SZÉCHENYI ZSIGMOND

A 1 11 1 // 1 ••

Ahogy elkezdődött...
••
Ünnepnapok
E gy magyar vadász hitvallása
Nemrég, 1977 tavaszán múlt tíz éve, hogy
Széchenyi Zsigmond meghalt. Vadász volt
és utazó. ÉS persze író. Ez, utóbbi minőségé­
ben alkotott kiemelkedőt. Mert utazó bőven
volt a magyar arisztokráciában - amelybe be­
leszületett Széchenyi Zsigmond - meg azon
kívül is. de olyan vadász és utazó, aki élmé­
nyeit irodalommá fordította volna, s azon a
színvonalon, mint ő - kívüle nemigen akadt.
Nagyváradon született 1898-ban. Főisko­
lai tanulmányait Münchenben végezte. Első
vadász- és gyűjtőútjára - Szudánba - 1927-
’ben indult. A harmincas évek végéig expe­
díciókat vezetett Kenyába, Egyiptomba,
Tanganyikába, Ugandába, Líbiába, Alasz­
kába, Indiába, majd ismét Egyiptomba.
Műveinek java része expedícióinak tapaszta­
lataiból építkezik. Az olyan művek, mint a
Csui!, a Nabar, az Afrikai tábortüzek stb.
több százezres példányszámban kerültek a
magyar (és a nem magyar) olvasók kezébe.
A felszabadulás után 1950-ig az Erdészeti
Központ felügyelője, majd könyvtáros. 1960-
ban részt vesz egy kelet-afrikai gyűjtőúton,
pótolandó a Magyar Nemzeti Múzeum el­
pusztult gyűjteményeinek egy részét. Utolsó
expedíciója Kenyába vezetett. Felesége is
vele volt, s gazdag anyaggal tértek vissza.
 Széchenyi Zsigmond

A h o g y elkezdődött.
• •

Ünnepnapok
Egy magyar vadász hitvallása

Szépirodalmi Könyvkiadó
 Schell József illusztrációival
és a szerző fényképeivel

H A R M A D IK K IA D Á S

© Széchenyi Zsigmond örököse

(Széchenyi Zsigmondné), 1978
Ahogy elkezdődött
Manginak,
akinek kitartó biztatása
megíratta velem
 olvasó szíves fig y e lm é b e !

Jelm ondat:
A „Vadászat” : vadüzés és erdőzúgás.
De több erdőzúgás! . . .

E z a könyv csak vadászembereknek szól.

Aki nem tartja magát annak, akár bele se kezdjen, nehogy csalódot­
tan kelljen letennie. Idegen világrészek levegője, az egzotikum csal­
étke - ami eddigi írásaimban talán a nem vadászt is egy-két töpörödött
mazsolához juttatta - hiányzik ebből a könyvből.
Hazai vadászemlékeimet ismerteti csupán, kisgyermekkoromtól az
első világháború befejeztéig - négyévestől húszéves koromig.
Ügy is mondhatnám, hogy ez a kötet csak gyerekvadászatról beszél.
Bevezetés csupán, az esztendőre tervezett második kötetnek, a férfi­
kor vadászemlékeinek előszava.
Az itt összegyűjtött élmények nagyobbik része Magyarországon,
a kisebbik a hajdani monarchia területén történt. Édesanyám osztrák
leány lévén, gyerekkori élményeim Ausztriára is kiterjednek.

Általában véve - rossz az emlékezőtehetségem. Magam megdöb­

benek, mikor alig húsz-huszonöt éve történtekről csak bizonytalanul,
sőt néha egyáltalán nem tudok beszámolni. Valóban, egyik-másik ese­
mény csaknem nyomtalanul hullott ki emlékezetemből, el se akarom
hinni - ha más szájából hallom - , hogy magam is részese voltam.
Mondanom se kell talán, hogy csakis kellemetlen emlékekről van
szó.
Lehet, hogy a rájuk való visszaemlékezés csömöre, a tőlük való
szabadulás vágya, tudat alatti ellenszenv, ösztönszerű lelki tisztogatás
irtja ki belőlem a rossz emlékeket.
A jókat viszont, a belső melegséget sugárzó, szívesen emlegetette-
ket - oly meglepő tisztán, oly megbízható hitelesen szöktetem lelki sze­
mem elé, mintha csak a közelmúltban történtek volna. Még tarka hím­
poruk is szinte érintetlen - szakértőén konzervált, légmentesen tartósí­
tott lepkeszárny!
Ez pedig különösképpen és legelsősorban - a vadászattal kapcsola­
tos emlékeimre áll! Azokat valóban oly kristálytisztán, olyan élethűen

7
 E I.SÖ F E JE Z E T

M a g y a r tö lgy

Hazai vadászatról írjál!

- Egzotikus dzsungelokról szóló könyveidet elolvastuk, hadd lás­
suk most már, mi mondanivalód lenne a magyar erdőről! Úgysem
mehetsz többé világgá, legalábbis nem úgy, ahogy valamikor szoktál,
ide láncolt a világtörténelem, itt az alkalom, fogjad tollhegyre szarva­
sunkat, őzünket, vaddisznónkat meg a többi, apróbb földinket. Ezek­
kel egyébként is több dolgod lehetett, mint az elefánttal. Nyulászáshoz
tán mégis többet értesz, mint a krokodilusvadászathoz!
Ilyeneket mondtak.
Hisz ez még csak hagyján lett volna. A baj akkor kezdődött, mikor
már nemcsak ők mondták, hanem bennem is ilyesféle húrok kezdtek
pengedezni. Nógatok, unszolok, sőt néha biztatgatók . . .
Régen tart ez már. É vek óta latolgatom, kerülgetem ezt a nagyon
is forró kását. Neki is készülődöm, sőt emelgetem is már fejszémet,
már-már azon vagyok, hogy belevágom ebbe a nagy, ebbe a szinte fel­
mérhetetlen fába . . .
Akkor mindig rámjön a tamáskodás, ismét csak visszaeresztem.
Százféle kifogás takarásában mentegetődzöm.
Hiába no, keményellem ezt a fát!
Vagy tán a fejszémet gyengéllem? . . .

Akárhogy áll is, az éjjel végleges fordulat történt. Hirtelen elhatá­

rozással rászántam magam. Beleköptem a markomba, két kézre fogtam
a fejszenyelet, nekilendítettem és - belevágtam!
Belevágtam a magyar tölgybe, noha nemcsak sejtem, hanem tudom
is, hogy sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az
amerikai mahagóninál, a indiai banyan-fügénél, de még az afrikai
májomkenyérfánál is!

9
 M Á SO D IK F E JE Z E T

A h o g y elkezdődött

Hogy mióta vadászom?

Ezt még csak ki tudom deríteni a naplómból.
Hogy azonban mióta vagyok vadász - ez már nehezebb kérdés.
Én bizony nemigen tudok olyan időre emlékezni, amikor még nem
voltam az. Amiből azt következtetem, hogy én már annak születhet­
tem. Engem nyilván valami zöld kalapos vadászgólya hozhatott, holmi
jó vadrécés ingoványból . . .
Megbízható tanúk állítása szerint, alighogy sikerült a járás tudo­
mányát elsajátítanom, máris vadászgúnyát adtak rám: zöld szalagos
tiroli kalapot, zergebőr nadrágot. M ajd hamarosan kezembe nyomták
az első puskát is - valódi parafadugóst!
Ha tehát - ahogy sokan vélik - minden zöld kalapos, puskás ember
vadász, akkor csakugyan régi vadász lehetek.
Annak a kitűnő dugósfegyvernek halvány képe még emlékezetem­
ben dereng. Madzag kötötte csöve végéhez a dugót, nehogy világgá
repülhessen, hanem lövés után haladéktalanul vissza lehessen tölteni
a cső szájába, fennakadás nélkül lehessen ismételni.
Mondják, hogy a falon, főképpen pedig az ablaküvegen veszteglő
legyekre ment akkoriban a vadászat, mégpedig „lesállványról” , ablak
elé húzott székről. Egyrészt hiányos termetem tette szükségessé a hor­
dozható magaslest, másrészt fegyverem korlátolt hordása. A dugó csak
addig repülhetett, ameddig a madzag engedte, lényeges volt hát a vad­
nak alkalmas lőtávolságra, mintegy másfél arasznyira való ügyes be-
lopása. A jól telibe lőtt légy véresen kenődött az ablaküveghez, kényes
bútorszövethez, selyemtapétához - a terület minősége szerint - , a szár-
nyazott vagy egyébként rosszul talált bogár pedig leesett, gyalog igye­
kezett menekülni. Ennek persze kegyelemlövést kellett adni, biztosabb
célzás kedvéért lehetőleg hason fekve.
Azt is mondják, hogy a dugó röptét korlátozó madzag nem volt
hosszúéletű. Madzagos dugó legfeljebb kisgyereknek való. Hiszen
madzag nélkül tekintélyes távolságra, vagy másfél méterre is elhordott
a puska. Megfelelő dugómuníció került hát a zsebbe, és általános cél­
lövészet kezdődött minden erre alkalmas tárgyra, főképpen persze
olyanra, ami feldűléssel, leeséssel, esetleg eltöréssel nyugtázta a talá­
latot.
Ez azonban csak afféle házigyakorlat lehetett, téli szobavadászat,
s rajtam kívül mást aligha lelkesített, sőt hallom, hogy a fegyver átme­
neti elkobzását eredményezte. Mihelyt azonban kitavaszodott, sokkal
nagyszerűbb és egyben veszélytelenebb terület nyílott odakint a kert­
ben, a dongók, cserebogarak, szöcskék, különösen pedig a pillangók
mesevilágában.
A különféle lepkék megfelelő vadrangot kaptak: teszem a közön­
séges káposztapille nyúlszámba, míg a csak nehezen belopható „kar­
dos pille” tán már szarvasszámba ment. Hamarosan kitapasztaltam a
„járásukat” is, megszokott váltójukat: előbbit a konyhakertben, utób­
bit pedig leginkább a virágzó orgonabokron lehetett puskavégre kapni.
A puskavég meglehetős szó szerint értődött, hiszen a két-három arasz­
nál távolabbi lövés már komoly kockázattal járt: kár volt a puskapo­
rért, azaz a stopliért, rendszerint el is veszelődött a bozótban.
Ébredő vadászszenvedélyem kelthette fel bennem a lepkék iránti
különös érdeklődést, s bizonyára azok a hajdani pillangócserkészések
vethették meg lelki alapját későbbi lepkegyűjteményemnek. Középis­
kolás koromban rendkívül lelkes „lepidopterológus” -sá cseperedtem,
nagy komolyan űztem a pillegyűjtést, sőt keltetést is; kalitkában gu-
bóztattam a sok kövér, tarka hernyót, tekintélyes „csereanyagomat”
még újságban is hirdettem. Ma is emlékezetesek azok az éjjeli lesek,
mikor acetilénlámpa fényével csaltuk lépre a nyári éjszaka márvány­
szárnyú pillangóit. Most is tudom, hogy a nagy „halálfej” különösen
kedveli a mézet, őt a méhes környékén lehetett
kézrekeríteni. Néha azonban rajtaveszett foszto­
gató szándékán, agyonszúrták a méhek; s mire
rátaláltam az éjszakai mézrabló hullájára, már
nem sok hasznát vehettem, kikezdték a hangyák.
Azt is akkor tanultam meg, hogy ez a nagy, éj­
jeli tolvajlepke még - sírni is tud! Mihelyt há­
lódba kerítve, vastag derekát elkapod, ijesztő
hangon clnyekergi magát: karikára pödört or­
mányát köszörüli . . .
Hát még milyen jól emlékszem a régi tátrafü-
redi nyárra, annak kimagasló eseményére - az
Apollóra! Ez a szép nagy, fehér havasipille, melynek alsószárnyát két-
két vérvörös szem díszíti, mifelénk Dunántúlon nem fordul elő. A

14
tátrai Apolló-fogás csaknem olyasvalamit jelenthetett akkor, amilyet
meglett koromban a szarvasbőgés! Tudom, hogy deszkára feszített,
szépen kipreparált „csere-Apollót” is jócskán hoztam haza, s hogy
lepkegyűjtő barátaim mindenüket elcserélték egy-egy hibátlan Apol­
lóért: kifogástalan számtandolgozatot, kétrétű gumipuskát, még finom
bicskát is szívesen adtak érte.
Szarvasbőgést említettem imént. Erről jut eszembe, hogy a szarvas­
vadászat embrionális formáját már akkor, zsenge bogarászkoromban
is űztem: a szarv asbogár-vadászatot!
A nyári estén zümmögve szálló „bikabogarat” lepkehálóval elkapni,
spirituszosüvegbe füröszteni, majd szép fényesbarna „agancsát” -
ahogy a felnőttek a szarvasét szokták - táblácskára szerelve, dátum­
mal ellátva, falra sorakoztatni, bár meglehetős szívtelen, de rendkívül
lelkesítő mulatság volt. Egy-egy kapitális szarvasbogár agancsa ugyan­
olyan boldogságot jelentett, akárcsak idővel valamelyik derék bikáé...
 H A R M A D IK F E JE Z E T

N yú ls^ ívü vadás ^

Legrégibb és egyúttal legszégyenletesebb vadászemlékein színhelye

a Fehér megyei Sárpentele, régi otthonom. Állítólag még csak négy­
éves voltam, szabadjon ezt a mentőkörülményt előrebocsátanom.
Határunk északi része a nagy Sárrétbe nyúlott, abba a fél várme­
gyén átvonuló, tőzeges, ingoványos mezőségbe, melyet hirtelen hó­
olvadás s az olyankor rendszerint kiáradó Gaja patak vize el szokott
önteni. Csapadékos tél végével valóságos tengerré vált a Sárrét, vége­
láthatatlan víztükörré. Nagy részét azonban mindig meg lehetett lá­
balni ; csak imitt-amott lyukba vagy mély kerékvágásba lépve, csapott
be a víz a csizmaszár peremén. Télen pedig, a keményre fagyott sár­
réti jégtengeren csaknem Fehérvárig el lehetett korcsolyázni . . .
ősszel azonban, különösen pedig tavaszfélen, rengeteg vízimadár,
liba-réce lepte azokat a csádés-szittyós vadvizeket.
Estére haladt az idő, csöpögött a barátságtalan novemberi eső.
Apám lóháton jötrm eg a határból, újságolta, hogy nagy csapat vad­
liba gunnyaszt a sárréti kiöntés innenső szélén, alig tíz percnyire a kert
kapujától. Mégpedig igen alkalmas helyen, könnyen közelükbe lehet­
ne lopakodni!
Azzal már szaladt is puskáért.
Utánaszaladtam, könyörögtem, vigyen ki magával.
Nem sok időbe tellett, már siettünk is a ködbe borult, levélhullató,
ernyedt szagú kerten keresztül. S alig értünk ki a szélső fák alá, már
meg is pillantottuk a távolban szürkéllő ludakat. Áradásból kimaradt
emelkedésen sűrűsödtek, száraz helyre telepedtek; körülöttük azonban
tocsogóvíz fénylett mindenfelé. A kert szélétől bozótos szegte keskeny
árok húzódott a ludak irányába, árok mentén akartunk közelükbe
férkőzni. Csakhogy hamarosan elmerült a csizmám - vagy tán cipő
volt csak, nem tudom - , apám hát felkapott, úgy bújt velem a ludak
felé. Jobb kezében a puska, bal karja alatt a gyerek.
Közben nyilván alkalmatlanná válhattam, lőni így úgysem tudott
volna, bal kezéből le kellett tennie a poggyászt. Minthogy pedig mo­
csárban állt, kissé félrecipelt, hol a tocsogóból kimagasló rekettye-

16
bokor talpalatnyi szigetecskét alkotott. Ott szárazra helyezett. Meg­
hagyta, húzódjam le, meg ne mozduljak, mígcsak értem nem jön. És
csendben legyek ám, nehogy észrevegyenek a libák!
Lebújtam. Pedig jobb szerettem volna vele menni.
ö pedig a takarás mentén, cupogva továbblopódzott, nemsokára
el is tűnt szemem elől.
Magamra maradtam magányos menedékemen.
Szaporábban hullott az eső, gyorsan gyérült a világosság. Lehet,
hogy remegtem. Sőt, a hideg őszi eső, a sötétedés, az izgalom, s nem
utolsósorban némi begyulladás egyesített hatása alatt, egészen bizto­
san remegtem. Összegörnyedt helyzetemben nem láthattam a ludakat,
csak közeli szavukat hallottam, amint egy helyben zsinatoltak.
Vártam, vártam.
Apámnak azonban nyoma veszett. Rajtam pedig egyre inkább szo­
rult a kapca. Pedig nem történt semmi. Azaz, dehogynem történt:
mindjobban sötétedett, egyre sűrűbben esett az eső, egyre reménytele­
nebbé vált a helyzetem. S a rám nehezedő homállyal együtt a félelem
is fojtogatni kezdett.
E gy darabig még clküszködtem vele. Mígcsak végleg el nem fogyott
a kurázsi, mígcsak el nem fogott a pánik. Aztán felugrottam, és úgy
elkezdtem bömbölni, akár a Bálám szamara. Nyilván azt hihettem,
végleg ottfelejtettek a viharos éjszakában, lakatlan szigetemen. Olyan
óbégatást csaptam, hogy a ludak azon egyszeriben szárnyra kaptak.
Látni ugyan még akkor sem láthattam őket, ahhoz túlságosan beszür-

n
küllött, hanem robaj ló szárnyverésük, riadt gágogásuk annál világo­
sabban hallatszott.
Lövés azonban nem esett.
Apám közeledő lépteinek csobogása hallgattatott el. Mire hozzám
ért, már nem bőgtem, már csak orrom levét szipogattam. Szótlanul
felnvalábolt, kivitt a szárazra. Ott aztán elmondta, hogy még csak
húsz lépést kellett volna közelítenie, akkor most mind a ketten ludat
cipelhetnénk hazafelé . . .
Na és azt is mondta még, hogy vadászember nem szokott ám meg­
ijedni, ha rásötétedik.
Fázósan, nyomorultan tocsogtam nyomában.

Ez a vadászkaland még ma, csaknem hatvan esztendő távlatában

is emlékemben él. Szinte valószínűtlen élességgel. É s bizonyára min­
dig eszembe fog jutni, valahányszor zimankós éjszaka üti meg fülemet
a hazai himnusz: vonuló vadludak vecsernyéje.
 Ö T Ö D IK F E JE Z E T

M ileschau

Kisgyerekkori vadászcmlékeimnek se szeri, se száma.

