SZTRÓKAY KÁLMÁN

SZÁZ KÍSÉRLET

SAY KORNÉL
KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL
ÉS R A J Z A I V A L

Második, bővített kiadás

KI RÁLYI MAGYAR EGYETEMI NYOMDA

 Ajánlás
„Száz kísérlet'- a címe ennek a könyvnek, de
ezer is van benne. Ne keresse tehát senki sorban az
első, második, tizedik, századik kísérletet. Azt akar­
tuk megcsinálni, hogy nekieresszük ifjú olvasóinkat
az elektromosságnak, hadd ismerkedjenek meg vele
saját tapasztalataikból.
Sok mindent meg lehet tanulni könyvből, de a
fizikát nem. Ezért mutatnak be az iskolai fizika­
órákon is számtalan kísérletet. Sokat érnek ezek is,
de van egy nagy hibájuk: csak messziről láthatja
őket a diák. Ez pedig sokkal kevesebb, mint az, mi
kor az ember maga csinál meg valamit, mert nem­
csak az történhet meg, hogy messziről nem látunk
mindent pontosan, hanem sokszor egészen elsikkad
magának a kísérletezésnek a lényege.
Kísérletezni azért kell a fizikában, hogy megis­
merjük a természetet. A természet megismerésének
első lépése ugyan a megfigyelés, de amit megfigyel­
hetünk, az mindenkor olyan bonyolult tünemény,
hogy nagyon nehéz volna belőle valamilyen törvény­
szerűséget kihámozni. A tervszerű kísérletezésnek
éppen az a célja, hogy kiküszöböljünk minden nem
l o n l o s , mellékes körülményt és figyelmünket egye­
nest ráirányíthassuk arra, amit éppen kérdezni akar­
tunk a természettől. Valóban, minden kísérlet kér­

5
dés a természethez, s a természet feleletének meg­
értése. Két oldala van a dolognak: tudni kell értel­
mes kérdést feltenni, és tudni kell kiolvasni a felele­
tet a megfigyelésből. Mind a kettő nehéz, de sokszor
az első a nehezebb. A természet ugyanis csak értel­
mes kérdésekre ad értelmes választ és nagyon sok­
szor nehéz előre tudnunk, hogy értelmesen kérdez-
tünk-c?
Iía arra gondolunk, hogy a fizikaórákon a ta­
nár mennyi bonyolult műszert, eszközt szed elő kí­
sérleteihez a szertárból, könnyen azt hihetné az
ember, hogy nem is lehet fizikai kísérletekbe bele­
fogni, ha nincs hozzá gazdagon felszerelt szertár.
Nem így van. Igaz, az iskolai fizikai szertárban sok
ezer penő értékű drága készülék van, s azokat
egyetlen diák sem vehetné meg, vagy vetethetné
meg szüleivel. Szerencsére nem is kell.
Ebben a könyvben csupa olyan kísérletet írunk
le, amelyekhez nem kell készen vett fizikai
műszer.
Természetesen nem lehet minden fillér kiadás nél­
kül megúszni a dolgot, de nem kell félni, csakugyan
fillérekről lesz szó, amit majd rá kell költeni a könyv
kísérleteire.
A fúrás faragáshoz, barkácsoláshoz mindig kel­
lenek szerszámok, s fel kell tennünk, hogy valóban
mindenkinek megvannak az egyszerűbb, nélkülöz­
hetetlenebb dolgok, kalapács, lombfűrész, fogók, fú­
rók, amikkel azután dolgozni is tud. Kísérleteinkben
az elektromossággal akarunk foglalkozni, s aki csak
egészen keveset konyít hozzá, tudja, hogy az ára­
mol csak fémből való drótban lehet odavezetni,
ahová akarjuk, tehát okvetlen szükségünk lesz dró­
tokra. Az elektromosság azonban nagyon könnyen
megszökik a drótokból, ha valamilyen más vezető
6
anyagot talál, tehát rendszerint nem elég közönsé­
ges drótot használni kísérleteinkben, hanem szigetelt
drótra van szükségünk. A szigetelt drót körül van
véve valamilyen szigetelő-anyaggal, gumiréteggel,
pamut- vagy selyemfonattal, azaz olyan anyaggal,
amely nem vezeti az elektromosságot. Ilyen szigetelt
drótot minden elektrotechnikai szaküzletben méter­
számra kaphatunk, nagyon olcsón. Nem lenne tehát
érdemes vesződnünk azzal, hogy magunk szigetel­
jük a felhasznált vezetékeinket. Ha egészen vékony
drótra van szükségünk, kapunk olyan rézdrótot,
amelyen látszólag nincsen semmi szigetelő-anyag,
valóságban azonban rézoxiddal, rézrozsdával van
bevonva vékony rétegben, s ez a rézoxid a szigetelő-
anyag. Egyébként mindenütt, ahol valami besze­
rezni valóról lesz szó, lehetőleg megmondjuk, hogy
hol kapni. Természetesen az a törekvésünk, hogy
mindent a lehető legolcsóbban lehessen megcsinálni.
Ebben azonban minden olvasónak is segítenie
kell. Elvárunk mindenkitől egy kis ötletességet,
önállóságot. Ne ragaszkodjunk tehát a betűhöz, a
méretekhez, ne másoljunk le mindent szolgaian, ha­
nem legyünk bátrak és alakítsuk át a terveket a ma­
gunk módjára. Mindig ott kell kezdeni a tervezést,
ahol a legnehezebb, azaz annál az alkatrésznél, mely­
nek megszerzése a legnagyobb gond lehet. Mondjuk,
hogy kell egy öt-hat centiméteres magas, belül üres
papiroshenger. Ez lesz az eset például az ampérmérő-
nél. Ha pontos méreteket adnánk a rajzhoz, kényte­
len lenne mindenki, törik-szakad pontosan olyan át­
mérőjű papiroshengert szerezni, vagy csinálni, mint
ott van. Ezzel pedig nem érdemes vesződni; nem
azon fordul meg a siker, hogy mekkora a henger.
Körülnézünk a házban a lim-lom között, s egészen
bizonyosan találunk valamilyen ócska kartondobozt,
amiben hintőpor volt. Nem baj, hogy az átmérője

7
hat centiméter, vagy négy és fél; nagyszerűen fel­
használhatjuk. A legnagyobb gond el van vetve,
csak azután a többit ehhez a hengerhez méretezve
kell megcsinálnunk.
Vagy pedig: valamelyik kísérletnél az van, hogy
egyik alkotórészhez jó egy régi vonalzódarab. Van
vonalzó, de szemmel láthatóan szélesebb, mint ami­
lyenre mi gondoltunk a rajzban. Kár volna nekiesni
és faragni a vonalzót, esetleg elrontani. Hagyjuk úgy.
ahogy van, de a többit hozzá mérten alakítjuk át.
Most pedig még figyelmeztetünk valamire. Bi­
zonyos, hogy a kísérletek nem sikerülnek mindig
azonnal és tökéletesen, ahogyan leírjuk. Nem baj,
de nem szabad ebbe mindjárt beletörődni, hogy hát
ez nem ment. Ellenkezően, most kezd érdekes lenni
igazában a munka, megtalálni a sikertelenség okát
és kiküszöbölni. Ismételjük, minden kísérlet tulaj­
donképen kérdés a természethez. Felvetünk egy kér­
dést és eszközeinkkel arra kényszerítjük a természe­
tet, hogy feleljen. A természetnek azonban kisebb
gondja is nagyobb annál, hogy no most a Pista gye­
rek kérdez tőlem valamit. A Pistának kényszeríteni
kell a természetet, hogy igenis, feleljen. Pista pél­
dául azt akarja megtudni, hogy mit csinál a mág­
nestű, ha közelében elektromos áram megy el? Az
áramot tehát ott kell elvezetni a mágnestű mellett,
sőt gondoskodni arról, hogy ne is mehessen másfelé,
mert az bizony arra szokott menni, amerre neki a
legkényelmesebb.
IIsi tcluH valami nem sikerült úgy, ahogyan
vártak, ne nyugodjunk meg addig, amíg meg
nem talál luk az okát.
Az ok természetesen sokféle lehet, készülékeinknek
csaknem minden pontján csinálhattunk valamit rosz-
szul, vagy könnyelműen. Ha azonban ésszel dolgoz-

S
tünk, értjük is, amit csinálunk, elég ha logikusan
gondolkodunk, rájövünk a hibára. Ilyenkor annál
nagyobb az öröm, ha végül megy minden mint a
karikacsapás.
Még akkor is, ha már tud valaki egyetmást az
elektromosságról és a mágnességről, azt ajánljuk,
hogy vegye sorban a kísérleteket. Nem árt az ismét­
lés sem, s azonfelül beleszokik a gondolatmene­
tünkbe. És akkor valóban nem lesz nehéz a „száz“
kísérletből akár ezret is csinálni. Ha már tud az em­
ber maga is kieszelni kísérleteket, az igen nagy do­
log lesz, hiszen annyit jelent, hogy tud kérdezni a
természettől. Van kérdése hozzá, és meg is tanulta
a módját annak, hogy hogyan kell tőle kicsikarni a
feleletet.
*
Könyvünknek ez a második kiadása jelentéke­
nyen kibővült. Nemcsak új fejezetekkel, hanem
közben is sok apró részlettel, gyakorlati tanáccsal.
Olvasóink maguk is segítettek ebben, sokan meg­
írták munka közben szerzett tapasztalataikat, és
ezeket is felhasználtuk. A közben megjelent Még
száz kísérlet átdolgozásához azonban nincs szükség
erre a második kiadású Száz kísérlet-ve, az első ki­
adás olvasói enélkül is hozzáfoghatnak a „magas
iskolához."

9
 Mágnestű és elektrom os áram
Ne csodálkozzunk azon, hogy az elektrotechni­
kai kísérleteket a mágnestűvel kezdjük. Vele kell
kezdeni, mert szinte egy lépést sem tudunk meg­
tenni, amíg nem vagyunk tisztában a mágnesség
törvényeivel. Egyedül az elektromossággal szinte
egyáltalán nem tudunk semilyen munkát elvégez­
tetni, mindig szükség van mágnesekre is, kivéve
azokat az eseteket, amikor csak hőt akarunk fejlesz­
teni elektromossággal. A villanyvilágításnál például
valóban nem szerepel mágnes, mert ott csak azt kí­
vánjuk az elektromos áramtól, hogy hozza izzásba
a körte vékony fémszálát.
Kezdjük tehát azzal, hogy kiderítjük a mágnes­
ség és az elektromosság kapcsolatának törvényeit
néhány kísérlettel.
Játékboltokban is kapunk kis iránytűket, de
azzal bajos volna komoly kísérleteket végezni, tehát
csináljunk saját magunk iránytűt. Játékboltban, vas-
kereskedésben kapunk mágnespatkót, veszünk egyet
s ennek segítségével csinálhatunk iránytűt, ahányat
akarunk. Tulajdonképen nem sok értelme van, hogy
patkóalakú mágneseket árulnak, de régi szokás, ab­
ból az időből eredt, amikor még nem igen tudtak erő­
sebb mágneseket csinálni, tehát egymáshoz görbí­

11
tették a mágnesrúd két végét, hogy ezzel megket-
tőzék vonzóerejét.
Minden acéldarabot mágnesessé lehet tenni,
egyszerűen azzal, hogy érintkezésbe hozzuk
egy mágnessel.
Mágnesezzünk meg tehát egy közönséges kötőtűt.
Ez aztán biztosan akad a házban. Csak egy kicsit
vigyázni kell, mert van alumínium kötőtű is, azt pe­
dig nem lehet mágnessé tenni. A mágnesnek, a pat­
kóalakúnak is két sarka van, tehát jó, ha gondolunk
erre és a kötőtű mágnesezését a patkónak csak az
egyik ágával végezzük. Egyik kézzel fogjuk a kötő­
tűt, a másikkal többször egymásután végighúzzuk
a patkó egyik végét a tűn, de mindig csak egyik
irányban. Mindegy, hogy melyik ággal és melyik
irányban csináljuk, tízszer-húszszor végighúzva, a
kötőtűből mágnestű lett, habár ezért nem látszik
meg semmi sem rajta.
Az így megmágnesezett kötőtűről tudjuk előre,
hogy iránytűnek használhatjuk, vagyis szabadon fel­
függesztve egyik vége észak felé, másik dél felé fog
mutatni. Első feladatunk tehát ezt kipróbálni.
„Szabadon felfüggesztve14... mondtuk. Annyit
jelent ez nyilván, hogy a kötőtű a felfüggesztés elle­
nére is valóban szabadon mozoghasson. Első gon­
dolatunk csak az lehet, hogy valamilyen fonálra füg­
gesztjük fel, közepénél fogva, hogy egyensúlyban

Í
legyen. Cérnát hurkoljunk a közepére?
Az valószínűleg elcsúszik, a tű vagy
ide vagy oda billen, tehát csináljuk meg
komolyabban. Vékony drótból csinál­
juk a felfüggesztő horgot a tű közepére, mint az a
rajzon látható s ezt a hurkot valóban véglegesen
megerősíthetjük rajta. A kis kampóba köthetjük

12
aztán a cérnát és már megpróbálhatjuk a „szabadon
felfüggesztést", Példaképen veszünk egy vonalzót,
könyvet teszünk egyik végére, hogy a másik jól ki­
nyúlhasson az asztal szélén s aztán a vonalzó végére
rálógatjuk felfüggesztett kötőtűnket.
Most jön a döntő pillanat: valóban beáll-e a tű
Észak-Dél irányban? Ha elég erősen megmágnesez­
tük és ha a cérna sodrása nem túlságosan erős, a tű
feltétlenül beáll az irányba. Kilendítjük: vissza­

megy, pár lengés után megint pontosan Észak felé

mutat az egyik hegye.
Az ember könnyen azt hinné, hogy most már
tud is mindent a mágnestűről, s valóban, sok évszá­
zadon át meg is elégedtek ennyivel őseink. Mi nem
elégszünk meg és felvetünk néhány kérdést a tűnek.
Első kérdésünk az, hogy valóban mindig ugyan­
az a vége mutat Észak felé? Hogy ezt megállapítsuk,
természetesen meg kell jelölnünk a végeit, tehát leg­
jobb ha például az Észak felé mutató végét kicsit
bemártjuk sötét festékbe. Most aztán tegyük pró­
bára a kötőtűt, megfordítva felakasztva a vonal­
zóra, az asztal túlsó odalára, erőszakkal félrecsa­
varva a fonalat, s meggyőződünk róla, hogy jól tudja

13
a leckét ő is, mindenkor lelkiismeretesen ugyanaz
a vége mutat Észak felé.
Ez a kísérlet meglehetősen kezdetleges volt.
Jobb lesz, ha az egész berendezésnek komolyabb
külsőt adunk, azért is, hogy a további kísérleteket
pontosabban lehessen elvégezni. Egy darab deszká­
ból és egy vastagabb réz- vagy alumíniumdrótból*
könnyen összeeszkábálhatjuk a rajzon látható áll­
ványt a mágnestű felfüggesztésére. A kétszer derék­

szögbe hajtott drót alsó végét laposra kalapáljuk

és aztán hegyesre reszeljük. Laposra, hogy ne for­
duljon el később sem a helyén, hegyesre, hogy az
előre megfúrt lyukba könnyen beüthessük. Nem
okvetlenül szükséges, hogy az alapdeszka kerek le­
gyen, de megéri a fáradságot, hogy lombfűrészünk-
kcl vessződjünk egy keveset a kör kivágásával. A
kötőtűt most a felső hurokra akaszthatjuk, de taná­
csos, ha nem közönséges cérnát használunk, hanem
például hajszálat, vagy karácsonyi aranyhajat, mert
a cérna többszöri clesavarodása közben kicsit szét

* Vasból nem lenne jó a drót, mert akkor az is mágnes-

séget kapna a tűtől és vonzásával, vagy taszításával meghami­
sítaná a kísérleteket.

14
is homolhat és nem fordul vissza teljesen eredeti ál­
lásába.
Az állványra felszerelt iránytűvel könnyebben
és szemléltetőbben megismételhetjük az előbbi pró­
bákat, hiszen kézbe fogva ide-oda vihetjük, oda te­
hetjük ahová akarjuk. De nem ezért csináltuk meg
az állványt, hanem azért, hogy további kérdéseket
vethessünk fel. Ehhez még egy mágnesezett kötő­
tűre van szükségünk. Megcsináljuk. Erről megálla­
pítjuk, felfüggesztéssel, hogy melyik az északi sarka
s ugyanúgy megjelöljük. Egyik mágnestűnk fel van
függesztve az állványon, másik a kezünkben. Tart­
suk a kezünkben lévő északi végét az Észak-Dél
irányba beállt másik tű északi vége közelébe. A
mágnesről úgy tudtuk, hogy az vonz, s azt látjuk,
hogy éppen ellenkezőleg, a felfüggesztett tű kezd
elfordulni a közeledőtől, nem vonzzák, hanem ta­
szítják egymást.
De rögtön helyreáll a mágnes becsülete, ha nem
az északi, hanem a másik végével közeledünk a lengő
tű északi végéhez. Most már valóban vonzást lá­
tunk, a tű elfordul a kötelező Észak-Dél iránytól és
igyekszik elérni a másik déli végét. Ebből habozás
nélkül levonhatjuk a következtetést:
két mágnestű északi sarka taszítja egymást,
de egy északi és egy déli sark vonzza.
Ebből a törvényből még hiányzik azonban va­
lami. Mi van a két déli sarkkal? Kipróbáljuk s rög­
tön látjuk, hogy azok is taszítják egymást. A tör­
vény tehát általánosabb szövegezésben így szól:
egynemű mágnessarkok taszítják, különnemííek
vonzzák egymást. Állványunkkal még szembetűnőb­
ben is bemutathatjuk a mágnessarkok vonzását és
taszítását. A felfüggesztett, és Észak-Délre már be­
állt kötőtű alá odatesszük a másikat, szintén az
15
Észak-Dél irányban. Ha az egyforma sarkok esnek
egymás fölé, a szabadon lengő tű mindkét sarka ta­
szítást érez és kifordul az eredeti irányból. Addig
fordul el, amíg egyensúlyba kerül, hiszen nyilván
két erő küzd itt egymással, egyik az, amely a tűt
beállítja az Észak-Dél irányba, másik a tű taszítása.
Az ellenkező sarkok vonzását úgy mutatjuk be
most, hogy a tűt ellenkező sarkaival tesszük a lengő
iránytű alá. Mindjárt bizonyos szögben annak elfog­
lalt irányától, hogy a vonzás érvényesülhessen. A
tű most ott hagyja az Észak-Dél irányt és sarkai
igyekeznek minél közelebb jutni a vonzó, ellentétes

sarokhoz. Mindkét esetben mozgathatjuk is az oda­

tett másik tűt és ezzel messzebb eltolhatjuk, vagy
elhúzhatjuk a függőt.
A két mágnestűvel nem érdemes többet kísér­
leteznünk. A lényeget megtudtuk s most tulajdon­
képen még csak egy kérdésre illenék feleletet talál­
nunk. Miért áll be minden mágnestű az Észak-Dél
irányba? A feleletet tulajdonképen könnyű kiokos­
kodni. Az Észak-Dél irány földi égtáj, tehát való­
színűleg a Föld maga idézi elő, hogy az iránytű eb­
ben az irányban helyezkedjék cl. Az is valószínű,
sőt bizonyos, hogy mágnestűt csak mágneses erővel
lehet irányítani, tehát a Földnek magának is hatal-

16
inas mágnesnek kell lennie, mely állandóan és min­
denütt hat vonzásával, illetve taszításával. Itt is
érvényesnek kell lennie annak a szabálynak, hogy
az ellenkező mágnessarkok taszítják egymást, tehát
a Föld északi sarka táján olyan mágneses saroknak
kell lennie, amilyen a mi mágneskötőtűnk déli sar­
kában van. A beszédben azonban mégis a tű északi
sarkát nevezzük mágneses saroknak s nem a Földét.
Most aztán rátérhetünk a fontosabb dologra,
megvizsgálhatjuk az elektromos áram és a mágnes
kölcsönös hatását.

északi ({ ó id r a ,ú j
^ 5a rK

Ehhez természetesen valamilyen áramforrásra

van szükségünk mindenek előtt. Legegyszerűbben
és legolcsóbban úgy úszhatjuk meg a dolgot, hogy
veszünk egy zseblámpaelemet. Mindnyájan ismer­
jük, ugye? Két sárgaréznyelv nyúlik ki belőle, ez az
áram két sarka, tehát ezekhez kell hozzáerősíteni a
drótot, melyen áramot akarunk keresztülvezetni.
Fontos, hogy a drótok végét jól ráerősítsük a réz­
nyelvekre, mert az áram csak akkor jár rendesen,
ha az érintkezés mindvégig tökéletes.
Kísérleteink során többször kell bekapcsolni,
kikapcsolni az áramot, tehát jó ha előre gondosko­
dunk ennek kényelmes módjáról. Legjobb, ha a

S ztrókay: Száz kísérlet. 17

drótba beiktatunk egy csengőgombot. Akkor aztán
csak le kell nyomni a gombot, és megy az áram, el
kell ereszteni és megszűnik.
A csengőgomb belső szerkezetét a következő
rajzunk mutatja. Lecsavarva a fedőrészt, két réz-
nyelvet látunk benne, amelyek nem érintkeznek
egymással, csak ha lenyomjuk a gombot. A vezeték
két végét a réznyclvnek leszorító csavarjához kell
erősíteni, természetesen előbb letisztítva róluk a szi­
getelő anyagot.

Másik rajzunk a csengőgombot pótló egyszerű

kapcsolót mutat. Kimerült zseblámpaelem réznyel­
vének felhasználásával készíthetjük el, két szorító
csavar segítségével. Bővebb magyarázat nem is kell
a rajzhoz.
Vessük fel azt a kérdést, hogy mi történik, ha
az Észak-Dél irányban már beállt mágnes közelé­
ben vezetjük el az elektromos áramot?
Két hosszabb szeg kell már csak hozzá, hogy a
rajzon látható kísérletet elvégezhessük. A két szög
segítségével kifeszítjük az áramot vezető drótot a
kötőtű fölött. Mivel a csengőgombbal meg van sza-

18
kllva az áram, egyelőre nem látunk semmit. De
most lenyomjuk a gombot, azaz bekapcsoljuk ele­
münk áramát, s íme, a kötőtű azonnal kilendül az
Észak-Dél irányból. Eleresztjük a gombot, visszaáll.
Megismételjük, megint kitér, még pedig mindig
ugyanarra az oldalra. Azt látjuk tehát, hogy
a mágnes igyekszik az áramra merőlegesen
elhelyezkedni,
de természetesen megint két erő működik itt is, hi­
szen állandóan hat a földmágnesség a tűre, tehát
ez és az áram kitérő hatása megalkuszik egymással

s a tű csak bizonyos szöggel tért el az Észak-Dél

irányból. Amíg a drótot a tű felett vezetjük el, a
kitérés mindenkor ugyanabban az irányban követ­
kezik be.
hzzel természetesen nem elégedhetünk meg s
megvizsgáljuk mindjárt, hogy milyen lesz a kitérés,
ha a drótot a tü alatt vezetjük. A két hosszú szög
helyett két rajzszöggel erősítjük az asztalhoz a dró­
tot s könnyen elrendezhetjük úgy, hogy pontosan a
mágnestű alatt vonuljon el. Most megint bekapcsol­
juk az áramot és nézzük a kitérést. Ellenkező irányú
lesz!
A kitérés irányánál azonban nyilván szerepe
van az áram irányításának is, tehát tanácsos lesz

Á* 19
megpróbálni, hogy mi történik, ha ellenkező irány­
ból vezetjük az áramot a kötőtű felett és alatt. El­
lenkező irányú áramot természetesen nagyon köny-
nyen kaphatunk, nem kell egyebet tennünk, mint
felcserélni a drótokat a zseblámpaelem réznyelvein.
Az így kapott ellenkező irányú árammal végezve el
mindkét kísérletet, a tű felett és alatt vezetve el a dró­
tunkat, mindkét esetben éppen ellenkező irányú
lesz a tű kitérése.
Ha tudnánk, milyen irányban jár drótunkban
az áram, most megállapíthatnánk pontos törvényét

is annak, hogy milyen lesz a mágnestű kitérése, ha

ilyenirányú, vagy olyanirányú áram halad el mel­
lette, felül vagy alul. A törvényt sokféleképen szok­
ták megfogalmazni. Egyik így kezdődik: képzeljük
cl, hogy úszunk az áram irányában, a mágnestű fe­
lett, melynek északi sarka az úszásunk irányában
van, akkor ez az északi sark ... ugyebár jobb nem
folytatni, mert olyan bonyolult lesz. Felesleges be­
magolni ilyen szabályokat, mert sokkal többet ér,
ha kísérleteinek során saját szemünkkel látjuk tíz­
szer, százszor a kitérést ebben, vagy abban az eset­
ben s végre úgy a vérünkbe megy, hogy minden sza­
bály nélkül előre megmondjuk, adott esetben merre

20
 tér ki a tű északi vége. Ehhez aztán mindenekelőtt
azt kell tuc'ni, hogy tulajdonképen milyen irányban
halad az áram az elemben. Később majd lesz szó
aztán erről is.
De fontosabb dolgok is vannak az áramnak a
mágnestűre való hatásában. Egy zseblámpaelemmel
minden bizonyára meglehetősen kis kitérést kap­
tunk, talán csak erősen figyelve állapíthattuk meg.
Nagyon jó lenne sokszor, ha a kitérés határozottabb
és nagyobb mérvű lenne, tehát igyekezzünk kita­
pasztalni a kitérés nagyságának kérdését.
Néhány kísérlet segít­
ségével hamarosan kiderül­
nek a következő törvények:
A mágnestű kitérése na-f
gyobb lesz, ha a drótot két­
szer vezetjük el a tű mellett,
mégpedig úgy, hogy a dró-'
tót visszafelé is elvezetjük
alatta.* Erősödik a hatás
akkor is, ha egy helyett két zseblámpaelemet kap­
csolunk egymás után. (Ez az egymás után való kap­
csolás úgy történjék, hogy elő­
ször egy dróttal összekötjük az
elem rövidebb rcznyelvét a má­
sik hosszabbikával, aztán a most
szabadon maradt két nyelvet már ugyanúgy kap­
csoljuk a csengőgombon át a vezetékbe, mint előbb.)
További kísérletekkel rájövünk arra, hogy akkor
is erősödik a kitérítő hatása, ha a drótot nem egy­

* Érdemes megpróbálni, hogy oda-vissza a tü felett vagy

alatt vezetjük el az áramot. Természetesen nem kapunk ki­
térést, mert a két drótban ellenkező irányban halad az áram.
ellenkező kitéréseket okoz és a két egyenlő, de ellenkező
irányú hatás megsemmisíti egymást.

