Kutasi Kovács Lajos

Zöld pokol - vörös sivatag

Amazónia meghódítása
 Tartalom
Beszélő csónakok
Amazónia felülnézetben
Legenda és valóság
Eltűnt kultúrák
Eltűnő indiánok?
Füstbe ment terv vagy az utolsó remény?
Amazónia alulnézetben
„Seringa” – a kaucsukkorszak
Egy gigantikus légvár
A Zöld Pokol
Hová vezetnek az utak?
Mit rejt Amazónia földje?
Cousteau kapitány Amazóniában
Amit elmondanék José Mauro de Vasconcelosnak
A brazil-portugál-indián szavak kiejtése és jelentése
 In memoriam José Mauro de Vasconcelos

Quero aqui agradecer a Embaixada

da Republica Federativa do Brasil
em Londres as fotografias colocadas,
a minha disposiçăo
O autor
 Beszélő csónakok

Még a hatvanas évek derekán lehetett, hogy egy tikkasztó trópusi délutánon kint
ültem José Mauro de Vasconcelos-szal a Săo Pauló-i Avenida Săo Luisón, a „Barbazul”
teraszán. Kényelmesen elnyújtóztam a fonott karosszékben. Körülöttünk zsongott a
világvárosi forgalom és fáradtan bólogattak az Avenida karcsú, magas királypálmái.
José Mauro de Vasconcelos – „Zé”, ahogy röviden nevezte magát – akkoriban
érkezett az írói pálya zenitjére. Regényei egymás után jelentek meg újabb és újabb
kiadásban a Melhoramentos Kiadónál, igen nagy példányszámban. Népszerűsége az
előtte járó nemzedék nagy íróival, Jorge Amadóéval, Erico Verissimóéval vetekedett.
Egyidősek voltunk, jó negyvenesek. Néhány héttel előbb kaptam meg Zétől új
regénye, a „Rosinha, minha canoa” dedikált példányát. S hogy véletlenül
összefutottunk az Avenida Săo Luisón, kiültünk a „Barbazul” teraszára. Mert, noha jó
barátok voltunk, ritkán adódott efféle alkalom. Zé az év egyik felében a Rio Araguaia
vadonát járta, ahol kis sitiója, tanyája volt, amikor pedig visszatért Săo Paulóba,
bezárkózott a lakásába, egész nap verte az írógépét, új regényén dolgozott.
Zé szokásához híven konyakot kortyolgatott, én a gin-tonicnál maradtam; valahogy
ezt találtam a legkellemesebb italnak a trópusi nyárban.
A „Rosinhá”-ról beszéltem Zének, mert valóban élményt jelentett számomra ez a
regény, noha olvasás közben néhányszor elő kellett vennem a vaskos brazil-portugál
értelmező szótárt.
Őserdei történet volt, mint Zé legtöbb műve. Főhősében, Zé Orocóban, az őserdő
magányos vándorában nem volt nehéz ráismernem az íróra.
A regény legmegkapóbb részletei azok voltak, ahol Zé Oroco beszélget „Rosinhá”-
val, a – csónakjával.
– Eredeti ötlet ez, Zé – mondtam az írónak, aki a konyak mellett éppen elmerengett.
Mintha nem is az Avenida Săo Luis benzingőzös, forró, zajos forgalmát látta volna,
hanem a Rio Araguaia víztükrét, a partig lenyúló komor, fenséges őserdőt, és nem az
autódudálást, a motorberregést hallaná, hanem az indián fuvolák különös,
madárrikácsolásra emlékeztető hangját. Mert Zé, gondolom, anyai indián örökségeként
félszívvel, vagy tán egészen, mindig ott járt az általa annyira szeretett és annyiszor
megírt amazonasi vadonban.
Sokáig nem válaszolt, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Kortyolt a
konyakból, csak aztán szólalt meg.
– Nem az én ötletem volt, Luiz. Amazóniában a caboclók, akárcsak a tengerparton a
halászok, beszélgetnek a csónakjaikkal. Tudod, az ilyen canoák, melyeket maguk
készítenek egyetlen fatörzsből, az amazonasiak jatoba, a tengerpartiak a guaparavu
nevű fehér bélű fából, nem holt tárgyak, hanem szinte élőlények. Ezt persze a városi
ember, a „civilizált” – ezt a szót némi gúnnyal ejtette ki nehezen érti meg, vagy éppen
sehogy. Ám aki fél életét ilyen csónakban tölti el a vízen, legtöbbször egyedül a
vadonban vagy a tengeren, természetesnek találja. A vízi embernek az ilyen csónak
éppen olyan élőlény, mint a lovasnak a lova. Tudod, hogy mondja a caboclo, amikor
csónakjába lép? Vou fazer montaria, „nyeregbe szállok”…
Zé elhallgatott, majd így folytatta:
– A „Rosinha” az én csónakom. Még 1951-ben vásároltam a Rio Araguaián egy
caboclótól, de caraja indián keze munkája. Ezzel a csónakkal járom azóta is a vadon
vizeit. Amikor először kalandoztam a „Rosinhá”-val hónapokig az Araguaián,
alkonyatkor a homokpadon a tábortűz táncoló lángjába néztem, hallgattam az égő fa
pattogását vagy a függőágyban, moszkitóháló alatt ringatózva az őserdő muzsikáját,
„Rosinhá”-val beszélgettem; ekkor született a könyvem témája. Ha egyszer eljössz
velem az Araguaiára – fűzte hozzá megismerheted „Rosinhá”-t, és ha beszélsz hozzá s
figyelmesen hallgatod, meghallod, persze nem a füleddel, hogy „Rosinha” is beszél…
Csak ott, a „Barbazul” teraszán, a Zével folytatott beszélgetés után értettem meg
valamit, akkor kaptam választ egy kérdésre.
Néhány esztendővel korábban Károly barátommal, akit a tengerparton csak Senhor
Carlos néven ismertek, Ubatuba és Cuaraguatatuba között jártam. Akkoriban még
szerény kis halászfalvak kunyhói, mucambók húzódtak meg a Serra do Mar és az
Atlanti-óceán közti, keskenyebb-széle-sebb partsávon. Csupán egy keskeny, hellyel-
közzel aszfaltozott, elhanyagolt út követte a szeszélyes partszegélyt, kerülgetve az
öblöket. Caiçarák élnek itt, ahogy a tengerparti bennszülött halászokat nevezik
errefelé. Több bennük az indián vér, mint az afrikai. Némelyik csontos arcból, ferde
vágású szemből tupinamba és tamaio ősök tekintenek reánk.
Különösebb cél nélkül kalandoztunk a terepjáró dzsippel, és ha meguntuk a kocsi
veszett ugrálását a kopott köveken, lefutottunk a selymes, homokos partra, ahol a
tenger hullámai megszelídülve simulnak el.
Tikkasztó délután volt. Megéheztünk, kiszáradt a szánk. Carlos úgy ismerte a
vidéket, akár a tenyerét, hiszen itt élt már évek óta. Tudta, melyik halásztanyán találunk
afféle vendát, ahol enni is, inni is lehet. Kivált, ha valakinek nincsenek különösebb
igényei a higiéniát illetően. Egyébként a sült hal itt mindig friss, a sör pedig iható. S mi
kell más egy forró trópusi délutánon?
Carlos biztos kézzel vezette a kocsit és hamarosan ott álltunk a venda előtt, a pálmák
keszeg árnyékában. Nem eshetett volna jobban se az étel, se az ital. Utána
legszívesebben belefeküdtünk volna a függőágyba szunyókálni, de csak jártunk egyet a
parton.
 Halászok ültek ott partra húzott csónakjaik mellett. Némelyek hálóikat foltozgatták,
mások nézelődtek, szundikáltak, pipáztak vagy a kukoricalevélbe sodort cigarettát
szívták. Carlost ismerték, illendően köszöntötték; neki is volt jó szava mindegyikhez.
Pompás csónakjaik voltak a halászoknak. Egyetlen fatörzsből kifaragva; nyilván
indián őseiktől örökölték a csónakkészítés tudományát. Mint régi evezős, hozzáértéssel
és nem kis irigységgel nézegettem a lélekvesztőket.
– Szép jószágok – mondtam Carlosnak.
– Értenek hozzá, hogyan kell csinálni. Évezredes mesterség ez. Nemcsak a halászás,
a csónakkészítés mozdulatait is öröklik őseiktől. Ócska teknőkkel aligha
merészkednének ki a tengerre. Ez az életük. Gyakran a haláluk is.
– Jó lenne vásárolni egy ilyen csónakot – buzgott fel bennem az evezős.
– A caiçarák nem szokták eladni a csónakjaikat – tompította le buzgalmamat.
– Azért meg kellene kérdezni valamelyiket. Már csak puszta kíváncsiságból is,
mennyit kér érte – erősködtem.
Carlos vállat vont.
– Ha akarod. Megkeressük régi ismerősömet, az öreg Miguelt. Megkérdezem tőle,
mennyiért adná el a csónakját. Magam is kíváncsi lettem rá. Vamos, Luiz, gyerünk!

A halásztanya csaknem utolsó kunyhójánál akadtunk rá Miguelre. Alacsony, sovány,

szívós öregember volt. Arcát ezernyi ránccal firkálta össze a nap, a tenger, a szél meg
az évek. Gyér szakálla nőtt, mint valami kínainak. Apró fekete szemével kíváncsian
pislogott. Régi barátként fogadta Carlost. Nyomban felállt gyönyörű csónakja mellől, s
levette nagy szélű, vedlett, zsíros szalmakalapját.
– Como vai Senhor Miguel? Hogy van, Miguel úr? – nyújtotta kezét Carlos.
Legényesen kezet ráztak, megveregették egymás lapockáját, ahogy már szokás. –
Barátom, Senhor Luiz – mutatott be engem is. Kezet fogtunk.
– Boa tarde, Senhor Luiz – mondta az öreg. Nehezen értettem szavait, mert foghíjas
szájával sziszegve-szöszögve beszélt.
Carlos, ahogy illik, hogyléte, családja, egészsége felől érdeklődött, s hogy milyen
eredménnyel megy a halászat. Csak azután tért a témára.
– Senhor Luiz szeretne csónakot vásárolni, olyat, mint a magáé, Senhor Miguel.
Fürkészve, gyanakodva nézett rám a caiçara.
– Senhor é pescador? – kérdezte érezhető bizalmatlansággal, hogy én is halász
lennék-e.
– Nem, Senhor Luiz nem halász – válaszolt helyettem Carlos.
 Az öreg elgondolkodva, hosszan hallgatott. Ráncolta a homlokát. Nyilván azon
töprengett, mire kell a csónak olyan valakinek, aki nem halász?
Végül megszólalt:
– Akkor Senhor Luiz nem is tud beszélni a csónakkal.
Ezzel mintegy pontot is tett az ügyre. Tömni kezdte kukoricacsutkából készült
pipáját, körülményesen rágyújtott és elnézett messze, a tenger felé. Mit is kezdhet
olyan emberrel, aki csónakot akar vásárolni anélkül, hogy beszélgetni tudna vele?
Meg kellett volna tanulnom a csónakok beszédét. De vajon meg lehet-e tanulnia
annak, akiben nincs egy csöppnyi se a hajdani tupinambák, tamaiók véréből? S aki nem
is Brazília földjén látta meg a napot.
Aligha. Így sohasem tudtam meg azt, amit Zé magától értetődően tudott: hogy mit
beszélnek az amazonasi csónakok.
Csak arra figyelhettem, amit az indián-fehér keverék caboclók esténként a
tanyájukon, a tapiriben meséltek. Ezekben az elbeszélésekben összemosódik mese és
valóság, indián mítosz és a caboclo legenda, álom és ábránd.
Aki nem turistaként megy Amazóniába, csak azért, hogy elmondhassa, ott is járt, s
nem is üzleti számításból, mert a vámmentes övezetben, Manausban minden olcsó és
minden bom negocio, „jó üzlet”, hanem valójában szeretné – nem is megismerni, mert
az szinte lehetetlen! – megsejteni az őserdő világát, az megérzi az időtlenséget és a
mítoszt.
Zöld falak börtöne – fogalmaztam meg egyszer, ám pontosan nem tudok számot adni
róla, hogy Amazónia valóban micsoda: Pokol vagy Paradicsom?
Sokan föltették ezt a kérdést, melyre ki így, ki úgy adott vagy kapott választ.
A portugál hajós vagy bandeirante, aki megízlelte a különös, sehol másutt nem
termő gyümölcsöket, elheverészett a függőágyban és szép testű indián lányokat
ölelgetett, úgy érezhette: ez a földi Paradicsom! Akinek kiszáradt szájában vacogva
verődtek össze fogai a gyilkos mocsárláz révületében, akit halálra mart a kígyó, vagy
tanúja lehetett, amikor társát szinte percek alatt szétszaggatták a véres-vörösen habzó
vízben a piranhák, a kannibálhalak, úgy érezhette: ez maga a pokol.
Amazónia valóban mintha külön világ lenne, itt felejtett őskori sziget, ember előtti
kontinens. Fantasztikus növények és állatok. Különös aromájú gyümölcsök, bódító
illatú, káprázatos színű virágok, melyek talán az Édenkertből maradtak itt; mérgező
levelek, bódító hatású bogyók, iszonyú látomásokat keltő gombák, mintha
boszorkányok konyháján termettek volna.
Lehet-e elképzelni egy ilyen világot legendák nélkül?
Mítoszok születtek, hiszen az indián ezeken keresztül kapott választ a lét, az élet és
az elmúlás titkaira. Különös lények kelnek életre ezekben a mítoszokban. Nagy
hatalmú szellemek, romlást hozó sejtelmes démonok. Az állatok úgy viselkednek, mint
az emberek, s az emberek gyakran olyanok, akár az állatok…
Legendákat szőtt a bandeiranték és a caboclók rettegése, félelme, vágya és kevés
öröme. Aranyhegyeket és gyémántmezőket álmodott az őserdő függönye mögé, a
garimpeiro, a gyémántmosó most is őket keresi. Titokzatos romvárosokat, elveszett
kultúrákat sejtettek meg a földből véletlenül előkerült különös szobrocskák.
Az anakonda földünk leghosszabb óriáskígyója. Nem csoda, ha az ilyen, szinte
őskori hüllőhöz a caboclo rémülete és képzelete hozzánöveszt valamennyit, és akkor
megjelenik a legendák „nagy fekete kígyója”, a „vizek asszonya”, Boiuna. Valóságos
sárkány – mesélik a tábortűznél. Szeme parázsként izzik, vészjóslóan morog, mintha
vihar közeledne, és szörnyethal vagy megvakul, aki találkozik vele…
A kígyó egyébként kerüli az embert és a tüzet, kivéve a halálos mérgű, támadó
kedvű, három méter hosszúra is megnövő surucucu, amelyet szinte ingerel és csábít a
tűz, dühösen csap le a lángokra és még az izzó parazsat is szétveri. S ilyenkor
megjelenik Boitata, a legendák „tűzkígyója”…
Az óriás teknőc, a tartaruga jámbor állat, a bennszülöttek által ínyencségnek számító
tojásait a folyóparti homokba rakja. Ki tudja, milyen élményből vagy látomásból
született meg a Mapinguari, a teknőcpáncélt viselő gonosz óriás? Talán azzal a
legendás óriásmajommal azonosítható, amely a caboclók szerint hátulról husánggal üti
le az őserdő hívatlan vándorát.
Békés vízi emlős a peixe-boi, ám a vízzel elárasztott őserdők, végtelenbe nyúló
ingoványok, mélybe húzó mocsarak, nyomtalanul eltűnő folyók labirintusában él a
caboclók szerint Yara, a kígyótestű, szépséges vízitündér, aki halálos-szerelmes
öleléssel csábítja a fiatal férfiakat víz alatti palotájába. A fák között cikázik a lángoló
vörös hajú Curupira, akinek lábfeje hátrafelé áll; úgy vezeti az őserdő útvesztőin a
vadászt, hogy soha nem talál ki onnan… S ki tudja, milyen afrikai nép meséiből került
át a brazil vadonba az egylábú, vörös sipkás fekete törpe, Saci…?
 Az igarapé – közelről

A dzsungel izgalmas, titokzatos és áthatolhatatlan. Maga a szó a szanszkrit

dzsangalából származik és az angol-indiai szóhasználatban lett az áthatolhatatlan
őserdő szinonimája.

A ma embere, a mérnök, a közgazdász, az agronómus, a spekuláns és a businessman,

aki gyakran csak térképről ismeri Amazóniát, nem sokat törődik a mítoszokkal, a
legendákkal. Az adatok, a tények érdeklik, a befektetés és a haszon.
Századunkban nem mítoszok születnek, hanem tervek. Utakról, vízierőművekről,
duzzasztógátakról, bányákról, ültetvényekről, olajkutakról, üzemekről.
 A ma embere szeretné meghódítani és átalakítani Amazóniát. Ki akarja szívni a föld
mélyéből az olajat, energiává alakítani a folyók roppant erejét, elhordani a Serra do
Caraja vasércét. Aligha érdekli, vajon melyik folyó mentén éltek – ha éltek – az
amazonok, sokkal fontosabb számára a bauxit. A turistabiznisz légkondicionált
szállodákba csábítja a gazdag külföldit, „denaturált” dzsungelbe, ahol nem kell tartania
a kígyóktól, a jaguároktól, a piranháktól, hát még az indiánoktól.
Sikerülnek vajon a nagyvonalú tervek?
Miért is ne?
Csak az a kérdés, milyen eredménnyel. Az eddigi tapasztalat nem sok jót ígér. Délen
Săo Paulo állam egykor dús őserdeinek alig öt százaléka maradt meg, talán annyi se. A
tengerparti Cubatăo ipari légszennyezése Santos közelében néhány évtized alatt
elsorvasztotta a Serra do Mar dús, az amazonasihoz hasonló őserdeit, s ki tudja, a nagy
nyári esőzések idején mikor indulnak meg a hegyek úgy, mint a hatvanas években
Cuaraguatatubán, amikor is a lezúduló iszap és sár csaknem eltemette a várost…
Hát még a párhuzamok!
Az európai folyókban jobbára már sikerült kipusztítani a halakat, az erdőket pedig
lassan megemészti a savas eső. Az iparvidékek fölött sűrű füstköd gomolyog. Észak-
Amerikában a folyók nagy része már halott víz, ipari mocsok. Délnyugaton, a mesébe
illő arizonai tájon a külszíni szénfejtés nyomán kipusztul a növény- és állatvilág, és
finom szénporfüggöny ereszkedik lassan a Nap elé. Afrikában nyújtózkodik a sivatag,
a kiirtott őserdő megbillentette az ökológiai egyensúlyt.
Efféle sorsot szán vajon a ma embere Amazóniának is, a nagybetűs „Haladás”
bűvöletében?
 Amazónia felülnézetben

Egyenletesen, megnyugtatóan döngött a repülőgép motorja. Barátom, Renato keze

biztosan fogta a kormányt. Rutinmunka volt számára a repülés. A régi, gyakorlott
pilóta a repülés megszállottjának tetszett.
Akkoriban még csak néhányszor repültem és mindig Renatóval. Gépén az öröm
izgalmát éreztem. Bíztam benne és a gépében is. Amikor először vitt föl ugyanezzel a
géppel, én pedig ügyetlen izgalommal szíjaztam be magam az ülésbe, hozzám fordult:
– Még soha nem repültél?
– Soha. Most ülök először repülőgépen.
– Olyan simán szállunk föl és le, hogy észre sem veszed. Nem szeretem azokat a
pilótákat, akik az első felszállásnál mindenféle bravúrt csinálnak, bukfencet,
dugóhúzót, fejjel lefelé repülnek, hogy aztán utasukkal örökre megutáltassák a repülést.
Valóban, oly simán szálltunk föl, hogy szinte felujjongtam, amikor először éreztem,
hogy fittyet hányva a nehézkedési erőnek, elszakadok a földtől és a repülőgép a
magasba emel.
Ez az öröm és eufória azóta is bennem maradt, valahányszor repülök – immár nem
Renato apró egymotoros gépével, hanem földrészeket és óceánokat átszelő óriási
Jumbókkal, tíz-tizenkét órás repülőutakon.
Hol voltak még akkor, az ötvenes évek közepén a DC-10-esek, a Jumbók meg a
Concorde…?
Egyébként is kedveltem Renato öreg, egymotoros, légcsavaros monoplánját, amely
felidézte bennem a repülés hőskorát, amikor a repülőgép még nem a légi közlekedés
gyors és megszokott eszköze, hanem az ember Ikarosz álmodta nagy kalandja volt.
Renato pilótának született. Mondta is egyszer:
– Tudod, barátom, nekem a repülés olyasféle dolog, mint neked az írás. Szenvedély.
Hivatás. Vállalkozás és kockázat, s nem csupán megszokott munka és megélhetési
lehetőség.
Ragaszkodott kis gépéhez, amellyel alkalmi fuvarokat, személy- és teherszállítást
bonyolított le Brazília belsejében, távoli fazendákra, őserdei támaszpontokra, az
Indiánvédő Szolgálat állomásaira, lepratelepekre, távoli kórházakba, mikor hogy
adódott.
– Afféle légi taxisofőr vagyok – jegyezte meg más alkalommal jókedvűen és némi
iróniával.
 Amilyen páratlan pilóta volt, elmehetett volna bármelyik nagy repülővállalathoz, a
VARIG-hoz vagy a Cruzeiro do Sulhoz első pilótának.
– Comandante, parancsnok lehetnél – mondtam neki.
Harsányan felnevetett és széles gesztussal válaszolt.
– De hiszen az vagyok, barátom! A magam parancsnoka. Szeretem a függetlenséget,
ezt nem is adom föl semmiért. Tudom, hogy bármelyik vállalatnál többet keresnék, de
a dinheiro, a pénz nem minden. Nyilván neked is jobban menne, ha telkeket adnál-
vennél Solemarban a tengerparton, vagy zöldséget a Săo Paulo-i mercadóban!
Renato épp egyidős volt velem. Akkoriban harmincas éveink közepén jártunk.
Született brazil volt, mint mesélte, igazi vira lata – ahogy a keverék kutyákat nevezik
errefelé.
– Családfám eléggé bonyolult – magyarázta. – De hát melyik családfa nem az?
Apám olasz volt, soha nem tanult meg tisztességesen portugálul. Amikor olaszul
beszélt, azt hitte, az a portugál. Nápolyban született, de anyai ágon szicíliai vér
csörgedezett benne, talán a maffiózók vére. Ki tudja? Anyai ágon viszont igazi brazil
vagyok, akiben négy évszázad során összevegyült a portugálok, spanyolok, indiánok,
még talán az afrikaiak vére is.
– Valószínűleg ilyenféle brazilok lesznek majd az én unokáim is – jegyeztem meg.
– Az is az igazi! – lobbant föl Renato olasz temperamentummal. – Mistura fina,
„finom keverék”!

Jó kezekben voltam a repülőgépen, amely egyhangúan döngicsélt a magasban,

kétszázötven kilométeres sebességgel.
Csak ketten voltunk a gépen, Renato mellett ülve pedig akár pilótaórát is vehettem
volna, hiszen a kezem ügyében pihent a másik kormány.
Csodálatosan tiszta volt az ég. Nagy kék semmibe, ha úgy tetszik, a végtelenbe
repültünk. Széles az ég országútja, még a tenger országútjánál is szélesebb. Itt nincs
túlsó part.
– Pompás az idő! – lelkesedtem.
– Ilyenkor, májusban a legszebb – világosított föl Rena-Ivto. – Éppen elmúlt az esős
évszak, véget ért a tél. Most júniusig nyoma sincs felhőknek. Azért hívtalak, hogy tarts
velem, mert ez a legkellemesebb időszak a repülésre, ilyenkor láthatsz a legtöbbet.
Később, nyár derekán, júliusban megérkezik a bruma seca, a száraz köd. Megüli a
tájat, s bizony akkor nem könnyű tájékozódni. Néhányszor ilyen ködben kellett
leszállnom. Kutya veszedelmes volt. Tudod, milyenek az őserdei repülőterek. Elég
szűk irtás a toronymagas dzsungel falában. Jó látási viszonyok között a magamfajta
legénynek könnyű leszállnia, de amikor köd van, a semmibe landolsz. Nincs rádió,
nincs irányítótorony… Nem irigylésre méltó vállalkozás! Persze, a nagy téli esők
idején se mulatság. De hát kockázat nélkül olyan egyhangú lenne az élet.
Renato elhallgatott.
Az ötlött föl bennem, hogy itt a trópuson, ahol nincsen ősz és tavasz, milyen ostoba
játék „telet” és „nyarat” emlegetni. Annál is inkább gyerekes, hiszen délebbre, Rio de
Janeiróban, Săo Paulóban és a Baktérítő alatt, az amazonasival ellentétben éppen az
esős évszakot nevezték el „nyárnak”, a száraz évszakot pedig „télnek”.
Száraz évszak – esős évszak.
Az európai, akinek génjeiben, sejtéseiben és emlékeiben él a négy évszak, igyekszik
önmagával elhitetni, hogy azért itt, a Baktérítő és az Egyenlítő között is van nyár meg
tél.

Végtelen kék égburok alatt, végtelen zöld lombtenger fölött repültünk. Érzéseimet
megfogalmazni épp oly nehéz lett volna, mint később, amikor az Atlanti-óceán
végtelen víztükre csillogott alattam, amikor Labrador töredezett jégmezőit, a nevadai
sivatagot, a Grand Canyont vagy Arizona és Új-Mexikó alvó vulkánjainak ásító
krátereit pillantottam meg a repülőgép ablakából.
A végtelennek tűnőben mindig van valami valószínűtlen és félelmetes. Az
amazonasi őserdő ötven-hatvan méter magas fáinak lombkoronái oly sűrű szövedéket
alkotnak, hogy nem is lombtengernek, inkább sűrű szövedékű zöld szőnyegnek tetszik
az egész. A látványt még valószínűtlenebbé teszi, ha arra gondolok, milyen nyüzsgő,
színes világ él, lélegzik, pusztul és születik minden pillanatban e sűrű lombtakaró alatt.
Pillanatok alatt évszázadok vagy évezredek drámái játszódnak le.
Bármerre fordította a gépünket Renato, mindenütt ugyanaz a kép. S ahogy feljebb
emelkedtünk vagy alább szálltunk, úgy tágult vagy szűkült.
Tudtam, s ebben volt valami ijesztő és fenséges, hogy akár kelet-nyugat, akár észak-
dél irányba repülhetnénk ezer kilométert, az alattunk elúszó táj mit sem változna.
Könnyű a hívőnek ebbe a grandiózus, egyszerre ijesztő és egyszerre fenséges világba
beleképzelnie a maga teremtésmítoszát. A magamfajta nem hívő a Természet rendjében
ismeri föl az időtlenséget.
Amazónia őserdeje, a mata virgem, a „szűz vadon”, Földünk nemcsak
leghatalmasabb, hanem legöregebb trópusi dzsungele is. A tudósok szerint százszorta
idősebb a mérsékelt égövi erdőknél. Ide soha sem ért el a jégkorszak lehelete, nem
dermesztette meg, nem fagyasztotta el. Ha azt írom, hogy százmillió éves, akkor azt is
írhatnám, hogy időtlen. Emberi mértékkel – s érzem, ahogy Renato mellett a
repülőgépen is éreztem, milyen szűk ketrec is az az „emberi mérték” – valóban itt az
idők hajnala, az ősi derengés, amelyben úgy formálódott a Föld, mint anyaméhben a
magzat.
 Repültünk Amazónia fölött.
A sötétzöld tengert – szőnyeget? – felcsillanó víztükör, őserdei folyók tekergő,
fényes szalagja szakította meg. A folyópartokon szélesebb-keskenyebb homokpadok.
Az esős évszak elmúltával a folyók visszatérnek a medrükbe.
Renato alább ereszkedett, élesebben kezdtek kirajzolódni a formák, előbukkant a
lombok rajza, a színek és árnyalatok kontrasztja.
– Az indiánok ilyenkor szervezik a közös halászatot – magyarázta Renato. –
Örvendenek a caboclók is, mert a tracaja, a kicsi teknőc mostanság kezdi lerakni
tojásait a folyóparti homokba. Tudod, az amazonasi ember, akár indián, akár caboclo,
kedveli a teknőctojást. Kedvenc étele sokféle állatnak is. Ha a tracaja nem lenne olyan
szapora, már rég kipusztult volna.
Átrepültünk egy széles félkörívet leíró folyó fölött, amely ahogy visszahúzódott
medrébe, széles, mocsaras ingoványt hagyott maga mögött. Madarak sokasága
tarkállott. Kócsagok, jaburuk, ajjaják, tucanók, erdei urubuk keringtek a magasban.
Itt még a Természet szabja meg a törvényt és a rendet, aszerint történik minden. Az
ember talán csak mellékszereplő, legfeljebb a szereplők egyike.
Az indián ugyan az „őserdő ura”, de nem pusztító zsarnok, mint a „civilizált” –
legyen bár caboclo vagy fehér ember. Az indián nem „hódította meg” a dzsungelt, nem
is akarta s képes se volt rá. Benne és vele él, ismeri veszélyeit és szeszélyeit, ismeri
saját lehetőségének határát.
Én csak csodálni tudom a dzsungelt, de ismertem embert, aki gyűlölte, mert nem
illett, nem fért bele a világképébe, képzeletvilágába. Nem tudta felfogni mibenlétét,
nem érezte a varázsát.
Ámultam Renato mellett a repülőgépen, lenyűgözve, szinte megbabonázva. Éreztem,
milyen erőtlen és tehetetlen vagyok, hogy szavakba öntsem a látványt, az élményt, az
érzést.
Mit is tudtam Amazóniáról?

Az Amazonas a Föld leghatalmasabb és talán leghosszabb folyója. Hogy a

leghosszabb-e, az bizonytalan, mert ahány térképen, atlaszban utánanézek, annyiféle
adatot találok. Talán csakugyan 6740 kilométer hosszú, de lehet, hogy tíz vagy akár
ötven kilométerrel hosszabb, netán rövidebb.
Megtévesztenek már a nevek is. Mert soknevű óriás.
Földrajzilag voltaképpen csak a Rio Negro betorkollásától, alsó szakaszát nevezik
Amazonasnak. A középső szakasznak Rio Solimőes a neve. A felső szakasz pedig…
Harminc-negyven éve úgy tudtuk, hogy Rio Marańon a felső szakasz; ma a Rio
Ucayalit tartják annak. Legfelső ága, forrásvidéke pedig a Rio Apurimac. Más nevet is
emlegetnek szülőhegyei közt, Peruban.
Akárhogy is, számomra az Andok hegyláncáról elinduló, sebes folyású, haragosan
harsogó, sziklák között, vízeséseken átzúduló folyócskából a síkságra kiérve lassan,
méltóságteljesen hömpölygő, szinte mozdulatlannak tűnő sárga víztömeg az Atlanti-
óceánig az Amazonas.
Ötezer-kétszáz méter magasan ered az Apurimac, nem egészen kétszáz kilométerre a
Csendes-óceántól, hogy aztán több mint hatezer-ötszáz kilométerrel keletebbre elérje –
az Atlanti-óceánt.
Amazóniában valóban olyanok a méretek és az arányok, mintha külön kontinensről
lenne szó. Amazónia területe mintegy hétmillió négyzetkilométer – hárommillió
négyzetkilométerrel kisebb csak Európánál. Óriási vízgyűjtő. Az Amazonas
vízmennyisége tizenkétszer több mint a Mississippié! Deltatorkolata háromszáz
kilométer széles. Az Amazonasba ömlő több mint ezer mellékfolyó közül tizenkettő
hosszabb ezerhatszáz kilométernél. A Rio Madeira mindössze háromszáz kilométerrel
rövidebb a Volgánál, Európa leghosszabb folyójánál. A Rio Purus és a Rio Jurua
hosszabb a Dunánál; a Rio Tocantins, a Rio Araguaia, a Rio Negro és a Rio Xingu a
Donnál, a Rio Javari is csak húsz kilométerrel rövidebb, mint a Rajna.
Hány folyó tartozik hát az Amazonas vízgyűjtő rendszeréhez?
Sok százezer, talán millió. Megszámlálhatatlan. Hisz még a nagy folyók is
kétarcúak. Más képet mutatnak a száraz, mást az esős évszakban, amikor kilépnek
medrükből, országnyi területeket árasztanak el, mélyen az őserdőben. Ezeknek az
elöntött őserdőknek a neve, ahonnan a víz a száraz évszakban visszahúzódik, varzea. S
még nem említettem a titokzatos igarapékat, a szeszélyes dzsungelfolyókat, melyek a
száraz évszakban csaknem eltűnnek, aztán az esők idején megtelik a medrük,
kígyóznak az erdőben, míg valahol eltűnnek az ősfák és ősmocsarak között. S vajon ki
tudja, hol végződnek az örökké víz alatt álló őserdők, az igapók, a holt vizek,
mocsarak, víztükrök, tavak, lagúnák?
Mintha a Természet roppant szívverése, dobbanása adná meg Amazóniában az élet
ritmusát, ahogy a mellékfolyók északon és délen, egymást váltva visszahúzódnak, majd
ismét áradni kezdenek.
Az Egyenlítő a gigászi folyamtól északra szeli át Amazóníát. A száraz és esős
évszak e szerint váltogatja egymást. Amikor október és január között délen lezúdulnak
a fergeteges trópusi esők, északon száraz évszak van. Ilyenkor a déli mellékfolyók vize
duzzad föl, melyek a Brazil-felföldön erednek. S amikor délen nem hullik már az eső,
északon kezdődik az esős évszak, Guyana, Roraima és Kolumbia felől érkező
víztömegek dagasztják föl az Amazonast.
 A soknevű Apurimac hideg, kristálytiszta vize haragosan, gyors sodrással,
kilométerenkint csaknem ötvenméteres eséssel zúdul lefelé sziklamedrében a szűk,
szorító andesi völgyben. Az első 920 kilométeren, Peruban 240 méter az esése. Itt a
hegyek derekáig kapaszkodik fel a párás trópusi őserdő. Olyan folyóvölgyek, mint az
Urubamba, rejtegetik az inkák ősi sziklavárosait…

Igarapé, a dzsungelfolyó – légi felvételről

Az Apurimac a perui kecsua nyelvben „bőbeszédűt” jelent. Az indiánok mintha

megértették volna a tovafutó folyó harsány szavát.
 Ahogy az immár földuzzadt Rio Ucayali kiér a lapályra és keletnek fordul, magába
gyűjtve mind több és több folyó vizét, elkényelmesedik, szétterül, szélesíti a medrét, a
feloldott agyagos földtől sárgásfehérré változik. Szigeteket ölel körül, mellékágakat
alkot, ingoványokat dagaszt, erdőket önt el, partokat mos le, kitágul 15-20 kilométer
szélesre, alsó szakaszán pedig a víz esése kilométerenként két-három centiméter
csupán. Mintha nem is folyó lenne, hanem állóvíz, de nem tó, hanem édesvizű tenger.
Nem parttalan ugyan, mint az óceán, de mégis tenger. Az Amazonas torkolatát
felfedező spanyol hajós, Vicente Yańez Pinzón 1500-ban el is nevezte a torkolatvidéket
mar dolcénak, „édes tengernek”; a bennszülöttek, caboclók ma riomar-nak, „folyó-
tengernek” emlegetik, szerfölött találóan. Mélysége általában negyven méter, de az alsó
szakaszon megközelíti a százat.

Ki lehetett tulajdonképpen az Amazonas felfedezője? És mikor fedezték föl? A

válaszok éppoly megtévesztőek, mint a folyó sokféle neve.
A franciák úgy vélik, noha bizonyítani nem tudják, hogy Jean Cousin kapitány már
1488-ban – Kolumbusz előtt – elérte az Amazonas torkolatát. 1499 és 1500 között egy-
két hajós megfordulhatott erre. Alonso de Ojeda, Kolumbusz kísérője, parancsnoka lett
annak a négy karavellából álló flotillának, amelyen az Újvilágnak nevét kölcsönző
Amerigo Vespucci hajózott 1499-ben. Valószínűleg végigvitorláztak a guyanai partok
mentén, majd elérték a Santo Agostino fokot Brazíliában – amelyet addig fehér ember
még nem látott. Ha eddig eljutottak, áthajózták az Amazonas torkolatvidékét.
A következő évben Vespucci, immár portugál szolgálatban szervezi meg azt az
expedíciót, amely 1501-ben fut ki Lisszabon révpartjai mellől. Elhajózik a riói öböl
előtt és 1502 januárjában eléri a La Plata torkolatát. Ugyanebben az időben a portugál
Gaspar de Lemos karavellái horgonyt vetnek a Guanabara-öbölben, s abban a hitben,
hogy ez is hatalmas folyótorkolat, a kapitány elnevezi Rio de Janeiró-nak, „Január
folyójának”…
Vicente Yańez Pinzón, aki Kolumbusz „Nińa” nevű hajójának volt a parancsnoka
1492-1493-ban, fedezi fel 1500-ban a torkolatvidéket, miután meglepetten tapasztalja,
hogy a tenger vize nem sós, hanem édes. Az Amazonas hatalmas víztömege ugyanis
150-200 kilométer mélységben édesíti meg az atlanti habokat.
Ugyanez év áprilisában Bahiában partra száll Pedro Alvares Cabral, aki a tordesillasi
szerződés értelmében, melyben VI. Sándor pápa kijelölte és felosztotta Amerikát és a
nagyvilágot a spanyolok és a portugálok között, a portugál király birtokának deklarálja
a Terra da Santa Cruzt, a „Szent Kereszt Földjét”, melyet a tengerészek inkább a
„Papagájok földjeként” emlegetnek; és ebből lesz – Brasil, azaz Brazília.
1531-ben Diogo Leite, amikor a brazil partok mentén észak felé vitorlázik, két
karŕvellájával behatol az Amazonas torkolatába. Ám kétségtelen, hogy az óriás folyó, a
„folyók királynőjének” felfedezője, névadója és első végig-hajózója a spanyol
Francisco de Orellana kapitány, 1541-1542-ben, abban a baljóslatú évben, amikor
Magyarország három részre szakad.

Alig ezer kilométerre a háromszáz kilométer széles deltától, Obidosnál mintha a

partok meg akarnák fojtani az óriást: összeszorítják alig két kilométerre…
A deltában, ahol a Svájc nagyságú Marajó sziget állja útját a folyónak, az Amazonas
megszámlálhatatlan ágra szakad, valóságos vízi labirintussá alakul. Nem csoda, ha első
végighajózója, Orellana, amikor 1550-ben visszatér, eltéved a vizek útvesztőjében.
Az Amazonas elnyelte a déli mellékfolyók kék és az északi mellékfolyók sötét
vizeit, beleoldva fehér-sárgás vizébe, és másodpercenként százhatvanezer köbméter
édesvizet zúdít az Atlanti-óceánba…

Az őserdő fölött repülve megbotlik és sántikál minden emberi mérték. Más

mértékegységre lenne szükség. Milyen nevetségesnek és naivnak tetszik az a nagyképű
és magabiztos megállapítás, hogy nincs többé fehér folt a földabroszon!
Mert mit ismerünk Amazóniából?
Föl tudjuk sorolni növények, állatok, folyók sokaságának nevét. Föl tudunk mutatni
pontosan megrajzolt térképeket. Beszélhetünk indián törzsekről, amelyekkel
kapcsolatba kerültünk, vagy akár csak létezésükről tudunk. De bizonyos, élnek törzsek,
melyekről azt sem tudjuk még, hogy léteznek – másokról viszont épp csak ennyit
tudunk.
Az őserdő fölött,’ repülőgépről lenézve arra gondolok: ki szabad-e mondani, le
lehet-e írni, hogy Amazóniát ismerjük? Paulo Emilio Vanzolini professzor, a Săo
Pauló-i Zoológiai Múzeum igazgatója vagy negyedszáz kutatóexpedíciót vezetett az
amazonasi őserdőbe, óriási anyagot gyűjtött, ismeretlen területet járt be, s amikor
tapasztalatait összegezi, ezt a mondatot veti papírra: „Amazónia őserdőiről nagyon
keveset tudunk.”
Egy másik tudós, Pedro Paulo Lomba egyetemi tanár, a „Humboldt-program”
megszervezője pedig kifejti, hogy „gyerekes dolog az őserdő meghódításáról beszélni,
hiszen még az őserdei környezetet sem ismerjük eléggé”.
Ma sincs olyan kutatóexpedíció, amely ne térne vissza az őserdőből eddig ismeretlen
növényekkel, madarakkal, hüllőkkel, vagy ne talált volna a vizekben eddig nem ismert
halfajokat.
Nem hiszem, hogy lenne Földünknek még egy annyira érintetlen pontja, mint
Amazónia. Peruban is sok az üres terület żs háborítatlan az őserdő, noha a következő
évtizedben nagyobb betelepülés várható. Kolumbia egyharmada őserdő – kisebb része
a Csendes-óceán partvidékére esik –, melyet igen lassan, nagy erőfeszítéssel próbálnak
kolonizálni. Venezuelában a „Conquista del Sur”, a „Dél meghódítása” nevű program
keretében északon létesítenek ranchókat és farmokat. Guyanában úgyszólván érintetlen
az őserdő. Szűz vadon borítja Surinam nagy részét. Francia-Guyanának csak a
partvidéke lakott, az őserdő jószerivel érintetlen. Ecuadorban az olajkutatás és a
farmerkedés révén nyomul mind előbbre a civilizáció a dzsungelben. Bolíviában csak
most kezdenek utakat építeni a vadonban.
Szakemberek megállapítása szerint kevés az esély arra, hogy az ember ezt a
hatalmas ősrengeteget elpusztítsa.
Igaz, Amazóniát már „átröntgenezték” repülőgépekről, pontosan felmérve, milyen
ásványi kincseket rejt a föld. Utak is épültek, hidak ívelik át az őserdei folyókat. Ám,
ha meggondolom, nem több ez még, mint a hajó nyoma a tengeren.

Repülőgépről, madártávlatból a végtelenséget sejtjük meg. Elámulunk a Rio Negro

torkolatánál, ahol kétféle víz találkozik. Itt a híres encontro das aguas, a „vizek
találkozása”. A nyugat felől érkező óriási fehér folyóba itt ömlik bele a Rio Negro
sötét, a Coca-Cola színére emlékeztető vize. Kétszínű folyó fölött repülhetünk
harminc-negyven kilométert.
A folyó bal oldala sötét, a jobb oldala világos. Végül az Amazonas, mint valami
sárga óriáskígyó elnyeli a másik, a sötét óriáskígyót…

Amazonjának több mint fele Brazília része. A másikon nyolc dél-amerikai ország,
Bolívia, Peru, Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Surinam és Francia-Guyana
osztozik.
A végtelen zöld világ parányi szigeteit jelzik a folyóparti városok. Ezek nagy részét
még a portugálok alapították a 17. században.
A mellékfolyók vízeséseikkel, ingoványaikkal több veszélyt rejtenek, mint az
Amazonas. Ugyanakkor természetes vízutat mutatnak a vadon mélyébe. Nyolcvanezer
kilométer hosszú a hajózható víz.
Az amazonasi medence sík, alacsony. Csak dél felé emelkedik fel a Brazil-felföld,
északra a Roraima. A kolumbiai határ közelében Brazília legmagasabb csúcsa, a Pico
de Neblina, a „Ködös csúcs” 3014 méteres magasságával a derekáig sem ér az Andok
hegyóriásainak. Az Andok földtani értelemben még „fiatal” hegylánc, és egyes
geológusok szerint még most is „növekszik”…
Hogy Amazónia páratlan nagyságáról fogalmat alkothassunk, mindig hasonlatokat
kell keresnünk. Az Amazonas után a Föld második legbővebb vizű folyója, a Kongó,
kevesebb vizet hömpölyget medrében, mint az Amazonas két nagy mellékfolyója, az
északi Rio Negro és a déli Rio Madeira…
 Ismerjük-e vajon a tengert? Az óceán fölött repülve érzékelhetjük határtalanságát.
Hajózva megismerhetjük a hullámok játékát, titokzatos áramlatait, melyek segítik vagy
akadályozzák a hajóst. Számtalan halfajtát ismerünk, búvárhajóval lemerülünk a
mélyére és műszereinkkel tapogatjuk ki az óceánok árkait, bordázatát.
De vajon csak ez lenne a tenger?
Tudjuk – vagy sejtjük – hogy mi lehet több ezer méter mélyen, ahol elsüllyedt
földségeket, Gondvánát s talán a legendák Atlantiszát rejti a vastag iszap?
Amazónia – hasonló rejtély.
 Legenda és valóság

Amazonok

A 15. és 16. században a portugálok és a spanyolok igazi tengeri emberek, akárcsak

az ókorban a görögök, a keresztény ezredforduló táján pedig a vikingek. Nem rettennek
vissza a végtelen vizektől, bátran hajóznak soha nem látott partok felé. A Tengerész
Henrik portugál herceg alapította sagresi tengerhajózási iskolából kikerült hajóácsok
fejlesztik ki a parti hajózásra és halászásra épített vitorlásból a korszak legmodernebb
hajóját, a karavellát, amely megbirkózik az óceánok házmagas hullámaival, szeszélyes
tengeri áramlataival, a roppant viharokkal.
Karavellákkal kerüli meg Vasco de Gama a Jóreménység-fokot és jut el Indiába;
karavellákkal fedezi föl Kolumbusz az Újvilágot; karavelláit gyújtja föl Cortez a
mexikói partoknál, hogy magát és embereit az azték birodalom meghódítására
ösztökélje; tizenhárom karavellával vet horgonyt Pedro Alvares Cabral a brazíliai Porto
Seguro-öbölben, a „biztos kikötőben”.
Az ismeretlen Újvilág belsejébe merészkedő csapatokat hajóácsok is elkísérik, mert
soha nem lehet tudni, mikor lesz szükség rájuk, ha éppen útjukat állja valami vad folyó
vagy széles tó, amelyen nem lehet másképp továbbhaladni, csak vízen, hajóval.
Szükség van a jó mesteremberre éppúgy, mint az ügyes kardforgatóra.
Gonzalo Pizarro, az inka birodalom elpusztítójának, Francisco Pizarrónak a testvére
1539 karácsonyán indul el jól felszerelt csapatával Quitóból, hogy átkelvén az
Andokon felkutassa és birtokba vegye Eldoradót, az „Aranyországot”. A spanyolok
Amerika földjén ekkoriban mindenütt „aranyvárosokat” sejtenek és keresnek.
Hegyi indiánok vezetik a spanyolokat meredek ösvényeken, hágókon, felhőkbe
nyúló csupasz hegycsúcsok, füstölgő vulkánok között. Egyre magasabbra visz az út,
ritkul a levegő, lila lesz az arc, megfájdul a fej, zúg a fül. Mintha ólomcsizma húzná le
a lábat. Hányinger vesz erőt az utazókon. A hegyi indiánok, akik megszokták ezt a
magasságot, meg kőarccal nézik a hegyi betegséggel küszködő spanyolokat.

Mire túljutnak a hegyeken az Andok keleti lejtőjére, alant pedig kibontakozik a

felhőtakaró alatt zöldellő folyóvölgy, a csapat szétzilálódik, a hódító kedv megcsappan.
Pedig ugyancsak jól felkészült Gonzalo Pizarro. Háromszáz válogatott, kipróbált
spanyol vitéz, százötven lóval és négyezer teherhordó indián rabszolga!
Lassan ereszkednek alá a völgybe.
 Ha eddig a ritka levegő, a jeges szél gyötörte őket, most egyre inkább a tikkasztó,
párás hőség teszi próbára a szervezetüket. Egyre kevesebb a teherhordó; a hegyi
indiánok éjszakánként elszökdösnek. A páncélvértes, sisakos hidalgókra nap mint nap
rázúdulnak az iszonyú égzengéssel-villámlással kísért trópusi záporok. Soha nem
szárad meg testükön a ruha, megrozsdásodik a vértjük. Kínozzák őket a moszkitók,
alattomos férgek furakodnak az ingük alá, fájdalmas kelést, nem gyógyuló sebet, őrjítő
viszketést okozva. Láztól cserepesednek ki az ajkak, vacogva verődnek össze a fogak.
Elfogy az élelem, kínozza őket az éhség. Felfalják hát a kidőlt lovak húsát, aztán a
lovak is elfogynak. Amúgy sem vennék sok hasznukat a mind sűrűbb őserdőben. A
krónika szerint a vitézek megfőzik a lovak bőrszerszámait és saját derékszíjukat, azt
rágcsálják az éhező emberek.
Nem hódítók már, hanem a dzsungel támolygó koldusai. Hol barátságos, hol
ellenséges indiánok kerülnek az útjukba. Az előbbiektől sikerül némi ennivalót
csereberélniük, az utóbbiak mérgezett nyilakat zúdítanak rájuk.
Elérik a Coca folyót.
A hajóácsok munkához látnak és összeácsolnak egy kisebb bárkát. Az elpusztult
lovak patkóiból kovácsolnak szöget, a rések tömítéséhez pedig az eddig ismeretlen, az
indiánok által kaucsuknak, „folyékony fának” nevezett ragacsos anyagot használják.
„San Pedro” – „Szent Péter” – lesz a bárka neve. Vízre tolják, felrakják a maradék
felszerelést és a betegeket, így indulnak tovább, maguk se tudják, hová.
A víz lassan ringatja a bárkát, a csapat vánszorog a parton.
Lassan haladnak, egyre mélyebben hatolnak az ismeretlen vadonba. A bárka névadó
szentje sem segít, a bárkába beszivárog a víz, ahogy a folyó sodra sziklákhoz veri a
haragos sellőkön. Kénytelenek elhagyni a járművet.
Gonzalo Pizarro tanácskozik tisztjeivel: mitévők legyenek? Folytassák az utat, vagy
forduljanak vissza? Mindenekelőtt azt kellene tudni, hová visz ez a folyó. És élelmet
kell szerezni, mert elpusztulnak!
Végül a kalandor úgy dönt, hogy hatvan emberrel, indián tolmáccsal előreküldi
félszemű kapitányát, Francisco de Orellanát, aki egyébként földije a spanyol
Trujillóból, derítse föl a folyót és szerezzen ennivalót az indiánoktól.
Orellana elindul, de többé nem tér vissza.
Gonzalo maradék csapatával végül is átveszkődik a hegyeken és visszakerül
Quitóba.
Orellana és csapata viszont követi a folyót, majd elhatározza, vízen folytatják az
utat. A hajóácsok ismét munkához látnak és most jóval nagyobb és erősebb bárkát
építenek. Nyilván reményüket fejezik ki, amikor a „Victoria” névre keresztelik. Talán
szerencsét hoz ez a név: „Győzelem”!
Vízre szállnak.
 Most már akarva sem tudnának visszafordulni, olyan erős a folyó sodrása.
Folytatniuk kell az utat az ismeretlenbe, ahová csak a vizek sodorják a bárkát. A
„Victoria” megküzd a zuhatagokkal, gyakorlott hajósok tartják kezüket a
kormánylapáton. Ha indián faluhoz érkeznek, a part felé irányítják a bárkát. Ám mire
kikötnek vagy horgonyt vetnek, az indiánoknak gyakran már se hírük, se hamvuk. Az
őserdő bozótjába rejtőznek a rémületes szőrös-borzas fehér bőrűek elől. Néha pedig a
part felé forduló „Victoria” oldalába csapódnak a hosszú, tollazott nyilak a sűrűségből.
Ha mégis barátságos bennszülöttekkel hozza össze őket a véletlen, tolmácsuk útján
igyekeznek tájékozódni. Csereüzlettel élelmiszerhez is jutnak, elemózsiához, színes
üveggyöngyökért.
Egyre szélesebb a folyó, egyre nagyobb a hőség és egyre sűrűbb a parton az őserdő
zöld fala.
Caspar de Carvajal páter, a páratlan út krónikása jegyzi fel az eseményeket. Szerinte
Orellana örült, hogy faképnél hagyhatta Gonzalót; a két földi nem szívelte egymást.
A Coca folyó a Napóba ömlik, a Napó pedig a lomhább és sárga vizű Solimóesba.
Francisco Orellana, a nagy első. (Csűrik Rudolf rajza)
 A spanyolok ámulva nézik a különös, fehér ember által még nem látott ősvadont.
Színes tollú madarak, papagájok, gémek, kócsagok, csodálatos csőrű tukánok, apró
kolibrik sokasága. Bódító illatú virágcsodák. Csendes lagúnákban az óriás levelű
victoria regia. Az őserdő zeng a madárrikoltozástól, pajkos majmok ugrálnak az ágak
között. A dzsungel tele van rejtelmes neszezéssel. Lomha lajhár kapaszkodik a fán
kényelmesen. Ismeretlen nevű, különös ízű gyümölcsöket kóstolgatnak. Megízlelik a
pécari, a dél-amerikai vaddisznó húsát, melynek íze is, színe is más, mint az európaié.
Megtanulják, hogy a papagáj húsa nagyon rágós, sokáig kell főzni, hogy élvezhető
legyen. A tapírnak legízletesebb az ormánya és kivált a mája, frissen sütve. A kevésbé
kényesek megkóstolok a ropogósra sütött kis majmokat, de a kígyót, melynek húsát az
indiánok jó étvággyal fogyasztják, csak az erős gyomrúak ízlelgetik. Annál jobban
kedvelik a teknőctojást, a folyóból pedig pompás ízű halak kerülnek horogra.
„Ha létezik valahol földi Paradicsom, akkor ettől az országtól nem lehet messze” –
írja Amerigo Vespucci, amikor a brazil partok mentén sodródik a vízen. Orellana és
vitézei is úgy érezhetik néha, hogy a földi Paradicsomba jutottak. Majd, mintha a
Bibliából kúszna elő, a vízből kiemelkedik az óriási anakonda háromszögletű feje…
Igaz, a Paradicsomból sem hiányzott a kígyó. A földön meg éppenséggel aligha
képzelhető el Paradicsom – pokol nélkül.
A bozótban villog a jaguár – indián nevén az onça – szeme, a homokpadról lomha
sárkányokra emlékeztető óriási kajmánok, jacarék futnak-kúsznak hihetetlen
fürgeséggel, iszonyú farkcsapásokkal a vízbe és úsznak sebesen a bárka felé,
zsákmányt remélve. Nincs menekvés, ha valaki a félelmetes állkapcsok közé kerül!
Nem lehet szabadulni az anakonda gyilkos szorításából sem. Tanúi lehetnek, amikor
egyik-másik társuk úszkál, vagy csak vigyázatlanul megmártózik a csendes lagúnában;
szinte percek alatt csak csontváza merül le a vízfenékre, még jajkiáltásra is alig marad
idő, mert szétszaggatják az emberfiát a százszámra úszkáló, vérszagra megvaduló
piranhák. Sietve kell a bárkára menekülni a parti tábortűztől, ha az őserdőben sejtelmes
suttogás jelzi a húsevő hangyák milliárdjainak közeledtét. Ömlik a vér szemén, száján,
fülén, orrán, akit megmart a surucucu…
Pokol ez valóban – zöld pokol!
Talán Orellana csapatában van valaki, aki először mondja ki ezt az amazonasi
őserdőről…

Az egyik indián törzsnél hallanak először az icamiabákról így nevezik azokat a

harcos asszonyokat, akik férfiak nélkül élnek. Úgy mesélik, tán hetven falujuk is
rejtőzik az őserdő mélyén. Házaikat nem fából építik, hanem kőből, a falvakat pedig
gondosan őrzött utak kötik össze. Az icamiabák időnkint lecsapnak egy falura,
elhurcolják a férfiakat, majd bizonyos idő után szabadon engedik őket. A született
leánygyermekeket nagy gonddal harcosokká nevelik; a fiúgyermeket viszont megölik.
 Őket vélte Orellana amazonoknak? Halvadászat – nyíllal

Egy másik törzs indiánjai arról beszélnek, hogy a conia-puyarák, a „nagyhatalmú

asszonyok” országában rengeteg az arany és a drágakő.
Hiszik is, nem is a spanyolok az indián meséket; az arany és a drágakő persze izgatja
őket.
Egyik nap a nagy folyón, talán már ott, ahol a sötét víz találkozik a világossal, mely
ugyancsak ámulatba ejti a spanyolokat, a szigetek labirintusából karcsú csónakok
siklanak elő és valóságos nyílzápor csapódik a bárkára. Nem meglepő az efféle
támadás, volt már részük benne néhányszor. Ezúttal mégis különös dolog történt.
 A spanyolok meglepve látják, hogy a támadók nem férfiak, hanem nők!
Carvajal páter magas, erős szép nőknek írja le őket. Hosszú hajuk lobog, anyaszült
meztelenek, csupán egy övet viselnek a derekukon. A csónak orrában állva biztos
kézzel röpítik ki nyilaikat. Nem ismernek félelmet. Vadak – „minden nő akár tíz indián
harcossal is felér” – jegyzi fel a krónikás.
A váratlan támadás után a harcos nők eltűnnek, összezárul mögöttük az őserdő és a
titok függönye.
Hol történhetett ez a regényes esemény? A Solimőes és a Rio Negro torkolatánál? A
Rio Trombetas vagy a Rio Nhamunda vidékén?
Orellana hajózik tovább, a rendkívüli esemény izgató emlékével, és az óriási folyót a
harcias amazonokról – Amazonasnak nevezi el.
Azóta is felvetődik a kérdés: valóban találkozott-e Orellana az amazonokkal?
Léteztek-e az icamiabák egyáltalán?
A későbbi utazók, akik az első tudományos kutatóutakat szervezik Amazóniába, La
Condamine, Humboldt, Spruce éppúgy nem vonja kétségbe az amazonok létezését,
mint Gilí jezsuita páter és a többi missziós pap, akik a 18. században az itteni törzsek
véneitől hallanak róluk.
Az Amazonas északkeleti mellékfolyóinál élő aparai és waiana indiánok között máig
is hallani az olixianák, az „asszonyok népének” törzséről…

Iacy-Uarua, a „Hold tükre” a neve annak a páratlanul szép tónak a Rio Nhamunda
közelében, melynek homokágya holdtöltekor valóban úgy csillog át a kristálytiszta
vízen, mint valami tükör. Egy indián legenda szerint ennek a tónak a partján találkoztak
az icamiabák a szeretőikkel. Hajnalban, mielőtt elváltak volna tőlük, a tóba ugrottak,
alámerültek a vízbe és a tó fenekéről puha agyagot hoztak föl, amelyből apró amulettet
formáltak. A szobrocska a szárazon rövid idő alatt kőkemény lett; ezzel ajándékozták
meg az amazonok a férfiakat.
Ezek a muiraquiták, az „amazonok kövei”.
Valójában jadéból, szappankőből és egyéb színes kőből gondosan, művészi módon
megmintázott szobrocskák. Állatokat, leggyakrabban békákat ábrázolnak. Színűk a
zöldtől a vörösig, a szürkétől a feketéig változik. A francia La Condamine említi őket
először, éppen az amazonokkal kapcsolatban.
Amazóniában az indiánok és a caboclók ma is varázserőt tulajdonítanak az
„amazonok köveinek”.
A történészek hitetlenkedve fogadták és kétségbe vonják az amazonok létezését.
Orellana és spanyoljai után sohasem találkozott velük senki.
 Orellana negyvenöt emberével éri el az Amazonas torkolatát és a tengert. A többi a
kígyók, a piranhák, az indián nyilak és gyilkos lázak áldozata lett.
Madridba visszakerülve a felfedezőnek sikerül meggyőznie a spanyol királyt és az
udvart arról, hogy nem dezertőr, hanem egy óriási folyó és az amazonok kincsekben
gazdag országának felfedezője.
1542-t írnak a krónikák.
Nyolc évvel később négyszáz spanyol lovaggal tér vissza Orellana Dél-Amerikába,
mint Nueva Andaluzia és az „Amazonok országának” kormányzója, hogy a spanyol
korona nevében birtokba vegye az általa fölfedezett gazdag földet.
De sohasem jut el az Amazonok országába, nem lesz meghódítója és kormányzója.
Az óriás folyó és a dzsungel ezúttal erősebb: legyőzi.
Tétován hajózik a Marajo-sziget körüli vízi útvesztőben. Embereit sorra ledönti
lábáról a láz, megtizedelik az indián nyilak. Magát Orellanát is láz gyötri és
reményvesztetten pusztul el a guyanai parton, alig negyvenéves korában. Emberei
elégetik a holttestét, aztán elvitorláznak Kuba felé…
1682-ben Diego Gutierrez megrajzolja Dél-Amerika térképét. Az Amazonas mint
valami óriáskígyó tekereg végig rajta.
Léteztek-e hát az amazonok – az icamiabák?
A xingu indiánok egyik szertartása, a Yamaricumă mintha azt sugallná, hogy a
legenda mégiscsak több legendánál.
A yamaricumák – mesélik a karib indiánok – örökké vándorolnak és énekelnek.
Fejükön anangitát, sárga tollakból készült férfi fejdíszt viselnek, kezükben íj van és
nyíl, melyet a férfiak elhagytak. Jobb mellük hiányzik, hogy ne akadályozza őket a
nyilazásban.
A Yamaricumă a xingu indiánok egyik hagyománya, az „asszonyok ünnepe”. Már
hónapokkal előtte folynak az előkészületek. A szertartás központi alakja és
főszereplője egy tekintélyes öregasszony, aki Yacacumalót, az egykor volt híres
törzsfőnöknőt személyesíti meg. Sárga tollakból készült fejdíszt visel, mint a
legendában. Mellét elborítják a színes nyakláncok. Méltóságteljesen mozog, szerepe
tudatában. Kemény, szigorú, mozdulatlan arcú, mintha nem is élő asszony lenne,
hanem szobor.
A szertartás kora reggel kezdődik, a törzs legöregebb asszonyának énekével. Az
énekhez egyre több nő csatlakozik. Átveszik az ének ritmusát és elindulnak körbe a
faluban. Az ének ritmusára lépkednek, karjukkal hullámzó mozdulatot végeznek.
Körültáncolják a falut, minden kunyhóba benéznek, ahol a fiatal hajadonok, akik
ugyancsak férfidíszt viselnek és leomló hajuk fél arcukat elfedi, várják, hogy
csatlakozhassanak a táncoló, éneklő csoporthoz.
 Számtalanszor ismétlődik ez, egyre többen vesznek részt benne, erősödik az ének,
míg végül – szinte már az önkívület határán – harsány csatakiáltássá változik…

A Felső-Xingu, ahol a Yamaricumă rítusát minden évben megismétlik a karib nyelvű

törzsek, csaknem kétezer kilométerre délre esik az Amazonastól, ahol Orellana
találkozott az icamiabákkal.
Szeretnék választ adni a kérdésre, de nem tudok. A legendák mindig őrzik a valóság
magját. Az amazonok legendája pedig annyira méltó az Amazonashoz, az egész
titokzatos, szépséges és szörnyű ősvilághoz!
Nem csupán az icamiabák legendája szövi át a vadont.
Indiánoktól, caboclóktól hallani ma is rejtélyes romvárosokról, titokzatos
aranybányákról, smaragdhegyekről, Aranyországról – Eldorádóról.

Eldorado

Valaha rég
Egy drága szép
Lovag nagy útra szállott,
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádót.
Edgar Allan Poe
(Kosztolányi Dezső fordítása)

A földrész északnyugati részén, a mai Kolumbia területén, az Andok fennsíkjain és

völgyeiben különböző csibcsa törzsek, a quimbaya, tairona, tolima, muisca, sinu
indiánok hasonló, de árnyalataiban jót elhatárolható kultúrát és művészetet hoztak létre.
Az indiánok sem Észak-, sem Dél-Amerikában nem ismerték a vasat és számos
olyan eszközt – mint például a kereket –, mely az Óvilág kultúráinak már évezredek
óta birtokában volt. Az amerikai kontinensen a jégkorszak óta nem élt olyan állatfajta,
ló és szarvasmarha, melyet igásállatként honosíthattak volna. Az amerikai őskultúrák
bizonyos értelemben másképpen fejlődtek, mint az óvilágiak.
A kolumbiai csibcsák nem szerveztek a mexikóihoz vagy a peruihoz hasonló
birodalmakat, hanem egymástól független törzsi közösségekben éltek. Építészetük nem
hasonlítható és mérhető az azték, a maya vagy az inka építészethez, ám az
aranymívességnek a peruit is túlszárnyaló, kimagasló mesterei, valóságos művészei
lettek.
Aranytárgyaik, ékszereik, szobraik gondos elemzése során kiderült, hogy
aranymíveseik nem tiszta arannyal dolgoztak, hanem a tumbaga nevű arany-réz
ötvözettel, melyhez meg némi ezüstöt adagoltak. Ez a fém sokkal keményebb a tiszta
aranynál, ugyanakkor jól megmunkálható. A tumbagából készült tárgyak értékét
azonban főként nem a bennük lévő arany adja meg, hanem a formák fantasztikus
gazdagsága, művészi kidolgozása és finomsága. Ezek az aranytárgyak egy elpusztított
indián kultúra és Eldorado emlékei.
Mert Eldorado nem puszta legenda. A valóságban is létezett. A spanyol
conquistadorok nem üres ábrándot kergettek, amikor mindent vállalva nekivágtak a
meredek, kietlen hegyóriásoknak, a miazmás dzsungeleknek…

1535-ben Francisco Pizarro meghódítja az inkák birodalmát, fogságba ejti Atahualpa

inkát, aki, hogy szabadságát visszanyerje, váltságdíj fejében felajánlja: azt a helyiséget,
amelyben fogva tartják, embermagasságban megtölteti arannyal.
Pizarro nagylelkűen elfogadja az ajánlatot.
Az inka parancsára indiánok ezrei gyűjtik össze és hordják a birodalom kincseit,
arany ékszereket, szobrokat, melyeket a spanyolok tüstént beolvasztanak. Mintegy
hatvan mázsa arany gyűlik össze!
Pizarro persze megszegi szavát, nem engedi szabadon Atahualpát, hanem
megfojtatja.
A spanyolokat, az arany megszállottjait korántsem elégíti ki a dús zsákmány.
Vérszemet kapnak: ahol ilyen sok az arany, kell ott lennie többnek is!
S valóban, olyan hírek érkeznek északnyugat felől Cuzcóba, hogy arra van valahol
az igazi Aranyország!
1536-ban Pizarro egyik tisztje, Sebastian Belalcazar – aki nem kevésbé vágyik a
hatalom és az arany után, mint parancsnoka – meghódítja a mai Ecuadort, majd tovább
vonul az Andok völgyeiben észak felé. Ugyanez év áprilisában egy másik, jól föl
fegyverzett csapat, Gonzalo Jiménez Quesada vezetésével a Mexikói-öböltől indul el
délnek. A Rio Magdalena mocsaras dzsungele várja őket, s ha a trópusi hőségben
csaknem elviselhetetlen vattamellény némi védelmet is jelent az indián nyilakkal
szemben, semmi se óvja meg a spanyolokat a mocsárláztól, kígyóktól, moszkitóktól,
jacaréktól. Mire Quesada átvergődik az őserdőn, kétszáz vitézét már elnyelte a vadon.
1537-ben mégis sikerül meghódítania a muiszka indiánok fővárosát, Bogotát.
(Kolumbia fővárosa, legalább nevében, ma is őrzi az egykori muiszka múltat.) így,
mire Belalcazar dél felől odaérkezik, Quesada már a helyzet ura. Saquezipa
személyében vazallus főnököt, caciquét ültet a trónra. Tőle akarja megtudni, hol az
arany. Miután a cacique nem akar vagy talán nem is tud válaszolni, halálra kínoztatja…
Keresi Eldoradót a német Nicolaus Federmann és I. Erzsébet angol királynő
kalandos életű és szomorú sorsú admirálisa, Sir Walter Raleigh is. Raleigh 1596-ban
hajózik először Dél-Amerikába és az Orinoco folyón felhatol a Caroni-vízesésig. A
királynőnek küldött jelentésében Guyanát „hatalmas, gazdag, csodaszép birodalomnak”
írja le. Innen keletre esik Manoa, az aranyváros, melyet a spanyolok „Eldoradónak
neveznek”, ahol több az arany, mint Peruban. Raleigh második expedíciójára csak
tizenhárom évvel később kerül sor – közben megjárja a Tower börtönét –, de ez sem
végződik szerencsésen. Trinidadban láz dönti le lábáról, fia, Walter pedig elesik San
Thomé spanyol erőd ostrománál a dél-amerikai parton. (Raleigh-nek egy évvel később,
1618-ban fejét veszik Londonban.) Az angolok előtt Raleigh nyitja meg az utat Guyana
felé.