Békés, megelégedettségben élő, aranyszívű szülőkkel áldott meg
a sors, és ennek következtében derűs, zavartalan gyerekkorral. V idé­
ken nevelődtem, csendes gondtalanságban, a szabad természet madár-
füttyös, szeplőtelen kertjében. Vagyis - jágerszemmel nézve - megfe­
lelő kilátással léptem az élet nagyvadászatának tekervényes, sőt im­
már egyre göröngyösebbnek bizonyuló cserkészösvényére.
Az a kivételes ajándék jutott osztályrészemül, hogy a természettel
való ismerkedést s az ezzel karonfogva járó vadászbecsület alapdog­
máit úgyszólván még az anyatejjel szívhattam magamba. E z csaknem
szó szerint igaz, hiszen anyám - noha puskát sosem fogott kezébe -
ízig-vérig vadászcsalád sarja volt. Apám viszont, habár tevékeny éle­
tének pihenő óráiban szívesen elvadászgatott, a lovat mindig előbbre
valónak tartotta a puskánál. így hát a vadászat ördöge - vagy tün­
dére? - főképpen anyai részről szorulhatott belém.
Anyám leánykori otthonában - a régi osztrák családok tradicioná­
lis szokása szerint - a vadászat minden egyéb kedvtelést megelőzött.
Fogalommá, szinte már szertartássá tisztult, valóságos hitvallássá
nemesedett. Anyám szülőháza, osztrák nagyapám otthona, ma is úgy
él emlékezetemben, mint az emberi boldogság teteje, gyerekéveim me­
sebeli paradicsoma!
Valamikor minden nyarat ott töltöttem, kétévestől tizenhat éves
koromig, az első világháború kitöréséig. Később, felnőtt éveimben is
meg-mcgfordultam ott, de már csak ritkábban, futólagos látogatóba.
Vitt az élet erre-arra, sok minden megváltozott, nemcsak az idők, az
emberek is. Hanem azt a szépséges Mileschaut, azt a titokzatos, szcl-
lemjárta várkastélyt ott a sziklaorom tetején meg a körülötte terpesz­
kedő, gyantaszagú, harangvirágos fenyveseket oly szorosan zártam
gyermekszívembe, hogy képük, illatuk, varázsuk soha, sohasem fog
belőle kikopni!
Eszembe ötlik annak a régi otthonnak barátságosan, békés tájképe.
Látom a piros-fehér családi zászló lobogását a várfokon, szimatolom

22
annak a viharvert sasfészeknek jellegzetes fűszerét, nyirkos kőudva­
rának, árkádos labirintusainak patinás zamatját, a hűvös lépcsőház
falain sűrűsödő agancserdők, régi fegyverek, vitézi vértek leheletét,
évszázadok mohosodó múltjának fenyő- és szamócaillattal vegyes szag­
keverékét, neszelem a vén toronyóra kongva-búgó ütését, a háziká­
polna harangocskájának ezüstszavát. . .
É s látom hátulgombolós saját magamat, amint vesszőspuskámmal
fellövök a tágas kőcsarnok stukkós boltozatán terpesztett szárnnyal
függő kőszáli sashoz, aki molyette nyulat visz a karmában, s a vessző­
lövés találatára meg-megimbolyog . . .
Látom megszokott szobám másodemeleti magasságából a hegyes-
völgyes fenyvestenger végtelenségét, a félelmetesen szép égiháború-
kat, hegyek hátán végigcsattanó istennyilak tűzostorcsapását, vihar
utáni ködgőzök balzsamos tömjénezését - s a mélyen alattam meg­
húzódó falucskát, a kis falusi fűszeresboltot, melynek cégtábláján csak

25
 H A T O D IK F E JE Z E T

első veréb

Az első „vad at” hatéves koromban ejtettem el.

És akárcsak a legtöbb gyerek első vadja - veréb volt az enyém is.
Vannak rendetlen emberek, akik fácánnal vagy pláne őzbakkal kez­
dik, sőt ismerek olyan csodabogarat is - pedig ugyancsak derék va­
dászember vált belőle - , akinek róka volt az első zsákmánya.
Ezek azonban teljesen rendhagyó, sőt szerintem helytelen esetek.
Mert a szabványos vadászpálya - verébbel indul. Azaz - amint az
enyémből is kitűnik - léggyel! Aztán következik a pille. Utána a béka.
És csak azután a veréb. Mert aki csokoládéstortával kezdi az ebédet,
orrát fintorgatja rántottleves láttára.

Első verebemről részletesen be tudok számolni.

Tojó volt - „verébtyúk” . Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert
berámázott szárnya negyven esztendeig lógott szobám falán.
Lopva lőttem, titokban, az öreg mileschaui erdőmester flóbertjével.
Csak ketten tudtunk az esetről: az erdőmester meg én. N o meg a
veréb és a flóbert.
Sörétes flóbert volt, hatmillis. Valóságos patronok jártak belé, akár­
csak a felnőttek puskájába. Csak sokkal kisebbek, rövidebbek, gyufa­
szálnál nem sokkal vastagabbak. Szép piros hüvelyük volt, sárgaréz
kupakjuk is, töltésük pedig valóságos puskapor és mákszemnyi madár­
sörét. Hogyne lett volna az komoly fegyver, hiszen még durrant is.
Vagy ha nem is durrant, mindenesetre pattant! Ha nem is valami na­
gyot.
Valahogy úgy fordult, hogy légpuskámat otthon kellett hagynom
Pentelén, javíttatni. Az is lehet, hogy büntetésből kobozták cl. Elég
az hozzá, fegyvertelenül érkeztem Csehországba, s a fegyvertelenség-
hez mért kedélyállapotban. Balsorsomról nyilván annyit panaszkod­
hattam az erdőmesternek, hogy végül megkönyörült rajtam, és verebet
lövetett velem.
Saját szakállára - elég hosszú volt - vállalta a kockázatot. Hiszen

z8
 N Y O L C A D IK F E JE Z E T

Chichette

(Sisctt)

így hívták a francia nevelőnőmet.

Helyesebben: mi hívtuk ennek.
Négyéves koromban került hozzánk, aztán nálunk is rekedt, végle­
gesen. Csak a második világháború kitörésekor költözött el tőlünk,
nyolcvanöt éves korába'n, egyenest a másvilágra. Mindnyájan szeret­
tük, családtagnak tekintettük, otthonunknak valóságos tartozékává
vált. Negyvenöt éves vendégeskedése alatt elfelejtett franciául, de nem
tanult meg magyarul. Eredeti, hazai fészkét elveszte tte ugyan, helyette
azonban űj fészket rakott, mindnyájunk szívében.
Pedig egyébként keménykezű volt, elkeseredett harcokat vívtunk,
sokszor elnadrágolt, még többször elkobozta a puskámat. De tartós
hadilábon sosem álltunk, hamarosan kibékültünk. Hosszú barátságunk
közös alapja: egyformán szerettük az állatot, a vadat, a természetet.
Volt is nekünk akkoriban mindenféle pártfogoltunk. Márciusi nyúl-
fiókunk, cuclin nevelődő őzgidánk, büdös rókakölykünk, kalitkában
hintázó mókusunk, szelíd sündisznónk, teknősbékánk. A társaságunk­
ban élő madarak közül, a szokásos papagájon és kanárin kívül vad­
galambra, szarkára, mátyásra, bagolyra, vadlibára - sőt még túzokra
is emlékszem! Mikor pedig odalent a tengerparton, a quarnerói Vo-
loscában töltöttük a tél utolját, szépszínű halakat, langusztákat, nyál­
kás tengericsillagokat láttunk vendégül a fürdőkádban . . .
Legtöbb menekült egészségügyi kezelés címén került hozzánk. Pus-
kalövés-szárnyazta vadat, ha komolyabb bántódása nem esett, meg­
orvosoltuk, s ha felgyógyult, szabadon bocsátottuk. A vadőrök, ha el­
hagyott vagy sérült állatkölyökre, madárfiókára találtak, behozták,
gondjainkra bízták. Kikaszált fácán- meg fogolyfes/kek tojásait házi-
kotlós alá rejtettük, készséges mostoha gondoskodott további sorsuk­
ról. Vadrécét is akárhányszor keltettünk így, sőt néhányszor még túzo­
kot is! A kis „vadpókákat” azonban - így hívják mifelénk a túzokot -
sosem sikerült nagyra nevelnünk. Chichette - akármennyit veszeked­
tem vele - mindig túllakatta őket szöcskével!
Az efféle páciensek egyike-másika nálunk is felejtkezett - különö-

39
 K IL E N C E D IK F E JE Z E T

A% öreg ”

Korai puskaforgatásom kimagasló alakja.

Most valóban öreg már, kilencedik évtizedét tiporja. De én már
akkor, kiskoromban is, Öreg-nek szólítottam. Ott volt már, mikor
megszülettem, ma is ott tengődik még valahol, egykori otthonom tájé­
kán, szerencsére gondtalan öregségben.
Apja valamikor nagyapám négycskocsisa volt, nagyapja meg a déd­
apámé. ö pedig, az Öreg, apám bizalmi inasa, hosszú negyvenöt éven
keresztül. S minthogy ráadásul még szenvedélyes vadász is volt, szoros
barátság fűzött bennünket egymáshoz.
Ö fabrikálta első parittyámat, a falusi gyerek életében oly nagy fon­
tosságú szerszámot, melyet legtöbben csúzli néven ismernek, noha mi
gumipuskának hívtuk. Bicsak, madzag, üveggolyó, gumipuska! Rendes
gyerek zsebéből nem hiányozhattak.
Nemcsak akkor, a kezdet kezdetén, hanem később, még gimnazista
éveimben, a flóbert-korszakban is szorgalmas gumipuskás voltam.
Olyanféle szerszám az a gyerek szemében, mint néhány felnőttében
a revolver. Kéznél legyen mindig, sosem tudni, mikor lehet rá szük­
ség. Ezt az elgondolást bizonyítja az a tény is, hogy akkoriban min­
den éjjel ágyam mellé készítettem a csúzlit, megfelelő munícióval. So­
sem tudni, mikor lehet rá szükség . . .
Pedig eleinte, hej de sokszor meggumipuskáztam a bal hüvelyk­
ujjam körmét! Belekerült néhány körmömbe és sok méter gumiba, de
csúzlizni megtanultam.
Manapság bizonyára újból csak körmömet tudnám vele eltalálni,
hanem akkoriban cl-cltalálgattam egyebet is. Verebet néha, a tó kövér
békáit gyakrabban, a távíróoszlop porcclánkupakját még gyakrabban.
A kertben madarászó kóbor macskát pedig, értelmes lőtávolságon be­
lül, úgyszólván biztosan. Legkedveltebb cél mégis a sürgönypózna por­
celánja volt, mert legjobban tűrte a hibázást, meg se mozdult, nyugodt
ismétlést engedett. Találat esetén pedig mégis eltört, vág)- legalábbis
hangosan megpendült.
A konyhaépület pitvarában lógó ,,levesharang” , meg az istállóudvar
 T IZ E D IK F E JE Z E T

F ló riá n

Vadőr volt, gyerekkorom főszereplő vadőre.

Kint lakott a fácánosban, házunktól vagy félórás sétányira, ő volt
a „fácánmester” . Lakása mögött, a magas drótháló kerítette, mintegy
félholdnyi „tojatókertben” , finoman ,,falér” -ban,* ott laktak a te­
nyésztés céljából befogott fácánok.
Mintegy száz fácántyúk raboskodott abban a kis kertben, és a szó­
rakoztatásukra beosztott húsz-huszonöt válogatott, hosszú farkú fácán­
kakas. Szárnya hegyét azonban valamennyinek megnyirbálták, nehogy
a tojatókertből kirepülhessen. Mire a tyúkok befejezték a tojást, szár­
nya hegye is újból kinőtt az egész társaságnak, megszűnt a rabélet, ki­
tárult a kertajtó, széjjelszóródott a „tenyészanyag” .
Langyos, tavaszi este sokszor megfordultam ott, „fácántojást szed­
ni” . Különféle bozót, egy-egy terebélyesebb fenyő is sűrűsödött a „fa-
lér” -ban, azok alá hullatták el mindennapi tojásukat a fácántyúkok.
Egy-egy kosárra valót szedtünk össze esténként, felért a legizgalma­
sabb „húsvéti tojáskereséssel” . S a naponta meglopott, mégis jóhisze­
mű fácántyúkok, minthogy tojásuk esténként eltűnt, rendíthetetlenül,
sőt fokozott ambícióval tojtak tovább, több tojást leadtak szabadon
fészkelő társaiknál.
Később, mikor már végleg kimerültek, s az esti keresgélés csak egy­
két megkésett, a rendesnél kisebb méretű „utótojást” eredményezett,
szabadon engedték a „falér” lakóit. A jágerház melletti alacsony kel­
tetőépületben pedig gyülekezni kezdtek az innen-onnan összehordott
házi kotlósok. Szép sorjában ültek vagy hetven-nyolcvanan, ki-ki a
maga fészkén, a gondjaira bízott húsz darab olajzöld fácántojáson.
Behúzott nyakkal gubbasztottak, ellenségesen nézegették egymást, te­
rebélyes mozdulatlanságban kotlottak. Amelyiknek azonban cirógató
szándékkal feléje nyúltam, az felháborodottan kerregett, mérges cső­
rével kezem után vág o tt.........M it nyúládoz a tikok után, haggya űket

* ,,falér” , a francia „voliére” (röptető) dunántúli változata.

46
békin, meg összetöreti alattuk a tojást . . . ” - mordult rám ilyenkor
Flórián.
Négy hét múltán pedig, sorban álló, fehérre meszelt házikók jelen­
tek meg a közeli lucernatáblán: alig félméter magas, törpe fürdőkabin
formájú ólacskák. Mindegyikbe egy-cgy kövér kotlós költözött. A kot-
lós alatt pedig, és körülötte, és háta tetején, ott csipogott a sok tarka-
pelyhes fácáncsibe.
Gyorsan elevenedtek, hamar megunták a szűk kalibában való szo­
rongást. Ha nckivaló idő járt, már harmad-negyednap kibátorodtak a
napfényre, ki-befutkostak rácsuk rései közt. Nevelőanyjuk azonban
a házikóban szorult.
Később már naphosszat ott tücskéreztek-bogarásztak családi vityil-
lójuk körül. Csak ha rossz idő kerekedett, vagy netán héja, karvaly
vagy sólyom fenyegetődzött, akkor menekültek lakásuk biztonságába,
aggódó mostohájuk meleg szárnyú védelmébe.
Öt-hathetes korukban már szépen tollasodtak, s leendő sarkantyúja
parányi dudoráról már megismerszett köztük a kakas. Egyre keveseb­
bet hallgattak a házikóból hívogató kotyogásra, egyre távolabb kalan­
doztak hazulról, egyre kcdvctlenebbül gyülekeztek Flóriánnak etetést
jelző sípszavára. Mind önállóbbá, mind szófogadatlanabbá váltak.
Utóbb már estefelé sem tértek kotlósuk alá aludni, házon kívül hál­
ta^ egy mást taszigálták le kalibájuk tetejéről, mindegyikük oda akart
•,feigal!yazni” . Addig erősödtek, addig-addig vadulgattak, mígcsak
végleg ott nem hagyták rácsos házikójuk táját. Ráeszméltek, hogy hi-

47
 T IZ E N H A R M A D IK F E JE Z E T

E ls ő fá c á n , első fogoly

K ét hónappal később avattak fácánvadásszá.

Véletlen játéka, hogy a vadászat védőszentjének névünnepén, Hu­
bertus napján ért ez a kitüntetés. Való igazság azonban, hogy fácánt
lőttem életemben legtöbbet, s hogy a szélhajtotta „toronykakast” , ha
még módom lenne rá, ma is legkívánatosabb sörétlövésnek tartanám.
Noha hajdan, az a Hubertus-napi „első” , nemhogy magassal, még
alacsony repüléssel sem dicsekedhetett. Én még kevésbé dicsekedhet­
tem a meglövésével, hiszen sebes ültében durrantottam le éjjelezőfájá­
ról, álmában, vérbeli lesipuskás módjára.
Késő ősz volt, késő őszi alkonyat.
Apámmal kettesben ballagtunk hazafelé, s miközben a sötét kerten
végigbotorkáltunk, a lombtalan fatetőkön gubbasztó, éjszakára elült
fácánokat számolgattuk. A lig volt akkoriban fa, amit meg ne szálltak
volna. Fekete árnyképük jól kiötlött a szürkén borongó égen, sőt, farka
hosszáról a kakas is könnyen megismerszett.

Bizonyára igen sóváran nézhettem, félreérthetetlenül méltathattam

őket, mert mielőtt az udvarba fordultunk volna, éppen saját szobám
ablaka előtt, apám belenyúlt a zsebébe, elővett egy szem töltényt, bele­
csúsztatta puskája jobb csövébe . . .
Aztán kezembe nyomta azt a nagymarha tizenkettes „Purdey” -t,
és kiszemelt számomra egy magasan ülő, különösen hosszú farkú ka­
kast.
Miközben céloztam, hátulról fogta két vállamat.
A váratlan durranásra - lámpafényes ablakokban, ijedt arcok je­
lentek meg. Én pedig örömrivalgás közben emelgettem első fácáno­
mat. Hosszú sarkantyús, vén kakast. Örvösnyakút!
Hogy nem konyhára, hanem a fehérvári kitömőhöz került, azt az
eddigiek után felesleges említenem. K i is tömték, kifogástalanul. Még
negyven év múlva, bombahalálának előestéjén sem hullatta tollát!
 Most, hogy visszaemlékezem rá, azon tűnődöm, vajon mi lesz a sor­
sa ennek a másiknak?
Mert szobám falán most is lóg egy fácánkakas kitömött feje. V ala­
mi különös véletlen folytán úszta meg az ostromot, javításban volt a
kitömőnél, ennek köszönheti életbenmaradását. Kissé megkopott
ugyan, a molyok is beleköltöztek, egyik üvegszeme kijár: viharok ver­
te, sokat próbált fácánkakas.
Pedig húsz évvel ezelőtt nagyon is büszke, kivételes rangú madár
volt - jubileumi fácán! Csillogózöld feje aranyozott táblácskára került.
Mert a táblácskán, a dátum alatt, vastag számok hirdetik, hogy hu-
szouöií’zrcdik!
Tán igaz sem volt - morgok most rápillantva - , s ha saját kezű

59
 TIZ.F.NNF.GS F.OIK F F JK Z F T

Cső rdapásztó rak

Karácson) t emlegettem az imént - gyerekkori karácsonyt.

Álljunk itt meg cgy-két szóra. Tegyük félre a puskát, emeljük meg
kalapunkat, jussanak eszünkbe azok a hajdani, csilingclő-szánkós, bol­
dog decemberek! Amikor még eseményt, még csodát jelentett a kará­
csony. Azok a meghitt falusi esték, amikre még valóban ráillett varázs­
latos nevük: szenteste!
Azokra az évekre gondolok, amikor már ősszel kezdtem számolgat­
ni a napokat, esténként türelmetlenül húztam át a kalendárium aznapi
számát, így akarván siettetni a nagy ünnep eljövetelét. Közben pedig
elmerengve böngésztem a játékosboltok árjegyzékét, de mindenekelőtt
a ,,IluzelkV'-ét meg a ,,Zubek” -ét, hisz azok telistele voltak szebbnél
szebb puskával, szívszakasztó flóberttel! . . .

Hogy az ajándékokat a Kisjézus hozza - ezt tán még elhitették ve­

lem ideig-óráig. Hanem azt. hogy a karácsonyfát is ő hozná - azt bi­
zony sohasem! Hogy is hitethették volna, mikor azt minden istenadta
karácsonykor mi hoztuk az erdőről - apámmal ketten! Havas kará­
csonykor szánon hoztuk, különben kocsin. Apám ugyanis azt tartotta,
hogy a karácsonyfa kiválasztását csakis ő érti, különben sosem olyat
hoznak, amilyenre szükség van. Vagy hosszabbat hoznak a kelleténél,
vagy rövidebbet, vagy sűrűbbet, vagy ritkábbat. Márpedig olyan kell,
amelyiknek sudara éppen megpöccinti az ebédlő mennyezetét, és fel­
oldalt bokrosodik, hogy silányabb oldalát jobban belé lehessen szorí­
tani a sarokba. És hogy az melyik, azt csakis ő tudja „megsaccolni” .
így hát huszonharmadikán befogatott, vitt magával b;a Itát-fű részt,
kihajtott az erdőre. S amióta baltán kívül, engem is magával s itt, a
mennyei karácsonyfának nem adhattam többé hitelt.
Nem is egv fát hoztunk olyankor, hanem rendszerint négyet. Az
iskolásgyerekekét, a magunkét, az „Ö rcg” -ét meg a nagymamáét.
Xagvság szerint sorolom fel őket. Az iskolásgyerekeké volt a legna-
gyeibb, hiszen az a kocsiszínbe, a Sárpentelén fellelhető legtágabb he-

6 5
 T IZ E N Ö T Ö D IK F E JE Z E T

F ló b ertlá £

Az új flóbcrtnck hetedhétországban sem akadt párja!

