A LÉLEKTELEN LADY ALEXIA MACCON ISMÉT

ALAPOSAN FELFORGATJA LONDONT…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába

a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt,
Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét
múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a

szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb
találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának
arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott
terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt,

mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok
szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel?
És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord
Akeldama második legjobb szekrényébe??

2
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

3
 írta: Gail Carriger
A mű eredeti címe: Heartless (The Parasol Protectorate Book 4.)

A művet eredetileg kiadta:

Copyright © 2011 by Tofa Borregaard
Excerpt from Red-Headed Stepchild copyright © 2009 by Jaye Wells.
This edition published by arrangement with Little, Brown, and
Company, New York, New York, USA. All rights reserved.

Cover design by Lauren Panepinto

Cover photograph by Pixie Vision Productions
Cover model Donna Ricci
Cover © 2011 Hachette Book Group, Inc.

Fordította: Miks-Rédai Viktoria

A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 245 394 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Szabó Ágnes, Korom Pál

4
 Köszönetnyilvánítás

Néha olyasmire van szükség, amit nem lehet felkutatni.

Hálás köszönetem azoknak, akik készakarva vagy
véletlenül pártolták a tébolyomat: Anyunak a magyalért,
Willownak a találkákért, Rachelnek, az érzelmi
félrevezetések nagyasszonyának, Erinnek, a kóma
istennőjének, Iznek, a lankadatlanság királynőjének és
Phrannishnak, a valaha volt legjobb szárnysegédnek!

5
A Napernyő Protektorátus kötetei:

Soulless – Lélektelen
Changeless – Változatlan
Blameless – Szégyentelen
Heartless – Szívtelen

6
 PROLÓGUS
T, mint Természeten Túli

Feljegyzés az irattár részére.

Tárgy: T-464-AT, Alexia Tarabotti
Feljegyzést készítette: Mr. Phinkerlington, alhivatalnok, másodosztályú étergrafikus átviteli
specialista.
A P-464-AT megjelölésű alany gyermeket vár. A nemző ismeretlen. Alany Londonból
eltávolítva. Alany kapcsolata az Árnyékkormánnyal megszakadt. A lélekőri pozíció megürült.

Megjegyzés a feljegyzéshez.
Tárgy: T-464-AT, Alexia Tarabotti Készítette: Mr. Haverbink, kiküldött ügynök, első osztályú
azonosítási és lőszerügyi szakértő.
A T-464-AT alany terhessége igazolást nyert, mint az F-57790-CM
farkasember alannyal történt egyesülés közvetlen következménye. A
fogantatást több magas presztízsű tudós, valamint az itáliai templomos
rend (természeten túli tenyésztési terv 1805 körül megszakítva)
egyaránt hitelt érdemlően igazolta. (Kéretik figyelembe venni, hogy
noha a templomos rend a Nemzetközösség tekintetében a legmagasabb
szintű fenyegetést jelenti, az érintett tárgyban a kutatási eredményeik
megkérdőjelezhetetlennek minősülnek.)
A T-464-AT alany ismételten beiktatást nyert mint lélekőr.

Kiegészítés a feljegyzéshez készült feljegyzéshez.

Tárgy: T-464-AT, Alexia Tarabotti Kiegészítést feljegyezte: Lyall professzor, kiküldött ügynök,
első titkár (egyben F-56889-RL megjelölésű alany).
A farkasemberek hírmondóival a magzatról lefolytatott konzultáció
eredményeképpen megállapítható: a gyermek a legnagyobb
valószínűséggel lélektolvajnak (egyéb megnevezések: bőrlopó, nyúzó)
születik. A templomosok feljegyzései alapján ez annyit tesz, hogy
egyszerre lesz halandó és halhatatlan. Lord Akeldama potentát (egyben
V-322-XA megnevezésű alany) hasonló állásponton van. A T-464-AT
megjelölésű alany saját bevallása szerint úgy véli: „az a rémes ember

7
valami olyasmiről gagyogott, aki lábon jár, mégis kúszik, és aki úgy
lovagolja meg a lelkeket, mint a lovag a hátasát.” (Megjegyzés: az a
rémes ember jelen szöveghelyen a templomos lovagrend firenzei
preceptorára utal.)
A feljegyzésekben mindössze egyetlen korábban élt léleklopó
szerepel: Al-Zabba (más néven Zenobia, Palmüra királynője;
azonosítószám nem áll rendelkezésre). Információink szerint
rokonságban áll a V-322-XA (Akeldama) megjelölésű alannyal.
(Semmi egyebet sem hajlandó elárulni – de hát ilyenek a vámpírok.)
Zenobia minden valószínűség szerint egy vámpírkirálynő és egy
természeten túli férfi gyermekeként született (ismeretlen alanyok),
ennélfogva lehetetlen megállapítani, hogy a képességei miként
viszonyulnak a T-464-AT megjelölésű alany születendő gyermeke
képességeihez, lévén ez utóbbi egy nőnemű természeten túli és egy
alfahím farkasember egyesülésének eredménye. A manifesztáció
milyensége egyik tekintetben sem jósolható meg.
Javaslom új kategóriajelölő bevezetését a leszármazott részére: TK,
mint természeten kívüli.
További kiegészítés megfontolás céljából: a vámpírok egyértelműen
a magzat elpusztítására törekszenek, még a T-464-AT megjelölésű
alany sérelmére is. Jelen kiegészítés feljegyzőjének személyes
meggyőződése szerint a Nemzetközösségnek alapos érdeke, hogy a
gyermek élve szülessen, ha másért nem, hát tudományos okokból. A V-
322-XA Akeldama megjelölésű alannyal lefolytatott egyeztetés
eredményeképpen úgy véljük, lehetséges megoldást találni a vámpírok
ellenséges hozzáállására.

8
 ELSŐ FEJEZET
Amelyben betotyog Lady Alexia Maccon

– ÖT HÓNAPJA! Bátorkodom közölni, hogy már öt hónapja ülnek ezen a kis

terven, uraim! És csak most határozzák el, hogy engem is tájékoztassanak!
Lady Alexia Maccont nem érte kellemes meglepetésként a
szándéknyilatkozat. Rámeredt az előtte ülőkre – amazok, bár felnőttek, sőt,
jó néhány évszázaddal idősebbek voltak nála, most mégis úgy pislogtak,
mint a megszégyenített kisfiúk.
A három úriember csak félénk arckifejezés tekintetében hasonlított
egymáshoz, egyébként olyannyira különböztek, amennyire magas rangú és
elegáns úriemberek különbözhetnek. Az első nagydarab volt, kissé zilált;
remekbe szabott délutáni zakója némileg vonakodva simult széles vállára,
mintha tudná, hogy viselőjének is szenvedést okoz. A másik kettő sokkal
barátibb viszonyban állt a ruházatával, habár az első úr esetében az
öltözködés a rejtőzést szolgálta, míg a másodikéban a művészi, csaknem
hivalkodó önkifejezést.
Lady Maccon ugyanakkor nem nyújtott annyira fenyegető látványt, hogy
bármilyen férfiban – elegancia ide vagy oda – zavart keltsen. Idestova
terhessége nyolcadik hónapjába lépett, és veszedelmesen közeledett az idő,
amikor vissza kell majd vonulnia. Pillanatnyilag leginkább egy kövérre
tömött, bütykös lúdhoz hasonlított.
– Nem akartuk, hogy agyonaggódjad magad – kockáztatta meg a férje.
Higgadtan és komolyan akart érvelni, ám a hangja mogorván csengett.
Karamellszín szemét lesütötte, talán még a haja is lelapult kissé.
– Ó, mert a vámpírok szüntelen halálos fenyegetései olyan megnyugtatóak
egy nőnek az én állapotomban? – tudakolta a felháborodott Alexia olyan
éles hangon, ami még Lord Akeldama duci tarka macskáját is felzavarta. Az

9
állat – egyébiránt a világ legközönyösebb teremtménye – felnyitotta egyik
sárga szemét és ásított.
– De hát kicsiny orgonabokrom, ez a lehető legtökéletesebb megoldás! –
kiáltott fel Lord Akeldama, és megsimogatta a macskát, mire az
visszalényegült csonttalan, doromboló párnává.
A három férfi bosszankodása közül a vámpíré volt a leginkább művi.
Szép szemében rejtett fény csillámlott – elégedett fény, ami azt jelezte, hogy
a dolgok neki kedvezően alakulnak.
– Micsoda, hogy lemondjak a tulajdon gyermekemről? Az ég szerelmére,
meglehet, hogy lélektelen vagyok, és beismerem, nem is az az anyatípus, de
szívtelen, az nem vagyok semmiképpen! Igazán, Conall, hogyan egyezhettél
ebbe bele? Anélkül, hogy engem megkérdeztél volna?
– Feleség, talán elkerülte a figyelmedet, hogy a teljes falka öt hónapja
szüntelen testőrségben áll? Fárasztó ám ez, drágám.
Lady Maccon rajongott a férjéért – különösen akkor, amikor Lord
Maccon ing nélkül, dühöngve járkált fel-alá –, ebben a pillanatban azonban
úgy találta, nem kedveli különösebben a zsíragyú lordot. Ugyanakkor
azonban az éhség is rátört, ami külön bosszantotta, mert elvonta a figyelmét
a haragjáról.
– Valóban? És mit gondolsz, nekem milyen, hogy állandóan
megfigyelnek? Na de Conall, örökbe adni?
Alexia felállt, és járkálni kezdett. Pontosabban elszántan totyogni. Most
az egyszer még Lord Akeldama arannyal ékített fogadószobájának szépsége
is hidegen hagyta. Több eszem is lehetett volna, mint beleegyezni abba,
hogy itt találkozzunk, gondolta. Lord Akeldama fogadószobájában mindig
történik valami kellemetlenség.
– A királynő véleménye szerint is jó a terv. – Lyall professzor is beszállt
a huzavonába.
Az ő vonakodása lehetett a legőszintébb, hiszen utálta a konfrontációt.
Ráadásul ő volt a terv valódi szellemi atyja is – hacsak Alexia nem tévedett
igazán nagyot a jelleme megítélésében.
– A nyavalyás királynő akassza fel magát! Nem, szó sem lehet róla.
– Mármost, legdrágább Alexiám, gondolkodj észszerűen! – próbálkozott
hízelgéssel Lord Maccon. Nem túl sok sikerrel; a hízelkedés visszatetsző
hatást kelt egy ekkora méretű, ráadásul havonta farkassá változó férfi

10
esetében.
– Észszerűen? Eredj, és verj a fejedbe némi észszerűséget magad!
Lord Akeldama új taktikával próbálkozott.
– Kicsiny gránátalmamagom, már át is alakíttattam a szobám melletti
helyiséget egy kifejezetten bájos gyermekszobává.
Lady Maccon ezen valóban megdöbbent. Félretette a haragját, és még a
totyogást is abbahagyta, hogy meglepetten pisloghasson a vámpírra.
– Csak nem a második ruhaszobáját? Azt nem hiszem!
– Pedig azt. Legszebb virágszirmom, látja már, milyen komolyan veszem
az ügyet? Még a ruhatáramat is átköltöztetem önért.
– Úgy érti, a gyermekemért – szúrt oda Alexia, de akarata ellenére
lenyűgözték a hallottak. Lyallra nézett segítségért, aztán minden erejét
összeszedte, hogy lecsillapodjon, és gyakorlati szempontból beszélhessék
meg a dolgot. – És ettől majd abbamaradnak a támadások?
Lyall professzor bólintott, és feltolta az orrán a szemüvegét. Csak
modorosságból hordta az okulárét, valójában nem volt szüksége rá, ám néha
jól jött valami, ami mögött elrejtőzhetett. Meg, amit babrálhatott.
– Úgy hiszem, igen. Természetesen nem adódott lehetőségem közvetlenül
megtanácskozni a kérdést a királynők egyikével sem. A bolyok tagadják,
hogy kiadták volna a megsemmisítési parancsot, a NYIHA pedig egyelőre
nem találta meg a módját, miként bizonyítsa, hogy a vámpírok – itt finoman
köhécselt néhányat – meg akarják ölni az ön gyermekét. Ennélfogva önt is.
Alexia jól tudta, hogy a papírmunka és a megfelelő látszat fenntartásának
szükségessége mennyire akadályozza a Természetfeletti Személyek
Nyilvántartó Hivatalának hatékonyságát. Minthogy a Hivatal volt a korona
összes természetfeletti és természeten túli alattvalója felett álló végrehajtó
hatalom, minden időben úgy kellett megjelennie, mint ami engedelmeskedik
a saját törvényeinek – azokat is beleértve, amik a falkák és bolyok bizonyos
mértékű önállóságát és önkormányzati jogait garantálták.
– Mi a helyzet Monsieur Trouvé gyilkos gépkaticáival?
– A vámpírok európai ügynökének nem akadtunk a nyomára.
– A robbanó szószkiöntő?
– Semmi értékelhető bizonyíték nem maradt utána.
– A lángoló mongol uszkár?
– Egyetlen ismert tenyésztőhöz sem lehetett visszavezetni.

11
 – A mérgezett ebéd a léghajón, amit Mr. Tunstell fogyasztott el helyettem?
– Nos, a léghajókon felszolgált étkek általános pocsék minőségét tekintve
meglehet, hogy az csupán véletlen egybeesés volt. – Lyall professzor levette
a szemüvegét, és egy makulátlan fehér zsebkendővel tisztogatni kezdte a
folttalan lencséket.
– Ó, Lyall professzor, tréfálkozik? Nem áll jól önnek.
A vöröses hajú bétahím savanyú pillantást vetett Lady Macconra.
– Új személyiségvonásokat aknázok ki magamban.
– Nos, ne tegye!
– Igenis, asszonyom.
Alexia, amennyire előredudorodó hasa engedte, kihúzta magát, és
szúrósan lenézett a keresztbe vetett lábbal, elegánsan üldögélő bétahímre.
– Most pedig magyarázza el nekem, miként jutott erre a megoldási
javaslatra! Valamint azt is, miből gondolja, hogy a bolyok ettől majd
felhagynak bosszantó, újdonsült szokásukkal, miszerint folyamatosan meg
akarnak engem ölni, ha még csak meg sem tárgyalta velük az ötletet?
Lyall professzor tehetetlenül nézett összeesküvőtársaira. Lord Maccon
széles vigyorral nekivetette magát az aranyszín bársonnyal bevont ülőke
támlájának, mire az panaszosan megnyikordult. Sem Lord Akeldama, sem a
dolgozói nem közelítették meg Lord Maccon méreteit, ennélfogva a kanapét
szinte lehengerelte az élmény. Sok más bútordarab érzett hasonlóan.
Lord Akeldama továbbra is némán csillogott.
Lyall professzor, felmérve, hogy kiállították a viharba szélfogónak, mély
lélegzetet vett.
– Honnan jött rá, hogy az én ötletem volt?
Alexia összefonta a karját hatalmas keble felett.
– Kedves uram, valamit azért nézzen ki belőlem!
A bétahím visszahelyezte a szemüveget az orrára.
– Nos, tudjuk, hogy a vámpírok félelemmel várják, miféle lesz az ön
gyermeke, ugyanakkor azt gondolom, tisztában vannak vele, hogy a
megfelelő óvintézkedések szem előtt tartásával a természet szülte
legerősebb ragadozó is tökéletesen civilizált viselkedésre nevelhető.
Példának okáért ön is.
Alexia felvonta egyik szemöldökét.
A férje gúnyosan horkantott.

12
 Lyall nem volt hajlandó zavarba esni.
– Lady Maccon, ön talán kissé botrányos, de mindig civilizált.
– Úgy van, úgy van! – tette hozzá sietve Lord Akeldama, felemelte hosszú
szárú talpas poharát, és belekortyolt az abban pezsgő rózsaszín italba.
– Ezt inkább bóknak veszem – biccentett Lady Maccon.
Lyall professzor bátran belevágott a folytatásba.
– A vámpírok könnyen elhiszik, hogy egy másik vámpír, még… uram,
bocsássa meg a sértő szavakat, de még Lord Akeldama is bizonnyal
belevési a megfelelő viselkedési alapelveket a gyermek jellemébe. Egy
vámpír atya biztosítékot jelent, hogy a gyermek távol marad az amerikaiak, a
templomosok és más hasonlóképpen természetfeletti-ellenes gondolkodású
elemek bomlasztó hatásától. És persze önöktől, Lord és Lady Maccon.
Egyszerűen fogalmazva, a bolyok ezáltal úgy érezhetik, hogy a kezükbe
kerül az irányítás, ekképpen a halálos fenyegetéseknek vége szakad.
– Ön egyetért ezzel a feltevéssel? – nézett Alexia Lord Akeldamára.
– Igen, legdrágább körömvirágom – biccentett komolyan a vámpírúr.
A gróf egyre kevésbé bosszúsnak és egyre inkább elgondolkodónak tűnt.
– Lord Akeldama tűnt a legjobb megoldásnak – folytatta Lyall professzor.
Lord Maccon felhúzta az orrát, és fújt egyet. Lyall, Lord Akeldama és
Alexia úgy tett, mintha meg se hallotta volna.
– A körzet minden más kóboránál erősebb. A dolgozóinak létszáma
magas. A város középpontjában él, és potentátként Viktória királynő
hatalmának letéteményese. Kevesen merészelnének beavatkozni a háza
ügyeibe.
Lord Akeldama játékosan, kézfejjel megveregette Randolph Lyall vállát.
– Dolly, te hízelkedő, te!
A professzor figyelmen kívül hagyta.
– Amellett az ön barátja is.
A vámpírúr a mennyezetre fordította a tekintetét, mintha az odafestett
kerubok számára agyalna ki épp újfajta ölelkezési módozatokat.
– Azt is felvetettem, hogy egy bizonyos megnevezhetetlen incidens miatt,
ami a télen történt, a bolyoknak becsületbeli tartozása van felém. Potentát-
elődöm talán maga vette liliomfehér kezébe az ügyeket, de a tény tény
marad: a bolyok bizonyára gyakoroltak rá némi nyomást, hogy a
cselekedeteit a maguk számára kedvező irányba befolyásolják. A

13
dolgozócskám elrablása tökéletesen megbocsáthatatlan volt, és eme
apróságnak mindannyian pontosan tudatában is vannak. Vérrel adósaim, és
ez a megállapodás lesz az eszközöm, hogy visszaharapjak.
Alexia a barátjára nézett. Lord Akeldama tartása és viselkedése éppolyan
nyugodt és frivol volt, mint azelőtt, ám ajkának feszes vonala arra engedett
következtetni: ezúttal őszintén is gondolta, amit mond.
– Ez meglehetősen komoly kijelentés az ön szájából, uram.
A vámpír elmosolyodott, és kivillantotta az agyarait.
– Kicsiny képviselőfánkom, élvezze ki az alkalmat! Valószínűleg sosem
fog többé ilyesmit tapasztalni tőlem.
Lady Maccon az alsó ajkát rágcsálta, végül odalépett Lord Akeldama
egyik viszonylag egyenes hátú székéhez, és letelepedett. Mostanában egyre
inkább nehezére esett kiügyeskednie magát a kanapék és karosszékek öléből,
ezért ha tehette, inkább egyszerűen került mindenféle kapcsolatot a
bársonybútorokkal.
– Ah, nem bírok gondolkodni. – Bosszankodva megdörzsölte a hasát: az
alváshiány, a testi kényelmetlenség és az éhség eredményeként sűrű köd ülte
meg az agyát. Úgy érezte, evésen és szunyókáláson kívül nem is csinál mást
– habár néha elbóbiskolt étkezés közben, és egyszer-kétszer álmában
majszolt el valamit. A terhesség új távlatokat nyitott előtte az emberi
szervezet táplálékfelvételi képességeit illetően. – Ó, verje meg, hiszen
rögtön éhen veszek!
Amint kimondta, mindhárom férfi a mellénye belső zsebébe nyúlt, és
máris nyújtotta az onnan előhúzott ennivalókat. Lyall egy barna papírba
csavart sonkás szendvicset, Lord Maccon egy viharvert almát, Lord
Akeldama pedig egy kis doboz török édességet. A teljes falka immár
hónapok óta azzal volt elfoglalva, miként szolgálja ki az egyre nyűgösebb
Alexiát, és jól megtanulták, hogy ha az étel nem érkezik azonnal, valakit
megtépnek – vagy ami rosszabb, Lady Maccon sírva fakad. Ennek
eredményeképpen a falka nagyja rogyadozva járt a zsebeikbe tömött
töméntelen rágcsálnivalótól.
Alexia mindhárom ajánlatot elfogadta, és falatozni kezdett – elsőként a
török édességet bontotta ki.
– Akkor hát ön valóban elszánta magát, hogy örökbe fogadja a
gyermekemet? – kérdezte Lord Akeldamától két falat között, majd a férjére

14
nézett. – Te pedig kész vagy beleegyezni?
A gróf felhagyott a vigyorgással, a felesége elé térdepelt, hogy
felnézhessen rá, és a térdére helyezte a kezét. Alexia még szoknyája számos
rétegén át is érezte hatalmas tenyerének érdességét.
– Asszony, a NYIHÁ-t és a falkát is be kell vetnem, hogy vigyázzak a
biztonságodra. Már arra is gondoltam, hogy a Coldsteam Gárdát is
szolgálatba hívom.
Átok a fejére, hogy ilyen jóképű, még akkor is, amikor mindenestül
visszafogott és őszinte, gondolta Alexia. Az elszántsága máris romokban
hevert.
– Persze, mindenképpen így tennék. Megvédem az enyéimet. Azonban
Viktória királynő haragos lenne, ha magánügyben rendelkeznék a katonaság
felett. Vagyis hát, még haragosabb, mint amennyire máris az, amiért
megöltem a potentátot. Okosnak kell lennünk. A vámpírok öregebbek és
ügyesebbek, nem hagynak fel a próbálkozással. Nem folytathatjuk így a
gyerekünk élete végéig.
Talán a házasságunk során bejutott a fejébe némi pragmatizmus, futott át
Alexia agyán. Ó, de miért épp most kell tökéletesen gyakorlatiassá válnia?
Kétségbeesetten igyekezett, hogy el ne kapja a hisztéria, amiért Conall
ilyen egyoldalúan kezeli az ügyet. Tudta, rettenetes árat jelentett a számára,
hogy be kellett ismernie a tehetetlenségét. Lord Maccon szeretett
legyűrhetetlenként gondolni magára.
Alexia kesztyűs kezei közé fogta a férje arcát.
– De hiszen ez a mi gyerekünk.
– Van jobb javaslatod?
Komoly kérdés volt – Lord Maccon őszintén remélte, hogy a felesége ki
tud gondolni valami mást. Alexia a fejét rázta, próbált nem érzelgősnek
tűnni, aztán összeszorította a száját.
– Hát jó. – Azzal Lord Akeldamához fordult. – Ha birtokba kívánja venni
a gyermekemet, én is költözöm vele.
A vámpírúrnak arcizma sem rezzent; ölelésre tárta a karját.
– Legdrágább Alexia, légy üdvözölve a családban!
– Ugye tisztában van vele, hogy esetleg a másik ruhaszobáját kell igénybe
vennem?
– Áldozatok, áldozatok.

15
 – Micsoda? Szó se lehet róla!
Lord Maccon felegyenesedett, és merőn lenézett a feleségére.
Lady Maccon arcára kiült az a kifejezés.
– Már amúgy is Londonban töltök heti két éjszakát az Árnyékkormány
ülésén. Szerdán jövök, hétfőig maradok, és a hét hátralévő részét Woolsey-
ben töltöm.
A gróf értett a számtanhoz.
– Két éjszakát? Két éjszakával akarsz kifizetni? Elfogadhatatlan!
Alexia hajthatatlan maradt.
– Magad is a városban töltöd az estéid nagy részét, a NYIHA ügyeiben.
Akkor majd meglátogathatsz.
– Alexia! – Lord Maccon már morgott. – Nem vagyok hajlandó láthatást
kérelmezni a saját feleségemre!
– Nehéz eset. Ennek a gyereknek az anyja is vagyok. Választásra
kényszerítesz.
– Ha megengedik…? – avatkozott közbe Lyall.
Lord és Lady Maccon együttesen meredtek rá. Legalább annyira élvezték
a vitáikat, mint más, intim szokásaikat.
Lyall professzor az igazi városi lélek csendes magabiztosságát hívta
segítségül.
– A szomszédos ház kiadó. Ha esetleg Woolsey kibérelné mint belvárosi
szállást, uram…? Ön és Lady Maccon fenntarthatná a szobát Lord Akeldama
házában, miközben a látszat szerint a szomszédban laknának. Ez egyben a
gyermek születésének idejére is fenntartaná a különváltság látszatát. Ön,
uram, a falka tagjaival étkezhetne, és hasonlók, mialatt ők a városban
tartózkodnak. Természetesen a hónap bizonyos részében mindenkinek vissza
kellene térnie Woolsey-be biztonsági okokból, amellett a vadászat és a futás
kérdése is megfontolandó. Mindazonáltal időleges kompromisszumként
beválhat. Egy évtizedre vagy kettőre.
– A vámpírok nem fognak ellenkezni? – Alexiának határozottan tetszett az
ötlet. Az ő ízléséhez képest a Woolsey-kastély valójában kissé távol esett
Londontól, és hát az a gótikus pillérsor is… igazán túlzás.
– Nem hinném. Akkor nem, ha kétségtelenül egyértelművé tesszük, hogy
Lord Akeldama birtokolja a teljes körű szülői felügyeletet… papírok meg
minden egyéb. És ha sikerül fenntartanunk a látszatot.

16
 Lord Akeldama remekül szórakozott.
– Dolly, drágám, milyen gyönyörűségesen példátlan eset…, hogy egy
farkasfalka lakjék egy olyan vámpír szomszédságában, mint moi.
– A házasságunk is példátlan volt – közölte a gróf homlokráncolva.
– Igaz, igaz!
Lord Akeldama elemében volt. Talpra ugrott – a macskát udvariatlanul a
földre söpörte –, és fel-alá kezdett sasszézni a szobában. Ezen az estén
csillogóra fényesített, bikavérszín csizmát viselt, fehér bársonyból varrott,
combban jócskán bővített lovaglónadrágot, és hozzáillő vörös kabátkát. Az
együttest csupán divatból viselte: a vámpírok ritkán lovagoltak, hiszen a
lovak nem tűrték meg őket a hátukon, Lord Akeldama pedig amúgy is
ellenezte a sportokat, mivel katasztrofális hatással bírtak a frizurákra.
– Dolly, imádom a tervet! – folytatta. – Alexia, szirupcseppem, muszáj
lesz úgy kialakítanod a saját otthonodat, hogy az illeszkedjék az enyémhez.
Vörösbegytojáskék, ezüsttel kiegészítve, mit gondolsz? Ültethetnénk
orgonabokrokat. Annyira szeretem az orgonabokrokat!
Lyall professzor kitartott az eredeti kérdésénél.
– Gondolja, hogy beválhat?
– A vörösbegytojáskék és az ezüst? Hát hogyne. Istenien fog kinézni.
Alexia eltakarta a mosolyát.
– Nem. Azt kérdezem, beválhat-e, hogy a falka az ön rezidenciája mellett
verjen tábort.
A professzor végtelen türelemmel bírt – akár Lord Maccon
lobbanékonyságával, Lord Akeldama céltudatos ostobaságával vagy Lady
Maccon cirkuszaival kellett megbirkóznia. Alexia úgy gondolta, hogy
bétahímnek lenni olyasmi lehet, mint a világ legtoleránsabb inasának
szerepét játszani.
Lord Akeldama a szeméhez emelte monokliját. Mint Lyall szemüvege, ez
sem volt valódi, ám a vámpírúr attól még imádta mint kiegészítőt. Többféle
is volt a birtokában, különböző ékkövekkel, más-más fémkerettel, hogy
minden öltözékéhez passzoljon. Most a kicsiny kereten át vette szemügyre a
dolgozószobájában lévő két farkasembert.
– Az én drága Alexiám gyámkodása nyomán önök sokkal civilizáltabbak
lettek – állapította meg. – Felteszem, a jelenlétük tolerálható lesz,
amennyiben nem kell együtt étkeznem önökkel. És, Lord Maccon, válthatunk

17
néhány szót a kravátli megfelelő megkötésének módjáról? Pusztán az ép
elmém kedvéért?
Lord Maccon döbbenetében nem jutott szóhoz.
Lyall professzor mindazonáltal jelentős fájdalmat érzett.
– Megteszem, amit tudok.
Lord Akeldama a szemébe nézett; a pillantásában szánalom csillant.
– Ön bátor ember.
Ezen a ponton Lady Maccon is közbeavatkozott.
– Eszerint ön nem bánná, ha Conall és én alkalmanként beköltöznénk?
– Amennyiben a kravátlikérdés rendeződik, úgy vélem, feláldozhatok még
egy ruhaszobát az ügy érdekében.
Alexia visszafojtotta széles mosolyát, és igyekezett az emberileg
lehetséges legnagyobb komolyságot magára erőltetni.
– Ön nemes ember.
Lord Akeldama kecses biccentéssel fogadta el a dicsérő jelzőt.
– Ki gondolta volna, hogy egyszer farkasemberek ütnek tanyát a
ruhaszobáimban?
– Esetleg néhány goblin az ágy alatt? – nevetett rá Lady Maccon.
– La, vajas süteményem, bárcsak lenne olyan szerencsém! – A vámpír
szemébe pajkos csillogás költözött, csábítón hátravetette nyakába hulló
haját. – Feltételezem, a falka tagjai az idő jelentős részében kénytelenek
lesznek alulöltözötten járkálni?
A gróf a mennyezetre nézett, ám Lyall professzor hajlandó volt némi
megvesztegetésre.
– Avagy egészen ruhátlanul.
Lord Akeldama boldogan bólintott.
– Ó, az én drága fiúim imádni fogják ezt az új berendezkedést. Gyakran
szokták különös figyelemmel kísérni a szomszédok viselkedését.
– Ó, te jó ég! – mormolta Lord Maccon.
Habár mindenki rá gondolt, senki nem mondta ki Biffy nevét. Végül
Alexia, lévén Alexia, úgy döntött, ideje megszellőztetni a tabut.
– Biffy is örülni fog.
A kijelentést hallgatás fogadta – aztán Lord Akeldama szólalt meg
erőltetett könnyedséggel.
– Hogy van a Woolsey-falka legifjabb tagja?

18
 Valójában Biffy nem alkalmazkodott olyan jól, mint azt szerették volna.
Továbbra is minden hónapban küzdött az átváltozás ellen, és megtagadta,
hogy a maga erejével segítse elő a folyamatot. Természetesen
engedelmeskedett Lord Macconnak, ám örömtelenül. Ennek
eredményeképpen képtelen volt kontrollt tanulni önmaga felett, és eme
gyengesége miatt több éjjelt töltött elzárva, mint szabadon. Mindazonáltal a
grófnak nem állt szándékában bizalmasává fogadni egy vámpírt, ezért csak
annyit vakkantott oda mogorván:
– A kölyök eléggé jól van.
Lady Maccon összevonta a szemöldökét. Ha kettesben van Lord
Akeldamával, talán megemlíti neki Biffy szenvedéseit, de a jelen helyzetben
hagyta, hadd intézze a férje. Ha valóban beköltöznek Lord Akeldama
szomszédságába, a vámpírúr úgyis hamarosan rájön az igazságra.
Parancsolón intett Conall felé.
Lord Maccon, mint egy jól nevelt eb – habár senki sem merte volna
felvetni ezt a hasonlatot egyetlen farkasembernek sem – felpattant, és
mindkét kezét a felesége felé nyújtotta, hogy talpra emelje. Az elmúlt
hónapok során Alexia számtalan alkalommal használta erre a férjét.
Lyall professzor is felemelkedett ültéből.
– Tehát eldöntetett? – nézett Alexia a három természetfeletti úriemberre.
Amazok bólintottak.
– Kiváló. Floote majd elrendezi, amit kell. Professzor, kiszivárogtatná a
költözést az újságoknak, hogy a vámpírok is megtudják? Lord Akeldama, ha
lenne szíves igénybe venni az ön igen sajátos csatornáit is…?
– Természetesen, harmatcseppem.
– Azonnal, asszonyom.
– Neked meg nekem pedig – nézett Alexia széles mosollyal a férjére, egy
pillanatra elveszve a karamellszín szempárban – csomagolni kell.
Lord Maccon sóhajtott; kétségkívül azt latolgatta, mi lesz majd a falka
reakciója a tényre, hogy az alfájuk, legalábbis az idő egy részében,
Londonba helyezi át a székhelyét. A Woolsey-falka nem az arisztokrácia
iránti érdeklődéséről híresült el, ahogy egyik falka sem.
– Hogy tudsz mindig valami effélébe belerángatni, asszony?
– Ó… – Alexia lábujjhegyre állt, és a hasát a férje erős testének
támasztva csókot nyomott az orra hegyére. – Hiszen imádod. Csak gondolj

19
arra, milyen rettenetesen egyhangú volt az életed előttem.
A gróf savanyúan nézett rá, de nem tiltakozott. Alexia befészkelte magát a
karjába, élvezve a bizsergést, amit az erős ölelés még mindig kiváltott
belőle.
Lord Akeldama sóhajtott.
– Micsoda gerlepár! Miként leszek képes elviselni, hogy folyamatosan
flörtölnek a társaságomban? Lord Maccon, miféle rangon aluli dolog, hogy
szerelmes a tulajdon feleségébe?
Azzal kivezette őket a fogadószobából a hosszú, boltozatos mennyezetű
előcsarnokba.

Amint elhelyezkedtek a kocsiban, Lord Maccon magához húzta a feleségét,

és bizsergető csókot nyomott a nyakára.
Lady Maccon először azt hitte, a terhessége előrehaladtával Conall
szerelmes figyelme alábbhagy majd, ám boldogan ismerte be, hogy tévedett.
A grófot lenyűgözte a teste változása – tudományos érdeklődése keretében
olyan gyakran vetkőztette le Alexiát, ahányszor csak tehette. Még jó, hogy az
idő kedvezett az efféle tevékenységeknek – Londonban régen láttak utoljára
ilyen kellemes nyarat.
Alexia elhelyezkedett a férje mellett, és két kezével az arcáért nyúlt, hogy
a csókjait az ajka felé térítse egy hosszú pillanatra. Lord Maccon már-már
dorombolásra emlékeztetően mordult fel, és még közelebb rántotta Alexiát –
még az sem zavarta, hogy a hasa útban van.
Fél óráig ilyen kellemetességekkel foglalták el magukat, aztán Alexia
megszólalt.
– Valóban nem bánod?
– Bánom?
– Hogy Lord Akeldama ruhaszobájában élj.
– Régebben cselekedtem már nagyobb ostobaságokat is a szerelemért –
vágta rá vigyázatlanul a gróf, mielőtt megrágcsálta volna Alexia fülét.
A felesége odébb húzódott.
– Cselekedtél? Miféléket?
– Hát, volt az az eset…
A kocsi ebben a pillanatban megrándult, és az ajtó üvege széttört.

20
 A gróf pillanatnyi késedelem nélkül fordult, hogy a saját testével védje a
feleségét a szilánkoktól; még halandóként is gyorsan és katonai pontossággal
bírt cselekedni.
– Hát ez igazán megkoronázza a napot! – kiáltott fel Alexia. – Miért
mindig akkor, amikor épp kocsiban vagyok?
A lovak rémülten nyerítettek, a jármű meglódult, majd rázkódva megállt.
Valami eléggé megijesztette az állatokat, hogy a hámjukban is
felágaskodjanak.
Ahogy a farkasemberek általában, Lord Maccon nem várta meg, mi is az
– máris kirobbant az ajtón. Egyúttal alakot is váltott, már dühöngő
farkasként ért földet.
Faragatlan, gondolta a felesége, de rémesen jól áll neki.
Már kiértek London városából a Barking felé vezető utak egyikén, amely
odébb leágazott a Woolsey-kastély felé. Akármi riasztotta meg a lovakat,
Lord Maccont is megakasztotta kissé. Alexia kidugta a fejét, hadd lássa.
Sündisznók. Százával.
Lady Maccon zavartan ráncolta a homlokát, és alaposabban is
megszemlélte őket. A hold csak félig telt ki, és bár tiszta nyári éjjel volt, a
részleteket nehezére esett kivenni. Mégis átértékelte magában, amit először
gondolt az alacsony, gömbölyded támadókról. A sündisznóknál jóval
nagyobbak voltak, hosszú, szürke tüskékkel. Egy rajzsorozatra
emlékeztették, amit egy Fekete-Afrikáról szóló könyvben látott. Hogy hívták
azt a lényt? Valami konyhai dolog? Ó igen: sül. Ezek sülök lehetnek.
Legnagyobb megdöbbenésére képesnek tűntek arra is, hogy a tüskéiket a
férje felé lőjék, amelyek aztán beágyazódtak a farkas bundás bőrébe.
Conall minden egyes találatnál felüvöltött kínjában, és a fogaival tépte ki
a gonosz, szakállas tüskelövedéket. Azonban egy idő elteltével láthatóan
kezdte elveszteni az irányítást a hátsó lábai felett.
Bénítószer? – futott át Alexia fején. Mechanikus lények?
Megragadta a napernyőjét, és kidugta a hegyét a törött ablakon. Fél kézzel
erősen megmarkolta, majd a másikkal lerántotta a nyél megfelelő
lótuszszirmát, ezzel aktiválta a magnetikus megszakítómező-generátort.
Az állatok továbbra is lődöztek Conallra, a láthatatlan csapástól nem
lassultak le, nem mutattak másféle reakciót sem. Vagy a napernyő romlott el
– ezt Alexia kétellette – vagy a teremtményekben nem volt magnetizálható

21
rész. Talán éppolyan biológiaiak voltak, mint amilyennek elsőre tűntek.
Mármost, ha biológiaiak… Lady Maccon előhúzta a fegyverét.
A gróf ellenezte, hogy a felesége tűzfegyvert hordjon magánál – amíg a
vámpírok meg nem szervezték a szószkiöntős támadást. Azután Conall
kivitte Alexiát a kastély mögé, ráparancsolt két falkatagra, hogy nagy
fatálcákkal a kezükben rohangásszanak fel-alá, és megmutatta neki, hogyan
kell lőni. Később egy kicsi, ám elegáns pisztolyt ajándékozott neki:
amerikai gyártmány volt, és gyönyörűségesen halálos. Egy 0,28-as Colt
Paterson revolver, egyedi igény szerint rövidebb csővel és gyöngyház
markolattal – az előbbi, hogy könnyebb legyen elrejteni, az utóbbi, hogy
illeszkedjék Lady Maccon hajdíszeihez.
Alexia Ethelnek nevezte el a fegyvert.
Ha összpontosított, a woolsey-i kerti színt hat lépésről eltalálta, de
bármi, ami annál kisebb vagy távolabb volt, kívül esett a lövészeti
készségén. Ettől még magával hordta Ethelt, általában egy, a ruhájához illő
retikül mélyén. Csakhogy nem szegezte a férjéhez közeli teremtményekre –
éppolyan könnyen eltalálhatta volna a farkast is, mint őket.
Conall eddigre szinte minden, a bőrébe ékelődött tüskét kirángatott, de új,
frissen feltöltött sülök érkeztek, amik szintén lőni kezdtek rá. Alexia
igyekezett úrrá lenni a rátörő pánikon – azoknak a lövedékeknek talán,
esetleg ezüstből lehet a hegye…
Mindazonáltal, bár kissé lehengerelték, és szédelgett is, Lord Maccont
egyetlen tüske sem érte valamely létfontosságú szervén. Egyelőre.
Fogcsattogtatva morgott, igyekezett gyilkos fogsora közé keríteni a lényeket,
de azok esetlen testalkatukhoz képest nagyon is sebesen mozogtak.
A tudományos kísérlet érdekében Alexia a hullámzó hordára fogta Ethelt,
és rálőtt a legközelebbi egyedre. A távolság és a lények sűrűsége
eredményeképpen el is találta valamelyiket. Nem azt, amelyikre célzott, de
mégis…
A kérdéses állat nehéz huppanással zuhant az oldalára, és lassan vérezni
kezdett. Sűrű, fekete vér csordult ki belőle, olyasféle, mint a vámpírokból
szokott. Alexia undorodva felhúzta az orrát. Egyszer régen egy bizonyos
viaszképű gólem is éppen így vérzett…
Egy második lövés dördült. A kocsis – egy újabb talpas – szintén rálőtt a
támadókra.

22
 Lady Maccon a homlokát ráncolta. Ezek a sülök már halottak?
Zombisülök? Horkantva kinevette saját elgaloppozó fantáziáját. Biztosan
nem. A nekromanciát már régóta félredobták, mint pusztán babonás
hókuszpókuszt.
Hunyorított. Úgy tűnt, az állatok tüskéje különösen fénylik. Viasz talán?
Vagy üveg?
Alexia mindig kioltógolyókkal töltötte meg Ethelt, bár erre senkitől nem
kapott engedélyt. Conall viszont erősködött, hogy tegyen így, és a muníció
ügyében Alexia nem kívánt vele ellenkezni. Mindenesetre élő vagy holt, a
lelőtt sül fekve maradt, amit figyelemre méltó ténynek talált – bár igazság
szerint a kioltógolyók bármilyen másik sülön hasonlóan jó eredményt értek
volna el. Ettől azonban még mindig tömegével maradtak élve. Conall ismét
az oldalára esett, teletűzdelve vonaglott és vonított.
Alexia eltette Ethelt, és ismét a napernyőjéért nyúlt. Teljes hosszában
kinyújtotta az ablakon, kinyitotta, és egy gyakorlott mozdulattal
megpördítette, úgy, hogy a hegye kerüljön a kezébe, és a gyilkos gombok az
ujjai alá simuljanak. A férjének idő kell majd, hogy felgyógyuljon az
okozandó sérülésekből, és Alexia gyűlölt neki fájdalmat okozni, ám a
körülmények néha extrém intézkedéseket tesznek szükségessé.
Alaposan megbizonyosodott róla, hogy a második – nem az első és nem a
harmadik – állást tapogatta ki, aztán kifúvatta a kénsavban oldott lapis
solarist. A folyadékot vámpírok ellen tervezték, de olyan erős volt, hogy
minden élőlényt összeégetett, de legalábbis súlyos fájdalmat okozott neki.
A szálló ködpára a sülökre terült. Perzselődő szaru eltéveszthetetlen bűze
töltötte be a levegőt. A férjét most már teljesen elborították a lények, ezért a
sav nagyját elkerülte – az a sülökre hullott helyette.
Riasztó módon egy hangot sem adtak. A sav lepörkölte az arcukat borító
szőrt, de a tüskékre alig volt hatással – azok továbbra is belemélyedtek a
grófba. A napernyő végül köpködve kifogyott. Alexia kirázta, megfordította
a levegőben, elkapta a fogantyúját, és becsukta.
Lord Maccon olyan hangosan üvöltött fel, amitől minden sülnek inába
szállhatott a bátorsága. Felugrott, lerázta magáról a lényeket, és elhátrált,
mintha csalogatná őket. Talán nem is sérült meg annyira, mint mutatta. Talán
csak megpróbálta elvonni őket Alexiától.
Alexia egy hirtelen ötlettől indíttatva kikiabált farkas-férjének.

23
 – Szerelmem, vidd el innen őket! Indulj a meszesgödörhöz!
Eszébe jutott ugyanis Lord Maccon panaszkodása pár éjszakával
korábbról, miszerint véletlenül beleszaladt a gödörbe, és leégette a szőrt az
első mancsairól.
A gróf egyetértőn vakkantott. Alfa lévén azon kevesek egyike volt, aki
farkasbőrben is megőrizte emberi eszét. Lehátrált az útról, a meszesgödörbe
vezető árok felé. Ha a lényekben van bármiféle viasz, a mész legalábbis
mozdulatlanná teszi őket.
A sülök követték.
Alexiának egyetlen pillanat állt a rendelkezésére, hogy kiélvezze a komor
látványt – egy farkas csalogat maga után egy rajnyi sült, mint a hamelni
patkányfogó meséjének Aesopus-féle változatában – amikor kintről puffanás
hallatszott a kocsis ülése felől. Egy sülnél sokkal nagyobb valami ütötte le a
kocsis talpast. A következő másodpercben – mivel a sebesség mindig is az
erősségük volt – kikapták a napernyőt Alexia kezéből, és feltépték a kocsi
ajtaját.
– Jó estét, Lady Maccon! – A vámpír fél kezével megemelte a cilinderét,
a másikkal viszont nem eresztette el az ajtót. Baljós, fenyegető alakja az
egész nyílást betöltötte.
– Ó, hogy s mint, Lord Ambrose?
– Elég jól, elég jól. Kellemes este, ugyebár? És hogy szolgál a kedves…
– rápillantott Alexia hatalmas hasára – egészsége?
– Kiválóan terjedelmesen – vont vállat Alexia önironikusan. – Habár,
gyanítom, aligha marad így.
– Fogyasztott mostanában fügét?
– Fügét? – kérdezett vissza a meglepett Alexia.
– Rémesen hasznos az újszülöttek sárgaságának megelőzésében, úgy
tudom.
Alexia rengeteg nem kívánt terhességi tanácsot kapott az elmúlt hónapok
során, úgyhogy egyszerűen figyelmen kívül hagyta, és rátért a lényegre.
– Ha nem érzi tolakodónak a kérdésemet, azért jött, hogy megöljön, Lord
Ambrose? – Amíg beszélt, hátrébb csúszott az ajtótól, és Ethel felé nyúlt. A
pisztoly mögötte hevert az ülésen – még nem volt ideje visszatenni
ananászmintás anyaggal bélelt retiküljébe, ami tökéletesen illett zöld
csipkeszegélyes, szürke skótkockás utazóruhájához. Lady Alexia Maccon

24
olyan hölgy volt, aki mindent tökéletesen igyekezett csinálni, avagy sehogy.
A vámpír beismerőn oldalra hajtotta a fejét.
– Szomorú, de igen. Bocsánatot kérek a kényelmetlenségért!
– Igazán muszáj ezt? Jobban szeretném, ha nem tenné.
– Mind ezt mondják.

A szellem sodródott. Lebegett a világ és a halál között. Úgy érezte magát,

mint akit egy ketrecbe zártak, baromfiketrecbe, ahol szegény, dagadt
tyúkként egymás után rakta a tojásokat. Mit adhat mást, mint az elméje
tojásait?
Kiürült. Nincs több tojás.
– Kotkodács! – kotyogta.
Senki sem felelt.
Jobb volt így, ebben az állapotban – muszáj volt elhinnie, hogy ez jobb
így –, mint a semmiben. Annál az őrület is jobb.
Néha azonban ráébredt a ketrece valóságára és a körülötte lévő anyagi
világra. Valami nagyon nagy baj volt azzal a világgal. Egyes részek
hiányoztak belőle. Egyes emberek nemtörődöm vagy helytelen módon
cselekedtek. Olyan érzések törtek rá, amiknek ehhez semmi joguk nem lett
volna. Az égvilágon semmi.
A szellem biztos volt benne, tökéletesen biztos, hogy valamit tenni kell,
ami megállítja őket. Ő azonban nem volt más, csak egy asztrálalak,
ráadásul bolond, a halál és az élet között sodródva. Mit tehetne ő? Mit
mondhatna?

25
 MÁSODIK FEJEZET
Amelyben Alexiát nem hajigálják

LORD AMBROSE KÜLÖNLEGESEN SZÉP SZÁL ÚRIEMBER VOLT. Örökösen

büszke, töprengő arckifejezését csak hangsúlyosabbá tette komor, sötét
szeme, sasra emlékeztető vonásai. Alexia érzése szerint a vámpír sok
hasonlóságot mutatott a mahagóniszekrénnyel, amely Mrs. Loontwill
dédapjáé volt, mostanság pedig zavaró ridegséggel gubbasztott az anyja
túldíszített öltözőszobájában. Szóval Lord Ambrose-t lehetetlen volt
elmozdítani, elviselni, és a lelkében lakozó örömök sem fértek össze a
megjelenésével.
Lady Maccon a fegyver felé tapogatózott, ám úgy találta, a tágas kocsiban
nehéz úgy eligazodni, ha a figyelme közben a vámpírra szegeződik, a
mozgékonyságát pedig gátolja a hasában növekvő gyermek.
– Rémesen közvetlen dolog a királynőtől, hogy önt küldi, Lord Ambrose,
hogy véghezvigye a dolgot.
A vámpír benyomult a kocsiba.
– Ah, nos, a kifinomultabb kísérleteink rendre hatástalanok maradtak
önnél, Lady Maccon.
– A kifinomultság általában az marad.
Lord Ambrose rá se hederített, folytatta a magyarázatot:
– Én vagyok a praetorianusa. Ha az ember valamit megfelelően kíván
elintézni, néha a legjobbat kell küldenie.
Természetfeletti sebességgel Alexia felé vetette magát. Fojtódróttal a
kezében. Alexia sose gondolta volna, hogy a westminsteri boly
legkifinomultabb tagja ilyen primitív fegyverhez nyúl.
Meglehet, Lady Maccon egy idő óta csak totyogva volt képes haladni, ám
a felsőteste mozgékonyságát semmi sem gátolta. Elhajolt a drót elől,

26
Ethelért nyúlt, felkapta, ugyanazzal a mozdulattal kibiztosította, és lőtt.
Ilyen közelről még ő is képes volt a vámpírt vállon találni, amivel
jelentős meglepetést okozott neki. Lord Ambrose időlegesen felhagyott a
támadással.
– Nohát, szavamra! Ön nem támadhat meg engem! Ön terhes!
Alexia újra felhúzta a pisztoly kakasát.
– Foglaljon helyet, Lord Ambrose, legyen olyan kedves! Úgy gondolom,
olyasvalamit adhatok az ön tudtára, ami változtathat az ön jelenlegi
hozzáállásán. Legközelebb pedig egy kevésbé ellenálló testrészére fogok
célozni.
A vámpír a vállára nézett, ami nem gyógyult a kellő mértékben. A golyó
megakadt a csontban, áthaladás helyett befészkelte ott magát.
– Kioltógolyók – adott magyarázatott Lady Maccon. Egy vállsérülés még
nem jelent halálos veszedelmet az ön számára, uram, mindazonáltal az ön
helyében nem hagynám ott a golyót.
A vámpír óvatoskodón letelepedett a plüssbársony ülésre. Alexia mindig
úgy gondolt Lord Ambrose-ra, mint a vámpírok ideális megjelenésének
tökéletes példájára. A haja sűrű volt és selymes, feketén csillogott, az állát
mély árok választotta ketté, és ebben a pillanatban némi gyerekes duzzogás
is érződött rajta.
Lady Maccon, aki akkor sem kedvelte a felesleges szócséplést, ha az
élete épp nem forgott veszélyben, azonnal a lényegre tért.
– Felhagyhatnak a kivégzésre tett ügyetlen próbálkozásaikkal.
Elhatároztam, hogy örökbe adom a gyermeket.
– Ó? És ez miért kellene, hogy bármit is jelentsen a számunkra, Lady
Maccon?
– A szerencsés nevelőatya: Lord Akeldama.
A vámpír arcán a duzzogó fintort őszinte döbbenet váltotta fel. Egészen
bizonyosan nem számított hasonló bizarr kinyilatkoztatásra. A meglepetés
olyan ingatagon ült az arcán, mint az egér a gőzölt pudingos tál szélén.
– Lord Akeldama?
Lady Maccon egyetlen éles biccentéssel jelezte, hogy igen.
A vámpír felemelte a kezét, és rendkívül kifejező módon rezegtette
jobbra-balra.
– Lord Akeldama.

27
 Lady Maccon ismét biccentett.
Lord Ambrose láthatólag újra összeszedett valamicskét a vámpírok oly
sokat dicsért komolyságából.
– Megengedné, hogy az utódját egy vámpír nevelje fel?
Alexia fegyvert szorongató keze cseppet sem remegett. A vámpírok
cseles, változékony lények. Hiába érzi úgy, hogy Lord Ambrose lazított az
éberségén, jobb, ha ő maga nem lazít a sajátján – a vámpírúr még mindig
markolta a fojtódrótot.
– A potentát, nem más – emlékeztette Alexia a Lord Akeldama politikai
státusában nemrég bekövetkezett változásra.
Feszült figyelemmel leste Lord Ambrose arcát. Menekülési útvonalat
kínált neki és jól tudta, a vámpírúr bizonyára élni is kíván vele. Nádasdy
grófnő, a Westminster-boly királynője úgy akarná, hogy mindig legyen
kiútja. Minden vámpír számára kényelmetlen a jelenlegi helyzet. Alighanem
ez is lehetett az oka, hogy minden merényletkísérletük csődöt mondott –
egyszerűen nem szívvel-lélekkel csinálták. Ó, nem az öléssel volt a baj – a
vámpírok esetében az csak egy fokkal komolyabb ügy, mint egy pár új cipőt
rendelni. Ugyanakkor biztosan szívesen kihátrálnak egy alfa farkasember
feleségének meggyilkolása mögül. Ha Lady Maccon vámpírkezektől hal
meg, bizonyíthatóan vagy sem, sok baj szakadna a bolyok nyakába.
Hatalmas, szőrős és dühös baj. Nem mintha a vérszívók attól féltek volna,
hogy elveszítenének egy farkasemberekkel vívott háborút – mindössze
tudták, hogy sok vér folyna ki. A vámpírok utálták a vérveszteséget – bajos a
pótlás, és kivehetetlen folt maradt utána.
Lady Maccon, úgy gondolta, elegendő időt adott Lord Ambrose-nak, hogy
feldolgozza a hallottakat, így hát tovább forszírozta a kérdést.
– Bizonyára nem lehet más véleménye a pillanatnyi helyzet ilyetén
rendezett megoldásáról, mint jóváhagyó?
A vámpír összecsücsörítette telt ajkát az agyarai felett. Az Alexia
javaslatában rejlő mély elegancia vette rá, hogy komolyan megfontolja a
kérdést, amivel mindketten tisztában voltak.
– Nem gondolkodott még azon, hogy felkérje Nádasdy grófnőt a gyermek
keresztanyjának, igaz?
Alexia hökkenten a hasára tette a kezét.
– Nos – kezdte, keresve a lehető legudvariasabb válaszformulát –, ön

28
tudja, hogy örömömre szolgálna, csakhogy a férjemet is meg kell értenie.
Már így is egy kissé felborzolta Lord Akeldama atyai szerepvállalása. Ha
még az ön bolya is bekerülne az egyenletbe, az már sok volna a számára.
– Ó, persze, a farkasemberek érzékenységét számításba kell venni. Erről
mindig elfeledkezem. Voltaképpen már azt is alig fogom fel, miért egyezett
bele egyáltalán. Jó szívvel viseltetik a megállapodás iránt?
– Feltétel nélkül.
Lord Ambrose hitetlenkedő pillantást vetett Alexiára.
– Hát jó. – Lady Maccon tréfára vette a dolgot. – Az én legdrágább
házastársam némi fenntartással viseltetik Lord Akeldamának az
iskoláztatásra és a, uh, megfelelő ruházatra vonatkozó eszméivel szemben,
de beleegyezett az örökbeadásba.
– Lady Maccon, ön rendkívüli meggyőzőképességgel bír.
Alexiának meglehetősen hízelgett, hogy a vámpír azt hiszi, az egész az ő
ötlete volt, tehát nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa.
– Teljesen jogszerűen fogják intézni, írásban, és iktatva a Hivatalnál?
– Természetesen. Tudtommal Viktória királynő is hajlik a beleegyezésre.
Woolsey szándékában áll kibérelni a Lord Akeldama rezidenciája melletti
házat, hogy egy-egy szemét mindig a gyermeken tarthassa. Bizonyos mértékű
anyai aggodalmat nem lehetséges kizárni.
– Ó, igen, igen, tökéletesen érthető. Azt mondta, írásban, Lady Maccon?
– Írásban, Lord Ambrose.
A vámpír erre a mellényzsebébe tette a fojtódrótot.
– A felvetett megoldási javaslatra tekintettel megbocsát nekem, Lady
Maccon? Haladéktalanul vissza kell érnem Westminsterbe. Megvisel ez a
távollét, és a királynőm is olyan gyorsan kívánna tudomást szerezni erről az
új információról, amennyire természetfelettileg lehetséges.
– Ó, igen. Úgy tudtam, a boly hatásköre mindössze London határáig
terjed.
– A praetorianusoknak van némi előnyük.
Lady Maccon barna szeme vidáman csillogott, ám emlékezetébe idézte,
mit diktál az illem.
– Biztosan nem kíván maradni? Egy korty portóit esetleg? A férjem tart
egy üveggel a kocsi kényelmi rekeszében, vészhelyzet esetére.
– Nagyon köszönöm a kedvességét, de nem. Talán egy más alkalommal?

29
 – De ugye a gyilkolós rész nélkül? Szeretném azt most már magunk
mögött tudni.
Lord Ambrose ekkor elmosolyodott.
– Nem, Lady Maccon, a portóira gondoltam. Hiszen a belvárosba
költözik. Vagyis a mi területünkön lesz, hát nem?
Alexia elsápadt. A Westminster-boly valóban uralta London
legdivatosabb negyedeit.
– Nos, ami azt illeti, úgy vélem, igen…
Lord Ambrose mosolya máris sokkal kevésbé volt barátságos.
– Akkor jó estét kívánok önnek, Lady Maccon!
Azzal magától távozott a kocsiból, visszadobta Alexia napernyőjét, és
eltűnt az éjszakában.
Mindössze pillanatokkal később Lord Maccon érkezett a helyébe –
cseppet sem viselte meg a sülterelgetés –, és minden szertartásosságot
mellőzve a karjába kapta Alexiát. Természetesen meztelen volt, és
Alexiának ideje sem maradt megróni, amiért nem vette le a ruháit alakváltás
előtt. Egy újabb öltöny ment tönkre.
– Hol is tartottunk? – morogta Lord Maccon Alexia fülébe, aztán
harapdálni kezdte. Átkarolta, ameddig átérte; mostanában ez nem volt épp
sok, aztán dörzsölgetni kezdte a hátát.
Lady Maccon megnövekedett kerülete a legtöbb ágybéli sportnak gátat
vetett, ám nem akadályozta meg a házaspárt abban, amit Conall kedveskedve
csak játéknak nevezett. Alexia tiltakozása ellenére, miszerint tökéletesen
egészséges, a modern orvostudomány megtiltotta a házastársi együttlétet a
terhesség utolsó hónapjaiban, a gróf pedig szem előtt tartotta a felesége
egészségét. És, mint azt Alexia legnagyobb bosszúságára felfedezte,
váratlanul nagy ellenálló készséggel rendelkezett.
Lady Maccon kihúzta kettejük közé szorult pisztolyát, és odébb tolta az
ülésen. Később elég idő lesz rá, hogy beszámoljon a férjének Lord
Ambrose-ról. Ha most elmondaná, Conallt csak felizgatná vele, és teljesen
elterelné a figyelmét. Abban a percben Alexia maga akart lenni a cél, ahova
a felizgatott gróf figyelme terelődik.
– Ugye nem esett komoly bajod, szerelmem?
Végigsimította Lord Maccon oldalát, élvezte, hogy a bőre selymesen
simul ott a keze alá – és, hogy a gróf megvonaglik az érintésétől.

30
 – Semmi.
Conall forró ölelésbe vonta, és szájon csókolta. Alexia fején átfutott,
hogy hosszú hónapok óta házasok, és még mindig képes tökéletesen elveszni
a férje csókjában, Nem vesztette el az ízét – olyan volt, mint egy csésze
tökéletes tejes tea, megnyugtató, erőt adó, ínycsiklandó. Azt ugyan nem
tudta, a férje mit szólna a hasonlathoz – de hát Alexia Maccon nagyon
kedvelte a teát.
Két keze közé fogta a gróf arcát, hogy elmélyítse a csókot.

A költözés, gondolta Lady Maccon, bizonyosan a világ legszűkösebb

vállalkozása.
Természetesen tényleges segítséget nem nyújthatott, bár ide-oda döcögve
rámutogatott egyes tárgyakra, jelezve, mi hová kerüljön. Ezt rendkívüli
módon élvezte. Minthogy a férje és bűntársai már több nappal korábban
elvonultak, hogy a maguk ügyei után nézzenek, Alexia úgy érezte magát, mint
egy duci tábornok, egyeduralkodó a csillogó harcmezőn, aki épp egy idegen
ország tömeges megszállását készíti elő – habár, miután kénytelen volt
közvetítő szerepet játszani Boots és Biffy között a bársony díszpárnák
hasznosságát illetően kialakult összeütközésben, gyanította, hogy a
tábornokoknak könnyebb a dolga. Conall és Lyall professzor azért adta a
kezébe a teljhatalmat a költözési hadművelet felett, hogy ezzel lefoglalja, de
minthogy Alexia tisztában volt a dologgal, amazok ketten pedig tisztában
voltak vele, hogy ő tisztában van vele, akár jól is érezhette magát
mindeközben.
Az egészet az tette különösen kellemessé, hogy titokban kellett
lebonyolítani. Nem akarták, hogy kitudódjon: Lord és Lady Maccon
voltaképpen Lord Akeldama házába hurcolkodik. A vámpírok még abba is
csak vonakodva egyeztek bele, hogy a szomszédba költözzenek; attól féltek,
hogy egy farkasember és egy természeten túli rossz befolyást gyakorol a
gyermek neveltetésére, még ha az Lord Akeldama gondnoksága alatt áll is.
Minden egyéb közeledést határozottan elleneztek. Így aztán a látszat szerint
Lady Maccon mindössze a káosz elől menekült át teázni Lord Akeldamához,
miközben a személyes holmijait a szomszédos bérleménybe telepítették
éppen.

31
 Az említett személyes holmikat felcipelték egy emeletnyit,
végigvonszolták egy folyosón, és kivitték egy erkélyre. Onnan végül
áthajították Lord Akeldama megfelelő erkélyére, mivel a két kiugró
egymáshoz közel helyezkedett el, ráadásul mindkettőt kényelmesen elrejtette
egy terebélyes magyalfa. A személyes holmik ezután végigutaztak egy újabb
folyosón, fel egy másik lépcsősoron, hogy végül megérkezzenek Alexia új
állandó ruhaszobájába. Ez a folyamat meglehetősen nagy kavarodással járt,
különösen, amikor a bútorok áthajigálására került a sor. Hála az égnek,
jegyezte meg magában Alexia, látva, hogy Biffy könnyedén elkapja kedvenc,
faragványokkal ékes szekrényét, a természetfeletti erőért.
Ebben a hadműveletben a Woolsey-falka három ifjabb tagja állt Lady
Maccon szolgálatára: Biffy, Rafe és Phelan (Biffy kapta el, amit a másik
kettő felhordott és átdobott), valamint a mindig hatékony Floote, kiegészülve
Lord Akeldama dolgozóinak valóságos seregével, akik sürögve-forogva
igyekeztek mindent éppen úgy elrendezni.
Alexia, miután felügyelte a röptetést, visszavonult, hogy szemügyre vegye
új hálójának elrendezését. Lord Akeldama harmadik ruhaszobája
meglehetősen tágas volt, csaknem akkora, mint a kastélybeli hálója – igaz,
itt nem nyíltak ablakok, a falakat pedig rengeteg kampó, polc és akasztórúd
borította. De befért a hatalmas ágy (Lord Akeldama egyenesen a Lord
Maccon testalkatának megfelelő méretre készíttette), az öltözőasztal, és még
sok más ez meg az. Conall kénytelen lesz beletörődni az öltözőfülke
hiányába, de mivel amúgy is szívesebben lófrált ruhátlanul, Alexia
gyanította, hogy a helyzet nem fogja befolyásolni a szokásait. A megfelelő
inas hiánya mintegy öt másodpercig aggasztotta Alexiát – amíg rá nem jött,
hogy Lord Akeldama egyetlen dolgozója sem hagyná, hogy Lord Maccon –
ha már egyszer felöltözik – másként lépjen a színre, mint akit skatulyából
húztak elő, frissen vasalva.
Biffy most, hogy újra bejárhatta korábbi urának gazdagon berendezett,
színes és pezsgő helyiségeit, elemében volt. Alexia minden ismerőse közül
ő tűnt a legboldogabbnak az összeköltözési terv miatt. Sokkal jobban élvezte
Alexia kalapjainak eligazgatását a kampókon, mint bármi mást a Woolsey-
kastélyban töltött öt hónap alatt. Még akár vidámnak is lehetett volna
mondani: nem nehezedett a vállára a kegyetlen tréfa, amit a végzet űzött túl-
életével.

32
 A dolgozók pedig akkor sem jöttek volna nagyobb izgalomba, ha maga
Viktória királynő tisztelte volna meg őket a jelenlétével. Nőnemű lény
közöttük, gyermek a jövőjükben, a kettő között egy díszítésre váró szoba –
maga a mennyország. A falak újratapétázása miatt folytatott röpke hajtépést
követően megegyeztek – Alexia teljes mellőzésével –, hogy a helyiség
felderítéséhez egy új szőnyeg és néhány új lámpa elegendő lesz.
Amint a Titkos Bútorröptető Akció lezárult, a két farkasember maga is
könnyedén átvetődött az egyik erkélyről a másikra, hogy kitudakolják, kíván-
e tőlük még valamit az alfanőstényük. Mint Alexia örömmel tájékoztatta
őket, nem is keveset kívánt. Az ágyat kissé jobbra mozdíttatta, a faragott
szekrényt a szoba másik felére húzatta, aztán vissza. Mindeközben a
dolgozók is érdeklődtek a farkasemberek véleménye felől, már ami Lady
Maccon kalapdobozainak elrendezését, valamint Lord Maccon felöltőinek
pontos felakasztási sorrendjét illette.
Mire végeztek, Rafe úgy nézett ki, mint egy megviselt sas, akit egész nap
egy izgatott galambsereg rángatott ide-oda.
Floote lépett be a hírrel, miszerint végeztek a munkálatokkal, és magával
hozta Lady Maccon legdrágább holmijait: a napernyőjét, irattáskáját és
ékszeres dobozát.
– Mit gondol, Floote?
– Meglehetősen csillog, asszonyom.
– Nem, nem. Mit gondol az egész berendezkedésről?
Már napok óta szervezkedtek és pakoltak, a Lord Akeldama melletti ház
kibérlését pedig maga Floote intézte (bár, a vámpír nagy csalódására, nem
rendelte el az újrafestését), Alexiának mégsem volt ideje, hogy konzultáljon
vele az egész ötletet érintő véleményéről.
Floote komornak és nagyon is inasnak tűnt. A látszat szerint Lady Maccon
személyi titkára és könyvtárosa volt, ám sosem mulasztotta el kihasználni a
kiváló képzettségét.
– Egyedi megoldás, asszonyom.
– És?
– Ön mindig sajátosan intézte az ügyeket, asszonyom.
– Be fog válni?
– Minden lehetséges, asszonyom – felelte Floote diplomatikusan. Floote
igen diplomatikus tudott lenni.

33
 Már a végére járt az éjszaka és a társasági összejövetelek ideje, még a
természetfeletti lények között is, ekkor mégis megszólalt Lord Akeldama
ajtócsengője, félbeszakítva Alexia beszélgetését és a dolgozók
sürgölődését.
Emmett Wilberforce Bootbottle-Fipps, akit mindenki – ha elfeledkezett
magáról, még Lady Maccon is – csak Bootsnak nevezett, lobogó zöld
bársony frakkostól elsietett, hogy megnézze, ki érkezett ilyen rendkívüli
órán. Lord Akeldama nem rendelkezett állandó inassal: azt tartotta, a
dolgozóinak szüksége van a gyakorlatra, bármit is értett ezalatt.
Alexia eszébe jutott valami, amit ajánlatosnak tartott elintézni, mielőtt
ismét elfelejti, és kényelmetlenné válik.
– Floote, kérem, tudna keríteni egy diszkrét ácsot, aki hidat ver az
erkélyek között?
– Asszonyom?
– Tisztában vagyok vele, hogy alig egy méter a távolság, ám az én
egyensúlyom már nem a régi. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy állandóvá
válik a színjáték, miszerint az egyik ingatlanban élünk, és csak lopva
szökünk át a másikba. Semmi kedvem hozzá, hogy ide-oda hajigáljanak,
akármilyen erős a férjem, vagy akármilyen szórakoztatónak találja a
módszert. A ruházat nem mindig elégséges, hogy megakadályozza a
természeten túli érintést, és gyűlölnék a megbízhatatlan fogás áldozatává
válni, ha érti, mire gondolok.
– Tökéletesen, asszonyom. Személyesen felügyelem az építőket. – Floote
arca az abszurd kijelentés ellenére, amely egy előrehaladottan terhes
arisztokrata hölgy száját hagyta el, rezzenéstelen maradt.
Boots jelent meg ismét, gondosan formázott pofaszakállsövényekkel
keretezett arcán enyhe döbbenettel.
– A vendég önhöz érkezett, Lady Maccon.
– Igen? – Alexia már nyúlt is a névjegykártyáért, ami azonban nem
érkezett.
– Ez egy hölgy, de hogy lehetséges? – nézett rá Boots csodálkozva.
– Akármennyire is nem szeretne tudomást venni róluk, Boots, attól még
előfordulnak a világban.
– Ó, elnézést. Csak azt szerettem volna kérdezni, honnan tudta, hogy itt
kell keresnie önt?

34
 – Nos, ha megmondaná, miféle hölgy az illető, talán fényt deríthetnék a
rejtélyre.
– Egy Loontwill kisasszony, Lady Maccon.
– Ó, a csudába. Melyik?

Felicity Loontwill kisasszony Lord Akeldama fogadószobájában ült, és egy

praktikus, apró, színes foltokkal díszített tweedruhát viselt, amit mindössze
egyetlen szegély és hat gomb díszített, hozzá éppen csak feltollazott kalapot
és egy szürke, a szélén ráncolt kötött kendőt.
– Szent egek! – kiáltott fel Lady Maccon, hogy a testvérét ilyen állapotban
látja. – Felicity, mondd, jól vagy?
Miss Loontwill felnézett.
– Nos, igen, természetesen, nővérem, miért is ne lennék?
– Esetleg a családban van valami gond?
– Úgy érted, Mama rózsaszín iránti rajongását leszámítva?
Alexia értetlenül pislogva óvatosan leereszkedett egy székbe.
– De Felicity, a tavalyi divat szerinti ruha van rajtad! – halkan beszélt,
mert őszintén félt attól, hogy felzaklatja a testvérét. – És kötött holmi.
– Ó! – Felicity még szorosabbra vonta a rémes kendőt a nyaka körül. – Ez
feltétlenül szükséges volt.
Lady Maccont csak még jobban megdöbbentette ez a váratlan kijelentés.
– Szükséges? Szükséges!
– Nos, igen. Alexia, kérlek, figyelj rám! Mindig ilyen szétszórt voltál,
vagy ez a szerencsétlen állapotod következménye? – Felicity is lehalkította
a hangját, és bizalmasan folytatta. – Szükséges, hiszen kapcsolatba léptem.
– Igen? És kivel?
Alexia gyanúja egyszerre feltámadt. Nagyon késő volt már ahhoz, hogy
egy férjezetlen ifjú hölgy kísérő nélkül sétálgasson, különösen egy olyan
hölgy, aki egyébként nappali életet élt, és akinek a szülei minden, a
természetfelettivel folytatott kapcsolattól elzárkóztak.
– Hiszen tweedet vettem magamra. Ki mással, mint a középosztály néhány
szerencsétlen tagjával?
Lady Maccon ezt már megelégelte.
– Ó, ugyan már, Felicity, nem várhatod, hogy elhiggyem, hogy bármiféle

35
kapcsolatot tartasz fenn az alacsonyabb rendűekkel.
– A te döntésed, hogy elhiszed-e vagy sem, nővérem.
Alexia nagyon szerette volna, ha ismét képes átvágni a szobán, és
fenyegetőn a testvére fölé tornyosulni. Sajnos azonban a nagy lépteket
hónapokkal korábban maga mögött hagyta, a tornyosulás közben pedig
bizonyára megbillenne, majd kecstelenül elterülne – maradt tehát a szúrós
tekintetnél.
– Rendben, nos akkor, mit keresel itt? És miként találtál rám Lord
Akeldama házában?
– Mrs. Tunstell árulta el, hol talállak. – Felicity kritikus szemmel
méregette az őt körülvevő aranyszín pompát.
– Ivy? Honnan tudta Ivy?
– Madame Lefoux mondta neki.
– Ó, valóban? És hogyan…
– A jelek szerint valaki, akit Lyall professzornak hívnak, elárulta Madame
Lefoux-nak, hogy a költöztetésedet a mai este folyamán bonyolítják le, és te
ezalatt Lord Akeldamánál táborozol, hátha valami szállítmány érkezik
időközben. Új kalapot rendeltél, nővérem? Attól a botrányos, idegen
nőszemélytől? Biztosan muszáj támogatnod az intézményét, mindazok után,
ami Skóciában történt? És ki ez a bizonyos Lyall professzor? Csak nem
tudósok társaságába keveredtél? Ez bizonyára egészségtelen. A képzés igen
káros az idegrendszerre, különösen egy nőnek a te állapotodban.
Lady Maccon hökkenten keresgélte a megfelelő választ.
Felicity, nyilvánvalóan elterelési célzattal, sietve hozzátette:
– Ha már szóba került, valóban rettenetesen kigömbölyödtél, nem igaz? A
gyarapodásnak igazán ennyire fel kell duzzasztania a testet?
Lady Maccon mogorván nézett a húgára.
– Úgy vélem, a lehetőség határáig felduzzadtam. Hiszen ismersz, mindent
a lehető legalaposabban igyekszem elvégezni.
– Nos, Mama azt mondja, ügyelned kell, nehogy megmérgesedj valakire,
mert a végén a gyerek arra fog hasonlítani.
– Ó, igazán?
– Igen, érzelmi mimikrinek nevezik, és…
– Nos, ez nem okozhat gondot. A gyerek egyszerűen a férjemre fog
hasonlítani.

36
 – De ha leány lesz? Nem lenne rémes? Csupa szőr meg…
Felicity még folytatta volna, ám Lady Maccon ekkor elvesztette a
türelmét; ilyesmi nagyon is gyakran megesett vele.
– Felicity, minek köszönhetem a látogatásodat?
Miss Loontwill hímezni-hámozni kezdett.
– Ez igazán figyelemreméltó hajlék. Sosem gondoltam, hogy valaha is
meglátom egy vámpírboly belsejét. És milyen bájos és csillogó, és tele
csupa különleges gyűjteménnyel. Csaknem eléri az igényeim szintjét.
– Ez nem boly. Nincs királynő, a szó technikai értelmében nincs. De
ennyire könnyen nem térítesz el, Felicity. Miért jelentél meg itt ezen az éjjeli
órán? És miért fáradoztál annyit, hogy kiderítsd, hol találsz?
A húga fészkelődött a brokátülőkén, szőke fejét oldalra biccentette,
tökéletes homlokán apró ránc jelent meg. Alexia észrevette, hogy gondosan
frizírozott loknijait nem igazította középosztálybeli öltözetéhez – a frufruja a
legújabb divat szerinti letapasztott, göndörített fürtökből állt.
– Nem sokat törődtél a családoddal, mióta visszatértél Londonba.
Lady Maccon végiggondolta a vádat.
– Be kell ismerned, hogy a távozásomat megelőzően meglehetősen
méltatlanul és undokul viselkedtetek az irányomban.
És akkor még finoman fogalmaztam.
Alexia családja mindig is kissé kicsinyes volt az ő ízléséhez képest, már
azelőtt is, hogy a lehető legrosszabbkor egyoldalúan elhatározták: kivetik a
kebelükből. Rossz emlékű skóciai útját és az azutáni eseményeket követően
– amikor menekülni kényszerült a fél ismert világon át – elhatározta, hogy
amennyire teheti, elkerüli a Loontwill famíliát. Lady Maccon számára,
lévén éjszakai lény, aki farkasemberekkel, feltalálókkal és – minden
rémségek legrémesebbike – művészekkel vegyül, ez nem volt nehéz
vállalkozás.
– Valóban, de hát hónapok teltek el azóta, nővérem! Nem hittem volna
rólad, hogy haragtartó vagy. Tudtad, hogy Evylin megújította az eljegyzését
Featherstonehaugh őrnaggyal?
Lady Maccon némán meredt a húgára, és egyik könnyű cipős lábával
ütemesen dobolt a szőnyegen.
Miss Loontwill elvörösödött, rápillantott, aztán ismét félrenézett.
– Én… – megállt, mintha keresné a megfelelő megfogalmazást – …

37
elköteleződtem.
Őszinte félelem rebbent Alexia keble alatt. Vagy emésztési gond?
– Ó, nem, Felicity, csak nem valaki alkalmatlannal? Valaki
középosztálybelivel? Mama sosem bocsátana meg neked!
Felicity szemlátomást zaklatottan felállt, és járkálni kezdett az aranyozott
szobában.
– Nem, nem, félreérted a szavaimat. Elköteleztem magamat a helyi… –
színpadias suttogásba csapva folytatta – Nemzeti Női Választójogi
Egyesülethez.
Ha Lady Maccon eddig nem ült volna, ezt hallva biztosan lehuppan.
– Szavazni akarsz? Te? Hiszen azt se tudod eldönteni reggel, melyik
kesztyűdet vedd fel!
– Hitet tettem az ügy mellett.
– Ez szamárság. Életedben nem tettél még hitet semmi mellett, kivéve
talán a franciák megbízhatóságát, miszerint meg tudják jósolni a következő
szezon színpalettáját.
– Hát. Mégis.
– De Felicity, ez igazán olyan közönséges. Nem tudtál volna inkább egy
segélyszolgálatot vagy hímzőkört alapítani? Te meg a politikai
gondolkodás? Nem is hiszem, hogy efféle lehetséges. Mindössze öt hónap
telt el, amióta utoljára láttalak, nem öt év, és te még annyi idő alatt sem
mehettél volna át ilyen drasztikus jellembeli változáson. Egy tollas főkötő
nem vedlik meg ilyen hamar.
Ezen a ponton, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül, Lord Akeldama
vitorlázott be a szobába, citromos-borsmentás cukorkától illatozva, a
kezében egy merész West End-i komédia műsorfüzetével.
– Alexia, pudingom, hogy vagy ezen a csodás estén? A hurcolkodás
tragikusan felzaklatott? Mindig úgy gondoltam, hogy a költözés igazi
megpróbáltatás a kifinomult érzésűek számára.
Művészien megtorpant a küszöbön, hogy letegye operalátcsövét,
kesztyűjét és cilinderét az e célra szolgáló asztalkára, majd a szeméhez
emelte zafírberakásos ezüst monokliját, és azon keresztül mérte fel Felicityt.
– Ó, jóságos ég, bocsánatot kérek a betolakodásért! – Szakértő szeme
számba vette Alexia vendégének divatjamúlt ruháját és terjengős fürtjeit. –
Alexia, galambom, valamiféle társaságod akadt?

38
 – Lord Akeldama, emlékszik a húgomra?
A vizslató lornyon nem ereszkedett le.
– Emlékszem?
– Úgy hiszem, találkoztak az esküvői ünnepségen.
Alexiának semmi kétsége nem volt afelől, hogy nagyra becsült
vendéglátója már a belépése pillanatától pontosan tudta, kicsoda Felicity –
vélhetően már azelőtt is tisztában volt vele –, de mindenekfelett imádja a
színházat, még ha neki magának is kell játszania benne.
– Valóban?
A vámpírúr tökéletesen divatos kimenőruhát viselt: éjfélkék frakkot,
hozzá illő pantallót, ami önmagához képest határozottan visszafogottnak tűnt,
legalábbis első pillantásra. A gondos megfigyelő azonban láthatta, hogy
szaténmellényét erős ezüst-kék-lila török minta díszíti, kesztyűje és
kamáslija pedig ugyanabból az anyagból készült. Alexia el se tudta képzelni,
hogyan vehet fel egy ennyire kirívó együttest. Ki visel mintás kesztyűt, hozzá
még kamáslit? Másfelől viszont még nem készült el az a toilette, és a közeli
jövőben nem is fog, amiben Lord Akeldama rosszul festett volna. Minden
joga megvolt tehát, hogy ferdén nézzen Felicityre.
– Valóban! Miss Loontwill! De hiszen oly nagyon megváltozott legutóbbi
találkozásunk óta! Mi eredményezhetett egy ilyen mérvű átalakulást?
Még Felicitynek sem volt annyi lélekjelenléte, hogy megálljon a
cvikkerrel felfegyverkezett Lord Akeldama előtt. Látva annak egész estés
tevékenykedése dacára még mindig puha, fenséges és tekintélyt parancsoló
kravátliját a benne ragyogó, feltűnően hatalmas zafírtűvel, összeomlott.
– Óh, nos, uram, tudja, szóval, egy ülésen voltam, és egyszerűen nem
akadt időm, hogy átöltözzek. Reméltem, hogy még válthatok néhány szót a
nővéremmel egy bizonyos érzékeny kérdésről, mielőtt visszavonul.
Lord Akeldama nem volt hajlandó elérteni a célzást.
– Ó, igen?
– Felicity csatlakozott a Nemzeti Női Választójogi Egyesülethez – közölte
Alexia egyszerűen.
– Ó, igen? Úgy tudom, Lord Ambrose gyakorta megjelenik az üléseken –
vágta rá a vámpír segítőkészen.
Alexia bólintott, mert végre megértette.
– Lord Ambrose, igaz? Ó, Felicity, tisztában vagy vele, hogy vámpír?

39
 Miss Loontwill hátravetette a fürtjeit.
– Nos, valóban, mindazonáltal szabad vámpír. – A pillái alól lesett Lord
Akeldamára. – Én pedig egyre csak öregszem!
– Természetesen – A vámpírúr együtt érzőnek mutatkozott. – Máris
mennyi? Egészen tizennyolc?
– De aztán magával ragadott a szónoklat – folytatta Felicity.
Alexia feltételezte, hogy egy fiatal hölgyre, akit a párizsi divatlapok is
felajzanak, nagy hatást tehet egy alaposan előkészített beszéd.
– Miért nem szavazhatunk mi, nők? – tette fel a kérdést Felicity. – Végső
soron az urak nem végeznek olyan csodás munkát a kormánykeréknél. Nem
sértésnek szántam, uram.
– Nem is vettem annak, kicsiny boglárkám.
Ajjaj, gondolta Alexia. Felicity díszítő jelzőt kapott Lord Akeldama
kedveli.
– Ezeket a küzdelmeket olyan aranyosan támogatandónak találom –
folytatta a vámpír, mire Felicity ismét járkálni kezdett, és Alexia kénytelen
volt magában elismerni, hogy a járása nem sokban különbözik a sajátjától,
amikor elragadja egy különösen szellemdús vita heve.
– Pontosan ezt mondom én is. Te nem kívánnál szavazni, Alexia? Nem
elégedhetsz meg azzal, hogy az a komédiás férjed döntsön helyetted politikai
kérdésekben. Azok után semmiképpen, ahogy a múltban viselkedett.
Alexia úgy döntött, nem említi, hogy már van szavazati joga, mégpedig
Viktória királynő árnyékkormánya három tagjának egyikeként, ami jóval
többet számít, mint bármiféle polgári voks. Inkább másfelől közelítette meg
az igazságot.
– Még sosem gondolkodtam el mélyebben a kérdésen. Mindazonáltal ez
még mindig nem magyarázza meg, mi hozott Lord Akeldama küszöbére.
– Igen, piciny hópihe. – Lord Akeldama letelepedett az ülőke karfájára,
és úgy nézte Felicityt, ahogy a papagáj nézheti a területére betévedő
közönséges verebet.
Miss Loontwill mély lélegzetet vett.
– Igazán nem az én hibám. Mama nem támogatta a Lord Ambrose-t illető
elképzeléseimet, ezért lefekvés után kiszöktem a házból a cselédbejárón át,
ahogy neked is sikeres szokásod volt cselekedni, Alexia, ne hidd, hogy nem
tudtam. Úgy véltem, képes vagyok észrevétlenül véghezvinni a dolgot.

40
 Alexia lassan kezdte megérteni.
– Csakhogy elszámítottad magad. Nekem volt segítségem. Floote a
rendelkezésemre állt. Nem hiszem, hogy Swilkins szimpatizálna az
Ambrose-üggyel.
Felicity egyetértőn grimaszolt.
– Nem, tökéletesen igazad van. Nem jöttem rá, mennyire alapvetően
szükséges az éjszakai tevékenységekhez az ember inasának jóváhagyása.
– Nos, térjünk a lényegre. Mama kihajított?
Felicity arckifejezése elárulta, hogy akárki a hibás az események ilyetén
alakulásában, az vélhetően maga Felicity.
– Nem kifejezetten.
– Ó, Felicity, az nem lehet. Te jöttél el?
– Úgy véltem, miután te amúgy is a városban bérelsz házat, talán egy
rövid időre megszállhatnék nálad. Tudom, hogy a társaság korántsem lesz
annyira kifinomult és elegáns, mint amihez hozzászoktam, de…
Lord Akeldama homloka erre a kijelentésre kissé ráncba futott.
Lady Maccon sebesen gondolkodott. Szívesen támogatta volna a húga
társadalmi nyitottságát – ha Felicitynek valamire is szüksége lehetett az
életében, az egy cél volt. Így végre felhagyhat mindenki más csipkedésével.
Azonban ha vele marad, bizalmába kell avatnia a lakhatási körülményeket
illetően. Ráadásul még egy aggály felmerült benne – szabad-e kitennie a
férjezetlen Felicityt egy farkasemberfalka állandóan változó és nagyon is
látványos jelenlétének? Most épp erre volt a legkevésbé szükségem. Már a
saját lábamat sem látom, hogyan ügyelhetnék rá, hogy a húgomnak
mindig legyen megfelelő kísérője?
Alexia egy pontig viszonylag kezelhetőnek találta a terhességet. Mivel
azonban azt a pontot nagyjából három hete elhagyta, a jelleméből fakadó
képessége, hogy uralja a helyzetet, már átadta a helyét a
szentimentalizmusnak. Éppen az előző nap esett meg vele, hogy belezokogott
a reggeli tükörtojásába, amiért az furán nézett rá. A falka jó fél óráig
igyekezett módot találni a megnyugtatására, a férje pedig annyira aggódott,
hogy félő volt, maga is sírva fakad.
Most tehát meghátrált, bár zavarba ejtette, hogy Lord Akeldama füle
hallatára kell ezt tennie.
– Meg kell tárgyalnom a kérdést a férjemmel.