A csodaország neve, „Eldorado” az el hombre doradoból származik, mely spanyolul

„bearanyozott embert” jelent.
Cortez egykori tisztjének, Diego de Ordasnak ágyúmesterétől származik az első
híradás Eldoradóról. Juan Martínez azzal a hírrel tér vissza az Orinoco és a Caroni
menti őserdőből, hogy amikor Mańoca inkájának vazullus fejedelmei összegyűlnek
hódolatuk kifejezésére, bekenik testüket gyantaszerű ragacsos anyaggal, melyre aztán
aranyport fújnak.
A „bearanyozott ember” szertartását 1636-ban részletesen leírja Juan Rodrigues
Freyle. Amikor a muiszka indiánok új caciquét választanak, összegyűlnek a Bogotához
közeli Guatavita partján, melyet szent tóként tisztelnek. A tó partján a cacique meztelen
testét gyantával kenik be, majd aranyporral befújják. A „bearanyozott ember”, díszes
arany fejdísszel és felékszerezve tutajra száll tíz kísérőjével. A tutajt megrakják
mindenféle aranytárggyal, ékszerrel és a tó közepére eveznek. A parton sok ezer indián
áhítattal figyeli a szertartást. Előbb a tóba szórják az isteneknek szánt ajándékokat,
majd maga a cacique is alámerül a tóba, hogy lemossa magáról az aranyport.
Noha Quesada és Belalcazar is gazdag zsákmánnyal tér vissza, a Freyle által leírt
szertartást csupán indián legendának vélik a spanyolok. 1580-ban Antonio de
Sepulveda mégis engedélyt kér és kap, hogy halásszon kincsek után a Guatavitatóban.
Csodálatos aranytárgyakat hoz fel a háló a tó fenekéről…
1856-ban a Lago Siecha csatornájából emelik ki azt a páratlan aranytárgyat, mely
mintegy bizonyítja Freyle leírását: tutajozó stilizált emberalakok, felismerhető közöttük
a pompás fejdíszt viselő cacique.
Eldorado legendásnak vélt története tehát régészetileg igazolódott. A kincsek nagy
részét az 1939-ben létrehozott bogotai Arany Múzeumban őrzik. A legismertebb a
„Quimbaya-kincs”, melyet 1891-ben emeltek ki két fejedelmi sírból. Az aranyból
kovácsolt fejdíszek, karperecek, lábszárvédők, nyakláncok, edények, szobrok azt
bizonyítják, hogy a csibcsa népek között a quimbayák művészete és technikája volt a
legfejlettebb.
A „Quimbaya-kincset” Amerika fölfedezésének negyedik centenáriumára, 1892-ben
Madridba vitték s ott is maradt.
A kincsvadászok és a régészek manapság is páratlan leletekre bukkannak. Így
találtak rá 1976-ban egy gazdag mellékletű sírban arra a pompás aranymaszkra, melyet
az 1979-ben Londonban rendezett „Eldorado kincsei” kiállításon magam is
megcsodálhattam.
Ma már ezeket a remekműveket persze nem olvasztják aranyrudakká, mint a
conquistadorok, hanem múzeumokba kerülnek. A bogotai múzeumban huszonötezer
aranytárgy bizonyítja Eldorado létezését és sejteti azt, amit a spanyolok elpusztítottak.
Nemcsak a spanyolok kerestek mindig újabb Eldoradókat, a portugálok is azt hitték,
hogy Brazíliában találják meg a maguk aranyországát.

A bandeiranték

A 16. század első felében a portugálok az atlanti parton kapaszkodnak meg, beljebb
alig merészkednek. Jó katolikus voltuk ellenére sem a pápa által kijelölt tordesillasi
vonal tiszteletben tartása készteti őket erre, inkább a félelmetes, ismeretlen és
áthatolhatatlannak tetsző trópusi vadon, a sertăo. Csak annyira hatolnak be, amennyire
a települések biztonsága megkívánja az indián támadások kivédésére.
Ám ahogy elég erősnek érzik magukat, lecsapnak az indián falvakra. A portugálok
nem azért hajóztak át az óceánon, hogy az Újvilágban földet túró parasztok legyenek.
Szükség van tehát az indián rabszolgára, akit munkára kényszeríthetnek. Ez a ciclo de
caça ao indio, az „indiánvadászat időszaka”, ahogy a brazil történészek nevezik.
Igen rövid idő alatt – akárcsak a spanyolok – fölismerik, hogy az ősközösségi
viszonyok közt élő indián teljesen alkalmatlan az efféle munkára és ekkor más
munkaerő után néznek. Már a 16. század második felében megkezdődik a 19. század
közepéig tartó rabszolga-kereskedelem. Négerek millióit hurcolják át Afrikából
Brazíliába, hogy munkájuk, vérük és verejtékük árán, a legyilkolt vagy elüldözött
indiánok földjén felépítsék Portugália óriási gyarmatbirodalmát.
A 16. században még csak kisebb felderítő csapatok tapogatóznak a titokzatos
interior, az ország belseje felé az entradakon („bejáratokon”), de már a század végére
kibontakozik az a csaknem két évszázados mozgalom, a bandeirizmus, mely fittyet
hányva a Borgia-pápa 1494-es semmibe húzott vonalának, messzi kitolja Brazília
határait. A tordesillasi szerződés ugyanis alig két és fél millió négyzetkilométeren
„szorította” volna össze a portugálokat…
A bandeirizmus délről indul ki. Săo Paulo, Santo Amaro, Sorocaba, Itu, Taubaté a
hódítás központjai. Míg Bahiában, Pernambucóban, az északi tengerparti sávban a
néger rabszolgák munkás keze és a rabszolgahajcsár korbácsa ‘ nyomán egyre nagyobb
területet hasítanak ki és szelídítenek meg a vadonból a cukornádültetvényeknek,
lerakván a feudális társadalom alapjait, délen a nyugtalan, indián rabszolgára vadászó,
majd az arany és a drágakő, Eldorádó bűvöletébe esett bandeirák egyre merészebben
és egyre mélyebben hatolnak a földrész belsejébe.
A bandeira, mely portugálul „zászlót” jelent, ismerősen cseng a magyar fülnek.
Nálunk is voltak „bandériumok”, egy földesúr zászlaja alá gyűlt lovas csapatok. A
brazil bandeirák tagjai, a bandeiranték is egy zászló alatt gyülekeznek, csak
többségükben nem lovasok, hanem gyalogosok. A sűrű bozótban, kivált az őserdőben
nem is vennék hasznát a lónak.
A bandeirák önkéntesek. Ezek a csapatok néha hosszú évekre bevetik magukat a
vadonba, sokan vissza se térnek többé. Elnyeli őket a dzsungel, vagy belefáradva a
vándorlásba, megállapodnak valahol és a később felvirágzó városok alapjait rakják le.
A bandeirák több száz, gyakran több ezres csoportok. Minél nagyobb a csapat, annál
nagyobb a siker esélye. A „vezérkar” rendszerint egyetlen család tagjaiból kerül elő.
Vezetője a capităo arraial, a „tábor kapitánya” – élet és halál ura, vagy éppen a csapat
zsarnoka. Ó dönt róla, merre vezet a bandeira útja, szétosztja a zsákmányt, melyből
természetesen neki jut a legtöbb. Földeket vesz birtokba, ítéleteket hoz a Vadon
kegyetlen vastörvénye szerint. Legtöbbje aranyra és hatalomra éhes, kegyetlen,
mindenre elszánt kalandor. Fennen lobogtatja a király zászlaját, miközben a maga
hasznát nézi, magasra emeli a keresztet, melynek árnyékából feloldozást remél (és kap)
minden gaztettére…
A vezérkarhoz tartozik a „vadon papja”, akinek személye szentesít mindent a „szent
vallás” nevében: indiánok ezreinek legyilkolását vagy rabszíjra fűzését, legfeljebb
keresztvizet hint az áldozatok fejére.
A conquista, a „hódítás” fekete krónikáját Brazíliában is karddal és vérrel írják, ha
nem is oly látványosan, mint Mexikóban és Peruban. Ebbe a kegyetlen valóságba
magyarázza bele némely katolikus történész a „felfedezések korának lelkét”, hiszen
szerintük a bandeirák „magától Krisztustól kapták kezükbe a zászlót”…
A portugálok mellett fegyveres félvérek, szövetséges indiánok és teherhordó néger
rabszolgák alkotják a bandeirát.
A bandeirizmus fénykora a 17. század. Bandeirák pecsételik meg a Parana menti
jezsuita redukciók sorsát. Nem humánus meggondolásból pusztítják el őket; a
keresztény mezbe kényszerített indián fél-rabszolgákat – rabszolgaként adják el Săo
Paulo rabszolgapiacán.
 Az első híres vagy hírhedt bandeirante, aki csapatával délről eljut az Amazonasig,
Antonio Raposo Tavares. A legkegyetlenebb „indiánvadász” hírében áll. Amikor 1628-
ban Carapicuibán megszervezi első csapatát, mindössze hatvanhetven elszánt portugál
csatlakozik hozzá. Felfegyverez mintegy ezer félvért, így indul a jezsuiták
kiskirálysága, a Guaira redukció ellen. Harmincezer indiánt fűz rabszíjra – Săo
Paulóban ötödére esik az indián rabszolga ára! és vagy tizenötezer halott indián jelzi a
„diadalmas” hadjáratot.
Délen behatol a mai Santa Catarina és Rio Grande do Sul területére, ahol azonban az
indiánok szervezett ellenállására talál. Nem könnyű a zsákmány, miután pedig az
indiánvadászat nem látszik már jövedelmező vállalkozásnak, nekivág Eldorado
felkutatásának. Évtizedeken keresztül járja a vadont. 1648-ban átvágja magát Mato
Grossón, Bolívia és Peru amazonasi határvidékén, eléri a Rio Madeirát, az Amazonas
leghosszabb mellékfolyóját. Végighajózik rajta, majd az Amazonason tovább, a
torkolatig. Belémből a tengeren tér vissza Santosba. Mintegy tizenhatezer kilométert (!)
vándorolt ismeretlen őserdőkben, folyókon. Gyalog és csónakon valósággal körbejárja
Brazíliát. Helio Vianna brazil történész a „távolságok hősének” nevezi.
Fernăo Dias Paes Leme, a „smaragdok kormányzója” Tavares „iskolájából” kerül ki.
Részt vesz a Guaira-redukció elpusztításában, majd önállósítja magát és 1661-ben
Paranában, a mai Apucarana környékének valóságos kiskirálya lesz. Nemcsak
vakmerő, hanem ügyes diplomata is.
Kijátssza az egymással vetélkedő indián főnököket; végül mindnyájan alattvalói
lesznek.
Hozzá is eljut a dzsungel mélyén rejtőző „Smaragdhegy” híre. 1674-ben,
hetvenévesen vág neki a vadonnak, űzi a „Smaragdhegy” víziója. Csapatával
összevissza bolyong a vadon mélyén. Sorra hullanak el az emberei, szaporodnak a
kereszttel megjelölt sírok. Egyre kevesebb a remény, ám a megszállott vénember nem
csügged. Szuggesztív egyéniség, lelket önt a többiekbe, megcsillantja előttük a
„Smaragdhegyet” – a gazdagságot. Csapatában összeesküvést szőnek ellene, de
kitudódik és Paes Leme nem habozik: irgalmatlanul felkötteti legkedvesebb indián
szeretőjétől származó természetes fiát, az összeesküvők vezérét. És akkor Rio das
Velhasnál, a „Banyák folyójánál” felbukkan végre – a „Smaragdhegy”!
A hétévi őserdei bolyongás megviselte az aggastyánt, a cél előtt az öröm és az őrület
lángja kilobban a szemében. Abban a hitben hal meg, hogy célhoz ért. Amikor csapata
1681-ben visszatér Săo Paulóba, kiderül: nem smaragdot találtak, csupán mocsári
turmalint…
Manuel Borba Gato is Eldoradót keresi. 1673-ban királyi támogatással szervezi meg
csapatát, amelynek Rodrigo Castel Branco királyi biztos is tagja. Igaz, nem sokáig.
Borba Gato megöli; szakadékba löki vagy leszúrja. Akasztófa várná. Nincs más
választása, el kell tűnnie a vadonban. Húsz év múlva visszatér, amikor már Sarabuçu
vidékén a piracicava indiánok százai mossák számára a folyó aranyát, Brazília egyik
leggazdagabb aranylelőhelyén. Ezzel Borba Gato kiérdemli a királyi kegyet: arannyal
mindig le lehetett mosni a vért az Újvilágban.
Az utolsó nagy vállalkozás hősét, Bartolomeu Buenót az indiánok Anhanguerának,
„Vén Ördögnek” nevezik el. Bandeirájával eljut a Serra Dourado vidékén élő goya
indiánok földjére. A bandeirantéknak feltűnik, hogy az indián nők arany fülbevalót
viselnek. Aranylelőhelynek kell lennie a közelben. Bartolomeu Bueno hiába igyekszik
rábeszélni és ajándékokkal rávenni az indiánokat, azok nem árulják el, honnan szerzik
az aranyat. A portugálok már kardjukhoz nyúlnának, ám a vezető látja, hogy az
indiánok túlerőben vannak. Ravasz ötlete támad. Alkoholt önt egy edénybe és az
indiánok közé megy. Ismét felteszi a kérdést: hol vannak az aranylelőhelyek? Az
indiánok konokul hallgatnak. Ekkor Bartolomeu Bueno kezében szikra villan és az
edényben kékeslila lánggal fellobban az alkohol. A fehér ember meggyújtotta a – vizet!
S most keményen dörög a szava: így gyújtja föl az összes folyót, ha nem árulják el a
titkot!
Az indiánok megrettenve néznek a „Vén Ördögre”, majd elvezetik az
aranylelőhelyekre.
1722-ben Bartolomeu Bueno az első fehér ember, aki a Rio Tocantinson eljut az
Amazonasig. Máig él az a feltevés, hogy a csapatából megszökött néger rabszolgák
összekeveredtek az egyik indián törzzsel; utódaik lennének az úgynevezett fekete
indiánok…

A bandeirizmus kora lassan lezárul. 1698-ban Antonio Dias de Oliveira felfedezi a

Minas Gerais-i aranyat és az általa alapított kis település, Vila Rica, a későbbi Ouro
Preto (Fekete Arany) az aranyvilág központja lesz.
Brazília mégis megtalálta a maga Eldoradóját! A 18. században a Föld
aranytermelésének nyolcvan százaléka Brazíliából kerül ki.

Amazónia kapujától Henry Fordig

A 16. században Amazónia gazdátlan senki földje. Nem sokat törődnek vele a
spanyolok, noha a pápai döntés értelmében jogosan őket illetné. Gonzalo Pizarro és
Francisco de Orellana után ugyan újabb spanyol csapatok kelnek át az Andokon s
jutnak el az őserdőbe, még mindig Eldorado nyomában, de sikertelen vállalkozásaikat
alig tartják számon.
 1616-ban száll partra az Amazonas-delta déli ágában a portugál Francisco Caldeira
Castelo Branco, majd a Guama folyó torkolatánál megépíti Presipio erődjét. Az erőd
körül lassan növekvő település a betlehemi Miasszonyunkról elnevezett „Vila Nossa
Senhora de Belém do Pará” nevet kapja.
A spanyolok és a portugálok felettébb kedvelik az efféle hosszú neveket, melyeket
aztán az idő rövidre koptat. Így lesz a „Bahia de Todos os Santos”-ból egyszerűen
Bahia, a „Săo Paulo de Piratiningá”-ból Săo Paulo, a „Santa Maria de la Mar Dolcé”-
ből – ahogyan Pinzón elnevezte az Amazonas torkolatát – „dolce mar” (édes tenger), a
Castelo Branco alapította későbbi városból pedig Belém (Betlehem).
Belém – Amazónia kapuja.
Innen indulnak a Zöld Pokolnak nevezett vadonba a hódítók, a hittérítők, majd a
tudósok, kutatók, akiket szintúgy megigéz ez a rejtélyes világ. Tehát nemcsak az arany
bűvöletében Eldoradót kereső kalandorok, s nem is csak lelkekre vadászó papok,
hanem kutatók, akiket a megismerés, a felfedezés vágya vezet a dzsungel soha nem járt
ösvényein.
Két spanyol, Pedro de Ursua és López de Aguirre, meg egy hozzájuk csatlakozó
portugál, Fernando de Gusmăo éppenséggel egy Spanyolországtól és Portugáliától
független „amazonasi királyságot” akar alapítani a Rio Solimőes mentén; 1651-ben
„királlyá” is koronázzák Gusmăót. Nem tudni, milyen tragédia játszódott le a vadon
mélyén, de a három közül csak Aguirre éli túl a bizarr kalandot s talán ő az első
európai, aki felmegy a Rio Negrón, és a két nagy folyót, az Amazonast az Orinocóval
összekötő természetes csatornán, a Casiquiarén eljut Venezuelába…
Amíg a bandeirák dél felől ostromolják az ismeretlen vadont, a jezsuiták az
Amazonason hajóznak fölfelé térítőhódító buzgalommal. A 18. század magyar jezsuitái
között találjuk Haller Ferencet, aki a maranhăói missziókban dolgozik, amíg rendje át
nem helyezi Peruba. Szentmártonyi Ignácot mestere, a neves csillagász és
matematikus, Hell Miksa ajánlja be a portugál királynak, így jut ki Brazíliába.
Belémből a Rio Xingu és a Rio Tapajos torkolatvidékét térképezi föl. Vele egy időben
kerül ki Brazíliába három rendtársa, Szluha János, Fáy Dávid és Kailing József.
A magyar jezsuiták Genovából indulva, Lisszabon érintésével hajóznak át
Brazíliába. Fáy Dávid Magyarországon élő anyjának és testvéreinek írt leveleiben
számol be tengeri útjukról és brazíliai tapasztalatairól. Szluhával együtt a guayara
indiánok közt buzgólkodik. Itt éri őket 1760-ban Pombal márki rendelete a jezsuita
rend feloszlatásáról és kiutasításáról. Ez év decemberében a magyar jezsuitákat, a
többivel együtt, láncra verve Lisszabonba szállítják. Fáy Dávid két év múlva meghal
Săo Juliăo föld alatti börtönében; ugyanabban az évben Szluha kiszabadul.
Szentmártonyi tizennyolc évi fogság után tér vissza Magyarországra.
1637-ben portugálok jói szervezett csapata indul el, hogy Orellanához hasonlóan,
csak éppen ellenkező irányban, keletről-nyugatra, az Atlanti-óceántól az Andokig
végighajózzon az Amazonason, majd a Rio Napón és eljusson Quitóba.
A csapat vezetője Pedro Teixeira.
Cameta kikötőjéből október 28-án fut ki a folyóra negyvenöt csónak, nyolcvanhét
portugállal és ezerkétszáz indiánnal. Két év és negyven nap, több ezer kilométer van
mögöttük, amikor megérkeznek Quitóba. A spanyolok nem valami nagy lelkesedéssel
fogadják őket.
Visszafelé a csapat tábori papja, Cristobal de Acuńa a Rio Aguarico és a Rio Napo
összefolyásánál jelöli meg a portugál gyarmat határát. Ezzel végleg a történelem
lomtárába kerül a tordesillasi szerződés, hiszen ez a határ több ezer kilométerrel
nyugatabbra húzódik, mint a pápa által meghúzott vonal.
Teixeira, akit némi túlzással „Amazónia meghódítójaként” emlegetnek, mint
csaknem valamennyi conquistador, vérrel írja be nevét a történelembe. Belém
kormányzójaként minden idejét az indiánok kiirtására fordítja. Mindig talál ürügyet,
igazolást és felmentési gaztetteire. Senki nem kéri számon tőle, hány indiánt gyilkolt
vagy gyilkoltatott meg.
Antonio Vieira atya, Brazília első nagy hitszónoka és a kor egyik rokonszenves
egyénisége tizenegy évvel Teixeira halála után, 1652-ben érkezik Maranhăóba. (Akkor
még Amazonas és Pará Maranhăóhoz tartozott.) Drámai beszámolójában mintegy
történelmi ítéletet mond Teixeira fölött:
„Amikor Maranhăóba érkeztem, minden lakatlan volt. Elnéptelenedett [indián]
falvak maradtak ott, ahová nem egészen három évtizede eljutottunk. Mindent
elpusztítottunk. A halott indiánok száma több mint kétmillió…”

Amikor 1640-ben rövid „kényszerházasság” után szétválik a két ibér királyság,

Portugália és Spanyolország, a portugálok igyekeznek megszilárdítani uralmukat
Amazóniában. 1657-ben Bento Maciéi Parente hajózik föl az Amazonason, tizenkét
évvel később, 1669-ben pedig Francisco de Motta kapitány, a híres folyamtorkolat
fölött, a Rio Negro partján felépíti Săo José do Rio Negro erődjét. Ez lesz a magva
annak a városnak, mely a Rio Negro és a Rio Branco táján élő manau indiánokról kapja
a nevét: Manaust.
A manau törzsek nem egykönnyen hódolnak be a portugáloknak, és csak akkor
sikerül, legalábbis egy időre békét kötni velük, amikor 1693-ban egy Guilherme
Valente nevű tiszt feleségül veszi az egyik cacique lányát.
A 18. században ismét kitör Amazóniában az „indián háború”. Az egyik híres, meg
nem alkuvó cacique. Cocoquena unokája, Ajuricaba szövetségbe kovácsolja a manau
törzseket a fehér betolakodók ellen. Az indián harcosok, akik otthonosan mozognak az
őserdőben, meglepetésszerűen csapnak Ica portugálokra. Amazónia legnagyobb indián
szövetsége bontakozik ki.
 A Rio Negro menti indián felkelés valóban veszélyezteti a portugál uralmat, ezért
1727-ben Belichor Mendes de Almeida vezetésével Belémből útnak indul egy hódító
sereg. Kemény ellenállásba ütköznek. Csak akkor sikerül az indiánokat legyőzniük,
amikor Ajuricabát csapdába csalják. Széthullik az indián szövetség; 1729-ben már a
Rio Branco mentén gyilkolják halomra az indiánokat a portugál hódítók…
Közben a portugálok még jobban szeretnék nyugat felé tolni Brazília határát.
Felbukkannak a hódítók a Marańon völgyében. Ám a spanyol szolgálatban álló
csehországi születésű jezsuita. Sámuel Fritz – aki 1689-ben már feltérképezte a
Marańon völgyét – idejében jelenti a hadjárat hírét a spanyoloknak, akik kiszorítják a
hívatlan betolakodókat. A Rio Solimőes vidékét viszont szilárdan kezükben tartják a
portugálok. Végül az 1750-ben aláírt madridi szerződés véglegesíti a két ibér királyság
gyarmatainak határát.
Az Amazonas mellékfolyói természetes vízi utak, csábítják a portugálokat a vadon
belsejébe. Nem riasztja vissza őket az őserdő ezernyi veszedelme, a haragos vízesések.
Bartolomeu Bueno nyomában 1747-ben Joăo de Sousa Azevedo Goiasból indul el,
végighajózik a Tocantinson, melyről ma is azt tartják Amazóniában. hogy „gyémántok,
smaragdok, rubintok között születik, a medre pedig gyöngyökkel van kirakva”. Az
Amazonas deltájában szembefordul a folyóval, átvergődik Ilha Tupinambas végtelen
mocsárvilágán, majd a Rio Madeirán jut vissza Mato Grossóba.
Ma is csak ámulni tudunk ezeken a fantasztikus utakon, melyekre a portugálok a 17.
és a 18. században vállalkoztak. Ismeretlen folyókon, nevenincs tájakon küzdötték át
magukat, örökös veszedelmek közepette, példátlan akadályokat leküzdve. És egyre
újabb rajok indultak neki a kalandnak, valami ábránd vagy legenda nyomában,
igézetében, vakmerően. Aranyország, smaragdhegyek! Az is, de még valami más,
valami belső tűz hajtotta őket. Talán ugyanaz, ami az argonautákat csábította az
aranygyapjú nyomába, a vikingeket Vinlandba, Vasco da Gamát Indiába, Marco Pólót
Kínába, a karavellákat az Újvilágba, a pionírokat a Vadnyugatra. S ez emelte magasba
az első léggömböt, az első repülőgépet – ez vitte halálos kalandba Amundsent és
röpítette az asztronautákat a Holdba…

A 18. század azonban már nem csupán a kincskeresők kora. Ekkor kezdik fölfedezni
a természettudósok az igazi Eldoradót: Amazónia páratlan növény- és állatvilágát,
amely ma is tartogat még meglepetéseket a kutatóknak.
Az első tudományos expedíció a francia Charles Marie de la Condamine nevéhez
fűződik, 1736-ban. A tudós elsőként hoz Amazóniából Európába kaucsukot, hírt ad a
timbo nevű cserjéről, melynek leveleit az indiánok a vízbe szórják, hogy elkábítsák
vele a halakat, tanulmányozza az indiánok nyílmérgét, a kurárét. Amazónia világa
csodálattal tölti el.
 „Új világba érkeztem – írja – egy édesvizű tengeren, melyet tavak, folyók, csatornák
labirintusa ölel körül a mérhetetlen őserdő árnyékában.”
1762-ben egy másik francia botanikus, Fusée Aublet írja le és osztályozza a hevea
brasiliensist, vagyis a kaucsukfát. A 18. század végén egy évtizeden keresztül kutatja
és tanulmányozza Amazónia növény- és állatvilágát az első brazil természettudós, A.
Rodrigues Ferreira, aki többek között az indián törzsek nyílmérgeit is elemzi. 1799-ben
jut át a Cassiquiare-csatornán az Orinocóról az Amazonasra a kor legsokoldalúbb és
legnagyobb természettudósa, a német Alexander von Humboldt, akit expedíciójára
elkísér Aimé Jacques Alexandre Goujaud francia botanikus. Humboldt nem titkolt
bámulattal ír Amazóniáról:
„Valami fenséges vegetáció, mely egyaránt bizonyítja a természet hatalmát, erejét és
kedvességét, a lovat is elnyelő óriáskígyóval és a virág kelyhe körül röpdöső apró
kolibrival.”
A 19. század elején két osztrák biológus, Karl Friedrich P. von Martius és Johann
Baptist von Spitz jár Amazóniában. Von Martius – akinek nevét egy vízesés őrzi a Rio
Xingun, Amazónia térképén – a gyógynövényeket és az indián sámánok gyógyító
tevékenységét tanulmányozza, majd arra a következtetésre jut, hogy az őserdő a
természet kimeríthetetlen gyógyszertára.
 A zöld pokol – múlt századi grafikus szemével

1822-ben történelmi fordulat következik be: a hatalmas dél-amerikai gyarmat

elszakad az anyaországtól, és a portugál trón örököse I. Péter, azaz I. Dom Pedro néven
kikiáltja a brazil császárságot.
A függetlenség és a császárság kikiáltásának hírét csak egy év múlva viszik meg
Manausba. 1843-ban szedi föl a horgonyt Belémben az első amazonasi gőzhajó, a
„Gaupiaçu”, és tíz nappal később szerencsésen kiköt Manausban. Tíz évre rá Barăo de
Mauá elindítja az első rendszeres gőzhajójáratot a tengerparti kikötő és Manaus között.
A tudósok szívósan kutatnak tovább és egyre többet tudnak meg Amazóniáról.
Két angol természettudós, Henry Bates és Alfred R. Wallace, Richard Spruce skót
botanikussal együtt 1848-ban kezdi meg kutatásait. Henry Bates elsősorban a
rovarvilágot tanulmányozza és nem kevesebb, mint tizennégyezer fajt gyűjt össze;
ebből nyolcezer addig ismeretlen volt. Gyűjtőmunkájának nagy hasznát veszi Charles
Darwin, evolúciós elméletének kidolgozásakor. Richard Spruce több mint kétezer
növényfajtát katalogizál. Az őserdőről ezt írja:
„A világ leghatalmasabb folyója szeli át a világ leghatalmasabb őserdejét… Találunk
itt faóriásokat, csodálatos lombkoronával, fantasztikus élősdikkel, sűrűn átszőve a
legkülönbözőbb liánokkal…”
Alfred R. Wallace ötszáz madárfajról és hétszáz lepkefajról számol be.
A svájci Louis Agassiz, aki amerikai feleségével, Elisabethtel járja Amazóniát,
kétezer halfajról készít pontos leírást és osztályozást.
A 19. században művészek is csatlakoznak a tudományos expedíciókhoz – többek
között a francia Hercule Florence, az osztrák Thomas Ender, a német Wilhelm von den
Steinen –, mindhárman csodás rajzokon örökítik meg a vadon szépségeit. A tudósok
közül sok a képzett festőművész. A fényképezés kora még nem érkezett el, vagy
gyerekcipőben jár.
Dr. James Collins angol orvos 1873-ban kétszáz kaucsukmagot visz át Londonba,
melyek közül mindössze egy tucatot sikerül kicsíráztatni, aztán azok is elpusztulnak.
Szerencsésebb egy másik angol. Sir Henry Wickham, aki húszezer magot gyűjt össze a
Tapajos-menti őserdőben és ezeket csíráztatják ki nagy gonddal a londoni Kew
Gardens üvegházaiban. Innen kerül át a kaucsuk Ceylonba, Indiába, a Malakka-
félszigetre és a Szunda-szigetekre. A 20. század első évtizedében az ázsiai
ültetvényeken katonás rendben sorakozó kaucsukfák millióit csapolják meg, Európába
és Észak-Amerikába szállítják a kaucsukot, szétzúzva ezzel Brazília monopóliumát.
Hetvenhét évvel azután, hogy a francia botanikus leírta a hevea brasiliensist, 1839-
ben az amerikai Charles Goodyear feltalálja a vulkanizálást, honfitársa, John Boyd
Dunlop pedig 1888-ban – éppen akkor, amikor Brazíliában megszüntetik a
rabszolgarendszert – szabadalmaztatja a gumikereket, amelyen majd „a 20. században
Henry Ford autói gördülhetnek… Ám ez már a kaucsukkorszak, a seringa története.

Az elveszett város és az elveszett ezredes

A tudomány nem öli meg a legendákat. Az őserdő mélyén eltemetett ősi kultúrák
legendája késztetett arra egy kutatót, hogy egész életét ezek felderítésének szentelje.
 Századunk egyik utolsó romantikus és tragikus sorsú kutatója az angol Percy W.
Fawcett ezredes, akinek az amazonasi őserdőben történt eltűnése hosszú éveken
keresztül hálás témája volt a világsajtónak. Az érdeklődést ő ébresztette fel Amazónia
iránt, a 20. század embere pedig a technika korában is megteremti a maga mítoszait.
Fawcett, ez a csaknem két méter magas tüzértiszt és kiváló sportember, indiai
szolgálat után 1906-ban vetődik először Dél-Amerikába. Éppen határvita folyik Bolívia
és Brazília között a kaucsukfákban páratlanul gazdag Acre vidékéről. A bolíviai
kormány az Angol Királyi Földrajzi Társaságot kéri föl döntőbírónak. A társaság a
térképezésben jártas tüzértisztet küldi ki Bolíviába.
Fawcett itt kerül a dél-amerikai indián őskultúrák bűvöletébe. 1906 és 1914 között
hat expedíciót vezet a vadonba, és nemcsak a határkijelölő munkát végzi el példásan,
hanem olyan területekre is behatol, ahol előtte még nem járt fehér ember. Egyre inkább
megragadja képzeletét az, amit a bennszülöttektől, indiánoktól, meszticektől,
peonoktól, vadászoktól hall dzsungelbe temetett ősi városokról. A Titicaca-tó partján a
rejtélyes Tiahuanacu romjai azt sugallják, hogy Dél-Amerika földjén létezett egy, az
inkánál sokkal ősibb magaskultúra, amely – Fawcett szerint – a legendák Atlantiszának
lehet a kulcsa. Beszéltek neki a „fehér indiánokról”, s arról a vad törzsről, melyet
morcegónak, azaz „denevérnek” neveznek, mert csak éjszaka bújnak elő harcosai a
barlangokból…
A térképész helyét egyre inkább az ősi kultúrák titkain töprengő műkedvelő régész
veszi át. Éppen ebben az időben Hiram Bingham amerikai régész égbeszökő
hegycsúcsok közt felfedezi Machu Picchut. Az inkák titokzatos „szent városát” soha
nem találták meg a spanyolok, amíg 1911-ben az amerikai régész vezette Yale-
expedició Cuzcótól nem is messze, az Urubamba folyó katlanában rátalált.
A dél-amerikai indián magaskultúrákról ma is hézagosak az ismereteink. A
miszticizmusra hajló angol ezredes az inkák előtti őskultúrákat mitikus legendákkal
fűzte össze.
A bolíviai-brazíliai expedíciók Acréban ugyan nem járnak a Fawcett által várt
eredménnyel, ám ezek révén páratlan tapasztalatot szerzett az őserdőben, megismerte a
dzsungel minden veszedelmét és vérbeli sertanista, „vadonjáró” lett.
Az első világháború, mint hivatásos katonát elszólítja Dél-Amerikából, de alig
hallgatnak el a fegyverek, 1920-ban már újra Brazíliában találjuk. Rio de Janeiróban
döntő fordulat történik életében. Ekkor kerül kezébe a Brazil Nemzeti Könyvtárban
őrzött 512-es számú jelentés, melyet 1753-ban egy ismeretlen bandeirante juttatott el
Luis Pedro de Carvalho de Meneses e Ataide alkirály kezeihez, Bahiába. Ebben a
jelentésben – amelynek szerzőjét Fawcett egyszerűen Francisco Raposónak nevezi –
összefonódik a vágy, a fantázia és a valóság. Fawcett azonban egyetlen pillanatig sem
kételkedik a jelentés hitelességében, amely igazolni látszik az őserdei expedíció során
hallottakat.
 Kétségtelen, ez a jelentés megmozdítja az olvasó fantáziáját. A dzsungel mélyén
éveken át bolyongó kis csapat egy magas hegylánchoz jutott, s amikor felkapaszkodott
a csúcsra, a túlsó oldalon elterülő vadonban hatalmas romvárost pillantottak meg.
Óvatosan közeledtek az építményekhez, de kiderült, hogy a város néptelen. Küklopszi
falak, roppant épületek, a zömük romokban. Beomlott termek, melyeket már rég a
denevérek, férgek és csúszómászók vettek birtokukba. Tágas térre érkeztek a romváros
közepén, ahol magas oszlop tetején csaknem teljesen ép, ember alakú szobor állt. A
falakon titokzatos írásjelek, melyeket a jelentés írója vagy valamelyik társa le is másolt.
Amilyen részletes volt az „elveszett városnak” a leírása, annyira hiányos a hely
megjelölése. Maga Fawcett úgy vélte, hogy valahol a Tocantins és a San Francisco
folyó között lehetett. Ma már nyilvánvaló, hogy ahol az angol kutató vélte és kereste,
romváros nem létezik. A Roncador-hegységben a Vale dos Sonhos, az „Álmok völgye”
különös formájú sziklaképződményei ugyan csodálatos várromokra, tornyokra,
sziklapalotákra emlékeztetnek, de ezeket – akárcsak az amerikai Délnyugat
kanyonjainak hasonló sziklaképződményeit, a természet formálta.
 Fawcett először Bahia államban végzett eredménytelen kutatásokat, majd Mato
Grossóba utazott. Expedíciójának megszervezésekor meghallgatta a nagy brazil
vadonjáró, Rondon tanácsait is. Olyan terv alakult ki, hogy két brazil katonatiszt is
csatlakozik az ezredes expedíciójához, de végül ez csak terv maradt.
Cuiabából indult el Fawcett észak, a Xingu forrásvidéke felé 1920-ban. Az
„elpusztult ló táborából” – így nevezte utolsó táborhelyét, ahol lova kidőlt – kénytelen
volt visszafordulni. Ezután szervezte meg – sok fáradsággal – utolsó expedícióját,
1925-ben. Az ezredes ekkor 57 éves volt, és úgy érezte, ez az utolsó lehetősége. Vele
tartott idősebbik fia, a huszonkét éves Jack Fawcett és a fiú amerikai barátja, bizonyos
Raleigh Rimmel.
Ugyanabban az irányban haladtak észak felé, mint 1920-ban. Az utolsó híradást
1925. május 29-én küldte Fawcett az „elpusztult ló táborából”, ahonnan indián kísérői
visszatértek Cuiabába. Beszámolt róla, hogy Rimmel egészségi állapota miatt aggódik
ugyan, de mindhárman folytatják az utat a kitűzött cél felé.
Ettől kezdve semmit nem tudunk a sorsukról.
1928-ban az Amerikai Újságíró Szövetség szervez expedíciót George M. Dyott
vezetésével, hogy kiderítsék, mi történt Fawcett ezredessel és két társával. Az
expedíció nemcsak eredménytelenül tér vissza, hanem olyan nehézségek árán, hogy
felszerelésének nagy részét is kénytelen hátrahagyni az indiánok ellenséges
magatartása miatt. Dyott szentül vallja, hogy Fawcettéket az indiánok meggyilkolták.
1930-ban Albert de Winton vág az ezredes nyomába, hogy aztán pontosan ugyanerre a
sorsra jusson: eltűnik a dzsungelben.
Hosszú éveken át számtalan legenda szövődik a Fawcett-expedícióról. Emlékszem,
mint fiatal diák, a harmincas években izgatottan olvastam őket; nem kis szerepet
játszottak „elhatározásomban, hogy Brazíliába vándoroljak ki…
Szó esett Jack állítólagos félvér fiáról éppúgy, mint lányáról, aki indián anyától
született volna és akit az indiánok babonás félelemmel tisztelnek… Egy másik változat
szerint éppen azért ölték meg az indiánok az expedíció tagjait, mert Jack elcsábította az
egyik cacique kedvenc feleségét… A dzsungel mélyéről előkerültek utazók, vadászok,
akik azt beszélték, hogy találkoztak Fawcett ezredessel.
Az ezredes fiatalabbik fia, Brian Fawcett – aki később sajtó alá rendezte apja naplóit
és jegyzeteit – nem hitte el ezeket a történeteket.
Utoljára 1952-ben röppent föl a hír a Kuluena folyó partjáról. A kalapalo indiánok
egyik faluja közelében egy fehér ember sírjára és csontvázára bukkantak.
„Megoldódott a Fawcett-rejtély!” – harsogták a brazil újságok főcímei. Brian Fawcett
is átrepült Brazíliába, felkereste a kalapalo indián falut. A koponyát Londonba vitték,
de a legalaposabb vizsgálat sem tudta azt sem Fawcett, sem az expedíció másik két
tagjának földi maradványaiként azonosítani. Maradt tehát a rejtély…
 Antonio Callado brazil író ekkor írja meg könyvét Fawcett ezredesről, „Esqueleto na
Lagoa Verde” – „Csontváz a Zöld Lagúnában” címmel. Végigkísérve Fawcett életét,
elemezve naplóit és feljegyzéseit, arra a következtetésre jut, hogy az ezredes egész
életében egy rögeszme rabja volt. A tudományos körök is „álmodozót” láttak benne.
Lehetséges, hogy a Fawcett-expedíciót indiánok pusztították el. Még valószínűbb,
hogy éhen haltak az őserdőben, mint annyian előttük és azóta is. Naplójában azt írja
Fawcett, hogy az őserdőben mindig közel van a halál – indián nyíl, mérgeskígyó
harapása… Am aki így hal meg, tragikus hirtelenséggel, még mindig szerencsésebb,
mint akinek hosszan kell az éhhalál küszöbén szenvednie…

Alig három évvel a Fawcett-expedíció tragédiája után, 1928-ban az amerikai

autókirály, Henry Ford a Tapajos mentén kezdi lerakni impériumának, Fordlandiának
az alapjait.
A Collier’s című amerikai hetilap hasábjain 1936 decemberében Edward Tollinson
magabiztosan veti papírra a következő sorokat:
„Annak a területnek a szívében, ahol régészek és kutatók mitikus városok romjait és
vándor föníciaiak leszármazottait vagy azok nyomait keresték, Henry Ford egy új
civilizáció alapjait rakja le…”
Sem a cikkíró, sem Henry Ford nem hitte volna, milyen kudarcba fullad a nagy terv,
s hogy néhány évtizeddel később, ha nem is a Xingu vadonában, hanem az Andok
őserdőbe temetett keleti völgyeiben ugyan nem „föníciai” vagy „atlantiszi”, de ősi
romokra bukkannak a kutatók.
 Eltűnt kultúrák

Sziklán termett művészet

Tűnődve állok a Taquari-Guaçu folyó völgyének sziklaképe előtt. Vajon mikor és ki

véste fel a függőleges sziklafalra ezt a közel félezer ábrát, absztrakt jelet és néhány,
pontosan azonosítható motívumot, melyet aztán színes festékkel ki is pingált?
Nem kétséges, hogy indián munka; egykor ezen a tájon, a mai Itapeva területén élt
indiáné. Időben nehezebb kicövekelni a határt.
Évmilliókkal ezelőtt hatalmas folyó hömpölygött és vágott magának széles medret a
homokkőben. Csenevész maradéka a völgy mélyén csörgedező Taquari-Guaçu.
De hol lehettek akkor még az indiánok?
Mire ideérkeztek Dél-Amerikába, Brazília közepébe, mintegy tíz-tizenkétezer éve,
már csak a kis folyó talált magának utat a völgyben, ahogyan az óriás dinoszauruszok
utódai is jámbor, kisebb-nagyobb gyíkokká szelídültek.
A húsz méter magas, felül kiugró sziklafal és az eléje zuhant óriási sziklatömb
valóságos barlangot alkot, lakóhelyet kínálva az egykori őslakóknak. A sziklafalra
vörös, sárga és fekete festékkel 476 ábrát vésett és festett az ismeretlen művész, akinek
talán segítőtársai is voltak.
Nem könnyű megközelíteni Taquari-Guaçu sziklaképeit. A széles síkságon, ahol egy
fazenda jámbor tehenei legelésznek, minden nehézség nélkül átjuthatni, ám a meredek
falú völgy torkában sűrű liánokkal átszőtt őserdő állja utunkat. Bozótvágóval kell utat
törni. Mintha a természet vigyázna az időtlen indián üzenetre.
Mit üzen vajon nekünk a rég elporladt indián?
Mindenekelőtt szembeötlő a sziklakép szigorú kompozíciója, amely megerősíti azt a
feltevésünket, hogy egyetlen ember munkája. Középpontja sokkal pontosabban,
részletesebben kidolgozott, mint a szélére eső részek.
A motívumok között mindössze három azonosítható. Az egyik emberi lábnyom, a
másik viszont – egy majom lábnyoma. A harmadik valamilyen hüllő, gyík vagy jacaré.
Inkább az utóbbira gondolhatunk, mert a jacaré jelentős szerephez jut az indiánok
mondavilágában.
A legtöbb motívum egyszerű kör.
A középpontban látható koncentrikus körök nyilvánvalóan a Napot ábrázolják; a dél-
amerikai indiánoknál ez megszokott motívum. A tőle jobbra eső félkör valószínűleg a
Hold, mégpedig utolsó negyedében. Ez a motívum még négyszer fordul elő,
ugyanabban a magasságban. Ezek után nem is lehet kétséges, hogy a körök a csillagos
ég képei.
Az őskultúrákban és a természeti népeknél mindig elsőrendű szerepet játszott a
csillagos ég, melyhez csillagjóslás is kapcsolódott. Őseink megfigyelték a
csillagképeket és nevet adtak nekik. A klasszikus ókor örökségeként kaptuk és
használjuk ma is a csillagképek – Kos, Bika, Ikrek stb. – nevét. Az indiánok persze
más neveket adtak a csillagképeknek: Állkapocs, Urubu, Majom, Teknősbéka és így
tovább.
A bororók az Orion-csillagképet az „emu lábnyomaként” emlegetik (ti. Dél-Amerika
strucchoz hasonló állata ez a futómadár). A karaja indiánok „nagy csillaga” lett a
Vénusz, melyet a brazíliai négerek egykori hősükről „Zumbi fényes csillagának”
neveznek. A brazilok egyszerűen Tres Marias, „Három Máriák” néven ismerik az
Oriont.
A Taquari-Guaçu sziklaképén, amint azt a magyar születésű Ajtai Dezső professzor
kimutatta, pontosan kirajzolódik az Orion, a déli égbolt legismertebb csillagképe. Még
két, általunk ismert csillagképet láthatunk, a „Fiastyúkot” és a „Bikát”.
Úgy látszik tehát, hogy a sziklarajz a csillagos ég sematizált ábrázolása, a Nap, a
Hold képével és a csillagokkal. A lábnyomok, az emberé és a majomé, továbbá a jacaré
rajza ősi mítoszt örökíthet meg. Talán az itt élt, régen eltűnt indián nép eredetmondáját.
Ennyit tudunk kiolvasni a Taquari-Guaçu sziklaképéből, amelynek kora lehet félezer
év éppúgy, mint kétszer, háromszor annyi. Tétován állunk e titok előtt.

Az arte rupestre, a „sziklán termett művészet” – ahogyan a brazil régészet oly

szépen és találóan nevezi – megannyi titokzatos, valószínűleg soha meg nem fejthető
üzenet a Kolumbusz előtti Amerikából.
Brazíliában megszámlálhatatlanul sok van belőlük, Amazóniától Rio Grande do
Sülig. Már a bandeiranték és a korai utazók is hírt adnak róluk. Angyone Costa azt írja:
„Az ország tele van velük. Indiánok játéka, vadonjárók és bandeiranték útjelzője.”
Valóban csak az lenne? Aligha.
Hiszen a Taquari-Guaçu sziklarajzának kivéséséhez és festéséhez, mint ugyancsak
Ajtai kiszámította, hosszú évekre lehetett szükség. A halász-vadász indián, aki a
természetben mindennap megküzd az életéért, aligha fordított volna ennyi munkát és
ekkora időt holmi „játékra”.
A sziklán termett művészet tehát fontos üzenetek hordozója, távoli idők krónikája,
melynek azonban, sajnos, nem ismerjük a kulcsát, nem tudjuk megfejteni, csak
körültapogatjuk, eljátszadozva elméleteinkkel.
 Ám éppen a tapasztalat figyelmeztet rá, hogy aki nem szakember, azt a látszat és a
fantázia tévútra vezetheti. Előfordul ugyanis, hogy miként a Vale dos Sonhos
sziklaképződményeit, a laikus vagy az álmodozó, ember alkotta ősi kultúra emlékeinek
nézi, és a természetes „sziklarajzokból” ősi emberi üzenetet vél kiolvasni.
Ez történt Rio de Janeiróban, a Gavea meredek sziklafalán felismerhető
„sziklarajzokkal”. Sylva Ramos nemcsak a Dél-Amerikába sodródott föníciaiak
üzenetét vélte kiolvasni ezekből, de még a hozzávetőleges időpontot is: i. e. 855 és 850
között. Aztán, amikor a geológusok megvizsgálták a „föníciai” írásjeleket, kiderítették,
hogy nem emberi kéz alkotásai, hanem különös geológiai képződmények.
Theodoro Sampaio, a neves brazil tudós úgy vélte, hogy a sziklarajzok voltaképpen
temetkezőhelyek, nekropolisok tartozékai. Noha ilyeneket is találunk, általában aligha
beszélhetünk erről.

A sziklaképeken általában vegyesen bukkannak elénk elvont, szimbolikus ábrák,

illetve konkrét formák.
A Rio Araguai alsó szakaszán az egyik sziget neve Mártírok szigete. Hogy miért?
Azt beszélik, hogy a 16. század végén egy bandeira, amely ezen a tájon gazdag
aranybányára bukkant, ezen a szigeten ért szomorú véget. Indiánok támadták meg őket,
vagy valami járvány végzett velük. Csak néhányuknak sikerült megmenekülni. A
Mártírok szigetének története vagy legendája összekapcsolódik a „mártírok
aranybányájának” históriájával.
 A félelmetes jacaré

A Mártírok szigetének bal partján hatalmas szikla magasodik, rajta sokféle ábrával.
Erről már nemcsak hírt, hanem pontos leírást is adott François de Castelnau francia
utazó, aki 1844-ben eljutott ide. Éppen az esős évszakban, amikor a sziget tekintélyes
részét és a sziklaképnek felét víz borítja.
1970-ben Manuel Rodrigues Ferreira brazil régész és író expedíciója kereste fel a
Mártírok szigetét. Miután a sziklát megtisztították a burjánzó növényzettől, a
kibontakozó sziklakép ábrái között egy kisebb és egy nagyobb majom rajza bukkant
elő. A szigettel szemben, a bal parton egy tíz méter magas és öt méter széles
sziklalapon igen jó állapotban maradt fenn a gazdag sziklakép. A középpontban itt is a
felkelő Nap rajza látható. Az ismeretlen értelmű jelek között felismerhető a jacaré, a
teknőc, a majom, a repülő madár és a kígyó, továbbá valami baltaforma eszköz vagy
fegyver rajza. Látható egy kereszt is, nyilvánvalóan a négy égtáj jeleként, a
napkereszthez (a szvasztikához) hasonlóan. Az állatok körvonalait nem oldal-, hanem
felülnézetben vésték fel a sziklafalra.
Nem tudjuk, kik vésték a sziklára ezeket az ábrákat, nem tudjuk megfejteni
jelentésüket, értelmüket. Ám ha összevetjük a Taquari-Guaçu sziklaképével, vagy a
Peter Wilhelm Lund dán természettudós által a múlt században, a tylinas Gerais-i Gruta
Sumidoro barlang falán felfedezett sziklaképekkel, melyeken száznál több ábra és
figura látható, többek között nemcsak állatok (őz, tatu, hal, keselyű, vaddisznó stb.),
hanem emberek is, akkor aligha kétséges, hogy az indiánok „sziklán termett
művészete” éppúgy mágikus eredetű, mint a több tízezer éves altamirai
sziklafestmények.

Mit rejtenek a „tesók”?

Dél-Amerikában éppúgy, mint a többi kontinensen, különböző szintű kultúrák

alakultak ki az évezredek során. Némelyek magas fokra emelkednek, majd különböző
okok miatt eltűnnek, csak nyomukat hagyva maguk után. Mások átadják a helyüket
magasabb szintű kultúráknak, esetleg lezüllenek. Éppúgy beszélhetünk tehát kultúrák
megsemmisüléséről, átadásáról vagy születéséről.
Noha az amerikai őskultúrákról egyre többet tudunk, ismereteink relatíve ma is
szegényesek. A Mexikóba érkező spanyolok a hatalmas, szervezett azték
birodalommal, Yucatanban és Közép-Amerikában a maya városállamokkal, Peruban az
éppen válságos korszakát élő inka impériummal találkoztak.
Ismeretes, hogy ezeket a kultúrákat milyen értetlenül pusztították el.
Vajon milyen őskultúrákról beszélhetünk az Amazonas ősrengetegében? A „trópusi
őserdő kultúrájából” mire következtethetünk? Milyen lehetősége lehetett az indiánnak,
hogy ebben az örökké nedves, pusztító, mindent megemésztő dzsungelben magasabb
kultúrát alakítson ki? Maradtak-e ránk olyan tárgyi emlékek, melyek némi tájékoztatást
adnak arról, ami volt, vagy lehetett, amit az idő és a kíméletlen trópusi környezet –
vagy maga az ember – nem semmisített meg?

Csak ámulhatunk azon a temetkezési urnán, amely a belémi Museu Goeldi egyik
legszebb darabja.
A többi temetkezési urnához hasonlóan ez is csaknem egy méter magas, nyakának
átmérője hetven centiméter. Mintázása és festése egyaránt magas rendű, igazi
mestermunka. Fehér alapra vörös színnel festett, rendkívül gazdag, szinte burjánzó
dekoratív elemei közül az urna mindkét oldalán erősen stilizált emberi arc bontakozik
ki. Az urna mintázása külön kidomborítja a szemet és a szájat. Az orr át van fúrva, úgy,
miként több mai indián törzsnél is. A hosszúnak mintázott fület megnyújtja a fülbevaló.
Az urna „teste” fekete vonalú, geometrikus elemekkel zsúfolt, ám a kéz és a kar vonala
így is felismerhető.
Hasonlóan gazdag vagy kevésbé díszített urnák kerültek elő Marajó szigetén az
Anajas folyó partján feltárt hat méter magas, százhúsz méter hosszú és harminc méter
széles mesterséges dombból, az ún. Guajaratesóból.
A Marajó szigetén talált mesterséges dombokat a régészek tesóknak, „szigeteknek”
nevezik. A tesókból előkerült temetkezési urnák pedig a legfejlettebb amazonasi
őskultúra, a marajoara páratlan emlékei.

Marajót, amelyen csaknem háromezer éven keresztül különféle indián őskultúrák

virágoztak, kétezernél több kisebb-nagyobb sziget öleli körül. A sziget legmagasabb
pontja, a Pedro do Pará csak alig húsz méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Az esős
évszakban január és június között a sziget alacsonyabban fekvő részét, jószerivel majd
kétharmadát víz lepi el. Örökké birkóznak itt a vizek: az Amazonas és az Atlanti-
óceán. Dagály idején három-négy méter magas vízfal nyomul be a deltába félelmetes
dübörgéssel. Partrészeket szakít le, szigeteket tör ketté, fákat sodor magával. Vad
örvények kavarognak és kilométerekre elhallik a víz zúgása, ez a félelmetes zene,
melyet az indiánok pororocának, „nagy dübörgésnek” neveztek el. (Emlékszünk, az
Amazonas forrásvidéke, az Apurimac „bőbeszédűt” jelent; így jut el az óriás folyó a
„bőbeszédűtől” a „nagy dübörgésig”…)
Marajó területe fél Magyarországnyi, negyvennyolcezer négyzetkilométer,
legnagyobb állóvize a hetven kilométer kerületű Arari-tó. A tó és az északnyugati
partszegély között mintegy háromezer éve alakult ki az anana tuba kultúra. Dél-
Amerikában csak a kolumbiai Puerto Hormiga és a perui Kotosh-kultúra idősebb ennél;
az előbbi ötezer, az utóbbi háromezer-ötszáz éves.
Az ananatuba kultúra emlékét is kerámiák őrizték meg az utókornak. A leletek arról
vallanak, hogy az amazonasi kerámiakészítő népek minden valószínűség szerint az
Andok felől érkeztek, folyami úton.
Ezek az indiánok házaikat cölöpökre építették az őserdő peremén, a sziget északi
részén és az Arari partján. Apró falvaikban százan-százötvenen éltek. Csak évtizedekre
telepedtek meg egy-egy helyen. Hitvilágukról, temetkezési szokásaikról éppúgy nem
tudunk semmit, mint fizikai alkatukról. Kőeszközök nem maradtak utánuk,
valószínűleg nem is használtak kőbaltát, szakócát. Kerámiájuk – amelynek technikáját
minden bizonnyal az Andokból hozták magukkal – azt bizonyítja, hogy nagyszerű
agyagmívesek voltak, hiszen edényeik, pipáik három évezreden keresztül ellenálltak a
mindent megemésztő trópusi éghajlatnak és környezetnek. Edényeiket karcolt és festett
párhuzamos egyenesek és hullámvonalak díszítik.
 Az ananatuba kultúra folyamatossága a leghosszabb, és hatását tükrözi az
időszámításunk kezdete körül kialakult mangueira, amelynek kerámiái ugyanakkor
fejlettebb technikára vallanak. Nem világos, hogy mindkét kultúrát ugyanaz a nép
teremtette-e meg, vagy egy újabb indiáncsoport érkezett az Andok felől, amely a már
itt élőket meghódította és magába olvasztotta. A mangueira kultúra nagyobb területei
ölel fel, az Amazonas északi ágában eléri Caviana szigetét. Hordozói nem cölöpökre
építkeznek, hanem a folyóparttól beljebb, az őserdőben. Magáról a népről, szokásairól,
embertani képéről jószerivel semmit sem tudunk. Kőszerszámokat ezek az indiánok
sem használtak, de fazekasmunkáik között vannak olyan kisebb-nagyobb korongok,
melyek fülbevalók és ajakkorongok lehettek, akárcsak a mai txucamarăčknál.
A legrövidebb korszak, a formiga, az előzőhöz képest visszaesést mutat. Kerámiáik
mind minőség és forma, mind díszítés tekintetében a mangueira és az ananatuba
kerámiák mögött maradnak.

Időszámításunk szerint 480 és 690 között éri el tetőfokát a marajoara kultúra. A

sziget középső részén tárták fel az egykori lakó- és temetkezési helyeket. A tesókat és a
gátakat az áradások ellen emelték. A legnagyobbak – mint a már említett Guajarateso –
mesterséges dombok. Ezek tetején az őslakosság cölöpökre épített házakban élt.

Marajoara temetkezési urna két oldalról

Régészeti szempontból a leggazdagabb lelőhelyek a temetkező tesók, melyekből a

temetkezési urnák kerülnek elő. Az urnák „második temetkezésül” szolgáltak éppúgy,
mint még a múlt században is az Ilha Bananal nevű szigeten élő caraja indiánoknál. A
halottat előbb elhantolták, majd bizonyos idő múlva a csontokat kiásták, vörös
festékkel (az élet és a feltámadás jelével) színezték, majd urnába zárva ismét
eltemették. A temetkezési urnák ilyen festett csontmaradványokat tartalmaznak.
A marajoaráknál már megtalálhatók a kőbalták és egyéb, kőből készült eszközök.
Ismerték a földművelést, falvaik állandó lakóhelyek, ahol nemzedékek váltották
egymást.
Hitvilágukról és mítoszaikról semmit sem árulnak el a leletek. Valószínűleg vallási
szertartásaik tartozékai azok a kicsi, emberi alakot ábrázoló kerámiaszobrocskák,
melyeknek üres belsejébe kavicsokat helyeztek, ha tehát megrázzuk őket, a szobrok
olyanféle hangot adnak, mint az őserdei indiánok ma is használt, tökhéjból készült
maracái, csörgői.
A temetkezési urnák hihetetlenül változatosak. Találunk olyanokat, melyeknek
csupán egyik oldala díszített, a másik teljesen sima. Ez valószínűleg a társadalom
tagozódásával függ össze. Kerámiáik díszítésénél, festésénél három színt használtak:
fehéret, vöröset és feketét.
Az urnákból előkerült csontmaradványokból csak hézagosan következtethetünk az
őslakosság fizikai alkatára. A szakemberek közül sokan úgy vélik, hogy koponyájukat
torzították, mint néhány más mai őserdei indián törzs gyermekei.
A marajoara tehát már osztálytársadalommá szerveződhetett és bizonyos, hogy az
amazonasi őskultúrák között ez múlta felül a trópusi őserdő kultúráit.
Nem tudjuk, miképpen tűntek el ezek az indiánok. Harcias, barbár törzsek
pusztították el őket, vagy elbuktak a trópusi őserdővel, a vad vizekkel vívott harcban?
A marajoara kultúra utolsó szakasza, az aruá minden vonatkozásban primitívebb.
Ezeket az indiánokat a portugálok irtották ki.

Semmit sem tudunk arról a kultúráról, melynek emlékét a muiraquiták, az

„amazonok kövei” őrzik. Nem ismerjük sokkal jobban a tapajos kultúrát sem, pedig ez
a hatalmas indián nép a portugálok érkezésekor még birtokában tartotta a Rio Tapajos
torkolatvidékét. A járványok és a harc megsemmisítette a tapajókat, de nagyszerű
kerámiáikat, az ún. santarémi kerámiákat számon tartjuk.
A marajoarákkal ellentétben a tapajók nem geometriai és stilizált formákat
használtak, hanem meglepő realizmussal ábrázolják az őket körülvevő világot.
Amazónia állatvilágát örökítik meg a páratlan megfigyelésre valló, gondosan
megmintázott szobrocskák, jaguárok, teknősbékák, kígyók ábrázolásai. Találunk apró
kőszobrokat is; ezeken az antropomorf és a zoomorf (ember és állat alakú) formák
keverednek. Művészi igényre és ízlésre vallanak gazdagon díszített edényeik. Csiszolt
kőbaltáik épp oly jó szerszámok lehettek, mint amilyen veszedelmes fegyverek.
Kőhegyű nyilaikkal Orellana csapata is megismerkedett.
Beszélhetnénk az Itacoatiara közelében feltárt miracangũera, a manacapurai
kultúráról éppúgy, mint az acrei canacama leletekről.
Az amazonasi indián őskultúrák nem hagytak ránk piramistemplomokat, mint a
mayák, gigantikus romokat, mint az inkák, mesés aranytárgyakat, ékszereket, mint a
csibcsák. Ám az a kevés, amit csodával határos módon megőrzött az idő, azt bizonyítja,
hogy ezek az indiánok, akik évezredekkel ezelőtt behatoltak Amazóniába, megvívták
kegyetlen harcukat az ősvadonnal és kialakítottak egy évszázadokon, évezredeken
keresztül virágzó életformát és kultúrát.
 Eltűnő indiánok?

A vasbetondzsungel peremén

Indiánokkal a legdrámaibb módon nem az őserdőben találkoztam, hanem Săo Paulo

vasbetondzsungelének egyik távoli külső negyedében.
A hatvanas évek vége.
Egyik napon magyar festőművész barátomat látogatjuk meg. Tágas, műtermes
villája, gondozott, gazdag színekben pompázó trópusi kerttel, Santo Amarón túl, az
interlagosi tavak felé vezető út mentén épült.
Elég foghíjas errefelé az építkezés. Villanegyedet terveztek, tágas kertekkel, amikor
aztán nem keltek el a nagy telkek, felaprózták a parcellákat, végül elakadt minden.
Később a Tieté folyó partján ipari üzemek, gyáregységek építésébe kezdtek.
Ismerem jól a vidéket, gyakran megfordulok erre. Nyaranta jószerivel minden hét
végén itt visz az utam a Santa Monica „country club” felé, ahol úszással-napozással
pihenem ki az egész heti munka, az idegölő vasbeton metropolisz fáradalmait. Évek
során a szemem láttára alakult át a táj. Számon tartok minden épülő vagy félig kész, de
már lakott házat, a fokozatosan visszaszorított, teljes kiirtásra ítélt erdőt, az iszonytató
gépóriásokkal, gyalukkal fölhasított földsávokat, a letaposott domboldalakat, amelyek
úgy mutatják ki a föld vörös húsát, akár a véresre tépett sebet.
Mindig elborzaszt a természet féktelen pusztítása.
Művész barátom villájával szemben meglehetősen nagy, fákkal és bokrokkal tarkított
üres telek nyújtózik, mint afféle gazdátlan senki földje.
De ezen a napsütéses délutánon szokatlan látvány fogad. A csenevész fák alatt és a
bokrok között körben kicsi, kezdetleges, kunyhónak, sőt sátornak is alig nevezhető
kalyibákat látok. A szokatlan „tábor” közepén tűz ég, füst száll a magasba. Férfiak és
nők ülnek körülötte, elnyűtt, kopott gúnyákban, maszatos kisgyerekek szaladgálnak
szilajul, kiscsikó módján.
Nyomortanya ez, kétségkívül, de nem a sokat látott s már megszokott brazil favela,
hanem valami más. Önkéntelenül ez a szó szalad a számra: cigánytanya.
Művész barátomtól, aki elénk jön és nyitja a kaput, meglepetten kérdezem: mi van
itt?
– Indiánok – világosít föl egykedvűen. Kétszer annyi ideje él Brazíliában, mint én,
sokkal kevésbé tűnnek fel neki bizonyos jelenségek, mint nekem. Egyébként sem
érdeklik különösebben az indiánok, hát csodálkozik rajtam, hogy miért foglalkoztat az
„indiánkérdés”? Egyszer mondta is: „Olyanok ezek a te indiánjaid, mint a cigányok!”
Hirtelenében azt válaszoltam: „Valóban, de nem is lehetnek mások, ha egyszer azzá
tettük őket!”
– Hogy kerültek ide? – ámuldozom.
– Nem tudom. Egyik napról a másikra itt voltak. Mintha a földből nőttek volna ki.
– Megnézzük őket – határozom el tüstént. Barátom bólint, bár hümmög.
Magatartásán, nyilván akarata ellenére, átsüt valami értetlen rosszallás. Nem is tart
velünk, vár a kocsinál, a kapuban.
Feleségemmel átmegyek az út túlsó oldalára és indulunk az indián tanya felé.
A csillogó szemű, fekete hajú, maszatos kis kölykök egyszeriben otthagyják a tűz
körül ülő, heverésző felnőtteket és szaladnak elénk. Néhány lépésnyire megállnak
tétován, aztán, hogy rájuk mosolygunk, bátrabbak lesznek.
– Gyertek – kiáltom, és intek nekik.
Eszembe se jut, hogy nincs nálam semmi, amivel megajándékozhatnám őket. Azok
csak állnak és néznek bennünket. Az egyik kislány eliramodik a tanya felé s ügyesen
fonott kis kosárral tér vissza. Felém nyújtja.
– Mennyiért adod? – kérdezem a szép arcú gyereket.
Nevetséges kis összeget mond, talán három-négy autóbuszjegy árát. Meglepetten néz
fel, amikor a cruzeirókat a kezébe olvasom, s nagy vidáman nyargal vissza a tűzhöz. A
többi gyerek is szétugrik, gondolom, valamennyien szeretnének valamit eladni nekünk.
Egyetlen apróság marad ott, félénken pislog ránk. Rózsa megfogja a kezét és megyünk
a tűz felé.
Ahogy az útról is láttam, négy vagy öt kalyiba áll körben. Valahonnan kidobált,
csorba kerti székeken meg a fűben ülnek az indiánok. Főznek valamit a tűzön, nyilván
babot vagy rizst.
Közeledtünkre néhányan felállnak, kíváncsian, kutatva, bizalmatlanul néznek ránk.
– Boa tarde – köszönünk rájuk és mosolygunk.
Emberi kapcsolatok megteremtéséhez a leghatásosabb nemzetközi eszköz a mosoly.
Az indiánok bólintanak, arcukon átsuhan a kemény vonásaikat meglágyító mosoly.
Fiatalok és középkorúak. Mintha többségben lennének a nők.
A csoportból kiválik egy alacsony, széles vállú, erős testalkatú férfi. Jellegzetes
indián arc: kiugró pofacsont, határozott, egyenes orr, széles száj, ferde metszésű,
mongolos szem. Sűrű, egyenes szálú, kékesfekete haja a válláig ér. Bőre sárgásbarna.
Megkopott farmernadrágot visel és inget. Hány éves lehet? Negyven? Talán hatvan?
Megszólítom.
– Senhor é o chefe? – az úr a főnök?
 Nevetségesen hangzana, ha caciquét vagy a Brazíliában gyakran használt capităot,
„kapitányt” mondanék.
– Sim Senhor – igen, Senhor – válaszolja.
– Mi a neved?
– Tape – mondja készségesen.
Megakadok. Hirtelenében nem tudom, mit mondjak Tapénak. Felemelem az előbb
vásárolt kosárkát.
– Nagyon szép munka – dicsérem.
Tape elmosolyodik. Örül az elismerésnek.
– Szeretnék még valamit venni tőletek – biztatom.
Tape elballag az egyik kalyiba felé, amely előtt fiatal indián üldögél, nem sok ügyet
vetve ránk. Kisvártatva nyíllal és íjakkal tér vissza és felém nyújtja őket.
– Por favor – tessék – mondja. Kiejtésén érzem, hogy a portugál nem anyanyelve.
Forgatom, nézegetem az íjat és a fűrészhegyű nyilakat.
Rugalmas fából készült, pompás fegyver, nem dísztárgy és nem játék. Ismerem már
a különféle törzsek fegyvereit, és látom, ezek az indiánok, akik több mint négy és fél
évszázada élnek itt, Ubatuba és Peruibe között, a Serra do Mar őserdeiben,
karnyújtásnyira a civilizációtól, még nem felejtették el az ősi fegyverkészítés fortélyait.
S amíg az íj húrjait húzogatom, és a nyilakat vizsgálom, az jut eszembe, hogy négyszáz
évvel ezelőtt a tamaio törzsszövetség vagy tízezer ilyen íjjal-nyíllal felfegyverzett
harcost tudott felvonultatni Săo Paulo de Piratininga ellen. Legyőzték volna a
portugálokat és a velük szövetséges gayanaz indiánokat, ha sor kerül a harcra. Ám egy
ravasz jezsuita, José de Anchieta addig tárgyalt a békéről, amíg végül is Aimbire, a
híres cacique lemondott a támadásról. Mindez 1560-ban történt. Hat évvel később a
portugálok már elég erősek voltak ahhoz, hogy ágyúk elé kössék a caciquékat, kardélre
hányják az indiánokat, felperzseljék a falvaikat…
Semmi kétség, tupi indiánokkal van találkozásom, az íj díszítése is erről tanúskodik.
Mégis megkérdezem Tápét, milyen törzshöz tartoznak?
– Tupi – erősíti meg.
– Honnan jöttetek ide? – kérdezem, noha abban is biztos vagyok, hogy a
tengerpartról kerültek föl. Hol vannak már a tengerpart és a fennsík egykori urai! Csak
azt tudom, hogy az egykori Piratininga „királya”, a gayanaz indiánok nagyfőnöke,
Tibiriça a Săo Pauló-i katedrális kriptájában nyugszik – ha ugyan az ő földi
maradványait fedi a több mázsás kőlap, melyre gondosan rávésték a cacique elképzelt
alak-ját…
– A Serra do Marról – válaszolja Tape.
– Miért jöttetek ide? – kockáztatom meg a legnehezebben megválaszolható kérdést.
 Tape kis ideig tűnődve néz maga elé, aztán csak megvonja a vállát, nem mond
semmit.
Mit is mondhatna?
Talán azt, hogy Tupán, a tupiguaranik nagy hatalmú szelleme vezette őket? A tupi
mítoszban élő Jóság Földjét keresték, mint már időtlen idők óta, azt az országot, ahol
nincs halál, nincs szenvedés? Hiszen azért vándorolnak örökké, hogy ezt az „indián
mennyországot” megtalálják. Nem tudta Tape, amikor kis népével fölkerekedett, hogy
ez a civilizált vasbeton vadon milyen messze esik mindenféle földi Paradicsomtól?
Körülnézek az indián tanyán. Tape mellettem lépked szótlanul. Feleségem a
kislánnyal játszadozik, majd szóba elegyedik azzal a fiatal nővel, aki csecsemőt tart a
karján s akinek férje az íjat-nyilat készíti.

