1

Szabó Magda : Pilátus

I. Föld

A hír reggel jött, kenyérpirítás közben találta.

Iza küldött nekik harmadéve valami ügyes kis gépet, amelynek elektromos huzalkái közt
halvány rózsaszínűre pirultak a kenyérszeletkék; ő forgatta, nézegette egy darabig, aztán
dobozostul berakta a konyhaszekrény aljába, és nem vette elő többé. Nem bízott a gépekben,
voltaképpen olyan hétköznapi és megszokott valamiben sem bízott, mint a villany. Ha pár
órára rövidzárlat keletkezett, vagy a vihar megrongálta a vezetéket, leemelte a pohárszék
tetejéről kétágú, réz gyertyatartóját, melyben folyton készen várták a villany kihunyását a
gyertyák, behozta a konyhából, s míg átlépegetett az előszobán, úgy tartotta feje fölött a
lángvégű ágacskákat, mint valami szelíd, vén szarvas az agancsát. A kenyérpirító gondolatát
se tudta megszokni; hiányzott volna a guggolás, a tűz, a parázs különös, eleven szervezethez
hasonló lihegése. A zsarát színének folytonos változása mindig valami sajátságos
elevenséggel ruházta fel a szobát; ha égett a tűz, úgy érezte, akkor sincs egyedül, ha kívüle
senki sem ül a lakásban.

Most is ott kuporgott a sámlin a nyitott kályhaajtó előtt, s mikor Antal becsöngetett,
hirtelen nem tudta hova tenni, hát magával vitte az előszobába a miniatűr szigonyt, amelyen a
kenyérszelete pirult. Antal először csak ránézett, aztán megfogta a karját, s ez a suta
mozdulat, mellyel megérintette, elárulta, mit nem akar kimondani. Az öregasszony szeme
telefutott könnyel, ám a cseppek nem buggyantak elő, mintha valami különös, makacs erő
kiegyensúlyozta volna őket a szemhéjak peremén. A reflexeknél is biztosabban működő
udvariasság, mely egyszerre volt ösztönös és belenevelt, még azt is kikényszerítette a
torkából, hogy „köszönöm, fiam”.

A két kis szoba közül csak a belsőben fűtött. Mikor bementek, az öregasszony
visszaereszkedett a sámlira, Antal a kezét melengette a kályha oldalán. Nem beszéltek, de
tökéletesen értették egymást némán is. „Erőt kell gyűjtenem – mondta az öregasszony
gondolata –, nagyon szerettem.” „Szedd össze magad, ráérünk – felelte neki Antal magában. –
Voltaképpen semmi értelme, hogy kijössz, mert nincsen ott már senki. Aki van, az ma hajnal
óta már nem azonos azzal, akit ismertél. De azért kiviszlek, mert ehhez is jogod van, ehhez a
senkihez.”

Mikor végre elindultak, az öregasszony karjára akasztotta a szatyrát is. Mindig

szatyorral járt a klinikára, abban vitte ki Vincének, amit kért, vagy ő jónak látott: zsebkendőt,
piskótát, a citromait. A háló szemein át most is átragyogtak a sárga gömbök. „Varázsol –
gondolta az orvos. – Három nyomorult kis citrommal varázsol. Azt hiszi, ha azt mutatja az
enyészetnek, hogy nem fél tőle, elriad a halál. Azt hiszi, ha citromot visz apának, még életben
találja.”
 2

Könnyű fagy volt az éjjel, a lépcső síkos, az öregasszony nem szórta fel este óta. Karon
fogta, úgy vezette le. A fásszín ajtaja nyitva, a küszöbön sáros hótaraj, mögüle, mint valami
mellvért mögül, kileskelt Kapitány. Hallatszott, amint a szalmával győzködik, megint
szétrúgta a fészkét. Az öregasszony nem nézett a szín felé, karja hirtelen merev lett, a
lélegzete szaporább. „Ő is észrevette Kapitányt – gondolta az orvos –, úgy tesz, mintha nem
látná. Kapitány fekete. Most nem szabad feketét látni, csak fehéret.”

Kolman, a boltvezető, utánuk nézett a Közért üvegajtaján át, mikor becsukták a kaput,
és elindultak a taxiállomás felé. Még alig múlt hét, úgy látszik, végét járja az öregúr. Kár érte,
csendes kis ember volt, türelmes, mindig mindenkit előreengedett, férfit-gyereket egyaránt,
utolsónak nyújtogatta a tejeskannáját. A lányok imádták, mert nyaranta virágot hozott nekik a
kertjéből, mikor meg a hideg beállt, sült tököt, teát. Hát ez is megy már, szegény. Majd siratja
a lánya, mi pénzt hazaküldött az neki havonta Pestről, mesélte a postás. Ugyan hova tette a
szemét Antal, hogy elvált tőle, pedig amúgy az se rossz ember, dicsérik, akiket kezelt.

Az öregasszony is Izára gondolt, mikor beszálltak a taxiba a cukrászda előtt. – Apának

rákja van – mondta Iza valami különös, hideg hangon, amikor egy negyedévvel ezelőtt soron
kívül hazatelefonálta a fővárosból, hogy nézze meg az apját. Sikálta a kezét a fürdőszobában,
azzal a lassú, türelmes orvosi mozdulattal, amelyet még medika korában megszokott. Ő
hirtelen leereszkedett a kád szélére, mert elsötétült előtte a világ, belekapaszkodott a
fürdőkályha csapjába, de aztán tüstént fel is pattant, és kirohant az előszobába, mert
meghallotta Vince hangját. – Mit bujkáltok odabenn? – kérdezte Vince ingerülten, s ő csak
nézett rá iszonyodva, azzal a rémülettel, amellyel egy már bomló testre nézhet az ember. Nem
tudott válaszolni, nem jutott eszébe semmi. Iza mentette meg, aki kilépett mögötte, s
felmutatta izmos, fehér ujjait. – Nem mindenki olyan vén mocsok, mint maga – mondta, s
Vince sovány arca fényleni kezdett. „Vén mocsok”, ez Iza régi szava volt, a hajdani, bőgő,
fényes orrú Izáé. – Mások naponta többször mosnak kezet, például én – mondta a lány –,
menjen be a szobába, mert megfázik. Ha nekem olyan kevés gyomorsavam volna, mint
magának, nem ugrálnék annyit, hanem enném a pepszint.

Az öregasszony tudta, hogy Vince gyanakszik. Vince, amióta különös, vad fájdalmai
elkezdődtek, és fogyni kezdett, gyanakvó lett, fülelő, és folyton lesben állt, hátha elkaphatna
egy hangfoszlányt, s megtudná végre, mért gyöngül egyre, s mi a magyarázata annak a
sajátságos, tüzes kínnak, amelyet egyre gyakrabban érez. „Én nem tudnék így rákiáltani” –
gondolta az öregasszony, és kétségbeesésében is elöntötte a büszkeség, hogy Iza tud.

– Gyere anyám, kísérj el az eszpresszóba, igyunk meg egy kávét. Nem jön maga is?

Vince akkor már mosolygott, s büszkén szemlélte pipaszár lábát: még kinézik belőle,
hogy eszpresszóba jár. Ingatta a fejét, Iza legyintett, azt mondta, nem bánja, úgyis csak a
nőket bámulná. Kapta a kabátját, s mint gyerekkora óta mindig, ha elment hazulról, odabökött
homlokával apja szép, domború homlokához. – Meg ne csalja a mamát, míg odaleszünk! –
Vince csak bólongatott, ravaszul, szeme, amely hetek óta más volt, mint amilyennek az
öregasszony ismerte, annyira más, hogy néha csak bámult, mi történt vele, mért lett kisebb, s
ugyanakkor valahogy hosszúkásabb és homályosabb is, hirtelen fellobbant. Vince imádta Izát,
kettőjük párbeszéde mindig enyelgő volt, egyáltalán nem olyan, amilyet valaha apa és lánya
között hallott. Baráti volt, testvéri, cinkos – isten tudja, milyen.

Az eszpresszóban egyikük se nyúlt a kávéhoz, csak nézték, forgatták a párabefutotta

pohárkát. Iza arca fehér volt. – Három hónapja lehet – mondta a lány –, Antal majd hoz neki
 3

porokat. Hagyok itt pénzt, mindent vegyél meg neki, minden hülyeséget, amit csak kíván. Ne
spórolj, anyám!

Szólt a zene, ő hirtelen úgy érezte, mintha hóhér volna Izával együtt, és itt a piros
függönyök árnyékában valami irtózatos dolgot cselekednének. Hogy Vince három hónap
múlva nincs, hogy ő most tudja, hogy majd nincs, úgy hatott rá, mintha rab volna Vince,
halálraítélt, s most közölték volna vele a kivégzése óráját. Nem merte megkérdezni, biztos-e a
Dekker diagnózisa; Dekker, tudta Izától és tudta Antaltól, sose tévedett. A zene erősödött,
szerelmesek néztek egymásra, a pincérlány megkérdezte, parancsol-e habot. Iza mondta
helyette, hogy igen.

A hab kemény volt, túl édes. Elejtette, míg a kávéjára tette, zavartan, bűntudatosan
kaparta fel az abroszról. – Próbáld összeszedni magad – mondta a lány. – Most megmondom,
mikor mi várható. – Eleinte rákényszerítette magát, hogy figyeljen, aztán megint tudatosodott
benne, hogy Vince legfeljebb kilencven napig élhet még, s hirtelen nem értett már semmit, a
könny elkuszálta előtte az eszpresszó piros függönyeit. – Anyám – mondta Iza –, nagyon
kevés időnk van, s beszélnünk kell egymással!

Iza mindig ilyen nyugodtan, komolyan szólt hozzá, ha valami utasítása volt a számára.
Azt érezte, felvisít, lesodorja a habot – persze nem tette, ereje se volt hozzá, de nem is merte
volna, csak egy pillanatig vágyott rá; az öregasszonynak nem voltak ilyen hisztérikus
megnyilvánulásai. Csak annyit kérdezett: – Ugye hazajössz? – Könyörögve kérdezte, s belül
imádkozott, valami összefüggéstelen, zavaros szöveggel ostromolta Istent, hogy jöjjön haza,
és maradjon mellettük a lány, ne hagyja egyedül egy haldoklóval. Iza orvos, és Iza a
gyerekük, és amióta él, mindig mindenben segített. A lány nagyot nyelt, erőszakosat, mintha a
kávé, melyet végre a szájához emelt, tömör lett volna, nem folyadék, s azt mondta: – Nem
jöhetek.

Értette a gondolatát, és azt is érezte, igaza van. Még ha szabadságot kaphatna is, vagy
akár csak gyakrabban lejönne, mint szokott, Vince megütődnék, keresné az okát, kitalálná,
amit nem szabad. Iza mindig meghatározott időben érkezett, havonta egyszer, vagy névnapra,
születésnapra, házassági évfordulót ünnepelni. Nem jöhet, persze hogy nem, egyedül kell
maradnia Vincével és azzal az iszonyú titokkal, hogy Vince meg fog halni. Ezen Iza ígérete
sem enyhít, hogy Antal majd mellettük lesz és segít. Antal nem Iza.

Ömölni kezdett a könnye, nem látta, inkább csak érezte, hogy a szomszéd asztal mellől
nézik. Iza nem próbálta csendesíteni, csak megfogta a kezét. Belekapaszkodott a lány hideg,
gyűrűtlen ujjaiba.

A taxi kopasz platánok között futott, a Sándor utcán nagy, lebegő plakát hívta fel a figyelmet
valami táncos mulatságra. Antal hátranézett a sofőr mellől, mikor meghallotta a sóhajtását. Az
öregasszony nem felelt a szemének, köhögött, elfordította a fejét, az utat nézte, a tollászkodó
varjakat a fasorban. Antal jó hozzá, Vincéhez is jó volt, és Antalt valamikor nagyon szerették.
De Antal elhagyta Izát, és ezt nem lehet sem elfelejteni, se megbocsátani.

A folyosón ontották a meleget a radiátorok. A levegő száraz volt, felmosórongyszagú.

A portás maga nyitotta ki nekik a liftajtót, s ennek még ebben az iszonyú órában is örült, mert
a portás mosolya Iza és Antal közös védelmét jelentette. A folyosó könyökében levő kis
 4

szalonban ültették le; míg Antal elment a professzorért – Dekker utolsó esztendejét töltötte a
klinikán –, kirakta és berakta a zsebkendőket meg a citromot a szatyorba. Irtózott a
gondolattól, hogy idegennel tárgyaljon, de erőt vett magán, tudta, hogy ez a találkozás nem
neki szól, nem is Vincének – a klinika udvariassága Izát tiszteli meg.

Antalnak, legbelül, nem hitte el, hogy mindennek vége. Ám mikor Dekker megjelent a
folyosón, és felé tartott, a szatyor hirtelen húzni kezdte a karját, mintha ólom volna benne,
nem citrom. Dekker professzor volt, s amit az arcán látott, válaszolt kimondatlan, rettegő
kérdéseire.

Iza később kikérdezte, mit beszélt a professzorral. Megpróbálta összekeresgélni

magában a mondatokat, de nem ment. Csak az érintésre emlékezett, hogy Dekker a vállára
tette a kezét, s erre is csak azért, mert lerázta magáról a jóakaratú ujjakat, s hirtelen valami
vad elkeseredés fogta el, heves, ingerült ellenszenv, s azt gondolta Dekkerről, aki három
hónap óta eget-földet megmozgatott a Vince érdekében, s a lelkét kitette volna, ha
megmentheti, hogy gyilkos, s azt is: ez az ember ugyanannyi idős, mint az ő férje. Mért
ennyire ép?

A különszoba ajtajában megtorpant.

Antal azt mondta, Vince hajnal óta nincs magánál, s valószínűleg nem is lesz többé,
átalussza magát odaátra. Ám ha ő belép, csak feleszmél talán; nem lehet, hogy negyvenkilenc
esztendő testi-lelki összetartozása gyöngébb legyen az elmúlásnál. De mi lesz, ha mikor
megérzi a közelségét, megszólal gyermekes, szelíd hangján, s számon kéri tőle azt, ami
múlóban, a fájdalmakat és a tűnő életet? Mi lesz, ha ma, ezen az utolsó napon, mégiscsak
rájön, minek a küszöbén áll, s megint sírva fakad, zokog, mint mikor a húszas évek elején
elvesztette az állását, s éjjel egy ingben odaállt az ágya mellé, és potyogó könnyel azt mondta
neki: „Segíts, Etelka!” Mi lesz, ha most is arra kéri majd, hogy segítsen, ha tudja már, hogy
nincs remény, és az életért könyörög, a lehetetlenért? Vince imádott élni, koldusként,
állástalanként, nyomorult betegként is a világ legnagyobb ajándékának tekintette a puszta
létet, hogy a földön lehet, hogy reggel felébredhet, este lefekhetik, és hol szél fúj, hol nap süt,
hol csendesen vagy erőszakosan csorog az eső. Akkor majd hazudik neki, utoljára, mint
hazudott hónapok óta szakadatlanul. Az öregasszony jobban félt attól, hogy Vince búcsú
nélkül hagyja itt, mint hogy még egyszer teljes öntudattal ráveti rettegő szemét, s a kínok
némasága vagy a porok előidézte fél szender után váddá vagy panasszá formálódnak a
gondolatai.

Mikor beléptek, Antal egy székre dobta a kabátját, s az öregasszony most vette észre,
hogy nincs rajta fehér köpeny. Így nem orvosnak érződött, csak családtagnak, ami pedig nem
volt évek óta már.

A szobában legelőször Lídiát látta meg. Az ápolónő hátrafordult az ajtónyitásra, felállt

az ágy mellől, lesimította kötényét. Nem köszönt hangosan, csak bólintott, s az egyedüli volt,
aki természetesnek hatott ebben a természetellenes környezetben. Igazított egyet a Vince
takaróján, aztán azonnal kiment, vissza se nézett az ágyra. „Milyen furcsa – gondolta az
öregasszony. – Hetek óta van Vince mellett, s így megy ki, ilyen száraz szemmel, részvét
nélkül. Hát meg lehet szokni a halált?”

Vince nem volt magánál, de nem eszméletlennek látszott, hanem alvónak, homlokán
ezüstösen feszült a bőr. Orra megnőtt tegnap óta, s hiányzott az orrnyergéről szemüvege
 5

nyomának vörös holdacskája. Jobban megnézte, s akkor rájött, hogy nem az orra nőtt meg,
hanem az arca apadt el tegnaptól máig. „Elhagyott – gondolta az öregasszony. – Nem várt
meg. Negyvenkilenc évig tudtam minden gondolatát. Most nem tudom, mit visz magával.
Elhagyott.”

Leereszkedett mellé és nézte.

Hónapokon át ápolta nappal-éjjel, az összeroskadásig, most az érezte, voltaképpen nem

is fáradt, elkezdene mindent elölről, ha hazavihetné akár így is, ahogy van, nyitott, szomorú
ingében, melyről kiütközik furcsán magasabbra került mellkasa. Még tán el is bírná az ölében
– mivé lett az a test! Nem lett volna szabad elengednie maga mellől, Iza jót akart, mikor
kihozatta, mindkettőjüknek jót, mégse lett volna szabad. Talán ha ő van mellette, ezekben a
hetekben is, tovább él. Itt Lídia ápolta, az húzta naponta kétszer tisztába az ágyát, az látta el
mindennel. Lídia pontos volt, türelmes, szíves, de vajon mókázott-e vele, hogy
belediktálhasson valami ételt, bolondította-e, hogy nincs is semmi baja, csak vén, csitította-e
elfúlt, panaszos szavát? Nem lett volna szabad kiengednie a klinikára! Most aztán így megy
el, öntudatlanul, búcsú nélkül. Odahajolt hozzá, megcsókolta. Vince homloka száraz volt,
gyógyszerszagú. Leült mellé, megfogta a kezét.

Déltájt benézett Dekker, és visszatért Lídia. Antal akkor már nem volt a szobában,
észre se vette, hogy kiment. Dekker csak egy pillanatig maradt, s azt hitte, Lídia is követi, de
a lány nem mozdult, az ablakhoz húzódott, az ággyal egy vonalba, onnan figyelte őket.
Zavarta az idegen pillantás, hátat fordított neki, aztán mihelyt nem látta, azonnal elfelejtette,
hogy ő is ott van a szobában. Vincéből akkor már csak a haja élt, fehér sörénye, makacs
fürtjei. Nem érzett fáradtságot, sem éhséget, és azt sem érzékelte, hogy telnek az órák, csak
néha kiegyenesítette a hátát, mert fájt a görnyedéstől.

Délután Vince megszólalt.

Azt hitte, megáll a szíve. Oly csendben volt idáig, olyan végtelen csendben, valami
áthatolhatatlan, komoly némaság fogta körül, amelybe nem illett már semmiféle hang. Mikor
megszólalt, megrezzent a teste, csukott pillái is megremegtek. Odahajolt a szájához, hogy
elfogja a fülével, mit lehel. Akkor már Lídia is ott volt, ketten füleltek, az odahajló fiatal arc
láttára ingerült lett, ellenséges. Most gyűlölte Lídiát, tolakodónak érezte, lelketlennek. Lám
Antal kiment, Dekker is, azokban van tapintat. Mit leskelődik ez itt? És süket? Hát nem hallja,
hogy a beteg vizet kér? Mért nem mozog? Csak áll, nézi Vincét, meg se moccan, neki kell
ugrania, leemelnie a poharat az éjjeliszekrényről, melyről valaki tökéletesen lerámolt, elvitte
róla Vince szemüvegét, bögréjét, kis csonk ceruzáját. Ugyanakkor, valahol belül, örült is,
hogy az ápolónő nem érti meg, mit kell tennie, hogy csak ő hallja meg a Vince szavát, ő tudja,
mit kíván, ő ad neki inni – még mindig, most is tehet érte valamit. Vizet csorgatott a pohárba,
és megemelte Vince fejét, ajkához illesztette a poharat.

A száj nem nyílt fel, valami undorodás, valami kelletlenség cikázott át az arcon. Vince
nem ivott.

– Nem szomjas – suttogta Lídia. – Ne tessék itatni.

Most meg tudta volna ütni. Néz, mint valami bálvány, utasítgatja őt, kiveszi kezéből a
poharat. És közben megint az a hang, az a különös, zizegő lehelet. De mért nem iszik, ha vizet
kér?
 6

– Itt vagyok! – mondta Lídia hangosan.

Először azt hitte, neki szól, s ettől külön indulatba jött. De aztán látta, hogy Lídia nem
rá néz, hanem Vincére, s Vince szája megint megrezzen; valami, ami emlékeztetett hajdani
mosolyára, egy pillanatra megvilágosítja az arcát, aztán azonnal tovatűnik. Lídia leguggolt az
ágy túlsó felén, és megfogta a Vince kezét.

Úgy érezte, kisemmizték, becsapták. Csak nézte Lídiát, Lídia sose látott, teljesen
idegen, valami érthetetlen tartalommal megtelt arcát, s különös, heves gyűlöletet érzett,
mintha most látná életében először. Tolvaj, csaló, ellopta ezeket az utolsó perceket. Antal
választotta ki. Antal osztotta be a beteg mellé. Iza nem tette volna. Most itt guggol, fogja
Vince kezét. Senki. Idegen.

– Aludjál! – mondta Lídia. – Itt vagyok.

Az öregasszony visszaereszkedett az ágyra, s a harag úgy erőt vett rajta, hogy már a
fájdalmat sem érezte. Vince másik keze után kapott, s a szelíd test most úgy feküdt, hogy két
oldalról tartották. Vince nem szólt többé, alig hallatszott a lélegzése. Lídia csak guggolt. Most
nem látszott az arca, mert odahajtotta homlokát a Vince kezére.

Kinn megfogyott a fény a márciusi fák között. Az öregasszony lehunyta a szemét,

megmerevítette a derekát. Arra nézett fel újra, hogy Lídia megmoccan és feláll. Vince
pontosan úgy feküdt, mint az imént, csak még csendesebb volt.

– Már nem él – mondta Lídia. – Nem vizet kért, a lányát hívta. Azt mondta: „Iza”.
Küldöm Antal doktort.

II

A belosztály kapuja előtt autó állt. Antal ahhoz vezette. Időbe telt, míg megértette, hogy
Dekker intézkedett így, hazaküldi a kocsiján. Riadtan rázta a fejét, nem, szó sem lehet róla,
dehogyis. Teljesen elképzelhetetlen, hogy most autóba száll, és hazaviteti magát, mint egy
lakodalmas. Majd átvág a kiserdőn, a park túlsó oldalán futnak a sínek, hazamegy villamoson.
Vagy még inkább gyalog. Most járni szeretne, mozogni. Antal hátrapillantott, a kapusfülkére,
ahol a portás kórházi körgallérja lógott egy kampón, mintha azt akarná magára kanyarítani,
míg elkíséri. Ne kísérje, hagyja egyedül! Úgy szeretne maga maradni most! Nem lesz rosszul,
miért lenne, csak engedje el nyugodtan. És mindent köszön, neki is, Dekkernek is.

Legalább a csomagját hagyja ott, kérte Antal. Minek hagyja, nem nehéz. Az orvos még
mindig nem akarta elengedni, akkor köszönés nélkül nekiindult. Tudta, hogy hálátlan, hogy
udvariatlan most, de azt is tudta, ha ott nem hagyja, vége az erejének. Antal utánakiáltott
valamit Izáról, valami telefonról, nem nagyon értette. Ó, az isten szerelmére, hagyja már
békén!

A park nyers volt, szinte haragos, mintha akarata ellenére engedne a tavasznak; itt-ott
még kupacban állt a hó. Errefelé nyírfa nőtt, nagy fehér facsoportok hajtogatták sovány
testüket a szélben. A tó körül már barkázott a fűz, de nem volt édes március, inkább szigorú,
az ég is borús, szinte húsvétian sötét és ideges, a gallyak végén feszülő rügyek nem
 7

ábrándosak, hanem fenyegetők, zöldeslilák, mint a romlott hús. A domb tetején három
kopaszodó, öreg fenyő, pikkelyes sudaruk oly vastag, hogy csak ágaik jelezték a
levegőmozgást; gallyaik közt tavalyi tobozok. Az ösvényeken, a lábnyomokat elfutó víz
tetején jéghártya.

A mesterséges tó szigetére híd vezetett, habozott egy pillanatig, mikor elérte, aztán
mégiscsak végiglépegetett rajta. Innen jól látszott a klinika kéménye, füst gomolygott belőle,
vakítóan, fantasztikusan fehér és kövér volt a füst a vasszínű ég alatt. Látszott az épület
tetejének háromszöge is, a különösen görbült, mitológiai figurák között galambok bujkáltak.
Leereszkedett egy padra, és a vízbe nézett.

A tó pereme még csupa jég volt, de a víz már élt. Nem látta a halakat, csak mozgásukat
észlelte, ahogy a tó egy pontján hirtelen gyűrűt kavartak maguk köré, s megszakították a
felszínt. Barna, mindig éhes pontyok éltek a tóban; régen, nyaranta, Iza kislánykorában,
gyakran figyelték, olykor még etették is őket, mulatságos volt látni, hogy csatáznak a falatért.
Nem látszott a fenék, a part is kopasz volt, tavalyi, vézna fű feszült a lankán. A haraszt
nyugtalan volt, nem pihent egy pillanatra sem. „Mit fogok csinálni egyedül?” – gondolta az
öregasszony.

A hídra gyerekek kopogtak fel, kurjongattak egy darabig, követ dobáltak a vízbe, aztán
visszadobogtak a partra, s futni kezdtek a szabadtéri színpad felé. A nézőtér padjaira még nem
szerelték vissza az ülőkéket, s a kőállványok, melyek vállán nyaranta piros lécek ültek, úgy
meredtek bele a délutánba, mint egy csomó ügyetlen kéz faragta sírkő. Mikor észrevette,
azonnal felállt, hátat fordított a dombnak, melynek lejtőjén a szabadtéri állt. Most nehéznek
érezte a szatyrát, komikusan, elviselhetetlenül nehéznek. Benyúlt a zsebkendőkért, az
egyikkel megtörölte a szemét, zsebébe gyűrte. A citromok kerek háta kigömbölyítette a hálót,
kiszedte a három gömböt, egy darabig forgatta, nézegette, aztán beledobta a hóba.

Ha az ember gyalogosan indult vissza a városba, az új lakótelepen át vitt a legrövidebb

út.

Tavaly, mikor nekifogtak az építkezésnek, s lebontották a Salétrom tér meg a

Balzsamárok táján az ólszerű faházikókat, kátrányfedelű kunyhókat, megsiratta a régi
városrészt. El is sétáltak arra Vincével, hogy elbúcsúzzanak a tájtól, mely látta ifjúságukat,
cipőjük elmerült a híg, homokos utacskán, amelyet a nép valami érthetetlen okból így hívott:
Gázló. Iza éppen otthon volt, ő nem akarta megmondani neki, hol jártak, de Vince nem tudott
semmit sem titokban tartani, már az előszobában elkiabálta, merre kószáltak. Iza legyintett,
hátrafeszítette szép hosszú derekát: – Húznák vissza az idő kerekét – mondta –, két vén
maradi. – Hangja nem volt szigorú, de szavában nem tréfa bujkált: Iza mindig komolyan
gondolta, amit mondott. Vince meg is szégyellte magát, motyogott valamit a Balzsamárokról
meg az ártézi kútról. – Balzsamárok – mondta Iza, mintha a szó különösen undorítaná –,
Balzsamárok! A gyógyszergyárról mért nem beszél? Balzsamárok! Nézze meg a statisztikát,
azon a részen tüdőbajos volt szinte mindenki.

Ő kente a vajat a szendvicsekre a konyhában, s elszégyellte magát, hogy elsiratták a

Balzsamárkot. Vince is kijött hozzá, matatott valamit, kerülték egymás pillantását. Vince
elkezdett dünnyögni egy dalt, kedves, szép hangja semmit se kopott az évektől. Valami régi,
diákkori kórusdalt énekelt. „Arca-keble halvány, mint a bérc hava…” Hangosan felnevettek,
mert a gyermek Iza minden dalszöveget komolyan vett, semmi szomorút nem lehetett
énekelni előtte, ezt sem, mert sírva követelte, hogy azonnal gyógyuljon meg, és ne legyen
 8

halott a halvány hajadon. Vince megcsókolta szendvicsek fölé hajló arcát. Valaha,
jegyességük idején, a Balzsamárokba jártak csókolózni, ott sose találkoztak ismerőssel. Iza
rájuk nyitotta a konyhaajtót, szétrebbentek. – Na tessék – mondta Iza, és elnevette magát –,
ezentúl kopogok.

Most, amikor a hajdani Salétrom tér sarkához érkezett, elöntötte a hála. Kerek fél éve
nem járt már erre, s keresnie kellett, merre tud átkelni a frissen felásott talajon, amelyen az új
épületeket alapozták. A vidék nem is hasonlított a hajdanira, így, a barakkok nélkül, valahogy
még alföldibb lett, mint egyébkor. Csak a kút volt a régi, de akörül is teherautók dohogtak, s
valami sziszegő, hosszú nyakú gép mozgott mögötte. Az építkezésnél akkor végződött a
munka, kolompoltak, valaki kiabált. Meg-megbotlott a földkupacok között, valaki megfogta a
karját, átsegítette egy ingó deszkán. – Mért nem kerül túlra? – kérdezte egy fiatalember. –
Nem látja, hogy ki van írva: Építkezés? – Nem látta, hebegett valamit. Megszaporázta a
léptét.

A sarokfordulónál szeméig zöldellt a házuk kerítésén átbuggyanó, kövér borostyán.

Mikor Vincét rehabilitálták, és megkapta huszonhárom éven át visszatartott fizetését is,

nem beszéltek róla, de mindketten tudták, hogy vége a Darabont utcán való élésnek. A pénz
télen jött, negyvenhat telén, Iza már elment az egyetemre, ketten voltak otthon, mikor az
értesítés megérkezett. Vince nem szólt semmit, megkínálta a postást cigarettával, aztán
kiment az udvarra, csak úgy kiskabátban, sál nélkül, hajadonfővel. Utánavitte a sapkáját, de
nem mert közeledni hozzá, megállt a lépcső tetején, mert Vince odaballagott az utcai lakó
disznóóljához, rákönyökölt a deszkára, s nézett befelé, mintha a vályún vagy a vizeslábason
volna valami látnivaló. Tudta, mit érezhet, nem akarta megzavarni, csak leste a küszöbről,
ahogy ott görnyed a szálkás léckerítésen, s látta, hogy Vince háta meghajlott ezekben az
években, hamarabb meghajlott, mint kora indokolná.

Eleredt a hó, Vince nagy haján megültek a pelyhek. Az első lakó átcsörtetett az
udvaron, vitte a szemetet, mostanában bezzeg köszönt már. Vince megfordult, végigpillantott
a kopár udvaron, a szomszéd óljain, tyúkketrecein, a maguk egyetlen, nyomorult ágyásán,
melyen sose nőtt virág, mert az első lakó tyúkjai kikaparták, s ahogy nézett, abban a
pillantásban már benne volt a ház.

Meglátta, hogy ott állt a lépcsőn, figyeli őt, megfúkálta a kezét, mintha csak most
eszmélne rá, hogy fázik, aztán visszasietett mellé, átölelte, s mikor kibontakozott a karjából,
látta, hogy Vince ártatlan szeme csupa könny.

Iza későn jött haza aznap, Vince nem szólt neki semmit, pedig Izának jutott eszébe a
rehabilitáció, és Iza fogalmazta a kérvényt is – a lány tányérja alá tette az értesítést. Iza
kétszer is átfutotta az írást, bólintott, elmosolyodott, aztán azt mondta az apjának: „Na ugye!”
Vince is azt mondta: „Na ugye!” – ő csak nézte őket, ahogy naugyéznak egymásnak, mert a
buta szöveg mögött huszonhárom év megaláztatása rejtőzött, elforduló fejű ismerősök,
zálogház, zsibvásárról pótolt ruhatár, a Darabont utcai lakás. – Nagy társasház épül a
Nyíresen – mondta Iza, és nyelte a sült krumplit. – Légfűtéses öröklakások. – Vince
mosolygott, csóválta a fejét, hallgatott egy darabig, aztán azt mondta: – Én haza akarok
menni. – Jó – tette le Iza a villát –, vegyen ki egy barlangot, bélelje ki medvebőrrel. Istenem,
de reménytelen egy ilyen vénember!
 9

Haza, ez Vince szókincsében azt jelentette, hogy a maga házába, olyan házba, ahol
virágok nőhetnek, fák vannak, bokrok, állatot lehet tartani, és a padlás egészen az övék. Vince
falun született, csak gimnazista korában került városba, s esküdött rá, hogy a kútvíz jobb ízű,
mint a vízvezetéki. Három hétig járta vele az utcákat, míg végre ráleltek erre a házra. Még
csak kívülről látták ablakait, nagy kerítését, mikor Vince megszorította a karját, és azt
mondta: „Ez az.” Éppen olvadt, minden csepegett, a barna kapu mellett lefutó csatorna öntötte
a hólevet. A csatornának sárkánytorka volt, abból zúdította elibük a vizet. Három szobácska
volt a házban, két kisebb meg egy nagyobb, az udvaron piros téglajárda vitt hátra a fásszínig,
platánok állottak az ágyások mentén, s a kapualj boltos volt, három felől csukott, mint valami
levegő falú negyedik szoba. Mikor államosították, Vince a fáskamrába ment ki sírni, hogy ne
vigasztalja senki. De jó, hogy még megérte: ismét az övé – hogy örült, milyen önfeledten,
mikor visszakapta, pedig akkor már nem volt egészséges. – Vén kapitalista – nevette Iza –,
csak akkor érzi jól magát, ha a telekkönyvben szerepel a neve. – Iza nem szerette ezt a házat,
mert házassága négy évén át a nagy szobában élt Antallal. Soha, mióta elvált, Iza nem töltötte
náluk az éjszakát, ha hazajött meglátogatni őket. Nem indokolta, miért, de ő tudta, hogy a
nagy szobának Iza számára még mindig Antal-emléke van, Iza pedig nem szeret emlékezni.

Hogy lesz most ez a „haza”?

A ház annyira Vincét jelentette, hogy voltaképpen sose tekintette közös tulajdonnak,
pedig a kettőjük nevén volt. Ám Vince rehabilitációs pénzén vették, Vince megaláztatása,
rettenetes esztendei árán; Vince szenvedett meg érte igazán, és neki volt a mindene, egész
életének igazolása, fő büszkesége Izán kívül. Voltaképpen oda is kellene eltemetni Vincét, a
kertbe. Mit kezdjen ezzel a házzal egyedül? Csak nem élhet itt kettesben Kapitánnyal? Iza
ezentúl még kevesebbet jár le majd hozzá, elmarad az apja születésnapja, nevenapja, a
házassági évfordulók megünneplése is. Vegyen albérlőt? Milyen egy albérlő? Olyan, mint az
első lakó volt a Darabont utcában? Vagy vénasszony, együgyű és unalmas, mint ő? Neki még
az is terhes, ha kedveskedik vele majd. Mit csináljon?

Nem beszéltek meg semmit Izával.

Három hete, mikor váratlanul beállított, s megkérte Antalt, hogy most már vitesse ki az
apját a klinikára, akart a lány erről tárgyalni vele, de ő elfutott előle, ki a kamarába, s magára
zárta az ajtót, mert a babona így kívánta. Úgy tanulta Emma néni házában, hogy nem szabad
semmit se kimondani, néven nevezni, ami fenyeget, mert a hátunk mögött angyalok figyelnek,
két fehér meg egy fekete, s a fekete nem jóindulatú. Ha meghallja, mitől retteg valaki, ha
megsejti, mire irányul a félelem, ráhozza a családra a bajt, amit óvatlanul szóba formáltak. –
Sose láttam ilyen rosszindulatú mitológiát, mint a keresztyén! – mondta egyszer Iza, mikor
figyelmeztette, ne játsszék a gondolattal, hogy megbukik a szigorlaton. (Sose bukott meg,
csak ijesztgette magát, mint minden jó tanuló.)

Pedig az angyalban, a rossz angyalban kell lennie valaminek. Mert azt is meghallotta,
mikor Vince először lett rosszul, s még tréfálkozva, a szűnő fájdalom enyhületében
megropogtatva csontjait, kinyújtózott az ágyon, és elkezdett nevetgélni. – Rákom van –
mondta, ő meg a szájára vert elszörnyedésében. Vince csak nevetgélt, egy percig se hitte,
hogy rátalált az igazságra. – Megpakoltam a gyomrom – mondta később –, adj valami
hashajtót.

Most három hete bezárkózott a kamarába, és nem engedte, hogy Iza bármit is
megbeszéljen vele, ami a Vince halálára vonatkozik. A lány nem erőltette, hallotta, hogy egy
 10

darabig még ott motoz a konyhában, aztán kiment, magára hagyta. Az öregasszony tudta,
hogy jót akar, előkészíteni mindent, hogy ne riadjon meg, ha majd az a valami bekövetkezik;
jó előre el akarta dönteni vele, mi legyen a házzal, hogy formálja át az életét. Ám míg valaki
él, nem szabad arról beszélni, mi legyen a halála után. Ma reggelig, míg Antal be nem jött, ma
délutánig, míg Lídia fel nem állt Vince mellől, akármilyen esztelenség is, de még volt
remény.

A hivatalokban most lett vége a munkának, az utca megnépesedett. Szaporábban lépett,

nem akart találkozni senkivel. Elbámészkodott a járókelőkön. Valami elszántság volt a
hazafelé igyekvők arcán, valami merev vidámság, senki se ment lassan, sétálva, mindenki
iparkodott az otthona felé, a boltok megnépesedtek, gyerekbőgés hallatszott, a forgalom is
nagyobb lett, villogott az autók jelzőlámpája. Most valahogy ezt is irigyelte, ezt a sietést,
amire sose figyelt fel eddig, hogy amazokat várják. Őt senki se várja, legfeljebb Kapitány.

Behúzta arcát a kabátja gallérjába, és a földet nézte, hogy ha valaki ráköszönne, ne

kelljen észrevennie. Az eső nekiindult, szúrós, lassú eső volt, nem is eső még, csak permet, a
járda hirtelen villogóvá vált, az ablakokat befutotta a pára. Arca, homloka, bőre érezte a
nedvességet, pedig egyetlen csepp se koppant a lába elé. Láthatatlan eső – így hívta az ilyet
Vince. A csatornájuk sárkánytorka üresen tátogott, mintha fulladna. Kolman nem állt kinn,
nem kellett szóba elegyednie senkivel.

Az első, amit a kapubolt alatt meglátott, Kapitány volt. Elfordította róla a pillantását,
nekitámaszkodott a fonott asztalnak, melyet ősztől tavaszig a kapu alatt tartottak. Felesleges
óvatosság volt, Kapitány ügyet se vetett rá, nem vágyott gyöngédségre. Nem tudta pontosan,
örül-e ennek, vagy rosszulesik neki, hogy az állat nem érez meg semmit. Igaza van Izának,
Kapitány buta.

Most már egyedül volt, először reggel óta, tökéletesen egyedül.

El lehetett engedni magát, leereszkedni a fonott szék karjára, s eltöprengeni, milyen

lesz az élet, amelyben nincs többé semmi kötelesség. Nem vágyott a lakásba, félt az estétől, a
két ágytól, amelyek közül az egyik olyan véglegesen feleslegessé vált immár. Persze örökké
nem ülhet itt, muszáj bemennie. Most vagy egy félóra múlva – mit számít már. Elindult az
udvar felé, aztán egyszer csak megállt. Bent a lakásban, a hálószobájukban, kigyulladt a
villany.

Nem rémületet érzett, valami mást. Leereszkedett a székre, szatyrát letette a földre, úgy
nézte a világos ablakot. A benti fény sokkal valóságosabb volt Vince imént látott titokzatos
arcánál. Talán ez a valóság, az odabenn égő lámpa, s az utolsó hónapok eseményeiből semmi
sem igaz, Vince él, a délutánt csak álmodta, s az elmúlt tizenegy hét, Vince horpadt teste,
amely olyan sajátságosan homorúvá vált, mintha hosszú idő óta arra készült volna már, hogy
a mulandóság hordozója legyen, mind csak álom, s a valóság a kövérkés, kicsit komikus alkat,
a régi Vince, aki itthon várja, aki nem is volt beteg. Nem történt semmi.

Most gyöngébbnek érezte magát, mint a délután bármelyik percében. Lehunyta a

szemét, fejét is hátraejtette. A kert, a még lombtalan kert surrogott. A rigók, gondolta. Persze
lehet, hogy nem a rigók. A villany ég. Most bármi surroghat. Angyalok is. Vagy fellegek.
Bármi!

Mire felnézett, az ablak sötét volt megint.

 11

Az elkeseredés úgy elfogta, hogy már könnyekre se futotta az erejéből. Combjára

könyökölt, tenyerébe hajtotta az arcát. A surrogás elhallgatott, nem volt semmi zaj, mintha
valami süket közegben élne. Aztán egyszer csak megcsikordult az előszobaajtó, és a nyitott
ajtórésben ott állt Iza.

III

Megjött. Mellette van. Nincs egyedül.

Iza fekete pulóvert viselt, s látszott a szemén, hogy sírt. Az érzés, mely elfogta, kettős volt; a
tiltakozásé, a segítés iszonyú kényszeréé: most odafut hozzá, megsimogatja, mint pici
korában, megnyugtatja, megvigasztalja, ne sírjon semmiért, s az igényé: odaborul a vállára,
elengedi magát. Furcsa pillanat volt, nem éltek át még hasonlót. Iza sose igényelt segítséget,
panasz nélkül vette tudomásul, ha valami vállalkozása nem sikerült, s elhatározásait nem
tanácskérés előzte meg, hanem bejelentés. Annak idején minden előzmény nélkül közölte,
hogy érettségi után orvosi egyetemre szeretne beiratkozni, hogy állást kapott, férjhez megy,
később, hogy elválik Antaltól, s Pesten talált magának új munkahelyet. Iza, mióta felserdült,
most először mutatta meg, hogy úgy tud szenvedni, mint más emberek. Úgy érezte, mintha
valami halálos veszedelemből látná szabadulni a gyerekét, ugyanakkor csak kapkodott zavart
kínjában; kétségbeejtette, hogy Iza sírt, s törte a fejét, hogy segíthetne rajta.

Iza nem csókolta meg, meg sem érintette. Kitalálta, mire gondol a lány: most nem
szabad megfogniok egymást, összebújniok, különben nem lesz erejük szembenézni azzal, ami
történt.

– Gyere – mondta Iza –, ma korán kell feküdnöd. Gyere!

Felvette mellőle a szatyrot, karjára fűzte, beindult a lakásba. Utánabotorkált. Bent most
már mindkét szobában égett a tűz, a reggeli mosatlannak, teáskészletnek, amelyet bent
hagyott, semmi nyoma. Rend volt, az a különös, Iza-féle rend, amely a lányt annyira
jellemezte. Mintha órák óta rakosgatott volna már.

Antal nyilván azt kiáltotta utána, hogy telefonált Pestre, s Iza kapott jegyet a délutáni
repülőgépre. A szíve nagyot lódult, lesütötte a szemét. Irtózott a repülés gondolatától, semmi
kincsért nem ült volna gépre, rettegett, ha Iza azt írta, nem vonaton jön, hanem repülővel.
Minden légiút istenkísértés, természetellenes, félelmetes, hát még ez, át a fellegeken, versenyt
szállni Vince felé azzal a valamivel.

Iza megfogta a kezét.

Most az ő jobbját is úgy tartotta, ahogy az apját csapta be hónapokon át: nyújtott
ujjakkal, mintha csak becézne, s közben az érverését vizsgálta. Összevissza vert a szíve.
Milyen furcsa, hogy Iza érzi ezt, az ujjhegyeivel érzi.

– Kapsz egy teát – mondta Iza –, olyan a kezed, mint a jég.

Kiment a konyhába. A szoba egyszerre elviselhetetlenné vált, majdnem félelmessé. Iza,

mikor bejöttek, a nagy villanyt gyújtotta meg, amelyet csak akkor szoktak, ha vendég jött, a
 12

fény szokatlan volt, illetlen, harsány. Eloltotta, s a kis lámpát kattantotta fel helyette, aztán
megállította a faliórát, és letakarta a nagytükröt a berlinerkendővel. Mire Iza megjött a teával,
már a díványon vacogott, a kályha mellett. Iza megtorpant a küszöbön, kezében a párolgó
bögrével. Az óra állt, háromnegyed négyet mutatott, s a szoba színe és jellege sajátságos
módon megváltozott a megvakult tükörtől.

„Most már tudja – gondolta az öregasszony. – Megmondtam, mikor.”

Iza szája megrándult, nem szólt semmit. Megvárta, míg az öregasszony megissza a teát,
aztán lerántotta a kendőt a tükörről, és betakarta vele az anyját. Az óra ajtócskáját is
kinyitotta, helyükre tolta, és újra megindította a mutatókat.

Megborzadt, mikor a tükör háta megint kivillant. Úgy érezte, mintha elvettek volna
valamit Vincétől, az utolsót, ami még neki járt, rá se mert pillantani a tükörre. Oly eleven,
olyan tószerű volt a foncsoros felszín; félt, hátha megjelenik, úszni kezd, s kirezeg belőle
valaki vagy valami. Az óra hangja is fájt, hogy a kerekek megint mozognak, most is, mikor
már Vincének nincsen idő. Vajon így könnyebb elviselni ezeket a dolgokat? Iza semmiben
sem hisz, amiben az öregek hisznek.

Iza elvette a bögrét, de nem mozdult el mellőle, odahúzódott a lábához. Mindig mellette
volt, minden válságos pillanatban, mióta csak élt, nem is gyermek módjára, inkább mint
valami testvér. Mikor a Darabont utcai első lakó tett valami megjegyzést Vincére, Iza felelt
meg helyette, Iza, aki csecsemő volt, mikor Vince elvesztette az állását, és gyerekkorában
szinte semmit se tudott ezekről a dolgokról. Az indulattól krétafehéren védte az apját, s az
első lakó csak bámult rá, oly pici volt, még nyolcéves sem egészen, s egész kis teste valami
száraz, védelmező szenvedély. Ha fogorvoshoz ment, legtöbbször Iza kísérte el, a kislány Iza,
együtt csináltatták a fogukat; Iza mindig elsőnek ült be a székbe, s utána ő se mert gyávának
lenni, mert Iza a fájdalomtól vagy az ellenkezéstől meg-megrezzenő pillával, de némán tűrte,
ha fúrták vagy kihúzták a fogát. Iza segített neki pénzt beosztani, főzni, még a nagymosásban
is, mikor nem volt más segítsége, kérés nélkül, önszántából, természetesen. Most megint itt
volt, ült a dívány sarkán, összekulcsolta a kezét. Hogy imádták, mióta a világon van, hogy
imádta Vince is. Kicsordult a könnye a gondolatra, hogy Vince többé nem látja a lányát.

– Nem szabad siratni – mondta Iza.

Felnézett rá a könnyein át, mert ezt a mondatot már hallotta egyszer. Nem orvosi
aggodalom volt mögötte, a szakácsnő mondta ugyanezt, mikor az első gyereke meghalt; s ő
fuldokolva sírt a kisfiú után. Akkor még a szép lakásban laktak, a régi lakásban; szikár
öregasszony volt a szakácsnője, aki télen-nyáron mindig esernyővel járt, s esernyőjének nagy
porcelángombján ott volt az Erzsébet királyné képe. „Nem szabad siratni – mondta a
szakácsnő, mikor Endrust elvitték –, nem tud majd aludni odaát. Nem szabad siratni!”

– Nem maradsz egyedül – hallotta a lány hangját. – Eladod a házat, és feljössz hozzám
Pestre.

Most aztán igazán elkezdett sírni: a megkönnyebbülés, a megváltás, a szabadulás

élménye egyszerre rontott rá. Nem lesz semmi abból, amitől rettegett, nem lesznek üres esték,
értelmetlen nappalok, albérlők, felelősség nélküli, hosszú napok. Mire Iza hazavetődik a
rendelőintézetből, ő készre fogja várni mindennel, és együtt lesz vele minden egyes szabad
percében, mint valaha gyerekkorában. Tudta, hogy nem hagyja el, de azt, amit ajánlott, nem
 13

remélte, erre nem is gondolt. Nem, nem is a kertben; Pesten kellene eltemetniök Vincét, hogy
együtt tudjanak kijárni a sírjához.

Iza most már megcsókolta: végre biztonságban volt, a nagykendő alatt, elengedhették
magukat mind a ketten. A lány szája hideg volt, mintha minden porcikája külön fáznék, ajkai
is külön-külön hidegek. Harminckilenc éves volt, mikor szülte, azt hitte, sose tart többé
csecsemőt a karjában, s úgy maradnak, öregségükig, az eltűnt kisfiú emlékével. Aztán egyszer
csak megérkezett, hamarabb tudott beszélni, mint járni, komoly volt, okos, felnőttes. Soha
senkit nem ismert, aki hasonlított volna Izához, pedig sejtette, hogy nem sokat tud felfogni
belőle, egy hányadát sem érti Iza életének, könyveinek, világrendjének. Pest. Iza új lakását
sem ismeri, valahol a Körúton lakik, nemrégen költözött oda. Vince már beteg volt, mikor
lakást változtatott, nem tudott felutazni hozzá, hogy megnézze. Milyen kényelmes lesz
modern lakásban élni! Hogy bámul majd Kapitány az emeleten!

Onnan tudta, hogy elszundikált, hogy annyira megijedt a csengőszótól.

Először azt hitte, egyedül van, s riadtan hányta le magáról a kendőt, de aztán meglátta,
hogy Iza ott áll a szobában, homlokát az ablaknak támasztja, s a sötét udvart nézi az üvegen
át. Az óra alig mutatott többet, mint mikor elszenderült; éppen erőt vett volna rajta az álom,
mikor a csengő elzavarta. Ugyan ki lehet? Régi baráti körük elszéledt huszonháromban, Vince
rehabilitációjáig úgy éltek, mint a remeték. Akik a hajdani ismerősök közül visszajöttek
volna, mikor a háború után Vince neve megint ragyogott, azokat Vince és Iza együttesen
marta el – ő még megbocsátott volna egyiknek-másiknak, de azok ketten nem. A házba – a
házba! – a legsajátosabb társaság járt: Kolman, a fűszeres, Gica a szomszédból, aki
palástvarrással foglalkozott, az újságárus, a trafikos, egy nyugalmazott postás, egy tanítónő,
akivel együtt üldögéltek esténként a múzeum előtt, Dekker, Antal meg néhány iskolás a sarki
iskolából, parittyázó, leütött térdű kisfiúk, akiket Vince vonzott a kertbe, s tanított meg nyilat
készíteni, horgot kalapálni. Mindenki tudta, hogy hat felé már nem veszik jó néven a
vendéget, ilyenkor a vacsorakávéjukat itták, és mióta Vince a nyolcvan felé közeledett, hétkor
már ágyazott neki. „Kolman lesz” – gondolta az öregasszony, s riadtan figyelmeztette Izát.
Kolman még nem tud semmit, az majd beszélteti őket, és sokáig marad. Nagyon érdeklődött
mindig, nem volt nap, hogy át ne futott volna, ha véletlenül ő nem nézett be valamiért a
boltjába.

– Nem engedem be – mondta Iza nyugodtan. – Feküdj vissza, elküldöm Kolmant.

Milyen jó, hogy itt van, ő nem tudná elküldeni. Soha életében nem tudott elküldeni
senkit. Hallotta, hogy nyílik az előszobaajtó, és bizonyos volt benne, hogy nem tévedett, mert
hallotta Kapitány derűs szuszogását, Kapitány félt minden idegentől, de Kolmantól nem, mert
az mindig hozott neki valami hulladékot az üzletből, káposztát, répát. Egyéb zaj nem is hallott
be hozzá, csak az állat neszei, körmei csattogása, ahogy iparkodott befelé. Kolman nem
köszönt, Iza sem. Mért ilyen némák? Kolman máskor olyan harsány. Úgy látszik, mégis tudja
már, mi történt, azért ilyen hallgatag. Felült, elegyengette a szoknyáját. Volt valami különösen
nyugtalanító a csendben.

A látogató Antal volt.

Eleinte meg se ismerte, csak látta a formájáról, hogy férfi, de Iza ismét felgyújtotta a
csillárt, s attól úgy megriadt, hogy felugrott a díványról, s a másik szoba felé indult. Iza
megállította.
 14

– Hová mégy? – szólt rá Iza. – Látod, hogy nem Kolman.

Megszégyellte magát, visszaereszkedett, a kendőt is visszahúzta a térdére. Megértette

Iza hangjában a kérést: ne hagyja őket egyedül, hát bent maradt, pedig az ösztöne az
ellenkezőjére biztatta. Persze butaság, hisz ezek ketten mindig úgy viselkednek, mintha mi
sem történt volna közöttük, nem lesz semmi kínos dolognak tanúja. Míg a házasságuk tartott,
az a feszült, ideges szerelem, addig is fegyelmezettek voltak egy harmadik társaságában,
majdnem természetellenesen azok, most majd udvariasak lesznek. Hét év óta, mióta elváltak,
ha véletlenül találkoznak, mindig egyformán udvariasak.

De azért nem szívesen látta őket együtt. Iza szerette Antalt, sose beszélt az érzéseiről,
de benne volt a hangjában, a pillantásában, amellyel követte; maga se tudja, miért vált el tőle.
Valami rettenetesnek kellett történnie közöttük, ami annál riasztóbb volt, mert hiszen itt éltek
egy fedél alatt velük, egyetlen fal választotta el a fekvőhelyüket az ő szobáiktól, és soha nem
hallatszott ki tőlük veszekedés, emelt hangú szavak, egyetlen indulatos mondat sem. Egyszer
csak bejelentették: elválnak, s Iza nem adott magyarázatot. Nem mintha Vince kért volna,
Vince arca csak elborult, megcsóválta a fejét, aztán megcsókolta Izát is, Antalt is, és kiment a
konyhába.

– Mama nagyon kimerült – mondta Iza –, kérlek, ne maradj sokáig.

Szépen mondta – mintha testvér beszélne testvérrel. Antal bőröndöt cipelt, az ő

bőröndjüket, azonnal megismerte. Azt is kitalálta, mi lehet benne, nagyot nyelt, másfelé
nézett. Érezte, hogy ha Antal kinyitja a táskát, s neki meg kell látnia Vince szürke átmeneti
kabátját, a nefelejcses bögrét, melyet Lídia reggelre már eltüntetett, mégiscsak kimegy a
szobából.

Antal betolta a koffert az asztal alá, mintha maga is azt akarná: ne vegyék észre.

– Le sem ülök – mondta, s lehajolt Kapitányhoz, aki beosont utánuk az ajtórésen,

simogatni kezdte a fülét. – Csak meg akartam nézni, nincs-e valamire szüksége anyánknak.
Reggel nem mondtad bizonyosra, hogy már ma itt tudsz lenni. Hánykor érkeztél?

– Tizenkettőkor.

Egyszerre néztek rá. Az öregasszony feje hirtelen kitisztult, ilyen éber nem volt reggel
óta. Valamit rosszul érthetett, vagy Iza elnézte az órát. Az apja háromnegyed négykor halt
meg. Képtelenség.

A csend szinte megsűrűsödött a szobában. Az öregasszony bámulta a lányát. Izának

még a homloka is elvörösödött. Antal elkapta róla a pillantását, és a szőnyeget nézte.

– Utoljára kártyáztam vele – mondta Iza, s hangjában az volt a félelmetes, hogy nem
volt semmilyen, sem indulatos, se védekező, se magyarázkodó. – Nagyon jó napja volt,
magánál volt és nevetett. Elég embert láttam meghalni életemben, apámnak az élő arcára
akarok emlékezni.

Izának mindig igaza volt. Az volt a megszokhatatlan Izában, hogy mindig, mióta élt,
igaza volt. Gyerekkorában, ha megszidták vagy megpaskolták valamiért, utóbb mindig
kiderült, hogy feleslegesen bántották; Iza egyszerűen csak tudott valamit, amit ők, felnőttek,
 15

nem, mehettek hozzá bocsánatot kérni, és még csak az az elégtételük se lehetett meg, hogy Iza
duzzog, pofákat vág, panaszkodik. Iza csak nézte őket, tárgyilagosan, s azt mondta vékony
hangján: „Na látjátok!” Most is igaza van, hogy ezt a nevető, tíz nappal ezelőtti arcot őrzi
magában, nem a ma délutánit, az ezüstöset.

Antal rágyújtott, sokáig játszott a gyufával. Semmi se volt az arcán, még megértés sem.
Mikor feltekintett, az öregasszonyra pillantott, nem Izára.

– Anyám – mondta neki –, itt most nagyon egyedül lesz magának. Ha akarja,
visszaköltözöm.

– Nagyon kedves vagy – nézett rá Iza, s hangja nem gúnyos volt, hanem elismerő. –
Igazán nagyon kedves vagy, de már megoldottuk. Mama velem jön, elviszem Pestre.

Most néztek egymás szemébe először. Antal kérdezett valamit a tekintetével, Iza felelt
neki. Sem a kérdést, sem a választ nem értette. Mikor kisgyerek volt, éltek a szülei, s apja
meg anyja döntöttek a napjairól, akkor állt így a felnőttek között, ilyen félve, reménykedve.

– Ez is megoldás – felelte Antal. Leverte a cigarettája hamuját.

Az öregasszony hebegett valamit, feltápászkodott, közelebb lépett Antalhoz, érezte,

hogy meg kellene érintenie, megölelnie őt vagy legalább mondania valamit neki – mégiscsak
nagy dolog, amit felajánlott. Nem tudott megszólalni, mert Iza megfogta a karját, s ez a
mozdulat zavarba hozta, elnémította. Nem értette, mit kívánnak tőle, mit kell tennie, s félt, ha
túl meleg lesz, túl nyájas, Iza haragudni fog.

Antal nem nyújtotta a látogatást. Rámosolygott, kezet csókolt neki, s már indult is az
ajtó felé. Iza a kendő után nyúlt, magára kanyarította, hogy kikísérje, s becsukja utána a
kapuajtót.

Antal már majdnem kilépett, mikor megállt.

– A malmos képet adja ide, anyám. Apánk azt mondta, ha meghal, adjuk a malmos
képet Lídiának. Kiviszem neki.

Iza ajka elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán vállat vont, bement a hálóba.
Ő megfogta a szék támláját, mert megint azt érezte, nem bírja meg a lába. Ha meghal…
Hogyhogy, ha meghal? Vince úgy tudta, rossz a szíve, meg kell erősíteni, azért viszik a
klinikára, s az injekciók voltaképpen az erősítő alvókúra eszközei. Vincének fogalma se volt,
hogy halálos beteg! Hogy juthatott eszébe ilyesmi? És mért adta Lídiának a malmos képet, a
szülőfalujáról készített rossz fotográfiát, amely a Karikást ábrázolta, s a parton valami régi
malmot? Ez a kép mindig ott lógott a Vince ágya fölött, az angyalos festmény párja volt,
amely meg az ő álmait őrizte. Mért adta Lídiának? Mikor?

Iza behozta a fekete keretes képet, s hogy kiért a csillár alá, még egyszer megnézte,
mintha most látná először. A fotográfia folyót ábrázolt, mintha zsilip is lett volna a folyón,
csepp vízesés, amelyre valami deszkaépület könyökölt; a kép előterében bokrok, mezítlábas
kisfiúk. Kivehetetlen arcok, század eleji, fakó fénykép. A folyó vize olyan volt, mint a kávé.
Ráborított egy újságpapírt, odaadta Antalnak.
 16

Az öregasszony könnye kiperdült. Most úgy érezte, hogy ez az új súly nehezebb, mint
az egész nap terhe. Csak állt, tehetetlenül, kardigánja alját tépegette. Ma már másodszor
ütközött neki Lídiának, s most még érthetetlenebbül, még keservesebben, mint először. Az
imént már-már elhatározta, hogy búcsúzóul mégiscsak megcsókolja Antalt – nem volt ereje
rá. Kapitány ott szaglászott az asztal körül, két lábra állt, mintha értené, ami történik.

Hallotta, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, a szőnyeget nézte, s meg-megtörölte a

szemét. Iza hamar visszajött, ebben is volt valami természetellenes. Antal, mikor még Iza nem
volt a felesége, sose tudott elmenni a házból, néha félórákat is vártak, míg Iza, aki kikísérte,
visszajött. Most nyilván nincs már mondanivalójuk egymásnak. A lány felemelte Kapitányt,
kitette az udvarra, aztán kulcsra zárta az előszobát, s odament hozzá. Mintha érezné, hogy
szüksége van vigaszra, fejére tette a kezét, mint valami régi nyomaton a pap – mintha
megáldaná. Aztán az ablakhoz ment, elegyengette a függönyöket, mint annyi éven át, míg
még itthon élt, s behajtotta a fatáblákat. Az eső most már szakadt odakinn, hallatszott, ahogy
csapkod az üvegen. Nem ment oda az öregasszonyhoz, megállt a nagyszéknél. Az
öregasszony látta, hogy ömlik a könnye, s arca lágy, feldúlt és gyermekes a pergő cseppek
alatt.

IV

Iza éjjelre égve hagyta a lámpát.

A szoba tárgyai, melyek túlestek a sárga fénykör peremén, éppen csak hogy derengtek, az
ágya feletti festmény keretének is csak az alja aranylott, a képből nem látszott semmi. De így
is látta, belül, a gondolataival, az emlékeivel. Ma csonka volt a kép, társtalan. Hiányzott
mellőle a malom.

Iza hamarabb elaludt, mint ő. Becsapta.

Együtt feküdtek le, s az öregasszony egy idő múltán már nem felelt a kérdéseire,
hosszan, nyugodtan lélegzett, hogy elhitesse: szunnyad. A lány sokáig hánykolódott még, ez
az éjszaka akkor se volna számára könnyű, ha nem az apja halálának a napja volna: nem aludt
ezek között a falak között, amióta Pestre költözött. Az ágy, amelyben lefeküdt, az apjáé volt,
nem a régi heverő, melyen házassága évei alatt hált; Iza távozásával visszaállt a lakás régi
képe, az Antallal együtt használt bútorokért eljött a Bizományi Áruház, s a lány új holmit
szerzett magának Pesten. Persze azért még így, a gyermekkori környezetben sem lehet
egyszerű itt aludnia.

Hogy ma éjjel nem hagyja egyedül, nem szállt szállodába, mint mindig azóta, hogy
elkerült tőlük, nagyobb áldozat lehet számára mindennél. Nehezen is aludt el, forgolódott,
sóhajtott, őt leste, egyszer csak felkelt, bevett valamit, ez is szokatlan volt. Iza lehetőleg sose
vett be altatót, lenézte azokat, akik rákaptak a porokra. De most az egyszer mégis lenyelt egy
pirulát, attól aztán sikerült elszenderednie. Itt van mellette, itt lélegzik, olyan közel, hogy érzi
arcán a leheletét, mint valamikor gyerekkorában. Soha senkit nem látott olyan szépen aludni,
mint Izát: feje a könyökén, pilláinak fekete sarlója az arcán. Nem merte megcsókolni, a párna
csücskét csókolta meg helyette, mikor felkelt.
 17

A szoba ugyanaz volt, mint délután, mint reggel, mint bármelyik napon, mégis
valahogy más. Mintha megnőtt volna, s magasabbak, ugyanakkor tágasabbak lennének a
falak. Iza cédulája ott maradt az asztalon, átfutotta megint. A lány gyerekkora óta minden este
összeírta a másnapi tennivalókat, anélkül nem feküdt le. „Ingatlanközvetítő – olvasta –,
klinika, temetkezési, SZTK, csomagolás.”

Emiatt kelt fel, az utolsó szó miatt. Holnap kerül sor az iratok átnézésére, Iza holnap
dönti el, mit visznek magukkal Pestre, s holnap nyitja ki Vince csepp, szekreteres íróasztalát.

Soha senki se kutatott benne, ő negyvenkilenc évi házasság után se tudja, hogy a
családi és hivatalos iratokon kívül mi mindent őrzött a fiókjaiban. Házi törvény volt náluk,
hogy soha senki se bolygassa a másik holmiját. Emma néni, akinek a házában felnőtt, mindig
a ház előtt leste a postást, s nem átallotta az utcán feltépni a háztartása tagjainak címzett
leveleket. Nem akart hasonlítani Emma nénihez.

Ha nem jön Antal azzal a különös kívánsággal, most ott fekszik Iza mellett, s engedi,
hogy az álom erőt vegyen rajta. De veje megzavarta, mint ahogy zavarba hozta az ápolónő is
odakinn: most először támadt fel benne a kétely, hogy talán mégse tudott mindent Vincéről, s
fogta el a rossz érzés arra a gondolatra, hogy Iza, ha holnap nekilát a fiókoknak, esetleg talál
valamit, amit nem volna szabad meglátnia, ami a Vince titka, csak az övé, s amit el kell vinnie
magával, nem tartozik az élőkre. Harmincegy éves volt, mikor megnősült, már nem is olyan
fiatal – mért kutasson Iza legénykori emlékek, isten tudja, mik között? Maga se tudta
pontosan, mire gondol, mitől fél, csak a riadalmat érezte: ha Vince Lídiának ajándékozott
valamit, aminek az eredetével és jelentőségével ő, a felesége se volt tisztában, hisz mindig azt
hitte, a malmos képet csak a megszokás tartja Vince ágya fölött, akkor lehet valami, amit még
ő se tudott Vincéről, és azt először neki kell látnia.

Nem volt könnyű feladat, amit magára rótt, és nem volt szabad sírnia. Iza álma
gyanakvó volt, hallotta a nyitott ajtón át, hogy mozgolódik, olykor felsóhajt, átdobja magát a
másik oldalára. Mikor kihúzta a felső fiókot, egy darabig nem nyúlt semmihez, lehunyta a
szemét, hogy ne is lásson, oly heves volt a belső ellenkezés, oly parancsoló: amire készül,
becstelenség, mintha kifosztaná, megszégyenítené Vincét, aki ott fekszik tehetetlenül a
klinikán, és nem tud moccanni, tiltakozni, nem bírja megakadályozni már. Közben közelebb
érezte magát hozzá, mint bármikor az utolsó hetekben, vagy akár ma, a végső délutánon: a
fiókok az élő Vincét jelentették, a tárgyakból az igazi Vince tekintett rá, minden, ami a kezébe
akadt, eleven volt és beszédes.

Az íróasztalban tökéletes rend volt, mint mindig és mindenütt Vince holmija közt. A
rend éppúgy jellemezte férjét, mint Izát, s mint őt a viszonylagos, nem nőre valló
rendetlenség. A felső fiókban, nemzetiszín spárgával összekötve, mindenféle összehajtogatott
irományok voltak és dobozok. Apróbb-nagyobb dobozkák, mint egy gyermek játékospolcának
kincsei.

Az elsőben, amelyet kinyitott, Endrus haja volt. Sose tudta, hogy Vince is levágott
belőle, ő a medálja két oldalán, üveg alatt őrzött egy-egy gyűrűcskét a két gyereke hajából.
Endrus puha, fekete fürtje. Milyen pontosan felidézte most az arcát ez a csepp, puha tincs, azt
az azonnal az anyjához hasonlító, vidám kis ábrázatot, melyet olyan hamar elvesztett, hogy
még fénykép se maradt utána. Ha élne, most negyvennyolc éves volna. Istenem, istenem!
 18

Forgatta a fényes, fekete hajkarikát. Most már együtt van az apjával. Endrus ügyetlen
kis angyal lehet, kisbabának is az volt, mindig mindent elejtett, gyenge volt a karja.

Ugyan milyen lehet az ég?

Bizonyítványok. Ezeket egyszer már mutatta Vince. A karikásgyüdi népiskola végig

kitűnő bizonyítványai és a helybeli gimnáziumé. A tanuló neve Szőcs Vince ev. ref. vallású,
született 1880. január 11-én, Karikásgyüdön, apja neve Szőcs Máté, foglalkozása gátőr.

Milyen dühös lett Emma néni, lecsapta elébe a kávéscsészét, hogy megrepedt a
csészealja. Gátőr! Mi az, hogy gátőr? Alig tudta lecsillapítani, hogy akármi, réges-rég nem él,
és Vincét Dávid Gergely neveltette. „A gyüdi tanító? – kérdezte Emma néni. – Kolosszális!
Azt hiszi, attól úriember lett, hogy elvégezte a jogot. Gátőr! És még taníttatták is,
közadakozásból, a falu, mert hogy olyan tehetséges volt. Jellemző erre a liberális országra!”