41
 A vámpírúr azonnal lecsapott.
– Hiszen nálam is maradhatna, kicsiny harangvirág.
– Ó, ez… – Felicity felderülve nézett rá.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Lady Maccon.
A rengeteg ember listájának élén, akikkel Felicity számára nem lett volna
ajánlatos túl sok időt tölteni, éppen Lord Akeldama állt, már csak
macskaszerű viselkedésükre is tekintettel. Ha túl sokáig egymás közelében
hagyják őket, ők ketten esetleg átveszik az uralmat a civilizált világ felett –
pusztán a csípős megjegyzéseik erejével.
Valaki bekopogott a fogadószoba ajtaján.
– Most meg mi van? – kérdezte Alexia.
– Lépjenek be! – fuvolázta Lord Akeldama. – Kétségkívül itthon
vagyunk!
Kitárult az ajtó. Boots és Biffy állt a küszöbön – mindketten
kifogástalanul elegánsan, ahogy az elvárható volt Lord Akeldama egy
jelenlegi és egy korábbi dolgozójától, habár Biffy körül érezhető volt
bizonyos aura, amely Boots-t nem érintette. Biffy még mindig ugyanaz a
kellemes modorú, divatos ruházatot kedvelő fiatalember volt, akinek alkatán
jól is mutatnak a csinos holmik, ám valami mégis megváltozott. Az egyik
járomcsontján halvány folt éktelenkedett – így a vámpír egyetlen dolgozója
sem mutatkozott volna az ura előtt. Alexia azonban, látva kettejüket egymás
mellett, úgy vélte, nem kizárólag a folt tehet róla. A vámpírok
kifinomultsága eltűnt Biffyből – elvesztette nemes csillogását, metsző
élességét, és inkább valami mélyről jövő zavar érződött rajta. Alexia
gyanította, a lelke mélyén minden farkasember így van vele – a bizonyosság
teszi, hogy minden hónapban, akár tetszik neki, akár nem, lemeztelenedik, és
őrjöngő fenevaddá változik.
Lord Akeldama vizsgálódó arca meg sem rezzent.
– Drágáim! – üdvözölte a két érkezőt, mintha évek óta most látná őket
először. – Miféle érdekes morzsákat hoztatok nekem?
Miss Loontwill érdeklődőn nézett a fiatalemberekre.
– Ó! – kiáltott fel. – Emlékszem önre! Ön segített a nővéremnek a
menyegző megszervezésében. Az ön fejéből pattant ki a vőlegénytorta
csodás ötlete. Milyen stílusos, két torta! Ráadásul a testvérem esküvőjén,
hisz ő oly nagyon odavan az evésért.

42
 Biffy tudta, mit kíván a kötelesség. Sietve előrelépett, és Felicity felkínált
keze fölé hajolt.
– Sandalio de Rabiffano, szolgálatára, hölgyem. Hogy van?
Alexia, aki eddig a percig nem is tudta Biffy igazi nevét, meglepetten
pillantott Lord Akeldamára. A vámpír felállt, és feltűnésmentesen a széke
mögé lépett.
– Ragyogóan spanyol, nem gondolja? Mór vérvonal eredménye.
Alexia komolyan biccentett.
Biffy eleresztette Felicity kezét.
– A tortáért nem engem illet a dicséret, kisasszony. Egy különös kis
amerikai szokás.
– Ó, nos hát, erről nem szólunk senkinek, igaz? – Felicity botrányos
nyíltsággal kezdett kokettálni. – Még mindig Lord Akeldama szolgálatában
áll?
Biffy kellemes vonású arcán röpke fájdalom suhant át.
– Nem, kisasszony. Azóta az ön nővére háztartásához tartozom.
– Csak nem, valóban?
Felicity egyértelműen a lehető legkiválóbb fejleménynek gondolta a
hallottakat. Alexia ekkor közbelépett, és gátat vetett minden további
udvaroltatásnak.
– Felicity, eredj át a szomszédba, és várj meg a fogadószobában! Ha
muszáj, rendelj teát! Amikor a férjem hazaért, megtárgyalom vele a
kérésedet.
A húga ismét kinyitotta a száját.
– Azonnal, Felicity!
Lady Maccon úgy adta ki a parancsot, mint fénykorában tette. Felicity
pedig, mindenki legnagyobb meglepetésére, saját magát is beleértve, felkelt
és kiment.
Lord Akeldama Bootsra pillantott, és a távozó lány után intett a fejével.
Szóbeli utasításra nem is várva, a dolgozó engedelmesen Felicity után
sietett. Biffy vágyódon nézett utánuk – Alexia feltételezte, hogy nem Felicity
társaságára vágyik, pusztán az bántja, hogy többé nem engedelmeskedhet
Lord Akeldama parancsainak.
Egy rövid kérdéssel visszaterelte magára Biffy figyelmét – semmi értelme
hagyni, hogy szenvedjen.

43
 – Biffy, szerettél volna mondani valamit nekem vagy Lord Akeldamának?
– Önnek, asszonyom. Örömmel jelentem, hogy a költöztetés sikeresen
lezárult. Az új ház várja, hogy megszemlélje, és reményeink szerint áldását
adja rá.
– Kiváló! Máris… ó, várjunk! Lord Akeldama, már mióta meg szeretném
kérdezni, és most, hogy a társaságát élvezhetem, megengedi?
– Igen, édes borhabom?
– Ha emlékszik, leírtam önnek azokat a sülöket, avagy túl méretes
sündisznókat, vagy akármiféle fajba is tartozzanak, amikkel néhány
éjszakával ezelőtt találkoztam. Az jutott eszembe, hogy bár csekély
mértékben, de mégis vámpírra emlékeztetett a jellegük. A sebességük, a
sötét, öreg vérük, a lapis solarisszal szemben mutatott sebezhetőségük…
mit gondol, lehetséges, hogy léteznek vámpírsülök?
Lord Akeldama szemében jókedv csillant.
– Ó, legdrágább leányom, mit fog kigondolni legközelebb? Vérkecskéket?
Legyen elővigyázatos, különben teliholdkor belopóznak a ruhái közé, és
megrágják a cipőit!
Biffy eltakarta a mosolyát.
Alexia nem volt olyan kedvében, hogy hagyja magát kicsúfolni.
Lord Akeldama visszatért szokott stílusához.
– Drága karamellpasztillám, néha igazán ostoba tud lenni. Az állatoknak
nincs lelke, hát hogyan volna az ilyesmi lehetséges? Holnap talán azt hallja
majd, hogy kérvényt nyújtottam be Nádasdy grófnőnek, harapja át nekem azt
az öreg dagadékot, hadd legyen, aki elkísér az aggkori elbutulásba – mutatott
a macskájára.
A duci állat azt képzelte magáról, hogy kegyetlen vadász, ám egy-egy
párnabojtnál fárasztóbb ellenféllel nem boldogult. Avagy, mint egy
közelmúltbeli és emlékezetes esetben, Ivy kalapjánál vadabbal. Lady
Maccon beleborzongott az emlékbe. Miért is gondolta, hogy elhozhatja Ivyt
teára egy vámpírhoz? Legkedvesebb barátnője egy ideje a világot jelentő
deszkákat koptatta ugyan, de mégsem állt készen még arra, hogy közelebbről
megismerkedjen Lord Akeldama játékával; miként Lord Akeldama sem,
hogy közelről elviselje Ivy kalapjainak hatását. Azt a délutánt követően
Alexia kénytelen volt belátni, hogy Ivy és Lord Akeldama olyan, mint a
tartán és a brokát – még kiegészítő színekben sem illenek egymás mellé,

44
semmiképpen.
Ekkor még valaki belépett a szobába, ráadásul mindenféle bejelentés
nélkül, leszámítva egy kisebb ordítást.
– Jóságos atyaég! – kiáltott fel Lord Akeldama egy György-korabeli
özvegy grófné modorában. – Hát mi lett ebből a házból? Vasúti
főpályaudvar?
Biffy a szépséges, kék szaténszalagocskákkal díszített madeiracsipke
ruhában ücsörgő Alexiára pillantott.
– Inkább hasonlítanám egy léghajó-leszállóhelyhez, uram.
Alexia, aki mindenki másnál nevetségesebbnek találta az állapotát,
elmosolyodott a hasonlatra. Az utóbbi időben valóban felfújva érezte magát.
Lord Akeldama halkan kuncogott.
– Ah, Biffy, galambom, hiányoztál.
Az illető, aki utoljára – bejelentés és hívás nélkül – belépett, összevont
szemöldökkel figyelte a szóváltást. Lord Akeldama odafordult hozzá, kék
szemében a jókedvet enyhe rosszallás váltotta fel.
– Lord Maccon, ha itt fog tartózkodni, és úgy hiszem, a dolgok pillanatnyi
állása szerint ez tény, igazán ki kell képeznünk önt az ajtókon való belépést
megelőző kopogtatás művészetére.
A gróf zavarában gorombasághoz folyamodott.
– Ó, igen, Alkalmanként nehezemre esik felidézni az etikett részleteit. –
Lekanyarította a válláról a felöltőt, ami egy oldalsó szék hátán megakadt,
majd lecsúszott és a padlóra hullott.
Lord Akeldama megborzongott.
– Lord Akeldama. Asszony. Kölyök – biccentett Lord Maccon, és
aggodalmas karamellszín szemmel Alexia fölé hajolt. – Még mindig minden
rendben bedugaszolva? – kérdezte a fülébe súgva.
– Igen, igen, Conall, ne idegeskedj! – csitította Alexia.
– Minden más a maga helyén?
– Éppen indultam, hogy megejtsem a szemlét. Lennél szíves felemelni?
A gróf elvigyorodott, nekiveselkedett, és Alexia felé nyújtotta egyik
széles kezét. A felesége két kézzel ragadta meg, Conall pedig kiemelte ülő
helyzetéből. Bár a természeten túli érintéstől elveszítette természetfeletti
képességeit, elég erős volt, hogy elbírja Alexiát, még hőlégballon méretben
is.

45
 – Gondolom, be kell mutatnunk, hogy átmegyünk a szomszédba. Azután ki
kell találni a módját, miként lopózzunk vissza ide később.
– Ennyi osonkodás és cselezés, pusztán a látszat kedvéért – morgott Lord
Maccon.
Alexia felhúzta az orrát. Meglehetősen pocsék időszakon ment keresztül,
amikor a férje kirúgta az ágyából és a társaságából. A társadalom már
pusztán a hűtlenség látszata miatt is kikezdte.
– A látszat jelent mindent!
– Úgy van, úgy van! – helyeselt Lord Akeldama.
– Hát jól van, feleség. Akkor ki kell találnunk, miként juttassunk át téged
a saját erkélyünkről Lord Akeldamáéra – válaszolta Lord Maccon, de az
arckifejezése alapján Alexia erős gyanút fogott.
– Lerakatsz nekem egy átjáróhidat, köszönettel – meredt rá. – Engem nem
fogtok hajigálni, férjem.
Lord Maccon némileg meglepetten nézett vissza rá.
– Mondtam én bármit, miszerint ilyesmit szeretnék csinálni?
– Nem, de tudom, miket vagy képes a fejedbe venni!
Conall értetlenül állt a megalapozatlan vádaskodás előtt. Alexia azonban
folytatta.
– Ó igen, és figyelmeztetlek, hogy vár ránk némi meglepetés az új
vizitszobánkban.
– Szép meglepetés? – nevetett rá farkasvigyorral a gróf.
– Csak ha nagyon jó kedvedben vagy – tért ki a felesége.

A szellem ismét ugyanabban a térben lebegett, az anyagtalan semmiben.

Úgy gondolta, ha képes mozdulatlanul maradni – mozdulatlanul, mint a
halál – akár örökké is lebeghet így.
A valóság azonban betolakodott. Mégpedig az elméje valósága,
akármilyen kevés is maradt már belőle.
El kell mondanod valakinek. El kell mondanod nekik. Ez helytelen. Te
őrült vagy, de még te is tudod, hogy ez helytelen. Vess neki véget! Muszáj
elmondanod.
Ó, milyen kellemetlen, ha az embernek a saját agya kezd el utasításokat
osztogatni!
Kinek mondhatnám el? Kinek? Csak egy tyúk vagyok a

46
baromfiudvarban.
Olyasvalakinek, aki tehet is valamit. A lélektelen leánynak.
Neki? Hiszen őt nem is kedvelem.
Az nem mentség. Te senkit se kedvelsz.
A szellem gyűlölte, ha észszerűen viselkedett önmagával.

47
 HARMADIK FEJEZET
Szellemes dolgok

– Ó, IGAZÁN ELKERÜLHETETLEN? – kérdezte Lord Maccon a feleségétől

megfontoltan, miután meglátta a lakásában ücsörgő sógornőjét, mintha
Felicity mindössze valami kellemetlen emésztőtraktusbeli tünet lenne, ami
az imént tört rá Alexiára.
Lady Maccon nem is törődött a húgával, aki türelmesen várakozott a
társalgóban, ehelyett szemügyre vette a környezetét. A dolgozók és
vérfarkasok munkájára büszke lehetett a Woolsey-falka. Az új városi
házukat dugig töltötték az ízléses bútorok, ám ezeket kellemesen elrendezték
és csak alig-alig cicomázták. Mivel a hajlék elsődleges célja szerint
azoknak kínált szállást, akiket az ügyeik a városba szólítottak, a legtöbb
személyes holmi és alapvető túléléshez szükséges kiegészítő, beleértve a
pincejáratokat és talpasokat is, a kastélyban maradt. Ennek
eredményeképpen az új ház inkább hasonlított egy férfiklubra, mint egy
magánotthonra (bár elegáns, magas színvonalú férfiklubra, természetesen).
Lord Maccon valami olyasmit mormogott, hogy a Lordok Háza egyik
társalgójára emlékezteti, azonban csak az illem kedvéért tette, és ezzel
mindenki tisztában is volt. Vastag függönyök zárták ki a kártékony
napsugarakat, süppedős, puha szőnyegek óvták a padlót, amennyire lehet, a
nehéz léptektől és kemény karmoktól.
Floote ideiglenesen kénytelen volt elvállalni a második rezidencia
komornyik posztját, ám szemrebbenés nélkül fogadta, hogy ismét háztartási
alkalmazottá minősítik vissza. Alexia gyanította, hogy hiányzott neki a
korábbi hatásköre a háznép felett, no meg az ezzel járó lehetőség, hogy
minden ügyletet szemmel tarthat a falakon belül. Személyi titkárnak lenni
talán magasabb tisztség, ám nem foglalja magába a komornyik hatalmát a

48
pletyka irányítására.
A vizitszobát, ahol Felicity ült, drága, csokoládébarna bőrkárpitokkal és
krémszínű halszálkamintás textilekkel rendezték be. Itt-ott némi bronzszín
csillant, a hatás kedvéért – a gázlámpa aprólékos díszítésén, az asztalterítő
szegélyén, a hatalmas keleti padlóvázán, ami Alexia napernyőit várta, és a
periszkópforma cipőszárító állványon, a kandalló előtt. Tökéletes ellentétet
képezett a Lord Akeldama-féle brokátba-aranyba borított luxussal.
Lady Maccon le volt nyűgözve.
– Floote, hogyan talált ilyen rövid időn belül ilyen csodálatos bútorzatot?
Floote úgy nézett az asszonyra, mintha az a napi tisztálkodási szokásairól
kérdezte volna.
– Ejnye, feleség! Ha Floote szeretne bűvésznek tűnni, kik vagyunk mi,
hogy a trükkjeiről faggassuk? Fent kell tartani a titokzatosságot és a
csodában való hitet, nem igaz, Floote? – Azzal a gróf barátságosan hátba
vágta a méltóságteljes úriembert.
– Ha ön mondja, uram – felelte Floote, és kissé felhúzta az orrát.
Lord Maccon ekkor a felesége húgára fordította a tekintetét – a csendes,
visszafogott viselkedés és a jellegtelen szürke ruházat olyannyira eltért a
szokásostól, hogy az még az ő figyelmét is megragadta.
– Miss Felicity, talán elhalálozott valaki?
Felicity felállt, és pukedlivel köszöntötte a grófot.
– Tudomásom szerint nem, uram. Köszönöm a kérdését! Hogy van?
– Ma este valahogy egészen különös a megjelenése, nem igaz? Másként
rendezte el a haját?
– Nem, uram, csupán kissé alulöltöztem a látogatáshoz. Mindössze arról
van szó, hogy egy szívességet kellett kérnem a nővéremtől, amely nem tűrt
halasztást.
– Valóban? – A gróf a feleségére emelte karamellszín pillantását.
Alexia felszegte és kissé félrefordította az állát.
– Hozzánk akar költözni.
– Nahát, igazán?
– Ide.
– Ide?
Conall pontosan megértette a felesége kételyeit. Aligha szállásolhatják el
Felicityt az új városi bérleményben, ha ők maguk nem laknak ott. Mi lesz, ha

49
a hír kiszivárog? Felicity le sem moshatja magáról, hogy egy falkára való
farkasemberrel lakott együtt – gardedám nélkül.
– És miért nem Woolsey-ben? Vidéki levegő? Úgy látom, jót tenne neki –
igyekezett jobb megoldást ajánlani.
– Felicity bizonyos… megkérdőjelezhető társadalmi munkába fogott, itt a
városban. Minden jel szerint úgy hiszi, szüksége lehet a védelmünkre.
Lord Maccon értetlennek tűnt, nem is ok nélkül.
– A védelmünkre? De ki ellen?
– Az anyám ellen – válaszolta nyomatékosan Alexia.
Lord Maccon ezt már megértette. Éppen a további részletek iránt kezdett
volna érdeklődni, amikor a puha szőnyegből egy szellem emelkedett ki
mellette.
Rendes körülmények között a szellemek udvariasabbak voltak annál,
hogysem a materializálódásukkal megzavarják mások társalgását. A jobb
modorú jelenések kínosan ügyeltek rá, hogy legalább a bejárati folyosókon
tűnjenek elő, ahol egy inas észreveheti őket, és megtudakolhatja, mi járatban
vannak. Ez a kísértet azonban meghökkentő módon az új szőnyegbe szőtt
virágcsokor közepén bukkant ki.
Lord Maccon felkiáltott. Lady Maccon levegőért kapott, és szorosan
megmarkolta napernyőjét. Floote felvonta az egyik szemöldökét. Felicity
elájult.
Alexia és Conall összenéztek – aztán csendes egyetértéssel a székbe
roskadva hagyták Felicityt. Lady Maccon napernyője számtalan titkos
rekeszének egyikében ugyan repülősó is akadt, ám a szellem azonnali
reakciót igényelt, így nem maradt idő bajos húgokat eszméletre téríteni. A
házaspár minden figyelmét az előttük lebegő jelenésre összpontosította.
– Floote – szólalt meg Lady Maccon lassan, nehogy megriassza –, tudtunk
róla, hogy a házat szellemmel együtt adják bérbe? Szerepelt a
szerződésben?
– Nem hinném, asszonyom. Máris ellenőrzöm a részleteket. – Azzal
elsuhant, hogy előkerítse a papírokat.
A kérdéses lélek körvonalai meglehetősen elmosódtak, és a közepe sem
volt már teljesen tiszta. Közel járhatott a kopogó szellem állapotához.
Amikor pedig megszólalt, kétségtelenné vált, hogy ez a helyzet: az elméje
leépült, a hangja magasan, zihálón szólt, mintha távolról csengene.

50
 – Maccon? Vagy bacon? Régen szerettem a bacont. Nagyon sós. –
Elhallgatott és megpördült; ködös foszlányok maradtak utána a levegőben,
amik Lady Maccon felé kezdtek úszni, minthogy a természeten túli vonzotta
a szabad étert. – Üzenet. Űzés. Ürmösbor. Nem szerettem az ürmösbort,
keserű. Várjunk! Sürgős. Vagy fürdős? Fontos. Foltos. Felmos.
Lady Maccon kíváncsian nézett a férjére.
– A NYIHÁ-hoz tartozik?
A Természetfeletti Személyek Nyilvántartó Hivatalának jó néhány
szellemügynök is dolgozott – exhumált, tartósított testekhez kötött jelenések,
akiket válogatott helyszínekre vagy kulcsfontosságú intézmények közelébe
helyeztek ki információszerzés céljából. Arra is ügyeltek, hogy a testetlen
kommunikációs hálózat hiánytalan legyen, vagyis minden szellem
belebeghető területe átfedje legalább egy másikét. Így London széltét-
hosszát le tudták fedni, habár nem a teljes területen. A hálózatot
természetesen frissíteni kellett, amikor a tagok megtébolyodtak, ám az efféle
karbantartás a NYIHA gondnokainak második természetévé vált.
A farkasember megrázta kócos üstökét.
– Tudtommal nem, drágám, de meg kellene néznem a névjegyzéket, hogy
biztosan kijelenthessem. A legtöbb testetlen felvételessel már legalább
egyszer találkoztam. Eleve azt sem hiszem, hogy szerződött volna, különben
valaki sokkal jobb gondot viselne a testére.
Kilépett a szellem elé, két karját mereven maga mellett tartotta.
– Hahó? Figyeljen rám! Hová van megkötve? Ebbe a házba? Hol a teste?
Kéne vetni rá egy pillantást. Fiatalasszony, ön sodródik. Sodródik.
A kísértet zavartan és bosszúsan nézett rá, és fel-le kezdett úszkálni.
– Nem fontos. Kicsit sem fontos. Az üzenet, az a fontos. De mi volt?
Akcentus, mindenhol akcentus, manapság egész London idegenekkel van
tele. Meg curryvel. Ki eresztette be a curryt?
– Ez az üzenet? – Lady Maccon nem szerette, ha nem tudja követni a
dolgok folyását, még akkor sem, ha azok mindössze egy bolond szellem
elméjében folydogálnak.
A jelenés megpördült, és szembenézett vele.
– Nem, nem, nem. De mármost mit nem? Ó, igen. Ön Alexia Macaron?
Alexiának fogalma sem volt, miként válaszolhatna erre, úgyhogy csak
bólintott. Conall, a haszontalan bestia viszont felnevetett.

51
 – Macaron? Imádom!
Sem a felesége, sem a szellem nem törődött vele: az utóbbi el-elúszó
figyelme a grófnéra tapadt.
– Tarackbúza? Tarabotti. A lánya? Halott. Lélektelen. Probléma? Puding!
Alexia azon töprengett, hogy vajon ez a szókavarás őrá vonatkozik-e,
vagy az apjára, de végül úgy döntött, ebben a helyzetben bármelyik
megteszi.
– Pontosan – felelte.
A szellem, önmagával elégedetten, pördült egyet a levegőben.
– Üzenet önnek. – Zavarodottan elhallgatott. Aztán aggódva folytatta: –
Megesküdtek. Összeházasodtak. Nem! Összeesküdtek. Megölni, megölni.
– Engem? – kockáztatta meg Alexia; bátran tette, hiszen az ő
meggyilkolásával gyakran szoktak próbálkozni.
A szellem izgatott lett, és enyhén vibrálva feszítette meg láthatatlan
horgonykötelét.
– Nem, nem, nem. Nem önt. De valakit. Vagy valamit? – Egyszerre
felderült. – A királynőt! Megölni a királynőt! – vágta ki, azzal dalba fogott.
– Megölni a királynőt! Megölni a királynőt! Megölni a királynő-őő-őőt!
Lord Maccon arcáról lehervadt a vigyor.
– Ó, hát ez elég rossz.
– Jó? Igen? Ennyi az egész. Pápá, élők!
A kísértet visszasüllyedt az új fogadószoba padlójába, és eltűnt,
valószínűleg ugyanarra távozott, mint amerről érkezett.
Floote ekkor tért vissza. Lord és Lady Maccont döbbenten, némán
egymásra meredve találta.
– Nincs dokumentálva, hogy a házban szellem horgonyozna, asszonyom.
– Köszönöm, Floote! Gondolom, ideje, hogy…
Nem is kellett folytatnia: a leleményes Floote már előhúzott egy illatos
kendőt, és Felicityhez fordult vele.
– Te pedig jól tennéd… – fordult Alexia a férjéhez, de a gróf már a fejére
is tette a cilinderét.
– Azonnal indulok, feleség. Nem lehet horgonytávnál messzebb a háztól.
Bizonyára találok róla feljegyzést a NYIHA aktái között. Magammal viszem
Lyall professzort és Biffyt.
Lady Maccon biccentett.

52
 – Ne maradj el túl sokáig! Valakinek muszáj lesz visszasegítenie Lord
Akeldama házába még reggel előtt, és tudod, hogy mostanság szinte csak
aludni bírok.
A férje gótikus regényhősként perdült elé: a felöltője meglebbent, majd
alapos és hangos csókot cuppantott – először a szájára, aztán, Alexia
rettenetes zavarára, kidagadó hasára is, mielőtt elvitorlázott volna.
Szerencsére Floote még mindig Felicityvel volt elfoglalva, ennélfogva
egyikük sem lett a kirobbanó érzelemnyilvánítás tanúja.

– Gondolom, emiatt most kisebb bajunk is nagyobb lett Felicitynél.

A nap éppen lement. A Maccon házaspár már ébren volt, visszatértek
Lord Akeldama házából az ideiglenes deszkapallón, és levonultak a saját
ebédlőjükbe. A megbeszélés témája nem változott: mindössze szünetelt,
amíg Conall belekapott valamiféle nyomozásba, aztán aludt egy
félnappalnyit.
Lord Maccon felnézett a tányérjából.
– Drágám, minden, a királynő ellen irányuló fenyegetést komolyan kell
vennünk. Még ha az erőfeszítéseim eddig nem is hoztak eredményt, akkor
sem kezelhetjük könnyelműen egy szellem szóáradatát.
– Úgy véled, engem nem aggaszt az ügy? Már értesítettem az
árnyékkormányt. A rendkívüli ülést éppen ma estére hívták össze.
Lord Maccon mord arcot vágott.
– Mármost, Alexia, valóban szükséges ilyesmikbe avatkoznod e kései
szakaszban?
– Miről beszélsz? Még csak most hallottuk a hírt! Értem én, hogy miután
tegnap lefeküdtem, te meg Lyall többre jutottatok, de alig hiszem…
– Nem, asszony. Úgy értem, nem vagy éppenséggel a régi formádban,
hogy a napernyőddel felfegyverkezve fel-alá lófrálj London utcáin, vagy
igen?
Alexia lenézett túltömött hasára, és az arcára kiült az a bizonyos
kifejezés.
– Tökéletesen képes vagyok rá.
– Mire is? Arra, hogy odatotyogj valakihez, és kegyetlenül beleütközz?
Lady Maccon Conallra meredt.

53
 – Biztosíthatlak, férjem, hogy noha több részem talán lelassult a
korábbihoz képest, a szellemi képességeimmel semmi sem történt. Meg
tudom oldani!
– Nos akkor, Alexia, kérlek, térj észre!
Lady Maccon erre már hajlandó volt valamit engedni az állapota
természetére tekintettel.
– Megígérem, hogy nem vállalok szükségtelen kockázatot.
A gróf figyelmét nem kerülte el a tény, hogy a kijelentés csakis annak
fényében értelmezhető, mit tart a felesége szükségtelennek, ennélfogva
egyáltalán nem nyugodott meg.
– Legalább akkor az egyik kölyköt vidd magaddal a vizsgálódásaidra.
Alexia összehúzta a szemét.
Lord Maccon az édesgetés eszközéhez folyamodott.
– Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, hogy valaki ügyel a testi
épségedre. Még ha a vámpírok meg is tartóztatják magukat, márpedig erre
egyelőre nincs biztosítékunk, te igenis hajlamos vagy bizonyos körülmények
közé keveredni. Mármost, nem úgy gondolom, hogy bármire is alkalmatlan
lennél, drágám, egyszerűen pillanatnyilag kevésbé vagy mozgékony.
Alexia kénytelen volt meghajolni az érvelés előtt.
– Hát jó. De ha kísérővel kell mennem mindenhová, akkor Biffy legyen
az.
– Biffy! – A gróf egyáltalán nem tartotta szerencsésnek a választást. –
Hiszen egészen új kölyök még! Az átváltozást sem képes uralni! Mi hasznát
vehetnéd?
– Biffy vagy senki – szögezte le Alexia. Jellemző a férjemre, gondolta,
hogy csakis a fiú farkasképességeinek hiányára gondol, és nem veszi
figyelembe Biffy csodálatra méltó emberképességeit!
Az ifjú ficsúr képességeinek tárháza pedig igen nagy volt. Lord Maccon
nagy bosszúságára hamar átvette a szobalányi teendők jó részét az asszonya
mellett – Alexia sosem keresett másvalakit Angelique után. Biffy ízlése
kifogástalan volt, és kiváló érzékkel tapintott rá, milyen hajviselet és
öltözködési stílus állna a legjobban a grófnénak; ügyesebbnek bizonyult,
mint Angelique, aki szintén értett a dologhoz, ám több franciás frivolsággal
dolgozott, mint amit Alexia kellemesnek talált. Biffy, akármennyi
extravaganciát is mutatott a saját kinézetének kialakítása során, tudta, miként

54
öltöztessen fel észszerűen egy hölgyet, aki alkalmanként gólemeket csapkod
fejbe, máskor meg ornitopterekre mászik.
– Nem okos választás – közölte Lord Maccon, és előretolta az állát.
Egyelőre kettesben ültek az asztalnál, bár a falkában ritkaságnak
számított, hogy a hálószobán kívül társaság nélkül maradjanak. Alexia ki is
használta a magányukat: közelebb fészkelődött a férjéhez, és a kezét a gróf
finom, vert csipkeabroszon nyugvó kezére tette.
– Biffyt Lord Akeldama képezte ki. Ez olyan képességeket jelent, amik
meghaladják az ügyes hajgöndörítés szintjét.
A gróf horkantott.
– Nem csak a saját kényelmemre gondolok most, Conall. Szüksége van
valamire, amivel foglalkozhat. Nem vetted észre? Öt hónap telt el, és még
mindig nem találja a helyét.
Lord Maccon halványan elhúzta a száját. Észrevette, hogy is ne vette
volna. Mindent észrevett, ami a farkasait érintette. A lénye lényege volt,
hogy összetartsa a falkát, mintha egyetlen lény volna. Alexia olvasott erről a
lapokban: úgy nevezték, a lélek elválaszthatatlan átkereszteződése az élet
nedveivel, avagy az éter anyagiasulása. Ő azonban sejtette azt is, mi az
igazság mindezek mögött. Ahogy a vámpírok és a szellemek megköttetnek
egy helyhez, úgy a farkasemberek is – egy falkához. Biffy enyhíthetetlen
melankóliája bizonyára Conallnak is rémes fájdalmat okoz.
– Hogyan fog segíteni rajta, ha elkísérhet?
– Én talán nem vagyok a falka része?
– Ó! – A gróf megfordította a kezét, hogy megmarkolhassa és egyetértőn
megsimogathassa a feleségéét.
– Ha engem kérdezel, nem is annyira Biffy az, aki nem találja a helyét.
Inkább Woolsey nem ad neki megfelelő helyet, amit megtalálhatna.
Mindannyian úgy gondoltok rá, mint egy új farkasra, pedig nem az, érted,
amit mondok? Biffy más.
Conall, meglepő módon, nem váltott azonnal védekező állásra.
– Igen, tisztában vagyok vele. Randolphfal a minap éppen erről
tárgyaltunk. Csakhogy nem kizárólag Biffy preferenciáiról van szó. Mi,
farkasemberek legalább annyira kísérletezőek vagyunk ízlés terén, mint a
vámpírok, ha ezt nem is szellőztetjük meg annyira. És még mindig ott van
Adelphus. Ő készen áll.

55
 Alexia undorodva fújt egyet.
– Adelphus mindig készen áll. Biffynek nem szerető kell, férjem. Neki cél
kell. Ez kulturális kérdés. Biffy egy vámpír köreiből került hozzád. Lord
Akeldama köreiből.
– Hát akkor mit ajánlasz?
– Woolsey még engem is képes volt befogadni, méghozzá a falka kellős
közepére, pedig én aztán nem vagyok a hagyományos farkasembertípus –
felelte Lady Maccon; közben játékosan össze-összefonta ujjait a gróféival.
– De te nő vagy.
– Éppen ez az!
– Arra célzol, hogy kezeljük Biffyt is nőként?
– Arra célzok, hogy kezeljétek úgy, mintha kívülről házasodott volna be.
Lord Maccon ezen alaposan elgondolkodott, végül lassan bólintott.
Lady Maccon ráébredt, hogy a férjét igencsak felzaklathatta Biffy
boldogtalansága, ha ilyen keveset protestál az ő javaslatai hallatán. Még
egyszer megszorította Conall kezét, aztán elengedte, és visszatért a
reggelijéhez – bundázott almát evett gőzölt nyílgyökérpudinggal, amit
olvasztott vajjal és áfonyalekvárral öntött nyakon. Az utóbbi időben az
étvágya még inkább az édes dolgok felé fordult, és jóformán minden
étkezésből csak a pudingot fogyasztotta el.
– Arra gondolsz, hogy meglehet, elveszíted őt, igaz?
A férje nem felelt, ami már önmagában felért egy beismeréssel, inkább
nekilátott, hogy megbirkózzon egy szalmakazalnyi borjúkotlettel.
Lady Maccon gondosan megválogatta a következő szavait.
– Milyen hamar alakítható ki egy magányos státusza?
Nem akart úgy tűnni, mintha kétségbe vonná a férje alfaképességeit. A
férfiak egója, még a halhatatlanoké is, bizonyos tárgyak tekintetében igen
sérülékeny és nehezen kezelhető, akár a leveles tészta – ráadásul még teával
sem annyira élvezhető. Óó, tea!
– A farkasok bármikor kiválhatnak, hogy magányosok legyenek, de
általában a metamorfizálást követő néhány éven belül teszik, és van rá
valami különös okuk. A hírmondók szerint az alfához való első kötődés a
lényeg. Azt mondják, ilyenkor az új farkas maga is túlságosan alfa. Nem
hiszem, hogy Biffy ebbe a kategóriába tartozna, de jelenleg más nem is szól
a javunkra.

56
 Alexia úgy vélte, rátalált a férje aggodalmának valódi okára.
– Nem hiszed, hogy túlélné, ha magányossá válik, igaz?
– A magányosok instabilak, folyamatosan verekszenek. Az új kölyök meg
nem harcos, nem ilyen. – A férje kedves pillantásában most szenvedés és
bűntudat tükröződött. Ez az egész zűrzavar Biffy körül az ő hibája volt,
habár szándéktalanul – de Lord Conall Maccon nem az a fajta férfi volt, aki
a körülmények áldozataként mentegeti magát.
Alexia mélyet lélegzett, és bevitte a halálos csapást.
– Akkor tényleg a gondjaimra kellene bíznod egy időre. Meglátom, mit
tehetek. Emlékezz, meg tudom szelídíteni, ha kell… ha elveszíti a
kontrollját, és farkassá változik.
Kesztyűtlen ujjaival a férje felé kapott a levegőben.
– Hát jó, feleség. De vagy nekem, vagy Randolphnak számolj be a
haladásról!
Amint a gróf kimondta a nevét, Lyall professzor belépett az ebédlőbe.
Mint mindig, most is szolidan elegáns volt, vörösesszőke haját gondosan
megfésülte, hegyes arcvonásait ártalmatlanná rendezte, a tartása csendes
jelentéktelenséget, tökéletes felejthetőséget sugallt. Alexia gyanította, hogy a
professzor évtizedekig gyakorolt, hogy elérje a kívánt hatást.
– Jó estét, asszonyom, uram! – foglalta el a székét.
A könyökénél azonnal megjelent egy szolgálólány, friss teát hozott, meg az
esti újságokat. A Lyall professzorfélék ilyen viszonyt tartottak fenn a
háztartási alkalmazottakkal: még a frissen felvettek is, egyetlen nap
betanulást követően pontosan azt hozták elé, amit igényelt, ráadásul
időpazarló utasítgatások nélkül. Lyall, Floote és Biffy zökkenőmentesen
elvezették a Maccon-háztartás minden ügyét, ami jó is volt, mert a
meggyőzhetetlen Lady Maccon idejét és figyelmét más dolgok foglalták le.
A házvezetést jobb volt a férfiakra hagyni. Mindazonáltal Alexia jelezte a
lánynak, hogy ő is kér teát.
– Lyall professzor, hogy van ma este? – Alexia nem látta okát, miért
kellene a személyes ismeretség elmélyülésével a jó modort elhagyni, kivéve
természetesen a férje esetén. Habár idestova egy éve szinte folyamatosan a
Woolsey-falka között élt, az udvariasságból nem engedett.
– Tűrhetően, asszonyom, tűrhetően. – Lyall professzor, aki
farkasemberhez képest meglepően civilizált volt, hasonlóképpen gondolta;

57
különös figyelmet fordított a társasági érintkezés minden szabályára és az
elegáns modorra.
Most, hogy mindkét férfiú az asztalánál ült, Lady Maccon
visszakanyarodott a királynőt érintő életveszélyes fenyegetéshez.
– Nos, uraim, felmerült-e valami a NYIHA berkeiben a fenyegetést
illetően?
– Egy éterkolbásznyi sem – panaszkodott Lord Maccon.
Lyall professzor csak a fejét rázta.
– Bizonyára a vámpírok – jelentette ki Lord Maccon.
– Ugyan, férjem, miért mondod ezt?
– Talán nem mindig a vámpírok azok?
– Nem, néha a tudósok. – Lady Maccon a válasszal odaszúrt egyet a
felbomlott Hypocras Klubnak. – Máskor meg az egyház – tette hozzá a
templomosokra célozva. – És alkalmanként a farkasemberek.
– Nohát, mondhatom! – Lord Maccon újabb nagy darab kotlettet tömött a
szájába. – Alig hiszem, hogy tulajdonképpen megvéded a vámpírokat.
Hónapok óta próbálnak megölni.
– Jaj, Conall, előbb nyeld le, ami a szádban van, aztán beszélj! Milyen
példát mutatsz a gyerekünknek?
A gróf riadtan körülpillantott, mintha a kicsi lény a tudta nélkül
valamiképpen megszületett volna, és most őt lesi, készen arra, hogy máris
utánozza a szülei viselkedését.
Lady Maccon folytatta.
– Önmagában az, hogy a vámpírok szüntelenül meg akarnak gyilkolni
engem, nem jelenti egyben, hogy a királynőt is megkísérelnék megölni, vagy
tévedek? Az erőforrásaik vélhetően kissé megcsappantak mostanában, hogy
mást ne mondjak. Amellett mi lehetne az indíték? A királynő haladó
szellemiségű. – Úgy érezte, még több érvet kell felsorakoztatnia az
álláspontja védelmében. – Azt hittem, a farkasemberek fajtájának hosszú az
emlékezete. Javítson ki, ha tévedek, Lyall professzor, de a Viktória királynő
életét fenyegető legutóbbi merénylet nem a Kingair-falkától indult?
– Igazán, Lady Maccon, nem várhatott volna legalább addig, amíg
megiszom az első csésze teámat? – A béta zaklatott benyomást keltett.
Alexia hallgatott.
Lyall jelentőségteljesen lerakta a csészéjét.

58
 – Ott volt az a túlbuzgó Pate nevű alak a sétabotjával, nagyjából húsz éve.
Szinte a felismerhetetlenségig elcsúfította Őfelsége kedvenc főkötőjét.
Igazán döbbenetes viselkedés. És ott volt az a bosszús ír is, a töltetlen
pisztolyával. – Szedett magának egy kisebb adag füstölt heringet, de mielőtt
belemélyedt volna, elhallgatott. – És a közismert John Brown-féle eset,
néhány évvel korábbról. – A bétahím úgy nézett a halra, mintha az rejtené a
választ minden kérdésére. – Most, hogy belegondolok, minden kísérlet
figyelemre méltóan eredménytelen volt.
– Megrögzött felforgató mindahány! – horkant fel a gróf.
Alexia felfújta az arcát.
– De érti, mire gondolok. Ezek mind elszigetelt esetek. Én azt kérdeztem,
volt-e más, logikusan, komoly szándékkal kitervelt cselekmény.
A szobalány visszatért a teával és egy további csészével Lord Maccon
számára. A gróf megmorogta.
Lyall elkomorodott.
– Akkor a válaszom nem. Kingair volt az utolsó.
A téma kényesen érintette mindhármukat. A Kingair-falkát korábban Lord
Maccon vezette, ám elárulták őt annak érdekében, hogy véghezvihessék
rémtettüket. A gróf végül megölte a bétahímjét, és Londonba költözött, hogy
kihívás útján elnyerje a Woolsey-falkát. A politikához és a személyes
öltözködési szokásokhoz hasonlóan ez a kérdés sem illett a fehér asztal
mellé.
Lyall professzor, ez az igen kifinomult úriember, láthatóan különösen
kényelmetlennek találta a felvetést. Hiszen Woolsey végső soron nyert a
merényletkísérleten. A korábbi alfájuk kicsinyes és lobbanékony ember
hírében állt, Lord Maccon pedig a jobb farkasembervezérek közé tartozott.
Ha Alexia is kimondta a véleményét, a legjobbnak nevezte – márpedig
kimondta. Gyakran.
A főbejárat harangja megcsendült; Lyall professzor hálásan pillantott fel.
Mormolás hallatszott, amikor Floote ajtót nyitott. Alexia nem tudta
kivenni, ki érkezett, de a férje és a bétahím természetfeletti hallással
rendelkezett, így az ő reakciójuk – Lyall halvány mosolya és Conall
undorodó fintora – meglehetősen alapos gyanúra adtak okot.
– Barackjaim!
Lord Akeldama suhant be, az őt kísérő illatfelhőben keveredett a Bond

59
Street legjobb pomádéja és a citromillatú kölni. Alexia terhessége különös
hatást gyakorolt a szaglóérzékére: nagyon is kiélesítette. Úgy vélte, most
bizonyos mértékig megtapasztalhatja, mit éreznek a valóban természetfeletti
szaglással megáldott farkasemberek ilyenkor.
A vámpírúr – kiválóan festett ezüstszín frakkjában és világossárga
mellényében, amely csak néhány árnyalattal volt sötétebb a hajánál –
megállt a küszöbön.
– Hát nem csodálatosan családias? Milyen tökéletesen ragyogó, hogy
egyszerűen átugorhatok a szomszédba, és mindannyiukat az asztalnál
találom!
– És milyen jó, hogy ön nem bolykirálynő, hogy el se hagyhassa a házát –
vágta rá Alexia, és intett a vámpírnak, hogy foglaljon helyet. Lord Akeldama
cirkalmas mozdulattal húzta ki a székét, majd kirázta és az ölébe helyezte a
szalvétáját, holott mindannyian tudták: nem vesz magához ételt.
Lyall professzor a teáskanna felé bökött az állával. Amikor Lord
Akeldama bólintott, a béta kitöltött neki egy csészével.
– Tejet parancsol?
– Citromot, ha volna olyan kedves.
Lyall döbbenten felvonta a szemöldökét, de azért egy intéssel elszalajtotta
az egyik szobalányt, hogy teljesítse a furcsa kérést.
– Úgy tudtam, a legtöbb vámpír nem állhatja a citrusféléket.
– Dolly, kicsikém, a leghatározottabban nem vagyok a legtöbb vámpír.
Lyall professzor nem feszegette a kérdést, mert egy sokkal sürgetőbb
másik járt a fejében.
– Eszembe jutott valami, ami aggodalomra adhat okot a mi jelenlegi
berendezkedésünket illetően. Tudom, érzékeny pontra tapintok, de az előző
télen ön kirajzott, nem igaz? Amiatt a kellemetlenség miatt, amikor Biffyt
leláncolták a Temze vizében.
– Igen, bábocskám, mi a kérdés?
– Az akkori kirajzás most nem csökkenti a territoriális stabilitását, igaz?
Kérem, értse meg, hogy kizárólag a gyermek biztonságát szem előtt tartva
kérdezem, továbbá, mert nem állnak a rendelkezésemre adatok a kóborok
kirajzásáról. Nem kívántam megsérteni.
Lord Akeldama ránevetett.
– Dolly, milyen óvatos kis jószág ön! De ne remegjen, az én házam a szó

60
szoros értelmében nem boly. Nem kötnek ugyanazok az ösztönök. Minden
lelki megerőltetés nélkül vissza tudok térni a korábbi szálláshelyemre.
Amellett az az eset fél éve volt, mostanra tökéletesen felépültem belőle.
Lyall nem tűnt igazán meggyőzöttnek.
Lord Akeldama témát változtatott.
– Nos, bundás drágaságaim, mi a véleményük erről az új fenyegetésről?
Lord Maccon döbbenten nézett a bétahímjére.
– Randolph, csak nem?
– Természetesen nem – vágta rá Lyall rezzenetlen arccal.
– Feleség?
Alexia lenyelte a pudingfalatot.
– Tudja, mert ő Lord Akeldama. Muszáj lesz hozzászoknod, drágám.
– Köszönöm, legkedvesebb bébiszilvám, hogy ennyire hisz szerény
forrásaimban!
– Hát hogyne, uram. Szóval?
– Ah, pitypangpihe. Sajnálatos módon még nem formálhattam kész
véleményt a frissiben elcsiripelt hírek természetét és eredetét illetően.
Egy inas érkezett a citrommal. Lord Akeldama megízesítette a teáját,
majd kecsesen belekortyolt.
Lord Maccon felhorkant.
– Ön az igen hosszú életének egyetlen percében sem volt soha kész
vélemény nélkül.
A vámpír rosszallón ciccegett.
– Igaz, ám azok az ügyek hagyományosan a ruházkodást érintik, nem a
politikát.
Ekkor Floote lépett be, a kezében Alexia irattáskájával.
– Asszonyom, hamarosan kezdődik az ülés a palotában.
– Ó, valóban, nahát, már ilyen késő van. Köszönöm, Floote! A
napernyőm?
– Parancsoljon, asszonyom!
– És esetleg néhány falat az útra?
Floote, aki felkészült a kérésre, a kezébe adott egy kockás szalvétába
csomagolt, tésztában sült kolbászkát.
– Ó, köszönöm, Floote!
A gróf reménykedve felnézett. Floote szó nélkül átnyújtotta neki a másik

61
kolbászos táskát. Lord Maccon két elégedett harapással eltüntette, holott az
imént fejezte be nem épp szerény reggelijét. Floote és Lyall sokat tudón
összenézett. Nem volt egyszerű ezekben a napokban Lord és Lady Maccont
egyaránt jóllakatni.
Alexia előrehajolt és két kézzel az asztalra támaszkodott, közben
gondolatban hálát adott, hogy a berendezés kiválasztása során nem a nemes
hölgyek által olyannyira kedvelt vékony lábú bútorok mellett döntöttek.
Jelentős erőkifejtés árán csaknem teljesen sikerült felemelkednie, ám akkor
elvesztette az egyensúlyát, és visszazuhant.
– Ó, az ég szerelmére! – kiáltott fel bosszúságában. A férfiak azonnal
ugrottak, hogy segítő kezet nyújtsanak. Lord Maccon érte el elsőként, ami
valószínűleg a legjobb megoldás volt, hiszen Alexia a saját természeten túli
érintésének hatása miatt a többieknek nem vehette volna hasznát –
halandóként túl gyengék voltak ellensúlynak.
– Muszáj megjegyeznem – jegyezte meg, miután talpra vergődött, és a
méltóságát is visszanyerte némileg –, hogy meglehetősen közönségesnek
találom tulajdon méreteimet.
Lord Maccon visszafojtott egy mosolyt.
– Már nem olyan sokáig lesz így, drágám.
Lady Maccon utálta, ha Conall a drágájának nevezte.
– Állítom, hogy nem következhet be eléggé hamar.
Félrehessentette Floote-t a felajánlott köpönyeggel, mindössze egy
vékony kendőt terített a vállára. Anélkül is épp eléggé meleg volt, ám a
formalitásokra ügyelnie kellett. Végül kézbe kapta a táskáját és a
napernyőjét.
Biffy jelent meg mellette vérvörös frakkban és hófehér
csokornyakkendőben, ami tökéletesen kiemelte kellemes vonásait. A fején
ugyanolyan vörös cilinder ült. Meglehet, sok mindent fel kellett adnia az új,
farkasemberélete érdekében, de a szabóját nem volt hajlandó.
– Ma este az én feladatom lesz, hogy kísérőként önnel tartsak,
asszonyom?
– Ó, igen, kedves Biffy. Honnan tudta?
Biffy csak egy pillantással válaszolt, ami figyelemre méltó módon
hasonlított Lord Akeldamáéhoz egy efféle kérdést követően. Alexia
biccentett, hogy érti, és a vámpírúrhoz fordult.

62
 – Potentát úr, utazhatunk közös kocsiban?
– Miért is ne? – Lord Akeldama felhörpintette a maradék teát, felállt,
színpadiasan meghajolt az asztal mellett hagyott két farkasember felé, utána
pedig felajánlotta a karját Alexiának; ő elfogadta, majd kivonultak az
ebédlőből. Biffy kötelességtudón követte őket.
Kifelé menet Lady Maccon még hallotta, amint a férje a bétahímhez
fordul.
– Mit gondol, meddig kell fenntartanunk ezt a rezidenciát?
– Feltételezem, a gyermek felnőtt koráig – válaszolta Lyall.
– Szent agyar! Hosszú tizenhat év lesz!
– Úgy vélem, viszonylag kevés sérüléssel fogja átvészelni, uram.
– Randolph, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy van, ami a halálnál is
sokkal rosszabb.
Alexia összemosolygott Lord Akeldamával.

– Elmondtad neki? – kérdezte az első szellem, elnyúlva, amennyire csak

bírt a horgonya legvégén; az erőfeszítéstől ki-be vibrált a létezésbe.
– Elmondtam neki. – A második szellem fel-alá lebegett az utca felett.
Az otthonához közelebb kissé anyagszerűbb volt. – Elmondtam, amire
vissza bírtam emlékezni. Megmondtam, hogy állítsa meg. Most már
végeztünk?
Mindketten eszüknél voltak – az anyagi létük ilyen késői stádiumához
képest meglepő mértékben. Mintha a túlvilágtól még egy esélyt kaptak
volna, hogy rendbe hozzák a dolgokat.
– Végeztünk – válaszolta az első szellem, és mindketten tudták, hogy
nem a tervükre vagy a kettejük kapcsolatára utal, hanem elkerülhetetlen
pusztulásukra. – Most már csak a várakozás marad.

63
 NEGYEDIK FEJEZET
Amelyben a szellemek találkoznak

LADY MACCONT, A LÉLEKŐRT és Lord Akeldamát, a potentátot igen csekély

felhajtással eresztették be a Buckingham-palotába. Nem a szokott időpontok
egyikén érkeztek, de mivel rendszeresen jártak az ülésekre, mindössze
minimális vizsgálatra volt szükség. Amellett az őrség igen kedvelte is őket –
legalábbis Lady Maccont. Lord Akeldamát a katonák és konstáblerek, akik
kapcsolatba kerültek vele, úgy jellemezték, mint aki nagy mennyiségben
kihívást jelent. Mindazonáltal a palotaőrök szorgalmasan és alaposan
dolgoztak, hűen a királynő iránti kötelességeikhez. Lady Maccon nyakát és
irattáskáját is ellenőrizték, az előbbit harapások, az utóbbit tiltott gőzhajtású
szerkezetek után kutatva. A napernyőjét kérés nélkül adta át – sokkal
szívesebben bízta az őrizetükre, mint hogy elmagyarázza, miként működik.
Lord Akeldama ruházata túlságosan feszes volt ahhoz, hogy bármilyen
fegyvert becsempésszen alatta, de az őrök azért belenéztek a cilinderébe,
mielőtt beengedték volna.
Biffynek, felöltője kivételesen királyi színe ellenére, nem engedélyezték a
belépést. A nyomatékos elutasítás indoka úgy szólt: nem szerepel a listán.
Mindazonáltal a kedves Biffy nem bánta, hogy a kapusokkal kell maradnia
az ülés tartamára. Távoztában Alexia még hallotta, amint kissé selypegve
megszólítja az egyik merev arcú őrt: Funtington hadnagy, hogy önnek
mekkora kalapja van!
– Javíthatatlan gyermek – mondta Lord Akeldamának jóindulatú
mosollyal.
– Mondanám, hogy én tanítottam mindenre, amit tud, csakhogy Biffy
őstehetség – biccentett egyetértőn a vámpírúr.
A déván az ülésteremben várta őket, idegesen fel-alá járkálva. Viktória

64
királynő nem volt jelen. A legtöbb ülésen nem vett részt – elvárta, hogy a
fontos dolgokról értesítsék, ám az apróságok nem érdekelték.
– Hallom, megfenyegették a királynőt?!
A déván nagy termetű, mogorva ember volt, Alexiát ránézésre a férjére
emlékeztette, még ha jellemben vagy modorban nem is; noha természetesen
ezt egyiküknek sem hozta volna a tudomására. A déván Upper Slaughter
grófjaként kapta meg a hivatalt, de nem birtokolta többé a címmel járó
vidéki birtokot. Hasonlóképpen, bár vezetőként viselkedett, falkája sem
volt. Főúrként és alfaként senkinek nem felelt, és ez egész Anglia
leghatalmasabb magányos farkasemberévé tette. Ráadásul, bár nem volt
egészen akkora, mint Conall Maccon, mindenki – beleértve Conall Maccont
is – tényként kezelte, hogy Lord Slaughter a legfélelmetesebbnek tartott
alfákat is alaposan meg tudná tépni. Ennélfogva a déván és Lord Maccon a
finom társaságban és azon kívül egyaránt óvatosan kerülgette egymást, mint
két megrakott uszály – széles ívben és gyakori kürtöléssel.
– Valóban. – Alexia gyakorlatias énje örült a két alfa feltűnő
hasonlóságainak, mert a férje állandó társasága felkészítette, miként
kezelheti a dévánt.
Besiklottak – Lord Akeldama besiklott, Alexia inkább totyogott – a
terembe, és elfoglalták a helyüket a hosszú mahagóniasztalnál. A dévánt
hagyták, hadd járkáljon tovább zavartalanul.
Lady Maccon felkattintotta irattáskája zárját, és elővette a harmonikus
rezonanciazavarót. A hegyes kis eszköz leginkább egy pár, kristályba ékelt
hangvillára emlékeztetett. Miközben Alexia tovább keresgélte a szükséges
holmikat, Lord Akeldama megpöccintette az egyik villát, várt egy pillanatot,
majd a másikat is. A keletkező disszonáns, mély bugást a kristályalapzat
még jobban felerősítette, biztosítva, hogy a tárgyalásukat ne hallgathassák
ki.
– Mit gondol, komoly? A fenyegetés. Komolyan kell venni?
A déván a sötét hajától és mélyen ülő szemétől még jóképű is lehetett
volna, ám az ajka kissé túlságosan duzzadt, az állán a mélyedés kissé túl
mélyre nyúlt, ráadásul kifejezetten agresszíven ható bajuszt meg pofaszakállt
viselt. Ez az arcszőrzet eleinte felettébb zavarta Alexiát; nem értette a
miértjét. A férfiak nagy része simára borotválva lépett a halhatatlanságba.
Szegény Biffynek a borostás purgatóriumban kellett várakoznia, amíg Alexia

65
hazaért Európából, és az érintésével eléggé halandóvá tette az ifjút a
művelethez. Lyall professzor mindazonáltal emlékezetesen kedvesen és
együtt érzőn viselkedett Biffyvel ebben az embert próbáló időszakban.
Lady Maccon elővette a szellemes esetről írt jegyzeteit, és becsukta a
táskát. Igyekezett mindent visszaidézni és feljegyezni, amit a kísértet
mondott neki.
– A fenyegetés egy szellemközvetítő útján jutott el hozzám. Azt hiszem,
valamivel nagyobb jelentőséget illenék tulajdonítanunk neki, mint a gagyogó
nappali haszonlesőknek, akik az anarchista sajtó legújabb kedvencének
szerepére vágynak.
– És, édeskéim – tette hozzá Lord Akeldama –, a tény, hogy egy
természetfeletti árulta el a veszélyt egy természeten túlinak, azt jelenti, hogy
valami más, hasonlóan nem természetes dolog is szerepet játszik az ügyben.
– Ez igen komoly. – A déván a fogát szívta.
Lord Akeldama hátradőlt, és hosszú, fehér ujjai hegyét maga előtt az
asztalhoz érintette. A mozdulat különösen emlékeztetett az elődje szokására.
– És igen rejtélyes is – folytatta Alexia. – A férjem szerint a NYIHA
feljegyzéseiben egyáltalán nem szerepel ez a bizonyos szellem. Mióta átadta
az üzenetét, sem őt, sem a testét nem találjuk.
Alexia a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül rángatta Őfelsége
természetfeletti felügyeletének mindkét karját, ráadásul a NYIHA
vezetőjének feleségeként szégyentelenül kihasználta a helyzetéből adódó
előnyöket is. Meggyőződése szerint minden bürokratikus tiltás nagyon jó a
maga helyén, ameddig nem akadályozza a hatékonyságot – így tehát,
miközben a NYIHA elméletben a végrehajtó hatalmat képviselte, az
árnyékkormány a jogalkotót, Alexia egyre jobban és jobban
összegabalyította az ügyeiket.
A legtöbben úgy tartották, Viktória királynő már eleve ezért nevezte ki
lélekőrnek.
A déván gyanakvón nézett rá.
– Miért önnek mondták el az üzenetet? És miért egy szellem
felhasználásával? A legtöbben ösztönösen félnek öntől, tudván, kicsoda ön
és mire képes.
Lady Maccon bólintott. Még azok a szellemek is, akikkel annak rendje és
módja szerint bemutatták őket egymásnak, rendszerint bizonyos

66
aggodalommal viszonyultak hozzá.
– Így igaz. Nem tudom. Ha már valakinek szólni kellett, a férjem lett
volna a legalkalmasabb. Ő a hivatalos közvetítő.
– Az, hogy ön a lélekőr, nem igazán ismert tény, a bolyokon kívül, persze.
Egy akármilyen szellem nem juthatott hozzá az ön helyzetét és hivatalát
érintő információhoz, nem tudhatta, hogy ön a királynő füle. Ezt figyelembe
véve még kevésbé tűnik indokoltnak, hogy önt választották.
Alexia a jegyzeteire tekintett.
– Talán az apámhoz van valami köze.
– Szent agyar! Már miért lenne? – A déván erre már megtorpant.
– A szellem motyogott valami olyasmit, hogy „Tarabotti lánya”. Mintha
kifejezetten a nevem miatt keresett volna meg engem.
– Talán ismerte Alessandro Tarabottit még életében, kicsiny mártott
kekszem.
– Meglehet – bólintott Alexia. – Ettől függetlenül, ha a fenyegetés
természetfeletti irányból érkezik, ki a tetszetős gyanúsítottunk?
Lord Akeldama rögtön rávágta a válaszát:
– Én ismerek egy-két drága kis magányos farkasembert, akik mostanában
nyughatatlanok. – Azzal hátravetette a fejét, és néhányszor összecsattintotta
az állkapcsát.
– És némely kóbor vámpír igencsak hegyezi a fogát – kontrázott azonnal a
déván.
Lady Maccon hallani sem akart efféle előítéleteken alapuló
bűnbakkeresésről.
– Úgy vélem, minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk, és feltételezni,
hogy egy boly vagy falka is belekeveredhetett.
Lord Akeldama óvatosan, a déván pedig feszengve pislogott.
– Ám legyen, de miféle nyomon tudunk elindulni? – vetette fel Lord
Slaughter.
– Csak a szellem nyomán. Meg kell találnom, méghozzá gyorsan, mert
már meglehetősen elanyagtalanodott.
– Miért önnek? – tudakolta a déván.
– Egyértelműen nem lehet más. Engem keresett fel, tehát velem fog
beszélni is. Önök ketten több kárt okoznának, mint hasznot. Már attól is
tartok, hogy a férjem a felügyeletem nélkül tobzódik odahaza.

67
 Lord Akeldama felkacagott.
– Petúniám, hála az égnek, hogy ő sosem hallja, amikor így beszél róla!
– Miből gondolja? – nézett rá Alexia, aztán folytatta áz érvelést. – Egy
szellem, akit a nyár közepén senki sem gondoz, nem tartósít. Meddig marad
épeszű a kísértet ilyen körülmények között?
– Mindössze néhány napig – felelt a déván.
– És ha rendszeres formaldehides kezelést kap?
– Akkor akár heteken át is.
– Ez elég tág tűréshatár – csücsörített Alexia.
Lord Akeldama az asztallapra simította az ujjait.
– Virágszirmom, nem volt valamiféle akcentusa?
– Úgy érti, külföldi lehetett?
– Nem, hópihe. A társadalmi státuszát esetleg meg tudná határozni?
Lady Maccon elgondolkodott.
– Tanult, de nem kifejezetten művelt. Talán magas rangúak személyi
szolgálójának mondanám. Ez egyben azt is megmagyarázza, miért nem
őrizték meg vagy temették el a testét tisztességesen… vagy miért nem
jelentették be a NYIHÁ-nál. – Alexiának elég esze volt, hogy végigvigye a
méltatlan okfejtést. – Vagyis egy elárusítónőt keresek, esetleg házvezetőt
vagy szakácsnőt, aki az elmúlt két hétben halt meg, és kevés rokona volt, ha
volt egyáltalán. És a horgonyrádiusza elér a potentát belvárosi házáig.
Lord Akeldama elkeseredve rázta a fejét.
– A legmélyebb együttérzésem.
Alexia tudta, hogy a vámpírúr csak megjátssza magát. Lord Akeldama
szívesen tettette, hogy csakis a legjobb partikra jár, és csakis a megfelelő
társaságban vegyül el – a dolgozóit kétségkívül a társadalom legjobbjai
közül válogatta. Csakhogy Biffy a maga idejében több olyan helyen is
felbukkant váratlanul, ahol egy házvezetőnek semmi keresnivalója, és Lord
Akeldama sosem küldte volna a dolgozóit London olyan részére, amit ő
maga korábban nem vizsgált meg alaposan.
A déván nem hagyta, hogy eltérjenek a tárgytól.
– De hát, lélekőr, ez több száz házat jelent, nem is beszélve az üzletekről,
a magánklubokról és egyéb vállalkozásokról.
Lady Maccon Madame Lefoux titkos pincekamrájára gondolt, ami éppen
kívül esett a vizsgálat sugarán.

68
 – Ráadásul a megtévesztés céljával épített pincéket és padlásokat még
nem is számítottam bele. És feltételeztem, hogy az ismeretlenek is elárulják
nekem, ha a családjukban valaki mostanában meghalt. Mindazonáltal, tud
alkalmasabb megközelítést?
Sem Lord Akeldama, sem a déván nem tudott.
A gyerekteher rúgott egyet, ezzel jelezve az ügy lezárultát. Lady Maccon
torkán egy uff hangocska szaladt ki; rámeredt a hasára, aztán, látva a többiek
kíváncsi pillantását, megköszörülte a torkát.
– Kívánjuk időközben értesíteni a királynőt? – A déván, most, hogy már
kialakítottak valamiféle tervet, nem érezte szükségét, hogy tovább járkáljon,
inkább leült az asztal mellé.
Lord Akeldama sietett állást foglalni, ahogy mindig tette, amikor az
információk kontrollálásáról esett szó.
– Úgy vélem, most még ne, bolyhos. Addig ne, amíg több egyértelmű
bizonyíték nem áll a rendelkezésünkre. Jelenleg nincs más, amire
támaszkodhatunk, mint egy bolond szellem motyogása.
Lady Maccon, bár kissé gyanakodott a vámpírúr indítékait illetően, a
szavaival kénytelen volt egyetérteni.
– Legyen hát! Én magam fogom meglátogatni a háztartásokat, ahol
láthatóan éjjeli életmódot követnek, amint itt végeztünk. Holnap délelőtt
alszom, délután pedig a nappali családokkal folytatom.
Lord Akeldama összerándult, és mély lélegzetet vett.
– Virágom, talán felzaklatja, amit mondanom kell, de attól félek,
kénytelen vagyok kimondani. Gyűlölök ilyen rémes dolgot javasolni, de ha
önnél alacsonyabb rangú személyt óhajt felkeresni, talán célszerű lenne
ennek megfelelően öltözni.
Lady Maccon is összerándult, mert eszébe villant Felicity és a kötött
kendő.
– Azt javasolja, hogy álcázzam magam szolgának?
– Rettenetesen sajnálom, gombócom, de nagyobb sikert érhet el
álruhában.
A vámpír szemébe könnyek szöktek, amiért efféle rettentő javaslatra
kényszerül. Alexia egy sóhajjal megacélozta magát.
– Ó, mit meg nem kell tennem a birodalomért!

69
Lady Maccon a pocsékul tervezett és elszabott szolgagöncökben, karján a
férjét játszó Biffyvel végül sokkal mélyebb ismeretséget kötött a környékkel,
mint azt korábban lehetségesnek tartotta. Biffy erősebben feszengett
buggyos, alsóbb osztálybeli vasárnapi ruháiban, mint az úri divatban,
akármilyen szoros nadrágot vagy magas gallért is diktált az a divat.
Mindazonáltal teljes szívvel vetette bele magát a várandós házvezetőnő
feleségét kísérő munkanélküli inas szerepébe. Minden ajtónál udvariasan
megérdeklődték, tudnak-e nemrég megüresedett helyekről – és minden
ajtónál némi együttérzéssel szemlélte őket a komornyik, részben Alexia
állapota, részben a kiváló ajánlólevél miatt, amit Woolsey-kastély úrnőjétől,
Lady Maccontól kaptak.
A tizenegyedik csésze tea után azonban vonakodva bár, de visszafordultak
Lord Akeldama utcája felé. Semmivel se lettek okosabbak a mostanában
történt, esetleges szellemmé válással végződő haláleseteket illetően – habár,
Alexia legnagyobb meglepetésére, kaptak egy állásajánlatot egy
jelentéktelenebb bárónő tiszteletreméltó városi házában.
A gyerekteher, aki rendes körülmények között minden formában kedvelte
a teát, a lehetséges munkaadók egymást követő sorával az illendőség
szabályai szerint elfogyasztott mennyiséget már ellenezte. Alexia valósággal
dülöngélt séta közben. Megragadta Biffy karját – részben illemből, részben
azért, hogy megtartsa emberként, arra az esetre, ha a nap előbb felkel, mint
hogy hazaérnének. A kérdés, ami egy ideje foglalkoztatta, most kitört belőle.
– Lord Akeldama citrommal issza a teát?
Biffy biccentett, és lenézett rá; kíváncsi volt, hová vezet a társalgás.
– Soha nem jutott eszembe, amíg Lyall professzor nem említette, de
meglehetősen különös ízlésre vall egy vámpírnál. Az volt a benyomásom,
hogy az agyarak és a citrusfélék nem jönnek jól ki egymással.
Biffy mosolygott, de hallgatott.
Lady Maccon azonban kitartott.
– Valóban szükséges emlékeztetnem, kihez köti most a hűsége, ifjú Biffy?
– Mintha el tudnám felejteni? – Biffy idegesen megigazgatta a gallérját. –
Hát jó, hiszen nem birodalmi titok. Tudtommal több évtizedet töltött az
ellenálló képesség kifejlesztésével.
– Jóságos ég, de miért?
– Gondolom, csak hogy csináljon valamit.

70
 – Ez inkább a divatbolond Lord Akeldamára vall, és nem arra, akit
mindketten ismerünk.
– Hát persze, asszonyom. Az igazság?
Alexia bólintott.
– Szívesen alkalmaz citromlét a hajára. Azt mondja, fényt és csillogást
ad. Rémesen hiú… – Biffy mosolyát vágyódás színezte meg.
– Ó, azt tudom. – Alexia ismét a társára pillantott, aztán, mivel már
látszott Lord Akeldama színpompás háza, kimerültséget színlelve még
tovább lassította a lépteit.
– Biffy, drágám, aggódom ön miatt.
– Asszonyom?
– Nemrég hozták meg a legújabb párizsi divatmagazinokat, és ön szinte
egy pillantást sem vetett a friss hajdivatra. A férjem azt mondja, még mindig
gondja van az átalakulással. És a nyakkendőjét is roppant egyszerű csomóra
köti mostanában, még az esti bálokra is.
– Hiányzik nekem a lord, asszonyom.
– Nos, immár a szomszédban lakik. Annyira nem hiányozhat.
– Ez igaz. De többé nem illünk össze. Ő vámpír, én farkasember vagyok.
– És?
– És már nem fújhatjuk ugyanazt a nótát – Biffy annyira édes volt, ahogy
megpróbált finoman fogalmazni.
Alexia a fejét csóválta.
– Biffy, amit mondok, a lehető legjobb indulattal teszem. Váltson zenét!
– Rendben, asszonyom.

Lady Maccon aznap nagyon keveset aludt, részben a túlzott teafogyasztás

testi következményei miatt, részben Ivy Tunstell kora esti váratlan
látogatásának köszönhetően. Floote gyengéd kézzel és őszinte
bocsánatkéréssel ébresztette, valamint azzal a felzaklató hírrel, hogy Miss
Loontwill magára vállalta Mrs. Tunstell szórakoztatását a szalonban,
miközben Lady Maccon szíves megjelenésére várnak. Alexia félig kigurult,
félig kiesett az ágyból, hagyva, hogy szerencsétlen férje, akit annyiszor
felzavart mostanában állandó nyughatatlanságával, hadd pihenjen.
Még fent volt a nap, Biffy aludt, tehát Alexia Floote-t volt kénytelen

71
megkérni, hogy segítsen begombolni a ruháját. Az inas fehérre sápadt, és
sietősen megkereste Lord Akeldama egyik dolgozóját, aki beállna a helyére.
Boots vállalta magára az ízléstelen feladatot, bár meglepő módon elakadt
tőle a lélegzete. Lady Maccon kezdte kapiskálni, hogy Boots bármit
megtesz, amit ő kér tőle.
Miután elkészült, Floote a puszta akaratának erejével átegyensúlyozott
vele az erkélyek közötti keskeny pallón.
Odalent Felicity már jobban emlékeztetett önmagára; reggel elküldetett a
holmijaiért, mert feltételezte, hogy nem ütközik majd ellenállásba, ha
mindenestül beköltözik a nővére házába. Modern szabású ruhát viselt,
amelynek a felső része türkiz szaténból varrt blúzt utánzott csipkeszegéllyel
és a fehér muszlinszoknyán kiegészítőként türkiz rozettákkal. A nyakában a
kravátli módra megkötött egyszerű szalag fekete volt, és a blúzujjak redői
közül meg a rozetták közepéből is fekete betét kandikált ki. A ruha új volt,
drága és nagyon elegáns.
Mrs. Ivy Tunstell, Felicityvel ellentétben egy két nyárral korábbi
látogatóruhát viselt, egy kissé túl nagy turnűrrel, egy kissé túl merész
szabással. A szegény Ivy, miután egy egyszerű színészhez ment férjhez,
rákényszerült, hogy új ruhatár beszerzése helyett a régit alakítsa át.
Most az egyszer azonban úgy tűnt, nem bánja – inkább tűrte Felicity
szóáradatát, holott túltömött ruhájában, elégedett nyugalmával és rá nem
jellemző józanságával másra nem számíthatott, mint csípős megjegyzésekre.
Ivy vagy nem jött rá, hogy sértegetik, vagy valami érdekesebb dolog foglalta
le a gondolatait.
Lady Maccon mély lélegzetet vett, és belépett a társalgóba.
– Ó, nővérem, különös órákban érkeznek látogatók ebbe a te házadba –
jegyezte meg Felicity, amikor, elsőként, észrevette.
Ivy felpattant, és meg is botlott abbéli igyekezetében, hogy csókokat
leheljen Alexia arca felé. Ezt a visszataszító kontinentális szokást a
házassága óta vette fel. Lady Maccon szerint a ripacsközeli lét volt az oka,
avagy az egykori munkaköre Madame Lefoux kalapszalonjában, ahol
mértéktelenül bátorították a francia hajlamot a modoros bizalmaskodásra,
különösen hölgyek esetében.
– Legdrágább Ivym, hogy s mint? Micsoda váratlan meglepetés!
– Ó, Alexia, milyen tökéletesen ragyogó, hogy fogadsz! Annyira féltem –

72
Ivy itt drámaian lehalkította a hangját –, hogy már visszavonultál! A
körvonalad riasztóan előrehaladott. Nem zavarok, ugye? Nem, hiszen akkor
feküdnél. Ilyen időben még te se fogadnál látogatókat. Elég teát ittál? A
hölgyeknek a te állapotodban a tea nagyon jót tesz.
Lady Maccon egy másodpercig csak állt, és hagyta, hogy Ivy csacsogása
ott kavarogjon körülötte, hasonlóan a nyári szélben összevissza felröppenő
pitypangpihékhez.
– Könyörgöm, ne aggaszd magad miattam, Ivy! Amint látod, még
megállok a lábamon, bár bevallom, mostanában nehézséget jelent
nekiindulni. Elnézést kérek, amiért megvárakoztattalak!
– Ó, kérlek, sose bánd! Felicity tökéletesen helyettesített.
Lady Maccon felvonta a szemöldökét.
Ivy összeesküvő biccentéssel jelezte, hogy teljesen komolyan gondolta,
amit mondott – sűrű, sötét loknijai meglebbentek. A házassága alig hatott
gyereklányos hajviseleteire. Talán jobb is, hogy némileg rangon alul
esküdött: a színészfeleségektől mindig elvárták a feltűnő megjelenést.
Ekkor Felicity felemelkedett.
– Hölgyeim, ha megbocsátanak, egy gyűlésre kell mennem.
Lady Maccon döbbenten nézett a húga után; Felicity úgy távozott, hogy
egyetlen megjegyzést se tett Alexia testméretére, sem Ivy kopottas
megjelenésére.
– Kíváncsi lennék, hogy újra átöltözik-e.
Ivy visszasuhogott az ülőkéhez, és látványosan rázuhant.
– Átöltözik? Miért kellene neki? Az a ruha tökéletesen ragyogó volt.
– Ivy, nem vettél észre valami furcsát Felicity viselkedésében?
– Kellett volna?
– Rémesen kedves volt, nem?
– De igen.
– Hozzád.
– Igen.
– És hozzám is.
– Igen, de miért… – Ivy félbeszakította magát. – Most, hogy
belegondolok, ez valóban fura.
– Ugye, hogy az?
– Egészségügyi problémákkal küzd?

73
 – Az én drága húgom belépett egy társaságba.
Lady Maccon csücsörítve félénkséget tettetett, de Mrs. Tunstell észre sem
vette a jelzést.
– Nos, hát tessék! A konstruktív elfoglaltság és a jó munka iránti figyelem
éppen ilyen jó hatással lehet bizonyos csipkelődő ifjú hölgyekre. Vagy erről
van szó, vagy szerelmes.
Alexia alig találta a szavakat, amikkel elmagyarázhatja a körülményeket,
de úgy, hogy Ivy fel is fogja.
– Ez egy női támogató mozgalom.
Ivy levegőért és a szívéhez kapott.
– Na de Alexia, hogy mondhatsz ki ilyesmit fennhangon?
Lady Maccon ráébredt, hogy Ivynek igaza lehet – nagyon is dicstelen, mi
több, talán veszedelmes területre tévedtek.
– Nos, természetesen – köszörülte meg a torkát – mondd, miféle ügy
hozott ide ma este, drága Ivym?
– Ó, Alexia, valóban temérdek csodás hírem van, amit megosztanék
veled, de azt sem igazán tudom, hol kezdjem.
– Úgy vélem, általában a legjobb az elején.
– Ó, de Alexia, hiszen ez a leglehengerlőbb az egészben. Minden
egyszerre történik.
Lady Maccon ezen a ponton megvetette a lábát, és csengetett Floote-nak.
– Egyértelmű, hogy teára lesz szükség.
– Ó, igen, hogyne – helyeselt Ivy hevesen.
Floote, aki már várta az igény felmerülését, azonnal érkezett a teával, a
melasztortával és egy fürtnyi, Portugáliából rémséges áron importált
szőlővel. Lady Maccon kitöltötte a teát, miközben Ivy várakozott – jóformán
remegett, annyira feszítették a hírek, ám mégsem akart belekezdeni az
ismertetésükbe, amíg barátnője forró folyadékkal pepecsel.
Alexia óvatosan visszatette a kannát a tálcára, és átadta Ivynek a
csészéjét.
– Nos?
– Nem vettél észre valami különöset a megjelenésemben? – tudakolta Ivy,
és egyetlen korty nélkül le is tette a csészét.
Lady Maccon alaposan szemügyre vette. Ha egy barna ruhát kirívónak
lehet nevezni, Ivyét mindenképpen. Köpenyrésze és fenékfodrozata

74
csokoládészín szaténból készült, alatta a fehér alapon csíkos szoknya
cirkuszsátorként terült szét, azonos színben. A mellé választott kalap
természetesen nevetséges volt: csaknem tökéletes kúp, amelyet legalább
három fácán teljes tollazata borított, jó adag kék és sárga selyemvirággal
keverve. Mindazonáltal az öltözködés efféle extrémitásai nem számítottak
kirívónak Mrs. Tunstell esetében.
– Nem mondhatnám.
Ivy céklavörösre pirult: láthatóan rettentő zavarba hozta, amit most,
Alexia hiányos megfigyelőkészsége miatt, meg kell vele osztania.
Lehalkította a hangját.
– Nagyon kívánom a teát.
Az értetlen Alexia erre nem tudott mit felelni, hiszen barátnője
ugyanakkor egy kortyot sem ivott. Ivy tovább merészkedett.
– Én… ó, drágám, hogy fejezzem ezt ki ízlésesen? Családi gazdagodást
várok.
– Nahát, Ivy, nem sejtettem, hogy örökösnő leszel.
– Ó, nem. – Ivy arca sötétebb vörösre váltott. – Nem olyasmit – tette
hozzá, aztán jelentőségteljesen Alexia pohos alakja felé biccentett.
– Ivy! Terhes vagy!
– Ó, Alexia, igazán, muszáj ilyen hangosan?
– Őszinte gratulációm! Micsoda boldogság!
Ivy sietve tovább terelte a beszélgetést.
– Tunny meg én eldöntöttük, hogy saját drámai társulásba fogunk.
Lady Macconnak beletelt egy másodpercébe, hogy értelmezze ezt a
kijelentést.
– Azt akarod mondani, hogy saját színtársulatot alapítotok?
Mrs. Tunstell bólogatott, csak úgy repkedtek a loknijai.
– Tunny véleménye szerint jó ötlet megalapozni a családi társulatot is,
nem csak a családot, így szokta mondogatni.
Család, igazán, gondolta Alexia. Miután elhagyta Woolsey-t, Tunstell
most bizonyára egy saját falkát próbál összehozni a maga módján.
– Nos – felelte –, a legjobbakat kívánom, amit csak lehet. Mindazonáltal,
Ivy, nem kegyetlenségből kérdezem, de miként tervezitek finanszírozni ezt a
vállalkozást?
Ivy tovább vörösödött, és lesütötte a szemét.

75
 – Éppen azért jöttem, hogy erről tanácskozzak veled. Úgy tudom, Woolsey
meglehetősen bő kézzel támogatja a művészeti vállalkozásokat. Tunny
szerint még egy cirkuszban is fekszik tőkétek!
– Valóban, de Ivy, nyilvánvaló okokból ezek a falka javát és érdekét
szolgálják. Talpasok toborzása, meg hasonlók. Tunstell szabad akaratából
vágta el ezeket a szálakat.
Ivy komoran bólintott.
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.
– Mármost, várj egy percet! Nem vagyok olyan rossz barát, hogy bárkit,
de főleg téged, drágám, magadra hagyjalak a szükség idején. – Lady Maccon
homlokráncolva töprengett. – Talán belenyúlhatnék a saját zsebembe. Te
aligha tudod, de az apám meglehetős vagyont hagyott rám, amellett Conall is
nagyvonalú heti apanázsban részesít. A személyes bevételem kérdését
sosem tárgyaltuk ki, de úgy látom, nem érdeklik a pénzügyeim.
Meggyőződésem, hogy nem bánná, ha művészetpártolóvá válnék. Miért
jusson minden móka Woolsey-nek?
– Ó, Alexia, igazán? Ilyesmit nem kérhetek tőled! – tiltakozott Ivy, de a
hangja egyértelművé tette: mindvégig ezt várta.
– Ugyan, ugyan! – Alexiát egyre inkább lenyűgözte a saját javaslata. –
Szerintem kapitális ötlet. Azon gondolkodom, kérhetnék-e viszonzásul egy
eléggé különös szívességet?
Ivy bármire hajlandónak tűnt, ami előmozdítja a férje céljait.
– Ó, kérlek, mondd csak!
Alexia igyekezett úgy megfogalmazni a következő kérdést, hogy ne
áruljon el túl sokat önnön természetéről kedves barátnőjének. Sosem beszélt
Ivynek természeten túli voltáról, sem lélekőri posztjáról, és az ebből eredő
vizsgálódások általános jellegéről.
– Érdeklődés támadt bennem az alsóbb rétegek tevékenységei iránt. Nem
sértésnek szánom, drága Ivy, de még a saját társulatod elnök asszonyaként
is, tekintettel az érdeklődőkre, elkerülhetetlenül kapcsolatba keveredsz a
londoni társadalom kevésbé nemes elemeivel. Értékelném, ha
alkalmanként… információval látnál el ezeket az elemeket illetően.
Ezt hallva Mrs. Tunstellt úgy elöntötte az öröm, hogy hímzett
zsebkendőjével nyomogatni kezdte az egyik szemét.
– Drága Alexiám, csak nem kezdtél végre érdeklődni a

76
botrányhírterjesztés iránt? Ez már túl sok, túl csodálatos.
Miss Ivy Hisselpenny társadalmi állása szerint már lánykorában sem
vehetett részt a magas rangú bálokon, mialatt Miss Alexia Tarabotti éppen
ezek súlya alatt görnyedt. Ivy számára ez kevés és gyenge pletykát jelentett:
lánykoruk Alexiáját mások személyközi viszonyainál csak a ruhájuk és a
modoruk hagyta hidegebben.
A zsebkendő leereszkedett. Ivy arcára ártatlan ravaszkodás ült ki.
– Van valami konkrétum, amire szeretnéd, ha odafigyelnék?
– Na de Ivy!
Mrs. Tunstell kihívón szürcsölgette a teáját.
Lady Maccon fejest ugrott.
– Ami azt illeti, mostanában keringenek egyes pletykák egy bizonyos
birodalmi főrendet érintő fenyegetésről. Többet nem mondhatok, de ha nem
bánod…
– Nos, rebesgetik, hogy Lord Blingchester hintóját kivonják a
forgalomból.
– Nem, Ivy, nem ilyesféle fenyegetés.
– És hogy Snodgrove grófné szobalánya úgy megharagudott nemrég, hogy
felvetette: esetleg megfelelően illeszti majd a grófné fejére a kalapot a Szent
Iván-éji bálra!
– Nem, ez sem az igazi. De mindez nagyon is érdekes. Köszönettel
veszem, ha a növekvő körülményeid dacára is élvezhetném majd a
társaságodat és a veled való társalgást.
Ivy lehunyta a szemét, és aprót sóhajtott.
– Ó, Alexia, milyen kedves vagy. Igazán tartottam tőle… – Kinyitotta a
legyezőjét, hogy ellegyezze fölös érzelgősségét. – Igazán tartottam tőle, hogy
ha Tunnyval belevágunk ebbe a vállalkozásba, esetleg nem kívánsz majd
kapcsolatot tartani velem. Hiszen végső soron azt tervezem, hogy magam is
eljátsszak néhány apróbb szerepet. Tunny szerint van drámai tehetségem.
Egy dolog, ha meglátnak egy színészfeleséggel teázni, de más, ha egy
színésznővel teszed ugyanezt.
Lady Maccon előrehajolt, amennyire tudott, és a kezét lágyan Mrs.
Tunstellére tette.
– Ivy, ilyesmi eszembe se jutna. Ne is beszéljünk róla többet!
Ivy úgy látta, elérkezett az idő, hogy újabb idevonatkozó híreket osszon

77
meg.
– Még valamit el szerettem volna mondani neked, drága Alexiám. Mint
bizonyára sejted, fel kellett adnom a helyemet, mint Madame Lefoux
kisegítője. Természetesen hiányozni fog a számtalan csodás kalap társasága,
de a minap, estefelé, éppen ott jártam, amikor különös dolog történt. A
férjed státuszát ismerve azonnal rád gondoltam.
– Milyen éleslátó vagy!
Lady Maccon, a saját maga legnagyobb csodálkozására, rájött, hogy Mrs.
Tunstell, egy alsóbb osztálybeli és látszólag nem túl értelmes asszony,
gyakran a legmeglepőbb összefüggésekre világít rá. Tudva, hogy Ivy
számára a legjobb bátorítás, ha hallgat, Alexia a teájába kortyolt, és
érdeklődő pillantást vetett barátnőjére.
– Nos, nem fogod elhinni, de belefutottam egy kíséretbe az utcán.
– Egy kíséretbe? Mint a királynőé?
– Jaj, nem, hiszen tudod, mire gondolok. Egy szellembe. Én, hát hiszed te
ezt? Egyenesen keresztülgyalogoltam rajta, trallala. Alig vettem egyáltalán
észre. Teljesen felzaklatott. Amikor visszanyertem a hidegvéremet, rájöttem,
hogy szegény már némileg eszehagyott. Hosszas és értelmetlen motyogást
kellett végighallgatnom, mire valami használható információt is elárult.
Különösen érdeklődött a napernyőm iránt, ami az estére tekintettel csupán
azért volt nálam, mert az ügyem Madame Lefoux-val meglehetősen hosszúra
nyúlt. Egyébiránt a te szokásodat, hogy minden órában nappali kiegészítőket
dajkálsz, nagyon ezoterikusnak találom. De nem ez a lényeg. A szellemet
igencsak érdekelte a napernyőm, egyfolytában arról kérdezősködött. Tudni
akarta, csinál-e valamit, már természetesen azon kívül, hogy megvéd a
naptól. Egyértelműen tájékoztattam a kísértethölgyet, hogy egyetlen embert
ismerek, akinek a napernyője kivet magából dolgokat, mégpedig drága
barátnőmet, Lady Maccont. Emlékszel, amikor északon utazgattunk, láttam,
hogy valamit kibocsátottál belőle. Nos, mindezt köntörfalazás nélkül a
szellem tudtára adtam, mire ő rendkívül izgatott lett, és a pillanatnyi
fellelhetőséged iránt érdeklődött. Nem láttam okát, miért ne adhatnám meg
neki az új címedet, hiszen szellemként úgyis helyhez kötött. Az egész olyan
különös volt. Ráadásul végig egy bizarr félmondatot ismételgetett egy
lábasfejűvel kapcsolatban.
– Valóban? Mit mondott pontosan, Ivy?

