Bőven lesz még idő, hogy jó alaposan elagyabugyáljam,

miután megszereztem, amiért jöttem.

A tizenhét éves Alosa kapitány titkos küldetésre indul, hogy

megszerezze a legendás kincshez vezető ősi térképet.
Szándékosan elfogatja magát az ellenséggel, ugyanis át
akarja kutatni a hajójukat. Alosa könnyedén kifogna a
könyörtelen kalózlegénységen, ha nem állna az útjába a fiú,
aki elfogta – a meglepően agyafúrtnak bizonyuló és aljas
mód jóképű elsőtiszt, Riden. Persze nincs mitől tartani,
ugyanis Alosának van néhány trükk a tarsolyában, és
egyetlen magányos kalózhajó nem állhat a kalózkirály
lányának útjába.

Tricia Levenseller első regénye, A kalózkirály lánya,

bővelkedik akcióban, kalandban, romantikában, sőt, még
némi varázslat is keveredik a nyílt tengeren játszódó,
magával ragadó történetbe.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Tricia Levenseller
A mű eredeti címe: Daughter of the Pirate King (Daughter of the Pirate King
Book 1)
Copyright © Tricia Levenseller 2017
All rights reserved.
 
A művet eredetileg kiadta:

FEIWEL AND FRIENDS

An imprint of Macmillan Publishing Group, LLC
 
Cover art and hand lettering © 2017 by Jen Wang Skull © 2017 by Elizabeth
Anne Taggart
Cover design by Liz Dresner
 
Published by arrangement with Feiwel and Friends, an imprint of Macmillan
Publishing Group, LLC.
All rights reserved.
 
Fordította: Szabó Krisztina
A szöveget gondozta: Váry Orsolya
 
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn
Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
 
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 497 2
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 

 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Deák Dóri,
 Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető György
Géza vezérigazgató
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 
 
 Alisának,
aki egy személyben a testvérem,
a barátom és a legelső olvasóm
 

 
 „Tudjuk jól, barátaim, hogy milyen barátunk a
tintahal.”
– Jack Sparrow kapitány
A Karib-tenger kalózai: A világ végén
 1. fejezet

Utálom, ha férfinak kell öltöznöm.

A pamuting bő, a bricsesz nagy, a csizma kényelmetlen.
A hajamat a fejem tetejére kötöttem, csinos kontyban lapul
az aprócska tengerészsapka alatt. A kardom szorosan a
derekam bal oldalára simul, a pisztolyom jobboldalt pihen.
A ruháim idétlenül állnak, mindenütt lógnak, ahol nem
kellene. És a bűz! Az ember azt hinné, a férfiak egész nap
döglött halak beleiben fetrengenek, a ruhaujjukra meg a
saját ürüléküket kenik. De talán jobb lenne, ha nem
panaszkodnék annyit.
Hiszen szükség van az ilyesfajta elővigyázatosságra,
amikor megrohannak a kalózok.
Túlerőben vannak, és jóval több a fegyverük. Hét
emberem hever holtan. A legénységből ketten azonnal a
vízbe ugrottak, amint meglátták az Éjvándor fekete
zászlaját a horizonton.
Dezertőrök. A leggyávább mocskok.
Bármi legyen is a sorsuk, megérdemlik. Akár elfáradnak
és vízbe fúlnak, akár valamilyen tengeri élőlény 1« ndójében
végzik. Kardcsörgés zaját hozza a levegő. A hajó ágyúk
füzétől
Már nem bírjuk sokáig.
– Még két halott, kapitány – jelenti Mandsy, az
ideiglenes elsőtisztem, a csapóajtónál kukucskálva.
– Ott kellene lennem, pengét nyomni a bordáik közé –
morgom – nem pedig nyomorult féregként ideiem kushadni.
– Már nincs sok hátra – int türelemre a lány. – Ha túl
akarjuk élni, akkor meg kell húznod magad.
– Túlélni? – fut el a pulykaméreg.
– Hadd fogalmazzam meg másképp! Ha sikerrel akarunk
járni, akkor nem láthatják, milyen lenyűgözően bánsz a
karddal.
 – Talán ha csak néhányukat hányom kardélre… –
motyogom leginkább saját magamnak.
– Tudod, hogy ezt a kockázatot nem vállalhatjuk –
akasztja belém a szót, majd gyorsan helyzetjelentést ad. –
Még többen szállnak át a hajóra. Azt hiszem, erre tartanak.
Végre!
– Add ki a parancsot, hogy megadjuk magunkat!
– Igenis, kapitány! – vágja rá Mandsy, majd felszalad a
fedélzetre vezető lépcsőfokokon.
– És lehetőleg maradj életben! – sziszegem utána.
Bólint, csak utána lép ki a csapóajtón.
Maradj életben, ismétlem fejben. Csupán három ember
van ezen a hajón, akiben megbízom, Mandsy az egyik.
Ügyes lány, kifejezetten eszes, optimista – és mindig
észérvekre hagyatkozik, márpedig erre igencsak
szükségem van ezen az úton. Önként jelentkezett két másik
lánnyal a valódi legénységemből. Nem lett volna szabad
ideengedni őket, de szükségem volt a segítségükre, Hogy
kordában tartsam ezeket a hitvány fickókat. Mennyivel
egyszerűbb lett volna az életem az elmúlt hetekben, ha a
saját legénységem kísér el!
– Fegyvert letenni!
Alig hallom Mandsy kiáltását a csatazajtól, ám végül
csak elcsendesülnek odakint. A rövid tengerészkardok
szinte azonnal a fedélzet fadeszkáin végzik. A jelenlegi
legénységem nyilván várta már a parancsot. Sőt,
imádkozott érte. Ha nem utasítom őket, hogy adják meg
magukat, talán önszántukból teszik meg. Még csak
véletlenül sem a legbátrabb tengerészek.
Megmászom a fokokat, és épp a fedélzet alatt várakozó
álláspontra helyezkedem, nem mutatom magam. Az
ártalmatlan hajóinas szerepét játszom. Ha rájönnek, ki
vagyok valójában…
– Nézzetek szét odalent, nehogy valaki rejtőzködjön! –
harsan az egyik kalóz hangja. Innen nem látom őt, de ha
utasításokat osztogat, akkor vagy elsőtiszt, vagy maga a
kapitány.
Hiába tudom, mi vár rám, megfeszülök.
A csapóajtó kinyílik, és egy ocsmány pofával találom
szembe magam. A kalóz szakálla mocskos, ápolatlan, a foga
sárga, az orra törött. Húsos karjával keményen megragad,
felhúz, és a fedélzetre hajít.
Kész csoda, hogy a fejemen marad a sapka.
– Sorakozó!
Hagyom, hogy a ronda kalóz lefegyverezzen. Ezután a
hátamba rúg, azt akarja, hogy térdeljek az embereim mellé.
Végignézek a soron, és megkönnyebbülten konstatálom,
hogy Mandsy életben van. Sorinda és Zimah szintén
sértetlen. Helyes. A lányok biztonságban vannak. A többiek
meg kit érdekelnek?
Szemügyre veszem az utasításokat vakkantó kalózt.
Fiatal, talán még húszéves sincs. Különös. Fiatalemberek
nem szoktak másokat ugráltatni, főleg egy ilyen
legénységet nem. Szemében a győzelem tüze ég. Tartása,
arcvonásai magabiztosak. Nagyjából egy fejjel magasabb
nálam, már amikor épp állok, sötétbarna haja a fókák
bundájára emlékeztet. Kellemes arca van, de mit számít, ha
ennek a legénységnek a tagja? Felfigyel Mandsyre, akinek
leesett a kalapja, így kilátszik hosszú, barna haja és csinos
arca. Rákacsint.
Összességében beképzelt baromnak tűnik.
A legénységemmel együtt néma csendben várakozom,
bármit tartogatnak is számunkra a kalózok. Füst gomolyog
körülöttünk az ágyúlövések miatt. Gyalázatos állapotok
uralkodnak a fedélzeten. Lőpor füstje terjeng a levegőben,
kaparja a torkomat.
Lépések hangzanak fel, egy férfi sétál keresztül a két
hajót összekötő pallón. Lefelé néz, csupán fehér tollas,
fekete kalapja látszik.
– Kapitány – szólal meg a korábban utasításokat
osztogató kalóz –, a legénységet mind egy szálig
felsorakoztattuk.
– Helyes, Riden! De azért remélhetőleg nem mind
Legény.
Néhány kalóz felröhög. Az embereim egy része ideges
pillantásokat vet felém.
Idióták! Túl könnyen lelepleznek.
– Eddig három lányt találtam, egyikük sem vörös hajú.
 A kapitány bólint.
– Na ide hallgassatok! – rikkantja, majd felemeli a fejét,
és most először megpillanthatjuk a vonásait.
Nem sokkal idősebb, mint a gőgös elsőtisztje. Lassan
szemügyre veszem a kalózlegénységet. Sokan olyan
fiatalok, hogy még a szakálluk sem serkent ki. Elképesztően
fiatalok. Hallottam, hogy az Éjvándor már nem Jeskor
kalózfejedelem irányítása alatt áll, hogy egy fiatalabb
kapitány vette át a helyét, ám azt álmomban sem
gondoltam volna, hogy az egész legénységnek ott van a
tojáshéj a fenekén.
– Mind hallottatok már Koponyatörő Jeskorról – folytatja
a kapitány. – A fia vagyok, Draxen. És higgyétek el, én még
apámon is fölteszek.
Képtelen vagyok visszafogni magam, felnevetek. Tényleg
azt hiszi, hogy hírnevet szerezhet azzal, hogy elmondja
másoknak, mennyire félelmetes?
– Kearan – biccent a mögöttem álló férfinak a kapitány.
A kalóz fejbe vág a kardja markolatával. Nem elég
erősen ahhoz, hogy kiüssön, de azért iszonyatosan fáj.
Na jó, ebből elég!
Mandsy óva intő szavai már rég szertefoszlottak az
elmémben. Nem térdelek tovább, mint valami szolga!
Megtámaszkodom a fapadlón, hátratolom a lábamat, és az
ocsmány kalóz bokájába akasztom a lábfejemet. Egyetlen
erőteljes mozdulat, és Kearan hátraesik. Gyorsan
felpattanok, megfordulok, és elveszem tőle a kardomat és a
pisztolyomat, mielőtt talpra kecmereghetne.
Draxenre fogom a fegyvert.
– Takarodj a hajómról, és vidd az embereidet is!
Hallom, hogy mögöttem Kearan felkászálódik.
Hátrakönyökölök, egyenesen a hatalmas hasába. Óriási
puffanással ismét a földön végzi.
Néma csend honol. Mindenki hallja, ahogyan
kibiztosítom a pisztolyt.
– Menjetek innen!
A kapitány igyekszik a sapkám alá lesni. Kitérhetnék a
pillantása elől, ám akkor kénytelen lennék levenni róla a
szemem.
 Hirtelen lövés dördül, és kiesik a pisztoly a kezemből. A
földre zuhan, majd addig csúszik, amíg szem elől
tévesztem.
Jobbra nézek, és látom, hogy az elsőtiszt – Riden –
visszateszi a fegyverét a helyére. Arrogáns mosolyra
húzódik a szája.
Bár legszívesebben a kardom segítségével törölném le a
képéről a vigyort, el kell ismernem, lenyűgözően célzott.
Ettől még persze feldühödöm. Kardot rántok, és az
elsőtiszt felé lépek.
– Eltalálhattad volna a kezem! – förmedek rá.
– El is találtam volna, ha úgy akarom.
Hirtelen két kalóz ragad meg hátulról, mindkét karomat
lefogják.
– Túl sokat beszélsz egy olyan hajóinashoz képest,
akinek még a hangja sem mélyült el – jegyzi meg a kapitány.
Vegyétek le a sápkaját!
Az egyik fogvatartóm lerántja a sapkát a fejemről, mire
kibomlik a hajam, és egészen a hátam közepéig omlik.
– Alosa hercegnő! – ragadja magához a szót a kapitány
ismét. – Végre megtaláltalak. Kissé fiatalabb vagy, mint
hittem.
Még ő beszél!
Lehet, hogy még három évem van a húszig, de a
kardforgató karomra fogadom, hogy bármilyen
megmérettetésben fölé kerekednék, legyen szó akár
észbeli, akár ügyességi párbajról.
– Attól tartottam, hogy ízekre kell szednünk a hajót
érted – folytatja. – Velünk jössz.
– Azt hiszem, hamar megtanulod, kapitány uram, hogy
nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak.
Draxen felhorkan, kezét az övére teszi, majd
visszafordul az Éjvándor felé. Az elsőtisztje azonban árgus
szemmel figyel, mintha erőszakos reakciót várna.
Persze hogy erőszakkal reagálok az ilyesmire, de mégis
honnan sejti ezt előre?
A jobbomon álló kalózba mélyesztem a sarkamat.
Felnyög, és elereszt, hogy lehajoljon. Ekkor a
felszabadult tenyerem élével torkon vágom a másikat.
Levegőért hörög, majd a nyakához kapja a kezét.
Draxen megfordul, hogy megnézze, mi ez a felfordulás.
Közben Riden újabb fegyvert lóg rám, arcáról egy pillanatra
sem fagy le a mosoly. Az egylövetű pisztolyokat időbe telik
ismét megtölteni puskaporral és vasgolyóval, úgyhogy a
többség kettőt hord magánál.
– Feltételeim vannak, kapitány! – szólok utána.
– Feltételeid? – pillant rám hitetlenkedve.
– Megtárgyaljuk a fegyverletétel feltételeit. Először is
add a szavad, hogy a legénységem szabadon és sértetlenül
távozhat!
Draxen jobb keze elmozdul az övéről, az egyik
pisztolyáért nyúl. Amint a kezében van, a sorban első
matrózra fogja a fegyvert, és tüzel. A mögötte álló kalóz
hátraugrik, amikor a matróz teste eldől.
– Ne feszegesd a határokat! – dörren rám Draxen. – A
hajómra! Most azonnal!
Úgy tűnik, szívesen öregbíti a hírnevét. De nagyon
téved, ha azt hiszi, hogy megfélemlíthet.
Ismételten felkapom a kardomat. Egyetlen gyors
mozdulattal végigszántok vele annak a kalóznak a nyakán,
aki épp most tér magához, miután gégén ütöttem.
Riden szeme tágra nyílik, a kapitányé összeszűkül.
Draxen a másik fegyverét is előhúzza, és a sorban második
matrózt is lelövi. Épp úgy hullik el, mint a társa.
A hozzám legközelebb álló kalózba mártom a kardomat.
Felkiált, majd térdre rogy, végül a padlón köt ki. Ragad a
vértől a csizmám. Véres nyomokat hagyok magam mögött a
fedélzeten.
– Megállni! – kiáltja Riden.
Közelebb lép hozzám, és a mellkasomra irányítja a
fegyver csövét. A mosolya a múlté, mondjuk, nem csoda.
– Ha a halálomat akarnátok, akkor már megöltetek
volna – jelentem ki. – Tekintve, hogy élve akartok,
kénytelenek lesztek elfogadni a feltételeimet.
Egy szempillantás alatt lefegyverzem Kearant, a kalózt,
aki korábban megragadott. Térdre kényszerítem. Egyik
kezemmel hátrahúzom a fejét, a másikkal magabiztosan a
nyakához tartom a pengét. Egyetlen pisszenés sem érkezik
felőle, pedig az én kezemben van az élete. Lenyűgöző,
hiszen látta, ahogyan végzek két társával. Tudja, hogy nem
okozna álmatlan éjszakákat, ha megölném.
Draxen a sorban harmadik emberem előtt áll, kezében
újabb fegyver.
Csakhogy most Mandsy élete a tét.
Nem hagyom, hogy a félelem kiüljön az arcomra. Azt
kell hinnie, hogy közömbös számomra a lány élete. Igenis
be fog válni a tervem!
– Ahhoz képest, hogy a legénységed épségét kérted,
nem igazán veszed a szívedre, hogy elhullanak – jegyzi meg
Draxen.
– Mert minden egyes emberemért a sajátoddal felelsz.
Ha mindegyikükkel itt helyben végezni akarsz, miután
átmentem a hajódra, akkor mit számít, ha néhányuk
meghal, miközben a többiek életéért alkudozom? Foglyul
akarsz ejteni, kapitány uram! Ha azt akarod, hogy önként
lépjek át a hajódra, akkor jobb, ha meghallgatod az
ajánlatomat. Vagy kíváncsi vagy, hány embered életét oltom
ki, mire rám tudod kényszeríteni az akaratodat?
Riden a kapitányához lép, és a fülébe súg valamit.
Draxen ujjai megfeszülnek a pisztolyon. A torkomban dobog
a szívem. Mandsyt ne! Csak Mandsyt ne! Ő az én emberem!
Nem hagyhatom, hogy meghaljon!
– Halljuk a feltételeket, hercegnő! – Méregtől csöpögve
ejti ki a rangomat. De igyekezz!
– A legénységem szabadon és sértetlenül távozik. Én
ellenkezés nélkül átmegyek a hajódra. Ezenfelül átviszed a
holmimat az Éjvándorra.
– A holmidat?
– Igen, a ruhatáramat és az egyéb személyes holmimat.
– A ruháit akarja – szólal meg hitetlenkedve.
– Hercegnő vagyok, és elvárom, hogy úgy is kezeljenek!
A kapitány úgy fest, mint aki legszívesebben lelőne,
úgyhogy Riden gyorsan magához ragadja a szót.
– Mit számit, kapitány? Ha ki akarja magát cicomázni
nekünk mindennap, ám legyen! En nem fogok panaszkodni.
Halk röhögcsélés érkezik a kalózok felől.
– Jól van – feleli végül Draxen. Még valami, felség?
 – Ennyi.
– Akkor húzd át az elkényeztetett valagad a hajómra! Ti
ott –mutat néhány markos kalózra a háttérben – hozzátok át
a cuccait! A hercegnő legénysége pedig másszon be a
csónakokba! Elsüllyesztem ezt a hajót. Ha gyorsan eveztek,
két és fél nap alatt a legközelebbi kikötőbe értek. Azt
ajánlom, siessetek, mielőtt szomjan haltok. Amint partot
értek, elviszitek a váltságdíj-követelésemet a
kalózkirálynak, és közlitek vele, hogy nálam van a lánya.
Mindkét legénység a dolgára siet. A kapitány előrelép,
és a kardomért nyúl. Vonakodva átnyújtom neki. Kearan, a
kalóz, akit eddig fenyegettem, talpra kecmereg, majd a
lehető legtávolabb iszkol tőlem. Még mielőtt
elmosolyodhatnék, Draxen ökle balról arcon talál.
Egész testemben megremegek az ütés erejétől. A szám
belül vérzik, ott, ahol a fogam felsértette. Vért köpök a
fedélzetre.
– Egy dolgot tisztázzunk, Alosa! A foglyom vagy. Bár úgy
tűnik, magadra szedtél egy s mást a kalózkirály lányaként,
ez nem változtat a tényen, hogy te leszel az egyedüli nő az
orgyilkosokkal, tolvajokkal és egyéb tisztességtelen
kalózokkal teli hajón. Ráadásul régóta nem kötöttünk ki.
Tudod, mit jelent ez?
Ismét köpök egyet, próbálom megtisztítani a számat a
vér ízétől.
Draxen elmosolyodik.
– Ha még egyszer megpróbálod aláásni a tekintélyemet
a legénységem előtt, véletlenül nyitva felejtem a celládat
éjszakára, hogy bárki szabadon besétálhasson, és a
sikolyaidat hallgatva fogok álomba merülni.
– Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy valaha is sikoltozni
fogok. És jobban teszed, ha nem hajtod álomra a fejed,
amíg a cellám ajtaja nyitva van.
Ajka gonosz mosolyra húzódik. Van egy aranyfoga. A
sapka alól kikandikálnak sötét, göndör fürtjei. Arcbőre
napbarnított. A kabátja egy kicsit lötyög rajta, mintha nem
neki készítették volna. Talán az apja holttestéről lopta le?
– Riden! – üvölti el magát Draxen. – Vidd át a lányt! Vesd
a zárkába, aztán ne kíméld!
 Ne kíméld?
– Örömmel – lép felém Riden.
Szorosan megragadja a karomat, már-már fáj. Elég erős
kontraszt az arcán ülő derűs kifejezéshez képest. Vajon a
barátait mészároltam le? A másik hajó felé ráncigái. Menet
közben végignézek a csónakok bán távolodó
legénységemen. Egyenletes tempóban eveznek, nem túl
gyorsan, nehogy hamar kifáradjanak. Mandsy, Sorinda és
Zimah biztosan odafigyel majd, hogy időben váltsák
egymást, és mindenki pihenhessen. Okos lányok.
A többiek azonban feláldozhatóak. Apám maga válogatta
össze őket. Néhányuk tartozik neki, másokat lopáson
kapott. Olyanok is vannak, akik nem követték precízen az
utasításait, ám akad, akinek az a legnagyobb bűne, hogy
idegesítette a kalózkirályt. Bármi volt is az oka, apám
legénységet verbuvált belőlük, én pedig csupán három
lányt hoztam a saját embereim közül, hogy kordában
tartsam őket.
Apám sejtette, hogy a többségük meghal, amikor Draxen
elfog. Szerencséjük, hogy sikerült megmentenem a
szánalmas irhájukat. Remélhetőleg nem fog nagyon
kiakadni rajta.
Mindegy, nem számít. A lényeg, hogy feljutottam az
Éjvándorra. Természetesen nem hagyhattam, hogy túl
könnyen elfogjanak. El kellett játszanom a szerepemet.
Draxen és a legénysége mit sem sejt. Már csak az hiányzik,
hogy kiszagolják, meg akarom lopni őket.
 2. fejezet

Irigylem Riden csizmáját.

Gyönyörű darab, ráadásul olyan fekete, mint egy cápa
mohóságról csillogó szeme. A bőr erős, feszes. Tökéletesen
hajlik vissza a lábszárán. Csak úgy dongnék a léptei a
fedélzeten. Határozottan, hangosan, erőteljesen.
Folyton megbotlom, miközben Riden ráncigál. Kis híja,
hogy nem esik le a túlméretezett bakancs a lábamról.
Amikor lelassítok, hogy megigazítsam, Riden jó erősen
megrántja a karomat. Jó néhány alkalommal közel járok
hozzá, hogy a földre zuhanjak.
– Szedd a lábad, leányzó! – kurjantja vígan, pedig
nagyon jól tudja, hogy képtelen vagyok rá.
Végül sikerül a lábára taposnom.
Felnyög, de a javára legyen mondva, nem enged el. Arra
számítok, hogy Draxenhez hasonlóan megüt majd, ám nem
teszi. Csak gyorsabb tempót diktál. Természetesen
könnyedén kiszabadulhatnék a szorításából, ha akarnék, de
nem tűnhetek túl talpraesettnek, főleg az elsőtiszttel
szemben. Ráadásul a másik hajón bemutatott műsorom
után el kell érnem, hogy a többi kalóz is elengedje magát a
közelemben.
A kalózhajó üres, csak ketten vagyunk rajta. Draxen
összes embere az én hajómon munkálkodik, magukhoz
vesznek minden értékesnek tűnő holmit. Apám épp elég
aranyat adott nekem ahhoz, hogy boldoggá tegyem őket, jól
viszont azért mégsem járnak. Ha pénz nélkül hajóztam
volna ki, Draxen biztos gyanút fog.
Riden jobbra fordít, ahonnan lépcsősor nyílik a hajó
belsejébe. Csak nagy nehézségek árán sikerül
lebotorkálnom. Kétszer is megbotlok, majdnem lezuhanok.
Riden mindkét alkalommal elkap, de jóval erősebben szorít,
mint amire szükség lenne. Holnapra valószínűleg tele
leszek kék-zöld foltokkal. Feldühít a tudat.
É
 Éppen ezért, amikor már csak három lépcső választ el
bennünket a padlótól, elgáncsolom.
Határozottan nem számított erre. El is esik, én viszont
arra nem gondoltam, hogy továbbra is vasmarokkal szorít,
így hát én is vele együtt zuhanok.
Fájdalmas a földet érés.
Riden gyorsan felpattan, és engem is talpra ránt, aztán
a sarokba penderít, hogy semerre se menekülhessek.
Végigjáratja rajtam sötétbarna szemét, kíváncsian fixíroz.
Újdonság vagyok a számára. Talán egy feladat. Valami,
amivel a kapitánya bízta meg. Ki kell fundálnia, hogyan
oldja meg.
Kíváncsi vagyok, mit árul el az arcom, a tartásom.
Csüggedt, elkeseredett foglyot kell játszanom, de még
színjáték közben is elő-előbukkan az ember valódi
személyisége. A lényeg, hogy azt a részt játsszam
tökéletesen, amit meg akarok mutatni neki. Ez jelenleg a
makacsságom és a temperamentumom. Szerencsére ezen a
téren nincs mit megjátszanom.
Nyilván levon valamiféle következtetést, ugyanis így
szól:
– Azt mondtad, készséges fogoly leszel. Látom, nem
sokat jelent az adott szavad.
– Ugyan már! – vágok vissza. – Ha hagytad volna, hogy
egyedül jussak el a cellámig, és nem rángatod úgy a
karomat, hogy majd’ leszakad, biztos nem fájna ennyire a
térded.
Nem szól semmit, viszont a szemében derű csillan.
Végül úgy nyújtja ki a karját a zárka felé, mintha épp a
táncparkettre mutatva fel akarna kérni.
Egyedül indulok el, de azért megszólal mögöttem.
– Angyali arcod van, te lány, de a nyelved, akár egy
kígyóé.
Legszívesebben megpördülnék, hogy belerúgjak, de
sikerül megőriznem a hidegvéremet. Bőven lesz még idő,
hogy jó alaposan elagyabugyáljam, miután megszereztem,
amiért jöttem.
Egyenes háttal vonulok a zárkáig. Gyorsan szemügyre
veszem a cellákat, és kiválasztom a legtisztábbat. Igazából
pont olyan, mint az összes többi. Igyekszem meggyőzni
magam, hogy a sötét trutyi a sarokban csak kosz.
Legalább asztal és szék van, tudom majd hova tenni a
holmimat. Egyetlen pillanatra sem kételkedem benne, hogy
a kapitány tartja a szavát. Mindenki jobban jár, ha a
kapitányok nyílt kártyákkal játszanak, még akkor is, ha
gondolkodás nélkül elmetszenék egymás torkát az éj leple
alatt. Az igazság magva nélkül egyetlen megbeszélés,
egyetlen üzlet sem jöhetne létre a rivális fejedelmek között.
Új korszak köszöntött a kalózokra. Apám elvárja, hogy
mindenkiben ott lapuljon az őszinteség csírája. Aki túl akar
élni az új rezsimben, kénytelen alkalmazkodni. Akiről
kiderül, hogy rosszhiszeműen járt el, a kalózkirály a fejét
véteti.
Szemügyre veszem az ülőalkalmatosságot. Minden
koszosnak tűnik, de ennél jobb most nem jut. Leveszem a
hatalmas, barna bőrkabátot, majd a szék ülőrészére és
támlájára terítem. Csak ezután foglalok helyet.
Riden vigyorog, valószínűleg viccesnek találja, hogy
ilyen kellemetlenül érzem magam. Bezárja az ajtót, és
zsebre teszi a kulcsot. Ezután magához húz egy másik
széket, és leül a rács másik oldalán.
– Most mi lesz? – érdeklődöm.
– Elbeszélgetünk.
Drámai sóhajt hallatok.
– Már foglyul ejtettetek. Menj, kérjétek el a váltságdíjat,
és hagyj engem békében duzzogni!
– Sajnos nem csak apád pénzére fáj a fogunk.
Megragadom a pamuting nyakát, mintha attól tartanék,
hogy a kalózok meg akarnak fosztani a ruháimtól. Ez is a
színjáték része. Nagyon sok emberre lenne szükség ahhoz,
hogy lefogjanak, akár hárommal is könnyedén elbánok
egyszerre.
– Senki egy ujjal sem fog hozzád érni most, hogy idelent
vagy. Efelől kezeskedem.
– És ki ügyel majd arra, hogy te se érj hozzám egy ujjal
sem?
– Biztosíthatlak róla, hogy sosem kellett kényszerítenem
egyetlen nőt sem. Önként és dalolva jönnek.
 – Ezt bizony nehezen hiszem.
– Mert még nem próbáltalak elbűvölni.
Megvetően felkacagok.
– Kalózok nevelte kalózlány vagyok, a lehető
legundorítóbb, legállhatatosabb férfiaktól kellett
megszabadulnom. Azért nem aggódom olyan nagyon.
– És mit tennél, Alosa. ha olyan férfitól kellene
megszabadulnod, aki sem nem undorító, sem nem
állhatatos.
– Szólok, ha találkozom ilyennel.
Felnevet. Mély, erőteljes hangja van.
– Jól van akkor. Most viszont térjünk rá a lényegre!
Információt akarok.
– Nagyszerű. Én pedig egy tiszta cellát.
Hátradől a székben, kényelembe helyezi magát. Talán
rádöbben, hogy ez bizony el fog tartani egy darabig.
– Hol szokott Kalligan kikötni?
Felhorkanok.
– Borzalmasan vallatsz. Gondolod, hogy csak úgy
felfedem előtted apám búvóhelyét? Nem kellene előbb
kisebb dolgokat kiszedned belőlem? És tekintve, hogy a
királyodról van szó, jobb lenne, ha nem hagynád le a
titulusát.
– Tekintve, hogy a lánya a foglyom, úgy hívom, ahogyan
csak tetszik.
– Lemészárol téged és mindenki mást ezen a hajón. És
hidd el, nem fogja elsietni.
Azt hiszem, ideje volt már fenyegetőznöm egy kicsit.
Egy valódi fogoly így tenne.
Nem úgy tűnik, mintha Riden aggódna. A legkevésbé
sem. Magabiztosságát egyfajta ruhadarabként viseli.
– Nehéz lesz hazavinnünk, ha nem tudjuk, hol szokott
kikötni apád.
– Nem is kell tudnotok. Megtalál.
– Jó néhány nappal apád emberei előtt járunk majd.
Ennyi idő alatt könnyedén eljuthatunk bárhova, és sosem
talál meg.
A fejemet rázom.
– Együgyű vagy! Egész Maneria tele van apám
embereivel. Elég, ha egy észrevesz titeket.
– Nagyon jól tudjuk, mennyire kiterjedt apád hálózata.
Bár azt nem értem, miért hiszi, hogy ettől királynak
hívhatja magát.
Most én dőlök hátra.
– Ugye csak viccelsz? Apám uralja a nyílt vizeket. Senki
sem hajózik anélkül, hogy leadózna neki. Minden kalóz
százalékot fizet a zsákmányából. Akik nem teszik, többé
nem bontanak vitorlát. Mondd csak, rettenthetetlen Riden,
az Éjvándor elsőtisztje, ha apám azért képes eltenni láb alól
valakit, mert tartozik neki, mit tenne azokkal, akik
elrabolták a lányát? Te meg a kalózpajtásaid veszélyes
játszmát űző gyerekek vagytok. Két héten belül minden
hajó engem keres majd.
Természetesen nem szándékozom annyi időt tölteni ezen
a hajón.
– Gyerekek? – húzza ki magát ültében. – Hiszen fiatalabb
vagy, mint bármelyikünk!
Mennyi mindent mondtam, és pont ezen akadt fenn?
– Ugyan, kérlek. Hány éves vagy, tizenöt?
Csak piszkálom, nyilván jóval idősebb, de kíváncsi
vagyok, valójában mennyi idős.
– Tizennyolc – javít ki.
– Mindegy, nem számít a kor. Olyan tudás birtokában
vagyok, ami jobb kalózzá tesz, mint amilyenné bárki valaha
válhat.
Riden oldalra billenti a fejét.
– Mégis miféle tudásról van szó egész pontosan?
– Szeretnéd, ha elmondanám, mi?
Erre kiszélesedik a vigyora.
– Biztosan rájöttél már, hogy ez nem átlagos legénység.
Lehet, hogy fiatalabbak vagyunk a többi hajósnál, viszont a
többségünk, igencsak alaposan ismeri az élet árnyoldalát.
Mind kegyetlenek vagyunk, mindegyikünknek vér tapad a
kezéhez.
Egy pillanatra elkomorodik, arcán szomorúság suhan át.
Eszébe jutott valamilyen emlék.
– Ha bőgni fogsz, akkor megtennéd, hogy a fedélzeten
teszed? Nem bírom a könnyeket.
 Riden a szemembe néz. Mintha nem is rám nézne,
hanem valahova a távolba, keresztül rajtam.
– Tényleg szívtelen teremtmény vagy, Alosa! Tétovázás
nélkül gyilkolsz. Két férfival elbírsz egyszerre.
Szemrebbenés nélkül végignézted, hogy két emberedet
lemészárolják. Csak elképzeléseim vannak, miféle
neveltetésben részesülhettél Maneria leghírhedtebb kalóza
mellett.
– Kihagytad a felsorolásból, hogy jobban célzok, mint te.
Felnevet. Épek a fogai, nem semmi egy kalózhoz képest.
– Azt hiszem, sokáig élvezhetem majd a
beszélgetéseinket. És nagyon remélem, hogy láthatlak majd
lőni valamikor a jövőben, feltéve, hogy nem én leszek a
célpontod.
– Nem ígérek semmit.
Kiáltozás hangja szűrődik le odafentről. Megrázkódik a
hajó, miközben ágyú dördül. Draxen épp elsüllyeszti a
hajómat. Vagyis, igazából nem az én hajóm, ezt csak
apámtól kaptam a küldetéshez. A valódi hajóm, az Ava-lee,
és a legénységem nagy része biztonságban van a rejtekben.
Mindkettő hiányzik, de szívesen próbára teszem magam
ezzel a megbízatással.
A lépcsőfokok megreccsennek, valaki lefelé tart. Nem
sokkal később Draxen bukkan fel. Három kalóza követi, a
holmimat cipelik.
– Épp ideje! – jegyzem meg.
A három markos kalóz vöröslő arccal, lihegve cipeli a
cuccaimat. Elmosolyodom. Valószínűleg mindent magukkal
hoztak. Általában jó sok mindent bepakolok.
Mindegyikük nagyot fúj, amikor a földre hajítják a
zsákokat.
– Óvatosan! – ripakodom rájuk.
Az első kalóz kifejezetten magas. Már-már kénytelen
behúzni a fejét, amikor a hajó belsejébe jön. Most, hogy
ledobta a rakományt, a zsebébe nyúlva matat. Gyöngyszerű
valami lóg ki a nadrágjából, talán valamiféle jó szerencsét
hozó füzér?
A második úgy bámul, mintha ínycsiklandó finomság
lennék. Feláll tőle a hátamon a szőr. Jobb, ha nem
merészkedem a közelébe.
A leghátsó kalóz Kearan. Jóságos ég, milyen ocsmány!
Hatalmas az orra, két szeme túl távol ül egymástól, a
szakálla hosszú, ápolatlan. A hasa rálóg az övére, ez teszi
fel az i-re a pontot.
Épp azon gondolkozom, hogy ennél mélyebbre már nem
süllyedhet a szememben, amikor hirtelen észreveszem, mi
van a kezében. A padlóra hányja a ruháimat.
A fogamat csikorgatom.
– Idáig húztad magad mögött a ruháimat?! – fortyanok
fel. – Ezen a mocskos padlón? Van róla bármiféle
elképzelésed, milyen nehezen találtam olyan kifosztható
lányt, akivel pont egyezik a méretem?
– Fogd már be, Alosa! – dörren rám Draxen. –
Legszívesebben még most is kihajítanám a holmidat, egy
hajszálnyira vagyok tőle.
Kearan flaskát húz elő sok zsebbel ellátott kabátjából,
majd jó alaposan meghúzza.
– Úgy biztosan nehezebben süllyednénk el, kapitány –
jegyzi meg.
– Csitt legyen! – pirítok rá. – Még elvághatom a torkod.
Legalább annyi tisztesség szorult belé, hogy
aggodalmasan pislog mielőtt ismét meghúzza a flaskát.
Draxen hátrafordul.
– Menjetek fel, fiúk. Készüljetek a vitorlabontásra!
Azonnal indulni akarok. Kearan, te kormányzol. Ott várj
meg!
Miközben a kalózok engedelmeskednek, Draxen
Ridenhez lép,
Jó erősen hátba vágja.
– Hogv ment. öcsém?
Öcsém?
Draxen haja sötétebb, de a válla éppolyan széles, mint
Ridené. A szemük is ugyanolyan sötét, ám Riden jóképűbb.
Nem, dehogy jóképű! Az ellenséges kalózok sosem
jóképűek. Mind mocskos hajópatkányok.
– Egész jól – feleli Riden. – Kifejezetten hűséges az
apjához. Biztos benne, hogy képes megmenteni, hiszen sok
helyre elér a keze a tengeren. Abból, amit mondott, úgy
sejtem, a nyílt vízen fog keresni bennünket, úgyhogy
legjobb lesz, ha a partvonal mentén haladunk.
Gyorsan végiggondolom a beszélgetésünket, és
rádöbbenek, akaratlanul is mennyi mindent elárultam neki.
Riden okosabb, mint hittem. Vigyorgással reagál
döbbent arckifejezésemre, de lehet, hogy attól ilyen jó a
kedve, hogy egy másodperccel később halálos
fenyegetéssel teli pillantást vetek rá.
Tüzes természete van, illik a vörös hajához – folytatja. –
Intelligens. Úgy sejtem, alaposan kitanították. A
harcképessége meg egyebek alapján le merném fogadni,
hogy maga a kalózkirály tanította, úgyhogy érdekli a lánya
sorsa, és biztosan kifizeti a váltságdíjat.
– Nagyszerű – bólint Draxen. – Szóval a keményszívű
kalózkirály valóban eljön a lányáért.
– Valószínűleg személyesen – hagyja helyben Riden.
Ügyelek, nehogy bármilyen érzelem kiüljön az arcomra.
Hadd higgyék, hogy apám kerestetni fog ahelyett, hogy
biztonságban ücsörög a rejtekén, és várja a jelentésemet.
Azt viszont el kell ismernem, hogy Riden telibe talált a
kiképzésemmel kapcsolatban. Apám csakis olyasvalakire
bízta volna ezt a küldetést, akit ő maga tanított, és csupán
egyetlen ember részesült ebben a kegyben.
– Még valami? – érdeklődik Draxen.
– Veszélyes. Tartsuk mindig rács mögött. Ha rajtam
múlik, a legénység egyetlen tagját sem hagynám kettesben
vele, méghozzá az ő érdekükben. – Riden ezt viccelődve
mondja, de aztán ismét elkomolyodik, és mély levegőt vesz,
miközben összeszedi a gondolatait. – És valamit titkol.
Többet is, mint amit eddig sejtettünk. Valamit nagyon nem
akar elárulni.
Felállok a székről, és a rácshoz lépek. Veszettül pörög az
agyam. Nem tudhatja meg a legsötétebb titkomat. Csakis
apám és néhány kiválasztott ismeri.
– Ezt mégis honnan tudtad?
– Nem tudtam.
Draxen felnevet.
Ökölbe szorítom a kezem. Legszívesebben alaposan
beverném Riden öntelt pofáját, addig ütném, amíg egytől
egyig ki nem hullanak a fogai.
Sajnos ehhez túl messze van tőlem, úgyhogy
megragadom a hosszú ingujját. Még mindig ül, egyenesen a
rácshoz rántom, de kitámasztja magát a kezével, úgyhogy
nem fejeli le. Nem számít, így legalább a szabad kezemmel
kihúzhatom a zsebéből a cellám kulcsát. Gyorsan a saját
zsebembe süllyesztem, majd egészen a cellám fából készült
oldaláig hátrálok.
Riden nagyot nyögve feltápászkodik.
– Talán jobb lesz, ha téged sem hagyunk vele kettesben
meg – jegyzi meg Draxen.
– Elbírok vele. Egyébként pedig ő is tudja, hogy minél
tovább őrizgeti, annál tovább lesz kénytelen élvezni a
társaságomat.
Emlékeztetem magam, hogy szántszándékkal jöttem
erre a hajóra. Bármikor elmehetek, ha úgy tartja kedvem.
Csak előbb meg kell találnom a térképet.
Én magam nyitom ki a cellám ajtaját. A két fiú hagyja,
Hogy egymagam cipeljem be a zsákjaimat, a kisujjukat sem
mozdítják. Meg várják, hogy háromszor forduljak. Nem
mintha szükségem lenne a segítségükre. Legszívesebben
eltörném valamijüket. Ez főleg Ridenre érvényes. Apám
nyilván csodálná az önuralmamat. Miután végeztem,
visszazárom magam a cellába.
Riden kinyújtja a kezét. Csupán egy pillanatig
tétovázom, mielőtt odahajítom neki a kulcsot, amit aztán
könnyedén elkap. Hitetlenkedő kifejezés ül ki az arcára.
Megrángatja a rácsot, de az meg sem moccan.
– Jobb, ha nem kockáztatunk – magyarázza Riden
Draxennek. – Átnézted a holmiját?
– Át – bólint a kapitány. – Csak ruhák meg könyvek.
Semmi veszélyes. Azt hiszem, ennyi izgalom elég volt egy
napra. Menjünk fel, és találjuk ki, merre horgonyozzuk le a
hajót. Jobb, ha nem mondjuk meg a leányzónak, merre
járunk. Még a végén eszébe jut valami csalafintaság.
Draxen a lépcső felé indul. Riden ajka félmosolyra
húzódik, majd követi a bátyját.
Amint eltűnnek, én is elmosolyodom. Nem csak Riden
vont le különböző következtetéseket a kis beszélgetésünk
során. Most már tudom, hogy Riden és Draxen testvérek, a
kalózfejedelem Jeskor fiai. Továbbra sem tiszta, hogy mi
történt Jeskorral és az eredeti legénységgel, de később
nyilván megtudom, hogyan örökölte meg Draxen a hajót.
Riden jól céloz, és bízik benne a kapitánya. Másképp
hogyan tudta volna rábeszélni Draxent, hogy ne gyilkolja
halomra az embereimet? Vajon mit suttogott a fülébe a
másik hajón, és egyáltalán miért ragadta magához a szót?
Riden aggódik a hajó legénysége miatt, jobban félti őket,
mint egy átlagos elsőtiszt a beosztottjait. Felidézem, amikor
azt mondta, ezen a hajón mindenki gyilkos, és hogy
mennyire elszomorította őt mindez. Valamiért felelősnek
érzi magát. Talán azért, ami az Éjvdndor eredeti
legénységével történt.
Sok titok lappang ezen a hajón, és rengeteg időm lesz,
hogy mindet kiderítsem – már ma este nekiláthatok.
Megrázom a bal karom. Érzem, hogy végigcsusszan rajta a
fém, ami aztán egyenesen a tenyerembe pottyan.
A cellám kulcsa az.
 3. fejezet

Rengeteg lehetőségem adódott, hogy elcsenjem a kulcsot

Ridentől. A lényeg az volt, hogy bezárhassam saját
magamat, mielőtt a cellám kulcsát a magammal hozottra
cserélem. Sejtettem, hogy a saját hajóm zárkakulcsa
nagyjából ugyanakkora. Riden nyilván észre sem vette a
különbséget.
Annyira mégsem eszes, mint hiszi. Én pedig sokkal
okosabb vagyok, mint amilyennek tart.
Hatalmas baklövés a részéről.
Most, hogy magamra maradtam, megfelelő öltözék
reményében átkutatom a zsákjaimat. Nem bírom tovább ezt
a matrózgöncöt. Egy egész üveg parfümre lesz szükség,
hogy lemossam magamról az előző tulajdonosának bűzét. Ki
tudja, mikor szánnak meg egy vödör vízzel, hogy
megmosakodhassak… Draxen kapitány elég kegyetlen
ahhoz, hogy sokáig húzza a nyomoromat.
Sötétkék fűzőt választok, széles ujját vastag szalag
tartja. Alá fehér blúzt veszek. Szerencsére a fűző elöl kötős,
így egymagam is boldogulok. Nekem sosem volt komornám,
mint a szárazföldi nemesek lányainak. Nem sok nő hajlandó
kalózoknak dolgozni, akik pedig alkalmasak a tengeri
életre, azok tehetségét nem vesztegetik arra, hogy
szolgálólányok legyenek. A saját legénységem otthon szinte
csak lányokból áll, és erre kifejezetten büszke vagyok.
Fekete, szűk lábszárvédőt húzok, fölé tiszta bricseszt. A
csizmám tökéletesen illik rám és kényelmes, az a
következő, amit magamra öltök, egészen a térdemig ér.
Elégedetten felsóhajtok. A csinos külső határozottan javítja
az ember közérzetét.
Dudorászva pakolni kezdek, előkapom A tenger
mélységei című könyvet a táskámból. Benne van az összes
ismert tengeri élőlény. Már réges-rég memorizáltam
minden szócikket, és annyi időt töltöttem a nyílt vizeken,
hogy több különböző élőlényt láttam, mint amennyi a
könyvben van. Pont ezért nem zavart, hogy lyukat kellett
vájnom a kötésbe, ahová aztán kisméretű kést rejtettem.
Hangok, léptek zaja száll felém. Gyorsan a jobb
csizmámba rejtem a kést, a könyvet pedig a többi holmim
tetejére hajítom. Leülök, és remélhetőleg teljességgel
ártatlannak tűnök, amikor három férfi lép be a
börtönrészbe.
– Nem tűnik valami veszélyesnek – jegyzi meg az egyik.
– Nem láttad, mit művelt Gastollal és Moll-lal? – kérdezi
a másik. – Nekik annyi.
A harmadik csendben marad, ám épp úgy méreget, mint
a másik kettő.
– Kibámészkodtátok magatokat? – érdeklődöm. – Vagy
abban reménykedtek, hogy bűvésztrükkökkel
szórakoztatlak titeket?
– Csak úgy lejöttünk – feleli az első kalóz. – Nem
mindennap találkozik az ember a kalózkirály lányával.
– Olyan vagyok, mint amilyennek reméltetek?
– Állítólag a kalózkirály akkora, mint egy bálna, és okyab
vad, mint egy cápa. Nem egy ilyen aprócska teremtésre
számítottunk.
– Nyilván anyámra ütök – jegyzem meg.
Sosem találkoztam vele, így hát nem tudhatom biztosan,
de apám szerint tőle örököltem a vörös hajzuhatagot.
A nap további része hasonlóképpen telik. Kalózok
jönnek-mennek, közelebbről is megszemlélnék a kalózkirály
lányát. Az előző csapat után nagyrészt hallgatok.
Már majdnem leszáll az ej, amikor a legutolsó látogatóm
is megérkezik. Ám míg a többiek csapatostul jöttek, ő
egyedül jelenik meg, Nem sok néznivaló van rajta. Átlagos
magasság, közepes termet. Barna haj és szakáll.
Idősebbnek tűnik, mint a többiek. Harminc talán még nincs,
de nem könnyű megítélni úgy, hogy az arcát szakáll takarja.
Jobb kezében aranyérmét tart, könnyedén átforgatja a
kézfején.
– Üdv, Alosa! – szólít meg. – Theris vagyok.
Eddig a székemen hintáztam, ám most mind a négy
lábát biztonsággal a földre helyezem, és kiegyenesedem.
– Valószínűleg a legénység összes tagját láttam ma.
Miért kellene éppen téged megjegyeznem? Miért
érdekeljen, hogy mi a neved?
– Nem kell – feleli, majd megvakarja a homlokát. Ujjai
gyorsan mozdulnak, ám egyértelműen kiolvasható, hogy a K
betűt rajzolj magára. – Nem vagyok olyan érdekes fickó.
A K Kalligant jelent. Így azonosítják magukat az apám
alkalmazásában álló emberek. Nyilván Theris az a kalóz, aki
apámnak dolgozik ezen a hajón. Valószínűleg ő értesítette
apámat, hogy az Éjvándor legénysége el akar rabolni.
Még a falnak is füle van, úgyhogy könnyed hangnemben
cseverészek tovább.
– Én is így látom.
– Csak meg akartam nézni magamnak a kalózkirály
lányát.
– Hogy cserébe én is megnézhesselek magamnak?
– Pontosan. Néha nem azon múlik a túlélés, hogy mire
vagy képes, hanem azon, hogy kit ismersz.
– Világos – felelem fagyosan.
Theris bólint, majd visszavonulót fúj.
Nem hittem, hogy apám embere felfedi magát előttem.
Teljesen más feladatot látunk el a hajón. Therisnek az a
dolga, hogy információval lássa el apámat a hajóról és a
kapitányáról, én pedig lopni jöttem. Nem kellene a másikra
hagyatkoznunk. Ami azt illeti, mindkettőnknek egyedül is
boldogulnia kell.
Csakhogy apám számít rám. Talán annyira vágyik a
térképre, hogy megparancsolta Therisnek, tartsa rajtam a
szemét. Egyrészt megértem, hogy nem akart kockáztatni,
másrészt viszont vérig sért már a gondolat is. Egyedül is
megbirkózom a feladattal, nem lesz szükségem Theris
segítségére.
 

 
Meg kell várnom, míg leszáll az éj, csak utána láthatok
munkához. Tudom, mikor nyugszik le a nap, ekkor vonul le
ugyanis a legtöbb kalóz a hajó belsejébe. A zárkából nem
látom őket, viszont könnyen kiszagolhatóak. Nem lehetnek
messze. Gondolom, függőágyakban vagy szalmán alszanak.
Bármelyik legyen is, jóval kényelmesebb, mint a kemény,
barna padló, ami nekem jutott. Elfintorodom a gondolatra.
Ismét dúdolok, úgy veszem fel a férfikabátot, amit az én
alakomra szabtak. Mandsy varrta. Éppolyan jól bánik a
tűvel, mint a karddal, ez az egyik oka, hogy csatlakozhatott
a legénységemhez.
Bár a kabátban messziről épp úgy fogok festeni, mint
bármelyik másik kalóz, remélhetőleg nem kell majd sehova
sem beolvadnom odalent. Remélem, a sötétség rejtekében
maradhatok.
Kinyitom a cellámat, majd elhallgatok. Körbenézek
idelent, felmérem a hajót. Étel- és általános raktár, kincstár
a zsákmányolt kincseknek, szerény konyha és a legénység
hálókörlete foglalja el az alsó szintet. Könnyű megjegyezni.
Most már csak el kell jutnom a kapitány lakrészébe
anélkül, hogy rajtakapnának. Még nem ismerem teljesen
Draxent, de ha nekem kellene valami fontosat őrizgetnem –
például egy térképet –, biztosan a közelemben rejteném el.
Persze lehetséges, hogy Draxennek fogalma sincs a
térképről. Az apjáé volt, aki a három ősi kalózfejedelmi ág
egyikének leszármazottja. (Én természetesen egy másik
ághoz tartozom.) Lord Jeskor talán nem avatta be a fiait a
térkép létezésébe. Nem számít. Biztosan itt van a térkép.
Jeskor nyilván itt tartotta a halálakor, Draxen kabinja pedig
egykor az övé volt. Határozottan ott érdemes kezdenem a
kutatást.
Kikukucskálok az utolsó lépcsőfokról, szemügyre
veszem a fedélzetet. Rosszak a látási viszonyok, közel az
újhold. Gyér fény vonja derengésbe az Éjvándor sötét
fedélzetét. Egykor egyszerű karavella, gyors kis vitorlás
hajó volt, tengeri kutatásokra használták. A legtöbb kalóz
ilyesmit lop a szárazföldi király armadájából. Aztán a saját
ízlésünknek megfelelőre formáljuk a hajót. A jelek szerint
Jeskor új árbócozatot készíttetett. A főárbóc hagyományos
latinvitorlaj keresztvitorlázatra cserélte. Okos húzás volt,
gyorsabbá tette vele a hajót. Apám hajójáról még azt is
észrevettem, hogy Jeskor orrszobrot csináltatott az orrfa
alá. Úgy sejtem, a szárazföldi király sosem díszítette női
alakokkal a hajói orrát. Ahhoz ő túl gyakorlatias.
Csupán egy-két kalóz lézeng odafent. Valaki áll a
kormánynál, valaki az árbóckosárhan ül, néhányan pedig
azért járják a fedélzetet, hogy biztosan minden rendben
legyen. Pontosan tudom, merre vannak, ugyanis lámpást
tartanak maguk elé.
Draxen és Riden nyilván már a saját kajütjében van.
Bizonyára alszanak. Épp most fogták el a kalózkirály lányát,
csak megünnepelték. Most pedig kialusszák az italt. Úgy
sejtem, minden rendben lesz a ma esti kiruccanásommal.
A hajófar fedélzeti részén két külön szint is található. Az
alsóbb lehet Riden lakrésze. A kapitányé a
tatfelépítményben lesz.
Csak el kell osonnom a kormányos mellett. Szerencsére
álmosnak tűnik. Lustán a korlátnak dől, egy kézzel tartja a
kormányt.
Úgy sejtem, Draxen ajtaja nyitva lesz. Miért is zárná be,
ha egyszer ott tartózkodik? Kivéve, ha paranoiás, esetleg
nem bízik a saját legénységében. Csakhogy egyik sem tűnik
valószínűnek az eddigiek alapján, így hát nyilván
könnyedén bejutok majd.
A második szintre vezető lépcső mellett leguggolok.
Megvárom, amíg a kormányos feje oldalra bukik.
Lábujjhegyen felosonok a lépcsőn. Minden rendben megy
egészen az utolsó lépcsőfokig, ami olyan hangosan
megnyikordul, hogy a síri csendben úgy érzem, még
odalent, a cellámban is hallottam volna. Azonnal
megdermedek.
A kormányos hirtelen felriad, a hang felé fordítja a fejét.
Felém.
– A fene essen bele, majdnem szívrohamot kaptam!
Könyörgöm, mondd, hogy a helyemre jöttél, Brennol!
Túl fáradt, és túl sötét van ahhoz, hogy felismerjen.
Gyorsan kihasználom az alkalmat, a lehető legmélyebb
hangomon felelek.
– Aha.
 A lehető legrövidebben válaszolok. Fogalmam sincs,
milyen Brennol hangja, és nem kockáztathatok azzal, hogy
másképp beszélek.
– A csillagoknak hála! Akkor én megyek is.
A kalóz lefelé igyekszik, én pedig csak állok ott. Sietnem
kell, mielőtt a valódi Brennol felbukkan. Habozás nélkül
beslisszanok Draxen kabinjába.
Azonnal kiszúrom: az ágyán fekszik.
A fejét a másik irányba fordítja, de látom, hogy
ütemesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Kiütötte magát.
Az ágy mellett gyertya ég, gyér fénybe vonja a hűvös
helyiséget. Nem mocskos, de nincs is rend és tisztaság.
Legalább ennyi megadatott. Egy tiszta szobát sokkal
nehezebb átkutatni, a tulajdonos sokkal könnyebben
észreveszi, hogy valaki ott járt.
Munkához látok, először a különböző papírokkal és
térképekkel teli asztalt veszem célba.
Az a térkép, amit én keresek, más, mint a többi.
Példának okáért sokkal régebbi. Nyilván szakadásra
hajlamos, és kissé megbámult az idők során. Ráadásul nem
a közös nyelven íródott. A nyelvezete is ősi, nem sokan
beszélik.
A harmadik ismérve pedig az, hogy nem teljes. Három
darabka egyike, réges-régen szakították szét, úgy került a
három kalózfejedelem birtokába. Ha valaki összeilleszti a
darabokat, megtalálja a legendás Isla de Cantat, a mesés
kincsekkel teli szigetet, amit mágiával felvértezett lakói, a
szirének őriznek.
A térkép nincs sem az asztalon, sem a környékén.
Minden egyes fiókot átnéztem, hátha dupla fenekű
valamelyik, esetleg titkos rekeszt rejt. Továbblépek a
szekrényhez, ahol a kapitány a ruháit tartja, kiforgatok
minden zsebet. Legszívesebben megmosnám utána a
kezem, de nagy nehezen leküzdöm a késztetést.
Helyette tovább kutatom a helyiséget. A padló
mindegyik fadeszkáját megpróbálom elmozdítani, hátha
elrejtett alájuk valamit. Halkan megkocogtatom a falakat,
hátha másképpen konganak valahol, talán titkos nyilast rejt
valamelyik léc. A legutolsó fal részt túl erősen ütöm meg,
mire Draxen megfordul álmában. A csillagoknak hála, nem
ébred fel.
Elég mélyen alszik.
Utoljára az ágy marad. Van ott néhány holmija. Vastag
gyapjúzoknik, törött szextáns, távcső.
Frusztráltan felsóhajtanék, de visszanyelem.
Nincs itt.
Sem a kapitány szobájában, sem a hozzá tartozó
mosdóban és nappaliban. Azaz valahol máshol dugták el.
Csakhogy ez a hajó hatalmas. Rengeteg rejtekhely akad
rajta. És addig kell kutatnom, amíg meg nem találom a
térképet.
Borzalmas időszak áll előttem.
Halkan kinyitom a kapitány ajtaját, és kidugom a fejem.
Ráment az éjszaka fele a kutatásra. Most már felesleges
tovább folytatni. Akár vissza is mehetek a cellámba, hogy
aludjak egyet.
Brennol időközben elfoglalta a helyét, és nagyon is
ébernek tűnik. Mindkét kezét határozottan a kormányon
tartja. Hogy kerüljem ki? Ha egyszerűen csak elsétálnék
mellette, rájönne, hogy nem a kapitánya vagyok. Túl
alacsony vagyok hozzá.
Ha valahogy lejutnék a lépcsőn, onnan már biztos nem
venne észre. Viszont az jó ötlépésnyire van tőlem.
Lábujjhegyen visszaosonok a kapitány kajütjébe, és valami
használhatót keresek.
Végül találok egy rézérmét. Tökéletes. Az ajtónál a
hüvelykujjamra helyezem az érmét, és a tat bal oldala felé
pöccintem. Brennol arra fordítja a fejét, előrehajol, a
szemét mereszti. Gyorsan, mégis némán a jobboldali
húzódó lépcső felé sietek, és leszaladok rajta. Nem felejtem
el átlépni a legfelső fokot.
Amint leérek a fedélzetre, a lépcső melletti falnak
nyomom a hátamat, elrejtőzöm mögötte. Azt hiszem, a
legutolsó lépésem túl hangosra sikeredett. Brennol nyilván
még jobban hegyezi a Fülét most Jobb, ha várok pár
másodpercet, mielőtt lefele indulok.
Baloldalt ajtó nyílik.
Riden kabinjának ajtaja.
 Először balra néz, majd jobbra.
– Akkor jól gondoltam, hogy hallottam valamit. Tudod,
nem alszom valami mélyen. Arra viszont nem számítottam,
hogy téged talállak itt.
Csupán egy pillanatom van, hogy végignézzek rajta, és
kiderüljön, a bricseszén kívül nem visel mást, máris utánam
nyúl.
Nincs hova futni.
Ott a fal, a lépcső – az egyetlen út Ridenen keresztül
vezet. És tulajdonképpen annak van értelme, ha hagyom,
hogy elfogjon, hiába ellenkezik hevesen minden porcikám.
Nem véletlenül vagyok itt. Feladatot kaptam. Nem
számít, ha elkap.
– Hogy jutottál ki a celládból? – érdeklődik.
A legkevésbé sem tűnik álmosnak, pedig nyilván az
előbb riadt fel. A felkaromnál ragad meg, úgy tart egy
helyben.
– Megállítottam az első kalózt, és szépen kértem –
felelem.
Arcát árnyak rejtik, de esküszöm, hallom, ahogyan
elmosolyodik.
– Csak nekem van kulcsom.
– Akkor lehet, hogy elejtetted. Micsoda felelőtlenség!
Az oldalához nyúl, hogy ellenőrizze a zsebét, aztán
rádöbben, hogy nem visel semmit. Én bezzeg nem tudok
megfeledkezni erről az aprócska tényről.
Sokkal könnyebb lenne, ha bűzlene. Hiszen a kalózok
büdösek! Neki miért van akkor só- és szappanillata?
Előreránt, és eszembe jut, hogy valamennyire azért
ellenkeznem kellene. Így hát a mellkasára fektetem a
tenyeremet, és jó alaposan meglököm. Az éjszakai szellő
hűvös, Ridenből viszont az ágy melege sugárzik. Meleg,
izmos, jó az illata.
És vasmarokkal szorít. Ha a másik karom is kék-zöld
foltos lesz, kénytelen leszek viszonozni.
Berángat a szobába, ahonnan kijött. Vaksötét van
odabent, ám Riden könnyedén megtalálja, amit keres.
Kihúz magával, majd feltartja a magához vett tárgyat, hogy
jó alaposan szemügyre vehessem.
 – Ez az a kulcs, amit olyan felelőtlenül elejtettem –
jelenti ki.
– Fura.
Felsóhajt.
– Alosa, mit művelsz itt?
– Elraboltatok. Szerinted mit művelek itt?
– A csónakok arrafelé vannak – mutat a hajó másik
végébe. – Akkor ugyan miért parádézol az ajtóm előtt?
– Gondoltam, végzek a fogvatartóimmal, mielőtt
távozom.
– Nem úgy látom, hogy összejött.
– Rajta vagyok az ügyön.
– Azt elhiszem.
Lemegyünk a lépcsőn, el az alvó kalózlegénység mellett,
majd be a zárkába. Riden visszalök a cellámba. Aztán
megpróbálja bezárni az ajtót.
Természetesen nem illik a kulcs a zárba.
Riden alaposan szemügyre vesz. Döbbenet ül ki az
arcára.
– Kicserélted!
– Hmm? – pislogok rá ártatlanul.
Belép a cellámba.
– Add ide!
– Mit?
– A kulcsot!
– Ott van a kezedben.
– Nem illik a zárba.
– Igazán nem az én hibám, ha tönkretetted.
Nem várom, hogy akár egy szavamat is elhiggye, viszont
rájöttem mennyire élvezem, ha húzhatom az agyát. Tetszik,
hogy sikerül meg lepnem, hogy sikerül kivívnom… hát, ha
nem is a tiszteletét, de valami hasonlót, amikor kiderül
rólam valami újdonság. Persze túl sok mindent nem
árulhatok el neki, az veszélyes lenne.
Számára.
Én ugyanis nem vallok kudarcot. Csupán elképzeléseim
vannak, mit tenne apám, ha üres kézzel távoznék. De nem
félek. Nemcsak apám miatt vállaltam ezt a feladatot, hanem
mert én is így akartam. Mert remek kalóz vagyok, és a
kincskeresés mámorító. Mert én is éppannyira kíváncsi
vagyok a szirénszigetre, mint a többi kalóz. Talán még
inkább. Bármit megteszek, hogy megszerezzem a térképet.
Ha Riden problémát jelent majd idővel, akkor minden
rendelkezésemre álló eszközt megragadok, hogy
megszabaduljak tőle.
– Kapsz egy utolsó lehetőséget, hogy ideadd, hercegnő!
Idelent világosabb van. Jó néhány lámpás ég a cellán
kívül. Riden minden egyes vonását tisztán látom. Ráadásul,
hála az öltözékének, nem csak az arcát látom tökéletesen.
– Nincs nálam semmi – kötöm az ebet a karóhoz.
Lassan felém lép, végig rajtam tartja a szemét. Egészen
a falig hátrálok, mégsem áll meg. Túl közel kerül hozzám az
arca, látom az aranypöttyöket a szemében. Milyen szép!
Szívesen tanulmányoznám még egy darabig.
Csakhogy hirtelen megragadja a csípőmet.
Lehet, hogy eláll a lélegzetem, nem vagyok benne
biztos. Az biztos, hogy meglepődöm – most üssem le
magamról a kezét vagy ne.
A hasam felé csúsztatja a tenyerét, egyetlen pillanatra
sem veszi le rólam a szemét. Most már biztos vagyok
benne, hogy továbbra is lelkesen veszem a levegőt, ugyanis
az előbb valóban elakadt a lélegzetem. Nagyon is el kellene
ütnöm a kezét.
Mégsem teszem. A bordám után a karomat simítja
végig, egészen a vállamig.
– Nem tudom, mi ez a ruha – szólal meg –, de tetszik.
– Rendelésre készült – felelem.
– Aztán szépen elloptad?
Vállat vonok.
– Mit művelsz?
– Szerinted mit művelek?
– Taperolsz.
– Igyekszem visszaszerezni a kulcsot.
– Szóval ezzel magyarázod, hogy taperolsz.
Elmosolyodik, és előrehajol, a szája majdnem a fülemhez
ér.
– Nem látom, hogy nagyon ellenkeznél – suttogja.
– Ha megtettem volna, most nem nyílna lehetőségem
erre.
Rémülten felnéz, de már nincs ideje arra, hogy kitalálja,
mit fogok tenni.
Bizony, beletérdelek. Méghozzá az ágyékába.
Beletelik némi időbe, mire magához tér.
Épp ki tudok szaladni a cellából, hogy bezárjam őt.
Rezzenéstelenül állja a pillantásomat.
– Ez övön aluli volt.
– Szerintem meg briliáns húzás. Egyébként meg azt
mondtad, ujjal sem nyúlsz hozzám. Látom, nem sokat jelent
az adott szavad. Ugyanazt vágom a képébe, amit ő is
mondott nekem.
– Te pedig azt mondtad, ha áthozzuk a nyavalyás
holmidat, akkor nem ellenkezel.
– Nem ellenkeztem. Így is könnyedén kijutottam.
– Engedj ki innen, te lány!
– Szerintem te jobban illesz oda.
Öklével a rácsra csap.
– Eressz ki! Tudod, hogy úgysem jutsz messzire. Csak
kiáltanom kell, máris a fél legénység a nyakadon lesz.
– Kíváncsi is vagyok az ábrázatukra, amikor megtudják,
hogy elsőtisztjük a cellában vesztegel.
– Alosa! – csendül figyelmeztetés a hangjában.
– Válaszolj egy kérdésemre, és akkor megkíméllek a
megaláztatástól.
– Mire?
Hallatszik a hangján, hogy dühös. Gondolom, én is az
lennék, ha valami csinos lányka túljárna az eszemen.
– Amikor először találkoztunk, a legénységem életéért
alkudoztam. Belesúgtál valamit a kapitány fülébe, valami
olyasmit, amitől véget vetett a vérontásnak. Mi volt az?
Riden zavarodottnak tűnik, de azért válaszol:
– Azt mondtam, ha szeretné, hogy a legénysége
továbbra is támogassa, jobban teszi, ha nem biztat téged
gyilkolásra.
– Ennyire érdekeltek? Azok, akiket megöltem?
– Nem.
Hmm, talán tévedtem, és mégsem érdekli őt annyira a
legénység.
 – Akkor miért szólaltál fel?
– Megválaszoltam a kérdésedet. Most pedig engedj ki!
Felsóhajtok.
– Jól van.
Azért kíváncsi vagyok, miért nem akar beszélni erről.
Talán érzékeny pontra tapintottam. Ha nincs köze a
lemészárolt kalózokhoz, akkor lehet, hogy a bátyjáról szól a
dolog.
A cellaajtó nyikorogva kinyílik, és átnyújtom a kulcsot
Ridennek.
– A kapitány a bátyád – jegyzem meg.
– Tudok róla.
– Mi történt apátokkal?
Riden gondosan bezár, majd a zsebébe csúsztatja a
kulcsot, mind-ezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem veszi
le rólam a szemét. Megfordul, hogy magamra hagyjon.
– Megöltem.
 4. fejezet

Undorító a padló, de valahogy csak sikerül elaludnom rajta.