A lugasban kortyolta a kávéját, őszülő sárga haja felett nyílott az orgona, olyan volt,
mint egy hervadt nyoszolyólány, száraz arca kifestve, kezén súlyos, tág gyűrűk. Ő arra
gondolt, hogy Emma néni azt mondja mindenkinek, ha róla beszél: „a keresztlányom”, s
közben a konyhában dolgozik, csak ha vendég van, hívják be a szalonba. „Szegény
megboldogult Margitom árvája.” Ha akarják, családtag, ha akarják, cseléd. Persze, ha
hozzámegy Vincéhez, ki olvas fel esténként Emma néninek, és ki kel fel virrasztani vele, ha
rájön az asztmatikus roham. Cselédet nem enged éjjel a szobájába, annak a pincében a helye,
mert az éj a gaztettek időszaka, és a cseléd esetleg lop vagy gyilkol.

Fogta az üres csészét, de nem a konyhába szaladt vele, hanem a kapu elé. Vince kinn
várta a kispadon, forgatta a kalapját, s elnevette magát, mikor meglátta, mert lihegett a
futástól, s ott volt a kezében az Emma néni kávéscsészéje. „Hozzám adja?” – kérdezte, s ő
csak állt, nem tudta, sírjon-e, nevessen-e, mindkettőhöz kedve lett volna. Azt felelte:
„Kérdezze meg tőle!”

Egyetemi index. Gaius institutióinak I. könyve. Heti egy óra. Magyar alkotmány és
jogtörténet. Heti hét óra. Két levelezőlap Szentmátéról, ő küldte neki, mikor Emma nénit
kísérte el egy nyáron. Számlák. Dávid Ilona internátusi díjának elismervénye a Felsőbb
Leányiskolától, az 1904–5-ös tanévben. Dávid Gergely tanító ápolási költsége a békéscsabai
kórházban. 1907. november negyedikétől huszonhetedikéig. Nyugta Dávid Gergely tanító
sírkövének kifizetéséről, felállíttatott Karikásgyüdön, 1909. április 22-én.

Dávid Gergely.

„Nem tudod, milyen volt – mondta Vince. – Két méter, aztán, mint a cérna, és mindig
mosolygott, pedig olyan koldus volt, hogy alig tudott enni adni a gyerekeinek. Mikor a folyó
áttörte a gátat, az emberek a temetődombra menekültek, az volt az egyetlen magaslat a
faluban. Éjszaka volt, harangoztak. Két néném anyám után futott, mikor rohanni kezdett a gát
felé, én meg utánuk, de én elestem, és a futók letapostak a sötétben. Egész életünkben a gát
volt a rémünk meg a Karikás. A tanító lelt meg, az szedett fel, ölben vitt fel a dombra. A
nyakába kapaszkodtam és sírtam. Sose láttam többet senkit a családomból, apámnak még a
holtteste se lett meg. Nagyon félek a víztől, Etelka.”
 19

Kavicsok, nyilván Endrus vagy Dávid tanító sírja pereméről, két síkos, habfehér kavics.
Egy törött, elefántcsont papírvágó, egy címzetlen, üres boríték, zöld, olajos papír a közepe.
Borostyánszipka, az is törött.

Ez az ő hajában volt, ez a szalag. Egész este egyetlen percig sem ült, forgott, keringett
az Oroszlán dísztermében, a tükörben táncoltak a csillárok. Olyan este volt, mikor az ember
elfelejti, hogy szegény rokon Emma néninél, hogy nyolcéves korában már árva volt egészen.
Szekeres Ernővel keringőzött, Emma néni meg nézte, kontya tele volt tűzkélve flitteres
tollakkal, olyan volt, mint egy öregedő papagáj. Csúnyán nézett rá, mert Szekeres Ernő nem
volt párti, nem volt annak semmije, csak előnevei. „Ott van egy fiú, aki sose táncol” – figyelt
fel ő, mikor isten tudja, hányadjára végigkörözték a termet. „Szőcs Vince – mondta Szekeres
–, bírósági jegyző. Nem tud táncolni.” Majdnem elvétette a lépést, úgy elbámult azon, hogy
egy fiatal férfi ne tudjon táncolni, csak álljon a tükör alatt, s nézze, más hogy kering.
Illetlenül, tapintatlanul rábámult Szőcs Vincére. Az éppen odaintett Szekeresnek, s elfogta a
tekintetét.

Itt az Emma néni gyászjelentése, amelyen ő nem is szerepel. Klári, a soron következő
rokon, akit nénje Aranka után magához vett, elküldte nekik. Ez valami föld, egy dobozban, és
egy üres persely. Újságcikk, lapkivágás, 1907-ből. Délmagyarországi Hírek, március 18. „Ma
van húsz éve annak, hogy a Karikás kilépett medréből, Karikásrévnél átszakította a gátat, és
március 18-ról 19-re virradó éjjel öt falut elpusztított. Az árvíz áldozatainak száma közel
kétszáz lélek volt. A vész Karikásrévet és Karikásgyüdöt sújtotta legjobban.”

A. P. Weisz levele Amerikából.

Ó, istenem, a drogista Weisz! Hogy fázott a padláson, vittek neki paplant, de az alatt is
csak fázott, el volt fagyva keze-lába, ült a matracon egy sarokban, és a családját siratta. Vince
úgy szedte ki a többi közül a légvédelmi sötétben, hogy éppen ott állt meg a sor a Darabont
utcai ház kapuja előtt. Vince egyszer csak kilépett, az ég fekete volt, vastag, és berántotta a
résen azt, aki a legközelebb állt a kapuhoz. Akkor már szóltak a szirénák, az őrök az eget
lesték, nem a munkaszolgálatosokat. Az első lakó a pincében fújta a zsoltárt, kétségbeesetten,
és valami konok váddal a hangjában: hát ez sem elég, hát erre se lesz csend már, hiába az
énekszó, csak bombáznak, még mindig bombáznak, hát süket az Isten, nem hallja, hogy
imádkozik? Semmi becsületük nem volt a szemében, ez volt az első alkalom, hogy mégis
valami elismerés látszott az arcán, mikor nagy későn, a becsapódások zajában, végre
leérkeztek a pincébe. Igaz, hogy az ember haramia – tükrözte az első lakó arca –, az állásából
is kiszórták annak idején; miféle népek lehetnek, akiknek a lányát nem akarták felvenni az
egyetemre, pedig nem zsidó – de meg kell hagyni, gyávának nem gyávák. Pedig Vince úgy
félt, hogy keze-lába reszketett. Weisz miatt is remegett, a bombák miatt is.

Nem, abba kellene hagynia, nagyon fáj. Most egyszerre minden olyan friss, a hangok, a
mondatok is visszatérnek, Iza suttogása: „Mért dugtad el ezt az embert?” „Mert alkalmam volt
rá” – susogta vissza az apja. Iza elgondolkozott, összefonta a kezét, látszott, hogy tűnődik
valamin. „Mindig jót csinálsz, de csak úgy – mondta, mikor feltekintett. – Nem vagy elég
tudatos.” „Valamit azért tudok én is” – felelte Vince, és megrándult az arca, mert valahol
lecsapott egy bomba, és rettenetesen félt.

Az alsó fiókban fényképeket talált, a saját és az Iza képeit. Iza morcos volt az érettségi
tablón, kurtára nyírt fejű, dacos szemű, mint egy fiú. Itt voltak Vince diapozitívjai is.
Valamikor sokat fényképezett, aztán huszonháromban eladta a gépét. A fény felé tartotta a
 20

lemezeket, megpróbálta kitalálni, melyik mit ábrázol. Fehér-fekete árnyakat látott,

ismeretlenek arcát, keménykalapos, bajuszos férfiakat, földig érő szoknyás, madárszárnnyal
díszített kalapú nőket. Kik voltak? Mért vette le őket? Valami erdőt is látott, ha ugyan az volt,
falusi házakat. A legutolsó lemezre ráismert, a Lídiának adott kép negatívja volt. Visszatette a
dobozt, mintha égetné a kezét.

Az ő levelei. Prospektusok, külföldi városok meg társasutazások prospektusai. Egy

köteg folyóirat: Népszerű fizika. Levelezőlapok, idegen tájakról. Gyűjtötte őket, pedig sosem
utazott semerre; amikor már telt volna rá, nem volt egészséges. Családi okmányok, Iza iratai,
keresztlevelek.

Itt a végzés, amellyel elbocsátották, s itt a tetején a rehabilitációs irat. A 9590/1945. M.

E. sz. rendelet értelmében…

„Ha otthagyod, visszajöhetsz, és elfelejtek mindent – mondta Emma néni. – Micsoda

katasztrófa! De én figyelmeztettelek. Milyen ember lehet az ilyen, akit elcsapnak, mint egy
tolvaj cselédet? Bíró létére! Gyere haza, nagyon magam vagyok, és te már tudod, mit hogy
kell csinálni.” (Aranka, aki őutána került Emma néni mellé, akkor szökött meg Vitáry
Pistával.)

Emma néni kortyolta a kávéját és magyarázott.

„Tudta jól, milyen ítéletet vártak tőle, hát nem megőrült? Ilyen kényelmes állásba jut,
koldusfillérekből nevelték fel, a tanító kápsálta neki a rávalót minden esztendőben, idáig vitte,
aztán tessék. Tudhatta, hogy el kell ítélnie a vádlottakat, tudta azt mindenki, hát nem felmenti
a négy hitvány parasztját, a Magyar Szent Korona nevében, a hülye? És mikor a kollégái
jóindulatúan megpróbálják helyrehozni az ügyet, és megadják a lehetőséget, hogy jóvátegye,
amit vétett, vagy szép csendesen visszavonuljon, akkor makog, még szája jár, hogy igazság,
igazság – és ellenáll. Most majd nézheti, mi az igazság, rajta is betelt. Szegény anyád a sírjába
fordulna meg, ha elhagynálak, hát hozzám hazajöhetsz, fiam, nálam otthonod lehet, mint volt,
bár hálátlan módon elkívánkoztál belőle, én megint befogadlak, ha akarod, de nélküle. És
pénzt nem adok, azért ne járj ide, pénzem nekem sincs, s ha volna, akkor sem az uradnak.
Hallatlan! Remélem, elköltözik a városból? Itt nem maradhat, lehetetlen.”

Akkor nem ment mindjárt haza, kisétált a temetőbe. Nyár volt, kora nyár, Endrus sírján
virágzott a rózsa, éppen nyolc éve volt halott. Leült a kispadra, nézte Endrus sírkövét, amelyre
ráfutott a rózsa, a vastag füvet, a tömör, lassú fellegeket. A természet oly nyugodt volt, nem
közömbös – nyugodt. Méhek keringtek a sírok fölött. Mérhetetlen csalódást érzett, míg nézte a
rózsa pirosát, az ég kékjét. Minek egy temetőbe ennyi szépség, a béke látszata, ez a zsongás, a
madarak neszezése a gallyak között, mikor nem ez a valóság? A valóság az elmúlás és az az
iszonyat, ami otthon várja.

Csak ült, ült. Egyszer csak megcsikordult mögötte a kavics. Megriadt, hátrafordult.
Vince volt, leereszkedett mellé a padra, s mint mindig, ha kijött, megsimogatta Endrus
sírkövét. „Sejtettem, hogy idejöttél” – mondta Vince. Lehajtotta a fejét, úgy szégyellte magát,
mert először Emma nénihez futott, pénzért, és panaszkodni, és hogy is mehetett ő vissza akár
egy percre is Emma nénihez, aki sose szerette Vincét, és most belül örül annak, ami történt,
mert eszébe jut a gátőr meg az első beszélgetésük, és büszke az ösztönére, hogy ő már
tizenkét évvel ezelőtt is helytelenítette ezt a házasságot.
 21

Ezen az éjszakán olyan furcsa volt arra gondolnia, hogy míg Vince élt, mellette volt, és
egészséges is, lehetett valami, ami úgy igazán el tudta keseríteni. Mennyit sírt, milyen
szívtépően, az állásvesztés idején, pedig Vince elmagyarázta, hogy neki van igaza, nem
azoknak, akik elbocsátották, s ő hitt ugyan a férjének, de azért boldogtalan volt. Pénz miatt,
mindenféle butaság miatt. Hogy az ismerősök elmaradtak, hogy a família elkerüli, hogy valaki
nem úgy köszönt neki, nem olyan mélyen meghajolva, mint régen. Most szégyellte magát,
hogy eszébe jutott, mik fájtak neki akkor, s milyen gyáva volt, milyen gyalázatosan gyáva,
hogy megragadt benne mégis valami Emma néni intelmeiből. Egy éjjel megpróbálta
rábeszélni Vincét: költözzenek el a városból. Akárhová; ha akarja, Gyüdre, Vince szereti
Gyüdöt, diákkorában minden nyáron visszament a tanítóékhoz, és máig emlegeti, milyen
gyönyörű falu, milyen illatosak a füzek, ha barkázik a part, a Karikás örvényei mélyek, a
szigeteken őserdő a nád. Ám Vince nem akart költözni, s akkor emiatt is sírt; olyan jó
megoldásnak érezte az áttelepedést, ott nem találkoznak városi ismerőssel, falun az élet is
olcsóbb, meg tudnak élni az özvegyi nyugdíjból. (Vince nem kapott fizetést többé, csak ő,
özvegyi ellátmányt, az igazságügyminiszter jóvoltából; lehetett egy eleven ember özvegye.)
Nem – mondta Vince, és szelíd arca lángba borult –, nem megy, nem bűnös, nincs mit
bujkálnia az emberek elől. Elfordult tőle, nem akart erről beszélni többé.

Míg nem rehabilitálták, sose tudta rávenni többé, hogy Gyüdre utazzék, ám negyvenhat
novemberében, amikor az irat megjött, reszketve, meg-megránduló szájjal leemelte a kis
koffert a szekrény tetejéről, és csomagolni kezdett. Meg se kérdezte, hova készül, ott volt az
arcán, a remegésében. Hívta Izát, kísérje le, de az a fejét rázta, bújta a könyveit, nem volt
szeme-füle másra, csak a szigorlatra. Az apját is le akarta beszélni az útról, egész este
magyarázott neki, hogy Gyüdön nincs szálloda, régi ismerősei közül szinte senki sem él már,
a tanító réges-rég halott, a Dávid gyerekeket az ország távoli sarkaiba sodorta az álláskeresés.
Aki mégis megvan, csak bámulja majd, mint a csudabornyút. „Mit akar látni maga Gyüdön?”
– kérdezte az apjától, Vince dacosan rakta a kofferjét, és azt felelte: „A gátat!” „Hát engem
nem érdekel a gátja, ne haragudjék – mondta Iza, és megsimogatta az apja karját szeretettel. –
Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.” Vince csak nézett, keze is
megállt a bőrönd felett, arca valahogy soványabb lett hirtelen, soványabb és szomorú. Aztán
végül is nem ment el, ő akkor kapta azt a csúnya influenzát, míg beteg volt, nem akart
elmozdulni mellőle, mikor meg felgyógyult, szokatlanul rossz volt az időjárás – elmaradt az
út. Soha többé nem látta a szülőfaluját, nem is igen emlegette már, öregebb lett, gyöngébb,
ritkábban mozdult ki a házból. Amikor rehabilitálták, már elmúlt hatvanhat, nehezen mozgott,
kínozta a reumája, s már akkor is volt valami baj a gyomrával, csak senki se sejtette, minek az
előhírnöke.

Betolta a fiókokat. Nincs itt semmi különös, azazhogy minden itt van, egy fél évszázad
közös élete. De nincs titok az együgyű lomok közt, se nők képe, se préselt virágok, titkos
levelek, semmi, ami ne Vince gyerekkorára vagy családi életére vonatkoznék. Most már
szégyellte magát, hogy egy pillanatig is kételye támadt – ismernie kellett volna Vincét. Ez az
Antal hatása, meg a Lídiáé. Mikor ma kiment hozzá, Dekker azt mondta, nincs magánál, s
nem is volt akkor sem, mikor ő odaült mellé. Talán nem is azt mondta Antalnak, hogy adják a
képet Lídiának, csak valamiről suttogott, s vejük rosszul értette. Annyit suttogott szegény,
mikor megkapta az injekcióit, mindig, mindig csak suttogott. És hogy is beszélhetett volna
halálról, Vince nem tudta, mi vár rá, nem sejtett soha semmit.

Kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót, kinézett az udvarra. Az eső még mindig

csorgott, de az idő lágyabb lett, mint délután. Kapitány észrevette, felugrált hozzá a lépcsőn.
Ezelőtt tíz esztendővel ugyanilyen pimasz önérzettel és otthonosan szökdelt be hozzájuk a
 22

nyitott kapuajtón át. Május elseje volt, a repülőgépből leszórt virágokat meg a galambfalkát
lesték a küszöbön, amelyet az újság ígért a főtéri ünnepség végére. Egyszer csak valami
kopogott a kapualj alatt, s mintha világéletében idetartozott volna, beszökdécselt hozzájuk egy
ökölnyi fekete nyúl. „Itt a galamb – mondta Vince, és nevetett. – Peckes, mint egy kapitány.
Csakhogy fekete.”

Az emlék megint oly friss volt, oly kísértően eleven, hogy nem bírt az állathoz hajolni,
visszament az előszobába. A szomszédban megszólalt a kakas, hosszan elnyújtva ébresztgette
az alvókat. Az ég fekete volt, egyetlen sötét tömb. „Virrad – gondolta az öregasszony. –
Vajon látja?”

A hálóban meleg volt, túl meleg a lépcső hajnali nyirkos lehelete után. Ledobta a
pongyolát, készült visszafeküdni Iza mellé. A lány fordult egyet, de most sem ébredt fel,
mélyen, álmában is szomorúan lélegzett. Most, hogy szemben állt a fallal, megint pontosan
látta a képet, az ő ágya feletti festményt, amely álmait védte. Megy a kislány, kosárka a
karján, lépeget egy rozoga bürün, a bürü alatt tarajos habú hegyi folyócska, a kislány
kosarában eper. Az ember szinte hallja, hogy csattog a víz a sziklák között, majdnem leszívja,
lesodorja magához a kötényes kis alakot, de azért mégse félti, mert háta mögött ott lebeg az
angyal, szandálos, szelíd lába ott száll a rozoga palló fölött, két karját védőn tárja a gyermek
felé, s az fut, gondtalanul a pillangó után a szirtes mélység, a szigorú folyócska felett.

A vidéki gyász rendje megszabta a következő napok menetét. A részvételők nem törődtek az
illemmel, tovább maradtak, mint az előírt tizenöt perc, az öregasszony nem bánta, szeretett
Vincéről beszélni. Likőrrel kínálta a vendégeket, mert szokatlanul hidegre fordult megint az
idő, mintha a március önmagával is küzdene, s a tavasz ígéretére kemény téli napokkal
cáfolna rá. Iza azt mondta, barbár szokás a temetés előtti csődület, nem is tűrte a vendégeket,
sose maradt otthon. Persze, ha akarta volna, se teheti, rengeteg dolga volt. Egy délelőttöt a
klinikán töltött, Dekkernél, elintézte az SZTK-t, megrendelte a temetést, s szinte állandóan az
Ingatlanközvetítőben tárgyalt, a ház eladása nem is volt olyan egyszerű dolog.

A részvételők között a váratlanul beállított kerületi tanácstag és egy vadidegen fiatal

bírósági tisztviselő kivételével senki se volt, aki ne beszélt volna Vince mellett Izáról is. Iza
híre, állásának fontossága, havonta hazaküldött összegei, az a rendszeresség, amellyel
szüleinek tüzelőt szerzett, vagy suszterhez, szabóhoz, orvoshoz vitte őket, állandó szóbeszéd
tárgya volt az utcában. Az, hogy most Pestre költözteti az anyját, voltaképp senki számára
sem volt meglepetés. Iza nem is tehetne másképpen, ez rá a jellemző. Nemcsak kiváló orvos,
nemcsak hálás gyerek, jó ember is ez az Iza, boldog lehet vele Szőcsné. Vince bácsi ugyan
elment, szegény, de itt hagyta maga helyett a lányát, védelemnek. Micsoda öröm lehet Pestre
költözni, itt hagyni a szomorú emlékeket, s az új környezetben végre élvezni is az öregséget;
nemcsak gondját-terhét, magányát viselni, hanem átadni magát, hetvenöt évesen, a békés
szemlélődésnek! Iza majd vigyáz rá, soha többet nem lesz gondja semmire.

Iza valóban mindent megtett az anyjáért, apró, jelentéktelennek látszó dolgokat is.
Főzött az öregasszony helyett, megetette, s ha megszólalt a kapucsengő, s éppen még otthon
találta a csengőszó, futott ki, hogy ne az anyjának kelljen kibaktatnia. Nagy haja csak úgy
úszott utána, ahogy rohant. Vince évek óta nem volt a régi már, kíméletre szorult, minden
 23

teher az öregasszony vállát nyomta, még az ilyen látszólag semmi kis munka is, mint a
kapunyitás, amely súlyos probléma volt esőben, télben, sárban, mindenkor, mihelyt
elkomorult az idő. Most Iza rohant a kapukulccsal, a vizes, szitáló hóban vagy sűrű esőben,
fekete szoknyájában, pulóverében oly ifjúnak látszott megint, mint amikor még ebben a
házban élt, fiatal lány volt, vagy párnapos asszony.

Volt mit csinálnia, nem sok ideje maradt sírni vagy gondolkozni.

Mielőtt elindult Pestről, kivett valamennyit a nyári szabadságából, s ez alatt az idő alatt
akart végleg elintézni mindent, a temetést, a hagyatéki tárgyalást, a felesleges holmik
eladását, a költözködést, még a ház sorsát is. – Nem akarom, hogy jelen légy a hurcolkodásnál
– mondta az anyjának –, nem tudod megállni, hogy ne segíts nekem, s nem leszel valami friss
a temetés után. Kimégy pár napra Dorozsra, anyám, este majd felhívom a gyógyszállót. Ott
majd csak fekszel, nézed a fákat, olvasol, alszol, ha akarod, vehetsz pár fürdőt is, ráfér a
csontjaidra. Ha mindennel elkészültem, elmegyek érted, Dekker tizenegyedikén jön Pestre,
mindkettőnket felvisz a kocsiján.

Dorozs a városuk mellett feküdt, jó tizenöt kilométernyire, kénes-jódos melegvize vagy

háromszáz éve szerepelt már az egykori leírásokban, de fürdőtelep és gyógyszálló csak hat
éve állt még a forrás parkjában. Dorozsra évek óta vágytak Vincével, számtalanszor
elhatározták, hogy kirándulnak egyszer, aztán mindig elmaradt, pedig óránként indult
autóbusz Dorozsra, mégse jutottak el soha, mint a tengerpartra, mint sok tájára a világnak,
amelyről esténként beszélgettek és ahová együtt készültek. Az öregasszony az ölébe nézett,
mikor Iza ajánlatát meghallotta, aztán a zsebkendője után tapogatózott. Oly boldogító volt,
hogy Iza ennyire szereti, hogy így gondoskodik róla, mégis azt érezte, életében nem volt még
ilyen szomorú, mint most, amikor végre elmehet Dorozsra.

Hogy nem kell magára maradnia ezek között a vincétlen falak között, rendkívül
megnyugtató érzés volt, de hogy ne legyen jelen, mikor Iza kocsira rakatja a holmit, riasztotta.
– Csak kínoznád magad – felelte Iza –, eleget szomorkodtál már. Én ismerem a lakásomat, én
tudom, hova viszlek, hol mi fér el, mi mutat a legjobban. Azt akarom, hogy ezentúl csak örülj.
– A gondolat, hogy gondoskodnak róla, és gondolkoznak helyette, megint csak megrendítette;
elkönnyesült a szeme a hálától. Persze Izának megint igaza van, valóban fájna, ha Vince
holmiját neki kellene összeraknia, talán el se bírná, míg csomagolná ismerős, ódivatú ruháit,
vidám sapkáit. Vince, mióta megöregedett, sose volt hajlandó kalapban járni, mindig
simléderes sapkát hordott. Hát csak rakja Iza kofferokba, Pesten, ha majd erősebb lesz, szépen
rendbe szedi, elhelyezi a szekrényeiben. Olyan lesz, mintha ketten laknának odafenn Izánál,
még talán beszélgetni is fog olykor Vince botjával, vastag poharával, a bádogkannával,
amelyben a borotválkozóvizet melegítette nagy télben a kályharácson. Titokban azt remélte,
talán mindent felmenthet a fővárosba, Iza nem kapott szabályos kelengyét, mikor férjhez
ment, eleget szégyenkeztek emiatt Vincével, hogy csak a maguk holmiját osztották meg vele.
Most szívesen neki ajándékoz mindent, vitesse fel Pestre. Reménykedve figyelte a lány arcát,
mit szól az ajánlatához, de Iza a fejét csóválta, azt mondta, ne törje a fejét ezeken a dolgokon,
hagyja rá a költözködési gondokat, nyilván jobban tudja ezt is. Sajnos, ezek szerint nem vihet
fel mindent. Hát akkor majd kiválasztja magának a lány, amire szükségük lesz odafenn, s a
többi…

Erre nem volt jó gondolni, el is hessegette a képet.

 24

Annyi tenger éven át élt ezek között a bútorok között, vele koptak, öregedtek meg,
története volt valamennyinek. Fájt, hogy nem kísérheti el mind. Az is fájt, hogy a házat se
tudja a hátára venni és magával vinni Budapestre, a ház csak egyedül volt ijesztő, a lánnyal
együtt a legszebb lakóhely. Ám Izának öröklakása van, minek fizessenek adót a ház után is –
igaza van, ha eladja. Vajon ki veszi meg, akárki, jól jár vele. De kár az apróságokért, amik
lenn maradnak! Mindegy, nem lehet másképpen. Míg Vince ép volt, mindent ő intézett el
helyette, most meg Iza. Milyen jó, hogy nem neki kell az Ingatlanközvetítővel tárgyalnia!

A temetés estéjén, ezen a teljes valószínűtlen esten, mikor Iza valami hallal bajlódott az
átfűthetetlen konyhában, ismét beállított Antal. Kivételesen ő eresztette be, Iza a vacsorát
rántotta, bekiabált neki, hogy nyisson kaput, most nem hagyhatja ott az ételt. Esett, mint már
napok óta mindig, Antal hajadonfőtt volt, haja, homloka csupa víz. Nem is emlékezett rá,
hogy valamikor is kalapban látta volna; télen mindig havas volt a feje teteje, Iza, mikor
meghallotta a lépteiket, kinézett a konyhából. Antal láttára udvariassá merevedett az arca.
Elnézést kért, hogy főz, megérdeklődte, nem akar-e velük vacsorázni, van elég étel. Antal
megköszönte, azt mondta, már evett. Nyilvánvalóan nem volt igaz, de nem lehetett mit felelni
rá.

Antal nem magyarázkodott sokat. Megkérdezte tőle, mennyiért adná el a házat, mert
meg szeretné venni. Iza minap a klinikán járt, elmondta, hogy eladó. Ő most készült lakást
venni, ha megegyeznének, szívesen átveszi.

Elképedve nézett rá. Antalra nem úgy emlékezett, mint akinek háza lesz valaha.

– Ha valami bútort nem vinne el, anyám – mondta Antal –, azt is átvenném.

Dekker negyedévvel ezelőtti diagnózisa óta nem ragyogott így fel az arca. Még nem is
tudta, mit akar Iza eladni a házból, de máris úgy sajnálta a mások kezére kerülő tárgyakat,
mintha élőlények lennének, amelyek hosszú, biztonságos ottlakás után vándorútra
kényszerülnek, idegen gazdák kezére jutnak, s éjjelente, mikor a tárgyak is megkapják a
hangjukat és érzéseiket, hosszan, mélyen sóhajtanak az ő ismerős keze után. Antal ugyan
elhagyta őket, de Antal valaha ide tartozott.

Ehhez mégiscsak be kellett hívnia Izát.

Izának halszaga volt, olajszaga, s ez különös módon ismeretlenné tette. Iza oly tiszta,
hűvös volt mindig, oly kényesen őrizte teste függetlenségét a háztartás szennyétől, bajaitól,
hogy elképedt, mikor most kifőve meglátta. Valami nem ellenkezett most Izában, fontosabbal
volt elfoglalva, hagyta, hogy legyőzze a konyha, elengedte magát ő is. „Igény és figyelem
kérdése ez – magyarázta egyszer a lány –, az ember, ha akarja, megőrizheti magát a
konyhában is.” Most nem őrizte meg, az étel, a nyersanyag lebírta. Iza nem figyelt magára
ezen az estén. Mire figyelt?

Állva hallgatta meg, miért jött a másik. Az öregasszony később sokat törte a fejét
különös pillantása magyarázatán. Valami okból nem örült Antal ajánlatának. Az öregasszony
rettegve fohászkodott, ne utasítsa vissza, akármi esett is közöttük. Ha már ők nincsenek,
legalább Antal maradjon itt. Nem mert megszólalni, világéletében más intézte a dolgokat,
csak magában mondogatta, hogy ő akármennyiért odaadná Antalnak a házat, csak ne bántsa a
sárkánytorkú csatornát, és öntözze szorgalmasan Vince virágait. Antal mindig segített fát
vágni Vincének, tudja, hogy a favágó tőkét úgy hívták itthon: Dagi.
 25

– Le akarsz telepedni? – kérdezte Iza.

Hangja nyugodt volt, s annyira mentes minden indulattól, hogy még az öregasszonynak
is észre kellett vennie: valami nagy erővel visszatartott, ki nem mondott kérdés bújik mögötte.
Antal nem felelt, a cigarettáját kereste, Iza csak állt. Az öregasszony motyogott valamit, azt
érezte, mégse marad bent, Iza bizonyára nem haragszik meg, hogyha most kivételesen nem
tartja meg a megállapodást, és kettesben hagyja őket egymással, itt. Tegnap, tegnapelőtt úgyis
beszédre kényszerültek már, mikor Iza kinn járt a klinikán, és megköszönte Dekkernek meg
annak az ápolónőnek a szívességét. A vacsoráról suttogott valamit, kisurrant. Kinn sercegett
az olaj, pedig Iza már elhúzta a serpenyőt a lángról. Hirtelen azt érezte, egy falatot se tud enni,
a hal olajos oldala villogott, mintha élne.

Sokáig kinn üldögélt, s végre is Iza hangjára emelkedett fel; a lány beszólt, hogy Antal
búcsúzni készül.

– Megegyeztetek? – kérdezte reménykedve.

Antal azt mondta, meg. Iza nem felelt, most már piros se volt, a kötény, az ő virágos
köténye, melyet magára kapott, mikor nekiállt a vacsorának, groteszk volt keskeny derekán,
majdnem frivol a gyászruha felett.

Antal indult, most már valóban nem akarta kettesben hagyni Izával, maga kísérte ki.
Antal megállt a küszöbön, tétovázott egy pillanatig, mintha mondani akarna valami békítőt,
vigasztalót, aztán végül se szólt, csak megcsókolta, feltűrte a kabátja gallérját, s nekivágott az
esőnek. Utánabámult, amíg csak látta, pedig nem Antalra kívánkozott, hanem a képet akarta
nézni, ameddig még lehet, az utca szelíden hajló könyökét, a fényeket az ablakokban, Kolman
büszkén kivilágított, naiv kirakatát. A járókelők cuppogtak a vízben, az esernyők kelméje
villogott. Déli szél fújt megint, a fellegek, a hold nélküli ég ott ült az alacsony házak tetején.
Mióta élt, most érezte először, hogy a föld nem egyenes, hanem kerek, s lassan, de
érzékelhetően elfordul a lába alatt. Hogy jelenthetett Vince csepp teste, egyre apadó alakja
akkora biztonságot? Csak állt, a kapunak támaszkodva, melyet napok óta szinte nem is érzett
valóságosnak már, mintha Vince elvitte volna magával a kövek és deszkák realitását, s valami
surrogó gomolyagot, ködöt hagyott volna a helyén. Az omló márciusi este és az alázuhogó ég
alatt még egyszer és most már utoljára egészen közelről érezte Vince testi mivoltát, ősz haja
ott lengett az utcakönyök kis terének lámpája körül. Köd ereszkedett, laza, tavaszi pára, a
főutca felől odahallatszott a sercegés: kerekek hasították a felgyűlt esővizet.

Dekker kocsija vitte ki őket a temetőbe. A professzor tapintatos volt, ő maga taxit
rendelt, az öregasszonyt és Izát magára hagyta a kocsiban. Szőcsné jóval a temetés kezdete
előtt ki akart menni már, de Iza nem engedte, ezen nagyon elbúsult; kívánta a perceket,
amikor még nincs a koporsó körül senki idegen. – Te vagy az egyetlen hozzátartozóm –
mondta Iza, és szép, komoly pillantását nem vette le róla –, lányod vagyok és orvosod is,
anyám. Nemcsak a holtaknak kell pihenés, az élőknek is. Nem akarom, hogy agyonsírd
magad, öreg a szíved, nem vagy már fiatal. Vigyáznom kell rád.

Eleinte nem sírt, nem a portól, melyet Iza lenyeletett vele indulás előtt, hanem a
fájdalom valami suta örömmel színeződött benne: napok óta nem látta már Vincét, s most
tudta, hogy még egyszer látni fogja, megcsókolhatja, és megigazítja a nyakkendőjét.
Útközben ki se nézett az útra, ölébe bámult, fogalmazgatta, mit mond majd neki, ha újra látni
fogja. Nyilván tudja, hogy Iza úgy döntött: Pestre viszi, de talán Antal tervét, ajánlatát még
 26

nem. Meg fogja neki ígérni, hogy többet eszik ezentúl, és bocsánatot kér, hogy nem adott
annyi fájdalomcsillapítót, mint elég lett volna, de azt kívánta, hogy éljen, hogy addig éljen,
ameddig egyáltalán lehetséges. Úgy készült a beszélgetésre, mintha rövidesen valaki
elevennel találkoznék, csak épp ki volna mérve az idő, ameddig láthatja.

A ravatalozó előtt aztán mégiscsak elkezdett reszketni: az ajtót borító drapériák és a

virágtalan, fekete dézsákba ültetett díszfák megriasztották. Mikor belépett, elsőnek Kolmant
látta meg, aki fekete nyakkendőt kötött – ez jólesett neki –, aztán a ravatalt. Megállt a
küszöbön, s egyszeriben előtörtek a könnyei. A koporsó le volt csukva.

Ez jobban fájt, mint az elmúlt négy nap, minden keservével. Iza megfogta a karját,
odavezette a padhoz. Leült, kesztyűs ujjai között kibuggyantak a könnyei. Iza nem szólt
semmit, csak ült mellette, egyenes derékkal, mozdulatlanul. Tudta, hogy jót akart, tudta, hogy
így okosabb, tudta, hogy Iza védi, közé és az enyészet közé feszíti magát, mégis fájt, hogy
nem láthatja még egyszer ezt az arcot, mely négy nappal ezelőtt is idegen volt már. A
szertartást sírva hallgatta végig, úgy érezte, nem neki és nem hozzá beszélnek, az ima
szövegét se tudta követni, s ebben a percben sokkal távolabb volt tőle a síri béke és a
feltámadás gondolata, mint bármikor. Makacsul, gyerekesen zokogott, és nem tudta
megvigasztalni az ígéret, hogy a földi nyugtalanság után a halál csendje és az örök világosság
következik. Házasságuk első, dúlt és szenvedélyes hónapjaiban ragaszkodott így Vince
testéhez, ahogy most. A túlvilág messzi volt, semmiért nem kárpótoló.

Mikor végre elindult a koporsó, s ő Iza karján utánalépegetett, nem látta, ki követi őket,
inkább csak érezte: többen, mint hitte. A kocsi mély nyomokat hagyott a sárban, a csorgó
nedvesség a kabátjukba szívódott. Senki se húzta fel az esernyőjét, nem érezte illendőnek.
Vince soha életében nem ült ilyen kocsin, amilyenen most vitték, ilyen méltóságteljes, fekete,
üveges kocsin, és sose tisztelegtek így neki, ahogy a temetkezési vállalat emberei tették.
Mindaz, aminek elmondására készülődött, benne maradt, nem tudta így, lépegetve összefűzni
a mondatokat, s Vincéből se látszott semmi, csak a fafedél, amely eltakarta. A pap kicsit
sértődötten részvételt a sírnál, mint akinek rosszulesik, hogy hiába biztatta az örökélet
örömeivel, csak végigzokogta a göröngyök zuhanását. Vince sírja kicsi volt, valahogy sokkal
kisebb, mint előre elképzelte. Egyáltalán nem törődött azzal, hányan látják, letérdepelt, s
megcsókolta a fejfát.

Odahajoltában, ömlő könnyeit törölgetve látta meg Lídiát. Fekete kabátban volt, amit
kölcsönkérhetett, mert nem rá szabták, fekete volt kalapja, kesztyűje is. Sose szerette ezt a
lányt, bántotta szomorú szeme, a mozdulat, ahogy Vince sírjára tett egy csokrocskát.

Mikor a városba értek, az autó a főtéren állt meg, nem fordult el az utcájuk felé. Csak
nézett. Előtte sárgállott a szálloda, ugyanaz, melynek piros függönyös eszpresszójában ezelőtt
három hónappal Vince eljövendő haláláról beszélgettek, látta a csorgó esőn át az eszpresszó
mellett a Légiforgalmi meg a Mávaut irodáját. Bent állt egy autóbusz is, távolsági, nagy kék
testét mosdatta az eső.

Iza kiszállt; a kocsi faránál motoztak valamit, egy koffer került elő a csomagtartóból,
Iza könnyű, barna kézikofferje, amellyel érkezett. A lány kezet fogott a sofőrrel, az autó
elment.

– Most iszol egy kávét, és aztán indulsz.

 27

Először nem értette, csak bámult rá.

– Megiszol egy kávét, mert holtra fáztál, aztán felszállsz az autóbuszra. Tíz perc múlva
mégy Dorozsra, itt a koffered.

– Most?

– Most – felelte Iza. – Elég volt a sírásból. Ha visszamégy a lakásba, újra bejárod a
szobákat, és felizgatod magad megint. Én mindent elintézek itt, és ha elkészültem, utánad
utazom. Könyveket és gyógyszert tettem a kofferbe, és megkértem a szállodát, hogy a portás
segítsen kitölteni a bejelentőlapodat.

Követte, némán, engedelmesen. Bent alig volt három ember. A kávét azonnal hozták.
Nézte a folyadék barna hátát, kavargatta. Olyan volt, mintha álmodnék. Megy-megy a
kisgyerek, karján kis kosár, s a felnőtt Iza vezeti, az anyja – Iza, fekete ruhában, sápadtan.
Erős keze van Izának, a hangja is erős, azt mondja neki: „Ne sírj!”

Lehet, hogy soha többé nem látja ezt a várost és azt a házat, ahol Vincével élt?

Iza felemelkedett és fizetett.

Az autóbusz benzinszagú volt, utas alig, egy botos nő kapaszkodott fel előttük. A lány
feltette a hálóba a koffert. Éjszaka kellett csomagolnia, míg ő aludt, és ugyan mikor
beszélhetett a szállodával?

Nem is köszönt el tőle, olyan gyorsan elindultak. Iza csak hátralépett, a kalauz becsapta
a nagy ajtót. Esett, átláthatatlanul, a nedves ablakon át csak sejtette a lány alakját a szálloda
árkádja alatt. – Dorozsig? – kérdezte a kalauz. A szónak nyár és virágillata volt, és Vince ott
állt a szavak mögött, aztán mintha hátrarántották volna, hirtelen csúszni kezdett, elfoszlott
előle. Már a vasutasok lakónegyedében futottak a nagy hídon át. Ide látszott az állomás fehér
táblája, a híd alatt vonatok szuszogtak. Szakadt az eső.

– Dorozsig – mondta az öregasszony.

Az ablaktörlő fel s alá mozgott a szélvédőn.

II. Tűz

Bár látott róla nem egy fényképet, Dorozs más volt, mint képzelte.

Fiatal lány korában egyszer Emma nénit kísérte Szentmátéra, s Szentmáté képe maradt
számára az alap fürdőhely-élmény: a főtéren harangszó, déli térzene, ivókút a platánok
árnyán, zsalus, nagy kocsifeljáratos, ormótlan vendégfogadó, az összeboruló hegyhátak lábán,
 28

a tóparton a fürdőtelep, ibolyaszínű, fűzöld, vasszürke, olykor sötétpiros hullámok, s tajték

tripla fehér fogsora, ha fújt a szél. Szentmáté falu a hegyen feküdt, az utcák hegynek futottak,
mintha a település állandóan menekülne a csúcsok felé. Ha a faluban sétáltak, ösztövér,
rosszkedvű férfiak köszöntek rájuk, akik az ágasokon csuprok meg korsók helyett hálót
szárítottak, hosszúkás szemű, sötét arcú asszonyok és jércék után inaló, mezítlábas gyerekek
néztek figyelmesen a fürdővendégekre. A házak tetején zsúpfedél volt, a zsúpfedelen gólya, a
falu felett kemény, hideg ég, a távolban parányi vulkánok süvegje, a szatócs kirakatában
enyves légyfogó meg sárga cukor.

A faluban nem volt postahivatal, csak a fürdőtelepen, orvos meg patika is csak ott,
viszont a temetkezési vállalkozó a falu főutcáján, a suszter mellett kínálta világoskék és
kávébarna koporsóit. A fürdőtelepen rossz vért szült volna Kammermann koporsós boltja.

Dorozs alföldi falu volt, homokon terpeszkedett, nagy erdőségek gyűrűjében, s

egyáltalán nem hasonlított nemhogy Szentmátéhoz, de semmi olyan faluhoz sem, amire fiatal
korából emlékezett. Az autóbuszból kinézve cukrászdát látott, mozit, sportpályát, orvosi
rendelőt, egy nagy épület mellett is elfutottak, melynek kapuján műsor lógott, mint a
színházak bejáratánál. A húsbolt csempézett kirakatában rengeteg karaj piroslott, ettől
elfordította a fejét, zavarta a friss hús látása, maga se tudta, miért. Nagy melegházak üvegén
átzöldellt a korai paprika meg a saláta, a házak tetején gólya helyett antenna állt, itt-ott
televíziós is, a vegyesbolt kirakatában műanyag abrosz, permetező, nejlonharisnya, mosógép
és sajtár. Iskolások árasztották el az iskola előtti terecskét, a kislányok kék tréningruhája felett
illedelmes, hímzett zsebű klottköténykék, a varkocsokban széles selyempántlika. Valahogy
azt képzelte, csizmás lábakat fog látni, de a fiúcskák legtöbbjén síbakancs volt, keresztbe
pántos, bordó túracipő. Az iskolások pufókok voltak, tiszták, a delet és a hazamenetelt
üdvözlő csipogásuk illedelmes. Egy anya gyerekkocsit tolt, áramvonalas, mély, rózsaszín
gyerekkocsit. Az öregasszony azt gondolta, hogy a fiatalok között senkinek sincs paraszt
külseje, és ezen nagyon elcsodálkozott.

Mintha szégyellte volna magát, meghasadt a felhős ég. A váratlanul elővillanó

szokatlanul heves ragyogásban rezegni kezdtek a csupasz fák, akárha levegő után
kapkodnának valami nagy rohanás után. Az árokban meggyűlt víz tetején hanyatt feküdt a
nap, fel-felmerült s alábukott. A híg sárban motorok küszködtek, gazdasági gépek dohogtak a
bekötőutak felé. Az ég jobb s bal fele még szürke volt, a közepe kék, s a színek a falu felett
sajátságosan változtak, mintha reflektorok lengenének az utcák felett, át-átsöpört a házak
között hol valami füstszínű, hol valami sárga. Az út bekanyarodott az erdőbe, s egy
kődobásnyira a főutca utolsó házától ott magasodott az öregasszony előtt a gyógyszálló, Iza
gyógyszállója.

Most látta először a valóságban.

Izát pici kora óta érdekelték a Dorozsról érkező szekerek, ha meglátta Bérczes Dániel
kócos lovacskáit valamelyik utcán, nem lehetett elrángatni, míg végig nem nézte, hogy viszik
be a megrendelő házába a vizet, arcocskája a hirtelen kibugyogó hévíz felhőjében áhítatos lett,
titokzatos, majdnem vonások nélküli. Apja magyarázta el neki, miért hozatják a városiak a
dorozsi vizet, az mesélte el, hogy ültek még az ő ifjúkorában a parasztok feltűrt gatyában a
forrás szája körül, s hogy áztatták, a hőségtől sziszegve, görcsös lábukat a forrás körüli
agyaggödrökben. Iza és Antal jegyességének végső két évét végigkísérte a Dorozsért vívott
küzdelem, a nagy terv, a fürdőtelep, a gyógyszálló kísértő képe, vízanalízisek, ankétok,
tárgyalások. Mire a gyógyszálló megnyílt, Iza már elvált Antaltól, Vince elkezdett komolyan
 29

betegeskedni, csak az újságból olvasták, milyen ünnepség keretében adták át a falunak az

épületet. A lánynak lenn kellett volna lenni a megnyitáson, de csak táviratozott, nem jött el,
Antal volt kinn egyedül.

Iza munkája úgy beleépült a fürdőtelepbe, mint a kövek – ezt mondta egyszer Dekker.

Most ott állt az öregasszony előtt az ötemeletes, csupa beton meg üveg szálloda-kórház,
mely lánya gondolatait és akaratát őrizte, valami képtelen terjedelmű, semmihez nem
hasonlító telep közepén, ami még csak nem is emlékeztetett Szentmáté ivókútjára és a zsalus
fogadóra. Iza mutatta nekik az épület tervrajzát és a kész telep fényképét is, de ő semmit sem
tudott elképzelni rajz után, és az újságképen valahogy nem bontakoztak ki az arányok. Most
csak bámult, nagyokat nyelt, nézte a gyógyszálló óriás betűs homlokzatát.

A botos nő, aki otthon előtte lépett fel az autóbuszra, leszállt. Nehezen vergődött le,
bőröndjét külön adta le a kalauz.

Egy egyenruhás ember mozdult el a magállótól, benézett az ajtórésen, s megkérdezte

tőle, ő-e Szőcs Vincéné, mert ha igen, elébe jött. Hebegett valamit, felágaskodott, hogy
levegye a kofferját, de az egyenruhás felugrott mellé, leemelte helyette. Segített neki leszállni
is, s karon fogta, mikor bevezette az előcsarnokba, mely kénszagú volt, párás, ugyanakkor
valahogy mégis téliesen száraz és meleg. Körben, majolikacserépben pálmák állottak, alattuk
apró sárga asztalok. Azt se tudta, hova lépjen, az egyenruhás a szőnyegre irányította a lábát. A
kockás, vakítóra fényesített kőpadló csúszott.

A portás pultjánál kiállították helyette a bejelentőlapját, csak alá kellett írnia. Az

egyenruhás liftbe ültette – ez volt az egyetlen aggasztó pillanat érkezése óta, az öregasszony
nem szerette a liftet –, s felvitte a negyedik emeletre. Az ajtó, amelyet kitárt előtte, előszobába
vezetett, az egyenruhás lerakta a kofferját a beépített gardróbszekrény elé, kinyitotta a belső
ajtót és eltűnt. Az öregasszony zavartan nézett utána, az volt az érzése, pénzt kellett volna
neki adnia, hiszen olyan szíves volt hozzá, de aztán megnyugodott, mert mintha olvasta vagy
hallotta volna valahol, hogy manapság már nem adnak borravalót.

Soha életében nem lakott egyedül szállodában, és egy kicsit félt.

Szerette volna tudni, laknak-e jobbról-balról mellette, és azt is, vajon otthagyhat-e
mindent a szekrényében, ha elmegy hazulról, mert hátha itt is van besurranó tolvaj.
Megvigasztalta magát, hogy rá, Iza miatt, bizonyosan külön is fognak vigyázni, és végre
körülnézett. Benyitott minden ajtón, a gardróbszekrény ajtaján is, amiről azt hitte, valami
szalonba vagy társalgóba vezet, megnézte a fürdőszobáját, a belső helyiséget is. Furcsának
találta, kényelmetlennek és idegennek. Végighúzta ujját a karosszék vonalán, s valami zavart
csalódást érzett; hiszen ezek itt torz bútorok. A színek, a bútorszövetek mintája, a vázák, a
hamutartók, minden, amit csak apróra megszemlélt, komikus volt, riasztó, majdnem rút.
Szánta Izát, hogy szép tervei ennyire nem váltak valóra, hogy így elrontották, amit olyan
lelkesen elgondolt. A falon kép lógott, érthetetlen összevissza foltok, csak sejtette, hogy
tájkép lehet – ő is rajzolgatott leánykorában, úgy gondolta, ért a festészethez –, s mindjárt
megállapította, hogy ez a munka itt nem sokat ér. A szőnyegen eleinte nem tudott kivenni
semmi mintát, aztán úgy látta, valamiféle madár vergődik a kék anyagban, tört szárnyú madár.
Szegényke.
 30

Kicsomagolt, s csak elbámult, milyen pontosan tudta Iza, mire lehet szüksége; minden
toalettszere ott volt, a vérnyomás szabályozó orvosság, a hashajtó is. Könyvet is tett be Iza, a
Vince könyvei közül, a Kis izé-t, lila ágykabátja meg az olvasószemüvege mellé. Iza persze
nem tudja, hogy nemigen olvas már, egyre rosszabb a szeme. Belelapozott a könyvbe, s
elszörnyedt. A címlap mögött pénz volt, százasok. Milyen jó, hogy észrevette, nem hagyta
kinn így! Minek adott vele ennyi pénzt a lány, hiszen úgyis érte jön, ő fizeti ki a számláját.
Hogy menjen el sétálni ennyi pénzzel? Ha itt hagyja, nem nyugszik majd, hogy míg odalesz,
kirabolja valaki, ha meg magával viszi, rettegni fog minden szembejövőtől. Ötszáz forint!
Rettenetes összeg.

Elkedvetlenült, a pénzt betette a kardigánja zsebébe, s a zseb száját összetűzte egy

dajkatűvel. Törte a fejét, mit csináljon. Sétálni nem volt kedve, leginkább lefeküdni vágyott,
de attól tartott, elalszik, és akkor mi lesz az ebéddel. Azon is szeretett volna túlesni, riasztó
gondolat volt, hogy le kell mennie az étterembe, és ételt rendelnie magának. Iza betette a
horgolását is; ugyan hol találta meg? Évek óta nem volt már a kezében, jó három esztendővel
ezelőtt kezdte meg ezt a szép csillagos mintát, aztán Vincével egyre több baj lett, szaporodtak
a gondok, a szeme is romlott, abbahagyta. De jó volna pedig megint horgolni!

Próbált megkezdeni egy csillagocskát, horgolt pár percig, aztán leeresztette a cérnát,
nem ment a munka. Milyen kár, egy ártatlan időtöltéssel kevesebb. Pedig ezt a mintát Gicától
kapta, gyönyörű terítő lett volna belőle, éppen jó volna Izának az új lakásba.

Megrémült, mikor eszébe jutott Gica.

A vidék szigorú szokásai felmagasodtak előtte, s eltakarták a lenti tájat. Eltűntek a

leveletlen, izgatott fák, a rezgő, olvatag napsütés. Uramisten, nem figyelte meg, kik voltak
kinn a temetőben; Iza beültette a kocsiba, mielőtt megszámolhatta volna, ki küldött sírcsokrot,
koszorút, nem tudja megköszönni senkinek. A szabály azt írja elő, hogy egy hétig otthon üljön
a temetés után, a második héten kellene indulnia visszaadni a részvétlátogatásokat s megírnia
a leveleket, amelyekben megköszöni a temetésen való részvételt, a koszorúkat. Az otthon
részvételőkre még csak emlékszik, de szégyenkezve eszmélt rá, nem tudja, délelőtt kikkel
fogott kezet, és Izában sem reménykedett, mert Iza nem ismert már mindenkit a városban, s
ha ő nem figyelt, ugyan, hogy figyelt volna a lány, akinek még rá is kellett gondolnia. Pár jó
emberük, barátjuk arcán kívül egyetlen ott levőre emlékszik: Lídiára, szeme sarkában
gyermekes könnycseppek csillogtak. Orvos külsejű idegenek is voltak kinn, talán Iza hajdani
kollégái. Ki vett még részt a temetésen? Kinek kellene írnia?

Iza nem tett a kofferjába papírt, de talán lesz nála névjegy. Emma néni úgy tanította,
mindig legyen. Volt. Ceruzát is lelt, feljegyezte azok nevét, akik otthon meglátogatták.
Megkönnyebbült valamennyire. Legalább ezt el tudja intézni, ha már ilyen gyorsan és
köszönés nélkül elhagyta a várost. Milyen szerencse, hogy még idejében feleszmélt –
mekkora sértés lett volna, ha elmulasztja.

A kopogásra megriadt, nem mondta, hogy szabad, várt. Mikor másodszor is kopogtak,
az ajtóhoz ment, rést nyitott rajta, kilesett. A pincér volt, hozta az étlapot, azt mondta, a
főorvos asszony úgy intézkedett, hogy a szobájába kapja az ebédet.

Gyerekesen, meghatottan örült. Kismenüt választott, mert az volt a legolcsóbb, s mikor

kivitték az edényt a szobájából, végigdőlt az érthetetlen huzatú, kurta pamlagon és azonnal
elaludt.
 31

Első ízben történt, Vince halála óta, hogy nem álmodott semmit. Mikor felébredt,
megijedt, elkedvetlenedett. Ezekben a napokban valahogy mindig maga körül érezte a férjét,
minden álmában látta is, most úgy érezte, ma hagyta el őt végképpen. Már nincs a közelében,
ellengett valahová. Otthon mindig úgy megriadt Vince visszatérő képétől, hogy éj közepén is
felébredt, sírva fakadt, itt meg hiányzott az álmok rémülete.

Először arra gondolt, sétál, de aztán mást határozott. Dorozs, a falu Dorozs túl nagy
vállalkozás lett volna első napra, okosabb, ha megírja a leveleit. Letapogatózott a portáshoz,
megkérdezte, nem tudna-e levélpapírt szerezni neki. Egész tucatot kapott, finom, hosszúkás
levélpapírt, zománcos, kék nyomás is volt a sarkában: Dorozsi Gyógyszálló, és egy magasra
szökkenő, karcsú forrás. Nem kellett fizetnie érte, a portás csak mosolygott.

Mindenkinek egyforma szöveget írt, sokáig, gondosan dolgozott, meg-megdörzsölte a

szemét, fárasztó volt az írás is. A címzéskor zavarba jött, az öregasszony a saját utcájukon
kívül csak néhány utca mai nevét tudta, a többit annyiszor átkeresztelték, hogy vagy a háború
alatti elnevezése jutott az eszébe, vagy pedig az a régi, amelyen még kislánykorában ismerte.
Az újságárusnak úgy címezte meg a levelet, hogy az Egyszarvú patika házában, és erről is
tudta, hogy rossz, mert az Egyszarvú patikát réges-régen valami számmal nevezik már, s a
hajdani egyszarvú suta, szomorú feje helyett fekete cégtábla mered a belépőre. Mióta az a
tábla van, mindig viszolyogva ment be gyógyszerért. Mért nem piros egy patika cégtáblája,
piros, mint az egészség? Mért fekete? A tanítónő lakóhelyének mai neve se jutott eszébe,
odaírta, hogy Ferenc József út, és megszégyellte magát, mert Vince annyira nem szerette
Ferenc Józsefet. Odaírta zárójelben, hogy „régen”. Sóvágó utca, Salétrom utca, Oldalkosár
utca, Gubás utca. Mindennek más neve volt, a Balzsamároknak is. Majd a postán tudják.

Úgy tervezte, vacsorára megpróbál kávét kérni, tojást és pirított kenyeret; sokáig
böngészett, de egyiket sem lelte az étlapon. Azért persze megemlítette nagy félénken, a
pincér, csepp habozás után hozott neki mindent, amit kívánt. Azt hitte, nem fog aludni, hiszen
délután sokáig feküdt, de ahogy bebújt az ágyba, szinte azonnal elszenderült. A rekamiét
kurtának érezte, alvás előtti utolsó gondolata azon csodálkozott, hogy lehet ilyen
kényelmetlen helyen aludni.

Reggel azzal ébredt fel, hogy voltaképpen azért mégsem szereti Dorozst.

Az érzés nem volt ilyen egyszerű, sokkal komplikáltabb. Mert Dorozst magát szerette, a
falu Dorozst is, mindennap átsétált, elbámészkodott a kirakatok előtt, figyelte a falucska
forgalmát s az idegenek beszédét, akik emléktárgyakat vásároltak a vegyesboltban, s minden
oldalról lefényképezték a szállodát. A fürdő is tetszett neki, büszkén bámulta a súlymedencét
meg a párolgó falú cellácskákat s a forrásfürdőt, ahol valami barlangformára kerekített,
üvegfalú teremben a kibugyogó forrás lehűtött csövei alatt paskoltatták magukat a rászorulók.
A szálló gyógyintézeti részét nagyon élvezte, a szállodát nem. Nem érezte otthonosnak, még
csak kényelmes vendégfogadónak sem, minden tárgya ugyanolyan értelmetlen és zavarba ejtő
volt a szemében, mint a kenyérpirító odahaza. Alig várta, hogy megérkezzenek Pestre, s
elkezdhessen otthont építeni újra, Kapitánnyal, szobanövényekkel, a régi bútorokkal…

Egyetlen önfeledt délutánja volt, mikor képzeletben berendezte új lakásukat. Akkor jól
érezte magát, derült volt, majdnem boldog. Sosem látta Iza pesti otthonát, nem látta a
nagyváros Pestet sem. Akkor járt a fővárosban, mikor Vince nászútra vitte; házasságukat
annyi gond, veszekedés, családi izgalom előzte meg, s az élet oly bizonytalannak látszott,
hogy spórolással kezdték a közös életet. Valahová el kellett utazniok, mert mindenki nászútra
 32

ment az ő ismerőseik közül. Velence, a Tátra, még Erdély is túl messze volt, Pest
megoldhatóbbnak látszott, s nagyjából mindegy volt, hová mennek, fő, hogy ne kerüljenek a
város szájára. Esküvő után egyszerűen nem illett el nem utazni az ő fiatalasszony korában.

Pest rendkívüli élmény volt, el nem halványuló élmény. Máig megőrizte magában
nyájasságát, bohémségét, csepp frivolitását, azt a könnyed valamit, ami a város felett lebegett,
a nők, a másfajta férfiak képét… No lám, ott igazi szálloda volt, igazi ágyakkal és igazi,
tükrös szekrénnyel. Szegény Iza, micsoda rajongással beszélt erről az épületről. Úgy érezhet,
ha ránéz, mint egy anya, akinek a rút gyereke is csodaszép.

Izát ötvenkettőben hagyta el Antal, a lány ötvenháromban ment el a klinikáról és a

szülői háztól, fél éve sincs, hogy Pesten megfelelő lakást szerzett. Két szoba hall, személyzeti
szoba – ezt írta a lakásáról Iza; a berendezés még korántsem végleges. Ezen nem csodálkoztak
Vincével, nehezen alakul ki egy otthon, nagyon nehezen. Körülbelül annyi férőhely lehet
abban a lakásban, mint az ő házukban, csak kert, sajnos, nincs hozzá, de talán az erkéllyel
lehet valamit kezdeni. Milyen boldogság berendezni Iza lakását, milyen öröm lesz, mikor
először hazajön a készre, s látja, hogy minden a helyén van, ugyanúgy, ahogy gyerekkorában
megszokta, és eszi a jó kosztot, az anyja főztjét.

Le is rajzolta Iza lakását, csak úgy képzeletből, s eltervezte benne, mit hova rak,
elhelyezte benne a bútorokat. Kicsit zsúfoltan, de minden elfért, kivéve a konyhaasztalt meg a
konyhaszekrényt, az a csacsi lány beépíttette a konyháját, most aztán el kell adni a régi
felszerelés egy részét, pedig micsoda jó fából készült az, még a festék is alig kopott meg rajta,
nagyon vigyáztak rá. Élvezettel, szorgosan rajzolgatott, kis félkörökkel jelezte a székeket,
kockával az asztalt és téglalappal az ágyak helyét. Gondosan eltette a vázlatot, hogy ha Iza
érte jön, csak ki kelljen vennie a táskájából, s azonnal nekiállhasson a munkának. Azóta már
fenn vannak a bútorok, Iza teherautón küldi. Lesz mit tenniük, ha megérkeznek Pestre. De ez
jó munka, előre örül neki. Otthonrakás.

Iza egy hétig nem jött érte.

Mikor harmadnap este megszólalt az éjjeliszekrényén a telefon, már aludt, s ijedten

tapogatózott fény után. Olvasólámpáját nem tudta kezelni, mindig a felső villanyt gyújtotta
meg helyette. Ügyetlenül, ugyanazzal a pánikkal vette fel a kagylót, amely otthon is mindig
elfogta, ha Budapest jelentkezett. Az öregasszony tulajdonképpen rettegett a telefontól, mint
valami csak látszólag megszelídített, kiszámíthatatlan fenevadtól.

Iza, mint kiderült, Pestről beszélt. Csak szorította a kagylót. Hogy került Iza Pestre?
Mért hagyta itt?

– Minden másképp lett, mint elképzeltem – mondta Iza –, másképp kellett beosztanom
az időt. Közben rájöttem, hogy jobb, ha előrejövök, és elintézek itt mindent. Hallasz, szívem?

Hallotta.

– Készre fogsz érkezni. Örülsz?

Nem örült, de nem mondta neki. Méltányolta, hogy megint mindent megoldott helyette,
de a papírra gondolt a kézitáskájában, és elkönnyesült a szeme. Úgy szerette volna maga
berendezni azt az otthont! Ismét Iza kínlódott mindennel. Most megint elmaradt az, amiben
 33

minden karácsonytájt úgy reménykedtek Vincével, hogy egyszer, egyetlenegyszer elfelejt

ajándékot adni nekik, s mikor ott állnak a fa alatt, csak az Izának szánt apróságok villognak a
gyertyafényben, a néhány értéktelen holmi, amit ők vettek a számára. Iza mindig megjelent,
rengeteg ajándékot hozott, s azok mellett oly szegényes és jelentéktelen volt minden, ami
tőlük származott, hogy mindannyiszor valami suta szégyen övezte a gyertyagyújtást, s
tetejében néha az volt az érzésük: Izának annyi munkából kellett kitépnie magát ennek az
ünnepi alkalomnak a kedvéért, hogy talán nem is örül a szentestének.

– Csütörtökön lenn leszek – ígérte Iza. – Vonattal megyek, ha akarod, várj az

állomásnál. Azonnal fordulunk is, csak megebédelek. Számba veszlek, mint kutya a kölykét,
és felszaladok veled Pestre. Úgy várlak már, anyám!

Ettől valahogy megbékült, megcsendesedett, pedig csütörtökig még négy nap volt hátra,
és eddig se tudott mit kezdeni az idejével. Várja – azt mondta a lány. Eljátszott a szóval, még
másnap is, mikor kinn sétált a gyógyszálló és a falu között, nézte a földeket, amelyek már
tavaszra készülődtek, és érezte a közeli enyhülést ígérő olvadás-, fakéreg- meg keserű
levélillatot. Betért az erdőbe is, de csak az országúttal párhuzamosan futó ösvényen sétált, azt
biztonságosabbnak érezte, s időnként le-lehajolt egy gallyacskáért. Ha majd először fűtenek
be otthon, az ő gallyával rakjanak tüzet. Kiszárítja az ágacskákat a szállodában, ott mindig
olyan iszonyúan meleg van, valami lyukacsos vaslemezen át árad a levegő az ablak alól.
Ráteszi a rostélyra a gallyakat, olyanok lesznek, mint a csont. Ha majd befűt, a gallyak a
szülőföldet idézik, majdnem hogy a régi házat, és akkor voltaképpen nem is szakadt meg
semmi, az élet, a régi élet folyik tovább.

Hajszálra egyforma ágacskákat akart gyűjteni, és hibátlanokat, nem korhadt gallyakat,

amelyek elvástak a tél alatt, nem volt könnyű feladat. Négy napig járkált lassú, félénk léptével
az erdőn, négy teljes délelőtt, míg összeszedett egy kötegre valót. A négy délutánt átaludta és
átábrándozta, sírdogált, Vincére gondolt meg az otthon maradottakra: nem érzik-e majd
hencegőnek, kihívónak a leveleit azzal a rányomott zománcos gyógyszálló képpel. Talán nem.
Hiszen ismerhetik őt.

Csütörtökön az egyenruhás férfi autóval vitte ki a pályaudvarra, s útközben

elmagyarázta, hogy a főorvosasszonyt mindig be szokták hozni, ha leérkezik. A vonat percnyi
pontossággal megjött. Iza már nem viselt feketét, nyugodtabb volt, majdnem derűs. Nem
panaszolta, hogy fáradt, inkább örömmel számolt be ebéd közben, hogy mindent sikerült
elintéznie. Antal valóban megvette a házat, a költözködés megtörtént, a ház ára meg amit az
eladott holmikért kapott, takarékban. Nála a betétkönyv, majd odaadja, egész szép összeg
kerekedett belőle. Az anyja jó színben van, ennek igazán örül. Nem volt könnyű a hét, hát
persze hogy nem. Hogy is lett volna könnyű?

Ebéd után, míg kezet mosott, s a toalettszereit gyömöszölte a gallyakkal teli kofferbe,
azon kapta rajta magát, hogy mosolyog és dúdol valami régi dalt. Ma este tüzet gyújt, otthona
lesz megint. Elpirult, megriadt, mintha hűtlenségen kapta volna magát; hogy is érezheti magát
ilyen jól Vince nélkül?

Iza előre ment a portára, fizetni.

Míg búcsúzkodott, köszönt, számlát fizetett, elnézte a lányt, milyen ügyes, milyen
nyájas, milyen udvarias, hogy tudja, kinek mit mondjon, mikor mit tegyen. Gyakran
elgondolta, hogy talán férjhez kellene mennie megint, az élethez valahogy más is
 34

hozzátartozik, mint az orvosi munka, de most örült annak, hogy megérkeznek, nem várja őket
idegen. Az öregasszony erős és vidám volt ezen a délutánon, a szilánkokra gondolt a
kofferjében, s arra, Iza nem is tudja talán, hogy nem ő viszi haza az anyját, hanem az anyja őt,
mert az gyújt neki tüzet, az első igazi tüzet az otthonában.

Az egyenruhás tette fel a bőröndjét az expresszben, de Iza igazgatta el a hálóban.

Ágaskodnia kellett, még így se nagyon bírt vele.

– Sót vettél Dorozson? – kérdezte.

Nem felelt neki, elmosolyodott, kinézett az ablakon.

A vonat elragadtatta és megijesztette. Régóta nem ült még személyvonaton sem, s a

hernyótestű, zöld, pár kocsis szerelvény erős fényei és szinte hang nélküli futása elkápráztatta.
Az étkezőben vacsoráztak, ez egy kicsit búsította, mert sehogy se tudta felvágni a húsát a
robogó kocsiban, Iza szeletelte fel a rántott bordát, ő töltötte be neki a sört. Az is bántotta,
hogy oly esztelenül gyorsan mennek, nem látott ki, pedig világos volt. Mikor Iza megmondta,
hogy most már Pest felé közelednek, elmosolyodott, kicsit meg is volt hatva. Mikor
negyvenkilenc éve erre járt, Vincén fekete, bő, galléros köpenyeg volt, úti sapka, rajta
vadgalambszínű szövetruha. Az újságok és bonbonos zacskók mögött folyton megfogták
egymás kezét egy-egy pillanatra. Pest, az a régi, mint valami színes ballon lebegett minden
valóság felett, s közelebb volt a mennyhez, mint a földhöz.

Az elővárosokból semmit sem látott, az expressz csak átcsörömpölt Nagy-Budapesten,

a pályaudvaron pedig egyszerűen nem tudott tájékozódni. Iza ingerült volt, nem kapott
hordárt, magának kellett cipelnie a koffert, folyton cserélgette a karját. Nem merte
megkérdezni tőle, felhozatta-e a bútorokkal együtt az otthoni tüzelő maradványait, nem akarta
idegesíteni a kérdéssel, pedig most jutott eszébe, milyen jó hasznát vennék, ha Iza nem feledte
volna el. A lány féloldalra dőlt a koffer súlya alatt, úgy futott egy taxi felé, az öregasszony
rémülten sodródott utána a tömegben.

Ebben a városban semmi sem volt számára ismerős, pedig Iza mindig megmondta,
mikor merre járnak, s határozottan emlékezett rá, hogy a Nemzeti Színházban volt is
hajdanán: megnézték a Bánk Bán-t. A Körút teljesen más volt, mint ahogy az emlékeiben élt,
most már szégyellte magát, hogy olyannak képzelte, amilyennek valaha látta, nyilvánvaló,
hogy itt is csak autók futhatnak, autóbuszok meg villamosok – lovak már otthon sem igen
jártak, az ő városukban sem. Csak hát mégis. A tömeg elképesztő volt, s az épületek
homlokán ugráló fényreklámok. Sokkal nagyobb volt Pest, mint amilyennek emlékezett rá,
riasztóan nagyváros.

Rábámult a házra, amely előtt kiszálltak. Iza kifizette a sofőrt, s mire megfordult, már
nem volt ingerült. Rámosolygott, megsimogatta a vállát, s felmutatott új otthonukra.

