorítom a karfát és az államon lüktetni kezd egy ideg.
–  Olyan állapotban voltál… Hogy azt gondoltam, te is úgy
véled, be kell avatkoznom. – Gyorsan az égre emeli mind a két
kezét, nekem meg összeszűkül a szemem és forrni kezd a
vérem. – Nehéz éjszakád volt, és én sosem avatkoztam volna be,
ha az eseményekre nem pontosan úgy került volna sor, ahogy
megtörténtek.
A körmöm belemélyed a karfa bőrborításába. Megpróbálom
elnyomni magamban a haragot, miközben a testvérem úgy
ücsörög az orrom előtt, mintha csak lazán beszélgetnénk és a
létezésem nem jelentene fenyegetést számára.
– Nem fogok még egyszer így viselkedni – mondja könnyedén,
utána viszont krákog egy nagyot. – Nem akartam…
Elakad a hangja, elnéz mellettem balra, oda, ahol az a nagy
doboz a földön fekszik. Még nem tettük vissza a helyére.
–  Én csak… – visszafordul felém, és az arcán látom, hogy
őszintén beszél. – Nem akartam, hogy Aria meggyűlöljön téged.
Beletelik egy pillanatba, míg a tekintetéből eltűnik a
bizonytalanság és a fájdalom. Ahogy tovább ketyeg az állóóra,
ahogy telnek a másodpercek, egyre inkább enyhül a haragom
amiatt, amit az öcsém tett.
–  Korábban is voltál már dühös rám; tudom, hogy túl fogsz
lépni rajta. Nem most először szegültem szembe veled, és nem
is utoljára. Azért, mert a fivéremként szeretlek és a barátomnak
tartalak. Egyszerűen nem akartam, hogy az a lány meggyűlöljön
téged. Hiszen tudom, hogy szerelmes vagy belé.
Jase évek óta nem viselkedett így. Azóta, hogy utoljára részt
vett egy temetésen. Abban a pillanatban, hogy befejezte a
gyónását, máris belevág egy új témába, és esze ágában sincs
hagyni, hogy válaszoljak valamit.
–  Nem azért jöttem be hozzád, hogy ilyen baromságokkal
piszkáljalak.
Teljesen kiszáradt a szám, ezért a háta mögé nyúlva előveszek
két whiskey-s poharat meg egy üveget.
– Hanem milyen baromságok miatt akarsz piszkálni?
– Amiatt, hogy Aria találkozik Nikolaijal.
– Tudom. Eldöntötte, hogy odamegy. Beszéltem Elivel, amikor
elindultak.
–  Már el is indultak? – kérdezi Jase, és megrázza a fejét. –
Vajon mit fog Ariának mondani?
– Nem számít! – válaszolok határozottan, hogy lezárjam ezt a
baromságot. – Megengedtem neki, hogy odamenjen. Találkozni
akart a fickóval.
Kiiszom a whiskey-t a poharamból, töltök magamnak még
eggyel, aztán háromujjnyi ital kerül a másik pohárba is.
Odanyújtom Jase-nek.
Elveszi, de nem issza meg.
– Nikolai hány embert vitt magával? – kérdezi.
–  Egyedül ment – felelem, mire a fivérem azonnal
elvigyorodik.
 gy
– Lehet, hogy az a faszi nagyon fiatal, de nem hiszem el róla,
hogy ennyire hülye lenne.
–  Tudom, hogy miért viselkedik így. – Miközben Jase-nek
magyarázom a helyzetet, rádöbbenek arra, miért ment oda
egyedül az a faszi. Hiszen már azzal is hatalmas kockázatot
vállalt, hogy eljuttatta a lányhoz az üzenetét. – Kétségbe van
esve.
–  Fejest ugrik a szakadékba – mordul fel Jase, miközben
visszafordulok a képernyő felé.
–  Szóltam Elinek, hagyja, hogy a lány döntsön. Ha oda akar
menni a találkozóra, akkor engedje meg neki. Aria elindult.
–  Simán azt is mondhattuk volna, hogy az én parancsomra
nem engedik ki a házból… – Jase a fejét csóválva belekortyol az
italába.
–  Tudni akarom, hogy mit csinál. – A testem minden
porcikájával uralkodni szeretnék Aria fölött. Megkövetelni tőle,
hogy pontosan úgy viselkedjen, ahogy azt én akarom. Fél órával
ezelőtt a számítógép képernyőjét bámultam, és néztem, ahogy a
lány felveszi a tőlem kapott selyemblúzt. Annak a seggfejnek a
kedvéért. Azonnal rám tört a késztetés, hogy megelőzzem, és
egyből odarohanjak hozzá. A két kezemmel fogjam le, ha
másként nem tudom meggyőzni arról, hogy ne menjen oda.
–  Egész biztos, hogy ezt így is gondolod? – vont kérdőre Jase
újra. Dühbe kellene gurulnom amiatt, hogy mind gyakrabban
kételkedik a döntéseimben, ám közben jól tudom, az öcsém
fejében pontosan az jár, mint az enyémben: Aria esetleg
visszamehet ahhoz a faszihoz.
A szívem akkorát dobban, hogy ledermed tőle a testem. Végül
azért válaszolok:
– Igen. Aria már odaért és várakozik.
– Mire vár?
– Arra, hogy szóljak Elinek: beengedheti.
– Te nem leszel ott? – kérdezi Jase egyértelmű döbbenettel.
Mind a két tenyerem az asztal lapjára teszem, előredőlök,
mert szeretném egyértelműen megértetni vele, miért nem
megyek oda.
 gy
–  Szerinted akár csak a legkisebb mértékben is segítene, ha
Nikolai most ott lenne az orrom előtt? – Megfeszül az állam, ám
ennek dacára is folytatom. – Aria miatt teszem.
Kibaszottul fáj bevallani az igazat.
– Nem örülne annak, ha ott lennék.
Az öcsém a fejét csóválja, mire megvonom a vállam.
– Aria nincs veszélyben – magyarázom. – Egyedül abból lehet
baj, ha…
– Ha Nikolait választja és megpróbál elszökni – fejezi be Jase
helyettem a mondatot. Biccentek, majd újra a képernyőre
összpontosítok. Mivel úgy látom, az öcsém még mindig erősen
töpreng valamin, csendben maradok.
– Eli meg fogja ölni Nikolait, ha bepróbálkozik a csajnál?
Ismét csak egy bólintással felelek, és felhajtom a második
pohárnyi whiskey-met is.
–  Éppen megadtam Elinek az engedélyt, hogy beengedheti a
lányt – ismerem be, és a képernyőt bámulva arra gondolok, Aria
azt kapja tőlem, amit akar. Csakhogy nem tudom, ez milyen
hatással lesz kettőnk kapcsolatára, és ez a bizonytalanság
egyszerűen elviselhetetlen.
Abban a pillanatban, ahogy Nikolai megérinti, minden ki fog
derülni.
Sosem bocsájtom meg a lánynak, ha helyettem őt választja.
 12. FEJEZET

Aria

Jól emlékszem arra, mikor találkoztam először Nikolaijal. Mind

a ketten kisgyerekek voltunk. Az apja nekünk dolgozott, míg
meg nem ölték.
Valahányszor temetésre mentünk, mindig körülnéztem a
ravatalozóban, mert lenyűgözően szép virágokkal rakták tele.
Nagyon szép virágokkal. Ez alkalommal azonban a koporsó
mellett álló fiút néztem.
Általában nem szerettem a gyászolókat nézni. Mindig sírtak,
és emiatt én is pityeregni kezdtem, ám azt nem volt szabad.
Talveryk vagyunk, és mi nem sírhatunk, függetlenül attól,
hogy ez milyen nagyon jólesett volna.
A kisfiú viszont zokogott. Magasabb volt nálam és rég kinőtte
fekete öltönyét. A nadrágjából kilátszott két bokája.
Igaz, a cipője új volt.
Iszonyúan dühösnek tűnt, amikor a koporsóra nézett, és úgy
törölte le a könnycseppeket az arcáról, mintha haragudott volna
rájuk.
Eltérően az anyámtól és az apámtól én utáltam beszélgetni az
emberekkel. Nem akartam megölelni a gyászolókat, sőt igazából
jó messzire elhúzódtam volna tőlük. Főleg azoktól, akik még egy
temetésen is mosolyogtak vagy nevettek. Nem értettem, hogy
miért tesznek így, és dühbe gurultam, amikor azt láttam,
egyesek kacarásznak, pedig gyászolniuk kéne. Csak évekkel
később jöttem rá, hogy mindenki a maga módján fejezi ki a
fájdalmát. Én úgy dolgoztam fel az elmúlás tényét, hogy a
magányba menekültem.
Nikolai a haragot választotta.
Emlékszem, mennyire hezitáltam, mielőtt megérintettem
volna a vállát.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Addigra már rengeteg temetésen vettem részt, de most
először szólítottam meg bárkit is. Amikor a válla fölött
hátranézett, a tekintetében színtiszta düh lángolt, és talán még
undor is, ám amikor észrevette, hogy én vagyok az, ellágyult a
pillantása. Nem egyszerűen csak megenyhült, de kis híján
összeomlott. Feltárta előttem a lelkét, és én megláttam a
szemében a fájdalmat és a magányt. Nem szólt egy szót sem,
csak a fejét rázta. Ekkor megöleltem, ő pedig hagyta.
Még csak tizennégy éves volt, amikor az apám felfogadta
pénzbehajtónak. Azt mondta, a srácnak valamivel el kell terelni
a figyelmét, én pedig örültem ennek, mert így minden héten
láthattam Nikolait.
Aztán meghalt az anyám. Gyászoltam, és a magányomban azt
akartam, hogy bújjak el, zárkózzak el az emberek elől.
Nikolai azonban nem volt hajlandó magamra hagyni.
Megígérte, hogy velem marad. Ő volt az első ember, aki azt
mondta, hogy nyugodtan sírhatok, és magához ölelt, miközben
bőgtem.
Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
Ő lett az egyetlen barátom.
Az egyetlen szeretőm.
Az anyámon kívül Nikolai volt az egyedüli, akiben
megbíztam.
Az édességbolt három háztömbnyire van a biztonságos
rejtekhelyemtől. A hátsó szoba ajtaja áll már csak köztem és
Nikolai között. Az ujjammal egyfolytában piszkálom és
rángatom a farmerdzsekim szegélyét. Iszonyúan félek attól,
hogy bántották Nikolait. Hogy hozzábilincselték egy székhez, és
hamarosan a halál vár rá. Láttam már ilyesmit korábban.
Rengeteg alkalommal.
– Ugye nincsen baja? – kérdezem halkan, és nem is próbálom
meg eltitkolni a félelmem, miközben felpillantok Elire. Egy
hosszú pillanaton át töprengve néz rám, végül bólint, ám ez a
rövid habozás is elég ahhoz, hogy elhatalmasodjon bennem az
 g gy j
aggodalom.
–  Köszönöm – suttogom hálásan, bár nem igazán tudok
teljesen hinni neki. Az ajtóra pillantok és kihúzom magam,
mintha arra számítanék, hogy bármelyik pillanatban feltárul.
–  Most már bemehetsz – mondja Eli a hátam mögül, ám
amikor a kilincs után nyúlok, megállít, megragadja az alkarom,
és így folytatja: – Majd én.
Biccentek és lélegzet-visszafojtva várom, hogy az ajtó
kinyíljon. Amikor mozgásba lendül, éles hangon nyikorognak az
elrozsdásodott zsanérjai.
–  Aria! – mondja ki halkan Nik a nevem még azelőtt, hogy
egyáltalán megpillanthatnám. A hangját azonban elnyomja a
betonpadlón hátralökött fémszék lábának csikorgása. Felpattan
az amúgy teljesen üres szoba közepén álló alacsony
kártyaasztal mellől. Nem érdekel, hogy Eli szemmel tart,
akárcsak a helyiségben várakozó két másik férfi, odarohanok
Nikhez, és félúton találkozva vele a nyakába vetem magam.
Semmi sem érdekel ebben a pillanatban. Nem számít, hogy
mindannyian engem néznek és pálcát törnek fölöttem.
Miközben hozzábújok Nikhez, csakis arra tudok
összpontosítani, hogy egy pisztoly csöve szegeződik a tarkójára.
Képtelenség lenne ezt figyelmen kívül hagyni. Az arcomat
hozzányomom kőkemény mellkasához, és eláraszt a
megkönnyebbülés. Semmi okom sincs rá, mégis ez a helyzet.
Nikolai még erősebben szorít magához. Mint aki attól fél,
hogy ha elengedne, akkor mindörökre elveszítene. Veszek egy
mély, megnyugtató lélegzetet.
– Hála istennek! – suttogja megkönnyebbülten.
– Nik…
Suttogva lehelem a nevét és megpróbálom valamennyire
összeszedni magam.
–  Nik. – Egyfolytában ezt ismételgetem. Képtelen vagyok
visszafogni magam.
Hiszen jól van – bizonygatom magamnak újra és újra,
miközben ő kissé hátrébb húzódik, hogy jól megnézhessen
magának, majd ismét magához ölel.
– Olyan nagyon hiányoztál! – suttogja bele a hajamba, és forró
lélegzetét még a vállamon is érzem.
–  Hogyan találtál rám? – kérdezem, és most én húzódom
hátrébb, hogy felnézhessek rá. Az arcára pillantva elszáll
minden önuralmam. A pár nappal ezelőtti összecsapás
nyomokat hagyott rajta. Halvány zúzódásokat és felhasadt
ajkat.
Csak ekkor hajlandó végre elengedni. Rám néz, Elire, aztán az
asztalra.
–  Ide ülsz mellém? – kérdezi, mintha csak a leghalványabb
esélye is lenne annak, hogy nemet tudnék mondani. Végre-
valahára sikerül elmosolyodnom. Szomorú ez a mosoly, az a
fajta, amelyik a mindenki más által is érezhető fájdalmat szokta
kísérni.
– Persze.
Alig tudok válaszolni. Krákogok egy nagyot. Hátrasimítom a
hajam, veszek egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, majd
így folytatom:
–  Annyira örülök, hogy láthatlak! – hadarom. – Meg annak,
hogy nincs bajod.
–  Én is örülök – feleli, ám a hangjából szomorúság árad és a
tekintetével egyfolytában engem simogat. – Jól vagy?
Odanyúl az asztal fölött és megragadja a kezem. Hatalmas
meleg tenyere beborítja jóval kisebb ujjaimat. Amióta csak az
eszemet tudom, ez a kéz fogta az enyémet.
Bólintok, nyelek egy hatalmasat, és nem akarom elárulni sem
neki, sem a többi jelenlevőnek mindazt, ami velem történt.
–  Hogyan találtál rám? – ismétlem meg a kérdést. Közben
megpróbálom felidézni magamban mindazt, amit el akarok
mondani neki.
–  Megtettem, amit meg kellett tennem – válaszolja
szűkszavúan, de közben egyfolytában megnyugtatóan, körbe-
körbesimogatja a tenyerem. Fogalma sem lehet arról, hogy ezzel
mennyire megvigasztal. Mindig is ugyanezt csinálta.
Valahányszor tragédia ért vagy megfájdult a szívem. Bármilyen
 y g gy g j y
egyszerű is ez a gesztus, a kedves érintése miatt újra kapok
levegőt, és úgy érzem, minden rendben van. Még akkor is, hogy
tudom, ez így nem igaz.
– Tudja az apád, hogy itt vagy?
–  Igen, ő… – Elakad a hangja, és inkább lenyeli azt, amit
mondani akart. – Tudja.
–  Beszélj, kérlek – noszogatom, és nem is próbálom meg
eltitkolni, mennyire nyugtalan vagyok, amikor tovább
követelőzöm. – Mondj el mindent!
– Szemmel tartjuk Cartert. Én meg jól tudom… – megpróbálja
megőrizni a nyugalmát, de ehhez nincs elegendő ereje. –
Tudom, hogy mit tett veled.
A szavaiból őszinte undor árad.
– Annyira sajnálom, Aria!
Így, a szemem láttára omlik össze. Egy pillanatra eltakarja a
szemét, és egyfolytában megbocsájtásért esedezik.
– Ezt fejezd be!
Nem akartam ilyen durván rászólni, ám kis híján kitépem a
kezem a szorításából. Engem senki se sajnáljon.
Ne szánakozzon miattam.
– Esküszöm, hogy meg fogom ölni! – Elszántság ül ki az arcára
és fenyegetően megvillan a szeme. – Fizetni fog azért, amit
elkövetett ellened!
A szemem sarkából észreveszem, hogy Eli lassan áthelyezi a
testsúlyát, ettől felgyorsul a pulzusom, a vérem a fejemben
dobol és egyre könyörtelenebbül lüktet bennem az adrenalin.
– Semmi ilyet nem csinálsz – szólok Nikre halkan. Két kézzel
ragadom meg az övét. Remélem, képes a szememből kiolvasni a
néma üzenetet: Fogd be a hülye szádat! Ez a fiú forrófejű és
vakmerő, de annyira még ő sem lehet ostoba, hogy ilyesmiről
fecsegjen. – Hagyd abba!
– Azok után se, amit elkövetett ellened? – kérdezi a homlokát
ráncolva. Összevonja a szemöldökét.
–  Fogalmad sincs arról, hogy mit csinált. – Csak ennyit
mondhatok neki. Szeretném cáfolni mindazokat a vádakat,
amiket esetleg rám zúdíthatna, még úgy is, ha azok éppenséggel
igazak.
Tudom, hogy a tekintetemben az aggodalom keveredik a
szomorúsággal. Ezzel nincs mit tenni. Nem tudom irányítani az
arcomra kiülő érzelmeket. Nikolai közelében semmiképpen.
– Éppen eleget tudok. Megölöm azért, amit tett – ismétli meg a
fenyegetését. Vadul tombol benne a harag, én viszont
megszédülök a felháborodottságtól.
–  Sosem bocsátanám meg neked – szólok rá suttogva.
Fájdalom hasít belém, egészen mélyen, velőbe metszően, és
elemészti a kevéske, még megmaradt lelkem.
–  Mégis mi a fene ütött beléd? – kiáltja Nik hitetlenkedve,
elhúzódik, és két kezét lecsapja a rozoga asztal lapjára, ami
miatt a bútordarab közelebb csúszik hozzám. Zihálva kapkod
levegő után, elveszíti az önuralmát. – Fizetni fog azért, amit
csinált!
–  Nem azért jöttem ide, hogy erről beszéljünk – mondom, és
megpróbálok Nik szemébe nézni. Csak most, megkésve jut az
eszembe, amit Carter mesélt a Carlisle utcai emberekről.
Felidézem magamban, mit akarok mondani.
–  Ugyanabba a családba tartozunk! – figyelmeztet Nik.
Fájdalom árad a hangjából, a tekintetével valósággal felfal, és
látszik, hogy mindjárt felrobban. – Mindenáron megvédelek!
E kijelentését meghallva kihasználom az alkalmat és
átveszem a beszélgetésünk irányítását.
–  Akkor vidd az embereket a Carlisle-re – mondom gyorsan,
mélyen Nik szemébe nézve. Sietve beszélek. Az ölemben
összekulcsolom a két kezem. Nem akarok nyugtalannak
látszani. Kihúzom magam. – Apám Romanóval háborúzik. Az a
faszi rabolt el engem.
–  Ez nem valamilyen tárgyalás, Aria – jegyzi meg Nik
fájdalmas arccal.
Elire pillant, ám csak egyetlen másodpercig habozik, utána
elmondja az apám terveit. Fel sem merül benne, hogy veszélyes
információkat ad ki. Valamiért úgy érzem, ez így helytelen.
– Csak csalinak küldte át a fiúkat Romano utcáira. Hagyja őket
 gyj
meghalni és felkészül arra, hogy feldúlja Cross területét.
Aggódva ráharapok az alsó ajkamra, levegő után kapkodok,
de a végén mégis meg tudok szólalni.
– Beszéld rá, hogy változtassa meg a terveit.
– Azok után, amit Cross tett veled? Soha!
Bárcsak megérthetne! Olyan jó volna, ha érezhetné, amit én!
Nem vallhatok kudarcot. Nem fogom megengedni, hogy
lemészárolják egymást azok a férfiak, akiket szeretek.
Kurvára nem hagyom!
– Adj neki okot a váltásra. Küldd át Mikát a… a…
Fogalmam sincs arról, milyen utcák jelentik a
felségterületeink határsávját. Hiába hallottam korábban
számtalan alkalommal a nevüket, csak a legritkább esetben
jöttem ki a házunkból. Amikor kimentem, sosem barangoltam
el túl messzire, és az utcák neve semmit sem jelentett
számomra.
A tekintetemmel lecsapok Elire és ráförmedek:
– Segíts már!
A pillantásom egyértelművé teszi, hogy azt gondolom, Eli
cserben hagyott. Csalódtam mindannyiukban, és emiatt
elbukunk.
– Melyik az az utca, ahol Romanóék területe határos a Talvery
területtel?
–  A Bedford – válaszolja Eli lazán. Hűvös nyugalom árad
belőle, mire én is összeszedem magam, hátrasimítom az arcom
elé hullott hajtincseket, és egészen addig bámulom az
acélasztalkát, míg újra hűvös hangon tudok beszélni.
–  A Bedfordra. Vigyétek át őket a Bedfordra – könyörgök
Niknek. Halk, nyugodt hangon próbálom meggyőzni. – Kérlek!
Kétségbeesve szeretném, hogy megértsen.
– Komolyan azt hiszed, hogy ezzel le lehet állítani Talvery és
Cross háborúját? – kérdezi hitetlenkedve. – De hát olyan
emberekkel van dolgod, Aria, akik hírből sem hallottak még
kegyelemről.
Úgy beszél hozzám, mintha nem ismerném azokat a
katonákat, és ezzel igencsak feldühít.
 g
A saját bőrömön tapasztaltam meg a könyörtelenségüket.
–  Nem azt akarom, hogy megkegyelmezzenek, Nik. Csak
annyit kérek, hogy használják a józan eszüket! – Az utolsó
szavaimat gyakorlatilag a képébe vágom. Hátradőlök a
székemben és az egyik kezem az asztal szélére teszem. – Ha
meghalnak, az azért lesz, mert te kudarcot vallottál.
–  Mégis mivel? – kérdezi Nik. – Azzal, hogy nem álltam egy
sereg élére, aminek nem én vagyok az ura?
– Mi fogjuk irányítani őket. Nem nehéz átvenni az irányítást –
mondom ki azokat a szavakat, amiket egyszer az apámtól
hallottam. Arról győzködött annak idején, hogy legyek
keményebb és használjam fel a nevemet meg a tekintélyünket.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megfogadom a tanácsát.
–  Küldd át Mikát a Bedfordra! Ő is magas rangú harcos,
ugyanúgy, mint te. Senki nem fog azon csodálkozni, ha meghal
ott, úgyhogy gondoskodj erről, Nikolai. – Keményen cseng a
hangom, mert eszembe jut, mennyire gyűlölöm Mikát és azt a
sok szemétséget, amit elkövetett. – Te is tudod, rászolgált arra,
hogy veszett kutyaként dögöljön meg. Valamivel vedd rá, hogy
odamenjen, lődd tarkón, intézd el örökre!
Megdöbbent a hangomból áradó erő, meg az, milyen
részletesen kidolgoztam a tervem. Elrendelek egy gyilkosságot
és beavatkozom a háborúba.
–  Mondd meg az apámnak, hogy Romano ölte meg Mikát, és
hogy bosszút kell állnotok. Tedd meg még ma este!
– Mika már meghalt.
Egy hosszú pillanaton át képtelen vagyok felfogni Nikolai
szavait. Így folytatja:
– Az apád ölte meg.
A véremben a hitetlenkedés és a fájdalom keveréke lángol.
– Tessék? Mi történt?
Csak suttogva bírom kimondani a kérdéseimet, mintha csak
félnék hangosan megszólalni. Mintha a döbbenetem
megváltoztathatná a valóságot.
Nikolai Elire pillant, aztán előbbre hajol és suttogva válaszol:
– Az apád azt gondolta, hogy elszöktél otthonról, vagy esetleg
 p g gy gy g
meghaltál. Ellenőrizte a hangfelvételeket, és Mika volt az utolsó
emberünk, aki beszélt veled.
Vesz egy mély lélegzetet, a tekintete újra Eli felé villan, de
aztán ismét rám összpontosít:
– Megkérdezte Mikától, hogy mit keresett nálad, és mégis mit
mondott, amivel ennyire felzaklatott téged.
– Igen? – A hangom nem olyan csendes, mint Niké, de ez most
rohadtul nem izgat. Tudom, hogy Eli hallja, amit mondok.
Mindenki hallja.
– Mika nem válaszolt elég gyorsan. Az apád mindenki szeme
láttára fejbe lőtte.
– Te jó isten!
A szívem vadul dübörög, a vér mégis jéghideg az ereimben,
ahogy elképzelem ezt a jelenetet. Mit gondolhat az apám?
Mi mindenen mehetett keresztül?
–  Engem nem igazán izgat Mika, viszont az apád kezd
kikészülni, Aria.
Úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok. Megpróbálok az
apámmal szemben érzett haragomba kapaszkodni. Azóta
vagyok dühös rá, amióta fogságba kerültem.
– Nem próbált meg kiszabadítani.
Alig tudom kimondani ezeket a szavakat.
– Mihelyt kiderítette, hogy hol vagy, odament. Odamentünk.
Eltelik egy pillanat, aztán egy másik. Olyan sok fájdalom és
indulat gyűlt fel bennem azért, mert azt hittem, nem érdeklem
az apámat.
Bassza meg!
Bárcsak többet tudtam volna! El fogom veszíteni ezt a
játszmát. Ott vannak a gyalogok, amelyekről azt hittem,
leüthetem őket. Már az előtt lekerültek a tábláról, hogy
megtettem volna az első lépést.
–  Nem fogja majd vissza azokat az embereket. Megtámadja
Crosst, Aria. Igazságot akar szolgáltatni.
Nikolai határozott, meggyőződéssel teli szavai hallatán
végigfut a hideg a hátamon.
 – Mi mind ezt akarjuk.
–  Szó sincs itt igazságszolgáltatásról. Értelmetlenül fognak
emberek meghalni.
Nik szemébe nézek, és nagyon szeretném, ha megértene.
– Rászolgáltál az elégtételre, Aria.
– Jól vagyok, Nikolai! Carter semmi olyat nem tett velem, amit
én ne akartam volna.
Vonzó arcára kiül a hitetlenség.
–  Teljesen össze vagy zavarodva – bizonygatja, és a haragja
helyét lassan átveszi az együttérzés. – Aria, kérlek, gyere velem!
–  Azt nem engedhetem – mondja Eli, és hirtelen ott terem
mellettünk. Én legalább olyan sietve mozdulok meg, mint ő. A
tekintetemmel jelzem, hogy ne aggódjon.
Eli rám néz, biccent és visszaáll a helyére. Nem tudom, hogy
ebben a pillanatban mit fedezett fel az arcomon, ám
valószínűleg fogalma sincs arról, milyen nagy szükségem volt
arra, hogy engem támogasson.
– Nem megyek veled, Nik. Találd ki, hogyan viheted át oda az
embereket. Találj ki valamit – könyörgök, ám ő meg se hallja a
szavaim.
– Nem foglak itt hagyni – sziszegi, és mindkét öklét az asztalra
teszi. Egyre hevesebben zihálva Elire néz. – Nem hagyom, hogy
ezt csináld; nem engedem meg, hogy azt a férfit válaszd, aki
bántott téged.
– Én döntöttem így. – Ezzel nem azt mentegetem, amit Carter
tett. Ahhoz viszont mindig is ragaszkodni fogok, hogy kiálljak
önmagamért. A halálom napjáig én fogom eldönteni, hogy mi
történjen velem. – Végre lehetőségem van dönteni.
Miközben indulatosan e szavakat mondom, most először
fordul elő, hogy a barátomat az ellenségemnek tekintem.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezi kételkedően.
–  El is bújhatnék. El is menekülhetnék. Vagy elfogadva azt,
hogy vannak ellenségeim, felkészülhetek arra, amit ellenem
tesznek – válaszolom elszántan Nikolai szemébe nézve. Nem
hátrálok meg. Egész testemben reszketek a bennem tomboló
adrenalintól és közel járok a robbanáshoz. – Nem akarom, hogy
te is az ellenségem legyél.
–  Aria – nyöszörgi fájdalommal teli hangon a nevem. – Én
sosem leszek a te ellenséged.
– Akkor fogadd el, hogy nem hagyom el Cartert.
Miközben a szemembe néz, vakmerően a tudtára adom a
teljes igazat. Nem érdekel, hogy mit gondol róla, de akkor is azt
akarom, hogy mindent tudjon.
– Szerelmes vagyok belé, Nikolai.
– Ez beteges – tiltakozik, miközben a szeméből csak úgy árad
a szomorúság. – Nem hagyom, hogy tönkretegyen.
Azért könyörög, hogy értsem meg az érveit, miközben már
rájöttem arra, feleslegesen próbálom meggyőzni. Ő is hiába
próbálkozna azzal, hogy rábeszéljen az átállásra.
–  Lehet, hogy tényleg beteg vagyok – mondom, látszólag
elfogadva az érvelését. Valahol a lelkem legmélyén talán tényleg
ezt gondolom. – Na, de nem voltam egész életemben
ugyanennyire beteg? Egy szobában kellett rejtőzködnöm és
mindentől féltem.
Bár a szavaimat magyarázkodásnak szántam, pokoli harag
lobban fel bennem, mert eszembe jut, milyen nyomorúságos
volt azelőtt az életem. Talán nem is lehetne életnek nevezni a
sorsom, mielőtt Carter magához nem vett volna.
– Éppen ezért próbáltalak megmenteni – bizonygatja Nik, és a
kezem után nyúl, de én elhúzom. Így épp csak megérintheti az
ujjaimat. A fellángoló tüzet még a csontjaimban is érzem.
A nyakán kidagadnak az erek, miközben azt nézi, hogy egyre
nagyobb kettőnk között a távolság. E szavakkal folytatja a
gyónását:
–  Azt akartam, hogy szabad legyél. Rászolgáltál arra, hogy
ennél boldogabban élhess.
A szavai újabb és újabb visszhangokat vetnek a fülemben.
Feltöltik a mellkasomban sajgó ürességet.
Megpróbált megmenteni?
– Hogy mit csináltál? – kérdezem suttogva.
 Lelassul körülöttünk a világ, amikor Nikolai kimondja a
választ. Látszik, hogy szégyelli magát.
– Ez az egész – mutat körbe – az én hibám.
Csak nagy nehezen bír a szemembe nézni. Így folytatja:
–  Tudom, azt hiszed, hogy Mika árult el. Szerettelek volna
szabaddá tenni, hogy a magad útját járhasd. Csakhogy Cross
hazudott nekem.
Majdnem megáll a szívem. Annyira lelassul, hogy a világ
megbillen körülöttem és megszédülök. Kénytelen vagyok
megkapaszkodni az asztalban, nehogy leszédüljek.
– Azt ígérte, hogy kiszabadít téged. Megígérte, hogy megment.
Hazudott az a szemétláda, én meg hittem neki!
Visszafogja magát, és amikor nem válaszolok, közelebb
hajolva könyörög megértésért:
–  Mindig is azt szerettem volna, hogy kiszabadulhass ebből.
Nem fogom tönkretenni az életed. Ennél sokkal többet
érdemelsz.
Nem tudok megszólalni. Megmozdulni sem. Még levegőt sem
veszek, csak az asztalba kapaszkodom, nehogy darabjaimra
hulljak.
–  Aria? – szól rám Eli hangosan, én azonban nem nézek rá.
Még csak Nikolaira sem, aki azért könyörög, hogy megbocsássak
neki. Az erőmből csak arra futja, hogy a kártyaasztalba
kapaszkodjak és megpróbáljam megőrizni a józan eszemet.
–  De hát a barátom voltál – suttogom, és könnybe lábad a
szemem.
Mindez Nikolai miatt történt!
Az egyetlen olyan ember miatt, akiben megbíztam. Akire, azt
hittem, fenntartások nélkül számíthatok.
– Szeretlek, Aria. El kell menekülnöd.
Meghallva azt, hogy a menekülésemről beszél, megrándul a
szám.
Meneküljek?
Ilyen kevésre becsül.
Nikolai szemében én csak egy megmentésre váró, rémült
kislány vagyok. Egy csajszi, akinek le kellene lépnie innen, mert
túl gyenge ahhoz, hogy maradjon és harcoljon.
A tekintetemmel Nikolai meleg, kék szemét keresem és ezt
suttogom:
– Már nem tudod, hogy ki vagyok.
– Egy ártatlan valaki ebben a szörnyűségben. Túl tiszta ehhez
a világhoz.
–  Velem kapcsolatban semmi sem ártatlan, Nikolai. Ez a kép
csupán a képzeletedben él.
–  Tudod, hogy ez nem így… – próbál meg visszakozni, de a
szavába vágok. Elegem van abból, hogy rémült kislányként
viselkedjem. Nem fogom eltűrni, hogy annak tartsanak.
–  Csak akkor jöttem rá, hogy van választási lehetőségem,
amikor megfosztottak tőle. Nem fogom megengedni, hogy ez
megismétlődjön.
– Mindent rendbe tudok tenni, Aria.
Nik ismét a kezét nyújtja felém. Ezúttal elfogadom a
közeledését, mert még mindig szeretem, még úgy is, hogy
kizárólag rossz döntéseket hozott, amit képtelen belátni.
Igenis szeretem.
Bár nem tudja felfogni, mennyire megváltoztam, de még
mindig ott él benne az a régi kisfiú. A szeméből a barátom néz
rám. Ebben biztos vagyok.
Megnyugtatóan megsimogatom a kézfejét, a szemébe nézek és
hagyom, hogy elmúljon a haragom. Jól tudom, Nik sosem fog
egyetérteni velem. Érdes hangon suttogva szólalok meg:
– Minden rendben, Nikolai.
– Dehogy van rendben. Világosan beléd látok, Aria. Mindig is
beléd láttam.
Azért könyörög, hogy hallgassam meg, amit meg is teszek.
Csak éppen nem fogadom el az érveit.
–  Bárcsak jobb ember lennék! Olyan, aki meg tud menteni
téged. Megpróbáltam – bizonygatja, miközben a rám szegeződő
tekintetében ugyanannyi csalódottságot látok, mint megbánást.
– Tényleg megpróbáltam.
 Sajog a szívem Nik miatt. Sosem fog megérteni, és azt sem
tudhatom, hogy ez a tény mivel jár a kettőnk számára. Az
viszont nyilvánvaló, hogy a háború szempontjából feleslegesen
került sor erre a találkozásra.
–  Próbáld meg az embereket átvinni a Carlisle-re. Én majd
gondoskodom a saját megmenekülésemről.
A válaszom felkelti a figyelmét, és egy félszeg mosolyt villant
felém. Egy jó barát mosolyát. Sikerül vele meghátrálásra
kényszerítenie a bensőmben eluralkodott dermedtséget.
– Az eddigi próbálkozásaid elég bénák voltak, Ria.
Azt a becenevet használja, amit annak idején anyámtól
kaptam. Ez éppen elég ahhoz, hogy összedőljön a védelmező
várfalam.
–  Nagyon régóta nem szólított senki így – jegyzem meg, és
pontosan úgy mosolygok vissza rá, ahogy ő rám.
–  Mindig szeretni foglak – bizonygatja, és még erősebben
megszorítja a kezem. – Mindörökre, Ria.
Ezt suttogja, mielőtt megcsókolná a csuklómat. E mozdulata
miatt Eli ismét nyugtalanná válik.
Nikolai arcáról hamarabb tűnik el a mosoly, mint az
enyémről.
– Sosem fogom megbocsájtani magamnak, ha valami történne
veled – bizonygatja elfúló hangon. – Ebben a pillanatban
semmit sem tehetek, de ígérem neked, hogy mindent
helyrehozok, még akkor is, ha gyűlölni fogsz miatta.
– Bárcsak hallgatnál rám! – felelem, amikor kinyílik az ajtó a
hátam mögött. Nem kell hátranéznem, hogy felfigyeljek rá,
hiszen a rozsdás zsanér hangosan nyikorog.
– Mindent jóvá teszek – mondja még egyszer, amikor két férfi
kerüli meg az asztalt. Közrefogják és kikísérik. Meg kell
markolnom a székem, hogy ne nyújtsam a karom utána.
Szilánkokra hasad a szívem, hiszen nem tudhatom, láthatom-e
még valaha is újra. Úgy érzem, hogy csúfos kudarcot vallottam.
– Ne csinálj semmi ostobaságot, Nikolai! – kiáltom utána.
Hátranéz rám a válla fölött, és egy régi meghitt mosoly ragyog
fel az arcán. Könnybe lábad a szemem.
 y
– Igyekszem, Ria.
–  Hagyjátok elmenni? – kérdezem gyorsan Elitől, mégpedig
nyilvánvaló kétségbeeséssel. Habozás nélkül válaszol.
– Amennyiben nem csinál semmi hülyeséget.
Válaszként csak egy bólintásra futja az erőmből, mivel
nagyon is jól tudom, hogy a megmentésem érdekében Nikolai
hajlamos meggondolatlanságokat tenni.
Az ajtó bezáródik, és Eli azt mondja, várnunk kell egy kicsit.
Igazából nem is figyelek rá, mert az jár a fejemben, ami az
elmúlt fél órában történt.
Azelőtt sosem töprengtem arról, milyen ember leszek, ha
felnőttem. Csak azt tudtam, hogy mi elől menekülök.
Nem akartam egy olyan férfi felesége lenni, akit az apám
választ ki. Például Mikáé. Soha nem szerettem volna, hogy így
történjen, és azt gondoltam, hogyha csendben meghúzom
magam és mindenben engedelmeskedem, akkor az apám nem
kényszerít bele egy házasságba. A szóbeszédek azonban arra
utaltak, hogy ez igenis lehetséges.
Nem akartam, hogy miattam haljon meg az a férfi, akibe
beleszerettem. Pontosan ez volt az oka annak, hogy Nikolai meg
én véget vetettünk a kettőnk kapcsolatának. Amikor az apám
alaposabban is megnézett magának és megkérdezte, hogy ért-e
már bárki is hozzám, majd azzal folytatta, hogy ha igen, akkor
megöli az illetőt, én mindent letagadtam.
Aztán sarokba szorította Nikolait és kérdőre vonta. A fiú
pontosan azt mondta neki, amit hallani akart.
Vagyis hogy mi csak jó barátok vagyunk, és Nik tiszteletben
tartja apám óhaját, ezért a jövőben békén hagy.
Én viszont jól tudtam, nem akarok magányban élni; elszökni
sem szerettem volna. Éppen ezért a szobámban maradtam,
csendben elrejtőztem mindazon dolgok elől, amelyekről
tudtam, hogy elutasítom őket. Közben sosem gondoltam arra,
hogy mit is szeretnék. Fel sem merült bennem, hogy
megszerezzem mindazt, amiről a szívem legmélyén tudtam,
hogy az enyém lehet.
Ma viszont már nincs olyan erő, ami visszatarthatna a
 y
boldogságom elérésétől.
 13. FEJEZET