78
 – A polip példátlan, vagy valami hasonló gyerekséget. – Ivy folytatta
volna még, de a torkán akadt a szó, mert abban a pillanatban a társalgó
nyitott ajtaján át megpillantotta Felicityt. – Alexia, a húgod rendkívül
kiegyensúlyozatlannak tűnik. Meggyőződésem, hogy az imént láttam egy
citromsárga kötött sállal a vállán. Fodrossal. És kilépett vele az utcára. Fel
nem foghatom.
Lady Maccon lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Ne foglalkozz most vele, Ivy!
– De igazán láttam. Milyen figyelemreméltó.
– Van még mondanivalód a szellemről, Ivy?
– Szerintem volt valamiféle kapcsolata a BPR-rel.
Ezt a megállapítást hallva Alexia szeme felpattant.
– Mit mondtál az előbb?
– A Bronzpolip-Rend. Bizonyára hallottál róla.
Lady Maccon döbbenten pislogott, és a hasára tette a kezét; a gyerekteher
is rúgott egyet meglepetésében.
– Persze hogy hallottam, Ivy. A kérdés az, hogy te honnan ismered?
– Ó, Alexia, jóformán időtlen idők óta Madame Lefoux-nak dolgozom.
Mostanában rengeteget utazik, és a megjelenése alkalmanként igencsak
zavarba ejtő, de én egyáltalán nem vagyok olyan figyelmetlen. Nagyon is
jól tudom, hogy amikor a városban tartózkodik, korántsem foglalkozik annyit
a kalapokkal, mint más egyebekkel. Ha jól tudom, egy föld alatti tervszobát
is üzemeltet.
– Ő mondta el neked?
– Nem egészen. Ha Madame Lefoux titokban kíván tartani valamit, ki
vagyok én, hogy szembeszálljak vele? De belepillantottam néhány
kalapdobozába, és azok nem mindig kalapokat tartalmaztak. Rákérdeztem a
részletekre, és Madame Lefoux biztosított, hogy jobb lesz nem
belekeverednem. Mindazonáltal, Alexia, nem szeretném, ha ostobának
hinnél. Tunny meg én igenis beszélgetünk az effélékről, és elég jó szemem
van, mindent látok, még ha nem is mindig értem.
– Bocsánatot kérek, amiért kételkedtem benned, Ivy!
Ivy vágyódon nézett rá.
– Talán egy nap te is a bizalmadba avatsz engem.
– Ó, Ivy, én…

79
 Barátnője felemelte a kezét.
– Természetesen akkor, ha készen állsz rá.
Alexia sóhajtott.
– Ha már itt tartunk, most az elnézésedet kell kérnem. Ezek a hírek a
szellemről nem kevéssé fontosak. Haladéktalanul konzultálnom kell a férjem
bétahímjével.
– De hiszen fent van a nap – pillantott körbe Ivy.
– Néha még a farkasemberek is ébren vannak nappal. Ha a helyzet
megköveteli. Conall alszik, tehát Lyall professzor alighanem fenn van, és az
ügyeit intézi.
– Egy lábasfejű ennyire fontos lehet?
– Tartok tőle, hogy igen. Elnézésedet kérem, Ivy!
– Természetesen.
– Szólok Floote-nak a mi kis ügyünkről. Ő majd elintéz mindent,
beleértve az anyagiakat is.
Ivy megragadta a távozó Lady Maccon kezét.
– Ó, köszönöm, Alexia!
Alexia valóban szavának állt, és azonnal felkereste Floote-t, hogy ellássa
instrukciókkal. Végül, az egyszerűség kedvéért, és hogy esetleg
megspóroljon egy utat a NYIHÁ-ba, közömbös hangon rákérdezett:
– Van a környéken BPR-sejt? Tudom, a szervezet eléggé titkos,
mindazonáltal úgy gondoltam, ön esetleg tudhatja.
Floote elgondolkodó pillantást vetett rá.
– Igen, asszonyom, egy sarokra innen. Már akkor észrevettem a jelölést,
amikor ön látogatóba kezdett járni Lord Akeldamához.
– Jelölést, Floote?
– Igen, asszonyom. A kilincset egy bronzpolip díszíti. A nyolcvannyolcas
számú ház.

80
 ÖTÖDIK FEJEZET
A polip fészke

A NYOLCVANNYOLCAS SZÁMÚ HÁZ nem volt különösebben lenyűgöző

építmény. Mi több, ez volt a legkevésbé elegáns a környéken. Habár a Lord
Akeldama közvetlen szomszédságát alkotó házak sem versenyezhettek a
vámpírúr hajlékával, azért még megtették, ami tőlük telt. Ha nem is
hangsúlyozták. Kimondatlanul is pontosan tudták, hogy London
legdivatosabb lakónegyedét alkotják, ezért a terület és az építészet egyaránt
csodálatra méltó. A nyolcvannyolcas ház kopottasnak tűnt a többi mellett. A
vakolata nem pergett ugyan, de megfakult, a kertjét elborították a felmagzott
gazok és menekülni vágyó saláták.
Tudósok, gondolta Alexia, miközben felkapaszkodott a bejárati lépcsőn
és megrántotta a csengőzsinórt. A legrosszabb ruháját viselte, amit
átszabtak, hogy a hasa is elférjen alatta; fésűsgyapjúból készült, és a színe
félúton volt a használt mosogatólé barnája és a zöld között. Már arra sem
emlékezett, eredetileg miért vásárolta meg a szegény, nyomorult göncöt –
alighanem azért, hogy az anyját bosszantsa. Még Felicity egy rusnya sálját is
kölcsönkérte, noha az időjárás túl meleg volt az efféle álcákhoz. Mindezzel,
meg egy fehér, fodros vászon főkötő alatti szerény arckifejezéssel
tökéletesen alakította a házvezetőnőt, akinek ki akarta adni magát.
Az ajtót nyitó komornyiknál elérte a kellő hatást, mert nem kérdőjelezte
meg Alexia státuszát. Kimért kedvességgel fordult felé, amit csak
súlyosbított korpulens jókedve, ami egyébiránt általában pékekre vagy
mészárosokra jellemző, nem komornyikokra. Tömzsi nyakán ülő fején
elvadult, fehér hajbozont meredezett, ami leginkább egy karfiolra
emlékeztette Lady Maccont.
– Jó napot! – köszönt Alexia, és pukedlizett. – Úgy hallottam, az

81
intézményük személyzetet keres. Azért jöttem, hogy az állásról érdeklődjek.
Az inas lentről felfelé, majd fentről lefelé is végigmérte, végül
csücsörített.
– Néhány hete valóban elveszítettük a szakácsunkat. Azóta jól
megvagyunk a kisegítővel, és semmi esetre sem kívánunk felvenni a maga
állapotában leledző személyt. Ezt megértheti.
Kedvesen mondta, de határozottan, abban a reményben, hogy
elbátortalanítja, Alexia kihúzta a derekát.
– Ó, hogyne, uram. Két hétnél egy nappal sem kívánok tovább
gyermekágyban maradni, és én készítem a legjobb aszpikos borjúlábat, amit
valaha kóstolhatott. – Merész kijelentés volt; a komornyik úgy nézett ki, mint
aki kedveli az aszpikos ételeket, hiszen a hasa máris kocsonyásan rengett.
Jól gondolkodott: a férfiú behízott szeme felcsillant a gyönyörűségtől.
– Ó, nos hát, ha ez a helyzet… vannak ajánlólevelei?
– A legjobbak, magától Lady Maccontól, uram.
– Valóban? Milyen kiterjedt ismeretekkel bír a fűszernövények és az
ízesítés terén? Tudja, az úri vendégeink jórészt agglegények. Az asztalra
egyszerű fogásokat kívánnak, ám az étlapon kívül eső igényeik időnként
szokatlanok.
Alexia megdöbbenést tettetett.
A komornyik sietve korrigált minden esetleges félreértést.
– Ó, nem, nem, semmi olyasmi. Mindössze előfordulhat, hogy nagyobb
mennyiségű szárított fűszernövényeket kérnek magától a kísérleteik számára.
Tudományos emberek.
– Ó! Ami azt illeti, az én ismerettáramnak eddig a nyomába sem ért senki,
akivel találkoztam. – Alexia élvezte, hogy olyasmivel dicsekedhet, amiről a
leghalványabb fogalma sincs.
– Ezt igen nehezemre esik elhinni. Az előző szakácsunk elismert tudója
volt a gyógyászat művészetének. Mindazonáltal, kérem, jöjjön be, Mrs…?
Alexia sietve igyekezett kitalálni egy nevet, és kibökte a legjobbat, ami
azonnal az eszébe jutott.
– Floote. Mrs. Floote.
A jelek szerint a két komornyik nem ismerte egymást, mert ennek arcizma
se rándult egy ilyen valószínűtlen párosítás hallatán, mint Floote és Alexia.
Mindössze beinvitálta, és levezette a konyhába.

82
 Lady Maccon még sosem látott ehhez hasonló konyhát – igaz, nem is
töltött túl sok időt különféle konyhákban, mégis úgy vélte, legalább
általánosságban tisztában van ezen célelvű helyiségek általános
jellemzőivel. Ez itt szűziesen tiszta volt, és nem csak a szükséges
mennyiségű lábast, fazekat és serpenyőt tartották itt, hanem gőzkészülékeket
is, egy-két hatalmas mérővödröt, a polcokon körös-körül pedig üvegekben
tartósított mintákat. Olyan benyomást tett Alexiára, mint egy sörfőzde, egy
palackozó és Madame Lefoux tervszobájának keveréke.
Nem is próbálta leplezni csodálkozását – minden rendes házvezető éppen
ennyire meglepődne, ha egy ilyen különös főzőhelyiségbe nyer
bebocsáttatást.
– Jó ég, micsoda szokatlan berendezés és eszközök!
Kettesben voltak a konyhában. Éppen abban az órában voltak, amikor a
személyzetnek akadt némi ideje a saját ügyei intézésére, mielőtt teára
csengettek volna.
– Ó, igen. Az előző szakácsunk az ételkészítéstől eltérő tevékenységekben
is örömét lelte. A jóasszony maga is tudósféle volt, ha egy nő számára az
ilyesmi egyáltalán lehetséges. A munkaadóim néha bátorítják a viselkedési
elhajlásokat.
Alexia, aki jó pár évet töltött könyvekbe merülve, később sokszor
látogatta a Királyi Társaság előadásait – nem is beszélve a Madame
Lefoux-val ápolt ismeretségéről –, úgy vélte, igenis lehetséges az ilyesmi
nők esetében is, mindazonáltal pillanatnyi álöltözete meggátolta, hogy ennek
hangot is adjon. Ehelyett csendben körbepillantott. Azonnal feltűnt neki,
hogy rengeteg polipot lát. Jóformán mindenütt ott voltak: az üvegek fedőjére
és a rájuk ragasztott papírra pecsételve, a vasserpenyők nyelébe vésve, a
rézfazekak oldalába karcolva, de még az oldalt, egy deszkán keményedni
kitett szappantömb tetejébe is belenyomtak egy polip mintát.
– Nahát, valaki nagyon rajong itt a lábasfejűekért. – Teljesen hétköznapi
módon odatotyogott az egyik polchoz, hogy szemügyre vegye a kicsiny,
sötétbarna üvegcsék sorát. Rejtélyes tartalmukat színes üvegpolippal
díszített dugók őrizték; Alexia sehol sem látott utalást rá, mi is lehet bennük.
Már nyúlt, hogy a kezébe vegye az egyiket, amikor érzékelte, hogy a
komornyik, a fajtájára jellemző némasággal, megállt mellette.
– A maga helyében én nem tenném, Mrs. Floote. Az előző szakácsunk

83
érdeklődése kiterjedt a lepárlás és tartósítás meglehetősen veszedelmes
módozataira is.
– Mi történt a jóasszonnyal, uram? – kérdezte Alexia erőltetett
könnyedséggel.
– Megszűnt élni. A maga helyében én különös óvatossággal bánnék ezzel
a sárga polippal.
Alexia sietve otthagyta az üvegcsék sorát; egyszerre olyan érzése támadt,
hogy ingatagon állnak a polcukon.
Az inas ismét végigmérte.
– Ebben a házban sok lépcső van, érti, Mrs. Floote? Nem maradhat
kizárólag a konyhában. Hogyan győződhetnék meg róla, hogy képes lesz
ellátni a feladatait?
Alexia megragadta a tökéletes alkalmat, hogy folytassa a vizsgálódást.
– Nos, amennyiben úgy dönt, hogy igénybe veszi a szolgálataimat, engem
is érdekelne a szállás. Ha lenne olyan kedves, és a személyzeti szállásra
kísérne, egyben bemutathatnám a mozgékonyságomat is.
A komornyik biccentett, és egy hátsó lépcsősor felé intett, amely egészen
a padlástéri szobákig kanyargott. Végül beterelte Alexiát egy apró, zsúfolt
cellába, ahol még mindig ott maradt az előző lakó néhány holmija – épp,
ahogy ő azt remélte. További barna üvegcsék hevertek szanaszét, és néhány
különös kinézetű kémcső is akadt. Az ablakpárkányra terített kendőn
különféle, csokorba kötött növények száradtak.
– Természetesen mielőtt valaki elfoglalná ezt a helyiséget, kitakaríttatjuk.
– Az komornyik a száját húzva nézett körbe.
Kicsiny, vászonkötésű jegyzetfüzetek hevertek itt meg ott; némelyikre
porréteget vont az elhanyagoltság. Alexia különféle cetliket is látott, és
valamit, ami leltárjegyzéknek tűnt.
– Az előző szakácsnő olvasott volt, ugye?
– Én figyelmeztettem, hogy furcsa teremtés volt.
Alexia körbelesett, aztán váratlanul a kicsiny ágy felé manőverezett.
– Ó, jaj nekem, talán ez a rengeteg lépcső mégsem volt olyan jó ötlet az
én állapotomban. Úgy érzem, meglehetősen túlerőltettem magam. –
Lehuppant az ágyra, színpadiasan hátradőlt, és majdnem fel is borult.
Rettenetes alakítás volt, mindazonáltal meggyőző.
– Ó, szavamra, Mrs. Floote, ez így nem járja. Igazán, nem számolhatunk

84
olyasvalakivel, aki…
Alexia egy nyögéssel beléfojtotta a szót, és jelentőségteljesen
megmarkolta a hasát.
A férfi elsápadt.
– Kaphatnék egy parányi percet, hogy összeszedjem magam, uram?
A komornyik láthatóan mindenhol szívesebben lett volna, mint épp ott.
– Hozzak egy pohár vizet, asszonyom? Vagy talán egy kis, izé, aszpikot?
– Ó, igen, kiváló ötlet. De nem kell rohannia.
A komornyik erre kimenekült. Alexia azonnal talpra lendítette magát – a
mozdulat sokkal hatékonyabb volt, mint amilyen elegáns –, és nekilátott a
szoba átkutatásának. Nagyon kevés tárgy árulkodott az előző lakó
személyiségéről, ám az éjjeliszekrénybe és a ruhásszekrénybe még több
jegyzetfüzetet rejtettek. Lady Maccon mindent, ami titkosnak vagy fontosnak
tűnt, betömködött napernyője rejtett zsebébe, aztán, tudván, hogy nem vihet
el mindent, kiválasztotta a legújabbnak és a legrégebbi, legporosabbnak
tűnő füzetet meg a gondosan telejegyzetelt leltárkönyvet, és belecsavarta
Felicity sáljába. A napernyő kissé elnehezülve nyikorgott a tehertől, és
Alexia gyanította, a sálba kötött csomagja roppant gyanús lehet, ám a
visszatérő komornyik annyira örvendett, hogy egyben találja, hogy semmit
sem vett észre.
Alexia úgy döntött, itt az idő a szökésre. Kijelentette, hogy gyengének érzi
magát, és a legjobb lesz sietnie, ha még az éj leszállta előtt haza akar érni. A
komornyik levezette a földszintre, ahol közölte vele, hogy aszpikos borjúláb
ide vagy oda, nem adhatja neki az állást; mindazonáltal felvetette, hogy
érdeklődjön újra, néhány hónap múlva, amikor felépült az állapotából. A
jelek szerint az aszpik mégiscsak csábítónak bizonyult.
Éppen kilépett volna az utcára, amikor egy felharsanó hang megállította
őket.
– Ó, hitemre, Miss Tarabotti?
Alexia a keblére szorította zsákmányát, lehunyta a szemét, és mély
lélegzetet vett, végül felpillantott.
A hall lépcsőjén lefelé sétáló úriember díszpéldánya volt a tudományos
alfajnak. Szürke pakompartja elvadult, az orrán szemüveg gubbasztott, az
öltözékében pedig a nyár és a város közepéhez képest túl sok volt a tweed.
Sajnos Alexia nagyon is jól emlékezett arra az arcra.

85
 – Nohát, dr. Neebs! Azt hittem, ön halott.
– Ó, nem egészen. Habár Lord Maccon megtett mindent, ami tőle telt. – A
férfi leért a lépcső aljára. Kifejezetten bicegett, ami a Hypocras Klub
kivéreztető termében végigküzdött utolsó csata következménye volt. Amint
közelebb ért, Alexia már azt is megállapíthatta, hogy okuláré mögé rejtett
pillantása igen kemény.
– Ebben az esetben nem rácsok mögött volna a helye, csalás vétsége
miatt?
– Biztosíthatom, hogy leültem az időmet. Most pedig úgy gondolom, talán
velem kellene jönnie, Miss Tarabotti.
– Ó, de hiszen éppen távozni készültem.
– Efelől nem volt kétségem.
A komornyik kissé elveszetten nézett egyikükről a másikra.
Alexia a nyitott ajtó irányába hátrált, védekezőn maga elé emelte a
napernyőjét, és megnyomta a megfelelő virágszirmot a nyélen – azt, amelyik
betárazta az egyik bénítólövedéket. Azt kívánta, bárcsak ne hagyta volna
otthon Ethelt: a fegyverek általában sokkal fenyegetőbbek voltak a
napernyőknél.
Dr. Neebs mindazonáltal aggodalmas tisztelettel nézett az alkotmányra.
– Ez Madame Lefoux munkája, igaz?
– Ismeri Madame Lefoux-t?
Dr. Neebs úgy nézett rá, mint egy idiótára. Hát persze, gondolta Alexia,
ez a Bronzpolip-Rend egyik sejtje. Madame Lefoux szintén tag. Nem
jöttem rá, hogy a Rend felszippantja a Hypocras Klub maradékát. El kell
mondanom Conallnak.
A tudós oldalra hajtotta a fejét.
– Mire készül, Miss Tarabotti?
Alexia tétovázott. Abban biztos volt, hogy dr. Neebsben nem bízhat, de
úgy tűnt, a tudós hasonló véleménnyel van őróla, mert odavakkantott a
komornyiknak.
– Kapja el!
Szerencsére azt összezavarták az elmúlt percek történései, és nem értette,
miként lett belőle bandita. Ráadásul mindkét keze tele volt: az egyikben egy
pohár vizet szorongatott, a másikban egy üvegre való borjúlábat, aszpikban.
– Micsoda? Uram?

86
 Alexia ekkor meglőtte a tudóst egy kábítónyíllal.
Madame Lefoux jó minőségű, gyors hatású méreggel kezelte a nyilakat,
ami bizonyos rokonságot mutatott a laudánummal. Dr. Neebs döbbent arccal
bukott előre, és összeesett a lépcső legalján.
Ekkorra a komornyik is feleszmélt dermedtségéből, és Alexiára vetette
magát. Lady Maccon, aki a legjobb formájában is esetlen volt kissé, oldalra
perdült, közben széles ívben, vadul meglendítette a napernyőt. Sikerült is
erősen halántékon csapnia a komornyikot. Nem volt túl pontos ütés, ám
annál lendületesebb, és a férfi, aki nyilvánvalóan nem volt az efféléhez
szokva, eltántorodott. Az arcára olyan morcos grimasz ült ki, hogy Alexia
nem bírta visszafojtani a vigyort.
– Ejnye, Mrs. Floote, micsoda méltatlan viselkedés ez?
Alexia újratöltötte a napernyőt, és a második nyíllal meglőtte az inast – a
férfi térde megcsuklott, és visszazuhant a folyosóra.
– Igen, valóban. Őszinte bocsánatát kérem. Ez az én jellemhibám.
Azzal Alexia kivonult az utcára, és eldöcögött. Rablott kincseit
szorongatva nagyon cselesnek érezte magát, és felettébb büszke volt a
délután eredményeire.

Sajnos, amikor visszaért az otthonába, senki sem akadt, aki értékelte volna
az erőfeszítéseit. A város minden farkasembere aludt, Felicity még nem tért
vissza (nem mintha benne Alexia megbízott volna), Floote pedig egyik vagy
másik ház körüli ügyet intézett. Alexia egymagában, nyűgösen telepedett le a
kisebbik szalonban, hogy szemügyre vegye lopott csomagját.
Ez a szoba máris a kedvencévé vált. Csendes kártyapartikra gondolva
rendezték be: krémszín és halvány arany fedte a falakat, a faragott bútorok
sötétre pácolt cseresznyefából voltak, mindezt királykék függönyök és
kárpitok egészítették ki. A kis asztaloknak márványlapja volt, a hatalmas
csillárba a legújabb fejlesztésű gázlámpafejeket építették be. Éppen az a
fajta lélekteli elegancia volt, amit a lélektelen Alexia a maga erejéből soha
el nem érhetett.
Az üvegcséket félretette, hogy majd átadja a NYIHÁ-nak elemzés
céljából, és érdeklődve maga elé vette a leltárkönyvet meg a jegyzeteket.
Két órával később tette le őket újra; a gyomra korgott, a teája elfeledve hűlt

87
ki a könyöke mellett. A jegyzetek éppen olyan érdekesek voltak, amennyire
egy vadidegen mélyen magánjellegű töprengései lehettek. Amellett
megvilágosító erővel is bírtak, még ha nem is a királynőre vonatkozó
jelenlegi fenyegetést illetően. Arról említés sem esett; ráadásul semmiféle
határozott bizonyíték nem utalt a BPR-re.
A leltárkönyv adásvételi jegyzéknek bizonyult, nagyrészt a szakácsnő
különböző személyekkel kötött ügyleteiről, de minden bejegyzést
szimbólumok, kezdőbetűk, rövidítések és számok kódja mögé rejtettek. A
naplók átolvasását követően Alexia azt gyanította, hogy a szakácsnő
tiszteletbeli BPR-tag lehetett. Az érdeklődésének középpontjában nagyrészt
olyasféle főzetek álltak, amelyeket az ember nem vásárolhat meg csak úgy
egy patikáriustól. Olyasfélék, amiket Madame Lefoux is beépített Alexia
napernyőjébe, és valószínűleg még annál is halálosabbak.
Az utolsó, befejezetlen és hasznavehetetlen napló már csak egy öregedő
nő egyre inkább széteső elmélkedéseit tartalmazta – vélhetően valamelyik
saját kotyvaléka gyűrte le, akár véletlenül, akár a személyisége
széthullásából következően. Alexia sehogy sem tudta megállapítani, hogy
valóban a szakácsnő akarta-e őt figyelmeztetni szellemként, de kiinduló
nyomnak legalább megtette.
A régebbi napló mindazonáltal sokkal érdekesebbnek bizonyult. Egy
bejegyzés mintegy két évtized távlatából érdeklődéssel írt egy új
megrendelésről, amelynek különféle alkotóelemeit a biztonság érdekében
külön-külön kellett postázni – egy skót farkasemberfalka részére. Az idő és
a hely egybeesését látva Alexia eltöprengve visszaemlékezett az alkalomra,
amikor a férje kínlódva elmesélt neki egy bizonyos árulást. Ugyanazt,
amelynek eredményeképpen elhagyta a Kingair falkát, hogy helyette
megszerezze Woolsey-t. Az ügy nagy fájdalmat okozott neki.
Méregkeverésen kaptam őket, panaszolta. Méregkeverésen, én mondom! A
méregnek semmi keresnivalója egy falka területén vagy ügyeiben. Nem
becsületes ily módon ölni meg valakit, hát még egy uralkodót.
Lady Maccon ráébredt, hogy a kapcsolatot nem tudja bizonyítani,
mindenesetre beérte az időbeli egybeeséssel. Bizonyára annak a méregnek a
megrendelése ez, amivel réges-régen merényletet akartak elkövetni Viktória
királynő ellen.
– Lenyűgöző – mondta az üres szobának, és újra átfutotta a vádló

88
bekezdéseket, aztán oda se figyelve felvette a teáját és belekortyolt, de
mivel hidegnek találta, fintorogva vissza is tette a csészealjra. Sietve
megbizonyosodott róla, hogy a kanna tartalma is kihűlt, hiába a melegítő,
úgyhogy meghúzta a csengőzsinórt.
Floote jelent meg a semmiből.
– Asszonyom?
– Floote, legyen olyan kedves, és hozzon friss teát!
– Igenis, asszonyom.
Azzal eltűnt, hogy csodába illően rövid idő múltán egy kannányi frissen
főzött teával térjen vissza, mellé pedig – Lady Maccon legnagyobb
gyönyörűségére – egy kis szelet kísértően kívánatos süteménnyel.
– Ó, köszönöm, Floote! Citromos piskóta? Csodás. Mondja csak,
felébredt már valamelyik férfi?
– Úgy vélem, Mr. Rabiffano és a professzor éppen most ébredeznek.
– Kicsoda Mr. Rabiffa… ó, Biffy! A férjem eszerint még nem?
– Nehezen tudnám megmondani, asszonyom, hiszen ő a másik házban
található.
– Ó, igen, hát persze, de buta is vagyok. – Azzal Lady Maccon máris újra
belemerült a kis jegyzetfüzet tanulmányozásába.
– Kíván még valamit, asszonyom?
– Az a kérdés, Floote, hogy miért Londonból rendelték meg a mérgeket?
Miért nem támogatták ezzel a közelebbi alantas elemeket, akik efféle halálos
igényeket is kiszolgálnak?
– Asszonyom?
– Úgy értem, mármint elméletben, miért rendel valaki kifejezetten
messziről mérget, ha utóbb úgyis vissza kell szállíttatnia a rémtett
elkövetéséhez? Habár gyanítom, a királynő abban az időben Skóciában is
járhatott. De mégis, miért egyenesen a fővárosból?
– Mindenki Londonból küldet magának dolgokat, asszonyom – felelte
Floote megfellebbezhetetlenül, bár a kérdés valódi természetéről nem
lehetett fogalma. – Ez a divat.
– Igen, de ha valaki fél attól, hogy rajtakapják?
Floote úgy érezte, a tények teljes ismerete nélkül is részt vehet az
eszmecserében.
– Meglehet, éppen ez volt a cél, asszonyom.

89
 Lady Maccon a homlokát ráncolta.
– Nem, nem. Alig hiszem, hogy…
Lyall professzor érkezése szakította félbe. A bétahím, noha még csak most
kelt fel, máris szokásos, feltűnésmentes eleganciájában képviseltette magát.
Némileg meglepve dugta be a fejét az ajtórésen: szemlátomást nem tudta,
mit tartson róla, hogy az úrnője így letáborozott.
– Lady Maccon, jó estét! Hogy van?
– Lyall professzor. Ó, Floote, folytassa!
Floote ehelyett elsuhant, ám előtte még igen jelentőségteljes pillantást
vetett Lyallre, mintha jelezné: ma olyan kedvében van; óvatosan
cselekedjék!
A farkasember megfogadta a kimondatlan tanácsot, és tétovázva lépett be.
– Nahát, ön itt, Lady Maccon?
– Amint látja.
– Nem a nagy szalonban?
– Tetszik a tapéta. Rendkívül sok mindenre ráébredtem a nap során, Lyall
professzor.
– Ó, uram! Valóban? – A professzor leült egy, az alfanőstényhez közeli
székre, és Lady Maccon biccentésére teát öntött magának. Floote, lévén
Floote, nem csak egy csészét hozott. – Még nem olvastam az esti lapokat.
Van ekkora jelentősége, asszonyom?
Lady Maccon összevonta a szemöldökét.
– Kétlem. Nem hiszem, hogy a konstáblert is riasztották volna a tetteim
miatt.
Lyall nem tett említést róla, hogy a mondat arra utal: lett volna rá okuk.
– Nos?
Lady Maccon legcsevegőbb modorában előadta délutáni csínyjeit. A
professzor arca ráncba szaladt az aggodalomtól, amíg hallgatta.
– Egymagában? Az ön állapotában?
– Tökéletesen képes vagyok rá.
– Való igaz. Még azt is elérte, hogy a saját hasznára fordítsa az állapotát.
Mindazonáltal azt hittem, úgy szól a megegyezés, hogy magával viszi Biffyt
ezekre az utakra. Lord Maccon maga adta ki az utasítást.
– Nos, ez így van, de a dolog nem várhatott estig. És milyen érdekes
bizonyítékra találtam! Hová is tettem a tollamat? – Bosszúsan tapogatózni

90
kezdett az ölében, már ami maradt belőle, de hiába.
Lyall professzor elővarázsolt egy töltőtollat a mellényéből, és átnyújtotta.
Alexia biccentéssel köszönte meg.
– Valóban úgy véli, hogy az új fenyegetésnek köze lehet a régi, Kingair-
féle kísérlethez? – kérdezte Lyall, miközben Alexia feljegyzett valamit a
füzetlap margójára.
– Valószínűnek tűnik.
– A bizonyíték a legjobb esetben is közvetett.
– Sose becsülje alá a szerencsés véletlenek erejét. Lenne olyan kedves,
és analizáltatna néhányat ezekből a főzetekből? Amellett szeretném látni a
NYIHA aktáit a Kingair-falka sikertelen kísérletéről, és a férjem
kihívásáról, amit ezt követően intézett a Woolsey-falka alfája ellen. És a
népszerű lapok minden idevágó cikkét is.
Lyall professzor keservesen festett.
– Ha ragaszkodik hozzá, asszonyom…
– Ragaszkodom.
– Adna néhány órát, hogy mindent megszervezzek? A laboratóriumnak is
időre lesz szüksége a minták elemzéséhez, legalább néhány napra. A többi
dolgot, amit kért, mindazonáltal visszahozom magammal.
– Ó, nem szükséges. Majd a NYIHA felé kanyarodok, miután
meglátogattam Madame Lefoux-t, és magam töltöm ki a megfelelő
kérőlapokat.
– Ah, csak nem az a szándéka…
– Addig nem, amíg le nem nyomoztam ezt a BPR-szálat. Természetesen
Genevieve-nek semmi köze nem lehetett a Rend húsz évvel ezelőtti
tevékenységéhez, hiszen kisgyermek volt még, de azért érdemes feltenni
néhány kérdést. Ő tud dolgokról. Arról nem is beszélve, hogy Ivy az ő
környékén futott bele egy szellembe nemrég. Nem lehet ugyanaz a szellem,
hisz ilyen messzire egyetlen kötelék sem ér el, de bizonyára kapcsolatban
áll a mi titokzatos hírnökünkkel.
– Ha szükséges, asszonyom. De ezúttal, kérem, vigye magával Biffyt.
– Természetesen örülni fogok a társaságának. Indulhatunk vacsorázni?
Lyall hálásan biccentett, és felálltak, hogy átsétáljanak az ebédlőbe.
– Hé, hó, feleség!
Conall Maccon dobogott lefelé a lépcsőn, és sokkal összeszedettebbnek

91
látszott, mint amilyennek Alexia valaha látta. Nyakkendője – szívmelengető
égkék, tökéletesen illő borostyánszín szeméhez – Nabog stílusban,
keresztbehurkolva és hátratűrt szárakkal volt megkötve, alatta szokatlanul
magas hegyű gallér feszült. Az inge tökéletesen simult nadrágja derekába, a
mellénye szinte eggyé vált vele, frakkja ujja épp a kellő hosszúságra nyúlt.
Mindennek eredményeképpen láthatóan szenvedett is.
– Jóságos ég, férjem! Milyen ragyogóan nézel ki ma este! Csak nem a
dolgozók kezei közé kerültél?
A gróf sokatmondón végigmérte a feleségét, aztán lecsapott rá, és szájon
csókolta – éppen a zavarba esett Lyall, Floote és egyéb háztartási
alkalmazottak orra előtt. Korlátozott mozgékonysága megakadályozta
Alexiát, hogy kitérő hadműveletet hajtson végre. Mint valami felkínálkozó
nőcske, nem tehetett mást, mint hogy elviseli a férje szerelmes figyelmét –
mindössze pirulni bírt, gyönyörűségesen elszörnyedt nyöszörgések
közepette.
Végül Lord Maccon elhúzódott.
– Kiváló, ez a legjobb módja, hogy elkezdjük az estét. Nem így találják,
uraim?
Lyall professzor csak a szemét forgatta az alfa abszurd viselkedésére,
Floote pedig sebesen dolgára sietett.
Beléptek az ebédlőbe.
Amíg Alexia Lyall professzorral tárgyalt, a ház jelenlegi lakóinak nagy
része – két farkasember és néhány válogatott talpas – felébredt már, és
összegyűltek az asztalnál. Udvariasan, állva várták meg, hogy Lady Maccon
helyet foglaljon, mielőtt visszatértek volna a korábbi beszédtémáikhoz vagy
ételeikhez, kinek-kinek természete szerint. Biffy kissé távolabb ült a
többiektől, és úgy tett, mint aki mélyen elmerülve olvassa a Le Beaux
Assemblée, azaz a Beau Udvari és Divattanácsadója Kifejezetten az Urak
Szabadidős Elfoglaltságaihoz címet viselő újságot. Lord Maccon sötét
pillantást vetett rá, ám az ifjú látszólag észre se vette.
Alexia szirupban párolt gyümölcsöket és szilvapudingot vett magának,
tejes öntettel. Váltott néhány szót a férjével a háztartást illető kérdésekről,
majd legújabb vizsgálódásaival kötötte le Lord Maccon figyelmét.
– Nem tettél ilyet!
– Határozottan biztosíthatlak, hogy megtettem. Most pedig szükségem lesz

92
a hintóra. Szeretném meglátogatni Madame Lefoux-t, mielőtt bemegyek a
NYIHÁ-ba a dokumentációért, amit Lyall professzor ígért nekem.
Lord Maccon zsarnoki pillantást vetett a bétahímre.
Lyall professzor vállat vont, mintha azt mondaná: ön vette el feleségül.
– Alexia! – A gróf hangja egyetlen elnyújtott mordulás volt. – Tudod,
hogy nem tetszik, hogy újra szóba került az az eset. Nem szeretném, hogy
újra felkavarj egy ügyet, ami rendesen és igazán elnyugodott.
Lady Maccon tökéletesen értette, hogy a mordulás oka nem a férje
haragjában, hanem aggodalmában keresendő. Letette a villáját, és a gróf
kezére tette a kezét.
– De azt te is elismered, hogy ha fennáll a kapcsolat, követnünk kell
minden lehetséges ösvényt. Megígérem, hogy az érdeklődésemet a releváns
részletekre fogom korlátozni, és nem hagyom, hogy a személyes kíváncsiság
eltérítsen.
Lord Maccon sóhajtott.
Lady Maccon lehalkította a hangját, bár teljesen tisztában volt vele, hogy
olyan lényekkel van körülvéve, akik természetfeletti hallásuk révén minden
szót ki tudnak venni, amit kiejt a száján.
– Tudom, hogy ez a tárgy kényesen érint téged, szerelmem, de ha a dolgok
mélyére kívánunk ásni, be kell látnod, hogy igenis lehetséges egy efféle
kapcsolat.
A gróf bólintott.
– De kérlek, vigyázz magadra, szívem! Félek, olyan dolgokat piszkálsz
meg, amelyeket jobb volna nem felkavarni.
Lyall professzor felhagyott az esti újság lapjainak zizegtetésével, ami arra
utalt, hogy a bétahím tökéletesen egyetért az alfája véleményével. Alexia
biccentett, és eleresztette a férjét, majd felpillantott, az asztal túloldalára.
– Biffy, volna olyan kedves, hogy elkísér a mai este során, amíg elintézem
az ügyeimet? Nagyra értékelném egy nálam mozgékonyabb személy
társaságát.
– Természetesen, asszonyom, örömömre szolgál. Milyen kalapot vegyek?
– Ó, a hétköznapi cilindere éppen megfelel. Nem megyünk társaságba.
Biffy arca erre kissé megnyúlt.
– Nagyon jó lesz, asszonyom. Induljak érte máris?
– Ó, dehogy, fejezze csak be az étkezést. Semmi értelme ételt áldozni az

93
információgyűjtés oltárán. Emez sokkal fontosabb amannál, bármit is
gondoljon Lord Akeldama.
Biffy halvány mosollyal visszatért a tányérjára pakolt nyers steakhez és
rántottához.

Madame Genevieve Lefoux stílusos és megértő hölgy volt. Noha a stílusa a

férfiruházat és férfiúi modorosság felé hajlott, és a megértése elsősorban a
tudományos elméletre és gyakorlatra terjedt ki, Lady Maccon biztosan nem
az az érzéketlen személy volt, aki egy barátot efféle különcségekért
kritikával illetne. Néhány meglehetősen közeli találkozás nyomán Alexiában
kialakult az érzés, hogy Madame Lefoux kedveli őt, és ő is kedveli Madame
Lefoux-t, ám ennél nincs köztük sokkal több. A bizalom, példának okáért,
még mindig kérdéses maradt. Kettejük között igencsak más barátság
szövődött, mint Alexia és Ivy Tunstell között. Nem beszéltek a legújabb
divatról vagy társadalmi eseményekről. Ha rákérdeznek, Alexia nem is tudta
volna megmondani, mi az, amit megvitat a francia feltalálóval, de akármi is
volt, Alexia minden alkalommal intellektuálisan megfeszülve, és kissé
kimerülten távozott – akár egy múzeumlátogatás után.
Egy új, csinos és fiatal eladólány állt a pult mögött, amikor Lady Maccon
megérkezett Madame Lefoux szalonjába, a Chapeau de Poupe-be. Madame
Lefoux eladólányai mindig csinosak voltak és fiatalok. Ezt a példányt
láthatóan nagyon felizgatta Lady Maccon váratlan érkezése, és rendkívül
megkönnyebbült, amikor a főnöke – kifinomultan elegáns szürke frakkban és
cilinderben – megjelent, és átvette tőle a ragyogó személy kezelését.
– Drága Lady Macconom!
– Madame Lefoux, hogy s mint?
A francia nő megragadta Alexia mindkét kezét, és megcsókolta először az
egyik, majd a másik orcáját. Nem csak úgy a levegőbe cuppantott, ahogy a
hölgyek körében dívott, és nem pusztán a divatnak hódolt ezzel; nem,
Madame Lefoux számára az ilyen üdvözlés olyan természetes volt, mint a
kézfogás az amerikai üzletemberek körében. Gyengéden köszöntötte Alexiát,
és gödröcskés mosolya őszinte vonzalomról árulkodott.
– Micsoda váratlan öröm! De bizonyos, hogy az ön állapotában
megjelenhet a nyilvánosság előtt?

94
 – Drága Genevieve-m, olyan sokáig volt távol, már gyanakodtam, hogy
sosem tér vissza közénk. És akkor mihez kezdett volna London, ha egy új
kalapra van szüksége?
Madame Lefoux az Alexia szavaiban rejlő bókot és rosszallást is csak
egy fejbiccentéssel vette tudomásul. Lady Maccon némi aggodalommal
észlelte, hogy a barátja jóformán csonttá fogyott. Az alkata eleve szögletes
volt, sosem nevezhették teltnek, ám az utazásai során azt a súlyt is
elveszítette, amit már nem lett volna szabad. A feltalálót a testinél mindig is
jobban érdekelték a szellemi táplálékok, ám bájos zöld szeme alatt még
egyszer sem ültek ilyen sötét karikák.
– Jól van? – tudakolta Alexia. – Quesnelről van szó? Ebben a hónapban
idehaza tartózkodik, igaz? Tökéletes bestia módjára viselkedik?
Madame Lefoux fia egy vidám, tejfölszőke gyermek volt, akit
csillapíthatatlanul vonzottak a csínyek. A tetteit nem rosszindulat vezérelte,
ám a puszta jelenléte elégségesnek bizonyult, hogy mikrokozmikus káosz
alakuljon ki; az anyja ezért, amíg Quesnel a közelében volt, mindig ugrásra
készen állt.
Madame Lefoux összerezzent kissé, és megrázta a fejét.
– Ezúttal nem jött haza.
– Ó, jaj! De hát ha nem Quesnel, akkor mi a baj oka? Igazán, egyáltalán
nem néz ki jól.
– Ó, kérem, Alexia, ne aggassza magát! Gondom van az alvással, ennyi az
egész. Ön hogy van? Hallottam, hogy a városban szállt meg. Határozottan
feldobottnak tűnik. A környezete biztosítja a nyugalmát? Nemrég olvastam,
hogy szörnyen fontos a gyermeknek, hogy béke vegye körül. Ismerve az ön
helyzetét, ez aggaszt engem.
Alexia csak pislogott.
A francia nő észrevette, hogy a megjegyzése nem talál kedvező
fogadtatásra, hát sebesen folytatta.
– Azért jött, hogy elvigye Woolsey frissen rendelt spektokuláréját, vagy
mindössze látogatóba?
Lady Maccon tudomásul vette a témaváltást. Tiszteletben tartotta a barátja
igényét a hallgatásra és kiválóan kialakított, titokzatos auráját. Amellett nem
is akart tolakodónak tűnni.
– Ó, volt megrendelés? Tulajdonképpen el is vihetem. De valójában

95
nagyon szeretnék önnel megvitatni egy ügyet. – Alexiának feltűnt, milyen
kíváncsian csillog az új eladólány szeme. – Esetleg félrevonulhatnánk? –
Aztán, mivel nem tudhatta, meddig terjed az eladólány tudása, suttogásig
halkította a hangját. – Odalent?
Madame Lefoux leeresztett pillákkal, komoran bólintott.
– Hogyne, hogyne.
Alexia a kísérőjére nézett.
– Biffy, elegendő szórakozást kínál ez a hely egy negyed óra erejéig?
Vagy jobban szeretne elmenni a Cavendish Square-re, a Lottapiggle
Teázóba?
– Ó, egy ideig kiválóan fogom érezni magamat ilyen szépségek között. –
A fiatal farkasember kesztyűs kezével kecsesen intett a körülötte felakasztott
kalapok garmadája felé, majd végigfuttatta az ujjbegyét egy burjánzó
strucctollon, ahogy egy lány tenné a szökőkút vízsugarával. – Gyönyörűen
eldolgozott szegély.
– Nem fog nagyon soká tartani – válaszolta az úrnője, aztán követte a
barátnőjét az üzlet hátsó része felé, ahol egy rejtett ajtó vezetett az
emelőszobába, az pedig levitte őket egy, a Regent Street alatt kialakított
átjáróra, onnan pedig a tervszobába, amivel a feltaláló oly sokat
dicsekedett.
Madame Lefoux laboratóriumának az egész világon csodájára jártak
volna már csak azért is, hogy lássák, miként talál meg benne a francia nő
bármit is. A hatalmas, barlangszerű laborban nem csupán a rendetlenség volt
állandó, hanem a zaj is. Alexia gyakran gondolt rá, hogy mindössze azért
nem hallatszik ki az útra, mert a Regent maga is London egyik
legforgalmasabb átmenő útvonala. Ilyenkor az is eszébe jutott, hogy
Madame Lefoux talán éppen ezért választotta ezt a bizonyos helyet.
Lady Maccon, mint minden alkalommal, most is bizonyos áhítattal mérte
fel a környezetét – az érzést részben az elismerés, részben az elszörnyedés
táplálta. Temérdek gépezetet és más rejtélyes szerkezetet látott, néhány
működött, mások darabjaikban hevertek. Diagramok meg nagyobb tervek
vázrajzai terültek el mindenhol – a legtöbb valamiféle aerodinamikai
eszközt ábrázolt, például ornitoptert, hiszen az éternautika Madame Lefoux
specialitásai közé tartozott. Olajszag terjengett.
– Nahát, ez egy új megbízás? – Alexia óvatosan kerülgette a káoszt,

96
gondosan eltartva a szoknyáit a lehetséges zsírfoltok elől.
A helyiséget egy részben összeállított szállítószerkezet uralta – legalábbis
Lady Maccon úgy vélte, hogy szállítási célokat szolgál, mert egyelőre nem
tartozott hozzá látható kerék, szín vagy láb. Egy masszív, karima nélküli
köcsögkalaphoz hasonlított, ezért Alexia feltételezte, hogy víz alatti
közlekedésre tervezték. A belsejében emelőkarokat és húzózsinórokat látott,
meg egy széket a kezelő számára. A szerkentyű elején két vékony rés
biztosította a kilátást. Csaknem bogárszerű benyomást keltett, és jócskán
túlnőtt a francia nő szokásos finom művein. Alexia napernyője, minden
rejtett zsebével és összetevőjével sokkal inkább tükrözte Genevieve ízlését
– általában nem csinált nagy és feltűnő dolgokat.
– Valami, amin mostanában dolgozom.
– Fegyveres? – Lady Maccon úrinőhöz zavarba ejtően méltatlan
érdeklődést táplált a modern technológia iránt.
– Részben. – Volt valami Madame Lefoux hangjában, ami figyelmeztetőn
hatott Alexiára.
– Jó ég, csak nem a Háborús Bizottsággal szerződött le? Ezt valószínűleg
nem is kellene tudnom. Bocsánatot kérek, amiért megkérdeztem. Egyetlen
szó se essék róla többé!
– Köszönöm! – Madame Lefoux fáradt hálával mosolygott; még a
gödröcskéi is csak alig jelentek meg.
A kormányzati védelmi megrendelések jól fizettek, ám nem olyan témát
jelentettek, amiről az ember nyíltan beszélhetett, még a királynő lélekőrének
sem. A feltaláló előrelépett, hogy a saját, évtizedes szerszámforgatástól
megkeményedett kezébe vegye Alexiáét. Az asszony még a kesztyűjén át is
érezte a bőre érdességét, és azt a vele járó borzongást, amelyről már
elfogadta, hogy a Madame Lefoux-val ápolt közeli kapcsolat részbeni ára.
Genevieve olyan nagyon érdekes volt.
– Szeretett volna feltenni egy bizonyos kérdést, drága Alexiám?
Alexia tétovázott, aztán a virágnyelv mellőzésével egyenesen a tárgyra
tért.
– Genevieve, tud bármit a Viktória királynő ellen a Kingair-falka által
elkövetett húsz évvel ezelőtti merényletkísérletről? Úgy értem, bármit, ami a
Bronzpolip-renddel kapcsolatos?
Madame Lefoux őszinte meglepetéssel rezzent össze.

97
 – Jóságos ég, hát mi vitte rá, hogy ezt kutassa?
– Mondjuk, hogy megismerkedtem nemrég valakivel, aki a múlt
felfedezése felé irányított.
Madame Lefoux karba fonta a kezét, és nekidőlt egy tekercsnyi bronz
fedőlemeznek.
– Hm. Én személyesen semmit sem tudok. Akkoriban talán ha tizenhárom
éves lehettem, de megkérdezhetjük a nagynénémet. Nem állíthatom biztosra,
mennyire lesz hasznos, de ártani nem árthat.
– A nagynénjét? Ó, úgy érti…
Madame Lefoux szomorú arckifejezéssel biccentett.
– Végül ő is keresztülmegy a csökkenő spektrális kohézió állapotán. Ez
sajnos minden megőrzési technikám és kémiai szakértelmem ellenére is
elkerülhetetlen. Mindazonáltal még vannak tiszta percei.
Alexia ráébredt, hogy ez lehet a valódi oka Genevieve keserűségének.
Éppen elveszített egy becses családtagot – az asszonyt, aki felnevelte.
Meglehet, a feltaláló alapos titokzatosságköddel vette magát körül, de
érzelmileg nem volt visszamaradott, és akit szeretett, azt nagyon szerette.
Alexia odalépett a barátjához, és megsimogatta a felkarján feszülő
izmokat.
– Ó, Genevieve, annyira nagyon sajnálom!
A francia nő arca megrándult az együttérzéstől.
– Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nekem is ez lesz a
sorsom. Először Angelique, most Beatrice.
– Ó, bizonyára nem! Nem lehet olyan biztos benne, hogy fölös lelke van.
– Alexia felajánlotta volna, hogy gondoskodik az exorcizálásról, de
Genevieve annyira haragudott, amikor Angelique-n végrehajtotta…
– Nem, ez igaz. Utaztam, kutattam, tanultam, minden módon kerestem a
módját, hogy meghosszabbítsam a nagynéném utóéletét. De semmi eredmény
– panaszolta a feltaláló keservesen, akár egy tudós, aki előtt ott a probléma,
és nem lel rá választ.
– De hiszen megtette az öntől telhető legtöbbet! Éveket adott neki, sokkal
többet, mint amennyit bármely szellem joggal elvárhatna.
– Éveket, de mire? Megaláztatásra és őrületre? – Genevieve mély levegőt
vett, aztán Alexia cirógató kezére tette a sajátját, megállítva a mozdulatot. –
Bocsánatot kérek, kedves Alexiám! Ez nem az ön terhe. Még mindig

98
beszélni kíván vele?
– Mit gondol, szóba áll velem?
– Nem tudjuk, amíg meg nem próbáljuk.
Lady Maccon bólintott, és megpróbált összegörnyedni, elhagyva rendes,
királyi tartását, hogy ne legyen olyan lehengerlő és testileg is fenyegető. El
akarta kerülni, hogy elijessze a szellemet – na, nem mintha egy nő az ő testi
állapotában olyan ijesztő látványt nyújtott volna.
Madame Lefoux élesen elkiáltotta magát, szokásos dallamos hangja
egészen elváltozott.
– Nagynéném, hol vagy? Nagynéném!
Néhány pillanattal később egy szellemalak öltött vibráló alakot egy
futószalagtengely mellett. Nyűgösnek tűnt.
– Igen, húgom, szólítottál?
Néhai Beatrice Lefoux életében egy szögletes alkatú vénkisasszony volt,
komor modorral és szűk érdeklődéssel. Valaha talán csinos lehetett, de
nyilvánvalóan sosem engedte magának, sem másoknak, hogy élvezzék ezt a
tényt. Sok került át belőle Madame Lefoux-ba is, bár a kellemes humor és a
csínyre való hajlam, amit a nagynéni sosem aknázott ki, enyhítette a hatást. A
jelenés már itt-ott elmosódott, nem annyira, mint Alexia látogatója, de
egyértelműen jelezve, hogy már nem sokáig tartózkodik ezen a világon.
Amint meglátta Lady Maccont, hevesen összehúzta magát, mintha
szorosabbra venné testetlen lényének elkószáló szálait – éppúgy, ahogy egy
farkasember vonja maga köré a köpenyt alakváltás után.
– Nohát, már megint a lélektelen jött látogatóba hozzád, húgom. Őszintén
nem értem, miért ragaszkodsz efféle társasághoz – jelentette ki a szellem
keserűen, de inkább megszokásból, mint valódi megbántottságból. Aztán úgy
tűnt, elvesztette a mondanivalója fonalát. – Hol? Mi? Hol vagyok?
Genevieve, miért vagy ilyen idős? Hol van a kislányom? – Megpördült a
tengelye körül. – Építettél egy octomatont? Azt mondtam, soha többé. Mi
lehet ennyire rossz?
A szellem váltogatta a francia és az angol nyelvet, utóbbit vaskos
akcentussal beszélte. Szerencsére Alexia mindkettőt meglehetősen jól bírta.
Madame Lefoux megkeményítette az arcvonásait, hogy elkendőzze a
szenvedését, és pattintott az ujjaival néhai nagynénje arca előtt.
– Nénikém, kérlek, figyelj ide! Lady Maccon azért jött, hogy feltegyen

99
neked egy nagyon fontos kérdést. Mondja, Alexia!
– Néhai Lefoux, ön tud a Viktória királynő élete elleni
merényletkísérletről, ami 1853 nyarán történt? Egy skót farkasemberfalka
keveredett bele, meg némi méreg.
A szellem meglepetésében fel-alá bukdácsolt, és elvesztette az uralmat
némely testrésze felett. Az egyik szemöldöke levált a homlokáról.
– Ó, hát hogyne. Bár nem túl közeli a tudomásom, természetesen. Nem az
igazi merénylők szemszögét bírom, inkább oldalsót. Elvesztettem miatta az
egyik diákomat.
– Ó?!
– Nos, igen. Elveszett a leány a lápon szállongó ködben. Elveszett a
kötelesség miatt. Olyan ígéretes volt, olyan erős, olyan… de várjunk, mit is
kérdezett? Miről beszéltünk? Miért felejtek el mindig mindent?
– A Kingair merényletkísérlet – segítette ki Alexia.
– Ostoba kutyák marakodása. Szegény lány. Csak képzelje el, hogy ezt a
felelősséget veszi a vállára. Tizenhat évesen! Farkasemberek felett! Akik
mérgezést terveztek. Annyira helytelen már maga az ötlet is! Annyira nem
illett a személyiségéhez. Kitért a természetfeletti rendjéből. Vajon valaha
helyre tették?
Alexia valamit kihámozni vélt a zavaros szóáradatból.
– Sidheag Maccon az ön diákja volt?
A szellem oldalra hajtotta a fejét.
– Sidheag. Ismerős név. Ó, igen, hogyne. Egyfelől nehéz végezni,
másfelől túl könnyű találkozni a végzettel. Erős lány volt, tudta, hogy vessen
véget a dolgoknak. Ugyanakkor a lányok erejét ma már nem értékelik
annyira, mint illenék.
Lady Maccon, bármennyire is érdekelte a férje ötödfokú
leányleszármazottja, aki Anglia néhány nőnemű farkasemberének egyike
volt, egyben a Kingair-falka alfája, mégis úgy érezte, hogy vissza kell
kormányoznia a szellemet a fontosabb témákra.
– Akkoriban véletlenül nem hallotta, hogy volt-e kapcsolat az orgyilkos
terv és a Bronzpolip Rend között?
– Kapcsolat? Kapcsolat? Természetesen nem.
Alexiát meghökkentette a szellem hangjából kicsendülő határozottság.
– Hogyan lehet benne ennyire biztos?

100
 – Hogy ne lehetnék? Csak képzeljen el egy ilyen dolgot. Nem, nem, nem a
királynő ellen. Viktória királynő ellen soha. Tudtunk volna róla. Tudtam
volna róla. Valaki elmondta volna. – Néhai Beatrice Lefoux zaklatottan
fordult egyet, és ismét a szemébe ötlött Genevieve legújabb alkotmánya.
Elhallgatott, mintha hipnotizálná a dolog. – Ó, Genevieve, el se hiszem,
hogy megteszed. Én nem tudnám. Semmiért. Miért, gyermek, miért? El kell
mondanom. Meg kell győznöm. – Ismét szembekerült Alexiával, és mintha
most látná először, felkiáltott. – Maga! Lélektelen! Maga a végén megállít
mindent, igaz? Még engem is.
Madame Lefoux összepréselte az ajkát, lehunyta a szemét, végül
szomorúan sóhajtott.
– Hát, ennyi volt. Ma este már nem telik tőle több értelmes beszéd.
Sajnálom, Alexia.
– Ó, nem, ez így éppen jó. Nem pontosan erre számítottam, de
meggyőzött, hogy a lehető leghamarabb kapcsolatba kell lépnem Lady
Kingairrel. Meg kell győznöm a férjem régi falkáját, hogy feltárják az
eredeti terv részleteit. Csak ők tisztázhatják teljes egészében ezt a rejtélyt.
Nem tudom elhinni, hogy a BPR nem keveredett bele, de ha a nagynénje
ilyen határozottan állítja, akkor csak a fenyegetés valódi forrása árulhatja el
az igazságot.
– És a nagynéném természetesen sosem volt a Rend tagja.
– Nem volt az? – A kijelentés őszintén meglepte Alexiát.
– Egyáltalán nem. Akkoriban a nőknek nem engedélyezték a belépést.
Még ma is épp elég nehézkes. – A francia feltalálónő, az egyik legokosabb
ember Alexia összes ismerőse közül, a tarkójához nyúlt, hogy megtapintsa a
botrányosan rövid haja alatt rejlő poliptetoválást. Alexia megpróbálta
elképzelni Genevieve-t titkos, föld alatti világa nélkül. Lehetetlenség.
– Valakit el kell küldenem Skóciába – állapította meg Alexia. – Nem
gondolnám, hogy…
Madame Lefoux ettől még boldogtalanabbnak tűnt.
– Ó, nem. Sajnálom, legdrágább Alexiám, de nem szánhatok rá időt. Most
nem. Be kell fejeznem ezt – intett a félkész monstrum felé. – És gondolnom
kell a nagynénémre is. Vele kell maradnom, most, hogy közeleg a vég.
Lady Maccon a feltalálóhoz fordult, és – mivel úgy látta, nagyobb
szüksége van rá, mint bármi másra – gyengéden átölelte. Esetlenre sikerült,

101
tekintve Alexia hasát, de megérte, mert Madame Lefoux vállainak
feszültsége kissé engedett.
– Szeretné, ha továbbküldeném? – kérdezte csendesen.
– Nem, köszönöm! Még nem állok készen rá, hogy elengedjem. Megérti?
Alexia egy sóhajjal eleresztette a barátját.
– Nos, e miatt az ügy miatt ne aggódjon! Leások a legaljára, még ha ezért
Ivy Tunstellt is kell Skóciába küldenem!
Ezeket a sorsszerű szavakat, mint az elhamarkodott beszédet az ember oly
sokszor, Alexia később igen megbánta.

102
 HATODIK FEJEZET
Amelyben Mrs. Tunstell
hasznosnak bizonyul

HA NEM A KÖZELMÚLTBAN KÖLTÖZTEK VOLNA ÚJ HÁZBA, Lady Maccon talán

mást választ – esetleg Woolsey egy idősebb talpasát. De a falkát káoszba
döntötte a helyváltoztatás. Bár korántsem kötődtek annyira egy helyhez, mint
a vámpírok, de azért kötődtek – egyszerűen szólva, egymáshoz. A jól
kialakított szokások határozták meg az életüket, és egy efféle elrendelt
átszervezés felborzolta a bundájukat. A közelség és a szolidaritás a
korábbinál is fontosabbá vált a falka összetartásában.
Ha a NYIHA nem lett volna elfoglalva a Viktória királynő elleni újabb
fenyegetés kivizsgálásával, Alexia talán kikéri Haverbinket, vagy egy másik
gyakorlott vizsgálót. És végül ha az árnyékkormány kapott volna saját
ügynököket, a lélekőrnek lett volna kit megbíznia. Mindazonáltal egyik
eshetőség sem állt rendelkezésre, Lady Maccon tehát körülnézett, és rájött,
hogy mindössze egyetlen lehetősége van – akármilyen valószerűtlen és
idétlen ez a lehetőség.
Mrs. Tunstell, bár bérelt otthonukat gyenge kézzel és szétszórt fejjel
irányította, mégis rendes háztartást vezetett. A lakás tiszta volt és
barátságos, és akárki tért be, számíthatott egy csésze jó teára, avagy egy
tálkányi nyers húsra, ízléstől és hajlamtól függően. Bár a belső tereket
mindenféle pasztell árnyalat uralta, Ivy otthona kedvelt találkozóhelynek
számított. Ennélfogva a Tunstell házaspár a West End elvontabb lakosai
körében úgy vált ismertté, mint kellemes vendéglátók, akik széles körű
érdeklődéssel bírnak, és az ajtajuk mindig nyitva áll a barátságos vendég
előtt. Ez egyben azt is jelentette, hogy az ember akármikor is érkezett,
biztosra vehette, hogy talál ott valami nevenincs költőt vagy éhenkórász

103
szobrászt.
Így esett, hogy amikor Lady Maccon megérkezett azon a nyári délutánon,
teaidőben, a ragyogó Mrs. Tunstell beinvitálta, és biztosította, hogy bár
valóban befogadtak egy kóbor költőt, de a poéta meglehetősen mélyen
alszik, mint teszi már csaknem három napja, jóformán szünet nélkül.
– Iszik a szegény ember – magyarázta Ivy, és kedves arca elfacsarodott –,
hogy elfelejtse a lelkét hashajtó keserű univerzum kínjait. Vagy hasogatót
akartam mondani? Akárhogy is, nem egy alkalommal kifejezetten erőszakkal
kellett kiszednünk az ujjai közül a teáscsészét. Tunny véleménye szerint
csakis az árpanyák az, ami fogyasztandó olyankor, ha az embert az
emocionális nedvek zavara bántja.
– Hajjaj! – vélte Alexia. – Gondolom, az ember hamar kigyógyul a lelki
kínokból, ha nem kap mást inni, mint árpanyákot.
– Pontosan! – Ivy komoly bólintással ismerte el a férje bölcsességét a
rettenetes italoknak a búskomor poétákon történő alkalmazását illetően,
majd beterelte barátnőjét az icipici szalonba, amely egy cukormázas,
fagyasztott, gesztenyés-tejszínes puding minden pompájával bírt.
Lady Maccon elhelyezte a napernyőjét a kicsiny esernyőtartóban, és
óvatosan egy füles fotelhez lépdelt; ügyelt rá, hogy ne borogassa fel a
mindenfelé elhelyezett dísztárgyakat. Látogatóruháját bőven szabott,
törökmintás kék anyagból varrták, merevített, steppelt szoknyával. Arra
tervezték, hogy befogadja Alexia növekvő terjedelmét, ennélfogva jóval
terebélyesebb – és Ivy fogadószobájára nézve jóval veszedelmesebb – volt,
mint a szokványos divat.
Nehézkesen lehuppant a fotelbe, és élvezettel felsóhajtott, hogy két
szegény lábáról lekerül a súly; amúgy is csaknem a rendes méretük
kétszeresére duzzadtak mostanában.
– Ivy, drágám, azon gondolkodtam, vajon terhelhetnélek-e azzal, hogy egy
igen nagy szívességet kérek tőled.
– Ó, Alexia, természetesen. Csak kérned kell, és én bármit megteszek.
Lady Maccon tétovázott; mérlegelte, pontosan mennyit is áruljon el. Ivy
szeretetre méltó lélek, de vajon megbízható is? Végül úgy döntött,
összeszedi a bátorságát, és nekiugrik.
– Ivy, eszedbe jutott valaha, hogy esetleg, talán volna rajtam valami kissé
szokatlan?

104
 – Nos, Alexia, drágám, sosem akartam volna kimondani, de a kalapok
terén mutatkozó ízlésed mindig elgondolkodtatott. Szörnyen dísztelennek
találom a fejfedőidet.
Lady Maccon a fejét rázta, mire az egyáltalán nem dísztelen kalapján
ékeskedő kék strucctoll imbolyogni kezdett a háta mögött.
– Nem, nem erre gondoltam. Hát, a fenébe, Ivy, nincs más hátra…
Mrs. Tunstell lenyűgözött döbbenettel hallotta Lady Maccon alantas
szóválasztását.
– Alexia, túl sokat forogsz farkasemberek társaságában! A katonaság
jelenléte igen aggasztó hatással tud lenni a szófűzésre!
Alexia vett egy mély lélegzetet, aztán kibökte.
– Természeten túli vagyok.
Ivy sötét szeme elkerekedett.
– Jaj, ne! És ragályos?
Alexia csak pislogott.
Ivy együtt érző arcot öltött.
– Rettenetesen fájdalmas állapot, mondd?
Alexia továbbra sem bírt megszólalni.
Ivy a torkára tette a kezét.
– A gyermek okozza? Mindketten rendben lesztek? Csengessek
árpanyákért?
Alexia erre már visszanyerte a hangját.
– Nem, természeten túli. Talán már hallottál róla, úgy, hogy lélektelen.
Vagy mint átoktörő. Nincs lelkem. Egy szemernyi sem. És ami azt illeti, ha
csak egy módom van rá, semlegesítem a természetfeletti képességeket.
– Ó, hogy erről van szó! – Ivy megnyugodott. – Ezt tudtam. Ne aggaszd
magadat miatta, drágám, nem hiszem, hogy bárkit zavarna.
– Igen, de… várj csak, te tudtad?
Ivy ciccegett, és színpadiasan évődve rázta meg sötét loknijait.
– Hát persze hogy tudom. Időtlen idők óta már.
– De sose mondtál róla egy szót se!
Alexiát nem volt könnyű összezavarni; szokatlan érzésnek találta, és
átfutott a fején, hogy vajon Ivy így érzi-e magát a napjai nagy részében. A
kinyilatkoztatás után mindenesetre nagyobb önbizalommal fogott bele a
következő lépésbe – Ivy, minden frivolsága ellenére, egyértelműen tudott

105
titkot tartani, és jobb megfigyelőnek bizonyult, mint amit Alexia korábban
kinézett belőle.
– Na de, Alexia, úgy véltem, téged zavarba hoz a tény. Nem akartam
felemlegetni egy ilyen kényelmetlen személyes fogyatékosságot. Ennél több
jóérzés és figyelmesség szorult belém mások érzelmeit illetően!
– Ah, ó, nos, hát hogyne, persze. Akárhogy is, természeten túliként
jelenleg bizonyos vizsgálatokat folytatok. Reméltem, hogy számíthatok a
segítségedre. Köze van a férjem munkájához. – Alexia nem akart mindent
bevallani Ivynek, ám hazugságokkal sem kívánta traktálni.
– A NYIHA részére? Kémkedés? Ó, igazán? Milyen szörnyen nagyszerű!
– Ivy összecsapta sárga kesztyűbe rejtett kezét gyönyörűségében.
– Ennek érdekében szeretnélek, nos, beavatni egy afféle titkos társaságba.
Ivy úgy nézett rá, mintha ennél izgalmasabbat soha életében nem hallott
volna.
– Engem? – sipította. – Igazán? Milyen fantasztikus! Mi a neve ennek a
titkos társaságnak?
Alexia tétovázott – de aztán eszébe jutott egy név, amelyet a férje egyszer
haragjában vágott a fejéhez.
– Napernyő Protektorátus? – vetette fel szinte kérdőn.
– Óóó, micsoda tökéletesen ragyogó név! Olyan díszes! – Ivy szinte
pattogott izgalmában a levendulaszín ülőkén. – Fogadalmat kell tennem?
Vagy be kell tanulnom egy megszentelt viselkedési kódexet? Részt kell
vennem egy s más pogány rituáléban? – tudakolta olyan izgatott arccal, ami
elárulta, rendkívül csalódott lesz, ha kiderül, hogy ilyesmiről nincs szó.
– Nos, igen, természetesen – dadogta Lady Maccon, igyekezvén valami
alkalomnak megfelelő dolgot kitalálni. Nem térdepeltethette le Ivyt ebben a
ruhájában; meténgkék muszlint viselt, színésznők körében dívó hosszított és
szűkített fűzőrésszel.
Egy percnyi töprengés után Alexia nehézkesen felkászálódott, és
eltotyogott az ernyőtartóig, hogy magához vegye a napernyőjét. Kinyitotta, és
heggyel lefelé a szoba közepén a padlóra helyezte. Minthogy a szalon igen
kicsi volt, ez csaknem minden szabad helyet felemésztett. Akkor Alexia
intett Ivynek, hogy álljon fel, és átadta neki a fogantyút.
– Forgasd meg háromszor, és mondd utánam: A divat nevében
védelmezek. Kiegészítőként mindenkihez alkalmazkodom. Az igazságot

106
szenvedélyesen kutatom. Esküszöm a nagy napernyőre!
Ivy komolyan összpontosított, és engedelmeskedett.
– A divat nevében védelmezek. Kiegészítőként mindenkihez
alkalmazkodom. Az igazságot szenvedélyesen kutatom. Esküszöm a nagy
napernyőre!
– Most pedig vedd fel, és emeld a mennyezet felé! Igen, éppen így.
– Ennyi az egész? Nem kellene vérrel megpecsételni az esküt, vagy
ilyesmi?
– Gondolod?
Ivy elragadtatva bólogatott.
– Ha ragaszkodsz hozzá – vont vállat Alexia. Visszavette a napernyőt,
összecsukta, aztán eltekerte a fogantyút. Két veszedelmesen éles penge
ugrott elő a hegyéből; egy ezüst, egy fa.
Ivy lenyűgözve kapott levegő után.
Lady Maccon megpördítette az ernyőt, és levette egyik kesztyűjét.
Pillanatnyi bizonytalanság után Ivy is követte a példát. Alexia megsebezte a
hüvelykujja párnáját az ezüst heggyel, majd bemetszést ejtett Ivyén is – aki
halkan felnyüsszentett –, végül egymáshoz nyomták az ujjaikat.
– A lélektelen vére tartsa meg biztonságban a te lelkedet – szavalta
Alexia, és közben visszataszítóan melodramatikusnak érezte magát, bár
tudta, Ivynek ez mindennél jobban fog tetszeni.
Igaza volt.
– Ó, Alexia, ez olyan megindító! Színpadra kellene vinni!
– Készíttetek a számodra is egy speciális napernyőt, az enyémhez
hasonlót.
– Ó, nem kell, bár köszönöm, hogy gondoltál rá, Alexia. El se tudom
képzelni, hogy egy olyan kiegészítőt hordjak magammal, ami csak úgy
kibocsát magából mindenféle dolgokat. Igazán le vagyok kötelezve, de nem
bírnám elviselni. Te természetesen képes vagy magabiztosan hordani, de egy
hozzám hasonlónak túlságosan vulgáris lenne.
Lady Maccon összevonta a szemöldökét, de ismerve barátnője igazi
gyengeségét, másféle javaslatot tett.
– Akkor talán egy különleges kalapot?
Ivy tétovázott.
– A napernyőmet Madame Lefoux tervezte.

107
 – Hát, akkor talán egy kis kalapocskát. Ami nem túlságosan díszes.
– Bizonyára el lehet rendezni – mosolygott rá Alexia.
Ivy visszamosolygott, aztán beharapta az ajkát.
– Ó, Alexia, egy titkos társaság. Milyen csodálatos a részedről! Ki a
többi tag? Vannak rendszeres üléseink? Vagy titkos jelzésünk, amiről
megismerjük egymást a társadalmi összejöveteleken?
– Hát, nos, ami azt illeti, egyelőre te vagy az első belépő, hogy azt
mondjam. De mindenesetre további tagokra is számítok. – Ezt hallva Ivy
meglehetősen csalódottnak tűnt. Lady Maccon sietősen folytatta. – De
kódoltan kell működnöd és jelentened, természetesen étergramok és más
titkos üzenetek által.
Ivy arca felderült.
– Ó, hogyne! Mi legyen a kódom? Valami romantikus, mégis visszafogott,
ha remélhetem?
Lady Maccon meggondolta; jó pár meglehetősen bugyuta név is az eszébe
jutott. Végül megállapodott egynél, amit, tudta, Ivy imádni fog, hiszen egy
fejfedőstílust takart, amiért Mrs. Tunstell rajongott, Alexia viszont úgy
emlékezett rá, mint valamire, ami igencsak jellemző Ivyre.
– Mit szólnál a Darázsolt Főkötőhöz?
Ivy csinos arca felragyogott a gyönyörűségtől.
– Ó, mesés. Tökéletesen divatos. És mi a tiéd?
Alexia erre a kérdésre sem készült fel. Tanácstalanul körbenézett.
– Hű, hát, hadd gondolkozzak! – Amíg kereste a szavakat, Lord Akeldama
díszítői mellett a férje néhány kedvesebb beceneve is átfutott a fején, de
egyik sem illett igazán egy titkos társasághoz, de legalábbis nem mondhatta
ki őket nyíltan Ivy előtt. Végül a legegyszerűbb mellett döntött, amit ki tudott
találni.
– Engem nevezz egyszerűen Fodros Napernyőnek! Az megteszi.
– Kiváló! Alexia, ez remek szórakozás! – tapsikolt Ivy.
Lady Maccon visszaült a fotelba.
– Mit gondolsz, most már megteázhatnánk? – kérdezte panaszosan.
Ivy azonnal meghúzta a csengőzsinórt, és kisvártatva egy ideges ifjú hölgy
lépett be, megrakott tálcával.
– Csodálatos – mondta Alexia határozottan megkönnyebbülve.
Ivy kitöltötte a teát.

108
 – És most, hogy a megfelelő módon felvételt nyertem a Protektorátusba,
mi lesz az első megbízatásom?
– Ó, igen, az első számú ok, amiért meglátogattalak. Tudod, van egy
bizonyos kényes nemzeti ügy, egy Viktória királynő ellen elkövetett
merényletkísérlet. Úgy húsz éve a Kingair-falka tagjai megpróbálták
kiiktatni őfelségét.
– Ó, nem, de igazán? Azok a kedves skót férfiak? Ők biztosan nem lettek
volna képesek semmi ilyen aljasságra. Úgy értem, kivillanó térddel
mászkálnak fel-alá, de szó se lehet olyan kalamajkákról, mint a királyölés.
– Biztosíthatlak, Ivy, hogy ez a legteljesebb igazság, mint azt mindannyian
elismerik, akik a pozíciójuknál fogva a részletekbe is beavatást nyertek. –
Lady Maccon belekortyolt a teájába, és bölcsen biccentett. – Tény, hogy a
férjem korábbi falkája megkísérelte meggyilkolni Viktória királynőt, méreg
által. Rád van szükségem, hogy repülj vissza a Kingair-kastélyba, és
tudakold ki a többit.
Ivy ránevetett. Az első, Alexiával közös skóciai útja óta úrihölgyhöz
méltatlan rajongást táplált a léghajózás iránt. Az élete jelenlegi állása nem
tette lehetővé, hogy hódoljon a szenvedélyének, de most…
Lady Maccon visszanevetett.
– Mindössze annyit tudok, hogy a tervet a korábbi bétahím főzte ki, és
végül belepusztult. A férjem ennek eredményeként hagyta el a falkát. Bármi
más információ felbecsülhetetlen jelentőséggel bírhat a jelenlegi
nyomozásom során. Mit gondolsz, az állapotodat figyelembe véve készen
állsz a feladatra?
Ivy már a téma említésére is elvörösödött.
– Alig haladtam még előre, te pedig biztosan nem mehetsz.
– Nekem is ez a gondom – paskolta meg a hasát Alexia.
– Magammal vihetem Tunnyt?
– Remélem is, hogy elviszed. És beszélhetsz neki a küldetésedről, de a
pozíciódat tartsd titokban!
Ivy bólintott; Alexia gyanította, jobban örül annak, hogy eltitkolhat
valamit a férje elől, mint hogy felfedhet cserébe valami mást.
– Ivy, még arra kérlek, fordíts különös figyelmet az akkor használandó
méreggel kapcsolatos minden információra! Úgy hiszem, az az ügy kulcsa.
Adok majd neked egy frekvenciakiegyenlítő szelepkristályt az

109
étermagnetikus átvitelekhez, ami az én saját vevőmre van hangolva
Woolsey-ben. Napnyugtakor jelents, még akkor is, ha semmi érdeklődésre
méltót nem fedeztél fel. Tudni szeretném, hogy biztonságban vagy.
– De Alexia, tudod, milyen ügyetlenül bánok ezekkel a szerkentyűkkel.
– Minden rendben lesz, Ivy. Milyen hamar tudsz indulni? A költségeidet
természetesen fedezem.
Ivy belepirult az ilyen illetlenségek – pénzügyi rendezés! –
felemlegetésébe. Alexia félresöpörte a zavarát.
– Tudom, az ember általában nem beszél nyíltan az anyagi ügyekről, de
most a Protektorátus ernyője alatt dolgozol, és fontos, hogy a szervezet
érdekében a költségektől függetlenül, szabadon tudj cselekedni. Világos,
Ivy?
Mrs. Tunstell égő arccal bólintott.
– Igen, Alexia, persze, de…
– Jó, hogy a színjátszótruppod patronálását is elvállaltam, hiszen ez a
tökéletes módszer a pénzmozgások leplezésére.
– Igen, valóban, Alexia, mégis, nagyon szeretném, ha nem ragaszkodnál
hozzá, hogy evés közben beszéljünk ilyesmikről.
– Egy szó se essék többet a témáról! El tudsz indulni azonnal?
– Jelenleg nincs semmi Tunny repertoárján.
– Akkor holnap elküldöm a szükséges papírokat Floote útján. – Lady
Maccon kiitta a teáját, és felállt. Hirtelen fáradtság tört rá. Mintha egész
éjjel talpon lett volna, hogy elrendezze a birodalom ügyeit. És voltaképpen
ezt is tette.
Mrs. Tunstell is felállt.
– Fel hát Skóciába, a régi orrnyirkosságok kivizsgálására!
– Orgyilkosságok – javította ki Lady Maccon.
– Az, az. Legelőször is meg kell találnom az útra a különlegesen speciális
fültincseimet. A saját loknijaimhoz hasonlóra csináltattam. Én mondom,
meglehetősen döbbenetesek.
– Efelől semmi kétségem.

Lady Maccon visszatért új házába, majd onnan átment Lord Akeldamához.