Amikor kinyitom a szemem, közvetlen közelből pillantok
meg egy arcot.
Felsikkantok, és elgurulok. Hiába döbbenek rá, hogy a
rács másik oldalán van az illető, továbbra is zakatol a
szívem.
– Nincs miért úgy kajabálni – nyugtat a kalóz. – Csak egy
hajtincs kellett.
Azonnal a fejemhez kapok. Valóban, jó néhány fürtömtől
megszabadítottak.
– Mit művelsz?! Ezért biztosan elvágom a torkod!
– Jobb, ha békén hagyod a leányzót, Enwen! – csendül
egy másik férfihang. Kearané. – Dühíti, ha bárki hozzáér.
– Muszáj volt – magyarázkodik Enwen. – Én mondom
neked, a vörös haj jó szerencsét hoz. Nem kap el semmilyen
kórságot az ember, meg ilyesmi.
Felismerem Enwent, ő a magas kalóz, aki tegnap
lehurcolta a holmimat.
– Ez a legnagyobb sületlenség, amit valaha hallottam –
vitatkozik Kearan. – Remélem, holnap megbetegszel.
Helyrebillentené a gondolataidat.
– Csak várd ki a végét! Ha legközelebb járvány tör ki, én
ezt a fürtöt simogatom majd, ti meg mind köhögtök,
haldokoltok, meg minden.
– Jobb, ha iszom valamit.
– Ne, Kearan, korán van hozzá.
– Ha túl akarom élni a napot, akkor kénytelen leszek
korán kezdeni – húzza elő a flaskát az egyik zsebéből.
– Mi folyik itt? – kérdezem, miközben felállók és
megmozgatom a nyakamat. Néhol érzem, hogy beállt.
Ráadásul még jobban bűzlök, mint tegnap. Nyavalyás
padló!
– Mi vagyunk az őrség, Miss Alosa! – feleli Enwen. – Az
 gy g
elsőtiszt azt mondta, legjobb lesz, ha valaki mindig ügyel
magácskára.
Kearant fixírozom.
– Úgy sejtem, egyikőtök sem jelentkezett önként és
dalolva.
– Ez bizony így van – hagyja helyben Kearan.
– Én azért szívesen jöttem – cseveg tovább Enwen. –
Azóta fájt a fogam a hajára, hogy tegnap megláttam. Igazán
ritka az ilyen.
– Biztosíthatlak róla, hogy nincs semmiféle mágikus
tulajdonsága – vágom rá, miközben dühösen tapogatom a
többinél rövidebb tincseket.
– Nem is mágikus – érkezik Enwen válasza –, csak jó
szerencsét hoz.
– Én is éppolyan gyakran megbetegszem, mint bárki
más.
– Mi?
– Azt mondtad, a vörös haj megóv a betegségektől. Hát,
nekem elég sok van, mégis szoktam beteg lenni.
– Ó! – Enwen kissé clszomorodik. A tincsre hajolva
fürkészi Hát, gondolom, azért nem működik, mert a saját
haja. Ahhoz, hogy működjön, valaki más hajára van
szükség.
– Szóval, ha visszalopom tőled, akkor nekem is beválik
majd? – kérdezem szarkazmustól csöpögő hangon.
Kearan felnevet, majd’ megfullad a korty rumtól.
Néhány csepp a padlóra hullik, miközben köhög.
– Mekkora pazarlás! – sóhajtja.
Leülök a székemre, pedig nagyon is tudatában vagyok a
cellám minden egyes zugát borító mocsoknak – ami azt
illeti, nekem is jutott belőle rendesen. Át akarok öltözni, és
vízre is szükségem lenne, hogy megmosakodjak. Már épp
kérvényezném az utóbbit, amikor lépteket hallok
Természetesen Riden az. Kezében egy tálcányi étel,
arcán veszélyes mosoly. Azonnal korogni kezd a gyomrom a
látványra. Határozottan úgy sejtem, hogy ez az ételnek
szól, nem pedig a mosolynak.
– Enwen, Kearan, leléphettek, amíg a foglyot vallatom.
Ha végeztem, visszajöttök.
 – Igenis, Riden úrfi! – vágja rá Enwen.
Kearan csak bólint, de mindketten elvonulnak.
– Éhes vagy? – érdeklődik Riden.
– Majd belepusztulok.
– Helyes. Szereztem neked tojást.
Riden kinyitja a cellát, leteszi a tálcát az asztalra, és
közben végig a lábamat figyeli. Nyilván attól fél, hogy
megint meglendítem, nem csak a maga kedvére nézegeti.
Visszazár, és megáll a biztonságot jelentő másik oldalon.
Azonnal az ételre vetem magam, feltöröm a főtt tojást,
és megsózom, mielőtt bekapom. Minden tojást a bögrében
kapott vízzel öblítek le.
Úgy tűnik, Ridennek ismét jókedve van. A jelek szerint
nem haragszik a tegnap este történtek miatt.
– Mi kerül ma terítékre? – érdeklődöm. – Továbbra is
apámról csevegünk?
– Igen.
– Azt várod, hogy véletlenül felfedem, hol a rejteke?
Mert akkor csak az idődet pazarolod.
– Hogy mit fedsz fel véletlenül és mit nem, az csak
rajtad múlik. – Én inkább apád hírnevéről beszélgetnék.
– Bármit hallottál, az valószínűleg igaz.
– Ettől függetlenül beszéljünk azért róla.
– Vizet akarok – törlők le némi piszkot a karomról.
– Töltök megint, ha végeztél az evéssel.
– Nem úgy értem. Egy vödör vizet akarok, hogy
megmosakodhassak. És törülközőt. Meg szappant.
– Nem gondolod, hogy kissé magas igényeid vannak egy
fogolyhoz képest?
– És – folytatom, szinte énekelve – minden héten tisztát
kérek!
A zsigeri reakciója az, hogy felhorkan, de aztán
végiggondolja.
– Meglátjuk, hogy megy a mai beszélgetés. Ha tetszik,
amit hallok, akkor elintézem.
Keresztbe vetem a lábam, és hátradőlök a székben.
– Jól van. Akkor lássunk hozzá!
Riden széket szerez, és ő is helyet foglal. Ma kalap is
van rajta. Háromszögletű, de toll nem díszíti. Haját
összefogta a tarkóján. Ingét és bricseszét mintha ráöntötték
volna. Felül fehér, alul fekete a ruházata.
– Hallottam Kalligan veszedelmes tetteinek hírét.
Állítólag húsz emberrel is elbír egymaga. Bejárta az egész
tengert, mindenféle tengeri szörnnyel megküzdött, még egy
cápát is legyúrt puszta kézzel a víz alatt. Az ördöggel
cimborái, és másokat is gazságokra késztet.
– Eddig minden stimmel – bólintok.
– Állítólag ő az egyetlen, aki találkozott egy szirénnel, és
túlélte.
Erre felhorkanok.
– Még ágyba is vitte – folytatja Riden. A saját fortélyait
használta fel ellene. Na, nekem leginkább úgy tűnik, hogy a
mi drágalátos királyunk legjobb esetben is manipulál
másokat, és szeret nagyot mondani. Talán nem olyan
őszinte, mint amit a saját új törvényei megkívánnak.
– Azzal nem tud mit kezdeni, hogy mások miket
mondanak róla
– És te mit mondanál róla?
– Ő az apám. Mi egyebet mondhatnék?
– Többféle apa van. Vannak, akik feltétel nélkül
szeretnek, vannak, akik feltételekhez kötik a szeretetüket,
sőt olyanok is akadnak, akiktől semmiféle szeretetet nem
kap az ember. Milyen apa a király?
Most először érzem azt, hogy Riden olyasmiről kérdez,
amiről inkább nem beszélnék.
– Nem igazán értem, mi hasznosat szűrnél le ebből a
témából.
– Hmm. Szóval megpróbálsz kibújni a válaszadás alól.
Tehát feltételekhez köti a szeretetét. Ha sosem szeretett
volna, nem tartanád őt ilyen nagyra. Mondd csak, Alosa,
miket kellett tenned ahhoz, hogy kivívd apád szeretetét?
– A szokásosat. Hazudni, lopni, gyilkolni. – Mindegyik
szót félvállról vetem oda. Remélhetőleg nem érzi meg a
bennük rejlő szorongást.
– Úgy formált, ahogy neki tetszett. Úgy edzett, hogy
olyasmivé válj, amivé egyetlen nőnek sem lenne szabad.
Egy…
– Az vagyok, ami lenni akarok! Ostoba vagy. Jobb lesz,
ha befejezzük.
Riden feláll, és a rácshoz lép. Aztán észbe kap, és
inkább elhátrál.
– Nem akartalak megbántani, Alosa! Szerencsés vagy.
Jobb, ha legalább egy kicsit szeretnek, mint ha egyáltalán
nem.
Tudom, hogy Riden most saját magáról beszél. Mégis
dühös vagyok. Úgy érzem, helyre kell öt tennem.
– Bármit tett is az apám, szeretetből tette. Erőssé
váltam. Így képes vagyok a túlélésre. Nem számít, hogyan
jutottam el idáig. Harcos vagyok. Méghozzá a legjobb.
Nincs szükség eltemetni a múltamat, hiszen nem több,
csupán néhány emlék. Nem bánthat. Már vége. Nem
számít, hogy apám parancsára mindennap nálam idősebb
és erősebb fiúk ellen küzdöttem. Most bárkit legyőzök. Nem
számít, hogy egyszer meglőtt, csak hogy megmutassa,
mennyire fáj, hogy sebesülten is tovább kellett edzenem.
Most már képes vagyok rá. Nem számít, hogy éheztetett és
legyengített, aztán feladatokkal bízott meg. Szívósságra
nevelt. Most már bármit elviselek.
– Na és te, Riden? – fordulok ellene. – Te hogy jutottál el
idáig? Azt mondod, te ölted meg apádat, mégis Draxené a
hajó. Ő volt apád kedvence? Vagy annyi az oka, hogy
idősebb? Nem számít, miért hagytad, hogy elvegye, ami
téged illet?
Riden vonásai megkeményednek.
– Draxen idősebb, ez tény. És valóban apánk kedvence
volt. Nem mintha ez most számítana. Igazad volt korábban,
jobb lett volna befejezni ezt a beszélgetést. Gondolom, nem
akarod elmondani, hol húzza meg magát apád.
– Nem.
Bólint, nem tűnik meglepettnek.
– Vihar közeleg, és még nem értük el az úti célunkat.
Készülj a kemény éjszakára!
– Mindig készen állok.
Száműzök a fejemből minden gondolatot, nem akarom
visszajátszani a beszélgetésünket. Kimerült vagyok, túl
sokáig voltam fenn, úgyhogy visszafekszem a padlóra, és
elszundikálok. Nem mintha lenne jobb dolgom.
 Hangos csörgés ébreszt hirtelen, ma már másodszori
ugrik a szívem a torkomba. Valaki belerúgott a cellám
rácsába.
Végre kitisztul a látásom, Draxen áll előttem. Keze az
övén, tollas kalapja a fejébe nyomva. Úgy néz rám, mintha
valamiféle elnyert díj lennék. Vagy egy új játékszer.
Gondolom, ilyennek lát, de nem érdekel. Végül miattam
fogja az életét veszíteni.
Apám nem vehette el erővel az Éjvándort, még a végén
megsérült volna a térkép a csatározás közepette. Kénytelen
volt a hajóra küldeni valakit, hogy felkutassa. De amikor
végzek, azonnal apám karmai közé vezetem ezt a hajót,
hogy mindannyiukat a túlvilágra küldhesse. A
kalózkirálynak nincs szüksége vetélytársakra, miközben
Isla de Cantát kutatja.
– Hogy tetszik a cellád, Alosa?
– Bűzlik, és kemény a padló.
– Illik a tolvajok és gyilkosok hercegnőjéhez, nem
gondolod.''
– Azért elférne egy ágy.
– Nyugodtan megkérheted bármelyik emberemet, hogy
ossza meg veled a sajátját. Bizonyára bármelyikük szívesen
fogadna.
– Ha befekszem valaki ágyába, az azért lesz, mert
megöltem, elbitoroltam a tulajdonát. Nem vesztettél már
így is épp elég embert, Draxen?
– Túlságosan elbizakodott vagy. Jobb lesz, ha utasítom
Rident, hogy verjen is meg a kis beszélgetéseitek alatt,
talán mindkettőtöknek jót tenne. A csillagokra, neki biztos!
Kétlem, hogy tovább szundikálhatnék, úgyhogy felkelek,
és a székre ülök, pedig nagyon unom ezt a kis bájcsevejt.
Draxen elképesztően unalmas. Reméli, hogy
megfélemlíthet. Olyasfajta ember, akit mások fájdalma
éltet. Eddig bármilyen trükköt vetett is be, nem járt
sikerrel.
– Engedélyeztem Ridennek, hogy ő dolgozzon veled, de
ha ennyire nem vagy hajlandó együttműködni, akkor
kénytelen leszek egy kevésbé elbűvölő emberemmel
vallatni. Gondolkozz el ezen, amíg idelent ücsörögsz!
 – Jobb, ha nem bánik velem kesztyűs kézzel. Borzalmas
lenne, ha ellened fordítanám az egyik emberedet.
– Hercegnő, Ridennek több száz nővel volt már dolga
élete során. Sosem okozott gondot neki, hogy bármelyiket
is elhagyja. Te sem vagy különb.
Visszhangzanak a léptei, ahogy elhagyja az üres
folyosót.
Draxentől igazán viszketni kezd a tenyerem. Mondjuk,
Riden sem egyszerű eset. Másképpen viselkednek ugyan,
de ugyanaz a cél lebeg a szemük előtt, így hát mindketten
egyformán ostobák. Miféle idióta hiszi azt, hogy lophat a
kalózkirálytól? Főleg, ha nem ellenőrzik jó alaposan, van-e
kém a legénységük körében? Könnyű volt megszervezni az
„elrablásomat”, miután Theris ellátott bennünket a
megfelelő információkkal.
Meglepődöm, amikor Riden ismét felbukkan, ezúttal egy
vödör vízzel, egy darab szappannal és néhány tiszta
ronggyal.
Biztos voltam benne, hogy teljesen feldühítettem, és az
égvilágon semmiféle kedvességet nem várhatok tőle. Szinte
rosszul érzem magam, hogy annyi borzalmas dolgot a
fejéhez vágtam.
De csak szinte.
– Tíz perced van, mielőtt leküldök valakit, hogy őrizzen.
– Csak kilencre van szükségem – vágok vissza, csak
hogy bosszantsam.
Riden a fejét rázva távozik.
Némileg erősebben ring a hajó. Tényleg jön a vihar. De
semmi gond, bírom, jobban érzem magam a nyílt vízen,
mint a szárazföldön. Hozzászoktam a ringatózáshoz, értem
a tenger nyelvét. Ha az ember odafigyel rá, elmondja, mit
tegyen.
Mire Kearan és Enwen visszatér, tiszta vagyok, és új
fűzőt húztam, ezúttal vöröset.
– Én mondom neked, hogy balra forgatni rossz
szerencse. Mindig csak előre és jobbra. Az jó szerencsét
hoz.
– Enwen, ha már egyszer szíven szúrtam valakit, nem
számít, hogy jobbra vagy balra forgatom a kést.
Mindenképpen meghal a nyomorult. Minek oda még a
szerencse?
– A következő gyilkossághoz. Mi van, ha legközelebb
eltéveszted? Akkor aztán hiába kívánod majd, hogy bár
jobbra forgattad volna a kést legutóbb. Senkit sem lehet
rendesen eltenni láb alól, ha eltéveszted a szívét.
– Kezdem úgy érezni, hogy hamarosan sor kerül arra a
bizonyos „legközelebb ”-re.
– Ne csináld már, Kearan! Tudod, hogy én vagyok az
egyetlen barátod ezen a hajón.
– Akkor valamit nagyon rosszul csinálok.
Kearan már előkapta a flaskáját, de ráncba szalad a
szemöldöke, miközben felemeli. Üres. Így hát egy másik
zsebbe nyúl, hogy újabb flaskát halásszon elő belőle. Most
már értem, miért kell olyan sok zseb a kabátjára. Azt
hittem, a tolvajlás miatt hord ilyet, hogy legyen hova tenni
a szajrét. De nem, mindegyikben rummal teli flaskák
lapulnak. Vajon összesen hányat hord magánál?
– Hogy vagyunk, Miss Alosa? – érdeklődik Enwen felém
fordulva. Úgy tűnik, a legkevésbé sem hatotta meg Kcaran
fenyegetőzése.
– A csillagokra már, Enwen! – ripakodik rá Kearan. –
Hiszen fogoly. Szerinted hogy van? Be tudnád fogni a
lepénylesődet csak egyetlen nyomorult pillanatra?
– A fogoly tud válaszolni maga is – vitatkozom.
– Jobb lesz, ha te sem beszélsz – int le Kearan. – Az
hiányzik csak, hogy mindketten pampogjatok.
Enwen megdörgöli a halántékát.
– Riden úrfi azt mondta, hogy „talán” jobb lesz, ha nem
beszélek vele, mert a gyönyörű nők képesek csúfot űzni a
legeszesebb férfiból is. De nem adott egyértelmű parancsot.
– Azt mondta, gyönyörű vagyok? – vigyorodom el a
gondolatra.
Enwen aggodalmas arcot vág.
– Jobb lett volna, ha ezt nem árulom el.
A hajó egyre hevesebben himbálózik. Viharba keveredni
éppolyan, mint belemenni egy veszekedésbe, nem sok
minden jelzi a veszélyt. Minden felhevül, aztán hirtelen
megváltozik. Elkap a vihar, mielőtt még az ember alaposan
felkészülhetett volna rá. Aztán már nincs mit tenni, át kell
vészelni.
Hangzavar uralkodik. A szél és a hullámok robaja
minden mást elnyom. Csípős hideg lep el bennünket, bele
kell bújnom a legvastagabb kabátomba, nehogy
megfagyjak. Időnként mintha kiáltásokat hallanék a
fedélzetről, de lehet, hogy csak a szél visszhangja.
Kénytelen vagyok a földön ülni, a székem akármelyik
pillanatban felborulhat. Enwen is helyet foglal. Előhúz
valamit a zsebéből – egy füzér az, talán tengeri
gyöngyökből.
Kearan hortyogni kezd. Valami légzésproblémája lehet,
mert a vihart is túlharsogja. Hirtelen felriad.
– Add csak vissza!
Enwen nyilván észreveszi, milyen különös pillantást
lövellek a társa felé, mert magyarázatba fog.
– Gyakran beszél almiban.
Kearan a szemét dörgöli.
– Rohadt egy vihar ez. Még a végén felborítja a hajót.
Envven megmutatja a gyöngyfüzért.
– Nem, nem fogja – jelenti ki. – Itt a biztosíték.
– Most már tökéletes biztonságban érzem magam.
– Helyes. Veszélyes dolog viharban hajózni. Néhányan
úgy tartják, ilyenkor jönnek elő a kellemetlen találkozást
ígérő tengeri népek a víz alatti birodalmukból.
– A szirénekre gondolsz – pontosítok.
– Természetesen. Szeretnek elrejtőzni a hullámokban.
Nem látod őket, mert kavarog, tajtékot vet a tenger, de ott
vannak. Ütik-vágják a hajót, a vihar segítségére sietnek a
hajó elsüllyesztésében. Meg akarnak kaparintani minket.
Lerágják rólunk a húst, nyakláncba fűzik a fogunkat, a
csontjainkból pedig fuvolát készítenek, azzal kísérik a
dalukat.
– Rohadtul költői voltál – veszi át a szót Kearan. – És
hetet-havat összehordtál. Mondták már, hogy ha nem hiszel
valamiben, az nem árthat?
Megvilágosodás csillan Enwen szemében.
– Hát ezért akarja minden a vesztemet!
A tenyerembe rejtem a mosolyomat, miközben Kearan
előhúzza az egyik flaskáját.
A szirének igencsak érdekes hírnevet vívtak ki
maguknak az idők során. A legveszedelmesebb lényeknek
tartják őket. A ivók mesemondói gyönyörű tengeri nőkről
regélnek, akik elsüllyeszthető hajók, felfalható férfiak és
ellopható arany után kutatnak. A szirének éneke bármire
ráveszi a férfiakat. Matrózoknak dalolnak, élvezetet és
gazdagságot ígérnek, csupán annyit kérnek tőlük, hogy
vessék magukat a vízbe. Ám azoknak, akik megteszik,
egyikben sem lesz részük.
Amint egy szirén a karmai közé kaparint, többé nem
ereszt. Egészen a tenger mélyéig vonszolja a pórul járt
matrózt, és ott elbánik vele. Aztán ellopja minden értékét,
és hagyja, hogy elnyelje a mélység.
Rengeteg legenda övezi a sziréneket. A többségéről
senki sem tudja eldönteni, vajon kitaláció-e. Egy dologban
viszont biztos vagyok – az évszázadok során az összes
szirén Isla de Cantára cipelte a kincseit. A történelem
gazdagságról, elképzelhetetlen, mesés vagyonról mesél.
Ezt keresi apám. Ezért vagyok én itt. Erre készültem
egész életemben, nekem kell ellopnom a térkép darabkáját.
Mindhárom darab apáról fiúra száll. Az egyik az
Allemos-ágon végül Jeskor kezébe került, most valószínűleg
Draxené. Egy másik a Kalligan-ágon, most apám védelmezi.
A harmadik a Serad családé, tehát az Vordané.
Ha valaki összeilleszti a három darabot, megtalálja a
legendás Isla de Cantát, a dal szigetét, más néven az éneklő
hölgyek vidékét.
– Nincs kint semmiféle szirén – magyarázom Enwennek.
– Ha lenne, már megbűvöltek volna, hogy ugorj a vízbe.
Hallasz bármiféle zenét?
– Nem, mert a vihar zaja elnyomja.
– Szóval mégiscsak jó dolog a vihar?
– Igen… nem. Mármint… – Enwent megizzasztja a
kérdés.
Még Kearan is túl idegesnek tűnik ahhoz, hogy aludjon
ma este, nemhogy Enwen. Aki az egész életét a nyílt vízen
tölti, tudja, hogy van mitől félni, ha háborog a tenger.
Én viszont nem aggódom, úgy alszom, mint akit fejbe
vágtak. A tenger énekére szenderülök álomba, tudom, hogy
vigyáz rám
Megvédi a saját népét.
 5. fejezet

A következő néhány nap és éjszaka ugyanúgy telik.

Napközben Riden lejön vallatni. Szurkálódunk, igyekszünk
információt kiszedni a másikból. Nem sűrűn történik
említésre méltó. Ennivalót is hoz, ezt leszámítva viszont
mindig egyedül vagyok a cellámban, csak az őrök
biztosítanak társaságot. Időről időre cserélődnek ugyan, de
határozottan Kearan és Enwen a legszórakoztatóbb páros.
Hiába reménykedett Riden, hogy az őrök
megakadályoznak a kijutásban. Néha ők is álomba
szenderülnek, és amikor ez megtörténik, kiosonok, hogy
átkutassam a hajót. Mivel a térkép nem Draxen lakrészében
volt, úgy döntök, a hajó farától az orráig átkutatom az alsó
szintet, aztán onnan haladok felfelé. Így a legkönnyebben
átkutatható részektől haladok a legproblémásabbakig.
Csakhogy semmi sem könnyű, semmi sem gyors.
Ha közel negyven ember éjszakázik a fedélzet alatt,
akkor óránként legalább egy felkel vizelni, nyilván azért,
mert nem vetette meg az italt lefekvés előtt. Az időm felét
azzal töltöm, hogy meghúzom magam, szűk résekbe
préselődöm, vagy teljesen mozdulatlanul állok, miközben a
kalózok a hajó széléhez sietnek, majd visszatérnek az
ágyukba.
Fárasztó a kutatás, és az égvilágon sehova sem jutok
vele, minden egyes éjszaka csupán a hajó egy kis részét
tudom átnézni.
Az ötödik éjszakámon Kearan hangosan hortyog, Enwen
pedig egy kis szütyőnyi aranyat számol.
– Csak nem szerencsejátékra adtad a fejed? –
érdeklődöm.
– Nem, Miss Alosa, nem szeretek kockáztatni.
– Akkor honnan a pénz?
– Tud titkot tartani?
Jelentőségteljesen a cellámra mutatok.
 J g j
– Mégis kinek mondanám el?
Enwen töprengve bólint.
– Végül is igaz. – Ismét lepillant az érmékre. – Ezt
Honistól kaptam. Ezt itt pedig Issentől. Ez Eridale-é volt. Ez
pedig…
– Szóval ellopod – mosolyodom el.
– Igen, kisasszony! De mindenkitől csak egyet. Ha valaki
rájön, hogy az egész erszényének lába kelt, tudja, hogy
valaki ellopta, de ha csak egy érme hiányzik…
– Akkor azt fogja hinni, hogy elvesztette – fejezem be a
gondolatmenetet.
– Igen, pontosan.
– Zseniális, Enwen!
– Köszönöm.
– Sokkal okosabb vagy, mint amilyennek mutatod
magad. Csak eljátszod a babonás bolondot, hogy a
legénység ne sejtsen semmit?
– Nem, dehogy. Nálam babonásabb nincs kerek e
világon.
– És a bolondság?
– Azt lehet, hogy néha kicsit túljátszom.
Könnyedén felnevetek. Ilyen embert szívesen látnék a
hajómon, már ha hajlandó lenne megfogadni, hogy sosem
lop a legénység többi tagjától.
– Na és Kearan? – érdeklődöm. – Ő milyen ember?
Enwen a horkoló társára néz.
– Nem sokat tudunk róla. Nem igazán mesél magáról, de
álmában sokat beszél, abból leszűrtem egyet s mást.
– Például?
– Miért olyan fontos ez?
– Kíváncsi vagyok és unatkozom, ennyi az egész.
– Tulajdonképpen mi baj lehet belőle, ha elmondom?
Csak nehogy Kearan megtudja, hogy én kotyogtam el!
– Lakat lesz a számon – ígérem.
Enwen visszapottyantja az érméket az erszényébe.
– Kearan bejárta az egész világot. Úgy ismeri a tizenhét
szigetet, mint a tenyerét. Mindenféle emberrel találkozott
már, sokfajta munkát elvégzett. Kalandvágyó volt.
Szóval Kearan nemcsak a tengeren boldogul, hanem a
szárazföldet is jól ismeri. Különös dolog ez egy kalóznál. A
mi kis szigeteink olyan közel vannak egymáshoz, hogy
mindenki ide-oda utazgat. Mindegyik más-más élelemben
gazdag. A szigetek gyakorta kereskednek egymással, erre
természetesen szükség is van. Így hát, aki a tengert uralja,
az irányítja a birodalom pénzmozgását.
Apám csupán azért tűri el a szárazföldi uralkodót, mert
nem kíván szárazföldi patkányokon uralkodni, jobban
kedveli a tengeri martalócok társaságát. A szárazföldi
király éves járadékot fizet apámnak, Így az emberei
felfedezőutakra indulhatnak, hogy új szigeteket keressenek.
Csupán egyetlen embernek sikerüli eddig teljesen
uralma alá vonnia a tengert, és az az apám. Egy nap
mindezt rám hagyja majd, éppen ezért szeretném újra és
újra bizonyítani a rátermettségem. A jelenlegi
megbízatásom csupán egy az elvégzett feladatok hosszú
listájáról.
Szemügyre veszem Kearan terjedelmes alakját, ocsmány
pofáját, és ismét megállapítom, hogy összességében
kifejezetten ápolatlan hatást kelt.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak álmában
kalandozott?
– Nagyon is. Lehet, hogy most nem néz ki belőle sokat
az ember, de ez csak azért van, mert sokat veszített.
Gondoljon csak bele Miss Alosa, milyen lenne, ha
folyamatosan elégedetlen lenne a saját életével! Mi lenne,
ha boldogságot, izgalmakat kutatva bejárta volna az egész
világot, ha látott volna mindent, és még mindig nem lenne
boldog? Kifejezetten sötéten látná az életet, nem igaz?
– Gondolom, igen.
– Nem sokat tehet az ember ezután. Kearan a
megélhetéséért szolgál itt. Ocsmány piássá vált, mert így
nem fáj neki annyira. Nincs kedve élni, ám meghalni sem
szeretne. Kemény dió lehet.
– Mégis barátok vagytok. Miért?
– Mert mindenkinek szüksége van valakire. És én még
nem vesztettem el a reményt. Hiszem, hogy végül
összekapja magát, csak időre van szüksége. És a megfelelő
motivációra.
 Ezt erősen kétlem, de nem szólok semmit.
– És miért gondolod, hogy sokat vesztett? – faggatom
tovább.
– Egyre csak egy nőt keres álmában. Mindig ugyanaz a
név. Parina.
– Ő meg ki?
– Fogalmam sincs, és nem is szándékozom megkérdett
Enwen elnyúlik a padlón, vége a beszélgetésnek. Van
min gondolkoznom, amíg arra várok, hogy elszunnyadjon,
és folytathassam az éjszakai felfedezőkörutamat.
Mindenkivel történnek rossz dolgok. Az a legfőbb
feladatunk, hogy felülkerekedjünk az ilyesmin. Ha pedig
nem megy, hát hozzuk ki a legjobbat az adott helyzetből.
 

 
– Van kedved kinyújtóztatni a lábadat?
Riden a cellám előtt áll, feldobja, majd elkapja a cellám
kulcsát. Hat napja vesztegelek az Éjvándoron. Most először
ajánlja fel, hogy kienged a zárkából.
– Mézesmadzagként húzod el előttem a szabadság
ígéretét? – érdeklődöm a kulcsot fixírozva.
– Ami azt illeti, különös élvezettel tölt el, hogy így
teszek.
– Azért annyira nem élvezheted, tekintve, hogy a
segítséged nélkül is kijutottam.
Természetesen arra az éjszakára utalok, amikor fülön
csípett, nem az összes többire, amikor észrevétlenül
kiosontam.
Riden közelebb lép, halkabban folytatja:
– Nagyon ügyeltem a kulcsra azóta. Én a helyedben
biztosan nem emlegetném azt a kis ballépést. Még a végén
szöget ütne valami a kapitány fejében. És hidd el nekem,
hogy nem élveznéd a végeredményt.
Oldalra billentem a fejem.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem számoltál be neki
a szökésemről?
 Jobb, ha belesulykolom. Minél több dolgot titkol el Riden
a kapitánya elől, annál könnyebben verhetek éket Draxen
és a legénysége közé. Talán később még hasznomra válhat
ez a rideg viszony. Ki tudja, mi minden történik még,
miközben „fogságban" tartanak’ hajójukon.
– Talán inkább arról kellene telned, miféle gondolatok
keringenek majd a fejében veled kapcsolatban, ha kiderül –
teszem hozzá.
– A jelek szerint arra apellálok, hogy többet ér neked a
saját irhád, mint hogy engem bajba sodorj. Most viszont
hajlandó vagyok kiengedni téged egy kicsit. Akarod vagy
nem.
Értékelem a gesztust, de nem mondhatnám, hogy bízom
Ridenben.
– Hova mennénk?
– Találtunk egy hajót, úgy tűnik, elárvult a viharban.
Nincs túl jó állapotban, de talán van némi zsákmány odaát.
A tenger közepén vagyunk, úgyhogy sokfelé nem
menekülhetsz. A kapitány engedélyezte, hogy magammal
vigyelek.
Hiába mondja, hogy a tenger közepén járunk, könnyen
előfordulhat, hogy csupán egynapnyi hajózásra vagyunk a
szárazföldtől. Nem tudom, mi az igazság.
Nem mintha számítana. Ettől függetlenül szeretem
tudni, merre tartok. Kissé aggaszt a bizonytalanság.
– Tolvajlásra bármikor kapható vagyok – jelentem ki.
– Valahogy éreztem, hogy ez lesz a válaszod.
Kienged, aztán a zsebébe dugja a kulcsot, ezúttal nem
az ingébe, hanem a bricseszébe.
– Fél szemmel mindig figyelni fogom, úgyhogy ne
próbálkozz!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Megragadja a felkaromat, és a lépcső felé rángat.
– Muszáj? – méltatlankodom. – Már közölted, hogy nincs
hova menekülnöm. Mi lenne, ha a segítséged nélkül
sétálhatnék? – Nem bírok magammal, hozzáteszem: – Vagy
egyszerűen képtelen vagy visszafogni magad, meg akarsz
érinteni? Enwen mesélte, hogy megbabonáznak a nőies
bájaim.
 Nem úgy tűnik, mintha Rident aggasztanák a hallottak.
– Ha Enwennel beszélgettél, te lány, akkor nyilván arra
is rájöttél, hogy gyakran egy tintahallal értelmesebb
társalgást lehet folytatni.
Elmosolyodom, és Riden felé dőlök.
– Lehet.
– Ne vigyorogj annyit, inkább vonszold fel a hátsódat a
lépcsőn!
– Ne számíts rá, hogy ilyen látványban lesz részed!
Most az ő arcán terül el pajkos mosoly.
– Ki van zárva, hogy mögöttem gyere, nem bízom
benned. Na, lódulj!
A fedélzeten a legénység a kötelekkel bajlódik, fegyvert
keres, ide-oda futkos. Szinte tapintható a közelgő kaland
izgalma. Én is érzem a kincskeresés kellemes előszelét. Én
ugyan semmi jónak nem vagyok elrontója! Egy kalóz sem
ellenkezne, pont ezért választják ezt az életet, illik
hozzájuk.
Meg ugye egyikünket sem lehet erkölcsösséggel
vádolni.
– Ó, a felséges kisasszony úgy döntött, megtisztel
bennünket a jelenlétével – szólal meg Draxen. – Mi legyen,
uraim? Engedjük előre a hölgyet?
Néhány „igen” és hangos röhögcsélés a válasz.
Körbenézek, és kiszúrom Therist, beleolvad a legénységbe.
Rám pillant, de nem igazán tulajdonít nekem különösebb
jelentőséget. Jól végzi a munkáját.
A mellettem álló Riden egy szót sem szól. Bármi
történjék is, őt nem aggasztja. De hát miért is aggasztaná?
Nem azért van itt, hogy vigyázzon rám, és nincs is
szükségem a védelmére. Ő azért strázsál mellettem, nehogy
elszökjek, és néha kissé túlságosan is jól végzi a munkáját.
De semmi pánik! Van néhány trükk a tarsolyomban.
– Ha a saját embereid gyávák ahhoz, hogy
átmerészkedjenek – szólalok meg –, akkor persze, nagyon
szívesen megtanítom nekik, hogyan kell biztosítani egy
hajót.
Kihívás és sértés egyben. A védjegyem.
– Inkább a te életedet kockáztatnám, mint az övékét.
Indulás! Riden, menj vele!
Különös, hogy Draxen kockára tenné az életemet, pedig
szüksége van rám. Gondolom, igyekszik ellensúlyozni azt,
ami a hajómon történt, hiszen ott a legénység élete bánta,
hogy móresre taníthasson. Most megmutatja nekik, hogy
inkább az én épségemet kockáztatja mint az övékét. Okos
húzás. Főleg, hogy valószínűleg üresen találjuk majd ezt a
hajót. Ráadásul óvatosságból még Rident is velem küldi.
Ellenőrizzük a két hajót összekötő pallóhidat. A roncs
leginkább teherszállító hajónak tűnik. Nyilván rengeteg étel
és víz lesz odaát. Errefelé az is kincset ér.
A palló elég nagy ahhoz, hogy még egyensúlyoznom se
kelljen, akár csukott szemmel is át tudnék kelni rajta,
mégis elég keskeny, hogy átfusson a fejemen, talán
érdemes lenne meglöknöm Rident.
Mintha megérezné, mire gondolok.
– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztet.
– Pedig már megtörtént.
– Golyót kaphatsz.
– Vizesen nem igazán működnek a pisztolyok.
– Nem mondtam, hogy én lőnélek le.
– Azért tegyük hozzá, hogy szívesen magadra vállalnád
ezt a feladatot.
Elmosolyodik.
A főárbóc kettétört, ott hever a fedélzeten, a jobb oldali
korlát tartja. Hát, így biztos nem megy sehova ez a hajó. Az
összes csónak eltűnt, így elgondolkodom, vajon milyen
messze járhatunk a szárazföldtől. A hajó nem süllyedt el,
addig biztosan itt maradhattak volna, amíg az étel és az
egyebek kitartanak, úgyhogy miért választanák az evezést,
ha esélyük sincs időben odaérni bárhova?
A fedélzeten káosz uralkodik. Mindenütt kötelek,
néhány csomóval, néhány csupán feltekerve. Itt-ott
ruhadarabok, valószínűleg kihullottak a gazdájuk táskájából
a kavarodásban. A fa még vizes. Minden vizes. Nagyon oda
kell figyelnünk, nehogy megbotoljunk vagy megcsússzunk.
– Ha van itt bármi értékes, biztosan odalent lesz – jegyzi
meg Riden.
– Tisztában vagyok vele.
 – Akkor mire vársz?
Felvonom a szemöldökeim.
– Én menjek előre?
– Nem kockáztathatom meg, hogy hátulról nekem
támadj.
– De hát nincs nálam fegyver! – méltatlankodom.
– Ez eddig sem gátolt meg.
Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.
– Úgy értettem, miért várod el, hogy előremenjek, ha
nincs nálam fegyver.
– Ott leszek szorosan mögötted.
– Ez nem olyan megnyugtató, mint gondolod.
– Tudom.
Barna szemében vidámság csillog. Szerintem élvezi
ezeket a kis szócsatákat. Én a szerepem részeként élem
meg. Hiszen csak szerepet játszom. Ha túl sok mindent
titkolok, talán gyanút fog, hogy tervezek valamit. Így hát
pont annyira ellenkezem, amennyire várja. Az, hogy
szeretek vele játszadozni, csupán hab a tortán. Nála
rosszabb vallatót is kaphattam volna. Fogalmam sincs,
miért nem ő az Éjvándor kapitánya.
– Indulás, Alosa! – noszogat.
Úgy tűnik, mindenhonnan víz csöpög. Ma először állt el
az eső a vihar óta. Odalent sötét van, ez is arról árulkodik,
hogy senki sem tartózkodik a fedélzet alatt.
A mindenre felkészült Riden lámpást is hozott magával.
Meggyújtja, majd a kezembe nyomja.
– Mutasd az utat!
Megtaláljuk a konyhát, ahol a szekrényekben épségben
sorakozik a szárított hús, a gondosan tárolt víz, a
savanyított zöldségek és egyéb, tengerre való étkek.
Kétségkívül mind az Éjvándoron végzi majd.
Átvágunk a háló körleten, akad néhány pokróc. Itt nem
terjeng olyan bűz, mint az Éjvándoron. Bárcsak Draxen
emberei is jobban ügyelnének a higiéniára! Mindenki
jobban járna.
Már épp a következő helyiségbe lépnénk, amikor a
gyertyafényben hirtelen megcsillan valami a padlón.
Egy kard. Jó tudni, hogy itt van. Bár magamhoz
vehetném anélkül, hogy Riden észrevenné, de ez
gyakorlatilag lehetetlen. Egy kardot sokkal nehezebb
elrejteni, mint egy tőrt.
Nincs semmi érdekes a hajón. Legalábbis első
pillantásra semmit sem fedezek fel. Persze lehet néhány
zug, hasadék, ahol kincs lapulhat, de ugyanennyire
valószínű, hogy a legénység minden értékét magával vitt. A
saját tapasztalataim alapján úgy vélem, amikor beüt a
szerencsétlenség, mindenki azonnal magához veszi az
értéktárgyait. A barátaik és a legénység többi tagja csak ez
után jut eszükbe.
– Úgy látom, tiszta a levegő – jelenti ki Riden. –
Alaposabban körülnézek, addig te menj, és hívd át a
többieket!
– Ó, persze, megyek, áthívom őket. Hiszen mi okozna
nagyobb örömet annál, hogy segíthetek a fogvatartóimnak.
– Mégsem hagyhatlak idelent, amíg áthívom őket én
magam. Szeretnéd, ha inkább felráncigálnálak a fedélzetre?
Tudom, mennyire élvezed, amikor hozzád érek.
Morogva mászom meg a lépcsőt. Nem könnyű kiismerni
ezt a Rident. Az egyik pillanatban távolságtartó, a
következőben meg esküszöm, mintha kedvelne.
Valószínűleg bizonytalanságban akar tartani, ahogyan én is
őt. Az űzött és az üldöző játszmája gyakran élvezetes. Már
persze az üldöző számára. Jó dolog a másik orra alá
dörgölni, hogy nyertél. Legyőzted. Elfogtad. Jogod van
hozzá. Apám egyszer azt mondta, ha elfogsz és bebörtönzöl
valakit, akkor onnantól kezdve azt teszel vele, amit csak
akarsz. És az ő életszemlélete szerint, ha valamit
megtehetsz, akkor tedd is meg.
Amint felérek, intek a kalózoknak, hogy tiszta a levegő.
Tekintve, hogy nincs más dolgom, visszatérek a hajó
belsejébe. Miért ne nyújtóztathatnám ki még egy kicsit a
lábamat, mielőtt visszazárnak a cellába? Nem mintha nem
készülnék éjszakai mozgolódásra.
– Jönnek – jelentem, amint belépek a raktárba, abba a
helyiségbe, amit Ridennel utoljára ellenőriztünk.
Valaki hirtelen megragad.
Riden arccal a falnak áll, egy idegen kardot nyom a háta
közepébe, miközben szabad kezével Riden vállát tartja. A
szemközti fal néhány deszkáját elmozdították, így felsejlik a
rejtett helyiség. Összesen öten vagyunk, Riden, én, meg
három gazfickó, akik közül egy lefogja Rident, kettő pedig
engem szorít.
– A fene essen beléd! – szitkozódom. – Hát nem tudtál
volna figyelmeztetni?
– Úgy, hogy közben kardot nyomnak a hátamba? – szól
vissza Riden. – Nem hinném.
– Kuss legyen! – dörren ránk az egyik fogvatartóm. –
Hányan vannak a legénységedben? Hányan jönnek át?
– Hatvanan – teleli Riden, hússzal eltúlozva a valóságot
– A csillagokra! – jajgat a fickó, aki Ridennek szegezi a
kardját. – Ennyivel nem bírunk el. Arra pedig nem
számíthatunk, hogy a többiek időben visszatérnek.
– Akkor foglyul ejtjük őket – szólal meg a harmadik
matróz. – Majd azt mondjuk, megöljük őket, ha nem
maradnak a saját hajójukon. Húzzuk az időt.
– De elég lesz?
– Más esélyünk nincs.
– Kell egyáltalán mindkettő? A fiú túl macerásnak tűnik.
Belezzük ki, és tartsuk meg a lányt!
Mindig kapóra jön, hogy alábecsülnek, de néha azért
feldühít és kihoz a sodromból. Vajon nem lenne-e okosabb,
ha hagynám, hogy végezzenek Ridennel, aztán az ő kíváncsi
pillantása nélkül alaposan helyben hagynám mind a
hármat? Nem mutathatom meg neki, mire vagyok képes.
Dühít, hogy vissza kell fognom magam.
A három férfi továbbra is vitatkozik, miközben azon
elmélkedem, mitévő legyek.
Riden hirtelen félbeszakít.
– Alosa, azt hiszem, ez lenne a megfelelő alkalom, hogy
ugyanazt a technikát alkalmazd, mint amikor
megismerkedtünk.
– Biztos vagy benne, hogy nem szeretnéd inkább
egyedül elintézni? Tudod, én csak „a lány” vagyok.
– Fogjátok be! – üvölti az egyik matróz.
Nem igazán foglalkozom vele.
A szememet végig Ridenen tartom. Jelentőségteljesen,
frusztráltan mereszti a szemét. Aztán ellazul.
– Kérlek.
– Azt mondtam…
Talán azért teszem, mert Riden emlékszik rá, hogy
pontosan hogyan bántam el a két kalózzal, amikor átvették
az uralmat a hajóm felett. Talán azért, mert élvezem a
testmozgást. De az is lehet, hogy azért, mert szívesen
megmutatom a matrózoknak, mire vagyok képes.
Persze, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor
kénytelen vagyok bevallani, hogy azért teszem, mert…
Riden szépen megkért rá.
Ettől valamiért akcióba lendülök.
Sarkamat a jobbomon álló kalóz lábába vágom, majd
szabad kezemmel célba veszem a másik kalóz nyakát.
Kezemet a két férfi tarkójára simítom, és miközben egyik
fuldoklik, a másik meg botladozik, nem nehéz elérni, hogy
lefejeljék egymást. Méghozzá jó erősen.
A saját hajómon ilyesmit nem csináltam, de némi
improvizáció belefér. Ez a helyzet sokkal veszélyesebb a
korábbinál. Például azért, mert ezt nem én terveltem ki.
Már csak a kardot tartó fickó maradt. Nem mozdul, bár
a szeme határozottan elkerekedett.
– Egy lépést se, vagy megölöm!
A szememet forgatom.
– Hajrá! Legalább nem nekem kell.
Nem tudom, nevessek-e a zavarán.
– Mi van? – értetlenkedik.
– A kalózok foglya vagyok. Ha azt mondod, jönnek az
embereid, akkor segíthetsz rajtam. Felhasználhatjuk őt,
ahogyan korábban is javasoltátok.
A földön heverő társaira néz.
– Bocsi – szabadkozom –, de nem szeretem, ha az
akaratom ellenére fogva tartanak. Na, akkor segítesz.
A matróz Ridenre néz, így a csizmámba nyúlhatok.
– Igazat mond a lány? – szegezi neki a kérdést.
– Hidd el, ez a lány sokkal nagyobb bajt jelent, mint
gondolnád és egy szavát se hidd! Jobb, ha most azonnal
végzel vele.
Izzadságcsepp gurul le a matróz arcán. Kardot tartó
keze remeg.
– Elég legyen! – Felém fordul, miközben továbbra is
Ridennek szegezi a kardja hegyet. – Most…
Egyenesen, sebesen száll a kés, a matróz mellkasában
végzi.
A csillagoknak hála, hogy nálam volt! Sosem fogom
lebecsülni a könyvbe rejtett kés erejét, ha egyszer megint
szándékosan fogságba kell esnem. Csoda, hogy Riden nem
motozott meg fegyverért kutatva, amikor fülön csípett
aznap éjszaka a kabinja mellett.
Riden kihúzza magát. Kissé eltátja a száját, a szeme
tágra nyílik.
– Azt hittem… Azt hittem, hogy…
– Azt hitted, tényleg ellened fordultam. Talán azt kellett
volna, de hát már mindegy. Ahhoz most már késő.
Ridenhez sétálok, és mintegy végszóra, beesnek a
többiek is.
– Mi történt itt? – érdeklődik Draxen. Nem úgy tűnik,
mintha aggódna, vagy zavarná a földön heverő matrózok
látványa.
Várom, hogy Riden beáruljon, és mentse a saját bőrét.
Mondhatná Draxennek, hogy itt hagytam meghalni, és
áthívtam a kalózokat, hogy a matrózok karmaiba sétáljanak.
Egy kicsit túlzás lenne, tekintve, hogy csupán három ember
volt a fedélzeten rajtunk kívül, de azért még hihető.
– Az én hibám – vállalja magára a felelősséget Riden. –
Azt hittem, tiszta a levegő. Mondtam a lánynak, hogy
menjen fel, és hívjon át titeket. Aztán hirtelen előugrottak a
rejtekhelyről. Elintéztem őket.
– Hogy mi? – fut el a pulykaméreg. Szó sem lehet róla,
hogy ő arassa le a babérokat az ért munkám miatt. Nem
mintha jól járnék azzal, ha Draxen megtudja, mire vagyok
képes. Ami azt illeti, jobb, ha fogalma sincs róla.
Riden ügvet sem vet a kifakadásomra.
– Szerintem tetszeni fog, ami odabent vár.
Ez eltereli a figyelmemet. Átlesek Riden válla felett, és
három érmékkel teli ládát pillantok meg. Akár több is
lapulhat a többi deszka mögött.
Draxen szemében tűz gyűl. Előrelép, és szemügyre veszi
a kincset.
– Csempészek – folytatja Riden. – Úgy fest, épp most
szabadultak meg a rakományuktól, bármit szállítottak is.
Gondolom, a vihar után a többségük új hajóért indult, hogy
azzal jöjjenek vissza. Nem voltak hajlandóak maguk mögött
hagyni az aranyat. Ezt a hármat hagyták itt, hogy vigyázzák
a kincset. Valószínűleg nem bukkantam volna rájuk, ha
egyikük nem mozdul meg a fal mögött.
– Igen, igen, persze – inti le Draxen. Valószínűleg meg
sem hallotta, amit Riden mondott. Egyre csak a rejtekhelyét
bámulja. – Vidd vissza a lányt! Majd mi foglalkozunk ezzel
itt. Sietnünk kell, még mielőtt a többiek visszaérnek. –
Mintha véletlenül eszébe jutott volna, hozzáteszi: – Szép
munka volt, öcsém!
Riden biccent. És ennyi, már indulhatok is vissza a
zárkába.
 

Riden kinyitja a cellám ajtaját, és belök.