Carter

–  Kérsz whiskey-t? – tudakolja Daniel, miközben a maga elé

meredő, összeszorított ajkú Ariát nézem. Remekül megállta a
helyét, ám még így is pokolian szenvedtem közben.
–  Adj neki egy percet! – utasítom a mikrofonban Elit, és
odabiccentek Danielnek. A borostyánszínű folyadék mozgásba
lendül az üvegben, és visszatükröződik benne a
dolgozószobámba beszűrődő halvány holdfény.
Hátrébb csúszok a karosszékemben, és nem vagyok hajlandó
tudomást venni arról, hogy minden idegszálam megfeszült.
Csak egy hajszál választ el attól, hogy ismét szétessek. Kiszáradt
a szám, alig kapok levegőt, a kezemen meg a lábamon pedig
érzéketlenné váltak az ujjak.
– Aria szereti azt a fiút – mondom ki suttogva az igazat, amitől
szilánkokra hasadok. Továbbra is a képernyőt bámulom. Az
érzelmeit egyértelművé tette az, ahogy Nikolaihoz beszélt, a
kezét fogta és vigasztalta. Ráadásul még ennél is
nyilvánvalóbbá vált, hogy az a faszi is szereti Ariát.
Ezt pedig nem engedhetem meg.
–  Eszedbe ne jusson így beszélni arról a nőről, akibe
szerelmes vagy. Ne emlegesd azt, hogy valaki mást szeret! – szól
rám Daniel kérlelhetetlenül. Odafordulok felé, miközben a
kezembe nyomja a poharat.
Az ajkamhoz emelem az italt, és pontosan tudom, hogy mire
céloz. Lehet, hogy emiatt szívtelennek tűnök, ám némi vigaszt
merítek a szavai mögött meghúzódó fájdalomból. Egyetlen
hajtásra kiiszom a pohárból a whiskey-t, és a testemben
kellemes meleg árad szét.
–  Még egyet? – kérdezem, majd odatartom a poharat Daniel
elé, bár az ő itala még érintetlen. Ott csillog előtte háromujjnyi
whiskey.
Most többet tölt a poharamba, mint az előbb; az az üveg két
nappal ezelőtt még tele volt, mostanra viszont már majdnem
kiürült. Iszom egy újabb jókora kortyot, miközben az öcsém a
körmével az ablakot kopogtatja. A hátam mögött
nekitámaszkodik az ablakkeretnek ahelyett, hogy leülne.
– Mindent tudsz a fiúról, éppen ezért zsarolással ráveheted a
távozásra.
Daniel kiutat kínál fel e kellemetlen helyzetből. A legtöbb
ember esetén be is jönne az, amit javasolt, Nikolaijal azonban
nem fog működni.
– Nem beszámítható – felelem, miközben jól tudom, ez a faszi
nem fog meghátrálni.
–  Úgy érted, hogy ostoba? – tréfálkozik az öcsém, mire
válaszképpen érdesen felnevetek. Jó lenne el is mosolyodni, ám
végül zord marad az arcom.
–  Gondolod, hogy Aria most már gyűlöl, hiszen megtudta,
hogy az első pillanattól kezdve átvertem? – teszem fel a kérdést.
Az idegeim pattanásig feszülnek, ezért iszom egy újabb kortyot.
Igazából csakis emiatt aggódom.
Minden más lényegtelen.
Ez az információ azonban komoly veszélyt jelenthet
számunkra. A lányt elméletileg Romano csalta csapdába,
lehetővé téve ezzel, hogy mi ketten találkozzunk. Csakhogy én
vagyok a bűnös, és nem tudom megcáfolni azt, amit Nikolai
mondott Ariának.
– Biztosra veszem, hogy már régebben is sokat szidott.
Bár Daniel fanyar jókedvvel válaszol, a szavaiban rejlő
igazság miatt jéggé fagy a szívem.
Dühösen bámulom, ahogy feláll a kismadaram. Hátratolja a
székét, és sokáig ádáz tekintettel nézi az üres másikat. Csak
lassacskán szedi össze magát. Még mindig arra a helyre mered,
ahol az előbb Nikolai ült, és ahogy telnek a másodpercek, egyre
inkább úgy érzem, hogy a szívemben elmélyülnek a repedések
és a fájdalom villámcsapásként hasít belém.
 j p
– Aria szeret téged – szólal meg Daniel a hátam mögött, ám a
szavai nem jelentenek gyógyírt a sebeimre.
– Akkor is szeretni fog, ha mindez véget ér?
Ez a kérdés önmagában is elég ahhoz, hogy a fájdalom
végigkorbácsolja a testem. Hiába emelem az ajkamhoz a
poharat, hiszen üres. Felsóhajtok és leteszem az asztalra.
Az az igazság, hogy valószínűleg nem fog szeretni.
–  Engem jobban izgat, hogy elkezdett parancsokat osztogatni
és megpróbál beavatkozni. Téged nem? – kérdezi Daniel.
A vállam fölött hátrapillantva azt látom, hogy az öcsém
belekóstol az italába, bár a tekintetét még mindig rám szegezi.
–  Azt teheti, ami csak jólesik neki – mondom Danielnek
ugyanazt, mint Elinek. – Látni akarom, hogy mit csinál.
– Más ez a nő, mint amilyennek tartottam.
Észreveszem, hogy Daniel tekintete a képernyő felé villan.
Már nem a tárgyalóhelyiséget nézi, hanem azt figyeli, ahogy Eli
visszakíséri Ariát a házba. A két helyet elválasztó háztömbök
lakásaiban ott vannak az embereink. Mindegyikőjük szemmel
tartja az utcán visszafelé haladó lányt.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem.
Daniel újra a szemembe néz.
Leteszi a poharát az ablakpárkányra, és ezt válaszolja:
–  Aria… Jobban… – Gondosan megválogatja a szavait. –
Odafigyel az eseményekre, mint ahogy azt feltételeztem.
Amikor folytatja, a szavaitól még nyugtalanabbá válok:
– Nem tudom, mire véljem ezt.
Megropogtatom az ujjaimat, és anélkül válaszolok, hogy az
öcsém szemébe néznék:
– Mindez csak azt jelenti, hogy még csalódottabb lesz, ha majd
véget ér ez az egész.
A fivérem egy pillanatig töprengve néz rám, aztán bólint, az
ajkához emeli a poharát és felhajtja a tartalmát.
Az ujja hegyével végigsimítja az immár üres poharat. Közben
továbbra is engem figyel:
–  Ma este elviszem vacsorázni Addisont. – Komor képet vág,
és a tekintetében oly mély szomorúságot pillantok meg, mintha
egy kútba néznék. – Még sosem járt a Kemény Kőben.
Végre hajlandó rám nézni, én meg egy biccentéssel jelzem,
hogy hallottam. A Kemény Kő a Vörös Szalon mellett működő
étterem. Máris ugyanolyan sokan őrzik, mint az éjszakai klubot.
– Remélem, minden jól alakul – mondom, mégpedig őszintén.
Feldühít, ami kettejükkel történt. Nem akarom, hogy az öcsém
visszaváltozzon ugyanazzá az alakká, aki Addison nélkül volt.
Danielnek csak két fajtája létezik. Kifejezetten azt részesítem
előnyben közülük, akibe Addison szerelmes, és aki viszonozza
ezt az érzelmet.
Összedörzsölöm a hüvelyk- és mutatóujjamat. Az jut az
eszembe, hogy Aria egyedül fogja tölteni ezt az éjszakát, és
valószínűleg Nikolai jár majd az eszében.
–  Ne kapkodjátok el a vacsorát – figyelmeztetem Danielt, és
kivárom, hogy végre a szemembe nézzen. – Még pár óráig ne
gyertek vissza a biztonságos házba.
Eltart egy darabig, amíg elmosolyodik, de végül csak
megteszi.
–  Te is készülsz valamire a barátnőddel? – kérdezi csipetnyi
jókedvvel, amitől felragyog a szeme.
– Most már igen.
 14. FEJEZET

Aria

Csend van. Túlságosan is nagy csend.