Floote építőmesterei példás munkát végeztek. Egy kicsiny, titkos

110
felvonóhidat konstruáltak a két erkély között, amely egy hidraulikus kar
meghúzására leereszkedett, ugyanakkor pedig egy rugós szerkezet mindkét
oldalon lehajtotta a korlátot. Így Alexia minden terhe ellenére is könnyedén
sétálhatott át az egyik épületből a másikba.
Örömmel lépett be gardróbszobájukba. Az elmúlt időkben igencsak
furcsa napirendet tartott, hiszen a természetfelettiekkel élt, de a nappali
népekkel is konzultálnia kellett. Túl sok hatása mégsem volt, lévén, hogy a
gyerekteher egyre nehezebbé tette az alvást anélkül, hogy valamije el ne
zsibbadjon, vagy valami megnevezhetetlen testi funkció ki ne űzze az
ágyból. Igazán, a terhesség volt a legméltatlanabb dolog, amit életében
elviselni kényszerült, márpedig Alexia Tarabotti, még elkötelezett
vénlányként, hosszú évekig élt a Loontwill családdal, ami szintén
határozottan méltatlan helyzetnek volt nevezhető – az összehasonlításnak
tehát komoly alapja volt.
Nyugtalanul aludt, épp csak odébb húzódott, amikor a férje csatlakozott
hozzá – mindössze azért, hogy közvetlenül napnyugta után felriassza őket
valami dörömbölés a hálójuk ajtaján.
– Conall, valaki van a hálószobánk ajtajában! – rázta meg csonttalan
kupacként mellette heverő férjét.
A gróf halkan szuszogott, és átfordult, hogy magához húzza, de be kellett
érnie azzal, hogy gyengéden megveregeti a hasát, és a nyakába fúrja az
arcát.
Alexia hozzá hajolt amennyire bírt, élvezve a figyelmességet és Conall
szájának érintését a bőrén. Egy ilyen érdes emberhez képest nagyon is finom
ajka volt.
– Drágám, életem fénye, szívem ura, valaki áll a szekrényünk ajtajában,
és bebocsáttatást kér. Márpedig azt hiszem, Lord Akeldama és a fiúi még
nincsenek fenn.
A gróf fokozott érdeklődéssel nyomakodott Alexia nyaka felé – láthatóan
igen kívánatosnak találta az ízét.
Az ajtó megrázkódott, remegett, mintha a kint álló erőszakkal igyekezne
feltépni. Csakhogy Lord Akeldama csicsás dekorációi alatt a ház a
természetfeletti szem előtt tartásával épült, ráadásul a vámpírúr fokozott
hangsúlyt helyezett a ruhái biztonságára. Az ajtólap alig hajlott meg. Valaki
odaát kiáltott valamit, ám a szerkezet, ami visszatartotta a cipőtolvajokat, a

111
leghangosabb véleménynyilvánítást is lefojtotta.
Lady Maccont azonban immár aggasztotta a dolog.
– Conall, kelj fel és nyiss ajtót, gyerünk! Igazán, nagyon sürgősnek tűnik.
– Nekem is vannak sürgős dolgaim, amik azonnali kezelést igényelnek.
Alexia kuncogott a rémes szóviccen. Örült, hogy a férje még mindig
vonzónak találja, hiába néz ki úgy, mint egy partra vetett bálna, de egyre
nehezebbnek találta, hogy kényelmesen a kedvére tegyen. A szándék
megvolt, de a boka bedagadt. Ennek ellenére élvezte a bókot, és megértette,
hogy a simogatás mögött nem rejlik valódi követelés. A gróf pedig elég jól
ismerte a feleségét, hogy tudja: a vágya kinyilatkoztatása legalább annyit
számít, mint a szerelméé. Miután egy életet töltött el abban a hitben, hogy
csúf és értéktelen, Alexia immár viszonylag biztos volt benne, hogy Conall
őszintén akarja őt, még akkor is, ha az adott pillanatban semmit sem tehettek
az ügy érdekében. Alexia azt is felmérte, hogy a gróf részben éppen azért
nyilvánítja ki házastársi érdeklődését, mert tudja, hogy a grófnénak szüksége
van rá. A férje farkasember, néha pedig tulok, de csodásan törődő, ha
egyszer rátalál a módjára.
Mindazonáltal az a valaki továbbra is inzultálta a szerencsétlen ajtót.
Conall pislogva éberedett meg, elkerekedő borostyánszín szemébe éles
pillantás költözött. Csókot nyomott a felesége hosszú orra hegyére, hatalmas
sóhajjal kigördült az ágyból, és az ajtó felé cammogott.
Alexia félig leeresztett szempillái alól csodálta a hátsóját, aztán
felsikoltott.
– Conall, a köntösöd! Az ég szerelmére!
A férje nem foglalkozott vele: kivágta az ajtót, és keresztbe tette a kezét
széles, szőrös mellkasán. Egy öltésnyi ruhát sem viselt. Alexia a paplan alá
süllyedt szégyenében.
Nem volt oka az aggodalomra: mindössze Lyall professzor érkezett.
– Randolph! – mordult a gróf. – Mi ez a zenebona?
– Biffyről van szó, uram. A legjobb lesz, ha azonnal jön. Szükség van
önre.
– Máris? – Lord Maccon cifrán káromkodott; kerítésszaggató nyelvezetét
részben a katonai szolgálatnak, részben saját alkotó fantáziájának
köszönhette. Visszapillantott a szobára, aztán úgy döntött, alakot váltani
gyorsabb lesz, mint felöltözni. Bele is kezdett; a bőre alatt áthelyeződtek az

112
izmok, a haja a válla felé terjedt, és bundává alakult. Szinte azonnal négy
lábra is huppant, és kivetődött a folyosóra, valószínűleg azért, hogy
átugorjon a szomszédba, és kiderítse, mi a baj. Alexia futtában még
megpillantotta márványozott, bolyhos farka végét, de a gróf egy biccentés
nélkül, a kövön csúszkálva távozott.
– Mi a baj, professzor? – tudakolta Alexia parancsolón, mielőtt a bétahím
követhette volna az alfa példáját. Igazán nem volt jellemző Lyall
professzorra, hogy ilyen erőszakosan törjön rájuk, és szintén ritkaságnak
számított a gróf jelenlétét kívánó ügy, amit a helyettese ne tudott volna
késleltetni vagy előzetesen maga kezelni.
Lyall visszafordult a félhomályos helyiség felé, a vállát megadón
lehorgasztotta.
– Biffyről van szó, asszonyom. Nagyon nehezen birkózik meg az átokkal
ebben a hónapban. Túlságosan küzd ellene, és minél inkább erőlködik,
annál több fájdalmat okoz magának.
– De hiszen még több mint egy hét van hátra holdtöltéig! Meddig fog ilyen
korai fiziológiai elváltozási rohamoktól szenvedni?
Szegény Biffy. Zavarba ejtő – idő előtti átalakulás.
– Nehéz megmondani. Évekig, de évtizedekig is megeshet, hogy holdtölte
táján nem lesz képes uralni az éjszakáit. Minden új kölyök ilyen, de nem sok
van köztük, akire ilyen váratlanul és ilyen erővel tör rá. Általában
mindössze néhány napról van szó telihold előtt. Biffy ciklusa azonban kitért.
Alexia összerezzent.
– És ön nem…?
A Lord Akeldama drága és fényes folyosói gázlámpáinak háttal álló Lyall
professzor arckifejezését lehetetlen volt kivenni, de még ha Alexia látta
volna is, ismerte annyira a professzort, hogy tudja: semmit sem olvashatna
le róla.
– Mindent összevetve csak bétahím vagyok, Lady Maccon. Ha egy
farkasember a hold szédületében átváltozik és randalírozni kezd, semmi más
nem nyugtatja meg vagy állítja meg, kizárólag egy alfa jelenléte. Mostanra
bizonyára ön is ráébredt már, hogy alfának lenni nem egyszerűen azt jelenti,
hogy valaki nagy és erős. Visszatartó erő is kell hozzá, no meg hogy farkas
alakjában is megőrizze az értelmét.
– De professzor, ön mindig magas szintű visszafogottságról tett

113
tanúbizonyságot.
– Köszönöm, Lady Maccon! Ennél nagyobb dicséretet egy farkasember
nem kaphat, mindazonáltal az én visszafogottságom kizárólag önuralomból
ered. Másoknak nincs hasznára.
– Leszámítva, hogy példaértékű.
– Leszámítva azt, igen. Most magára hagyom, öltözzön fel! Úgy hiszem,
hamarosan megérkeznek a NYIHÁ-tól az eredményei.
– Az én eredményeim?
– A BPR üvegcséi, a titokzatos folyadékokkal.
– Ó, igen, csodás! Kérem, lenne szíves elintézni, hogy étkezés után Floote
és én kikocsizhassunk? Amint lehet, el kell jutnom a kastély könyvtárába.
A béta biccentett.
– Sejtésem szerint a kocsit már lefoglalták. Biffyt vidékre kell vinnünk,
hogy elzárhassuk. Legutóbbi fogyatékossága sajnos néminemű szerencsétlen
újradekorálást eredményezett az ön kedvelt kis szalonjában.
– Ó, ne, igazán? Éppen miután a dolgozók olyan barátságosan
kialakították?
– Valahová be kellett zárnunk, és annak a helyiségnek nincs ablaka.
– Megértem. De a felkarmolt tapéta felér egy gyilkossággal.
– Nagyon igaz, Lady Maccon.
Azzal Lyall professzor eltávozott, és mivel ő volt Lyall professzor,
valahogy rávette Lord Akeldama egyik frissen felébredt dolgozóját, hogy
segítsen felöltöztetni Lady Maccont. Boots dugta be a fejét, de amikor
megpillantotta a párnáin heverő grófnét, azonnal vissza is húzta, és háttal
fordult az ajtónyílásnak.
– Ó, jóságos, rettenetesen sajnálom, Lady M, de én nem. Másodszorra
nem lennék rá képes. Nem vagyok ilyen nemes. Megyek, felverek valakit,
aki alkalmasabb rá, hogy az ön segítségére legyen, rendben? Egy pillantás,
és itt lesz.
Alexia hökkenten nekilátott, hogy fokozatosan kiforgassa és -rángassa
magát az ágyból. Éppen csak talpra kecmergett, amikor Lord Akeldama
táncolt be az ajtón.
– Legeslegszebb estét, szirombontó körömvirágom! Az én reménytelenül
szerelmes kicsiny Bootsom mondta, hogy tudna mit kezdeni némi formába
igazítással, és minthogy ébren voltam, úgy gondoltam, megajándékozom

114
magamat az ön nagyon vágyott társaságával, egyúttal saját kezűleg
biztosítom az égetően szükséges segítséget.
A vámpírúr maga sem készült még el teljes esti díszével. Imádott
monokliját sem vette még magához, alabástrom orcáira sem tette fel a
szokásos pirosítót, nevetséges kalucsnijáról nem is beszélve. Mindazonáltal
így is ragyogott.
– De hát a térde, drága barátom!
Lord Akeldama királykék moaréselyem térdnadrágot viselt, fehér-arany
damasztmellényt, és steppelt bársony szmokingkabátot, amelyet hármas
hurkokkal ékes zsinórhímzés díszített. A nadrágja olyan kiváló minőséget
képviselt, hogy Alexia már attól is elborzadt, hogy a vámpírúr fejében
egyáltalán megfordul, hogy szobalány szerepet játsszon, hiszen akkor talán
le is kellene térdelnie – a földre!
– Ó, ugyan, ugyan, hiszen ismer, drágám, mindig kapható vagyok egy kis
kalandozásra, a la toilette.
Lady Maccon sejtése szerint Lord Akeldama nem az a férfi volt, akinek
sok köze lehet a nők rendszeres öltöztetéséhez vagy vetkőztetéséhez,
mindazonáltal nagyon is képesnek tűnt rá, hogy megbirkózzon a feladattal. A
terhessége korábbi szakaszában Alexia maga is elboldogult volna, ha
elhagyja a fűzőt, és kerít egy elöl gombolós utazóruhát vagy hasonlót. Ám
ezen a ponton már nem is látta a lábát, nemhogy megérintse, úgyhogy
beletörődött a kiszolgálás eme új és különleges módjába.
– Feltételezem, Lyall professzor udvariasságból küldött be valakit. De
igazán, ha már egy férfi, aki nem a férjem, pucéron lát, miért ne ő legyen az?
Lord Akeldama odasasszézott mellé, közben felkapta az alsóneműit. Az
ötletet hallva rosszallón ciccegett.
– Ó, drága borsóvirágom, a professzor talán kissé túlságosan is örömét
lelné benne. Mint az én szegény Bootsom. És mindketten elvhű úriemberek –
tette hozzá, de az ujjai már a megkötőszalagok és a gombok között táncoltak.
– Vajon mire célozhat, uram? – kérdezte Lady Maccon a fején megakadt
alsóing alól.
A vámpírúr a helyére húzta a finom muszlin anyagot, elsimította Alexia
hasán, és finoman megpaskolta a domborulatot. A másik keze az asszony
meztelen karján pihent, és az érintés halandóvá változtatta. Éles, hegyes
agyarpárja eltűnt, halvány arca barack árnyalatúra színeződött, ragyogó

115
szőkesége árnyalatnyit megfakult. Alexiára nevetett: most inkább nőies volt,
mint légies.
– La, loncvirágom, hiszen nagyon is jól tudja, hogy mi itt mindannyian
deviánsak vagyunk ízlés tekintetében.
Lady Maccon Lord Akeldama aranyozott-bojtozott fogadószobájára
gondolt, és bár megértette, hogy a vámpír nem erre célzott, mégis
rábólintott.
– Ó, igen, feltűnt.
Lord Akeldama ritkán vonogatta a vállát, hiszen elmozdult volna
tökéletes esésű szmokingja, ám ezen a ponton úgy nézett ki, mint aki
szívesen megtenné. Ehelyett áttáncolt a másik oldalra, ahol egy hosszú
állványon lógtak Alexia ruhái, és szakértő szemmel vizsgálgatni kezdte a
különböző darabokat.
– Azt nem – vetette közbe Alexia, látva, milyen sokáig méreget egy zöld-
arany csíkos ruhát.
– Ne?
– A kivágása túl mély.
– Legdrágább leányom, ez a javára szól, nem ellene. Hangsúlyozza ki,
amiben a legjobb.
– Nem, komolyan, uram, mostanában… hogyan is fogalmazzam meg?
Túlcsordulok. Rettenetesen szűk az a ruha. – Alexia mindkét tenyerét felfelé
fordítva jelezte a kebelbéli gondjait. Ezen a testtájon mindig jelentős volt,
ám az elmúlt hónapok során látványosságnak beillő méretűre duzzadt. Lord
Maccon gyönyörűségesnek találta. Lady Maccon nevetségesnek. Mintha
már eleve nem lett volna belőlük épp elég!
– Ah, igen, virágocskám, megértem a problémát – bólintott Lord
Akeldama, és továbblépett.
– Mit is mondott az imént Lyall professzorról?
– Arra próbáltam megfelelő kifejezést keresni, méhecském, hogy az
elferdülésnek különböző mértékei lehetségesek. Néhányan, hogy így
fogalmazzak, másoknál kísérletezőbbek ízlés terén. Egyeseknél, úgy hiszem,
az unalom a mozgatóerő, másoknál a természet, megint másoknál a
közömbösség. – A vámpír mindezt a szokásos könnyed hangnemben adta
elő, ám Alexiának az az érzése támadt, hogy alaposan tanulmányozta a
témakört az elmúlt századok során. Ráadásul Lord Akeldama sosem adott ki

116
információt, ha nem volt rá jó oka.
A vámpírúr tovább beszélt, miközben Alexia ruhatárában válogatott, de
nem nézett rá, mintha a ruháknak vallana.
– Kevesen vannak, akik olyan szerencsések, hogy döntésük szerint
szerethetnek. Vagy talán inkább szerencsétlenek.
Végre kiválasztott egy sétaruhát: fodros lila szoknyája volt, krémszínű
blúzrésze, és rövid, egyenes szegélyű, mályvaszín kabátka tartozott hozzá.
Habár alig volt uszálya, valami mégis megragadta rajta a vámpírúr
figyelmét. Alexia örült a választásnak, mert az együttes illett az egyik
kedvenc, lila strucctollal ékesített mályvaszín kalapjához.
Lord Akeldama odalépett, feltartotta a ruhát és biccentett.
– Kiválóan illik a színeihez, talján tortácskám. Biffy segített a
választásban? – Válaszra sem várva, kimódoltan hétköznapi hangon folytatta
a korábbi okfejtését. – A maga Lyall professzora is egy közülük.
– A közömbösek egyike?
– Ó, nem, virágszirmom, azoké, akiknek nincsenek különös preferenciáik.
– És Boots? – Alexia mozdulatlanná dermedt, amikor a vámpír mögé
lépett, akárcsak egy igazi szobalány, és nekiállt, hogy végigfűzze a ruha
hátulját.
– Boots úgyszintén.
Lady Maccon úgy vélte, érti, Lord Akeldama mit igyekszik a tudtára adni,
azonban eltökélte, hogy megpróbálja a lehető legalaposabban tisztázni a
dolgot. Lord Akeldama talán kedvelte a kertelést és szépítést, de Alexiát
senki sem vádolhatta félénkséggel.
– Azt akarja mondani, uram, hogy Boots egyaránt élvezi a hölgyek és az
urak társaságát?
A vámpír eléperdült, és oldalra hajtotta a fejét, mintha jobban érdekelné,
miként áll a kabátka, mint a társalgásuk.
– Tudom, furcsa dolog, nemde, galambocskám? De én és az enyémek
talán Londonban mindenkinél kevesebb vágyat érzünk, hogy mások
indíttatásait megítéljük. – Előrehajolt, és megigazgatta a nyakkendő esését,
aztán megkérte, hogy üljön le, amíg felhúzza a harisnyáit.
– Nos, sosem vetemednék rá, hogy megkérdőjelezzem a Bootsra
vonatkozó kijelentését, de Lyall professzort illetően bizonyára téved. Az ég
szerelmére, hiszen a katonaság tagja!

117
 – Feltételezem, igen keveset hallott Őfelsége haditengerészetéről? – A
vámpír a kezébe vette a cipőket; Alexia lába annyira megdagadt, hogy egyik
csizmájába sem fért bele, ami mélyen felzaklatta Lord Akeldamát. –
Sétaruhát tánccipővel, még ilyet!
– Nem mintha olyan sokat sétálgatnék mostanában. De, drága uram, ezt
nem hihetem. Lyall professzorról nem. Bizonyára téved.
Lord Akeldama mozdulatlanná dermedt, kezében a kecskebőr cipellővel.
– Ó, kicsiny orgonabokrom, tudom, hogy nem tévedek.
Alexia elhallgatott, és hökkenten nézett le a lába előtt szolgálatkészen
meghajtott szőke fejre.
– Még sose vettem észre, hogy bárkire is vonzalommal nézne, bármelyik
nemből. Azt gondoltam, ez a bétahím dolga, hogy a falkát a romantikus
érzelmek rovására is szeresse. Bár nem túl sok bétahímmel találkoztam.
Szóval nem a személyiségében gyökeredzik? Nem volt mindig ilyen
visszahúzódó?
Lord Akeldama kiegyenesedett, ismét Alexia háta mögé került, és a haját
kezdte rendezgetni.
– Arisztokratához képest igen jól elboldogul egy hölgy előkészítésével,
nemde, uram?
– Boglárkám, mindannyian jövünk valahonnan. Még mi, vámpírok is.
Persze az ön Lyall professzora meg én sosem tartoztunk azonos körökhöz, és
bevallom, amíg ön meg nem jelent az életünkben, nem is törődtem vele
sokat. – Elfintorodott; őszinte rosszallás jelent meg szép arcán. – Ez később
még meglehetősen katasztrofális figyelmetlenségnek bizonyulhat. Olyan
katasztrofálisnak, mint az a rövid életszakaszom, amelynek során
szerelembe estem egy citromzöld köpönyeggel. – A kellemetlen emléktől
megborzongott.
– Biztosan nem lehet annyira szörnyű. Elvégre csak Lyall professzorról
van szó.
– Pontosan, szilvafelfújtam. Oly kevesen vagyunk, akire a „csak”
szócska ráilleszthető. Végeztem néminemű kutatást. Azt mondják, szívtörést
szenvedett, és sosem gyógyult fel igazán.
– Azt mondják?
– A megtört szív zavarba ejtő fogyatékosság egy halhatatlan esetében,
nem igaz? Hát még egy okos és méltóságteljes férfinál.

118
 Alexia éles pillantást vetett a tükörbe, éppen, amikor Lord Akeldama a
helyére tűzte egy fürtjét.
– Nem. Én inkább azt mondanám: szegény Lyall professzor.
A vámpír befejezte a frizurakészítést.
– Kész! – jelentette be egy cirkalmas kézmozdulattal, aztán felemelt egy
kézitükröt, hogy Alexia megcsodálhassa magát hátulról. – Én nem birtoklom
kedves Biffynk tehetségét a göndörítő vassal, így be kell érnie egy egyszerű
feltűzéssel. Bocsánatot kérek az alkalmatlanságomért! Talán még két rozettát
vagy egy friss virágszálat tűznék bele, itt és itt.
– Ó, az egyszerű, az tökéletesen ragyogó, és mindenhogyan jobb, mint
amit magamnak tudtam volna kreálni. A virágot illetően természetesen
megfogadom a tanácsát.
A vámpír biccentett, visszavette a tükröt, és lerakta a fésülködőasztalra.
– És… hogy van Biffy?
A kérdés semmitmondó hangneme figyelmeztette Alexiát rendkívüli
fontosságára.
– Még mindig bosszantja, hogy nem tubákolhat többé. – Lord Akeldama
csak halványan mosolyodott el Alexia tréfakísérletén, úgyhogy az asszony
komolyra fordította a szót. – Nincs olyan jól, ahogy lehetne. A férjem
szerint, és jelen esetben azt hiszem, egyet kell vele értenem, valami
visszatartja. Sajnálatos, hiszen Biffy nem kérte, hogy farkasként éljen
tovább, mégis meg kell tanulnia elfogadni.
Lord Akeldama tökéletes ajka alig észrevehetően megrándult.
– Amint nekem elmondták, uralmi kérdésről van szó. Meg kell tanulnia
uralkodni a változáson, nem szabad hagynia, hogy az uralja őt. Amíg ezzel
nem boldogul, mindenféle korlátozásra van szükség. Nem léphet ki nappal,
különben maradandó kárt szenvedhet. Ezüsttel kell megfékezni a holdtölte
előtt és után, rengeteg ideig, és nem kerülhet az orra közelébe édes
bazsalikom. Az egész nagyon tragikus.
Lord Akeldama hátralépett, aztán úgy tett, mintha Alexia nem is felelt
volna a kérdésére.
– Ah, hát, most már búcsúznom kell, legdrágább leánykám. A saját
ruházatomra is gondot kell fordítanom. Egy igencsak szabados zenés darab
ősbemutatója van épp ma este, szándékomban áll teljes díszben megjelenni.
Úgy vonult a kijárat felé, lendületes léptekkel, mint az operaszínpadi

119
gonosz, aki épp balra el. Lady Maccont azonban nem tévesztette meg.
– Uram! – szólt utána halkan és lágyan, amennyi halkság és lágyság csak
telt tőle, bár általában nem gyakorolt efféle női fortélyokat. – A szívtörés
tárgyához talán most inkább azt kellene mondanom: szegény Lord
Akeldama?
A vámpír távozott, mint aki efféle kérdést meg sem hall, nemhogy
válaszra méltatna.

Lady Maccon leengedte az erkélyhidat, és visszalépdelt a Woolsey-falka

városi házába, majd lement a földszintre. Deszkahídon átsétálni, ha az
ember a saját lábát sem látja, meglehetősen idegfeszítő, ám Alexia
határozott jellemű és szilárd elvekkel bíró nő volt, akit nem győzhet le egy
kidudorodó has.
Lent találkozott Felicityvel, aki nyilvánvalóan akkor ért vissza valamely,
illendően meg nem nevezhető útjáról, hiszen ismét kötött holmikat viselt.
Hála égnek nem maradt idejük semmitmondó fecsegésre, mert a házban
valódi felfordulás uralkodott – mindazonáltal Felicity nem hagyta szó nélkül
a helyzetet.
– Nővérem! Mi ez a rémes felfordulás a kis szalonban?
– Felicity, ugyebár már akkor tisztában voltál vele, amikor a
vendégszeretetemre támaszkodtál, hogy ez a ház farkasemberek fészke, vagy
mégsem?
– Igen, na de, hogy állatok módjára viselkedjenek? Ez határozottan nem
illendő!
Lady Maccon összehúzta a szemét, félrehajtotta a fejét, és ránézett a
testvérére, de nem szólt, hogy annak legyen ideje rájönni, mit is mondott.
– Azt akarod mondani? – prüszkölt Felicity. – Alakot váltott? Itt! A
városban! Micsoda kimondhatatlan szégyen! – Elfordult, hogy visszasétáljon
a nővérével a lépcsőn. – Láthatom?
Lady Maccon fején átfutott a kérdés, hogy vajon nem kedvelte-e jobban a
korábbi, metszően éles Felicityt.
– Nem, természetesen nem láthatod! Igazán, mi ütött beléd mostanában?
Egyáltalán nem vagy önmagad!
– Olyan valószínűtlen, hogy fejleszteni kívánom magamat?

120
 Alexia hozzáért a húga kopott ruháját takaró tompaszürke sálhoz.
– Igen. Igen, az.
Felicity haragosan fújt egyet.
– Megyek, át kell öltöznöm a vacsorához.
Lady Maccon oda-vissza végigmérte, és felvonta a szája sarkát – az
arcjátéka meglehetősen emlékeztetett Felicityére. Néha, igaz, nem túl
gyakran, valamiből mégis kitűnt, hogy testvérek.
– Igen, szerintem is muszáj lesz.
Felicity csak megvonta a vállát.
– Oh, la – legyintett, félresöpörve a sértést, majd továbbhaladt a legjobb
hálószoba felé, amelyet természetesen hatalmi szóval kisajátított.
Lady Maccon óvatosan, egyesével vette a lépcsőket. A földszinti hangok
sürgető jellege miatt a szokásosnál is jobban bosszantotta, hogy képtelen
sietősen haladni. Igazán, ez már elmondhatatlanul nevetséges! A saját
testem csapdájába estem.
A földszinti folyosóra érve azt látta, hogy a neki oly kedves helyiség
bezárt ajtaja rázkódik. Lyall professzor és két talpas topogott előtte
tehetetlenül, férfiaggodalmuk szinte eltorlaszolta az utat.
– Miért nem esznek? – tudakolta Lady Maccon uralkodói hangon. –
Biztosra veszem, hogy Floote és a személyzet nagy erőfeszítéseket tett, hogy
elkészítsék a vacsorát.
Mindannyian elcsendesedtek és rámeredtek.
– Gyerünk, induljanak enni! – tette hozzá, mintha kisgyerekekkel vagy
ölebekkel beszélne.
Lyall professzor kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Biffy nem akarná, hogy mások is lássák – felelte Lady Maccon halkan.
– Ah! – Azzal a béta, úrnője szavának engedelmeskedve, követte a
többieket az ebédlőbe, és becsukta maga mögött az ajtót.
Lady Maccon benyitott a szobába – ahol teljes káosz fogadta. Lord
Maccon, hatalmas, márványos bundájú farkas alakjában – Alexiának mindig
is az volt a véleménye, hogy így is jóképű – egy fiatalabb, nyúlánkabb
állattal állt szemben. Biffy szőre mély csokoládébarna árnyalatban
csillogott, a hajához hasonlóan, kivéve a hasát és a sörényét, amely vörösbe
játszott. Sárga szeme tébolyultan villogott.
Lord Maccon parancsolón a feleségére morrant. Ezt nagyon sokszor tette,

121
és hogy ilyenkor melyik testében volt éppen, jottányit sem számított.
Alexia nem törődött az utasító hangnemmel.
– Igen, persze, de azért ismerd be, hogy kapóra tudok jönni az efféle
helyzetekben, még a mostani, nem túl kecses állapotomban is.
Lord Maccon egyértelmű bosszúsággal mordult vissza.
Biffy ekkor érezte meg Lady Maccon illatát, és ösztönösen arra – az új
fenyegetés felé – fordította a fejét.
A gróf kifordult, hogy az útját állja. Biffy teljes lendülettel belerohant az
alfába, aztán hátrahőkölt, és nyüszítve rázta a fejét. Lord Maccon
megjátszott fenyegetéssel kapkodott felé, és addig csattogtatta a fogait, amíg
beszorította Biffyt a mostanra nagyrészt tönkretett kerevet mellé.
– Ó, Conall, hát nézz itt körül! – csattant fel Lady Maccon. A helyiségben
teljes felfordulás uralkodott; a bútorok felborultak, a drapériák rongyokban
lógtak, a szakácsnő egyik kincset érő jegyzetfüzetébe pedig beleharaptak,
majd összenyálazták.
– Ó, ez már mindennek a teteje! Ez bizonyíték, bizonyíték volt! – Alexia
zaklatottságában a keblére emelte a kezét. – Egek, úgy látom, magamnál
kellett volna tartanom.
Persze nem hibáztatta igazán Biffyt, de azért felzaklatta, ami történt. A
kesztyűjét lehúzva a farkasok felé totyogott.
Biffy továbbra is felé kapdosott, fékezhetetlen dühében morogva. A
népmesék elátkozott szörnye elevenedett meg a bundájába bújva.
Alexia ciccegett.
– Biffy, valóban szükség van erre? – Aztán elővette legjobb Lady Maccon
hangját: – Viselkedjék! Miféle magaviselet ez egy úriembertől?
Minthogy Alexia is alfa volt, a parancsoló hangnem bevált. Biffy
fogcsattogtatása szolidult kissé, és némi értelem költözött sárga szemébe.
Lord Maccon megragadta az alkalmat, aztán Biffyt is; állkapcsai közé kapta
a nyakszirtjét, és pusztán a nagyobb test erejével a földre nyomta.
Lady Maccon közelebb lépett, és szemügyre vette a csendéletet.
– Nem lesz jó, Conall. Nem tudok lehajolni, hogy megérintsem, mert
felborulok.
A férje felhorkant, mintha nevetne, aztán egy könnyed fejmozdulattal a
levegőbe hajította a fiatal farkast. A meglepett Biffy hanyatt zuhant a
kerevetre, és vergődve igyekezett talpra állni, hogy újra támadhasson.

122
 Lady Maccon elkapta a farkát. Biffy megrándult, megrántotta őt is, hogy
Alexia elvesztette az egyensúlyát, és egy nyögéssel maga is az ülőkére
huppant. Még ugyanabban a pillanatban eltűnt a farok: a természeten túli
érintéstől Biffy ismét ember alakjába kényszerült. Alexia mindenesetre a
mancsa után kapott a másik kezével.
A következő másodpercben már a meztelen Biffy hevert a párnákon,
tökéletesen méltatlan pózban, a lába Alexia szoros markában. Minthogy az
érintés halandóvá tette, ezen állapot minden testi jellemzőjével együtt, nem
csoda, hogy bíborszínre vörösödött megaláztatásában.
Alexia, bár együtt érzett vele a kínjai miatt, továbbra is szorosan fogta, és
közben tudományos hűvösséggel megállapította, hogy a pirulás egészen leér.
Figyelemreméltó.
A férje morgása térítette vissza a figyelmét. Conall szintén visszavette
emberi alakját, ruháit azonban nem.
– Mi az?
– Ne bámuld! Pucér.
– Te is az vagy, férjem.
– Igen, de rám addig nézhetsz, amíg kedved tartja.
– Ó, hát… jaj. – Alexia szabad kezével hirtelen a hasához kapott.
A gróf enyhe féltékenysége átcsapott túlzó féltésbe.
– Alexia, rosszul vagy? Ó, nem kelletett volna idejönnöd! Rendkívül
veszélyes! El is estél!
Biffy szintén aggodalmasan ült fel, és megpróbálta kiszabadítani a
bokáját, de Lady Maccon nem eresztette el.
– Mi a baj, asszonyom?
– Jaj, hagyjátok abba, mindketten! A gyermek összevissza rugdal ennyi
váratlan eseménytől. Nem, Biffy, kedvesem, muszáj, hogy kapcsolatban
maradjunk, akármennyire dicstelennek is találod.
Biffy erre odanyújtotta a kezét a lába helyett. Alexia elfogadta a cserét.
– Csengessek Floote-nak? – ajánlkozott Biffy, és arca vörössége kissé
elhalványodott, hogy végre talált valamit a saját szégyenén kívül, amivel
foglalkozhat.
– Nehéz lenne – Alexia elfojtott egy mosolyt –, mivel úgy látom, széttépte
a csengőzsinórt.
Biffy körülnézett, és visszavörösödött. Fél tenyerével eltakarta az arcát,

123
csak az ujjai közül lesett ki, mintha nem is állhatná a látványt, mégse bírná
levenni róla a szemét.
– Ó, fodros szalonnámra, mit tettem? Szegény szobája! Uram, asszonyom,
kérem, bocsássanak meg! Nem voltam önmagam. Az átok bilincsében
vergődtem.
Lord Maccon félrelegyintette a szép szavakat.
– Ez a baj, kölyök. Hogy önmagad voltál. Még mindig nem vagy hajlandó
tudomásul venni.
Lady Maccon megértette, mit akar mondani a férje, és igyekezett kissé
kedvesebben megfogalmazni.
– Biffy, kedvesem, ideje lenne hozzászoknia, hogy farkasember lett. Még
talán azt is megkísérelhetné, hogy élvezze. Ez a folyamatos ellenállás
egészségtelen. – Körbepillantott. – Leginkább a bútorokra.
Biffy lesütött szemmel bólintott.
– Igen, tudom. De asszonyom, olyan méltatlan. Úgy értem, le kell
vetkőzni, mielőtt az ember átalakulhatna. És aztán… – Végignézett magán,
és megpróbálta keresztbe vetni a lábát. Lord Maccon megkönyörült rajta, és
odavetett neki egy bársonypárnát, amit Biffy hálásan az ölébe húzott. Alexia
észrevette, hogy a férje a maga érdekében nem tett erőfeszítéseket.
– Köszönöm, hogy visszahozott, asszonyom! – folytatta Biffy nagy kerek,
kék szemmel. – Fájdalmas, de mindent megér, hogy ismét ember lehetek.
– Na, igen, de a kérdés az, hogyan fogjuk felöltöztetni magát, ha nem
ereszthetem el? – tudakolta a mindig gyakorlatias Alexia.
Lord Maccon elvigyorodott.
– Valahogy csak elrendezzük. Mindjárt megkerítem Floote-t, rendben? Ő
majd tudni fogja, mi a teendő. – Azzal, csengőzsinór hiányában a gróf maga
ment ki a folyosóra az inas után kiáltozva.
Floote pillanatokon belül meg is jelent. Szemrebbenés nélkül mérte fel a
helyiség pocsék állapotát, a szétdobált bútorokat és a két kárpitozatlan bent
lévőt.
– Uraim, asszonyom?
– Floote, jóember – kezdte a gróf vidáman. – Szükségünk lesz valakire,
aki helyrerántja ezt a szobát. Kissé rendetlen. Újra kell húzni a kerevetet,
azt hiszem, a tapétát meg a függönyöket cserélni, és egy új csengőzsinór is
kell. Ó, és Biffyt fel kellene öltöztetni, de úgy, hogy ne eressze el a

124
feleségem mancsát.
– Igen, uram. – Floote elfordult, hogy intézkedjék.
Lady Maccon megköszörülte a torkát, és jelentőségteljesen végigmérte a
férjét, tetőtől talpig, majd talptól tetőig újra.
– Mi az? Ó, igen, küldje át a talpasok egyikét a szomszédba, hogy nekem
is hozzanak valami göncöt. Átok kényelmetlen, de azt hiszem, az este során
mégis szükségem lesz némi öltözékre.
Floote eltűnt; kisvártatva visszatért, a karján Biffy ruháival. A fiatal
farkasember úgy nézett rá, mintha kifogásolni akarná a választását, ám nem
szeretne még több gondot okozni. Floote a fiatalember pávához illő
ruhatárából szemlátomást a legvisszafogottabb együttest választotta ki.
Biffy alfeléről meglehetősen egyszerűen gondoskodtak, majd utána Floote
javaslatára letérdelt az ülőke elé, így Lady Maccon a fejét érinthette, amíg
az inget, a mellényt, a kravátlit és a zakót is ráadták. Floote mindezt
rendkívüli ügyességgel végezte, amit Alexia véleménye szerint az apja
szolgálatában eltöltött sok év alatt sajátított el; Alessandro Tarabotti maga is
afféle dandy volt.
Mialatt Floote, Biffy és Alexia különös, összefonódó társastáncukat
járták az ülőke körül, a talpas is megérkezett Lord Maccon öltözetével. A
gróf csak úgy magára hányta a holmikat; a részletek nagyjából annyira
érdekelték, mint egy vadászgörényt a kalapdíszítés. Úgy tartotta, ha nadrág
takarja a lábát, és valami van a felsőtestén is, már felöltözött, és minél
kevesebbet kell vele utána vacakolni, annál jobb. A felesége döbbenten jött
rá, hogy nyaranta mezítláb mászkál a szobájukban. Egyszer – mindazonáltal
csak egyszer – még azt is megkísérelte, hogy ilyen állapotban csatlakozzék
hozzá teára. Lehetetlen ember. Ennek Alexia azonnal véget vetett.
Lyall professzor dugta be a fejét, hogy lássa, minden rendben van-e.
– Ah, remek! Kegyed megoldotta az ügyeket.
– Nem mindig azt teszi? – morgott a gróf.
– Igen, Lyall professzor? – nézett rá Alexia.
– Azt gondoltam, tudnia kellene, hogy megérkeztek az eredmények a
NYIHA laboratóriumából, amiket kért.
– Igen?
– A kis fiolákat illetően, amiket ön… nos, talált.
– Igen?

125
 – Méreg. Mindegyik. Más-más fajta, más-más hatékonysággal. Némelyik
kimutatható, némelyik nem igazán. A legtöbbje halandóknak való, de egy-
kettő még egy természetfelettinek is okozhat ideiglenes kellemetlenséget.
Csúf anyagok.

126
 HETEDIK FEJEZET
A Woolsey-kastély farkasai

A SZÜKSÉG, HOGY BIFFYT HALANDÓ ALAKBAN TARTSÁK, igen kellemetlen

órákat eredményezett. Rendes körülmények között Alexia még terhesen is
képes volt elegánsan étkezni és utána kikocsizni, ám ha valaki ilyen vagy
olyan okból kénytelen szorosan ragaszkodni egy ficsúrhoz, a
leghétköznapibb feladatok is bonyolult tornagyakorlattá válnak.
– Még jó, hogy élvezem a társaságát, Biffy. El se tudnám képzelni, hogy a
napi feladataimat valaki kevésbé szórakoztató vontatmánnyal végezzem.
Például a férjemmel.
Alexia beleborzongott a gondolatba. Élvezte, ha Conall hozzá
kapcsolódott, de csak rövid ideig.
Az emlegetett férj az asszonyára pillantott, és felmordult.
– Hát ezt nagyon köszönöm, feleség.
Együtt ültek a kocsiban. Woolsey kastélya már feltűnt a láthatáron –
méretes árnyéknak tűnt a holdfényben. Lady Maccon, aki igen csekély
művészi vénával bírt, inkább a gyakorlati értéke felől nézte az uradalmat,
mint a farkasok vackát, és nem pedig úgy, mint építészeti kalandot. Ami
nagyon is jól jött, tekintve, hogy a kastély leginkább építészeti tragédia volt.
A szerencsétlenek, akik napfényben pillantották meg először, mindössze
egyetlen dicséretet tudtak összekaparni: jó a fekvése. Valóban: egy
magaslaton állt, hatalmas, bár kissé elhanyagolt birtokon, kavicsos udvarral
és rendes istállóval.
– Ó, nagyon is jól érted, mire gondoltam, férjem. Volt már korábban, hogy
össze kellett kapaszkodnunk, de általában csak olyankor, amikor erőszak
fenyegetett.
– Máskor pedig más okból is – tette hozzá Lord Maccon csábosnak szánt

127
pillantással.
– Igen, drágám, pontosan – mosolygott rá Alexia.
– Köszönöm a dicséretet, asszonyom, és bocsánatát kérem az okozott
kellemetlenségért! – mondta Biffy a legjobb modorában.
– Amíg nem érkeznek zombisülök, nem lesz gond.
– Nem várható – vélte Lord Maccon. – Úgy tűnik, a bolyok hivatalosan is
tűzszünetet rendeltek el. Nehéz megmondani, mi az igazság, ha vámpírokról
van szó, de mintha tetszene nekik, hogy Lord Akeldama örökbe fogadja a
gyermekünket.
– Nos, legalább valakinek tetszik.
A Woolsey-kastély valójában nem is kastély volt, mindössze egy
hatalmas, György-korabeli udvarház, amit oda nem illő, gótikus pillérekkel
díszítettek. Legutóbbi itáliai útján Lady Maccon megismerkedhetett egy
rovarfélével, ami nagyobb volt a hüvelykjénél, álló helyzetben repült, mint
egy angyal, de több szárnyon, elefántormánya volt és bikaszarvai,
mindehhez fel-le hintázott a levegőben, mintha néha eszébe jutott volna,
hogy egy hasonló méretű és alakú bogár egyáltalán nem is repülhetne. A
Woolsey-kastély felépítése nagyon hasonlított az említett rovarhoz:
valószínűtlen tervezés, túlcsorduló csúfság, és azt se lehetett tudni, mitől
maradt egyáltalán állva, vagy épp miért nincs még mindig kedve
összeomlani.
Minthogy Lord és Lady Maccon figyelmeztetés nélkül indult a vidéki
szállásukra, váratlan érkezésük Woolsey minden lakóját teljesen felkavarta.
Lord Maccon berontott az udvaron összegyűlt izgékony fiatalemberek
falkájába, és aratóként vágott közöttük utat.
Channing őrnagy, a Woolsey-falka gammahímje, elősietett a szentélyéből,
hogy a bejáratnál üdvözölhesse őket. Még csak akkor kötötte meg a
nyakkendőjét, mint aki most ébredt, habár késő volt már.
– Uram, holdtöltéig nem számítottunk önre.
– Vészhelyzeti kiruccanás. Bizonyos személyeket előbb kell a pincébe
toloncolni, mint vártuk.
Keringtek bizonyos pletykák arról, mire is használta Woolsey előző ura a
pincében kialakított cellákat, de akármire is szánták eredetileg, tökéletesnek
bizonyult egy farkasemberfalkának. Tulajdonképpen az egész ház remek
volt. A megerősített pincebörtön és a téglafalak mellett nem kevesebb, mint

128
tizennégy hálószobával büszkélkedhetett, kellő számú fogadószobával és
több gyanús kinézetű, ám tökéletesen használható toronnyal, amelyek közül
egyet Lord és Lady Maccon vett igénybe mint személyes lakrészt.
Channing egy intéssel odaterelte a zsivajgó talpasokat, hogy segítsenek a
csomagokat és Lady Maccont kiemelni a kocsiból. A gróf fél füllel máris az
egyik falkatag elmormolt jelentését hallgatta, és hagyta, hogy a felesége
gondoskodjék Biffyről, abban a biztos tudatban, hogy ha senki más nem is,
Alexia képes egy úriembert a helyére tenni – akár egy pincebörtön mélyén
is.
Lady Maccon – boldogan, hogy Biffyre támaszkodhat, mert a kimerültség
ismét kezdett úrrá lenni rajta – lesétált a pincébe, és bekísérte a fiatalembert
a kisebb cellák egyikébe. Két talpas kísérte őket, kezükben a szükséges
ezüsthegyű és ezüstélű fegyverekkel, arra az esetre, ha a helyzet kicsúszna
Lady Maccon kezéből.
Alexia nem akarta elereszteni Biffyt, akinek az arca falfehérre sápadt a
közeledő átváltozás miatti félelmében. Minden farkasnak szenvedést
jelentett a folyamat, de az újaknak a leginkább, mert még nem szoktak hozzá
az érzéshez, és az önkontroll hiánya miatt gyakrabban voltak kénytelenek
elszenvedni a procedúrát.
Biffy maga sem akarta elhagyni a természeten túli érintés biztonságát, ám
túlságosan udvarias volt, hogy ezt kimondja, jobban tartott attól, hogy egy
egész éjszakán át Alexia terhére lesz, mint attól, hogy dühöngő szörnnyé
válik.
Alexia félrenézett, és Biffy sűrű, csokoládészín hajába merítve, a tarkóján
hagyta az ujjait, miközben a talpasok levetkőztették az ifjút, és ezüst
bilincset csattintottak kecses csuklójára. Mindazonáltal, tudatában lévén
Biffy halványuló méltóságának, folyamatosan beszélt hozzá, nagyrészt
jelentéktelen, divatot és díszítést érintő semmiségekről.
– Készen vagyunk, asszonyom – jelentette az egyik talpas, a karján a
ruhákkal, és kilépett a cellából. A másik már az ezüsttel bevont rácsokon
kívül állt, készen rá, hogy azonnal becsapja az ajtót, amint Lady Maccon
kilép.
– Sajnálom. – Alexia nem tudott mást mondani.
– Ó, nem, asszonyom – rázta a fejét Biffy. – Váratlan békével
ajándékozott meg.

129
 Elhúzódtak egymástól, így már épp csak az ujjaik hegye ért össze.
– Most! – Ekkor Lady Maccon megszakította a kapcsolatot, és olyan
sebesen lódult kifelé, ahogy csak az állapotától telt, át a küszöbön, ki a
folyosóra.
Biffy tudatában volt, micsoda károkat tehetne benne, mielőtt újra hatna az
érintés, ám ugyanabban a pillanatban hátralökte magát minden visszanyert
természetfeletti erejével és sebességével, hogy megelőzze a változást.
Alexia intellektuálisan lenyűgöző jelenségnek találta a farkasemberek
átalakulását, és élvezte a látványt, olyasféleképpen, ahogy valaki egy béka
boncolását élvezi – de nem a fiatalok esetében. A férje, Lyall professzor, de
még Channing őrnagy is képes volt úgy végigvinni a változást, hogy csak
igen kevés jelét adják a vele járó fájdalomnak. Biffy nem. Amint megszűnt
köztük az érintkezés, kitört belőle a sikoly.
Lady Maccon az elmúlt hónapok során megtapasztalta, hogy nincs
rémesebb hang a világon, mint amikor egy kedves, büszke fiatalember
szenved. A sikoly lassan vonítássá változott, ahogy a csontok elpattantak és
összeforrtak, a szervek átalakultak.
Epét nyelt; azt kívánta, bárcsak lenne nála viasz, hogy bedugja a fülét.
Karon ragadta az egyik talpast, és a lépcső felé irányította, fel a falka
megnyugtató zsivajába, és hagyta a másikat, hadd őrködjön egymaga a
megtört Biffy felett.
– Valóban ezt akarja ön is? – kérdezte a kísérőjét.
A talpas nem tért ki a válasz elől. Mindenki tudta, hogy Lady Maccon
egyenesen kérdez, egyenes választ vár, és nem tűri a hímezés-hámozást.
– A halhatatlanság, asszonyom, nem afféle semmiség. Mit számít a
csomagolás vagy az ár?
– Na de ilyen ár?
– Én magam választottam ezt, asszonyom. Ő nem.
– És nem lenne szívesebben vámpír?
– Hogy vért szívjak a túlélés érdekében, és soha ne lássam többé a napot?
Nem, asszonyom, köszönöm! Szembenézek a fájdalommal és az átokkal, ha
leszek olyan szerencsés, hogy választhatok.
– Bátor fiú. – Lady Maccon megpaskolta a karját, amikor felértek a
lépcsőn.
A kavarodás, ami a két alfa váratlan érkezését követte, eddigre

130
lecsendesedett, felváltotta a falka játékos zsongása. Volt, aki vadászatot
javasolt, más kockázni szeretett volna, páran a birkózás mellett érveltek.
– Odakint – mordult rájuk Lady Maccon szinte gyengéden.
Eleinte azt hitte, sosem lesz képes hozzászokni, hogy tucatnyi felnőtt
férfival éljen együtt – csakis lánytestvérek mellett nevelődött. Ám
meglehetősen élvezte. A férfiaknál legalább mindig lehetett tudni, éppen
merre vannak, amilyen nagy hanggal loholtak mindenfelé.
Magához intette Rumpetet, a falka inasát.
– Ha lesz egy perce, Rumpet, kérem, hozzon teát a könyvtárba! Ki kell
kutatnom néhány dolgot. És lenne kedves szólni a férjemnek, hogy ha ráér,
nézzen be hozzám? Nem sürgős.
– Azonnal, asszonyom.
A könyvtár volt Alexia kedvenc helyisége és személyes szentélye, ezen az
estén azonban az eredeti rendeltetésének megfelelően kívánta használni –
kutatásra. A legtávolabbi sarok felé tartott, ahol egy vaskos karosszék
mögött kialakított némi helyet az apja gyűjteményét tartalmazó polcoknak.
Alessandro a kicsiny, bőrbe kötött füzeteket kedvelte, mint az iskolásfiúk,
hogy naplót vezessen – tengerészkékek voltak, a borítón csak az évszám
látszott a bal felső sarokban.
Annak alapján, amit a lánya összeszedett róla, Alessandro Tarabotti nem
volt épp kedves ember. Gyakorlatias, mint minden természeten túli, ám az
Alexiában meggyökerezett erkölcsi alapelvek nélkül. Talán a neme okozta
ezt, talán a gyermekkora, amit Itália vad tájain töltött, messze a haladó
szellemű Anglia befolyásától. Tizenhatodik életéve nyarán kezdte a
naplóírást, az első oxfordi félévében, és nem sokkal az Alexia anyjával
kötött házassága után fejezte be.
A bejegyzések a legjobb időszakban is szaggatottak voltak – hetekig
egymást követték, aztán hónapokig, olykor évekig egy szó sem került
papírra. A szövegek pedig nagyrészt szexuális kalandokról és erőszakos
eseményekről szóltak, új kabátok és cilinderek hosszas ecsetelésével
fűszerezve. Mindazonáltal Alexia reménykedve ütötte fel őket, hátha talál a
lapok között bármiféle utalást egy orgyilkossági kísérletre. Sajnos a naplók
mintegy tíz évvel a Kingair-eset előtt lezárultak, ezért Alexia csak rövid
időt engedélyezett magának, hogy megcsodálja apja rendezett kézírását, és
ismét megállapítsa, mennyire hasonlít a sajátjára. Majd a jegyzetek

131
végeztével más könyvek felé fordult a figyelme.
Az este hátralévő részében ezzel foglalta el magát. Elmélyülését csak
Rumpet zavarta meg, amikor újra és újra friss teát hozott, valamint egy
alkalommal éppen Channing.
– Nahát, Lady Maccon – kezdte, ám nem volt meggyőző. – Mindössze
azért jártam erre…
– Egy könyvért?
A chesterfieldi Channing családból származó Channing Channing őrnagy
és Alexia Maccon kapcsolata imbolyogva indult, és azóta se tudták
egyenesbe hozni – annak ellenére, hogy Channing nemegyszer megmentette
már az asszony életét. Alexia meggyőződése szerint Channing
kényelmetlenül jóképű volt, magas, erős alkatú, szőke, jégkék szemmel,
markáns járomcsonttal, uralkodói ívű szemöldökkel. A csontja velejéig
katona volt, ami még nem lett volna baj, ha a hivatástudatához nem társul
modorosság és olyan pökhendi akcentus, amit csakis a legkékebb kékvérű
egyének engedhettek meg másokkal szemben. Ami pedig Channing
véleményét illette az úrnőjéről – még maga Channing is elég bölcs volt,
hogy megértse, minél kevesebb szó esik a róla, annál jobb.
– Mi a kutatása tárgya, asszonyom?
Alexia nem látta okát, hogy eltitkolja.
– A Kingair-falka régi kísérlete Viktória királynő meggyilkolására.
Emlékszik esetleg valamire? – kérdezte éles hangon.
A gammahím nem tudta igazán elrejteni az arcára kiülő aggodalmat. Vagy
bűntudatot?
– Nem. Miért?
– Úgy gondolom, releváns lehet a jelenlegi helyzetünkre nézve.
– Én alig hiszem.
– Egészen bizonyosan nem emlékszik semmire?
Channing kikerülte a kérdést.
– Sikerült találni valamit?
– Semmit. A fenébe.
– Nos… – Channing vállat vont, és nemtörődöm tartással hátrálni kezdett
kifelé, anélkül, hogy könyvet vett volna magához –, azt hiszem, rossz
nyomon jár. Semmi jó nem származhat belőle, ha beleturkálunk a múltba,
asszonyom.

132
 Csakis Channing tudta ilyen undorral kifejezni magát.
– Beleturkálunk! Ez tetszik.
– Igen, valóban – szólt vissza a gammahím, és becsukta maga mögött az
ajtót.
Ezek után senki más nem zavarta meg Alexia kutatását – végül, hajnal
előtt néhány órával bedübörgött a férje is.
Lady Maccon felnézett – Conall szeretettel figyelte, miközben széles
vállával egy könyvespolcot támasztott.
– Ah, végre eszedbe jutottam, igaz? – mosolygott a férjére; sötét szeme
lágyan csillant.
A gróf odalépett, és gyengéden megcsókolta.
– El sem felejtettem. Csak eltévedtem, miközben a falka és a protokoll
ügyeit intéztem. – Játékosan megcibált egy barna tincset, amely valahogy
kiszabadult, és most laza gyűrűkben simult Alexia nyakára.
– Van valami fontos?
– Semmi, amivel foglalkoznod kellene – felelte a gróf, de már eleget
okosodott, hogy azonnal hozzátegye: – Mindazonáltal örömest megosztom
veled a jelentéktelen részleteket, ha hallani kívánod őket.
– Ó, nem, köszönöm! Tartsd magadban! Hogy van Biffy?
– Nem olyan jól, nem olyan jól.
– Attól tartok, a te szokásos keménységed nem válik be, amikor be
kellene vonni a falkába.
– Igazad lehet. Aggaszt a dolog, szerelmem. Még sosem találkoztam
vonakodó farkasemberrel. Persze, a sötét korszakban folyton effélékkel
kellett megbirkózniuk. Csak a jó ég tudja, hogyan csinálták. De a mi Biffynk
annyira egyedi eset a felvilágosodás modern korában, hogy még én sem
tudok mit kezdeni… – Elhallgatott, kereste a szavakat, szinte dadogott. –
Még én sem tudok mit kezdeni a boldogtalanságával.
Odébb rakta a könyv- és kéziratkupacokat, hogy helyet csináljon
magának, leült a felesége mellé, és teljes testével hozzásimult. Alexia két
kezébe vette az ő egyik kezét, és a hüvelykujjaival cirógatta a tenyerét. A
gróf imádnivalóan hatalmas darab ember volt, és bár Alexia bevallottan
csodálta mind alkatát, mint vérmérsékletét, mégis törődő
tyúkanyótermészetét szerette a legjobban.
– Mindkettejüket a legnagyobbra becsülöm, de Biffy túlságosan byroni

133
lett. Igazán meg kellene kísérelnie, hogy kiszeressen Lord Akeldamából.
– Ó? És hogyan kell kiszeretni valakiből?
– Sajnos a legcsekélyebb fogalmam sincs.
A gróf egy ideje már alaposan megbízott talpraesett feleségében.
– Te majd kitalálsz valamit. De hogy van az én finom feleségem? Nem
maradt rossz utóhatása az esti zuhanásodnak?
– Hogyan? Az ülőkére? Nem, semmi. Azonban, férjem, igen csekély
sikert értem csak el a királynőt érintő fenyegetés ügyében.
– Talán a szellem tévedett. Vagy mi hallottuk rosszul. Ezt még nem vettük
számításba. Már közel állt a kopogó fázishoz.
– Ez lehetséges. És az is lehet, hogy semmi kapcsolat nem áll fenn a
Kingair-féle kísérlettel. – Lord Maccon bosszúsan felmordult. – Igen,
nagyon jól tudom, hogy utálod, ha emlékeztetnek rá.
– Minden férfi utálja, ha a kudarcaira emlékeztetik, de mi, farkasemberek
vagyunk ebben a legrosszabbak. Továbbra sem hiszem, hogy létezik a
kapcsolat.
– Ez az egyetlen út, amin haladhatok.
– Talán most szüneteltethetnéd egy időre a haladást. Igényt tartok a
jelenlétedre.
– Ó, igen? – kérdezte Alexia a parancsoló hangnem miatt felborzolódva.
– Az ágyban.
– Ó! Igen. – Alexia megnyugodva mosolygott, és hagyta, hogy a férje
talpra segítse.

Az ágy szélén helyezkedett el, Conalltól távol. Nem mintha a gróf

nyugtalanul aludt volna. Ellenkezőleg, dermedten feküdt, mint minden
természetfeletti, habár nem nézett ki olyan halottnak, mint a vámpírok, és
még lágyan horkolt is. És, noha Lady Maccon senkinek, még Ivynek se
vallotta volna be, szeretett hozzábújni. Most azért húzódott távolabb, mert
egyszerűen nem akarta sebezhetővé tenni álmában. Amellett, figyelemmel
arra, mennyire nem törődött Conall a saját kinézetével, Alexia attól is
tartott, hogy ha egész éjjel érintkeznének, a férje szakállat növesztene, amit
aztán nem borotválna le.
Ezen a nappalon a gyerekteher mindössze annyit engedélyezett Lady

134
Maccon számára, hogy az ablak felé fordulva, az oldalán heverve
zaklatottan bóbiskoljon valamelyest. Így aztán Alexia félig ébren volt,
amikor a betörő megérkezett.
Nagyon sok minden nem volt rendjén azzal, hogy valaki a Woolsey-
kastélyba próbáljon betörni a nappal közepén. Először is, miféle épeszű
rabló utazik el egészen Barkingig, hogy betörjön? A lehetőségei sokkal
jobbak Londonban. Másodszor, miért a kastély, a farkasok vacka? Alig
valamivel lejjebb az út mellett egy kicsi, ám gazdag hercegi birtok terült el.
És harmadszor, miért a kihívást jelentő toronyablak, miért nem egy
földszinti fogadószoba?
A maszkos férfialak mindazonáltal kecses, kimért mozdulatokkal mászott
be, majd felegyenesedett, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Amikor
meglátta az ágyon könyöklő és őt bámuló Lady Maccont, levegőért kapott.
Nyilvánvalóan arra számított, hogy üresen találja a helyiséget.
Lady Maccon sokkal kevésbé volt visszafogott. Olyat sikoltott, ami a
holtakat is felkelthette volna – és ebben az esetben meg is tette.
A férje már nem volt kölyök, akinek a közelgő átváltozása és gyenge
önkontrollja miatt végig kell aludnia a napot. De nem ám – őt fel lehetett
ébreszteni, mindössze, ha nagyon fáradt volt, nagyon hangos zaj kellett
hozzá. Alexia tüdőkapacitása, bár egyébiránt nem gyakran sikoltozott,
megfelelő volt a feladathoz, és harsonaszerű rikoltást produkált, amely
azonban a kibocsátását követően nem vonzotta a toronyba a háznépet és a
talpasokat, ahogy bárki várhatta volna. Csak egy-két rémesen zavarba ejtő
incidens kellett, hogy a kastély lakói figyelmen kívül hagyjanak bármiféle
hangot, ami Lord és Lady Maccontól eredt az alvásra szánt órák alatt.
De azért egy dühös férj is elég volt, hogy megfeleljen Lady Maccon
igényeinek.
A betörő oldalra vetődött, egyenesen Alexia szekrénye felé. Kirántotta a
fiókokat, és végül kiemelt egy köteg papírt, amit beletömött egy zsákba.
Alexia eddigre saját mozgásképtelenségét átkozva legördült az ágyról, és
ugyanakkor támadt neki, amikor Conall, akit ügyetlenné tett a magasan járó
nap és az esemény váratlansága, az ágyneműbe gabalyodva felugrott, széles
íven körbetámolygott, mint egy nagydarab, különc balett-táncos, végül
egyenesbe jött, és maga is a betolakodóra rontott. Ebből majd megtanulja,
hogy ne lopja le rólam a takarót, gondolta a felesége elégedetten.

135
 A betörő okosan döntött: a gyengébb láncszem, azaz Alexia felé lódult, és
félrelökte. A grófné kirúgott. A lába húst ért, de nem eléggé erősen – a
visszavágásnak mindössze annyi eredménye lett, hogy Alexia a fenekére
esett, és még a bokáját is megrándította.
A betörő kivetette magát az ablakon; közben kibontott valamiféle fémmel
megerősített köpönyeget, ami ejtőernyővé bomlott, és gyengéden
leszállította öt emelet magasságból. Lord Maccon, észre se véve a földön
ülő felesége bajait, utánavetődött.
– Jaj, nem, Conall, ne merészelj… – Alexia fenyegetése semmiféle
fülekre nem talált, mert Conall addigra kiugrott az ablakon.
Egy farkasember természetesen túlélhet egy ekkora zuhanást, ám
mindenképpen komoly sérülésekre számíthat, főleg a nappal közepén.
Alexia rettentően aggódott. Átmászott és keresztülvonaglott a szobán, majd
egy kisszék és az ablakpárkány segítségével ingatagon felemelkedett ép
lábára.
A férje úgy irányította a zuhanást, hogy az alsóbb tetők egyikére essen,
majd lemászott további háromemeletnyit, hogy üldözőbe vegye az
imposztort. Meztelenül. A bűnös azonban felkészült a sebes menekülésre:
volt nála egy egykerekű járgány, amelyet egy kicsiny gőzpropeller hajtott,
így figyelemre méltó gyorsasággal távolodott a földeken át.
A nap a pályája csúcsán járt, Lord Maccon tehát képtelen volt farkas
alakra váltani, de még négy lábon, napnyugta után sem bírt volna úgy
rohanni, hogy utolérje a gőzkereket. Alexia nézte, ahogy jó darabon fut
utána, mire ráébred, hogy hiába, és megáll. Néha időbe telt, hogy legyőzze
az ösztöneit.
Alexia csalódottan csettintett a nyelvével, aztán megfordult, és a
szekrényre nézett. Legalább egy mérföldnyire volt, képtelenség odajutni,
hogy megnézze, mit vittek el, ha nem akar mászni. Egyáltalán, mi volt abban
a fiókban? Akármi is, egy pillantást sem vetett rá, amióta kipakolt az
esküvőjük után. Amennyire vissza bírt emlékezni, telepakolta régi
jegyzetekkel, személyes levelekkel, estélymeghívókkal és névjegyekkel. Mi
a csodáért akarná bárki is ellopni ezt?
– De igazán, férjem – mondta, még mindig az ablaknál posztolva, amikor
Lord Maccon a tömérdek lépcsőt megmászva visszaért a toronyszobába –,
rejtély a számomra, miként tudsz fel-alá ugrálni anélkül, hogy bajod esne,

136
mint valami idétlen baknyúl?!
Lord Maccon válaszul csak felhorkant, és odalépett a szekrényhez, hogy
megszaglássza.
– Szóval, mi volt abban a fiókban?
– Nem emlékszem pontosan. Pár társasági üzenet, még a házasságunk
előttről, azt hiszem. El se tudom képzelni, mire kellene bárkinek is. –
Homlokráncolva próbált terhességtől elnehezült gondolatai mélyére ásni.
– Az ember azt gondolná, hogy ha a titkos anyagokat akarják, az
irattáskádat célozzák meg.
– Pontosan! Mit éreztél?
– Némi gépzsírt, valószínűleg abból az ejtőernyő-szerkezetből. Semmi
más jelentőset. És persze téged. Az egész szekrénynek olyan illata van, mint
neked.
– Hmm, és milyen illatom van?
– Vanília, fahéj és friss leveles tészta – vágta rá a gróf. – Mindig. Finom.
Alexia ránevetett.
– De gyermekszagod nincs. Sosem voltam képes kiszagolni a magzatot.
És Randolph sem. Különös.
Alexia mosolya lehervadt.
A férje újra a szekrényre fordította a figyelmét.
– Feltételezem, ki kell hívni a konstáblert.
– De miért? Csak maradék papírok voltak.
– De hát megőrizted őket. – A gróf nem értette.
– Igen, de attól még nem voltak fontosak.
– Ah! – Conall bólintott; végre felfogta. – Mint az a rengeteg cipőd?
Alexia úgy döntött, ezt inkább meg se hallja.
– Biztosan olyasvalaki lopta el, akit ismerek. Vagy megrendelésre történt.
– Hmm? – Lord Maccon elgondolkodva az ágyra roskadt.
– Láttam, amikor bemászott. Kifejezetten azt a fiókot kereste. Nem
hiszem, hogy számított az ittlétünkre; a kelleténél is jobban megriadt, amikor
meglátott. Bizonyára jól ismeri a családunkat, vagy a háznép valamelyik
tagját, innen tudja, hol a mi hálónk, és hogy pillanatnyilag nem kellene itt
lennünk.
– Vagy félrevezetés volt az egész. Talán valami mást lopott el, vagy tett
valamit, aminek semmi köze a papírokhoz.

137
 Alexia – még mindig kócsagként fél lábon ácsorogva és az
ablakpárkánynak támaszkodva, fontolóra vette a feltevést.
– Avagy valami fontos iratot keres, amit zsarolásra használhat fel. Esetleg
olyasvalamit, amit kiadhat a sajtónak. Figyelemre méltóan kevés a botrány,
mióta mi ketten kibékültünk. Nem gondolom, hogy az öreg Twittergadle-nek
meg a Ciripelőnek méltóságán aluli lenne az ilyesmi.
– Nos, a találgatással nem jutunk semmire. Talán eltévesztette a szobát
vagy a fiókot. Mármost, miért is nem vagyunk mindketten ebben az ágyban?
– Ó, igen, van itt némi nehézség. A bokám, mint látod, pillanatnyilag nem
működik úgy, ahogy kellene. – Alexia gyengén Conallra mosolygott; a
férfinak csak most tűnt fel furcsa testtartása.
– Szent agyar! Mi történt? – A gróf odalépett a feleségéhez, és saját
meglehetős testét ajánlotta a párkány helyett. Alexia hálásan helyezte át a
súlyát.
– Nos, egy kissé elestem az imént. Úgy tűnik, kibicsaklott.
– De hát te soha… Feleség! – Szinte a karjában vitte az ágyhoz Alexiát,
aztán odahajolt, hogy megvizsgálja a lábát. Végtelen gyengédséggel ért
hozzá, Alexia mégis összerezzent. Az ízület máris kezdett megdagadni.
– Azonnal hívatok egy sebészt! És a konstáblert is.
– Ugyan már, Conall, alig hiszem, hogy szükséges volna. Mármint a
sebész. Persze, ha jónak látod, hívd csak ki a konstáblert, de egy
megrándított bokához aligha kell orvosi szakértelem.
Lord Maccon mindezt teljességgel figyelmen kívül hagyta, és kirontott a
szobából: közben máris teli tüdőből ordított Rumpetért, és bármelyik
talpasért, aki esetleg ébren van.
Lady Maccon megpróbált rémesen lüktető bokája ellenére is
visszaaludni, tudva, hogy hamarosan hemzsegni fognak a szobájában a
sebészek és rendőrök, vagyis drasztikusan kevés ideje marad a szundításra.

Ahogy előre látta, alig jutott aznap valamicske pihenéshez, ám ez nem is

számított, mert a sebész megállapította, hogy járásképtelen, és pihenést
parancsolt. A lábát sínbe tették, a keze ügyébe árpanyákot készítettek, és
közölték vele, hogy egy hétig semmi szín alatt fel ne keljen. Ami még
rosszabb, elrendelték, hogy huszonnégy óráig ne teázzon, mert a forró

138
folyadékok fogyasztása csak növeli a duzzanatot.
Alexia sültbolondnak nevezte az orvost, és hozzávágta a hálófőkötőjét. A
sebész visszavonult, de a grófné nagyon jól tudta, hogy Conall és a falka
többi tagja tesz majd róla, hogy az utasításokat betűről betűre betartsák.
Lady Maccon nem az a fajta asszony volt, akit akár hét órára könnyen
ágyhoz lehetett kötni, hát még hét napra. Akik jól ismerték, máris tartottak az
időtől, amikor vissza kell majd vonulnia, és ilyen közel a rettegett dátumhoz,
úgy tekintettek az esetre, mint egy főpróbára – mind Alexia viselkedésének,
mind annak a próbájára, hogy képesek lesznek-e bánni vele. Amint azt
Rumpet és Floote sokkal később megbeszélték egymással és a személyzet
többi tagjával is, a kísérlet minden tekintetben teljes kudarccal zárult. Senki
sem vészelte át épségben, legkevésbé Alexia.
A második napra – finoman fogalmazva – bosszankodott.
– Viktória királynő talán közvetlen veszélyben van, én pedig itt heverek,
az orvos által ágyhoz kötve, a bokám miatt! Ezt nem lehet elviselni!
– Méltósággal biztosan nem – hagyta rá a férje.
Lady Maccon elsiklott a válasz felett, és folytatta a zsörtölődést.
– És Felicity, őrá ki ügyel?
– Biztosíthatlak, hogy Lyall professzor remekül kezeli.
– Nos, rendben, ha Lyall professzor az. Ő téged is kezelni tud, tehát okkal
bízhatok benne, hogy visszafogja a testvéremet – válaszolta Alexia dacosan,
amiért nem is lehetett túlságosan hibáztatni, lévén mozgásképtelen. Ráadásul
valójában pihenni sem tudott: előrehaladott állapota már csak alkalmanként
néhány percnyi nyugtalan szemhunyást engedélyezett neki.
– Ki mondja, hogy engem kezelni tud? – A gróf teljesen megbántódott a
függetlensége elleni támadáson.
A felesége csak felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt mondaná,
ugyan már, Conall, komolyan, aztán átváltott egy másik bosszantó tárgyra,
hogy ne kínozza tovább a frivol férfiegót. – Szóltál a fiúknak, hogy minden
napnyugtakor ellenőrizzék az étergráfot? Tudod, hogy fontos adatokat várok.
– Igen, drágám.
Alexia elgondolkodva csücsörített, hogy találjon még valamit, ami miatt
méltatlankodhat.
– Ó, hogy én mennyire utálom a bezártságot! – Felvette a takarót, és
eligazította a hasán.

139
 – Most akkor tudod, hogy érzi magát Biffy.
Lady Maccon kedélye a ficsúr említésére ellágyult.
– Hogy van?
– Nos, megfontolás tárgyává tettem a javaslatodat, drágám, és
gyengédebb megközelítéssel kísérletezek, a szigorú modor helyett.
– Mármost ezt szeretném én látni.
– Vele voltam napnyugtakor, és beszéltem hozzá, amíg zajlott a változás.
Rumpet azt javasolta, hogy valami könnyed zene is segíthetne. Úgyhogy
fogtam Burblesont, emlékszel Catogan Burblesonra, az új, zenei
érdeklődésű talpasra, akit a múlt hónapban szereztünk? Végig hegedült neki,
valami szép, nyugtató európai tingli-tanglit. Nehéz megmondani, hogy
segített-e, de a szerencsétlen kölyök legalább nem érzi magát rosszabbul
tőlük.
Alexia gyanakodott.
– A fiatal Catogan jól hegedül?
– Eléggé.
– Nos, akkor talán nekem is játszhatna egy kicsit, nem? Azt kell
mondanom, Conall, kivételesen unalmas dolog az ágyhoz kötöttség.
A férje erre csak hörgött valamit; nála ez jelentette az együtt érző
mormolást.
A gróf végül kénytelen volt visszarendelni Floote-t Londonból, hogy
szolgálja ki a grófné minden nyikkanását. Senki más nem bírt olyan jól Lady
Macconnal, mint Floote. Ennek eredményeképpen Woolsey könyvtárának
nagy része, egy halom újság, no meg a Királyi Társaság kiadványai Alexia
ágyán kötöttek ki, ugyanakkor a követelőző csengetések és a pattogó
parancsok folyama némileg mérséklődött. Óránként érkeztek a megnyugtató
jelentések, hogy a királynő védelem alatt áll. Őfelsége Morgói, a képzett
farkasembertestőrök riadókészültségben álltak, és a lélekőr meggyőződése
miatt, miszerint a farkasemberek is veszélyt jelenthetnek, egy kóbor vámpír
és négy svájci gárdista is állandó szolgálatot teljesített.
Lord Akeldama elküldte Bootst, nemcsak hogy érdeklődjék Lady Maccon
hogyléte felől, hanem azért is, hogy átadjon némi hasznos információt. A
londoni szellemek körében teljes felfordulás uralkodott, eltűntek és
feltűntek, ide-oda szálldostak, és fenyegető veszedelemről szóló
rémlátomásokat suttogtak. Ha közvetlenül rákérdeztek, egyikük sem tudta

140
egyenesen megmondani, mi folyik ott, annyi mindenesetre bizonyos, hogy
valami igencsak felkavarta őket.
Alexia ezt hallva csaknem felrobbant, lévén képtelen abban a szent
pillanatban felpattanni, és visszaviharzani Londonba, hogy folytassa a
nyomozást. Követelőzőből kifejezetten parancsolgatóvá vált, és mindenki
életét, aki szerencsétlenségére épp Woolsey-ben tartózkodott, sikeresen
pokollá tette. Minthogy a telihold is közeledett, a falka idősebb tagjai
éjszakánként futottak, vadásztak és dolgoztak, a fiatalabbakat pedig Biffyvel
együtt bezárták. Ennélfogva Lady Maccon türelmetlenségének legnagyobb
része a háznépen csattant, és Floote szenthez méltón magára vállalta a
grófné szórakoztatásának feladatát.
Senkit sem lepett meg, amikor az ötödik nap estéjén még Floote is csődöt
jelentett, Lady Maccon pedig félredobta a paplanát, felállt, ránehezedett a
lábára – a bokája tökéletesen működött, mindössze sajgott kissé – és
kijelentette, hogy megfelelő egészségi állapotban van a Londonba
kocsizáshoz. Nem; azon csodálkoztak, hogy eddig kibírta.
Éppen meggyőzött egy piruló talpast, hogy segítsen neki felöltözni,
amikor Floote jelent meg az ajtóban, elgondolkodó arccal, a kezében egy
marék papirossal. Annyira töprengett valamin, hogy először meg se kísérelte
megakadályozni Lady Maccon távozási terveit.
– Asszonyom, rendkívül érdekes étergramsorozat érkezett az imént. Úgy
vélem, önnek küldték.
– Úgy véli? – pillantott fel érdeklődve Alexia.
– A Fodros Napernyőnek címezték. Kétlem, hogy bárki is kommunikálni
próbálna egy kiegészítővel.
– Valóban.
– A feladó úr Darázsolt Főkötőnek nevezi magát.
– Hölgy. Kérem, folytassa!
– Skóciából.
– Igen, igen, Floote, de mit ír?
Floote megköszörülte a torkát, és belekezdett az olvasásba.
– A Fodros Napernyőnek. Életfontos információ az összeesketés
szupertitkos tárgyát illetően. – Lapozott. – A múlt skótjai kapcsoltak a
londoni természetfeletti vezérelméhez, más néven Végzet ügynökhöz. –
Floote áttért a harmadik lapra. – Lady K szerint Végzet ügynök asszisztált az

141
elfajzott Akciótervnél. Talán az ő ötlete volt. – Az utolsó lap következett. –
A nyár folyományaként a skótok több térdet mutatnak ki, mint amit egy finom
úrihölgy elviselni kényszerülhetne. Fültincsek sikere nagy. Tisztelettel stb.:
Darázsolt Főkötő.
Lady Maccon Ivy üzeneteiért nyúlt.
– Csodálatos. Floote, küldjön neki választ, amiben megköszöni, és írja
meg, hogy visszatérhet Londonba, kérem. És állítsa elő a kocsit. A férjem a
NYIHÁ-nál tölti az éjszakát? Azonnal tárgyalnom kell vele a
fejleményekről.
– De asszonyom!
– Felesleges, Floote. Talán a nemzet sorsa forog kockán.
Floote, aki jól tudta, mikor nincs esélye megnyerni egy szóváltást,
megfordult, és indult, hogy engedelmeskedjék.

142
 NYOLCADIK FEJEZET
Teáskanna általi halál

NAHÁT, LADY MACCON, azt hittem, még legalább két napig vidéken kell
maradnia!
Lyall professzor vette először észre Alexiát, amikor belépett a NYIHA
épületbe, amely nem esett messze a Fleet Streettől, és Alexia ízlésének
kissé túl piszkos és bürokratikus volt. A férje és Lyall az egyik nagy
utcafronti irodán osztoztak, amelybe két íróasztalt, egy öltözőfülkét, egy
kétszemélyes kanapét, néhány széket, több kalapfogast zsúfoltak be, meg egy
szekrényt, teli a látogatóba érkező farkasemberek számára bekészített
ruhákkal. Minthogy a Hivatal folyamatosan épp valamiféle jelentős válság
megoldásán ügyködött, és szemlátomást nem rendelkezett rendes
takarítószemélyzettel, folyamatosan tele volt papírokkal, fém
étergramlapokkal, használt teáscsészékkel és valami különös okból
nagyszámú kitömött kacsával.
Lord Maccon felnézett egy halom ősi pergamentekercs közül, és
összehúzta borostyánszín szemét.
– De úgy bizony, a fenébe! Mit keresel itt, feleség?
– Tökéletesen jól vagyok – tiltakozott Alexia, és igyekezett úgy festeni,
mint aki nem támaszkodik járás közben a napernyőjére; valójában hálás volt
a támaszért, mert a totyogása most féloldalas billegéssé vált.
A férje a sokat szenvedettek sóhajával állt fel az íróasztala mögül, hogy
fölé tornyosulhasson. Alexia szidásra számított, a nagydarab ember ehelyett
szenvedélyesen átölelte – és közben hátrafelé kormányozta a sarokba, ahol
egy székre ültette. Lady Maccon meglepve vette észre, hogy már nem áll a
lábán.
– Nahát – prüszkölte – ha mondom!

143
 A gróf kihasználta az alkalmat, és perzselőn megcsókolta. Vélhetően
azért, hogy többet ne mondjon.
Lyall professzor csak halkan nevetgélt a jeleneten, aztán csendesen
visszatért a hivatali munkájához; susogtak a papírok, amint kiszámolt és
összevetett néhány komplex matematikai államügyet.
– Épp most kerültem birtokába a legfontosabb információnak – kezdte
Lady Maccon. Ezzel sikeresen gátját vetette a férje további
kedveskedéseinek.
– Nos?
– Elküldtem Ivyt Skóciába, hogy megtudja Lady Kingairtől, mi történt
valójában a korábbi orgyilkossági kísérlet során.
– Ivyt? Vagyis Mrs. Tunstellt? Igazán érdekes választás.
– A helyedben nem becsülném alá Ivyt, férjem. Felfedezett valamit.
Conall egy percig rágódott ezen az abszurd kijelentésen, aztán
rákérdezett.
– Igen?
– Nem csak a méreg érkezett Londonból: egy londoni ügynök is részese
volt a tervnek, egy vezérelme, ha hallottál már ilyet. Ivy a jelek szerint azt
hiszi, hogy ő vezényelte le az egészet.
Lord Maccon megdermedt.
– Micsoda?
– És te még azt hitted, hogy lezártad az ügyet. – Lady Maccon érthetően
öntelten mosolygott.
A gróf arca elkomorult, mint az ég, ha viharfelhők borítják el.
– Megadott bármiféle részletet az ügynök kilétét illetően?
– Mindössze annyit, hogy természetfeletti.
A hátuk mögött abbamaradt a papírsusogás. Lyall professzor rájuk nézett,
rókaszerű vonásait csak még jobban kihangsúlyozta a kíváncsiság. Randolph
Lyall nem azért kapott pozíciót a NYIHÁ-nál, mert Lord Maccon bétahímje
volt, hanem eredendő nyomozótehetsége révén. Éles elméje volt, és hamar
kiszagolta a bajt – ami egy farkasembernél nem csoda.
Lord Maccon vére lobot vetett.
– Tudtam, hogy a vámpíroknak is volt hozzá valami közük! A vámpírok
mindig benne vannak!
Alexia elkomolyodott.

144
 – Honnan veszed, hogy vámpírok voltak? Lehetett szellem is, vagy akár
farkasember.
Lyall professzor lépett melléjük, hogy bekapcsolódjon a társalgásba.
– Ez igen rossz hír.
A gróf folytatta az okfejtést.
– Nos, ha szellemről van szó, az rég eltávozott azóta, tehát nem lesz vele
szerencsénk. Ha pedig farkasember, magányos kell hogy legyen. Azokból a
legtöbbet tavaly megölte a Hypocras Klub. Átokverte tudósok. Vagyis azt
javaslom, kezdjük a vámpírokkal.
– Magamtól is hasonló következtetésre jutottam, férjem.
– Elmegyek a bolyokhoz – vetette fel Lyall professzor, és már indult is az
egyik fogas felé.
Lord Maccon úgy nézett utána, mint aki tiltakozni akar. A felesége
gyengéden a karjára tette a kezét.
– Nem, ez jó gondolat. Ő sokkal diplomatikusabb nálad. Még ha
szigorúan nézve nem is nemes.
Lyall professzor visszafogottan elmosolyodott, a fejébe nyomta a
kalapját, és sietősen kisétált az éjszakába. Egyetlen szót se szólt, mindössze
a kalapja karimáját érintette meg Lady Maccon irányába, mielőtt távozott.
– Jól van, jól van – morgott a gróf. – Akkor én a helyi kóborokat keresem
fel. Annak is fennáll az esélye, hogy közülük tette valaki. Te pedig, te csak
maradj itt, és ne szaladgálj ilyen lábbal!
– Ennek annyi az esélye, mint hogy egy vámpír napozni megy. Felkeresem
Lord Akeldamát. Mint a potentáttal, vele is egyeztetni kell az ügyben.
Gondolom, a dévánnal is. Tudnál küldeni valakit, aki megtudakolja, hogy
Lord Slaughter bekapcsolódna-e a későbbi órákban?
A gróf nem tiltakozott tovább – úgy gondolta, a felesége Lord Akeldama
társaságában talán ülve marad, ha másért nem, hát hogy pletykáljanak.
Különösebb meggyőződés nélkül átkozódott egy kicsit, aztán fejet hajtott, és
elküldte Haverbink különleges ügynököt, hogy figyelmeztesse a dévánt.
Mindazonáltal erősködött, hogy elkíséri Alexiát Lord Akeldamához, mielőtt
maga is belekezd a nyomozásba.

– Alexia, papadamom, mit keres maga Londonban ezen a szép estén? Nem

145
kellene ágyban feküdnie, kiélvezve a legyengült állapot romantikáját?
Lady Maccon most az egyszer nem volt olyan kedvében, hogy belemenjen
Lord Akeldama szóvirágos játékába.
– De igen, azonban valami rendkívül kellemetlen esemény közbejött.
– Drágám, milyen tökéletesen ragyogó! Üljön le, és mesélje el az öreg
Akeldama bácsikájának az egészet! Teát?
– Természetesen. Ó, és figyelmeztetem, hogy áthívtam a dévánt is. Az ügy
a Nemzetközösséget érinti.
– Nos, ha ragaszkodik hozzá? De legdrágább virágom, milyen rettenetes
gondolat, hogy egy ilyen bajusz árnyékolja be az otthonom simára borotvált
nagyszerűségét!
Lord Akeldamáról úgy hírlett: minden dolgozójától megkövetelte, hogy
nyírja le az ajka feletti szőrt. A vámpírúr egy alkalommal hisztériás rohamot
kapott, amikor a folyosója sarkán szembetalálkozott egy váratlan bajusszal.
A pofaszakállakat – mértékkel – megtűrte, de csak mert a pillanatnyi
divatőrület rendkívül népszerűvé tette ezt a viseletet az elegáns londoni urak
körében; mindazonáltal elvárta, hogy oly gondos ápolásban részesítsék
szőrzetüket, mint a Hampton Court díszsövényeit szokásos.
Alexia egy sóhajjal elhelyezkedett Lord Akeldama egyik nagyszerű füles
karosszékében. A mindig figyelmes Boots már rohant is, hogy egy puffot
tegyen lüktető bokája alá.
Lord Akeldama észrevette ezt, és így azt is, hogy nincsenek egyedül.
– Ah, Boots, drága fiam, hagyj magunkra minket, kérlek! Ó, és hozd át
nekem a harmonikus rezonanciazavarómat, a fésülködőasztalomon találod, a
francia verbénás kézkrém mellett. Jó fiú vagy.
Boots, aki ragyogóan mutatott kedvenc erdőzöld bársonyfrakkjában,
bólintott és eltűnt. Kisvártatva egy teához megrakott zsúrkocsit tolva tért
vissza, amelynek a tetején, a várt, válogatott finomságok között, ott volt a
kicsi, hegyes eszköz is.
– Kíván még valamit, uram?
– Nem, köszönöm, Boots!
Boots minden szolgálatkész figyelmét Lady Macconra fordította.
– Asszonyom?
– Nem, köszönöm, Mr. Bootbottle-Fipps!
Különös módon az, hogy a teljes nevén szólították, zavarba ejthette a

146
ficsúrt, mivel elvörösödött, és sietősen kihátrált a szobából, kettesben
hagyva őket az aranybojtos párnák tömkelegével és a sarokban békésen
doromboló, kövér, tarka macskával.
Lord Akeldama megpöccintette a rezonanciazavaró villát, mire mély,
búgó hang töltötte be a szobát, mintha két különféle méhraj vitatkozna, aztán
gondosan visszatette a szerkezetet a kocsira. A macska, aki eddig
kifejezetten méltatlan pózban, a hátán elterülve aludt, megfordult, kéjesen
nyújtózott, majd az ajtó felé ballagott; a zaj megzavarta. Amikor ide-oda
csapkodó farkáról és egyértelműen bemutatott hátsó feléről nem vettek
tudomást, parancsolón nyávogott.
Lord Akeldama felemelkedett.
– Alázatos szolgája, Madam Pudgemuffin – mondta, és kieresztette a
cicát.
Lady Maccon úgy vélte, eléggé bizalmas viszonyban van a
vendéglátójával, hogy kitöltse a saját teáját, és így is tett, amíg a vámpír
elrendezte a követelőző macska igényeit.
Lord Akeldama ismét helyet foglalt, és egyik selyembe bújtatott lábát
átvetette a másikon, majd finoman hintáztatni kezdte. Bármely más embernél
ez a türelmetlenség jele lett volna, ám Lord Akeldama esetében inkább
elnyomott energiákra utalt, nem pedig bármiféle érzelmi állapotra.
– Régen szerettem a kisállatokat, tudta ezt, galambom? Amikor halandó
voltam.
– Igazán? – bátorította Alexia kíváncsian. A vámpírúr ritkán mesélt a
korábbi életéről; Alexia félt, hogy ha túl sokat beszél, megakasztja a
további bizalmas közléseket.
– Igen. Nagyon felzaklató, hogy mostanra mindössze egy macska maradt a
társaságom.
Alexia nem emlegette fel a seregnyi divatos ifjút, akik folyton a házban, a
házon kívül vagy a ház körül keringtek.
– Talán meggondolhatná, hogy több macskát tartson.
– Ó, te jóságos, semmiképpen. Akkor mindenki úgy emlegetne, mint az a
vámpír, a macskákkal.
– Aligha tartom valószínűnek, hogy valaha is ilyesmi lenne az ön
meghatározó tulajdonsága, uram.
Alexia végignézett vendéglátója esti öltözékén. Lord Akeldama fekete

147
frakkot viselt ezüstszín nadrággal, szűkített szabású, fekete-ezüst
törökmintás mellénnyel és ezüst kravátlival, amelyet egy hatalmas
ezüstfiligrán tűvel erősített meg. Egyik kesztyűs kezében a hatás kedvéért
ezüstös-gyémántos monokli himbálózott. Lord Akeldama aranyhaját csillogó
vajsárgára kefélték, és olyanképpen fogták össze, hogy egy hosszú tincs
művészien kiszabadult.
– Ó, klementin, micsoda csodás szavak!
Lady Maccon belekortyolt a teájába, és végre elhatározta magát.
– Uram, ellenemre van, hogy ezt kell kérnem, különösen öntől, de
megtenné, hogy egy percre teljesen komoly lesz?
Lord Akeldama lába megállt, szívélyes arckifejezése megkeményedett.
– Drága leányom, sok éve ismerjük már egymást, de egy efféle igény még
a mi barátságunk határait is átlépi.
– Nem sértésnek szántam, biztosíthatom. De talán emlékszik az ügyre,
amit kivizsgálok? Hogy a királynő élete elleni jelenlegi fenyegetés miként
vezetett oda, hogy felkutassak egy bizonyos kellemetlen, múltbéli
orgyilkossági kísérletet?
– Természetesen. Ami azt illeti, van is bizonyos elgondolkodásra méltó
információm, amit meg is osztanék önnel a tárgyban. De kérem, hölgyeké az
elsőbbség.
Alexiában felébredt a kíváncsiság, de mivel az illem megkövetelte,
beszélni kezdett.
– Híreim jöttek Skóciából. Úgy tűnik, volt egy itteni, londoni ügynök, aki
a jelek szerint kifőzte az egész visszataszító tervet. Egy természetfeletti
ügynök. Ön ugyebár nem tud az egészről semmit, semmiképpen, vagy mégis?
– Legdrágább leányom, nem lehet, hogy azt hiszi, én…
– Nem, valójában nem. Ön élvezi az információgyűjtést, Lord Akeldama,
de igen ritkán veszi gyakorlati hasznát, a saját kíváncsiságának kielégítését
leszámítva. Nem látom a kapcsolatot az ön nyughatatlan tudásvágya és egy
meghiúsult orgyilkossági kísérlet között.
– Eléggé logikus következtetés, boglárkám. – Lord Akeldama az agyarait
kivillantva mosolygott; ezüstösen csillogtak a gázlámpák fényében, a
kravátlijához illőn.
– És természetesen ön nem rontotta volna el.
A vámpír felkacagott – éles, váratlan jókedvvel.

148
 – Milyen kedves, kicsiny teasüteményem, milyen kedves.
– Tehát, mit hámoz ki belőle?
– Hogy húsz éve valamelyik londoni természetfeletti meg akarta ölni a
királynőt?
– A férjem szerint biztosan vámpír volt. Részemről inkább egy szellemre
gyanakodnék, ami viszont természetesen hideg nyomra visz.
Lord Akeldama megkocogtatta az egyik agyarát a monoklijával.
– Azt mondanám, az utolsó lehetőség a legjobb.
– Farkasemberek? – nézett Alexia a csészéjébe.
– Egy farkasember, igen, uborkám.
Alexia letette a csészét, aztán újra megpöccintette a zavaró hangvilla
ágait, hogy biztosabb lehessen a hatásban.
– Egy magányos, gondolom, de ezzel ugyanaz lesz a bajom, mint a
szellemekkel. A helyi magányosok nagy része belepusztult a Hypocras Klu
illegális kísérleteibe a tavalyi év során.
Újabb adag teát töltött, pár csepp tejjel ízesítette, és az ajkához emelte.
Lord Akeldama szokatlanul töprengőn rázta a fejét; még a kocogtatást is
abbahagyta.
– Azt hiszem, kerekecske, a játszma egy elemét nem veszi számításba. Az
ösztöneim azt súgják, falkatag lesz, nem magányos. Ön nem tudja, milyen
volt annak idején a helyi falka, de én emlékszem. Ó, igen. Mindenfélét
pletykáltak mindenhol. Persze semmire sem volt bizonyíték. Az utolsó
alfának komoly bajok voltak a fejével. Ezt a tényt gondosan eltitkolták a
nyilvánosság és a sajtó elől, sőt, a napos oldalon senki sem találta ki, de
attól még tény maradt. Hogy miket tett, amivel kiérdemelte a hírhedettségét,
nos…
– De még húsz éve is, a helyi falka… – Alexia hagyta a mondatot a
levegőben lógni, és ösztönös, védelmező mozdulattal a hasára szorította a
kezét.
– Woolsey.
Alexia fejben számba vette a falka tagjait. A férjét és Biffyt leszámítva
mind az előző alfa örökségébe tartoztak.
– Channing – jelentette ki végül. – Lefogadom, hogy Channing volt az.
Egyértelműen nem tetszett neki, hogy a múltat kutatom. A minap a
könyvtárban is feltartott. Persze még meg kell néznem a katonaság

149
nyilvántartását is, hogy ki volt akkor idehaza, és kit rendeltek a
tengerentúlra.
– Jó kislány – értett egyet a vámpír. – Alapos és szép munka, de én még
ennél is többel szolgálhatok az ön számára. A szakácsnő, aki a BPR-nek
dolgozott? Aki után nyomozott? A kis méregkeverő?
– Ó, igen. De honnan tud erről?
– Kérem, drágám! – A vámpírúr feddőn meglengette a monokliját.
– Ó, természetesen. Bocsánatot kérek! Folytassa!
– A hölgy egy tannin által aktivált adagoló mechanizmust kedvelt a
legjobban. Tudja, azt nagyon nehéz kimutatni. Az akkori kedvenc mérgét
forró víz, na meg egy, a leggyakrabban a teában megtalálható összetevő
együttese aktiválta.
Alexia csörömpölve tette le a csészéjét.
Lord Akeldama csillogó szemmel folytatta.
– Mindehhez egy speciális, automechanikus, nikkelezett belsejű teáskanna
szükségeltetik. A teáskannát ajándékba szánták Viktória királynőnek, és a
halála eszközeként is, amint először iszik belőle. – A vámpír két vékony,
tökéletesen manikűrözött körmével a saját nyaka felé kapott, mintha agyarak
lennének. – A maga szellemecskéje talán szállíthatta a mérget, de ezt a fajta
teáskannát csak egy bizonyos készítőtől lehetett beszerezni.
Lady Maccon gyanakvón nézett rá. Az egybeesés sorsszerű dolog.
– Hadd találgassak! Beatrice Lefoux.
– Valóban.
Alexia a napernyőjére támaszkodva lassan, óvatosan, ám elszántan felállt.
– Nos, ez igen megvilágosító volt, Lord Akeldama. Igazán megvilágosító.
Köszönöm! Ideje indulnom.
Ebben a pillanatban azonban valami zaj hallatszott be a folyosóról, és a
fogadószoba ajtaja kivágódott. A küszöbön a déván állt.
– Mit jelentsen ez, hogy csak úgy iderendelnek? – Hangosan dühöngve
berontott a szobába, London és nyers hús szagát hozva magával.
Lady Maccon eltotyogott mellette, mintha a rendeléshez semmi köze sem
lenne.
– Ó, üdvözlöm, déván! A potentát boldogan elmond majd mindent.
Kérem, bocsássanak meg, uraim, nekem fontos dolgom van. – Kifogást
keresve megtorpant. – Vásárolnom kell. Bizonyára megértik. Kalapokat.