– Mit művelsz? – méltatlankodom.
– Teljesítem a parancsot.
– Azt hittem, mát leszoktál arról, hogy ráncigálsz.
Megbeszéltük, hogy egyedül is tudok közlekedni, nem?
Riden a nyitón cellaajtóban áll. Még nem zárt be, de
nem is engem néz, lesüti a tekintetét.
– Miért csináltad?
– Mit miért csináltam?
– Megmentettél.
– Igen, aztán szépen eloroztad a dicsőséget. Miféle
köszönetnyilvánítás ez? Átkozottul bicskanyitogató volt.
Jobb lenne, ha…
– A te érdekedben tettem.
Szétfeszít az energia, képtelen vagyok leülni. Harc után
általában ilyen állapotba kerülök – már ha nem fárasztom ki
magam annyira, hogy kidőlök. Apám jó pár alkalommal
elérte, úgyhogy tisztában vagyok vele, milyen az, amikor
teljesen kikészül az ember, szóval tudom tartalékolni az
erőmet. Fontos tudni, mennyi áll a rendelkezésemre, hátha
bölcsebb felhúzni a nyúlcipőt. Apámon kívül eddig még
senkinek sem sikerült annyira kifárasztania, hogy
elveszítsem az eszméletemet.
– Egész pontosan hogyan szolgálja ez az én érdekemet?
Riden nagyon elkomorodik.
– Nem tudom, mit művelsz itt, mert az biztos, hogy
rengeteg alkalmad adódott odaát, hogy megszökjél, és nem
tetted. És megakadályoztad, hogy eltegyenek láb alól, pedig
nem volt rá okod. Két logikus magyarázat van. Az egyik az,
hogy mégsem vagy olyan aljas és szívtelen, mint amit a
korábbi cselekedeteid sugallnak, a másik pedig az, hogy
valamiféle hátsó szándék vezérel, ezért tartottál engem
életben és maradtál a hajónkon.
– Továbbra sem értem, mitől kedvesség, hogy
magadénak titulálod a győzelmemet.
Riden azt gondolja, valami hátsó szándékom van? Jobb
lesz, ha felkötöm a gatyámat. Ideje eloszlatni a gyanúját.
– Nem ismered a bátyámat. Hadd magyarázzak el
valamit! Ha azt gondolja, hogy hátsó szándékod van, megöl.
Mostantól az életemmel tartozom neked, szóval vedd úgy,
hogy a hallgatásom a visszafizetés része.
– Nincs miért hallgatni, Riden! Elsiklottál egy harmadik
lehetséges magyarázat felett.
– Mégpedig?
– Magamat óvtam. Nem volt garancia, hogy
megbízhatok azokban a matrózokban. Ha rájöttek volna, ki
vagyok, éppúgy zsarolási alapként használhattak volna,
mint ti, főleg, ha valóban csempészek. És ha valami történt
volna veled, Draxen mást jelölt volna ki a vallatásomra.
Nagy esély van rá, hogy azt az illetőt még jobban
gyűlölném, mint téged.
Riden engem figyel. A szemében nem csillan derű, hála
vagy bármi egyéb.
Mire gondol?
Végül csak ennyit felel:
– Erre valóban nem gondoltam. Hát persze, számításba
kellett volna vennem, hogy csak magadra gondolsz.
– Kalóz vagyok – emlékeztetem.
 Igen. Csak nem tudom eldönteni, hogy remek kalóz vagy
kifejezetten remek kalóz.
– Nem igazán értem, miről beszélsz.
– Csak vésd az eszedbe, hogy bármit titkolsz is előlem,
idővel kiderítem.
Fémcsörgés kakofóniája csendül. Nem kardé, hanem
láncé. Jól ismerem a hangon ugyanis rengeteget
gyakoroltam, hogyan szabaduljak belőle.
A hangot hallva Riden bezárja a cellám ajtaját. Vajon
úgy döntött, végeztünk, vagy csak nem akarja, hogy Draxen
lássa, nyitott ajtón át beszélget velem?
Draxen és két másik kalóz – az egyiket meg sosem
láttam, a másik az a kalóz, aki segített Enwennek és
Kearannek lehordani a holmimat – levezeti a két vasra vert
csempészt. Nyilván nem volt elég erős a fejükre mért ütés
ahhoz, hogy meghaljanak. Szomorú, ugyanis valószínűleg
rosszabbul járnak majd a kalózhajón.
Én is fogoly vagyok ugyan, de rám életben és épségben
van szükségük, ha tényleg váltságdíjat várnak apámtól. Ezt
a két csempészt viszont nem akarják elcserélni semmire.
Ráadásul információt sem kell kiszedni belőlük, ugyanis
már megtalálták az aranyat. Semmi jót nem jelent
számukra, hogy idehozták őket.
– Mit műveltek? – kérdezi Riden.
– Ulgin kezd nyugtalanná válni – magyarázza Draxen. –
Gondoltam, ráfér.
Riden bólint, bár nem úgy tűnik, mintha tetszene neki,
amit ez jelent. Mégis kinyit egy cellát, jó messze az
enyémtől. Az ismeretlen kalóz – nyilván Ulgin – bevezeti a
csempészeket.
– És azért jöttem, hogy magammal vigyelek – folytatja a
kapitány. – Ilyen zsákmány mellett úgy gondoltam, ráférne
az emberekre egy fizetésnap a szárazföldön. Van mit
költeni. Gondoskodj róla, hogy mindenki megkapja a saját
jussát! Még az éj leszállta előtt kikötünk.
Tudtam, hogy közel vagyunk a szárazföldhöz, hiába
próbáltak megvezetni. Nyilván beletelik némi időbe, mire a
társaikat a tönkrement hajon hátrahagyó csempészek új
hajót találnak, és rábukkannak az elsodródott régire. Nem
csoda, hogy még nem értek vissza. Mekkora mázli, hogy
Draxen és a legénysége pont belebotlott!
– És mi legyen a hercegnővel?
– Az égvilágon semmi. Ezért hoztam le Shecket. Ő őrzi
majd, amíg partot érünk.
– Biztos vagy benne, hogy ez olyan jó…
– Túlságosan jól tartottuk eddig, Riden – vág közbe a
kapitány. – Ideje emlékeztetnünk, kik vagyunk. Nem tudom,
miért pont Kearant és Enwent választottad az őrzésére. Ha
nem lennének különleges képességeik, már rég kidobtam
volna őket a hajóról. Szinte hasztalanok!
Riden úgy fest, mint aki legszívesebben vitába szállna
vele. Majd szétfeszíti a vágy. Mégsem teszi.
– Akkor nézzük azt az aranyat – feleli végül.
Most először Sheckre pillantok, és majdnem
hátraugrom.
A rácshoz húzódva áll, mohó pillantással méreget. Úgy
érzem, mintha patkányok futkosnának a bőrömön. Hogy
őszinte legyek, inkább a patkányokat választanám.
Amikor kislány voltam, mindennap új feladatot kaptam,
és mindig apámra néztem segítségért. Elmondta, mit
tegyek, aztán a pokol bugyrába küldött – képletesen szólva,
persze. Mindig pórul jártam, és gyorsan megtanultam, hogy
felesleges tőle támogatást remélnem. Sosem sietett a
segítségemre. Vagy győzedelmeskedtem, vagy viselhettem
a kudarcom következményeit. Felmentő sereg sosem
érkezett. Előfordult, hogy jóval később kaptam néhány
tanácsot, és megdicsért, sőt akár még meg is vigasztalt, de
akkor és ott semmiféle segítségre nem számíthattam. Nem
telt sok időbe, hogy megtanuljam, csak magamra
számíthatok. Sosem szabad másokhoz fordulni, ilyes-mire
még gondolni is tilos.
Ez az oka, hogy amikor meglátom a tüzes vérű kalózt
nem nézek Ridenre, és nem kérem Draxent, őriztessen
mással. Nem, majd én megoldom a saját problémámat,
mert így működik az élet.
– Valami gond van, Alosa? – érdeklődik Draxen gúnyos
vigyorral.
Csupán ennyit felelek:
 – Még sosem akadt olyan gondom, amit ne tudtam volna
én magam elintézni.
 6. fejezet

Csupán néhány órát töltöttem Sheck és Ulgin társaságában,

mégis sokkal-sokkal többnek tűnt.
Az egész azzal kezdődött, hogy Sheck fel-alá sétált a
cellám előtt, és egyetlen pillanatra sem vette le rólam a
szemét. Időnként a rács után nyúlt, mintha meg akarna
ragadni. Igyekezett valamiféle reakciót kicsikarni belőlem.
Azt akarta, hogy rettegjek, ám ilyesfajta örömöt sosem
biztosítanék neki. Végig a cellám legvégében tartózkodtam.
Bár fáradt voltam, és rám fért volna némi pihenés, mielőtt
éjszaka ismét kiszököm, nem hunytam le a szemem. Nem
kockáztathattam, hogy álmomban karnyújtásnyi távolságra
kerüljek Shecktől.
Ám nemcsak ez tartott ébren, hanem a sikolyok is. Ulgin
Sheckhez hasonlóan nem egy bonyolult lélek. Minden
kalóznak megvan a maga vétke. Egyesek isznak, mások a
szerencsejátékról nem tudnak lemondani, a Shcckhez
hasonlóak a kétségbeesett nőkből sajtolják ki a saját
élvezetüket.
Ulgin pedig… Őt mások kínja élteti, így hát kénytelen
voltam hátat fordítva végigülni, amíg halálra kínozta a két
matrózt.
Draxen hitvány emberek társaságában időzik, de ez nem
meglepő, és nem is zavar különösebben. Apám sokkal
alávalóbb gazemberekkel veszi körbe magát. Akadnak
köztük olyanok is, akik az emberhúsban lelik élvezetüket,
mégpedig akkor, ha még életben van az áldozatuk.
Az én legénységemben ilyen embernek nincs helye. Más
jellemvonásokat tartok nagy becsben, nem azt, hogy kinek
mennyire esik jól, ha nála gyengébbeken kerekedhet felül,
ha elesetteket kínozhat. Én azt becsülöm, ha valaki eszes,
őszinte és sokat bír. Bizalmon és kölcsönös tiszteleten
alapulnak a kapcsolataim, nem pedig félelmen és
kényszeren.
 y
Apám igyekezett kiverni belőlem az emberi élet iránt
tanúsított empátiámat, és azt hiszi, sikerrel járt. A többség
ezen az állásponton van. És bár bűntudat nélkül
mészárolom a gonoszt, mások szenvedése éppúgy fáj
nekem is, mint nekik. Fáj, de el tudom viselni. Olyanokkal is
történnek rossz dolgok, akik nem érdemlik meg. Az élet
megy tovább. Én is továbblépek. Mert ha más nem is, az
biztos, hogy túl kell élnem.
Így hát fellélegezve pillantok a halott csempészekre.
Legalább megszabadultak a fájdalomtól.
Nem sokkal később megérkezik Riden, két olyan kalóz
társaságában, akiket eddig még nem láttam.
– Lelephetsz, Sheck! Partra szállhatsz a többiekkel. Te
is, Ulgin, csak előbb takarítsd fel ezt a mocskot! – Riden
mereven tartja magát, és undorral néz Sheckre, csoda,
hogy a hangjából mindez nem hallatszik ki.
Scheck egyetlen szói sem szólt, mialatt idelent
tartózkodott. Vajon tud egyáltalán beszelni? Még egyszer
utoljára tetőtől talpig végigmér, mintha az emlékezetébe
akarná vésni minden egyes vonásomat, majd elsiet.
Riden ezután hozzám fordul, arcán semmiféle érzelem
nem tükröződik.
– Azek és Jolek fog őrizni, amíg én is partra szállok a
többiekkel.
Riden a rácshoz lép, próbál hallótávolságon kívülre
kerülni a többiektől. – Tudom, hogy számíthatok valamiféle
szabadulási kísérletre, hiszen nagyon közel járunk a
parthoz, de hadd spóroljam meg az erőfeszítésedet! Öt
emberem vigyázza a fedélzetet, és mind számítanak rád.
Csusszanó hang töri meg a csendet, mire Ridennel Ulgin
felé fordulunk, aki a két csempész hulláját vonszolja egy
vásznon.
Riden a holttesteket fürkészi, és lehet, hogy csak a gyér
fény miatt, de olybá tűnik, hogy nedvesebb a szeme, mint
máskor. A közelében sem jár, hogy könnyekben törjön ki, de
talán mégiscsak érez… valamit.
– Sajnálom – suttogja.
Aztán már ott sincs.
Úgy mentegetőzik, mintha Sheck es Ulgin az ő hibája
lenne. Vagy talán valami egyéb miatt kér elnézést. Ridennél
sosem lehet tudni. Néha olyan érzésem van, hogy segíteni
akar rajtam. Máskor pedig egyértelműen ennek az
ellenkezőjét teszi. Hagyta, hogy Sheck és Ulgin őrizzen, a
késemet viszont nem kérte vissza. Tudom, hogy látta,
amikor kihúztam a halott csempész mellkasából. Vajon
elfelejtette? Vagy úgy gondolta, jobb, ha nálam van, amíg
ezzel a kettővel időzöm?
Bármi legyen is a válasz, nem tudom mire vélni Riden
viselkedését.
Jelenleg amúgy sem érdekes, ennél égetőbb problémám
is van Riden arra számít, hogy valamilyen úton-módon
megpróbálok megszökni. Már így is sejti, hogy valamit
forralok, hogy nem csupán egyszerű fogoly vagyok ezen a
hajón. Tudja, hogy titkolok valamit.
Ami azt jelenti, hogy bele kell mennem a játékba, és
meg kell szöknöm a hajóról.
Hogy aztán szándékosan elfogassam magam.
Egek, milyen nevetséges ez a kalózsors!
Az őrzésemre kijelölt két matróz letelepedik a cellám
elé, kockáznak. Tekintve, hogy nem szállhatnak partra,
hogy elverjék a pénzt, legalább itt kockára tehetik a
szerencséjüket.
– A hat veri a hetet, nem? – kérdezi Azek.
– Persze. De a kilenc mindegyiket veri – jelenti ki Jolek.
– Akkor hogy lehet neked több pontod?
– Mert én jobban értek a számokhoz!
Nekem úgy tűnik, egyikük sem igazán tud számolni,
mégis minden alkalommal, amikor valamelyikük elhúzna,
ilyesfajta vita tör ki.
Mindketten a játékra koncentrálnak, rám ügyet sem
vetnek, ami az én malmomra hajtja a vizet.
Az egyik zsákomhoz lépek, ahhoz, amelyikben a könyvek
vannak, és előhúzok egy vitorlázásról szóló alapművet – ez
is olyasfajta tudást tartalmaz, amit már réges-régen
elsajátítottam. A gerincében rejtegetem a tolvajkulcsaimat.
Az a helyzet, hogy minden egyes alkalommal, amikor
kiszököm a cellából, és fülön csípnek, Riden tudni akarja
majd, hogyan csináltam. A két kulcs kicserélése csak addig
működött, amíg Riden megpróbálta használni az én
hajómról származó kulcsot. Az elmúlt néhány napban egy
másik módszerrel jutottam ki a zárkából. Igazából egész
könnyű volt, hiszen Kearan és Enwen szemére gyorsan
álom jön. és Kearan horkolása elfedi a zár zörgését.
Amíg az ajtó meg nem nyikordul, Azek és Jolek fel sem
pillant. Most viszont felpattannak a helyükről, és rám
merednek.
– Nem gondoltam volna, hogy képes erre – jegyzi meg
Azek.
– Mert nem gondolkozol! – vágja rá Jolek. Csak úgy
csinálsz, mintha.
Ahelyett, hogy megvárnám, amíg rám támadnak,
elkapom a grabancukat. Támadni könnyebb, mini
védekezni, mondogatja mindig apám. Ugyanazt a fejbe
kólintós trükköt alkalmazom, mint a csempészhajón.
Ügyelek, nehogy bármelyikük nyaka eltörjön – ha másért
nem, hát azért, mert nem bámultak úgy, mint Sheck.
A fedélzet gyakorlatilag üres, amikor felérek, csupán
egy-két alak dől a hajóorr korlátjának. Vajon Riden túlozta
el a számukat, vagy egyszerűen leléptek? Egy kalóz sem
akarna hátramaradni, ha aranyat költhet.
Látom innen a partot. Nincs messze, de azért kell majd
a csónak.
– Feladod a küldetést? – csendül egy hang mögöttem.
Hátrapördülök, és látom, hogy Theris nyugodtan
álldogál, bütykei között érme pihen. A hajó orrára pillantva
konstatálom, hogy a többi kalóz még nem vett észre.
– Dolgom van a szárazföldön – felelem gyorsan.
– Akkor megvan, amiért küldtek?
Nehezen fogom vissza magam, legszívesebben
ráripakodnék.
– Nem, bár nem mintha ez rád tartozna. Hamarosan
visszatérek.
– Nekem is megvannak a magam feladatai, és az az
egyik, hogy rajtad tartsam a szemem, úgyhogy igenis rám
tartozik.
A pokolba az apámmal! Hát nem bízik bennem, hogy
egyedül is képes vagyok erre?
– Ez igazán kedves, de nincs szükségem a segítségedre,
és nem is vágyom rá, úgyhogy ne nehezítsd a dolgomat!
– Pont az ellenkezőjét fogom tenni. Elterelem a többiek
figyelmét, hogy észrevétlen partra szállhass.
– Erre igazán semmi szükség…
– Akkor is megteszem.
Az égre emelem a pillantásomat, majd a csigáért nyúlok,
hogy leeresszem az egyik csónakot.
– Nem úszol? – értetlenkedik Theris.
Résnyire szűkített szemmel hátrapillantok a vállam
felett.
– Miért tenném?
– Azt hittem, úgy egyszerűbb lenne. Nem az?
Mégis mit tud rólam, vagy mit hisz, hogy tud? Mennyit
mondott el neki apám?
– Azt hittem, eltereled a többi kalóz figyelmét.
– Én pedig azt hittem, nincs szükséged a segítségemre.
Amint a csónak alatt halkan loccsan a víz, nem
foglalkozom többé vele. Végre megindul, én pedig egy
másik kötél segítségével leereszkedem. Elhessegetem az
összes Therisszel kapcsolatos gondolatomat, és evezni
kezdek. Nem ez a kedvenc időtöltésem. Amikor partra
szállok a legénységemmel, mindig másvalakire bízom ezt a
feladatot.
Ilyen előnyökkel jár, ha valaki kapitány.
Csupán néhány percbe telik, hogy partot érjek. Éjszaka
van, és senki sem őrzi a kikötőt. Szerencse, mert nincs
nálam pénz.
Nem mintha nem tudnék hozzájutni, de ahhoz idő és egy
kis furfang szükséges.
Szorosabbra vonom magam körül a kabátomat. A
szokásos csípős esti levegő köszönt. Maneria déli szigetein
egész évben meleg van, de itt, északkeleten nyár derekát
leszámítva mindig hideg a szél és az eső.
Beljebb merészkedem, feltérképezem, merre járok.
Amikor elfogtak, kétnapnyira jártunk Naula déli részétől.
Csupán hét napig jártuk a tengert, úgyhogy könnyedén
megeshet, hogy egyszerűen körbehajóztuk a szigetet.
Ü
Ügyes húzás! Az ember inkább arra számítana, hogy egy
emberrablás urán az elkövetők a lehető legmesszebb
akarnak kerülni a bűntény helyszínétől.
Nyilván megkapta apám a hírt, hogy sikeresen
feljutottam az Éjvándor fedélzetére. Gondolom, hamarosan
jelentést akar majd. Akár írhatok is neki, ha már itt vagyok.
Ki tudja, mikor adódik ismét ilyen alkalom. Egyébként
pedig jobb, ha egy ideig meghúzom magam, mielőtt a
kalózok elfognak a „menekülési akcióm” kellős közepén.
Nem hagyhatom, hogy azt higgyék, túl könnyen
meglógtam.
Nem akartam, hogy Theris „kapjon el”. Igen, az egész
megmozdulás célja az, hogy elkapjanak, de ha Therisre
hagyatkozom, az olyan, mintha segítséget vennék igénybe.
Arról pedig szó sem lehet!
Továbbhaladok a szárazföld belseje felé. Apámnak biztos
van embere a város kalóznegyedében. Mindenhol van, a
tizenhét sziget összes nagyobb városában. Csak azt nehéz
kideríteni, hogy ki az. Használhatom a jelet, amivel apám
emberei azonosítják egymást. Csakhogy az első probléma,
amivel szembe kell néznem, a következő: hogyan fogok
jelezni nekik anélkül, hogy Draxen kalózai elkapnának,
hiszen ők is biztosan ott lesznek.
A város utcáit róva különös bizsergést érzek a
tarkómon.
Valaki követ.
Draxen egyik embere lenne? Nem szeretném, ha most
rögtön elkapnának. De tulajdonképpen rosszabb is
történhet, mint hogy apám nem kap levelet tőlem.
Remélhetőleg nem Theris tartja rajtam a fél szemét.
Erőszakkal fogok reagálni, ha túlságosan sokat foglalkozik
az én dolgommal.
Teljes természetességgel hátrapillantok, mintha csupán
az éjszakai égboltot vagy valami egyéb érdekességet
szemlélnék. Valaki bujkál az árnyak között. Talán nem csak
egyvalaki.
Két ház közé menekülök. Nem az utcán vagyok, hanem a
két házat elválasztó füves területen. A fű nedves,
felpuhította az elmúlt napok esőzése. A csizmámba rejtett
kést leszámítva semmilyen fegyverem nincs.
Nem lehetnek túl sokan az üldözőim, különben már
korábban kiszúrtam volna őket. Valószínűleg elbírok velük.
Akár meg is kockáztathatom.
Végigtapogatom a zsebemet, mintha hirtelen rájöttem
volna, hogy elfelejtettem valamit. Gyorsan megpördülök a
nedves füvön, halkan nyikorog a csizmám. Ez is mind azt
erősíti, hogy csupán sétálgatok, így meg sem próbálok
halkan mozogni. A követőim nem hiszik majd, hogy
lefüleltem őket.
Visszaindulok arra, amerről jöttem. Amikor elérem a két
ház sarkát, a bal oldali árnyak felé vetődöm. Épp oda, ahol
a háztető elállja a gyér holdfény útját.
– Áá! – sikkant fel egy nő. Azonnal a szájára tapasztom a
tenyerem, elfojtva a kiáltást. Már csak az hiányzik, hogy
mindenkit felverjünk a környéken, és észrevegyenek.
– Mandsy, re vagy az? – kérdezem.
– Üdv, kapitány!
Felsóhajtok, és égnek emelem a tekintetem, pedig senki
sem lát hatja a mozdulatot.
– Jól van, gyertek elő! Mindannyian.
Hárman vannak, a legénységem azon három tagja,
akiktől nem rég váltam el: Mandsy, Zimah és Sorinda.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy biztonságban partot
értek, de nem mutatom ki.
– Mondtam, hogy észrevesz – pirongatja Zimah Mandsyt.
– Borzalmasan rejtőzködsz. És folyton zajt csapsz.
Egy pillanatra a szemembe néz, majd lesüti a
pillantását, hiszen a szárazföldön vannak, pedig a hajón
kellene lenniük.
– Mit műveltek itt? – szegezem nekik a kérdést.
– Követtünk – terül el széles mosoly Mandsy arcán.
Világít a fogsora most, hogy kilépett a holdfénybe. – Zimah
a nyomodra bukkant. Aggódtunk, kapitány! Csak biztosra
akartunk menni, hogy semmi bajod. Nagyon nem tetszik,
hogy azzal a bagázzsal vagy egy hajón.
– Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, jól vagyok – felelem.
– Felelőtlenek voltatok. Mi van, ha Draxen emberei
meglátnak? Elronthattátok volna az álcámat.
Ó
 – Óvatosak voltunk. Senki sem figyelt fel ránk, Zimah
gondoskodott róla.
– Én is észrevettelek titeket.
– Mert nem vetettünk be minden trükköt, hogy előled is
elbújjunk – replikázik Zimah, mintha kétkedésemet
fejeztem volna ki a képességeivel kapcsolatban. – Beszélni
akartunk veled. Magányos nélküled a hajó, kapitány!
Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.
– Tulajdonképpen számíthattam volna rá kettőtöktől. De
Sorinda, te mi a jó eget művelsz itt?
Az eddig halálos csöndbe burkolózó Sorinda végre
megszólal:
– Niridia parancsolta, hogy jöjjek velük.
Sorinda a legjobb kardforgató a csapatomban. Született
gyilkos. És mióta a legénységem tagja, nagyszerű testőr is.
– Ez azt jelenti, hogy Niridia errefelé hajózik? – Niridia
az elsőtisztem, a bizalmasom. Amíg én az Éjvándoron
tartózkodom, ő a hajóm kapitánya.
– Igen.
A fejemet fogom.
– A hajam szála sem görbült. Óvatlanok vagytok.
– Milyen ott, kapitány? – kíváncsiskodik Mandsy. Milyen
a kalózfejedelem hajója? Jól bánnak veled? Senki sem nyúlt
hozzád egy ujjal sem, ugye?
– Nem – hazudom. – Később lesz még idő a mesélésre.
Most azonnal induljatok vissza az Ava-leere! Mondjátok
meg Niridiának, hogy azt parancsolom, vigye a hajót a
megbeszélt helyre, és várjon ott! Többet ne kövessetek!
Komolyan mondom.
Egyesével a szemükbe nézek. Mandsy erőtlenül biccent,
Zimah csalódottnak tűnik. Sorinda úgy fest, mint akit ez az
egész a legkevésbé sem érdekel, bár persze ő mindig ilyen.
– Igenis, kapitány! – sóhajtja Mandsy. – De mit csinálsz
itt egyáltalán? Miért nem a hajón vagy? Segíthetünk
valamiben?
A hangjában egyértelmű tettrekészség és lelkesedés
csendül. Mandsy ilyen. Mindig optimista és segítőkész.
Néha a legénység agyára megy vele.
– Nem, minden re… várjunk csak! De igen, segíthettek.
Vigyetek üzenetet apámnak!
– Mit adjunk át? – kérdezi Zimah. Nagyszerű a
memóriája. Képes többpercnyi kihallgatott beszélgetést
pontosan felidézni.
– Mondjátok meg neki, hogy tökéletesen sikerült a terv,
könnyedén feljutottam az Éjvándorra. Megkezdtem a hajó
átkutatását, keresem a térképet. Egyikőjük sem sejt
semmit. Úgy vélem, Draxen nem is tudja, hogy a térkép a
hajóján van, tekintve, hogy a kabinjában nincs. Időbe telik,
mire átnézem a hajó többi részét is. Várjon a megbeszélt
helyen, hamarosan odaterelem őket.
– Megjegyeztem – biztosít Zimah. – Még valamit, esetleg
a legénység számára?
– Mondjátok meg nekik, hogy hiányoznak, és hamarosan
újra otthon leszek!
– Örömmel hallom – biccent Mandsy.
– Jól van, jól van, menjetek már! Szedjétek a lábatokat!
– Igenis – zengik kórusban, és a part felé sietnek.
Szívesen visszatérnék velük együtt a hajómra, de a
kincsvadászat is izgat, meg akarom keresni a térképet.
Győzelmet akarok aratni, megtalálni azt, ami ennyire fontos
apámnak. Elégedett lesz, amikor hazatérek.
És annak is örülök, hogy könnyebben üzenhettem neki,
mint gondoltam.
Most már rátérhetek az elfogatásomra. Könnyű lesz,
csak meg kell találnom Draxen legénységét. Az egyetlen
problémát az jelenti majd, hogy véletlennek álcázzam.
Nyilván gyanút fognának, ha egyszerűen csak odasétálnék
hozzájuk. Az hiányzik csak, hogy Rident még jobban
foglalkoztassa a hátsó szándékom. Nem aggódom túlzottan,
de óvatlan sem akarok lenni. Hazudtam ugyan az apámnak
küldött üzenetben, hiszen nem igaz, hogy senki sem
gyanakszik, de nem lesz nehéz elbánni Ridennel. Jobb, ha
apám nem tud róla.
Elhaladok a gazdagok hatalmas birtokai mellett, és csak
nagy nehezen sikerül úrrá lennem a vágyon, hogy
kifosszam őket. Egyrészt bizonyára őrzik az értékeiket,
hiszen kalózok tanyáznak a kikötőben. (Hála apám
uralmának, mindig jó néhány kalózhajó időzik errefelé, itt
költik el a megszerzett aranyat.) Ez általában nem
tántorítana el, de tudom, hogy meg kellene terveznem a
lopást, és ilyesmire most nincs időm.
Másodsorban pedig nincs hova elrejtenem a
megszerzett kincset Riden bizonyára észrevenné, ha új
ékkő függene a nyakamban, és magához venné.
Végül eljutok a város kevésbé elit környékére, abba a
negyedbe amelyik akkor ébred, amikor a többi álomra
hajtja a fejét. A hangzavarból egyértelmű, hogy itt időznek
a kellemetlenebb fickók. A nyitott ablakokon át zene
szűrődik ki az utcára. Lövések dörrennek Férfi és női
nevetés harsan. Asztalok borulnak fel. Az utcák
lámpafényben fürdenek.
Errefelé bármilyen bűncselekményt el lehet követni,
nem ér utol bennünket az igazságszolgáltatás. Ez is része
az alkunak, amit apám a szárazföldi királlyal kötött. A
kalózok kapnak egy saját negyedet, nem vonatkozik rájuk a
törvény, és apám engedi, hogy a kutatóhajók járják a
vizeket.
Azonnal tudom, hogy jó helyen járok. Az utca egyik
oldalán italmérés, a másikon bordélyház. Leginkább ilyen
helyeken költik a kalózok a pénzt. Egyszerű élvezeteket
keresnek. Időről időre én is szívesen elkortyolok egy üveg
rumot, de a tartósabb élvezeteket sem vetem meg. Sok
pénzt költők finom ruhára és arcfestékre. Fontos a
megjelenés. Információért is fizetek a különböző
szigeteken, jó tudni, mi a helyzet a nagykutyákkal. Szeretek
új emberekkel találkozni, meghallgatni a történeteiket. A
legérdekesebbek helyet kapnak a legénységemben. De a
legfőbb célom mindig az, hogy kivívjam apám elismerését,
megszilárdítsam a pozíciómat az örököseként, és a tengeri
haramiák királynőjévé váljak. Nincs is annál jobb, mint
megalázkodásra kényszeríteni a dölyfös szárazföldi urakat,
amikor átkelnének a tengeren. Az én tengeremen.
Először a kocsma felé veszem az irányt, ugyanis a
bordélyház vendégei nem igazán figyelnének fel rám,
miközben odabent mulatoznak. Hogyan is fogassam el
magam anélkül, hogy gyanút keltsek?
Az ivó oldalához sétálok, és bekukucskálok a koszos
ablaküvegen. Zsúfolásig megtelt az épület, Draxen jó
néhány embere időzik itt. Ücsörögnek, iszogatnak,
szerencsejátékokat űznek, beszélgetnek. Draxen maga
nincs itt. Valószínűleg az utca túloldalán időzik. Nyilván
Riden is ott lehet… Várjunk csak! Nem, hiszen Riden itt
van.
Egy csapat kalóz társaságában ücsörög az egyik hátsó
asztalnál. Egyik kezében kártya, a másikkal az ölében ülő
nőt tartja.
Felhorkanok. Még hogy nem fizet a nők társaságáért!
Bár… Hunyorogva közelebb lépek az ablakhoz, de ügyelek,
nehogy hozzáérjek. Nem tűnik szajhának a nő. Nem
mázolta ki az arcát erőteljesen…
Hirtelen hatalmasat nyikordul az ajtó. A csillagokra,
figyelnem kellett volna a bejáratra!
A kifelé igyekvő kalóz az épület oldala felé slattyog, ahol
én is állok. Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, hogy
Kearan az.
Talán a slattyogás túl jóindulatú kifejezés, inkább
botladozik. A hatalmas mamlasz egyenesen elkacsázik
mellettem. Aztán megtorpan, és megtámaszkodik a falban.
Ideje akcióba lendülni.
Az arcomba csípek, hogy rózsássá váljon. Lehajtom a
fejem, összeborzolom a hajam. Igyekszem remegve odafutni
hozzá, miközben a falhoz húzódom mellette.
– Kearan! Segítened kell rajtam! Kérlek! Segíts kijutni
innen!
Kissé oldalra fordítja a fejét, de nem szól egy szót sem.
– Kérlek! – könyörgöm tovább. – Tudom, hogy a lelked
mélyén nem vagy rossz ember. Kérlek, segíts megszöknöm!
Úgy tervezem, Kearan azt feltételezi majd, rossz lóra
tettem, és visszahurcol a hajóra.
Ehelyett elhányja magát, és a földre zuhan.
Miért is lepődöm meg?
Hirtelen megragad valaki hátulról. Pompás! Már
aggódtam, hogy kénytelen leszek...
Valaki a fülembe szuszog, rumtól bűzlik a lehelete. A
hátamhoz nyomódó mellkas hevesen emelkedik és süllyed.
Égnek áll a szőr a tarkómon, amikor az illető nyelve az
arcélemhez ér, majd felfelé vándorol.
Csillagokra, hiszen ez Sheck!
Miért pont ő kapott el?
Mindkét karjával átfon, az én karom a testemhez
préselődik. Várom, hogy megfordítson, hogy Ridenhez vagy
Draxenhez vigyen, ám semmi ilyesmit nem tesz.
A kocsma falának nyom, keze a derekamat érinti, majd
még lejjebb kalandozik.
Sheck a legkevésbé sem akar Riden elé vinni –
legalábbis nem most azonnal. Én pedig nem szándékozom
megvárni, amíg úgy dönt, megteszi.
– Jobb lesz, ha most azonnal elengedsz – engedek neki
egérutat, hiába nem érdemli meg.
Nem szól semmit. Miért is tenné? Inkább állat, mint
ember.
Felugrom, talpamat a falnak vetem, és jó erősen ellököm
magam. Sheck igyekszik tompítani az esést, de vagy
elenged, vagy a tomporán végzi.
Meglepő módon a másodikat választja.
Nem vagyok elég nehéz ahhoz, hogy kiszorítsam belőle
a szuszt, de azért biztosan fájt az esés. Ez legalább
vigasztal.
Megpróbálok elgurulni tőle, de túl erősen szorít. Úgy
sejtem, nagyon-nagyon sokszor csinált már ilyesmit.
A gondolat teljesen feltüzel. Olyan magasra emelem a
fejem, amennyire csak tudom, megfeszül a nyakam, majd
egy gyors hátrafelé mozdulattal lefejelem. Érzem, ahogyan
az orra a tarkómhoz ér, hatalmas a reccsenés.
Ettől végre elenged.
Egy pillanattal később, ám még mielőtt egyetlen lépést
tehetnék, Sheck a bokámra kulcsolja az ujjait.
Megpördülök, és a szabad lábammal arcon rúgom.
Most már vérben úszik az arca, nem látszik, hol az orra,
a szeme, a szája. Ilyen állapotban tán csak elszállt belőle
minden vágy, legalábbis ebben reménykedem, de aki az én
életemet választja, jobb, ha mindig a legrosszabbra készül.
Egyébként is, vannak férfiak, akiket a fájdalom izgat. Sheck
valószínűleg egy közülük.
A földön fekvő Kearan felnyög a hányása közepéről. Még
Shecknél is undorítóbban bűzlik. De szerencsére nem kell
hozzáérnem, elég megragadnom a kardja markolatát.
Előhúzhatnám a kést a csizmámból, de ahhoz közel kellene
mennem Sheckhez, és soha a büdös életben nem vagyok
hajlandó a közelébe menni többet.
Morgást hallok hátulról. Ez az első hang, amit valaha is
hallottam Shecktől. Undorító, viszolygást keltő,
legszívesebben a nyakamba kapnám a lábamat tőle, de hát
egész életemben a menekülési ösztön ellen küzdöttem.
Kénytelen voltam. Csakis így nyűgözhettem le apámat.
Egyébként pedig ez a férfi megérdemli a halált, és én
szívesen átküldöm a másvilágra. Megragadom a kardot, és
megpördülök. Sheck nem húzta elő a kardját. Valószínűleg
nem szokott hozzá, hogy a nők menekülés helyett felveszik
vele a harcot.
Szerintem észre sem veszi, hogy kardot szorongatok,
legalábbis egészen addig nem, amíg a gyomrába nem
mélyesztem a pengét. Felkiált, továbbra is mozog. Legalább
kétszer ennyi fájdalmat érdemelne egy ilyen élet után, de
már ennyitől is jobban érzem magam valamivel. Néhány
másodperc után kihúzom belőle a kardot majd ismét
szúrok, ezúttal magasabbra, egyenesen a szívébe.
Ficánkolni próbál, ám ettől csak még gyorsabban elfolyik a
vére. Néhány szívverés, és már halott is.
Mély levegőt veszek, majd Kearan mellé teszem a
kardot. Egy] szörnyeteggel kevesebb.
De még mindig el kell fogatnom magam. Azért ennyire
ne legyen már nehéz fogságban maradni egy kalózhajón!
Másodszorra kell megrendeznem a saját elfogatásomat,
nevetséges!
Az ivó felé fordulok, egyre csak azon töprengek, hogyan
hívjam fel magamra a figyelmet anélkül, hogy túl
egyértelmű lenne a dolog, amikor hirtelen észreveszek
valakit a kocsma és a másik épület között
Riden az.
 7. fejezet

Karba tett kézzel áll, lábát keresztbe fonja.

Gondolom, most jött el a látszatmenekülés ideje, de
minek vesződjek ilyesmivel?
– Mennyit láttál? – kérdezem inkább.
– Mindent.
Nem tudom, mit érezzék ennek hallatán. Legyek dühös,
hogy Sheck karmai közé engedett? Zavarodott, hogy nem
segített a saját emberén? Aggódjak, hogy látta, mit
próbáltam eljátszani Kearannel. Tudja vajon, hogy próbálok
lebukni? Fogalmam sincs. Bár az utca fényárban úszik, és
látom minden egyes vonását, semmit sem tudok kiolvasni
belőlük.
Tennem kell valamit. Nem ácsoroghatok itt ítéletnapig,
nem hagyhatom, hogy elfogjon, hiszen az nem csengene
egybe azzal a szereppel, amit eddig játszottam neki. Így hát
ismét felkapom Kearan kardját.
– Harcolni akarsz? – kérdezi.
– Nem megyek vissza a hajóra – jelentem ki.
– Sajnálom, Alosa, de kénytelen leszel – húzza elő a
kardját a hüvelyből.
Jól van, majd megkímélem. Hagyom, hogy gyorsan
lefegyverezzen, csak essünk túl rajta!
– Tényleg ezt akarod? – kérdezi. – Épp a kellős közepén
tartottam valaminek, amikor dulakodás hangjait hallottam
kintről. Nem segített a hangulatomon. A helyedben nem
ingerelném magam tovább Felhorkanok.
– Igen, láttam a hölgyismerősödet. Úgy tűnt, eléggé meg
volt alapozva az a hangulat.
– Végre kaptunk egy estét a szárazföldön többhavi
hajózás után, erre bele kell rondítanod.
– Na és én?! Épp fontos küldetést hajtottam végre
apámnak, amikor elkaptatok. Az egész hetemet
tönkretettétek. Le kellene vágnom ezért a füledet!
– Nem fogod levágni, akkor nehezebben hallanám a
vinnyogásodat, és tudom, hogy azt mennyire imádod.
Hát jó, akkor nem esünk tűi rajta gyorsan. Előbb
szeretném megizzasztani.
Előrevetődöm, a hasára célzok. Riden hárítja az ütést, és
a lábamat veszi célba, ám én hátraugrom.
– Miért nem állítottál meg? – kérdezem, miközben
ezernyi ütést mérek rá.
– Miben? – védi ki minden egyes suhintásomat.
Br tovább beszélek, a támadásom heve nem lankad.
– Láttad, hogy küzdök vele. A kapitány határozottan nem
akarja, hogy barmi bajom essen, mégis hagytad, hogy rám
vesse magát. Csak álltál ott, és… Ó!
Összeszedi magát, és ő is támadásba lendül.
Odafigyelek, megjegyzem, hogyan mozog, így tudni fogom,
hogyan győzzem le. Persze nem most, majd később. Ma
este kénytelen leszek átengedni neki a győzelmet.
– Azt akartad, hogy öljem meg – folytatom. – Hát persze.
Gyűlölöd, amit művel. Hiszen te olyan becsületes vagy, meg
minden. De te magad nem ölhetted meg, mert valamiért
hűséges vagy a bátyádhoz, és mégsem végezhetsz a
legénységének egy tagjával. Sosem fogom megérteni ezt a
feltétlen odaadást, hiszen szemmel láthatólag cseppet sem
tetszik neked, amit Draxen csinál.
Megvágom a karját. Riden nem ad bele apait-anyait,
ugyanis nem akarja, hogy bajom essen. Ez határozottan az
én malmomra hajtja a vizet. Persze én sem akarom őt
megölni, egy kis fájdalom viszont azért belefér. Részben
igazat mondtam neki a minap. Nem kívánom a halálát,
inkább ő vallasson, mint más. Ha Riden kiesik, Draxen egy
sokkal kellemetlenebb fickót küldene a nyakamra.
– Ezért voltál olyan dühös, amikor elkaptatok –
döbbenek rá. – A legrosszabbat hoztam ki a bátyádból,
amikor kihívás elé állítottam azzal, hogy sorra gyilkoltam az
embereit. Kénytelen voltál közbelépni, és emlékeztetni őt az
emberségességre. De valahogy mindig nehezen találja meg
magában, nem igaz? Inkább apátokra ütött.
Izzó fájdalom hasít a lábamba, és elakad a lélegzetem.
Képes volt megvágni! Nyilván túlságosan fájó pontra
tapintottam.
– Tönkretetted a bricseszemet! – méltatlankodom.
~ Fogd be, te lány! – morran Riden.
– De miért csinálod? – folytatom, elfelejtkezve a
ruházatomról. – Hiszen szemmel láthatóan rosszul érzed
magad a legénység körében. Valószínűleg nem is szeretsz
kalózkodni. Mégis miért maradsz akkor?
Újabb vágást ejtek rajta, ezúttal az oldalán, de ügyelek,
hogy legyen túl mély. Győzedelmes mosoly játszik az
ajkamon, amikor Riden hihetetlen dolgot művel. Ahelyett,
hogy elugrana a pengémtől, odahajol, szabad kezével
megragadja a karomat, és a nyakamhoz emeli a kardját.
Pislogni sem tudok, már ki is kapja a kezemből kardot, és
immáron két penge hegyével kell szembenéznem.
Döbbenten meredek rá. Hagyta, hogy megvágjam, csak
azért hogy aztán el vehesse tőlem a fegyvert. Vakmerő,
ostoba húzás.
Nagyon tetszik.
Annyira lenyűgözőnek találom, hogy nem kerít
hatalmába a düh. Alábecsültem Rident.
A hüvelyébe dugja a kardját, Kearanét visszahajítja a
továbbra is kiütött kalóz mellé, aztán megragadja a
felkaromat.
– Azért maradok, mert a bátyám. Mert ő az egyetlen
családtagom, aki feltétel nélkül szeret. Ez olyasmi, amit te
sosem értenél meg.
Szeretnék vitatkozni, meg akarom védeni az apámhoz
fűző köteléket. De egyetlen szó sem jut eszembe. Így hát a
szabad kezemmel megütöm ott, ahol korábban felsértettem
a bőrét. Összerezzen a fájdalomra, és a másik oldalára húz.
– Úgy tűnik, mindkettőnknek sikerült olyasmit feltárnia,
amit jobb szeretnénk eltemetve tudni. Most pedig indulás
vissza a hajóra!
Lüktet a lábam séta közben, ám mindez semmi a szavai
gyújtotta tűzhöz képest, ami a mellkasomban ég. Folyton
feldühít. Annyira, de annyira bosszant! Szeretném alaposan
helybenhagyni. Min den csepp önuralmamra szükségem
van, hogy visszamenjek vele arra az átkozott hajóra.
 Egyszer megpróbálok kiszökni a csónakból, de Riden
belém rúg, mire úgy teszek, mintha nem kapnék levegőt.
Amikor leeresztik a kötelet, hogy felmászhassunk az
Éjvándorra, ököllel arcon ütöm Rident, és megpróbálok a
vízbe ugrani, ám elkap, és gyakorlatilag felcipel a létrán.
Erősebb, mim amilyennek tűnik.
A „menekülési kísérlet” az egyetlen retorziós eszközöm,
amivel visszavághatok a kemény szavakért.
Riden visszavisz a cellámba. Ügyet sem vet Azekre és
Jolekre, akik hevesen magyaráznák, hogyan szökhettem
meg, egyszerűen csak elküldi őket.
Egy kis időre magamra hagy, ám aztán visszatér.
Teljesen megdöbbenek, amikor bejön hozzám, és bezárja az
ajtót.
– Rájöttél, hogy te is rács mögé való vagy? –
érdeklődöm.
– Ezt már régóta tudom, de nem ezért jöttem.
Csak ekkor figyelek fel a tiszta vászonra, a kötszerre.
Nem sokkal később egy másik kalóz egy vödörnyi forró
vizet cipel hozzánk, majd ismer magunkra maradunk.
– Azt akarod, hogy kitisztítsam a sebeidet? – horkanok
fel.
– Természetesen nem, azért jöttem, hogy én tisztítsam ki
a tiédet.
– Nem értem.
– A kapitánynak nem tetszene, hogy megvágtalak.
– Én piszkáltalak.
– Nem számít. Nem lenne szabad ilyesmit tennem.
– Hiszen kalóz vagy! – emlékeztetem.
– Akkor sem. Na, szóval…
Felkap, és az asztalra tesz, méghozzá úgy, hogy a sérült
lábam kinyújtva legyen előttem.
~ Egyedül is le tudok ülni! – méltatlankodom. Teljesen
megzavart, hogy ilyen könnyedén felemelt.
~ Tudom, de így szórakoztatóbb volt. Vedd le a
bricseszt!
~ Na persze! Szó sem lehet róla!
– Nem mintha nem láttam volna még ilyesmit.
– Engem nem láttál. És nem is fogsz.
 Riden pajkos mosolyt villant rám. Milyen gyorsan az
arcára tudja varázsolni!
– Jobb ötletem van —szólalok meg, majd megragadom a
véres anyagot, és jó erőset rántok rajta. A szövet
továbbszakad, és elválik a combomtól, amire
összerezzenek.
– Én meg már azt hittem, nem érzel fájdalmat.
– Fogd be, Riden!
Csendben marad, de nem azért, mert engedelmeskedik.
Ráeszmélek, hogy a lábamat nézi. Nem, nem is a lábamat.
A hegeket, fele van velük a karom, a lábam.
– Mi történt? – kíváncsiskodik.
– A kalózkirály lányának születtem.
Felemeli a kezét, már épp végighúzná az egyiken az
ujját.
– Ne merészeld! – förmedek rá. – Az előbb kellett
levakarnom magamról Shecket. Nem kell, hogy még valaki
taperoljon.
– Persze – feleli gyorsan. – Ne haragudj! De nem
akartalak… Elhallgat, véget vet a kínos pillanatnak.
Helyette leengedi a kezét, tisztító kenőcsöt és tiszta
rongyot húz elő.
– Add csak ide! – szólalok meg. – Inkább én magam
csinálom.
– Pont ezért fogom én csinálni. Fogoly vagy,
megpróbáltál megszökni. Nincs jogod követelőzni.
– Megüthetlek.
– Én pedig gondoskodhatok róla, hogy ez a sebtisztítás
jobban fájjon, mint amennyire kellene.
Mozdulatlanul ülök, de nem is nézek rá, miközben a
combomba masszírozza a maró gyógyírt. Bugyborékok
törnek fel a sebből, kínzó a lájdalom. Megragadom Riden
karját, és megszorítom, nehogy felkiáltsak.
– Nyugalom, Alosa! Mindjárt kész.
Döbbenetes, milyen megnyugtató a hangja. Épp, mint
amikor Mandsy ellátja a sebeimet. Különös ilyesmit férfitól
hallani.
Letörli a maradék folyadékot a sebről. A rongy
rózsaszínné színeződik. Biztos kézzel kötszert hasít, és a
lábam köré tekeri. A cella jéghideg, épp ezért kellemesen
melegnek érzem az érintését.
– Kész is jelenti ki. – Minden bizonnyal gyorsan
begyógyul, nem volt mély vágás.
– Igen, tudom. Ahogy látod, nem ez az első sérülésem.
– Miért vagy mindig ilyen ellenséges? Hiszen segítettem
rajtad.
– Milyen önfeláldozó vagy! Nyilván egyetlen pillanatát
sem élvezted.
Mosolyogva előrébb hajol.
– Határozottan te vagy a legélvezetesebb fogoly, aki
valaha ezen a hajón raboskodott.
– Pedig biztosíthatlak róla, hogy nem célom ilyen örömet
okozni.
Riden arcáról lassacskán eltűnik a mosoly. Szemében
különös tűz gyúl.
– Tudom.
Továbbra is a csupasz lábamon pihenteti a kezét.
Összefonódik a tekintetünk. Nyelek egyet, és
megnedvesítem hirtelen kiszáradó ajkamat.
Riden az arcomra simítja a tenyerét.
– Alosa…
– Igen?
Bizonytalanság suhan át az arcán, és leengedi a kezét.
– Hogy jutottál ki a cellából?
Válasz helyett csupán vállat vonok, főleg azért, mert
beletelik egy pillanatba, hogy ismét képes legyek
megszólalni.
Riden hátralép, alaposan szemügyre vesz.
– Eszes lány vagy, Alosa, az ilyesmi nem megszokott a
kalózok körében. És tehetségből is jutott neked bőven. Ez
minden kétségen felül áll. Ráadásul mindig is tudtam, hogy
titkolsz valamit, de kezd az az érzésem lenni, hogy te
jobban szeretnél ezen a hajón időzni, mint én.
– Még hogy jobban szeretnék itt időzni? – kérdezem
hitetlenkedve. – Ha emiatt aggódsz, akkor egész nyugodtan
engedj el.
– Mégis mi egyébért mentél volna a kalóznegyedbe?
Tudnod kellett, hogy ott vagyunk.
 – Ugye csak viccelsz? Bezártatok, aztán leküldtétek
Shecket és Ulgint. Van fogalmad róla, mit kellett átélnem?
Végezni akartam velük. mielőtt elmenekülök. Ezek nem
emberek, nem érdemlik meg, hogy életben maradjanak.
– Tudom, pont ezért hagytam, hogy megöld Shecket. Én
magam nem tehettem. De miért vállaltál ilyen kockázatot?
Ha nem jössz oda, könnyedén elmenekülhettél volna.
– Nehezen teszem túl magam bizonyos dolgokon. Addig
nem akartam távozni, amíg helyre nem hozok mindent.
Nem tudom, elhiszi-e, amit mondok. A vonásaimból
igyekszik kiolvasni a gondolataimat.
Ám ekkor hirtelen a holmimra vándorol a pillantása.
Védelmezőn a zsákok elé lépek.
– Mit bámulsz?!
– Te is tudod, hogy át kell kutatnom a holmidat. Persze,
minderre nem lenne szükség, ha elárulnád, hogyan jutottál
ki.
– Kijutottam, nem elég ennyi? Hagyd békén a holmimat!
– Nem tehetem. Lépj félre!
– Szó sem lehet róla!
Előrelép, és utánam nyúl, próbál erővel elmozdítani a
helyemről.
Az ép lábammal mellkason rúgom, elég erősen ahhoz,
hogy a hátán végezze. Ajaj! Túl erősen csináltam.
Gyakorlatilag minden titkomat elárulom neki. Ő gyanakszik
rám a leginkább, úgyhogy jobb lesz, ha visszafogom
magam. De hát a ruháimat fenyegette! Nincs másom ezen a
hajón, és kifejezetten ragaszkodom hozzájuk. Nem akarom,
hogy a mocskos ujjaival összetaperolja őket. Az pedig
határozottan nem tenne jót, ha közelebbről is szemügyre
venné a könyveimet.
Amikor feláll, már másfajta szemmel néz rám.
– Egészen idáig visszafogtad magad – ad hangot a
megvilágosodásának.
– Szép rúgás volt, mi? – Igyekszem úgy tenni, mintha
csupán szerencsém lett volna, de nem tudom, elhiszi-e.
– Nem akarlak bántani, de ha kell, megteszem.
Hogyne! Mintha képes lenne rá, ha én is beleadnék
apait-anyait. Persze ilyesmire gondolni veszélyes, úgyhogy
ellazítom az arcizmaimat, igyekszem némi félelmet
varázsolni a vonásaimra. És bár az ösztöneim sikítva
tiltakoznak, félrelépek az útból.
Riden úgy hajol a ruháim fölé, hogy közben fél szemmel
engem is figyelni tudjon. Nem fogja hagyni, hogy még
egyszer hátulról rávessem magam. Tanul a fiú.
Alaposan átkutatja a ruháimat. Felfigyelek rá, hogy az
alsóneműimen csak gyorsan végigpillant, nem ér hozzájuk.
Érdekes. A nagyobb, zsebes ruhadarabokat alaposan
átkutatja. Nem meglepő módon talál néhány kifejezetten
éles hajtűt, ezeket zsebre teszi. A könyveken sem időzik el
hosszasan.
Egészen addig, amíg el nem ér az Etikett: Hogyan
neveljünk igazi hölgyet? című kötetig. Nem fájt, amikor
tönkre kellett tennem, nevetséges az egész, amiről szól.
Sajnos Riden is hasonlóképpen vélekedik ~ Hát ez meg…? –
kérdezi.
– Könyvnek hívják – felelem okostojásként.
– Azt várod, hogy elhiggyem, ilyesmit olvasol? Hiszen
kalóz vagy!
– De egyben hölgy is!
– Azt kétlem.
Átlapozza a könyvet. Amikor nem talál semmit, elkezdi
szétszaggatni, sajnos a gerincét is lefejti róla.
A csillagokra már!
Aprócska, lila folyadékkal teli üvegcse hullik a kezébe.
– Nicsak, nicsak, mi ez itt?
– Tengeribetegség ellen van.
– Akkor miért rejtetted el?
– Szégyellem.
– Ez igencsak érdekes, ugyanis ez a kotyvalék a
megtévesztésig hasonlít arra, amivel el lehet kábítani
másokat. Aki belélegzi, szinte azonnal eszméletét veszti.
– Micsoda véletlen egybeesés – felelem.
– Igen, nyilván így van.
A többi könyvemet is átnézi, különböző fegyvereket
talál. Apró dobótőröket, fojtóhurkot, további mérgeket és
még jó néhány egyéb holmit.
Riden dagadó zsebbel feláll, és az ajtóhoz lép.
– Hova viszed? – kérdezem.
– Biztonságba helyezem.
– Azaz a tenger legmélyére hajítod?
Széles vigyor terül el az arcán, majd magamra hagy.
Kezd nagyon az idegeimre menni.
 8. fejezet