21
szer vezetjük körül a tűn, hanem kétszer, vagy
többször. Mennél több menetben halad az áram
körül a tű mentén, annál nagyobb lesz a kitérés,
mert az egyes menetek hatása összegeződik. Min­
den menet felső és alsó részének ugyanolyan a ki­
térítő hatása, nyilvánvaló tehát, hogy igen sok me­
nettel nagyon gyenge elektromos árammal is kité­
rést érhetünk el.
Habár ezek a törvé­
nyek egyszerűen így elol­
vasva is magától értetődő-
dőnek tetszenek, komo­
lyan ajánljuk olvasóink­
nak, hogy ne elégedjenek
meg ennyivel, hanem pró­
báljanak meg végig min­
dent, nem is egyszer, fu­
tólag, hanem minél többször, minél jobban figyelve
mindenre.
Nagyon sokszor valóban elég, ha az ember csak
gondolatban végez el egy kísérletet, sőt érdekes is
ez, mert gondolatban még olyan kísérleteket is végig
lehet vezetni, amelyekhez nincs meg minden hozzá­
valónk. De azért mégse bízzuk a dolgot az eszünkre
és csak csináljunk végig mindent valóságosan, mert
akárhányszor a kísérletek közben merülnek fel
újabb és újabb gondolatok, vagy kérdések, ezenkí­
vül az egyszerűbb kísérletek elvégzése közben sze­
rezzük meg azt az ügyességet, ami a bonyolultabb
készülékek megépítéséhez mégis csak szükséges lesz.
 Az áram m utató
A mágnestűnek áram hatására való kitérése ko­
moly lehetőségeket rejt magában. Megfigyeltünk
egy tényt, egy hatást, s az emberi értelemnek ilyen­
kor rögtön az az első gondolata, hogy megpróbálja
kihasználni valamilyen gyakorlati célra a dolgot. Ké­
zenfekvő, hogy mágneses kötőtűnkkel és drótte­
kerccsel mindenekelőtt olyan műszert készíthetünk,
amely megmutatja, kering-e elektromos áram egy
drótban. Az ilyen műszert galvanométernek nevezik.
Mielőtt azonban hozzákezdünk a galvanométer
megépítéséhez, tanácsos egy kicsit gondolkodni.
Gondolatban elképzeljük a dolgot. Elhelyezünk egy
dróttekercset a mágnestű köré... A mágnestű nyil­
ván magától beáll az Észak-Dél irányba, tehát a te­
kercsnek is ebben a helyzetben kell lennie. Ez bizony
elég kellemetlen lesz. Nemcsak azért, mert minden
esetben meg kell várni, amíg a tű beáll az Észak-Dél
irányba, és beállítjuk a tekercset is, hanem más
miatt is. A tűt a Föld mágneses irányító ereje tartja
hatalmában, tehát egy elég nagy erő, amit a tekercs­
ben keringő áramnak kell leküzdenie, mikor kité­
ríti a tűt. De mint tudjuk, még egy erő szegül el­
lene a kitérésnek, a felfüggesztő fonál csavarodása.
Természetesen okvetlenül kell valamilyen erő, mely
a tűt megtartja bizonyos irányban, és mindig vissza

23
is húzza abba, különben nem vehetnénk észre az
áram kitérítő hatását, De talán elég lesz egy erő, a
fonál csavarodása, próbáljuk meg tehát kiküszö­
bölni a földmágnességet.
Habár furcsán hangzik, hogy éppen ezt a min­
denütt jelenlévő befolyásolhatatlan erőt akarjuk ki­
küszöbölni, de mégis ez a könnyű, csak egy kis le­
leményesség kell hozzá.
Mágnesezzünk meg két kötőtűt, de már amikor
a patkót végighúzogattuk rajtuk, ügyeljünk, hogy
mindkettőt egyformán mágnesezzük, azaz hogy a
két kötőtű egyforma erős mágnessé legyen. Próbál­
juk ki és jelöljük meg mindkettőn az északi sarkot.
Most aztán jól összecsavart dróttal összekötjük a
kettőt pár centiméternyi távolságban, mint ahogyan
a rajzon látni, még pedig úgy, hogy az ellenkező sar­
kok legyenek egymás felett. Az összekötő dróton
van egy fül, annál fogva függesszük fel az állványra,
ezt a kettős „i r á n y tű t Aki már előre nem gyana­
kodott, azt most meglepetés éri: két mágnestű van
és mégsem áll be az Észak-Dél irányba. Forgathat­
juk az állványt ide-oda, a kettős tű ott áll meg,
ahogyan éppen letettük, oda se fütyül a földmágnes-
ségnek.
Nyilvánvaló a magyarázat. Mondjuk, a felső tű
be akar állni észak felé az északi végével. Igen ám,
de az alatta levő tűnek a déli sarka van ugyanott, az
pedig szeretne dél felé mutatni. Mivel mindkét tű
mágnességc körülbelül egyenlő, egyik sem képes a
másikat ráerőszakolni, hogy az ő igyekvése szerint
álljon be. Fredmény: a tűpár nem mutat semmiféle
mágnességet a f öldmágncsséggel szemben. Az ilyen
tűpárt asztatikus /üpűrnak nevezzük. Nem is egy,
hanem egy kettős mágnestűnk van tehát, amely mág-
nessége ellenére sincs alávetve a földmágnesség ha-

24
tásának. Megvan az, amit szinte 1 (D
lehetetlennek tartottunk.*
Most emlékezzünk vissza ZZZZKi©
előbbi kísérleteinkre, mikor az
áramot vezető drótot vissza­
vezettük a tű alatt, több me­
netben is. Tudjuk, hogy az
áram hatása a mágnestűre
ugyanolyan irányú volt, mint
először, mikor csak felette ha­
ladt el a drótunk.
Ugyanezt megcsinálhatjuk
most az asztatikus tűpárral is.
Ha úgy helyezzük el a tekercs­
ben, hogy a felső tű a tekercs
fölött lengjen, az alsó tű benn
a tekercsben, mind a két tűnél
megállapíthatjuk, hogy az áram
kitérítő hatása ugyanolyan lesz.
Ezek alapján hozzákezd­
hetünk a galvanométer valósá­
gos mcgcsinálásához. Most már
csak vékony deszkák kellenek
hozzá, pár csavar és kis ügyes­
ség lombfűrész munkában. Ve-

* Meg kell azonban jegyeznünk,

hogy ez tulajdonképen csak elmélet­
ben van ilyen szépen. Abban az eset­
ben, ha valóban teljesen egyforma
erős a két mágnestű. A gyakorlatban ©
viszont rendkívül nehéz teljesen egy­
forma erősségűre mágnesezni két
kötőtűt s ezért valami kis irányító
erő rendszerint mégis megmarad. Fon­
tos az, hogy ez minél kisebb legyen, A z úramrnéi ö a'katrészri.
de nem baj, ha az asztatikus tűpá­ l. az <>ldallécek. 2. össze­
kötő léc, 3. az olapdf'szka,
runk azért kicsit mégis igyekszik be­ 4 a körkivágás, 5, az asz­
állni az észak-dél irányba. ta tik u s tűpár, 6. a tartója.
25
 ©

A z árammutató részletes terve. A számok jelentése: 1. az

oldallécek, 2. összekötő léc, 3. az alapdeszka, 5. az asztatikus
tüpúr, 6. a tartó ív.

26
gyük alaposan szemügyre a galvanométer rajzát, és
alkotórészeinek tervét. Ugyebár kiinduló a kötőtű­
pár. A kötőtű hosszúságától függ az egész műszer
nagysága, minden mérete.
Első dolog tehát megállapítani az alapnégyszög,
a 3-as és 4-es deszkák nagyságát. A kettő egyforma
nagy, de a felsőben a kört kell kivágnunk lombfű­
résszel. Mikor ez a két négyzetalakú deszka meg­
van, hozzászabjuk a további alkatrészeket. Mielőtt
az ilyen munkához hozzákezdünk, első dolgunk le­
gyen alaposan megnézni a kész készülék rajzát,
megismerni annak minden részét, s beleélni magun­
kat annak szerkezetébe. Ebben a könyvben eléggé
takarékoskodnunk kell a hellyel, tehát nem magya­
rázunk meg minden rajzot egészen részletesen. Iga­
zán felesleges lenne például külön elmondani, hogy
milyen az a kis négyzetalakú fakocka, mely a ké­
szülék lába lesz, vagy hogy hogyan készítjük el a
tartó ív tetejére azt a csavartartót, mely majd a fel­
függesztő fonalat fogja. Aki jól megnézi a rajzot,
azt is látja, hogy a csavar végére drótból kell kis
kampót rácsavarni s erre a kampóra kell ráakasz­
tani a fonál végére kötött kis hurkot. Amikor elké­
szültünk a famunkával, következik az összeállítás,
felszerelés.
Az összeállítás azzal kezdődik, hogy a talapza­
tot fogjuk össze, aztán rátekercseljük a kb. 0'3 mm
átmérőjű szigetelt drótot. Tetszés szerint tekerünk
fel annyi menetet, amennyi éppen jól esik, vagy
amennyi drót van kéznél, de ne sajnáljunk akár
100—100 menetet sem. Két részletben legyen a te­
kercs, mert a középen kell majd lengenie a mágnes­
tűpárnak. A drót két vége álljon ki elég hosszúra,
hogy hozzákapcsolhassunk vezetékeket.
Álljunk meg a hozzákapcsolásnál. Számtalan­
szor szükségünk lesz arra, hogy vezetékeket össze­

27
kapcsoljunk, áramot bevezessünk valamilyen mű­
szerbe, vagy készülékbe. Minden elektromos veze­
ték-összekapcsolásban az a fontos, hogy a fémdró­
tok minél tökéletesebben érintkezzenek egymással.
Rendszerint szigetelt drótokkal dolgozunk, tehát elő­
ször is el kell a végekről távolítani a szigetelő anya­
got, bicskával letisztítani a drótvégeket. Ha zomán-
cos drótot használunk, gondosan le kell vakarni a
szigetelő oxidréteget. A szabad drótvégeket aztán
összecsavarjuk, olyan sűrűn és erősen, ahogyan csak
lehet, hogy az érintkezés minél biztosabb legyen. Ha
megvan a lehetősége annak, hogy az összekötések
érintkezhetnek egyik a másikkal, vagy közvetve

összekapcsolódhatnak valamilyen más fém révén,

tanácsos szigetelő szalaggal lekötözni a szabad vé­
geket.
Sok pepecselést takaríthatunk meg azonban, ha
banándugókat használunk a kapcsolásokhoz, és ké­
szülékeinket is mindjárt úgy készítjük. A dugaszo-
lókban kis csavar rögzíti meg a drótvegeket, bont­
sunk szét egyet s könnyen rájövünk, hogyan kell
vele dolgozni. A rádiós üzletekben kapni a banán­
dugókat, csak pár fillér darabja s ugyancsak ott ve­
hetjük a hüvelyeket is hozzájuk, amiket becsava­
runk a deszkába, és a csavarra rátekerhetjük a ké­
szülék drótvégeit.

28
 Galvanométerünk távlati képén a (2) szám mu­
tatja a banánhüvelyeket, ezekhez kell tehát hozzá­
vezetni a tekercs két végét.
A készülék felső lapját, amelyikre beosztást
rajzolunk, mindegy, hogy milyent, elég kemény kar­
tonból csinálni. A felfüggesztő fonál felső végét,
mint a képen látni, egy csavar tartja, melynek alul
kiálló végére drótból hurkot fontunk. Ez a csavar
arra is szolgál, hogy a tűpárt tetszésünk szerint el­
forgathassuk vele.
Ha elkészültünk a galvanométer megépítésével,
először is kipróbáljuk a zseblámpaelemmel, hogy
működik-c? Ha csak valamilyen szarvashibát nem
követtünk el, működni fog, mégpedig meg’epcen
élénken. Mihelyt bekapcsoljuk a zseblámpaelem
áramát, a tüpár 90 foknyira kilendül és megmarad
ebben a helyzetben, amíg az áramot meg nem sza­
kítjuk. Akkor a fonál csavarodó ereje visszaviszi
az eredeti helyzetbe. Komolyabb célokra, azaz ha
majd mérni kell az elektromos áramot, már nem is
lesz alkalmas ez a galvanométer, mert túlságosan ér­
zékeny. Viszont éppen nagy érzékenysége miatt al­
kalmas lesz arra, hogy egészen gyenge áramot is ki­
mutathassunk vele.

29
 A gerjesztett m ágnesség
Elég volt egyetlen mágnespatkó, s azzal annyi
kötőtűt tudtunk megmágnesezni, amennyit csak
akartunk. A mágnesezéshez mindenkor acélkötőtűt
vettünk éspedig azért, mert az acél tovább meg­
tartja a mágnességet. Ha nem acél, hanem lágy vas­
drótot mágnesezünk nem kapunk állandó mágnest.
Ez nagyon fontos különbség s jó lesz minél hama­
rabb tisztába jönnünk vele, mert az egész elektro­
technikában döntően nagy szerepe van a nem állan­
dóan mágneses lágyvasmágnesnek.
Néhány egyszerű kísérlettel végiggondoljuk a
dolgot.
Vegyünk elő egy darab vasdrótot, tehát nem
acélt. A lágy vasdrót könnyen görbül, tehát levágva
belőle egy tíz centiméteres darabot egyenesítsük ki.
Letesszük a síma padlóra, lehetőleg a konyha, vagy
fürdőszoba kőpadlójára, és cipőnk talpával párszor
végig görgetve a földön, pompásan kiegyenesedik.
Mágneses kötőtűnket tegyük le az asztalra s a vas­
drótot eléje pár millimctcrnyire, a meghosszabbítá­
sában, de úgy, hogy végeik azért ne érintkezzenek.
Mivel a mágnes tudvalevőén magához vonz minden
vasat, ha nem vigyázunk rá, a drótot is magához
rántja. Valami nehezet teszünk tehát a vasdrótra rá,
hogy ez ne következzék be. Habár a vasdrót

30
nem érintkezik a mágnessel, mégis mágneses lett az
maga is. Ezt könnyű kimutatnunk. Az állványra
függesztett mágnestű kitér, ha a vasdrót szabad vé­
gét közelébe hozzuk. A vasdrót vége vagy vonzani,
vagy taszítani fogja a felfüggesztett kötőtű hozzá
közelített végét, a szerint, hogy milyen sarkok jut­
nak egymás közelébe így.

Ha a mágneses kötőtű meghosszabbításában el­

helyezett vasdrót nem lett volna maga is mágnessé,
akkor mindenféle helyzetben, mind a két sarok kö­
zelítése esetében csak vonzást látnánk. Mivel taszí­
tást is megfigyelünk, nyilvánvaló, hogy a vasdrót­
nak is lettek mágneses sarkai. Viszont ha elvesszük
a vasdrótot a mágnestű mellől, és úgy próbáljuk az
állványos tűt kitéríteni vele, taszítást nem tapasztal­
hatunk, csak vonzást, jeléül annak, hogy a vasdrót­
nak már nincs mágnessége.
Érdemes lesz megállapítani, hogy a vasdrót me­
lyik vége milyen mágneses sarokká lett. Abból, hogy
a lengő tű északi vagy déli végét taszítja-e, könnyű
eldönteni a kérdést. Kísérletünkben, ha a vasdrótot
a kötőtű meghosszabbításában helyeztük el, az ered­
mény az, mintha a mágneses kötőtű maga hosszab­
bodnék meg, azaz, ha az északi sarka elé tettük a
drótot, annak másik vége lesz északi sarok. A kö­
tőtű felé eső saroknak természetesen délinek kell

31
lennie, ami abból is adódik, hogy ott vonzást figye­
lünk meg, ha eleresztjük a vasdrótot.
Ne felejtsük el sohasem, hogy általában
ha mágnes közelébe viszünk valamely vas-,
vagy acéltárgyat, az maga is mágneses lesz.
Ügy szokás mondani, hogy a mágnes magához vonz
minden vasdarabot. Ez így nem egészen pontos.
A mágnes is csak mágnest vonz, vagy taszít
és ha egy mágnessel közeledünk valamilyen vasda­
rabhoz, előbb az történik, hogy az is mágnesessé lesz,
mert a mágnes közeledése benne is mágnességet
gerjeszt. Tehát semmiféle vasdarab nem juthat úgy
a közelébe egy mágnesnek, hogy maga is ne legyen
mágnesessé. Benne is keletkezik északi és déli sarok
— az már megint bonyolult dolog, hogy miképen,
különösen, ha nem egyszerű drótdarabról, rúdról
van szó — és aztán az ellenkező sarkok vonzzák
egymást, illetve az egyneműek taszítják.
Máskép is lehet mágnessé tenni a vasat, vagy az
acélt.

Annál a kísérletünknél, melyben azt állapítottuk

meg, hogy sok menet esetében nagyobb a mágnestű
kitérése az áram hatására, tegyük félre az állványt,
vele együtt a felfüggesztett mágneses kötőtűt és ve-

32
gyünk elő egy olyan kötőtűt, amely még nem került
mágnes közelébe és egyelőre nem mutat semilyen
mágnességet. Ezt a tűt keresztül dugjuk a teker­
csen, annak meneteire merőlegesen. Tartsuk ott fél­
kézzel, vagy ha úgy tetszik, valamivel megrögzítve
és az állvánnyal hozzá közeledünk. Rögtön kiderül,
hogy az előbb még mágnesmentes kötőtűnek mág­
neses sarkai vannak, mert a hozzája közelített mág­
nestűt kitéríti. A szerint, hogy melyik sarkával kö­
zeledünk hozzája, vonzza vagy taszítja.
Ebből a kísérletből vonjuk le a következő kö­
vetkeztetést:
Ha áram halad körül valamely vasdarabon,
abban a vasban mágnesség keletkezik.
Nem árt, ha ezt a legutóbbi kísérletet párszor
megismételjük, mégpedig néhány változattal. Meg­
győződünk majd róla, hogy ha az áram irányát
megváltoztatjuk, megváltozik a tű mágnessége, fel­
cserélődnek a sarkok. Hogy azonban még nyilván­
valóbbá legyen minden, jobb ha a további kísérle­
teket nem kötőtűvel, hanem vasdróttal végezzük,
mert az acélkötőtű állandó mágnessé lesz, és ez
esetleg elbonyolítja a továbbiakat. A vasdrótnál is
szokott visszamaradni minden mágnesezés után
egy kis mágnesség, de rendszerint nem okoz zavart.
Most aztán következtessünk visszafelé. A kör­
áramnak ugyanaz volt a hatása, mint egy állandó
mágnesnek, azaz mágnessé tette a vasat. Tulajdon­
képen már előbb is észrevehettünk valami hasonló
rokonságot, hiszen felfüggesztett mágnestűnk ki­
tért akkor is, ha áramot vezettünk körülötte. Mind­
ebből annak kell következnie, hogy
a köráram végeredményben maga is egy mág­
nest képvisel.

.'{ S z tró k a y : S záz k ísé rle t. 33


A szolenoid készítésé.
„A“ a drót felső vege,
melyet tíz. állvány drótba
idolt kis mélyedésbe
iiktiszliink. Alsó i ( ge. />.
egy meghajlított kis hú
dognyelvig ér. A kőnnyíi
érintkezést úgy biztosit
juk, hegy egy csepp —
lehetőleg savanyított
vizet ejtünk n drót he
gyéhez. Még jobb eset­
leg higanyoséppel csinálni,
meg ezt.
34
Szabatosabban mondva;
a köráram helyettesíthető
egy mágnessel, mely a
köráram középpontjában
van, a kör síkjára merő­
leges, északi sarka a kör
síkjának egyik oldalán,
déli sarka a másik oldalán
van.
Ez azt jelenti, hogy ha
sikerül egy köráramot is
oly szabadon forgó mó­
don felfüggeszteni, mint a
mágnestűt, akkor ez a
köráram is úgy fog visel­
kedni a földmágnességgel
szemben, mint a közön­
séges mágnestű, azaz beáll
bizonyos irányba.
Próbáljuk megcsinálni.
Természetesen jó lesz, ha
nem egyetlen körben já­
ratjuk az áramot, hanem
több menetben vezetjük,
mert így nagyobb lesz a
hatás. Hosszabb darab
szigetelt drótot veszünk
és, mint a rajzon látjuk,
felcsavarjuk egy sodró­
fára, több helyen átköt­
jük cérnával, hogy fel ne
bomoljon, azután ügvesen
lehúzzuk a fáról s kapunk
egy drótspirálist. Ezt a
spirálist felfüggesztjük a
rajzon látható módon úgy, hogy szabadon foroghas­
son, annak ellenére,hogy zseblámpaelemünket hozzá­
kapcsoltuk két végéhez. Ezt a szabadon forgó te­
kercset szolenoidnak nevezik a fizikában. Ha ára­
mot kapcsolunk a szolenoidbe, az valóban beáll
Észak-Dél irányba tengelyével. Felcseréljük az elem
sarkait, másik lapja mutat észak felé.
Ezt a szolenoidot felhasználhatjuk arra, hogy
kényelmesebben megismételhessük előbbi kísérle­
tünket a vasdróttal a tekercsben. Szigetelt drótból
készült szolenoidba bátran befektethetjük a vasdró­
tot, vagy a kötőtűt s kényelmesen vizsgálhatjuk
aztán, hogy milyen mágnessarkok állnak elő.

Amikor árammal mágnesezünk vasat, nyilván

mindenkor az a legelőnyösebb, ha a vezeték minél
közelebb van a vashoz, tehát ha szorosan rácsavar­
juk a drótot magára a vasra. Mágnesezzünk meg
ekképen egy közönséges kulcsot. (Természetesen
megint ügyeljünk, nehogy véletlenül alumínium­
kulccsal próbálkozzunk.) Szigetelt dróttal alaposan
körülcsavarjuk a kulcsot, s a drót két végét hozzá­
kötjük az elem sarkaihoz. A kulcs mágneses lesz,
ha az áram be van kapcsolva s felfüggesztett kötő­
tűnkkel kimutathatjuk a sarkait. A kulcs magához
vonz acéltoilat, kis szegeket.
Aki nem sajnálja a fáradságot, készítsen két
szolenoidot, s nagyon mulatságos kísérleteket vé­
gezhet velük, ugyanúgy, mint két mágnesezett kö-

35
tőtűvel. Csak kissé bonyolultabb a munka a szole-
noidokkal, mint a közönséges mágneses kötőtűkkel.
Még egy ráadás-kísérletet ajánlunk arra, hogy
minden mágneses erő mágnessé teszi a vasat, ha ha­
tással lehet rá. Mágneses erő a Föld mágnessége is,
tehát ennek a mágneses erőnek is mágnessé kell
tennie minden vasat, acélt, amire hat, már pedig ok­
vetlenül hat mindenre a földön. Győződjünk meg
róla. Ajánlatos, ha valamilyen nagyobb vasdarabot
használunk fel, legalább is egy piszkavasat, de még
jobb, ha találunk egy komolyan nagy vasdorongot.
Keressünk alkalmas helyet hozzá, és elhelyezzük
Észak-Dél irányban, de úgyhogy ne vízszintesen,
hanem körülbelül hatvan fokkal a vízszintes alá
mutasson észak felé az egyik vége. Hagyjuk nyu­
godtan néhány napig is, hogy minél tovább hathas­
son rá a földmágnesség s aztán vegyük kézbe az áll­
ványon függő kötőtűmágnest és megállapíthatjuk,
hogy a piszkavas, a dorong mágnesseget mutat, sar­
kai vannak. Ez a mágnesség természetesen hamaro­
san megszűnik, ha kivesszük a beállított Észak-Dél
irányból. Körülnézve a ház tájékán biztosan talál
mindenki valahol olyan vastárgyat, amely legalább
nagyjából Észak-Dél irányban fekszik évek óta. A
földmágnesség okvetlenül mágnessé tette és galva­
nométerünk kimutatja rajta a sarkokat.

36
 Áramforrások
Jó néhány kísérletet csináltunk már eddig is
elektromos árammal, valóban itt az ideje, hogy ar­
ról is legyen szó, mi az elektromos áram, hogyan
keletkezik, hogyan kapjuk? Az első kérdésre, hogy
mi az elektromos áram, nagyon nehéz volna felelni.
Inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogy minek
vegyük? Nekünk, könyvünkben leírt kísérleteink
során, nincs szükségünk arra, hogy komolyabban
foglalkozzunk az elektromosság lényegével. Telje­
sen elég, ha ismerjük, illetve megismerjük a tulaj­
donságait. Valami megy a vezetékben s ez a valami
képes sok mindenféle hatás előidézésére. Legelső tu­
lajdonsága, hogy csak fémeken halad végig. Ha
nincs kifogástalan fémkapcsolata, nincs áram, nem
végezhetünk vele semmit. Megelégedhetünk azzal,
hogy az elektromos áram valóban áramlás, és ami
a vezetékben áramlik, annak nincs tömege, alakja,
színe, szaga, nem lehet látni, nem lehet megfogni,
nem lehet hallani, megkóstolni. Szó ami szó, egyet­
len érzékszervünk sem képes közvetlenül tudomást
venni róla.
De ha azért ilyen anyagtalan valami is az
elektromos áram, mégis engedelmeskednie kell a kö­
zönséges fizikai törvényeknek. Próbáljuk meg te-

37
hát, egy kézenfekvő hasonlat segítségével levezetni
az elektromos áram alaptulajdonságait.
Ha, mondjuk, egy közönséges csőben víz fo­
lyik, magától ezt nem teheti meg, kell lenni valahol
valamilyen erőnek, mely a vizet hajtja. Vízvezeté­
künkbe valahol nagy nyomással szorítják be a vizet
a csőhálózatba. Azt kell sejtenünk tehát, hogy az
elektromos áramnál is kell valaminek lenni, ami
hajtja, létrehozza, fenntartja az áramot, az elektro­
mosságot a vezetékben. A fizikában azt mondják,
hogy
minden áramforrás két sarka között feszültség­
különbség van és ezért keletkezik az áramlás.
Szóba került itt odavetve maga „az elektromos­
ság". Valóban van valami, amit elektromosságnak
nevezünk, de megint meg kell elégednünk ennyivel,
mert ha belekezdenénk a magyarázgatásba, nem jut­
nánk tovább a kísérletezésben. De azért csináljunk
mégis egy kísérletet, hogy közvetlenül lássunk vala­
mit az elektromosságból. Szerzünk egy üvegrudat,
vagy szarufésűt, kaucsukfésűt s megdörzsöljük erő­
sen száraz posztóval. Az üveg, vagy kaucsuk ezzel
elektromos töltést kap, amiről legegyszerűbben úgy
győződhetünk meg, hogy magukhoz vonzanak apró
papirosszeletkéket. De van nekünk már egy nagyon
érzékeny műszerünk, az előbb megépített galvano­
méter. Nem lehetne azzal kimutatni ezt az elektro­
mosságot? Dehogynem.
De ahhoz, hogy a galvanométer tűje kilengjen,
az kell, hogy elektromos áram haladjon végig a te­
kercsen. Nagyon egyszerűen küldhetjük át az üveg-
rúdban, vagy fésűben felgyülemlett elektromos töl­
tést a tekercs drótján. Fogjuk jobb kezünkbe a meg­
dörzsölt üveget, vagy fésűt, bal kezünk mutatóujjá­
val hozzáérünk a galvanométer egyik sarkához,

38
aztán az elektromossággal töltött üvegrúddal, vagy
fésűvel a másik sarkához. Apró szikrák ugranak ki
az üvegből, fésűből, kis pattogást hallunk és — a
galvanométer tűje kilendül. Aztán vége az egész­
nek. Ha újabb kilengést, áram jelzést akarunk,
megint meg kell dörzsölnünk a fésűt.
Ebben az esetben az történik, hogy a fésűben
összegyűlt elektromosság átment a tekercsen, ujjun­
kon, testünkön át a földbe. Áram csak az alatt a
rendkívül rövid idő alatt volt, amíg az elektromos­
ság megtette ezt az utat. És azért volt áram, mert a
fésű, illetve az üvegrúd és a föld között feszültség­
különbség volt. Hagyjuk azonban ezt a részét a kér­
désnek, mert megint elkalandoznánk a kelleténél
messzebbre. Elégedjünk meg az egészből annyival,
hogy csakugyan van valami, amit elektromosságnak
nevezünk.
Rendes elektromos áramot csak akkor kapha­
tunk, ha állandó feszültségkülönbség van két
pont között.
A zseblámpaelem két sarka között van feszültség­
különbség, azért kapunk áramot, ha összekötjük
őket. Itt kémiai erők teremtik meg a feszültségkü­
lönbséget, s lássunk hozzá, hogy ezt ismerjük meg
alaposabban.
Vegyünk elő egy rézből való és egy vas kétfil-
lérest meg egy kis ecetet. Bármilyen különösen hang­
zik is, csinálunk belőle elektromos elemet. Kis pa­
piros darabkát bemártunk az ecetbe, közéje tcsz-
szük a vas és réz kétfillércsnek és kész az elem. A
vasat és a rezet dróttal összekötve, áramot kapunk.
Ha tehát galvanométerünk két sarkát összekötjük
a vassal és a rézzel, a tűnek ki kell térnie. Szeren­
csénk most, ha galvanométerünk nagyon érzékeny,
mert az egypár kétfilléresből készített elem bizo-

39
nyára nagyon gyenge áramot ad. De ne csüggedjünk
el, ha a kitérés nagyon kicsiny, hiszen szerezhetünk
még néhány kétfillérest és csinálhatunk egész sor
ilyen elemet. Alul legyen egy rézpénz, rajta ecetpa­
piros, aztán a vaspénz. Most a vasra ráteszünk

megint egy rézpénzt, eceipapirost,vaspénzt,rézpénzt,

ecetes papirost, vaspénzt és így tovább, amennyit
akarunk, vagy ahány pénzpárt összeszedtünk. Az
áram annyiszorta lesz erősebb, ahány párt állítot­
tunk össze, és a galvanométer tűje mostmár ijed­
ten tér ki, ha bekapcsoljuk.

A kctfiílércsckkel egész sor kísérletet végezhe­

tünk. Ha ecetes, vagy akármilyen savanyú víz he­
lyett tiszta vízbe itatjuk a papirosokat, akkor is ka­
punk kitérést, csak jóval kisebbet. A tiszta víz
ugyanis sohasem tökéletesen tiszta, mindig van va­

40
lami kis sav benne. Ha valóban tiszta desztillált vi­
zet használunk akkor nem is keletkezik áram. Aztán
megpróbálhatjuk száraz papirossal. Lesz áram, de
sokkal gyengébb, a galvanométer jóval kisebb kité­
rést mutat. Ez viszont azt bizonyítja, hogy a száraz
papirosban is van valami nedvesség, nem pedig azt,
hogy nem kell nedvesség az elemeinkhez. Ha a szá­
raz papirossal készített elemsorozatra rálehelünk —
lehelletünkben sok vízpára van — a galvanométer
tűje erősebben kitér. Még nagyobb kitérést tapasz­
talunk, ha gőzölgő vízzel telt edény fölé tartjuk a
sort.
Hasonló, hosszabb ideig is feszültséget mutató
oszlopot Volta, olasz fizikus csinált először 1791-
ben és ezért hívjuk Volta-oszlopnak a sok egy­
forma elemből összerakott oszlopot.
Nem árt, ha másféleképen is megvizsgáljuk,
valóban kell-e kétféle fém és közte savas nedvesség
a feszültségkülönbség keletkezéséhez. Szerezzünk
egy kis darabka rézlemezt és cinklemezt. (Ilyesmit
legegyszerűbben ócskavaskereskedésben kapni.) A
rézlemezt (természetesen jól lemosva) nyelvünk alá
tesszük, nyelvünk fölé pedig a cinklemezt. Kis
ügyeskedéssel, egy-egy szigetelt dróttal összekap­
csolhatjuk a két lemezt a galvanométer két sarká­
val. Kitérést kapunk, tehát valóban így is áram ke­
letkezik.
Kétféle fém valamilyen savanyú folyadékba ál­
lítva, minden esetben galvánelemet ad. íme egy ér­
dekes bizonyíték rá. Fél citromból csinálunk gal­
ván elemet. A kettévágott citromban gerezdek van­
nak, melyeket vékony hártya választ el egymástól
s a gerezdek citromsavat tartalmaznak. Ahány ge­
rezdet látunk, csináljunk annyi kis cink-réz párt.
Kis darabka cinklemezre rácsavarunk egyik végén
egy darab rézdrótot, mint a rajzon látjuk. Ezeket

41
a párokat beleszúrjuk a félcitromba, éspedig úgy,
hogy mindenütt az elválasztó hártya mellett szúr­
juk be, egyik gerezdbe ér a cink, másikba a réz.
Körben, minden gerezdbe beleszúrunk egy párt, s
az utolsó cinklemezkéről kivezetjük a rézdrótot, az
elsőből magát a beszúrt rézdrótot s ez lesz az elem,
illetve telep két sarka. A galvanométerrel megálla­
píthatjuk, hogy valóban kapunk áramot.