Aki pedig netán más véleményen volt, aki nem bámulta meg kellő­
képpen, vagy nagyszerű teljesítményeinek sorozatát nem volt hajlandó
végighallgatni és elismerni, az - nyilván annyit sem értett a puskához,
mint hajdú a harangöntéshez.
Mert hibátlan puska volt. Alsókulcsos, Martini-rendszerű karabély,
híres fegyverkovácsnak, az innsbrucki Peterlongónak mcsterműhelyé-
ből való. Nagyszerűen hordott, hajszálpontosan. Még a falon ülő legyet
is el lehetett vele találni, még a legmagasabb jegenyefa tetején csiri­
pelő veréb bögyét is.
Egyetlen hibája volt csupán: szédületes gyorsasággal fogyasztotta
a töltényt. Olyan sebesen, hogy Szigeti úr, a fehérvári fűszeres - aki
fűszer mellett lőszert is árult - alig győzte szállítani. Egy-cgy ötszáz­
darabos, piros, kerek kartonskatulya egy-kettőre kiürült, bármennyire
takarékoskodtam.
S amitől legjobban féltem, hamarosan be is következett: beszün­
tették a korlátlan patronfogyasztást. Már csak tíznaponként adtak új
skatulyát. Sőt, nemsokára még inkább megromlott a helyzet, mert be
kellett számolnom a lelőtt verebek csőrével, és mindössze három töl­
tényt folyósítottak csőrönként! Ez bizony megnehezítette az életet,
bonyodalmassá, bizonytalanná tette. Minden megtakarított garasomat
lőszerbe kellett invesztálnom, legelemibb igényeimet a minimumra
redukálnom - mégis krónikus patronhiányban szenvedtem. Rendsze­
rint persze olyankor, amikor a legkövérebb verebek, legóvatosabb gá-
borszarkák, legegyenesebbfarkú galambok könnyű lövésre kínálkoz­
tak.
Hiszen ha csak verebek, szarkagáborok meg hasonló nemes vadak
fogyasztották volna a muníciót! Csakhogy egyébre is kellett ám, még­
pedig nagyon sok mindenféle egyébre:
Fenyőtobozt, éretlen gyümölcsöt a fáról, záptojást a tyúkászar kerí­
téséről, jégcsapot az ereszek alól. karóra tűzött, színes üveggömböt
a plébános úr virágoskertjében, borospalackot a májusfa tetejéről,

6q
 T IZ E N H E T E D IK F E JE Z E T

Pecsenyevadás^

Valahányszor Mileschauból hazatértem, egy-egy fokot hátráltam

a fejlődés létráján, ahelyett hogy feljebb kapaszkodtam volna. Hiszen
tavaly ilyenkor, erdőmester flóbertjéről légpuskámra, most meg komo­
lyan durranó, „rózsadamaszt” huszonnyolcasomról, alig csettenő fló-
bertomra kellett visszakoznom.
Ami azonban a vad minőségét illeti, tőlem telhetőleg ragaszkodtam
a nyári vakáció alatt elért színvonalhoz. A verebészést tüntetőén elha­
nyagoltam, és gondoskodó figyelmemet csakis a téli tartózkodásra
gyülekező kerti vadra fordítottam. Közben kitartóan hangoztattam
eddigi eredményeimet, ami végül meg is hozta rég óhajtott vágyam tel­
jesülését:
Rám bízták a konyhának vaddal való ellátását.
Anélkül azonban, hogy eddigi fegyverzetemen bármit is javítottak
volna. A megfeneklett flóberthelyzet változatlan maradt, ami érthető
fejtörésre adott okot.
Háztartásunk ugyanis elég számottevő, a vendégjárás is sűrűbb volt
akkoriban: néhány nyúl, fácán állandóan kellett a konyhán. N agy­
anyám - említettem már - külön házban lakott, ő sem vetette meg
a vadhúst. N a meg a plébános úr, a mester úr, a tiszttartó úr is szíve­
sen vette, ha a téli disznótorok közé egy-egy vadpecsenye keveredett.
Nem is szólva a fehérvári postahivatalról, na meg gimnáziumi osztály-
főnökömről, akinél - legalábbis azt reméltem - némileg tán mégis
latba esik egy-egy engesztelő fácánpecsenye!
Nagy gond ám ez, az önmagára és árva flóbertpuskájára utalt élel­
mezési vadásznak! Bármennyit szállítson is, sosem szállít eleget, min­
dig akad gazdája.
Noha meglehetős bőven volt nálunk apróvad, a hetenként szüksé­
ges mennyiséget mégse volt egyszerű előkerítenem. Hiszen - nem győ­
zöm ismételni - még mindig csak az a kis gömbgolyós, szerényen cset­
tenő flobért volt az egyetlen lőszerszámom! Vadászidőm pedig - a má­
sodik osztály bővített tananyagára való hivatkozással - még az eddigi­
nél is kevesebb! Egyetlen szem flóbcrtgolyóval, erősen korlátozott

So
 T IZ E N N Y O L C A D IK F E JE Z E T

N a g y vadászat

December első hetében volt az ideje.

A világhírű magyar sörétes vadászatokhoz viszonyítva nem volt
ugyan ..nagy” , nekem mégis legnagyobb eseménye volt az esztendő­
nek. Nagyobb a karácsonynál, nagyobb a nyári vakáció beálltánál -
mindennél nagyobb!
Két napig tartott, apámon kívül csak négy vendégpuskás szerepelt,
s naponta öt-hatszáz apróvad került terítékre. Nem rossz vadászat
volt, szó sincs róla, hanem akkoriban, a helyenként több ezerre rúgó
napizsákmányok korában, az ilyen ötszáz körüli terítéket legfeljebb
jó közepesnek minősítették.
Pedig a jó fácánvadászat fokmérője bezzeg nem a vadmennyiség!
S noha mindnyájan jobb szeretjük a sok fácánt a kevésnél, mégsem
az a legfontosabb, hogy hány fácánt, hanem az, hogy milyen fácánt
lövünk. Sokkal több örömöm telik húsz-huszonöt sebesen szálló, szél­
hajtotta ..toronykakasban” , mint tízszerannyi kövérre hizlalt, iábarn
előtt felzakatoló, cafattá lőtt nevelt fácánban.
A szóban forgó otthoni vadászat eredményének mintegy fele nyúl
volt, fele fácánkakas. Az a kevés, ötven-hatvan szem fogoly inkább
csak ráadásnak számított, valamint az a núsz-huszonöt üreginyúl,
négy-öt szalonka meg cgy-két róka is, ami feljegyzésem tanúsága sze­
rint, általában esni szokott.
Ennyi év után nehezemre esik, sőt bizonyára nem is sikerül kellő­
képpen átéreznem, még kevésbé leírnom azt a lelki izgalmat, amit
nekem az a decemberi nagyvadászat jelentett. Hogy már napokkal
előtte nem aludtam, alig ettem, sápadt és ideges voltam, főleg pedig
semmit sem tanultam - azt szüleimtől számtalanszor hallottam. Rend­
kívül érzékeny, nyugtalan álmú, rossz étvágyú, egzaltáit kamasz vol­
tam, magam sem tudom miért. Hiszen környezetemen, nevelésemen
aiigha múlhatott, látszólag minden előfeltételem megvolt arra, hogy
sértetlen idegrendszerrel, hibátlan egészséggel induljak neki az élet­
nek.
Álmatlanságban később, felnőtt koromban, sőt még manapság is
 T IZ E N K IL E N C E D IK F E JE Z E T

H úszas pu ska

Régi gyerckkarácsonyaimat főleg azért kell külön-külön fejezette!

megtisztelnem, mert szorosan függnek össze fokozatos fclfcgyverkc-
zésemmcl, egyben vadász mivoltom gyarapodásával.
Hiszen a csillogó fenyőfát csakis új puska tehette igazi karácsony­
fává! Tizenkettedik karácsonyom pedig úgy tündöklik ki valamennyi
közül, mint sziporkázó üstökös a csillagos égből.
Ez a karácsony hozta meg, hosszú évek reménykedése után, első
komoly puskámat, azt a dupla csövű, kakas nélküli húszast, mely isko­
láskorom hátralevő évéiben leghűségesebb barátomnak, soha cserben
nem hagyó vadásztársamnak bizonyult.
Származására nézve osztrák volt. A karinthiai, zerge járta Kara-
vánkák árnyékában készült, a Klagenfurt melletti Fcrlachban, Ogris
nevű fegyverkovács műhelyében.
Hogyan dicsérjem meg, miképpen magasztaljam kellőképpen?
Akármennyit mondok is, kevés lesz.
Könnyű kis puska veit, gyorskapású, jófogású, testhez szabott, ke­
zembe iiLő. Nemcsak emlékét, még szagát is megőriztem, azt az édes­
kés fcgyvcrolaj-szagot, az akkoriban - sőt manapság is - divatos
„Balistol” -ét. Ejcktoros fegyver volt, pattanva vetette ki az üres hü­
velyt, s olyan tiszta, olyan acélos kattanással csukódott, mintha ezüst-
csengő pendült volna abban a hamvaskékre futtatott, cifra vésetű
lakatjában. Habosán erezett, bársonyosra olajozott diófaagyában pedig
szép kis arany névbetű csillogott, saját, tulajdon monogramom! O r­
szág-világ láthatta, hogy csakis az én puskám, másnak semmi köze
hozzá, csakis nekem készítette a nevezetes Ogris mester, ott a hegyek
közti messze Fcrlachban!
É s váljék becsületére, jól megcsinálta.
Úgy lőtt az a kis puska, mint a méreg. Olyan magas csörgőrécét,
olyan ,,hosszú” toronykakast tudott gombócra görnycszteni - még
a felnőttek nagy tizenkettesei is megcsodálták!
Igaz, hogy erősen szűkített, sűrűn összehordó csöveivel hibázni is
könnyen lehetett. De ami megkapta a lövést, az többnyire telibe kapta,

92
az tisztán esett, olyan tottyanóra, akárcsak körte a fájáról. Szárnyazott
fogoly, lógó lábú, bélütött kakas, mákogó nyúl, víz alá bukó réce úgy­
szólván kivételnek számított; mindenesetre ritkábban esett az új hú­
szas lövésére, mint akármelyik nagy tizenkettesére.
- Ustorhegyre hord ez a kis szerszám - ismerték cl az otthoni
szakértők sűrűn vág, nem széleszti a sörétet. Amit pedig elkap, azt
megtöri! Aszondom, ez a puska megállja a placcát, akárhun!

De hol vagyunk még mindettől! Hiszen egyelőre még semmit se

tudunk, még egyetlen lövést se tettünk vele. Éppen csak hogy haza­
hoztuk szobánkba, a karácsonyfa alól.
És nem lévén tökéletes boldogság a világon, az a karácsonyi öröm­
mámor se volt zavartalan. Előzőleg megfáztam, a szobát kellett őriz­
nem, karácsony napján nem engedtek ki a behavazott kertbe. (Vala­
mikor sokkal gyakrabban volt ám havas karácsony, nem úgy, mint
manapság!) Üj puskám felavatása néhány napi késedelem elé nézett.
Ezt azonban sehogy sem lehetett kivárni.

93
 H U SZ A D IK F E JE Z E T

S a k ter

Az új húszaspuska beköszöntésével vadászpályám is új mederbe

fordult. Nem szorultam immár felnőttektől kegyesen átengedett, egy­
két alkalmi lövésre, nem kellett többé valamelyik puskás nyomában
koplalnom, cgy-egy kóstoló harapásban reménykednem. Elmúltak az
inasévek, megnyílt előttem az élet kapuja. S noha még csak tizenhar­
madik évembe lépő kamasz voltam, felszabadult vadásznak, önálló
puskaforgatónak ismertek el.
Naplómban lapozgatva látom, hogy az új húszas bezzeg nem unat­
kozhatott, nem sokat tétlenkedett a fegyverszekrényben. Jóformán
alig múlt cl nap, hogy meg ne szólaltattam volna. S ha nem csurrant
is mindig, egv-két varjú, szarka, mátyás, fenyőrigó, vízimadár - min­
den napra cseppent.
Volt hát alkalmunk összeszokni, egymás bizalmát megnyerni. Hú­
szaspuskám teljesítményei felülmúlhatatlanoknak bizonyultak, minden
elképzelésemet túlszárnyalták.
Mindennapi szórakozásunkat - főleg a vadászidény lejárta óta -
a „bagókunyhó” , a buhuval való lesvadászat szolgáltatta.
Roppant veszedelmes, mérges öreg buhubagoly lakott akkor miná-
lunk: „Sakter” nevezetű. Olyan vén volt, hogy még Samarus bácsi se
tudta megmondani, mikor került hozzánk! Pedig Samarus bácsi, a
legöregebb vadőr, még azt is tudta, ki volt a Galabárdi,* sőt még
bakonyi betyárt is látott! Arra is emlékezett, mikor a G aja vize még
„teli vót vidrávaa” ! Mégse tudta, hány éves lehet a Sakter!
Némelyik buhu állítólag hatvan-nyolcvan évig is cléldegél - ilyes­
féle matuzsálembagoly lehetett a mi Sakterünk is.
Gimnazista éveimet is végigszolgálta még, csak később, az első
világháború alatt pusztult el. Akkor is bizonyára csak azért, mert nem
maradt, aki gondját viselje, bevonultunk mindnyájan, vadőrök is,
magam is.
Pedig jól bírta ám a koplalást. Akárhányszor megtörtént, hogy üres

* Garibaldi

95
 H U S Z O N E G Y E D IK F E JE Z E T

R éce, lib a , szalonka

Tizenharmadik életévem naplófcljegyzéscit, az új húszaspuska jó­

voltából, emlékezetes vadászdátumok egész sora tarkítja. A bagoly­
kunyhók köré hullott kánya-várjú-szarkanépségen kívül, abban az
évben jelenik meg naplómban az első vadréce, vadlúd, erdeiszalonka,
fúrj, sárszalonka - az első róka, borz, sőt még hermelin is!
Ezekről, legalábbis a fontosabbjáról, egyenként próbálok megem­
lékezni.

Első vadkacsámmal kezdtük meg - húszasommal ketten -- boldog

házaséletünk ünnepnapjainak tekintélyes sorozatát.
Kertünk alatt néhányholdas mocsaras-szittyós ingo vány lapult: a
.,Rossztó” . Csendes tavaszi éjszakán, nyitott ablakomon behallatszott
a rossztói békák zenekarának mormolása, az a tengernyi brekegésből
összefolyó, simogatóan zsongító zsolozsma, ugyanolyan kedves tarto­
zéka a májusi éjszaka eszenciájának, akár a rajzó cserebogarak don-
gása, akár az orgona- meg a jázmin- meg a szagoslonc-illata, akar a
fülemüle csattogása . . .
No de nemcsak békák kuruttyoltak a Rossztóban. S most különben
sem jószagú májusról, hanem takonyszűrő februárról van szó. N ya­
ranta ugyanis két-három tőkésréce pár költött a Rossztóban, s egyik-
másik ilyenkor, télen is hazalátogatott, éjszakára meg-megjött, a nagy
sárréti vizekről.
Érthető, hogy a húszaspuska karácsonyesti beköszöntése óta külö­
nös figyelmet fordítottam a ,,Rossztó” -ra, naponta ellenőriztem, nem
kereste-e fel valami átutazó fürdővendég. De nyilván köztük is híre
mehetett az új húszasnak, mert az első „rossztavi siker” csak február
kilencedikén mutatkozik naplómban.
Estefelé járt, Flóriánnal valamelyik bagolykunyhóból voltunk haza­
térőben, mikor a Rossztó felől rekedt sápogás ütötte meg fülünket.
Egy-kettőre készen voít a haditerv. Magam az ingovány végében

101
 H U S Z O N K E T T E D IK F E JE Z E T

első bor%

Ennek a fejezetnek címét úgy írom le, mintha azóta legalábbis egy
szekérrevaló borzot lőttem volna! Pedig ez, az immár ötven eve be­
jegyzett „első” , még ma is társtalanul magánykodik naplómban!
Találkozni ugyan gyakran találkoztam a fajtájával, kora reggeli
vagy késő esti derengésben, amikor különb vad után járva, nem akar­
tam borzlövéssel felesleges zajt ütni. Pedig egy ízben, szarvasbőgő
szeptemberi hajnalban, csaknem feltaszított egy nagy kövér borz,
amint a keskeny ösvény fordulójában váratlanul összebotlottunk . . .
Máskor meg autólámpám fénykévéjén cammogott keresztül, olyan ké­
nyelmesen, hajszálon múlt, hogy a kerék cl nem kapta.

Mileschauban tartózkodtunk ismét, javában állt a nyári vakáció,

húszaspuskám szorgalmasan ritkította az üreginyulakat.
Valami új tacskók kipróbálásáról volt szó.
Pcreputtyostul vonult ki a család, uzsonnát is vittünk, távoli pa­
gonyba készültünk - borzot ugratni!
Meredek fcnyvesoldalban húzódott meg az a régi borzvár: négy-öt
bejárós, föld alatti útvesztő, évtizedek óta lakott tágas kotorék, szá­
mos borzgeneráció patinás palotája.
Bármelyik szájadékból* várhattuk a borz előtűnését, mindegyik
mellé került puskás. Nekem is jutott, azt kellett lesnem, vastag fa mö­
gül. Azt is megszabták, melyik irányba lőhetek, a többi testi épségé­
nek veszélyeztetése nélkül, de persze csak akkor, ha a borz a rám
bízott lyukból találna előjönni . . . Csakis ebben az esetben!
Aztán leeresztették a türelmetlenül nyüszítő, pórázukat csaknem
elszakító tacskókat.
Elnyelte őket a föld, s egy darabig csend volt. Az erdészek leha­
saltak, fülüket szorosan a talajhoz nyomva hallgatóztak, s akárcsak
orvos a beteg szívhangjait, úgy neszelték a mélységből immár halkan

* „szájadek” = bejáró.

10 7
felmorgó, titokzatos zörejeket. Mi puskások pedig feszült figyelem­
mel, felajzott fegyverrel vigyáztuk - ki-ki a reábízott folyosót. . .
És egyszerre csak - előbújt! Mégpedig - váljék becsületére - ná­
lam!
Nem hirtelen, nem rókamódra suttyant ki. Álmosan pislogatva cso­
szogott napvilágra, pincclakáshoz szokott szemét sértette a fény. Mor-
gott is valamit, mint akit kíméletlenül zavarnak fel délutáni álmá­
ból. Mihelyt elérte a nekem kijelölt tercprészt, odapörköltem. Ott­
maradt szegény feje, szótlanul, mozdulatlanul. Nyomában kisurrantak
a tacskók, elkapták, tépdesték, vicsorogva szabdalták védtelenné csen­
desedett ellenfelük kócos kabátját. Letették a vizsgát, kifogástaian
kotorékdaxliknak nyilváníttattak.
jókora, zsíros nőstényborz volt, tizenkilenc kilós. Kövérségét csak
szaga múlta felül. „Stinkt wie cin Dachs.” E német szólás igazságáért
azóta kezeskedem.