150
Kritikusan fontos kalapokat.
– Micsoda? – vakkantotta a farkasember. – De hát kegyed rendelt ide,
hogy találkozzam önnel! Itt, Lady Maccon! Egy vámpír házában!
Lord Akeldama is felállt szándékos nyugalmat árasztó helyzetéből, mintha
megpróbálná eltéríteni Lady Maccont. Alexia a küszöbről még vidáman
visszaintett nekik, aztán kibicegett, és felmászott várakozó kocsijába.
– A Regent Streetre, legyen szíves, minél gyorsabban! A Chateau de
Poupe-be.

Lady Maccon jóformán egy pillantást se vetett a kalapokra. Egyenesen

átvágott a bolton, elment a prüszkölő eladólány mellett – elmondható, hogy
nagyon is Lady Macconként viselkedett.
– Tudom az utat – vetette oda az aggodalmas lánynak. – Ő már vár – tette
hozzá, ami természetesen nem volt több füllentésnél, de láthatóan
megnyugtatta a leányzót. Szerencsére még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy
a ZÁRVA oldalára fordítsa a táblát, és bereteszelje az ajtót, mielőtt bárki
szemtanúja lenne, miként tűnik el Lady Maccon a falban.
Madame Lefoux a tervszobájában tartózkodott, és ha lehetséges, még
soványabbnak és betegesebbnek tűnt, mint amikor Alexia legutóbb látta.
– Drága Genevieve-m! Azt hittem, nekem kellene ágyba feküdnöm, ön
viszont úgy néz ki, mint akire ráférne egy hét pihenés! Ez az új megbízás
bizonnyal nem lehet olyan fontos, hogy a saját egészsége is rámenjen az
elkészítésére?
A feltaláló halványan elmosolyodott, de alig pillantott fel a munkájából;
egy fémládára kiterített géptervrajzot böngészett. A hatalmas,
köcsögkalapszerű építmény, amin dolgozott, mögötte tornyosult, és már
majdnem késznek tűnt. Fülkés irányítókamrája most több, csápszerű
támoszlopon állt, amitől háromszor olyan magas lett, mint Lord Maccon.
Alexia úgy vélte, a barátnője talán azért dolgozik olyan intenzíven, hogy
elterelje a figyelmét nagynénje terminális állapotáról.
– Jó ég, ez félelmetes! Hogyan szándékozik kijuttatni a kamrából,
Genevieve? Kizárt, hogy kiférjen az átjárón.
– Ó, csak lazán van összeállítva. Darabokban fogom kiszállítani.
Megállapodtam a Pantechniconnal, hogy az összeszerelés utolsó stádiumára

151
igénybe vehetek egy raktárhelyiséget. – A francia nő felegyenesedett, és
megfordult, hogy végre szembenézzen Lady Macconnal. Olajos kezét egy
rongyba törölte, és odalépett, hogy rendesen üdvözölje vendégét. Lágy,
kedves csókot nyomott Alexia orcájára; Alexiának eszébe jutott, hogy a
barátnője a múltban mindig állhatatosan gondoskodott róla.
– Biztos, hogy nincs semmi, amiről beszélni szeretne? Biztosíthatom,
hogy magam vagyok a diszkréció, tőlem nem jut tovább semmi. Van valami,
amivel segíthetnék?
– Ó, legdrágább asszonyom, bárcsak lenne!
Madame Lefoux odébb lépett, a válla megroskadt. Alexia fején átfutott,
vajon nincs-e mégis valami más oka is a szomorúságának.
– Talán Quesnel ismét a valódi anyja felől kérdezősködött? – vetette fel.
Ő és Genevieve korábban beszélgettek effélékről. Angelique erőszakos
halálát túl soknak tartották egy befolyásolható fiúcska számára – mint ahogy
a tényt is, miszerint a néhai szobalány volt a valódi anyja.
Madame Lefoux keményen felszegte az állát.
– Én vagyok a valódi anyja.
Lady Maccon megértette a védekező álláspontot.
– Mindazonáltal nehéz lehet, hogy nem beszélhet neki Angelique-ről.
– Ó, Quesnel tudja. – A feltaláló arcán halvány gödröcskék jelentek meg.
– Ó, ó, istenem. Honnan…
– Erről inkább nem szeretnék most beszélni. – A francia nő egyébként
sem könnyen olvasható arckifejezése tökéletesen zárttá vált, és a gödröcskék
olyan hirtelen tűntek el, mint egy pudli a pocok nyomában. Alexia
elszomorodott a jeges elzárkózás miatt, de természetesen tiszteletben tartotta
a barátja kívánságát.
– Ami azt illeti, üzleti ügyben jöttem önnel konzultálni. Nemrégiben a
tudomásomra jutott valami az ön nagynénje korábbi tevékenykedéséről.
Különleges, gépesített teáskannák készítését is vállalta. Ha jól tudom,
nagyon is különlegeseket. Nikkelezetteket?
– Ó, igen. Mikor volt ez?
– Húsz éve.
– Nos, én magam erre aligha emlékezhetek, sajnálom. Persze ettől még
meglehet, hogy úgy van. Megpróbálhatunk beszélni a nénémmel a dologról,
vagy átnézhetjük a feljegyzéseit. De figyelmeztetem, hogy nem lesz könnyű.

152
– Dallamos francia nyelvre váltott. – Beatrice néném?
Az egyik közeli falból előderengett a szellemalak. Rosszabbul nézett ki,
mint legutóbb, alig emlékeztetett emberre, szinte csak egy szétesőben lévő
ködgomoly volt már.
– A nevemet hallom? Vagy csengettyűket? Ezüstcsengettyűket?
– Immár kopogó szellem? – kérdezte halkan, együtt érzőn Alexia.
– Sajnos, majdnem teljes mértékben. Még akadnak világos pillanatai,
tehát egyelőre nem veszett el mindenestül a számomra. Kezdjen neki,
próbálkozzon! – Genevieve hangja elcsuklott a bánattól.
– Bocsásson meg, Néhai Lefoux, de emlékszik esetleg egy különleges
teáskanna-megrendelésre, húsz év előttről? Nikkelezettre – kezdte Alexia,
aztán további részletekkel folytatta. A szellem nem törődött vele: a magas
mennyezet felé lebegett, az unokahúga hatalmas szerkezete fölé. Eközben
úgy megnyúlt, hogy végül egy megformálatlan tiarára emlékeztetett.
Genevieve elkomorult.
– Hadd nézzem meg a régi jegyzeteit. Azt hiszem, megtartottam őket a
költözés során.
Elvonult a laboratórium egy távolabbi sarkába, és keresgélni kezdett.
Néhai Lefoux visszalebegett Alexia felé, mintha akarata ellenére vonzaná
valami. Határozottan kezdte elveszteni az uralmat testetlen részei felett, ez
már az utolsó szakasz volt az akaratlan feloszlás előtt. Ahogy a szellemi
képességei hanyatlottak, elfeledkezett ember voltáról, és arról, hogyan
nézett ki korábban a teste – legalábbis így szólt a tudományos elmélet. A
gondolat, hogy az elme uralmat gyakorol a test felett, nagy népszerűségnek
örvendett.
A légáramlat megborzolta a szellemalakot, halvány csápok váltak el tőle,
és Lady Maccon felé lebegtek. Alexia természeten túli állapota még inkább
roncsolta a lélekrész összeköttetését a test maradványaival, mert óhatatlanul
maga felé vonzotta a jelenést. Riasztó látvány volt, mint amikor
szappanhabszigetek keringenek a vízen a lefolyó körül.
A szellem látható érdeklődéssel figyelte saját elbomlásának folyamatát –
aztán magára eszmélve visszarándult előbbi alakjába.
– Természeten túli! – sziszegett. – Természeten túli nő! Mi maga… ó, ó,
igen! Maga az, aki véget vet az egésznek. Az egésznek. Maga az.
Ekkor valami láthatatlan elvonta a figyelmét. Még mindig magában

153
motyogva megpördült, ellebegett Alexiától. A motyogás mögött Alexia már
meghallotta azt a magas, síró hangot, amibe végül a szellem minden beszéde
olvad majd – a haldokló lélek utolsó sikolyát.
Megrázta a fejét.
– Szegény. Micsoda vég! Rémesen felkavaró.
– Rossz út! Rossz út! – zagyválta Néhai Lefoux.
Madame Lefoux visszatért, de annyira elmerült a gondolataiban, hogy
egyenesen keresztülgyalogolt a nagynénjén.
– Ó, jaj, elnézést, néném! Bocsánatot kérek! Alexia, úgy tűnik, nem
találom nyomát a ládának, amibe elraktam a feljegyzéseket. Kérem, adjon
nekem némi időt, este utánanézek, mit tehetek az ügyben. Ez így megfelel?
– Természetesen, és köszönöm, hogy megkísérli!
– És most, ha megbocsát… Igazán folytatnom kell a munkámat.
– Ó, hogyne.
– Önnek pedig vissza kell térnie a férjéhez. Már keresi önt.
– Ó, valóban? Honnan tudja?
– Kérem, Alexia, hiszen itt van, nem az ágyában, holott biceg, és nagyon
terhes. És, ha jól sejtem, nyilván nem közölte senkivel, hogy idejön.
Ennélfogva Lord Maccon már keresi önt.
– Milyen remekül ismer mindkettőnket, Genevieve.

Lord Maccon valóban kereste elkóborolt feleségét. Abban a percben, amint

a kocsi megállt új városi házuk előtt, kirontott az ajtón, le a lépcsőn, és a
karjába kapta Alexiát.
Alexia nagy türelemmel viselte heves érzelemnyilvánítását.
– Muszáj jelenetet csinálnod a nyílt utcán? – Csak ennyit kérdezett,
miután a gróf szenvedélyesen megcsókolta.
– Aggódtam. Sokkal tovább maradtál, mint vártam.
– Azt gondoltad, hogy összetalálkozhatunk Lord Akeldamánál?
– Nos, igen, és helyetted a dévánnal találkoztam össze, legnagyobb
fájdalmamra. – Ez igencsak farkasmorgásra emlékeztetően hangzott egy
olyan férfitól, akinek férji kötelességei abban a percben éppenhogy nem a
farkassá válás felé mutattak.
A gróf karban vitte a feleségét a kedvenc szobájába, amelyet az ötnapos

154
távollétük alatt megfelelően felújítottak, még ha az eredmény nem is érte el
Biffy kimagasló igényszintjét. Alexia biztosra vette, hogy amint felszabadul
a havi csontropogtatás alól, a ficsúr azonnal nekilát, hogy ismét tökéletessé
tegye.
Lord Maccon egy székre helyezte a feleségét, aztán mellétérdelt, és
megmarkolta a kezét.
– Mondd el az igazat! Hogy érzed magad?
Alexia mélyet lélegzett.
– Őszintén? Néha eszembe jut, hogy talán nekem is, mint Madame Lefoux-
nak, férfiruhát kellene hordanom.
– Te szentséges, de miért?
– Úgy érted, a nagyobb mozgékonyságot leszámítva?
– Szerelmem, nem hiszem, hogy ez jelenleg a ruházatodon múlik.
– Igaz. De úgy értem, a gyermek után.
– Még mindig nem értem, miért akarnád.
– Nem? Hát akkor próbáld ki, tölts el egy hetet fűzőben, hosszú
szoknyában és fardagályban.
– Honnan tudod, hogy még nem próbáltam?
– Hogy mi?
– Na, elég legyen a játszódásból, asszony. Hogy érzed magad igazán?
Alexia sóhajtott.
– Kissé fáradtan, nagyon bosszúsan, de testben jobban, mint lélekben. A
bokám csak alig sajog, a gyerekteher pedig meglepően türelmesen viselte a
rengeteg kocsikázást meg ide-oda döcögést – felelte. Megfontolta, miként
adja elő Lord Akeldama gondolatait a királynőt illető tárgyról, ám végül,
tudva, hogy úgysem ért a szép szavakhoz, a férje pedig még nálánál is
kevésbé, úgy döntött, hogy Conall alighanem értékelni fogja az
egyenességet. – Lord Akeldama szerint a Kingair-kísérlet mögött álló
londoni vezérelme a Woolsey-falka egyik tagja volt.
– Az istenit, valóban?
– Mármost, drágám, nyugodj meg! Gondolkozz logikusan, bár tudom,
hogy ez nehezedre esik. De mondd, nem tenne valaki, mint például
Channing…
– Nem – rázta a fejét Lord Maccon. – Nem Channing. Ő soha…
– Másfelől, Lord Akeldama szerint az előző alfa nem volt épelméjű.

155
Ennek nem lehetett hozzá köze? Ha ő parancsolta meg Channingnek, hogy…
– Nem! – csattant fel a gróf. – De maga Lord Woolsey? Ez megfontolandó
gondolat, akármennyire is utálom beismerni. Az az ember őrült volt,
drágám. Teljesen tébolyult. Előfordul az efféle, különösen az alfákkal, ha
túlságosan megöregszünk. Tudod, megvan az oka, hogy miért marjuk
egymást, mármint a párbajszabályokon kívül. Különösen az alfák. Nem
volna szabad örökké élnünk… valami megkettyen az agyunkban. Legalábbis
a hírmondók szerint. Ha engem kérdezel, ez a vámpírokra is igaz. Úgy
értem, elegendő csak ránézned Lord Akeldamára, hogy lásd… de eltértem a
tárgytól.
– Lord Woolsey-nél tartottál – emlékeztette a felesége.
Lord Maccon lenézett összefont ujjaikra.
– Az őrület sokféle formát ölthet. Néha ártalmatlan, enyhe különcségeket
jelent csupán, néha nem. Lord Woolsey, amennyire tudom, deviánssá vált.
Brutálissá, még… – Conall elhallgatott, kereste a szót, ami még törhetetlen
feleségét sem döbbenti meg – az ízlésében is.
Alexia elgondolkodott. Conall agresszív szerető volt, követelőző,
ugyanakkor képes mély gyengédségre is. Igaz, a fogával némi majszolástól
eltekintve, nem tudott volna kárt tenni benne. Azonban még az udvarlása
elején pár alkalommal azért átfutott Alexia agyán, hogy a gróf vajon ételként
tekint-e rá? Amellett az apja feljegyzéseiből is túl sokat olvasott.
– Úgy érted, férjként volt erőszakos?
– Nem pontosan, de annak alapján, amit hallottam, szadisztikus
cselekedetekből merített gyönyört.
Lord Maccon ezen a ponton elvörösödött – a felesége kezét fogva még
erre is képes volt. Alexia ezt kisfiúsan bájosnak találta. Szabad keze
ujjaival belekuszált a gróf sűrű, sötét hajába.
– Szent ég. És hogyan tudta a falka ezt eltitkolni?
– Ó, meglepődnél. Az efféle hajlamok nem csak a farkasemberek sajátjai.
Vannak például bizonyos bordélyok, ahol…
Alexia felemelte a kezét.
– Nem, köszönöm, drágám, további részleteket inkább nem szeretnék
tudni.
– Természetesen, szerelmem, természetesen.
– Örülök, hogy megölted.

156
 Lord Maccon biccentett, eleresztette Alexia kezét, aztán felállt, és
emlékeibe merülve elfordult. A kandallópárkányra kitett néhány
dagerrotípiát piszkálgatta; a mozdulataiban ismét megjelent a vadság, a
gyorsaság, farkasember énjének természetfeletti lenyomata.
– Én is, feleség, én is. Sok embert öltem meg az életem során a
királynőért és az országért, a falkáért és kihívás miatt, de csak ritkán
mondhatom el, hogy büszke vagyok a második életemnek ezen részére. Lord
Woolsey brutális volt, nekem pedig szükségem volt a szerencsémre, mert
éppen csak elegendő erővel bírtam, hogy legyűrjem, ő pedig éppen csak
eléggé őrült volt, hogy rossz lépéseket tegyen a párbaj hevében. Túlságosan
sok élvezetet engedett meg magának.
A gróf ekkor félrehajtotta a fejét: természetfeletti hallása kiszűrt valami új
neszt, amit Alexia nem hallott.
– Valaki áll az ajtóban. – Lord Maccon letette a képet, amivel
játszadozott, és karba tett kézzel a bejárat felé fordult.
A felesége felemelte a napernyőjét.

A szellem összezavarodott. Ezeken az éjjeleken már jórészt zavartság

vette körül. És magány. Mindenki eltűnt, a legutolsó is, így ő csak
lebegett a téboly ölelésében, miközben a túl-élete feloldódott az éterben
és a csendben. Szálanként úszott el a valós lénye. És nem akadt egy
barátságos lény sem, aki mellette lenne, amíg másodszorra is meghal.
Emlékezett, hogy valami befejezetlenül maradt. Talán az élete?
Emlékezett, hogy még valamit meg kellett tennie. Talán meghalni?
Emlékezett, hogy valami nem volt rendjén. Megpróbálta helyrehozni,
vagy nem? Mit érdekli őt az élők dolga?
Tévednek, mindenki téved. Ő maga is tévedett. De ez hamarosan
megváltozik. És ez rossz.

157
 KILENCEDIK FEJEZET
Amelyben a múlt összekuszálja a jelent

KOPOGÁS HALLATSZOTT, MAJD FLOOTE DUGTA BE A FEJÉT.

– Madame Lefoux érkezett önhöz, asszonyom – jelentette kedélyesen.
Lady Maccon elegánsan leengedte a napernyőjét, mintha a férje nem épp
most figyelmeztette volna.
– Ó, igen, Floote, kérem, vezesse a szalonba! Azonnal megyek én is.
Ebben a szobában egyszerűen nem fogadhatunk senkit, nem lenne illendő.
– Igenis, asszonyom.
Alexia visszafordult a férjéhez, és fél kézzel közelebb intette, hogy
segítsen felállnia. Conall nekiveselkedett és felhúzta.
– Uff – nyögött Lady Maccon lábra kerülve. – Hát jó. Lord Woolsey-t is a
gyanúsítottjaink egyre növekvő listájához írom tehát, azok közé, akik
meghaltak, és így hasznavehetetlenek. A halál nagyon is kellemetlen tud
lenni, ha engem kérdezel. Semmi lehetőségünk nincs a néhai lord
bűnösségének bizonyítására.
– Vagy annak kiderítésére, miféle hatással volt ez a királynőnek küldött
újabb fenyegetésre. – A gróf lazán átkarolta a feleségét,
érzelemnyilvánításnak álcázva a támogatást. Az ilyesmit ugyanis Alexia
jobban fogadta. Csaknem egy év házasság kellett hozzá, hogy ezt Lord
Maccon végre megtanulja.
– Igaz, igaz – dőlt neki Alexia.
Valaki ismét kopogott.
– Mi az már megint? – mordult fel Lord Maccon.
Ezúttal Lyall professzor vöröses haja tűnt fel az ajtórésben.
– Uram, a falka ügyében várják.
– Hát jó.

158
 A gróf segített a feleségének végigbillegni a folyosón, majd a szalon előtt
magára hagyta, és követte a bétahímet, ki az éjszakába.
– Kalapot, uram – hallatszott még be Lyall professzor testetlen, ám enyhe
rosszallást kifejező hangja a sötétből. Conall visszalépett, lekapta az első,
keze ügyébe kerülő cilindert a fogasról, és újra kisietett.
Floote résnyire nyitva hagyta a szalon ajtaját, így az előtte álló Alexia jól
hallhatta, miről társalognak odabent. Madame Lefoux lágy hangjára egy
tiszta, tudástól és kortól magabiztos hang felelgetett.
– Mr. Tarabotti igen komoly szerelmi sikereket könyvelhetett el. Gyakran
megfordult a fejemben a kérdés, vajon a lélektelenek nem vonzzák-e
veszélyes mértékben azokat, akik fölös lélekkel rendelkeznek. Ön, például,
bizonyára ilyen. Kedveli őt, igaz?
– Ó, igazán, Floote, honnan ez a hirtelen érdeklődés a romantikus
vágyaim iránt?
Lady Maccon összerezzent. Megismerhette volna Floote hangját, csak
éppen még sosem hallotta egyszerre ilyen hosszan beszélni. Sőt, a hátsó
gondolataiban az a kérdés is felmerült, vajon az Floote képes-e egyáltalán
összefűzni egy teljes mondatot – vagy legalábbis akar-e?
– Legyen óvatos, asszonyom! – válaszolta a komornyik mereven,
helytelenítőn.
Alexia kissé elvörösödött. Hogy egy alkalmazott ilyen hangot üssön meg
egy vendéggel szemben!
– Az én jóllétem aggasztja, vagy Alexiáé? – Madame Lefoux hallhatóan
nem rendült meg a házi illemszabályok ilyetén földbe tiprása miatt.
– Mindkettő.
– Nagyon helyes. Most pedig, lenne olyan kedves, és utánanézne
Őmagasságosságának? Kissé sietnék, az este pedig nem vár.
Lady Maccon ezen a ponton hangosan topogva benyitott a szalonba.
A rendíthetetlen Floote elhátrált Madame Lefoux közeléből, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Madame Lefoux, minek köszönhetem örömteli látogatását? Hiszen
éppen az imént hagytam önt magára. – Alexia átdöcögött a szobán.
– A birtokomban van az információ, amit keres. A teáskannákról. – A
feltaláló átnyújtott egy köteg régi pergamenpapírt; a vastag, recés lapok
széle megsárgult, a rajtuk díszlő kézírást láthatóan sorvezetővel

159
kényszerítették valamiféle lista formájába. – A nagynéném kódírása,
alkalomadtán bizonyára ki tudná bogarászni, de lényegében azt írja, hogy
mindössze egyetlen megrendelést kapott abban az évben a feltalált
teáskannájára, ám az igen jelentős volt. Mindazonáltal nem gyanús
csatornákon érkezett, és ez benne a legérdekesebb. Kormányzati
megrendelés volt, Londonból, és a pénzt a Természetellenes Személyek
Nyilvántartó Hivatala utalta át.
Lady Maccon először kinyitotta, aztán becsukta a száját.
– Az Ivy által emlegetett Végzet ügynöke a NYIHÁ-nál dolgozott? –
Sóhajtott. – Nos, azt hiszem, ez Lord Woolsey-t teszi a gyanúsítottak
listájának élére. Akkoriban bizonyára ő foglalta el a férjem pozícióját.
Floote, aki épp az ajtót készült becsukni maga mögött, megállt a
küszöbön.
– Lord Woolsey-t mondott, asszonyom?
Alexia tágra nyílt, ártatlan szemmel nézett rá.
– Igen. Kezdem úgy gondolni, hogy része volt a Kingair-féle
orgyilkossági kísérletben.
Madame Lefoux-t láthatóan tökéletesen hidegen hagyta az elmélet;
pillanatnyi gondjai bizonyára felülírtak minden kíváncsiságot a múltat
illetően.
– Nagyon remélem, hogy hasznát veszi az adatoknak, Alexia. Amikor
végzett, vissza tudná szolgáltatni a feljegyzéseket? Szeretem, ha a dolgaim a
maguk helyén vannak. Megérti, ugye?
– Hát hogyne.
– És most, sajnálom, hogy ilyen gyorsan, de vissza kell térnem a
munkámhoz.
– Persze, persze. Kérem, próbáljon pihenni is, Genevieve!
– Majd megpihenek, ha a lelkek is – vont vállat a feltalálónő, aztán
kisietett. Szinte azonnal vissza is tért. – Nem látták véletlenül a
cilinderemet?
– A szürkét, a folyosón? – Lady Maccon gyomra összerándult, ám ennek
ezúttal semmi köze nem volt a gyermekhez.
– Igen.
– Attól tartok, a férjem véletlenül azzal rohant el. Különleges volt?
– Csak annyiban, hogy az a kedvenc kalapom. El sem tudom képzelni,

160
hogy illene a grófra, hiszen jó pár számmal kisebb az ő méreténél.
Lady Maccon már a gondolatra is kénytelen volt behunyni a szemét.
– Ó, festményre illően nézhet ki. Őszintén bocsánatot kérek, Genevieve!
Annyira esetlen ezekben a dolgokban. Amint visszatér vele, átküldetem.
– Ó, ne fáradjon! Elvégre kalapszalonom van. – Felragyogó, gödröcskés
mosolya láttán Alexia váratlan örömet érzett. Olyan régóta nem látta már a
barátnőjét szívből mosolyogni!
Floote kikísérte a francia nőt, de mielőtt visszatérhetett volna egyéb
kötelességei intézéséhez, Lady Maccon visszahívta.
– Floote, egy percre, legyen szíves!
Floote belépett, és megállt előtte. Az arca szenvtelen, mint mindig, ám
Alexia már régen megtanulta, hogy a komornyik válla megbízhatóan jelzi
valódi érzelmeit.
– Floote, nem kívánok hallgatózni, sem a barátaimat, sem az
alkalmazottakat illetően; jog szerint ez az ön területe. Mindazonáltal
akaratlanul is fültanújává váltam az ön és Madame Lefoux társalgásának,
mielőtt beléptem ide. Igazán, fogalmam sem volt, hogy ilyesmire képes.
Több mondat egymás után! És milyen élesek!
– Asszonyom? – A vállak megrándultak.
Floote, a szegény ördög igazán nem bírt nagy humorérzékkel, Lady
Maccon felhagyott a gyötrésével, és a lényegre tért.
– Az apámról beszélgettek, igaz?
– Bizonyos értelemben, asszonyom.
– És?
– Madame Lefoux gyanúsan kitüntetett figyelemmel viseltetik ön iránt.
– Igen. Mindig gyanítottam, hogy ő ilyen, ha érti, mire gondolok.
– Értem, asszonyom.
– De ön szerint ennél többről van szó?
Floote válla megfeszült; ha az inas egyáltalán képes volt ilyesmire, most
feszengett.
– Az évek során megfigyeléseket folytattam.
– Igen? – Floote-tal társalogni körülbelül olyan könnyű volt, mint
elmagyarázni az ellensúlyelméletet egy tál tejbegríznek.
– A természeten túliak érintkezéseinek természetéről, már ha érdekli
asszonyomat…

161
 – Igen, Floote, mondja csak!
– Bizonyos következtetésekre jutottam – folytatta a komornyik lassan,
gondosan megválogatva a szavait.
– Egészen pontosan mire vonatkozóan? – tudakolta Alexia. Harapófogó,
harapófogó, gondolta. Sosem volt az erőssége, hogy társalgás során kivárja,
hogy a többiek kényelmesen eljussanak a lényegig. Mindazonáltal sokat
tanult Lord Akeldamától.
– Meglehet, hogy vonzalom alakul ki azok között, akik fölös lélekkel
rendelkeznek, és akik semennyivel sem, asszonyom.
– Úgy érti, a természeten túliak és a természetfelettiek?
– Vagy a természeten túliak és a természetfeletti lehetőségével
rendelkezők.
– Miféle vonzalom? – kérdezett rá Lady Maccon meglehetősen oktalanul.
Floote sokatmondón felvonta az egyik szemöldökét.
– Az apám talán… – Alexia megtorpant, kereste a megfelelő
megfogalmazást. Különös érzés volt, hogy gondolkodnia kell, mielőtt
kimond valamit. Floote megátalkodottan vonakodott beszélni a korábbi
munkaadójáról, a nemzetközi kapcsolatok minősített védelmét és a
birodalom biztonságát emlegetve. Lady Maccon újra próbálkozott. – Az
apám tudatosan kihasználta ezt a vonzalmat?
– Tudtommal nem. – Floote váratlanul témát váltott, rá igencsak nem
jellemző módon másról kezdett magyarázni. – Tudja, asszonyom, miért adták
fel a templomosok a tenyészprogramjukat?
Alexia agya igyekezett gyorsan váltani, mint egy rossz vágányra tévedt
gőzmozdony.
– Uh, nem.
– Valójában sosem voltak képesek kontroll alatt tartani a természeten
túliakat. A gyakorlatiasságuk miatt. Az ön fajtájára nem hat a hit ereje,
csakis a tiszta logika.
Alexia gyakorlatiassága erre összezavarodott: nem értette, hogy a
rendesen oly hallgatag Floote miért közli vele éppen ezt, éppen most.
– Ez történt az apámmal? Elvesztette a hitét?
– Nem egészen a hitét, asszonyom.
– Hát akkor mire gondol pontosan, Floote? Elég a hímezés-hámozásból!
– Belekeveredett egy ügybe, amelynek során lojalitást kellett váltania.

162
 Alexia a homlokát ráncolta. Kezdte már gyanítani, hogy az életben jóval
kevesebb a véletlen egybeesés, mint ő azt korábban hitte.
– Hadd találgassak! Mindez húsz éve történt?
– Inkább harminc, de ha arra kíváncsi, hogy a három eset összefüggésben
áll-e, a válaszom igen.
– Az apám elhagyja a templomosokat, meghal, majd bekövetkezik a
Kingair-merényletkísérlet? De hiszen, amikor a Kingair-falka megpróbálta
megölni a királynőt, már nem volt életben.
– Éppen ezt mondom, asszonyom.
A bejárati ajtó felől hangos puffanás hallatszott. Lady Maccon szívesen
faggatózott volna tovább, ám a zajok elvonták Floote figyelmét. Nyugodtan
és méltóságteljesen kisiklott, hogy megnézze, mi okozza a felfordulást – ám
valaki átfurakodott mellette, és kiabálva berontott a társalgóba.
– Lady Maccon! Lady Maccon, kérem, jöjjön azonnal!
Mint kiderült, Lord Akeldama két fiúja tört rá, Boots és az ifjú Trizdale
vikomt. Zaklatottak voltak, a ruházatuk rendetlen, ami igencsak szokatlan
volt a vámpírúr dolgozóinál. Boots kedvenc zöld frakkjának egyik ujja
elszakadt, Tizzy csizmáján karcolásnyomok látszottak. Karcolásnyomok!
– Jóságos ég, uraim, csak nem valami incidens történt?
– Ó, asszonyom, alig bírom kimondani, de megtámadtak minket!
– Jaj, istenem! – Lady Maccon közelebb intette őket. – Ne álljanak ott
szájtátva, segítsenek talpra! Mit tehetek én?
– Nos, asszonyom, egy farkasember ostroma alatt állunk!
Alexia ijesztően elsápadt.
– Egy vámpír otthonában? Szavamra, hova jut ez a világ?
– Hát éppen erről van szó, asszonyom. A legjobb megoldásnak azt láttuk,
ha elfutunk önért. A teremtmény őrjöng.
Lady Maccon felkapta a napernyőjét és a kistáskáját.
– Hogyne, hogyne. Azonnal megyek. Nyújtsa a karját, Mr. Bootbottle-
Fipps.
A két fiatalember olyan gyorsan kacsázott le Alexiával a bejárati
lépcsőkön, majd az orgonabokrok mellett Lord Akeldama házához
igyekeztek, ahogy csak bírtak.
A boltíves, freskókkal díszített hallban aggodalmasnak tetsző
fiatalemberek zsúfolódtak össze; közülük nem egy rosszabb állapotban, mint

163
Boots és Tizzy. Kettőnek még a kravátlija is hiányzott – igazán riasztó
látvány volt. Szemlátomást letaglózta őket a rettegés, ide-oda tébláboltak,
szerettek volna tenni valamit, ám fogalmuk sem volt, mit.
– Uraim! – Lady Maccon éles női hangja keresztülhasított a férfiak
mormolásán. Alexia olyan magasra emelte a napernyőjét, ahogy csak bírta,
mintha egy koncertet akarna levezényelni. – Hol van a bestia?
– Kérem, assz’nyom, az urunk az!
Alexia hökkenten eresztette lejjebb a napernyőt. Lord Akeldama vámpír
volt ugyan, de senki sem nevezhette volna bestiának.
A fiúk kórusa azonban folytatta a szaggatott magyarázatot.
– Elment, bezárkózott a szalonba.
– Azzal a szörnnyel!
– Igazán, sosem vonnám kétségbe az urunk választását, de igazán!
– Olyan ápolatlan! Lefogadom, hogy a szőrszálai vége törik!
– Azt mondta, tudja kezelni.
– A mi saját érdekünkben, azt mondta. Hogy ne engedjünk be senkit.
– Én nem vagyok senki – közölte Lady Maccon, és átnyomakodott a
tökéletes szabású frakkok és keményített, fehér gallérok között, mint ahogy
egy különösen duci terrier vágna magának utat egy falka uszkár között.
A ficsúrok átengedték, így végül az arannyal kivert, fehér és
levendulaszín, festett cirádákkal díszített ajtó elé ért, amely Lord Akeldama
hírhedt szalonját zárta. Mély lélegzetet vett, és napernyője fogójával
hangosan bekopogott.
– Lord Akeldama? Lady Maccon vagyok. Bejöhetek?
Bernről valami csoszogás hallatszott, és talán a vámpírúr hangja, de senki
nem invitálta be egyértelműen. Alexia újra kopogott. Még a legsötétebb
körülmények között sem lehet csak úgy betörni egy férfi magánterületére
megfelelő előzetes figyelmeztetés nélkül.
Ezúttal csak egy kifejezetten hangos csattanást kapott válaszul.
Alexia úgy döntött, ennyi előzetes figyelmeztetés pont elég volt, és lassan
elfordította az ajtógombot. Napernyőjét célra tartva olyan sebesen totyogott
be, ahogy csak bírt, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Csak
mert ő megszegte Lord Akeldama utasításait, a dolgozóknak még nem
szabad.
Elragadtatottan pillantott körbe a csendéleten.

164
 Már volt alkalma tanulmányozni egy vámpír és egy farkasember
nézeteltérését, ám az egy mozgó kocsiban kezdődött, majd sebesen
áttételeződött az útra. Amellett akkor mindkét fél őszintén igyekezett
kivégezni a másikat. A jelen esetben nem így állt a helyzet.
Lord Akeldama kézitusát vívott a farkassal, amely határozottan gyilkolni
akart; a fogát csattogtatta, és minden természetfeletti erejét bevetette a
vámpír elpusztítására. Lord Akeldama távol tartotta magától, ám korántsem
tűnt ugyanolyan öldöklésre késznek. Példának okáért kedvenc fegyvere, az
ezüsttel bevont, kiugrasztható pengéjű csatakés aranycsődarabnak álcázva
hevert szokásos helyén, a kandalló párkányán. Nem; Lord Akeldama
nagyrészt kitérő hadmozdulatokat tett, ami csak tovább ingerelte és hergelte
a farkast.
A bestia nekiugrott a vámpír finom, fehér nyakának. Lord Akeldama kitért
oldalra, és fél kézzel könnyedén visszacsapott, mintha zsebkendőt lengetne
egy induló gőzös után. A mozdulat eredményeképp – annak minden
látszólagos erőtlensége ellenére – a farkas a levegőbe emelkedett, átszállt
Lord Akeldama szőke feje felett, és a kandalló előtt a hátára zuhant.
Alexia eddig még sosem látta Lord Akeldamát harcolni. Természetesen
tudta, hogy képes rá – a pletykák szerint meglehetősen magas kort ért meg,
és ezt csak úgy tehette, ha ért a küzdelemhez. Nagyjából úgy, ahogy
elméletileg a vámpírúr duci, foltos házimacskája is képes patkányt fogni –
ám a gyakorlati megvalósítás teljességgel valószerűtlennek sejlett, és
rendkívül zavarba ejtett minden érintettet.
Ennélfogva Alexia figyelmét teljesen lekötötte a látvány; hamarosan
ráébredt, hogy téves feltevésből indult ki.
A vámpírúr minden volt, csak esetlen nem. Lazán, szinte lustán harcolt,
mintha a világ minden ideje a rendelkezésére állna. Alexia gyanította, így is
van. Gyorsaságban, látásban és ügyességben is lefőzte a farkast, aki ugyan
támaszkodhatott volna az erejére, szaglására és hallására, ám gyakorlatlan
volt, és nem bírt egy alfa ügyességével sem, amit Lord Maccon egyszer úgy
írt le a feleségének: lélekkel harcolni. Nem: ezt a farkast a hold szédülete
kerítette a hatalmába. Minden észszerűségre vagy költségre fittyet hányva
fogcsattogtatva karmolta, ami a mancsa ügyébe került. A vámpírúr tökéletes
eleganciával berendezett szalonja éppolyan rossz sorsra jutott, mint Alexia
kedvenc szobája – a farkas ráadásul összenyálazta a szép díszpárnákat is.

165
 Tökéletesen egyenlőtlen küzdelem lett volna, ha Lord Akeldama nem
igyekszik olyan nagyon, hogy ne tegyen kárt Biffyben.
Mert ő volt az: Biffy, csokoládébarna, a hasán sötétvörös bundában.
– Hogy a csodába jutott ki a Woolsey-kastély pincéjéből?
Természetesen senkitől sem kapott választ.
Biffy ismét Lord Akeldamára támadt. A vámpír egy pillanat alatt villant
át a szoba egyik végéből a másikba, minekutána a farkas ugrásának nem
maradt célja. Egy aranybrokáttal kárpitozott székre esett, majd azzal együtt
felfordult: a bútor döbbenetesen pucér lábai a levegőbe meredtek.
Lady Maccon jelenléte a farkasnak tűnt fel először. Megremegett az
orrcimpája, szőrős fejét hátrafordítva sárga pillantást vetett rá. Biffy lágy
kék gyengédségéből semmi sem volt abban a szempárban, csak a vágy –
tépni, zabálni, ölni.
Lord Akeldama pillanatokkal később látta meg a vendégét.
– Nahát, Alexia, kicsi kankalinom, milyen kedves öntől, hogy meglátogat.
Különösen a jelen állapotában.
Alexia belement a játékba.
– Nos, semmi más dolgom nem akadt ma estére, és úgy hallottam, önnek
elkél a segítség váratlan vendége elszórakoztatásában.
A vámpír halkan felnevetett.
– La, úgy ám, tejsodóm. Amint látja, a társaságunk kissé túlságosan
izgatott. Úgy vélem, némi vidító ráférne.
– Látom. Mily módon lehetnék a segítségére?
Mialatt ez a párbeszéd lezajlott, Biffy megtámadta Alexiát. Lady Maccon
alig tudta felhúzni a nyílvetőjét, amikor Lord Akeldama közéjük állt,
lovagiasan megvédve Alexiát – így ő fogta fel a farkas lendületének nagy
részét. Biffy körmei végigszántottak a vámpírúr lábszárán,
selyemszalagokká szaggatták a nadrágját, és mélyen az izomba téptek.
Vénséges, fekete vér szivárgott elő. Ugyanakkor a farkas Lord Akeldama
felsőkarjára csattintotta az állkapcsát, ott, ahol a leghúsosabb. A vámpír
pokoli fájdalmat élhetett át, de csak lerázta magáról a bestiát, mint kutya a
vizet. A sebei Alexia szeme láttára kezdtek gyógyulni.
Biffy újra a vámpírra vetette magát; birkózásba fogtak. Lord Akeldama
azonban minden mozdulatnál töredék másodpercnyivel gyorsabbnak
bizonyult, és rengeteg gyakorlata is volt, így Biffy hiába birtokolta a

166
ragadozó állapot előnyeit, nem törhette meg a vámpír fogását, sem az
akaratát, amikor azokat végre komolyan ellene fordította.
– Már régen szeretem volna elbeszélgetni önnel erről, uram. Az ifjú
barátainak egyike-másika néha mintha túlságosan ragaszkodó lenne, nem
találja?
A vámpírúr zihálva felnevetett. A haja kibomlott copfjából, a
nyakkendőtűje már korábban elveszett.
– Drága tökvirágom, nem áll szándékomban ilyen szoros vonzalmat még
bátorítani is, biztosíthatom. Mindez pusztán véletlen.
– Ennyi karizma, amennyivel ön bír, már káros – állapította meg Alexia.
– Ön mondta, tőkés récém, nem én. – Lord Akeldama ismét leemelte
magáról a farkast, és áthajította a helyiségen, jó messzire Alexiától. Biffy a
falnak csapódott és lecsúszott rajta, magával rántva jó néhány vízfestményt
is. Végül üvegszilánkok és aranyozott keretdarabok között ért földet,
megrázta magát, és szédelegve talpra állt.
Alexia felemelte a napernyőt és lőtt. A nyíl célba talált, a farkasember
újra összecsuklott. Imbolygott, elvesztette az uralmat a teste felett, ám szinte
azonnal, sebesebben minden vámpírnál, akit Alexia valaha látott, ismét
magához tért. Lady Maccon nem tudta eldönteni, hogy a bénítószer, amit
Madame Lefoux használt, időközben elpárolgott, vagy egyszerűen csak alig
hat a farkasemberekre.
Lord Akeldama oldalra sasszézott, magára vonva Biffy figyelmét, egyben
elterelve azt Lady Macconról.
Alexia úgy döntött, itt az ideje az új taktikának.
– Uram, ha úgy véli, hogy képes határozottan lefogni, talán
alkalmazhatnám rajta a nyugtató érintést. Tudja, ezeknek az ifjoncoknak
manapság egyszerűen női kézre van szüksége, hogy fegyelmet tanuljanak.
– Természetesen, szilvám, természetesen.
Biffy oldalba taszította Lord Akeldamát, ám a vámpírúr ahelyett, hogy
eltaszította volna, érzelmesen fordult felé. Átfogta a karjával és a lábával is,
majd a farkas lendületét kihasználva eldőlt vele a puha szőnyegen. Néhány
lenyűgöző birkózó mozdulattal a könyökhajlatába szorította Biffy pofáját, és
a tenyerét az orrára tapasztotta, miközben másik karjával a mellső mancsait
fogta le. A hátsó fertályát a lábai satujába kapta. Az ügyesség és
hajlékonyság lenyűgöző bemutatója volt; Alexia, aki már maga is tusakodott

167
néhányszor a férjével, őszinte tisztelettel nézte. Lord Akeldama
egyértelműen komoly tapasztalattal bírt a test test elleni küzdelem
témakörében.
Alexia tudta, hogy a vámpír nem bírja sokáig leszorítva tartani a farkast –
Biffy, erősebb lévén, végül kiszabadulna –, de egyelőre hatékonyan
összezavarta. Odabillegett, és a saját biztonságával mit sem törődve
lehajolt. Ahogy várható volt, elvesztette az egyensúlyát, és rázuhant a két
természetfelettire. Bár a keze csak Biffyhez ért, de lelkesedése mindkét
férfit halandóvá változtatta. Nagyon különös érzés volt; ebben a pózban
Alexia kínos pontossággal érezte, miként alakul Biffy teste farkasból
emberivé. A hasa alatt csúsztak odébb az izmok, a csontok – mindez
borzongatóan emlékezett a bőre alatt rugdalózó gyerekre.
Biffy kínjában egyenesen Alexia fülébe vonított, aztán a hang kínsikollyá
változott, végül nyüszítéssé fakult, amely már csak emlékezett a fájdalomra.
Utoljára a forró szégyen halk szipogása maradt. Amikor pedig Biffy
ráébredt, kis híján mit tett, korábbi urára nézett.
– Istenem. Istenem. Istenem – ismételgette gyötrelmében. – Uram, jól van?
Okoztam bármi maradandó sérülést? Ó, a nadrágja! Ó, az ég szerelmére!
Annyira sajnálom!
Lord Akeldama gyógyulása pillanatnyi halasztást szenvedett,
selyemnadrágja rongyszalagjai alatt még látszottak a sebek.
– Csak karcolás, kedvencem. Ne zaklasd fel magad! – A vámpír
végignézett magán. – Vagyis, hogy pontosak legyünk, jó pár karcolás.
Alexia ekkor ráébredt valamire, ami alapjaiban rengette meg a világát:
vannak körülmények, amelyeken a legjobb modor sem segíthet. Ez a
helyzet is ilyesmi volt. Hiszen itt hevert terhesen, egyensúlyát vesztve egy
halom tetején, ami egy túlöltözött vámpírból és egy alulöltözött
farkasemberből állt.
– Biffy – szólalt meg végül –, minek köszönhetjük ezt az örömteli,
váratlan látogatást? Tudomásom szerint ma éjjelre másféle elfoglaltsága
volt.
Hősies kísérlet volt, ám még az efféle szóvirágok sem leplezhették a
helyzet zavarba ejtő voltát.
Lord Akeldama megkísérelte lebontani a végtagjait Biffyről, ezáltal
kikerülni Alexia érintésének hatásköréből – természetfeletti ereje nélkül.

168
Miután sikerrel járt, felegyenesedett, az ajtóhoz villant, hogy biztosítsa a
dolgozóit testi épségéről, majd elküldte őket ruhákért.
Biffy és Alexia egymást segítették talpra.
– Nem esett baja, asszonyom?
Alexia sietve áttekintette az állapotát.
– Úgy érzem, nem. Meglehetősen ellenálló ez az én gyermekem.
Mindazonáltal jólesne, ha leülhetnék.
Biffy odakísérte egy ottománhoz, azon kevés bútor egyikéhez, amit nem
forgattak fel; mindvégig szorosan markolta Alexia kezét. Leültek egymás
mellé, aztán csak néztek a semmibe, azon töprengve, miként oldják meg a
problémájukat. Lord Maccon ugyan arcpirítóan durva tudott lenni, de a
kínos csendek eloszlatása remekül ment neki.
Alexia átadott Biffynek egy, csak mértékkel összenyálazott kendőt. A
ficsúr hálásan takarta el vele az ölét.
Lady Maccon megpróbált nem leselkedni, természetesen, ám Biffy
határozottan kellemes fizikummal rendelkezett. Annyira nem volt kitűnő,
mint a férje, de hát nem is lehet mindenki akkora, mint egy gőzgép, a
fiatalember pedig minden kicsapongása ellenére is igen jó karban tartotta
magát az átváltoztatását megelőzően.
– Biffy, ön titokban sportolt korábban? – szaladt ki Alexia száján, mielőtt
észbe kapott volna.
Biffy elvörösödött.
– Nem, asszonyom, habár a vívást jobban élveztem, mint néhány társam
szerint egészséges lett volna.
Lady Maccon bölcsen bólintott.
Lord Akeldama tért vissza teljes pompájában. A rövidke pihenőidőben,
amit a dolgozói között töltött, a haját és a kravátliját tökéletesen rendbe
hozták, és egy új szaténnadrágot adtak rá. Hogyan csinálják? töprengett
Alexia.
– Biffy, kiskacsám, milyen öröm, hogy meglátogatsz, épp engem, a
holdnak ezen fázisában! – üdvözölte volt dolgozóját, és átnyújtott neki egy
zafírkék bricseszt.
Biffy vérvörösen, fél kézzel húzgálta magára, miközben Alexia
udvariasan a szoba túlsó végét vizsgálgatta érdeklődve.
– Nos, igen, nem voltam minden képességem teljes birtokában, uram,

169
amikor meghoztam a döntést, hogy, hát, benézzek. Azt hiszem, egyszerűen
csak, nos, ösztönösen – itt Lady Macconra sandított leeresztett pillái alól –
hazafelé indultam.
Lord Akeldama bólintott.
– Igen, galambom, de eltévesztetted a címet. Az otthonod a szomszédban
van. Tudom, könnyű belezavarodni.
– Nagyon is. Különösen a másik állapotomban.
Úgy beszéltek Biffy farkasember voltáról, mint egy futó ittasságról.
Alexia egyikről a másikra nézett; Lord Akeldama időközben helyet foglalt
egy széken korábbi dolgozójával szemközt; a szemét félig lehunyta, könnyed
tartása semmit sem árult el. Biffy is kezdte visszanyerni egykori vidámságát,
mintha valóban látogatóba érkezett volna. Mintha nem félmeztelenül
ücsörögne egy vámpír szalonjában. Mintha nem az imént próbálta volna meg
mindkettejüket megölni.
Lady Maccon mindig csodálta Lord Akeldamát, amiért képes zavartalan
nyugalommal szemlélni a világ kavargását maga körül. Éppolyan tiszteletre
méltó volt, mint az erőfeszítései, hogy a saját kis londoni hajlékát semmi
más ne töltse meg, csak és kizárólag szépség és kellemes társalgás. Néha
azonban – bár Alexia ilyesmit sosem mondott volna ki fennhangon –
gyávaságíze volt. Vajon a halhatatlan úr a túlélés érdekében vagy
megszállottságból kerüli az élet csúfságait? Lord Akeldama rajongott a
külvilági pletykákért, mégis olyan volt, mint egy macska, aki a pillangók
játékával szórakoztatja magát, de akkor sem lép közbe, ha a szárnyuk
leszakad. Hiszen végső soron csak pillangók.
Alexia úgy érezte, most az egyszer ideje rámutatni az előtte heverő
szárnyafosztott rovarra. A lélektelenség gyakorlatiasságot jelent, ám nem
mindig jár elővigyázatossággal.
– Uraim, a hirtelenségemet felróhatják az állapotomnak, de nem vagyok
olyan kedvemben, hogy elviseljem ezt a modoros színjátékot. A
körülmények mindannyiunkat elviselhetetlen helyzetbe sodortak. Nem, Biffy,
nem a ruhátlanságára gondolok, hanem a farkasember mivoltára.
Mindketten – Lord Akeldama és Biffy is – kissé eltátott szájjal néztek rá.
– Itt az ideje továbblépni. Mindkettejüknek. Biffy, öntől elvették a
választás lehetőségét, ami sajnálatos, mindazonáltal mégis halhatatlan lett,
nem hulla, ami több, mint amit sokan elmondhatnának magukról. – Sötét

170
pillantását a vámpírúrra fordította. – Ön pedig, uram, eressze el Biffyt. Ez
nem valamiféle versengés, amelyben alulmaradt. Ez élet – másodélet
kérdése. Az ég szerelmére, mind a ketten hagyják abba a nyüszögést!
Biffy olyan arcot vágott, mint aki megérdemelte a szidást.
Lord Akeldama csak prüszkölni bírt.
Lady Maccon kihívón félrehajtotta a fejét, mintha azt várná, hogy a
vámpír meghazudtolja a szavai igazságát. Ahhoz bizonyára elég idős volt,
hogy magában belássa a hibáját, azonban kérdéses, hogy be kívánja-e
ismerni azt fennhangon is.
A két férfi feszült arccal nézett egymásra.
Végül Biffy lehunyta a szemét egy hosszú pillanatra, és aprót biccentett.
Lord Akeldama felemelte fehér kezét, és megsimította volt dolgozója
orcáját.
– Ó, drágám! Ha így kell lennie.
Lady Maccon tudott kegyes is lenni, úgyhogy továbbgördítette a
társalgást.
– Biffy, hogyan jutottál ki a kastély pincéjéből?
– Nem tudom – vont vállat a ficsúr. – Nem emlékszem sokra, amikor
farkas vagyok. Valaki biztosan kinyitotta a cellaajtót.
– Igen, de kicsoda? És miért? – Alexia gyanakodva nézett Lord
Akeldamára. Ő avatkozott volna bele?
A vámpír megrázta a fejét.
– Nem én voltam, bimbócskám, és nem is az enyémek. Erről
biztosíthatom.
Ekkor valaki hangosan bekopogott. Ennél többet nem pazaroltak
udvariaskodásra, az ajtó feltárult, és két férfi rontott be.
– Hát – állapította meg Alexia –, legalább kopogott előtte. Talán okul.
A gróf átsietett a szobán, és lehajolt, hogy arcon csókolja.
– Sejtettem, hogy itt talállak, feleség. És az ifjú Biffyt is. Hogy vagy,
kölyök?
Lady Maccon a férje bétahímjére nézett, és Biffy felé intett.
– Ez volt a falkaügy, amiben intézkedni kellett?
Lyall professzor bólintott.
– Jó kis üldözés volt, mire rátaláltunk az ide vezető nyomra – felelte, és
az ujjával megkocogtatta az orrát, jelezve, miféle nyomra gondol.

171
 – Hogyan jutott ki?
Lyall csak vállat vont, ami felért egy hangos beismeréssel is, miszerint
fogalma sincsen.
Alexia Biffy felé taszigálta a férjét. Conall beletörődő, borostyánszín
pillantást vetett rá, aztán letérdelt a félmeztelen ficsúr előtt. Alfa létére
határozottan behódoló póz volt ez; még a hangját is lágy morgásig halkította,
amit megnyugtatónak szánt. Egy farkasembernek rémesen nehéz
megnyugtatóan viselkednie, különösen, ha egy alfáról és a falka egyik
engedetlen tagjáról van szó. Az ösztön azt parancsolja, hogy teperje le, és
tanítsa fegyelemre.
Alexia bátorítón biccentett.
– Fiam, miért futottál idáig?
Biffy a mennyezetre nézett, aztán újra lesütötte a szemét, és idegesen nyelt
egyet.
– Nem tudom, uram, az ösztön vezetett. Sajnálom, de még mindig ez
jelenti a számomra az otthont.
Lord Maccon Lord Akeldamára nézett, ragadozó a ragadozóra, aztán
visszafordult a falkája tagjához.
– Hat hónap telt el, többször megtelt a hold, és még mindig nem találod a
helyedet. Tudom, hogy nem ezt a sorsot akartad, mégis ezt kaptad.
Valamiképpen el kell érnünk, hogy működjön.
Senki fülét nem kerülte el a többes szám. Alexia rendkívül büszke volt a
férjére. Tanítható!
Lord Maccon mély lélegzetet vett.
– Hogyan tehetjük könnyebbé a számodra? Hogyan tehetem én
könnyebbé?
Biffyt teljesen váratlanul érte, hogy az alfa ilyen kérdést tesz fel neki.
– Talán – kockáztatta meg –, talán ha engedélyt kapnék, hogy itt
telepedhessek le, a városban?
A gróf homlokráncolva nézett a vámpírra.
– Bölcs dolog lenne ez?
Lord Akeldama, mint akit cseppet sem érdekel a kérdés, csak felállt,
átsétált a szoba másik felébe, és szétszaggatott vízfestményeit bámulta.
Lyall professzor szólalt meg, a csendet kitöltendő.
– Meglehet, az ifjú Biffynek hasznára lenne, ha lekötné a figyelmét. Talán

172
valami munka?
Biffy összerezzent. Nemes volt, mind születése, mind neveltetése szerint:
a tisztességes munka kissé kívül esett az élete eddigi keretein.
– Gondolom, meg lehetne próbálni. Még sosem voltam állásban azelőtt –
felelte, mint aki egzotikus konyhaművészeti remekekről beszél, amiket még
nem kóstolt eddig.
Lord Maccon rábólintott.
– A NYIHÁ-nál? Végső soron megvannak a társadalmi kapcsolataid,
amik hasznosnak bizonyulhatnak. A helyzetemnél fogva el tudom intézni
neked a kormányzati jóváhagyást is.
Biffy egyre éledő kíváncsisággal pislogott rá.
Lyall professzor Alexia elé lépett, a kuporgó gróf mellé. Általában
kifejezéstelen arcán most komoly aggodalom látszott a falka új tagja iránt;
láthatóan sokat gondolkodott rajta, miként lehetne Biffy beilleszkedését
megkönnyíteni.
– Megfelelő munkakört fogunk összeállítani. A rendszeres elfoglaltság
segíthet, hogy hozzászokj az új helyzetedhez.
Lady Maccon rápillantott a férje bétahímjére – most először, amióta
megismerkedtek, igazán megnézte magának. Ahogy állt, a vállát nem túl
feszesen tartva, a tekintetét nem szegezve sehová. Ahogy öltözött; csaknem
maga volt a megelevenedett elegancia, ám belecsempészett némi szándékos
hanyagságot a nyakkendője egyszerű csomójába, a mellénye visszafogott
szabásába. Éppen annyira tökéletlen, hogy felejthetővé váljon. Lyall
professzor az a típus volt, aki megállhat egy csoportnyi ember közepén is,
akkor sem fog senki emlékezni rá, hogy ott járt – ám a csoport miatta marad
együtt.
És ott, abban a pillanatban, a félmeztelen ficsúr kezét fogva Alexia rájött,
mi a kirakós eleddig hiányzó darabja.

173
 TIZEDIK FEJEZET
A végzet ügynöke

– Ön volt az!
Jócskán több, mint két órába telt, hogy az új ház borospincéjét átalakítsák
Biffy számára az este hátralévő részére alkalmas hellyé anélkül, hogy a
borban, a pincében, vagy, ami a legfontosabb, Biffyben kár essék. Ha
valóban a városba költözik, hosszú távra jobb megoldást kell majd
találniuk.
Végül magára hagyták Lord Macconnal, hogy átvezesse a változáson; az
alfa erős karja lefogta, morgó hangja megnyugtatta.
Alexia eltérítette Lyall professzort, jóformán a karjánál fogva rángatta be
a szalonjába, és nagyon szigorúan megparancsolta Floote-nak, hogy semmi
körülmények között ne zavarja meg őket senki. Ebben a pillanatban éppen
haragosan rázta a napernyőjét.
– Ön volt Végzet ügynök! Milyen buta voltam, hogy nem jöttem rá
hamarabb! Ön rendezte el az egészet, még akkoriban, az egész Kingair-
kísérletet! És ez volt a lényege, természetesen, hogy megrekedjen a kísérleti
státusban. Nem is kellett sikerrel járnia. A királynőt sem szánta halálra.
Mindössze meg kellett győznie a Kingair-falkát, hogy az alfájuk ellen
forduljanak, ennélfogva okot adjanak neki, hogy elhagyja őket. Valójában azt
akarta, hogy Conall Londonba jöjjön, és kihívhassa Lord Woolsey-t! Az
őrült alfát! – A napernyő kacskaringósan hangsúlyozta minden szavát.
Lyall professzor elfordult, és a szoba másik felébe ment; finom barna
csizmája nem adott hangot a puha szőnyegen, vörösesszőke fejét csak enyhén
horgasztotta le. A falnak válaszolt.
– Ön nem is tudja, milyen áldás egy alkalmas alfahím.
– Ön pedig béta, aki megtesz mindent, amit kell, hogy összetartsa a falkát.

174
Akár egy másik falka alfáját is ellopja. A férjem tudja, hogy ön tette?
Lyall professzor megmerevedett.
Alexia megválaszolta a saját kérdését.
– Nem, persze hogy nem tudja. Muszáj, hogy megbízzon önben. Neki
éppolyan szüksége van a bétára, akire támaszkodhat, mint önnek rá, a
vezetőre. Ha elmondaná, a saját tettének eredményét hiúsítaná meg,
szétzúzná a falka összetartását.
Lyall szembefordult vele; örökké fiatal arcában fáradtan csillogott
mogyoróbarna szeme, de nem volt benne könyörgés.
– Hát ön, elmondja neki?
– Hogy ön kettős ügynök volt? Hogy tönkretette a viszonyát a régi
falkájával, a legjobb barátjával, a hazájával, hogy elrabolhassa Woolsey
számára? Nem tudom. – Alexia a hasára tapasztotta a kezét; hirtelen
megérezte az elmúlt hét eseményeinek súlyát. – Tönkretenné, azt hiszem.
Árulás a bétája, a gyámköve részéről. Másodszorra. – Elhallgatott,
szembenézett a professzorral. – De eltitkolni előle ezt az információt,
osztozni az ön árulásában? Megértheti, hogy a feleségeként ez
elviselhetetlen helyzetbe hoz engem.
Lyall nem nézett a szemébe; kicsit megremegett.
– Nem volt más választásom. Bizonnyal belátja. Egész Angliában egyedül
Lord Maccon volt az egyetlen farkasember, akinek esélye lehetett, hogy
kiálljon és győzzön Lord Woolsey ellen. Ha egy alfa megtébolyodik, az
mindenkit megbetegít, asszonyom. A rengeteg, koncentrált erőfeszítés, ami a
falkatagok közötti összetartás alapját képezi, mind megzápul, és senki sincs
biztonságban. Mint béta én képes voltam pajzsként állni a többiek elé, ám
nem sokáig. Tudtam, idővel kiszivárog a pszichózisa, és mindenkit elborít.
Egy teljes falka is meg tud őrülni. Nem beszélünk róla, a hírmondók sem
emlegetik, de attól még előfordul. Ugye érti, nem mentegetőzöm, pusztán a
tényeket mondom el.
Alexia még nem tért magához a rettenetből, hogy ilyesvalami jutott a
tudomására, miközben a férje a sötétben maradt.
– Ki tudja még? Ki tudta?
Kopogás hallatszott, és azonnal be is nyitott az érkező.
– Az ég szerelmére, hát most már senki nem várja meg, hogy behívják? –
kiáltott fel Alexia bosszúsan, és napernyőjét előreszegezve a betolakodó

175
felé fordult.
– Azt mondtam, egy lélek se zavarjon minket!
Channing Channing őrnagy volt az, a chesterfieldi Channing családból.
– Maga mit keres itt? – kérdezte Lady Maccon, nem épp barátságosan, de
a napernyőt azért leeresztette.
– Biffy eltűnt!
– Igen, igen, le van maradva, őrnagy. Megjelent a szomszédban,
felfordította Lord Akeldama házát, most pedig lent van Conallal a
borospincében.
A gammahím megdöbbent.
– Egy holdkóros farkasember van a borospincében?
– Tud jobb helyet, ahová elrekkenthetnénk?
– És mi lesz a borral?
Lady Macconnak egyszerre elfogyott a férje gammájához való türelme.
Visszafordult Lyallhoz.
– Ó tudja?
– Hogy mit tudok én? – Channing szép jégkék szeme maga volt az
ártatlanság. Ám a szemhéja megrebbent, amikor felmérte Alexia katonás
kiállását és Lyall professzor megfélemlített tartását; az előbbi általános volt,
az utóbbi annál furcsább. Ugyan mindenki hozzászokott, hogy Lyall a
háttérben marad, ám ezt mindig csöndes önbizalommal tette, nem
szégyenkezve.
Az őrnagy egyikről a másikra nézett, de végül ahelyett, hogy magukra
hagyta volna őket, hogy folytassák a megbeszélésüket, visszafordult az
ajtóhoz, becsapta, és beékelt egy széket az ajtógomb alá.
– Lyall, a rezonanciazavarót, ha lenne szíves!
Lyall professzor a mellényzsebébe nyúlt, és elővett egy harmonikus
rezonanciazavarót. Odadobta Channingnak, aki letette az ajtó elé állított
székre, majd sietve megpöccintette a villákat, miáltal felhangzott a
disszonáns zümmögés. Csak akkor közelítette meg Lady Maccont.
– Mit tudok én? – kérdezte újra, mintha máris tudná a választ.
Alexia Lyallra nézett.
Channing félrebiccentette a fejét.
– Ez a múltról szól, igaz? Mondtam, hogy semmi jó nem fog kisülni a
beavatkozásodból!

176
 Lyall szó nélkül felemelte a fejét, és a levegőbe szimatolt – aztán
Channing felé fordult. Alexia ekkor ébredt rá, hogy a két férfit valószínűleg
régi barátság köti össze. Időnként persze ellenségeskednek, de csak
olyanképpen, mint azok, akik már túl sok időt töltöttek el egymás
társaságában. Meglehet, évszázadokat.
Ők ketten jóval hosszabb ideje ismerik egymást, mint akármelyikük Lord
Maccont.
– Tudod? – kérdezte a gammahímet.
Channing bólintott. Lyall professzor begyakorolt középosztálybeli
jelentéktelenségéhez képest ragyogó patrícius szépség volt, csupa
arisztokratikus előkelőség. A bétahím a kezére nézett.
– Mindvégig tudtad?
Channing sóhajtott, kellemes arcán fájdalmas fintor suhant át, de olyan
gyorsan, hogy Alexia arra gyanakodott: csak képzelte.
– Miféle gammának tartasz te engem?
Lyall röviden, gunyorosan felnevetett.
– Nagyrészt távol lévőnek. – A ténymegállapításból minden keserűség
hiányzott. Channing gyakran behajózott, hogy Viktória királynő helyi
háborúiban verekedjen. – Nem gondoltam, hogy rájössz.
– Rájövök, pontosan mire is? Hogy éppen megtörténik? Vagy, hogy te
veszed magadra a legnagyobb részt, hogy minket, többieket békén hagyjon?
Mit gondolsz, ki akadályozta meg, hogy azok a többiek felfogják, mi folyik
körülöttük? Nem tetszett az ügyed Sandyvel, tudod, hogy nem, de ettől még
az sem tetszett, amit az alfa művelt.
Alexia korábbi jogosnak vélt felháborodása elillant a Channing
megjegyzéséből leszűrhető következtetések hatására. Több dolog állt Lyall
manipulációja mögött, mint eddig gondolta.
– Sandy? Kicsoda Sandy?
Lyall ajka vékony mosolyra húzódott, majd benyúlt a mellényzsebébe –
úgy tűnt, mindent, amire szüksége van, ott tart –, és előhúzott egy kicsiny,
tengerészkék bőrbe kötött naplót, amelynek a fedlapján, a bal felső sarokban
csak két évszám látszott: 1848 és 1850. Sajgóan ismerősnek tűntek Alexia
számára.
A professzor lassan odalépett hozzá, és átadta neki a füzetkét.
– A többi is nálam van, 1845-öt követően. Szándékosan hagyta nálam

177
őket. Én viszont nem szándékosan rejtettem el ön elől.
Alexia szava is elállt. A csend egyre nyúlt, mire aztán végül kibökte:
– Miután elhagyta az anyámat?
– És miután ön megszületett. – A béta arcáról a világon semmit sem
lehetett leolvasni. – De ez volt az utolsó. Szerettem magamnál tartani.
Emlék. – Egy mosoly árnyéka futott át faarcán, olyasmi, amilyeneket
temetéseken lehet látni. – Nem volt lehetősége befejezni.
Alexia felnyitotta a füzetet, rápillantott a kézzel írott sorokra. A napló
még félig sem volt teleírva. Sorok ugrottak a szeme elé, egy szerelem
darabkái, amely megváltoztatta mindenki sorsát, aki belekeveredett. De csak
amikor beleolvasott, értette meg, mit is jelent ez valójában – mintha oldalba
vágták volna egy egész húsvéti sonkával.

1848 tele – egy ideig bicegett, de nem volt hajlandó okát adni.

Az egyik bejegyzés. A következő, már tavaszról:

Azt beszélik, holnap színház lesz. Biztosra veszem, hogy őt nem engedik el. Mégis
mindketten úgy tettünk, mintha elkísérne majd, és együtt nevethetnénk a társaság
ostobaságain.

A kézírás feszesen egyenletes vonalai ellenére Alexia kiolvasta az apja

szavai mögött rejlő félelmet és feszültséget. Ahogy a bejegyzések
sorakoztak, néhány mondat nyers őszinteségétől a gyomra is felkavarodott.

A sebhelyek most már az arcán is megjelentek, és olyan mélyek… néha azon jár az eszem,
meggyógyulnak-e valaha, természetfeletti képességek ide vagy oda.

Lyallra nézett, gondolatban megpróbált átfogni mindent, amire a napló

utalt. Megpróbálta meglátni a csaknem huszonöt éves sebhelyeket. A
professzor mozdulatlanságából úgy ítélte, még mindig ott vannak – jól
elrejtve, de ott vannak.
– Az utolsót olvassa el! – javasolta a béta kedvesen. – Rajta!

1850. július 23.

Holdtölte éjjele van. Nem fog eljönni. Ma este minden sebét maga okozza. Egy időben
velem tölthette ezeket az éjjeleket. Mostanra a többiek számára nincs más biztosíték,
csakis az ő jelenléte. A puszta tűrése tartja össze a világát. Azt kérte, hogy várjak.
Csakhogy én nem bírom egy halhatatlan türelmét, és megtennék bármit, hogy
megszüntessem a szenvedését. Bármit. Végül minden ugyanoda fut: vadászni fogok.

178
 Ebben vagyok a legjobb. Még a szerelemnél is jobb vagyok benne.

Alexia könnyes arccal csukta be a könyvecskét.

– Ön volt az, akiről írt. Akivel rosszul bántak.
Lyall nem mondott semmit. Nem kellett felelnie: Alexia nem kérdést tett
fel.
Lady Maccon elfordult, hirtelen rendkívül érdekfeszítőnek találta a közeli
brokátfüggöny mintáját.
– Az előző alfa igazán tébolyodott volt.
Channing odalépett Lyall mellé, és a karjára tette a kezét. Ennél több
együttérzést nem mutatott, ám ez elégségesnek tűnt.
– Randolph még csak el se mondta Sandynek a legrosszabbat.
– Olyan öreg volt – tette hozzá Lyall professzor. – Ha egy alfa
megöregszik, a dolgok elveszítik a tisztaságukat.
– Igen, de ő…
Lyall felvetette a fejét.
– Erre semmi szükség, Channing. Lady Maccon továbbra is úrihölgy.
Tartsd észben az illemet!
Alexia a kezében forgatta a kicsi, vékony füzetet. Az apja életének vége.
– Végül mi történt vele valójában?
– Nekiindult a vadászatnak. – Lyall professzor levette a szemüvegét,
mintha meg akarná tisztogatni. Aztán talán megfeledkezett róla, mert az
okuláré csak lógott az ujjai között, és csillogott a gázlámpák fényében.
Channing úgy érezte, ennyi magyarázat még kevés.
– Jó volt az ön apja, nagyon is. A templomosok egyetlen célra képezték
ki, csakis egyetlenegyre: hogy levadássza és megölje a természetfeletti
lényeket. De egy alfával ő sem bírhatott el. Még egy olyan őrült, szadista
kurafi, mint Lord Woolsey is alfa, és mögötte áll a falkája.
Lyall professzor letette a szemüvegét egy kisasztalra, és megdörgölte a
homlokát.
– Természetesen kértem, hogy ne tegye. Micsoda felesleges vérontás. De
hát mindig megválogatta, melyik tanácsomra akar hallgatni. Sandy maga is
alfa volt a maga módján.
Alexia agyán most először futott át, hogy Lyall professzor és Lord
Akeldama modora sokban hasonló: mindketten kiválóan értenek az
érzelmeik elkendőzéséhez. A vámpíroktól persze ezt bizonyos mértékig el is

179
várták, ám a farkasemberek esetén… Lyall falain nem akadt rés.
Azután az jutott eszébe, hogy ez a nagyon csendes, mozdulatlan várakozás
vajon nem hasonlít-e a forró vízben kuporgó gyermekéhez, aki fél, hogy a
legapróbb mozdulatára még jobban felkavarodik a perzselő forróság.
– Az édesapja halála egyvalamit megértetett velem – szólalt meg Lyall
professzor. – Azt, hogy valamit muszáj tenni az alfánkkal. Hogy ha egy
másik falkát kell ennek érdekében tönkretennem, ám legyen! Akkoriban
mindössze két farkasember élt Angliában, akik megölhették Lord Woolsey-t.
A déván, és…
– Conall Maccon, Kingair ura – fejezte be a mondatot Alexia. – Így tehát
nem csupán a vezetőváltást kívánta megejteni; a saját életüket mentette.
Lyall professzor szája sarka felhúzódott.
– Bosszú volt. Soha ne feledje, asszonyom, azért még mindig farkasember
vagyok. Csaknem négy évembe telt, hogy előkészítsem a tervet…
beismerem, ez inkább vámpírstílus. De bevált.
– Szerette az apámat, igaz, professzor?
– Nem volt valami jó ember.
Szünet. Alexia végigpörgette a naplót. Az oldalak széle megkopott a
számtalan olvasástól és újraolvasástól.
Lyall professzor sóhajtott.
– Tudja, milyen idős vagyok én, asszonyom?
Alexia a fejét rázta.
– Elég öreg, hogy több eszem legyen. Soha nem lesz annak jó vége, ha a
halhatatlanok szerelembe esnek. A halandók így vagy úgy, de meghalnak, és
mi ismét egyedül maradunk. Mit gondol, miért olyan fontos a falka? Vagy a
boly, ha már itt tartunk. Nem egyszerűen a biztonság eszköze: az épeszűségé
is, a magány elriasztásáé. A magányosokkal és kóborokkal szembeni
bizalmatlanságunk nem csupán szokás; ebben a tényben gyökeredzik.
Alexia fejében kavarogtak az új tények, de végül a zűrzavarból egyetlen
dolog emelkedett ki.
– Ó, jóságos ég, Floote! Floote tudta.
– Egy részét, igen. Akkoriban Sandy inasa volt.
– Ön hallgattatta el?
– Az ön inasa tőlem soha nem fogadott el utasításokat – ingatta a fejét a
béta.

180
 Alexia ismét lenézett a füzetkére, megsimította a fedelét, aztán
visszanyújtotta Lyallnak.
– Talán egy alkalommal megengedi majd, hogy végigolvassam.
A professzor szeme körül ráncba szaladt a bőr, az egész arca
elfacsarodott, mintha könnyekkel küzdene – aztán nagyot nyelt, bólintott, és
visszatette a könyvecskét a mellényzsebébe.
Alexia mély lélegzetet vett.
– Akkor térjünk vissza az előttünk álló krízisre! Feltételezem,
pillanatnyilag egyikük sem tervezi Viktória királynő megölését, még tréfából
sem.
Dupla fejcsóválást kapott válaszul.
– Azt akarják mondani, hogy mindvégig rossz nyomon jártam?
A két farkasember egymásra pillantott: egyikük sem akarta vállalni
Alexia dühét.
Az asszony sóhajtott, és kistáskájából előhúzta a Madame Lefoux által
hozott papírokat.
– Vagyis ezek tökéletesen haszontalanok? Nincs kapcsolat a múltkori és a
mostani eset között? Pusztán egybeesés, hogy a méregkeverő, akit fel kívánt
bérelni, professzor, a BPR szolgálatában halt meg, és vélhetően szellemmé
vált, majd később átadta nekem a figyelmeztetést?
– Úgy néz ki, igen, asszonyom.
– Nem kedvelem az egybeeséseket.
– Mármost, asszonyom, ezen nem segíthetek.
Alexia sóhajtott, és a napernyőjét mankónak használva felállt.
– Akkor vissza az elejére, gondolom. Ennyi volt. Vissza kell vinnem
ezeket a papírokat Madame Lefoux-nak. – A gyerek a hasában hatalmasat
rúgott a gondolatra. – Talán holnap este. Először alszom.
– Nagyon jó ötlet, asszonyom.
– Öntől nem kértem tanácsot, professzor, nagyon szépen köszönöm! Még
mindig haragszom. Megértem, miért cselekedett így, de attól még haragszom.
– Alexia fájdalmas bicegéssel indult az ajtó felé, lélekben felkészülve, hogy
felmásszon az emeletre, majd átkepesszen a másik erkélyre,
gardróbhálójába.
Egyik farkasember sem mozdult, hogy segítsen. Az úrnőjük egyértelműen
nem volt olyan kedvében, hogy tutujgassák. Lyall mindazonáltal megérintette

181
a karját, amikor odaért mellé. A mozdulat halandóvá tette; Alexia még
sosem látta így annak előtte. Nagyon hasonlított halhatatlan önmagához;
talán a szája körül és a szeme sarkában több ránc gyűlt meg, de továbbra is
egy sápadt, rókaarcú, vörösesszőke férfi maradt – tökéletesen jelentéktelen.
– Elmondja Conallnak?
Alexia lassan megfordult, és ráemelte a tekintetét: abból Lyall pontosan
és tisztán kiolvashatta, mit gondol az ügyek állásáról.
– Nem, nem teszem. A pokolba magukkal.
Azzal – már amennyire az állapota engedte – minden méltóságát
összeszedve kibicegett a szobából, akár egy vitorlát bontott, imbolygó
gálya.

Hogy aztán a folyosón egyenesen összetalálkozzon Felicityvel. Mintha teljes

gőzzel beleszaladt volna egy melaszoszlopba: a várható társalgás ragacsos,
a személyt csak a pókszabásúak találhatnák vonzónak. Alexia sosem állt
készen rá, hogy beleszaladjon a húgába, de egy ilyen éjjelen, amikor a
leánynak mélyen aludnia kellene, ez már igazán túlment minden határon.
Felicity a maga részéről karikás szemmel meredt előre, és nem viselt
mást, csak egy igen díszes hálóinget, amelynek leomló, fölös anyagát
művészien remegő kezében markolászva szorította a szívére. A haja kócos
arany tincsekben omlott az egyik vállára, a feje tetején egy nevetségesen
rózsaszín hálósipka egyensúlyozott. Minthogy a hálóinge is rózsaszín volt,
könnyű, magenta virágokkal nyomott anyagból, berakásokkal, fodrokkal,
rengeteg csipkeszegéllyel és egy különösen hatalmas fodorgallérral, Alexia
véleménye szerint Felicity úgy nézett ki, mint egy nagy rózsaszín
karácsonyfa.
– Nővérem – szólt a fa –, igencsak mély benyomást keltő zűrzavar
hallatszik a borpincédből.
– Ó, feküdj vissza, Felicity! Csak egy farkasember az. Tényleg. Úgy
csinálsz mintha az emberek sosem tartottak volna szörnyeket a pincéjükben.
Felicity csak pislogott.
Channing lépett Alexia mögé.
– Lady Maccon, válthatnék önnel néhány szót kettesben, mielőtt
nyugovóra tér?

182
 Felicity szeme elkerekedett, a lélegzete elakadt.
– Nos, rendben, ha ragaszkodik hozzá, Channing őrnagy – fordult meg
Alexia.
Egy éles könyök szúrt domborodó hasába.
– Mutass be minket! – sziszegte Felicity, és úgy nézett a gammahímre,
mint Ivy Tunstell egy különösen rémes kalapra, azaz a jó ízlés minden
morzsáját mellőzve, határozottan kokettálva.
Alexia meghökkent.
– De hiszen hálóruhában vagy! – tiltakozott, ám Felicity elkerekedett
szemmel ingatta a fejecskéjét. – Hát jó, legyen! Felicity, ő Channing
Channing őrnagy, a chesterfieldi Channing családból. Farkasember, a férjem
gammahímje. Channing őrnagy, kérem, ismerje meg a húgomat, Felicity
Loontwillt. Ő ember, ha ezt még tíz perc társalgás után is hajlandó elhinni
neki.
Felicity ciccegett; ő maga bizonyosan dallamosnak vélte a hangot.
– Ó, Alexia, te meg a te kis tréfáid! – A kezét nyújtotta az előtte álló
jóképű férfinak. – Bocsánatot kérek rendezetlen állapotom miatt, őrnagy!
Channing őrnagy két kezébe fogta Felicityét, nyilvánvaló érdeklődéssel
meghajolt, még arra is vette a bátorságot, hogy az ajkát a lány csuklójához
érintse.
– Ön festményre illik, Miss Loontwill. Festményre.
Felicity elpirult, és az illedelmesnél jóval lassabban húzta vissza a kezét.
– Sosem gondoltam volna éppen önről, hogy farkasember, őrnagy.
– Ah, Miss Loontwill, a derék katona örök élete szólított.
Felicity rebegtetni kezdte a pilláit.
– Ó, vérbeli katona, uram? Milyen romantikus!
– A velőmig, Miss Loontwill.
Alexia érezte, hogy rosszullét kerülgeti, aminek semmi köze a
terhességéhez.
– Igazán, Felicity, az éjszaka közepe van. Nem kell holnap is egy afféle
gyűlésre menned?
– Ó, de igen, Alexia, mindazonáltal nem kívánok illetlenül viselkedni
finom társaságban.
Channing őrnagy erre éppen csak nem csapta össze a sarkát.
– Miss Loontwill, nem foszthatom meg önt a szépségét felfrissítő

183
alvástól, akármennyire is szükségtelennek érzem. Az ilyen, önéhez hasonló
báj máris olyan közel áll a tökéletességhez, hogy további támogatásra nem
szorul.
Alexia félrebillentett fejjel próbálta eldönteni, hogy a virágos szavak
alatt rejlik-e sértés. Felicity újfent ciccegett.
– Ó, igazán, Channing őrnagy, hiszen alig ismerjük egymást.
– A gyűlésed, Felicity. Alvás! – kocogtatta a napernyője hegyét a
padlóhoz Alexia.
– Oh, la, úgy vélem, kellene.
Lady Maccon fáradt volt és nyűgös, úgy döntött tehát, hogy a
körülményekre tekintettel megvan a joga, hogy nehézkes legyen.
– A húgom aktív tagja a Nemzeti Női Választójogi Egyesületnek –
magyarázta kedvesen Channing őrnagynak.
A gamma döbbenettel fogadta a hírt. Hosszú évei során még aligha
találkozott Felicity-jellegű nővel – márpedig Felicitynek jellege volt, ez már
néhány pillanatnyi ismeretség után is kiviláglott –, aki afféle dolgokba ártja
magát, mint a politika.
– Igazán, Miss Loontwill? Mindenképpen mesélnie kell majd erről az
önök kis klubjáról. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen elegáns hölgy,
mint ön, szükségesnek látja ilyen kicsiségekkel bajlódni. Találjon magának
egy kedves úriembert, aki feleségül veszi, és majd ő elintézi a jelentéktelen
ügyeket, például a szavazást.
Alexia váratlanul úgy érezte, hogy maga is csatlakozni kíván a
mozgalomhoz. Még elképzelni is fáj, hogy egy Channing őrnagyhoz hasonló
férfi azt hiszi: legcsekélyebb fogalma is van róla, mit akarhat egy nő.
Milyen leereszkedő!
Felicity pillái úgy verdestek, mintha szélviharral kellene megbirkóznia.
– Még senki sem kért meg.
Lady Maccon határozottan hangot adott nemtetszésének.
– Felicity, ágyba, de azonnal! Jottányit sem érdekelnek a te gyengéd
érzéseid, nekem szükségem van a pihenésre. Channing, segítsen fel a
lépcsőn, ott majd elmondhatja négyszemközt, amit akart.
Felicity vonakodva engedelmeskedett a nővére utasításának.
Channing őrnagy, még inkább vonakodva, megfogta Alexia karját.
– Nos, asszonyom, azt szerettem volna…

184
 – Ne, őrnagy, várjon, amíg a húgom eléggé eltávolodik – intette Lady
Maccon. Várakozás közben lassan felsétáltak az emeletre, amit Alexia végre
eléggé biztonságosnak ítélt, de még akkor is nagyon halkan kérdezte:
– Igen?
– Arról a bétahímmel kapcsolatos ügyről akartam beszélni. Randolph
más, mint mi, a többi farkas, ugye tudja? Az ön apja volt az élete szerelme,
és mi, halhatatlanok nem dobálózunk ezekkel a szavakkal. Ó, persze voltak
előtte mások is, jórészt nők, ezt tudnia kell. – Channing azon kevés Alexia
által ismert halhatatlan egyike volt, aki az ilyeneket fontosnak tartotta. – De
Sandy volt az utolsó. Aggódom. Immár negyedszázada történt.
Lady Maccon a homlokát ráncolta.
– Őrnagy, pillanatnyilag egyéb, sürgős gondok foglalnak le, de amint
lehetséges, kellő figyelmet fogok szentelni az ügynek.
Channing megriadt.
– Ó, dehogy, nem házasságközvetítésre kérem önt, asszonyom. Mindössze
az engedékenységére apellálok. Ezeket a félelmeimet nem oszthatnám meg
Lord Macconnal, ön pedig szintén az alfánk.
Alexia az ujjai közé szorította az orrnyergét.
– Beszélhetnénk erről inkább holnap este, kérem? Mára kikészültem.
– Nem, asszonyom. Elfelejtette? Holnap holdtölte.
– Ó, a fenébe, valóban. Micsoda katyvasz! Akkor később. Megígérem,
hogy a jó professzort illetőleg nem kezdek semmi elhamarkodott
cselekedetbe a következmények alapos mérlegelése nélkül.
Channing pontosan tudta, mikor kell visszavonulni a csatamezőről.
– Nagyon köszönöm, asszonyom! Ami a húgát illeti, igazi kincs, hát nem?
Idáig rejtegette előlem.
Lady Maccon nem hagyta, hogy ösztökéljék.
– Komolyan, Channing, hiszen tulajdonképpen – elhallgatott és
számolgatott – huszadannyi idős, mint ön. Vagy annyi se. Nem kívánna
inkább valami érettet az életébe?
– Jó ég, dehogy!
– Hát akkor legalább valami alapvetően tisztességest?
– Most csak sértegeti.
Alexia gunyorosan fújt egyet.
Channing, a jóképű ördög, felvonta szőke szemöldökét.