Enwen és egy másik kalóz jön le hozzám nem sokkal Riden

távozása után. Bizonyára azért kellett másik embert
keríteni, mert Kearan továbbra is kiütve hever valahol.
– Ő itt Belor – mutatja be Enwen a társát. – Ő segít
felügyelni téged. Kiváló kalóz. Ő megérti, hogy bizonyos
babonákra igenis oda kell figyelni.
– Ez kétségtelen – felelem, bár ahogy látom, Belor
inkább az Enwen övén függő erszényre figyel, mintsem
holmi babonákra.
Fiatal még az este. A legtöbb kalóz továbbra is a
városban időzhet, nyilván kialusszák az italt. Tökéletes
alkalom arra, hogy kiosonjak. Meg kell találnom a térképet!
Szívesen magam mögött hagynám ezt a hajót a beképzelt
elsőtisztjével egyetemben. Hihetetlen, hogy sebet tudott
ejteni rajtam! Leginkább a büszkeségemen esett csorba.
– A valódi szerencse csakis a hűvös, kemény
aranyérmékben rejtőzik – jelenti ki Belor. – Ha az megvan,
bármennyi szerencsét vásárolhat az ember.
– Éppen ezért vettem ezeket a gyöngyöket – húzza elő
Enwen a füzérét.
Enwen elmeséli, hogy jutott a gyöngysorhoz. Szerintem
Belor egyetlen szavát sem hallja, ugyanis folyamatosan a
társa erszényét fixírozza. Az én hajómon senki sem lenne
ilyen felelőtlen. Még a kis Roslyn sem, pedig ő a
legfiatalabb a hajómon, meg csupán hatéves. Persze sosem
jelölném ki őt rabok őrzésére. Leginkább árbocokon
tartózkodik, egy kismajom ügyességével mászik fel rájuk. A
lehető leghalkabban az oldalára fordítom az asztalt. A bal
alsó lábat kivájtam a késemmel, oda rejtettem a
tolvajkulcsaimat, mielőtt kiütöttem Azeket és Joleket.
Micsoda szerencse, hogy Riden nem vette alaposabban
szemügyre!
– Azt hiszem, van valamim, amit értékelnél, Enwen! –
Belor egy bőrszalagnak tűnő valamit húz elő a zsebéből. –
Akitől kaptam, azt mondta, egy szirén csuklójáról szerezte.
Állítólag megvédi a viselőjét a tengeren.
Enwen áhítatos pillantást vet a bőrdarabra, pedig biztos
vagyok benne, hogy Belor a csizmájáról húzta le, amikor
nem figyelt.
– Három aranyért a tiéd lehet – ajánlja Belor.
Eddigre már nyitva az ajtó. A két kalóz elé állok.
– Borzalmas üzlet lenne, Enwen! A vak is látja, hogy
hazudik. Csak a pénzedet akarja.
– Mi van, ha mégsem? Hogy mondhatnék le egy ilyen
üzletről. Hiszen innentől a hajam szála sem görbülne a
tengeren, Miss Alosa.
– Ha így lenne, mégis miért adná neked csupán három
aramért.
– Igaza van, megér az ötöt is, inkább annyit adok érte.
Belor végre elszakítja a pillantását az arannyal teli
erszényről, a szemében mohóság csillog.
– Hé! Mit művelsz idekint?
– Gondoskodom róla, hogy ne használd ki szegény
Enwent.
Bár, most, hogy belegondolok, Enwen valószínűleg
visszalopná a pénzt az elkövetkezendő néhány nap során.
– Köszönöm a segítséget, Miss Alosa, de talán legjobb
lenne, ha visszatérne a cellájába – nyúl a kardja után
Enwen.
– Nem tehetem. Sajnálom, Enwen, őszintén kedvellek.
Egy pillanattal később már mindketten kiütve hevernek.
Enwen jobban teszi, ha legalább annyit iszik majd, mint
Kearan – már ha túl akarja élni az ébredés utáni hasogató
fejfájást. Tényleg rosszul érzem magam, de nincs időm
megvárni, hogy elaludjanak. Eltarthat egy darabig, én
viszont ki akarom használni a majdnem üres hajó kínálta
előnyöket.
Odafent mindent alaposan szemügyre veszek. A
fedélzetet őrző két kalóznak nyoma veszett, Therist sem
látom sehol. Valószínűleg partra szabhattak most, hogy
Riden visszatért a hajóra.
Milyen kár! Jobb, ha elkerülöm.
 Valószínűleg a kajütjében van. Ellopakodom mellette, és
a korláthoz sétálok, oda, ahol legutóbb abbahagytam a
kutakodást. Végigsimítok rajta, lábbal a lehető
leggyengédebben megkocogtatom a fedélzet deszkáit,
üregeket keresek.
– Üdv, Alosa!
Felsóhajtok, majd égnek emelem a tekintetemet, mielőtt
megfordulok.
– Üdv, Riden!
– Már vártalak idefent. Nem okoztál csalódást.
Riden kilép a második szintre vezető lépcső árnyékából.
Nem csoda, hogy nem vettem észre őt.
– Tudtad, hogy megint megpróbálok megszökni?
– Csupán három kalóz maradt a hajón, már ha Enwent
és Belort életben hagytad. Közel a part. És nem találtam
meg azt, amivel legutóbb kiszöktél, úgyhogy igen,
feltételeztem, hogy ismét szökni próbálsz majd.
– Tehát már nem hiszed, hogy rosszban sántikálok?
– Továbbra is gyanakodtam volna, ha nem egyenesen a
hajó széléhez mész.
Hála a csillagoknak, hogy oda mentem először! Ki tudja,
mi történt volna, ha Riden rajtakap, ahogyan átkutatom a
hajót.
– Ide figyelj, Riden! Nincs okod rá, hogy fogságban
tarts. Megmondhatod a drágalátos kapitányodnak, hogy a
saját ostobaságod miatt szöktem meg. Nyilván azonnal
elhiszi majd.
– Sajnos nem engedhetlek el, Alosa!
– Kérlek, ne zsuppolj vissza odalentre! Gyűlölöm azt a
cellát. Gyomorforgatóan bűzlik.
– Talán jobb lesz, ha más elhelyezést biztosítunk
számodra.
Egyáltalán nem tetszik, amit hallok.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem.
– Hadd kísérjem oda, hercegnő!
Felkap, és a vállára hajít.
– Mit művelsz? Azonnal tegyél le!
Feljebb nyomom magam, és megfogom a fejét. Hosszú
haját szokás szerint gondosan hátrakötötte.
 Tökéletes, már húzhatom is!
– Áu!
Kinyitja az egyik ajtót. Végig rá koncentrálok, ezért
hirtelen nem tudom, hol vagyunk, de egy pillanattal később
lehajít egy ágyra. Aztán elkapja és vasmarokkal szorítja a
csuklómat, így kénytelen vagyok elengedni a haját.
Nem tudom, miért, de nagyon nehezemre esik az
alulmaradt foglyot játszani. Ki nem állhatom, hogy túl
könnyen fel kell adnom, nem számít, milyen sűrűn
emlékeztetem magam arra, hogy azt a látszatot kell
keltenem, mintha nem szántszándékkal időznék ezen a
hajón.
Épp ezért nem fekszem mozdulatlanul az ágyon. Riden
fölöttem ül, továbbra is lefogja a kezem. A térdem a
gyomrába száll, így még inkább összegörnyed.
Megragadom a másik csuklóját, és magamra húzom, majd
az ágyra lököm őt. Legurulok, és felállok, hogy végre fölé
kerekedhessek.
Csakhogy egy pillanattal később már fel is ugrik. Nem
számítok rá, hogy ilyen gyorsan visszanyeri az egyensúlyát,
így sikerül megragadnia a csuklómat, és az ágyhoz szegez.
Pont nem az a pozíció, amire vágyom.
– Erősebb vagy, mint az ember várná – jegyzi meg.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy nem vagy egy nagydarab teremtés, mégis
képes voltál felemelni.
Szerencséje, hogy ezt válaszolta, különben már rég
lesöpörtem volna magamról a nyavalyást. Eszembe jut,
hogy vissza kell fognom magam. De olyan rohadt nehéz! Ha
vége ennek az egésznek, csak azért is kinyírom.
– Hála apám szigorú súlyemelési edzéstervének.
– Gondoltam.
– Szállj le rólam!
Lenéz rám, pillantása a szememről az ajkamra vándorol.
Mégpedig a lehető leglassabban.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Nagyon is – vágom rá, de valahogy nem olyan
ellenségesek a szavak, mint amilyennek szántam őket.
Közelebb hajol, orra az enyém mellé kerül.
 – Na és most? – suttogja.
Beképzelt a rohadék, de azt el kell ismernem, hogy
jóképű. Ráadásul forr tőle a vérem, bár főleg azért, mert
feldühít. Valójában egész rendes srác, de nagyon nem ezt
mutatja magáról. Most akkor összességében mit gondoljak
róla?
Már épp közölném vele, hogy húzzon a fenébe, ám ekkor
az arcomhoz ér az ajka. Nem lehel rám csókot, csak
megérint, és egyre lejjebb vándorol az állkapcsom mentén.
Nagyon nehezen uralom a légzésemet. Pedig maradjon
csak egyenletes, hiszen cseppet sem vagyok izgatott. Nem
most jött el az ideje annak, hogy bizseregjen mindenem.
Nem véletlenül jöttem ide De a szája… Tökéletesen látom
magam előtt, ha lehunyom a szemem. Sötét rózsaszín, telt,
tökéletes. És lehetetlenül puha egy kalózhoz képest.
Amikor végül megcsókol, a fülem alatt teszi, épp azon a
bizonyos érzékeny ponton.
Lassan mozog, végigfuttatja az ajkát a nyakamon, majd
középen felfelé kalandozik. Csókot lehet az állam szélére,
majd várakozásteljesen megtorpan a szám fölött.
Azt várja, hogy én csókoljam meg, hogy én hajoljak oda
hozzá és tegyek valamit.
Hát persze hogy ezt várja! A Ridenhez hasonló férfiakat
a győzelem édes mámora élteti.
Csakhogy most pórul járt, ugyanis engem is ugyanez hoz
lázba.
Már meglazult a szorítása, úgyhogy könnyedén a hátára
fordítom, és fölé kerekedek. Vasmarokkal szorítja a
felkaromat. Aggódik, hogy megütöm vagy fojtogatni
kezdem. Valószínűleg tényleg ezt kellene tennem.
Ehelyett a füléhez hajolok. Fogammal a fülcimpáját
cirógatom, mire megváltozik a szorítása. A hasamra
csúsztatja a kezét, próbál közelebb húzni magához.
Amikor a nyakához érek, a hajamba túr, ujjait
végigfuttatja a tincsek között.
– Gyönyörű vagy – suttogja. – Mint egy tengeri istennő.
Ettől aztán magamhoz térek, hiszen szándékosan
túlzásba esik. Válaszokat akar tőlem. Bármit megtenne,
bármit mondana, hogy célt érjen. Csak egy újabb csinos
lányka vagyok a számára. Ahogyan ő is csak egy helyes fiú
számomra. Nincs időm jelentéktelen szórakozásra. El kell
játszanom a rám osztott szerepet. Ezzel csak
megnehezíteném a munkát. Egyébként is, hogyan
feledhetném, mit láttam az ivó ablakán bepillantva? Ő maga
mondta nekem, hogy hónapokon át hajózott, és elrontottam
az egyetlen szárazföldi éjszakáját. Most arra vár, hogy
kiengeszteljem.
Ostoba kalóz! Engem ugyan nem fektet meg olyan férfi,
aki csak arra vár, hogy még egy strigulát húzhasson a
listájára. Gondolom, illusztris vonás lennék azon a bizonyos
lajstromon, tekintve, hogy minden idők leghírhedtebb
kalózának lánya vagyok.
Felállok, és ellépek az ágytól.
– Vissza akarok menni a cellámba.
Riden egy pillanatra összezavarodik, ám gyorsan lerázza
magáról az érzést.
– Többé nem ott leszel elszállásolva. Folyamatosan
szökni próbálsz, úgyhogy kénytelen voltam új helyet
keríteni neked.
– Mégis hol leszek akkor ezentúl?
– A kabinomban.
Azzal faképnél hagy, és becsukja maga mögött az ajtót.
Kulcs zörög, zár kattan.
Még mindig az ajtó másik oldalán áll, látom az árnyékát
az ajtó alatti résen keresztül. Az ajtóhoz nyomom az
arcomat, visszatartom a lélegzetemet, és várok.
Riden felsóhajt.
– Mit művelsz? – kérdezi magáról.
Aztán otthagy.
Érdekes.
Megfordulok, hogy alaposan szemügyre vegyem a
helyiséget. Korábban nem nyílt rá alkalmam, mert… Nos,
mással voltam elfoglalva. De most azt kívánom, bár
megtettem volna még akkor. Ha másért nem, hát azért,
hogy kigúnyolhassam Rident.
Ugyanis a kajüt tiszta. Makulátlanul tiszta. Az ágyra
pillantva azt is megállapítom, hogy minden bizonnyal
bevetette. Az asztala rendezett, szabályos oszlopban állnak
rajta a papírok. Mellette pennák hevernek, egyenlő
távolságra egymástól. Könyvespolca is van, és igen,
ábécésorrendben sorakoznak rajta a kötetek. A padlót
borító szőnyegeken sem port, sem koszt nem látok,
valószínűleg rendszeresen kirázza őket. A csizmái mind
csillognak-villognak, párosával állnak egymás mellett. A
ruháit lefektette, nehogy összegyűrődjenek.
Nehéz lenne átnézni ezt a szobát anélkül, hogy Riden
észrevenné. De hát muszáj. Egyértelmű, hogy Draxen
mindenki másnál jobban bízik az öccsében, miért ne adta
volna hát neki a térképét megőrzésre? Draxen kabinjában
nem találtam, így Ridené a következő legesélyesebb
rejtekhely. Mivel tudom, mennyire éberen alszik, nehéz
lenne éjszaka átkutatnom a helyiséget. Most viszont
megragadhatom az alkalmat, úgyis be vagyok ide zárva. Az
ajtó kirúgását leszámítva nincs menekülési útvonalam. A
tolvajkulcsaimat visszatettem az asztal lábába, miután
ártalmatlanítottam Enwent és Belort.
Munkához látok, fiókokat húzogatok, zsebeket forgatok
ki. Nehéz fejben tartani, mit néztem már át, ugyanis
mindent pontosan ugyanoda kell visszaraknom, ahol
találtam. Kiválasztok egy pontot a kajütben, és onnan
haladok körkörösen.
Több mint egy óra telik el, és az égvilágon semmit nem
találok.
Hol rejtetted el, Jeskor? Kinek adtad, ha egyik fiadnál
sincs?
Bizonyára a hajó egy másik pontján van.
Miért gondoltam egyáltalán, hogy Ridennél van? Hiszen
az elmondottak alapján nem ő volt Lord Jeskor kedvence.
Én hirtelen nem tudom eldönteni, melyiket utálom jobban a
két fiú közül.
Ridennek teljesen elment az esze. Bezárt ide,
játszadozik velem, megölet velem egy olyan kalózt, akihez ő
egy ujjal sem nyúlhat. Néha gyávának gondolom. Nem
azért, mert fél, hanem mert úgy dönt, hogy az lesz. Melyik
a rosszabb?
Szándékosan a kutatásra koncentráltam, de most, hogy
végeztem, semmi sem tud gátat szabni a gondolataim
áramlásának. Természetesen rögtön arrafelé szállingóznak,
amit egy órával ezelőtt Ridennel műveltünk. Néha egy
hatalmas barom vagyok. Ökölbe szorítom a kezem, és az
asztalra csapok.
Érzem a nyomást a kezemen, majd megzörren az asztal,
üveg törik.
A csillagokra!
A térképek, iránytűk és egyéb navigációs eszközök
mellett Riden egy homokórát is tart az asztalán.
Egy homokórát is tartott az asztalán.
Ugyanis most törötten hever a lábam előtt.
Remélhetőleg nem bírt szentimentális értékkel.
Miket beszélek! Remélem, hogy igenis bírt
szentimentális értékkel! Méghozzá sokkal, rengeteggel.
Úgy kell neki! Ami azt illeti, miért is állnék meg ennél a
homokóránál?
Riden itt akar fogva tartani. Hát akkor jobb, ha felkészül
a következményekre. Átrendezem a csizmáit, mindegyik
balhoz egy másik pár jobbja kerül. A ruhái halmokban
hevernek a földön, miután végzek velük.
De még ez sem elég, meg is tiprom ők rengeteg kosz
tapadt a csizmám talpához.
Átrendezem a könyveit. Összegyűröm a papírjait.
Mindent felborítok.
A lehető legidegesítőbb lakótárs leszek, akivel Riden
valaha szembenézett. Úgy kell neki!
Később, amikor kinyílik az ajtó, éppen Riden asztalánál
ülök, és tengeri lényeket rajzolok a térképeire az egyik
tintába mártott pennájával.
– Mi a szentséges tenger történt itt?!
– Unatkoztam – felelem, pillantásra sem méltatva őt.
– Mit műveltél?
– Csináltam neked valamit. Nézd! Ezt a tintahalat a te
arcoddal rajzoltam meg.
Erre hallgatás a válasz, ám később mégis megszólal:
– Alosa, kinyírlak!
– Kifejezetten megnehezíti majd a váltságdíj behajtását,
ha halott vagyok.
– Biztos vagy benne, hogy apád nem akar tőled végleg
megszabadulni? Azóta sem hallottunk felőle. Kezdem azt
hinni, hogy hatalmas szívességet tettünk neki. Az ő
vesztesége a mi vesztünket jelenti.
Leteszem a pennát, és felpillantok.
Elfogyott a papír. Van még valahol a hajón?
Riden ökölbe szorítja a kezét. Úgy sejtem, bármelyik
pillanatban kiugorhat a szemgolyója a helyéről. Rákvörös
az arca.
– Minden rendben? Mintha rossz bőrben lennél –
kommentálom a látványt.
– Csak hogy tudd, az utolsó csepp önuralmamra is
szükségem van, hogy ne verjelek péppé ebben a szent
pillanatban.
– Fogalmam sincs, hogy lehet téged megtörni akkor.
Mondd csak, Riden, borsódzik tőle a hátad, hogy ilyen
mocskos a kabinod?
– Most megyek, és lefekszem. Reggel azt kívánod majd,
bár ne tetted volna mindezt.
– Hmm. A helyedben vigyáznék az ággyal. Mintha láttam
volna ott pár üvegcserepet. Tényleg jobb lesz, ha
meggondolod, mit művelsz ott.
Riden lekapja az ágyneműt, kirázza a takaróját. Valóban
üvegszilánkok záporoznak a földre. Gondosan összesöpri,
mielőtt a tengerbe hajítja. Legalábbis, gondolom, így tesz,
nem tudhatom pontosan, ugyanis továbbra is szobafogságra
vagyok ítélve.
– Én hol alszom? – szegezem neki a kérdést, amikor
visszatér.
Hosszú idő óta először elvigyorodik.
– Én az ágyamban alszom. Nyugodtan befekhetsz
mellém, de valamiért úgy sejtem, inkább a padlót választod
majd. Igazán kár, hogy nem sok helyed maradt azután, hogy
minden holmimat oda dobáltad.
Riden bezárja az ajtót, majd zsebre teszi a kulcsot.
Leveszi a csizmáját és az ingét, aztán ágyba bújik.
– Komolyan képes lennél aludni így, hogy itt vagyok? Hát
nem félsz, hogy az életedre török?
~ Gondoskodtam róla, hogy semmilyen fegyver ne
legyen idebent. Egyébként pedig nagyon éberen alszom.
Egyetlen lépést sem ehetsz a tudtomon kívül.
– Biztos vagy benne? – kérdezem virgoncul.
Riden arca elkomorul a hangszínem hallatán, tudja,
hogy semmi jóra nem számíthat.
Ez az éjszaka már így is a legjobbak között van, már ami
az elmúlt időszakomat illeti. Először tönkretettem Riden
szobáját, aztán végignézhettem, ahogy dühöng miatta.
Most pedig az őrületbe kergethetem, miközben próbál
aludni.
Lehunyja a szemét. Várok egy kicsit, majd dobbantok.
Riden szemhéja azonnal felpattan. Felül, megbizonyosodik
róla, hogy semmit sem forralok. Aztán ismét visszaalszik.
Háromszor eljátszom ugyanezt, mire Riden felkel az
ágyból. Hozzám viharzik, és az arcomba tolja a képét.
– Még egy ilyen, és kiütlek! – figyelmeztet.
Nem kopácsolok többé, helyette dúdolgatok.
Az viszont nem zavarja Rident, nem nyitja ki a szemét.
Inkább még jobban bevackolja magát az ágyába. A
dúdolásom énekléssé változik. Nincs igazán dalszövegem,
inkább csak próbálgatom a különböző hangokat, épp, ami
az eszembe jut.
Riden néhány pillanaton belül halkan horkolni kezd.
Reméltem, hogy ha sokáig ébren tartom, később
mélyebben alszik majd.
Tétován előrelépek. Riden meg sem moccan. Az ágyhoz
sietve átkutatom a zsebeit, igyekszem előhalászni a kulcsot.
Riden továbbra is mozdulatlan. Gyorsan megtalálom a
kulcsot, majd az ajtóhoz szökkenek, és miután kiléptem,
behúzom magam mögött.
A mai az első éjszaka, hogy zavartalanul átkutathatom a
hajót. A három Önkívületben révedező kalózt leszámítva
mindenki a szárazföldön van. Ahelyett, hogy ott folytatnám,
ahol abbahagytam, alaposan átnézem a fedélzetet.
Általában mindenütt őrszemek kószálnak, így talán a mai az
egyetlen alkalom, hogy szabadon kóricálhatok idefent.
Hosszasan keresgélek, egészen addig, amíg robbanást és
nevetgélést nem hallok. A legénység kezd
visszaszállingózni, hogy kialudja a mulatozást.
Fáj már a szemem, alig tudom nyitva tartani, mégis
csalódott vagyok hogy félbe kell hagynom a kutatást, és ma
sem leltem meg a térképet.
Viszont egyre közelebb járok, egyelőre ez is elég.
 9. fejezet

Próbálok elaludni, miután visszatérek Riden kabinjába,

nagyon igyekszem. De annyi időt töltöttem már a cellám
hideg fapadlóján, hogy nehezen állok ellen Riden csábító
ágyának. Még akkor is, ha ő maga is benne fekszik.
Egyébként is alszik. Amíg én a fedélzeten kutattam, ő
kiütve feküdt. Nem fog felébredni, ha összekucorodom az
ágy szélén.
Alig férek el. Érzem a Riden hálából áradó meleget.
Eszméletlenül forró! Szerintem takaró sem kell neki.
Úgyhogy lehúzom róla, a kulcsot pedig visszacsúsztatom
a bricseszébe, mielőtt álomba merülök.
 

 
Amikor felébredek, az első gondolatom az, hogy milyen
meleg. Bebur-kol, mintha egy hatalmas, fűtött gubóban
feküdnék. Annyira jó érzés, csak fekszem ott lehunyt
szemmel. Nem érdekel, hol vagyok, mi történik. Túl
kellemes ahhoz, hogy elrontsam valami borzalmas dologgal
mint például mozgással.
Valaki megcsókolja a homlokomat, a nyakamba fúrja az
arcát.
– Elloptad a takarómat, Alosa! – suttogja a fülembe.
Fel kellene ismernem a hangot, de még mindig kótyagos
vagyok.
– De nem baj, szívesen megosztozom rajta. Így is
melegen tartottál az éjszaka.
– Mmm – nyögöm válaszként.
– Kellemes itt, de fel kell kelnünk. Dolgod van ma.
– Ne beszélj már annyit!
Halkan felnevet. Kisimítja a hajamat az arcomból.
 – Imádom a hajadat. Lángvörös, illik a tűzrőlpattant
személyiségedhez.
Erre végre felpattan a szemhéjam. Riden félig rajtam
fekszik, fejét a bal tenyerében pihenteti. A jobb kezével a
hajammal játszadozik.
Legurulok az ágyról, és a kemény padlón landolok.
– Áu! – Egy pillanattal később már talpon vagyok. – Mit
művelsz?
– Tudod, én békésen aludtam a saját ágyamban. Azt nem
tudom, hogy mit műveltél itt. Hogy sikerült bemásznod
anélkül, hogy felébresztettél volna?
– Bizonyára álmomban történt.
– Hát persze.
Megdörgölöm a szemem, kisimítom a ruhámat.
~ Ugyan már! – nyugtatgat. – Nyilván senki sem fog
rosszra gondolni, ha kilépsz innen.
– Nyilván – csikorgatom a fogam. Ám amint körbenézek,
felvidulok kissé. – Azt is megmutassuk, mit ügyködtem
idebent?
Riden fintorogva felül.
– Ha már így szóba hoztad… Rájöttem, hogy eddig a
tehetségedet pazaroltuk azzal, hogy odalent tartottunk a
cellában. Túl sok energiád maradt arra, hogy kiszökdöss, és
tönkretedd a szobámat. Jobb, ha munkára fogjuk a már
említett tehetséget.
– Ezt meg hogy értsem?
– Mindjárt meglátod! Egy perc, és jövök.
Inget és csizmát húz, mielőtt kimegy. Hideg fuvallat tör
be a nyitott ajtón át, elég hozzá, hogy teljesen felébresszen.
Nyújtózom egy sort, belebújok a csizmámba, és
igyekszem nem elkeseredni, amikor eszembe jut, hogy
továbbra sem találtam meg a térképet. Még hátravan a
tatfelépítmény és az árbóckosár. És odalent is rengeteg
helyiség akad, amit át lehet még kutatni. Nem hinném,
hogy Draxen olyan helyre rejtette a térképet, ahol a
legénység véletlenül belebotolhat, ám a csempészhajó
rejtett üregét felidézve kénytelen vagyok elismerni, hogy jó
néhány kiváló rejtekhely bújhat meg odalent.
Riden nem sokkal később visszajön, és félbeszakítja a
gondolatmenetemet. Nem üres kézzel tért vissza, béklyó
van nála.
– Komolyan vasra vernél? – méltatlankodom. – Mégis
miért?
– Többször is megpróbáltál elszökni, sérüléseket okoztál
az elsőtisztnek és a legénység több tagjának, ráadásul az
egyikükkel végeztél is. Egyébként pedig megérdemled a
megszégyenülést.
– Ó, erről jut eszembe, szerinted Draxen hogyan
reagálna, ha megtudná, hogy végignézted, ahogy
lemészárolom az egyik emberét?
– Te lány, komolyan úgy gondolod, hogy a te szavadra
adna az enyémmel szemben?
– Attól függ, sejti-e, milyen gyáva féreg vagy.
Riden vonásai megkeményednek.
– Elég legyen!
Rám kattintja a béklyót. Látom rajta, hogy mennyire
élvezi. Egy dologban igaza volt, tényleg hatalmas nagy
szégyen. Nem akarok így kimenni és szembenézni a
legénységgel.
Riden felé fordulok.
– Ha egyszer kiszabadulok, megkeresem a
legénységemet, és levadászlak. Addig nem nyugszom, amíg
minden egyes kalóz életét nem veszti ezen a hajón.
– Remegünk a félelemtől.
– Jobban tennétek! A világ legjobb nyomkövetői közül jó
páran az én legénységemben szolgálnak.
Dagad a keblem, ha Zimah-ra gondolok.
– Ők is mind tüzes vöröskék?
– Nem.
– Nagy kár. Na, indulás! Az hiányozna csak, hogy elkéss!
– Mégis honnan?
Riden kivezet. Már messze járunk Naulától, csupán egy
aprócska pötty a horizonton. Vajon hova tartunk?
Mindenütt kalózok, sikálják, mossák a fedélzetet,
rakományt pakolnak, a vitorlákkal foglalatoskodnak.
Draxen a kormány közelében áll, a navigációt felügyeli.
Mindkét keze az övén pihen, terpeszben áll, a szokásos
csúfondáros vigyor játszik az arcán. Lepillant.
Ó
 – Ó, hercegnő, kellemesnek találja a
vendégszeretetünket?
Megérdemelné, hogy válaszképp a fedélzetre köpjek, de
nem szokásom ilyesmit csinálni, gusztustalan.
– Minden csodás, kapitány! Bár szerintem az
izgalmasabb, hogy mi lesz azután, hogy már nem élvezem a
vendégszereteteteket.
– Nyilván jó néhány halálos fenyegetéssel gazdagodunk
még a mai nap során, de most láss munkához!
– Miféle munka? – járatom a pillantásomat a kapitány és
az elsőtiszt között.
– Segíteni fogsz a legénységnek a fedélzet takarításában
– magyarázza Riden.
– Na persze! Azt lesheted!
– Már egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem
hagyhatunk magadra. Több okból kifolyólag sem. – Látom
rajta, hogy a fenekestül felforgatott szobájára gondol. –
Arról pedig szó sem lehet, hogy mindenhová velem gyere,
és az agyamra menj. Úgyhogy kénytelen leszel hasznossá
tenni magad.
– És hogy tervezted ezt kikényszeríteni?
– Liomen!
– Igen, Riden úrfi? – kurjantja valaki kissé távolabb.
– Hozz kötelet és kampót!
– Igenis, uram! – feleli a kalóz lelkesen.
Pontosan tudom, mire megy ki a játék, de nem igazán
aggaszt. Az árbócozat sok pontjáról lehet kampót lelógatni,
és nagyszerűen beleillik a béklyó két végét összekötő lánc.
Némi idő elteltével kampó ereszkedik alá a fejünk fölött.
Riden beleakasztja a béklyóm láncának kellős közepébe.
Egy pillanatig tétovázik, mintha azt várná, hogy
megingok. Hogy beleegyezem abba, amit kérnek, és nem
kell kampóról lelógatnia.
Egyetlen szót sem szólok. Még el is kapom felőle a
pillantásomat, mintha annyira sem méltatnám, hogy
ránézzek.
– Húzd fel! – kiáltja Riden, és mintha izgalom csendülne
a hangjában. A habozás már a múlté.
Nem tudom eldönteni, melyiket játssza meg – a
hezitálást miattam vagy a lelkesedést Draxen kedvéért.
Talán mindkettőt, talán egyiket sem. Kifürkészhetetlen a
fickó. Egyik állapotból a másikba billen, mintha ő maga sem
tudná pontosan, mit akar. Valamiképp bizonyítani próbál a
bátyjának? De miért lenne erre szükség? Főleg, ha a bátyja
valóban feltétel nélkül szereti, ahogyan azt Kiden előadta.
Talán még magának sem vallja be az igazat.
Megragadom a láncot mindkét oldalt, épp a csuklómat
tartó vas fölött. Ha hagyom, hogy az egész testsúlyomat a
csuklóm tartsa, a fém belevájódik a bőrömbe, és az bizony
fájni fog. Nagyon is. Jobb, ha leveszem a súlyt a megfeszülő
csuklómról.
Riden még pislogni is elfelejt. Draxen érdeklődve figyel.
Az összes kalóz kíváncsian mered rám. Műsorra várnak?
Hát akkor megkaphatják!
Nem hagyom, hogy ez a Liomen felhúzzon a levegőbe,
inkább jó erősen meghúzom a kötelet, még mielőtt a lábam
elhagyná a talajt.
Liomen a legkevésbé sem számít erre, így hát nem tud
mit tenni, lezuhan a főárbócról. A kalózok épp az utolsó
pillanatban ugranak el az útból, még mielőtt Liomen a
fedélzetre zuhan, és a becsapódás elvágja a sikolyát.
Már csak nyögdécsel. Valószínűleg eltörte vagy az egyik,
vagy mind a két karját. Talán a lábát is. Nehéz
megállapítani, ha ilyen gyorsan zuhan valaki.
Néhányan felröhögnek. Páran – minden bizonnyal a
barátai – köré sereglenek.
A nyögése hamarosan szitokáradattá válik, aminek én
vagyok a célpontja.
Nem hibáztatom, én is szitkozódnék az ő helyében.
Draxen levonul a tatfedélzetről, és egy szintre kerül
velem. Alaposan szemügyre vesz, mielőtt megszólít három
kalózt: – Húzzátok fel a seggeteket az árbocra! A levegőbe
vele, de most azonnal!
Gyorsan felfelé indulnak, teljesítik az utasítást. Unottan
várazom. Egy baj van ezekkel a kalózokkal, mégpedig az,
hogy ostobák.
A három férfi felér az árbocra. Nagyon óvatosak, jó
néhányszor a csuklójukra tekerik a kötelet, mielőtt húzni
kezdenek. Nem próbálom meg lerántani őket. Az csak
további műsor lenne a részemről Nem mintha ellenemre
lennének a színpadias húzások, csak ötletem támadt.
Másfél méterrel a föld fölött állok meg. Gondosan
rögzítik a kötelet, miközben én a láncba kapaszkodva lógok.
Nagyszerű műsor minden kalóznak. Elraboltak. Kincset
érek számukra, és most mind láthatnak.
Csakhogy erősebb vagyok, mint amire számítanak.
Draxen közelebb lép, hogy tisztán lássa az arcomat.
– Megölted az egyik emberemet tegnap.
Megérdemelnéd, hogy Ulgin a keze közé kaparintson. Kár,
hogy felismerhetőnek kell maradnod ahhoz, hogy
kisajtoljuk az aranyat a kalózkirályból. Így hát maradunk
ennél.
Nem foglalkozom vele, inkább a három lefelé igyekvő
kalózt fürkészem. Várom, hogy csatlakozzanak a tömeghez,
nehogy gyorsabban felérhessenek, mint én.
Feleslegesen aggódtam, ugyanis mindannyiuknak a
földbe gyökerezik a lába, amikor mászni kezdek.
– Hé, ezt nem teheti! – kiáltja az egyik.
Ügyet sem vetek rájuk, nem pillantok le, végig a
karmozgásomra koncentrálok. Egyik kéz a másik fölé,
izomlazítás, húzás. Másik kéz, izomlazítás, húzás. A lánc
miatt nem tudom messzire nyújtani a kezem, de nem baj, ez
is elég, így is fel tudok mászni.
És meg is teszem, egészen a kötél legtetejéig mászom.
Átvetem a lábam vitorla alatti kerekded fagerendán, majd
lovagló ülésben elhelyezkedem rajta. Még csak ki sem
fulladtam. Bár eszembe jutna valami briliáns húzás, amivel
kibújhatok a béklyóból, csakhogy ide-fent semmi sem
szolgál a segítségemre.
– Hozzátok le! – üvölt vöröslő fejjel Draxen. Nem mintha
tisztán látnám, de mókás elképzelni, hogy püffedt, rákvörös
arccal dühödten mered felfelé.
Többen is felfelé indulnak az árbócozaton. Csakhogy
egyikük sem fog egyetlen ujjal sem hozzám érni, ez biztos,
úgyhogy elindulok lefelé.
Félúton megállok. A kalózok tétováznak odafent, úgy
tűnik, egyikük sem akar lemászni hozzám.
 Riden Draxenhez lép, megnyugtatóan a vállára teszi a
kezét.
– Alosa! – kiált fel hozzám. – Gyere le, vagy elvágatom a
köteledet!
Sóhajtok, és a tekintetemet az égre emelem. Ó, Riden,
Riden…
Igazán szomorú, mennyire erőlködniük kell, hogy
engedelmességre bírjanak.
Mindenesetre eleget teszek a kérésének. Nincs kedvem
semmimet sem eltörni, és zúzódások nélkül is megvagyok.
A baj csak az, hogy tényleg nagyon nincs kedvem a
fedélzetet sikálni.
A kötél végén lógva várakozom. Már csak ez az egy
trükk maradt a tarsolyomban. Az ilyen pillanatokban igazán
hálás vagyok apámnak a nyomorult szívóssági feladataiért.
Kitartóvá faragott. Pontosan tudom, mennyit bírok.
És még soha senkinek sem sikerült tovább tartania
magát nálam.
Percek telnek el függéssel. Mindenki figyel, arra várnak,
hogy úrrá legyen rajtam a kimerültség. Kíváncsiak, meddig
bírom.
Riden köhint egyet.
~ Kapitány, talán jobb lenne, ha a legénység visszatérne
a munkához, közben a hercegnő viseli méltó büntetését.
– Úgy van – hagyja helyben Draxen.
– Hallottátok a kapitányt! Vissza a helyetekre! Munkára
fel! Ki tudja, talán még magánál lesz, amikor végeztek.
A kalózok röhögve visszasietnek a hajó különböző
pontjaira. Kezd sajogni a karom és a gyomrom.
Legalább most már nem sokan bámészkodnak.
Leginkább csak Riden és Draxen figyel. A kapitány arcán
elégedettség játszik, Ridenén pedig… Nem is tudom. Ő
kifürkészhetetlen pillantással figyel.
A nap továbbvándorol az égen. A szél másfelől fúj.
Remegni kezd a testem. Nehezen kapok levegőt.
Aztán egyszer csak nem bírom tovább. Eleresztem a
láncot. Iszonyatosan fáj, ám meg sem nyikkanok. Még ha
beleegyeznék is a takarításba, a kapitány akkor sem
eresztene le most már innen. Meg akar kínozni, amiért
végeztem Sheckkel. Látom a szemében. Hosszas lesz a
szenvedésem.
Végül Riden és a kapitány is eloldalog. Nekik is megvan
a maguk feladata. Azt hiszem, épp a kapitány kabinjában
tanácskoznak. Nem igazán tudom megállapítani, túl sok
energiámba kerülne megmozdítani a fejemet.
– Miss Alosa! – suttogja valaki.
– Igen, Enwen? Segíthetek valamiben?
Elmosolyodik, pontosan tudja, hogy jelenlegi
állapotomban az égvilágon semmit sem tudnék tenni érte.
– Egy hurrikán is kevés lenne ahhoz, hogy megingassa
magácskát! Hoztam valamit.
– Mit?
– A szirénkarkötőt. Megvettem Belortól, miután
magunkhoz tértünk a fejbe kólintástól.
– Igazán sajnálom, ami történt.
– Egyszer már elnézést kért, kisasszony! Nem
emlékszik? Nincs azzal baj, ha valaki küzd a szabadságáért.
Nemes cél. Igazán nem hibáztathatom ezért, én magam is
ugyanezt tettem volna. Tessék, itt van!
A bokámra köti a bőrszalagot.
– Ez egy fűző, Enwen!
– Lehet. De az is lehet, hogy nem. Az a fontos, hogy
most már magácskánál van.
– Miért adsz nekem olyasvalamit, amit saját magadnak
vettél?
– Elloptam a tincseit, aztán kénytelen voltam őrt állni a
cellája előtt. Nem azért lettem kalóz, hogy nőket raboljak,
és aztán rosszul tartsam őket. Tisztességes tolvaj vagyok,
és jól bánok a késsel. Ez a munkám, nem más. Nem tetszik,
ahogyan magácskával bánnak, hercegnő! Egyébként pedig
amúgy is visszalopom Belortól az aranyat ma este.
Közelebb lép, és olyan halkra fogja, hogy alig hallom a
suttogását.
– Egyébként meg, köztünk maradjon, de mindenki
kiröhögött. Az a karkötő csak gúnyolódást hozott,
szerencsét nem.
– Hmm. Hát akkor úgy tűnik, még rám sem kellett
kötnöd, már azelőtt működött rajtam az ereje.
 – Nem, nem, dehogy, Miss Alosa! Már végiggondoltam.
Ez egy karkötő. A karkötő női holmi. Magácskát megvédi
majd a tengeren, engem nem.
Halkan felnevetek.
~ Köszönöm, Enwen!
– Részemről a szerencse, hölgyem! Később még látjuk
egymást!
Vér csurog végig a karomon. A fene essen bele,
összekoszolja a ruhámat!
Időnként összeszedem magam annyira, hogy egy-egy
pillanatra levegyem a terhet a csuklómról, de mindig
ugyanott kötök ki, ahonnan indultam, lengedezem tovább a
barbárokkal teli hajón. Na jó, talán Enwen nem barbár.
Meg Kearan sem annyira. A levegőbe emeli a flaskáját,
mintegy kérdést szegezve nekem. Erre olyan pillantást
vetek rá, amiből sugárzik a válaszom: Mégis hogyan
ihatnám meg itt fent?
Erre vállat von, és ő maga húzza meg a rumos flaskát.
Végül is az számít, hogy gondolt rám.
Egy alkalommal kiszúrom Therist a munkálkodó kalózok
tömegében. Fel-felpillant rám. Az arcán sem együttérzést,
sem aggodalmat nem látok, inkább csak kíváncsiság ül
rajta. A többi kalózhoz hasonlóan valószínűleg ő is azt
várja, miféle őrültséget eszelek ki legközelebb.
Én csak azt várom, hogy véget érjen a kín.
Az egészben az a legrosszabb, hogy könnyedén
kiszabadulhatnék innen. Ha nem kellene eltitkolnom, mire
vagyok képes, seperc alatt szabad lennék. De itt kell
maradnom az Éjvándoron. Nem leplezhetem le magam.
Egy idő után nehezemre esik gondolkodni. Nehezen
látok. Nehezen nyelek. Minden ködössé válik. Az emberek
elmosódott alakok. Próbálok a hajón túlra fókuszálni, a
messzeségbe pillantani. A mostaninál jóval távolabbi úti cél
is akad majd még életem során, ahogyan eljön majd az az
idő, amikor ez itt mind a távolba vész, már nem lesz
fájdalom, csupán az emléke kísért majd. Igyekszem erre
gondolni, amikor hirtelen homályos fekete pöttyöt vélek
felfedezni a horizonton. Hajó. Ám elég egyetlen pislogás, és
szertefoszlik az illúzió.
 Csak akkor engednek el, amikor már mindenki
nyugovóra térne.
– Vágjátok el a kötelet! – adja ki az utasítást Draxen.
Egy napot töltöttem étel, víz és biztos talaj nélkül, máris
legyengültem. Még a lábam is remeg, így hát képtelen
vagyok talpra érkezni, a hátamon végzem.
– A következő alkalommal a lábadnál fogva lógatlak fel,
hercegnő! Majd meglátjuk, mennyi időbe telik, hogy a lefele
áramló vér szétrobbantsa a fejedet. Vidd innen, Riden, ne is
lássam!
– Igenis, kapitány!
– És próbálj meg nem túlzásba esni, mialatt a
kabinodban tartod. Nem adhatjuk vissza túl rossz
állapotban a kalózkirálynak.
– Vigyázok rá.
– Akkor indulás!
Riden egyetlen gyors mozdulattal felkap. Valahogy
képes úgy cipelni, hogy ne fájjon még jobban. Gyengéd, a
mellkasához szorít. Inkább vonszolna a lábamnál fogva,
csakhogy nincs erőm tiltakozni.
A szobájába visz, becsukja az ajtót, és az ágyára fektet.
Egy pillanattal később már le is veszi rólam a béklyót, mire
felsikkantok a fájdalomtól.
– Csss! – csitít Riden. – Tudom, hogy fáj, Alosa! Egy
pillanat az egész. Mindjárt rakok rá valamit. Várj meg itt!
Hova mehetnék? Képtelen vagyok megmozdulni.
Ide-oda lépked a kabinban, keres valamit.
– Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem pakolsz el és teszel
tönkre mindent.
Kinyitom a számat, de leginkább krákogást hallatok,
nem valódi szavak törnek fel belőlem.
– Hogyan? – kérdez vissza Riden.
Köhögök, és újra megpróbálkozom a beszéddel.
– Azt hiszem, berúgtam valamit az ágy alá.
Felsóhajt, majd letérdel.
– Úgy látom, van itt valami.
Az ágy kissé megsüllyed, ahogy leül rá. A karom alá
nyúl, és felkap. A fogamat csikorgatom.
– Sajnálom, mindjárt vége.
 Az ölében ülök, a hátam a mellkasának nyomódik. A
vállamra támasztja a fejét, hogy lássa a kezemet, miközben
valamiféle balzsamot ken rá.
– Ó! – nyögök fel megkönnyebbülten.
– Gondolom, így már sokkal jobb.
Néhány percig hatni hagyja a gyógyírt, majd újabb
adagot ken a kezemre. Ezután bekötözi sajgó, felsértett
bőrömet.
Igyekszem a légzésemre koncentrálni, nem pedig a
kínzó fájdalomra. Belégzés, kilégzés. Riden már végzett,
mégsem mozdul, továbbra is magához szorít. Egy ideig
néma csendbe burkolózunk.
– Sajnálom, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen sokáig
fent fog hagyni.
– Ha jól emlékszem, te javasoltad, hogy lógassatok fel.
– Rá akartalak venni, hogy engedelmeskedj a
kapitánynak. Azt hittem, még a kötél megjelenése előtt
beleegyezel a munkába. Nem hittem, hogy ilyen makacs
leszel.
– Számíthattál volna rá – jegyzem meg.
– Igen, ez így van. Tényleg őszintén sajnálom.
Valamiért dühít a bocsánatkérése.
– Ha ennyire sajnálkozol, az azt jelenti, hogy a
megbocsátásomra vágysz – szólalok meg jegesen. – Erről
van szó?
Nem felel. Folytatom, mielőtt mégis megszólalhatna.
– Ha megbocsátásra vágysz, az azt jelenti, hogy helyre
akarod hozni a dolgokat. Ha pedig helyre akarod hozni a
dolgokat, akkor többé nem akarsz veszélybe sodorni. Nem
hiszem, hogy valójában fel fogod, mit jelent az, hogy
bocsánatot kérsz.
– Nem volt más választásom – magyarázkodik.
– Már hogyne lett volna, Riden! Csak nehéz döntés előtt
álltál. Te a könnyebbik utat választottad, és nem tettél
semmit.
– A könnyebbik utat? Szerinted nekem könnyű volt
végignézni, ami veled történt? Az, hogy odafent láttalak,
hogy tudtam, fájdalmaid vannak… Tudod, milyen érzés
volt? Kevésbé fájt volna, ha engem lógatnak fel. Gyűlölöm
É
magam, amiért ez történt. És az egyetlen büntetés, amit
kiróhattam magamra, az volt, hogy nézem, ahogyan
szenvedsz. Ez volt az én büntetésem.
Megsimogatja a hajamat. Legszívesebben hagynám az
egész beszélgetést a fenébe, befészkelném magam a
karjába, és elaludnék. Ám hiába gondoskodik most rólam,
még mindig dühös vagyok rá.
– Micsoda érzelmek! – fortyanok fel. – De a szavak csak
akkor érnek valamit, ha tettek is vannak mögöttük. Még ha
igazat mondasz is, gyáva vagy ahhoz, hogy valaha is azt
tedd, amit akarsz. És nagyon úgy fest, hogy amíg a bátyád
mellett maradsz, az égvilágon semmit sem tehetsz.
Megdermed a keze.
– Ezt pont te mondod? Egy zsarnokot szolgálsz, egy
olyan embert, aki az egész világot uralja. Kalózok vagyunk,
nem politikusok, minket nem uralkodásra teremtettek.
Ahhoz, hogy káoszt szítsunk, szabályok kellenek, amiket
áthághatunk. Mihez kezdjünk magunkkal, ha nincsenek
szabályok? Megváltozott a világ az utóbbi években, és te
úgy döntöttél, hogy részese leszel ennek. Márpedig ez a
változás nem jót hozott. Vagy meghalunk, vagy beállunk a
kalózkirály lobogója alá. Te miért szolgálod Kalligant? Hogy
apuci szeressen?
Semmit sem tudsz rólam és az apámról. Jobb lenne, ha
nem tettetnéd ennek az ellenkezőjét. Most pedig eressz el!
Próbálok elhúzódni, de csak azt érem el, hogy még
erősebben szorít.
– Nem.
– Engedj el, nem akarom, hogy hozzá, érj! Undorodom
tőled.
– Ugyan, te lány, túl erőtlen vagy ahhoz, hogy hadakozz
velem. Hadd gondoskodjak rólad! Mást nem tehetek,
úgyhogy legalább ennyit engedj meg! Lehet, hogy azt
hiszed, úgy ismersz, mint a tenyeredet, de ez nem igaz.
Megvan az oka, miért akarom, hogy Draxen kerüljön ki
győztesen. Szükségünk van rád. A legjobbat akarjuk. Nem
lett volna szabad fellógatnunk a fedélzeten. Mindent
megteszek a biztonságodért, ha megígéred, hogy nem
leszel ilyen makacs.
 Nem akarok vele több szót váltani, úgyhogy alvást
színlelek.
– Akár egy halat is győzködhetnék, hogy többé ne
ússzon – morogja halkan.
 10. fejezet

Már másodszorra ébredek Riden karjában.

Ő még alszik, aminek örülök, így addig bámulhatom az
arcát, ameddig csak jólesik. Telt ajkak, egyenes orr, az arca
bal oldalán forradás fut a haja alá. Erősen beverhette a
fejét. Vajon az apja okozta a sérülést? Riden sosem akar az
apjáról beszélni. Lehet, hogy amiatt, ahogyan vele bánt,
vagy talán azért, mert ő végzett vele. Talán mindkettő.
Hirtelen felébred. Gyorsan lenézek a csuklómra, nehogy
rájöjjön, hogy őt néztem. Elkap a vágy, hogy letépjem
magamról a kötést.
Riden gyorsan mozdul, épp a kötés alatt kapja el a jobb
kezemet.
– Még ne! Hagyd magadon! Egy ideig még tisztán kell
tartani a sebet.
– Cefetül viszket.
– Tudom, és csak rosszabb lesz, de nem szabad
megvakarnod.
– Ezt úgy értsem, hogy te is viseltél már béklyót?
– Mindenki viselt ezen a hajón.
– Egyszerre?
Kissé különös, ahogy válaszol, tele keserűséggel és
fájdalommal.
– Igen.
– Mi történt?
Riden keze továbbra is a karomon pihen. A bőrömet
cirógatja. Nem állítom meg, így legalább nem olyan
elviselhetetlen a viszketés.
– Tudod mit, Alosa? Elmondom, ha te is elmesélsz
valamit – Mit akarsz tudni?
– Mesélj a hegeidről!
– Az rengeteg történet lenne.
– Egyet csak elmesélhetsz.
– Végül is igen, de előbb rajtad a sor.
 g g j
Riden elgondolkodik. Szabad kezébe támasztja a fejét, a
másikkal továbbra is engem simogat.
– Jól van. Megbízom benned. Kezdem én.
Megbízik bennem? Mégis mit jelentsen ez? Ennyire
ostoba? Az égvilágon semmilyen okot nem adtam arra, hogy
bízzon bennem. Inkább csak arról van szó. hogy a tegnapi
eseményeket tekintetbe véve úgy érzi, illene neki kezdenie.
Rengeteg különbözőféle kalóz van, de még sosem
találkoztam olyannal, aki Ridenhez hasonlóan bűntudatot
érez a kalózkodás miatt. Előfordulhat, hogy ezért találom őt
ilyen érdekfeszítőnek. Az biztos, hogy gyengédebben bánik
vele, mint bármelyik kalóz bármilyen fogollyal bánna.
– Nagyjából egy évvel ezelőtt – fog bele a történetbe
Riden – még mindig az apám, Lors Jeskor irányította ezt a
hajót. Draxennel gyakorlatilag az Éjvándoron nőttünk fel.
Nyilván átérzed, milyen ez. Egy kalózfejedelemnek
fiúgyermekre van szüksége, hogy legyen kire hagynia az
örökségét. Vagy hát, a te esetedben, lánygyermekre.
Különös. Egyszer majd el kell mesélned, hogy lehetséges
ez.
– Nem, nem kell – vágom rá.
Elmosolyodik.
Nem, tényleg nem kell, de kíváncsi vagyok rá.
– Hol is tartottál?
– Ott, hogy a hajón a többség az eredeti legénység
leszármazottja. A többiek fiatal tolvajok és gyilkosok, akik
útközben csatlakoztak hozzánk. Amint megszereztük a
hajót, összeszedtük a saját legénységünket.
– És egész pontosan hogyan is szereztétek meg a hajót?
Hogy jön ide a vasra verés?
Ujját az ajkamhoz érinti.
– Csss! Mindjárt megérted. Néha olyan türelmetlen
tudsz lenni.
A homlokomat ráncolom az érintésére. Elhúzza a kezét,
és az ágyra ereszti.
– Apám nemtörődömmé vált. Egyre több időt töltött az
embereivel a szárazföldön, már alig-alig járták a
tengereket, hogy kalózkodjanak. Lusták, részegesek és
hangosak voltak, mégpedig állandó jelleggel. Ránk, a
gyerekeikre és a legénység többi tagjára gyakorlatilag
ügyet sem vetettek. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy
elvesszük tőlük a hajót.
Hitetlenkedve felvonom a szemöldököm.
– Komolyan azt várod, hogy elhiggyem, az apád, egy
kalózfejedelem, lustává vált, és ezért vettétek át a hajóját?
– Tudod, milyen az, ha kalózok nevelnek. Láttam a
hegeidet. Nekünk is van pár, csak kevésbé látványosak. Alig
kaptunk enni. Mindig mi kaptuk a legveszélyesebb
feladatokat a rablások és fosztogatások alkalmával. Ha
unatkoztak, megvertek minket, márpedig ez elég gyakran
előfordult. Végül elegünk lett, es megpróbáltuk elvenni a
hajót.
– Nem sikerült.
– Nem, nem sikerült. Vasra vertek, bezártak odalent,
aztán úgy döntöttek, a zendülésért egyesével kivégeznek.
– Ahogy látom, ez a rész nem jött össze.
Riden a fejét rázza.
– Nem, de nem sok híja volt. Apám velem akarta
kezdeni. Mindig is… csalódást okoztam neki. Nem olyanná
váltam, mint amilyennek ő elképzelte. Nem hasonlítottam
rá eléggé. Nem úgy beszéltem, nem úgy jártam, mint ő.
Valószínűleg azzal magyarázta, hogy különböző anyától
születtünk, de bármi volt is az oka, Draxen mindig is jobban
hasonlított rá. Neked vannak testvéreid, Alosa?
– Bizonyára közel száz is mostanra. Apám eléggé… aktív
ezen a téren. De én vagyok az egyetlen, akit elismert. Ha
vannak is mások, nem ismerem őket.
– Értem. Én együtt nevelkedtem Draxennel, mindent
együtt csináltunk. Együtt játszottunk, együtt harcoltunk.
Mindig vigyázott rám, hiszen ő a bátyám. Amikor apám
üvöltött velem és megvert, Draxen a segítségemre sietett.
Fiatalabb korunkban megvédett, amikor még nagyobb volt,
mint én. Aztán megnőttem, és utána már inkább én védtem
meg őt.
Normális esetben ennél a pontnál beszólnék valamit,
ugyanis Riden története elég csöpögős. Ám különös módon
mégis inkább csendben maradok, és tovább hallgatom.
– Szoros kötelék alakult ki közöttünk. Senkihez nem fűz
É
ilyesmi, csak hozzá. És soha semmit nem tennék, amivel
elszakítanám ezt a köteléket, hiszen az egész életem ezen
alapszik. Nem tudom, mi lennék nélküle. Valószínűleg
semmi jó.
Vajon milyen lehet?
Ha van valakije az embernek, akiben gyerekkora óta
megbízhat, akit a barátjának titulálhat? Rengeteg pompás
kalózlány van a hajómon, akikben megbízom, és akiket
barátként tartok számon. De mindannyiukkal az utóbbi
időben ismerkedtem meg, nagyjából az elmúlt öt év
hozadéka mind. Az égvilágon senkim sincs, akihez
gyerekkorom óta ragaszkodom.
Apámat leszámítva, természetesen.
– Tehát apám meg akart ölni azért, amiről úgy sejtette,
az volt az utolsó szégyenteljes tettem. Csakhogy Draxen is
ott volt. Kirántotta magát a fogvatartói karjából, és a
segítségemre sietett. Ismét. Megmentette az életemet. A
legfontosabb pillanatban Draxen engem választott, nem
apánkat. Az életemet köszönhetem neki, így hűséggel
tartozom. Ő a legfontosabb az életemben, és sosem
sodornám veszélybe, sosem árulnám el. Draxen aztán
megcsillogtathatta a kardforgatási tudományát apánkkal
szemben. Csakhogy az apám kiválóan vívott, akár részeges
és lusta emberré vált, akár nem. Lefegyverezte Draxent, és
már épp leszúrta volna őt. Ám ekkor felkaptam a bátyám
elejtett kardját, és megöltem apámat.
– Mi történt ezután? – kíváncsiskodom.
– Különös hatással volt rám és Draxenre az, hogy
végeztünk apánkkal. Szabadabbnak éreztük magunkat
nélküle, erősebbnek. Leküzdöttük magunkat a cellákig, és
mindenkit kiengedtünk. Aztán átvettük az uralmat a hajó
felett.
~ Ilyen könnyedén?
– Nem részleteztem a harcokat, de nyilván tudod, hogy
fest és hangzik egy csata.
Meg hogy milyen a szaga, az íze, hogy milyen érzés.
– Most te jössz, mesélj a hegeidről! – kér Riden.
Az üzlet az üzlet. Úgyhogy mesélek neki. De nem
akarom, hogy sajnálkozzon, így hát mindent tényszerűen
É
közlök. Érzelmek nélkül, megbánás nélkül. Elmesélem,
hogyan javította apám az állóképességemet. Milyen szigorú
harci gyakorlataim voltak. A szokásos kihívásokat. Nem
részletezem túlzottan. A lényeg, hogy érezze, miféle életet
éltem apám mellett, így legalább nem érzi majd azt, hogy
hazudtam, amikor azt mondtam, én is mesélek, ha ő
elmondja, mi történt velük. Végül Riden ennyit kérdez: –
Apád összes embere ugyanezt a kiképzést kapja?
– Hát, én vagyok az egyetlen, akivel személyesen ő
maga edzett, de… – Gyorsan elhallgatok.
– Mi az?
– Miért akarsz a kiképzésükről tudni? Ez egy újabb
átkozott kihallgatás? – Egy szempillantás alatt kiugróm az
ágyból, és közben lelököm magamról a félig rajtam fekvő
Rident. – Nem hiszem el! Mi a jó büdös franc folyik itt,
Riden? Kedvesen viselkedsz velem, aztán várod, hogy
megnyíljak előtted? Erről van szó?
Riden vállat von.
– Nő vagy, ráadásul a kalózkirály lánya. Valamiért az volt
az érzésem, hogy hiába kínoználak, nem adnád meg magad.
Más módon kellett a közeledbe férkőznünk.
– Rohadj meg! Te is, meg a nyomorult legénységed is!
Elhihetek egyáltalán bármit?
Riden felül, és komoly pillantást vet rám.
– Mármint mire gondolsz?
– Arra, amit meséltél. Erre az egészre – mutatok körbe a
helyiségben. – A kedveskedésre. Mindez csak arra szolgált,
hogy megnyíljak előtted?
Feláll, és a vállamra teszi a kezét.
– A nagy része őszinte volt, Alosa, hiába nem lett volna
szabad.
Ellököm magamtól, és összerezzenek a tegnapi
sérülések okozta fájdalomra.
– Mégis mit jelentsen ez? Szerepet játszol. Az
önmagával viaskodó elsőtiszt szerepét. Hazugság az egész.
– Ez rád is ugyanúgy igaz. Miért nem mondod el, mit
csinálsz valójában a hajónkon?
– Nem csinálok semmit! – sikítom. – Engedjetek el
végre! El akarok menni, most azonnal!
 Nehéz fenntartanom az álcámat, amikor ilyen
mérhetetlenül dühös vagyok. Mégis muszáj.
– Nem tehetem. Kivéve, ha elmondod, hol bujkál apád.
Akkor azonnal odaviszünk hozzá.
Egész testemben megfeszülök. Felrobbanok, ha nem
üthetek meg valamit.
– Ó! – folytatja Riden. – Ezt a nézést már ismerem. Jobb
lesz, ha egyedül hagylak egy kicsit.
Még azelőtt kilép a kajütből, hogy a talpam az ajtón
csattanna.
 

 
Azt mondogatom magamnak, hogy nem számít. Mit érdekel
engem, ha Riden csak információt próbált kiszedni
belőlem? Hiszen eddig is ezt csinálta, tisztában voltam vele.
Arra viszont nem számítottam, hogy érzelmi oldalról meg
fog környékezni.
Semmi sem változott. Még mindig rá akarom tenni a
kezemet a térképre. És amíg nem adom fel apám
búvóhelyét, addig tovább kereshetem. Na és akkor mi van,
ha Riden olykor-olykor kissé keresztülhúzza a
számításaimat? Semmit sem ér vele.
Az ágy szélén ülök, várom, hogy teljen a nap, amikor
kinyílik az ajtó. Túl nagy kérés lett volna, hogy ne Riden
jelenjen meg?
– A kapitány látni akar ragadja mega felkaromat.
Próbálom gyomron vágni, de számít a mozdulatra, és
elkapja az öklömet.
– Gyere, Alosa! Nézzük meg, mit akar!
Nem akarom tudni, hogy mit akar. Minden egyes
alkalommal, amikor találkozom vele, valami borzalmas
dolog történik. Hagyjatok békén! Végeztem veled meg ezzel
az egész hajóval is.
– Gyere már! – rángat az ajtó felé. – Semmi borzalmas
nem történik majd.
Rámeredek.
 – Valószínűleg nem történik semmi borzalmas. Hadd
kapja meg Draxen, amit akar!
– Mi lenne, ha inkább azt kapná, amit megérdemel?
Nevetve vonszol tovább, fel a lépcsőn, majd be,
egyenesen a kapitány kajütjébe.
– Hát itt van végre! – szólal meg Draxen. Nem ő az
egyetlen a helyiségben, Kearant és Ulgint is iderendelte.
Elfojtom a borzongásomat. – Azt hiszem, az lesz a legjobb,
ha vasra verve tartjuk a hercegnőt, ha épp nincs bezárva.
Ulgin felé biccent, aki leemeli a béklyót az övéről.
– Még mindig gyenge a tegnapi miatt, kapitány! – int
Kiden a lejével a csuklóm felé. – Nem hinném, hogy most
szükséges lenne.
– Ha te mondod, Riden… Foglalj helyet, Alosa!
– Inkább állva maradnék.
– Nem kérés volt.
Riden az egyik szék elé tol, majd lefelé nyomja a
vállamat. Vonakodva leülök. Ha nem tetszik, ami ezután
történik, még mindig felpattanhatok.
– Üzenetet kaptunk apádtól tegnap.
– Az meg hogy lehet? Azt hittem, senki sem tudja, merre
hajózunk.
– Postamadarat használtunk.
Erre nem számítok. A postamadarakat tengeri
üzenetváltásokra használják. Nagyon gyorsak, és kiválóan
tájékozódnak. Tökéletesen alkalmasak néma
kommunikációra, ugyanis egyetlen hangot sem hallatnak.
Csakhogy kifejezetten ritkák. Még apámnak is csak öt
darab van.
– Hogy jutottatok hozzá?
– Az egyik emberem bármit elintéz, ez a szakterülete.
Inkább amiatt aggódj, mi történik a következő öt percben.
Tudni akarom, hol van apád rejtekhelye.
– Nem írta meg a levelében? Döbbenet.
Draxen a homlokát ráncolja a stílusom hallatán.
– Pontosan mit írt a levélben? – érdeklődöm.
– Hogy hajlandó tárgyalni a váltságdíjról. Csak meg kell
neveznem az összeget és az átadás helyszínét.
– Akkor tedd meg!
 Draxen gonoszul elmosolyodik, kivillantja az aranyfogát.
Számító, pokoli a vigyora, illik a jeges pillantásához.
Mennyire különbözik Riden mosolyától, amit akkor látok az
arcán, ha azt hiszi, tőlem kerekedett. Riden vigyora
győzedelmes, sőt, persze, még öntelt is, de valahogy
ártalmatlan. Draxené viszont méregtől csöpög.
– Tudod – veszi magához ismét a szót Draxen –, az az
érzésem, hogy ha odamennék a megbeszélt helyre, apád tíz
hajóval venne körbe. Sokkal jobb lenne meglepni, és úgy
tárgyalni vele, ha felkészületlen, nem gondolod?
– Nem elég, hogy apám békét ígér?
– Riden elmondta, milyen különleges helyet foglalsz el a
kalózkirály szívében. Úgy tűnik, hogy veled kapcsolatban
nem támaszkodhatunk az ígéreteire. Valami egyébre van
szükségünk. Mondtam, mi történik veled, ha továbbra sem
működsz együtt Ridennel. Kezdem elveszíteni a
türelmemet. Most azonnal tudni akarom, hol van apád
rejteke!
– Nem mondom el.
Draxen a fogát csikorgatja, és nagy hévvel oldalra rántja
a fejét.
– Át akartalak adni Ulginnek, ha nem működsz együtt,
de kezd megjönni hozzá a kedvem, hogy én magam
vegyelek kezelésbe.
Hát, ez nem lesz kellemes.
Draxen mögém lép, és a hajamnál fogva hátrarántja a
fejemet. Összerezzenek a fájdalomra. Öklével arcon csap.
– Hol van Kalligan búvóhelye, némber?
Nem felelek. Ismét megüt.
– Draxen – csendül Riden hangja.
– Mi van?
– Nem tetszik ez nekem.
– Akkor menj innen! Meg kell tennünk, te is tudod.
Ismét megüt. Elered az orrom vére.
Nem veheted fel a kesztyűt! – figyelmeztetem magam.
Saját kezűleg végezhetsz DraxenneL, ha vége, de most nem
bocsátkozhatsz harcba. Ez viszont már apám hangja a
fejemben.
– Draxen, kérlek! – próbálkozik újfent Riden.
 – Azt mondtam, menj innen, Riden! – mér rám ütést
Draxen a másik kezével. Ez már jobban fáj, gondolom, ezen
a kezén viseli az Allemos-ág pecsétgyűrűjét. Felsérti az
arcomat.
– Bátyám. – lép közbe újfent Riden, ezúttal már
erőteljesebben, úgy tűnik, mégis van gerince.
Biztos vagyok benne, hogy Draxen szemében vérszomj
csillan, erre a szóra mégis abbahagyja. Felsóhajt, mintha
ezzel kiszellőztethetné a fejét.
– Jól van, Riclen, ha ragaszkodsz hozzá. Beszélsz végre,
hercegnő?
Néma maradok.
– Szerinted, Riden? – fordul az öccséhez Draxen, és a
legkevésbé sem tetszik ez az új hangszín. – A
kalózkirálynak igazán nem fontos, hogy a lánya hajastól
kerüljön vissza hozzá, nem igaz?
Kés csusszan ki a tokjából.
Riden erre már nem tiltakozik. Miért is tenné? Az nem
fáj, ha nincs haja az embernek, és úgy tűnik, nem érti,
milyen fontos ez egy nőnek. Márpedig én megrögzötten
ragaszkodom a hajamhoz.
– Elég!
Vér fröccsen, miközben beszélek. Az orrom vére a
számba folyik. Kearan oldalra billenti a fejét, és most
először megszólal: – Hát ennyi kellett? A nyavalyás haját
fenyegetni?
– Egy nő kihallgatásánál nőként kell gondolkoznod –
feleli Draxen.
– Úgy látom, neked elég könnyen megy – vágok vissza.
Riden korábbi tiltakozása ellenére Draxen ismét megüt.
De nem érdekel, megérte. A többi jelen lévő kalóznak van
annyi esze, hogy ne röhögjön fel.
– Hol bujkál apád, Alosa? – követel választ Draxen.
– Lycon-csúcs. Tudod, hol van? – kérdezem.
– Persze. – Kearan válaszol. Természetesen. Enwen
mesélte, hogy korábban nagy utazó és kalandor volt.
Kétheti hajóútra van onnan, északkeletre.
– Lehetséges ez? – kérdezi Draxen. – Van bármi onnan
északra? Kearan felel.
 – Könnyedén megeshet, hogy van néhány kisebb sziget
arrafelé.
Draxen elengedi a hajamat, és elém áll.
– Ha hazudsz, némber, akkor nemcsak a hajadtól, hanem
a kezedtől is megszabadítalak.
– Gondolod, hogy képes lennél észrevétlenül bejutni a
kalózkirály rejtekhelyére? Amint odaérsz, apám felköt.
– Vállaljuk a kockázatot. Riden, vidd vissza a foglyot a
helyére, aztán hozz nekem egy térképet! Kearan, a
kormánynál találkozunk, hogy megtervezzük az utat.
Pár perccel később már Riden kabinjában vagyok,
törülközőt szorítok az orromra, miközben ő a
térképhalomba túr.
A törülköző miatt nem láthatja, milyen széles vigyorra
húzódik a szám. Nemcsak azért, mert tönkretettem az
összes térképét, hanem mert nem kellett elárulnom, hol van
apám rejtekhelye. Azt a helyszínt jelöltem meg, amit
korábban közösen megbeszéltünk, még mielőtt elindultam
a küldetésre. Az embereivel együtt ott fog várni rám és a
térképre. Tudtuk, hogy Draxen ki akarja majd deríteni, hol
van apám rejteke. Kitaláltuk, hova küldjük, ha rosszra
fordul a sorom.
Az egyetlen gond az, hogy ezzel határidőt tűztem ki a
térkép megtalálására. Még azelőtt meg kell találnom, hogy
odaérünk apámhoz, ellenkező esetben a legkevésbé sem
lesz elégedett.
És ha ő nem elégedett, rossz dolgok történnek.
 11. fejezet

Riden hosszú órákra magamra hagy aznap. Bár az arcom

már nem sajog (mindig is gyorsan gyógyultam),
iszonyatosan fáj a gyomrom az éhségtől. Másfél napja
semmit nem ettem.
Próbálom magam elé képzelni apám nagyszabású
lakomáit otthon, a rejtekben. Különféle húsok, a sertéstől a
marhán át egészen a szárnyasig, ami csak szem-szájnak
ingere. Összefut a nyál a számban, ha a különböző párolt
zöldségek és édes gyümölcsök ízére gondolok. Piték és bor.
Kenyér és sajt. Ha ma sem adnak enni, kénytelen leszek
megreszkírozni, hogy leosonjak a konyhába éjjel.
Csakhogy feleslegesen aggódom.
Valami forró és ínycsiklandozó illatozik az ajtó másik
oldalán.
Amint Riden belép, kitépem a kezéből az egyik tálat.
– Csak óvatosan! – figyelmeztet. – Még forró.
Nem érdekel. Megégetem a nyelvemet, miközben
nagyokat nyelek a levesből. Alig érzem az ízét, a forró
folyadék a gyomrom tele tartva végigperzseli a
nyelőcsövemet. Amikor az első tál kiürül, kikapom a
másikat is Riden kezéből, és annak is nekilátok.
– Sajnálom, észre sem vettem, hogy ilyen régóta nem
ettél. Szólhattál volna!
Nem nézek rá, miközben eszem. Most már elég étel van
bennem ahhoz, hogy lassítsak, és kanalanként megfújjam a
levest. Lelkesen rágom a krumplit meg a többi különféle
zöldséget.
Amint végzek a második tálnyi levessel is, a földre
hajítom a tányért, és lefekszem az ágyba. Még mindig
erőtlenebb vagyok, mint általában. Bár még csak a nap
derekán járunk, úgy érzem, ha most elszunyókálnék,
reggelig fel sem kelnék. Túl sok éjszakát töltöttem kevés
alvással.
 Lehunyt szemmel is hallom, ahogyan Riden a szobában
motoszkál.
– Mit művelsz? – förmedek rá.
– Feltakarítom a mocskodat.
– Mi lenne, ha halkabban csinálnád? Aludni próbálok.
Elég kemény napok állnak mögöttem.
Felhorkan, és továbbra is ugyanolyan hangerővel
takarít.
– Jól teszed, hogy összetakarítasz – szólalok meg ismét. –
Legalább lesz mit csinálnom holnap.
Hangos csattanás hallatszik, amint Riden levágja a
földre azt, amit eddig a kezében tartott. Kipattan a
szemem, ahogy a karomnál fogva felránt.
– Mit művelsz? – méltatlankodom. – Nem csinálhatsz
ügy, mintha kisgyerek lennék, akit akármikor felkaphatsz,
aztán áttehetsz máshova, ha épp úgy esik jól!
– Ha folyton úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek, akkor
nincs okom nem akként kezelni téged.
– Mégis miről beszélsz?
– A szobámról! – dühöng. – Nézz körbe! Minden tiszta
mocsok! A holmim felét tönkretetted a nyomorult
rajzaiddal. Megérdemelnéd, hogy ledobjalak a hajóról!
– Te zártál be ide! Mit gondoltál, mi fog történni? Inkább
ugorj ki te magad, amiért ennyire ostoba voltál! Ha annyira
meg akarsz büntetni, akkor miért nem hagytad, hogy a
kapitány tovább ütlegeljen? Miért kérted folyton, hogy
hagyja abba?
– Panaszkodsz, hogy megvédtelek?
– Uraltam a helyzetet.
– Tegnap azért nyavalyogtál, mert nem álltam ki
melletted. Mindkettő egyszerre nem megy, úgyhogy döntsd
el, mit akarsz!
– Mit érdekel téged, hogy mit akarok? Legyél egy kicsit
tökösebb, és csináld azt, amit te akarsz!
Riden felsóhajt, és a plafonra emeli a tekintetét.
– Hagyd abba!
– Mégis mit?
– Nő vagy. Viselkedj is úgy! Nem beszélhetsz ilyen…
– Úgy beszélek, ahogy akarok. Nem finom hölgy vagyok,
hanem kalóz!
– Jobb lenne, ha nem lennél az!
– Mégis miért? Elég jól megy.
– Mert a kalózok nem szoktak úgy kinézni, mint te, nem
beszélnek úgy, mint te, és nem csinálják azt, mint te.
Érthetetlen vagy, és teljesen összezavarsz.
– És ez az én hibám? Szerintem már azelőtt is egészen
zavarodott voltál, hogy én idekerültem.
Érzem Riden lélegzetvételét az arcomon. Olyan közel áll
hozzám, és olyan dühös, hogy már-már nevethetnékem
támad.
– Nem, nem voltam – ragaszkodik az álláspontjához.
Mi a… Félreértettem a helyzetet. Csak idegesíteni
akartam, felbosszantani. Összezavarni, hiszen ő az
ellenségem. Nem számítottam rá, hogy ellágyul.
Mondjuk, hogy őszinte legyek, nem igazán mondhatom,
hogy ellágyult.
Fizikai szükségletként jelenik meg a dühe. Érdekes.
Csókolóztam már jó néhány alkalommal, kalózokkal és
szárazföldi férfiakkal egyaránt. Általában épp azelőtt
történik ilyesmi, hogy ellopnék valamit. Vagy ha nagyon
unatkozom.
Most nem igazán van rá mentségem. Ami azt illeti,
rengeteg oka van annak, hogy miért rossz ötlet
megcsókolni Rident. Csak épp egyetlenegy sem jut
eszembe.
Talán azért, mert édesebb az ajka, mint hittem. Vagy
mert bizsereg a bőröm ott, ahol a keze az arcomhoz ér.
Esetleg élvezem, hogy olyasmit teszek, ami apámnak nem
tetszene. Mármint, nem igazán védelmező típus, de
határozottan felháborítaná, ha tudná, hogy az ellenséggel
csókolózom, főleg, hogy az égvilágon semmit sem
nyerhetek vele. Nem, várjunk csak, hiszen ez nem igaz!
Határozottan az én malmomra hajtja a vizet, ha az ujjam
köré csavarom az elsőtisztet.
Amikor Riden szája a nyakamra vándorol, teljesen
megfeledkezem apámról. Egyszerre forr a vérem és
fagynak le a tagjaim. Amikor a kulcscsontom feletti
mélyedéshez ér, halkan felnyögök.
 Erre aztán kiújult vággyal tér vissza az ajkamhoz.
Bizsereg a leforrázott pont a nyelvemen, amikor végigsimít
rajta a sajátjával. Kitépem a haját összefogó bőrdarabot,
ujjaimat a tincsei közé fúrom. Minden tökéletes.
Mellbe vág a tudat: nem lenne szabad tökéletesnek
lennie. Ami azt illeti, nem is az. Túl sok idő telt el úgy, hogy
nem ettem és aludtam rendesen. Úgy viselkedem, mint
valami ostoba liba az ivóban. Nem csinálhatom ezt. Hiszen
lopni jöttem!
Hatalmas —nem éppen fizikai – erőfeszítésembe telik,
hogy ellökjem magamtól Rident.
– Elég legyen ebből! – rivallok rá.
– Megint vérzel – érinti meg Riden az arcomat.
Nem éreztem, hogy felszakadt a seb.
– Valószínűleg a te hibád.
– Nyilván minden az én hibám.
– Ez pontosan így van.
Elmosolyodik, és újfent felém hajol. Annyira szeretném
magamhoz engedni! Ez az egész nem lenne ilyen
borzasztóan nehéz, ha nem lenne ilyen jó vele.
– Azt mondtam, elég! – tiltakozom végül mégis.
Gyorsan ellép tőlem, mintha nem bízna saját magában a
közelemben.
– Dolgom van – jelenti ki sarkon fordulva.
– Gondolom.
 