Az a fajta nyugalom, ami feszültséggel tölti meg az ember
lelkét. Az üres borospoharamat bámulva ráharapok az alsó
ajkamra, miközben pontosan tudom, nem számít, hogy
körülölel-e a csend vagy éppenséggel egy hangoskodó
emberekkel teli szobában ülök, mert mindentől függetlenül ma
éjjel éppen ilyen nyugtalan leszek.
Ha csak egy pillanatra is feleszmélek az álmodozásból, és már
nem a múltban próbálok elbújni, a testem minden porcikáját
elönti ez a beteges, tompító érzés.
Sóhajtok egy nagyot, eltolom magamtól a poharat és még
jobban beburkolódzom a horgolt pokrócba. Leszállok a
konyhasziget mellett álló bárszékről.
Végre ettem egy kicsit, de az ételnek semmi íze nem volt, így
nehezemre esett legyűrni a falatokat.
Pocsékul érzem magam.
Addison fél órával ezelőtt hagyott itt és én megkértem Elit,
mondja meg a fiúknak, hogy ma este egyedül akarok maradni.
Ezt részben már meg is bántam. Jó lenne elhitetni magammal,
hogy bármikor lemehetnék a földszintre meginni egy
pohárkával a katonák társaságában. Egyedül isten a
megmondhatója annak, többre van szükségem egy pohár
Cabernet-nél. Valamivel el kell terelni a figyelmemet arról az
érzésről, hogy a világom darabokra hullik és maguk alá
temetnek a romjai. Ma éjjel azonban csak ennyi maradt meg
számomra.
Mezítláb halkan lépkedek a keményfa parkettán. A folyosón
megyek a hálószoba felé. Csak az jár a fejemben, hogy az a
telefon ott fekszik az éjjeliszekrényen. Csak Cartert hívhatom fel
vele, és kizárólag az ő hívását tudom fogadni. Még csak saját
száma sincs a készüléknek, amit megadhatnék valaki másnak.
Annyira utálom, hogy ez a pasi ilyen korlátokat kényszerít
rám, ugyanakkor értem, miért érzi úgy, hogy most szűkebb
keretek közé kell szorítania. Azért, mert ha képes lennék rá,
felhívnám az apámat. Elmondanám neki, mennyire sajnálom,
hogy otthagytam és milyen ostoba módon estem fogságba, meg
azt, hogy jól vagyok. Könyörögnék neki, hogy állítsa meg ezt a
háborút.
Ő meg pálcát törne fölöttem, elítélne és bűnösnek találna.
Kudarcnak. Bár tisztában vagyok mindezzel, mégis felhívnám.
Ez a puszta gondolat is elég ahhoz, hogy megtorpanjak a
hálószoba ajtaja előtt. Megmarkolom a metszett üveg
ajtógombot és remegve kifújom a levegőt. Gyűlölöm, hogy
bezártak és félrelöktek.
Mindent utálok.
Kinyílik az ajtó és a lábam belesüpped a vastag szőnyegbe. Fel
akarom kapcsolni a lámpát, de nem működik.
Ettől még erősebben görcsöl a gyomrom. Újra megpróbálom.
A kapcsoló kattan ugyan, de nem lesz világosság. Ez persze nem
tart vissza attól, hogy egy jó darabig még vadul próbálkozzam.
– Ma éjjel nincs szükségem fényre.
Carter hangjától lebénul a testem, mintha csak kígyóméreg
áradna szét lassan az ereimben. Egészen pontosan így reagálok
mély, érdes hangjára.
Kell egy másodperc ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a
sötéthez. Lassan körvonalazódik az alakja, széles válla a
fotelban, ami ma reggel még nem volt a szobában.
– Carter – mondom ki a nevét, majd gyors pillantást vetek az
ágyra, az összegyűrődött takarókra. Ő is abba az irányba
fordult, ahol néhány órával ezelőtt a parancsának
engedelmeskedve örömet szereztem magamnak. – Nem
számítottam arra, hogy itt leszel.
Elindulok a fotel felé. Hihetetlen, mennyire vonzódom
Carterhez. Mintha egyedül az számítana, hogy odamehessek
 gy gy
hozzá.
Lehet, hogy Nikolainak volt igaza? Talán tényleg beteg
vagyok? Az eddig érzett idegességem és szorongásom ugyanis
egyből szertefoszlott.
– Hiányoztál – mondja, és ezek a szavak teljesen hihetetlenül
csengenek annak a férfinak a szájából, akit a cella rabjaként
ismertem meg. A vaskezű zsarnokot. Csakhogy az én Carterem
pontosan ilyen. Zárt ajtók mögött mindent megadna nekem.
A gyomrom legmélyén támadó bizsergés egyszerre indul el
felfelé és lefelé. Forróvá válik a testem minden porcikája.
–  Annyira vágyom rád – suttogom, amikor odaérek hozzá.
Habozás nélkül az ölébe ülök és a két lábam a dereka köré
fonom. Széles tenyere rásimul hátul a derekamra és a
fenekemre. Megmarkol, miközben az ajkammal megérintem a
száját, de a rám törő fájdalom miatt mégsem csókolom meg,
ahogy akartam, hanem ívben megfeszül a hátam és felnyögök.
Ebben a pillanatban csakis kínban részesülök, ám ennek
dacára is pontosan arra van szükségem, hogy így ülhessek, vele
lehessek és érezzem a bőre melegét. A testemen végigvágtázó
fájdalom a gyönyör hullámaivá változik.
Az ajkával megérinti a szegycsontomat és a borostája
végigkarcolja a bőrömet, miközben nyitott szájjal, felfelé
haladva csókokat lehel a nyakamra.
Aprókat harap a fülcimpámba, és amikor meghallom suttogó
szavait, borzongás fut végig a hátamon:
– Feküdj fel az ágyra!
Egy gyors mozdulattal csókot lopok a szájáról. Jókedvvel tölt
el, hogy sikerült meglepnem, és emiatt kis híján nem sikerült
viszonoznia az ajkam érintését.
Persze így is megcsókol, aztán hátradől, én meg kikászálódom
az öléből és felfekszem az ágyra.
–  Vetkőzz le! – parancsolja, én pedig engedelmeskedem.
Lassan mozgok, és hagyom, hogy az ujjam végigsimítsa
hihetetlenül érzékeny bőrömet. Élvezem, hogy ilyen erős
vagyok.
Carter engem akar.
 g
Élvezi, hogy utánam vágyakozik. Megrészegülök attól, hogy ez
a félelmetes férfiú ennyire az irántam érzett sóvárgás rabja lett.
A ruhadarabjaimat egyszerűen ledobom a földre. Bőrömet
megcsókolja a hűvös levegő, miközben a csípőmet mozgatva az
ujjam hegyével megsimogatom egyre keményedő
mellbimbóimat.
Carter lassan feláll, és nekem csak kicsit kell oldalra fordítani
a fejem ahhoz, hogy lássam, megkerüli az ágyat, aztán a
kedvemért megfontolt lassúsággal vetkőzni kezd.
A szobát egyedül a hátam mögötti ablakokon át beszivárgó
fény világítja meg. Megmámorosodom, látva Carter körül az
árnyak táncát. A bilincs kattanását már azelőtt meghallom,
hogy a sápadt holdfényben megvillanna a fém. Ettől még
jobban elfog a vágyakozás. Mielőtt megparancsolhatná,
magamtól a fejem fölé emelem a két karom és megérintem az
ágy vékony deszkákból ácsolt támláját. Carter csak egy bilincset
vett elő. Keresztülhúzza a láncot a lécek között és a két gyűrűt a
csuklómra kattintja.
Az ujja érintésétől szintre lángra kapok. Végigsimítja a
karomat, megcirógat, megérinti a keblem, a csípőm, aztán az
egyik keze eltűnik a két lábam között. Gyorsan szétteszem a
combom a kedvéért.
A melléből előtörő, mély hördülés a jutalmam. Vaskos ujjai
elindulnak felfelé a tűzforró hüvelynyílásomtól a csiklómig,
amitől ismét rám tör a gyönyör.
Fáj, ahogy a lepedőn riszálom a fenekem, ám mindez elvegyül
a Carter érintése miatti kéjjel.
Hátrébb húzódik, én zihálok. Készen állok az extázisra,
miközben ő felvesz valamit a padlóról.
Egy selyemnyakkendőt. A sajátját. Végigsimítja vele az arcom,
majd rám szól, hogy csukjam be a szemem. A fejem köré tekeri
a nyakkendőt. A szívem még vadabbul zakatol. Iszonyúan
izgalmasnak találom, hogy nem láthatom Cartert. Bár a
szememmel nem tudom követni a mozgását, mégis jól hallom,
ahogy elővesz egy másik bilincset is. Végigsimítja a lábam és a
bilincs rákerül előbb az egyik, aztán a másik bokámra.
 gy
Magatehetetlenül és vakon várok rá.
Zihálva kapkodok levegő után, amikor meghallom, hogy
megkerüli az ágyat. Végtagjaimon felmelegszik a hideg fém, a
bőrömet végigsimítja a hűvös levegő, és könyörögni kezdek
azért, hogy megérintsem.
– Carter – suttogom a nevét.
–  Mondd ki az igazat, kismadaram – szól rám mély hangon.
Valami mást is kihallok a szavaiból. Nagyon régóta nem zendült
fel ilyesmi a szobában. Cseppet sem tetszik a hangja éle.
Bár a szívem vadul kalapál, és most már félelem is árad az
ereimben, mégis ezt suttogom:
– Bármit elmondok.
– Ugye gyűlölsz engem? – A kérdést egy kattanás és halk zúgás
követi. Ívben megfeszül a hátam, amikor a vibrátor hideg fémje
a csiklómhoz ér. Azonnal a testembe hasít a gyönyör.
– Szeretlek – nyögöm bele zabolátlanul a semmibe, és közben
nekifeszülök a bilincseknek, mert képtelen vagyok megtagadni
magamtól az átható extázist.
Keményebben hozzám nyomja a vibrátort, belőlem pedig
előtör a mámor elfojtott sikolya. Érzem, ahogy a hüvelyizmaim
megfeszülnek, bár semmi sincs bennem, és a testem minden
részét átjárja az elemi erejű kéj szökőárja. Egyre vadabbul,
egyre ádázabbul ostromol.
Olyan közel járok az orgazmushoz! Kibaszottul közel.
Erre Carter elhúzza a vibrátort.
Felhördülök és megpróbálok körülnézni. Szeretném a
fülemmel megállapítani, hogy hol van, és mit csinál, miközben
hangosan zihálok. Ezalatt lassan csillapodik közelgő
orgazmusom, én pedig nedvesem tocsogva a gyönyör
kapujában kétségbeesetten arra várok, hogy Carter
hozzásegítsen az extázishoz.
Nyelek egy nagyot a csalódottság miatt, és igyekszem nem
rángatni a bilincseket, mert a fém belemar a csuklómba és a
bokámba. Várom, hogy mi lesz.
– Amikor bekerültél a cellába, akkor viszont gyűlöltél.
Veszek egy mély lélegzetet, nem akarom felidézni magamban
 gy y g g
azt, ahogy a kettőnk kapcsolata elkezdődött. Reszelős hangon
válaszolok:
– Jól tudtam, hogy téged akarlak.
Belém nyomja vaskos ujjait, és érzem, ahogy végigsimítja a
szeméremajkamat. Megremeg a keblem, a lapockám pedig
belenyomódik a matracba, miközben Carter megujjaz.
–  A kurva életbe! – nyöszörgöm, érezve a testemen
futótűzként végigvágtázó forróságot. Ágyékomban felizzanak az
idegek és már csak egy pillanat választ el a lángolástól.
–  Carter – mondom ki a nevét újra meg újra, miközben
hátrafeszül a fejem, és egyre jobban szétfeszít a gyönyör. –
Carter – nyöszörgöm közvetlenül azelőtt, hogy elélveznék.
Mielőtt azonban elmerülhetnék az extázisban, kihúzza
belőlem az ujjait. Őrjöngve kapkodok levegő után. Le akarom
tépni a fejemről a nyakkendőt, ám a bilincs nem engedi.
– Carter! – harsogom, ám válasz helyett csupán zord nevetést
hallok. Csókot nyom az államra, miközben elrántom a fejemet. –
Ez nagyon nem tetszik! – figyelmeztetem remegő hangon.
Érzem, ahogy lassan eluralkodik rajtam a félelem.
– Nem kell mást tenned, csak válaszolni – mondja olyan lazán,
mintha éppen nem egy csapdát készítene elő. – Gyűlöltél?
Az újabb kérdést meghallva összeszorul a torkom.
Felerősödik a zúgás, a vibrátor most már maximum fokozatra
állítva sújt le rám. Hátrahanyatlik a fejem, és tombolva árad a
véremben a gyönyör. Közel járok a beteljesüléshez. A szakadék
szélén állva már csak pár másodpercnyi vibrálásra van
szükségem.
Csakhogy elhúzza tőlem a játékszert. Összeszorítom a szám,
megpróbálok megmozdulni és könnybe lábad a szemem.
– Carter! – kiáltom őrjöngve, haragosan, mire ő válasz helyett
újra nekinyomja a vibrátort a megduzzadt csiklómnak.
Csakhogy a gyönyört megelőző pillanatban ismét cserben
hagy, bennem kialszik a tűz, és ezt az érzést képtelen vagyok
tovább elviselni.
–  Igen, gyűlöltelek. Bántottál, és én utáltalak, amiért
elraboltál!
 Korábban még sohasem éreztem ilyen iszonyatos fájdalmat,
hiszen most beismertem, hogy mi történt, és ráébredtem arra,
mit is éreztem annak idején… Ez iszonyatos. Kiakadok attól,
hogy Carter szóba hozta.
–  Ezt akartad hallani? – kérdezem és dühöngök, amiért így
bánik velem. – A kurva életbe!
Hiába üvöltök, mert amikor az utolsó szavak is kirobbannak
a számon, a vibrátor telibe találja a csiklóm, és Carter most már
nem húzza el.
A testem egyre magasabban szárnyal. Repülök, és amikor
aláhullok az égboltból, a bizsergető gyönyör egyetlen pillanat
alatt összezúzza a testem.
Miközben magatehetetlenül fekszem, az extázis mintha
sohasem érne véget. Teljesen ki vagyok szolgáltatva ennek a
férfinak.
– De utána azért szerettél? – tudakolja. Az ajka egészen közel
kerül a számhoz, mire amennyire csak lehet, feljebb nyomom
magam, és egy csókot lopok tőle. Vadul viszonozza a
közeledésem. Érzem, hogy a teste ott van mellettem, és annyira
jó lenne a két lábammal átölelni! A bilincsek miatt nem
tehetem, Carter pedig hátrébb húzódik.
Még nem tértem magamhoz az orgazmustól, meg attól a
csóktól, amelyre olyan régóta vágytam, így fogalmam sincs
arról, mit kérdezett az előbb. Kénytelen újra feltenni a kérdést.
Zihálva válaszolok:
– Igen, szeretlek. Szeretlek téged, Carter.
Ahogy kimondom a nevét, újra nekiszorítja a vibrátort a
legérzékenyebb pontomnak, és ez szinte már túl sok a jóból. A
nevét harsogom, ő pedig az ajkamra szorítja a száját, miközben
én majd lángra gyúlok alatta. Ugyanúgy borít be a gyönyör,
mint az éjszakai égboltot a csillagok. Újabb és újabb
hullámokban tör rám.
Meg akarom csókolni, ám minden másnál jobban vágyom
arra, hogy az értésére adjam, mennyire komolyan gondolom a
szavaimat. Szeretem és senki másra nem vágyom.
– Szereted Nikolait? – kérdezi, és ettől szertefoszlik a pillanat
 p
varázsa. Nehezemre esik válaszolni, ám tisztában vagyok az
igazsággal, és nem fogok hazudni Carternek.
–  Igen, de nem úgy, mint téged – felelem, miközben úgy
érzem, aláhullok a magasból. Lelassul a pulzusom. Eltelik egy
másodperc, majd még egy, de Carter néma marad és nem is ér
hozzám. Rettegés dermeszti meg a testem.
– Carter?
Amikor kimondom a nevét, feltesz egy újabb kérdést:
– Ha én nem lennék, akkor most vele lennél?
Hosszú csönd telepszik ránk, és én felidézem magamban,
mennyire vágytam Nikolaira, de erről nem mertem az apámnak
beszélni. Csakhogy már rég nem létezik az a kislány, aki nem
próbálta megszerezni magának, amire vágyott, és csak azért
imádkozott, hogy senki se figyeljen fel rá.
–  Nem tudom – felelem zihálva, mire ő ismét nekiszorítja a
vibrátort a csiklómnak, majd addig mozgatja ki és be az ujjait a
hüvelyemben, míg levegőért kapkodva ismét odaérek a gyönyör
kapujához.
Hangosan hörögve valamifajta megkönnyebbülés iránt
sóvárgom. Nekidörzsölöm a fenekem a selyemlepedőnek, ám
Carter cöcögve leszorítja a csípőm.
– Egyszerűen mondd el az igazat, kismadaram. Utána én majd
gondoskodom rólad – suttogja, ám nem bízom az ígéretében.
Elárulja a hangja.
– Nem tudom, Carter. Hidd el!
Könyörgéssel próbálkozom, de ő nem figyel rám. Ismét
odaszorítja a vibrátort a csiklómhoz, aztán szinte azonnal el is
rántja. Összerándulok, és a bilincs belemar a bőrömbe.
– Bassza meg!
Hangosan nyögdécselek, már egészen közel érzem a
gyönyörömet.
Felizgat és abbahagyja.
Újra meg újra.
Az extázis hullámai a felszín irányába áradva lángra
lobbantják az összes idegvégződésemet. Csakhogy amikor már
csupán egy hajszál választ el a kielégüléstől, Carter
 p gy j g
visszavonulót fúj és kivárja, hogy kialudjon a parázs, majd újra
fellobbantja a lángokat.
–  Ha nem lennék itt, most vele lennél? – kérdezi halkan,
nyugodtan, az ajkával majdnem megérintve a fülcimpám.
A bőrömön megérezve a leheletét kis híján elélvezek. Nem
felelek, csupán ráharapok az alsó ajkamra és a fejem rázom.
Képtelen vagyok választ adni.
Ő meg újrakezdi.
Könyörtelenül megbasz az ujjaival, ám közvetlenül az
orgazmusom előtt kihúzza őket. Érezve a vágyam illatát meg a
combom belső oldalát borító nedvességet, azt hiszem, mindjárt
jön a folytatás. Carter azonban ott hagy és hiába lihegek, az
orgazmusom már azelőtt elhal, hogy elélvezhettem volna.
Nem bírok tovább ellenállni.
–  Igen! Megpróbálnék összejönni Nikolaijal, ha te nem
léteznél. – Hihetetlen, de hangosan kimondtam e bűnös
szavakat Carter jelenlétében. Tudom, hogy ezzel megbántottam,
és ettől belém hasít a fájdalom. Gyűlölöm a helyzetet, de akkor
is ez az igazság. – Megpróbálnék vele élni.
Mélyen teleszívom a tüdőm levegővel, az alkarommal
letörlöm az arcomról a könnyeket; nagyon jó lenne ugyanilyen
könnyen megszabadulni a szégyentől is.
–  Azt viszont nem tudom, hogy vele valaha is lehetne
ugyanolyan, mint veled. Nélküled nem lennék az, aki ma
vagyok.
Könnyek futnak végig az arcomon, miközben előtör belőlem
ez a gyónás:
–  Szerelmes vagyok beléd, Carter. Ha itt vagy nekem, nem
akarom őt.
Könyörtelenül dörzsölgeti a hüvelyem falát, mire azonnal
elmegyek. Kicsikarja belőlem az orgazmust, elnyújtja, a testem
megfeszül és megdermed, miközben kirobban belőlem az
extázis néma sikolya.
Carter egészen addig nem hagyja abba, amíg elernyedve
levegő után nem kapkodok.
–  Kérlek, ne csináld ezt! – rimánkodom erőtlenül. Ez a hang
 g
nem is hasonlít az enyémhez. – Ez annyira szörnyű! Téged
választottalak. Basszus, hát téged választottalak!
– Csitt! – szól rám, én meg alig kapok levegőt. Összerezzenek,
amikor a hasamon megérzem a tenyere érintését. Egészen
addig simogat megnyugtatóan, míg a teljes testemben vissza
nem tér a béke. Lágy csókokat nyom a nyakamra, én pedig újra
azért könyörgök, hogy hagyjuk ezt abba, és engedje meg nekem,
hogy szeressem. Ebben a pillanatban csakis erre vágyom.
Szeretni akarom Cartert, és érezni, hogy ő is szeret engem.
–  Van még egy kérdésem – szólal meg, mire újra
megdermedek és rettegve várom a folytatást. Nem bírom
abbahagyni a sírást, hiszen pontosan tudom, mi mindent
gyóntam meg neki, és attól félek, hogy a vallomásom miatt
többé már nem fog szeretni.
–  Mi lesz, ha már nem létezik a családod? Akkor is szeretni
fogsz engem?
Jól tudom e kérdésre a választ, de nem akarom kimondani.
A vibrátor érintését megérezve még jobban felzokogok.
Végigsimítja vele a szeméremcsontom, amitől megrándul a
csípőm, és megpróbálok hátrébb húzódni. Képtelen lennék
további gyönyört elviselni.
–  Mondd el az igazat! – suttogja reménytelenséggel átitatott
hangon. Jól tudja a választ; hiszen már elárultam neki. Semmi
szükség arra, hogy kínzással szedje ki belőlem.
– Ne! – sikoltok fel. Gyűlölöm Cartert azért, amit velem csinál.
Nem akarok a félelmetes jövőre gondolni, arra meg végképp
nem, hogy milyen hatással lehet ránk.
–  Szeretlek, de ha megteszed… Ha megölöd őket, akkor
mindhalálig gyűlölni foglak.
Felhördülök és könnyek patakzanak végig az arcomon.
Egyszerre hasít belém a testi és a lelki fájdalom. Carter romba
döntött. Elpusztította mindazokat a védőfalakat, amelyek
megoltalmaztak e szörnyű igazságtól.
– Szeretlek, Carter.
Hallom a bilincs kattanását és már nem érzem a fémet a
bőrömön. A peremük belehasított a csuklómba, és abban a
 p
pillanatban, hogy lekerülnek rólam, a mellemhez szorítom a
kezem.
Még akkor is a szememet eltakaró kötésbe zokogok, amikor
meghallom, kinyílik, majd becsukódik a hálószoba ajtaja. Nem
vagyok hajlandó elhinni, hogy Carter itt hagyott.
Amikor végre leszedem a fejemről a nyakkendőt és azért
akarok könyörögni, hogy a kedvesem magához öleljen, ő már
nincs itt.
Carter itt hagyott.
Nem szeret engem.
Carter Cross többé már nem szeret!
 15. FEJEZET

Carter

Még mindig emlékszem arra, milyen volt, amikor a puncija a

farkam körül vibrált, miközben az első alkalommal a
magamévá tettem. Még mindig álmodozni szoktam erről.
Ma is emlékszem ajkán a bor édes ízére.
Nem felejtettem el, ahogy a gyönyörtől sikoltozik, és azt
suttogja, hogy szeret engem.
Jól tudom, hogy az életem végéig emlékezni fogok minderre.
Arra, amit átéltem vele.
Ma éjjel harcba szállok a családja ellen; olyan sokat megölök
közülük, ahányat csak tudok.
Elpusztítom mindazt, amit együtt felépítettünk, és
megkockáztatom, hogy Aria mindörökre meggyűlöljön.
Elmondta nekem az igazat, amit nem bírok elviselni.
Ma éjjel elveszítem a nőt, akit szeretek.
A tekintetem pontosan abban a pillanatban állapodik meg a
fürdőszobai pulton fekvő mobilon, amikor Jase bekopog a
hálószobám ajtaján.
–  Idebent vagyok! – kiáltom, és kinyitom a csapot, hogy
benedvesítsem a borotvát. A borotvahabot már felkentem az
arcomra. Azután, hogy tegnap éjjel otthagytam a lányt,
visszatértem a régi szokásaimhoz, és azzal terelem el a
gondolataim róla, hogy a háborúra összpontosítok, meg persze
az üzleti életünkkel járó dolgokra.
A borotválkozástól újra úgy nézek ki, mint egy birodalom ura.
–  Van egy javaslatom – mondja Jase, mire a tükörben a
szemébe nézek, majd újra a borotválkozásra figyelek. A penge
minden mozdulata pontos és könnyed. Jól követi a bőröm
vonalát.
 Az öcsém közelebb lép és szinte kitölti az ajtónyílást.
– Azt hiszem, az a mi bajunk, hogy önelégültté váltunk.
– Ez lenne az?
– Emiatt gondolják azt, hogy meglophatnak minket. Ez az oka
annak, hogy Romano a vetélytársunkká vált és belekevert
minket a háborúba.
Egy pillanatra a fivéremre nézek, aztán folytatom a
borotválkozást. A penge vastagabbik végével megkocogtatom a
mosdót, majd újra megérintem vele a bőröm. Leszarom, hogy ki
mit gondol rólunk. Megütök mindenkit, ha dacol vagy
szembeszáll velem. Közben kibaszottul önelégült leszek,
függetlenül attól, mit gondol erről Jase.
A szemöldökét felvonva folytatja:
– Leálltunk a terjeszkedéssel.
– Vannak más vállalkozásaink. A bár. Az étterem.
Mégis mi a fenéért magyarázkodom neki? Elegendő a
szemébe néznem ahhoz, hogy tudjam, addig úgysem fog leállni,
amíg meg nem kapja, amit akar.
– A pénz nem helyettesítheti a hódítást. Ezt te is tudod, én is
tudom, és mindenki más tudja.
Hadarva magyarázkodik, mint aki alig várja, hogy a lényegre
térhessen, én viszont húzom az időt. Azért, hogy megkínozzam.
– Benyomulunk Crescent Hillsbe – mondom végül.
– De csak azért, mert kell neked az a városrész, és nem azért,
mert pénzt kereshetünk ott – feleli színtelen hangon, ám
várakozó arckifejezéssel.
Nem tudom tagadni a szavai igazát.
–  Megéri majd, meg közelebb kerülünk a kikötőhöz –
figyelmeztetem, ám Jase csak a fejét rázza. Kezd elfogyni a
türelmem. Ismét lerázom a habot a borotváról, majd a folyó víz
alá tartom.
– Szerintem inkább észak fele kellene nyomulnunk. Az lenne
a valódi hódítás – feleli, majd a lélegzetét visszafojtva várja a
válaszom.
–  Talvery területére? – kérdezem, és a tükörben nézem az
öcsémet. Rábólint. – Azt már odaadtam Romanónak.
 –  Romano még nem foglalta el, és amúgy is elmehet a kurva
anyjába! – vágja rá Jase nyersen, és egyértelmű, hogy
makacskodni fog. Farkasszemet néz a tükörképemmel, bár
közben egyre hangosabban zihál az izgatottságtól. – Fallbrookot
akartuk Romanónak adni, és már így is az övé az egész
északkeleti városrész. Nekünk kéne megszerezni Talvery
területét.
Nagyot villan a szeme és várja, mit válaszolok.
Nem reagálok.
Egy percet sem tudtam aludni és leszarom, hogy sikerül-e
terjeszkednünk vagy sem.
–  Ennyire unatkozol? – kérdezem színtelen hangon.
Emlékszem, milyen volt, amikor meghódítottuk ezt a városrészt.
Arra is, mi kellett ahhoz, hogy beleégessem a nevem az utcákba.
Mennyire beteges és kockázatos volt a harc. Nem kárpótolt érte
a megszerzett gazdagság.
–  Dehogy unatkozom! – méltatlankodik Jase. – Viszont
elszalasztunk egy alkalmat.
Nem válaszolok. Ehelyett befejezem a borotválkozást, és
gondosan ügyelek arra, ne mutassam ki az érzelmeimet, amikor
Jase megkérdezi:
– Na, és mi van Ariával?
Leveszem a helyéről az egyik kistörülközőt, majd
benedvesítem. Nehéz megbirkóznom azzal, amit a lány iránt
érzek. Túlságosan sajgó a veszteség.
Túl közeli.
– Mi lenne vele?
Letörlöm az arcomról a hab maradékát, közben nem törődöm
a mellkasomban lángoló fájdalommal.
–  Hallottam arról, hogyan kezeli a dolgokat – mondja az
öcsém.
Erősen megszorítom a törülközőt, és azért imádkozom, hogy a
fivérem ne mondjon semmi olyat, amiért be kellene törnöm a
hülye fejét. Tegnap éjjel… Nem is akarok rágondolni arra,
mennyire szíven ütött az igazság.
Még soha semmi nem fájt ennyire.
 g j y
– Azt hiszem, éppen erre vágyik – magyarázza Jase.
Összevonom a szemöldököm, arra összpontosítok, hogy
vegyek levegőt és az arcomra ne üljenek ki az érzelmeim.
– Pontosan mire is?
Fáj a beszéd. Még a levegővétel is. Minden kibaszottul fáj.
–  Azt hiszem, Aria továbbra is ragaszkodik ahhoz a
területhez… Talán önmaga számára – töpreng Jase. Oldalra
hajtja a fejét és felvonja a szemöldökét. – Van fogalmad arról,
mit csinál majd, ha kiirtjuk a családját és az utcáit odaadjuk
Romanónak?
A törülköző száraz oldalával megdörzsölöm az állam, és
közben egész pontosan tudom, Aria hogyan reagálna. Feldühít
ez a tudat. Nyelek egy nagyot, és emlékeztetem magam, hogy
képes leszek itt tartani. A rendelkezésemre áll minden, hogy itt
őrizzem, ám ettől csak elmélyül a gyűlölete. Márpedig én azt
akarom, hogy szeressen.
Szükségem van a szerelmére.
– Mi lenne, ha ehelyett megpróbálnánk a lehető legcsekélyebb
kárt okozni?
Jase belép az ajtón, miközben én odadobom a törülközőt a
mosdókagylóra, aztán az öcsémet kikerülve odamegyek a
mandzsettagombjaimért. Megnyugtatnak a megszokott
mozdulatok. Azokra a hétköznapi dolgokra összpontosítok,
amelyek végül elvezettek ide, az életem ezen pontjára.
– Bármilyen csekély is a pusztítás, az is összetöri a lányt, Jase
– mondom nem túl nagy meggyőződéssel.
–  Pedig szerintem nagyon is jó volna megfontolni ezt a
lehetőséget, Carter.
Egyméternyire tőlem megáll, a vállát nekiveti a falnak és a
karját keresztbe fonja a mellén.
– Már szóltunk Romanónak, ám ennek dacára is azt mondom,
intézzük el mind a kettőjüket. Előbb Talveryt, aztán Romanót.
Legyen minden a miénk.
–  Mégis milyen sereggel? – kérdezem, és érzem a rám törő
haragot jelző bizsergést. Ráförmedek és felgyorsul a pulzusom.
– Emlékszel arra, hogy mibe kerül egy háború? Hány embernek
 gy gy y
kell még meghalnia ahhoz, hogy te elégedett legyél?
Mivel nem válaszol, megpróbálom visszafogni magam.
Jase összerezzen, amikor meghallja az éles hangomat:
–  Ez nem valamilyen sakkjátszma. Minden lépésnek
megvannak a maga következményei – teszem hozzá.
– Dehogynem játszma, fivérem. – A szemembe néz, miközben
tovább beszél. – Nagyon értünk hozzá és mindent átgondoltunk.
Akkor is egymást bámuljuk, amikor e szavakkal folytatja:
–  Ha Aria valahogy meg tudná győzni az embereiket arról,
amit tegnap felvetett nekik, akkor erőfölénybe kerülhetnénk.
Talvery és Romano is komoly veszteségeket szenvedne, mi
pedig kivárnánk és leszámolnánk a túlélőkkel.
Megnyugtató hűvösséggel érvel.
–  Csak éppen Aria képtelen erre – figyelmeztetem. Előbbre
lépek, hogy levegyem az öltözőszekrényre akasztott öltönyöm. –
Nem tudja, hányan fognak meghalni. A családja kiirtásával
pedig sosem fog megbékülni.
Jase szája széléről egyből eltűnik a halvány mosoly.
– Még nagyon sokat kell tanulnia.
Csak ennyit tud mondani.
– Ma éjjel kezdetét veszi a családja bukása. Ezt soha nem fogja
megbocsátani nekem, és az fel sem merülhet, hogy odaüljön
mellém a trónra.
Jase arcán már nyoma sincs a derűnek. Lepillant a földre,
aztán újra a szemembe néz, ám én nem engedem meg, hogy
ismét megszólaljon.
–  Gondolod, hogy uralkodni szeretne, amikor a birtokából
nem marad más, csak régi emlékekkel és elfelejtetett
emberekkel teli temető?
Mélységes fájdalom tölt el, mert tudom, Aria hogyan fog
reagálni.
–  Iszonyatosan meggyűlöl majd – nyögöm ki összeszorított
fogaim között.
Zihálva szívom be a levegőt, miközben Jase bólint, és a
hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkát.
– Szóval szerinted már elkéstünk? – kérdezi.
 Pontosan ezt érzem. Túl késő van ahhoz, hogy megtartsam
Ariát.
Nem válaszolom meg a kérdést, hanem belebújok a zakómba
és begombolom.
–  Ennek dacára is azt hiszem, hogy éppen erre vágyik. Bár
halottak között vezet az útja a trónra, mégsem fog mindenki
meghalni. Megmarad néhány embere.
– Például Nikolai? – kérdezem halkan, de indulatosan.
Csak annyit érek el vele, hogy Jase rám vigyorog.
– Valami azt súgja nekem, hogy az a faszi nem marad életben
– tréfálkozik, ám a megjegyzése a legcsekélyebb mértékben sem
járul hozzá ahhoz, hogy megnyugodjak. Pattanásig feszülnek az
idegeim.
–  Harminc perc múlva eldördülnek a fegyverek –
figyelmeztetem, és a karórám rendíthetetlen nyugalmú
kismutatójára nézek. – Ha esetleg a legközelebb eszedbe jutna
valami a kármentéssel kapcsolatban, akkor jó lenne, ha kicsit
hamarabb szólnál.
A szemrehányásomat meghalva fejcsóválva elneveti magát.
– Éppen csak megkezdődött ez a háború. – Továbbra sem adja
fel. – Csak arra kérlek, vedd fontolóra ezt a lehetőséget is.
Romano hátba döfése elkerülhetetlen, ugyanakkor
kulcsfontosságú a megfelelő időzítés.
Jase azzal követi el a legnagyobb hibát, hogy a feltételezése
szerint Talvery máris halottnak tekinthető. Ezt a balfogást
korábban már én is elkövettem, és eszem ágában sincs újra
megismételni.
– Mindent hajlandó vagyok megfontolni, Jase.
 16. FEJEZET