Utána nemsokára hazautaztunk. Ritka zsákmányom szép szürke

csuháját otthagytam a helybeli szűcsnél, őrá bíztam a kidolgozását,
szőnyegnek való elkészítését. Megígérte, hogy három hét múlva utá­
nam küldi.
Letelt a három hét, le a következő három. A borzszőnyeg csak nem
akart megjönni. írtam a szűcsnek, írtam a nagybátyámnak, írtam az
erdésznek. Se válasz, se borzbőr. Hiszen bárcsak hoztam volna hát
magammal azon nyersen! En úgy akartam, szüleim nem engedték.
Nem vállalták a szagát.
Így telt-múlt az idő, egyre keservesebb, egyre reménytelenebb bi­
zonytalanságban.
 H U SZ O N H A R M A D IK F E JE Z E T

R é g i augusztus

Mielőtt a beígért „elsők” emléksorozatát folytatnám, hadd szentel­

jek még néhány dicsőítő sort a mileschaui nyárnak, a balzsamosan hű­
vös, karácsonyfaszagű fenyveseknek, a bennük átélt, azóta is bennem
ragadt, párjukat ritkító hangulatoknak.
Most nem a sajátmagam, nem húszaspuskám üreginyulaira, mátyás­
madaraira gondolok, hanem a felnőtt mileschaui vadászok szíve vá­
gyára - a vörös csuhás őzbakra.
Tizenkét éves elmúltam, nem kellett már a leszálló nappal pihenni
térnem, gyakran elkísérhettem apámat vagy valamelyik nagybátyá­
mat délutáni cserkészésre. S noha őzlövési engedélyt egyelőre nem
kaptam - pedig, jaj mennyit reménykedtem benne nyárhosszat - , az
„erdei őzbak” vadászatának varázsába, magánéletének sokféle titká­
ba jócskán belépillanthattam. Feltárult előttem az a szinte felmérhe­
tetlen különbség, ami a gyalogosan belopott, szakértő vadászfurfang-
gal „kidolgozott” erdei őzbak meg a kényelmes barkácsoló-kocsin be­
közelített, mezei őzbak közt mutatkozik! ö zb ak mindegyik. Jó bor
mindegyik. D e az előbbi, az tokaji aszú, az utóbbi meg homoki vinkó.
Ha őzbaklövő golyóspuskát nem is, saját messzelátót már kaptam.
A vad megfigyelését, az őzbak agancsának megítélését, golyóra érde­
mes - vagy érdemtelen voltának elbírálását immár kedvemre gyako­
rolhattam. Egyúttal a golyósvadászat elemi iskolájának egyéb tár­
gyaiba is: a széljárás nagy fontosságú kérdésébe, a sebjelek tudomá­
nyába, a vérnyom követésének törvényeibe, de mindenek előtt az erdő­
ben való viselkedés szinte már rituális reguláiba - nap-nap után bele­
kóstolhattam.
Augusztus legelején pedig, Domonkos- és Lőrinc-napja közt, mikor
a szerelem bolondja még a legravaszabb, deres fejű agglegény-bakot
is napvilágra ugrasztja - nekem engedték át a csalsíp kezelésének ki­
váltságát!
Sárgarézből való, golyóshüvely formájú csalsípok divatoztak akko­
riban, habár az igazi szakértők megvetették az efféle műfütyülőt, s
csak maguk tépte bükkfalevéllel sípoltak a baknak. A sárgaréz-hívó-

iio
kát sötétbarnára politúrozott, fényes fatokban árulta Springer, a híres
bécsi fegyverkereskedő. Volt egyes tok, volt kettes, sőt olyan is, ami
három különböző hangú sípot tartalmazott: fiatal, meglett meg vén
őzsuta hívását utánzót. Nekem is ilyen hármas készletem volt.
Az őzrigyetés kezdetét megelőző napokban Proschekhez jártam sí-
poló-leckérc, s mikor sutáikat űzni kezdték a bakok, sikerült is néhá­
nyat apám fegyvere elé csalnom. Nemcsak a könnyen bolonddá tehető,
fiatal kamaszbakokat, hanem néha egy-egy óvatos, kitanult öregle­
gényt is, minden hájjal megkent furfangost, akit csakis azon a néhány
kritikus napon, mézeshetének tetőfokán lehetett lépre csalni. Említet­
tem már, hogy ilyenkor nekem is kijutott a dicsőségből. Még véres
fenyőgallyat is tűztek a kalapom mellé, noha az tudvalévőén csak az
elejtőt illeti.
Milyen gyönyörűség volt ott lopakodni-leskelődni, a vén fenyőszá­
lasok áhítatos félhomályában, ahol a beszüremlő harántfények ezüst­
muslicák táncát tömjénezték! Mi pedig vastag fenyőtörzs takarásába
kuporodtunk, süppedős mohapárnára, óvatosan feltűrtük kabátunk
hajtókáját, nehogy az ing, a gallér fehérsége árulónkká lehessen . . .
Aztán némán füleltünk vagy tíz percig, hogy még az osonó lépteink
keltette gyanakvás is eloszoljék . . .
S mikor teljesen helyretömörült a gyanútlan csend, elővettem zse­
bemből a háromféle „varázsfuvolát” . Milyen jól emlékszem fényes
fatokjának lágyan csukódó, halk kattanására!

ii i
 H U S Z O N N E G Y E D IK F E JE Z E T

R é g i szeptem ber

Amelyik vadászleírás szeptembert emleget - az nyilván szarvasbő-

gésről szól!
így spekulál a nyájas olvasó.
Ámde a sajnálatra méltó író még csak harmadikos gimnazista, s
ezért még igen nagy dobásra, beláthatatlan távolságra esik a szarvas­
vadászattól, szeptemberi szarvasbőgéstől!
Igaz, hogy olvasott már róla sokat, hallott is rengeteget. Látott is
már szarvast gyakran, agancsot meg éppenséggel számtalant. Részeit
is ismeri a szarvasagancsnak, első pillantásra meg tudja állapítani,
hányas. Hiszen csak egyik koronájának ágait kell megszámolni, há­
rommal megtoldani, s az összeget megduplázni. Ennyi az egész. Sőt,
bőgni is tud már az író, már úgy értem, hogy szarvasbőgést is tud utá­
nozni, azt is megtanulta már.
De igazi, eleven szarvas bőgését - azt bizony még sohasem hallotta!
Szarvaslövésről pedig - s ezt minden kétséget kizáróan, a leghatáro­
zottabban tudatták vele - érettségi előtt ne is álmodozzon! Ami más
szóval - ha minden jól megy - még legalább ötévi várakozást jelent.
Aminek okáért ez a fejezet nem szarvasbőgő-, csak szerény foglyá-
szó szeptemberről szól.

Mihelyt a hónap elején hazatértünk Mileschauból, szorgalmasan

hozzáláttam a foglyászáshoz, s vasárnap kivételével, jóformán napon­
ta kijártam az Öreggel meg Flóriánnal.
Mígcsak a kérlelhetetlen Czakó úr október elsején véget nem vetett
a boldogságnak. Szívtelen módon tanulásra fogott, s hetenként legfel­
jebb egy-két vadásznapot engedélyezett - azt is csak kifogástalan szor­
galom és viselkedés esetén! D e még azt is csak délután!
Délután foglyászni! - K i hallott ilyen képtelenséget?
Különösen ilyenkor, amikor rohanvást rövidülnek az őszeleji na­
pok, s négy óra után már minden csapat kint csirikkel a nyílt tarlón,
ahol az ördög se tud közelébe férkőzni!
 H U SZ O N H E T E D IK F E JE Z E T

É jfé li ágyúlövés

Ezt a telet is átvészeltük, újra kizöldült a világ, s ha a biflázás átok­

súlya rám nem nehezedne - kifogástalan lehetne az elet!
Mert a kert csak úgy dönti az orgona- meg a jázminszagot, javában
ismétli önnevét a kakukk, versenyt dudog vele a büdösbanka, kórus­
ban gurrognak a gerlicék, éjjel-nappal csattog a fülemüle - májusi pa­
rádéját tartja a természet!
Nekem azonban nem oda kell fordítanom eszemet, hanem Ciceróra,
akinek sose volt húszaspuskája, s a hármasszabályra, melynek ismeret­
lenje miattam ítéletnapig ismeretlen maradhatna. Mert nemsokára val-
latóra kerülök, közeledik a harmadik gimnázium vizsgája. Czakó úr
ilyenkor egyre szívtelenebb lesz, egyre rövidebbre fogja rajtam a
kantárszárat.
Pedig most hasztalan csukatja be velem a zsalugátert, ok nélkül zár­
ja el szemem elől a kertrenéző kilátást! Hiszen nem kifelé lesek én
mostanában, hanem - fölfelé, a mennyezetre! Gerleszónál izgalma­
sabb nesz vonja el figyelmemet a tanulástól.
Igaz. hogy napközben csak ritkán hallatszik. Hanem este, sötétedés
után, annál gyakrabban. Mégpedig fejem felett a plafon amaz olda­
lán, onnét szól a titokzatos zörej, közeledő-távolodó, tompa kopo­
gás . . .
Nem kétséges, valamik ide-odafutkosnak odafent a padláson!
Kisgyermekkoromban sosem traktáltak szellemekről, sárkányokról
vagy egyéb mumusokról szóló tündérmesékkel, nem emlékszem arra,
hogy sötétség, éjszakai mennydörgés vagy bagolyhuhogás valaha is
nyugtalanított volna. Akkor se jutott hát eszembe, hogy a felettem
hallatszó titokzatos kopogásban holmi hazajáró lelket gyanítsak.
Patkány lesz az - gondoltam noha sose hallottam, hogy padlá­
sunkon patkányok tanyáznának.
Czakó úr dobhártyáját persze - nem lévén gyakorlott vadászfüle -
nem rezgette meg az ilyesféle, különleges zsákmányt sejtető zaj. Nem
is tudott róla más, csak az Öreg meg én. Napokig lestük, nyomoztuk
lelkiismeretesen, legnagyobb titokban. Gondosan átkutattuk a padlás

124
 H U S Z O N K IL E N C E D IK F E JE Z E T

A% első ő^bak

Tizenhárom éves voltam.

Eredetileg úgy volt, hogy csak esztendőre kapom meg a várva várt
előléptetést: az első őzbak elejtésének engedélyét. De a vizsgabizonyít­
vány minősége, egy közeli szomszédunk azon melegében érkező meg­
hívása és nem utolsósorban, személyes agitációm kombinált hatása -
megtörte a jeget: elengedték a várakozás hátralevő évét.
Özbakra indulhatok!
És nemcsak kísérőnek, nemcsak megfigyelőnek vagy csalsípfújónak.
Önálló őzbakvadász leszek! Saját golyóspuska lóg majd a vállamon,
s ha a mennybéli Hubertus is úgy akarja, saját névbetűimet viselő őz­
agancsot akasztok majd szobám falára!
Nagy szó ám ez, megrázó esemény a tizenhárom éves süldővadász
életében. Az enyémben legalábbis az volt. Fclzaklató keveréke szo­
rongó boldogságnak, lázas készülődésnek, álmatlan éjszakáknak, izga­
lomtól émelygő gyomornak.
Pedig hát az őzeserkészés ugyancsak nem volt számomra újdonság!
Évek óta kivehettem belőle részemet, végigkóstolhattam sokféle za­
matját, temérdek alkalmam nyílott, hogy első bakom elejtésének ün­
nepére kellőképpen felkészülhessek.
Mégse bírtam magammal.
Mégse nyughattam vagy három éjjel, s álmatlanságtól duplára nőtt
fejjel, izgalomtól remegő inakkal indultam útnak - ami nem éppen
mondható golyósvadászathoz szabott állapotnak.
No de - kezdjük a puskán.
Az engedély megszavazásának s a meghívás elfogadásának napján,
apám nekem prezentálta egyik golyóspuskáját, ami önmagában is szív-
bemarkoló, váratlan meglepetés volt. Végigagyazott, egycsövű, kaka-
sos karabélyt, négyszázas expresszi, amilyet akkoriban „Ischler Stu-
tzen” néven ismertek. Az öreg Ferenc József - akkori monarchiánk
elsőszámú vadásza - is ilyet használt.
A vérbeli nimródok idősebbje általában azt tartotta, hogy komoly
 H A R M IN C A D IK F E JE Z E T

Bo%sa bácsi baglyája

Ugyanezen őzbaklövő esztendő augusztusának huszonhetedikén, két

vad récéről számol be naplóm. A megfelelő „Megjegyzés” -rovatban pe­
dig - mintha csak a „Basa M ári” nótájának újabb változata lenne -
ezt az észrevételt olvasom: Bozsa bácsi baglyája.
Világosan emlékszem rá, nemcsak a baglya helyére, a vele kapcsola­
tos élményre is.
Repülősek, sőt anyányiak voltak már a kacsafiak, húztak is javában,
szorgalmasan látogatták esténként az árpatarlókat. Különösen azt a
„szelesdombit” , mert a Sárrétről jövet, azt érték legközelebb. A Szeles­
domb alatt is találtak néhány holdas ingoványt, abba is szívesen meg­
megszálltak, kedvükre csoborogtak-lubickoltak az alkonyaikor kó­
dorgó récecsapatok.
Az árpatarló meg a zsombékos közé keskeny rétség ékelődött - kon-
venciós kaszáló. Szénáját betakarították már, csak egyetlen boglyát
felejtettek kint, Bozsa bácsi, a számadó-juhász egyik petrencéjét. Hihe­
tőleg azért, mert közel esvén a mocsárhoz, süppedős volt körülötte a
talaj, szekérrel még nem volt bátorságos odajárni.
Nekünk viszont roppant kapóra jött az a magányos petrence, különb
helyre még akarva se rakathatta volna az öreg Bozsa. Éppen oda, a láp
meg a tarló közé, ahol legbiztosabban forognak a récék . . .
Oda is telepedtünk délután Flóriánnal, a baglya tövébe.
Vesztünkre telepedtünk oda.
Mindnyájan tudjuk, hogy a tizenhárom éves suhanckor, a cigaretta
tiltott gyümölcsének szokásos évadja, fzleni ugyan nemigen ízlik, de
tilos lévén és akkoriban még férfias, csak azért is szívja a vadász. Ren­
díthetetlenül mellre slukkolja, bármennyire fulladozik tőle.
Ott húzódtunk hát Flóriánnal a petrence tövében, vártuk a récé­
ket, kegyetlenül szívtuk a bizonyára valamelyik pipázóbeli dobozból
elcsent „gavallér-faintos cigerétát” - hogy Flórián szavaival éljek.
Korán volt még, húzás ideje előtt, amikor valahonnét néhány réce
keveredett a fejünk fölé. Jobb csövemre dögre pottyant egyik, sőt ka-

146
 H A R M IN C E G Y E D IK F E JE Z E T

Som ogyvár

Családunk régi fészke, apám gyerekkori otthona.

Nagyapámat én már nem ismertem. Az ő kezéből legidősebb fiára
szállt Somogyvár, apám testvérbátyjára, kinek halála után alig hatéves
fia lépett örökébe.
E z a fiú csaknem egyidős volt velem. Természetünkben is sok ha­
sonlóság mutatkozott, a vadászszenvedély meg éppenséggel egyformán
emésztett mindkettőnket. Vadásztunk is együtt sokat. Még vendég­
ségben is lehetőleg együtt. Ha csak egyikünk volt hivatalos, inkább el
se mentünk.
Nagyon megértettük egymást.
Igaz, hogy közben sokat veszekedtünk, sőt - verekedtünk is. De mi­
helyt elkülönítettek bennünket, alig vártuk, hogy újból találkozhas­
sunk.
Idővel ez a gyerekpajtásság szilárd barátsággá kovácsolódott, s ha
a sors is úgy akarja, még sok hasznát, sok örömét vehettük volna ké­
sőbbi életünkben. D e unokaöcsém már huszonhárom éves korában át­
költözött az örök vadászmezőre, hol bizonyára kiváló, vadban bővel­
kedő, protekciós pagonyt bocsátottak rendelkezésére. Mert talpig em­
ber volt és talpig vadász!
Hányszor tervezgettük, hogy majd ilyen meg amolyan afrikai expe­
dícióra indulunk kettesben! Együtt böngésztünk térképet, útleírást,
fegyverárjegyzéket, táborfelszerelés katalógusát. A lig vártuk, hogy
vége szakadjon a keserves emlékű háborúnak - egyazon ezredben szol­
gáltunk a harctéren is - , befejezhessük félbemaradt egyetemi évein­
ket, hogy aztán együtt mehessünk neki a világnak, a világ sokféle
szebbnél szebb vadjának!
S alighogy a háborúból ép bőrrel hazakeveredtünk, jött a spanyol-
láz, váratlanul ragadta el mellőlem vadásztársamat, egyben legjobb
barátomat. Én pedig később nélküle, de soha nem halványuló emléké­
vel jártam a közösen tervezett, együtt kifőzött utakat - A frika-India
-Am erika vadonságait. É s nemcsak a magam oroszlánját-tigrisét - az
övét is én lőttem meg. Néha olyanformán éreztem, mintha mégis el-

149
kísért volna. Mintha egy-egy csiklandós helyzetből ő segített volna
ki . . .
Nos hát, annak a két süldőgyereknek hajdani vadászcsínyjciről lesz
szó. Ezek főleg Somogyvárhoz, Somogyvár terjedelmes parkjához,
messzenyúló erdőségeihez fűződnek, hiszek azok jóval különb vadász­
kalandokkal kecsegtettek, saját otthonom szerényebb méretű pago­
nyainál.
Apróvadon, gazdag fácánoson kívül tetemes őzállomány, sok dám­
vad, sőt valamelyes rőtvad is szórakoztatta a somogyvári vadászt.
A kastélykert - az előzőkben emlegetett milcschauihoz hasonlóan -
menetelesen olvadt át az erdőbe. Perifériái elmosódtak, díszfái foko­
zatosan adták át helyüket tölgynck-csernek-gyertyánnak, kavicsozott
útjai észrevétlenül vadultak erdei ösvénnyé. Az arrafelé bolyongó
nemigen tudta, kertben jár-e még, vagy már erdőben. Természetes,
hogy a vad még kevésbé ismert határt erdő és kert között, a ház abla­
kaiból minduntalan lehetett nyulat-fácánt-őzet látni.
Gyerekkorom számos ünnepnapját töltöttem el ott. Saját otthonom
után, Somogyvár neve fordul elő legsűrűbben vadásznaplóm akkori
bejegyzéseiben. Karácsonyi-húsvéti szünidőre, ilyen-olyan alkalmi va­
kációra többnyire oda siettem. Olyankor persze puska meg ló körül
forgott minden beszéd, minden mulatság. Hiszen akkoriban még róka-
falkát is tartottak Somogyváron! Nagy vendégségek járták, puska- és
falkavadászat egymást váltogatta!
Jól emlékszem egy húsvéti vakációra, a 913-belire, mely történetesen
a legjava szalonkahúzás idejébe esett. Pestről jövet, Balatonbogláron
szálltunk ki a vonatból, Somogyvártól vagy másfélórás kocsizásnyira.

150
 H A R M IN C K E T T E D IK F E JE Z E T

V a d o rzó

Nem tudok még elszakadni Somogyvártól, rá kell szánnom még

egy fejezetet.
Említettem már, hogy közös barkácsolásunk gyakori nézeteltérést
támasztott köztünk. Ennek elejét veendő, mindegyikünknek külön-
külön területrészt utaltak ki, saját pagonyt, melynek határát a kon-
kurrens fél nem léphette át.
Járt pedig ott akkoriban egy titokzatos, sokat emlegetett őz - a
„malomréti bak” . Furfangos, hétpróbás, vén huncut, évek óta kifogott
az utánajárok eszén. Ha nagynéha csőre kerülhetett volna, váratlan
akadály lépett közbe, mindig megmenekült, azt se lehetett megálla­
pítani, valóban ő volt-e hát, a malomréti bak. Hol elhibázták, hol kés­
ve vették észre, hol idő előtt ugrott meg, hol a puska mondott csü­
törtököt. Iskolapéldája volt a közismert mesebaknak, amilyet minden
valamirevaló őzesterület vadőrje emleget. Tud róla mindegyik, de biz­
tosan sose látja senki, hol ez véli felismerni, hol amaz, örökös lázban
tartja az érdekelteket, terítékre mégsem k e rü l. . .
Mi ugyan találkoztunk vele egyszer - legalábbis azt hittük, hogy
ő volt. Mert csak késő este, „lővilágosság” szűnte után mutatkozott
nagynéha, a mocsaras Malomrét bizonytalan ködpárájában.

A kijelöléskor úgy adódott, hogy a Malomrétből mindkettőnknek

jutott egy-egy darab, a rétet átszelő Malomárok lett köztünk a határ.
Patakon innen enyém lett a vadászat, patakon túl az öcsémé. A titok­
zatos bak pedig - az erdőőrök bemondása szerint - az egész Malom­
rétet járta.
Ha járta, ha nem - egyikünk se találkozott vele. Híre homályosodni
kezdett.
Valamelyik hajnal ott virradt rám, a Malomrétre nyíló erdőszélen.
Szokásos esthajnali köd feküdte meg a rétet, ki se látszott belőle
a „határszél” , a halkan kortyogó, csak közvetlen közelből hallható
Malomárok.