„Civilizált” indiánok. De indiánok-e még?

Tizenöt-húsz indián húzódik meg itt, ezen a nyomorúságos helyen. Ahogy a

természetes környezetükből, ősi életformájukból kiszakított emberek élhetnek,
tájékozatlanul és tehetetlenül, életformák és kultúrák ütközőpontjában.
Miből élnek?
 Az általuk készített és eladott kosárkákból, íjakból-nyilakból, adományokból és
koldulásból.
Szívszorító az ilyen találkozás.
Lehangoltan indulok vissza barátom villája felé. Tape elkísér az útig.
– Mit hozzak nektek? – szakad ki belőlem a tehetetlenség kérdése, mert segíteni
szeretnék valamit rajtuk.
– Ruhát, cukrot, rizst – mondja Tape.
Kezet fogunk.
Barátom otthonában szállong a frissen főzött kávé illata, ám a háziasszony keresetlen
kedvessége, a kitűnő uzsonna sem oldja fel szorongásomat és rosszkedvemet.
Amint hazaérünk, nyomban kiselejtezzük Rózsával a ruhatárunkat. Kiválogatjuk,
amit az indiánoknak vihetünk. Néhány barátomat telefonon mozgósítom. Az egyik
megjegyzi, amikor elhozza az összegyűjtött holmikat:
– Gondolod, hogy ez a megoldás?
– Nem gondolom – s vállat vonok. Értelmesebb válaszra nem futja. Fogalmam sincs
róla, mi lenne az „indiánkérdés” megoldása.
Néhány nap múlva ruhákkal, élelmiszerrel megrakodva mentünk vissza az
indiánokhoz. Örültek persze, noha nem nagyon mutatták. A nők nyomban válogatni,
csereberélni kezdtek a női holmik között. Tape kiválasztotta magának kétsoros sötétkék
zakómat. Jól állt rajta, bár alacsonyabb és szélesebb vállú volt nálam. Szerettem volna
még vásárolni néhány íjat, de Tape közölte, hogy a fiatal indián, aki készítette őket,
családjával visszament a tengerpartra.
Elég jó állapotban lévő ruhákkal ajándékoztuk meg az indiánokat, mégis siralmasan
néztek ki. Mint önmaguk karikatúrái. Igazat adok Herbert Baldusnak, a brazil
indianistának, aki azt írta: „csak a misszionáriusnak fontos, hogy az indiánt
felöltöztesse; nekem az az indián, aki tergálnadrágot visel, természetellenes”. Hasonló
a véleménye Willy Aurelynek, a híres dzsungelkutatónak és írónak. Szerinte a
legnagyobb bűn az őserdei indiánt fölöltöztetni, mert ruháját ki nem mossa, le nem
veti, amíg le nem szakad róla. Elmocskolódik, tetves lesz, kellemetlen szagú.
A következő hetekben jó néhányszor felkeressük az indián tanyát, mindig viszünk
valamit, hiszen útba esik Interlagos felé.
Néhány hét múlva csalódás ér bennünket.
Az indiánoknak hűlt helyük. A bokrokat, fákat kiforgatták a földgyaluk. Szélesítik az
interlagosi utat. Piszkos fekete füstöt pipálnak a morgó gépszörnyek, munkások
dolgoznak az úton.
– „Hová lettek az indiánok? – szólítom meg az egyiket.
– Teherautókra rakták és elvitték őket – világosít föl.
 – Hová? – kérdezem, noha nyilvánvaló, hogy nem tudja. Nem is neki szól a kérdés
voltaképpen. A munkás a vállát vonogatja. Ki tudja?
Persze tisztában vagyok azzal, hogy a Fundaçăo Nacional do indio, az „Indián
Nemzeti Alap” vette kézbe indiánjaim sorsát. Valószínűleg visszakerültek a
tengerpartra, a Serra do Marra. Talán valami védett területre. Mindenképpen kedvezőbb
körülmények közé, mint itt voltak, a világváros peremén.
Darab ideig még nézem tűnődve a rövid életű kis indián tanyát. Eszembe jut a kevés
szavú Tape, aki már nem cacique, csak „chefe”, s aki minden alkalommal elkísért a
kocsiig és búcsút intett. Aztán csak állt ott, nézett utánunk, mozdulatlanul. Sötétkék
zakómat viselte azóta is, hogy megkapta. Jól állt rajta, mégis épp oly szánalmas volt,
mint szedett-vedett ruháikban a többiek.
Koldusok – Amerika tragikus történetének útszélre szorított koldusai. Történelmüket
nem magjuk írták, hanem a hódítók.

Erre a lehangoló, szomorú képre rákopírozódik most egy másik, ugyancsak a

hatvanas évek végéről.
Szálas, magas, atlétatermetű kamayura indián képe a Felső-Xingu vidékéről.
Nem kényszerített még rá klottgatyát valami megszállott hittérítő keresztény
álszemérme. Csupán egy széles övet visel a derekán. Nyakán jaguárfogakból készült
nyaklánc. Fején színes tollkorona. Teste urucu festékkel vörösre mázolva. Arca
kemény, egész lényéből sugárzik az erő, a magabiztosság.
Róla elhiszem, hogy az őserdő ura.

A conquistadorok nyomában

Szeszélyes drámaíró a történelem. Egyszer rövid, eseményekkel zsúfolt drámákat ír,

máskor hosszú, fájdalmas, évszázadokon át tartó tragédiákat.
A brazil indiánok tragédiája-mint az amerikai kontinens minden indiánjáé – az
európaiak megjelenésével kezdődik, ide s tova ötszáz éve, és máig sem fejeződött be.
A mexikói azték és a perui inka birodalom szétzúzása rövid, visszataszítóan véres és
kegyetlen dráma. A kora műveltségével is dicsekedhető Cortez és az analfabéta Pizarro
között a conquista, a hódítás tekintetében alig van különbség. Villognak a toledói
pengék, dörögnek az ágyúk, nyihognak és nyerítenek az indiánok által soha nem látott,
épp ezért bénítóan félelmetes paripák a fényes páncélos-sisakos hidalgók alatt, drámai
gyorsasággal peregnek az események. A spanyol papok magasra emelik a keresztet, és
„hívő” harcosok a „keresztény kultúrát” viszik a „vadak” közé.
 Borzongatóan eszelős dühvel, kíméletlenséggel pusztítanak el mindent. Noha
Amerika felfedezésével számolja a történelem az újkor kezdetét, valójában még
középkori sötétség uralkodik az európai ember lelkében, és ami nem illik bele korlátolt
keresztény világképébe, azt el kell taposni. Tragikusan találkozik a hódító kedv és a
térítő szándék. Úgy érezhetik a spanyol vitézek, hogy miközben gyarapítják érdemeiket
az égiek előtt, a maguk szerfölött evilági aranyéhségét is kielégítik.
A drámai prológus után a következő századok csendesebb vércsapolása már
csaknem idillikus… Cabral szinte amúgy félkézről, véletlenül fedezi fel Brazíliát.
Indiába tart hajóival, s ma sem világos, hogy a hódító szándék vagy a szelek és a
tengeri áramlatok szeszélye sodorja-e át az atlanti víztömeg túlpartjára.
Éppen csak kitérőt csinál.
Horgonyt vet a „biztos kikötőben” és partra száll. A bennszülött tupinambák
ámulattal, barátsággal, szinte ünnepélyesen fogadják az ismeretlen sápadtarcúakat.
Nagy a barátkozás, a cserebere. A parton a vitézek leszúrják a portugál lobogót, a
hajóácsok sebtében tábori oltárt állítanak, a pap misét celebrál, Cabral pedig a portugál
király alattvalóinak nyilvánítja a színes ceremóniát megcsodáló indiánokat.
Cabral krónikása, hivatalosan számvevőségi írnoka, 1500. május elsején írt
jelentésében olyan pontos képet rajzol az indiánokról, mint valami antropológus:
„Színük vörösbe menő sárga, szép arcúak, orruk széles, ruha nélkül járnak… a mi
Urunk erős testet adott nekik, megnyerő arcot, mint a jó embereknek…”
Cabral néhány emberét hátrahagyva felszedi horgonyát, majd karavellái dagadó
vitorlákkal eltűnnek az Atlanti-óceán végtelenségében; Cabral soha többé nem látja
viszont az amerikai partokat.
Az idillikus kezdet után mikor kezdődik a dráma? Bajos lenne megmondani. Azt
sem tudjuk, ki kezdte.
Újabb és újabb karavellák érkeznek, teszik partra a portugálokat, akik nem csupán
villogó kardokat, tűzköpő fegyvereket, kegyes tömjénfüstölőket hoznak, velük érkezik
egy legyőzhetetlen, láthatatlan és félelmetes ellenség is.
Európaiak hozzák át Amerikába azokat a betegségeket, járványokat, melyek itt
ismeretlenek és melyekkel szemben az indián szervezete védtelen. A kardnál,
muskétánál, ágyúnál is végzetesebb fegyverré válik a baráti kézfogás, a szerelmes
ölelés. S noha Amerika földjén mindenütt, ahol a hódítók, spanyolok, portugálok,
franciák, hollandok, angolok megvetik a lábukat, kíméletlenül villognak a fegyverek és
bőséggel ömlik a vér, mégis sokkal nagyobb pusztítást végeznek a járványok; a
vírusokkal és a baktériumokkal szemben az indián sámánok is tehetetlenek. A kardra
válaszolhat az indián nehéz buzogánnyal, a körülményesen megtölthető muskétára a
sokkal gyorsabban kiröppenő nyíllal, de a láthatatlan ellenféllel szemben, mely gyorsan
ölő lázzal, kiütésekkel jelentkezik, védtelen.
 Az egész amerikai kontinensen végigszáguld az Apokalipszis négy lovasa, s közülük
a legnagyobb pusztítást a dögvész hozza nyergében…
Döbbenetesen rövid idő alatt egész népek pusztulnak el teljesen, vagy tizedelődnek
meg. Mexikóban tizenegymillió indián él, amikor Cortez odaérkezik; 1565-ben négy és
félmillióra csökken a számuk, 1700-ra mindössze kétmillió marad. Peru indiánjainak
ötven százalékát pusztítják el a spanyolok leghűbb „szövetségesei”, a járványok 1531
és 1561 között, mindössze harminc év alatt. A Karibi-szigeteken hírmondó se marad az
indiánokból.
Bahiában, ahol Cabral partra szállt, két év alatt – 1562-1563-ban – a tupinambák
száma harmadára zsugorodik, a következő járványt már csupán negyedük éli túl, a 16.
század végére azután az indiánok – eltűnnek…

Akik túlélték a hódítókat

Mennyi indián élhetett Brazíliában a 16. század elején? Cesar Melatti brazil
antropológus lakonikusan azt írja: nem tudjuk. Más szakemberek, köztük a brazil
indiánok legjobb ismerői, a Villas-Boas testvérek négy-négy és fél millióra becsülik a
számukat.
A krónikások feljegyzéseiből az derül ki, hogy a tengerpart, sőt az Amazonas vidéke
is viszonylag sűrűn lakott terület volt.
Az indiánok számát a nyolcvanas évek elején a Fundaçăo Nacional do indio, az
„Indián Nemzeti Alap” (FUNAI) kétszázezerre becsüli. Hozzáfűzi: lehet, hogy több,
lehet, hogy kevesebb. Az őserdő mélyén élnek olyan törzsek, melyeknek még a
létezéséről sem tudunk, hisz Amazónia jelentős részét még csak repülőgépről látták a
szakemberek.
Rodolfo Richter, a híres orchideavadász évtizedeken át járta a dzsungelt. Sikerült
megnyernie az indiánok bizalmát, elsősorban felesége révén, aki egy Rio Negro menti
indián törzsben született. Véleménye szerint Amazóniában sokkal több indián él, mint
amennyiről tudunk. Ezek a civilizáció elől egyre mélyebbre húzódnak vissza a
vadonba. Nem szokatlan magatartás. Jellemezte az indiánokat már a 16. és 17.
században is.

Paulo Duarte professzor szerint századunk elején Brazíliában még kétszáznyolcvan

indián törzsről volt tudomásunk. A század közepére ezek közül nyolcvanhét – eltűnt.
Hogyan is tűnnek el az indiánok?
Elpusztulnak vagy beolvadnak a brazil társadalomba. Az első esetben az egész törzs
megsemmisül, az utóbbiban csak a közösség bomlik föl, az egyén tovább él, de már
nem mint indián, hanem mint brazil. (Hangzatos jelszó ezzel kapcsolatban, melyet több
helyen olvastam Brazíliában: indio ou năo indio, tudo brasileiro – „indián vagy nem
indián, mindenki brazil”.)
Darcy Ribeiro a hetvenes évek elején száznegyvenhárom törzsi csoporttal számolt,
ami azt jelenti, hogy a csoporton belül vannak „altörzsek”. Julio Cezar Melatti
százharmincnégy törzset sorol föl.
A brazil indiánok döntő többsége Amazóniában – Amazonas, Pará, Mato Grosso,
Goiaz, Roraima, Rondonia és Acre területén – él. A törzsi csoportok lélekszáma
változó, némelyiké meghaladja az ezret, másoké nem éri el a kétszázötvenet.
Mintegy harminc törzs „integrálódott” a brazil társadalomba. Ez az jelenti, hogy
ezeknél a törzsi struktúra széthullott, hagyományaiknak legfeljebb töredékét őrzik,
nyelvüket felcserélték a portugállal. Gyakorlatilag úgy élnek, földművesként, mint a
caboclók vagy a caipirák, a brazil parasztok, akik azonban indiánokként tartják számon
őket.
Félszáz körül lehet azoknak a törzseknek a száma, amelyek állandó kapcsolatban
állnak a nem indián világgal. Törzsi szervezetük meglazult, felbomlóban van, egyre
több elemet vesznek át a „civilizációból”, megtették az első lépést az integráció felé.
Több mint két tucat törzs lazán, időközönként kerül kapcsolatba a „civilizáltakkal”,
hozzájut bizonyos eszközökhöz, edényekhez, bozótvágókhoz stb. Törzsi szervezetük és
hagyományuk még érintetlen.
 Az utolsó vadászközösségek egyik hőse

Az izolált, elszigetelt törzsek számát nehéz megállapítani. Olyan területeken élnek,

ahová még nem jutottak el expedíciók, caboclók és misszionáriusok. A hívatlan
betolakodókat hát gyakran nyilakkal fogadják. 1961-ben Richard Manson angol
geológust a Xingu legészakibb nagy mellékfolyója, a Rio Iriri mentén az expedíció
táborhelyétől alig húsz méterre a kaiapók lenyilazták. Féltucat nyíl fúródott a
szerencsétlen fiatalember testébe…
A hetvenes években sikerült felvenni a kapcsolatot a Rio Araguaia vadonában az
ava-canoeiro indiánokkal, a Rio Peixoto de Azevedo őserdeinek legendás „óriásaival”,
a kreen-akarorekkal, Amazónia északi felében a waika, marubo, uipiti törzsekkel,
továbbá a mayaruna, inpuxuna, arara és cintalarga (széles övű) indiánokkal.
Az izolált törzsek közül tudunk többek között a marnhăói guaja, a Tocantins alsó
szakaszán a paracană, Rondoniában a kabixi, pakanova. Mato Grossóban a bocanegra,
tapuya, a Rio Trombetasnál a tirio, a Rio Juruanál a mukurudani törzsekről, a Rio
Negro és Rio Branco vadonában az ianomâno és maku indiánok több elszigetelt
falujáról.
Ezekkel a törzsekkel nem könnyű kapcsolatot teremteni.
Emlékezetes tragédia játszódott le 1968 októberében a Rio Alalalu vidékén. Ezer
kilométer hosszú, észak felé haladó út építéséhez fogtak itt. Manaustól háromszáz
kilométerre, a Rio Alalaunál, ahol az atroari indiánok éltek, a munka megakadt. Az
atroarik, akik kétszáz éve álltak harcban a fehér emberekkel, megtámadták az
útépítőket. A munkások visszafordultak, nem voltak hajlandók a veszélyes területen
dolgozni.
Ekkor egy Calleri nevű szaléziánus páter vezetésével tíztagú expedíció – két nő is –
vágott a vadonnak, hogy az atroarikkal felvegye a kapcsolatot és békét teremtsen. Az
expedíció rövidhullámú rádión keresztül állandó kapcsolatban maradt Manausszal.
Néhány hét múlva azonban a rádió elhallgatott, az expedíció nem jelentkezett többé.
Felszálltak a brazil légierő helikopterei, de a nagy esőzések csaknem lehetetlenné tették
az expedíció felkutatását. Amikor a katonáknak végül is sikerült leszállniuk az atroarik
elhagyott falvában, melyet aztán maloca queimadának, „felperzselt falunak” neveztek
el, az expedíció tagjainak csupán a csontjait, néhány ruhadarabját és a felszerelés
maradványait találták meg. Az őserdei forróság és a férgek rövid idő alatt eltakarítják a
tetemeket.
Nem sokkal ezután előkerült a szerencsétlen sorsú expedíció egyetlen túlélője,
Alvaro Paulo de Silva, egy „Mineiro” – mert Minas Gerais-i volt –, aki idejében
elmenekült és csodával határos módon, maga készítette tutajon eljutott az Amazonas-
parti városkába, Itacoatiarába. Elmondta, hogy az indiánok eleinte barátságosan
fogadták őket, később azonban egyre feszültebbé vált a helyzet. Calleri hallani sem
akart róla, hogy az expedíció visszaforduljon. A „Mineiro” ekkor egyik nap hajnaltájt
megszökött. Az indiánok valószínűleg nem sokkal ezután megrohanták az expedíció
táborát és buzogányokkal mindenkit agyonvertek, aztán eltűntek az őserdőben…
Az áldozatok maradványait nylonzsákokba gyűjtötték, Manausba vitték és
eltemették. Az indianisták szerint Calleri páter valami súlyos hibát követett el,
kiprovokálta az indiánok támadását.
Miképpen lehet közeledni az indiánokhoz? Hogyan lehet a bizalmukat megnyerni?
Nehéz kérdések. Erről faggattam Dezső barátomat, aki jó néhány expedíciót szervezett
különböző törzsekhez, és a hatvanas évek közepén elsőként kereste fel a sararé
indiánokat.
Egy büszke harcos
 „A hatvanas évek közepén az Indiánvédő Szolgálat megbízásából kerestük fel a
sararé indiánokat, akik Mato Grossóban élnek, a bolíviai határ közelében.
Meglehetősen rossz a hírük. Egy-másfél évtizeddel azelőtt lenyilaztak néhány kaucsuk
gyűjtőt és vadászt, aki a területükre merészkedett. Indios bravos, „vad indiánok” néven
rettegték őket. A kaucsukgyűjtők és a vadászok gondosan elkerülték a sararékat, de az
indiánok se keresték a velük való találkozást.
Gondosan szerveztem meg az expedíciót. Úgy gondoltam, hogy egy szakaszt lóháton
teszünk meg, de végül csak két teherhordó állatot tudtam szerezni.
Sararé nyelven egyetlen mondatot tudtam: „Wa su wa ta hni ha?” ami azt jelenti:
„hogy vagy, barátom?” Ezzel akartam megszólítani az első sararét.
Egy bolíviai indiánt szerződtettem vezetőnek, aki elég jól ismerte a vidéket.
Felszerelésünket a két málhás ló szállította és néhány mesztic. Hat napig tartott az út az
őserdőn keresztül a sararé faluig.
Elöl indián vezetőnk haladt, derekasan dolgozva a bozótvágóval, nyomában én,
aztán Erzsike, a feleségem, majd sorban a meszticek a lovakkal.
Két-három napi járásnyira a falutól az indiánok már tudomást szerezhettek rólunk;
nyilván figyeltek, kísértek bennünket a sűrűben. Le is nyilazhattak volna anélkül, hogy
védekezésre gondolhattunk volna.
Végül elértük a falut.
Az indiánok az első pillanattól kezdve bizalmatlanul és barátságtalanul viselkedtek.
A szétosztott ajándékot vonakodva fogadták el.
Az indián falu közelében ütöttünk tábort. Néhány nap múlva az indiánok elkötötték
egyik lovunkat. Majd íjjal-nyíllal felfegyverkezett harcosok vették körül a tábort. Mi
persze sohasem használunk fegyvert emberek ellen, így cselekedtünk ezúttal is, mire a
sararék visszahúzódtak.
Újabb kockázatot azonban nem vállaltunk. Az éjszaka leple alatt felszedtük a
sátorfánkat és megmaradt lovunkkal elindultunk visszafelé. Az indiánok nyilván tudtak
minden lépésünkről, de nem támadtak meg bennünket.
Ezúttal három nap alatt tettük meg a hatnapos utat, mert a veszedelmes indiánok nem
előttünk voltak, hanem mögöttünk…”

Mint már említettem, az elszigetelten élő törzsek leggyakrabban visszahúzódnak és

igyekeznek kikerülni a találkozást a „civilizáltakkal”. Így igen gyakran csak évek
szívós munkája hozza meg az eredményt.
Már a negyvenes években lehetett hallani a kayabi indiánok között a Rio Peixoto de
‘Xzevedo vidékén élő kreen-akarorékról, akiket úgy emlegettek, mint „óriás
indiánokat”. A kayabik elbeszélését a caboclók is megerősítették: a kreen-akarorék két
méter magas, feketére festett, már puszta megjelenésüket tekintve is félelmetes
indiánok. Kegyetlen históriák keringtek róluk. Más törzsekkel is állandó harcban álltak.
A hatvanas években igyekeztek felvenni velük a kapcsolatot a sertanisták, a
hagyományos módon. Ez abból áll, hogy az indián falu közelében a bokrokra
mindenféle ajándékot, edényeket, bozótvágókat, tükröket, üveggyöngyöket kötöznek
föl. Ha néhány nap múlva az indiánok az ajándékokat elviszik, sőt a maguk
ajándékaival – íjakkal-nyilakkal, toll-díszekkel, fonott kosarakkal stb. – viszonozzák,
akkor készen állnak a barátkozásra. Ha azonban nem nyúlnak az ajándéktárgyakhoz,
esetleg letépkedik, összetörik, szertehajigálják őket, akkor visszautasították a kinyújtott
kezet.
A kreen-akarorék következetesen visszautasították az ajándékokat, elhagyták
falujukat, még beljebb húzódtak az őserdőbe.
1972-ben a brazil hadsereg műszaki alakulatai a cuiaba-santaremi út építésekor
egyre közelebb kerültek a kreen-akarorék földjéhez. Az összeütközés elkerülése végett
a legtapasztaltabb indianistákat, a Villas-Boas testvéreket kérték föl, hogy valami
módon teremtsenek kapcsolatot a kreen-akarorékkal. Az expedícióban xavante, suiá,
trumai és más törzsből való indiánok is részt vettek. A vállalkozást ezúttal siker kísérte,
és 1973. február 14-én a Veja című brazil hetilap címoldalán hatalmas, izmos,
meztelen, feketére festett indián fényképe jelent meg, ezzel a felírással: „Az óriások –
végre!”
Az epilógus szomorú.
Két évvel később már csak a kreen-akaroré törzsnek felét sikerült átmenteni a Xingu
Nemzeti Parkba; a többit elvitte a tüdőgyulladás és a tébécé…

Indiánok és meszticek

Gilberto Freyre, Brazília „nagy öregje”, a nemzetközi tekintélyű író és tudós azt írja
„Növő Mundo nos Trópicos” („Új Világ a trópusokon”) című kitűnő könyvében, hogy
Mexikóban és Peruban négy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a spanyolok által
szétzúzott indián magaskultúrák törmelékéből egy nem európai jellegű, hanem
sajátosan latin-amerikai indián-mesztic társadalom kialakuljon.
Noha az amerikai indiánok óriási többsége Latin-Amerikában, Mexikóban, Közép-
Amerika és Dél-Amerika andoki országaiban él, még azokban az államokban sem
jutottak politikai vagy gazdasági vezető szerephez, ahol a lakosságnak több mint felét
alkotják, mint Ecuadorban, Peruban, Bolíviában, Guatemalában. Ezeket az indiánokat
hovatovább már csak az antropológia tartja számon indiánokként, mert a világban
mindenütt mint bolíviaiakat, peruiakat ismerik és emlegetik őket. Pedig amikor arról
olvasunk, hogy a perui parasztok földjeikért harcolnak, a bolíviai bányászok sztrájkba
léptek, voltaképpen mindig indiánokról van szó.
Az indio szónak – ahogy a spanyolok és a portugálok az indiánokat nevezik –
pejoratív a kicsengése Latin-Amerikában. A kevert származású meszticek az indiánok
fölött állónak érzik magukat.

A véletlen hozott össze, még csak nem is Dél-Amerikában, hanem Svájcban egy
bolíviai aymara indiánnal. Számtalan kérdést tettem föl neki, kíváncsian hallgattam
minden információt Bolíviáról.
Aymara barátom, aki büszkén hivatkozott arra, hogy ők az kikák leszármazottai és
nem quechuák, többek között elmondta, hogy Bolíviában is van faji diszkrimináció az
indiánokkal szemben.
– Kik csinálják? – kérdeztem. – Tudomásom szerint Bolívia lakosságának elenyésző,
néhány százalékban kifejezhető része csupán a spanyol származású criollo.
– A meszticek! – mondta határozottan az aymara.
Ismervén a félvérek magatartását, nem vontam kétségbe állítását.

Észak-Amerikában a protestáns angolszászok mélységesen megvetették a

„vadembereket”, mereven elzárkóztak a vérkeveredés elől. Voltaképpen – rasszisták
voltak. Ha akadtak is meszticek, azok nem fehéreknek számítottak, sőt nem is
félvéreknek, egyszerűen csak indiánoknak.
Ezzel szemben Brazíliában és általában Latin-Amerikában az első időktől kezdve
keveredtek a hódítók az indiánokkal. Az andoki országok nagy indián tömegeit a
spanyolok nem tudták úgy magukba olvasztani, mint a portugálok a brazil indiánokat.
Brazíliában nem csupán az európai nők hiányoztak, hanem a portugálok, talán a
bennük lévő afrikai, mór hagyomány miatt mindig is vonzódtak a sötét bőrű, csillogó
szemű, egzotikus szépségekhez.
Freyre szerint valamennyi amerikai társadalom közül a különböző emberfajták,
fehérek, indiánok, afrikaiak viszonya Brazíliában alakult a legharmonikusabban. A 16.
században és a 17. század első felében az indián nő lett a brazil család alapja. A
portugál szívesen választott magának indián feleséget és ez ellen az egyháznak sem
volt kifogása. Diogo de Vasconcelos írja 1612-ben, hogy indián nők nélkül a
portugálok képtelenek lettek volna meghódítani és benépesíteni a brazil tengerpartot.
A 16. és 17. században döntő szerepet játszott a fehérindián mesztic réteg, a
mameluco vagy caboclo; az indián kultúra számtalan szála szőtte át a brazil
társadalmat.
 Amíg az indián nőnek az anyaszerep jutott, az indián férfi lett a vadonba behatoló
bandeirák vezetője; ő ismerte az őserdei csapásokat, folyókat és az őserdei élet
feltételeit. Csak egyre volt képtelen, mint már korábban említettem, nomád, vándorló
természete és ösztöne miatt a gyarmati társadalomba munkaerőként beilleszkedni. A
jezsuiták kísérlete a redukciókkal végső fokon ezen bukott el; találóan jegyzi meg
Freyre, hogy ami Brazíliában az indián kultúrából fennmaradt, az a jezsuiták ellenére
öröklődött.
Nem akarom mentegetni, mert nem is lehet, azokat a kegyetlenségeket, melyeket a
portugálok a többi európai hódítóhoz hasonlóan az indiánok ellen elkövettek, amikor
azt írom, hogy a tengerparti indiánság jelentős hányada úgy tűnt el, hogy
összekeveredett a portugálokkal, mintegy feloldódott a brazil etnikumban.
A régi brazil családoknak csaknem mindegyikében van indián vér. A következő
századokban ugyan az afrikai keveredés csökkentette az indián hatás jelentőségét,
mégis, Herbert Baldus azt írja, hogy a „brazilok nagy többségének karaktere tupi
jellegű”.
A 19. század második felében, amikor a romantikus „indián irodalom” jeles alakjai,
Gonçalves Dias, José Alencar rendkívül népszerű regényeiben, költeményeiben az
indián hőssé magasztosult, még azok is büszkén hivatkoztak indián eredetű caboclo
voltukra, akikben egy csöppnyi indián vér sem csörgedezett. Ez a romantikus indián
szemlélet Brazíliában már a múlté. Ma már azok is tagadják indián őseiket, akiken
letagadhatatlanul kiütköznek az indián vonások.
Amikor feltesszük a kérdést, hogy mennyi indián tűnt el Brazíliában a 16. század
eleje óta, nem feledkezhetünk meg arról, mennyi indián olvadt be a brazil etnikumba.
Ha a 16. század elején négy és fél millióan éltek itt, és ezt a számot összevetjük a ma
élő indiánok lélekszámával, azt mondhatjuk, hogy minden évszázadban egymilliónyian
tűntek el.
Ma, amikor indiánokról beszélünk, mindig azokra a törzsi csoportokra gondolunk,
melyek őrzik törzsi struktúrájukat, kultúrájukat, hagyományaikat, nyelvüket.
Idézem Darcy Ribeirót arról a kérdésről, ki tekinthető indiánnak:
„Indiánnak tekinthető a brazil lakosságnak az a része, mely nem adaptálódott a brazil
társadalomhoz, szokásait, melyek a Kolumbusz-előtti hagyományokhoz fűződnek,
megőrizte. Tágabb értelemben indián minden olyan személy. akit egy ilyen közösség
saját tagjaként elismer.”
A gyarmati időkben, a rabszolgaság idején igen sok néger szökött meg az
ültetvényekről, bevették magukat a vadonba és gyakran indiánok között találtak
menedéket. Ezeket a feketéket és kevert leszármazottaikat, a kafuzokat vagy
kuribokákat a törzsek befogadták. A törzs nyelvét beszélték, szokásai szerint éltek,
csak éppen hajuk hullámos vagy éppen göndör, bőrük sötétebb, szakálluk, szőrzetük
erősebb volt, mint a „tiszta vérű” indiánoké.
„Indián vagyok, mindig is indián voltam!” – mondta például a német Kurt
Nimuendaju, aki Jénában született 1883-ban és eredetileg Kurt Unkelnek hívták.
Gyermekkorától vonzotta az indián világ, ezért huszonegy éves korában kivándorolt
Brazíliába. 1909-ben az apa-pokuwa-guarani indiánok ünnepélyesen a törzs tagjává
fogadták, akkor kapta a Nimuendaju nevet, mely a maga tömörségében azt jelenti: „Aki
a maga útjára lépett és megtalálta helyét a világban.”
Kurt Nimuendaju valóban megtalálta a helyét. 1939-ben bekövetkezett haláláig az
indiánokért dolgozott. Brazília nagy romantikus sertanistája és etnográfusa volt. Ám az
indiánokhoz sohasem úgy közeledett, mint valami kívülálló tudós, hanem úgy, mint aki
maga is – indián. Azonosult velük. Félszáz expedíciója során elsőként kereste fel a
xerente, timbira, tukuna, apinaye törzseket. Pontos leírást adott az őslakosságról,
összegyűjtötte mítoszaikat, lejegyezte rítusaikat. Értekezései amerikai és brazil
tudományos folyóiratokban jelentek meg, mindig Kurt Nimuendaju névvel.
Hogy még erősebben, családi szálakkal is az indiánokhoz kötődjön, apinaye törzsből
választott magának feleséget. Kurt Nimuendaju, aki Németországban született –
Brazíliában indián lett!

Pillantás az időtlen múltba

Fazenda Monte Mor, a hatvanas évek közepén. Tikkasztó trópusi délután a

Baktérítőtől északra. Frissen főzött fekete illata úszik a levegőben. Vendéglátóm és
barátom, Ajtay Dezső, az antropológus kedvesen kínálja a kávét – saját termés!
melyhez nem is kell biztatás, jólesik a nagy séta után. Körüljártuk a kávéültetvényt,
lementünk a sűrű bambuszerdőig, mely úgy őrzi a fazenda határát, mint valami
lándzsás sereg.
Dezső nem iszik kávét. Nem is kávéscsészét tart most a kezében, hanem egy
koponyát. Nem Hamletet játszik s nem is valami morbid szertartás folyik, hanem a
szakember, a tudós kezd szemléltető magyarázatba.
Néhány hónapja együtt ástuk ki ezt az indián koponyát a jaraçatiai expedíción,
melyen barátom meghívására vettem részt. Négy-ötezer éves sambaquit,
„kagylódombot” tártunk föl a Serra do Mar nyugati oldalán, Jaraçatiá völgyében. Ezek
az ősi „hulladékdombok”, a marajói tesókhoz hasonlóan temetkezőhelyek a brazil
tengerparton. Csontvázak, kőeszközök, nyíl- és dárdahegyek, azután meg ritkábban
kerámiatöredékek kerülnek elő a sambaquikból, melyeknek sem keletkezését, sem
rendeltetését nem ismerjük pontosan. Megoszlik a tudósok véleménye is, de abban
mindnyájan egyetértenek, hogy az ezekből előkerült leletek sok mindent elárulnak a
hajdan itt élt indiánokról, s az időtlen múltból.
Barátom szakértelemmel forgatja kezében a koponyát, amely – mint a tüzetes
laboratóriumi vizsgálat során megállapították – négy-ötezer éves lehet és kétségtelenül
mongolszerű. A Bering-szorosnál átvándorolt ázsiai eredetű ősindiánok tehát már
négy-ötezer éve eljuthattak a Baktérítőhöz és az Atlanti-óceán partjára.
– Hasonló típusú koponyák kerültek elő Patagóniában is – magyarázza Dezső,
miközben a leletet gondosan az asztalkára teszi, a kávéskészlet mellé. – Senki nem
kételkedhetik az indiánok ázsiai eredetében. Látod ezeket a fényképeket a falon?
Goiasban, Mato Grossóban, Amazóniában, Rondoniában készítettem a legtöbbet,
néhányat pedig itt, a santosi tengerparton, a Serra do Mar tupi indiánjairól.
Megfigyelheted, általában mongolos jellegűek. Némelyiket éppenséggel japánnak vagy
tibetinek is nézheted.
– Amikor megpillantottam az első indiánt, semmi kétségem sem volt többé az
indiánok ázsiai eredetéről – mondom erre. – Azóta sok indiánnal találkoztam, és mert
itt, Brazíliában szép számmal élnek japánok, össze is tudtam hasonlítani őket. Néha
zavarba ejtett, hogy annyira hasonló embertani típusokat látok. Vajon a trópusi
indiánok mítoszaiban nem maradt fönn semmi, amely az arktikus vándorlás emlékét
idézné föl?
– Az indián mítoszokban éppúgy megtaláljuk a vízözön történetét, mint a Gilgames-
eposzban vagy a Bibliában. Különféle indián mítoszok említik a „nagy hideg éjszaka
földjét”. Alaszkában fél éven keresztül tart az éjszaka; úgy látszik, ottani vándorlásuk
emlékét megőrizte a kollektív tudat. Arról is hallottam, hogy az egyik amazonasi törzs
rituális ünnepe a „kövek napja”. Az esős évszak végén, amikor felhőtlen az ég és süt a
nap, köveket szedegetnek és kiteszik őket a napfényre. Hitük szerint a kövek magukba
szívják a fényt és a meleget. Ezeket a köveket aztán gondosan őrzik, hogy ha ismét
elkövetkezne a „nagy hideg éjszaka”, ne maradjanak fény és meleg nélkül. Az
indiánok, bár sok ezer éve élnek Dél-Amerika trópusi övezetében, nem váltak olyan
„igazi” trópusi emberekké, mint a négerek. Már a múlt században megfigyelték az
utazók, hogy az őserdei indián nyomban felélénkül, amint a levegő kissé hűvösebb
lesz.

Amennyire nyilvánvaló az indiánok ázsiai eredete, annyira eltérő a szakemberek

véleménye arról, mikor érkezhettek az első ázsiai csoportok Amerika földjére. A
legtöbb szakember azon a véleményen van – amit egyébként az eddigi emberi
maradványok is alátámasztanak –, hogy az „első amerikaiak” húsz-huszonötezer éve
érkeztek Alaszkába a Bering-földhídon keresztül. (A Bering-szorost akkor nem
borította tenger, széles földnyelv kötötte össze a két világrészt, Ázsiát és Amerikát.)
Némelyek azonban negyven-negyvenötezer évre vezetik vissza az ázsiai átvándorlás
kezdetét, bár erre jóformán semmi bizonyíték.
De akármikor kezdődött is ez a vándorlás a kontinensek között, az indiánok elődei
nem egy hullámban jöttek, hanem évezredeken keresztül számtalan csoport érkezett; az
elsőket az utolsóktól tizenkét-tizenötezer év, vagy talán több választja el. Ezzel
magyarázható az indián típusok és nyelvek sokfélesége. A Szibéria legkeletibb, illetve
Alaszka legnyugatibb részén élő eszkimók között soha nem szűnt meg a kapcsolat.
Claude Lévi-Strauss, a tekintélyes francia etnológus szerint Ázsia és Amerika között
állandó volt az érintkezés, mert az északi népek, a norvégiai lappoktól a szibériai és
alaszkai eszkimó népeken keresztül Labradorig, talán Grönlandig egyetlen élő láncot
alkottak.
Brazíliában a Lagoa Santa-ember leletei a legrégibbek.
Minas Geraisban, Lagoa Santa közelében találta meg és tárta föl a múlt század
közepén egy dán természettudós, Peter Wilhelm Lund ezeket az ősindián
csontmaradványokat. Lund fiatal tudósként 1833-ban, harminckét éves korában
érkezett Brazíliába. Mint a múlt század természettudósai, általános érdeklődésű kutató
volt. Nevéhez fűződik a brazil régészet, embertan, őslénytan megteremtése. Eleinte
expedíciókhoz csatlakozott, majd maga szervezett kutató-utakat.
Csaknem tíz évvel Brazíliába érkezése után, 1842-ben Lagoa Santa és Pedro
Leopoldo között, a Gruta Sumidoro barlangban bukkant rá mintegy harminc ősindián
csontvázára. Később más barlangokban is talált hasonló maradványokat.
A Lagoa Santa-ember korát tízezer évben határozza meg a tudomány. Ez az ősindián
már behatolt Amazóniába.
Amazónia indiánjainak őstörténete meglehetősen bizonytalan. miután régészetileg ez
a hatalmas terület szinte még felderítetlen. Az időmeghatározások tehát alig jelentenek
valamit, akár ötezer, akár tízezer évet mondunk. Valószínű, hogy az amazonasi
indiánok bevándorlása sem történt egy időben, egy hullámban, és nem is egy irányból.
A folyókon délről, nyugatról, északról egyaránt érkeztek különböző időpontokban
különféle indián csoportok. Feltételezhető továbbá, hogy bizonyos törzsek
kapcsolatban álltak az an-doki magaskultúrákkal, vagy éppen azokról szakadtak le.
Némelyik törzs bonyolult szociális, családi felépítése és szervezete, mitológiája
legalábbis ezt sejteti. S voltaképpen ezt erősítik meg az amazonasi őskultúrák
maradványai.

Milyen indián kultúrát találtak a Brazíliában partra szálló portugálok? Pero Vaz de
Caminha leírásából megtudjuk, hogy a tupinambák meztelenül jártak, tollakkal
díszítették magukat, nem ismerték a fémeket és nem voltak háziállataik. Alig művelték
a földet, halásztak, vadásztak és erdei gyümölcsöket gyűjtöttek. A későbbi krónikások,
főként írástudó szerzetesek, Manuel de Nóbrega, José de Anchieta, Joăo Azpilcueta
Navarro, majd a Magellán-expedíció krónikása, a vicenzai tengerész Antonio Pigafetta,
Pero Lopes de Sousa, Martim Afonso és mások hasonló képet rajzoltak az indiánokról.
Azok az amazonasi törzsek, amelyek még nem, vagy alig kerültek kapcsolatba a
civilizációval, ma is tökéletesen tükrözik a prekolumbiánus indián világ kultúrájának,
mítoszvilágának, törzsi szervezetének sokféleségét és mégis valamiféle egységét.
A dél-amerikai indiánok, az észak-amerikaiakhoz hasonlóan, embertanilag, nyelvileg
és kulturálisan sokszínűek. Mégis vannak olyan jellegzetes vonásaik, melyek
megkülönböztetik őket az európaiaktól, az afrikaiaktól, ugyanakkor pedig ázsiai
gyökereikről vallanak. Miként a mongolid népek között, az indiánoknál is különbséget
látunk az egyes csoportok, törzsek között. A tupik általában alacsonyak, a timbirák
középtermetűek, a kamayurák magasak. A xavanték és waurák között sokan valóságos
atléták, a txicăo indiánok viszont alacsony, vékony, bár szívós emberek.
Nem csupán a törzsek között találunk különbséget, hanem a törzseken belül is
vannak alacsonyak, magasak, szép arcúak, durva vonásúak, barátságosak, zárkózottak,
ellenségesek, akárcsak más emberfajtáknál.
Az amazonasi indián általában középtermetű vagy alacsony, fejalkata hosszú vagy
kerek, teste robusztus, karja hosszú és izmos, lába viszonylag gyönge, bőrszíne
sárgásbarna. Láttuk, hogy benyomult Amazóniába a Lagoa Santa-ember alacsony
termetű, kerek fejű, alacsony, széles arcú, tömpe orrú utóda is. Mato Grossóba eljutott
az öles, robusztus, erősen kiugró arccsontú, finom orrú, hosszú arcú, arányos testű,
sötét bőrű pampai indián, akinek nemzetsége valaha benépesítette Patagóniát. Az
alacsony, hosszú fejű és hosszú arcú tűzföldi, akinek jellegzetes embertani vonása erős
szemöldökcsontja, a brazil tengerpart lakója volt, csontmaradványai az ottani
kagylódombokból kerülnek elő.
Nem harci festék: készülődés a tánchoz
 Ha elfogadjuk, hogy az Amazonas mentén és a Marajo-szigeten kultúrát teremtő
indiánok, a „kerámiakészítők” az Andok felől érkeztek, akkor az is valószínű, hogy élt
itt rövid fejű, alacsony termetű, hosszú törzsű andoki indián is, noha ezt a temetkezési
urnákból előkerült csontok alapján nehéz megállapítani.
Nyelvészetileg rendkívül bonyolult a kérdés és eddig azt sem tudjuk bizonyosan,
hányféle nyelvcsalád létezett, illetve létezik. A Yale-egyetem egyik katalógusa például
nem kevesebb mint négyezer-hatszáz (!) dél-amerikai indián nyelvet sorol föl.
Tüzetesebben áttanulmányozva ezt a hosszú listát, kiderül, hogy közöttük nagyon sok a
dialektus, mások ugyanazt a nyelvet jelentik számtalan különböző elnevezés leple alatt.
Aryon Dall’ Igna Rodrigues professzor a brazil indián nyelveket hat nagy csoportba
sorolja: tupi, macrojé, aruak, karib, pano-xiriana és tucano-nambiquara. Az egyes
nyelvcsaládok között akkora a különbség, mint például a finnugor és az indogermán
vagy a kínai között. Számtalan az olyan elszigetelt nyelv, melyet egyetlen
nyelvcsaládba se lehet besorolni.
Az ugyanabba a nyelvcsaládba tartozó törzsek földrajzilag igen nagy távolságra,
gyakran több ezer kilométerre élnek egymástól. Tupi nyelvű törzs Paranában a guarani,
Mato Grossóban a kaiwa, Maranhăóban a guajajara, Parában az assurini, Amazonasban
a parintintin, Săo Paulo államban a tupijé nyelvű törzs Santa Catarinában a kain-gang,
Maranhăóban a canela, Parában a kayapo, a Felső-Xingunál a suya és a txucaramăe. A
karib nyelvű törzsek többsége Dél-Amerika északkeleti és északnyugati területein,
Venezuelában, Kolumbiában, Guyanában él – s ezek voltak a Karib-szigetek őslakói is
ugyanakkor karibok a Felső-Xingun a bakaeri, kalapalo, kuikuru és a nauquá indiánok.
Tévedés lenne azt gondolnunk, hogy az őserdei indiánok nyelve primitív és
szegényes. A legtöbb indián nyelv szerkezete igen bonyolult, s hogy szókincsük milyen
gazdag, jellemzi az, hogy az ún. bororo enciklopédia tizennégyezer szót tartalmaz;
ebben nincsenek benne az igék, s ez a tizennégyezer a szókincsnek talán csak harmada.
Kari von den Steinen jegyezte föl második Xingu-expedíciója során, hogy például a
xingu indiánoknak nincs egyetlen szavuk a papagájra, hanem minden egyes
papagájfajtát külön szóval neveznek meg.
Indián szépség
 A brazil indián nyelvek között a tupi-guarani az első, amellyel az európaiak a 16.
században megismerkedtek, miután tupi törzsek népesítették be az atlanti partot. A
jezsuita José de Anchieta már 1595-ben elkészíti az első tupi-guarani nyelvtant: „Arte
de gramatica da lingua mais usada na costa do Brasil” címmel, vagyis „A Brazília
partjain leghasználatosabb nyelv grammatikája”. Ez az indián nyelv lesz aztán a lingua
geral, vagyis az „általános nyelv”, melyet nemcsak a portugálok használnak az
indiánokkal való érintkezésnél, hanem a különböző nyelvű indiánok is egymás közt.
Egy korabeli jezsuita szerint a 18. században egyes kapitányságok Săo Paulo, Pará,
Amazonas – területén a tupi nyelv jobban elterjedt a portugálnál is. Rio Grande do
Sulban, a paraguayi határ mentén még századunk elején is általánosan beszélték.
Paraguayban a spanyol mellett a guarani éppúgy a második hivatalos nyelv, mint
Bolíviában az aymara, Peruban a quechua.
A tupi és a guarani voltaképpen ugyanannak a nyelvnek kétféle dialektusa. A tupit a
brazil, a guaranit a paraguayi indiánok beszélik.
A portugál a tupival soha nem keveredett, mert a két nyelv merőben különbözik
egymástól. A tupi a finnugor és a török nyelvekhez hasonlóan ragozó (agglutináló)
nyelv, melyben nincsenek nemek, mint az indogermánban. A brazil portugál mintegy
nyolcezer szót vett át a tupi nyelvből, főként hegyek, folyók, fák, gyümölcsök, állatok,
továbbá bizonyos használati tárgyak nevét is.
Anchieta csodálta a tupi nyelvet, annyira tökéletesnek tartotta, mint a görögöt.
Brazíliában úgyszólván mindenütt tupi eredetű földrajzi nevekkel találkozunk. Rio
de Janeiro meseszép öblének, a Guanabara-öbölnek tupi neve Guana-Pará volt, ami azt
jelenti: a „Tenger karja’7. Pernambuco állam neve a tupi Parană-Buca – „Bejárat a
tenger öblébe”. A Praia Grandén lévő kisváros, Peruibe azt jelenti: „Cápa folyója”,
Ubatuba a „Gyümölcsök helye” vagy egyszerűen „Gyümölcsös”, Taubaté „Nagy falu”,
Piracicaba pedig, mely egy vízesésnél épült, „Ahol a halak fölmennek”…
Folytathatnánk még, hiszen Teodoro Sampaio, a kiváló nyelvtudós könyve
háromezernél több tupi eredetű földrajzi nevet sorol föl.

A malocák körül

Az indián falunak a tengerparton ismert neve: a taba éppúgy tupi szó, mint a
manapság általában használt maloca, mely eredetileg a „harcosok házát” jelentette.
A régi tupinambák kör alakú falvaikat palánkkal övezték. A legtöbb törzs ma is
hasonló módon, kör alakban építi föl malocáját, a timbirák kunyhóikat egymástól
nagyobb távolságra, a xingu indiánok szorosabban, egymás mellé. A xavante maloca
félkör alakú. A tukanok az assurinikhez hasonlóan egyetlen hatalmas házat építenek,
amelynek hossza átlagosan 27, szélessége 18, magassága hét és fél méter. Hogy az
ilyen építmény milyen „mérnöki” tudást és tapasztalatot igényel, elég arra gondolnunk,
hogy egyetlen vasszög nélkül olyan erős a gerendaszerkezet, hogy huszonöt-harminc
indián függőágyban ringó súlyát is elbírja. Az ianomano indiánok kör alakú malocája
szinte egy középkori vár rondelláját idézi.
A maloca körül kis darabot kihasítanak az őserdőből. A fákat kivágják vagy az
egészet felégetik. Ez éppúgy a férfiak feladata, mint a növények elültetése; a begyűjtést
már az asszonyok végzik.
Mit termelnek az őserdei indiánok?
Kari von den Steinen a múlt század végén a Felső-Xingu indiánjainál a következőket
említi: mandioka, kukorica, édes burgonya, földimogyoró, bab, tök, paprika, mamăo
(papaya), dohány, lopótök és urucu-cserje. Ma már termelnek banánt is, amely nem
amerikai gyümölcs, hanem Afrikából hozták át az európaiak.
Az indián gyapotból és a buriti-pálma rostjából szövi függőágyát, a lopótökből
edények, víztartók és csörgők készülnek. A termést felfüggesztett, ügyesen font
kosarakban őrzik. Legfontosabb táplálékuk a mandiokából készített lepény, a beiju. Az
őserdőben gyümölcsöket, kókuszt, palmitot, gesztenyét és mézet gyűjtögetnek.
Sokféle gyógyító és kábító növényt ismernek és használnak. Ősidők óta
fogyasztanak az asszonyok egy fogamzásgátló kivonatot, amelyet a karib és aruak
törzsek manaka, mások piraim néven ismernek. Szigorú családtervezés folyik, melyet
az őserdei életforma kényszerít az indiánokra.
A cocát, quinát, ipecacuanát régóta ismerik és használják. Bizonyos növények, mint
a guarańa, serkentő, mások fájdalomcsillapító vagy éppen kábító hatásúak és
látomásokat idéznek elő. Ezeknek igen jelentős a szerepük a sámánok szertartásában.
Szigorú munkamegosztás alakult ki a férfiak és a nők között. A vízhordás a nő
dolga, a tűzgyújtás a férfié; a főzés női munka, a sütés férfifeladat. Amikor a törzs
vándorol, a nő viszi a terhet, a férfi íjjal-nyíllal éberen őrködik.
Az indián mindenekelőtt harcos és vadász. Természetesen minden férfi maga készíti
a fegyvereit. Évszázadok, talán évezredek óta ugyanabból az anyagból, ugyanazzal a
módszerrel készül az íj és a nyíl. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ez a maga módján
tökéletes, megfelel a célnak, felesleges rajta bármit is változtatni.
Anyag és forma dolgában a törzsek nyilai különbözőek. Éppen tucat indián nyilat
gyűjtöttem össze Brazíliában. Kayapo, karaja, nambiquara, mamaindé, xavanté,
kalapalo, tupi indiánok nyilait. A leghosszabb csaknem százhetven centiméter, a
legrövidebb hetven. Egy dologban hasonlók: valamennyi mestermunka.
Néhány íjat is szereztem. Az elsőt, a kayapo íjat még az ötvenes években küldte egy
vadász barátom Goiasból. Amikor megkaptam, tüstént feltámadt bennem a vágy, hogy
kipróbáljak egy valóságos őserdei indián íjat.
 Săo Paulo egyik, akkor még távoli városnegyedében laktunk, Jabaquarán. Mindössze
négy ház volt lejtős utcánkban, melyet darabnyi, úgyszólván még érintetlen
őserdőmaradvány zárt le. Az erdő szélén szép mamăo-fa állt. dinnye nagyságú
gyümölcsei pompás célpontnak ígérkeztek.
Kivittem az erdőszélre az íjat és három nyílvesszőt. Pompás, rugalmas fegyver volt.
Gondosan céloztam, jól meghúztam az íj húrját, igen messze repültek a nyílvesszők –
később alig tudtam megtalálni őket az erdőben; célba egy sem talált.
Volt akkoriban egy fiatal brazil barátom, Machado, indián vagy félindián Manaus
környékéről. Gyakran beszélt arról, hogy tizenéves korában miképpen került a
szaléziánus missziós iskolába, majd a középiskola után Săo Paulóba, ahol az
egyetemen jogot tanult. Amikor egyik vasárnap meglátogatott bennünket, ahogy szokta
két-három hetenként, büszkén mutattam meg neki szerzeményemet s biztattam:
próbálja ki!
Megvallom, valóban próbának szántam. Kíváncsi voltam, ez a fiatal indián vagy
félindián, aki gondosan öltözködött, általában sötét ruhát és csokornyakkendőt viselt és
jogot tanult, aki gyerekként kiszakadt törzséből, vajon ért-e még az íjazás
tudományához.
Machado gyakorlott kézzel vette kézbe a fegyvert, gondosan célzott és már az első
nyílvessző pontosan fúródott az egyik mamăo közepébe.
Vissza is adta nekem az íjat.
– Nem felejtettem el – mondta. – Gyermekkoromban megtanítottak rá.
 Egy indián maloca előtt

Valóban, olyan magabiztosan használta az íjat, mint valami indián vadász.

Nemcsak a nyilak mérete különböző, a nyílhegyek is másfélék. Minden nyíl két
részből áll: egy feltollazott nádszálból és az abba illesztett vékony és erős fapálcikából,
amelynek végére tűhegyes csontot, halszálkát, bambusz-kést, gondosan kifaragott
kisebb fajta dárdahegyet illesztenek. finom szállal és viasszal. Némelyek magát a
fapálcikát faragják ki hegyesre. Egyik nyílvesszőm hegye fűrész fogazatú. A
nyílhegyet cserélhetik, a nádszálba új pálcikát illesztenek vadászat után.
A nyílvessző legfontosabb része a nádszál. Csavarmenetesen két toll kerül a végére.
A vessző végét bevágják, hogy az íj húrjába illeszkedjék. A tollazáson múlik a találat
pontossága. Gyakorlott vadonjáró a nyílvesszőről meg tudja állapítani, készítője melyik
törzshöz tartozik.
Az indián a halra is nyíllal „vadászik”. Először vízbe mártja a vesszőt, hogy lássa a
sugártörést. A fehér ember nem vesz észre semmit, amíg az indián kiröppenti a nyilat,
csak akkor látja a halat, amikor a vadász emeli ki a zsákmányt.
Madárlesen a vadász tompa fejű nyílvesszőt használ, mert az értékes színes tollakat
nem akarja vérrel összemocskolni. Az indián kisgyerek korától gyakorolja magát az
íjazásban; a gyerek íja-nyila tökéletes mása a felnőtt fegyverének, csak éppen kisebb.
Félelmetes fegyver a nyíl. A vadonba merészkedő egykori bandeirante éppúgy, mint
kétszáz évvel később a kaucsukgyűjtő vagy a vadász, szinte védtelen volt a sűrűből
kiröppenő nyíllal szemben.
Brazília, Peru, Kolumbia határvidékén és az Ecuadorban élő őserdei indiánok,
többek között a jivarók és a maku törzsek félelmetes fegyvere a zarabatana, a fúvócső,
melyből egészen apró mérgezett nyilakat lőnek ki. A fúvócső készítése rendkívül
bonyolult, hosszadalmas munka, igen éles megfigyelésre és fizikai ismeretre vall.
Az indián vadász ma is szívesebben használja ősi fegyvereit, mint a puskát. A puska
dörrenése ugyanis elriasztja a többi állatot, amíg a nyíl szinte hangtalanul csapódik a
célba.
Az amazonasi indiánok legendás nyílmérge a kuraré, különféle növényi mérgekből
készül. Halálos hatású. Európai vegyészeknek csak 1938-ban sikerült mesterségesen
előállítaniuk; a gyógyászatban használják.
A kuraré készítése titkos szertartás, titkát csak a sámán és néhány beavatott ismeri. A
közhiedelemmel ellentétben nem minden amazonasi törzs ismeri a kurarét. Valójában
annyiféle nyílméreg van, ahány törzs kotyvaszt ilyesfélét.
A kuraré kátránytartalmú és rendkívül keserű. Amíg nem jut a vérbe, éppúgy nem
veszedelmes, mint a kígyóméreg. A mérgezett nyíl áldozata viszont hamarosan
elpusztul.
Először a nyakizmok bénulnak meg, majd a végtagoké, végül a rekeszizom; elakad a
lélegzet és beáll a fulladásos halál.
Vannak olyan indián törzsek, amelyek nem ismerik a nyilat és az íjat. Atxucamară
indiánok neve aueti nyelven azt jelenti: „nyíl nélküliek”. Vadászatban és harcban
egyaránt tacapét, vagyis buzogányt használnak. Ezt gondosan faragják, és színes
tollakkal díszítik.
A Rio Japura vidékén élő indiánok fegyvere az azagaia, a dárda; tapírbőrből pajzsot
is készítenek.
A mai zsákmány: két majom
 Az őserdei indián élete során hatvan-hetven, maga készítette tárgynál többet nem
használ. Semmiféle ruhát nem visel. Egyes törzseknél az asszonyok hordanak egy kis
köténykét, tangát, a Felső-Amazonasnál (Solimőes) pedig egyfajta háncsszoknyát.

Tökhéjsíp

Annál nagyobb gondot fordítanak a bőrük festésére. Erről már a legkorábbi utazók is
hírt adnak és a „vörös bőrű” kifejezés is ezzel függ össze.
A vörös nemcsak a trópusi, hanem az észak-amerikai indiánoknál is a legfontosabb
mágikus szín. A test pingálására Amazóniában a vörös festék anyagát az
urucucserjéből nyerik. Használják a sötétkék, csaknem fekete jenipapo festéket is; a
növényi festéket a babaçu olajtartalmú levével keverik össze.
Amikor befestett indiánt látok, mindig úgy érzem, valami ősi titokkal állok szemben.
Igaz, amit az amerikanisták állítanak: a test festése helyettesíti az indiánnál a ruhát, sőt
bizonyos alkalmakkor, rítusoknál, táncoknál az „egyenruhát” vagy „díszruhát”, mely
jelzi viselőjének rangját vagy a klánhoz való tartozását.
Úgy vélem, hogy a test festése mégis több, mint a ruha. Inkább olyasféle
„varázsköpeny”, amit a sámánok viselnek. Megóvja viselőjét mindenféle gonosz és
rontó szellemtől. Kétségtelenül óvja az indián bőrét a férgektől, rovaroktól,
moszkitóktól is – de vajon nem ezek viszik át a testbe a betegségeket, lázakat, melyeket
az indián hite szerint rontó szellemek idéznek elő?
Táncok előtt különös gondot fordítanak a test festésére. Ilyenkor minden egyes
ábrának, motívumnak nem csupán esztétikai szerepe van, hanem mágikus értelme is.
Elámultam, amikor Londonban Sandra Wellington, a fiatal, angol származású brazil
etnográfusnő megmutatta azt a több száz, általa összegyűjtött motívumot, melyet az
amazonasi törzsek a festésnél alkalmaznak.
Semmiféle szertartás nincs rám oly mély hatással, nem jelent akkora élményt, mint a
befestett indiánok tánca. A monotonnak tetsző ének, a lábak ritmikus dobogása, a
csörgő sejtelmes sustorgása, némelykor a dobok tompa dübörgése egyszeriben eltörli
az idő és a tér határát. Kivált éjszaka, amikor a tűz lángja együtt táncol az indiánokkal
és sejtelmes árnyékaikkal. Az éjszaka úgy borul az egész látvány fölé, mint az ősidők
mélyébe táguló barlang, s az indiánokkal együtt ott táncolnak azok a titokzatos és
láthatatlan lények is, akikkel a „hívek” képzelete az őserdőt benépesíti.

Európai ember, aki soha nem találkozott indiánokkal, nem is tudja elképzelni őket –
tollak nélkül. Valóban, csaknem valamennyi indián törzsnél, népnél igen fontos
szerepet játszanak a tollak. Már a legkorábbi metszeteken, rajzokon feltűnnek a
tolldíszes indiánok.
Páratlan az a tollkorona, melyet a bécsi néprajzi múzeumban őriznek. Az utolsó
azték uralkodó, Montezuma küldte V. Károly spanyol királynak.
Az aranyba foglalt, dúsan díszített, zöld quetzaltollakból készült fejdísz az azték
tollművészet és ötvösség egyik remeke.
Albert Dürer csodálattal szemlélte az Európába átkerült azték kincseket. A nagy
művész megérezte, hogy egy eddig teljesen ismeretlen, az európaitól merőben
különböző, távoli, nagyszerű kultúra híradásai.
A trópusi indiánok tollművészete rendkívül kifinomult és gazdag. Erre lehetőséget
ad a trópusi őserdő színes madárvilága. Az indiánok tolldíszeiket csak táncok, rítusok
alkalmával viselik. Egy régi német utazó, Hans Staden 1577-ben Marburgban
megjelent „Utazásom és fogságom Brazília indiánjai között” című könyvében leírja,
hogy a tupinambák, mielőtt elkezdték volna a táncot, színes tollakat ragasztottak a
testükre. Hasonló módon alkalmazzák a tolldíszítést a Maranhăóban élő timbirák. A
bororók halottaik fejére ragasztanak tollakat temetés előtt.
 A színes tollakból sokféle tárgyat készítenek: fejdíszeket, fülbevalókat, karkötőket,
öveket, köpenyeket, takarókat. A színes tollakból font pompás tollkorona a Nap
szimbóluma. A fejdíszekhez arara papagáj, tucano, sas, jaburu, hokko, japu és egyéb
madarak tollait használják. A legszebb fejdíszeket az aparai, galibi, bororo, karaja,
tapirapé, txucaramăe és a suya indiánok készítik.
A tollművészethez fűződik az amazonasi indiánok különleges tudománya, a
tapiragem, a madártoll eredeti színének mesterséges megváltoztatása. Az élő madár
tollait kitépkedik, a madár bőrét egy bizonyos békafaj vérével vagy hal zsírjával kenik
be. Az újonnan nőtt toll színe más lesz: kék helyett vörös. Ez az eljárás a karib
indiánoktól terjedt el egész Amazóniában.

Minden egyes maloca, még egyazon törzsbeli indiánok között is, független a
másiktól. A törzsfőnök, a cacique hatalma törzsenként változó, de sehol sem korlátlan.
Maga a „cacique” szó a Kolumbiában beszélt taino nyelvből származik; általánossá
vált egész Dél-Amerikában.
A törzs életében a legfontosabb a sámán, a paje szerepe. Ő a törzs élő emlékezete,
őrzi és továbbadja a mítoszokat és a rítusokat, a gyógyítás tudományát. A sámán a
kapocs a közösség és a természetfölötti világ között. Szertartása nem valami üres
hókuszpókusz, mert ismeri a növények gyógyító hatását, bizonyos sebészeti
eljárásokat, és azokat szükség szerint alkalmazza is. Segítőit és utódait húszéves
korukban kezdi beavatni titkaiba és tudományába. A sámán tanítványainak tilos
másokkal beszélniük, szigorú rend szerint élnek, csak bizonyos ételeket ehetnek.
Megtanulják a recepteket, énekeket, táncokat, sőt azt is, miképpen kell eldönteniük a
jelekből a halászat és a vadászat alkalmas időpontját.
Különbséget tesznek sámán és boszorkánymester között. Míg az előbbi a jó
szellemekkel áll kapcsolatban, az utóbbi a gonosz hatalmakkal. A sámán
köztiszteletben álló személyiség, ellentétben a boszorkánymesterrel.
Az indiánok általában monogámiában élnek, de előfordul a poligámia is. A
házastársak erősen vágynak gyermekre, a gyerekek száma azonban viszonylag kicsi.
Nemcsak a születésszabályozás miatt, hanem mert az indián nő termékenységi ideje
rövid.
 A brazil őserdők jellegzetes madara, a tukán

Az ikreket a legtöbb törzsnél születésük után megölik.

Az indiánok időérzéke merőben másféle, mint a fehér emberé. Ebben a tekintetben is
meglepő a hasonlóság Észak- és Dél-Amerika indiánjai között. Amit például a xingu
indiánoknál megfigyeltek, tökéletesen egybecseng az észak-amerikai indián író. Joe S.
Sando elemzésével, holott a xingukat időben és térben több ezer esztendő és több ezer
kilométer választja el az új-mexikói pueblóktól.
Az indián mindig a mában él. nincs elképzelése a jövőről. Nem tervez másfajta életet
sem a maga, sem utódai számára. Amit gyerekeinek átad. az a tapasztalat és a tanulság.
Mindig a maga törzsében-népében gondolkodik. Nem a másikkal való versengés
vezérli, hanem az együttműködés. Együtt él a természettel. Világképének
középpontjában a mítosz áll, nem keres más magyarázatot az élet és a természet
jelenségeire. Nem szkeptikus, hanem misztikus.
Mindent megfigyel, de nem keres újat. Nem lusta, de nem is mohó, sohasem válik a
tárgyak rabjává. Szükségleteit az őserdőben viszonylag rövid idő alatt kielégíti.
Ugyanakkor képes a legnagyobb fizikai erőpróbára, az éhséget éppúgy szó nélkül
viseli, mint a fizikai fájdalmat. Vadászaton páratlan módon tud koncentrálni. A másféle
kultúrából csak azt fogadja el, amit baráti kézből kap, és ami nem zavarja össze a
világképét. A mi technikai civilizációnk, a repülőgép vagy a rádió nem ejti babonás
ámulatba.
Igen nehezen szakad el ősi életformájától, és gyakori jelenség, hogy a civilizált
világból visszatér a törzséhez. Hogy ez a magatartás milyen erősen él az indiánokban,
arra – többek között – a legjellemzőbb a „teológiai doktor” története.
Egy meggyilkolt indiánfőnök kisfiát missziós páterek vették gondozásukba. Jó eszű,
értelmes fiúnak bizonyult. Tanították és természetesen papot neveltek belőle. Kitűnt a
teológián, azért elküldték Rómába, ahol teológiai doktorátust szerzett. Amikor
visszatért Brazíliába, egyházi felettesei úgy vélték, az indián páter a legalkalmasabb rá,
hogy egész törzsét az egyház aklába terelje, ezért úgy döntöttek, menjen vissza a
vadonba. Így is történt: a páter visszatért a törzséhez. Telt-múlt az idő, semmi hír sem
érkezett felőle. Végül is néhány rendtársa elindult felderíteni, mi lett a sorsa.
Rátaláltak, ám ugyancsak meglepődtek.
A teológiai doktor nem térítette meg a törzsét, hanem ledobta magáról a csuhát,
egyszeriben elfelejtette mindazt, amit Rómában tanult, és indián lett: a törzs főnöke…
Egon Schaden professzor írja:
„Az indián bármelyik pillanatban visszatérhet a pszichikai bizonytalanságból
törzséhez, vallásához és mindazokhoz a dolgokhoz, melyek a biztonságot jelentik
számára. Sohasem gondoltam, hogy az indián a szívében ne maradjon indián.”
Az indián, ellentétben a négerrel, introvertált, befelé forduló. A fehér emberrel
szemben bizalmatlan (joggal!), zárkózott, ám amit magam is tapasztaltam, családi-
baráti körben feloldódik, beszédes kedvű, vidám, tréfálkozó, könnyen nevet és
mindenekfölött megbízható, ragaszkodó jó barát.
Az őserdei indián élete nem könnyű, nem is romantikus. Harcolnia kell a
természettel, melyet ugyan nem győz le, de amelynek nem is adja meg magát.
Az indián az amazonasi őserdőben megteremtette a maga életformáját, kultúráját: a
trópusi őserdei kultúrát.
 Indián fuvolás

Milyenek az indiánok?