Aria

Három festővászon fekszik a nappali padlójára leterített, régi

lepedőn. Mindegyiken három arckép látható. Két olyan férfié,
akiket szeretek, meg ott van rajtuk kívül rég halott anyám is. A
tudatom azonban eközben az egész idő alatt a hátam mögött
villódzó tévé hírműsorára összpontosított.
Egyre hosszabb a névsor.
Képtelen lennék megnézni magamnak az arcokat. Nem bírok
a tévé felé fordulni, amikor az elhunytakat mutatják.
A kanapén összegömbölyödve fekvő Addison viszont üveges
tekintettel bámulja a készüléket. Számára semmit sem
jelentenek ezek a nevek, számomra azonban mindegyiknek
megvan a maga óriási jelentősége.
Az összeomlás szélén egyensúlyozom, és jól tudom, ott
kellene lennem a temetésükön. Azt is, hogy nem sikerült
megmentenem őket. Nikolai iránt a megvetés és a rémület
keverékét érzem. Tett vajon bármilyen erőfeszítést is azért,
hogy elvigye őket? Ő tudta az igazat. Vajon mit csinált?
Persze jól emlékszem a szavaira: nem ő irányítja ezt a
hadsereget.
Csak idő kérdése, hogy az ő nevét is felolvassák. Felkerül az
egymással vetélkedő bűnszövetkezetek értelmetlen
gyilkosságainak egyre hosszabb listájára. A síkképernyős tévé
képernyőjén látható riporter legalábbis így jellemzi az
eseményeket. Erre a lehetőségre gondolva majdnem elbőgöm
magam, de sikerül visszafogni az érzelemkitörést.
–  Gyakran történik ilyesmi? – kérdezi Addison. Bár a
tarkómon érzem a pillantását, nem bízom annyira magamban,
hogy ránézzek. Ehelyett a lapos ecsetet belemártom a vízbe, és
azt bámulom, ahogy a vörös festék belevérzik a folyadékba.
–  Nem, az ilyesmi ritkaság – felelem, de nem fordulok hátra.
Olyan sok ember halálát éltem már át, hogy nem lenne szabad
ennyire kikészülnöm. Csakhogy most először próbáltam
megakadályozni a vérontást.
Kudarcot vallottam.
–  Szükséged van bármi másra is? – hallatszik Eli hangja a
lépcső felé nyíló ajtó irányából. Felnézek rá, de nem válaszolok.
A festéket pár háztömbnyire innen, egy sarki boltban vette.
Minden más Carter csomagjában volt.
Azt hiszem, rengeteg dologra lenne szükségem.
Elkomorodom, összeszorul a torkom és elfordulok Elitől.
Válasz helyett a fejem rázom.
Gyűlölöm amiatt, hogy csak itt lebzsel, miközben az emberek
közt arat a halál. Még ennél is szörnyűbb, hogy magamat meg
azért utálom, mert így ki vagyok akadva Elire.
–  Majd elmegyek és megveszem őket – szólalok meg aztán,
mert eszembe jut valami. Ki kéne mennem innen egy nagyot
gyalogolni, hogy kitisztuljon a fejem. Csinálnom kell valamit. Az
olcsó ecsetet megtörlöm a víztartó edény szélében, majd újra
belemártom. – Jólesne egy kis friss levegő.
Meglep, hogy ennyire nyugodt a hangom.
Kiegyensúlyozottnak tűnik. Persze csak Addison kedvéért. Ha ő
nem lenne itt, fogalmam sincs, hogyan reagálnék a mai
eseményekre. Az ecset szőrszálait tartó fémrész halkan kattan
az üvegedény oldalán, amikor hozzákocogtatom, majd egy
óvatos mozdulattal leteszem a papírtörülközőre.
Amikor ismét felemelem a tekintetem, azt látom, hogy Eli
nyugtalanul figyel. Addison pillantása ide-oda cikázik kettőnk
között és a szobában tapintani lehet a feszültséget. A lány
egyetlen kérdést sem tesz fel, és emiatt nagyon haragszom rá.
Addison semmiről sem akar tudni, csak az érdekli, hogy ez a
helyzet normális-e, vagy sem.
– Szeretnék elsétálni a sarki boltba, hogy vegyek pár dolgot…
ha szabad.
Az utolsó két szót összeszorított fogaim között sziszegem ki.
 g g
–  Egy óra múlva megmondom, hogy lehet-e – feleli Eli, majd
hozzáteszi. – Ha ez megfelel neked.
Ugratni próbál azért, hogy enyhítse a feszültséget. Nem
sikerül neki.
Kedvtelenül rámosolygok, biccentek és nézem, ahogy kimegy.
Továbbra is zihálva kapkodok levegő után. Tombol bennem a
feszültség és semmi sem jó. Úgy érzem, mindjárt szétesem.
Miközben itt ücsörgök, pillanatról pillanatra egyre jobban
megroggyanok. Őrök vigyáznak rám, én meg a halottak
növekvő névsorát bámulom.
–  Jól vagy? – kérdezi Addie, miközben lassan elhalkulnak Eli
léptei.
– Nem – felelem őszintén.
Segíteni akartam a családomnak, de Nikolai nem törődött
velem.
Megmondtam Carternek, hogy őt szeretem és eldöntöttem,
hogy vele maradok, mire ő elhagyott.
Ostoba vagyok. Egy kibaszott idióta.
Tehetetlennek, reménytelennek érzem magam, és úgy tűnik,
már nem bírom sokáig. Megreccsen a kanapé, ahogy Addie
felkel és elindul felém. Szótlanul leül mellém törökülésben és
magához ölel.
–  Bárcsak tudnék bármi okosat is mondani vagy tanácsot
adni!
Halk vigasztaló szavait meghallva egyből megbánom
mindazt, amit az előbb gondoltam róla. Erős kényszert érzek
arra, hogy belekössek valakibe, ám már jól látom, hogy
ostobaság lenne keserűségemet Addie-re zúdítani. Sosem
bocsátanám meg ezt magamnak.
Megragadom az alkarját és ügyetlenül viszonzom az ölelését.
– Bárcsak tudnám, hogy mit tegyek! – mondom.
Lassan telnek a percek, míg végül felkapja a távirányítót és
kikapcsolja a tévét. Még sohasem tűnt ilyen hangosnak a
képernyő elsötétedését kísérő kattanás. Jó lenne, ha tovább
nézhetném az adást, mert akkor tudnám, mi a helyzet, ám
ugyanakkor hálás vagyok Addisonnak, amiért kikapcsolta, mert
 gy gy p
képtelen lennék tovább elviselni mindezt.
– Akarsz beszélgetni? – tudakolja, de én csak a fejemet rázom.
Szégyenérzettel tölt el, hogy mennyire odaadtam magam
Carternek, miközben ő viszonzás helyett elzárkózott tőlem.
Nem hinném, hogy minderről anélkül számolhatnék be a
barátnőmnek, hogy még jobban ne gyűlölné meg Cartert.
Azután, hogy az éjszakát Daniellel töltötte, ezt nem tehetem
meg vele.
–  Mi lenne, ha inkább még egyszer elmesélnéd, ami tegnap
éjjel történt? – kérdezem, és közben azt érzem, hogy a
mellembe fájdalmasan belehasít a féltékenység. A múlt éjszaka
kihasználtak engem. Most először tűnt úgy, hogy Carter csak
használ, és ostobaság, hogy szeretem.
– Egyszerűen csak egy kellemes este volt – válaszolja Addie, és
az ölébe teszi a kezét. Jól tudom, nem akarja, hogy még jobban
szenvedjek, ezért csak biccentek és ejtem a témát. Úgy
bámulom az ajtót, mintha ott varázsütésre feltűnhetne Eli, hogy
kiengedjen. Ez a gondolat feldühít. Őrültség azt hinni, hogy a
legcsekélyebb mértékben is a magam ura vagyok.
Mielőtt megismétlődhetne az, ami miatt egy percet sem
tudtam aludni az éjjel, vagyis hogy elnyelne az önsajnálat
örvénye, Addison kérdez valamit:
– Akarsz nekem kártyát vetni?
Látom, hogy tűkön ülve várja a válaszom. Annyira hálás
vagyok neki, hogy ebben a pillanatban bármit megtennék, amit
csak kér. Így hálálnám meg, hogy eltereli a figyelmem, meg az
őszinte barátságát. Éppen ezért bólintok.
– Nagyon szívesen – mondom aztán.
Veszek egy mély lélegzetet, hátrébb csúszok a kanapén,
szembefordulok Addisonnal, és hozzá hasonló módon
törökülésben helyezkedem el. Ő hátranyúl és a
kávézóasztalkáról felveszi azt a pakli tarot-kártyát, amit időtlen
időkkel ezelőtt Cartertől kaptam.
–  Jó. És akkor most mit csináljak? – kérdezi, és olyan
arckifejezéssel teszi le a paklit maga elé, mintha azt hinné, hogy
a kártyák mágikus módon maguktól megkeverednének.
 y g g g
–  Először kopogtasd meg őket – felelem komoly hangon, jól
tudva, hogy felkapja a fejét és úgy néz rám, mintha elment
volna az eszem.– Komolyan mondom – figyelmeztetem, én is az
ölembe teszem a kezem és a pakli felé biccentek. – Meg kell
ütögetned őket, hogy megszabaduljanak az előző kártyavetés
utóhatásától. Közben a saját energiáddal töltöd fel a lapokat.
Megteszi, amire kérem. Felemeli a paklit, és nem túl erősen az
ujjával megütögeti a legfelső lapot. Persze közben egyfolytában
vigyorog. Máris megérzem az összeköttetést. Csak egy vékony
szál, de már így is több mint amennyi korábban volt.
–  Most pedig keverd meg a paklit és gondolj olyasvalamire,
amiről többet szeretnél megtudni. Vagy éppen semmire.
Megvonom a vállam, nagyot nyújtózkodom, mert igencsak fáj
a hátam, hiszen órákon át görnyedtem a festővásznak fölé. Elég
egyetlen pillantást vetnem a képekre ahhoz, hogy minden az
eszembe jusson, ezért inkább sietve visszafordulok Addison
felé.
– Ennyi elég lesz? – kérdezi. A kezében tartja a lapokat.
Barátságosan rámosolygok, és a paklira mutatok.
– Vedd őket három részre úgy, ahogy jólesik, majd rakd vissza
mindet egyetlen pakliba.
–  Mindenki így szokott kártyát vetni? – tudakolja, miközben
megteszi azt, amire kértem.
–  Nem – válaszolom, és a mellkasomban elmélyül a sajgás. –
Anyámtól tanultam a kártyavetést. Ő azonban nem így csinálta.
– Ó! Hanem hogyan? – kérdezi Addison, mire a kártyák után
nyúlok, s az ábrákat bámulom ahelyett, hogy a szemébe néznék.
–  Nem emlékszem – felelem. – Kénytelen voltam kitanulni a
saját módszerem, amikor úgy döntöttem, hogy használni fogom
a pakliját.
Pillanatnyi csend támad, ám Addison tovább cseveg, mert
szeretné vidámabb témákra terelni a beszélgetést.
–  Ez az ő paklija? – kérdezi, miközben egymás után a
kanapéra fektetem a lapokat.
– Nem. Ezt a kártyát Cartertől kaptam.
Valami miatt ez a tény még jobban kifacsarja belőlem az
 y g j j
érzelmeket, miközben lerakom az utolsó lapot is. Nem számolok
be arról, hogy egy cella rabjaként már kezdtem megőrülni,
amikor ezt a paklit kaptam. Ráadásul valójában Jase adta oda
nekem. Ahogy az eszembe jut az a nap, vagy talán éjszaka, kis
híján elhányom magam.
–  Lópatkó alakban vannak a kártyák – magyarázom,
miközben kirakom az ívet. Nem vagyok hajlandó visszazuhanni
a múltba; nem hátrafelé megyek.
–  A legfontosabb lap van középen. Ebben a kirakásban
minden pozíciónak megvan a saját jelentősége. A középső lap
körül hét másik kártya alkotja a patkót. A központi lap, vagyis
ez itt most, alapvetően téged jelképez.
– Én lennék a négy pálca?
Addison tekintete arra a kártyára szegeződik, amelynek most
éppen megérintem a szélét.
Bólintok, és így folytatom:
–  A tarot-ban négy szín van. A Kardok, a Botok, az Ötszögek,
amiket Érméknek is hívnak, valamint a Kelyhek. Mindegyik
életünk egy-egy eltérő aspektusát jelképezi. A Botok a
kreativitást, a Kardok a konfliktust, az Ötszögek a pénzt, ezért
nevezik őket Érméknek is. A Kelyhek mutatják meg a
lelkiállapotunkat. Többé-kevésbé.
Egy pillanatra elhallgatok.
– A Botok Négyes ebben a pakliban…
– Pont olyan, mintha egy profi kártyavetőhöz jöttem volna! –
kiáltja Addison őszinte lelkesedéssel. Halványan rámosolygok.
– Nagyon sokat olvasgattam a kártyákról. Pár évvel ezelőtt azt
gondoltam, így közelebb kerülhetek az anyámhoz.
Bárcsak ezt az utolsó pár szót ne mondtam volna ki! Addison
azonban nem a kellemetlen dolgokra összpontosít. Inkább ezt
mondja:
–  Ez elképesztően izgalmas. – Hátranyúl a borospoharáért,
aztán kihúzza magát és rám figyel. – Kérlek, folytasd!
Viccesen int a kezével és belekortyol az italába.
Felkuncogok, sőt kis híján felhorkanok, majd eszembe jut, hol
hagytam az előbb abba.
 gy
–  Na, igen – mondom hangosan. – A Botok Négyes. Ebben a
pakliban ez a kártya szó szerint a házasságkötést jelenti.
Amikor kimondom az utolsó szót, elakad a lélegzetem és
belém villan, Addison mennyire érzelmes. Nézem, hogyan
reagál, ám ő csak belekortyol a borába és némán figyel. Ezt
látva nagy kő esik le a szívemről, így aztán folytatom.
Vannak, akik szó szerint értelmezik a kártyákat, ám én úgy
érzem, Addison nem tartozik közéjük. Csupán kikapcsolódásra
vágyik, pont úgy, mint én.
– A központi lap egyfajta pillanatfelvétel arról, hogy te ki vagy
ebben a pillanatban. A Botok Négyes a megpihenés pontját
jelképezi. Valamit sikerült már elérned, ami miatt ünnepelhetsz.
Ez az oka annak, hogy ezen a lapon egy házasságkötés képe az
ábra. Erős boldogság árad belőle, mivel sikerült valamiféle
közösséget teremteni. Figyelembe véve a jelenlegi helyzetedet,
ez eléggé meglepőnek tűnhet.
Elhallgatok egy pillanatra, rám tör a bizonytalanság hulláma,
de aztán folytatom, és elmondom Addisonnak, hogy szerintem
mire utal ez a lap:
– Jelentheti a barátságot is. Egy baráti kapcsolat elmélyülését.
–  Szóval a kettőnkről szól? – kérdezi, én pedig megpróbálok
nyugodt hangon válaszolni, miközben elemi erővel tombol
bennem az érzelem.
– Igen. Azt hiszem, ez a kártya rólunk szól.
Addison előrehajol és a könyökével megtámaszkodik a
térdén.
– Ennek örülök.
Veszek egy mély lélegzetet, majd rámutatok a hét kártyából
álló patkó első lapjára.
– Ez itt a közvetlen múltad. Az Érmék Hatos a nagyvonalúság
és a harmónia lapja. Olyan valakit ábrázol, aki jól tudta kezelni
a kiadásaid és a bevételeid. Nem feltétlenül csak a pénzről szól.
Vonatkozhat a jószívűségre, arra, hogy hálásan elfogadunk vagy
éppen mi magunk adunk pénzt, időt vagy biztonságot.
Elhallgatok és nyelek egyet.
–  Például ahogy te segítettél rajtam. Ez a kártya vonatkozhat
 gy g j y
arra is.
Addison csak biccent, iszik egy újabb korty bort, éppen ezért
tovább beszélek. Tovább értelmezem a lapokat ahelyett, hogy
újra köszönetet mondanék és felidézném azt a szörnyű éjszakát.
–  A jelen pillanatot a következő lap, a Főpapnő mutatja meg.
Olyan valaki ő, akinek jók a megérzései.
–  Milyen színű ez a kártya? Melyik házba tartozik? – vág a
szavamba Addison, és ebből kiderül, hogy igazából fütyül a
kártyavetésre. Ugyanakkor legalább odafigyelt rám.
– Négy részre, vagyis színekre a Kis Arkánum kártyáit osztják;
a Nagy Arkánum lapjai viszont önálló figurák. Ez azt jelenti,
hogy nem részei az egyes házaknak. A pakliban alapvetően két
laptípus található. A csekély dolgokkal foglalkozó színek és a
komolyabb dolgokat megmagyarázó Nagy Arkánum figurái.
– Ó! – bólint Addison, megköszörüli a torkát, aztán megnézi a
többi kártyát. A feltételezésem szerint arra kíváncsi, hány lap
tartozik a Kis, és hány a Nagy Arkánumba. – Világos. Szóval
jelenlegi helyzetemet a Főpapnő jelképezi.
Bólintok, mire elvigyorodik.
– Ez is tök jó. Eddig nagyon kedvező ez a kártyavetés.
Megremeg a vállam a visszafojtott nevetéstől. Folytatom:
– A Főpapnő mély belátással rendelkezik és tulajdonképpen a
Botok Királynőjének a megfelelője a Nagy Arkánumban. Nem
csupán önmagával van tisztában, de mélyen belelát a többi
emberbe is. Más paklikban a képmása tükröt tart a kezében,
amit saját maga vagy az emberek felé fordíthat. Túlvilági
energiák izzanak benne és feltárulnak előtte az embertársai
valódi arca. Ráadásul ösztönösen tudja, mire van szükségük.
–  Mint ahogy én is felismertem, valójában milyen ember
Daniel? – kérdezi Addison színtelenül, majd lejjebb húzza az
ingujját a csuklójára és megtörli vele a szemét. A válasza miatt
leesett állal, döbbenten nézek rá. Csak nagy nehezen tudok rá
bármit is kinyögni.
–  Ne is törődj velem. Sajnálom – mondja, vesz egy mély
lélegzetet és megrázza a kezét. – Egy pillanatra elgyengültem.
– Semmi baj. – Alig tudok megszólalni. Sietve visszafordulok a
 j g g
kártya felé. – Számtalan dolgot jelenthet.
Megvonom a vállam.
– Vagy éppen semmit sem.
–  Értem – válaszolja, és a rátörő szomorúságtól sötét lesz a
szeme. Fájdalmas mosoly ül ki az ajkára és így folytatja: –
Kérlek, ne hagyd abba! Az isten szerelmére, csak annyit kérek,
lépjünk túl ezen a lapon.
Megköszörülöm a torkom, a következő kártya felé fordulok,
de aztán úgy döntök, hogy még visszatérek a Főpapnőhöz.
–  Azt is jelentheti, hogy te tudod, mire van szükségük az
embereknek. Nem ismerem a múltadat, téged viszont igen,
ezért megkockáztatom, felismerted, hogy Danielnek rád van
szüksége.
Addison üveges tekintettel mered rám és némán bólint.
Nem állhatok kettejük közé, ezért visszafordulok a kártyák
felé, és a közvetlen jövőről beszélek:
–  A Botok Királya jelenti a holnapodat. A színek legerősebb
lapjai a királyok. Uralkodnak a többi kártya fölött. Az Apród
tanul, a Lovag üldöz, a Királynő megtestesít dolgokat, a Király
pedig irányít. Éppen ezért a Botok Királya egy belátó ember, aki
nagy hangsúlyt helyez az alkotó életmódra, ám ugyanakkor ő
maga személy szerint nem kreatív, sőt igazából még csak
spirituálisnak sem lehetne tekinteni. Éppenséggel egy olyan
egyéniségről van szó, aki szorosan együttműködik alkotó vagy
spirituális embertársaival. Távolságot tart tőlük és éppen emiatt
annyira sikeres a maga területén. Ez az elhatárolódása lehetővé
teszi számára, hogy segítsen a többieknek, ám egyben
megakadályozza azt, hogy teljesen eggyé váljon velük.
Nem igazán tudom, hogy ez a lap mégis miként
vonatkozhatna a jelenlegi helyzetre. Éppen ezért felidézem
magamban egy másik jelentését is.
–  A Botok Királya lehet egy karizmatikus, de tartózkodó
ember is. Rendkívül mélyek az érzelmei, de megtartja a három
lépés távolságot.
–  Szóval olyasvalaki, aki irányítja a környezetét? – kérdezi
Addison halkan, aztán belekortyol a borába. – Nincs szükségem
 y g
kártyára, hogy ezzel tisztában legyek.
A fejemet rázom, mert tudom, hogy Carterre vagy Danielre
gondol. Csakhogy ez a lap az egyikőjüket sem jelentheti.
Valaki másról van szó!
–  Egy olyan ember, aki nincs velünk és nem folyik bele a
dolgainkba – figyelmeztetem a lányt és közben hideg borzongás
fut végig a hátamon. Megérinti az összes idegvégződésemet, és
emiatt a tarkómon feláll a szőr.
Hallom, ahogy Addison kortyol egy kis bort, és ahelyett, hogy
megkérdezném, kire gondol, illetve mit is jelenthet e lap
felbukkanása, egyszerűen továbblépek a patkó alja felé, és
immár a negyedik kártyáról beszélek. A lány nem tiltakozik.
–  Az utadat megmutató kártya a Kardok Nyolcas. Az otthoni
paklimban… – Elhallgatok, és azonnal megbánom, hogy
egyáltalán szóba hoztam az otthonom. A szomorúságomnak
azonban nem adok hangot és szerencsés módon Addison nem
erőlteti a kérdést. – Az anyám paklijában a Kardok Nyolcas
ábrája Guinevere királynő Arthur király legendájából. Egy
máglyán áll, mert ki akarják végezni hűtlenség vádjával. A
Kardok Nyolcas kártya egyik érdekessége, hogy gyakran
ábrázolnak rajta egy olyan nőt, aki két kézzel kapaszkodik a
máglya gerendájába. A különféle paklik persze eltérő kártyákat
használnak.
Egy gyors pillantást vetek arra a paklira, amit Cartertől
kaptam. Ezen a kártyán nem annyira szembetűnő, hogy mit
csinál a királynő.
–  Na most ezen a képen nem látszik annyira jól, de nagyon
úgy tűnik, hogy a királynőre iszonyatos sors vár. Valójában
viszont saját maga miatt van ebben a csapdában. Egyedül ő
lehetne képes arra, hogy elengedje a múltat és lerázza magáról
a kötelékeit.
Ismét a kártyára pillantok és rádöbbenek arra, hogy ezen a
konkrét lapon egyáltalán nem az látszik, amiről az előbb
beszéltem. Korábban még egyetlen olyan pakli sem került a
kezembe, amin a királynőt tényleg az oszlophoz kötötték volna.
E felismerés dacára is folytatom, mert nem akarom, hogy
 y gy
Addison azt higgye, elkerülhetetlen a rá váró végzet.
–  A kártyán ábrázolt nő nem fog megmenekülni, ám
ugyanakkor képes elkerülni a fenyegető balsorsot. Kizárólag
önmaga rabja. Az a jó, hogy igenis képes megmenteni önmagát;
hiszen valójában nincs odakötve az oszlophoz.
Elhallgatok, átgondolom, amit mondtam, miközben Addison
kiissza a borát, ám továbbra is csendben marad. Ezek a kártyák
akár rólam is szólhatnának! E puszta gondolattól is végigfut a
hideg a hátamon. Emlékeztetem magam arra, hogy a lány előbb
megkopogtatta a lapokat. Elhessegetem a nyugtalanító rám törő
gondolatokat, és inkább folytatom a kártyavetést.
– A következő lap, vagyis a patkó ötödik kártyája megmutatja,
hogy mit gondol rólad a többi ember. A Botok Lovagja van ezen
a helyen. Ez az alak a mélység tüzét és az erős
temperamentumot jelképezi. Az ilyen emberek előbb
cselekszenek és csak aztán gondolkodnak. Általában nagyon
heves vérmérsékletűek.
Addison halkan kuncog egyet.
–  Úgy tűnik, hogy ez akár igaz is lehet – mondja, és amikor
elmosolyodik, én önkéntelenül is követem a példáját.
–  A következő lap megmutatja a rád váró kihívásokat. Egy
meglehetősen érdekes kártya van itt. – Hangosan töprengek és
már eszem ágában sincsen visszafogni magam. – A Kelyhek
Kilences azt jelzi, hogy rád mosolyoghat a boldogság.
Megmutatja a jegyesség és a házasság közötti különbséget.
Küszöbön áll a változás, ám egy másik tényező még visszatartja.
Csakhogy ott van mellette a következő kártya, a Tízes. Ez a lap a
teljes boldogságot és az esküvőt jelképezi. Elértünk vele a patkó
aljába.
Addison bólogatva hallgatja a magyarázatom. Csak akkor
derül ki, mit is gondol a hallottakról, amikor végre megszólal:
–  Ezek szerint még további fejlemények várhatóak? Olyan
változás, amitől boldog leszek?
–  Ez a lap a kihívásokra utal. Megmutatja, milyen
nehézségekkel nézel farkasszemet.
 A válaszomat meghallva eltűnik az arcáról a mosoly, és a
tekintete végigsiklik a kártyákon.
–  Éppen az okozza neked a fejtörést, hogy már majdnem
elérted a célod, ám a beteljesülés hiánya feszültséggel jár –
mondom sietve. Nem akarom, hogy Addison alaposabban is
belegondoljon a lehetőségekbe. Ugyanakkor nem hinném, hogy
elárulná nekem, szerinte a valóságban mire utalnának a lapok,
ha esetleg ő maga tudná a választ.
– Az utolsó lap mutatja meg a végkifejletet. A te esetedben ez
a Botok Királynője. Olyan valaki, aki biztonságban van,
magabiztos, képes az együttérzésre, erőt adhat, miközben ő
maga is hatalmas és kreatív. Dacára annak, hogy nagy erőknek
parancsolhat, két lábbal áll a valóság talaján. A nagy hatalmú
varázslónő.
–  Ez az, ami rám vár? Egy nagy hatalmú varázslónő leszek –
tréfálkozik Addison, miközben boldogsággal tölt el, hogy a
kártyák tanulmányozása ilyen jókedvűen ér véget.
Biccentek és ezt felelem:
– Igen, Addie. Nagy hatalmú varázslónő lesz belőled.
Képtelen vagyok komoly képet vágni, miközben erről
beszélek.
–  Egészen pontosan mikor is? – tudakolja, és én felhorkanva
elnevetem magam.
– A Főpapnő ebben a helyzetben azt jelenti, hogy ez a valaki
gyakran kerül ugyanilyen szerepkörbe. A Nagy Arkánum lapja,
ami általában arra utal, időt igényel, míg kibontakozik a hatása.
Csakhogy most a közvetlen jelenre vonatkozik. Ezek szerint a
királynőnek megvan a maga túlvilági oldala, így az erejét
állandóan önmagában hordozza. A többi lap a Kis Arkánumba
tartozik, így a hatásuk napokon… legfeljebb néhány héten belül
jelentkezik. Valószínűleg pár nap múlva.
A tekintetem ismét megállapodik a Botok Királyán, és ettől
megfagy a vér az ereimben.
Valaki közeledik.
Addison elmosolyodik, és még egyszer utoljára szemügyre
veszi a lapokat.
Én viszont továbbra sem tudom levenni a tekintetem a Botok
Királyáról. Bár nem akarom, mégis rá összpontosítok. Megszólít
engem. Közeledik az a távolságtartó férfi, aki miatt nem
egyszerűen a hideg futkos a hátamon, de úgy érzem, mintha egy
szöggel karcolnák végig a bőröm.
–  Ha kész vagy, akkor mehetünk – hasít bele Eli hangja a
gondolataimba. Még sosem voltam ennyire hálás a
felbukkanása miatt.
– Rendben – vágom rá sietve, miközben Addison összeszedi a
kártyákat és egy gyors mozdulattal visszateszi őket a pakli
tetejére. Úgy tűnik, ő is ugyanolyan erősen töpreng rajtuk, mint
én. Csendben nézem, ahogy szépen a helyére kerül az összes
lap. A pakli legvégébe persze a király kártyája kerül.
–  Akarod, hogy veled menjek? – kérdezi Addison, miközben
feltápászkodom a padlóról. Megrázom a karom, hogy
ellazítsam, és ezzel egyidejűleg szeretnék megnyugodni,
megszabadulni a kellemetlen, nyomasztó gondolatoktól is. Még
akkor is érzem magamban a feszültséget, amikor átmegyek a
szoba másik végébe és felveszem a farmerdzsekim.
– Azt hiszem, inkább megpróbálok aludni – folytatja Addison
töprengve. Úgy tűnik, mintha önmagát győzködné. Eltakarja az
arcát és így folytatja: – Szükségem lesz hozzá arra a cuccra.
– Milyen cuccra? – kérdezem a pontosság kedvéért. Megállok
pár lépésnyire Eli előtt, és felidézem magamban a kábítószerrel
teli ampullát. Azért kaptam, hogy tudjak aludni.
–  Daniel adta nekem, mert elkerült az álom. Már nem
emlékszem arra, mit csináltam vele.
Olyan pillantást vet a kávézóasztalkára, mintha odatette
volna az ampullát, ám azon nincs semmi.
– Nekem rémálmaim lettek tőle attól az altatódalos anyagtól.
–  Sajnálom! – mondja őszinte együttérzéssel. – Én remekül
aludtam tőle. A mai nap pedig amúgy is…
Nem fejezi be a mondatot, csak a fejét rázza. Nem nehéz
kitalálni, hogyan érzi magát. Jól tudom, mennyire szeretne
visszamenni Danielhez. Ez világosan látszik a szemében és a
hangjából is egyértelműen kihallatszódott, amikor reggeli
közben beszámolt az előző estéjükről. Tudom, hogy szerelmes
Danielbe. Azt hiszem, képes lesz megbocsájtani neki, ha a
háború után az a pasi többé már nem titkolózik.
Daniel kedves hozzá. Vágyik rá. Azt is látom, hogy Addison is
viszonozza ezt az érzelmet. Kettejük között csupán azok a nevek
állnak, amelyeket a tévében a riporter olvas fel. Meg persze az a
tény, hogy Addison most már tudja, Daniel is felelős a
tragédiáért.
–  Lehet, hogy a szer azért volt rám ilyen hatással, mert már
korábban is gyötörtek rémálmok? – töprengek, aztán
megvonom a vállam. Megpróbálom eltitkolni, hogy anyám
emléke egy pillanat alatt ráborult az elmémre.
Elire pillantok. Továbbra is ott áll pár lépésnyire tőlem. Maga
elé bámul és rám vár. Az őrünkre összpontosítok, és nem
hagyom, hogy elragadjanak a gondolataim.
–  Rémálmaid voltak? – kérdezi Addison, amire én csak egy
bólintással felelek. Elhessegetem magamtól az emlékeket.
–  Nagyon sajnálom – folytatja a lány, pedig jó lenne, ha nem
tenné. Nincs szükségem további együttérzésre.
A szánakozás szart sem ér!
– Már jó ideje nincsenek. – Tudom, hogy ezért Cartert illeti a
hála. – Figyelj, a kézitáskámban van egy ampulla. Ha kell, ott
találod az éjjeliszekrényem fiókjában.
A szavaimat meghallva halványan elmosolyodik.
– Köszönöm – mondja, és egyértelmű, hogy ezt így is gondolja.
Ásít egy nagyot, aztán kecsesen felkel.
–  Aludj jól, nagy varázslónő – köszönök el tőle halvány
mosollyal, mire Addison felveszi a kártyát a padlóról és lerakja
a paklit a kávézóasztalkára.
– Te is, Ria – feleli. Azon a becenevemen szólít, amit az egész
eddigi életem során csupán két másik ember használt. Nem
veszi észre, hogy elsápadok. Amikor végre hatalmas mosollyal
az arcán felém pillant, már összeszedtem magam.
– Ria, a kis kártyavető.
 y
Ismét kimondja a becenevem, miközben felragyog a tekintete.
Anélkül hagyom ott, hogy elköszönnék. Ugyanakkor nem
kerüli el a figyelmem, hogy Eli fürkésző szemmel néz rám.
Észrevette, hogyan reagáltam Addison szavaira.
Eli mindent lát.