A ház hatemeletes volt, sima kőlapokkal borított kocka, tetején körbefutó mellvéd, a
szobák utcára néző fala csupa üveg. A bejárat mellett mozaik a falban, kövér, fiatal anya ült
valami lépcsőn, és szoptatott egy kisgyereket. Az öregasszony megpróbálta elképzelni, hogy
hazaérkezett, de nem sikerült. Csak nézett.

Iza előrement, csengetett a liftért. A lakójegyzéken rengeteg név feketéllt, elképesztően

sokan lakhatnak itt. Összeszedte magát, hogy ne árulja el az arca, mit érez. Nem tehet róla ez
 35

a szerencsétlen lány, hogy csak ilyen házban sikerült lakást kapnia. Nem szabad búsítania a
csalódásával. Ahogy belépnek az ajtón, úgyis otthon lesznek a régi otthonukban megint, s míg
ki nem kell menniök a lépcsőházba, akár el is felejthetik, hol vannak. Milyen áldott szerencse,
hogy elhoztak, amit tudtak, milyen áldott, isteni szerencse!

Most már tudott mosolyogni megint.

A lift a harmadik emeleten állt meg, a lakás ajtaja se hasonlított semmiféle más ajtóhoz,
olyan volt, mintha valaki két centiméterenként belegyalult volna egy kis csatornát a fájába.
Iza letette a koffert, az ajtó kinyílt.

– Isten hozott – mondta Iza. Hangja komoly volt, szerető.

Vakító fény fogadta, a mennyezeten valami furcsa formájú lámpa, s az előszobafalakon

semmi, csak egypár különös, fekete vaskampó a kabátoknak. Hova tette ez a lány a
fogasfalat? A padló parkett, Kapitány ugyan tudja az illemet, de azért mégis rémes volna, ha
Kapitány egyszer… Hol van Kapitány?

A lakásnak más volt a beosztása, mint Dorozson elképzelte, két nagy szoba egymásból
nyílt az utca felől, s mindkettő telis-tele volt bútorral. Kék-sárga-lila-fekete székek sorakoztak
egymás mellett, s a falak is színesek voltak, mindegyik más színű. Az ablak előtt nem
csipkefüggöny, hanem valami kelme, zöld-lila csíkos, vastag vászon.

Betette ez az Iza az összes otthoni bútort az ő szobájába? Hát akkora az ő szobája, hogy
elfér benne minden holmi?

– Én hol lakom? – kérdezte. Nyelve száraz volt, mintha lázas volna.

Iza kinyitotta a hallajtót, s ugyanazzal a mosollyal, amellyel bevezette, s mely most

még fényesebben villogott ajkán, szemében, kitárt előtte egy ajtót, két hajszálnyira egyforma
ajtó egyikét, s benyúlt egy villanykapcsolóhoz.

– Itt, anyám.

Megint csak fény, fény, fény. Egy kis kocka szoba, a régi ágya a sarokban, mellette
ismeretlen lámpa, valami fekete madár, csőrében kénsárga égővel. A jobbik szekrénye, egy
nagy szék, ez a Vincéé lehet, de áthúzták, előtte a varróasztalkája, az ablaknál a csepp
íróasztal meg egy szék.

Egy új könyvállvány, a falon polcok, a polcokon mindenféle ismeretlen tárgy. A

sublótja. Egyéb semmi. A szőnyeg is új, a régi, kopott eltűnt, finom, mélykék
perzsaszőnyegen állt.

Az íróasztalon ott volt a takarékkönyv.

Valamit tennie kellett, hogy időt nyerjen, míg meg tud szólalni, míg kitalálja, mit
mondjon. Az íróasztalhoz botorkált, felvette a takarékkönyvet, belelapozott. Szemüveg nélkül
nem látta a végösszeget, de azért nézte, mintha el tudná olvasni. Úgy reszketett a keze, hogy a
vékony lapocskák meg-megzizzentek az ujjai között.
 36

Iza átölelte.

– A többi lenn maradt, szívem. Ami fenn van, azt a kárpitos meg az asztalos rendbe
hozta. Ugye, hibátlan és gyönyörű? Mit szólsz a lámpához? Jót vettem? Szereted? És a
szőnyeg? Szép?

Nem felelt neki.

– Hazajöttél. Nézz rám! Örülsz?

– Hol van Kapitány? – kérdezte az öregasszony.

– Antalnál. Csak nem akartad idehozni a nyulat?

A szobanövényeket már nem kérdezte, Vince simléderes sapkáit, meggyfabotját.

Kigombolta a kabátot a nyakán, mert azt hitte, megfullad. Meleg volt, túl meleg, oldalra kapta
a fejét, kereste a kályhát. Kályha nem volt a szobában, csak egy míniumpiros radiátor, cikkei
citromszelet alakúak, mint valami piros, nevető száj.

A hallban megszólalt a telefon. Iza kifutott, az öregasszony leereszkedett a

karosszékbe. Ennek mindig kiáll egy rugója, most sima volt, kényelmes, puha. Aztán riadtan
felállt, s míg Iza telefonált, letérdepelt a szőnyegre, kinyitotta a kofferét. Kirántotta a sublót
alsó fiókját, beledobálta a száraz gallyakat, hogy ha majd kicsomagol, meg ne lássa a lány,
mit hozott magával Dorozsról.

II

Úgy érezte, mintha valami elemi csapás pusztított volna körülötte, mintha most lett volna
igazán özvegy, igazán elhagyatott.

Míg Iza a szobában volt, nem sírt, csak sápadt volt, csendesebb a szokottnál, de azért
ügyetlen félszavakkal megpróbálta megdicsérni a praktikus berendezést, Iza segítő jóságát.
Kinyitotta a szekrény ajtaját, ruhákat talált odabenn, fehérneműt, de csak egy töredékét annak,
ami otthon volt, a foltozott szvetterek, a kettőből összegépelt s az enyészettől oly ravaszul
megmentett törülközők, lepedők mind eltűntek. Iza csak azt csomagolta be, ami tökéletesen
ép volt. Edényt, porcelánt nem látott, Iza azt mondta, a lábasokkal nem lehetett mit kezdeni,
majd mindegyiknek volt valami csepp zománchibája, csoda, hogy nem kaptak
vakbélgyulladást már régen, itt vannak helyettük az ő jénai edényei, és a fületlen, csorba vagy
repedt csuprokat sem hozta fel, minek, mikor itt van ép. A gyúródeszka? Nála a
konyhakredenc műanyag tetején gyúrnak, az hőálló, a vizet is jól tűri, és a húsdarálót kár lett
volna cipelni, mikor neki van háztartási robotgépe. A vitrin porfogóit is Antal örökölte, a
diribdarab porceláncipőt meg a farkatlan egeret, de a három hibátlan altwien figurát elhozta,
ugye, hogy jól mutatnak azon a kis polcon. A pásztorfiú nem jött, annak el volt törve a nyaka,
rémes a törött vitrinfigura, olyan elszomorító, azt nem kell tartani.

Mikor aztán végre magára hagyta, s azt kívánta, legyen nagyon boldog ezek között a
falak között, az öregasszony odabotorkált Vince nagyszékéhez, melynek huzatát annyi
gonddal stoppolgatta mindig s leült. A szék már csak alakjának szép vonalával emlékeztetett
 37

önmagára, új, szürke-kék csíkos huzata megfiatalította, valahogy hetykévé vált tőle. Minden
eltűnt, amit a hajdani szegénységtől oly elmésen, oly ki nem fogyó leleményességgel
megmentett, nem maradt tanúja, milyen könnyedén, mennyi fantáziával ellenállt a pusztító
időnek. Szobája szép volt, s ha reálisan mérlegelte, éreznie kellett, nincs szüksége többre,
mint amit ott talált, Iza pótolta is, amit kidobott, vadonatúj törülközők tarkálltak a polcon, új
fehérnemű, nejlontasakban. Iszonyú élmény volt.

Az első éjjel azzal telt el, hogy számba vette: mi tűnt el körüle. Ágya a régi volt, csak
éppen nem a finoman megstoppolt, pókhálóvá vékonyult, negyvenkilenc éves huzat
éktelenkedett a párnán, hanem új, s Iza kicserélte a paplanát is. Nem restellt ceruzát keresni,
hogy összeírhassa, mi nem költözött fel vele Pestre. Míg papírért kutatott, kezébe akadt a
táskájában a dorozsi cédula, amelyre a lakásukat tervezte; nézte az együgyű félköröket,
kockajeleket, és sírt.

Persze itt nem éltek volna meg Vince szobanövényei. Nincs az a virág, a kaktuszok
kivételével, mely megmaradna a radiátor ontotta gyilkos hőségben. Bár így is el kellett volna
hozni őket, az is valami elfoglaltság, bajlódni a beteg növényekkel, ide tenni-oda tenni, helyet
keresni neki. És Kapitány! Kapitány, az utolsó élőlény, aki még meg tudta nevettetni Vincét
azon a napon, amelyen kivitték a klinikára, Kapitány, aki érthetetlen módon ellopott egy
zsebkendőt, és inalt ki vele az udvarra.

Zsebkendőt is kapott Izától, két tucatot. A régiek eltűntek, majdnem mindnek volt
valami kis szépséghibája.

Ült a nagy székben, igyekezett csendesen sírni, félt, hogy amilyen vékonynak látszanak
ezek a falak, Iza meghallja, bejön, s fejére olvassa, milyen hálátlan. Egyébként az. A lány
megmondta, hogy eladja a házat és minden felesleges holmit, az ő hibája, hogy nem gondolta
át, mi mindent el kell adni ahhoz, hogy egy berendezés egységes, bőségre valló és mutatós
legyen. Iza mindig csúfolta őket otthon, hogy minden helyiségük bútorraktár, és mikor senki
se pipál, minek őrizgetik a dohányszitát. Igaza van, megint csak igaza, csak éppen az
öregekhez hozzánőttek a tárgyak, és sokkal többet jelentenek számukra, mint a fiatalnak.

Próbált arra gondolni, mennyi pénze lett hirtelen, de öröm helyett valami heves szégyen
fogta el: így érezhette magát Júdás, mikor megkapta az ezüstpénzeket. Mintha eladta volna a
hozzátartozóit, legjobb barátait! Mit csináljon ezzel a sok pénzzel?

Csak sírt, és írta fel, mi került veszendőbe, mi jutott más gazdához. Egy-egy tárgy
később jutott eszébe, utólag jegyezte be, másról meg azt hitte, eltűnt, s aztán ki kellett húznia
a listájáról; majdnem felsikoltott megkönnyebbülésében, mikor látta, hogy a zsebkendőtartó
selyemdoboz mégis megvan, megtapogatta. A vekker is fent volt, most már Budapesten
hirdette az időt; és nem tűnt el a kosaras kislány képe sem, megint az ágy fölé akasztotta Iza.
Minden megvolt, ami kellett a kényelemhez, mégis azt érezte: kirabolták.

Sírt, jegyezgetett, fájó szemmel, vaksin, és közben érezte: Iza elképzelhetetlenül,

meghökkentően jó hozzá, s valami naiv áhítattal arra is gondolt, hogy volt valami régi nép,
amely a holtakkal együtt temette el a tárgyait, s talán az eltűnt holmik, közös életük tanúi,
Vincét kísérték, neki jutottak búcsúzóul és kíséretül. Ekkor megcsendesültek a könnyei, mert
Vincétől nem sajnált semmit.
 38

Úgy látta, másképpen virrad Pesten, mint otthon, s valahogy nincs nagy különbség
hajnal meg éjszaka között; csak épp hogy egyszerre világos lett az ég megint, s az utcáról
erősebben felhangzott a forgalom, amely csak pár órára halkult valamicskét. Időbe telt, míg
rájött, miért olyan irreális itt a virradat. Gica kakasa mindig fél háromkor kezdte rá, mikor
még sehol se volt a fény; Vince mondta is, hogy siet az órája. Megint sírt egy sort Gica
kakasán, s azon, hogy Vince nincs.

Akkor aludt el, mikor hallotta, hogy Iza felkel. Iza hatkor kezdte zubogtatni a
fürdőszoba csapját, s oly biztonságos volt jelenléte, járása-kelése, apró zajai, hogy ettől végre
engedett benne a feszültség, és elszenderedett néhány órára. Iza szabadságának utolsó napja
volt: együtt töltötték reggeltől estig. Még sétálni is voltak, az öregasszony megkívánt egy
perecet, Iza vett neki, elmajszolta a Nemzeti előtt, s a Corvinban megebédeltek. Ámulva,
tisztelettel, egy kicsit félve nézte a különös nagyvárost, ahová került, s azon tűnődött, mért
annyira más, mint amilyennek ő emlékezett rá, és azon is törte a fejét, mivel töltse ki a napjait,
és hogy tudna legjobban segíteni Izának, aki olyan jó hozzá, mintha nem a lánya, az anyja
lenne. Az öregasszony már sejtette, hogy az, amit otthon eltervezett, talán nem is olyan
egyszerű dolog; nehéz lesz megtalálni a módot, miképp könnyíthet valamit a lány életén, mert
Iza láthatólag ugyanezt tette fel magában, s két kézzel viszonozza a gyerekkori gondoskodást.

Tudta Izától, hogy háztartását Teréz vezeti – ma éppen elkéredzett, húzzák a fogát –, a
lány megnyugtatta, hogy kitűnő teremtés, nem fog gondot okozni neki, de ezt egy percig se
vette komolyan, Vince kényszernyugdíjazásáig mindig volt segítsége, s úgy emlékezett, akkor
ment igazán jól a munka, ha a cselédlány sarkában volt, s Emma néni is azt tanította, muszáj
ellenőrizni a szakácsnőt, hogy kísértésbe ne essék. Úgy határozott, Teréz ellenőrzésének
gondját vállalja át Izától. A takarítást ugyan ráhagyja, ha igazán tiszta – ez majd később derül
ki, eleinte mindenki jól dolgozik –, de főzni ő fog. Világéletében kitűnően főzött, Teréz csak
gyújtson be a spórba vagy a gáz alá, aztán menjen le bevásárolni. Az öregasszony szombat
reggel lement a Körútra, keresett egy papírkereskedést, és vett egy konyhakönyvnek való
füzetet, amelyben majd a kiadásait vezeti. Iza persze nem érhetett rá erre, azt mondta, Teréz
mindig csak a vásárlás végösszegét szokta közölni vele, nem részletez semmit, de Teréz
abszolút megbízható, és még ha nem az volna is, kinek jut ideje arra, hogy drága perceket
vesztegessen egy köteg petrezselyem miatt.

Hát ez ezentúl másképp lesz. Iza keservesen szerzett pénzén ne vegyen házat az a
Teréz. Nemcsak a spórolásról van itt szó meg a rendről, de Iza sovány, ő majd meghizlalja.
Emlékszik rá, mennyire szerette kicsi korában a káposztát. Nem evett ez igazán jót, amióta
elköltözött tőlük, milyen lehet az az üzemi koszt a rendelőintézetben, s milyen lehet, amit ez a
Teréz főz neki. Ha jól meggondolja, voltaképpen évek óta nem jutott már valódi ételhez, ha
hazament hozzájuk, sosem evett velük, a szállodába járt étkezni, sose tűrte, hogy nagy ebédet
készítsen, fáradjon miatta.

Teréz tíz után jött, ez mindjárt rossz volt kezdetnek, ő fél kilencre várta. Az asszony
bemutatkozott neki, kezet rázott vele, bejelentette, hogy az ő szobájával kezdi a takarítást,
hogy minél hamarabb lepihenhessen – míg elkészül, olvasson vagy nyissa ki a rádiót.

Teréz úgy beszélt vele, mint egy egyenrangú féllel, óriási, barna kontya volt, bordó
kabátja, s ahogy lerakta a holmiját, kivett a faliszekrényből valami nadrágos munkaruha félét,
amelyről később kiderült, hogy az övé és belebújt. Kirámolt a szatyrából; a csarnokból jött,
már megvásárolt.
 39

Az öregasszony közölte vele, hogy ezentúl ő fog főzni.

Teréz csak nézett rá. Barna szeme volt, szinte pupilla nélkülien sötét. Az öregasszony
úgy látta, mintha csúfolná a tekintetével. Teréz azt mondta, ma még hagyja rá a munkát, mert
így egyeztek meg Izával, holnaptól fogva aztán főzzön, ha tetszik, csak legyen szíves, döntse
el még ma, mit vásároljon, hogy ne kelljen holnap külön visszamennie miatta. Fogta a seprűt,
kinyitotta a rádiót. Az öregasszony azonnal felállt, elzárta, azt mondta Teréznek, gyász van a
házban, nem lehet rádiózni. Teréz csodálkozva ránézett, vállat vont, azt mondta, ahogy
kívánja, aztán kiment. Nem volt kellemes cseléd. Egyáltalán: nem is olyan volt, mint egy
cseléd.

Persze nem ült meg ott, ahol Teréz helyet mutatott neki, hanem a nyomában járt, nézte,
mit csinál, figyelmeztette, ha úgy látta, elnagyol valamit. Teréz egyre kurtábban
válaszolgatott, végül egyáltalán nem. Az öregasszony fáradt és diadalmas volt, mikor végre
elment, úgy érezte, értelme és fontossága van annak, hogy Pestre költözött és átvette az
irányítást. Most még elvesztett bútorai, szétszórt holmija se foglalkoztatta. Büszkén ebédelt, s
magában fitymálta Teréz főztjét, csak szája van annak a nőnek, igazi ízt nem tud adni
semminek, ezek olyan gyomorbajos ételek. És a végén még nem átallott becsukózni a
fürdőszobába! Oda is utána ment volna, de nem engedte a zár. Azért persze tudta, mit csinál,
hallotta, hogy zuhog a víz. Volt képe megfürödni az Iza kádjában!

– Kérlek, anyám, ne ugrasd Terézt! – mondta délután Iza valami szokatlan

szigorúsággal, amely megriasztotta. – Nagyon kérlek, ne ingereld! Persze hogy fürdik, hál’
istennek, hogy fürdik, rendkívül tiszta. Jobban szeretnéd, ha mocskos volna? Itt fürdik, mert
itt dolgozik, nem szeret ételszagúan az utcára menni.

Érthetetlen logika volt, de el kellett fogadnia. Arról még nem számolt be, hogy ezentúl
ő főz majd, ezt meglepetésnek szánta, s kicsit kísérletnek is, ugyan mikor veszi észre majd a
lány, hogy minden igazi lett, otthoni étel. A szakácskönyv szerencsére nem tűnt el a házból,
csak a polc volt új, amelyre Iza a könyveit felrakta. Először majd káposztáshúst csinál, hadd
örüljön a lány.

Iza nem örült. Mikor belépett, már szimatolt, azt mondta, ételszag van, betölti az egész
lakást, mi üthetett Terézbe, aki tudja, hogy nem tűri a káposztát. Ezen felháborodott.
Emlékeztette a lányt, mennyit nevettek rajta gyerekkorában, mikor csak úgy falta, főve,
nyersen, ahogy adták, Káposztamatyinak hívták miatta, ezt is elfelejtette? – Hol van az már,
szívem – legyintett Iza –, azóta volt egy és más, világháború, ostrom, hol van már az én régi
gyomrom meg a szegény Káposztamatyi! Mondd meg Teréznek, ne vezessen be újításokat,
főzze azt, amit megbeszéltünk!

Majdnem egy hét telt bele, míg Iza rájött, hogy az anyja főz, és nem Teréz. Teréztől
tudta meg, aki egy délután megvárta a rendelőintézetben, s kijelentette, hogy ha a mama abba
nem hagyja a konyhában való sürgést, kénytelen lesz más munkahely után nézni. A mama
folyton égve felejti a villanytűzhelyt, vagy más főzőlapot állít be, mint amire az ételt teszi, a
platnik összeégnek, minden füstös, büdös. A villanyszámláért nem felel, a sütőt ma is befűtve
találta, nem volt benne semmi. A mama nem bízik a frizsiderben, azt mondja, nincs benne
igazi jég, az ételmaradékokat lábasba gyűjti, s estére kirakja az erkélyre, minden ki van
lötykölve, és folyton külön kell súrolni utána. Mikor figyelmeztette, hogy ne csorgassa tele a
kondéraival az erkélyt, szobája ablakpárkányára rakta ki a lábast, ha majd lesodorja a szél
valaki fejére, nem tudja, mi lesz. A mama egyébként minden ételt kétszer főz meg, a
 40

maradékot másnap felhasználja. Ki vállalja a felelősséget, ha egyszer gyomormérgezése lesz

valakinek?

Iza riadtan csendesítette, megpróbálta megértetni vele, hogy máról holnapra nem várhat
csodát egy vidéki öregasszonytól, aki egy régimódi házban élt, és még a kenyérpirítást se
tudta másképp elképzelni, csak villával. Teréz nem csillapult, Teréz torkig volt az
öregasszonnyal, most már azt is elmondta, amit eredetileg nem akart, hogy a mama
gyanakodva nézi a szatyrát, mikor munka végeztével távozni akar, s váratlanul,
rajtaütésszerűen utánamegy a konyhába, a kávés meg cukros bádogdobozok tetejét emelgeti,
nézi, nem lop-e. Ehhez ő nincs hozzászokva.

Teréz fél éve dolgozott Izánál, varázslatosan gyors volt, tökéletesen megbízható,
rendkívül intelligens. A lány hónapokig kísérletezett, míg végre megfelelő segítséget kapott,
Teréz mintaszerűen vezette a telefonhívások listáját, és szenvedélyből dolgozott, nem
muszájból. Teréz viszonylag fiatalon özvegyen maradt, s annyi nyugdíjjal, hogy valahogy
megélhetett volna belőle, de abszurdnak érezte, hogy csak a maga körül adódó munkát lássa
el holtig, Izát szerette, évek óta ismerték egymást, Iza gyógyította ki valami ízületi
gyulladásból.

Este, mikor hazaért – már az előszobában érződött, hogy az öregasszony babot főzött,
súlyos, édes szag vette be magát a falak közé –, bement az anyjához, és megkérte, legyen
tekintettel Teréz kívánságaira.

Az öregasszony ott ült a nagyszékben, arca sötétben, a lámpafény a baljára hullt,

melyen ott villogott egy kisebb meg egy nagyobb, nem az ő ujjára méretezett aranygyűrű: a
Vince jegygyűrűje meg a magáé.

– Teréznek főznie kell, anyám – mondta Iza. – Benne van a bérében. Teréz főz neked
ebédet, kettőnknek vacsorát, bevásárol, tejet hoz fel, felforralja. Így egyeztem meg vele. Az
egész háztartást Teréz vezeti. Csak nem hiszed, hogy dolgozni hoztalak fel Pestre?

Az öregasszony hallgatott. Ebben a percben oly naivnak érezte az érveit, oly törpének a
mellett a vád mellett, hogy Terézt idegesíti, hogy nem mert megszólalni. Mondja azt, hogy
meg akarta hizlalni? Mondja, hogy ő szeretne gondoskodni róla, hogy jólesik, ha elláthatja,
kitalálhatja a kívánságait? Vagy azt, hogy világéletében dolgozott, hogy szereti a munkát, és
szeretné valami módon azt is kifejezni, milyen hálás neki, hogy nem hagyta egyedül? Nem
szólt.

– Öreg vagy már, szívem, nem kell mindig dolgoznod valamit. Pihenj!

– Mit csináljak egész nap? – kérdezte az öregasszony.

Iza azt mondta, sétáljon, most már itt a tavasz. Menjen le a Körútra, üljön ki valamelyik
térre, nézze a forgalmat, a játszó gyerekeket. Legokosabb volna, ha valahová a zöldbe járna
ki, lassanként majd csak megtanul tájékozódni. A Városligetben, a Hűvösvölgyben, de akár a
Krisztina téren vagy a Vérmezőn is remek a levegő, s egyik helyre se nehéz eljutni. Nagyon
jót tesz, ha szemlélődik, napozik. Délután aztán maradjon otthon, olvasgasson,
kézimunkázzék, kártyázhatik is, rakja a pasziánszt, a harmadik házban mozi van, oda is
eljárhat.
 41

Az öregasszony ruhája kelméjét bámulta. Mozi, míg a gyász le nem telt,

elképzelhetetlen ajánlat volt. Szerette volna megmondani Izának, hogy nem lát jól, és hogy ő
valahogy úgy képzelte Dorozson, Iza majd felolvas neki régi regényeket meg az újságot, mint
Vince tette mindig vacsora után. Egy hét is elég volt arra, hogy érezze: nem kérhet ilyesmit.
Izának nincsenek szabad órái, fáradtan jön haza estefelé, megfürdik, zenét hallgat, eszik
valamit, aztán lefekszik vagy elrohan. Izának bizonyára van valakije, mert egy férfihang
rendszeresen keresi telefonon, és nem valószínű, hogy esténként egyedül járna el.

– És a maradékok – mondta Iza –, a maradékokat dobd ki, drágám. Ha valami nagyon

finom megmarad, valami ép étel, azt rakd be a hűtőszekrénybe, a hulladékot meg dobd ki, ne
dugdosd a párkányokon.

Szépen kérte, türelmesen, szeretettel.

– Spórolni szeretnék neked – mondta az öregasszony.

Iza elnevette magát.

– Nincs nekünk arra szükségünk, szívem. Eleget keresek. És különben is utálok

másnapos ételt enni.

„Ezt se tudom megmagyarázni” – gondolta az öregasszony. Hiányzik a kifejezés

lehetősége, amellyel megértethetné vele, mennyire tiszteli őt, milyen jó sáfárja igyekszik
lenni, hogy vigyáz a házára, hogy iparkodik megtartani, szaporítani, amit olyan nehéz
munkával keres.

– Itt nincs kutya, nincs disznó, anyám. Minek eltenni a maradékokat?

– Jár ide koldus? – kérdezte az öregasszony. Szeme ártatlan volt, tudakoló, szelíden
kék. Vince azon a bizonyos megyebálon a szemébe szeretett bele, szép, becsületes, tiszta
szemébe.

Iza elnevette magát megint. Azt mondta, nem, és ha egyszer is körülnéz otthon a
városban, ott is láthatta volna, hogy nincs semerre. Csak nem képzeli, hogy
ezerkilencszázhatvanban akad olyan ember, aki házról házra jár egy tál levesért?

Másnaptól kezdve kiöntötte a maradékokat, és átadta a főzést Teréznek. Attól fogva

kitért az útjából. Teréz, becsületére legyen mondva, nem élt vissza a diadalával, sőt
gyöngédebb volt hozzá, mint Izához. Mióta az öregasszony tudta, hol a helye, lehetett
szeretni; Teréz nyalánkságokkal tömte, leste a kívánságait, rontotta volna, mint egy gyereket.
Az öregasszony utálta, rá se bírt nézni, mikor elment, mindig hosszan szellőztetett utána.
Teréz rabló volt, ellopott egy részt a munkájából.

Odahaza volt teregetőpadlása, nem ismerte a fregolit, aztán rájött a kezelésére,

szemérmesen örült, milyen kényelmesen ki lehet itt mosni a fehérneműjét. A vizet a
villanytűzhelyen forralta mindig, a boyler melegcsapját félt kinyitni, azt mondta, zizeg, és félt
a robbanástól. Maga lötykölte ki mindenét, mikor Teréz már nem volt a házban, megtalálta a
fürdőszobafalba süllyesztett szennyesládát is Iza holmijával, lecsapott a finom ingekre,
kombinékra, gonddal, szeretettel kimosta azokat is. A teregetés már nehezebben ment, nem
érte fel a fregolit. Nem lett volna szabad, hogy Iza eladja a hokedlit is, ha az most itt van,
 42

lenne mire állnia, nem billegne ezen a vaslábú, érthetetlen konyhaszéken. Eddig Teréz szokta
elvinni a mosnivalót, kofferben, mert Teréz otthon szeretett mosni-vasalni, s kofferban is
hozta vissza a friss ruhát egy hét múlva. Külön pénzt kapott érte, ezentúl majd nem kell
fizetniök azért sem.

Iza, mikor megjött, csak összecsapta a kezét. Oly ideges és szomorú lett a csepegő,
gyenge kézzel kicsavart ruhák alatt a nedves mozaikpadlón, hogy az öregasszony arcáról
eltűnt a várakozó és dicséretet remélő mosoly.

– A te vérnyomásoddal, szívem! – mondta Iza. – És egyáltalán! Gyűlölöm, ha a

nyakamba csorog a víz. A házban van szárító, lenn az óvóhely mellett, de nekem egyszerűbb,
ha Teréz elviszi a ruhát. Még kismosást se hagyok csinálni itthon, mit járjunk a
fürdőszobában pocsolyában.

Megcsókolta anyja kezét, arcát is, egy pillanatig a pulzusán hagyta az ujját. Erős,
szabályos volt a vérlökés, nem ártott meg a mosás szerencsére. Iza kiment a konyhába
vacsorát melegíteni, az öregasszony meg leengedte a fregolit, lekapkodta a maga fehérneműit,
a bundanadrágokat, flanelingeket, legalább azok ne csöpögjenek az Iza fejére. Ráteregette
őket a szobájában a radiátorra, s forgatta, darabonként, oda ne süljenek. Minden meglepően
hamar megszáradt, mintha valami láthatatlan, forró száj lehelgette volna őket alulról.
Kisimította, szekrénybe dugta a holmiját, aztán csak állt és nézett le a Körútra. Vakító,
villámfényhez hasonló kék izzás káprázott a szeméig, fémálarcos, nagy kesztyűs emberek
hajlongtak a sínek között, szikraeső hullt. Olyan volt, mint a tűz, de mégse tűz volt, valami
más! „Pesti tűz” – gondolta az öregasszony. Tanácstalan volt, ijedt, szomorú!

Még kísérletezett valamivel.

Iza rengeteg kávét ivott, akár maga volt otthon, akár vendégek jöttek hozzá, lépten-
nyomon bedugta a konnektorba kávéfőző masinája zsinórját. Sokszor elgondolta, milyen
kellemetlen lehet fel-felugrálnia a lánynak, ha vendég van nála, vigyázni, mikor csepeg,
meddig csepeg a kávé, mert buta kávéfőzője volt Izának, az is valami gép. Ők otthon fiatal
korukban török kávét ittak, Vince nagyon dicsérte.

A férfi – alighanem az, aki naponta felhívta Izát – talán harmadszor jött fel hozzájuk,
mikor meglepte őket a kávéval. Várt egy negyedórát a vendég érkezése után, tudta a maga
háziasszonyi múltjából, hogy azonnal még nem illik nekilátni a kínálásnak, eleinte csak
cigarettázik, beszélget az ember. Délelőtt lenn járt a Körúton, kezdte lassanként megismerni a
házuk körüli boltokat, s vett egy rézlombikot, a mellettük levő Bizományiban, meg talált egy
spirituszos gyorsfőzőt, aminek rendkívül megörült. Ha nem hagyta volna Iza ezt is lenn, most
nem kellene vennie ezt sem, mert volt neki egy ilyen jó kis spirituszos főzője otthon, azon
tüzesítette a kolmizó vasat, mikor az a divat járta, azon melegítette a tejet is a baba Izának, a
kamillateát, ha a foguk fájt. Az új szerzemény éppoly ügyes készség volt, a háztartási boltban
vett hozzá spirituszt, rég nem volt ilyen elégedett már, mint amikor hazaérkezett.

Ahogy meghallotta a vendég csengetését, kimérte a török főzőbe a két kanál kávét, nem
spórolt vele, inkább többet tett, mint kellene, s dúdolt, piros arccal, míg megfőzte. Soha eddig
nem látott Iza vendégei közül egyet sem, itt Pesten olyan képtelen időpontokban járnak
vizitelni az emberek, kilenc után, tíz felé, mikor ő már ágyban van, épp csak hogy hallja
belépni őket, távozni már nem is, mert akkor már alszik. Dünnyögött örömében, hogy sikerült
úrrá lennie álmosságán, és megfőzhette a kávét Iza helyett. Ezentúl mindig fennmarad, nem
 43

kell az öregeknek annyi alvás. Ennyit igazán megtehet Izáért. Ha nincs vendég, csak maga
kívánja meg, akkor is ő főzi a lánynak ezentúl mindenkor.

A konyhakredencben már eligazodott, tálcára tett két furcsa formájú cserépbögrét.

(Ugyan mért nem volt jó az ő porcelánja, amelyen kis lóherék voltak, aranyszegény, ma sem
érti, mivel szebb ez a két vastag, lila csésze?) Könyökével benyitotta Iza ajtaját. Tálcája
közepén ott párolgott a kávé. A mokkacukrot kistányéron vitte, nem találta kinn a cukortartót.

Iza felállt, mikor belépett. A férfi is felállt. Az öregasszony ragyogva állt a küszöbön.

– Ez Domokos, anyám – mondta Iza.

A férfi kezet csókolt neki, ennek nagyon örült. Jó érzés volt, hogy olyan valaki jár
Izához, aki tudja az illemet. A lány oldalra pillantott, a konnektor felé, még nem volt
bekapcsolva a maga kávéfőzője.

– Hoztam egy kis kávét!

– Nagyon kedves vagy. Köszönöm.

Az öregasszony leült, összefonta a kezét, várt. Nem szólt senki. Jó, jó, érti ő, hogy
maguk szeretnének lenni, nem is marad itt, csak azt várja meg, míg belekortyolnak a
kávéjába, s Iza arca valahogy érzékelteti, hogy hálás és boldog, amiért helyébe hozott
mindent.

Iza kitöltötte a kávét, cukrot tett magának, a férfi keserűn itta. Kihörpölték, aztán Iza
hirtelen összekapkodott mindent, és kirohant a tálcával a konyhába. „Micsoda néma gavallér
– gondolta az öregasszony. – Nem szép, de nem is rút. Vajon mi a foglalkozása?” Kicsit
csalódott volt, mert nem sok dicséretet kapott, Iza egyáltalán nem szólt semmit, csak a férfi
nézett rá, és mondta, nagyon finom volt a kávéja.

Elköszönt tőlük, nagyon elégedett volt magával. A szobájában darált még egy kis kávét,
mindent elkészített a másnapi főzéshez. A spirituszt is betöltötte, aztán lefeküdt. A vendég
nem maradt túl soká, még ébren volt, mikor hallotta, hogy elmegy. Ahogy az ajtó becsukódott
az előszobában, Iza benyitott hozzá.

Most jön és megköszöni. Mindig hálás gyerek volt.

Iza nem ült nála, csak néhány percig, s távoztában el is oltotta a villanyt, hogy most már
aludjék. Ám az öregasszony nem aludt, feküdt a sötétben, tépdeste a párna csücskeit. A kávé
spirituszszagú volt, minden csupa spirituszszag, Iza nagyon szépen megkérte, ne fárassza
magát máskor. A kávéfőzés semmi, ő szívesen csinálja, egész nap reumás végtagokat próbál
rendbe hozni, jólesik valami másfajta pepecselés. Kedves ötlet volt, köszöni szépen, de
többször nem kér. És a spirituszt legyen szíves kiönteni, mert nem lehet a szagától
megmaradni a lakásban.

Az este villogó volt, mint mindig itt, a Körút felett, fényreklámok hunyorgattak,
zörömbölt a villamos. Nézett maga elé.
 44

Holnap kiönti a spirituszt, pedig olyan igazi lángja volt, mint egy kis vaskályhának.
Ebben a lakásban nincs élő tűz, csak csupa áram. Persze a spiritusz büdös. A szaglása is
romolhatik, mióta vénül, mert ő nem vette észre.

Ettől fogva nemigen próbálkozott már többé semmivel.

III

Soha életében nem volt ennyi ideje.

Mióta csak megvolt, mindig kitöltötték a tennivalók a napját, estére nem kellett ringatás.
Fiatalasszony korában hiába volt mellette segítség, egyre kinn sürgött a konyhában, vagy
maga is nekiállt főzni, takarítani: Emma néni – hajdan – folyton ugratta, mámor volt, esztelen
gyönyörűség, hogy a maga portáján van végre, ahol akkor takarítanak, amikor ő rendeli, és
mindenféle hasznos tevékenykedés indult meg a szavára. Amikor Vince elvesztette az állását,
és ő cseléd nélkül maradt, rázúdult minden, a gyerekkel való bajlódás is. Öregkorára úgy
beleszokott már, hogy maga intézzen mindent maguk körül, hogy Vince rehabilitációja után is
csak a legnehezebb munkák elvégzésére fogadott valakit: fát már nem hordott fel, nem állt
oda ágyneműt mosni, és a nagytakarításnál inkább csak vezényelt.

Vince, míg ép volt, segített neki, Vince sose választotta szét az életet asszonyi és férfi
tennivalókra, és Antal is segített, pedig az orvos volt, nem nyugdíjas, mint Vince. Antal azt
mondta, őt pihenteti a házimunka, még a padra is feljárt teregetni, sokkal szebben,
egyenletesebben kifeszítette a száradnivalót, mint Mála, aki mosni járt hozzájuk.

Az öregasszony is szerette a háztartással járó vesződést, egy-egy jóízű ebéd vagy

megtakarítással végzett hónap után mindig diadalt érzett, mintha a ház körül láthatatlan
istenkék éltek volna, gonosz istenkék, akiket havonta le kell győzni, mert folyton csak
fondorkodnak, odakozmálják az ételt, eláztatják a téli tüzelőt. Mikor valami hibátlanul
sikerült, úgy érezte, a gonosz istenkék leverten és megszégyenülten elsompolyogtak a ház
körül, s valami barlang fenekén panaszolják egymásnak a kudarcukat. Mióta persze minden
rendbe jött köröttük, Vincét rehabilitálták, s kúriai bírói nyugdíjat állapítottak meg neki, Iza
meg orvos lett, nem lett volna már szükségük az istenkék elleni harcra, több pénzük volt, mint
amire szükségük vagy igényük lett volna, ám az öregasszony megszokta a takarékoskodást a
szűk esztendőkben, s ugyanúgy ravaszkodott, törte a fejét egy forint miatt, mint amikor ez
még valóban problémát jelentett a háztartásban. Vince mindig megdicsérte érte, érezte, hogy
méltányolnia illik azt az ártatlan diadalt, mely egy-egy hónap végén az öregasszony arcán
ragyogott, mikor összecsukta a kockás füzetet, amelybe a kiadásait feljegyezte, s a lepedők
alatt rejtőző, gyerekkori emlékkönyv lapjai közé becsúsztatott valami papírpénzt.

Most nem volt háztartás, beosztás, gondok, ismerős kofákkal való tárgyalás, a piac
gondos megszemlélése, a mérlegelés, megveheti-e valóban a hibátlan almát vagy csak a
másodrendűt. A ruhaneműkért folytatott harc is befejeződött, nem volt már ellenfél, akinek
markai közül ki lehetett ragadni a foszlányokat s egy óvatlan pillanatban, míg nem figyelt rá,
új gallért remekelni valami régi ingre.

Voltaképpen megszűnt minden.

 45

Izát reggeltől késő délutánig nem látta, s ha haza is jött, épp csak hogy beköszönt,
megérdeklődte, hogy érzi magát, aztán sóhajtott, milyen jó, hogy nem kell már idegen arcokat
látnia, itthon lehet, beült a szobájába, olvasott, vendéget várt vagy vendégségbe készülődött,
színházba sietett, zenét hallgatni, néha meg leült az íróasztalhoz, szakkönyveket
tanulmányozott, cédulázott, cikket írt.

Iza minden funkciójához, a pihenéséhez éppúgy, mint a munkájához csend kellett. Az

öregasszony sose szeretett valami nagyon rádiót hallgatni, de ahogy a gyász zenét tiltó első
hat hete eltelt, s ő mindig egyedül volt és munka nélkül, ráfanyalodott, rá is szokott. Valami
keserves és boldogító elégtétellel érezte esténként, hogy éppen abban az időben, amikor a
műsor a legérdekesebb, nem kapcsolja be a rádióját, lemond a szórakozásról, hogy ne zavarja
a lányát. Legalább ebben tehessen a kedvére.

Kimondhatatlanul szeretett volna tenni érte valamit, csak sose volt alkalma rá.

Főztjére, kávéjára nem tartott igényt, arra sem, hogy megossza vele a vendéglátás
gondját, pedig felajánlotta, hogy szívesen összebarátkozik Iza ismerőseivel. A lány
megköszönte, és elhárította az ajánlatot, azt mondta, hozzá mindig olyankor jönnek látogatók,
amikor az öregasszonynak már ágyban a helye. Néhányszor, míg a lány a rendelőintézetben
volt, és Teréz már elment, odasettenkedett az asztalához, kinyitotta a dossziéit; megpróbálta
kitalálni, mivel foglalkozik Iza, s valami ártatlan reménnyel még a szakkönyvek közül is
magával vitt egypárat a szobájába, abban bízva, hátha elleshetne valamit Iza mesterségéből,
nem többet, csak annyit, hogy ha hirtelen valami könyvre vagy folyóiratra volna szüksége,
odavihesse neki, míg dolgozik, ne kelljen azért sem felállnia. Ám Iza könyvei franciák voltak
és oroszok, még a címüket se tudta elolvasni, feljegyzésein is hiába erőltette a szemét, a
jelzéseken, rövidítéseken nem tudott eligazodni. Meg sem említette a lánynak, mit tervezett.

Még csak azokat az apró szolgálatokat sem merte ellátni körülötte már, amelyek
egyszerűek voltak: teli hamutartók kiürítését vagy a szoba rendbe rakását, ha Izát hirtelen
elhívták valamerre; egyszer a kávézaccal meg a csikkekkel együtt egy mokkás kanalat is a
szemétbe szórt, a házmester hozta vissza másnap, s Teréz olyan kommentárral tette le elébe,
hogy félt azontúl kidobni még egy hervadt virágcsokrot is. Egyáltalán, rendkívül félt Teréztől.

Az ablakból a József körútra látott.

Legtöbbször azzal töltötte az időt, hogy odahúzta Vince székét az ablakhoz, bámulta a
járókelőket, az autóbuszok pisze orrát, a lámpajelzéseket, a két házsor közé feszített, hálón
lengő moziplakátokat. Úgy figyelt meg mindent, hogy közben semmi köze nem volt a
látottakhoz, Gicára gondolt, a palástkészítőre, milyen kevés munkája van mostanában, pedig
be szép ipar az övé, nem egyszerű úgy összefogni a palástok redőzetét a vállrészen, hogy
sehol se maradjon felesleges ránc. A lenti utcakép nem mondott neki semmit, hiába nézte.
Néha Teréz rászólt, hogy gyönyörű idő van, menjen levegőre, ilyenkor engedelmesen
felöltözött, lement a Rádai utca sarkáig, a terecskéig, ott leült, nézte a homokozó gyerekeket,
de teljesen valószínűtlennek érezte az egészet, hogy itt jár, üldögél, nézeget – nem látta
értelmét, miért is teszi. Teréz jóakarata, mellyel egészségét őrizte, kárba veszett, mert a séták
alatt beszívott friss levegő előnye nem állt arányban azzal az izgalommal, hogy el kellett
mennie egy keresztutca előtt, amely előtt nem állt közlekedési rendőr, megvárnia a sarkon a
lámpa zöld jelzését, s elbaktatnia a térre, míg mellette villamos száguldott, autók rohantak.
 46

A tér maga viszont elég valószerű volt, főleg a galambok miatt, a galambfalka
valamiképpen Kapitányra emlékeztette, egy idő múltán már morzsát is vitt magával, s azt
képzelte, egy gyűrűs nyakú, kék szemű galamb megszerette őt, mert gyakran odaszállt mellé a
padra.

Más vénasszonyok is sütkéreztek ezen a téren, sőt vénemberek is, Vince formájúak,
nyakukon lötyögött a bőr, s a szokatlanul meleg tavasz ragyogásában is gyapjúsál volt a
torkuk körül. Az öregemberek újságot olvastak, vagy csak ültek, behunyt szemmel a nap felé
fordították a fejüket, és gondolkoztak, mint ő. Lassanként megszokta, megkedvelte a teret.
Még nem volt park rajta, csak az ígérete; kertészek dolgoztak körötte, ágyásokat ástak, s
középen utat építettek; az is szórakozás volt, bámulni a katlant, a rotyogó aszfalt alatt égő
miniatűr máglyát, az egyszerre sárga, egyszerre karmazsinpiros tüzet.

Otthon, a régi városban az öregek a Kossuth-szobor köré jártak sütkérezni, és mindenki

ismerte egymást.

Ő sose tartozott a „nyugdíjas” csoporthoz, mert üldögélt ott a padon nem egy olyan is
szép nyári délelőttökön, aki görbén nézett Vincére azokban a napokban, hát máig nem
köszönt nekik, se Tahy Bellának, se Kovács Tódorkának, senkinek. Voltaképpen itt inkább
össze lehetne barátkozni valakivel, aki ugyanilyen magányosan napozik; ezek sose ismerték
és sose sértették meg Vincét.

Napokig vizsgálgatta az arcokat.

Az öregek, a tér öregjei majdnem mindig ugyanabban az időben érkeztek, amikor a déli
nap teljes fényben ragyogott, és ha tehették, ugyanarra a helyre is ültek le mindig. Lassanként
mindegyiket ismerte már, látta, hogy vannak köztük boldogok, akik kisgyereket pesztrálnak
és barátok, akik zsebsakkal játszanak, perecet esznek, olykor nevetnek is. Volt egy öreg férfi,
akihez a térrel szembeni szerelőműhelyből minden ebédszünetben kijött valaki beszélgetni
vagy tanácsot kérni, olykor rajzokat mutogattak neki meg szerszámokat, tanácskoztak vele.
Férfiakhoz nem mert közeledni, pedig azok voltak fölös számban, de úgy gondolta, ez talán
még az ő korában sem illendő. Csak üldögélt, reménykedve, ebédidőig, várta, csak
megszólítja már valaki. Teréz csak bámult: újabban gyakran elkésett az ebédről.

Sokáig nem történt semmi.

Egyszer aztán csakugyan bekövetkezett, amire várt. Egy öregasszony ereszkedett mellé,
csupa ránc, nyestkoliés öregasszony, aki fiatalosan volt öltözve, magas sarkú cipőt viselt,
arca, körme festett. Odébb húzódott és elszomorodott: lám, mások ápolják magukat. Ő még
csak erre se képes. Sose volt lakk a körmén.

Érezte, hogy az idegen méregeti, habozik: megszólítsa-e. Szinte reszketett az örömtől:

valaki beszélni szeretne vele. „Szólj – mondta magában, mint valami egytagú imát –, szólj!”
Összerezzent a boldogságtól, mikor a vénasszony megkérdezte, nem találja-e, hogy az idén a
sok undok eső után szokatlanul szép tavasz köszöntött rájuk.

Egy félóra múlva mindent elmondott magáról az idegennek, folyt belőle a szó. A másik
szinte közbeszólás nélkül hallgatta, bólogatott, cigarettázott, hol szomorú volt, hol víg,
aszerint, amit tőle hallott. Most, hogy összefoglalta az életét, valahogy megkönnyebbült, a
másik olyan leplezetlen irigységgel nézett rá, olyan áhítattal hallgatta: neki semmi tennivalója
 47

sincs, hogy hirtelen úgy érezte, voltaképpen nincs is semmi baj, csak éppen nem számolt
valamivel olyan messziről, valahogy nem gondolta végig, hogy Izának sosincs ideje semmire,
szüksége sem igen van az ő munkájára, de minden, ami a házában történik vagy nem történik,
a miatta való szerető gondoskodás eredménye. Az ismeretlen öregasszonyt Hildának hívták.
Virág Hildának, s még az is kiderült, hogy nem is laknak messze egymástól, három
háztömbnyire csupán.

Virág Hilda másokkal élt egy szobában, azt mondta, fiatal rokonaival. Hát akkor ne ott
találkozzanak, hanem őnála. Szívesen látja, akár ma délután négykor is, ha alkalmas.
Alkalmas volt. Hazafelé menet először azt tervezte, süt valamit, de aztán letett róla, nem
érdemes megkockáztatni, Teréz észreveszi. Vett egy kis kekszet. Otthon jó étvággyal
megebédelt, csinosította a szobáját, úgy érezte, rendkívül impozáns. Minden bútora szép,
hibátlan, milyen okos volt Iza, hogy csak a tökéletesen épekből állított össze egy szobát –
olyan jó itt körülnézni.

Virág Hilda pontos volt, a kávét, amit kapott, megdicsérte. A családjáról nem akart
beszélni, pedig az öregasszony szerette volna megtudni, kiféle, de aztán abbahagyta a
faggatózást, s hagyta, hogy a vendég arról beszéljen, amiről kedve tartja. Hilda mulatságos
dolgokat tudott a régi Pestről, jól emlékezett nászútjuk évére, az ezerkilencszáztizenegyesre
is, kabaré- és orfeumneveket sorolt fel, melyek közül az egyikben ők is jártak Vincével, csak
szünetben hazamentek, zavartan, pirulva. Virág Hilda dalokat is tudott, és kellemes hangja
volt, ha egy kicsit reszketős is. Hamar árván maradt, csak ennyit mesélt magáról, s úgy élt
minden támasz nélkül. Fiatal rokonai csak magukkal törődnek, egyáltalán nem foglalkoznak
vele, elvárják, hogy cselédmunkát végezzen náluk, minden ellenszolgáltatás nélkül. Még
eddig sose nyert a lottón, pedig be szeretne!

Majdnem pénzt kínált neki, de még idejében meggondolta. Virág Hilda neveket
említett, mikor felsorolta régi ismerőseit, olyan nagy neveket a múltból, hogy az öregasszony
rájött, szó se lehet arról, hogy pénzzel megsértse. Ha a fiatal rokonok ilyen határig nem
törődnek vele, megtalálja ő a módját másképpen, hogy ebben-abban segítsen Virág Hildának.
Milyen kedves teremtés, milyen jól elmulat vele! Megmutatta neki a Vince képét, Iza
gyerekkori fényképeit is. A vendégnek minden nagyon tetszett, önfeledten tapogatta a
radiátort, azt mondta, bár egyszer az életben még olyan lakásba kerülhetne, ahol nem kell
kínlódni a tüzeléssel, milyen isteni meleg van itt. Az öregasszony ártatlan büszkeséggel nézett
körül, úgy érezte, az otthona gyönyörű, és idáig úgy látszik, valami vakság verte meg, ami
nyilván a sok szomorkodás következménye volt – nem tudott tájékozódni új életében.
„Teréz!” – sóhajtott Virág Hilda. Ha neki volna egy ilyen Teréze! De hát abban a házban ő a
Teréz. Rettenetes!

Iza elképedt, mikor hazajött, és meghallotta a nevetgélést. Anyja hangja élénk volt,
csacsogó, valaki meg dúdolt odabenn, egy rendkívül kellemetlen, öreg hang. Lerakta a
kabátját, benyitott.

– A kislányom – ragyogott az öregasszony. – Az én kis orvos lányom. Most jött haza

munkából, fáradt szegény. Ülj le, Izuka!

Iza állt a küszöbön, és nézett Virág Hildára. A vendég motyogott valamit,

felemelkedett. Az öregasszony valahogy rosszul érezte magát. Mért áll fel egy idős hölgy,
mikor egy fiatal a szobába lép? Mert Izáé a lakás? Nem. Valami más miatt. Iza nem ült le,
rendkívül barátságtalan volt, azt mondta, jó napot kíván, aztán sarkon fordult, kiment. A
 48

társalgás elakadt. Virág Hilda hebegett, milyen energikus fiatal nő a lánya, az öregasszonyt
meg ette a szégyen, mert Iza nem energikus volt, hanem sértő. A vendég elköszönt, sokkal
kevésbé volt vidám, mint mikor megjött, és nem hívta meg az öregasszonyt magához, pedig
az reszketett a türelmetlenségtől – erre várt egész délután. Nem zavarták volna őt a fiatal
rokonok, mindig szerette a fiatalokat. Virág Hildához menet nem is kell átmerészkedni a
túloldalra. Milyen alkalmas ismeretség lett volna!

Kiöblögette a csészéket. Sajnos Iza most meglátta, hogy mégsem öntötte ki a spirituszt,
és a gyorsfőzőn csinálta maguknak a kávét, de hát ez az ő szobája, itt, úgy gondolta, lehet
büdös. Ő nem tudja kezelni Iza kávéfőzőjét. A lány nem jött be hozzá vacsoráig, akkor aztán
benyitott a szobájába.

– Hol szedted fel ezt a ribancot? – kérdezte Iza.

Először nem értette a szót, azt hitte, göncről beszél. Iza göncnek hívta a foltozott
szvettereket, más színű szövettel felfrissített pongyolát. Kétszer kellett megkérdezni tőle, s
másodszorra már más szóval, míg megértette, miről érdeklődik, s akkor úgy megijedt és
elszégyellte magát, hogy telefutott a szeme könnyel.

– Hazajövök, és itt kávézol egy vén prostituálttal. Elment az eszed, anyám, micsoda
gondolat? Ez Pest, kétmilliós város, azt hiszed, otthon vagy, vidéken? Hol szedted fel? A
Rádai téren? Mit tudod te, ki ül le melléd? Ő kezdte a társalgást – no képzelem. Egyszer majd
hazahozol egy gyilkost, aki elvágja a torkodat, valami huligánt, aki azt mondja, papnövendék.
Ne ismerkedj az utcán, anyám, és eszedbe ne jusson hazahozni valakit. Ma délutánra
véletlenül nem terveztem semmit, ma éppen csak fáradt voltam, pihenni akartam, de jöhetek
vendéggel, jöhetek munkával is. Itt ül ez a nő és kurjongat, hogy Bob úrfi legény a talpán.
Elképesztő!

A morzsákat, melyeket meggyűjtött a Rádai téri örvös nyakú galambnak, kiszórta az

ablakon, aggódva leskelt le az emeletről, nem jön-e fel a rendőr, aki megbünteti, mert
szemetelt, de nem merte kivinni a konyhába a morzsás zacskót, félt, hogy megszidják,
megkérdezik, mi ez megint, miféle koldus mánia, hogy lesepri a morzsát az abroszról, és
zacskóban tartja. Nem ment többé a térre, csak a mellékutcákon bolyongott, nézegette a
kirakatokat, megpróbálta kitalálni, mit szeretne magának, de nem jutott eszébe semmi. Virág
Hildát látta még egyszer, abból a házból lépett ki, amelynek a számát említette, mikor a
lakásáról beszélt. Szatyorral lépdelt hazafelé, megint irtózatosan ki volt festve, szomorú
szeme alatt karikák. Behúzódott előle egy kapualjba, hogy ne kelljen köszönnie, szégyellte
magát.

A Hildával való kísérlet után félt minden idegentől.

Ha Teréz nem volt a lakásban, nem nyitott ajtót senkinek, a postást sem engedte be. Iza
ajánlott leveleit a házmester hozta fel esténként, s mindig valami megjegyzés kíséretében: ha
a mama ki se mozdul egész nap, mért másokat terhel a posta átvételével. Kikapott miatta, attól
fogva aztán kinézett az ajtó kémlelő nyílásán, kikiabált, hogy a lánya nincs itthon, s aszerint,
hogy a csengető mit akart, közölte, hogy ő nem engedhet be senkit, a kulcsot elvitték, nem
vesz se kefét, se mosóport, se rongyszőnyeget, mert özvegyasszony, nagyon kevés a nyugdíja,
azt se tartja itthon. De még akkor is rosszul érezte magát, ha a látogató már elment, és
egyszer, mikor Iza elutazott víkendre, nem vetkőzött le, hanem ruhástul bújt az ágyba, s azon
töprengett, ha valaki megtámadná, hogy tudna védekezni.
 49

A napok irreális lebegésben surrantak tova.

Reggel meg kellett várnia, míg Iza elkészül a fürdőben, csak aztán vonulhatott be ő,
kapkodott, rohant, hogy ott ne lepje Teréz. Aztán Terézt kellett kiböjtölni a nagy székben
gubbasztva vagy az utcán, aztán Izára kellett várni, Iza bizonytalan érkezéseire, ülni az
ablakban, nézni le a megállóra, azzal a szívszakasztó aggodalommal, mely sose kínozta régi
otthonában, hogy talán elütötte valami, azért késik, ki képzelt el ekkora forgalmat, mint
Pesten. Mikor a lány megjött, ki kellett várnia, mikor a legkevésbé zavaró, ha kimegy a
konyhába vacsorázni, s lehetett reménykedni, hátha Iza aznap többet eszik valamivel;
messziről az se látszott, milyen keveset fogyaszt az a lány, vagy ha fáradt, semmi se kell neki,
csak citromos vizet iszik, bekap egy kis sajtot, almát. Vacsora után azt várta: jön-e már az a
Domokos nevű férfi, aki idejár, s mit árulnak el a neszek, azok a gyér neszek odabentről. Mit
csinálhatnak azok odabenn az Iza szobájában, és talán csak nem az folyik, amire gondol?
Egyszer az is eszébe jutott, minek nevezte Iza Virág Hildát, és elkezdett pityeregni, mert ha
Iza csakugyan úgy van ezzel a Domokossal, akkor voltaképpen Iza se tisztességes lány többé.

A várások közti időszakokat kitöltötték a gondolatok.

Sose tudta, hogy az emlékezés ilyen aktív tevékenységgé válhatik.

Az öregasszony apródonként felmondta magának az életét. Soha nem volt erre ideje. A
felmondott, végiggondolt események valahogy plasztikussá váltak körötte: Kapitány
érkezésének, adoptálásának, szobatisztává nevelésének felidézése például mindig azt a hitet
keltette benne, hogy itt van Kapitány, csak elbújt az ágy alatt, ahová néha otthon is elvonult,
ha Iza lépteit hallotta, Kapitány félt Izától. Felmondta Emma nénit, elkesergett magában
nagynénje gonoszságain, melyek valahogy ennyi idő múltán se koptak; Teréz gyanakodva
nézte, hogy ül, teljes semmittevésben a nagy székben, arcán valami elemezhetetlen mosoly
vagy szomorúság – mi az isten járhat ennek az eszében. Az öregasszony végiggondolta
Endrus elvesztését, Vincével töltött napjait, kiderült, hogy hiába telt el annyi tenger esztendő,
mindenre emlékszik. Nemcsak arra, ami velük történt, hanem a város életére is, a Körút
forgalma felett azon töprengett, hogy kilencszázháromban építettek a kiserdőben egy pavilont,
amelyben minden vasárnap katonazenekar játszott. Teréz kővé vált, mikor meghallott bentről
valami mekegést. Nem ismerte a dalt, az öregasszonynak meg nem volt hangja, Teréz nem
tudta, hogy azt próbálja eldalolni: „Alle miteinander, alle miteinander, grüsst euch Gott!” A
királyné ruháját is felmondta magának az öregasszony, Zita kezében az ibolyacsokrot, melyet
idegesen szagolgatott, s mely bizonyosan tele volt locsolva fertőtlenítőszerrel. A király és a
királyné akkor jártak a városban, mikor a spanyoljárvány volt, akkor halt meg Kubek Dórika
meg Inárcs Aurél is. Ő leghátul állt a hölgyek sorában, csak azért is elment, hogy Emma nénit
bosszantsa: pedig Vince úgy kérte, ne tegye. Ez volt az egyetlen, ami miatt valaha komolyan
összeveszett Vincével, aki ki se mozdult hazulról, a bíróságon azt mondta, beteg, könnyű
spanyolja van. Otthon Dickenst olvasott, még arra is emlékszik, hogy a Dombey és fiá-t, és azt
mondta, nem érdekli a király, inkább olvas.

Önmagát is felmondta néha, és naiv büszkeséggel érezte, hogy mindig megtette a

kötelességét. Látta magát a mosóteknőnél, november elsejei kivilágításkor az Endrus sírjánál,
kalácsot sütni, társaságban, mint fiatal lányt, Vince betegágyánál, a megyebálon, és az első
egérhullával, amelyet fiatalasszony otthonában olyan méltóságteljesen piszkált ki a fogóból,
szimbólumaként annak, hogy saját kamarája van, a kamarában liszt, amihez egér is tartozik.

Legtöbbször Izát mondta fel magának, többször, mint Vincét.

 50

Azt az Izát, aki még a világon se volt, de szünet nélkül émelyítette, akivel szinte folyton
rosszul volt terhesen. És a kisgyereket, a nagy szemű, komoly kislányt, akit mindig tévedésből
büntettek meg, aki nekiment a szomszédnak az apja védelmében, s mint valami csepp bölcs,
okosakat mondott, prédikált nekik. Felmondta a gimnazistát, akit sose kellett munkára
biztatni, sem arra, hogy segítsen a háztartásban, az érettségizőt, Iza lángot vető szemét,
amikor megtudta, hogy elutasították a felvételi kérvényét az egyetemen. Akkor már két éve
folyt a háború. Isten bocsássa meg, azon este görbén nézett Vincére, mert miatta volt a
huzavona, miatta nem akarták felvenni a lányt, míg Dekker el nem kezdett az érdekében
kiabálni.

Jó gyerek volt, ismételgették a gondolatai. Jó gyerek volt, hűséges, eszes, szorgalmas.

Tudott valamit a világról, amit ő maga sem ért. Gyerekkorában beteges volt, sokat kellett
virrasztani mellette, első elemiben, érthetetlen módon, nehezen tanult meg olvasni, hány
délután gyakorolta vele, mikor meg gimnáziumba került, éjjelente a lánykori ruháit alakítgatta
át a számára, hogy szépen járathassa szegényen is. Egyszer – akkor már egyetemista volt –
rácsapták a villamos ajtaját a kezére, hetekig másolták helyette Vincével a bonctani jegyzetet,
amit vissza kellett adnia annak, akitől kölcsönkapta, de utálatos jegyzet volt, félt tőle.
Felmondta magának Izát, akinek akkor is volt gondja rájuk, mikor férjhez ment, a sután
boldog, morcosan sugárzót, és a némát is, aki elment Pestre, a nyugdíjvisszaszerzőt, a sok
pénzt, amit hazaküldött nekik, ha nem volt is rá szükségük. Felmondta Izát, aki minden
negyedik vasárnap lelátogatott hozzájuk, és átsegítette őket minden nehézségen, az utolsón is,
Vince irgalmas halálán.

Mindennap felmondta magának Izát, aki nem hagyta egyedül a régi otthonban, mindent
elintézett helyette, kivette kezéből a munkát, gondoskodik róla, elhalmozza mindennel. Aztán
hosszan, tanácstalanul, szégyenkezve sírt.

IV

Iza mostanában munkaidő végeztével is bent maradt a rendelőintézetben.

Voltaképpen senki se furcsállotta. Iza szerette a munkáját, nagyobb ambícióval fogott

napi teendőihez, mint bárki más a kollégái közül. Minden panaszt érdeklődéssel hallgatott
végig; míg a beteggel tárgyalt, jegyzeteket készített, s nemcsak a fájós végtagot, rossz ízületet,
magát a pácienst is megpróbálta valamiképpen lokalizálni a világban. Iza hitt abban, hogy a
test egészével kell megismerkednie ahhoz, hogy valami bajt leküzdhessen, s azzal is tisztában
volt, hogy a test és az idegrendszer kapcsolata befolyásolja egy betegség lefolyását. Minden
betege izgalmas megoldandó feladatot jelentett a számára, senki sem állt fel előle azzal az
érzéssel, hogy most aztán rádobták valami futószalagra, még két perc, s egy láthatatlan erő
továbblendíti innen, és recepttel kezében, injekciós kúrán, súlyfürdőn vagy valami elektromos
gép alatt találja magát. Ha valaki Izához került, azonnal megérezte, hogy ez az orvos éppúgy
törődik vele, mintha jól fizető magánbetege volna. Az igazgató azt mondta róla, kitűnő
diagnoszta, csak kicsit pepecsel, s valóban, kevesebb beteget látott el, mint mások az
osztályokon, de nagyobb volt nála a gyógyulási arányszám. A betegek felengedtek a
közelében, volt, aki kínos magánügyeit is rázúdította, Iza nem küldött el senkit anélkül, hogy
meg ne hallgatta volna. Bárdi, legfiatalabb munkatársuk csipkelődő himnuszt költött Izáról
egy karneváli mulatságra, egyszer le is rajzolta őt, tíz pár fület rajzolt neki és számtalan kart,
 51

mint valami orvosi köpenyes Buddhának. Bárdi szerette Izát, csak azért mondott róla olykor
iszonyú trágárságokat, mert szégyellte, hogy annyira tiszteli.

Iza gyakrabban kapott külön jutalmat, mint a többi orvos, ez nem lepte meg,
diákkorában is sűrűn adtak neki ösztöndíjat, muszájból, kelletlenül, szinte az iskola akarata
ellenére. Született jó tanuló volt, mindig lehetett számítani rá. Nem voltak gyönge napjai,
eltékozolt délutánjai, munkaterv szerint készült minden vizsgájára, s valami finnyás, komoly
rend jellemezte. Anyja sokat mulatott rajta, mikor holtfáradtan hazaérkezett az egyetemről, s
ahelyett, hogy evett s lefeküdt volna, elkezdett rakosgatni a lakásban. „Nem volt elég mára?”
– kérdezte az anyja nevetve. „Nem tudok úgy lefeküdni – panaszolta Iza –, hogy nem zártad
el rendesen a vízcsapot, és csak lerúgtad a cipőd a fürdőszobában.” Ha megígért valamit,
gyerekkorában is úgy lehetett építeni a szavára, mintha felnőtt volna. A Vincéjére nem.

Vince számtalanszor megígért valamit, aztán elfeledkezett róla, vagy nem volt pénze
teljesíteni. Ilyenkor gyakran találta Izát a kamarában, a polcok mellé húzódva, ott pityergett
egyedül, s mindannyiszor az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a gyerek nem az elmaradt
ajándékot siratja, hanem erkölcsi érzékét háborítja fel, hogy valaki nem tartotta meg, amit
megfogadott. Bárdi mindig kétségbeesett, ha egy fél évvel valami réges-régen elfelejtett
feladat kiszabása után meglátta Iza statisztikáit, gyönyörű grafikonját az igazgató asztalán, s
hallotta, hogy a jelentések közül megint a Szőcsé érkezett meg elsőnek.

Sose késett el, de az már nem volt rá jellemző, hogy bent maradjon. Ha végzett, s nem
volt túlságosan fáradt, együtt ment el a munkatársaival, beült velük kávézni, sörözni, ha
hívták, olykor sétálni invitált valakit, többnyire egy elvált asszonyt vagy fiatal lányt, Iza sem a
boldog anyákat, sem a harmonikus házasságban élő nőket nem hallgatta szívesen – Antal
emléke még mindig nyers volt.

Újabban, míg matatott, rendezgette a feljegyzéseit, feketét főzött magának, átlapozta az

újságokat, vagy csak ült, firkált egy papírra, a maga módján és lehetőségei között ugyanazt
tette, mint az öregasszony: amire ritkán hagyott időt magának, gondolkozott az életén.

Törte a fejét, mit kezdjen az anyjával.

Iza szerette a szüleit, nemcsak egy gyerek ragaszkodásával, hanem a bajtárs

szenvedélyével is, hamar felfogta, miben s miért más az életük, mint az ismerőseiknek, s meg
volt róla győződve – jobban, mint az anyja! –, hogy Vince lányának lenni nem szégyen,
hanem rang, s Vince felesége boldog lehet, hogy ilyen férje van. Az anyagi nehézségek nem
izgatták, olykor inkább mulatságos volt, hogy gyerekfejjel is segíthetett otthon anyjának
valami megoldhatatlannak látszó csomó kibogozásában. Iza meg volt róla győződve, hogy
világképének kialakítója a politikailag teljesen öntudatlan, csupán emberi tisztessége
reflexeivel cselekvő Vince volt, s hogy elvégezhette az egyetemet és diplomás ember lett
belőle, anyja gyakorlati eszének, a szegénységen kifogó furfangjainak köszönhető. Iza,
mihelyt tehette, nekiállt a törlesztésnek, kérés és felszólítás nélkül, természetesen.

Bárdi minden fizetésnapon elsírta, milyen kevés marad neki a félhavi összegből,
amelyet meg kell osztania a „vénasszonnyal” Szalkán, Iza sose mondta senkinek, hogy
támogat valakit, vagy egyáltalán van valami családtagja, a gyermektelenségi adó vagy a
kölcsönjegyzések idején egyszer sem érvelt sem apjával, sem anyjával. Vidéki arcát csak
szülővárosában ismerték, naiv, nem túl okos emberek, az öregasszony és Vince világának
megosztói. Mikor szabadságot kért azzal, hogy apja haldoklik, s a temetés után szeretné
 52

magához költöztetni az anyját, Bárdi, aki átvette a munkáját, nagyon rosszul érezte magát, és
nem ment oda hozzá előre kondoleálni – mi az isten csudáját mondhat az ember ilyenkor.
Arra gondolt, hogy ő ugyan magához nem venné a vénasszonyt, inkább odaadja a
háromnegyed fizetését és ágyra jár.

Antal értesítése azért volt olyan különösen megrázó, mert ismét nem volt benne semmi
pátosz.