 
 
Bár ne kellene megvárnom az éjszakát, hogy folytassam a
kutatást!
Amíg egyedül vagyok, csupán gondolkozni tudok, és az
pont a legutolsó dolog, amire vágyom.
Szívesebben vernék péppé valamit.
Valamivel később Enwen ennivalót hoz. Elmosolyodom,
amikor magamra hagy.
Riden gyáva. Nem akar a szemembe nézni.
 Talán mégis jó ötlet volt csókolózni vele. Határozottan jó
érzés lesz nézni, ahogy kínjában feszeng.
Alszom egyet, hogy estére kipihent legyek. Szívesen
visszaaludnék ébredés után, de nincs vesztegetni való időm
most, hogy Draxcn és a legénysége apám irányába tart.
Későre jár, mire Riden ismét megjelenik. Meglepetten
pislog rám.
– Azt hittem, alszol.
– Mármint reménykedtél benne – mosolyodom el.
– És kihagyjam a gúnyos megjegyzéseid áradatát?
Ugyan, kérlek!
– Nincs semmiféle gúnyos megjegyzésem.
– Nagy kár. Reméltem, hogy megismételhetjük, ami
korábban történt.
– Sejtem. Sajnos kissé elfáradtam.
– Akkor miért nem alszol?
– Épp azt tervezem.
– Nekem inkább úgy tűnik, hogy rám vártál.
Jaj már! Lehet, hogy ki kellene ütnöm éjszakára.
Csakhogy nem tehetem. Emlékezne rá reggel. Nem tudnám
mivel magyarázni, ha kiütöm, aztán mégis a hajón maradok.
Addig maradnom kell, amíg meg nem találom ezt az
átkozott, alaposan elrejtett térképet.
– Feküdj csak le, Riden, tessék! – pattanok ki az ágyból,
hogy a székre üljek.
– Ott fogsz aludni?
– Igen.
– Miért?
– Mert itt akarok, jó? Mi ez a sok kérdés?
– Én szoktalak vallatni, tudod.
– Most épp nem vagy szolgálatban, úgyhogy feküdj le!
– Miért akarod annyira, hogy elaludjak? Be akarsz
mászni az ágyba, miután kidőltem?
– Igazából a csendre vágyom, ami utána következik.
Riden körbenéz.
– Elég nehezen alszom el így, hogy ilyen mocskos a
szobám. Talán inkább megvárom, amíg te is kidőlsz.
Nincs időm erre! És nem tehetek úgy, mintha aludnék,
mert a végén tényleg elszenderedem, aztán annyi az egész
éjszakának.
Dühös vagyok. És talán ha nem lennék ennyire bosszús,
nem választanám ilyen gyorsan ezt a megoldást. De
türelmetlen vagyok, ugyanis egész nap erre vártam.
Szétverték az arcomat. Még mindig nyűgös vagyok a kevés
alvás miatt, és hogy őszinte legyek, a gyomrom is korog.
Így hát énekelni kezdek. Mély, megnyugtató a dallam.
Az egész testem energiával telik meg éneklés közben. A dal
betölti a kabint, visszaverődik a falakról, beleivódik a
takaróba, bekúszik Riden fülébe.
Közelebb lép, hogy jobban hallja a dallamot.
Készségesen előrébb lépek, majd kézen fogom, és az ágyba
húzom. Követ, teljesen megbabonázza a varázs. Tudom, mit
akar Riden az élettől – szeretetet és elfogadást. Ezeket
szövöm hát a dalomba, megparancsolom neki, hogy
aludjon, és felejtse el az énekemet.
Nincs más választása, kénytelen engedelmeskedni.
 12. fejezet

Számítottam rá, hogy megérzem a tenger hívó szavát.

Mindig így történik, miután énekelek. Sajog a mellkasom.
Fáj, hogy nem mehetek a víz alá, hogy csitítsa, gondozza a
lelkem. A túléléshez nincs szükségem a tengerre, csupán
arra, hogy egy-egy dal után újra energiával töltsön fel –
hogy megerősítse azt a részemet, amit igyekszem eltitkolni.
Csakhogy megvan az ára annak, ha használom a
képességeimet. A lelkem másik fele megpróbálja átvenni
felettem az uralmat, ám ezt nem hagyhatom. Amíg a
küldetést nem teljesíteni, addig semmiképpen.
Nagyrészt ember vagyok. De amikor használom az
anyámtól örökölt képességeimet, valami mássá válók. És
minden egyes alfa lommal, amikor küzdenem kell ellene, a
lelkem egy darabkája elveszik. Még napkelte előtt
visszasurranok Riden szobájába, vissza kell tennem a
kulcsot a zsebébe.
Csakhogy Riden felnyög, és felül az ágyban. Gyorsan
elugrom az ajtótól, és leülök az asztal előtt álló székbe.
– Mi történt? – fogja a fejét.
– Fáj a fejed? – érdeklődöm. – Elég sokat nyögtél
álmodban.
– Nem, nem fáj. Inkább olyan érzés, mintha…
Rengeteg férfinak énekeltem már. Akiktől nem vettem el
az emléket, megpróbálták elmagyarázni, milyen. Úgy
hallom, mesés érzés. Élvezet és boldogság elegye. Amikor
elaltatom őket, egész éjszaka rólam álmodnak. Gyerekként
nem sokan hagyták, hogy gyakoroljak rajtuk, de ez nem
állított meg. Anyám nem volt ott, hogy megtanítson.
Apámnak sikerült elérnie, hogy csupán a bizalmasaink
tudják a titkomat. Nem akarta, hogy az ellenfelei rájöjjenek,
milyen erővel bírok. Az, amit tőle tanultam, veszélyessé
tesz. Az pedig, hogy félig szirén vagyok, halálos fegyverré.
 – Milyen érzés? – forszírozom tovább.
– Mindegy – vágja rá gyorsan.
A gondolataiba mélyed, az emlékein, az álmain
gondolkozik. Akiket álomba ringattam, általában nehezen
térnek magukhoz.
Bár szórakoztató, ahogyan a gondolataival küszködik,
vissza kell csúsztatnom a zsebébe a kulcsot, mielőtt
észreveszi, hogy lába kelt.
– Jól aludtál? – kérdezgetem. – Álmodtál valami szépet?
Tudom, hogy rólam álmodott, de azt nem, hogy mit
csináltam álmában.
Persze nem várom, hogy őszinte legyen.
Még egy pillanatig zavarodottnak tűnik, aztán
összekapja magát.
– Igen. Mi történt tegnap? Nem…
Komoran pillantok rá.
– Ittál?
Felül, csupasz, lábát a padlóra teszi.
– Nem iszom olyan gyakran. És sosem annyit, hogy
lerészegedjek. Főleg akkor nem, ha rád kell figyelnem.
– Akkor nem emlékszel a közös éjszakánkra?
Csak úgy pörögnek a gondolataim, meg kell
szabadulnom a kulcstól. Kell valami ürügy, hogy a közelébe
kerüljek.
– A közös éjszakánkra? – néz ram színtiszta döbbenettel
Riden. Az ölébe ülök, kényelmesen elhelyezkedem,
rniközben köré fonom a karomat. Riden megdermed.
– Tényleg nem emlékszel? – suttogom csábítón a fülébe.
A kezem a vállára csúszik, majd a mellkasára vándorol.
Az. izmai kőkemények, ám a bőre puha és meleg. Amikor a
derekához érek, visszacsúsztatom a bricsesze zsebébe a
kulcsot.
Igazából olyan ez, mint a tolvajlás, csak épp visszafelé.
Riden kifújja a levegőt, és megérinti a csípőmet.
– Mutasd csak meg, milyen is volt!
Végigcsúsztatom a kezemet a karján, majd összefűzöm
az ujjainkat.
– Volt ilyesmi.
– Uhümm.
 – Meg ilyesmi.
Ajkamat az övéhez érintem, és gyengéden
megcsókolom. Igenlőképpen viszonozza.
– Aztán mi történt? – kérdezi suttogva, amikor
elhúzódom, és ajkammal a fülét cirógatom.
– Aztán… – Elhallgatok, majd közelebb hajolok hozzá. –
Megígérted, hogy kiszabadítasz.
Hátradönt, mintha az ágyra akarna fektetni. Aztán
nemes egyszerűséggel elenged. Halk puffanással landolok
az ágyneműn.
– Szerintem erre emlékeznék – teszi fel a lábamat is az
ágyra.
– Ne aggódj, idővel biztos visszatérnek az emlékeid –
vigasztalom.
– Viszont Draxen vár.
A szekrényéhez lép, és beletúr a – miattam – földön
heverő ruhakupacba, és morogva keres valamit.
Amikor megtalálja – egy bricsesz után matatott elkezdi
lehámozni magáról azt, amit épp visel, és közben engem
figyel.
– Ne! – sikkantok fel, és gyorsan elfordulok.
Halkan felnevet.
Csendben kellett volna maradnom, és nem lett volna
szabad elfordulnom. Ha egyszerűen csak vállat vonok,
mintha egyáltalán nem érdekelne, mit csinál, nem
szórakozik ilyen jól. Biztosan máshol öltözik át. Csakhogy
teljesen váratlanul ért a dolog, nem tudtam, hogyan
reagáljak, és most már nincs mit tenni.
– Szerinted hogyan vegyek tiszta ruhát, ha itt tartalak
fogva? – érdeklődik.
– Öltözködjél Draxen kabinjában! – csattanok fel.
– És az miért is jó móka?
Dühösen fújok, miközben várom, hogy végezzen. Ruha
zizzen, öv feszül, újonnan felhúzott csizma csattan a földön
– bár vége lenne már!
Olyan erősen koncentrálok, hogy észre sem veszem, a
csizma egyre hangosabban csattog, majd hirtelen Riden
kezet érzem a derekamon.
– Most már nyugodtan idenézhetsz, Alosa! – suttogja a
fülembe. Ajkával végigsimít a halántékomon, mielőtt
magamra hagy.
Amikor végre elernyednek az izmaim, rádöbbenek,
mennyire megfeszítettem őket eddig.
 

 
Halálra kellene unnom magam a következő pár napban. de
egyáltalán nem így történik. Riden gyakran bejár a
kabinjába, hogy megnézze mit csinálok. Egészen addig
beszélgetünk, amíg a csevegésünk kihallgatássá nem
változik. Próbál kihúzni belőlem bizonyos információkat,
például apám rejtekének az alaprajzát, hogy milyen
gyakran érkezik szállítmány, hányan őrzik a helyet, ilyesmi.
Semmit sem árulok el neki. Előbb halnék meg, mintsem
ilyen információt a tudomására hozzak. Vagyis, egészen
pontosan ők halnának meg, nem én, ugyanis nem hagynám,
hogy egy ujjal is hozzám érjenek.
Észreveszem, hogy Riden két lépés távolságot tart.
Mégis minden alkalommal sikerül csőbe húzni a
beszélgetések során. Mulatságos, ahogyan szenved,
ahogyan igyekszik megtalálni az arany középutat. Ridennel
játszadozni határozottan jobb móka, mint átkutatni a hajót.
Minden múló, eredménytelen éjszakával egyre idegesebbé
válok. Gyakran nézem, merrefelé haladunk, igyekszem
megsaccolni, mennyi időm van még, mielőtt eredményeket
kell felmutatnom apám előtt. Elhaladunk a Lycon-csúcs
mellett, majd északkeletnek indulunk.
Már nincs sok hátra.
 

 
Korán ébredek, pedig későn feküdtem le. Túlságosan
aggódom ahhoz, hogy aludjak, a plafont bámulom, sorra
veszek mindent fejben. Végiggondolok minden egyes zugot,
amit átnéztem, olyasmit keresek, ami felett esetleg átsiklott
a tekintetem. Lassan letelik a két hét. Bármelyik
pillanatban felbukkanhat a találkozóhely a horizonton.
– Korán fent vagy – szólal meg Riden mellettem.
– Nem tudok aludni – felelem.
– Aggódsz valami miatt?
– A horkolásod ébresztett fel.
Elmosolyodik.
– Nem is horkolok.
– A fülem nem így gondolja.
A hátára fordul, és b is felfelé bámul, pont, mint én.
_ Mondd el, mi aggaszt!
– Azt leszámítva, hogy ellenséges kalózok foglya vagyok?
– Igen – feleli nemes egyszerűséggel –, azt leszámítva.
Hát, nem igazán mondhatom el neki, hogy Draxen vagy
az apjuk elrejtett valahová egy térképet, és nem találom.
Helyette inkább ezt kérdezem: – Mi a legvakmerőbb dolog,
amivel valaha is megpróbálkoztál, hogy lenyűgözd apádat?
Hallgatás a válasz.
– Fáj, ha róla kell beszélned? – kérdezem.
A fejét rázza.
– Nem, nem erről van szó. Csak próbálok nem gondolni
rá, ugyanis rettenetesen gyűlöltem.
– Megértem.
Várom, hátha válaszol a kérdésemre.
Felsóhajt.
– Nem is tudom. Sok vakmerő dolgot csináltam.
~ Mondj egyet!
~ Jól van – feleli el mélázva. – Egyszer, amikor
kihajóztunk, kifosztottunk egy hajót, majd felégettük. Apám
beleejtett egy kincsekkel ládát a vízbe, miközben átcipelte a
mi hajónkra. Utánaugrottam a vízbe.
– Talán definiálnunk kellene, hogy egész pontosan mit
jelent a vakmerő szó.
– Tele volt a víz vérangolnával, levadásztak a
tengerészeket, akik túlélték a támadásunkat.
Oldalra fordítom a lejemet.
– Úgy már tényleg vakmerő dolog volt.
A vérangolnák veszélyesebbek, mint a cápák.
Gyorsabbak, és sokkal gyorsabban megérzik a vért. Néha
még az is előfordul, hogy nagyobbak és élesebb a foguk.
Általában a tenger fenekén élnek, de ha mozgolódást
éreznek a felszínen, feljönnek körülnézni.
– Sikerült visszaszerezned a ládát? – kíváncsiskodom.
– Nem. Az egyik angolna felém vette az irányt. Draxen
észrevette és még épp időben leeresztette a kötelet, és
kihúzott a vízből.
– Apád hogy fogadta?
– Vissza akart dobni a tengerbe, hogy szerezzem vissza
a ládát, de szerencsére Draxen lebeszélte róla.
– A hallottak alapján úgy sejtem, ha te nem ölöd meg,
akkor valaki más végzett volna vele. Borzalmas ember
lehetett.
– Az volt. – Riden felém fordul. – Jól sejtem, hogy nem
csak úgy eszedbe jutott feltenni ezt a kérdést? Vakmerő
húzásra készülsz, hogy lenyűgözd apádat?
– Szórakozásból szoktam vakmerő dolgokat csinálni.
– Ezt készséggel elhiszem.
– Jól ismerted apádat?
Vállat von.
– Eléggé. Miért?
Óvatosan kell fogalmaznom. Ártalmatlannak kell tűnnie
beszélgetésnek, el kell érnem, hogy azt higgye, rólam van
szó.
– Apám mindenki másnál jobban bízik bennem, mégis az
az érzésem, hogy titkol előlem dolgokat.
– Mindenkinek vannak titkai. Mind védtelennek
éreznénk magunkat, ha nem lehetnének titkaink.
– Miért, neked… – Nem, nem kérdezhetem Rident a
titkairól. Nem hagyhatom, hogy más irányba terelődjön a
beszélgetés. – De ez most más. Te nem érezted, amikor
apád titkolt valamit előled valami fontosat?
– De, általában igen.
– Apámnak van egy titkos rekesze a hajóján, egy kilazult
padlódeszka a kabinjában. Ott tartja a fontos holmikat.
Amikor úgy éreztem, nem mond el mindent, ott általában
megtaláltam a terveit, kideríthettem a titkait.
Légből kapott az egész, de remélem, Riden ezt nem érzi.
Ami azt illeti, apámnak van egy szobája a rejtekén,
ahová rajta kívül senki sem teheti be a lábát, az az ő kis
kuckója. Számos alkalommal szerettem volna már beosonni,
egyszer meg is próbáltam. Elkapott, amikor a lakattal
bíbelődtem, és azt mondta, ha annyira érdekesnek találom
a zárt ajtókat, akkor készséggel megnézhetem, milyen egy
belülről.
És hű is maradt a szavához. Az egyik cellában kötöttem
ki, jó mélyen a felszín alatt. Egy hónapig nem engedett ki.
– Aztán egy nap – folytatom – üresen találtam a
padlódeszka alatti rejtekhelyet. És soha semmit nem tart
azóta ott.
– Rájött, hogy mit csinálsz.
– Vagy csak sejtette, és nem akart kockáztatni.
Bár Riden természetesen viselkedik, és nyugodtnak
tűnik, bizonyára issza minden egyes szavamat. Nyilván
abban reménykedik, hogy elárulok valamit apámról. De
nem ezért beszélgetünk. Én akarom kideríteni Lord Jeskor
titkait.
– Na és a te apád? – kérdezem. – Neki volt titkos
rejtekhelye Kiderítettél valaha olyasmit, amit nem lett volna
szabad?
Tudod, hova rejtette el a térképdarabját?
– Hogy őszinte legyek, sosem érdekelt ennyire az öreg.
Amikor gyerekek voltunk, Draxen rávett, hogy keressük
meg az összes titkos rekeszt odalent, de soha semmit nem
találtunk.
Átéreztem a fájdalmát, én sem találtam semmit azokban
a rekeszekben.
Nem tagadom, élvezem a beszélgetést, de azért
reménykedtem benne, hogy kiszedek belőle valami
hasznosat. Valami olyasmit, amiből kiderül, hol a térkép.
Tudhattam volna, hogy nem így lesz.
– Egyébként meg, ha apámnak bármi fontos holmija lett
volna, azt sosem tévesztette volna szem elől. Valószínűleg
mindig magánál tartotta volna. Annyi eszünk azért mindig
volt, hogy ne próbáljunk lopni tőle.
Ó!
 13. fejezet

Riden magamra hagy, hogy reggelit kerítsen. Mindeközben

én a saját ostobaságomon rágódom.
Hát persze, hogyha valami ennyire értékes, akkor
mindig magadnál hordod.
Jeskor halála után a fiai nyilván átkutatták a ruháját. És
meg is találták a térképet. Draxen az egyik legkapzsibb
ember, akivel valaha is találkoztam. Ha nem tudta, mi ez a
térkép, nyilván mindent megtett, hogy kiderítse. És amint
rájött az igazságra…
Draxen undorító, erőszakos és manipulatív. Egy ujjal
sem akarok hozzányúlni.
Talán éppen ezért nem jutott eszembe, hogy
megnézzem, nála van-e a térkép. Hát persze hogy nála van!
Hol máshol tartana az ember olyasmit, amit biztonságban
akar tudni? Le merném fogadni, hogy Riden és Draxen
ezért lázadt fel az apja ellen, ezért próbálta megkaparintani
a hajót, és végül ezért mészárolta le az eredeti legénység
nagy részét. Mi fontosabb okuk lehetett volna erre annál,
hogy megtalálják az évezredek kincsének a térképét?
Ha belegondolok, hogy valószínűleg rengeteg
alkalommal közel jártam a célomhoz…
Csakhogy bárhol lehet. A kabátja, az inge és a bricsesze
bármelyik zsebében. Akár még az alsónadrágjában is
rejtegetheti. Jaj, nagyon remélem, hogy nem ott van!
Sajnos csupán egy módja van annak, hogy kiderítsem
Nincs más megoldás, el kell csábítanom a kapitányt.
Gyűlölöm a gondolatot. De hogy máshogy maradhatnék vele
kettesben? Megvárhatnám, amíg ma este elalszik, de nem
akarom arra pazarolni az énekem maradékát, hogy
álomban tartsam. Lehet hogy Draxen mélyebben alszik,
mint Riden, de azt senki sem alussza át, hogy valaki
megszabadítja az összes ruhadarabjától.
 Nem, most azonnal cselekednem kell. Amint Riden
visszatér. Nem kockáztathatom meg, hogy odaérünk a
találkozóhelyre, és nincs nálam a térkép.
Ideje ismét bevetni az anyai örökségemet.
 

 
Riden visszatér a reggelivel – ismét tojással. Gyorsan
megeszem, majd így szólok: – Ki akarok ma menni.
– Miért? – kérdezi gyanakodva.
– Mert háziállatként tartasz idebent, és elegem van.
– Ha odakint vagy, a kapitány munkára fog.
– Legyen.
– Hogy micsoda?
– Azt mondtam, legyen. Talán rosszul hallasz?
– Azt hittem, semmi olyasmit nem teszel, ami bepiszkítja
a ruhádat.
– Már kislányként megtanultam, hogy a kalózlét időről
időre mocsokkal jár. A lényeg az, hogy az ember elég
gazdag legyen a rendszeres fürdőzéshez és jó néhány váltás
ruhához. Ami azt illeti, új ruhát is akarok húzni.
– De hát koszos leszel.
– Tudom, de már túl régóta viselem ezt.
Mióta Riden szobájában tengetem a napjaimat, Enwen
néha váltás ruhát hoz nekem. Nagyon kedves tőle, de nem
várhatom meg, hogy megint úgy gondolja, ideje tiszta
ruhával meglepnie. Tiszta, csinos ruhára van szükségem
ahhoz, hogy elcsábítsam Draxent.
– Jól van, megyek, hozok neked valamit – adja be a
derekát Riden.
– Ne, inkább hozd ide a holmimat!
Felhorkan.
– Szó sem lehet róla! Ki tudja, mi mindent rejtettél el
még. Hozok neked tiszta ruhát, de semmi többre ne
számíts!
Ezt még Enwen sem tette meg értem, de egy próbát
azért megért.
 – Jól van – egyezem bele. – Akkor hozd ide a zöld
ruhámat!
– A zöldet?
– Igen, biztosan megismered. És tiszta blúzt meg
lábszárvédőt is akarok.
– Még valami? Esetleg alsónemű?
– Ilyen kegyben még csak véletlenül sem részesítenélek.
Riden felkacag.
– Megállítani viszont nem tudsz, nem igaz?
Túl gyorsan lép le ahhoz, hogy elhiggyem, csupán
lovagiasan kisegít egy bajba jutott hölgyet. Túlságosan
lelkesen távozik. Talán nem volt kedve tovább hallgatni az
ellenérveimet. Vagy csak alig várja, hogy az alsóneműim
között turkálhasson.
– Ez meg mi? – robban be némi idő elteltével, még az
ajtót sem csukja be maga után.
– A blúzom – felelem. – Most komolyan, Riden, ha még
az ilyen egyszerű ruhadarabok nevét is…
– Nem! – szakítja félbe a meglehetősen vicces
beszólásomat. – Ez nem ruha. Ez még egy gyereknek is
kevés lenne.
– De hát nyúlik, te tökfilkó!
– Még hogy nyúlik! – jajdul fel. – Nem. Szó sem lehet
róla, hogy felvedd.
Helyette egy lila anyagot hajít felém, amit eddig a másik
kezében szorongatott. Fűző, de ez mell fölött, nem pedig
alatta végződik. Jár hozzá csuklya és rövid, levehető ujj is.
– Mégis mit ártott neked az én zöld blúzom? –
érdeklődöm.
– Nem vagy te ostoba, Alosa! Gondolod, hogy bárki
képes lenne a munkára koncentrálni, ha ilyesmiben
flangálnál odakint?
Épp ezért választottam. Fel kell keltenem Draxen
figyelmet. Eddig csupán bosszúság voltam a számára, ám
ma ezen változtatnom kell, mégpedig anélkül, hogy
elvesztegetném az énekem maradékát.
Ő a kapitány, én pedig a foglya, ám ennél többnek kell
hogy lásson. Csakis nőként tekinthet rám, és a zöld
ruhában lehetetlen elsiklani a nőiességem felett.
 – Mégis miért érdekelne ez engem? – vitatkozom. – A
zöldet akarom.
– Nem adom oda. Ki fogom dobni a hajóról.
– Jaj, már, Riden! Ez a legkevésbé sem igazságos.
– Fogoly vagy, miért kellene igazságosnak lennem veled?
Jól van, akkor kénytelen leszek a lila fűzőben elcsábítani
a bátyját, de azért előbb még húzom Riden agyát egy kicsit.
– Biztos vagy benne, hogy nem valami másról van szó,
Riden?
– Hogy érted?
– Úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj.
– Egy mi?
– Tudod, férfiak, akikhez a nők önként és dalolva
odaláncolják magukat.
– Igen, ismerem a férj szót. – Ökölbe szorul a keze,
tekintete rám szegeződik. Elképesztően vonzó, amikor
dühös. – Nincs miért féltékenynek lennem.
– Szóval azt mondod, ha mégis a zöld ruhát viselném, az
semmiféle hatással nem lenne rád?
– A legkevésbé sem.
– Akkor nincs miért ellenkezned. Add ide!
Riden a fogát csikorgatja.
– Nem!
Akkor kénytelen leszek a testemnél többet is bevetni, de
szerintem azért menni fog. Vannak olyan férfiak, akiket
még egy liszteszsákban is el tudnék csábítani.
Draxen okosnak tűnik. Elég okosnak ahhoz, hogy
rájöjjön, ha nagyon nyomulok, úgyhogy óvatosan kell
eljárnom.
~ Jól van. Akkor legalább hagyj magamra, hogy
átöltözhessek! Vagy képtelen lennél elviselni a tudatot,
hogy meztelenre vetkőzöm a kabinodban?
Lépre akarom csalni, és ő is tudja. Lenyűgöző, hogy
képes kisajtolni magából még egy mogorva pillantást,
mielőtt bevágja maga mögött az ajtót.
Gyakorlott mozdulatokkal magamra öltöm a fűzőt, és a
helyükre illesztem a vállnál kidudorodó ruhaujjakat. A
csuklyát is felteszem. Ha kellemetlen helyzetbe hozom
magam, legalább lesz mi mögé rejteni az arcomat.
 Riden valóban hozott alsóneműt. Igyekszem nem
gondolni rá hogv hozzáért, miközben belebújok a többi
ruhadarabomba. Elképesztő, milyen üdítő hatással van az
emberre, ha tiszta ruhát húzhat.
Más nőként lépek ki Riden kajütjéből – nem
gúnyolódom, nem vitatkozom, és még csak hírből sem
ismerem az erkölcsös viselkedést. Gondolom, ez jön be
Draxennek.
Ideje eljátszani a megfelelő szerepet.
Annyi időt töltöttem kalózok között, hogy megtanultam
hozzájuk hasonlóan járni, pedig ösztönösen teljesen
másképpen mozgok. A szirének kecses, gyönyörű
teremtmények, az ösztöneik vezérlik őket, nem pedig a
tanulással elsajátított, beléjük rögzült ismeretek. A
lelkemnek erre a részére apellálok, amit általában elrejtek.
Tulajdonképpen minek nekem a zöld felső?
Így pontosan érzem, mit akarnak a férfiak. És
eljátszhatom, hogy az vagyok, amire vágynak, cserébe
pedig megszerzem azt, amire én vágyom. Nem titkolhatják
el az érzelmeiket, mindegyik színes auraként kavarog
körülöttük.
Minden egyes lépésem könnyed, kecses. A mozdulataim
törékenységről, angyali bájról árulkodnak. Gondolatok még
csak véletlenül sem rajzolódnak ki az arcomra, senki sem
tudhatja, hogy lopni érkeztem. Érzem a szelet a bőrömön, a
sót a levegőben, a hajam minden egyes tincsét, azt,
ahogyan meglebbennek.
A szirének élete a férfiak elcsábításától függ, és bár
könnyedén ár tudok váltani erre, gyűlölöm. Mintha
meghazudtolnám saját magamat.
Két világ határán élek, kétségbeesetten igyekszem
legalább az egyikbe beilleszkedni.
Mindenki felém fordul, amikor kilépek Riden kabinjából,
ám úgy teszek, mintha észre sem venném.
– Hova menjek? – kérdezem Ridentől.
A hangom lágy, már-már dallamos, ám nem varázsolok
el senkit, tudván is egyszerre csupán hárommal bírok el.
Semmire sem mennék egy férfiakkal teli hajón, még akkor
sem, ha az erőm teljében lennék. Valószínűleg nem lett
volna szabad ennyit elhasználnom arra, hogy tegnap
álomba ringassam Rident, de amikor belekezdtem, képtelen
voltam leállni.
Riden eltátja a száját. Úgy néz rám, mintha még sosem
látott volna. Tulajdonképpen ez így is van. Külsőre mit sem
változtam, csupán a tartásom más, az, ahogyan viselkedem,
beszélek, mozgok. Szabadjára engedtem a bennem élő
szirént, és bár ugyanúgy nézek ki, a férfiak mégis
észreveszik, hogy valami megváltozott, és felkeltem a
figyelmüket.
– Mi történik? Miért állt meg min… – Draxen felém
pillant. Egy pillanatig épp úgy viselkedik, mint a többiek. A
szemébe nézek, a lehető legapróbb módszerekkel fejezem
ki az érdeklődésemet. Megrázza a fejét, mintha szeretne
megszabadulni a gondolatait uraló homálytól. – Vissza a
munkához, vagy mindenkit megkorbácsoltatok! Riden, mit
művel a lány a fedélzeten?
Riden is lerázza a hirtelen jött döbbenetet.
– Úgy döntött, hogy inkább dolgozik a fedélzeten,
mintsem tovább vesztegeljen odabent. Szerintem egyre
nyugtalanabb, kapitány!
Draxen alaposan végigmér. Kedvesen rámosolygok,
amitől nyel egyet, mielőtt megszólal: – Elgondolkoztatott a
béklyó, hercegnő?
– Igen, kapitány!
Csak semmi szarkazmus. Minden leheletem
őszinteségről árulkodik, ártatlanságról, behódolásról.
Igyekszem nem összerezzenni, amikor erre gondolok.
Borzalmas egy szó. De hát így kell viselkednem ahhoz, hogy
beváljon a tervem. Apám kedvéért azzá válok, amit
gyűlölök.
Riden és Draxen mindketten némán állnak, várják, hogy
folytassam. A szokásos gúnyos megjegyzésre számítanak.
Hát várjanak csak! A szirén-Alosa a férfiak vágyának
megtestesítője, és most épp Draxenre hangolódom,
igyekszem olyanná válni, amilyennek látni szeretne.
Riden Draxenhez íordul, mintha a bátyja tudná, miért
változott meg hirtelen a viselkedésem. Ha nem játszanám
ilyen átéléssel a szerepemet, biztosan felnevetnék.
 Draxen új szemmel néz. Az én gyengeségem az ő erejét
bizonyítja. Uralkodhat felettem, irányíthat. Draxen szereti
megrontani az ártatlan lányokat. Én elég távol vagyok az
ártatlantól, túl sok emberrel végeztem már ahhoz, hogy
ilyesmit lehessen rám mondani, de csupán a látszat a
fontos.
A kapitány válla fölött vörös fény kavarog, az
érdeklődését jelzi. A közömbösség narancssárgájával
viaskodik éppen. Helyes.
Riden pedig… Felé fordulok, feltérképezem az ő vágyait.
Őt már közel sem ragadja magával annyira ez a viselkedés.
Riden szereti a kihívásokat, a játszmákat. Ebben a
formában nem vonzom annyira. Érdekes. Talán megnehezíti
majd a szerepemet. Jelenleg kék fény kavarog körülötte,
ami azt jelenti, hogy össze van zavarodva.
Évekig tanulmányoztam a különböző színeket, kénytelen
voltam megkérdezni a kalózokat, mit éreznek éppen,
amikor ilyen formában pillantanak meg, hogy érzelmeket
társíthassak a különféle színekhez. Nem könnyű, mert az
emberek nem igazán szeretnek kitárulkozni, amikor épp
valamilyen mély érzelem rabul ejti őket, de azért csak
sikerült kibogarásznom, amit kellett.
Némán várakozom, maga vagyok a megtestesült türelem
és elfogadás.
Riden úgy fest, mint aki mindjárt orra bukik, egyre a
nyakát nyújtogatja, próbálja értelmezni, amit lát.
Draxen a kapitány, neki kell példát mutatnia az
embereinek, kénytelen gyorsabban észhez térni. Hírnevet
kell szereznie, hiszen fiatal és tapasztalatlan. Határozottan
ő a legbajosabb célpont az egész hajón.
Ha kettesben lennénk, valószínűleg öt percen belül rám
vetné magát. Elképesztő, miket művelnek az emberek
titokban, amikor senki sem láthatja őket. Ez lesz a
legkeményebb dió – kettesben maradni vele. Főleg úgy,
hogy az éles eszű kisöccse, Riden se kavarjon be.
– A csillagok szerelmére, adjon már neki valaki egy
felmosót! – bődül el Draxen.
Már öten tisztítják a fedélzetet, így a legközelebbi kalóz
odaugrik, és készségesen átnyújtja nekem a saját
takarítóeszközét.
– Köszönöm – felelem, miközben óvatosan, az
ujjhegyeimmel megfogom a fanyelet.
A tengeren előbb-utóbb mindenki kénytelen felmosót
ragadni, gyakran kell tisztítani ugyanis a fedélzetet, nehogy
felhalmozódjon rajta a só és a víz. Sosem élveztem ezt a
feladatot, ám ezt most nem mutathatom ki.
Munkához látok, könnyed mozdulatokkal mosom a
fedélzetet, különösen problémás részeknél a kelleténél
jobban előrehajolok. Minden mozdulatomnak oka van,
figyelem, hogyan reagál rájuk Draxen. Ha egy férfinak
megtetszik egy nő, hajlamos azt hinni, hogy a nő mindent
az ő kedvéért tesz. Ez most tökéletesen igaz Draxenre.
Tudom, hogy figyel, hiába igyekszik palástolni. Nem igazán
érti a viselkedésemben beállt változást, de nem is tart
kifejezetten intelligensnek. Vörös tűzzel ég a vágya, egyre
magasabbra csapnak a lángok.
– Mit művelsz?
Riden szavai kirántanak Draxen érzelmeinek
elemzéséből
– Felmosom a fedélzetet.
– Nem arra gondolok. Máshogyan viselkedsz.
– Ezt meg hogy érted? Odébb tudnál menni, kérlek? Ott
is fel kellene mosni.
– Látod, pontosan erről beszélek. Mióta kérsz meg
udvariasan bármire? És miért így mozogsz? Nevetségesen
festesz!
– Nyugodtan gondolj, amit csak szeretnél – felelem
előzékenyen, mintha kedves akarnék lenni hozzá.
– Elég! – ejti ki vontatottan a szót.
– Nem akarod, hogy tovább mossam a fedélzetet?
– A viselkedésedről beszélek. Fejezd be! Egyszerűen…
egyszerűen… nem helyénvaló.
– Nem igazán értem, miről beszélsz.
– Nem megfelelő módon hívod fel magadra a figyelmet,
te lány! Bajba fogsz kerülni.
– Miért, miféle figyelmet érdemelnék? Talán a tiédet?
Képtelen vagyok megállni, hogy ne szórakozzak vele,
amikor ilyen.
 Egyébként pedig most is érzem magam mögött Draxent.
Gyorsan hátrapillantok, és látom, hogy némi zöld vegyül a
színei közé. Helyes. Nem tetszik neki, hogy Ridennel
beszélek.
– Nem úgy értettem… – magyarázkodik Riden.
– Biztos? – Most rá összpontosítok, az ő igényeire, az ő
sóvárgására. Látom a szíve legmélyebb vágyát. –
Boldogságra vágysz, Riden, de nem vagy elég bátor, hogy a
nyomába eredj. Sok szempontból erős és bátor vagy, de ha
a saját igényeidről van szó, elgyengülsz.
– Alosa! – szólal meg halkan. Az arcán őszinte kifejezés
ül, így tudom, hogy minden egyes szavát komolyan
gondolja. – Sajnálom, ami kettőnk között történt. Ne
haragudj, hogy felzaklattalak! De igazán felesleges így
visszavágnod.
– Gondolod, hogy mindezt miattad teszem, Riden? Ne
legyél ennyire öntelt! Fárasztó folyton harcolni. Elegem van
belőle.
– Könyörgöm, Alosa! Hát nem látod, hogy…
– Riden! – reccsen az öccsére Draxen.
Riden halkan felsóhajt. Talán ő különleges képességek
nélkül is tudja, milyen hangulatban van a bátyja.
– Igen, kapitány?
– Hozd ide a lányt!
Riden nem felel, engem néz. Még mindig rá
koncentrálok. Különböző színek kavarognak körülötte, nem
tudja, hogy a bátyja iránti hűségnek engedelmeskedjen,
vagy az irántam táplált érzelmeknek. Mindkettő vörös, ám
teljesen különböző az árnyalatuk, ez a legnehezebben
érthető szín. A kalózok többségénél egyértelműen vágyról
van szó, de Riden esetében ez nem igaz sem a bátyja iránti
érzelmek, sem az irántam érzettek árnyalatára.
Valószínűleg frusztráció.
~~ Riden! – kiált rá ismét a kapitány.
~~ Máris, Drax! – Hozzám fordulva így szól: – Na,
tessék! Azt hagyd itt! – mutat a felmosóra és a vödörre.
Engedelmeskedem. Riden kinyújtja a karját, jelzi, hogy
menjek előre. Legalább most nem akarja vasmarokkal
szorítani a felkaromat, mint általában.
 Ahogy áthaladunk a szorgoskodó kalózok gyűrűjén,
kiszúrom Enwent, a fejét rázza és mosolyog. Lenyűgöztem.
Én is csodáltam az ő tolvajIási képességeit, és ő is csodálja
az én tehetségemet. Bár a gondolatait nem ismerem, azt
azonnal latom, hogy őt nem sikerült becsapnom. Lehet,
hogy nem tudja, pontosan mit művelek, de felismeri a
színésztársakat.
Gyorsan végigsétálunk a hajó jobb oldalán, majd fel a
lépcsőn. A tatfelépítményen állunk meg, a kormány
közelében.
– Elmehetsz, Riden!
– Biztos, kapitány?
– Igen.
– De lehet, hogy…
– Egymagám is boldogulok.
– Természetesen.
Riden lemegy a lépcsőn. A hajó másik végében, az
előfedélzet felépítményén állapodik meg, onnan rálát
mindenkire, és kordában tarthatja őket. Továbbá ránk is
tökéletes kilátása nyílik. Még ilyen messziről is pontosan
látom a színeit. Fekete, némi zölddel. A fekete a félelem
színe. Miért fél Riden?
– Leléphetsz, Kearan! – adja ki az utasítást Draxen. –
Menj, igyál valamit!
– Nem kell kétszer mondani. Csak tartsunk továbbra is
északkeletnek, kapitány!
Draxen átveszi a kormányt, Kearan pedig unottan
biccent egyet felém, és elvonul. Kettesben maradunk a tat
felépítményen. Rálátunk a legtöbb kalózra, de egyikük sem
hallja, amit beszélünk. Azt pedig látom, hogy Draxen
beszélgetni akar. Különös.
– Kormányoztál már hajót korábban? – kérdezi.
– Nem – hazudom, hiszen ezt akarja hallani. Ostoba, ha
elhiszi. A kalózkirály lánya vagyok, persze hogy
kormányoztam már hajót!
Csakhogy Draxennek jelenleg nem úgy vág az esze,
ahogyan kellene.
Megragadja a kezemet, és maga elé penderít. Megfogok
két véletlenszerűen kiválasztott fogantyút a
kormánykeréken.
Azonnal korrigál.
– Nem úgy! Ide tedd az egyik kezed – húzza oda a
megfelelő helyre a kezemet –, oda pedig a másikat. Máris
jobb, nem igaz?
Szokás szerint határozottan, pattogósan beszél. Szeret
másokat irányítani. Ez jó tulajdonság egy kapitány
esetében.
Akaratlanul is a hajó másik végébe pillantok. Riden meg
sem mozdult, az arcát pedig nem látom ilyen messziről. Azt
viszont határozottan tudom, mit érez.
Cseppet sem tetszik neki, hogy Draxen hozzám ér.
Nincs vele egyedül.
– Tartsd a hajóorrot északkelet irányában! Hamarosan
lemegy a nap, ügyelj rá, hogy végig a hátad mögött, balra
maradjon! Amint besötétedik, a csillagok alapján
tájékozódunk.
Nem könnyű megállni, hogy a szememet forgassam.
– Tényleg? – Ártatlanul kérdezem, semmi szarkazmus.
~ Igen, mind le kellene borulnunk a csillagok előtt.
Éppolyan hasznosak, mint gyönyörűek. Néhány sosem
változtatja a helyét. Állandó pontok az égbolton. Nélkülük
elvesznénk.
– Lenyűgöző.
Tovább fecserészik. Jobban szereti, ha néma maradok,
érzem. Nem igazán változott meg a viselkedése, inkább
csak szerepet játszik. Mindenki másképp viselkedik, ha el
akar érni valamit. Draxen pedig épp engem akar. Miért is
ne tenné? Hiszen pontosan azt nyújtom neki, amire vágyik.
Egyre jobban magamhoz édesgetem. A durva
kalózviselkedését most félretette. Próbál ő is épp úgy
elcsábítani, ahogyan én az ujjam köre csavarom őt.
Általában ez szokott történni, ám természetesen sosem
érnek célt.
Mindig az én kezemben van a gyeplő.
 14. fejezet

Végre leszáll az éj. Hamarosan vége a színjátéknak.