Vajon milyen kép él ma az átlag brazil tudatában az indiánokról? A caboclo, a

földbirtokos és a vadász szerint az indián alattomos, fékezhetetlen és mindenekfölött
lusta.
A városi ember, aki talán egész életében nem találkozik indiánnal, a múlt században
kialakult romantikus képet látja maga előtt. Ezt a képet az „indianista irodalom”
alakította ki. E szerint az indián nemes, jóságos, hiszékeny nagy gyerek, aki képtelen
bármilyen gonoszságra.
Persze mindkét kép merőben hamis.
Ez a kétféle kép alig különbözik attól, ahogyan az emberek Európában elképzelik az
indiánokat. Hányszor megkérdezték tőlem Londonban, Zürichben, Bécsben,
Budapesten:
– Ugye, Brazíliában élnek még olyan igazi vad indiánok?
 Mit is válaszolhattam volna?
– Igen, az őserdőben még vannak ilyen törzsek.
A kérdező ilyenkor nekibuzdul, felvillan benne mindaz, amit valaha az indiánokról
regényekben olvasott, filmekben látott.
– És azok az indiánok – lenyúzzák az ember fejbőrét? Megskalpolják?
Ilyenkor már büszkék arra is, hogy lám, mi mindent tudnak az indiánokról! Hogy
„skalpolnak”.
– Úgy bizony – erősítem meg hitében a kérdezőt, aki most lehalkítja a hangját,
bizalmas, szinte bennfentes lesz, amikor azt kérdezi:
– Aztán olvastam arról is, hogy ezek az indiánok összezsugorítják az ellenségük
fejét… Hogy is hívják azt a labda nagyságúra zsugorított fejet?
– Zanzának.
– Igen, igen, tudom, csak éppen nem jutott az eszembe. Látott már ilyet?
– Láttam. Még a kezemben is tartottam – fokozom a hatást.
Ámulva, kicsit megütközve néz rám a kérdező, mintha én is fejvadász lennék.
– Az őserdőben? – kockáztatja meg a kérdést.
– Nem. Múzeumban.
Ez némi csalódást kelt. de megkönnyebbülést is: mégse vagyok fejvadász.
Ha időm éppen engedi, ilyenkor elmesélem Alencar históriáját.

Alencar története

Alencar történetét az ötvenes években hallottam Sergiótól, az ubatubai tengerparton,

a Pensăo Miramar, egy olcsó és öreg penzió teraszán.
Február volt, amikor a Baktérítő alatt tombol a nyár. Az izzó forróság ilyenkor
éjszaka sem csökken, s a heves, mindennapos záporok után nyomban felszikkad a föld.
Az Atlanti-óceán vize olyan meleg, mint valami gyógyfürdőé.
Alkonyult. Az ég páratlan színkáprázatát tükrözte a tenger oly lángolón, mintha
görögtűz omlott volna rá a hullámokra. A parti pálmák kontúrjai élesen rajzolódtak ki
és szüntelenül integettek az alkonyi szélben. Mintha jeleket adtak volna a végtelen
múltba süllyedt, egykori karavelláknak.
Az indián kislány nehéz házi feladata
 Sergio ebben az időben, akárcsak jómagam, közel járt a negyvenhez.
Filmrendezőként néhány sikeres filmet forgatott, ám akkoriban alig dolgozott, csak
rövid, alkalmi munkákat vállalt, ha már fogytán volt a pénze. Film szüzséket írt, néha
forgatókönyvet. Itt bújt meg a tengerparton, Ubatubán, a tamaio indiánok egykori
táborhelyén, amely még a múlt század második felében is hírhedt rabszolgapiac volt. Itt
adták el a csempészhajókon érkező „árut”, a Guineái-öbölből elhurcolt jorubákat a
rabszolga-kereskedők, akik ügyesen kijátszották az Atlanti-óceánon cirkáló angol
hadihajókat.
Sergio, aki egyébként testes, hullámos hajú, vidám ember volt, szeretett iszogatás
közben mesélni. Ezúttal Alencar történetét mondta el, széles gesztusokkal kísérve
szavait, ahogyan a mediterrán embereknél szokás. Közben-közben kortyintott a jeges
italból. Anyai ágon olasz származású volt és a mamától örökölt latin vidámsága
felülkerekedett az apai ág luzitán szomorkásságán.
„Tudod, Luiz, néhány éve fölmentem Amazóniába. Ugyanaz a nyugtalanság
csábított oda, mely portugál őseimet, valamikor a 17. században.
Persze, én nem aranyvárosokat vagy smaragdhegyeket kerestem, mint a bandeirák.
Különben is, itt délen, Rióban, Săo Paulóban sokkal kisebb kockázattal
meggazdagodhat az ember, ha akar. Vesz egy darab földet, majd néhány év múlva
eladja tízszeres-hússzoros áron. Vagy nem is vesz, csak elad. Egyik nagybátyám,
nyugalmazott kapitány, olyan földek eladásából szerezte a vagyonát, melyek soha nem
voltak az övéi.
Egy nagy film lehetőségét forgattam a fejemben. Elhatározásom nem ötletszerű volt,
hanem évek során érett meg bennem. Egy áprilisi napon felszálltam a «Cruzeiro do
Sul« menetrendszerű gépére a riói Santos Dumont repülőtéren és elrepültem
Manausba.
Képzelheted, milyen élmény volt először repülni az őserdő fölött. Hogy mit
éreztem? Amit nyilván te is, amikor először láttad repülőgépről a lombtengert.
Megérkeztem Manausba.
Itt, a kaucsukkorszak dzsungel-Párizsában akartam filmexpedíciót szervezni.
Páratlan lehetőségi Kimeríthetetlen téma írónak, filmesnek.
A tervezett expedícióból mégsem lett semmi, pedig a pénzem is megvolt hozzá.
Miért? Nem tudnám megmondani ma sem. Akárhogy szépítgetem a dolgot,
végeredményben nem indultam el sehová. Beköltöztem a Rua Itamaraca egyik nem túl
drága penziójába. Manaus fénykorában itt voltak a legdrágább mulatók és a
legelőkelőbb bordélyok. Persze nem unatkoztam. Ismered Manaus atmoszféráját, ott
nem lehet unatkozni. Cimborákra tettem szert, akiknek beszélhettem terveimről,
melyekből aztán semmi sem lett. Nem hiányoztak természetesen a nők sem. Akadnak
ott szép számmal ma is, akik valami különös szerencsére várnak, gazdag partira. De
addig sem akarnak unatkozni…
Közben levelet kaptam lepkegyűjtő barátomtól, aki a Tapajos vadonába hívott,
kísérjem el gyűjtőútjára. Bizonyos Valdemar kapitány kétéltű »Catalina« repülőgépen
levitt volna Santarembe, ahol csatlakozhattam volna az expedícióhoz. Menjek? Ne
menjek? Végül is táviratot küldtem: nem megyek. Éppen egy kívánatos mulatt lányra
vetettem ki a hálómat. Persze nem ezzel indokoltam a dolgot, hanem valami hülye,
zavaros magyarázatot találtam ki.
Tálcán nyújtották felém a lehetőséget: elindulni egy tapasztalt sertanistával az
őserdőbe. Folyóparton táborozni, függőágyban aludni, kihunyt tábortűznél a
csillagporos trópusi éjszakában, amikor az őserdő mintha nyújtózkodna, még jobban
megnőne. Jacaréra, jaguárra vadászni. Kamerával kilesni a mocsárban az óriás
anakondát. Felkutatni ismeretlen indián törzseket a vadon mélyén. Behatolni a
dzsungel titkaiba, megörökíteni a vadonlakót, az életet és a halált…
Hónapokat töltöttem Manausban tétlenül.
A véletlen hozott össze valamelyik bárban, ha jól emlékszem a »Chalé«-ban
Alencarral. Antropológusnak mondta magát. Annyi bizonyos, ismerte az őserdőt, járt
indiánok között, néhány írását is megmutatta, az expedícióiról. Szakmai körökben, azt
hiszem, nem sokra tartották. Bizonyos, hogy lelkes volt és elszánt. Inkább a
műkedvelők szeretetreméltó módján, mintsem a dilettánsok nagyképű
pökhendiségével. Kellemes modora, egészséges humora, ha nem is pótolta szaktudása
hiányosságait, rokonszenvessé tette. Egyébként engem nem érdekelt különösebben
Alencar tudományos felkészültsége.
Elmondta, hogy a fejvadász jivarók földjére tervez expedíciót, Peru és Ecuador
határvidékére. Megtudván, hogy filmes vagyok, nyomban felajánlotta: tartsak vele.
Csináljunk egy nagyszerű filmet!
A jivarók borzalmas győzelmi trófeájának, a zanzakészítés tudományának titkáról
keveset tudunk, noha a század elején elég részletesen leírta Up de Graff amerikai
mérnök, aki évekig bolyongott az őserdőben és eljutott a jivarók közé is. Ha nekünk
sikerülne erről filmet készíteni, az világsiker lenne!
Ezúttal semmi sem tartott vissza. Lelkesen készültem a kalandra. Beszereztem
mindent, ami szükséges a filmezéshez. Kitűnő kamerát vásároltam.
Hajóval mentünk föl a Rio Solimőesen Iquitosba, az expedíció bázisára.
Az én kalandomból mégsem lett semmi. Valami alattomos láz vert le a hibámról.
Amazóniában. tudod te is, vannak efféle ismeretlen lappangó lázok. Nem tudni, mi
okozza őket, egyszerre csak jelentkeznek és ledöntik az embert. Ágynak estem.
Kezelőorvosom hosszú hetekig tartó kúrát és pihenést ajánlott.
 Alencar a száraz évszak elején motorral fölszerelt canoákkal, indián és félvér
kísérőivel indult el a Rio Huallaga felé. Legyengült lévén, nehezemre esett, mégis
lementem a partra, hogy legalább az expedíció indulásának tanúja lehessek. Alencar
megölelt.
– Sajnálom, hogy nem jöhetsz – mondta.
– Azért majd hozz nekem is kárpótlásul egy zanzát – vetettem oda, inkább csak
élcnek szánva.
– Hozok, amigo!
– Boa viagem, jó utat!
Alencar elindult. Hosszan néztem a part korlátjának támaszkodva a csónakok után.
Egy ideig jöttek hírek az expedícióról a rövidhullámú rádió meg a caboclók útján,
akik azon a tájon gyűjtötték a kaucsukot, hogy fölhozzák Iquitosba. Később, ahogy ez
már lenni szokott, megritkultak, majd egészen elmaradtak a hírek. Alencar expedíciója
mélyen bent járt a vadonban.
Lassan lábadoztam. Unalmasnak találtam Iquitost, mely korántsem olyan színes,
mozgalmas, izgalmas és nagyvonalú város, mint Manaus.
Pedig a civilizáció itt találkozik a vadonnal. Gyakran jönnek őserdei indiánok, akik
törve vagy alig beszélnek portugálul. Papagájokat, majmokat, kígyó- és jaguárbőröket
hoznak, azokat adogatják el.
A folyóparton, ahol a cidade-fluvial, a folyamváros cölöpökre épült nyomortanyája
húzódik, íjakat és nyilakat vásároltam egy tagbaszakadt, fiatal őserdei indiántól.
– Honnan jöttél? – kérdeztem tőle.
– Rio Huallaga – mondta.
– Ha hozol nekem zanzát, jól megfizetem!
Zsugorított emberfejekkel már akkoriban is tilos volt kereskedni Brazíliában.
Peruban. Ecuadorban egyaránt. Ám jó pénzért szerezhetett az ember ilyen trófeát,
titokzatos utakon, háromszáz dollárért. Persze, sok pénz volt az akkoriban Peruban is,
Brazíliában is. Európai, amerikai múzeumok a tízszeresét is megadták érte.
 – Zanza – ismételte az indián.
Azzal beszállt csónakjába, evezni kezdett és a cölöpkunyhók között már el is tűnt a
szemem elől.
Lázaim elmúltak. Már csak illemből szedtem a tablettákat, melyeket az öreg doktor
előírt. Kezdtem visszahízni leadott kilóimat. Beköszöntött az esős évszak, amely
felettébb kényelmetlen. Elhatároztam, visszatérek Manausba, onnan pedig Rióba
repülök. Hajó után néztem. Találtam is egy kényelmes gőzhajót. Megvettem a jegyemet
és nyomban átköltöztem a szállodából a hajóra. Néhány napot kellett még várnom az
indulásig.
Az utolsó napok egyikén ismét a folyóparton sétáltam, a cidade-fluvial mozgalmas
életét figyeltem és néhány felvételt készítettem.
Késő alkonyatba hajló délután volt. Karcsú csónak surrant a part felé. A benne álló
indián nem is evezett, csak irányította csónakját a folyó csendes sodrásában.
Ráismertem. Az „én indiánom” volt, akitől az íjakat-nyilakat vettem.
Parthoz ütődött a csónak, az indián kiugrott belőle és partra húzta. Egyenesen
hozzám jött, mintha megbeszéltük volna, hogy éppen ebben az időpontban itt várom.
– Zanza – suttogta, mint aki titkot árul el.
– Hoztál? – csodálkoztam rá, mintha megfeledkeztem volna arról, amit kértem.
– Zanza – ismételte, azzal apró, öklömnyi bőrzacskót nyújtott felém. Mindketten
óvatosak voltunk, akár az összeesküvők. Tudtuk, amit csinálunk, azt tiltja a törvény.
– Mennyit kérsz érte? – kérdeztem.
– Mucho, sokat – válaszolta, azután oly nevetséges összeget mondott, hogy a
tízszerese se lett volna sok. Kiszámoltam a tenyerébe a pénzt. Gondoltam, akkor sem
vesztek sokat, ha becsap és kaucsuklabda vagy narancs lesz a bőrzacskóban.
Az indián szótlanul a vízre tolta csónakját, beszállt, ellökte a parttól és szaporán
evezni kezdett. Csakhamar beleolvadt az opálos alkonyatba.
Diadalmasan vittem magammal a zsákmányt. Lám, nem is kellett bemennem a
dzsungel mélyére, a jivarók földjére, vállalva a kockázatot, mégis hozzájutottam a
zanzához!
Ha ugyan nem csapott be az indián.
A hajóra siettem. Bezárkóztam a kabinomba, becsuktam az ablakot is, noha a szűk
helyiségben fullasztó volt a hőség.
Lassan bontottam ki a zacskót.
Fanyar szagot árasztott. A vadon lehelete csapott az orromba. Fűszerek, erdei
növények, túlérett gyümölcsök illata keveredett össze a füst és a megpörkölt hús-bőr
szagával.
Óvatosan a zacskóba nyúltam. Tapogató ujjaim között megéreztem a hajat.
Megborzongtam, hideg futott végig a hátamban, noha ömlött rólam a verejték. Hiszen
akárhogy is, egy megölt, halott ember haját markolásztam.
Lassan, vigyázva emeltem ki a zanzát.
Miről árulkodik vajon a tenyérnyi arc? Mit őriz annak a valakinek a vonásaiból, aki
valaha volt?
 Messze eltartottam magamtól, a lámpafénybe.
Mestermunka, állapítottam meg. Szája, ahogyan szokás, zsineggel átfűzve, szemhéja
gyantával leragasztva. A lekicsinyített arc tökéletesen őrizte az eredeti vonásokat. A
haj kissé hullámos, lágy szálú, nem merev és kemény, mint az indiánoké. A bőr színe is
egy árnyalattal világosabb.
Torkom hirtelen összeszorult… nem kaptam levegőt… fölordítottam volna, de csak
nyöszörögni tudtam…
– Uramisten…!
A zanza, a mágikus jivaro győzelmi trófea – Alencar feje volt…”
Sergio elhallgatott. A Nap már a tengerbe gurult, mint valami levágott fej. A tompa
fény után egészen besötétedett, csak a hullámtörések rajzoltak fehér vonalakat a tenger
hátára. Az alkonyati szél, a brisa már csillapult, csak a parti pálmák integettek
rendületlenül.
Valóban megtörtént Alencar históriája, vagy csak Sergio soha el nem készített
filmsztorija volt? Ki tudja? Megkérdezhettem volna tőle, megvan-e még a zanza. Nem
tettem.
A belémi múzeumban, a zanzák között, mindenesetre láttam olyat, amely valaha
fehér ember feje volt…
 Füstbe ment terv
vagy az utolsó remény?

Rondon

Brazília térképén kitörölhetetlenül ott a neve Candido Mariano da Silva

Rondonnak. Elérte a legmagasabb katonai rangot: Brazília marsallja lett. Paul
Cludel, a neves francia költő, aki Franciaország brazíliai követeként ismerte
meg őt és munkásságát, „szent embernek” nevezte. Theodore Roosevelt volt
amerikai elnök, aki 1913-ban amazonasi expedícióján Rondonnal járta a
vadont, a rondoni életművet olyan jelentős alkotásnak tartotta, mint a
Panamacsatornát. A New York-i Földrajzi Társaság „a trópusi őserdők
legnagyobb kutatóját” tisztelte benne. A Guaporé nevű „federális”
(szövetségi) területet már életében róla nevezték el Rondoniának. Amikor
pedig 1958. február 19-én, kilencvenkét éves korában Rio de Janeiróban
meghalt, egy volt köztársasági elnök és tábornokok vitték a koporsóját.
Ha a valóban megérdemelt béke Nobel-díjat nem is kapta meg, noha
többször szerepelt a jelöltek között és Schweitzerhez hasonló munkásságával
jobban kiérdemelte volna, mint némely politikus, nemzetközi megbecsülés
övezte azt a katonát, akinek olyan parancs hangzott el ajkáról, amilyenre alig
volt példa a történelemben: „Halj meg, ha kell, de sohase ölj!”
S hogy ez nem csupán üres jelszó volt nála. azt magatartásával is igazolta.
Amikor 1907. október 22-én Mato Grossóban a harcias pareci indiánok
megtámadták, nyíl csapódott ki a sűrűből, s ha nem fúródik a puskaszíjba,
kioltja Rondon életét. A fiatal kapitány nem válaszolt puskalövéssel; sikerült
is békés kapcsolatot teremtenie a pareci indiánokkal.
Évtizedeken keresztül járta a brazil őserdőt, mindig békés szándékkal
közeledett az indiánokhoz, számos törzs rokonszenvét sikerült megnyernie.
Már 1892-ben kapcsolatba került az akkor még hatalmas bororo törzzsel:
1908-ban a Jueruena folyónál a tapaninukkal kötött békét. Úgy vélte, békés
úton az indiánok fokozatosan a brazil nemzeti társadalom részévé válnak
anélkül, hogy törzsi szervezetüket, kultúrájukat, hagyományaikat
elveszítenék.
 Aztán az öreg tábornok, sok évtizedes tapasztalat és kudarc után bevallja:
„Hibás gondolat volt, hogy az indiánok beépíthetők a mi civilizációnkba.”
Világosan látta, hogy a jó szándékú törekvések az indiánokat odadobták egy
idegen civilizáció martalékául.
Rondon halála után csaknem tíz évvel robban ki és alakult világbotránnyá
az általa nagy reményekkel életre hívott Serviço de Proteçăo aos indios (SPI),
az „Indiánvédő Szolgálat” ügye. Szerencsére nem érte meg, mivé lett
legfontosabbnak hitt alkotása. Igaz, élete első nagy munkája is akkor vesztette
értelmét, amikor elkészült vele; a drótnélküli távíró ugyanis feleslegessé tette
azt a távíróvonalat, amelyet sok száz katonával, emberfeletti akadályokat
leküzdve, évek során az őserdőn keresztül épített…

Candido Mariano da Silva Rondon 1865-ben Mato Grossóban született.

Mind apai, mind anyai ágon voltak indiánok az ősei között. Az már az
átöröklés különös játéka, hogy az öregedő katonán egyre jobban kiütköztek az
indián vonások, a halála előtti években pedig már olyan volt, mint valami öreg
cacique. Talán az indián vér is meghatározta életútját, amikor az indiánok
meg-, vagy átmentését tűzte ki élete céljául.
Korán árvaságra jutott, nagybátyja nevelte. A híres riói kadettiskolába,
Praia Vermelhára került, majd elvégezte a katonai akadémiát. Műszaki
tisztként helyezték ki Mato Grossóba, a távíróvonal építéséhez.
Már 1892-ben a Mato Grossó-i távíróvonal főnöke lett a fiatal főhadnagy.
Elsőként tört utat Mato Grosso és Acre között az őserdőben. A pareci és a
nambiquara indiánok többször is megtámadták a vonalat építő expedíciót.
Rondon szívós, fáradhatatlan, akár egy – indián. Pirkadatkor ébred,
hajnalban kezdődik a munka. Lassan haladnak előre a dzsungelben, ahol
minden lépésért harcolni kell. Két méter széles ösvényt vágnak. Farönkökön
görgetik előre a csónakokat, melyekkel átkelnek a folyókon. Déltájban már
tábort vernek. Rondon késő éjszakáig dolgozik, jegyzeteket készít,
jelentéseket ír. Homem do ferrónak, „vasembernek” nevezik el a katonái.
A feladat teljesítése után újabb expedíciókat szervez, ismeretlen területek
feltárására. 1908-ban a Rio Juruena vidékét térképezve eljut a Serra do
Nortéig. 1909-ben a Madeira, a Xingu, a Tapajos és az Araguaia forrásvidékét
kutatja föl. 1913-ban a Roosevelt-expedícióval felfedezi a rejtélyes folyót, a
Rio Duvidát. (A „duvida” szó magyar jelentése: „bizonytalan”.)
 A 20. század első másfél évtizede még a kaucsuk korszaka. Kíméletlen
küzdelem folyik a kaucsukgyűjtők és az indiánok között. A 44-es Winchester
áll szemben a nyíllal. Rondon világosan látja az indián teljes
kiszolgáltatottságát és tenni akar valamit.
1910-ben néhány tiszttársával létrehozza az Indián védő Szolgálatot,
melynek jelszava és parancsa: „Halj meg, ha kell, de sohase ölj!” S hogy a
szolgálat tagjai ezt mennyire komolyan vették, mi sem bizonyítja jobban, mint
az, hogy többen életüket áldozták föl. A Rio Buriti, a Rio Urutu vadonában a
támadó indiánok megölték őket, anélkül hogy védekezésül fegyverhez nyúltak
volna…
Rondon abból a gondolatból indult ki, hogy az indiánok csak akkor
válhatnak a brazil nemzet részévé, ha a törzseket önálló népcsoportoknak
tekintik, biztosítják számukra a fennmaradásukhoz szükséges földet és az
állam gondoskodik az indiánok védelméről.
Sajnos ebből a gyakorlatban alig valósult meg valami, noha már az első
években több száz postót, „őrhelyet” állítottak föl és sikeresen közeledtek a
törzsekhez. Az Indiánvédő Szolgálat ugyan hivatalos szerv volt, de a kormány
tulajdonképpen nem tudta, mit kezdjen vele. Egyszer a hadügy-, máskor a
földmívelésügy, majd a belügyminisztérium egyik osztálya lett. Vezetőit az
éppen hatalmon lévő politikai csoportok nevezték ki, a kinevezéseknél pedig
nemigen törődtek azzal, hogy az illető megfelel-e ezen a poszton, ismeri-e az
indiánokat és problémáikat. Az is nehezítette a szolgálat munkáját, hogy nem
lehetett egyetlen módszert alkalmazni az indián törzsekkel kapcsolatban,
hiszen igencsak különböztek egymástól. Az állam nem tudott, talán nem is
akart igazán védelmet nyújtani a földbirtokosok, kaucsukgyűjtők, vadászok,
gyémántmosók ellen, akik alig vették figyelembe az indiánok jogait. A
caboclo. aki gyakran maga is törzséből kiszakított indián leszármazottja, de a
legtöbb esetben indiánvérű mesztic, mélységesen lenézi és megveti az indiánt,
„vadembernek” tartja, szabad prédának tekinti.

Borzalmas történeteket hallani az indiánok ellen elkövetett gaztettekről.

Indián nőket erőszakoltak meg, aztán a lábuknál fogva fára kötötték és
bozótvágóval kettéhasították őket, mint az állatokat a vágóhídon… Persze sok
caboclo életét oltották ki az indián nyilak is, hiszen az indiánok védekeztek.
 Földbirtokosok, ültetvényesek capangái, bérgyilkosai halomra lőtték a
malocák indiánjait, nem kímélve nőket és gyermekeket sem, s mindez nem a
16. vagy a 17. században történt, hanem a mi századunkban! Brazíliában még
tovább élt a Vadnyugat véres törvénye, mint Észak-Amerikában.
A misszionáriusok sem nézték jó szemmel a szolgálatot, mert Rondon nem
volt hívő katolikus, hanem „szabadgondolkodó”, így az egész mozgalomban
„ateista” szervezetet láttak.
A különböző egyházak, szekták épp oly szabad vadászterületnek tekintették
az indián világot, mint az ültetvényesek az indián földet. Politikájuk,
elképzelésük mit sem változott a 16. század óta. A „lelkek megmentése”, a
„pogányok megtérítése” ürügyén pusztították el a törzsi kultúrákat. A szekták
és egyházak egymással versengve igyekeztek megnyerni a hatalmat a „lelkek
fölött”. (Meg kell jegyeznem, hogy az utolsó évtizedben a katolikus missziók
magatartása sokat változott. Ma sokkal óvatosabbak, tekintetbe veszik a törzsi
hagyományokat.) Kétségtelen, a misszionáriusokban még a fölfedezések
korának tüze lobogott – ha már nem is gyújtottak máglyákat, mint a
középkorban, és életüket is kockáztatták az ügy érdekében.
Az ötvenes években még találkoztam Domitrovits József magyar
származású szaléziánussal, aki Rio Negro püspöke lett. Vagy negyedszázadon
keresztül végzett missziós munkát a Rio Negro vidékén, országnyi
„egyházmegyéjében”. Egy magyar alapítású női szerzetesrendet is letelepített
Amazóniában. A magyar apácák lepratelepet létesítettek Pará államban.
Domitrovits püspök személye körül is kialakultak legendák, már-már
„csodák” – de hát Brazíliában mindig szükség volt a csodákra…
Az Indiánvédő Szolgálat elsőrendű feladatának tekintette, hogy felkeresse a
civilizáció által még nem érintett törzseket. A rondoni indiánpolitika alapja a
pacificaçăo, a „megbékítés” politikája volt. Ez korántsem járt olyan pozitív
eredménnyel, mint Rondon és követői remélték. A „megbékített indiánok”
nem viselkedtek többé ellenségesen, ugyanakkor képtelenek voltak magukat
megvédeni. Igen látványosnak látszik, hogy a tízes évektől kezdve hány
törzset sikerült „megbékíteni”, csakhogy kiderült, hogy ezek az indiánok rövid
idő alatt elvesztették földjeiket, lélekszámuk pedig felére, harmadára vagy
negyedére csökkent…
 Amikor 1930-ban Getúlio Vargas puccsal magához ragadta a hatalmat és
másfél évtizeden keresztül diktátorként állt az ország élén, megkezdődött az
Indiánvédő Szolgálat hanyatlása. Rondon befolyása megingott, miután nem
volt a diktatúra híve. Senki nem vette figyelembe a 216. számú törvényt,
amely garantálta az indián földek biztonságát. Elharapódzott a korrupció,
majd 1967-ben kirobbant a botrány.
Ekkor az Indiánvédő Szolgálat 134 tisztségviselője ellen emeltek vádat. A
brazil főügyész két hónap alatt végigjárta a szolgálat állomásait, majd az
összegyűjtött adatok alapján 5115 oldalas vádirat készült. Ebben többek
között vádat emeltek a szolgálat egyik vezetője, egy őrnagy ellen, akit nem
kevesebb, mint negyvenöt bűncselekménnyel vádoltak; többek között indián
földeket adott el birtokosoknak háromszázezer dollár értékben. Az is szerepelt
a vádiratban, hogy himlővel fertőzött ruhát, mérgezett cukrot osztottak szét az
indiánok között, pontosan úgy, mint a 18. században az angolszászok Észak-
Amerikában. A gaztettek nem bizonyos nemzetek privilégiumai.
Gépfegyverrel, dinamittal pusztítottak el törzseket, mert útjába álltak egy
marhatenyésztőnek, ültetvényesnek, fakitermelő vállalatnak.
A botrányt nem lehetett leplezni. A teljes vádirat azonban sohasem került a
nyilvánosság elé. A vádlottak elleni perek zárt ajtók mögött folytak, az
ítéletekről – ha hoztak egyáltalában ítéleteket – nem szivárgott ki semmi.
Joggal tette föl a kérdést Paulo Nogueira Neto professzor 1971-ben: „Tud-e
valaki egyetlen olyan személyről is, akit azért ítéltek volna el, mert indiánt
gyilkolt?”
A világsajtó és a nemzetközi szervezetek bőségesen foglalkoztak az üggyel,
genocídiummal, népirtással vádolták Brazíliát, amely csakis a természeti
kincsek kiaknázását tartva szem előtt, eltűri az indiánok elpusztítását.
Noha az akkor hatalmon lévő diktatórikus katonai kormányzat elodázta az
ügyet, az Indiánvédő Szolgálatot mégis fel kellett számolni. Helyette egy új
szervezetet hívtak életre, a Fundaçăo Nacional do Indiót, az „Indián Nemzeti
Alapot”.

A Xingu és indiánjai
 A 20. század elején alig volt Amazóniának olyan része, amelynek
indiánjairól olyan részletes és pontos képünk lett volna, mint a Felső-Xingu
vidékének törzseiről.
A Rio Xingu, az Amazonas hetedik leghosszabb mellékfolyója, a Brazil-
felföldön ered, Mato Grossóban, hogy csaknem kétezer kilométerrel
északabbra ömöljék az Amazonasba. A folyó déli szakasza és forrásvidéke a
Felső-Xingu (Alto-Xingu), több mint kétszázezer négyzetkilométer területű a
déli szélesség tizedik és tizenötödik foka között.
Számos folyó ered itt és egyesül a Xinguval, többek között a Batovi, a
Kurizevo, a Suia-Missu, a Maritsuá-Missu és a Kuluena, majd jóval
északabbra még egy nagy folyam találkozik a Xinguval, a Rio Iriri.
Méltóságteljesen hömpölyög széles medrében a Xingu. Ahol összeszűkül a
meder, meggyorsul a víz sodrása, zúgva fut tova, vízeséseken, sellőkön zúdul
alá, örvényeket kavar, majd lelassul. Legnagyobb vízesése a Von Martius.
A száraz évszakban széles homokpad húzódik a partok mentén, az esős
évszakban felduzzad, elönti az alacsony szigeteket, őserdőket, homokpadokat.
A Xingu két partján és mellékfolyóinál több mint húsz, különféle nyelvű
indián törzs élt. Ezek közül néhánnyal még századunk hatvanas éveinek elején
sem sikerült kapcsolatot teremteni. Ilyenek voltak többek között a kayabik, a
mentu-kitrék, a kuben-krangnotirék, az assurinik és az ararák. Ugyanakkor a
Felső-Xingu számos törzsét már jól ismertük.
Karl von den Steinen német orvos és etnográfus expedíciója 1884-ben
behatóira Xingu vidékére, teljesen ismeretlen területre. Akkoriban azt sem
lehetett tudni, melyik folyó tartozik a Xingu vízrendszeréhez. A német kutató
a Rio Batovin jutott el a Xingura, majd lecsónakázott rajta az Amazonasig.
Három évvel később újabb expedíciót szervezett.
Csatlakozott hozzá testvére, Wilhelm von den Steinen festőművész, Paul
Ehrenreich egyetemi tanár és Peter Vogel geográfus, aki térképeket és
fényképeket készített. Az expedíciót, mely az indián tolmáccsal, a szakáccsal
és a „cimborákkal” – ahogy von den Steinen nevezi őket – tizenkét tagból állt,
egy brazil katonatiszt is elkísérte, Luis Perrot, a vadon kiváló ismerője.
Cuiaba akkoriban a civilizáció utolsó állomása volt. Innen indultak észak
felé, a Brazil-felföldön. Bozótos síkság ez, mely fokozatosan adja át helyét az
őserdőnek. Félig már „civilizált” indián falvakat hagyva maguk mögött érte el
az expedíció a vadont. Az őserdő peremén hagyták hátra igásállataikat és a
Kulizeu folyón hajóztak tovább. Így érkeztek el az első bakaeri faluhoz. Ezek
a karib nyelvű indiánok barátságosan fogadták őket, von den Steinen már első
útján is találkozott velük. A kutatók most a maga valóságában ismerhették
meg az őserdei indián nem könnyű, nem idillikus, ám mégis vonzóan emberi
életét. Von den Steinen nemcsak kitűnő szakember és tudós volt, hanem
közvetlen emberi kapcsolatot is tudott teremteni az indiánokkal, megosztva
velük hétköznapjaikat. Éles szemű megfigyelő, türelmes, szóra bírta a
legzárkózottabb indiánt is, jegyzeteket készített a törzs társadalmi
szerkezetéről, szokásairól, a földművelésről, a halászatról, vadászatról, a
táncokról és a rítusokról, a használati eszközökről, a fegyverekről, s
igyekezett megbirkózni a nyelvi nehézségekkel. Jó volt a humorérzéke is.
A bakaeri indiánok után az expedíció felkereste a nahuqua, a yualapiti,
aueti, mehinaku, kamayura törzseket, hírt adva a trumai és a suya indiánokról.
A Felső-Xingun ebben az időben kétezerötszáz-háromezer indián élhetett.
A bakaeriknek a Rio Batovi mentén négy, a Rio Kuluenánál három falujuk
állt: a legkisebben huszonegy, a legnagyobban százötven indián lakossal.
A kamayurák, trumaik, auetik, yualapitik, a suyák és a trumaik a
folyóparton építették föl falvaikat, amíg a bakaerik és a mehinakuk három-
négy óra járásra az őserdőben.
Von den Steinen expedíciójának nyelvészeti, embertani és néprajzi
megfigyelései, eredményei rendkívül fontosak. Von den Steinennek és
társainak szerencséje volt, nem támadták meg őket az őslakók. Nem sokkal
utánuk ugyanis, a század végén, a suyák vagy a trumaik a Paranajuva vízesés
közelében lemészárolták egy amerikai expedíció tagjait. Csak évtizedek
múlva találták meg maradványaikat az elhagyott indián falu közelében.

A 20. század negyvenes éveire a Felső-Xingu indiánjai eléggé

megfogyatkoztak. Részben a törzsi háborúk, részben a járványok tizedelték
meg vagy pusztították el a törzseket. A trumaik áldozatai lettek az anumania
indiánok, a suyáké az arupatik. Eltűntek az iarumák és az aulaták is.
A negyvenes évek elején kisebb indián csoportok eveztek föl a folyókon,
hogy bozótvágókat és egyéb használati tárgyakat cseréljenek Alto
Paranatinga, Porto Simăo és más települések kereskedőivel. A csereüzlet
sikerrel kezdődött és tragikusan végződött. Az indiánok közül sokan már
betegen indultak hazafelé és útközben elpusztultak. Akik hazajutottak,
magukkal vitték a járványt.
Karl von den Steinen kitűnő könyvében számol be a második, 1887-es
expedíciójáról, a Felső-Xingu indiánjairól. Visszaérkezve Rio de Janeiróba, a
tudóst kihallgatáson fogadta II. Péter császár, aki nagy érdeklődéssel hallgatta
a Felső-Xingu vidékén élő „alattvalóiról” szóló beszámolót. Két évvel később
a császárt száműzetésbe küldte a brazil köztársaság. Von den Steinen azzal
fejezi be könyvét, hogy miként a brazil császárság, a xingu indiánok is
hamarosan eltűnnek. „Első történetírójuk [a szerző] alkalmasint az utolsó is.”
A Felső-Xingu indiánjai azonban nem haltak ki, nem tűntek el és
napjainkban, száz évvel a Xingu-expedíció után, több reményük és esélyük
lehet a fennmaradásra, mint akkoriban volt.

A három testvér

Európában tombol a második világháború. A német csapatok lerohanták

Franciaországot, bevonultak Párizsba. A stukák szüntelenül folytatják
terrortámadásaikat London és a többi angol város ellen. A németek hadüzenet
nélkül megtámadják a Szovjetuniót, Magyarországot pedig a felelőtlen
politika belesodorja a végzetes történelmi tragédiába. A japánok még nem
támadták meg Pearl Harbort, Amerika egyelőre feszülten figyel és – készül.
Dél-Amerika messze esik Európától. Eddig mindössze annyi történt, hogy
még 1939. december 17-én Montevideo közelében az angolok elsüllyesztették
az „Admiral Graf von Spee” nevü német „zsebcirkálót”.
Brazília éppenséggel a világháború konjunktúráját élvezi, senki nem gondol
rá, hogy az egyetlen hadviselő dél-amerikai ország lesz.
1941-et írunk.
Săo Paulo fejlődése ekkor kezd dinamikusan, amerikai ütemben
felgyorsulni. Tizenkét éve már, hogy a város szívében, az Anhangabau völgye
fölött felépült Dél-Amerika első felhőkarcolója, a harmincemeletes Martinelli-
épület. Aki tud, él a lehetőségekkel. Kis vállalkozásokból tüneményes
gyorsasággal roppant vagyonok nőnek. Mint nemrég az Egyesült Államok,
most Brazília a „korlátlan lehetőségek hazája”.
 Ám az a három fiatalember, az a három testvér, aki esténként a monoton és
rohanó nagyvárosi munka után hazatér pinheirosi otthonába, nem efféle
lehetőséget latolgat. Brazília kiterített térképét tanulmányozzák, az Amazonas
vidékét, ahol még minden jelzés bizonytalan. Közben Euclides da Cunha
páratlan könyvét, az „Os Sertőes”-t, „A Vadon”-t olvassák elmélyülten, s
gondolatban már nem Săo Paulóban járnak, hanem valahol a brazil vadon
mélyén. A kő- és vasbetondzsungelt a valóságos őserdővel akarják fölcserélni.
Vonzza őket ellenállhatatlan erővel ez a titokzatos, szinte még érintetlen
ősvilág.
Igaz, nem városi emberek. Minas Geraisban születtek. Apjuknak ügyvédi
irodája mellett kávéültetvénye volt. Ott nőttek föl a belvidéken, az Interiorban,
mely sokkal hűségesebben és tisztábban őrzi a brazil hagyományokat, mint az
egyre nemzetközibb nagyvárosok. Amikor apjuk meghal, Săo Paulóba
költöznek. De a paulista város nem lesz igazi otthonuk. Nem csoda, ha nem
találják a helyüket. Nem az elhagyott Interior hívja vissza őket, hanem a
Vadon ígér kalandokat.
A három Villas-Boas testvér.
Hagyományos brazil nagycsaládból származnak. Tizenegyen voltak
testvérek. Hármójuk közül a legidősebb, Orlando, huszonhét éves, Claudio
huszonöt, Leonardo huszonhárom.
Már eldöntötték, hogy sertanisták lesznek és csak az alkalomra, a
lehetőségre várnak, amely nem is késik soká. A brazil kormány éppen
ekkoriban nagy tervet dolgozott ki a még csaknem teljesen ismeretlen Xingu-
Roncador vidék felkutatására. Szervezni kezdik az Expediçăo dos Martirios
kutatócsoportot. A hírre a három testvér nyomban elindul az Araguaia
folyóhoz, ahol Flaviano Matos Vanique ezredes irányítja a szervezőmunkát.
Meglehetősen bizalmatlanul fogadja a három városi fiatalembert. Őserdei
expedíciókon nem ilyen zöldfülűekre van szükség, hanem tapasztalt,
mindenre elszánt és mindent vállaló, keménykötésű sertanejókra. Az sem baj,
ha analfabéta vagabundok vagy éppen cangaçeirók, vagyis betyárok. Ezek
meg, kivált Claudio, afféle városi intellektuelek.
Végül mégis beveszi őket az expedícióba, amely 1943 decemberében a
boca de sertăoból, a „vadon szájából” nekivág a dzsungelnek. Hatszáz
kilométeres ösvényt szabdalnak az Araguaiától a Rio das Mortesig, a „Halál
folyójáig”.
 A Rio das Mortesnek nem csupán a neve fenyegető hangzású. Itt élnek a
xavanték, akiknek nyílvesszője sohasem téveszt célt.
A három testvér kiállja a próbát és nem tér vissza a számukra oly kétes
értékű „civilizációba”. Több mint három évtizedet töltenek a brazil őserdőben.
A Villas-Boas testvérek Rondon eszméinek talán legmakacsabb követői és
terveinek megvalósítói. Gyakorlatilag senki nem tett annyit az indiánokért,
mint ők.
És éppen abban az évben, 1961 – ben, amikor nagy tervük, az indiánok
számára kijelölt első védett terület, a Xingu Nemzeti Park megvalósult, a
három testvér közül a legfiatalabb, Leonardo Villas-Boas az őserdőben
szerzett súlyos betegségben meghal. A következőben az Amazóniát először
átrepülő pilótáról elnevezett őserdei őrhelyet, a Posto Capităo Vasconselost
átkeresztelik Posto Leonardo Villas-Boasra; ott van ez a Xingu Nemzeti
Parkban, ahol a Tuatuari folyó a Kuluenával találkozik.
Orlando és Claudio folytatja a munkát.
Letelepednek a malocákban a tábortűz mellé, eszik az indiánok ételét. Nem
akarják az indiánokat sem megtéríteni, se „civilizálni”. Nem akarják
megváltoztatni a törzsek életformáját, szokásait, nem botránkoznak meg –
mint a missziós atyák – az indiánok szokatlan hagyományain, értékrendjén és
erkölcsein. Megcsodálják a kerámiákat, a tollművészetet, s nem utolsósorban
az indián vadász már-már misztikus ösztöneit. Igyekeznek megérteni az
őslakosság nyelveit, a hiedelemvilágát, a mítoszokat. Az indiánok
szorongásait, félelmeit, örömeit, rítusait. Feljegyzik a bonyolult törzsi-családi
kapcsolatokat. Az indiánban nem valami alacsonyabb rendű vadat vagy
idealizált „nemes vadembert” látnak, hanem egy másféle életforma és kultúra
megteremtőjét, mely ugyan alapvetően más, mint a fehér emberé, de nem
alacsonyabb rendű annál. Barátságot kötnek a caciquékkel és a sámánokkal.
Eljátszadoznak a kisgyerekekkel és ajándékokat, hasznos eszközöket osztanak
szét, melyek megkönnyítik az indiánok életét.
Az indiánok megkedvelik őket, mert mások, mint azok a „civilizáltak”,
akikkel eddig összehozta őket a balsors. Ezek a fehérek nem akarják
erőszakkal vagy ravaszsággal megszerezni földjüket, nem erőszakolják meg
asszonyaikat, nem vetik meg és nem tiltják vallási rítusaikat és a sámán
gyógyító tevékenységét. Nem játsszák ki egymás ellen a törzseket, sőt az ősi
ellenségeket is összebékítik.
 Munkájuk során kezd kibontakozni a nagy terv: a xingu indiánok
összegyűjtése, letelepítése és megszervezése egy védett területen, amely nem
válhat a „civilizáció” szabad prédájává.

A két Villas-Boas, Orlando és Claudio merőben különböző alkat fizikailag

is, szellemileg is. De így egészítik ki egymást tökéletesen.
Orlando testes, dinamikus, gyakorlatias ember, fáradhatatlan szervező.
Claudio aszketikus külsejű, gondolkodó, intellektuel, aki az őserdőben is
könyveket olvas, bölcseleti munkákat. Halk szavú és hallgatag. Órákon
keresztül figyeli egy-egy indián elbeszélését.
Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki jobban ismerné az amazonasi
indiánokat, mint ez a két testvér. Humanista munkásságukkal éppúgy
kiérdemelték volna a Béke Nobel-díjat, mint Rondon, s persze éppúgy nem
kapták meg.

A Xingu Nemzeti Park

Sok harc előzte meg a Xingu Nemzeti Park létesítését. Szerencsére ebben a
küzdelemben és munkában a Villas-Boas testvérek nem maradtak magukra,
hathatós és tekintélyes támogatókra leltek. Elsősorban maga Rondon marsall
állt ki mellettük, noha a nagy terv megvalósulását már nem érhette meg.
Olyan neves amerikanisták tették magukévá a gondolatot, mint Eduardo
Galvăo, José M. de Gama Maicher, dr. Noel Nutels, Darcy Ribeiro és Brazília
indián vérű elnöke, Getúlio Vargas utóda, Café Filho. A soron következő
államfő, Juscelino Kubitschek elnök is pártolta a tervet, hogy egy olyan védett
területet jelöljenek ki, amelynek növény- és állatvilága mit sem változott
Brazília fölfedezése óta és ugyanakkor életteret ad az oda telepített vagy már
ott lakó törzseknek is.
Az ötvenes évek elején a Xingu-vidék indián földjeit Mato Grosso akkori
kormányzója áruba akarta bocsátani ingatlanközvetítő társaságoknak. Öt
társaság kapott koncessziót, hogy háromszázmillió hektár földet eladjon. Az
Indiánvédő Szolgálat akkori elnöke, José M. de Gama Maicher mozgósította a
terv ellen a brazil sajtót, és ekkor a közvélemény nyomására a koncessziókat
visszavonták. Elhárult a legnagyobb akadály a Xingu Nemzeti Park
megvalósítása elől.
Ekkor már nyilvánvalóvá vált annak az indiánpolitikának teljes csődje,
mely az őslakosságot a legrövidebb idő alatt szerette volna beolvasztani a
brazil társadalomba. Az indiánkérdés, mint azt Cardoso de Oliveira
antropológus tanulmányában írta, Brazília nemzeti problémája, mely a
társadalom’ számára „elég kényelmetlen”, de ugyanakkor erkölcsi
felelősséget is jelent.
A terveket a Villas-Boas testvérek dolgozták ki. Kapcsolatot kerestek
azokkal a törzsekkel, melyeket még nem, vagy alig érintett a civilizáció.
Meggyőződtek róla, hogy az indián csak a maga törzsi közösségében,
kultúrájában, falujában, mitikus és mágikus világában maradhat fönn. Az
egyetlen megoldás tehát: védett indián területek kialakítása.
A védett terület az indiánnak nemcsak arra ad lehetőséget, hogy megőrizze
a maga életformáját, hanem arra is, hogy a „civilizáltakkal” úgy kerüljön
kapcsolatba, mint nép a néppel, megvédve saját értékeit és megismerve a
másik kultúrát. Ebből át is veheti azt, amit hasznosnak vél és ami nem
csonkítja meg, hanem gazdagítja.
A Villas-Boas testvérek életműve, a Xingu Nemzeti Park egyedülálló
nemcsak Brazíliában, hanem egész Dél-Amerikában!

A Xingu Nemzeti Park területe 26 000 km2. Itt mindössze 1800-2000

indián él, tizenhat különféle törzs tagjai. Ezek a törzsek éppúgy, mint száz
évvel ezelőtt, amikor Kari von den Steinen a Felső-Xingu vidékén járt, a négy
nagy indián nyelvcsaládba tartoznak, néhány törzs pedig elszigetelt nyelvet
beszél. A park gyakorlatilag két részre oszlik. A déli részt, a tulajdonképpeni
Felső-Xingut kétszáz kilométer választja el az északitól.
A déli részen élő törzsek: két tupi nyelvű, az aueti és kamayura; négy karib
nyelvű, a kalapalo, kuikuru, matipu és a nafuqua; három aruak törzs: a
mehinaku, waura és a yualapiti. Az északi részen találjuk ajé nyelvű
txucemarăe, suya és kreen-akarore, a tupi nyelvű kayabi és a karib nyelvű
txicăo törzset, továbbá két elszigetelt nyelvet beszélő néptöredéket, a jurunát
és a trumait. Ezek közül a legnépesebbek a kayabik, a txucamarăék, a
kamayurák, a kalapalok és a kuikurik; a legkisebb lélekszámúak a matipuk, a
nafuquák és a trumaik.
 A Xingu Nemzeti Park mindazt megadja az indiánoknak, amire szükségük
van. A különböző nyelvű törzsek, akik közül némelyek még néhány
évtizeddel ezelőtt harcoltak egymással, nemcsak jó szomszédok lettek, hanem
bizonyos ünnepeket, táncokat éppúgy közösen tartanak, mint a nagy
halászatot.
A park viszonylag kis területén is pontosan megfigyelhető a törzsek közti
fizikai és pszichikai különbség. Az aueti született kereskedő, a kamayura
megfontolt, a trumai visszahúzódó, a waura mintha gyámoltalanabb lenne,
ellentétben az élelmes kuikuruval. A jurunák és a waurák az
agyagmívességben tűnnek ki, a kayabik jó földművelők. Délen intenzívebb a
földművelés, északon a halászat és a vadászat dominál.
A park első letelepült lakói a kayabik, akik neves főnökük, Pripori
vezetésével érkeztek ide. Utolsóként 1975-ben hozták a parkba a kreen-
akarorékat.
A xingu indiánok az elmúlt negyedszázad során szinte egyetlen, bár több
nyelvű „indián nemzetté” kovácsolódtak össze: ők a xinguanók. Gyakori a
törzsek közti házasság, a születések száma növekszik. A kamayura (tupi)
nyelv a közvetítő nyelv szerepét tölti be a törzsek között.
A hatvanas években Orlando Villas-Boas egyik nyilatkozatában a
következőket mondta:
„Ne legyenek illúzióink. Az indián, mint nép eltűnik [Brazíliában], A
legtöbb, amit tehetünk, hogy késleltetjük pusztulásukat. Arra törekszünk,
hogy elkerüljék a civilizációval történő tragikus összeütközést.”
A Xingu Nemzeti Parkban az indiánok immár több mint negyedszázada
biztonságban élnek. Megvédik őket a terjeszkedő földbirtokosok, telepesek
puskáitól éppúgy, mint a misszionáriusoktól. A xinguk nem lettek az
egymással vetélkedő egyházak, szekták prédái. Orlando Villas-Boas mintegy
történelmi ítéletet mondott ki tevékenységük fölött: az indiánok ellen
alkalmazott legolcsóbb fegyver mindmáig az alkohol és a katekizmus!
A Xingu Nemzeti Parkban kétezer indián él. A brazíliai indiánok számát
kétszázezerre becsüljük.
Mi lesz a többivel?

A FUNAI és a „fronteira”
 Amikor 1968-ban megalakult a Fundaçăo Nacional do indio (FUNAI).
Orlando Villas-Boast jelölték az elnökévé. Orlando azonban nem vállalta a
tisztséget, mert nem látta egy jól működő szervezet biztosítékát. A FUNAI
első elnöke, Queiroz Campos tábornok teljesen tájékozatlan volt az
indiánkérdésben. Utóda, Oscar Geronimo Bandeira de Mello tábornok, noha a
kormánytól olyan támogatást kapott, amilyenben az Indiánvédő Szolgálat
egyetlen vezetőjének sem volt része, a lehető legrosszabb irányba vezette a
FUNAI-t; elnöksége alatt a szervezet hatékonyan járult hozzá az indiánok –
eltűnéséhez. A helyébe lépő Ismarth Araujo Oliveira tábornok az
indiánkérdést jobban ismeri és becsületes megoldásra törekszik.
A FUNAI sokkal szerencsésebben és körültekintőbben kezdte a munkáját,
mint elődje. Ma sem törekszik az indián életforma erőszakos
megváltoztatására, igyekszik az indián földeket megvédeni. Biológiai,
ökológiai és kulturális egyensúlyt szeretne teremteni, okulva a múlt szomorú
tapasztalatain.
Fennkölt elvei ellenére az 1974-ben Mexikóban rendezett amerikanista
kongresszuson éppen a brazil antropológusok és indianisták részéről kemény
bírálatok érték. Azzal vádolták a FUNAI-t, hogy eredeti célkitűzéseitől eltérve
bizonyos gazdasági csoportok és nemzetközi mamutvállalatok érdekeit tartja
szem előtt – az indiánok rovására. Felelőssé tették azért is, mert a Villas-Boas
testvérek tiltakozása ellenére a Xingu Nemzeti Parkot kettévágták a BR-080
jelzésű úttal. 1970-ben a katonai kormány belügyminisztere, Costa Cavalcanti
tábornok kijelentette, hogy az indiánok „nem állhatnak a fejlődés és a haladás
útjában”.
Ismerős ez a jelszó a fehér hódítók szótárából!

A FUNAI tervei között szerepel a Xingu Nemzeti Parkhoz hasonló védett

területek létesítése. Pará állam északi részén, a Tumucumaqui-hegylánc
közelében a Tumucumaqui Park, Mato Grosso északi vidékein, a Rondoniával
határos területen az Aripuana, a Rio Araguia nagy szigetén, az Ilha Bananalon
az Araguaia, Amazónia északnyugati szögletében, a Rio Negrónál az Atalaia
Nemzeti Park létesítése. Ezek közül egyetlen egyet sem sikerült
megvalósítani, és például az Araguia Park terve eleve illuzórikus volt, mert a
sziget nagyobb részét már marhatenyésztő rancherok vették birtokukba.
 Felvetődött tehát, mint a 16. század óta annyiszor, a fronteira, a
„határvidék” kérdése.
A fronteira az a terület, ahol az indián és a nem indián világ találkozik. A
két egymástól alapvetően különböző életforma és kultúra között magától
értetődő a feszültség, amelynek eredményeként gyakran kerül sor véres
összecsapásokra. Ilyen fronteira volt a 19. században az észak-amerikai
Vadnyugat és ilyen határterület húzódik Brazíliában az indiánok és a brazilok
világa között.
A 16. és 17. században az indián törzsek még szövetségekbe tömörültek.
Ilyen volt a Săo Paulói tengerparton a tamaio, északkeleten a tapuya vagy a
cariri konföderáció.
Hol húzódott a fronteira?
A 16. században még a tengerpart közelében. Aztán, ahogy a hajók ontották
a portugálokat, az indiánok beljebb húzódtak. A 17. században nagy területet
hódítottak el a cukornádültetvények. A bandeirizmus korában Goiasban és
Mato Grossóban húzódott már a fronteira. Az indiánok még a 18. században is
kemény ellenállást tanúsítottak a betolakodókkal szemben.
Az indiánok védelmére az első törvényt 1758-ban a nagy hatalmú
államminiszter, Pombal hozta, aki „szabad embereknek” deklarálta őket. Dom
Joăo régens viszont 1798-ban királyi levélben biztosította a portugál
gyarmaton az „igazságos háború” jogát az indiánok ellen. A 19. század elején,
amikor a portugál király egész udvarával és arisztokrata pereputtyával
Brazíliába menekült Napóleon elől, folytatódott az „igazságos háború”. Minas
Geraisban kiirtották az indiánokat, inert „útban voltak” az arany
kibányászásánál; Maranhăóban a fazendeirók, Amazóniában a
kaucsukgyűjtők tekintették őket ellenségüknek.
Amazóniában a 19. század második felében terjed ki a fronteira, amikor
állandósult az összeütközés az indiánok és a kaucsukgyűjtők között.
Századunkban sem zárult le ez a konfliktus. Mégis, a 20. század első
felében az amazonasi törzsek nagy részének még lehetősége volt rá, hogy
fennmaradjon. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt Orlando Villas-Boas úgy vélte,
hogy az indián leghatalmasabb szövetségese, az őserdő – „felér egy gyors-
hadosztállyal”…
Csakhogy 1970-ben a katonai diktatúra meghirdette „Amazónia
integrálását”, majd hozzáfogott a transzamazonasi út építéséhez. Dél felől
megkezdődött az őserdő kíméletlen s át nem gondolt irtása, a bányák feltárása,
az ipartelepítés, figyelmen kívül hagyva a természeti adottságokat, az
ökológiai egyensúlyt. Kíméletlenül pusztították az őserdőt, az indián egyetlen
lehetséges életterét.

A FUNAI vezetői tanultak az Indiánvédő Szolgálat hibáiból, több

tapasztalatot halmoztak fel és mind több indián került a FUNAI szolgálatába.
Megnőtt a kormány anyagi támogatása. A realitás azt parancsolta, hogy
szembe kell nézni azzal a gazdasági és népességi expanzióval, amely
valamennyi amazóniai országban fenyegeti az őserdei indiánokat. Peruban,
Bolíviában, Venezuelában éppúgy tűnnek el ma is a törzsek, mint Brazíliában,
a „haladás” és a „fejlődés” jelszavának bűvöletében.
Amikor 1970-ben a transzamazonasi program gyakorlatilag megkezdődött,
az akkori katonai kormányzat pontosan megfogalmazta álláspontját:
„A múltban, amikor a pionírok frontja érintkezésbe került az indiánokkal,
lehetséges volt a menekülés a kapcsolat elől, az indiánok tehát folytathatták a
maguk primitív életét. Az efféle elzárkózás ma már lehetetlen. Vagy
beilleszkednek a nemzeti társadalomba, mint termelők és fogyasztók, vagy
kivonják magukat, de akkor elpusztulnak.”
A „nemzeti társadalmon” persze az ún. fogyasztói társadalom értendő.
Hogy az efféle „beilleszkedés” mit jelent az indián számára, azt Francisco
Meirelles brazil indianista fogalmazta meg 1971-ben, nem sokkal halála előtt.
„Az indián számára az egyedüli lehetőség a körülhatárolt park. A
társadalmi beilleszkedés azt jelenti, hogy az indián a társadalom peremén
tengődik… Ha a kormány nem tudja megteremteni a feltételeket a városi
központok problémáinak megoldására, hogyan tudná az indiánok problémáit
megoldani az őserdőben? A brazil népesség kilencven százaléka a
társadalmon kívül él. Az indián sem kerülhetne jobb helyzetbe, mint a
brazilok többsége!”
Van-e hát lehetőség, remény az amazonasi törzsek fennmaradásához?
Határozott választ nem adhatunk.
Biztató jel, hogy már maguk az indiánok is hallatják a hangjukat! A
nyolcvanas évek elején került be a brazil képviselőházba az első indián, Mario
Juruna, a xavante indiánok főnöke.
 Juruna

A csaknem százéves brazil köztársaság történetében először fordul elő,

hogy indián került a parlamentbe. A katonai diktatúrát felváltó polgári
kormány előkészítését célzó első demokratikus választáson szerzi meg
mandátumát Mario Juruna, a xavanték főnöke.
A xavante Brazília egyik legnépesebb és legharciasabb törzse volt. Nevük,
a „xavante”, azt jelenti: „igazi férfiak”. Mato Grosso északi részén, a Rio das
Mortes vidékén élnek. Ez a terület még az ötvenes évek elején is fronteira
volt: itt kezdődött a xavanték birodalma. Aki átlépte a vadon demarkációs
vonalát, könnyen az életével fizetett. Az éles-hegyes nád nyílvesszők
pontosan találtak célba.
A xavanték sokáig visszautasították a civilizációt, megérezvén a számukra
benne rejlő veszedelmet. Csak az ötvenes évek közepén gyűrte le
ellenállásukat a törzsön végigszántó járvány, arra kényszerítve a xavantékat,
hogy kapcsolatot keressenek a civilizációval.
De meg tudták őrizni törzsi közösségüket; a szaléziánusok minden
buzgalma ellenére ma is jobban bíznak az erdő mélyén élő hatalmas
szellemekben, a tapírok, a surranó vizek, a kígyók uraiban, mint a
szentekben…
Ennek a törzsnek a főnöke Juruna.