A mai éjszaka sötétebbnek tűnik a tegnapinál. Talán azért, mert

nem ragyognak a magasban a csillagok, persze az is lehet, hogy
csak én érzek mindent komorabbnak. Bármi is legyen az oka,
rohadtul sötét van.
Hidegebb is, mint korábban eddig. Miközben összehúzom a
dzsekim, azon kapom magam, hogy egyre gyorsabb léptekkel
haladok a múlt este pár háznyira felfedezett vegyesbolt felé.
– Milyen csendes vagy ma – jegyzi meg Eli.
Feltámad a szél és az arcomba fújja a hajam. Korábban még
sosem volt ennyire nyilvánvaló Eli akcentusa. Kis híján
rákérdezek, honnan van ez a kiejtése, ám a gondolataim
visszatérnek a Botok Királyához, és arról töprengek, hogy mégis
ki lehet az. A múltban is túl sokat foglalkoztam a kártyáimmal…
ráadásul most nem is magamnak vetettem.
–  Én mindig csendes vagyok – felelem, és amikor Eli felém
villantja elbűvölő és tökéletes mosolyát, kis híján magam is egy
mosollyal viszonzom. Észreveszem, hogy felnéz az utca középső
részén az egyik házra és az előző este már azt is megtanultam,
hogyha így csinál, akkor várni kell. Szóval várok. Zsebre vágom
a kezem, kifújom a levegőt és hagyom, hogy a hűvös szellő
érintése elhessegesse a szorongásom.
–  Volt egyszer egy olyan barátnőm, aki szerette az ilyen
kártyákat. Amikkel jósolni lehetett.
–  A tarot-kártyát? – kérdezem, miközben ő a sarkán
himbálózik a járda peremén.
–  Pontosan. Egyszer a fejébe vette, hogy nekem is jósol, és
elmondja, hogyan fog alakulni a napom.
–  Na, és bejött? – kérdezem jókedvű mosollyal, mire Eli
felkacag és a fejét rázza.
–  Olyan nagy baromságokat mondott, hogy kapásból biztos
lehettem abban, mindannak, amit csak mondott, pontosan az
ellenkezője fog történni.
–  A kártya igazából csak rávesz arra, hogy átgondold a
dolgaidat – magyarázom, aztán felteszek egy kérdést. – Még
mindig együtt vagytok?
Újra megrázza a fejét.
– Egy kibaszott őrült volt az a csaj.
Olyan képet vág, hogy a látványtól őszinte jókedvvel
felnevetek. A mai nap során először elönt a melegség. Egy
pillanatra úgy érzem, hús-vér ember vagyok. Csakhogy aztán
egyből rám zúdul a felismerés, hogy éppen minek vagyok a
kellős közepén.
–  Remekül el tudod terelni a figyelmem – mondom, és
félresimítom a hajam a szemem elől, mert ismét feltámad a
szél. Közben felfigyelek tőlünk egy- vagy kétsaroknyi
távolságban egy autó hangjára. – Nagyon köszönöm –
hálálkodom neki őszintén.
– Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe – feleli. Csak
annyira vagyok képes, hogy egy hamis mosolyt erőltessek az
arcomra.
Meghallva, hogy Eli fülhallgatójában felzendül valaki hangja,
mozgásba lendülök, már mennék tovább, ám a férfi a vaskos
alkarjával elzárja az utam.
–  Vissza kell mennünk – mondja szigorúan, ellentmondást
nem tűrő hangon.
–  Mi a baj? – kérdezem, felgyorsul a szívverésem és
átgondolom, hány saroknyira jöttünk el a menedékhelyről.
Három háztömbnyire. A kisbolt nincs messze és a biztonságos
búvóhely csak háromutcányira van.
Alig kapok levegőt, amikor Eli rám mordul:
– Induljunk!
Nem törődik a kérdésemmel, átöleli a derekam és maga után
vonszol.
Alig tudok lépést tartani vele.
 g p
A fülhallgatójából tompa hangok szűrődnek ki. Odasandítok
és megpróbálok rájönni arra, mi történik körülöttem.
Teremtett lélek sincs az utcán.
Egyetlen ember sem.
Mi a fene történt?
Jobb kéz felől felragyognak egy autó fényszórói. Ez az egész –
a hangok, a pánik, a fény – elég ahhoz, hogy megtántorodjak és
egy hülye picsa módjára hasra essek.
Négykézláb a járda melletti fűbe zuhanok. Eli maga után
vonszol és megpróbál a legrövidebb úton az előkerten át eljutni
az épülethez. Szembeszállok vele, hogy engedjen el, mert fel
akarok kelni a földről.
Csak ennyit szeretnék! Felállni, ő viszont erősen megszorítja a
karom, miközben megpróbál talpra rángatni.
Tőlem jobbra dübörögve beindul egy parkoló kocsi motorja.
Bömbölése belemar az éjszaka csendjébe, és ekkor dördülnek el
az első lövések.
Bummm! Bummm! Bummm!
A fegyverropogást meghallva felsikítok és a szívem
megpróbál kiszakadni a mellkasomból.
–  Feküdj a földre! – hörgi Eli, és rám fekszik, hogy a testével
takarjon el. Nem marad sokáig itt. A lövedékek nem a
közelünkben süvítenek; a golyók még csak nem is errefelé
csapódnak be.
A szemem sarkából látom, hogy Eli előhúzza a pisztolyát. A
hideg fém végigsimítja a vállam, majd az őröm lead egy lövést
az autóra.
Túl sok fegyverből tüzelnek. Nem tudom megszámolni,
hányból. Fogalmam sincs róla, hogy kire lőnek, ám az biztos,
hogy nem rám.
Valaki eltalálja a kocsit. Jól hallom, ahogy a lövedékek
belemarnak a fémbe. Némelyik keresztülüti, mások
lepattannak. Golyók csapódnak annak a háznak a falába is,
amire Eli felnézett. Téglaszilánkok fröccsennek szét, és a
porfelhő úgy ragyog a veranda lámpáinak a fényében, mintha
ezen a hűvös nyári estén hirtelen havazna.
Mintha minden lassított felvételen történne. Felemelem a
fejem, a tarkóm nekiütközik Eli mellkasának, ismét rálő a
kocsira, majd rám szól, hogy lapuljak már le, ám nekem eszem
ágában sincs meghúzni magam. Tudnom kell, hogy mi történik
körülöttem. Fekve maradok, de felemelem a fejem, mert ki kell
derítenem, hogy mi a helyzet, hiszen csak úgy készülhetek fel az
esetleges rám törő veszedelemre.
Négyen ülnek abban a járműben. Jól látom őket, bár
mindannyian fekete kapucnis pulóvert viselnek. A csuklya
eltakarja az arcukat. Ketten továbbra is a házat veszik célba.
Gyors lövéseket adnak le rá.
Az épületből viszonozzák a tüzet.
Üres hüvelyek csattannak a talajon és csilingelő hangjuk egy
pillanatra eltereli a figyelmem. A következő lövések jóval
közelebb süvítenek el mellettünk. Egy másik házat vettek tűz
alá velük, aminek az ablakaiból többen is bekapcsolódtak a
küzdelembe. Elit és engem csupán egy legcsekélyebb védelmet
sem nyújtó fehér kerítés, meg talán egy kábé egy méter széles
fűsáv választ el attól az úttesttől.
Ahogy alaposabban is szemügyre veszem a helyzetet, két férfi
ered futásnak a kocsitól. Végigrohannak az utcán, közben néha
megfordulnak, meghúzzák párszor a ravaszt, és a kocsik meg
egy téglakerítés mögött keresnek fedezéket. Egyre közelebb
érnek hozzánk.
Nem ismerem fel azt a kocsit, amiből kiszálltak. A két férfit
sem. Egyikőjük aztán összerogy, felüvölt a fájdalomtól és
megragadja a lábát. Az utcai lámpa fényében jól látszik, hogy
élénkvörös körülötte az aszfalt.
Bummm!
A szenvedő elnémul és megdermed. A szívem hevesen
zakatol, a pulzusom pedig olyan hangosan dübörög a fülemben,
hogy kis híján még a lövések zaját is elnyomja.
A közeledő lábdobogás azonban még a fegyverek ugatásánál
is hangosabb.
 – Ne mozdulj! – figyelmeztet Eli, miközben az a szerencsétlen
közvetlen közelünkben menekül futva.
Eli megengedi neki, hogy lelépjen.
Csakhogy ebben a pillanatban bennem olyan erővel lángol fel
az őrjöngő harag, mint korábban még soha. Túlságosan
perzselően. Túlságosan izzóan és én nem tudom elviselni.
Alig ismerem fel a saját üvöltésem, amikor kitépem Eli
kezéből a pisztolyt és futásnak eredek az utcán annak a gyáva
fasznak az irányába, aki tüzet nyitott rám és a védelmezőimre.
Az a pöcs lesben állt és orvul rám támadt. Eszem ágában sincs
hagyni, hogy megússza.
Nem hagyom, hogy lelépjen!
Kibaszottul nem!
A talpam olyan hatalmas erővel csattan a betonon, hogy
egészen a combomig végigfut a lábamon a fájdalom. A
menekülő csupán másfél méterre jár előttem, felgyorsul, ám
amikor megfordul, hogy ismét rálőjön az épületre, kénytelen
lassítani. Ez esélyt jelent számomra. Mélyen teleszívom a tüdőm
hideg levegővel és rávetem magam. Körülöttem vérbe borul a
világ.
A feje nagyot csattan a járda aszfaltján, és hallom, ahogy
elejtett pisztolya kicsúszik az úttestre, ahol fémhez ütődik.
Talán egy csatornafedőhöz. Nem ismertem fel a fickót
messziről, és most sem tudom, hogy ki lehet, amikor itt vagyok
mellette. Csupán egyetlen dologgal vagyok tisztában vele
kapcsolatban.
Azzal, hogy megtámadott minket!
A fém lesújt a koponyájára, miközben a fegyverek tovább
dörögnek. Vér fröccsen az arcomba, ám a folyadék melege
semmi az ereimben tomboló pokoli forrósághoz képest. Nem
törődöm azzal sem, hogy Eli a nevemet kiabálja.
Nem bírok leállni. Nem tudom visszafogni magam. A pisztoly
markolatával újra meg újra lesújtok az ellenfelemre. Még csak
látni sem látom, mert kicsorduló könnyeim eltakarják a világot.
Amikor ismét lecsapok rá a kezemben tartott fegyverrel, a
kemény fém belemar bütykeim vékony bőrébe. Érzékelem a
 y y y
fájdalmat – egyértelműen –, de ez csak olaj a tűzre, és újra
lecsapok.
A léptek hangosan dobognak és egyre közelebb érnek. Az
előttem fekvő férfi azonban még mindig ellenáll. A kezével
megpróbál eltaszítani, meglöki a mellem, az arcom, de aztán
már csak arra futja az erejéből, hogy a saját fejét takarja el.
Egy pillanatra megdermedek, ám már ez is túl sok. A faszi a
pisztoly után nyúl. Pánikba esek, közelebb hajolok hozzá és
lefejelem. A homlokommal telibe kapom az orrát. Felordít, de
még mindig ellenáll.
A földön továbbra is a pisztolyát keresi, mire én meglendítem
a kezemben lévő fegyvert és a markolatával lesújtok a torkára.
Felköhög és vér buggyan elő a száján.
Erős kezek ragadják meg a vállam, aztán a karom, de én
rugdalózva ellenszegülök, mert kétségbeesett késztetést érzek,
hogy elbánjak ezzel a seggfejjel, amiért volt pofája megtámadni
az én védelmezőimet.
Bal lábbal sikerül állba rúgnom. Hátrabicsaklik a feje és
csúnyán beveri az aszfaltba. Az agyamat elborítja a köd,
miközben Eli magához szorít, közben azt üvölti, hogy nyugodjak
már meg. Arrébb rángat. Én meg csak annyit fogok fel az
egészből, hogy az a faszi elmenekülhet, és következmények
nélkül megúszhatja a támadást. Közben engem visszakísérnek a
házhoz. Keresztülmegyünk az udvarokon, pontosan oda,
ahonnan elindultunk.
Mindez hihetetlenül gyorsan játszódik le. Még mindig levegő
után kapkodok, és egész testemben remegek. Eli meg egy társa,
aki segített neki elrángatni engem attól a faszfejtől, megpróbál
bevinni a menedékhelyre.
–  Vigyük be! – hallom Eli szavait, de csak egészen
elmosódottan. Továbbra sem kapok levegőt.
A levegő már egyáltalán nem hideg. Semmi sem hideg.
Iszonyatos a forróság, és én úgy érzem, mindjárt megfulladok.
Ahogy beérünk az előcsarnok vakító ragyogásába, eltaszítom
magamtól a két pasit. Nem akarom, hogy hozzám érjenek.
Senki sem érhet hozzám!
 Nem vagyok hajlandó odafigyelni a szavaikra. Azt
ismételgetik, hogy fejezzem be és nyugodjak meg végre.
Nyugodjak meg? Hogy a fészkes fenébe nyugodjak meg, ha
nekem egyszerűen ilyen az életem?
– Elegem van abból, hogy mindenki engem ugráltat!
Amikor ezt harsogom, a hangom egészen érdes az előbbi
üvöltözésem miatt. Lassacskán kezdem felfogni, hogy mit is
csináltam. Nem egyszerűen csak toporzékoltam az előszobában,
de üvöltöttem is. Nem figyeltem fel rá, de akkor is vadul
ordibáltam.
Fáj a torkom, ha nyelni próbálok. Remeg a vállam, és amikor
Eli megpróbál megnyugtatni, ellököm magamtól. Behátrálok az
előszoba egyik sarkába, közben a lelki szemeim előtt lepereg,
ahogy üldözőbe vettem és megtámadtam azt az alakot.
Lassan telnek a percek.
Megpróbálok megnyugodni. Már nem zihálok, a kezem
viszont még mindig remeg. Észreveszem, hogy vér borítja mind
a kettőt. Gyorsan beletörlöm a nadrágomba, ám ezzel csak még
jobban elkenem.
Lassan elindulok a saját szobámba. Kénytelen vagyok
megkapaszkodni a korlátban. Eli a kellő távolságot betartva
utánam jön. Óvatosan lefejtem magamról a mocskos ruhákat és
forró vízzel lezuhanyzom, hogy lemossam magamról a vért.
Kezemen a bütykök kivörösödtek és sebesek. Eltart majd egy
darabig, amíg rendbe jönnek.
Egy órával később még mindig a zuhany alatt állok. Amikor
már tisztának érzem magam, felöltözöm, lemegyek a földszintre
és kinyitom a bejárati ajtót. Eli, a társa és még két fegyveres
őrködik odakint.
Én csupán annak a fickónak a nevét akarom tudni. Hogy
hívják? Fogalmam sincs arról, hogy ez miért annyira fontos, de
akkor is tudnom kell a nevét.
Tudom, mennyire hülyén nézek ki az arcomhoz tapadó vizes
hajjal és pizsamában, de akkor is megszólalok:
–  Ki volt az? – kérdezem Elitől. Az előszoba fényében állok,
míg Eli odakint van az ajtó túlsó oldalán és körülöleli a sötétség.
 g j g
– Mi a neve?
– Nemsokára tudni fogjuk, és akkor azonnal elmondom neked
– feleli, amitől még jobban dühbe gurulok. Hogy a fenébe lehet,
hogy nem tudja a nevét?
Nyelek egyet, ám a torkom még mindig fáj, aztán még ennél is
élesebb sajgás hasít belém, amikor ökölbe szorítom a két kezem.
–  Hol van az a faszi? – kérdezem Elitől vicsorogva. – A saját
két kezemmel verem ki belőle a nevét.
Világos, hogy semmi okom nincs így dühöngeni. Jól tudom,
hogy a düh átvette felettem az irányítást és átlépek egy fontos
határvonalon, ám most már eszem ágában sincs emiatt
aggódni. Nem, hiszen a többiek sem törődnek a határvonalak
tiszteletben tartásával.
A csendet csupán a kint a kertben ciripelő tücskök hangja töri
meg. Három férfi áll előttem, ám egyikük sem akar választ adni.
Eli nyel egy nagyot, a többiek rám merednek, de továbbra
sem nyitják ki a szájukat.
–  Hol van? – kérdezem újra. Simán elküldök mindenkit a
büdös picsába, ha nem akarják megmondani. Nem érdekel,
hogy mit parancsolt Carter! Leszarom, hogy az ellenségüknek
tartanak, vagy azt hiszik magukról, hogy ők a dajkáim! –
Tudnom kell a nevét!
–  Meghalt, Aria – válaszolja Eli, jóval lágyabb hangon annál,
mint amire számítottam. Remegve veszek egy lélegzetet. Eli
fürkészve, de együttérzően néz rám. – Meghalt.
Gyorsan a szemébe nézek, aztán a tekintetem a társai felé
villan.
– Ki ölte meg?
A hangom remeg a döbbenettől és a bánattól. Miért
viselkedtem így? Ahogy telnek a másodpercek, lassacskán
lehiggadok és visszanyerem az önuralmam. Mintha nagyokat
pislogva el tudnám oszlatni a szemem elől a vörös ködöt.
Az egyik őr oldalra lép, a másik suttog valamit odakint a
verandán, ám én csakis Eli válaszára figyelek.
Ezt feleli:
– Te ölted meg.
 17. FEJEZET

Carter

–  Gondolod, hogy bajt fog keverni? – kérdezi Jase halkan, és

alaposan megnézi magának a bár túlsó végében álló barna hajú
csajt. Az ismeretlen cseppet sem illik ide a többi, testhez álló
ruhát és miniszoknyát viselő nő közé.
Hasított térdű farmerja és laza, kényelmes trikója arról
árulkodik, hogy semmi keresnivalója sincs itt. Ráadásul
mindkét kezével nagyot csap a bárpultra és hangosan kiabál a
ma szolgálatban lévő mindkét pultossal.
– Nem miatta jöttünk ide – figyelmeztetem az öcsémet. – Majd
az egyik csapos foglalkozik vele.
Megkerülöm a tömeget, ám Jase még egy pillanatig
mozdulatlan marad és tovább bámulja az őrjöngő lányt. Engem
kizárólag a hátsó helyiségben várakozó férfiak érdekelnek.
Valamennyien elveszítették a családjuk egyik tagját ezen az
éjszakán. Két emberünket hátba lőtték, miközben körbejártak
behajtani a védelmi pénzeket. Az a legszörnyűbb az egészben,
hogy a területünk legdélibb részén ölték meg őket. Ezek szerint
valamilyen faszfej besétált az utcáinkra, meglapult és fényes
nappal kinyírta őket. Charles Bannernek hívták ezt a seggfejt és
Casonnak hála most már egy sekély sírgödörben fekszik.
Csakhogy ez nem hozza vissza az elhunytakat.
A halál visszavonhatatlan.
Amikor odaérek az ajtóhoz, Jared azonnal kinyitja előttem,
mire elhalkulnak a beszélgetők. Hatan várnak rám. Jól hallom,
hogy Jase sietve felzárkózik mögém, és velem együtt lép be a
szobába.
Az asztalnál ülő hat férfi előtt poharak állnak. Ketten nem
nyúltak az italukhoz. Cigaretta van a szájukban, az egyik
emberünk elszív még egy slukkot, aztán elnyomja a csikket.
Miközben kifújja a füstöt, a többiek köszöntenek. Ő is ezt teszi.
A székek fémlába hangosan nyikorog a padlón, ahogy Jared
kihúz nekem és Jase-nek is egyet. Utána visszaáll a helyére és az
ajtóban őrködik.
–  James és Logan. – A két férfi szemébe nézek, aztán nyelek
egy nagyot. A fiatalabbnak, Jamesnek ma megölték a bátyját.
Teljesen ki van vörösödve a szeme. Még akkor sem bírja
abbahagyni a sírást, amikor hozzá beszélek. – Sajnálom.
Logan az unokatestvérét veszítette el. Az egyetlen
unokatestvérét, akit ráadásul ő hozott be közénk. Jól látom az
arcán, hogy mennyire bánja, ám semmit sem tehetek azért,
hogy valahogy visszacsináljuk ezt az egészet. A négy másik
emberem egy-egy jó barátját veszítette el.
Ma éjjel csupán két katonánk halt meg, mi viszont megöltük
Talvery közel harminc harcosát. Ez azonban semmivel sem
könnyíti meg a veszteségeink feldolgozását. Az itt ülő hat
emberünknek semmiképpen.
– Tragédia, ami történt, és nem marad megtorlatlanul.
–  Nem arról volt szó, hogy elkaptad a faszit? – kérdezi egy
szőke hajú fiatal srác. Az arca bal oldalán mély forradás
éktelenkedik. Akkor sem csukja be a száját, amikor tágra nyílt
szemmel rám mered. – Azt beszélik, hogy meghalt.
–  Az a seggfej, aki elorozta az embereim életét? – kérdezem,
és a szívemre szorítom a kezem. – Aki meghúzta a ravaszt? Az
illetőt azóta fejbe lőtték, és a hulláját már el is ásták egy
építkezésen az autópálya mellett. Holnap egy betonréteget is
húznak fölé és örökre elfelejtik a nevét.
Szünetet tartok, mire a kölyök rábólint. Nem tudom, hogy
hívják. Megnézem magamnak a három társát, majd
visszafordulok a szőke fiú felé. Matthew. Mégis beugrik a neve.
–  Matthew? – kérdezem, mire a fiú ismét bólint és a
szemembe néz. Eddig maga elé bámult.
–  Nyugodtan szólíts Mattynak. – Halványan elmosolyodik, és
ekkor ugrik be, hogy a halott katonáink egyike a szomszédja
volt. Együtt nőttek fel.
– Hány éves vagy?
– Most voltam huszonkettő – feleli, mire megfordulok és intek
Jarednek, hogy jöjjön közelebb.
– Ezen a héten a srác annyit ihat a számlámra, amennyit csak
akar. A születésnapot meg kell ünnepelni. Ünneplésre méltó
minden olyan nap, amikor élünk.
– Köszönöm, főnök – mondja Matty, de én csak a fejem rázom,
mert nem kérek a hálájából.
Jamesre nézek.
– Az a valaki, akit felelősség terhel a fivéred haláláért – Logan
felé fordulok – meg az unokatestvéred haláláért, az nem más,
mint Nicholas Talvery. Meg fog halni az a mocsok. Abban a
pillanatban, ahogy lehetőségem nyílik rá, végzek vele.
Elhallgatok, mert rám tör annak az emléke, ahogy Talvery
megpróbált végezni velem. Jól tudom, hogy egy agyafúrt
gazemberrel van dolgunk. Bevett módszere, hogy gondos
felkészülés után egész váratlan helyről küldi támadásra az
embereit. Ugyanúgy csap le a mit sem sejtő áldozataira, mint
gyermekkorunkban a testvéreimre.
–  Senki sem vehet el semmit sem tőlünk – folytatom egyre
érdesebb hangon – anélkül, hogy ne fizetne meg érte.
Hevesen dobog a szívem, amikor a két férfi szemébe nézek.
– Megölte a rokonaitokat, amiért a fejével fog fizetni.
– Halál Talveryre! – kiáltja Matty, és magasra emeli a poharát.
A többiek is ezt teszik.
Talvery.
Tompán bámulom, ahogy felhajtják az alkoholt, majd az
együttérzésükről biztosítják a társaikat.
–  Igyunk a háború végére! – szólal meg Jase. Felkapja a
whiskey-s üveget, önt a többieknek meg saját magának.
Az embereimnek egyre jobb a kedve, bár Logan még mindig
eléggé elveszettnek tűnik. James hátba veregeti, mire Logan
előregörnyed, megrázza a fejét, és ismét elbőgi magát.
Ennek a háborúnak semmi értelme. Két olyan férfi küzd
egymás ellen, akiknek már így is mindenük megvan: Romano és
Talvery. Kapzsi és önző alakok. Kockára teszik az embereik
életét csak azért, hogy üthessenek egyet a másikon.
Én meg támogattam őket ebben.
Jase pedig terjeszkedni akar.
És Aria ott áll a zűrzavar kellős közepén.
–  Ha bármire is szükségetek lenne, tudjátok, kit kell hívni. –
Jase halkan beszél a jobbomon ülő két férfival, aztán feláll, mire
követem a példáját. Begombolom az öltönyöm, és még egyszer
alaposan megnézem magamnak valamennyi jelenlévőt.
Az a legszörnyűbb ebben az egészben, hogy egyikőjük sem
engem kárhoztat. Keserűséggel tölt el ez a felismerés. Engem
kellene okolniuk. Miattam kerültek ebbe a helyzetbe.
Aria kedvéért.
A lány miatt mentem bele mindenbe.
Úgy érzem, mindjárt megfulladok, amikor szinte vakon
követem az előttem haladó Jase lépteinek a zaját. Talán éppen
így fogok meghalni. Agyonnyom az életem során meghozott
összes elhibázott döntésem súlya.
Észreveszem, hogy rezeg a zsebemben a mobilom. Odabent
többször is hívtak már, én azonban nem akartam, hogy bármi is
megzavarjon, miközben kinyilvánítom az embereimet megillető
tiszteletet.
Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Kilépünk a hűvös éjszakába és várjuk, hogy értünk jöjjön a
kocsi. Megint rezegni kezd a mobil. Emiatt egyből újra rám tör
az a nyugtalanság és bizonytalanság, ami azóta nem hagy
békén, hogy Ariát egyedül hagytam az ágyban.
–  A barna csaj lelépett – mormogja Jase. Nekitámaszkodik a
járda szélén álló hirdetőtáblának, amiből kiderül, hogy milyen
italok akciósak ma.
Miközben előveszem a telefonom, az öcsémre pillantok, és a
tekintete elárulja, mennyire átérzi a veszteségünket. A
parkolóhely felé fordul, majd azon túl a forgalmas utcát
kémleli. Tudom, hogy mi jár a fejében. Nyilvánvaló, hogy mire
utal ez a pillantása.
 p
–  Jól vagy? – kérdezem, mire Jase megköszörüli a torkát,
beleköhög az öklébe és ellöki magát az oszloptól.
– Persze – feleli, és megdörzsöli a nyakát. – Csak az nem fér a
fejembe, Talvery hogy a csudába pocsékolhatta el így egy
embere életét. Vagy tényleg azt hitte, hogy a faszi élve
megúszhatja?
Nem tudom eldönteni, mennyire igaz a válasza. Tényleg ez jár
a fejében? Vagy inkább az, amire én gyanakszom?
Feldübörög egy kocsi motorja és felismerem a közeledő
autóm hangját. Ez megkímél attól, hogy további kérdéseket
tegyek fel az öcsémnek.
Csak akkor pillantok a mobilom kijelzőjére, amikor már
megkerültem a kocsit és kinyitottam az ajtót. Most látom, hogy
milyen sokszor hívtak és üzentek. Eli nem szokott üzeneteket
küldeni, hisz jól tudja, hogy az ilyesmi tilos.

A. biztonságban van, semmi baja, de beütött a balhé. Hívj

fel, amilyen gyorsan csak lehet.

Korábban még sosem kaptam szöveges üzenetet Elitől. Szinte

levegőt is elfelejtek venni, miközben újra és újra elolvasom.
A lány biztonságban van.
Átjár az idegességgel vegyes aggodalom. Kigombolom az
ingem legfelső gombját, átmegyek a kocsi túloldalára és
rászólok az öcsémre, hogy szálljon ki, mert ő fog vezetni.
Hatalmasat csapok az autó tetejére, mert Jase nem elég gyors.
– Te vezetsz! – üvöltöm, és érzem, ahogy kirobban belőlem a
rettegés.
Aria biztonságban van.
–  Mi a baj? – Jase nem tiltakozik, ám miközben átmegy a
másik oldalra, egész idő alatt engem bámul.
A slusszkulcs már a helyén van. Az öcsém továbbra is csak
néz, miközben kicsöng Eli telefonja.
– Gyerünk már! – vicsorgom összeszorított foggal.
– Mi a baj? – kérdezi Jase újra.
 –  Vigyél oda a biztonságos házhoz! – förmedek rá, mert
felbőszít, hogy Eli nem veszi fel a mobilt, és kikészít, amiért itt
vagyok, nem pedig Aria mellett. Valamennyi érzelem közül
mégis a rettegés a legerősebb. Lehet, hogy valami történt a
lánnyal? Hiszen már közel negyven perc is eltelt Eli hívása óta.
A mobil már nem csöng ki, hanem átvált hangpostára.
A kurva életbe!
Előregörnyedek, két tenyérrel megtámaszkodom a
műszerfalon és igyekszem megnyugodni.
– Mégis hogy a fenébe terjeszkedjünk, ha már így sem tudunk
megbirkózni ezzel az egész szarral? – mordulok rá az öcsémre,
amikor megáll a kocsival egy stoptábla előtt.
–  Mi történt? – kérdezi újra. Rámeredek, de fogalmam sincs
arról, mit is felelhetnék, mivel magam sem tudom a választ.
Tudnom kellene.
–  Biztonságban van – mondom végül hangosan, leginkább
azért, hogy magamat megnyugtassam.
– Aria? – kérdezi Jase.
Bólintok, és abban a pillanatban csengeni kezd a mobilom.
–  Eli – szólok bele gyorsan, és érzem, hogy még vadabbul
lüktet a pulzusom.
–  Baj van – feleli Eli, miközben Jase jobbra kanyarodik és
megáll a piros lámpa előtt. Engem bámul ahelyett, hogy az utat
nézné.
–  A First Streeten négyen megtámadták az embereinket. Jól
tudták, hol vagyunk, és tűz alá vették a biztonsági zóna két
végén kialakított őrhelyeinket. Csak az egyik katonánk sebesült
meg. A doki már kezelésbe vette, rendbe fog jönni.
Lassan kifújom a levegőt és elfojtom magamban a félelmet.
Aria jól van – emlékeztetem magam. Becsukom a szemem, és
hátrahajtom a fejem az ülés támaszára.
A szívem nem egyszerűen dobog, hanem dübörög.
– Kinek az emberei voltak? – kérdezem.
– Nem Romano, de nem is Talvery küldte őket.
Megfeszül az állam és ökölbe szorul a kezem. Hát ez
kibaszottul jó! Kurvára nem volt szükség semmi ilyesmire.
Egy újabb seggfej kezdett el baszakodni velem.
–  Még mi történt? – kérdezem. Kinyitom a szemem és az
utastér mennyezetét bámulom. Miközben Eli válaszol, a
kárpiton táncra perdülnek a kinti vörös és fehér fények.
–  Mind a négy támadó meghalt, ám így is tudjuk róluk, hogy
együtt szoktak lógni azzal a faszival, aki megpróbálta elrabolni
Addisont. Amikor az a pöcs körbeszaglászta a Vas Szívet, Daniel
végzett vele. Ezek mind zsoldosok voltak. Van azonban még
valami. – Elhallgat egy pillanatra, és ettől megdermed a szívem
a mellkasomban. Tudom, hogy Ariáról fog beszélni. Egyszerűen
érzem. – A támadás idején Aria mellett voltam. Ő is ott volt
velünk.
Se köpni, se nyelni nem tudok. Levegőt sem kapok. Valami
összeszorítja a torkom és csak fuldoklok.
–  Aria jól van. Csakhogy mindent látott és elintézte az egyik
támadót.
A tekintetem megállapodik az öcsémen. Jase tudni akarja,
hogy mi a helyzet. Én viszont kifakadok Elire:
–  Hogy érted azt, hogy elintézte az egyik támadót? Neked
kellett volna megvédened!
A bennem tomboló érzelmek közül a harag a leggyengébb.
Megdöbbent és rémülettel tölt el, amin Aria átment, miközben
megkönnyebbülést érzek, hogy nincs baja és biztonságban van.
Elönt a büszkeség, amiért az embereim oldalán harcolt.
Hallom, ahogy Eli felhorkan és a zörejek alapján beledugta a
fülhallgatóját a telefonba, mielőtt válaszolt volna.
–  Megölt egy ellenséget. Kitépte magát a kezemből, üldözőbe
vette, utolérte az utcán és agyonverte.
Aria. Az én kismadaram!
–  Erre emlékezni fogok, ha legközelebb valamiért
megharagszik rám a csaj – mondom halkan, és közben
megpróbálom elképzelni a történteket. Képtelen vagyok rá.
– Nagyon ki van akadva? – kérdezem, bár magam is tudom a
választ. Olyan jó lenne, ha Aria újra boldog lehetne! Ha egyszer
véget érne ez az egész, és olyan szemmel nézne rám megint,
ahogy korábban.
–  Nem igazán tudja kezelni a helyzetet, de őszintén
megmondom, már azelőtt is elég pocsékul volt, hogy kirobbant
volna a balhé.
–  Van még valami más is, amit tudnom kéne? – kérdezem,
miközben észreveszem a Hill Roadot jelző táblát. Jase lassítás
nélkül bekanyarodik. Hangosan csikorog a kocsi kereke, Eli
pedig jelzi, hogy nincs más.
– Egy percen belül ott vagyok. Gyűjtsd össze a fiúkat. Minden
részletet tudni akarok. Látni akarom a kamerák felvételeit is.
 18. FEJEZET

Aria

Megöltem két embert, még sincs lelkiismeret-furdalásom.