A pátosztalanság mindvégig jellemző volt kettőjük viszonyára, szerelmük legizzóbb

időszakában is. Egyszer jöttek keresztül a kiserdőn, valami filmről beszélgettek, aztán Antal
úgy mellesleg megkérdezte, hozzá megy-e feleségül, ő meg azt felelte rá, persze. Ott állt az
erdei úton egy helyi költő emlékműve, csavart oszlopon szomorúan rossz bronzfej, költőibbre
formált szempár, mint amilyen valaha is lehetett valakinek, az alatt álltak meg, hallgattak el
mondat közepén, ott csókolta meg Antal. Fényes nappal volt, kora délután, Dekker
közeledtére rebbentek szét, Dekker mindig gyalog ment át a kiserdőn a villájáig. „Áldás,
békesség” – mondta Dekker, mikor Antal magyarázkodni kezdett, s ment is azonnal tovább. Ő
már tudta, amit Iza akkor még nem, hogy a lány állásügye is rendben van.

Antal csak annyit telefonált: apja ma befejezi, jó volna, ha hazajönne. A gépből lenézve
vasszürkék, olykor meg valószínűtlenül fehérek és gyapjasok voltak a fellegek, mint valami
értelmetlen nyáj. Az öregasszony miatt repült haza azonnal, tudta, hogy apját nem nézi meg
már. Iza nem akart összetörni, elég volt egyszer életében, most különösen szüksége volt az
erejére. Elbúcsúzott ő Vincétől magában már akkor, mikor Dekker kirakta elébe a vizsgálati
leleteket, ő meg az asztallapot nézte, s eltűnődött, milyen gyerekes íróasztala van egy ilyen
nagy tudósnak, naiv íróasztala, sok radírral, színes ceruzával, mintha szabad perceiben
házakat, hóembereket meg huszárokat rajzolna a blokkjára, s a tollak, fényes füzetkék fölé
hajló arcát mosta a könny.

Hogy az öregasszonyt fel kell hoznia magához, afelől sose volt kétsége.

Mikor jövendő lakása tervrajzát elébe tették, Vince viszonylag még egészségesnek
látszott, inkább szokatlanul, túl korán öregnek. Fogta a ceruzát, odébb húzta a falak jelzését,
kisebbre rajzolta a maga két szobáját, hogy egy harmadik helyiség is kisikeredjék az
alapterületen. Valaki előbb-utóbb meghal az öregek közül – gondolta akkor –, a megmaradó
nem élhet odalenn egyedül. Lehetetlen.

„Mindig a hónapok végére ütemezi be a szexuális életét” – gondolta Bárdi, mikor

megfigyelte, hogy Iza minden negyedik szombaton kofferrel jelenik meg, s a déli rendelés
végeztével taxit hív, és a pályaudvarra viteti magát. Utóbb, mikor kiderült, hogy a lány a
szüleit látogatja, megszégyellte magát. Iza, akár az apja, ösztönösen figyelmes volt, számon
tartotta a munkatársai névnapját, előlépését, voltaképpen nem is volt nehéz elképzelni róla,
hogy minden hónap utóján ajándékokkal megrakodva megjelenik valahol vidéken, cseveg,
nevetgél, mint egy kislány, hülye ajándékokat dugdos házikabátok, pongyolák zsebébe.

Iza szexuális élete teljesen másképp folyt, mint Bárdi vagy akárki elképzelhette volna.

Antal emléke évekig nem gyógyult, s a lány nem volt hiú, nem érezte fontosnak, hogy
egy férfi – vagy sok férfi – meggyőzze afelől: a férje bolondul cselekedett, mikor elhagyta.
Iza napjait Pestre való költözködése első idejében teljesen igénybe vette az, hogy megvesse a
lábát a rendelőintézetben, tartós kapcsolatai nem szövődtek, munkatársaival összejárt, de
 53

minden kollégájának felesége volt, a nőtlenek meg valamennyien fiatalabbak nála. A társaság,
amellyel olykor összejött, mulattató volt és személytelen.

Betegei között akadt néha valaki, akit külön a figyelmébe ajánlottak, valami jónevű
szakember, élmunkás, országos híresség. Iza rendelőintézetében szinte egy orvosnak se volt
magánpraxisa, az ő mesterségük terápiájához majdnem minden súlyosabb esetben kórházi
felszerelés tartozott. A lány megnézte híres betegeit, megállapította, mi bajuk van, megszabta
gyógyításuk módját, és elfelejtette őket. Lehetetlen volt, hogy a kórtörténet felvétele közben
mást is érzékeljen bennük, mint egy beteget. A férfiak sziszegtek, leszegték a fejüket vizsgálat
közben, a művészek szemérmesen vallották be éveik számát, féltek a kezeléstől, s furcsa,
majdnem nőiessé vékonyodott hangon búsultak el annak a hallatára, hogy gyógymasszázsra
kell járniuk vagy éppen súlyfürdőbe. Eszébe se jutott, hogy valaki közülük aztán felveheti
később a telefont, és megkérdezi tőle, nem találkozhatnék-e vele rendelési idő után is?

Egyetlenegyszer mégis ilyen történt, a Domokos esetében.

Domokos látogatására az Írószövetség hívta fel a figyelmét, valami könyök-

rendellenességgel került elé. Jól megnézte, mint mindenkit vizsgálat közben, mit mond a
szeme, a haja anyaga – ha valaki beteg, annak az egész teste beszél. Vizsgálat közben
észrevette, hogy Domokos úgy néz vissza rá, mint egy férfi, mintha azt hinné, szemezni akar
vele, és viszonozná az érdeklődését. Nem zavarba jött, dühös lett. Megmondta Domokosnak,
ne bámuljon rá, hanem hagyja magát megvizsgálni, goromba volt hozzá, ami sose volt
szokása, elektromos kezelést rendelt neki, aztán elküldte. Az elektroterápia az épület
függelékszárnyában a rendelőintézet tartozéka volt, az első igazán modern ilyenfajta
létesítmény, Domokos ugyanabba a házba járt be gyógyulni, ahol a lány dolgozott, csak másik
kapun, s minden kezelés után benézett Izához – mint mondta „egy kis kontrollra”, jelenteni,
hogy javul az állapota. Most már nem nézett a szemébe, hideg volt hozzá, lényegesen
visszautasítóbb, mint bárki máshoz. Domokos mulatott rajta, ezt lehetetlen volt észre nem
vennie, s minden kezelési nap után küldött neki egy csokor virágot, amivel nem tudott mit
kezdeni, s amit első alkalomtól fogva mindig odaajándékozott a házmester feleségének.
Sosem említette neki a virágküldeményt, meg sem köszönte, azt remélte, így majd
abbamarad, de mikor Domokos az ötödik alkalommal is beállított, hogy megmutassa immár
fájdalom nélkül hajló könyökét, kiküldte új kartonokért az adminisztrátort, és megkérdezte,
mi a szándéka a csokrokkal, egyébként bármi, legyen szíves abbahagyni a küldözgetést.

Domokos azt felelte, semmi. Merő figyelmesség. Általában nem olyan szokatlan eset,
hogy egy férfi egy csinos fiatal nőnek, akinek még hozzá le is van kötelezve, virágot küld, és
talán helyes volna megnézetnie magát valakivel, mert indokolatlanul ideges. Akkor
egyszerűen kinyitotta előtte a rendelőajtót és kitessékelte, behívta a következő beteget.
Domokos aznap este telefonált neki először.

Viszonyuk aránylag hamar bizalmassá vált, Iza passzívan, kicsit gyanakodva engedte át
magát Domokos félig mókás, félig megható szenvedélyének. Mikor Vince már a klinikán
volt, és ő először találkozott apja ágya mellett Antallal, elpirult, rosszul érezte magát, mintha
titkolnivalója volna, vagy tartoznék még felelősséggel, számadással, hűséggel – bármivel is
Antalnak. Domokos játékos volt, tele ötlettel, mindig ráért, ha Iza akarta, jól tűrte olykori
kedvetlenségét, segített elűzni a fáradtságát, de a lány soha, együttléteik igazán nem hideg
perceiben sem érezte olyan definitíven, hogy egy férfival van együtt, mint amikor még Antal
felesége volt. Részint Domokos foglalkozása tehetett erről, részint pedig Antal. Iza még
mindig, ennyi idő eltelte után is, Antalhoz viszonyított mindent és mindenkit, Antal önfeledt
 54

volt az ölelésben, hunyt szemű, egyszerre vad és alázatos, Domokosról meg mindig azt érezte,
figyel, megnéz vagy átél valamit, aztán feldolgozza magában, elraktározza az élményt, és
felhasználja valamikor. Nem volt kellemes gondolat, pedig Domokossal könnyű és egyszerű
volt az élet, volt a férfiban valami alapvetően egyszerűen vidám, mint valaha Vincében.

Ma is ülve maradt, mikor a többiek már elindultak, maga elé szedte a szakfolyóiratokat,
de nem olvasott, cigarettázott, telefonált. Domokost próbálta felhívni, nem találta otthon,
voltaképpen nem is bánta, a tárcsázás s a várakozás, felveszik-e a kagylót, csak időhúzás volt,
védekezés az esetleg visszatekintők pillantása ellen, magyarázat: íme van oka annak, hogy
még itt ül, beszélni akar valakivel, dolga van. Mikor mindenki elköszönt, s hallotta a
folyosóajtó csukódását is, nem kísérletezett tovább a telefonnal. Hátradőlt, az eget nézte,
vastag, komor fellegek futottak a város felett. „Vihar lesz – gondolta Iza –, az első igazi vihar
az idén.”

Rettenetesen bántotta, hogy az öregasszony állandó jelenléte irritálja.

Iza az anyját semmivel se szerette kevésbé, mint az apját, csak másképpen és más okok
miatt. Hét éve nem lakott már otthon, még vendégképpen sem; ha le kellett utaznia, a klinikán
kapott szállást, vagy bement a hotelbe, anyja öregkori lényét Pesten ismerte meg voltaképpen.
Most ébredt rá, hogy volt egy ifjúkori emléke az anyjáról: egy vidám, bátor, tapintatos, kicsit
ijedős, kedvesen szeleburdi teremtés integetett felé a múltból, aki mulatságos rendetlenségéért
bőven kárpótolt mindenkit szelleme édes frissességével s azzal a meghatározhatatlan
valamivel, amivel az otthont otthonná tudta tenni. Míg nem lakott vele, volt abban valami
bájosan komikus, hogy az öregasszonynak alig van fogalma arról, miféle változások mentek
végbe az országban, hogy a haza meg a világ eseményeit csak Vince tartja náluk számon, s az
ő esti újsághír összefoglalásaiból tájékozódik úgy-ahogy a jelenről, ha éppen nem érzi
túlságosan fáradtnak magát ahhoz, hogy figyeljen.

Messziről mosolyognivaló volt az öregasszony ösztönös feudalizmusa, az a naivság,

amellyel minden nála fiatalabbat vagy megítélése szerint cselédsorban levőt – favágót,
mosónőt, alkalmi bejárónőt – tegezett, ahogy valaha Emma nénitől tanulta – közelről nem. Iza
évekig élt egymagában Pesten, otthon utoljára akkor volt, mikor még a sárkánycsatornás
házban lakott, s este hazacsörtetett Antallal, éhesen, jókedvűen, leült a kész vacsorához,
befalta az ételt, tenyerét melengette a fehér cserépkályha oldalán, melynek cirádás ajtaján
átizzott az anyja rakta tűz – az öregasszonynak jó keze volt a begyújtáshoz, csak megérintette
a szilánkot, már lobogott is a láng. Ezt az otthont szerette volna most is maga körül, a hajdani
évek vidám harmóniáját, s most, néhány héttel anyja felköltözése után már tudta, hiába
reménykedett.

Nem volt értelme szépítgetni: idegesítette az öregasszony.

Az első néhány napban valósággal megdöbbentette az az irtózatos agilitás, ami anyja

öreg testében élt, az a soha el nem fáradó igény, amellyel részt követelt magának lánya
életéből. A nyüzsgés, ajtónyitogatás, a folytonos történés a házban, mely eddig fáradt óráinak
tartott fedelet, s eseménytelenségében, csendjében pihenést és nyugalmat jelentett, elbúsította,
arra kényszerítette, csak annyi időt töltsön otthon, amennyi elkerülhetetlen. Teréz idáig
minden problémáját megoldotta, most állandó veszélyt érzett Teréz körül is, s ha nem volt
otthon, olyan nyugtalanul gondolt haza, mintha valami garázda gyereket hagyott volna a
lakásban, akiről nem lehet tudni, nem szerez-e valahonnan gyufát, nem gyújtja-e fel a
függönyeit. Anyja főztjéhez túlságosan elpestiesedett már a gyomra, nehéznek, zsírosnak
 55

találta az ételeit, s évek folyamán megszokta a magányos emberek szomorú szabadságát, hogy
senkinek sem kell beszámolnia, mikor és hova megy, mennyi idő múlva tér vissza.
Voltaképpen nem értette, mért ingerli fel, ha be kell számolnia, hova készül – nem voltak
titkos útjai, s állandó csend-igényén és kialakult szokásain kívül azt sem indokolta semmi,
mért nem örül annak, hogy van, aki várja, mért borul el, ha kulcsa csikordulására elébe
sietnek az előszobába, s mielőtt lehúzhatná a kesztyűjét, kérdések záporoznak rá: hol voltál,
mit csináltál, kivel találkoztál?

Iza nemigen tudott napi szenzációval szolgálni, hazaérve többnyire elnyűtt volt, békére
vágyott. Maga is meglepődött, mikor kiderült, mennyire nem kíván ilyenkor már beszélgetni,
vagy milyen indokolatlanul indulatba hozza, ha az öregasszony utánasompolyog, amikor ki
akar lépni az ajtón, kabátot, ballont, kardigánt ajánlgat kosztümje alá vagy fölé, azzal, hogy
rossz az idő, megfázik vagy megázik, s valósággal beleványad arca a csalódásba, ha nem
tudja rábeszélni: vigye magával az esernyőjét is.

Ült, nézte a sűrű homályt, töprengett, mivel foglalkoztassa ezt a nem irgalmazó,
érthetetlen módon ifjonti épen maradt, terhes energiát, melyet eddig Vince tökéletesen
lekötött, oly határig, hogy ő maga nem is vette észre. Arról szó sem lehetett, hogy összehozza
kevés ismerősével, anyja politikai naivsága, vidékien bizalmaskodó kérdései csak
megriasztották volna a barátait. Munkát nem adhat a számára, még ha nem is tudná, milyen
kíméletre szorul már az a vén test – megzavarná napjai menetét, ha folyton ott sürgölődnék
körötte. „Milyen animális a szeretete! – riadt meg Iza. – Milyen nem irgalmazó! Vajon
mindenki így szeret, ha szeret, ilyen minden percre igényt tartó módon?”

Antal tovatűnt figurája megint elébe került, visszafordította fejét a soha vissza nem térő
időben, és rátekintett. Nem tudott közönyösen gondolni rá, ahogy pedig mindig kívánta,
vállrándítva, legyintve, hogy ilyen is volt az életében, aztán elmúlt. Ha eszébe jutott, még
mindig elöntötte a szégyen. Embernek nem lehetett jobb felesége, mint ő volt – mért hagyta
ott? Ha nem váltak volna el, Antaltól nem szégyellne tanácsot kérni, mit kezdjen az anyjával,
de az az Antal nincs többé, akinek beszámolhatna a kudarcairól is, főleg miután a férfi
felajánlotta, hagyja az öregasszonyt a házában, ő visszaköltözik hozzá. Mintha előre
megsejtett volna valamit!

Domokosnak nem lehet elmondani, hogy fuldoklik a lakásában, mintha méh volna egy
óriási mézesüveg peremén, s anyja ujjai mindig alábuktatnák a súlyos, sűrű masszába, orrát-
száját eltapasztja az aranyos édesség. Domokosnak nem lehet ilyenről szólni, mert megírja.
Annak minden téma, az egész világ. Maga is meghökkent, milyen ellenszenvvel gondol
Domokos mesterségére.

Kinn a folyosón bedördül egy nyitva felejtett ablak. Itt a zivatar szele. Megint nem
talált ki semmit, csak megállapította, hogy így, ahogy élnek, szinte elviselhetetlen, s pontosan
az ellentéte annak, amit akart, amit elképzelt. Az öregasszony otthon, Vince mellett, az ő
kislány korában, de még Antal feleségeként nézve is tündér volt, jókedvű, tapintatos tündér,
gondoskodása biztonságos, jóleső. „Megöregedtem – gondolta Iza, s megrettent, nem a
ténytől, a diagnózistól –, míg vele éltem, fiatal voltam, sok tekintetben rászorultam, még
asszony koromban is; ő főzött, ő takarított nekünk, ő stoppolta Antal holmiját. Nem veszi
észre, hogy most már véglegesen felnőtté váltam, nincs szükségem anyára többé, ő meg
megöregedett, meggyöngült, támaszra szorul, tanácsra. Ha azt akarom, hogy boldog legyen
mellettem, azt kell játszanom, hogy gyerek maradtam, akkor kiéli magát a velem való
bajlódásban, és vidáman elernyed estére. Én hoztam fel, én hívtam, azt akarom, hogy sokáig
 56

éljen, és örüljön. De akkor úgy kell élnem, ahogy megérti. Sem túláradó érzelmekre, sem
segítségre nem tartok igényt, csendet szeretnék, fáradt vagyok. Fogja ő ezt bírni? Fogom én
ezt bírni? Hogy lesz ez?”

Az ég megzendült. Meg kellene várnia, míg elmúlik a vihar, de nem meri, inkább taxit
hív, hazarohan, csak kapjon kocsit. Az öregasszony egyre valami balesettől félti; ha nagyon
elkésik, agyonizgatja magát, hol járt. Iza gyűlölte, ha valaki aggódik érte, a háború alatt
rendszeresen hordta a fegyvert meg a röpcédulákat az egyetemre Vince kopott aktatáskájában,
s ha valaki véletlenül igazoltatta, oly pimaszul nézett a rendőrök arcába, hogy azonnal tovább
eresztették. Antal, ha féltette is, sose tett megjegyzést, bármilyen későn ért is be az egyetemre
olyan időben, amikor nyugodtan reszkethetett volna érte, mert nem lehetett tudni, mi éri, míg
surran a légvédelmi sötétben, s tenyerével a falra nyomja az enyves hátú röpcédulákat. Ha
mégis, utolsó percben, belihegett valami esti gyakorlatra, Antal legfeljebb annyit mondott,
szép kis orvos lesz az ilyenből, aki pontatlan, rendetlen. Idegenek előtt mindig különösen
hideg és goromba volt Izával.

Az ablakhoz ment, lepillantott. Iszonyatos volt a forgalom, felülről még jobban látszott
a vihar előtt megbolyduló város, amely munkaidő végeztével, színház-mozikezdetkor amúgy
is túlcsordult a peremén, de most aztán annyi embert hömpölygetett a járművek felé, hogy
szinte semmi se látszott a gyalogjáróból s a járdaszigetekből. Ha nem kap taxit, egy óra is
beletelik, míg hazatornássza magát valamiképpen, amellett bőrig fog ázni. Az öregasszony
ugyan nyújtogatta a nejlonkabátját délben, amikor elindult, de elszaladt nélküle. Akkor még
sütött a nap.

Taxit hívott, s csodák csodájára ígért is neki a központ. Összekapkodta a holmiját,

sietett, hogy lenn legyen, mire megérkezik. Még egyszer lepillantott, látja-e már bekanyarodni
a tér felől. Nagyot lódult a szíve, ahogy lenézett.

A rendelőitézettel szemben a villamosmegállónál megrázkódott az egyik kocsin lógó

emberfürt, mintha valami iszonyatos erő hatásának engedne az ostornyeles lámpák fényében.
Az emberek utat nyitottak, a testeken át valami fekete vergődött keresztül, s mikor ügyetlenül
lezuppant a járdaszigetre, megigazította félrecsúszott kalapját. Iza reszketve nézte, hogy áll
anyja riadtan, hogy néz szerteszét, a vihar lehelete emelgette szétnyílt kabátja alját. Egy
ismeretlen férfi karon fogta, átvezette az úttesten, az öregasszony alig mert lelépni a lassító
autók elé. A férfi folyton magyarázott neki, amíg átértek. Iza rohant, a kulcsot levágta a
portásfülkébe, a portás csak nézett utána, máskor sose ment el kézfogás nélkül. A taxi akkor
érkezett az épület elé, amikor az öregasszony átlépett a küszöbön, s szembetalálkozva a
lánnyal, ragyogó arccal nyújtogatni kezdte felé a szatyorját, amelyben ott villogott Iza lila
esőköpenye.

Hirtelen rájuk zúdult a zápor. Azt se tudta, hogy ültesse be anyját a kocsiba abban a
vízözönben. Az öregasszony merev háttal ült, lesütötte a szemét. Mikor megérkezett, volt
valami fény az arcán, az most tovatűnt. Iza kivette kezéből a szatyrot, lecsapta a taxi aljára.

– Nagyon figyelmes vagy, drágám – mondta udvariasan. – Nem lett volna szabad
törnöd magadat. De azért nagyon köszönöm.

Az öregasszony nem felelt, a sofőr hátát nézte. Dörgött. „Taxin jár – gondolta az
öregasszony. – Milyen egyszerűek a dolgok. Ha rossz az idő, taxit hív, azzal megy haza.”
Érezte, hogy ver a szíve, milyen szabálytalanul, egy kicsit fulladt. Iszonyatos volt az út idáig a
 57

zsúfolt villamosban – ilyen későn, ilyen félelmetes fényreklámos sötétben még sose járt az
utcán. És közben a félelem, a tehetetlen szűkölés: mi lesz, ha a zivatar utoléri a lányt.

Iza sápadt volt, kedvetlen. „Taxin jár” – gondolta még egyszer az öregasszony. A
szatyrára pillantott. Nagyon csúnya szatyor volt.

Anélkül, hogy tudtak volna egymás szándékáról, Teréz is, Iza is megpróbáltak segíteni az
öregasszonyon.

Teréz, akit a házimunka hiánya miatti nyugtalanság sodort állásba, eleinte gyanakodva
figyelt rá, az volt az érzése, valami ellenszenves, kellemetlen vénasszonnyal bővült a ház, aki
folyton a sarkában matat, és láthatólag kételkedik a megbízhatóságában. Meg akarta mutatni
neki, hol a helye, s mi a véleménye a magatartásáról – meg is mutatta. Iza fényes elégtételt
szolgáltatott neki, az öregasszony kitért az útjából, de mihelyt nem járkált mindig mögötte,
nem hányta össze a konyháját, nem csepegtette végig a frissen kefélt padlót, hanem
behúzódott a nagyszékbe, és csak ült, és a Körutat bámulta, mely láthatólag nem is érdekelte
igazán, győzelme inkább riasztotta, mint örömmel töltötte volna el. Teréz okos volt,
végiggondolta, amit az első hetekben nem – micsoda pókfonálon lebeghet ez a majdnem
nyolcvanéves asszony, akit eddig mindenféle konkrét megoldandó feladatok ugyancsak a föld
hátán tartottak, s valamit a mérhetetlen keserűségből is megsejtett, ami ugyan sose
formálódott szóvá, de átitatta ezt az első időkben olyan harsány, gyászában is annyira
tevékeny öreg nőt. Mikor már bebizonyította neki az erejét, Teréz úgy érezte, irgalmas lehet
hozzá, anélkül, hogy tekintélyének, pozíciójának fontossága csökkenne.

Egy reggel üres szatyorral jött meg, láthatólag nem a csarnokból, hanem egyenesen
hazulról. Megkereste az öregasszonyt, aki riadtan fordult hátra, mikor benyitott hozzá,
motyogott valamit, s azonnal felállt, mert azt hitte, ma kivételesen nála kezdi a takarítást.
Ilyenkor át kellett mennie Izához. Indult volna kifelé.

– Nem volt időm megvásárolni – mondta Teréz. – Ha akar, menjen le a csarnokba és

vásároljon meg. Összeírtam, mi kell.

Maga is megdöbbent azon a mohóságon, amivel ajánlatát fogadták. Az öregasszony

arca kigyúlt, feltette a szemüvegét, hogy a csarnokban is el tudja majd olvasni Teréz
céduláját. Lefelé is frissen lépdelt, a karfát se fogta meg, mintha hirtelen váratlan
erőtartalékokat fedezett volna fel magában, mely észre se venné az emeleteket. Teréz
rádiózott, takarított, néha megcsóválta a fejét, azt gondolta, nagy bolond is ő, ma később fog
végezni, mint egyébkor, mire a vénség hazavergődik, máskor ő már fel is készítette az ételt.

Éppen elkészült a szobákkal, mikor az öregasszony visszatért, mindent hozott, amit

felírt neki. Teréz megköszönte a szívességet, megszemlélte, amit kirakott a konyhaasztalra,
dacos jószívűségében odáig vetemedett, hogy megkérdezte, nem volt-e nehéz a szatyor, aztán
sebtében nekiállt főzni. Az öregasszony fénylő pillantással állt mögötte a nyitott
konyhaajtóban. Teréznek nem volt lelke kizavarni, pedig világéletében idegesítette, ha a kezét
nézték, ilyenkor többnyire megvágta vagy megreszelte magát. Még ha jót vásárolt volna a
nyomorult, de a legolcsóbb, leghitványabb árut hozta, a hús inas és csontos, oda lehetne adni
 58

egy kutyának. De nem szólt, nem is morgott. Az öregasszony egy darabig áhítattal figyelte,
mint válik étellé a nyersanyag, aztán visszament a szobájába. Holtfáradt volt, és önfeledten
boldog.

Teréz attól fogva ráhagyta a vásárlást, pedig sok bosszúságot szerzett neki az áruival,
néha még pótolnia kellett hirtelen valamit, a csarnokban felejtett doboz kakaót, szatyorból
kihullt mustárpasztát. Sose tett szemrehányást semmiért. Időnként elcsodálkozott rajta, milyen
jó is ő, elérzékenyedett, végiggondolta, micsoda vétek, hogy itt maradt özvegyen, gyerek
nélkül, egy idő múlva elég volt ránéznie az öregasszonyra, hogy valami bizonytalan, szelíd
bánat fogja el. Teréz szeretett könnyezni, szívesen járt olyan filmekre, amelyek végét már
nem is látta a meghatottságtól. Úgy érezte, nemesen bosszulja meg az öregasszony kezdeti
bizalmatlanságát, nagyon meg volt elégedve magával. Július elsején, Teréz születésnapján,
Iza pénzesborítékja mellé oda volt téve egy régimódi ezüst melltű is, közepén korallból egy
levágott kéz. Teréz forgatta, zavarban volt, a tű voltaképpen nem tetszett neki, de valami
érzelmet kavart benne. Feltűzte, habozva, kicsit szégyenkezve.

A tű a konyhaasztalon feküdt, azután lelte meg, hogy az öregasszonyt már elküldte

vásárolni. A teli szatyrot a házmester hozta fel neki aznap, azzal, hogy az öreg elment sétálni,
s küldi a főznivalót. Hiába várta ebédre is, ettől olyan ideges lett, hogy takarékon hagyta az
ételt, lefutott, körbeszaladta a háztömböt. Az öregasszonyt a mozi sarkán lelte meg, lehunyt
szemmel üldögélt a Corvin bejáratánál. Mikor rászólt, ijedten felemelkedett, s hívására
engedelmesen elkezdett lépegetni hazafelé. Teréz szerette volna összeszidni, de nem bírta,
érezte, hogy a másik az ő köszönete elől bújt el most, s ez valami furcsa tiszteletet ébresztett
benne. Ki hitte volna, hogy ez az öregasszony ilyen önérzetes? Adott neki ebédet, s tálalás
közben, háttal neki, szégyellősen, érthetetlen zavarban, megköszönte az ajándékot. Az
öregasszony suttogott valamit, nyaka, arca csupa folt volt a boldog izgalomtól.

Az első hetek tanácstalansága után Iza is összeszedte magát.

Volt ebben az eszmélésben Domokosnak is valami része, pedig tőle igazán nem várta
volna, hogy egyszer csak odafordul hozzá a színházi páholyban s megkérdezi: „Voltaképpen
mi a terved a nyanyával?” A kérdés frivol volt éppen a Domokos szájából, mindig azt hitte,
hogy Domokost önmaga kifejezési formáin kívül semmi sem érdekli alapvetően, sose vett
benne észre karitatív hajlamokat.

Iza hallgatott, a színpadot nézte.

– Mert ha ilyen határig kiiktatjuk a családból – folytatta Domokos szelíden és

kegyetlenül –, akár lenn is hagyhattad volna vidéken, ott se volna inkább egyedül.

Iza előredőlt. Valami monológ folyt a színpadon. Izát világéletében minden műfaj
között a dráma érdekelte legkevésbé, ha nagy ritkán hozzájutott ahhoz, hogy szépirodalmat
olvasson, csak regényt vett a kezébe, értelmes, higgadt, realista műveket. Színházba Domokos
miatt járt, s a monológ, a színésznő nagy monológja felbőszítette. Patológnak érezte, ha valaki
magában beszél. Nem felelt, nem mintha nem méltányolta volna Domokos kérdését,
egyszerűen nem tudott rá válaszolni. Maga is ezen tűnődött hetek óta. Nem tudta.

Domokos azt mondta: – Hát csak törd a fejed! – Hátradőlt, azt mondta a színésznőről,
nem tud artikulálni.
 59

Akkor, azon az előadáson gondolt rá először komolyan, hogy Domokoshoz alapjában

véve hozzá is lehetne menni. Domokos – ezt megint nem hitte volna senki róla, aki csak
felületesen ismeri – már régen példálózott kettőjük házasságáról. Iza húzódott a gondolattól,
magamagával is hadilábon állt miatta, mert tiltakozása mögött még mindig Antal haja lengett,
a kiserdő fái bólongattak, Dekker dörmögött. „Talán mégsem írja meg” – reménykedett Iza, s
elkapta pillantását a színpadról, s ki is mondta aggodalmát és reményét, félhangosan,
panaszosan: – Ugye nem írsz meg, Péter? – Domokos arcán elömlött a részvét, egyszerre
hihetetlenül öreg lett, valószínűtlenül öreg. Megrázta a fejét.

Aznap este, mikor hazaért, számot vetett az idejével.

Mint diákkorában, vizsgára készülés előtt, elővett egy darab papírt, és beosztotta a
napját. Reggel felkél, elkészül, rohan a munkába, délután, mire végez, többnyire fáradt, mikor
hazajön, nem lehet együtt anyjával, nem is viheti sehová. De úgy hét óra tájt, ha nincs semmi
különmunkája aznapra, héttől vacsoráig beülhet hozzá rendszeresen. Vacsora után aztán
visszanyeri önmagát és szabadságát, az öregasszony akkorra már alszik. Ha délutános, akkor
persze nem. A szabad délelőttökre szüksége van, akkor jegyzetel, dolgozik, cikket
legszívesebben délelőtt ír. Kicsit lámpalázasan közölte anyjával a tervét, félt, talán meg sem
érti, mért csak akkor s csak annyit tölthet vele a napból, ám az öregasszony tökéletesen
felfogta, amit hallott, s Iza bejelentését olyan kitörő öröm és hála fogadta, hogy a lány
valósággal zavarba jött.

Attól fogva hetente négyszer, mintha vendégségbe volna híva, meglátogatta az anyját.
Az öregasszony kínosan rendbe szedett szobával és mindig valami súlyos nyalánksággal
várta, amely elvette az étvágyát, de amelyet nem volt lelke visszautasítani. Anyja hízott
valamit, kezdett jobban hasonlítani hajdani, vidéki önmagához. A két határozott fogódzó,
Teréz megbízásai és az időpont között, amikor Iza bejön hozzá, beszámol, mi történt vele
aznap, s mesélget rendelőintézeti élményeiről, láthatólag elég volt arra, hogy ismét erőre és
bátorságra kapjon. Iza szíve elszorult a szánalomtól, mikor meglátta, milyen lázasan iparkodik
megérteni, amit mesél, hogy megjegyzi a neveket, s milyen büszkén tér vissza később a
hallottakra. „Ez volt az a kollégád, aki Kínában házasodott meg?” Vagy: „Megtalálták a
könyvet, amely rendelés közben eltűnt az asztalodról?” Iza sose volt elég friss az alatt az óra
alatt, amit anyjával töltött, de úgy tett, mintha az volna. Esti programjai eltolódtak vagy
elmaradtak, emberek közé, moziba csak vasárnap délután jutott el, pedig utált kora délután
szórakozni menni, Iza számára a nap társaságba vagy koncertre menésre való ideje az este
volt. A társaságról még csak lemondott volna, de a koncertet nehezen nélkülözte, olyan
napokon, amelyekre a hangversenybérlete szólt, le is mondta az esti látogatást, de látva az
öregasszony bánatosan megvékonyodó arcát, másnap mindig bepótolta, mint valami leckét.
Domokos, ha jött, újabban mindig tíz után érkezett, mikorra Iza már túlesett otthoni teendőin,
s a lakás elcsendesült. Az öregasszony két fogódzója közötti idő is eltelt valamiképpen,
lassanként összeismerkedett a ház lakói közül azokkal, akik ugyanazon az emeleten laktak,
mindig megállította a gyerekes anyákat, az asszonyok szerették. A város hajdani nászutas
szélességéből egyetlen kerület töredékére zsugorodott, az viszont elkezdett vidéki módra
meghitté válni. Teréz kiterjesztette megbízásait a háztartási boltban történő beszerzésekre is.
Az öregasszonyt mindenütt ismerték már, a tejesnél széket adtak neki, ha várnia kellett.

A nyár gyötrelmes volt a fővárosban.

Az öregasszony nehezen viselte, s nem volt hova bújnia a kánikula elől. Szinte
sötétedésig nem húzhatta fel a redőnyöket, csak botorkált a lakásban, semmit sem látott, s a
 60

nyár vidéki virágillata, üdítő zsalu mögötti hűvöse helyett megismerte az irgalmatlan
kánikulát. Iza nem szenvedett annyira, ő szinte fuldokolt. Teréz, mikor látta, hogy sápadt, s
már reggelente nehezen lélegzik, nem engedte le vásárolni, azt mondta, ha cipekedik, rosszul
lesz, aztán mit szól a főorvosasszony. Fogta a szatyrot, őt ledugta a sötét szobában a díványra
egy vizesruhával a homlokán és elszaladt.

Az öregasszony – kivételesen – most hálás volt érte. Elfoglalta a meleg, a bágyadtság, a

gondolatok. Vincének akart halottak napján síremléket állíttatni, s hunyt szemmel tervezgette,
miféle kőből, milyen felirattal lenne a legszebb. Levelezett Gicával ebben az ügyben, a
palástkészítőnek jó ízlése volt.

A kánikula hetekig tartott. Mire esténként ablakot lehetett nyitni, a kintről beáramló
levegő nem sokat enyhített az átfűlt falak forróságán. Iza is kezdett soványodni, tervezgette a
nyaralását. Eleinte úgy gondolta, elmegy Csehszlovákiába, megnézi a Tátrát, de aztán
másképp döntött. „Most nem megyünk a Tátrába – mondta Domokos –, itthon töltjük a
szabadságodat. Vegyünk ki valami szobát valahol a Duna-kanyarban, s vigyük le nyanyát is.
Olyan már, mint a tökvirág.”

Domokos vigyázott rá, hogy mikor beszél, sose legyenek költői hasonlatai.

Tervezgették hát a nyaralást, az öregasszony a leglelkesebben, egy cseppnyi titkolt

bűnbánattal, mert nem emlékezett rá, hogy fiatal kora óta elutazott volna valamikor, s
kihívónak érezte, hogy mikor Vince halott, ő nyári terveket sző. Ugyanakkor szemérmesen
örült, hogy elmehet a katlanból, amelyet olyan nehezen bírt. A Teréz távozása és Iza érkezése
közti idő még gyorsabban telt, színezgette, milyen lesz egész nap Izával meg azzal a bolond
íróval, aki mindig úgy köszön neki, ha jön, ha megy, hogy alászolgálja, nagyanyó. Domokost
valami maga számára is érthetetlen okból megkedvelte, pedig gyakran elborult, ha arra
gondolt, mennyire nem szabályos és illő a kapcsolat Iza meg a férfi között.

Teréz naponta másfél-két órával végzett hamarabb, mióta megint maga vásárolt.

Egy délután, mikor elköszönt tőle, s bekészített a karosszéke mellé egy tányér barackot,
el is mélázott ezen, mi lehet az oka, hogy ha nem ő megy le a csarnokba, Teréz hamarabb
elkészül. Úgy képzelte, azzal nyeri az időt, hogy idejövet megvásárol, de aztán rájött, Teréz
akkor is gyorsabban elvégez mindent, ha innen fut le a boltokba, és nem hozza magával az
árut. Ugyan vajon miért? Elkezdett majszolni egy barackot, nem volt kibékülve vele, úgy
emlékezett, otthon más volt a kajszi íze, ez olyan kínjában érett, savanykás, pedig mennyi nap
volt az idén.

Megállt a szájában a falat. Hirtelen ráébredt, mért végez Teréz mostanában ilyen
gyorsan. Letette a tányért.

A felismerés, hogy nem segít Teréznek a bevásárlással, hanem visszafogja

lendületében, elképesztő volt, megríkató. Az öregasszony ama ritka pillantok egyikét élte át a
leeresztett redőnyű, átfűlt szobában, amikor szokatlan élességgel látott mindent. Egyszerre
iszonyúan elkezdte szégyellni magát, milyen rosszul ítélte ő meg Terézt kezdetben, mennyire
félreismerte. Teréz jellemes nő – gondolta az öregasszony, s lassú, keserves könny szivárgott
a szeméből –, Teréz csak látszólag szigorú és kiabálós, voltaképpen jólelkű, tapintatos. Teréz,
ez a nagyszájú, szigorú szemű, szelíd, ifjú nővé szépült előtte, valami absztrakt, tiszta jósággá,
aki megszánta őt, s irgalomból, a maga drága ideje feláldozásával is hajlandó volt arra, hogy
 61

segítsen kitölteni az ő céltalan napjait. Teréz nyilván ügyesebben is vásárol, mint ő, ismeri a
csarnokbeli árusokat, ő még mindig nem kötött ki se húsosnál, se gyümölcsösnél, a
csarnokban annyi kofa van, mindegyiket ki akarta próbálni. Teréznek ő nem segítség, hanem
hátramozdító. Ha nincs ez a kánikula, amelyben Teréz boldogan visszavette hajdani
kötelékeit, sose jön rá. Sose.

Másnap nem mert Terézre nézni, pedig akkor már beszélgettek is, Teréz szívesen
mesélt magáról, meghalt férjéről, az öregasszony meg Vincéről. Hiába volt húsz év különbség
az életkoruk között, özvegységük mindkettőt egy nevezőre hozta valamiképpen. Ám az
öregasszony elhallgatott, mogorva lett, Teréz nem értette, miért, egyszer még a fejét is
megtapogatta, nem beteg-e. A nagy meleg viszonylagos szűntekor se tudta többé rábeszélni,
hogy vásároljon, ami óriási megkönnyebbülés volt a számára, csak éppen furcsállotta. Úgy
érezte, megsértették, semmibe vették a jóindulatát, attól fogva nem törődött többé az
öregasszonnyal, aki megint megkezdte a székben való kuporgást vagy a kóborlást az utcán, s
azon törte a fejét, milyen módon lehetne megértetni Terézzel, hogy nincs joga elfogadnia
szívességét, hogy inkább meghal, semhogy azt érezze, hogy segítség helyett nyűg valakinek
az életén.

Attól fogva Izára is gyanakodott.

Iza hűségesen beült hozzá esténként, fáradt volt, tört szemű, egyre vékonyult az arca.
Egyszer megkapott valami nyári influenzát, akkor távol ült tőle, egyre krákogott, zsebkendőt
szorított a szája elé, de akkor is bejött, és akkor is beszélt. Az öregasszony lesett rá a
félhomályban. Iza mindig egyformán jókedvű volt, sose panaszkodott semmi miatt, állandóan
jó hírei voltak a számára, prémium, külföldi kiküldetés reménye. Ám este, mikor a lány azt
hitte, már alszik, az öregasszony a hallajtóhoz settenkedett, és kifülelt, hallgatta, mit telefonál
Domokosnak. „Nem, ne gyere, meg se tudok szólalni, lefekszem. Értsd meg, magam kell
lennem, nem bírom így. Nekem is kell egypár óra, mikor csak magam vagyok, és a plafont
nézem.”

Az új felismerés éjszakája hasonlított a Vince halálát követő hosszú, világos, irreális

éjhez.

A város nyüzsgése elhalkult, nem szűnt meg teljesen, itt a József körút körül sose szűnt
meg, csak halkabbá vált, mintha egy ember nappal erőteljes szuszogása lágy pihegéssé
szelídülne az alvás sötétjében. Az öregasszony nem vetkőzött le Iza távozása után, ott maradt
ruhástul a nagy székben, összecsukta meg szétnyújtotta az ujjait. Gyerekkori, naiv
imaszövegek jártak az eszében: „Őrangyalom, őrizz engem, el ne tévedjek léptemben, óvjál
minden lépésemben, nőjek istenfélelemben.” Pici korában katolikus pesztrája volt, tőle
szerette meg az angyalokat. Isten messzi volt, szakállas, és férfi, az őrangyal közelebbi,
érthetőbb, megfoghatóbb. „Őrangyalom” – gondolta az öregasszony. Olyan furcsa gondolat
volt, hisz az angyalnak se neme, se kora, ő meg már milyen öreg; fáradt őrangyala lehet neki,
vagy az öregek angyala maga is elveszti időtlenségét, és liheg, siheg, míg ott járkál a
botorkáló, egyre lassúdó léptek mögött? Iza Domokosnak panaszkodik, ha egyáltalán
elmondja valakinek, mi bántja, ő úgyse tudna segíteni rajta, legfeljebb sírna vele, a haját
simogatná, mint gyerekkorában, Iza felnőtt, mit könnyíthet ő a terhein? Fáradt, dolgozik,
délelőttje-délutánja a betegeké, ami kis ideje marad, neki adja, aztán már csak egy töredék jut
a napból, szétméri magát, mint a kenyeret. Vince meghalt, Endrus meghalt, a régi város
eltűnt, eltűnt minden. Vince betegsége, iszonyú tennivalóival, gyötrelmes kötelességeivel,
még azzal az állandó szúró félelemmel is, amely kitöltötte a napjait, oly irigylésre méltó volt
 62

most a szemében, hogy rezegtek a tehetetlen kíntól az ujjai. Teréz jobban boldogul nélküle,
Iza még csak el sem engedheti magát a közelében, nincs Kapitány, nincs Gica, Kolman, senki
sincs, aki igazán igényt tartana a szívességére vagy arra, hogy beszéljen vele.

Lehet, hogy ő is meghalt már, csak nem vette még észre? Lehet, hogy az ember
hamarabb meghal, mint tudomást szerezne erről?

Kinn meg-megpittyent egy késő villamos. Az öregasszony elkezdte számítgatni,

meddig élhet még. Szülei korán meghaltak, nem volt semmi támpontja; valami naiv
hiedelemmel azt gondolta, talán addig, amíg Vince – nyolcvanesztendős koráig. Milyen jó
volna, ha addig se kellene már! Iza elmehetne nyaralni egyedül, és nem kellene esténként még
vele is fárasztania magát.

Másnap, mikor Iza bejött hozzá, ágyban fogadta, azt mondta, már megvacsorált,
rettentően kimerült, ne haragudjék, ma aludni szeretne, ne beszélgessenek. Iza megnézte a
pulzusát, felültette, jól az arcába tekintett. Anyja arca fáradt volt, ám voltak az
öregasszonynak időnként rendkívül friss napjai is – képe most reális életkorát mutatta, még
többnek is látszott hetvenötnél. Pulzusa a szokott lassú volt, kicsit talán erősebb a szokottnál,
de szabályos. Nem látszott betegnek. „Lehet, hogy rám unt?” – törte a fejét Iza, míg elköszönt
tőle, s átment a maga szobájába, dúdolt, kihúzott-betolt egy fiókot, elkezdett öltözködni.
„Lehet, hogy ráunt ezekre az esti beszélgetésekre, és aludni szeretne? Megszokott talán
idefenn, s már nem kellek neki annyira?”

Tárcsázott. Az öregasszony hallotta, hogy telefonál. Most nem szállt ki az ágyból, nem
hallgatózott, nem volt kíváncsi rá, mit és kivel beszél. A hang dallamát, kottázható vidám
csengését úgyis észlelte még így, az ajtón át is. Iza megbeszélt valamit valakivel, aztán
nemsokára zubogott a víz a fürdőszobában, aztán az ajtó benyílt egy résnyire. Meg se
moccant, mintha aludnék. Iza kölnivizének hideg édessége az orráig hatott. Iza hallgatózott
egy pillanatig, az öregasszony megpróbált szelíden, békésen szuszogni, aztán a lány behúzta
az ajtót. Az előszobáét be kellett csapni, hallotta a csepp dörrenést, ahogy Iza bevágta maga
után. A kitámasztott redőny mögé botorkált, lenézett az utcára. Iza fehér ruhában ment el,
kontyba tűzött haját kibontotta, mint egy iskolás lány. Futott ki a kapun, s felugrott egy
mozgó villamosra.

Attól fogva csak percekre engedte be magához.

Iza eleinte gyanakodva figyelte, de aztán hogy esténként mindig alva találta, lassanként
megszokta, hogy újra rendelkezik az idejével. Cikkeket írt, Domokost fogadta, meghívta a
kollégáit, eljárt hazulról. Anyját hosszabb időre jószerivel csak vasárnaponként látta, az
öregasszony sajátságosan szikár lett, kemény arcú. Iza úgy látta, szeretetlenül néz rá, s
elpanaszolta Domokosnak, milyen vad lett, milyen érthetetlen; Terézzel alig áll szóba, kerüli,
nem csinál semmit, leginkább csak ül, mikor meg Teréz megérkezik, mindjárt elmegy
hazulról, és csak ebédre kerül haza. Hol az isten csudájában járhat, és mi ütött belé, hogy
ennyire elidegenedett tőlük? Domokos nem tudta, azt mondta, ahhoz többször kellene látnia,
beszélnie vele. Egy vasárnap, mikor Izánál ebédelt, nagyon kedves volt az öregasszonyhoz,
szokatlanul, kisfiúsan kedves, ami nem is esett nehezére, mert vonzódott hozzá. Most nem
tudott eligazodni rajta, tréfáira nem jött válasz, az öregasszony keveset evett, étvágytalanul,
hamar elköszönt azzal, hogy fáradt, lefekszik. – Lehet, egyszerűen csak vénül – mondta
Domokos. – Sok baja-gondja közt vidéken kénytelen volt fiatal maradni, most, hogy elhoztad,
elengedi magát, összezsugorodott a világa. Van ilyen. Mi is vének leszünk egyszer.
 63

– Te soha – rázta a fejét Iza. – Ahhoz te túl felelőtlen vagy.

Ezt mondta, de nem ezt gondolta, hanem azt: „Nincs tebenned annyi felelősségérzet,
mint Antalban.” Utálta magát, hogy még mindig mindent Antalhoz viszonyít.

Domokos, akinek nem volt kötött munkaideje, s írni az Iza lakásával szemközti
kávéházba járt, megígérte, meglesi az öregasszony titokzatos útjait, az órákat, melyek Teréz
érkezésétől ebédig telnek, s amelyekről az öregasszony nem akar számot adni. „Sétáltam” –
ez volt az állandó válasza, ha kérdezték, s ez hihetetlen volt, nyilvánvalóan nem is igaz, mert
az öregasszony mindennap elment, olyan időben is, ami igazán nem volt sétára való.

Iza csak rábámult, mikor közölte, hogy az öregasszony órákon át villamosozik.

Felszáll a ház előtt a hatosra, elmegy a Moszkva térig, ott átszáll az ötvenkilencesre,
elmegy a végállomásig, aztán visszatér, elindul egy másik vonalon, végállomástól
végállomásig órákon át. Domokos maga is zavarban volt, mikor beszámolt erről, mint ahogy
egész idő alatt, míg az öregasszonyt figyelte és kísérgette távolról, aki meg se látta őt, s nem
nézett körül sem a kocsiban, sem a megállókon, valami nyugtalanságot érzett. Az öregasszony
nem szólt senkihez, üres szatyort vitt a karján, az utakat bámulta mozdulatlan arccal,
elmerülten, mintha kérdezne valamit a házaktól ezekben a számára teljesen ismeretlen
kerületekben.

– Ártatlan szórakozás – mondta Domokos, de inkább csak azért, hogy vigasztalja Izát,
aki meghökkent volt, szomorú. – Ismerkedik a várossal. Örülj neki!

Iza nem örült, mert nem értette. Az öregasszony sose beszélt neki az utazásairól, mintha
valami misztérium rejtelmeit őrizné – egyáltalán, szinte sose beszélt már semmiről. Teréz
morcos lett, ideges a nagy csendben, Teréz vagy barátságot akart, vagy hadiállapotot, ez a
semmi, ami közöttük volt, ez az útjából kitérés, órákra való eltűnés nem volt ínyére. Amikor
Iza szabadsága megkezdődött, s már ki volt véve a három szoba Zebegényben, az öregasszony
bejelentette, mégse megy sehová, jobban szeretne a városban maradni, fárasztaná az idegen
környezet. Iza két napig kérlelte, aztán tudomásul vette, hogy nem tudja rábeszélni, s
szégyellte, de aggodalmánál és nyugtalanságánál lényegesen nagyobb volt az öröme! Két hét
a Duna-parton! Két szabad hét!

Zebegényből minden délután hazatelefonált, s mindennap azt hallotta az

öregasszonytól: jól érzi magát. Teréz szabadságot kapott, az öregasszony maga takarított és
kotyvasztott magának. Mire Iza hazajött, ismét soványabb volt valamivel, de nyugodt.
Megdicsérte a lány külsejét, aztán azonnal visszament a szobájába. Vasárnap reggel volt, Iza
most kivételesen valóban tele élménnyel, mondanivalóval, s most friss is, eleven, kipihent,
napszagú. Félresöpörte a postáját, bement az anyjához.

Az öregasszony éppen útra készült. Azt mondta, majd legközelebb meghallgatja a

beszámolóját, neki most el kell mennie. Elképedve nézett rá. Anyja vette az üres szatyort,
elköszönt, kiment. Iza az ablakpárkányra könyökölt, utánanézett riadtan. Most már nem volt
olyan fullasztó forróság. Anyja kiért az utcára, már nem félt annyira a forgalomtól, mert
kíséret nélkül átlépkedett a tenyérnyi szabad csíkon a járdaszigetig, és felkapaszkodott egy
hatos villamosra.
 64

III. Víz

Az újságárus messziről lobogtatta felé a Népszerű Fiziká-t meg a Ludas Matyi-t.

Beletúrt a zsebébe, pénzt keresett. Újságjait, a tudományos folyóiratokat a klinikára

járatta, a vicclapokat nem szerette; Antal humora csendes volt, magának való, egy-egy mókán
még csak elmulatott, de a tréfák sorozata untatta, arra viszont nem vitte rá a lélek, hogy nemet
mondjon az újságárusnak, aki Vince jogutódját érezte benne, s mikor először látta meg, hogy
ismét a maga kulcsával nyitja a sárkánytorkú csatornás ház kapuját, integetni kezdett felé a
sarokról, mintha Vince megfiatalodott szellemét látná motozni a kilincs körül, s lobogtatta,
rázta, fénylő arccal Vince kedves újságjait.

Antal, mihelyt anyagi lehetőségei megengedték, elsőnek mindjárt újságra fizetett elő,
Vince példányvásárló volt, ő még így szokta meg kényszernyugdíjas korában. Antal sosem
árulta el az újságárusnak, hogy duplán fizetteti meg vele a lapokat: az újságárus szerette a
bírót.

A ház nehezen idomult a kezéhez, legelőször csak terhét érezte.

Míg a kőművesek, asztalosok ott dolgoztak, folyton be kellett futkosnia a klinikáról

ellenőrizni, rendben halad-e a munka, s a Gicával létrejött megegyezés sem volt könnyű; Gica
őrizte látszatfüggetlenségét, hősiesen koplalt fura iparága mellett. Gicát rá kellett beszélnie,
szinte rákényszerítenie, hogy rántottleves-ebédjét valami értelmesebb koszttal cserélje fel.
Gicának esdekelni kellett, a régi időkre hivatkozni, udvarolni, míg elvállalta, hogy rendben
tartja a lakást a számára, s olykor-olykor megfőz. Nem volt könnyű győzelem, mert Gica,
mint az utcában mindenki, nem bocsátotta meg Antalnak, hogy otthagyta Izát, s mindig olyan
arccal vette át tőle havi fizetését, amelyen rajta volt: csak a szívesség viszi rá, hogy sáfárja
legyen, s csupán a Szőcs ház iránti kegyeletből teszi, máskülönben dehogy állana
rendelkezésére olyan embernek, aki képes volt faképnél hagyni egy olyan lányt, mint Szőcs
Iza.

Persze csak mímelte, hogy kelletlen, s hogy a palástkészítésből ugyanúgy megél, mint a
háború előtt: a parókiák legtöbbjén öröklött palástok cseréltek gazdát, s legfeljebb valami papi
jubileum és egy-egy hívő közösség áldozatkészsége juttatta új munkához. Gica túl boldog
volt, hogy körülményei rendeződtek, van mindennapi tennivalója, munkások körül lebzselhet,
nézegetheti, hogy alakul át Szőcsék régi holmija új bútorzattá, hogy válik kényelmesebbé,
praktikusabbá a ház, hogy kapcsolják be az elektromos felszereléseket. Gica élvezte, amit
csinált, de ha Antal véletlenül hazaállított, s meglepte őt, csúnyán nézett rá, mert Antal ugyan
a kenyéradója volt, de azért mégsem lehetett olyan simán elfelejteni, hogy bánt el a családdal.
Gicának voltaképpen az se tetszett, hogy a ház az Antal tulajdonába került, minek az egy
kupás fiának, és minek neki második feleség, Iza után.

A házzal együtt nemcsak Gica járt, nemcsak az újságárus: Kolman is.

Valahányszor Antal hazaért, mielőtt még beléphetett volna a kapun, meg kellett állnia,
mert a közértes kiintegetett neki, ki is futott hozzá a szatyorral. Mióta itt lakott és nem a
 65

klinikán, komplikáltabb lett a bevásárlás. Gica kijelentette, hogy Kolman megsértette, nem
vállalja, hogy nála szerezze be a napi szükségleteket, Kolman viszont azt vette rossz néven,
hogy Antal kezdetben, míg nem tudta, hogy ezzel megbántja, a klinikai büfében vásárolta
meg, amire szüksége volt, s az aktatáskájában hozta haza. Kolman egyszer elfogta az utcán,
elmondta, mennyire fáj neki a bizalmatlansága – nem lehetett megsérteni. „Nagy marha
vagyok én” – gondolta Antal reggelenként, mikor leadta Kolmannak munkába menet a mindig
azonos rendelést: tej, kenyér, vaj, néha cukor vagy só, gyümölcs, zöldpaprika, s esténként érte
ment az összekészített áruért, persze nem volt dühös igazán. Kolman arca csak úgy fénylett a
jóakarattól, és figyelmessége nem is neki szólt voltaképpen, hanem Vincének. Lehet, hogy
nyáron ő is fog oltásokat meg rózsabimbókat áthordani az elárusító kislányoknak, mint Vince
tette?

Átvette az elkészített szatyort, a mama rosszabbik szatyorja volt, öblös és csúnya,

oldalán hímzett árvácskák, az öregasszony csinálta valami régi kabátkából, rút valami volt, a
bélése viaszosvászon. Hóna alatt a táska, karján a szatyor, Antal nehezen nyitotta ki a kaput,
nehezen is csukta be, s a csomagokat, mint a mama szokta, mindjárt le is tette a kapubolt alatti
fonott asztalra. Vince rózsáinak alkonyi szaga sűrű volt, mézes, a kert még a közeledő estében
is ragyogott. Gica törődött a virágokkal, látszott az ágyásokon a friss locsolás nyoma.
Kapitány kiszuszogott a fásszínből, öreg volt, idomtalan. A szatyor legalján külön
káposztahulladék rejtőzött Kapitánynak, de csak várjon sorára.

Mostanában, valahányszor belépett, s magára csukta a kaput, végre elfogta már az a

névtelen jóérzés, melynek reményében megvette ezt a házat. Zavartalanul jó volt az öreg falak
közt, Vince tovatűnt alakja már nem fájt, inkább valahogy különösen eleven maradt a
rózsafák között, egyéniségét, szelíd jókedvét megőrizték a borostyán befutotta, magas
téglafalak. Mikor ideköltözött, s a friss vakolás, a friss festés egészséges és nyers illata
belengte a szobákat, sokáig zavarta még a sok emlék, pedig a ház más lett, mint amikor Izával
élt benne, bútorzata, egész jellege is más, a régi bútorok faanyagából értelmes, könnyű
asztalkák, kényelmes székek készültek, a ház megifjodott, valahogy korszerűbbé vált a helyett
a kedves időtlenség helyett, mely Szőcsék otthonát jellemezte.

Iza makacsabb kísértet volt a valódi halottnál vagy az öregasszonynál, aki olyan
reménykedő arccal tűnt el innen, Iza kezébe, szoknyája szélébe kapaszkodva. Az első időkben
bánta is, hogy annyi esztendő kínnal megtakarított, nem is kevés összegéből nem a
Balzsamárok új öröklakásai közül vett meg egyet, amelyhez semmi emlék nem fűzte, s mely
lényegesen közelebb feküdt a klinikához, mint ez a városi ház. Csak járt-kelt az újonnan
berendezett szobákban, nem találta helyét. Valami furcsa kettős látás kísérte a lépteit: a régi
bútorok, amelyeket Iza olyan semmi árért eladott neki, réges-régen elvesztették eredeti
alakjukat, átalakultak, és belesimultak az új környezetbe, a falakat behálózták a
könyvespolcok, mégis hetekbe telt, míg megszokta saját otthonát, míg nem arra gondolt egy-
egy faliszekrény kinyitásakor: ennek a faanyaga az a sublót, amelyben Iza a fehérneműt
tartotta valamikor. A lány túlságosan közel volt hozzá egy időben ahhoz, hogy csak úgy
egyszerűen el tudta volna felejteni. Az átépítés, az asztalos- és kárpitosmunkák elhúzódtak
nyár közepéig, pedig minden mesterember, akivel szerződött, betege volt valamikor, s
iparkodott a munkával a kedvéért; június utóján tudott csak beköltözni, s augusztus is lett,
mire Iza is lassan az emlékek közé vonult, nem maradt élőbb, mint a tovatűnt öregasszony
kedves, kíváncsi tekintetével, szorgos, ügyes ujjaival vagy Vince bölcs kis szemével,
simléderes sapkáiban.
 66

Izáról nem maradt ilyen képe, ilyen szelíd, megnyerő, Iza komor emlék volt, ha olykor-
olykor eszébe jutott az ágyban, s egy-egy szava, mondata visszacsengett valahonnan.

Aztán elmúlt Iza is, mint annyi minden, mint annyi más.

Kapitány utánaszuszogott a lakásba vivő pár lépcsőn. Postája mindig a klinikára

érkezett, itt csak valami ajánlkozó kisiparos üzleti kártyája fogadta néha, ma éppen semmi.
Antal fáradt volt, nehéz nap állt mögötte, s mulatott magában, milyen különös játékra képes
az idegrendszere: ha Lídia ma nem volna éjszakás, egyáltalán nem érzékelné a kimerültséget,
csatangolna vele az utcán, vagy ülnének az erdei kioszkban, beszélgetnének, mint minden
szabad estéjükön, csaknem hajnalig. Ám Lídiának dolga van, s most egyszerre húzni kezdi az
ágya, melynek csak akkor van hatalma rajta, ha nem foglalkoztatja más, fontosabb. Friss
beteg, haldokló, cikk, melynek megírására csak éjjel jut idő, valami igazán lényeges ügy
érdekében összehívott értekezlet. És hát Lídia. Elsősorban és mindenekfelett Lídia.

Fürdött, ruhát váltott. A falba épített gardróbszekrény legfelső polcán ott voltak a mama
régi dobozai. Ezekért semmit sem kért Iza, jutott eszébe, s mulatott rajta, mint mindig, ha
kinyitotta a szekrényt. Mama vackai, Vince holmija, bélyeggyűjteménye, szemüvege. Ki
kellett volna dobnia mindent, de rosszulesett a gondolat: a tárgyak közel hozták a
távollevőket, s a szekrényben rengeteg hely volt, elfért minden, csak a stílustalan, csúf
képeket vitte fel a padlásra. Iza teljes konyhafelszerelést is hagyott nála, régimódi, gondosan
ápolt konyhai eszközöket, amelyeket szépen elrendeztetett a kredencben Gicával. Antalnak
évtizedekig annyira nem volt semmije, hogy olykor mulattatta, milyen sajátságos
magántulajdonai lettek a házzal: locsoló, favágótőke, dohányszita, kisbalta. A dohányszitát
kinn is hagyta, isteni purzicsánszaga volt, ráültette egy szögre az előszobában, két, keresztben
a falra rögzített, méltóságteljes tajtékpipa és Vince meggyfabotja mellé. Ha megöregszik, akár
csibukozhatik is. A ház a régi és új elkeveredésével kedvesen groteszkké s oly meghitté vált,
hogy Antal kollégái összecsapták a kezüket, mikor beléptek, és Vári Sanyi a fogát szívta, mért
is vette meg azt a garzonlakást egy bérház ötödik emeletén. Amit érte adott, abból kitelt volna
az Antal háza mindenestül. Az új otthon szellemes volt és meghitt.

Kapitány enni kért és kapott a konyhában, ahol hajdan Mama etette, ő is

megvacsorázott, megette a kefirjét, lassan, élvezettel harapdálta mellé a Kolman félretett
kenyér durcáját. Most már természetesnek érezte, hogy gyűrű van az ujján, eljegyzésükkor
még folyton megakadt a pillantása a csillogó karikán, napokig úgy érezte, zavarja, kezet
mosni se tud úgy, mint azelőtt, de nem akarta rontani Lídia kedvét. – Szeretem, hogy mihelyt
rád néznek, tudják, hogy van valakid! – mondta Lídia. Izának sose kellett jegygyűrű, lenézte a
jelképeket, Lídia, ha tehette volna, faliújságcikket ír arról, hogy menyasszony. A lány olykor
féltékeny volt rá – amire Iza egyszerűen nem lett volna képes –, persze minden ok nélkül,
pusztán arra emlékezve, hogy élt Antal azokban az első években, mikor megismerte. Néha
össze is csatázott vele, aztán kibékült, valami olyan boldog ragyogással, mely nem kopott le
az arcáról azóta sem, hogy végre szabadjára engedhette szenvedélyét. Antal tudta, ha az
életéről volna szó, Lídia ölni tudna érte, vagy reszketve a halálfélelemtől, felajánlaná a saját
életét. Sosem tapasztalt élmény volt Lídia szerelme, amelyből hiányzott minden önvédelem, s
önmaga érzelmeinek válasza Lídia ragaszkodására, ugyanolyan fenntartás nélkül, ugyanolyan
ártatlanul.

Érintkezésük első heteiben, a malmos kép átadása, Iza pénzkísérlete után mint valami
burkot igyekezett lehántani a lány fegyelmezett hallgatását, tartózkodását. Mikor a rétegek
alól kibukkant a valódi Lídia, Gyüddel, a Csordaréttel, s azzal a keserves és mindenen átizzó
 67

szenvedéllyel, amellyel szerette, úgy érezte magát, mintha valakit idegen országban hirtelen
az anyanyelvén szólítanak meg. Azonnal felelt a lánynak, testével-lelkével.

Itt a konyhában volt az eljegyzésük. A házszentelőn a nő vendégek visítottak, mikor

Antal a kredencre koppantotta a gyűrűket. Amennyire mindenki tudta, hogy az Antal–Szőcs
pár előbb-utóbb összeházasodik, annyira nem sejtették, mi alakul az orvos és az ápolónő
között. Antal mindig járt valakivel, azt gondolták, most éppen Lídia a soros. Míg pezsgőt
bontott, az jutott eszébe, hogy a hajdani lakókat mennyire nem zavarná ez az önfeledt jókedv;
Vince örülne a táncnak, a kurjongatásnak, s szívesen kínálgatná a vendégeket maga csinálta
diópálinkával, Mama meg magánkívül volna az örömtől, hogy sokan vannak náluk, mint
Emma néninél hajdanában, mikor még nagy hajú lány volt, ifjú és pirulós.

Iza volna az egyetlen – gondolta akkor –, aki azt mondaná, kár ilyesmivel tölteni az
időt, eljegyzéssel, gyűrűcserével, az efféle dolgokon nem múlik semmi, micsoda butaság.
Azon az éjjelen, pedig nemigen mozdult el Lídia mellől, közelebb volt hozzá az asszony, mint
bármikor. A legnagyobb ivászat közepén, mikor Vári Sanyi gitározni kezdett, és egész más
dallamra énekelte, hogy: „Kis lak áll a nagy Duna mentében”, végiglépkedett a kert útjain a
lánnyal. Az otthon, az egyetlen igazi otthon, melyet valaha ismert, ezek között a falak között
alakult újra a számára, s ezúttal nem Iza révén; a maga munkája gyümölcseképpen, azért a
rengeteg dologban töltött éjszakáért, melynek ellenértékeképpen házat kívánt, éppen ezt,
Vince meggyfabotját és Kapitányt, aki a vendégek elől a fásszínbe vonult, s asztmásan
lihegett, mint mindig, ha meg volt sértve. Lídia némán lépegetett mellette, hagyta, hogy
magában helyére illessze az emlékeit. Iza katona volt, bajtársa, aki együtt ment vele egy ideig.
Lídiáról, mihelyt szeretni kezdte, sosem érezte azt, hogy vele tart vagy kíséri: Lídia valahogy
azonos volt vele magával, nem megbeszélés szerint, ösztönösen tértek vagy fordultak egy
irányba.

Elkészült. Ezt a babrálást is mindig szerette, a konzervnyitást, a terítést, a vacsora utáni

szöszmötölést, amit Iza mindig megvetett egy kissé, de ami Antal számára a vidám
hétköznapok örömét jelentette, s valamiképpen annak az igézetét is: van mit ennie, és amit
eszik, ő vette, nem kapta senkitől. Kihúzott, helyére tolt egy-egy fiókot, Gicának sose hagyott
mosogatnivalót, úgy érezte, szégyen volna, mikor ott a meleg víz. Az otthon, terített
asztalával és vetett ágyával régi ábrándképe volt, s mikor internátusba járt, gyakran színezte,
hogyan is lesz majd, ha eléri. Antal valamikor olyan szegény volt, hogy csak kétféleképpen
reagálhatott hajdani nyomorára, vagy úgy, hogy kivész belőle minden érzék a lakás és az
életmód régimódi elképzelése iránt, vagy még erősebben kifejlődik, mint másoknál. Mikor
eljegyezte Izát, úgy érezte: Vince házában bizonyosan megtalálja, amit keres. Szinte
tündökölt, mikor az öregasszony átadta neki a kapukulcsot.

Most, tavasszal, annak a közlése után, hogy megvenné a házat, Iza arcán valami szelíd
gúny lebegett, mintha azt mondaná, nem rontom a kedvedet, te bizonyára szeretsz házadót
fizetni, és abban is lehet valami gyönyörű, hogy ez az első otthon, amelyben valaha éltél, most
minden megkötöttség nélkül a tiéd lesz, nem kell csendesebben beszélgetned és úgy
ölelkezned a szobában, hogy a két öreg meg ne halljon valamit. Iza oly biztosan állt a
világban, hogy néha az volt az érzése, puszta pazarlás a meleg ruha rajta vagy a fűtött szoba
körötte, szelleme és akaratereje alapjában véve minden külső jegy nélkül is keretbe fogná,
védelmet adna számára a rossz időjárás ellen, s az élet polgári megfogalmazását nála
gyöngébb embereknek találták ki.

Antal minden póz nélkül, leplezetlenül örült annak, amire vitte.

 68

Dorozs az ő születése tájt jelentéktelen falu volt, a ház, amelyben világra hozták, forró
és kénszagú, közel a forráshoz. Antal nem emlékezett az anyjára, aki valahogy eltűnt közülük.
„A városba ment” – mondta a nagyanyja bizonytalan hangon. Antal sejtette később,
felnőttként, mért mehetett a városba, s milyen sorsra jutott, az ő falujukból nem egy lánynak
veszett így nyoma.