Jókötésű indián. Noha csak törve, sok nyelvtani hibával beszéli a portugált,
a legnépszerűbb parlamenti képviselők egyike. Juruna valóban „bátor férfi”,
ami a szívén, az a száján, s amikor beszél, úgy érzi, az egykor élt és a ma élő
valamennyi indián nevében emeli fel szavát.
Választási hadjárata során egy alkalommal beszédet mondott. Nem
portugálul, hanem xavante nyelven. A többezres tömegben aligha volt
egyetlen ember is, aki értette volna, amit mondott, mégis szinte
megbabonázva hallgatták, ahogy szenvedélyesen védte az indiánok ügyét.
Az újságírók kérdésekkel ostromolták.
Kiderült, hogy ez a „vadember” milyen világosan látja a brazilok és az
indiánok felfogása közti szemléleti különbséget. Tudja, hogy a fehér emberek
törvényei mindig az indiánok ellen irányultak, a hódító portugálok és
spanyolok pedig kizsákmányolták Dél-Amerikát.
– A fehérek szeretik összezavarni a dolgokat az indián fejében – mondta. –
Az indián azonban nem hagyja magát. A fehér emberek kitalálták, hogy az
indiánok fölött gyámkodni kell, mert kiskorú, gyerekes, ostoba, nem is tudja,
mit csinál. A fehérek nem akarták elismerni, hogy az indián felnőtt ember,
akinek megvan a képessége hozzá, hogy saját sorsát irányítsa. Én egy
közösség főnöke vagyok, és képes vagyok vezetni a törzsemet!
Juruna arról is beszélt, hogy az indián mennyivel jobban ismeri a
természetet, megérti minden szavát, állandóan tanul tőle, amíg a fehér ember
csak vakon pusztítja. Az indiánok ugyan sohasem tanultak a szocializmusról,
de őskommunizmusban éltek, mielőtt a fehérek Amerika földjére léptek volna.
Brazília ma is az indiánok földje!
Az egyik újságíró kérdésére, hogy mit tenne Brazília elnökeként, Juruna azt
válaszolta: nem engedné meg, hogy Brazília kincseit idegenek vigyék ki az
országból!
– A fehér emberek mindennap kitalálnak egy új törvényt – mondta. – Az
indián csak egyszer találta ki a törvényt, de az örökre érvényben marad!
Juruna páratlan népszerűségét egyik parlamenti felszólalásával alapozta
meg. Természetesen nem a politikusok, hanem a brazil közvélemény előtt.
A maga tört portugálságával azt fejtegette: Brazília legnagyobb baja, hogy
csaknem minden politikus, képviselő, miniszter – ladrăo, azaz gazember,
tolvaj, korrupt, megvesztegethető. Felszólalásának végén bocsánatot kért a
megrökönyödött honatyáktól, akik közül jó néhányan találva érezték magukat;
nem akart senkit sem megsérteni, csak nem tudja pontosan kifejezni magát –
portugálul.
Mentségére szolgáljon Jurunának, hogy a ladrăo szónak a xavante nyelvben
nincs megfelelője, mert ezek között az indiánok között sohasem voltak
tolvajok, csak – „bátor férfiak”…

Brazíliában az indiánkérdés, úgy tetszik, fordulóponthoz érkezett. Azok a

törzsek, melyek a FUNAI révén kapcsolatba kerültek a civilizációval, egy új
életformát úgy igyekeznek kiépíteni, hogy identitásukat a megváltozott
keretek között megtarthassák.
 Észak-Amerikában szerzett tapasztalataim azt sugallják, hogy olyasféle
életforma felé törekszenek, mint az Új-Mexikóban élő pueblók és az arizonai
hopik és navahók.
Kérdés: sikerül-e ezt megteremteni? Lesz-e elég ereje a törzsi tudatnak,
hogy az amerikai ütemben felgyorsuló brazil világ vonzásában
fennmaradhassanak? A különböző egyházak és szekták hittérítőinek szívós
támadása nem morzsolja-e föl azt az ősi mítoszvilágot, azt az ősi keretet, mely
a törzseket összetartotta és a törzsi kultúrákat megteremtette?
Mint olyan sok egyéb kérdés, ez is megválaszolatlan.
 Amazónia alulnézetben

Ismerkedés az őserdővel

Barátom, Antonio, az orchideavadász meghívott az őserdő peremén elterülő

fazendájára. Örültem a meghívásnak, mert alkalmam nyílt rá, hogy ismerkedjem kissé
a trópusi vadonnal.
Antonio minden esztendőben hónapokat tölt Amazóniában és a tengerparti
ősrengetegben; orchideákat gyűjt. Neves orchideavadászként tartják számon.
Számtalan ismeretlen fajt fedezett föl, s ezek közül néhányat róla neveztek el. Emellett
kitűnő puskás hírében áll. Néhány általa elejtett jaguár bőre tanúskodik erről Săo
Pauló-i lakásán és a fazendán.
Igyekezett engem is beavatni az orchideák titkaiba és az őserdő világába.
Antonio eredetileg csak kedvtelésből foglalkozott orchideákkal, majd ez a trópusi
virág egyre inkább szenvedélyévé vált, végül már nem is érdekelte más. Az
orchideavadászat jövedelmező, az orchideagyűjtők az egész világon kapcsolatban
állnak egymással, és a ritkaságok, hát még az újonnan fölfedezett egyedi darabok
mesés áron cserélnek gazdát.
Az „ős-orchidea”, mint Antoniótól megtudtam, a földön nőtt, de mind magasabbra
kúszott, a Nap felé. Ellentétben a broméliákkal, az orchidea nem tartozik az „élősdi”
növények közé.
Az orchidáriában kezdtem ismerkedni ezzel a különös növénnyel. Sűrű, bódító
illattal terhes levegőben, párás hőségben. Meglepett, amikor Antonio arról beszélt,
hogy az orchidea a napnak bizonyos órájában illatozik vagy áraszt – ritkábban –
kellemetlen szagot.
Az orchidea még a páratlanul gazdag, sokszínű trópusi vegetációban is a természet
egyedülálló remeke, a színek, formák sokféleségének játéka. A legkisebb orchideafajtát
a kolumbiai őserdőben találták: alig mogyoró nagyságú. A legnagyobbak viszont
valóságos fává terebélyesednek. Abból a tizenötezer eddig ismert fajtából, melyet a
botanikusok számon tartanak, a brazil őserdőben éppúgy virágoznak a törpe fajták,
mint a ritka óriások.
Izgatottan készültem az első őserdei kirándulásra. Amíg az embert csak a képzelete
viszi a dzsungelbe, vagy nagyon szépnek látja, vagy csak a veszedelmekre gondol, a
jaguárra, a kígyóra, holott éppen ezek akadnak útjába a legritkábban.
Noha ma már jobban ismerem a vadont, azért tudásom és tapasztalatom eléggé
szegényes. Egyik őserdei kirándulásomról idézem föl azt, amit később papírra
vetettem, még 1954-ben.
Itt állok az őserdő zöld függönye előtt. Hogy valójában mit érzek? Elsősorban az
örömöt, hogy eljutottam ide. Kis gimnazistaként hányszor tapadt tekintetem Amazónia
térképére valóságos bűvölettel! Igyekeztem elképzelni azt, amit a térkép sematikusan
ábrázol: az őserdőt, a roppant folyókat, vízeséseket, kígyókat, indiánokat. Útleírásokból
tudtam meg egyet s mást erről a csodálatos világról. Tudtam, hogy az őserdő mélyén
indián törzsek élnek. Olvastam jaguárokról, jacarékról, halálos mérgű és hihetetlenül
hosszú óriáskígyókról. Tudtam, hogy a dél-amerikai őserdő valójában ma is ismeretlen
világ. És még valamit tudtam: hogy ifjúságom álomvilágából eljutok egyszer a brazil
őserdőbe!
Természetesen más a fiatalkori vágy, az álmodozás és más a valóság.
Hevesebben ver a szívem és örömömbe tagadhatatlan szorongás vegyül, amikor
elindulok a keskeny őserdei ösvényen. Árnyékos az ösvény, a picada, valóságos zöld
alagút, ahová csak véletlenül téved be a kósza napsugár.
Az ösvény két oldalán falként áll a sűrű dzsungel. Ágas-bogas fák, élősdi növények
sűrű szövedéke.
Látható, érzékelhető veszély sehol. Nem látok kígyót, nem villan rám a jaguár zöld
szeme. Fülelek és hallgatom az őserdő muzsikáját: papagájok, ararák, tukánok
rikoltozását, majmok vidám ricsajozását. S mindezeken túl, talán nem is hallom, csak
érzem azt a finom, sejtelmes neszekből összetett zsongást, a trópusi őserdő, a természet
roppant „nagyüzemének” zsongását, amely a Vadon szívverése.
Valahol, ki tudja, miért, megroppan egy ág; megrezdülnek a bokrok. Talán őz surrant
el vagy vaddisznó, netán a furcsa testű hangyász. Szüntelenül integet a legyezőpálma,
az amigo de viajante, a „vándor barátja”; mintha jeleket adna. Veszedelemre
figyelmeztet, vagy csak barátságból integet felém?
 Út az őserdőben

Forró, nyirkos a levegő, verejtékezem, ingem a bőrömre tapad. Akárha gőzfürdőben

lennék. Elbágyadok. A trópuson mindig ezt érzi az ember, legfeljebb bizonyos idő
múltán azzal hitegeti magát: megszokta. – Elindulok a picadán.
Az ilyen őserdei ösvény mindig vezet valahová. Kaucsuk-gyűjtő vagy vadász
magányos tanyájára, indián faluba vagy a folyóhoz. Nem tudni, milyen hosszú az
ösvény. Lehet néhány száz méter, amiként sok kilométer is. Ilyen ösvényt vágtak
maguknak a bandeirák és minden expedíció.
A picada, akár a folyó, út a dzsungel útvesztőin. Mert itt nehéz tájékozódni, könnyen
eltéved vagy eltévedhet az ember. Természetesen csak a „civilizált”. Az indián épp oly
biztonsággal tájékozódik benne, mint a városlakó a maga vasbetondzsungelében. Az
indián nem téved el, mindig eljut oda, ahová igyekszik. Számára az őserdő tele van
jelekkel, amelyeket mi észre se veszünk. Ösztönei, érzékszervei bámulatosan
kifinomultak. Mi eszközeinkkel igyekszünk helyettesíteni civilizációban eltompult
érzékszerveinket. Az indiánnak nincs szüksége ilyesmire, hiszen együtt él a
természettel, amelytől mi egyre messzebb kerültünk.
Az indián mindent észrevesz és megfigyel. Nevet ád minden természeti jelenségnek,
minden madárnak, állatnak, fának, virágnak.
Darab ideig az ösvényen lépdelek, majd hirtelen elhatározással, valahogy úgy, ahogy
ismeretlen mélységű és hőmérsékletű vízbe ugrunk, belépek az őserdőbe.
Belépek? Túlzás. Az őserdőbe nem lehet „belépni”. Előbb utat kell benne vágni.
Hadakozom a bozótvágóval, csapkodok összevissza, mígnem rájövök, hogy bizonyos
tervszerűséggel kell forgatni ezt a kisebb fajta kardot, különben feleslegesen
kifárasztom magam.
Nem merészkedem messze, noha Antonióval megbeszéltem, ha valami bajba
keverednék, eltévednék, leadok három lövést, ahogyan a vadonban szokás.
Összezárulnak mögöttem a bokrok. Mintha összecsapódna a zöld függöny.
Megsűrűsödik a félhomály, nyirkosabbnak érzem a hőséget. A páfrányok széles, cifra
levelei ismeretlen veszedelmeket sejtetnek. A szeszélyesen tekergő és összefonódó
liánokat, akárha egy óriás mesebeli pók szőtte volna a fák közé. Néhány lépést teszek
botladozva, mert hol alattomos fagyökéren csusszan meg a lábam, hol meg a mély,
nedves avarba süppedek bele. Egy vastag, tekergő Kánt óriáskígyónak nézek és riadtan
visszahőkölök. Aztán idegesen, feszültségem mintegy feloldva, hangosan nevetni
kezdek.
Eszembe jut a puskám: meg van-e töltve? Lekapom a vállamról; persze, még a
fazendán megtöltöttem.
Egyébként sincs a közelben látható veszély. Nem tartok tőle, hogy indián nyíl
csapódik a hátamba, hisz ezen a tájon nem élnek már „vad indiánok”…
Kockázat persze mindig van az őserdőben. Kígyó is előfordul, ám térdig érő cipőm
megvéd. Antonio azzal bátorított: a kígyómarás mindig térden alul történik, mert a
kígyó csak testhosszának egyharmadát képes fölemelni.
Egy brazil mondás szerint, ahol egér, ott kígyó. Antonio fazendáján is elég gyakori
„vendég” a jararaca és a cascavel.
Érzékszerveimmel kezdem észlelni az őserdő világát.
Orromban az alattomos ingovány rothadó mocsárszaga, az örökzöld növények erős
lehelete, keveredve túlérett gyümölcsök és virágok illatával.
Hadakozom a bozóttal. Nem hajolok le idejében s egy faág alaposan kupán vág.
Valami végigkarcolja az arcom, kiserken a vérem. Nadrágom szárát tüskés bokor
tűzdeli tele. Széles, éles nádlevelekkel vívok kardpárbajt, ám végül is kitérek, mert
annyi zöld penge szegeződik bozótvágómnak, mintha legalábbis valami kisebb
csapattal kellene megküzdenem.
Lassan haladok előre. Előre? Azt se tudom, hol itt az „elöl” és a „hátul”.
Elámulok a fák sokféleségén. Alig értek a botanikához, de felismerem a jatobafát,
melyből az indián csónakot készít. A jacaréfa kérge szakasztott olyan, mint a jacaré
bőre. A capuava illatos, a guapurubu fehér bélű, könnyű fa. A palmeira rabo de peixe
koronája olyan, mint a hal farka.
Méltóságteljesen magaslik fel, mintha csak a „világfa” lenne és az égbe nyúlna, egy
óriási figueira. Lenge háló feszül az ágak között, közepében nagy fekete pók; a
betévedt napsugárban úgy csillognak a pókháló szálai, mint a fémhuzalok.
Az óriás páfrány, a samambaya még a kréta korból maradt itt, s nem lepne meg – de
megrettentene! –, ha egy dinoszaurusz nyújtaná ki a nyakát. A valószínű és a
valószínűtlen összemosódik. Értelmem súgja, hogy legfeljebb a dinoszaurusz elsatnyult
utódja, a másfél méteres, ártalmatlan és félénk zöld gyík, a teiu vagy teiubina
bukkanhat elő – a caboclók egyik csemegéje…
Sokkal jobban kell ügyelnem a nyüzsgő rovarvilágra, kivált a hangyákra. A vörös,
lisztszem nagyságú tűzhangyát, a formiga de fogót éppoly könnyű felismerni, mint a
hatalmas tucandeirát, amelynek csípése úgy éget, akár a parázs. Hallottam a sauve és a
fekete correicăo hangyáról; ezek elől is ajánlatos elmenekülni. De a sacasaia hangya a
dzsungel igazi réme. Amikor milliárdszám közelednek, az őserdő vészjósló, sejtelmes
sustorgással, zizegéssel telik meg, riadtan repülnek föl a madarak, menekülnek a
kígyók és minden élőlény…
Ilyen veszedelem most nem fenyeget.
Egyik kezemben a bozótvágó, a másikban a puska. Az utóbbi csak akadályoz a
mozgásban. Elég lett volna a bozótvágó és legfeljebb egy pisztoly. Hiszen nem akarok
vadászni, sose voltam vadász.
Nagy zajt csapva, lihegve, verejtékezve, a bozótvágóval csapkodva törtetek az
őserdőben. Kinevetne, ha látna egy indián!
Mind gyakrabban állok meg egy szusszanásnyira.
Sudár fenyvesekben, mintha a természet gótikus katedrálisában járnék. A trópusi
erdő nem gótikus katedrális. Az óriásfák ötven-hatvan méter magasak, de koronájukig
nem ér fel a tekintet, mert mindent átsző az aljnövényzet. Igaza volt Up de Graff
amerikai utazónak, aki azt írta: „Örökké zöld falak között él itt az ember.”
Ebben a „zöld falban” zsong az élet. Élősdi növények borítják el és fojtogatják a
fákat. Minden növény, állat, féreg, rovar küzd az életért. Csatatér az őserdő, ahol
szüntelenül folyik a harc. A rovarok milliárdjai sem tudják legyőzni az őserdőt. A
szétrothadó növényzet, a szétkorhadó fa a táptalaja, szülője a serkenő új életnek. Az
őserdőben tanúi lehetünk a Természet szédületes rendjének, melyben a pusztulás és a
halál az élet szülőágya és záloga.
A trópuson a hajnal és az alkony meglepően rövid, varázslatosan színes közjáték. Az
élet és a halál gyorsan váltogatja egymást. Csak az ősfák jelzik mozdulatlanságukkal az
időt, vagy inkább az időtlenséget.
A dzsungelben minden harcol az életért, a fennmaradásért, a folytatásért. A növény,
az állat, a rovar, az ember. Mindegyik a maga támadó-védő fegyverével.
Antonio mesélte, hogy létezik egy fa, amely ha nem is szemlátomást, de szinte
hallhatóan növekszik! Hallani a fa „nyögését”, „szülési fájdalmát”, ahogy a vastagodó
törzs szinte feszíti a fa kérgét. Aztán, mint mondta, vannak „ballagó fák”. Ágaik, ahogy
mind hosszabbra nőnek, leérnek a földre s ott lassan – gyökeret eresztenek. Az ágból
így bizonyos idő után törzs lesz, míg a régi törzs elkorhad. A „ballagó fa” mintegy
„araszolva” lépdel tovább a vadonban… Némely fának az árnyéka „rontást” visz arra,
aki alatta elmegy. A caboclo ismeri az ilyet, kikerüli, sőt illedelmesen köszön is neki.
Az arvore-de-vaca, a „tehénfa” megcsapolva olyan ízes, üdítő folyadékot ád, mint a tej.
A peri-peri, a tiririca és más pálmafélék egész évben ehető termést hoznak. Nem szólva
a sokféle őserdei gyümölcsről! A cupuaçu, a graviola, a mangaba, a saptilha íze,
zamata, illata nem hasonlítható semmiféle más gyümölcshöz.
 A gyilkos urutu

A „civilizált” ember úgy véli, az őserdőben nincs semmi. Az indián viszont mindent
megtalál, amire szüksége van.
A mérgeskígyók között a legveszedelmesebb a surucucu-pico-de-jaca, melyet hívnak
surucutuningának, vagy egyszerűen csak surucucunak. A két-három méter hosszúra is
megnövő viperafaj harapására nincs ellenméreg, egyszerűen azért, mert olyan nagy
mennyiségű mérget visz be a szervezetbe. Idejében alkalmazott ellenméreg nélkül
végzetes az urutu és a jararaca harapása is, éppúgy, mint a cascavelé. Ez utóbbi
legalább jelet ád, amikor támadni készül. A csörgőkígyó szarucsörgője olyasféle
hangot bocsát ki, mintha valaki játékautót húzna föl s hagyná, hogy a kezében, csak
úgy a levegőben járjon a rugós szerkezet…
A kígyók többsége – mint a zöld színű cipo – nem mérges, a kékesfekete mussurana
pedig a mérgeskígyók legnagyobb ellensége. A carangujeira, az öklömnyi pók is
elpusztítja a kisebb mérgeskígyót, ám az armadera pók csípése semmivel sem
veszélytelenebb, mint a jararaca kígyóé…
 Az őserdőben a vadász mindig talál célpontot. Jaguár ugyan elég ritkán akad
puskacsőre, őzet is csak szerencsés esetben lőhet, de útjába vetődhet vaddisznó vagy
capivara, s ha más nem, hát lövöldözhet madarakra, majmokra.
Nem vagyok vadász, és itt vagyok a brazil őserdőben, ahová valaha rettenthetetlen
vadonjáróként álmodtam magam. Van nálam bozótvágó és puska; fel vagyok szerelve
mindennel, ahogy őserdei útra indul az ember.
Vállamhoz emelem a puskát, hosszan, aggályosan célzok. Nem a fák között
rikoltozó madarakra, visongó majmokra, hanem csak úgy a – semmire.
Hosszan, gondosan célzok, mintha az életem függne attól, hogy eltalálom-e az
ugrásra kész jaguárt. Pedig csak az őserdő sűrű, zöld fala van előttem. Kezem nem
remeg, biztos vagyok a dolgomban, mint valami mesterlövész.
Meghúzom a ravaszt.
Tompán dörren a puska s kicsit visszarúg. Még két lövést adok le. Fülem cseng. A
lőporfüst hamar elillan, csak a szaga marad darab ideig az orromban.
A sűrűben madarak röppennek föl rikoltozva, majmok rebbennek szét ijedten.
Lövéseim nyilván nem találtak semmit, a golyók fatörzsbe fúródhattak. Mégis
szokatlan jókedvem támad. Vállamra akasztom a fegyvert, indulok vissza az ösvény
felé. Kissé bizonytalankodom, aztán meglelem a helyes irányt.
Az ösvényen vár Antonio.
– Azt hittem, eltévedtél – mondja.
– Nem, nem – nyugtatom meg.
– Lőttél valamit?
– Igen – válaszolom. Nem mondom meg, hogy mit, és Antonio se kérdezi.

Az „igazi erdő”

A véletlen igen gyakran páratlan rendező. Hiszen puszta véletlen, hogy a portugálok
óriási dél-amerikai gyarmata nem maradt a „Szent Kereszt Földje”, hanem egyszerűen
– Brazília lett.
Nem is illene jellemzőbb név Dél-Amerika legnagyobb országára, hiszen területének
több mint fele ma is őserdő. Brazília a pau-brasil fáról kapta nevét. Ezt a tűzvörös
festékanyagot tartalmazó fát a botanika caesalpinia echinata néven tartja nyilván; az
indiánok ibirapitongnak nevezik.
 A szerző, őserdei séta után

A szó braisil formában már a középkorban, a 12. századtól ismert Európában. A

génuai és velencei hajósok révén keletről Európába került festékfát nevezték így. Az
olasz nyelvben verzi és berzi, a franciában berzino, braisill és brezil néven is
emlegették. Hogy miképpen alakult ki a portugálban a brasil, arra nem talált
magyarázatot a kérdéssel foglalkozó nyelvész, Joăo Ribeiro 1923-ban publikált
tanulmányában, amely a portugál nyelvben felbukkanó első francia eredetű szónak,
„gallicizmusnak” nevezi.
Tény, hogy már Gil Vicente 1510-ben írt „Auto da Fama” című poémájában sem
„Terra de Santa Cruz” szerepel, hanem „Terra do Brasil” – „Brazília földje”.
 A pau-brasil fa a portugál gyarmat első kiviteli cikke. Már az 1500-as évek elején a
portugálok és a franciák kis telepeket, feitoriakat létesítenek az északkeleti
tengerparton, ahol összegyűjtik és hajóra rakják a pau-brasilt. Egy portugál „új-
keresztény”, Fernăo de Noronha karavelláival érkezik az első szállítmány Lisszabonba,
1503-ban.
Valószínű tehát, hogy a „Brasil” név a portugál és a francia hajósok révén válik
ismertté és általánossá igen rövid idő alatt Európában.
A pau-brasil ciklus mindössze néhány évtized, mert 1526-ban megkezdik a cukornád
telepítését az Azori-szigetekről; ám e rövid idő is elég volt arra, hogy a Salvador és Rio
de Janeiro közti tengerparton eltűnjenek a pau-brasil erdők.

A varzeát, azt az őserdőt, melyet az esős évszakban a kiáradó folyók elöntenek és fél
évig víz alatt áll – a folyótól gyakran negyven-ötven kilométer mélységben! az
indiánok caa-igapének, „elárasztott erdőnek” nevezik. A sűrűségben nemcsak a liánok
alkotnak valóságos hálózatot, hanem a léggyökerek is. Óriási fák magasodnak föl,
például a sumaumák. Az „elárasztott erdőnél” szövevényesebbek az igapók; ezek
állandóan víz alatt állnak; köztük kígyóznak a kiismerhetetlen dzsungel-folyók, az
igarapék, itt húzódnak meg a feneketlen ingoványok éppúgy, mint a festői lagúnák A
„liánerdőket” úgy szövi át az élősdi növényzet, mintha nem is a növények sokasága
lenne, hanem egyetlen gigantikus növényóriásnak fantasztikus ága-boga. De számtalan
helyen – mint a Rio Xingu és a Tocantins között – „bambuszdzsungel” áll a vadonjáró
útjába. A Rio Negro felső szakaszán, Kolumbia és Venezuela felé húzódik a caatinga
amazónica, melynek növényvilága merőben más, mint a folyó alsó szakaszán.
Amazónia déli részén a „száraz erdő” átmeneti terület a dzsungel és a Brazil-felföld
szavannája között.
Amazónia őserdejének azonban csaknem kilencven százaléka „magas erdő”, vagy
ahogy az indiánok nevezik caa-etc, „igazi erdő”. Az ötven-hatvan méter magas fák
lombkoronája valóságos sátrat von, amelyen alig szűrődik át a napfény. Karvastagságú
folyondárok szövik át, ám az aljnövényzet nem olyan sűrű, mint az „elárasztott erdőé”,
hát még a „liánerdőé”.
 Victoria regiák

Az őserdő csak repülőgépről vagy a folyó felől tetszik egyhangú zöld világnak.
Valójában rendkívül változatos. Négyezernél több az eddig nyilvántartott faféleségek
száma s hol vagyunk még attól, hogy valamennyit számba vegyük, ha ugyan ez
egyáltalában lehetséges.
Csak néhány fajtát említek. A pau-brasilhoz hasonló festékanyagot tartalmaz a
macacu; gyapothoz hasonló, iparban jól feldolgozható a paina termése; a legértékesebb
ipari fák közé sorolható az upiuba, az ucuuba vagy a virola, a massanduba, a pau-rosa,
a castanha-jacaré és a gyönyörű kemény bútorfa, a jacaranda. A már korábban említett
ízletes gyümölcsök mellett megemlíthető az açaí és a puponha pálma, míg a pau-de-
agua gyökerének nedve frissítő és serkentő hatású. A copaiba termése számtalan
gyógyszer alapanyaga.
Az őserdő lombsátra alatt az élővilág valóságos „emeleteket” alkot. Legfelül, a fák
lombkoronája körül és között a pillangók megszámlálhatatlan sokasága fürdik a
napfényben; ezernyolcszáz fajtáról van eddig tudomásunk. Az alatta lévő „emelet” a
madarak csiviteléssel, csipogással, rikoltozással telített birodalma. Alább a kisebb-
nagyobb majmok, a dzsungel bohócai és légtornászai hancúroznak. A vastag ágakon
lassan, mintha minden mozdulatát jól megfontolná, mászik a lajhár.
S lent a bozótban villogó szemmel lopakodik a pettyes jaguár, az onça pintada, a
fekete jaguár, az onça preta; csörtet a dél-amerikai vaddisznó, a pécari, a Föld
legnagyobb rágcsálója, a capivara, a tapir vagy anta s ritkán surran az őz. Hangyák
pusztítója a dzsungel különleges, groteszk állata, a hangyász, a tamanduá, melynek
erős, hegyes karmait a jaguár is tiszteli. Az örvös állat másfél méter nagyra is megnövő
fajtája, a tatu-canastra vagy tatu-gigante eléggé ritka.
Alighanem sohasem tudjuk meg pontosan azt sem, hogy hány ezer fajta rovar, féreg,
bogár él ebben a sűrű, nedves vegetációban. A dzsungel látszólagos, számunkra szinte
áttekinthetetlen kuszaságában valójában szigorú rend uralkodik, ez tartja fenn
Amazónia páratlan ökológiai egyensúlyát. Az állatvilág és a növényvilág
kölcsönössége elválaszthatatlan. Némely fát éppen a rovarok óvnak meg a gyors
pusztulástól. Számos növényfajta a hangyák „szövetségese”. A sokféle és nagyszámú
denevér ellensúlyozza a rovarok miriádjait, a jacarék tartják egyensúlyban a folyók
haltömegét például a vérszomjas piranhákat.
Halban a leggazdagabbak a „fehér folyók”, legszegényebbek a „sötétek”, mint a Rio
Negro. Ez utóbbiak vizét organikus növényi anyagok színezik. Az amerikai La Jolla
oceanográfiai intézetének expedíciója állapította meg, hogy a Rio Negro vize olyan
anyagot tartalmaz, amely megakadályozza a moszkitók szaporodását. Ezért, amíg a
„fehér” és a „tiszta” vizű folyók mentén az életet gyakran csaknem elviselhetetlenné
teszik a moszkitók különböző fajtái, a piumók és a borrachudók, a „sötét” folyóknál
még moszkitó-hálóra sincs szükség.

Dél-Amerika állat- és növényvilága sajátságos módon alakult ki. A geológusok

szerint, amikor bolygónk egyetlen földsége, a Pangaia sok száz millió évvel ezelőtt
repedezni kezdett, az északi rész (Laurázia) a mai Észak-Amerikát, Európát, Ázsiát –
az indiai félsziget nélkül – foglalta magában, a déli rész, Gondvana pedig Dél-
Amerikát, Afrikát, Indiát, Ausztráliát és az Antarktiszt. Gondvana hatvanöt-millió
évvel ezelőtt újabb darabokra töredezett, az egyes részek közé pedig benyomult a
tenger. Dél-Amerika óriási magányos sziget volt mindaddig, amíg a harmadkorban
vulkánjaival föl nem emelkedett a panamai-földhíd, mely összekötötte Észak- és Dél-
Amerikát.
 A mérgeskígyók esküdt ellensége, a „hasznos” mussurana

A mai Bering-szorosnál Ázsiát és Amerikát ugyancsak földhíd kötötte össze,

amelyen keresztül megkezdődött az állatok átvándorlása mindkét irányba. Vanzolini
professzor szerint Dél-Amerikában számos olyan autochton, őshonos növény és
állatfajta található, amely még Gondvanából származik. Az őshonos faunához
sorolhatók bizonyos emlősök, rágcsálók (tatu, capivara, gamba, paca stb.), halak
(dourado, piracanajuba, lambardi, piau stb.) és rovarok.
Eljutottak Dél-Amerikába a masztodonok; a brazíliai Araxa közelében egész
masztodoncsorda csontváza került elő. Megjelent a kardfogú tigris. Sajátos ősállata volt
Dél-Amerikának a gliptodontes, mely csaknem négy méterre is megnőtt; egyik fajtája,
a doedicurus a mai Argentína területén élt. Lagoa Santa közelében találta meg a múlt
században Lund a „rövid arcú medve” maradványait. Darwin fedezte föl Patagóniában
a toxodon csontvázát; ez a víziló nagyságú állat otthonosan mozgott szárazon és
vízben.
Az ősláma utóda a mai láma és a teve; az utóbbi innen került át az Óvilágba.
Kipusztult az óriáslajhár. A tapir viszont valószínűleg Ázsiából érkezett, a Malakka-
félszigeten ma is él egy rokona. A jaguár, az őz, a vaddisznó megtalálható mind Észak-,
mind Dél-Amerikában.
 Amerika felfedezésekor az indiánok nem ismerték a lovat. Az ősló csontvázai
azonban Brazíliában is előkerültek a leletanyagból. Egyes feltevések szerint a ló a
tevével együtt őshonos állat volt az amerikai kontinensen és ugyanazon az úton jutott át
Ázsiába az amerikai kontinensről, amelyen talán egy időben az ember kezdett
átvándorolni keletről nyugatra…
A krokodilok „családfáját” 175 millió évre vezeti vissza a zoológia. Jelenleg
huszonöt fajt ismerünk. Az amerikai krokodilok az alligátorok és a kajmánok
csoportjába tartoznak. Amazóniában a legnagyobb és legveszedelmesebb az egyre
ritkábban felbukkanó jacaré-açu, amely négy-öt méterre, sőt ennél hosszabbra is
megnő.
A jacaréhoz számtalan indián mítosz és legenda fűződik, és a jacaré szó nagyon sok
földrajzi névben előfordul: Jacaréacanga – Jacaréfej, Jacarépagua – Jacaré tava,
Jacaréhy – Jacaré folyója, Jacarépua – Haragos jacaré.

Az ornitológusok a „madarak kontinensének” nevezik Dél-Amerikát, mert

madárvilága sokkal gazdagabb, mint akár Afrikáé, akár Ázsiáé. Hasonló joggal
nevezhetnék a természettudósok a „halak kontinensének”, hiszen már Louis Agassiz
azt írta, hogy egy teniszpálya nagyságú amazonasi tóban több halfajta él. mint Európa
összes folyóiban. Összehasonlításul: amíg az Amazonasban mintegy kétezer halfaj él, a
Kongóban csak feleennyi, a Mississippiben pedig mindössze kétszázötven. De lehetne
a „pillangók országának” hívni éppúgy, mint a „kígyók földjének”.
Emlékszem, amikor a Săo Pauló-i világhírű kígyótenyésztő intézetben, a
Butantánban egy alkalommal felkerestem a legnevesebb kígyóméreg-kutatói és tudóst,
dr. Klobusitzky Dénest, beszélgetésünk során elmondta, hogy időközönként újabb
ismeretien kígyófajok egyedeit küldik be az intézetbe.
Amikor a 16. században az első karavellák horgonyt vetettek a brazil partoknál, még
azok a portugálok is elcsodálkozhattak. akik már jártak Afrikában, ismerték a
trópusokat. Itt másfajta világol találtak. Nemcsak másfajta embereket – indiánokat –.
hanem soha nem látott növényeket és állatokat is.
A jaguárt vélhették „pöttyös tigrisnek”, a pumát „amerikai oroszlánnak”. A tapir alig
különbözött az ázsiaitól, a jacaré hasonlított a krokodilra, az emu a struccra. Hiába
kerestek azonban elefántot, zsiráfot, orrszarvút, vízilovat, csordákban legelésző
bivalyokat, zebrákat, gazellákat, de még nagy füves pusztaságokat is csak később
találtak Patagóniában.
Soha addig nem láttak tatut, capivarát, tamanduát, a vízben piranhát, tüskés ráját,
villamos angolnát vagy olyan különös vízi emlőst, amilyen a peixe-boi, a tehénhal.
S minél messzebbre merészkedtek a földrész belsejébe, annál több ismeretlen
növényt, állatot, rovart fedeztek föl.
 Ez a fölfedezés azóta sem ért véget, immár csaknem ötszáz éve. Azt hiszem,
Amazóniáról elmondható, hogy ami bizonyosnak tetszik, az egyszerre bizonytalanná
válhat, ami pedig valószínűtlen, egyszerre valóság lehet.

Titokzatos állatok

Tapasztalataim szerint alig akad olyan brazil az Interiorban, akinek ne lenne valami
izgalmas, nemegyszer valószínűtlen kígyótörténete. Igaz, az ilyesmi csak nagy ritkán
történt meg azzal, aki elmondja; legtöbbször másodharmadkézből hallotta, s feltehető,
hogy aki mesélte, megtoldotta valamivel. Ki tudja? Az is lehet, hogy csak kitalálta…
Sok minden viszont megtörtént vagy megtörténhetett. Ezek mögött a históriák
mögött mindig a valóság magját sejtem és keresem, akár a mítoszokban.
Az anakondát – vagy sucurit – az állatvilág legnagyobb óriáskígyójaként ismeri a
zoológia. Szakemberek leírása szerint általában hét-nyolc méter hosszú, de nemritkán
kilenc-tíz méterre is megnő. A riói állatkert egyik igazgatója, José Candido de Melo
véleménye megegyezik Afrânio de Amaral biológuséval, a Butantan volt
igazgatójáéval, aki szerint létezik Amazóniában tizennégy méter hosszú anakonda is.
Az őserdei vadászok és caboclók, de még a tudományos expedíciók szakértői
gyakran ennél is sokkal nagyobb óriáskígyókról adnak hírt.
Fawcett ezredes naplójában olvashatjuk, amikor 1907-es expedícióján Acréban a Rio
Abuna és a Rio Rapirrăo összefolyásánál eveztek bárkájukkal, a vízből éppen a partra
mászott egy hatalmas anakonda. Az ezredes negyvennégyes puskájával pontosan
célzott, és gerince közepén találta el a hüllőt. Amikor partra szálltak, a szörny még élt
és csapkodott maga körül. A kimúlt kígyót Fawcett lemérte: tizenöt méter hosszú volt.
Amikor Fawcett az Angol Királyi Földrajzi Társaságban előadást tartott
expedícióiról és említést tett az óriási anakondáról, állítását kétségbe vonták –
némelyek egyszerűen hazugnak nevezték.
Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Bemard Heuvelmans francia szerző, hogy Fawcett
valóban „álmodozó” lehetett, amikor Atlantisz nyomait kutatta az őserdő mélyén, de
nem volt soha – hazudozó!
Az ezredes azt is leírja, hogy amikor ezt az élményét elmondta a bennszülötteknek,
azok nemcsak hogy nem csodálkoztak, hanem arról beszéltek, hogy a Rio Paraguaynál
huszonnégy méteres anakondát öltek meg. Algot Lange egy huszonnyolc méteres
anakondát ölt meg, sőt Willard Price szerint a bőrét át is vitte az Egyesült Államokba.
1947-ben Francisco Meirelles az Indiánvédő Szolgálat expedícióját vezette a
xavanték földjére. Az indiánok nem sokkal előbb a szolgálat több tagját lenyilazták.
Meirelles expedíciójában részt vett egy kalandos természetű francia fiatalember,
Raymond Maufray – aki aztán 1949-ben egyedül vágott neki a guyanai őserdőnek és
eltűnt, csak naplója került elő csodával határos módon! – és egy másik francia, Serge
Bonacase. Az utóbbi adott hírt arról, hogy a Rio Manso közelében, amikor capivarákra
vadásztak, több lövéssel megöltek egy huszonhárom méteres anakondát. A
bennszülöttek szerint az ingoványok mélyén nem ritkák az ilyen óriási példányok.
Karl Hagenbeck, a hamburgi állatkert igazgatója – a világhírű állatkereskedő-alapító,
Karl Hagenbeck fia – egyik nyilatkozatában nem tartotta lehetetlennek ilyen hosszú
anakondák létezését. Victor Heinz páter az Amazonasban, Obidos közelében 1922-ben
olajoshordó vastagságú, becslése szerint huszonöt méter hosszú anakondát látott. A
brazil-kolumbiai határbizottság 1933-ban fényképet készített egy harminc méter hosszú
anakondáról, amelyet a Rio Negro legfelső szakaszán géppuskával öltek meg. Fénykép
készült arról az ugyanilyen hosszú óriáskígyóról is, amelyet az akkori Guaporé
területén – ma Rondonia – az Oiapoc folyónál, a régi Tabatinga erőd romjainál nem
kevesebb, mint ötszáz gépfegyvergolyóval lőttek szitává.
A legtekintélyesebb amerikai műszaki egyetem, a cambridge-i Massachusetts
Institute of Technology (MIT) kiadásában jelent meg a már említett francia szerző.
Bemard Heuvelmans érdekes könyve, „Ismeretlen állatok nyomában” címmel. Ebben a
kötetben a szerző összegyűjtötte mindazt a hitelt érdemlő adatot, melyek az óriás
anakondára és egyéb titokzatos állatokra vonatkoznak s melyeket a „hivatalos”
tudomány nem fogadott el, mert nem talált elég bizonyítékot a létezésükre.
Az „óriás anakonda” egyelőre ott tekereg a vadonjárók elbeszéléseiben, a caboclók
legendáiban és az indiánok mítoszaiban. Ki tudja, nem emelkedik-e ki a még
ismeretlen ősmocsarak valamelyikéből?

1929 márciusában Párizsban a francia akadémián Georges Montandon professzor

előadást tartott arról, hogy a dél-amerikai őserdőben sikerült rábukkanni egy
emberszabású majomra, amelyet Ameranthropides Loysinak nevezett el és amely
kétségtelenül a hominidák családjába tartozik.
A professzor előadása érthető visszhangot keltett a zoológusok körében, mert a 19.
század kutatói nyomán az a nézet alakult ki, hogy az amerikai kontinensen nem élnek
az óvilágiakhoz hasonló emberszabású majmok (csimpánz, gorilla, orangután).
Montandon egy francia geológus, François de Loys adataira és fényképeire alapozva
látta igazoltnak az amerikai emberszabású majom létezését. De Loys 1920-ban a
venezuelai őserdőben ejtette el azt a csimpánznál nagyobb, másfél méter magas,
vöröses szőrzetű majmot, melyről több fényképet is készített és mely a leírás és a
képek alapján kétségtelenül hasonlít az óvilági emberszabású majmokhoz. A
„hivatalos” zoológia sem a geológus adatait, sem fényképeit nem találta elég
bizonyítéknak.
Létezik-e hát valóban a trópusi Amerika őserdeiben ilyen emberszabású majom?
 Az Orinoco indiánjai között jártában már Humboldt is hallott a „fákon élő szőrös
emberekről” és a dél-amerikai őserdőben, az Orinocótól Mato Grossóig él a
bennszülöttek között egy ilyen lény legendája. Venezuelában és Kolumbiában
maribunda, Brazíliában mapinguari néven emlegetik. Vadászok és vadonjárók,
caboclók és indiánok hisznek a létezésében, noha valójában csak kevesen találkoztak
még vele. A leghitelesebb tanú talán Francisco Meirelles, aki – a már említett 1947-es
xavante-expedíció során – állítása szerint látott egy ilyen állatot.
A „fákon élő szőrös embert” egyelőre elrejti előlünk a dzsungel sűrű függönye.
Ám az amazonasi őserdő nemcsak a titokzatos állatok, a visszahúzódó indiánok
búvóhelye, elrejtőzhet ott más is, aki ilyen vagy olyan okból hátat fordít a
civilizációnak.

A „cacique”

Brazil határvidék, ahol a civilizáció véget ér és a vadon kezdődik. Őserdők, lomha

vagy gyors sodrású folyók. Valami ősi titok lebeg a táj fölött. Valami félelmetes, ám
mégis varázsosan vonzó szépség és riasztó időtlenség. Vad vidék – mondhatnám, holott
a valóságban szelídebb, mint az a gyilkos vagy pusztító civilizáció, amely vékony
hajszálereivel kezdi behálózni.
Kisebb-nagyobb települések születnek, melyek néhány év alatt városokká
duzzadnak. Vállalkozó szellemű pionírok utat törnek a bozóton át, kihasítanak
darabnyit az őserdőből, ültetvényt vagy állattenyésztő farmot létesítenek a felégetett,
kiirtott őserdő helyén. Egy szép napon utoléri őket a civilizáció, a közigazgatás, a
posta, talán a villanyáram is. A romantikus településből város lesz, a pionírok
ültetvényesekké, birtokosokká, állattenyésztőkké változnak. A térképbe berajzolják az
új várost; iskola, templom, börtön, polgármesteri hivatal, rendőrség épül, játékbarlang,
bár, bordély nyílik. A legszélesebb utat elnevezik avenidának, „sugárútnak”, a város
nevet kap. A rend ugyan még bizonytalan, a törvényt gyakran a késpenge, a
forgópisztoly vagy a 44-es Winchester írja.
Jorge barátommal jártam a „határvidéket”. Vörös földutakon, bozótok, ingoványok
és őserdők között rázott bennünket a terepjáró dzsip. Kis tanyák, magányos kunyhók
lakói, félig-meddig már „civilizált” indiánok és félvérek némi gyanakvással néztek
utánunk. Két világ, kétféle életforma közé szorult emberek bizonytalanságával.
Ha úgy adódott, elhagyott, üres kunyhóban kötöttük föl a függőágyunkat
alkonyatkor. Előbb persze körülnéztünk, nincs-e mérges pók vagy kígyó valamelyik
sarokban.
Szerencsénk volt. Csak egy alkalommal vertem agyon tenyérnyi pókot s már be
akartam mászni a függőágyamba, amikor Jorge figyelmeztetett: várjuk csak meg a pók
párját. Mert – ahogy mondta – ez e féreg megérzi, ha a párját elpusztítják és utána jön.
Hittem is, nem is, amíg lámpánk fénykörében csakugyan megjelent a másik pók…
Fegyver volt ugyan nálunk, de sohasem adtunk le lövést. Jorge megnyugtatott, hogy
az errefelé felbukkanó indiánok már nem harciasak, inkább jámborak. Afféle kallódó
koldusok. Valami véget ért bennük anélkül, hogy valami más elkezdődött volna. Egyik
életformából nem sikerült átlépniük a másikba. Talán maguk sem értik, ami történt
velük. Nem félelmetesek, hanem szánalmasak.

Santa Barbara pontosan olyan, mint a többi megszámlálhatatlan szentről elnevezett

interiori település, félig még falu, félig már város. Vendéglátónk, Jorge barátja és
atyjafia, Zeferino, tehetős ember, igazi brazil vendégszeretettel fogadott bennünket.
Pompás ebéd után a tágas, nyitott teraszon beszélgettünk. Erről-arról folyt a szó, hisz
minden brazilnak van valami mesélnivalója. Nőkről vagy kalandokról, üzleti sikerről
vagy balszerencséről, politikáról vagy futballról.
Amikor kiderült, hogy magyar vagyok, Zeferino arcán kifényesedett a mosoly:
– Vőce é hungaro? Te magyar vagy? Van nekünk egy magyarunk, a cacique! Nem
messze innen, a folyó egyik szigetén él.
Noha azon már nem lepődtem meg, hogy mindenütt a világon felbukkan egy-egy
magyar, mégis elcsodálkoztam a „caciqué”-n.
– Kicsoda? Valami indiánfőnök?
– Olyasféle. Félig talán indián, félig meg bogaras Robinson. Meglátogathatnád!
Bizonyára örülne. Egyik emberem, José, gyakran felkeresi, mert állatbőrt cserél az
indiánokkal. Megkérdezem tőle, mikor megy legközelebb a caciquéhez, biztosan
elvinne a motorcsónakján.
Aznap este különös izgalommal bújtam a vendégszoba kényelmes ágyába, a
moszkitóháló alá. Gondolataim a titokzatos honfitárs, a „cacique” körül jártak. Ezzel
fordultam mély álomba.

José, a villogó szemű, olajos bőrű, harminc körüli, vékony, izmos brazil arcán
örökké vidámság játszott. Begyújtotta a motort. A csónak csendesen ringott a folyón.
– Indulunk, Senhor Luiz – kiáltott fel hozzám.
Búcsút intettem a házigazdának és Jorgénak, lementem az enyhén lejtős parton s
beszálltam a csónakba. Lilás füstöt pipált a motor, s ahogy elindultunk, a csónak fehér
vonalat hasított a víz hátán.
A parton kísért az őserdő. Szigetek mellett suhantunk el. Nagy távolságra egymástól
magányos, cölöpökre épített kunyhók húzódtak meg az őserdő árnyékában; vadászok
vagy kaucsukgyűjtők tanyái.
 Kora délelőtt indultunk, de erősen tűzött a nap. A száraz évszak járta, a folyót széles
homokpad kísérte mindkét oldalon. Oly mozdulatlannak tűnt a táj, mintha nem is élne.
Jó kétórás út volt mögöttünk, amikor José tarkójára tolta vedlett, széles karimájú
szalmakalapját és egy sziget felé mutatott. Füst szállt föl a magasba.
– Nézze, Senhor Luiz, itt vagyunk!
Megérkeztünk.
A folyó itt két ágra szakadt és széles, magas szigetet ölelt körül. A parton izmos,
félmeztelen indián bajlódott a csónakjával, de a motor döngését hallva abbahagyta a
munkát és felénk fordult. Fenn a magas parton szakállas, sötétbarnára sült arcú fehér
ember állt, gyűrött nadrágban, ingben, szandálban.
A „cacique”.
– Jó napot, adjon isten – kurjantottam oda magyarul.
Nem döngött már a motor, a víz vitte a csónakot a parthoz. Az indián ügyesen
elkapta a kötelet, melyet José kidobott, és kikötötte a csónakot.
– Jó napot – kiáltott vissza a „cacique”, s hangján egyáltalán nem érzett a
meglepetés. Mintha mindennapos lenne itt a magyar látogató.
– Bom dia, Senhor Carlos! – kurjantott föl José. Annyit tehát megtudtam már
emberemről, hogy Carlos, vagyis Károly a neve.
Kiugrottam a csónakból s kapaszkodtam föl a parton. Elém jött, kezét nyújtotta és
fölsegített. Magas, szikár, izmos férfi volt. Nem tudom, hány éves lehetett, mert seszínű
szakálla megzavart. Be akartam mutatkozni, de félbeszakított.
– Elég, ha tudom, hogy Luiz vagy. A többi nem fontos. Én Carlos vagyok, mint
hallottad.
– A „cacique” – szaladt ki a számon.
Fölnevetett.
– Ezek így hívnak – mondta, s egy fejmozdulattal az indián felé intett. – Ő meg
Kaiubi.
– Tudod, azért jöttem…
– Itt vagy! – vágta félbe a magyarázkodást. – Ez a fontos. Meddig maradsz? Addig,
ameddig akarsz. Érezd jól magad!

Gondosan épített, pálmalevéllel fedett faháza csaknem olyan volt, mint egy bungaló.
Berendezése célszerű és egyszerű. Függőágy, néhány, nyilván maga készítette szék,
asztal, polcok. A falon lőfegyverek, bozótvágók. Díszítésül indián íjak, nyilak,
fejdíszek, kígyóbőrök és egy szép onça-bőr. A polcokon szerszámok, tükör, néhány,
szinte ötletszerűen összeválogatott orvosi műszer, vöröskeresztes kazetta, orvosságos
üvegek, gondolom, kígyómarás elleni szérum. Edények, csöbrök, poharak jól
megfértek az indián kerámiák között. A földön hosszú, legalább nyolcméteres
anakonda bőre.
– Szép példány – dicsértem.
– Nem én lőttem – hárította el máris a dicsőséget. – Indiánoktól cseréltem. Láttam én
már ennél hosszabb sucurit is.
Az egyik polcon könyvek sorakoztak.
– Megnézhetem ezeket?
– Tessék! Addig én étel-ital után nézek.
Furcsa könyvtár. Mintha vihar vagy hajótörés után a véletlen szeszélye sodorta volna
össze a köteteket. Petőfi összes verse (illusztrált, kissé penészes); Magyarország
története (a millenniumi díszkiadás első kötete, Vaszary Kolos hercegprímás
előszavával); Krúdytól az „Aranykéz-utcai szép napok” és a „Boldogult úrfikoromban”
(népszerű, fűzött, olcsó könyvek); Ady versei (az ismert vörös kötésben, a költő
arcképével a címlapon; belelapozva láttam, hogy Carlos számos verssort aláhúzott lila
tintaceruzával); Márai Sándortól az „Egy polgár vallomásai” (Révai kiadás); portugál
orvosi könyv a trópusi betegségekről, egy másik pedig a mérges kígyókról és pókokról.
Francia szakkönyv az üvegfúvásról. Az Encyclopaedia Britannica néhány kötete.
Euclides da Cunha híres műve, az „Os Sertőes”: Lin Yu-tang „Bölcs mosoly”-a. Tupi-
guaraní nyelvtan és szótár.
– Gyere Luiz, igyunk! – kiáltott be a házigazdám.
A ház előtt asztal, az asztalon üveg, két pohárban ital.
– Narancsbor – világosított föl. – Saját készítmény, ha úgy tetszik, szabadalom.
Saude! Egészségedre!
Koccintottunk.
Felhajtottam a csípős, hűs italt. Kitűnőnek találtam. Újratöltötte a poharakat.
Szemében büszkeség csillogott.
– Látom, kedveled Krúdyt és Márait! – jegyeztem meg.
Nem válaszolt, csak kissé megvonta a vállát.

Szabad konyhán, afféle szárnyék alatt fiatal indián asszony szorgoskodott. Sült hal
ínycsiklandozó illata úszott a levegőben.
– Maria – bökött feléje a „cacique”. – Kaiubi felesége. Ő a háziasszony. Remekül
süti a halat.
– Bom dia, dona Maria – köszöntem rá.
Az indián asszony elmosolyodott.
 – Alig ért portugálul – mentette ki a gazda.
Leültünk az asztalhoz. Csakhamar előttünk gőzölgött a rizs, a bab és a pompásan
megsütött hal. José is feljött és velünk tartott. Megéheztünk, ízlett az ebéd.
– Csak a jégbehűtött sör hiányzik – jegyezte meg vidáman vendéglátóm.
Banán, narancs és egyéb gyümölcs került az asztalra. Végül az elmaradhatatlan
feketekávé.
A bungaló mögött kis ültetvény húzódott. Banánpálmák, mangó és narancsfák,
kukorica, mamăo. Egy papagáj ismételgette az egyetlen szót, amelyről a nevét is kapta:
arara, arara…
– Úgy élhetsz itt, mint Robinson – mondtam.
– Lehet – ennyi volt a válasz.
– Az meg Péntek? – intettem az indián felé, aki lent a csónaknál élénken tárgyalt
Jóséval.
– Miattam Szombat is lehet – nevetett.
– Látom, megy az üzlet Jóséval.
– Negocio, üzlet! – ismételte. – Úgy ejtik ki ezt a szót ma, mint valaha a jezsuiták
Jézus nevét. Ez a civilizáció bűvös jeligéje! – Utolsó szavaiból kicsengett a megvetés.
– Szép itt! – mondtam meggyőződéssel.
Valóban páratlan kilátás nyílt a folyóra, az erdőre. Varázsos lehet itt a napkelte és a
napnyugta.
– Szép – bólintott rá.
– Mióta élsz itt?
– Jó ideje – jött a kurta, kitérő válasz.
– Nem unatkozol néha?
– Nincsenek unalmas emberek a közelemben.
– Hogyan jutnak el hozzád a hírek?
– Hírek? Honnan?
– A világból.
– Érdekelnek is engem a világ hírei! – Megvonta a vállát s oly póztalanul, hogy nem
is kételkedhettem őszinteségében.
– Nem veszélyes itt az élet?
– Miért lenne az? Csak vadállatok és indiánok élnek errefelé. Az indiánok
tisztességes emberek, amíg meg nem érinti őket az úgynevezett civilizáció. Akkor
bizony végük… Én jól kijövök velük. Segítünk egymáson, ahogy tudunk. Azt hiszem,
ennél többet nem tehet az ember. Ha tovább lép, nyomban kiütköznek az ellentétek.
Könnyen ellenségekké válhatnánk. Nem gondolod?
Rábólintottam.
Olyan tisztán beszélt magyarul, egyetlen portugál szót se keverve a mondatok közé,
mintha nem is a brazil vadonban élne egyedül, hanem a Bakonyban. Persze Krúdy és
Márai – gondoltam.
Felém tolta a dohányzacskót.
– Nem kóstolod meg? Igazi szűzdohány!
Megtömtem a pipám és rágyújtottam.
– Kiváló – dicsértem. Valóban, felséges illata volt.
Darab ideig hallgattunk, aztán megkockáztattam a kérdést:
– Hová való vagy?
Derűsen mosolygott, mintha várta volna már ezt a kérdést és készült volna rá.
– Magyarországról jöttem én is, mint te – válaszolt nyomban, szemmel láthatóan
élvezve zavaromat. Be kellett érnem ennyivel. Igaza volt: mi közöm hozzá? S
egyáltalán, ezek között a keretek között, egy brazil őserdei folyó szigetén fontos az,
hogy ki honnan jött és miért? Aki itt él, ilyen körülmények között, az leszámolt azzal,
amit maga mögött hagyott.
Az időjárásról, vadászatról, indiánokról kezdtünk beszélgetni. Aztán váratlanul
megkérdezte tőlem:
– Emlékszel az Ilkovicsra? Ott volt a Nyugatinál…

José izzadva kapaszkodott föl a parton. Szélesen mosolygott. Nyilván jó „negociót”

csinált, mert a csónak tele volt mindenféle állatbőrrel.
Lefelé ereszkedett már a Nap.
– Senhor Luiz, mindjárt indulunk. Vissza kell érnünk Santa Barbarába, alkonyat
előtt. Hacsak nem akar itt maradni Senhor Carlosnál egy hétig! A jövő héten úgyis
jövök ismét.
Csábított a lehetőség, mégis készülődni kezdtem.
– Akarsz egy szép anakondabőrt? – ajánlotta föl az egyik kígyóbőrt a „cacique”.
Persze, hogy akartam. (Ahányszor dolgozószobám falán ránézek a szépen kikészített
kígyóbőrre, mindig eszembe jut a „cacique”, s eltűnődöm, mi lehet vele.)
Megajándékozott indián íjakkal, nyilakkal és egy szép fejdísszel. Megtoldotta egy
üveg narancsborral.
– Ha legközelebb erre vetődöm, nem kerüllek el – mondtam búcsúzáskor, amikor
magyarosan kezet ráztunk, majd brazil módon megveregettük egymás lapockáját.
 – Szívesen látlak, ha még itt leszek.
– Hogyan? – kérdeztem meglepődve.
– Lehet, hogy fölszedem a sátorfámat és beljebb húzódom. Veszedelmesen közeledik
a civilizáció.
Korunk valóban nem kedvez a Robinsonoknak. Elpusztítja a Péntekeket,
zsugorodnak vagy radioaktívak lesznek szigetek. Gauguin egykori Paradicsomát
megszállják a turisták. A világ utoléri a Robinsonokat.
Őszintén csak most kezdtem irigyelni a „caciqué”-t, Senhor Carlost, aki eljött
Magyarországról, magával hozott néhány Krúdy-regényt, Márait és Petőfi meg Ady
összes versét. Visszahúzódott a vadonba. Megvalósított valamit, amire mi is gyakran
gondolunk, de nem merjük, vagy nem tudjuk megtenni.
A „cacique” elbújt a világ elől. Ki tudja, talán önmaga elől? A múltja elől?

Már döngött a motor és José türelmetlennek látszott.

– Vamos, Senhor Luiz! Gyerünk!
– Até logo, viszontlátásra – kiáltottam még vissza, noha biztos voltam benne, hogy
nem látjuk többé egymást.
– …te logo! – szaladt utánam kettétört kurjantása.
A motorcsónak kivágódott a vízre.
Opálos volt a délután. Visszanéztem.
A „cacique” fenn állt a bungaló előtt, birodalma határán. Pára úszott a folyó fölött.
Az ég tiszta volt és világos. A motorcsónak keményen szembefordult a folyó sodrával.
Az őserdő fenségesen komorlott. Tömötten, mint egy dús, jól ápolt szakáll.
 „Seringa” – a kaucsukkorszak

Az átrajzolt térkép

A 19. század átrajzolja Dél-Amerika térképét. Ekkor azonban nem geológiai erők,
hanem eszmék, szellemi és politikai mozgalmak, felszabadító harcok és forradalmak
alakították. (Észak-Amerika térképe is megváltozik: az Egyesült Államok a század
második felében elfoglalja Mexikótól Texast, Új-Mexikót, Arizonát és Kaliforniát.)
E változások kezdete visszanyúlik a 18. század utolsó harmadára. Úgy látszik, Ralph
Waldo Emerson amerikai író és bölcselő híressé vált versét igazolja az idő. Az új-
angliai Concord közelében lévő fahídnál 1775. április 19-én eldördült sortüzet, mely a
függetlenségi háború kezdetét jelzi – s melyet az amerikai történészek szívesen
neveznek „amerikai forradalomnak” –, meghallja a világ. Legalábbis Latin-Amerika.
1789-ben a brazíliai aranybányák központjában, Vila Ricában titkos szervezet
alakult, a Conjuraçăo Mineira, a „minasi összeesküvés”. Eleinte csak tizenketten
vannak, mint a Bibliában az apostolok. Találni köztük orvost, jogászt, tisztviselőt,
katonatisztet, még két költőt is. Portugál földön, a coimbrai egyetemen perzselte meg
őket a francia felvilágosodás lángja és lelkesen olvassák az amerikai függetlenségi
nyilatkozatot. Nem kisebb célt tűznek maguk elé, mint a brazil köztársaság kikiáltását,
a rabszolgaság felszámolását.
Vila Ricában egyre bővül híveik köre. Köztük van a kalandos életű fogorvos,
Joaquim José da Silva Xavier, aki fanatizmusával éppúgy kitűnik, mint bátorságával.
Az összeesküvést – besúgók révén – a gyarmati hatóság leleplezi. A brazil
„jakobinusokat” bíróság elé állítják. A hatalom kemény kézzel sújt le: tizenkét halálos
ítéletet hoznak. A portugál királynő tizenegy elítéltnek kegyelmet ad, afrikai
gyarmatokra száműzik őket. Az összeesküvés fejét viszont, aki Tiradentes (Foghúzó)
néven vonul be a történelembe, a brazil függetlenség vértanújaként 1792. április 21-én
Rio de Janeiróban a Lampeduza téren fölakasztják. Még ez sem elég! Holttestét
felnégyelik, – Újkor! Felvilágosodás! A Bastille-t már lerombolták! – fejét Vila
Ricában lámpaoszlopra tűzik figyelmeztetőnek: így jár mindenki, aki a portugál korona
ellen lázad!
Nyilván sem a hóhér, sem a bíró nem sejti, hogy három évtizeddel később éppen a
portugál trón huszonnégy éves örököse kiáltja majd ki Brazília függetlenségét!

Az Ibér-félszigetet lerohanja Napóleon, majd bátyját, Józsefet ülteti a spanyol trónra.

A spanyol világbirodalom megrendül, repedezik, hogy aztán két évtized alatt darabokra
hulljon. Végvonaglásában van még annyi ereje, hogy leszámoljon lázadókkal,
forradalmárokkal, felkelőkkel, ám a végső összeomlást nem képes megakadályozni
VII. Ferdinánd.
Spanyol-Amerikában nem a leigázott indiánok lázadnak föl az elnyomó,
kizsákmányoló, féktelenül korrupt gyarmati hatalom ellen, hanem az egykori hódítók
és a bevándorolt spanyolok utódai, a kreolok.
Népvezérek, generálisok, papok, diktátorok, szabadsághősök emelkednek föl, majd
merülnek el a történelem véres-szennyes hullámai közt. Két, egymással merőben
ellentétes nagy egyéniség nyomja rá bélyegét a kor Spanyol-Amerikájára: a venezuelai
Simón Bolívar és az argentin José de San Martín. Hadvezéri tehetségük, államférfiúi
képességük meghatározza a földrész jövőjét. Bolívar Venezuela, Kolumbia, Ecuador,
Peru és Bolívia (a gyarmati Alto-Peru) szabadságát vívja ki, San Martín Chilét és
Argentínát szabadítja föl a spanyol uralom alól. A két „Libertador”, „Fölszabadító” egy
alkalommal találkozik is Guayauqilben, hogy aztán útjuk örökre szétváljon.
Bolívarnak nem sikerül megvalósítania nagy tervét, egy nagy spanyol nyelvű dél-
amerikai államszövetséget. A határokat könnyű kijelölni a térképen – nehezebb
meghúzni a valóságban. Mégis. 1826-ban Panamában már független dél-amerikai
államok képviselői ülnek össze a „Panamai Szövetség” kongresszusán, hogy olyan
nemes elveket fogalmazzanak meg és fogadjanak el. amelyeket a gyakorlatban aztán
nem sikerül megvalósítani…
Az Amerikai Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe 1823-ban deklarálja a
róla elnevezett „Monroe-elvet“, amelyet a „Panamai Szövetség” is elfogad. Ez többek
között kimondja:
„A két Amerikának megszerzett és fenntartott szabadságuk és függetlenségük
alapján nem szabad olyan helyzetbe kerülniük, hogy bármelyik európai hatalom
gyarmattá tegye őket. Az európai államok részéről történő ilyen értelmű
kezdeményezést az amerikai államok ellen, legyen annak célja leigázás vagy csupán
sorsába való beleszólás, úgy tekintenek, mint ellenséges lépést az Egyesült Államok
ellen.”
A „Panamai Szövetség” azt is kimondja, hogy Dél-Amerikában nem létezhetnek
monarchiák, csak demokratikus köztársaságok.
Ekkor már éppen négy éve áll fenn a brazil császárság.

1808-ban a napóleoni invázió elől Brazíliába menekül VI. János portugál király
egész udvartartásával és a portugál arisztokratákkal. Negyven hajóval tízezer ember
érkezik Rio de Janeiróba, amely kicsi az érkezők befogadására és méltatlan a királyi
udvarhoz.
A király első ténykedése, hogy tüstént megnyitja a brazil kikötőket a Napóleonnal
szemben álló „baráti nemzetek” ha jól előtt. Két évvel ezután félezernél több külföldi
hajó fut be a brazil kikötőkbe, elsősorban Rióba.
A város tüneményes fejlődésnek indul. Megalakul a Nemzeti Bank, működni kezd
az állami nyomda, főiskolák nyílnak, francia művészeti bizottság, bajor-osztrák
tudományos társaság érkezik, színház épül és lerakják alapjait a páratlan botanikus
kertnek. 1815-ben VI. János Brazíliát Portugália „kapcsolt királyságává” nyilvánítja.
1821-ben a király visszatér Portugáliába. Háromezren tartanak vele s természetesen
viszik a királyi kincstárt és minden vihető értéket. A brazil gazdasági élet csaknem
összeomlik, s vajmi keveset segít rajta, hogy „zálogul” ott marad Dom Pedro, a
trónörökös.
A gazdasági krízis és a belső feszültség megerősíti a függetlenségi törekvéseket.
Lisszabon most már nem úgy tekint Brazíliára, mint „kapcsolt királyságra”, hanem
mint gyarmatára. Amikor aztán VI. János hazarendeli Dom Pedrót, a trónörökös
megtagadja a parancsot. Ez az első lépés a függetlenség felé. 1822. szeptember 7-én,
visszatérőben Santosból Săo Paulóba, az Ipiranga folyó partján egy kis fazen-dán
fogadja a Rióból érkező Ramos Cardeiro katonai parancsnokot és Paulo Bregaro királyi
futárt, akik arról tájékoztatják, hogy a portugál király nem hagyja jóvá Brazília
függetlenségi törekvéseit.
A brazil történelmi festészet teátrálisan örökíti meg a jelenetet, amikor is Dom Pedro
letépi kalapjáról a portugál nemzeti színű szalagot, a kíséretében lévő tisztek kirántják
kardjukat és a trónörökös kiáltását visszhangozzák: „Szabadság vagy halál!”
Brazília függetlensége nem vérben születik, nem követel olyan tragikus
összecsapásokat, mint a spanyol-amerikai gyarmatokon. Jószerivel nincs is ellenállás.
A trónörökös kikiáltja a brazil császárságot és 1822. december elsején, mint I. Dom
Pedrót, Rio de Janeiróban a császári kápolnában császárrá koronázzák.
A huszonnégy éves Péter szép címe – „Brazília alkotmányos császára és örökös
védelmezője” ellenére sem népszerű uralkodó. Kialakul a császári udvartartás,
hercegekkel, őrgrófokkal. bárókkal. Dom Pedro sokkal nagyobb érdeklődést tanúsít
szép szeretője, dos Santos márkinő bájai, semmint az államügyek iránt. Pedig elég sok
baj van a fiatal császárságban. Egyes tartományokban lázadások törnek ki, a
köztársaság hívei is mozgolódnak. Brazília elveszti déli területeinek egy részét,
Cisplatinát, amely argentin és angol támogatással önálló országgá lesz, a neve:
Uruguay. Végül a hadsereg, sőt a testőrség is a császár ellen fordul, aki 1831-ben
lemond a trónról hatéves fia javára, visszatér Portugáliába. ahol három évvel később,
1834-ben a Lisszabon melletti Queluz királyi palotában harminchat évesen ugyanabban
a szobában hal meg, ahol megszületett.
A gyermek császár helyett kormányzótanács vezeti az, államügyeket tíz évig. 11.
Doni Pedrót. aki 1825-ben született és a keresztségben nem kevesebb, mint egy tucat
keresztnevet kapott, 1841. július 18-án koronázzák császárrá.
 Noha jóvágású legény, mégis nehezen kap feleséget. Három évig járja leánynézőben
az európai királyi udvarokat, de mindenütt kosarat kap. Egyetlen hercegnő sem akar a
„néger rabszolgák császárának” hitvese lenni. Végül egy kissé sánta, szépnek meg
éppenséggel nem nevezhető nápolyi hercegnő mondja ki a boldogító igent, ő viszont a
vőlegényt riasztja vissza: végül mégis oltárhoz vezeti.
II. Dom Pedro kényszerű uralkodó, aki legszívesebben elmerülne
természettudományos és bölcseleti könyvei közé.
Érdekli a keleti nyelvészet, a Gégészet, az orvostudomány. Hatvanezer kötetes
könyvtárat gyűjt össze.
 Pedig az apjától ráhagyott gondok csak szaporodnak. Északtól délig, kelettől
nyugatig, hol egyik, hol másik tartományban lobban fel a polgárháború, és ha
nincsenek olyan kiváló katonái, mint Duque de Caxias, talán Brazília is darabokra
hullik, mint a spanyolok gyarmatai.
Belső gondok mellett uralkodása alatt robban ki Dél-Amerika legvéresebb háborúja.
F. Solano Lopez, Paraguay nagyravágyó diktátora, „Nagy Paraguay” álmodója 1864-
ben hadat üzen Brazíliának, Uruguaynak és Argentínának. Nyolcvanezer fős hadserege
a legnagyobb Dél-Amerikában. A közös ellenség kovácsolja össze a „Hármas
szövetséget”, amely véres csaták után legyőzi Lopezt. 1866. május 24-én zajlik le a
tuiuti csata, melyben huszonegyezer brazil katona vesz részt – köztük a félelmetes hírű
néger hadosztály – és több mint tízezer halott marad a csatatéren. 1869-ben Duque de
Caxias bevonul Paraguay fővárosába, Asunciónba, majd 1870. március elsején maga
Solano Lopez is elesik az utolsó ütközetben…
A császár inkognitóban Európát járja – a korabeli karikatúrák civilben ábrázolják, de
mindig magával viszi a császári koronát múzeumokat, képtárakat látogat, amikor a
kamara csaknem egyhangúlag megszavazza Rio de Janeiróban a rabszolgákat
felszabadító és a rabszolgaságot eltörlő Lei Áureát, az „Aranytörvényt”, amelyet még
aznap, 1888. május 13-án Isabel hercegnő, a régens szentesít. Ám ez a törvény újabb
gazdasági válságot robbant ki. A cukornádültetvények és a cukornádmalmok munkás
nélkül maradnak.
Egy évvel később, 1889. november 15-én a hadsereg és a haditengerészet is a
köztársaság hívei mellé áll, Deodoro marsall deklarálja a köztársaságot. A császár és
családja huszonnégy órán belül elhagyja Brazíliát. II. Péter 1891-ben hal meg
Párizsban.
Az Interiorban még sokáig a falon függ a császár fényképe, amelyet az ötvenes
években Kossuth egykori hadbiztosa, Kornis Károly készített róla.
Kornis Károly, akit báró Eötvös József nevezett ki egyetemi tanárrá, Kossuth Lajos
pedig hadbiztossá és a katonai bíróság tagjává, a szabadságharc bukása után előbb New
Yorkba került, majd egy Bironyi nevű fényképésszel 1853-ban lépett brazil földre, Rio
de Janeiróban. A fényképezéssel nem sokra mennek. Kornis ekkor kihallgatást kér a
császártól és engedélyt, hogy lefényképezhessék. A kép kitűnően sikerül, egész
Brazíliában terjesztik. Kornis azonban nemcsak ezzel szerez hírnevet magának, hanem
egy előkelő brazil halála után a hagyatéki ügy kapcsán tanulmányt ír a felvetődött jogi
kérdésekről, amely egyszeriben nevet és tekintélyt szerez neki a jogászok körében.
Ezután a polgári házasságról értekezik, s ekkor a császár egyetemi tanári katedrát ajánl
föl neki. Kornist azonban kínozza a honvágy, még beutazza Észak-Brazíliát, aztán
1862-ben hazatér. Nem sokkal később elviszi a tüdőbaj.
Brazília arculata a 19. század második felében kezd változni. 1860-ban kezdődik az
európaiak tömeges bevándorlása, amely lényegesen megváltoztatja az ország etnikai
képét.
A brazil köztársaság néhány év alatt konszolidálódik, amikor egy jelentéktelennek
tűnő helyi konfliktusból Bahia vadonában kirobban a „canudosi háború”.
Egy szikár, szinte csont-bőr alak tűnik föl a sertáóban, fanatizmustól izzó szemmel,
hosszú szakállal-hajjal, széles karimájú kalapban, bő fekete köpenyben, kezében
görcsös vándorbottal, a vadonlakók ijedt ámulatára. Antonio Vicente Mendes Maciel a
neve, de egyre gyarapodó hívei csak Antonio Conselheiro, „Tanácsadó Antonio” vagy
„Antonio testvér” néven emlegetik. A küszöbönálló világvégét hirdeti, követőinek, a
jagunçóknak a száma egyre növekszik, s több mint húszezren vannak már, amikor a
Verza-Barria folyónál, a Canudos nevű elhagyott fazendánál megállapodnak. Előbb
csak az egyháziakkal gyűlik meg a bajuk, majd Bahia állammal, végül a fiatal
köztársasággal. Mert végül is, három sikertelen, egyre nagyobb veszteséggel járó
katonai expedíció után csaknem az egész köztársasági hadsereget mozgósítják ellenük.
1897-ben, kétévi küzdelem után sikerül csak legyőzni a jagunçókat és felperzselni
Canudost. Antonio Conselheiro még az utolsó csaták idején meghal, a jagunçók
úgyszólván egy szálig elesnek, ám a hadseregnek is több mint ötezer a halottja.
Erről a hadjáratról írja meg haditudósítóként Euclides da Cunha a brazil irodalom
egyik legnagyobb, klasszikus alkotását, az „Os Sertőes”-t, amely egy évvel a
„Petropolisi egyezmény” előtt jelenik meg Rióban. Ez az egyezmény pontot tesz a
Bolívia és Brazília közti konfliktusra. Bolivia kétmillió font sterlingért átengedi Acre
191 000 négyzetkilométeres, kaucsukfában páratlanul gazdag területét. 1907-ben
elkezdik a dzsungelen keresztül építeni a Marmore-Madeira vasutat…
Ez a seringa, a kaucsukkorszak háttere.
Vasút a semmibe…

Hol vagyunk már az aztékok kaucsuklabdájától, melyről oly részletesen beszámol

Pietro Martyre D’Anghiere, II. Fülöp történésze 1530-ban!
Amióta Dunlop feltalálta a kaucsuk vulkanizálását, a 19. században egyre nagyobb
ütemben épül fel az észak-amerikai és európai gumiipar. Brazília a legnagyobb
nyersanyagszállító, hiszen Amazónia őserdejében kifogyhatatlan a „hevea brasiliensis”.
1822-ben még csupán harmincegy tonna nyersgumit szállítanak külföldre, a század
közepén az export már csaknem eléri az ezerötszáz tonnát, 1890-ben pedig meghaladja
a tizenhatezret.
Gyakorlatilag 1887-ben kezdődik a kaucsukkorszak, melynek óriási szerepe van
abban, hogy a rabszolga-felszabadítást, a császárság bukását és a köztársaság
kikiáltását követő gazdasági válság nem vált végzetessé.
A 19. század végén szörnyű szárazság sújtja az északkeleti államokat. Közel
kétszázezer nordestino (északkeleti paraszt) kerekedik föl és vándorolt át Amazóniába,
ahol szükség van a munkaerőre, a seringueiro, a „kaucsukgyűjtő” munkájára.
Pará, Amazonas és Acre területén a kaucsukfák millióit „csapolják” és hatalmas
szállítmányok indulnak Manaus és Belém kikötőjéből az amerikai és az európai
gumifeldolgozó üzemek felé.
Az eddig alig sejtett gazdagság egyszeriben fontossá teszi a határokat, amelyeket a
térképeken meghúztak már, de a valóságban nem jelölték ki őket pontosan.
 A 20. század küszöbén vagyunk és a Goodyear által gyártott gumikerekek
egyszeriben igen fontossá lesznek, amikor Amerika és Európa útjain a kerékpárok és a
„gumi-rádlerek” nyomában megjelennek az autók.
Belém és kivált Manaus aranykora ez!
Új pénzarisztokrácia alakul ki: a „kaucsukbárók” osztálya. Így nevezik ezt a hirtelen
meggazdagodott spekuláns, sznob réteget, melynek impériumát az őserdő mélyén a
seringueirók vére-verejtéke tapasztja össze.

A seringueiro legtöbbje caboclo, vagyis félvér, de akad közöttük indián és fehér

ember is. Könnyű lenne azt írni, hogy a kaucsukgyűjtő, mint általában a caboclo a
„társadalom peremén” él, hisz nyomban felvetődik a kérdés: van-e az őserdőben
egyáltalán valamiféle „társadalom”, amelynek még „pereme” is lehet?
A kaucsukgyűjtő legtöbbször magányosan él családjával az őserdei folyó partján
cölöpökre épített, pálmalevéllel fedett tapiriben, melyet még kunyhónak sem lehet
nevezni, hisz gyakran csupán két fala van. Éppen elég arra, hogy védelmet nyújtson az
eső ellen és elviselhetővé tegye a forróságot. A hűvös őserdei éjszakában pedig csupán
a kunyhó illúzióját kelti.
A végtelent az őserdő jelenti, az életet a vizek mozgása szabja meg és szabályozza,
az eső nyomán kiáradó, majd visszahúzódó folyó, az egyetlen szál a civilizáció felé. A
horizont lezárul az első folyókanyarban. Ide nem jutnak el hírek, ami egyszer
megtörtént, az történhetett tegnap, egy hete, hónapja, éve; a legpontosabb
időmeghatározás a „valamikor” – mint a mesében az egyszer volt, hol nem volt…
A történetek mindig így kezdődnek: „Paulótól hallottam”, vagy „Benedito mesélte”,
„Gordo, a kereskedő mondta…” S az idő bizonytalan közegében efféle cölöpök
igazítanak el: „Amikor Zezinho született”, „Amikor Pedrót megmarta a surucucu”,
„Amikor a kövér Aniano atya telezabálta magát és kihányta a jacaré húsát…”
A kaucsukgyűjtő olyan magányos, mintha nem is ezen a földön élne, hanem egy
másik bolygón. A legközelebbi szomszéd két-háromnapos csónakútra, vagy még
távolabbra lakik. Közösségi élete nem is lehet, igényei minimálisak. Szókincse
szegényes brazil-portugál, képzetei zavarosak, ősi babonák vegyülnek össze az
agyában a missziós pátertói valaha hallottak foszlányaival. Senki nem tartja számon,
mikor született, amiként azt sem, mikor hal meg. A pap éppen csak rálöttyintette a
keresztvizet, hogy a pokoli életből bejusson a képzelt mennyországba.
Nem törődnek vele, de ő se törődik senkivel.
A civilizációhoz vékony szál fűzi. A kereskedő, aki elviszi az összegyűjtött,
megfüstölt kaucsukot s ád érte töltényt a puskába, petróleumot a lámpába, olcsó
konfekciót a szakadt rongyok pótlására, maréknyi kinint a láz ellen, meg zsáknyi babot,
rizst, némi szárított húst, mandioka-lisztet. Amire még éppen szüksége van, azt az
őserdőből és a folyóból szerzi meg.

