csak hazavitték, hogy földet vehessenek rajta.

Visszafelé este indultak, és a

vonó emberek párosával evezők mellé ültek. „Visszafelé mindenki virslit evett,
amit Budapesten vett..." — emlékezett egy 91 éves asszony, aki 18 éves korá­
ban járt először így Budapesten. Reggelre érkeztek haza Bölcskére.
Hasonlóan, embervonta dereglyével hordták a gyümölcsöt a dunapatajiak
is, de többnyire csak Dunaföldvárig. A gyümölcsöt a kereskedők gyakran a
helyszínen vették meg. Ilyenkor a gyümölcs szedése is a vevő gondja volt. A
szedett gyümölcsöt súlyra fizették ki, az alku szerint. A gyümölcstermesztő
falvak közt is gyakran nagy volt a gyümölcsforgalom. Ha egy évben az egyik
faluban valami miatt kevés termett, a nagy gyümölcsfogyasztáshoz szokott la­
kosság nagy tételben vásárolt magának almát, szilvát a szomszéd falvakban. A
télire való aszalékot és lekvárt mindenképpen fedezni igyekeztek. Az utóbbi év­
tizedekben a gyümölcs forgalma és fogyasztása jelentősen csökkent.
A gyümölcsőrzés szokása ezelőtt 45—50 évvel szűnt meg, vele együtt a
gyümölcsöskertek célszerű kihasználása is. Azóta a Duna menti gyümölcsös­
kertek termésének egyre kisebb része került el a fogyasztóhoz. A munkaerő­
hiányt nemcsak az ország iparosítása, a mezőgazdasági termelés belterjessé
válása okozta, hanem a vidék gyermekáldásban való erős lemaradása, egykézése
is. Az öreg fák most is teremnek, de a gyümölcsöskertekben és gyümölcsös­
szigetekben a századforduló óta egyre több a gyorsan növő akác, nyár és a fűz.
A tűzifa terjedését a lakosság elősegíti. A kivágott gyümölcsfák helyére is tűzi­
fát ültetnek, vagy engednek nőni. A termő fák gondozására, termésük betakarí­
tására sincs elegendő munkaerő. Napjainkban a vizsgált Duna-szakaszon több
száz vagon különféle fajta és minőségű gyümölcs megy veszendőbe. Néhány
helyen a gyümölcsöt a helyszínre hajtott disznókkal etetik fel.
A gyümölcsfák számszerű fogyásával a régi fajták is rövidesen el fognak
teljesen tűnni. Néhány fajta már csak az emlékezetben él. Fájukat kivágták,
mert jó öreg, vastag fák voltak.