Sajnos a csillagok látványa még több beszédre sarkallja
Draxent.
– Látod azt a csillagképet ott? És amazt? – Először
északra mutat, aztán délre.
– Igen.
– Nem mindig voltak csillagok.
– Mik voltak akkor?
Milyen nyálas, hogy beveti ezt a sztorit!
– Két szerelmes. Filirrion – mutat a déli csillagképre – és
Emphitria. – Ezúttal az északi felé int. – Az ő történetüket
tartják a legcsodásabb szerelmi mesének. Sajnos nem ért jó
véget.
– Mi történt? – sürgetem, reménykedve, hogy gyorsan
végez.
– Valaki más is szerette Emphitriát, úgy hívták, hogy
Xiomen. Egyfajta sötét mágus volt. Őszintén szerette, ám
Emphitria számára csak Filirrion létezett. A féltékenységtől
elvakított Xiomen mindkettejüket megátkozta. Átváltoztatta
és az égbolt két végébe repítette őket, a világ két
legtávolabbi pontjára, hogy sose lehessenek egymáséi.
– Milyen tragikus! – felelem.
Draxen bólint.
– Bár a legtöbb csillag folyamatosan mozog, három
csillagkép mindig állandó. Ezek közül kettő Filirrion és
Emphitria.
– Ki a harmadik?
Draxen isméi felfelé mutat.
– Xiomen. Nem elég, hogy szétválasztotta őket, saját
magát is megátkozta. Egyenlő távolságra van mindkét
szerelmestől, és elállja az utat, hogy ne lássák egymást.
Látod, hogy egymás felé fordulnak Emphitriával?
– Igen.
 g
– Emphitria Filirriont szeretné látni, de nem számít,
mennyire hevesen próbálkozik, sosem lát mást, csak
Xioment.
A fél karomat tenném rá, hogy ez a sztori sosem győzött
meg egyetlen nőt sem, hogy bújjon ágyba Draxennel.
Kellemes csend követi a történetet. Időnként
félrekormányzok, így Draxen kénytelen megragadni a
kezemet, hogy a helyes irányba terelje a hajót. Nem hiszi,
hogy másfelé akarom fordítani a hajót, úgy véli, hogy
alkalmatlan vagyok a kormányzásra. Bátorítom, hogy
érintsen csak meg, akarjon többet. Vigyen végre a
kajütjébe, hadd kutassam át végre a térkép reményében!
Megjelenik az éjszakás matróz.
– Átvegyem a kormányt, kapitány?
– Igen, azt hiszem, ideje lepihennem.
– Igenis, értettem.
– Gyere, te lány! – parancsolja Draxen. Követem őt a
lakrésze ajtajáig. – Folytassuk a beszélgetést a csillagokról
odabent?
– Ó, igen!
Mintha odabentről látnánk a csillagokat, te idióta
barom! Nem tudom, meddig bírom még.
Amint kettesben maradunk a kabinjában, Draxen
gyertyát gyújt.
– Mesélj még a két szerelmesről! – kérem.
– Ennél jobb ötletem is van – feleli.
Most jön a feketeleves. Kettesben akart maradni velem,
hogy a legénysége ne lássa őt. Vagy engem, amint
szabadulni próbálok. Nem mintha eltitkolhatna bármit,
hiszen a fedélzeten tartózkodók mind látták, hogy bejövök a
kabinjába.
– Mégpedig? – érdeklődöm.
– Feküdj le az ágyra!
– Miért?
Imádja a kérdéseimet. Válaszolni akar rájuk. Meg akarja
mutatni, mire képes. Túlságosan magával ragadja a pillanat
ahhoz, hogy rájöjjön, felültettem. Ennél több esze kellene
hogy legyen. Csakhogy amikor egy adott férfira
összpontosítok, az illető sosem gondolkozik logikusan,
túlságosan magával ragadja a… nos, én ragadom
magammal.
– A csillagoknál varázslatosabb dolgot mutatok neked.
Jaj, pfuj! Pfuj, pfuj, pfuj! Nem megy ez nekem.
Egyszerűen nem bírom tovább elviselni. Fogja már végre be
a száját!
Előrelépek, egyenesen elé.
– Mi lenne, ha inkább én mutatnék valamit?
Felemelem a fejemet, mire mohón megcsókol.
Nem csókol rosszul, bár kétlem, hogy annyi gyakorlata
lenne, mint Ridennek.
Csakhogy a legkevésbé sem élvezem, ugyanis nem
unatkozom, nem keresek szórakozást. Dolgom van. És
pontosan tudom, milyen aljas fickó Draxen. Vaknak kellene
lennem, hogy ne lássam, így, hogy ennyire a vágyaira
összpontosítok.
Lehúzom róla a kabátját, és a földre hajítom, hogy
később átkutathassam. Draxen ezt felhívásnak véli, és
azonnal a bricseszem után nyúl, a kapoccsal babrál.
Undorító! Elég legyen ebből!
Az ágyra lököm Draxent, és fölé kerekedek. Úgy teszek,
mintha sietve ki akarnám kapcsolni az övét. Érzem a benne
kavargó vágyat. Undorító és borzalmas, és legszívesebben
kioltanám.
Amikor kicsatolom az övet, lehúzom a karddal, a
hüvellyel meg mindennel együtt.
Majd nemes egyszerűséggel fejbe verem a markolattal.
– Áu! – nyög fel, mielőtt elterül, majd nem mozdul többé.
Nem tudom, mi a rosszabb – amit tettem, vagy amit
ezután tennem kell.
Ne nézz rá!— biztatom magam. Koncentrálj a ruháira!
Ne arra, ami alattuk van.
Levetkőztetem. Minden egyes ruhadarabjától
megszabadítom. Meztelenül hever az ágyán, miközben az
utolsó zsebet is kiforgatom, titkos varrást keresek, lyukat a
csizmájában.
Sehol sem találom a térképet.
Összeszorul a gyomrom. Hogyhogy nincs itt? Annyira
biztos voltam benne. Kétségbeesetten számítottam rá. Mit
csináljak, ha magához tér? Tudni fogja, hogy kiütöttem.
Tudni fogja, hogy kihasználtam. És nem fog örülni.
Ráadásul hamarosan összetalálkozunk apámmal. Ő
pedig…
Nem, nem gondolhatok ilyesmire! Semmi jó nem sülne
ki belőle. Két lábbal a jelenben kell állnom. Hogyan
hozhatom mindezt helyre?
Az énekemmel nem tudom kitörölni az emlékeit,
egyszerűen nem maradt annyi erőm hozzá. Az emlékek
megbolygatásához több kell, mint az elaltatáshoz.
Jó nagy csávába kerültem. Valószínűleg a legrosszabb
ötleteim egyike, hogy elcsábítottam Draxent.
Kénytelen vagyok a számra szorítani a tenyeremet,
nehogy tehetetlenségemben felnyögjek.
Valaki hirtelen dörömbölni kezd az ajtón.
– Draxen! – csendül Riden hangja. – Azonnal nyisd ki,
vagy bemegyek!
Hallom, hogy zörren a kilincs, úgyhogy gyorsan az
ajtóhoz sietek. Amint kinyílik, kilépek rajta, majd becsukom
magam mögött, még mielőtt Riden beleshetne.
– Mi folyik itt? – követel választ.
– A bátyád a csillagképekről mesélt – felelem.
Riden szeme tágra nyílik. Draxen valószínűleg
mindenkinél ezt veti be.
– De ugye nem…
– Nem mi? – kérdezem.
– Ugye nem hagytad, hogy…
Képtelen kiejteni.
~ Riden, gyakorlatilag két percig voltam odabent.
A fejét rázza.
– Hát persze. De mit csinál? – Ismét elkerekedik a
szeme. – Ugye nem ölted meg?!
Bár hízelgő, hogy tudja, könnyedén végezhetnék a
bátyjával, a szememet forgatom.
– Nem öltem meg.
– Akkor miért nem üvölt, miért nem szitkozódik?
Nagyszerű kérdés. Kénytelen leszek némi igazságot
csempészni a hazugságok közé, ha ki akarok mászni a
csávából.
 – Kezdett rám mászni, úgyhogy kiütöttem.
Riden erre megnyugszik. Vicces, hogy nem háborodik
fel, és nem aggódik, hogy kiütöttem a bátyját. Az ajtót
fürkészi.
Határozottan nem mehet be oda. Nem tudnám
megmagyarázni, miért meztelen Draxen, ha nem bújtam
vele ágyba, és nem igazán szeretném, ha Riden azt hinné,
ilyesmit tettem.
– Mi folyik itt, Alosa? Egyáltalán minek mentél be?
El kell mennünk innen. Mégpedig azonnal. Nem tudom,
menynyi idő, mire Draxen magához tér.
– Nem beszélhetnénk máshol? – kérdezem. – Mondjuk, a
kabinodban? Minden kérdésedet megválaszolom, de fázom
idekint.
Továbbra is gyanakodva méreget, de végül beadja a
derekát, és visszamegyünk a kabinjába. A szokásosnál is
erőteljesebbek a léptei. Egyenesen a fedélzetre ugrik, nem
használja a lépcsőt. A strázsáló kalózok felénk fordulnak,
hogy lássák, mi ez a felfordulás. Képtelen vagyok
visszafojtani a mosolyomat, amikor Riden kinyitja az ajtaját.
Nincs jó hangulatában.
Csakhogy szinte azonnal elpárolog a jókedvem.
Hatalmas problémával kell szembenéznem. Az utolsó csepp
önuralmamra is szükségem van, hogy ne essek pánikba.
Talán jobb lenne visszamenni, és végezni Draxennel.
Amikor felébred, úgyis rosszra fordul a sorom. És
egyébként is megérdemli a halált.
A baj csak az, hogy nem tudom, képes lennék-e ezt tenni
Ridennel. Nem értem, miért, de szereti a bátyját. Teljesen
lesújtaná a halála, talán még össze is törné.
De mi mást tehetnék? Hol máshol lehet a térkép? Ha
nincs a hajón és Draxen nem tartja magánál…
Épp Riden hátára meredek, amikor mellbe vág a
gondolat.
Mi van, ha Ridennél van?
Első éjjel átkutattam Draxen kabinját, és rögtön arra
gondoltam, mi van, ha átadta a térképet az öccsének
megőrzésre. Mi van, ha Riden magánál tartja? Hogy
lehettem ilyen bamba? Rengeteg alkalmam nyílt volna
átkutatni. Például azon az éjszakán, amikor álomba
énekeltem, hiszen akkor még egy hurrikán sem ébresztette
volna fel.
Most pedig kénytelen leszek kiütni, ahogyan Draxennel
tettem. Ennél több kárt már nem okozhatok, nem igaz?
Hiszen már elszúrtam a küldetést. De az is lehet, hogy nem.
Talán amikor Draxen felébred, csupán visszaparancsol a
cellába. Azért kétlem, hogy ennyivel megúszom.
Amint kettesben maradunk, Riden összefont karral rám
mered. Miután kiütöttem Draxent, elengedtem a szirén
énemet. Egy idő után harással van rám. Nehéz
megmagyarázni, de elveszem másokban, ha túl sokáig
összpontosítok az érzelmeikre és a vágyaikra. A sajátommá
válnak, és elfelejtem, ki vagyok. Félelmetes. Apám egyszer
a határaimat feszegette, hogy megtanuljam, mennyi ideig
használhatom a képességemet, mielőtt elkezdek olyanná
válni, mint mások. Azóta egyetlenegyszer sem léptem át a
határt.
És ha ez még nem lenne elég, rövid távú hatások is
vannak, úgy érzem, mintha másik világban járnék.
Gyűlölöm az összes vágyat és érzelmet, amit ilyen
kristálytisztán látok. Egyébként pedig Rident nem kell a
képességem segítségével elemeznem. Csak ügyelnem kell.
mit teszek, mert már így is gyanakszik és zavarodott. Ha
fölé akarok kerekedni, akkor előbb el kell érnem, hogy
megnyugodjon, beszédre kell késztetnem. Kénytelen leszek
igazsággal fűszerezett hazugságokkal traktálni.
- Aggódom, Riden! – fogok bele a mondókámba. –
Apám… lehet, hogy kívülről úgy tűnik, érdeklem, és a
váltságdíjat is kifizeti, csak kapjon vissza, de dühöngeni
fog, ha viszontlát.
– Miért? – kérdezi.
– Például azért, mert elfogtatok. Azt fogja gondolni,
hogy óvatlan és ostoba vagyok. És dühöngeni foga pénz
miatt is. amit az én hibámból vesztett. N-nem tudom, mit
fog művelni velem, ha egyszer hazatérek.
Riden végigpillant a lábamon, nyilván emlékeztettem az
ott látott hegekre.
– Ezt készséggel elhiszem, de mi történt odakint? – int a
fedélzet irányába megkeményedő vonásokkal.
– Próbáltam felhívni magamra Draxen figyelmét.
Beszélni akartam vele erről. Azt gondoltam, talán
megegyezhetünk. Megszerezzük neki a pénzt, én pedig
szabadulok.
– És?
– Nem igazán akart beszélgetni.
Riden összerezzen. Felemeli a kezét, majd megvakarja a
tarkóját.
– Majd beszélek vele.
Nem kell értetlenséget színlelnem.
– Mégis miről?
– Biztos meg tudjuk oldani, hogy megkapjuk a pénzt,
aztán szabadon eresszünk téged. Mindent el kell ugyan
árulnod, amit eddig magadban tartottál, de nem kell
visszamenned apádhoz.
Kurta, kétkedő nevetést hallatok.
– Hova mehetnék?
– Bárhova.
– Nem számít, hova megyek, megtalál.
– Akkor ne menj sehova! Maradj itt! – Riden szája széles
mosolyra húzódik a saját kijelentése hallatán.
– Maradjak itt? Mégis miért tennék ilyesmit?
– Nem tudom, miért mondtam. Felejtsük el!
Nagyon kellemetlenül érzi magát, talán még menekülőre
is fogná. Gyorsan kell cselekednem. Hogy tudnék tiszta
ütést mérni a fejére? És mivel üssem ki? Riden minden
fegyvert eltávolított a kabinjából, ráadásul továbbra is
gyanakszik a Draxen-ügy miatt.
Nem sok lehetőségem marad. Nehéz konstruktívan
gondolkodni, amikor minden széthullóban van. Legjobb
lesz, ha egyelőre tovább beszéltetem. Valami majdcsak
adódik.
– Azért mondtad, mert ezt gondoltad – jegyzem meg.
– Nem, dehogyis!
– Tényleg? A szád saját magától találta ki?
– Nagyon ügyes testrész.
– Igen, ezt tapasztaltam.
Legszívesebben pofon vágnám magam, hogy ilyesmit
mondok, de muszáj tovább beszéltetnem. Gondolkoznom
kell!
Tudja, mire gondolok, és elmosolyodik.
– Talán jobb lenne, ha beszélnénk róla.
– Miről? – érdeklődöm túl ártatlanul ahhoz, hogy hihető
legyen az alakításom.
– Tudod te jól, hogy miről.
Eltelt pár hét azóta. Miért akarná ennyi idő elteltével
megvitatni? Egyébként meg kalóz – miért akar egyáltalán
bármikor beszélni róla?
– Egészen konkrétan mi mondanivalód van a témában? –
kíváncsiskodom.
Riden nem felel. Látom rajta, hogy próbálja szavakba
önteni a gondolatait, ám képtelen rá.
– Elmondom én, mit érdemes erről megbeszélni –
ragadom hát magamhoz a szót. – Fogoly vagyok a
hajótokon, ráadásul az egyetlen nő. Magányos voltál,
rajtam meg úrrá lett a hév. Ennyi az egész. Ostobaság volt,
de ami történt, megtörtént, lépjünk tovább!
Verjem a fejét a falba? Ő is eszméletét vesztené, mint
Draxen, de ha látja, hogy ilyesmit teszek, akkor nagyon
gyanakodni fog, amikor magához tér. Mégis hány nő lenne
képes ilyesmire? Riden már így is tudja, hogy valami nem
stimmel velem kapcsolatban. Mi van, ha rájön az igazságra?
Kezdek paranoiássá válni. Többet kellene aludnom.
– Szerintem meg nem.
– Mi van? – Riden válasza visszaránt a gondolataimból.
Tudja, hogy hallottam, amit mondott, úgyhogy nem
ismétli meg a szavait.
Annyira hozzászokott, hogy vitatkozik velem, hogy
másra már nem is képes? Még akkor sem, ha történetesen
igazam van? Miért erőlteti ennyire a témát: Úgy döntök,
csaláshoz folyamodom. A kíváncsiságom sokkal erősebb,
mint a hirtelen jött bosszúságom, és rengeteg időm van
még, mielőtt elveszítem az irányítást a saját érzelmeim
felett.
Ridenre összpontosítok. Az elméjére, a szívére. Érzem,
hogy frusztrált, maga miatt és miattam is. Csak azt nem
értem, miért. Érzem az érzelmeit és a vágyait, de az
elméjében nem tudok olvasni, bármilyen jól jönne is most.
Sosem tudom, kit mi motivál.
Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy ismét
meg akar csókolni. Ez most a leghőbb vágya, képtelen
elrejteni előlem. Olyan hevesen érzem, mintha a saját
érzelmem lenne. És bár biztos vagyok benne, hogy
mindennek csupán az az oka, hogy rég maradt már
kettesben nővel, ez most határozottan az én malmomra
hajtja a vizet.
Ugyan, minek is ütném ki? A legegyszerűbb, ha
ráveszem aludni akarjon. Amint elalszik, álomban
tarthatom az ének Ennyi szufla még maradt bennem.
Ám csupán egyetlen módja van annak, hogy
megváltoztassam a vágyait. Meg kell adnom neki azt, amire
most vágyik, így elégedetté válik, és valami mást akar majd.
Nyelek egyet. Valamién izgat a gondolat. Bizonyára a
játszma mámora.
Hogy kezdjek neki?
– Nem? – kérdezek vissza. – Miért, szerinted mi történt?
Sötét, viharos szürkeség kavarog körülötte. Bűntudat
mardossa. Nyilván az, hogy elárulja a bátyját. Szeretné, ha
valaki megszabadítaná ettől a bűntudattól. Az
elkerülhetetlen következmények nélkül akarja megkapni
azt, amire vágyik.
Tipikus kalóz.
Semmi felelősség, csupa önző vágy.
– Szerintem – szólal meg végül – több van itt, mint amit
hajlandóak vagyunk beismerni.
– Több mi?
Fellángol a frusztrációja, ahogyan a vágya is hevesebbé
válik. Érdekes, hogy ez a kettő összetartozik. Csakhogy
nem bírom tovább, kénytelen vagyok elengedni a szirén
énemet.
– Mit csináltál? – kérdezi.
Felvonom a szemöldököm.
– Hogy érted?
– Meg… megváltoztál. Egy pillanatra különösen
festettél, de azt hittem, csak képzelődöm. És most megint
úgy nézel ki, ahogy szoktál.
 Eddig soha senki nem tudta megmondani, hogy épp
használatom a képességemet. Riden sem vehette észre a
különbséget, nem igaz?
– Hát Riden, ez a beszélgetés elég egyértelműen jelzi,
hogy nem vagy a legjobb passzban. Talán jobb lenne, ha
lepihennél.
– Pont nem alvásra vágyom.
Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Oda kell csalnom az
ágyra.
– Pihenj egy kicsit! Gyere, ülj le mellém! – foglalok
helyet, majd megpaskolom magam mellett az ágyat.
Zavarodott, fájdalmas arckifejezést vág. Talán mégsem
kellett volna elengednem a szirén énemet ilyen hamar. De
többet nem fogom előhívni. Igazán kétségbeesettnek
kellene lennem ahhoz, hogy megtegyem.
– Ne aggódj, nem bántalak! – biztatom.
Felhorkan.
– Mintha félnem kellene tőled.
Az oldalára mutatok, ahol megsebesítettem őt a
szigeten.
– Azt én hagytam – magyarázza.
– Persze. Mert olyan vakmerő és bátor vagy. Gyere, ülj
le! Még a tipródó kalózoknak is kell egy kis pihenés.
Végre beadja a derekát.
Nem hajlandó rám nézni, és tisztes távolságban foglal
helyet tőlem. Fura, tekintve, hogy valójában mit akar.
Nyilván nagyon erősen igyekszik leküzdeni a kísértést. De
ha így van, botorság volt leülni íz ágyra. Megkaptam a jelet,
amire vártam.
– Gondolom, fárasztó elsőtisztnek lenni – fogok bele.
– Miért is?
– Mert nem te vagy a kapitány. Képtelen lennék
elviselni, ha én lennék az elsőtiszt. Nem szeretem, ha nem
úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én akarom.
Riden felnevet.
– Szeretem a kapitányi ranggal járó szabadságot – ütöm
tovább a vasat. Nagyon úgy fest, hogy te is több
szabadságra vágysz.
~ Ilyen átlátszó lennék?
 Nem kellett bevetnem a különleges képességemet
ahhoz, hogy erre rájöjjek. Rident valahogy jobban értem,
mint másokat.
– Néha. Több van itt, mint amit látni engedsz – érintem
meg a homlokát az ujjhegyemmel.
Erre végre felém fordul.
– Hogy ismertél ki ennyire? Hogy lehetsz ennyire…
olyan, mint te?
– Azért vagyok ilyen, mert ezt választottam. Az vagyok,
aki csak lenni akarok. Vannak, akik azt mondják, az
embernek meg kell találnia önmagát. Szerintem nem. Én
azt gondolom, olyanná formáljuk saját magunkat,
amilyenek lenni akarunk. Némi erőfeszítéssel bármit meg
tudunk változtatni saját magunkon.
Talán egy kissé túlzásba estem, de Riden a tenyeremből
eszik. Tűz ég a szemében, tényleg gyönyörű barna.
Kinyújtom a kezem, és a tenyerembe veszem az övét.
– Mit művelsz? – kérdezi.
– Semmit. Csak meg akartalak érinteni, úgyhogy
megtettem.
– Ennyi az egész?
– Ennyi az egész.
– Meg akarlak csókolni.
– Akkor miért nem teszed?
– Mert nem segíthetek rajtad. Csak elvenni tudok tőled,
adni semmit.
Eláll a szavam az őszinteségétől. Talán nem is az
őszinteségtől, hanem attól a nyíltságtól, önzetlenségtől,
ahogyan mondta. Még sosem hallottam kalóztól ilyesmit.
Helytelen. Kellemetlenül érzem magam tőle. És szinte a
bűntudat mardos, hogy az orránál fogva vezetem.
De csak szinte.
Közelebb csusszanok hozzá, a tenyerembe veszem az
arcát, és suttogva így szólok: – Hiszen te is adsz. Elvonod a
figyelmemet a rám váró borzalmakról. Ennél többet nem is
kívánhatnék.
Előrehajolok, és az ajkához érintem a sajátomat. Nem
csókol vissza, csak a hajamba fúrja a kezét, és halkan, már-
már reményvesztetten a nevemet suttogja.
 Tudom, hogy akarja, csak rá kell vennem, hogy átadja
magát a vágyainak.
Felhúzom a lábamat, az ölébe teszem, és közben
közelebb húzom magamhoz.
Valószínűleg belehalnék a szégyenbe, ha a legénységem
bármelyik tagja meglátná, mit művelek, de azért
hozzáteszem: – Kérlek, Riden! Ezt akarom. Te nem akarod?
Sikerül átbillentenem. Végre megmoccan az ajka az
enyém alatt gyengéden és bizonytalanul. Különös ez
Ridentől, aki mindig olyan magabiztosnak tűnik. Talán több
bátorításra van szüksége.
A nyelvem hegyével végigsimítok a felső ajkán.
Azonnal megváltozik a viselkedése. A következő
pillanatban az egyik keze a tarkómon terem, a másik a
combom oldalán. Végigfuttatom a számat a nyakán, a
megfelelő pontokon izgatom, hogy még hevesebben verjen
a szíve.
Azonban nem hagyja, hogy csak én szórakozzak. Ő
irányítja a csókunkat, az ő ritmusához, üteméhez igazodom.
Hagyom, hadd higgye, hogy az ő kezében van a gyeplő. Úgy
érzem, szüksége van rá ahhoz, hogy elérjem a célomat.
Leveszi a kabátját. A jelek szerint kezd felforrósodni a
levegő számára.
Helyes, legalább nem nekem kell leszednem róla.
Egy pillanatra elveszem a csókban. Fontos célt szolgáló
eszköz csupán, mégsem tagadhatom le, mennyivel másabb
Ridennel csókolózni, mint a bátyjával. Draxennel
helytelennek éreztem. Draxen önző szerető. Ennyi
bizonyos.
Riden viszont…
Riden nem az.
Tudja, hol simítson végig a bőrömön ahhoz, hogy életet
leheljen belém. Gyakorlatilag nyögdécselek a csókjától.
Eláll a lélegzetem, amikor a nyakam fölött a foga közé
csippenti a bőrt.
Hátradönt az ágyra. Az inge aljáért nyúlok, felhúzom.
Segít lehúzni, majd a földre hajítja. Odafigyelek, hova
dobja. Bárhova lehet rejtett zsebet varrni.
Az volt a tervem, hogy megadom Ridennek, amit akar.
Hogy enyhítem a frusztrációját, és akkor aludni akar majd.
Most már sejtem, miért nem volt ez olyan jó ötlet. Talán
még csak nem is volt valódi terv, inkább csak ürügy arra,
hogy megcsókolhassam.
Legalább kevesebb ruhát kell levennem róla, ha kidől. A
férfiak súlyosak, nem olyan egyszerű feladat levetkőztetni
őket.
De mit csináljak most?
Riden a fűzőm zsinórjával babrál az oldalamnál. Nem
bontja ki, mégis megőrjít. Tudja vajon? Nem csinálhatja
ösztönösen, ahhoz túl megátalkodott.
Összerándul a gyomrom az izgalomtól, ám az elmém
igyekszik felvenni vele a harcot.
Már elég régen kiütötted Draxent, nincs sok idődt!
Csakhogy Riden keze olyan gyengéd, olyan meleg. Nem
akarom, hogy elengedjen.
Most azonnal meg kell találnod a térképet! Gondolj arra,
mit tesz veled apád, ha kudarcot vallasz!
Azonban elég Riden ajkára gondolnom, máris forr a
vérem. Legszívesebben örökké a karja közt maradnék.
Alosa, elfelejtetted, hogy a kalózok királynője akarsz
lenni? Van valahol egy sziget, tele kinccsel. Szerezd meg a
térképet, és akkor minden álmod valóra válik.
Igaz is. A fene essen bele!
Ez lesz a legvakmerőbb húzásom azóta, hogy erre a
hajóra kerültem. Sajnos kénytelen vagyok még azelőtt
akcióba lendülni, hogy Draxen magához tér, vagy esetleg
elveszem a pillanatban.
Annyira kevés szufla maradt bennem, de muszáj.
Dalolok. Egyetlen picike hangra futja csak az erőmből,
ennél több nem megy.
Szerencsére Riden annyira rám hangolódott, hogy
azonnal az ágyra zuhan, egyetlen szempillantás alatt
elnyomja az álom. Biztos nem tart sokáig, alig énekeltem
valamit.
Továbbra is hevesen kapkodom a levegőt. Ostobaságot
műveltem. Annyi volt bennem, hogy kiüssem Rident,
azonban annyi már nem, hogy el is felejtessem vele az
énekemet. Emlékezni fog rá.
Viszont amint nálam a térkép, elhagyhatom ezt a hajót,
és onnantól nem számít. Apám megkaparintja az Éjvándort,
és mindenkivel végez. Nem lesz kinek elmondania.
Megnyikordul az egyik deszka. Azonnal az ajtó felé
nézek, de aztán megrázom a fejem, és gyorsan elkapom a
pillantásom. Régi a hajó, nyikorog a fa.
Bár sürget az idő, néhány másodpercet lélegzéssel
töltök. Eszméletlenül zakatol a szívem.
Végül csak átnézem Riden kabátját és ingét, többször is
végigfuttatom rajta az ujjaimat. Nem tudom eldönteni,
csalódott vagyok-e vagy sem, hogy egyikben sem találom a
térképet.
Ugyanis ez azt jelenti, hogy marad a csizmája, a
lábszárvédője.
És a bricsesze.
Nem mintha Riden nem akart volna megszabadulni
mindettől.
Gyorsan átnézek mindent, ám Draxen esetétől eltérően
most nem kapom el folyton a tekintetemet. Elég régóta
vesztegelek már ezen a hajón, ennyit megérdemlek.
Csakhogy a látvány okozta izgalom azonnal elpárolog,
amint levonom az egyetlen lehetséges konklúziót.
Nincs itt a térkép.
Ismét tévedtem.
A fenébe is, hát hol lehet?! Gyakorlatilag mindent
átnéztem már. Draxen biztosan nem a szárazföldön rejtette
el. Túl nagy az esély rá, hogy elvesszen, vagy elfelejtse,
hova tette. Senki sem rajzol térképet egy térkép
megtalálásához.
Igyekszem mély levegőt venni, és kénytelen vagyok
elfordulni a meztelen Ridentől ahhoz, hogy sikerrel járjak.
Apám igazán nem vádolhat kudarccal, ha a térkép nincs
is itt, nem igaz?
Ennél azonban több eszem van. Azt fogja hibáztatni, aki
az útjába akad. Márpedig ez én leszek, hiszen nekem kell
közölnöm vele a hírt. Ki tudja, ezúttal mivel büntet majd.
Egy hónapra bezár. Megkorbácsoltatja a meztelen hátamat.
Egy hétig nem ad ennem.
 Nem az én hibám. Nincs a hajón a térkép.
Nincs a hajón a térkép.
A hajón.
Eszeveszetten száguldanak a gondolataim. Igen, az
egész hajót átkutattam.
De csak belülről.
 15. fejezet

Hányszor világosodhat meg az ember, mire végre rábukkan

az igazságra? Lehunyom a szemem, és igyekszem magam
elé képzelni az Éjvándor külsejét.
Tizennyolc méter hosszú, tölgy- és cédrusfából készült.
Három vitorlája van, a tat lekerekített. Lényegtelen
részletek.
Az orrárbóc hat méterrel a hajó elé nyúlik. Alatta
ugyanolyan fából egy, a valóságosnál jóval nagyobb női alak
díszíti a hajót. Gyönyörű, hosszú haját a szél fújja, üveges
szeme hatalmas – talán tényleg üvegből készült. A ruhája
miatt úgy sejtem, szirén.
Hosszú ruhát visel, úgy néz ki, mintha a víz alatt
fodrozódna. Pillekönnyűnek tűnik, a lába nem érinti a hajót,
hanem a víz felett lebeg, csupán a háta tartja.
Úgy érzem, az én kezemben mindenki jövője, miközben
kirontok Riden kabinjából. Végigsietek a hajón, hosszú, erős
kötelet keresek. Körívcsomó segítségével a hajókorláthoz
rögzítem.
Könnyedén leengedem magam, majd egyenesen a szirén
hatalmas arca előtt állapodom meg. Nagyjából helyrejött
már a csuklóm azután, hogy egy teljes napig lógtam a
kalózok előtt, már nem igazán akadályoz. Egyébként is
fontosabb, hogy megtaláljam a térképet, méghozzá minél
gyorsabban. Némi fájdalom igazán semmiség ahhoz képest,
ami kudarc esetén várna rám.
Végigsimítok a szirén fabőrén, rejtett rést, gombot vagy
bármi egyebet keresek, amit a fa rejthet. A haja szélénél
bemélyedést érzek, de kiderül, hogy csak a fa mintázata
miatt van. Mégis a torkomba ugrott a szívem, hogy
megtaláltam, amit keresek. Aztán azon nyomban össze is
törik, amikor kiderül, hogy sehova sem jutottam.
Jeskor ága felelőtlen lett volna? Elvesztették a térképet
a századok során? Riden azt mondta, az apja eltunyult.
Talán eljátszotta a térképet. Akkor gyakorlatilag lehetetlen
lesz megtalálni.
Könnyed léptek döndülnek a fedélzeten, de valószínűleg
csak az egyik őr az. El kellett osonnom mellettük idefelé
jövet.
Minden hiábavaló lett volna? Elraboltak, vallattak,
kínoztak, kénytelen voltam iszonyatosan megterhelő
szerepeket játszani, hogy megkapjam, amit akarok.
Annyira dühös vagyok, hogy meglendül a kötél.
Megfeszülök, időnként elrúgom magam dühömben.
Hát ez meg mi volt?
Esküszöm, mintha láttam volna valamit a szemében.
Előrehajolok, és odalendülök a kötéllel.
Ott! A bal szeme!
Ebből a szögből sötétebbnek tűnik, mint a jobb.
Érzem, ahogyan a vér lüktet a bőröm alatt. Zakatol a
szívem. Lehajolok, hogy alaposan a lábam köré kössem a
kötelet, a végét pedig az állam alá dugom. Mindkét
kezemre szükségem lesz.
A késem a csizmámban lapul, Riden nem kérte el.
Nyilván megfeledkezett róla.
Az üveg és a fia közé illesztem a pengét, és egy bizonyos
szögből nyomást gyakorolok rá. Kiugrik az üveg, majdnem
a vízbe zuhan, az utolsó pillanatban kapom el.
Hátulról tisztán látszik, hogy egy papírdarabot rejtettek
el benne. Csakis az lehet, amit egészen idáig kerestem.
– Végre! – lélegzem fel elfúlón. Oldalra billentett fejjel
szemügyre veszem az egyszemű szirént. – Bocsi, de
szükségem van rá.
A szem akkora, mint egy nagyobbfajta alma, de azért
sikerül begyömöszölnöm az egyik zsebembe, hogy
felmászhassak a kötélen Továbbra is mosolygok, miközben
átlendítem magam a korláton, és a fedélzetre huppanok.
Ám ekkor felpillantok.
Nem vagyok egyedül. A legkevésbé sem.
Úgy tűnik, az egész legénység a fedélzeten tartózkodik.
Az immáron felöltözött Ridennel és Draxennel egyetemben.
Ó, a csillagokra!
 – Nicsak, nicsak, kit látnak szemeim – szólal meg
vontatottan Draxen. Nehéz megállapítani, milyen a
hangulata. Egyrészt elégedettnek tűnik, hogy kézre
kerített, másrészt viszont nem örül túlzót tan, hogy újra lát.
Nem csoda, végül is kiütöttem és anyaszült meztelenre
vetkőztettem a kabinjában. – A mi drágalátos foglyunk.
Vagy hívjalak inkább tolvajnak?
– Tolvajnak? – kérdezek vissza zavarodottság és düh
elegyéve
– Hát, vagy tolvaj, vagy szajha, hercegnő! Ez a két
mesterség indokolja csak azt, amilyen állapotban hagytál
minket.
– Szerintem egy dologtól fosztottalak meg benneteket,
meg benneteket, mégpedig a méltóságotoktól. Meg talán a
tekintélyetektől.
Draxen leeresztett szemhéjjal figyel. Ha azt hittem, a
hajóra kerülésemkor már gyűlölt, akkor nagyot tévedtem,
ugyanis az semmi volt ahhoz képest, amit a pillantása
alapján most érez irántam
Előrelép.
– Forgasd ki a zsebeidet! – parancsol rám Riden.
Felé fordulok. Annyira ügyel az arcvonásaira, de valami
mégis átsejlik az álarcán. Csalódottság? Düh? Talán némi
szomorúság is? Én lennék az oka?
Draxen kardot ránt.
– Fordítsa ki a zsebeit? Inkább vetkőzzön le a hercegnő,
hogy alaposan átkutathassuk.
Néhányan füttyentenek, de nem aggódom. Előbb
ugranék a tengerbe, mintsem ilyesmire sor kerüljön.
Riden igyekszik a saját módszerével rendezni a
helyzetet.
– Add ide, Alosa!
– Egészen pontosan mit is?
– Ne játszd már az ostobát, te lány! Tudjuk, hogy
megtaláltad a térképet.
– Lyukakat vájtam a hajóba, a vízfelszín közelében. Azt
akarom, hogy mind odalent végezzétek!
Draxen ismét előrelépne, ám Riden elé ugrik.
Suttogva folytatja:
 – Nem tudom, miért akarlak továbbra is megvédeni, de
az biztos, a bátyám nagyon rossz kedvében van, még én
sem tudom őt megabolázni. Muszáj ideadnod!
– De hát nincs…
Csakhogy nyilván látja a dudort a ruházatomon. Arrafelé
nyúl, még mielőtt megállíthatnám.
Ne, ne, ne!
Riden kihúzza a szemet a zsebemből. Alaposan
szemügyre veszi. Látom a pillanatot, amikor meggyőződik
róla, hogy a térkép továbbra is biztonságban van.
Elégedetten bólint, majd hátralép, és a bátyjának nyújtja az
üveget.
Draxen kissé megnyugszik a látványra.
– Végre! – sóhajt fel.
– Várjunk csak! – rikkantok fel. ugyanis rádöbbenek
valamire Draxen reakciója alapján. – Tudtátok, hogy létezik
a térkép, azt viszont nem, hogy hol van?
– Halvány fogalmunk sem volt – feleli vidáman, az
arcomba dörgölve a részleteket. – Azért raboltunk el, hogy
minél többet szedjünk ki belőled a kalózkirályról, aztán
elorozhassuk az ő térképdarabját. Ki gondolta volna, hogy
pont te találod majd meg a miénket?
Tátott szájjal meredek rájuk.
– De hát honnan tudtátok, hogy ezt keresem?
– Riden gyanút fogott egy ideje. Azt hiszed, annyira
észrevétlen voltál? Minden éjszaka átkutattad a hajót,
szánalmas szökési kísérleteket produkáltál. A félelem jelét
sem mutattad. Nincs olyan nő. aki ne félne egy ellenséges
kalózokkal teli hajón, ha nem lenne rá jó oka, hogy ott
tartózkodjon.
Ez egyáltalán nem igaz. Nem ismernek, fogalmuk
sincsen, mit tennék egy adott helyzetben. Azonban nem az
fáj, hogy Draxen ilyen kevésre tart.
Hanem hogy Riden elárult.
Tudtam, hogy szerepet játszik. Néha úgy tett, mintha
megvédene. A lelkem mélyén tudom, hogy a kezdetektől
fogva ezt a szerep kellett játszania. Mégis fáj. Hívhatom
egyáltalán árulásnak? Hogy árulhat el valaki, aki sosem állt
az én oldalamon?
 Az volt a feladatom, hogy észrevétlenül megkeressem a
térképet, aztán az előre megbeszélt találkozóhelyre
irányítsam a hajót. Még ha a második rész a terv szerint
alakul is, az első részben csúfos kudarcot vallottam.
– Vigyétek a kabinomba! – adja ki az utasítást Draxen. –
Ideje, hogy valaki alaposan elszórakozzon vele.
Felvonom a szemöldököm, majd rádöbbenek, hogy
mindez tulajdonképpen igen előnyös számomra. Sokkal
egyszerűbb egyedül megküzdeni Draxennel, miközben
lehűlnek a kedélyek, mint egyszerre felvenni a harcot
mindannyiukkal.
Hárman rángatnak a hajó végébe. Ketten a két karomat
fogják, egy pedig a lábamat. Néha megpróbálok
kiszabadulni a karmaik közül, a látszat kedvéért, viszont
nem sikítok. Megesküdtem Draxennek, hogy sosem fogja
hallani a sikolyomat, és állom a szavam.
Riden is ott van. Draxen visszaadja neki a térképet, hogy
őrizze meg. A zsebébe rejti az üveget, aztán segít a
kalózoknak elcipelni. Mérget vennék rá, hogy élvezi. Riden
megadja a bátyjának, amire vágyik – ebben a legjobb.
Először a térképet, most pedig engem nyújt át ezüsttálcán.
Draxen már nem tetteti, hogy váltságdíjat akar értem,
úgyhogy nincs értelme továbbra is megjátszania magát.
Keményen, nemtörődöm módon a kabinba hajítanak.
Riden az ajtóban vár, a jelek szerint váltana velem pár szót
kettesben, mielőtt megérkezik a bátyja.
Csakhogy nem vagyok kíváncsi rá.
– Takarodj! – förmedek rá. – Eleget tettél.
Továbbra is nyugodt, a mondandójára koncentrál.
– Még mindig a csizmádban van a késed?
Hitetlenkedve felnevetek.
– Már hogy lenne?
– Helyes. Ne feledkezz meg róla! De kérlek, csak akkor
használd, ha nagyon muszáj. Mégiscsak a bátyám. Ne öld
meg.
– Hozzászoktál a hazugságaimhoz, mi? Most már látod,
mikor mondok igazat? Mit művelsz. Riden? Mire játszol?
Elegem van abból, hogy próbállak megérteni. Amikor azt
hiszem, végre ki kimehetek, valami egyéb bosszúságot
okozol. Kinek játszod meg magad?
– Nincs erre idő, Alosa! Szabadulj ki, és szökj meg, ha
tudsz! Ennél többet nem tehetek érted. A bátyám megkapja
a térképet, te pedig szabad lehetsz. Újból megkérlek, ne öld
meg!
– Hatalmas kockázatot vállalsz, Riden! Mi van, ha
Draxen felülkerekedik rajtam? Akkor hogy érzed majd
magad?
– Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy nem csak a
térkép utáni hajszádat titkoltad. Különlegesen tehetséges
vagy, Alosa! Túlságosan tehetséges egy egyszerű halandó
lányhoz képest. Senki sem tudna föléd kerekedni. Nem
tudom, mi vagy te, de az biztos, hogy valahogy sikerült
összezavarnod. És a minap az egész legénységet
megbabonáztad. Azóta sem jöttem rá, miért nem végeztél
még mindannyiunkkal.
Kivágódik az ajtó, és Draxen lép be rajta.
– Hagyj magunkra minket! – utasítja Rident gyorsan,
mégis határozottan.
Riden engedelmeskedik, és vet rám még egy utolsó,
könyörgő pillantást. Ne öld meg!
Meghűl bennem a vér a szavaitól. Halandó lány. Tudja.
Persze, emlékszik rá, hogy álomba énekeltem, de nem
hihette volna azt, hogy csak véletlenül történt?
Draxennek viszont nem mondta el. Miért? Pontosabban,
miért nem figyelmeztette Draxent? Valószínűleg az lenne a
legjobb, ha nem számítana. Mégis számít. Nem tudom, mit
gondoljak arról, hogy Riden ismeri a titkomat. Legalábbis
részben vannak sejtései.
Még mindig ezen morfondírozom, amikor Draxen a
falhoz ken.
– Micsoda élvezet lesz! Ha legutóbb belementél volna,
még élvezhetted is volna. Most már nem lesz annyira
kellemes. Sikítozni fogsz.
– Tudod. Draxen – ficánkolok a szorításában –, ezt
erősen kétlem. Felkacag és megpróbál az ágya felé
kényszeríteni.
– Már sokszor elképzeltem ezt.
– Én is.
 Draxen háttal a falnak nyom, a karja a vállamon. Sikerül
mindkét lábamat felemelnem, megtámasztani a hasán, majd
nagyot rúgni, úgy, hogy a fal megtartson. Jó néhány
lépésnyire repül tőlem.
Fájdalmas a földet érésem. Gyorsan felidézem azt,
amikor Draxen kihallgatott itt. A vérem egy része továbbra
is a földet szennyezi. Újra és újra megütött, próbálta
kiszedni belőlem, merre található apám rejteke.
Mindig is a szemet szemért mentalitás híve voltam.
Jobbról ököllel arcon csapom. Most már nem kell
visszafognom magam, úgyhogy nem teszem. Mindent
beleadok. Tudom, hogy jól ütök, ugyanis fájdalom bizsergeti
a bütykeimet. Annyi ideig voltam bezárva, annyi ideig
kellett visszafognom magam, hogy ez most igazán
felüdülés. Fájdalmas felüdülés.
Draxen felnyög az ütéstől. Még akkor sem teljesen
biztos benne, mi történik, amikor a bal öklömmel is csapást
mérek rá.
– Na milyen érzés, Draxen? – sziszegem. – Ne aggódj,
még nem végeztünk!
Nagyot nyögve igyekszik az arcomra fókuszálni.
Előrelendül, próbál ütéseket bevinni, ám egy gyors lebukás
és két további ütés után a padlóra küldöm.
Kimerülten szitkozódik egy sort.
Csakhogy nem végeztem még vele.
– Azzal fenyegettél, hogy levágod a hajamat. Mégis
miféle aljas söpredék csinál ilyesmit? Mi lenne, ha én
vágnék le valamit, amihez te ragaszkodsz, Draxen?
Nagyot nyel. Természetesen ettől segítségért kiáltana,
ám ezt nem hagyhatom, ezért gyorsan arcon rúgom, és
kiütöm.
Előhúzom a késemet a csizmámból. Mitől szabadítsam
meg? A fülétől? Az egyik ujjától? Valamitől odalent?
Összerezzenek a gondolatra. Túlságosan undorító. Talán
jobb lenne, ha maradnék a szívénél, csak essünk már túl
rajta!
Csakhogy hirtelen Riden hangja csendül a fülemben.
Kérlek, ne öld meg!
Nekem sosem volt testvérem. Fogalmam sincs, mit
éreznék iránta. Főleg, ha Draxenhez hasonlóan viselkedne.
Szerintem akkor is megölném.
Mit érdekel engem, mit gondol Riden? Ő az egyetlen, aki
sérülne. Draxen semmit sem érez majd. Az alatta szolgáló
kalózok keresnek maguknak másik hajót. A többség amúgy
is inkább Ridenhez hűséges, nem a kapitányukhoz. Lord
Jeskor már nincs közöttünk, hogy bosszút esküdhessen.
Riden talán megtenné. Talán még a legénységet is
meggyőzné, hogy álljanak mellé.
Nem félek.
Térdre ereszkedem, de csak bámulom a kést.
Riden hagyta, hogy megtartsam. Tudja, hogy nálam van.
Hogy nem most került a birtokomba. Mégis megbízott
bennem, hogy nem fogok visszaélni vele. Védelemmel
ajándékozott meg. Minden egyebe elvett tőlem, de ezt
meghagyta, a belém vetett bizalma jeléül.
Képes volt elhinni, hogy nem küldöm a bátyját a
másvilágra?
Milyen ostoba!
Draxen mellkasa felett tartom a kést, elképzelem,
ahogyan a szívébe mélyed, ahogyan a bőr és a belsőségek
útját állják, szinte hallom a hangot, amit a bordák közé
csusszanva hallat.
De nem számít, mennyit gondolok rá, mégsem mozdul a
kezem. Bármennyire igyekszem is figyelmen kívül hagyni
Rident, akármilyen is a múltam, képtelen vagyok erre az
egyszerű dologra, nem tudom megölni Riden kegyetlen
bátyját.
Több száz férfival végeztem már. Vele akkor miért nem
megy? Nyomorult Riden!
Próbálom azzal vigasztalni magam, hogy időpocsékolás
itt gyilkolászni. Természetesen több mint egy percet
elvesztegettem már azzal, hogy itt térdepelve elmélkedtem.
Mindegy is.
Meg kell szereznem a térképet.
Meg kell találnom Rident.
 16. fejezet

Óvatosan kidugom a fejem JDraxen kabinjának az ajtaján.

Innen senkit sem látok, de kezd lemenni a nap, szóval
nehéz biztosra menni. Senki sem áll a kormánynál jelenleg,
ugyanis nem mozgunk. Draxen húzza az időt, valószínűleg
ki akarja eszelni, hogyan jusson be apám rejtekébe – már
ha eddig nem sikerült tervet kovácsolnia. Nem számít, mit
fundált ki, nem jut messzire. Apám őrszemei mindenütt ott
vannak. Talán már ki is szúrták a hajót.
Az elmúlt pár napban jó néhány apró, lakatlan sziget
mellett elhaladtunk. Tele van velük a környék. Apám az
egyik nagyobbat választotta találkozóhelyül. Csupán
néhány órányira lehetünk tőle.
Leosonok a fedélzetre, és ismételten körbenézek.
Mozgás kelti lel a figyelmemet a hajó bal oldalán. Néhány
lépés, és kiderül, Riden az, épp az egyik csónakot készíti
elő.
– Megölted? – Ez az első dolog, amit kérdez.
– Meglepő, de nem. Szívesen.
– Köszönöm. Nem tudom szavakba önteni, mennyit
jelent ez nekem.
Vállat vonok.
– Ezt nekem készíted elő? – érdeklődőin a csónakra
mutatva, amit Riden éppen vízre ereszt.
– Igen. Utasítottam a legénységet, hogy menjenek le.
Elég időd lesz eljutni apád rejtekére. Egyetlen dolgot kérek,
méghozzá azt, hogy adj nekünk némi előnyt, mielőtt
utánunk küldöd a kalózkirályt.
– Ha utánatok akarnám küldeni apámat, nem számítana,
mennyi előnyt kaptok. Az egyetlen oka annak, hogy nem
vagytok mind halottak, az, hogy egyáltalán nem keresett
titeket.
Riden felnéz a kezében tartott kötélről.
– Ezt meg hogy érted? Azt akarod mondani, hogy…
 g gy gy
– Szándékosan estem fogságba.
Felbecsülhetetlen értékkel bír a pillantása.
– Azt hittem, úgy döntöttél, ha már itt vagy, legalább
átkutatod a hajót.
– Nem éppen. Az egész fogságba esést előre
kiterveltem. Apám utasított rá.
Riden arcára egyértelműen kirajzolódik a zavarodottság.
– Miért küldené a kalózkirály az egyetlen örökösét egy
ilyen veszélyes küldetésre?
– Mert én vagyok az egyetlen, akiről úgy gondolja,
sikerrel járhat. Különleges képességek birtokában vagyok.
Riden elengedi a kötelet. A csónak nyilván leért már a
vízre.
– Most épp használod őket? Ezért csinálom? Ezért
segítek neked?
– Ha használnám, akkor már odaadtad volna a térképet.
Mivel továbbra is rejtegeted, biztos lehetsz benne, hogy te
uralod az elmédet.
– Megváltozott a szemed – érkezik a kijelentés derült
égből villámcsapásként.
– Mi van?
– Amikor idejöttél, kék volt. Most viszont zöld.
Nagyon figyelmes. Amikor a tenger erejét magaménak
tudhatom kék a szemem, ám amint elszivárog az erő,
visszaváltozik zölddé.
– Kékeszöld a szemem – magyarázkodom.
– Nem. Határozottan megváltozott. – A korlátnak dől,
meglepő módon nem fél. – Mi vagy te?
– Ne várd, hogy elmondjam!
– Szirén vagy?
Összerezzenek a szó hallatán, különös Riden szájából
hallani.
– Nem igazán.
– Anyád szirén. Az a pletyka… hogy állítólag apád az
egyetlen, aki ágyba vitt egy szirént, aztán túlélte… tényleg
igaz.
Van értelme tagadni? Apám hamarosan úgyis levadássza
ezt a hajót.
– Igen, az.
 – De akkor miért vagy olyan, amilyen? A szirének
túlélése ugyan a halandó férfiaktól függ, mégis sziréneket
szülnek. Mitől vagy te emberibb, mint tengeri lény?
– Nagyszerű kérdés. Igazad van, nem vagyok teljesen
szirén, félig az vagyok, félig pedig ember. Különös volt a
születésem. Elmesélem, ha elmondod, hova rejtetted el a
térképet.
– Csábító ajánlat, de sajnos nem tehetem. Essünk túl
rajta, kényszeríts, hogy elmondjam, hova tettem!
– Nem így működik.
– Akkor hogyan működik?
– Elmondom. Csak kérlek, add ide a térképet, Riden!
– Sajnálom, Alosa!
– Jól van, akkor kiszedem belőled. De tudd, hogy nagyon
nem szívesen teszem ezt.
Előhívom a bennem lakozó természetellenes részt.
Hirtelen kényelmetlenül érzem magam a bőrömben.
Libabőrössé válik a karom, lábam. Mintha égnek meredne
minden egyes hajszálam. Fárasztó, ha mindent ilyen élesen
érzékel maga körül az ember.
– Már megint – szólal meg Kiden. – Megváltoztál.
Még soha senki nem látta rajtam, amikor előhívtam a
szirén énemet. Még a saját apám sem képes megállapítani,
hogy lehet akkor, hogy Riden igen?
– Előhívom az anyámtól örökölt énemet. Utálom, amikor
használnom kell. Borzalmas, természetellenes érzés.
– Így olvasni tudsz a gondolataimban?
– Nem, csak azt látom, amit érzel.
Ettől hirtelen megijed. Az érzelmei egy szempillantás
alatt ragyogó élénkvörösből világosszürkévé válnak.
A szürke érdekes szín. A viharfelhők sötétjében
bűntudatot jelez, világosabbként bánatot.
Riden mélységesen elszomorodik. Olyan hirtelen a
váltás, hogy úgy sejtem, szándékosan nagyon szomorú
dolgokra gondol, nehogy bármi mást kiolvashassak belőle.
– Szándékosan szomorú dolgokra gondolsz? – kérdezek
rá.
– Rémisztő, hogy tudod, mit gondolok.
– Nem tudom, mit gondolsz. Fogalmam sincs, miért vagy
szomorú. Csak hogy valami olyasmi jár a fejedben, ami
bánatot okoz.
Fel kell használnom a félelmét. Attól tart, hogy
megtalálom a térképet. Biztosan nem tartja magánál,
nyilván tudta, hogy átkutatnám. Valahol a hajón rejtette el.
Mérnem kell a félelmét, ha meg akarom találni.
Sétálni kezdek, de közben végig beszélek.
– Honnan jöttél rá, hogy… más vagyok? – kérdezem,
miközben végigsétálok a hajó jobb oldala mentén. Közel
járok a lefelé vezető lépcsősorhoz. A kalózok hangosan
beszélnek és nevetgélnek odalent, ha nem így lenne, nem
hallanám őket ilyen tisztán. Valószínűleg hálásak, hogy
végre van egy kis nyugtuk.
– Akkor sejtettem meg, amikor felébredtem, és nem
emlékeztem, mi történt, mielőtt kidőltem. Először azt
hittem, kiütöttél, de semmiféle dulakodásra nem
emlékeztem. Ami azt illeti, pont az ellenkezője rémlett.
Elmosolyodom. Igen, az határozottan jó móka volt.
Riden továbbra is rejteget valamit ezzel a mély
szomorúsággal. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, az
apja halálára gondol. Vörös foltok villannak, miközben
beszél, főleg akkor, amikor megemlítette azt az éjszakát.
– Aztán ott volt az a nap, amikor megváltoztál. Mintha
teljesen kifordultál volna önmagadból. Nem ellenkeztél.
Nem úgy beszéltél, mint máskor. Aggasztó volt. Esküdni
mertem volna, hogy másképp is nézel ki. Ha hunyorogtam,
még halvány fénykort is láttam körülötted.
Bizonyára képzelődött. Külsőre semmiféle különbség
nincsen, amikor másképpen mozgok és beszélek, amikor
előhívom a szirén énemet.
– Gyerekkorom óta tudok a térképről – folytatja. –
Ahogyan a szirénekről is, még ha nem is értem őket
teljesen. Ezeket a foszlányos információkat összevetettem
azzal, amit rólad és apádról megtudtam. Nem volt olyan
nehéz kitalálni. Jóval azelőtt gyanakodtam már, hogy ma
este énekeltél nekem.
Csupán villanásnyi hőfoltok jelennek meg a
szomorúságában. Félelmet nem észlelek. Akkor nem erre
van a térkép. Felfele indulok Riden tisztes távolságból
követ.
– Miért nem tudsz rávenni, hogy áruljam el, hol van?
Hiszen el tudtál altatni, nem igaz?
– Igen, elaltattalak. Kétszer is. De ezzel kimerítettem a…
– Nem írom varázserőnek hívni, az fura lenne. – …
képességemet. Ezért nem tudtalak mély álomba
kényszeríteni második alkalommal. Kifogytam.
– És hogy töltöd vissza?
– A tenger segít, megerősít. Minél közelebb vagyok
hozzá, annál erősebbé válok.
Nincs itt a térkép. Leszaladok a lépcsőn, és megindulok
a hajó orra felé.
– Mire vagy még képes? Azon kívül, hogy el tudsz
altatni?
Riden hátralép, amikor elhaladok mellette a hajó másik
végébe tartva, mintha félne tőlem.
Olyasmit láttathatok vele, ami nincs ott. Gondolatokat
ültethetek a fejébe. Rávehetem, hogy tegyen meg bármit,
amit akarok. Csupán énekelnem kell. De nem hiszem, hogy
jó ötlet lenne mindezt elmondani neki. Még akkor sem, ha
szilárd meggyőződésem, hogy apám hamarosan elfoglalja
ezt a hajót.
– Ha úgy döntök, érezhetem azt, amit a férfiak.
Kifürkészhetem minden vágyukat. És ezt felhasználhatom a
céljaim elérése érdekében. Ki-be tudom kapcsolni. – És ha
túlságosan belemélyedek, akkor elveszítem önmagam.
Riden megdermed. Nem, várjunk csak! Hiszen fekete
villan. Félelem. Megtorpanok, és körbenézek. Túlhaladtam
a hajó közepén, el a főárbóc mellett.
– Ezért viselkedsz úgy, ahogy? – kérdezi. Próbálja
elvonni a figyelőmet.
Visszalépek Riden és a főárbóc felé.
~ Hogy érted?
– Minden, amit a hajónkon mondtál és csináltál…
Olvastál az érzelmeimben? Megadtad azt, amit akartam?
Ezért érzem úgy, hogy meg kell védenem téged? Vagy
valahogy beférkőztél a gondolataimba? Olyasmiket
éreztettél velem, amiket korábban sosem tapasztaltam?
Erre földbe gyökerezik a lábam.
 – Riden, csak elaltattalak. Nem játszadoztam az
elméddel, és nem viselkedtem sehogy, hogy kibabráljak
veled. Azt csak Draxennel csináltam, hogy megtaláljam a
térképet. Bármit gondolsz és érzel, mind tőled ered. Nem
tettem semmit.
Hirtelen kékké válnak az érzelmei.
– Összezavarodtál – konstatálom. – Miért?
Résnyire szűkített szemmel felel:
– Mert nem értelek. És nem tudom, mit higgyek.
– Azt hiszel, amit csak akarsz, de őszinte voltam. Most
pedig, ha nem haragszol, meg kell találnom a térképet. –
Felpillantok. – Az árbóckosár, mi?
Nyilván oda rejtette el.
Riden oldalra billentett fejjel néz valamit mögöttem.
– Mit művelsz idefent?
Egyre csak Ridenre összpontosítottam, hogy lássam,
hogyan reagál a mozgásomra, észre sem vettem, hogy
valaki mögém került. Már épp megpördülnék, amikor éles
fájdalom hasít a tarkómba, és elsötétedik a világ.
 

 
Minden ködös. Néhány elmosódott alakot azért ki tudok
venni, de főleg a ringatózást érzem – ahogyan a csónak
ringatózik a tengeren.
– Kezd ébredezni – szólal meg valaki.
– Gyorsabban gyógyul, mint hittem. Üsd le megint!
Ismét magába zár a sötétség.

 
Hideg.
Minden olyan hideg. Érzem az arcomon, az ujjaimon,
átszivárog a ruhám szövetén.
Nehéz a szemhéjam, de azért valahogy csak kinyitom a
szemem. Rács van körülöttem. Visszakerültem a cellámba?
Nem.
 A rácson túl nem a hajó belsejét látom, hanem homokot
és fákat. A tenger a közelben zúg, de nem látom a partot.
Egyedül vagyok.
A szél zörgeti a fákat. Megborzongok a hidegben.
Mindenféle élőlény csusszan és mászik a földön, áthatolnak
az aljnövényzeten. Az éjszaka hangjai nem rémisztenek
meg.
Az viszont igen, hogy be vagyok zárva. Nem tudok
énekelni. Nincs nálam tolvajkulcs. Teljesen egyedül vagyok.
Hosszú ideje először elfog a rettegés.
 

 
Hajnalodik, mire valaki végre odajön hozzám.
Egy ismeretlen férfi. Magas, de nem olyan magas, mint
apám. A feje búbja kopasz, arcát barna szakáll fedi. A bal
fülét öt aranykarika díszíti. A ruhái finomak, mégis
zsiványosak. Oldalán kard és pisztoly függ, bár kétlem,
hogy gyakran használná őket. Úgy fest, mint aki csupa
izom, de azért le merném fogadni, hogy legyőzném, ha nem
lennék bezárva.
Előhúz valamit a zsebéből, egyfajta gömböt. Ó, hiszen a
térkép az! Felhajítja, majd lustán elkapja. Előadja magát a
kedvemért.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezi. Éppolyan a hangja, mint
amilyenre számítottam, mély és követelőző.
– Miért kellene érdekeljen? – kérdezek vissza
közönyösen, mintha nem lennék ketrecbe zárva. Büszke
vagyok magamra, hogy sikerült ilyen hangol megütnöm.
Tökéletesen leplezem, hogy idegességemben még a
gyomrom is összerándul.
– Vordan Serad vagyok.
Palástolom a meglepettségemet. A harmadik
kalózfejedelem rabolt el, és ezúttal a legkevésbé sem volt
szándékos a dolog.
Legalábbis az én részemről nem.
Igyekszem magabiztosságot sugallni.

É
 – És te tudod, hogy én ki vagyok? – kérdezek vissza
ugyanolyan fennhéjázó stílusban.
– Alosa Kalligan, Byrronic Kalligan, a kalózkirály lánya.
– Nagyszerű. Akkor azt is tudod már, hogy ostobaság
fogságban tartani.
– Ostobaság? Ugyan-ugyan. Apád azt hiszi, hogy az ifjú
Allemos kapitány fogságában vagy, nem fog kerestetni. Azt
pedig biztos forrásból tudom, hogy híján vagy a tenger adta
képességednek, így hát saját magad nem tudsz
kiszabadulni. Szerintem inkább te vagy az ostoba, ha nem
félsz.
A gyomrom bukfencet hány, a szám kiszárad.
– És ki lenne az a biztos forrás?
– Én – szólal meg valaki mögöttem.
Jó néhány férfi lép elő a fák közül, köztük Riden, ám
nem ő szólalt meg az előbb. Nem, Ridenre két pisztoly is
szegeződik, így kényszerítik, hogy felém lépdeljen, őt miért
nem zárták be, mint engem. Csak nem híján vannak a
hatalmas ketreceknek?
Azonnal kiürül az elmém, amint rádöbbenek, ki vállalta
magára a felelősséget.
A negyedikként felbukkanó Theris az.
Nekidől az egyik fatörzsnek, előhúzza az érméjét, és
forgatni kezdi az ujjai között.
A fejemet rázom.
– Elárultad apámat? Ennél nagyobb ostobaságot el sem
követhettél volna. Tudod, mi történt legutóbb, amikor
valaki információval látta el az ellenségeit? A bokájánál
fogva fellógatta, aztán kettéfűrészelte.
Therist nem hatják meg a szavaim.
– Szerencsére nem árultam el őt.
Nem kell hangosan kimondanom, hogy nem értem a
helyzetet.
– Sosem dolgoztam apádnak – folytatja.
Több időbe telik kibogozni a szavait, mint amennyibe
illene. De hát a jel… Ismerte apám jelét. Határozottan a
Kalligan-ág szolgájaként azonosította magát.
– Sok helyre elér a kezem – fog magyarázatba ezúttal
Vordan, és visszacsúsztatja a zsebébe az üvegbe zárt
térképdarabot. – Kalligan ostoba. Azt hiszi, érinthetetlen.
Fogalma sincs, hogy a hozzá legközelebb állók egyetlen
szempillantás alatt elárulnák őt. És, ami még fontosabb,
téged is.
Theris felé fordulok.
– Szóval nem azért voltál a hajón, hogy nekem segíts.
– Nem – feleli. – Azért küldtek, hogy rajtad tartsam a
szemem.
– Akkor ki apám embere az Éjvándoron? – kérdezem
mintegy hangosan gondolkodva.
Theris azért válaszol:
– Szerencsétlen Gastol volt az. Sajnálatos módon
elvágtad a torkát, amikor Draxen átvette az uralmat a hajód
felett.
Mennyi az esélye, hogy megölök két embert, és az
egyikük pont apám embere? Elönt a bűntudat, pedig nem
teljesen az én hibám. Apámnak lehetett volna annyi esze,
hogy előre szól, melyik embere szolgál az Éjvándoron, még
mielőtt megjátszottam az elfogatásomat. Akkor Gastol nem
szenderül jobblétre, Theris pedig nem vághatott volna át.
Apám ilyen apróságokat nem vesz figyelembe. Mit érdekli,
ha valaki véletlenül meghal? Mindig van más, aki átveheti a
helyét. Csakhogy ebben az esetben a hanyagságával
Draxen térképrészletével fizetett.
És talán az én életemmel is.
Persze, rájöhettem volna, hogy apám sosem kéri meg az
embereit arra, hogy segítsenek ki engem. Tudja, hogy nem
kell ügyelni rám. A kezdetektől fogva tudhattam volna,
hogy Theris megjátssza magár. Iszonyatosan dühös vagyok
magamra, de azért folytatom a beszélgetést.
– Miért figyeltettél Therisszel? – szegezem Vordannek a
kérdést. – Mégis mit akarsz tőlem?
– Fogalmad sincs, mennyit érsz – válaszolja Vordan. –
Szerinted Kalligan azért tart magánál, mert a lánya vagy?
Nem, Alosa! A képességeid miatt vagy olyan értékes.
Felhasznál a saját céljai elérésének érdekében. Csupán
eszköz vagy számára. Hallottam Kalligan büntetéseiről,
nevelési módszereiről, a próbáiról. Minden egyes
szörnyűségről tudok, és most szabadságot ajánlok neked.
 Egy pillanatra eltűnődöm, vajon honnan tudhat ennyit
rólam. Aztán rádöbbenek, hogy ha beépített embere van
apám magasabb beosztású kalózai között, akkor… Hát,
akkor mindent tudhat.
– Nem feltétlenül az a legjobb módja a szabadságom
kiajánlásának, hogy ketrecbe zársz – vitatkozom.
– Elnézésedet kérem, csupán biztonsági óvintézkedésről
van szó, hogy se nekem, se az embereimnek ne essen baja,
amíg mindent elmagyarázok.
– Elmagyaráztad. Most pedig engedj ki!
Vordan megrázta kopasz lejét.
– Még nem végeztem.
Én viszont nem vagyok kíváncsi a mondandójára. Ki
akarok jutni ebből a ketrecből, méghozzá most azonnal!
Ennek ellenére néma maradok, nehogy feldühítsem.
Énekelni ugyan nem tudok, de az érzelmeit látom.
Mintha nem érezném magam már így is elég
kellemetlenül bezárva, a menekülés esélye nélkül, újfent
előhívom a szirén énemet. Undorító ízt érzek a torkomban.
Libabőrössé válok, ám nem a hideg miatt.
Vordan vörös —a legbonyolultabb szín. Rengeteg dolgot
jelenthet, szerelmet, vágyat, gyűlöletet, szenvedélyt.
Bármilyen elsöprő erejű érzelmet vörösnek látok. A legjobb
tippem az, hogy Vordan szenvedélyt érez valami iránt, de
mi lehet az?
Nyilván győzelmet akar aratni. Akar tőlem valamit. Csak
legyek elég türelmes ahhoz, hogy végre kiderüljön!
– Akkor folytasd! – nyögöm ki nagy nehezen.
– Fel akarlak venni a legénységembe. Miután eljutottunk
Isla de Cantára, azt tehetsz majd, amit csak akarsz.
– Kapitány vagyok saját hajóval és legénységgel. Oda
hajózok, ahova csak szeretnék. Miért találnám vonzónak ezt
az ajánlatot?
Nem dühösen kérdezem, teljesen objektív hangot ütök
meg. Próbálok észérvekkel hatni rá. Igyekszem megőrizni a
nyugalmamat.
– Mert végső soron mégiscsak apád uralma alatt élsz.
Ha vége ennek az egésznek, ha megszerzitek mind a három
térképdarabot, elhajóztok Isla de Cantára, és tiétek a mesés
kincs… Mi lesz akkor, Alosa? Megmondom neked. Apád
nem csupán uralni fogja Maneria vizeit, hanem meglesz a
vagyona ahhoz, hogy élete végéig megszilárdítsa a
hatalmát. Te pedig örökké szolgálni fogod őt. Sosem leszel
igazán szabad.
– Ha viszont csatlakozom hozzád, akkor igen? –
kérdezem szkeptikusan.
– Igen. Segíts megszerezni azt, amire apád vágyik!
Segíts eljutni Isla de Camára! Segíts véget vetni Kalligan
uralmának, és akkor felszabadítalak. Ha sikerrel járunk,
oda mész, ahova csak akarsz, bármit megkaphatsz. Soha
többé nem zaklatlak, nem kereslek.
Vordan Seradnak elment az esze. Tényleg azt hiszi, hogy
megbízom az adott szavában? Komolyan úgy gondolja, hogy
ilyen könnyedén elárulom az apámat? Szerinte teher
Kalligant szolgálni? Ő az apám. A család szeretete
határozza meg a tetteimet. Nem vágyom szabadságra,
hiszen már rendelkezem vele. Van saját hajóm, saját
legénységem, és úgy teszek velük, ahogyan csak jónak
látom. Időnként segítek apámnak, ha szüksége van rám,
hiszen mégiscsak ő a király. Ha pedig véget ér az uralma,
királynő leszek. Vordan azt várja, hogy mindezt feladjam?
Szó sem lehet róla!
Mindebből azonban semmit sem mondok ki hangosan.
Még mindig érzékelem Vordan érzelmeit, vágyait.
Reménykedik. Nagyon reménykedik… valamiben.
Csak úgy juthatok ki a ketrecből és szökhetek meg, ha
beleegyezem.
– Igazad van – próbálom megfogalmazni azt, amit
Vordan hallani akar. – Túlságosan rettegtem ahhoz, hogy
szökni próbáljak apám uralma alól. Bár megszabadulhatnék
tőle! Nem érdekel sem Isla de Canta, sem Kalligan, de ha
esküszöl, hogy a szolgálataimért cserébe elnyerem a
szabadságomat, akkor segítek elérni a céljaidat.
Vordan a hátam mögé pillant. Megfordulok. Theris a
fejét rázza.
– Hazudik – jelenti ki.
– Nem igaz – csikorgatom a fogamat.
Annyira lekötött Vordan, hogy nem figyeltem arra,
É
Theris mit akar hallani. Észre sem vettem, hogy valójában
őt kell meggyőznöm, nem pedig Vordant.
Theris elmosolyodik.
– Ugyanazt a trükköt alkalmazza, amit Draxenen is. A
saját szemmel láttam, ahogyan Alosa manipulált másokat
azáltal, hogy azt mondta, amit hallani akartak.
– Draxenen használtam a képességemet, de most nem –
vitatkozom, pedig tudom, hogy felesleges.
Hiába tudom, mit kellett volna mondanom, most már túl
késő.
– Nem vitatkoztál eleget, Alosa! – magyarázza Theris. –
Egy hónapig figyeltelek a hajón. Kihallgattam a
beszélgetéseidet és… egyéb személyes
megnyilvánulásaidat.
Jelentőségteljes pillantást vet Ridenre, aki mindeddig
egyetlen szót sem szólt, helyette a fogvatartóinkat fürkészi,
igyekszik felmérni a helyzetet, hogy aztán kimászhassunk a
slamasztikából. Theris utolsó szavai hallatán rám pillant.
Vajon mennyit látott Theris? – kérdezem magamtól
undorodva.
– Pontosan tudom, milyen makacs vagy – folytatja
Theris. – És azt is, hogyan érzel apáddal kapcsolatban.
Most nem védted meg, pedig általában megszoktad.
Nem tetszik a hangneme. Már elengedtem a szirén
énemet, úgyhogy halvány fogalmam sincs, mi jár Vordan
fejében.
– Hozzátok a felszerelést! – utasítja a két kalózt, akik
továbbra is fegyvert szegeznek Ridenre. Azonnal
megfordulnak, és elhagyják a tisztást.
Látom, hogy Riden fejében csak úgy röpködnek a
gondolatok. Bár nem érzek semmit a gondolataival
kapcsolatban, nem nehéz kitalálni, mi jár a fejében.
Igyekszik rájönni, hogyan hozhatná ki a legtöbbet abból,
hogy hirtelen kevesebb őrünk lett.
Ám még mielőtt akár egyet is léphetne, Theris előkapja
és kibiztosítja a fegyverét.
– Eszedbe ne jusson!
– Egyáltalán miért hoztátok ide? – kérdezem. – Engem
elfogtatok, minek egy második fogoly? Draxen biztosan
keresni fogja.
– Idővel minden kiderül – feleli Vordan.
Túlságosan jól érzi magát, és nagyon várja, ami történni
fog. Gondolom, valójában nem számított, mellé állok-e vagy
sem.
Átváltozzak vajon? Mutassam magam a Vordan számára
tökéletes nőnek, hogy kiszabadítson? Más fegyverem nem
maradt, de mire mennék vele? Elég egyetlen pillantás
Therisre meg az érméjére, és máris rádöbbenek, úgysem
válna be. Ha bepróbálkozom Vordannél, Theris észreveszi,
és megálljt parancsol a támadásomnak.
Tehetetlen vagyok. Nincs fegyverem, nincs hatalmam.
Csak reménykedhetek, hogy valaki elég közel merészkedik
a ketrechez, esetleg Riden kiszabadul valahogy, aztán
engem is kiereszt. Tekintve, hogy Riden épp nincs odáig
értem, még ha kiszabadulna is, kétlem, hogy segítene
rajtam.
A két fickó nem üres kézzel tér vissza. Egyik kezükben
vödör, a másikban egy botszerű valami. Először nem tudom,
mi az.
– Alosa – szólal meg Vordan –, azért vagy itt, hogy
kiderítsem, miféle képességeid vannak pontosan. Ha nem
segítesz elérni Isla de Cantát, legalább a szirénekről
elárulhatsz mindent, hogy megvédhessem magam, amikor
odaérek.
A félelem jeges ujjaival a szívembe markol.
Vordan kísérleti nyula leszek.
 17. fejezet