159
 H A R M IN C H A R M A D IK F E JE Z E T

A Velencei-tó

A Balaton s a Fertő után következő legnagyobb tavunk, Székesfe­

hérvár tőszomszédságából, tizenegy kilométeres szalag formájában
húzódik Budapest irányába a balatoni országút mentén.
Közel esett mihozzánk, alsó végét mindössze tizenkét kilométer
választotta el egykori otthonomtól. A vízivad állandóan jött-ment
Sárrét meg Velencei-tó közt, így hát nekem - jobban mondva gyerek­
korom húszaspuskájának - igen kézre esett.
Csakhogy az akkori Velencei-tó - nagyon is különböző tó volt a
maitól. Alakja, területe nem változott ugyan, hanem partja, környéke,
elsősorban pedig dicső múltú vadállománya - annál nagyobbat!
Akkoriban bizony, még valóságos „vad víz” volt.
Rengeteg vízivadjának szokásos vándorlását, pihenését, költési nyu­
galmát, nevelkedési idejét - legfeljebb ha róka meg nádihéja zavar-
gatta. Legfeljebb, ha egy-egy ritka vadorzó vagy haltolvaj háborgatta.
Mióta azonban zajos fürdőélet ékteleníti az agárdi meg a gárdonyi
partot, mióta tarkatrikós városiak stranddá fejlesztették hajdani szilaj-
gulyák, bivalycsordák ősnyugalmas delelőhelyét, mióta nyaralók te­
mérdek amatőrhorgásza, üdülő „természetbúvárok” számtalan tojás­
gyűjtője későn-korán zaklatja a békalencsés, csillagsásos, vízipetre­
zselymes fészkelőhelyek paradicsomi békességét - azóta a Velencei-tó
vadászdicsőségének véglegesen befellegzett. Mert hiába - strandcuk­
rászda hangszórója s a szürkelúd gaggantása, élesen-rikácsoló fürdő­
vendég és halkan kvákogó kanalasréce - nem szívelik egymást.
Megszűnt a szárcsák s a „bujarak” * tízezreinek tavaszt jelző érke­
zése, megfogyatkozott a sok tarkabarka vándorréce, elpártolt a nemes-
kócsag meg a kanalasgém habfátyolos tündére, még az őszi libajárás
is tetemesen megcsappant.
S a sok vaddal együtt, elfogyott, abbamaradt az a régi, híres-neve­
zetes Velencei-tavi vadászat, melynek utolsóiba még én is belekóstol­
hattam, hattyúdalának eléneklésében magam is részt vehettem.

,,bujár” = vöcsök.
 H A R M IN C N E G Y E D IK F E JE Z E T

V d en cei - ta vi intim itások

Most látom csak, hogy az előző fejezet végén könnyelműen kibeszél­

tem a nagy titkot, a Velencei-tó iszapjában felejtett, kimeríthetetlen
sörétkészlet rejtekhelyét.
S ha már benne vagyok a tapintatlan fecsegésben, kincskeresők örö­
mére akár azt is elárulhatom, hogy söréten kívül - egyéb is maradt a
tó fenekén.
Három elsőrendű, angol vadászfegyver!
Lehet, hogy több is - a magam részéről mindössze háromról tudok.
Az elsőnek gazdáját nem ismertem - az régebb keletű eset. A másik
kettőét annál jobban, gyakran vadásztam vele. S habár szemtanúja
nem voltam, a kárvallott saját szájából hallottam, hogy a velencei tavi-
sellők miképpen rabolták el tőle, két W estley-Richards-féle, kiváló
ikerpuskáját.
Tavaszi nagyvadászat volt akkor is. Erős „böjti szél” alkalmatlan­
kodott, harmonikázásra most egyik résztvevő se gondolt, csónakjába
kapaszkodott valamennyi. Kint járt már a ladiksor, nyílt vizen, a
„Lángi tiszta” kellős közepén.
Említettem az előző fejezetben azt is, hogy a velencei vadászladik
ülőpadkájának sarkába, jobbról balra egy-egy puskatartó villát sze­
reltek. Ezekbe helyezte fegyvereit a vadász, hogy alkalmasan keze
ügyébe essenek.
Dobálta a szél a ladikot, vad nemigen jött, barátom klepetusába
burkolódzott, két jó puskája pedig a kétoldali tartókban nyugodott.
Jött egy goromba hullám, félrebillentette a csónakot. Egyik puska ki­
mozdult helyéből, mire azonban gazdája elkaphatta volna - átpende-
redett a hajó peremén, belefordult a vízbe. Barátom hirtelen utána­
kapó mozdulata csaknem feldöntötte az amúgy is ingadozó lélekvesz-
tőt. Visszarántva kezét, most már mindkettővel a szélhimbálta ladikba
fogódzkodott, az pedig - visszabillentében - kiborította a másik pus­
kát is!
Azt a két kitűnő fegyvert sosem adták vissza a vízitündérek, ma is

174
 H A R M IN C Ö T Ö D IK F E JE Z E T

T ú zoko k

Említettem már, hogy mifelénk „vadpókának” mondták.

Ami ugyanolyan helytelen, amilyen Erdélyben a „vadpáva” - a
siketfajd székelyföldi neve. Persze, valóságos vadpulyka is van a ma­
dárvilágon, valóságos vadpáva is - azoknak viszont semmi közük
a túzokhoz, illetve siketfajdhoz.
Külön fejezetet szánok rá, hiszen hajdani gyerek korom bán fontos
szerep jutott az otthoni „vadpókáknak” , helyesebben a tollának -
a szép tarka túzoktollnak!
Mondanivalómat a Sárréttel kellett volna kezdenem. Az ismételten
emlegetett Sárréttel, meg az ugyancsak bemutatott, egykori otthono­
mat kettészelő G aja patakkal. A G aja keskeny vize ugyanis választó­
víz volt - világokat választott el egymástól! Két teljesen különböző,
mégis szorosan összefüggő, ellentétes világot.
Gaján innen esett a - civilizáció, a „gazdasági üzem” : szántóföld,
erdő, szőlő, belsőség, majorság, fácános, gondozott vadállomány -
minden. Minden, ami a felnőttek szemében és a papíron számított.
Gaján túl pedig - a Sárrét!
Mert oda bizony a civilizáció legfeljebb átmeneti vendégségbe járt.
A Sárrét - legalábbis az én kalandvágyó gyereklelkemnek - nagyon
is sokfélét jelentett. Háborítatlan pusztaságot, rejtelmes ingoványt, ví­
zimadarak titokzatos, vadregényes v ilá g á t. . . Sok-sok vadlibát, tarka­
barka vadrécét, cifra füttyű cankófélék feljebb-alább tilinkózó társa­
ságát . . .
É s - túzokot!
A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre szétte­
kintő, éberszemű „vadpókája” - bezzeg nem a civilizáció madara! Ha­
nem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az
ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé - a csendé, a za­
vartalanságé, a szél kergette ballangóé,* a csalfa délibábé . . .
Valamikor az volt a kedvenc járásom.

* Ballangó: „ördögszeker” (Salsola rosocca).

1S0
 h a r m in c h a t o d ig : f e j e z e t

Búcsú a g y ere k k o rtó l

Tcltek-múltak középiskolás ifjúságom evei - lépésről lépésre szövő­

dött. fokozatosan fonódott vadászéletem tarka-barka szőnyege. Színe­
sedett, gazdagodott. S míg legeleje, a kezdete, már-már halvánvodás-
nak, enyhe kopásnak indult, addig innenső végébe mind cifrább min­
tázatok, mind frissebb élmények képe rajzolódott.
Újabb nyarak rohantak cl, újabb telek vánszorogtak el felettem,
diákéletem az érettségihez, fejem lágya a benövéshez közeledett. Bel­
sőmben pedig észrevétlenül rakódott le, a vadásztapasztalatnak első,
vékonyka rétege. Gyarapodott is kicsinyenként, de bizony sokkal las­
sabban, mint naplómban az elejtett vadak száma.
Mert tizenhat éves koromban - a sokak szemében derűlátó, de ké­
vésekében baljóslatú kilencszáztizennégyes esztendő tavaszán - már
meglehetős tekintélyes, háromezret meghaladó végösszeg mutatkozik
gondosan vezetett vadásznaplómban. Legmagasabb szám - hétszáz-
harminckcttő - a fogoly rovatát díszíti. Utána a nyúl és a fácán rub­
rikája következik, megközelítően egyforma, ötszáz-ötszáz körül járó
végeredménnyel. A hátralevő néhány száz darab pedig más-másfajta
víziszárnyas, különféle ragadozómadár, valamint az „egyebek” javára
íródik.
Hogy három legismertebb apróvadunk, nyúl, fácán és fogoly közül,
akkori naplómban még a fogoly vezet, méltán bizonyítja, hogy sok fo­
goly volt valamikor Dunántúl. De sajnos nemsokára, a húszas évek
első felében, a nyulak és fácánok száma már kiegyenlíti a foglyokét,
sőt hamarosan túl is szárnyalja. A két világháború közé eső időszak
második felében pedig, teljesen lemarad naplómban a fogoly, több­
szörösen felülmúlja a nyúl meg a fácán. A két háború közti időről, a
„magyar apróvad fénykoráról” , majd csak munkám következő köteté­
ben akarok megemlékezni.
Az érettségi előtti háromezres végösszegből - huszonhét őzbaktól
meg egyetlen dámbikától eltekintve - teljesen hiányzik még a nagy­
vad. A szarvas, a disznó, a zerge rovata, még íratlan-üresen tátong.
Hiszen az igazi nagyvad, szóba sem kerülhetett még, legalábbis nem
 H A R M IN C H E T E D IK F E JE Z E T

első szarvas

Ezt a fejezetet nehéz lesz megírni. Nehezebb az előzőknél.

Kiváltságos, ünnepi fejezet, szeretném ha különb lehetne a többi­
nél. Ennek következtében majdnem bizonyos, hogy - gyengébb lesz.
Hiszen bárcsak egykori, helyszínen készült feljegyzésem maradt
volna meg, az élmény frissenmaradásának biztosítéka, hitelességének
bizonyítéka!
Igaz, hogy az előző fejezetek sem hivatkozhatnak egyébre a lelkem-
be vésett benyomások tanúságánál, azokat is csak emlékezetem köny­
véből írtam ki.
Emlékezetemből meg vadásznaplóm szűkszavú bejegyzéseiből.
Ámde az emlék, különösen az ilyen nagyszakállú, csaknem félszá­
zados emlék - bármily kemény acél véste is lelkűnkbe - mégsem kelti
a szavahihetőségnek azt a fokát, aminőt a melegében papírra vetett,
„helyszíni közvetítés” .
Negyven-ötven esztendő nagy idő - különösen ez a legutóbbi. Az
író emlékezetéből - bármilyen kedves is szívének a téma - ki-kieshet
a leírandó eseménynek egy-egy láncszeme. S ha netán kiesett, tapoga­
tódzva kutat utána. A tapogatódzás azonban - az önbizalom kerék­
kötőjévé válik. E z a kerékkötő - jelen esetben inkább tolikötőnek
mondhatnék - némileg fékezi, előnytelenül befolyásolja az író tollát.
Hallja a fékezés zavaró zörejét, érzi hogy tollából írásába, írásán ke­
resztül az olvasó leikébe vezet.
Igyekszem hát, tőlem telhetőleg kiküszöbölni a zavaró zörejt, még­
pedig úgy, hogy' az emlékezetemből netán kiesett láncszem pótlását -
ösztönömre bízom. Ismerem ugyanis a lélekbúvárok megállapítását,
tudom, hogy az ösztön megnyilvánulásai mindig öntudatlanok - ösz-
tönszerűek. Ami pedig ösztönös, az állítólag nem tévedhet. Bizonyta­
lanságot, habozást, tétovázást - csak a tudatosan cselekvő ember is­
mer. Az ösztönszerűség világában - akárcsak az öntudatlanságéban -
ismeretlen a kétely, a bizonytalanság!
No, de pszichológiával aligha lőjük meg az első szarvast.
Ahhoz puska is kell!

igS

*
 H Á R M IN O N YO L C A D IK F E JE Z E T

V a d á sza t a háborúban

Az első világháborúról lesz szó.

Akkoriban ugyanis, még nem számoztuk őket, egyszerűen csak vi­
lágháborúnak mondtuk. Jóval később, csak mintegy huszonöt év múl­
tán kényszerültünk - nehogy félreértés essék - a folyószámmal való
megjelölésre.
Ismétlem, most csak az első számúra szorítkozunk.
Lényegesen megkönnyíti dolgomat, hogy harctérről anyámnak írt
leveleimben - a cenzúra lehetőségein belül - lelkiismeretesen beszá­
moltam akkori tapasztalataimról, természetesen a vadászattal kap­
csolatosakról is. Azoknak a leveleknek nagy része, különös véletlen
folytán, az elmúlt negyvenöt esztendő valamennyi viharját megúszta,
ma is birtokomban van.
így hát háborús vadászemlékeim - noha kevesen vannak és vajmi
szerény méretűek - autentikus, helyben írt dokumentumokra támasz­
kodhatnak. Említettem az előszóban, hogy a kellemetlen történések
igen hamar, sőt néha teljes egészében esnek ki emlékezetemből. így az
első világháború is, minden sallangjával együtt, még azt a kevés va­
dászemléket is beleértve, úgyszólván nyomtalanul kiesett. Hogy meny­
nyire nyomtalanul, ezt tán legjobban az előttem fekvő levél bizonyítja,
melyet szó szerint másolok le:

Gyergyóditró, 1 9 1 7. okt. 16.

. . . Bizonytalan időre leváltottak bennünket a román határszelén
elfoglalt hadállásunkból, s most néhány napig itt pihenünk ebben a
székely faluban. Sőt tegnap a szomszédos Gyérgyó-Remetén még va­
dászaton is résztvehettem! Igen kevés volt a hajtó, annál több a pus­
kás. Reggeltől estig mentünkt a napizsákmány mindössze egyetlen si-
ketfa'jdkakasból - székely nevén vadpávából - állt. Pedig volt ám a
hajtásokban sokféle va d: szarvas is, disznó is, őz is, sőt m edve isi
A friss nyomok kétségtelenül bizonyították. D e minden kiszökött.
Részben visszatört, részben elhibázták. Nekem nem kedvezett a sze­
rencse, nem láttam semmit.
 11A R M 1N CKI L E N C E D IK F E J I Z E T

első disznó

Szerencsés véletlenek összetalálkozása juttatta kezemre.

Katona barátom - kinél az előző fejezetben említett néuynapi
szarvasbőgést tölthettem - megbetegedett, kórházba került, onnét vég­
legesen hazaküldték. Kngcmct pedig december elején Marosvásár­
helyre vezényeltek, háromheti különleges kiképzésre, úgynevezett ro­
hamosa pat-tan folyamra.
Ott ért barátom meghívó levele.
Irta, hogy felsőzempléni erdejébe készül, ezúttal hosszabb üdülésre.
S ha marosvásárhelyi tanfolyamom befejezése után sikerülne néhány-
napi szabadságra szert tennem, jöjjek, mert - nagy a hó és sok a
disznó!
Ajánlata, amilyen váratlanul ért, olyan kívánatosnak tetszett.
Megvalósítása persze nem rajtam, csakis ezredesünk jókedvén mú­
lott.
Miután pedig marosvásárhelyi oktatónk naponta kalapálta belénk,
hogy a merész rajtaütés háromnegyed győzelem, megfogadtam tanítá­
sát és merész rajtaütéssel - írtam az ezredesnek.
Nem állíthatom, hogy könnyű levél volt.
De sorsdöntő levél lévén, felépítése alapos megfontolást kívánt.
Igyekeztem a helyzetet a lehető legelőnyösebben beállítani. Nemcsak
a világháború szemszögéből általában, hanem a hetedik huszárezredé­
ből különösképpen. Megjegyeztem többek közt, hogy a tanfolyam pa­
rancsnokát - egyrészt kiváló szereplésem méltányolása, másrészt az.
általam oly sűrűn hangoztatott, arcvonalbeli tiszthiány enyhítése arra
indította, hogy három nappal korábban engedjen el. A döntő érv, az
említett tiszthiány, persze nem felelt meg a százszázalékos valóság­
nak. De az egyszer - írtam alázatos tisztelettel - tessék nekem elnézni
ezt a csekély füllentést. Hiszen nem rossz indulattal, jámbor szándék­
kal történt. Ami pedig jámbor, az állítólag jó. S ha netán ezredes úr is
hajlandó lenne - alázatos tisztelettel - onnét a harcvonal felől kissé
kollaborálni, azaz engem háromnapi újévi szabadsággal oldalbasegí-

229
 N E G Y V E N E D IK F E JE Z E T

első kötet utóhangja

Vege a háborúnak!
Összeomlott a front, szcrtcszéjjcl szaladtunk, ki-ki amerre jónak
tartotta. Hazavergődtünk valahogy mi is, apámmal ketten.
Fáradtan, kedvetlenül, keserűen.
Na - de legalább végeszakadt. És a mi életünkben - ezt az egyet
bizonyosan véltük tudni - sohatöbbé nem lesz! Ilyesmire, épeszű em­
ber nem kapható többé. Ennek elfelejtéséhez jónéhány emberöltő
ignoranciája szükséges . . .
Pedig mi is ismertük ám a nagytudományú öreg rabbi, Ben Akiba
nevezetes mondását, mely szerint semmisem új a nap alatt! Amiről
egyébként se biztos, hogy ő mondta, sőt azt gyanítom, hajdani híres
királyának, Salamonnak könyvéből vadorozta ki.
De most valóban nem törődtünk azzal, hogy ki mondta.
Fődolog, hogy hazatérhettünk, hogy épkézláb megjöhettünk, hogy
most már itthon is maradhatunk. Ezt se mindenki mondhatta el magá­
ról.
De valahogy másképpen képzeltem ezt a várva várt hazatérést!
A nagy lidércnyomás alóli végleges szabadulást, kedves otthonom
oly soká nélkülözött meleg biztonságát, hazai erdő, hazai vad, hazai
természet istenhozottját, a boldog viszontlátást - az igazi, feledtető,
kárpótló, engesztelő pihenést. . .
Így hát a kedvem, a lövészárokban oly gyakran kitervelt, hazatérési
jókedvem, az sehogy se akart megjönni. Hiszen láttam immár, mire
is jöttem haza. Sejtettem, hogy7 mi következik, hogy mit jelent a vesz­
tett háború. Hogy mi mindent jelent!
Engem ugyan egyéb következményei akkoriban aligha érdekelhet­
tek - a vadászatiak annál inkább! Eleget hallottam, főképpen sokszor
olvastam, hogy vesztett háborúnak elsősorban a vadállomány issza meg
a levét.
Persze, nem hittem el. Mit érdekli szegény vadat, győzők lettünk-e
vagy legyőzöttek? Ezt bizonyára megint valami elméleti vadásztudós
filozofálhatta ki, íróasztal előtt ültében.

236
 Ünnepnapok
AJÁNLÁS

Minthogy könyvem a két világháború közti emlékeimet ismerteti, a mellékelt kép

szereplői közül csak rólam lesz szó. Feleségemről - ki már az előző kötetet is
megíratta velem - csak ez a rövid néhány sor emlékezik meg. hiszen nem is volt
részese az elmondandó élmenyeknek.
Leírásukban viszont annál tevékenyebben részt vett. Segítő tanácsa, lankadatlan
lelki támogatása csaknem társszerzővé minősíti. Övé legyen hát ez a könyv is, vala­
mint együtt zsákmányolt első szarvasbikánk emléke, utóbbi vadászéveim legszebb
„ünnepnapja” !
 ELSŐ F E JE Z E T

Bevehető

Előszót írni - kárba veszett fáradság.

Senki se olvassa el.
- Haszontalan szószaporítás - mondják - , tartalma úgyis kiderül
a könyvből. Engem a lényeg érdekel, nem a prefáció mézesmadzagja...
Magam is szívesen elbliccelem a bevezetések elolvasását. Megírásuk
viszont, korántsem falra hányt borsó. Hiszen emelik a lapszámot, egy­
úttal az írói napszámot is.