Miközben kikefélem a hajam, a tükörbe bámulok és
legcsekélyebb megbánást sem érzek. Ürességet érzek, de nyoma
sincs a sajnálkozásnak; még csak harag sem maradt bennem.
Semmi. Ma éjjel megöltem valakit, és semmit sem érzek iránta.
Arra viszont emlékszem, hogy a tágra nyílt szeme rettegéssel
telt meg. Még most is érzem a kezét, ahogy megpróbált ellökni
magától. Meg azt, ahogy a pisztoly vasa belemart a bőrömbe,
miközben én újra meg újra lesújtottam az ellenségre.
Mindezek dacára sem érzek semmit.
Ugyanez a helyzet Stephannal. Rá gondolok, de nem
támadnak bennem érzelmek.
A hajkefe elakad, mert egy csomóhoz értem. Megfontolt
lassúsággal fésülöm ki a tincset. Arra gondolok, hogy talán
beteg vagyok.
Nem normális, hogy semmit sem érzek, pedig alig néhány
órával ezelőtt megöltem egy embert. A tekintetem visszatér a
tükörre és azt a nőt bámulom, akivé váltam. A külsőm olyan,
mint régen. A szemem az anyámé. Semmit sem változott.
Minden pontosan olyan, mint pár hónappal ezelőtt. Csakhogy
már nem vagyok ugyanaz a kislány. Ugyanakkor komoly gond,
hogy nem tudom, ki lett belőlem.
Carter nélkül…
Az érzelmek szökőárként zúdulnak végig rajtam. Egy gyors
mozdulattal leteszem a hajkefét a fésülködőasztalkára. Egy
pillantást vetek az antik bútordarab patinás tetejére, és azt
gondolom, milyen jó lenne, ha választ kaphatnék tőle és
megszüntetné a fájdalmaimat.
 Carter arról beszélt, hogy mindörökre az övé leszek, és ezzel
szabaddá tett. Csakhogy ez a szabadság most félelemmel tölt el,
miután a férfi elhagyott. Nem hinném, hogy valaha is
visszafogadna maga mellé, és emiatt sajgó üresség támad a
bensőmben. Semmit sem hagyott maga után, csak a sajgást,
amiért nem szeret.
Veszek egy mély lélegzetet, jól tudom, el kell fogadnom a
helyzetet és ideje lenne elgondolkodni arról is, mit tegyek, és
milyen ember leszek egy hét múlva, ha már véget ért ez a
háború.
Egyedül abban lehetek biztos, hogy magányos leszek. Ez a
lehetőség a világ legszörnyűbb fenyegetését jelenti, ha
valakinek üres a lelke.
Nem akarok egyedül maradni.
Összerezzenek, amikor meghallom a kopogást és kis híján
felpattanok a székből.
– Gyere be! – kiáltom, kihúzom az asztalka fiókját és a helyére
teszem a hajkefét.
A tekintetem megállapodik az asztal lapján fekvő mobilon. A
telefon egész nap és egész éjjel néma maradt.
Mégis mi értelme volt nekem adnia, ha esze ágában sincs
használni?
Persze kettőn áll a vásár. Én is felhívhattam volna. Ehelyett
azonban hagytam, hogy a feszültség elmetssze mindazt, ami
megmaradt Carter és közöttem. Az lesz a legjobb, ha csöndben
maradok, ameddig le nem jár itt az időm.
Úgy majd könnyebb lesz kisétálni az ajtón.
– Még nem alszol? – hallom meg Addison barátságos hangját.
–  Nem tudok elaludni – felelem, de közben nem nézek a
szemébe. Bár nem érzek megbánást azért, amit tettem, mégsem
akarom, hogy ez a lány is értesüljön róla. Nem szeretném, hogy
amikor rám pillant, felfedezze, hogy képes vagyok szívtelen
gyilkos módjára is viselkedni.
–  Tudom, milyen ez az érzés – felsóhajt, és odajön az
ágyamhoz. Leül a végébe, felhúzza a lábát és a sarkát
belenyomja a matracba. – Meg akartam nézni, mi van veled.
 y j g
Óvatosan, megfontoltan beszél, egy pillantást vet a lábujjai
kifestett körmére, aztán rám néz, és úgy tűnik, nem tudja
eldönteni, hogy kimondja-e azt, ami a szívét nyomja.
Megdermedek. Lehet, hogy már mindent tud?
–  Na, mi a helyzet? – kérdezem, és nem akarok engedni a
félelemnek.
Vagyok, aki vagyok.
Amit tettem, megtettem.
Ha Addison képtelen ezt felfogni, akkor az ellen semmit sem
tehetek. Nem tudom visszacsinálni mindazt, ami történt.
– Eli azt mondta, amikor lejöttem, hogy egy kis magányra van
szükséged. Azt hittem, hogy valamilyen zajt hallottam kintről…
Úgy döntöttem, inkább nem alszom, hanem csak lezuhanyzom.
Viszont amikor kiléptem a víz alól, úgy tűnt, mintha…
Piszkálni kezdi a frissen festett körmét. Egy gyors pillantást
vet rám.
– Eli azt mondta, te is zuhanyzol, de most jobb lenne, ha nem
zavarnánk, mert nagyon kikészültél… – Kérdő hangsúllyal
beszél, mint aki nem igazán hiszi el, hogy az őrünk igazat
mondott.
Nyelek egy hatalmasat, bólintok és benedvesítem az ajkam.
– A sarki bolt felé menet történt valami, de minden rendben.
– Megvonom a vállam, visszafordulok a fésülködőasztal felé,
leveszem róla a mobilt és odamutatom Addisonnak, mielőtt az
ölembe tenném. – Nem történt semmi olyan, ami miatt Carter
felhívott és összeszidott volna – mondom némi szarkazmussal,
és a szememet forgatva próbálom enyhíteni a történtek
igazságát.
Addison a mobilra pillant, aztán a szemembe néz.
– Ezek szerint jól vagy? – kérdezi.
– Persze – felelem könnyedén, azt remélve, hogy ejti a témát.
–  Mi van veled és Carterrel? – tudakolja, majd sietve
hozzáteszi. – Persze az sem baj, ha nem akarsz beszélni róla.
Erősebbé válik a hangja, ám sértő szándék nélkül folytatja:
–  Tudom, az emberek szeretik néha magukban tartani a
bajaikat.
 j
–  Én szeretek beszélgetni – felelem őszintén, de aztán
szomorúan elmosolyodom. – Néha.
Olyan halkan folytatom, hogy Addison talán meg sem hallja:
–  Akadnak dolgok, amelyekről nem szívesen beszélek,
ugyanakkor viszont mindig jólesik, ha dumcsizhatunk egy
kicsit. Na, most Carterrel az a helyzet… – Feltámadó érzelmeim
miatt elszorul a torkom és elakad a hangom. – Ami Cartert illeti,
azt hiszem, most talán azt lenne a legjobb, ha megbeszélnénk,
hogyan lehet otthagyni azt, akit szeretsz, ha az illető többé már
nem viszonozza az érzelmeid.
– Annyira sajnálom!
Addison együttérzésétől a sajgás alászáll a gyomrom
legmélyére.
– El kell fogadni ezt a helyzetet. Ő is követett el hibákat, meg
én is. Igazából ezek egyike sem számít. Mi ketten nem
tartozhatunk össze. Nem, mégpedig azért, akik vagyunk. – A
szavak könnyebben és világosabban törnek elő belőlem, mint
amire számítottam. Addison továbbra is együttérző tekintettel
figyel, miközben keres valamit.
Nem tudom, hogy mit.
– Na, és akkor mit fogsz csinálni? – kérdezi. Mélyen beszívja a
levegőt, átöleli a lábát és az álla megpihen a térdén. Alig
félméternyire ülök mellette a fésülködőasztalka előtt. Bárcsak
tudnám a választ a kérdésére! Mindössze ennyit sikerül
kinyögnöm:
– Talán azt teszem, amit a barátnőm, Addison csinált egyszer.
Beutazom a világot.
Reménykedve elmosolyodom, és derűs hangon folytatom:
– Szeretnék olyan lenni, mint ő.
Addison mosolyából hiányzik a jókedv, amikor válaszol:
–  Úgy hallottam, ő azért utazott el, mert félt – mondja, és
lekonyul a szája széle, aztán ráharap az alsó ajkára. –
Egyszerűen elmenekültem, Aria. Megfutamodtam, mert nem
tudtam feldolgozni, ami itthon történt.
– Bánod, hogy így tettél?
–  Nem – vágja rá azonnal, és úgy tűnik, nem biztos abban,
 gj gy
hogy szabad-e folytatnia. Éppen ezért biztatni próbálom.
–  Bármi is járjon a fejedben – mondom neki –, azt nem kell
eltitkolnod előttem. Nem fogok pálcát törni fölötted.
–  Nem bánom, amit tettem, hiszen a végén éppen emiatt
térhettem vissza ide, Danielhez.
Elakad a hangja, elfordítja a szemét és a hálószoba zárt ajtaját
bámulja.
–  Na, és mi a helyzet veled meg Daniellel? – kérdezem.
Továbbra is barátságosan mosolygok, bár a gyomorgörcsöm
nem enyhül. Addison visszamegy majd a kedveséhez, én pedig
egyedül maradok.
–  Szerelmes vagyok belé, Ria – feleli halkan, mit sem sejtve,
hogy ezzel csak felszítja a bennem tomboló érzelmeket.
– Ez nyilvánvaló.
Valahogy képes vagyok úgy kimondani az igazat, hogy közben
eltitkolom, mennyire fáj a szívem. Azért fogom elveszíteni
Cartert, mert nem az a nő vagyok, akire szüksége van. Addisont
pedig azért kell majd elengednem, mert Daniel sosem lenne
ugyanerre hajlandó, és a barátnőm mindenáron kitart a
kedvese mellett. Még úgy is, hogy szemet kell hunynia Daniel
viselt dolgai fölött.
Mintha csak a gondolataim között olvasna, ezt mondja:
–  Időnként nem értek egyet azzal, amit csinál, ám jól tudom,
mindenre megvan a maga oka. Annyira sajnálom, Aria! –
szabadkozik, mire én vadul gesztikulálva a kezemmel a szavába
vágok.
–  Hagyd ezt abba! Nem kell bocsánatot kérned. Ugye most
már te is érted? – kérdezem, miközben alig kapok levegőt. Attól
tartok, Addison továbbra sem tudja felfogni, milyen összetett és
fájdalmas a kapcsolatom Carterrel.
Szenvedés keveredik a szerelemmel.
–  Nem értek vele egyet – mondja Addison. Szomorú a
tekintete, de nem tagadja, hogy jól érti a mozgatórugókat.
–  Arra nincs is szükség – figyelmeztetem, és megdörgölöm a
szemem. – Furcsa, de jobban érzem magam attól, hogy tudom,
te megértesz. Még úgy is, hogy ez nem…
 g g gy gy
Helyes.
Majdnem kimondom azt, hogy helyes, ám ez egyszerűen nem
lehet a megfelelő szó. Engem ugyanis a legcsekélyebb
mértékben sem érdekel, mennyire helytelen volt a
kapcsolatunk Carterrel. Nekem nagyon is megfelelt.
De meg ám!
Nem vagyok hajlandó megbélyegezni a viszonyunkat.
–  Nagyon felkavart téged, hogy én még mindig szeretem
Danielt? – kérdezi Addison, mire én a fejem rázom.
–  A te helyedben én is szeretném őt. Az utolsó
szívdobbanásáig harcolna érted.
Kis híján elakad a szavam, mert jól tudom, Daniel pontosan
így viselkedne. Közben Carter még arra sem hajlandó, hogy
bevallja, szeret engem. Hülyeség, hogy ez ilyen nagy fájdalmat
okoz. Csakhogy miközben hiába vártam ezen szavak
kimondására… meghalt a lényem egy része, és nem hiszem,
hogy ami elsorvadt, az valaha is újra életre kelhet.
Ásítok egy nagyot, és olyan álmosság tör rám, hogy alig
tudom nyitva tartani a szemem. A mai nap eseményei mázsás
súlyként nehezednek rám.
Mindaz, amit elvesztettünk és a kudarcok.
Jó lenne aludni.
Az idők végezetéig aludnék, ha attól elmúlna a fájdalmam.
–  Nem akartam ilyesmit szóba hozni – magyarázza Addie.
Lemászik az ágyról és oldalra simítja a haját. A tincsei közé túr
és így folytatja: – Én sem tudtam elaludni, és felmerült bennem,
hogy esetleg van-e egy ampullányi szered.
Felkelek a fésülködőasztalka mellől, leteszem a mobilom a
kopott asztallapra és odamegyek a ruhásszekrényhez. Milyen
csendes ez a mai nap! Amikor azonban kihúzom a fiókot, a
zörgést meghallva felfigyelek arra, hogy nem ciripelnek a
tücskök. Az előző két éjszaka során olyan nagy zenebonát
csaptak, hogy kénytelen voltam azzal hitegetni magam,
valójában nekem énekelnek egy megnyugtató altatódalt.
Egyik kezemben az ampullával egy határozott mozdulattal
visszalököm a fiókot, majd kipillantok az ablakon.
–  Milyen sötét a mai éjszaka, igaz? – kérdezem Addisontól.
Végigsimítom a vékony függönyt, mielőtt a helyére húznám és
visszafordulnék a lány felé.
– Bizony. Talán holnap majd látni fogjuk a csillagokat – feleli
halovány mosollyal az arcán.
–  Aludj jól – mondom, és odanyújtom neki az ampullát.
Addison jó éjszakát kíván.
Miközben magamra hagy a csendes, sötét szobában,
önkéntelenül is arra gondolok, talán ez az utolsó olyan éjszaka,
amikor így köszönhettem el tőle. Dermesztően hideg
bizonyossággal érzem ezt.
Halkan zizeg a takaróm, amikor oldalra húzom és alábújok.
Beburkolózom, egészen a nyakamig felhúzom a paplant, és
miközben az üvegből készült ajtógombot bámulom, azért
imádkozom, hogy el tudjak aludni. Csakhogy pattanásig
feszülnek az idegeim, emiatt elfog a rosszullét, és hiába
fészkelem be magam a takaró alá, vacogok a hidegtől. A
lábujjaim akár a jégcsapok.
Kis híján felkelek, hogy zokniba bújjak. Csakhogy képtelen
vagyok rá. Gyerekes félelem fog el és a lelkem legmélyén úgy
érzem, ott kell maradnom, ahol éppen vagyok.
Hallgatok a félelem szavára.
Egy idő múlva már ég a szemem a fáradtságtól és lassan
körbeölel a sötétség.
Éppen csak, hogy becsukom a szemem, máris érzem, hogy a
pihentető álom végigsimítja a testem minden porcikáját. Csak
nem a kinyíló ajtót hallom?
Nem.
Amikor odanézek, az ajtóm zárva van.
Senki sincs itt.
Csak a sötétség és a csend a társam… Ma éjjel egyedül a
magány marad velem.
Addison sikoltozása riaszt fel. A szívem szinte nekifeszül a
mellkasomnak, amikor meghallom az újabb sikolyt.
A fésülködőasztalról rám pislog a vekker; órák teltek el azóta,
hogy mégiscsak elaludtam.
Ólomsúlyúnak érzem a lábam, amikor megpróbálok
kikászálódni az ágyból, hogy megnézzem, mi történt.
Levegő után kapkodva félig jutok csak el az ajtómhoz, amikor
az kivágódik. Addie tágra nyílt szemmel, holtsápadt arccal jön
felém. Kócos haja még ziláltabb külsőt kölcsönöz neki.
– Aria! – kiáltja, és vadul magához ölel. Ezt olyan ádázul teszi,
hogy még a maradék kis levegőt is kipréseli a tüdőmből. Abból,
ahogy remeg, ahogy vadul megmarkolja a karom,
nyilvánvalóvá válik, valami nincs rendben.
– Itt volt a közelben – suttogja halálos rémülettel a hangjában.
– Éreztem.
Halkan vinnyogva elenged, hogy bezárja a hálószobám
ajtaját.
Miközben megfordul, majdnem fellök, és összerezzen, amikor
megfogom a kezét.
Átragad rám a félelme és csak nehezen tudom megőrizni a
hidegvérem, ám nekem fogalmam sincs arról, miről beszél.
– Kicsoda? Ki járt itt?
–  Tyler! – vágja rá, és utána könnyek buggyannak elő a
szeméből. Még csak nem is pislog, miközben rám mered. A
tekintetével könyörög, hogy higgyek neki. A két tenyerem közé
fogom az arcát. – Tyler… Annyira valóságosnak tűnt. Itt volt,
Aria. Éreztem!
Egész testemben libabőrös leszek és pontosan ugyanaz a
dermesztő hideg csap le rám, mint amit akkor éreztem, amikor
megpillantottam a Botok Királyát.
–  Tyler? – kérdezem, mivel jól tudom, hogy így hívták az
ötödik Cross fiút. A legfiatalabbat. Azt, aki meghalt.
–  Olyan volt, mint a valóság – bizonygatja Addison, és
keményen megragadja a csuklómat. Túl durván. Dacolok a
fájdalommal és nem rántom el a kezem; nem tehetem.
–  Nagyon mérges – suttogja érdes hangon. A szemében
 gy g gj g
lángoló őszinte kétségbeesés miatt hogyan is kételkedhetnék a
szavai komolyságában és őszinteségében.– Először csak
magához ölelt. Esküszöm neked, hogy éreztem! Világosan
éreztem, ahogy magához szorít – hadarja tovább.
Elenged, térdre rogy, és egyre kétségbeesettebben zokog.
Nemcsak a könnyei ömlenek, hanem a szavai is:
– Átkarolt és bevallotta, hogy még mindig szeret. Azt mondta,
nem baj, hogy szerelmes vagyok Danielbe. Ő továbbra is engem
szeret és velem marad. Csakhogy Aria, nagyon mérges amiatt,
hogy eljöttünk.
Kivörösödött szemével végre rám néz.
– Azelőtt sosem dühöngött. Tyler sosem volt mérges, ám most
azt mondta, hogy vissza kell mennünk. Megragadta a két
karom! Rávett arra, hogy megígérjem neki.
Levegő után kapkodva és továbbra is a földön térdelve
átkarolja magát. Reszket a félelemtől.
Én is igencsak bizonytalan lábakon állok, amikor
odaguggolok mellé, hogy a szemébe nézzek. Megütöm a térdem
a hideg keményfa parkettában. Óvatosan megmarkolom
Addison vállát és kivárom, hogy a szemembe nézzen.
– Csak álmodtál – bizonygatom, mire ő a fejét rázza.
– Valóságosnak tűnt!
– A nyugtató miatt – próbálom jobb belátásra bírni, ám ő csak
még vadabbul rázza a fejét. A haja korbácsként csapkodja a
vállát.
–  Arra kért, hogy figyelmeztesselek valamire. – Kipislogja a
könnyeit a szeméből és szipogva így folytatja: – Azt mondta,
öleld magadhoz Cartert, amilyen erősen csak bírod, mert
különben meghal.
Meghűl bennem a vér, miközben Addison szemébe nézek.
Emlékszem, milyen iszonyatot éltem át. Pedig csak egy álom
volt.
Csupán egy álom, igen.
Hogy a csudába győzzem meg erről?
– Azt mondta, menjek el innen, és pontosan ezt kell tennem –
folytatja suttogva. – Vissza kell mennem!
 y j g
Világosan érzem a levegőben izzó megbánást. Még erősebb
fájdalom hasít a szívembe.
Nem szólok, csak még erősebben magamhoz ölelem a lányt.
Így bújunk össze, amikor ismét kivágódik a hálószoba ajtaja.
Mind a ketten összerezzenünk.
A szívem még akkor is a torkomban dobog, amikor
felismerem, hogy a küszöbön álló Eli sötét alakját hátulról
világítja meg a fény.
–  Sikoltozást hallottam és felrohantam a szobádba – mondja
hangosan zihálva. Amikor meglát bennünket, az arcára egyből
kiül a megkönnyebbülés. – Amikor odaértem, a szoba üres volt.
Úgy megijesztettél, hogy majdnem beszartam, Addison.
Durva akcentussal beszél, miközben megdörzsöli az arcát. A
szeme véreres és jól látszik, mennyire álmos, mennyire aggódik.
Addison továbbra sem enged el. Meg se mozdul. Csak ahhoz
van ereje, hogy némán felnézzen a férfira.
– Jól vagy? – tudakolja Eli, mire a lány megrázza a fejét.
Valamit akar mondani az őrnek, de elakad a hangja, ezért
felém fordul.
– Oda akarok menni…
Addison a szemembe néz, én halványan elmosolyodom,
megszorítom a kezét és kicsit hátrébb húzódva ezt mondom:
– Indulj!
–  Ez meg mégis mit jelentsen? – kérdezi Eli, mire Addison
erősen magához ölel. Továbbra is ömlenek a könnyei.
– Kérlek, gyere velem – suttogja.
Menjek vissza Carterhez?…
– Ő nem szeret engem.
Csak ennyit tudok mondani, miközben érzem, hogy a
szívemben elenyészik és lehull az utolsó virágszirom is.
– Számomra ott már nem maradt semmi.
Addie továbbra is a szemembe néz. Még akkor is ezt teszi,
amikor Eli odajön hozzánk és fölénk tornyosulva a válaszra vár.
– Holnap – suttogja Addison, és még egyszer magához ölel. A
könnyei benedvesítik a vállam. Megfogadom magamban, hogy
erre emlékezni fogok. Akkor is mindörökre megőrzöm a
 g g
barátságunkat, ha soha többé nem találkozunk újra.
Addison még azelőtt elhúzódik tőlem, hogy én készen állnék
erre. Feláll, elsimítja a hálóingét, mielőtt letörölné a szeme alól
a könnyeket.
Megdörzsöli a karját és úgy tűnik, elbizonytalanodik.
– Nem akarok aludni – mondja Elinek.
Elsiet mellette, mielőtt a férfi bármit is tudna mondani.
Elnyeli az ajtón át beáradó sárgás fény, és odakint egyből balra
fordul. A konyha felé indul, minél messzebb a hálószobájától.
–  Mi a baja? – kérdezi Eli. A hangja elárulja, hogy tényleg
tudni szeretné; őszintén aggódik a barátnőm miatt.
Mély sajgást érzek a testemben, miközben remegő lábbal
felállok. Még mindig fázom, fáradt vagyok és teljesen átjár a
félelem. Cseppet sem tetszik, hogy az a kábítószer ilyen
rémálmokat okoz.
Öleld magadhoz Cartert, amilyen erősen csak bírod, mert
különben meghal.
Borzongás fut végig rajtam. Eli szemébe nézve válaszolok:
– Csupán rémálmai voltak. Csak egy rossz álom.
Egy pillanatig némán néz rám, miközben a válla fölött
elpillantva megnézem a pontos időt. Már elmúlt három, és
nagyon jólesne pár óra alvás.
–  Ott kéne maradnod mellette – figyelmeztetem, mert
egyedüllétre vágyom. Eli a homlokát ráncolja, de nem mondja
ki hangosan, mire kíváncsi. Egy pillanattal tovább habozik,
mint ahogy azt el tudnám viselni. Sokatmondóan az ajtóra
nézek, aztán meg vissza rá.
–  Egyszerűen képtelen vagyok kiismerni téged – mondja Eli,
és már fordulna is meg, hogy ott hagyjon, de megállítom.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem tudom eldönteni, hogy kivel vagy, és emiatt te…
– Emiatt én micsoda? – sürgetem, mert kíváncsivá tett. Igaz, a
hangom fenyegetőnek tűnik. Már nem sokáig fog vigyázni rám.
Tudom, hol állok majd az apám halála után. Eli nem a barátom.
Elég okos vagyok ahhoz, hogy ezt felfogjam.
 – …emiatt te veszélyes vagy. Nem bízhatom meg benned, mert
nem tudom, hogy kivel vagy, és ki az ellenséged.
–  Én rengeteg embert támogatok. Az ellenségeim pedig
kizárólag azok, akik az utamba állnak. – Odakísérem az ajtóhoz
és a szemébe nézek. – Ezt ne felejtsd el!
Bezárom az ajtót és megpróbálom valahogy elnyomni a
bensőmben növekvő ürességet.
 19. FEJEZET