VADÁSZAT

Ma az országnak, sőt egész Európának, egyik leghíresebb nagyvadas

vadászterülete a Gemenci rezervátum, az egykori kalocsai érseki uradalom
sárközi erdősége. Ez a gazdag és híres vadállomány nem tekinthet vissza nagy
múltra. Már a középkorban az ártér sűrű benépesülése idején sem igen maradt
vad ezen a területen, de újra elszaporodhattak a török időkben, a táj elvadulá-
sával. Az ember azonban újra birtokba vette az erdőket és a XVIII. század
végére újra elűzte, vagy legalábbis igen megritkította a szarvas-, őz- és vad­
disznóállományt. A múlt század végén újra szaporodni kezdett ezeknek a száma
a szigorúan őrzött ártéri erdőkben, ahonnan a parasztokat és állataikat kitiltot­
ták. Ez a szaporodás az 1956-os árvíz nagy pusztítása ellenére napjainkban érte
el csúcspontját.
1758-ban kelt az az őcsényi panaszlevél, mely nagy urasági hajtóvadásza-
tok rendezéséről ad hírt. „Esztendőnként a vadászás 300 embert vesz igénybe,
a kopokat házanként a szegény emberektül szedett pénzes kenyerekkel kellett
tartani".85 Hogy mit vadásztak ekkor, nem tudjuk, talán rókát és vaddisznót.
Ezután vadászásról nem hallunk. „Venatio nulla" — olvassuk Bogyiszló határá­
ról a XVIII. század végén kelt Observationesben. Az 1829-es Egyed-féle össze­
írásban és 1864-ben Pesty helynévgyűjteményében a megkérdezett községi elöl-
13 Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. 273
járók és jegyzők kereken tagadják azt, hogy a határukban nagyvad lenne.
„Vadak benne nem találtatnak" (Madoesa, Egyed). Gerjenben a víziszárnyasokon
kívül csak farkasokat, nyulakat és vidrákat emlegetnek. „Semmi vadak benne,
minthogy a Duna bírja" (Fadd, Egyed). „Farkasokon, Rókákon és vad matská-
kon kívül a szüntelen való vizek miatt másféle vad állatok benne nem lakoznak
és nem is szaporodhatnak . .. (de) a szárnyas vadállatoknak itt nagy menedék­
helye vagyon", ti. az őcsényi határhoz tartozó Ózsáki és Györkéi tóban (Öcsény,
Pesty). „Vadak benne nem tartózkodnak" (Decs, Egyed). „Vadak nem találtat­
nak'" (Pilis). „Vad rétze és szártsa találtatik" (Alsónyék, Egyed). „Vadak erdejé­
ben nincsenek", de „szalonkák, vadruczák, vadludak, szárcsák, gólyák, gémek,
néha hattyúk és egyebek tanyázó helyei" (Báta, Pesty). Bátaszékről csak őzeket
említenek, ezek sem az ártérben, hanem fent, a dombvidéki erdőkben lehettek
(melyek az uradalom tilosai voltak!).
Nincs okunk arra, hogy e kijelentések helytállóságában kételkedjünk.
A víziszárnyasok bőségét ugyanis bevallották. Ezek közül a legtöbbször szárcsa
és vadréce került a lakosok asztalára, bográcsába. Táplálkozásbeli fontosságát
mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy például a gerjeni ref. egyház egyes évek­
ről szóló, fontosabb, emlékezetre méltó eseményekről írt feljegyzéseiben talál­
kozunk a víziszárnyasok fogására, árára vonatkozó észrevételekkel. 1802.:
„Nagy szárazság volt. . . gyümölcs, kivált az almaféle nálunk a bámulásig ter­
mett. A Széna is. A Hal is. A vad Madár is. Mindenféle Baromra nézve hallat­
lan drágaság az honnan a Szalonnának fontja 30 xr (krajcár), a marha húsnak
F(ontja) 6 xr, edgy itze vaj 42 xr, edgy ittze zsír 42 xr, edgy ittze méz 1 fi
(forint), edgy sovány lud 45 xr, edgy pár szártsa 30 xr, edgy pár kövér tyúk 1
for. 12 xr. .. stb." 1804.: „ .. . hal középszerűen, csukát leginkább lehetett fogni.
Szártsa madár elég. Vad rétze is az ősz vége felé..." A szárcsákat mind­
máig fogyasztják, ha tehetik. Tollát nem kopasztják, hanem bőrét egyben
húzzák le: „Mer különben nem lehet, a bőre nem jó, kemény, úgyhogy dohány­
zacskót, ilyen diszes dohányzacskót szoktunk csinyálni belőle. A halászok, meg a
vadászok kikészítik, akkor rajta van a lábai, meg a feje, nyaka is rajta van, ki
van preparálva, ki van készítve a bőre, tollastul" (Decs).
A szárcsát többnyire befedett vejszével, varsával, ritkábban hurokkal,
lábó-hurokkal (Decs), csiklével (Öcsény) fogták.86 A vadkacsát és szárcsát külö­
nösen eredményesen lehetett viszályáról lerakott varsával fogni. „Ha a varsa
visszályáról van lerakva, hogy nem a vízben van az alsó része, hanem a víz
fölött áll, akkor azt azért rakják le, hogy bemenjenek a vadkacsok a varsába"
(Decs). A varsa-szárnyak is közvetlen a víz felett vannak ilyenkor, úgyhogy a
vadkacsa fiaival úszkálva rést keres az akadályon és beúszik a varsa dobjába,
vörsökébe. A vadmadár húsánál tavasszal és nyár elején jelentősebb táplálékot
jelentett a tojás. Nagy gyékényszatyrokban, háti kosarakban, kötésig a vízben