Teljesen egynemű fémek sem nyelvvel, sem

Volta-oszlopban nem mutatnak feszültségkülönb­
séget, de azért mégis megtörténhet, amikor megpró­
báljuk, hogy mutatkozik valami nyoma feszültség­
különbségnek két vas, vagy két cinklemez között
is. Ez azonban nem annyit jelent, hogy azok a vas­
vagy cinklemezek nem tudják jól a fizikát, hanem
egyszerűen azt, hogy nem tiszta vasból, tiszta cink­
ből vannak, és \ égeredményben mégis két különféle
fém szerepel bennük.
Még egy hasonló egyszerű galvánelemet is le­
írunk. Kell hozzá egy darab hurkapálca és kétféle
drót, egyik közönséges pamuttal szigetelt rézdrót,
másik legyen vasdrót, vagy inkább cinkdrót. Cink­
drót is könnyen akad akármelyik ócskavaskereske­
désben. Mint a rajz mutatja a két drótot egymás
mellett egyszerre rátekerjük a hurkapálcára. Men­
nél több menetben, annál jobb. Ha most az egészet
bemerítjük valamilyen savanyú vízzel telt pohárba,
a kimaradó drótvégeken feszültségkülönbség lép

42
fel s a két drótot galvanométerünkbe kapcsolva an­
nak tűje ki fog térni. Érdemes aztán kísérletezgetni
azzal, hogy a vizet egyre jobban megsavanyítjuk s
figyeljük, hogy milyen hatással jár ez a galván­
áram erősségére?

Mivel van már cink- és rézlemezünk, használ­

juk fel őket egy tréfás kísérletre. Ehhez azonban
kell egy kis giliszta. Ha alkalom adódik rá, kirándu­
láskor, vagy a kertben, szabadban, szerezzünk
egyet, s vigyük haza, nagyon mulatságos kísérletet
végezhetünk szegény állattal. Amelyik nagyobb, a

cink- vagy rézlemez, letesszük az asztalra, a kiseb­

bet pedig rája. A gilisztát pedig a felső lemezre. A
giliszta köztudomásúan mozgékony teremtés, tehát
elindul. De abban a pillanatban, amikor hozzáér az
alsó lemezhez, öntudatlanul egy voltaelemet csinál.
Két fém között nedves érintkezés! Elektromos
áram keletkezik, amitől megijed a giliszta s vissza­
húzódik. Másfelé próbálja, ott is ütést kap, egyszó­
val nem tud lemászni a fémlapról.

43
 Most még egy megjegyzés! Kísérleteinknél re­
zet, vasat, cinket használtunk, illetve egy-egv párat
közülük, hogy feszültségkülönbséget kapjunk. Ál­
talában minden két fém között savanyú folyadék­
kal elválasztva egymástól, jelentkezik elektromos
feszültségkülönbség, de van is valamilyen törvény-
szerűség abban, hogy milyen fémpárnál mekkora
lesz a feszültségkülönbség. Már Volta megállapí­
totta a következő sort:
cink — ólom — ón — vas — réz — ezüst —
arany — szén.*
A feszültségkülönbség annál nagyobb lesz, men­
nél távolabb álló párt választunk ebből a sorból.
Legnagyobb tehát cink és szén esetében lesz. Ez a
két anyag szerepel a közönséges Leclanché-clemek-
ben, a melyek a házicsengőknél szerepelnek. De a zseb­
lámpaelemben is cink az egyik sarok, szén a másik,
csak nem folyékony szalmiákoldatban állnak, ha­
nem azzal teleitatott fűrészporban vagy csirizben
és az egész szurokkal van légmentesen elzárva, hogy
a nedvesség ne párologhasson el.
Általában nagyon kevés nedvesség kell az ele­
mekhez. A kétfilléresekből készült elemeknél akkor
is kapunk még áramot, ha a papíroslapokat már
egészen száraznak látjuk. A levegőben mindenkor
jelenlevő vízpára maga elég nedvességet ad a papi­
rosnak, hogy előálljon a feszültségkülönbség. An­
nak idején sokáig nem győztek csodálkozni a fizi­
kusok, és emiatt nem tudták megmagyarázni az
elektromos áram ilyen módon való keletkezéseit,
mert azt hitték, hogy valóban száraz papíros köz-
zétét esetében is van áram.

* A szón ugyan nem fém, de azért úgy viselkedik ebből

a szempontból, mintha fém lenne.

44
 Igazi áram m érő
Ami bizonyos szempontból előny volt galvano­
méterünknél, a nagy érzékenység, hátránnyá válik,
ha mérésre próbáljuk felhasználni. A galvanométer
tűje ugyanis szinte a leggyengébb áram hatására is
90 fokkal tér ki, tehát nem ad módot arra, hogy
erősebb áram hatását is mérhessük vele. Már
pedig nagy szükségünk van arra, hogy mérni tud­
juk az elektromos áramokat, mert ha törvényeket,
szabályokat akarunk levezetni, adatok kellenek
hozzá, adatokat pedig csak mérésekből kaphatunk.
Nem árt, ha általában is beszélünk a mérések­
ről. A fizikában mindenben, mindenütt, minden­
kor mérnünk kell bizonyos adatokat.
Semmi más módunk nincs rá, hogy a természet
törvényeit megismerjük, mint hogy kísérlete­
zünk, mérünk s az eredményeket törvénybe
foglaljuk.
Azt mondtuk kezdetben, hogy minden kísérlet egy-
egy kérdés a természethez. Bármit látunk kísérlete­
ink során, folyton arra kell gondolnunk, hogy szám­
beli összefüggésekben kapjuk meg a választ a ter­
mészettől. Ha pedig tervezünk valamit, valamilyen
technikai műszert, készüléket, előre kell számol­
nunk, a már megismert törvények alapján.

45
 Nem elégedhetünk meg tehát annyival, hogy az
áram hatására a mágnestű kitér északdéli irányá­
ból. Tovább kell kérdeznünk: mennyire tér ki a kü­
lönböző áramok hatására? De már ez a kérdés maga
is nagyon bonyolult. Hogyan tudjuk megkülönböz­
tetni az áramokat egymástól? Magát az elektromos
áramot, nem látjuk, nem tudjuk megfogni, megta­
pintani, megszagolni, tehát előre nyilvánvaló, hogy
csak hatásainak megmérésével tudunk különbséget
tenni áram és áram között. Egyelőre csak a mágne­
ses hatást ismerjük, úgy ahogy, tehát mérő műsze­
rünket ennek a hatásnak a megmérésére keli meg­
szerkesztenünk.
t

A szerkesztésnél nem a mágnestű északdéli

irányból való kitéréséből indulunk ki, mint a galvano­
méternél, hanem egy másik alapgondolatból. Ve­
gyünk elő két mágnesezett kötőtűt és az asztalon
tegyük őket szorosan egymás mellé, egynemű sar­
kaikkal ugyanabban az irányban. (Az asztallap le­
gyen vízszintes és lehetőleg síma!) A két kötőtű
szétgurul, mert hiszen végeik taszítják egymást. (Ha
fordítva tesszük őket egymás közelébe, ellenkező
sarkaikkal, vonzzák egymást, egymáshoz gurulnak.)
Ugyanezt csináljuk meg olyan tűkkel, amelye­
ket árammal teszünk mágnesekké. Kivesszük óva­
tosan a galvanométerből az asztatikus tűpárt és ez­
zel készen kapunk egy százmenetes tekercset. Aki

46
nem sajnálja a fáradságot, külön tekercset is készít­
het hevenyében, mint a következő rajzon látni. Két
nem mágneses kötőtűt összefogva bedugunk a te­
kercs belsejébe. Ott hagyjuk békésen egymás mel­
let heverni s aztán bekapcsol­
juk az áramot. Áram kering,
a tűk mágnesekké válnak és
mivel mindkettőnek ugyan­
azok lesznek a sarkaik, taszít­
ják egymást, szétgurulnak.
Ez lesz elkészítendő új műszerünknek az alap-
gondolata.
Természetesen nem acélkötőtűvel, hanem lágy­
vas dróttal kell valami hasonlót csinálnunk. Hiszen,
ha mérni akarunk majd a készülékkel, minden eset­
ben olyan állapotból kell kiindulnunk, hogy a két
tű békén megvan egymás mellett, nem mágneses.
Hogy jól lássuk az alapgondolatot, vegyünk két vas­
drótot s azokat tegyük a tekercs belsejébe. (Jól iz­
zítsuk ki a vasdrótokat, mert a hő megszünteti a
bennük esetleg visszamaradt mágnességet, és meg­
lágyítja a vasat.) A két vasdrót megmarad egymás
mellett, amíg áramot nem kapcsolunk a tekercsbe.
Ha áram halad a tekercsben, mágnesekké lesznek
és szétgurulnak. Kikapcsoljuk az áramot, elvesztik
mágnességüket, és megint egymás mellé rakhatjuk
őket.
Alapgondolatunk az, hogy a széthajtó erő mér­
téke lehet az áramnak. A szerkesztésnek az már­
most a feladata, hogy pontosan és megbízhatóan
mérhetővé is tegye a kitérés nagyságát, mert csak
így következtethetünk a látottakból az áramra.
Mielőtt hozzáfogunk a munkához, nézzük meg
figye'mesen a kész műszer rajzát. A felső üres hen­
ger belsejében van a két vasdrót, mely kiinduló,

47
 xl galvanométer tekercse
lése. Fent a dob, alatta
•Ö ■■■<$>- & Ó --& a tekercs keresztmetszete,
70 : SQ 20 : 10 j a leágazásokkal. Azután
az ágak összekötése. Lent
a megfelelő hüvelyek szú
cl) mára szolgáló lyukak

48
nyugalmi helyzetében egymáshoz ér. A hengeren
van a tekercs, tehát ha ebben majd az áram kering,
a két vasdrót taszítani fogja egymást. Egyik drót
szilárdan van megerősítve, a másik mozoghat, te­
hát nyilván ez engedelmeskedik majd a taszítás­
nak és igyekszik eltávolodni a másiktól. Ez a drót
lényegében egy kis ingához van erősítve, hozzátar­
tozik a hosszú mutató, mely az alul levő skálán
majd mutatja a kitérés nagyságát.
Nyilvánvaló, hogy a hengerrel kell kezdenünk
a műszer megépítését. Ez volt az az eset, amiről a
bevezetésben szóltunk: keressünk a házi kacat kö­
zött egy 2—3 centiméter átmérőjű papirosdobozt,
legjobb amelyben hintőpor volt, s ebből vágjunk le
megfelelő darabot. A tekercseléshez 0.5 milíiméter
átmérőjű pamuttal szigetelt drótot veszünk. Hogy
mennyi kell belőle, azt a doboz átmérőjéből kell ki­
számítani. Három rétegben összesen 150 menetet
kell felcsavarni szép sorjában, tehát minden réteg­
ben 50—50 menet lesz.
Előreláthatóan sokféle áramot fogunk mérni
ezzel a műszerrel, tehát gondoskodjunk róla, hogy
a mutató kilengése ne legyen túlnagy, erősebb ára­
mok esetében sem. Ügy készítjük tehát a tekercse­
lést, hogy ha akarjuk, kevesebb menetet is használ­
hassunk, vagyis levezetéseket iktatunk be minden
tizedik menet után. A rajzon látjuk, hogyan kell az
ilyen levezetést megcsinálni. A tizedik menet után
megállunk a tekercselésben, lekaparjuk kis darabon
a szigetelőt és az előkészített egyenes drótdarab vé­
gével összekötjük. Mivel szigetelt drótok között fog
feküdni ez a kapcsolás, nem kell okvetlenül szige­
telő szalaggal lekötözni, A hozzátoldott drót szá­
mára lyukat kell fúrni a hengerben és azon beve­
zetni annak belsejébe, hogy aztán a 20-ik, 30-ik ...

1 Sztrókay: Száz kísérlet. 49

80-ik menetnél is ugyanígy kapott leágazást össze­
fogva odavezethessük a banánhüvelyekhez.
Ezeket a leágazásokat azonban nem kell okvet­
lenül megcsinálni. Tulajdonképen csak a teljesség
kedvéért írjuk le így az árammérő elkészítését, de
bátran egyszerűsíthetjük a munkát azzal, hogy nem
törődünk az esetleges felmerülő szükségességekkel,
hanem megelégszünk azzal, hogy bizonyos határok
között használjuk majd árammérőnket. Nem baj te­
hát, ha egyfolytában tekerjük fel mind a 150 mene­
tet és csak a drót elejének és végének kivezetéséről
gondoskodunk. Ezzel nagy mértékben egyszerűbb
is lesz a műszer megcsinálása, és ha később valóban
arra lesz szükség, hogy erősebb áramokat mérjünk,
nem okoz gondot még egy, teljes árammérőt készí­
teni, a megfelelő leágazásokkal.
Most következik a legfontosabb alkatrész, az
inga. Ennek az alapgondolata a következő: az ingá­
nak kell, hogy legyen forgástengelye és gondoskod­
nunk kell róla, hogy minél kisebb súrlódással forog­
hasson e tengely körül. Kis pléhdarabból — nem
vaspléhbői! réz, vagy alumínium legyen! — kivág­
juk a rajz (5) számú részletében látható kétcsúcsú
lapocskát. A két hegyes csúcs szerepel majd for­
gástengelyként. Felső, hosszmenti szélén odaerősít­
jük a második vasdrótot, olymódon, hogy a la­
pocska felsőrészén hagyott két kis fület visszagör­
bítjük a vasdrót körül. Elől lesz a mutató, vékony
acéldrót, vagy hogy ne kelljen sokat bajlódnunk
vele, áldozzunk rá egy finomabb lombfűrészt. Há-
tulsó részén ellensúlyt csinálunk: rövid darab be­
fogott drót, ráhúzva egy kis dugó. Célunk ugyanis
az, hogy az egész inga súlypontja a felfüggesztés
pontja alá essék, mert csak akkor stabilis az egyen­
súly. A dugót természetesen lehet feljebb, vagy lej-

50
51
jebb tolni a dróton s ezzel szabályozhatjuk a súly­
pont helyzetét.
Az első vasdrótot az üres henger belső oldalára
ragasztjuk, úgy, hogy az összeállításnál a lengő drót
éppen odaérhessen hozzá. Az odaragasztás kis pa­
píroscsíkkal történhet. A henger belső részének al­
ján még vágunk egy egyenes barázdát a „tengely**,
vagyis a pléhcsiga két csúcsa számára.
Ha ennyire vagyunk, hozzákezdhetünk az áll­
vány elkészítéséhez. Nagyrészt lombfűrészmunká-
val a rajz szerint mindent könnyen megcsinálha­
tunk. A (3)-as hátsó lapba csavarjuk a banánhüve­
lyeket, annyit, ahány leágazást készítettünk a te­
kercsből, s ezeket sorban be is csavarjuk a he­
lyükre. Természetes, hogy ha lemondtunk a leágaz-
tatásokról, csak két banánhüvelyre van szükség, a
drót elejét, iíletve végét kötve hozzájuk.
Csavarokkal összefogva a farészeket, követke­
zik az inga elhelyezése a dobban. Természetesen
vagy a dugót tartó drótot, vagy a mutatót csak ak­
kor tudjuk odaerősíteni helyére, ha a pléhcsúcsok
már a henger belsejében vannak.
Ha az inga a helyén van, hozzáfogunk a beiga­
zításhoz. Célunk az, hogy nyugalmi helyzetben,
áram nélkül egymáshoz érjen a két lágyvas drót.
Egyúttal azonban vigyáznunk kell az inga mozgé­
konyságára is, amit azzal biztosítunk majd, hogy a
súlypontja a forgástengely alá jusson ugyan, de ah­
hoz minél közelebbrc. Először lehúzzuk a dugót a
lehető legmélyebb helyzetbe. A mutató most függő­
legesen fog állni. A súlypont azonban még túlságo­
san mélyen fekszik, tehát óvatosan felfelé kezdjük
tolni a dugót, ameddig az inga még éppen megáll a
függőleges helyzetben. Most már az inga elérte leg­
nagyobb érzékenységét, de még nem érintkezik a
két vasdrót! Ezt az érintkezést úgy érjük el, hogy

52
a dugót tartó drótot fokozatosan meggörbítjük,
amíg az érintkezés bekövetkezik. A mutató most
— elölről nézve — balfelé hajlott ki, a dugó ellen­
súly pedig jobbra. A mutató vége alatt skálabeosz­
tást akasztunk a műszer lapjára, mégpedig, mivel
esetleg többféle értéket akarunk majd mérni, cserél­
hető skálát csinálunk. A két kiálló szegre aztán
akármelyiket ráakaszthatjuk.
Egyelőre egészen felesleges volna végleges ská­
lát rajzolni, hiszen nem tudunk még semmit arról,
hogy milyen mértékben fog a mutató kilengeni.
Legfeljebb a o pontot jelölhetjük meg, vagyis azt
a helyet, ahová a mutató nyugalmi helyzetében
mutat.
Ha majd sor kerül a skála beosztására, előre
számíthatunk rá, hogy a beosztás nem lehet egyen­
letes. Elől tágasabb lesz a beosztás, nagyobb ki'en-
gésnél szőkébb. Két okból kell erre számítanunk.
Először is, ha majd áramot bocsátunk a tekercsbe
s a két vasdrót taszítani kezdi egymást, a taszító
erő kezdetben nagyobb, később, amint a két drót
eltávolodott már egymástól, kisebb lesz. Tehát ha
már kilengésben van a mutató, ugyanakkora erő
már csak kisebb további kilengést idéz elő. Másik
ok az, hogy a kilengéssel emelkedik a dugó eredeti
helyzetéhez képest, és ezért egyre nagyobb nyoma­
tékkai igyekszik az ingát visszahozni nyugalmi hely­
zetébe.
Ezt az árammérőt nagyon rendesen és gondo­
san készítsük el. Alapvető műszerünk lesz kísérle­
teink egész során mindaddig, amíg másfajta áram-
erösségmérőket is tudunk szerkeszteni. Egyelőre
még nem sokat tudunk mérni vele, de azért kipró­
bálhatjuk, működik-e valóban? Egyszerűen átvezet­
jük a tekercsen zseblámpaelemünk áramát. Drótot
csavarunk két sarkára, s hogy mindjárt hasznát ve­

53
gyük a banánhüvelyeknek, a kér drót végét egy-egy
banándugaszba csavarjuk s akkor úgy kapcsolhat­
juk be az elem áramát az árammérőbe, hogy a két
banándugaszt bedugjuk a talapzaton levő hüve­
lyekbe.
Meglehet, hogy a mutató azonnal annyira kitér,
amennyire csak tud. Ebben az esetben jó lenne, ha
valóban megcsináltuk volna a leágaztatásokat s ak­
kor kipróbálhatnánk sorban, hány menetet kell fel­
használnunk, hogy a mutató csak mérsékelt kitérést
érjen cl. De mindegy, mert egyelőre úgyis csak ar­
ról van szó, hogy megállapítsuk, működik-e a mű­
szer. Ha talán nem működnék első próbára, meg
kell keresni, hol van a hiba?
Ahhoz aztán, hogy valóban tudjunk bánni
árammérőnkkel, és dolgozhassunk vele, előbb egy
kis elmélettel is kell foglalkoznunk, tisztáznunk kell
a feszültség és az áramerősség fogalmát. Következő
kísérleteinknek ez lesz a céljuk.

fi
 Volt, am per ohm,
A víz csak magasabb helyről alacsonyabbra
folyhat, vagy pedig, mint a vízvezetéknél, ha nyo­
más alatt van. Ez különben magától értetődően kö­
vetkezik a fizika legelső alapelvéből, mely szerint
magától semmiféle test sem juthat mozgásba, kell
valamilyen erőnek lennie, amely a mozgást előidézi.
A vizeknél ez az erő a földi nehézségerő, ennek en­
gedelmeskedve igyekszik a víz a magasabb helyek­
ről az alacsonyabb felé.
A vízáramlást sokban hasonlíthatjuk az elektro­
mos áramhoz, habár az elektromosság nem látható,
megfogható, megkóstolható folyadék. Az összeha­
sonlítás azonban mégis jó, mert rávezet az elektro­
mosság fizikájának alapfogalmaira.
Ha nézzük egy folvónak valamely szakaszát,
két dolognak látjuk a szerepét. Az első az, hogy mek­
kora a folyó esése, szintkülönbsége a kérdéses sza­
kaszon, a másik, hogy mennyi víz folyik le bizonyos
időtartam alatt. Megmérve a két adatot, ki tudjuk
számítani, hogy mennyi munkát képes végezni a
folyam. A vízvezetékben a nyomás hajtja a vizet
s ugyancsak a kifolyó víz mennyisége a jellemző adat.
Minden bővebb magyarázat nélkül elfogad­
hatjuk, hogy az elektromos áramnál is van két
hasonló adat: a szintkülönbségnek (vagy nyomás­

55
nak) megfelelő feszültségkülönbség és a lefolyó víz-
mennyiségnek megfelelő áramerősség. Ezekkel kell
tehát foglalkoznunk, hogy tisztában lehessünk az
elektromosság tüneményeivel.
Minden fizikai fogalomnak csak akkor van ér­
telme, ha mérhető valamit határoz meg. A puszta

szó, hogy feszültségkülönbség, áramerősség, nem ér

még semmit, csak akkor válik valóságossá, ha mérni
tudjuk úgy a feszültségkülönbségeket, mint az áram­
erősségeket. A mérés ugyebár úgy történik, hogy
van valamilyen egységünk, s megnézzük, hányszor

foglaltatik az egység a megmérendőben? A folyónál

magasságkülönbséget és vízmennyiséget kell mérni.
Az elsőhöz a méter az egység, a másodikhoz a liter.
Mindkét egységet önkényesen választották annak­
idején, mint ahogyan általában minden egységet
önkényesen választhatunk meg. Az elektrotechniká-

56
bán is választottak egységeket a feszültségkülönb­
ség, az áramerősség mérésére. A választás eredeti­
leg szintén önkényes volt, de bizonyos célszerűsége­
ket azért tekintetbe vettek s ezért, ha mérni aka­
runk, nekünk is ezeket az egységeket kell használ­
nunk.
A feszültségkülönbség egységének a neve volt,
az áramerősségé amper. Hogy mekkora feszültség­
különbséget nevezünk egy voltnak, mekkora áram­
erősséget egy ampérnek, azt nem lehet csak úgy
megmondani, hanem rá kell bíznunk saját gyakor­
latunkra, hogy meg tudjuk becsülni ezeknek az egy­
ségeknek a jelentését. Ha majd dolgoztunk 1 volt,
4 volt, 50 volt, 100 volt feszültségekkel, egyezred­
től mondjuk 20 amp. erősségű áramokkal, idővel
ezek az egységek is oly élő dolgok lesznek szá­
munkra, mint a méter, a liter.
Még egy harmadik mennyiség is van az elektro­
technikában, amellyel lépten-nyomon találkozunk.
Ez az ellenállás. Egysége az ohm. Itt is találó a víz­
vezetékkel való hasonlat, mert hiszen a csővezeték
is különböző alakú, keresztmetszetű és hosszúságú
részekből van. Az ellenállás a vezetékek tulajdon­
sága, de beszélünk bármilyen eszköz, műszer, lámpa
ellenállásáról is. Csőben áramló víznél nyilvánvaló,
hogy az átáramló víz mennyisége a cső keresztmet-

/í

szetétől és hosszúságától függ. Nagyobb öblű és rö-

videbb csövön több víz folyik át ugyanakkora nyo­
más mellett, mint szűkön és hosszún. Az elektro­

57
mos áramnál sem csupán a vezeték keresztmetsze­
tétől függ az ellenállás, hanem meg .magának a ve­
zetőnek az anyagától is. így például más az ellen­
állása a rézdrótnak, mint az ezüsídrótnak, vagy
szénszálnak, még ha keresztmetszetük és hosszú­
ságuk ugyanaz is. Minden anyagnak megvan tehát
a saját, úgynevezett fajlagos ellenállása. Ha ragasz­
kodunk a vízáram hasonlatához, körülbelül olyas­
félét kell hozzátennünk, hogy a csőnek nemcsak ke­
resztmetszete szabja meg az átáramló víz mennyi­
ségét, hanem a cső belső falának simasága is. Egé­
szen síma csőben nyilván több víz megy át ugyan­
annyi idő alatt, ugyanakkora nyomás mellett, mint
a belül görcsös, durva felületű csövön.
Kezd azonban kicsit sok lenni az elméletből,
térjünk tehát rá inkább a kísérletezésekre, majd ab­
ból megismerjük jobban a volt, ampér és ohm ösz-
szefüggéseit.
Most tehát elővesszük az imént épített készülé­
künket, hogy mérjünk vele
áramerősségeket. Mindenek­
előtt szedjük szét a zseblámpa­
elemet, melyről a szétbontás­
nál kiderül, hogy tulajdonké­
pen három egyforma kis elem van benne. Mindegyi­
ket külön is használhatjuk áramforrásként, de ha
akarjuk, egymásután kapcsolhatunk kettőt, hármat
is. (A felbontatlan elemben is egymásután volt ösz-
szekapcsolva a három.) Az áramerősségek mérésé­
vel kezdünk foglalkozni, de hogy ne fogyasszuk túl­
ságosan nagymértékben a kis elem áramát, ne kap­
csoljuk sarkait közvetlenül árammé­
rőnkhöz, hanem vezessük át az ára­
mot előbb valamilyen ellenálláson.
Legegyszerűbb, ha kis zseblámpá­

id
körtét használunk erre a célra, hozzávaló, úgyneve­
zett mignon-foglalattal vásárolva meg kettőt a vil-
lanyszaküzletben.
Mindenekelőtt az volna jó, ha árammérőnkön
volna valamilyen skála, amit leolvashatunk, megje­

gyezhetünk, tehát első dolgunk legyen a beosztás

elkészítése.
Egy elemet veszünk és egy lámpát meg egy
kapcsolót, például csengó'gombot s a rajz szerint
összekapcsoljuk egymás után őket, aztán az áram­
mérőt. Nem lehet előre megmondani, mekkorát tér
ki majd kinek-kinek a készülékén a mutató, tehát
mindenki maga próbálja ki, hogy mennyit használ­
jon a tekercs meneteiből. Az legyen a cél, hogy
1—2 centiméteres kilengést kapjunk az elem és a
lámpa bekapcsolásakor, tehát próbálgassuk végig,
150, 80, 50, vagy hány menetet elég bekapcsolni,
hogy a kitérés 1—2 centiméternél ne legyen na­
gyobb. A skálán megjelöljük a mutató kitérését.
Most aztán elvégezzük a mérést több változat­
ban.
| 1. Egy elemmel, egy lámpával kapunk x kitérést, j
Most még egy lámpát hozzákapcsolunk (lásd a
rajzot!) és azt látjuk majd, hogy a kitérés félakkora
lesz. Tehát:
| 2. Egy elemmel, két lámpával kapunk x/2 kitérést, j

&
59
 Egy lámpa, egy elem.

Két lámpa, egy elem.

Két lámpa, két elem.

Egy lámpa, két elem.

Vegyünk most két elemet és két lámpát, A ki­

térés megint x lesz, vagyis akkora, amekkora az első
esetben volt.

3. Két elemmel, két lámpával kapunk x kitérést.

60
 Kivéve a sorbői az egyik lámpát, marad tehát
az áramkörben két elem és egy lámpa. A kitérés
kétszeres lesz, vagyis 2x.
| 4. Két elemmel, egy lámpával kapunk 2x kitérést. |
Ezekből a kísérletekből már kiolvashatunk va­
lamilyen törvényt. A kis lámpa bizonyos ellenál­
lást képvisel. A benne lévő nagyon vékony kis drót­
nak aránylag nagy az ellenállása, a vastagabb veze­
tékhez képest, s éppen azért jön izzásba, mert az
áramnak nagy munkát kell benne végeznie, hogy
legyőzze az ellenállást.
Abban a körben, amit összekapcsoltunk, áram
folyt, s ennek erősségét műszerünk mutatója je­
lezte. Az áramot az elem feszültsége (nyomása) in­
dította a körben lévő ellenállás (lámpa) ellenében.
Kísérleteinkből kitűnt — amit egyébként a vízcső­
hasonlat alapján már előre várhattunk —■, hogy az
áramerősség annál nagyobb, mennél nagyobb az
áramot hajtó feszültség, és annál kisebb, mennél na­
gyobb az ellenállás. Rövidebben összefoglalva:
az áramerősség arányos a feszültséggel és
fordítva arányos az ellenállással.
Ezt a törvényt, melyet kísérleteinkből kiolvas­
tunk, Ohm-törvénynek nevezzük, mert Ohm, híres
német fizikus fedezte fel. Képletekben így írhat­
juk fel: p “ —
, „ , feszültség
áramerősség - — — — r-
ellenallas

vagy pedig kísérleteinknél használt egységeinkkel:

elemszám
műszerkitérés =
lámpaszám.

61
A g y a k o r l a t b a n h a s z n á l t e g y s é g e k k e l p e d ig :

A m p é r = o íis ;

A feszültségkülönbség, áramerősség és ellen­

állás gyakorlati egységei, a volt, amper és ohm úgy
vannak megállapítva, hogy eleget tesznek az Ohm­
törvénynek. így tehát mondhatjuk, hogy Volt
egyenlő Ampér szorozva Ohmmal, vagy Ampér
egyenlő Volt osztva Ohmmal, vagy Ohm egyenlő
Volt osztva Ampér-rel.
Ezeket az összefüggéseket muszáj tudni.