Seringueiro „kaucsukgyűjtő” munka közben

Kora reggel indul neki az őserdőnek a maga vágta ösvényen, hogy megcsapolja a
kaucsukfákat, melyek százszázötven méter távolságra magasodnak egymástól. Délután
az összegyűjtött kaucsukot füstöli, aztán, ahogy megsűrűsödik az este függőágyába
fekszik, hogy másnap reggel folytassa ott, ahol abba hagyta.
A trópus, az örökké nedves, éjszaka hűvös, nappal forró dzsungel, a nehéz munka, az
egyoldalú és szegényes táplálkozás korán elnyűvi. Felesége is koravén. Betegek,
kínozza őket a malaria, kínozzák őket a bélférgek. A halál ott settenkedik körülöltük,
hisz a kígyómarás ellen alig akad más „orvosság”, mint a felében-harmadában
megtanult Miatyánk, a jaj és a sóhaj, amely átsegít a túlvilágra. Rövidre szabott itt az
élet, akar a trópusi hajnalhasadás vagy az alkonyat. Az átlagos életkor harminc-
negyven között lehet. Aki tovább él, ötvenévesen már megrokkant, fogatlan, ezerráncú
aggastyán. A gyerekek többsége nem éri meg első életévét.
A kaucsukgyűjtő minden vagyona néhány edény, öreg puska vagy pisztoly,
bozótvágó, csónak s annyi ruha, amennyi rajta van. A tapiri falán talán egy ájtatos
szentkép, olcsó olajnyomat Jézus szívéről vagy a „Nossa Senhorá”-ról, a
„Miasszonyunkról”.

A kaucsukkorszak fénykorában örökös a harc az őserdőben. A nagykereskedők

capangái, fegyveres csapatai gyakran sújtanak le indián falvakra, elhurcolják és
munkára kényszerítik a férfiakat; aki ellenáll, azt megölik. Az indiánok védekeznek és
visszaütnek. Az őserdőben a 44-es Winchester és a szakállas nyíl képviseli a törvényt.
Jeltelen sírok nyelik el a kaucsukgyűjtőket. A nyersgumi ára magas a tőzsdén – az
emberélet olcsó a vadonban.
Gőzhajókon, bárkákon hordják a nyersgumit Manausba, hogy minél simábban
gördüljön a technikai civilizáció kereke, s ekkor épül meg a Marmore-Madeira
vasútvonal, mely az őserdő „Panama-csatornája” lehetne, ha…
Ennek a vasútnak az építési terve Bolíviában már a múlt század közepén napirendre
került. Az andoki országnak ugyanis nem volt útja a hegyeken keresztül a Csendes-
óceánhoz. Úgy vélekedtek, hogy a folyókon, az Amazonas felé keresnek útvonalat az
atlanti vizekhez. Bolívia és Brazília határa a Marmore-Madeira, az Amazonas
leghosszabb mellékfolyója, természetes víziút. Csak épp a folyó legfelső, közel
négyszáz kilométeres szakaszát csaknem két tucat kisebb-nagyobb vízesés szakítja
meg. Legnagyobb a Cachoseira Paredăo, a Pederneiro, a Tręs Irmăos, az Inferno és az
Araras. A vízesések és a kisebb-nagyobb zuhatagok, zátonyok és örvények lehetetlenné
teszik a hajózást.
Emlékszünk még, Antonio Raposo Tavares bandeirája átküzdötte magát itt, 1648-
ban. A későbbiek elkerülték ezt a tájat, nemcsak a haragos vizek, hanem a malária és a
harcias indián törzsek miatt is.
1861-ben Quentin Quevedo bolíviai tábornok és Silva Coutinho brazil mérnök
vetette fel komoly formában a vasútépítés lehetőségét a hajózhatatlan,
megzabolázhatatlan folyó mentén. Brazíliát is érdekelte a dolog, hisz a vasútvonal
közvetlen összeköttetést jelenthetett Mato Grosso és Amazónia között.
A brazil császári kormány 1867-ben két német mérnököt, a Keller testvéreket küldi
ki a helyszínre, hogy fölmérjék, milyen műszaki lehetőségei vannak a vasútvonal
megépítésének. A következő évben egy bizonyos Church nevű amerikai ezredes
karolja föl a vasútépítés ügyét és a bolíviai kormány kezességével a pénzügyi alapot is
sikerül előteremtenie Londonban. 1872-ben huszonöt mérnök érkezik munkásokkal
együtt, meg is kezdődik a munka. Aztán, mindjárt a kezdetnél megtorpan. A malária és
a vérhas pusztít, gyakoriak az indián támadások, az angolok visszakoznak. A munka
nem, csak a hosszú pereskedés folyik tovább az amerikai ezredes, a bolíviai kormány
és az angol vállalat között Londonban…
A következő vállalkozó egy nagy amerikai cég, P. & T. Collins 1878-ban amerikai
lendülettel szállítja a helyszínre a síneket, lokomotívokat, vagonokat. Biztosak a
dolgukban. A munkások nagy része amerikai. Ám ez a vállalkozás is kudarcba fullad.
Az amerikaiakat sem kímélik a járványok és az indián nyilak. Aki teheti, megszökik.
Egyetlen napon háromszáz amerikai hajózik be Belémben, hogy visszatérjen
Amerikába. Mindössze egy hét kilométeres vonalat sikerül megépíteni, amelyen 1878.
június 4-én végigpöfög az első „kávédaráló”. Utána, 1879-ben az egész vasútépítés
leáll. A soha le nem fektetett sínek, a vágányra soha nem került mozdonyok és vagonok
ott rozsdásodnak meg az őserdő szélén, a Collins-cég pedig csődöt jelent.
Most ismét a brazil kormány küld ki egy mérnökökből és orvosokból álló
bizottságot. 1883. január 10-én érkeznek meg Santo Antonióba, majd március 19-én
azzal térnek vissza Rióba, hogy a vasútépítés a helyi adottságok miatt lehetetlen.
A brazil kormány visszalép, már csak akadémikus kérdésként vitatkoznak az ügyről,
majd a köztársaság első éveiben az egész terv csendesen elalszik. Mint kiderül, ez csak
Csipkerózsika-álom.
Az 1903-as petropolisi szerződés, mely Brazíliának juttatta Acrét, egyúttal a
Marmore-Madeira vasútvonal megépítésére is kötelezi, hiszen ez megkönnyítené a
kaucsuk szállítását Manausba. 1905-ben egy versenytárgyalás során brazil mérnök
kapja meg a konzorciumot, melyet tüstént elad az amerikai Percival Farquharnak, aki
szerződést köt a „May, Jekyll & Randolph” céggel. Ekkor ismét megkezdődik a
vasútépítés, óriási apparátussal.
Az előző kudarcok nem merültek teljesen feledésbe, sőt egy amerikai mérnök,
Neville B. Craig éppen akkortájt megjelent könyvében idézi föl őket. Az amerikai
céget azonban nem riasztják a múltbeli kudarcok. Mindenekelőtt a legkorszerűbb
infrastruktúrát építik föl Porto Velhóban. Mérnöki irodákat, munkásházakat, kórházat.
Képzett mérnököket, orvosokat, betegápolókat szerződtetnek. Épül
áramfejlesztő,jéggyár, víztároló és desztilláló, távíróhivatal és természetesen kikötő a
Rio Madeira partján, hiszen eddig fel tudnak pöfögni az amazonasi gőzhajók.
Nemcsak Brazíliában toboroznak munkásokat, hanem külföldön is. Európaiak –
főként spanyolok, olaszok, németek – mellett négerek is érkeznek az Antillákról. Több
mint húszezer ember dolgozik a vasútvonalon. Külön rendőrséget szerveznek, hisz a
trópusi őserdőben, ahol ennyi mindenféle származású, nyelvű, műveltségű és
vérmérsékletű ember verődik össze, becsületes munkástól az elszánt kalandorig és
börtöntöltelékig, gyorsan lendül ütésre az ököl, villan meg a bozótvágó, dördül el a
pisztoly.
Széles sávban kiirtják az őserdőt a folyóparton. A topográfiai viszonyok nem
jelentenek nagy problémát, még ha az eső időnként el is mossa az éppen elkészült
vasúti töltést vagy hidat. Igazi gond továbbra is a járvány. Sokakat megöl, vagy egy
életre rokkanttá tesz a malária, melynek akkoriban egyetlen gyógyszere a kinin. Pusztít
a vitaminhiány okozta beri-beri, gyakori a vérhas és a tüdőgyulladás. A már megépült
vonalon naponta végighalad egy mozdony, egészségügyi kocsival és szedi össze a
betegeket, hogy kórházba szállítsa őket.
A vasútépítő vállalat felkérésére még a neves brazil orvostudós, Osvaldo Cruz is a
helyszínre utazik 1910-ben. Az ott dolgozó orvosokkal egyetértve fogalmazza meg
jelentését, melynek drámai mondata:..Minden egyes talpfa egy emberéletet követel.”
Ebben a formában ez a megállapítás persze túlzás, hiszen a vágányok lefektetésénél
549 000 talpfát használtak föl. De a vasútépítésnél 21817 munkás dolgozott, akik közül
több mint hatezer halt meg.
A Marmora-Madeira Vasúttársaság 1909-ben hatvan évre veszi bérbe Brazíliától a
vonalat, abban a reményben: a kaucsukmonopólium olyan nyereséget hoz, hogy a
vonalat később még meg is lehet hosszabbítani.
Az építkezés 1913. április 30-án fejeződik be. Sikerrel?
Már akkor mutatkoznak a csőd jelei. Bolívia nem tart igényt a vasútra, mert közben
megépült az andoki vasút a Csendes-óceánhoz és elkészült a Panama-csatorna. A
nemzetközi piacon már felbukkan az ázsiai kaucsuk, emiatt esni kezd a nyersgumi ára.
Már nem kifizetődő, hát még vasúton és hajón szállítani a kaucsukot Acréből
Manausba. 1915-ben végleg összeomlik a brazil kaucsukkorszak.
Csak Rio de Janeiróban folyik hírlapi polémia. A kormány egy petákot se fizet,
Farquhar elveszti befektetett pénzét. Az első világégés idején a háborús konjunktúra
Brazíliában sok lehetőséget kínál – a Marmore-Madeira vasutat kivéve. Épp csak
működik, ám annyit se jövedelmez, hogy a kölcsön kamatait fizetni tudnák.
1919-ben egy angol részvénytársaság veszi át az adminisztrációt. Húsz évvel később
lemond a koncesszióról, ekkor a vasút a brazil állam kezére kerül.
1972-ben halad végig a vonalon az utolsó vonat.
Ekkorra megépül a folyó menti út, vasútra nincs szükség. Mindössze egy huszonhét
kilométeres szakaszon jár a „nosztalgiaszerelvény”, Porto Velhóból a Teotonio
vízeséséig; turistákat szállít. A vasútállomás előtt műemlékként áll az első mozdony, a
„Locomotiva Church” – a síneket, a mozdonyokat, a vagonokat lassan, de biztosan
elnyeli – ha megemészteni nem is tudja – a vadon.
A vasút a semmibe vezet.
A történelem grimaszai! A Rondon építette őserdei távíróvezeték akkorra készült el,
amikor megjelenik a drótnélküli távíró; a kaucsukkorszak vasútvonalán akkor indulnak
el a szerelvények, amikor a korszak – véget ér…

A „dzsungel Párizsa”
 Manaus – megannyi ellentmondás. Tengeri kikötő, noha másfél ezer kilométerre esik
a tengertől. Sötét víztükörben nézte magát a fénykorában is. Néhány évtized alatt lett a
„dzsungel Párizsa”, aztán csaknem elfeledték még a nevét is. A világ egyik legszebb
operaházát építették föl ott, ahol karnyújtásnyira kezdődik az őserdő. Brazília második
városa, ahol kigyulladt a villany, de aztán olyan sötét lett hirtelen, mint amikor előadás
után a színpadon kioltják a rivalda fényeit, s az operettkirályból kopott vidéki komédiás
lesz. aki papírból eszi a parizert, holott az előbb még libériás inas hozta asztalára a
pástétomot. Város, ahol sugárutak épültek s ahová benyúlnak az igarapék…
Manaus múltjában így fonódnak össze valószínűtlen és valós vonások. Nem lehet
összehasonlítani Rio de Janeiróval, a „csodálatos várossal”, Săo Salvadorral, a „brazil
városok anyjával”, vagy Săo Paulóval, az amerikanizálódó metropolisszal. De még
tegnapelőtti önmagát se a tegnapival, vagy a maival.
Akkoriban csak hajóval lehetett elérni, s amíg a „kaucsuk-boom” – ahogy a
konjunktúrát az amerikaiak nevezik – be nem ütött, épp oly álmos, szunnyadó városka
volt, mint a többi Amazóniában. Csak annyival több, hogy amikor az Amazonas
tartomány 1856-ban elkülönül Grăo Párától, Cidade de Manaus, Manaus városa lesz a
tartomány fővárosa. S amikor a császárt száműzik és Manaus elsőként vállal
szolidaritást a köztársasággal, lelkes republikánusok egész Amazónia fővárosává
akarják tenni.
Mégse lesz az, csak egy rövid impérium, a kaucsukkorszak fővárosa. Ám e rövid idő
alatt hirtelenében többet fejlődik, mint más városok álmos századok alatt. Amíg Săo
Paulóban a „kávé-arisztokrácia”, Rióban a „császári arisztokrácia” – Manausban a
„kaucsuk-arisztokrácia” építteti föl a palacetéket, a „palotácskákat”. (Csak éppen a
kávé megbízhatóbb monopóliumnak bizonyul a császárságnál is, a „kaucsuknál is…)
Manausba úgy ömlik be a kultúra és a civilizáció minden fényűzése, kényelme,
értéke és mellékterméke, szennye, nyavalyája, mintha igazi tengeri kikötő lenne. A
legnagyobb tengeri hajók is felúsznak a „folyó-tengeren” Manausig, ahol annyi a pénz,
hogy semmi sem drága.
Szinte egy időben épül föl a katedrális és a „Teatro Amazonas”, eleget téve így az
istennek is, a múzsáknak is. Katedrális persze sok van Brazíliában; Bahia vagy Ouro
Preto „aranytemplomaival” aligha versenyezhet a manausi, amíg olyan színház, mint a
„Teatro Amazonas” alig akad több Dél-Amerikában; talán csak a Buenos Aires-i
„Teatro Colon” versenyezhetne vele, ha a manausi operaház versenyben maradt volna.
Két év alatt, 1894 és 1896 között épül fel a színház, a Szent Sebestyénről elnevezett
téren. Az újgazdagság fényében mindent Európából szállítanak Manausba. A márványt
Carrarából, a csempét Lisszabonból, a cédrusfa páholyokat, székeket Párizsból, a
kristálycsillárokat Prágából, a csiszolt tükröket Velencéből, a vázákat Sévres-ből, a
kovácsolt vasat Londonból. A belső dekorációt a Comédie Française díszlettervezője
alkotta. Három neves olasz festőművész – Domęnico de Angelis, Silvio Centofani és
Capranesi – ecsetje nyomán művészi freskók kerülnek a falra, a brazil flóra és fauna, az
első brazil opera, Carlos Gomes „O Guarani”-jának egy jelenete, a mennyezetre pedig
a „művészetek megdicsőülése Amazóniában”…

A híres Teatro Amazonas

1896 szilveszterén valódi perzsaszőnyegen vonul be a közönség, estélyi ruhás

hölgyek a legutolsó párizsi divat szerint, csillogó ékszerekkel, drágakő nyakláncokkal,
diadémokkal, az urak pedig frakkban-klakkban, ahogy Párizsban vagy Milánóban illik.
Először fut föl a brokátfüggöny, emeli fel pálcáját a karmester, zendül föl a nyitány –
hogy aztán a következő évtizedekben ne legyen az a világhírű énekes, művésznő,
szólista, zenekar, operaegyüttes, aki és amely itt föl ne lépne! Felcsendül a „Teatro
Amazonas”-ban Caruso tenorja és eltáncolja a hattyú halálát Anna Pavlova…
Manaus mindenkit és mindent képes megfizetni.
 Nemcsak a komoly műfajt, hanem a könnyűt is. Harsog a zene a „Floreaux”-ban, a
„Chale Jardim”-ban – a táncos lányok úgy járják a kánkánt, akár a párizsi „Moulin
Rouge”-ban! A kaszinóban forog a rulett, keverik a kártyát a hivatásos „gambler”-ek,
hamiskártyások; éjszakánként vagyonok cserélnek gazdát a zöld asztaloknál.
Folyik természetesen a szerelmi nagyüzem is, a Rua Itamaraca és az Avenida
Espaminondas fényűző találkahelyein. Mindent megkaphat az igényes vendég,
válogathat a különböző színű lányok között. Amerikából, Európából érkeznek a
„hölgyek”, akik karriert akarnak csinálni vagy gazdag partit. Főként a szőke
„lengyelkéknek” és a francia lányoknak nagy a sikere, vagy akik annak mondják
magukat. Később már minden örömlánynak „frança” a beceneve. A „szakmából”
kiöregedett „madame”-ok gondosan és szakértelemmel irányítják ezt a szerelmi piacot,
ahol a női húsnak éppúgy megvan a maga árfolyama, mint a kaucsuknak a tőzsdén. S
amikor a márványasztalnál összekoccannak a gyöngyöző pezsgővel teli
kristálypoharak, ezres bankóval gyújt a cigarettára az igazi „lovag”, a cavalheiro…
Rio de Janeiro után Manaus Brazília második városa, amely villanyfényben
tündököl. Manaus és Európa között csaknem oly sűrű a hajóforgalom, mint Calais és
Dover közt. Vajat szállítanak Dániából, tejet és sajtot Svájcból, csipkét Brüsszelből,
szövetet Londonból, parfümöt Párizsból, zongorát Németországból. Jachtok
horgonyoznak a kikötőkben, s akit nem elégít ki a „dzsungel Párizsa” és az igazira
vágyik, áthajózik Európába, de előbb futárt küld a gyorshajóval, hogy ügynöke
megfelelő asztalt foglaljon számára a „Moulin Rouge”-ban, melyet akkortájt örökít
meg ecsetjével a zseniális festő és főúri származású gnóm, Toulouse-Lautrec…
A „kaucsukbárók” nagy önbizalommal pöffeszkednek. Úgy vélik, a
kaucsukimpérium örök, Amazónia kimeríthetetlen a „hevea”-ban, pedig Ázsiában már
sorakoznak az ültetvényeken a kaucsukfák.
1915-ben a karnevál viszont mintha már haláltánc lenne. Mindenütt zeng a divatos
polka, a „Peperepé”, mialatt Európában már egy másik, véres karnevált rendez a
történelem: az első világháborút.
Felvonulások, véget nem érő bálok, fantasztikus maskarák, konfettieső, allegorikus
kocsik. Ötlet, szellemesség, vidámság, szerelem, amely egyszerre Bajazzo vigyorává
torzul. A Clube Idealban, a legelőkelőbb bálon a pezsgősüvegek durrogásába egy
revolverlövés dörren és a karnevál királynője, a szépséges Aurea Ramos halálos sebbel
roskad össze. Szerelmi gyilkosság? Bosszú vagy féltékenység? Netán véletlen?
 A manausi katedrális és a Teatro Amazonas kupolája

A következő évben szinte már nincs is karnevál. A brazil kaucsuk ára lezuhant a
világpiacon. A „Teatro Amazonas” színpadán végleg kialszik a rivaldafény, leeresztik a
függönyt. Mesés vagyonok olvadnak semmivé napok alatt. Becsuknak a mulatók, a
klubok, a találkahelyek. Elszélednek a sipisták, a fezőrök, artisták, pincérek, szakácsok,
krupiék, portások. És persze a nők is sürgősen összecsomagolják csipkés
fehérneműiket, selyemruháikat, strucctollas kalapjaikat, valóságos vagy hamis
ékszereiket, majd utaznak. amerre látnak vagy tudnak… Rióba, netán Észak-
Amerikába…?
 A „kaucsukbárók” némelyike pisztolyt szorít homlokához és meghúzza a ravaszt,
vagy ha van hozzá elég bátorsága, új életet kezd valahol, netán még munkára is
fanyalodik…
A díszelőadásnak vége.
A Rio Negro sötét vize a szürke reménytelenségbe süllyedt dzsungelvárost tükrözi,
nyoma sincs a „belle époque”-nak, a dicső fénykornak.

Henry Ford álma és ébredése

Brazília kaucsuktermelése nem versenyezhetett a délkelet-ázsiaival. Ceylon, India, a

karcsú Malakka-félsziget és Holland-India, a mai Indonézia ültetvényein tízezer szám
sorakozó kaucsukfákból sokkal egyszerűbb, gyorsabb, gazdaságosabb a kitermelés,
mint az amazonasi őserdőben, ahol a seringueiro a gyűjtőhelyektől távol, magányosan,
naponta hosszú kilométereket járva az ösvényeken csapolja az egymástól távol
magasodó fákat.
A húszas évek közepén jut a detroiti autókirály, Henry Ford eszébe: vajon nem
lehetne-e az ázsiai termelési módhoz hasonlóan ültetvényeket létesíteni Amazóniában.
ahol a „hevea” őshonos, a Tapajos vidékén, ahonnan a magokat, a múlt században az
angol Sir Henry Wickham kicsempészte?
Az amerikai milliárdos, aki a legnagyobb fogyasztók egyike, arra is gondol, hogy
így egyrészt függetlenítheti magát az ázsiai kaucsuktól, másrészt megtörheti az angol
és holland monopóliumot.
Brazília lelkesen fogadja az amerikai tervet, hiszen felvillan a kaucsukkorszak
visszatérésének reménye. Mennyi földre van szüksége Mr. Fordnak? Hol óhajtja?
Rendelkezésére áll bárhol, bármekkora!
Henry Ford szerény, beéri egy Hollandia nagyságú területtel a Rio Tapajos vidékén.
Itt épül föl Fordlandia.
Ford a legképzettebb szakemberekkel, mérnökökkel, építészekkel, agronómusokkal
nagyvonalú tervet dolgoztat ki, a legapróbb részletekig. Nem csupán „amerikai” várost
akar fölépíteni az amazonasi őserdőben, át akarja telepíteni ide az American way of
life-ot, az „amerikai életformát” is. Pontosan kidolgozzák, milyenek legyenek az
irodaépületek. a bungalók, a munkásházak, a laboratóriumok. Hol épüljön föl a
fűrésztelep, a hűtőház az élelmiszerek raktározására, a víztároló és az áramfejlesztő.
Milyen és mekkora legyen a kórház és a kikötő. Nem feledkeznek meg az amerikai
életformához tartozó klubról, a „cafeteriá”-ról, a teniszpályákról sem.
Miután papíron már minden a helyére került, 1928-ban hozzáfognak a gyakorlati
kivitelezéshez. Az építőanyagokat, előre gyártott elemeket, berendezéseket, gépeket,
traktorokat, mindent, amire szükség van, valóságos kereskedelmi flotta szállítja Észak-
Amerikából a tengeren és az Amazonason a Rio Tapajos torkolatánál fekvő
Santarembe.
Természetesen Henry Ford amerikai üzletemberhez méltó módon gondoskodik a
legfontosabbról, a publicityről, a megfelelő reklámról is. Cikkek, riportok jelennek meg
az amerikai lapokban a nagyszerű vállalkozás minden mozzanatáról. A brazil újságok
is buzgón cikkeznek Ford álmáról. Az egyik lap lelkendezve írja, hogy akkora flottát,
mint Henry Ford „hajóhada”, nem látott Brazília a hollandok 1624. évi gyarmatosítási
kísérlete óta, amikor is huszonöt hajóval, 500 ágyúval, 1600 tengerésszel és 1700
katonával szállták meg Săo Salvadort…
Ezúttal az őserdővel vívják meg a háborút.
Háromezer caboclo irtja a dzsungelt, égeti a bozótot, vágja ki az ősfákat, forgatja ki a
gyökereket. Az ősvadon madaraival, majmaival, ragadozóival, rovaraival együtt
visszaszorul, amikor egymillió kaucsukcserjét ültetnek el az irtás helyén.
Ezzel párhuzamosan megkezdődik az építkezés. Mesteremberek húzzák föl a falakat,
szerelik a gépeket, ássák a csatornákat, fektetik le a vízvezetéket. Fordlandiában jól
fizetik a munkásokat, gondoskodnak róluk. Soha, sehol még annyi pénzt nem kapott
kézhez a caboclo, mint itt! Eddig a nyomorúságos tapiriben húzta meg magát – most
rendes házba költözhet, ahol folyóvíz van! Ilyenről álmodni se mert azelőtt; azt se
tudta, hogy vízcsap és fürdőkád létezik.
Fordlandia amerikai lakói pedig, a tisztviselők, mérnökök jobban érezhetik itt
magukat, mint Detroitban. A munkavezetőknek nem kell vitatkozniuk a munkásokkal,
a szakszervezeti vezetőkkel. Kényelmesen szivaroznak. Rendelkezésükre áll a
légkondicionált bungaló és olyan cselédség, amilyet Amerikában csak a nagyon
gazdagok engedhetnek meg maguknak. Társadalmi életet élhetnek, hiszen ott a klub. S
mindehhez járul még a trópusi környezet minden egzotikus szépségével és
romantikájával.
Két év múlva úgy tetszik, hogy Henry Ford csatát nyert; nőnek a „hevea” cserjéi.
Igaz, a fűrésztelep nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Kiderül, hogy az őserdei
fák – például az acapu – kétszer olyan kemények, mint amilyenek feldolgozására a
gépeket tervezték.
Biztató jel viszont, hogy a londoni tőzsdén esni kezd az ázsiai kaucsuk ára. Az
amerikai sajtó nagydobra ver mindent. „Vége az angol kaucsukuralomnak!” „Az
őserdő aranya: Fordlandia, ahol ismét életre kelt a brazil kaucsuk!” „Az Amazonas
csodavárosa: Fordlandia!” Ilyenféle szalagcímekkel jelennek meg a cikkek.
Azután váratlanul kitör egy munkáslázadás.
A caboclók megrohanják az étkezdéket, a „drugstore-okat”, bezúzzák az ablakokat,
összetörik a bútorokat. Valóságos forradalom. Csak a Belémből sebtében érkező força
publica (csendőrség) képes rendet teremteni.
Mi váltotta ki ezt a lázadást? A munkakörülmények? Az elmaradt fizetések? Vagy
netán szélsőséges agitáció?
Szó sincs róla. Nem is Henry Ford ellen irányult. Egyszerűbb oka volt. A caboclók
beleuntak az előre gyártott, mélyhűtött, vitamindús amerikai ételekbe – az Amerikából
szállított spenótkonzervekbe; babot, rizst, szárított húst követeltek. Nem azt kiabálták,
hogy „vesszen Henry Ford”, hanem azt: „vesszen a spenót!”
Ez persze inkább csak mulatságos epizód Fordlandia történetében. A baj másutt
kezdődött.
A „hevea brasiliensis”, amely az őserdőben él, a Tapajos menti ültetvényen sorvadni
kezd. Nem kap elég árnyékot, a humusz hamar kifárad. A fiatal fák egymás után
pusztulnak el a trópusi napsütésben…
A nagy terv teljes csődbe jut. Amazónia legyőzte Henry Fordot. 1938-ban már
nyilvánvaló a csőd, 1944-ben pedig végleg eldől a harc – Amazónia javára.

A második világháború alatt, amikor a japánok lerohanják Délkelet-Ázsiát és

kezükre jutnak a malakkai, indonéziai ültetvények, Amazónia kaucsukfáinak értéke
ismét megnő.
Ám a kaucsukot nem Fordlandia termeli, hanem a seringueirók hadserege vág neki
újra az őserdőnek…
A manausi „Teatro Amazonas” ismét szerephez jut. Persze nem hangversenyeket,
operaelőadásokat rendeznek benne, hanem – kaucsukraktárnak használják. Mintha egy
kiöregedett primadonna elmenne színházi jegy szedőnek…
A háború után, 1946-ban a sajtó már csak rövid jelentésben számol be róla, hogy
Henry Ford visszavonul Amazóniából.
A dzsungel néhány évtized alatt visszahódítja azt, amit Fordlandia elrabolt tőle. A
kaucsukfák életre kelnek – a nyújtózkodó őserdő sűrűjében, hogy visszatérjenek a
madarak, a majmok, a ragadozók.
Persze a trópusi földművelés tudománya és technikája még gyerekcipőben járt akkor
– magyarázzák némelyek.
Kérdés: vajon kinőtte-e már a technika ezt a gyerekcipőt?
Úgy vélem, hogy a Marmore-Madeira vasút egyenest Fordlandiába vezetett.
 Egy gigantikus légvár

„Brazília, a jövő országa”

Stefan Zweig, a világhírű osztrák író, aki 1932 óta Angliában élt, a második
világháború kitörése után, 1940-ben Brazíliába emigrált. Rio de Janeiro fölött, a
hegyek között fekvő, kellemes éghajlatú Petropolisban telepedett le. Ismerkedni
kezdett Brazília történelmével, kultúrájával, népével, beutazta az ország tekintélyes
részét, majd kitűnő könyvet írt „Brazília, a jövő országa” címmel.
Az író őszintén lelkesedett Brazíliáért. Azt az Európát, amelyet maga mögött
hagyott, csaknem teljesen elöntötte a nácizmus szennyáradata, a faji őrület milliókat
lökött a megsemmisítő táborokba; s ugyanakkor most feltárult Zweig előtt az a
Brazília, ahol a különböző származású és színű emberek nemcsak békességben élnek
egymás mellett, hanem keverednek is egymással.
Igaz, Getúlio Vargas diktatúrájának nem sok köze volt a demokráciához, ám a törpe
diktátorjelölt, a dilettáns író, Plínio Salgado zöldinges fasiszta „integralistái” sem
rendezhettek már utcai fölvonulást.
Stefan Zweig szeretettel írt a brazil népről, látta az ország szinte kimeríthetetlen
erőtartalékát és természeti kincseit, a fejlődéshez szükséges adottságokat, s valóban hitt
benne, hogy Brazília – a „jövő országa”.
Aztán 1942. február 22-én, amikor úgy látszott, hogy Hitler elnyeli Európát, a 61
éves író feleségével együtt öngyilkos lett.
Könyve, „Brazília, a jövő országa” pedig szinte fogalommá vált. Még azok is
szállóigeként emlegették a könyv címét, akiknek fogalmuk sem volt Stefan Zweigről és
híres könyvéről.
Brazília – a jövő országa!
Ez valóban szinte jelszó lett Brazíliában, amíg közhellyé nem kopott. Amikor 1949-
ben odaérkeztem, már csak némi iróniával, vagy éppen gúnnyal mondogatták.
Főképpen a frissen érkezett európai bevándorlók, akik ugyan még nagyon kevéssé
ismerték az országot, de képzelt európai fölényükben így fogalmazták át Stefan Zweig
könyvének címét: „Brazília a jövő országa, de az is marad.” Arra céloztak, hogy ez a
jövő nagyon távoli, elérhetetlen és sohasem válik majd jelenné.
Vicc volt ez persze, felületes és nagyképű kijelentés. Brazília éppen a második
világháború alatt és után indult szédületes fejlődésnek. Kivált az ipar lendült fel. S ha a
fejlődés időnként meg is torpant, az eredményeket senki sem vonhatta kétségbe.
 Amíg Săo Paulóban éltem – több mint húsz évig a szemem láttára nőtt a nagyváros
igazi metropolisszá. Hatalmas ipari létesítmények, gyárak sora épült föl, gombamód
szaporodtak a felhőkarcolók, a városkép szinte napról napra változott.
De ugyanezt láttam Rio de Janeiróban és a többi városban is. Pedig az 1945 és 1970
közötti évek politikailag és gazdaságilag nem voltak viharmentesek.
Az 1945-ben elmozdított diktátort, Getúlio Vargast 1951-ben már demokratikus
választási győzelem emelte vissza az elnöki székbe, hogy aztán 1954 augusztusában
szívéhez szorított pisztollyal önmaga oltsa ki életét.
Az 1956-ban beiktatott Juscelino Kubitschek valósította meg az évtizedek óta vajúdó
tervet: fölépíttette az új fővárost, Brasiliát.
Emlékszem, a véletlen úgy hozta, hogy 1956. április 20-án Săo Paulóból Rio de
Janeiróba utaztam. Amikor este a „Cometa” társaság autóbuszára fölszálltam, még
Rióba, Brazília fővárosába indultam el. Amikor viszont reggel a korai órákban
kiszálltam az autóbuszból, Rio nem volt többé főváros. Pontosan éjfélkor az egész
országban ha-rangzúgás tudatta, hogy április 21-től, Tiradentes napjától új fővárosa van
Brazíliának – Rio de Janeiro pedig megmaradt a „csodálatos városnak”…
Kubitschek, ez a rendkívül népszerű elnök – akit nyilván másodjára is
megválasztottak volna, ha nem jön közbe a katonai puccs! – nemcsak az új fővárost
építtette föl. Elnöksége idején vízierőművek, ipartelepek, új utak létesültek. Az új
főváros építésével párhuzamosan megkezdődött az első őserdei út építése, amely
csaknem kétezer kilométer hosszúságban köti össze Brasiliát Belém-nel.
A következő elnök, Jânio Quadros Brazíliában sohasem látott óriási
szavazattöbbséggel, 1961 januárjában foglalta el az elnöki széket. Üstökösként bukkant
föl a brazil politikai életben, de ugyanolyan gyorsan bukott le még ugyanez év
augusztusában, átadva helyét alelnökének, Joăo Goulartnak, akit 1964-ben a
tábornokok katonai államcsínye mozdított el. (Sikertelen katonai puccskísérletekre már
korábban is sor került Vargas öngyilkossága és Quadros lemondása után.)
Ezután következett a két évtizedes katonai diktatúra, amelynek során tábornokok
váltogatták egymást az elnöki székben – Castelo Branco, Costa e Silva, Garrastazu
Medici, Ernesto Geisel (Brazília első protestáns elnöke). Az utolsó tábornok-elnök,
Figueredo, a képviselőház által megválasztott polgári elnöknek, Tancredo Nevesnek
adta volna át a hatalmat 1985-ben. Neves azonban a beiktatása előtti napon ágynak
esett s nem is kelt föl többé. Helyette alelnöke, José Sarney lett Brazília első polgári
elnöke, 1985. március 15-én.

Amazónia a hetvenes évek elején is nem csupán Brazíliának, hanem a Földnek egyik
legritkábban lakott területe.
 Hivatalos adatok szerint Brazília területének (8 511 965 négyzetkilométer)
ötvenkilenc százaléka (5 057 490 négyzetkilométer) tartozik Amazóniához. 1970-ben
viszont a hatalmas ország lakosságának mindössze nyolc százaléka élt ezen a hatalmas
területen, melyen a következő brazil államok és szövetségi területek osztozkodnak:
Pará, Amazonas, Acre, Rondonia, Roraima, Amapá, de ide tartozik még Mato Grosso
és Goiás északi és Maranhăo nyugati része is. Az egyes területeken az egy
négyzetkilométerre eső lélekszám a következő: Para 1,76, Amazonas 0,61, Amapá
0,82, Rondonia 0,46, Roraima 0,17, Goiás 2,05, Mato Grosso 0,63, Maranhăo 9,52. A
legritkábban lakott tehát Roraima, a legsűrűbb népességű viszont Maranhăo, de még ott
sem él négyzetkilométerenként tíz lakos. Ha Amazónia területén nem vesszük
figyelembe a két nagyvárost, Belémt és Manaust, akkor a terület átlagos „népsűrűsége”
mindössze 0,18 négyzetkilométerenként, tehát olyan, mint Roraimáé. Hogy ez mit
jelent, akkor derül ki, ha Amazóniát összehasonlítjuk Ázsia és Afrika trópusi
övezeteivel, ahol négyzetkilométerenként 28 ember él, ám egyes dél- és délkelet-ázsiai
országokban, például Indonéziában ennek a tízszeresénél is több.
Amazónia lakosságának kilencven százaléka Amazóniában született és csaknem száz
százalékban született brazil. Az európai és ázsiai (japán) bevándorlók száma elenyésző.
1953-ban a brazil kormány létrehozta Amazónia Gazdasági Fejlesztésének
Főfelügyelőségét, amely később, a hatvanas évek közepén Amazónia Fejlesztési
Főfelügyelősége (SUDAM) lett. A hatvanas években szakemberekből, geológusokból,
agronómusokból, biológusokból szervezett expedíciókat küldtek Amazóniába, azzal a
feladattal, hogy a tudósok csoportjai mérjék fel a természeti kincseket, ásványokat,
energiahordozókat és a földművelés, állattenyésztés lehetőségeit. A kutatóutak
eredményeit a hatvanas évek végén összegezték, majd 1970-ben kidolgozták
„Amazónia Integrációs Tervét” (Plano de Integraçăo Nacional.) Ez volt a hetvenes
évek nagy tervezési álma.

Manausban 1967 óta „áll a vásár”! A várost ugyanis „szabad, vámmentes kikötőnek”
nyilvánították, ahol minden külföldi árucikk vámmentesen vásárolható. A szabad
piacon – akárcsak a kaucsukkorszak idején – fölbukkant a francia pezsgő és a dán sajt,
a perzsa szőnyeg és az angol szövet, továbbá a korunk igényeihez szabott japán és
amerikai televízió, fényképezőgép, számítógép, motorbicikli, a precíziós műszerek és
gépek. Manaus ismét a szerencsevadászok, spekulánsok, kalandorok szabad
vadászterülete. A belügyminisztérium keretében működő Szabad Kereskedelmi Övezet
Főfelügyelősége (SUFRAMA) gondoskodik arról, hogy a vámmentes vásárlás azért ne
lépjen túl bizonyos határokat.
A „Teatro Amazonas” régi fényében ragyog, noha csak ritkán rendeznek a falai
között koncertet, inkább csak a fényes múlt műemléke. A szecessziós, fémszerkezetű
vásárcsarnok, a „Mercado Municipal”, amelyet a híres Eiffel mérnök tervezett, a maga
nyüzsgő életével, lármájával, színeivel a kaucsukkorszak pillanatait villantja föl.
Gyors ütemben épül az „új Manaus”, hiszen egyre jelentősebb – főleg a vámmentes
övezet miatt! – az idegenforgalom. Az Eduardo Gomes tábornokról elnevezett
repülőtér nemcsak a legmodernebbek, de legforgalmasabbak egyike is Brazíliában.
Korszerűsítették a kikötőt, amely a vízen lebeg, hiszen a Rio Negro szintje
szeszélyesen változik. Az esős évszakban átlagosan 10-12 méterrel emelkedik, de
1953-ban csaknem harminc méter magas volt a vízállás; Manaus mindössze 32
méterrel van a tengerszint fölött…
A turistáknak mindent nyújt a „Hotel Tropical”: kényelmet, luxust és egzotikumot. A
város lakossága tíz év alatt megduplázódott, a hetvenes évek végére pedig már
meghaladta a félmilliót. Manaus környékén mamutvállalatok építették föl
ipartelepeiket. A „Siderama” már 1972-ben hatvanezer tonna acélt állított elő. Tervek
szerint Manaust a finommechanika és az elektronikus ipar központjává kellene
varázsolni. A multinacionális vállalatok óriási földterületeket vásárolnak és nagy
beruházásokat eszközölnek.
Manaus tehát ismét él és csillog is a maga módján, noha ez a fény mégsem
hasonlítható az egykori „dzsungel-Párizshoz”. A mohó üzleti vállalkozó kedv és a
nyerészkedési vágy a modern technika eszközeivel átformálja a városképet, ám
tévednek azok, akik azt hiszik, hogy Manaus valaha is a „dzsungel Săo Paulója” lesz.
A két életforma érintkezési pontja szinte elektromos feszültséget teremt. Ahogy nő a
város, úgy nő a peremére szorultak sokasága, a városban megélhetést kereső és nem
találó caboclók, törzsükből kiszakadt indiánok, lumpenproletárok. De akadnak itt a
„felsőbb körökből” is lecsúszott egzisztenciák, pórul járt kalandorok, szerencsétlen
szerencsevadászok, italba züllött emberi roncsok is, ahogyan csak a trópuson csúszhat
le valaki, akiben nincs elég erő és tartás.
Rio de Janeiróban a nyomortanyák, a favelák felkapaszkodnak a morrókra, a
dombhátakra; Săo Paulóban meghúzódnak a Tiete és a Pinheiros folyó partján, a város
szélén, aztán ahogy a város túllépett rajtuk, egyszeriben a város belsejébe kerültek.
Manausban a favelának sajátos formája a cidade fluvial, a cölöpökre épített putrik,
kunyhók sokasága. A sötét víz a nyomort is visszatükrözi.

Az Amazonas torkában

Az Amazonas alsó szakaszán a „folyó-tenger” nem egy helyen harminc-negyven

kilométer széles. De csaknem félúton a Rio Negro torkolata és a tenger között,
Obidosnál – ahol a portugálok 1697-ben erődöt építettek – a meder nem egészen két
kilométerre összeszűkül.
 Vízen lebegő nyomornegyed Manausban

Itt van a „Garganta do Amazonas”, az „Amazonas torka”.

Az egykori erődnél épült Obidos az Amazonas menti városkák egyike, alig tízezer
lakossal.
A hatvanas évek elején az amerikai Hudson Intézet az Amerika-közi Fejlesztési
Bank (BID) kezdeményezésére dolgozta ki az „Amazonasi Nagy Tó” gigantikus tervét.
A Hudson Intézet geológusai szerint mielőtt az Andok hegylánca fölemelkedett
volna, a dél-amerikai folyók jobbára a Csendes-óceánba ömlöttek. Amikor aztán a
hegylánc elzárta a tengert, Amazónia nyugati medencéjében hatalmas tó alakult ki,
amíg a víz az „Amazonas torkánál” utat nem tört az Atlanti-óceánhoz.
 Ebből a tudományos tételből indult ki az „Amazonasi Nagy Tó” kialakításának terve.
Miért ne lehetne Amazónia nyugati felében a technika mai, minden akadályt legyűrő
lehetőségével egy mesterséges tavat kialakítani és az Amazonas roppant víztömegének
erejét elektromos energia fejlesztésére fölhasználni?
Óriási gátrendszer épülne Obidos és Monte Alegre között, amely az Amazonas vizét
visszatartaná. A negyven kilométer széles gát mögött száznyolcvanezer
négyzetkilométer kiterjedésű tó alakulna ki és a gátrendszerbe épített óriás turbinák
több áramot termelnének, mint az Amerikai Egyesült Államok!
Földünk legnagyobb édesvizű tava lenne az „Amazonasi Nagy Tó” – kétszer akkora,
mint az észak-amerikai Lake Superior, vagyis a Felső-tó, tízszer hatalmasabb, mint az
Ontario és hatszor nagyobb felszínű a Bajkál-tónál! Hatalmasabb területet borítana víz,
mint Acre állam vagy Amapá szövetségi terület! Valóságos édesvizű mesterséges
tenger.
Az „Amazonasi Nagy Tó” vize elborítaná Manaust, továbbá számtalan kisebb-
nagyobb amazonasi várost és települést. Szinte átrajzolná Dél-Amerika térképét, hiszen
a kontinens közepét összefüggő víztükör uralná.
A tervezők szerint – ahogyan a tervezőasztalnál elképzelték – a gáttól keletre eső
területen könnyebb lenne a mezőgazdasági területek kialakítása, az olaj és egyéb
ásványi kincsek feltárása és kiaknázása.
Az első tervet Eudes Prado Lopes brazil mérnök munkacsoportja dolgozta ki.
Bizonyos amerikai pénzügyi körök fantáziát láttak benne, s arra késztették a Hudson
Intézet szakembereit, hogy egyrészt vizsgálják felül, másrészt dolgozzák ki
részletesebben a tervet, amelynek megvalósítása a Panama-csatorna jelentőségét is
felülmúlná! A tervezéshez meghívták a brazil Felizberto Camargót, Amazónia egyik
legjobb szakértőjét.
A részletes tervek kidolgozásánál újabb ötletek vetődtek fel, újabb lehetőségek
rajzolódtak ki.
Az „Amazonasi Nagy Tó” ügye persze nem csupán Brazíliát érintette, hanem a
többi, Amazóniában érdekelt államot, Venezuelát, Kolumbiát és Perut is.
A tervet multinacionális vállalatok bevonásával kívánták megvalósítani. Ez azt
jelentette volna, hogy nemzetközi ellenőrzés alá kerül a dél-amerikai kontinens közepe,
amelyet a társult államok gazdaságilag és politikailag egyaránt kézben tartanának.
Csakhogy az „Amazonasi Nagy Tó” terve elemi erejű tiltakozást váltott ki a brazil
politikai körökben és közvéleményben. A sajtó valóságos pergőtüzet zúdított az
elképzelésre.
A tudósok is szembehelyezkedtek vele, rámutatva arra, milyen súlyos, ha nem
végzetes következményekkel járna egy ilyen nagy kiterjedésű vízgyűjtő az Egyenlítő
alatt.
 A meteorológusok kijelentették, hogy az „Amazonasi Nagy Tó” megváltoztatná
Földünk éghajlatát, miután pedig a mesterséges tó az Egyenlítő közelében gyorsabban
párologna, a hőmérséklet és a nedvesség egyensúlya felborulna.
A biológusok rámutattak, hogy nem jutna az Atlanti-óceánba az az évi hárommillió
tonna tápanyag, amelyet az Amazonas hord magával. A helyzet tragikusan sújtaná a
halállományt az Amazonas-delta és a Karib-tenger, illetve a Mexikói-öböl között.
Arra is figyelmeztettek, nem lehet előre látni, hogy a víz alá került őserdő
fölbomlása milyen következményekkel járna, nem is szólva az értékes növény- és
állatvilág pusztulásáról…

A Hudson Intézet kénytelen volt az „Amazonasi Nagy Tó” tervét félretenni. Az

érdemi tárgyalások el se kezdődhettek.
Legutóbb s talán utoljára 1970 elején Herman Kahn, az azóta elhunyt, világszerte
ismert „futurológus” hozta elő Rio de Janeiróban az „Amazonasi Nagy Tó” tervét, mint
Amazónia „meghódításának” egyik alternatíváját. Nagy megütközést keltett és merev
visszautasításban részesült.
Mr. Kahn, mielőtt visszarepült volna Amerikába, úgy nyilatkozott, hogy Brazíliában
még igen erősek a visszahúzó erők, a koloniális múlt maradványai, az egyház és a
vallás, amely a problémák megoldását istentől várja, továbbá hangsúlyozta a
technológiai gyakorlat hiányosságait. Hiába gazdag a föld – a nép szegény.
Kahn Brazíliát egyáltalában nem tekintette a „jövő országának”, s még azt az
ironikus brazil mondást is idézte: „Brazília mindig akkor gyarapszik, amikor a brazilok
alszanak…”

Csak a jövő mutatja meg, hogy Stefan Zweignek igaza volt-e, vagy sem. Az
bizonyos, hogy az „Amazonasi Nagy Tó” terve – számtalan más „nagy tervhez”
hasonlóan – nem valósult meg. Elképzelni sem tudjuk, mi történt volna, ha Amazónia
szívében az őserdő fölött egy édesvizű mesterséges tenger végtelen tükre csillogna –
ahogyan bizarr tervezői megálmodták.
 A Zöld Pokol

Valóban pokol…?

Amazónia Földünk legcsapadékosabb területe. Háromszor annyi eső hullik

itt, mint Brazília déli részén, noha az esős évszakban – ezt, mint már
említettük, „nyárnak” nevezik – ott is elég sok a csapadék. Igazsága van
annak az amazonasi mondásnak: „Nyáron esik mindennap, télen esik egész
nap.” Ha szó szerint nem is, de az év 365 napjából átlagosan 245 napon esik
az eső.
Az eső és a folyók örök párolgása miatt a levegő páratartalma hetven-
kilencven százalékos, néha ennél is több. A nedves ruha itt gyakorlatilag soha
nem szárad meg teljesen.
A nappali hőség után az éjszakák viszonylag hűvösek, kivált délnyugaton,
Acre és Rondonia területén, ahol az Andok felől hideg légáramlat zúdul le.
Acréban 1970-ben megesett, hogy éjszaka öt Celsius fokot mértek. Különösen
hűvös a levegő hajnalban, amikor szél támad és párolognak a vizek.
– Félelmetesek az amazonasi viharok.
A kék ég előbb elszürkül, majd koromsötét lesz, csaknem fekete.
Alacsonyan úsznak a felhők, mintha súrolnák az őserdő lombkoronáját.
Megtelik a levegő elektromossággal, idegeinken, szinte a bőrünkön érezzük a
feszültséget.
Olümposzi istenek játéka kezdődik, mind sűrűbb villámlásokkal s olyan
égzengéssel, mintha messzehordó ágyúkat sütnének el a fülünk mellett. Szinte
remeg a föld, borzolódik a víz háta s mintha a fejünkben, az agyunkban
visszhangzana az égzengés.
Órákig eltarthat ez a tűzijáték és a vihar zengő nyitánya, amíg egyszerre
felszakad az ég és lezúdul az özönvíz. Szerencsére nem tart negyven napig,
mint a Bibliában.
A folyók gyorsan és félelmetesen megduzzadnak, szétfeszítik medrüket, a
víz zavaros lesz, a zuhogókon eszelős dühvel zúdul át, kavarog és örvénylik.
Vad szél támad, mintha felnyögne időnkint a vadon, vén, korhadó törzsek
roppannak, majd kidőlnek. A mocsarakat, ingoványokat ellepi a kiöntött folyó,
a vihar eszelősen tombol, mintha soha nem lenne vége az égiháborúnak.
A természet kiszámíthatatlan dühe támad föl, mintegy ismételve azokat az
ősi viharokat, amelyek tébolyító vajúdásában a Föld kialakult. Az arányokban,
színekben, pusztulásban és újjászületésben van valami ősi és változatlan.
Aztán egyszerre véget ér az égi háborgás, a felhők szétszakadoznak, a
természet megnyugszik, a napsugár megcsillan a nedves leveleken, a folyók
visszatérnek medrükbe, s az őserdő felfrissülve várja a következő vihart.

A múlt század közepén egy angol természettudós, Alfred Wallace Russell

úgy vélte, hogy Amazónia a Föld egyik legegészségesebb területe…
Aki hosszabb ideje él a trópusokon, még ha nem is ott született,
alkalmazkodik a klímához. Természetesen az akklimatizálódás nem könnyű és
persze embere válogatja. Ismertem olyan európai bevándorlót, aki évtizedek
alatt képtelen volt megszokni a trópusi éghajlatot és beilleszkedni a trópusi
életformába.
Az Európából érkezőnek elsősorban a szíve, a vérkeringése érzi meg a
változást, a nappali forróságot és a viszonylagos éjszakai hűvösséget. (A nyári
hónapokban éjszaka is alig csökken a hőség.) „Felhígul a vér” – mondják a
bennszülöttek. Akinek rossz a szíve, az hamarosan a trópusok áldozata lesz.
Brazíliába érkezésem után magam is láttam, hogy szívbeteg útitársaim rövid
időn belül meghaltak.
Érzékenyen reagálnak az időjárásra az idegek, az ízületek. A másféle
táplálkozás, a szokatlan ételek és a higiénia hiányossága is sok baj forrása. Az
ivóvizet szűrni vagy forralni kell, a zöldségfélét fertőtleníteni. Elég egy
kortynyi fertőzött víz, falatnyi romlott hús – melynek sem színe, sem íze nem
árulkodik erről! –, hogy bélférget, súlyos, netán végzetes fertőzést kapjon az
idegen.
Ne feledjük, a forró és párás klímában, akár a laboratóriumi tenyészetben,
sokkal gyorsabban szaporodnak a baktériumok, rövidebb idő alatt indulnak
meg a bomlási folyamatok. mint a mérsékelt vagy a hideg égöv alatt.
Emlékszem még azokra a forró, párás nyári napokra, amikor – kivált az
első években, de még hosszú évek múlva is – szinte mázsás súlyúnak éreztem
minden végtagom, képtelen voltam egy gondolatra koncentrálni,
ellenállhatatlanul leragadt a szemem, kábult, álmatlan álom kerülgetett, s alig
segített a sűrűn fölhajtott feketekávé.
Mennyire alaptalan az európaiak és az észak-amerikaiak fölényeskedő és
lenéző véleménye a „lusta” brazilokról. Láttam azokat a bevándorlókat, akik
abban a hiszemben éltek, hogy Brazília is „Amerika”, amerikai tempóban
hajszolták magukat s mire elérték volna a céljukat, összeroppantak.
A trópuson mindenekelőtt meg kell tanulni – élni. A paciencia, a „türelem”
nem üres kibúvó a cselekvés elől, az amanha, a „holnap” nem elodázása a
dolgoknak, hanem egyfajta bölcs tapasztalat, alkalmazkodás az éghajlathoz, a
trópusi élet feltételeihez.
Mennyire igaz ez éppen Amazóniában, ahol az idő mértékegysége még a
Săo Pauló-ihoz viszonyítva is más. Nem hiszem, hogy a trópuson élő
embernek valaha is eszébe jutott volna az amerikai életformát meghatározó
formula, hogy – „az idő pénz”.
Hiszen itt, ha komolyan mérlegeljük, még a száraz és az esős évszak sem
jelent olyan drasztikus változást, mint a mérsékelt égövön a tél és a nyár, a
tavasz és az ősz. Az idő, akár az évszakok, összefolyik, semmi értelme a
hajszának, a sietségnek, valójában minden ráér, mindenre van idő. Az őserdő
állandóan pusztul és növekszik, épp ezért szinte változatlan. Nincs semmi,
ami a mulandóságra úgy figyelmeztetne. mint Európában vagy Észak-
Amerikában a lombhullató ősz.
Sokszor éreztem úgy, hogy fölösleges az afféle időjelző, mint az előjegyzési
naptár vagy a karóra. Az időnek más a mértékegysége, az amazonasi ember
„bárkaidőben” gondolkodik, még akkor is, ha a feje fölött csaknem ezer
kilométeres sebességgel repülnek el a légitársaságok, nemzetközi járatok
óriásgépei, amelyek az idővel versenyző üzletembereket viszik örökké
fontosnak hitt és gyorsan elérendő célok felé.

Nemcsak menetrendszerű hajójáratok mennek föl Belémből Manausba,

hanem nagy külföldi hajózási társaságok luxus óceánjárói is, mint az olasz
„Frederico C”, amely egy dél-amerikai turistakörút során ízelítőt ad utasainak
Amazóniából is.
Aki ilyen csodahajón utazik, az légkondicionált kabinjából, a felső
fedélzeten lévő uszoda mellől aligha érzi Amazóniát – zöld pokolnak. Talán
csak megsejt belőle valamit, ha mást nem, az arányokat.
 Az egymástól távol eső városkák, a magányos caboclo-tanyák jelzik csupán
az ember jelenlétét. Kisebb-nagyobb motoros bárkák pöfögnek el a hajó
mellett; némelyik három-négy csónakot is húz maga után.
Az ilyen „első osztályú” hajó éttermében a chef gondoskodik arról, hogy a
kedves utas megismerkedjék a brazil konyha ízeivel, különlegességeivel. Nem
marad le az étlapról a brazil konyhaművészet talán legjellegzetesebb étele, a
feijoada.
Meg kell mondanom, hogy a feijoada nem tartozik az ideális trópusi ételek
közé. Igaz, hogy nem is ilyen céllal jött létre ez a pompás étel, mely nem
egyéb, mint fekete bab, melyet különféle húsokkal – malaclábbal, füstölt
nyelvvel, sertésbordával, bélszínnel, szalonnával, kolbásszal, szárított
marhahússal főznek össze.
A hagyomány szerint rabszolgák táplálékából lépett elő főételként az
előkelők asztalára. Az ültetvényeken ugyanis a fekete rabszolgák mindennapi
étele a bab és a rizs volt. (E kettő egyébként ma is a brazil konyha „alapétele”,
minden főétkezésnél az asztalra kerül.) Aztán a konyhában a szakácsnők, akik
ugyancsak rabszolgák voltak, a gazda asztaláról visszakerült mindenféle
húsmaradékot a babba dobták, hogy a rabszolgáknak is jusson. Egyszer aztán
valamelyik fazendeiro belekóstolt a rabszolgaételbe és rájött, hogy nem is
olyan rossz. Sőt! Így lett a brazil konyha egyik főétele. A rizs mellett farofa is
jár hozzá, pirított mandiokaliszt meg egyfajta zöld saláta. Aki még ízesíteni
akarja, pimentát tesz a tetejére: olajban úsztatott apró erős paprikát.
Bevezetésként batidát hörpint az ember, cukornádpálinkából készült italt,
citromlével és cukorral, persze jégkockával. Feijoada után vagy közben
narancsot szokás enni, gondosan meghámozva és gerezdekre szedve…
A Marajó szigetén tenyésztett zebu húsából kiváló churrascót készítenek,
amely leginkább a flekkenre emlékeztet.
No de Amazóniában. melyre ráillenék egyéb találó jelzők mellett a..halak
Paradicsoma” is. a sokféle hal is ízes falatokat kínál. S mert fűszerekben is
gazdag a brazil konyha, a caldeirada afféle amazonasi halászlé. Mondják,
hogy megsütve a gyilkos piranhának is felséges az íze, elismerem, ostoba
előítéletből soha nem kóstoltam meg, noha elégtételül szolgálhatott volna,
hogy nem engem esznek meg ezek a kannibál halak, hanem én kebelezem be
a piranhákat…
 Aki meg éppen ínyencségre vágyik, nemcsak a teknősbékából különböző
receptek szerint elkészített ételekben válogathat, hanem megkóstolhatja a
jacaré húsát is, mely – esküsznek rá – ugyancsak ínyenceknek való, csak kissé
zsíros. És szó szerint, lehet itt enni „kígyót-békát” – „de gustibus non est
disputandum”, ízlésekről nem lehet vitatkozni, ahogy a régi rómaiak bölcsen
megállapították.
A kényelemben lubickoló utas Manausban beköltözik a „Hotel Tropical”-
ba, motorcsónakon kirándulást tesz valamelyik igarapéba, megcsodálja a
csendes lagúnában a victoria regiákat, hallgatja kissé az őserdei madarak
rikoltozását, vásárol néhány eredeti indián tárgyat, kitömött kis jacarét, szépen
kidolgozott kígyóbőrt, majd azzal a tudattal hajózik el Brazíliából, hogy
megismerte Amazóniát.
Holott csak a „denaturált Amazóniát” látta, melynek vajmi kevés köze van
a valóságoshoz.
Öreg, pöfögő bárkán utazni, amelynek nincsen menetrendje, s ahol nincs
légkondicionált kabin, hanem föl kell kötni a függőágyat – sokkal
valóságosabb az élmény. Az ilyen bárkán megismerheti az ember a
caboclókat, akik szívesen mesélnek csodálatos történeteket és mesés
hazugságokat.

Valóban pokol…!

Ahogy növekszik Amazóniában a népesség száma, úgy emelkedik a

maláriás betegeké. A Rio Solimőes – az Amazonas középső szakaszának –
egyik szigete, Aramaça kétezer lakójának hetven százaléka leprás. Az
Amazóniában született gyerekek fele nem éri meg negyedik életévét. Alig
akad olyan caboclo, erdőlakó, aki ne szenvedne a parazitáktól. Az útépítés és
a telepítés során olyan járványokat, betegségeket hurcoltak be Amazóniába,
melyek azelőtt egyáltalában nem, vagy csak nagyon ritka esetben fordultak
elő. Mind gyakoribbak az olyan nyavalyák is, mint a febre negra vagy a jorge
lobo, melynek sem a kórokozóját, sem a lefolyását eddig nem ismerték, így
azután gyógyítani sem tudják. Ezrek halnak meg mérgeskígyók marása miatt.
Ezekről beszélgettem kedves öreg brazil barátommal, Doctor Faustulóval,
amikor 1981 végén „Londonból hazalátogattam Brazíliába.
 Doktor Faustulóhoz fűződő barátságom igen régi keletű. Még infinitivusban
beszéltem a brazil-portugált, amikor egy kisebb baleset után bevetődtem
rendelőjébe, az akkori lakásunkhoz legközelebbi orvoshoz. Amikor megtudta,
hogy „kezdő brazil” vagyok, pénzt sem akart tőlem elfogadni. Aztán csaknem
tíz évig nem találkoztunk. Én is elköltöztem Lápa környékéről, Doctor
Faustulo is áthelyezte rendelőjét Săo Paulo belvárosába.
Nem emlékszem pontosan, az Avenida Săo Joăón futottunk-e össze s ültünk
be ebédelni az akkor még jó nevű, magyar ízeket is kínáló „Leăo” étterembe –
melyet a húszas évek közepén a Bucsky testvérek alapítottak vagy éppen ott
találkoztunk.
Ettől kezdve mindenesetre rendszeresen fölkerestem Doctor Faustulót a
rendelőjében, általában félévenként, a késő délutáni órákban, a rendelési idő
végén.
A doktor ilyenkor, ahogyan illik, megmérte a vérnyomásomat, meghallgatta
a szívem és a tüdőm zörejét, végigkopogtatta a hátam és mellkasom, s miután
meggyőződött róla, hogy kutyabajom, frissen főzött fekete és pipaszó mellett
hosszan elbeszélgettünk.
Kevés brazillal találkoztam, aki úgy ismerte volna Brazíliát, mint Doctor
Faustulo. Amellett minden iránt érdeklődött. Beszélnem kellett a magyarok
eredetéről és nyelvéről, világháborús élményeimről, irodalmi terveimről,
családomról.
Doctor Faustulo is szívesen beszélt élményeiről, kalandjairól, orvosi
problémákról, brazil politikáról. Jártas volt a brazil irodalomban is.
Rio Grande do Sulból származott. Mutatott egy régi fényképet, amelyen
rövid szárú, sarkantyús csizmában, buggyos, bő nadrágban, széles bőrövvel,
ponchóban, fején széles karimájú kalappal úgy üli meg délcegen a lovat, mint
egy vérbeli gaucho.
– Amikor fiatal orvosként praktizálni kezdtem, így kerestem föl betegeimet
a pampán – magyarázta. Egy másik képen csónakban ült, indián evezősökkel,
mert Amazóniában a folyókon jutott el a caboclo-tanyákra, az indián
malocákba.
Tulajdonképpen belgyógyász volt, ám az Interiorban, akár a pampán, akár
az északkeleti sertăo kaktuszvadonában, akár a dzsungelben éppúgy kellett
fogat húzni, mint szülést levezetni, vagy éppen vakbelet kioperálni…
 Doctor Faustulo biztatott először, hogy vágjak neki „A Vadon”-nak,
Euclides da Cunha klasszikus, ám a magamfajtának értelmező szótár nélkül
alig olvasható könyvének. Felhívta figyelmemet Gilberto Freyre munkáira, és
megajándékozott Odorico Tavares „Bahia” című útirajzával. Sok mindent
megtudtam tőle az afro-brazil szektákról, a macumbákról és candomblékról, s
lelkesen vezetett be a brazil konyhaművészet titkaiba.
Faustulo szerette az életet, a jó ízű ételeket és megrögzött agglegény létére
értékelte a női szépséget. Európába való visszatérésem előtt, 1970-ben a Santo
Amaró-i „gaucho” étteremben, a „Taquaral”-ban rendeztünk igazi brazil
búcsúvacsorát, s azzal váltunk el, hogy – até a vista, a viszontlátásra.
Nos, erre tizenegy év után került sor. S ezúttal nem a „Taquaral”-ban
vacsoráztunk, mert azt időközben becsukták, hanem a „Gigettó”-ban, vacsora
után pedig felmentünk Doctor Faustulo rendelőjébe, hogy nyugodtan
beszélgethessünk. Ezúttal elmaradt a régi rutinvizsgálat; Faustulo csak
legyintett, hogy már nem praktizál. Ahogy az már lenni szokott, bizonygattuk
egymásnak, hogy egyikünk se változott sokat utolsó találkozásunk óta. Pedig
– dehogynem. Doctor Faustulo is észrevehette, hogy fölcsúszott a homlokom
és megszürkült a hajam, én is megállapítottam, hogy neki meg nagyobb lett a
pocakja és vastagabb a tokája.
Mindez persze nem keserítette meg a viszontlátás örömét.
Doctor Faustulo, mióta – mint mondta – nyugdíjazta önmagát, sokfelé
utazott. Megfordult Európában, Amerikában, de az „igazi utazást” mégis
Brazília jelentette számára.
– Tudja, meu caro amigo – mert mindig „kedves barátomnak” szólított
olyan vagyok, akár a megrögzött bűnöző, aki csökönyösen visszatér a tett
színhelyére. Én is mindig visszamegyek, egyik évben a pampára, másik évben
a sertăóba vagy az őserdőbe.
Doctor Faustulo körülményesen rágyújtott arra az angol pipára, melyet
Londonból hoztam neki, majd felém tolta a dohányszelencét. Kissé
szégyenkezve és zavartan hárítottam el a szíves kínálást: leszoktam a pipáról.
– Puxa! Ejnye! – húzta föl derűsen szemöldökét, és nevetni kezdett.