Ez a könyv férfi korom hazai vadászélménycinek ismertetése, a har­

madéve megjelent első kötet, nagy nehezen megszületett folytatása.
Amaz, az Ahogy elkezdődött nemcsak bevezetője, tulajdonképpeni
előszava ennek, gyökere, magva is, alapvető fundamentuma. Annak
híján ez a kötet szomjan vész, kiszárad a torka, csonka marad, sőt ér­
telmetlen.
Mondanivalója egyébként, sőt színtere is bővebb az előzőnél. Amaz
csak egykori monarchiánk területére szorítkozott, ez pedig Európa
egyéb országaira is kiterjed - arra a kevésre, amikben puskázásra al­
kalmam nyílt.
Tengeren túli, egzotikus tájakról ebben se lesz szó. Itthon mara­
dunk, civilizált vadfajták társaságában. Ha egyik-másik fejezetben,
átmeneti levegőváltozás ürügye alatt álépjük is a magyar határt, Euró­
pát nem hagyjuk el.
Az előző kötetben tett ígéretemhez híven, most elsősorban a „m a­
gyar apróvad fénykorát” szeretném bemutatni, a két világháború közé
cső évtizedeket, vadászcmlékeim legjavát.
A „fénykor” azonban - ezt máris tisztázni szeretném - nem a le­
tűnt kor fényére vonatkozik! Nem az egykori területtulajdonosok jó­
létére, nem a nagylábon rendezett vadászatok kényelmére, még csak
a hajtósereg sokaságára sem.
Hanem kizárólag a magyar apróvad páratlan hőségére, a hajdani,

24}
 M ÁSODIK. E E JE Z E T

E ls ő gergém

Huszonnégy éves voltam.

S bár egyrészt már „nyugalmazott” huszártiszt, háromévi háborút
viselt veterán, másrészt még csak első éves hallgatója a müncheni
egyetemnek.
Vadászélctem egét pedig tartós felhő borította.
Zöld táblás naplóm lapjai egyre nehezebben teltek. Hiszen már csak
elvétve mutatkozott bennük egy-egy jelentéktelen bejegyzés, szerény
számocska.
Állam ugyancsak felkopott a hosszú vadászböjt nyomorától. Mert
akár harctér, akár iskolapad, egyiket sem mondhattam valami ked­
vemre való pagonynak.

November utolja.
. . . Távoli otthonom berkeiben most székében durrog a puska. Po­
tyognak a telibe talált, toronymagas fácánkakasok, fültövön lőtt fiyu-
lak hányják a hengerbócot - téli társasvadászatok ideje! . . .
Mindabból nekem egyetlen falat sem jut. Felém legfeljebb a mün­
cheni vadkcrcskcdés kővé fagyott nyula mosolyog - már amennyire
az ilyen bajor nyúl egyáltalán mosolyogni tud.

Mosolygásra egyébként nemcsak a döglött nyúlnak, még az eleven

egyetemistának sem igen volt akkoriban kedve. A hosszú háborút kö­
vető általános hanyatlás - 1919-et írtunk - egyaránt nehezedett min­
den vesztes országra, a bajorokéra csakúgy, mint a mienkre. Kevés
volt az ennivaló, még kevesebb az ennivalóravaló. Annak a kis ven­
déglőnek sovány étlapján, ahova néhány diáktársammal kosztolni jár­
tunk, díszhelyen szerepelt a „H albe Staatkráhc mit K raut” - a „fél
varjú káposztával” . D e még a leöblítésére való, híres bajor sör is át­
látszóvá hígult.

245
 H A R M A D IK F E JE Z E T

Körösheg y

Az előző kötetben, első szarvasom történetében ezt írom:

„Saját szarvasterületünk nem volt. Azaz lett volna Somogy megyé­
ben, de évek óta bérbe lévén adva, számításba ezúttal nem jöhetett.
Háború után, mikor az a somogyi erdő ismét saját kezelésünkbe ke­
rült, legénykorom négy szép emlékű esztendejét töltöttem ott gazdál­
kodással - főképpen vadgazdálkodással! Lőttem is ott néhány jó bi­
kát, találkozunk még velük a második kötetben . . .”
A szövegbe azonban sajnálatos elírás csúszott, nem a nyomda hi­
bájából, tisztán a saját magaméból. Az évek száma elé, tévedésből
,,négy” -et találtam írni, „nyolc” helyett!
Nos hát, azokról lesz most szó.
Arról a nyolc szép emlékű esztendőről, meg arról a somogyi erdőről.
Történetünknek azonban, valamivel tágabb feneket kell kerítenem.
A kőröshegyi birtokot - abba tartozott a szóban forgó erdő - néhai
édesapám örökölte apjától 1892-ben, még hat évvel születésem előtt.
Apám huszonegy éves legény volt, de már hivatásos katonatiszt, had­
nagy a 7. huszárezredben.
Kőröshegy nyolc nemzedéken át szállt apáról fiúra. Első tulajdo­
nosa Széchenyi György, Egervár egykori kapitánya, aki Buda, Szé­
kesfehérvár, Kanizsa és Szigetvár visszavételében különösen kitűnt,
aminek elismeréséül grófi rangra emelték.
E z a törökverő György, szépapámnak szépapja volt.
Az első családtag pedig, aki Kőröshegyen le is telepedett - én vol­
tam.
Elődeim a család régi fészkeit lakták - Somogyvárt, Nagyccnkct,
Horpácsot - , Kőröshegyen csak időnként fordultak meg, egy-egy ellen­
őrző inspekciójuk alkalmával.
Apám - említettem már - a katonaságot választotta életpályául,
tizenöt éves gyerekkora óta lovassági hadapródiskolában nevelkedett,
szíve mindig a lóhoz, a lovas katonaélethez vonzotta. Akkor sem volt
hajlandó megválni tőle, mikor apja váratlan halála két különálló föld-
 N E G Y E D IK F E JE Z E T

V a d récékről

Több ízben emlegettem őket, hazai vizeink sokféle vadkacsájának

tarkabarka társaságát. Egykori otthonomnak elmaradhatatlan hozzá­
tartozói, nekem pedig különösen kedves madaraim lévén, önálló feje­
zettel tisztelem meg őket.
Ha nem is valamennyiüket, de legismertebb, legnépszerűbb s egy­
úttal legnagyobb képviselőjüket, a tulajdonképpeni „vadrécét” , hápo­
gó házikacsánk egykori ősét: a tőkésrucát.
Ennek hívja a természetrajz.
Mifelénk azonban - s „mifelénk” alatt a Velencei-tó vízimadaras
környékét értem - „dunai récének” „öregrécének” vagy választékos
magyarsággal: ,.stokker” *-nek tisztelik.
Sokat vadásztam erre a szép zöld fejű, fehér galléros, pörge farkú
madárra, s amint az elmondandókból kiderül, nem is mindennapi
eredménnyel.
Olyan récelesre is nem egyre emlékszem, mikor a valóban elért,
kivételesen nagy zsákmányon is túltchettcm volna, ha útját nem állja
váratlan akadály: vagy a patron fogyott cl, vagy a puska mondta fel
a szolgálatot . . . A kivételes alkalmakat tehát sosem sikerült teljes
mértékben kihasználnom.
Sorra veszem a nevezetesebb eseteket:
Talán 1919. júl. 28-án lőhettem volna életem legtöbb vadrécéjét -
ha az akkoriban még újdivatú pokolgép: a sörétes browning-fegyver,
csúfot nem űz belőlem!
Ötlövetűsége engem is megszédített, olcsósága is mellette szólt, mi
sem természetesebb, hogy én is kerítettem magamnak ilyen újdonsült
„fecskendőt” .
Gondolataimat most hazaröptetem, rövid negyvenöt esztendő tá­
voli, de még alig homályosuló múltjába.

A nemet „Stock-Ente” magyarosítása.

 Ö T Ö D IK F E JE Z E T

S za lo n k á k ró l

Fcslő hóvirágok utolsói - fűzfabarka bársonya - sombokor arany­

fátyla - kankalin kénsárga csokorfészke - májvirág kék csillaga -
lánykökörcsin lila bolyhos harangja - lopva nyíló ibolya első léleg­
zete . . .
íme, egy marékravaló nappali szalonkahangulat!
Hát még az alkonyatiak!
Távoli estharang gingallója, civakodva csendesedő rigók, kakatolva
elülő fácánok szunnyasztója, vacsoracsillag szerény felvillanása, ga-
najtúró bogár ide-oda cikázó zümmögése . . .
De mindenekfelett a szag! Az a leírhatatlan márciusi zamat, ami­
ben tétován keveredik előző ősz ernyedésének, letűnt tél szigorának,
tavaszi rügy fakadásának közös balzsama. Sajátságos illategyveleg,
ami nemcsak együttesen, hanem külön-külön, szagonként is - szalon­
kalest jelent!
S csak most, újraolvasva látom, hogy legkedvesebb szalonkavirá-
gomat, a talán nem minden vadász előtt ismeretes, főleg hűvösen-
árnyékos bükkösökben tenyésző farkasboroszlánt (Daphne mezereum)
csaknem kifelejtettem. Ennek az apró piros virágú, tropikus leheletű,
engem mindig Afrikára emlékeztető cserjének egzotikus illata is sza­
lonkalest jelent - mégpedig a javából!
Mint ahogy nekem azt jelenti a még csapatosan járó, de imitt-amott
már esdekelve burukkoló örvösgalamb, fácánkakas szárnyverdeső
nászdürgése, gólyahíres ingovány felett csapongó bíbic - még az égnek
törekvő pacsirtahimnusz is!
D e lám ez már nem is marékra - ez már egész nyalábravaló szalon­
kahangulat!
Nem állítom, hogy a felsorolt ingrediensek mindegyike szükséges.
Ilyen hiánytalanul kikevert „tavaszi mártást” ritkán tálalnak. D e va­
lamelyik - sőt bizonyára egynéhány - minden szalonkalesben benne
van. Benne kell hogy legyen! Hiszen ezek teszik ki, egyenként és ösz-
szesen, a nevezetes tavaszi „snepfles” agyonmagasztalt, agyoncsépelt,

304
 H A T O D IK F E JE Z E T

A „ G ran P a radiso ” vadkecskéje

Kitömött feje ott lógott valamikor a kandalló feletti díszhelyen.

Tizennégy hosszú esztendőn keresztül. Hanem kellemetlen kecske­
szagából még tizennégy év alatt sem engedett. Sajátságos dolog, száz-
egynéhány kitömött vadállatfejem közül az a konok kecskefej volt az
egyetlen büdös. Bakszagú.
Nem mindig. Volt úgy, hogy hétszámra is békén maradt, nem kel­
tett semmiféle feltűnést. Hanem ha esősre vagy ködösre fordult az
idő, ezt tüstént tudomásul vette. S hogy megérezte, azt egyúttal ma­
gam is megéreztem, aki egy szobában laktam vele. Az a kecskefej min­
den barométeren túltett. Házamban annak idején ezt mindenki tudta.
- Reggelre megjön az eső - mondogattuk egymásnak - , kecskeszagot
érzek. - Meg is jött, kivétel nélkül.
Sosem csapott be az a derék kecskefej.
Ennek az első pillanatra talán kissé valószínűtlennek tetsző jelen­
ségnek egyszerű magyarázata: a kitömő nem dolgozta ki kellő alapos­
sággal a fejbőrt. Hogy aztán még hány évre való szagot felejtett benne,
annak megállapításában megakadályozott a világtörténelem. Még­
pedig jókora gyújtóbomba formájában, amely apróra zúzta szegény
büdöst, a többivel egyetemben.
Mintegy harminc évvel ezelőtt, 1932 novemberében, mikor az olasz
Gran Paradiso havasaiban jószerencsém összehozott azzal a néhai,
kivételesen szép szarvú kecskebakkal, pontosan leírtam elejtésének
történetét. Akkori feljegyzéseim meg is maradtak, s noha harminc­
éves létükre megfelelő rongyosak és kopottak, mégiscsak helyszínen
készült dokumentumok, s így talán megérdemlik az újraélesztést.
Előbb azonban hadd mondjak el néhány bevezető adatot az európai
kós^áli kecskéről (Capra ibex), nevezetesen annak érdekes múltjáról:
Valam ikora történelem előtti időkben, az Alpok megszokott lakója
lehetett. Később a rómaiak százával fogdosták össze, közkedvelt sze­
replője volt a cirkuszi játékoknak. Állítólag külön műhegységet épí­
tettek az arénába, kőszáli kecskét hajszoltattak rajta, kutyafalkával.
S a szikla-színpadot, ha nem volt rá szükség, föld alatti süllyesztőben

3 '5
 H E T E D IK E E JE Z E T

N y u la k ró l

Bízvást ráfoghatjuk, hogy a legmagyarosabb apróvad!

A világháborúk közti magyar nyúlstráfnak nemcsak Európában,
a földkerekségen sem akadt párja. 1930-tól 1945-ig, évente egymillió­
nál is több nyulat lőttek hazánkban!
Vajon rajtunk kívül, ki dicsekedhetett évi egymillió nyúlbőrrel?
De nemcsak vadászzsákmányunk listáján érte el a legmagasabb
számot. Még népmeséink, népdalaink is váltig emlegették, közmon­
dásaink is róla példálóztak legtöbbet.
Önként következik mindebből, hogy a nvúlvadászat elsősorban
magyar különlegesség volt. S hogy a világ legjelesebb nyúllövői ma­
gyar puskások közül kerültek ki. Hiszen aminek gyakorlására leg­
több alkalmuk nyílott, azt sajátították el legtökéletesebben.
Ennek ellenére állítom, hogy „klasszikus” nyúlpuskást, mintaké­
pül szolgálót, a legmagasabb követelményeknek is megfelelőt - sok­
kal kevesebbet láttam, mint elsőrendű madárpuskást!
Pedig sok híres puskaforgató munkájában gyönyörködhettem. Bíz­
vást mondhatom, hogy az elmúlt fél évszázad magyar „élpuskásainak”
legtöbbjében. De még a külföldi kiválóságok némelyikében is.
Tudjuk, hogy minden számottevő sörétlövőnek, még a legjavának
is, megvan a saját specialitása, különleges egyéni tehetsége. Egyik
a szélhajtotta toronyfácánt, másik a szemközt surranó télifoglyot,
ismét másik a villámröptű csörgőrécét vagy - a keresztben száguldó
nyulat lövi legbiztosabban.
Azt is tudjuk mindnyájan, hogy a felsoroltak közül, nyulat lőni
a legkönnyebb! Ennek következtében a laikus, de még legtöbb vadász-
ember is azt tartotta, hogy jó puskások közt leggyakoribb a jó nyi'd-
lövő!
Nagy tévedés!
Kétségtelen, hogy minden gyakorlott vadász meglőtte a nyulat -
valahogy.
De kifogástalanul - hogy úgy mondjam, mesteri módon - , vajmi
kevesen lőtték! Aki nyúlpásztában hatvan-hetven lépésre keresztező,
 N Y O L C A D IK F E JE Z E T

A n agyka ka s

A „kakasdürgés” elsősorban az osztrák és a bajor vadász kenyere,

ősi szenvedélye.
Saját magunkról ezt nem állíthatjuk.
A dürgő siketfajdnak, c fejedelmi vadmadárnak kézrekerítése so­
sem tartozott a kimondottan „m agyar” vadászatok közé.
jelenlegi határainkon belül, egyébként sem tartózkodik siketfajd,
habár a Kárpátok és Erdély vadonjaiban ma sem ritka; ott sok „nagy­
kakast” - székely nevén „vadpávát” - lőhettünk annak idején . . .
De ott is többnyire csak földön, lesből lőhettünk!
Pedig ennek a vadászatnak legnemesebb, mondhatnám tradicio­
nális módja: a fatetőn di'irgő kakas „beugrása" .
„Beugrás” helytelen kifejezés ugyan, a német „Anspringen” szolgai
fordítása. Magyar ember vízbe szokott beugrani, Dunába, kútba, gö­
dörbe; legtöbbször pedig huncut embertársa cselvető beszédére . . .
A fajdkakast „beugró” vadász egyébként sem ugrabugrál, hanem
hirtelen lép, legfeljebb szökken. De megfelelő szakkifejezés híján,
valamint netáni félreértés elkerülésére, a vadászok közt általában el­
terjedt „beugrást” használom magam is.
A siketfajd, Hollandia és Dánia kivételével, jóformán Európa-
szerte otthonos. S valahány nemzet határát lakja, annyiféleképpen
vadásszák. A svédek például hálóval, csapdával, hurokkal fogják, az
oroszok vizsla előtt, a norvégek síppal csalogatva lövik, a skótok meg
hajtásban, akár a fácánt . . .
Egyikben sem volt részem. A hallottak szerint azonban aligha ha­
sonlíthatók a ml kakasdürgésünk fenséges, valóban tcstet-lclkct zson-
gító élményéhez.
Különös sajátossága, sőt szépsége ennek a vadászatnak, hogy a
puskalövés fontosságát teljesen háttérbe szorítja, s a hangsúlyt a „dísz­
letekre” helyezi: a hajnalpírban égő havasra, a tavaszváró erdőre,
a csil.ogó nagy madár titokzatos nászdalára . . .
Ma m ega megközelítésével járó ügyeskedésre, fáradozásra: a „be­
ugrás” - ra.

363
 T IZ E D IK F E JE Z E T

F ácá n o kró l

Kíméletesen rövidre szabott, részben történelmi, részben természet-

rajzi órára invitálom az olvasót.
Unalmas iskolai tanórára - mégis fácánokról szólóra!
Mert legkedvesebb apróvadam bizonyára elvárja, hogy nemcsak lc-
lövöldözéséről, vadásznaplómat dagasztó hckatombáiról számoljak be,
hanem hovavalóságáról, származásáról, eredeti otthonáról is megemlé­
kezzem. Sőt közelebbi atyafiságáról se feledkezzem meg, a sokféle fá­
cán más-más egyéni kívánatosságáról!
Vagyis mindarról, ami ázsiai őshazájából való elhurcolására, euró­
pai betelepítésére késztetett bennünket - falánk gyomrunk, telhetetlen
szemünk, később pedig, mértéktelen vadászszenvedélyünk kielégí­
tésére !
Hiszen csakis ennek a háromnak - ízletes húsának, pompás tollá­
nak és sebes röptének - keserű levét issza a fácán, immár vagy har-
madfélezcr esztendő óta!
Sorsfordulásának értelmi szerzőjét Aiszkbülő.v?nak hívták.
Ógörög tragédiaköltő volt, Attikában élt és a Révai-lexikon tanú­
sága szerint, hetvenkét drámát írt. Régen történt mindez, mintegy két­
ezer-ötszáz esztendővel ezelőtt. Megírta többek közt a mondabeli
Argó-hajósok, a híres Argonauták kolchisi rablóútját is, a mitológiai
aranykos bundájának, a nevezetes „aranygyapjúnak” kézrekerítését.
Aiszkhülosztól - aki hitregék hősein kívül reális adatokkal is szol­
gál - tudjuk azt is, hogy a Kaukázus déli lejtőjéről a Fekete-tengerig
terjedő vidéket nevezték akkoriban Kolchisnak.
Később Ibéria lett a neve.
Manapság pedig - Grúziának hívják. Tudjuk, hogy a Szovjetunió
egyik köztársasága, s hogy többek közt nemcsak szép asszonyairól és
jó boráról nevezetes, hanem arról is, hogy ott szokták elérni az emberi
kor legvégső határát - hallom, a százéves grúziai legény mindennapos
jelenség!
A néhai Aiszkhülosz még arról is beszámol, hogy a Kaukázus déli

39*
 T IZ E N E G Y E D IK F E JE Z E T

A fácán vadás^at „m agas” tudom ányáról

Hajdanában, amikor még sokat vadászhattam apróvadra, fácánt

szerettem lőni legjobban.
Nemcsak azért, mert arra nyílott legtöbb alkalmam, nemcsak azért,
mert a jól repülő fácánkakast a legszebb, a legkívánatosabb sportlö­
vésnek tartottam. Hanem bizonyára azért is, mert elbizakodottságom­
ban azt képzeltem, fácánlövéshez értek legjobban.
Akad az embernek efféle, idő múlásával eloszló, sőt végül még
érthetetlennek is tűnő rögeszméje.
M a bezzeg én sem képzelődöm többé! Hiúságomból is jócskán
engedtem . . .
Hát még sörétlövő képességemből!
Pedig vannak, akik azt állítják, hogy el sem lehet felejteni. Akár­
csak az úszást, a korcsolyázást, a biciklizést. . .
Hej, de nagy tévedés!
A sörétlövés készsége, megfelelő gyakorlat, kedv, alkalom nélkül
elsatnyul, visszafejlődik, akárcsak az öregedő szarvasbika agancsa.
Beszárad, mint a használatlan tintatartó.
A gyakorlat híján maradt sörétvadász bizonytalanná, kapkodóvá,
egyre eredménytelenebbé nyomorodik. Hiszen ma már, néha gátlás­
mentes magabiztonságom helyett, toporzékolva dühöngök, legalábbis
fájdalmasan felszisszenek egy-egy biztosnak vélt fácánkakas elhibá-
zásán. Még olyanén is, amit egykori virágkoromban - is elhibáztam
volna!
Tagadhatatlan, hogy a sörétlövés biztonságának csökkenéséhez
lényegesen hozzájárul az idő múlása, az élemedő kor. A vadász ref­
lexei meglassúdnak, füle-szcme gyengül, szemüvegre szorul. Az ókula
pedig, önmagában véve is nagy hátrány. Bepárásodik, az eső bema-
szatolja, minduntalan törölgctni kell. Hát ha még el is ejtik, pláne ha
sárba . . .
Habár ezek - a szem, a fül, még a híres reflexek is - egyéni teher­
bírók! Láttam én már karón varjút, de még nyolcvanéves puskást is,

401
 T IZ E N K E T T E D IK F E JE Z E T

N agyvázson y

Ezt a fejezetet egy ember emlékének szentelem - olcsó viszonzásul.