Aki nem tudja, sőt akinek nem ment át úgy a vé­

rébe, hogy gondolkoznia sem kell és máris tudja
őket alkalmazni, azt nagyon kellemetlen meglepe­
tések érhetik a kísérletezés közben, különösen, ha
aztán erősebb áramokkal lesz dolga.
Ha a zseblámpakörte foglalatát megnézzük,
valószínűleg ezt találjuk rajta: „4 volt, 025 amp.“
Természetesen többféle ilyen kis lámpa van, pél­
dául 2'5 volt, 0‘22 amp. jelzéssel is. A teljes zseb­
lámpa-battérián pedig az van, hogy 4’5 volt. A ma­
rokra fogható zseblámpákba való elem 3 voltos.
Mikor felbontottuk a battériát három önálló elemre,
nyilván három másfél voltos elemet kaptunk, hiszen
a három összesen 4’5-et tett ki.
Nézzük a 4 voltos, egynegyed ampéres kis kör­
tét. Rögtön kiszámíthatjuk, hogy az ellenállás
4 : 0'25, azaz 16 ohm. A másik körtéé pedig 2'5 :
0’22, azaz 11 és 2/3 ohm. A rendes, villanyvilágítás­
nál használt körték foglalatát megnézve, mindenek­
előtt azt látjuk, hogy az 110, vagy 220 voltra szól,

62
mert a hálózatban ilyen nagyfeszültségű áram van.
A körtéken azonban ma már nem a bennük haladó
áram erősségét jelzik, hanem a teljes áramfogyasz­
tást, éspedig egy új egységben, wait-h&n. Mindjárt
beszélünk erről is, de most maradjunk az amperé­
nél. Egy 60 wattosnak jelzett körtére azt is írhatták
volna, ha 110 voltra szól, hogy cln amp. (Valamivel
több mint fél amp.) Kiszámítva az ellenállást, azt
kapjuk, hogy valamivel több mint 200 ohm.
Azt ajánljuk olvasóinknak, hogy szívleljék
meg következő tanácsunkat: Amikor csak alkalom
adódik, bármilyen elektromos kísérletről van szó,
bármit látnak, rögtön kezdjék számolni a volt-am-
pér-ohm összefüggéseit.
Még egy általános tanácsot is adunk. Kísérlete­
ink előtt mindig feltétlenül vázoljuk fel pár vonás­
sal, hogy mit és hogyan akarunk összekapcsolni.
A vázlatnál természetesen felesleges valóságosan
ábrázolni a rajzban az árammérőt, a lámpát, az ele­
met, vagy más elektromos készüléket, hanem elég
azokat bizonyos jelekkel helyettesíteni. Az elektro­
technikában meg is állapodtak bizonyos jelekben,
amelyeket mindenki megért s a nekünk egyelőre
szükséges jelek itt következnek:

63
 Ezeket a jeleket felhasználva legutóbbi kísér­
letünk kapcsolási vázlata ilyen lesz:

Később, bonyolultabb kapcsolásoknál nagy

hasznát vesszük majd ezeknek az egyszerű jelek­
nek, melyeket természetesen ezentúl rendszeresen
használunk is.
Említettük az imént a watt elnevezést, melyet
az izzólámpák foglalatán látunk és a lámpa
áramfogyasztását jelenti. Az áramfogyasztás nyil­
vánvalóan függ a feszültségtől, az áramerősségtől
és az időtől, ami alatt használjuk az áramot. Az egy
másodperc alatt végzett munkát a fizikában telje­
sítménynek nevezik s a watt tulajdonképen ezt a
teljesítményt jelenti. Az elektromos áram teljesít­
ménye ugyanis egyenlő az áramerősség és a feszült­
ség szorzatával, azaz:
Watt = áramerősség szorozva feszültség =
Ampér szorozva Volt.

Egy Watt tehát az a teljesítmény, amelyet 1

ampéres áram 1 volt feszültséggel kifejt.
Zseblámpakörténk ha 4 voltos és 0'25 ampéres,
4X0-25, azaz 1 Wattot fogyaszt. A 2-5 voltos, 0-22
ampéres pedig 2'5X0-22=0-55 Wattot.
Sokszor szükségünk van arra, hogy kiszámít­
hassuk előre bizonyos hosszúságú és keresztmet­
szetű drót ellenállását, vagy pedig adott ellenállást

64
kell valahová beiktatni, s ekkor azt kell tudnunk,
hogy milyen keresztmetszetű és milyen hosszú
drótnak lesz meg a kívánt ellenállása. Ezért a kö­
vetkező kis táblázatban összeállítottuk, hogy 1 m.
hosszú O'l, 0'2, 0'5, 10, 20 mm. átmérőjű réz-, alu­
mínium-, vas-, acél-, és újezüstdrótnak hány ohm
az ellenállása.

Aluml-
Átmérő Réz Vas Acél Újezüst
minium

cri 2 -i 6 3'8 i 8'5 25'5 64

0-2 o-54 0-95 3-26 6-4 15-9
0-5 0 -087 0-153 o-66 1*02 255
1*0 0-02IÖ 0-038 0-146 0-255 0-64
2-0 0*0054 0*0095 0*04I 0-064 0-159

Tulajdonképen elég lett volna egyetlen kereszt-

metszetre megadni az ellenállást, minden más ke­
resztmetszetre már abból kiszámíthatjuk a fajlagos
ellenállást. Az ellenállás ugyanis az átmérő négy­
zetével fordított arányban változik, mert a kereszt-
metszet az átmérő négyzetével arányos. Kétszer-
akkora átmérőjű drót ellenállása negyedrész annyi.
Mint a táblázatból látjuk, valóban 216 negyede
0'54, 00216 negyede 0 0054. Ha pedig például 0'3
mm átmérőjű drótfaj ellenállására van szükségünk,
így számíthatjuk ki: O'l mm átmérőjűé 2*16. Há­
romszor ekkora, 0‘3 mm átmérőjűé \Ve, azaz 0'24.

5 S/tvokíiy: Szú/ kísérlet. 65

 Ha az áram elágazik
Két kísérletet végzünk el ampérmérőnkkel. Két
kis izzólámpa kell hozzá, de vigyázzunk rá, hogy
egyformák legyenek. Az elem-ampérmérő áram­
körébe bekapcsoljuk az egyik lámpát s természete­
sen látunk bizonyos kitérést, mely az áramkörben
folyó áramerősséget adja. Most a második lámpát
is bekapcsoljuk az első után s azt látjuk, hogy a
kitérés féiakkora, vagyis az áram erőssége is fele
akkora, mint az előbb. Ez természetesen magától
értetődően következik az Ohm-törvényből. Kétszer
akkora ellenállást kapcsoltunk be, a feszültség
ugyanaz maradt, tehát az áramerősségnek félakko­
rának kell lennie.
(Közbevetőleg jó lesz egy kis utasítást adni az
elektromos kapcsolásokra, különösen a kapcsolási
rajzok gyakorlatban való átvitelére. A rajzok váz­
latosak, ahogyan mondják: sematikusak, csak a
dolog lényegét adják. Amikor azonban megvalósít­
juk a kapcsolást, felesleges a drótokat ugyanolyan
szögletesen, derékszögben vezetni, az összekötteté­
seket pontosan ugyanott elvégezni. Csak a lényeg
fontos, és igyekeznünk kell a valóságos kapcsolato­
kat a lehető legegyszerűbben és legkönnyebben
megcsinálni. Itt van például az előbb leírt kísérlet
kapcsolási rajza: elem, a sarkokról jövő vezetékek

66
kelté ágaznak, mindegyik ágban van egy lámpa s
egyikben még a galvanométer. A valóságban kétféle-
képen is megcsinálhatjuk ezt a kapcsolást, mint raj­
zaink mutatják. A kapcsolási vázlatban az x-ekkel
jelölt helyek mindkét oldalon ugyanolyan természetű

pontokat jelentenek. Az első példánál az elágazást

rögtön az elem sarkánál elintézzük, két-két drótot
kapcsolva a sarkokhoz. Egyik párt keresztülvezetjük
az árammérőn és egyik lámpán, másik drótpárt a ma­
gában álló lámpán. A másik példa első pillantásra va­
lami egészen másnak látszik, pedig ugyanaz. Kísérjük
figyelemmel a két áramkört s meggyőződünk róla.

1la tehát az eredeti kapcsolási rajzot szolgaian le­

másoltuk volna, két helyen kellett volna a szigetelt
drótról levakarni a szigetelő anyagot s odakötni a
másik drót végeit.)
Most azonban másképpen kapcsoljuk a két kör­
iét az ampérmérővel. Ne egymás után legyenek a
lámpák, hanem egymás mellett, ketté ágaztatva a
drótot. Első pillanatban bizonyára meglepő lesz a
kísérlet, mert az ampérmérő tűje kétszer akkora
áramot mutat, mint mikor csak egy lámpa volt be­
kapcsolva.

Hogy megértsük a dolgot, nézzünk egy hason­

latot. A vastag vízvezetéki csövet képzeljük egy-
helyütt kettévágva és eldugaszolva, aztán'egy jóval
vékonyabb csövecskével összekötve. A vékony cső
nyilván ellenállásként szerepel a vízáramban, hiszen
benne nehezebben folyik a víz, mint a nagyobb ke­
resztmetszetűben. De ha két ugyanolyan vékony

Jl - _ V-
C=>

csövet iktatunk közbe, nyilván kétszer annyi víz

folyhat át a csövön, mintha csak egy vékony cső­
részlet lenne közben.
Előbbi kísérletünknél azt csináltuk, hogy pár­
huzamosan kapcsoltunk az áramba két egyenlő
ellenállást. A két körtében levő izzó szál ellenállá­
sáról van szó, mely egyforma körtéknél természe­
tesen egyenlő. Az áram tehát tulajdonképen két­
szeres keresztmetszetű izzó szálon halad most át,
mivel pedig az ellenállás fordítva arányos a kereszt-
metszettel, kétszeres keresztmetszetnél csak fél­
annyi, mint egyszeresnél. Mindegyik lámpán ugyan­

68
annyi áram megy végig, amennyi akkor ment, mi­
kor csak egy lámpát kapcsoltunk az áramkörbe,
most tehát valóban kétszer akkorának kell lennie
az áramerősségnek.
Magától értetődő lesz mindez, ha az előbbi
kapcsolásban folyó áramot összehasonlítjuk közön­
séges folyamelágazással. Ha a folyam kettéágazik
egy sziget két oldalán, és mind a két meder egy­
forma, nyilvánvaló, hogy mindkét ágban ugyan­
annyi víz folyik le.
Most folytassuk a kísérleteinket, illetve méré­
seinket.
Mint előbb a két lámpánál, most is elágaztat­
juk áramunkat két részre, úgyhogy az ampérmérőn-
ket bekapcsolhassuk akármelyik ágba, vagyis nem
úgy, mint az előbb, hol az ampérmérő nem volt az
elágazásban!
Tegyük fel, hogy ugyanazzal a két lámpával az
előbbi kísérletben / áramerősséget olvastunk le.
A mondottak alapján úgy tudjuk, hogy mindkét
ágban ugyanakkora az áram, tehát az egyik ágba
kapcsolva a mérőműszerünket, azt várnók, hogy
az Vzl-t fog mutatni. Nos, kevesebbet fog mutatni.
Ilyenkor minden rendes kísérletező rögtön arra gon­
dol, hogy ellenőrzi a dolgot és megméri a másik ág­
ban is az áramerősséget. Kikapcsoljuk az árammé­
rőt és áttesszük a másik ágba. Mi ez? Itt is keve­
sebb az áramerősség mint V2 V.
Hamar rá kell jönnünk az eltérés okára. Van
két águnk, s amikor mértünk, vagyis az egyikbe a
lámpán kívül még az árammérőt is bekapcsoltuk,
ebben az ágban nyilván a lámpán kívül még egy el­
lenállást is bekapcsoltunk, a mérő műszert. így te­
hát mérés közben nem két egyforma ellenállású ág
egyikében mértünk áramerősséget, hanem abban az
ágban, amelyikben több az ellenállás. Ampérmérőnk

69
ellenállását kiszámíthatjuk, tehát ha jól akarunk
mérni, a másik ágba is be kell kapcsolnunk egy
ugyanakkora ellenállást, amennyit árammérőnk kép­
visel. Elég természetesen pontosan ugyanannyi és
ugyanolyan rézdrót, mint amennyit a mérésnél az
ampérmérőnk tekercséből használtunk.

Méréseinket tehát úgy ismételjük meg, hogy

amikor az egyik ágba az ampérmérőt kapcsoljuk, a
másikba pedig az ellenállást. Most aztán mindkét
ágban megkapjuk pontosan az V2 I áramerősséget.
Vegyük elő a folyamhasonlatot. Ha a sziget kö­
rül ketté ágazó folyam egyik ága szűk, a másik szé­
les, nyilvánvaló, hogy a szűkebb ágban kevesebb
Rí

víz folyik, mint a szélesben. A magasságcsökkenés vi­

szont ugyanaz mindkettőben, hiszen akármelyiken
evezünk le, ugyanoda jutunk. Ha ketté ágaztatunk
egy elektromos áramot, az egyik ágba nagyobb el-

70
lenállásit iktatunk, a másikba kisebbet, akkor az
áram nagyobb része fog a kisebb ellenálláson át­
menni, kisebb része a nagyobbon, de a feszültség­
különbség a két végpont között ugyanaz.
Ha ismerjük az ellenállásokat, előre kiszámít­
hatjuk, hogy az egyes ágakban mennyi áram folyik.
A és B között a feszültségkülönbség ugyanaz a V,
mindkét ágban. Legyen az egyik ágban az ellenállás
Ru a másikban R2, s a megfelelő áramerősség h és
/a. A feszültségkülönbség mindkét esetben V. Fel­
írjuk az Ohm-törvényt mindkét áramrészre:
V^ XR^ hXR.
Ebből pedig az adódik, hogy
/, : h= R . : Ru
Vagyis:
az ágakban az áramerősségek fordítva arányo­
sak az ellenállásokkal,
azaz a nagyobb ellenálláson kevesebb, a kisebben
több áram megy át. Ez az első Kirchhoff-törvény.
(A feszültségkülönbség A és B között egyenlő az
egyik ágban mérve: nagy ellenállás szorozva kis
áramerősség, a másik ágban mérve: kis ellenállás
szorozva nagy áramerősség.)
Az áramelágazásos kísérleteknél hallgatagon
feltettünk valamit, tudniillik azt, hogy az elágazás
előtt és után ugyanannyi áram folyik. Alapjában
véve ez nem is feltevés, mert annyira nyilvánvaló.
Ha megint a folyamhoz hasonlítjuk az áramot, azt
mondhatjuk, hogy akárhány ágra oszlik szét a fo­
lyam, az egyes ágakban folyó vizek összege akkora,
amekkora az eredeti folyam medrében folyó víz
mennyisége. Több víz nem folyhat le, mint ameny-
nyi megérkezik az elágazáshoz, de kevesebb sem,

71
mert akkor ott összegyűlne a víz és áradást okozna.
Kibővíthetjük a folyamhasonlatot azzal, hogy egy
pontban több folyam ér össze és több ágra szakadva
folytatja útját a víz. Ebben az esetben is áll az,
hogy amennyi víz megérkezik az elágazáshoz, ugyan­
annyi megy tovább is. Az elektromos áramra alkal­
mazva ezt az igazságot, kapjuk a második Kirchhoff-
törvényt, mely ugyanolyan fontos, mint az Ohm-féle.
Minden áramelágazásnál az odaérkező és az
el menő áramok erősségeinek összege ugyanaz.

72
 A feszültségm érés
Árammérőnket eddig tulajdonképen arra hasz­
náltuk, hogy áramerősségeket mérjünk vele. Az az
érdekes azonban, hogy bizonyos feltételek mellett
feszültségek mérésére, azaz voltmérőnek is hasz­
nálhatjuk.
Nézzük, mit mutat a műszer a következő két
esetben:
1. Bekapcsolunk egy elemet és egy lámpát a
műszerbe.
2. Bekapcsolunk két elemet és egy lámpát.

A második esetben a mutató kitérése kétsze­

rese lesz az első esetben megfigyelt kitérésnek. Az
áramforrásunk feszültsége kétszeres a második
esetben, az ellenállás ugyanaz maradt, tehát a mii­

73
szer most feszültséget mért. Ha tehát az áramkör­
ben egyébként ugyanazok az ellenállások vannak,
műszerünket voltmérőnek használhatjuk, amennyi­
ben ilyenkor az R ugyanaz, s ezért az /, tehát a
mutató kitérése arányos E-vel.
A dolog azonban még nem ilyen egyszerű. Ha
az áramforrás két sarkát közvetlenül bekapcsol­
nánk az árammérőnkbe, tulajdonképen rövidzár­
latot csinálnánk, mert a műszer ellenállása arány­
lag nagyon kicsi. (Rövidzárlatnak az olyan kapcso­
lást nevezzük, melynél nagyon kis ellenállással köt­
jük össze az áramforrás két sarkát.) Rövidzárlatnál

igen erős áram keletkezik, amit egy példán mind­

járt láthatunk. Tegyük fel, hogy a világítási áram
feszültségét akarnánk megmérni készülékünkkel. Ha
a konnektorból egyszerűen átvezetjük az áramot
ampérmérőnkön, nagyon nagy áramerősséget kapunk.
Tegyük fel, hogy a műszer ellenállása (4 ohm, az
áram feszültsége 110 volt, tehát az Ohm-törvény
alapján az áramerősség 440 ampér lenne. Ez a rette­
netesen erős áram azonnal kiégetné nagy fáradság­
gal összeállított műszerünket.
Ezért tehát megfelelő ellenállást kell közbekap­
csolnunk, hogy minél kevesebb áram menjen át a
voltmérőn, amit legegyszerűbben úgy érünk el, hogy
egy lámpát kapcsolunk eléje. Műszerünket most
természetesen a feszültségmérésre is be kell oszta­

74
nunk, vagyis külön skálát csinálnunk, amelyről köz­
vetlenül voltokban olvashatjuk le a mért feszültsé­
geket.
A voltmérésnél arról kell gondoskodnunk, hogy
a tekercsen átmenő áram erőssége minél kisebb le­
gyen, s kicsi is lesz, ha lámpát kapcsolunk eléje. Vi­
szont, ha az áramerősség kicsi a tekercsben, kis ki­
térést is kapunk. Ebből aztán az következik, hogy
a voltmérőben lehetőleg sok menetre van szükség,
ha jó nagy kitéréseket akarunk. Tulajdonképen meg­
éri a fáradságot, ha külön voltmérőt építünk, hiszen
feszültségmérésre is éppoly sokszor kerül sor, mint
áramerősségmérésre. A voltmérő csak annyiban kü­
lönbözik az ampérmérőtől, hogy vékonyabb — pld.
02 mm átmérőjű — drótot használunk a tekercse­
lésnél, és több menetet készítünk.
Akár az ellenálláslámpával kiegészített ampér-
mérőt, akár az új feszültségmérőt akarjuk voltokra
beosztani, mindkét esetben tapasztalati úton csinál­
juk meg. Először egy elemet kapcsolunk be s meg­
jelöljük a mutató kitérését. Egy elem feszültsége,
mint tudjuk, 1*5 volt. tehát a kitéréshez odaírjuk ezt
az adatot. Két elemnél 3 volt a feszültség, háromnál
4'5. A skálán természetesen a harmadik másfél vol­
tos beosztás kisebb lesz, mint az első, mert nagyobb
kitéréseknél a kitérés aránya kisebb. Szemmértékre
oszthatjuk be aztán a fél volt, egy volt, két volt stb.
helyét.
Ezt a voltbeosztást egy másik papírcsíkon ké­
szítjük el s aztán aszerint akasztjuk rá a mérőre az
ampér-, vagy a voltskálát, hogy mit akarunk mérni.
Most megint jó lesz tisztázni egyet-mást a fe­
szültség fogalma körül.
Vegyük magában az elemet, akármelyiket. Ha
nincs összekötve a két sarka, nincs áram, de vala­
milyen feszültség van a két sarka között, hiszen je­

75
len kell lennie annak az erőnek, mely az áramot
hajtja, ha a sarkokat vezetővel kapcsoljuk össze. Az
áramforrásban működő feszültséget, amikor az
áramkör nyitva van, elektromotoros erőnek nevez­
zük, s röviden EME-nek írjuk. Mivel feszültséget
jelent, természetes, hogy az EME-t is volttal mér­
jük.
Ha az áramkör zárva van, vagyis az áram végig­
megy a vezetéken, nyilván magán az áramforráson is
át kell mennie, például az elemek belsejében is. A
galvánelemekben valamilyen folyadékon halad át
benn az áram (akkor is ezt mondhatjuk, ha ez a fo­
lyadék valamilyen likacsos anyagban van felszí­
vatva, mint a szárazelemekben), s nyilvánvaló, hogy
ennek a folyadéknak is van ellenállása, mégpedig
elég jelentékeny. Minden áramkörben a feszültség
egy része arra használódik el, hogy leküzdje az
áramforrás belső ellenállását. Ha tehát a két sarkot
összekötjük valamilyen fogyasztón, ellenálláson ke­
resztül, és akkor mérjük meg a két sarok közt a fe­
szültséget, kisebb értéket kapunk, mint amekkora
az EME. Ez a kisebb érték a kapocsfeszültség, vagyis
az az elektromosfeszültség, mely tulajdonképen ren­
delkezésünkre áll az áramforrásból.
Az Ohm-törvényt természetesen a belső ellen­
állásra is alkalmazhatjuk, sőt kell is alkalmaznunk.
Ha tehát valamely áramkör viszonyait tanulmányoz­
zuk, mindenkor számításba kell venni az áramforrás
belső ellenállását is. Az eredeti Ohm-törvényt tehát
írjuk így:
V—I . ( R k + R b).
vagyis a feszültség egyenlő áramerősség szorozva a
külső és belső ellenállások összegével. Csak magá­
nak a belső ellenállásnak legyőzéséhez tehát I . Rb-
nyi feszültség szükséges.

76
A feszültségesés ábrázolása egy áramkörben, melybe lámpa
és ampermérő van kapcsolva.

Az áramkörben a feszültség fokozatosan esik,

amint egyik saroktól a másik felé haladunk. Az esés
nagysága a közbenlévő ellenállások értékétől függ.
Magának a vezető drótnak is van ellenállása, tehát,
ha nincs is lámpa, vagy akármilyen más nagyobb
fogyasztó ellenállás az áramkörben, mégis van fe­
szültségesés. A jól vezető rézdrót ellenállása arány­
lag kicsiny, tehát a feszültségesés is kicsiny benne.
Egy négyzetmilliméter átmérőjű 1 méter hosszú réz­
drót ellenállása 0.0175 ohm. Könnyű kiszámítani,
hogy 914 méter hosszú ilyen keresztmetszetű réz­
drótnak lesz 16 ohm az ellenállása, vagyis akkora,
amekkora a 4 voltos kis izzólámpánké. A lámpa ége­
téséhez egy zseblámpabattériára van szükség. Ha
azonban 457 méternyi távolságban akarjuk égetni
ezt a lámpát, tehát oda-vissza 914 méter hosszú ve­
zetéket használunk, már magában ebben a vezeték­
ben is 4 Volt lesz a feszültségesés, tehát két batté­
riára volna szükség.

77
 Ezek alapján kiokoskodhatjuk a mérés alapel­
veit is.
Az ampérmérésnél áramerősséget mérünk, s
ezért a műszernek minél kisebb legyen az ellenállása,
hogy lehetőleg csekély feszültségeséssel, vagyis ener­
giaveszteséggel haladhasson át az áram. Ezzel szem­
ben a voltmérőnek nagy ellenállása legyen, hogy az
átmenő áram erőssége minél kisebb értéket érjen
el. Ekkor a mérendő feszültségkülönbség mentén
folyó áram nem változik a mérés alatt lényegesen,
s maga a feszültségkülönbség sem. A voltmérőnél
tehát tanácsos minél több menetet használni, hogy
az áramerősség minél kisebb legyen.
Nagyon hasznos dolog, ha közvetlen mérések­
kel is minél részletesebben meggyőződünk a feszült­
ségesésről az áramkör mentén. Nézzük, hogy az
imént felhozott példában, vagyis az oda-vissza 914
méter hosszú vezetékben égő lámpánk esetében ho­
gyan esik a feszültség a telep sarkai között. A kö­
vetkező rajz mindenekelőtt a vezeték egyes pont­
jain lévő feszültségeket ábrázolja magasságokban.

78
Amint látjuk, az elempár elektromos erejének egy
kis részét felemészti a belső ellenállás. Azután az
aránylag kis ellenállású vezetékben megfelelően ki­
esi a feszültségesés is, egészen a lámpáig, melynek
már nagy az ellenállása. Nagy benne a feszültség­
esés is. Utána megint kis ellenállású drótrész követ­
kezik, szintén kis feszültségeséssel.
A példában is, a rajzon is kerek 2 és 4 voltok­
ról volt szó, de tudjuk, hogy a Leclanché-elem kapocs­
feszültsége csak másfél Volt, tehát ha valóságban ké­
szítjük el ezt a kapcsolást, más értékeket kapunk
a feszültségesésekre. Lámpánk is csak 2V& voltos.

Valóban rendezzük el ezt a kísérletet. A részle­

tes számításokat végezze el ki-ki maga a következő
alapon: két Leclanché-elemet kapcsolunk sorba,
elektromotoros erejük tehát 3 volt lesz. Kiszámít­
juk, ha még nem tettük volna meg, a lámpa ellenál­
lását. Most az ellenállástáblázatból kikeressük, hány
méter és milyen keresztmetszetű acéldrótnak van
körülbelül ugyanennyi ellenállása, mint a lámpának.
Ha elég kis keresztmetszetet választunk, oly rövid
lesz a drót, hogy nem félkilométeres távolság kell,
hanem szobában kifeszítve elérjük, hogy a telep és

79
a lámpa között lévő vezeték ellenállása megfelelő
nagy legyen.
Most azt a feladatot tűzzük ki, hogy megmér­
jük voltmérőnkkel a feszültségesést az egymásután
következő pontok között. Voltmérőnket tehát egy­
más után bekapcsoljuk
A és B
B és C
C és D
D és A

között. A mérések eredményét ugyan előre is meg­

mondhatjuk, de mégis végezze el mindenki a méré­
seket, hogy meggyőződjék az elméleti fejtegetések
helyességéről.
Ha azonban az AD és BC távolságok aránylag
nagyok, meg ha csak pár méteresek is, már nehéz
két végükre bekapcsolnunk voltmérőnket. Mégis

80
megállapíthatjuk a feszültségesést a fi és C, vala­
mint a D és A pont között. Mivel az BC és DA dró­
tok egyenlő hosszúak, egyenlő keresztmetszetűek,
ellenállásuk is ugyanaz, a feszültségesés is ugyanaz
mindkettőben. Mérjük meg először a telep kapocs­
feszültségét, mely legyen Ve- Azután mérjük meg
a feszültségesést a lámpában, legyen ez Vi- A kettő
különbsége: V e—V i a vezetékre jut, összesen a
BC+DA-T&. Megvan tehát a feszültségesés B-tőI
C-ig, illetve D-től /1-ig, ennek a Ve—W nek fele­
fele.
Minthogy az elektrotechnikában nagyon sok­
szor kell számításba venni a vezetékben való fe­
szültséget, ezért nagyon hasznos valóban minél
többféle) kombinációban megmérni. E közben! renge­
teg tapasztalatot is gyűjtünk, megszokjuk a szám­
adatokat, megtanuljuk a különféle keresztmetszetű,
hosszúságú drótok tényleges ellenállását. Ha pedig
később tervezni kezdünk elektromos berendezése­
ket, nem felejtjük el tekintetbe venni a vezetékek
ellenállását, vagy pedig előre meglehetősen pontosan
meg tudjuk becsülni, mit kell számításba venni és
mit lehetett elhanyagolni.

b S z tró k a y : Szá z k ísé rle t. 81

 Ravaszkodás az am perm érővel
Az ampérmérővel a rajta áthaladó áram erőssé­
gét mérjük. Hogy milyen erős' a rajta keresztülmenő
áram természetesen attól függ, eltekintve magától
az áramforrástól, hogy milyen ellenállások vannak
az áramkörben. Magának az ampermérőnek az el­
lenállása aránylag kicsi, hiszen nincs benne más,
mint a tekercs drótja, annak pedig nem lehet nagy
az ellenállása.
Gyakran megeshetik, hogy a mérendő áram túl­
ságosan erős, és talán nem is bírja el ampérmcrőnk.
Természetesen egy-két zseblámpaelemnél még nem
vagyunk kitéve ennek a veszedelemnek, de később
majd nagyon is előfordulhat, hogy nagyobb áram­
erősséggel van dolgunk. A Kirchhoff-törvények le­
hetőséget adnak arra, hogy ilyen esetekben is hasz­
nálhassuk műszerünket s akár olyan erős áramokat
mérhessünk vele, melyek közvetlenül átvezetve a
tekercsen, kiégetnék az egészet.
Az ampérmérés alapelvét a következő kapcso­
lási rajzokban foglaljuk össze:
1. Az elem áramkörébe az ampérmérő elé be­
kapcsolunk valamilyen ellenállást, amelynek nagy­
sága az ampérmérő belső ellenállásával együtt szabja
meg az áram erősségét.