185
 – Ó, hiszen ez az, amit olyan nagyon élvezek a halhatatlanságban. Az
évtizedek elszállnak, de a hölgyek, nos, ők mindig csak jönnek, fiatalon és
szépen, hát nem?
– Channing, magát be kellene zárni.
– Nos, Lady Maccon, az holnap este meg fog történni, emlékszik?
Alexia nem is fárasztotta magát, hogy figyelmeztetéssel próbálja távol
tartani a húgától. Egy Channing-féle férfi az effélét csak kihívásnak veszi.
Jobb úgy tenni, mint aki mit se lát; Felicity magára maradt vele szemben.
Lady Maccon kimerült.
Méghozzá olyannyira, hogy arra sem ébredt fel, amikor később a férje
bemászott mellé az ágyba – a nagy, erős férfi, aki az egész éjszakát egy, a
változástól rettegő fiú mellett töltötte, hogy tartsa benne a lelket. Aki
átvezette a fiút a fájdalmon, amire ő maga már nem is emlékezett. Aki
rákényszerítette Biffyt, hogy adja fel a szerelmét, különben minden más
lehetőségét kell feladnia végül.
A nagy, erős férfi, aki összegömbölyödött felesége hátához simulva sírt –
nem azért, mert Biffy szenvedett, hanem mert a szenvedését ő, Conall
Maccon okozta.

Alexia másnap este szokatlan békére ébredt. Általában nem volt rá jellemző
ez a nyugalom. Ez önmagában még nem zavarta, furcsa módon mégis azt
jelentette, hogy az idill kissé kényelmetlenül érinti. Amint rájött, mi is
okozza, fel is riadt tőle. A férje az egész napot hozzásimulva aludta át, ő
pedig annyira fáradt volt, hogy még a terhesség kényelmetlenségei is csak
néhányszor ébresztették fel. Kiélvezte Conall mindent beborító, megnyugtató
jelenlétét, magába szívta még a városban is nyílt mezőket idéző illatát.
Alexia korábban tréfásan már megjegyezte, hogy Conall tulajdonképpen egy
testbe született, réttel borított hegyoldal – most még az arcán is egynapos
borosta serkent. Szerencsére Lord Akeldama házában tartózkodtak.
Londonban itt találhattak a legnagyobb valószínűséggel egy kiváló borbélyt.
Alexia félrehúzta a takarót, hogy alaposabban megvizsgálhassa személyes
birtokát.
Végigsimította a férje széles vállát, mellkasát, az ujjbegyeit az
ádámcsutkája alatti mélyedésbe igazította. Úgy simogatta, mintha farkas

186
alakjában volna. Nagyon ritkán jutott efféle élvezethez: természeten túli
érintése rendszerint már azelőtt emberré változtatta Conallt, mielőtt akár a
füle tövét megvakargathatta volna. Néha azonban – senki sem tudta, miért –
ha kesztyűt húzott, végigfuttathatta a kezét a gróf sűrű, márványos bundáján,
még selymes füleit is meghúzhatta, minden hatás nélkül.
A létem egy újabb rejtélye, gondolta. Skóciában is megtörtént egyszer,
majd utóbb, a téli hónapok alatt még néhányszor. Mostanában azonban
mintha felerősödtek volna természeten túli képességei; Conall már attól is
emberré változott, ha túl közel ment hozzá. Vajon van valami köze a
terhességhez? El kellene végezni néhány kísérletet, hátha
meghatározhatnám a feltételeket.
A házasságát megelőzően Lord Akeldamát leszámítva sosem töltött
hosszabb időt természetfelettiek társaságában, és nem nyílt alkalma, hogy
tanulmányozza a saját képességeit.
Addig is, abban a formában fogja simogatni a férjét, ami a keze alá kerül.
Újra végigsimított a mellkasán, belefonta az ujjait a szőrzetbe, finoman
megrángatta, majd áttért az oldalbordákra. Ez a tette mormogó, szuszogó
nevetést eredményezett.
– Ez csiklandoz. – Mindazonáltal Conall nem tett semmit, hogy
megakadályozza a további felfedezést; sőt, maga is elkezdte Alexia hasát
cirógatni. A gyerekteher válaszul rúgott egyet, amitől a gróf összerezzent.
– Mozgékony kisfiú, hát nem?
– Kislány – javította ki a felesége. – Mintha az én gyermekem fiúnak
merészelne születni.
Ez már régi civódás volt közöttük.
– Fiú – vágta rá Conall. – Egy gyerek, aki ennyi gondot okozott már az
elejétől fogva, bizonyítottan csak fiú lehet.
Alexia felhorkant.
– Mert az én lányom nyugodt természetű és kérlelhető lenne?
Conall vigyorogva lecsapott Alexia kezére, és az ajkához emelte, hogy
csókot nyomjon rá; lágy ajkak a szúrós borosta között.
– Igazságod van, feleség. Nagyon is.
Alexia közelebb fészkelődön hozzá.
– Sikerült megnyugtatnod Biffyt?
A gróf vállat vont; Alexia füle alatt megmozdultak az izmok.

187
 – A múlt éjjel maradékát vele töltöttem. Azt hiszem, ez enyhítette a
sokkot. Nehéz megmondani. Ettől függetlenül mostanra már éreznem kellene
őt.
– Érezned? Hogy érted ezt?
– Nehéz megfogalmazni. Ismered az érzést, hogy rajtad kívül más is van a
szobában, még ha nem is látod? Számunkra, alfák számára a falka tagjai
ehhez hasonlóak. Akár egy helyiségben vagyunk, akár nem, egyszerűen
tudjuk, hogy a falka megvan. Biffy… ő még nem a része ennek. Még nem
része a falkámnak.
Alexiát megszállta az ihlet.
– Talán bátorítanod kellene, hogy több időt töltsön kettesben Lyallal.
– Nahát, Alexia, csak nem kerítesz?
– Meglehet.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, Biffynek nem szerelem kell, hanem hogy
megtalálja a helyét.
– Talán ebben az ügyben nem is ő az, akinek szerelemre van szüksége.
– Ah! Honnan veszed, hogy Randolphnak esetleg… Mindegy, nem is
akarom tudni. Sosem válna be. Ezzel a kettővel nem.
Alexia ezen kissé megsértődött. Biffy és Lyall is jó emberek voltak,
barátságosak, kedvesek.
– Ó, hát nem is tudom. Én úgy látom, tökéletesen összeillenek.
Lord Maccon a mennyezetre nézett; láthatóan kereste a szavakat, hogy
illedelmesen megfogalmazza, amit gondol.
– Mind a ketten, nos, túlságosan béták, ha érted, mire gondolok.
Alexia nem értette.
– És ez miért jelentene akadályt?
Lord Maccon egyértelműen úgy érezte, hogy nem fejtheti ki bővebben a
kérdést úgy, hogy ne tenné tönkre, ami a felesége nőies finomságából még
megmaradt. Gyorsan keresett valami más témát – és rájött, milyen éjszaka
van.
– Ó, hogy bánja meg. Holdtölte van, igaz?
– Ami azt illeti, igen. Jó, hogy így összebújtunk, nem, drágám?
Lord Maccon még az ajkát is összecsücsörítette a nagy töprengésben,
hogy mitévő legyen. Nem állt szándékában átaludni az egész napot, úgy
tervezte, még holdkelte előtt visszatér a kastély pincéjébe.

188
 – Meghagytam Lyallnak és Channingnak, hogy napnyugta előtt szállítsák át
Biffyt Woolsey-be, de nekem is oda kellene jutnom.
– Késő. Már felkelt a hold.
A gróf bosszúsan felnyögött.
– Nagyon haragudnál, ha el kellene utaznod velem? Az itteni borospince
elég erős egy kölyök számára, de nekem nem. És ma éjjel, éppen ma, vele
kellene lennem. Még ha engem is lesújt a hold, a jelenlétem akkor is
megnyugtatná. Amellett azt se tudom elképzelni, hogy reggelig érintkezni
kívánnál velem.
Alexia csábítón pillogott rá.
– Tudod, karcsúbb körülmények között nem bánnék egy így eltöltött
éjszakát, de most tényleg haladnom kell a nyomozással. Vissza kell vinnem
néhány aktát Madame Lefoux-nak, és újrakezdenem a szellemek
kikérdezését. Bárcsak a terhesség ne tenne ilyen szétszórttá! Folyton
elhagyok dolgokat, és azt se lett volna szabad hagynom, hogy a történelem
ilyen könnyen tévútra vezessen.
Lord Maccon meg se próbált vitatkozni. A bokáját és az állapotát tekintve
a feleségének nem lenne szabad továbbra is tevékenyen nyomozni. Ám
holdtölte volt. Mit tehetett volna mást Alexia biztonsága érdekében, mint
hogy követteti – amit már öt hete el is rendelt? Még az is átfutott a fején,
hogy valami rögtönzött ürüggyel megpróbálja Woolsey-ben tartani, amíg ő
átváltozik.
Ehelyett csak ennyit morgott:
– Hát jó. De kérlek, elővigyázatosságból tegyél óvintézkedéseket!
– Ó, szerelmem, de hát az olyan unalmas – nevetett rá Lady Maccon.
Lord Maccon ismét felmordult, mire Alexia megcsókolta az orra hegyét.
– Jó leszek, ígérem.
– Miért van az, hogy mindjárt sokkal jobban megrémülök, amikor ezt
hallom tőled?

A szellem felett, a telihold alatt az élők ünnepelték az életüket.

A halandók fűzős ruhákban, kényelmetlen cipőkben járkáltak, amiket
azért terveztek, hogy megnehezítsék a mozgást. A préda divatja. Ittak is,
amíg be nem pácolódtak tőle, mint a gyümölcs a pálinkában. Fel is

189
füstölték magukat a szivarjaikkal, mint a keringek. Ételként viselkedtek,
hiszen azok voltak. Buták, gondolta a szellem, hogy nem látják az ennyire
alapvető hasonlóságot sem.
A halhatatlanok vérrel köszöntötték a teliholdat – kristálypohárban
vagy élő húsba tépve, üvöltve. Az ókori görögök réges-régi áldozatai óta
azonban a szellemeknek senki sem adott vért. Többé nem.
A kísértet hallotta önmagát sírni. Nem azt az önmagát, aki még
emlékezett, mit jelent önmagának lenni. Egy másik részét; azt, amelyik
készült az éterbe olvadni.
Azt kívánta, bárcsak többet tanulmányozta volna a természetfeletti
természetét, és kevesebbet foglalkozott volna technológiával. Azt kívánta,
bárcsak a szenvedélyei arra is megtanították volna, hogyan viselje
méltósággal a végső elmúlást. Ám a halálban nem volt semmi méltóság.
Csak magány. De ez talán nem is olyan rossz dolog, a méltatlan
körülményeket tekintve.
De mégis – hol vannak a tudományos kiadványok, amelyekből egy
hölgy megtanulhatja, miként hallgassa haldokló önmagát?

190
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Amelyben a fültincsek
rendkívül divatba jönnek

LADY MACCON HAZAKÍSÉRTE A FÉRJÉT A WOOLSEY-KASTÉLYBA, és

megvárta, hogy biztonságosan elzárják a megerősített pincebörtönbe, a
Biffyvel közös cellába. Mindketten bele-belemartak a ledönthetetlen
kőfalakba – és egymásba. Nem okoztak maradandó kárt, Alexia mégse bírta
nézni. Mint az élet legtöbb dolgában, Lady Maccon ebben is a civilizált
felszínt kedvelte, nem pedig a sötét, alsóbb dolgokat. A hasaalja szalonna
kivételével.
– Különös világnak lettem a részese, Rumpet – mondta a woolsey-i
inasnak, amikor az visszasegítette a kocsihoz, hogy visszainduljon a
városba. A grófság hintóját holdtöltén szokásos, teljes díszben készítették
elő: a csomagtároló rudakat felszalagozták, a címert kifényesítették, és két
gesztenyepej parádés lovat fogtak elé. Alexia megsimogatta az egyik orrát.
Szerette őket: nyugodt, megbízható lovak voltak, szép járással és egy ostoba
gőte temperamentumával. – És én még azt hittem, hogy a farkasemberek
olyan egyszerű, érdektelen teremtmények.
– Bizonyos értelemben azok, asszonyom, ugyanakkor halhatatlanok is. Az
örökkévalósággal megbirkózni, ahhoz kell némi lelki mélység. – Az inas
felsegítette a kocsiba.
– Nocsak, Rumpet, önben egy filozófus veszett el?
– Melyik inasnál van másként, asszonyom?
– Teljesen igaz. – Lady Maccon intett a kocsisnak, hogy indulhat.
London a holdtölte idején egészen más várossá változott, mint egyébkor.
Ezen az egy éjjelen, a természet vagy a vágy szavának engedve, a vámpírok

191
uralkodtak.
Minden angliai bolyházban partit adtak, de a legnagyobbat London
szívében. A kóborok arra és úgy kószáltak, amerre és ahogy akartak. Nem
mintha a farkasemberek egyébként különösebben korlátozták volna a
vámpírok kicsapongásait, egyszerűen most, hogy biztosan távol maradtak, a
vámpírok kissé merészebben vették foghegyről az életet.
A nappali népek számára is kiváló indokot szolgáltatott, hogy áttáncolják
az éjszakát. Avagy, a konzervatívok esetében, akik nem akarták, hogy bármi
közük is legyen a halhatatlanokhoz és a kíséretükhöz, hogy átlebegjék az
éjszakát. A Giffard-társaság flottájának jó része a levegőbe emelkedett a
teliholdas éjjeleken, rövid turistakörutakat tettek a város felett. Néhányat
magánpartikra béreltek ki, de a legtöbb járat kihasználta a holdfényt és az
ünneplő kedvet, hogy drága áron különleges ajánlatokkal kecsegtesse a
legújabb divat szerinti repülőruháikat megmutogatni vágyókat. Néhány
léghajót még tűzijáték-indítóállással is felszereltek, ezeknek a nyomában
színes robbanások, vörös-sárga szikrazuhatagok maradtak, mintha
százasával szórták volna az égből a hullócsillagokat.
A NYIHA számára a holdtölte mindig kihívást jelentett. Az állandó
ügynökök nagy része farkasember volt – három a Woolsey-falkából, kettő
Őfelsége Morgói közül, és egy új magányos. Néhány talpas is a megbízottak
közé tartozott. Mindannyian feltűnően távol maradtak. Ráadásul a
vámpírügynökök meg belevetették magukat az ünnepségbe – és a Hivatal
ellátatlanul és boldogtalanul maradt. Néhány szerződött szellem alaposan
megfigyelte, mi történik a kavargásban, de nem igazán tudtak testi kényszert
alkalmazni, ha szükségessé vált. Nem maradt más az arcvonalban, csak a
halandó hivatalnokok, a Haverbink-félék vezetése alatt – ügyes, kemény
munkásosztálybeli férfiak, akik kedvelték a veszélyt és megorrontották a
bajt. A potentát dolgozói természetesen elvegyültek mindenhol, ám arra nem
lehetett számítani, hogy a tudomásukra jutott tényeket átadják a NYIHÁ-nak,
még akkor sem, ha a pletykák igaznak bizonyulnak, és Lord Maccon valóban
Lord Akeldama szekrényébe költözött.
Lady Maccon kedvelte a holdtöltét. Volt benne valami elnyomhatatlanul
ünnepi. London zsongott az izgalomtól és az ősi, sötét misztériumoktól.
Persze, az agyarak vért fakasztottak, és más baljós dolgok is zajlottak a
felszín alatt, ám teliholdkor mindig lehetett kapni véres hurkát

192
tésztaburokban, farkasos nyalókát és más ízes falatokat. Lady Maccont a
gyomra könnyedén rávette, hogy bármilyen társasági eseményt helyeseljen.
Nem a résztvevők, hanem az étkek pocsék választéka miatt utasította el
állandó jelleggel az érkező meghívásokat. A többiek sznobnak tartották és
csodálták érte. Nem jöttek rá, hogy mindössze a szegényes ételkínálat
tehetett róla.
Az ételeket és a hold előtt lebegő léghajók kellemes látványát leszámítva,
Alexia azért is szerette a holdtöltét, mert a vámpírok uralma azt jelentette,
hogy mindenki a legelegánsabb ruháját és modorát vette elő. Bár a saját
ízlése kissé alantas volt, Lady Maccon élvezte nézni, mi mindenbe
csomagolják magukat a páváskodók. London jobb negyedeiben jóformán
bármivel találkozni lehetett: a legújabb párizsi estélyikkel, amerikai,
mindenestül praktikus léghajózóruhákkal és az elképzelhető legtömöttebb,
legkomplexebb nyakkendőcsomózási módozatokkal. Az ember szeme már
akkor is belekáprázott az ezerféle gyönyörűségbe, ha csak keresztülkocsizott
a városon.
Ha Alexia nincs úgy elragadtatva, és nem bámul kifelé, arcát az ablaknak
nyomva, aligha veszi észre a sült. De el volt, és bámult, így észrevette.
Gyorsan, erősen megverte a kocsi tetejét a napernyőjével.
– Állj!
A kocsis megfékezte a lovakat. Éppen egy út közepén. Az
arisztokráciának megvoltak a maga előjogai, márpedig a Woolsey-hintón
grófi címer ékeskedett.
Lady Maccon leemelte a távbeszélő csövét, amit nemrég szereltetett be,
és csengetett a dobozon.
– Igen, asszonyom? – vette fel a másik hallgatót a kocsis.
– Kövesse azt a sült!
– Igenis, asszonyom. – Az évek alatt, amióta Lord Macconnál szolgált, a
szerencsétlen kocsis kapott már ennél sokkal nevetségesebb utasításokat is.
A hintó oldalra rándult, minekutána Lady Maccon elejtette a hallgatóját,
ami vastag fémláncán visszalendülve jól karon csapta. Az üldözés azonban
nem volt túl gyors, amiért Alexia csak hálálkodni tudott – abból elég volt
egy életre, köszönte szépen! –, mert a sül, amit egyébként pórázon vezettek,
nyugodtan döcögött, és meg-megállították a kíváncsi járókelők.
Egyértelműen ez volt a séta célja: érdeklődést és figyelmet kelteni egy

193
éjjelen, amit tulajdonképpen a hasonló furcsa és hivalkodó mindenfélék
közszemlére tételére találtak ki.
A forgalom végül lehetővé tette, hogy a lovas kocsi a sül elé vágjon és
megálljon. A kocsis még időben segítette le Lady Maccont, hogy kérdőre
vonja a tulajdonost.
– Ó, bocsásson meg, asszonyom! – kezdte Lady Maccon, még mielőtt
rájött volna, hogy tulajdonképpen ismeri a sültulajdonos hölgyet. – Nahát,
Miss Dair!
– Jó ég, Lady Maccon? Illik önnek ebben az állapotban nyilvánosan
mutatkozni? Igazán terheltnek néz ki, – A nő meglepetése, hogy Alexiával
találkozik, őszintének tűnt.
– De hiszen, mint biztosan ön is látja, ez egy csodálatos este a
nyilvánosan mutatkozásra.
– Való igaz, még a hold is nyakkendőt kötött.
– Ha nem bánja a kérdésemet, mi a csudáért sétál London utcáin egy
zombisüllel?
– Miért ne élvezhetném az új kedvencem társaságát? – Miss Mabel Dair,
a híres színésznő valóban az a divatdiktátor-típus volt, aki eldönti, hogy
mostantól sült tart, ám Lady Maccon nem hitt neki.
– Új kedvenc, még mit nem? Ezekből a rusnya teremtményekből egy egész
falkányi támadott meg engem és a férjemet nemrégiben.
A színésznő megtorpant, csinos arcára védekező kifejezés ült ki.
– Talán az ön kocsijának belseje, Lady Maccon, alkalmasabb lenne ennek
a beszélgetésnek a lefolytatására.
Mabel Dair igen jó, bár kissé kerekded alakkal bírt, a domborulatai
határozottan kedvenccé tették a magasabb osztálybeli fiatalemberek
köreiben. És ha a pletykáknak hinni lehet, egy igen magas osztálybeli nőében
is: Nádasdy grófnőében. Az, hogy Miss Dair szerencsecsillaga magasra
ívelt, és a West End királynője lett, a Westminster-boly állhatatos
támogatásának volt köszönhető. Nem kevesebb, mint három kontinentális
turnéra szerződött le, és a kolóniákon is meglehetős népszerűségre tett szert.
Temérdek szőke fürtjét a legújabb divat szerint kötötte magasra, arcocskája
mindig kedvesen ragyogott. Tökéletesen ártalmatlannak látszott, tökéletesen
alaptalanul – Miss Dair erős jellemmel is bírt. Kiválóan lovagolt, értett a
kártyajátékokhoz, ráadásul nem csak dolgozója, hanem személyes jóbarátja

194
is volt a grófnőnek. Mindemellett a ruhák terén is jó ízléssel bírt – egy ilyen
hölgyet, sül ide vagy oda, nem lehet félvállról venni.
Az állatkájával együtt bemászott a Woolsey-hintóba. Lady Maccon a
színésznőről a sülre fordította a figyelmét. Határozottan úgy nézett ki, mint
azok, amelyek megtámadták őket a férjével, azaz nem teljesen élőnek.
– Egy élőholt sül – ismételte Lady Maccon meggyőződéssel.
– Ó, igen, értem, miként jutott erre a következtetésre, de szó sincs erről.
Nem is lehetne, hiszen sosem volt életben. – A színésznő letelepedett az
Alexiával szembeni ülésre, közben kisimította zöld selyemruhája ráncait.
– Nem lehet mechanikus. Kipróbáltam rajtuk egy mágneses
megszakítómező-generátort, és semmi sem történt.
– Ó, valóban? Nos, jó tudni, hogy Albertet a legjobbak egyike vetette éles
teszt alá. Szeretném látni a generátort, amelyet használt.
– Lefogadom, hogy szeretné. – Alexia nem mozdult, hogy bemutasson
bármit is a napernyője fegyvertárából. Ehelyett a sül felé intett, amely
eddigre összekuporodott a színésznő lábánál. – Szabad?
Mabel Dair meggondolta a kérést.
– Ha elkerülhetetlen. – Azzal lehajolt és felemelte a kis lényt, hogy Lady
Maccon kedvére megvizsgálhassa.
Ilyen közelről rögtön tisztán látszott, hogy az állat valóban sosem volt,
nem is lehetett élő. Valamiféle szerkezet volt, amit bőrrel, piheszőrrel és
tüskékkel vontak be, hogy egy sül látszatát keltsék.
– Azt hittem, a gépállatokat tiltja a törvény.
– Ez nem gépállat.
– Fémalkatrészek nélkül szerkesztették? Valóban ötletes.
Lady Maccon igazán csodálta a szerkezetet. Ő nem volt Madame Lefoux,
aki néhány percnyi vizsgálódás alapján mindenestül feltérképezi a lény
szerkezetét, de ahhoz elég tudományos szakirodalmat olvasott, hogy tudja:
valami igencsak előrehaladott technológiát tart a kezében.
– De miért merül ki ez az ügyesség egy házi kedvenc
megkonstruálásában?
Mabel Dair megvonta a vállát – finom, begyakorlott kis mozdulat volt,
amely nem rontotta el ruhája esését.
– A kivégzési parancsot visszavonták. A költözési és örökbeadási
megállapodás igazán mesteri húzás volt a nagy játszmában. Az úrnőmet is

195
lenyűgözte. Természetesen nem vallomásnak szánom, de azok az első sülök
eléggé kísérleti állatok voltak. Nem bizonyultak olyan hatékonynak, mint
reméltük, ezért a grófnő megengedte, hogy a néhány megmaradt példány
egyikét háziállattá alakítsam.
– Lángelmére valló technika. – Lady Maccon folytatta a sül vizsgálatát. A
fülei mögött apró gombokat talált, amelyek, miután megnyomta őket,
feltárták a koponyában elhelyezett belső szerkezetek egy részét. –
Gondolom, jóval veszedelmesebb, mintha igazi zombi volna. –
Megkocogtatta az egyik műcsontot. – Figyelemre méltó. Feltételezem, a boly
benyújtotta a szükséges papírokat a szabadalmi hivatalba. Bizonyára a
grófnő egyik házitudósáé az érdem, minthogy a Királyi Társaságtól nem
olvastam hasonlót a tárgykörben. Kifejezetten úgy építették, hogy ellenálljon
a mágneses megszakítómezőnek? – Akkor vette észre, hogy a sül mozgó
alkatrészei kerámiából és fából vannak, amelyeket zsinór és bélhúr köt
össze, és valami sötét folyadék olajoz. Alexia először vérnek gondolta, ám
amikor közelebbről megnézte, látta, hogy ugyanaz, ami a gólemben is folyt.
– Jóságos ég! Megszerezték a Hypocras Klub jelentéseit? Azt hittem, a
NYIHA alaposan elzárta őket.
– Lady Maccon, csak ön vonhatja le ezt a következtetést. – Miss Dair
immár kissé feszültnek tűnt.
Alexiának csak ekkor jutott eszébe a kérdés:
– Mit is keres ön a kocsimban, Miss Dair?
A művésznő ismét elegánsan kihúzta magát.
– Ó, igen, nos, Lady Maccon, megsértettük az illemszabályokat, és ez
csak akkor jutott eszembe, amikor ön megszólított az utcán. Tudom, hogy a
grófnő is azt akarná, hogy hozzam helyre a dolgot. Higgyen nekem, abban a
tudatban voltunk, hogy teliholdas éjjeleken önnek más elfoglaltsága van,
különben nem hanyagoltuk volna így el.
– Miről beszél?
– Erről. – Azzal Miss Dair átnyújtott Lady Macconnak egy arannyal
nyomott meghívókártyát az aznap éjjel, később kezdődő holdtölte-bálra.
A Maccon- és a Nádasdy-udvartartás mindig meghívta a másikat a saját
rendezvényeire. A westminsteri vámpírok a bolyhoz kötöttségük miatt nem
voltak képesek ellátogatni a Woolsey-kastélyba, a grófnő maga még a házból
sem léphetett ki. Lord és Lady Maccon azonban több alkalommal

196
meglátogatta, és pontosan addig maradtak, ameddig illett, egy perccel sem
tovább. A farkasemberek, különösen az alfák, nem érezték jól magukat a
vámpírbolyokban, ugyanakkor a társadalmi kötelezettségeknek eleget kellett
tenni.
Alexia vonakodva vette át a meghívót.
– Nos, köszönöm, de sok tennivaló vár még ma rám, és meglehetősen
későn szereztem tudomást… megkísérlek elmenni, de kérem, értse meg,
hogy…
Miss Dair folytatta a mentségek sorolását helyette.
– Az ön állapotában ez nehézségekbe ütközhet. Tökéletesen megértem; a
grófnő úgyszintén. Mindazonáltal nem szerettem volna, ha úgy gondolja,
hogy a legkisebb mértékben is rosszallással vagyunk ön iránt. Példának
okáért az úrnőm a lelkemre kötötte, hogy amennyiben találkozunk, adjam az
ön tudtára, hogy hivatalosan is örömmel tölt el minket az új lakhelyük, és azt
is tisztázzam, hogy nem táplálunk önök iránt rossz érzéseket. Avagy… –
Stílusosan elhallgatott; látszott, hogy tanult színészmesterséget. – …
bosszúvágyat.
Mintha nem is ők lettek volna, akik folyamatosan megpróbáltak
megölni! – fortyogott magában Alexia, aztán odaszúrta:
– Hasonlóképpen. Talán ha legközelebb a kezdet kezdetén közölnék, miért
kívánnak elpusztítani, a szükségtelen káosz nagy részét elkerülhetjük. És a
sülök sem hullanak el.
– Ó, igen. Mi lett velük?
– Oltatlan mész.
– Ó! Ó! Nagyon jó, Lady Maccon. Magamtól sosem gondoltam volna
erre.
– Ez a példány is fel van szerelve tüskevetővel? Kábító anyaggal
preparálva, ha jól sejtem.
– Igen, de ne aggodalmaskodjon, elég szelíd. És csakis a védelmem
céljából, nem pedig alantas okok miatt.
– Boldoggá tesz, hogy ezt hallom. Nos, Miss Dair, elvihetem az úti
céljához, vagy inkább sétálna? Megértem, ha szívesen mutogatná az
állatkáját. Az úrnője szép haszonra számít az új technológiából, nemde?
– Ismeri a vámpírokat.
Rendes társaságban az ember nem hozta szóba a pénzügyeket, de mivel

197
Mabel Dair csak egy színésznő volt, Alexia így felelt:
– Azt hihetnénk, beérik az ismert világ felének birtoklásával.
Miss Dair elmosolyodott.
– Lélekőr, az irányításnak sok módja lehet.
– Valóban, valóban. Nos… – Lady Maccon a kézibeszélőért nyúlt, és
kicsengetett a kocsisnak. – Itt álljon meg, kérem! Az útitársam ki kíván
szállni.
– Igenis, asszonyom – jött a bádog hangú válasz.
A hintó félreállt, így Miss Dair és a sülje kiszállhattak, és folytathatták a
sétájukat.
– Talán az éjszaka későbbi óráiban még élvezhetjük a társaságát, Lady
Maccon.
– Talán. Köszönöm a sziporkázó beszélgetést, Miss Dair. Jó éjt!
– Jó éjt!
Mire elváltak, többen kíváncsian pedzegették, mi lehet a kapcsolat egy
farkasember felesége és egy vámpír dolgozója között. Biffyről még mindig
keringtek pletykák – Lady Maccon talán egy újabb fontos játékost próbál
elhalászni a vámpírok vizeiről? Rögvest friss szóbeszéd kelt szárnyra; és
Alexia ráébredt, hogy Miss Dair tervének, hogy beül a kocsijába, ez is a
része lehetett.
Ismét beleszólt a csőbe.
– A Chapeau de Poupe-be, ha lenne szíves!

Az esti rendezvényeket tekintve még korán volt – ezen az órán egyetlen

valamirevaló londoni üzlet sem merészelt bezárni. Ennélfogva Lady
Maccon nem volt meglepve, amikor Madame Lefoux kalapszalonját nem
csak nyitva találta, de tömve is rangos asszonyokkal és kísérőikkel. A
mennyezetről hosszú zsinóron lelógatott kalapok ide-oda himbálóztak, most
azonban nem árasztották a megszokott tengermélyi nyugalmas hangulatot;
elmosta a csevegés és a turnűrt sem kímélő tolakodás. Annál inkább
meglepte, hogy Madame Lefoux-t nem találta az épületben. Sok különc
szokása ellenére a zsúfoltabb estéken a feltalálónő általában megjelent az
üzletben. A hölgyek fele éppen abban a reményben járt a Chapeau de Poupe-
be, hogy találkozhat a botrányos tulajdonosnővel, teljes cilinderes

198
eleganciájában.
Lady Maccon csak tanácstalanul álldogált. Hogyan jusson le a
tervszobába úgy, hogy senki ne lássa meg? Tiszteletben tartotta Madame
Lefoux kívánságát, aki titokban akarta tartani a szobát, az ott folyó
tevékenységeket, és a bejáratát is elrejtette a nagyközönség szeme elől. De
most, hogy a nagyközönségnek legalább a fele ott nyüzsög a szalonban,
hogyan adja vissza a papírokat, és hogyan beszélgethetne a feltalálóval a
sülök természetrajzártól anélkül, hogy észrevennék? Alexia Macconról
ugyebár sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy észrevétlen lett
volna.
Odament a pulthoz – egy elegáns, magas asztal volt ez, amelyet fehérre
festettek, erősítendő a Madame Lefoux kifinomult ízlése védjegyét jelentő
modern légkört.
– Elnézést! – csattant fel legparancsolóbb hangján.
– Azonnal jövök, asszonyom – ciripelte az eladólány. Csupa vidámság és
megjátszott szívélyesség volt, mindazonáltal továbbra is a hátát mutatta
Lady Macconnak. A halomba rakott kalapdobozok között keresgélt valamit.
– Nem szeretném megakasztani a munkájában, de ez sürgős.
– Igen, asszonyom, biztos vagyok benne. Elnézését kérem a késedelem
miatt, de mint látja, kissé kevesen vagyunk. Egy percet, ha lenne szíves még
várakozni.
– Találkoznom kell Madame Lefoux-val.
– Igen, igen, asszonyom, tudom. Mindenki szeretne a madame-mal
személyesen egyeztetni, de sajnos ő ma este nem elérhető. Talán egy másik
kisegítőnk is megfelelne önnek?
– Nem, nekem igazán csak Madame Lefoux felel meg. Visszahoztam neki
néhány ív fontos papírt.
– Vissza? Ó, asszonyom nem találta megfelelőnek a kalapot?
Rettenetesen sajnálom.
– Nem kalap. Semmi köze a kalapokhoz. – Lady Maccon kezdte
elveszteni a türelmét.
– Igenis, asszonyom, ha lenne szíves várni egy kicsit. Egy perc, és az öné
vagyok.
Alexia sóhajtott. Ez nem vezet sehová. Ellépett a pulttól, és bicegését
eltúlozva lassan körbesétált a teremben, mankóként használva a napernyőjét;

199
az együtt érző hölgyek pedig félreálltak az útjából, még azok is, akik az
arcát vagy rangját sem ismerték. Így azonban végül még több figyelem
kísérte, nem pedig kevesebb; úgy érezte magát, mint aki nem tud letérni a
vágányáról.
Madame Lefoux kalapjai a legújabb divatot követték, nem egy közülük
túlságosan is merész volt mindenki számára, leszámítva Ivyt és a hozzá
hasonlókat. A többi kiegészítőt – főkötőket, hálósipkákat, hajtűket és -
szalagokat – üveges tárlókban helyezték el, szépen elrendezve. Árultak
mindenféle méretű és fazonú kézitáskákat is, meg kesztyűket, és léghajózási
kiegészítőket, például bársony fülvédőket, szoknyakötőket, szegélybe
varrható nehezékeket, és a legjobb színezett lencséjű szemüvegeket. Még
egy sornyi karneváli szemüveget is kitettek, amelyeknek keretét virágok és
tollak ékítették, és végül, de nem utolsósorban, egy polcon ott sorakoztak
Ivy Tunstell imádott fültincsei, azon divatkövető ifjú hölgyek számára, akik
szerették volna a hajukat kócolatlanul, a fülüket melegen tartani, ugyanakkor
szívesen dicsekedtek elegáns loknijaikkal. Ezek az utóbbi időben kimentek a
divatból – a téli hónapok alatt szökött fel csak a keresettségük – de Mrs.
Tunstell lelki nyugalmának védelmében továbbra is helyet kaptak az
üzletben.
Alexia befejezte a kört, és döntésre jutott. Minthogy a rejtőzés minden
formája ki volt zárva, az ellenkezőjéhez kénytelen folyamodni – botrányt
csinál.
– Elnézést, kisasszony!
Ugyanaz az eladólány ugyanúgy rendezkedett a pult mögött. Igazán,
mennyi idő megtalálni egy kalapdobozt?
– Igen, asszonyom, máris!
Lady Maccon előhúzta legkirályibb, legnyomasztóbb, arisztokratikus
modorát.
– Fiatal hölgy, velem nem fog így viselkedni!
Ez már megragadta a lány figyelmét, és meg is fordult, hogy lássa, ki az
okvetetlenkedő nőszemély.
– Tudja, ki vagyok én?
A lány alaposan végigmérte.
– Lady Maccon? – kockáztatta meg.
– Úgy van.

200
 – Figyelmeztettek, hogy várjam az érkezését.
– Figyelmeztették? Figyelmeztették! Valóban? Nos, itt vagyok, és… és…
Elakadt. Nagyon nehéz megjátszani a haragot, ha valaki nem is dühös. –
Nagyon komoly ügyben kell beszélnem a főnökasszonyával.
– Már mondtam, asszonyom, őszintén bocsánatot kérek, de ma éjjel nem
elérhető, még az ön számára sem.
– Elfogadhatatlan! – Alexia meglehetősen elégedett volt mind a
szóválasztással, mind a hangnemével. Tényleg parancsolóra sikerült. Ezt
teszi egy lánnyal a farkasemberek társasága. Namármost, innen merre
tovább? – Mondom én, hogy engem becsaptak. Mindenestül becsaptak! De
nem vagyok hajlandó eltűrni. Hívom a konstáblert, csak várjon, és meglátja,
hogy ideszólítom.
Eddigre Lady Maccon és az immár reszkető eladólány a teljes szalon
figyelmét felkeltette, vendégeket és kiszolgálókat is beleértve.
– Azért jöttem, hogy fültincseket vegyek. Azt mondják, léghajóúthoz
nélkülözhetetlenek, nekem egy olyan kell, ami illik a hajamhoz, és mit
találok? Egyetlen darab sincsen a megfelelő árnyalatban! Hol van a többi?
– Nos, mint látja, asszonyom, pillanatnyilag nincsenek készleten a
sötétebb árnyalatok. Ha szeretne rendelni…
– Nem, asszonyom nem szeretne rendelni! Asszonyom most, ebben a
pillanatban szeretne fültincset!
Alexia ennél a pontnál hezitált, hogy toppantson-e egy nagyot, de azt
végül túl színpadiasnak találta, még a jelen közönség számára is. Ehelyett
odamasírozott a kirakat közelében elhelyezett polchoz, belemarkolt saját,
kék és zöld kockás látogatóruhája vállán művészien elrendezett tincseibe,
meglengette őket a polc felé, aztán elhátrált, mintha taszítaná a színek
diszharmóniája.
– Látja? – mutatott távolabbról, a napernyője hegyével a sértő
fültincsekre.
Az eladólány látta. Mi több, az összes jelen lévő hölgy látta. Méghozzá
azt látták, hogy Lady Maccon, akinek néhány nap múlva igazán vissza kell
már vonulnia, mégis kicselezte magát valahogy az ágyból, és a férje
aggodalmas kebeléről, azért, hogy ebbe a szalonba jöjjön fültincsekért.
Ennélfogva a fültincsek visszatértek en mode. Lady Macconról, Woolsey
grófnéjáról tudták, hogy a társaság krémjének divatdiktátoraival kvaterkázik.

201
Ő maga talán a praktikusabb ruházatot kedveli, különösen jelenlegi
állapotában, de ha fültincset vásárol, azt Lord Akeldama nyilván
jóváhagyta. Ha pedig Lord Akeldama jóváhagyott egy kiegészítőt, akkor a
vámpírok hagyták jóvá, ha pedig a vámpírok hagyták jóvá, akkor nincs vita:
a fültincsek jelentik a csúcsot.
Hirtelen minden jelen lévő hölgy meg akart kaparintani egy Mrs. Tunstell-
féle Fültincs az Előkelő Hölgyutasnak készletet. Mindannyian otthagyták,
amiért addig rajongtak, és megostromolták a kis állványt. Még azok is,
akiknek eszük ágában nem volt valaha is léghajóra szállni, tébolyultan
kívántak saját fültincseket. Hiszen ami légidivatnak indul, az is földet ér
egyszer – csak nézzék meg a díszes szemüvegeket.
Lady Maccont egyszerre mindenfelől tülekedő turnűrök vették körül.
Mindenki a tincsek után kapkodott, egymásnak visongtak, és közben
kétségbeesve igyekeztek elmarni a saját hajkölteményeik színének megfelelő
árnyalatot. A nagy lökdösődés közepette már-már lázadásba fúlt a helyzet.
Az eladólányok kötelességtudóan beszálltak a jelenetbe, a kezükben
jegyzettömbbel, és igyekeztek rábeszélni a hölgyeket, hogy ne vásároljanak
azonnal, hanem adjanak le rendelést a megfelelő színre, és talán többféle
stílusra, más-más vastagságú loknikkal.
Lady Maccon, feltűnés nélkül (már amennyire fizikai korlátozottsága ezt
lehetővé tette) a szalon hátulja felé araszolt. Ott, egy árnyékos sarokban, egy
csinos kesztyűtárló alatt nyílt a tervkamra bejárata. Alexia meghúzott egy
fogantyút, mire a rejtekajtó csendben feltárult. Az asszony megkönnyebbülve
látta, hogy az emelőfülke fent várakozik. Sietve bemászott, és behúzta maga
után a boltba vezető ajtót.
Sokhónapnyi barátság után – a napernyő-karbantartásról és
étergráfjavításról nem is beszélve – Alexia kiválóan ismerte Madame
Lefoux tervszobáját. Ami valaha felkavarta a gyomrát, és meg is rémítette,
mostanra a látogatásai természetes részévé vált. Felcsapta a kapcsolót, ami
aktiválta a csigaszerkezetet, és meg sem rezzent, amikor a fülke döndülve-
rándulva földet ért.
Lady Maccon végigment a folyosón, és hangosan bekopogott a tervszoba
ajtaján.
Csend.
Úgy vélte, Madame Lefoux bizonyosan nem hallotta a kopogást, hiszen

202
odabent mindig egymásba folytak a gépi zajok. Tehát benyitott.
Beletelt egy hosszú pillanatba, mire felmérte a rengeteg gépet, de végül
meggyőződött róla, hogy Madame Lefoux valóban nem tartózkodik bent.
Ahogy az új szerkezete sem. Az eladólány nem udvariasságból hazudott: a
feltaláló valóban elérhetetlen volt.
Alexia csücsörített. Genevieve mondott valamit arról, hogy valahova át
kell költöztetni legújabb találmányát, mielőtt teljesen befejezhetné. Alexia
vívódott: megpróbálja-e felidézni, hova is, és menjen utána, vagy
egyszerűen hagyja itt a papírokat. Itt épp elég nagy biztonságban lesznek.
Letette a paksamétát egy közeli fémasztalra, és már indulni készült, amikor
valami megütötte a fülét.
Nem volt olyan éles a hallása, mint egy farkasembernek, hogy kiszűrjön
bizonyos hangokat a zörgés, búgás, sziszegés, csattogás közepette – néhány
szerkezet még a francia nő távollétében is működött. De ezt a hangot
határozottan meghallotta: jajongás festette alá a kattogást, ami talán
embertől ered, talán nem.
Vagy talán egy nagyon izgatott egértől.
Lady Maccon megfontolta, belekeveredjen-e. Megfontolta azt is,
használja-e a napernyőjét – elvégre lehet, hogy a helyiségben forgó gépek
némelyike olyan kényes darabot munkál meg éppen, ami nem engedi, hogy
megszakadjon a zakatolás.
Alexia esetében a megfontolás sosem jelentett többet, mint egy pillanatnyi
tétovázást, mielőtt megtenné, amit megfontolás nélkül is megtenne.
Erősen megmarkolta a napernyőt, magasan a feje fölé emelte, és a
hüvelykével lenyomva a megfelelő lótuszlevelet, aktiválta a mágneses
megszakítómezőt. Csend borult a tervszobára, a tevékenység közben
leblokkolt munka természetellenes csendje. Ha Alexia hajlik a fantáziálásra,
azt mondta volna, hogy megállt az idő, ám nem hajlott, úgyhogy nem mondta.
Mindössze fülelt és kereste azt az egy, szűnni nem akaró hangot.
És felhangzott újra: halk, kínlódó jajongás volt, és Alexia rájött, hogy
ismeri. Nem élő adja ki, mégsem gépi hang.
A végső halál meg-megszakadó, éles sírása volt, és Lady Maccon
gyanította, kitől ered.

203
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Néhai Beatrice Lefoux

– NÉHAI LEFOUX, NÉHAI LEFOUX, ÖN AZ? – Alexia igyekezett gyengéden

szólongatni.
A csend elnyúlt, aztán ismét felhangzott a távoli sikoly. Volt benne valami
elviselhetetlenül szomorú, mintha másodszorra meghalni sokkal rosszabb
lenne. Még Lady Maccon gyakorlatias szívét is megsajdította.
– Néhai Lefoux, kérem! Megígérem, hogy nem ártok önnek. Megadhatom
a békét, ha kívánja, vagy egyszerűen csak társaságot nyújthatok. Megígérem,
hogy kizárólag akkor érek önhöz, ha kéri. Ne féljen! Semmit sem tehetek.
Még azt sem tudom, hol van a teste.
Ebben a pillanatban megszűnt a megszakítómező hatása, és a tervszoba
újra megtelt zúgással, kattogással. Egy szerkezet, ami leginkább úgy nézett
ki, mintha egy tubát, egy szánkót és egy bajusznyírót építettek volna össze,
éppen Alexia feje mellett zendített rá valami csodálatos, öblös, visszhangos
bélgázhangra. Lady Maccon undorodva összerezzent, és sietve odébbállt.
– Kérem, Néhai Lefoux! Nagyon szeretnék kérdezni öntől valamit.
Szükségem van a segítségére.
A szellem Alexia jobbján jelent meg, egy vaskos üvegszelepből előbújva.
Pontosabban, megjelent, amennyire még képes volt a létbe erőltetni magát;
ez többé nem jelentett igazán sokat. Ködös spirális csápokban váltak le a
részei, az alakja sem emlékeztetett emberre, inkább felhőre. A foszlányai
küszködtek az éteráramlatok ellen, amelyeknek pillanatnyilag Lady Maccon
lett a szívó középpontja; az ektoplazma őfelé úszott.
A vámpírok lélekszipolynak nevezték a természeten túliakat, azonban a
tudomány az utóbbi időben éterabszorbensekként tartotta számon őket. A
fiziológiájuk ezen különleges tulajdonsága csak akkor vált látványosan

204
nyilvánvalóvá, ha egy szétesőben lévő szellem közelébe kerültek.
– Lélektelen! – kiáltotta Néhai Lefoux, amikor visszanyerte a hangját,
vagy inkább amikor rálelt a hangszálaira. Franciául beszélt. – Mit keres itt?
Hol az unokahúgom? Mit tett ő? Mit tett ön? Hol az octomaton? Mi. Mi? Ki
sikoltozik? Én? De hogy tehetem, ha közben önnel is beszélek? Önnel.
Lélektelen. Mit keres itt? Hol az unokahúgom?
Olyan volt, mint egy törött lemez, ami néhány sornyi dal ismételgetésére
kényszerül; a szellem logikai körforgásba került. Időnként félbeszakította
saját magát, hogy felsírjon, halk kínhangjai összefonódtak a másodhalál
jajongásával. Hogy vajon pusztán szellemi vagy igazi fájdalom gyötörte,
nehéz lett volna megmondani, de Alexiát a változásra kényszerített,
nyomorult Biffyre emlékeztette.
Lady Maccon kihúzta magát. Szó szerint szembetalálta magát természeten
túli kötelességével. Az ilyesmi nem túl gyakran fordult elő. Rendes
körülmények között Genevieve-től kért volna engedélyt, ám a feltaláló
eltűnt. Magára hagyta szegény nagynénjét, ilyen állapotban. A lélek
szenvedett.
– Néhai Lefoux – kezdte udvariasan –, abban a különleges helyzetben
vagyok, hogy felajánlhatom… mármint, megtehetem, ha… ó, a fenébe,
akarja, hogy exorcizáljam?
– Halál? Halál! Lélektelen, azt kérdezi, meg akarok-e halni? Nem létezni
egyáltalán… – A szellem megpördült, mint a búgócsiga, megcsavarodott
felhője felnyúlt egészen a tervszoba mennyezeti gerendáiig, a csonttalan
testéről leszakadó csápok úgy remegtek körülötte, mint a tollak Ivy némelyik
izgékony kalapján. Odafent aztán elgondolkodott. – Leszolgáltam az időmet.
Tanítottam. Nem sokan mondhatják ezt el magukról. Többek életére
gyakoroltam befolyást. Mindet végigvezettem. Még a halálom után is ezt
csináltam. – Elhallgatott, visszalebegett az alsóbb légrétegekbe. – Nem
mintha annyira szeretném a gyerekeket – közölte. – De mit tehet egy
szellem? Amikor az unokahúgom, ez a kedves, okos leány, beleszeretett
abba a rémes nőbe. Minden, amit tanítottam neki, kifutott a fejéből. És aztán
a fiú. Olyan, mint az anyja. Fondorlatos. Ki gondolta volna, hogy a végén
fiúgyerekeket fogok okítani? És most, csak nézze, hová vezetett mindez.
Halál. Az én halálom, és a lélektelen ajánlja fel az enyhet. Természetellenes.
Az egész. Természeten túli lány, miben lehetne maga nekem a hasznomra?

205
 – Nyugalmat adhatok. – Alexia összevonta a szemöldökét. Igazán, a
kopogó állapothoz közeli szellemek tétováznak a legtöbbet.
– Nem érdekel a béke. Reményt akarok. Azt meg tudja adni?
Alexia úgy vélte, együttérzésből elég volt ennyi.
– Nos, rendben, ez már zavaróan filozofikus. Néhai Lefoux, ha nem tart
igényt a segítségemre a léte vagy nemléte ügyében, jobb, ha indulok.
Igyekezzen nem túl hangosan jajongani, mert még az utcán is meghallják, és
kihívják a NYIHÁ-t. És őszintén szólva holdtöltekor a Hivatalnak semmi
szüksége még pluszmunkára is.
A szellem visszalebegett elé. Egy pillanat erejéig egészen összeszedte
magát, franciáról erős akcentussal beszélt angolra váltott.
– Ne, várjon! Majd én… mit is? Ó, igen, megmutatom. Kövessen!
Lassan, ingadozva átszállt a helyiségen. Nem zavarták az akadályok, vagy
hogy merre vezet út Madame Lefoux gépei, eszközei és szerszámai között,
egyenes vonalban haladt. Alexia, aki a szónak minden értelmében
anyagiasabb volt, nehézkesen követte. Többször is elveszítette szem elől a
kísértetet, ám végül elért a terem egyik sarkába, egy oldalán heverő hordó
mellé, amelyen egy jó hírű savanyítotthagyma-gyártó cégére díszelgett.
Ahogy Néhai Lefoux egyre közelebb úszott a hordóhoz, úgy vált egyre
inkább önmagává, amíg végül szinte a régi lényévé alakult; azzá a lélekké,
akivel Alexia csaknem fél éve találkozott. Magas, inas, komoly nő vált
belőle, divatjamúlt ruhában, az orrán apró lencséjű szemüveggel;
határozottan hasonlított Madame Lefoux-ra. Valaha talán még gödröcskéi is
voltak.
A jajongó sírás is felerősödött itt, habár még mindig távolinak tűnt,
visszhangosnak, mintha egy bánya mélyéről szállna fel.
– Bocsánatot kérek, ezt nem tudom megszüntetni – felelte a szellem, látva
Alexia borzongását.
– Nem, valóban. Elérkezett az ideje.
A kísértet bólintott; így, rendezettebb testben jól látható volt a mozdulat.
– Genevieve hosszú utóéletet biztosított nekem. Kevés szellemnek van
ilyen szerencséje. Általában mindössze hónapokat nyernek. Nekem több év
adatott.
– Több év?
– Igen.

206
 – Az ön unokahúga valóban zseniális – válaszolta Alexia kellő
megilletődöttséggel.
– Mégis túl könnyen és túl sokat szeret. Ezt a leckét nem tudtam a fejébe
verni. Ebben az apjára hasonlít. Azt hiszem, önt is szereti egy kissé. Jobban
is tehetné, ha ön megengedné.
A társalgás irányítása megint kicsúszott Alexia kezéből. A kísértetekkel
ez gyakran előfordul: a gondolataikat sem tudják jobban összeszedni, mint a
testüket.
– De hát férjnél vagyok!
– A legjobbak mind házasok. És a fia is!
Alexia lenézett a saját hasára.
– Mindenkinek szeretnie kell a saját gyermekét.
– Akkor is, ha egy kis vadló, és más anya szülte?
– Különösen akkor.
A szellem szárazon felnevetett.
– Érthető, miért lettek maguk ketten barátok.
Alexia Genevieve szerelmi életén töprengve (ahonnan általában
bevallottan nagy erővel igyekezett elterelni a gondolatait, mivel a tárgy
természetellenesen lenyűgöző volt) értette meg a helyzetet. Persze nem elég
gyorsan, mert a jajongás egyre hangosodott és közeledett. Még egy Néhai
Lefouxhoz hasonlóan erős jellemmel és elmével bíró szellem sem kerülhette
el a végzetét, ha az megindult felé.
– Valami baj van Genevieve-vel?
– Iiiiiigenn! – rikoltotta a kísértet. Rázkódott, remegett, mintha egy
billegő gőzmozdonyon ülne.
– Az a gép, amit épített, nem kormányzati megrendelés, ugye?
– Nem! – A szellem pörögni kezdett, és ismét elnyúló csápokat eresztett a
levegőbe; az énje hullott darabokra. A lába már teljesen elvesztette a
formáját, és amíg Alexia bámulta, az egyik keze is levált, és felé kezdett
lebegni.
Lady Maccon megpróbált ellépni a végtag elől, ám az követte.
– Olyasféle szerkezet, amivel be lehet törni egy házba? Vagy egy
kastélyba?
– Igen! Annyira nem vall rá, hogy ilyen brutális eszközt készítsen. De mi,
nők néha kétségbeesünk. – A jajongásból hangos sikoltozás lett. – A jó

207
kérdés, lélektelen. Nem a jó kérdést tette fel. És már alig maradt idő! –
Levált a másik keze is, és követte az elsőt. – Lélektelen? Miféle maga? Mit
keres itt? Hol van az unokahúgom?
– Ön aktiválta a szellemkommunikációs láncot, igaz? Ön küldte nekem az
üzenetet, Néhai Lefoux? A királynő megöléséről?
– Én! – sírta a szellem.
– De miért akarná Genevieve megölni…
Nem tudta befejezni a kérdést. Néhai Lefoux szétrobbant, mint a fához
vágott rothadt paradicsom, hangtalanul. A részei minden irányba
szertelebegtek, fehér ködszálak fonták körbe a gépeket az egész teremben.
És aztán egyszerre minden rész látványosan meglódult Alexia irányába –
szemek, szemöldökök, haj, végtagrészek.
Alexia nem bírta megállni: rémülten felsikoltott. Innen nem volt visszaút.
Néhai Beatrice Lefoux mindenestől kopogó szellemmé vált. Ideje hát,
hogy ő is teljesítse a kötelességét a királynő és az ország iránt, és
véghezvigye a szükséges kiűzést.
Odalépett a savanyú hagymás hordóhoz. Nagy volt, és az oldalára
fordítva hevert a földön. Benézett a háta mögé: titokzatos, fémfedeles
vödrökbe kötött vezetékeket és csöveket látott egymáson kígyózni. Madame
Lefoux vagy különös figyelemmel kísérte kedvenc savanyúsága állapotát,
vagy…
Alexia jól ismerte a barátnője szépérzékét: kis kidudorodást keresett tehát
a hordón, vagy valami szokatlan szobrászati elemet, amit megnyomhat vagy
meghúzhat. A fal felé eső rész végén talált egy kicsiny bronzpolipot, azt
benyomta. Halk csendülések közepette a hordó dongái elcsúsztak egymáson,
mint egy szekreter redőnye, feltárva, hogy odabent valóban nem hagyma
pihen – hanem egy koporsó méretű akvárium, benne bugyborékoló sárga
folyadék, abban pedig Beatrice Lefoux tartósított teste.
A formaldehid, mert annak kellett lennie, megtette a dolgát. Emellett a
befecskendezett, bugyborékoló gázok lehetővé tették, hogy a szellem
testetlen alakot öltsön, egyúttal ne veszítsen túl sok anyagot a bomlás során.
Alexiát lenyűgözte a találmány zsenialitása. A szellemek alkalmazásának
egyik nagy nehézsége volt, hogy a kísértetek csak addig maradtak
épelméjűek, amíg a testüket meg tudták őrizni, ám ha a hullát teljesen ellepte
a tartósító folyadék, nem jött létre a megjelenést biztosító horgonykötés.

208
Madame Lefoux kikerülte a problémát; olyan mennyiségben áramoltatott át
levegőt a formaldehiden, ami lehetővé tette a horgony megerősítését,
ugyanakkor a folyadékkal borított test, megmaradt. Nem csoda, hogy Néhai
Lefoux-nak olyan hosszú másodélet jutott osztályrészül.
Csakhogy lángelme ide vagy oda, még a tudomány csúcsának számító
áttörés sem tarthatott meg örökké egy szellemet. A test végül mindenképpen
elbomlik annyira, hogy eleressze a horgonyt, minek következtében a kísértet
kohéziója megszűnik, és végbemegy a második halála is.
Alexia arra gondolt, hogy ezt megemlíthetné a NYIHÁ-nak. Alighanem
rendelnének néhány hasonló tartályt az értékes kísértetügynökük számára.
Aztán az jutott eszébe, hogy vajon a befúvatott gáznak volt-e köze Néhai
Lefoux robbanásszerű poltergeistté válásához – de akárhogy is, a tank
működése okafogyottá vált. Ki kellett találnia, hogy valamilyen módon
benyúlhasson.
A sikolyok mostanra fülsiketítővé erősödtek, Néhai Lefoux testrészei
pedig Alexiát ostromolták; rátapadtak a karján, arcán, nyakán szabadon
maradt bőrfelületre, mint különös szemölcsök. Visszataszító volt. Alexia
megpróbálta lesöpörni őket magáról, ám mindössze átragadtak a csuklójára.
Nem talált nyílást a tartályon; Madame Lefoux nyilván nem akarta többé
felnyitni, miután megépítette.
Lady Maccon mostanra már hisztérikusan véget akart vetni a visongásnak,
ráadásul azt is sejtette, hogy sok időt vesztegetett el. Ki kell jutnia a
tervszobából, hogy megakadályozza a feltaláló őrült tervét, hogy egy
gépszörnnyel ölje meg a királynőt. Miért tenne éppen Genevieve ilyesmit?
Kétségbeesésében megfordította a napernyőjét, hátrahúzta, amennyire
bírta, és teljes erővel lecsapott. A kemény, ananász formájú nyéllel találta
oldalba a tartályt, ami először végigrepedt, aztán eltörött, és az erős, fojtó
szagú sárga folyadék szétömlött a teremben. Alexia sietve elhátrált, fodros
szoknyáit emelgetve tért ki a mérgező áradat elől. A gázok égették a szemét,
kicsordult a könnye, aztán köhécselni kezdett, mert már a torkát is marták.
Éppen csak nyeldekelte a levegőt, de szerencsére a helyiség döngölt
földpadlója hamar felszívta a formaldehidet.
A kiömlő folyadék a tartály oldalához préselte a testet. Az egyik keze
kilógott a résen. Alexia sebesen lerántotta a kesztyűjét, odalépett és
megérintette a hideg, holt kezet. Elég volt egyetlenegyszer érintkezniük,

209
azonnal vége lett. A jajongás elhallgatott, a testrészek eltűntek, a köd az
éterbe olvadt. Csak a gépek zaja maradt, és az üres levegő.
– Kívánom, hogy békére találjon, Néhai Lefoux – mondta Alexia, aztán
bánatosan felmérte a szeme elé táruló káoszt: törött üveg, tönkretett tartály,
holttest. Utálta az efféle rendetlenséget, de igazán nem volt ideje, hogy a
takarításról intézkedjen. A legjobb lesz beszélni Floote-tal, amint alkalma
akad.
Ezzel megfordult, és kibillegett a helyiségből a folyosóra. Remélte, hogy
a vásárlók a feje felett még mindig a fültincseken marakodnak, mert ezúttal
nem volt ideje kiötleni, miként tartsa titokban a titkos lejáratot. Meg kell
állítania a barátnőjét, mielőtt oktalanságot tesz. És, ami a legfontosabb: rá
kell jönnie, miért. Miért tenne egy olyan intelligens nő, mint Madame
Lefoux, olyan ostobaságot, mint megostromolni a Buckingham-palotát, és
megölni Anglia királynőjét?
Szerencséjére a fültincstéboly még tartott. Szinte senki nem vette észre
Lady Maccont, aki sánta liba módjára kitotyogott a rejtekajtón, majd
átvágott a tömérdek kalap között, ki a szalonból. Néhányan megérezték a
formaldehid szagát, és egy-két hölgynek feltűnt, hogy a grófné milyen
esetlenül igyekszik visszamászni díszes hintójába, de a kettőt senki nem
kapcsolta össze. Csak a rangidős eladólány; ő viszont felírta magának, hogy
mindent jelentsen a főnökének, mielőtt újra belevetette volna magát a
fültincsrendelések örvényébe.

Lady Maccon emlékezett, mit mondott Madame Lefoux a költözésről: a

Pantechnicontól bérelt helyet. Alexia azonban nem tudta, merre van a
raktárvállalat. Kereskedelmi dolog lévén, nem olyasmi volt, amit a
grófnénak tudnia kellett volna. A francia nőt néha London legkülönösebb
helyeire vezette a gépészeti érdeklődése. Persze Alexia is hallott már a
Pantechniconról, de még nem volt alkalma, hogy meglátogasson egy olyan
helyet, mint a létesítmény, amelyben a Giffard-cég tárolta és javíttatta a
léghajóflottáját. A Pantechnicon emellett rengetegféle bútort is tárolt és
szállított. Már az ötlet is, hogy egy jó házból való hölgy felkeressen egy
ilyen helyet… Ahol talán asztalok hevernek oldalra borulva és pucéran! A
leeresztett léghajókról nem is beszélve! Alexia már a gondolatra is

210
megborzongott. Mindazonáltal a lélekőrnek néha olyan helyekre is be kell
lépnie, ahová Lady Maccon sosem lépne, tehát kiadta a kocsisnak az
utasítást, és bízott benne, hogy tudja, hol van a raktár. Mint kiderült, a
Belgravián volt, London egyik igen gyanús környékén.
Egy darabig egyik macskaköves utca után a másikon zörögtek végig,
elhagyták a West Enden összeverődött legrosszabb, legzajosabb
csoportosulásokat, aztán Chelsea felé a hintó egyszerre megállt. Lady
Maccon mellett sürgetően megszólalt a beszélő.
A füléhez emelte a hallgatót.
– Igen?
– A Motcomb Streeten vagyunk, asszonyom.
– Köszönöm!
Sosem hallottam róla. Gyanakodva nézett ki a hintó ablakán. Eddig nem
igazán fogta fel, milyen különlegesen hatalmasnak kell lennie a
Pantechniconnak, hogy lapos léghajók és pucér asztalok egyaránt
beleférjenek. Most raktárépületek masszív hernyója tűnt fel előtte: csűrökre
emlékeztették, csak ezek többemeletesek voltak, és boltíves fémtető ült
rajtuk. Alexia gyanította, ezek valamiképpen fel- vagy szétnyílnak, hogy a
léghajók beférjenek. Az utcát fáklyák pislákoló, sárga fénye világította meg
a gázlámpák fehérsége helyett, és egy lélek sem járt sehol. A városnak ezen
része a nappali kereskedőket szolgálta ki, a szállító- és ipari munkásokat,
akik napvilágnál pakolták fel és le a rakományukat. Nem olyan környék volt,
ahol a Lady Maccon-féléknek holdtöltén sétálni való.
Alexia azonban nem hagyta, hogy holmi apróság, például egy sötét és
kihalt sikátor megakadályozza a szándékában, miszerint segíteni óhajt az
észszerű jótanácsra igencsak rászoruló barátján. Így tehát, egyik kezében
Ethellel, a másikban a napernyőjével, leszállt a hintóból. Lassan
végigdöcögött a hatalmas épületek során, minden ajtónál hallgatózott,
minden apró, mocskos ablaknál lábujjhegyre állt, hogy beleshessen – más
módja nem volt. Az ólomüvegről elkoszolódott kesztyűjével törölte le a
zsíros koszt. A Pantechnicon ugyanolyan elhagyatott volt, mint az utca: sem
Madame Lefoux-nak, sem a szerkezetének nem találta nyomát.
Aztán végül, a sorban legutolsó épületben Alexia szikrát látott
fellobbanni. Odabent Madame Lefoux – vagyis a személy, akiről
feltételezte, hogy Madame Lefoux lehet – egy fém-üveg vödröt húzott a

211
fejére, ami úgy nézett ki, mint egy középkori lovagi sisak és egy
gömbakvárium szerelemgyereke. Szörnyűséges overallt viselt hozzá, és a
kezében egy lángszórót tartott; nagy fémdarabokat hegesztett össze. Óriási
gépteremtménye elnyerte végső formáját, és Alexia akaratlanul, halkan
felkiáltott csodálkozásában, amikor meglátta.
Kolosszális szerkezet volt, legalább kétemeletnyi. A karimátlan
köcsögkalaprész most a nyolc csáp tetejében ült; ezek merev oszlopoknak
tűntek, de Alexia sejtette, hogy hacsak nem ismerte félre Madame Lefoux-t,
mindegyik külön mozgatható. Figyelemre méltó szerkezet volt, valóban –
mindenekelőtt egy gigászi, lábujjhegyen álló polipra emlékeztetett. Alexia
fején átfutott, mit mond el a pillanatnyi állapotáról, hogy az
összehasonlítástól megéhezett. Ó, a terhesség!
Ököllel verte meg az ablakot, hogy felhívja magára Madame Lefoux
figyelmét, ám a francia nő egyértelműen nem hallotta: egy pillanatra sem
hagyta abba a hegesztést.
Lady Maccon megkerülte az épületet, bejáratot keresve. Az utca felől
meg is találta a széles rakodóajtókat, ám mindegyik erősen be volt
reteszelve. Valahol mégis kell lennie egy kisebb, kényelmesebb
személybejárónak is, gondolta.
Végül megtalálta, ám azt is zárva. Bosszúsan odacsapott a napernyőjével,
de a nyers erő is hatástalan maradt. Alexia már nem először kívánta,
bárcsak értene a zártöréshez. Conall azonban rendkívül rosszul fogadta az
ilyen irányú érdeklődését és ötletét is, miszerint bekérné magát a Newgate
Börtönbe, hogy felbérelje a szükséges bűnözőt oktatónak.
Visszament a raktár elejére, és megfontolta, ne törje-e be valamelyik alsó
ablakot; ugyan túl kicsi volt, még akkor sem mászhatott volna be, ha épp
nem nyolc hónapos terhes, de legalább bekiálthat. Már készült, hogy
meglendítse a napernyőjét, amikor egy fülsértő hang megakasztotta.
Az épület remegni kezdett, a fémtető irgalmatlanul csikorgott, a vaskos
rakodóajtók zörögtek a zsanérjaikon. Az ajtólapok alatt és mellett gőz
lövellt ki. Bentről fém sikoltása hallatszott, és egy teljes fordulatszámon
üzemelő gőzgép brummogó dübörgése. Alexia elhátrált az ajtótól.
A dübörgés egyre erősödött. Az ajtók egyre jobban rázkódtak. Még több
gőz süvített ki.
Közeledett.

212
 Lady Maccon olyan sebesen iszkolt el az ajtóktól, ahogy csak bírt – egy
pillanattal sem korábban a kelleténél, mert azok kivágódtak, recsegve-
ropogva az épület falának csapódtak, és féloldalasan lógtak tovább a
zsanérokon.
A gigászi polip lábujjhegyen lépkedett kifelé. Már-már lebegni látszott a
gőzfelhőben, ami a gallérja alól tört elő, és a csápjai körül kavargott. Az
ajtókeret nem volt elég nagy, hogy kiférjen rajta a behemót, ám az nem
zavartatta magát: a fejével ütött magának utat a homlokzaton át. Törtek,
potyogtak a téglák és cserepek, por csapott fel, gőz csapott le – a világ
legnagyobb lábasfejűje pedig kicsápolt London utcáira.
– Az octomaton – jegyezte meg Alexia az éjszakának. – Úgy látom,
Genevieve nem találta el a méretezést.
Az octomatonnak fel se tűnt Lady Maccon, a kicsi, kerek lény lent, a sötét
árnyak között, de a hintóját már észrevette. Felemelte az egyik csápját és
gondosan célzott; a csáp hegyéből rövid tűzcsóva tört elő. A két szépséges
ló, akiket nem a bátorságuk, hanem a kinézetük miatt szemeltek ki, és azért,
mert nem idegeskedtek a farkasemberek közelében, pánikba esett. A kocsis,
akit pontosan ugyanezen szempontok alapján választottak, szintén. Hárman
együtt száguldottak el nyaktörő sebességgel; a hintó vadul imbolygott a
kanyarban, majd eltűnt az éjszakában, mögötte vidáman lobogtak a szalagok.
– Várjon! – kiáltott Lady Maccon. – Jöjjön vissza! – De a jármű addigra
már messze járt. – Ó, bánja meg! Most mi lesz?
Az octomaton nem zavartatta magát Alexia kiáltása vagy épp szorult
helyzete miatt. Elindult az utcán a hintó nyomában. Lady Maccon felemelte a
napernyőjét, és meghúzta a fogón a speciális lótuszlevelet, ami aktiválta a
megszakítómezőt. Azonban hiába irányozta közvetlenül a gigászra,
tökéletesen hatástalan maradt. Madame Lefoux vagy hozzáfért a vámpírok
sültechnológiájához, vagy beépített valamiféle védőmező-generátort Alexia
fegyvertára ellen. Lady Maccon meg sem lepődött: a francia nő nem volt
annyira ostoba, hogy olyan fegyvert épít, amit egy másik saját tervezésű
fegyverével le lehet győzni. Különösen akkor nem, ha tudja: Alexia nyomoz
az ügyben, és könnyen lehet, nyomra is talál.
Alexia a napernyő helyett most Ethelt emelte fel, és elsütötte. A golyó
visszapattant az octomaton fémpáncéljáról, jelentéktelen horpadás maradt
utána, de a szörnylény észre se vette a próbálkozást.

213
 Nem éppen méltóságteljesen döcögött végig az úton – Madame Lefoux
teremtménye nem tudott nyolc csápon szépen en pointe lépdelni. Amerre
elhaladt, zörögtek az ablakok, időnként meg-megtántorodott, beleütközött az
épületek falába, és részben le is rombolta azokat. Amikor befordult a
Pantechnicon mellett a sarkon, belebotlott egy utcai lámpába – egy
régimódi, díszes bronz fáklyatartóba –, és rádöntötte az egyik kisebb raktár
zsúpfedelére. Az épület szinte azonnal lángra kapott, és a tűz terjedni
kezdett. Fémtető ide vagy oda, hamar megmutatkozott, hogy a tűzvésznek
még a Pantechnicon sem képes ellenállni.
Alexia sokkot kapott: a napernyőjének egyik alkatrésze sem volt alkalmas
tűz ellen. Az állapotára is tekintettel úgy vélte, a legjobb lesz, ha
méltatlanul, ám biztonságosan megfutamodik. Végül is eléggé gyakorlatias
volt, hogy tudja, mikor nem tehet szinte semmit egy helyzet megoldása
érdekében.
Délnek fordult, a folyó felé.

Bicegve igyekezett előre, az agya teljesen összezavarodott. Miért készítene

Madame Lefoux egy ilyen gépet? A feltaláló az életében és a művészetében
is a finoman kidolgozott apróságok híve volt. És miért indult északra, nem
pedig keletre, Buckingham felé? Viktória királynő teliholdkor sosem hagyta
el a palota biztonságát – odakint egyszerűen túl vad volt a mulatozás az ő
határozott erkölcsei szerint. Ha Madame Lefoux a királynő ellen indult,
rossz felé vette az irányt.
Alexia a homlokát ráncolta. Biztos, hogy valamit kihagytam a
számításból. Vagy mondott valamit Genevieve, esetleg éppen elhallgatott,
vagy Néhai Lefoux tette, netán nem tette ugyanezt. Vagy…
Lady Maccon megtorpant, és a tenyere tövével homlokon ütötte magát.
Szerencsére abban a kezében épp Ethelt tartotta, nem a napernyőt, különben
kárt is tehetett volna magában.
– Hát persze! Hogy lehettem ilyen buta? Nem az a királynő!
Újra nekilódult, de a gondolatai most már acélcsapdát formáltak.
Mármint rugós, nem túl érzékeny csapdát. Lady Maccon sosem boldogult túl
sok mindennel egyszerre, főleg mostanában nem, de arról biztosan meg volt
győződve, hogy az egyenes járással és a gondolkodással még elboldogul.

214
 Az üzenethozó nem nevezte néven Viktória királynőt, de Néhai Lefoux
sem. Genevieve Lefoux meg az octomatonja nem a birodalom úrnője ellen
indult, de nem ám: egy bolykirálynő ellen. Ennek jóval több értelme volt.
Genevieve sosem kedvelte a vámpírokat, mióta megrontották Angelique-t
(habár a pénzük zsebre tétele nem okozott neki problémát). Tekintve a
zaklatott közös múltat és a rivalizálásukat a zűrös, ibolyaszemű francia
szobalány miatt, Alexia jó pénzbe lefogadta volna, hogy Genevieve
Nádasdy grófnőt szemelte ki. Ez megmagyarázta azt is, miért északnak,
Mayfair felé csápol, Madame Lefoux valahonnan rájött, hol van a
Westminster-bolyház.
Újabb rejtély. A bolyház hollétét alaposan titkolták. Lady Maccon tudott
róla, persze, de csak mert…
– Ó, Alexia, te ostoba!
A betörés a Woolsey-kastélyba! Bizonyára Madame Lefoux volt a tolvaj,
és azért lopta el a régi leveleket, mert azok között megtalálhatta Nádasdy
grófnő első meghívását Alexia részére, a bolyház látogatására. Rajta volt a
bolyház címe is, és Alexia, buta módon, sosem tépte össze. Mikor meséltem
én ezt el Genevieve-nek?
Lady Maccon kétségbeesetten nézett körül az üres utcán. Oda kell érnie a
Westminster-bolyba, méghozzá sebesen. Korábban még soha nem
akadályozta annyira a gyerekterhe, mint most, arról nem is beszélve, hogy
lóvontatású járműre szorult. Még meghívó is lapult a zsebében, amivel
bejuthatna, ám nincs módja, hogy időben odajusson, és figyelmeztetni tudja
őket a közeledő csápos végzetre. Hajótörötté vált a Belgravia vadonjában!
Gyorsabban totyogott.
A tűz ropogva terjedt mögötte. A korábban félhomályos sikátort most
narancs és sárga fények lobogták be. A közeledő tűzoltókocsi harangjának
hangos kongását szinte elnyomta az összeomló épületek robaja és a lángok
üvöltése. Az egyik léghajóról bizonyára észlelték a vészt, és ledobtak egy
üzenetet a hatóságoknak.
Alexiát mindez csak még gyorsabb tempóra sarkallta. Semmire sem volt
kevésbé szüksége, mint hogy lecsukják, és magyarázkodhasson, mit keresett
a Pantechniconnál. De legalább eszébe jutott az is, hogy felnézzen, hátha
meglát egy léghajót.
És valóban, több is elindult az ő irányába – meglátták a tüzet, és lusta

215
körözés helyett oda navigáltak, hogy megnézzék az érdekes új mutatványt.
Biztonságos magasságban úsztak a földi pokol felett, még nem az
éterrétegekben, de eléggé fent ahhoz, hogy semmiféle lenti tűz ne
jelenthessen veszélyt rájuk.
Lady Maccon parancsolón intett a napernyőjével, és kiáltott, de úgy is
csak egy pötty maradt odalent – hacsak valakinek nincs véletlenül egy
legújabb fajta Shersky és Droop-féle hosszútávnézőkéje. Az esküvője óta
ráadásul Alexia tiszteletre méltóbb és józanabb ruhára cserélte az
elkötelezetlen lány pasztellszíneit, vagyis alig látszott ki a Motcomb
Streeten ugráló árnyak közül.
Akkor vette észre, hogy az egyik közeli raktáron a Giffard-logót (a G
betűt úgy rajzolták meg, hogy vaskos, vörös-fekete ballonra hasonlítson)
kiegészíttették egy csillagrobbanásra emlékeztető rajzzal is, és a következőt
írták alá: PIROTECHNIKAI RÉSZLEG.
Alexia megállt, sarkon fordult, és a közeli lámpaoszlop felé indult. Alig
egy másodpercig gondolkodott, aztán hátralépett, gondosan célzott, és
feldobta a napernyőjét a fáklyához. Az dárdaként csapódott be, és a
parázzsal együtt kondulva visszazuhant.
Lady Maccon fújtatva odadöcögött, felszedte az immár kissé megperzselt
és kormos kiegészítőt, a hegyénél fogva megmarkolta, mint egy ütőt, és a
vaskos nyéllel egy különösen ígéretes darab szenet pöccintett végig az utca
hosszában, a Giffard raktár felé. Átfutott a fején, milyen jó, hogy ügyes a
krikettben. Amikor kellő távolságba ért a parázzsal, felmérte az irányzékot,
aztán egy kanalazó mozdulattal keményen lecsapott a széndarabra. Az szép
ívben röppent fel, és kielégítő csörgéssel tört be a raktár ablakán.
Alexia pedig állt és várt, lassan számolva, és remélte, hogy sikerült
valami eléggé robbanékonyát eltalálnia.
Sikerült. Először a pukkanásokat hallotta meg, aztán a zizegést, surrogást,
végül egy sorozatnyi puskaropogást. A raktár ablakai és ajtai kirobbantak,
hátralökve Alexiát, aki ösztönösen kinyitotta a napernyőjét, hogy azzal védje
magát, miközben a világ körülötte hangos zajok és színes villogások
kavalkádjába olvadt. A teljes készletnyi puskaporos rakéta és égi fáklya –
Alexia úgy vélte, sok lehetett és drága – felrobbant, remegő, villámló fény
viharba folyva össze.
Lady Maccon összekucorodott az úton – erre nincs más szó – a

216
napernyője védelmében, bízva benne, hogy Madame Lefoux konstrukciója
megvédi a legrosszabbtól. Végül a durrogás ritkulni kezdett, és Alexia
megérezte a Motcomb Street épületeit felzabáló igazi tűz hevét. Köhögve
meglengette a napernyőt. A holdfény ezüstösre festette a körülötte úszó
füstöt, mintha ezernyi szellem rajzott volna a közelében.
Könnyező szemmel pislogott, igyekezett kicsiket lélegezni. Ahogy lassan
eloszlott a füst, meglátott egy nagy, felfordított főkötőre emlékeztető
alkotmányt több emelet magasan a levegőben felé haladni. Amikor kitisztult
a levegő, egy esetlen, kicsi magánléghajó is megjelent a főkötő felett, és
ebből kiderült, hogy nem főkötőről van szó, hanem egy légi jármű
gondolájáról. A pilóta, egy elsőrangú csodatevő, lassan, óvatosan lebegett a
kis ballonnal Lady Maccon felé: úgy igyekezett leereszkedni az épületsorok
között, hogy távol maradjon az égő Pantechnicon lángjaitól.

217
 TIZENHARMADIK FEJEZET
A polip holdfényben támad

A LEGKISEBB GIFFARD-MODELL VOLT, csak rövid távon használható, amit

általában titkos felderítésre vagy személyes kiruccanásokra béreltek ki. A
gondolába, amely közelebbről még inkább emlékeztetett egy pásztorlányka
főkötőjére, mindössze öten fértek. A szerkezet tervei az eredeti Blanchard-
féle ballonon alapultak: négy, szitakötőszerű irányszárnya volt az utasok
elhelyezésére szolgáló rész alatt; a kicsiny gőzpropeller a farába került, de
a kapitány rengeteg emeltyű és kar segítségével kormányzott, amitől mintha
félőrült táncot járt volna. A szerkezet hasznavehetősége elérte a Temzén járó
átkelődereglyékét, amelyeket a bűnöző szándékúak olyan szívesen
alkalmaztak. Giffard nemrég dobott piacra ezekből egy egész flottát,
luxusáron, hogy a vagyonosak számára elérhető legyen a magán-
légiközlekedés. Alexia méltatlannak találta ezeket, nem utolsósorban azért,
mert nem vágtak rájuk ajtót. Az embernek át kellet másznia a gondola
szélén, ha be akart jutni! Micsoda elképzelés, hogy felnőttek másszanak! De
ha az a felnőtt hajótörést szenvedett egy sikátorban, a háta mögött a lángoló
Pantechniconnal és egy őrjöngő octomatonnal, igazán nem válogathatott.
A fejfedőből ketten hajoltak ki, és felé mutogattak.
– Jo-hóó! – jódlizta az egyik jókedvűen.
– Ide, ide! Gyorsan, uraim, kérem, erre! – felelte Alexia, ahogy a torkán
kifért, és vadul lengette a napernyőjét.
Az egyik úr a kalapja pereméhez érintette az ujjait üdvözlés gyanánt
(megemelni lehetetlen lett volna, hiszen a repüléshez lekötözte a fejfedőt).
– Lady Maccon!
– Egek ura, Boots! Hogy a csudába tudod megmondani, hogy az ott Lady
Maccon? – érdeklődött a másik cilinderes úr.
– Ki más állna holdtöltén egy utca közepén, a háta mögött égő házakkal,

218
napernyőt lóbálva?
– Mondasz valamit!
– Lady Maccon! – hallatszott az újabb kurjantás. – Elvihetjük?
– Mr. Bootbottle-Fipps – válaszolta kimerülten Alexia –, ez igen ostoba
kérdés.
A léghajó gondolája puhán földet ért, Alexia pedig odadöcögött. Boots és
a másik fiatalember, aki Trizdale vikomtnak bizonyult, kecsesen kipattant,
hogy segítsen. Tizzy vékony, végtelenül kifinomult szőke ficsúr volt,
arisztokratikus orral és a sárga szín iránti elfogult rajongással. Boots
némileg határozottabb tömeget és ízlést képviselt, ám nem sokkal.
Lady Maccon egyikről a másikra nézett, aztán a gondola oldalára, amin
be kell másznia. Nagy vonakodással, ám tudva, hogy nincs más választása, a
férfiak gondosan manikűrözött kezébe helyezte a sorsát.
Senki – sem aznap később, sem soha, amíg éltek – nem emlegette, mit
kellett tenniük, hogy bejuttassák a nagymértékben terhes Lady Maccont a
gondolába. Volt némi nekiveselkedés és rengeteg visongás (mind Alexia,
mind Tizzy részéről), és meglehet, néhány kéz olyan testtájakra tévedt, ami
sem Alexiának, sem a megmentőinek nem volt kedvére való. Elég annyit
mondani, hogy Lady Maccon hálás lehetett, amiért Lord Akeldama
ragaszkodott hozzá, hogy a dolgozói a divatos kicsapongások mellett valami
sportot is űzzenek.
A turnűrjén landolt, égnek meredő lábakkal, de mivel a gravitáció még
nála is határozottabb volt, némi kalimpálásba beletelt, hogy oldalra tudjon
fordulni, végül nehézkesen talpra álljon. Meglehetősen szúrt az oldala,
sejtette, hogy az alsóbb régióira beszerzett néhány horzsolást, a hőség meg
az erőkifejtés miatt pedig kimelegedett, ám minden más, a gyermeket is
beleértve, működőképesnek tűnt. A fiatalemberek beugrottak utána.
– Mit keresnek maguk itt? – tudakolta Lady Maccon: még mindig nem tért
magához a meglepetésből, hogy a terve, miszerint jelt ad, bevált. – A férjem
utasítására követnek?
Tizzy és Boots egymásra nézett.
Végül Boots felelt.
– Nem egészen a gróf volt az, asszonyom. Az urunk kérte, hogy ma éjjel
tartsuk önön is a szemünket. Célzott rá, hogy teliholdkor olyasmik
történhetnek, amik London ezen táján további felderítést igényelhetnek, ha

219
érti, mire gondolok.
– Honnan a fenéből tudhatna ilyesmit? Ó, felejtsék el a kérdésemet.
Honnan tud Lord Akeldama bármit? – Alexia méltóságával együtt a
logikája is visszatért. Felmérte a helyzetében bekövetkezett változásokat.
Boots vállat vont.
– A dolgok mindig teliholdkor történnek meg.
A pilóta utasításra sem várva máris felemelte a kis ballont, el a tűztől és
füsttől. Apró ember volt, pisze orrú, borotvált arcú, sebesen változó
arckifejezéssel. Tökéletes csomóra kötött kravátlija harmonizált a
mellényével.
– Ne is mondják – mérte végig Alexia. – A léghajó merő véletlenségből
Lord Akeldama tulajdona.
– Ha ezt kívánja, asszonyom, nem mondjuk. – Boots bűntudatosan
pislogott, mintha mindenképpen kudarcot vallana a kérés teljesítésében.
Lady Maccon elgondolkodva csücsörített. A gyerekteher óriásit rúgott
belé, mire a hasához kapott.
– Gyűlölöm, hogy ezt kell tennem önökkel, uraim, de kényszerítő szükség
parancsolja, hogy a lehető leghamarabb látogassam meg a Westminster-
bolyt. Milyen sebességre képes ez a szerkezet?
A pilóta szemtelenül rávigyorgott.
– Ó, asszonyom, meg fog lepődni. Nagyon is. Lord Akeldama átalakíttatta
ezt a kis szépséget Madame Lefoux-val, de úgy ám.
– Nem is tudtam, hogy vannak közös üzleti ügyeik – vonta fel a
szemöldökét Lady Maccon.
– Tudtommal ez volt az első megbízás. A legeslegelső. Lord
Akeldamának tetszett a munka. Nagyon is tetszett. Mint ahogy nekem is.
Sajnos ő maga nem repülhet, szegény. – A pilóta láthatóan valóban sajnálta
a vámpírt a helyváltoztatási képtelensége miatt. – De azért megfuttatta a
kicsikét a zöldben, és biztosíthatom önt, az a francia nő csodát tett. Csodát,
ha mondom. Amire az aeronautikában képes!
– Egyszer megjegyezte, hogy az volt a szaktárgya az egyetemen. És persze
ott van még Monsieur Trouvé is, meg az ornitoptere.
A pilóta felnézett a tevékenységéből, a szemében érdeklődés csillant.
– Ornitoptert mondott? Hallottam, hogy a franciák arrafelé is kutatnak.
Jóságos ég, micsoda látvány lehet!