Apját viszont ismerte, látta meghalni is, apja, mint a legtöbb férfi Dorozson, Bérczes
Dániel szekerével járta a várost, nem kocsis volt, hanem kupás, ahogy a faluban a
hordósszekér kísérőjét nevezték, aki kimérte a megrendelt vízmennyiséget, s behordta a
kliensek lakásába. A forrást Dorozstól Bérczes Dániel bérelte, százötven hordósszekere járta a
vidéket. A hévizes alkotmányok fahasának megnyitásához ügyesség és bátorság kellett, a víz
pokol forró volt, közelében se volt jó lenni, nemhogy babrálni vele, kiemelni a hordó csapját,
visszadugni, s úgy bevinni a fakupát a fürdőházakba vagy kádakba, hogy közben az ember le
ne locsoljon valakit. Bérczes nem cserélte a szekereit, egyike-másika megrongálódott, kezdett
korhadni. Antal apja úgy halt meg, hogy mikor egyszer induláskor aláguggolt a csapnak, és
megigazította a döcögős út előtt, a kocsi közepe kiszakadt, s a guggoló hátára rázuhogott a
hévíz. Hazavitték, holtáig egy pillanatig sem volt magánál, és különös módon csak
trágárságokat kiabált addig a pár óráig, ameddig még élt.

Antal nagyszüleinek túl sok gondjuk volt ahhoz, hogy csak sírjanak és gyászoljanak,
nagyapja hajnalig tárgyalta a feleségével, hogy fordíthatnák hasznukra a csapást, ami a házat
érte. Bérczes ügyvédje aztán megelőzte őket a cselekvésben, kifizette a temetést, adott valami
pénzt is, rábeszélte a két öreget, ne bolygassák, ami történt, mert akkor Bérczes csak dühös
lesz, így azonban van benne jóindulat, s hajlandó is tanújelét adni. Nagyapja annak az évnek a
tavaszán egyszer már járt Bérczesnél, aki valami csőszt keresett akkor, de nem alkalmazta,
most azt üzente neki, azonnal beállhat hozzá, sőt a gyereknek is talál foglalkozást a forrás
körül. Antal iszapot hordott az iszapolóba, a primitív fürdőtelepre nem engedték be, mert volt
ott egypár bódé a hévíz körül; a fiú már akkor, nyolcévesen is érezte, nem azért, mert kicsi,
hiszen a jószágot őrizni sokkal komplikáltabb, mint kinyitni egy kabinajtót, hanem mert hátha
lop, nagyon szegény ember nem való bizalmi munkára: aki már bódét bérel, és nem ül le
valamelyik hévizes gödör mellé, annak már van mit levetnie, attól már el is lehet csenni
valamit. Az öreg csősz volt, a gyerek iszapoló, ketten kerestek – volt a dorozsi kupáscsaládok
között nem egy, amely irigyelte őket.

Aztán valaki mégis felfigyelt Antal apjának történetére, egy fővárosi baloldali újság;
interpelláltak is róla a parlamentben. Bérczes ügyvédje megint eljött, hozott magával egy
újságírót, egy kormánypárti lap munkatársát, megnyilatkoztatta a két öreget. Azok úgy
megijedtek az idegentől, aki a makogásukat jegyezte, hogy mindent ráhagytak az ügyvédre;
az aztán elmesélte, Bérczes Dániel nemcsak hogy gondoskodik a szerencsétlenség
áldozatának öreg szüleiről, hanem hajlandó a kupás fiát iskoláztatni is, akinek állítólag
nincsenek rossz képességei – módja van bejuttatni a közeli város híres gimnáziumába,
internátusi helyre.

Nagyapja hallgatott, jobban örült volna valami készpénznek, nagyanyja csak sírt,
nagyanyja általában mindenért sírt, mert folyton meg volt ijedve valami miatt, s mert mindig
akadt is konkrét ok a könnyekre, ám kétségbeesése és ellágyulása mögött megrezzent még
más is, aminek nem tudott nevet adni, s mely nem volt megfoghatóbb vagy határozottabb,
mint egy átsuhanó madár árnyéka a földön. Antal ordított és tiltakozott, kiválóan érezte magát
az iszapolóban, de nagyanyja szemében hirtelen megállt a könny, mintha a messziből feléje
villanna valami, amit senki sem lát őkívüle. Amire nem volt példa egész házasélete alatt: a
 69

férje előtt szólalt meg, azt mondta, ha az ura megmaradhat csősznek, s a gyermeket valóban
iskoláztatják, nem hiszi, hogy volna valami kívánságuk vagy pláne panaszuk Bérczes úr ellen.

Antal rúgott, mikor felrakták a szekérre; Bérczes ügyvédje vitte be a városba, közben
kétszer meg kellett állni miatta, mert leugrott, és mint valami kiskutya, loholt vissza a faluja
felé. Egyébként semmi csomaggal nem terhelték az útnak indulót, csak valami iskolai értesítőt
adtak az ügyvéd kezébe a jó eredménnyel elvégzett négy osztályról, mely a dorozsi tanító kis
igényeit tükrözte, mert Antal alig tudott írni-olvasni, a szükséges alapismeretek egy
töredékével sem rendelkezett, s évente legfeljebb késő ősszel és tavasz tájt nézett el pár hétig
az iskolába, amikor éppen ráért, ha volt lábbelije. A bizonyítványában tizedrésze nem állt
annak, amit mulasztott, mert ha a tanító beírja, szorul a hatóságoktól.

Az intézet, melynek internátusába bekerült, ötszáz éves egyházi intézmény volt, s

Bérczes Dániel harmadfél éven át iszonyatos mennyiségű hévizet szállított a kuratóriumnak
Antal fejében. A nevelőtanárok az első két évben úgy érezték, rossz üzletet csináltak a
kisfiúval, aki szinte semmit se tudott, makrancos volt, durva, verekedő, egyáltalán nem az
idillek ábrázolta szelíd, félénk parasztfiúcska, akinek lennie illett volna, utált tanulni, ha
tehette, kiszökött a kis kapun, csatangolt a városban, s ha meglátta Bérczes szekereit
befordulni a boltos kapualj alatt, melynek két oldalát vallásalapító nagyságok, alapítványtévő
fejedelmek és rég holt nagy nevű püspökök képmásai díszítették, irtózatos káromkodásra
fakadt, s önmaga lepődött meg rajta leginkább, miért, hisz az internátus paradicsomkert volt
Dorozshoz képest, s a szekerek és a gőzölgő víz szerezte táplálékon meghízott és
megerősödött.

Mihelyt az iskolában töltött második év végéig úgy-ahogy pótolta a népiskola iszonyú

hiányait, lassanként hozzáédesedett a tanuláshoz is. De azért mindennap megvárta a dorozsi
szekeret a kupással, mert a káromkodás nem a kocsisnak vagy a kupásnak szólt, azoknak
nagyobb tisztelettel köszönt, mint a tanároknak az iskolában, s osztálytársai még csak meg se
mosolyogták emiatt. Antalnak óriási tekintélye volt, mert árva volt, káromkodott, verekedett,
s eleinte se szép szóra, se büntetésre nem volt hajlandó tanulni, ami pedig teljesen
elképzelhetetlen volt egy ingyenes növendék részéről, mert vízzel fizettek érte, nem pénzzel,
és az apja olyan körülmények között pusztult el, amivel egyetlen félárva társa se tudott
versenyezni.

Bérczes semmit se törődött a gyerekkel, sose küldött neki két fillért sem. Ám a fiúnak
megvolt a kosztja, szállása és tanították; karácsony és húsvét táján egyedül maradt az
épületben. A cselédek mind szerették, mert unalmában kérés nélkül is segített nekik, és mert
az internátusi szobában csak az ő kedvéért nem akartak fűteni, szünetben mindig lemehetett
aludni a szakácshoz. Nyári vakációban aztán valamelyik hordósszekér hazavitte Dorozsra.
Első esztendőben, mikor megjelent iszonyatos bizonyítványával, az iskola adta félvárosi-
félparasztos ruhában, és csúnyán nézett a fürdőtelep körül őrjöngő, ismeretlen komondorra,
nagyanyja csak összecsapta a kezét: mit ad ennek enni, hisz óriás lett az iskolai koszton. De
aztán kiderült, nem lett naplopó belőle, tüstént lerúgta a cipőt, a ruhát, s úgy, egy szál
gatyában futott ki az iszapolóba, átvenni régi mesterségét. Amit keresett, hazahozta, ősszel
szinte sajnálták visszaengedni.

Harmadik gimnazista volt, tizenhárom éves, mikor igazán rájött a tanulás ízére.

Akkorára utolérte az osztálytársait, s kiderült róla, hogy vasszorgalma van és rendkívül

jó feje. Az irodalomhoz kevesebb érzéke volt, de a földrajz, természetrajz érdekelte, és
 70

szerette a matematikát is, sőt – ami ritka volt az osztályában – a nyelvtant, mindent, ami
logikával felfogható volt. A hirtelen feltámadt érdeklődéssel együtt valami furcsa
megvilágosodása is járt a dolgoknak, mintha sötétség szakadt volna fel benne hirtelen; látta
anyját, akinek arcára nem is emlékezett, apját, nagyszüleit, Bérczes Dánielt a szekerekkel,
úgy, amilyenek a valóságban voltak vagy lehettek. Ha a hordósszekér az érte járó hévízzel
szilencium alatt érkezett meg Dorozsról, mindig engedélyt kért, hogy segíthessen a kupásnak.
Veszélyes foglalkozás volt, a fiatal nevelőtanár, aki megengedte neki, fel se fogta, mit
kockáztat, azt gondolta, valami fura sport. Antal egész élete a forrás körül telt, a kupás, a
kocsis váltig azt hitte, mikor a kisfiú lefutott hozzájuk az emeletről, hogy a víz hívja le, úgyis
visszatér majd az apja mesterségéhez, mért vinné többre, egyszer csak megunja Bérczes azt a
nagy jóságot, s visszaküldi oda, ahonnan felemelte, jó, ha beletanul idejekorán, amit majd
holtig fog csinálni.

Egy évre rá kihallgatást kért az igazgatójától.

Az igazgató elképedt. Ő hívatni szokta a diákjait, nem pedig fogadni, ha azoknak

eszükbe jut valami. Antalt jól ismerte, eleinte valami csendes iróniával beszéltek róla, később
nagyobb megbecsüléssel – vízen vett gyerekük még nem volt. A bennlakó tanári kar reumás
fele Antal jóvoltából áztatta a tagjait.

Jól megnézte a fiút, mikor belépett, zömök, tizennégyéves-forma, református képű

parasztgyerek volt, rosszul szabott, jó minőségű akciós ruhában.

Antal Antal negyedik osztályos tanuló azt kérte a gimnázium fenntartótestületétől,

adjon neki módot akár tanítványok oktatása révén, akár az épület belsejében végzett szolgai
teendők ellenértékeképpen, hogy az intézet növendéke maradjon, s ne Bérczes Dániel hévize
fejében legyen diákjuk.

Az igazgató latin–görög szakos volt, szenvedélyes búvára az ókornak, az önérzet, a

jelentkező férfiasság a klasszikus világ nagy jellemein át revelálódott a számára. Állásánál
fogva nem kellett volna tanítania, passzióból tartott meg évente egy-egy osztályt, s komolyan
azt hitte, hogy Róma és Athén nagyjainak példája megváltoztathatja az ifjú nemzedéket. Antal
kitűnő latinistája volt, mindent megrágó esze, folyton elemző készsége átsegítette az összes
nyelvi buktatón. „Íme a nevelésünk” – gondolta az igazgató. A Capitolium rémlett fel előtte, a
hét halom, Romulus sose látott, ezerszer elképzelt arca, a gyermek előtt pedig apja teste, a
karjáról lelógó izomrostok, Dorozs, a hévíz, valami alapvetően nem latin, hanem
dunamedencei, aminek nem tudott nevet adni. Nem is sejtette, hogy az igazgató mért van
meghatva, de érezte, hogy rokonszenv fogadta a kérését, s ennek örült.

Az igazgató némi szánalommal gondolt a szomszéd utcában nemrég megnyílt

reáliskola vezetőjére – annak sose lesznek, nem lehetnek ilyen élményei. Felállt,
megveregette a kerek koponyát, idézett valamit Horatiusból, aztán megígérte, maga tárgyal
Bérczes úrral, ügyét pedig pártfogólag a fenntartótestület elé terjeszti. A gyerek összevágta a
bokáját, ahogy a nevelőtanárok tanították, az igazgató ellágyultan nézte, hogy megy ki –
miniatűr civis Romanus. Antal, mikor kiért, valami iszonyút mondott magában Bérczes úrról,
olyasmit, mint apja a halálos ágyán, aztán ráhajolt a vasrácsra, mely éppúgy feszült a hajdani
falépcső mellett, mint jó másfélszázaddal ezelőtt, az intézet nagy tűzvész utáni felépítése
idején, s mint valami szájat, mint valami élőlényt, megcsókolta. Bent az igazgató fel s alá járt
a szobájában, megrendülve, s azt a fogadalmat téve, hogy ezt a gyereket nem hagyja el soha.
Egy félreértésből kifolyólag így lett számára Antal a puritán nevelés, a klasszikus ideálok
 71

követésének eredménye, s a fiú egyetemista évei alatt úgy szállt a sírba, hogy nem tudta meg,
kit nevelt fel.

Bérczes rendkívül örült, hogy Antal gondja lement róla, a kupás történetét réges-régen
elfelejtették Budapesten, s a vállalkozó szerette, ha pénzt lát a vizéért. A gimnázium
internátusa bőven ellátta Antalt annyi korrepetálandó növendékkel, amennyi segítségével meg
tudta keresni ellátási díját – sub pondere crescit palma, gondolta az igazgató, akit diákkora óta
Kátónak hívott az intézeti nyelv, valahányszor látta, hogy a fiú külön kilépési engedélyét
felmutatva a portán, munkába indul. A gyerek mélységesen imponált valamennyi
osztálytársának, tandíjmentességét érettségiig tartani tudta, ruhát, fehérneműt a Jótékony
Nőegylettől kapott. Most már nyaranta se látogatott haza, az igazgató bukott vidéki tanulók
mellé osztotta be, földbirtokosok, falusi jegyzők fiaihoz, ősz tájt lesülve, megerősödve tért
haza, és minden tanítványa mindig átment a pótvizsgán. Az anyák nem szerették, mert ha a
növendéke nem akart tanulni, és a szép szó nem használt, minden indulat nélkül, egy orvos
higgadtságával, aki a jó cél érdekében keserű orvosságot itat a betegével, leteperte a
tanítványát és összeverte.

Könyvet sose tudott venni, arra már nem telt a keresményéből. Újságot igen. Az újság
fillérekbe került, és abból is sokat lehetett tanulni, főleg politikát. Az igazgató egyszer akkor
nyitott rá a hálóteremben, ahol napos volt, mikor épp az újságba mélyedt, a külpolitikai
rovatvezető beszámolóját olvasta nagy figyelmesen.

Az igazgató nem szerette, ha a növendékei újságot olvastak.

Intézete nem tartozott a maradiak közé, szabadabb szelleme, valamivel tágabb

világképe miatt olykor túlságosan ismertté tette a nevét, a gimnáziumnak sokkal nagyobb
állami támogatásban kellett volna részesülnie, mint amit kapott, de éppen liberális elvei miatt
elég hátul állt a listán. Egy időben sok baja volt a hatóságokkal, az igazgató elődjét 1920-ban
váltották le. Utódja a fontolva haladás híve volt, és megriadt a gondolattól, hogy ezt a fiút,
akit annyira megkedvelt, olyan út elején lássa, ami veszedelembe viheti.

Antal értelmes érvekkel védte olvasási éhségét, s arra se enyhült, mikor az igazgató
megengedte, hogy a diákkönyvtáron kívül a híres nagykönyvtár anyagát is használhassa, mint
a tanár urak. Azt mondta, a nagykönyvtár anyaga jobbára klasszikus, ő élő anyagot szeretne
olvasni, modern dolgokat.

Persze, fiatal – enyhült meg Kátó –, tizenhat éves, lehet, hogy újmódi szerelmes
verseket akar olvasni, nyakatekert sorokat, amiket a kutya sem ért kívülök, ezek a suttyók
nem az eszükkel olvasnak, hanem az idegrendszerükkel. Magának akar könyvtárat gyűjteni,
ez is dicsérendő szenvedély. Cicero mérhetetlen mennyiségű tekercseire gondolt a scriniumok
fenekén, Tiróra. Szép ambíció, kár volna elállni az útját. A Mitasi fiú már nők után szaladgál,
cigarettázik. Ez könyvet akar, hát legyen könyve. Mikor is szokott idejárni Szőcs Vince?

Ismerte a bírót, osztálytársak voltak valaha ugyanebben az intézetben, csak amaz

jogakadémiára iratkozott érettségi után, ő meg elment tanárnak. Szelíd kis ember volt,
nemigen szerette a latinokat, de azért elég jól szerepelt az egyetemen római jogból. Valami
tanító neveltette azt is, árva fiú volt. Mikor végzett, bírósági jegyző lett, ő meg helyettes tanár,
egyszer csak megjelent egy karácsony tájt, jött, forgatta a sétapálcáját, felszaladt a falépcsőn,
szerette ezt az intézetet, még a szagát is, míg el nem csapták az állásból, mindig beszipákolt,
ha erre járt, vagy bejött hozzá látogatóba az internátusba, hogy egy kicsit körülnézzen,
 72

hűséges szíve volt. Átadott neki egy összeget, nagy zavartan, mint mindig, ha valami nem
hétköznapi dologról volt szó. Azt mondta, őt is más nevelte fel, nem az apja, sokat nem tud
adni, de valamit mégis, ő behozna minden karácsonykor valami összeget, aztán azt
ajándékozzák oda egy gyereknek, akinek éppúgy nincs semmije, mint neki nem volt hajdanán.
Kezében volt egy boríték, azt letette az asztalra, s elszaladt; alacsony volt Szőcs Vince,
gömbölyded kis alak, mire utánaszólt volna, már kinn is volt a szobából.

Minden karácsony tájt megjelent, és persze sose hozott kis összeget. Örült, mikor
megtudta, kinek adják, meg is mutattatta magának a gyereket az ablakból, de ha össze akarták
ismertetni vele, elinalt. Mikor azt hallotta, elcsapták, azt hitte, nem látja többé, de
karácsonykor az évben is megjelent, este jött, mint aki nappal restell járni, soványabb volt,
valahogy öregebb és felnőttebb is – mintha csak most lett volna igazán férfi. Szőcs Vince
sokáig nem keltett felnőtt benyomást, talán mert olyan szokatlanul, férfihoz nem is illő módon
kedves volt. Kétszeres szívességgel fogadta, mert Szőcs Vince úgy járt el, mint tanulmányaik
előírták – a törvény szava szent, igazsága el nem játszható. Mikor meglátta, sajnálta, hogy
nyugdíjazásakor meg nem látogatta azonnal, nyilván jólesett volna neki.

Szőcs kevés ideig maradt, az összeg, amit hozott, bizony ezúttal valóban soványka volt.
Azt mondta, ez most legfeljebb egy-két könyvre lesz elegendő, de arra talán igen, bizonyára
van diákjuk, aki szeret olvasni. Már el is köszönt, szomorú, kopott kis kabátja volt, úgy érezte,
nem lett volna szabad elvennie tőle a pénzt. De azért elfogadta minden évben, az összeg a
pengő behozatala idejétől mindig tizenkét pengő volt, se több, se kevesebb.

Akkor, 1933-ban, mikor a bíró borítékja megint megérkezett, felhívta a fiút. Antal nem
akarta elvenni, még azzal a feltétellel sem, hogy könyvre kapja, olyan könyvre, mely jövendő
könyvtárának alapja lehet. Csak olyan pénzt fogadhat el, amiért megdolgozott – mondta. Az
igazgató egyre növekedő nagyrabecsüléssel nézte.

Lemutatott az ablakon. A fiú követte ujja vonalát, egy vékony, rossz kabátos, ősz kis
embert látott, aki félénken kerülgette a buckákat a holland donátor nevét őrző empire oszlop
mögött.

– Attól kapod, aki ott megy annál az emlékoszlopnál. Az is falusi fiú volt, mint te,
ingyenes helyen nőtt fel, a faluja támogatta. Mióta keres, minden évben bead valami összeget
az iskola céljaira. Huszonháromban elcsapták, azóta csak annyit tud hozni, ami néhány
könyvre elég.

– Elcsapták? – kérdezte a fiú.

Hangja közömbös volt, érdeklődés nélküli, kérdése szinte nem is kérdés, inkább a szó
megismétlése – mintha udvariatlanságnak érezné, hogy kérdezősködik.

– Bíró volt – mondta az igazgató, és megint felé nyújtotta a borítékot. Nagyon kínosnak
érezte volna, ha a fiú azt hiszi, hogy Szőcs lopott vagy gyilkolt, és ilyen rossz jellemű hajdani
növendéküktől is hajlandók elfogadni valamit, hát hozzátette: – Azt mondják, valami ítélet
miatt. Volt a megyében akkor egy aratósztrájk…

Antal Antal meghajolt, azt mondta, köszönettel veszi az ajándékot. Az igazgató nyájas
örömmel pillantott utána, büszke volt rá, mintha a sajátja volna. Csak amikor, ahogy
tanították, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, fogta el valami rossz érzés, és kinevette
 73

volna magát, ha meg meri vallani, hogy Antal szemétől riadt meg, attól a váratlan
szenvedélytől, mely a mindig egykedvű, csontosodó kamaszarcot elöntötte, s mely oly
hirtelen hunyt ki, szinte parancsszóra, valami általa nem hallható, csak belül érzékelhető
utasításra, hogy az ember törhette a fejét, jól látta-e hát vagy sem.

II

Érettségije csak jelesre sikerült, a magyar miatt; sose tudott irodalmi dolgozatot írni, unta az
anyag hármas egységbe való elrendezését, s egyáltalán nem érdekelte a nemzeti ősvallás
ábrázolása a XIX. század epikai műveiben. Dekker professzor – az iskola tradíciói közé
tartozott, hogy érettségi elnökül hajdani, közéleti kitűnőséggé vált növendékeket hívjanak
meg –, aki egy gyerek érdeklődésével olvasott át minden írásbelit, külön tette Antal
fogalmazványát, az egyetlent, mely adataiban teljes képet adott az ősmagyar vallás irodalmi
vetületéről, de amely olyan volt, mint egy tartalomjegyzék vagy disszertációhoz mellékelt
bibliográfia. A szóbelin külön gonddal figyelte szabatos, rideg beszédmodorát, abszolút
jártasságát mindenben, ami egzakt tudomány, s kelletlen, udvarias tartózkodását patetikus
magyarázatoktól, színes történelmi tablók festésétől. Antal alig nézett rá, elfoglalta a tételekre
való készülés, különben is sok gondja volt: felveszik-e az egyetemre, hány százalékos
tandíjmentességre számíthat, sikerül-e Kátónak bejuttatnia őt a kevés férőhelyű egyetemi
internátusba. Kellemesen lepte meg, mikor eredményhirdetés után maga az elnök ígérte meg,
hogy támogatni fogja; Dekker akkor már hallotta az igazgatótól a kupás fiának történetét. Az
idén ő volt a dékán; mikor Antal elébe került az elsőévesek ünnepélyes beiktatásán, a dékáni
kézfogás után visszatartotta a fiút.

– Nem szeretném, ha politizálna – mondta Dekker, és szokatlanul kurta ujjú kezét

vizsgálgatta. Nem orvosi keze volt – mint egy birkózóé.

Ránézett, aztán elkapta róla a szemét. Antalt szenvedélyesen érdekelte a politika, és

Dekkerről nem tudott semmit sem akkor még.

– Tanuljon és gondolkozzék – folytatta Dekker. – Nem utasítás, csak egyéni óhaj.

A gimnázium bentlakói mindent megbeszéltek a világ eseményeiről, a városi egyetemi

ifjúság baloldali mozgalmait is. Antal azt hitte, a professzor arra célzott, tartózkodjék az
ilyesmitől, s csak állt, nézett rá, nem mondott sem igent, se nemet. Dekker közölte vele, hogy
elmenet.

Tájékozódása aránylag rövid ideig tartott. Októberben, mikor felszólították, hogy lépjen
be az ifjúsági egyesületbe, kitért, tennivalóira hivatkozott, melyek persze bőven voltak:
gondoskodnia kellett magáról, most már nem kísérték az akciós ruhák és a kollégiumi
adományok. Dorozs időközben elsiklott mögüle: az öregek már nem éltek, nem kellett
támogatnia őket, de a pusztán önmagáról való gondoskodás szükségességének könnyebbsége
nem állt arányban a családtalanság tudatával; Antal szerette, ha felelősség nyugszik rajta, s
bár kapcsolata a nagyszülőkkel inkább gyakorlati volt, mint érzelmi, ennek a köteléknek a
felbomlása is hiányzott.

Dekker beiktatási szavait decemberben értette meg, mikor előreengedte a dékánt egy
sarokfordulónál, s megemelte előtte puha kalapját. Bent voltak az egyetem épületében,
 74

Dekker dominusi díszben, plenis coloribus, táborozásra ment, mint a kar minden professzora.
Megbökte két ujjával aranyzsinóros sapkáját, megállt. A folyosót pálmák övezték, az aula
üvegtetején átfehérlett a hó, csak az oldallámpák égtek, a márványburkolat úgy fénylett a
falikarok körül, mint a vaj. Lentről, a magnum áldomás terméből felhallatszott a nyüzsgés.
Egyedül voltak.

– Civilben? – kérdezte Dekker, és a kalapra nézett. – Maga nem jön?

Udvarias ürességgel nézett a professzor villogó jelvényeire.

– Nem vagyok bent az egyesületben – felelte.

Dekker levette a sapkáját, beletúrt erős szálú, kese hajába.

– Örülök, hogy hallgatott rám – mondta, s elindult a lépcső felé.

Dekker soha életében nem tudott lépésben menni, vagy sétált, vagy rohant. Akkor
éppen rohant. Utánabámult, azt érezte, kedveli. Később, negyvenötben, Dekker igazolási
bizottságának ő volt az elnöke, nem szólt közbe, míg a bizottság valamelyik tagja kifejtette,
mért nem maradhat meg Dekker a katedráján, s milyen súlyosan esik latba ellene hajdani
közéleti szereplése. Akkor ismertette Dekker közéleti szereplésének valódi történetét,
mindazt, amit az aranyzsinórok és dominus-sapkák rejtettek, Dekker irányító kezét a
mozgalomban, okos vezetését, páratlan szervezőkészségét, a zseniális klinikai szabotázst a
város kiürítésekor. Dekker káromkodott, legyintett, azt mondta, marhaság. Utálta, ha dicsérik.

Szerelmi élete elég bonyodalommentes volt. Amilyen nehezen lehetett megoldani

ezeket a problémákat a gimnázium internátusában, olyan egyszerűvé vált minden
orvostanhallgató korára. Sokat mulatott a kisvárosi medikákon, akik 1935-ben, mikor Antal
egyetemre került, egy cseppet még mindig önfeledtek voltak önmaguk bátorságától, hogy
ilyen vakmerő pályára szánták magukat a szelíd bölcsészet helyett, s gátlásmentességüket és a
természetes és testi dolgoktól való nem irtózást minden módon hajlandóak voltak
bebizonyítani.

Antal elfogadta, amit kapott tőlük, s annyit adott cserébe, amennyi udvariasságától telt:
megtáncoltatta őket, segített kollokviumok, szigorlatok előtt, s türelmesen végighallgatta, ha
bőgtek, panaszkodtak. Az egyetem a százados tölgyfák között négy kar anyja volt, az
internátusi szobákban vegyesen laktak, nem fakultások szerint, minden szobatársával jóban
volt, de barátait gondosan megválogatta. Az ifjúsági vezetők békén hagyták, Dekker
nyilvánvaló rokonszenve megvédte a legnagyobb szájúaktól, kitűnő eredményei, döbbenetes
ellátatlansága eléggé indokolta, hogy nem vesz részt a szervezet életében. Egyszer maga a
vezérbajtárs védte meg valami vád ellen: hogy az isten csodájában vállaljon közöttük
szerepet, vagy akár lépjen közéjük, mikor zsidó gyerekeket is tanít, s mindent, ami
fenntartásához kell, a város gazdag ügyvédjeitől, orvosaitól szerez, azok ugyan be nem
engedik a házukba, ha a közismerten antiszemita egyesület tagja, ízlése, ítélőkészsége
ifjúkorában kialakult, a harmincas évek Magyarországát és Hitler hatalomra jutását úgy
figyelték barátaival együtt, mint karikába húzódó fiatal oroszlánok: tudták, egyszer elérkezik
az ugrás ideje, s akkor szükség lesz izmaik erejére. Hajdani igazgatója temetésén együtt
énekelte a gyászéneket a gyülekezettel, s elfutotta a könny a szemét a ravatal mellett, melyen
utoljára látta a római erények együgyű bajnokát, aki jobban tudott tájékozódni az ókorban,
mint saját népe fiai között.
 75

Ezen a temetésen találkozott megint Szőcs Vincével.

Azonnal megismerte, bár kopottabb és vékonyabb lett, mint amikor először látta, ahogy
nem télre való cipőjében a holland donátor empir oszlopa előtt inalt. Leghátul állt, inkább
kinn a ravatalozóból, mint odabenn, mint aki nem tudja eldönteni, illik-e bemennie, nem vet-e
rossz fényt elhunyt osztálytársa emlékére a jelenléte, s mikor a menet elindult, akkor is a
legutolsók között baktatott, körbe-körbe hordva figyelő tekintetét, mintha arra készülne, hogy
az első kelletlen pillantásra hátat fordít, s eloson a sírok között. Senki se figyelt rá, aki mégis,
köszöntötte – temetésen nem fejez ki indulatot senki arca sem a kötelező bánatos
komolyságon kívül.

Szőcs Vince nem volt egyedül, egy lány kísérte, szokatlanul karcsú, Szőcsnél magasabb
fiatal lány, akinek életkorán nem tudott eligazodni, mert külseje, túlságosan vékony,
túlságosan hosszú dereka, lába süldő lányos volt, ruházata is, kesztyűje meg oly bő, hogy
lötyögött a kezén, mintha kölcsönkérte volna, fekete retikülje vénes. Homloka, arca, főleg a
tekintete zavarba hozta: ez az arc olyan volt, mint egy fiatal katonáé, aki őrségen áll, úgy
mozgott Vince mellett, rebbenéstelen tekintetét körbe-körbe hordva a gyászolókon, mint aki
súlyos beteget sétáltat, és méregeti az időt, az utat, a környezetet, jót tesz-e az alig
gyógyultnak ez a nyers levegő. Később, ha vissza próbálta idézni maga elé Iza arcát, gyakran
hozta elébe az emlék ezt az időtlen, ifjú arcot, ezt a fiatal zsoldos tekintetet, a védelmező Izát,
lötyögő kesztyűjében, nagyon világos ajkával, ahogy Vincét kísérte.

Antal Dekkerrel volt, Dekker akkor – cselédkönyves korára – már tegezte őt,
rendszeresen maga mellett dolgoztatta, mint aki munkatársává akarja nevelni, és évek óta
nyíltan, szenvedélyesen politizált vele. Dekker nem nézett fel, a földet figyelte, kínos és
unalmas volt számára az itt létel, Dekker világképe szerint a halál tökéletesen magánügy volt,
s a halottak végtisztessége szellemengesztelő babona, néprajzi játék. De azért eljött, mert
szerette ezt a református rómait, eljött közös hajdani osztályuk emlékéért, melyben együtt
voltak fiatalok, együtt kocsmáztak valamikor, s bőgték kántusban a bordalokat. Topogott az
őszi latyakban, s morgott magában, mi az istennek nem égetik el a vén Kátót a maga stílusa
szerint, máglyán, a Donátor téren, egy Kálvinnak maszkírozott, tógás hisztrió eljátszhatná
ismerős gesztusait, ahogy illik. Antal vette észre, nem a professzor, hogy Szőcs Vince
mondani akar neki valamit.

Lehetetlen volt meg nem látnia. Attól a pillanattól, hogy a félénk szem pillantása ráesett
Dekkerre, nem is mozdult el róla. Szőcs Vince suttogott valamit a lánynak, az hirtelen még
jobban kiegyenesedett. Mindig olyan különös virágmerevséggel tartotta magát, most szinte
megnőtt. Antal úgy lassított, hogy csaknem egy vonalba került velük, s kedvéért Dekker is
kurtábbra fogta a lépteit. Nem illett szólni, szerencsére nem is kellett, a professzor végre
észrevette a bírót, nagyot köszönt neki. Szőcs arcán átsuhant valami bátortalan fény, valami
reménység. A lány jól megnézte a professzort, ahogy egy árut szoktak: mennyit ér.

Antal ritkán érzett valami kényszert bármi megtételére, s ha mégis, engedett neki;
ilyesféle felismerés sodorta be gyerekkorában Kátó szentélyébe, hogy felajánlja saját
munkáját Bérczes hévize helyett, ez oldotta fel alkati zárkózottságát harmadéves korában,
Dekker szobájában, míg a professzor kávét főzött – akkor először – neki, mihelyt rájött, mit
várhat tőle, miféle gondolkozású ember ez voltaképpen. Most azt mondta benne a hang,
csatlakozzék Szőcsékhez. A lány nyilván a bíró lánya, a fura, hosszúkás szemű, ifjú
katonalány; a bíró tizenkét pengőiből évekig vett könyvet magának. Ugyan megmondta-e
Kátó valaha Szőcsnek, ki kapta az adományait?
 76

Dekker megakadályozta. Elköszönt tőle, azt mondta, majd a klinikán találkoznak

megint, neki van valami elintéznivalója egy barátjával. Hátralépett, karon fogta Szőcs Vincét.
A lányra rá se nézett. A kántus elkezdte Kátó koporsója körül a búcsúéneket, Dekker oda se
figyelt, félhangon magyarázott valamit a bírónak, aki lassanként kipirosodott a hallottaktól, s
ezzel a hirtelen színváltással felidézte azt, amit Antal sose látott: valamikori magabiztos,
vidám arcát. Antal most visszamenőleg is látta, fiatalnak, hetyke mosollyal, ugyanitt, mikor ez
a temető még csak erdő volt, valami pikniken – a tölgy alatt fekszik, nagyot húz egy
butykosból, megkínálja Kátót, nevet, piros, és csupa reménység.

Az igazgatót úgy hantolták el, hogy sem a bíró, se Dekker nem vették észre, a lány
ugyan a sír felé fordította az arcát, de nem mondta együtt az imát a gyülekezettel, arca merev
volt, udvarias, mintha idegen állampolgár lenne a hívők között, s nem akarná megsérteni a
más politikai rendszert képviselő diplomatát, a papot, akivel nem ért ugyan egyet, de akit
elvei fenntartása mellett kötelességszerűen tisztel. A temetés után Dekker és Szőcs még
mindig együtt maradtak, félrehúzódva tárgyaltak egy kripta oldalánál. Nem lehetett közéjük
tolakodnia, megismerkednie a lánnyal.

Antal rosszkedvűen ment vissza az egyetemre, falt valamit a menzán, csak délután
kellett korrepetálnia, lődörgött a hirdetőtábla előtt a félemeleten. Azon mindig mulatott egy
kissé, hogy tanév közben, mikor itt vannak a barátai, ő sose kap levelet senkitől. Megnézte a
pótszigorlatok időpontját, a rektori hirdetményeket, átfutott az egyetemi felvételek listáján is.
Megint felvettek már annyi elsőévest, hogy belegebed a kar, aztán helyezik el Erdélyben, a
csehektől visszatért területen, küldik őket Nagykikindára meg a ruténokhoz, mintha nem
tudná mindenki, hogy egy-két év, és megint gazdát cserélnek a városok. A lajstrom jobb felén
egyetlen név állt, valakit nem vettek fel, no ez igazán kivételes eset. A kar elutasította Szőcs
Izabella felvételi kérvényét.

Délután oda se figyelt arra, mit tanít. Tudta, hogy Dekker minden este visszanéz még az
osztályára, beszalad a súlyosakhoz, és tudta, ha máshol nem, a porta előtt eléri. Azt
számítgatta, hány óra még, míg meglátja a professzort, s megtudja, jól képzeli-e az
összefüggést Szőcs Izabella, Szőcs Vince és a mai temetői beszélgetés között. „Nem vagy
egyedül, fiatal katona – gondolta Antal –, ha idekerülsz hozzánk, Dekker majd melletted lesz,
és ha hiszed, ha nem, én is, nem csak az apád, magad miatt is, hosszúkás szemed fura
tekintetéért, s azért a különös erőért, mely belőled sugárzik, amely annyira nem jellemző egy
fiatal nőre.”

Dekker este kérés nélkül is előadta, hogy másnap a rektorhoz készül, fel akarja vétetni
egy volt osztálytársa gyerekét, akit nem mernek ideengedni uraimék, mert nyilván mételyez,
már az apja is tisztességes ember volt, minek az ilyennek diploma.

– Majd a pótfelvételen felveszik – mondta Dekker, s lekoccantotta csészéjét kis játék

elefántja mellé. Dekker nem tűrt meg koponyát az íróasztalán, akinél talált, felemelte,
hosszasan szagolgatta, mintha frissnek gyanítaná, s ezzel rendkívül kínos perceket szerzett a
tulajdonosának. Antal tudta, ha megígéri, akkor így is lesz: 1941-et írtak, a háború befonta az
országot, s bár mindenkinek nagy volt a hangja, valamennyi kollégája tartott egy kicsit
Dekkertől, aki fordítva tette fel üstökére a dominusi sapkát, úgy ment ünnepségekre, a
legnagyobb német győzelmek napján azt dalolgatta: „Pusztulunk, veszünk, mint o-hol-doh-ott
ké-hé-ve-he széthull nemzetünk”, s mikor a rektor kérdőre vonta, mért teszi, szemrebbenés
nélkül azt mondta: részeg. Köztudomású volt, hogy Dekker, ha teheti, csak tejet vagy
 77

gyümölcslevet iszik, diákkorában skandináv ösztöndíjas volt, s ott tömény alkohol helyett erre
szoktatták rá a barátai.

Két hét múlva meglátta Izát, a temetőben viselt, kurta kabátban jött felfelé a lépcsőn,
hóna alatt egy nagyon kopott régimódi aktatáskával. Beült a quaesturára, megvárta, míg a
lány kitölti a lepedőket s fizet; semmiféle tandíjmentességet nem kapott. Elszorult a szíve,
mikor látta, hogy számolja elő a száznégy pengőt meg a beiratkozási díjat. Szőcs Vince
kényszernyugdíjas, és tizenkét pengőket hozott be évente könyvsegélyre. Mit adhattak ezek
el? Vagy ebben a hónapban nem esznek s nem fűtenek a télen?

Mikor a lány felállt, utánament, megszólította a folyosón.

– Szervusz, gólya – mondta neki. – Én vagyok az évfolyamotok bábája. Mutatkozz be a

bácsinak.

Iza végigmérte, nem válaszolt. Rápillantott a lépcsőház vállára szegezett iránymutató

táblára, s indult az orvoskari tantermek felé. Antal vele ment, Iza úgy tett, mintha nem látná.
Szünet volt, a termek ajtaja kinyílt, a másodévesek elméleti óráról jöttek, Ulla, Deák Ulla
ráhunyorgatott Antalra. Olyan ingerültség fogta el, mikor meglátta álmos szemében az igényt,
melyet az elmúlt nyár emlékeire alapít, hogy alig köszönt neki. Iza csak ment, rá-rápillantott
az ajtóra, nézte a professzorok nevét. Dekker ajtaja előtt aztán megállt.

Antal ott volt mögötte. Dekker még nem jött be, a huszonhatosban magyarázott, a
nagyelőadóban, amelynek még zárva volt az ajtaja. Dekker, ha belemelegedett, nem törődött
azzal, csengettek-e vagy sem, mondta tovább, míg a folyosózaj rá nem ébresztette, hogy
megint belefeledkezett a tanításba.

Iza bekopogott, Antal kivette zsebéből Dekker kulcsát. Szabad bejárása volt, rendezte
Dekker céduláit. Kitárta Iza előtt az ajtót.

– Tessék besétálni.

A lány nem lépett be, a kőpadlót figyelte, mintha titkos értelmet olvasna ki a
mozaikból. Antal visszacsukta az ajtót, odahúzódott mellé, öt centi volt a bőrük között, de Iza
elutasító akarata közéjük feszült, mintha méterekre álltak volna egymástól. Később, évek
múltán, s akkor is, mikor már Iza nem volt a felesége, tudta, hogy azonnal megszerette a
lányt, s azt akarta, hogy vele éljen.

Dekker végre megjött. Mikor kinyitotta előtte az ajtót, behívta Antalt is, Iza szeme
megrebbent, a lány hideg udvariassággal bólintott felé, de nem adott kezet.

– Antal mindenben a segítségére lesz. Fogadja meg a tanácsait, és tanuljon tőle. Ne

köszönjön semmit, menjen órára.

Rágyújtott, a füstön keresztül szólt utána, de ez a mondata már Antalnak szólt:

– Vigyázz rá, fiú!

Mikor kiértek, minden más lány nevetett volna rá. Iza arca komoly maradt, elutasító.
Nem tudott mit kérdezni tőle, nem lehetett hozzá szólni.
 78

Ellépdeltek a lányszoba mellett, Ulla arca ismét elővillant az ajtórésből. Felmérte Iza
rossz kabátját, aktatáskáját, de nem látszott boldognak, Ulla is látta Iza szemének különös
metszését, fényes ajkát s azt a feszült, ideges készséget, amellyel Antal követte. A kőpadló
kopogott, a termek végre kiürültek, a büfé benépesült. Antal tudta, hogy ennek a lánynak nem
lehet pénze, és azt is tudta, hiába hívná meg valamire, nem fogadná el. Rettentően sértette a
gondolat, ugyanakkor büszke volt rá.

A nagyelőadó előtt meg kellett állniuk. A lány kezében a kék, nyomtatott tanrend az
elsőévesek anyagánál nyílt ki: Iza órára készült, olyan biztonsággal és higgadtan, mintha itt
végezte volna a középiskolát is, és nem először menne egyetemi előadásra. Két perc hiányzott
a csengetésből. Iza ajka megrezzent. Most el fog köszönni, és behúzza maga mögött az ajtót.

– Én ismerem a maga édesapját – mondta Antal.

Az üres arca most felé fordult, teljes szöggel felé. Az ifjú katona úgy tudott
mosolyogni, mint egy lány.

– Éveken keresztül ő vett nekem karácsonykor könyveket. Tud róla?

A lány fejét rázta. Balját a torkára tette, mintha nem bíznék magában, mintha félne,
hogy kimond valamit, amiről okosabb nem beszélni.

– Tizenkét pengőt adott be az iskolámba minden évben; hatodikos koromtól fogva

mindig én kaptam meg az igazgatótól. Nem mondta?

A lány a szemével mondta, hogy: nem.

– Mikor egyszer behozta, láttam is. Akkor még fiatalabb volt, fürgébb. Szaladt a
hóbuckák között a Donátor téren, mintha félne, hogy megállítja valaki és megköszöni. Most
sem áll velem szóba?

A fiatal katona arca meglágyult, vonásai gyermekessé gyűrődtek.

– Minden hónapban három pengő zsebpénzt kapott a mamától – mondta Szőcs Vince
lánya. – Egyet adott nekem, egyből olykor újságot vett, vasárnaponként, mert nagyon szeret
újságot olvasni. A harmadikról nem tudtam, hova tette. Neked gyűjtötte?

Most ő is tegezte már, olyan természetesen, mint a testvérét.

– Gyere! – mondta Antal.

Most vették fel, eddig is mulasztott már, teljesen mindegy, ha délben ül be először a
tanterembe. Bemennek a büfébe, kávét isznak, cigarettáznak, esznek valamit, aztán ki az
erdőre. Csak fizikára menjen tizenkettőtől egyig, az elég lesz mára. Vele megy. Mindenhová
vele megy. A hullákhoz is ő viszi be először.

Iza becsukta az egyetemi tanrendet a táskájába, és engedelmesen lépegetett mellette.

Magas volt, hajszállal még nála is magasabb, semmi sem fedte a haját – barna haja volt,
iskolásan, gyermekesen barna, minden arany ragyogás nélkül, mint egy biedermeier képnek.
 79

Tortát ettek, Iza szódavizet is kért, úgy itta, tüsszögve, látható élvezettel, mint valami
nemes italt. Cigarettát nem akart, de a csokoládérudat elfogadta, azt rágta, míg kimentek az
egyetemi erdőbe.

A temetés napjának nyirkosságát elűzte valami váratlan meleghullám, az ég kék volt, a

fákon meg se rezzentek a sorvadó levelek. Lágy idő volt, a tölgyek közt tanácstalan nyírek,
fenyők ácsorogtak, a dombon padok, a domb alján patak kanyargott – minden mesterséges
volt persze, domb is, patak is az alföldi homokon. Iza felült a hidacska karfájára, lógázta a
lábát, aktatáskája földre zuppant mellette. A tóban pontyok voltak, kövér, barna pontyok,
azokat kezdte górálni görönggyel.

– Vasárnap meglátogatlak – mondta Antal.

Iza azt felelte, jó.

– Nem felejted el, hogy Dekker rám bízott?

– Nem.

Közelről illata is volt a bőrének meg a hajának, kislányos szappanillata.

– Dekker nagy ember. Hallgass rá. Mindenben hallgass.

„Gólya, és mindenféle marha viccet fognak vele csinálni az öregek” – gondolta. Jobban
féltette, mint bármikor önmagát. Mivel védje meg? Mit tegyen helyette? Mivel tartsa vissza a
veszedelmektől? Rettenetes volna, ha az ifjúsági szövetség a füle mellé tűzne valami
darutollat, és megmagyarázná néki, hogy percek múlva megnyerjük a háborút és az ország
megint a Kárpátoktól az Adriáig terjed. Megfogta a csokoládérudat tartó kezet. A lány tűrte.

– Aztán ne politizálj!

A kislány eltűnt, megint az ifjú katona nézett vissza rá, a sztaniolos műanyag
csokoládérúd ott meredt közöttük a levegőben. A lány nem evett tovább, kirántotta a csuklóját
Antal kezéből, s a rudat bedobta a tóba a halaknak. A híd karfájáról is leszállt, felvette a
táskáját, visszaindult a főépület felé. Ment némán, míg el nem érték az erdő szélét, aztán
megállt, ránézett megint, mintha külön nyomatékot akarna adni a szavának, s azt mondta,
addig fog politizálni, amíg csak él.

Esztelen gondolat volt, de az jutott eszébe, hogy ezt a lányt el fogja venni feleségül.

III

Ezerkilencszáznegyvennyolcban vette el, egy tündöklő, szeles augusztusi napon. Volt abban
valami különösen megható, hogy úgy érezte, tudja, kit vesz el, hogy hét év alatt megismerte
gondolkozását, munkakészségét, világfelfogását, látta vizsgázni, tanulni, betegek között,
haldoklók ágyánál, táncolt vele és röpcédulákkal látta el, melyek a háború valóságos helyzetét
tárták fel, s melyeket a lány sötétedés után középületekre és hirdetőoszlopok kanárimadarat
vagy jó házőrzőt kínáló ajánlatai közé ragasztott. Jó volt tudnia, hogy nem elvakultan,
 80

szerelmi részegségében akarja, hogy nem csak a testével, az eszével is társául kívánja, mert
Iza olyan ember, akit becsülhet, akitől tanulhat.

Persze az is jó volt, hogy végre minden komplikációtól mentesen szeretheti.

Izához mindjárt az első időtől kezdve heves testi vágy fűzte, ezt eleinte vissza próbálta
fojtani, s iparkodott valami testvéri és védelmező magatartássá szelídíteni, oly fejletlen volt a
lány, dereka oly vékony, tagjai oly gyermekesek – elszégyellte magát, hogy tudatosult benne,
mibe s miképpen idézi maga elé ezt a kamaszlány-testet. Meglepődött, mikor átélte, milyen
szomjasan felel Iza a csókjára, s hogy válik karja között egyértelműen nőivé a teste. Soha
semmi kétsége nem volt afelől, hogy mihelyt teheti, elveszi feleségül, de azt is tudta, addig is
úgy akar élni vele, mint a házastársával, csak persze Iza nem volt Ulla, nem lehetett
elképzelni róla, hogy leviheti a klubszobába és lefektetheti a biliárdasztalra vagy az erdei
fenyők alá.

Nehezen bírták az egymásnélküliséget, mindkettő megfogyott, ideges lett, Dekker

szobája aztán, melyben a lány is gyakran megfordult a professzornál, végre megoldotta a
helyzetet. Dekker régen özvegy volt, magánélete asszonylánya váratlan halálával nagyjából
befejeződött, évek óta csak a mestersége érdekelte, meg az, hogy tudná megmenteni a
tanítványait az értelmetlen háborútól, s mit tehet meg annak érdekében, hogy minél több fiatal
lássa világosan az ország helyzetét. Dekker a klinikájára a legképtelenebb időpontokban is
beállított, egyetemi szobájába kizárólag az órái után. Sose vette észre, mi folyik nála, a két
fiatal alakja kinek-kinek tudományos érdeklődése fényében rémlett fel előtte, ha rájuk
gondolt: Antal, akit, mihelyt végzett, ott tartott maga mellett, sokat ígérő belgyógyásznak
mutatkozott, a lányt szinte gólya korától fogva legjobban a reumatológia érdekelte.

Mikor aztán meglátta őket csókolózni a helyi költő emlékműve alatt, őszintén örült,
hogy a dolog így fordult, s annak is, hogy megfelelő nászajándékot adhat az utolsó éves
Izának: már megtette a lépéseket a lány státushelye ügyében, s mire az esküvő napja
elérkezett, volt állása a klinikán annak is. Ő volt a tanújuk, az anyakönyvvezetőtől ebédelni
akarta vinni őket, ám Antal azt mondta, ezt a napot nem lehet elvenni a két öregtől, otthon
ebédeltek hát valamennyien, Vince, a rehabilitált, a háztulajdonos, a fél fejjel megnőtt Vince,
ünnepi új kék ruhában itallal kínálgatta őket, az öregasszony sírva-nevetve kapkodott. Dekker
ebéd után azonnal elbúcsúzott, azt mondta, egy hétig egyiküket se lássa meg a klinikán.

Szokatlan volt, majdnem zavarba ejtő, hogy mikor lett volna rá pénzük, s az
orvosszakszervezet is felajánlott két beutalót egy hegyi üdülőbe, nem utaznak el. Iza azt
mondta, a nászút buta polgári szokás, Antal meg azt, dehogy bolond ő elmenni, mikor végre
otthona, apja-anyja van megint.

Az öregasszony a fejét csóválta, nem merte megfogalmazni, hogy szégyenkezik egy

cseppet, amiért most együtt kell lennie velük; nyugtalanítja a testi kapcsolat, mely az ő
fedelük alatt jön majd létre. Vince Pestre gondolt, a maga rendkívüli büszkeségére, amikor jól
tudott tájékozódni az utcákon, míg a felesége zavartan kacarászott, lépegetett mellette, s hogy
milyen elképesztően felemelő érzés volt járatosnak és tapasztaltnak lenni a világban,
mutogatni a főváros nevezetességeit, figyelmes gondossággal karon fogni az asszonyt
útkereszteződéseken, átmenés előtt. Kívánta volna Antalnak, hogy elvigye Izát valamerre,
hogy vezesse a feleségét, felhívja a figyelmét valamire, amit esetleg nem vett észre, aztán
valahogy zavarba jött a gondolattól. Izát egyáltalán nem lehetett volna vezetni semerre, s
nyilván lényegesen jobban tudott tájékozódni Pesten, mint Antal. Esküvője napján
 81

szokatlanul, boldogan szép volt, a szerelem és az elért ambíciók öröme egyaránt ott fénylett
az arcán. Vince csak nézte, ahogy járt-kelt a szobában, behozott-kivitt valamit, bámulta
mozdulatai biztonságát, azt a villogó derűt, amely mint valami burok körülfogta, s vele
lengett, ahogy lépett. Nem volt zavart fiatalasszony, öntudatos volt, elégedett. Vince kinevette
magát, mért vágyik valami naivabb arcra: a második világháborút átélt fiatal nemzedéknek
semmi oka rá, hogy meg legyen hatva az esküvőjén, vagy, ha véletlenül nőnek született,
elpiruljon a gondolatra, hogy férjhez ment. Zavara érthetetlen volt, nem tudta volna
magyarázatát adni, mért is szeretné, ha Iza elfogultabb volna ezen a napon.

Később, mikor egy ugyanilyen simára fújt, fénylő délelőtt megint hármasban maradtak,
Antal elvitte két kofferra való holmiját, Iza meg becsukta mögötte a kaput, és felakasztotta az
immár gazdátlan negyedik kulcsot a másik három mellé, s ugyanilyen rebbenéstelen arccal
tett-vett köröttük, különös módon azt kívánta: sírjon. Ám Iza nem sírt, köténybe bújt, lekötötte
a haját is, nekiállt takarítani, átrendezte hajdani szobájukat, gondosan kitörölgette Antal
üresen maradt szekrényét. Utánament, ürügyként a szemétlapátot adta be neki. Iza guggolt,
összehengergette az ágy-előszőnyeget. Vince mindkét asszonynál kisebb volt, Izánál is, a
képet, amelyet látott, duplán természetellenesnek érezte, mert felülről látta a lányát, mint
valamikor kisgyerek korában. Az a furcsa, megmagyarázhatatlan vágy ébredt benne, hogy
könnyeket találjon a szemében.

Iza kisgyereknek éppolyan volt, mint más lány, amilyennek a maga gyerekkorából a
lányokra emlékezett: nevetett, ha volt oka rá, sírt, ha leesett a fenekére, ha eltörte a bögrét, ha
félt. Hova tűnt az a kislány? Mindenki számára kellemesebb volt, hogy Antal távozását nem
kísérte jelenet, s a ház légköre alig változott, legfeljebb hűvösebb lett valamivel, mintha
valaki szellőztetéskor nyitva felejti az ablakokat, s a szoba falai, bútorai kihűlnek a kintről
beáradó télben. Ám Vince úgy érezte, éveket odaadna féltett, a rehabilitálással újrakezdődő,
imádott életéből, ha Izát a szőnyeggöngyöleg felett zokogni látná. Antal bezzeg könnyezett,
mikor ment, kezüket-arcukat összecsókolta, válla betört valami a csomagjainál is súlyosabb
súly alatt, ahogy vitte a koffereit. Mikor Izára nézett, akkor is nagyokat nyelt, reszketett a
szája. Ha Izának jutott volna eszébe a válóper, értette volna, mért viselkednek ilyen
felemásan, de a válást Antal akarta, Iza csak beleegyezett.

Antal hamar rájött, hogy házasembernek született, és százszor szívesebben lenne együtt Izával
a maguk otthonában, mint az addigi romantikus körülmények között. Izához való
ragaszkodása csak elmélyül, ha végre méltó keret épül kapcsolatuk köré, Antal boldog volt a
családdal, amelyet a feleséggel együtt kapni fog. Konviktusi szobatársaival sokféléről tudott
beszélni, barátaival szinte mindenről, Dorozsról azonban csak Izával.

Dorozs titok volt, és Dorozzsal célja volt, akkora, hogy a szándék erősségét nem
lehetett gyöngíteni azzal, hogy időnek előtte szóljon róla. Antal készült rá, hogy találkozzék
Bérczes Dániellel, és szembenézzen a forrással, melynek közelében született. Eszébe se jutott,
hogy meglesse az öreg Bérczest a kertek alatt, kést vágjon a hátába, vagy utólag
megpróbáljon eljárást indíttatni ellene; ha gondolt rá, inkább mint valami szimbólumra:
Bérczes testesítette meg számára egy létforma tarthatatlanságát, eleven jelképe volt annak az
anakronizmusnak, hogy hordósszekerek járják a környéket a hévízzel, ahelyett, hogy
értelmesen hasznosítanák a gyógyforrást. A gondolat, hogy elvehetik Bérczestől a vizet, hogy
a kupások erejét, értelmét valami emberi foglalkozásra használják ezentúl, s ha már nem
támaszthatják fel a holtakat, és nem adhatnak visszamenőleg kárpótlást az iszonyú
 82

esztendőkért, legalább Dorozs jövőjét biztosíthatják, nagy volt, szédítő. Tudta, hogy saját
szenvedélye nem elég ehhez, hogy országos segítség szükséges Dorozs fürdőtelep
létrehozásához, s elmondhatatlan boldogság volt megbeszélni a faluért vívandó küzdelem
módját, lehetőségeit a menyasszonyával.

Iza hetente kiment vele Dorozsra, felkeresték, aki még élt Antal ismerősei közül. A
lány többször bejárta a primitív fürdőház minden zugát, mintát vett a vízből, hogy
analizálhassák a városban. A kupások közül legtöbb helyen már a fiúk álltak az apák helyén –
a férfiak nem voltak hosszú életűek Dorozson. Antal maga valahogy sokkal feszélyezettebb
volt, mint Iza, aki először járt a kupások házaiban. Emlékezete megőrizte Vince házának esti
képét, Izának Dorozs primitív térképe fölé hajló fejét; nyakának íve, feje hajlása, a papírra
forduló tekintet, a társadalmi szervekhez, a minisztériumhoz küldendő beadvány, melynek
szövegén dolgozott: valahogy summázása volt mindannak, amit az életben elért, kicsit még a
reményei festette jövőnek is, érezte, hogy Dorozst el lehet venni Bérczestől, és hogy a falu
visszadható önmagának, hogy emberek tízezreinek gyógyulását teheti egyszer apja
sírdombjára, koszorú helyett.

A Dorozs térképe és a vízanalízis felett matató Iza profilja tűnt fel előtte azon az
éjszakán is, amelyen először riadt fel a felesége mellett, s engedte el álmában is fogott, ölelés
után is hűvösen maradt karját: a sötétből ez az arc nézett vissza rá, s ő ordítani tudott volna,
mert hallotta, hogy valaki azt mondja benne: hagyja el ezt a nőt. Mintha valami második énje
támadt volna akkor: egyik ölelte Izát, megosztotta vele gondjait, gondolatait, a másik figyelte
önmagát is, a másikat is, bizalmatlanul, szünet nélkül.

Iza sose volt olyan vidám, mint a Dorozsért vívott harc idejében. Mint valami jókedvű
madár, körözött a ház körül, sose hallotta annyit dúdolni, mint azokban az időkben, s ha az
öregasszony földre ejtette a művészien, egyetlen csuklómozdulattal feldobott palacsintát, a
születő szanatóriummal vigasztalta meg, amely majd meggyógyítja kezdődő csúzát. Iza
fénylett esténként, olyan volt, mintha valami nagy ajándékot kapott volna, loholt mellette,
olykor nélküle is különféle szervezetekhez, irodákba, Pestre is, segített felrázni Dorozst és
meggyőzni a fővárost, szakértőket, politikusokat egyaránt. Mire az államosítás elérkezett,
nem volt társadalmi vagy egészségügyi szerv, amely ne hallott volna Dorozsról, a fürdőtelep
terve a legelső létesítmények között vált kormányrendeletté.

Mikor a gyógyszálló alapozását megkezdték, már házasok voltak. A munka

megindulása előtti napon Iza este nyolckor ágyba bújt, s másnap majdnem tízig aludt, mint
egy gyerek. – Ugye, milyen erős vagyok? – Megfeszítette testét, alakja megnyúlt. Még mindig
rendkívül törékeny maradt, nehéz volt elképzelni, hogy azzal a vékony kézzel, azzal az ötven
kilónál alig súlyosabb testtel indult csatába Dorozsért. Rémülten érezte, hogy elemzi a szavait,
milyen gyanakodva.

Az öregasszony bekopogott, megkérdezte, ma kivételesen ágyba hozhatja-e a reggelit,

az újságból látta, hogy Dorozs fürdője helyén nemzetközi forgalomra méretezett fürdőtelepet
fognak létesíteni, s megindult az ország legmodernebb gyógyszállójának építése. Nevetgélt,
gratulált, Szentmátét emlegette, hogy fázott még nyáron is abban a kőpadlójú szállodában
Emma nénivel. Iza felült, ölébe vette a tálcát, sült szalonna volt rajta, a kedvence. Gratuláció
helyett inkább tüntesse el a szalonnát a konyhából – kérte az anyját –, Vincének gyenge a
gyomra, s nem tud ellenállni az étvágyának, pedig nem szabad szalonnát ennie. Az
öregasszony kibaktatott, hallatszott, hogy pöröl férjével a szalonna miatt, Iza pedig
szeletkékre metélte a kenyeret, és gondosan kimártogatta a zsírt. – Szeretsz? – kérdezte, szinte
 83

akarata ellenére Izától. Az asszony a mosolyával felelt neki, gyanútlan, vidám szemével,
pedig a veszedelem úgy közeledett feléjük, mint a vihar: érezte a szelét. Iza szerette őt. Ha
nem szerette volna, könnyebb lett volna minden. De szerette őt is, Vincét is, az öregasszonyt
is. Mikor egy éjszaka végre kimondta magában, hogy el fogja hagyni, úgy vert a szíve, hogy
azt hitte, megfullad.

Évekig éltek együtt, fal-közelségben a két öreggel, akik látták őket fáradtnak,
kedvetlennek, olykor idegesnek, rosszkedvűnek is; sem a Dekker mellett dolgozó Antal, sem
a reumatológus Iza nem viselte könnyen, ha egy beteg meghalt, vagy gyógyíthatatlannak
bizonyult; látták őket karon fogva állni a karácsonyfa alatt, s lesni, mikor az öregek kibontják
az ajándékokat, melyeket éjfélig csomagoltak előző nap mind nagyobb s egyre kisebbedő
dobozokba, hallották őket együtt énekelni vagy tanulni valami konferenciára – egyik mindig
kikérdezte a másikat –, sőt hallották gyakori vitájukat is, Iza szépen, okosan, higgadtan érvelt,
Antal olykor az asztalt csapkodta, de mindig érződött, hogy ami miatt felindult, valami elvi
dolog, s tétel, szemlélet hozta ki a sodrából, nem Iza, aki az ellentétes véleményt képviseli.
Veszekedni viszont sose látták őket semmi miatt. Se féltékeny, se ingerült nem volt egyik
sem, abszolút megbíztak egymásban. A bíró és az öregasszony a maguk jó házassága mellett
egy másik jó házasság fényes légkörében éltek, mint valami dupla védelmi gyűrűben.

A válást megelőző időkben a két öreg sokat töprengett azon: nem kellene-e
megpróbálniok a békítést, aztán letettek róla. Iza sose kért tanácsot, lány korában sem, mikor
észrevétlenül átvette a családfő ügykörét. Azt, hogy szomorúak, persze nem tudták eltitkolni.
Mikor Antal eltűnt a házból, mindkettő érezte, hogy valaminek vége van, örökre vége – talán
a gyermek Iza halt meg, aki még akkor is megmaradt számukra, mikor férjhez ment, hisz ott
lakott velük egy fedél alatt, láthatták hálóingben, fürdéshez feltűzött hajjal, papucsban
szaladgálni lefekvés előtt. Voltaképpen senki se lepődött meg, hogy bejelentette: állást
változtat, az öregek még csak egymásra se néztek, mikor kiderült, pedig sokszor suttogtak
erről lefekvés után az ágyban. Pestre megy, hát Pestre megy, nyilván így a legokosabb. Persze
azért nem volt könnyű elviselni, mikor taxiba szállt, s a kocsi elvitte előlük, átölelték egymást
a kapu előtt, mintha összekapaszkodva könnyebb volna tűrni a bánatot, úgy néztek utána. „Az
élet fog tőlünk így búcsút venni egyszer – gondolta Vince –, ilyen hirtelen, ilyen vissza se
nézve. Szeretném, ha nem venném észre, és nem tudnám meg az óráját.”

Most, amikor lefeküdt, körülbelül arra a helyre, ahol valamikor az öregek két ágya állott,
Antal már nem Izára gondolt, hanem az öregasszonyra. Ugyanolyan riadalom fogta el, mint
valahányszor, amikor eszébe jutott. „Vajon rájött-e? – tűnődött magában. – Rájött-e, és ha
igen, hogy viseli?” Antal nem emlékezett anyai arcra, nagyanyja kusza ráncai közül csak
boldogtalanság, gyanakvás, félelem parázslott rá, a múzeumokban, albumokban annyiszor
megcsodált derűs, mosolygó anyaarc itt sugárzott felé először. Milyen különös volt
kielemezni anyósából Izát, műveletlensége mögül előhántani természetes eszét, jó kedélyét,
sose lankadó szorgalmát, Iza tulajdonságainak egy részét. Micsoda sose pihenő két kéz,
micsoda furfangos, ügyes kis agy, micsoda jóakaratú, bohó kíváncsiság, a segítésre való
készség állandó szolgálatkész forrása! Jó volna beszélgetni vele – gondolta Antal –, de hát az
öregasszony nem tart igényt a társaságára, még a segítségére sem.

Vince sírkövének rendelését Gicára bízta, a palástkészítőt majd szétvetette a gőg, hogy
hozzáfordult, s hogy ő az egyetlen, akivel rendszeresen levelezik: rajzokat, számlákat, felirat
terveket váltanak.
 84

Kolmannak kétszer írt, a tanítónőnek és az újságárusnak is csak kétszer, neki egyszer

sem, ám Gica kivételével senkinek se válaszolt, mintha hirtelen beleunt volna a levélírásba,
vagy nem lenne miről beszámolnia többé.

„Ha a síremléket felállítják – gondolta Antal –, Iza valószínűleg nem jön le, az
öregasszony viszont bizonyosan itt lesz.” Voltaképpen megírhatná neki, hogy szálljon hozzá,
csakhogy nyilván nem fogadja el a meghívását. Elővett egy folyóiratot, szeretett ágyban
olvasni. Mikor beköltözött, a falakat is újra festette, eltűntek a virágcsokrocskák, a
medúzaformájú aranyfoltok, friss, bátor meszelés borított mindent. A szobák valahogy
megnőttek körötte, de Antal már egyre ritkábban viszonyított és emlékezett: a ház az övé volt,
bútorzatát, beosztását Lídiával beszélte meg, virágaiból Lídiának vitt a klinikára. Antal
forrásélménye zubogó pokol volt, pöfögő, iszapos massza. Már kész orvos volt, mikor először
látott hegyipatakot, letérdelt elébe, szűrte-csorgatta ujjain át a jéghideg, törékeny vizet. Sírni
tudott volna a gyönyörűségtől, míg ujjai elhaltak a csodálatos gyermekhangú csobogó alatt. A
forráságy köveinek szakálla volt, bokor hajolt felé, a gallyak közt egy gyanútlan madár. Ha
Lídiát idézte, mindig hajlékony, eleven víz képzett fel alakja mellett, s a malomkép sustorgó,
merevvé fényképezett zubogása.

Az este szokatlanul csendes volt, esőt ígérő. Kapitány kinn mászkált a kertben,
behallatszott a szuszogása. Az öregasszony mindig megszánta és beengedte.
„Nyúlpaprikásnak való vagy páclébe” – mondta Iza ilyenkor, nevetett, megfogta Kapitányt,
felemelte a fülénél fogva, Kapitány rémülten kapálózott ujjai között, melyek gyöngéden és
erősen tartották, és sose okoztak fájdalmat neki. Mindenki félrenézett, mert Izának persze
igaza volt, és nyulat csakugyan értelmetlenség szobában tűrni, még ha tiszta és viszonylag
értelmes nyúl is. Csak hát…

Nyúlpaprikásnak vagy páclébe, emberek ide vagy oda. Dorozsra gyógyszálló, Vincének
síremlék, az öregasszonynak pesti lakás. Iza mindenkiről gondoskodik, s ha egyáltalán kihagy
valakit, legfeljebb önmagát. Valaki tegnap elharapott egy mondatot az étteremben
Domokosról, az íróról meg Izáról, Antal maga is megdöbbent, mennyire nem érdekelte már,
hogy rendezi az asszony a magánéletét. Inkább Domokosra gondolt, riadtan, akinek olvasta a
regényeit, azt a tehetséges, tisztességes prózát, melyet rendszeresen kiadtak a kiadók és
közöltek a folyóiratok. „Csak nem veszi el – tűnődött tegnap nyugtalanul. – Az isten
szerelmére, csak nem veszi el?”

Kapitány esdekelt. Vince szappanvirágjának, estikéjének szaga beszállt a nyitott

ablakon. Iza már nem élt ebben a házban, de Vince olykor üzent, és üzent az öregasszony is,
mert Antal kiszállt az ágyból, káromkodva megkereste a papucsát, és beengedte Kapitányt,
ahogy az öregasszony tette volna. A ház üres volt, nem kellett senki miatt csendesebben
járnia.

IV

A hazulról jött levelek elmaradtak, ezen nem is csodálkozott, mert Gica kivételével senkinek
se válaszolt. Sokszor elgondolta, hogy törik a fejüket Kolmanék, mért hallgatott el, s úgy
képzelte, tudja, mivel magyarázzák: helyükben maga sem hinné másképpen. Nyilván azt
gondolják, elkényelmesedett, ellustult a jómódban. „Iza bezzeg írna – gondolja magában az
 85

újságárus. – Iza sose volt gőgös.” Egyébként Iza csakugyan írna is, jön a papír, megy a papír,
nem kötelez semmire. Iza nem hagy maga mögött elvarratlan szálakat.

Mit írjon nekik?