82
Elágazás az ampermérő

r
körül. A z elágazásban ak­
kora az ellenállás, amek­
kora az ampérméröjé.
<D

Az elágazásban kétszer
akkora az ellenállás, mint
ez ampérmérőjé.

ti* 83
 2. Most azonban ágaztassuk el az áramot az
ampérmérő körül, kihagyva a lámpaellenállást:
Ebben az elágazásban legyen valamilyen ellen­
állás, első esetben ugyanakkora, amekkora az am­
permérő ellenállása. (Tudjuk, mennyi és milyen át­
mérőjű drótot használtunk a tekercs elkészítéséhez,
tehát táblázatunkból egyszerűen kiszámíthatjuk
ohmban, hogy mekkora a tekercs ellenállása.) Am-
pérmérőnk méretei, mint emlékszünk, attól függői­
tek, hogy milyen átmérőjű hengerünk volt a teker­
cseléshez. Ebből adódik, hogy milyen hosszú drót
kellett a 150 menethez. Mindenki tudja, hogy a maga
ampérmérőjéhez mennyi drótot használt fel s a táb­
lázat segítségével egy perc alatt kiszámíthatja az el­
lenállást. Valószínű, hogy 2 ohm körül lesz ez az
ellenállás, tehát az a kérdés, hogy a másik ágba
hogyan szerezzünk ugyancsak 2 ohm ellenállást?
Ellenállástáblázatunkból látjuk, hogy az acél­
drótnak jóval nagyobb a fajlagos ellenállása, mint
a rézdrótnak. Ha tehát még hozzá kisebb átmérőjű
acéldrótot is veszünk, aránylag egészen rövid drót­
ból megkapjuk a két ohmos ellenállást. Megközelí­
tően cgynyolcad méter 01 milliméter átmérőjű acél­
drót ad két ohm ellenállást, tehát nincs semmi ne­
hézség, hogy az elágazásba bekapcsoljunk egy da­
rab ilyen hosszú tizedmilliméteres acéldrótdarabot.
A Kirchhoff-törvény szerint előre látjuk, hogy
most félakkora áramerősséget fog mutatni az am­
pérmérő. Mindkét ágban ugyanakkora az ellenállás,
mindkét ágba egyformán oszlik szét az áram.
3. Most kapcsoljunk a mellékágba kétszer ak­
kora ellenállást, mint amekkora a műszeré. Mi tör­
ténik? Az áram elágazik s az egyik ágban kétszer
akkora az ellenállás, mint a másikban. A Kirchhoff-
törvény szerint az áramerősségek fordítva lesznek
arányosak, tehát az árammérő az eredeti áramerős­

84
ség kétharmadát mutatja, hiszen egyharmada az
áramnak a kétszeres ellenálláson megy át.
Ha valamit meg akarunk mérni, természetesen
teljesen mindegy, hogy az egészet mérjük-e, vagy
csak a felét, harmadát, tizedét. Csak aztán a kapott
méréseredményt meg kell szorozni kettővel, három­
mal, tízzel. Ampérmérőnk most az első példában fél­
erősséget mutatott, mert a teljes áramnak csak a
felét engedtük át rajta. A mutatott ampért tehát
kettővel meg kell szoroznunk, hogy a valóságos
áramerősséget megkapjuk. A második esetben az
ampérmérő kétharmadrész akkora áramot mutatott,
mert az áram kétharmadrészét eresztettük át rajta’,
egyharmada az ellenálláson ment át. A mutatott am­
pért tehát háromketteddel kell megszoroznunk.
Idáig talán nem sok értelmét látjuk a dolognak,
de most fordítsunk rajta egyet, és azt csináljuk,
hogy a mellékágban az ampermérő ellenállásának
csak kis törtrészét kapcsoljuk be, mondjuk? tizedré-
szét. Ebben az esetben az ampérmérőben az egész
áramnak csak tizedrésze halad át, kilenctizedé a
mellékág kis ellenállásán. Az eredeti áramnak tehát
a tizedrészét mérhetjük, aminek nyilván akkor van
jelentősége, ha az áram nagyon erős. Tíz ampér erős­
ségű áramot például nem mernénk átereszteni az
ampermérőnkön, de így csak egy ampérnyi megy
át rajta. Egy ampér erősséget mérünk s aztán az
eredményt megszorozzuk tízzel, hogy a teljes áram­
erősséget megkapjuk.
Ezt a ravaszkodást söntölésnek nevezik az
elektrotechnikában. A „söntölés“ nem valami isme­
retlen magyar szó, hanem angol eredetű, helyesen
shunt-nek írják, amiből származik. A shunt angolul
mellékvágányt jelent.

85
 A söntölés tehát olyan eljárás, melynél a meg­
mérendő áram nagyobb részét eltereljük egy
mellékvágányra,
tudván, hogy a Krichhoff-törvény szerint az előre
meghatározott ellenálláson az áram hányadrésze fog
áthaladni s ekképen számítjuk ki egyszerű szorzás­
sal a tényleges áramerősséget.
Nem árt jól begyakorolni a söntölést, mert sok­
szor oldhatunk meg olyan feladatokat a segítségé­
vel, amelyekkel szemben egyébként tehetetlenek
volnánk kezdetleges műszereinkkel.

86
 A Leclanché-elem
Eddigi kísérleteinknél folyton zseblámpaeleme-
ket használtunk. Kényelmes volt, de mennél tovább
haladunk, annál inkább szükségünk van komolyabb
áramforrásra, mert a zseblámpaelemek bizony na­
gyon hamar kimerülnek. Nem árt tehát, ha hűtle­
nek leszünk hozzájuk és áttérünk a kiadósabb
Leclanché-elemre, arra a közönséges áramforrásra,
melyet bizonyára ismer mindenki a házicsengőből.

Habár a fizikusok többféle galvánelemet állítot­

tak össze, mindmáig ez a Leclanché-féle vált be leg­
jobban a mindennapi életben, mert egyszerű, tartós

87
és meglehetősen állandó feszültséget ad. Lényegé­
ben egy szénrúd és egy cinkrúd, szalmiáksó oldatba
mártva. Ha azonban így csupaszon beállítjuk a ket­
tőt az oldatba, kapunk ugyan áramot, de az nagyon
hamar megszűnik. Ennek az az oka, hogy a szennád­
nál hidrogéngáz fejlődik és az lerakodik a szénre,
bevonja vékony réteggel s erre megszűnik az érint­
kezés a szénrúd és az oldat között. A vegyészek ki­
találták a módját, hogy segítsenek ezen. A szénrudat
körül kell venni egy olyan anyaggal, mely a felsza­
badult hidrogént leköti. Ilyen anyag a barnakő nevű
ásvány, melyben sok az oxigén s ez az oxigén vízzé
egyesül a felszabadult hidrogénnel. A Leclanché-
elemben likacsos agyaghengerben van a barnakővel
körülvett szénrúd s a villanykereskedésben készen
kapni úgy ezt, mint cinkrudat, valamint a szorító
kapcsot.
Rendes szokás szerint négyszögletes üvegedény­
ben árulják a kész Leclanché-elemet s majdnem azt
mondhatjuk, hogy érdemes úgy készen venni az egé­
szet. De ha meg akarjuk takarítani az üveg árát, el­
végre az is 70—80 fillér, vegyük meg csak a cinket
és szénhengert, s uborkás üvegben készítsük el az
elemet. Egy Leclanché-elem elektromos ereje körül­
belül másfél Volt. Idővel a vegyi folyamatok fel­
emésztik a cinkrudat, s akkor azt pótolni kell újjal.
Ha kiszárad az oldat, vízzel töltjük fel s általában
annyi szalmiáksót teszünk az üvegbe, hogy a fene­
kén mindig maradjon oldatlanul is valami.
 A Volta-elemek
Mindeddig készen vett elemekkel dolgoztunk,
s még amikor a Leclanché-elemről volt szó, akkor
is azt ajánlottuk, hogy legalább is az alkatrészeket
vegyük készen, s legfeljebb az összeállítást végezzük
el saját magunk. Ennek nemcsak kényelmeskedés
volt az oka, hanem az is, hogy a galvánelemekben
meglehetősen bonyolult vegyi folyamatok történnek
és alapjában véve nemcsak arról van szó, hogy két­
féle fémet beállítunk hígított savbá, s mindjárt ál­
landó áramot kapunk.
Most nézzük közelebbről ezt a kérdést is.
Kezdjük el ugyanott, ahol Volta, a nagy olasz
fizikus kezdte: a legkezdetlegesebb réz cinkelem­
mel. A Volta-elem lényegében rézlap és cinklap hí­
gított kénsavba mártva. Rézlemezt, cinklemezt az
ócskafémkereskedésekben veszünk. Ha nem kapunk
rézlemezt, vagy nem akarunk erre is költeni külön,
hiszen tulajdonképen csak egy-két kísérletről van
szó, helyette jó az is, ha csupasz rézdrótot összegön­
gyölítünk egy-egy csomóba hosszúkásra. Üveg­
edényül közönséges vizespoharakat vegyünk, hár­
mat négyet legalább, de nem árt ha még többet is.
A poharakba beleállítjuk egymással szemben a
cink és rézlemezeket, azután vizet öntünk rájuk,
hogy csaknem tele legyenek a poharak, és kénsavval

89
megsavanyítjuk a vizet. A kénsav veszedelmes maró
folyadék, nagyon óvatosan kell bánni vele. Festék­
üzletben, vagy drogériában kapható. Mindenekelőtt
jegyezzük meg, hogy bármikor is kerül sor arra,
hogy kénsavat, vagy akármilyen savat kell hígíta­
nunk, mindig a savat kell önteni lassan csöpögtetve
a vízbe, nem pedig fordítva, a vizet a savba. Minden
savhigítás közben nagy hő fejlődik, s ha ezt nem
mérsékeljük az óvatossággal, a hirtelen hőfejlődés
következtében szertefröccsen a tömény sav és ösz-
szeéget mindent, ahová ér. Amikor tehát a drogé­

riában kénsavat kérünk, tanácsos mindjárt inkább

csak hígított, azaz tízszázalékos kénsavat kérni,
hogy minél veszélytelenebb legyen a munka. Egy-
egy pohárba húsz-harminc csepp ilyen hígított kén­
savat kell becsepegtetni, tehát a tömény savból elég
három-négy csepp.
Az így készült Volta-elemnek nagyon kicsiny az
elektromos ereje, egy darabbal nem is tudunk sokat
kezdeni. Ezért is mondtuk mindjárt, készítsünk töb­
bet, hogy sorbakapcsolhassuk őket. Egymás mellé
állítjuk a poharakat úgy, hogy például balról jobbra
haladva, folyton ez legyen a sorrend: rézlemez—cink

90
lemez, rézlemez—cinklemez ... Az előző pohárból
kihajló rézlemezt összefogjuk a következő pohár­
ból kihajló rézlemezzel végig, s ezt az összefogást
legegyszerűbben ruhaszárító, vagy fényképcsiptető-
vel végezhetjük el. Felesleges alaposabban össze­
kötni az elemsarkokat. A sor első cinklemezére és
utolsó rézlemezére áramszorító kapcsokat szere­
lünk, hogy drótot kapcsolhassunk hozzájuk.
Elővesszük galvanométerünket és odakapcsol­
juk sarkaihoz a telep áramát. Kétségtelenül megál­
lapíthatjuk azonnal, hogy valóban kaptunk áramot.

Ha azonban csak pár percig is bekapcsolva hagyjuk

az áramot galvanométerünkbe, azt látjuk, hogy a tű
kitérése fokozatosan csökken, jeléül annak, hogy az
áram rohamosan gyöngül, ellentétben a zseblámpa­
elem, vagy a Leclanché-elem áramával.
A rövid ideig tartó dicsőség múlása azonban
nem végleges. Ha kivesszük a fémlemezeket és egy­
szerűen megtöröljük őket, majd visszatesszük a po­
harakba megint működik a telep, de ismét percek
alatt kimerül. Szó sem lehetne tehát arról, hogy akár
csak megközelítően is egyenletes áramot kapjunk
telepünkből.
91
 A különös tüneménynek a kémia adja meg ma­
gyarázatát. Az áram hatására a hígított kénsavból
hidrogén válik ki és lerakodik a réz felületére. Sza­
bad szemmel szinte nem is látható apró hidrogén­
buborékok lepik el a rézlemezt s ezek az elem
elektromos' erejével ellentétes irányú feszültségkü­
lönbséget idéznek elő. Az áram tehát azért gyengül,
mert az elem elektromotoros ereje fogy. A tüne­
ményt az elem polarizációjának nevezik a fizikában.
Ha állandó elemet akarunk kapni, gondoskod­
nunk kell a polarizáció megszüntetéséről, azaz meg
kell akadályoznunk a hidrogén lerakodását. A ve­
gyészek többféle megoldást is kieszeltek erre a
célra. Egyik fajta eljárásnál két folyadékot használ­
nak, mindegyik elemsarkot saját sójának oldatába
merítik. A rezet rézszulfát, a cinket cinkszulfát olda­
tába. Amikor ez az elem áramot ád, hidrogén nem
válik ki, hanem a réz felületére réz rakodik le a réz-
szulfátoldatból, a cink felületére cink a cinkszulfát-
oldatból, tehát mindkét sarok változatlan marad.
Egyszerűbb és használatosabb az a másik eljárás,
melynél arról gondoskodunk, hogy a fejlődő hidro­
gén kapjon azonnal megfelelő mennyiségű oxigént,
amivel vízzé egyesülhet. Ilyen a Lenclanché-elem.
A barnakő, mangánszuperoxid, nagyon sok oxigént
tartalmaz s a szénsarkon kiváló hidrogént ez az
oxigén azonnal oxidálja. így is megtörténik, hogy
ha sokáig igénybe vesszük a Lenclanché-elemet,
erősen csökkenni kezd az elektromotoros erő, mert
a barnakő nem képes elég gyorsan oxidálni a hidro
gént. Ilyenkor egy kis pihenést kell engedni az
elemnek, hamar magához tér, mihelyt a barnakő
behozza elmaradását s eltünteti a felgyülemlett hid­
rogént.

92
 Az áram iránya
Aki figyelmesen és értelmesen dolgozta át eddig
kísérleteinket, talán észrevette, hogy valamit foly­
ton kerülgettünk, mint macska a forró kását. Több­
ször is előfordult, hogy szóba került az áram iránya,
de minden alkalommal elsiklottunk mellette és meg
sem próbáltuk tisztázni, mit nevezünk áramirány­
nak és hogyan állapíthatjuk meg?
Megvolt az oka ennek is. Az áram iránya nagyon
kényes kérdés. Az elektromosságról csak annyit
tudunk, hogy van valami, amit elektromosságnak
nevezünk, s ennek a valaminek néhány tulajdonsá­
gát meg is ismertük. Az elektromos áram kering a
vezetőkben, pontosabban: csak vezetőkben haladó
elektromossággal dolgozhatunk. De magából az
elektromos áramból nem érzékelhetünk semmit,
csak a hatásait állapíthatjuk meg, sokszor nagyon
ravasz kísérletekkel. Amikor elektromos áram tüne­
ményeit látjuk, vizsgáljuk, tulajdonképen semmi
egyéb nem bizonyos, minthogy valami csakugyan
halad a drótokban. Ha halad, irányának is kell len­
nie. Hiszen a legelső kísérleteinknél már rájöttünk
arra, hogy ha fordítva kapcsoljuk be az elemet, a
mágnestű kitérése is ellenkezővé változik, tehát
van jelentősége az áram irányának.

93
 Minderre természetesen a kezdet kezdetén rájöt­
tek a kutató fizikusok is, és észrevették annak szük­
ségét, hogy az áram irányát valamiképen meg­
határozzák. Az elektromosság tana nem az áramok
vizsgálatával kezdődött meg annak idején, hanem
a dörzsölés révén jelentkező elektromosság vizsgá­
latával. Akik ezekkel a tüneményekkel foglalkoz­
tak, észrevették, hogy kétféle elektromosság mutat­
kozik. Egyik az, amelyet az üveg mutat, ha megdör­
zsöljük, másik az, amit a gyantafélék mutatnak.
Első megállapításuk az volt, hogy az ellenkező elek­
tromosságok vonzzák, az egyneműek taszítják egy­
mást. (Éppen úgy, mint a mágnessarkok.)
Egészen önkényes volt annak idején, hogy az
üveg elektromosságát elnevezték pozitív elektro­
mosságnak, a gyantákét, vagyis általában a másik
nemű elektromosságot negatívnak. Fordítva is tehet­
ték volna. Mikor aztán megismerték az elektromos
áramot, magától értetődött, hogy az áramiránynak
azt az irányt vették, amelyben a pozitív elektro­
mosság áramlik a negatív felé. Ügy szokták meg,
hogy ami pozitív, azt valóságos mennyiségnek kép­
zelték, s ebből az következett, hogy a negatívot
viszont inkább hiánynak érezték. Viszont, ha vélet­
lenül fordítva csinálják, a gyantaelektromosságot
nevezik pozitívnak, az üvegét negatívnak, az áram
irányát kezdettől fogva éppen ellenkezőnek képzel­
ték volna.
Vagy kétszáz év múlva derült ki, hogy ez lett
volna jobb, de már nem lehetett segíteni a dolgon.
A valóság az, hogy az elektromos áram tulajdon­
képen a negatívnak nevezett saroktól áramlik a
pozitívnak nevezett felé. A Leclanché-elemnél a
szénsarkot nevezzük pozitívnak, a cinket negatív­
nak. Régebben azt mondták, pusztán a véletlen el­
nevezés alapján, hogy a Leclanché-elemben az áram

94
a szénből kiindulva áramlik a cink felé. Minden régi
fizikai törvényt úgy fogalmaztak meg, hogy ezt az
irányt vették az áram irányának. Ha az új megálla­
pítást akarnók bevezetni, természetesen át kellene
fogalmazni minden régi törvényt, minden pozitív
elektromosságot átkeresztelni negatívnak s minden
negatívot pozitívnak. Ez azonban olyan felfordulás
lenne, hogy inkább hozzá sem nyúltak a rendezés­
hez. A közönséges elektrotechnikában teljesen
mindegy, hogy melyik irányt vesszük az elektromos

áram irányának. Csak a rádiótechnikában nem le­

hetünk ilyen önkényesek, ott bizony tudomásul kell
venni, hogy a valóságban a negatív saroktól áramlik
az elektromosság a pozitív felé.
Mi nem foglalkozunk a magasabb dolgokkal, tehát
legegyszerűbb, ha maradiak vagyunk és vesszük
szépen a régi irányt, megállapodva abban, a Lec-
lanché-elem szénsarkát nevezzük ezentúl is pozitív
saroknak, s úgy vesszük, hogy innen indul az áram
a cinksarok felé. Abban a bizonyos Volta-féle sor­

95
bán annál pozitívabbak a tagok, mennél inkább
jobbra vannak, s annál negatívabbak, mennél inkább
balra. Ha cinkből és rézből készítünk galvánelemet,
a cink lesz a negatív sarok, a réz a pozitív. De ha
rézből és grafitból állítjuk össze az elemet, a réz itt
negatív sarok lesz, a grafit pedig pozitív.
Most, hogy megállapodtunk az áram irányában,
jó lenne be is gyakorolnunk ezt a megállapodást. Tu­
lajdonképen már régen szükségünk lett volna arra,
hogy tudjuk, milyen irányban jár is az áram drót­
jainkban. Különösen akkor lett volna jó tudni ezt,
amikor az áramnak a mágnestűre való hatását vizs­
gáltuk. Mindössze csak annyit állapíthatunk meg a
hatásról, hogy az ellenkező lesz, ha fordítva kapcsol­
juk a drótokat. Rendes szabályt azonban nem von­
hatunk le megfigyeléseinkből, mert nem tudtunk
semmit az áram irányáról. Nem árt tehát, ha most
megismételjük azokat a kísérleteket, és tekintetbe
véve az áram most már ismert irányát, próbáljuk
meg, szavakba foglalni a mágneses hatást.
Legegyszerűbben megjegyezhető szabály az,
amelyet még Oersted, dán fizikus állapított meg, mi­
kor felfedezte az elektromos áramnak a mágnestűre
gyakorolt hatását. Ez a szabály így szól:
Kinyújtott jobb tenyerünket tartsuk úgy a
drót fölé, hogy az áram könyökünk felől halad
ujjhegyünk felé, és a tenyerünk a mágnestű
fölött legyen. Az északi mágnessark kifeszített
hüvelykujjunk irányában fog kitérni.

96
 Csináljunk elektromágnest
Az elektromágnest már ismerjük, úgy készítet­
tünk egyet, hogy egy közönséges kulcsot körülcsa­
vartunk szigetelő dróttal. Ha a tekercsbe elektromos
áramot kapcsoltunk, a kulcs mágneses lett és magá­
hoz vonzott könnyebb vasdarabokat. Mágnestűnk­
kel megállapíthattuk azt is, hogy sarkai vannak.
Hogy az elektromos áram hatására mágnessé
lesz a vas, nagyon fontos és értékes tulajdonság.
Az elektrotechnika lépten-nyomon alkalmazza az
elektromágnest s e nékül szinte jelentéktelen lenne
az elektromosság alkalmazása a gyakorlati életben.
Fontosságára való tekintettel nem elégszünk meg a
kulcsból hevenyészve készült elektromágnessel, ha­
nem csinálunk egy jobbat, komolyabbat.
Az elektromágnest arra használjuk, hogy magá­
hoz vonzzon valamilyen vasdarabot. Célunk tehát
elsősorban az, hogy minél kisebb árammal, minél
nagyobb húzóerőt kapjunk. A húzóerő nyilván két-
szerakkora lesz, ha nem egyenes vasrudat haszná­
lunk, hanem patkó alakra meggörbítjük, hiszen ek­
kor mind a két vége vonz ugyanabban az irányban.
Lényegében az elektromágnes egy vasmag, kö­
rülötte szigetelt drótból készült tekercs sok menet­
tel. A vasmagnak lágyvasból kell lennie, különben
állandó mágnest kapnánk s nekünk éppen az a cé-

Sztrókay: Száz kísérlet. 97

lünk, hogy vasunk csak akkor és addig legyen mág­
neses, amíg akarjuk. Patkó alakú lágy vasat sehol a
világon nem árulnak. Egyenes vasrudat nehéz rende­
sen összehajlítani patkó alakká, tehát majd közön­
séges vasdrótból készítjük el a vasmagot elektro­
mágnesünkhöz.
Mindenekelőtt nézzük meg a rajzon, milyen
lesz végeredményben az íelektromágnesünk. Általá­
ban jó előbb készen elképzelni valamit, s aztán hoz­
záfogni a megcsinálásához. Amint a rajzon látjuk,

a patkó alakú vasmag (1) párhuzamos drótokból van.

Két vékony deszka tartja (2 és 3), a hátulsón van
két kapocs az áramvezeték bekapcsolására. A két
deszka között látjuk a dróttekercset a papirosból
készült tekercstartón (4).
Mielőtt hozzákezdünk a tulajdonképeni munká­
hoz, kicsit tervezgetnünk kell. Mindenesetre kis
árammal szeretnénk dolgozni, hogy ne vegyük túl­
ságosan igénybe elemünket. Egy nagy Leclanché-

98
dómét tartósan is megterhelhetünk amp.-rel, s
ebből indulunk ki. Kérdésünk először is az, hogy a
másfélvoltos elemből milyen ellenállásnál kapunk
10 ampért? Elővesszük az Ohm-törvényt: R—V ‘A.

V most 1'5 volt, A pedig 03 amp., tehát R-re, a te­

kercs ellenállására l'5:0-3, azaz 5 ohm adódik. Any-
nyi rézdrótot kell tehát vennünk a tekercshez, hogy
annak ellenállása 5 ohm legyen.
A 65-ik lapon levő ellenállástáb'ázatból, azt
látjuk, hogy ha 0.3 milliméter átmérőjű drótot ve­

szünk, 58 méter hosszú drótnak lesz 5 ohm az el­

lenállása. Szerzünk tehát 58 m hosszú 0.5 mm át­
mérőjű szigetelt rézdrótot.
Tulajdonképen két tekercs lesz, a patkó két
szára körül, tehát következő lépésünk megtervezni
a patkót s annak méretei alapján megállapítani, mek­
kora lesz a két tekercs? A patkó két szárának egy­
mástól való távolságát vegyük 25 mm-nek. (A szá­
rak középvonalának — a körkeresztmetszetek kö­
zéppontjának — egymástól való távolsága 35 mm.)

99
A tekercsek külső átmérője természetesen legfel­
jebb akkora lehet, hogy még elférjenek a patkó szá­
rai között. Magát a vasmagot egy centiméter vastag­
nak véve, azt kapjuk, hogy a tekercsek külső átmé­
rőjét 34 mm-nek vehetjük s akkor még marad majd
a két tekercs között két mm-es hézag.
Kérdésünk: milyen hosszú lesz a tekercs? E sze­
rint kell majd a vasmagot megcsinálnunk.
A drót tényleges átmérője a szigetelő réteget
is véve 055 mm. A gombolyítás vastagsága 11 mm
fesz, tehát egymás felett 20 réteg fér el. Kezdetben

természetesen egy menet hossza kisebb, mint ké­

sőbb, a második ... tizedik ... ötvenedik rétegben,
tehát vegyük a közepét, számítsuk úgy, mintha
csupa 23 mm átmérőjű körben csavarnánk fel a dró­
tot. Egy közepes menethosszúság, tehát 23X344
(kör kerülete!), azaz 72 mm lesz. Egy-egy tekercs­
ben 29 méter hosszú drótot kell elhelyezni, ami 400
menetben megy. Húsz réteg lévén 400 :20, tehát
körülbelül 20 menetet kell számítanunk a tekercs
hosszirányában. 20-szor egymás mellett a 0\55 mm
vastag drót 11—12 mm-t ad ki, tehát tekercseink
hosszúsága ennyi lesz.

100
 Most elkészítjük a tekercstartót papirosból.
Először megfelelő szélességű enyvezett, gumizott
papírszalagból csövet csavarunk, amíg elég vastag
lesz, két vége közelében pedig kéregpapirosból ki­
vágott korongot húzunk s ráragasztjuk.* A kikészí­

tett szigetelt drótot most aztán rácsévéljük a két

tartóra, és úgy kötjük össze, hogy az egyiken ellen­
kező irányban haladjon majd az áram, mint a má­
sikon. Különben a kész elektromágnes mindkét vége
északi, vagy déli sarok lenne. Az azonban mindegy,
hogy milyen irányban tekercseljük a drótot, hiszen
a végén a drótvégek összekapcsolásánál amúgy is
elérhetjük, hogy a két tekercsben ellenkező irány­
ban haladjon az áram.
* Ennek a csőkészítésnek ez a technikája: a szalagot
erősen feszítve valamilyen, körülbelül 1 cm átmérőjű rúdra,
például tollszárra csavarjuk fel, az elején pár csavarásnyít szá­
razon, ragasztó nélkül, nehogy odaragadjon. Aztán már ragasz­
tóval megkenve, vagy a gumizott szalagot megvizezve, addig
sodorjuk, amíg elérünk egy milliméternyi vastagságot. Most
húzzuk rá kétoldalról a kéregpapirosból kivágott korongot s
odaragasztjuk. Ezután legalább fél napig várni kell, amíg tel­
jesen megszárad. A drót elejét a korongba szúrt lyukon át­
húzzuk s mintegy 10 cm-es szabad véget hagyva megkezdjük
a tekercselést.

101
 A kész tekercset beillesztjük a falapok közé. E
falapokba előbb természetesen két, 10—10 mm-es
lyukat fúrva a vasmag számára.
Most következik a vasmag elkészítése. Egy mil­
liméter átmérőjű lágy vasdrótot használunk, melyet
mindenekelőtt kiizzítunk, hogy valóban lágy legyen.
A kiizzítás úgy történik, hogy a drótot teljes hosz-
szúságában kifeszítjük szobánkban, s egy borszesz-
lánggal lassan végigmegyünk rajta.

A vasdrót hosszúságát is könnyen kiszámíthat­

juk előre. A vastest keresztmetszete köralakú, át-
o.^
mérője 10 mm, tehát-j X n = 78 mm2-nyi kereszt­
metszetet kell dróttal kitölteni. A drótszál átmérője
1 mm, keresztmetszete körülbelül 0'8 mm", legjobb
esetben 78 : 0‘8 = 100 menetet tudnánk elhelyezni.
Ennyi azonban távolról sem fér el, mert az egyes
szálak között hézagok maradnak. Vegyünk 50 mene­
tet, s ismerve egv menet hosszúságát, adódik, hogy
összesen hány méter drótra lesz szükég. Valószínű­
leg 4—4'/2 m adódik.
Szükségünk van a vasmag készítésénél két fél-
hengerre, melyet odaragasztunk két deszkalaphoz a
10 mm-es lyukak közé. Régi scprőnyélből lefű­
részelünk hüvelyknyi darabot s azt hosszában is
kettévágjuk, vagy pedig parafadugóból csináljuk

102
meg a két félhengert, ideiglenesen odaragasztva a
deszkákra, a két lyuk közé. Most aztán akárhol el­
indulva kezdjük átfűzni a lágy vasdrótot a lyukakon,
átvezetve a félhengereken, jó szorosan, mindaddig,
amíg igazán nem fér többször át a drót a lyukakon.

A vasmagnak ez az elkészítése bizony elég fá­

radságos babramunka. ötvenszer* áthúzni a kezdet­
ben négy-öt méter hosszú drótot a két lyukon, —
ha nem ügyesen csináljuk, sok bosszúsággal jár.
Legjobb ha a szoba közepére állunk, és lazán ki­
dobva magunk elé a drótot, kezdjük a befűzést, foly­
ton vigyázva azonban, hogy össze ne gabalyodjék a
hosszú drót. Minden menet után húzzuk feszesre a
drótot, fogjuk le hüvelykujjunkkal. Mikor kés'zen
vagyunk, sellakoldattal átitatjuk a vasmagot, hogy
kitöltsük a hézagait.
A sellakkal való átitatáshoz azonban előbb ké­
szítenünk kell jó sűrű sellakoldatot. Sellakot festék­
üzletben kapunk, vékony törmeléklapocskák alak­
jában árulják. A spiritusz, (denaturált szesz), ren­
geteg sellakot tud feloldani. Félliter szeszben felol­
dódik 35—40 deka sellak is. Ennyi oldatot készít­
sünk, sokszor lesz szükség rá. A sellakot előbb ala­
posan összemorzsoljuk tenyerünkben, hogy minél
apróbb darabokban kerüljön a szeszbe. A teljes
feloldódás elég sokáig tart, pár napba is beletelik, s
*
103
közben minél többször rázzuk fel jól.* Tanácsos
hozzá szerezni egy közönséges mázolóecsetet, ame­
lyet azonban véglegesen sellakos ecsetté kell kine­
veznünk, mert másra nem használhatjuk többé.
Elektromágnesünk vasmagjának besellakozása
történhet ekképen utólag, a befűzés után is. Mivel
azonban nem csak az a szerepe, hogy kitöltse a drót-
köteg hézagait, hanem tulajdonképen az is a fel­
adata, hogy nagyjában elszigetelje egymástól a drót-
meneteket, az sem árt, ha a befűzés előtt, a kilágyí-
tás után végigsellakozzuk a vasdrótot, és ha meg­
száradt, akkor kezdünk a befűzéshez.
A drótköteg besellakozása után aztán pár napig
hagyni kell száradni a sellakot. Sajnos nagyon las­
san szárad be. De ha türelmetlenkedünk és előbb
akarjuk folytatni a munkát könnyen megjárjuk,
szétmegy a drótköteg.
Ha aztán megszárad a sellak, lombfűrésszel le­
vágjuk egyik fülét a drótkötegnek, a rajz szagga­
tott vonala mentén, és készen vagyunk. Még csak
bekapcsoljuk a tekercs drótvégeit a szorító csava­
rokba.
Az elektromágnes tekercsének bekapcsolásáról
a Leclanché-elem áramkörébe nem kell külön beszél­
nünk. A kísérleteknél természetesen jó, ha nyomó­
gombot is kapcsolunk az áramkörbe, hogy tetszés
szerint be- és kikapcsolhassuk az áramot.