Régi apai barátom emlékének, akinek nevét soha el nem múló hálá­
val emlegetem.
A ki életemben a legtöbb vadászörömhöz juttatott!
Persze mindezt merő egoizmusból teszem. Hibáim hosszú sorát
ugyanis nem akarnám a legaljasabbal tetézni - a hálátlansággal.
S noha régen, vagy harminc éve meghalt az illető, hátha még odaát,
még a túlvilágon is megérzi, hogy nem felejtem el - sohasem. Ha pe­
dig nem érzi meg, akkor sem fáradok hiába. Akkor a magam meg­
nyugtatására írok. Hogy hálámat ne csak tudjam, hirdethessem is,
nyomtatásban is olvashassam.
Számtalan, szebbnél szebb vadászattal ajándékozott meg.
Hogy bőkezűségének csak szarvasos részét említsem: tizenöt bő-
gési idény végigélvezését, hetvennégy szarvasbika elejtését köszönöm
neki! A felejthetetlen Kabhegy - hiszen arról lesz szó - nemcsak va­
dásznaplóm legértékesebb részét, szarvasbőgési élményeim legjavát
is szolgáltatja.

Huszonhat esztendeje nem jártam a Kabhegyen - több mint ne­

gyed évszázad óta! Még csak messziről se láttam, pedig nyolc évig lak­
tam közeli szomszédságában, a veszprémi Balaton-parton. Mégse tud­
tam rászánni magam a kabhegyi kirándulásra, nehezen hegedő búcsú­
sebek felszakítására.
Hírét azonban, különösen az utóbbi évek folyamán, egyre gyakrab­
ban olvasom, mégpedig a napisajtóban. A z újságok azonban nem
szarvasait emlegetik, akik valamikor oly kívánatossá tették számomra
a Kabhegyet.
Hanem országos hírű, kétszáz méteres televízióstornyát magasztal­
ják! Építészetünk műremekét, ami a Kabhegy eredeti, hatszáz méteres
magasságát kétszázzal megtoldva, immár nyolcszáz méteres felsőbb-

420
 T IZ E N H A R M A D IK F E JE Z E T

K a b h eg yi em lékeim

Évről évre megkaptam, szept. i-e körül, öreg barátom előzetes meg­
beszélésre invitáló értesítését. Sok mindenről szó esett olyankor. S ha
netán állandó magnetofon lett volna a szobában - szerencsére isme­
retlen fogalom volt még akkor - , s most utólag lepergethetném, bizo­
nyára meglepődnék az évről évre csaknem azonosnak mondható, bőgés
előtti párbeszédeken.
Amelyek révén, olyan jó barátok, olyan hü vadásztársak lettünk!
„. . . Hogy legkésőbb 8-án elinduljak ám, Kisasszony napján! Igaz,
hogy korán van kissé, a meleg még nemigen enyhül, a bőgés aligha kez­
dődhetett meg. Eddig még csak egy-két éjjeli morgást jelent a vázso-
nyi erdészet, olyan hangolásfélét, amilyet a cigánybanda penget, ami­
kor unottan beszélgetve »stimmel«! . . .
. . . Hogy a többi vendég - kettőt-hármat szokott hívni rajtam kí­
vül - majd csak 16-a után érkezik, amikor a bikák már teli torokkal
rágyújtottak . . . ”
Évenként megegyeztünk abban is, hogy szeretünk időben ott lenni,
még a szarvasok megszólalása előtt! Hiszen egyikünk sem akarja el­
mulasztani azt a lélegzetakasztó, azt az örökké szenzációs pillanatot,
a néma estbe beleorgonázó - első szarvasbőgést!

Amikor bealkonyodás után, homályba borult ösvényen, ködnevelő

réten ballagtunkban, minduntalan meg-megálltunk, négy-öt perces
hallgatózásra. . .
D e csak a fáradhatatlan tücskök fújják. Ágról ágra koppan a hulló
makkszem. Egy-két macskabagoly huhog, jánosbogár holdfényű mé­
csese pislog a cserkészét mentén . . . S az egyre gyémántosodó égboltra,
hirtelen tűzkígyót rajzol, ismeretlen célú futtában a hullócsillag. . .
D e alig indulunk el ismét, alig megyünk egy dobásnyit - gyökeret
ver lábunk - megszalad a szívünk verése.
Elnyöszörögte magát az első szarvasbika!

4)5
 T IZ E N N E G Y E D IK F E JE Z E T

A k isk a k a s

A nyírfajd-kakasról lesz szó, a kékpáncélos feketevitézről, az oszt­

rák vadász legkedveltebb kalapdísz-szállítójáról.
Itthoni nimródjaink kalapja mellett, a nyírfajd-kakas sarlótolla,
úgyszólván már ritkaság. Pedig legény koromban a magyar vadfélék
közé tartozott ám ő is, hajdani havasaink pörge farkú táncmcstere . . .
A régi Felső-Magyarország vármegyéi közül, elsősorban Szepest,
Liptót, Árvát és Gömört lakta, sőt a múlt század hatvanas éveiben
még Szatmári is, ahol a Túr vizét környező erdőkben, vizslával va­
dászták . . .
Magyar nyírfajdhoz nem volt már szerencsém. Nagyobbára csak
osztrák meg csehországi „kiskakassal’ volt dolgom, noha találkoztam
vele Ukrajnában, Bajorország lapályos láperdeiben, sőt Skócia hanga­
füves hegyvidékén is.
Jóval kisebb, alig egyharmada legyezőfarkú bátyjának, a hatalmas
siketfajd-kakasnak. S míg ennek tollruhája zöldes-feketén csillámlik,
a nyírfajd-kakas kékesfekete fényű.
A kiskakas is tavasszal dürög, habár néhány nappal később kezdi
nagy rokonánál. Nem is olyan korán kelő, mint a siketfajd, virradat
előtt ritkán szólal meg. Rendszerint földön, illetőleg magas hegyekben
hómezőn dürög, s csak napkelte után gallyazik fel cgy-cgy különálló
fára, ahol néha még délelőtt is folytatja csuhukoló, bugyborékoló
á riá já t. . .
A siketfajd-vadászat alapszabálya, a nyírfajdéra is érvényes:
Vérbeli vadász csak diirgő kakasra emeli puskáját.
Ezt azért is említem, mert más országokban nem így van. Skóciában
például ősszel lövik a nyírfajdot, a nagyhírű ,,grousc” -hajtások alkal­
mával. Sőt, kiválóan sebes röptű ,,sportmadár” létére, az ottani hajtó­
vadászatok valóságos csemegéjének tartják. De nem ám a húsa, hanem
lelövésének nehézsége miatt. Nekem is volt benne részem, tapasztal­
tam, hogy a hajtott nyírfajd, noha szárnyverése látszólag lassúbb, röpte
mégis sebesebb a „grouse” -énál. Ez könnyen megtéveszti a hajtott

454
 T IZ E N Ö T Ö D IK F E JE Z E T

Z erg ék rö l

Legtöbb laikus azt hiszi, hogy zerge csak Ausztriában, az osztrák

Alpokban tanyázik. D e még vadászember közt is akad, akinek a zerge
elterjedéséről való fogalma meglehetős halvány.
Pedig Európa országai közül tizenhat a zergejárta, s csak kilenc a
zergétlen!
íme, a zergések listája. Mégpedig ábc-sorrendben, nehogy valame­
lyik náció zergeileg előbbrevalónak tartsa magát a másiknál. Igazán
nem akarnám presztízspolitikai térre terelni a zergekérdést. - Hol is
fordul hát elő?
Albániában: a Karszton.
Ausztriának: valamennyi tartományában.
Bulgáriában: a Rhodos-hegységben.
Csehszlovákiában: a Magas-Tátrában.
Franciaországban: a Pireneusokban és a Jura-hegységben.
Görögországban: a Pindos-hegységben.
Jugoszláviában: az Alpokban és a Karszton.
Lengyelországban: a Tátrában.
Lichtensteinben: az Alpokban.
Németországban: a Bajor-Alpokban.
Olaszországban: az Alpokban és Appenninekben.
Romániában: a Déli Kárpátokban.
Svájcban: az Alpokban és a Jura-hegységben.
Spanyolországban: a Pireneusokban és kantábriai Kordillerákban.
Szovjetunióban: a Kaukázusban.
Törökországban: az Antitauruszban és Örmény-Tauruszban.
Európán kívül csak az ausztráliai Új-Zélandban tanyázik. Annak
idején Ferenc József küldött oda ajándékba öt-hat zergét, Ebensee
melletti pagonyaiból. Azóta annyira elszaporodtak, hogy - akárcsak a
Skóciából odatelepített szarvasok - immár ezerszám lepik az új-zé-
landi hegységeket!
Az európai Alpok országai közül Ausztriát és Bajorországot lakják
 T IZ E N H A T O D IK F E JE Z E T

A grouse

Ennek a különleges, kizárólag a brit szigeteken tanyázó, legango­

losabb vadmadárnak fejezetét - egy régi emlékkép történetével kez­
dem.
Kisgyerek korom óta lógott szobám falán.
Mintegy két araszos, zöld bársonyrámás, helyenként sárgásbarna
penészszcplővel patinázott vízfestmény, kissé már színchagyott, mégis
művészkézre valló akvarell. Csak azért kunyerálhattam el annak ide­
jén - mert vadászkép volt!
Hiszen a zöldkabátos puskásember kiléte, zsákmányának minemű-
sége még aligha érdekelhetett. Mindenesetre elkértem, átköltöztettem
féltett magánkincseim közé, pilléim és bogaraim tarka társaságába
- ámbár nincs kizárva, hogy első verebem berámázott szárnya is ott
díszelgett már . . .
Idővel kisült, hogy nemcsak egyszerű vadászkép, több volt annál
- értékes családi ereklye. Mert a fogolyszerű zsákmányát büszkén
magasra tartó, puskás férfiről elmondták, hogy Széchenyi Lajos déd­
apám - első g/w/íe-jának elejtése napján!
Csakhogy' jelzctlen lévén a kép. névtelenség homálya fedte a mű­
vészt. Ismeretlen kezű volt a ráma hátlapján homályosuló írás is, szö­
vege viszont annál félreérthetetlenebb:
,,Louis Széchenyi, killing his first grouse at Lowther Castle, on
Aug. i2th, 1837.” *
Ott a helyszínen pingálhatta a kétségtelenül tehetséges ismeretlen,
alkalmasint a háziak vagy tán vadászvendégek valamelyike.
így aztán a grouse-ról, az angolok jellegzetes apróvadjáról, még
verebész koromban tudomást szereztem.
Sőt - majdani vadászatát is bizonyára elhatároztam.
Hiszen már gyerekkorom tetemes idejét is ilyetén tervek kovácso­
lása töltötte ki! Szándékaim kimerítették a földkerekség teljes vad­
állományát. Az öreg Brehm aligha ismert puskára érdemes állatot,

* ,,Sz. L. első grousc-ját lövi 1837 . aug. 12 -én, Lowther Castlc-ban.”

487
 T IZ F . HF.THD IK ! T-'JI Z I■ T

Világhírű Tótmcgyer

Valóban az volt valamikor - világhírű.

Hiszen nemcsak hazánknak, nemcsak Európának, az egész föld­
kerekségnek legtöbb apróvadjával dicsekedhetett!
Az évenként odajáró puskások, főképpen az a néhány külföldi meg
a nemzetközi sportújságok, szcrteszéjjel vitték a hallatlan vadtömeg,
a példás rendezés, a kiváló teljesítmények hírét. Addig-addig verték
a nagydobot, hogy utóbb már idegen országok puskás-sztárjai közt is
közismert, szinte legendás szóvá vált - Tótmcgyer!
Hogy milyen mértékben - azt tán a következő eset bizonyítja leg­
jobban:
Mikor vagy negyed századdal ezelőtt, 1938 januárjában, a bikaniri
maharadzsa nevezetes homokityúk-vadászatán vehettem részt, a házi­
úr, akiről azt hittem nevemet se hallotta azelőtt, ezzel a meglepő kér­
déssel fogadott:
- Hallom, szokott Tótmcgyerrc járni?
Lám, még oda Bikanirba, a rádzsputániai sivatag távoli sarkába
is eljutott hát Tótmcgyer híre! Sőt, amint hamarosan kiderült, nem­
csak híre, hanem rendkívüli vadászeredménycinek hiteles kimuta­
tása is. A maharadzsa pontosan tudta, melyik évben mennyi nyúl,
mennyi fogoly esett Tótmcgyercn. Még a megyeri terepviszonyokat,
az ottani vadnevelés, vadóvás módját, sőt a résztvevők névsorát is
ismerte. Úgyszólván semmi újat nem mondhattam neki - jobban tudta,
mint én, aki akkor már évek óta odajártam.
És beszélgetésünkbe - hiszen ismételten visszatértünk a megyeri
témára - mindig bclcszőttc:
- Ha azon a vadászaton csak egyszer is részt vehetnék, menten
eljönnék Magyarországra!
S ha még indiai maharadzsa is akadt, aki odavágyott, hogyne akadt
volna vágyakozó a világ egyéb puskaforgatói között.
- Még töltögetőnek vagy akár hajtónak is szívesen elmennék!
Ilyeneket lehetett hallani.
Hát még mennyi magyar vadásznak fájt a foga Tótmcgyerrc!

502
 T IZ E N N Y O L C A D IK F E JE Z E T

S%á%adik és kéts^á^adik szarvashibám

Nemcsak tekintélyes sorszámuk juttatja őket külön fejezethez.

Nemcsak jubileumi szarvasok!
Úgy hozta a véletlen, hogy mindkettőjük különleges élménye, vö­
rös betűs ünnepe vadászéletemnck. Szép emlékű, felejthetetlen szarvas
mindegyik.
A századik amaz aránylag kevés szarvasbikám közül való, amit
nem meghívott vendégségben, nem is pénzen vásárolt bérterületen,
hanem saját magamnál, a már ismertetett kőröshegyi otthonomban
ejtettem el.
Akinek pedig sorsa jóvoltából, „otthoni szarvasbika” is jut, az na­
gyon is jól ismeri ennek rendkívüli jelentőségét. Az tudja, mi a kü­
lönbség a saját termésű meg a kocsmában vásárolt bor, a maga ültette
almafa meg a szomszéd fájának kóstolóba küldött termése között.
Nagy ám köztük az eltérés - az íz-távolság!
A kétféle bor meg kétféle alma zamatja között.
Nem is szólva a kétféle szarvas közti íz-különbségről.
Hiszen a saját magadét akkor keresed meg, akkor jársz utána,
amikor kedved tartja, akkor lövöd lapockán, amikor idejét látod.
Szabadon rendelkezel vele, halálra ítélheted, vagy életre szóló ke­
gyelmet, öregségi menedéket biztosíthatsz neki. A te szarvasod, a te
nevelésed, saját erdőd termése.
Ha pedig netán nem tetszik - de még ha tetszik is az agancsa -
másnak adhatod! Vendégnek juttathatod! Ajándékozni pedig lénye­
gesen kellemesebb, mint ajándékot elfogadni.
Olcsóbb is . . .
S ha végül mégis úgy határoznál, hogy saját magad lövöd meg -
senkinek sem kell megköszönnöd.
Mert minden köszönet hálával, minden hála valamilyen lekötele­
zettséggel jár. A lekötelezettség pedig - bármily jelentéktelen legyen
is - menthetetlen szabadságvesztést von maga után.
A viszontszolgálattól zavartalan, az elégtételmentcs szabadság el­
vesztését.

52i
 T IZ E N K IL E N C E D IK F E JE Z E T

Vadlibákról

I lazánk közismert, jellegzetes vadmadara.

Egykori otthonom késő őszi égboltjának valóságos tartozéka az a
meg-meggeggenő, egyformátlan szárnyú V-bctű: vonuló vadludak
füzére!
A Fejér megyei Sárréten, a Velencei-tó szomszédságában nevel­
kedtem. Ott pedig - az igen nagy hidegek kivételével - októbertől
márciusig alig múlt el nap, hogy vadlibát ne láttam vagy legalábbis
ne hallottam volna.
Vadásztam is rá sokat és sokféleképpen.
Lesen és hajtásban, szárazon és vízen, vetésen és nádban, éjjei és
nappal, söréttel és golyóval. Ladikból, gödörből, lcásott hordóból,
ilyen meg amolyan, körmönfont leshelyből. Lőttem libát gyalog, lőttem
ló hátáról - kocsiból, autóból, országút árkából . . . Sőt még emeletes
háznak tetejéről is!
Tudjuk, hogy a vadlúd nem állandó, csak időszakos, átvonuló
vadja hazánknak. A nálunk megforduló sok százezernyi vadlibának
négy közönséges, egy ritka és három még ritkább fajtája közül csak
egyetlenegy fészkel magyar földön: a nyári lúd. (Szürkelúdnak, tőke-
lúdnak, sőt szőkelúdnak is mondják.)
Mifelénk Fejér megyében, sosem volt bővében ez a legnagyobb
testű, de leghalkabb beszédű vadliba, fehér házilúdjaink tulajdonkép­
peni őse. Az utóbbi években meg éppenséggel megfogyatkozott, s
amint hallom, ma már csaknem ritkaságszámba megy. Pedig húsz­
huszonöt évvel ezelőtt, még naponta láthatta bárki, ha május-június­
ban a Velencei-tó mentén utazott, s kissé figyelmesen nézett ki a vo­
natablakon. A vasút és a nádas közti tocsogós rétsávon minduntalan
feltűnt cgy-egy nagy, magányos vadlúd, amint a vonatzakatolás elől,
nyújtott nyakkal lépdelt a tópart felé. S aki azt a magányos ludat
alaposan szemre vette, nyomában négy-öt pelyhes fiókát is megpil­
lanthatott, frissen kelt „kis-zsibát” .
Augusztus végi hajnalokon, velencei récclesck alkalmával, több­
szőrönként lőttem egy-két nyári ludat is. Tíz-húsz főnyi kisebb csa-

540
 H U SZ A D IK F E JE Z E T

Kárpáti kaliba

Zajos, levegőtlen városi lakásom íróasztala előtt töprengek, lapot

lap után gépelek sűrűre, csak azért, hogy tehetetlen indulattal apróra
tépjem, papírkosárba gyömöszöljem valamennyit.
Gyakran kínlódom most így; mondhatnám minden újabb fejezet
megírását ez a reménytelen megfeneklés, ez a vajúdó nekirugaszkodás
előzi meg. Egy helyben toporzékolok, még bele is izzadok, mégse tu­
dok megkapaszkodni, nincs lelkierőm belevetni magam a hámba, pat­
tanásig feszíteni az istrángot, mondanivalóm szekerét kizökkenteni a
kátyúból!
És minél többet szeretnék mondani, annál nagyobb a zűrzavar, an­
nál ragadósabb a posvány.
Ezúttal kárpáti vadászemlékeimen lenne a sor!
Ezekbe különösen nehéz belekapnom, innét a Jókai utcából.
Gyenge mentségül hozom fel, hogy környezetem sem az a kimon­
dott emlékgerjcsztő. Az időjárás ugyan nekivaló lenne, hűvösen őszies,
még eső is csepereg. Abban bíztam, ha egyéb nem is, a szeptember
végi naptár, a levegő fanyarodó zamata tán csak felvillantja bennem
a visszaidézés szikráját. . .
Mint ahogy a szag valóban a legjobb emlékeztető!
Csakhogy ablakomat későn-korán zárva kell ám tartanom, mert
biztató erdőillat helyett csak a Nyugati pályaudvar keserű korma száll
be rajta, m ega fülledt utca ablakrezegtető dübörgése. Szellőztetni csak
az udvar felől merek, azt is csak ilyenkor éjszaka, amikor nincs sző­
nyegporolás, nem üvöltöz a jeges, az ószeres, meg a drótostót, amikor
viszonylag clgyöngül a körút mclléki bérkaszárnya sivár, vadászfülnek
nem éppen üdítő, kárpáti légkörtől meg éppenséggel távol eső hang­
zavara.
Nem. Itt nem könnyű őserdőről álmodozni . . .
Lakásunkat sosem éri napsugár, zsivajgás viszont sosem kíméli. Friss
levegőt csak olyankor szippantunk egy-két nyelésnyit, amikor hirtelen
zápor szárnyát szegi a koromszemek gomolygásának . . .
Pedig nem szabadna ám kedves lakásomat ennyire leszólnom!