Hogy magyarázza meg régi barátainak, miben él, mi veszi körül. Terézt, a napok
egyformaságát, az óriási városon átsurrogó villamost? Írjon Domokosról, aki egyre többet néz
be hozzá Iza távollétében is, elüldögél mellette, beszélteti? Ha az igazság felét írja meg, az
dicsekvés, a másik fél meg, ami a kényelem és biztonság mögött van, megint csak nem áll
meg magában.

Nem lehet az otthoniakkal levelezni.

Konyhájuk ablaka világító aknára nyílt, ha kinyitotta, a szemközti lakás ugyanolyan

tejüveges ablakszemét látta, s mikor a szomszéd is szellőztetett, a kalauz felesége, az mindig
átköszönt, átintegetett neki, megkérdezte, mit esznek aznap. Szőke, kerek arcú volt a kalauz
felesége, gyakran énekelt, kikapcsolta-bekapcsolta hajszálra ugyanolyan háztartási gépeit,
mint amilyenek Izának voltak.

Az öregasszony, aki minden géptől félt, különös módon barátkozott meg a

hűtőszekrénnyel. Rájött, hogy a motornak állati hangja van, morog. Eleinte riasztotta, de aztán
úgy képzelte, beszélget vele, s csak ült mellette, úgy érezte, nincs egyedül. A hűtőszekrény
zúgása inkább valami macskafélére emlékeztette, de miután utolsó állata Kapitány volt, a
hűtőszekrény nyúl volt a szemében, ormótlan, fehér Kapitány. Egyszer végiglocsolta benne a
meggylevest, s megpróbálta lemosni, mert félt, hogy kikap miatta, Iza meg belesápadt, mikor
meglátta, mert persze nem áramtalanította a szekrényt.

– Szívem – mondta a lány –, ez nem jégverem. Eszedbe ne jusson vizes ronggyal

babrálni vele. Ha pecsétes lesz, nem baj. – Kihúzta a konnektorból a fridzsider dugóját, a
doromboló hang elhallgatott.

Attól fogva nem barátkozott a hűtőszekrénnyel, kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit

kell vele tennie, hogy úgy tudja ő is kezelni, mint más, de Izának sose volt ideje elmagyarázni
a gép szerkezetét, és a kalauz feleségétől restellte megkérdezni. Soha többé nem nyúlt hozzá
azzal az önfeledtséggel, mint azelőtt, csak üldögélt mellette, s hallgatta biztonságos,
jóindulatú morgását.

Nem merte megkérdezni Izától, mire szánta magát Domokossal, s voltaképpen

magában sem tisztázta még, örülne-e ennek a házasságnak. Eleinte, mikor felfigyelt rá: az író
idejár, szívesen vette volna, rendezetlennek, szégyellnivalónak látta a kapcsolatot, aztán
lassanként tudomásul vette, s mivel senkivel nem érintkezett régi ismerősei közül, úgy
gondolta, talán nem is kell búsulnia miatta, Pesten, úgy látszik, más a szokás, mint vidéken.
Domokos kedvelte őt, s ha nem idegenkedett volna a foglalkozásától az öregasszony, ő is
bátrabban kimutatta volna a rokonszenvét, ám azt tanulta Emma nénitől, hogy az íróféle iszik,
s ha eleinte nem, utóbb bizonyosan rossz útra tér, az is nyugtalanította, hogy nem volt
meghatározott munkahelye, munkaideje, félt, még majd Izának kell keresnie rá is. De persze
csak magában tűnődött el a dolgokon, nem kértek tőle tanácsot vagy véleményt. Egyszer a
kalauz felesége kiabált át hozzá, nem tud-e ajánlani valami jó tésztareceptet, de olyat, amibe
nem kell sok tojás, s akkor hosszú idő múltán először érezte jól magát, mert még emlékezett a
haditortára, amit Vince úgy szeretett, s ami előtt olyan önfeledt szemmel állt a gyermek Iza –
 86

milyen olcsó volt, mily jó ízű, hogy be lehetett csapni vele, aki ette; mindenki azt hitte, igazi
finom sütemény.

Mindig megörült, valahányszor meglátta szomszédja derűs arcát. Csak azt sajnálta,
hogy a fiatal nő maga is kalauz, ritkán tölthet órákat a konyhájában. Tőle meg merte volna
kérdezni, mi újság a világban – mióta Vince nem volt, nem tudta követni az eseményeket.
Nem érdekelte igazán a politika sem, ám Vince gyakran felolvasott neki, s valahogy mégis
elboldogult az események között, ha nem is értett meg mindent, csak felületesen. Most
kétségbeesetten szeretett volna tájékozódni: mióta a fővárosban élt, a nagyüzemek
gyűrűjében, rájött, hogy valahol alapvetően hiányos az ismeretanyaga, bizonyos típusú
embereket egyáltalán nem látott még közelről.

Az öregasszony, ha ismert, kisembereket ismert, kereskedőket, kalauzt, postást, piaci

árusokat, sose beszélt életében munkással, kivéve azokat, akik a házát tatarozták, eljöttek
villanyt szerelni, de azok is valamelyik város környéki tanyán születtek, ugyanúgy beszéltek,
mint a parasztok, s a gyógyszergyár, az egyetlen igazi nagyüzem hajdani városában,
nemrégen alapult, onnan nem járt hozzájuk senki. Borzasztóan nehéz volt rájönnie Pesten, ki
munkás, ki nem, mert az öltözékek nagyjából egyformák voltak; mikor még vég nélküli útjain
elsuhant valami gyár mellett, s ott éppen műszakváltás volt, amiről egyébként nem tudta,
micsoda, csak nézett vissza a villamos ablakából, ameddig bírt, s azt gondolta, meg kellene
nézni vagy megkérdezni, mit csinálnak és kik élnek odabenn, de aztán mindig tovább vitte a
villamos, s csak szégyenkezett az ötlete miatt. Még Izának sincs ideje a számára, nemhogy
idegennek, hogy értené meg bárki is, mért érdekli, ami érdekli.

Egy idő múlva aztán nem nézett ki már a villamos ablakán, nem foglalkozott semmivel
önmagán és az emlékein kívül. Domokos látogatásai lassanként ingerültséggel töltötték el,
mert az író, ha bement hozzá, süteményt hozott neki, mint egy torkos gyereknek, lábához
húzta a kis zsámolyt – ez külön idegesítette, mert a gyermek Iza ült így mellette, ilyen sóvár
szemmel, a folyton érdeklődő, világgal ismerkedő Iza, aki mindenre kíváncsi volt, és akinek
nem győzött felelgetni. Az író rendszeresen faggatta, kérdései mindig a múltra irányultak,
ettől se lehetett kérdezősködni, csak válaszolgatni neki. Gyűlölte kérdéseit, ökölnyi
őszibarackjait, a dinnyét, amelyet rummal locsolt meg, úgy hozott be neki. Ingerült és keserű
volt, valahányszor a múltról beszéltették, mert a múlt elmúlt, Vincével együtt, a múltban
Vince még élt, és Izának állandóan szüksége volt rá. Domokos régi városi politikai
eseményekről faggatta, s az öregasszonynak egyszer eszébe jutott, hogy most megszolgálja a
kosztját. Elszégyellte magát, belepirult a gondolatába.

Az írót hetvenhatodik születésnapja estéjén gyűlölte meg véglegesen, azon az estén,

amelyről Iza azt ígérte, együtt töltik hármasban, tombolázni fognak, igazi nyereményekkel,
szerezzen nyereménytárgyakat, neki van közöttük a legtöbb ideje. Valaha szívesen játszottak
társasjátékot, hármasban, Vince meg ő folyton csaltak, hogy Iza nyerhessen, mert Iza
boldogtalan lett, ha veszített, sírt, elfehéredett. A tombola, csodálatosképpen, belekerült a
Pestre hozandó holmik közé, s az öregasszony önfeledten járta a trafikokat, bazárokat, s
vásárolta össze a buta kis tárgyakat nyereménynek.

Aznap Iza régi gyerekköszöntőjével ébresztette, Teréz hozott neki virágot. Az

öregasszony mindent elkövetett, hogy méltóképpen fogadhassa a gratulálókat, előző nap
átment a kalauz feleségéhez, nála sütötte meg a süteményét, hogy Terézt meg ne haragítsa, és
be ne piszkítson a konyhában semmit. A fiatalasszony hallgatva nézte, hogy dolgozik,
megtanította a sütő használatára, s mikor vendége megkérdezte, mivel tartozik az áramért,
 87

először nevetett, aztán hirtelen elkomolyodott, elkapta a nyakát és megcsókolta. Ránézett,

látta, hogy a kedves, kerek szem csupa könny. Olyan zavarba jött, hogy elpotyogtatta
süteménykéi legszebb, legpirosabb darabjait, míg ügyetlen könyökével benyitott az ajtón.

Domokos este jött gratulálni, akkor következett volna a kínálás és a tombola, valami
régi időkre emlékeztető, kedves családi összejövetel. Ám Domokos csak belihegett, elkezdett
suttogni Izával, nagy csomag volt a kezében, eltakarva selyempapírral, riasztó, idegen
csomag. Iza bejött a szobájába, azt mondta, Domokosnak sikerült jegyet kapnia a Szigetre,
Feltrini vezényel, teljesen reménytelen volt, hogy jegyhez juthassanak, de valami barátja
csodát tett, most van három jegyük, öltözzék hamar, viszik magukkal, csodálatos élmény lesz.

A vendégség persze elmarad, igazán kár, de legalább nem fog hajladozni, fáradni –
gyönyörűek ezek a teasütemények. Domokos egyébként hozott neki ajándékot is,
vigasztalásul az elmaradt társasjáték helyett. Siessen öltözködni, mindjárt jön a taxi, azonnal
indulnak.

Iza már futott is, nem várt választ, ment átöltözni. Domokos jött be, lehámozta a
selyempapírt a valamiről, amit neki hozott, kalitka volt a papírban, benne egy cinikus szemű,
kedvetlen madár. Domokos sokáig őrizte magában az öregasszony riasztó pillantását,
amellyel ajándékát fogadta, zavarba jött, vállat vont, kiment, rágyújtott.

Az öregasszony ráborított szépen felterített asztalára egy asztalkendőt, rá ne tévedjen

valami légy. (Pesten nem volt légy, egyetlenegy sem, de az öregasszony úgy szokta meg,
hogy nyáron van, s a feje fölött júniustól kezdve ott lógott a lámpára szerelt, enyves hátú,
hosszú légyfogócsík.) Előszedte a fekete ruháját. – Nem hagyunk egyedül ma este – mondta
Iza sugárzó arccal –, dehogy hagyunk, szívem! Kiviszlek a koncertre, megmutatom, milyen
szép kék szemű anyám van!

Ott volt az elárvult sütemény, masszájának keverésétől most is fájt a csuklója, nem
kellett senkinek. Úgy látta, a madár gonoszul néz rá. „Itt a társaságom – gondolta az
öregasszony, míg nagy nehezen belebújt a ruhájába, s belepréselte lábát a gavallérsarkú,
illedelmes fekete cipőbe, melynek láttára tüstént kiperdült a könnye, mert Vince halálakor
volt rajta utoljára. – Itt a társam, beszélhetek vele.” Kinn Iza csapkodta az ajtókat, Domokos
sürgető hangja behallatszott, lihegve értek a taxihoz.

A Szigeten sok ember volt, s váratlanul hűvös, az öregasszony megborzongott. Nem

szerette a klasszikus zenét, és nem volt Vince, aki fülébe súgta volna, mért szép, amit hall,
addig, amíg Händel zenéjéből csakugyan ki nem hallja, hogy piros strucctollak lobognak,
nagy selymeket dagaszt a szél, és gyertyafényt vernek vissza az óriási ezüsttálcák, Wagnerből
meg hogy recseg-ropog minden fa a viharban, hogy futnak a habok, hogy gyűrűzik körül a
sziklát, s milyen feketék a csúcsok odafenn. Nem volt már Vince, csak a zene, minden
előkészítés és magyarázat nélkül. Hallgatta, nem figyelt, nem gondolt semmit, látta, hogy
Domokos megfogja Iza kezét. Iza önfeledten bámult a karmesterre, mindketten élvezték a
muzsikát, időnként oldalra pillantottak, őrá, akinek ilyen gyönyörű estét szereztek, és nem
hagyták egyedül, mint egy megajándékozott gyereket.

Az öregasszony a süteményekre gondolt, a likőrre, amiért lebotorkált a Csemegébe,

arra a kis üvegkészletre, amelyet az Antalnak hagyományozott helyett szerzett, hogy ne
kelljen használnia Iza súlyos metszett poharait, mert a magáéból szerette megkínálni a
vendégeit, s amelyekre ráhajította az asztalkendőt. Nincs semmi értelmük már. Domokos
 88

látta, hogy fázik, kibújt a zakójából, vállára terítette. Akik észrevették, mosolyogtak, Iza
szemében pedig először, amióta látta Domokosra nézni, meglátta azt a fényt, mely eddig csak
Antal közelében ragyogott. „Úgy látszik, csakugyan jó vagy” – mondta Iza szeme. Domokos
kihúzta magát, vállas, erős teste megfeszült a makulátlan ingben. A nézők azt gondolták:
kedves ember ez az író, és hát neki ez is szabad: egy szigeti hangversenyen ingujjban ülni,
mert betakart egy reszkető vénasszonyt. Mindenki boldog volt, elégedett, a család és a
közönség egyaránt.

A zene hangjai felcsattogtak, felszálltak a fák fölé, kavarogtak, mint valami

madárcsapat. Beethoven-hangverseny volt, az öregasszony csak annyit érzékelt belőle: túl
erős a zene. Fel-felkapta a fejét, arca riadt volt, majdnem fájdalmas; nem volt Vince, akit azt
mondta volna neki: most felesel. „Figyelj csak, Etelka, most felesel éggel, földdel, istennel!”

Koncert után Domokos előreszaladt, messze világított fehér inge. Iza arca lágy volt,
ajka duzzadt, mindig meghatódott a zenétől, s ugyanolyan értő szenvedéllyel követte a
dallamok ívelését, mint az apja. Domokos diadalmasan rohant vissza, szerzett egy taxit
megint, az öregasszonyt Iza mellé ültette, ő a sofőrülésen maradt.

Szőcsné azon gondolkozott, hogyha most hirtelen kitennék, hazatalálna-e, még sose
volt taxival a Szigeten, és nem tudta a sötétben és a reklámok ugráló fényei alatt
megállapítani, merre is fut az autó. Úgy gondolta, nemigen tudná, merre menjen. – Kéne inni
még egy kávét! – mondta tűnődve Iza. Ettől hirtelen elmúlt a fáradtsága, mert az jutott eszébe,
hogy talán mégis minden pótolható még, ha hazatérnek, legfeljebb a tombola marad el, mert
már késő van. De megeszik a süteményét, s ő főzhet nekik kávét – hát hiszen Iza kávézni
szeretne. – Majd a Pálmában! – felelte Domokos, s akkor elernyedtek az izmai megint.
Hazavitték, megcsókolták, Domokos felkísérte liften, hátha nem tudja majd kinyitni a
lakásajtót, az öregasszonynak néha ügyetlenek voltak az ujjai. Domokos még a villanyt is
meggyújtotta neki, még egyszer megcsókolta, azt mondta, a madarat Elemérnek hívják,
elrohant.

A szoba meleg volt, fülledt, a süteményeket lesöpörte a tálcáról, berakta egy

asztalkendővel bélelt cipősdobozba, és eldugta a tombolát is a szekrényaljba, ahonnan
előszedte. A madarat letakarta kendővel, ahogy valaha Emma néninél tanulta, ahol ő
takarította a kalitkákat is, elrakta az ünneplőjét, lefeküdt. Betöltötte a hetvenhatot. Egyszerre
olyan hihetetlenül soknak érezte, hogy elszörnyedt. Vincére gondolt, Vince sírjára, a dupla
emlékkőre, melyre már rávésette a maga nevét is, s melynek készültéről Gica olyan pontosan
referál. A madár nyugtalankodott egy kicsit az idegen helyen, puha, ideges neszei voltak, az
öregasszony nem szerette.

Két hétig se tűrte maga mellett, valahányszor csak megpittyent, azt a keserű szégyent
élesztette benne újjá, mely elfogta, mikor cipősdobozba kellett öntenie a süteményeit, az
érthetetlen Beethoven-zenét idézte, a meg nem valósult tombolát. Gyönyörű nyári nap volt,
mikor kieresztette az ablakon. Eleinte nem akart menni, törülközővel riasztgatta, s először,
legelőször, mióta a madár nála volt, fogta el valami bizonytalan szánalom és lelkifurdalás,
mikor végre mégiscsak sikerült elkergetnie, s a madár egy szomorú, szomjas fa gallyai közé
ereszkedett, csüggedten, mint aki elvesztette minden reményét, tudomásul vette, hogy nincs
otthona többé, s átengedi magát végzetének.

Akkor még ki is hajolt, forró rémület öntötte el, most ébredt rá, hogy nem gondolta át,
mit is cselekedett. Iszonyú lelkifurdalást érzett, hogy otthontalanságra kényszerített valakit,
 89

még ha ilyen lelketlen párát is. Hívta a madarat, csalogatta, az nem jött, lenn zörömböltek a
villamosok, futott a forgalom. Egy ideig még látta, hogy virít át együgyű tollruhája a
lombokon, aztán megjött Teréz, észrevette a nyitott kalitkaajtót, legyintett, morgott, azt
mondta, ez se sokáig tartott, becsukta az ablakot, azzal, hogy most már mindegy, ne hajoljon
ilyen mélyen, mert fejébe száll a vér meg kiesik – majd hoz a főorvosasszony másik madarat.

Iza nem hozott, Domokos egy kicsit meg volt sértve. „Ha tehetnék – gondolta az
öregasszony –, legszívesebben idegen nyelven beszélnének előttem, mint én az apjával, mikor
még kisgyerek volt. Nem érdemes nekem ajándékot hozni, ügyetlen vagyok.” Az üres kalitka
eltűnt, maga Domokos tette ki a szemétre, az öregasszony szívét pedig eggyel több teher
nyomta azontúl. Éjjelenként néha felriadt, látta a madarat, amelynek, míg vele volt, sose
akarta kimondani a nevét, az ember nem hív egy madarat ilyen képtelen módon, de most újra
azt képzelte, látja Elemért, aki bujdosik, kis motyóját szárnya alatt szorítja, és még annyija
sincs, mint neki, fedél a feje felett, étel előtte, mert ő nem tűrte meg maga mellett.

Az öregasszony lefogyott, és már alig beszélt.

Iza megijedt, Domokos, akit önmagát is meglepő módon felingerelt az öregasszony

gondatlansága, megenyhült. Ő számolt vele, mondta Iza, hogy a Vince halála, a régi otthon
elhagyása, a vidék felcserélése a fővárossal nem lesz könnyű próbatétel az öregasszony
számára, de hogy ilyen határig ne tudjon beilleszkedni a megváltozott életbe, mégse hitte
volna. Gondja nincs, olyan rendszeres napi elfoglaltságot, mint amilyenhez a régi otthonában
szokott, nem lehet biztosítani a számára, anyja korántsem olyan rugalmas és fiatal, mint
képzeli, amellett a pesti háztartás vezetése más is, egyszerűbb, ugyanakkor komplikáltabb, s
még ha el is látná valamiképpen, Terézzel százszor simább, Teréz mellett jobban tud dolgozni
és pihenni is. Nem kellett tanácsot kérnie gerontológus barátaitól, hogy tudja, valami
munkával kell lekötnie az öregasszony feleslegessé vált energiáját, Iza nagyon jól tudta, hogy
a munka az a szál, amely a véneket az élettel összeköti. Ám a háztartását nem bízhatta rá,
rendszeres foglalkoztatásra nem volt már alkalmas – vett egy csomó pamutot, megkérte az
anyját, kössön neki kardigánt. Szép levendulaszín pamutot vett, egy este fel is gombolyították
Domokossal. Az öregasszony megköszönte, forgatta egy darabig a műanyag dobozkát,
amelyből olyan ügyesen ki lehetett húzni a szálat, hogy a fonál sosem gubancolódott benne
össze, de nem vett méretet Izáról, azt mondta, majd. „Mama tudja, hogy csak le akarom kötni
az idejét – gondolta Iza –, azt is, hogy soha nem viselném a kardigánját, mert amit boltban
veszek, szebb. Mit csináljak?”

Domokos azt mondta, vállaltasson vele valami állást, ezen először meghökkent, aztán
komolyan elkezdett gondolkozni rajta. Arról szó sem lehet, hogy valahol munkára
jelentkezzék, mint nyugdíjas, nemigen tudna végezni semmi komoly dolgot, még ha
alkalmaznák is, a mama sokszor figyelmetlen. Gyerekekre talán vigyázhatna, de nem lehet
tudni, miféle családba kerül, s azonnal összecsatázna a háziasszonnyal, ha az arra kérné, ne
meséljen kisangyalokról a gyerekeknek, a mama minden meséjében hosszú fürtös, szőke
angyalok szerepelnek, akik látják, mit tesz a kislány, kisfiú, s aszerint jutalmaznak vagy
büntetnek. Persze arra is gondolnia kell, mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy
dolgozni engedi az anyját, mikor neki rendes fizetése, az öregasszonynak pedig az átlagosnál
nagyobb nyugdíja van. Domokos feküdt a díványon, dinnyét evett, csúful falta a kantalupot,
valósággal kimarta a héjából – Domokos gyönyörűen evett, kényesen, finoman, de néha
szeretett úgy viselkedni, mintha nem volna még felnőtt –, azt mondta: – Hát ha semmi sem jó,
akkor járkálj körötte többet! – A száj, amely a dinnyét falta, nevető volt, nedves, a hang
 90

komoly. – Bolond – mondta Iza –, így sincs életem. – Levágta az újságot, amelyet böngészett,
ingerülten odaállt az ablakhoz.

Másnap elment a Nőszövetségbe.

A Nőszövetségben ismerték és nagyra becsülték Izát, minden fogadásukra meghívták,

olykor szaktanácsot vagy előadás tartását kérték tőle. Iza nem köntörfalazott, megmondta,
miről van szó, a funkcionárius, akivel tárgyalt, szeretettel nézett rá. „Milyen derék nő ez –
gondolta a funkcionárius –, nem sajnál semmi fáradságot.” Előszedte a kartotékjait, nézegette
a lehetőségeket. Önkéntes betegápolónak nem lesz jó, nem minden házban van lift, a mama
nem fiatal, lába-szíve sem az, amellett hátha erősen inklinál betegségekre. A gyerekek túl
lármásak, fárasztók, ha a szeme sem elég jó, még elveszti őket a játszótéren, rendszeres
háztartási munkára pedig megint csak gyönge. Hanem van nekik egy bedolgozó
szövetkezetük, amely műanyag holmikat készít, könnyű és kellemes munka, inkább játék,
darabszámra fizetik a kész árut, azt nézni sem igen kell, pihentető, nem veszi igénybe a
szemet. Van a mamának varrógépe? Volt, Iza nem hozta fel, persze azt mondta, ezen nem
múlik, vesz neki egyet. Hát oda dolgozhatnék a mama, akár a szövetkezetben magában, ott
olyan viszonylag maga korabeliek vannak, hetven körüliek, de ha az fárasztaná, ki is adják
neki a munkát, pepecselhet vele otthon.

Iza repült haza. Az öregasszony figyelmesen végighallgatta, megköszönte, hogy ennyit

fárad az érdekében, azt mondta, majd elmegy a szövetkezetbe, körülnéz, egyelőre azonban
még nem, nem érdemes. Rövidesen elkészül a Vince síremléke, haza szeretne utazni arra a
napra, mikor felállítják. Nyilván Iza is jön, Domokos is, ha majd azt elintézték, azután. Úgy
látszott, nem idegenkedik az ötlettől, ügyes keze volt, mikor olyan nagyon szegények voltak,
számtalan viaszosvászon játékot csinált Izának.

A lány megkönnyebbült – mintha kicsit kezdene derülni a horizont. Az se volt riasztó

gondolat, hogy anyja visszakészül, menjen, áldozzon a halott emlékének a maga hite szerint.
Domokos elvből nem jár temetőbe, mindig azt mondja, a saját temetésére is csak vinni fogják,
ott sem jelennék meg a maga jószántából, ő, ha akarja, majd lekíséri. A temetőbe nem megy
ki vele, de a vonaton vele lesz. Nyilván felüdíti a környezetváltozás, a régi arcok látása. –
Apához nem kísérlek ki – mondta Iza, s hangja bizonytalanná vált, gyerekes lett –, nagyon
szerettem, nehéz elviselnem, hogy csak egy sír van belőle.

Akkor az utazással se törje magát, felelte azonnal az öregasszony. Nem kell átszállni
egyszer sem, hazatalál. Gica majd ellátja, hozzá száll, de hisz ez csak természetes, hogy
hozzá. A szállodát utálja, Antalhoz nem megy, az a ház már nem az övék, az az Antalé.

Iza megvette a varrógépet, az öregasszony hosszasan, figyelmesen megszemlélte, mikor

hazahozták. Az övé olyan álló volt, nem süllyeszthető, faburával – ehhez képest idomtalan és
rút. Ezt az újat se kinyitni, se kezelni nem tudta; mikor elhozták, s az ablak elébe állították,
letakarta egy kis horgolt terítővel, nem nézett többet rá. Iza megérkezett, bement hozzá, hogy
megcsókolja, megint csak a nagyszékben talált rá, az öregasszony kinézett. Valami különös,
mohó érdeklődéssel bámulta lenn a sínátrakás munkáját, ahogy a gépek feltépték az
aszfaltburkolatot, s a munkások kiemelték a kockaköveket, amelyek alatt egyszerre csak
megvillant a föld, olyan barnán, olyan szelíden, mint mindenütt vidéken, ahol nem védi az
útburkolat. „Nem könnyű – gondolta Iza, míg megcsókolta még egyszer –, bizony nem
könnyű neki sem, nekem sem. De azért neki mégiscsak könnyebb valamivel. Anyám ki tudja
 91

fejezni magát síremlékkel meg koszorúkkal. Mielőtt elutaznék, azért megnézetem még
egyszer. Nem fog ártani egy új kivizsgálás, rettentően sovány lett.”

A kőfaragó augusztusra ígérte, a síremlék október legvégére készült el.

Az öregasszony látható örömmel gondolt az utazásra, beszédesebb és elevenebb volt,

mint egyébkor. Iza maga állította össze a csomagját, s rakta ki a kofferból az értelmetlen
tárgyakat, melyekkel anyja tele akarta zsúfolni a bőröndöt. Szőcsné három napra is úgy
csomagolt, mintha heteket akarna vidéken tölteni, Iza a két váltás cipőt, az óriási fürdőlepedőt
meg a mosóport irgalmatlanul visszarakta a szekrénybe. Gica majd adjon neki fürdőlepedőt,
egy pár cipő is elég azon túl, ami rajta lesz, és mi a csudát kellene mosnia ilyen rövid idő
alatt. Ha mégis, menjen át Kolmanhoz, vegyen mosószert. Ellenben vigye el a kendőjét, mert
Gicától kitelik, hogy most se fűt, amikor vendéget vár.

Ajándék is került a bőröndbe, az öregasszony hosszas töprengés után ólomkristály

hamutartót vett Gicának, aminek iszonyú súlya volt, Iza ezért is haragudott, de nem akarta
már mindenért szólongatni. Gica nemcsak hogy nem dohányzott, de még azokra is görbén
nézett, akik cigarettát vettek a szájukba; az öregasszony a színe miatt vette meg a hamutartót,
olyan méltóságteljes volt, súlyos és papos, fekete-fehér cikksávjaival. Talán lesz olyan
megrendelője Gicának, aki dohányos, s akkor jól fog esni ilyen szelíden vallásidéző tárgyba
hamuznia, nem valami könnyű, tarka, frivol kerámiába.

Iza nem szólt. Nyilván ugyanezt megkapta volna vidéken is, de hát mit csináljon vele,
ha egyszer nem akarja megérteni, hogy esetleg nem talál hordárt, ha megérkezik, s nem
mindegy, mekkora súlyt kell cipelnie a villamosig. Az út a fővárostól hajdani lakóhelyükig
négy órát tart, az öregasszony félénk célzást tett rá, hogy valami ennivalót is szeretne magával
vinni, Iza vett neki egy csomag kekszet.

Anyja az utazás előtti délután szokatlanul nyugtalan volt, ki-kifutott a folyosóra, a

konyhaablakot nyitogatta, majd rosszkedvűen a sarokba húzódott, onnan leselkedett, vacsora
után aztán végre elcsendesedett, mint aki búsul ugyan, de végre beletörődött valamibe. Iza
elpirult szégyenében, mikor este tíz órakor becsöngetett hozzá a kalauz felesége egy pirosra
sült csirkével és egy tepsi aprósüteménnyel. Ne haragudjék a néni, elkésett a munkával, de
nem tudott hamarabb elkészülni, a kislánynak a foga jön, nyűgös, alig tud mit kezdeni vele.
Bevitte az ételt, letette anyja asztalára. A szokatlanul vén arcban szokatlanul ifjan maradt kék
szem rápillantott, aztán elfordult róla. Az öregasszony sápadt volt, mellette csöndesen
ketyegett a vekkeróra, melyet már beállított hajnalra. Iza megrendelte a telefonébresztést, de
az öregasszony nem bízott benne, hogy csakugyan felköltik – hátha történik valami a
telefonnal.

– Az egész ház rajtunk fog mulatni – mondta Iza –, és méghozzá titkolózol is. Nem
szép tőled, szívem. Azt hiszed, postakocsin utazol? Négy óra út! Egy sült csirke, legalább egy
kiló tészta. Hová csomagolod? És megeszed? Mert legalább megennéd! Mért nem szóltál
Teréznek, ha már nem érezted elégnek a kekszet? Mért Botkánét kéred meg, akit alig
ismerek? Kifizetted neki a sütést?
 92

Az öregasszony nem válaszolt, magasabbra húzta a paplant, a száját is elfedte vele,

ettől olyan különös lett az arca, hogy Iza csak nézte.

– Holnap úgyis elmegyek – mondta az öregasszony minden indulat nélkül. – Ne bánts!

Majdnem sírt, mikor otthagyta. Felhívta Domokost, aki persze nem volt otthon, pedig
már elmúlt tíz. Ne bántsa! Mikor bántotta valaha életében? Most is csak a fáradságtól akarja
megkímélni, az értelmetlen cipekedéstől. Iza először érezte, sértődött szomorúságában, hogy
voltaképpen nem is bánja, ha az anyja nem lesz mellette néhány napig. Botkáné bizonyosan
elmondja Teréznek, mi történt, dehogy hallgatja el, a múltkor összekülönböztek valami
szőnyegkirázáson, boldog lesz, ha bosszanthatja.

Az öregasszony csak azt várta, hogy kimenjen, felkelt az ágyból. Erre a célra jó lett
volna egy nem hibátlan szalvéta is, de nem volt, hát egy töretlen, még stafirungi lenkendőbe
bugyolálta a zsírpapírba takart csirkét. A teát, melyet egy üres sörösüvegben vitt magával,
kivette a szekrényből, azt sikerült úgy megfőznie, hogy se Iza, se Teréz nem vette észre. A
gyorsfőzőn főzte, amely persze megvolt még, és amelynek a szokatlan hűvösre forduló idő
egykettőre kivitte a szagát.

Nem aludt semmit, mert voltaképpen a vekkerben sem bízott, s nem akart lemaradni a
vonatról. Iza telefonja valamivel hamarabb szólalt meg a hallban, mint az ő ébresztője, de
azért a vekker is rázendített, az öregasszony büszkén hallgatta. Legalább negyvenéves, és
milyen hűségesen szolgál. Azt is belesüllyesztette a szatyrába és elemózsiája mellé. Hátha
Gicának nincs vekkere, és akkor hogy fog ő felébredni, ha majd visszafelé kell utaznia?

Iza reggelre megenyhült, de nem akarta mutatni. Csak érezze az anyja, mi a véleménye
a sült csirkéről. Mikor Domokos, aki taxival értük jött, becsöngetett, s ő bement az
öregasszony szobájába a csomagért, csak megállt a küszöbön: egy szatyor is ott dagadt a
koffer mellett. Eddig csak a bőröndről tudott, szatyorról szó sem volt. Hogy fog az anyja
felkapaszkodni a villamosra, ha hazaér? Meg is kérdezte, az öregasszony visszautasítóan
nézett rá, mint egy bizalmaskodó idegenre. Megriadt a szemétől.

– Taxit veszek – mondta az öregasszony. – Ha megérkezem, hívok egy taxit.

Iza vállat vont. Ki hiszi el, hogy taxit hív, és kifizet tíz forintot azért a semmi útért, míg
Gicához ér? De inkább valótlant mond, csak elvihesse a csirkéjét, csak neki legyen igaza. A
pályaudvaron aztán erőt vett magán, mint mindig, ha volt ideje lecsillapodni. Csak nem fogja
így útnak ereszteni az anyját egy nyavalyás szatyor miatt?

– Mama – mondta, s megfogta a karját. – Hagyd itt az elemózsiát, túl sok lesz a
csomag. Beültetünk az étkezőbe, ott hazáig ehetel. Ne légy makacs!

Az öregasszony azt mondta, nem. Elhárította Domokos karját, s feltornászta magát a

vonat legalsó lépcsőjére. Némán segítették tovább, s rendezték el a bőröndöt és a szatyrot a
hálóban. Az öregasszony menetirányt helyezkedett el. Domokos körberakta képeslappal.
Megköszönte, aztán összefonta kesztyűs ujjait, mintha jelezné, nem tart igényt többé a
társaságukra. Arca üres volt, még csak nem is udvarias.

Nem hagyták ott indulásig, sőt Domokosnak sikerült egyszer megnevettetnie. Iza
kinyitotta a retiküljét, belecsúsztatott még háromszáz forintot, hátha hirtelen megkívánna
 93

valamit odalenn, ettől az öregasszony arca megint merevvé és gyanakvóvá vált, s riadtan
kezdte szemlélgetni a kövér asszonyt, aki a Nők Lapjá-t olvasta vele szemben, és fel se nézett
rájuk. „Most fél, hogy kirabolják” – gondolta Iza, s érezte, hogy reszket az idegességtől.

Két perccel indulás előtt megcsókolták; le kellett szállniuk.

Domokos lehúzta neki az ablakot, hogy integetni tudjon, az öregasszony ki is

könyökölt, meglengette egypárszor fekete szegélyes, habtiszta zsebkendőjét. Iza szeme
megcsillant, s Domokos tudta, miért: az arc, amely feléjük fordult, udvarias volt, titokzatosan
tartózkodó, és nem fejezett ki semmit, még csak azt sem, hogy nehéz szívvel megy el innen,
vagy örül az útnak. Az öregasszony integetett, minden indulat nélkül, mert így tanították
gyerekkorában. Iza hirtelen felsírt, szeme elé kapta a zsebkendőjét. Volt a könnyei mögött sok
minden: sült csirke, vekker, még a mogyorót rágó, Nők Lapjá-t olvasó idegen nő is. A vonat
elindult, eltűnt. Domokos odahúzta magához a lányt, megcsókolta. Sose csókolta meg
nyilvános helyen, Iza nem tűrte volna. Most hagyta. Jólesett, s a pályaudvart valahogy
semleges helynek érezte.

Iza arca csillogott a könnyektől, megtörölte. „Sajnál? – töprengett zavartan. – Hát

sajnálatra méltó vagyok én?” Ám gondolatai logikáját megzavarta az öröm s ugyanakkor
valami bizonytalanság is: mintha sötétben botorkálna, s ismeretlen puha tárgyak simogatnák
arcát, homlokát. „Ha akarom, hozzá mehetek – gondolta Iza, s a gondolat erőt adott, s elmosta
belőle az ingerült bánatot, mely az öregasszony távozásakor elfogta. – Hozzá fogok menni.”

A Körúton csattogott a reggeli zaj. Domokos sárga kutyaszeme, rőt üstöke ismerős volt,
biztonságos. Kézen fogta, mint mindig, ha nagy forgalmú utcán mentek, s az autókat figyelte,
hol tudna átfutni vele valami szabálytalan helyen. Domokos szerette az ilyen játékokat, a
közlekedési rendőr elől való nyargalás izgalmát. De azért Iza még mindig azt érezte, hogy
sajnálja őt, s az érzésben, mely elfogta, különösen elkeveredett a megkönnyebbülés, az
idegesség és a zavar.

A vonatülés kényelmes volt, felette alighanem világítani is lehetett sötétedéskor, mert apró
lámpa volt a falba süllyesztve. Két kézzel szorította a retiküljét, az volt az érzése, hogy az
amerikai mogyorót rágó nő figyelmesen néz rá időnként. Sokáig nem merte rászánni magát,
hogy kimenjen vécére, hátha valaki elragadja a kofferjét közben, s leszáll vele valahol, aztán
lassanként megnyugodott. Beszélt pár szót a nővel, aki megkérdezte, nem zavarja-e a füst, ha
rágyújt, s kiderült róla, pedagógus, valami felügyelő, vidékre megy iskolát látogatni. Ettől
megnyugodott, a tanítókat szerette, s a nőnek félárú jegye volt, tehát nyilván igazat beszélt.
Éhséget persze nem érzett, csak szomjúságot, húzott egyet-egyet a teájából. Örült, hogy
elhozta. Emma nénivel gyakran utazott úgy, hogy valahol sokáig kellett vesztegelniök, s
akkor jólesett, hogy volt náluk ennivaló. Rendkívüli biztonság fogta el a sült csirke
gondolatára. Lehet, hogy útközben nem lesz szüksége rá, de akkor legalább meglepheti vele
Gicát, úgyis kínos érzés volt arra gondolnia, hogy viszonzás nélkül lakjék nála. Gica szegény.

Nézte az utat, a vonat csak néhányszor állt meg hazáig, és sebesen ment. A táj eleinte
szürke volt, ködös, aztán felhasadoztak a fellegek, s egyszerre kiderült. Mikor Iza Pestre vitte,
túl gyorsan futott az expressz, nemigen látott semmit. Most volt ideje megnézni, merre járnak.
 94

A táj más volt, mint amilyennek emlékezett rá, rendezettebb; a szétszórt tanyák helyett
nagyobb települések, kémények meg hosszúkás épületek, melyek istállónak látszottak volna,
ha nem emlékeztették volna inkább valami középületre. Néhol iskolát is látott a semmi
közepén, az egymásba futó bekötőutak metszőpontjában, ott guggolt a vadonatúj ház a barna
földön. „Új táj – gondolta az öregasszony. – Nem tudom mindenről, hogy micsoda, csak azt,
hogy semmi sem olyan, mint régen volt.” A Tisza hídját nem ismerte meg, új híd ívelt a
folyón, furcsa formájú, modern, s órákkal később megriadt, mert még egyszer látta ugyanezt a
hidat, s valahogy az volt az érzése, talán rossz irányba fut a vonat, és ismét Pest felé
közelednek. A felügyelő már régen leszállt, de az új utasok megnyugtatták, valami csatornát
emlegettek. Visszabámult rá, ameddig csak látta, sose volt az ő vidékükön semmiféle
csatorna. Dorozson sok utas elbúcsúzott, sziszegve szedelőzködtek. A vonat csak két percig
állt, de azalatt is megnépesült a pályaudvar.

Szülővárosa előtt néhány kilométerrel egyedül maradt a fülkében.

Mohón, elragadtatva bámult kifelé, ezeket az ákácokat ismerte. Az ideges erdők, a

vérszegény fák hajdani lakóhelye közeledtét jelezték, az öregasszony úgy érezte, ha kiszólna a
bokroknak, tán felelnének is neki. Összefonta a kezét, mintha imádkoznék. A megye, mely
látta csecsemőnek, ifjú asszonynak és megözvegyülni, megint itt volt körötte. Most Vince is
közelebb került hozzá, mint egyébkor, mert Vince ebben a földben pihent, s a táj valahogy
azonosult az elköltözöttel.

A kalauz beszólt, hogy szülővárosa következik, kérés nélkül is leemelte bőröndjét,

szatyrát. Valami csöndes, áradó boldogság fogta el, templomban érzett ilyet utoljára, mikor
Izát keresztelték, mintha minden lebegett volna körötte. Kipirult, sebesebben lélegzett.
Megismerte a MÁV kolóniát, s mikor meglátta a pályaudvar most persze sötét neonbetűit,
majdnem lelépett a még mozgó vonatról. Valaki leadta a csomagjait, eleinte el sem indult,
csak állt, körbebámult, szél fújt, nem is lágy, inkább kellemetlen alföldi szél, de otthoni szaga
volt, ismerős. Nem is érezte, hogy a csomagjai nehezek, hogy a szatyor húzza a karját,
sodródott kifelé a tömeggel. A téren, melyen Petőfi szobra égnek emelte a karját, s rajongó
szemmel felfelé mutatott, mintha valahol önmaga halhatatlanságát akarná kijelölni ezzel a
madárszerűen könnyed mozdulattal, megint csak megállt. Szipákolt, könnyezett, ragyogott,
azt mondogatta magában, hogy itthon van.

A villamosnál csődület fogadta, elengedett egy kocsit, csak a másodikra sikerült

felkászálódnia. Most valahogy senkinek se jutott eszébe segíteni, maga gyötrődött a
bőrönddel. El is torlaszolta egy pillanatra az ajtót, a kalauz rászólt, az utasok is, siettében még
nagyobb zavart csinált, végül is egy suhanc rántotta el a bőröndjét a felszállók útjából. Az
ingerült hangokra azonnal összeszedte magát, felrázódott abból a kábulatból, mely elfogta. Ez
ismerősebb volt már, mint a suhogó otthoni levegő – rászóltak. „Bajt csináltam – gondolta az
öregasszony megszégyenülten –, mindig csak csinálok én valami bajt.”

Titokban azt remélte, Gica várni fogja az állomás előtt, de a palástkészítő nem jött
elébe, s az az ötpercnyi út, melyet a villamosmegállótól a szállásáig kellett megtennie, nem
volt egyszerű a csomagok miatt. Megállt, cserélgette a súlyokat a kezében, nézte az utcát.
Mennyit tataroztak errefelé! A járdát is rendbe hozták, mióta elment, és új postaládák vannak,
még sose voltak itt ilyen friss, rózsapiros postaládák.
 95

Óvatosan emelgette a lábát, pedig már nem volt rá oka, ám itt régen óvatosan kellett
járni: a háborúban feltépte az akna a téglákat. „Vince” – mondta ki magában férje nevét, míg
lépkedett, s cserélgette a csomagjait. Ha átmegy a Budenz közön, meglátja a házat.

Végiglépdelt az egymás felé dűlő, szűk házsorok között, s a sarkon megállt. Csomagjai
lekoppantak. Nem letette, elengedte őket, mintha el akarná dobni mind a kettőt. A ház, ahol
valaha élt, nem volt sehol.

Állt és sírt. A ház persze már nem volt az övé, de azért látni akarta ismét, Pesten egyre
azt színezte, milyen lesz, ha ismét a szeme elé kerül; ebből a szögből, innen akarta látni, ahol
mindig megpihent, ha a piacról tért haza. A csalódás oly keserves volt, hogy alig tudott
megmozdulni, nem is értette, mi történt, hová tűnt a ház, valami formátlan harag gomolygott
benne – Antal birtokában elpusztult valahogy. Gica és a másik szomszéd lakhelye között
idegen épület állt.

Az öregasszony utcán sose hordott szemüveget, ártatlan hiúsággal próbálta titkolni,

hogy nem jól lát. Pesten Iza rákényszerítette, hogy viseljen, de ahogy a vonat elindult,
eltüntette retiküljébe a pápaszemet, nem akarta, hogy Gica azzal lássa meg. Mikor egészen
közel ért hajdani házához, aztán végre megértette, mi történt: Antal átfestette a kerítést,
tataroztatta a külső homlokzatot is. A szín megváltozott, a vakolat is, valami rücskös, sárga
anyag vonta be a hajdan szürkésfehér, kicsit vedlett falakat, s a spaletták helyett redőnyöket
szereltek fel, olyan redőnyöket, mint Iza lakásában. A levélrés üres száját körbeszegezték
valami fémmel, s a csatorna sárkánytorkát újrafestették, pirosra. Most szinte eleven volt, mint
egy igazi állat.

Ha akarta volna, akár be is nyithat a kapun, retikülje mélyén ott rejlett hajdani házának
kapu- s ajtókulcsa, nem szándékosan nem adta át Antalnak, csak nála maradt: a temetés után
már nem ment haza, nem tudta otthagyni. Ha akarná, bemehetne, megnézhetné a szobákat, a
kertet, Kapitányt. Csakhogy az ember nem megy be idegenek házába, még egy hajdani rokon
házába sem engedély nélkül; olyan volna, mint a betörés.

Az újságárus bele volt mélyedve a Népsport-ba, nem is nézett fel, ennek örült, most
nem volt ereje a vele való beszélgetéshez. Félrefordított arccal lépegetett el Kolman kirakata
előtt, s reménykedett, hogy ebben a déltáji forgalomban nem veszik észre: Kolman a régi
kabátjához szokott, nem ehhez a vidraprémes, új köpönyeghez, modern, homlokba húzott
kalaphoz. Iza elszedte a régi kabátját is, újat vett helyette, hálátlannak érezte magát, amiért
nem örült neki, de az öregasszony csak a nemesen kopott, tisztességes szegénységet eláruló
holmikat szerette, azt tartotta Vincével, nem jó kihívni az emberek irigységét, nagyobb
biztonságban élhetnek, két tehetetlen öreg, ha nem kiabál róluk, hogy jólétben élnek. Nagyon
féltek a betöréstől, és hát Kapitány nem tudott volna jelt adni, nem volt kutya. Kolman nem
látta meg, háborítatlanul ért el Gica kapujáig.

A palástkészítő éppen befűtött, mikor megérkezett.

Mindenki tudta Gicáról, hogy elvei vannak – elvnek nevezte szegényes életmódját, üres
fáskamráját is –, Gica hangoztatta, hogy egészségtelen az indokolatlanul meleg szoba, s ő
akkor kezdi meg csak a fűtést, amikor leesik az első hó. Az öregasszony számtalanszor
hallotta ezt a kijelentését, tapasztalta is, ha átfutott valamiért, hogy Gicánál valóban nem ég a
tűz november utójáig a spór tüzecskéjén kívül, de most valahogy meg volt győződve róla,
 96

Gica erőt vesz magán, és mégiscsak meleg szobával várja, az ember másképpen él, ha
vendége van, mindenki másképpen él.

Gica közölte, hogy reggel kapta meg Iza táviratát, s míg meg nem érkezett, nem merte
„bőgetni a kályhát”, mert hátha elmaradt volna az utazása, és akkor hiába tüzel. A szoba nyers
volt Iza jól fűtött helyiségei után, hideg, füstszagú. Gica ujjongott a sült csirkének, a
süteménynek, a hamutartót is szépen megköszönte, ha nem is lelkesedett érte annyira, mint az
ételért. Azt mondta, valahogy azt képzelte, jobb színben lesz, s érdeklődött, nem volt-e beteg.
Ez a kérdés meglepte az öregasszonyt, azt érezte ki belőle, hogy Gica titokban Izát vágta meg
ezzel a megjegyzéssel, s kapkodva, lázasan dicsérni kezdte a lányát.

Gica tele volt hírekkel, Kolmant szidta, aki nem lát már a büszkeségtől, mióta
kitüntették, sajnálkozott, hogy nem tud befűteni a fürdőszobába is, de, mint mondta, elromlott
a kályhája. Az öregasszony megborzongott a gondolattól, hogy hideg helyiségben kell
tisztálkodnia, s elszégyellte magát önmaga makacsságán: reggel mégis begyömöszölte a
kofferbe a fürdőlepedőt, s lám, hiába cipelte. Kiment, sietve csapkodott a jéghideg
fürdőszobában, elhaltak az ujjai, alig tudott megtörülközni. Maga előtt is szégyellte a
mozdulatot, de kipróbálta a kályha csapját. Persze folyt a víz, a kályha működött. Elpirult, úgy
restelkedett Gica helyett. Borzasztó, azért a pár kilóért…

Gica egyébként kedves volt, közlékeny. Elmesélte, hogy ma csak elnagyolta Antalnál a
munkát, hogy itthon lehessen, mire ő érkezik, megkérdezte, ne fussanak-e át megnézni, mivé
alakult a ház, mióta elment. Az öregasszony tiltakozott, a kőfaragó műhelyébe szeretett volna
menni. Így levelezték meg Gicával: mihelyt megérkezik, azonnal kimennek a telepre, átveszik
a sírkövet, a mester aztán kiszállítja a temetőbe, ők koszorút vesznek, virágot, s délután
kisétálnak a sírhoz, megnézik a kész emléket. Halottak napján már az új emlékkő körül lehet
világítani. – Itt marad addig? – firtatta Gica, s kerek és barátságos szemét lesütötte, mikor
meghallotta, hogy igen.

„Hátul” mentek, azaz nem a Budenz köz irányában, hanem visszafelé a Dobos utcán,
amelyen az elmúlt fél esztendő alatt mind beépültek a foghíjas telkek. Itt is olyan házakat
csinálnak, mint Pesten – gondolta az öregasszony. Minden új sok emeletes épület eredetijére
emlékezett: itt csupa földszintes ház volt hajdan, az egyikben egy kötélverő műhelye, a
másikban meg egy szitásé. Most se ház, se műhely, hanem egyik helyén valami
rendelőintézet, olyasmi, mint ahol Iza dolgozik, a másikén meg irodaház.

Vince síremléke iszonyúba került, s mikor meglátta, úgy érezte, becsapták.

Iza nem szólt bele, mire költi a pénzét, de az öregasszony úgy gondolta, hogy mindent,
amit Vince ingóságaiért, az eladott bútorokért kapott, Vincére kell fordítania, fekete
márványkövet rendelt hát, dupla síremléket, a legdrágábbat, ami csak volt a kőfaragónál, s a
Gica hűségesen elküldözte tervek és rajzok közül a legmutatósabbat választotta ki. Ám most,
hogy megmutatták neki a hivalkodó fekete márványt rettenetes faragott rózsáival, melyen
olyan frissen, hencegőn aranylott kettőjük neve, a magáé a csonka dátummal, elszomorodott.
Az öregasszony semmit sem értett a művészethez, ám azt így is megérezte: az a valami, amit
lát, nem fejezi ki Vincét, még csak az ő szomorúságát sem, semmit se fejez ki voltaképpen,
emlékkőnek is suta és kihívó.

Iza, megint csak Iza, Iza könyörtelen igazságai, cigarettája, ahogy gesztikulál vele a
homályban: „Hagyd meg a fejfáját, anyám, csak hantoltasd fel a sírt, ne állíts neki emléket,
 97

minek. A fejfa a jellemző rá, valami nem kiabáló, szerény.” Ő adni akart Vincének valamit,
rengeteg pénzt fordított erre a fekete kőre, ami előtt most olyan csüggedten állt. Fiatalasszony
korában angyalkákat faragtatott Endrus sírkövére, s az emlék könnyű volt, bájos, évekig,
évtizedekig úgy érezte, játszópajtása van a csepp fiúnak, s éjjel, mikor nincs törvénye a
testnek és enyészetnek, a kőangyalok meg Endrus játszanak, talán repülnek is. Most hetvenhat
évesen, míg állt az emlék előtt, már tudta, hogy a halottak mindenestül meghalnak, és soha
többé nem adható nekik semmi, sem engesztelésből, se szomorúságból, se szeretetből.

Gica arca fénylett, a kőfaragó büszkén topogott mellettük: évek óta nem volt már ilyen
kedvére való munkája. Utoljára – jó tizenöt éve – egy püspöknek készített ilyen monumentális
sírkövet, azt a megbízást is Gica szerezte. Kicsit meg volt sértve, a lelkendező méltánylás
elmaradt. Az öregasszony szokatlanul hamar elköszönt, más gyászoló tovább szokott
szemlélődni. „Talán a temetőben – gondolta a kőfaragó –, talán ott beszédesebb lesz, jobban
megdicséri. Délután négyre állni fog kinn a kő.”

Míg hazafelé bandukoltak, az öregasszony Vince megvékonyodott tagjaira, a

betegségében csaknem semmivé vált testére gondolt. A rajz nem mutatta, hogy ekkora
behemót síremléke lesz, azon minden finom volt, kicsi. „Te nem tudsz viszonyítani – mondta
Iza, és a szoba falán megmutatta neki, mennyi körülbelül három méter. – Ekkora kő, minek
az? Nem is lehet szép!” Nem hitt neki, azt gondolta, túloz. A virágosnál kedvetlenül
válogatott a koszorúk között, végre sikerült egy kedvére valót találnia, olyat, amelynek Vince
örült volna, ha él, mert jószagú fenyőből volt, tobozok illatoztak rajta, még gyantás, fiatal
tobozok s piros bogyók díszítették, melyek valahogy a csipkerózsa termésére emlékeztették az
öregasszonyt, amelyet rendszeresen befőzött őszidőn. Gica láthatólag úgy érezte, neki, aki
eljárt a síremlék ügyében, szintén illik valamit vennie, meg is vett egy borzas lila krizantémot,
az öregasszony riadtan kapta le róla a szemét. Vince világéletében utálta a szag nélküli
virágokat, s a lila krizántémról azt mondta, olyan, mint a vöröskáposzta.

Sült csirkét ebédeltek, az öregasszony két falatot, Gica se sokat, levest ő főzött, rántott
levest, tojást vert belé, jó volt, meleg. Gica főleg Antalról beszélt, azt mondta, nem kell sokat
rakodni utána, rendes és tiszta, keveset van otthon, inkább csak vacsora után. A bútorokat
részben átalakíttatta, a lakás szép lett, modern. Kapitány sokat garázdálkodik, de nem lehet
elpusztítani a háztól, mert Antal szereti. A nagyszoba nagyjából olyan, amilyen a lakás régen
volt. Antal oda rakta be a bútorok át nem alakított részét.

Nem szívesen hallgatta Gica beszédét, mert a ház hívni kezdte megint, amelyben
Kapitány szuszog, s a virágok éppúgy zöldellnek az ablakpárkányon, mint ilyenkor minden
esztendőben. Gica azt mondta, lehet, nem dolgozik már Antalnál sokáig, mert az orvos
megnősül, valami ápolónőt vesz el, s ő nem szívesen kerülgetné a fiatalasszonyt.

Ez nem érdekelte. Izának ott volt Domokos, Antal szerelmi ügyei oly távol estek tőle,
hogy fárasztó lett volna követni még gondolatban is. Ha érzett is, inkább valami gyönge
örömet: Antal jó fiú volt, mért ne menjen a maga útján.

A délután megviselte.

Mikor meglátta a sírt s felette az ormótlan emlékművet, amelyet annyi szeretettel, olyan
csillapíthatatlan szomorúsággal készíttetett neki, azt érezte, Vince most lett igazán,
kétségbevonhatatlanul és mindörökre halott. Míg csak fejfa volt felette, nem érezte olyan
megmásíthatatlannak az elvesztését, a temetésen volt egy pillanat, mikor azt gondolta, hogy
 98

mindez, ami körötte lejátszódik, csak tévedés, mert ha a földet megint elegyengetik, a fejfát
kihúzzák, Vince esetleg egyszer csak kilép a gödörből, lerázza magáról a homokot, azt
mondja, tréfált, hazamenne, adjanak neki ebédet. Ám a fekete, faragott rózsák közül
előaranyló név, a két végleges évszám, a szöveg: meghalt ezerkilencszázhatvan március
hetedikén, megmásíthatatlan volt; kimondott és örökre megmaradt. Az öregasszony úgy
érezte, most fosztotta meg a szabadulástól végképpen, ezzel a márvánnyal, mely leszorította a
föld alá mázsás súlyával, s elállja menekülésének egyetlen útját; most már nem remélhet
valami váratlan felhussanást a rögök közül, az édes feltámadást.

Izára gondolt, milyen igaza volt, hogy ezt nem akarta látni, lehajtotta a fejét, eltakarta a
száját a zsebkendőjével. Gica belekarolt, azt hitte, rosszul lett, látta, alig tud lépni. A kőfaragó
sebzett hiúsága kapott némi balzsamot: most már látta, hogy a kő nagy hatást tett.

Gicánál hideg volt, sokkal hidegebb, mint délelőtt, mikor még magában érezte az
izgalom, a várakozás, a csomagcipelés melegét. A tűz csak kínlódott a nedves szilánkok
között, az öregasszony kinyitotta, aztán azonnal visszacsukta a kofferjét, eszébe jutott, hogy
mégse tette be a kendőt este – nem akarta megsérteni Gicát a gyanúval, hogy a kedvéért, a
vendég kedvéért se tesz kivételt. Egy félig kész palást a nagyszéken hevert kiterítve; mintha
csak meg szeretné nézni a kelméjét közebbről, alábújt, nyaka köré redőzte a habos selymet.
Nézte a tüzet, még csak a színe se volt igazi, nem melegített. Gica elcsöndesedett,
elfáradhatott ő is. Nem beszéltek.

Hat óra után megjött Antal.

Gica motyogott, mikor bevezette, hogy milyen kedves meglepetés, nem hitte volna,
hogy megtiszteli őket, mikor a múltkor elmesélte, hogy Etelka ma érkezik, közben leste, ki
milyen arcot vág. Az öregasszony elkezdett könnyezni, mikor meglátta Antalt, magához
szorította, megcsókolta, mint a gyerekét. Most nem volt Iza, aki feszélyezte volna. Antal
kétfélén nézett rá, de ezt már megszokta.

„Figyeld csak a szemüket! – mondta néha Vince –, Antal is, Iza is egyszerre kétféle
szemmel néz rád, ha néz, úgy, mint a gyereked és úgy is, mint az orvosod. Sose tudod
bizonyosan, mit látnak és melyik szemükkel.”

Antal megdöbbent attól, amit látott, arca, tekintete persze nem mutatta, annyi év alatt
megtanulta már, hogy diagnózisait belül alakítsa ki, és a beteg sose vegyen észre rajta semmit
tárgyilagos és barátságos érdeklődésen kívül. Az öregasszony felényi volt, szép, még a
könnyek mögött is mindig nevető szeme bizalmatlan, mint egy gyereké, akivel rosszul bántak.
Kabátja, kalapja, melyet Gica bent hagyott az ágy tetején, divatos, vadonatúj, a ruhája is az.
Ám beszéde, hajdani hadaró, víg beszéde, mely még kétségbeesésében is olyan ízes volt,
olyan hallgatnivaló, halkabb lett, mintha hangja fénye is megkopott volna – lassú lett a szava
és valahogy sunyi. Az öregasszonynak nem voltak kijelentései, feleletei pedig elmosódtak,
mintha megszokta volna, hogy semmire se mondjon igent vagy nemet. Antal mondat közben
felállt, úgy elöntötte a szánalom, odahajolt hozzá, magához szorította, megcsókolta. A kék,
most már ráncgyűrűből előfénylő szem megpárásodott megint, de Szőcsné elhúzta tőle az
arcát.

Iszonyatosan, kellemetlenül hideg volt a szobában.

 99

Az orvos leemelte az öregasszonyról a palástot, s hátára borította a kabátját.

Felnyalábolta a bőröndöt meg a szatyrot.

– Jöjjön, anyám, itt nagyon hideg van. Gica néni bizonyára nem fog haragudni. Attól
félek, megfázik itt. Nálam ökröt lehet sütni, én minden helyiségben fűtök, imádom a meleget,
hiszen tudja. Nálam is eltöltheti az éjszakát.

Az öregasszony nem mozdult. Gica nyakán ráncok túródtak, ahogy leszegte az állát. A
nyavalyás, hogy dirigál, annyit keres, amennyit akar, nem kunszt, ha dobálja a pénzét, mit kap
csak a cikkeiért. Valaha nagyon megsértette Szőcséket, Etelka nyilván nem fog menni. Kupás.

Valahogy Antal is azt érezte, nem sikerül átvinnie. Aztán még egyszer megnézte azt a
jól ismert arcot, és látta, hogy az a szem akarat nélküli, üres és engedelmes.

– Gondolod? – kérdezte habozva az öregasszony.

– Persze. Búcsúzzanak, anyám!

„Akarom én ezt? – kérdezte magától az öregasszony, mintha valaki idegennel

beszélgetne, míg érezte, hogy Antal nyakába köti sálját, s Gica rút arcot vág. – Én nem tudom,
akarom-e. De ellenkezni nem szabad, nekem senkivel se szabad ellenkeznem. Nekem mindig
megmondják, mit csináljak: Antal fiatal, Antal jobban tudja, mint én.”

Megcsókolta Gicát, motyogott valamit a csirkéről, aztán elindult engedelmesen az

orvos után. A kulcs – Vince régi kapukulcsa volt, arra kötöttek ismertető jelül egy darabka
nemzetiszín szalagot – megfordult a zárban. A kapubolt alatt felgyúlt a villany, hunyorgott a
hirtelen fényre. Az ő idejükben nem volt itt körte, téli délutánokon tapogatózni kellett a fedett
kapubolt alatt.

A kert felől apró lábak dobogtak. Félálomban hall az ember ilyen puha, osonó neszeket.
Jött Kapitány, mint máskor, mint mindig, megszaglászta Antalt, rámakogott. Az öregasszony
várt. Kapitány bizalmatlanul tekintett rá, elhúzódott előle, mikor hozzáhajolt. Nem ismerte
meg. Nem fájt. Mint a fagyasztott testrészt, metélhették már az események, nem érezte.

A kapubolt alatt ott volt a régi garnitúra, csak rendbe hozták, kijavították a törött
vesszőket a kosárszékeken. Most lámpa világított az udvar felé is, erős fényű körte, látszott,
hogy Vince rózsafái félkörbe görbítve várják a havat: törzsük körül szalma, újságpapír,
ugyanaz, ami ilyentájt fogadni szokta, de ez se volt rá különösebb hatással. Követte Antalt a
lépcsőkön, melyeket vakítóra sikált Gica.

Fény fogadta mindenütt. Az előszoba fala hófehér, rajta valami fura formájú zöld fogas,
akár Izánál járna, az ajtókat újra lakkozták. Bent a két kis szobában beépített bútorok, s olyan
könnyű, vadszínű garnitúrák, mint Pesten, sok lámpa, sok virág, a virágok még az ő virágaik.
A szőnyegek lilák, zöldek, az asztalok alacsonyak, itt is sok apró asztal, mint Izánál. Az
ablakok előtt behúzós függönyök, érthetetlen mintájú vászonból. Valóban meleg volt, áldott
meleg. Amit látott, annyira más volt, mint ami emlékeiben élt, hogy már nem is érintette, nem
hatott rá.

Antal megnyitotta előtte a nagy szoba ajtaját, mely mögött valamikor Iza meg ő éltek.
Ez volt a lány Iza szobája is hajdan, a legnapfényesebb, a legkedvesebb, mely a rózsákra
 100

nézett, s maga is olyan volt nyaranta, mint egy csillogó üveggömb valamelyik kerti rózsakaró
végén. Antal villanyt gyújtott, a földre tette a szatyrot meg a bőröndöt, előreengedte az
öregasszonyt. Ránézett, várt.

Az arc nem mozdult, a pillantás nem változott egyelőre, az öregasszony körbehordta a

tekintetét. Az orvos azt képzelte, azonnal reagál, s eliszonyodott, mikor látta, hogy mégsem.
Legszívesebben rákiáltott volna, megrázza – nem mert hozzányúlni.

A kék tekintet lassan, nagyon lassan még egyszer körbejárt a szobában. A lánykori
függöny, melyet még Emma néninél készített, évek ábrándjaival, terveivel öltései között, ott
feszült az ablak előtt, s Vince régi ágya a sarokban állt, dagadó hassal, magasra tornyozva
benne a párnák, előtte a piros plüsszsámoly a gyöngyszemű kutyával. Csaknem minden
itthagyott bútor megvolt, s a tárgyak is, amelyeket valaha szeretett, a csorba madaras kék
váza, a kis kredenc üvegfala mögött Vince törött farkú meisseni porcelán egere. A szőnyegek
is régiek voltak, a kályhaellenző is, fekete lakkhátán a vidám gyümölcskosár, a szokatlanul
sok dinnyeszelettel, mely olyan érthetetlenül, kedvesen átlangyosodott mindig, ha fűtöttek.
Langyos, piros dinnyék…

– Nagyon szeretem ezt a szobát, anyám – mondta Antal. – Itt fog lakni. Nem akar
megfürödni?

Nem várt választ, otthagyta. Az öregasszony hallotta, hogy motoz a konyhában, a zaj, a
csörömpölés, még a behallatszó diáknóta is kísértetiesen ismerős volt, mintha Vince járna
kinn, az volt olyan katuska, míg ép volt, az dúdolt egyre munka közben.

Kigombolta a kabátját, leereszkedett egy székre. Az volt az első gondolata, hogy mégse
hozta el feleslegesen a fürdőlepedőt. Kinyújtotta a lábát, nézte a cipőjét, le kellene kefélni. Az
utóbbi időben túl hidegnek érezték már az előszobát, a tisztítószereket belopták a hálóba, ott
dugdosták az éjjeliszekrényben egy fadobozban. Gépiesen meghúzta Vince éjjeliszekrénye
ajtajának gombját, reménytelenül, valami ősi szokásnak engedve. Új ládikó volt benn,
lakkozott, piros, vidám, de benne voltak a nemezdarabok, a kefék meg a cipőkrém.

Leguggolt, nézte a kefét. Lassan, nagyon lassan, mintha valaki a nevén szólítaná,
mintha erdőből kiáltana felé, s hangot hallana, amire válaszolnia kell, felemelte a fejét. Antal
így találta, fülelve, mint egy állatot, aki neszre figyel.

A törülköző – nem az ő foltozott damasztjai, hanem friss, vidám frottírkendők, akár

Izánál – a régi kampón lógott, a fürdőszoba is kellemesen meleg volt. Csodálkozott, milyen
piszkos a keze, holott megtisztálkodott Gicánál, de hát hideg vízben. Antal fütyült, szaladgált,
a konyhában adott neki vacsorát, Antal konyhája teljesen olyan volt, mint az övék Pesten, az ő
hajdani spórja eltűnt, villanytűzhelyen melegedett az étel, s itt is egybeépült a kredencféleség
meg a mosogató. Megtapogatta a műanyag lapot, amely a felületet fedte. „Az én régi
kredencem van alatta” – gondolta az öregasszony, s azt képzelte, a fa megérzi ujjait a
műanyag lemezen át. Antal kitálalta az ételt: Gica szokott neki vacsorát főzni, nem
rendszeresen, csak olykor, ma éppen igen. Ízlett a tökfőzelék meg a fasírozott, sokkal jobbnak
találta, mint a sült csirkét délben. Antal még mindig rengeteg kenyeret evett mindenhez. Nem
beszélgettek, csak vacsoráztak csöndesen.

– Anyám – mondta Antal vacsora után. – Nagyon fáradt maga?

 101

Szinte szédült, olyan fáradt volt. Nem merte megvallani, azt mondta: nem.

– Ma fát vágtam, meghorzsoltam a kezemet, és az a mániám, hogy ne hagyjak Gica

néninek mosatlant. Úgy szeretném, ha elmosogatna helyettem.

Szó nélkül felállt, összeszedte az edényt. Antal figyelte, milyen riadtan nézi a csapokat,
hogy tétovázik, mielőtt megnyitná a meleg vizet, azt a szomorú figyelmet, amellyel öblöget, s
magasra tart időnként egy-egy tányért, saját csorba készletének valamelyik viszonylag ép
darabját.

– Gica néni nagyon ügyes, de sose tudott semmit sem úgy elvégezni, mint anyám.

Lassan, iszonyatos messziségből jöttek vissza a szavak, értelmük is végtelen

lassúsággal hatolt át a füléig. Igen, Gica jó lány, de nem elég tiszta, sose is volt az.

– Amit anyám mosogat el, olyan, mint a hab.

„Mint a hab” – hallotta, s mint valami visszhang, ismételgette magának: „Mint a hab.”

– Úgy hallottam, Iza férjhez megy.

Nem mondott rá semmit. Ő is megnősül, mondta Gica, nincs mit egymás szemére
hányniok.

– Ugye, sokáig itt marad, anyám?

„Sokáig” – mondta benne a visszhang. „Sokáig.” Örülnék neki. Sokáig. Most sem
válaszolt. A régi, agyonmosott, kedves törlőkkel élvezet volt dolgozni, csak úgy itták a vizet,
a tányérok háta fénylett, mint a tükör.

– Van valami tervem, szeretném megbeszélni magával. Majd eldönti, tetszik-e vagy
sem. Nagyon szeretném, ha maradna.

Eldönt valamit? Ő?

A törlőt kiteregette, becsukta a kredencfiókot. Antal kezet csókolt, mindig így köszönt
meg mindent, egy felvarrt gombot, friss zoknit. Ám Antal, aki mellette állt, semmivel sem
volt valószínűbb, mint az álom. Egyetlen volt igazi, valóságos, a tányérok, a tiszta, villogó
tányérok. A munka, amelyre ezúttal valóban szüksége volt valakinek.