* A mai világban könnyen megesik, hogy nem tudunk

sellakot beszerezni. Ebben az esetben másfajta lakkot kell
készítenünk, például cellitlakkot. Ennek főanyaga az acetil-
cellulóze, melyet 15 súlyrész aceton és 85 súlyrész amilacetát
keverékében, vagy 20 súlyrész spiritusz és 80 súlyresz ecet
éter keverékében oldunk fel. Átlátszó, sűrű anyagot kapunk,
melyet ugyanúgy használunk, mint a scllakoldatot. Előnye,
hogy gyorsan szárad, hátránya, hogy elég drága.
i
104
 Az elektromágnes húzóereje valamely vnsila
rabra természetesen elsősorban is a távolságtól függ.
amilyen messzire van a sarkok előtt a vasdarab.
Függ aztán a tekercsben keringő áram erősségétől
és a menetek számától. A kettőt összefoglalva am
pérmenetnek nevezzük. A mi elektromágnesünknél
400 menet van, 0'3 ampér-rel, tehát az ampérmenet
©L
<£

400X0'3, azaz 133. A Leclanché-elemből nem ve­

hetünk ki tartósan ennél erősebb áramot. Az elektro­
mágnes húzóerejét mégis növelhetjük a menetek
számának szaporításával.
 Kísérletek az elektromágnessel
Természetesen nem árt, ha néhány kísérletet is
végzünk így készült elektromágnesünkkel s nem
elégszünk meg azzal a közvetlenül megfigyelhető
ténnyel, hogy amikor áramot kapcsolunk a teker­
csekbe, a drótokból készített vasmag mágneses lesz.
Közvetlen próbálgatással, különböző távolsá­
gokból való vonzatással, meggyőződhetünk róla,
hogy a mágnes vonzóereje hogyan csökken a távol­
sággal. Ugyanazt a vasdarabot, szeget, drótot, kő-
/ /

zelebbről sokkal erősebben rántja magához, mint tá­

volabbról. Viszont magától értetődik, hogy kisebb
vasdarabot könnyebben vonz, mint nagyobbat, ne­
hezebbet.
Most nem árt, ha visszatérünk egy percre am-
pérmérőnkhöz. A dobban levő két vasdrót is

106
elektromágnes, hiszen tekercs belsejében van, s
mágneses lesz, ha a tekercsben áram halad át. Mivel
a két drót mágnessarkai egyformák, taszítják egy­
mást. Nyilvánvaló, hogy kezdetben, amikor még

egészen közel vannak egymáshoz, a taszítás erősebb,

tehát a tű kilengése nagyobb lesz. Ha erősebb áram
halad a tekercsben, a kitérés nagyobb, de mennél
inkább távolodnak egymástól a drótdarabok, annál
gyengébb lesz a taszítóerő, tehát ugyanakkora áram­
erősségváltozás később csak kisebb kitérést ad. Ha
tehát méréseink közben megcsináljuk a mutató ská­
láját, az első beosztásokat nagyobbaknak kapjuk,
mint a későbbieket.
A vonzásnak a távolságtól való függését észre­
vesszük azonnal, de ne elégedjünk meg ezzel. A fi-

107
zikus mindenkor mérni is akar, hogy a törvényszerű­
ségeket megállapíthassa, tehát vizsgáljuk meg mi
is valamivel pontosabban az elektromágnes hatásá­
nak csökkenését a távolság növekedésével.
Ezekhez a kísérletekhez átalakítjuk legelső mű­
szerünket, a drótállványra szerelt mágneses kötőtűt.
Az átalakításnak az a célja, hogy a tűhöz közel tar­
tott mágnes nagyságáról is kapjunk mértékér. A
mágnestű Észak-Dél irányban áll. Ha egy másik
mágnes megfelelő sarkával kitérítjük ebből a hely­

zetből, a szál kissé megcsavarodik, s a kitérő erő­

nek éppen az lehet a mértéke, hogy mekkora ez az
elcsavarodás. Ügy alakítjuk tehát át a műszert, hogy
az elcsavarodás nagyságát megmérhessük.
A kétszer derékszögben meggörbített rézdrót
felső végén csinált kampót egy csavarral helyettesít­
jük. Kell hozzá egy dugó és egy anyás csavar, ami­
lyent rádió-, vagy villamosszaküzletekben veszünk
meg. A csavaranyára nincs szükségünk, magát a
csavart átfúrjuk a dugón, közben felszűrva rá egy
kerek kemény papirosból készített skálát, amit jó
lesz ráragasztani a dugó tetejére. A dugó alján ki­
nyúló csavarra drótból hurkot csavarunk rá s erre
akasztjuk a mágnestűt tartó szálat. Szálnak használ­
junk most vékony gumiszálat. Papírkereskedésben

108
kapunk iratösszefogó gumikarikát, azt kettévágva,
megvan az egyenes szál.
Ha a dugó felett megcsavarjuk a csavar fejét,
csavarodik a szál is lent, és ezzel együtt fordul a kö­
tőtű is. A skálán pedig leolvashatjuk, hogy mennyi
elfordulás kellett a tií bizonyos beállításához.
Mikor készen van az átalakítás, helyezzük el
asztalunkon a készüléket s engedjük beállni a tűt
Észak-Dél irányba. Most hozzákezdhetünk elektro­
mágnesünk vonzásának, illetve taszításának meg­
vizsgálásához. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy
a patkó melyik sarka az északi és melyik a déli. Ez
azonban a tekercsben keringő áram irányától függ,
amiről meggyőződhetünk, ha a tekercs drótvégeit
az elem sarkain felcseréljük.

Célunk valamit mérni az elektromágnes vonzó

erejével. De fordítsuk meg inkább a dolgot, ne von­
zást mérjünk, hanem taszítást. Tulajdonképen
ugyanazt mérjük, hiszen az elektromágnes mindkét
sarkának nyilván ugyanolyan erősnek kell lennie.
Ha taszítást mérünk, így járunk el: Odatartjuk az
elektromágnes megfelelő, azaz északi sarkát a mág­
nestű északi sarka közelébe bizonyos távolságra. Az
elektromágnes taszító hatással van a tű északi vé­
gére, tehát a kötőtű elfordul. Most a felső csavart
ellenkező irányban forgatva igyekszünk visszahozni
a kötőtűt ismét pontosan az Észak-Dél irányba,

109
vagyis megcsavarjuk a gumiszálat. A felső skálán
leolvashatjuk, mekkora szöggel kellett megcsavarni
a gumit, hogy lenn a tű az elektromágnes taszító
hatása ellenére is visszaálljon az ftszak-Dél irányba.
Ceruzát, papirost elővenni és szépen feljegyezni
a méréseket! Hány, illetve mekkora csavarás kell
ahhoz, hogy a tű hegye és a mágnes sarka között a
távolság 4 cm, 2 cm, Ve cm legyen? Ki fog derülni,
hogy mennél közelebb van már a tű a mágneshez,
annál nagyobb csavarás kell a távolság felének el­
éréséhez. Ha sikerül ügyesen végezni a mérést, fel­
jegyzéseinkből ki is olvashatjuk a taszítás törvé­
nyét:
a taszító erő (és természetesen a vonzó erő is)
a távolság: négyzetével arányosan csökken.
Kétszer olyan távolságban negyedrész akkora az
erő. A mérés menete a következő: Kitért a tű bizo­
nyos szöggel. Megmérjük milyen távol van a tű vége
a mágnessaroktól. Odatartva a centiméteres vonal­
zót, addig forgatjuk a felső csavart, amíg a kitérés
csak félakkora. Most folytatjuk a csavar elforgatá­
sát, amíg a kitérés megint a fele akkora lesz, és így
tovább, minden állásában megjegyezve, hogy mek­
korát kell fordítani a csavaron.
Természetesen, akár a két északi, akár a két déli
sarokkal is elvégezhetjük a mérést, az eredménynek
ugyanannak kell lennie. Feladjuk olvasóinknak a
leckét: ugyanezt a mérést a mágnes vonzásával
mérni meg.

110
 Morsc-távíró
Eddigi kísérleteink célja az volt, hogy megis­
merkedjünk és megbarátkozzunk az elektromosság­
gal. Aki lelkiismeretesen végigcsinált mindent, az bi­
zonyosan ért is mindent, s ezért most mégegyszer
ajánljuk, hogy ne ugorjon át senki semmit, sőt, ha­
csak akad rá alkalom, próbáljon más változatokat
is kieszelni és elvégezni. Ha valaki esetleg csak el­
olvasta a szöveget, megnézte a rajzokat, s nagy oko­
san megállapította magában, hogy hiszen ezt érti, ezt
nem is érdemes valóságban megcsinálni, rosszul
tette. Bizony, mindent végig kell csinálni, minden­
ről saját magunknak meggyőződnünk, csak akkor
értjük a dolgokat. És arra is figyelmeztetünk, hogy
kár, ha valamit megununk, abbahagyni. Nem lehet
mindent egy nap alatt elkészíteni, összecsapni, s
annál nagyobb az öröm, ha sok munka, sok küzde­
lem után végül kifogástalanul elkészül valami s az­
zal aztán kedvünk szerint dolgozhatunk.
És most el is hagyjuk az elméleti kérdéseket, s
hozzákezdünk gyakorlatibb dolgokhoz. Eddig in­
kább csak valódi kísérletekkel foglalkoztunk, azaz
kérdéseket intéztünk a természethez, most pedig,
miután sok kérdésre választ: kaptunk, megpróbáljuk
technikai célokra felhasználni tudásunkat.

111
 Az elektromágnesnek első alkalmazása a távíró
volt a kezdeti időkben s mi ezzel kezdjük. A távíró
tulajdonképen nagyon egyszerű alkalmazása annak
a ténynek, hogy az elektromágnes magához vonz
egy vasdarabot, ha a tekercsben áram halad végig,
de rögtön elereszti, ha az áram megszakad. Ezen az
alapon nyilván lehet jeleket továbbítani, ámbár az
elektromágnestől nem kívánhatunk egyebet, mint­
hogy magához vonzzon valamit és eleresszen. Lát­
szólag ez valóban nem sok, de mégis lángésznek kel­
let lennie Morse Sámuel, amerikai festőművésznek,
hogy meglássa a lehetőségeket az elektromágnes ez
egyszerű munkájában. Alapötlete az volt, hogy az
elektromágnest rövidebb, vagy hosszabb ideig be­
kapcsolva pontokat és vonásokat lehet továbbítani,
és az ábécét közönséges írásjelek helyett pontokból
és vonásokból kell megszerkeszteni.
Tűzzük ki magunk elé feladatnak, hogy egyszerű
eszközökkel készítünk mi is Morse-távírót.
A távíró legfontosabb alkotórésze természete­
sen az elektromágnes lesz. Elektromágnesünk van

ugyan már, de ha azt építjük be a távíróba, többé

nem igen használhatjuk egyéb célra, mert unalmas
lenne minden esetben leszerelni fáradságosan össze­
állított Morse-gépünket. Megéri tehát, hogy még
egy eletromágnest készítsünk, annál is inkább, mert
a most ajánlott módnál egyúttal megoldódik az a kér­

112
dés is, hogy mit használjunk vasnak, amit majd az
elektromágnes magához vonzogat és el-elereszt.
A villamos szaküzletben kapunk körülbelül egy
pengőért csengőreduktorhuz való vasmagot. Ez tu­
lajdonképen váza egy transzformátornak, arra hasz­
nálják, hogy a világítás áramát az előszobacsengő
számára átalakítsák kisfeszültségű árammá. Hogy
mi az ilyen transzformátor lényege, hogyan műkö­
dik, azzal egyelőre nem foglalkozhatunk. A csengő-

reduktor másfél centiméter vastagságban egymásra

rakott vaslemezekből van, néhány csavarral össze­
fogva. A négyszögű vasból könnyű patkót csinálni.
Egyik felén máris át van vágva,* mi a másik szárát
* A vasmag eredeti rendeltetésénél, a transzformátor-
kí-n/inmiéi is tekercs jön a négyszögletű vasköteg egyik ágára.
A t e k e r c s e t külön készítik el, aztán a lemezeket egyenként húz­
zák h e a tekercstokba, félrehajtva a lemezek átvágott ágát.

M N /tió k n y : Nzáz kísérlet. 113

is átvágjuk lombfűrésszel s kapunk egy U-alakú pat­
kót és egy darab egyenes vasat, mely éppen hozzá-
illik a patkó két végéhez.
Most elektromágnest készítünk a patkóból, dró­
tot tekercselve hátsó, összekötő részére. (Felesleges
mind a két szárára tekercset húznunk, elég ennyi is.)
A tekercs készítése így történik: Mindenekelőtt a
tokot készítjük el, a csavarokkal jól összeszorított
lemeztcstre gumizott papirost csavarunk fel, jó szo­
rosan, amíg elérünk vagy egy milliméternyi vastag­
ságot. A tok két oldalához azután ráhúzunk egy-egy
kéregpapirosból való tárcsát s ezek közé tekercsel­
jük a drótot. Megint 3/i0 milliméteres szigetelt dró­
tot használjunk a tekercseléshez. Körülbelül 120—
150 menet kell. A drót két végéből hagyjunk szaba­
don egy arasznyit a kapcsoláshoz.
A kész elektromágnest rászereljük az alapdesz­
kára. Közepe táján alul-felül kis darab deszka, azon
át egy csavar, mint azt az alaprajz is mutatja. (Ezé-

(i)

ken a rajzokon minden szám ugyanazt az alkatrészt

jelzi. (1) a vastest, rajta a tekercs, (2) az írószerke­
zet a kétkarú emelőn, (3) papírtekercstartó, (4) forgó
fahenger, (5) ütköző, (6) rúgó.)

114
 A reduktorról lefűrészelt hasábalakú vasdara­
bot az elektromágnes sarkai elé kell helyeznünk,
mégpedig mozgathatóan, hogy oda is vonzhassa, el
is ereszthesse a mágnes, és amikor eleresztette, visz-
szakerüljön magától eredeti helyzetébe. Távírónk­
nak írnia is kell a jeleket, pontokat vonásokat, tehát

az írószerkezetnek összefüggésben kell lennie a von­

zott vasdarabbal. Régi vonalzódarabból készítünk
tehát egy kétkarú emelőt. Egyik végére erősítjük a
vasat. Amúgy is két csavar fogja össze benne a le­
mezeket, kicsavarjuk őket s a vonalzóba fúrt lyu­
kakon át anyás csavarral odaerősítjük. A vonalzó
másik végére rászereljük a ceruzát. Kis bádoglapocs­
kát meggörbítve, csavarral leszorítva olyan ceruza-
szorítót készíthetünk, melyet még szabályozni is
lehet, hogy a ceruza hegye kijebb, vagy beljebb áll­
jon.

A ceruza és a vasdarab között most tengelyt

kell csinálnunk, hogy ide-oda elfordulhasson az eme­
lőnk. Körülbelül harmadrészében a vonalzónak lyu-*•

*• 115
kát fúrunk a tengely számára. Alul lombfűrészdesz-
kából és kéregpapirosból annyi alátétet próbálunk
ki, amíg a vonalzó' másik végén lévő vas pontosan
szembekerül az elektromágnes sarkaival. A lyukon
szeget verünk át a talapzatba, s most már ide-oda
billeghet az írószerkezet.
Ceruzánknak már van helye, most kell valami,
amire írni fog. A postai távírók tudvalévőén fehér
papirosszalagra írnak, amit nagy tekercsekben sze­
reznek be. Mi szerényebbek leszünk s megelégszünk
a fillérekért nagyban kapható szerpentinszalaggal. A
(3) rajzon részletesen leolvashatjuk, hogyan szerel­
jük fel. Alul kis fadarabból vágott tőke, rajta lomb­
fűrésszel kivágott tárcsa, melybe beleütünk négy
használt gramafontűt. A tárcsa közepén elég tágas
lyukat fúrunk, azon át szeget ütünk, a szerpentinsza­
lagot a négy gramafontűre húzzuk rá. Az egésznek
könnyen kell forognia a szeg körül.

A szerpentinszalagot el kell vezetni a ceruza

vége előtt, s nyilván kell alája valami kemény dolog,
hogy a ceruzahegy rányomódhassék a papirosra.
Erre a célra elég egy kis kerek hengeres fadarab,
úgy odaerősítve, hogy foroghasson a szeg körül. Ta­
nácsos még oldalt egy kis fa-, vagy kéregpapirosrést

116
odaállítani, hogy azon keresztül húzhassuk a szer­
pentinszalagot.
Ha a mágnes most odarántja a vasat, a ceruza
hegye valóban rányomódik a papirosszalagra és nyo­
mot hagy rajta!. Természetesen minél puhább a ce­
ruza, annál jobban. A szalag nálunk nem halad to­
vább önmagától, mint a postai távírónál, maguknak
kell lassan elhúznunk a ceruzahegy előtt, hogy a pon­
tok és vonások szabályos tempóban ráíródhassanak.
Tegyük fel, hogy az elektromágnes odarántja a va­
sat, s a ceruza rányomódott a szalagra. Megszűnik
az áram, az elektromágnes elengedi a vasat de nem
löki el magától. Ezért tehát nekünk kell arról is gon­
doskodni, hogy az áram megszűnte után az egész
kar visszajusson eredeti, szabad helyzetébe, készen
a következő jelre. Ehhez nyilván valamilyen rugó
kell, mely visszahúzza az emelőt. A rugót nagyon
egyszerűen megcsinálhatjuk. Közönséges kis gumi-

117
gyűrűből készítjük. A vonalzó hátsó élérc becsava­
runk egy kis kampót. Szembe vele a talapzatra csa­
varunk egy szorítócsavart,* azon keresztül dugunk
egy drótkampót s arra rá a gumigyűrűt. A szorító­
csavarral beszabályozhatjuk a gumirugót úgy, hogy
az könnyen vissza tudja rántani a vonalzót, de
azért ne feszítse túlságosan erősen, különben az
elektromágnes nem képes magához vonzani a vasat.
Ha szabadjára engednénk így a rugót, valószí­
nűleg túlságosan is hátrahúzná az írókarét. Ennek
megakadályozására a túlsó végen, az ellenkező olda­
lon készítünk egy kis ütközőt (5), ugyancsak egy
szorítócsavar és egy darab drót segítségével. Ezt is
beszabályozhatjuk a legkedvezőbb állásba s akkor
a vonalzónak éppen csak annyi lesz a játéka, hogy
a ceruza hegye nem járhat egy-két milliméternél
többet.
A felfogó- és írókészülékről még csak két ka­
pocs hiányzik az áramnak az elektromágnesbe való
bevezetéséhez. Ehhez kapcsoljuk úgy az elektromág­
nes tekercsének két végét, mint az érkező drótpárt.
Hiányzik még a jeladó része távírónknak, a köz­
ismert billentyű. Sok nem kell hozzá: egy vonalzó­
darab, egy dugó és néhány csavar. Célja a billen­
tyűnek, hogy könnyen bekapcsolhassuk vele az ára­
mot és megszakíthassuk. A rajz szinte magától meg­
mond mindent. A vonalzó egyik végén alulról becsa­
varunk egy gömbölyűfejű csavart, hogy a túlsó ol­
dalon a dugót is lefogja. A csavarfejjel szemben a
talapzaton legyen egy másik csavarfej. Ügy mérete­
zünk mindent, hogy a két csavarfej alig 2—3 milli-
méternyi távolságban álljon egymástól. A két szo­
rítókapcson odavezetett áramot a két csavarhoz
kapcsoljuk rövid szigetelt dróttal.
* Elektromágnesünknél használtunk ilyen szorítócsavart,

11 fi
 A vonalzó másik végét egy-két lap kéregpapi­
rossal, vagy vékony deszkával, alatta két csavarral
jó szorosan odaerősítjük. A vonalzó rugalmas, és a
dugóra gyakorolt könnyű nyomással odaszoríthat­
juk az alsó csavarfejhez, ezzel zárva az áramkört, ha
pedig eleresztjük a dugót, a vonalzó visszaugrik, az
áram megszakad a két csavarfej között. Hogy ne
sokat táncolhasson a vonalzó, nem árt közepe táján
lyukat fúrni s azon keresztül egy csavart becsavarni
az alsó deszkába. A vonalzót ne fogja a csavar, a
lyuk elég tág legyen, mert a csavarnak csak az a
szerepe, hogy megfelelő beállítás után ne engedje
túlmagasra ugrani a vonalzót, ha a dugót eleresz­
tettük.
Most már csak áramforrás kell, és üzemképes
a távírónk. A kapcsolás magától értetődik. Egy
körbe kell kapcsolnunk az elemet, a billentyűt és az
írógépet.
A távírónak nem azért „távíró" a neve, hogy
az asztal egyik széléről a másikra táviratozzunk vele,
hanem hogy valóban nagyobb távolságokra hasz­

U9
náljuk. Csak drót kérdése, hogy a billentyű és az
írógép közt nagyobb távolság is lehessen, mondjuk,
hogy egyik szobából a másikba, vagy akár egyik la­
kásból a másikba, sőt a szomszéd házba is elvezes­
sük valamelyik pajtásunkhoz. S akkor akár állandó
távíró-összeköttetést tudunk egymással fenntartani.
A próbák mutatják majd meg, hogy elég-e egy
Leclanché-elem, vagy kettő is kell.
Az összekötő vezetéknek azonban nem kell ket­
tősnek lennie. Az egyik vezetéket nagyon jól pótolja
a föld. Elég tehát, ha csak egy szál drótot vezetünk
át a másik „állomásra1*, a másik drótot úgy takarít­
hatjuk meg, hogy csak a legközelebbi vízvezeték­
csaphoz, vagy gázcsőhöz vezetjük el mindkét he­
lyen. Az áram akkor a földön keresztül jön vissza.
Ahhoz, hogy mind a két állomás adhasson is je­
leket, fel is vehessen, természetesen mindkét helyen
kell billentyűnek is, írószerkezetnek is lennie. A kap­
csolást úgy nem csinálhatjuk, hogy egyetlen áram­
körbe legyen egymás után minden; minálunk az
elem, aztán a billentyű, majd az elektromágnes, in­
nen menjen át a vezeték a másik állomásra, keresz­
tül az elektromágnesen, a billentyűn, elemen és
mindkét helyen az elem másik sarkát földelni, azaz
odavezetni a vízvezeték- vagy gázcsőhöz. így
ugyanis nem adhatnánk jeleket, mert a túlsó állo­
máson a billentyűben meg van szakadva az áram­
kör. Hiába nyomjuk le a mi billentyűnket, nem zá­
ródhat az áramkör. Külön áramkört kell biztosítani
mindkét irányban, mint azt a túloldali első kapcso­
lás mutatja. Ez persze bonyolult, de egyszerűsíthet­
jük a dogot.
Alakítsuk át úgy a billentyűt, mint ahogyan
majd később az akkumulátortöltésnél tesszük.
A billentyű felső lapjára csavart kis bádoglapot pe­
dig egy dróttal földeljük le. Mint a kapcsolási rajz-

120
 X. a.

Két Morse-távíró kapcsolásé.

Felső kapcsolás: két vezetékkel. Az I. billentyűjét a II. irószerkezetével, a II. billentyűjét az I. iró-
szerkezetével még külön vezeték kapcsolja össze. — Alsó kapcsolás: az átalakított billentyűkkel
egyetlen drót elég.
ból látjuk, most aztán mindkét állomáson záródik az
írógépen át az áramkör, ha a billentyűk nyugalmi
helyzetükben vannak, de mégis mindkét helyen ad­
hatunk le jeleket.
Ennél a kapcsolásnál, amikor jeleket adunk, a
mi gépünk is írja a pont-vonásokat, a másik állomás
is. így tehát mindjárt látjuk is a papírosszalagunkon,
hogy mit adtunk le.
Hátra van még a Morse-jelek megtanulása, ami
nélkül természetesen nem használhatjuk gyönyörű
távírónkat. Igaz, mindenkinek jogában van saját kü­
lön ábécét szerkeszteni pontokból és vonásokból,
de felesleges, mert 1837 óta az egész világon ugyan­
azt az ábécét használják a távírászok, amit maga
Morse állított össze. Semmi értelme sem volna, hogy
ne ezt tanuljuk meg, annál is inkább, mert elég gyak­
ran hasznát is vehetjük, például rádiózásnál.
A Nemzetközi Morse-ábécé a következő:
a •— n
á ---- — o
b ------ ö
c —■- • P
eh - - — q
d -.... r
e . s
é • • —• • t
f ....... u
g ------ ü
h .... V
i •■ w
j --------- X
k - .... y
1 ----- z
m -----
122
 A jeleket meg kell tanulni könyv nélkül. Leg­
jobb úgy tanulni, hangosan, hogy a pontot ti-nek, a
vonást tá-nak ejtjük. Aqtehátígyhangzik: tá-tá-ti-tá,
a h: ti-ti-ti-ti, satöbbi.
Megkönnyíti a jelek megtanulását, ha csopor­
tokba szedjük őket. Mindenekelőtt tanuljuk meg
azokat a betűket, melyek vagy csupa pontból, vagy
csupa vonásból vannak. Ezek a következők:
Pontok: Vonások:
c — t
i ----- m
•• •s -------- o
.... h ----------- eh
Aztán állítsuk össze úgy a jeleket, hogy megkeres­
sük mindegyiknek a fordítottját, vagyis amelyikben
pont helyett vonás van, vonás helyett pont.
a — n —•
d - w -------
b ------ j ---------
c ------- á —• —
f -------- q --------------
g ------ u .. —
k ------ r ----
1 ------ y ---------
p --------- X —• • —
V . . . —
ö ----
z ------ • ü • -------
Könnyű megjegyezni a számok Morse-jeleit:
1 -------------- 6
2 ------------ 7
3 ---------- 8
4 -------- 9
,<5 . . . . , 0

121
 Az írásjelek pedig a következők:
Pont .........
Vessző • -
Kötőjel ----
Kérdőjel
Pontosvessző
Kettőspont --------
Felkiáltó jel -----• •
Törtvonal -------- — --
Zárjel —-------- —
Tévedés (több
páros pont)...................
A pont egészen rövid ideig tartson, azaz éppen
csak lenyomjuk a billentyűt egy pillanatra. Tulaj­
donképen így is inkább egy rövid vonalat kapunk,
mint szigorúan vett pontot. A vonás általános szo­
kás szerint körülbelül háromszor olyan hosszú le­
gyen, mint a pont. A betűk között legyen valamelyes
távolság, a szavak között nagyobb. A komoly táv­
iratozáshoz bizony meglehetős gyakorlat kell. Nem­
csak annyira kell tudnunk a jeleket, hogy azért gon­
dolkodnunk kelljen a leolvasásuk közben, hanem
egészen a vérünkben, sőt az ujjúnkban legyen min­
den jel, hogy első ránézésre már megismerjük a
betűket, s amikor kopogtatunk, ne kelljen előbb
gondolkodnunk rajta, hogy mi is az ipszilon, hanem
ujjunk magától kopogja már a tá-ti-tá-tá-t.

A fent leírt távíró természetesen nem az egyedül

lehetséges kivitel, amelyhez ragaszkodnunk kell.
Aki nem sajnálja a fáradtságot, elkészíthet helyette
egy olyant, melynek minden alkatrészét külön a
távíró céljaira szerkeszti meg. Nem kell okvetlenül

124
egy csengőredukíor vasmagjából csinálni az elektro­
mágnest, készíthetünk távírónk számára is egy
olyan elektromágnest, amilyennel kísérleteztünk, s
a motort készítjük majd. Ha ezt tesszük, akkor ter­
mészetesen mások lesznek a méretek s nem kell pél­
dául ragaszkodnunk a törött vonalzó felhasználásá­
hoz, hanem külön vágunk ki lombfűrésszel megfe­
lelő lécet a fegyverzet számára s a fegyverzetet is
akármilyen vaslapból készítjük, vagy akármilyen
Vaspléhdarabokból állítjuk össze és így tovább.
Így tehát ha valahol vidéken egy ifjú olvasónk
rögtön első próbálkozásra megállapítja, hogy sehol
a környéken nem kap a vilíanyszerelőboltokban
reduktormagot, sőt esetleg nincs is közelben ilyen
szaküzlet, ne mondja magában azt, hogy hát akkor
nem is csinálja meg a távírót. Minden kísérletünk­
nél nem az a lényeg, hogy csak úgy szabad meg­
csinálni, ahogyan leírtuk. Mindent úgy kell meg­
csinálni, ahogyan az adott körülményeink megenge­
dik, s nem szabad beletörődni abba, ha első próbál­
kozásra nem megy úgy, ahogyan akartuk. Menni
fog más eszközökkel, esetleg egyszerűbbekkel, eset­
leg valamivel bonyolultabbakkal, csak ne riadjunk
vissza a munkától.