Carter

A lépcső aljában állva nekitámaszkodom a korlátnak, és hallom,

ahogy Aria kimondja:
Carter nem szeret engem.
Ez hazugság az én fülemben, de ő talán komolyan így érzi.
–  Nem semmi ez a nő – mormogja Eli, megdörzsöli az orra
tövét és lassan leül a legalsó lépcsőfokra.
– Így is lehet mondani.
Az arcom semmit sem árul el, de nem tudom
megakadályozni, hogy ingerültség vegyüljön a hangomba.
Nyelek egy nagyot, mert fájdalmasan elszorul a torkom.
– Kibaszottul fáradt vagyok – mondja Eli, mire rászólok, hogy
akkor feküdjön le.
–  Te itt maradsz? – kérdezi. Bólintok. Miután hallottam, mit
mondott Aria, kurvára nem tudnék elmenni innen. Addison
sikítására ébredtem fel, ám a lány gyorsabb volt nálam. Nem
hallhattam a teljes beszélgetésüket, ám a lényeget így is
felfogtam: Addison vissza akar menni, Aria viszont nem.
Úgy érzem, a szívemet nem csupán bakanccsal tiporták, de
egy harckocsi is keresztülgördült rajta, a cafatait pedig
bedobták egy mocskos csatornába.
–  Nem tudom, mit csináljak vele – mondom ki hangosan,
cseppet sem örülve annak, merre kószálnak a gondolataim. Azt
akarom, hogy visszamenjen a cellába. A lelkem legmélyén arra
vágyom, hogy bezárjam oda. Lent biztonságban lesz és egy idő
múlva megbocsájt.
Nincs más választása.
–  Nem bízol benne? – kérdezi Eli. Felnéz rám és várja a
válaszom.
 –  Azt pontosan tudom, hogy ebben a helyzetben mit fog
csinálni.
Arra összpontosítok, hogy ne kezdjek el zihálni, miközben
Addison odafent kinyitja a vízcsapot a konyhában. Idelent
ugyan halkan beszélgetünk, de ha hallgatózni akarna, képes
lenne rá.
Eli felsóhajt, biccent egyet és megdörzsöli a térdét.
Kölyökként gyűlöltem Aria apját. Azért, amit elkövetett
ellenem. Amiért életben hagyott. Gyűlöltem, mert felgyújtotta
az otthonunkat, de azért is, amit a fivéreimmel szemben tett.
Csakhogy most már nem gyűlölöm. Jól tudom, abban a
pillanatban, amikor golyót röpítek Talvery fejébe, Ariával is
végzek. Lelki szemeimmel már most látom, hogyan fog akkor
nézni rám. Érzem, ahogy a körme a bőrömbe mélyed, amikor
nekem ugrik. Hallom az üvöltését.
Jól érzem, hogy az apja halála miatt eltávolodik tőlem. A
szakadék szélén egy kézzel kapaszkodunk, mégpedig az apja
miatt. Megfeszül az állam, lassan, megfontoltan kifújom a
levegőt és a tekintetem végigsiklik a lépcső fölötti fali
párkányszelvényen. Közben magamon érzem Eli tekintetét.
Végül én töröm meg az elhúzódó csendet.
– Mit gondolsz róla?
– Ariáról?
Biccentek, miközben alaposan megnézem magamnak a férfit.
Megvizsgálom az arckifejezését, a testbeszédét, a hanglejtését.
Mindent. Egyszerűen felfoghatatlan, milyen erős aggodalom tör
rám minden egyes alkalommal, amikor valamelyik emberem
ott van Aria mellett, vagy esetleg szóba hozza, megemlíti a
nevét. Ez a lány az én gyenge pontom, és azt akarom, hogy
mindenki tiszteletet tanúsítson iránta.
Tiszteljék és féljenek tőle.
Figyelembe véve azonban mindazt, ami történt, erősen
kétlem, hogy bárki is tudná, mit gondoljon róla, vagy
éppenséggel kettőnkről.
–  Azt hiszem, a mellkasában egy szerelmes szív dobog,
miközben ez a lány harcosnak született.
 y
–  Pontosan így beszél egy igazi ír – mondom, miután egy
jókorát mordulok a válaszát meghallva.
Egy félmosollyal így válaszol:
–  Nem szeretném, ha ez a nő az ellenségem lenne, és ha
belegondolok abba, hogy ti ketten… együtt… félelmetes csapat
lennétek.
–  Én sem szeretnék Aria ellensége lenni – felelem színtelen
hangon, miközben görcs áll a gyomromba és összeszorul a
torkom. Mégis az vagyok. Mindig is az leszek.
Nem Aria miatt képtelenség, hogy együtt legyünk.
Nem is miattam.
Sosem volt esélyünk. Lesütöm a tekintetem és megpróbálok
szembeszállni a testemen eluralkodó tompultsággal. Iszonyúan
vágytam erre a lányra és nem mertem bevallani magamnak,
hogy ezenfelül mit érzek iránta. Nem fedeztem fel a lelkünkben
gyökerező nehézségeket.
Megpróbálhat szeretni engem, ám mindhalálig gyűlölni fog.
– Úgy véled, tudod, hogyan fog viselkedni a holnapi nap után?
Ha azok már mind meghaltak? – kérdezi Eli suttogva, mire én
bólintok, és jól érzem, hogy odabent még jobban megszorul az
elviselhetetlen csomó.
A sajtó őrjöng, ezért a zsaruk már nem tudják sokáig
visszafogni magukat. Azt ígértük nekik, holnap lesz az utolsó
olyan nap, amikor a város nyugati kerületeiben kell maradniuk,
miközben mi keletről megindítjuk a támadást. Egyetlen golyó
Talvery fejébe, és a bandája széthullik.
Holnap meg fogom ölni Aria apját.
– Azt hiszem, a lány végezni fog velem. Közben gyűlölni fogja
önmagát ezért, de mégis úgy érzi, így cselekszik helyesen.
Eli lesüti a szemét és nekem még jobban görcsöl a gyomrom.
Az ujjaim annyira érzéketlenné válnak, hogy kénytelen vagyok
többször is ökölbe szorítani, majd ellazítani a kezem. Még így
sem sikerül újra életet varázsolni beléjük.
– Ez eléggé… nagyon… – Eli nem tudja befejezni a mondatot.
–  Én döntöttem úgy, hogy az ellensége leszek és mindent
elragadok tőle. Nem számít, ha közben azt hiszi, hogy szerelmes
 g gy
belém. – A hideg jeges áradatként önti el a mellkasomat. – A
gyűlölet erősebb.
Meglep, milyen elszántan és könyörtelenül beszélek.
–  Bosszút akar állni azért, amire készülök. A helyében én is
ezt tenném.
Eli hátrapillant a válla fölött, szemügyre veszi a folyosót és
Aria hálószobájának az ajtaját.
– Akkor emiatt nem mentél be hozzá?
Nem bízom magamban annyira, hogy megszólaljak, ezért
csak biccentek. Képtelenség lenne belenézni Aria szemébe és
bevallani neki, milyen sokat jelent a számomra, miközben jól
tudom, hogy holnap milyen szörnyű fájdalmat fogok okozni
neki.
Erre nem vagyok hajlandó vele szemben. Ennyire nem
vagyok kegyetlen.
Bummm! Bummm! Bummm! Bummm!
Az adrenalin valósággal végigvágtáz a testemen,
megdermeszt, aztán egy pillanattal később mindent lángra
lobbant, amikor a messzeségből meghallom a fegyverdörgést.
Kifehérednek a bütykeim, olyan erővel szorítom a korlátot,
miközben Eli feláll és tisztán, érthetően beleszól a csuklóján
viselt készülékbe.
– Ez meg honnan hallatszott? – kérdezi, én pedig előhozom a
mobilom kijelzőjén a biztonsági kamerák képét. Közben
feszülten hallgatózom. A dörgés mintha néhány háztömbnyi
távolságból hallatszott volna ide. Pár másodperccel később
máris két autó zárja le az utat. Emberek hajolnak ki a nyitott
ablakokon.
– Kelet felől – jelenti Eli, de erre már magamtól is rájöttem. A
vér még erősebben dübörög az ereimben és lángol benne a
vágy, hogy csináljak valamit. Érezni akarom egy pisztoly hideg
vasát a tenyeremben, meg a visszarúgó fegyver erejét, miután
meghúztam a ravaszt.
Hallom az utcán kiabáló embereket és a fegyverek ugatását.
Felizzik a vérem. Maximum három háztömbnyire lehetnek
innen.
Beteges mosoly ragyog fel az ajkamon. Tudnom kellett volna,
hogy Talvery vadul reagál. A megmaradt katonáit habozás
nélkül sírba küldi.

Jól hallom, miről beszélnek az embereink Eli fülhallgatójában:

Lövöldözés van a Main Streeten.

Négy ember az Abbey Roadon.
Két kocsi közeledik Dorset irányából.

–  Zárjátok le a Negyedik utcát, kényszerítsétek rá őket, hogy

gyalog jöjjenek, és ne spóroljatok a lőszerrel! – parancsolom
Elinek, mire ő szó szerint megismétli az utasításaimat.
A fegyvereknek olyan a hangja, mint a tűzijátéknak. Addison
kemény léptekkel keresztülsiet a folyosón és megdöngeti Aria
ajtaját.
Kettesével szedve a lépcsőket megragadom a korlátot és
felrohanok. A lehető leggyorsabban fel akarok érni. Hangosan
zihálok, amikor megállok Aria ajtaja előtt.
–  Maradj idebent és zárd kulcsra az ajtót! Ne nyisd ki
senkinek sem, csak Elinek!
Elhadarom az utasításaimat, Addison rám néz, levegő után
kapkod, majd habozva bólint.
Vadul zakatol a szívem, szilajabbul, mint jó ideje bármikor.
Beletelik egy kis időbe, amíg rájövök, ennek a félelem az oka.
Őszintén tartok attól, hogy elveszítem Ariát.
– Nem fogom hagyni, hogy bármi bajotok essen – mondom, és
belenézek Addison szemébe. Bárcsak Aria állna most előttem!
Tőle elválaszt az ajtó, de valami mégis odavonz. Sajog a testem,
hiszen tudom, a lány itt van a közelemben, ám én nem vagyok
hajlandó engedni a késztetésnek.
Ha ugyanis megtenném, ki tudja, képes lennék-e ott hagyni.
–  Maradj Aria szobájában! – Alig bírom kinyögni az
utasításom, de Addison így is hall. Egy pillanatra arra gondolok,
hogy az ajtó túlsó oldalán Aria is figyel-e rám.
A kismadaram.
Borotvaéles pengék hasogatják a torkom, amikor Addison
kinyitja az ajtót és bemegy. Egyetlen szót sem mondott.
Egyetlenegyet sem.
A testem minden izomszála megfeszül, és a vágyaim éles
ellentétbe kerülnek azzal, amit tennem kell.
Tompán beszűrődik hozzám egy férfi elhaló sikolya. Tovább
ropognak a fegyverek és a földszintről felhallatszanak hozzám
Eli hangos parancsai.
Megpróbálok megnyugodni és előhívni magamból a
vészhelyzet gyors elhárításához szükséges könyörtelenségemet.
Jól hallom az egyes lövéseket. Gyorstüzelő fegyverek
sorozatai marnak a házfalakba és az autók fémjébe. Ablakok
törnek szilánkokra, emberek jajveszékelnek.
Éppen ezért mozgásba lendülök.
Gyorsan és határozottan lemegyek a lépcsőn.
Görcsbe rándul a gyomrom, és most először tudatosul
bennem, milyen sok minden forog kockán. Közben egyszerre
próbálok a megfelelő taktikára és az érzelmeim szavára
figyelni.
Hogyan szerezzem meg annak a nőnek a szívét, akit szeretek,
miközben teljes erőbedobással elfutok tőle?
– Álljatok ki minden kocsival és zárjátok le az összes utcát! –
parancsolom Elinek, miközben előveszem a mobilom, hogy
üzenetet küldjek Danielnek és a tudtára adjam, hol van
Addison. Amikor utoljára hallottam az öcsémről, éppen
igyekezett kapcsolatba lépni Marcusszal, hogy megpróbáljon a
lehető legtöbbet megtudni arról a seggfejről, akivel a Vas
Szívben végzett.
Hevesen dobog a szívem és megfeszülnek az izmaim,
miközben gondosan odafigyelek a fülhallgatómban felhangzó
minden szóra. Újra a kijelzőre hozom a kamerák képét, és így
figyelem az események alakulását.
 Jó lenne csinálni valamit. Megőrülök attól, hogy itt kell
ácsorognom, ám jól tudom, ez már a háború és gyakoriak a
kelepcék. Én nem leszek olyan ostoba, mint Talvery.
A területünk két oldalán három utca áll támadás alatt. A két
keleti egymással határos, a harmadik viszont nyugatra húzódik
ettől a háztól.
– Egyszerre támadtak meg három utcát.
– Tudjuk, hogy hol hányan lövöldöznek?
Szükségem van a számokra. Talverynek nem maradhatott
ötvennél több embere.
Eli fülhallgatója hangosan zúg, és minden önuralmamra
szükségem van ahhoz, hogy ne tépjem ki a füléből.
– Úgy tűnik, nagyjából harminc.
–  Lehet, hogy mindez csupán elterelő támadás. A két
oldalunkról lövöldöznek és megpróbálják elérni, hogy kiürítsük
a déli részeket. Ne vond ki az embereinket a déli utcákból.
– Igenis, uram! – feleli Eli a mikrofonjára figyelve.
–  Létszámellenőrzés! – harsogja, mielőtt továbbadná az
utasításaim. Ötven emberem van Talvery harminca ellen. Ötven
jól felszerelt és megfelelően elhelyezett – csak éppen túl nagy
területet ellenőrző – katonám.

Két emberünk halott.

Egy embert eltaláltak.
Kitartunk.

A mobilomat bámulva várom, hogy Daniel válaszoljon. Nem

ír semmit. Hol a faszban lehet?
– Összesen három fő a veszteségünk, főnök – jelenti Eli feszült
hangon. Egyre erősebben szorítom a mobilom, és némán azért
üvöltözök a készülékkel, hogy végre kiderüljön, hol a faszban
van az öcsém.
Eli torkán megfeszülnek az izmok, felrántja a pisztolytokja
tépőzárát, és ellenőrzi, mennyi lőszer van nála.
Három emberem meghalt.
 Még három halott!
–  Öljetek meg mindenkit! – vicsorgom, és érzem, ahogy a
bensőmben fellángol a harag. Megszédülök és kénytelen vagyok
venni egy mély lélegzetet.
–  Te és Cason itt maradtok a nőkkel! – parancsolom Elinek.
Felcsipog a mobilom. Jase jelenti, hogy közel jár, a déli oldalon
jön és már beszélt az ottani őreinkkel.
Eli álla megfeszül, kemény a tekintete, és jól tudom, szeretne
kimenni harcolni, csakhogy rá itt van szükségem.
–  Ti ketten itt maradtok – mondom ellentmondást nem tűrő
hangon, és addig nézek a szemébe, míg rá nem bólint.
A farzsebembe csúsztatom a mobilt, előveszem a pisztolyom
és Eli mellett elsietek a hátsó szobába, ahol a többi fegyvert
tároljuk.
– Igenis, főnök – mondja Eli.
Olyan őröket akarok a nők mellett hagyni, akik tudják, mikor
kell elmenekülni innen.
A hátsó helyiségben többpolcnyi fegyver vár rám.
Kiválasztom az egyiket, leveszem a csillogó fémpolcról és a
nadrágszíjam mögé csúsztatom. Utána kiválasztok egy másik
pisztolyt is.
Talvery a területem szélét ostromolja. Egyszerűen képtelen
lesz eljutni idáig, ez az épület egy erődített, biztonságos
menedék. Csakhogy mindenhova be lehet törni. Én is csináltam
már olyasmit. Mindezzel Sebastian is tisztában volt, amikor
felépítette ezt a házat.
Az óra ketyeg, folyamatosan ropognak a fegyverek, ezért
hátat fordítok a fegyverraktáramnak és felkészülök arra, hogy
csatlakozzam az embereimhez. Csak annyi időre állok meg,
hogy egy utasítást adjak Elinek:
– A pincében van egy titkos, föld alatti kijárat. A beléptető kód
a következő: hat, tizennégy, nyolc, nyolc. Ismételd meg.
–  Hat, tizennégy, nyolc, nyolc – vágja rá azonnal, ám én jól
látom a szemében felvillanó dacot.
– Ne felejtsd, ha én…
–  Van elég emberünk – vág Eli a szavamba, mire én alig
 g g g
tudom visszafogni a haragom. – Kizárt dolog…
– Ha arra utasítalak, akkor vidd magaddal a nőket és zárd be
magatok után az ajtót! – förmedek rá. Eli szemébe nézek, remeg
az orrcimpám, tűzforró a testem, annyira szeretnék végre
visszavágni az ellenségnek.
Nem várom meg a választ, bár amikor megfordulok és
lesietek a lépcsőn, így is hallom, ahogy rávágja, megteszi, amire
utasítottam. Ahogy lefelé haladok, a hangok fehér zajjá állnak
össze a fülemben. Jobb kezemben egy pisztollyal harcra készen
tartok a bejárati ajtó felé.
Bárcsak Talvery személyesen jönne le így! Akkor végre
megfizethetne minden elkövetett bűnéért.
– Carter! – üvölti Eli utánam, amikor odaérek az ajtóhoz.
–  Mi van már? – förmedek rá. Tombol bennem a harag, a
türelmetlenség meg a félelem, hogy esetleg még több embert
veszítek. Meg akarom oltalmazni Ariát és Addisont.
– A házatok… Embereket küldött oda.
Eli nyel egy nagyot és az ereimben megfagy a vér.
–  Mi van a fivéreimmel? – kérdezem gyorsan, és ziláltan
kapkodok levegő után. Izzadt tenyeremben megcsúszik a
pisztoly, mire erősebben megmarkolom, és némán imádkozva
elfojtom magamban a rettegést.
–  Jase azt üzeni, hogy idejön – mondom, mert eszembe jut a
szöveges üzenet. Eli egy biccentéssel jelzi, hogy megértett.
– Declan ott van Jase mellett. Már elindultak, így elkerülték a
ház megtámadását.
Daniel.
Lelassul a szívverésem. Fájdalmas a lomhasága.
–  Három pokolgép robbant a keleti szárnyban. További négy
pedig a déli házrészen és a garázsban.
– Hány ember halt meg?
A kérdés önmagától bukik elő a számon, mert közben
kizárólag Daniel jár az eszemben. Utoljára akkor találkoztunk,
amikor elmesélte, hogy tervei vannak Addisonnal.
– Eddig hatan.
 –  Hol van Daniel? – kérdezem, és közben megérzem, hogy
fortyogva feltámad a bensőmben a soha nem enyhülő fájdalom
fenyegetése.
– Nem tudjuk.
 20. FEJEZET

Aria

–  A kurva életbe! – motyogja Addison. Az ágy végében ül,

felhúzott térddel, és így hintázik. Közben kint egyre csak
dörögnek a fegyverek.
A ház földszintjén és kicsit arrébb az utcán is emberek
kiabálnak.
–  Még sosem hallottam ilyen hosszan tartó összecsapást –
suttogom, miközben kilesek az éjszakai sötétbe. A szemem
láttára éri találat az utcai lámpákat. Egymás után felragyognak,
a fehér fény szilánkjaival borítják be a környéküket, aztán
beleolvadnak a homályba.
Addison elgyötört, aggódó hangon kérdezi:
– Ezt meg miért csinálták?
– Hogy ne lássa őket az ellenség – válaszolom.
– De így senki sem lát senkit!
–  Azt gondolják, a sötétség nagyobb előnyökkel jár, mint
hátrányokkal.
Úgy érzem, mintha kábítószer áradna szét a testemben.
–  Ki volt az? Ki lövi szét a lámpákat? – kérdezi Addison,
mintha én tudhatnám a választ.
A messzeségben autógumik csikorognak és fém ütközik
fémmel. A lány hangosabban sír, teljesen szétesik, de aztán újra
a telefonját nézi, majd a térdéhez szorítja az arcát és még
gyorsabban hintázik.
–  Elbújhatunk a ruhásszekrényben – mondja, és hangjából
kiérződő pánik miatt nem tudom eldönteni, hogy komolyan
gondolja-e vagy sem. Zihálva kapkodja a levegőt és folytatja a
hintázást. – Ruhákkal takarjuk be magunkat. Kinyitják az ajtót,
de nem látnak meg minket. Fiatalabb koromban csináltam már
így. Nem vesznek észre minket. Nem bizony!
Kezd bekattanni. Egyértelműen ezt jelzi, hogy ide-oda
hintázik és egyre inkább hadarva beszél, meg persze a
szemében lángoló pánik is erről árulkodik.
Basszus, mindjárt összeomlik!
–  El kellett volna mennünk innen – nyöszörgi könnyes
szemmel, és a bőröm ettől már nemcsak érzéketlenné válik, de
jeges dermedtség terjed szét rajta.
– Hiszen mondta, hogy menjünk innen!
– Az csak egy megérzés volt, Addie – ellenkezem, miközben a
fegyverek egyre közelebbről, egyre hangosabban szólnak. Az
erőszak őrjöngése eljut a célegyenesbe.
– Hol van Daniel?
Addison a szája elé kapja a kezét, ismét elsírja magát és alig
kap levegőt.
Nem tudom, mi ütött belém, ahogy így bámulom lassú
leépülését, ahogy elevenen felfalja a rettegés és a bánat, ám a
következő pillanatban lendül a kezem és a tenyerem hatalmasat
csattan Addison arcán. Egy pillanatig döbbenten bámul rám,
aztán a kezével lassan megérinti az arcán az ujjaim vöröslő
lenyomatát.
Lángol a tenyerem és megdermed a szívem, mert megrémít,
hogy esetleg fájdalmat okoztam. Nem szeretném elveszíteni a
barátomat. Mindezek dacára is közelebb lépek hozzá,
megragadom a vállát és mélyen a szemébe nézek.
– Nem fogunk gyáva kutyaként megdögleni!
Zihálva kapkod levegő után, vadul hullámzik a keble,
miközben arra vár, hogy folytassam.
–  Gyere! – mondom, és megragadom a csuklóját. – Lelépünk
innen.
Addison elrántja a kezét.
–  Azt mondta, hogy maradjunk itt – nyöszörgi, és a tekintete
ide-oda cikázik köztem és az ajtó között.
– Nem érdekel, hogy mit mondott Eli. – A frusztráció, a harag,
a rémület és az alváshiány miatt úgy érzem, mintha lángolna a
testem. A dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből. Ennek dacára
 g
ráförmedek a lányra. – Gyere velem!
Kiszáradt torkomba perzselő fájdalom hasít, nyelek egyet és
folytatom:
– El kell innen menekülnünk.
A kintről behallatszódó, egyre hangosabb lövések felé
fordulunk. Már jóval közelebb vannak. A torkomban dobog a
szívem, és amikor a hátunk mögött váratlanul kinyílik azt ajtó,
mind a ketten felsikoltunk. Addison hangja annyira éles és
metsző, hogy miatta majdnem kiszakad a dobhártyám.
Cason hangosan zihál, ahogy odasiet hozzánk.
– Lemegyünk a pincébe – mondja.
Addison vadul megrázza a fejét és felteszi azt az egyetlen
kérdést, amire már régóta szeretne választ kapni:
– Hol van Daniel?
Vad fájdalom hasít a mellembe. Úgy érzem, mindjárt
megfulladok, mert én is pontosan ugyanezt szeretném tudni,
csak éppen Carterről.
A telefon néma. Nem kaptam választ az üzenetemre sem.

JÓL VAGY?

Csak ennyit szerettem volna tudni, ő azonban nem válaszolt.

–  Irány a pince! Most! – förmed ránk Cason, ám ekkor
szilánkokra robban az ablak és golyók süvítenek el a fülünk
mellett. Üvegszilánkok záporoznak Addisonra, aki a két kezével
eltakarja a fejét és kétségbeesetten az ágyra veti magát.
Én azonnal hasra vágom magam a földön, a padlóhoz
simulok, és nem merek sem levegőt venni, sem megmozdulni.
Addison éles sikolyától zeng a szoba, miközben újabb lövedékek
csapódnak a falba. Golyó ütötte nyomok sora húzódik balról
jobbra a falon, és még a hálószoba ajtaján is.
A tekintetem ekkor az egyenes háttal dermedten álló Casonon
állapodik meg. Eddig meg sem mozdult. Esélye sem volt a
menekülésre. A mellén tátongó, golyó ütötte lyukakból lassan
megindul a vér. Az élénkvörös patakok úgy ömlenek lefelé,
mint a vásznon a híg vízfesték.
–  Ne! – suttogom, és könnybe lábad a szemem. A férfi
megérinti az egyik sebhelyet, miközben térdre zuhan. – Cason!
Hiába üvöltöm a nevét és nyúlok utána. Semmire sem
megyek ezzel.
Elhallgattak a fegyverek; csupán egyetlen sorozat találta
telibe a házat. Néhány másodperccel később azonban már
újabb lövések dörrennek.
Most már a nyakán és a fején találják el Casont!
Becsukódik a szeme és a padlóra zuhan.
Addison már nem sikoltozik, viszont onnan, ahol fekszem, jól
hallom a zokogását. Megragadom, lerángatom a földre és hason
csúszva az ágy alatt keresünk menedéket.
– Daniel! – zokogja a lány újra meg újra a kedvese nevét. Úgy
kulcsolja össze a két kezét, mint aki azért imádkozik, hogy
Danielnek ne legyen baja. – Daniel!
Nem kapok levegőt.
Fullasztó a hőség és a lövedékek percek óta pillanatnyi
megszakítás nélkül záporoznak ránk. Telik az idő, de nyoma
sincs annak, hogy bármi is megváltozna. Ekkor veszem észre a
padlón a pisztolyt. Cason fegyverét. Amikor kúszva mozgásba
lendülök, Addison megragadja a kezem és üvöltözni kezd,
nehogy ott hagyjam. Megdermed a szívem, mert meghallom,
hogy a földszinten berúgtak egy ajtót.
–  Csitt! – intem csendre a lányt. A mutatóujjam a számra
szorítom és a pisztoly felé biccentek. Elkerekedő szemmel
figyeli, ahogy odakúszom és kézbe veszem a pisztolyt. Hideg
lüktetést érzek az ereimben, amikor meghallom, hogy egy férfi
jön fel a lépcsőn. Egyre hangosabban dobognak a léptei. A szoba
nyitott ajtaján keresztül akkor pillantom meg az árnyékát a
folyosón, amikor ujjam hegyével megérintem a fegyvert.
A hideg fémen megcsúszik a kezem, a pisztoly halkan
megcsikordul a padlón, mire azonnal az ajtó felé nézek. Nem
fordulok a fegyver irányába, ahogy lecsapok rá, Addison pedig
visszahúz az ágy alá.
A pisztoly nehéz, nagyon súlyos a kezemben. Addison mind a
 p y gy y
két kezét a szájára szorítja, amikor egy árnyék vetődik a szoba
padlójára. Megreccsen a parketta az ismeretlen súlya alatt és
felfigyelek arra, hogy vér borítja fekete bakancsát. Két kézzel
szorítom a pisztolyt, miközben a férfi fájdalmas lassúsággal
megtesz három lépést Casonhoz, majd a lábával a hátára
fordítja, hogy megnézze az arcát.
Amikor lehajol, hogy kivegye Cason mobilját a zsebéből,
valamivel többet látok belőle. Megbénít a félelem.
Nem kapok levegőt.
Magatehetetlenné válok.
A tekintetem a fésülködőasztalka fölött állapodik meg. A
tükörben nemcsak önmagam fedezem fel, de a férfi savanyú
képét is, ahogy rámered Cason testére és a sebesült fejére
szegezi a pisztolyát.
Bummm! Bummm!
Nagyot szól a fegyver, és Addison minden dörrenésre
összerezzen. A szeme csukva marad és a kezét még erősebben
rászorítja a szájára.
Vadul dübörög a szívem, és azért imádkozom, hogy a gyilkos
ne figyeljen fel Addisonra. Aztán már nem is számít, hogy
meghallotta-e a zajt vagy sem, mert a tekintete a tükörben a
szemembe mered. Hideg és sötét a pillantása. A szeme körül a
ráncok mutatják az életkorát. Ugyanolyan fekete kapucnis
pulcsi van rajta, mint azon a férfin, akit korábban megöltem.
Rádöbbenek, hogy ez az alak nem az apám embere.
Azt hiszem, azokat, akik kint harcolnak, apám küldte, ám
ezek, akik behatoltak ide a biztonságos házba…
Őket nem!
Az idegen gyorsabb nálam. Egy hatalmas lépéssel közelebb
jön, megragadja a karom, hogy kirántson az ágy alól. Olyan
erősen szorít, hogy kis híján elejtem a pisztolyt. A hátam
nekinyomódik az ágy alján a rugóknak és a fájdalom elég erős
ahhoz, hogy felsikítsak.
Az ujjam ott van a ravaszon, de egyszerűen képtelen vagyok
elsütni a fegyvert. Újra és újra megpróbáltam.
 –  Ki kell biztosítani! – szólal meg Addison nyers hangon a
fogait összeszorítva.
A csuklyás már a másik kezét is használja. Megragadja a bal
csuklómat, ám Addison ebben a pillanatban kitépi a pisztolyt a
kezemből és tüzet nyit. A felforrósodó cső megégeti a bőröm,
mire felsikoltok a fájdalomtól.
Bummm! Bummm!
Többször is meghúzza a ravaszt, miközben engem már nem
tart fogva a férfi, így az oldalamra zuhanok a földre.
Jól hallom Addison zihálását, a fegyver kattanását és közben
belenézek a halott fehér szemébe.
Kín tombol üres mellkasomban, ahogy a hullát bámulom,
majd az ajtó felé fordulok. Túl hangosan dübörög a szívem, így
semmit sem hallok. Kénytelen vagyok nyelni egy nagyot,
pislogva legyőzni a félelmemet.
Felkapom a pisztolyt, amit Addison elejtett, és az ajtóra
szegezem.
Félig az ágy alatt fekszem, az alkaromon egy égett sebhely
húzódik, így várakozom. Gyorsan telik az idő, pontosan olyan
sebességgel, ahogy a vér száguld az ereimben.
–  Meghalt – suttogja Addison a fájdalmas igazságot. –
Megöltem.
– Csitt! – szólok rá. – Maradj csendben!
Ahogy lelassul a szívem zakatolása, rádöbbenek arra, hogy ez
a faszi majdnem megölt, Addison viszont megmentett.
– Megmentetted az életem – suttogom könnyes szemmel, bár
közben továbbra is az ajtót figyelem.
– Megöltem – feleli halk, érdes hangon.
Csak ekkor figyelek fel arra, hogy csend van. Nem
lövöldöznek. Nyugalom van odakint, és némaság honol idebent
a házban is.
A fülemet hegyezem, de csak azt hallom, hogy pár
háztömbnyire zúg a kocsik motorja. Nem sietnek és a kerekük
sem csikorog. Lassan feltápászkodom, ám kis híján felsikoltok,
amikor Addison megragadja a bokám.
 – Baszd meg!
Alig tudok megszólalni, mert a könyörtelen félelemtől újra
vadul ver a szívem.
– Biztonságban vagyunk?
– Nem tudom.
Nehéz elfojtani magamban a rettegést, még akkor is, ha nem
fenyeget közvetlen életveszély. Odakúszok az ablakhoz, de
közben nem veszem le a tekintetem az ajtóról. Akkor is a
folyosót bámulom, amikor lassan felemelkedem és nagyon
óvatosan kissé elhúzom a függönyt. Még jó pár percig meredek
az ajtóra.
Kint már nem lövöldöznek és lámpák gyulladtak fel a
korábban sötét házakban. Feloltott lámpával egy kocsi halad el
előttünk és valamivel arrébb az utcában felismerek néhány
embert.
–  Azt hiszem, vége van – suttogom, de a biztonság kedvéért
kúszva megyek vissza Addisonhoz. – Fogd ezt!
A kezébe nyomom a pisztolyt, és amikor ellenkezik,
elmagyarázom, hogy én a halott kapucnis faszi fegyverét fogom
használni.
– Lemegyek a földszintre.
A szavaimat meghallva Addison szeme elkerekedik, majd
olyan erővel szorítja meg a csuklóm, hogy egész biztosan kék
foltjaim lesznek. Továbbra is hangosan zihálok, és a szívem is
jóval gyorsabban dobog a megszokottnál.
–  Gondoskodnom kell arról, hogy minden rendben legyen.
Megkeresem Elit.
A férfi nevét meghallva mintha megnyugodna.
Az arca vörösen izzik, és még mindig könnycseppek
csillognak a szeme sarkában.
–  Maradj itt – suttogom, és megszorítom a kezét. Utána ott
hagyom, elkúszom a hulla mellett és elveszem a pisztolyát. Csak
odakint, a folyosón állok fel. A pizsamanadrágom tiszta vér.
Miközben kint állok és a lépcsőt figyelem, többször is mélyen
beszívom a levegőt, hogy valamennyire összeszedjem magam.
Apró üvegszilánkok mélyednek az alkaromba. Összerezzenek,
 p g y
amikor kiszedem belőle őket. Olyan erővel tombol bennem az
adrenalin, hogy alig érzek fájdalmat, ám ennek dacára is
lenyűgöz az élénkvörös szín, ami bizonyítékul szolgál annak is,
hogy élek.
Abban a pillanatban azonban, ahogy becsukom a szemem,
megszólal egy telefon a hátam mögött.
A csengést meghallva megremeg a szívem, mintha váratlanul
visszatért volna belé az élet.
– Daniel! – zendül fel tisztán Addison hangja pontosan akkor,
amikor Carterre gondolok.
Kiszárad a szám, nyelek egyet, közben hallom, ahogy Addison
elmeséli, milyen nagyon félt.
Carter bezzeg nem hívott fel!
Nem bizony.
Minden erőmre szükség van ahhoz, hogy megmozduljak. Úgy
érzem, iszonyatos veszteség ért. Komoly erőfeszítést igényel,
hogy ne essek szét. Lassan, bizonytalanul lépkedek. Jobb
kezemmel a pisztolyt, a ballal a korlátot fogom. Csendben
elindulok lefelé a lépcsőn. Semmit nem hallok a házban, csak
Addison halk szavainak zümmögését.
Dacára annak, hogy gyűlöleten kívül semmit sem éreztem a
férfi iránt, akit megöltem fent az emeleten, és még ennél is
kevesebbet, amikor a nap folyamán korábban végeztem egy
ugyanolyan fekete pulóvert viselő másik alakkal is, most mégis
elsírom magam, ahogy megállok az előszobában.
Eli holtteste mellett!
Hangos zokogással letérdelek hozzá. Nem kapok levegőt,
amikor remegő ujjakkal megérintem a nyakát. A pulzusát
keresem, de semmit sem találok.
Kétségbeesve elhátrálok mellőle, míg a hátam neki nem
csattan a falnak.
A könyökhajlatomba rejtem az arcom és folyamatosan
zokogok. Eli életét miattam pocsékolták el. Cason is miattam
halt meg.
Hány ember haláláért terhelhet engem a felelősség, mielőtt
kialudna bennem az önmagam iránt érzett, lehetséges szeretet?
 g g
Elnémulok, amikor kinyílik a hátsó ajtó és a kilincs egy nagy
csattanással nekiütődik a falnak. A lélegzetemet visszafojtva
négykézláb kimenekülök a szobából, miközben egyre gyorsabb
lépéseket hallok.
–  Basszus, ne! – Daniel hangja behallatszódik a folyosóra is,
amikor odaér Elihez. – A kurva életbe!
Őszinte fájdalom cseng ki a hangjából, aztán dübörgő
léptekkel elindul felfelé a lépcsőn.
–  Addison! – kiáltja, míg én fejemet a falhoz döntve zihálva,
hörögve kapkodok levegő után.
A hátsó bejárat továbbra is nyitva áll. A szél bejárja a házat,
és a hűvös levegő olyan számomra, mint egy szirén éneke.
Tompa az elmém, miközben felkelek és elindulok az ajtó felé.
Fák szegélyezik az udvart, koromsötét van, ám én még így is
látom, hogy senki sincs odakint.
Senki és semmi.
Csak a sötét és a csend vár rám, ahogy megteszem az első
lépést. Utána még egyet és a hideg végigsimítja a bőröm.
Egy újabb lépés.
Keresztülvillan az agyamon, hogy az életem milyen ádáz
örvénybe került azóta, hogy először megpillantottam Carter
Crosst. Vagyis inkább azóta, hogy ő az első alkalommal
meglátott engem. Nehéz lenne eldönteni, melyik az igaz.
Elemésztenek ezek a gondolatok, miközben beszívom a hideg
levegőt.
Ez jár a fejemben… Aztán egy kőkemény mellkas nyomódik a
hátamba és egy hatalmas tenyér fogja be a szám, mielőtt
felsikíthatnék.
 21. FEJEZET