220
 – Igen – felelte halkan Lady Maccon. – De jobb látni röptében, mint rajta
lenni, én mondom. – Felemelte a hangját. – Ami ennek a léghajónak a
sebességét illeti, igazán nagyon fontos, hogy néhány percen belül
megjelenjek a bolyban. Miért nem mutatja be, mire képes valójában ez a
szép kis szerkezet?
Újabb vigyort kapott válaszul.
– Csak mutassa az irányt, asszonyom!
Alexia észak felé intett. Eddigre már a háztetők fölé emelkedtek, és
jócskán maguk mögött hagyták a tüzet. Lady Maccon a gondola széléhez
lépett, és lenézett. Balra, maguk előtt látta a Hyde Parkot, a Green Park és a
palotakert jobbra, mögöttük maradt. Még ilyen magasról is hallotta a
királynő személyes farkasember-testőrségének, Őfelsége Morgóinak
vonítását; őket a palota egy speciális szárnyában zárták el az éjjelre.
Maguk elé, jobbra mutatott, a két park között: Mayfair közepére. A pilóta
lerántott egy ajtógombban végződő kart, mire a szerkezet előrelódult,
sebesebben, mint amit Alexia kinézett volna egy léghajóból. Madame
Lefoux keze nyoma, valóban.
– Van neve, kapitány? – süvöltötte a szélbe.
Az érdeklődéssel és a megszólítással is belopta magát az ifjú pilóta
szívébe.
– Hogyne lenne, Lady Maccon. Az úr Ringónak nevezi, valószínűleg a
hintázása miatt. A regiszterbe Pitypangpehely Kanálban néven jegyezték
be. Alig hiszem, hogy ezt meg tudom magyarázni.
Tizzy sokattudón ciccegett. Lady Maccon és a pilóta is ránézett, de az úri
csemete nem kívánta részletezni.
– Gondolom, Lord Akeldama névadási miértjei kifürkészhetetlenek –
vont vállat Alexia.
Boots a másik kezére nézett, amit még mindig védelmezőn kerek hasára
tapasztott.
– A gyermek az, Lady Maccon?
– A sietségünk oka? Ó, nem. Meghívást kaptam Nádasdy grófnő
teliholdestélyére, és késésben vagyok.
Boots és Tizzy tökéletes egyetértésben bólintott. Komoly társasági
vészhelyzet. Valóban szükség volt a gyorsaságra.
– Ez esetben igyekszünk, asszonyom. Nem szeretnénk, hogy az illő időn

221
kívül érkezzen.
– Köszönöm a megértést, Mr. Bootbottle-Fipps!
– És a tűz, asszonyom? – Boots pofaszakálla felborzolódott a szellőben.
Alexia megrebegtette a szempilláit.
– Tűz? Miféle tűz?
– Ó, hát így?
Lady Maccon újra kipillantott a gondolából. Az octomaton éppen a Hyde
Park sarkán vágott át az Apsley House mögött, közvetlenül alattuk. Egy
újabb kar meghúzását követően azonban a Pitypangpehely Kanálon
beszáguldott Mayfair fölé, jócskán lehagyva az ámokfutó polipot. A
dolgozók, akiknek szintén feltűnt a hatalmas, romboló szörny, némi hápogás
után megkérték Alexiát, beszéljen róla.

A Westminster-bolyház több hasonló, elegáns rezidencia között állt, a sor

végén, kissé távolabb a többitől, de egyébként semmi sem jelezte, hogy
különleges vagy természetfeletti lenne. Talán a kertet túlságosan gondosan
ápolták, a környék kissé túl tiszta volt, frissen festett, de mégse jobban, mint
amit a nagyon tehetősek általában megengedhettek maguknak. Elég jó negyed
volt, de nem kirívó, és megfelelő méretű, hogy szállást adjon a grófnőnek, a
boly fő lakóinak és a dolgozóinak – mégsem volt hivalkodóan hatalmas.
Ezen a bizonyos holdtöltén nagyobb forgalom vette körül, mint egyébként,
egymás után álltak meg a kocsik előtte, hogy kiborítsanak néhányat a krém
legmagasabb rangú és leghaladóbb szellemiségű politikusai, arisztokratái és
művészei közül. Alexia lélekőrként tudta (bár sokan talán nem), hogy a
megjelentek mind a vámpír enklávéjában, alkalmazásában vagy
szolgálatában álltak, esetleg mindhárom. A legjobb ruháikat viselték,
magasra keményítették a gallérokat, mélyre szabták a dekoltázsokat,
szorultak a bricseszek, dagadtak a turnűrök. Jelentőségteljes gyülekezés volt
– Nádasdy grófnő nem is engedte volna másként.
Léghajóval érkezni egyértelműen divatos mód volt, mondhatni a legújabb
és legnagyobb, azonban kicsit sem kényelmes, hiszen az utcát már jóformán
eltorlaszolták a magánhintók és a bérkocsik. Ahogy a ballon közelebb szállt,
néhány ló megbokrosodott, felágaskodott és nyerített. A földi járművek,
igyekezetükben, hogy helyet adjanak, egymásba ütköztek, ami hangos és

222
összevissza kiáltozásba torkollt.
– Mit képzelnek magukról, hogy így zuhannak be? – méltatlankodott egy
idősebb úriember.
A vámpírok előszeretettel fektettek be a legújabb találmányokba, és üzleti
érdekeltségeik is voltak – a legjelentősebb a Kelet-Indiai Társaságban –, de
a szívük mélyén hagyománytisztelőek maradtak. Így a vendégeik is. Lehetett
elméletben akármilyen elegáns a léghajós megszállás, az már nem tetszett
nekik, hogy a saját méltóságteljes érkezésük rendjét zavarja össze az a
hivalkodó újdonság.
Méltóság ide vagy oda, a léghajó landolni készült, akár tetszett ez a
vendégeknek, akár nem, ennélfogva ki is ürítették a számára a helyet. A
gondola a bolyház kovácsoltvas kerítése előtt ért földet.
Lady Maccon teljes zavarba esett. Most kifelé kellett másznia az
utasszállító kosárból, és el se tudta képzelni, hogyan lehetne kevésbé
megalázóan megoldani ezt, mint a bemászását. Semmi kedve sem volt még
egyszer átesni rajta, főleg a nemes emberek előtt nem, akik már így is
döbbenten meredtek rá. De esküdni mert volna, hogy hallja az octomaton
okozta recsegést-ropogást, és igazán nem volt ideje, hogy bárki
érzékenységére tekintettel legyen – a magáét is beleértve.
– Mr. Bootbottle-Fipps, vikomt, ha lennének szívesek? – Azzal felfújta az
orcáit, és felkészült a megaláztatásra.
– Természetesen, asszonyom!
Az örökké készséges Boots lépett oda, hogy támogassa. Elhallgathatatlan,
hogy Tizzy kevésbé fürgén engedelmeskedett. Ahogy nekikészültek, hogy
kitaszítsák (ezt valóban nem lehetett másnak nevezni) a gondolából (Alexia
úgy vélte, ismét sokat szenvedett fardagályára fog érkezni), megérkezett a
felmentő.
Bizonyára a méltatlankodó kiáltások és a fokozott nyüzsgés riasztotta –
Miss Mabel Dair lépett ki a bolyházból. A körvonalait fenségesen
megvilágította a benti térben ragyogó fényesség. Megállt a felső lépcsőn,
mint a színpad közepén; arany estélyit viselt, mély kivágással, fekete
csipkehurkokkal és halvány rózsákkal szegélyezve. A hajában friss rózsák
díszlettek, a turnűrje csak úgy dagadt; a merészebb párizsi divat szerinti
kisebb fardagályokat és testformát követő felsőrészeket nem neki találták ki.
Nem: itt, az úrnője vigyázó szeme előtt még egy Miss Dairhez hasonló

223
színésznő is visszafogottan öltözött.
Lady Alexia Maccon, a léghajó kosarának oldalánál állva, úgy nézett ki,
mint aki menten sutba vágja a játékszabályokat.
Miss Dair lekiáltott a lépcsőről – a színpadi hangját használta, hogy a
zsúfolt utca zaján is áthatoljon.
– Nahát, Lady Maccon, micsoda öröm! Nem számítottunk önre.
Különösen nem ilyen kifinomult közlekedési eszköz útján!
– Jó estét, Miss Dair. Ügyes, nem igaz? Sajnos azonban úgy tűnik, a
kiszállás kissé nehezített a számomra.
Miss Dair az alsó ajkába harapott, hogy elrejtse a mosolyát.
– Hadd hozzak segítséget.
– Ó, igen, köszönöm, Miss Dair, de kissé sietnék.
– Természetesen, Lady Maccon. – A színésznő visszafordult és
parancsolóan intett szaténkesztyűs kezével. Pillanatokkal később ismét
előrefordult, és a nyomában egy egész nyájra való komor inassal lesietett a
lépcsőn. A férfiak ugyanolyan komolyan vették Lady Maccon megragadását
és áthelyezését, mint akármilyen ház körüli feladatot – rezzenetlen arccal, a
mosoly legkisebb jele nélkül vitték véghez.
Amint Alexia visszanyerte a szabadságát, Boots ismét a kalapja
karimájához érintette szürke kesztyűs kezét.
– Nagyon szép estét önnek, Lady Maccon!
– Önök nem csatlakoznak?
Boots sokatmondó pillantást váltott Mabel Dairrel.
– Ezen az estélyen nem, asszonyom. A jelenlétünk… – jelentőségteljesen
elhallgatott – kínos helyzetet idézne elő.
Lady Maccon biccentéssel jelezte, hogy megértette, és nem is
gondolkodott rajta tovább. Volt néhány hely, ahová Lord Akeldama dolgozói
minden jelenléti tehetségük ellenére sem mehettek.
Mabel Dair a karját nyújtotta Lady Macconnak. Alexia hálásan elfogadta,
habár szabad kezével erősebb fogást vett a napernyőjén. Elvégre egy
bolyházba készül belépni, és hiába a rengeteg társasági megkötöttség, a
vámpírok soha egy cseppet sem voltak elfogadóak iránta és lélektelensége
iránt. Egyetlen korábbi alkalmat leszámítva Lady Maccon mindig a férjével
együtt érkezett. Most egyedül. Miss Dair talán felsegíti a lépcsőn, de Alexia
pontosan tudta, hogy megsegíteni nem fogja.

224
 A két hölgy együtt lépett be az estélyre.
A ház mit sem változott Alexia legutolsó látogatása óta. Sokkal több
luxussal rendezték be, mint a homlokzat alapján sejteni lehetett, bár a
vagyon minden megnyilvánulása ízléses volt, vulgaritástól mentes.
Ugyanazok a vastag perzsaszőnyegek hevertek a padlón, összeillő,
mélyvörös árnyalatokban, finom mintázattal, ami pillanatnyilag alig volt
kivehető a rengeteg varrott cipő és báli topán alatt. Gyönyörű festmények
lógtak a falon, mind mestermű: a kortárs absztrakt képektől egy nyugodt,
porcelánbőrű asszony portréjáig, ami csakis Tiziano műve lehetett. Alexia
azonban csak az emlékeire hagyatkozhatott, ahogyan korábban látta őket:
ezúttal, amíg áthaladtak a tömegen, a tornyos frizurák és virágos hajdíszek
eltakarták őket előle. A ragyogó mahagónibútorokon most bálozók ültek, és
a római szenátorokat, valamint egyiptomi isteneket ábrázoló szobrok pedig
mindössze a forgatag kőtagjaivá váltak.
– Te jó ég! – kiáltotta oda Alexia a kísérőjének a zajgáson át. – Ez aztán a
tömeg!
A színésznő lelkesen bólogatott.
– A grófnő ma este egy nagyon fontos bejelentést készül tenni. Mindenki,
ahogy mondom, mindenki elfogadta a meghívását.
– Bejelentést? Mifélét?
Miss Dair figyelmét azonban már lekötötte az emberek közötti navigálás.
Egy-két vendég felismerte Alexiát; fejek fordultak felé, arcokra ült ki az
értetlenség.
– Lady Maccon? – hallotta a zavart tudomásulvételt; néhányan
biccentettek felé. Alexia szinte hallotta, ahogy a pletykamalmok
felpörögnek, mint a robbanásig hevülő gőzgép. Mit keresett ott egy alfa
farkasember felesége? Ilyen előrehaladott állapotban? Egyedül?
Holdtöltén?
Ahogy továbbhaladtak, Alexia megérezte, hogy valaki figyeli őket.
Éppen, amikor egy magas, vékony alak lépett ki Miss Dair elé, a hátuk
mögött valaki megköszörülte a torkát.
Lady Maccon megfordult, és szembetalálta magát egy jelentéktelen
úriemberrel – a jelentéktelensége még azt is megnehezítette, hogy leírást
adjon róla. A haja semmilyen-barna volt, a szeme aligkék, a vonásai se nem
szépek, se nem érdekesek. Elegáns, mindazonáltal feltűnésmentes ruhákat

225
viselt: sugárzott róla az előre megfontolt átlátszóság, ami Alexiát
leküzdhetetlenül emlékeztette Lyall professzorra.
– Kegyelmességed – köszöntötte óvatosan.
Hematol hercege nem mosolyodott el, de talán csak mert egyelőre nem
kívánta kimutatni az agyarait.
– Lady Maccon, micsoda váratlan öröm.
Alexia Miss Dairre pillantott, aki azonban fojtott hangú, ám annál
hevesebb szóváltásba bonyolódott dr. Caedesszel, Nádasdy grófnő belső
körének egy másik tagjával. Magas, vékony vámpír volt, Alexia előtt mindig
úgy jelent meg, mint egy szövet nélküli napernyő, csupa szög és él. Járás
helyett is inkább kihajtogatta magát. Nem tűnt boldognak.
A herceg kifinomultabban volt képes elrejteni a Lady Maccon váratlan
felbukkanása miatti érzéseit. Alexia azon gondolkodott, hol bujkál Lord
Ambrose, a kis csapat utolsó tagja. Alighanem a grófnő közelében, hiszen ő
játszotta a praetoriánus szerepét. Egy ilyen zsúfolt estélyen, mint ez, a
királynő olyan közel tartja magához kedvenc testőrét, amennyire lehet.
– Nem számítottunk önre ma este, Lady Maccon. Feltételeztük, hogy a
férjével marad, hogy támogassa… – kiszámított szünet – fogyatékosságában.
Alexia összehúzta a szemét, és kotorászni kezdett a kistáskájában. Végül
előhúzta a keresett kártyát.
– Van meghívóm.
– Persze hogy van.
– Rendkívül sürgősen, azonnal beszélnem kell az úrnőjével.
Létfontosságú információt kell átadnom neki.
– Mondja el nekem.
Alexia felvette legfensőségesebb Lady-Maccon-arcát, és végigmérte a
vámpírt.
– Inkább nem.
Amaz nem hátrált meg.
Nem volt valami nagy ember; Alexia úgy vélte, ha tusakodásra kerül sor,
még jelen állapotában is képes lenne legyűrni. A lélektelenségnek megvoltak
a maga előnyei.
Levette a kesztyűit.
– Erre semmi szükség, Lady Maccon.
Ha Alexia jól mérte fel a herceg Lyall professzorhoz való

226
hasonlatosságát, nem a testi erőszak a kedvelt módja, hogy megoldja a
konfrontációkat. A gólyaszerű doktorra nézett, és élesen felszegte az állát. A
másik vámpír természetfeletti gyorsasággal reagált: elkapta Miss Dair
karját, és eltűnt vele a tömegben, kettesben hagyva Alexiát az új, jóval
kevésbé csinos kísérővel.
– Határozottan életbevágó, hogy a lehető leghamarabb találkozzak a
grófnővel. Meglehet, végveszély fenyegeti. – Alexia nem vette vissza a
kesztyűket, úgy igyekezett meggyőzni a vámpírt az ügye sürgős mivoltáról,
anélkül, hogy fenyegetőnek tűnjön.
A herceg most már elmosolyodott. Az agyarai aprók voltak és hegyesek,
szinte alig láthatók – épp olyan rejtőzők, mint a magáról mutatott kép többi
része.
– Önök halandók mindig annyira sietnek.
Lady Maccon a fogát csikorgatta.
– Ezúttal az ön érdekében is. Igazán.
A herceg figyelmesen megnézte magának.
– Hát jó, jöjjön velem!
Átvezette a tömegen, amely ritkulni kezdett, amint elhagyták a fogadótér,
az ebédlő és a szalonok főfolyosóját. Befordultak a kastély egy olyan
részébe, amit Alexia nagyon szeretett: a gépészeti kiállításra, ahol az emberi
találmányok történetét tették közszemlére, legalább olyan gonddal, mint a
főszárny márványszobrait és olajfestményeit. A herceg lassan lépdelt, túl
lassan még a terhes Alexia számára is, úgyhogy áthágva az etikett szabályait,
Lady Maccon beelőzte. Elhagyta a valaha megépített első gőzgépet, aztán
Babbage gépének modelljét is, és alig vetett egy pillantást az emberi
intelligencia ezen csodáira.
A vámpír felzárkózott, és amikor elértek a lépcsőhöz, ő állt Alexia elé;
felfelé vette az irányt, nem pedig, mint a korábbi alkalmakkor, a hátsó
szalonba királynő kedvelt szentélye felé. Különös este, valóban. Lady
Maccont beeresztik a boly legbelsőbb termeibe. Még sosem járhatott
odafent.
A lépcsősoron stratégiailag beosztva álltak a dolgozók, mindegyikük
tökéletes eleganciával felöltöztetve, mintha az estély vendégei lennének, ám
Alexia látta a rá irányuló figyelmükből, hogy éppannyira a házhoz tartoznak,
mint a perzsaszőnyegek. Csak annál feltehetően halálosabbak. Mindenesetre

227
nem tettek semmit, lévén Alexia a herceg társaságában – de figyelemmel
kísérték.
Eljutottak egy csukott ajtóhoz. Hematol hercege ritmust kopogott a fán,
mire az ajtó kinyílt, és Lord Ambrose tűnt fel a küszöbön – magas, sötét hajú
és jóképű volt, amilyennek minden bakfis elképzeli a saját vámpírját.
– Lady Maccon! Ilyen váratlanul!
– Mindenki ezt mondja. – Alexia megpróbált betörni mellette.
– Ide nem léphet be.
– Ó, az isten szerelmére, nem akarok ártani neki. Ami azt illeti, épp az
ellenkezője a helyzet.
Lord Ambrose és a herceg összenézett.
– Ő is az új rend része. Azt hiszem, hinnünk kell neki.
– Te azt is elhitted, hogy Walsinghamnek igaza volt! – vágott vissza Lord
Ambrose a társának.
– Még mindig úgy vélem. De jellemben nem követi jobban az apját, mint
Lord Maccon Lord Woolsey-t, vagy Lord Akeldama Walsinghamet.
Lady Maccon rájuk meredt.
– Ha úgy értik, hogy képes vagyok a saját fejemmel gondolkodni és
dönteni, eltalálták. Most viszont azonnal látnom kell a grófnőt. Nekem.
Lord Ambrose nem hátrált meg.
– Magamhoz kell vennem a napernyőjét.
– Semmiképpen. Hamarosan szükségünk lehet rá, főleg, ha nem
eresztenek be. Ismétlem, nekem.
– Ragaszkodom hozzá.
– Engedd be, drága Ambrose! – Nádasdy grófnő hangja lágy volt, mint a
vaj, és éppoly sikamlós is. Ha a kedve úgy tartotta, megsüthette az
embereket azon a hangon.
Lord Ambrose azonnal félrelépett Alexia útjából. Nagyon jól berendezett
budoár volt, hatalmas mennyezetes ággyal, amellett azonban egy tökéletesen
megfelelő társalgórésszel és kívánatos kiegészítőkkel. Az asztalon a
legújabb és legkifinomultabb csapoló-melegítő szerkezet állt, és egy kövér
teáskanna a vérnek, rajta több leeresztőnyílás és mindenféle csövecskék. A
kannára és a csövekre is kötött melegítőt tettek, és alattuk bronz parazsas
tálka biztosította az életet adó folyadék keringését a csöveken át.
A grófnő valóban teázott. A számára ez luxust jelentett, csipkével fedett,

228
guruló asztalkát, amelyen finom, rózsaszín rózsákkal festett, ezüst szegélyű
porceláncsészék vártak a hozzájuk illő kanna körül. Apró, rózsaszín-fehér
cukormázas süteményeket is készítettek ki, amikből senki nem evett, a teából
senki nem ivott. Egy háromemeletes ezüst tálalón kicsiny szendvicsek és
cukrozott rózsaszirmok kellették magukat, és egy kisebb tálon… lehetséges
ez? Melasztorta volt!
Lady Maccon különösen kedvelte a melasztortát.
Az összegyűlt vendégek és dolgozók mind a fehér, a halvány rózsaszín és
a világoszöld különböző árnyalatait viselték, hogy illeszkedjenek az
enteriőrhöz. Elegáns görög urnák kínáltak szépen elrendezett
virágkompozíciókat – hosszú szárú, halvány krémszín rózsákat, a szirmaik
szélén rózsaszín árnyalattal. Minden nagyon jól el volt rendezve, talán
túlságosan is, mint egy tudományos ábra egy állatról, ami azonban nem az
állat maga.
Jól látható helyen állt egy másik kiskocsi is, szintén vert csipkébe
burkolva – egy alacsonyabb fajta, amit a délutáni látogatók számára szoktak
betolni a földszinti vizitszobákba. Egy ernyedt fiatal hölgy feküdt rajta,
hanyatt, és a porcelánkészlethez illőn fehér damaszt estélyit viselt, rózsaszín
virágokkal. Szőke haját magasra tornyozták, kifésülték a nyakából.
A grófnőnek a jelek szerint sajátos elképzelése volt a különleges teáról.
– Ó, egek, sajnálom, hogy étkezési időben kell megzavarnom – vágott
bele Lady Maccon a legcsekélyebb sajnálkozás nélkül –, de nagyon fontos
dolgokat kell a tudomására hoznom.
Előrebicegett, ám Lord Ambrose ismét az útját állta.
– Királynőm, tiltakoznom kell. Egy lélektelen a belső szentélyében?
Miközben ön az asztalnál ül?
Nádasdy grófnő felemelte a pillantását a lány szép, fehér torkáról.
– Ambrose. Ezt már megbeszéltük korábban.
Alexia sosem találta igazán vámpírszerűnek a Westminster-boly
királynőjét. Nem mintha az ő véleménye sokat számított volna. Ha a
pletykáknak hinni lehet, Nádasdy grófnő immár több mint ezer éve birtokolta
a szerepet. Meglehet, kétezer. Csakhogy, Lord Ambrose-zal szemben
egyszerűen nem úgy nézett ki. Aranyos kis nő volt: alacsony, inkább telt
alkatú, rózsás arccal, csillogó, nagy szemmel. Igaz, a pírt a higanyos festék
varázsolta oda, a csillogást pedig nem a jókedv, hanem a számítás és némi

229
belladonna, mégis nehéz volt fenyegetve éreznie magát egy asszony által, aki
úgy nézett ki, mint egy életre kelt pásztorlányka Lord Akeldama bukolikus
festményeiről.
– Ez egy vadász – tiltakozott Lord Ambrose.
– Ő egy úrhölgy. Nem igaz, Lady Maccon?
Alexia lenézett domborodó hasára.
– A bizonyítékok fényében úgy tűnik. – A gyermek megmozdult a
méhében, mintha alá akarná támasztani a kijelentést. Igen, felelte neki
Alexia gondolatban, én sem kedvelem Lord Ambrose-t. De nem most van az
ideje, hogy jelenetet rendezzünk.
– Ó, igen, sok boldogságot a várható gyarapodáshoz!
– Reméljük, hogy nem túl hamar várható. Egyébiránt, elnézést, tiszteletre
méltó hölgyek és urak, de egészen mostanáig úgy vettem észre, utódom
jövetele önöket igencsak felzaklatja.
– Pontosan, királynőm. Nem lehet, hogy…
Lady Maccon egyszerűen hallgattatta el Lord Ambrose-t: oldalba bökte a
napernyőjével. Oda célzott, a bordái közé, ahol a csiklandós egyének
számára az érintés a leginkább elviselhetetlen. Nem mintha Alexia tudomása
szerint a vámpírok csiklandósak lettek volna, de az elv mindenekfelett.
– Igen, igen, tudom, Lord Ambrose, ön még mindig azt szeretné, ha halott
lennék, de ezt most hagyjuk. Grófnő, hallgasson rám! El kell mennie innen.
Lord Ambrose előrelépett. Lady Maccon is, a bolykirálynő irányába.
A grófnő fehér vászonkendőbe törölt egy csepp vért a szája sarkáról.
Alexia alig pillantotta meg az agyarait, mielőtt eltűntek volna tökéletes,
Ámor íjának is beillő ajkai mögött. A grófnő sosem villantotta ki az
agyarait, hacsak nem gondolta komolyan.
– Drága Lady Maccon, hát mit vett fel? Egy látogatóruhát?
– Micsoda? Ó, igen, sajnálom. Eredetileg nem állt szándékomban részt
venni ezen a kedves összejövetelen, különben az alkalomhoz illőbben
öltöztem volna. De kérem, hallgasson rám, azonnal el kell mennie!
– Ki a szobából? De miért? Ez a legkedvesebb szobám.
– Nem, nem, a házból!
– Hagyjam el a bolyomat? Soha! Ne legyen ostoba, gyermek!
– De grófnő, egy octomaton tart ide. Meg akarja ölni önt, és tudja a címet
is.

230
 – Az lehetetlen. Időtlen idők óta nincsenek már octomatonok. És honnan
tudná, merre keressen?
– Ó, nos, hát, ami azt illeti, tudja, volt az a kis betörés…
– Lélektelen! – dörrent rá a felborzolódott Lord Ambrose. – Mit tett?
– Miért kellett volna észben tartanom azt a réges-régi meghívót?
A grófnő néhány pillanatra megmerevedett, mint egy darázs a dinnyeszelet
tetején.
– Lady Maccon, ki akarja a halálomat?
– Ó, nem tud választani, olyan sok van? Engem is hasonlóan áldott meg a
sors.
– Lady Maccon!
Alexia remélte, hogy nem kell feltárnia a tettes személyazonosságát. Egy
dolog figyelmeztetni a bolyt a közeledő támadásra, és egész más kiadni
Madame Lefoux-t anélkül, hogy megértené, mi vezette. Nos, talán, ha a
barátom beavatott volna a gondolataiba, nem kerültem volna ebbe a
kutyaszorítóba. Csakhogy lélekőr vagyok, és észben kell tartanom, hogy a
feladatom: fenntartani a békét és szolidaritást az emberek és a
természetfelettiek között. Akármiért is szánta el magát Madame Lefoux,
egy feltaláló nem támadhat meg egy bolyt, ha kedve szottyan. Nem csak
apolitikus, de rendkívül illetlen is.
Lady Maccon tehát vett egy mély lélegzetet, és megmondta az igazat.
– Madame Lefoux építette az octomatont. Az ön életére tör vele.
A grófnő búzavirágkék szeme összeszűkült.
– Micsoda? – hápogott Lord Ambrose.
Hematol hercege a királynője mellé lépett.
– Megmondtam, hogy semmi jó nem származik belőle, ha felveszi azt a
francia cselédet!
A grófnő felemelte a kezét.
– A fiút akarja.
– Hát persze hogy a fiút akarja! – csattant fel a herceg élesen, bosszúsan.
– Avatkozzon halandó nők ügyeibe, és ez lesz az eredmény! Octomaton a
küszöbén! Én figyelmeztettem!
– A panaszát le is jegyezték az ediktumok őrzői.
Lady Maccon pislogott.
– Quesnel? Mi köze van neki bármihez? Várjunk! – Oldalra billentette a

231
fejét, és végigmérte a grófnőt. – Elrabolta Madame Lefoux fiát?
Alexia sokszor vélte úgy, hogy egy vámpír nem tud bűntudatosan nézni. A
grófnő azonban nagyon jól eljátszotta.
– Miért? Úgy értem, az ég szerelmére! – Lady Maccon úgy rázta az ujját a
bolykirálynő felé, mintha az ősöreg vámpír egy iskoláslányka lenne, akit
rajtakaptak, hogy dézsmálja a lekvárt. – Szégyellje magát! Rossz vámpír!
A grófnő rosszallón ciccegett.
– Ó, igazán, semmi szükség erre a leereszkedő modorra, lélekszipoly. A
gyereket nekünk ígérték. A végakaratában Angelique a bolyt kérte fel, hogy
gyámkodjon felette. Addig a percig a létezéséről se tudtunk. Madame Lefoux
természetesen hallani sem akart róla. De a gyermek a miénk. És mi sosem
eresztjük, ami jog szerint minket illet. Nem raboltuk el. Megszereztük.
Lady Maccon a saját gyermekére gondolt, akit elígért Lord Akeldamának,
hogy megóvja őt is és magát is az agyaraktól és az orgyilkossági
kísérletektől.
– Grófnő, komolyan, de igazán! Mi van magukkal, vámpírokkal? Sosem
hagynak fel a machinációikkal? Nem csoda, hogy Genevieve meg akarja
ölni magát. Gyerekrablás. Mélyre süllyedt, nagyon mélyre. Egyáltalán, mit
akarhat a gyerekkel? Rettenetes csínytevő.
A grófnő kedves, kerek arca megkeményedett.
– Akarjuk, mert a miénk! Mi több ok kell még ennél? A jog ebben a mi
oldalunkon áll. Nálunk van a végrendelet több példánya.
Lady Maccon a részletekre volt kíváncsi.
– A bolyt nevezi meg, vagy kifejezetten önt, grófnő?
– Úgy emlékszem, egyedül engem.
Lady Maccon az égre emelte a kezét, bár nem volt ott senki, akinél ő
panaszt tehetett volna. Mindenki tényként fogadta el, hogy a természeten
túliaknak nincsen spirituális segítség, csakis a saját pragmatizmusukra
számíthatnak. Alexia nem is bánta: az utóbbi már jó néhány zűrből
kisegítette, míg az előbbi nagyon is megbízhatatlannak bizonyult szorult
helyzetekben.
– Nos, hát ez az. Mivel a jogra nem számíthat, Genevieve-nek mindössze
meg kell ölnie önt, hogy visszakapja a gyerekét. Amellett az övé lesz az
öröm is, hogy elpusztította a nőt, aki megrontotta a szeretőjét.
A grófnő úgy nézett rá, mint akinek ez még eszébe sem jutott.

232
 – Nem mondhatja komolyan.
Alexia vállat vont.
– Nézze az ő szemszögéből!
A grófnő felállt.
– Igaz. Ráadásul francia is. Azok rémesen érzelmesek tudnak lenni, nem?
Ambrose, fegyverezze fel a védelmet! Hematol, indítsa el a futárokat! Ha
igazán egy octomaton az, további katonai támogatásra lesz szükségünk. Ó, és
készítse elő az étertronikus Gatling-féle géppuskát!
Lady Maccon önkéntelenül csodálta, ahogy a grófnő visszanyerte az
uralmát a helyzet felett. Őt magát a falkában néha csak tábornokként
emlegették; persze a kérdéses urak azt hitték, a grófné nem tud erről.
Alexiának éppen megfelelt így, és időnként csak azért zúdított rájuk egy-egy
adag követelőző parancsot, hogy biztos lehessen benne: legközelebb is
megmorogják miatta, ha azt gondolják, nem hallja. A farkasemberek
általánosságban minden halandót kissé süketnek tartottak.
Amikor a grófnő nekiállt, hogy kiossza az embereinek a feladatokat, az
étkezési lány, akit ott hagytak a kocsin hanyatt heverni, félálomban,
megmoccant. Lassan a könyökére támaszkodott, felemelkedett, és ködös
tekintettel nézett körül.
– Felicity!
– Ó, egek! Alexia! Mi a csodát keresel te itt?
– Én? Én? – Lady Maccon mindössze prüszkölni bírt. – Hát te? Tudatom
veled, testvérhúgom, hogy azért jöttem, mert meghívást kaptam az estélyre!
Felicity finoman megtörölgette a nyaka oldalát a teakendővel.
– Nem tudtam, hogy a grófnő köreibe jársz.
– Úgy érted, a természetfeletti körökbe? Egek ura, hiszen a férjem
farkasember! Erről az apróságról mindig muszáj megfeledkezned?
– Tudom, de teliholdas éjjelen nem kellene inkább vele lenned?
Különben is, nem vagy túl terhes, hogy nyilvánosan kijárj?
Lady Maccon szinte morogva felelt.
– Felicity! Az én jelenlétem itt nem jelent gondot. A tiéd ellenben nagyon
is! Mi ütött beléd, hogy hagyod, hogy egy vámpír, és még csak nem is
akármilyen vámpír, hanem a nyamvadt westminsteri bolykirálynő maga,
belőled igyon? Hiszen… hiszen… nincs is kísérőd! – vágta oda.
Felicity arcára hideg, számító kifejezés ült ki. Alexia már látta ezt

233
korábban is, de a puszta kicsinyességen kívül nem keresett mögötte más
okot. Most azonban felzaklatta a felismerés, hogy talán alábecsülte a húgát.
– Felicity, mit tettél?
Felicity rámosolygott, minden jókedv nélkül.
– Mióta folyik ez a kapcsolat? – tudakolta Alexia, és megpróbált
visszaemlékezni. Mikor kezdett a húga magas nyakú ruhákat és
csipkegallérokat hordani?
– Ó, Alexia, nem lehetsz ilyen ostoba! Természetesen azóta, hogy
megismerkedtem Lord Ambrose-zal az esküvődön. Nagyon kedves volt, azt
mondta, hogy éppen olyan kreatív és ambiciózus fiatal hölgy vagyok, akik
általában fölös lélekrésszel rendelkeznek. Megkérdezte, kívánnék-e örökké
élni. Én is azt gondoltam, hogy természetesen rendelkezem fölös lélekkel.
Mama is mindig azt mondja, hogy remek művész lehetnék, ha valaha
próbálkoznék, és kiválóan muzsikálnék, ha megtanulnék játszani. És
határozottan szeretnék örökké élni! Arról nem is beszélve, hogy Lord
Ambrose udvarolna nekem! Mit szólna az összes többi hölgy?
Lady Maccon a fogát csikorgatta.
– Felicity, mit tettél? Ó, az isten kegyelmére, te loptad el a naplómat is,
amikor Skócia felé léghajóztunk, igaz?
Felicity erre csak felpillantott a mennyezetre.
– Szándékosan szivárogtattad ki a terhességemet a sajtónak, igaz?
Felicity könnyedén vállat vont.
Alexiának a gyomra is felfordult a húgától. Az ostobaság egy dolog, de a
gonosz ostobaság már csúf következményekkel jár.
– Ó, te összeesküvő kígyó! Hogy tehetted? A saját húsoddal és véreddel!
– Alaposan meg is botránkozott. – Húzod fel azonnal a ruhádat? Micsoda
kivágás ez? – Annyira dühöngött, hogy még arról is csaknem elfeledkezett,
hogy egy őrjöngő, emeletes polip fenyegeti mindannyiukat. – És?
Felicity csücsörített, és nem vette le a szemét a mennyezetről.
– Gyerünk!
– Jaj, igazán, nővérem, nem kell ilyen hangot megütnöd! Lord Ambrose
nem akart mást, csak néhány jelentést a tevékenységeidről, meg az egészségi
állapotodról. Mármint, a naplón kívül. A legújabb címváltozásig; akkor
mind azt hittük, hogy ha hozzád költözöm, szóval, tudod. És csak
alkalmanként látogattam meg a grófnőt, éppen csak megcsípett, pár

234
apróságot adtam a tudtára. Semmi baj nem történt. A grófnő nagyon is
kedves, hát nem? Amolyan anyáskodó.
– A nyakharapdálást leszámítva? – A szarkazmusnál lejjebb egy vitában
persze nem lehet süllyedni, de néha Alexia nem tudott ellenállni a húga
ilyetén felkínálkozásainak. Valószínűleg Nádasdy grófnő is így érzett.
Ez megmagyarázza a rémes sálakat, amiket viselt. A nyakát takargatta.
Mindketten a két dolgozójával tárgyaló grófnő felé fordultak.
Villámsebesen váltott egyik feladatról a másikra, hatalommal és csellel is
készen állt megvédeni a területét, és, ha Alexia szeme nem csalt, egy üvegre
való ecetes heringgel is. A vámpírkirálynő most egy apró, sebes kismadárra
hasonlított: talán egy cinegére. Mármint ha egy cinege megölhet egy embert
tollas fejének egyetlen biccentésével.
– Felicity, mit mondtál neki rólam?
– Nos, mindent, amit fel tudtam idézni, természetesen. De Alexia, olyan
egyhangú dolgokat csinálsz. Nem látom be, miért érdekelne bárkit is a
gyereked.
– Nem hát.
Miután mozgásba lendítette a bolyt, és kiadta a parancsokat a
fegyverkezésre, a grófnő visszaröppent hozzájuk, leült, és úgy tűnt, kész
folytatni a teázást.
Lady Maccon összehúzta a szemét, odamasírozott a szép kis krémszín
brokát ülőkéhez, és kesztyűtlen kezével határozottan megmarkolta a királynő
alkarját. Alexia jócskán erősebb volt, mint egy illedelmes angol úrhölgy
lehetett volna, és a grófnő egyszerre nem bírta lerázni a kezét magáról.
– Elég a teából – jelentette ki Alexia.
A grófnő ránézett, aztán a húgára.
– Különös dolog, nem? Mármint a nővériség. Ránézésre senki sem
sejtené.
Alexia szemforgatva eleresztette a királynőt, és rosszallón nézett rá.
– A húgom nem lehetett valami hatékony kém.
A vámpír vállat vont, és a rendes teáért nyúlt. Kecsesen belekortyolt a
leheletvékony porceláncsészébe, holott az ital sem felfrissülést, sem
ízélményt nem jelentett a számára.
Pocsékolja a tökéletes teát, futott át Lady Maccon agyán, és Felicityre
pillantott. Habár a grófnő vélhetően úgy gondolta, ők pocsékolják a

235
tökéletes vért.
Felicity színpadiasan ellazult a tálalókocsin, az arca dacos kifejezést
öltött.
Alexia egy szelet melasztortáért nyúlt, és a szájába vette.
– Néhány igen érdekes nyomozást folytatott le nemrég, Lady Maccon –
kezdte a vámpírkirálynő cselesen. – Az apja múltjához kötődőt, ha hihetek
annak, amit a húgától megtudtam. És egy szellemet követve. Tudom, elfogult
a tanácsommal szemben, de bízzon bennem, Lady Maccon, a legjobb lenne,
ha nem ásna túl mélyre Alessandro Tarabotti feljegyzései között.
Alexia Floote-ra gondolt, aki úgy tűnt, mindig is többet tudott az apjáról,
mint amit hajlandó volt elárulni. Vagy amit elárulhatott.
– Maguk vámpírok valamiképpen titkosították az apámat? Elrendelték,
hogy az inasom tartsa a száját? És most a húgomat is megrontják. Igazán,
Nádasdy grófnő, mire ez a rengeteg erőfeszítés? – Azzal újra a királynő
karjára tette a kezét, ismét halandóvá változtatva.
A grófnő összerezzent, de nem húzódott el.
– Lady Maccon, valóban szükséges ez? Rendkívül kellemetlen érzés.
Lord Ambrose ekkor megfordult, és megpillantotta, mi történik a kanapén.
– Eressze el, maga lélekszipoly szuka! – üvöltötte, és nekik rontott.
Alexia eleresztette; helyette a napernyőjét kapta fel.
– Ambrose, semmi baj. – A grófnő hangja nyugodtnak tűnt, ám kivillantak
az agyarai.
Felicity egyik szereplőről a másikra nézett, és szép arcára egyre növekvő
zavarodottság ült ki. Mivel azonban Felicity gyakran vágott ilyen arcot,
amikor meg akart érteni egy nem róla szóló társalgást, Alexia nem érezte
szükségét, hogy magyarázkodjon. Semmi másra nem volt kevésbé szüksége,
mint hogy a húga kotnyelesnél többnek higgye. Feltéve, ha nem tudja máris,
hogy természeten túli vagyok. Pillanatnyilag mindent ki lehet nézni
belőle.
Lord Ambrose úgy nézett Lady Macconra, mint aki nagyon szeretné
megütni.
Alexia, még mindig védekezőn tartva a napernyőt, a táskájába nyúlt, és
előszedte Ethelt, majd leeresztette a napernyőt, hogy megmutassa a vámpírra
irányzott fegyvert.
– Legyen kedves, lépjen hátra kissé, Lord Ambrose. Nem kívántnak

236
érzem magam.
Lord Ambrose horkantott, de engedelmeskedett.
– Nem is kívánja ide senki.
– Folyton mindenkit emlékeztetnem kell? Van meghívóm!
– Alexia, neked fegyvered van! – kiáltott fel a rémült Felicity.
– Bizony. – Alexia hátradőlt, és hagyta, hogy a cső kissé a grófnő
irányába csússzon. – Figyelmeztetnem kell, uram, hogy a célzásban nem
jeleskedem.
– És a tárban… – Nem fejezte be a mondatot: nem kellett.
– Természetesen soha nem vallanám be, hogy Ethel kioltógolyókkal van
megtöltve. De meglehet, néhány töltény véletlenül átvándorolt a férjem
készletéből az enyémbe. El sem tudom képzelni, miképpen.
Lord Ambrose tovább hátrált.
Alexia bosszankodva nézett a húgára.
– Szállj már le arról a zsúrkocsiról, Felicity! Miféle hely az egy fiatal
hölgynek? Van valami fogalmad róla, mekkora bajba keveredtél?
– Éppen úgy beszélsz, mint mama – szipogott Felicity.
– Nos, hát, te pedig kezdesz úgy viselkedni, mint mama!
Felicity levegőért kapott.
Lord Ambrose előrelendült, gondolván, hogy Lady Maccon figyelme
megoszlott.
Ethel a grófnő felé fordult. Alexia keze nem remegett.
– Jaj, jaj, jaj!
A vámpír ismét elhátrált.
– Namármost – jelentette ki Alexia –, gyűlölöm, hogy ezt kell tennem, de
igazán mindannyiunk számára az lenne a legjobb, ha elhagynánk a házat.
Méghozzá sebesen.
A grófnő a fejét rázta.
– Lady Maccon, ön természetesen elmehet, de…
– Nem, nem, ragaszkodom hozzá, hogy együtt menjünk.
– Ostoba gyermek – csattant fel Hematol hercege, aki épp akkor lépett
vissza a szobába. – Hogyan ülhet az árnyékkormányban olyasvalaki, aki
ennyire keveset tud a vámpírok ediktumairól? A királynőnk nem képes
elhagyni a házat. Ez nem választás, hanem fiziológia kérdése.
– És a kirajzás? – A fegyver a királynőre fordult.

237
 Lord Ambrose sziszegett.
– Gyerünk, grófnő! – mondta Alexia. – Tegye meg! Legyen jó vámpír!
A herceg bosszankodón sóhajtott.
– Az ég őrizzen meg a lélekszipolyok gyakorlatiasságától. Parancsra nem
megy, asszony. A királynők nem rajzanak ki minden szíre-szóra. A kirajzás
biológiai parancs. Ennyi erővel azt is mondogathatná valakinek, hogy
lobbanjon lángra.
Alexia Lord Ambrose-re nézett.
– Igazán? És nála beválna?
Ebben a pillanatban rettenetes csattanás visszhangzott végig a házon. Az
estély vendégei sikoltozásban törtek ki.
Az octomaton megérkezett.
Lady Maccon parancsolón intett a pisztollyal.
– Most már kirajzik?

238
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Amelyben Lady Maccon
elveszíti a napernyőjét

A GRÓFNŐ TALPRA UGROTT. FELICITY ÚGYSZINTÉN. Lord Ambrose úgy

döntött, immár nem Lady Maccon jelenti a legnagyobb veszélyt, és a zaj felé
fordult.
– Most éppen kiváló az időpont – unszolta a királynőt Alexia.
A grófnő kétségbeesve csóválta a fejét.
– A kirajzás nem szabadon választható – ismételte. – Tudom, ezt önnek
nehéz megérteni, lélekszipoly, de nem minden tudatos gondolkodás
eredménye. A kirajzás ösztönös. Tudnom kell, a lelkem legmélyén,
természetfeletti módon, hogy a boly többé nem biztonságos. Akkor új bolyt
kell szereznem, és ide soha nem térhetek vissza. Most nincs ennek ideje.
A ház alapjaiban remegett meg, amikor újabb hatalmas dörrenés hangzott
fel.
– Meggyőződése? – tudakolta Alexia.
Valami a szó szoros értelmében szétszaggatta az elébe kerülő akadályt,
mint ahogy egy gyerek tépi le a csomagolópapírt az édességről. Finom
cukrozott vámpír. Mmm.
Felicity sikítozní kezdett.
– Nádasdy grófnő, hol tartja a gyereket? – emelte fel a hangját Lady
Maccon, hogy túlharsogja a szirénázást.
– Micsoda? – A grófnőt összezavarta a zajongás.
– Csak azzal a javaslattal élnék, hogy talán idehozathatná. Magához.
Mielőbb.
– Ó, igen, kiváló terv. Hematol, hozza a gyereket!
– Igenis, királynőm. – A herceg, aki csak az imént jelent meg, vonakodni

239
látszott: egy vámpír sem kívánja elhagyni a királynőjét, ha az veszélybe
kerül. A parancs azonban parancs, úgyhogy Hematol tétován meghajolt, és
kisietett.
Újabb reccsenés hallatszott. Kivágódott az ajtó. Dr. Caedes rontott be
néhány inas-dolgozó és a boly többi tagja társaságában. Mabel Dair esett be
utolsónak, és bevágta maga mögött az ajtót. Szépséges arany ruhája
elszakadt, a haja kibomlott, és az arca körül repkedett. Úgy nézett ki, mint
aki épp Ophelia őrülési jelenetét készül eljátszani, telt ház előtt.
– Királynőm, nem fogja elhinni, micsoda szörny áll odakint! Rettenetes!
Átütötte a falat, amelyiken a Tiziano lógott! És összetörte Deméter
mellszobrát!
A grófnő anyáskodva fordult a sokkos nőhöz.
– Jöjjön ide, drágám!
Mabel Dair az úrnőjéhez rohant, térdre esett előtte, és az arcát a vámpír
szoknyaredői közé temette, remegő kézzel markolva a tafotát.
Alexia kísértést érzett, hogy tapsviharban törjön ki. Látványos alakítás!
A királynő ráhelyezte fehér kezét Miss Dair komló szőke fürtjeire, és a
boly tagjaira nézett.
– Dr. Caedes, jelentsen! Milyen fegyvertára van az octomatonnak?
Megfelel a korábbi modellnek?
– Nem, királynőm, úgy tűnik, ezt átalakították.
– Tüzet hány?
– Igen, de csak egy csápja. És persze a kötelező fapengék. A harmadik
azonban karót vet, a negyedik golyókat lő ki.
– Folytassa! Ez csak négy.
– A többit egyelőre még nem vetette be.
– Ha valóban Madame Lefoux-val van dolgunk, minden csápot valami
halálossal szerelt fel. Ez az ő gondolkodásmódjára vall.
Alexia önkéntelenül is egyetértett. Genevieve valóban így készítette a
szerkezeteit: minél több haszna van, annál jobb.
A szoba túlsó fala megremegett. Iszonyatos recsegés-ropogás hallatszott,
amikor fém, fa és kő feszült egymásnak. És aztán egyszerre mindenestől
eltűnt a fal. Amikor eloszlott a porfelhő, megpillantották a csápjain
egyensúlyozó octomaton kupolás fejét. A lény igyekezett fogást találni a
romhalmon, amely nemrég még London legelegánsabb rezidenciája volt. A

240
hold ezüst fénye és az utcai gázlámpák éles ragyogása csillogott a szörny
fémbőrén. Alexia épphogy ki tudta venni a grófnő menekülő vendégeinek
alakját odalent az utcán.
Felemelte a napernyőjét és felállt; vádlón az octomaton felé célzott a
fodros kiegészítővel.
– Genevieve, nagyon remélem, hogy senkit nem ölt meg.
Ha Madame Lefoux ott is ült a kreatúra fejében, nem jelezte, hogy
észrevette Lady Maccont. Egy célja volt, csakis egy: Nádasdy grófnő.
Az egyik vaskos csáp bekígyózott a szobába, lecsapott a
vámpírkirálynőre, és megpróbálta agyonnyomni. Alexia ugyan a
légitámadást látta volna célravezetőbbnek, de Madame Lefoux a kézitusát –
vagy inkább csáptusát? – választotta. Talán azért, hogy a lehető legtöbb
ártatlant kímélje meg.
A királynő természetfeletti sebességgel és ügyességgel szökkent félre a
fémtag elől. Csakhogy most igazán csapdába esett, mert a szobából nem
vezetett kifelé másik ajtó, és eddigre már a fél ház romokban hevert.
Felicity még egy utolsót sikoltott, aztán azt tette, ami az adott
körülmények között a legokosabb volt a részéről: elájult. Ezután –
hasonlóan okos módon – egyszerűen senki nem vett róla tudomást.
Lord Ambrose támadott. Alexia el se tudta képzelni, mit és hogyan akar
tenni, de a vámpír elszánta magát valamire. Egy lehetetlenül magas és gyors
ugrással felszökkent a lény feje tetejére, ahol keresgélni kezdett. Ó, a
gondolkodó agyhoz próbál hozzáférni.
Alexia meglehetősen okos ötletnek találta a dolgot, a vámpír mégse bírta
lerántani a kupola borítását. Akkor megpróbálta átütni a sisakszerű páncélt,
ám Madame Lefoux ezúttal is mestermunkát végzett. A fejrész varratok
nélkül készült, lehetetlennek bizonyult bejutni, még egy vámpírnak is. Két
kilátórést ugyan vágott az anyagba, de azokon éppen csak kileshetett: a
vámpír ujjai nem fértek be, hogy onnan szakítsa fel a burkolatot.
Egy csáp felvillant, és egy sima mozdulattal lesöpörte Lord Ambrose-t. A
vámpír lezuhant, hiába próbálta elkapni a padló szélét az egykori fal helyén,
és a mélybe hullott – pillanatokkal később újra megjelent, emeletről
emeletre ugrálva, amíg vissza nem ért a szobába.
Akkor a csápok tövébe vetette magát, hogy letépje az egyiket a testről.
Minden erejét bevetve próbálta leválasztani a csapágyakat és

241
irányítódrótokat, amelyek segítségével a rém mozgott. Nem járt sikerrel.
Madame Lefoux mindig természetfeletti erőben gondolkodott, és a
szerkezeteit is ennek alapján tervezte meg.
Miközben Lord Ambrose-t lefoglalta a közvetlen támadás, néhány bátrabb
dolgozó szintén az octomaton ellen indult. Őket egy szabad csáp szinte oda
se figyelve söpörte félre. Megint mások a királynőhöz siettek, és
védelmezőn falat alkottak előtte. Az egyik vámpír éppen az ecetes heringet –
ami eszerint valamiféle lövedék volt – adagolta egy étertronikus Gatling-
fegyverbe. Megrántotta a ravaszt, és a gép apró, fénylő halak sorozatát lőtte
kattogva az octomatonra. A halacskák sisteregve megtapadtak a
fémborításon, és haragos lyukakat égettek bele.
Egy másik csáp araszolt be a szobába, ami ettől látszólag meg is telt a
vonagló alkatrészekkel. Ez lassan kúszott, mint a kígyó. Csattanva nyílt ki a
vége, és tüzet okádott a Nádasdy grófnőt körülvevő csoportra.
A dolgozók sikoltoztak. A grófnő, sebesen és ügyesen oldalra vetette
magát, két kezével két dolgozót rántva odébb. Igyekezett annyit kimenteni a
lángokból, amennyit bírt, miként Conall is tenné a talpasaival hasonló
körülmények között.
Tudva, hogy alighanem hiába teszi, Alexia elrakta Ethelt, és a polipra
célozva aktiválta a napernyője megszakítómező-generátorát. Mint korábban,
most sem ért el vele semmit a csápoknál, mindössze a Gatling-gépfegyver
akadt el. A csáp körbelendült, és tűzzel árasztotta el a budoárt: a szép
oszlopos ágy baldachinja kigyulladt, és mennyezetig érő lángot vetett.
Alexia a napernyője mögé rejtőzött a csapás elől.
Amikor leeresztette, azt látta, hogy körülötte minden porfelhőbe és
káoszba fulladt. Perzselt szag terjengett, sikoltozás visszhangzott. Egy újabb
csáp vonaglott át a fal helyén, és Alexia rémülten sejtette meg, hogy ez már
igazi fenyegetést jelenthet. Madame Lefoux-nak elege lett a játszadozásból.
Alexia jól tudta, mire képes a napernyője, ha vámpírokról van szó, és
ennek a csápnak a hegyéről is gyanús folyadék csepegett – amely sercegve
hullott a szőnyegre, és mindenbe lyukat égetett.
Lapis Solaris, hacsak Alexia nem tévedett nagyot. A napernyője
leghalálosabb eszközeinek egyike volt, és kedvence azoknak, akik nem
szívelték a vámpírokat. A veszélyét az jelentette, hogy kénsavban kellett
oldani, ennélfogva szinte bármi mást is ugyanolyan hatékonyan elpusztított,

242
mint a vámpírokat.
– Genevieve, ne! Ártatlanokat sebesíthet meg! – Alexia nem csak a
bolyért aggódott, hanem a húga miatt is, aki éppen a sugár útjában hevert.
– Grófnő, kérem, el kell vinnie innen! Emberek fognak meghalni! – Lady
Maccon most a királynőhöz fordult a könyörgéssel.
Nádasdy grófnő azonban már nem gondolkodott tisztán. Minden
cselekedete pusztán arra szolgált, hogy megvédje önmagát és az övéit a
pusztulástól.
Hematol hercege jelent meg, természetfelettien erős karjában egy
maszatos kisfiút hozott. Ha lehet, a herceg még gyorsabban mozgott, mint a
királynő, megállt előtte, és a kezébe nyomta a rugdalózó Quesnelt.
Minden elcsendesedett. Quesnel üvöltve vergődött, ám amikor meglátta
az octomatont, úgy tűnt, attól jobban fél, mint a vámpíroktól. Egyet nyikkant,
és vékony karjával ösztönösen belekapaszkodott Nádasdy grófnő nyakába.
Az octomaton immár nem lőhetett anélkül, hogy a fiút is veszélybe ne
sodorná. A modern tudomány még nem fejlesztett olyan fegyvert, a napfényt
leszámítva, amely kárt tud tenni egy vámpírban, de egy emberben nem. Az
egyik csáp, amely halálos erővel már csaknem lecsapott a királynőre, az
utolsó pillanatban rándult félre, és nekiütközött a tálalókocsinak, ami
egészen eddig átvészelte a pusztítást. Az ütés erejétől kettőbe roskadt,
porcelánszilánkokat, melasztortamorzsákat és apró szendvicseket szórva
szanaszét.
Alexia véleménye szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban. A
gyerekteher bátorítón dobolt a hasában, amikor előrelépett, és teljes
erejéből ráhúzott a csápra a napernyőjével.
– Genevieve! A melasztortát ne!
Csatt, csatt, csatt. Panggg.
Természetesen hasztalan erőfeszítésnek bizonyult, de Alexia jobban
érezte magát tőle.
A csáp hegye felpattant, és egy cső bújt ki belőle, kihajtogatta magát, és
egy kürtté változott, amilyet a cirkuszi porondmesterek szoktak használni.
Az octomaton az egyik szemnyíláshoz emelte, és Madame Lefoux beleszólt.
Vagy legalábbis úgy hangzott, mintha Madame Lefoux lenne. Különös volt
kulturált, lágy, enyhe akcentusát a gömblény mélyéről hallani.
– Adja át a fiamat, grófnő, és békében hagyom.

243
 – Maman! – kiáltotta Quesnel az octomaton felé. Ráébredvén, hogy az
anyját rejti, nem valami rémálombeli szörnyet, rugdalózni kezdett a vámpír
karjában. Hiába: a grófnő sokkal, sokkal erősebb volt egy felnőtt férfinál is.
Mindössze szorosabban fogta magához a gyereket.
Quesnel franciául kezdett kiabálni.
– Hagyd abba, Maman! Nem bántottak! Jól vagyok! Nagyon kedvesek
voltak. Édességet adtak! – rikoltozta felszegett állal, uralkodói hangnemben.
Madame Lefoux nem szólt többet. Egyértelműen patthelyzet volt: a grófnő
nem fogja elereszteni a gyereket, az octomaton viszont nem fogja elereszteni
őket.
Alexia, látva, hogy a királynő számára hamarosan nem marad más
választás, mint a menekülés, a húga felé oldalazott. Az, hogy sorsára hagyja
Felicityt az épületben, sajnos, nem volt lehetséges, akármennyire is vonzó
ötletnek tűnt is.
A ház megingott. Immár több mint a fele leomlott, mindössze a hátsó része
maradt érintetlen, de azt is alig tartotta valami a helyén. A támfalak nem
bírták a terhelést. Alexia véleménye szerint a londoni házak szerkezete
sokkal gyengébbnek bizonyult, mint az ő legolcsóbb turnűrje.
Alexia odadöcögött a vámpírkirálynőhöz, de vigyázott, meg ne érintse.
– Grófnő, tudom, hallottam, hogy a gyakorlatiasság nem szempont, de
most egészen jó alkalom adódna a kirajzásra, ha esetleg meg tudná próbálni.
A grófnő Alexiára nézett; a pupillája kitágult félelmében. Haragos
rikoltással felhúzta az ajkát, mind a négy agyarát kimutatva: a táplálkozásra
és a teremtésre valókat is; ilyen, második párral csak a királynők
rendelkeztek. A tekintetében alig maradt értelem. Úgy tűnt, ebben a
helyzetben a vámpírok is olyanná válnak, mint a farkasemberek: érzelmi
lényekké, akik mindössze a bennük rejlő lélekmaradványra számíthatnak,
hogy megmentse őket.
Lady Maccon, akire általában nem volt jellemző a tétovázás, most
elgondolkodott, nem állt-e rossz oldalra ebben a csatában. Igaz, hogy
Madame Lefoux szörnyen törvénytelen és roppantul pusztító módon tört-
zúzott Londonban, ugyanakkor a grófnő úgy viselkedett, mint egy közönséges
gyermekrabló. Alexia tudta, hogy képes lenne véget vetni a helyzetnek. Csak
a kezét kellene kinyújtania, hogy megérintve a vámpírt, emberré és
sebezhetővé varázsolja; akkor már nem képes megtartani a tekergőző,

244
vonagló Quesnelt.
Tétovázott. A logikája még válság idején sem szünetelt. Annál a
diplomáciai ballépésnél, hogy egy bolykirálynő egy tudós kezétől hal meg,
csak az lenne rosszabb, ha a lélektelen Lady Maccon, lélekőr,
farkasemberpárti keze által teszi.
Mintha rendezni kívánná az ügyet, az egyik csáp nagy recsegés-ropogás
kíséretében feléjük lódult, és hanyatt lökte Alexiát, aki megtántorodott,
meggyengült bokája kibicsaklott alóla, és – úgy tűnt, ezredszerre aznap este
– a farára huppant. Éppen Felicity mellé, tehát gyorsan odamászott, és
néhányszor pofon csapkodta, mire a húga végre kinyitotta kék szemét.
– Alexia?
A gyerekteher végletesen felháborodott ezen a túlmozgásos, hogy azt ne
mondjuk, erőszakos bánásmódon, amit az anyja részéről tapasztalt.
Tiltakozásképpen vergődni kezdett. Alexia feljajdult és hanyatt dőlt.
– Alexia! – Felicity, meglehet, kissé valóban aggódott. Még nem látta,
hogy a nővére gyengeség jelét mutatta volna. Soha.
Alexia küszködve felült.
– Felicity, el kell innen tűnnünk!
Felicity talpra segítette, éppen időben, hogy lássák, amint Lord Ambrose,
két másik vámpírral egyetemben összehangolt, szörnyű erejű támadást indít
az octomaton ellen. Egy hatalmas drapériát, ami eredetileg egy asztalterítő
lehetett, bontottak ki és borítottak a polip fejére. Okos ötlet volt, hiszen
időlegesen megvakítatták vele Madame Lefoux-t – sem kormányozni, sem
támadni nem bírt. A csápok összevissza rángatóztak.
Most, hogy az octomaton pillanatnyilag megbénult, a grófnő felélénkült. A
dolgozói hasonlóképpen. Valamennyien az épület oldalán tátongó űrhöz
rohantak, elöl a grófnő, a kebelére szorított Quesnellel. Tétovázás nélkül
kiugrott a szobából, egyenesen a törmelékhalomra. Quesnel zuhantában
halálüvöltést hallatott, de a hang szinte azonnal örömteli hujjogásba váltott.
Alexia és Felicity a peremhez lépett, és lenézett. Három emelet.
Semmiképpen nem ugorhattak le úgy, hogy túl is éljék, márpedig más módja
nem látszott a lejutásnak. Mindazonáltal tökéletes rálátást nyertek a
rombolásra, és jól látták, amint a grófnő végre kirajzik – a vámpírjaival a
nyomában átrohan az octomaton csápjai között, majd eltűnik a holdsütötte
városban. A dolgozók kissé lassabban követték: lemásztak a ház megmaradt

245
oldalán, aztán szintén futásnak eredtek, bár ők képtelenek voltak tartani a
lépést a királynő természetfeletti sebességével.
A polip sikoltott – vagy inkább Madame Lefoux tette, és a halántékának
szegezte tűzokádó csápját, hogy leperzselje a fejéről a térítőt. Amint az
eltűnt, a feltaláló egy pillanat alatt ráébredt, hogy a célpontja eltűnt. Már
csak Alexia és a húga maradt az ingatag épületben, amely kétségtelenül
közel állt a teljes összeomláshoz.
A gépszörny megfordult, hogy üldözőbe vegye a vámpírokat. Elcsattogott
az utcákon át, ügyet sem vetve rá, hogy kit vagy mit tapos össze. Madame
Lefoux vagy nem vette észre Alexia bajos helyzetét, vagy nem törődött vele.
Alexia forrón remélte, hogy az előbbi, különben a barátnője valóban
szívtelen, még inkább, mint azt ő lehetségesnek tartotta.
– Bassza meg! – jelentette ki Lady Maccon tömören.
Felicity még embert próbáló körülményeik ellenére is levegőért kapott a
nyelvezete hallatán.
Alexia a húgára nézett, és pontosan tudva, hogy Felicity nem fogja érteni,
közölte vele:
– A végén kénytelen leszek letartóztatni.
A bolyház ekkor megadta magát a gravitációnak, és panaszos nyikorgással
lassan előredőlt.
A két nő a szakadék széle felé csúszott. Felicity sikoltott. Alexia – az este
történései szerint szokásos módon – elvesztette az egyensúlyát, és szintén
megadta magát a gravitációnak. Egyenesen átzuhant a peremen, tíz körömmel
kapkodva a törött padlódeszkák után.
Éppen csak sikerült megkapaszkodnia; a napernyője lepottyant, és a falak,
műalkotások és szőnyegek romjai közé puffant. Alexia kétségbeesetten,
himbálózva kapaszkodott a mélység fölé kinyúló gerenda végébe.
Felicity hisztériás rohamot kapott.
Lady Maccon azon töprengett, meddig lesz képes tartani magát. Örült,
hogy korábban levette a kesztyűjét. Eléggé erős volt, de nem annyira, mint
terhessége előtt, és egy hosszú hét állt mögötte. Ráadásul jelentős pluszsúlyt
is viselt.
Nos, gondolta filozofikusan, ez egy felettébb romantikus halálnem.
Madame Lefoux-t bizonyára igen fájdalmasan fogja érinteni. Ez is valami
– a bűntudat nagyon hasznos lehet.

246
 És abban a pillanatban, amikor már azt hitte, minden elveszett, megérezte
a léghullámot a tarkóján, és a kavargó éter keltette bizsergést.

– Hé, hó! – kurjantott Boots. – Segíthetek, Lady Maccon?

Lord Akeldama magánléghajójának főkötő formájú kosara úgy
ereszkedett alá az égből, mint valami kövér és jóindulatú megmentő.
Alexia himbálózás közben hátranézett a válla felett.
– Nem igazán. Úgy gondoltam, kicsit még függeszkedek itt, hadd lássam,
mi lesz.
– Ó, ne is törődjenek vele! – rikoltotta Felicity – Nekem segítsenek! Én
sokkal fontosabb vagyok!
Boots nem törődött Miss Loontwillel, és úgy irányította a hajót, hogy a
gondola éppen Lady Maccon alá kerüljön. Abban a pillanatban ismét
megroskadt az épület, és Alexia felkiáltott: a keze lecsúszott a gerendáról.
Belehuppant a kosárba, a lába megcsuklott alatta, és elzuhant, újfent a
turnűrjére, ami a folyamatos kínzások hatására már nem is igazán állt ellen.
Egy pillanatnyi megfontolás után Alexia egyszerűen hanyatt dőlt. Ami sok az
sok.
– Most engem, most engeeeeeem! – visított Felicity, és láthatóan jó okkal
tette, mert az épület valóban összecsuklani készült.
Boot végigmérte a fiatal hölgyet, kétségtelenül észlelve fehér nyakán a
harapásnyomokat. A ház akár abban a pillanatban összeomolhatott volna, de
a dolgozó tétovázott.
– Lady Maccon? – kérdezte, mert Boots egy igen jólnevelt dolgozó volt.
Alexia a fogát szíva felnézett a húgára.
– Ha muszáj.
A pilóta kissé megemelte a ballont. Tizzy udvariasan a karját nyújtotta,
mintha vacsoraasztalhoz kísérné Miss Loontwillt, Felicity pedig egy rémült
macskakölyök méltóságával lépett át a padlóról a kosárba.
A falak összecsuklottak mögötte. A pilóta megrántotta az egyik
propellerkart, mire a léghajó hatalmas gőzfelhőt köpött maga mögé, és kilőtt
előre, még éppen elkerülve a tető lehulló darabjait, miközben a bolyház
végleg megsemmisült.
– Hová vihetem, Lady Maccon?

247
 Alexia felnézett. Boots látható aggodalommal guggolt felette. A gyermek a
méhében továbbra is azt magyarázta, mennyire felzaklatták az éjszaka
eseményei. Lady Maccon csak egyetlen helyre tudott gondolni, ahová
mehetett, most, hogy a férje kiesett, a hold pedig még mindig magasan
ragyogott a város felett. Minden rendes búvóhelye elérhetetlenné vált:
Madame Lefoux tervszobája szóba se jöhetett, a Tunstell házaspár pedig
még mindig Skóciában tartózkodott.
A NYIHA, ebben biztos volt, máris vizsgálja odalent a rombolás
nyomait, vagy az octomatont kergeti az utcákon át. A Hivatalnak szép
fegyverarzenál állt a rendelkezésére: a saját étertronikus Gatling-
géppuskája, mini magnatronágyúk, nem is beszélve a Mandalson tejkrémes
rakétákról. Hadd próbálkozzanak most ők Madame Lefoux megállításával
egy ideig. A feltaláló technikai zsenijét figyelembe véve aligha fognak
nagyobb sikert elérni őnála, de talán lelassíthatják. Neki végül is mindössze
egy napernyője van.
Ekkor ébredt rá, hogy már az sincs, és káromkodott egyet. A napernyő
alant hevert, alighanem félépületnyi törmelék alatt. Ethel ugyan
biztonságosan lapult a derekára erősített kistáskában, de a drága napernyő
odalett.
– Bizonyos vagyok, hogy önök, uraim, egyetértenek velem. Efféle időkben
egy lánynak elsősorban komoly tanácsra van szüksége az öltözetét illetően.
Boots és Tizzy mély aggodalommal néztek végig Alexia sanyarú ruházati
állapotán: fardagálya kilapult, a szoknyája szegélye elkoszolódott,
csipkedíszei megperzselődtek és bekormozódtak.
– Bond Street? – kockáztatta meg Tizzy megfontoltan.
Alexia felvonta a szemöldökét.
– Ó, nem, ez igazi viseleti vészhelyzet. Kérem, vigyenek Lord
Akeldamához!
– Azonnal, Lady Maccon, azonnal. – Boots pofaszakállas arcára
megfelelően komoly kifejezés ült ki.
A léghajó feljebb szökkent a levegőben, aztán egy újabb nagy gőzfelhőt
hátrahagyva sebesen észak, azaz Lord Akeldama háza felé indult.

248
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Ahol a léghajó se jár

LORD AKELDAMA A HÁZA TETEJÉN ALAKÍTTATOTT KI egy kicsiny léghajó-

leszállóteret, oldalt, hogy maradjon hely az étergráfja köpőcsészére
emlékeztető vevőjének is. Lady Maccon nem tudta felidézni, észrevette-e ezt
már korábban is, mindenesetre a napirendjének mindeddig nem volt jelentős
része mások tetőinek ellenőrzése.
A léghajó olyan könnyedén szállt le, mint a sült tojáshab. Tekintve, hogy a
két lábon járás aznap nem hozott neki sok jót, Alexia vonakodva kecmergett
talpra. Nagy örömére azonban azt találta, hogy Lord Akeldama
méltóságteljes ki- és beszállásra gondolva szerelte fel a leszállóteret. Egy
dolgozó máris odasietett egy különleges, csúcsos létrával, amit átvetett a
gondola peremén, majd kihúzta a lábait, hogy mindkét oldalon kellően
magas legyen. Ennek segítségével az utas az egyik oldalon komolyan és
magabiztosan fellépdelhetett, a másikon le.
– Miért nem viszik magukkal a repülőutakra is ezt a hágcsót? –
érdeklődött Alexia.
– Nem gondoltunk arra, hogy bárki is kiszállna, mielőtt hazaérünk.
Felicity is kikapaszkodott a nővére után, és rögvest nekiállt hangot adni
nemtetszésének.
– Micsoda módja az utazásnak! Az ember nem is érti, mitől olyan
népszerű a lebegés. Olyan természetellenes magasban! És aztán egy tetőre
érkezni! Alexia, innen látni a többi tetőt! És nincsenek elegánsan
elrendezve!
Panaszkodás közben a haját tapogatta, hogy megbizonyosodjék róla: sem
a légi utazás, sem a halálközeli élmény nem kócolta össze.
– Ó, Felicity, fogd be a szádat! Ma estére már bőven elegem volt a

249
fecsegésedből.
Attól a titkos ösztöntől vezettetve, amely csak a legjobb szolgák sajátja,
akik mindig megérzik, ha az úrnő hazaérkezett, Floote jelent meg Alexia
könyökénél.
– Ó, Floote!
– Asszonyom?
– Honnan tudta, hogy itt leszek?
Floote felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: De hát hol máshol
bukkanhatna fel egy teliholdas éjjelen, asszonyom, mint Lord Akeldama
háztetőjén?
– Hát persze. Lenne szíves visszavinni Felicityt a mi házunkba, és bezárni
valamelyik szobába? A leghátsóba. Vagy esetleg az átalakított borospincébe.
– Micsoda? – rikoltotta Felicity.
Floote olyan arckifejezéssel nézett rá, ami – magához képest – már
majdnem mosolyra emlékeztetett, tekintve, hogy a szája egyik sarkában
megjelent egy icipici ránc.
– Vegye úgy, hogy el van intézve, asszonyom!
– Köszönöm, Floote!
Floote határozottan megmarkolta Felicity karját, és már vezette volna el,
amikor Lady Maccon utánaszólt.
– Ó, és Floote? Kérem, küldjön ki valakit, hogy túrja fel a Westminster-
bolyház romjait, mielőtt a fosztogatók odaérnek. Azt hiszem, véletlenül
elejtettem a napernyőmet. És talán néhány szép műalkotás is heverhet
arrafelé.
Floote-nak szeme se rebbent, hallva, hogy London egyik legrangosabb
rezidenciája immár romokban hever.
– Természetesen, asszonyom. Feltételezem, most már megadhatja a
címet…?
Lady Maccon megadta. Floote sima léptekkel elsietett, maga után
vonszolva a tiltakozó Felicityt.
– Nővérem, igazán, ez szükségtelen. A fognyomok miatt? Az zaklatott fel
ennyire? Csak néhány van belőlük!
– Miss Felicity – hallotta Alexia Floote-t-, kérem, próbáljon meg
viselkedni!
Boots, aki eddigre lehorgonyozta a léghajót, Alexia mellé lépett, és a

250
karját nyújtotta.
– Lady Maccon?
Alexia hálásan elfogadta. A gyerekteher igazán rémesen tekergőzött
éppen: úgy érezte magát, mint aki lenyelt egy vadászgörényt.
– Esetleg el tudna kísérni a…, nos, a gardróbhoz, Mr. Bootbottle-Fipps?
Úgy érzem, le kellene dőlnöm. De csak egy percre, tudja, mert még a
kirajzott bollyal is kezdeni kellene valamit. Gondolom, megpróbálhatnám
kitalálni, hova indult Nádasdy grófnő. És persze Madame Lefoux. Nem
volna szabad ámokfutásba kezdenie.
– De még mennyire nem, asszonyom – értett egyet Boots, aki határozottan
osztozott Alexiával az érzésen, miszerint az ámokfutás semmilyen
körülmények között nem lehet indokolt.
Alig jutottak le a tetőről a Lord Akeldama második legjobb ruhaszobája
felé vezető lépcsőkre, amikor szembetalálták magukat egy ziháló
dolgozóval. Magas, jó kiállású fiatalember volt, kedves arccal, rengeteg
göndör hajjal és laza, csoszogós járással. Amellett ő viselte Lord
Akeldamától egynapi járóföldre a legkuszábban megkötött nyakkendőt.
Döbbenten meredt Bootsra.
– Új dolgozó – magyarázta Boots Lady Macconnak, mielőtt kedvesen a
ficsúrhoz fordult volna.
– Hé, hó, Boots!
– Úgy, úgy, Shabumpkin. Engem keresel?
– Meglehetősen!
– Ah! Kis időt adj csak, amíg a hölgyet rendesen a helyére kísérem.
– Ó, nem, nem csak te kellesz, drága pajtásom. Lady Maccont is kerestem
éppen. Volnának szívesek követni?
Alexia úgy nézett a fiatalemberre, mint aki valami büdös helyről mászott
elő.
– Muszáj?
– Attól tartok, igen, hölgyem. Az úr összehívta az árnyékkormány
rendkívüli ülését – magyarázta a dolgozó.
– De hiszen holdtölte van, a déván nem vehet részt?!
– Jó néhányan felhívtuk erre a figyelmét. Azt mondta, aprócska
részletkérdés.
– Ó, jaj! De remélem, nem a Buckhingham-palotában? – Alexia

251
belekapaszkodott a hasába, mert a további utazgatásnak már a gondolata is
taszította.
A fiatalember elvigyorodott.
– A fogadószobájában, asszonyom. Hol máshol?
– Ó, hála az égnek! Küldjék utánam Floote-t, legyenek szívesek, amit
befejezte a jelenlegi tennivalóit!
– Természetesen, Lady Maccon, örömmel.
– Köszönöm, Mr., ah, Shabumpkin!
Ekkor Boots kihúzta magát, megmarkolta Alexia karját, és óvatosan
levezette a következő lépcsősorokon Lord Akeldama hírhedt
fogadószobájáig. Amint odaértek, Shabumpkin egy barátságos biccentéssel
elügetett.
Lord Akeldama már várt rájuk. Alexia meglepődés nélkül látta, hogy
miközben ő fel-alá rohangált Londonban egy octomatont üldözve, a
vámpírúr nem csinált semmi megterhelőbbet az átöltözésnél. A legfeltűnőbb
frakk-térdnadrág együttest viselte, amit Alexia valaha is látott: krémszín
alapon borvörössel ferdén csíkozott szaténból, amihez rózsaszín
gyűrtselyem mellényt vett, rózsaszín harisnyát és rózsaszín cilindert. A
kravátlija tökéletes borvörös zuhatagát rubinköves aranytűvel rögzítette, és
hasonló rubinok szikráztak az ujjain, a lornyonja keretén és a hajtókáján is.
– Hozhatok önnek valamit, Lady Maccon? – kérdezte Boots, miután
stabilan leültette egy karszékbe; láthatóan aggasztotta a grófné feltűnő testi
rosszulléte.
– Teát? – bökte ki Alexia az egyetlen panaceát, ami eszébe jutott.
– Természetesen. – Boots egy gyors pillantást váltott az urával, aztán
sietve távozott.
Lord Akeldama izgatottságában nem vette elő a harmonikus
rezonanciazavarót, Alexia pedig nem emlékeztette. Úgy vélte, szüksége lesz
Floote tanácsára, akármilyen tárgyat is vitatnak meg a következőkben.
– Nos, uram? – szegezte a vámpírnak a kérdést, nem lévén kedve a
szócsépléshez.
Lord Akeldama is egyenesen a tárgyra tért, ami már önmagában is jól
jelezte, mennyire zaklatott.
– Drága szilvavirágom, van valami elképzelése, ki ücsörög a sikátorban,
hátul, a konyha ajtaja előtt ebben a pillanatban?

252
 Minthogy Alexia meglehetősen biztos volt benne, hogy az octomatont
észrevette volna a tetőről, a második gondolatát mondta ki.
– Nádasdy grófnő?
– A konyhaajtóban! Leghosszabb agyaramra! Én… – Félbeszakította saját
magát. – Jó ég, boglárkám, de hát honnan tudta?
Alexia még a méhében végbemenő tekergőzés és rugdalózás ellenére is
elmosolyodott.
– Hát most kipróbálhatja, hogy érzem magam általában.
– Kirajzott!
– Igen, végre. Nem is hinné, mi erőfeszítésbe került kipiszkálni onnan.
Mintha szellem lenne, olyan rövid horgonyon, hogy el sem távolodhat a
kötési pontjától.
Lord Akeldama leült, mély lélegzetet vett, és összeszedte magát.
– Drága körömvirágom, kérem, ne mondja, hogy ön felel ezért a… tudja.
– Megrebegtette tökéletesen fehér kezét a levegőben, mint egy haldokló
zsebkendőt.
– Ó, ne butáskodjon! Nem én. Madame Lefoux.
– Ó! Hát persze. Madame Lefoux. – A vámpír faarc mögé rejtett
döbbenettel vette tudomásul a legfrissebb információt. Lady Maccon
megesküdött volna, hogy hallja rendkívüli elméjének fogaskerekeit kattogni
kifejezéstelen, kifestett arca mögött.
– A kis francia szobalány miatt? – kockáztatta meg végül.
Lady Maccon kiélvezte, hogy végre nála van a hatalom. Soha nem
remélhette, hogy egy krízis idején neki lesz több adat a birtokában, nem
pedig Lord Akeldamának.
– Ah, nem. Quesnel miatt.
– A fia?
– Nem éppen az övé.
Lord Akeldama felpattant kényelmes ücsörgéséből.
– Az a kis tejfölszőke kölyök, aki a grófnővel volt? Aki elszakította a
frakkomat?
– Ez a leírás alapján Quesnel, igen.
– De mit kezd a boly egy francia feltaláló fiával?
– Ah, úgy tűnik, Angelique végrendeletet hagyott hátra.
Lord Akeldama aranyos-rubinos monoklijával kocogtatta az agyarát;

253
Alexia szeme láttára rakta össze a képet.
– A fiú valódi anyja Angelique, és a boly gyengéd gondjára hagyta?
Ostoba liba.
– A grófnő pedig elrabolta Genevieve-től. Genevieve ennélfogva épített
egy octomatont, és lerombolta a bolyházat, hogy visszaszerezze.
– Szavamra, ez meglehetősen megbonyolítja a dolgokat.
– Merem állítani, hogy így van.
Lord Akeldama abbahagyta a kocogtatást, és lengetni kezdte a monoklit,
miközben lassan körbejárt a szobában. Két szemöldöke között egyetlen szép,
hosszú árok rajzolódott ki.
Lady Maccon fél kézzel tiltakozó hasát dörgölte, a másikkal felemelte a
teáscsészét. A varázslatos főzet most az egyszer nem volt képes kifejteni
jótékony hatását. A gyermek boldogtalan volt, a tea pedig alkalmatlan a
megszelídítésére.
A monokli megállt.
Alexia várakozón húzta ki magát ültében.
– A kérdés ugyanaz: mit tegyek a házam mögött bujkáló teljes bollyal?
– Hívja be őket teára? – javasolta Lady Maccon.
– Nem, nem, azt nem lehet, tejszínfelfújtam. Ide nem léphetnek be.
A vámpírok rendkívül kényesek voltak az etikettre.
– A Buckingham-palotában? Az viszonylag biztonságos.
– Nem, nem politikai rémálmot jelentene. A vámpírkirálynő a palotában?
Higgyen nekem, drágám, sosem jó ötlet túl sok királynőt tartani egy helyen,
főleg egy kastélyban.
– Akkor, hogy biztonságban legyenek, mi pedig időt nyerjünk, ki kell
juttatnunk Londonból.
– Ez nem fog neki tetszeni, de van benne spiritusz, jácintom.
– Mennyi időnk van? Úgy értem, meddig tart általában egy kirajzás?
Lord Akeldama a homlokát ráncolta: Alexia gyanította, hogy inkább azon
töpreng, kiadhatja-e ezt az információt neki, és nem arról van szó, hogy ő
maga nincs birtokában.
– Egy frissen átharapott királynőnek hónapok állnak a rendelkezésére,
hogy letelepedjék – válaszolta. – De egy öregnek csak órái lehetnek.
Lady Maccon vállat vont. Csak egy megoldás mutatkozott. A
legbiztonságosabb hely, amit ismert, védhető és feltörhetetlen.