125
 Vonzásból — forgó mozgás
Az elektromágnes vonzása tulajdonképen pilla­
natnyi mozgást idéz elő: a mágnes! magához ránt
egy vasdarabot, ha áram futja át a tekercset. A táv­
írónál elég ez, mert ott valóban pontosan csak eny-
nyire van szükség. Felmerül azonban az a kérdés,
hogy a mágnes vonzásával hogyan lehet forgó moz­
gást kierőszakolni?
Kiindulunk egy igen egyszerű kísérletből. Elő­
vesszük legelső műszerünket, a vékony szálra fel­
függesztett kötőtűt. Az acél kötőtűt azonban helyet­
tesítsük lágyvastűvel, mert nincs szükségünk arra,
hogy mágneses legyen. Előkészítjük elektromágne­
sünket, egy elemet és a csengőgombot, összekap­
csoljuk a hármat, hogy a gomb lenyomásával tet­
szésünk szerint ereszthessünk áramot az elektro­
mágnes tekercsébe. Ha az áramot bekapcsoltuk, a
patkó mágneses lesz és a lengő tű közelébe tartva
vonzani kezdi azt. A tű odafordul a mágnes sarkai­
hoz, hiszen az most vonzza. Eresszük el a gombot,
megszakad az áram, a patkó nem vonz többé, a tű
visszafordul nyugalmi helyzetébe.
Most azonban kezdünk ravaszkodni. Lenyomjuk
a gombot, a tű a mágnes felé fordul s most abban a
pillanatban, amikor éppen szembe került vele, kikap­
csoljuk az áramot. A vonzás megszűnik, de a tű

126
még tovább fordul lendületével. Mikor valamivel
derékszögnél többet haladt, ismét lenyomjuk a gom­
bot, a patkó mágneses lesz, vonz, de most már a tű
másik szára van közelebb hozzá, azt vonzza, tehát a
forgás újabb lendületet kap, ugyanabban az irány­
ban. Mire ez a másik tűvég odaér a mágnessel
szembe, megint eleresztjük a gombot, megint meg­
szűnik a vonzás és a tű fordul tovább lendületével.
Ha jól eltaláljuk a gombnyomás, eleresztés tempó­
ját, a tű szépen lassan és egyenletesen forogni kezd
a cérnaszál körül. Természetes, hogy a cérnaszál
közben összesodródik, tehát egyre nagyobb ellen­
állást tanúsít a forgatással szemben. Ezért csak bi­
zonyos határig tudjuk fenntartani a forgást az áram
be- és kikapcsolásával. Mire a visszafelé ható sodró
erő már le tudja küzdeni az elektromágnesünk
vonzó erejét, a tűnek meg kell állania. S ha most
végleg kikapcsoljuk az áramot, a tű elkezd visszafelé
forogni. Forgása egyre gyorsabb lesz, túl is megy
eredeti nyugalmi helyzetén s bizony sokat kell vár­
nunk, amíg végleg meg nem nyugszik, ha csak kellő
pillanatban erőszakkal meg nem állítjuk.
Ez a játék valóban csak alapkísérlet, nem volt
több célja, mint megmutatni, hogy ezzel az egyszerű
vonzással lehet forgó mozgást előidézni. De ezen az
alapon mégis elindulhatunk, hogy megszerkesszünk
egy rendes forgó, komoly kis elektromos motort.
A feladatnak két része van. Egyik: megszerkesz­
teni olyan forgó részt, amely állandóan és egyenle­
tesen engedelmeskedik az elektromágnes meg-meg-
újuló vonzásának és ennek hatására állandó forgás­
ban lehet. Másik: gondoskodni róla, hogy az áram
be és kikapcsolása a kellő pillanatokban önműkö­
dően történjék.
Forgórésznek válasszunk egy üres cérnakarikát.
Kell még hozzá 3—4 milliméter vastag lombfűrész-

127
deszka (szivardoboz), ebből kivágunk két köralakú
tárcsát, fél centiméterrel nagyobbat, mint a cérna­
karika alapja. A karika mindkét lapjának széléből
kifaragunk egy-egy kis darabkát szemben egymás­
sal, tehát a négy kivágás 90—90°-nyira van. Ezek­
nek megfelelően a körlapokból is kifűrészelünk
négy-négy lyukat, amelyeknek az a céljuk, hogy raj­
tuk keresztül fűzhessük majd a vasdrótot. A két
körlapot rászegezzük a karika két lapjára.

V2 —1 mm-es vasdrótra van szükségünk s a rajz

világosan megmutatja, hogy hogyan fűzzük át a
lyukakon. Ebből lesz a motor úgynevezett „fegyver­
zete". Fegyverzetnek nevezzük általában azt a vas­
darabot, amit az elektromágnes magához vonz.
Ahányszor lehet, átfűzve a vasdrótot az előkészí­
tett lyukakon, négy köteget kapunk a karikán. A
drótkötegeket jól bekenjük, átáztatjuk sellakoldat-
tal s aztán félretesszük a karikát egy-két napra,
amíg a sellak teljesen beszáradt, s a drótokból szi­
lárd, összetapadt kötegek lesznek. Ha nem várjuk
ki a teljes száradást, később meglazulnak a drótok.
Az oldallapokon képződött összekötő hurkokra
nincs szükségünk, azokat lombfűrésszel levágjuk
simára.

128
 Mielőtt tovább mennénk a motor összeállításában,
adunk egy általános jótanácsot. Mielőtt valóban
hozzáfogunk valamilyen munkához, gépszerkesztés­
hez, készítsünk pontos tervrajzot, amelyből ki tud­
juk mérni a további alkatrészek méreteit. Motorunk
esetében a cérnakarika volt a kiinduló pontunk. Mi
nem tudjuk előre, ki mekkora karikát talál és hasz­
nál fel, milyen vastag deszkából készíti két lapjára
a toldást, és mekkorára sikerül a kör. Minden to­
vábbi alkatrész nagysága ettől függ, s ezért minden­

kinek magának kell a további méreteket levezetnie

a kész karikából. Legegyszerűbb és legbiztosabb, ha
először megrajzolja az ember a motor pontos tervét
az itt adott rajzok alapján, de a saját karikájának
méretei szerint s a rajzból állapítja meg a továbbiak
méreteit. Példaképen meg is csináltunk egy ilyen
tervrajzot. A számok ezen a tervrajzon természete­
sen egy bizonyos cérnakarikából kiindulva jelentik
a méreteket. A mintául vett cérnakarika oldallapjá­
nak átmérője 40 mm, a karika magassága 60 mm
volt.
Elektromágnesünk van. A már elkészített patkón­
kat használjuk fel, csak azt a deszkalapját kell fel-

M S z tr ó k a y : S í az kísérlet. 129
cserélni egy szélesebbel, amelyen a patkó két vége
nyúlik ki. Rajzunkon (l)-gyel van jelölve az a
deszka, amelynek két lyukába dugjuk be a patkó
végeit.

Ilyen a tervrajz. A bekerített számok mindenütt a kiinduló

méretek.

Fegyverzetünket, a cérnakarikát most úgy keli el­

helyezni az állványon az elektromágnes sarkai előtt,
hogy könnyen foroghasson egy tengely körül. Kell
tehát tengely és két csapágy. A tengely megfelelő
hosszúságra levágott acélkötőtű lesz, a csapágyak

130
kis bádog-, vagy rézpléh-darabkák, a tengely vas­
tagságának megfelelően átfúrva. A tengelynek
együtt kell forognia a cérnakarikával tehát amikor
átfűztük a közepén, meg is kell rögzítenünk. Ott,
ahová a forgórész falapja esik, kicsit bereszeljük a
tengelyt s kihegyezett gyufából éket verünk be,
hogy a tengely külön ne fordulhasson el. A gyufaék
kimaradt végét simára lefűrészeljük. Még arról is

kell gondoskodnunk, hogy a forgórész ne csúszhas­

son ide-oda a csapágyak között. Ezt legjobban úgy
biztosíthatjuk, hogy a tengely két végére gyöngy­
szemeket húzunk fel s ezek tartják majd a karikát
állandóan pontosan ugyanabban a helyzetben a
csapágyak között.

Nagyjában elkészültünk a motor legfőbb alkat­

részeivel, de most beszéljünk közben a működésről.
Az elektromágnes két sarkával szemben forogni
tud tengelye körül a karikából készített fegyverzet.
Ha bekapcsoljuk az áramot az elektromágnes teker-

9* 131
csébe s ezzel a patkó mágnessé válik, vonzani fogja
a legközelebbi keresztvasat, tehát az eléje fordul.
E közben természetesen legfeljebb egynyolcad for­
dulatot végezhetett. A mágnes vonzza azt a drót-
köteget mely így eléje került s nyilván nem is en­
gedné el a maga jószántából, ott tartaná szemben,
a lehető legrövidebb távolságban. Gondoskodnunk
kell tehát arról, hogy abban a pillanatban, amikor
az első drótköteg odafordult a mágnes sarkaival
szembe, az áram megszakadjon. Amint megszakad.

az elektromágnes elveszti mágnesességét s a karika

tovább lendül. Ha most semmi sem történnék to­
vább, meg is állana a karika az egyetlen lendület
energiájának elfogyta után. Gondoskodnunk kell
tehát, hogy most megint bekapcsolódjék az áram a
tekercsbe, megint vonzza egy pillanatig, most már
a következő drótköteget, hogy az eléje forduljon, s
akkor megint megszűnjön az áram, hogy a vonzás
ne fékezze vissza a lendületet. Ennek a folyamatnak
kell folyton megismétlődnie, hogy a karika állandó
forgásban maradhasson. Hogyan biztosíthatjuk ezt?
Nyilvánvaló, hogy az áramnak megfelelő időkö­
zökben való megszakítását és bekapcsolását önmű­
ködően kell végeznie magának a forgó résznek.

132
A vonzással működő mótor szerkezete. A számok jelentőse a
szövegben megvan.

133
Hiszen éppen a forgó rész tudja legjobban, mikor
kell megszűnnie a mágnesességnek s mikor kell új­
ból működnie. A motor egyébként is oly gyorsan
fog forogni, hogy nem volna mód rá kívülről irá-
nyítgatni az áramot.
Az áramot tehát vezessük keresztül a forgó ré­
szen, mielőtt belekerül a tekercsbe. Azután többféle
megoldást is találhatunk a kellő időpontokban való
be- és kikapcsolására. A legjobb módszer, melynél
aránylag legkisebb a súrlódás, a következő:
Kivágunk bádogból egy olyan keresztet, amilyent
az (5) ábra mutat. Méreteit a kész motor távlati
képéből látjuk, ott van a tengely egyik végén, a
csapágy után. A kereszt középső lyuka a tengely
számára szolgál csapágyként. A másik kis lyukon
keresztül szedet ütünk s ezzel rögzítjük meg a ke­
resztet a karika oldallapján. Az áram egyik vezeté­
két mindenekelőtt hozzákötjük a csapáevhoz,
ugyanazzal a csavarral, amellyel felerősítettük az
oldaldeszkára. így tehát az áram először is átmegy
a csapágyon keresztül a tengelyre, onnan a bádog­
keresztre. Innen egy kis rugó segítségével vezetjük
tovább a tekercsbe. A rugó keskeny bádoglemez,
vagy rugalmas, vékony rézdrót. Puha rézdrótot úgy
tehetünk rugalmassá, hogy laposra kalapáljuk.
Egyik végén rácsavarjuk az oldaldeszka tetejére s
ugyanehhez a csavarhoz befogjuk a tekercs drótjá­
nak végét is. A kis rugót úgy görbítjük meg másik
végén, hogy az éppen ráfeküdjék a kereszt kiálló
részére. Nyilvánvaló mármost, hogyha a karika
olyan helyzetben van, hogy a rugó vége érinti a ke­
resztet, az áram átmegy végig mindenen, a teker­
csen is. Ha azonban a karika elfordul, és el fog for­
dulni mindjárt, mert hiszen a tekercsben áram ke­
ring, a patkó mágneses lesz, a legközelebbi fegyver­
zetet magához vonzza, kis rugónk vége lemarad az
134
érintkezésből, mert a kereszt vezető anyagból való
kiugró része elfordul alóla.
Ezzel megszakadt az áram, mégpedig abban a
pillanatban, amikor az imént odavonzott fegyver­
zetrész éppen szembe kerül a mágnessarkokkal.
Nincs áram, nincs mágnesség a patkóban, a lendü­
let valamivel tovább viszi a karikát. A következő
pillanatban aztán a rugó elé érkezik a kereszt követ­
kező ága, az áramkör megint záródik, megint áram
mehet a tekercsbe, megint mágnessé lesz a patkó,
megint vonzza a következő fegyverzetet és ez a já­
ték aztán mindaddig ismétlődik, amíg végleg ki
nem kapcsoljuk az áramforrást.
Hogy jól megértsük ezt az áramszaggatást, kü­
lön kapcsolási rajzon is megmutatjuk. A rajz az el­
vet mutatja, első képen azt a pillanatot látjuk, ami­
kor a rugó vége érintkezik a kereszt egyik ágával,
tehát az áramkör éppen záródik s a karika a nyíl
irányában fordulni kezd. A másik ábrán azt a pilla­

<1

natot látjuk, amikor a fegyverzet éppen a mágnessar­

kok elé került és ugyanakkor megszűnik az érintkezés
a rugó és a kereszt között, hogy mindaddig megsza­
kadva maradjon az áram, amíg a kereszt követ­
kező ága oda nem ér a rúgó elé.
Az elektromágnes tekercsdrótjának természe­
tesen két vége van. Egyikről már tudjuk, hogy oda

135
kell kapcsolnunk a kis rugó szorító csavarjához.
Másikat ahhoz a csavarhoz kötjük, amelyet a pat­
kót tartó deszkán látunk a patkó alatt.
Az elemet is be kell kapcsolnunk. Ennek e<*vik
vezetékéről szintén tudjuk már, hogy a tengelyhez,
illetve a csapágyhoz kell kötnünk. Másik végének
az előbbi csavaron van a helye, ahonnan közvetle­
nül összeköttetésben van a tekercs drótjával. (Azt
is megtehetjük, hogy a tekercsdrót e végét és az
elem egyik sarkát közvetlenül kapcsoljuk össze.)
Tanácsos közbeiktatni egy csengőgombot, hogy
tetszésünk szerint kapcsolhassuk be és ki az elem
áramát. Ebben az esetben1nyilván addig lenyomva
kell tartani a gombot, amíg járatni akarjuk a mo­
tort. Mivel ez nehézkes, jobb, ha közbeszerelünk
akár külön, akár magára a motor keretére két ba­
nánhüvelyt és az elemből jövő vezetékre banándu­
gókat, s akkor az egyik dugó kivevésével vagy bete-
vésével kapcsoljuk ki vagy be az elemet.
Hacsak nincs a karika olyan helyzetben, hogy
az egyik fegyverzet pontosan a mágnessarkok előtt
áll és a rugó éppen még érintkezésben van a kereszt
ágával, az áram bekapcsolásával azonnal megindul
a motor és forogni kezd. Ha az a helyzet, ujjunkkal
meglökjük a karikát s úgy indítjuk el.
Nézzük most, hogy hol fordulhat elő hiba?
Szinte seholsem, ha megértettük a motor működé­
sének lényegét s mindent pontosan megcsináltunk.
Talán legfeljebb ott fordulhat elő valami, hogy a
karika lötyög ide-oda, és a rugó nem érintkezik biz­
tosan a kereszttel. Vagy még egy szem gyönggyel,
vagy kis kartondarabkával, bádoggyűrűcskével el­
intézzük a dolgot, amíg nincs biztosítva az érint­
kezés.
Nem árt, ha általánosságban figyelmeztetünk
arra, hogy minden esetben legelsősorban az érinike-

136
zésekre kell vigyázni az elektrotechnikában. Min­
den áramkörnek kifogástalannak kell lennie, külön­
ben nincs áram, amely dolgozhasson. Az érintke­
zések rosszak, ha lazák, vagy ha a drótvégek rozs­
dásak, piszkosak, például rajtuk marad a szigetelő
anyag. A rossz érintkezés nagy ellenállást jelent,
aminek leküzdésére sok felesleges energia pazaroló-
dik el s az áramból nem marad elég, hogy például
hajtsa a motort.
A motornak nemcsak az a célja, hogy járjon,
hanem az is, hogy hajtson valamilyen gépet, kocsit
szóval, hogy munkát végezzen. A mi kis motorunk­
tól nem kívánhatunk sokat, de egy-egy kis játék­
szert azért el tud hajtani. Hogy ilyesmire is használ­
hassuk, tengelyének az áramszaggatóval ellentétes
végére szereljünk rá egy kis csigát „szíjtárcsának“
s ezen átvetett madzaggal, vagy gumigyűrűvel haj­
tathassunk valamit. A csiga legyen egészen kis át­
mérőjű, mert a motor nagyon gyorsan forog, és nem
igen lehet szükségünk ilyen nagy fordulatszámra.
A forgássebességet az áttétel kellő megválasztásá­
val tudjuk kisebbíteni. Ha a kis tárcsáról nagyra
visszük át a forgást a nagy kerék annyiszorta las­
sabban forog, abányszorta nagyobb az átmérője.

137
 Motor vonzással és taszítással
Előbbi motorunk azon az alapon működött,
hogy a mágnes magához húzza a vasat. Felhasznál­
hatjuk azonban a mágnesek taszítását is a motor
megszerkesztésében.
Vegyük elő ismét a legelső szerszámunkat, az
állványra felfüggesztett mágneses kötőtűt. Mikor
az előbbi motorunk alapkísérletét végeztük, a mág­
neses kötőtű helyett vasdrótot függesztettünk fel,
de most meghagyjuk a mágnesezett kötőtűt. Feles­
leges külön rajzokat adni hozzá, szóbeli magyará­
zat alapján is elvégezheti akárki leendő motorunk
elvi alapját mutató kísérletünket. Beállt a kötőtű
Észak-Dél irányba. Kezünkbe fogunk egy második
mágnesezett kötőtűt és annak déli sarkával odakö­
zeledünk a lengő tű északi sarka felé. Ellenkező sar­
kok: a felfüggesztett tű odafordul a kezünkben lévő
déli sarka felé és lendületében tovább is haladna, ha
elvesszük előle a másik, vonzó mágnessarkot.
De ne csak elvegyük, hanem ügyesen fordítsuk
is meg a kezünkben tartott mágnestűt, úgyhogy an­
nak északi sarka jut a lengő tű északi sarka köze­
lébe, de már a másik oldalról! Most taszítás követ­
kezik be s ha jól megértettük a dolgot, a lengő tűt
a taszítással tovább forgásra kényszerítettük.
Ugyanakkor a túlsó oldal felől a forgásban már kö­

138
zeledik a déli sarok, amit a kezünkben tartott tű
északi sarka viszont vonz, tehát a forgásnak újabb
lendületet kell kapnia. Kellő pillanatban megint fel­
cseréljük a kezünkben levő tű sarkait s így foly­
tatva a játékot állandó forgásban tarthatjuk a fel­
függesztett kötőtűt felváltva a vonzó és a taszító
hatással.
Ez még nagyon kezdetleges alakja a „motor-
nak“. Kezdetleges elsősorban azért, mert a sarko­
kat külön kell forgatnunk mechanikai erővel, aztán
természetesen azért is, mert állandóan mágnesekkel
végeztük a kísérletet, márpedig nyilván elektro­
mágnest kell használnunk, hiszen elektromos mo­
tort akarunk szerkeszteni.
A megoldás alapgondolata az, hogy két elektro­
mágnesünk lesz, az egyik álló, a másik forgó. Az
elektromágnes sarkait azzal változtatjuk, hogy a te­
kercsben keringő áram iránya fog változni megfe­
lelő ütemben. Elég, ha csak az egyik elektromág­
nesben történik ez a folytonos sarokváltozás, de
célszerű, ha a mozgóban csináljuk meg, mert annak
mozgását önműködően felhasználhatjuk az áram­
irány váltogatása, műszóval a kommutálás végzé­
sére.
A feladat meglehetősen bonyolultnak látszik,
tehát nézzük egy kissé részletesebben az alapgon-

139
dolatot. Tanulmányozzuk figyelmesen az itt követ­
kező két rajzot, mely leendő motorunk működésé­
nek főbb mozzanatait ábrázolja.
Látunk egy patkó alakú mágnest, fenn az
északi, alul a déli sarkával. Egyszerűség kedvéért
nem vettük elektromágnesnek, hanem közönséges
állandó mágnesnek. A majdan elkészítendő motor­
ban azonban ez is elektromágnes lesz.
A patkó két sarka között rúdalakú elektromág­
nest látunk. Ez ugyebár lágyvasmag, körülötte szi­
getelt drótból készült tekercs. A rajz a tekercset is
csak pár menettel ábrázolja. Egyelőre álljunk meg
itt, s ne nézzük a rajz többi részét. Az első rajzon
az elektromágnes déli sarka van a patkó északi
sarka közelében. Az északi sark vonzza a délit, te­
hát az elektromágnes — mely foroghat egy tengely
körül! — déli sarkával odafordul a patkó északi
sarka alá. Természetesen a másik, északi sarkát
ugyanakkor a patkó déli sarka vonzza magához. Ha
már most abban a pillanatban, mikor az elektro­
mágnes annyira befordult a patkó sarkai közé, hogy
éppen szembe állnak az ellenkező sarkok, gondos­
kodunk valahogyan róla, hogy az áram iránya meg­
változzék, ennek következtében hirtelen megváltoz­
nak az elektromágnes sarkai, taszítás kezdődik a
patkó mindkét sarkánál.
Ezt a pillanatot ábrázolja a második rajz. Az
elektromágnes lendületben volt, a taszítás tehát a
megkezdett forgásirányban hajtja tovább. Negyed­
fordulat után az imént fenn lévő északi sarok már
közelebb került a patkó alul lévő déli sarkához,
ugyanakkor a túlsó oldalon az elektromágnes déli
sarka a patkó felül levő északi sarkához. Mindkét
helyen vonzás lép a taszítás helyébe s a forgás to­
vább folytatódik.

140
 Most megint arról kell gondoskodni, hogy ami­
kor az elektromágnes sarkai pontosan szembe ke­
rültek a patkó sarkaival, egyszerre megint megvál­
tozzék, a tekercsben az áram iránya, s ezzel az
elektromágnes sarkai, s akkor újra a taszító erő
hajtja tovább negyedfordulattal a mozgó részt.
Amint tehát látjuk, minden azon fordul meg,
tudjuk-e kellő pillanatokban váltogatni az áram
irányát. Tudjuk, mégpedig nagyon egyszerű eszkö­
zökkel. Most már nézzük az ábra eddig elhanya­
golt elülső részét. Az elektromágnes tengelyén elő­
ször is van egy vastagabb hengerdarab, szigetelő
anyagból. Erre van ráerősítve két félhenger vezető
fémből, mondjuk rézből. A talapzatról két hajlé­
kony rugó fekszik rá szemben egymással ezekre a
félhengerekre, melyek nem érnek össze, van köztük
egy kis hézag!
A rugókhoz vezetjük elemünk áramát. A nyilak
jelzik az áramirányt, kísérjük figyelemmel most az
áram útját az elektromágnesen át. Az első rajzon
nézve a baloldali rúgón át jön, aztán a baloldali fél­
hengeren áthaladva kerül az ezzel összekötött dró­
ton a tekercsbe, a nyíl irányában. Végighaladva a
tekercsen eljut a drót végén a másik félhengerhez,
onnan a jobboldali rúgón át visszaérkezik az áram­
forrásba.
Amint az elektromágnes fordul tengelye körül,
kellő pillanatban a rúgok között felcserélődnek a
félhengerek. Amelyik előbb a baloldali rúgóval volt
érintkezésben, az most a jobboldalihoz simul, és
fordítva. Az áram iránya tehát a tekercsben ellen­
kező lesz, ahogyan a nyíl mutatja. A rúgókhoz
ugyanabban az irányban érkezik továbbra is az
áram, de a tekercsbe a másik drótvégről megy be,
tehát ellenkező irányban kering, ami aztán annyit

141
jelent, hogy a mágnessarkok is ellenkezőre vál­
toztak.
Ezek alapján már hozzákezdhetünk motorunk
megtervezéséhez.
Az előbbi, elgondolt kísérlettel szemben az lesz
az eltérés, hogy az állandó mágnességű patkó he­
lyett is elektromágnest alkalmazunk. így tehát két
elektromágnest kell készítenünk. Ez azonban nem
lesz sokkal nagyobb munka, mert a kettőt egyszerre
fogjuk megcsinálni.

Ugyanúgy mint első elektromágnesünknél, a

vasmagot itt is lágy vasdrótból állítjuk össze. Ter­
mészetesen két tekercspárra lesz szükségünk, de
némi különbségnek kell lennie a tekercseket össze­
fogó deszkapárok között. A mozgó elektromágnes
számára két kört vágunk ki lombfűrésszel, az álló
számára két négyszögletest, de ezek egyike nagyobb
lesz, mert ezzel erősítjük majd fel az állványra. Az
itt következő rajzon látjuk a négy deszkát, nyíl mu­

142
tatja mindegyiknél, hogy hová való. Pontosan
egyenlő távolságban és egyformán mind a négy
deszkán kivágunk két-két 12 mm átmérőjű lyukat,
ezeken fűzzük majd keresztül a drótköteget.
A tekercsek számára előkészítünk négy papi­
roshüvelyt, mint első elektromágnesünknél. Ezek
belső átmérője legyen 10—10 mm, vastagságuk
1 mm, úgyhogy szorosan beleüljenek a deszkák 12
mm-es lyukaikba. A rajzból látszik, hogy hogyan
akarjuk majd e hüvelyeken átfűzni a vasdrótot,

hogy egy darabban két szembenálló U-alakú vas­

magot kapjunk. Mivel középen majd ketté kell
vágnunk, a két deszkapár közé odaragasztunk ideig­
lenesen egymilliméter vastag kartonpapirost, mely
kellő szilárdsággal összefogja a lapokat, mialatt
fűzzük a vasdrótot. A patkó görbületének biztosí­
tására megint két féldugót használunk.
Mielőtt a vasmagot elkészítjük, be kell illesz­
teni a tekercseket helyükre, a falapok közé. A te-

143
kercseléshez ismét 0’2 mm-cs szigetelt rézdrótot
használunk, s a tekercsek számát úgy állapítjuk
meg, mint az első esetben tettük. Alapul vesszük,
hogy egy másfél voltos elemet használunk majd a
motor hajtására (egy cellát a zseblámpabatériából),
és 0'2 ampérre tervezzük. Ebből adódik a tekercsek
ellenállása, a táblázatból kivesszük, hogy milyen
hosszú 0‘2 mm-es rézdrótnak lesz ennyi az ellen­
állása. Az ekképen kiszámított dróthosszúságot
azonban négy részre kell osztanunk, hogy az egy-
egy tekercsre szükséges menetek hosszát megálla­
píthassuk. A két elektromágnest ugyanis egymásután
fogjuk kapcsolni, tehát az áram valamennyi teker­
csen át fog menni egymás után.
Ennek a számításnak az elvégzését már rábíz­
zuk ki-kire. Aki akarja, nagyobbra is tervezheti a
motort, például azzal, hogy egy teljes zseblámpa­
teleppel akarja majd járatni.
Külön kell tekercselnünk a két patkót. A kiszá­
mított dróthosszúság felét kell az egyikre, felét a
másikra tekercselni, mindkettőnél elosztva egyfor­
mán a drótot a két-két patkószárra. Természeted,
hogy a másik ágon ellenkező irányban kell teker­
cselni, mint ahogyan az elsőnél kezdtük, hogy a
patkó sarkai ellentétes mágnességet kapjanak, vagy
pedig ennek megfelelően kapcsolni össze az egyes
tekercsek drótvégét, hogy egyikben ellenkező irány­
ban járjon az áram, mint a másikban. A tekercselő
drótok végeiből szabadon hagyunk vagy tíz centi­
méternyit a későbbi kapcsoláshoz.
Mikor elhelyeztük a deszkalapok között, pon­
tosan a helyére mindegyik kis tekercset, s ideigle­
nesen összeragasztottuk a közbetett, hézagot bizto­
sító kartonnal a deszkákat, hozzáfogunk a legké­
nyesebb munkához, a vasdrót átfűzéséhez a két
lyukon. Ugyanúgy járunk el mint első elektromág-

144
nesünknél, átfűzzük a vasdrótot szorosan, megfe­
szítve, ahányszor csak fér. Aztán jön a kétnapos
szünet, mert megint sellakba áztatjuk az egészet s
várunk, amíg teljesen megszáradt.
Megszáradás után két félre vágjuk pontosan a
közepén, hogy megkapjuk a két U-alakú vaspatkót,
ágaikon már rajta a tekercsek foglalatával. A lomb­
fűrésszel való átvágást nagyon pontosan csináljuk,
a vágás szigorúan merőlegesen haladjon a drótkö-
tegre.

Következő lépésünk a forgórész tengelyének

megcsináiása. Tengelynek ismét egy acélkötőtű
megfelelő darabját használjuk. A tengelyt azonban
át kell dugnunk a forgó elektromágnes drótkötegén.
Nehogy elfordulhasson mozgás közben, azon a da­
rabján, amely a drótok között halad keresztül, előbb
laposra reszeljük. Rajzunkon világosan látni,
hogyan legyen átszúrva a tű a vasmag drótjain, s
azt is látjuk, hogy kétoldalt jó szorosan madzaggal
vagy vékony vasdróttal tanácsos lekötözni.

10 Bztrókay: Száz kísérlet. 145

 A tengely egyik csapágya az álló elektromág­
nes tartó deszkáján van. Kifúrt bádoglemez, két
csavarral pontos helyére erősítve. A másik csapágy
a szemben levő deszkában van. Ugyancsak bádog­
lapocskában fúrt lyuk, de a tengely kiér a deszka
túlsó lapján, hogy ott csigát erősíthessünk rá az át­
tétel számára.