561
 H U S Z O N E G Y E D IK F E JE Z E T

Dédai diadalok

Mikor 1941 szeptember derekán először

érkeztem Dédára, úgyszólván járhatatlan ős­
erdő volt az egész bérterülct, rendezetlen, ke­
zeletlen, elhagyatott.
Ez volt a legnagyobb varázsa!
Vadsága, érintetlensége! Mert szarvasai
nemigen váltották be hozzájuk fűzött remény­
ségemet. Sohasem találkoztam Dédán első­
rendű, kapitális bikával!
Pedig a közelmúltban, a harmincas évek
derekán, kiváló szarvasok estek ám ott! A legkülönbet tudtommal
bérlő elődöm, néhai Strachwitz Lajos gróf, német vadász ejtette el,
1934-ben. Mégpedig ott, bisztratetői tanyámtól alig kétszáz lépésre!
Xandl vadőr ismételten mutatta a helyet, odaláttam házikóm abla­
kából.
Az a 2 10-nádlcrpontos bika a budapesti kiállításon, 1934 decembe­
rében aranyérmes első díjat nyert! A német szarvasvadászok közt
„Strachwitz-Hirsch” néven ismert kitűnő tizcnnyolcas nagyban hozzá­
járult, hogy Pálffy barátommal a dédai területet megszerezzük.
Két részre osztottuk.
Pálffyé lett az alacsonyabban fekvő, főleg lomberdős rész, enyém
meg a felső, a havasi legelők meg a fenyvesek világa. Még így is ak­
kora darab jutott mindegyikünknek, sose győztük bejárni. Nem is tud­
tunk egymásról, oly messze estünk, meg se látogathattuk egymást.
Egyetlenegyszer találkoztunk, „klüdönc” útján megbeszélt helyen, egy­
órás eszmecsere, és vázlatos térkép készítése céljából.
Egyetlen elhanyagolt cserkészét kanyarogta végig a területet, mint­
egy tizenöt-húsz kilométer hosszúságban. Sózó vagy vadetető sehol
nem volt, megfigyelőhely, ícSáüvár.y meg éppenséggel nem, aminek
következtében bőgő bikáink felét sem ismertük! Persze ez iS CS^k
növelte a terület varázsát, meglepetések esélyét, álombikába vetett
reményemet.

57*
 H U SZ O N K E T T E D IK F E JE Z E T

Medvemesék és egyebek

Kárpáti medvéimet - szám szerint kettőt - is Dcdán zsákmányol­

tam, szarvasbőgés idején.
Előre kell bocsátanom, hogy évente találkoztam egyszer-kétszer,
néha többszőr is medvével. Volt is mindig medvelövési különcngcdé-
lyem. De csak abban az évben, 1942-ben éltem vele.
Elmondom, miért.
Noha kárpáti barnamedvét azelőtt még soha nem lőttem, nemrég
jöttem meg Alaszkából, ahol tudvalévőén nemcsak grizzlyt, még a
jóval hatalmasabb Kodiak-mcdvét is sikerült zsákmányolnom. Az
pedig, még testvérek közt is mintegy hét-nyolc métermázsás állat.
Ezzel szemben a kárpáti medvének még különleges példánya is rit­
kán éri cl a két mázsát!
Megbocsátható ezek után, hogy alaszkai szemmel nézve, rendszerint
kicsinyeiken! a Kárpátokban elém került medvét. Mindig bocsnak
néztem. És nem akarván első hazai medvémmel csúfot vallani, meg­
meggondoltam a lövést, egyre nagyobb medvét vártam. Nem is fizet­
tem rá a halogatásra, mert dédai medvéim közül egyik első díjat, a
másik harmadikat nyert a pesti kiállításon, ami mégis azt bizonyítja,
hogy egyik sem volt bocs . . .
Talán az is hozzájárult kezdeti tartózkodásomhoz, hogy kárpáti
medvéimmel mindig barátságos körülmények közt, puskáról szinte
megfeledkezve találkoztam.
Ismerkedő bemutatkozásunk a nagy széltörés közepén történt, ahol
abban az évben temérdek vadmálna termett. A medve - közepes,
becslésem szerint mintegy mázsás példány - önfeledten merült a mál-
názásba. Fenekén üldögélt, és fekete bundás ősemberhez hasonlított.
K arjával bcle-bclc nyalábolt a málnabokorba, egész kévére valót sza­
kított belőle. Ölébe pakolta a kévét, majd két kézre fogva, végighúzta
száján, leszopta róla a gyümölcsöt. Élvezettel cscttintett is hozzá, még
a magam nyálát is megcsorgatta.
Soká gyönyörködtem benne, eszembe se jutott a csámcsogó ősem­
berre puskát fogni.
 H U S Z O N N E G Y E D IK F E JE Z E T

Sellye

„Bellyei szarvas!”
Különleges varázsa volt ennek a szónak valamikor.
Már nagyon régen, kisgyerek koromban hallottam emlegetni, ami­
kor még csak képeskönyvből ismertem a szarvast, sőt azzal se voltam
még tisztában, mit is jelent tulajdonképpen ez a szokatlan szó, hogy
„bellyei” ?
Helység neve-e vajon, vagy tán valami különleges, titokzatos ismer­
tető, amilyen teszem lámák közt a „d alai” vagy barackok közt a „du­
ránci” ?
Nemsokára aztán, pontosan tizenkét éves koromban, mikor a bécsi
Práterben rendezett Első Nemzetközi Vadászkiállítást végignézhet­
tem, a „bellyei szarvassal” is közelebbi ismeretséget köthettem. Az
a világraszóló, gyönyörű trófeabemutató kitörölhetetlen benyomást
tett érzékeny vadászlelkemre, ma is vissza tudom idézni a látottak
nagy részét.
Ott tudtam meg többek közt azt is, hogy Bellye igenis község neve,
Baranya megyei kisközségé. Egyúttal pedig nagy agancsú, pompás
szarvasbikák otthonáé!
A „bellyei szarvas” egyébként különálló, tágas pavilonban mutat­
kozott be a bécsi közönségnek, nevezetes látványossága volt a híres
kiállításnak. Jól emlékszem a magyaros mintára épült „parasztház”
muskátlis, zöld zsalugáteres ablakaira, udvarában fákra akasztott ku­
koricacsövek aranysárga csomóira, eresze alatt vöröslő paprikák ha­
zai füzérére . . .
Az épületnek azonban csak kívülről volt dunántúli parasztház jel­
lege, belsejében bemutatótermek sorakoztak, azokban ismertették a
bellyei uradalom csaknem egzotikusán ható állatvilágát, nevezetes
szarvasagancsainak csodálatos gyűjteményét. Ma is látom a ház olda­
lához toldott, nádfedelű nyitott fészert, fészer alatt heverő, „aznap
ejtett” nagy agancsú bika kitömött példányát - a nagyhírű „bellyei
szarvasét” !
Valamelyik helyiségben még „dél-baranyai diorámában” is gyö-
 H U SZ O N Ö T Ö D IK F E JE Z E T

Á r v íz , a dunai szarvas réme

Első bellyei látogatásom óta másfél esztendő eltelt.

Gyakran le-lejárogattam azóta, sok mindent tanultam, számos fe­
lejthetetlen élményben volt részem, érdekes titkok tárultak fel előt­
tem, nagyrészt olyanok, amilyenek a szarvasvadász mindennapi életé­
ben jóformán ismeretlenek!
Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a bellyei uradalom nagyszámú,
kétezret is felülmúló rőtvadállománya a Duna mindenkori vízállásá­
val, szüntelenül fenyegető árvizének kénye-kedve szerint - áll vagy
bukik.
A vad legkedveltebb tanyái: a Duna két oldalát ellepő ligeterdők
és nagy kiterjedésű ősnádasok.
Ezt a buján tenyésző árterületet egyik oldalról a Duna, másikról
védőgát határolja. A gáton kívül eső, tehát ármentes részek lényege­
sen kisebbek, szűkebbek, kevésbé sűrűek. Faállományuk rendezettebb,
nádasaik gyérebbek, kevesebb táplálékot, szélvihar és szúnyog ellen
kevesebb védelmet nyújtanak, így hát a vad szempontjából sokkal
kevésbé kívánatosak az ártér eredeti ösvadonságánál.
Az ármentesített, „civilizált” részeket inkább csak szükségképpen
keresi fel a vad, csakis a vízveszély kényszerítő nyomása elől mozdul
ki biztonságosnak vélt náddzsungeléből. Még akkor is vajmi nehezen
tágít, inkább ottpusztul, semmint a könnyű menekülést kínáló, ármen­
tesített takarások védelmét igénybe vegye.
A Duna zabolátlan víztömege szüntelen Damoklész-kard képében
lebeg ennek a páratlan vadállománynak feje fölött. Elsőrendű fel­
adata hát a szorgos vadgondozónak ama folytonos, méreteiben telje­
sen kiszámíthatatlan veszedelem szemmeltartása, tanulmányozása,
egyúttal a részbeni elhárítás lehetőségeinek mérlegelése és foganato­
sítása.
E z a kérdés persze - ahogy a vadóvás problémái általában - a tu­
lajdonos pénztárcáján múlik. Mennyire értékeli vadállományát, milyen
mértékben győzi szarvasai jólétének biztosítását?
Nem hangsúlyozhatom eléggé az árvízvédelem fontosságát, mert

635
 H Ú SZ O N 11ATO D l K F E J E Z F.T

Busás bellyei borravaló

Noha vadászat terén szabad kezein nyílott Bellyén, s noha ottlétein

alatt jó néhány elsőrendű, nyálamat csordító szarvast megszemléltem,
kedvemre megtávcsöveztem - puskát mégsem mertem ráfogni. Ó va­
kodtam annak vádjától, hogy ,,állományjavító” munkámat nagybikák
cllővésévcl kezdem.
Se 1ej tét viszont annál többet lőttem! Szinte restellem leírni: kétévi
tisztogatásom folyamán száznál több selejtbikát! Ami persze még igen
kis hányada volt a tervbe vett állományapasztásnak.
Pedig bízvást válogathattam volna a javából is, hiszen a lelövésre
előirányzott, érett agancsé bőgőbikáknak még fele sem került terí­
tékre.
Elsőrendű, „aranyérmes” szarvas - annak ellenére, hogy kiváló te­
rületeken vadászhattam vagy harminc éven keresztül - soha nem jutott
osztályrészemül. Az még most is jó egészségben járja az erdőt, ma is
növeszti, érleli vadászodéin vágyálmát - az aranyérmes szarvas­
agancsot !
Igaz ugyan, hogy utolsó bellyei látogatásom idején, valóban paraszt-
hajszálon múlott életem nagybikájának, a német vadászleírásokban
oly gyakran emlegetett ,,Lebenshirsch” -nek elejtése!
Rendkívül erős agancsé, minden tekintetben kivételes minőségű
bika bőgött a vörösmarti védkerület „Szarvashát” nevű, a Duna s
valamelyik mellékága közé eső magányos szigeten.
Ugyanott jelentkezett már előtte való évben is, a vörösmarti erdő­
gondnok 1943- szeptemberi jelentése szó szerint így emlékezik meg
róla:
„Szarvasháton kapitális, kiváló agancsé, 18-as bikát figyeltünk
meg! Becslésünk szerint tíz-tizenkét kilós, nagy terpcsztésű, vastag
száré, legalább százhúsz centi hosszúságé, hófehérre csiszolt ágé
agancs. Kétségtelenül aranyérmes, mintegy 2 10 -2 15 pontos, elsőrendű
szarvas.”
Jómagam sajnos nem nézhettem meg, mert már szeptember 15-én
eljöttem Bellyéről, siettem Dédára, a Kárpátokban bérelt területemre.

(14 5
 H U SZ O N N Y O LC A D IK F E JE Z E T

Műkedvelő okoskodás a vadás^s^envedélyről

. . . Bár az ősember ösztönös hajlamait a ci­
vilizáció fékezi bennem, vadászszenvedé­
lyemmel nem bír . . .
(G . de Maupassant)

Az elmondottak során a vadász beszélt belőlem.

Szenvedélyes vadűző írása volt ez, annak elfogult, sőt néha talán
kissé clvakított szemével néztem a vadászmesterség sokféle gyönyörű­
ségét. Magyaráztam, méltatgattam, más-másképpen magasztaltam.
Lehetséges tehát, hogy szabadjára eresztett lelkesedésem önkénte­
len részrehajlása imitt-amott félrcbillentette józan mérlegelésem mu­
tatóját, elhomályosította a sokat emlegetett vadászszenvedély tulaj­
donképpeni magját, értelmének eredetét.
Ezért ebben a fejezetben azt kísérlem meg, hogy a vadászember
érveléseit és bizonyítékait elnémítva vagy legalábbis tőlem telhetőleg
lehalkítva, minden elfogultság nélkül, pártatlan tárgyilagossággal
vizsgálgassam a vadászpasszió érdekes jelenségét, kutassam valódi
indítóokát, s akárcsak boncoló orvos kése az ismeretlen hullát, olyan
hidegvérrel próbáljam elemeire szedni.
Erre a kísérletre elsősorban a vadászat ellenségei késztetnek.
Annál is inkább, mert az általuk gyakran szemünkre hányt ellent­
mondás, következetesség és önámítás vádja, az ő szempontjukból
egyáltalán nem alaptalan. Hiszen eme látszólagos hibáink nemcsak
a vadászat kimondott ellenzőit, még a bennünket megérteni törekvő,
jóindulatú „nem vadászt” is meg-megzavarják, gondolatmenetét re­
ménytelen zsákutcába terelik.
S ezért talán leghelyesebb, ha mindjárt néki adom át a szót: a
megértés szándékával vizsgálódó, de a vadászat szenvedélyétől tel­
jesen érintetlen, csakis a színtiszta igazságot kereső kívülállónak. Is­
mertesse okoskodását, hallgassuk meg figyelemmel:

Hogy lehet az - így kezdi méltatlankodását - , hogy a vadász, ez

az alapjában jószívű, emberséges ember, sőt többnyire természetra­
jongó állatbarát, érthetetlen gonoszsággal üldözi, lármás lószerszámá­
val sorra gyilkolja, kegyetlen sebeket osztogatva halálra kínozza a
természet legszebb díszét, erdő-mező sok pompás vadállatát? Mikép-

676
 Tartalom

AH O GY E L K E Z D Ő D Ö T T . . .

A szerző előszava 7
Magyar tölgy 9
Ahogy elkezdődött 13
Nyúlsz'ivu vadász tő
Az ,,ezerlövetü” 19
M iles ehau 21
Az első veréb 28
A madáretető 32
Chichetle 39
A7 „öreg" 43
Flórián ■ 46
Az első nyúl 5/
Az első mókus 33
Első fácán, első fogoly 58
Csordapásztorok 63
Flóhertláz 69
K iniglik és ürgék korszaka 73
Pecsenyevadász 80
Nagyvadászat 83
Húszas puska 92
Sakter 93
Réce, liba, szalonka 10 1
Az első borz /07
Régi augusztus 110
Régi szeptember 113
Az első róka 117
Hófehérke 12 1
É jféli ágyúlövés 124
A múzeum 1 3/
Az első őzbak 136
Bozsa bácsi baglyája 146
Somogyvár 149

7oi
Vadorzó 1 59
A Velencei-tó 16$
Velencei-tavi intimitások 174
Túzokok :So
Búcsú a gyerekkortól 187
Az első szarvas 1 cjS
Vadászat a háborúban 2/7
A~ első disznó 229
Az első kötet utódján")a 236

Ü N N EPN APO K

Bevezető 24 3
Első zergém 24 5
Kőröshegy 264
Vadrécékrő! 28 5
Szalonkákról 3 04
A „G ra n Paradiso” vadkecskéje 3/5
Nyálakról 347
A nagykakas 363
Özbakjai/nról 382
Fácánokról 39/
A fácánvadászat,,magas” tudományáról 401
Nagyvázsony 420
Kabhegyi emlékeim 4 33
A k'skakas 454
Zergékről 46 7
A grouse 487
Világhírű Tótmegyér 502
Századik és két századik szarvasbikám 521
Vádlihákról. 5 40
Kárpáti kaliba 561
D édai diadalok 372
M edve mesék és egyebek 586
Vaddisznókról 605
Bellye 623
Árvíz, a dunai szarvas réme 63 5
Busás hellyel borravaló 64 3
Vadászati balesetekről 654
M űkedvelő okoskodás a vadászszenvedélyről 676
 I S B N 9 6 3 15 1 0 4 4 1

Felelős kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója ■ Felelős

szerkesztő Gondos Krnő ■ Műszaki vezető Pintér László • Mű­
szaki szerkesztő M. Beck Anna ■ A boritó- és kötésterv Pólya
Lajosné munkája ■ Megjelent 1978-ban, 52,8 A 5 ív terjede­
lemben, 2 ív melléklettel
Sz 2&c>4-d--j8j9
77-4051 Pécsi Szikra Nyomda • F. v .: Szendrői György
ELSŐ SIK E T F A JD K A K A S O M

SZ E R Z Ő E L E JT E T T N A G V K A K A S O K K A L
I IA T A L N É G Y -Ö T É V E S , K ÍM É L E N D Ő 12-ES (ifj. T ildy Zoltán felvétele)
MISS G R A C E A M E R Y A . B U T T '-B A N

SZ l.R Z Ö A „ B U T I " B Á N (M Ö G Ö T TE B O G N Á R JÓ SK A )
L E G JO B B D É D A I B IK Á M M A L
ELSŐ M E D V É M M E L

ELSŐ M E D V É M B Ő R E
H AZATÉRÉS D ÉD ÁN
SZ E R Z Ő É S F E L E S É G E
 1 0 1 ,— F t

Széchenyi Zsigmond

Ahogy elkezdődött.. .
Ünnepnapok

Széchenyi Zsigmond „vadász-önéletrajz” -

ának (ő maga nevezte így ezt a művét) két
kötetét most együtt, egybekötve kapja kéz­
hez az olvasó. Hogyan, miképp lesz vadász
a vadász? - erre a kérdésre felel az első kö­
tet. A gyermekkor első próbálkozásait írja itt
Széchenyi, az első találkozásokat a puskával,
vaddal. A mestereket és a példaképeket. Egy
életre szóló szenvedély kialakulásának törté­
netét olvashatjuk tehát, a kezdetek kezdeté­
től. A második kötet a férfikor hazai és eu­
rópai vadászatairól számol be és összegezi
mindazt, amit egy tapasztalt vadász útra-
valóul adhat az újabb vadásznemzedékek­
nek.

Szépirodalmi Könyvkiadó