– Mi van? – kérdezek vissza, ugyanis túlságosan döbbent

vagyok ahhoz, hogy bármi egyebet mondjak.
– Azt nem várhatom, hogy őszinte legyél a
képességeiddel kapcsolatban, úgyhogy én magam fogom
kideríteni, amit tudni lehet – magyarázza Vordan. – Együtt
kifürkésszük a szirének erejének összes titkát, Alosa!
Fogalma sincs, milyen heves rettegéssel töltenek el a
szavai. Honnan is tudhatná, mennyire gyűlölöm, sőt, néha
félek, amikor használnom kell a képességeimet? Utálom
azt, ahogyan kívül-belül érzem magam olyankor. Utálom az
érzelmi megterhelést. Ráadásul megváltozom, amikor
feltöltöm a készleteimet. Vordan újra és újra kikényszeríti
majd. Megkeseredik a nyál a számban a gondolatra, de
azért lenyelem.
– Csak félig vagyok szirén – győzködöm
kétségbeesetten. – Amit én tudok, és nem tudok, nem
vonatkozik Isla de Canta lényeire. Nem mész velem
semmire.
Vordan megrángatja a szakállát.
– Ez nem igaz. Még ha nem is te vagy a legerősebb
szirén, a te képességeid is elegendőek lesznek arra, hogy
felkészülhessek az előttem álló nehézségekre.
Vordan emberei nem tétlenkedtek a gyors szóváltásunk
alatt. A vödröket a ketrectől háromlépésnyire teszik, jó
messzire tőlem. Mindkét vödörbe hosszú, üreges, csőszerű
fadarabokat helyeznek.
– Először is énekelj nekem, Alosa! – kezd bele.
– Meg egy nagy fenét!
Vordan elmosolyodik.
– Éppen ezért van itt az ifjú elsőtiszt. Theris, mutasd
meg Alosának, mi történik, ha nemet mond nekem!
Theris előhúzza a kardját, és végighúzza Riden
felkarján. Az ing felhasad, a sebből pedig vér fakad.
 j g p g
Riden összerezzen, ám ezt leszámítva nem mutatja a
fájdalmát. Sőt, felnevet, miközben összeszorítja a friss
sebet.
– Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, hogy a hercegnőt
érdekli, életben maradok-e.
Theris felhorkan.
– Tévedsz, Riden! Alosa a saját szabályai szerint él.
Gyakran elkapja őt a bosszúvágy. Képtelen elviselni, hogy
az, aki neki keresztbe tett, sértetlenül távozzon. Draxen
elrabolta, megverte, megalázta, megpróbálta magáévá
tenni. Gyűlöli őt. Mégis életben van. Tudod, miért van így?
Riden rám néz, mire gyorsan lesütöm a pillantásomat.
– Ha tényleg nem érdekelne a fájdalmad, megölte volna.
Lassú, kínokkal teli halálban részesítette volna. A puszta
tény, hogy Draxen életben van, azt jelzi, hogy van valami,
ami még a saját igazságérzeténél is jobban érdekli Alosát.
És ez a valami te vagy.
Ez nem igaz. Hiszen…hiszen tartoztam Ridennek.
Hagyta, hogy nálam maradjon a késem, pedig el kellett
volna vennie tőlem. Én mindig megfizetem a tartozásomat.
Riden biztonságot adott nekem, én pedig cserébe nem
végeztem a bátyjával. Ennyi az egész, semmi több.
Ebben száz százalékig…
Várjunk csak! A késem!
Ültömben átkarolom a bokám, mintha csak vigasztalni
próbálnám magam. Megtapogatom a csizmámat.
Csakhogy a lábamon kívül az égvilágon semmi sincs
benne.
– Ezt keresed? – húzza elő Theris a fegyveremet az
övéből. Eddig észre sem vettem, hogy ott van.
Igyekszem úgy tenni, mintha mindez a legkevésbé sem
érdekelne. Valójában fel vagyok háborodva. Theris nem
csupán a szabadulásom egyetlen lehetőségétől fosztott
meg, kifejezetten a szívemhez nőtt az a kés.
– Elmondom, mi lesz – vonja magára a figyelmemet
Vordan. – Én megmondom, mit csinálj, te pedig megteszed.
Ha bármiféle habozást látok, esetleg nem pontosan
teljesíted az utasításaimat, akkor Riden újabb sérüléssel
gazdagodik. Ha szökésre próbálod használni a
képességeidet, akkor megöljük, és valaki mást hozunk a
helyére, akit megbabonázhatsz. Értve vagyok?
Gyilkos pillantást lövellek Vordan felé.
– Amikor kijutok innen, az első dolgom lesz, hogy végzek
veled.
Vordannek intenie sem kell, Iheris máris felkaron szúrja
Rident.
Tágra nyílik a szemem, de nem sikkantok fel.
– Azt kérdeztem, „értve vagyok”?
Bár minden porcikám tiltakozik – a bennem élő ember
és szirén egyaránt, lenyelem a büszkeségemet.
– Igen – felelem.
– Helyes. Niffon, Cromis, hozzátok a viaszt!
Vordan emberei citrom- és narancssárga viaszt
nyújtanak át neki és Therisnek. aztán ők maguk is a fülükbe
tömködik az anyagot. Milyen eszes vagy te, Vordan! Azt
hiszed, legyőzhetetlen vagy. Csakhogy én igenis ki fogok
jutni innen. Mindig kimászom a csávából. Csak idő kérdése.
Kár, hogy félelem mardossa minden egyes porcikámat.
Nem palástolom az arcomra kiülő dühöt, amikor Vordan
a vödrökre mutat. A csatlósai megragadják a vékony
ágakat, majd a vödörbe nyomják.
– Nyújtsd ki a kezed, Alosa! – utasít Vordan kissé túl
hangosan.
Nem. Nem fogom megtenni. Képtelen vagyok rá. Nem
vagyok hajlandó ezt eltűrni. Többé nem. Felelevenedik
előttem az az idő, amikor apám börtönében voltam.
Béklyó fogja le a csuklómat, a falhoz láncol. A bokám
hasonlóképpen leszorítva, csörögve gondoskodnak róla,
hogy egy lépésnél ne juthassak távolabb a faltól.
– Nyugalom! – szól rám apám, mielőtt egy vödör vizet
locsol az arcomba.
A víz végigcsorog rajtam, én pedig fuldoklóm és
köpködöm.
– Fogadd be, Alosa! Lássuk, hogyan tehetnénk téged
még erősebbé… Hangos nyögés ránt vissza a jelenbe. Riden
a jobb kezével a bal karját szorongatja. Friss sebből folyik a
vér, megfesti megfeszített ujjai alatt a bőrt.
 – Nyújtsd ki a kezed! – dörren rám Vordan ezúttal
üvöltve.
Ezek csupán emlékek, nem többek, mondogatom
magamnak. Apád erőssé tett. Segített megtanulni mindent,
amit csak lehetett. Ha a kalózkirály nyomását és vizslató
tekintetét túlélted, akkor bármilyen szánalmas, esztelen,
nyálkás angolnára hajazó embertől elviseled.
Kevesebb, mint egy másodperc alatt meggyőzöm
magam. Így hát még mielőtt Theris ismét megsebesítené
Rident, engedelmeskedem Vordan utasításának. Nem nézek
Ridenre. Mit jelent az engedelmességem rám nézve? Mit
jelent Ridenre nézve?
Niffon és Cromis letérdel a saját vödre előtt. Niffon
bedugaszolja a saját üreges faágát, kiemeli a vödörből, és jó
magasra emeli.
Úgy tűnik, Vordan mindenre gondolt.
Bár Niffon lejjebb engedné valamivel az ágat, akkor
elérhetném. Határozottan segítene, ha kissé
alulbecsülnének. De nem. Theris látta, mire vagyok képes
korlátozott erőforrásokkal. Még egy botot sem fog
átengedni nekem.
Rettegve várom, mi történik most. Niffon elmozdítja a
hüvelykujját a lyukról, mire a víz a kinyújtott tenyeremre
ömlik.
Hagyom, hadd folyjon át az ujjaim között, hulljon csak a
földre. Remélem, képes leszek megjátszani magam, és nem
kell feltöltenem a tartalékaimat. Nem akarom, így nem.
Csakhogy Vordan nem hagyja annyiban a dolgot. A fejét
rázza, mire Theris ismét végighúzza a kard élét Riden
bőrén. Ezúttal a lábszára sérül meg.
– Ne hagyd, hogy a földre folyjon! – morgolódik Vordan.
– Mindet használd fel!
Attól tart, hogy ha összegyűjtöm a vizet, akkor valami
veszélyeset tudok kezdeni vele. Csakhogy nem számít,
mennyi víz áll rendelkezésemre, amíg Vordan és a sleppje
viasszal védekezik, semmit sem tehetek ellenük.
Nem mutatok rá a logikai bakijára. Nem vesztegethetem
az időmet, ha el akarom kerülni, hogy Riden
megsebesüljön. Így hát, amikor Niffon ismét vizet zúdít
rám, mindet elkapom, és azonnal fel is szívom. Egyetlen
csepp sem menekülhet, és a kezem teljesen megszárad.
Rögtön érzem a változást. A nyugtató víz a részemmé
válik. Betölti az ürességet, amit az elmúlt hetekben
éreztem, visszaadja az énekemet, megerősíti az
önbizalmamat, eltörli a félelmemet. Mindenütt érezni
akarom ezt a csitító erőt. Legszívesebben a tengerbe
vetném magam, hogy a legmélyebb, legsötétebb részére
úszhassak, és többé sose kelljen nélkülöznöm ezt az érzést.
Egy pillanatra csupán a tenger jár a fejemben. Csak arra
vágyom, hogy visszatérhessek hozzá. Semmi más nem
számít.
– Alosa!
Riden hangja keresztülhasít a vágyódásomon.
Igyekszem visszafojtani a szirén vágyaimat. Ezért nem
tölthetem fel a tartalékaimat csak úgy, össze kell szednem
magamat előtte. Ha tengervizet érzek, azonnal előtörnek a
szirén ösztöneim. Márpedig a szirének senkivel sem
törődnek, csak saját magukkal, a nővéreikkel és a
tengerrel.
Ez a férfi semmit sem jelent számomra. Mit érdekel
engem, ha végeznek vele? Hiszen nem számít. Csak én
számítok.
– Alosa! – ismétli Riden a nevemet.
Összehúzott szemmel felé pillantok, igyekszem a
megfelelő mederbe terelni a gondolataimat. Ne válj
lelketlen lénnyé! Nő vagy. Gondolj a legénységedre, a
barátaidra, a családodra! Emlékezz arra, amikor hajót
loptál magadnak! Emlékezz, milyen érzés kapitánynak
lenni, kivívni a legénységed tiszteletét és háláját! Gondolj a
büszkeségre apád szemében, amikor örömöt okozol neki!
Gondolj Ridenre! Emlékszel, milyen jó móka volt vívni
vele, amikor kard kardnak feszült? Emlékezz az
incselkedésre, a döfésekre! Emlékezz. a késedre! A
csókjaira. Gondolj Ridenre, aki nem érdemel halált csak
azért, mert te képtelen vagy uralkodni saját magadon!
Végre összeszedem magam. Vordanre nézek, várom a
következő utasítást.
É
 – Énekelj neki Alosa! Nyűgözz le!
Nyilván azt varja, hogy táncra pendítem meg egyéb
nevetséges mutatványokra késztetem Rident. Más
körülmények között még akár vicces is lenne kellemetlen
helyzetbe hozni őt, de nem itt. Azért nem, hogy elégedetté
tegyek egy olyan férfit. aki ketrecbe zárt. Riden nem
majom, én pedig nem vagyok rabszolga.
Rápillantok. Nem úgy tűnik, mintha félne, inkább csak
kissé ideges.
– Hajrá! – egyezik bele végül. Mivel Riden felém fordul.
és mindenki másnak viasz van a fülében, nem tudják, hogy
beszél hozzám. – Idővel kiszabadulunk. Addig pedig tedd.
amit tenned kell!
Vordan árgus szemmel vizslat. Így hát nem kockáztatok
meg egy bólintást Riden irányába. Helyette énekelek.
Először valami egyszerű, alig hallható hangot. Alig nyílik
szét az ajkam, miközben nyugtató, lassú dallamot szövök.
Nem számít, mit énekelek, a szándék ad erőt a dalnak. Attól
teszi Riden pontosan azt, amit én akarok. És most
szeretném, ha nem érezne több fájdalmat.
Megfeszült végtagjai azonnal elernyednek, már nem érzi
a kegyetlen vágásokat, a csuklója mellett tátongó seb
fájdalmát. Ezután leszakítok egy darabot a blúzom aljából,
és Riden felé hajítom.
Vordan emberei ugrásra készen állnak, hátha
megpróbálom Rident menekülésre késztetni, esetleg
rávenni, hogy szabadítson ki. Igazán hízelgő, hogy azt
hiszik, képes vagyok ilyesmire egv darab szövettel.
Valójában Riden karjára szánom. Újabb hangokat szövök
a dallamba, ráveszem Rident, hogy felvegye az anyagot, és
a legsúlyosabb sebe köré kösse, hogy elállítsa a vérzést.
Bárcsak meggyógyíthatnám, de sajnos korlátozottak a
képességeim. Csak az elmére hathatok, tapasztalataim
szerint onnan ered a fájdalom. Ideiglenesen enyhíthetem
Riden fájdalmát, ám ennél többre nem vagyok képes.
Már csupán néhány hang maradt bennem, úgyhogy
igyekszem adni Vordannek, amit akar. Riden kiegyenesedik.
Nem válik üvegessé a szeme, vagy ilyesmi, teljesen
átlagosan fest, mintha ő maga akarná azt tenni, amit. Ám ez
nem igaz, azt teszi, amit a dalon keresztül parancsolok
neki. Mintha láthatatlan ellenséggel harcolna, üt és rúg. A
levegőbe ugrik, kivédi az ellenfelei támadását, és lecsap
rájuk. Végül a hüvelyébe csúsztatja láthatatlan kardját.
Amint kifogyok, elengedem őt, majd leülök a földre.
Riden pislog. Zavartan néz körbe, aztán meglát, és
hirtelen rádöbben, mi a helyzet. Nem vettem el az emlékeit,
úgyhogy tudja, mire késztettem. Élesen veszi a levegőt,
hirtelen ismét fáj mindene. Ének nélkül nem tudom
enyhíteni a fájdalmát. Átmeneti könnyebbség volt, ennyit
adhattam neki csupán. Az én hibám, hogy egyáltalán itt
van.
Vagyis, tulajdonképpen Theris az oka, de nem várhatom,
hogy Riden is így lássa.
Vordan közelebb lép a ketrechez, és átható pillantással
fixíroz.
– A szem tényleg a lélek tükre, Alosa! – szólal meg
hangosan, hogy túlharsogja a fülébe dugott viaszt. – A tiéd
egy percen belül zöldből kékké változott, majd vissza
zölddé. Nagyszerű módja annak, hogy megállapítsam,
mikor tudsz énekelni és mikor nem.
A fenébe!
Reméltem, hogy nem tudja megállapítani, mikor fogy el
az erőm. Olyan árgus szemmel figyelnek, hogy semmiféle
titkom nem marad a végére.
– Térjünk vissza a feladatunkhoz! Szerintem ennél
ügyesebben is megy, Alosa! – biztat Vordan, amitől csak
fokozódik a hányingerem. Próbáld újra!
Az előttem álló kalózra mutat. Így hát ezúttal Cromis
dugaszolja be az ág végét a hüvelykujjával, hogy aztán az
erőtlenül lógó karom fölé emelje a szerkezetet.
Csupán megjátszom magam. Hadd higgyék, hogy ha
énekelek, fizikailag is elfáradok egy időre. Talán később
még hasznomra válik ez a kis színjáték.
Magamba szívom a rám zúduló vizet. Érzem, ahogyan
végigcsorog rajtam, bejárja minden végtagomat. A
kétségből bizonyosság lesz, a gyengeségekből erő, a
félelemből elhatározás. Nem tudják kivel van dolguk. Én
magam vagyok a hatalom, az erő. A halál, a pusztítás.
Velem nem játszadozhatnak csak úgy! Hiszen a
figyelmemre sem érdemesek. Legjobb lesz, ha...
– Alosa!
Ismét Riden hangja vág keresztül aggasztó
gondolataimon. Észreveszi, amikor a szirén kezdi átvenni
felettem az uralmat? Vagy csak siettet, mert fél, mit tesz
vele Theris, ha nem engedelmeskedem azonnal?
Bármi legyen is a magyarázat, hálás vagyok, hogy képes
magamhoz téríteni, mégpedig ilyen gyorsan.
– Alosa, nem kell ezt tenned – folytatja. Továbbra is
háttal áll Vordannek és az embereinek, nem tudhatják, hogy
Riden beszél hozzám. – Nincs semmi baj. Ne foglalkozz
velük! Próbálj meg kiszabadulni! Van hozzá tehetséged, hát
csináld!
A helyzetünk ellenére rámosolygok.
– Minden egyes alkalommal, amikor megszöktem, előre
kiterveltem, hogyan fogom végrehajtani. Ezt most nem én
terveztem így.
Remélhetőleg Vordan azt gondolja majd, hogy egy dal
kezdete miatt mozog a szám, így hát az illúzió fenntartása
érdekében az utolsó szó már dallamosan csúszik ki a
számon, és énekelni kezdek.
Számomra gyors, izgalmas, vérpezsdítő a dallam.
Mindig olyannak tűnik, mint amilyen hatást ki akarok
váltani másokból. Ezúttal ráveszem rá Rident, hogy
elképesztő hajlékonyságról és ügyességről tegyen
tanúbizonyságot. Bukfencet vet a levegőben, felszalad a fák
törzsére, hogy aztán egy hátraszaltó után ismét földet
érjen. Gyorsabban fut, mint ahogyan ilyen sérülésekkel
várná az ember. Olyan mutatványokat hajt végre, amikre
magától bizonyára nem lenne képes, ám elég az, hogy én
tudom, hogyan kell csinálni, így már neki is megy.
Amikor kifulladok, ismét a földre rogyok.
Vordan kiveszi a viaszt a füléből. Az emberei
hasonlóképpen tesznek.
– Máris jobb, Alosa!
Vordan az egyik kezében papírt, a másikban
széndarabot szorongat. Nem számít, hogy nincs már a
fülében a viasz, ugyanis teljesen kimerültem.
 – Vegyük sorra, hogy mire vagy képes. – Vordan írni
kezd a széndarabbal. – Ha nem tévedek, gyakorlatilag
három képességed van. Az egyik az éneked. Szinte bármire
képes vagy rávenni a férfiakat, ha az nem mond ellent a
természet törvényeinek. Például megröptetni nem tudnád
Rident. Egyszerre hány férfit tudsz megbabonázni, Alosa?
Habozom. Hazudjak, vagy mondjam meg az igazat?
Riden felszisszen. Theris kardján friss vér csillan.
– Hármat! – kiáltom. – A csillagokra már, hadd
gondolkozzak egy pillanatot!
– Nincs min gondolkozni. Ha válaszolsz, Riden épségben
marad. Mármost, a képességeidet a tengervíz tölti fel.
Rengeteg mindenre rávetted Rident annyi vízzel, amennyit
Cromistól kaptál. Az utasításaid komplexitása nyilván függ
a szükséges tengervíz mennyiségétől.
Ráadásul minden férfi teljesen más. Az is hatással van a
szükséges mennyiségre, de ezt nem fogom Vordan orrára
kötni. Riden sokkal állhatatosabb, erősebb, éppen ezért
jóval több energiára van szükség őt irányítani, mint más
férfiakat.
Egy pillanatnyi gondolkodás után Vordan végigfutja a
jegyzeteit.
– Nagyszerű! Nos, tehát az éneked az elmére van
hatással. De mégis milyen mértékben? Theris látta, hogy
kitöröltél bizonyos emlékeket. Amikor először
megbabonáztad szerencsétlen Rident, nem emlékezett rá.
Theris azt is látta, hogy álomba ringattad őt. Nyilván arra is
rá tudnál venni valakit, hogy ölje meg magát. De el tudod
vajon érni, hogy másféle világot lásson maga körül?
– Igen – felelem gyorsan, nem akarok tétovázással
kockáztatni.
– Mutasd meg!
Visszateszi a viaszt a fülébe, az emberei pedig követik a
példát, aztán ismét friss vizet eresztenek rám.
Ridenre nézek, miközben mindet magamba szívom.
Valamiért, ha őt nézem, tiszta marad a fejem, miközben a
víz megerősít, ilyesmit még sosem éreztem, amikor
feltöltöttem a készleteimet.
– Gyűlölöm, ha bábként irányítanak – szólalok meg. –
Van valami ötleted?
– Ha valaki báb, akkor az én vagyok – vágja rá
zaklatottan. – Te vagy a bábjátékos.
Bosszús pillantást lövellek felé.
– Rajta vagyok az ügyön – válaszol végre a kérdésre. –
Csak csináld, amit mondanak, amíg kidolgozom a
részleteket!
Nem reménykedem, inkább belefogok a dalba.
Lehunyom a szemem, elképzelem, amit Ridennel láttatni
akarok. Varázslatos világot képzelek, tele új színekkel,
hangokkal. Színpompás szárnyú pillangók röpködnek
körülöttem. A lila égboltot hullócsillagok áradata pöttyözi.
A közeli tenger vízcseppjei lehetetlen magasságokba
szárnyalnak. Bálnáknál is hatalmasabb madarak szállnak
odafenn, a tollazatuk piros és kék. Eleinte csak azt
mutatom, ami először eszembe jut, és addig díszítem a
környezetünket, amíg elégedett nem vagyok a
végeredménnyel. Ekkor kinyitom a szemeim.
Riden arcán gyönyör és bámulat ül. Kinyújtja a kezét,
mintha csak meg akarná érinteni ezeket a láthatatlan
lényeket.
– Gyönyörű! – szólal meg.
– Alosa! – ragadja magához a szót Vordan. – Mutasd meg
Therisnek is!
Theris átadta Vordannek a pisztolyát, és most kihúzza a
füléből a viaszt, majd a zsebébe dugja. Gyorsan
kiterjesztem a dalt, hogy ő is láthassa. Megkönnyebbülök,
hogy nem bánthatja Rident. Őt is teljesen lenyűgözi az
általam formált világ. Megpördül, kíváncsi a varázslat
minden egyes apró rezdülésére.
Zakatolnak a gondolataim, igyekszem kitalálni, mit
tehetnék most, hogy Vordan egyik embere az uralmam alá
került. Riden és Theris ketten lennének három ellen.
Csakhogy nincs már bennem elég erő a kitalált világ
kivetítése után ahhoz, hogy bármi hasznosra rábírjam őket.
Vordan nagyon óvatos, nem hagyja, hogy akár csak egy
icike-picike hatalomhoz is jussak.
Vajon miért az egyik emberét bűvöltette el? Ha annyira
tudni akarja, mire vagyok képes, miért nem ő maga
jelentkezett?
– Nagyszerű – bólint Vordan, és gyorsan lefirkant
valamit a papírjára. – Most pedig ereszd el Therist!
Megteszem. Theris azonnal körbepillant, hozzászokik a
valósághoz, majd visszadugja a fülébe a viaszt. Vordan
visszaadja a pisztolyt.
– Most pedig mutass valami igazán lenyűgözőt! – utasít
Vordan.
Ide-oda járatom a tekintetemet Theris és Vordan között,
értetlenül felvonom a szemöldökeimet.
– Mutass Ridennck valami borzalmasat! Érezzen
fájdalmat ott, ahol nincs. Mutasd meg, hogy milyen
kiszolgáltatottak a férfiak, ha veled van dolguk!
Cromis ismét lelocsol vízzel, épp az utolsó pillanatban
kapom el.
Mintha jeges tűkkel szurkálnák a gyomromat. Nem
várhatja el hogy…
Elhallgatok, amikor a víz a bőrömbe ivódik. Riden
azonnal felébred az alternatív valóságból, amit eddig
mutattam neki. Érzem, hogy kezdenek elszállni a
gondolataim.
Mind halál fiai. Amint ismét erőm teljében leszek,
cafatokra szaggatom őket. Elképesztően erős leszek. Mind
az ötöt lehúzom magammal a tenger fenekére, és
végignézem, ahogyan elszáll belőlük az élet. Addig
mocorognak majd, amíg magukkal nem ragadja őket a
semmi…
– Alosa!
Mintha mély álomból ébrednék, pedig egész végig
nyitva volt a szemem. Én magam is egy alternatív
valóságba süppedtem. Úrrá lett rajtam a másik énem.
– Semmi baj, Alosa! Gyere vissza hozzám! – hív Riden.
Felé fordulok.
– Bármit mondtak is, tedd meg! – Nyilván nem hallotta
az utasítást, akkor még a másik világban járt. – Átvészeljük,
csináld csak tovább!
Képtelen vagyok rá. Miért ne hagynám, hogy megvágják
Rident a habozásom miatt? Mindenképpen fájni fog neki.
De az éneked okozta fájdalom nem lesz valódi,
emlékeztetem magam. Egyetlen pillanatig fog csupán fájni
neki, aztán vége lesz. Nem inoghatsz meg, ugyanis a penge
okozta fájdalom valódi lesz. Csak essünk túl rajta.
– Annyira sajnálom – szabadkozom.
Riden azonnal üvölteni kezd. A földre zuhan, és
rángatózik a fájdalomtól, mintha forró vasat nyomnának a
bőréhez.
Gyűlölöm magam. Gyűlölöm a képességeimet. Nem így
kellene használnom őket. Undorító vagyok, szánalmas, nem
érdemiek megbocsátást.
Amint úgy érzem, hogy megtehetem, véget vetek Riden
fájdalmának, és csak remélni tudom, hogy Vordan elég
hosszasan nézhette. A maradék dalomat a levegőbe
küldöm, a lehető leggyorsabban megszabadulok tőle. Már
nem akarom. Kerüljön minél messzebb tőlem, többé ne
legyen hozzá közöm!
Az a nyomorult felnevet.
– Ügyes voltál!
Megint leír valamit a papírjára. Bár valódi forró vasat
nyomhatnék az ő bőréhez!
– Az énekeddel mára végeztünk – húzza ki a füléből a
viaszt. – Beszéljünk a többi képességedről! Ha Theris jól
hallotta, akkor olvasni tudsz mások érzelmeiben, de ehhez
nincs szükség tengervízre. Ezt a képességedet bármikor
használhatod.
Riden zihálva hever a földön, próbálja összeszedni
magát a képzeletbeli fájdalom után. Látom, hogy
végigdörgöli magát, igyekszik meggyőződni róla, hogy
mindezt csupán képzelte.
– Alosa! – vakkantja Vordan, saját magára irányítva a
figyelmet Ridenről.
Theris előrelép, és arcon rúgja Rident. Vér folyik az
orrából, vörösre festi a homokot. Valamilyen szinten örülök,
hogy Theris ilyen erőset rúgott, legalább Riden eszméletét
vesztette, és nem érez több fájdalmat.
– Igen – felelem. – Ha úgy akarom, akkor látom, milyen
uralják valaki lelkét.
– És kell hozzá énekelned?
– Nem.
 – Nagyszerű. – Ismét a papírra firkant valamit. – Mondd
el, mit éreznek az embereim!
Ezt a képességemet rengetegszer használtam ma már.
Nem kockáztathatom, hogy túl sok időre előhívom, még a
végén elveszítem önmagam. Az hiányozna csak, hogy
elfelejtsem, milyen életveszélyes helyzetbe keveredtem. A
tenger ereje többször is majdnem magával ragadott. És
most Riden nincs magánál, hogy visszaránthasson a
valóságba. Megpróbálok a lehető leggyorsabban
feltérképezni mindenkit, aztán száműzni a szirén énemet.
Az érzelmek lenyűgözően összetettek. Mintha
festményeket nézegetnék. Csak el kell viselnem, hogy úgy
érzem, mintha egy másik világból származnék, miközben
nézem őket. Végigsöpör a bőrömön a borzalmas érzés, és
gyorsan végignézek Vordan emberein.
– Ő ott éhes, ő pedig unatkozik – mutatok először
Niffonra, majd Cromisra. Ezután Theris jön. – Ő pedig
izgatott… nem, nem is, örül valaminek. Te pedig… – Vordan
érzelmeit elég nehéz értelmezni. Végül sikerül dűlőre
jutnom. – Elégedett vagy.
Vordan végignéz az emberein, akik mind bólintanak,
jelzik, hogy igazat szóltam.
– Unatkozol, Cromis? – érdeklődik Theris. – Talán jobban
éreznéd magad a konyhában.
Cromis elszántan rám, a feladatára összpontosít.
– Jól vagyok, K… Theris.
Theris egy pillanatra összeszorítja a száját, ám szinte
azonnal rendezi is a vonásait.
Érdekes, bár nem is értem, miért is csodálkozom, hogy
álnéven mutatkozott be. Hogy őszinte legyek, rohadtul nem
érdekel, mi a valódi neve. Amint kiszabadulok, és ő a
túlvilágra kerül, teljesen lényegtelenné válik ez az
információ.
– Fogjátok be! – sziszegi Vordan az embereinek. Végig a
papírt figyeli, de aztán végül csak felpillant rám. – Ezzel
még eljátszadozunk holnap. Most viszont iparkodjunk egy
kicsit, és vessünk egy pillantást a harmadik, egyben
legutolsó képességedre, Alosa! Mondd csak, te minek hívod
ezt a képességet? Nem tudtam tömören és velősen
megfogalmazni.
Elgondolkodom egy pillanatra.
– Lehet, hogy Riden eszméletét vesztette, de azért
Theris még okozhat neki pár sérülést. Úgyhogy hadd
halljam!
Undorodva Vordanre pillantok.
– Megtestesíthetem bármelyik férfi vágyálmát.
– Tehát gyakorlatilag csábítóvá válsz. Mi mást is
várhatnánk egy nőtől, nem igaz?
Ha már nem lenne így is a halállistámon, akkor most
határozottan kapna egy fekete jelet a homloka közepére.
Fogcsikorgatva felelek:
– Bármi lehetek, ha azzal engedelmességre tudom bírni
az illetőt.
– Tehát manipulálsz másokat. Gondolom, jól passzol az
érzelmek olvasásának képességéhez. És ha ezt a kertek
még az énekeddel is megkoronázod, akkor tényleg
lenyűgöző lénnyé válsz… Mindenkit irányítani tudsz. Jól
sejtem, hogy ez egyszerre csak egy férfinál működik?
– Attól függ. Sok férfi tartja ugyanazt vonzónak.
Egyszerre csak egy férfi vágyálmává tudok válni, de ha
többen is vonzónak találják azt a környezetemben…
– Akkor mindannyiukra hatással vagy.
– Igen.
_ Mutasd meg! Használd ezt a képességedet az összes
emberemen!
Apám ezt a képességemet találta a legkevésbé
hasznosnak, így nem feszegette annyira a határaimat, mint
a másik kettő esetében. Kénytelen voltam én magam
kísérletezgetni. Nem tűnt fel, hogy bármiféle
következménye lenne annak, ha használom, leszámítva
hogy szajhának érzem magam utána. Általában kitörlöm az
áldozat emlékeit ezzel kapcsolatban.
Csakhogy a mai nap teljesen megfosztott a
biztonságérzetemtől a titkaimtól és a méltóságomtól.
 18. fejezet

Vordan megparancsolja, hogy egymás után vegyem fel

azt a három különböző formát, amit az emberei a
legcsábítóbbnak találnak. Eljátszom hát az örömlányt
(Niffon azt szereti, ha egy nő tudja, mit csinál), az ártatlan
vidéki kislányt (Cromis szereti következmények nélkül
megrontani az ártatlan teremtéseket) és a férjes asszonyt
(ugyanis Theris szereti a házasságtörő afférok veszélyét,
titokzatosságát).
Szerencsére végig a ketrecben maradok, és egyikük sem
érhet hozzám, de legszívesebben felpofoznám magam az
álságos, szemérmes, sokat sejtető megszólalásaim miatt.
Miközben én eljátszom a különböző szerepeket, Vordan
végig jegyzeteket készít a nyomorult széndarabjával a
papírra.
Megfogadom, hogy darabokra szaggatom azt a papírt,
nehogy bárki elolvashassa, miket vagyok kénytelen
mondani és tenni.
– Abbahagyhatod – veti oda Vordan, miután vagy
negyedórán keresztül incselkedtem Therisszel. Rám ne
pazarold az energiád.
Theris kérdő pillantást vet Vordanre. Az én arcomon
nyilván hasonló kifejezés ül. Ha van bármi, amitől szívesen
használnám – a Vordan által olyan találóan megnevezett –
csábítási képességemet, hát akkor az az, hogy utasított,
rajta ne tegyem.
Persze azonnal látom Vordan vágyait, mintha egy táblán
a feje fölé lógatnák őket.
– Ó! – szólalok meg. – Már értem, hiszen bármilyen
lennék, sehogy sem találnál vonzónak.
Vordan eddig csupán kellemes érdeklődést mutatott
irányomban, most viszont úgy néz rám, mintha valami
undorító lény lennék, aki ráakaszkodott a hajójára.
Előhúzza a kardját, és felém lép.
– Mit művelsz? – kérdezi Theris. – Kapitány!
Vordan hirtelen észhez tér, elteszi a fegyverét, és
visszatér a papírjához.
Továbbra is döbbenten pislogok. Nem azért, mert
Vordan a férfiak társaságát kedveli, hanem mert ilyen férfin
még sosem kellett használnom a képességeimet. Nem
tudtam, hogy vannak olyanok, akik immunisak a
képességemre. És a tény, hogy Vordan egy közülük, mintha
még inkább megszilárdítaná körülöttem a ketrecet.
– Mára ennyi elég – jelenti ki Vordan. – Hozzátok a fiút
meg a felszerelést!
Niffon és Cromis munkához lát, Theris azonban
továbbra is lesújtó pillantással mered a kapitányára.
– Azt mondtam, hozd a fiút, Theris! – ismétli a
kalózfejedelem.
Theris gyorsan engedelmeskedik, Vordan pedig még
egyszer utoljára tetőtől talpig végigmér.
– Holnap visszajövünk. Jobb lesz, ha felkészülsz egy
újabb kemény munkával teli napra. Metsző pillantásom
láttán hozzáteszi: – Ne aggódj, többhétnyi móka áll még
előttünk!
Ismét a torkomban érzem a legutóbbi étkemet, ám
sikerül lent tartanom, miközben a kalózok visszavonulnak,
magukkal cipelve az ernyedt Rident.
Többhétnyi?
Többhétnyi?
Egyik feladat követte a másikat, így nem igazán volt
időm a szabadulásomon gondolkozni, ám most elkap a
kétségbeesés.
Ki kell szabadulnom innen!
Egyik környező fát sem érem el. A földön csupán fű és
homok van, meg itt-ott egy-egy kődarab. Semmi olyasmi,
amivel kijuthatnék a ketrecből.
Az égvilágon semmi sincs nálam, csupán a ruháim, de
azokkal semmire sem megyek.
Csak nem tarthatnak örökké bezárva, nem igaz? Végül
kénytelenek lesznek kiengedni, hogy… Egyek? Nyilván
beadnak majd valamit a rácsok között. Hogy könnyítsék
magamon? Azért tuti nem. Vordan kifejezetten óvatosan
járt el eddig, nyilván azt várja, hogy végezzem el a
dolgomat a ketrec egyik sarkában.
Különös dolog belegondolni, hogy az életben
maradáshoz gyakorlatilag csak ételre és italra van szükség.
Nem kell másokkal beszélni, nem kell mozogni, futni,
sétálni. Még aludni sem igazán. Életem további részét akár
bezártságban is tölthetném.
 

Voltak olyan napok, amiket láncra verve töltöttem apám

rejtekének a mélyén, és azt gondoltam, úgy fogom leélni az
életemet. Örökké fogoly leszek. Akkoriban nem voltam
hajlandó használni a képességeimet, úgy tettem, mintha
nem léteznének. Apám csak azzal tudott rávenni a
használatukra, hogy rádöbbentem, másképpen nem
juthatok ki.
Bár továbbra is habozok, ha használnom kell ezeket a
képességeket, mégis bevetem őket a túlélésem érdekében
csakhogy most még ezekhez sem folyamodhatok.
Várjunk csak! Nem is.
Hiszen ott van Riden. De hát mire megyek vele, ha
jelenleg épp sérült, és máshol tartják?
Jó alaposan körüljárom a témát.
Olyan hevesen zakatolnak a gondolataim, hogy észre
sem veszem, amikor a gondolatok álmokká mosódnak.
Látom a rácsokon keresztül, hogy Theris újra és újra
kiserkenti Riden vérét. Először az öklével, majd a kardjával.
Végül előhúzza a pisztolyát az övéből, Riden tejének
szegezi, és tüzel.
 

 
A lövés visszhangzik a levegőben, az egész testem
beleremeg. Amikor kipattan a szemem, ráeszmélek, hogy
nem pisztoly dörrent, hanem valaki a kardjával veri a
ketrecemet.
 Cromis gyorsan ellép tőlem, amikor látja, hogy
kinyitottam a szemem.
– Alosa – szólal meg Vordan –, készen állsz egy újabb
napra?
Riden életben van, bár elég véres a tegnapi sérülések
miatt, ott ver előttem a földön. Felnéz rám, és elmosolyodik.
Mégis miért mosolyog ez az idióta? Nem sok boldogság
a jelen helyzetünkben.
Hívhatjuk önbizalomnak, akár önteltségnek is, de ha én
nem jöttem rá, hogyan menekülhetünk meg innen, akkor
Riden sem, ez biztos.
– Olyan izgatott voltam, hogy aludni is alig tudtam –
Felelem fapofával.
– Örülök neki – vágja rá Vordan, a legkevésbé sem
ütközik meg az irónián.
Minden úgy működik, ahogyan előző nap. Niffon és
Cromis magukkal hozták a vödrüket. Theris lustán az egyik
fának dől, egyik kezében a Ridenre szegezett pisztolyt
tartja, a másikkal az érmét pörgeti. Vordan egyenesen,
magabiztosan áll, izmos karjával a papírt és a szenet
szorongatja. Kidudorodó zsebe láttán egyértelmű, hogy
most is nála van a térkép, nyilván azért, hogy az arcomba
dörgölhesse a győzelmét. Így is van, amikor elkapja a
tekintetemet, elmosolyodik.
Kimerült vagyok, és mindenem fáj attól, hogy a kis
ketrecben kellett aludnom. Miközben a szememet
dörgölöm, lefelé pillantok. Gyümölcsöt és egy szelet
kenyeret csúsztattak be hozzám egy pohár víz
társaságában. Cromis nyilván azelőtt tette be, hogy
felébresztett.
– Te ettél valamit? – kérdezem Ridentől.
Vordan felel helyette:
– A fiút legyengítjük. Neked viszont szükséged van az
erődre. Egész napos műsort várok, úgyhogy egyél szépen!
Undorodva piszkálom az ételt. Mi van, ha megmérgezte?
~ Pontosan egy perced van enni, aztán szólok
Therisnek, hogy lője le Rident.
~ Csak nyugodtan, nem kell sietni – teszi hozzá Theris. –
Jó ideje nem volt már alkalmam lövöldözni.
 Megszagolom a kenyeret. Nincs fura illata, de ha a
másik választásom az, hogy lelövik Rident, inkább
megeszem. Mi mást tehetnék? Fintorogva a gyümölcsbe
harapok. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten érett. Nagy
falatokban nyelem, hogy ne érezzem annyira az ízét.
Amikor végzek, megnyalom a kenyeret rágás közben, hátha
le tudom mosni vele a gyümölcsízt a nyelvemről.
Riden figyeli, ahogyan eszem, és végig mosolyog.
Ajánlom neki, hogy legyen valami terve, ne csak abban lelje
az örömét, hogy tömöm a majmot előtte! Még a végén
kénytelen leszek lelövetni Theris-szel.
Amikor az utolsó morzsáig mindent eltüntettem,
leöblítem a szegényes reggelit a vízzel. Édesvíz, így a
tartalékaimat nem tölti fel, de nekem is pont ugyanannyit
kell innom az életben maradáshoz, mint egy átlagos
halandónak.
Vordan és Theris a napi tervről tanácskozik, így nem
igazán ügyelnek Ridenre.
Riden int a kezével, felhívja magára a figyelmemet.
Mozog az ajka.
A vödrök előtt ácsorgó kalózokra pillantok. Ügyelnek
Ridenre, de Theris és Vordan felé fordítják a fejüket,
úgyhogy nem figyelhetnek olyan nagyon ránk.
– Mi az? – suttogom alig hallhatóan.
Megismétli a mozdulatot. Ezúttal már könnyedén
értelmezem. Állj készen!
Mire! – tátogom vissza. Mégis mit tehetne?
Ezúttal megkockáztat egy suttogást.
– Emlékszel a vívásunkra?
Bólintok.
Öntelt hólyag volt, hagyta, hogy megsebezzem, majd
felülkerekedett rajtam. De mégis mi köze ennek a jelenlegi
helyzetünkhöz.
Most! – tátogja.
Megfeszülök, nem tudom, egész pontosan mire
számítsak.
A sérült Riden nem kötözték meg, így előreugrik Niffon
vödréhez. A vízbe meríti a kezét, ám ekkor lövés dördül.
Füst gomolyog Theris pisztolyából.
 Riden a földre zuhan, a kezét maga fölött tartja,
igyekszik a gondosan kimerített vizet megtartani.
Csakhogy Niffon végre megmozdul, és kiüti Riden
kezéből a vizet, ami így a földre záporozik. A saját
nadrágjába törli Riden kezét, majd felém gurítja, messzire a
tengervíztől.
– Ostoba! – jelenti ki Theris teljes nyugalommal.
Újratölti a fegyverét, puskaport tölt bele, és újabb golyót
helyez a megfelelő helyre.
– Ostoba vagy! – ismétlem, nem érdekel, ha más is
meghall. – Egész idáig azon dolgoztam, hogy ne lőjenek le,
de úgy tűnik, felesleges erőfeszítés volt!
Riden a lábát szorongatja, épp a térde fölött. Nehezen
beszél.
– Még sosem lőttek meg korábban. Eléggé… fáj.
Pontosan tudom, milyen érzés, ha golyót kap az ember.
Pont olyan, mint amilyennek korábban képzeltem. Mintha
villámgyors fém marcangolná szét az ember húsát, hogy
aztán a csontnál megakadjon.
– Próbáld csak meg még egyszer – szólal meg Theris –,
és kétszer ennyire fog fájni!
– Legalább nem öltek meg – jegyzi meg Riden, ügyet
sem vetve Therisre.
– Csakhogy most már nem tudsz lábra állni.
Amint Theris megtölti a fegyverét, visszafordul
Vordanhez, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.
Niffon és Cromis most már sokkal jobban figyel, szinte
pislogni sem mernek, miközben árgus szemmel fürkésznek
bennünket.
– Ez volt a briliáns terved? – kérdezem.
Úgy tűnik, senkit sem érdekel már, hogy beszélgetünk.
Riden túlságosan rossz állapotban van ahhoz, hogy a
hasznomra váljon, én pedig be vagyok zárva. Semmiféle
fenyegetést nem jelentünk.
– Igen – feleli fájdalmas nyögését visszanyelve. – De
némi finomítás azért elkelne.
Meg mielőtt megkérdezhetném, hogy érti, a sérült lábát
maga mögött húzva, visszakúszik a vödrökhöz.
Mindenki abbahagyja, amit eddig csinált, és őt bámulja.
 – Nicsak! – szólal meg Cromis.
– Nem adja fel – teszi hozzá Niffon.
– Riden. Elég legyen! – Végre én is megtalálom a
hangomat, de hiába, úgy tűnik, Ridennek teljesen elment a
józan esze. Hát nem érti, hogy meg fogják ölni? Az a
minimum, hogy megint meglövik.
Ügyet sem vet rám, továbbra is előrefelé halad. Már
majdnem a vödröknél jár.
Kakas kattan, Theris céloz, majd lő.
Riden felkiált, mielőtt ismét a földre hullik, a feje
egyenesen a vödörbe zuhan.
Niffon kihalássza, és visszahajítja hozzám.
Riden szeme csukva, nem lélegzik. Végigpásztázom a
testét, ki akarom deríteni, hol lőtték meg. Végül megakad a
szemem az újabb véráztatta lyukon. Theris ugyanazt a lábát
találta el, csak ezúttal térd alatt. Úgy tűnik, a második lövés
nem ért csontot, átfúródott a lábszárán.
– A fiú meg akar halni – jegyzi meg Theris.
– Megöljük, kapitány? – kérdezi Cromis.
– Igen, végezzetek vele!
Niffon és Cromis feltápászkodik. Dühösen rázom a
rácsokat, bár meghajlíthatnám őket! Nem akarom
végignézni, ahogy Riden meghal. Nem akarom.
Riden felemeli a fejét. Próbálom megérinteni, de túl
messze van.
Elmosolyodik.
Öntelt, felfuvalkodott…
Várjunk csak! Valami nem stimmel. Az arca. Túl kerek.
Úgy néz ki, mindjárt elhányja magát.
Csakhogy amikor kinyitja a száját, nem hányás jön ki
rajta, hanem tengervíz. Egyenesen a kinyújtott kezembe
köpi.
– Ne! – kiált fel Theris, ám elkésett, én gyorsabban
énekelek, mint ahogyan előhúzhatná a viaszt.
Azonnal magammal rántom Therist, Cromist és Niffont.
Hol van a kulcs?– szegezem nekik a kérdést. Theris azonnal
előhúzza a zsebéből a hatalmas fémkulcsot.
Illúziót varázsolok köré. Teljesen sötét van. Semmit sem
lát, csak a kezében lévő égő gyufaszálat. Meg kell gyújtania
a gyertyát ahhoz, hogy elűzze a sötétséget, és ismét
biztonságban, nyugalomban tudhassa saját magát. Én
vagyok a gyertya, a ketrecem kulcsa a gyufaszál.
Összerezzenek, amikor Theris felborítja a másik
vödörnyi tengervizet sietségében. Ha jobban odafigyelek,
kikerülhette volna, de most inkább a gyorsaság számít,
mintsem a pontosság. A föld gyorsan beissza a vizet. Mire
kijutok, már sehol sem lesz. Csupán annyim maradt,
amennyit Ridentől kaptam. Úgyhogy jobb lesz, ha az utolsó
cseppig kihasználom.
Miközben Theris felém közelít, Cromist és Niffont
Vordanre uszítom. Egyszerre csak hárommal bírok el.
Vordan gyorsan viaszt tömköd a fülébe, majd szembetalálja
magát a két kalózzal, és kénytelen az életéért küzdeni.
Riden továbbra is a földön hever, szaporán, felületesen
szedi a levegőt. Elmarom a kulcsot Theristől, és Vordanre
küldöm őt is, miközben kinyitom a ketrecet.
Vordan rádöbben, hogy hárommal egyszerre nem veheti
fel a harcot, úgyhogy sarkon fordul, és felhúzza a nyúlcipőt.
Ráveszem Cromist, hogy adja át a pisztolyát, ő áll
hozzám a legközelebb töltött fegyverrel. Hozzám siet,
kihúzza a fegyvert az övéből és átnyújtja nekem. Felemelem
a pisztolyt, lassan veszem a levegőt, és Vordan hátára
célzok. Épp oda, ahol a szíve van. Csakhogy Theris és
Niffon útban van, nem tiszta a célpontom.
Tűnés az útból! – utasítom őket. Amint félreugranak,
rneghúzom a ravaszt.
A lövés visszhangzik, Vordan pedig a földre zuhan.
Riden köhögni kezd.
– Nagyszerű, de tévedtél. Akkor is én lövök jobban.
Elhajítom a pisztolyt, és odafordulok hozzá. Egyetlen
szót sem szólhatok, ugyanis szükségem van a hangomra
ahhoz, hogy lefoglaljam a három másik kalózt, de azért a
fejemet rázom a nevetséges kijelentés hallatán.
– Mehetünk végre? – kérdezi. – Patakokban folyik a
vérem.
Ismét megrázom a fejem, ezúttal az elhatározástól.
Nem. A legkevésbé sem végeztem még ezzel a három
jómadárral.
 Gyorsan Vordanhez sietek. Amint odaérek, kikapom a
képességeim részleteit felvonultató papírdarabot a mocskos
mancsából, és darabokra szaggatom. Aztán nagy nehezen
kihúzom az üvegbe rejtett térképet a zsebéből, és a
sajátomba dugom.
Most, hogy ez megvan, előhúzom a kardját, és a három
kalóz felé fordulok. Nem érzek bűntudatot a gondolatra,
hogy védtelenül lemészároljam őket. Ők is megtették volna
ugyanezt.
Ám ekkor hirtelen eszembe jut valami. Na és Vordan
térképdarabja? Visszafordulok hozzá, és alaposan
átkutatom.
Kezdek kifogyni a szuflából, de a térkép nyilván itt van
az orrom előtt. Ha egyszerre nyújtom át mind
térképdarabot apámnak… Elképzelni sem tudom, mennyire
elégedett lenne.
Lehúzom Vordan bricseszét, és kirázom, imádkozom a
csillagokhoz, hogy kihulljon belőle egy papiros.
– Mit művelsz? – kérdezi Riden erőtlenül, jóval a hátam
mögött. Gondolom, pontosan tudja, mit csinálok, csak nem
tetszik neki a módszerem. Nincs időm alaposabban
átkutatni Vordant, és nem igazán lenne értelme. Remélem,
vadállatok lakmároznak majd a rothadó húsából.
Nem találom meg a térképet, úgyhogy belerúgok az
ernyedt testbe. A rohadék, nyilván a hajóján őrzi!
Ebben a pillanatban kifogy belőlem a szufla.
Kezemben Vordan kardjával a három öntudatát
visszanyerő kalózhoz fordulok.
– Jó móka lesz – vetem oda nekik.
 19. fejezet

Három kard csusszan ki a hüvelyéből. A hozzám

legközelebb álló férfi, Niffon felé vetődöm. Kivédi a
csapásomat, miközben Cromis próbál mögém kerülni.
Oldalra ugrom, hogy mindkettőjüket pontosan lássam.
– Foglaljátok le! – utasítja őket Theris. – Elmegyek a
többiekért. Ne hagyjátok megszökni!
– Maradj te is! – biztatom. Niffon felé szúrok, miközben
lebukva kikerülöm Cromis támadását. – Szívesen a
homokba küldöm mindhármótokat egyszerre.
Nem tétovázik, azonnal a part felé rohan, nyilván ott
horgonyozták le Vordan hajóját.
Jól van. Akkor majd legközelebb.
Oda kell figyelnem a két kalózra, ügyesek. Egyszerre
támadnak, remélik, hogy legalább az egyikük képes lesz
megsebezni. Szédítő gyorsasággal kell mozognom, azonban
nem lassítok. Nemcsak a kardommal, hanem a lábammal is
támadok, ám ahhoz, hogy valamelyiküket megsebezzem,
hagynom kellene, hogy a másik megvágjon. Ki kell várnom
a megfelelő pillanatot.
El is jön, mégpedig akkor, amikor botor módon
mindketten egyszerre lépnek hátrébb. Az egyik azért, hogy
visszanyerje az egyensúlyát a legutóbbi döfésem után, a
másik pedig azért, hogy nagyobb lendülettel támadhasson
rám következőnek. Niffon felé suhintok, aki épp támadni
készül. Még épp látom, ahogyan a kardom a nyakába
mélyed, majd fordulok is Cromis felé, aki továbbra sem
nyerte vissza az egyensúlyát. Ököllel hasba vágom. Amikor
kétrét görnyed a fájdalomtól, kikapom a kezéből a kardját,
és azzal küldöm a másvilágra.
Amikor mindketten holtan fekszenek előttem, igyekszem
kiszúrni Therist a távolban, ám ő már árkon-bokron túl jár.
Nem tudom, mennyi időm maradt, de az biztos, hogy Theris
erősítésért szaladt. Egy egész legénységgel nem bánok el
egyedül.
Dühösen fújok, majd visszarohanok Riden mellé.
– Velem ne is törődj! – nyögi szapora lélegzetvételek
közepette. – Hiszen csak elvérzek itt…
– Nem lesz semmi bajod – torkolom le. – Már ha most
azonnal elhúzzuk innen a csíkot.
Riden túl nehéz ahhoz, hogy cipeljem, és a sérülései
miatt elképesztően lassan haladunk a tenger felé.
Therisszel és Vordan legényének a többi tagjával kell
felvennünk a versenyt. A szél miatt nem hallom a lépteiket,
ám ez nem jelenti azt, hogy nem loholnak a nyomunkban.
Amikor végre kiérünk a fák közül, és megpillantjuk a
vízpartot, sürgetni kezdem Rident, hiába nyög fel a
fájdalomtól. Már olyan közel vagyunk.
Természetesen csónak vagy egyéb, amivel a vízfelszínen
maradhatnánk, sehol sincsen.
– Kénytelenek leszünk úszni – közli Riden.
– Nem lehet – tiltakozom pánikkal átitatott hangon. A
szabad kezem ruhaujjába törlöm a homlokomon csordogáló
izzadságot. Az a sok éneklés és harc lefárasztott. – Nem
merülhetek alá. Túl sok lenne. Képtelen leszek visszafogni
magam.
– Más lehetőségünk pedig nincs. Theris mindjárt ideér.
Továbbra is habozok.
– Egyedül nem tudok úszni, Alosa! – győzköd Riden.
Rápillantok. Vordan kihallgatása alatt valamiért ennyi is
elég volt ahhoz, hogy önmagam maradjak. Remélhetőleg
most is elég lesz.
– Nem is kell. Majd én úszok helyetted is. Remélhetőleg
képes leszek észben tartani, hogy te is velem vagy. –
Szemügyre veszem a sebeit. – Csípni fog.
Ridennel a habokba vetjük magunkat, addig gázolunk
előre, amíg már térdig ér a víz. Riden összeszorított foggal
felszisszen, amikor a sós víz a legalacsonyabban lévő lőtt
sebéhez ér.
– Mély levegő! – tanácsolom, pedig már kezd magával
ragadni a víz. Érzem, hogy kívül-belül megváltozom.
Többé nem tétovázom, magammal rántom őt a víz alá,
és úszni kezdek. Zakatol a szívem. Színtiszta boldogság
árad szét bennem, hogy ennyire feltöltődnek a készleteim,
hogy körbeölel a tenger. Egy halandó számára jéghideg
lenne a víz, nekem azonban nem. Megnyugtat, energiát ad,
felfrissít. Érzem, hogy egyre erősebbé és egészségesebbé
válok, miközben lehetetlenül gyorsan úszom.
Érzem, ahogyan megváltozik a testem.
A hajam megnő, önálló életre kel, örvénylik és csapkod a
vízben. A bőröm kifehéredik, már nem napbarnított, inkább
a ragyogó gyöngyökre emlékeztet. A körmöm megnő, kissé
élesebbé is válik. Még lélegezni is tudok a víz alatt.
Könnyedén mozgok. Éppolyan jól látok, mintha a
szárazföldön lennénk, akár éjjel, akár nappal. A körülöttem
zajló tengeri élet részévé válok, Érzem a mélyben heverő
köveken araszoló csigákat, a messze jobbra úszó halakat, a
gyengéd áramlattól lengedező növényzetet. Minden egyes
apró lényt, amit szabad szemmel sosem vennék észre.
Érzem a jelenlétüket.
Csak úszni akarok, átadni magamat az egyszerű
örömnek, ahogyan víz elzubog mellettem, miközben
előrelököm magam.
Csakhogy valami visszafog.
Majdnem elfelejtettem. Van velem egy férfi is. Nyitva a
szeme, hiába sós a víz. Színtiszta döbbenettel bámul rám.
Helyesen teszi. Magam vagyok a megtestesült erő és
szépség. Dal és víz vagyok. Én uralom a tengert és benne
minden élőlényt.
A férfi felfelé mutat, majd a nyakához kapja a kezét. Vér
szivárog utánunk a vízben. Egy közeli vérangolna megérzi,
ám aztán ráeszmél, hogy itt vagyok, és eliszkol az ellenkező
irányba.
A férfi megráz, megragadja a kezemet. Ismét
rápillantok. Ó, hiszen fuldoklik! Neki levegőre van szüksége
a túléléshez.
Tetszeni fog, ahogyan vonaglik és megfullad. Nagyszerű
látványt nyújt majd, miközben tovább úszom, és eggyé
válok a csitító tengerül. Talán még táncolok is az élettelen
testével.
Most már rúgkapál is, próbál egyedül a felszínre törni,
ám túl súlyosak hozzá a sérülései, hogy sikerrel járjon, én
pedig vasmarokkal borítom, úgysem menekülhet.
Végül már nem ficánkol. Helyette két kezét az arcomra
teszi, és igyekszik a szemembe nézni. Száját még egyszer
az enyémhez érinti, majd elernyed.
Ez az egyszerű mozdulat felébreszt bennem valamit.
Riden.
Ez az a férfi, aki meglövette magát, csak hogy segítsen
elszöknöm Vordantől, én pedig hagyom, hogy most
megfulladjon.
Azonnal a felszín fele úszom.
Nem lélegzik, hiába vagyunk a víz felett. Ki kell vinnem
őt a szárazföldre. Kiélesítem az érzékeimet, hátha megtörik
valamerre a víztömeg, hátha van valami, ami ellenáll a
körülöttem folyó természetes áramlatoknak. Hajó úszik
nem messze tőlünk. Riden hajója. Nyilván keresik őt.
Bármelyik vízi lénynél gyorsabban a hajó felé iramodom.
Mint egy madár az égbolton, olyan könnyen száguldok,
egyre csökken a távolság.
Az első fogvatartóim felé igyekszem, de nem adhatom
meg magamat anélkül, hogy előtte tervet kovácsolnék.
Pánikba esem. Erre nincs idő. Riden halála minden egyes
múló pillanattal egyre biztosabbá válik. Most azonnal oda
kell mennem a hajóhoz.
Nem lassítok, viszont a víz alá dugom a fejem, és
énekelni kezdek. A víz alatt élesen, kristálytisztán cseng a
hangom. Gyorsabb, mint én, már el is éri az Éjvándor
matrózait. Ha a tengerben vagyok, semmi sem szabhat
gátat a képességeimnek. A tenger táplál, erőben tart, így
hát sosem fáradok el.
A hajón lévőknek énekelek, felkészítem őket Riden
érkezésére. Egyetlen másodpercet sem vesztegethetünk,
készen kell állniuk. Továbbra is csak három férfit tudok
egyszerre az irányításom alatt tartani, úgyhogy először
Kearant vonom az uralmam alá, majd rábukkanok Enwenre
és Draxenre is. A hajó széléhez hívom őket, majd felemelem
Rident, hogy Draxen őt pillantsa meg először.
– Kötelet leereszteni! – parancsolja Draxen tüstént.
Az emberei sietve engedelmeskednek, én pedig tovább
énekelek. Ezúttal még inkább kiterjesztem a dalomat.
Kénytelen vagyok jobbra úszni, hogy kikerüljem a
hatalmas, csomózott kötelet, ami leérkezéskor vizet
fröcsköl az arcomba. Amint kihúznak a vízből,
visszaváltozom, olyan gyorsan, hogy senki sem veszi észre a
különbséget. Senki sem láthatja a szirénalakomat, ha nem
pillant a vízbe, márpedig elég messze voltak tőlem, nem
láthattak semmit. Csakhogy jelen pillanatban mindez a
legkevésbé sem érdekel.
Draxen emberei gyorsan kiemelnek bennünket a vízből.
Legalább öten húznak egyszerre. Amint felérünk, kénytelen
vagyok megragadni a korlátot, de nem egyszerű, hiszen
közben Rident is tartanom kell. Ha nem nyúlok ki,
valószínűleg erőnek erejével felhúztak volna a fedélzetre,
és eltöröm az ujjamat vagy a csuklómat, amikor
nekicsapódik a korlátnak.
Draxen megragadja és a fedélzetre fekteti Rident. Már
épp odalépnék, amikor vagy húsz kalóz ragad meg
egyszerre.
– Hívjátok ide Holdint! – vakkantja Draxen, mire valaki
futásnak ered.
– A hajóorvos nem segíthet rajta – torkolom le a
kapitányt.
Kissé elvonja a figyelmemet a rengeteg mocskos mancs.
Nyomogatnak, szorongatnak, olyan helyekre vándorolnak,
ahová nem lenne szabad. Igazán nincs szükség rá, hogy
ilyen helyeken tapogassanak ahhoz, hogy lefogjanak.
Sajognak az izmaim, úgy megfeszítem őket. Csorba esik a
büszkeségemen ettől az egésztől.
– Mit műveltél vele? – szegezi nekem a kérdést Draxen.
Na, ebből most volt elég! Nem érdekel, ha az egész
legénység szemtanúja annak, amit tenni fogok. Úgyis halál
fiai. Az uralmam alá vonom Draxent, megparancsoltatom
vele, hogy eresszenek el.
A legénység hallja, hogy énekelek, ez már elég ahhoz,
hogy értetlenül meredjenek rám. Ám amint Draxen kiadja
az utasítást, hogy engedjenek el, teljesen ledöbbennek.
Kénytelen megismételni a parancsot, ezúttal
hangosabban, ahhoz, hogy engedelmeskedjenek. Nyilván
úgy gondoljak, hogy nem az én hatásomra történik mindez,
ha továbbra is ők maguk engedelmeskednek neki. Helyes.
Ridenhez sietek, a hideg fedélzetre vetem magam, és a
tenyerembe veszem az arcát. Lehajolok hozzá, mintha csak
meg akarnám csókolni. Kénytelen vagyok levegőt fújni a
tüdejébe. A jobb kezemmel befogom az orrát, a szájába
fújok, igyekszem elérni, hogy levegő kerül jött a tüdejébe.
Egy pillanatig varok, majd újra próbálkozom. Ötször
végigcsinálom a mozdulatsort, ám semmi sem változik.
– Ne! – suttogom alig hallhatóan.
Rávetem magam, a fejemet a mellkasához szegezem, és
némán imádkozom, hogy kezdjen újra emelkedni és
süllyedni, hogy lásson munkához a tüdeje, hogy ne
szivárogjon el belőle az élet.
Ez nem történhet meg. Hiszen megmentett! Hiszen
meglövette magát, hogy kiszabadulhassak! Nem halhat
meg!
Csakhogy víz van a tüdejében. Hallom a mellkasán
keresztül. Bár valahogy kiszedhetném…
A mellkasára teszem a kezemet, mintha ezzel
kierőszakolhatnám a vizet, de tudom, hogy teljesen
felesleges minden mozdulat.
Énekelni kezdek, olyan halkan, hogy csak Riden
hallhassa – már ha ébren lenne. Éberségre késztetem.
Könyörgöm, hogy a szervei tovább küzdjenek az életben
maradásáért. Nem gyógyíthatom meg. Nem gyorsíthatok
fel, nem változtathatok meg semmit. Csupán az elméjére
hathatok. Arra biztatom, hogy ne adja fel. Még ne. Még
nem halhat meg.
Miután énekelek egy darabig, magamhoz hívom a vizet
Riden tüdejéből. Nem érhetek hozzá, de érzem.
Megparancsolom, hogy jöjjön ide hozzám.
Nem mozdul.
Csakhogy Riden mellkasába vájom az ujjaimat, és húzni
kezdem – mind fizikailag, mind pedig szellemileg. Minden
egyes porcikámmal arral kérem, hogy térjen vissza az élők
sorába.
Végül a víz megindul felfelé. Kiszivárog a tüdejéből, át a
testén, kiizzadja a bőrén át, én pedig magamba szívom.
 – Most pedig lélegezz! – Egyszerre beszélek és énekelek.
Ismét levegőt fújok a szájába. Követelem, hogy lépjen
működésbe a tüdeje. Riden szíve még ver, szóval ha rá
tudom venni a tüdejét, hogy egymaga is dolgozzon, akkor
megmenekül. Túl kell élnie!
Riden levegőért kap, még életemben nem hallottam,
hogy valaki ilyen hangosan nyelje a levegőt. Mintha egy
újszülött most először szívná tele a tüdejét. Az élet hangja
zendül.
Elhúzódom tőle, és egy pillanatig én magam is a
lélegzésre összpontosítok.
Néhány másodpercen belül rám vetik magukat. Draxen
nyilván magához tért. Pengét nyomnak a nyakamhoz. Egy
másik a gyomromat érinti, elég erősen ahhoz, hogy
felsértse a bőrömet. Annyi energiám sem maradt, hogy
érdekeljen. Riden életben van. Csakis ez számít. Még
mindig csukva a szeme, a sebeiből vér szivárog. De túl fogja
élni.
– Mit tegyünk vele, kapitány? – kérdezi az egyik kalóz,
aki éppen harcképtelenné tesz.
– Vigyétek vissza a cellába! Azt akarom, hogy mindig
öten őrizzék. Sem ételt, sem vizet nem fog kapni. És ne
szóljatok hozzá!
Kalitkába zárt madár leszek. Ismét.
Kezd nagyon elegem lenni belőle.
 20. fejezet

Elmondani nem tudom, mennyire fázom a cellában. Most,

hogy végre magamra is gondolhatok, érzem, milyen vizesek
a ruháim, milyen csípős a reggeli levegő. A fa apró résein
be-bebújik a szellő, végigszánt a bőrömön, és vacog a
fogam.
Már nincs itt a többi holmim, fogalmam sincs, mit
művelt velük Riden. Talán a többi kalóz elvitt mindent,
miután már nem zárták a cellát. A kelmékért elég jó pénzt
fizetnek, a kalózok pedig nem képesek ellenállni az
aranynak.
A földön ülök, átkarolom a lábamat. Nem érzem a
lábujjaimat. Lehúzom a csizmámat, és hevesen dörgölöm a
lábfejemet.
Az odakint strázsáló kalózok semmit sem tesznek.
Gyakorlatilag rám sem pillantanak. Süt róluk, hogy Draxen
választotta őket, egyetlen szavamra sem reagálnak.
– Draxen azt akarja, hogy megfagyjak, vagy esetleg
hoztok egy pokrócot?
– Hé, ocsmányság, hozzád beszélek!
Az egyikük idenéz. Az arca elvörösödik, majd tovább
bámulja a falat.
– Hogy volt képes Draxen pont két süket kalózt
választani az őrzésemre?
– Hozzatok egy nyavalyás pokrócot, vagy a fejeteket
vétetem!
– Gondolom, az ingeteket sem akarjátok ideadni.
Már ott tartok, hogy bűzlő ruhadarabokat is elfogadnék,
ha szárazak.
Végül próbálom megszárítani a ruhámat. Körbe-körbe
futkosok, karkörzéseket végzek – bármit, csak verjen
hevesebben a szívem. Csakhogy minden egyes
mozdulatomra még több hideg levegővel érintkezik a már
most is sajgó bőröm. Bár visszamehetnék a vízbe!
 jg
Megszabadulok az összes ruhadarabomtól, amitől csak
ebben a társaságban merek.
Hogyhogy még mindig vizes a bőröm? Hogy lehetek
ennyire nyirkos? Annyira szeretném beinni, de nem tudom,
mi lenne a következménye. Elveszíteném a józan eszemet,
és szirénné változnék? Vagy sikerülne uralnom saját
magamat, mint amikor Riden segített? Nem tudom, és
jelenleg nem merek kockáztatni, hiszen szembe kell
néznem azzal, ami ezután vár rám.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire feladom az
óvatosságot. Halkan énekelek a férfinak, aki idenézett,
amikor bosszantani próbáltam. Ő tűnik gyengébb
akaratúnak. Hozz nekem pokrócot! Nyers dallammal
utasítom. Csak ő hallja, mit akarok kifejezni a dallal, mások
számára ez csak értelmetlen zaj.
Hirtelen feláll, és elindul.
– Hova mész? – kérdezi a társa, ám választ mar nem
kap.
A megigézett férfi hamarosan visszatér. Pokrócot dug be
a rácsok között.
– Csak hogy végre befogja – mondatom vele, hogy
eloszlassam az esetleges gyanút.
– Rohadtul ideje volt már! – kapom ki a pokrócot a
kezéből, majd letörlöm magamról a vizet. Ezután
betakarózom. Mennyivel jobb! Végre kitisztultak a
gondolataim.
Most már csak túl kell élnem a nap további részét. Meg
valószínűleg az éjszakát is. Nem tudom, meddig kell
várnom.
A tegnapi nap és a ma reggel igencsak kifárasztott. El-
elbóbiskolok. Először Ridenről álmodom. Egészséges, jól
van. Ismét elmondja, hogy jobban céloz nálam. Felváltva
lődözünk egy céltáblára. Végül 6 nyer. Ebből tudom, hogy
álmodom, a valóságban úgysem verne el Aztán apámról
álmodom. A térképet követeli. A rács másik oldaláról üvölt
velem, nem hajlandó kiengedni, amíg elő nem adom.
Átnézem a ruháimat, tudom, hogy oda rejtettem a térképet,
mégsem lelem. Apám azt mondja, sosem jutok ki, és ekkor a
rácsok felém lendülnek, összezúznak.
 Felsikkantok. A rács másik végén ücsörgő két kalóz
felhorkan, majd visszatér a kockázáshoz és az iváshoz.
Néhány pillanattal később ismét elnyom a jótékony
álom, arra a dalra gondolok, amit azelőtt énekeltem, hogy
felhúztak a hajóra. Már nem tart sokáig.
 