254
 – Kénytelen leszek elvinni Woolsey-be.
Lord Akeldama visszahuppant a karosszékbe.
– Ha ez a szándéka, Lady Alfa.
Volt valami a hangjában, amitől Alexia elgondolkodott. Olyankor csengett
így, ha nemrég szerzett be egy különösen szép mellényt. Lady Maccon fel
nem foghatta, miért teszi ennyire boldoggá a helyzet. Ahogy a férje
mondaná, vámpírok!
Valakinek tennie kellett valamit. Nem hagyhatták, hogy a westminsteri
bolykirálynő a Lord Akeldama és Lord Maccon házai mögötti sikátorban
ücsörögjön! Micsoda botrány lesz, ha az emberek ezt megtudják! Alexia
nagyon remélte, hogy Felicity zár alá került.
– Csak amíg el nem döntjük, mi legyen vele. És hogy miként oldjuk meg
Quesnel dolgát. Remélhetőleg anélkül is sikerül, hogy további ártatlan
épületek lelnék halálukat. – Azzal Lady Maccon hátravetette a fejét, és
kiáltott. – Floote!
Az inas megjelenésének gyorsasága sejtette, hogy valóban az ajtónál
hallgatózott.
– Floote, hány hintó áll itt a rendelkezésünkre?
– Csak egyetlen, asszonyom. Éppen most érkezett vissza.
– Hát, akkor azzal kell beérni. Fogasson be, és küldje hátra, kérem. Ott
találkozunk.
– Utazik? De asszonyom, nincs jól.
– Kénytelen vagyok, Floote. Nem küldhetek be csak úgy egy bolyra való
vámpírt egy farkasemberfészekbe diplomáciai támogatás nélkül. A talpasok
nem engednék. Nem, valakinek velük kell mennie, méghozzá nekem. A
kastély személyzete másra nem hallgatna, holdtöltén legalábbis.
Floote eltűnt, és Lady Maccon felállt, hogy esetlenül, mintha
gólyalábakon állna, átbotladozzon Lord Akeldama fogadószobáján, majd a
házán. A vámpír követte; félúton azonban Alexia felemelte az ujját, hogy
elnyerje a vendéglátója figyelmét.
A gyerekteher elhelyezkedett végre, és könnyebbnek is érződött.
Alexiának eszében sem volt bánni a segítőkész elrendeződést – jóváhagyón
megveregette a hasát – ám közben egyik lábáról a másikra állt. A gyerek az
anatómiájának egy bizonyos részére nehezedett.
– Ajjaj, te jó ég! Zavarba ejtő, de igazán muszáj lesz meglátogatnom, nos,

255
szóval… hát…
Ha Lord Akeldama képes a pirulásra, megteszi. Ehelyett csak előrántott a
frakkja belső zsebéből egy vörös csipkelegyezőt, és vad szelet kavart vele
az arca körül, miközben Alexia eldöcögött, hogy elintézze a dolgát. Hosszú
percekkel később tért vissza, és az élet minden területét érintően jobban
érezte magát.
Aztán átvágott a vámpírúr házán, át a lépcsőházon, el a személyzeti
lépcső mellett, keresztül a konyhán, és ki a hátsó ajtón. Lord Akeldama nagy
aggodalommal lépdelt utána.
A sikátorban, olyan döbbenetesen közönséges holmik társaságában, mint a
szemeteskukák és egy szárítókötél, várakozott a boly. Lady Maccon nagy
megbotránkozására a kötélen férfi alsóneműk is lógtak! Lehunyta a szemét,
és mély lélegzetet vett. Amikor újra felpillantott, elnézett a
szükségszerűségek mellett a rakodóútra, ahol egy maroknyi vámpír járkált
nyughatatlanul.
Nádasdy grófnő tartózkodott ott, vele dr. Caedes, Lord Ambrose és
Hematol hercege, valamint két további vámpír, akiket Alexia nem ismert
név szerint. A bolykirálynő nem volt olyan állapotban, hogy bármiről
tárgyaljon, akár világi, akár egyéb dolgokról. Egyértelmű elmezavar kínozta,
ez látszott ideges, rángatózó mozdulatain is. Ide-oda lépdelt, magában
mormolt, és minden apró neszre összerezzent. A riadt vámpír meglepően
magasra képes ugrani, és hihetetlen sebességgel mozdul: a lágy, kerekded
királynő ettől egy szöcskére hasonlított. Néha nekiugrott a férfiaknak, mintha
ki akarna törni a köré vont laza gyűrűből. Máskor csak megütötte
valamelyiket, az arcába karmolt, vagy ráharapott egy-egy elérhető
testrészére. A férfiak mindössze gyengéden visszaterelték a körbe – a sebeik
meg is gyógyultak, mire a királynő újrakezdte a pattogást.
Lady Maccon megkönnyebbüléssel látta, hogy Quesnel dr. Caedes
gondjaiba került. Egy halandó számára nyilvánvalóan nem lett volna
biztonságos a királynő közelében lenni. Alexia elkapta a bajkeverő fiúcska
ibolyaszín tekintetét a csupa kóc szőke haj alatt. Halálra volt rémülve.
Alexia rákacsintott, és a gyerek szinte azonnal felderült. Nem ismerték
egymást túl régóta, de Alexia egyszer Quesnel mellé állt egy robbanó bojler
ügyében, és a fiú azóta tökéletesen bízott benne.
Lady Maccon előrelépett, és azonnal egyedül is találta magát; Lord

256
Akeldama színpadias pózban megállt mögötte a küszöbön. Ami azt illeti,
Alexia már azon is csodálkozott, hogy hajlandó volt átvágni a konyhán. A
házának ezt a részét valószínűleg még nem is látta korábban.
– Nem kíván beszédbe elegyedni velük? – fordult hátra. Még sosem
tapasztalta, hogy Lord Akeldama távol maradt volna onnan, ahol valami
fontos történik.
A kóbor vámpír halkan nevetett.
– Kicsiny gombócom, a királynő a jelen állapotában nem tolerálná a
közelségemet. Amellett aligha tudnám elviselni a mellényeket, amiket dr.
Caedes mostanában hord. A fejfedők teljes hiányáról nem is beszélve.
Alexia újra szemügyre vette a bolytagokat. Valóban: a kavarodásban az
urak cilindere is elkallódott.
– Nem, nem, tejszínfelfújtam, ez az ön felvonása. – A ficsúrvámpír
aggodalmas pillantást vetett Alexiára, aki azóta nem vette le a kezét a
hasáról, amióta megjelent a szalonjában. – Ha bizonyos benne, hogy kellő
ügyességgel képes lejátszani.
Lady Maccon újra mély lélegzetet vett, és majdnem felbillent. A
felelősség az felelősség, és semmiféle magzat nem akadályozhatja meg, hogy
helyre tegye a dolgokat. A világa összekuszálódott, márpedig ha Alexia
Maccon másban nem is volt jó, abban igen, hogyan igazítsa ki, és miként
állítsa vissza a világegyetem egyensúlyát. Most éppen a Westminster
bolynak volt szüksége a szervezőtehetségére, és aligha térhet ki a
kötelessége elől egy olyan apróság miatt, mint a terhesség.
Vissza se nézett Lord Akeldamára, hanem egyenesen a pánikba esett boly
közepébe sétált. Vagyis ő sétának szerette volna szánni, ám valójában
ügyetlenül csoszogás volt.
– Várjon, Alexia! Hol a napernyője? – Lord Akeldama aggodalmasabb
volt, mint valaha: elhagyta a dőlt betűket és a beceneveket is.
Lady Maccon nagyvonalúan intett, és hátralesett.
– Gondolom, a bolyház romjai alatt – közölte, aztán visszafordult lélekőri
feladatai felé. – Jól van, figyeljen mindenki: elegem van ebből a
bohóckodásból.
Nádasdy grófnő felé fordult, és rásziszegett. Igazán rásziszegett.
– Na de komolyan! – háborodott fel Lady Maccon, és Hematol hercegére
nézett. – Szeretné, hogy kijózanítsam? – kérdezte, megmozgatva a levegőben

257
csupasz ujjait.
Lord Ambrose vicsorított, és a természetfeletti mozgékonyság kiváló
példáját mutatva Alexia és a királynője közé vetette magát.
– A jelek szerint nem. Van jobb megoldásuk?
– Nem engedhetjük meg, hogy halandóvá és sebezhetővé váljék, ilyen
védtelen helyzetben nem – felelte a herceg.
A hátuk mögött, a magas házak fala között csattogva megállt a Woolsey-
hintó; a parádés lovak helyett most a nyugodtabb, hosszabb utakon használt
párt fogták be. A grófnő úgy vetődött felé, mintha valami rettenetes ellenség
lenne. Lord Ambrose, hogy visszatartsa, hátulról zavarba ejtően bensőséges
mozdulattal, két karral fogta át. Csak egy régimódi, csupa díszhintó volt,
hatalmas címerrel, és annyi csecsebecsével, ami Lady Maccon véleménye
szerint igazán illett volna Lord Akeldamához, ám Woolsey-hez annál
kevésbé. Nem a sebessége vagy a kecsessége miatt építették, hanem hogy
mély benyomást gyakoroljanak mindenkire vele – mindazonáltal Alexia úgy
vélte, még grandiózus csúfsága sem indokolhat egy vámpírtámadást.
– Nos hát, mivel Lord Akeldama nem kívánja önöket behívni teára és
pihenőre, úgy vélem, javasolhatom, hogy ideiglenesen vonuljunk vissza
Woolsey-be. Ott menedéket találnak.
Az összes vámpír, még a grófnő is, aki pedig látszólag alig volt képes
felfogni, mi zajlik körülötte, megdermedt és úgy nézett Lady Macconra,
mintha görög tunikát öltött volna, és szőlőszemekkel hajigálná őket.
– Bizonyos benne, Lady Maccon? – kérdezte az egyik, túlságosan
szerényen egy vámpírhoz képest.
A doktor lépett elő; hosszú volt és látszólag törékeny, de úgy fogta a
vergődő Quesnelt, mintha a gyerek nem nyomna többet Madame Lefoux
egyik automata porolójánál.
– Lady Maccon, ön meginvitál minket? Hogy Woolsey-ben maradjunk?
Alexia nem értette, miért kell ezen így megzavarodni.
– Nos, igen. De csak egy kocsim van, szóval ön, a gyerek és a grófnő
jöhet velem. A többiek mögöttünk futhatnak. Igyekezzenek nem lemaradni.
Lord Ambrose dr. Caedesre nézett.
– Ez példátlan.
Dr. Caedes Hematol hercegére nézett.
– Erre nincsen ediktum.

258
 A herceg Lady Macconra nézett, és ingatni kezdte a fejét.
– A házasság is példátlan volt, a születendő gyermek nem kevésbé. A
hölgy mindössze tartja magát a szokásaihoz.
Azzal óvatosan, a hirtelen mozdulatokat kerülve az úrnője felé lépett.
– Királynőm, adódott egy lehetőség – mondta lassan, tisztán formálva a
szavakat.
Nádasdy grófnő megrázkódott.
– Adódott? – kérdezte; a hangja üres volt és távoli, mintha egy kút
mélyéről szólna. Alexiát emlékeztette is valamire, ám a hasában a rugdalózó
gyerekkel és az utazás kilátásával maga előtt nem tudta felidézni pontosan,
mire is.
A grófnő Lord Ambrose-re nézett.
– Kit kell megölnünk?
– Szabadon adott ajánlat. Meghívás.
Nádasdy grófnő ettől egy pillanatra magához tért, és a bolya három
legfontosabb tagjának arcába nézett. A támaszaira. A csápjaira.
– Hát, akkor fogadjuk el! Nincs vesztegetni való időnk. – Körülpillantott,
búzavirágkék szeme haragosan villant. – Az ott mosott ruha? Hát hova
hoztak önök engem?
Lord Ambrose csak biccentett Lady Maccon felé, és beterelte a
királynőjét a hintóba. Halandó szem számára követhetetlen sebességgel ki is
lépett ismét – sokkal kecsesebben, mintha a kalapjára is ügyelnie kellett
volna. Felpattant a bakra, egyszerűen félrelökte a tökéletesen
tiszteletreméltó kocsist, aki addig ott ült, és megragadta a szárat.
Lady Maccon felvonta a szemöldökét.
– Tessék?
– Valaha kocsiversenyeken hajtottam – magyarázta a vámpír, és úgy
vigyorgott, hogy mindenestül kilátszott az agyara.
– Nem hiszem, hogy ugyanaz lenne a kettő, Lord Ambrose – tiltakozott
Alexia.
Következőnek dr. Caedes szállt be Quesnellel, végül, vonakodva, de
maga Lady Maccon is. Kissé nehezen küzdötte le a lépcsőket, de egyik
vámpír sem nyújtott neki segédkezet. Semmi érintés, még az illem kedvéért
sem. Amikor bejutott, nem érte meglepetésként, hogy a vámpírok az egyik
padon zsúfolódtak össze; neki maradt, egymagában, a másik.

259
 Lord Ambrose csettintett a lovaknak. Ügetve indultak el, túlságosan
gyorsan a londoni utcák zsúfoltságához képest. A macskakövek rémesen
hangosan csattogtak alattuk, és a hintó sokkal jobban ki-kilendült a
kanyarokban, mint Alexia eddig tapasztalta. A hasa tiltakozott az
imbolygatás ellen.
Rendes körülmények között csaknem két órába telt eljutni Londonból
Woolsey-be – farkasbundában természetesen kevesebb. Trizdale gróf gyors
járatú hintáján egyszer állítólag egy és negyed óra alatt futotta meg. Lord
Ambrose a jelek szerint meg kívánta dönteni a rekordját.
A városon belül az utakon elég mély nyomvályúkat jártak ki a hintók,
hogy ne legyen túl rázós az utazás, és Lord Ambrose, noha a horgonya
évszázadokon át Mayfairbe kötötte, láthatóan ismerte a környéket. Alexia
úgy vélte, rengeteg ideje volt tanulmányozni a térképet. A kevésbé zsúfolt
utat választotta West Ham felé – mindazonáltal amint kiértek Londonból, a
dolgok hamar eldurvultak.
Nem mintha az este korábbi eseményei cukrozott ibolyaszirmokkal értek
volna fel. De mégis.
Az első és legrosszabb Lady Maccon véleménye szerint az volt, amikor
rátértek a vidékre vezető földútra. Korábban sosem kínozta különösebben,
mert a hintó rugózása és párnázata rendben volt. Ám a sebességük,
összekötve a rendesnél erőteljesebb rángatózással, nem tetszett a
gyerektehernek. Tizenöt perc elteltével Alexia megismerkedett egy új
érzettel: a dereka alsó részébe tompa sajgás költözött. Még az is átfutott a
fején, hogy vajon nem tett-e kárt magában a korábbi turnűrzúzó alkalmak
során.
Aztán meghallotta Lord Ambrose kiáltását; a kocsiba maró füst csapott
be. Itt, a városi épületek baljós árnyaitól távol, a telihold fényében minden
tisztábban kirajzolódott. Alexia az ablakon át nézte, ahogy az egyik
vámpírkísérőjük nekilódul, felzárkózik a kocsi mellé, és elugrik. A hintó
megrándult, ám nem lassított, és pillanatokkal később behallatszott, hogy
vadul verik a tetejét.
– Kigyulladtunk? – tudakolta Lady Maccon, aztán feljebb tolta magát az
ülésen, leeresztette a felső ablaktáblát, és kidugta a fejét a huzatba, hogy
hátranézzen. Nehéz lett volna kivenni az üldözőjüket, ha lovon vágtat utánuk,
vagy akár másik kocsin, ám az nyolc vaskos csápon lépdelt át a mezőkön és

260
sövénykerítéseken. Vagyis hét vaskos csápon: a nyolcadikat éppen arra
használta, hogy tüzet köpjön a hintóra. Ráadásul több emelet magas volt.
Alexia visszahúzta a fejét.
– Dr. Caedes, javasolnám, hogy mutassa fel az őrizetesét. Talán
megakadályozza Genevieve-t, hogy tényleg elpusztítson minket.
A hintó megint meglódult, ismét gyorsítani kezdett; a vámpír, sikeresen
kioltván a lángokat, leugrott a tetőről. Ám még így sem közelítették meg a
korábbi sebességüket: a lovak kezdtek fáradni, vagy talán végzetesen
kifulladni a kegyetlen hajtástól.
Az octomaton egyre falta a köztük lévő távolságot, márpedig Woolsey
még messze volt.
Dr. Caedes fogást váltott a gyereken, és megpróbálta kidugni a feje búbját
az ablakon, Quesnel azonban egyáltalán nem kívánt együttműködni
semmiben, amit a vámpírok akartak. Alexia alig észrevehető bólintással
jelzett barátnője fiának, mire az úgy tett, ahogy rendelték neki. Nem csak a
fejét dugta ki, hanem egyik vékony karját is, és vadul integetni kezdett a
mögöttük lépdelő kreatúrának.
Lady Maccon derekában felerősödött a sajgás, ugyanakkor a hasán
átvonult egy lökéshullám. Még sosem érzett hasonlót korábban. Riadt
nyikkanással dőlt neki a hintó párnázott falának – aztán az érzés, ahogy jött,
el is múlt.
Alexia egy ujjal megbökte a hasát.
– Ne merészeld! Most a lehető legalkalmatlanabb! Amellett korán érkezni
egy estélyre tiszteletlenség.
Az octomaton lemaradt, így a hintó is lassíthatott kissé, de Alexia,
ismervén Madame Lefoux-t, sejtette, ez csak pillanatnyi szünet, amíg kitalál
valami új támadási módot. Genevieve bizonyára rájött, hogy Alexia is a
kocsiban van, és Woolsey a céljuk. Semmi más okból nem lehettek ebben az
időben ezen az úton, ráadásul senki nem utazott Barkingba éjjel, főleg
rohanvást nem.
– Ó, istenem! – Lady Maccont hatalmába kerítette a kényelmetlen érzés,
hogy elveszítette legendás uralmát, ha nem is a szelleme, de a teste felett
bizonyosan. Nedvesség jelezte az alsóbb régiókban, hogy a turnűrje, és nagy
valószínűséggel a ruhája többi része sem fogja megérni a reggelt; rögtön
utána újrakezdődött a hullámszerű összehúzódás, fentről lefelé.

261
 Dr. Caedes ugyan nem volt igazi orvosdoktor, de ahhoz eléggé figyelmes
volt, hogy észrevegye: Lady Maccon gondjainak középpontja áthelyeződött.
– Lady Maccon, csaknem megkezdődött? Igen szerencsétlen időzítés
lenne.
Alexia a homlokát ráncolta.
– Nem, teljességgel megtiltom. Nem lesz… óóóhh – fejezte be egy
nyögéssel.
– Úgy hiszem, mégis.
Quesnel erre felkapta a fejét.
– Remek! Még sosem láttam szülést! – És nagy, kék szemét várakozón a
verejtékező Lady Macconra emelte.
– Ma sem fog, fiatalember – felelte Alexia rosszallón, bár zihálva.
A grófnő, aki még mindig fészkelődve várta, hogy kiszállhasson, és csak
félig figyelt oda bármiféle társalgásra, most gyanakodva nézett Alexiára.
– Nem teheti – jelentette ki. – Nem, amíg itt ülök magával. Mi lesz, ha
kibújik, és kénytelenek leszünk megérinteni? Dr. Caedes, azonnal hajítsa ki
a hintóból.
Lady Maccon még a rátörő újabb fájdalomhullám ellenére is elég gyors
volt, hogy benyúljon a kistáskájába, és előrántsa Ethelt, mielőtt dr. Caedes
megállíthatta volna. A doktor azonban nem is próbálkozott, inkább érvekkel
igyekezett hatni a grófnőre.
– Nem szabad, királynőm. Szükségünk van rá, hogy bejuttasson a házba.
Ő a meghívónk.
– És ez az én hintóm! – tette hozzá dacosan Alexia. – Ha valaki kiszáll
innen, az maga lesz! – Hirtelen lefelé irányuló nyomást érzett a gyermek
részéről. – Nem hozzád beszéltem! – Gyorsan körülpillantott. – Ez nem
lehet – közölte egyszerre mindenkivel, beleértve a születő gyermeket, a
vámpírokat, Quesnelt és az octomatont. A hasára pillantott. – A
kapcsolatunkat nem vagyok hajlandó engedetlenséggel kezdeni. Abból
kapok eleget apádtól.
A grófnő olyan arcot vágott, mint aki valami förtelmeset vett a szájába,
például egy falat friss gyümölcsöt.
– Nem tartózkodhatok egy szörnyeteg társaságában! Tudja, hova fajulhat a
helyzet?
Ezt a fajta pánikot Alexia már hasznosnak találta.

262
 – Nem, miért nem világosít fel? – kérdezte. Későn. Csikorgás hallatszott
a hátuk mögül. Alexia nem sejtette, mire készül az octomaton, de kinézve
látta, hogy már nincs a nyomukban. A hintó rákanyarodott a Woolsey-birtok
felé tartó, kanyargós ösvényre.
Csaknem hazaértek.
Pillanatokkal később hatalmas dördüléssel becsapódott valami eléjük. A
hintó kifarolt, rázkódva megállt. Alexia az ablakból látta a dombocska
tetején álló, holdfénytől ezüstbe vont Woolsey-t; a díszoszlopok most
sajátos kőpolipcsápoknak tűntek előtte.
De akár kilométerekre is lehetett volna; az octomaton az útjukba döntött
egy fát. Lord Ambrose akkor sem fordíthatta volna meg a hintót, ha a
sövénykerítések ezt megengedik, mert a hátuk mögött a gépszörny
várakozott.
A vámpírkísérők, a hosszú futástól még mindig zihálva, ösztönösen
védőláncot formáltak a hintó körül, mintha megakadályozhatnák az
octomaton támadását azzal, hogy a gép és a királynőjük közé helyezkednek.
Alexia kétségbeesve körülpillantott. Ellenségek között volt, kimerült, és
éppen szülni készült. Nem lévén más választása, kénytelen volt megbízni
valamelyik vámpírban. Kinyitotta a hintó ajtaját, és kikiáltott a védőrnek.
– Kegyelmes úr, van egy javaslatom az ön számára!
Hematol hercege felé fordult.
– Segítségre van szükségünk, és el kell terelnünk a figyelmét, ha el
akarjuk érni a célunkat.
– Mit javasol, Lady Maccon?
– Eresszük el a vérebeket.
– Miként tehetnénk? Ön nyilvánvalóan nem szaladhat be a kastélyba,
egyikünk sem cipelheti be, és nincs az a talpas, aki elfogadja egy vámpír
szavát.
– Idehallgasson! Mondja nekik, hogy Lady Maccon azt üzeni, az ügy
sürgős. Az alfanőstény azt kívánja, hogy a falkája járuljon elébe, függetlenül
attól, milyen állapotban vannak. – Most aztán változtathatom meg a titkos
jelszót.
– De…
– Be fog válni. Higgyen nekem!
Persze nem volt benne teljesen biztos. Az ügy sürgős volt a jel a falka

263
számára, hogy Lady Maccon lélekőrként tevékenykedik. Csak ritkán kellett
alkalmaznia, akkor is egy teljesen épeszű férjen vagy a bétáján, a talpasokon
még soha. Megértik egyáltalán?
A herceg hosszan, sötéten nézett rá – aztán megpördült és futásnak eredt.
Legalább olyan könnyedén szökkent át a kidőlt fa felett, mint egy
farkasember, és teljes természetfeletti sebességgel a kastély felé rohant.
Most, hogy a boly egyik legöregebb és legbölcsebb tagja otthagyta őket,
az octomaton viszont nagyon is közel maradt a védtelen királynőhöz, a Lady
Maccont körülvevő vámpírok enyhe téboly jeleit kezdték mutatni. Enyhébbet
a grófnőnél, de azért észlelhetőt. Az egyik neki is támadt a géppolipnak, ami
persze könnyedén félresöpörte.
A fémszörny ismét a szemnyílásához emelte az egyik csápját, amiből
előbújt a hangosbeszélő szarv.
– Adják át Quesnelt! Nincs más választásuk. – Rövid szünet. – Alexia,
alig hiszem, hogy ön is a vámpírok oldalára állt! Megpróbálták megölni!
Alexia kidugta a fejét a hintó oldalablakán, és visszakiáltott.
– Na és? Nem is oly régen ön is megpróbált megölni. A tapasztalataim
alapján azt hihetném, a gyilkosság a vonzalom kifejeződése!
A kiabálás hatalmas erőfeszítésébe telt: nyögve, a hasát markolva zuhant
vissza az ülésre. Gyűlölte beismerni, még saját magának is, de Alexia
Maccon félt.
És akkor meghallotta a hátborzongató, áldásos hangot, amit az elmúlt bő
egy évben olyannyira megszeretett.
Farkasüvöltést.

264
 TIZENHATODIK FEJEZET
Vámpírok egy csomóban

A WOOLSEY-FALKA A MAGA JÓ TUCATNYI TAGJÁVAL nagynak számított; egy

tucat farkasember pedig már csak méretben is felér két tucat rendes
farkassal. Rendes körülmények között a jól nevelt falkák közé tartoztak; ha a
többiek gúnyolódni akartak rajtuk, a szelídített szót használták. Teliholdkor
azonban egy farkasember sem szelíd.
Lady Maccon nagyon jól tudta, mekkora kockázatot vállal. Azzal is
tisztában volt, hogy a szaga hozzá vonzza majd a férjét. Lord Maccon még az
átok szorításában is felé indul majd. Talán azért, hogy megölje, de
mindenképpen jönni fog. Nem ok nélkül volt Woolsey alfája: a karizmája
egyben tartja a falkát, őt követik, akármilyen erős is a késztetés, hogy
elszakadjanak, és a mezőkön át vérnyomokat, vadcsapásokat kövessenek.
Mind követni fogják. Ami azt jelenti, hogy mindannyian hozzá futnak
majd.
Úgy is lett.
A kastély alacsonyabb szinten lévő ajtajain és ablakain át rontottak ki, a
holdra vonítva. Mint együtt mozgó ezüstös folyadékcseppek – higanyként
siklottak le a domboldalon. A vonítás fülsiketítővé hangosodott, ahogy
közelebb értek, gyorsabban, mint amire Alexia emlékezett. Hajtotta őket az
örök düh a sors ellen, ami ilyen árat fizettetett velük a halhatatlanságért
cserébe. Minden ember elszaladt volna; Alexia látta, hogy a vámpírokat is
megkísértette a gondolat, hogy meneküljenek a feléjük száguldó
természetfeletti erő elől.
Legelöl a legnagyobb futott, egy márványos bundájú, sárga szemű farkas.
Egyetlen dolog vezette: a nyom, amit az éjjeli szellő sodort. A párja illata
volt, a szeretőjéé, a társáé, a félelemé és valami érkező újé. A közelében,

265
vele összekeveredve szállt egy fiatal fiú kipárolgása – friss, felzabálható
húsé –, alatta pedig a rothadó test és vénséges vér bűze terjengett. Idegen
ragadozók az ő területén!
Mindezek felett ott lebegett a fémes, ipari szag, a hatalmas gép, a másik
ellenség szaga.
Lady Maccon kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót. A fiú és a királynő
előtt akart megállni, tudva, hogy ő az utolsó védvonal; ha minden más
csődöt mond, még ott a puszta keze. Mindazonáltal a lába nem
engedelmeskedett; a hintó oldalának kellett dőlnie, és nagyon szerette volna,
ha nála van támasznak a napernyője.
A falka megérkezett, a szőr és fogak kavargó masszája különálló
farkasokká alakult. Lord Conall Maccon négy mancson csúszva fékezett le a
felesége előtt.
Alexia sosem tudta igazán, hogyan kezelje a férjét ebben az állapotában.
Holdtölte éjjelén a sárga szempárban nyomát se látta a szeretett férfinak. Az
egyetlen reménye az maradt, hogy az alfa az octomatont komolyabb
veszélynek értékeli majd, mint a vámpírokat. Hogy a területvédelmi ösztöne
erősebbnek bizonyul, mint az étvágya, ennélfogva békén hagyja őt és
Quesnelt, aki fogyasztható húst jelent.
A reményei beigazolódtak; Conall szeme szinte emberi értelemmel villant
meg, kiöltötte felé a nyelvét, aztán az egész falka egyként fordult és vetette
magát az octomatonra. Minden csápra jutott egy farkas, az utolsó négy a
polip nyakát kapta el. A természetfeletti állkapcsok ösztönösen rátaláltak az
ízületekre és artériákra, akkor is, ha az ízületeket csapágyak és drótok
alkották, az artériákban pedig hidraulikus folyadék áramlott.
Alexia csak nézte őket, és csodálta hihetetlen magas ugrásaikat. Fél
kezében még mindig Ethelt szorongatta, ám csak lógatta a pisztolyt. Még egy
octomaton méretű dolgot sem találhatott volna el anélkül, hogy valamelyik
farkast veszélyeztesse.
A vámpírok nem mozdultak, hogy segítsenek. Talán azért, mert féltek,
hogy valamelyik farkas félreérti, és inkább őket támadja meg, vagy talán
mert vámpírok voltak.
Lady Maccon a jegyeik alapján felismerte a falka néhány tagját. A
legegyszerűbb Channing volt, tiszta fehér bundájában; aztán Lyall, a
többieknél kisebb, kecsesebb alak, szinte a vámpírokéhoz mérhető

266
sebességgel és ügyességgel. És Biffy, a legsötétebb, vöröses hasával, aki
egyedül és fékezhetetlen vadsággal támadott. Alexia pillantása azonban
egyre-másra visszatért a legnagyobb farkas márványos bundájára, amint
felpattant, kitépett egy darabot az octomatonból, visszahuppant és újra
ugrott.
Hogy igazán eredményesek legyenek, a farkasoknak együtt kellett volna
rácsimpaszkodniuk valamelyik csápra, esetleg a nyakra, de a hold uralta
őket. Még a legjobb körülmények között is alig néhányan képesek megtartani
emberi eszüket, amikor farkassá változnak, márpedig a holdtölte nem számít
a legjobb körülmények közé. Másfelől, az octomatont sok mindennel
szemben ellenállóvá tették, de nem egy teljes falka támadása ellen. Igaz,
Madame Lefoux alaposan páncélozta, és szinte teljes egészében fémből
építette, mégsem ezüstből, így sebezhető maradt, különösen ekkora túlerővel
szemben.
A francia nő azonban nem tétlenkedett, ó, nem. Bevetette a gonosz
csápokat, tüzet köpött és fakarókat hajigált. Alexia tudta, csak idő kérdése,
és a lapis solarist tartalmazó csápot is beveti. Ekkor azonban észrevett egy
apró fehér foltot az égen, az octomaton feje felett. Egy kicsiny magánléghajó
volt, amely sebesen siklott feléjük az éterszeleken.
A következő összehúzódás kemény csapásként érkezett. Alexia
meggörnyedt és a hintó mellett a földre csúszott, fedetlenül hagyva az ajtót
egy támadás esetére. A hullámzás most először okozott tényleges fájdalmat.
A saját hasára hajolt, hogy lefogja az akarattalan mozgásokat, és
felpillantott. Kelet felé.
Önkéntelenül feljajdult – nem fájdalmában, hanem amiatt, amit ott látott.
Az éjjeli ég ezüstös kékségét rózsaszín keretezte.
Biztonságban be kell juttatnia mindenkit a kastélyba.
Lord Ambrose-re nézett, aki a helyére állt, elzárta az ajtót a királynőjét
védelmezve.
– Valamiképpen le kell győznünk a szörnyet, vagy elegendő időt
nyernünk, hogy bejussunk Woolsey-be. Felkelőben a nap.
A vámpír szeme elfeketedett félelmében. A nap megállítja a
farkasembereket, visszaváltoztatja őket emberré. A fiatalabbakat lelassítja,
sebezhetővé teszi – Biffynek, aki még nem rendelkezik a szükséges
önuralommal, maradandó sérülést okozna. A vámpírokat viszont megölné.

267
Mindegyiket. A királynőt is beleértve.
Alexiának eszébe jutott valami.
– Uram, készítsen nekem egy saroglyát!
– Hogy mit, Lady Maccon?
– Tépje le a hintó tetejét vagy a bakot! Egy-egy vámpír a két végére áll,
és be tudnak vinni Woolsey-be. Senkinek nem kell hozzám érnie, nem veszti
el az erejét. Betörhetünk.
– Taktikai visszavonulás. Kiváló gondolat!
A vámpír felugrott a bakra. Alexia egy hangos reccsenést hallott. A feje
felett, a léghajóból narancs lángcsóva csapott ki. A kilőtt vaskos golyó nagy
kondulással csapódott az octomaton páncéljába, és át is ütötte azt. A szörny
megrándult, ám nem dőlt el.
Lord Akeldama elküldte a légierőt. Alexiának fogalma sem volt, miből
lőnek a dolgozók – alighanem egy kicsinyített ágyúból, vagy egy
elefántölőből, esetleg egy étertechnikailag átalakított mordályból – de nem
is érdekelte. Újabb lövés dördült.
Mire a második lövedék becsapódott, Lord Ambrose és a herceg is
visszaért. Egy széles falapot fektettek Alexia mellé. Lady Maccon tekeregve
rákúszott, akkor felemelték.
A királynő, és dr. Caedes, a karjában Quesnellel, úgy pattant ki a
megperzselt és széttépett kocsiból, mint a rugós bábu, majd a kidöntött fát
átugorva Woolsey felé lódultak. A grófnő eközben különösen furcsa látványt
nyújtott virágos fogadóruhájában, kerekded alakjával.
A hordágyvivők követték. Alexia nem tehetett mást, mint hogy
kétségbeesetten belekapaszkodik a fatábla szélébe, és megpróbál nem
leesni. Átjutni a kidőlt fatörzs felett maga volt a kínszenvedés, amikor földet
értek, biztos volt benne, hogy menten lezuhan, ám valahogy megtartotta
magát.
A farkasok eléggé lefoglalták Madame Lefoux-t, hogy ne vegye észre
azonnal a szökevényeket: amikor aztán meglátta, hiába küldött utánuk
tűzcsóvát: már jócskán túl jártak a hatósugarán.
A kastély kapuján be se kellett kopogni: sarkig tárva állt. A talpasok és az
egyéb háznép nagy része a lépcsőkön álldogált, és tátott szájjal, látcsövön
vagy spektokulárén át figyelte az odalent zajló küzdelmet. Lady Maccon
parancsoló intésére sorfalba rendeződtek a vámpírok előtt, ahol

268
végigfuthattak, egészen a bejáratig, ott azonban mindenki egyszerre megállt.
Az adott körülmények között egyáltalán nem tűnt indokoltnak az az
ünnepélyes komolyság, amivel várakoztak.
– Most meg mi van? – Alexia alig látott a bosszúságtól. Úgy vitték az
ajtóig, mint egy ruhába bújtatott malacot. Most már bármelyik pillanatban
megjelenhet a szakács, gondolta, hogy egy almát dugjon a számba.
Lord Ambrose lehelyezte a hordágy láb felőli részét a kőre, a herceg
pedig megemelte a másikat, így Alexia finoman lecsúszott róla, és máris
talpon találta magát. Egyet intett, és a falka két legerősebb talpasa máris
mellette termett, hogy támogassák – így bicegett át az otthona küszöbén.
A vámpírok továbbra is ott ácsorogtak a lépcsőn, mint a bizarr, elárvult
kutyakölykök – könyörgő szemű, szánalmasan megtépett, gyilkos agyarú,
halhatatlan elárvult kutyakölykök.
Lady Maccon nagy nehézségek árán megfordult.
– Nos?
– Alexia Maccon, Woolsey és a kastély úrnője, adjon engedélyt, hogy
belépjünk és maradjunk! – A grófnő úgy szavalt, mintha himnuszt énekelne.
A remegő Quesnelt ismét ő szorította a kebelére; a csirkefogónak nyoma
veszett, csak a rettegő fiú maradt.
– Ó, az ég szerelmére, jöjjenek, jöjjenek! – Alexia homlokráncolva
gondolkodni próbált. Rengeteg szobájuk volt, de hol a legjobb elhelyezni
egy bolyra való vámpírt? Csücsörített. – A legjobb lesz, ha lemennek a
pincébe. Csak ott tudom garantálni, hogy nincsenek ablakok, márpedig a nap
máris felkel.
Rumpet lépett elő.
– Mit tett, Lady Maccon?
A vámpírok komolyan besétáltak. Alexia rámutatott a megfelelő lépcsőre,
ők pedig szó nélkül lesorjáztak rajta.
– Beinvitált egy királynőt? – faggatta tovább az inas; rendesen rózsás arca
hamuszürkére sápadt.
– Úgy van.
Hematol hercege, amikor ellépett előtte, fáradtan rámosolygott, kimutatva
az agyarát, és nyugtázta Rumpet jogos félelmét.
– Ugye tudja, Lady Maccon, hogy most már soha nem mehetünk vissza?
Ha egy királynő kirajzik és új helyet talál, az örökre szól.

269
 Alexia ekkor értette meg Lord Akeldama mosolyát, és hogy miért is nem
hívta be a bolyt teára. Az ő segítségével takarította ki a legnagyobb riválisát
Londonból – végleg. Immár nemcsak potentát lett, és a maga nagyon is
különösen kiképzett inakból álló seregének ura, de a divatot is egyedül
diktálhatja London központjában.
Lady Macconnak pedig tele lett a pincéje vámpírokkal.
– Ó, átok, hát engem alaposan kijátszottak.
Ekkor azonban megérkezett az újabb összehúzódás, és minden lakhatási
kérdéssel kapcsolatos gondolatot kisöpört a fejéből. Sejtette, ez hasonlatos
lehet a kínhoz, amit a férje érez minden alakváltáskor.
Rumpet kinyújtotta a kezét, hogy megtámassza.
– Asszonyom?
– Rumpet, egy octomaton áll a küszöbön.
– Észrevettem, asszonyom. A NYIHA fél állománya is megérkezett az
imént.
Alexia felnézett. Valóban, a NYIHA jó néhány emberi tagja is, akik
London óta követték az octomaton nyomát, beérte őket. Mintha még
Haverbink magas, vaskos alakját is ki tudta volna venni.
– Ó, istenem, a falka meg fogja támadni őket, azt hiszik, ennivaló! –
Szinte ki se mondta, az egyik farkas máris otthagyta Madame Lefoux
gépezetét, és az egyik ügynök felé kezdett loholni. – Meg kell védenünk
őket! Befelé a falka tagjaival!
– Úgy, asszonyom.
– Szóljon a talpasoknak, hogy hozzák a szükséges felszerelést, és nyissa
ki az ezüsttárlót!
– Azonnal, asszonyom!
Az inas odalépett a lépcső melletti háromszögű beugróhoz. Ott, a
hatalmas, étkezésre hívó kolomp mellett lógott egy ezüstlánc, annak a végén
egy ezüstkulcs, mellette pedig egy üvegezett ládika, benne egy nagy tülök.
Rumpet kesztyűs kezével gyorsan betörte az üveget, kiemelte a tülköt és
belefújt.
A felhangzó búgás nem volt épp méltóságteljes, inkább szellentésre
emlékeztetett, mindazonáltal úgy rezgette meg a házat, hogy érezni lehetett:
arra készítették, hogy áthatoljon a kövön is. A talpasok azonnal Rumpet köré
gyűltek.

270
 A falka rendje megkövetelte, hogy minden taghoz legalább két talpas
tartozzon. Lord Macconhoz hatot osztottak be, és még néhány tartalékos is
téblábolt ott.
Rumpet a kulccsal kinyitotta az ezüsttárlót – egy vén
mahagónimonstrumot, ami ránézésre nem árulta el, mit őriz magában. A
szokásos háztartási értékek – gyertyatartók, kiskanalak – helyett a talpasok
felszerelése lapult benne. Szépen sorokba rendezve, vagy akasztókra
lógatva sorakoztak az ezüst bilincsek, mindenkinek egy, az ezüstkések,
néhány értékes üvegcse lapis lunearis, és a legfontosabbak: a halászhálók.
Ezeket ezüsttel font szálból csomózták, a sarkakon lesúlyozták, és arra
használták, hogy elkapjanak és legyengítsenek egy-egy farkast anélkül, hogy
kárt tennének bennük. Végül kicsiny kampókra akasztva ötven ezüstláncon
ötven ezüstsíp is várakozott még.
A talpasok komoran fegyverkeztek fel, és magukhoz vették a hálókat.
Mindegyikük egy sípot is a nyakába akasztott. Ezek olyan magas hangon
szóltak, amit az emberi fül nem érzékelt, ám annál fájdalmasabb hatást
gyakoroltak a farkasokra és a kutyákra.
Alexiának eszébe jutott valami.
– Próbálják meg elsőként Biffyt behozni! Ne feledjék, még kölyök, a nap
könnyen megégeti. De vigyázzanak, nagyon vad lesz. Jó ég, mit mondok, ha
véletlenül megeszik valakit?
A hat legnagyobb, legerősebb talpas kifutott az istállóba. Alexia
hamarosan meghallotta a gőzhajtású, utánfutós velocipédek berregését. Két
talpas ült egy-egy velocipédre: egy kormányzott, egy kivetette a hálót.
Lerobogtak a domboldalon, fehér gőzcsík maradt utánuk. A többi talpas
futva követte őket.
Lady Maccon ezek után már nem sokat látott a csatából. Nekidőlt
Rumpetnek, és próbálta követni az eseményeket, ám az összehúzódások
folyton elterelték a figyelmét, és az egész összefolyt valami pudingszerű
masszába, amelyben keveredtek a talpasok, a farkasok, a velocipédek gőze,
meg az octomaton. Néha egy tűzcsóva szállt az égre, máskor ezüst
vízesésként csillant a holdfényben a kivetett háló.
Végül feladta.
– Rumpet, segítsen a lépcsőhöz! – kérte. Az inas engedelmeskedett, és
Alexia hálásan huppant le az emeletre vezető első fokokra. – Most kérem,

271
menjen le, és ellenőrizze, hogy a vámpírok be legyenek zárva! Arra végképp
nincs szükségünk, hogy szabadon kószáljanak.
– Azonnal, asszonyom.
Rumpet eltűnt; kisvártatva komor arccal tért vissza.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Panaszkodnak a szállásra, és pehelypárnákat követelnek, asszonyom.
– Hát persze.
Alexia meggörnyedt, amikor az újabb összehúzódás beletépett. Ködösen
látta, hogy Lord Akeldama léghajója kecsesen leszáll az udvar füvén, Boots
és a legénység kiszökken, és lehorgonyozzák a járművet egy, a lovak
kikötésére szolgáló oszlophoz. Ekkor tért vissza az első néhány talpas is,
egy behálózott farkast hozva a velocipéddel. Négyen kellettek, hogy lefogják
és bevonszolják, úgy is, hogy az ezüstháló perzselte. Nem Biffy volt, de a
fiatalabbak egyikének tűnt. Talán Rafe.
Alexia nyöszörgéssel folytatta, amikor a fájdalmai, ha ez lehetséges,
rosszabbodtak. Rumpetet keresve körülnézett, ám az inas a lepakolást
felügyelte, hogy a fiatal farkast levonszolják a pincébe, és ott bezárják. Lady
Maccon egy pillanatot áldozott a reménynek, miszerint a vámpírok egy
közös cellába húzódtak, különben a dolgok nagyon hamar nagyon
megbonyolódhatnak.
– Conall! – sikoltotta a kínján át, bár tudta, a férje farkas alakban van
még, és őt lesz a legnehezebb elkapni, majd hazavonszolni. – Hol van? –
követelte, abban az irracionális meggyőződésben, hogy Lord Maccon helye
ebben a pillanatban mellette volna.
Ezen a ponton egy széles, hűvös kendő került a homlokára, és egy lágy,
megbízható hang mondta ki a tökéletes szavakat.
– Ezt igya meg, asszonyom!
Egy csésze emelkedett az ajkához. Alexia belekortyolt. Erős, tejes,
élénkítő, éppen, ahogy a legjobban szerette. Tea.
Kinyitotta a görcsben összeszorított szemét. Egy idősebb úriember finom
ráncokkal borított, jellegtelen, ám ismerős arcát látta maga előtt.
– Floote!
– Jó estét, asszonyom!
– Honnan került maga ide?
Floote a háta mögé intett, ahol a nyitott ajtón át még mindig láthatták a

272
léghajót. Tizzy és Boots a küszöbön tipródott, rémülten nézték Alexiát, és az
arcukra volt írva, hogy bárhol máshol sokkal szívesebben töltenék az
idejüket.
– Elhoztak, asszonyom.
– Eeep! – nyiffant Tizzy, amikor egy újabb meghálózott farkast vonszoló
csoportnyi talpas félrelökte. Hemming, gondolta Alexia. Más nem lehet.
Csak Hemming tud így nyüszíteni.
A talpasok átrángatták a foglyukat a hallon, le a pincébe: nem vártak a
ziháló, vonagló Lady Maccon utasítására. A feljárónál találkoztak az iménti,
visszafelé tartó csapattal.
– Kifelé – parancsolta Alexia –, és igyekezzenek megtalálni Biffyt! A
többiek el tudják viselni a napot.
– Azt hittem, a farkasemberek ellenállóak a nappal szemben? – fordította
kérdésre a mondatot Boots.
Alexia egy hosszú, halk nyögést követően felelt.
– Úgy van, de akkor, amikor a kontrollt tanulják, még nem.
– Mi történik vele, ha nem jut be?
Rumpet ekkor tért vissza.
– Ah, Mr. Floote. – Enyhe meghajlással köszöntötte kollégáját.
– Mr. Rumpet – viszonozta Floote, aztán visszafordította a figyelmét Lady
Macconra. – Most pedig, asszonyom, összpontosítson, és próbáljon mélyet
lélegezni! Lélegezzen át a fájdalmon!
Alexia az inasára meredt.
– Könnyen mondja! Végigcsinálta már?
– Természetesen nem, asszonyom.
– Rumpet, minden vámpír a helyén van?
– Nagyjából, asszonyom.
– Hogy érti, hogy nagyjából?
A társalgás itt megszakadt, amíg a résztvevők megvárták, hogy Lady
Maccon ismét kieressze a hangját – félig kínsikoly volt, félig dühös kiáltás,
miközben a görcs összerántotta. A többiek úgy tettek, mintha észre se
vennék, hogy erősen vonaglik. Nagyon udvarias volt a részükről.
– Nos, néhány vámpír elkóricált, úgyhogy össze kell majd zárnunk őket a
mieinkkel.
– Hova jut így a világ? A farkasok együtt fekszenek a vámpírokkal! –

273
vágott oda Alexia csípősen.
Az egyik talpas, egy vidám, szeplős kófic, aki már nemegyszer adott elő
skót balladákat a királynőnek, szólalt fel.
– Pedig igazán aranyosak. Összebújtak.
– Összebújtak? A farkasnak éppen szét kellene szednie a vámpírt.
– Már nem, asszonyom. Nézze!
Alexia nézte. A horizonton akkor jelentek meg a nap első sugarai. Szép,
tiszta nyári napnak ígérkezett.
Ez már túl sok volt, még a legértelmesebb természeten túlinak is. Lady
Maccon pánikba esett.
– Biffy! Biffy még nincs bent! Gyorsan! – integetett a talpasoknak. –
Emeljenek fel! Vigyenek ki! Vigyenek hozzá! Meghalhat! – Azzal sírni
kezdett, részben a fájdalomtol, részben a riadalomtól, hogy a szegény, ifjú
Biffy odakint hever, és elevenen elég.
– De asszonyom, éppen, nos, szülni készül – ellenkezett Rumpet.
– Ó, az nem fontos – intette le Alexia. – Az várhat. Floote! – fordult az
inasához. – Csináljon valamit!
Floote bólintott, aztán az egyik talpasra mutatott.
– Ön tegye, amit mondott! Boots, jöjjön a másik oldalra! – Lenézett az
úrnőjére. Hát persze – Alessandro Tarabotti lánya nem lehet egyszerű. –
Asszonyom, akármit tesz, ne nyomjon!
– Hozzanak takarókat! – kiáltott Lady Maccon a többi talpas és Rumpet
felé. – Ha kell, tépjék le a függönyöket! A falka nagy része odakint van,
meztelenül! Ó, ez az egész olyan kínos!
Boots és a szeplős talpas „gólya viszi a fiát”-módra összefogott kezeikre
ültették Lady Maccont, aki a válluk köré tett karral kapaszkodott. A két
fiatalember félig futott, félig botladozott vele, kifelé az ajtón, le a
végtelennek tűnő domboldalon, a csatatér felé.
Az octomaton a földön hevert: túl sok csápját vesztette el a harcban.
Közeledvén Alexia már látta a falka meztelenül heverő tagjait: véresek
voltak, kékek-zöldek, és megpörkölődtek. Közöttük hevertek a leszakított
csápok, meg a polip néhány belső része: tolattyúk, húzattyúk, fogaskerekek.
Itt is, ott is megpillantott egy talpast vagy egy NYIHA-ügynököt, aki nem
bizonyult elég gyorsnak, és most ezt vagy azt a tagját fájlalta, de szerencsére
egyik eset sem tűnt súlyosnak. A farkasemberek azonban ernyedten,

274
eszméletlenül hevertek, mint a sült hal. A legtöbb úgy nézett ki, mint aki
mélyen alszik – a holdtölte éjjelén bekövetkező változás általában ezzel jár.
De a közvetlen napfényben egyikük sem gyógyult. Még a halhatatlanságnak
is megvannak a határai.
A talpasok már érkeztek is a takarókkal, néhányat beborítottak, másokat
vonszolni kezdtek vissza a kastély felé.
– Hol van Biffy? – Alexia sehol nem látta a fiút. Aztán ráébredt, hogy van
még valaki, akit nem lát sehol, és a kiáltása rémült sikolyba csapott át. –
Hol van Conall? – Ó, nem, ó, nem, ó, nem!
Parancsoló hangja fájdalmas jajongássá olvadt, csak akkor szakította meg
a sikoly, amikor egy újabb görcs tört rá. Nagyon szerette Biffyt, de immár
minden aggodalma egy még nála is fontosabb és imádott személyre
összpontosult: a férjére. Megsérült? Meghalt?
A két ficsúr a romok között ügyetlenkedve addig hurcolta fel-alá, amíg a
köcsögkalapszerű polipfej árnyékában a nyugalom váratlan oázisára nem
találtak. Lyall professzor, aki még a tógaként magára csavart narancsszín
bársonyfüggönyben is meglehetősen méltóságteljesen nézett ki, a csapatokat
irányította, és parancsokat osztogatott. Amikor elé tárult a rendkívüli
látvány – az alfanőstényét két fiatalember cipeli felé, és mind az ifjak, mind
a hölgy láthatóan rémes idegállapotban vannak – csak annyit tudott kibökni:
– Lady Maccon?
– Professzor! Hol a férjem? Hol van Biffy?
– Hát persze, a természeten túli érintése. Nagyon jó gondolat.
– Professzor!!
– Lady Maccon, jól van? – Lyall közelebb lépett, és alaposan
megvizsgálta. – Csak nem megkezdődött? – Bootsra nézett, aki kifejezőn
felvonta a szemöldökét.
– Hol van Conall? – sikoltotta Alexia a fülükbe.
– Jól van, asszonyom, teljesen jól van. Bevitte Biffyt a nap elől.
– Be?
– Be az octomatonba. Madame Lefoux mellé. Amint ráébredt a helyzetre,
kinyitotta a csapóajtót, és beeresztette őket.
Lady Maccon visszanyelte a félelmét. Csaknem szédült a
megkönnyebbüléstől.
– Mutassa az utat!

275
 Lyall professzor a polipfejhez vezette őket, majd félénken bekopogott.
Egy ajtó – korábban észre sem vehették, mert réstelenül illeszkedett a
páncélburkolatba – pattant fel, és Genevieve feje bukkant ki.
Lady Maccon abban a pillanatban hevesen kívánta, bárcsak nála lenne a
napernyője. Barátság ide vagy oda, szívesen köszöntötte volna a feltalálót
egy alapos fejbeveréssel, amiért ekkora szószba keverte mindnyájukat.
Okkal vagy oktalanul, a francia nő mindenkinek rémesen sok szükségtelen
fejfájást okozott.
– Lyall professzor? Igen?
– Lady Maccon érkezett, a férjét kívánja látni. – A béta félreállt, hogy
Madame Lefoux lássa a verejtékező, egyértelműen zaklatott Alexiát
hevenyészett szállítóeszközén.
– Alexia? Rosszul érzi magát?
Alexia poharában ez volt a legeslegutolsó csepp.
– Nem, dehogy! Átgaloppoztam egész Londonon, hol magát üldözve, hol
maga üldözött engem. Láttam égni a várost, összedőlt alattam a bolyház, és
kiestem egy léghajóból! Kétszer! Azonnali szülés fenyeget. És elveszítettem
a napernyőmet! – Ez az utolsó panasz már kissé gyerekes nyafogásként tört
ki belőle.
Bentről egy másik hang hallatszott ki: mély, uralkodó, enyhe skót
akcentussal.
– Itt a feleségem? Kiváló. Épp ő kell, hogy két lábra állítsa a kölköt.
Genevieve feje egy nyögés kíséretében eltűnt, és Conallé jelent meg a
helyén. Valóban tökéletesen épnek tűnt, bár kissé álmosnak. A
farkasemberek általában végigaludták a holdtölte éjjelét követő napot;
Conall és Lyall erejéről tanúskodott, hogy mindketten ébren bírtak maradni,
bár eléggé esetlenné váltak. Conall egyszer zavaros, kissé álomszerű
élménynek írta le a másnapos ébrenlétet: mintha korongpattintót játszana
egy pingvinnel, részegen.
A haja teljesen összekuszálódott, borostyánszín pillantása lágy volt, mint
a vaj, a csata győzelmétől.
Felfedezte a feleségét.
– Ah, szerelmem, bejönnél? Nem tudom az érintésed nélkül biztonságba
juttatni Biffyt. Jó, hogy jöttél. Érdekes lovacskákat választottál.
A felesége ekkor hátravetette a fejét, és sikított.

276
 Lord Conall Maccon arcára azonnal kiült a teljes, megvadult pánik.
Kitört az octomatonból, és a párjához rontott; szerencsétlen Bootst egy
kézlegyintéssel odébb vetette, és a saját karjába emelte Alexiát.
– Mi baj? Csak nem? Az nem lehetős! Most nem alkalmatos!
– Nem? – zihálta a felesége. – Nos, ezt talán mondd a gyereknek! Ugye
tudod, hogy ez az egész a te hibád?
– Az én hibám hát már miképpen volna…
Elhallgatott, mert a polipfejből másféle fájdalomüvöltés szűrődött ki, és
Madame Lefoux dugta ki a fejét.
– Az ifjú Biffynek elkelne a jelenléte, uram.
A gróf dühös morgással visszasietett az ajtóhoz. Először belökte Alexiát,
maga csak azután mászott be.
Igen szűkös férőhely volt: Madame Lefoux eredetileg csak két személynek
tervezte, saját magának és Quesnelnek. Lord Maccon már önmagában
elfoglalt ennyi helyet, és most megérkezett a terhes Alexia is, a padlón
heverő Biffy mellé. Beletelt egy pillanatba, hogy Alexia szeme
alkalmazkodjon a félhomályhoz, de annyit elég hamar meglátott, hogy Biffy
fél lába csúful megégett. A bőr nagy része leperzselődött róla, elfeketedett,
felhólyagzott.
– Megérintsem? Talán soha nem gyógyul meg.
Lord Maccon becsapta az ajtót, hogy kívül tartsa a gonosz napfényt.
– A fenébe, asszony, hát mi vett rá, hogy idegyere ilyen állapotban?
– Hogy van Quesnel? – követelte Madame Lefoux. – Sértetlen?
– Biztonságban van – felelte Alexia, és nem említette, hogy a fiú
pillanatnyilag a vámpírkirálynővel osztozik a pince celláján.
– Alexia! – Madame Lefoux összekulcsolta a kezét, és nagyra nyitotta
zöld szemét. – Ugye megérti, hogy nem volt más választásom? Vissza kellett
szereznem! Ő az én mindenem! Elragadta tőlem!
– És nem jöhetett volna hozzám segítségért? Igazán, Genevieve, miféle
ingatag barátnak tart engem?
– A törvény az ő oldalán áll.
Alexia a hasához kapott és felnyögött. Igen különös érzés vett erőt rajta:
muszáj volt nyomnia.
– Na és?
– Ön a lélekőr.

277
 – Meglehet, hogy ki tudtam volna találni valami megoldást.
– Jobban gyűlölöm, mint bárkit a világon! Először ellopta Angelique-t,
most Quesnelt! Miféle jogon.
– És ezért egy mocskos nagy polipot kell építeni? Igazán, Genevieve, nem
gondolja, hogy kissé túlreagálta?
– A BPR az én oldalamon áll.
– Ó, igazán? Mármost, ez érdekes. Ráadásul befogadják a Hypocras Klub
volt tagjait? – Alexia figyelmét időlegesen ismét elterelte a kitolás testi
kényszere. – Ó, igen, férjem, erről már akartam szólni neked. Úgy tűnik, a
BPR természetfeletti-ellenes terveket dédelget. Talán érdemes lenne
megnézned… – Újra sikoltott. – Jó ég, hát ez szokatlanul fájdalmas.
Lord Maccon a feltalálóra fordította haragos sárga tekintetét.
– Legyen elég! A feleségemnek most más dolga van.
Genevieve újra végigmérte Alexiát.
– Való igaz, úgy tűnik. Gróf úr, vezetett már le valaha szülést?
A gróf, amennyire tehette, elfehéredett; minthogy a felesége kezét fogta, ez
a szokottnál jóval világosabb árnyalatot eredményezett.
– Egyszer, egy macska esetében.
– Nem egészen ugyanaz – biccentett a francia nő. – És Lyall professzor?
Lord Maccon nyugtalanul nézegetett körbe.
– Úgy vélem, leginkább birkákat.
Alexia két görcs között felnézett.
– Ön ott volt Quesnel születésénél?
– Igen, de a bába is. Emlékszem az elméletre, azt hiszem, és persze sokat
is olvastam róla.
Alexia kissé ellazult – a könyvek mindig megnyugtatták –, azonban akkor
egy újabb hullám érkezett, és ő felkiáltott.
– Vessen ennek véget! – parancsolt Lord Maccon szigorúan Madame
Lefoux-ra.
Egyik nő sem törődött vele.
Udvarias kopogtatás hallatszott. Madame Lefoux résnyire nyitotta az ajtót.
Floote állt a polipfej előtt, mereven kihúzott háttal, az arcán begyakorolt
szenvtelenség.
– Tiszta lepedő, kötszer, forró víz és tea, asszonyom – jelentette be, aztán
átadta a szükséges kellékeket.

278
 – Ó, köszönöm, Floote! – A francia nő hálásan vette át őket, és egy
pillanatnyi tétovázás után az eszméletlen Biffyre pakolta le, ő lévén az
egyetlen szabad felület. – Tud valamiféle tanáccsal szolgálni?
– Asszonyom, valahol az én képességeimnek is megvan a határa.
– Rendben, Floote. Ne hagyja, hogy kifogyjunk a teából!
– Természetesen, asszonyom.
És így történt, hogy nagyjából hat órával később Alexia Maccon a férje,
egy ájult, ifjú farkasember és egy francia feltaláló társaságában, egy
octomaton fejében hozta világra a leányát.

279
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Amelyben mind megismerkedünk
Prudence-szel

LADY MACCON KÉSŐBB ÚGY ÍRTA LE AZT A NAPOT, mint élete legrosszabbját.
Sem lélek, sem romantika nem segített, hogy a szülést varázslatosnak vagy
érzelmileg felemelőnek találja. Legjobb emlékezete szerint mindössze
fájdalmas volt, méltatlan és mocskos; a folyamat minden bájt vagy örömet
nélkülözött. Igen határozottan le is szögezte a férjének, hogy soha többé nem
kíván keresztülmenni rajta.
Madame Lefoux tevékenykedett bábaként. Tudományos olvasottsága miatt
váratlanul alkalmasnak bizonyult a feladatra. Amikor a gyermek végre
igazán világra jött, olyan büszkén mutatta fel Alexiának, mintha ő maga
végezte volna a munkát.
– Jó ég – bökte ki a kimerült Lady Maccon –, az újszülöttek mindig ilyen
ellenszenvesen festenek?
Madame Lefoux összepréselte az ajkát, és maga felé fordította a kicsit,
mintha eddig nem nézte volna meg alaposabban.
– Biztosíthatom, hogy a kinézete idővel javulni fog.
Alexia érte nyúlt – a ruhájának már úgyis mindegy volt –, és a karjába
fogta a kapálózó rózsaszín csomagot.
– Mondtam, hogy lány lesz – mosolygott a férjére.
– De miért nem bőg? – akadékoskodott Lord Maccon. – Nem kellene
neki? Nem az a szokása minden kölyöknek, hogy bőg?
– Talán néma – vetette fel Alexia. – Praktikus is lenne ilyen szülőkkel,
mint mi vagyunk.
Lord Maccon kellően elrémült a gondolattól.
Alexia viszont, ahogy ráébredt valami csodálatosra, még szélesebben

280
mosolygott.
– Nézd csak? Nem taszítjuk egymást! Semmi undor nincs bennem.
Bizonyára ember, nem természeten túli. Milyen mesés!
Kopogtak a polip ajtaján.
– Igen? – kiáltotta ki Lord Maccon, aki eddigre eldöntötte, hogy nem fog
aggodalmaskodni a gyerek miatt; inkább fölékuporodott, és idétlen
grimaszokat vágott neki.
Lyall professzor nézett be. Időközben talált rá alkalmat, hogy a rögtönzött
tóga helyett mindenestül tisztességes ruhába öltözzön. Az alfa büszkén
ragyogó arccal nézett fel rá.
– Randolph, lányom született!
– Uram, asszonyom, fogadják gratulációimat!
Alexia, aki az octomaton sarkában összedobált vackon feküdt, udvariasan
bólintott. Csak most érezte meg, hogy huzalok és rugók halmának
támaszkodik, és egy szelepszerűség böki a derekát.
– Köszönöm, professzor! Úgy tűnik, nem átoktörő.
A béta tudományos érdeklődéssel, ám igazi meglepődés nélkül pillantott
a gyermekre.
– Nem az? Úgy tudtam, a természeten túliak gyermeke maga is minden
esetben az lesz.
– A jelek szerint mégsem.
– Nos, ez örömteli hír. Mindazonáltal, sajnálom, hogy meg kell
szakítanom az áldásos eseményt, de uram, több nehézséggel kell
megküzdenünk, amelyek igencsak kívánják az ön figyelmét. Mit gondol,
átjuthatnánk egy barátságosabb helyszínre?
Lord Maccon a felesége fölé hajolt, és megharapdálta a nyakát.
– Drágám?
Alexia a szabad kezével elsimította a gróf haját a halántékáról.
– Próbáljuk meg! Nagyon szeretnék a saját ágyamban feküdni.
Lady Maccon az újszülöttje mellett Biffyt is fogni kényszerült, amíg Lord
Maccon őt, Lyall professzor a ficsúrt cipelte vissza a kastélyba. Conall
ekkor jegyezte meg, hogy Woolsey-ben romlott szagot érez.
Lyall professzor már nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, de Alexia éles
pillantása elnémította. Tehát csöndben maradt.
Gondolván, hogy az alfa hamarosan magától is rájön, mi a helyzet, Lyall

281
levitte Biffyt a pincébe, némi vajjal bekente még mindig csúf égéseit, majd a
legkisebb rossz elve alapján Hematol hercege mellé zárta. Eközben az
emeleten elhatározták, hogy Madame Lefoux-t is őrizetbe kell venni.
– Tedd a grófnő és Quesnel melletti cellába – javasolta Lady Maccon
összezavarodott férjének. – Abból igazán érdekes párbeszéd kerekedhet, ha
leszáll az este.
– Grófnő? Miféle grófnő?
Alexia meggondolta, ne eressze-e ki Quesnelt, hiszen a fiú nem tett
rosszat, ám korábbi tapasztalatai alapján nem látta be, miért javulna a
helyzet, ha a kis csirkefogó láb alatt lenne. Quesnel még a legjobb napokon
is eleven káosz volt, márpedig az élet eléggé összesűrűsödött a segítsége
nélkül is.
Ráadásul Alexia gyanította, Quesnel számára most az lesz a legjobb, ha
némi időt tölthet a maman-jával.
– De hát épp most segítettem világra a gyermekét! – protestált Madame
Lefoux.
– Amiért nagyon hálás is vagyok, Genevieve. – Alexia mindig megadta a
császárnak, ami a császáré. – Mindazonáltal akkor is ámokfutást rendezett
Londonon át egy óriáspolippal, és a vétkeiért meg kell fizetnie.
– Természeten túliak! – csattant fel undorodva a francia nő.
– Így legalább a fia közelében lesz. Nagyon felzaklatta a támadás! –
kiáltott még oda Lady Maccon, miközben Lord Maccon magával rángatta a
feltalálót.
A gróf így jött rá, mi okozza a különös szagot. Egy bolyra való vámpír a
kastélyában.
Vérforraló haraggal sietett vissza a földszintre.
– Feleség!!
Lady Maccon azonban eltűnt.
– Floote!!
– Az emeletre ment, uram. A hálójukba.
– Ó, hát persze.
Lord Maccon felviharzott. A feleségét ágyban találta, a csecsemő a
karjában aludt. Máris bebizonyította, hogy képes átaludni anyja-apja
hangkitöréseit. Nagyon hasznos túlélőképesség, gondolta Alexia, de
összerezzent, amikor Conall berontott.

282
 – Vámpírok vannak a pincémben!
– Igen, hát hova máshova rakhattam volna el őket?
– A grófnő kirajzott? – Lord Maccon megtalálta az egyetlen lehetséges
okot. – És behívtad őket? Ide?
Alexia bólintott.
– Nagyszerű! Csodálatos! Ragyogó!
Lady Maccon sóhajtott: a kiáltozása csak még jobban felbosszantotta
volna a férjét, de a halk, szomorú nesz lecsillapította.
– Meg tudom magyarázni.
Conall az ágy mellé térdelt; Alexia szokatlan visszafogottsága
elhessegette a haragját. Valóban nagyon fáradt lehet.
– Rendben, hát akkor magyarázd!
Alexia elsorolta az éjszaka történéseit, és mire a falkának az
octomatonnal folytatott harcához ért, már jócskán ásítozott.
– Most mihez kezdünk? – vetette fel, és Alexia már ennyiből, na meg
kivert kutya arckifejezéséből tudta, hogy a férje szembenéz az igazsággal.
Tetszik vagy sem, a Woolsey-kastély most már a Westminster-boly birtoka.
Vagyis inkább a Woolsey-bolyé.
Alexia észrevette, hogy a férje kipislogja a könnyeit, és összeszorult a
szíve. Nem akart ilyen végzeteset tévedni, ám ami történt, megtörtént. Az ő
szemébe is együtt érző könny szökött.
– Meglehetősen szerettem ezt a vén kastélyt, minden oszlopocskájával –
bólintott Conall. – De nem túl régóta volt az otthonom. El tudok tőle
szakadni. A falka többi tagjának viszont nehéz lesz. Ó, szegény falkám.
Ebben a néhány hónapban nem épp a javukra szolgáltam, úgy ám.
– Ó, Conall, nem a te hibád! Kérlek, ne aggodalmaskodj! Kitalálok
valamit. Mindig ki szoktam.
Alexia nagyon szerette volna, ha azonnal a birtokában van a megoldás, és
letörölheti a férje drága arcáról azt a szörnyű, csalódott kifejezést, csakhogy
leragadt a szeme.
A gróf lehajolt, és csókot nyomott a felesége ajkára, aztán a lánya apró
homlokára. Alexia gyanította, hogy le akar menni, beszélni Lyallal, mert még
mindig rengeteg tennivaló várta délután.
– Gyere, heverj le! – hívta.
– Ti, két hölgyek, nagyon békésnek tűntök. Talán egy kis szunyókálásra.

283
 – Lyallnak Floote és Rumpet is a segítségére van. Azok hárman egy
birodalmat el tudnak igazgatni, ha elhatározzák.
Lord Maccon halkan felnevetett, és leheveredett Alexia másik oldalára;
óvatosan helyezkedett el a pehelymatracon.
Alexia boldog sóhajjal fordult oldalt, és tolatott oda hozzá, a gyermeket
ölelve.
Conall finoman megharapta a nyakszirtjét.
– Nevet kell adnunk a kicsinek.
– Mmm? – felelte a felesége.
– Nem bizonyos, hogy ez jó név lesz.
– Mmm.

– Sajnálom, hogy megzavarom, uram, de a vámpírok önnel akarnak beszélni.

– Lyall professzor hangja csendes volt és bocsánatkérő.
Alexia Maccon arra riadt, hogy a férje megmozdul mellette, és próbál úgy
kimászni az ágyból, hogy ne zavarja fel. Szegény Conall, a lopózás soha
nem tartozott az erősségei közé. Emberként legalábbis nem.
– Mennyi az idő, Randolph?
– Az imént szállt le az este, uram. Gondoltam, jobb lesz, ha hagyom, hadd
aludja át, ami a napból megmaradt.
– Igen? És maga végig ébren volt?
Semmi válasz.
– Ó! Értem. Mondja el, hol csípnek a bolhák, Randolph, aztán menjen és
pihenjen le!
Alexia távoli vonyítást hallott. A fiatal farkasok, akik a teliholdhoz ilyen
közel még mindig képtelenek voltak uralni a változást, újra alakot váltottak,
és éjszakára visszakerültek a börtöneikbe. A vámpírok mellé.
– Ki ügyel rájuk? – kérdezte a gróf.
– Channing, uram.
– Ó, a fenébe! – Lord Maccon minden látszólagos finomkodást odahagyva
kiugrott az ágyból.
Ez meghintáztatta a csecsemőt. Alexia álla alól vékony, panaszos sírás
hallatszott. Lady Maccon riadtan hőkölt hátra, mert addig a pillanatig
teljesen elfeledkezett a gyermekről. A saját gyermekéről.

284
 Kinyitotta a szemét, és lenézett.
Félnapnyi, meg-megszakított alvás sem javított a kislány küllemén. Vörös
volt, ráncos, és a sírástól egészen összekuszálódtak az arcvonásai.
Conall, aki még mindig azt hitte, hogy Alexia alszik, átsietett az ágy
túloldalára, és kikapta a kezéből a kicsit. A sírás náthás vonításba fordult;
Lord Maccon karján gyermek helyett egy újszülött farkaskölyök feküdt.
Conall majdnem elejtette a lányát.
– Szent agyar!
Alexia felült: nem igazán fogta fel, amit lát.
– Conall, hol a gyerek?
A beszédképtelenre döbbent gróf feléje nyújtotta a farkaskölyköt.
– Mit tettél vele?
– Én? Semmit. Mindössze felvettem. Teljesen rendben volt, aztán puff.
– Nos, kétségtelenül aranyosabb ebben az alakban – állapította meg a
prózai Alexia.
– Tessék, fogd meg! – Lord Maccon a felesége kezébe nyomta a vinnyogó,
szőrös gombócot.
Mire az azonnal visszaváltozott gyerekké; Alexia érezte, ahogy a csont és
hús átrendeződik a gyűrött lepedő alatt. A folyamat fájdalmatlannak tűnt, a
gyerek sírása sem árulkodott igazi kínokról.
– Te jó ég! – Alexia azt gondolta, a körülményekhez képest elég nyugodt
maradt. – Mibe keveredtünk?
Lyall professzor áhítatosan szólalt meg.
– Nem gondoltam, hogy tanúja leszek életemben egy igazi bőrlopó
születésének. Csodálatos.
– Szóval ezt jelenti? – pillantott Alexia a gyermekre. – Milyen különös.
– Gondolom, igen – mosolygott a professzor. – Szóval, mi a kicsi neve,
asszonyom?
Alexia a homlokát ráncolta.
– Ó, igen, ez itt a kérdés.
Lord Maccon elvigyorodott.
– Minthogy mi vagyunk a szülei, ráfér az elővigyázatosság. Legyen a neve
Prudence.
Lady Maccon nem kacagott vele.
– Tulajdonképpen még tetszik is. Mit szólnál a Prudence Alessandrához,

285
apám után? És még legyen Maccon is, mert ha Lord Akeldama örökbe
fogadja, a családneve Akeldama lesz.
Lord Maccon a lányára pillantott.
– Szegény kis portéka, ez elég sok név, amibe bele kell nőnie.
– Uram – avatkozott ismét közbe Lyall –, nem mintha nem látnám át az
ügy fontosságát, de nem várhatna mégis? Biffyre ráférne az ön közelsége, a
vámpírok pedig eléggé hisztériásak. Semmi jogunk, hogy bezárva tartsuk
őket a pincében. Mit kezdjünk velük?
Lord Maccon sóhajtott.
– Velük? Sajnálatos módon azt kell kitalálnunk, hogy saját magunkkal mit
kezdjünk. Nem maradhatunk itt, ha egy boly is beköltözött, márpedig ők nem
tudnak elmenni. Most már nem. Alexia, amikor behívtad a grófnőt, nekik
adtad a kastélyt.
– Ó, nem, az nem lehet.
Lyall professzor egy közeli székre huppant. Alexia még sosem látta
korábban legyőzöttnek, de abban a percben a Woolsey-falka bétája igencsak
összetörtnek tűnt.
– Nem tehetünk semmit – folytatta Lord Maccon komoran. – Végleg
Londonba kell költöztetni a falkát. Muszáj lesz venni egy második házat,
hogy elférjünk, és kiépíteni a pincéket.
– De hol fogunk futni? – tiltakozott Lyall professzor. – És vadászni?
Uram, városi falka nem létezik!
– Ez az ipar, a feltalálások és a kifinomult modor kora. Gondolom,
Woolsey most már tényleg kénytelen lesz haladni az idővel, és civilizálódni
– közölte Lord Maccon elszántan.
– Mindössze nagyjából tizenhat évről van szó – nézett Alexia a gyerekére.
– Amíg Prudence felnő. Akkor új területet kereshetünk magunknak. Tizenhat
év egy farkasembernek nem olyan sok.
Lyall professzort nem vidította fel, hogy a városi száműzetés ekként
lerövidült.
– A falkának nem fog tetszeni.
– Így döntöttem – válaszolta az alfa.
– A királynőnek sem fog tetszeni.
– Akkor majd meggyőzzük, hogy a korona legjobb érdekében történt.
– Véleményem szerint kiváló ötlet – jelentette be Nádasdy grófnő, aki

286
akkor lépett a szobába, a nyomában Quesnellel és Madame Lefoux-val.
Nos, gondolta Alexia, ez most már az ő szobája.
– Hogyan jutottak ki? – csattant fel Lyall.
A királynő hervasztó pillantással jutalmazta.
– Mit gondol, a semmiért vagyok bolykirálynő? Eredetileg mi
fogalmaztuk meg, mit jelent, ha valaki egy birtok úrnője. És ez most már az
én birtokon. Semmiféle cella nem tarthat sokáig fogva.
– Ugyan már! – Madame Lefoux összefonta a karját, és ugyanolyan
szúrósan nézett a grófnőre. – Ért a zárak feltöréséhez.
– Nagyszerű volt! – tette hozzá Quesnel, és most először nézett őszinte
tisztelettel Nádasdy grófnőre.
A bolykirálynő ügyet sem vetett a feltalálóra és a fiára; Alexia lányát
nézte aggodalmasan.
– Csak azt a dolgot tartsák tőlem távol!
Alexia fenyegetőn felmutatta az újszülöttet.
– Úgy érti, ezt a veszedelmes, vámpírzabáló szörnyet?
A grófnő sziszegve elhátrált, mintha Alexia hozzá akarná vágni a kis
Prudence-t. Madame Lefoux ezzel szemben odalépett az ágyhoz, és a baba
fölé hajolva gügyögni kezdett neki.
– Woolsey, sajnálatos módon, már a miénk – folytatta a királynő. – Alig
bírom felfogni. Hogy én Barking mellett éljek, vidéken! Hiszen innen
minden több league-ra van!
Lord Maccon nem ellenkezett.
– Szükségünk lesz néhány napra a költözés lebonyolításához. Az ifjakat
nem mozdíthatjuk, amíg a hold el nem halványul.
– Annyi időt kapnak, amennyit akarnak – intett a királynő nagyvonalúan. –
De a lélekszipolynak és az elfajzott kölykének még ma este távoznia kell. –
Színpadiasan az ajtó felé fordult, majd megtorpant a küszöbön. – És a fiú az
enyém.
Azzal kisuhogott, valószínűleg azért, hogy kieressze a boly többi tagját.
Még hallatszott, ahogy útközben a levegőnek panaszkodik:
– Ó, egyszerűen mindent újra kell díszíteni! És azok a pillérek!
Madame Lefoux nem követte. Elnyűttnek és fáradtnak tűnt az előző éjjeli
eseményektől, a saját gondjait nem is említve. Quesnel jóformán rátapadt,
koszos kis ujjai az övéibe fonódtak. Madame Lefoux kezén gépzsír

287
feketéllett, és valami folt kenődött az állára is.
– Nem hagyhatják, hogy elvegye! – protestált az összegyűlteknek rettegő
zöld szemmel. – Kérem!
Alexia tudatalattija bizonyára dolgozott valamicskét a problémán, amíg
az esze aludt, mert azonnal előállt a megoldással.
– Lélekőrként azt kell mondanom, nem tehetünk semmit, amivel
kihozhatnánk a bolyból. Ha Angelique végakarata úgy igaz, ahogy mondják,
ön pedig az angol jog szerint nem fogadta hivatalosan örökbe Quesnelt,
akkor az igényük jogos, és ezt a birodalom is kénytelen megerősíteni.
Madame Lefoux komoran bólintott.
Alexia fintorgott.
– Hiszen tudja, hogy van ez a vámpírokkal meg a prókátorokkal, senki
meg nem különbözteti őket. Sajnálom, Genevieve, de Quesnel immár
Nádasdy grófnőé.
Quesnel ezt hallva halkan megnyikkant. Madame Lefoux magához
szorította, és félőrülten nézett Lord Macconra, mintha a gróf valamiképpen
mégis megmenthetné.
– Mármost – folytatta Alexia –, mielőtt nekiállna, és készítene egy új
gigászi polipot, el kell mondanom, hogy terveim szerint magát is átadom
Nádasdy grófnőnek, Genevieve.
– Micsoda?!
– Ez az egyetlen életképes megoldás. – Alexia azt kívánta, bárcsak lenne
parókája és kalapácsa, mint a bíróknak, mert úgy érezte, ezzel az ítélettel
szép munkát végzett. – Mennyi idős Quesnel, tízéves? Tizenhat évesen
nagykorúvá válik. Így tehát, Nádasdy grófnő hozzájárulásával, márpedig
nem hiszem, hogy tiltakozna, ön dolgozóként fogja szolgálni a Westminster-
bolyt az elkövetkező hat évben, vagyis nevezzük inkább Woolsey-bolynak.
Elintézhetem a Viktória királynővel és a grófnővel, hogy ne kerüljön sor
vádemelésre, ha ez az út járhatónak bizonyul. Ismervén az ön ellenérzéseit a
boly iránt, ez igen megfelelő büntetés lesz. És Quesnel mellett maradhat.
– Ó! – tette hozzá a férje büszkén –, ez jó terv. Ha Quesnel nem megy
Madame Lefoux-hoz, majd Madame Lefoux-t visszük Quesnelhez.
– Köszönöm, drágám!
– Ez rettenetes ötlet! – jajongott a feltaláló. Alexia nem foglalkozott
vele.

288
 – Javaslom, hogy Lyall professzor juhakolját alakítsa át tervező műhellyé.
Máris elég jól fel van szerelve, és könnyen bővíthető.
– De… – tiltakozott Madame Lefoux.
– Van esetleg jobb ötlete?
– De én gyűlölöm Nádasdy grófnőt!
– Az érzésben bizonyára osztozik majd több dolgozójával, és alighanem
néhány vámpírjával is. Majd szólok Floote-nak, hogy készítse elő a
szükséges megállapodásokat és szerződéseket. Nézze a jó oldalát,
Genevieve! Legalább finomíthatja a boly befolyását Quesnelre. Mellette
lesz a mamam-ja, hogy megtanítsa, miként robbantson fel dolgokat, és a
boly minden tudása is a rendelkezésére áll majd.
Quesnel könyörgőn nézett fel az anyjára.
– Kérlek, maman, szeretem felrobbantani a dolgokat!
Madame Lefoux sóhajtott.
– Alaposan belekevertem magamat, igaz?
– Igen, úgy van.
– Gondolja, hogy a grófnő belemegy az alkuba?
– Miért ne tenné? A következő hat évben az ön minden találmányának
szabadalmi joga és haszna őt illeti majd. És Quesnel vele is marad.
Amellett gondoljon csak a káoszra, amit Quesnel egy bolyházban okozhat!
Lefoglalja őket, és egy kicsit távol tartja a londoni politikától.
Madame Lefoux erre a gondolatra kissé felderült. Quesnel szinte kivirult.
– Nincs többé bentlakásos iskola!
Lyall professzor a homlokát ráncolta.
– Ez alapjaiban rendezi át az angliai vámpírok hatalmi struktúráját.
Alexia ránevetett.
– Lord Akeldama azt hitte, megkapja egész Londont. Én csak
gondoskodom róla, hogy a mérleg egyensúlyban legyen. Most az én falkám
él majd éjjel-nappal a területén, és Madame Lefoux Nádasdy grófnő keze
alá dolgozik.
Lyall professzor szomorúan állt fel.
– Ön kiváló lélekőr, Lady Maccon.
– Igyekszem rendesen végezni a munkámat. De ha már itt tartunk, Madame
Lefoux, ha majd kiürítette a tervszobáját, az kiválóan megfelelne
pincerendszernek a londoni falka számára.

289
 Lord Maccon szélesen mosolygott.
– Elég nagy, bizony, és a föld alatt van, könnyen biztosítható. Kiváló ötlet,
szerelmem.
Madame Lefoux beletörődőn bólintott.
– És a kalapszalon? – Habár az üzlet csak azért jött létre, hogy álcázza
vele a többi, gonoszabb ténykedését, azért mégis a francia nő szívéhez nőtt.
Alexia oldalra hajtotta a fejét.
– Úgy vélem, Biffy alkalmas lenne rá, hogy vezesse. Emlékszel, drágám,
beszéltünk róla, hogy nagy szüksége lenne valami hasznos állásra, márpedig
ez jobban illene hozzá, mint egy íróasztal a NYIHÁ-ban.
Most Lyall professzor mosolyodott el elismerőn.
– Nagyszerű javaslat, Lady Maccon.
– Drága feleségem – mondta a gróf –, te mindenre gondolsz.
Alexia belepirult a bókba.
– Igyekszem.

Így lett az egykor a Woolsey-kastélyban élő farkasemberfalka az első, amely

egy várost nyilvánított vadászterületének. 1874 késő nyarán hivatalosan is a
Londoni Falka lett a nevük, és beköltöztek a kóbor vámpír és potentát Lord
Akeldama szomszédságába. Hogy hol volt a holdtöltére rendszeresített
börtönük, senki sem tudta, de érdeklődésre tartott számot a tény, hogy az új
falka tagjai igencsak kedvelték a női fejfedőket.
A pletykagyárosok szempontjából is jelentős nyár volt. Még a
legkonzervatívabb nappali ember is érdeklődött a természetfelettiek
cselekedetei iránt, márpedig a farkasfalka költözése annak csak a felét tette
ki. A Westminster-boly, miután az írott történelemben először kirajzott,
vidéken telepedett le, és Woolsey-re változtatta a nevét. Senki sem mert
megjegyzést tenni a minden eleganciát nélkülöző választásra. Azonnal a
kormányzat elé került viszont a javaslat, hogy síneket fektessenek le a boly
új lakhelye és London között – ha Nádasdy grófnő többé nem is
tartózkodhatott a divatvilág központjában, a központ azért kilátogathatott
hozzá. A vámpírok védelmi intézkedéseket is foganatosítottak, végül úgy
ítélték meg, hogy az elszigeteltség kiegyensúlyozza az ismert lakhely
hátrányait.

290
 A botránylapok gyönyörrel telve dagonyáztak a felfordulásban, beleértve
a rombolást is, ami azon a bizonyos holdtöltén esett a városban, és amit
állítólag egy hatalmas fémpolip követett el. Lerombolta a bolyházat! Porrá
égette a Pantechnicont! A rengeteg megírnivaló között néhány fontos apróság
még el is kerülte a sajtó figyelmét. Az, hogy a Chapeau de Poupe tulajdonost
cserélt, az Ivyhez hasonló kalapimádókon kívül senkinek nem tűnt fel. Az,
hogy a Woolsey-boly egy igen becses és nagy értékű dolgozóval
gazdagodott, a tudományos társadalom tagjain kívül senkinek nem tűnt fel.
– Nagyon-nagyon szép játék volt, kis szilvapudingom – kommentálta
Lord Akeldama az eseményeket néhány estével később, egyik kezében
újsággal, a másikban a monoklijával.
Az ágyban ücsörgő Alexia felnézett a potentátra.
– Nem gondolta, hogy hagyom, hogy mindent megnyerjen, ugye?
A vámpírúr a saját harmadik legjobb ruhaszobájában látogatta meg. Lady
Maccon egyelőre nem kelt fel a gyermekágyból. Úgy érezte, már egész jól
felgyógyult a megpróbáltatások után, de jobb lesz, ha egy darabig még nem
jelentkezik. Ha kiderül, hogy visszanyerte az erejét, esetleg részt kell vennie
az árnyékkormány ülésén, márpedig azt hallotta, a királynőnek nem tetszett a
felfordulás. Ráadásul Felicityvel is kezdenie kellett valamit.
– És hol van az én drága Biffym? – tudakolta a vámpír.
Alexia cuppogott a csecsemőnek, és meghintáztatta. Prudence kedélyesen
gurgulázott és nyáladzott.
– Ó, átvette Madame Lefoux kalapszalonjának a vezetését. Mindig kiváló
szeme volt az ilyesmihez.
– Kereskedelem? Valóban? – Lord Akeldama vágyódónak tűnt.
– Igen, úgy tűnik, jó hatással van rá. És kiválóan lefoglalja. – Alexia
megtörölte a gyermek száját egy kendővel, de a kislány addigra már ismét
mélyen aludt.
– Ah! – A monokli felpörgött, a lánca Lord Akeldama ujjára tekeredett,
amíg el nem fogyott; akkor visszafelé lódult.
– Csak nem akarhatta valóban, hogy elsorvadjon és meghaljon, vagy
igen?
– Nos…
– Ó, lehetetlen alak. Jöjjön, fogja a nevelt lányát!
Lord Akeldama elnevette magát, és az ágy mellé lépett, hogy felemelje az

291
alvó csecsemőt. Prudence mind ez idáig váratlanul békés gyermeknek
bizonyult.
A vámpír hosszasan magyarázott neki, csupa szóvirággal bizonygatta,
mennyire szép, és milyen jó lesz majd együtt vásárolni járni – aztán
félbeszakította saját cirádás litániáját, és meglepetten felkiáltott.
– Nahát, nézzenek oda!
– Mi az? Mi az már megint? – Alexia felkönyökölt.
Lord Akeldama feléje fordította a gyereket. Prudence Alessandra Maccon
Akeldama bőre porcelánfehérré vált, és az ajkai közül apró, tökéletes
agyarak kandikáltak ki.

292
 Table of Contents
Címoldal
Impresszum
Köszönetnyilvánítás
PROLÓGUS T, mint Természeten Túli
ELSŐ FEJEZET Amelyben betotyog Lady Alexia Maccon
MÁSODIK FEJEZET Amelyben Alexiát nem hajigálják
HARMADIK FEJEZET Szellemes dolgok
NEGYEDIK FEJEZET Amelyben a szellemek találkoznak
ÖTÖDIK FEJEZET A polip fészke
HATODIK FEJEZET Amelyben Mrs. Tunstell hasznosnak bizonyul
HETEDIK FEJEZET A Woolsey-kastély farkasai
NYOLCADIK FEJEZET Teáskanna általi halál
KILENCEDIK FEJEZET Amelyben a múlt összekuszálja a jelent
TIZEDIK FEJEZET A végzet ügynöke
TIZENEGYEDIK FEJEZET Amelyben a fültincsek rendkívül divatba
jönnek
TIZENKETTEDIK FEJEZET Néhai Beatrice Lefoux
TIZENHARMADIK FEJEZET A polip holdfényben támad
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Amelyben Lady Maccon elveszíti a
napernyőjét
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Ahol a léghajó se jár
TIZENHATODIK FEJEZET Vámpírok egy csomóban
TIZENHETEDIK FEJEZET Amelyben mind megismerkedünk Prudence-
szel

293
Tartalomjegyzék
Címoldal 3
Impresszum 4
Köszönetnyilvánítás 5
PROLÓGUS T, mint Természeten Túli 7
ELSŐ FEJEZET Amelyben betotyog Lady Alexia
9
Maccon
MÁSODIK FEJEZET Amelyben Alexiát nem hajigálják 26
HARMADIK FEJEZET Szellemes dolgok 48
NEGYEDIK FEJEZET Amelyben a szellemek
64
találkoznak
ÖTÖDIK FEJEZET A polip fészke 81
HATODIK FEJEZET Amelyben Mrs. Tunstell
103
hasznosnak bizonyul
HETEDIK FEJEZET A Woolsey-kastély farkasai 127
NYOLCADIK FEJEZET Teáskanna általi halál 143
KILENCEDIK FEJEZET Amelyben a múlt összekuszálja
158
a jelent
TIZEDIK FEJEZET A végzet ügynöke 174
TIZENEGYEDIK FEJEZET Amelyben a fültincsek
191
rendkívül divatba jönnek
TIZENKETTEDIK FEJEZET Néhai Beatrice Lefoux 204
TIZENHARMADIK FEJEZET A polip holdfényben
218
támad
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Amelyben Lady Maccon
239
elveszíti a napernyőjét
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Ahol a léghajó se jár 249
TIZENHATODIK FEJEZET Vámpírok egy csomóban 265
TIZENHETEDIK FEJEZET Amelyben mind 280
294
megismerkedünk Prudence-szel 280

295