Carter

Néhány arcot felismerek. Ezek a faszik messziről gyűlölködve

figyeltek, de nem voltak elég tökösek ahhoz, hogy meghúzzák a
ravaszt. Sokukkal találkoztam, amikor végighajtottam a
Carslisle-én, vagy amikor az elmúlt évek során bementem a
Talveryk területére. Ott álltak a sarkokon.
Bumm!
Évek óta arra vártam, hogy mikor lőhetem végre fejbe őket.
Tombol bennem a harag, amikor a pisztolyt a kocsi mögött
kuporgó alakra szegezem. Háttal van nekem és arra vár, hogy
valamelyik emberem végre odasétáljon elé. Váratlan
meglepetés lesz a halála.
Bumm!
Declan iPadjén jól látszanak a holttestekkel borított utcák.
Szembetűnőek a golyó ütötte lyukak, az üvegszilánkok és a ma
este többtucatnyi ember életét elorzó lövedékek rézhüvelyei.
A háborúban nagy árat kell fizetni, amitől nem csupán
felkavarodik a gyomrom, de még erősebben lángol bennem a
megtorlás iránti vágy.
– Négy újabb célpont a Második utcában – szól bele Declan a
mikrofonjába.
Jase és én is gondosan szemmel tartjuk, miközben
megfigyeljük annak az épületnek a két oldalát, amelyik mögött
most vagyunk. Declan csalással könnyíti meg a dolgunkat.
Olyan módon vizsgálja meg az utcákat, ami elől senki sem
rejtőzhet el.
–  Menjetek tovább egyenesen az utcatáblától, mégpedig a
jobb oldalon! Akkor a hátuk mögé kerülhettek. Elbújtak a…
Lövések dörrennek, és amikor egy pillantást vetek a kijelzőre,
azt látom, hogy azok négyen túl lassan fordulnak meg.
Felemelik a fegyvereiket, céloznának, ám túl lomhák ahhoz,
hogy bármit is tegyenek, mielőtt holtan zuhannának a földre.
Újra csendes a nyári éjszaka.
Még csak harminc perc sem telt el azóta, hogy eljöttem a
biztonságos menedékhelyről, ám lassú hullámként beborítja a
testem a rettenet, amikor rádöbbenek arra, milyen hosszú idő
telt el azóta, hogy bármit is hallottam volna Ariáról.
–  Még mindig van két célpont – figyelmeztet Jase, aztán
megrántja a karom, hogy kövessem.
Talverynek már csak két embere maradt, csakhogy ezek
egyike sem maga a nagyfőnök, sem Nikolai.
Erre gondolva ismét magam előtt látom Ariát, ahogy az ágyon
zokogva mondja nekem, sosem fogja megbocsátani, ha
megölöm kettőjüket. Mennyire egyszerű lett volna úgy intézni,
hogy az éjszakai küzdelem során az embereim kezét
szennyezze be a vérük.
Nyelek egyet és elhessegetem a bánatot. Megnézem a
mobilom, és elolvasom Cason üzenetét arról, hogy biztonságban
vannak és minden rendben. Alig tíz perccel ezelőtt küldte. Aria
biztonságban van. Ráadásul ebben a pillanatban továbbra is a
markomban tartom. Egyedül ez számít.
Csak akkor döbbenek rá, hogy elfelejtettem levegőt venni,
amikor már elolvastam az üzenetet, majd a következőt is.
Daniel azt írja, hogy mindjárt odaér a biztonságos házba.
Menj oda egyből hozzájuk – írom neki, és még hozzáteszem. –
Vége a dalnak. Már csak egyetlen üzenetet kell elküldeni.
Jase átnéz a vállam fölött és megremeg a szája.
–  Már csak egy üzenetet kell elküldeni – mormogja, majd
berúgja a golyó ütötte lyukakkal elcsúfított hátsó ajtót. Odabent
két férfi térdel a földön, mögöttük pedig az embereim
sorakoznak.

– Hogy hívnak titeket? – harsogom teli torokból. Úgy tűnik, ez a

kis helyiség valamilyen játszószoba lehetett. Hátul, a bal
sarokban egy megroggyant könyvespolc áll, társasjátékok
hevernek a földön és velem szemben a vetítővásznon lyukak
tátonganak.
Ebben a háztömbben és a szomszédosban a legtöbb lakás
pontosan így néz ki. Két nappal ezelőtt vettük rá az embereket a
távozásra. Volt, akit fenyegetéssel, másokat némi pénzzel. Attól
függően, melyik módszer tűnt hatékonyabbnak.
Jase odaguggol az egyik fogoly elé és ezt mondja:
– A helyedben én válaszolnék a bátyámnak.
A mögötte álló katona, az, aki a fegyverével sakkban tartja a
két ellenséget, gúnyosan felnevet, és mellette a társa követi a
példáját.
–  A kurva anyád! – vágja rá az öregebbik fogoly. Ahogy
görnyedten térdel a földön, attól még kövérebbnek tűnik a hasa.
Ránézésre idősebb negyvennél. Odaköp Jase elé és az arcán
megfeszülnek a ráncok. Kis híján hasra esik, mert nem tud
megtámaszkodni. A két kezét ugyanúgy hátrabilincselték, mint
a mellette térdelő barátjáét.
Jase felkel és odalép a másik elé. A rám törő, rossz érzéstől
dermesztő hideg árad végig az ereimben.
– Honnan szerezted ezt a pulóvert? – kérdezem, és odalépek a
fogolyhoz. Megragadom a gallérját és felrántom a fejét, hogy a
szemébe nézhessek.
A fiatalabbnak apró malacszeme és vékony szája van. Néma
marad, de az ajka legszélén egy pillanatra felvillan a halvány
mosoly, mivel ő egy olyan titok tudója, melyről én semmit sem
sejtek.
– Te, a másik! – zendül fel nyersen a hangom, amikor ellököm
magamtól a fekete, csuklyás pulóvert viselő seggfejt. Nagyot
csattanva elterül a földön. Felröhög, de én ekkorra már
keményen megmarkolom az öregebbik ingjét és a másik
kezemmel megragadom a nyakszirtjét.– Hogy hívják? – nyögöm
ki nagy nehezen a kérdést. Megrázom a vén faszt, és a
megismételt kérdésem sikolyként szakad elő a torkomból. Nem
válaszol. – Mi a neve?
 – Baszd meg, hát nem tudom! – Az öreg úgy néz rám, mintha
nekem ment volna el az eszem. Hörögve zihálok, mert a
tüdőmből eltűnt a levegő.
–  Ez itt Talvery embere – mondom a katonáknak, ellököm
magamtól az öreget, és odalépek a csuklyáshoz. Ennek a szeme
nem más, mint a sötétség mély kútja.– Ez pedig egy zsoldos –
állapítom meg. Odaguggolok elé, miközben a szívem egyre
hevesebben zakatol.
– Talverynek nincs szüksége zsoldosokra! – méltatlankodik az
öreg, ám elhallgat, mert a hóhérja csőre tölti a pisztolyát.
–  Ezt meg hol találtátok? – kérdezem a kapucnis mögött álló
emberemet. Amikor felemelem a fejem, látom, hogy Logan az.
Nyugtalanul jobbra, aztán balra sandít ahelyett, hogy
válaszolna.
– Logan – mondom, és lassan felkelek. – Ezt itt hol találtátok?
–  Kint volt az utcán és a célpontra tüzelt, uram – mondja
Logan helyett valaki más.
– Milyen célpontra?
A szívem majd kiugrik a helyéről, de emlékeztetem magam
arra, hogy Danielnek már ott kellene lennie.
– A biztonságos rejtekhelyre – pontosítja válaszát a katonám.
Beborít a dermedt némaság, amikor a térdeplő, kapucnis alak
újra megszólal:
– A társam bement és befejezte azt, amit én elkezdtem.
Az öcsém felé fordulok, akinél máris ott van a mobil.
–  Hol van Daniel? – kérdezem vadul ziháló mellkassal. Még
ádázabbul megszorítom a pisztolyom, és amikor a fekete
pulóveres seggfej mély hangon röhögni kezd, úgy érzem, nem
egyszerűen jégveremmé változik a szoba, de megdermed a
vérem is. A fegyverrel lesújtok az arcára, és érzem, hogy az
ütésem erejétől felszakad a bőre.
–  A jelentés szerint egy fekete kapucnis pulóvert viselő férfi
holtteste van a biztonságos házban.
Jase szavai eloszlatják a félelmem, és most már csak
halványan izzik bennem a harag.
–  Meghalt? – kérdezem újra Jase-től a biztonság kedvéért,
 g j J g
miközben keresztülárad rajtam a megkönnyebbülés.
– Addison azt mondta, hogy Aria lőtte le.
– Ez a lány újra és újra lenyűgöz – mondom.
Bármennyire is erős bennem a büszkeség, csakis a haragom
számít. Őrjöngök, mert ilyen közel kerültek hozzá. Az én
kismadaramhoz. Annyira közel, hogy akár bánthatták is volna.
Ökölbe szorul a két kezem, de olyan erővel, hogy a bütykeim
vékony bőre egészen kifehéredik, és amikor lassan, mélyen
teleszívom a tüdőm, a szemem előtt vérbe borul a világ.
Daniel a déli oldalról közelítette meg a házat, mert ott nem
volt olyan nagy a felhajtás, és most már ott van Addison mellett.
Világosan hallom Jase szavait, minden mondatát, mégsem
tudom felfogni a mondanivalóját.
Ez a beteges vigyorú faszi itt előttem arra készült, hogy
bántsa Ariát! Görcsbe rándul a gyomrom, amikor arra
gondolok, milyen kevésen múlott, hogy Addison és Aria ne
kerüljön bajba vagy egészen veszélyes helyzetbe.
Öntudatlanul cselekszem, amikor ököllel lecsapok az állára.
Olyan dühös vagyok, hogy nem érzem meg a bütykeimen
felszakadó bőrt. Nem hasít fájdalom a kezembe. A szoba
dermedt csendjét csak a reccsenve összetörő csontok hangja
töri meg, ahogy újra és újra lesújtok a seggfej arcára.
A fülemben dübörgő vér hangja minden más zajt elnyom.
Csak ezt hallom, meg persze azt, ahogy ez a seggfej vért köp a
földre. Megmarkolom a gallérját, a hátára fordítom és ráülök a
mellére. Mivel hátra van bilincselve a két keze, így ívben
megfeszül a háta. Ellenáll, megpróbál kifordulni oldalra és
összeszűkülő szemével gyilkos pillantásokat lövell felém.

– Ki bérelt fel?

Nyers kérdésemet egy szívdobbanásnyi csend követi. Eltelik
még egy pillanat. A fogoly az orrán át kifújja a levegőt, és
amikor a szája két sarka ferde mosolyra húzódik, jól látszik a
fogait borító, élénkvörös vér.
 Jobb kézzel keményem megszorítom a torkát, megpróbálom
belenyomni a padlóba, majd a másik öklöm ismét lecsap az
arcára. A szeme már bedagadt és a következő ütésemet kísérő
reccsenés jelzi, hogy eltört az orra. Vérbe borul a szeme fehérje,
bár még így sem lesz annyira sötét, mint a szénfekete pupillája.
–  Hogyan jutottál keresztül az embereimen? – kérdezem
őrjöngve, és egész közel hajolok az arcához. A szavak lángolva
törnek elő a számon és perzselő fájdalmat hagynak maguk
után. Lelki szemeimmel nem látok mást, csak Ariát, ahogy
fekete kapucnis alakok veszik körül. Mielőtt a fogoly válaszolni
tudna, minden erőmet beleadva a mozdulatba, lefejelem.
Iszonyatos, ahogy az összetört csont darabkái megcsikordulnak
egymáson.
El kell engednem, fel kell állnom, hogy arrébb menve
szemügyre vehessem a földön fekvő alakot. Amikor így
csinálok, elképzelem, hogy Aria ugyanígy áll egy hasonló, fekete
pulóveres hulla mellett.
Túl közel kerültek hozzá. Kibaszottul közel!
– Ezt a kérdést… Ezt szívesen megválaszolom.
Annyira halkan beszél, hogy alig értem a szavait. Köhögve
vért köp, aztán a fejét ernyedten a padlóra hajtja. A
mennyezetet bámulja. Megremeg a feje, az eszméletvesztés
határán áll, ám a mosoly még mindig ott látszik az ajkán. Csak
akkor halványul el, amikor a fogoly lassan pislog és kezdi
elveszíteni a tudatát.
Megnyalom az alsó ajkam, veszek egy megnyugtató, mély
lélegzetet és közelebb hajolok a faszihoz. Megragadom a
nyakszirtjét. A másik kezemmel belemarkolok a hajába, így
kényszerítem arra, hogy felnézzen rám.
–  Beszélj már! – förmedek rá síri hangon. Ekkor valami
megvillan a szemében. A pokoli elégedettség. Ez az a pillanat,
amikor rádöbbenek arra, mennyire feltárulkoztam előtte.
Mindenki előtt.
Aria jelenti számomra a világot. Egyedül ő képes arra, hogy
dühöngő őrültté változtasson.
–  Mondd már! – sziszegem összeszorított foggal, és érzem,
 g gg
hogy megfeszülnek az izmaim készen állva arra, hogy ismét
lesújtsak rá. Csakhogy most nem késlekedik a válasszal.
– Minden bejárat kijárat is egyben.
Mélyen a szemébe nézek, és megpróbálom felfogni, hogy
miről is beszél.
– Nincs időm ilyen rejtvényekkel szarakodni…
–  A kis föld alatti menekülőfolyosótok… Mi azon át mentünk
be. Nekem jutott az egyszerűbb feladat. Kimentem az utcára és
óriási balhét csaptam, hogy a társam elvégezhesse a maga
munkáját.
Miután megválaszolta a ki nem mondott kérdésemet is,
megnyugszik, éppen ezért még erősebben belemarkolok a
hajába és egy pillanatig sem hagyom békén.
– Na, és mi volt a feladata?
Még vadabbul zakatol a szívem, mert bár jól tudom, hogy az ő
célpontjuk Addison volt, nem tudhatom, mit akartak Ariával
csinálni.
– Örülnél mi, ha tudnád? – mormogja halkan, utána már csak
a szeme fehérjét látom. Megrázom a seggfejet, magához térítem
és belenézek jéghideg szemébe.
–  Beszélj! – förmedek rá halkan, de ádázul. Egészen közel
hajolok az arcához, miközben lassan elhalványul benne az élet.
–  Egy dolgot örömmel elmondok. Egy hónappal ezelőtt csak
egyetlen lányról volt szó, ám a főnök most már emelte a tétet.
Kettőre!
Mocskos szemétládák!
Nem kapok levegőt, megtántorodok, és az izmaim sikítva azt
követelik, hogy induljak el, menjek oda Ariához és
akadályozzam meg, hogy az idők végezetéig bárki is kezet
emelhessen rá. Senki nem fogja bántani.
Soha!
– Ki volt az?
Nem tudom, hogyan vagyok képes feltenni a kérdést, és
honnan szerzem az erőt ahhoz, hogy nyugton maradva
kivárjam a válaszát.
–  Meghalok, mielőtt elárulnám neked – feleli, de közben
 g
hátrahanyatlik a feje. Már így is a halál küszöbén lebeg. Már
csak pislákol benne az élet, de azért még nem halott.
–  Logan! – szólalok meg, mégpedig hangosan. Közben
továbbra is ezt a seggfejet bámulom. Nemsokára meghal.
–  Uram? – kérdezi habozva Logan, valahonnan jobbról.
Hallom csoszogó lépteit, ahogy közelebb jön hozzám.
– Van nálad bokszer? – kérdezem, és most már az is feltűnik,
hogy a többiek is mozgolódnak.
– Tessék?
–  Valaki adjon egy bokszert! – mondom, és rezzenéstelen
tekintetem elmerül az áldozatom jéghideg szemében.
–  Carter! – harsogja Jase a nevemet, és emiatt kénytelen
vagyok odafordulni hozzá. Forró vér fröccsen az alkaromra,
mert az ellenségem hörögve köhögni kezd.
–  Mi van? – kérdezem vicsorogva, mert pokolian feldühít a
beavatkozásával. – Bántani akarta Ariát!
Most már hangosan üvöltök; a lány neve visszhangot vet a
falon, miközben rámeredek Jase-re.
Vadul hullámzik a mellkasom, hörögve, egyre gyorsabban
kapkodok levegő után.
–  Carter – mondja Jase halkan, ám ekkor a szorításomban
fuldokló alak is megszólal.
–  Alig vártam, hogy elkapjam azokat a lányokat – mormogja
halkan.
–  Carter! – üvölti az öcsém a nevemet. Az öklöm lecsap a
seggfej állára, és egy hangos reccsenés jelzi, ahogy kificamítja a
helyéről. Ernyedten lóg lefelé, és ez a látvány csak olajat önt
őrjöngésem tüzére. Még jobban el akarok bánni vele.
Pattanásig feszülnek az izmaim, égek a vágytól, hogy
könyörtelenül elbánjak ezzel a seggfejjel, amikor Jase ismét a
nevemet üvölti:
– Carter!
– Még nem vagyok kész vele! – vicsorgom, és ellököm magam
mellől az öcsém. Nem vagyok hajlandó ránézni, hanem csakis
azt a szemétládát bámulom, aki vakmerően megfenyegette az
én Ariámat.
 A faszfej közben az oldalára fordult. Az arca teljesen eltorzult
és vér borítja. Kénytelen előregörnyedni, nehogy belefulladjon
a saját vérébe. Még küszködik és köhögni próbál, de már lassú
és erőtlen a mozgása. Közel a halál. Kibaszottul közel. Csakhogy
én nem akarom elengedni, amíg meg nem tapasztalja, hogy
milyen az igazi szenvedés.
–  Uram – hallom meg Logan hangját. A szemem sarkából
megpillantom a rézfényű fémdarabot. Még sosem mosolyogtam
annyira kegyetlenül, mint ebben a pillanatban.
–  Tegyek neki egy szívességet és öljem meg? – kérdezem
igazából senkihez sem intézve a szavaim. Leguggolok és a jobb
hüvelykujjammal végigsimítom a bal kezemre húzott bokszer
bütykeit.
– Carter!
Összeszűkül a tekintetem és felnézek az öcsémre. Felém
nyújtja a kezét, megragadja a karom és a tekintetével könyörög
azért, hogy figyeljek rá.
Nem fogadom el a felém nyújtott jobbját, viszont szemügyre
veszem az arcát. Aggódik valamiért, a szeme a kétségbeesés és
az elveszettség mély kútjává változott.
Ebben a pillanatban mintha jeges szökőár zúdult volna a
testemben lángoló hőségre. Dermesztő borzongás fut végig
rajtam, amikor az utolsó erőmet összeszedve megkérdezem:
– Mit akarsz?
Alig hallom a lábam előtt heverő, éppen csak hogy élő alak
nyöszörgését.
– Mi történt Ariával? – kérdezi Jase, őszinte elkeseredettséggel
az arcán. Végre felfigyelek a szobában lévő többi emberre is. A
háborúnak még nincs vége, és az a menedékhely többé már
nem biztonságos, hiszen az ellenség tud róla.
–  Hazaviszem – mondom ki az egyetlen lehetséges választ,
amire még képes vagyok. Nem számít, hogy mit akar az a lány;
valaki bejutott hozzá, és ez elfogadhatatlan.
A kurva életbe!
Vicsorogva belevágom a bokszert a megviselt vetítővászonba,
hiszen most már jól emlékszem arra, hogy megtámadták a
 j gy g
házunkat is.
Remeg a testem, reszketek a késztetéstől, hogy megvédjem a
lányt, miközben korlátozottak a lehetőségeim. Meg fogom
védeni. Megnyugtat ez a gondolat. Aria az enyém és senki sem
bánthatja. Soha többé nem fogom megengedni, hogy bárki
ennyire megközelítse.
–  Magammal viszem, bárhova is megyek – folytatom
ellentmondást nem tűrő hangon. Megpróbálom eltitkolni,
milyen iszonyatosan szenvedek. A szavaim azonban nem
változtatják meg Jase arckifejezését. Pontosan ugyanannyi
félelem lángol a szemében, mint az előbb.
– Hol van most az a lány? – kérdezi az öcsém, mire lelassul a
pulzusom. Távozik belőlem az adrenalin, mert arra gondolok,
hogy a mai éjszakát Ariával töltöm. Még akkor is, ha holnap
gyűlölni fog.
– Ott van Daniel mellett.
A homlokomat ráncolva figyelem Jase-t. Minden lelassul.
Megdermed a kép, és körülöttünk elmosódottá válik és kifakul a
világ.
A szívem dobban egyet.
Várjunk csak!
Hiszen Jase éppen az előbb beszélt Daniellel!
A szívem ismét megdobban.
– Ott van vele – mondom újra, mert Jase néma marad és csak
nyel egy hatalmasat. A már amúgy is csendes szobára egy
hullaház némasága borul.
– Nem. Nincs mellette.
Vérbe borul körülöttem a világ, aztán mindent elnyel a fehér
zaj, amikor az öcsém így folytatja:
– Aria eltűnt!

FOLYTATJUK…

Carter és Aria izgalmas története tovább folytatódik a sorozat

befejező részében, a Végtelenben.
 A szerzőről
Nagyon köszönöm neked, hogy elolvastad a regényem. Sokáig a
gyermeküket otthon nevelő édesanyák életét éltem, és persze
imádtam olvasni. Miután elkezdtem írni, az életem csodálatos
fordulatot vett, és azóta hihetetlenül boldog vagyok.
Remélem, te is annyira szereted a könyveimet, mint én!
 Egy kis ízelítő A bűn szívében-sorozat

negyedik kötetéből, a Végtelenből

Ez a férfi úgy tart a markában, ahogy arra senki más nem lenne
képes.

Talán, mert a szívem azért könyörög, hogy egyszerre

doboghasson az övével.
Esetleg, mert a testem egyedül az ő testére vágyik.
Talán, mert azt gondolta, hogy már azelőtt szerelmes lett belém,
mielőtt egyáltalán megpillantott volna.

Tévedett, mert nem én voltam az, akit a szerelmének tartott.

Még soha semmi miatt nem szenvedtem annyira, mint e miatt a
kis titok miatt. Azt gondolta, hogy az övé vagyok. De nem volt
igaza. A sors sosem akarta, hogy az övé legyek.

Csalókák az emlékeink, de most már tudom, hogy mit akarok.

Mire van minden másnál jobban szükségem.
Addig nem nyugszom, míg ő is ugyanannyira az enyém nem
lesz, mint amennyire én az övé vagyok.
Mindig is rá vágytam.