Lövések döndülésére ébredek. Széles mosoly kúszik az

arcomra.
Eljött hát az idő.
– Mindenki a fedélzetre – rikkantja Draxen odafent. Az
őreim felsietnek a lépcsőn, magamra hagynak.
Megfordítom az asztalt, ott van-e még a lábban a
tolvajkulcs.
Megvan. Mennyi idő eltelt, Ridennek mégsem sikerült
rájönnie, hova rejtettem!
Hangos csatazaj szűrődik le odamentről. Sikoltás,
nyögések, lendükő végtagok és csörrenő kardok.
Szitokáradat és puffanások.
Végül hangos csatornásokat hallok, gyors
egymásutánban, tisztán kivehetőek a csatazaj ellenére is.
Valószínűleg azért, mert közelebbről hallom őket. Ha
találgatnom kellene, azt mondanám, valaki legurult a
lépcsőn. Micsoda nagy kár! Valószínűleg kínzó fájdalom
lesz úrrá a szerencsétlenen holnap – már ha túlélte
egyáltalán a zuhanást.
– Kapitány, odalent vagy?
– Erre, itt vagyok! – kiáltok vissza.
Niridia bukkan fel, mögötte két további emberem.
Ugrándozni tudnék a boldogságtól, hogy újra láthatom
őket.
– Elért hozzánk a jelzésed. Wallov azonnal hozzám
sietett, amint meghallotta az énekedet – magyarázza.
Tetőtől talpig végigmér. – Nem lehetsz valami jó
hangulatban, borzalmasan festesz.
Összerezzenek.
– Egy szót se! – intem le.

Ő
 Niridia elvigyorodik. Ő az egyik leggyönyörűbb lány, akit
valaha is láttam, de nem ezért ő az elsőtisztem. Öt éve
ismerkedtünk meg, hozzám hasonlóan ő is kalóz lányaként
nevelkedett. Egy évvel idősebb nálam, de követi az
utasításaimat, és majdnem ugyanolyan jól harcol, mint én.
Napsugárszínű a haja, a szeme világoskék – maga a
megtestesült ellentmondás, ezt bárki tanúsíthatja, aki látta
őt harcolni.
– Mi a helyzet odafent? – érdeklődöm.
– Minden a legnagyobb rendben – válaszolja Niridia. –
Tylon emberei nagyjából a fele legénységet legyűrték.
– Tylon idejött? – kérdezem némi éllel.
– Sajnálom. Rajtakapott, amikor elindultam. Nem
mondtam, hova megyek, de követeti.
– A fészkes fenébe, jobb lenne, ha a saját dolgával
foglalkozna!
– Tudod, milyen…
Igen, de attól még alaposan elbeszélgetek vele, miután
pontot tettünk ennek az egésznek a végére. Tylon apám
egyik hadihajójának a kapitánya. És az utóbbi időben a
fejébe vette, hogy nekünk kettőnknek… közelebb kellene
kerülnünk egymáshoz. Apám nyilván megerősítette ebben a
hitében. En viszont az égvilágon semmit sem akarok attól a
felfuvalkodott hólyagtól.
– Azért ne legyél hozzá túl szigorú, kapitány! Az emberei
kisegítették a lányokat, amikor szorult a nyakuk körül a
hurok.
– Elhiszem. És a lányok hányszor segítettek az esztelen
legénységének?
– Számos alkalommal.
– Na ugye!
– Megyünk akkor harcolni? – ragadja magához a szót a
Niridia és Sorinda között ácsorgó Mandsy.
– Kard? – kérdezem.
– Tessék, kapitány! – szólal meg végre Sorinda is. A
hollófekete hajú lány mintha a semmiből húzná elő a
kardomat. Sorindánál több fegyver lapul, mint ahány titka
egy kémnek van.
Ó, a tengerészkardom! Apám egyik első ajándéka.
Sorindára bíztam a küldetés idejére. Látom, hogy gondját
viselte. Nincs olyan ember széles e földön, akire nagyobb
lelki nyugalommal bíznék fegyvert, mint Sorindára.
Megmelengeti a szívemet, hogy újra láthatom őket.
Mást sem akarok, mit visszatérni a hajómra, ám akad még
pár elintéznivalóm itt.
– Segítsünk fent a lányoknak és a fiúknak, mit szóltok?
– Naná! – vágják rá kórusban.
Felcsörtetünk, és belevetjük magunkat a küzdelembe.
Teljes a káosz. Csupán egyetlen pillanatom van, hogy
megkülönböztessem az ellenséget a baráttól, igyekszem
feleleveníteni az Éjvándor minden egyes kalózának az
arcát. Sokkal egyszerűbb lenne, ha Tylon emberei nem
keveredtek volna össze Draxenéivel. Ahelyett, hogy
levágnám az összes férfit a fedélzeten, most kénytelen
vagyok ügyelni azokra, akik Tylon legénységében szolgálják
apámat. Hogy egészen őszinte legyek, az én
legénységemben is akad férfi. Csakhogy én úgy ismerem az
embereimet, mint a tenyeremet, így hát semmiképp sem
téveszteném össze őket mással.
Még mindig akadnak olyanok, akik igyekeznek feljutni a
hajóra, hogy ők maguk is harcolhassanak. Draxennek és a
legénységének esélye sincs, mégis küzdenek tovább.
Mármint, a többségük. Kearan például csak ücsörög a
fedélzeten, iszogat, az égvilágon semmivel nem törődik.
Nem valami harcos természet.
Kiszúrom Draxent. Egyszerre küzd Tylon két kalózával.
Egy pillanatra azt kívánom, bár valamelyikük végezne vele.
Ha így történik, azért nem okolhat engem Riden, és nagyon
szeretném Draxent holtan látni. Csakhogy tudom, bárki
küldje is át a túlvilágra, Ridennek akkor is fájni fog.
Gyűlölöm, hogy Vordannek igaza volt. Tényleg érdekel
Riden fájdalma. Nem tudom, miért, de érdekel.
Végignézem, ahogyan Draxen lekaszabolja Tylon egyik
kalózát. A másik hátraugrik néhány lépésnyit, majd kiújult
dühvel veti rá magát. Rossz húzás, a szerencsétlen szemmel
láthatóan nem gondolkozik logikusan. Hamarosan
csatlakozhat a társához. Draxen őt is megöli. A kalóz a
fedélzetre zuhan, miközben Tylon maga is átjön a hajóra.
Borzalmas látvány, hogy valaki lemészárolja az egyik
emberedet. Azonnal kiválasztod a következő ellenfelet a
csatamezőn. És Tylon most egyenesen Draxen felé tart.
Meg kell akadályoznom, mégpedig most azonnal.
Tylon nagyszerű kardforgató. Jó hat éve kalózkodik,
tizenkét éves kora óta éli ezt az életet. Most apám egyik
legközelebbi bizalmasa, és Draxen igencsak emberére akad
benne. Nem tudom, ki nyerné meg kettejük csatáját.
Megmagyarázhatatlanul ideges leszek. Nem
kockáztathatom meg, hogy Tylon győzzön, de hogy nézne
már ki, ha közbeavatkoznék?
Ó, a csillagok szerelmére!
Előrerohanok, és kettejük közé ugrom, amikor még
mindig jó lépés választja el őket egymástól.
– Alosa! – csendül Tylon hangja mögöttem.
Egyelőre ügyet sem vetek rá.
– Draxen, véget kell vetned ennek! Mondd meg az
embereidnek, hogy adják meg magukat, vagy még többen
meghalnak!
Draxen rám néz, szemében vérszomj csillan. Véletlenül
sem fog elgondolkozni a megadáson, még akkor sem, ha ez
a legénysége életébe kerül. Előrelendül, eltökéli, hogy
leszámol velem – most és mindörökre.
Az lesz a legjobb, ha megint kiütöm. De hogy festene a
többiek szemében, ha nem ölném meg?
Draxen hirtelen már nem rám figyel, és hallom, hogy a
kardok csörögve aláhullanak.
Mi a…
Megfordulok, pedig sejtem már, hogy miféle látványban
lesz részem. A kalózkirály személyesen teszi tiszteletét.
Körbepillantok, kiszúrom Niridiát, és felhívom magamra
a figyelmét. Elég egyértelmű a kérdésem. Te voltál?
Röviden megrázza a fejét. Nem.
Így hát lábszáron rugóm Tylont.
– Au! – méltatlankodik.
– Te hívtad ide?!
– Hát persze. Egyértelmű, hogy segítségért kiáltottál.
Miért ne hívtam volna?
– Mert nincs szükségünk a segítségére. – Morgásszerű
Ü
hangot hallatok, majd a hajó széléhez lépek. – Üdv, apám!
– Megvan? – kérdezi.
Nem tűnik elégedettnek. Apám akkora, mint egy medve.
A haja és a szakálla sötétbarna, a válla széles, és jó
száznyolcvan centi magas. Az ember akkor is tudja, ki ő, ha
korábban még sosem látta. Éppúgy megragadja mások
figyelmét, ahogyan a tenger dagálykor elragadja a
szárazföld egy részét.
– Természetesen – felelem.
Benyúlok a bricseszem zsebébe, és előhúzom a kis
gömböt. Draxent lekötötte, hogy az öccse élet-halál között
lebegett, és nem kutatott át a térképet keresve. Talán észre
sem vette, hogy már nincs nála.
Kimért mozdulatokkal apám kinyújtott tenyerébe
helyezem a térképet. Szemügyre veszi az üveget,
megbizonyosodik róla, hogy valóban megkapta, amit akart.
– Akkor elő a farbával! Miért hívtad Niridiát?
Némaság borul ránk, senki sem mozdul. Az én
táboromat erősítő férfiak és nők Draxen embereire szegezik
a pisztolyukat, a kardjukat. Apámat nem érdekli, milyen
kellemetlenül érzik magukat. Annyi ideig fog faggatni,
ameddig csak jónak látja. Mintha az ő kedvéért még az idő
is megdermedne. Mindig is így volt.
– Magam mögött akartam hagyni ezt a hajót. Megvolt a
térkép, és célba akartam juttatni.
Enyhe hitetlenség csillan a tekintetében.
– Miért nem hoztad elém a hajót? – Még mielőtt
válaszolhatnék, feltartott kezével belém fojtja a szót. –
Niridia!
– Igen, uram! – kiáltja Niridia, aki két férfit is sakkban
tart a pisztolyával.
– Mondd csak, hol találtad mega lányomat, amikor
átszálltál erre a hajóra?
– A…
– A zárkában – vágok közbe.
Niridia hazudna a kedvemért. Meghalna értem. És jelen
esetben ez a kettő egyet jelentene. Apám különböző
büntetéseket eszel ki számomra, de megölni nem fog. Senki
sem részesülne ilyen kegyben, aki hazudik neki.
 – Aprócska probléma volt csupán – magyarázom. –
Elraboltak a hajóról. Vordan Serad látni akart.
– Vordan? – Apám arca elsötétedik. Mélységesen
megveti az összes vetélytársát. – Honnan tudta, hogy itt
vagy?
– Kémet küldött a hajóra.
– Mit akart tőled?
– Kíváncsi volt a… képességeimre. Ketrecbe zárt, és
kényszerített, hogy mutassak meg neki bizonyos dolgokat.
Igyekszem a lehető legködösebben fogalmazni, hiszen
rengeteg fültanúja akad a beszélgetésünknek.
– Mit derített ki?
– Sajnos elég sok mindent. De a nagy részét már amúgy
is tudta. Azt mondta, van egy kéme, méghozzá közel
hozzád.
Apám gyorsan végigpillant az emberein.
– Ha így van, később intézkedem. Nehezen szöktél meg?
– Megoldottam – húzom ki magam.
– És Vordan?
– Meghalt.
Átkutattad a testét a térkép után?
– Igen. Nem volt nála, és sajnos a szökésem körülményei
miatt nem tudtam tüzetesebben átvizsgálni a környéket.
– Valóban? – kérdezi apám kételkedve. Sosem érti, miért
olyan nehéz végrehajtani a legnehezebb feladatokat. –
Miért is?
Mert biztonságba akartam juttatni Rident.
– Az egész legénysége a közelben állomásozott.
Riadóztatták őket, hogy megszöktem. Nem volt időm
kutakodni.
– Nem volt időd?
Kezd nagyon elegem lenni a minden szavamat ízekre
szedő kérdéseiből, mindig is elbizonytalanítottak.
Igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Apám jó ember.
Keménynek kell mutatkoznia az emberei előtt, még akkor
is, ha velem beszél.
– Az is elég nagy kihívást jelentett, hogy végezzek azzal
a tagbaszakadt barommal, aztán megszökjek. El kellett
menekülnöm.
 Kalligan különös pillantást vet rám. Nem igazán értem a
miértjét.
– Hogy nézett ki Vordan?
– Magas volt – felelem. – Több mint száznyolcvan centi.
Izmos. Kopasz, a szakálla barna. A bal fülében öt
aranykarika...
– Az nem Vordan volt.
– Tessék?
– Vordan középszerű fickó. Átlagos magasság és
testalkat. Barna haj. Lezser ruházat. Szeret belesimulni a
tömegbe. Viszont van egy kifejezetten feltűnő szokása,
mindig érmét pörget az ujjai között.
Úgy érzem, mintha az elmém fizikailag megnőne,
miközben feldolgozom az információt.
Eltátom a számat.
– Az agyafúrt szemétláda! – kiáltok fel.
– Mi? – kérdezi apám.
– Ott volt. Itt volt. Ő kémkedett a hajón. Személyesen
akart megnézni magának, de hogy titokban tartsa a kilétét,
eljátszatta magát az egyik emberével. Mindent megtette,
hogy senki se figyeljen rá.
Hát ezért volt nála a cellám kulcsa. Meg nyilván a
térkép harmadik darabja is.
Apám hirtelen felpillant. Megragadja a karomat, és
oldalra ránt, miközben Draxen pontosan ott landol, ahol
addig álltam Kardját a kalózkirályra szegezi. Nyilván
megmászta a hálót, amíg mindenki apámra és rám figyelt.
Nyomorult idióta! Ha már vagyok olyan kedves, hogy
megpróbálom megmenteni a tetves kis életét, legalább ne
nehezítené meg a dolgomat!
Apám emberei előrelendülnek, készen arra, hogy
megvédjék a királyukat.
– Ne! – emeli fel a kezét, hogy megállítsa őket. – Majd én
elintézem a fiút.
Előhúzza a kardját, és felkészül a párbajra.
– Apám! – szólalok meg gyorsan.
– Mi az?
Le sem veszi a szemét Draxenről, ám így is látom, hogy
felbosszantottam.
 – Nem érdemli sem ő, sem pedig a legénysége, hogy a te
kezed által haljanak meg. Hadd ejtsem fogságba őket! –
Apám felém pillant, mire bevetem a lehető legmeggyőzőbb
mosolyomat. – Szeretném viszonozni a vendégszeretetet,
amit az itt-tartózkodásom ideje alatt irántam tanúsítottak.
Nem lenne szabad amiatt nyugtalankodnom, hogy
Draxen vagy a legénysége bármely tagja életét veszti,
mégis aggódom.
Bár meggyőzhetném apámat egy kis énekléssel!
Csakhogy, sajnálatos módon, rajta egyáltalán nem működik
a meggyőző képességem. Ami azt illeti, egyik képességem
sem működik. Ő az egyetlen férfi, aki ellen tud állni nekem.
(Mondjuk, most már tudom, hogy a csábításom nem hat a
Vordanhez hasonló emberekre sem… Vagy bárki volt is az a
kalóz, aki Vordannek tettette magát, rá nem hatott.
Valószínűleg azért, mert az apám. Az ő vére csörgedezik az
ereimben.
Kalligan végre elégedetten pillant felém. Megmelengeti
a szívemet. hogy ilyesmit láthatok az arcán.
– Ám legyen! Ejtsd foglyul, akit csak jónak látsz! A
többit öld meg! Nem hagyhatjuk, hogy szabadon
kóricáljanak. Vesd a hullájukat a tengerbe, aztán hozd el
nekem a hajójukat!
– Igenis, uram!
– Ha ezzel megvagy, és megmosakodtál, keress fel!
Részletes beszámolót akarok.
A kalózkirály elhagyja a hajót, és magával viszi az
embereit. Tylon és a legénysége követi.
Az én legénységem már lefegyverezte Draxen kalózait.
Felsorakoztatják és térdre kényszerítik őket előttem. Jó
néhány lány kell ahhoz, hogy kicsavarják Draxen kezéből a
kardot. Hiába vették körbe, nem adja meg magát harc
nélkül. Végül ő is ugyanott végzi, mint a többiek.
Lassan szemügyre veszem őket, hagyom, hogy a
lelküket félelem mételyezze. Jó néhány élménnyel
gazdagodtam ezen a hajón, amit legszívesebben kitörölnék
az emlékezetemből. Ezeknek a kalózoknak nem kell
ilyesmitől tartaniuk. Vagy halállal lakolnak, vagy pedig
börtönbe vetem őket. Jobb, ha félnek egy kicsit.
 ~ Különös, mintha már átéltem volna valami hasonlót –
szónokolok a kalózoknak, akik csak az én kegyelmemre
számíthatnak. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, csupán
arra nem számítottam, hogy ilyen jó érzéssel tölt majd el. –
Ki akar életben maradni? Legyek kegyes hozzátok? Vagy
mészároljalak le titeket mind, ahogyan ti akartátok tenni a
legénységemmel, amikor elfogtatok?
Az utolsó szavaknál egyenesen Draxent nézem.
– Csinálj, amit akarsz, némber! – köp Draxen a
fedélzetre.
Nem vártam, hogy ilyen méltósággal néz szembe a
halállal.
– Az embereid nyilván csalódottak, hogy meg sem
próbálsz alkut kötni az életükért.
– Ha már van választási lehetőségünk – szólal meg az
egyik kalóz –, én inkább életben maradnék.
Kearan az.
Elmosolyodom.
– Ám legyen! Wallov, Deros, vigyétek ezt a kalózt a
zárkába!
Csupán Wallov és Deros férfi a legénységemben.
Mindkettő színtiszta izom, jól jön, amikor foglyokat ejtek.
Főleg, ha olyan tagbaszakadt fogolyról van szó, mint
Kearan. Azonban nem csupán az izomzatukért fogadtam fel
őket. Mindig szükségem van legalább egy férfira a
hajómon. Csakis ők hallják az énekemet, vagy legalábbis
rájuk van csak hatással. Jó, ha könnyedén
kommunikálhatok a közelben lévő legénységemmel, amikor
én magam nem tartózkodom a hajón.
– Őt is vigyétek! – mutatok Enwenre. – Meg a kapitányt
is. A fedélzetről nyíló szobában fekszik egy sérült férfi, két
golyót is kapott. Őt is vigyétek át a hajóra! Mandsy!
– Igen, kapitány?
– Gondoskodj róla, ha megkérhetlek.
– Természetesen.
Még jó néhány emberre rámutatok, főleg a fiatalabbak
közül válogatok. Nehéz megparancsolni, hogy ilyen fiatalon
fosszanak meg valakit az életétől. A következő kikötőben
szabadon engedem őket, Kaligganek pedig nem kell róla
tudnia.
A többiek viszont, akik kegyetlenek voltak velem, a
valóban megvetendő söpredék, mint Ulgin… Ők
rothadjanak csak a tenger fenekén!
– A többieket öljétek meg! – adom ki a parancsot.
Sorinda húzza elő elsőként a kardját. A kalózsor mögé
lép, és egyesével elvágja a torkukat. A gyilkolás számára
egyfajta művészet lenyűgöző, ahogyan mozog.
Mindenki a dolgára siet. A foglyokat átviszik a hajómra.
Gondoskodom róla, hogy néhány emberem az Éjvándoron
maradjon, és a megfelelő helyre kormányozza a hajót. A
holttesteket a vízbe hajítják, majd mindenki visszatér a
posztjára.
Csak azután térek vissza a saját hajómra, hogy mindent
elintéztem. Mellbevágó a szabadság érzete, amikor végre
az Ava-lee fedélzetére lépek. Természetesen sosem voltam
valódi fogoly az Éjvándoron, mégis különlegesen édes a
hazatérés.
 21. fejezet

Végigsimítok a fakorláton menet közben. Megrongálódott,

miközben apám flottájának egyik dezertőr hajója ellen
harcoltunk. Az én hajómról kilőtt ágyúgolyó megroncsolta
az ellenséges hajó hátsó árbocát, ami aztán az én hajómra
zuhant, átszakította a korlátot, és bemélyesztette a
fedélzetet. A legénységemmel gyorsan Butana szigetére
hajóztunk, ahol deszkát loptunk a nagyszerű fatelepekről.
Majdnem odaveszett az egyik emberem. Fűrésszel,
fejszével felfegyverkezett helyiek eredtek a nyomunkba, ám
még a súlyos fadeszkákat cipelve is élve kijutottunk. Mi
magunk építettük újjá a korlátot, kicseréltük a fedélzet
megrongálódott deszkáit.
A hajó minden egyes részének megvan a maga
története. Mindenért keményen megküzdöttünk. Sokkal
jobb érzés így állni a hajómon, hiszen minden egyes
darabját mi illesztettük össze.
Majdnem annyira szeretem az Ava-leet, mint a
legénységemet.
Megpillantom a kabinom ajtaját, és legszívesebben
tüstént arra felé venném az irányt, mégsem teszem. Lesz
még időm kényelembe helyezni magam.
– Üdv, kapitány! – cincogja valaki odafentről.
Roslyn leereszkedik az egyik kötélen, meztelen lába
csattan a deszkán. Ez az aprócska lány sokkal
magabiztosabban mozog odafent a levegőben, mint idelent
a szilárd talajon.
Összeborzolom a kislány haját, és végignézek az
embereim arcán. Megfogadom, hogy később
mindannyiukkal beszélgetek egy kicsit, ám előbb akad még
néhány elintéznivaló.
– Niridia! – szólalok meg.
Nem számít, merre járok a hajón, az elsőtisztem mindig
meghallja, ha őt hívom. Komolyan, még ha a hajó
belsejében lennék is, ő az árbóckosárban ücsörögve is
hallaná, ahogyan a nevét suttogom. Lenyűgöző képesség.
– Igen, kapitány? – terem előttem hirtelen a semmiből.
– Hányan vesztették életüket az összecsapásban?
– Ne aggódj emiatt! Ha harcra kerül a sor, mindig akad
néhány jó kalóz, aki életét veszti. És nincs ezen a hajón
senki, aki ne adná érted az életét.
– Hányan? – ismétlem.
~ Ketten.
– Kik azok?
– Zimah és Mim.
Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem az
arcukat. Zimah volt az egyik lány, aki önként jelentkezett,
hogy velem jön, amikor el kellett fogatnom magam
Draxennel. Nagyszerű nyomkövető és igen kellemes
beszélgetőtárs volt. Rengeteg mesélnivalója volt a
különböző helyekről, ahova élete során eljutott. Imádtam őt
hallgatni.
Mim ügyes lány volt. Mindig zokszó nélkül teljesítette a
parancsaimat, nem számít, mire kértem. Kiváló kalóz volt.
Mindketten nagyon fognak hiányozni. Elszorul a szívem,
ha arra gondolok, hogy ők ketten azért haltak meg, mert én
segítséget hívtam. Tudom, hogy mindenki tudja, mire
vállalkozik, amikor csatlakozik a legénységemhez, de akkor
is. Gyűlölöm, hogy akalózléthez a folyamatos veszteség is
hozzátartozik.
– Ma este gyertyát gyújtunk értük – jelentem ki.
– Már kiadtam az utasítást Roslynnak.
– Helyes. – Kapitányként képesnek kell lennem
félrelökni a veszteség fájdalmát, és arra koncentrálni, ami a
legjobb a legénységemnek. Ezt is utálom. – Új kormányosra
van szükségünk. Olyanra, aki jó nyomkövető, és egyaránt
ismeri a szárazföldet és a tengereket.
Niridia bólint.
Hirtelen őrült ötletem támad.
– Tudom is, ki lenne a legmegfelelőbb fickó erre a
tisztségre.
– Fickó? – kérdez vissza Niridia. – Hiszen Ralin után
megfogadtad, hogy ha már van egy férfi a legénységben,
még egyet nem fogadsz fel.
– Jaj, ne is emlékeztess Ralinra! Mindig olyan helyekre
vándorolt a keze, ahová nem lett volna szabad. Undorító
szoknyapecér!
– Kissé elviselhetőbb lett, miután megszabadítottad az
említett testrészeitől.
– Igen, aztán rögtön utána más munkahely után nézett.
Ki érti ezt?
Niridia elmosolyodik.
– Bizonyos férfiak nem elég kemények a kalózélethez.
– Akiről én beszélek, már ha hajlandó elfogadni az
ajánlatot, nagyszerű lenne a pozícióra. Jobban érdekli az
ivás, mint a lányok. És olyan lassú, hogy biztosan nem kap
el senkit.
– Pompás példány lehet. Mégis hogy utasíthatnánk
vissza egy ilyen kíváló fickót?
Felnevetek
– Hiányoztál, Niridia!
– Te is nekem, kapitány!
– Le kell mennem, de hamarosan visszatérek. Induljunk
el közben, jó? A lehető leggyorsabban a találkahelyre
akarok érni.
–Természetesen.
Nem helyes, hogy miután visszatértem az Ava-leere, az
első utam a zárkába vezet. Túl sok időt töltöttem ketrecben,
cellában és egyéb kelepcében az elmúlt egy hónapban, pont
nem erre a látványra vágyom. Csakhogy sok a dolgom, és
mégis miért vesztegetném az időmet? Egyébként meg
Draxen a zárkámban van, és ideje kárörvendő tekintettel
végigmérni.
Lesietek a hajó belsejébe. Mennyivel kellemesebb a
csizmám kopogása a fán, mint amikor Riden lerángatott az
Éjvándor börtönébe. Nincs a szabadsághoz fogható hang.
Ráadásul az én hajóm sokkal szebb. Kétlem, hogy akadna
hozzá hasonló széles e világon.
Az összes cella megtelt. Szeretem, ha nem egy helyen
vannak a rabok, így kevesebb az esélye, hogy megszöknek.
Csakhogy így is osztozniuk kell, a legtöbb cellára két ember
Ő
jut. Draxen persze kivétel. Ő különleges figyelmet igényel,
így a sor legvégén, egyes-egyedül tengődik.
Valószínűleg több embert megmentettem Draxen
legénységéből, mint amennyit illett volna. De hát rengeteg
időm lesz még arra, hogy megszabaduljak tőlük.
Remélhetőleg még azelőtt, hogy Trianne-nek, a
szakácsunknak már nem lesz miből főznie. A férfiakat
drágább etetni.
Wallov Deros azonnal haptákba vágja magát, amint
belépek a zárkába. Draxen szándékosan elfordul.
– Miért duzzogsz így, Draxen? – kérdezem. Hiszen a tiéd
a legjobb cella!
Nem reagál, Elmosolyodom, és a két engem szolgáló
kalóz felé fordulok.
– Örülök, hogy újra látjuk egymást, kapitány! – szólal
meg Wallov. – Roslyn régóta hiányol már.
– Hogy megy neki az olvasás?
– Kifejezetten jól. Mindent elolvas, ami csak elé kerül.
– Nagyszerű. Én is örülök a viszontlátásnak. Sajnos nem
cseveghetek tovább, de rengeteg időnk lesz még, amikor
este megünnepeljük, hogy megtaláltuk a térképet, és akkor
mindent megbeszélünk. Most viszont lennétek olyan
kedvesek, és kihoznátok őt ott nekem – mutatok az egyik
középső cellára.
– A nagydarabot, kapitány?
– Igen.
– Hát persze.
Mindketten belépnek a cellába, Deros őrt áll az ajtónál,
Wallov pedig beljebb megy. Két kalózt szállásoltunk el
ebben a cellában. A fiatalabbik feláll, és megpróbál
kekeckedni, ám Wallov hátralöki, így a kalóz a földre kerül,
ő pedig könnyedén eljuthat Kearanig.
Kearan a földön fetreng, de most gyorsan felpattan.
– Nincs ok az erőszakra, ember! Szíves örömest jövök
magamtól is.
Wallov engedi, hogy Kearan segítség nélkül hagyja maga
mögött a cellát, ám fél szemmel végig őt figyeli.
Szerencsére Wallov nem csak izommal büszkélkedhet,
semmi sem kerüli el a figyelmét.
 Deros visszazárja a cellát, Wallov elém hozza Kearant.
Egészen a bejáratig hátrálok. Nem kell, hogy mindenki
hallja az ajánlatomat. Még a végén ostobaságokat
gondolnak majd. Csupán két embernek ajánlok majd
munkát, és Kearan az egyik.
– Kearan!
– Igen? – kérdezi, és nem csap hozzá semmiféle
megszólítást. Még egy ilyen veszélyes helyzetben is
nyugalommal fogad minden változást.
– Az egyik nagyszerű kalózlányom életét vesztette az
összecsapásban, és így megüresedett egy hely a
legénységemben. Elkélne itt egy hozzád hasonló
kormányos. Érdekel a pozíció?
– Egy hónapja még meg akartál ölni. Most meg felvennél
a legénységedbe? – Nem tűnik sem zavarodottnak, sem
ijedtnek, sőt, még csak hálásnak sem. Mintha inkább
unatkozna.
– Tudok róla. Időnként én magam is megkérdőjelezem
még az ötletet.
– Mi van, ha nemet mondok?
– Akkor idelent maradsz, amíg vagy megöllek, vagy…
Hát, valószínűleg a halál az egyetlen végkimenetel.
Nem akarom elmondani neki, hogy elengedném. Nem
hiheti azt, hogy tele van lehetőségekkel. Egyébként is, ha
eltölt némi időt a hajómon, biztosan nem bánja meg a
döntését.
– Nem is tudom, mit válasszak, ha ilyen csodás
lehetőségeket társz elém.
Keresztbe fonom a karom.
– Szerintem igencsak korrekt az ajánlatom. Lusta vagy,
és nem is kellene olyan gyakran megerőltetned magadat.
– Azért közben idelent maradok majd?
– Nem, feltételesen kiengedlek, oda mész, ahova akarsz,
de valaki azért őrizni fog. Ha úgy érzem, hogy' teljesen
megbízhatok benned, szabad leszel.
Kearan megvakarja borostás állát, meghányja-veti
magában a dolgot.
– Kifejezetten bőséges rumkészlet áll a
rendelkezésünkre – teszem hozzá.
 – Benne vagyok.
– Sejtettem, hogy ez lesz a válaszod. Menj, jelentkezz
munkára odafent! Mutatkozz be a kormányosnak!
– Igenis.
Már menne, ám egyetlen szavammal visszatartom.
– Kearan!
– Igen?
– Ezentúl kapitánynak fogsz szólítani.
Egy pillanatra lesüti a pillantását, mintha ettől a
feltételtől meggondolná magát, ám végül csak ennyit felel:
– Igenis, kapitány!
– Helyes.
Amint magunkra hagy bennünket, ismét felhívom
magamra Wallov figyelmét.
– Most pedig őt akarom! Akinél a gyöngyfüzér van.
Enwen egyedül ácsorog a cellában. Amint kinyílik az
ajtó, már jön is kifelé.
– Miss Alosa! – szólal meg. – Látom, mégiscsak
szerencsét hozott a karkötő.
– Hogy mi?
A lábamra mutat. Teljesen el is felejtkeztem róla, hogy
odakötötte a „szirénkarkötőt”.
– Mégiscsak kiszabadult, nem igaz? Én pedig tudom,
hogy a gyöngyök is hatásosak, hiszen biztonságban vagyok
a hajóján. Most már hisz mindabban, amiben én?
– Sajnálom, de nem hiszek a szerencsében. Csakis a
hozzáértésben.
– Néha úgy gondolom, ez a kettő egy és ugyanaz.
Nem igazán ércem, mire céloz, de jelenleg épp nem is
érdekel.
– Ami azt illeti, jól jönne a hajómon egy ügyes tolvaj.
Hajlandó lennél csatlakozni a legénységemhez?
Elmosolyodik.
– Persze. Nem igazán érdekel, merrefelé hajózunk, csak
legyen arany bőséggel.
– Emiatt ne aggódj! Megígérem, hogy ahová megyünk,
több is akad, mint amennyit el tudnál képzelni.
Enwen megnyalja az ajkát.
– Ebben az esetben biztosíthatom, hogy nálam jobb
tolvajt keresve sem találhatott volna.
– Helyes. Menj, jelentkezz munkára odafent!
– Igenis, értettem!
Már fent jár a fedélzeten, amikor eszembe jut, hogy nem
figyelmeztettem, csak a hajón kívül tolvajkodjon. El ne
felejtsem megemlíteni, amikor legközelebb összefutok vele!
Végignézek a többi rabon, majd így szólok:
– A többiek idelent maradnak, amíg eldöntöm, mihez
kezdjek veletek. Aki nem próbál megszökni, azt nem
fenyegeti életveszély. – Az utolsó mondatomat Draxent
fixírozva ejtem ki. – Neked viszont bőven van miért
aggódni.
Draxen felpattan.
~ Mi van az öcsémmel?
– A legjobb gyógyítóm foglalkozik vele.
– Ha bármi történik vele, megöllek!
Draxen, felesleges üres fenyegetőzésekkel dobálózni. Az
öcséd élete az én kezemben van, és bármit határozzak is
vele kapcsolatban, úgy lesz, ahogyan én akarom. Az
égvilágon semmit sem tehetsz ez ellen. Megértetted?
Egy kicsit talán túlzásba estem, de nem érdekel.
Amennyi időt Draxen közelében eltöltöttem, örülhet, hogy
egyáltalán életben hagyom.
Felfelé indulok, követem a két újdonsült emberem
nyomát.
Bár fájdalmas veszteség ért bennünket, úgy vélem, mind
Kearan, mind Enwen nagyszerűen pótolja majd a
legénységem jelenlegi hiányosságait. Rengeteg kiváló
harcosom van, de tehetséges tolvajt és kormányost találni
nem olyan egyszerű.
Verőfényes napsütés fogad odafent. Csodás napunk van,
alig tarkítja felhő az égboltot. A szél a vállamra fújja a
hajamat. Pont hajózásra alkalmas az idő.
Megtorpanok, amikor megpillantom Kearant. Földbe
gyökerezett lábbal a hajó farát figyeli.
– Kearan! – bököm hátba. Nem mozdul.
Körbejárom, hogy megnézzem az arcát. Valamit bámul.
Próbálom követni a tekintetét, úgy látom, a tatfelépítményt
figyeli.
 – Kearan! – igyekszem ismét magamra vonni a figyelmét.
Kinyitja a száját, majd becsukja, hogy nyeljen egyet, aztán
ismét kinyitja.
– Ki az ott? – nyögi végül.
Ó, hát az egyik emberemet nézi! Ismét a tat felé
pillantok.
– Niridiára gondolsz? Az elsőtisztem, ő kormányozza
most a hajót. A fejét rázza.
– Nem, nem rá gondolok. Hanem arra a sötét szépségre
az árnyékban.
Ismét odanézek. Észre sem vettem, hogy Sorinda a
hátsó vitorla árnyékában bujkál.
– Sorindának hívják.
Kearan egyetlen másodpercre sem veszi le róla a
szemét, szerintem még csak nem is pislog.
– És milyen feladatot lát el a hajón?
Elmosolyodom.
– Ő az orgyilkosom.
– Azt akarom, hogy ő felügyeljen rám.
– Tessék?
– Azt mondtad, feltételesen jöhettem csak ki, és hogy
egy ideig valaki felügyelni fog rám. Azt akarom, hogy ő
legyen mellettem.
Még sosem hallottam Kearant ilyen tisztán beszélni.
Általában kissé elnyeli a szavakat az állandó részegség
miatt.
– Nem hallottad, amikor azt mondtam, hogy ő az
orgyilkosom? Ne szórakozz vele! Pislogni sem tudsz, már
végez is veled.
– Akkor nem lesz gond. Mellette biztos nem csinálok
olyasmit, amit nem kellene.
Még húsz perce sincs, hogy biztosítottam Niridiát,
Kearant jobban érdekli a rum, mint a lányok. Úgy tűnik,
tévedtem.
De hogy őszinte legyek, nagyon kíváncsi vagyok, mi
sülne ki ebből.
– Sorinda! – kiáltom.
Nem mozdul, de felpillant rám.
– Gyere ide! – intem magamhoz.
 Macskaként bújik elő az árnyékból. Nem a lépcsőt
használja, átugrik a korlát felett, és hang nélkül földet ér.
Ahogyan Kearan is mondta, sötét szépség. A haja
hosszú, fekete, ő maga vékony, az arcvonásai finomak. Bár
folyamatosan meghúzza magát, amikor kilép a fényre,
kevesen ragyogják túl a szépségét. Niridia is gyönyörű, a
szépsége festményt idéz. Sorindát viszont mintha maga a
természet kovácsolta volna ilyenné. Olyasfajta szépség,
amilyet csak éjszakánként láthatunk.
Nem felel, amikor odaér hozzám, várja, hogy
elmondjam, mit akarok.
Kearan leplezetlenül bámulja. Sorinda úgy tesz, mintha
észre sem venné.
– Ő itt Kearan, most már a legénységünk tagja. Ő lesz az
új kormányosunk. Feltételesen engedtem ki a zárkából.
Megtennéd, hogy rajta tartod a szemed?
– Mindig mindenkin rajta tartom a szemem.
Elmosolyodom.
– Tudom, de őt hivatalosan is a te gondjaidra bízom.
Tetőtől talpig végigméri Kearant. Nem igazán változik az
arckifejezése. Sosem látszik rajta, mit érez éppen. Most
mégis lefelé konyul az ajka kissé. Lehet, hogy Kearan
ormótlan és ronda, de határozottan tehetséges – már ha
valami arra ösztönzi, hogy jól végezze a munkáját.
– Legyen – feleli végül.
– Nagyszerű! Most pedig, ha megbocsátotok, még egy
foglyot meg kell látogatnom.
Bár Draxen hajója nagyobb, mint az enyém, én mégis
úgy döntöttem, legyen több kabin odafent, nem foglalom el
az egész felső szintet a kapitányi kajütömmel. Mivel én
tényleg törődöm az embereimmel, kialakíttattam egy
gyógyításra használatos helyiséget.
Oda indulok.
Odafelé kiszúrom Enwent baloldalt, a korlát mellől
figyeli a legénységet. Ő nem jelent akkora veszélyt, mint
Kearan. Valakinek rá is figyelnie kell, de majd később
elintézem.
A gyengélkedőn Mandsy a párnázott asztal fölé hajol,
azon fekszik Riden a hátán. Alszik. A bricseszét combnál
szétszaggatták, hogy könnyedén hozzá lehessen férni a
pisztolygolyó ütötte sebhez. Kenőcsök és vér szaga
keveredik a levegőben.
– Hogy van? – érdeklődöm.
– Kifejezetten rózsás a helyzet, kapitány! Kiszedtem a
combjából a golyót, a vádliján meg átment. Amennyire
tudtam, bekötöztem, ahogy a kevésbé vészes vágásokat
meg a szúrt sebeket is a karján.
Erre kissé ellazulok, levegőt venni is könnyebb.
– Helyes. Magához tért egyáltalán?
– Igen. Egyszer felébredt, elég furán nézett rám.
– Mondott valamit?
– Csak annyit, hogy „Nem vörös a hajad.”, aztán
visszaaludt. Mandsy rám mosolyog. – Elképesztően
csalódott volt, hogy nem te vagyok, kapitány!
– Ostobaság! Rengeteg vörös hajú nő létezik.
– Ha te mondod…
– Alosa? – csendül egy halk, reszketeg hang.
– Riden!
Az asztal végéhez lépek, hogy láthasson.
– Magatokra hagylak egy kicsit – ajánlkozik Mandsy.
– Igen, jó ötlet. Köszönöm, Mands!
Becsukja maga mögött az ajtót.
Riden arca sápadt, de a mellkasa emelkedik és süllyed,
megtelik levegővel, hogy aztán ismét kifújhassa. Mostanáig
nem értékeltem igazán ezt a mozgást. A karja és a lába
végig be van pólyálva. Gyakorlatig alig látszik a bőre a sok
fehér kötszertől.
– Hogy érzed magad? – kérdezem.
– Mint akit meglőttek. Kétszer is.
– Ha nem lennél ilyen rossz bőrben, alaposan ellátnám a
bajod azért, amit a szigeten műveltél.
– Azért, hogy kiszabadítottam magunkat?
A fejemet rázom.
– Nem, te idióta! Azért, hogy meglövetted magad.
Kétszer is!
– A fájdalom egyszer elmúlik – feleli. – A halál viszont
végleges.
– Ahhoz képest, hogy lőtt sebbel küzdesz, eléggé
magadnál vagy. Elmosolyodik, majd elkomorodnak a
vonásai.
– Sajnálom, amit azok a kalózok tettek veled. Elképzelni
sem tudom, milyen borzalmas lehetett, de nyilván szörnyű
volt.
Hitetlenkedve pillantok rá.
– Mi az?
– Látsz engem? – kérdezem.
– Igen. Miért…
– Itt állok előtted. A hajam szála sem görbült. Rajtam
nincsenek lőtt sebek, és képes vagy arról beszélni, hogy
nekem milyen szörnyű lehetett? Kutya bajom.
Azt leszámítva, hogy dührohamot kapok, ha arra
gondolok, hogy Theris – mármint Vordan – életben van.
– Hogy van a bátyám? – kérdezi Riden.
– A zárkában van.
– Él?
– Igen, persze hogy él! Gondolod, hogy ott tárolnék egy
bűzölgő hullát?
– Köszönöm, Alosa!
Legyintek, mintha mindez semmiség lenne.
– Remélem, megfelelőnek találod a saját szállásodat –
szólalok meg, amikor már túl hosszúra nyúlik a csend.
– Egy asztalon fekszem.
– Igen, de ebben a szobában nincs is más, csak Mandsy
készletei. Glédában áll minden. Nincs, ami zavarja a
tisztaságmániádat.
Felnevet.
– Mi lesz most? – kérdezi.
– Őszintén? Fogalmam sincs. Terveket kell kovácsolnom
apámmal. A még életben lévő embereiteket kirakom
valamelyik kikötőben. Draxent nem engedhetem szabadon,
ő biztosan nem lépne túl a vereségén, úgyhogy egyelőre a
foglyom marad. De a haja szála sem görbül majd, ahogyan
neked sem, erről kezeskedem.
Összefonódik a tekintetünk. Annyira hálás, annyira
megkönnyebbült – az ember azt hinné, szigetet
adományoztam neki, ahol most királyként uralkodhat.
– Megmentetted az életemet, Riden! Visszafizetem a
szívességet.
– Tényleg csak erről van sző?
– Igen.-
Mély levegőt vesz.
– Amikor azon a szigeten voltunk, rengeteg mindent
megtudtam rólad. Korábban azzal vádoltalak, hogy
megbabonáztál, játszadoztál az elmémmel. Most már
tudom, milyen az, amikor az uralmad alatt tartasz.
Rájöttem, hogy őszinte voltál velem korábban, és amit
gondolok… és érzek… annak semmi köze sincsen a
képességeidhez. A személyiséged miatt van.
– Riden! – vágok a szavába.
– Igen?
– Rengeteg vért vesztettél, és abban is teljesen biztos
vagyok, hogy egy időre halott is voltál. Talán jobb lenne, ha
előbb visszanyernéd az erődet, és ismét uralnád a
gondolataidat, úgy nem mondasz és teszel semmi
őrültséget.
– Például nem lövetem meg magam kétszer is? – oszlatja
el a helyiségre telepedő feszültséget.
Felnevetek.
– Igen, ilyesmire gondoltam.
– Jól van, de ha már ennyi mindent tudok rólad,
feltehetnék egy kérdést?
– Igen, feltehetsz.
Ez persze nem jelenti, hogy válaszolni is fogok.
– Mi történt a születésedkor? Hogy uralhatod a szirének
erejét anélkül, hogy te is teljesen az lennél? Azt mondtad, a
térképért cserébe elmeséled. Bár nem önként adtam át
neked, most már a tiéd, én pedig tényleg kíváncsi vagyok.
Riden rengeteget tud rólam. A saját bőrén érezhette
mindazokat a borzalmakat, amiket vele tehetek. Mégis úgy
beszél velem, mintha… barátok vagy a affélék lennénk.
Nem zavar, ha ennél is többet tud. Már az is lenyűgöző,
hogy elfogad engem. Nem mintha érdekelnie kellene, hogy
elfogad-e vagy sem.
– Apám követte a saját térképrészletét közel tizenkilenc
éve. Tudni akarta, meddig jut vele. Ő és két másik hajója
belebotlott egy olyan szigetbe, ami egyetlen Maneria-
térképen sem szerepel, leszámítva persze azt, ami Isla de
Cantához készült réges-régen.
Úgy ismerem ezt a történetet, mint a tenyeremet.
Kislánykoromban rengetegszer megkértem apámat, hogy
mesélje el. Most, hogy idősebb vagyok, már tudom, hogy
nem igazán való az ilyesmi egy kislány fülének. Csakhogy
apám mindig is idősebbként kezelt, mint ahány éves
valójában voltam.
- Miféle sziget volt az? – faggat Riden.
– Nem tudjuk a nevét. Csak hogy el kell haladni mellette
Isla de Canta felé. De nem is fontos, hogy hívják. Az számít,
mire bukkantak ott.
– Mit találtak?
– Egy lagúnát. Gyönyörű nők fürödtek a vízben. Jó
néhányan úgy gondolták, ideje egy kis szórakozásnak, így a
tengerbe ugrottak. Apám is közöttük volt. Csakhogy a nők
nem menekültek, nem kiabáltak, hogy tűnjenek el onnan. A
férfiak ordítottak, amíg el nem tűntek teljesen a vízfelszín
alatt.
– Apád mégis túlélte. Hogy lehetséges ez?
Elmosolyodom, eszembe jut, milyen volt, amikor
elmesélte, hogyan vették át az uralmat Draxennel az
Éjvándor felett.
– Ne szakíts félbe! Mindjárt elmondom.
– Sajnálom.
– A szirének erős lények. Erősebbek, mint bármelyik
férfi. Ha elkapják a prédájukat, megragadják őket a
válluknál fogva, és lehurcolják őket a tenger mélyére, ahol
eljátszadoznak velük.
Riden nagyot nyel.
– Milyen romantikus! – jegyzi meg.
Oldalra billentem a fejemet.
– Szerinted borzalmasabb sors, mint amit a férfiak
szántak nekik?
Riden erre már nem felel.
– A férfiak küszködnek, próbálják menteni az irhájukat –
folytatom –, de mindig a szirének győznek. És amelyik
szirén teherbe esik a víz alatt, szirént fog szülni. Mindig
csak lányt, természetesen. Hiszen a szirének nőneműek.
Á
Apám megragadta a legszebb szirént. Állítása szerint a
királynőjüket. A többiekhez hasonlóan ő is megpróbálta
lehúzni apámat a víz alá.
– És?
– Apám először ellenkezett. Foggal-körömmel harcolt, de
mindhiába. Tudta, hogy meg fog halni. Így hát ahelyett,
hogy addig küzdött volna, amíg már nem bírja tovább
levegő nélkül, inkább úgy döntött, belemegy a játékba.
– Úgy érted…
– Harc helyett viszonozta az ölelést, a csókokat. És
bármi legyen is az oka, de ezzel megmentette a saját életét.
A szirén visszavitte őt a felszínre. Egészen a partra cipelte.
Egy szárazföldön fogant szirénlány inkább ember lesz, mint
tengeri lény.
– A csillagokra! – nyögi Riden, úgy tűnik, egyebet
képtelen kipréselni magából.
– Apám és mindazok, akik a hajón maradtak, maguk
mögött hagyták a szigetet, hiszen ennél messzebb már nem
juthattak az egyharmadnyi térképpel. Hazahajóztak. Csakis
azért távozhattak, ami apám és a szirén királynő között
történt. Ahelyett, hogy utánuk küldte volna az alattvalóit,
életben hagyta őket. Apám jó néhány alkalommal visszatért
a szigetre, de sosem látott ott szirént azóta.
Riden egy szót sem szól, túlságosan lekötik a gondolatai,
igyekszik feldolgozni a hallottakat. Végül lehunyja a szemét,
úgy sejtem, elaludt. A csukott szemét bámulom. A
lélegzetvételei mélyek, egyenletesek. Az ajka telt. Különös
férfi. Különös, hogy megmentett. Különös, hogy ilyen
keményen harcolt az aljas bátyja életéért. Különös, hogy
azért viszont nem harcol, amit ő akar – bármire vágyik is.
De hát rengeteg időm lesz még jobban megismerni.
A térkép egyharmada továbbra sincsen a birtokunkban.
 Köszönetnyilvánítás

Rengeteg embernek köszönhetem, hogy ez a regény

napvilágot láthatott. Először is szeretnék köszönetét
mondani az ügynökömnek, Rachel Brooksnak, aki vállalta a
velem járó kockázatot, otthont talált A kalózkirály lányának,
és azóta is töretlenül dolgozik a regény sikerén. Hős és
tündérkeresztanya vagy egybegyúrva, Rachel! Köszönöm,
hogy ilyen csodás vagy!
Óriási köszönet illeti a Feiwel and Friends csapatát,
főleg Holly Westet, a lenyűgöző szerkesztőmet.
Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottál a történettel és a
karakterekkel kapcsolatban. Az útmutatásod nyomán
sikerült rádöbbennem, milyen Alosa valójában, és ettől
sokat javult a regény. Továbbá hálás vagyok Starr Baer és
Kaitlin Severini munkájáért, akik a kiadásért és a hibák
kiküszöböléséért feleltek.
Köszönöm azoknak is, akikkel személyesen ugyan nem
dolgoztam, mégis sokat tettek a regény megjelenéséért –
egykor én is közétek tartoztam, úgyhogy tudom, hogy
léteztek!
Alek Rose, az egyetemi szobatársam végigszenvedte,
hogy mindig egy órával korábban csörgött az ébresztőórám,
és felkeltem írni meg szerkeszteni. Hagytad, hogy téged
zaklassalak a regényötleteimmel, és mindig támogattál.
Köszönöm, Eerpud!
Sarah Talley, Megan Gadd és Taralyn Johnson: ti vagytok
a legjobb barátok és kritikusok, akikről egy író álmodhat.
Kérlek, sose változzatok meg!
Elmondhatatlanul hálás vagyok a bétaolvasóimnak:
Gwen Cole-nak, Kyra Nelsonnak, Shanna Sextonnak,
Jennifer Jamiesonnak, Elizabeth Anne Taggartnak, Juliet
Sallernek, Tyler Samantha Lee-nek, Erica Belinek, Kyra
Pierce-nek, Grace Talley- nek és Candace Hoopernek.
 Gyorsan megemlíteném még a Swanky Seventeenst is,
főleg Gwen Cole-t, akivel közös az ügynökünk, és aki
segített megőrizni az ép elmémet, miközben végigéltük ezt
az őrületet.
Köszönettel tartozom Elana Johnsonnak, aki
nélkülözhetetlen segítséget nyújtott az ügynökkeresésben,
Brandon Sandersonnak, akinek a kreatív írás tanfolyamai
rengeteget tanítottak a megfelelő mágikus háttérvilág
kialakításáról, Rick Waltonak, aki többet tanított nekem a
könyvkiadásról, mint azt remélhettem, és Kathleen
Strassernek, akinek a segítsége nélkül talán sosem
kezdtem volna el írni.
Szeretném megköszönni Krista nénikémnek és Tim
bácsikámnak is. A könyv nagy részét akkor írtam, amikor az
utolsó félévet végeztem az egyetemen, és nálatok éltem.
Köszönöm, hogy befogadtatok. Köszönöm, Audrey, hogy
segítettél neveket választani. Köszönöm,
Emmy, hogy bevehettem magam a szobádba, és
olvashattam neked. Nathan és Jared, köszi, hogy
mellettetek sosem unatkoztam.
És természetesen örök hálával tartozom a családomnak
is, akik végig támogattak. Köszönöm, anya, apa, Jacob,
Becki, Alisa és Johnny, hogy bátorítottatok, és kibírtátok,
hogy vég nélkül karattyoltam a kiadásig vezető hosszú
útról.