gázolva szedegették össze a madarak búvóhelyeit jól ismerő emberek. A tojások
száraztésztává való feldolgozását és tartósítását nem ismerték, csak maguk fo­
gyasztására gyűjtötték.
Bár az urbáriumok és később országos törvény szigorúan tiltotta a fegy­
verviselést, a pásztoroknak, az erdőben, szállásokon élőknek, halászoknak min­
dig voltak lőfegyvereik. A szállási házban „10—12 puska föl volt úgy szurkálva,
mint az áspafák a gerendába. Aztán hát ha ment a kocsmába, akkor a nyakába
akasztotta az egyiket. .. puska nélkül nem mentek sehová se. Ha mást nem, az
elíiltöltős revolver a nadrágszíjba belegyugva. Láttam az öregeket, hogy mit
274
csináltak. . . !" (Decs). A határban szánkón, kocsin, csónakon utazva vitték
magukkal a fegyvert, mert így könnyebben jutottak a vadak közelébe és lőhet­
tek söréttel víziszárnyasokat, túzokot, fácánt, foglyot, nyulat, rókát, vidrát.
Fegyverre a múlt században még gyakori téli farkastámadások idején volt leg­
nagyobb szükség. „Tudom (emlékszem), mikor öregapám egyszer aszongya: —
fíkám, hozzunk az erdőből fát. Elmentünk Pusztarétbe, onnan hoztunk fát.
Nagy hó volt, ott feküdt egy farkas az utón, a lovak nagyon féltek, el kellett
25 m-re is kerülni. Aztán öregapám leszállt és agyonlőtte és elhúzta a szán-
utból. Akkor szabad fegyvertartás volt. A farkas éhes volt már, nem volt
valakinél fegyver, lefogták a lovat és levágták" (Báta). Nem utolsó sorban
kóbor-ló rablók, betyárok ellen is felhasználták a lőfegyvereket, bár ezekkel
éppen úgy, mint a törvény embereivel, tanácsosabb volt a magános szállási
embereknek jóban lenni. Az uradalmi erdész is tartott az erdőt járók bosszú­
jától, akik egyébként falubeli lakótársai, barátai is voltak nem egyszer. „Jó
komája volt az erdész. .. azt mondta neki (az alkalmi vadorzó), hogy ne akadé­
koskodjon, mert belevágja a baltát. Állj csak oda, aszonta, a füle mellett bele­
vágta a baltát a fába. Ha még egyet szólsz, a te fejedben áll meg!" (Báta).
A múlt század második felében, úgy látszik, szaporodni kezdtek a vad­
disznók és szarvasok az erdőkben, ezzel párhuzamosan az alkalmi orvvadászatok
is, az" erdőn élő szegényemberek, pásztorok szenvedélyes, de nem megvetendő
jelentőségű élelemszerzése. Ezek nem csak régi elöltöltős mordályokat használ­
tak, hanem kitűnő ügyességgel, vadászfegyverként kezelték a hosszú nyelű
kanászbaltát. „Baltával a bokor mögül meglesték a vadat és belevágták (bele­
dobták) a vadba .. . Vörös István volt a neve, Sárosban, Simon Duna partján
volt a kunyhója. Mikor meghalt, a kunyhójában 3—4 hosszinyelü bolta volt,
éles, mint a beretva. Azért volt hosszunyelü, mert azzal adta meg az erejét"
(Báta). A csákány vagy kanászbalta (Hackerl) mesteri dobását, többek közt fel­
jegyezte I. G. Koh] német geográfus is, aki 1842~ben járt Magyarországon.87
Csalog József fa vaddisznócsapdát talált a sárköziek kezén. „Ez a vad­
disznófogó tőr 110 cm hosszú, négyszögletes, arasznyi vastag és jól megvasalt
tölgyfa tuskó. Középütt kivájták és ennek a bölcsőnek (vájatnak) kétoldalt ki­
ugró peremet készítettek. A nyílást két szorosan egymás mellé fektetett somfa­
dorong fedte el. Ha a vaddisznó rálépett, a dorongok széttágultak a perem alá
beszorulva nem engedetek a lábát kihúzni. A tuskó fához volt láncolva és a
tőrbeesett állatot fejszével verték agyon. A tőr vigyázatlan embert is foglyul
ejthetett."88 Én a vaddisznótőr emlékét már nem találtam, de több esetben em­
legették a vermeket és gödröket, melyeket erdőben télen a sóval és földdel meg­
töltött, kivájt fatuskók körül ástak. A sózóra igyekvő disznó, vagy kisebb szarvas
nem tudott kiugrani a gyenge ágakkal fedett veremből, így az orvvadászok
zsákmánya lett. A századforduló után is előfordult, hogy a szarvascsapásra drót­
hurkot vetettek és a hurkot fiatal kőrisfa lehajlított sudarához kötötték és
érzékeny pöcökkel lefogták. „A hurok ott akkor kikapcsolódott és az eleven fa
fölnyújtózkodott és fölemelte (az állatot), úgyhogy vagy a nyakát kapta el, vagy
a derekát. Elevenen ott lődörgött, nem tudta a fát elvinni, mert nem érte a
lába a földet" (Decs.)
A vidrákat, mint halpusztítókat, irtották. A XVIII. században minden
harmadik vidra bőrét a földesúrnak kellett leadniuk. 89 Sok vidrát fogtak varsá­
ban, ahová az a hal után úszott. A cérnavarsát azonban többnyire a vidra ki
tudta rágni, de az utóbbi időben már drótból készült varsákba beléveszett.
Sajátos, kis drótvarsákkal fogdossák újabban a pézsmapockokat.
is* 275