A malária mindig a legsúlyosabb járványokat okozta a trópusokon. A

betegek 25-50 százaléka elpusztult. Egy statisztika szerint a malária több
áldozatot szed a világon évente, mint amennyien a második világháborúban
pusztultak el.
Vitatkoznak arról, hogy a malária is, számos betegséghez hasonlóan, az
Óvilágból került-e át Amerikába, vagy sem.
Egyébként a maláriát régen ismerik. A mal aria „rossz levegőt” vagy az
„ördög levegőjét” jelentette.
Egy magyar származású brazil biokémikussal, a maláriaellenes küzdelem
kiemelkedő alakjával, Paulini Bélával még 1965-ben beszélgettem Săo
Paulóban a problémáról. Paulini kutatásai során arra az eredményre jutott,
hogy a cloroquina nevű gyógyszer konyhasóval elkeverve sikeresen
alkalmazható a malária megelőzésére; ezt Amazóniában végzett kísérletek
igazolták.
A kedvező eredmények alapján az Egyesült Nemzetek genfi székhelyű
egészségügyi világszervezete Föld körüli tanulmányútra küldte Paulinit, aki
fölkereste a malária sújtotta területeket Afrikában, Ázsiában és Óceániában,
hogy a helyszínen tanulmányozza a gyógyszer bevezetésének gyakorlati
módját.
Mire azonban Föld körüli útjáról visszaérkezett Európába, csaknem egy
időben futott be a jelentés Amazóniából és Malaysiából, hogy a maláriának
egy új fajtája bukkant föl, melyre nem hat a cloroquina.
Ismerte ezt a történetet Doctor Faustulo is.
– Kedves barátom – mondta –, a malária Amazóniában éppoly megoldatlan
kérdés, mint bárhol másutt a trópusokon. Valamikor azt hitték, a kinin a
leghatásosabb gyógyszer a malária ellen. A Panama-csatorna építésekor két év
alatt hatezernél több munkást vitt sírba a malária. Azóta legalább húszezer
„hatásos gyógyszert” kísérleteztek ki és állítottak elő a gyógyszergyárak. Azt
reméltük, hogy a DDT végleg megoldja a kérdést. Tudja, mekkora területet
fertőtlenítettek repülőgépről Amazóniában 1962 és 1970 között? Több mint
kétmillió négyzetkilométert! Az emberek mindig hajlamosak rá, hogy
higgyenek a „csodaszerekben”. Pedig nincsenek csodaszerek. A moszkitókat
egyébként sem sikerült kiirtani.
Ezután arról beszélt, hogy amióta az útépítés, erdőirtás és telepítés
elkezdődött Amazóniában, a moszkitók még gyorsabban szaporodnak. Azt
hinnénk, ahogy előrenyomul a civilizáció, úgy szorulnak vissza a járványok, a
betegségek, hiszen több az orvos, a korszerűbb kórház, a hatásos gyógyszer,
az utakon, folyókon, repülőgépen gyorsabban elérhetők a betegek, a
járvánnyal sújtott területek.
Ennek éppen az ellenkezője történik. Az erdőirtás megbontja az ökológiai
egyensúlyt. Nemcsak az őserdőt szorítják vissza, hanem az állatvilágot is: a
rágcsálókat, madarakat, denevéreket, tehát mindazokat az élőlényeket,
amelyek a moszkitókat pusztítják.
– A civilizáció megjelenése a természetben nem várt veszedelmeket rejteget
– mondta Doctor Faustulo.
Meg is magyarázta, miért.
Az őserdő, amíg érintetlen, „relatíve tiszta” a ragályos betegségeket,
járványokat terjesztő rovaroktól. Ahol már nagyobb telep létesül, házak
épülnek, ott a háztartási szemét (amely a trópuson nyomban rothadásnak
indul) és az őserdei utak mentén lévő árkok felgyülemlő talajvize és az esővíz
valóságos táptalaja a rovarok, férgek és moszkitók szaporodásának.
Brazília minden részéről, de főképpen Nordestéről (északkeletről) ezerszám
érkeztek az útépítő munkások, azután innen kerültek ki a telepesek is, akik
olyan betegségeket hurcoltak be Amazóniába, amelyek addig jószerivel
ismeretlenek voltak. Olyasmi történt, mint Amerika felfedezése idején, amikor
az európaiak behurcolták az indiánokat megtizedelő félelmetes himlő- és
influenza-epidémiákat.
– Egyik kollégámtól hallottam legutóbb, amikor Belémben jártam, hogy a
brasilia-belémi út mentén létesült településeken, városokban egyre gyakoribb
a Chagas-kór. Ez a múltban Amazóniában nagyon ritkán fordult elő – mesélte
Doctor Faustulo.
Ezt a betegséget századunk elején Carlos Chagas brazil orvos írta le
először. A népiesen barbeirónak, „borbélynak” nevezett bogár terjeszti a
kórokozót, mely a fából-sárból épült kunyhók falában tenyészik. Általában
álmában csípi meg az áldozat arcát, azért is nevezték el „borbélynak”. A
kórokozót a vér viszi szét a szervezetben. Végül a szív táján telepszik meg és
kezd el szaporodni. Lassan, de biztosan öli meg áldozatait. Nincs gyógyszere.
Csak megelőzni lehetne, tisztességes házzal, higiéniával, de hát éppen ez az,
ami hiányzik. Nordestén, ahonnan Amazónia emberi utánpótlásának zöme
kikerül, legalább ötmillió Chagas-kórban szenvedő beteg él…
– A Chagas-kór ma még nem okoz katasztrófát Amazóniában. Sokkal
nagyobb gondot okoznak a paraziták. Végzetes a shistosomiassi, amelyet a
caramujo nevű édesvízi kagyló terjeszt. Bemászik a bőr alá, ellepi a májat, a
tüdőt, a belek ereit. Az áldozat szervezete legyengül, hasa fölpuffad,
májsorvadás lép föl. Ennek a betegségnek sincs gyógyszere – magyarázta
Doctor Faustulo.
Számtalan parazitafaj jut az emberi szervezetbe étellel, ivóvízzel és a bőrön
keresztül. Az esetek többsége megelőzhető vagy gyógyítható lenne, ha a
legelemibb higiéniai szabályokat betartanák.
A caboclók kilencven százaléka szenved valamilyen parazitától.
Beszélt a doktor a lepráról, amely éppen Amazóniában a leggyakoribb,
noha ezt a betegséget Afrikából hozták be Amerikába. Az indiánok között,
akik nem kerültek kapcsolatba fehér emberekkel vagy feketékkel, soha sem
találtak leprásokat.
A leprát már Hippokratész is leírta, de a tébécé bacilusához hasonló, pálca
alakú kórokozót csak 1874-ben azonosította Arnauer Hansen, s ezért
„Hansen-bacilusnak” is nevezik. A középkorban gyakori volt Európában;
valószínűleg Ázsiából hurcolták be a visszatérő keresztesek.
Ma a trópusokon, Indiában, Közép-Afrikában, Malaysiában, Indonéziában,
Óceániában, Közép- és Dél-Amerikában tíz-tizenkétmillió a leprások száma.
Brazíliában több mint kétszázezer leprásnak mindössze hatvan százaléka áll
orvosi kezelés vagy felügyelet alatt. Pedig, a lepra hatásos gyógyszere a „Ciba
1906”. Săo Paulo államban korszerű leprakórházak vagy szanatóriumok
működnek, melyek évente 150-200 gyógyult beteget bocsátanak el.
– Talán nem is meglepő – mondta Doctor Faustulo hogy a gyógyultak
többsége nem akar visszatérni a társadalomba, a családjához, amely alig, vagy
legalábbis nem szívesen fogadja vissza őket. Az előítéletekből nehezebben
gyógyulnak ki az emberek, mint a betegségekből!
– Leprásokat is kezelt már, doktor? – kérdeztem.
– Aligha tudna olyan betegséget mondani, kedves barátom, amely elő ne
fordult volna hosszú praxisomban. A betegségek se válogatósak, én se
lehettem az, amikor többnapi vagy éppen többheti járóföldre nem akadt orvos
rajtam kívül. Csináltam, amit kellett. Pontosabban, amit tudtam. A mi pályánk
örök csatatér, és minden fegyvert használnunk kell, ami rendelkezésünkre áll.
Doctor Faustulo kifejtette, hogy szerinte a lepra a legtitokzatosabb
betegségek egyike. Megkaphatja gyerek és felnőtt, fiatal és öreg. Lappangási
ideje és lefolyása meglepően hosszú. A bőrt, az izmokat és az idegeket
támadja meg. A legkínzóbb, amikor kiterjed a szemidegekre; a beteg
megvakul. Elsorvadnak a hangszálak. Az orr, a fül, az ujjak valósággal
letöredeznek, az arc jellegzetes „oroszlánarccá” torzul.
Amazóniában a leprásoknak csak töredéke kerül orvoshoz. Elkülöníteni is
csak akkor lehet őket, amikor a betegség már fölismerhető, de ilyenkor a
beteg valószínűleg már másokat is megfertőzött a környezetében. A
számadatok pontatlanok, hozzávetőlegesek.
Amazóniában és Nordestén a legalacsonyabb az átlagos életkor és a
legmagasabb a gyermekhalandóság; a különbség a két terület között az, hogy
Amazónia a legritkábban, Nordeste a legsűrűbben lakott része Brazíliának.
Pusztító népbetegség Amazóniában a tébécé. Sokakat visz el a hepatitisz, a
tífusz, az agyhártyagyulladás, a vérhas, a tüdőgyulladás és a tetanusz-
mérgezés. A nemi betegségek járványszerű terjedése az adott körülmények
között nem is meglepő.
Nagyon sok itt a férfi és nagyon kevés a nő.
– Hány ember pusztul el kígyómarásban? – kérdeztem.
– Bizonyára sokkal több, mint amennyiről tudunk. A Butantan Intézet évi
több ezerre teszi az áldozatok számát. De ki tartja nyilván, ha az őserdő
mélyén a kígyó megmar egy Joăo Ninguemt (Senki Jánost)? Kaucsukgyűjtőt
vagy gyémántmosót? Olyan nyomtalanul tűnik el a világból, mint egy
eltaposott bogár. Látott már surucucut?
– Sajnos vagy hál’ isten, még nem – válaszoltam. – Tudom, hogy a
legnagyobb, mindig támadó mérgeskígyó, a harapása pedig halálos.
– Jól tudja, kedves barátom – bólintott elismerően Doctor Faustulo. – Ez a
téglavörös hüllő egyetlen harapással egy gramm mérget juttat áldozata
testébe. Tudja, mit jelent ez? Körülbelül ötszáz korallkígyónak van ennyi
mérge, pedig annak a harapása is halálos, idejében beadott ellenméreg nélkül!
A jararaca-félék harapása heves fájdalmat okoz, a harapás helye gyulladásba
jön, véraláfutás keletkezik. Így könnyű fölismerni és a megfelelő ellenmérget
alkalmazni. Nem úgy a cascavel harapását. A caboclo gyakran észre sem
veszi, hogy megmarta a csörgőkígyó, mert mérge bénító hatású, nem okoz
fájdalmat…
– Helyi érzéstelenítéssel harap – vetettem közbe.
 – Valóban – nevetett keserűen Doctor Faustulo. – Csak akkor tudatosul az
áldozatban, hogy megmarta a kígyó, amikor látási zavarok jelentkeznek,
karikák, fényes pontok táncolnak a szeme előtt. Akkor pedig már késő, a
méreg fölszívódott.
A doktor elhallgatott, újratömte a pipát és rágyújtott. Nem szóltam semmit,
mert tudom, az ilyen közjáték a legalkalmasabb a gondolatok
megfogalmazására.
Rágyújtott, pöfékelt, majd így folytatta:
– Tudja, kedves barátom, sokféle járványról, betegségről beszéltünk ma
este, csak a két legfontosabbról nem esett szó. Pedig ez a kettő a
meghatározója az amazonasi ember életének. Az egyik a szegénység, a másik
a tudatlanság. A szegénység következménye az alultápláltság, amely
legyöngíti a szervezet ellenállását mindenféle betegséggel, járvánnyal
szemben. A tudatlanságból fakadnak az ostoba babonák, helyet adnak a
sarlatánoknak, mindenféle szektának. Ördögi kör, amelyből nincs szabadulás.
Doctor Faustulo elhallgatott, darab ideig én se szóltam semmit. Aztán más
dolgokról kezdtünk beszélni.

Később gyakran gondoltam vissza erre az esti beszélgetésre.

Amazónia – a zöld pokol.
Valóban az? Járványok, moszkitók, mérges kígyók, a caboclók
nyomorúsága és a nedves avarba elmerülő jeltelen sírok?
De ugyanakkor páratlan szépség, mérhetetlen nagyság, a
Természet roppant erejének, időtlen törvényeinek, mesés gazdagságának
hordozója is. És megőrzője.
Meghódítható? Megszelídíthető? Vagy csak elpusztítható, mint a mesebeli
sárkány?
S ha fölteszem a kérdést: Pokol vagy Paradicsom, a válasz, azt hiszem,
csakis ez lehet: Pokol és Paradicsom!
 Hová vezetnek az utak?

Szárazság, vagy az őserdő nyomorúsága?

A gyakran kimondott igazság egy idő után közhelyként hangzik. Ilyen közhely, hogy
„Brazília az ellentétek országa”.
Pedig valóban az.
Roppant ellentétek az időjárásban, a népességben, a gazdasági és társadalmi
szerkezetben, a szokásokban és hagyományokban, a zenében és művészetben, nemcsak
a különböző tájegységek között, azokon belül is.
Lehetne vajon másképp egy csaknem Európa nagyságú országban, ahol különböző
fajtájú, színű, temperamentumú, kultúrájú emberek élnek és keverednek egymással?
Említettük: Amazónia a világ legcsapadékosabb, legnedvesebb területe. Ám
pontosan azon a szélességi fokon, az Egyenlítőtől délre, a déli szélesség tizedik fokáig,
a Rio Parnaibától keletre, az Atlanti-óceán termékeny partvonaláig húzódik Brazília
legszárazabb része, a Nordeste, az Északkelet.
Brazília legnagyobb területű szövetségi állama, Amazonas, több mint másfél millió
négyzetkilométer, amíg Nordeste – s egyúttal Brazília – két legkisebb állama, Sergipe
és Alagoas elférne Marajó szigetén.
Az egész Nordeste akkora, mint Pará állam; egymillió-kétszázezer
négyzetkilométeren kilenc szövetségi államban él Brazília lakosságának egyharmada.
A Nordestéhez tartozik Maranhăo, Piaui, Ceará, Rio Grande do Norte, Paraiba,
Pernambuco, Alagoas, Sergipe és Bahia.
Ezek az államok az egykori portugál kapitányságokból alakultak ki, de mind
történelmüket, mind etnikumukat tekintve többé-kevésbé különböznek egymástól.
A 17. században ezen az északkeleti partvidéken igyekeznek megvetni a lábukat a
franciák; ők alapították Maranhăo fővárosát, Săo Luist. A hollandok negyedszázadon át
birtokolták Pernambucót, sőt egy időre sikerült elfoglalniuk Bahia fővárosát, Săo
Salvadort is. A holland Nassau herceg nevéhez fűződik Recife alapítása; ő a nevében is
kedves Olindát, amelyet a portugál Duarte Coelho alapított 1533-ban, nem tartotta
alkalmas fővárosnak.
A Nordeste államai között Bahia nemcsak a legnagyobb, hanem a „legsötétebb” is.
Itt él ugyanis Brazíliában a legtöbb néger és mulatt, itt a legerősebbek a gyökerei az
afrikai, elsősorban a joruba hagyományoknak, szektáknak, rítusoknak, itt fonódik össze
legkuszáltabban a brazil katolicizmus a továbbélő afrikai miszticizmussal, hitvilággal.
 Bahiától északra csak a tengerparti sávban erősebb az afrikai és mulatt népesség, a
belső sertăo lakója az indián vérű sertanejo, a vadonlakó.
Az európai karavellák felbukkanásakor a tengerpartot tupi, a belső területeket tapuya
törzsek tartották birtokukban. Ezek az indiánok kemény ellenállást tanúsítottak az
európai hódítókkal szemben. Rio Grande do Norte területén a 17. század utolsó
negyedében szerveződik meg a cariri- vagy tapuya-konföderáció, amely több mint egy
évtizeden át sikerrel dacolt a gyarmatosítókkal.
A 17. században az ültetvényekről megszökött néger rabszolgák Alagoas vadonában
teremtették meg a legendás „néger köztársaságot”, Palomares Quilomból, amely fél
századnál tovább verte vissza a portugálok és a hollandok meg-megújuló támadásait.
Palomares utolsó vezére. Zumbi, a néger hős a végső ütközetben esett el.
A Nordeste vadonában virágzott ki és élt legtovább a brazil betyárvilág, a cangaço.
Csak 1938-ban sikerült heves tűzharcban leteríteni Lampiăót, a „betyárkirályt”.
Levágott fejét szeretőjének, Maria Bonitának, a „szépséges Máriának” és a többi
megölt cangaçeirónak a fejével együtt vagy három évtizedig őrizték Săo Salvadorban,
amikor is Bahia kormányzója engedélyt adott a borzalmas „ereklye” eltemetésére.
Legendák őrzik Zumbi nevét, amiként ma is éneklik Brazíliában Lampiăo szép dalát,
a „Muié rendená”-t, a „csipkeverő asszonyt” – a híres-hírhedt cangaceiro ugyanis
nemcsak hidegvérű gyilkos, ravasz betyár, hanem szentimentális széplélek, dalköltő is
volt.
Brazília az ellentétek országa!

Amikor két évtizeddel ezelőtt jobban kezdtem megismerni és megérteni a Nordestét,

papírra vetettem az alábbi sorokat:
Talán sehol a világon nem peng oly szívet szorítóan a violăo, a gitár, mint itt fenn, a
brazil Északkeleten, Bahiában, Cearában, Pernambucóban, Alagoasban. Esti tűznél a
vadonban a gesztenyebarna bőrruhába öltözött vaqueirók, a tehénpásztorok pengetik a
húrokat, a pattogó tűzbe, a táncoló lángba nézve.
Időtlen a bánat a gitár húrjain, időtlen a bánat a dalban.
Az örökké úton lévő vándor bánata és vágyódása gyengéden átöleli a távoli, talán
soha nem volt kedvest, az álomból szőtt, igaz se volt otthont.
Hiszen a vaqueiro, a sertăo lovas pásztora otthontalanul lovagol a caatingan, a
görcsös fákkal, tüskés bokrokkal, kaktuszokkal gyéren benőtt síkságon, tereli állatait a
sovány legelőn. Am az esti tűznél, amikor a Dél Keresztje ragyog a tintakék égen és a
Hold furcsa u betűje, sejtelmes árnyak nyargalnak a fává terebélyesedett, mesebeli
sárkányokra vagy konok bálványokra emlékeztető kaktuszok között. Kísértetlovaikon
mintha rég halott cangaçeirók térnének ilyenkor vissza. Talán a gitár pengetése, a dal
idézi életre őket, talán az emlékezés.
 Mert legendává lettek a híres betyárok, akik a szegények, az elnyomottak
védelmezői, az elnyomók bosszúállói voltak, ha nem is mindig a valóságban, legalább
a dalban, a legendában.
Az északkeleti vadon, a kaktuszerdővel borított szigorú síkság peremén őrködő
kopasz hegyek ölén ódon, időtlen városkák, a lovon nyargaló vaqueiro és a legendában
tovább kóborló cangaçeiro örök és visszatérő alakja, motívuma a brazil irodalomnak,
művészetnek. Ezen a tájon ma is népdalok, románcok, balladák és legendák születnek
és élnek az egymást váltó nemzedékek ajkán.
A fehér-indián sertanejo éppúgy, mint a partvidéken élő néger és mulatt, a
nordestino, vagyis az északkeleti, lelkében őrzi a mítoszt, a Jó és a Gonosz örök harcát.
Sehol sem lopakodik az emberek körül úgy a sötét babona, mint itt, a Nordestén, amely
a századokon, nemzedékeken átnyúló családi vérbosszúk földje.
Ezt a kemény és kegyetlen, mégis színes és mélyen emberi világot rajzolja meg
regényeiben, novelláiban a mai brazil irodalom egyik legeredetibb alkotója, Joăo
Guimaraes Rosa, s az Északkelet adja a témát Joăo Mauro de Vasconcelos néhány
könyvéhez. Ez jelenik meg döbbenetes színekben és formákban a jeles brazil festő,
Candido Portinari vásznain, s ide nyúlt le a népi zene kincseiért a mi Kodályunkhoz
hasonlítható nagy zeneszerző, Villa-Lobos…

A Rio Săo Francisco, az „Északkelet Nílusa” termékeny völgyétől, ahol a

cukornádültetvények létesültek, észak felé nyújtózkodnak a „nagy mezők”, a caatingák,
melyek mintegy átmenetet alkotnak a folyóvölgy és a félsivatag között. A caatinga
indián szó, jelentése: „fehér erdő”. A „száraz vadon” 900 000 négyzetkilométer
kiterjedésű.
1612-ben veti papírra a portugál Diego de Campos Moreno Cearáról a kővetkezőket:
„Ennek a kapitányságnak a földje általában rossz, csak szarvasmarha-tenyésztésre
alkalmas. Gyakran pusztít az aszály, de egyes részein, még ha kevés is a víz,
fazendákat lehet létesíteni.”
A Nordeste éghajlata a hatvan-hetven kilométer széles tengerparti sáv kivételével
száraz és forró. Az átlagos középhőmérséklet harminc Celsius, ám igen gyakran
negyven fölé kúszik a hőmérő higanyszála.
Ez a hét sovány esztendő földje.
Megfigyelések szerint a kisebb szárazság négy-öt, a nagyobb aszály tíz-tizenkét
évenként következik be és fél századonként ismétlődik a szinte apokaliptikus méretű
aszály.
Az aszály első jele az októberi „caju-eső”. Permetszerűen hull, csöppjei nem is
jutnak le a földre, mert a forró levegőn elpárolognak. A caatingán egyre csak nőnek a
száraz foltok. Elszáradnak a görcsös fák levelei, megrepedezik a föld, a kutakban egyre
kevesebb a víz. Elapadnak a patakok, kiszáradnak a folyók.
Az állatok megérzik a veszélyt.
A madarak délre, barátságosabb tájra költöznek. Mind nagyobb számban köröznek a
dögkeselyűk. Éjszakánként vérszívó denevérek csapnak rá a szomjúságtól egyre jobban
szenvedő, keservesen bőgő, csontig lesoványodott állatokra. Megszaporodnak a
csörgőkígyók és mind közelebb merészkednek a vérszomjas jaguárok.
Állandóan és kísértetiesen süvít az északkeleti szél, baljósan zörögnek a száraz
levelek és ágak. A tiszta ég végtelen kékségében izzó tűzgömb a Nap. A keszeg fák
sovány árnyékában heverő állatokra lecsapnak a keselyük, és hegyes, éles csőrükkel
felszakítják kemény, pergamenszerű bőrüket…
A vadonlakó is ösztönösen megérzi a fenyegető természeti csapást és fölkészül rá.
Ismeri a természetet, olvasni tud minden moccanásából. Magatartásában összefonódik
az ősi tapasztalat, a Gondviselésbe vetett hit és a babona, a valóság és a csodavárás. A
jelekből kiolvasni véli a jövőt és a nagyapáktól örökölt tudással néz a kikerülhetetlen
elé.
Kitart, ellenáll a végsőkig. Köti a föld.
Először szentjeihez folyamodik, csodatévő szobraival, zászlaival körmenetbe
verődik, gyertyát gyújt, fogadalmat tesz. Ám ahogy késik, egyre késik a csoda s mind
bizonyosabbá válik a kérlelhetetlen végzet, annál erőtlenebb a zsolozsma, elakad az
ima.
Aztán valahonnan elindulnak az első „flagelók” – így nevezik őket, noha nem
„önkorbácsolók”, hanem a természet kegyetlensége űzi, hajtja őket. Tétován,
támolyogva, reménykedve és reményt vesztve, imádkozva és átkozódva, megszállottan
s majdnem félőrülten vonulnak keletre, a víz, a tengerpart felé. Útközben újabbak és
újabbak csatlakoznak hozzájuk, szűkös motyójukkal; ez minden vagyonuk. Elhagyják
kunyhójukat, földjüket, állataikat, hogy mentsék gyermekeik, családjuk s a maguk
életét.
Amerre az útjuk visz, hevenyészett sírok, elhullott állatok csontváza jelzi
vonulásukat, de ők egyre csak mennek, bekaparva a holtakat. Viszik magukkal a
reményt, hogy majd megérkezik a várva-várt eső, kizöldell a caatinga, akkor
visszatérhetnek.
Már, akik túlélik az utat.

1603 óta mintegy negyven katasztrofális aszályra emlékeznek a Nordestén. Ilyenkor

az állatállománynak csaknem a fele elpusztul. Az emlékezetes 1877. évi nagy aszályt
az állatoknak mindössze egy nyolcada élte túl.
Összefonódik állat és ember sorsa, amint az egyik északkeleti dal is mondja:
 „Megdöglött a tehenem
Hej, mi is lesz énvelem…”
Hiszen még a partvidék sem jelent biztos menedéket.
Legyengült szervezetükkel sokan esnek a járványok, a vérhas és a malária
áldozatává.
Az 1877-es aszály utáni járvány félmillió áldozatot szedett Cearában. Fortaleza
városának százhúszezer lakosából csaknem hatvanezren pusztultak el.
Noha a sertanejo szívósan ragaszkodik szülőföldjéhez és a kikerülhetetlen, újabb
megpróbáltatások tudatában is visszatér, amint elered az eső, mégis Brazíliának ebből a
szögletéből a legnagyobb az elvándorlás.
A múlt században, a kaucsukkorszak felvirágzásakor csaknem kétszázezer
nordestino vándorolt Amazóniába és csapott föl kaucsukgyűjtőnek. (Számolatlan
pusztultak el az őserdőben.) Állandó a nordestinók áramlása dél felé, az ültetvényekre.
Még jobban vonzzák őket a városok, Rio de Janeiro és Săo Paulo.
Az ötvenes években hetente többször is elvitt az utam a „Casa de Imigrantes”, a
„bevándorlók háza” előtt Săo Paulo Bráz nevű negyedében.
Az első világháború után Santosban partra szálló bevándorlók, köztük sok tízezer
magyar első, átmeneti otthona volt ez, amíg a hivatalos formaságokon átestek, munkát
szereztek és lakást találtak.
A második világháború után már nem európai bevándorlók átmeneti szállása volt,
hanem a Săo Paulóba özönlő nordestinóké.
– Hosszú sorokban, százával álltak ott a szabad ég alatt, szánalmasan, rongyosan,
szutykosan. Asszonyok, karjukon gyermekeikkel. Várták, amíg a kapunál rájuk kerül a
sor, hogy helyet és ennivalót kapjanak. Innen aztán szétszivárogtak, helyet adva az
újabb érkezőknek.
Ezek a semmiféle szakképzettséggel nem rendelkező analfabéták csak a város
peremén növekvő nyomortanyákon, favelákban meghúzódó, egyik napról a másikra
alkalmi munkából élők, koldusok vagy éppen bűnözők számát növelték.

1970-ben olyan aszály sújtotta a Nordestét, amilyenre harminc éve nem volt példa.
Az akkor uralmon lévő katonai kormányzat már a hatvanas évek második felében
kidolgoztatta az amazonasi telepítési tervet.
Cirne Lima földművelésügyi miniszter magabiztos nyilatkozata azt sugallta, hogy a
Nordeste évszázados problémáját sikerül megoldani.
„Nordeste területe egymillió-kétszázezer négyzetkilométer, harmincmillió lakossal.
Földje terméketlen, meddő, a földművelés szempontjából reménytelen ugar. Pará állam
területe ugyanekkora, kétmillió lakossal. Földje termékeny. Nem kell sokat
gondolkodnunk a megoldáson. A nordestinókat át kell telepíteni Maranhăo és Pará
bővizű völgyeibe és a középső fennsíkra.”
Papírtervek alapján megkezdődhetett a munka. Roberto Campos közgazdász, volt
miniszter korántsem látja ilyen egyszerűnek a dolgot. Véleménye szerint a Nordestéről
Amazóniába áttelepülők a szárazság okozta nyomorúságot csupán az őserdő
nyomorúságával cserélik föl.

Tervek és utak

Brazília lakosságának zöme a délkeleti államokban – Săo Paulo, Rio, Minas Gerais,
Espirito Santo – és a déliekben – Paraná, Santa Catarina, Rio Grande do Sul –, továbbá
a Nordeste államainak tengerparti sávjában él. A Középnyugat – Goiás. Mato Grosso,
Mato Grosso do Sul – rendkívül gyéren lakott, az északi rész pedig, Amazonas, Pará,
Rondonia, Acre, Amapa, Roraima, az óriási területhez viszonyítva szinte lakatlan.
Amikor Juscelino Kubitschek elnök az ötvenes évek második felében hozzáfogott az
évtizedek óta tervezett új főváros, Brasilia építéséhez, ezen az aránytalanságon is
változtatni kívánt, hogy a brazil belterület, az Interior jelentősebb szerephez jusson az
ország gazdasági életében. A Lucio Costa tervei alapján felépült Brasilia 1960. április
21-től az ország fővárosa: az új szövetségi körzetet, a „Distrito Federal-t a planaltón, a
központi fennsíkon Goiás állam területéből hasították ki.
1958-ban megkezdődött az első. őserdőt átszelő, Brasiliát Belém-nel összekötő ut
építése, amely 1964-re el is készült. Ez a csaknem kétezer kilométer hosszú ut, amely
1973 óta aszfaltozott, a Rio Araguaia és a Rio Tocantins között Goiás állam területén
halad észak felé, majd a Tocantinst átlépve, kis darabon Maranhăót érintve, Pará
északkeleti részét átszelve éri el Belémt.
Ez az út reményt keltő vállalkozás, mert igen rövid idő alatt új települések, kisebb
városkák egész sora épült fel az út két oldalán; a Tocantins partján fekvő Imperatriz
lakossága például tíz év alatt negyvenezerről nyolcvanezerre duzzadt! Az út
megnyitása után tíz évvel félmillió lakossal gyarapodott egy olyan terület, amely
azelőtt csaknem néptelen volt. S amire még nem volt példa Amazóniában: a
települések nem a folyók mentén, hanem tőlük távol létesültek.
Kubitschek elnök elgondolását igazolják más eredmények is. Goiás és Mato Grosso
északi vidéke, amely a Brazil-felföld része, alkalmas korszerű, nagyipari jellegű
mezőgazdaság, elsősorban állattenyésztés és a helyi lehetőségeket kihasználó ipar
megteremtésére.
Az 1964-ben puccsal uralomra került katonai diktatúra, amely Kubitscheket, Brazília
egyik legnépszerűbb volt elnökét és legesélyesebb elnökjelöltjét megfosztotta politikai
jogaitól, az efféle rendszerekre jellemző látványos tervet dolgozott ki „Amazónia
nemzeti integrálására”. Több mint tizennégyezer kilométer hosszú úthálózat kiépítését
és a telepítési program első lépéseként félmillió nordestino áttelepítését tervezték. A
telepítés az Instituto Nacional de Colonizaçăo e Reforma Agraria (INCRA), vagyis a
Nemzeti Telepítési és Földreform Intézet feladata volt. Hosszú távra tízmillió telepes
nemcsak önmaga és Brazília ellátását biztosította volna, hanem a világ éléskamrájává
formálja Amazóniát! Sokan azt hitték, hogy kertté szelídítik az ősvadont, dél felől
egyre följebb nyomulnak az állattenyésztő ranchók. Goiásban és Mato Grossóban
pedig ez lett a jelszó: „Benépesítés a szarvasmarhák patája nyomán.”
Az északkeleti aszály sürgette a tervek gyakorlati keresztülvitelét. 1970
szeptemberében meg is indult a munka. Megjelentek a 700 lóerős Caterpillar
buldózerek és a fadöntők, az útépítő munkások tízezres serege nyomán. A legtöbbjük
nordestino. Így kezdődött a roham a zöld pokol meghódítására!
Nemcsak a brazil, hanem a világsajtóban is lelkes cikkek, riportok jelentek meg a
nagy vállalkozásról. Fürge újságírók, riporterek, fotósok, filmesek repültek
Amazóniába. Filmet készítettek a dzsungelt átszelő út építéséről, a vadon mélyén
dolgozó munkásokról, a dzsippel vándorló papokról és „lelki gondozókról” éppúgy,
mint a munkásszállásokat ellepő prostituáltakról, s persze az indiánokról, akiket
„civilizálni” kell, hogy ne álljanak a „haladás” útjába. Láttuk az első telepeseket:
megannyi bizakodó, mosolygó arc. Képek a vadon mélyén épülő mintavárosokról, ahol
rendezett utcák, barátságos házacskák, üzletek, gyógyszertár, villanyvilágítás várja a
hős pionírokat.
Epopeia – Amazónia „hőskölteménye”! A 20. század bandeirái birtokba veszik,
legyőzik a zöld poklot – lelkesedtek a cikkírók.
Aztán az esős évszak beköszöntével mindent elborítottak a zabolátlan vizek, az
útépítő óriásgépek beleragadtak a méteres vörös sártengerbe. Az erózió már elkészült
útszakaszokat, töltéseket mosott el, megduzzadt folyók ragadták magukkal a félig kész
hidakat…
Ara a munkát semmi nem állíthatja le!
A tervezett öt nagy út közül a két legfontosabb építését kezdték el 1970-ben.
A transzamazonasi út az Atlanti-óceántól kelet-nyugati irányban Peruig, majd ott
folytatódva a Csendes-óceánig szeli majd át Dél-Amerikát. Hosszabb lesz, mint a múlt
században épült híres észak-amerikai transzkontinentális vasútvonal, amely New
Yorkot fűzte össze Kaliforniával.
A Nordeste két tengerparti városából, Joăo Pessoából (Paraiba) és Reciféből
(Pernambuco) induló két út Piaui területén összekapcsolódik s innen, az Amazonasszal
párhuzamosan, de a folyótól jóval délebbre halad nyugat felé. Átszeli a nagy déli
mellékfolyókat – a Tocantinst, az Araguaiát, a Xingut, a Tapajost és a Madeirát –, majd
a Madeira bal partján a folyót követi délnyugatnak, amíg végül Acre területén ismét
keletnek fordulva eléri a perui határt. A Xingu és a Tapajos között kerül legközelebb az
Amazonashoz. A hossza: 5619 kilométer.
A másik út, amelyet a brazil hadsereg műszaki alakulatai építettek észak-dél
irányban, Mato Grosso fővárosát, Cuiabát köti ma már össze a Tapajos torkolatánál
fekvő Santaremmel; ezt az útvonalat 1747 kilométeresre tervezték. A két út a Xingu és
a Tapajos között Porto Francónál keresztezi egymást – a tervek szerint.
A tervezett Perimetral Norte az amazonasi medence északi részén, kelet-nyugati
irányban Amapa fővárosából, Macapából indulna ki Kolumbia felé. A továbbiakban a
Brasiliát Manausszal, Manaust Caracasszal összekötő út építését tervezték.

1970-ben, az útépítés megkezdésekor egymást követték a miniszterek magabiztos

nyilatkozatai. „Az évtized alkotása, a nordestinók megváltása” – jelentette ki Mario
Andreazza közlekedésügyi miniszter. „El kell foglalnunk Amazóniát, amíg nem késő”
– sürgette a munkát egy másik miniszter, Jarbas Passarinho.
Akik kétkedve figyelték a terveket, azoknak a szava elveszett az optimisták zajos
kórusában. Olimpio Maurăo Filho tábornok, a legfelsőbb katonai bíróság volt elnöke
egyszerűen „abszurdumnak” nevezte az egész transzamazonasi programot. „Végül is
átformáljuk az őserdőt – sivataggá” – jelentette ki, majd így folytatta: „Amazónia nem
üres terület, hanem a Föld leghatalmasabb őserdejének tökéletes formációja, Dél-
Amerika, de főként Brazília életének biztosítéka!”
Doktor Noel Nutels, a neves indianista aggodalmának adott hangot, hogy végül is az
amazonasi őserdőt éppúgy elpusztítják, mint Paraná és Rio Grande do Sul pompás
tűlevelű erdeit.
A gépszörnyetegek mégsem álltak meg, tovább szaggatták a dzsungel kusza
szövevényét, a földgyaluk nyomán kivörösödött a föld rőt húsa, a motorfűrészek nem
kegyelmeztek az évszázados faóriásoknak.
Nem jelent megjelentés arról, hogy az útépítő munkások és a fadöntők közül hányan
pusztultak el, noha ezrével szedte áldozatait az őserdő. Járványok, lázak, ismeretlen
betegségek, mérgeskígyók. Időnkint indián nyilak is kiröppentek a sűrűből, hiszen a
FUNAI közölte, hogy az utak huszonkilenc indián törzs területét szelik át vagy érintik.
Ezek közül vagy egy tucat „agresszív” – ami azt jelenti, hogy védik a földjüket.
Hogyan vágtak véres csíkot az őserdőben?
Először egy hetven méter széles sávot nyitottak a dzsungelben, ennek közepén épült
meg a nyolc és fél méter széles út, amelyet a helyszínen nyert anyaggal, kőtörmelékkel
borítottak be. A folyókat átívelő hidak az őserdőből kitermelt fából készültek. A széles
folyókon motoros kompok vitték át a járműveket. (A Rio Tapajós, ahol a
transzamazonasi út keresztezte, két kilométer széles.)
 Természetesen gondoskodni kellett arról is, hogy nagy esőzések idején a vizet az út
két oldalán, megfelelő csatornázással levezessék.
A transzamazonasi út, amint egy amerikai tudományos folyóirat megállapította,
tizenkét évvel a munka megindulása után a világ egyik leghosszabb és
legelhagyatottabb útja. A lakott települések több száz vagy félezernél is több
kilométerre esnek egymástól. Egy ilyen őserdei úton az autózás fölér bármilyen
kockázatos expedícióval.

A majdnem ötezer kilométeres sebhely: a transzamazonasi út

 A telepítési program papíron még az útépítésnél is látványosabb. Az út mindkét
oldalán száz méter mélységben kiirtják az őserdőt: ezt a területet vehetik birtokba a
nordestino telepesek. Minden telepes száz hektárnyi területet kap. Ötven
kilométerenként létesülnek a két-két és fél ezer lakosú „agropolisok”, ahol lesz
civilizációhoz szükséges téglagyár, fűrésztelep, benzintöltő állomás, iskola, templom,
kórház és bordély. Százötven kilométerenként az ötvenezer lakosú „rurapolisok”
valóságos városok, amelyekben még a brazil középosztály is megtalálja a helyét.
Teljes erővel folyik a telepesek toborzása. Újságokban, rádióban, televízióban.
Kecsegtető ígéretekben nincs hiány.
Föld, ház, hat hónapra a megélhetés biztosítása, fizetési kedvezmény, orvosi ellátás,
a termények elszállításának és értékesítésének lehetősége.
1980-ra már egymillióra növekedne a telepesek száma. Virágzó ültetvények az
őserdő helyén, valóságos városok, egy újfajta trópusi életforma kialakulása.
Mintha itt és most valósulna meg Gilberto Freyre nagyszerű látomása: „Új világ a
trópusokon!”

1974 májusában Amazónia Fejlesztésének Főfelügyelősége jelentést terjeszt a

kormány elé arról, hogy mi valósult meg a transzamazonasi programból.
A jelentésből világosan kitetszik, hogy súlyos felelősség terheli az INCRA-t,
amelynek – a jelentés szavaival – „egyetlen veszedelmes tevékenysége, hogy
elpusztítja az őserdőt, és nem ismerve föl a helyes eljárást, felelős a mind hatalmasabb
sivatagos területek kialakulásáért…”
A jelentés csak azt igazolja, amire az ökológusok és agronómusok, akik ismerik
Amazóniát, már a terv megkezdésekor figyelmeztettek: Amazónia termőtalaja
rendkívül vékony réteg csupán.
Ez mintha ellentmondás lenne, hiszen ezen a vékony humuszon emelkednek az
ötven-hatvan méter magas, évszázados ősfák, itt burjánzik a szinte áthatolhatatlan
aljnövényzet, az amazonasi flóra hihetetlen gazdagsága. A trópusi őserdő azonban
örökké pusztuló, korhadó növényzete állandóan táplálja önmagát, s a talajból új élet
zsendül. Amikor a fákat kivágják, az őserdőt kiirtják, a trópusi eső rendkívül rövid idő
alatt elmossa a vékony termőtalajt és terméketlen sivatag alakul ki; erre mutatott rá
Harald Sioli, aki évtizedek óta tanulmányozza Amazónia ökológiáját.
Az Északi Mezőgazdasági Intézet igazgatója, Alfonso Wisniewski a következőket
mondja:
„Tény, hogy a föld rossz. Amazónia földjének nyolcvan százaléka gyönge minőségű.
(Más becslések szerint az arány kilencven százaléknál is nagyobb!) Találunk ugyan
közepes, sőt kiváló termékenységű foltokat, melyek összegezve jelentékeny területnek
látszanak, de százalékban kifejezve a jó termőterület igen kicsi.”
 A Max Planck Intézet brazíliai munkatársa, aki Amazónia Nemzeti Kutató
Intézetében dolgozik, Wilhelm Brinkmann ugyancsak azt hangsúlyozza, hogy az
erdőirtás után a trópusi föld igen rövid idő alatt kifárad. A felégetett őserdő után maradt
sovány humusz már az első évben is csak mérsékelt termést hoz, a következő évben
még csekélyebb a hozama, a harmadik évben pedig egészen alacsony értékű.
A Newsweek című amerikai hetilap tanulmányírója a transzamazonasi programot az
amazonasi adottságokat figyelembe nem vevő, azokat egyáltalán nem ismerő
„kolosszális tévedésnek” nevezi. Egy másik amerikai cikkíró magát az útépítést is
elhibázottnak tartja.
Mert miképpen is alakul a telepítési program?
A tervezett százezer család helyett mindössze nyolcezer vállalta az áttelepülést.
Ezeknek is húsz százaléka az első nehézségek láttán meghátrált. Az államnak 1974-ben
minden egyes telepes család hatvanötezer dollárjába kerül. Az egyetlen „rurapolisban”
néhány száz család él, helyesebben inkább csak vegetál.
1974 májusában Alysson Paulinelli földművelésügyi miniszter bejelenti a
transzamazonasi program felülvizsgálását és teljes, gyökeres átdolgozását.
Ugyanebben az évben rendezik meg Hágában az első nemzetközi ökológiai
kongresszust. A brazil hivatalos körök is fölismerik, hogy Amazónia „meghódítása”
nem könnyű feladat, mert a trópusi őserdő ökológiai egyensúlya roppant törékeny.
Amazónia olyan csapdává válhat, amelyből nehéz kiszabadulni, ha ez egyáltalán
lehetséges.
Mario Andreazza, aki miniszterként a „nordestinók megváltását” remélte az
amazonasi telepítési programtól, 1975-ben már arról beszél, mit jelent nemcsak
Brazília, hanem az egész Föld számára Amazónia; mindenképpen meg kell
akadályozni, mondja, hogy felelőtlen rablógazdálkodással az ősvadont elpusztítsák.
Amerika és Európa fejlett ipari országai a múltban mit sem törődtek a természettel,
elpusztították az erdőket, beszennyezték a légkört, megölték a folyókat és most egy
szinte már jóvátehetetlenül szennyes környezet katasztrofális következményeivel kell
szembenézniük.
S vajon az afrikai éhségövezet növekedése, a sivatag előnyomulása nem a gyarmati
sorstól függetlenné vált országok felelőtlen és meggondolatlan természetpusztításának
következménye?
Természetesen Brazília sem mondhat le Amazónia gazdasági fejlesztéséről,
csakhogy 6lyan módszereket kell kidolgozni, amelyek nem fenyegetik pusztulással az
ősvadont.
 Egy brazil tudósokból álló csoport, Pedro Paulo Lomba professzor irányításával
kísérleti telepet állít föl Amazóniában, az őserdei életforma kialakításának kutatására.
A nagy német tudósról elnevezett Humboldt-város kutatói a maguk szakterületén
gyűjtik össze tapasztalataikat, eredményeiket pedig egybehangolják.
Szerintük is elhibázott dolog az őserdei út építése, hiszen Amazónia a Föld
legnagyobb vízhálózata, a folyók természetes víziutak, amelyek hátán a legkönnyebb
behatolni a vadon mélyére anélkül, hogy egyetlen fát is ki kellene vágni. Az útépítés
eredménye mindenütt súlyos erózió. Amazóniában csak az olyan ipar gazdaságos,
amely megfelel a természetes adottságoknak.
A Humboldt-város tudósai nem élnek álomvilágban. A dzsungelben a kutatómunka
végső fokon türelemjáték, vagy még inkább olyan sokismeretlenes egyenlet, amelynek
megfejtése bizonytalan, ha ugyan egyáltalában lehetséges. Az őserdei környezet még
ismeretlenebb, mint gondolnánk. Voltaképpen még csak az alapozásnál tart a
tudomány.

Mr. Ludwig és még sokan mások

Úgy tetszik, a hatvanas és a hetvenes évtized a délibábos tervek, merész

vállalkozások, nagy megtorpanások és kudarcok korszakát jelentették Amazóniában,
noha éppen a hetvenes évek első felére esik a „brazil gazdasági csoda” rövid, tünékeny
időszaka.
Henry Ford csődbe jutott Fordlandiája már rég a múlté, amikor 1967-ben Daniel
Ludwig amerikai milliárdos hárommillió dollárért akkora területet vásárol
Amazóniában a Rio Jari mentén, mint Connecticut állam.
A Rio Jari, az Amazonas első nagyobb bal oldali mellékfolyója, a Guyanai-
hegyvidéken ered és nem sokkal a deltatorkolat előtt, Belémtől több mint háromszáz
kilométerre ömlik a „folyótengerbe”.
Ezen a szűz őserdővel borított országnyi területen akarja fölépíteni impériumát az
amerikai milliárdos. Nem kaucsukültetvényt tervez, mint negyven évvel korábban
Ford. Vállalkozása mellett eltörpül az egykori Fordlandia!
Sokoldalú, összetett tervben szerepel a papírgyártásra alkalmas, gyorsan növő
homogén erdő telepítése, papírgyár, bányászat, ültetvények, állattenyésztés.
Amazóniában valószínűleg sohasem volt ilyen nagyvonalú és hatalmas vállalkozás
egyetlen ember kezében. Gondosan kiválasztott amerikai szakemberek érkeznek a
legkorszerűbb tervekkel, fölszereléssel.
Több mint négyezer caboclo irtja az őserdőt, hogy a helyére gyorsan növő homogén
erdőt telepítsenek – 240 000 hektáron. Papírgyártásra a legalkalmasabb fákat választják
ki: az Ausztráliából áttelepített és Brazíliában meghonosodott eukaliptuszt és az afrikai
Gmelina arboreát. Az utóbbi az eukaliptusznál is gyorsabban nő, magassága egy év
alatt eléri a hat métert.
Új fogalmat plántálnak át Amerikából Amazóniába: az idő pénz. A kiirtott őserdő
helyére tizenhétmillió gmelina-cserjét ültetnek. Közben a Rio Jari torkolatában
tengerjáró hajók használatára alkalmas kikötő épül, amelyet csaknem száz kilométeres
iparvasút köt össze az ültetvény központjával. Háromszáz kilométer hosszú úthálózatot
építenek ki.
Ludwig óriási úszó papírgyárat rendel Japánban. A vízen lebegő „vernei”
mesterséges szigetet két óceánon vontatják át Brazíliába, majd föl az Amazonason a
Rio Jari torkolatához. Ludwig egymilliárd dollárt fektet a vállalkozásba. Monte
Dourado a központ, valóságos város, ahonnan amerikai adminisztrátorok, mérnökök,
agronómusok, technikusok irányítják harmincezer brazil caboclo és nordestino jól
fizetett munkáját. A jókora Comandari-szigeten tizenkétezer ridegmarha legel. A
termékeny folyóvölgyben a rizsültetvény hozama a brazil átlag kétszerese. Gyorsan
nőnek a telepített fák, de mégse nőnek az égig.
Mi történt ezután?
A trópusi vadon nemcsak ellenállt; visszaütött!
Az esős évszakban járhatatlanok az utak. A nehéz buldózerek legyalulják a
termőtalajt is. Megjelennek a hangyák és a termeszek, rohamosan pusztul a telepített
erdő. A papírgyártás nem jövedelmező; a világpiacon esik a papír ára.
S hiába a jól felszerelt kórház, a gondos egészségügyi ellátás, a munkások között
terjed a malária és a járványos agyhártyagyulladás.
„Átok kíséri Ludwigot!” – írja a Jornal do Brasil hasábjain Elio Gaspari, az ismert
publicista. A brazilok is megsokallják, hogy egy amerikai valósággal rátegye a kezét
Amazóniára. Ludwig követelése, hogy megfelelő infrastruktúrát építsenek ki,
elkallódik a bürokrácia labirintusában.
Egyre rosszabbul állnak a dolgok a Rio Jarinál.
A hetvenes évek végén már nem kétséges, hogy Ludwig elveszti a vadonnal vívott
csatát, és 1984-ben a betegeskedő aggastyán feladja a játszmát: óriásbirodalmát hosszú
lejáratú törlesztésre braziloknak engedi át.
Mi lesz a sorsa? Ami Fordlandiáé?
Bebizonyosodik, mint már annyiszor, hogy az amazonasi őserdőt nem lehet
átformálni, legyőzni. Alkalmazkodni kell hozzá.
Ahogy az indiánok alkalmazkodtak.

Nincs az a csődbe jutott vállalkozás, amely az újabb vállalkozók kedvét szegné.

Hátha nekik sikerül, amibe eddig mindenkinek beletörött a bicskája. A század embere,
aki immár a Holdra is eljutott, nem ismer lehetetlent. A buldózerek nyomán
megtörténhet a csoda.
A hatvanas évek elején Washingtonban megalakul egy trópusi intézmény, a
„Proposal for the Creation of Tropical Research Foundation”, amelynek az a célja,
hogy nemzetközi ellenőrzés alá vonja Amazóniát. (Nemzetközi ellenőrzésen
természetesen az Egyesült Államok értendő.) A brazil hivatalos körök, Artur Cesar
Reis, Amazonas állam akkori kormányzójának kezdeményezésére 1965-ben a tervet
határozottan elvetik.
Az amerikai és nemzetközi nagytőke azonban még mindig vadászterületének tekinti
Amazóniát. Különböző nagyvállalatok és nagytőkések hatalmas területeket vásárolnak.
A brasilia-belémi út mentén a Volkswagen 300 000 hektár föld birtokosa; az olasz
alaptípusú Liquigaz – amelyben a Vatikán is érdekelt – a Suiá-Missunál vásárol 230
000 hektárt. És folytathatjuk a felsorolást, a teljesség igénye nélkül: a holland
Brunyzeel 200 000, a Georgia Pacific 500 000, a japán Toyomenta 300 000, az
amerikai Robin McGlohan 300 000, egy brazil spekuláns, Robbie Bachman 400 000
hektár föld birtokosa. Van földje a Standard Oilnak, a Firestone, a Dunlop és a Pirelli
gumióriásoknak. A Goodyear kaucsukültetvénnyel kísérletezik nemcsak Amazóniában,
hanem Mato Grossóban és Bahiában is.
Tome-Açu környékén japán ültetvényesek szorgalmukkal és hozzáértésükkel elérik
az addigi legjobb eredményt Amazóniában. Bizonyos brazil körök azonban attól
tartanak, hogy az ázsiaiak jelenléte feszültség forrása lehet. A dinamikus japánokkal
szemben ott állnak az apatikus, igyekezet nélküli, primitív caboclók.
Az őserdei kalandnak még mindig óriási a kockázata és rendkívül bizonytalan a siker
ígérete.

Ember nélküli föld – és föld nélküli emberek

A Rondon marsallról elnevezett, Bolíviával határos 251 000 négyzetkilométeres,

Anglia nagyságú Rondoniának 1949-ben mindössze huszonötezer lakosa van; harminc
évvel később is éppen csak eléri a százezret, ám ennek is csaknem kétharmada a Rio
Madeira mentén és Porto Velhóban él.
1982. január elsején Rondonia „territorio” lesz, vagyis a központi kormány által
irányított közigazgatási terület. Brazília legfiatalabb, huszonharmadik állama. Ez
önmagában nem jelentene sokat, ha ki nem derül, hogy Amazóniának ez a délnyugati
része, amely a kaucsukkorszak és a Madeira-Marmore vasút csődje után szinte
feledésbe merült. olyan termékeny „sziget”, amely mezőgazdaságra és állattenyésztésre
egyaránt alkalmas.
A nyolcvanas évek elején Rondonia – az ember nélküli föl”d a föld nélküli emberek
számára az „ígéret földje”!
Brazíliában időnként egy-egy terület, akár valami bűvös mágnes kezdi vonzani az
embereket. Ott próbálják megtalálni szerencséjüket, valami igézet keríti hatalmába
őket: a gyors meggazdagodás és a boldogság ígérete. (Mintha ez a kettő egyet
jelentene.)
 A 16. században ilyesmi űzi-hajtja a vadon belsejébe a bandeirantékat, a 17. és 18.
században Minas Geraisba az aranyásókat, a múlt század második felében, a
kaucsukkorszakban Amazóniába a nordestinokat, századunkban pedig az Interior
embertömegeit a nagyvárosokba.
A távoli, ábrándokkal és illúziókkal körülaggatott valóságban mindig van valami
izgalmasan csábító. Eldorádó valamilyen formában mindig visszatér.
A zsíros, gazdátlan „senki földje” igézetében 1981-1982-ben valóságos emberáradat
indul Rondonia felé Brazília minden részéből. Új népvándorlás, 20. századi
bandeirizmus, persze nem ökörvonta szekereken, hanem zsúfolt teherautókon.
Hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás. A teherautó az „otthonuk”, amíg zötyögnek a
lakatlan őserdőt átszelő transzamazonasi földúton. Családok kerekednek föl, vágnak
neki az „új életnek”, szegényes batyujukban alig visznek mást, mint a reményt. A
teherautók ponyvája alatt emeletes ágyakat eszkábálnak össze, hogy jusson hálóhely
mindenkinek. Száraz időben belepi őket az út vörös pora, esőben a kerekek szinte
dagasztják a vörös sarat.
Ahogy közelednek a cél felé, egyre több a teherautó. Összezsúfolódnak, már
lépésben vánszorognak, kivált ha valahol befullad egy motor, kilyukad egy
gumiabroncs.
Mindenki Porto Velhóba vagy Vilhenába igyekszik; innen rajzanak szét, vetik be
magukat az őserdőbe, felkészülve az ottani élet kemény megpróbáltatásaira,
lecsökkentve amúgy is szegényes igényeiket a puszta túlélés érdekében. Zsák babbal,
rizzsel, valamennyi cukorral és kávéval, bozótvágóval, puskával. Akárcsak száz évvel
ezelőtt.
Kik indulnak el Rondoniába?
Elsősorban a nordestinók. De mennek Kelet- és Közép-Brazília parasztjai, a
caipirak, akiknek a földje már „kifáradt”.
A primitív módon űzött mezőgazdaság, az egyoldalú gazdálkodás rövid idő alatt
tönkreteszi a trópusi földet. A brazilok a századok során megszokták, hogy amikor a
föld „kifárad”, elhagyják és új, szűz területet keresnek. Végigkísérhetjük például a kávé
vándorútját északról dél felé, Rio államtól Săo Paulón át Paranáig. A kávé ugyanis
hatvan-hetven év alatt úgy kiszívja a földet, hogy nem terem rajta semmi…
A „Rondonia-láz” tömegeket ragad magával. Éppen Săo Paulóban tartózkodtam
1981-1982-ben s meghökkentem, amikor olyan barátaim és ismerőseim kezdtek
foglalkozni azzal a gondolattal, hogy Rondoniába vándoroljanak „szerencsét próbálni”,
akiknek jól megalapozott, rendezett életük, biztos egzisztenciájuk, társadalmi rangjuk
volt.
Végül persze nem indultak el, csak néhányan, ám bizonyára egész életükben bennük
marad a fellángolás füstje, hogy talán életük „nagy lehetőségét” szalasztották el, noha
ezt pontosan aligha tudnák megfogalmazni. De mégis…

Természetesen az efféle népvándorlás, akárcsak Észak-Amerikában a múlt század

közepén a kaliforniai aranyláz, számtalan kétes elemet, kalandort, szerencsevadászt,
szélhámost, spekulánst, bűnözőt is magával ragad. Ezek egyike Rondoniában a
„grileiro”, a „földfoglaló”, aki hamis papírokkal vesz birtokába egy földdarabot,
amelyet aztán elad valami jóhiszemű vevőnek. A másik a „pistoleiro”, aki lehet
közönséges fegyveres útonálló vagy megfizetett, mindenre kész bérgyilkos.
A sebtében felépülő „városok”, mint Jiparana, korántsem hasonlítanak a
megtervezett „agropolisokra”, inkább a múlt századi Vadnyugat deszkavárosait idézik,
csak kevesebb itt a ló és több a dzsip. Üzletek, ócska ivók, játékbarlangok egymás
mellett. Összeverődnek itt a lovas pásztorok
– akiket északkeleten vaqueiróknak, a déli pampákon gauchóknak, itt boiaderóknak
neveznek folyami hajók matrózai, kamionsofőrök, vándorárusok, ügynökök, sipisták,
légitaxi-pilóták, olcsóbb-drágább ringyók, megváltást ígérő papok. Alakulnak szekták
és rablóbandák. A cukornádpálinka mámorában gyorsan pattan ki nyeléből a rugós kés,
szalad ki tokjából a bozótvágó, dördül el a pisztoly vagy sújt le az ököl. Semmiségekért
patakzik a vér.
Mintha századunk Vadnyugata alakulna ki Rondoniában. Olyanféle drámák
játszódnak le, mint a múlt század végén Texasban vagy Új-Mexikóban.. Hamarosan
kiderül, hogy a „senki földje”, amelyet a telepes birtokba akar venni, már valakié.
„Grupos fortes” – „erős csoportok”, ahogy mondják, amelyek vezetői ki se mozdulnak
Săo Paulóból vagy Rio de Janeiróból, megbízottjaik révén, látatlanban hatalmas
földterületeket vásárolnak meg potom pénzért, drótkerítéssel bekerítik a birtokot,
alkalmaznak néhány tucat pistoleirót, akik ha kell, fegyverrel is megakadályozzák a
földre éhesek foglalását. Így a legtöbben, akik arról álmodoztak, hogy földjük lesz,
elszegődnek munkásnak, tisztítják az őserdőt, építik az utakat, húzzák a drótkerítést,
őrzik a más jószágát. Épp olyan szolgasorba kerülnek, mint valaha a gyapot-, cukor-
vagy kávéültetvényeken.
A nagybirtokosok soha nem elégszenek meg annyival, amennyijük van, mindig
többre vágynak. Számukra érthetetlen, hogy a FUNAI félezer pareci indiánnak
félmillió, hetvenöt caibinek ötvenezer, kétszáznál alig több bororónak csaknem
százezer hektár földet jelöl ki, amikor ilyen nagy területen sok tízezer szarvasmarhát
lehetne tenyészteni az értékes őserdei fák kitermelése után.
Mire valók a pistoleirók?
Barra de Graça közelében az indiánok számára kijelölt földet igyekezett megvédeni
Rudolf Lunkenbein páter a terjeszkedő földbirtokosok mohóságától.
 Egy szép napon tucatnyi lovas jelent meg az indián iskola előtt, ahol a páter éppen
betűvetésre tanította az indián kisgyerekeket. Az egyik lovas bekiáltott a páternek,
jöjjön ki, mert beszélni akarnak vele.
Ahogy kilépett az ajtón, eldördültek a pisztolyok. A páter holtan esett össze.
A lövésekre kifutott a pap Simăo nevű indián szolgája. Őt is lelőtték, aztán elnyelte
őket a bozót. Nem múlt századi történet ez. Most történt, a huszadik század utolsó
negyedében…

Fák, állatok, emberek

Amióta a 17. században a portugálok megvetették a lábukat Amazóniában, folyik a

rablógazdálkodás.
Az őserdő állat- és növényvilága kimeríthetetlennek tetszik. A civilizáció terjedése
csaknem egyet jelent az erdők kiirtásával. Brazíliában a 16. század óta az őserdőknek
mintegy harminc százalékát pusztították el. Korunkban, amint azt Dél- és Délkelet-
Ázsiában és Afrikában látjuk, az erdők pusztítása a fejlett technika révén felgyorsult.
Egy buldózer többtucatnyi fadöntő munkáját végzi el sokkal rövidebb idő alatt.
Nagy fakitermelő vállalatok és kisebb fűrésztelepek éppúgy, mint a caboclók, ma is
szüntelen irtják az őserdőt, tervszerűen vagy tervszerűtlenül. Ne feledjük, egy-egy
különlegesen értékes fa kivágása azt jelenti, hogy körülötte nyolcvan-száz méteres
körzetben minden fát kivágnak.
Csupán a caboclók, akik a maguk primitív módján pusztítják a dzsungelt, évente 300
000 hektárt égetnek föl, Amapa területén a holland Brumas cégnek tizenötezer favágója
foglalkozik egyetlen értékes fának, a virolának kitermelésével. Dél-Amazóniában,
Goiásban és Mato Grossóban az állattenyésztési program keretében ötvenezer caboclo
„tisztítja” az őserdőt – legelők számára. Kisebb fakitermelő vállalatok szerény
becslések szerint harmincezer favágót foglalkoztatnak.
Sokan úgy vélik, hogy az amazonasi őserdő elpusztíthatatlan és az a több mint
százezer favágó, aki nap mint nap dönti a fákat, nem veszélyezteti Amazóniát.
De hová lettek a déli őserdők?
Săo Paulo állam területén az erdőknek alig öt-hat százaléka maradt meg. Az őserdő
helyét elfoglalták az ültetvények s az ültetvények után maradtuk a sovány legelők s
amit az. erózió meghagyott.
Az ember leginkább sajnálatos tehetsége, hogy mindent képes elpusztítani; nemcsak
a természetet, erdeit, állatait, élővizeit, de immár önmagát is.
Egy borúlátó brazil szakember a hetvenes években úgy nyilatkozott, hogy
Amazóniát már csupán valami „genetikai csoda” mentheti meg.
 Hivatalos jelentés szerint az 1966 és 1986 közti két évtizedben félmillió
négyzetkilométeren irtották ki az amazonasi őserdőt. Ez a Spanyolország nagyságú
terület Amazóniának hozzávetőlegesen tíz százaléka. Joggal teheti föl a kérdést
Amazónia Nemzeti Kutatóintézetének egyik munkatársa: „Meddig mehetünk el az
őserdő pusztításában súlyos következmények nélkül?”
Hetenként háromszor fordul a „Presidente Vargas” nevű személy- és teherszállító
hajó Belém és a Marajo-sziget keleti partján fekvő Soure városka között.
Marajó legtávolabbi pontja mindössze 32 kilométerre esik a kontinenstől. A sűrű
őserdővel borított nyugati parton fekvő Brevest a „Padre Amâncio” nevű
motoroshajóval érheti el a látogató. Ez a hajócska arról nevezetes, hogy valaha
csempészhajó volt, s ha hinni lehet a legendának, fedélzetén nem kevesebb mint
egymillió láda whiskyt csempésztek át Guyanából Manausba.
A 48 000 négyzetkilométer kiterjedésű szigetet közigazgatásilag tizenhárom
„municipióra”, kerületre osztották föl. Kétszázezer lakosából – akiket „marajoaráknak”
neveznek – mindössze harminc-negyvenezren laknak a sziget városkáiban, a többség a
fűrésztelepeken, az állattenyésztő rancheken és halásztanyákon él.
A sziget őslakó indiánjai már a 19. században eltűntek, beolvadtak a bevándorolt
brazilokba. A szigetlakók jellegzetes típusa a pescador, a halász és a vaqueiro, a lovas
pásztor.
Marajó nyugati felén, Brevesben a múlt század végén, 1880 körül helyezték üzembe
az első fűrésztelepet. Azóta félszáznál több, nagyrészt már elavult gépi felszereléssel
működő faipari üzem dolgozza föl, elsősorban külföldi exportra, Amazónia két igen
értékes fáját, az andirobát és a virolát.
A virola történetét agronómus barátom mesélte el. Még mint a piracicabai
Agrártudományi Egyetem hallgatója 1969-ben a „Rondon-akció” során jutott el
Brevesbe.
A „Rondon-akciót” 1968-ban szervezték meg azzal a céllal, hogy egyetemista és
főiskolás fiatalok megismerjék Brazília különböző tájegységeit, lakóit, problémáit és
közvetlen tapasztalatokat szerezzenek. Jövendő orvosok, biológusok, agronómusok,
közgazdászok kerültek így szemtől szembe a brazil valósággal.
Az első évben félezernél több fiatal vett részt ebben az akcióban, majd a résztvevők
száma évről évre emelkedett.
Barátom tehát a második évben jutott el Marajóra, Brevesbe, a fakitermelés és
fafeldolgozás központjába. Itt tudta meg, hogy a virola voltaképpen azonos az indián
nevű upiuba fával.
Az upiuba nemcsak keresett, kitűnő épületfa, hanem gazdag olajtartalmú termést is
hoz. Miután kiváló épületfa, tömegesen vágják ki, ezért törvényt hoztak, mely tiltja az
upiuba kivágását.
 A fakitermelőket azonban lázba hozták a külföldi piac igényei, s nem akartak
lemondani a tetemes haszonról, ugyanakkor a törvényt sem kívánták áthágni: ezért hát
átkeresztelték a fát, upiuba helyett virola lett a neve.
A virola kivágását ugyanis semmiféle törvény nem tiltja…
A sziget keleti felén elterülő mezőségeken, melyeken négyezer nagybirtokos
osztozik, szilaj állattartás folyik. Másfél milliónál több bivalyt legeltetnek a vaqueirók.
A bivalyt Indiából és Hátsó-Indiából hozták át Brazíliába. A fekete fajta a jámborabb, a
vörös, a „rosilho” vadabb, de erősebb.
A bivalyoknak sem a húsát, sem a bőrét nem dolgozzák föl Marajón, hanem minden
esztendőben az esős évszak beállta előtt, októberben az élő állatokat Belémbe szállítják
és eladják. Ünnepi alkalom, igazi festa ez a marajoarák számára éppúgy, mint a
carimbo vagy ferra, amikor a rancheken összeterelik a bivalyokat és tüzes vassal
bőrükbe égetik a tulajdonos billogát. Peng ilyenkor a gitár, száll az ének, táncolnak és
lakmároznak a parázson sütött „churrascó“-ból…
Az esős évszak előtt az állatoknak biztonságos helyet kell keresni, mert amikor
megérkeznek az esők, a legelők nagy része víz alá kerül. Az elárasztott területen
jacarék és piranhák tizedelik meg a gulyát. Szerencsés esztendőben az állatoknak öt-hat
százaléka, gyakran tíz-tizenkét százaléka lesz a húsevők zsákmánya.
A vaqueirók a bivalyt afféle élő traktorként használják. A nagy erejű állatokat
nagyobb bárkák, batelăók elé fogják, azok húzzák át a vízen, ingoványon. A vaqueiro
az első bivaly hátán ül a nyeregben.
Marajó igazi vadászparadicsom.
Különösen népszerű az éjszakai jacarévadászat. A hüllőket lámpafénnyel csalogatják
közel a csónakhoz, hogy biztos legyen a lövés. Noha ez sem veszélytelen játék, még
kockázatosabb viszont a bivalyvadászat.
A gulyákból elcsámborgott, elvadult bivalyok elszaporodtak. Ezeknek vadászatára
csak biztos kezű vadász vállalkozhat.

Amazóniában a vadászat sok caboclónak, hivatásos vadásznak jelent megélhetést. A

jaguárbőr épp olyan értékes, keresett árucikk a világpiacon, mint a jacaré bőre. Az
ötvenes években s a hatvanas évek elején volt olyan esztendő, hogy a vámhatóságokon
keresztül, hivatalosan ötmillió jacarébőrt szállítottak külföldre Amazóniából! S talán
nem sokkal kevesebb került ki csempészek útján.
Élő állatokat is óriási mennyiségben adnak el külföldre. Évente például harmincezer
majom kerül Amazóniából tudományos intézetekbe, laboratóriumokba kísérleti célra.
(Nagyon sok majom pusztul el a fogságban, mielőtt külföldre szállítanák.) Több tízezer
egzotikus madarat exportálnak.
 A teknőcöt és a „tehénhalat”, Amazónia különös víziemlősét a húsáért vadásszák.
Harald Sioli hívta föl a figyelmet arra, hogy a féktelen vadászat számos állatfajta teljes
kipusztulásának lehet az okozója. Máris csaknem eltűnt az óriásteknőc. a jacaré-açu és
számos különleges majomfaj.
Még az óriás hangyászt, a tafnandua-açut is kipusztulás fenyegeti, noha nincs
kereskedelmi értéke, húsa ehetetlen s a vadászok csupán mulatságból lövik le.
Castelo Branco, a katonai puccs utáni első tábornokelnök 1967 januárjában aláírt egy
törvényt, amely szerint Brazília faunája állami tulajdon, mindenfajta állat üldözése,
foglyul ejtése vagy vadászata tilos.
Épületes törvény, csak betartását nehéz ellenőrizni az Európa nagyságú
ősrengetegben, kivált akkor, ha az upiuba fából egyszerűen – virola lesz.

Amazóniában elkészültek az utak. Csak azt nem tudni pontosan, hogy a valóságban
– és a jövőben – hová is vezetnek.
 Mit rejt Amazónia földje?

Garimpeirók

A seringueiro, a kaucsukgyűjtő mellett Amazóniának másik jellegzetes,

mondhatni klasszikus típusa a garimpeiro.
A garimpeiro egyszerűen aranyásó vagy gyémántkereső, némi romantikával
„gyémántvadász”. Hajdanán garimpeiróknak nevezték Brazíliában az arany-
és drágakőcsempészeket is. Átvitt értelemben meg éppenséggel olyan
irodalmár, aki ritka nyelvtani vagy irodalmi kincseket ás elő.
A „garimpo” a brazil-portugálban arany- és gyémántbányát, illetve
lelőhelyet jelent, de így nevezik a garimpeiro tanyáját is.
A „garimpagem”, az arany- és drágakőkutatás egyidős Brazília 16.
században kezdődő történelmével. A portugálok többsége, miután a luzitán
partokon tengerre szállt s elvitorlázott az Újvilágba, éppúgy az
„aranyországot” kereste az Atlanti-óceán másik oldalán, mint a spanyol
conquistadorok.
Tudjuk, a bandeirantékat az arany, a gyémánt és a smaragd csillogása
csábította a vadonba. A garimpagem időről időre új lendületet kap, amikor
elterjed a híre, hogy valahol gazdag aranymezőket, gyémántlelőhelyeket
találnak. Ilyenkor nyomban útnak indulnak a garimpeirók.