– A bojlert tudja kezelni, nem? Nekem el kell mennem még valahová, de iparkodom
korán visszajönni. Addig megfürdik, lefekszik, aztán ha megjöttem, megpróbálunk
komolyabb dolgokról beszélni. Úgy jött, anyám, mint az isten áldása. Nem is tudja, mennyire
kívántam.

Térült-fordult, hozta a kabátját, kalapja persze nem volt megint. A szavak, amelyekkel
elköszönt, úgy gomolyogtak az öregasszony körül, mint a füst.

Pesten mindig Iza csinálta a fürdőjét, féltette, megszédül a gőzben vagy leforrázza
magát a bojlernál. Szerette volna megmondani Antalnak, hogy vágyik a meleg víz után, de
 102

nem szabad magában fürdenie – nem mert szólni. Antal megcsókolta, azt mondta, becsukja az
ajtót, a kaput is, nyugodtan lefekhetik, nem nyit rá senki, Gica néni ilyenkor már sose jön át.
Elfutott, fütyült, mint régen. Kapitány szuszogott, kaparni kezdte az ajtót, az öregasszony
beengedte. Most, hogy egyedül voltak, az állat közelebb jött, megszaglászta a bokáját, aztán
két hátsó lábára állt, s az arcába nézett.

Az elhangzott mondatok egyre erősebb zengéssel gyűrűztek körötte, mint a harangszó.

Az öregasszony letérdelt, nem érintette meg a nyulat, csak bámult rá, s a múlt, jelen és
jövendő nagy körei ott surrogtak az arca körül. Most nem érzett fáradtságot már, és most
világos is lett számára minden, sőt a házat is megismerte, a régi bútorokat a friss vakolat
mögött. A ház megszólalt, ráköszönt. Otthagyta Kapitányt, aki félig ijedt, félig önfeledt
makogással elindult a nyomában, alig híve szemének és ösztöneinek, s aztán körülszimatolta
és körülugrálta olyan boldogsággal, amilyennel csak egy állat tud örülni. Az öregasszony
átlépegetett hajdani szobáin, melyek a lila és zöld függönyök között is azonosak voltak
önmagukkal, aztán megállt a harmadik helyiség küszöbén, ahová Antal a csomagjait vitte,
megvetette hátát az ajtófélfán. Az élmény, hogy hazajött, hogy ez a fogalom: haza, van még,
hogy a ház is megvan, s a múlt is valamiképpen, mint valami élőlény, szembefordult vele, és
nevén szólította. Az öregasszony, aki annyi hónapja néma volt már, csukott szájjal, magában
felelt neki.

Antal rohant az utcán, jólesett izmainak a futás. Így száguldott ki a házból azon a reggelen is,
amikor már tudta, hogy el kell hagynia Izát, és mintha az életéért futna, szaladt a rezgő ég
alatt. Most valahogy más lett az utca, a levegő megnyirkosodott, megsűrült körülötte,
elvesztette rugalmasságát, tejszerű lett, ugyanakkor valahogy sötét, a lámpák önmagukba
húzódtak, befelé fordult minden fény.

„Elpusztítja – gondolta Antal –, ahogy majdnem megölt engem is. Egyetlen szálon
lebeg már a világ felett, Iza kiengedte a kezéből, egy-két hónap, s eltűnik ő is örökre. Ha
elkapom a szálát, talán még visszatér.”

Most jó volt tudnia, hogy nemsokára meglátja Lídiát, megfogja a kezét, szerette
megérinteni, érezni bőre langyosságát, tudni, hogy van, hogy rövidesen vele fog élni, és ha
éjjelente felébred, mert rosszat álmodott, Lídia hangja költi fel, és Lídiának mondja el, mit
hozott elébe az álomkép. Alig fért fel a villamosra, a lépcsőn utazott, feszült volt, vidám,
ideges, mint mindig, ha órák óta nem látta már a lányt, és valami más okból is, mert tele volt a
tervvel, amit azonnal meg akart tárgyalni vele. Milyen jó, hogy Lídiával Izáról is lehet
beszélni! Csak vele, soha senki mással.

Mikor leszállt a klinikánál, káromkodott, alig látta a fákat. Az épületablakok eltűntek,

minden csak sejlett a váratlanul alázuhogó ködben. Lídiát az ebédlőben találta meg, vacsorája
végén tartott már. Rápillantott, mikor belépett, aztán elkapta a szemét, és a villáját bámulta.
„Nem mer rám se nézni – gondolta Antal –, minden benne van a szemünkben.” Melléült,
várta, míg befejezi.

A hazafelé út sokszor eszébe jutott később, az az út az irreális, sűrű semmiben, a régi

erdei ösvényen, amelynek immár csak Lídia emléke volt, senki másé, s melyről réges-régen
tovaszállt Iza hajdani lehelete. Mentek a ködön át, egymásba kapaszkodva, kerülgették a
padokat, a fákat, Lídia arca egyszer egészen közel került az övéhez, hallotta gyorsuló
 103

lélegzetét, s tudta, hogy a lány izgatott és örül. Lídia örült annak, amit hallott, Lídia
csodálatos megoldásnak találta a javaslatát, Vincéről beszélt, mint amikor először állt vele
szóba, Gyüdről, a malomról, az öregasszonyról. Érezte Lídia sovány karját a kabát szövetén
át, találgatták, mit fog szólni Szőcsné, ha meglátja a lányt, emlékszik-e még rá, s ha igen,
ugyan hogyan. – Alszik! – mondta Antal. – Bármit mond, ne bándd! Most álmában beszél
még, álmában cselekszik, de majd felébred. Azóta megfürdött, bebújt az ágyba, ül, párnákkal
feltámasztva, orrán a szemüveg, amit csak olvasásra hord, mert hiú, és átnézi a képeslapokat.
Remélem, megtalálta őket az ablakpárkányon. Most már akarni fogja, meglátod, amit apám
temetésekor még nem. Azóta történt valami.

Az utcán ismeretlenekkel súrolták egymást, bocsánatot kértek, nevettek – nem lehetett

látni. Akkorra már nem is fehér, sárga volt a köd. Tapogatóztak a kapun, hogy megtalálják a
zárt. Bőrük is nyirkos volt, mintha nedves vatta lepett volna be mindent.

Bent égtek a lámpák, minden szobában fény világított. A fürdőszoba ajtó nyitva volt, a
kád tisztára törölve, a levegőben még úszott a meleg víz gőze, a mosdón ismeretlen szappan, a
fregolin, kiterítve, egy sárga, óriási frottírlepedő. Antal sorra leoltotta a villanyt mindenütt.
Kapitány az előszoba virágállványa mögül került elő, rosszkedvű volt, nyugtalan.

– Buta! – mondta Lídia szeretettel. – Tökfejű! Gyere ide hozzám!

Antal bekopogott a harmadik szobába. Nem jött válasz. Kopogott még egyszer, akkor
sem.

– Ne zavard! – mondta Lídia. – Elaludt. Ráér reggel.

– Te nem láttad az arcát – felelte Antal. – Megyek, felköltöm.

Benyitott. Az ágy, Emma néni hófehér terítőjével, ott villogott, vetetlenül, Iza
kofferjéből nem csomagolt ki senki. Az öregasszony nem volt a szobában.

IV. Levegő

Valóban nem történt semmi szerencsétlenség, míg megfürdött.

Hosszan, élvezettel áztatta magát, s mikor elkészült, nem feküdt le, visszaöltözött újra,
sorra nézett minden helyiséget megint, a kamarába is betekintett, kinyitotta a hűtőszekrényt,
tűnődve emelgette a lábasfedőket. Pesten, ha Iza sokáig elmaradt, sose tudott alvásra
gondolni, míg meg nem jött, mintha valami rém leselkednék rá a nyüzsgő és biztonságos
bérházban. Itt nem félt, pedig egymaga volt, Antal meg se mondta, hova megy, Gica meg sose
mozdult ki sötétedés után, nem várhatta, hogy utánajön, megnézi, mit csinál. Kapitány, az
elhízott, derülő emlékezetű Kapitány, aki fel-felnézett rá, megfeszítve kövér nyakát, mintha
valami ókútból próbálná nagy erővel visszahúzni az emlékeit, igazán nem jelentett védelmet,
 104

s mégis azt érezte: biztonságban van. Talán a falak tették, vagy az állóóra, melyet Iza szintén
itt hagyott, s amely az egyetlen tárgy volt, amiről igazán tudni lehetett, hogy költözködéskor
itt marad, mert Iza nem szerette. Gyerekkorában is irtózott tőle, ingerülten felsírt, ha hallotta a
hangját, mutogatott rá, sőt ha zengett, elbújt előle. Sokat csodálkozott rajta Vincével, nem volt
jellemző egy gyerekre, hogy féljen az órától. Endrus vagy akárki más kislány-kisfiú tapsolt
neki, Iza nem.

A ketyegés, amely mindenki másnak azt mondta volna: „Telik az élet!”, az

öregasszonynak azt hirdette: megállt. Hónapok múltával végre reálissá vált körötte a világ, s a
bőrödző, folyton besüppedő talaj megkeményedett a lába alatt. Az öregasszony gondolkozott.

Nagyon régen nem gondolkozott már, legfeljebb emlékezett.

A felismerés, hogy képes még vágyódni valamire, s hogy tud érezni mást is a
szomorúságon kívül, megdöbbentette. Leereszkedett a hintaszékbe, ringatta magát. Az
öregasszony az utolsó hetekben, ha beszélt egyáltalán valakivel, Vincével társalgott, most
önmagával kezdett beszélni. Amit kimondott magában és magának, annyira nem fájt már,
hogy maga is meglepődött.

Felvette a kabátját, karjára fűzte a szatyort, mely a sült csirke és sütemény nélkül
riasztóan súlytalan volt megint. Vitte a retiküljét is, nem mintha egy percig is komolyan vette
volna, hogy személyazonossági igazolvány nélkül nem járhat az utcán, csak mert így szokta
meg Emma néninél: az ember retiküllel jár. Felvette a kalapját, még meg is igazította a
tükörben, s most először, mióta megérkezett, orrára illesztette a szemüvegét. Kapitány
makogott, utána szökdelt, lehajolt hozzá még egyszer, karjára emelte. Alig bírta tartani, úgy
meghízott. Gica sose tudott állattal bánni, agyonetette. Megcsókolta a két füle között,
Kapitány megdöbbent, elrántotta a fejét, szuszogott, repdesett a szeme.

A lépcső tetején megállt.

Valahogy nem számított rá, hogy köd fogadja, azt hitte, süt a hold, maga se tudta, mért,
de most holdra vágyott, olyan hevesen, hogy csak hunyorgatott csalódásában a barna
félhomályban. A kert szinte mozgott az aláereszkedő gomolygásban, a templom közeli
tornyából nem látszott semmi, csak valami kerek derengés. „Istenem, be szégyellem magam –
mondta az öregasszony a benne élő Izának –, ha tudnád, hogy szégyellem magam, Izuka!”

Kulcsa könnyen megfordult a zárban, mintha nem teltek volna hónapok el, mióta
utoljára használta. Az utca valószínűtlen volt, Kolman boltjából nem látszott semmi, akár egy
parttalan folyó peremén haladt volna, embert csak akkor látott, ha már neki is ment, az utolsó
pillanatban bomlott ki-ki fejjé, kabáttá, kalappá. „Pardon – mondta az öregasszony minden
alkalommal –, bocsánatot kérek!” Az aszfalt nedves volt, fekete, csak sejlettek a
lámpaoszlopok.

Nyolc óra se volt még, s a város forgalma szinte teljesen megállt. Az autók csak
tapogatóztak a ködben, a villamos meg szünet nélkül csengett. Volt abban valami vad és
diadalmas, hogy most nem vigyázott semmire, és nem is félt, befordult a Könyök utcára,
elhaladt a templom óriási árnyéktömbje mellett, aztán átlépkedett a téren, fényjelzések,
csengetés és dudaszó zűrzavarában. Ment szelíden, nyugodtan, előtte és mögötte lassú
járművek úsztak a ködön át. A járdán egy ideig megint biztonságban volt, aztán ismét nem, a
moziban vége lett az előadásnak. Érezte a kiáramló tömeget, de csak sejtette, honnan önti az
 105

embereket az utcára a Hunnia betonszája. Pesten sose sétált mostanában, itt szomjasan itta a
párás, barna levegőt, néha eltátotta a száját is, mintha fulladna, pedig régen érezte ilyen
frissnek magát. Harapta a ködöt, mint gyerekkorában, amikor villogó fogsorával utána-
utánakapott a hópelyheknek.

Hol lehet Vince?

A temetőben, a torz síremlék alatt nincs. Pedig megvan valahol, érezte már a megye
határában, hogy itt leng körötte, fújta valami szél a nevetését. Itt kell lennie a köd mögött. A
házban, Antal házában közel volt, de nem egészen, nem tudta elérni, Antal házában csak
önmagát lelte meg, a régi önmagát, Vincét nem.

Mikor Iza nőtt, olykor kislányok játszottak nála, tűz-vizet játszottak, s ha majdnem
megvolt a tárgy, azt viháncolták Iza barátnői: „Langyos…”

Otthon, a házban, csak langyos. Nem hideg, mert a fogason ott lóg a meggyfabot, és ott
van Kapitány, a telet váró rózsafák, a tulipánhagymák a cserepek mélyén. De van valahol
melegebb is, és van valahol egészen meleg. De nem a temetőben, nem. Nem is a házban.

A hurokkanyarban, mint régen, benn állt az erdei villamos, felkapaszkodott rá. Csak
nagy pénze volt, a kalauzlány sopánkodott, míg visszaadott belőle. Hosszan, szeretettel nézett
rá, ahogy szülőföldjének elnyújtott kettőshangzóit meghallotta. Pesten másképp beszélnek.
Szorította a retiküljét, nézett kifelé, s felmondta magának az utat és megállókat, amelyekből
semmit sem látott, csak valami árny és fény cserélődését az üveg mögött. Most a posta mellett
zörögtek el, ez volt a kálvinista templom, ez a régi megyeház, a városháza, a gimnázium, a
Kazinczy-szobor, ez a honvédemlékmű és a járványkórház. Itt van a fürdő. Ha látna, a
malmot is láthatná innen, a gőzmalmot, amely mögött nyaranta mindig erős volt a virágillat,
ha Balzsamárok felől fújt a szél.

A kalauzlány megint rászólt, mikor utána törtetett a leszállóknak. Majdnem indulnak

már, mért nincs észnél. Szerette volna megmondani neki, hogy ide iparkodott ő kezdettől
fogva, csak nem tudta azonnal, mert fáradt és öreg, és elszokott már a gondolkozástól. A
villamos eltűnt, a leszállók elsiettek, valahonnan ugattak a kutyák.

Itt már érződött, hogy közel van Vince, pedig nem a régi talaj felelt a talpának: a földes
gyalogjáró eltűnt, betonozták az utat. Az italbolt üvegajtaja világos volt, megpróbált benézni
rajta, nem sokat látott, hátakat, vállakat, majdnem mindenki bőrkabátot viselt. „Szegénykém –
mondta Izának, aki benne élt –, milyen rossz lehetett neked, milyen iszonyú.”

A Balzsamároknak most nem volt illata, de az öregasszony emlékei tudták, mit kellene
éreznie, ha nyár volna: sűrű, tömör szappanvirágszagot. Még nem is jutott be a ködbe, mely a
kertség és a város déli része közé ékelődött, s Vince máris ott volt, még nem teljesen mellette,
de majdnem ott. Mikor utoljára itt járt, halála napján, akkor alapozták az új lakónegyedet.
Azóta felnőhettek az új házak.

Valaki elsuhant mellette, nagy testű, egyenruhás ember.

– Át lehet itt menni? – kérdezte félénken az öregasszony.

– Ha valaki bolond – felelte az ismeretlen rosszkedvűen. – Térdig ér a sár.

 106

A sár nem izgatta, csak a lakótelep bejárata zavarta meg: utolsó útja alkalmával két
cölöp volt a Balzsamárok keskeny bejárója közepére ékelve, azokat most nem látta sehol. Az
út valóban sáros volt, de nem vétette el a lépést, vakító körték szórták be fénnyel az utat; arra
nem volt erejük, hogy megvilágítsák az egész telepet, de azt, ami a lába előtt feküdt, pontosan
mutatták.

Egy kutya kezdett ugatni, ettől megriadt, aztán bátorságra kapott megint: a hang
erősödött, de nem közeledett. Itt az építkezés kezdete óta volt éjjeliőr, a kutya meg van kötve.
De a hangja iszonyú volt, irreális, nyújtott, nem is állati már, inkább valami géphangú,
tagolatlan üvöltés.

Az őr előkerült a kutya figyelmeztetésére. Megnézte az öregasszonyt, még köszönt is

neki. Pipázott, unatkozott, fázott. Bárki jó lett volna társaságnak.

– Nem bánt – mondta az őr. – Csak nagy hangja van. Nem bánt.

Az öregasszony illedelmesen köszönt és megállt. Óriási villanykörte fénylett felette, az

őr látta, hogy körbehordja a pillantását.

Az épületek, egy híján, készen állottak, csak ablaküveg nem volt még egyikben sem, az
utolsónak is a negyedik emeleténél tartott az építkezés. Hajszálra egyforma miniatűr
felhőkarcolók guggoltak a Balzsamárok elegyengetett földjén, baloldalt is négy, jobboldalt is
négy. Az öregasszony ámulva nézte. A bal oldali, negyedik teteje alacsonyabb volt a többinél,
s valahogy más, ez még a ködben is látszott, amely most ritkult valamelyest: befejezetlen volt,
valahogy csorba. Az ég feléje görbült, mintha a köd súlya aláhúzná, s belógna az üres falak
közé. A kút, a régi, még megvolt, az egyetlen, ami változatlanul megmaradt a valamikorból az
égen kívül. Az öregasszony leereszkedett a szélére, szép piros kőkávája volt, fényes és
nyirkos az annyi éve rázuhogó víztől.

– Ihatnék? – kérdezte az őr. – Adjak egy csuprot?

– Nem, köszönöm.

Az öregasszony meghajtotta a kereket, könnyen járt, mint hajdanán, a víz suhogott,

fehér és villogó volt a víz, fiatal. Azt mondta, nem ihatnék, csak szerette volna látni a kutat.

Egy asszony jött mellettük, az is köszönt, mint vidéken, elhagyott utcákon még
mindenki, tolta a biciklijét, eltűnt a Balzsamárok másik kijárata, a Rákóczi út felé. A kutya
megint rákezdte, most nem is hagyta abba.

– Ülhetek itt? – kérdezte az öregasszony.

Itt olyan rendkívül közel volt Vince, hogy azt érezte, ha az őr egyedül hagyja,
visszamegy a házába vagy akár csak elfordul, azonnal, tapinthatóan itt terem mellette, s akkor
megtudja végre, mielőtt elmenne innen, mit kell tennie.

– Felőlem!

Az őr elfordult. Lopnivaló nincsen a négyes tégláin kívül, azokat aligha tudná elhordani
a fekete szatyorban, egyéb meg be van zárva a raktárba, a raktár előtt ott a kutya. Minek jó
 107

ebben a ködben itt ülni a kútkáván, nem érti az ember, de tán itt fog lakni, aztán előre örül
neki.

Visszament a kutyához, megigazította az örvét. Az állat nyugtalan volt, nem felelt a

kezének, pedig máskor mindig megörült neki, ha megérintette: éjjel valahogy összetartoztak,
az egész világból csak ketten tartoztak össze, mert kettőjüknek volt egy szerepük és feladatuk,
amely nappal aztán megint kétfelé bomlott: nappal az állat állat lett megint, ő meg az, aki
aludt, evett, nyújtózkodott az ágyában munka kezdetéig. De ilyenkor elmosódtak a határok, s
jó volt tudni, hogy nincs egyedül. A kutya nyugtalan volt, most már nem is üvöltött, hanem
nyüszített. Rávágott a fejére, hogy hallgasson.

Vince itt volt, annyira itt volt, hogy nem is kellett hozzá szólnia. Nem látta, de érezte,
hogy itt áll, s mintha csak erre várt volna a zavar a gondolatai között, lassan tisztult agyában a
sötétség. Nem mondta el Vincének, milyen nehéz volt kivárnia, hogy végre találkozzanak, s
milyen elképzelhetetlenül, riasztóan üres az élet nélküle, mert Vince tudta, és Vince se
magyarázkodott semmit arról, hol járt eddig, mit csinált; egy kicsit furcsa volt, milyen
természetesen eggyé lett az új lakóteleppel. Nem volt a közelségében semmi félelmes és
semmi megrendítő, olyan természetes volt, mint bármikor életében, csak éppen házzá vált,
épületekké, villanykörtévé, s az volt a különös, hogy ilyen elemszerűen össze lehetett rakni.
Hogy válik egy ember épületté? Mitől? Kár, hogy nem beszél, és nem mondja el, amit tudni
szeretne, most magától kell rájönnie, s ha lesz ideje, rá is jön talán; Vince olykor megszerezte
neki azt az örömet, hogy hagyta, maga találjon ki valamit, éppen csak elindította a megoldás
felé, s aztán kis borsszeme nevetett, villogott örömében, hogy ráébredt egyedül is.

„Borzasztó ez – mondta magában az öregasszony, forgatta a kút kerekét, és nézte a

vizet, ahogy csorog, a víznek lúdnyaka volt, kedves, fehér lúdnyaka a fényben. – Olyan nehéz
velem élnie, annyira terhére vagyok, és nem tudom, mit tegyek.”

Iza, aki benne élt, összehúzta a szemöldökét, és magas, éles hangon azt mondta: „Fáradt
vagyok.”

– Ez az, hogy fárasztom is – magyarázta az öregasszony Vincének –, pedig olyan jó

kislány, és annyit dolgozik. És ha tudnád, mi pénzt ad nekem, tele a szekrényem százasokkal.
Úgy szégyellem magam, hogy nem teszek érte semmit.

Vince eltűnt.

Olyan tökéletesen eltűnt, mint amilyen határozottan érzékelhető volt az imént – mintha
maga a telep is eltűnt volna, az épületek körvonala puha foltokká bomlott. Most
megharagudott, és nem segít. Az öregasszony egyszerre megérezte, hogy hideg van,
kesztyűtlen keze csillogott és meggémberedett a víztől. A köd ismét haragossabbá vált,
sűrűbbé. A kutya vonított.

Most a Rákóczi út felől jöttek, hangos, összefogódzó fiúk, lányok. „Fiatalok – gondolta
az öregasszony. – A fiataloknak nincsen köd sem. Mennek az egyetem irányába, nevetnek,
úgy nevetnek, mint az ifjú Antal, az ifjú Iza. Én nagyon ostoba vagyok. Vince nem felel.”

Csak ült, nézte a földet, itt még nagyobb volt a sár a kút körül, gonddal tisztogatott,
fekete cipője pereme síkosan fénylett. Nem volt fáradt, inkább valami szokatlan feszültséget
érzett, mintha mindent élesebben látna és hallana hirtelen. Ordítozás hallatszott,
 108

ajtócsapkodás, az italbolt harangocskája idáig zengett. Valami cuppogott, messziről, aztán

közelebb. A kutya néma volt, de ez most jobban riasztotta, mint amikor üvöltött.

– Itt hál? – érdeklődött az őr, de csak azért, hogy mondjon valamit. Az ül a kútkáván,
aki akar.

Valaki feléjük caplatott, és danolt is, nagy keservesen, azt fújta, hogy: Fehér galamb
száll a falu felett. Az öregasszony azonnal látta is a dal nyomán, de a galamb nem fehér volt,
hanem ezüst, s úgy szállt, mint a repülőgép, valami nem természetes, meg nem billenő
egyenességgel. A falu házai is mind egyformák voltak, cseréptetejűek, tornácosak, mint a
híradóban.

– Hé – hallotta az őr hangját. – Nem arra be, hanem egyenesen átal. Ott a Rákóczi út.
Hova megy?

Világéletében félt a részeg embertől. Lába kicsit meggémberedett, meg kellett

támaszkodnia egy pillanatra, mikor felállt, a kútkerék megnyekkent, bűntudatosan nézett az őr
felé, de az el volt foglalva a fiatalemberrel, aki az út közepén magyarázkodott neki, és az
egyik épület felé mutogatott. Cammogó, esetlen alakja olyan volt a ködben, mint egy sovány
medvéé.

„El kellene menni innen” – gondolta az öregasszony. Nem sikerül semmi, amit akart,
mostanában semmi sem sikerül. Vince távolodik. Az őr azt bizonygatja, nem szabad az
épületek közé menni, a részeg meg ordít, hogy ő itt kapott lakást, senki se gátolhatja meg
abban, hogy meg ne nézze, hogy halad az építkezés. Valami recsegett is, deszka, ettől nagyon
megijedt, elindult az épületek irányában.

– Menjen innen, jóember – mondta az őr –, mert elengedem a kutyát.

Ettől megijedt. Hátha a kutya nem tudja, hogy a részeget kell üldöznie, s őt marja meg?
Az öregasszony futni kezdett a hajszálra egyforma házak között. Régen itt keresztben is volt
átjáró, földes, most talán csináltak valami jobb ösvényt; ha az ember itt átvág, kijut a sínekhez
a főútra. Ott majd megvárja, míg csend lesz megint és visszatér. Meg-megtapogatta a friss
házakat, a falak érintése hűs volt, nyirkos, mint Vince utolsó arca, fényük is olyan volt, mint
Vince homlokáé.

– Menjen már a fenébe! – hallotta az őrt. – A szentséges angyalnak se mutogatok én

éccaka lakást, nemhogy magának.

Angyal?

Lassított. Palló vitt a sáron át, most azon lépegetett, még el is tűnődött rajta egy
pillanatig, milyen ügyes is ő, ártatlan derűvel figyelte a lábát, amely sehol sem hágott le a
sárba. Ez a szemüveg is olyan biztonságot ad. Itt taligát tolhatnak az utolsó épület felé, amely
még nincs befejezve. Csak ment, mind távolabb a hangoktól, egyszer nagyon megijedt, mert
közvetlenül a kutya mellett haladt el; meglátta az állatot, megtorpant rémületében, de a kutya
érthetetlen módon elhallgatott a láttára, s csak nézett rá, tekintete tompa volt, majdnem ijedt.
Valamit szólt is neki, csaknem olyan hangon, mint Kapitány. Megcserélte karján a szatyrot.

– Menjen már a nyavalyába – hallotta. – Hova lett az a vénasszony? Hát nem elüldözte?
 109

„Iza – mondta az öregasszony a benne élő Izának. – Ne haragudj. Nem tudok kitalálni
semmit. Apa van, de nem úgy, ahogy képzeltem, apa ház lett meg út meg beton, és nem
válaszol.”

Ment, törte a fejét, mit tehetne meg a lányért, aki most itt, a ködben és őbenne ismét
gyermek volt, göndör fürtű, kötényes, nedves orrú Iza, s elnyílt, kesergő szájjal panaszkodott
neki. „Irritál a jelenléted – mondta a gyermek Iza vékony hangon az öregasszonynak –, nincs
egy nyugodt pillanatom, mindig rajtad kell törnöm a fejemet. A munkám!” Oly furcsa volt, a
kép, a hang s a szó nem vágott egybe, a spangnis cipős, selypítő Iza meg a fogalmak: „irritál”
és „munka”. „Nincs életem már. Ügyetlen vagy. Ügyetlen. Olyan keserű és szűk lett
körülöttem minden.”

„Drágám – gondolta az öregasszony. – Szegény Izuka!”

Az őr meg a részeg még mindig egyezkedtek, ő most ért a négyes épület felé, s
csalódva látta, hogy itt oldalt nincs kijárás, drótkerítést vontak a kaszárnya felé. Vissza kell
mennie, amerre jött, ismét a kutya mellett. Félt.

A palló itt V alakban kettévált. A sima, földön fekvő szára visszavezetett a sáron át –
ezen lépegetett eddig –, a másik meg rézsút futott fel a befejezetlen épületbe, amelyből még
hiányzott a lépcsőház. Itt már lécecskék is voltak rajta, olyan volt, mint valami létra. Ha
fiatalabb volna, fel is futhatna rajta, mindig szeretett pallón szaladni, kiterjesztett karral.

Vince megint itt volt, csak haragudott rá valamiért, s ezt éppúgy nem értette, mint annyi
mást. De fájt, hogy bosszús rá, telefutott könnyel a szeme. Hát ha nem mondja meg, honnan
tudja, mit kell tennie? Most láthatólag nem bírja egyedül kitalálni! Vince csak emlékszik még,
hogy ő nem okos.

Az őr hangja váratlanul erős lett, most már indulatos, majdnem kiáltás:

– Törje ki a nyakát otthon, ha akarja, de ne itt, ahol én vagyok felelős. Menjen innen,
mert telefonálok a rendőrségre! Részeg disznó!

A mondat aláhullt a ködbe, gyűrűzött körötte a homály. Vince hirtelen megenyhült, és a

benne élő Iza is megenyhült, kerek szeme fényes lett, sóvár, mint mikor pici korában kért
valamit, birsalmasajtot, mézes diót.

„Téged angyal kísér – mondta egyszer Vince –, angyal kísér, Etelka, te vagy az
egyetlen ember a huszadik században, akit még angyal kísér.” Most pontosan látta a képet az
ágya felett, az eperszedő kislány arcát, melynek ónémet édessége hirtelen eltűnt, s helyette a
búzaszín koszorúba font hajfonatok alól az ő ráncos képe tekintett vissza, és látta azt is, hogy
kosárka helyett fekete szatyor van a futó gyermek karján. Ebben a pillanatban tudta már, mit
tehet meg Izáért, a benne élő Izáért, nem azért az idegenért, aki taxiban szaladgál, Terézzel
susog, s nagy könyvek mögül néz ki szigorúan. Vince nem volt mellette már, de most nem is
hívta. Ez volt az a pillanat, amelyben tökéletesen egyedül kellett lennie.

– Menj! – mondta az öregasszony az angyalnak, a kép angyalának, és az angyal

visszanézett rá és elhussant. A palló üres volt, tökéletesen üres, a vége, amely felfelé vezetett,
eltűnt a homályban. Az öregasszony levette a szemüvegét, összehajtotta a rózsaszín
nejlonszárakat, betette a retiküljébe, aztán megindult felfelé.
 110

Az angyal, életében először, nem kísérte már.

II

Iza másnap kilenc tájt ébredt, derűs volt és elégedett.

Fiatal lány korában nem szerette a vasárnapokat, unatkozott a város hétköznapi zsibongása
nélkül. Mikor aztán állásba került, megtanulta becsülni a laza huszonnégy órát, az üres időt,
örülni a hajdan kelletlenül fogadott ünnepeknek. Ez a vasárnap, amelyen nem jött Teréz,
anyja más városban volt, Domokos meg valami író-olvasó találkozón, olyan volt a számára,
mint egy váratlan ajándék. Csak feküdt, a hézagosan leeresztett redőnyt se húzta fel, nézte a
lécecskéken beszűrődő fényt, elegyengette fejét a kispárnán. Volt valami brutálisan jóleső
abban, hogy senki se tart igényt a társaságára, s magában lehet, mégpedig úgy, hogy nem
sugárzik nyújtózkodó teste felé valami bánatos, fegyelmezett fülelés a másik szobából. Maga
is megdöbbent, milyen abszolút pihenés a számára, hogy az öregasszony nem matat sehol,
nem hallja a félénk fürdőszobaajtó-nyitást, az óvakodó lépteket a kád körül, s aztán a mindig
bekövetkező csörömpölést; anyja, minél jobban vigyázott, annál biztosabban lesodort valamit.
Riasztó volt éreznie, mennyivel jobb így egyedül.

Nem mintha arra kellett volna időt biztosítania e percben, hogy zavartalanul
végiggondolhasson valamit. A leletek, melyeket anyja kivizsgálása után közvetlenül neki
küldtek meg, megnyugtatóak voltak, s őszintén hitt abban, hogy a szövetkezeti munka végre
beválik, a vidéki úttól is sokat remélt: talán felfrissíti, felvidítja az öregasszonyt a
környezetváltozás. Domokos távolléte nem nyugtalanította, megszokta már furcsa munkáját,
szokatlan időbeosztását, hogy nem akar állandóan vele lenni, mint valamikor Antal.

Úgy tervezte, fel sem öltözik, csak lézeng délutánig, átnézi a folyóiratokat, zenét
hallgat, ebéd után aztán elsétál valamerre, talán Óbudára, az olyan kifogyhatatlan érdekességű
kerület. Jókedvűen pepecselt a reggelijével, vidám volt, magabiztos, mintha sikerült volna
kijátszania valami ellenséges hatalmat, amely eddig a nyugalma ellen tört: anyja mellette él,
biztonságban, nem kell aggódnia érte többé, s alighanem más dolgok is rendbe jönnek, talán
valóban megoldódik az élet Domokossal.

Éppen a teáját főzte, mikor megszólalt a telefon.

Először azt hitte, téved, mikor azt érzékeli, hogy interurbán hívást kapott, aztán
takarékra csukta a teavizet, és kifutott a hallba. Lehet, rosszul értette, hol tart Domokos
ankétot, talán nincs is Pesten, hanem valahol vidéken, most ideszól. Csak ő lehet, ugyan ki
más telefonoznék, az öregasszonytól huszonnégy órája, hogy elvált – képtelenség. Jó kedve
egyszeriben tovaszállt. Gyűlölte az interurbán hívásokat, mindig tachikardiás lett a szaggatott
csengőjeltől, apja haldoklásának híre is telefonon jött. Antal hangját alig lehetett hallani, még
ordítozniuk is kellett, hogy megértsék egymást. Hát az öregasszony hányszor felhívatta,
tanácsot kért, mit csináljon, mert a szén poros, hátul kibontották a fásszínt, valaki kilopta a
fűrészt meg a baltát, apa nincs jól, új postás van, nem akarta otthagyni a nyugdíjat Kolmannál
– micsoda emlékek!
 111

Most nem volt nyugtalan, csak ingerült, mert Domokos, ha nem esett is szó erről,
tudhatná, hogy ne zavarja vasárnap, ugyanakkor valami suta örömet is érzett, mert lám
mégiscsak fontos a személye a férfinak, hogy még ilyenkor is telefonál.

Mikor a kagylóban szülővárosa jelentkezett, úgy érezte, becsapták. Megint onnan

hívják és megint orvul, megint nem tisztelve a nyugalmát, a vasárnapi pihenését. Tegnap
reggel köszöntek el egymástól. Dühös könny gyűlt a szemébe, míg megpróbálta kitalálni, mit
felejthetett itthon az anyja, amit azonnal küldeni kell utána, mi maradt ki a két súlyos
csomagból? Az esernyője?

A vétel most jó volt, valószínűtlenül tiszta. Mintha Antal a szomszéd szobából beszélt
volna. Antal két mondatot mondott, mint akinek nehezére esik a beszéd, aztán mielőtt bármit
kérdezhetett volna tőle, letette a kagylót. A központ riadtan érdeklődött, befejezték-e már, s
mikor Iza is helyére tette a maga hallgatóját, még ide-oda csengetett, mint aki nem akarja
elhinni, hogy két mondat miatt sürgős kapcsolást kérjen valaki.

Leereszkedett a hallban a telefonasztal melletti székre, nem bírta meg a lába. Amit
hallott, hihetetlen volt, felfoghatatlan, magyarázat nélküli. Az volt az érzése, hogy Antal sírva
beszélt, és a kagylót is azért csapta le, mert nem volt ereje fogni. Annyi esztendő orvosi
megszokása, mint valami ösztön, hátrafeszíttette vele a fejét, s hideg, alig hajló ujjaival
masszírozni kezdte a tarkóját. Soha életében nem volt ilyen közel az ájuláshoz. Mélyeket
lélegzett, végre fel tudott állni. Az érzést, amely elfogta, meg se kísérelte elemezni, elég volt
leküzdenie a rosszullétet. Eleredt a könnye, döbbenten hallotta, hogy sír, milyen torz, üvöltő
hangon. Bebotorkált a gyógyszeres szekrénykéjéhez. Iza csupa praktikus betegségre készült
fel az otthonában, a kalmopirin meg a diacilin között bontatlan volt az idegcsillapító, alig
tudta lefejteni a kis tubusról a celofánt. Bevett egy szemet, visszament a szobájába, ledőlt
megint.

Hogy nem csak egyszerűen szomorúságot érez, megrendülést, kétségbeesést, azt

bizonyosan tudta már. Az imént azért ordított olyan embertelen hangon, amiért a vad
felacsarkodik az erdőben, ha végre lombok közé rejtheti testét az iszonyú vadászat után, s
hirtelen megint meghallja a vadászok csörtetését, és felfogja, hogy ismét futnia kell. Hova
szaladjon – reszketett Iza –, ahol nem leli meg a vadász? Eltakarta sírástól dagadt arcát a
kezével. Valaha fiatal lány korában iszonyúan gőgös volt, semmi áron nem tudta kimondani,
hogy leteperték, hogy ki van szolgáltatva a szenvedésnek. Most már egyedül önmagával,
immár tökéletesen üres otthonában, nem volt ilyen rátarti: egyszerre szakadt fel benne minden
seb, az is, ami már behegedt; megint ott topogott a sárkányos csatornájú házban, várta, hogy
Antal elkészüljön a csomagolással, Dekker hangját is hallotta, ahogy azt mondja: „Rákja van
Vincének, Iza, kívánjon neki gyors halált, ha szereti.” Milyen különösen elevennek érződött
akkor a leletek papírja az ujjai között!

Megpróbálta felidézni anyja arcát, de nem sikerült. Mintha hirtelen ellopták volna az
emlékeit, csak alakja rémlett fel előtte, hajlott válla, nyakának új vonala, mely olyan furcsán
megváltozott az utolsó negyedévben. Az öregasszony mindig csak a földet nézte mostanában,
ha ment, sose pillantott az ég felé. Mint valami kő, rázuhant a magány, amelyet az imént még
annyira élvezett. Most jó volt a tudat, hogy Domokos van valamerre, hogy megkeresheti,
elpanaszolhatja neki, mi történt, s megkérheti, menjen haza vele. Megmosta az arcát, rendbe
szedte a haját, felöltözött. A szer, amit bevett, hatni kezdett. „Milyen hasznos ez – gondolta
utálkozva –, az ember azt érzi, darabokra törik, aztán lenyel egy pirulát és megenyhül.” A
pánik, amely elfogta, elcsöndesedett benne. Felhívta az igazgatót, vele már teljes
 112

higgadtsággal tudott beszélni, cédulát írt Teréznek, összekészítette az úti holmiját. Járt-kelt, a
lakás egyszerre csodálatosan megnőtt, mintha az a tudat, hogy az öregasszony soha többé nem
ül némán a szobájában, nem ereszti le ügyetlenül, egyvégtében lezúdítva a redőnyt, egyszerre
megnyújtotta volna a szobák falát. Az élmény, hogy most már nemcsak apja, anyja sincs,
szokatlan volt, még nyers, próbálgatta, mint valami kés élét.

Belebújt a kabátjába. Domokos megmondta tegnap, hova megy előadást tartani, csak ő
nem figyelt rá, nem érdekelte. Örült az üres vasárnapnak, nem kívánta hallgatni. Ha nagyon
töri a fejét, eszébe jut, mit mondott, hova megy. Eszébe is jutott.

Taxit hívott, utánament a férfinak az ankétra. A gyár kultúrtermében sokan voltak,

mindenki jókedvű, vasárnapra öltözött. Volt valami kellemes a terem levegőjében. Nem
kellett jegy, nem volt teremőr, bárki beléphetett. Domokos, aki áhítatos volt, túl boldog és
beszédes, teljesen új arcát mutatta: a férfi egy asztalnak támaszkodva hadonászott, nevetett és
a gyerekkoráról mesélt olyan részleteket, amelyeket sose közölt Izával. A hallgatók
mosolyogtak, belekérdeztek a beszédbe. Az ajtó megreccsent, mikor Iza belépett, Domokos
felpillantott a zajra, először nem fogta fel, kire néz, aztán azonnal megváltozott az arca,
elvesztette önfeledtségét, meghökkent, zavarba jött. Az emberek, akik hátrakapták a fejüket a
váratlan ajtónyitásra, maguk is elkomorodtak, és nem értették, miért, hiszen csak egy nő lépett
be, aki bárhonnan jöhetett, közülük vagy a Könyvtári Központból vagy az Írószövetségből, s
igazán csendesen meghúzta magát leghátul.

Domokos szinte két összefüggő mondat között hallgatott el, azt mondta, alighanem
minden kérdésre válaszolt, meghajolt, kezet rázott a két emberrel, akik jobbján s balján az
előadóasztal mellett ültek, átvett egy csokrocskát egy riadt kislány kezéből, aztán odament
Izához, karon fogta, az arcába tekintett. Iza könnye azonnal eleredt. Az olvasók úgy néztek
rájuk, mintha valami megszégyenítőnek lettek volna tanúi; Iza érkezése előtt valami
megfoghatatlan derű lebegett a teremben, ami rácáfolt az évszakra, friss volt a légkör, tavaszi,
most minden elszürkült, és az alig elhangzott mondatok csengése megkopott. „Azért ez nem
szép – gondolta a könyvtáros –, ez nem illik.” Csalódott volt, ijedt, s érthetetlenül, fáradtan
szomorú.

Domokos kocsija a gyár előtt állt, a tér bal oldalán – két napja, hogy vette, még nem is
ültek benne együtt. A férfi magához húzta Izát, s mint valami gyereknek, hátragereblyézte az
ujjaival a haját:

– Mi történt? – kérdezte. – Hova vigyelek?

Jó volt vele lenni, elmondhatatlanul jó. Antal most megint messzire került tőle, Antal
másmilyen volt, szenvedélyesebb, ugyanakkor nehézkesebb valamiképpen.

– Haza. Nem a lakásomra. Haza.

Sose nevezte így előtte elhagyott szülővárosát, de azért Domokos megértette. Oly
őszintén el se tudta képzelni, mi izgathatta fel ennyire, hogy csak elkapta a kezét a volánról,
mikor végre megtudta, mi baj van. Hallgatott, hagyta Izát sírni, előbb a saját lakására vezette a
kocsit, öt percet se kellett várnia rá, már jött is vissza valami neszesszerrel, aztán Izához ment,
kicsöngette a házmestert a liftért. „Ezt is tudja – gondolta Iza –, tudja, hogy nem bírok most
felmenni a csomagért, hogy irtózom a lakástól. Milyen különös; mitől tudja? Hogy író? Vagy
hogy szeret?”
 113

Az út az Alföldön át nem idézte az őszt.

Domokos számára minden évszak képélménnyé vált, mihelyt elhagyta a fővárost; a téli
országút krétarajz volt, a tavasz akvarell, a nyár olaj, az ősz meg rézkarc vagy linó. Ám
ilyennek sose látta az őszi vidéket még, ez olaj ősz volt, nyárias táj, az ég mélykék, a fákon
itt-ott még levél, nem sárga, konokul zöld, a földek vidáman barnák, a szél nem fújt, az
autóablakon át égetett a nap, s beragyogott a sütni való tökök aranya a földekről.

Az író elöl ült, Iza hátul, behúzózkodott a sarokba, Domokos néha visszanézett rá a
tükörben. Most azt érezte, csak felületesen ismeri arcát is, lényét is – voltaképpen nem is
tudja, ki ez a nő. Ezen a napon ifjabbnak látszott a koránál, mintha huszon-egynéhány volna,
időtlen, gyerekarcú. „Ki ez? – gondolta Domokos. – Ki ez a Szőcs Izabella? És mi történt a
vénasszonnyal? »Mama meghalt. Gyere azonnal!« A másik oldal letette a kagylót. Hogyhogy
meghalt, miben, miért? Három hete, hogy szinte minden szervét megvizsgálták, Iza mutatta a
leleteit; a szíve öreg szív, a tüdeje öreg tüdő, a vérnyomása is megfelelő a korának, de
alapjában mindene rendben volt. Felizgatta magát a síremlék felállításakor, hirtelen rosszul
lett? Vagy elütötte valami, amilyen ügyetlen a nyomorult?” Iza fél arca jól látszott a tükörben,
elnyílt, sírós ajkai. Elkapta róla a tekintetét, annyira sajnálta. „Jó házasság lesz a miénk? –
tűnődött Domokos. – Jó feleségem lesz ez a nő? Az bizonyos, hogy tiszteli a munkát, Iza
békén hagy, és nem nyávog, hogy operába akar menni vagy vendégeket hív, ha dolgozom.
Elég ez?”

Félúton megálltak ebédelni.

Domokos, akinek mindig jó étvágya volt, evett pár villányi káposztát, aztán eltolta a
tányért, Iza csak a levest kanalazta ki, de szomjasan ivott, megivott majdnem egy üveg szódát.
A Tisza zöld volt, petróleumzöld, sovány hullámok bőröztek rajta a rőt nádkévék között.
Domokos még sose járt erre, azt érezte, máskor gyönyörködni is tudna abban, amit lát, most
csak azt tudta, hogy ez az ösztövér táj szokatlan és megható.

Nem tudták megfejteni, mi történhetett.

Iza Antalról beszélt, minden indulat nélkül, teljes tárgyilagossággal, mint mindig, ha
hajdani férje szóba került. Azt magyarázta, mért kell a férfinak szükségképpen mindenben
benne lennie, ami az utcájukban történik. A kisváros teszi, ezt nem ismeri Domokos. Gica, ha
valami történt, csakis Antalért rohanhatott, a környékükön csak Antalnak és Kolman boltjának
van telefonja.

Domokos most hallott először Iza hátteréről, ez is meghökkentő volt, majdnem ijesztő.
Dekker nevét ismerte, Dekkerről mindent tudott, de Kolman, egy újságárus, egy
palástkészítő… „Nem szeretek Antallal találkozni” – mondta Iza, s a mondat megütötte,
holott Domokos nem volt féltékeny a szó polgári értelmében, sem tárgyi, sem emberi
magántulajdon iránt nem volt valami sok érzéke, s komolyan gondolta, hogy az embernek a
tévedéseihez, a szégyenletes emlékeihez, még a mániáihoz is joga van. Sose bánta, ha Iza
megemlíti Antalt, de nem örült, hogy az asszony fél meglátni az orvost. Mért rossz találkoznia
vele? Közömbös emberekkel nem kellemetlen a találkozás, csak unalmas. Milyen lehet ez a
férfi, és csakugyan a kisváros az oka, hogy mindig mindenben szerepe van? Antal ápolja Iza
apját, Antal közli anyja halálhírét, Antal veszi meg Izáék házát? Egyszer le kell mennie és
 114

lenn laknia néhány hónapig egy kisvárosban, így el se tudja képzelni, hogy élnek ott az
emberek.

Mikor átfutottak Dorozson, Iza az ölébe nézett, hallgatott. Domokos úgy hajtott át a telep
főútján, s úgy hordozta meg pillantását a szokatlanul szép fürdőépületen, hogy senki se szólt
neki arról, mit lát. Dorozs most duplán fájt Izának, Antal miatt és az öregasszony miatt is.
Hogy állt itt a mama, kisimult, megpirosodott, szelíd arcával, mindig fiatal szeme csupa fény
volt, integetett, repesett felé, mikor érte jött! Most nincs – vége. „Hol vannak a halottak? –
tűnődött Iza. – Hova lett az apám? Hol az anyám?” Megszégyellte magát a kérdés naivságán.
Ő csak tudta, micsoda gyenge konstrukció, milyen romló hitvány matéria az, amivel napról
napra dolgozik. Hová lesznek a halottak, hát sehová. A dorozsi forrás már piros kőbarlangban
lakott, üvegteteje visszaverte a ferde őszi sugarakat, körötte betongyűrű, az érdeklődők azon
állva kandikáltak a forráságy felé. Valaha itt járt Antal is, csupasz, suta kisfiú lába
belesüppedt az iszapba, amely égette a talpát.

Iza szülővárosa nem is hasonlított ahhoz a városképhez, amely Domokosban az asszony

szavai nyomán kialakult. A főutca pontosan olyan volt, mint bármely forgalmas fővárosi út, a
boltok hajszálnyira ugyanazok, mint Pesten. Plakát plakát mellett hirdette az agronómusok
országos találkozóját.

„Vezess” – mondta Domokos, mikor a Kossuth térre értek, s ez megint természetellenes

volt, mondani, hogy most jobbra, aztán balra, suhanni ifjúkora utcáin, abban a városban,
amely annyira más volt már, mint gyerekéveiben, s ugyanakkor emlékeiben annyira azonos.
Domokos látta, hogy kezd reszketni a szája, amikor valami nagy iskola mellett befordultak, s
a Budenz köznél előbukkant az utca, amely felé tartottak. A húszas kapura pillantott, Izáék
hajdani lakóhelyére, ám Iza a huszonkettesnél szállt ki, tépni kezdte a húzócsengőt. Senki sem
felelt, a kapu be volt zárva. A perc, míg ott állt Iza mellett, nézte Gica szegényes tábláját:
Horn Margit, palástkészítő, és hallgatta a nevetséges csilingelést, amely profán volt, s annyira
nem illett ahhoz a hangulathoz, mely mindkettőjüket elfogta, sokáig megmaradt az
emlékezetében. Évek múltán, ha visszagondolt Izára, ezt az arcát látta mindig, ezt a
megvékonyodott, riadt, fülelő arcot, ahogy felágaskodik a gyerekek miatt majdnem
elérhetetlen magasba szerelt húzócsengő fogantyújáig, és tépi az együgyű drótszálat, mint aki
valami vészharangot kongat, reménytelenül.

Antal kapujánál kellett megpróbálkozniuk: Gica nem volt otthon.

A kapu nyitva volt. „Most meglátom – gondolta Domokos –, ki ez az ember. Ugyan

milyen hatással lesz rám? Fogom utálni?”

Azonnal szerette. Szerette a zömök testéből áradó abszolút biztonságot, sűrű

szemöldökét, széles száját. Még csak nem is volt csinos ez az arc, amelybe nézett, de volt
benne valami jó, valami vitathatatlanul, azonnal érzékelhetően tisztességes. Antal
megtörtebbnek látszott, mint Iza, szeme alatt árnyék, arca megviselt, mint aki nem aludt.

– Nem tudtam, hogy ketten jösztök – mondta, s nem volt a szavaiban semmi
személyeskedő él, semmi olyan csengés, hogy „látom, összetartoztok, tudom, miről van szó”.
– A szállodába nem mehettek, oda már telefonáltam, valami kongresszus van, három héttel
 115

ezelőtt lefoglalta az egész épületet a Földművelésügyi Minisztérium, ellenben Dekker

felajánlotta a szobáját, egyikőtök kimehet hozzá, a másikótok marad nálam. A mama…

Iza úgy nézett rá, mint aki nem hallja, mit beszél. Antal elakadt.

Domokos hosszú évek múltán most először figyelt meg puszta érdeklődésből valakit.
Általában mindent megnézett, feldolgozott és elraktározott magában, amit látott, ám most
nem aprózta szét, nem elemezte és nem konzerválta az élményt. Úgy nézte meg Antalt, mint
egy magánember.

Az a szó, hogy Balzsamárok, nem mondott neki semmit, s elképesztő volt hallania,
hogy az öregasszonyt valahol ott találták meg éjjel, leesett egy épülő ház emeletéről. Milyen
szűkszavúan fejezi ki magát ez az ember, gondolta Domokos, mindig csak azt mondja:
„meghalt”, sose, hogy „baleset érte”, pedig nyilván az érte, különben hogy találták volna meg
egy félig kész lakótelepen.

– Balzsamárok… – ismételte Iza. Nézte a kesztyűjét, hangja, szeme teljesen idegen

volt.

Antal elmondta, hogy hozta át magához az öregasszonyt, hogy vacsoráztak meg együtt,
hogy hagyta aztán magára, s kutatták később Gicánál, a tanítónőnél, még Kolmannál is,
mindenkinél, akihez esetleg elmehetett azon a ködös éjszakán, s mint magyarázták eleinte
váratlan eltűnését azzal: talán úgy megrohanták az emlékei, hogy kimenekült előlük az utcára.
Iza dereka megfeszült, hátradőlt a székben. Mint kiderült, Antal telefonált a rendőrségre,
onnan kapták aztán az értesítést, úgy tizenegy tájt, hogy a mama megvan, a mentők a
klinikára vitték. „Mi ez a többes szám? – kérdezte magában Iza. – Kivel volt ez az ember?”
Az őr szerint nem történt volna semmi, ha az öregasszony meg nem riad egy részegtől, mert
eleinte csak üldögélt, gondolkozott, forgatta a kút kerekét. Köd volt tegnap este, szokatlanul
sűrű köd, ahogy futott, nem látta, hova menekül szegény.

Domokos azon túl is figyelt, hogy sajnálta az öregasszonyt. Az elemek: a köd, valami
kút, az a szép nevű hely, egy részeg kalimpáló karja… micsoda kép! Iza nem nézett fel, Antal
nagyokat nyelt.

– Holnap be kell jönnöd a rendőrségre – mondta Antal. – Nem lehet elkerülni, sajnos.
Te itt alszol, ugye?

Domokostól kérdezte, aki teljesen logikusnak érezte, hogy ő maradjon itt, s valahogy
örült is neki. Ám Iza tiltakozott. Menjen Domokos a klinikára Dekkerhez, ő akar itt aludni.
Majdnem hisztérikusan beszélt, magas lett a hangja, parancsoló. Antal ránézett, aztán lesütötte
a szemét, gyerekesen hosszú pillái voltak, sűrű, fekete félkoszorúk. „Nem akarja, hogy
kettesben maradjunk éjszakára – gondolta Domokos –, nem akarja, hogy beszéljek Antallal.
De mért?” Próbálta megállapítani magában, mit jelent számára, hogy Iza itt alszik volt
férjével, s meglepődött, mikor rájött: semmit. Tulajdonképpen semmit, legfeljebb kicsit
irigykedik rá, hogy Antallal maradhat. Oly régen szeretett volna ismerni egy igazi orvost, egy
olyan hippokratészt, aki komolyan veszi azt a viccet a gyógyítással.

Antal láthatólag nem lelkesedett az ötletért, de nem tiltakozott. Azt mondta, kikíséri
Domokost Dekkerhez, a klinikán kosztot is kaphat, majd felviszik az ételt a szobájába, Iza
 116

viszont ezek szerint nála vacsorál. Míg odalesz, ne engedjen be senkit, ha nyugton akar lenni,
Gicának kulcsa van, hátha átszalad. Ne nyisson ki neki, tolja rá az ajtóra a reteszt.

Domokos megcsókolta Izát, mikor elmentek, Antal látta. Az asszony érezte, mennyire
nem ingerli fel ez a csók, mennyire nem hat rá. Hallotta, hogy csukják be maguk után az
előszobaajtót, hallotta Kapitány ügetését is, ettől különösképpen fájni kezdett a szíve. Azt is
hallotta, hogy csattan fel a két férfi hangja a kertben, ahogy a hirtelen támadt rokonszenv
mindkettőben mondatokká formálódik. „Velem sose beszél így” – gondolta Iza Domokosról.

Most már bánta, hogy nem ő tölti az éjszakát a klinikán, bár a gondolat, egy fedél alatt
azzal, ami még az öregasszonyból megvan, éppannyira elviselhetetlen volt, mint hogy Antal
és Domokos hajnalig barátkozzanak. Mikor aztán lehiggadt, vállat vont, utálta magát a
gyávaságáért, hogy nem mert kimenni Dekkerhez, és nem merte egy lakásban hagyni a
férfiakat. Ugyan mit árulhat el Antal Domokosnak, amit ő el ne beszélt volna magáról? Sose
mondott mást, mint ami az igazság. Domokos tudja, hogy Antal hagyta el őt, nem fordítva.
Bár itt maradtak volna ketten, s ő úton volna most a klinika felé, érezné az erdő keserű szagát.

Most majd minden feléled körötte, a tárgyak megszólalnak. Ez olyan alkonyat, amit
Vince aranyhomálynak nevezett, az az ereszkedő, belülről megvilágított meleg, amikor a
lakásban már fűtenek, kinn meg estére foga lesz az időnek. A tárgyak, Antal új és szülei régi
holmija szinte tapinthatóan eleven volt körötte. Bárszekrény lett a fekete kiskredencből;
ahogy kinyitotta, benne találta apja vastag, komikus poharát. „Balzsamárok – gondolta Iza
fáradtan. – Ó, a boldogtalan!”

Nem bírt ülve maradni. Bement a másik szobába, amelyben Antal aludt, megnézte a
könyveit, még egyszer annyi könyve volt, mint amikor még házasok voltak. Itt nyilván nem
alhatik ma éjjel, hanem majd a harmadik szobában, ahol valaha ketten éltek. Ha Antal nem
hozza át az öregasszonyt, ha nem félti a megfázástól Gicánál… Ám Antal mindig érzelmes
volt. Inkább fázott volna meg, de élne.

Átment az előszobán, Vince meggyfabotja, dohányszitája ott lógott a kovácsoltvas

fogaskák mellett, s a mama keresztszemes „Áldás-békesség” feliratú kefetartójából
nejlonhátú, pöttyös, mulatságos kefék kandikáltak. Benyitott hajdani szobájukba, kereste a
kapcsolót.

Még nem gyújtott fényt, de már érezte az anyja illatát. Az öregasszony minden
holmijának levendulaszaga volt, úszott a sűrű, tiszta illat a levegőben. Az ágy érintetlen, a
koffer – lehajtott fedéllel, de nyitott zárral, hogy a ruha össze ne préselődjék, és szellőzni
tudjon a résen át – úgy állt a szőnyegen, mint valami figyelő, szólításra váró állat. A szatyor
eltűnt, csak a tartalmát látta szerteszét, egy összehajtogatott törlőt, a süteményes dobozt,
üresen. A teamaradékos üveget észre se vette Pesten, erről nem is tudott. „Becsapott –
gondolta Iza, s megint eleredt a könnye –, teát is főzött. A vonaton árulnak ásványvizet, de
nem hitte el.”

Kinyitotta a koffert, aztán azonnal visszacsukta: volt valami személyes a benne levő
tárgyakban, ezt nem tudta elviselni. A szoba nemcsak olyan volt, mintha apja-anyja még élne,
mintha még épen volna az egész tovatűnt, szétzilált gyerekkor, de olyan hatást is keltett,
mintha az öregasszony csak kiment volna belőle egy pillanatra; ha az ember az ágy alá tolja a
koffert, semmi sem mutatja, hogy a szállás ideiglenes. Itt még sokkal nehezebben lélegzett,
mint a másik szobában. Visszament Antal ágyához, gondolni se bírt ételre, lefeküdt. Mire a
 117

férfi hazatért, s villanyt gyújtott, ott találta, amint nyitott szemmel gubbaszt a megvetett
rekamién, cigarettázik és néz rá.

– Nem bírok bent aludni – mondta Iza.

– Jó, maradj itt.

Egy percre, egyetlen értelmetlen, megbocsáthatatlan pillanatra azt hitte, mikor lehajolt a
rekamié melletti kisasztalhoz, s felemelte a kikészített két könyvet, hogy vele marad. Sose
volt két ágyuk, sose volt szélesebb fekvőhelyük ennél. Iza azt érezte, hogy most Domokos is,
az öregasszony is távol került tőle. Ha Antal odahúzná magához még egyszer, ha megölelné,
ha ott érezhetné megint maga mellett, elmúlnék belőle ez az iszonyatos feszültség, ez a
vigasztalhatatlan szomorúság.

Nem maradt mellette, csak hozzáhajolt, ezúttal félreérthetetlenül őhozzá, homlokára

tette a kezét, aztán a pulzusát fogta meg, hogy összerándult a csalódástól és a haragtól. Úgy
ért hozzá, mint egy orvos, ahogy ő szokott az anyjához.

– Kell altató?

Azért is azt mondta, nem.

– Jó éjszakát.

Az ajtó már nem nyikorgott, mint az apja idejében, simán fordult meg a sarkán, de ő
egyszerre érzékelte azt, ami volt és ami már nem: az olajozott mozgást és a csikorgását, ami
elmaradt. Két negatívum élményével reszketett a paplan alatt. Az éjjel lágy volt, most
váratlanul sokkal lágyabb, mint az őszi éjszakák, nagy puha szárnyak suhogtak a kert felett.

III

Hajnal felé aludt el, addig surrogtak-lebegtek körötte alakok, emlékek.

Vince közelsége riasztotta a legkevésbé, mert apja logikusan halt meg, annak rendje és
módja szerint, nem a Balzsamárokban, egy részeg és egy éjjeliőr vitája közben. Domokosra is
sokat gondolt, pedig milyen messze hált tőle, túl az erdei úton, a klinikán, ugyanazon a
keskeny díványon, amelyen olykor, ha a nagybeteget éjjelre se hagyta magára, a professzor
szenderedett el. Anyja mintha egy lett volna vele ezen az éjszakán, mintha bele költözött
volna, s valahol belülről, az izmai közül szólt volna ki: mondatok, töredékszavak hangzottak a
fülében. Egyetlen valaki volt távol tőle, aki a harmadik szobában aludt: Antal. Az messzebb
volt, mint az ég.

Reggel fáradtan ébredt, és akkor már nem tudta elkerülni Gicát.

Gica sírva fakadt, mikor meglátta, összekente a könnyeivel arcát, ruháját. Most
kivételesen örült bárdolatlan részvétének, mert a palástkészítő egyre azt hajtogatta: milyen
boldog volt szegény jó Etelka, milyen elégedett, micsoda tragédia is ez a baleset. Iza rendes
körülmények között nem sokra tartotta Gicát, bosszantották különös mániái, fogadalmai, hogy
 118

sose vesz más színű ruhát, csak feketét, vagy sose fűt be az első hó lehullása előtt, akármilyen
hideg legyen is. Maga is csodálkozott, milyen szeretettel néz most Gicára. Vénlány szegény,
magányos is, nem volt könnyű az élete, és hát legalább ismerte az öregasszonyt, tudott a
fejével gondolkozni.

Antal töltötte be a kávét, mint valamikor, a reggeli feketét mindig ő főzte házas
korukban is, s a lombik megállt a kezében, rápillantott a hadaró Gicára. A palástkészítő
láthatólag megrendült, áthozta a maradék aprósüteményt meg a megkezdett csirkét, amely
pirosan, kifagyva meredt előttük egy porcelántálon, mint aki átadja a családnak a
hozzátartozókat megillető s csak véletlenül hozzákerült örökséget, a megboldogult utolsó,
túlvilági üzenetét: egy kis csibehúst, cukros perecet. Iza rá se bírt nézni az ételre, de láthatólag
Gica se tudta elfogyasztani, pedig az mindenre lecsapott, ami ingyen volt. Csak Antal nyúlt a
sütemény után, s harapott ketté egyet a feketekávéhoz, mint aki utoljára még érezni akar
valamilyen ízt, amilyet soha nem fog érezni már. Áhítattal és szomorúan evett. Domokos
kilencre jött be az erdőről, dicsérte a klinikát, a szállást, Dekkerrel magával is váltott pár szót.
Gica majd’ elnyelte a szemével, a pesti vőlegény jelenléte valamennyire ellensúlyozta a
gyászt.

A rendőrségre Domokos kocsiján mentek, Gica valósággal megnyúlt az örömtől, hogy

autózhatott. Iza aggódva figyelte Kolman boltját, míg beszálltak, nem rohan-e ki a boltból, s
nem makog-e valami kondoleáló szöveget, könnyes szemmel, rángó bajusszal. Ám Kolman
nem jelentkezett, az újságárus sem volt a helyén, hétfő volt, amikor csak délfelé egy kis
félóráig áll a standon. Iza fellélegzett, mikor túlmentek a Budenz közön, mint aki
veszedelemből menekült.

A rendőrségen legelőször Lídiát látta meg.

Most kesztyű volt a kezén, pedig ujjaira emlékezett a legerősebben, összeránduló, aztán
hirtelen kiegyenesedő ujjaira, elnyíló tenyerére, mikor kezébe adta a pénzes borítékot Vince
halála után. „Fénykép?” – kérdezte Lídia, s ettől valami hideg, ellenséges dühöt érzett; – ha
már valami félreértésből kifolyólag megkapta ez a lány a malmos képet, csak nem képzeli,
hogy ő is valami ilyen őrültséggel akarja honorálni? De ha fénykép, csak legyen az, Iza igazán
lenézte azokat a kollégáit, akik a betegek hozzátartozóinak kezére sandítottak, míg kijelölték
valami kórteremben a páciens ágyát, de azzal is tisztában volt, hogy ez a lány többet tett
annál, ami kötelessége, többet adott, mint amit mestersége törvénye előírt. Azt valamilyen
módon méltányolni kell – méltányolta is.

Antal ott állt mellette, mikor a borítékot átnyújtotta, s elvörösödött, ez külön kínossá
tette a pillanatot. Lídia nem tette zsebre, mint illett volna, hanem azonnal feltépte, ott, előttük,
valami furcsa, sóvár arccal, s ő nem mondhatta, hogy ne tegye, legalábbis ne Antal előtt;
valamennyien tudják, hogy Lídiának nem szabad pénzt elfogadnia. Lídia ujja nyomán
felhasadt a papír, megmutatta a százasokat, s Iza megdöbbent, mert az ápolónő arca világosan
mutatta, hogy Lídia csakugyan fényképet várt, és valami érthetetlen okból örült is neki,
mintha volna valami értelme vagy oka, ami miatt meg akarná őrizni Vince tovatűnt arcának
hajdani egészséges vonásait. Az is riasztó volt, hogy Lídia belefehéredett a százasok láttába,
Antal meg hátat fordított nekik, odament a folyosóablakhoz, lenézett a fákra. Az ápolónő
letette a borítékot a fűtőtest tetejére, szó és köszönés nélkül otthagyta őket. A boríték
elkezdett perzselődni, a földszinten voltak, a B. folyosón, közel a kazánhoz, ott volt a
legintenzívebb a légfűtés.
 119

Mikor Lídia léptei elkopogtak, Antal visszafordult, felvette a pénzt a radiátorról,

kinyitotta Iza retiküljét, és beleejtette a borítékot. Nem tett megjegyzést, Iza úgy ment el
onnan, mint akit megvertek és pellengérre állítottak valami főtéren. Mért akarja ez az
ápolónő, hogy adósa maradjon, mikor gyűlöli a kiegyenlítetlen számlákat, s mért ad neki
igazat Antal a hallgatásával, szája gyors, haragos mozdulatával? Mit akarnak tőle egyáltalán,
őt oktatják ki az új erkölcsről? Maga is ismeri. Iza valóban hálás volt Lídiának, nagyra
becsülte ernyedetlen szorgalmát, sosem fáradó lelkiismeretességét, s tudta, hogy kedvelte a
lányt Vince is. Csak úgy marta a szégyen, alig köszönt el Antaltól, futott kifelé.

Különös módon Antalnak ugyanez jutott az eszébe.

Lídia ugyanúgy állt, ahogy akkor, megint egy folyosón, egy radiátor mellett, s még
valami papír is volt a kezében, nyilván az idézés. Azon a márciusi napon sokáig kereste, már
nem volt szolgálatban, s az osztályon nem tudták megmondani, hova futott. A
gyógyszertárban akadt rá, véletlenül, mikor benézett valamiért, ott ült az officinán, azt
mondta, csak úgy, passzióból, segít a laboránsnak, aki a barátnője. A laboránst aztán
telefonhoz hívták, ketten maradtak. Odament hozzá, nem szólt semmit, vállára tette a kezét.
Lídiának csak a nyaka látszott, ahogy előrehajolva az üvegeket öblítette a mosogatóban, nem
volt rajta főkötő.

Valami okának kellett lennie, hogy Vince rátestálta azt a malmos képet.

Antalt zavarta a gondolat, hogy a lány azt érezze, a család ki akarta fizetni álmatlan
éjszakáit, türelmes suhanását Vince ágya körül – ötszáz forinttal. Nagyjából akkor dőlt el
kettőjük sorsa, mikor érintésére a lány visszafordult, és ránézett csupa könny szemével. Lídia
volt az első ember, akinek el próbálta magyarázni Izát, aki láttára a részvét és az a
megnevezhetetlen valami, amely arra ösztönözte, hogy megvigasztalja a lányt sértett
bánatában, megoldotta a némaságát. Lídiának tudnia kell, hogy valóban tehet olyasmit, amit
nem illik kifizetni neki, hanem el kell fogadni tőle, egyetlen kurta köszönettel.

Együtt mentek haza, életük első emberi és nem szakmai beszélgetése hosszú volt, néha
el-elakadt, s mikor kiértek az erdőből a városba vivő főútra, Lídia könnye még mindig
csorgott. Az út földszagú volt, gyökérszagú, a fasor gallyai között ideges borzongás.

Nyolcan voltak: Antal, Domokos, Gica, az ápolónő, egy bozontos öregember gubában,
hegyes süvegben, vállán a guba felett fénylő esőköpeny: az éjjeliőr s egy bőrkabátos, frissen
borotvált, cingár fiatalember, aki nagy szemeket meresztett Izára, mikor meglátta, aztán
hebegett valamit, meg-megrándult a szája. „A részeg” – gondolta Iza. Most bezzeg eszén volt,
tökéletesen, riadtan az eszén. Mellette az elmúlt éjjel inspekciós mentőkocsi álmos
segédorvosa állt.

A rendőrtiszt, aki fogadta őket, tapintatos volt, nyájas, és szemmel láthatólag csupa
részvét. Valamit mondott a saját anyjáról, micsoda csapás volna a számára az elvesztése, és
mit jelentene a gyermekeinek is, sokáig rázta Iza kezét, elborultan, teljesen természetesnek
érezte, hogy Iza nem jött egyedül, hogy Domokos kíséri. Az egyenruhás lány, aki egy kis
íróasztal mellett ült, felállt, az is kezet szorított Izával. Ez iszonyú volt, az idegenek részvéte,
Iza arca megmerevedett. Kérdezzék, aztán hagyják elmenni, ne sajnálják, ne nézzenek rá
szomorú szemmel. Úgyis eléggé fáj. Lídia nem fogott kezet senkivel, Izának is csak
odabólintott. Domokos azt nézte, mennyi virág van a párkányon, a cserepek mellett pici
permetező. Vajon ki ápolhatja ilyen gondosan a növényeket, a férfi vagy a nő?
 120

Teljesen érthetetlen volt, miért idézték meg ide Lídiát.

Gica volt az egyetlen, aki felfogta, hogy az ápolónő jelenléte talán nem is olyan
természetes Iza vagy Domokos számára. – Antalka kis menyasszonya – suttogta Iza fülébe –,
ő fog lakni a szép új házban.

Iza azt érezte, megfullad.

Lídia nem volt se diadalittas, se fénylő, nem simult oda Antalhoz, a földet nézte. Szóval
ez a tegnapi többes szám magyarázata. Az éjjel vastag köd volt, sárga, elképzelte a két alakot,
ahogy módszeresen, rendszeresen sorra járják az ismerősök lakását, becsöngetnek vagy
bezörgetnek a pár helyen, amelyről el lehetett képzelni, hogy befogadhatta az öregasszonyt.
Antal nyilván Lídiához ment vacsora után, s vele együtt tért haza. Megnézte újra, most
egészen más tekintettel, mint amikor belépett, vagy mint a múltkor, amikor a pénzt adta neki.

Mintha valami kört vontak volna kettőjük köré, amelyből nem szabad kilépnie, már
másodszor ütközött bele ebbe a lányba. Nem fájt, csak a düh szúrta, mint amikor elevenbe
szalad a szálka. Antal szerette ezt a lányt, látszott a szemén, mutatta hirtelen ellágyuló arca,
megváltozott hangja, ahogy köszönt neki. A férfi nehézkes tömbje valahogy meglazult, sötét
eresztékein átizzott valami ragyogás. Miért Lídia tudja a varázsszót, amit ő sose tudott? Mi az,
amivel Lídia többet adhat nála? Ahogy leültek, Domokos megfogta a kezét, szorítása meleg
volt, biztonságos. Összeszedte magát, s megkeményítette az ajkát, hogy ne remegjen.

A kihallgatás nem tartott sokáig.

Iza most hallotta a mentő- és a rendőrorvosi vizsgálat eredményét, szomorú

biztonsággal tájékozódott a terminus technikusok között: belső sérülések, koponyaalapi törés.
A halál két órával azután következett be, hogy a mentőket értesítették, a sérült nem beszélt,
néhány pontosan nem artikulált szótagon kívül.

Az öregasszony napja mozaikként összeállt.

Gica előadása, melyet időnként valami kurta zokogás színezett, plasztikus volt,
mindenre kiterjedő. A jelenlevők szinte látták Szőcsnét megérkezni egy nagyon elegáns
disznóbőr kofferral és egy fekete szatyorral, a tűzhöz húzódni, s óvatosan válla köré próbálni
az árcsi lelkész készülő palástját. Látták a kőfaragónál, ahol el volt ragadtatva a gyönyörű
emlékműtől – „belesápadt, mikor meglátta, úgy tetszett neki” –, látták turkálni a csirkében,
enni pár kanál levest – nagy volt a délelőtti megrendülés! – gubbasztani gondolatokba
süllyedve a kályha melletti székben, s áttipegni hajdani házába Antal egyetlen hívó
mondatára.

– Azonnal felállt – panaszolta Gica –, ha el nem megy tőlem, ma is él, szegény.

Ez persze igaz volt, Antal lehajtotta a fejét. Iza csak nézett rá, mikor átvette a szót.
Hogy anyja azonnal engedett a férfinak, hogy szó nélkül követte, s vállalkozott rá, hogy
abban a házban töltse az éjszakát, már magában véve is elég sajátságos volt, még akkor is, ha
Iza mindenkinél jobban tudta, mennyire szerette valamikor az öregasszony Antalt, de hogy
evett is nála, jóízűen, utána meg elmosogatott, ez már elképesztette. Fürödni ment, egyedül?
Soha nem merte Pesten megnyitni a bojlercsapot! Amit hallott, majdnem olyan hihetetlen
volt, mint hogy az anyja nincs már.
 121

Ettől fogva csak következtetni tudtak rá, mi történt.

Antal azt mondta, mikor ő elment hazulról, eszébe se jutott, hogy az öregasszony
kimozdulhat, rettentő köd volt, viszonylag késő is, amellett becsukta a kaput. Kulcsa volt, ezt
persze nem tudta senki, meg is találták nála, mikor vetkőztették, a kabátja zsebében volt egy
kulcs, kék bársonyszalag lógott rajta. „Az ő kulcsa – gondolta Iza keserűen. – Sose mondta,
hogy megvan. Becsapott. Mért tartotta meg? Mit remélt? Mért dug el az ember egy régi
kulcsot?”

A rendőrtisztet nem érdekelte, mért ment el Antal este, s mért tért aztán vissza Lídiával,
nyilván valami mást gondolt, mint ami az igazság, ám Antal magától rátért, mért akarta még
aznap összehozni az öregasszonyt a menyasszonyával. Elmondta, mi akart ajánlani neki.
Domokos rábámult, mikor meghallotta, mit tervezett, Iza is ránézett, aztán azonnal lesütötte a
szemét, táskája mintázatát nézte. Gica köhintett, félig mulatott, félig bosszankodott azon, amit
hallott. Milyen hülye ez az Antal, komolyan vette, amikor megfenyegette, hogy ha megnősül,
otthagyja, dehogyis hagyta volna ott, az csak olyan illedelem-beszéd. Miféle buta ötlet,
odahívni a háztartás vezetésére az öregasszonyt, akinek kánaáni dolga volt Pesten, majd
éppen elállt volna hozzá. Minden kellene már ennek a kupásnak, a ház, a kert, most még
Etelka is. Jól van, most aztán mehet utána, ha eléri.

Iza úgy érezte: ezt már nem bírja elviselni.

Ráhajtotta az arcát kesztyűs kezére, kibuggyantak a könnyei. Antal, az az Antal, aki

valaha volt, akitől elvált, aki kiment a házból két kofferével és nem nézett vissza rá, csak
fütyült, mint akinek így is jó, vagy talán csak így a jó, Antal, Lídia jövendőbeli férje, hajdani
házuk tulajdonosa ebben a percben tűnt el az életéből, olyan biztosan, olyan véglegesen,
mintha párává foszlott vagy föld alá süllyedt volna. Iza úgy érezte, ehhez az Antalhoz még
emlékei között sem lehet köze, Antal ajánlata sértés mindannyiukra, apjára, aki valaha a
nyomorult pár pengőjével topogott a havon át, hogy Antal Antal gimnazistának legyen
könyvrevalója, anyjára, akiből házvezetőnőt akart csinálni vénségére, de legalábbis őrá, mert
képes új otthont létesíteni azok között a falak között, ahol valaha ők éltek ketten, s az új
feleségének segítségül odacsalná magához az ő anyját.

Ebben a pillanatban, amely nyers volt, irgalmatlan, mint amikor a test szövetei
szétválnak, s melynek élményétől Iza zihált és remegett, valami más is történt. Az
öregasszony, aki hiába feküdt a halál hidegségében, még mindig eleven volt, közeli, mert hisz
alig két nappal ezelőtt vonatra szállt, szatyrot cipelt, rázta az ablakból a zsebkendőjét, s a
személyéhez fűződő emlékek még itt nyüzsögtek mindenki körül, mint egy madárraj, az
öregasszony végre összekulcsolta a karját, s amilyen nyugtalan, érthetetlen és békételen volt
eleinte, olyan nyugodttá, hallgataggá, olyan véglegesen élettelenné vált. Iza e percben
nemcsak az eszével, az ösztönével is tudomásul vette, hogy anyja nincs többé, s mert végre
tudomásul vette, kevésbé fájt az elvesztése is. Ebben a pillanatban, anélkül hogy tudott volna
róla, elkezdett feledni és gyógyulni. Lekapta arcáról a kezét, most már fel tudott nézni. A
rendőrtiszt értetlenül pillantott a körbe, elég kusza családi képlet volt előtte, hajdani vej meg
leendő új házasfelek. Iza arca azért volt számára olyan talányos e percben, mert omló könnyei
és őszinte bánata mellett csak úgy sugárzott róla a felháborodás.

Iza tudta, hogy az öregasszony elhagyta volna őt, ha Antal hívja, Antalhoz mindig
rendkívül ragaszkodott, elhagyta volna őt azonnal, valami olyasmivel érvelve, hogy Kapitány
asztmás, nem tudják rendesen táplálni, vagy hogy rendbe kellene rakni a lomokat, melyeket
 122

Antal megőrzött a padláson, a mama eljött volna ide, csak hogy visszakaphassa a csorba
bögréit és ügyködhessék a fáskamrában megint. „Hálátlan volt – gondolta Iza –, milyen
hálátlan volt, a szerencsétlen. Eladott volna engem egy meggyfabotért meg a dohányszitáért.
Mióta a világon vagyok, mindent megtettem érte erőmön és lehetőségeimen túl, a
legnagyobbat is, megosztottam vele az életemet, amelyet egy férfival sem lehet egészen, s ő
jobban szerette nálam a gönceit.”

Az öregasszony, még egyszer, utoljára Iza életében szembekerült vele, mintha

felszökkent volna illedelmes merevségéből, s óriási, kérdező kék szemét feléje fordította. Állt
előtte, aztán elfoszolt, s pontosan olyan lett, mint a többi halott. Iza hátradőlt, keresett egy
cigarettát, megtörölte az arcát. Antal, Lídia és az öregasszony a régi házban, amelyből Vince
csak azért hiányzott, mert elvitte közülük a betegség, mint valami citadella, hirtelen feléje nőtt
a városnak, de csak egyetlen, képzeletbeli pillanatra, s aztán tüstént leomolt, mert hiszen sose
valósult meg Antal tervei szerint, pedig milyen ügyesen kiiktatta volna őt mindenhonnan,
amihez valamikor köze volt. „Meghaltál, anyám – gondolta Iza azzal a személytelen
részvéttel, amellyel az ember húsz esztendeje porladó szerettei sírkerítésére könyököl –, mert
a Balzsamárok meg Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál a szeretetnél,
amellyel szerettelek. Meghaltál, szegény szívem, pedig mindent megpróbáltam érted, amire
csak ember képes, de nem tudtál mit kezdeni vele. Én ártatlan vagyok.”

Domokos alatt megreccsent a rút sárga szék, ahogy Antal és Lídia felé fordult.
Antalnak csak a profilját látta, az ápolónő, akiről egyébként nem tudta, hogy volt valamikor
valami szerepe a család életében, szemben ült vele. „Ez a nő pontosan az ellentéte Izának –
gondolta Domokos –, folyton változó, mozgó, érzékeny arca csupa indulat és szenvedély. Ez
nem bizonyos, hogy mindig hagyja dolgozni az embert; ha valamit igazán fontosnak érez,
bizonyosan nem. Olyankor talán kiabál vagy hadonászik, amíg nem tisztázza.”

Gica olyan intenzíven kuncogott, úgy iparkodott magára fordítani a figyelmet, hogy
lehetetlen volt kitérni a kínálkozása elől. Iza hátradőlt, nagyokat lélegzett, míg hallgatta Gica
ízes és ironikus produkcióját. A palástkészítő gesztikulált, rikoltozott, Kolmanra hivatkozott,
akit ugyan utált, az újságárusra, a tanítónőre, de akárkire az utcán vagy a klinikusok közt, akik
valaha Izát ismerték, ha tetszik, Dekkerre, aki Kossuth-díjas professzor, mindenki
megmondhatja, milyen abszurd ötlet volt Antal ajánlata. Hát hiszen mindenki tudja, miféle
élete volt a megboldogultnak a mellett az áldott lánya mellett, aki folyton csak döntötte az
ölébe a pénzt, ha hét élete lett volna szegénykének, akkor se tudta volna soha visszaszolgálni,
amit Izuka érte tett. Ilyen jó gyereke nem volt még embernek, alighogy eltemette az apját, már
vitte is magával az édesanyját, mint kutya a kölykét, hogy ne kelljen magányosan élnie, öröm
nélkül, vitte magával Pestre a nagy módba, a szép modern lakásba, cselédet tartott neki, és
most is, hogy megjött a megboldogult, micsoda új kabát volt rajta, mohersál meg újdonatúj
kalap. Ilyen boldog anya nem élt még a földön. Keveset beszélt, míg nála volt, mert fáradt
volt, az ember hetvenen túl már nem ugyanaz, mint régen, de ha megszólalt, a lányát
magasztalta, milyen jó hozzá, hogy szereti, milyen áldozatkész. Paradicsomi élete volt Pesten,
majd éppen ide jött volna vissza, Iza mellől, a mennyből a pokolba.

A részeg iszonyúan ideges volt, az orrát fújta, az éjjeliőr köhögött. Antal elpirult,
mintha hirtelen arcul vágták válna, Lídia pedig most először, mióta bent ültek, felpillantott.
Gicára nézett, mint aki mondani akar valamit, aztán mégse szólt. Iza lélegzete csendesedett,
úgy érezte, szereti Gicát.
 123

Domokos, aki szavakkal dolgozott, szavakból élt, akinek mesterségéhez tartozott, hogy
pontosan érzékelje a fogalmak jelentését, ebben a pillanatban kezdte sejteni, mi történt az
öregasszonnyal. Gica lelkes szavai hirtelen tótágast álltak, és megmutatták igazi formájukat.
Nagyot nyelt.

A rendőrtiszt azt mondta, örül, hogy ez a kérdés magától tisztázódott, mert a mai
beszélgetésnek voltaképpen azt kellett volna eldöntenie, nincs-e meg a lehetősége annak,
hogy Szőcs Vincéné nem baleset áldozata lett, hanem esetleg maga vetett véget az életének. A
részeg és az őr sóváran lesték a száját, az öregember bőre szinte megfeszült a
reménykedésben. Domokos pillantása most rájuk fordult, soha nem látott még ilyen
élességgel emberi arcokat. „Add, istenem, hogy öngyilkos lett volna!” – imádkozott a részeg.
„Bár megölte volna magát!” – gondolta az éjjeliőr.

Most rájuk került a sor, s szavaik nyomán tisztult és felszállt a tegnapi köd. Gica és
Antal segítségével megrajzolták a házból kilépő öregasszony útvonalát – valahogy kijutott a
Balzsamárokig, gyalog vagy villamoson. Alighanem villamoson, ha nem a Rákóczi út felől
jött, hanem az ellenkező irányból. Az őr motyogott, s most már azt is látták, hogy a kút
mellett topog, csorgatja a vizet. A részeg szipogott, szégyenkezett, nem emlékezett semmire,
tulajdonképpen az öregasszonyra sem, csak az őrre, valami nagy lelkibánatot öblögetett le az
italboltban, s attól kezdve, hogy elindult a Balzsamárkon át hazafelé, csupa jelentéktelen
dolog ragadt meg a fejében, hogy szokatlanul nagy volt a sár, a köd meg barna, ragadós. Az őr
tagolatlan dünnyögésében volt valami bájoló, mágikus ösztönzés: „Ne legyen baleset! Ne
legyen baleset!” – A Balzsamárok nem sétahely – motyogta rosszkedvűen –, arra csak az jár,
akinek muszáj, nappal is, nemhogy este.

A mondat, mint valami súlytalan tárgy, ott maradt, ott lebegett a levegőben az egymás
felé forduló arcok között. Iza hangja halk volt, de éles, Domokos megborzadt, mikor két
halott boldog titka egyszerre adattá vált, jegyzőkönyvi ténnyé, s a kis íróasztalnál ülő lány azt
is leírta, hogy volt valaha ebben a városban egy fiatalember és egy ifjú lány, akik a
kertségekbe jártak csókolódzni, s hogyha senki más, de az öregasszony számára logikus
sétahely volt a Balzsamárok, főleg olyan éjszakán, amelynek délelőttjén a férje síremlékét
állíttatta fel. Az író eliszonyult, amikor a kép teljes lett, kerek, s minden részecskéje helyére
került: egy boldog, jól ellátott, elégedett, prémes kabátú kis öregasszony sétálgatott friss
bánatában első boldogsága színhelyén, s kedves halottján kívül azon gondolkozott, milyen jó
gyermeke is van neki, micsoda áldott, derűs, békés öregsége. S mert félénk volt és riadozó,
mint az ő korában a legtöbben, meg rossz szemű is szegény, kicsit hiú, aki még egy ilyen
ködös estén se tette fel a szemüvegét, a szóváltástól megriadva eltűnt, elveszett a ködben,
kizuhant biztonságos, szép életéből, amelyben annyi öröm és annyi jó várt volna rá.

Domokos attól félt, hogy ordítani fog.

– Az emlékek – mondta a rendőrtiszt. – Idős volt szegény. Most már sokkal világosabb
minden.

– Nem voltak modern emberek – mondta Iza halkan, őszinte, megrendült bánattal. –
Sem apám, sem anyám, szegény, nem voltak mai emberek.

– Azt hiszem, végeztünk – mondta a rendőrtiszt. – Fogadja, kérem, részvétemet.

 124

Kezelt Izával. A részeg egyszer csak a szeme elé kapta a kezét, és hangosan, keservesen
sírni kezdett, mint akiben most tudatosul először, hogy megölt valakit. Az éjjeliőr makogott,
tagolatlanul, mintha a kutyájával beszélne. Az orvos eltűnt, Gica a kabátját egyengette,
kacarászott, vállát rángatta, aztán megszégyellte magát, megilletődött arcot vágott. Iza
egyszerűen, fáradtan szomorú volt, mint aki hasztalan próbált valamit építeni, minden téglája
leomlott.

Domokos csak nézte, ahogyan csüggedten, megcsúfolt jóindulata romjain feléje fordítja
az arcát, s kimerülten, hálásan, egy félmosollyal megköszöni, hogy ebben a nehéz órában
mellette volt. Gica széles, fénylő arca, együgyű szavai mögül, melyek új kabátot, mohersálat,
rengeteg százast lobogtattak, úgy sütött felé az igazság, amelynek Pesten öntudatlan, de ebben
a percben mindent rekonstruáló tanúja volt, mint valami komor, akarata ellen elővillogó nap.
„Eldőlt – gondolta Domokos. – Hát ez eldőlt örökre.”

Antal és Lídia most egymás mellé kerültek, majdnem összeért a válluk. Antal kun
bálványarca csupa bánat volt. Lídia háttal állt a virágos polcnak, alakja körül virágzó
kaktuszok és szobanövények, valami suta, őszi menyasszonyi pompa, amely éppúgy nem
illett a lányhoz, mintha tollat dugdostak volna a fürtjei közé vagy érzelmes mirtuszbogyókat.
Az egyetlen, ami hozzáillett volna ebben a percben, valami mérleg szép, erős kezébe, s
nyugtalan jobbjába egy makulátlan kard.

Bediktálták az adataikat, helynevek, dátumok kavarogtak. Iza karja megrándult

Domokos karjában, amikor meghallotta az ápolónő adatait: Takács Lídia, született
ezerkilencszázharminckettő október ötödikén, Karikásgyüdön.

IV

Lídia most nézett Iza arcába először tárgyilagosan, mióta ismerte.

Mikor először látta, még csak néhány hónapja dolgozott a klinikán. Áhítat fogta el,
valahányszor megjelent a folyosón; Lídia pályája kezdetén minden orvos közelében
megrendülést érzett, mert az orvos meg tudta mondani, mit kell tennie, hogy megmenthessék
valaki életét, s Iza láttára még valami mást is. Az asszony hírét Pestre való költözése után is
megőrizték a kórteremfalak, a régi ápolónők gyakran beszéltek róla, s mikor egyszer
betoppant, és szokása szerint Dekkert kereste, meg is mutatták Lídiának: ez az a Szőcs doktor,
aki valaha itt dolgozott a reumatológián, Dekker professzor kedvence, Antal Antal hajdani
felesége.

Iza gyakran járt egykori munkahelyén, látták minden hónapban. Lídia rajongott érte,
figurája köré Dorozs fürdőtelepét képzelte keretnek, vastag üvegfalakat, forrásbugyogást.
Milyen bátor volt a háború idején – hallotta azoktól, akik részt vettek a klinikai szabotázsban.
Hogy dolgozott a férfiakkal együtt újjáépítéskor – dicsérték hajdani munkatársai. Akik együtt
jártak vele szemináriumra, szorgalmát, gyors felfogását, ítélőkészségét emlegették, és
mindenki, aki csak ismerte, elmesélte róla, milyen igazán jó ember, apja-anyja hűséges
gyereke.

Lídia Izát választotta mintaképének.

 125

Ha olykor megérkezett Pestről, s a portás, szinte reszketve az örömtől feltelefonált az

emeletekre: „Megjött Szőcs doktor” –, ott ólálkodott a lift körül, hogy elsőnek köszönhessen
neki. Úgy érezte, az ember még attól is több lesz a közelében, ha az csak annyit mond: „Mit
csinálnak maguk a növényekkel, hogy ilyen gyönyörűen fejlődnek?”

Aztán megszerette Antalt, s Iza iránti érzése összetettebbé vált.

A klinika tudta, kin múlt az Antal–Szőcs házasság felbomlása, a klinika sok mindent
tudott azokról, akik falaik közé kerültek: dolgozókról, betegekről, még a családtagokról is. Iza
különben sosem is titkolta, mi történt, láthatólag eszébe se jutott, hogy az igazság nem hízelgő
ránézve. Barátai, akik egy-egy bizalmas éjjeli ügyelet idején elképedve faggatták, igaz-e,
hogy válnak, egyforma feleletet kaptak tőle: „Antal így akarja.” Dekker káromkodott, az
emberek a fejüket csóválták, Antalt sokáig enyhe ellenszenv fogadta az osztályán,
munkatársai egy időre elhidegültek tőle. Valaki meg is fogalmazta, miért: ha Antalnak Szőcs
se volt megfelelő, mi az istencsudát kezdhet el magunkfajta egyszerű halandókkal?

Aztán Iza Pestre ment, a dolgok valahogy rendbe jöttek, Antal nem házasodott meg
újra, s a klinikaiak tudomásul vették, hogy úgy látszik, egyedül jobban szeret élni, van ilyen
magános farkas alkat. „Az ő baja” – mondták a barátok, most már némi részvéttel, az
idősebbek meg példálóztak, rengeteg minden adódhatik egy házasságban, ami miatt nehézzé
válik az együttélés. Szőcsöt senki sem ismeri a női oldaláról, egyiküknek sincs tapasztalata
vele kapcsolatban, gólya kora óta Antallal járt. Tudja az isten – mindegy.

Megbocsátották Antalnak, maga Dekker is.

Lídiát kétségbeejtette, hogy olyan emberbe szeretett bele, akinek Iza volt a felesége.

Iza mindenkivel tudott beszélni, elfogulatlanul, őszintén, ő inkább csak a betegekkel,

legjobban a nagybetegekkel, akikkel a legtöbbet kellett bajlódnia, azok mellett megoldódott a
nyelve, pedig alapjában véve nem volt beszédes. Izgalmas élményekkel nem dicsekedhetett,
továbbképzési eredményei jók voltak, de nem rendkívüliek, a háború alatt kisgyerek volt, nem
surranhatott fegyverrel, röpcédulával a házak között, mint hajdan Iza. Ő is segített ugyan egy
nyáron odahaza a folyószabályozás előmunkálataiban, de hát segített akkor minden falujabeli
fiatal, még más vidékről valósiak is, mi az Dorozshoz képest. Ha civilbe öltözött, kedvetlenül
nézte szőke haját, szürke szemét, Iza barna volt, kék szemű.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár,
csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig
tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai
célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna
rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában,
ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni
virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit
érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul
szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra
is.

Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes
kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes
körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy
 126

házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában,
asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis,
csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen
emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Mint valami fejlődésbeli rendellenességet, amelyen orvosi beavatkozás, kúra,

gyógytorna segíthet, próbálta kidolgozni magából a tüstént céltalannak érzett vonzódást. Nem
könnyű és nem kevés órát igénybe vevő beosztása mellett is bőven volt alkalma, hogy
összejöjjön más fiatallal, a klinika ifjúsági szervezete jól működött. Lídia elnevetgélt,
eltáncolt a fiatalemberekkel, moziba járt velük, nyáron strandra, télen a fenyődombra
szánkózni, püfölte őket hólabdával. Még csókolózott is a helybeli költő mellszobra alatt, mint
minden fiatal, míg Csere a gazdasági irodáról házasságról nem kezdett példálózni neki, akkor
egy időre visszavonult mindentől, megriadt. Úgy érezte, akaratlanul is félrevezette Cserét.

Antalból nem volt könnyű kiszeretnie, mert mindennap látta, mindennap beszélt vele,
súlytalan, csak a betegek számára jelentős mondatokat cserélgettek. Lídia látta olykor a
büfében vagy a klinika előtt az éppen soros nővel, akivel járt, ilyenkor elkedvetlenedett, s
valami szelíd haragot érzett, ugyan mit talál rajtuk. Mennyivel különbek azok, mint ő?
Féltékeny – furcsamód büszkén és szeretettel – csak akkor volt, ha Iza jelent meg a folyosón,
s kopogott be valamelyik szobába Antal után, pedig Antal a büfében olykor nagyon is
közelhajolt a nőkhöz, vagy kézen fogva futott velük végig a puszpángsövény szegélyezte
úton, Izával meg éppúgy kezelt, mint egy férfival, és szinte sose tárgyalt vele négyszemközt,
mindig mellettük volt a professzor.

Lídia majdnem sírt szégyenében, mikor rájött, hogy olyan valakire féltékeny, aki
esztendők óta nem él már a férjével. Komikus volt, ugyanakkor szívfájdítóan gyerekes
indulat: ha együtt látta Antallal Izát, szenvedett miatta, de boldog is volt, mert megint egyazon
épületben lehetett Szőcs doktorral; Lídia évek óta egyformán hűséges rajongása elfogultabb,
ugyanakkor valahogy gazdagabb lett ezzel a furcsa mellékérzelemmel.

Volt egy időszak, mikor aztán teljesen elfelejtette, hogy nemcsak szereti őt, hogy hozzá
való vonzódása – Antal miatt – nem egyértelmű; amikor Iza behozta az apját a klinikára, s
Antal őt és Gál Esztert osztotta be a bíró mellé. Elnézte Szőcs doktort, hogy mókázik a
nagybeteggel, hogy segít megétetni, micsoda türelemmel, hogy borít a paplanára buta
ajándékokat, amelyekről azt reméli, megnevettetik, látta aztán olyankor is, mikor látogatás
után kilépett a folyosóra, nekiejtette homlokát az ablakfának, s nézett le az erdőre, mintha a
fák felelni tudnának arra, mért pusztul el valaki, akit szeretünk. Ha az öregasszony ügyetlen
lépte felkopogott a kőpadlón, Iza zsebkendője eltűnt, visszanyelte a könnyeit, és rámosolygott
az anyjára: „Ma mintha könnyebben volna valamivel, nehogy elpityeredj előtte, édes szívem.”
Mindig ezt mondta. Mindig.

Míg Szőcs Vincét ápolta, Lídia valahogy lehiggadt. Antal majd elfelejti – gondolta –,
mindent el lehet felejteni, hát még azt, ami nem is volt. Nevetséges érzés, ami Antalhoz köti,
nevetséges és felesleges. Iza ismét az lett a számára, aki valaha: ifjúkori eszmény. Jó ember,
ezt hallotta először róla, mikor még nem ismerte. Az volt valóban, s most már furcsa volt arra
gondolnia, hogy valaha is úgy nézhetett rá, mint valami legyőzhetetlen vetélytársra. Lídia
szégyellte magát önmaga előtt.

Aztán egy éjjel a bíró megszólalt.

 127

Azt hitte, fájdalmai vannak, vagy suttog, de aztán látta, hogy téved. Vince mosolygott,
nyújtózni próbált, és teljes éber hangon azt mondta: – Évek óta nem álmodtam, Lídia, és most
ebben a fél szenderben igen. Képzelje, otthon voltam. Otthon!

Az ápolónőnek ilyenkor beszélnie kell.

Megigazította Vince párnáját, takaróját. Szívesen nyúlt hozzá, szívesen tett-vett körötte,
tiszta, csendes, finom kis öregember volt a bíró, szelíd és bátor. „Jövőre táncolni fogsz!” –
mondta mindig Dekker, ha benézett. „Apám máris jobb színben van!” – nyögte Antal, aki
tehetségtelen hazug volt. Ha a feleségét várta, mindig azelőtt kért gyógyszert, hogy az
öregasszony megérkezett volna, nem szeretné nyugtalanítani – mentegetőzött – azzal, hogy
esetleg nem elég friss. „Azt az erősítőt, tudja, Lídia?” Kis szeme bölcs volt, csupa megértés.
Lídia elfordult ilyenkor, lomolt az asztalon, hogy ne kelljen látnia a tekintetét. Nem könnyű
elviselni, ha a beteg valami módon kifejezi: nem él már soká.

Az ápolónő szerette Vincét, nem Antal vagy Iza miatt, egyszerűen önmagáért, hogy
olyan hősiesen részt vállalt abból a komédiából, amit a gyógyíthatatlanok körül játszani
szoktak. Tudta, hogy Iza azt hiszi: nem sejt semmit, nevetgélt hát vele, kártyázott, míg ereje
hagyta, s tudta, hogy az öregasszony ugyanezt reméli, hát rá is egyre csak mosolygott, s
integetett utána árnyékká apadt kezével. Ha magánál volt, erősebben tartotta a testét, mint a
gyógyszerek: rádiót kért, újságot, míg bírta fogni őket, mókázott a látogatókkal, s ha Lídia
éjjeles volt, s valamivel többet tudott aludni mellette, bókolt neki ébredéskor: olyan az arca,
mint a vadrózsa.

Igazán megnyilatkozni fél szenderben szokott, mikor a kábítószer, amellyel halálba

étették, hatni kezdett, hófehér ujjai motoztak a takarón. Suttogott, de nem tompán, álmosan,
mint az alvásra készülők, inkább ártatlanul és tagoltan, mint egy titkolózó gyermek, akinek
végre megoldódik a nyelve.

Lídia hallgatta.

A szavak visszahozták a gyermek Iza selypítését, klottkötényét, copfjait, az

öregasszony ifjú alakját is, első estélyi ruhája halványkék színét, feltűzött, szőke hajában a
nevető nefelejcskoszorúcskát. Sírni is hallotta a bírót, szégyenkezni, mert elcsapták az
állásából, mintha bűnöző lett volna, és azt is kivette a suttogásból, hogy az öregasszony
megszidta egyszer emiatt, és hiába kért később bocsánatot, Vince máig nem tudta elfelejteni.

Antalról sokat elárult a szendergő.

Valósággal kiverte az alakját az árnyak között, mint egy szobornak. Lídia megdöbbent:
hát ilyen jó egy fedél alatt élni vele? – Mért hagyta el? – kérdezte a suttogás nyugtalanul. –
Olyan derék fiú, úgy szerette. Mért hagyta el, Etelka, nem tudod?

Lídia gondolkozhatott rajta, voltaképpen mért is hagyta el Antal Izát. A klinikán senki
se tudta. Aki az ápolónők közül már itt dolgozott abban az időben, azt mesélte, hogy Antalt
soha senki se kapta hűtlenségen, s látszólag mindvégig jól élt a feleségével. Izáról is
köztudomású volt, hogy gólya kora óta nem érdekelte más Antalon kívül, ismerték a
Dorozsért vívott közös küzdelem részleteit, Iza kivételes szorgalmát, csak a férjének járó,
szégyellős mosolyát.
 128

Most kiderült, Vince éppúgy nem tudja, mi történt a házasfelek között, mint a
kívülállók.

Azon az éjszakán, amelyen a bíró olyan váratlanul megszólalt, Lídia odahajolt hozzá. Az
öregasszony aznap tovább ott maradt, mint máskor, s a hosszú látogatás után nehezen aludt el
a beteg. A kintről behatoló és az odabenn valahogy már megszokott világ képe nem fedte
pontosan egymást, a szellem felrázódott az egészséges látogató közellététől, s ellenállt saját
teste érdekeinek.

– Merre van Szőcs bácsinak otthon? – kérdezte az ápolónő.

A bíró mosolygott, gyönge csuklója megrezzent, mint aki legyinteni akar. Pár napja
már nem tudta befejezni a mozdulatait segítség nélkül. Azt felelte: – Messze. Vidéken.

– Vidékinek tetszik lenni? – érdeklődött Lídia.

A vidékiek szókincsében is szerepel a vidék fogalma, minden az, ami nem a főváros és
nem a maguk lakóhelye, Kázna, Dorozs, Okolács, Kusu…

– Az – felelte a bíró. – Karikásgyüdi.

Lídia csak nézett rá. Karikásgyüdön született ő is.

A helynév egyszerre oly szorosan összezárta őket, mint valami kettébe metszett kör,
mely erre a szóra: Karikásgyüd, hirtelen összeforrt. – Szép vidék – mondta a bíró –, tavasszal
előbb piros, aztán kénsárga a part. Álmomban a gáton álltam, és nem féltem a folyótól. A
malomkerék alatt zubogott a víz.

– Nincs meg a régi gát – rázta a fejét Lídia. – Kőpart van, betontöltés. Szabályozták a
Karikást.

Ez volt az a váratlan időszak, amikor a bíró jobban lett. Az az orvosi szempontból

érthetetlen, magyarázat nélküli három nap, mikor Antal nem tudott eligazodni betege
állapotán, Dekker a vállát vonogatta, az öregasszony reménykedni kezdett, és Antal egy éjjel
felhívta Izát. Lídia ott ment el a szobája előtt, hallotta, mit telefonál: apa teljesen jól van,
fájdalmai nincsenek, fogalmam sincs, mi történt. Továbbsietett, cipője nem vert neszt a
folyosón.

Egymás szájából kapkodták a szót.

Lídia látta az árvízi emléket a Villanytelep téren, rajta a feliratot: Gyüd árvíz-
elpusztította halottainak, és tanulta az iskolában, miféle isten csapása döntötte romba 1887-
ben a falut. Ismerte a fűzfasort, a hajdani gátat, amelyet a bíró apja őrzött, ő is segített
szétverni egy nyáron, mikor elkészült a beton vízfogó a folyó könyökében a kis áramfejlesztő
telep alatt, és látta eltűnni mindazt, amire a bíró emlékezett, a vízimalmot, a zsúpfedeles
házakat. Utcáról utcára, közről közre, legelőről legelőre kalandoztak: Vince felmondta
Lídiának azt a Gyüdöt, aminek a képe benne élt, az ápolónő meg az újat, az óriás gazdaságok
gyűrűjében, az egészségházat, a gépállomást, a motorbiciklis parasztokat a bekötőutakon.
 129

Néha nehezen értették meg egymást, mert Lídia az új, a bíró meg a régi nevét tudta az
utcáknak, sikátoroknak, s egyes helyeken maga Gyüd is teljesen megváltozott, ilyenkor az
ápolónő térképet rajzolt a falujáról, s többnyire kiderült, hogy amiről két néven beszélnek,
azonos hely, olykor meg az, hogy vannak a falunak olyan részei, amelyek egyáltalán nem
voltak meg a bíró utolsó látogatása idején. Vince fel próbált könyökölni, mindig halvány arca
kigyúlt. A malomról is beszéltek, amely körül Lídia valaha annyit játszott, amelyet aztán
lebontottak, s villanymalom került a helyére. Lídia a régi faépület mellett született, reggelente,
ha felébredt, elsőnek a sustorgást hallotta meg, ahogy a víz áthabzott a zsilipen. A bíró
semmit se tudott faluja új képéről: a Karikás szabályozásáról és a gyüdi építkezésekről
ötvenhárom nyarán számoltak be az újságok, ez volt Vince életének egyetlen szakasza,
amikor hetekig nem hallgatott rádiót és nemigen olvasott: akkor folyt Iza válópere.

Elmondták egymásnak az életüket is.

A bíróé hosszú volt, Lídia csak hallgatta, hogy támad fel szavai nyomán a falu,
amelyben ő még nem élt. Megismerte a bíró apját, a vér szerintit, s a másikat is, aki táplálta
őket, a Karikást, amely lökött halat és rákot, valami pénzt is olykor, aztán egyszer csak
rosszkedvű lett, felfújta magát, és megölte a falu egyharmadát. És megismerte a rettegést, a
gyermek Vince iszonyát, aki kifülel a hajnali, még kék ablakon át a folyó felé, lesi, milyen
kedvében van, milyen lehet most odakinn a gáton. Hallott Dávid tanítóról, a gimnazista
évekről, a jogakadémiáról, Vince elmondta Emma nénit, a Darabont utcát, még Kapitányt is.

Lídia kurta élete alig-alig volt valami a betegéhez képest, ám arra mégis elegendő, hogy
mint valami eleven mérőléc, jelezze a változásokat, melyekről a bíró olyan szívszakadva várt
hírt valahonnan. De a lány története csak önmaga számára volt tipikus, a bíró úgy hallgatta,
mint a mesét: az ápolónő apja pásztor volt, ottmaradt a háborúban, úgy eltűnt a gyüdi
csordarétről, mint valaha Szőcs Máté a gátról; a lányt, mikor elvégezte az általános iskolát,
vonatra rakták, betették egy internátusba, elvégeztették vele a gimnáziumot, az
ápolónőképzőt, özvegy anyja is eltartotta magát, kapott munkát a szövetkezeti boltban. Lídia
nem közadakozásból szerzett diplomát, egy iskola protekciós helyén, a tanítója könyörgésére,
hanem természetesen, annak folyományaképpen, hogy megszületett; Lídiának senki sem adott
karácsonykor összegyűjtött pénzt, hogy könyvvel láthassa el magát, ha olvasni kívánt, volt
pénze könyvre, s úgy nőtt fel, mintha élnének a szülei, kicsit talán még kedvezőbb
körülmények között is – nagyobb gonddal vigyáztak rá, mert félárva volt.

A három éjszakán, amely a bíró halálát megelőzte, hosszú utakat tettek meg ketten
gondolatban. Lídia jobban megértette a régi falut, mint anyja primitív vagy tanítói szegényes
mondataiból, a bíró meg végiglépegetett mellette képzeletében azokon az új utakon,
amelyeken sose járt, amelyeken Izával szeretett volna menni. – A malom – nevetgélt –, hát
persze hogy nincs meg már, csak az én képemen. Villanymalom van helyette… – Elmélázott,
milyen más is lehet most a part; jogász korában be sokat fényképezte.

A bíró három napon át úgy reagált mindenre, mint az egészségesek, mert Gyüdről
beszélhetett végre.

Az öregasszony számára – magyarázta – valahol akkor kezdődött az élet, amikor őt

megismerte, a gyermek Iza meg irtózott a szomorú történetektől, még balladát se lehetett
dalolni neki, mert zokogva követelte, hogy gyógyuljon meg benne a halott; sose hallgatta
végig azt a szép diákkori dalt sem, amelyet annyiszor el próbált énekelni neki. Szőcsnét nem
érdekelte a falu, a kislány Iza pedig gyűlölte Gyüdöt és a Karikást, amely annyi szenvedést
 130

zúdított az apjára, s nem tűrte, ha a múltról beszélt, hacsak azért nem, hogy komoly szemét a
bíró felé fordítva azt ne ígérje neki a gőzölgő vacsoratányérokon át, hogy majd a jövő
másképpen alakul. – Elmondhatatlanul jó volt hozzám – mondta a beteg, s riasztóan
egészségesnek ható arca kigyúlt az emlékezés örömében –, senki se volt hozzám olyan jó,
mint Iza.

Lídia látta az iskolás Izát, aki a jövőről beszél az apjának, mint valami miniatűr
Megváltó, vagy kiteregeti az iskolaatlaszát, nézi Budapest térképét, mert nagyvárost szeretne
látni, igazi nagyot, s megpróbálja kitalálni, hol is lehet a Városligetben az Anonymus szobra,
amelynek úgy tetszik a képe. Látta nagylányként is, a rehabilitációs kérvénnyel, aztán
felnőttként, ahogy már nem egymaga töpreng a dolgokon, Antal is mellette van, más fiatalok,
s akkor már vonzza a falu, persze nem Gyüd, hanem valamennyi, mint probléma, mint
gyüjtőfogalom; hogy lehetne megoldani az egészségvédelmét. Látta, ahogy az újság fölé
hajol, rábök egy sorra, hibátlanul kiejti valamelyik politikus nevét, odahajtja kedves fejét apja
arcához. „Sokkal műveltebb lett, mint bárki, akit ismertem – dicsekedett a bíró. – Olyan okos!
Ugye, Lídia, milyen okos Iza? Csak magyarázni nem akar, de mikor is volna ideje rá? Nem
tudom pontosan, hogy működik a szputnyik, pedig benne volt az Élet és Tudomány-ban. Hogy
hívják most a gyüdi csordarétet?”

– Villanytelep tér – felelte Lídia riadtan. – Emlékmű van rajta, sövény, padok, a
gyerekeknek játszóhely.

„Istenem – futott a szavakkal párhuzamosan a gondolta –, édes jó istenem, lehetetlen.

Mindent megtett érte, ha az apja lett volna, nem a lánya, se tehetett volna többet. Életben
tartotta nyolcvan esztendeig, pedig olyan gyenge szervezetű kis ember voltaképpen, a könnye
indul meg, ha kilép mellőle a betegszobából, alig van ereje, hogy eltapogatózzék az ablakig.
Szereti. Úgy élt mellette, mint az eleven védelem. Lehetséges volna, hogy sose ment el vele
Gyüdre? Lehetséges volna, hogy nem hagyta viszonyítani, hogy nem magyarázott meg neki
semmit?”

A bíró arca világított, mint az épeké.

– Szőcs bácsi – mondta Lídia, és nem tudta, hogy kiált. – A téren, az árvizes emlék
tetején szobor áll, egy fiatal férfi. Árnyékolja a homlokát, a folyó felé néz, mintha azt lesné,
hova futnak a habok.

A betegszoba ajtaja, négy fala kitágult, a szobanövények megnőttek, suhogni kezdtek,

mint a füzek, a meleg csap, amelyet hiába javítottak meg délelőtt, ismét csorogni kezdett,
vízhangon szólt, folyóhangon, s a szokatlanul alacsonyan lebegő márciusi csillagok ott
ringatóztak a Karikás vizében.

Három napon át egy alföldi település erősebbnek bizonyult az enyészetnél.

Párnák közül fülelve, félig már holtan, a bíró biztos lábbal tette meg utolsó sétáját a
faluban, amelyben született. Egyszer dalolt is, Antal elképedve nyitott be hozzá, a folyosóra
úgy szűrődött ki a hang, mintha egy ártatlan, alig eszmélő, nem nélküli kisgyerek dúdolgatott
volna. A bíró feltámasztva ült, Lídia előredűlve hallgatta a különös kántusdalt. Antal tudta,
mit énekel, ők is fújták hajdanán ezt a dalt az igazgató névnapján, bármily különös ízlésre is
vallott, hogy Kátónak öröm-ének helyett épp erre volt igénye. Sose tudta, hogy apósa még
emlékszik rá, Vince sokat dalolt otthon, de azt egyszer sem hallotta tőle:
 131

Fenn a várteremben
fáklyák fénylenek,
bánatos karének
hangjai zengenek.
A teremközépen
magas gyászpadon
fekszik kiterítve
egy szép hajadon.
Arca-keble halvány,
mint a bérc hava,
hunyva szép szemének
égi csillaga.

Lídia együtt dúdolt a beteggel, láthatólag tanulta a dalt, oda se figyelt, mikor rájuk
nyitotta az ajtót. Az ápolónő kislányhangja halk volt, fényes:

Ah feküdnék inkább
én a gyászpadon,
mint te, szép virágszál,
ékes hajadon.

A lány felnézett rá – soha ilyen különös, beszédes tekintetet! Aztán elkapta róla a pillantását, s
megcsóválta a fejét, így üzenve, hogy nincs szüksége segítségre, a beteg csendes, s bármilyen
furcsa is, jól érzi magát. Antal még akkor is hallotta magában azt a különös, sóhajtásból meg
boldog lihegésből elkeveredett ártatlan hangot, amikor már képtelenség volt, hogy a gyenge
dúdolás nyomába érhessen:

Arca-keble halvány
mint a bérc hava…

Lídia most már tudta, hogy hozzámehet Antalhoz, ha valaha erre kérné, hogy utódja
lehet Izának, elfoglalhatja a helyét mindenben és mindenütt, ahol eddig nem mert volna kihűlt
nyomába lépni. A rajongás, amellyel övezte, valami bizonytalan szánalomnak adott helyet:
 132

mintha hirtelen kiderült volna róla, hogy Szőcs doktor féllábúnak született, csak valahogy
nem vették észre. A szép hajadon, akinek bús históriáját sosem akarta végighallgatni, ott
fehérlett Lídia képzeletében a gyászpadon, de ugyanakkor valahogy eszmeivé is vált, valami
különös jelképpé. „Uramisten – gondolta Lídia –, milyen fáradt lehet abban az állandó
önfegyelemben és igényben, hogy megválthassa a család és a föld sorsát, abban az irtózatos
keménységben, melyet nem mer fellazítani holt hajadonok siratásával és emlékekkel! Azt
hiszi a szerencsétlen, hogy az öregek múltja ellenség, nem vette észre, hogy magyarázat és
mérték, a jelen megfejtése.”

Mikor Vince haldoklott, s azt hitte, a lánya van mellette, Lídia odaguggolt mellé, és beszélt
hozzá, mintha Iza volna. Abban a percben egyforma részvétet érzett az apa s a lánya iránt. Ám
amikor Iza pénzt akart neki adni, hirtelen meggyűlölte, azt gondolta, éveken át becsapta őt,
olyan érzelmeket pazaroltatott magára, amelyeket nem érdemel, s most, hogy helyette halálba
kísérte az apját, tetejében még meg is sérti. Itt, a rendőrségen, míg elnézte fáradt arcát, először
életében azt érezte, hogy Iza közömbössé vált a számára. Elmúlt belőle a gyűlölet is, mint a
rajongás, a féltékenység vagy a szánalom. Annyira nem érzett már iránta semmit, hogy
minden indulat nélkül jót kívánt neki: remélte, egyszer életében mégiscsak rákényszerül majd
arra, hogy meghallgassa a hajadon történetét, mint ahogy valamilyen formában meghallgatta
vagy meg fogja még hallgatni minden ember, s egyszer, gondolatban, mégiscsak végiglépdel
a várteremben a fáklyafény mellett, s meg meri nézni a szunnyadó arcát, fehér kebelét.

Az anyja, akit ők akartak magukhoz venni, mert Antal azt mondta, felényi lett, holtra riadt és
tanácstalan Budapesten, már nem Izát hívta utolsó percében. Lídia mellette is ott térdelt, mint
márciusban Vince mellett, az öregasszony egyszerűen csak szenvedett és szomjazott, s annyit
mondott: „Víz…” „Mit tehetett vele – törte a fejét Lídia, míg minden harag nélkül elnézte Iza
bánatos arcát –, ugyan mit csinálhatott vele odafenn, hogy az anyja már elfelejtette a nevét
azon a szűk úton, amely az életből kivezet?”

A részegnek és az őrnek maradnia kellett, a többiek elmehettek. Az őr hadonászott,

magyarázott valamit, a részeg nem figyelt rá, Izát kereste a szemével, odabotorkált hozzá,
megfogta a vállát. Iza visszahőkölt, pedig nem érzett rajta alkoholszagot, inkább valami
kínosan tiszta fürdőszobaillat lengte körül, mintha a részeg agyonsikálta volna magát reggel,
mielőtt elindult volna a rendőrségre. A fiatal férfi könnyezett, megsimogatta Iza hátát,
mondott valami érthetetlent, Iza undorodva hátrált előle, idegesítette a közeledés, a tolakodó
részvét, mentegetőzés, ez a fesztelen, reménytelen kitárulkozás.

Domokos közéjük állt, nézte a részeg riadt, ostoba arcát, a halál és a végzet együgyű,
torzra sikerült eszközét. Az őr a rendőrtisztnek magyarázott valamit, Domokos kezet fogott a
részeggel, s Iza csak ránézett, mikor meghallotta, hogy vigasztalja, mennyi részvéttel – ugyan
mit tölti az idejét azzal a senkiházi, borbélyszagú szipogóval. – Nem tehet róla, kérem –
mondta Domokos –, és most már mindegy is. Ne vádolja magát. – Kicsit sértették Domokos
 133

szavai, de nem akarta mutatni. Mért küldi ilyen vigasztaló gesztussal útjára az idegent, aki
végeredményben mindenért felelős?

A kapuban, mint valami bomló lánc szemei, elszakadoztak egymástól.

Elsőnek Lídia tűnt el egy kurta köszöntéssel, beszállt Dekker autójába. Antal kezet
rázott mindenkivel, azt mondta, neki is vissza kell mennie még, délután majd találkoznak, Iza
rendelkezzék, hol akar ebédelni, otthon-e vagy másutt, Gica néni majd befűt, és mindent
elintéz. Gica gonoszul nézett utána, míg beült Lídia mellé, és a nagy kocsi elringott a szemük
elől a klinika irányában. – De hamar beletanult – forrt Gica – a kocsiba, a rendelkezésbe. Az
apja feltűrt gatyában szaladgált, és sose volt megborotválva. – Emlékezett rá, az ő udvarukba
is hordott valaha vizet.

Most ő ült Domokos mellé a sofőrülésre, nagyon élvezte. Szerette volna valami igazi
ebéddel elkápráztatni a pestieket, ha már így fordult, de Domokos is, Iza is, mintha
összebeszéltek volna, elhárították az ajánlkozást, ne fáradjon semmivel, csak Antal vacsoráját
lássa el, ahogy szokta, ők majd a vendéglőben esznek valamit, világért se vennék igénybe az
idejét.

Kitérő válaszuk egyszerre elragadtatta és sértette Gicát, azt érezte, ezek legalább tudják,
kivel állnak szemben, és nem parancsolgatnak neki, mint a kupás fia, nem rendelnek ebédet
nála, mintha markotányosnő volna vagy szakács, ugyanakkor féltékeny és ideges is volt, mert
úgy érezte, kimaradt valamiből, s egyre inkább kimarad ezentúl, ahogy elfogynak a régi élet
szereplői. Nincs már Vince, nincs Etelka, Iza ezek után nyilván ritkán vagy talán soha nem
fogja felkeresni a várost, az ápolónő nem látszik rokonszenvesnek, Antalt nem szereti, a
végén ráviszi a nyomor, hogy kibéküljön Kolmannal, pedig megesküdött, hogy nem tekinti
többé embernek, mióta ezelőtt hét évvel visszatöltette vele a zsákba a kiválogatott krumplit.
Kolman legalább emlékszik, milyen volt ez a város fiatal korukban, és mindenkit ismer, aki a
boltjába jár. Gicának hirtelen sírhatnékja támadt, s nem tudta volna megmagyarázni magának,
miért. Bámulta Domokos kutyaszemét, rőt sörényét, úgy találta, nem rút ember. Hazáig vitték,
gőgösen szállt ki a kocsiból, és körbepillantott: ki látja.

Domokos befelé figyelt.

Az élmény, hogy önmagával foglalkozzék, ne a világgal, új volt, elég meglepő.

Domokos fiatalkora óta mindig szerteszét figyelt, hogy tájékozódni tudjon az emberek között,
s mert nem volt se lírikus, se hiú, nem nagyon érdekelte önmagát. Máskor lefényképezte
volna a szemével a Bárány hallját, az egyszerre ízléses-ízléstelen garnitúrát, a vitrinekben
elhelyezett helyi nevezetességeket, a cseréppipát, mézeskalácsot, cifra szövétneket, az
aktatáskás, búcsúzkodó agronómusokat, akik útiszámlákat lengettek, és nagy koppanással
csapták le ormótlan koloncú szobakulcsukat a portás pultjára vagy az éttermet – most nem.
Pedig az étlapon sose hallott ételek neve állt, a kisváros specialitásai. Bécsi szeletet rendelt,
nem válogatott, mint máskor.

„Ez most olyan fontos, mint az élet – gondolta Domokos. – El kell döntenem azonnal,
mint ahogy a háború kitörésekor eldöntöttem, mit akarok tenni, és ahogy mindig előre
megfogalmazom magamnak, hogy amit írok, miért írom meg. Ez most olyan, mint a
szakadék, csakhogy tudom, hogy az, és ha jól lépek, nem zuhanok belé. Azt hiszem, élni
akarok. Nem tudom bizonyosan, de azt hiszem.”
 134

Iza lassan evett, étvágytalanul, már összeszedte magát, valamivel színesebb volt, arcán
csendes szomorúság. Időnként felpillantott rá a tányérjáról. Oly intim volt ez a két egymás
melletti teríték, különös módon intimebb, mint bármi Budapesten, együttléteik
legbizalmasabb percei idején. Iza leszámolt azzal, ami ehhez a városhoz kötötte, és végre
elintézte magában Antalt is. Domokos nem sejtette, mit jelentett számára ez a délelőtt, csak
azért érezte, valami űr van ott, ahol azelőtt merev és összefüggő felület volt, s ez az űr rá vár,
ha akarja, betöltheti. Iza lágy volt, csendes, hálás. „Gyógyíts meg – mondta nyakának íve,
hallgatása, nyugodt, fáradt mozdulatai. – Bízom benned. Gyógyíts meg! Nagyon fáj. Nagyon
szerettem a mamát.”

Gyalog lépkedtek hazáig, Domokos a Bárány előtt hagyta a kocsiját. Nem nézte a
kirakatokat, a súlyos őszi égre pillantott néha, a templom méltóságos, sárga tömbjére. Iza
olykor bólintott valakinek, Domokos is meghajtotta a fejét, sápadt volt, feszült, boldogtalan.
Iza már nyitotta a kaput, mikor az író azt mondta, mégse megy be, úgy érzi, le kell dőlnie egy
kicsit, ez a nap még az ő számára se volt könnyű.

– Majd itt – mondta Iza. – Csak nem mégy vissza Dekkerhez emiatt? Van itt fekvőhely.

Domokos azt felelte, szívesebben pihenne a klinikán.

Iza elkapta róla a tekintetét. Iza ritkán tévedett, ha diagnosztizált, a tünetek feleltek
neki, a rejtőző tünetek is, mert makacs volt, gondos és türelmes. Most tévedett, de nem tudta,
hogy téved, mikor azt hiszi, hogy Domokos nem akar itt lepihenni.

– Menjek veled én is? – kérdezte habozva. Félt, hogy azt mondja rá, igen. Most irtózott
volna fizikailag is közel lenni anyja szegény zúzott testéhez.

Domokos a fejét rázta. Izának is pihennie kell, ne éljen vissza az erejével. Majd ideszól
telefonon, mikor és hol találkozzanak. A klinikán nagy a nyüzsgés, mára már elege lehet a
beszédből, aludjék egy keveset. Iza ráhagyta, pedig azt érezte, hogy szeretné, ha nem hagyná
egyedül, félt elengedni maga mellől. Nem tudta volna indokolni, miért riasztja, hogy a férfi
nem marad vele, de riasztotta.

Domokos tudta, hogy könyörög, pedig nem szólt egy szót sem, csak állt, összefont
kézzel a kapuban, és esdekelt a szemével. „Ha elvétem a lépést, lezuhanok – gondolta
Domokos. – Lezuhanok, mint az öregasszony. Mikor kamasz voltam, az ágyam feletti polcra
állítottam egy szobrot, amely az igazságot ábrázolta, s naponta kétszer imádkoztam előtte.
Isten áldjon meg, szerencsétlen!”

Megcsókolta, hosszan, szomjasan, szánakozva. Iza érezte, milyen forró az arca, és a

csókja is más volt, mint egyébkor, szomorú, majdnem kétségbeesett. Nem így szokta
megcsókolni, és a tekintete se volt ilyen máskor, ilyen fényes és boldogtalan. Az angyal, aki
ellendült az öregasszony mellől, mikor a Balzsamárokban elűzte, egyetlen pillanatra ismét
megjelent a régi hajlékban, Iza mögé állt, és azt súgta a fülébe, ne engedje el Domokost,
fusson utána, sírjon, esdekeljen, kapaszkodjék belé. Ám Iza csak állt, hallgatott, s nézte, hogy
tűnik el a férfi a Budenz közön át a szűk, csaknem összeboruló falak között, és nem hallotta,
mit mond az angyal, mert arra az öregasszonynak volt füle egyedül.

Kulcsra zárta a kaput. Ha Gica jönne, nem engedi be, ha meg valaki csenget, kinéz az
utcai ablak függönye mögül, s csak azt ereszti be, akit akar.
 135

Bent meleg volt és sötét. Míg ebédeltek, Gica megrakta a tüzet, aztán eltűnt. Csend
volt, az az irreális csend, amelyben az ember azt az óraketyegést is meghallja, amire még soha
nem figyelt fel. A régi óra szólt, a nagy hangú, a gonosz. Bement a belső szobába, magára
zárta az ajtót.

Tudta, hogy utoljára van itt, hogy ez a kurta idő a temetésig valóban az utolsó
megpróbáltatás. A város eltűnik, elsüllyed az emlékek között, s most már csakugyan nem
téphetik fel a nyugalmát interurbán telefonok, egyedül van, tökéletesen egymaga, és csak
magáért tartozik felelősséggel. Mikor doktorrá avatták, az volt ilyen furcsa, kétfelé húzó
érzés: valami elmúlt visszahozhatatlanul, valami elkezdődik, valami felnőttebb, szigorúbb…
A falak, amelyek őrizték fiatal lába léptét, és hallották nevetni és sírni, még egyszer, utoljára
tetőt tartottak fáradt feje fölött, kötelességszerűen, komolyan. Iza kimerült volt, elcsigázottabb
szorongásánál, névtelen félelménél is, az ébren töltött éjszaka a jussát követelte. Ültében aludt
el a kályha mellett, Antal alacsony, tág karú székében.

Antal így találta meg, alva.

Azt hitte, elment, s felgyújtotta a villanyt, mikor meglátta, megállt mellette. A szoba
rendetlen volt, mintha a rendszerető Iza menekült volna valahonnan, s nem maradt volna ideje
eltüntetni futása nyomait: kabátja-kalapja, táskája szerteszét a bútorokon, mint aki nem mert
még egyszer végigmenni a szobákon a gardróbig.

Csak nézte. Az alvó arc a lány Iza arca volt, a sápadt, agyontanult lány Izáé, szelíd,
szomorú és szenvedő. Vince szép homloka, szemöldökének íve, szeme vágása s az
öregasszony kurta orra, gyermekes ajkai, puha álla, egyetlen keretben. „Szerettelek – gondolta
Antal –, úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul.
Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál;
éjjel néha szerettelek volna felrázni álmodból, rád kiáltani, mondd meg a szót, amelytől
megkapod önmagadat, amely megvált, és mondd meg az irányt is, amerre el kell indulnom,
hogy megtalálhassalak. Mikor rájöttem, hogy egyszerűen csak önző vagy, s kinek-kinek
annyit adsz magadból, amennyi nem zavar meg a munkádban, sírva fakadtam. Nem hallottad,
de ha hallod is, azt képzeled, álmodol, mert tiszteltél és szerettél engem, s azt gondoltad, egy
férfi sose sír.

Tudtam, hogy el kell mennem tőled, mielőtt rám ragad rólad iszonyatos fegyelmed,
amellyel magadat óvod meg a munkád nyugalmát, és mielőtt annyira hozzád forrok, hogy
megtanulok a szemeddel látni, és megértem én is, hogy Dorozs víz és gyógyszálló, beton és
üveg, valutáris lehetőség, és nem egy régi forrás igazolása és nem valami iszonyú vágy, hogy
jóvátevődjék, amit jóvá kell tennie az időnek.

Én nem tudtam veled élni.

Mikor megláttalak, olyan voltál, mint egy csatába induló pici zsoldos, ott álltál az apád
mellett, akinél bőkezűbb koldus még nem volt ezen a földön, azt gondoltam, olyan vagy te is,
s ahogy a két együgyű tette melletted, úgy szórod szét te is magadat, mindenkinek. Soha nem
ismertem fukarabbat nálad, te bőkezű, és gyávábbat sem ismertem nálad, pedig fegyvert is
hoztál az aktatáskádban az egyetemre, és azt mondtad a rendőrnek, aki megszólított: »Mit
bámul rám, nem látott még egyetemista lányt?«”
 136

Kapitány szuszogott, sóhajtott egy mélyet, mintha ember volna, bejött Antal után az
ajtórésen. Antal rágyújtott, lesodorta a hamutartót, míg a gyufáért nyúlt. Iza összerezzent,
felnyitotta a szemét, azonnal éber volt, azonnal az eszén, tudta, hol van. Kapitány elbújt az
asztal alá. Kinn már sötét volt, rápillantott az órájára. Elmúlt hat.

Felült, egyengette a szoknyáját, kinyújtotta a kezét a cigaretta felé. Antal megkínálta.

– Mért ment el Domokos? – kérdezte Antal.

Rábámult, nem felelt.

– Kerestem odakinn; nem láttam sem őt, sem a kocsiját. Dekker aztán mondta, hogy
bekopogott hozzá megköszönni a szállást és elbúcsúzott. Fél háromkor visszament Pestre.
Lejön a temetésre megint?

Míg nem látta Iza megfeszülő arcát s hirtelen nedvessé vált ajkát, nem tudta, mit közöl
vele. De aztán csak nézett rá, mint az elátkozottra, akinek nem szabad szállást adnia vagy egy
ital vizet nyújtania senkinek. „Bang” – mondta az óra, amely sose tudta azt zengeni: „Tikk-
takk.” „Bang, bang-bang” – hallották mind a ketten, mint valami szerkezetbe zárt, mély hangú
fenevadat. Bang!

Iza ült egy darabig, nézte a füstöt, nagyokat, mélyeket lélegzett, mint aki óvja magát a
rosszulléttől. „Nem érti – gondolta Antal mérhetetlen szánalommal. – Nem érti a
boldogtalan.”

Odahajolt hozzá, azzal a mozdulattal, amelyet Iza tegnap várt, magához húzta. Nem
érintette meg évek óta már, sose nyúlt hozzá többé, amióta megmondta, hogy el fogja hagyni.
Iza kitépte magát a kezéből, felállt, arcába nézett, mint aki mondani akar valamit, aztán mégse
szólt, kezdte összekapkodni a holmiját. Kirohant a fürdőszobába, ahol a fregolin még mindig
ott száradt a gondosan kiteregetett sárga fürdőlepedő. Fogta a neszesszerét, belegyűrte a
hálóholmiját. Kalapja, kabátja ott volt mellette, öltözködött szótlanul.

– Azt hiszem, meg kell köszönnöm a szíveslátást – mondta Iza. – A kongresszusnak

vége, most már kapok szobát a Bárányban.

Nem várta meg, mit válaszol, vagy válaszol-e egyáltalán, indult kifelé. Nem nézett
hátra és nem nézett körül. A lakásban sötét volt, de nem ment neki semminek, ment, mintha
vezetnék. Így mentek egyszer már, nyolc esztendővel ezelőtt, akkor is Iza elöl és Antal hátul,
Antal fütyült, kezében a bőröndök. Antal tudta, most mennek így utoljára. Harmadszorra már
nem. Soha többé.

Kapitány utánuk iramodott, Iza nem hajolt le hozzá, meg sem érintette. Az este a kert
kockája fölött zárt volt, tömör és szigorú, nem volt se hold, se csillagok. A kapubolt alatt égett
a lámpa. Iza megállt, visszafordult.

– Várj egy kicsit, veszem a kabátomat – mondta Antal. – Elkísérlek.

– Nem.
 137

Nem fogtak kezet. A kapu sem nyikorgott, akár a belső szoba ajtaja, puhán fordult meg
a sarkán, puhán csúszott vissza a helyére. Antal megvárta, míg az örökre ismerős léptek
elkopognak odakinn, aztán rátolta a reteszt a kapufára.

Kolman derékig látszott, mintha kettébe metszették volna, tejet töltött egy kék kannába,
háta mögött mosolygó kenyerek. A kirakatban konzerv, a dobozok tetején mázos csupor,
benne szalmavirág, a konzervek alján nyitott zsákocska, egy halom dió. Átment, megállt, ott
várta szívszakadva, hogy megnyílik a közértajtó, Kolman megérzi, hogy itt van, kicsörtet,
magához öleli, megsimogatja, s azt mondja neki: „Izukám!” Úgy vágyott Kolman
hagymaszagú, öreg kezének becézése után, morgó szavára: „Ilyen jó kislány nincs a földön
sehol.” Kolman fél teste hajlongott a pulton túl, idegen asszonyokkal beszélt, bajusza fénylett,
kenyeret szelt, játszott a mérleggel.

Elment a bolt elől.

A sarkon üres volt az újságárus standja. Iza megállt. Ha elutazott innen, sose nézett
vissza, idegesítette, hogy utána tekintenek, amíg csak el nem tűnik a Budenz közön, féltette a
két öreget, hogy megfáznak vagy felizgatják magukat ácsorgás közben, de sose tudta
leszoktatni őket arról, hogy kinn ne álljanak, s ne integessenek utána kézzel, zsebkendővel, ne
nézzék őt, ameddig látszik valami belőle vagy a taxiból, akárhogy is fújt a hó. Itt állt Vince,
fogta a sárkánytorkú csatornát, akkor is, ha a sárkánytorok zúdította a vizet, esernyő és
védelem nélkül meredve utána akármilyen sötétben, akármekkora vízfátyolon át, és itt állt az
öregasszony is mindig kendőtlenül, mindig dacolva a széllel és a hóval, hogy láthassa soha
meg nem forduló tarkóját vagy a kocsija fényét. Most üres volt a kapu előtere, maga az utca
is, szokatlanul, érthetetlenül üres. Antal utcai ablakaiban most gyulladt ki a villany, felkapta a
bőröndjét, útnak eredt megint, mintha a fény jeladás lett volna, hogy ne leskelődjék idegenek
házába.

A templomkertet felásták, kerülgette a friss árkokat. Tegnap meg se figyelte, mennyi új

fényreklám ékíti a főutcát: a házak tetején futottak a villanybetűk, valami kávéskanna is
villogott, csorgott az orrán a kávé egy hasas bögre mélyébe. A Bárány homlokán kénsárga
neonbárány nézte a főteret, mellső lábát felemelte, mint a kutya, ha figyel.

A forgóajtó nehezen fordult, nehezebben, mint délelőtt. Bent meleg volt, a légfűtés
száraz melege, a portásfülkében egy fiatalember akkor tette le a telefont. Leeresztette a
bőröndjét a csúnya mozaikra, szobát kért.

– Egyágyas tetszik? – kérdezte a fiatalember.

Persze hogy az. Domokosra gondolt, s összekoccant a foga. A golyóstolla nem akart
fogni, a portás adott neki egy másikat, hogy kiállíthassa a bejelentő lapját. Lassan, gonddal
rajzolta a betűket, hideg volt a keze.

– Itt tetszett születni – mondta a portás valami hirtelen támadt rokonszenvvel, amely
minden pesti külsejű vendégnek kijutott, ha kiderült róla, hogy van valami köze a városhoz. –
A lift nem jár, elnézést kérünk. Száztizenhatos.

A szoba fenn volt a harmadik emeleten, sokáig ment a lépcsőn, ki is fulladt, amire
felért. A szálloda csendes volt, szokatlanul néptelen, senkit sem látott a folyosók kis pihenőin.
 138

Sarokszobát kapott, erkéllyel, magára csukta az ajtót, körülnézett. Szabályos, személytelen

szoba volt, a falon virágcsendélet, az ágy mellett rádió.

Kinyitotta a franciaablakot, kilépett. Szél támadt, tépte lenn a gallyakat, szétzilálta a

haját is, északi szél volt, pusztai szél. Állt a város felett, nézte az eget, a tetőket.

– Anyám – mondta Iza magában, életében először. – Anyám! Apa!

Fújt a szél, csattogtatta háta mögött a rosszul kitámasztott ajtót. A neonkancsóból

csorgott a fénykávé, most piros volt, tűzpiros.

A halottak nem feleltek.