Noha a garimpeiro a maga elhatározásából, mondhatni a maga szakállára

vág neki a kalandnak, vállalva minden kockázatot, a garimpagem mégis
társadalmi és gazdasági jelenség, hiszen tíz- és százezreket mozgat, kialakítva
nemcsak az aranyásó típusát, hanem egyfajta közösséget is, a maga
szokásaival és íratlan törvényeivel.
Valójában kik ezek a garimpeirók? Kalandorok? Szerencsevadászok? Olyan
emberek, akik kilépnek vagy akiket kiközösítenek a társadalomból? Bűnözők,
törvény elől bujkálok, akiknek a legnagyobb biztonságot jelenti az őserdő írott
törvényen és társadalmon kívüli közössége, melyet igen laza kapoccsal csak a
közös sors vállalása tart össze?
 Vannak köztük caboclók, nordestinók nagy számban, akik a szárazság elől
menekülnek el; föld nélküli parasztok, munkanélküliek a délkeleti államokból;
börtönből vagy börtön elől menekülő bűnözők és a nagyvárosok züllött
söpredéke; kalandvágyó fiatalok, sőt lecsúszott értelmiségiek is.
Sokfélék. Írástudók és analfabéták, jóindulatúak és mindenre elszántak;
jámbor fohászkodók, akik fogadalmat tesznek a Nossa Senhora de Aparecida
szobra előtt és gyertyát gyújtanak, aztán hidegvérrel lelövik a társukat.
Bajtársiasak és önzők. Babonások, megszállottak, az arany, a drágakő őrültjei.
Abban reménykedik mind, hogy váratlan szerencse révén „bamburrá”-t talál –
„bamburista” lesz.
Bamburrának nevezik nemcsak az öt karátosnál nagyobb gyémántot, a
különösen nagy aranytartalmú kőzetet, hanem magát a váratlan gazdagságot
hozó szerencsét is. Valójában csak néhány garimpeiro ilyen szerencsés. A
többség egész élete során hiába ássa, mossa szinte araszolva a folyó üledékét
vagy a kincset ígérő domboldalt, kerek szitájában ritkán csillan meg a fél
karátosnál nagyobb gyémánt vagy néhány grammos aranyrög. Újra és újra
kezdi, mert – hátha…
Amit talál, ami végül is fönnmarad a szitán, arra elég csupán, hogy egyik
napot tolja a másik után, néhanapján holtrészegre igya le magát és megkapjon
egy olcsó „dámát”…
Hogyan alakul ki a garimpeiro-tanya, a garimpeirók társadalma?
A negyvenes években a Rio Araguaia a garimpeirók legkedveltebb
vadászterülete. Sohasem szervezett csoportokban indulnak el. Általában egy
csónakban két garimpeiro ül; két nő tart velük. Nem a feleségük, még csak
nem is az élettársuk, csupán egyetlen útra állnak össze. Megállapodnak,
egyfajta szóbeli szerződést kötnek a nőkkel, akik főznek, mosnak rájuk,
segítenek, ha kell az evezésben és az élettárs szerepét is vállalják. Ha aztán
megtalálják a remélt aranyat vagy drágakövet, igazságosan megosztoznak,
lejár a „szerződés” és mindenki megy tovább a maga útján…
Mit visz magával a garimpeiro?
Elsősorban fegyvert, puskát, de leginkább forgópisztolyt. Bozótvágót,
csákányt, lapátot és szitát. „Redé”-t, függőágyat és „lampariná”-t,
petróleumlámpát, s persze némi petróleumot. Élelmet zsákba varrva: babot,
rizst, kávét, cukrot, mandiokalisztet. Dohányt és száraz kukoricalevelet,
cigarettának. Pokrócokat, hiszen az őserdőben hűvös az éjszaka. S kinek mire
telik még. Talán egy gitárt. Ez minden vagyona.
Hónapokra indulnak, netán évekre, talán örökre. Sokan el sem érnek oda,
ahová igyekszenek; mások odaérnek, de már nem jönnek vissza. Nyomtalanul
eltűnnek a vadonban.
Mi vezeti őket? Elszántságuk? Ösztönük?
Megállapodnak egy őserdei patak partján, fölépítik kalyibájukat, majd
munkához látnak. Ássák, mossák a hordalékot. Újabbak érkeznek. Ők is
összeeszkábálják kunyhóikat és kiválasztják a maguk vadászterületét. Ezt
kölcsönösen tiszteletben tartják.
Egyre többen lesznek. Ahol valaki elkezdi az aranyásást, vonz másokat is.
Kialakul a település. Híre támad, s egy napon megérkezik az első
vándorkereskedő. Nem vándorol tovább, hanem megnyitja a boltját. Lehet
nála kapni mindent, hozomra, hitelre, amire a garimpeirónak szüksége lehet.
Petróleumot és pingát, muníciót és fekete babot, szalmakalapot és bozótvágót.
Majd felbukkan az első gyémánt-es aranyfölvásárló, aki persze nem a maga
szakállára veszi át az aranyat és a drágakövet, hanem valami holland vagy
amerikai cég megbízásából. Rendszerint „turco”, vagyis török.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy valóban török az illető. Brazíliában
„turco” mindenki, aki a Balkánról vagy a Közel-Keletről származik. Săo
Paulóban és Rio de Janeiróban különbséget tesznek köztük, de nem
származási helyük, hanem vagyoni és társadalmi helyzetük szerint. „Turco” a
szerény kiskereskedő, az utcai árus; aki már módosabb, megszedte magát és
már a brazil középosztályhoz tartozik, „sirio” lesz, vagyis szíriai. A
dúsgazdagok, a felső tízezer tagjai kiérdemlik a „libanéz”, vagyis a libanoni
rangot, még ha nem is a híres cédrusok tájáról származnak. Mindenesetre, aki
Amazóniát járja kis motoros bárkájával és fölvásárolja a garimpeirók aranyát,
az bizony nem lehet más, csak egy közönséges – turco.
Feltünedeznek a telepen a – „dámák”, akiknek „szerződésük” lejárt vagy
egyszerűen felmondtak, mert nem teljesült az álmuk, hogy valaha is
meggazdagodva visszatérhetnek régi életükhöz. Általában a prostitúciónál
kötnek ki; más választásuk alig lehet.
A telepen kialakul egyfajta törvény. Elfogadott és természetes az
önbíráskodás, mindenki maga Vesz elégtételt, akár egy „dáma” miatt, akár
kártyacsalásért vagy csupán valami sértő szóért a cukornádpálinka gőzében.
 A legfontosabb törvény: a tolvajnak nincs irgalom! Nem érdemel többet
egy pisztolygolyónál!
A telep legnagyobb ünnepe, ha valaki bamburista lesz! Ezt nem lehet s nem
is szabad eltitkolni, hiszen a szerencsés flótás hősnek számit.
Amikor meghallják a hat pisztolylövést – ezzel kell ugyanis jelt adni a jó
hírről! mindenki abbahagyja a munkát és a telepre siet. A bamburista
nyomban elszámol a turcóval, s amint – kezében a pénz, kezdődik a dáridó, a
„festa”. Előkerülnek a gitárok, a „dámák” fölveszik legcifrább ruháikat,
kifestik magukat, táncra perdülnek és az egész közösség feloldódik a
nádpálinka és a samba mámorában. Lehet, hogy a bamburista egész pénze
rámegy, de nemigen törődik vele. Ahol egyszer bamburra volt, ott lehet
máskor is.
Rosszul is végződhetik a mulatság. Könnyen festi meg a vér az aranyat.
Kiszámíthatatlan, hogy miért ölnek meg valakit. Féltékenységből,
bosszúból, vagy… nem is keresnek okot. Willy Aurell, a neves vadonjáró
újságíró meséli, hogy az egyik garimpóban, ahol többségben voltak a baianók
(bahiaiak), az egyiknek ivászat közben az az ötlete támadt, hogy meg kellene
tisztítani a környéket a „nortensektől” – ahogy gúnyosan nevezték
mindazokat, akik nem Bahiából, hanem más északkeleti államokból jöttek ide.
Elhatározásukat tett követte. Elindultak a telepen, s mindenkit
megállítottak: megkérdezték, hová való? Aki nem baiano volt – lelőtték…

A garimpo addig áll fönn, amíg ki nem merül az arany- vagy

gyémántlelőhely, vagy amíg híre nem jön, hogy valahol, talán ezer vagy még
több kilométerre, újabb, sokkal gazdagabb lelőhelyre bukkantak, ahol csak le
kell hajolni a bamburráért.
A garimpeirók ilyenkor tüstént fölkerekednek, ismét összeállnak a párok,
akik „szerződést” kötnek. A boltos becsukja, bárkákra rakja „boltját”,
összecsomagolják tarka rongyaikat és hamis ékszereiket a dámák és elhajózik
a turco.
A garimpót eltemeti a csend, majd lassan elnyeli az őserdő…
Alig van Amazóniának olyan része, ahol föl ne bukkanna néhány
garimpeiro. Nem ismernek távolságot, nem riasztja vissza őket semmiféle
veszedelem vagy akadály. Eljutnak a fekete folyók hátán Roraima táblahegyei
közé – ahová Conan Doyle, a népszerű angol regényíró az „elveszett világot”
képzelte, s ahol valóban különleges növénycsodákat találni –, a guyanai
határvidékre, délen a Tocantins középső és felső folyásához, ahol
„gyémántmezőkről” beszéltek; mosták az „aranyfolyó”, a Rio Tapajos aranyát
és Mato Grossóból behatoltak Rondoniába, mert az a hír járta, hogy negyven
tonna aranyat lehetne kimosni a Rio Madeira és a Marmore medréből.
A nyolcvanas évek elején Kelet-Amazóniában a Serra Pelada, a
„Kopaszhegy” csábítja a garimpeirókat, mert híre kelt, hogy egy csaknem
ötvenezer dollár értékű, aranyat tartalmazó, fél kilónál súlyosabb „papitá”-t
találtak. Két hónap alatt húszezer garimpeiro lepte el a Serra Peladát.
Először a Grota Ricát túrták föl, mint a vakondok, aztán a Morro
Babiloniának nevezett dombot, majd a Novo Babilonián tarolták le az őserdőt,
ásták föl a földet, formálták át visszataszító emberi hangyabollyá. Néhány
négyzetméteres gödrökben naphosszat félmeztelen emberek lapátolták,
csákányozták, szitálták a földet az arany bódulatában, már-már őrületében.
Primitív kunyhók ezrei valami elképesztő őserdei favelával gyalázták meg az
elpusztított természetet. Nem 20. századi kép volt ez nyüzsgő ember-férgeivel,
hanem valami lidérces látomás az évezredek sötétségéből, az elaljasodás és a
butaság bugyra. Összevegyült egyetlen mocskos masszává az emberi vér,
verejték és az arany.
Csaknem ugyanebben az időben indult meg a roham a Serra das Surucucus
ellen, Roraimában, a kolumbiai határ közelében. Egy José Altino Machado
nevű „mineiro” – Minas Gerais-i – ugyan nem csákányoz és lapátol, de két
garimpóban neki mossák az aranyat a garimpeirók. Saját repülőgépével jár
egyik lelőhelyről a másikra. Rosa de Mayón van a központ, ahol bazárt,
raktárt és bankot tart fönn s büszke rá, hogy a garimpeirók az „arany
királyának” nevezik. Megbízottai patikamérlegen veszik át az aranyat, s
nyomban ki is fizetik, áruban és pénzben. Az előbbiben bennfoglaltatik a
cukornádpálinka és a sör (melynek ára tízszerese a Săo Pauló-inak), amíg a
készpénz általában a dámákhoz vándorol, mert erről is gondoskodik a derék
mineiro, noha a szigorú rend szerint „a dámák negyedének látogatása
napközben tilos”; elég hosszúak az éjszakák…
A garimpeiro gyakorlatilag éppúgy függésbe kerül a fölvásárlóval, mint a
kaucsukgyűjtő. Kihasználják, mert kiszolgáltatott. Van, aki napidíjat kap, van,
aki jutalmat. Akár így, akár úgy, éppen csak legfontosabb szükségleteit fedezi.
A garimpeiróból aligha lesz valaha is gazdag ember. A fölvásárlóból
bizonyosan.
Hány garimpeiro élhet Amazóniában? Ki tudja? Ki tartja számon s
egyáltalán lehet-e számon tartani őket, hiszen állandó mozgásban vannak.
Lehetnek százezren, de kétszer vagy háromszor annyian is. Nincs
érdekvédelmi szervezetük, nincs szószólójuk. Egyre gyakrabban kerülnek
szembe a bányavállalatokkal, amelyek megvásárolják azokat a területeket,
melyeken a garimpeirók keresik vagy keresnék a szerencséjüket.
A bányavállalatok állami támogatást kapnak. Altamira közelében az egyik
bánya területéről a katonai rendőrség a vállalat fegyveres őrségével karöltve
ezernél több garimpeirót kergetett el. Immár helikopterről ellenőrzik a
bányavidéket.

Bahiában megcsodáltam az „aranytemplomokat“, ahol az oltárokat, a

jacarandafa gerendákat, faragványokat, a szentek szobrait, mindent arany
borít. A 17. és a 18. században, a minasi „aranyciklus” idején bőven volt
aranya Brazíliának. Íme, a conquistadorok aranya – gondoltam. Majd
hozzátettem: meg a tolvajoké és a csempészeké.
Hiszen igaz, hogy egyetlen esztendőben, 1749-ben 750 000 font értékű
arany érkezett Portugáliába és az 1755-ös földrengés után a dél-amerikai
gyarmat aranyából építtette újjá Pombal márki Lisszabont – melynek egyik
negyede ma is a „Pombalinho” nevet viseli mégis, csaknem annyi aranyat
loptak el és csempésztek ki, mint amennyit hivatalosan szállítottak el. 1728-
ban hét tökéletesen lezárt, a hatóságok által hivatalos pecséttel ellátott ládát
raktak hajóra Rio de Janeiróban, amikor aztán a ládákat Lisszabonban
felbontották, kiderült, hogy nem aranyat, hanem ólmot tartalmaznak.
A tolvajok és a csempészek aranyának egy része is a templomokat ékesíti,
hiszen ki lehetett egyezni az égiekkel, a közbenjáró szentekkel, Ferenccel
vagy Antallal, hogyha sikerül a lopás vagy a csempészés, oltárt emelnek,
arannyal ékeset „Isten nagyobb dicsőségére”. S mert tudjuk, hogy még az
óceánon túl is minden szentnek maga felé hajlik a keze, nem maradt el az égi
segítség, kivált ha némi hasznot húzott belőle az illetékes hatóság. Jól jártak
az égiek, jól jártak a földiek. Brazília mindig a bölcs kompromisszumok
országa volt.
Azóta is.
 Manapság is sok aranyat, gyémántot, féldrágakövet csempésznek ki,
elsősorban Amazóniából. Főképp Észak-Amerikába.
Amíg a garimpeirók a maguk kezdetleges módszerükkel, szinte a
körmükkel kaparják ki a földből az aranyat, a drágaköveket, miközben a
leghitványabb körülmények között élnek, a külföldi érdekeltségeknek a
legkorszerűbb eszközök állnak rendelkezésükre: műszerek, motoros bárkák,
búvárfölszerelés, helikopterek, repülőgépek.
Óriási csempészhálózat épült ki. Az őserdő mélyén rejtőző repülőterekről
az arany és gyémánt mellett növényritkaságokat, féldrágaköveket, állatbőröket
csempésznek külföldre. S hogy az „égiek” se maradjanak ki ebből: a különféle
észak-amerikai protestáns missziók, szekták is beépültek a hálózatba. Ezek
révén jutnak ingyen munkaerőhöz – „megtérített” indiánokhoz – és
misszionáriusoknak álcázott szakemberek a hittérítés ürügyén végzik a
kutatásokat.
A külföldi tőkés érdekcsoportok általában brazil fedőnév alatt működnek,
és nem egészen alaptalan az a brazil közvéleményben eléggé elterjedt
fölfogás, hogy a „külföldiek fosztogatják Amazóniát”.
Talán valóban több százezer garimpeiro ássa-mossa Amazónia aranyát, a
világ aranytermelésének mégis csak mindössze néhány százalékát teszi ki
Brazília aranya.

A caraják vashegye

A Rio Araguaia középső szakasza két ágra szakad és csak ötszáz

kilométerrel alább egyesül ismét. A folyónak ez a két ága öleli körül Földünk
legnagyobb folyami szigetét, az Ilha Bananalt. A „Banánsziget” húszezer
négyzetkilométeres, több mint kétszer nagyobb Ciprusnál.
Itt élnek a caraja indiánok.
A caraják különböznek a Rio Araguaia többi törzsétől. Nyelvük nem
sorolható egyetlen dél-amerikai indián nyelvcsaládba se. Magasabb
termetűek, mint általában az amazonasi indiánok. Arcuk erősen mongol
jellegű, fekete hajuk kissé hullámos.
Peter Fleming angol utazó és író 1932-ben kereste föl a carajákat. Fleming
tagja volt annak az angol expedíciónak, melyet a londoni Times szervezett,
hogy derítse föl: mi történt a Fawcett-expedícióval. A vállalkozás nem hozott
érdemi eredményt Fawcették sorsáról, de Fleming könyve a klasszikus
amazonasi útleírások egyike.
Fleming azt írja, hogy a caraják olyanok, mint Cooper regényeinek
klasszikus indiánjai.
A caraják nagyszerű keramikusok. Pompás edényeket, dekoratív
szobrocskákat készítenek. Ezek a munkák azt sugallják, hogy talán ők
képviselik a „kerámiakészítő népek” utolsó hullámát és kapcsolatba hozhatók
a tapajókkal vagy a marajoarákkal. Ez utóbbira utal az is, hogy a carajáknál is
szokásban volt a kettős temetkezés; halottaikat először elföldelték, majd
bizonyos idő után a csontmaradványokat kiásták, urnákba rakták és újra
eltemették. Az őserdő szélén, folyóparton temetkeznek. Némelyik temetőben
több száz urnát rejt a föld.
A caraják híresek tollművészetükről is; színes fej díszeik a legszebbek közé
tartoznak.
Amióta Peter Fleming köztük járt, a carajákat is elérte a civilizáció, minden
„áldásával” együtt. A keresztvízzel egy időben ismerték meg a „tüzes vizet”, a
nádpálinkát és a prostitúciót, a tuberkulózist és a többi fertőző betegséget.
A caraják többsége Santa Isabelben él, ahol manapság háziiparszerűen
készítik kerámiáikat és tollmunkáikat, melyeket részben az oda látogató
turistáknak adnak el, részben a FUNAI révén értékesítenek. Törzsi
szervezetük felbomlóban van.
A brazilok gyakran neveznek el hegyeket, folyókat, városokban utcákat
eltűnt vagy eltűnő indián törzsekről. Lehetséges, hogy egy idő múlva a
carajákból is már csak földrajzi név lesz. A geográfusok ugyanis róluk
nevezték el a Rio Araguaia és a Rio Xingu között húzódó hegységet.
Ez a Serra dos Carajas.

A Serra dos Carajas 120 000 négyzetkilométernyi területű, akkora, mint

Csehszlovákia. Lágy hajlatú vonulatai, a Serra Norte, a Serra Sul és a Serra
Leste általában kétszáz – négyszáz méter magasak, csak némelyik csúcs
emelkedik hatszáz-hétszáz méterre.
A hegyvidék folyói (Rio Fresco, Itacaiunas, Poruapebas stb.) az Araguaiába
és a Xinguba ömlenek. Hatalmas őserdői gazdagok különleges fákban. A két
nagy folyó között különböző kaiapo törzsek xikrin, kuben-krankren, gorotire –
élnek (éltek), ezért hát a hegységet elnevezhették volna Serra dos Kaiaposnak
is.
A Serra dos Carajas földrajzi középpontja az Amazonas torkolatától 650, az
Atlanti-óceán partjától 750 kilométerre esik légvonalban. Nagyobb része
Marabá municipiójához (kerületéhez) tartozik.
Marabá 1967-ben jelentéktelen kis városka a Rio Tocantins és a Rio
Itacaiunas találkozásánál, nem sokkal a Tocantins és az Araguaia összefolyása
alatt. A brasilia-belémi út megépítés után gyors fejlődésnek indul, felépül az
újváros, a Cidade Nova és a Nova Marabá, lakossága pedig tízezerről
negyvenezerre nő. Délkelet Pará központja, s azzal számolnak, hogy az
ezredfordulóra lakossága eléri a kétszázezret.
A Serra dos Carajast 1955-1961 között a brazil fölmérések gazdaságilag
értéktelen területnek találták, amely csupán a garimpeiróknak ígér valamit.
A geológusok ezt a föltételezést kétségbe vonták, mert az volt a nézetük,
hogy a hegység igen gazdag lehet ásványi kincsekben. A hatvanas évek
közepén a belémi Museu Goeldi és Pará állam gazdasági-fejlesztési intézete
geológusokból álló expedíciókat szervezett. A U. S. Steel multinacionális
mamutvállalat is fantáziát látott ebben és támogatta a brazil Meridional de
Mineraçăo, a Délnyugati Bányafeltárás munkáját.
1967. július 31-én a Rio Catetétől nyugatra, a Serra dos Carajas vonulatán,
a Serra Arqueda őserdei tisztásán, kisebb motorhiba miatt egy felderítő
helikopter kényszerleszállást hajtott végre. Amíg a pilóta a motort javította,
Bruno Augusto dos Santos geológus szétnézett a tetőn és a talaj geológiai
összetételéből arra következtetett, hogy a hegység gazdag lehet vasércben.
A tudós ezzel a feltevéssel repült vissza Marabába, de azt még a brazil
geológus sem gondolta volna, hogy nemcsak Amazóniának vagy Brazíliának,
hanem Földünk leggazdagabb vasérctartalékaira bukkant.
Ezután ugyanis jó néhány expedíció kezdte meg a kutatást, melynek során
kiderült, hogy a Serra dos Carajas valóságos vashegy. Nem kevesebb, mint
tizennyolcmilliárd tonnára becsülik a hegység vaskészletét!
Ám nem csupán vasat rejteget a Serra dos Carajas, hanem több mint
egymilliárd tonna rezet, 75 millió tonnára becsült mangánt és 48 millió tonna
bauxitot – jelentős mennyiségű arany mellett. Noha azóta Amazónia számos
pontján tártak föl ásványi kincseket, nem kétséges, hogy a Serra dos Carajas a
leggazdagabb.
Nyomban megalapították az Amazónia Mineraçăo S. A. nevű vállalatot a
Serra dos Carajas vasércének feltárására és kiaknázására. A vállalatban 50,9
százalék Brazília, 49,1 százalék a multinacionális tőke részesedése.

Az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy miképpen lehet a Serra dos

Carajasból a vasércet a tengerpartra szállítani. A Rio Xingu, az Araguaia, az
Itacaiunas nagyobb folyami hajók számára alkalmatlanok, amíg a tervezett
vízerőművek, duzzasztógátak és folyószabályozások el nem készülnek; ezután
lehet csak vízi úton a Belém közelében felépülő Itaqui kikötőjébe szállítani a
vasércet.
A Serra Arqueadán történt kényszerleszállás után éppen egy évtizedre volt
szükség ahhoz, amire az elkészült tervek szerint, öt és fél milliárd dolláros
befektetéssel megkezdődhetett a munka: a Projeto Ferro Carajas.
Egyszerre indult meg a Serra dos Carajas központjában a bányaüzem, a
maranhăói tengerparton, Săo Luistól tíz kilométerre pedig a kikötő és a bányát
a kikötővel összekötő 887 kilométeres vasútvonal építése.
Minden tervszerűen történt. 1984 novemberében indult el a bányából az
első, három mozdonnyal vontatott, 160 vagonból álló szerelvény Ponta de
Madeira felé.
Ponta de Madeira Brazília egyik legkorszerűbb és legnagyobb kikötője,
mely 250 000 tonnás hajóóriások kikötésére is alkalmas. A kikötő mellett
kezdett üzemelni az óriási kohó, amely 1985-ben már tizenkétmillió tonna
vasat termelt exportra.
Az Estrada de Ferro Carajas vasútvonalon 1985-ben, nyolc évvel a
gyakorlati munka megkezdése után naponta négy szerelvény szállítja a
vasércet Ponta de Madeirába: évi tizenötmillió tonnát. 1987-ben már naponta
hat, majd nyolc szerelvény szállítja a kitermelt vasércet, évente 35 millió
tonnát.
A geológusok szerint ilyen méretű kitermeléssel számolva a Serra dos
Carajas a következő ötszáz évre biztosítja Brazília vasexportját!
 A Serra dos Carajas bányavidékén csaknem tízezer munkás dolgozik.
Felvetődik a kérdés, vajon a bányák megnyitása milyen ökológiai
problémákat teremt Amazóniában? Milyen veszedelmet, pusztítást jelent a
természetben? Hiszen elég nagy területen ki kell irtani az őserdőt és számolni
kell a légkör és a folyók egyre nagyobb szennyeződésével is. A tervezők
ugyan, mint minden ilyen esetben, hangsúlyozzák: arra törekedtek, hogy a
természet károsodását a lehető legkisebbre csökkentsék, ám mennyire
sikerült? Ezt csak a jövő döntheti el.
A Ponta de Madeira környékén lakó brazilok máris panaszkodnak.
Nemcsak azért, mert az egyre terjeszkedő kikötő és kohóüzem mind nagyobb
területet foglal el földjeikből, hanem mert egyre szennyezettebb a tenger,
ritkul a halállomány és a szennyezett levegő sorvasztja a növényzetet,
elpusztítja a mezőgazdaságot, amely a lakosság megélhetésének alapja.
Miközben az ökológusok és szociológusok fölhívják erre az illetékesek
figyelmét, a mamutvállalat által lefizetett „szakértők” arról papolnak, hogy
nincs semmi összefüggés a kikötő, az ipari létesítmény és a természet
károsodása, pusztulása között.
Brazíliában még mindig szabad vadászterületnek tekintik a természetet,
éppúgy, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.
Az Ilha Bananalon még készítik, formálják eredeti vonalú kerámiáikat a
caraják. Lehet, hogy egy-két emberöltő múlva, netán valamivel később, ezek
az indiánok is eltűnnek. Ám nevük legalább ötszáz évig fennmarad. Amíg el
nem fogy a hegy…
 Cousteau kapitány Amazóniában

Az expedíció

Úgy vélem, nincs még egy olyan világszerte ismert természettudós, kutató, utazó,
mint Jacques-Yves Cousteau kapitány, a már szinte fogalommá vált oceanográfus. A
tengerek csodálatos világát, titkait föltáró filmjei a televízió jóvoltából bejárták a
földet, nézők száz- és százmillióinak szereztek feledhetetlen élményt.
Cousteau kapitányról nekem mindig egy másik legendás tengerjáró jut az eszembe,
aki ugyan sohasem élt, mégis halhatatlan: Jules Verne egyik legismertebb regényhőse,
Nemo kapitány. Amikor Cousteau filmjeit látom, mintha a rég olvasott Verne-regény
klasszikus illusztrációi elevenednének meg, ahogy Nemo kapitány és kényszerű
vendégei, Aronax professzor és Ned Land, a cethalász a tengeralattjáró óriási ablakánál
rácsodálkoznak a tenger alatti világra.
Talán az óceánok és tengerek fáradhatatlan utazója és kutatója nem is lehetne más,
mint francia. Ha Nemo kapitány valaha élt volna és hinnék a lélekvándorlásban, azt
mondanám, hogy Cousteau – Nemo reinkarnációja. Híres hajója, a „Calypso” – az
egykori kimustrált amerikai aknaszedőből átalakított úszó laboratórium pedig – a
regénybeli „Nautilus” korszerű utódja, csak éppen nem merül a víz alá.
Ha valakit megillet a „hét tenger vándora” cím, az kétségtelen Cousteau kapitány,
aki elnyerte az „ezer folyó utazója” rangját is 1981-1983 között vezetett, tizennyolc
hónapos amazonasi expedíciója után.
A tengerek titkainak kutatása után megismerkedett a leghatalmasabb
folyamrendszerrel, amely Földünk édesvizének húsz százalékát képviseli.
Alexander Humboldt kutatóútja óta nem volt még egy ilyen jelentős, mindenre
kiterjedő tudományos expedíció Amazóniában. A nagyszerű vállalkozás ötmillió
dolláros költségét az amerikai National Geographic Magazine és a Cousteau Társaság
tagjai teremtették elő.
A több mint hétezer kilométeres kutatóút felölelte Amazónia különböző régióit,
átlépve az amazonasi országok, Brazília, Venezuela, Kolumbia, Peru és Bolívia határát.
Cousteau kapitány kutatásai nem korlátozódtak kizárólag a folyókra, vizekre, hanem
kiterjedtek az őserdő élővilágára, a különböző fejlesztési tervek esélyeinek és
veszélyeinek vizsgálatára is.
Az expedícióhoz csatlakozott negyven, nagyrészt brazil szaktudós, sertanista is. Hét
brazil és két amerikai fotós mellett a kapitány idősebbik fiának, Philippe Cousteau-nak
– aki tragikus baleset áldozata lett Portugáliában, a Tejo folyóban – az özvegye, Anne-
Marie is hivatalos fényképésze volt az expedíciónak. Százezernél több fényképet,
ezerórás dokumentumfilmet készítettek és hetvenötezer darabból álló anyagot
gyűjtöttek Amazónia növény- és rovarvilágából.
Cousteau kapitány természetesen a legkorszerűbb felszereléssel vágott neki a zöld
pokolnak.
A vezérhajó, a „Calypso” mellett a „Félix” nevű helikopter, az „Amarílio” nevű
kilencszemélyes terepjáró, az „Anacondá”-nak elnevezett, tizenhat személyt befogadó
lakóhajó, a „Jacaré”, kétéltű motorcsónak-autó és egy hidroplán tette lehetővé vagy
könnyítette meg az expedíció tagjainak munkáját és mozgását a vízen, szárazföldön és
a levegőben.
Az expedíció elsőrendű célja a kutatás, az adatok és tapasztalatok gyűjtése volt,
melyeket majd a további kutatók fölhasználhatnak éppúgy, mint a tudományos
intézmények és a fejlesztési tervek szakértői. Összefoglalásra és kiértékelésre
törekedtek a kutatók. Eredményeik hasznosak lesznek nem csupán valamennyi
amazonasi ország, hanem a világ számára is. Az addigi expedíciók jószerivel csak
részeredményeket mutattak föl, amíg Cousteau kapitány szintézisre törekedett, annak
tudatában, hogy az Amazóniával kapcsolatos ismeretek mennyire hiányosak nemcsak
Dél-Amerikán kívül, hanem magukban az érdekelt országok vezetői köreiben is.
Az expedíció nem keresett kalandokat, adódtak azok maguktól is. Eléggé kockázatos
volt például a piranhák víz alatti filmezése, amikor Raymond Coll közelről készítette a
fölvételt úgy, hogy Javier Desniére véres hússal csalogatta a ragadozó kannibál-
halakat…
Sikerült fogságba ejteni és filmet készíteni Amazónia különleges vízi emlőséről, a
rózsaszín delfinről. A botót, ahogyan a bennszülöttek nevezik, nem fenyegeti a
kipusztulás veszélye, mert különös módon egy indián eredetű legenda óvja.
Az indián legenda szerint a rózsaszín delfin holdtöltekor emberi alakot öltve kilép a
vízből és a folyóparton teherbe ejti a hajadonokat. A botót sem az indiánok, sem a
caboclók nem halásszák-vadásszák, mert hitük szerint aki elejti, annak fia a delfin
vonásait örökli.

Az expedíció három munkacsoportja három különböző irányból hatolt be

Amazóniába.
Cousteau kapitány a „Calypsó”-val az Amazonas torkolatától indult fölfelé a folyón,
a középső szakaszon, a Rio Solimőesen a felső szakaszig, az Ucayali torkolatáig.
Tanulmányozta a Rio Negro fekete vizét és a Rio Jarin elébe tárult a Ludwig-féle
vállalkozás ökológiai katasztrófája.
Fia, Jean-Michel Cousteau a perui Andokban, az Amazonas forrásvidékén kezdte
meg csoportjával a kutatómunkát, végighajózott a Rio Ucayalin, majd az equadori
határig a Rio Napón, amelyen a 16. században Orellana eljutott az Amazonasra. A Rio
Japurán átment Kolumbiába, a Casiquiare-csatornán pedig Venezuelába, az Orinoco
vízrendszerének peremére.
A harmadik kutatócsoport Raymond Coll vezetésével Amazónia déli részéről indult
el, és nemcsak a Rio Madeira és a cuiaba-santarémi út mentén végzett kutatásokat,
hanem Mato Grosso do Sulban a világ leghatalmasabb mocsárvilágába, a Pantanalba is
behatolt.

A Pantanal

„Mato Grosso” portugálul sűrű erdőt jelent, a „pantanal” pedig mocsarat vagy
ingoványt. A valóságban Mato Grossóra nem annyira a sűrű trópusi őserdő a jellemző,
mint inkább az elszórt bozótos, amint a Pantanalt sem nevezhetjük teljes egészében
mocsárnak.
A Pantanal már nem tartozik Amazónia vízrendszeréhez, de határos vele. A Brazil-
felföld a vízválasztó és a Pantanal folyói déli irányban ömlenek a Rio Paraguayba,
mely egyesül a Rio Paranával, hogy végül Argentínában, Mar del Platán érje el az
Atlanti-óceánt.
 Marhaúsztatás a Pantanalban

A 240 000 négyzetkilométer kiterjedésű Pantanal nagyobb, mint Magyarország,

Ausztria, Svájc és Hollandia együttvéve. Az 1975-ben Mato Grossótól leválasztott
Mato Grosso do Sul államnak csaknem a fele ez a mocsárbirodalom, de nyugatra
átnyúlik Bolíviába, délre Paraguayba. Faunája hasonló az amazonasihoz.
A mélyen fekvő síkság kisebb részét egész évben, nagyobb részét az esős évszakban,
február és július között víz borítja. Ilyenkor csak a magasabb földsávok, a cordilheirók
emelkednek ki; ezeken várják a víz visszahúzódását nemcsak a vadállatok, hanem a
boiadák, a hatalmas ridegmarhacsordák is.
Augusztusban a víz visszahúzódik és az áradás megtermékenyítette síkságon a
capim-mimosa nevü szénafajta kövér legelőt kínál a boiadának.
A Pantanal vízi és madárvilága hihetetlenül változatos és gazdag. Némely
madárfajta, mint a kócsagféle csoportokban él, más – mint a legszebbnek tartott jaburu
– mindig csak párban. A madárvilág őrszeme a gaviăo, a karvaly, mindig a magasban
kering és éles rikoltással figyelmeztet a veszedelemre, ha vadász vagy inkább
orvvadász közeledik.
Mert a Pantanal legnagyobb veszedelme az – ember. Ki is tudná ellenőrizni egy
ekkora mocsárvilág ezernyi útvesztőjét, vadvizét, tocsogóját?
A Pantanalban szinte nyüzsögnek a hüllők, a jacarék és az anakondák, melyek
átlagos hossza itt hét-nyolc méter. (Ha léteznek, bizonyára itt rejtőznek azok a szinte
hihetetlen méretű óriáskígyók, melyekről már szó esett.) Az orvvadászok nyomán –
mert ezek kizárólag az állatok bőrét viszik el, húsát prédának hagyják – rendkívül
elszaporodtak a piranhák.
A Pantanal veszedelmes mérgeskígyója a boca-de-sapo, a „békaszájú kígyó”,
melynek harapása éppoly végzetes lehet, mint a jararacáé.
Júliustól októberig valóságos moszkitófelhő lepi el a Pantanal t. Ám a bennszülöttek,
a pantaneirók már ezt is megszokták.
A legnagyobb gond a közlekedés, az áruszállítás. Az egymástól távol eső fazendákat
csak csónakkal, tutajjal vagy repülőgéppel lehet megközelíteni.
Az ökológusok szerint a Pantanal nem csupán csodálatos természeti egység, hanem
egy tökéletes ökológiai laboratórium is.
,A pantaneirók szerint egész Brazíliában a Pantanalon a legvarázslatosabb az
alkony…

A jelentés

Az expedíció során szerzett tapasztalatokról természetesen részletes jelentés készült.

Ezt nemcsak az Instituto Nacional de Pesquisas da Amazónia, Amazónia Nemzeti
Kutatási Intézete kapta meg, hanem az Amazóniában érdekelt államok kormányai is.
Rio de Janeiróban kiállításon mutatták be az expedíción készült száz legszebb színes
fényképet, a filmeket pedig a televízió nézői láthatják világszerte.
Cousteau kapitányra – mint egyik nyilatkozatában elmondja – a legnagyobb hatást
az őserdő növényzetének, állatvilágának, folyóinak sokfélesége, változatossága tette.
Az őserdő pusztítása azért nem döbbentette meg, mert a hallottak alapján sokkal
rosszabbra volt elkészülve, mint amit talált. Néhány ökológus azt jósolta, hogy a
következő három-négy évtizedben Amazónia ősrengetegét teljesen elpusztítják. A
kapitány szerint ez a veszély még nem közeli, de tisztában van azzal, hogy Amazónia
gazdasági fejlesztése szükségszerű és elkerülhetetlen.
A kérdés: hogyan?
 Cousteau kapitány válasza egyszerű: körültekintően, tervszerűen, intelligensen.
Számolnunk kell azzal, hogy például a bányák megnyitásakor és bányaüzemek
létesítésekor súlyos ökológiai problémák kerülnek napirendre. A Serra dos Carajas-
program például elég nagy kiterjedésű őserdő kiirtását jelentette.
Amikor a hetvenes évek elején a transzamazonasi program elkezdődött, túlságosan
gyorsnak és felelőtlennek bizonyult és sok kárt okozott. A nyilvánvaló csőd után egy
alaposan átgondolt és pontosan meghatározott fejlesztési tervet dolgoztak ki, hogy
elkerüljék a veszélyes buktatókat.
Brazíliának kétségtelenül súlyos gondja a demográfiai robbanás egy hátrányosan
elmaradt gazdasági rendszerben, amely még a gyarmati korszak öröksége. A
megoldásra irányuló törekvések nem vezettek sikerre.
Cousteau kapitányt nem a fejlesztési terv, hanem annak gyakorlati kivitelezése
nyugtalanítja, amely nem veszi figyelembe a természetet, ezért azt is felelőtlenül
elpusztítja, aminek hasznát vehetné.
Szembeszáll azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy az őserdő felégetése
gazdagítja a termőtalajt. Ez primitív és ostoba tévedés. Erdőégetéskor ugyanis a
mikroelemek kilencvenöt százaléka a füsttel együtt elillan a levegőbe. Igaz, a hamu
valamennyire termékenyít, ám a tűz után a föld termékenysége csak öt-tíz százaléka
annak, amennyi volt.
A mai technikával az őserdő fáit sokféleképpen lehet értékesíteni, a vegyiparban
éppúgy, mint a bútoriparban, de mindez füstté válik.
Mato Grossóban lehet látni ennek a pusztításnak legdöbbenetesebb példáját.
Cousteau szerint a telepeseket, mielőtt munkához látnak, föl kellene világosítani; meg
kellene tanítani őket a helyes gazdálkodásra.
Jól átgondolt, ésszerű fakitermelés és gazdálkodás mellett az őserdő még
évezredekig élő marad!

Brazília ökológiai problémái nem Amazóniában ütköznek ki, hanem a délkeleti

államokban. Cousteau kapitány átrepült Săo Paulo és Paraná állam fölött. A látvány
megdöbbentette. Szerinte Săo Paulo szövetségi állam maga az ökológiai katasztrófa, a
Föld egyik legkíméletlenebbül elpusztított része, ahol valóságos az elsivatagosodás
veszélye.
Az ötven évvel ezelőtti erdőknek néhány százaléka maradt meg a kíméletlen és
kapzsi rablógazdálkodás eredményeként. A természet ilyen drasztikus pusztulása
fölborítja az ökológiai egyensúlyt, megváltoztatja az éghajlatot.
Az erdőirtás szárazságot okoz, a szárazság nyomán pedig előbb-utóbb sivatagok
alakulnak ki. A megoldás újabb erdők telepítése lehet.
 A „hét tenger vándora” előtt feltárult „ezer folyó” varázslatos világa, a fehér, fekete
és kristálytiszta vizek színképe. A fehér folyókban – így az Amazonasban – roppant
nehéz volt a víz alatti fényképezés és filmezés, mert vizük zavaros, és a napfény
mindössze néhány centiméterre hatol alá. Ezeknek a folyóknak hihetetlen gazdag a
halállománya – Cousteau szerint az Atlanti-óceánban nincsen annyi halfajta, mint itt! –,
ellentétben a fekete vizekkel, melyek átengedik a napfényt, de hiányzik belőlük a
tápanyag.
Az Amazonas vízrendszere még nem szennyezett, de igen gyorsan szennyeződhet,
ha nem ügyelnek rá. Peruban egy folyóparti ezüstbánya, a Rio Madeira mentén pedig
egy aranybánya szennyezi a vizet. A bányavállalatok a lehető legolcsóbban építik föl
üzemeiket, kizárólag a profittal törődnek, ügyet sem vetve a természet, a környezet és a
folyók szennyezésével. Pedig a gazdasági fejlesztésnek nem szükségszerű velejárója a
természet elpusztítása!
Ma már világos, amit korábban sem Észak-Amerikában, sem az iparilag fejlett
európai országokban nem vettek figyelembe, hogy a szén elégetése és a levegő
mértéktelen szennyeződése egy idő után savas esőket idéz elő, amelyek lassan
elpusztítják az élő erdőket. Észak-Amerikában már a védett erdőket fenyegeti ez a
veszély, de Svájcban is aggódnak az Alpok erdeiért.
A folyókba vezetett foszfát- és nitrátszennyeződés gyorsítja az algák szaporodását,
fejlődését, melyek elfogyasztják a víz oxigénjét és valósággal megfojtják a halakat.
Cousteau kapitány arra is kitért, hogy Brazília természeti adottságainál fogva
hihetetlen gazdag vízenergiában, tehát nincs szüksége atomreaktorokra, melyekre a
katonai kormányzat óriási összegeket költött, tönkretéve a brazil tengerpart egyik
legfestőibb részét, Anga dos Reis környékét. Az atomenergia Brazíliának drága és
veszélyes luxus. Energiahordozókban szegény országok rákényszerülnek az
atomenergiára, Brazília viszont teljességgel nélkülözheti.
Valóban eljött az ideje, hogy a „pusztítás politikáját” és gyakorlatát az ésszerűség
váltsa föl.
Amikor a Veja című brazil hetilap munkatársa feltette a kérdést Cousteau-nak, hogy
miképpen látja bolygónk jövőjét és problémáinak megoldását, a kapitány bölcsen és
lakonikusan így válaszolt:
„Nem vagyok isten, se próféta, hogy előre lássam a jövőt. Receptet se tudok ajánlani
a bajokra. Mi csak diagnózist csináltunk, a gyógyításért az orvosokhoz kell fordulni.”
Vajon vannak, vagy lesznek-e „orvosok”, akik a nagybeteg Terrát képesek
meggyógyítani?

„Sok szerencsét a világ többi részének!”

 Cousteau kapitány expedíciójának kutatócsoportjai természetesen találkoztak
indiánokkal; olyan törzsekkel, melyek már kapcsolatba kerültek vagy éppen állandó
kapcsolatot tartanak a civilizációval.
Alkalomszerű találkozások voltak ezek, hiszen az expedíció tervében nem szerepelt
az „indiánkérdés” vizsgálata. A kapitány a FUNAI szerepét pozitívnak ítélte, mert
igyekszik az indiánok földjeit megvédeni a seringueirók, garimpeirók és a földfoglalók
inváziójával szemben. Maguk az indiánok is védik a számukra kijelölt földeket. Híre
járta, hogy az egyik törzs harcosai lemészároltak egy tucat telepest, akik az ő
területükről akartak maguknak földet kiszakítani.
Azt tapasztalták, hogy az indiánok az amazonasi őserdő mélyén is szentnek tartják
az adott szót és nem bocsátják meg a szószegést; ez szemükben a legnagyobb bűn.
Azoknál a törzseknél, amelyek érintkeznek a civilizációval, a törzsi kultúra
eltűnőben van, s ezt a folyamatot Cousteau kapitány szerint nem is lehet megállítani.
Példaként említi, hogy amikor az indián aszpirint kap, amely fájdalmát megszünteti,
elfordul a törzsi varázslótól, a paje hagyományos gyógyító tudományától.
Jean-Michel Cousteau a perui őserdőben három hetet töltött az egykor harcias,
fejvadász jivarók egyik törzsénél. A törzs területén az egyik nagyvállalat gázvezetéket
épített. A „civilizáltakkal” felvett kapcsolat, mint mindig és mindenütt, tragikus
következményekkel járt az indiánokra nézve.
A francia kutató megnyerte a törzs varázslójának bizalmát. Mielőtt az expedíció
elhagyta volna a falut, megkérdezte tőle, van-e valami üzenete a világ többi részének,
amelyet ő átadhatna.
A paje elgondolkodott, majd a következőket mondta:
„Boldogan éltünk. Aztán egy napon megérkeztek a fehér emberek, kivágták a fákat
és megépítették ezeket a csöveket.
Olyan betegségeket hoztak közénk, melyeket nem tudtunk meggyógyítani. Sok
mindent ígértek, de ígéreteiket nem tartották meg.
Amikor a munkával elkészültek, továbbvonultak. Itthagyták a betegséget, mely
törzsünk népességének felét elpusztította…
Sok szerencsét kívánok a világ többi részének!”

Amazónia válaszúton

Amazónia történeti fordulóponthoz érkezett, amely meghatározhatja jövőjét. Amióta

Orellana és spanyol honfitársai végighajóztak a folyók királynőjén, négyszáz év alatt
nem történt olyan drasztikus változás, mint az elmúlt két évtizedben.
1974. november 27-én a brasiliai Planalto palotában Ernesto Geisel tábornok,
Brazília német származású és első protestáns elnöke ünnepélyesen bejelentette a
„Polamazónia” tervet, mint Amazónia integrálásának új stratégiáját. E nagyvonalú
programban szerepelt több tízezer kilométeres földúthálózat, tizenegy repülőtér, nyolc
kikötő, vízerőmű-rendszerek építése, bányák megnyitása, védett területek kijelölése,
telepítés, a mezőgazdaság és az állattenyésztés fejlesztése.
A következő évtizedben megkezdődött a Serra dos Carajas vasércének és a Rio
Trombetas bauxitjának bányászása.
1984 novemberében nyitották meg a Rio Tocantins óriási vízerőművének,
Tucuruinak a zsilipjeit; a tizenkét turbina Párát és Maranhăót látja el elektromos
energiával. A gát mögött kialakított víztároló, e kétszáz négyzetkilométer felületű
mesterséges tó vize alá került őserdőkből az „Operaçăo Curupira” művelet emberei
húsz hónap alatt háromszázezer állatot mentettek át biztonságos területre.

1985-ben Amazónia Nemzeti Kutatóintézete az amerikai Harvard Egyetemmel és a

NASA közreműködésével, egymillió dolláros költségvetéssel újabb kutatási tervet
dolgozott ki, melyben hetvenöt brazil és amerikai tudós, szakember, kutató vett részt.
Cousteau kapitány „úszó laboratóriumával” járta Amazóniát; ezúttal a tudósok egy
„repülő laboratóriummal” – elektronikus műszerekkel, lézerrel fölszerelt Boeing típusú
repülőgéppel kísérleti léggömbökkel és mesterséges égitestek révén szerzett
információkkal tanulmányozták Amazónia klimatikus viszonyait, az éghajlat és az
őserdő kölcsönhatását, az esetleges változások várható következményeit.
A hatvanas évek végén Harold Sioli mutatott rá, hogy Amazónia voltaképpen
Földünk tüdeje. Amerika és Európa ipari országai évente 12-14 millió tonna szén-
dioxidot juttatnak a Föld légkörébe; ez a mennyiség az ipar növekedésével évről évre
nagyobb lesz. Ugyanakkor az erdőségek, kivált a trópusi őserdők, melyek az
atmoszféra megtisztítását szolgálják, egyre kisebb területre szorulnak vissza.
India, Indonézia és Afrika őserdői az elmúlt évtizedekben áldozatul estek a
rablógazdálkodásnak. Amazónia ősrengetege, az eddigi pusztítás ellenére, viszonylag
érintetlennek tekinthető.
Nagy kiterjedésű erdőket találunk ugyan a mérsékelt égövön, Észak-Amerikában és
Ázsiában is, ám ezek az év egyik felében lombjukat vesztik, így nem tölthetik be a
Föld „természetes tüdejének” szerepét. A trópusi őserdő viszont egész éven át,
szüntelenül „dolgozik”, ötször-hatszor „aktívabb” a mérsékelt égövi erdőknél.
Amazónia, Sioli szerint, a Föld oxigénszükségletének ötven százalékát szolgáltatja. Az
őserdő eltűnése tehát súlyos következményekkel fenyegetné az emberiséget.
 Sioli tételét többen kétségbe vonták. A liverpooli egyetem meteorológusa, Ann
Henderson-Seller azt állította: ha Amazónia összes fáit kivágnák, az sem idézne elő
semmiféle klimatikus változást.
Ezt a feltevést cáfolta meg az expedíció egyik brazil tagja, Eneas Salati, a trópusi
erdők kutatásának kiemelkedő szaktekintélye. Szerinte az amazonasi klíma
egyensúlyának biztosítéka az őserdő. A kettő nem választható el egymástól. Robert
McNeal amerikai fizikus-kémikus olyan tökéletes természeti egységnek látja
Amazóniát, amelynek megbolygatása roppant kockázatos.
Az 1985-ben végzett kutatás voltaképpen nem hozott semmi újat, csak megerősítette
azt, amit a szakemberek többsége eddig is állított, nevezetesen: Amazónia földjének
kilencven százaléka alkalmatlan bármiféle mezőgazdaságra; vagy őserdő marad, vagy
– sivataggá változik. (Jelentések érkeznek arról is, hogy Rondoniában a termékeny
földek kezdenek „kifáradni”.)

Amazónia nagyobbik fele Brazíliához tartozik, így természetesen Brazília számára

jelenti a legnagyobb kihívást. Az alternatíva adott: Amazónia fejlesztése vagy döntő
módon hozzájárul a hatalmas ország gazdasági-társadalmi szerkezetének egészséges
átalakulásához, vagy kapzsi rablógazdálkodással olyan ökológiai katasztrófába
sodródik, amely csak elmélyíti a válságot.
Amazónia azonban nem csupán a brazilok vagy a dél-amerikaiak ügye, hanem az
egész emberiségé, amint ezt Cousteau kapitány hangsúlyozta.
Amazónia valóban válaszúton áll.
 Amit elmondanék
José Mauro de Vasconcelosnak

1982 januárjában, amikor Săo Paulóban jártam, szerettem volna találkozni

rég nem látott barátommal, José Mauro de Vasconcelosszal.
Tudtam, hogy Zének nincs telefonja, jószerivel sose volt. A múltban is
mindig a belvárosban, a Rua Marconin lévő könyvesboltban hagytam számára
üzenetet, aztán ő hívott vissza.
Amikor azonban egyik délelőtt bementem a könyvesboltba – ahol Zé új
könyveit szokta dedikálni hogy üzenetet hagyjak neki, csak annyit: itt vagyok,
közölték velem, Zé éppen nincs Săo Paulóban. Talán a Rio Araguaia menti
sitióján tűnődik megírandó regényén, talán csónakjával, a „Rosinhá”-val járja
a folyót, vagy éppen a caraják között van az Ilha Bananalon.
Otthagytam azért névjegyemet a könyvesboltban, néhány sorral – nagyon
sajnálom, hogy nem tudunk találkozni, majd legközelebb, addig is ölellek.
Nem tudom, átadták-e a névjegyemet Zének, nem adott életjelt magáról.
Három évvel később, 1985 júliusában ismét Săo Paulóban jártam s noha
utam elvitt a könyvesbolt előtt, eszembe sem jutott, hogy üzenetet hagyjak.
Mert Zének soha többé nem hagyhatok semmiféle üzenetet.
Még 1984-ben a Veja című heti szemle rövid hírei között olvastam, hogy
José Mauro de Vasconcelost, a népszerű írót agyvérzéssel a Hospital das
Clinicasba szállították.
Később megtudtam: ki se jött többé. Hatvannégy éves volt, amikor meghalt.
Valaki azt mondta, halálra itta magát, ami elképzelhető. Bár soha nem tudtam
róla, hogy alkoholista. Igaz, nagyon régen találkoztunk utoljára, azóta sok
minden megeshetett.
Nem említette, másoktól hallottam élete drámáját: fiatal felesége, nem
sokkal házasságkötésük után repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ez a
tragédia árnyékolhatta be egész sorsát. Talán ez elől menekült a Rio
Araguaiára, később meg a nádpálinkába.
Gyermekkoráról írta legkedvesebb és legsikeresebb könyvét. („Ó meu pé
de laranja lima”, „Az én narancsfám”.) Később önéletrajzi regényének ezt a
címet adta: „Doido” – „Bolond”.
Ezen tűnődtem, amikor a városi könyvtár mögött kiértem az Avenida Săo
Luisra. Ott, a sarkon volt húsz évvel ezelőtt a „Barbazul”. De már az sincs
meg.
Hová is ülhetnénk ki Zével egy kis meghitt beszélgetésre?

Meghívtak Sítio Itatubára. Szívesen mentem, mert Itatuba ugyan száz

kilométerre se esik Săo Paulótól, mégis úgy érzem ott magam, mintha valahol
Mato Grossóban lennék, távol korunk észvesztő hajszájától. Săo Paulo rohanó
mindennapjaitól. A béke szigetén.
Régi barátom, Karcsi felesége, a japános arcú székely asszony, Dona Ildikó
vendéglátásában egymást váltogatják a brazil és a magyar konyha ízei. (De
hiszen brazil-magyar zamata van a „Dona Ildikónak” is, amikor hallja vagy
kimondja az ember!)
A délutáni őserdei kirándulás után, ízletes vacsora előtt jó elnyújtózni a
széles, hosszú verandán, ahonnan páratlan a kilátás a völgyre s a távoli
hegyekre, a Serra Voturanára, a Serra de Japira és a Monte de Saboóra.
(Véletlenül tudom, hogy a Serra Voturana portugál-tupi szóösszetétel és
„Fekete Hegyet” jelent.)
Lassan megnyúlnak az árnyak a júliusi téli estében, majd hirtelen leszáll a
varázslatos trópusi este s a szél felhozza a völgyből az őserdő kábító illatát.
Ülök a verandán, a homály összemossa a formákat, csak a hegyek vonala
rajzolódik ki élesen a tintakék alkonyatban, ahogy feljön a Hold.
Mintha egyszerre a „Barbazul” teraszán ülnék a fonott karosszékben és
Zével beszélgetnék.
De mégsem. Zé nem szól egy szót sem, szótlanul ül, érdekes, zárt indián
mosolyával s hallgatja el nem mondott monológomat. Amit szerettem volna
elmondani neki.
Tudod, Zé, azt írtam egyszer, hogy Amazóniában legendával kezdődik a
valóság és történelemmel a legenda. Olyan óriási, lenyűgöző világ ez, ahol
elfáradhat a képzelet. A valóságra ráfonódik a mese.
Orellana és csapata, amely először hajózott végig a valóságos édesvizű
tengerré táguló folyón, a harcos indián amazonokkal való találkozás emlékét,
talán csak legendáját hozta magával. Már a kezdetnél itt a bizonytalanság.
Léteztek-e, s ha igen, hová lettek az amazonok? Úgy vélem, ha soha nem is
léteztek, Orellanának vagy Qarvajal páternek, vagy valaki másnak ki kellett
találnia őket, mert a Föld leghatalmasabb folyója méltó a legendához és a
legenda az amazonokhoz!
Zé, te tudod, írtad és mondtad is: az őserdő sűrű függönye mögött lappang a
titok, melyet nem fejtettünk meg azóta sem. Akadtak szép számmal, akik
életükkel fizettek, mert föl akarták lebbenteni a fátylat.
Ki tudja, hány ismeretlen bandeirante csontvázát temette el az örökké
rothadó avar? Hány életet zártak magukba a feneketlen mocsarak, a csalóka
ingoványok? Hány ösvény vezetett az ismeretlen végzet felé s hány ösvényt
szőtt be a vadon? Hány üvegesedő szemre fagyott rá a meg nem lelt
Aranyország, Smaragdhegy lázban felködlő látomása?
Van-e rejtélyesebb pontja a földnek?
Talán sosemvolt amazonok, sosemvolt ősi romvárosok, az emberi tudat
mélyéről előkúszó szörnyek elveszett világa ez. Zé, nálad jobban kevesen
ismerték a legendákat, a hihetetlen történeteket, hiszen gyakran ültél
caboclók, garimpeirók, seringueirók tanyáján, hallgattad, amit mondtak, hitted
is, nem is, ám végül megírtad történeteiket a könyveidben. Sokkal többet
tudtál erről a világról, mint én – hiszen ezen a földön születtél s őrizted indián
őseid kemény vonásait, melyeket portugál eleid meglágyítottak. Tudtál
beszélni a csónakokkal is.
Ki figyel ma már a csónakok szavára? Talán a caboclók?
A motorok brummogása amúgy is elnyomja, amit a csónakok oly halkan
susognak el, mint a tovasurranó őserdei patakok vagy az alkonyati szél.
Átröntgenezték Amazóniát, mint a beteg ember mellkasát. Tudják, mit rejt
a földje, nincs többé titok. A szertelen dzsungelfolyót megszelídítik, mederbe
szorítják, a lezúduló víz erejét felhasználják, mint a Bibliában a megvakított
Sámsonét. Nem keskeny picadát vág az őserdőben a széles pengéjű terçado, a
mesék szörnyeinél is nagyobb, ijesztőbb, morgó-füstölgő gépszörnyek széles
utat hasítanak, ősfákat döntenek, széttépik a növények szeszélyes
szövevényét, élő függönyét s vele együtt eltapossák a legendákat is.
Pusztító termeszként nyomul előre a hódításra örökké éhes civilizáció az
ősbozótban, mohó emberhangyák forgatják föl a hegyeket, és a ma krónikása
egyre bizonytalanabb, ha a koráról ír: epopeia, hősköltemény lesz vajon, vagy
csak folytatása annak a kusza-véres fejezetnek, mely Amerika fölfedezésével
és „meghódításával” kezdődött?
Erről szerettem volna veled beszélni, Zé. Te miként látod ezt a mát, amely
holnapra már történelem?
Én, ha Amazóniára gondolok, nem a Serra dos Carajas bányáit látom, nem
a vasércet szállító végtelen vagonsort, nem Tucurui, építőiben bizonyára
büszkeséget kiváltó vasbeton gát-monstrumát, hanem a sokszínű vizeket, az
aranyló homokpadokat, a végtelen, méltóságos lombtengert. Nem a
bányagépek zaját, a helikopterek kelepelését hallom, hanem a szél zúgását, a
madarak rikoltását visszhangzó indián fuvolák hangját, a Természet
muzsikáját. Egyik regényedben az esőt Dona Chuvának, „Esőasszonyságnak”
nevezted s nekem azóta a trópusi eső csak Dona Chuva.
Tudod, Zé, ha Belémre gondolok, nem a 17. és a 18. században épült
barokk templomok, nem a Castelo erődje vagy a Teatro de Paz színház, de
még csak nem is a káprázatosan gazdag Emilio Goeldi múzeum képe merül
föl emlékezetemben, hanem a Ver-o-Peso – piac! Mert ez a „mercado”
valósággal olyan, mint a számoszlop alatt a végeredmény. Összegezése
Amazóniának, szinte Brazíliának!
Minden brazil piac izgalmas, színes, megragadó, ám a Ver-o-Peso
valamennyit felülmúlja!
Igazad volt, te meséltél róla először.
Többet árul el a brazil valóságból, a sokféle fajtából összegyúrt brazil
népről, mint akár Euclides da Cunha vagy Gilberto Freyre könyvei, mint
bármely népünnepély, karneváli forgatag, a cangaceirók balladája, a
macumbák és a candomblék afrikai révülete, a körmenetek ijesztő és
visszataszító primitívsége.
Mert itt valamiképpen minden jelen van, csak valami fanyar mellékízzel,
kendőzetlen realitással és döbbenetes őszinteséggel.
Méltó kerete a Ver-o-Peso piacnak a Guajara-öböl és Belém óvárosa. Ide
futnak be kora hajnalban a halászbárkák, itt indul reggelente az élet.
A Marcado do Ferro négytornyú épülete felidézi előttem azt a Rio de
Janeiró-i Mercadót, amelyet Brazíliába érkezésemkor még láthattam a
Guanabara-öböl partján.
 Te mondtad, Zé, hogy a piac neve, a „Ver-o-Peso” a 17. századból
öröklődött; azt jelenti: „nézd a súlyt”. A halászok ugyanis a kifogott hal súlya
után fizették az adót.
Fülembe cseng a piac muzsikája. Messziről hallható zsongás, emberi
hangokból, kiabálásból, rikoltozásból, éneklésből, nevetésből, káromkodásból,
fohászkodásból, fölcsattanó indulatszavakból csendül össze. A kereskedők
egymást túlkiabálva kínálják áruikat – ki mit árul. Hiszen kapható itt minden,
a poliptól a szerelmi vágyat fölpezsdítő csodafűig, az óriáskígyótól a
konfekcióruháig, a varázserejű jacaré-fogtól a csodatévő Mária-szoborig, az
illatozó őserdei gyümölcsöktől a nejlonbugyiig, a kegyszertől az óvszerig…
A kereskedők eladási módszere származásuk, vérmérsékletük szerint a
meggyőző rábeszéléstől a csípős tréfáig, a kétértelmű rigmustól a bizalmas
közlésig megannyi egyéni változatban hangzik el.
Ahogyan fülem őrzi a Ver-o-Peso muzsikáját, úgy maradt meg orromban az
illatok és a szagok bizarr keveréke. A trópuson mindkettő fokozott, erős,
agresszív. Érezni a víz szagát, az érett és túlérett gyümölcsök, kinyílt vagy
már hervadó virágok illatát, mely összevegyül az erjedés, a rothadás és az
emberi verejték bűzével.
A halkereskedők felől polipok, halak, rákok, csigák, kagylók erős szaga
csavarja meg az orromat. Az eladásra váró madarak, papagájok, teknőcök,
majmok, gyíkok, kígyók és a kikészített jacaré- és kígyóbőrök szúrós szaga
vegyül össze a lacikonyhákon parázson, platnin, nyárson sülő, tepsiben, forró
olajban pattogó húsok, halak és a cukrászok, a bahiai sütőasszonyok
édességeinek illatával.
És a színek!
Erről is szemléletesen meséltél, Zé, hiszen festő is voltál, ismerted a
kontrasztokat, az árnyalatokat, a formákat, a vonalakat és a mozgást.
Mint egy bizarrul összevágott filmen – persze, te filmet is írtál s játszottál!
– peregnek a jelenetek. Pillanatonként változik a kép, összefolynak, majd
szétválnak, éles kontúrt kapnak, majd elmosódnak a formák, a mozgás
felgyorsul, lelassul, premier plan és a tömeg hullámzása, gesztusok hevessége,
arcok játéka, sokféle színű, típusú emberek tarka sokadalma. Itt minden
kapható, ami másutt nincs.
Vén, időtlenné aszalódott, ezerráncú néger atyafiak úgy kuporognak a
leterített kendőre kirakott karvalycsontok, csörgőkígyófarkok,
majomkoponyák, bogyók, gyökerek előtt, akár a varázslók.
Azt hiszem, Zé, te hittél a varázslatban. Ha nem hittél volna, nem is lettél
volna művész!
Hányfajta csudás erejű füvet, gyökeret, bogyót, teát kínálnak a néger
asszonyságok, a tremebundak, a „ringófenekűek” – ahogy huncutul, nem
bántón, inkább évődve nevezik őket – és kemény húsú, karcsú, vékony bokájú
fekete és mulatt lányok, akik akárha benini domborművekről vagy egyiptomi
freskókról léptek volna elő!
Darabnyi középkor se hiányzik. Koldusok, Quasimodók, orrukat vesztett
leprások, végtag nélküli törzsemberek, akiken nem segít már se kígyófarok, se
rózsafüzér, se csoda, se varázslat.
Énekmondó tekeri verklijét, fürge fehér egér vagy zöld tollú ararapapagáj
húzza ki a dobozból a jövendő szerencséjét megsúgó planétát.
Kavargó korok. Hiszen felbukkan egy-egy kemény indián arc is. Az indián
tétován sodródik a sokadalomban, mint egy süllyedő világ alig észrevehető
hírnöke…
Tudod, Zé, azért egyszer el kellett volna mennem veled a Rio Araguaiára.

Megkondul a régi kis harang, ahogy a brazil udvarházaknál szokás. A

harangszó cserepekké töri szét az est csendjét – elmerül Zé, Amazónia és a
belémi Ver-o-Peso.
Dona Ildikó vacsorára hív.

London - Locarno. 1986-1987

 A brazil-portugál-indián
szavak kiejtése és jelentése
Amanhă – amanyá (holnap)
Anhanguera – Anyanguera (Vén Ördög)

Baiano – bajáno (Bahiába való)

Beiju – beizsu (mandiokából készült indián étel)
Boca-de-sapo – boka-de-szapo (mérgeskígyó)
Borrachudo – borrasudó (rovar)

Caatinga – katinga (cserjés-bozótos síkság)

Caboclo – kabokló (fehér-indián félvér Amazóniában)
Caça – kászá (vadászat)
Cacique – kasziki (indiánfőnök, kacika)
Caiçara – kaiszára (félvér halászok)
Caipira – kaipíra (brazil paraszt)
Cangaceiro – kangaszéro (betyár, útonálló)
Capivara – kapivára (a legnagyobb rágcsáló)
Carajá – karazsá (indiántörzs)
Carangujeira – karanguzsera (nagy, őserdei mérges pók)
Conjuraçăo – konzsuraszon (összeesküvés)
Conquistador – konkisztador (hódító)

Dinheiro – dinyéro (pénz)

Feijoada – fezsoáda (brazil étel)

Força publica – forsza publika (csendőrség)
Fundaçăo – fundaszon (alap, alapítvány)
Gaúcho – gaúcsó (lovas pásztor Dél-Brazíliában)
Giboia – zsibója (óriáskígyó, Boa Constrictor)
Guaja – guazsá (indiántörzs)
Guarani – gvarani (indiántörzs, nagy nyelvcsalád)

Icamiaba – ikamiába (amazon)

Ipuxuna – ipusuna (indiántörzs)
Jacaranda – zsakarandá (értékes fafajta)
Jacaré – zsakaré (aligátor, kajmán)
Jatoba – zsatoba (fafajta)
Jenipapo – zsenipapó (vörös növényi festék)
Jivaro – zsivaro (indiántörzs, spanyolul „hivaro”)

Macumba – makumba (afro-brazil szertartás, szekta)

Maloca – maioka (indián kunyhó, indián falu)
Maraca – maraká (indián csörgő)
Marajó – Marazso (sziget az Amazonas deltájában)
Mercado – merkádó (piac, vásárcsarnok)
Morcego – morszégo (denevér)
Mucambo – mukambó (tengerparti kunyhó)
Muiriquităo – muirikitán (indián fétis)
Mussurana – muszurána (nem-mérges kígyó)
Nambiquara – nambikvára (indiántörzs)

Olixiana – olisiána (amazon)

Onça – onsza (jaguár)

Pacięncia – paszienszia (türelem)

Pacificaçăo – paszifikaszon (megbékítés)
Paje – pázsé (indián sámán)
Pécari – pekári (vaddisznó)
Pescador – peszkador (halász)
Peixe-boi – pejse-boj (tehénhal)
Piranha – piránya (ragadozó hal)
Pororoca – pororoka (nagy hullám, szökőár)
Puxa! – Pussa! (ejnye!)

Saci – Szaszi (erdei manó)

Sambaqui – szambaki (kagylódomb)
Seringueiro – szeringero (kaucsukgyűjtő)
Sertăo – szerton (vadon)
Sucuri – szukuri (vízi óriáskígyó, anakonda)
Surucucu – szurukuku (veszedelmes mérgeskígyó)

Tacape – takapé (indián buzogány)

Tapajós – Tapazsosz (az Amazonas mellékfolyója)
Terçado – terszádó (bozótvágó kés)
Tracaja – trakazsá (teknőc)
Txucaramăe – csukaramane (indiántörzs)

Vaqueiro – vakéro (lovas pásztor Északi-Brazíliában)

Xavante – savante (indiántörzs)

Xingu – Singu (az Amazonas mellékfolyója)