Most már csak az áramváltó szerkezet hiány­

zik. Visszaemlékezve gondolatban végzett alapkí­
sérletünkre, mindenekelőtt kell a tengelyen egy kis
szigetelő anyagból való hengerdarab. Legegysze­
rűbb, ha enyves papírszalagból sodorjuk rá, vagy

146
ha úgy tetszik a villanykereskedésben méterszámra
kapható ragadós szigetelő szalagból. Addig csavar­
juk jó szorosan, amíg elég vastag nem lesz. Vastag­
ságát az szabja meg, hogy mekkora a ráhúzandó két
vezető fékhenger átmérője. Ezeket a félhengereket
a vaskereskedésben kapható rézcsőből készítjük,
vagy ha találunk otthon ócska függönykarnist, ab­
ból vágunk le egy darabot. Körülbelül egy centi­
méter hosszú cső kell, azt hosszában végigfűrészel­
jük. Ezt a két félhengert húzzuk rá az előbb elké­
szített szigetelőre. Természetes, hogy a szigetelő
csavarásánál már gondolnunk kell erre, és addig csa­
varjuk a papirost, amíg akkora lesz, hogy az egy­
mással szemben ráfektetett féihengerek nem érnek
össze, hanem marad köztük vagy egymilliméteres
köz.
Ezzel már elértünk odáig, hogy a mozgó elektro­
mágnest helyére tehetjük. A tengelyt két végén
megint gyöngyszemekkel biztosítjuk, hogy ne csúsz­
hasson ide-oda.
Az elektromágnes tekercséből kiálló két drót­
véget odafogjuk a félhengerekhez, egyiket az egyik­
hez, másikat a másikhoz és madzaggal jó szorosan
odakötözzük. Madzaggal, mert ha dróttal kötöz­
nénk, nem volna a két félhenger elszigetelve egy­
mástól.
Hiányzik a kommutátor két rúgója, mely rá­
fekszik a tengely félhengereire. Mindegy, hogy mi­
lyen fémből csináljuk meg őket. Legjobb 1 mm-es
vörösrézdrótot laposra kalapálni, egyik végén de­
rékszögben meggörbíteni s ott rácsavarni az alap­
deszkára, úgyhogy másik végük ráfeküdjék a fél­
hengerekre.
Reméljük, hogy most már nem kell ilyen apró­
lékos dolgokkal egészen részletesen foglalkoznunk,
hiszen olvasóink okvetlenül szereztek már annyi

10' 147
gyakorlatot, hogy értve a dolgok lényegét, akár sa­
ját maguktól is kitalálják az egyszerűbb dolgok
megoldását.
Motorunk befejezéséhez még hátra van a kap­
csolás. Az áramot át kell vezetnünk előbb az álló
elektromágnes tekercsein, aztán odavezetni innen a
mozgó elektromágnes tekercsének egyik végéhez,
vagyis az egyik rugóhoz, aztán a másik rugótól

vissza az áramforrás másik sarkához. (Mellékesen

megjegyezzük, hogy azt a két rugót, mely az áram-
sízaggató félhengereire fekszik, keféknek nevezzük.)
Elindulva az elemből vezetett drótokból, egyiket
odaerősítjük az egyik kefe csavarához, másikat az
álló elektromágnes alatt látható anyáscsavarhoz.
Ugyanehhez a csavarhoz kötjük az álló elektromág­
nes egyik tekercsvégét. A másik végét odavezetjük
a másik keféhez és lecsavarjuk. Ezt az odavezetést
úgy csináljuk meg, hogy később a forgás közben ne
akadhasson bele valamibe a túlhosszú és kunkorodó
drót. Természetesen tanácsos egy csengőgombot is
valahol közbeiktatni, hogy tetszés szerint be- és ki­
kapcsolhassunk, vagy banándugóval közvetíteni a
kapcsolást.

148
 Nézzük ismét, hogy mi lehet a hiba, ha netán
a motor nem indul meg? Feltesszük, hogy vigyáz­
tunk a tekercselésre, vagyis a patkó két szárában
valóban ellenkező irányban megy az áram, a drót­
ban nincs szakadás, a kapcsolás helyes, rövidzárlat
sincs sehol. Ebben az esetben legfeljebb a keféknél
lehet baj, talán túlságosan ráfekszenek a kommu­
tátor félhengereire és nagy a súrlódás, vagy ellenke­
zőleg, nem érnek hozzá. Különben a kefékre min­
dig vigyázni kell ebből a szempontból. Legkénye­
sebb pontja a motor működésének a forgó rész át-
jutása a holtponton. A kefék állásának megfelelően
úgy kell a kommutátort elhelyezni a forgó pólusok­
hoz képest, hogy az irányváltás mindig a megfelelő
pillanatban következzék be, vagyis amikor a forgó­
rész pontosan szembe kerül az álló résszel. A mo­
tor szintén nagyon gyorsan forog, és rögtön meg­
indul az áram bekapcsolására.
 Az akkumulátor
Most érdekes lesz másik oldaláról is megvizs­
gálni az elektromos áram és a kémia kapcsolatát.
Tulajdonképen magától értetődik, hogy ha bizo­
nyos vegyi folyamatokból elektromos áram keletke­
zik, fordítva is keli valaminek lennie, azaz elképzel­
hető, hogy elektromos árammal vegyi folyamato­
kat végeztethetünk. Ez így is van, s most két ilyen
esetet fogunk megismerni kísérleteinkből. Egyiknél
azt tudjuk meg, hogyan lehet elektromos áramot el­
raktározni vegyi folyamat segítségével, másiknál, a
galvanoplasztikánál, azt látjuk, hogy az áram ké­
miai hatását hogyan használhatjuk fel bizonyos cé­
lokra.
Egyszerű akkumulátort úgy készíthetünk, hogy
szerzünk két ólomlapot és hígított kénsavba állít­
juk őket. Az ólomlapok lehetnek vízvezetékcscda-
rabok, vagy az ócskásnál szerzett ólomlemezek.
Egyik végükre szorítócsavarral, vagy ráforrasztva,
vagy akárhogyan drótokat erősítünk. Egy-egy ilyen
akkumulátor-elem lényegében ugyanolyan, mint a
Volta-elem, de mind a két kénsavba mártott fém
ólom.
Kísérletünk menete a következő lesz: Rákap­
csoljuk egy Leclanché-elem áramát az ólomvégekre.
Engedünk egy ideig áramot átmenni az akkumulá­

lt)
toron. Kikapcsoljuk az elemet s erre a közbeikta­
tott voltmérőnkön azt látjuk, hogy az akkumulá­
torból áramot kapunk.
A kísérlet megvalósításához még kell egy és
más. Mindenekelőtt gondoskodjunk olyan szerke­
zetről, melynek segítségével könnyen át tudjunk
kapcsolni, hiszen az a feladat, hogy egy ideig a
Leclanché-elem legyen bekapcsolva ugyanabba az
áramkörbe, aztán helyette az akkumulátor. Erre a
célra legegyszerűbb az lesz, ha távíróbillentyűnket
használjuk fel, melynek tökéletesebb alakot adha­
tunk. A különbség csak annyi legyen, hogy a vo­

nalzódarab felső részére még ráerősítünk egy kis

bádogdarabot az átmenő csavar tövében, mégpedig
úgy, hogy ha a billentyűt eleresztettük, tehát felug­
rott, a csavar és a bádog érintkezik. A billentyű
alapzatán még kis darab dróttal összekötjük, az
alsó vezetéket a csavarral. A felső lapon levő bá­

151
 dogból drótot vezetünk el, mindjárt ráerősítve arra
a csavarra, amellyel a bádoglapocskát lerögzítettük.
A többitől eltekintve vegyük egyelőre szem­
ügyre ezt a tökéletesített billentyűt abból a szem­
pontból, hogy az áram hogyan halad át raja. Ha nem
nyúltunk hozzá, az áram — felülről kezdve a sorren­
det — jön a vezetéken, a bádoglapocskán át megy
tovább az átmenő csavarba, onnan alul tovább. Ha
azonban lenyomtuk a gombot, a bádoglapocska és
az átmenő csavar között megszűnik az érintkezés,
és az áram a billentyű feje alatt egymással szemben
levő két csavaron át záródik.
Most aztán összeállítunk két áramkört, s köz­
ben majd még jobban megértjük a billentyű műkö­
dését és szerepét.
Egyik áramkör a rajz felső részén magában
foglalja a Leclanché-elemet, alsó részén az akkumu­
látort, a voltmérőt a lámpaellenállással. A másik
áramkörben csak az akkumulátor és a voltmérő
van, természetesen mindkettő a billentyűn keresztül.
Ha a billentyűt nem nyomtuk le, az áram át­
megy a Leclanché-elemen, a kis bádoglapon, a csa­
varon, alul a másik csavaron át az akkumulátorba,
onnan tovább a voltmérőn keresztül vissza a
Leclanché-elembe.
Viszont, ha a billentyűt lenyomjuk, megszűnik
az érintkezés a csavar és a bádoglapocska között,
s ezzel kikapcsoltuk a Leclanchét. Csak az akkumu­
látor és a voltmérő marad bekapcsolva az áram­
körbe, tehát ha a voltmérő áramot jelez, ez annyit
jelent, hogy az akkumulátorból kaptuk.
A kísérlet keresztülviteléhez tanácsos két Le-
clanché-elemct használnunk, amely egymásután kap­
csolva körülbelül 3 volt feszültséget ad. Voltmérőn­
kön le is olvashatjuk, ha külön megmérjük. Elég egé­
szen rövid ideig, pár másodpercig bekapcsolva tar­
152
tani az akkumulátort az első áramkörben. Aztán fel­
eresztjük a billentyű gombját, azaz kikapcsoljuk a
Leclanchét s erre azt látjuk, hogy a voltmérő tűje
valóban kileng, de körülbelül csak 2 voltot mutat.
Az akkumulátort előbb megtöltöttük, aztán vissza­
kaptuk belőle az áramot, azaz annak egy részét.
Érdekes dolgot tapasztalunk, ha az egészet mó­
kának vesszük, és egymásután sokszor megismétel­
jük. Feltöltjük az akkumulátort, aztán kisütjük (így
nevezik azt, ha az akkumulátorban elraktározott
áramot felhasználjuk), megint feltöltjük, megint ki­
sütjük, sokszor egymásután. Azt kell észrevennünk,
hogy mennél többször csináljuk ezt a játékot, annál
jobban működik az akkumulátor, mintha egyre job­
ban belegyakorolná magát a dologba. Ennek a je­
lenségnek megvan a vegytani magyarázata, de mcsz-
sze kerülnénk el, ha belemélyednénk. Elégedjünk
meg tehát annyival, hogy az akkumulátort előbb
eképen „formálni11 kell, hogy teljesítménye a leg­
jobb legyen, mégpedig úgy, hogy a töltő áram irá­
nyát közben váltogatjuk. A modern akkumulátorok
azonban ennél sokkal tökéletesebbek és bonyolul­
tabbak. Nem tiszta ólomlemezek vannak benne,
st b...
Érdekes kérdést kell még eldöntenünk s inkább
ezzel foglalkozzunk. Voltmérőnkkel előbbi kísérle­
teink alatt csak azt állapíthattuk meg, hogy az ak­
kumulátorokból áramot kapunk a feltöltés után.
Azt azonban még nem tudjuk, hogy milyen lesz az
áram iránya? Ennek eldöntésére voltmérőnk helyett
a galvanométert kapcsoljuk be az áramkörbe a kö­
vetkező vázlat szerint.
A Leclanché-elemből a barnakősarokból indul
az áram a cinkcarok felé, mondjuk a rajz nyilai irá­
nyában. A galvanométer tűje kitér. Most kisütjük
a feltöltött akkumulátort, vagyis átkapcsoljuk a kis

153
áramkörre, melyben csak az akkumulátor és a gal­
vanométer van, s azt látjuk, hogy a tű most az

előbbivel ellentétes irányban lendül ki. Az akkumu­

látor árama tehát ellentétes irányú a töltő árammal.
Az élőbbről tudjuk, hogy az akkumulátor elektro-

154
motoros ereje, azaz kapcsolófeszültsége viszont ki­
sebb, mint a töltő áramé volt. A magyarázat nagy­
jában nyilvánvaló mindkét megállapításra. Mikor
a töltő áram átmegy az akkumulátoron, valamilyen
vegyifolyamatot idéz elő. Ez a vegyifolyamat a ki­
sütésnél megfordítódik, tehát valószínű, hogy a ka­
pott áram ellenkező irányú lesz. Másrészt, minden­
kor, amikor energia alakul át másfajta energiává,
elkerülhetetlen, hogy ne legyen valamelyes veszte­
ség. Itt kétszer is történik energiaátalakulás, a töl­
tésnél és a kisütésnél, természetes tehát, hogy az
akkumulátor csak kevesebb áramot tud visszaadni,
mint amennyit kapott.

155
 A galvanoplasztika
Az elektromos áram kémiai hatásainak másik
csoportjában, a galvanoplasztikában is tehetünk rö­
vid látogatást kísérleteink során. Ha elektromos
áramot vezetünk át valamilyen fémvegyület oldatán,
például rézgálicoldaton, az áram szétbontja a fém-
vegvületet s a negatív sarkon lerakódik a fém. Réz-
gálicoldat esetében tehát a réz. A lerakódás igen vé­
kony rétegben történik, de oly szilárd, hogy szinte
el sem lehet távolítani.
Mielőtt leírjuk a kísérletet ehhez, nem árt, ha
megismerkedünk néhány műszóval, amit egyébként
is sokat használunk az elektrotechnikában. Azokat
a sarkokat, amelyeken a folyadékba bevezetjük az
áramot, elektródoknak nevezzük. Azt az elektródot,
melyen pozitív irányból belép az áram a folyadékba,
artódnak, amelyiken kijön, katódnak. Az anód te­
hát pozitív, a katód negatív sarok. Elektródnak ter­
mészetesen akármilven fémet) használhatunk, hi­
szen csak az a feladata, hogy vezesse az áramot.
Mivel azonban a szén is vezető, szénelektródokat
is használhatunk, ha erre van szükség.
Most aztán már ezeknek a műszavaknak a fel-
használásával beszélhetjük meg kísérleteinket.
Rézgálicoldatba két e’ektródot eresztünk és
bekapcsoljuk az áramot. Akármiből lehet a két

156
elektród, csak vasból, vagy rézből ne legyen. Réz­
ből azért nem, mert azon nehéz megállapítani to­
vábbi réz rárakódást. Vasból pedig azért nem, mert

ha vasat teszünk rézgálicoldatba, semmiféle áram

sem kell hozzá, mégis réz rakodik rá, de ez min­
den elektromosságtól független, közönséges vegyi
folyamat, s kerüljük ki annak a lehetőségét, hogy
összetévesztjük a különböző dolgokat.
Mondjuk, hogy cink vagy szén elektródokat
használunk. Egy ideig bekapcsolva tartjuk az ára­
mot, aztán megvizsgáljuk az anódot. Észre kell ven­
nünk rajta, a finom rézréteget. Ha nem veszünk
még észre semmit, rövid volt az idő, vagy kevés az
áram, tehát kis türelemmel ismételjük meg a kísér­
letet.
Ez a jelenség nyilván elsősorban arra alkalmas,
hogy valamilyen fémtárgyat, vagy általában olyan
tárgyat, mely vezető, vagy vezetővé tehető, bevon­

157
junk rézzel. De hát minek valamit rézzel bevonni?
— kérdezi az ember. Bizony nem igen van rá szük­
ség, sokkal inkább látnánk annak szükségét, hogy
valamit ezüsttel, arannyal, vagy akárcsak nikkellel
vonjunk be. Ezt is lehet, hiszen csak arra van szük­
ség, hogy az illető fémnek valamilyen sóját oldjuk
fel vízben. Ilyen vízben oldható sója az ezüstnek az
ezüstnitrát, más néven pokolkő, az aranynak az
aranyklorid, a nikkelnek a nikkelszulfát. Sajnos
azonban, sikert csak akkor remélhetünk, ha bonyo­
lultabb oldatokat készíthetünk s ehhez már mérges
anyagokra van szükség. Az aranyozáshoz például
ciánkáliumot is kell oldani az aranyklorid mellett,
már pedig ciánkálium egyike a legveszedelmesebb
mérgeknek. Mondjunk le tehát arról, hogy beara­
nyozzunk, vagy beezüstözzünk valamit s eléged­
jünk meg rézzel való bevonással, melyhez elég a
rézgálic maga. Igaz, a rézgálic is mérges, de csak ha
megissza valaki, s nagyon nehéz is lenyelni, olyan
förtelmes az íze.
Mivel nincs sok értelme valamilyen más fém­
tárgyat rézzel bevonni,* inkább mindjárt tovább me­
gyünk s a tulajdonképeni galvanoplasztikával fog­
lalkozunk. Legyen például az a célunk, hogy hű má­
solatot akarunk kapni egy éremről. Először is
gipszlevonatot készítünk az éremről. A gipsz azon­
ban nem vezeti az elektromosságot, tehát vezetővé
kell tenni, legalább is a levonat felszínét. Ezt gra­
fitporral való bekenéssel érhetjük el. Finom ecsettel
visszük a gipszre a grafitport, egyenletesen elkenve

* Azoknak, akik tudnak lágyforrasztóval bánni, mondunk

egy példát. Szükségessé válhatik, hogy egy széndarabhoz, elem-
elektródhoz az elvezető-rézdrótot hozzá kellene forrasztani.
Mivel rezet csak más fémmel lehet összeforrasztani, ebben az
esetben a szénnek azt a részét, ahova forrasztani akarunk,
galvanikus úton előbb rézzel vonjuk be.

158
rajta. Most dróttal körülkötjük a levonat kerületét,
hogy az áramot rávezethessük a grafitrétegre s ezért
gondoskodnunk kell arról, hogy a grafitréteg oda­
érjen a dróthoz is.
A gipsznegatív ekképen mint katód kerül a réz-
gálicoldatba. Anódnak rézlemezt, vagy drótot hasz­

nálunk. Általában a galvanoplasztikában anódnak

mindig olyan fémet használnak, amivel bevonatják
a katódot. A bevonó fémet az oldatból választja ki
az elektromos áram s ha az anód is ebből a fémből
van, ami elfogyott az oldatból, pótlódik az anód
anyagából.

159
 A gipszmintára néhány óra alatt halvány réteg
réz rakódik le, melynek vastagsága elsősorban az
áramerősségtől függ, másodsorban az időtartam­
tól. A bevonandó felület minden négyzetcentiméte­
rére másfél ampér esetében 24 óra alatt fél millimé­
ter vastag rézréteget kapunk. Ezt a mi eszközeink­
kel alig érhetjük el, s ezért megelégedhetünk sok­
kal vékonyabb rézréteggel is.
Most természetesen az volna jó, ha ezt a finom
másolatot lefejthetnénk a gipszlapról, hogy valóban
megkapjuk az érem mását. A rézréteg azonban
olyan vékony, hogy nem igen lehet épségben lefeszí­
teni. Ezért azt kell csinálnunk, hogy pár milliméter
vastag rétegben ólmot öntünk rá s akkor oly szilárd
másolatot kapunk, hogy a gipszmatricát bátran le­
kalapálhatjuk róla. Gipsz helyett esetleg viaszt is
használhatunk.

160
 Az indukció
Most már nagyon jól tudjuk, kísérleteinkből
számtalanszor meggyőződtünk róla, hogy az elektro­
mos áram és a mágnesség között nagyon szoros a
kapcsolat. Legkézelfoghatóbb ez a kapcsolat az
elektromágnesnél, ha áramot vezetünk a vasdarab
körül, a vas mágnessé lesz. Ez a különös kapcsolat
azonban eddigi tapasztalataink szerint csak egyik
irányban nyilvánul meg, hiszen nyomát sem láttuk
még a fordítottjának, vagyis annak, hogy a mágnes-
ségből elektromos áram keletkezzék.
Ha felmerül bennünk ez a gondolat, természe­
tesen rögtön elhatározzuk, hogy megkérdezzük a
természetet, próbálunk olyan kísérleteket kieszelni,
elvégezni, amelyekből megkapjuk a feleletet.
Első gondolatunk nyilván az lesz, hogy fordít­
suk meg a közönséges elektromágnest. Megvan a
tekercsünk, de a lágyvasmag helyett vegyünk egy
állandó mágnest. Mindenekelőtt gondoskodnunk
kell róla, hogy kimutathassuk az elektromos áramot
tekercsünkben, ha valóban lesz, s erre a célra leg­
jobb, ha elővesszük legelső galvanométerünket,
melynek tűje kileng, akármilyen gyenge áram fut
is végig a tekercsben. Elektromágnestekercsünket
tehát bekapcsoljuk a galvanométerbe.
Kár lenne azonban elrontani fáradságosan meg­
csinált patkóalakú elektromágnesünket azzal, hogy

11 S z tr ó k a y : Száz kísérlet. 161

kiszedjük belőle a drótköteget, tehát készítsünk
külön tekercset a most következő kísérletek szá­
mára. Felesleges a patkóalak, s ezért egyetlen, 8—10
centiméter hosszú tekercset készítünk a megszokott
módszerrel. Ragasztós papirosból sodrunk körül­
belül egy centiméter belső átmérőjű csövet, két ol- ,
dalára ráfűzünk korlátnak egy-egy keménypapír­

korongot s aztán szigetelt drótot csévélünk rá, lehe­

tőleg minél több menetben. A drót két végét mind­
járt odakapcsoljuk a galvanométer tekercsének két
végéhez.
Most szükségünk lesz rúdalakú állandó mág­
nesre, vagyis mágnesezett acélrudacskára. Mivel
elég nehéz feladat lenne vaskereskedésben venni
megfelelő vastag és csak tíz centiméter hosszú acél-
rudat, segítsünk magunkon és kötőtűkből állítsuk
össze a mágnest, öt-hat kötőtűt megmágnesezünk,
kettétörünk egyforma hosszúságra, s összefogjuk
kötegbe őket, hogy együtt legyenek az északi és a
déli sarkok. Mivel ekképen valamennyi tű taszítaná
egymást, jól összekötözzük őket cérnával, vagy
rézdróttal. Aki nem sajnál e közben is egy külön
kísérletet elvégezni, az mágnesezés előtt kösse ösz-
sze a félkötőtűket s aztán ne patkóval mágnesezze
meg az acélmagot, hanem dugja be az előbb elkészí­
tett tekercsbe, és kis időre kapcsoljon be abba ára-

162
inot, például egy zseblámpa battériájét. Ha lágyvas-
ból lenne a mag, mágnessé válnék, amíg csak áram
kering a tekercsben. Az acélmag is mágnessé lesz,
de az is marad, ha kikapcsoljuk az áramot és kivesz-
szűk a mágnessé vált acélmagot a tekercs belsejéből.
Akárhogyan szereztük meg a rúdmágnest, lás­
sunk hozzá izgalmasnak ígérkező kísérletünkhöz.
Mondjuk, lefektetjük az asztalra a tekercset,
benne a mágnessel, aztán összekötjük a tekercsvé­
geket a galvanométer drótvégeivel. Ha sejtelmünk
helyes volt, a mágnes körül levő tekercsben áram­
nak kellene keletkeznie, vagyis a galvanométer tű­
jének ki kell lendülnie nyugalmi helyzetéből.

Hát bizony hiába lessük, a galvanométer tűjé­

nek esze ágában sincs kilengenie, áramot jeleznie.
Csalódtunk. De a csalódás nem árt, sőt további
munkára kell, hogy ösztönözzön. Hiszen annyira
magától értetődő volt a sejtésünk, szinte elképzel­
hetetlen, hogy ne legyen meg az a viszonyosság a
két jelenség között, amit vártunk.
Megvizsgáljuk kapcsolásunkat, nincs-e valami
hiba benne, — nincs. Hiába minden, ebben az el­
rendezésben nem találjuk nyomát elektromos áram­
nak. Végső menekvésként arra gondolunk, hogy ta­
lán nem sikerült jól az acélmag mágnesezése. Köny-
nyű eldönteni. Kivesszük a tekercs belsejéből,
mert az állványon lógó mágnestűnkkel akarjuk el­
dönteni a kérdést.

11*
163
 Ha most nem vagyunk jó megfigyelők, nem ér­
tünk semmit el. De ha akár szándékosan, akár csak
véletlenül, odafigyelünk a galvanométerre, abban a
pillanatban, amikor a mágnest kihúzzuk a tekercs­
ből, csodálkozva kell észrevennünk, hogy
a kihúzás pillanatában végre kilendült a tű!
De csak egy pillanatra! Valaminek tehát mégis
a nyomára jöttünk.
Ha közben megvizsgáltuk az acélmágnest, meg­
állapíthattuk, hogy valóban mágneses, de ez most
már mellékes is. Figyelmünk mégis csak oda irá­
nyul, hogy a kivevés pillanatában volt áram a te­
kercsben. Folytatjuk a próbálkozást. Visszatoljuk
a mágnest:
a betolás pillanatában megint mutatkozik ki­
térés.
És az is érdekes, hogy most a galvanométer tűje el­
lenkező irányban tért ki, mint előbb, a kivevésnél.
Ezt a kísérletet most már akárhányszor meg­
ismételhetjük, mindig ugyanazt figyeljük meg, s
bátran kimondhatjuk a törvényt, hogy
amikor a mágnest betoljuk, vagy kihúzzuk
a tekercsből, elektromos áram keletkezik a
tekercs drótjában.
Az áram iránya a két esetben ellenkező. Vi­
szont ha csak nyugodtan benne fekszik a tekercs­
ben mágnesünk, áramnak nincs semmi nyoma.
Némi józan, fizikai gondolkodás után most már
természetesnek is kell vennünk, hogy ez így van.
Hiszen tulajdonképen az lenne érthetetlen, hogy ha
állandóan kapnánk áramot a tekercsben, pusztán
mert belsejében ott van a mágnes. Ez több lenne
mint perpetuum mobile, mert az áram energiát kép­
visel, s így tulajdonképen semmiből kapnánk ál­

164
landó energiát, vagyis egyszerűen abból az állapot­
ból, hogy mágnes van egy tekercs belsejében. Ilyes­
mit valóban nem kívánhattunk volna.
A most felfedezett tüneményt elektromágneses
indukciónak nevezzük. A kapott áramot indukált
áramnak, magyarosan gerjesztett áramnak. Az in­
dukció szó azonban annyira nemzetközi, hogy
aligha lehetne meglenni nélküle az elektrotechniká­
ban, tehát használjuk mi is.
Rengeteg érdekes kísérletet végezhetünk az in­
dukcióval, ha kombinálgatjuk a mágnest, elektro­
mágnest, tekercset. Vegyünk sorra néhányat.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg azt a kombiná­
ciót, melynél állandó mágnes helyett elektromágnest
használunk. Kellene most még egy tekercs, körül­
belül ugyanolyan üres tekercs, mint az előbbi kísér­
letnél. Megéri, hogy megcsináljuk, vagy hogy az
előbbit kettévágjuk, természetesen úgy, hogy előbb
legombolyítjuk a drótot, aztán vágjuk ketté és két
tekercset készítünk. Egyikre az elektromágneshez
van szükségünk, másiknak az a feladata, hogy benne
figyeljük meg az indukált áram jelentkezését.
Vaskereskedésben veszünk egy jó hosszú és
vastag szeget, legalább tíz centimétereset is kapni.
A szeg lágy vas, tehát alkalmas arra, hogy magja le­
gyen elektromágnesünknek. Egymás végiében fek­
tetve a két tekercset, átdugjuk mindkettőn a szeget.
Egyik tekercs két drótvégét hozzákapcsoljuk a gal­
vanométerhez, a másik tekercset pedig elemünk két
sarkához. Ha ebben a tekercsben áram halad végig,
a szegből elektromágnes lesz, ha megszakad az
áram, a szeg elveszti mágnességét. Mivel tehát az
áramot be- és kikapcsolni akarjuk, mindjárt iktas­
sunk be az elem és a tekercs közé egy kapcsológom­
bot is.

165
 Mikor bekapcsoljuk az áramot, mágnessé lesz
a szeg, s ugyanakkor kilendül a galvanométer tűje,
igazolva, hogy a másik, indukciós tekercsben áram
keletkezett. Ebben az esetben nem pontosan az tör­
tént, mint első esetben, nem kellett betolni az

elektromágnest az indukciós tekercsbe, elég volt,

hogy a nem mágneses vasmag egyszerre mágnessé
lett. Ha azonban úgy fogalmazzuk meg a dolgot,
hogy egyszerre mágnes került a tekercs belsejébe,
azért mégis találunk valamilyen hasonlóságot a két
eset között.
Még bekapcsolva tartjuk az áramot, a galvano­
méter tűje kilengett, de mindjárt vissza is fordul
nyugalmi helyzetébe, jeléül annak, hogy már nincs
áram. Kitérés után nem kerül azonnal nyugalomba
a tű, még egy ideig leng. Állítsuk meg, várjuk meg,
amíg megnyugszik, közben azonban még mindig be­
kapcsolva tartván az áramot. Most kapcsoljuk ki,
feleresztve a gombot. A tű megint kilendül, de el­
lenkező irányban, s megint csak egy pillanatra, mint
amikor az első kísérletnél kihúztuk a mágnest. Ezt
a tapasztalatunkat körülbelül úgy fogalmazhatjuk
meg, hogy
indukciós áram keletkezik a tekercsben, ha a
benne levő vasmag mágnessé lesz, vagy el­
veszti mágnességét.

166
 A második esetben ellenkező lesz az indukált
áram iránya, mint amilyen az első esetben volt.
Ugyanezt a kísérletet elvégezhetjük patkóalakú
elektromágnesünkkel is, kevés változtatást végezve
rajta. Nem kell egyéb, mint kettéválasztani a te­
kercselést, azaz a drótot elvágni ott, ahol az egyik
tekercsből átmegy a másikba. Most ugyanazt csinál­
juk, mint az előbb. A patkó egyik szárán lévő te­

kercs drótvégeit bekapcsoljuk az elem áramkörébe,

közbeiktatva a csengőgombot. A másik paíkószáron
levő tekercs drótjának két végét pedig a galvano­
méterbe kapcsoljuk. Ha áramot engedünk az első
tekercsbe, mágnessé lesz a vasmag, mégpedig az
egész patkó, nemcsak a szára, amelyiken a tekercs
van. A másik szárán lévő tekercs vasmagja tehát
mágnessé lesz és ennek következtében a bekapcso­
lás pillanatában áramlökést mutat a galvanométe­
rünk. Ellenkező irányú áramot fog jelezni, amikor
kikapcsoljuk az első tekercsből az áramot.
Valamennyi kísérletünkben azt látjuk, hogy az
indukciós áramok mindig csak pillanatnyiak s bi­
zony első pillanatban szinte el sem tudjuk gondolni,
hogy mire használhatjuk fel őket. Pedig az egész
elektrotechnikát az elektromágneses indukció tette
lehetővé.
Ezért aztán nagyon jó, ha részletesebben foglal­
kozunk azokkal, amiket eddig tapasztaltunk és
igyekszünk az egészet kibővíteni, rendszerbe fog­

167
lalni. Aki eddigi kísérleteinket lelkiismeretesen vé­
gigcsinálta és hozzászokott ahhoz, hogy az eredmé­
nyeket tanácsos mindenkor összefoglalni valami­
lyen szabályba, törvénybe, bizonyára máris érzi an­
nak a szükségességét, hogy pontosan megállapítsuk
azokat az összefüggéseket, amelyeknek okvetlenül
meg kell lenniök az indukált áram irányának kér­
désében.
Eddig általánosságban figyeltük meg, hogyha egy
tekercsbe mágnest dugunk, vagy kiveszünk belőle,
áram indukálódik, vagy pedig a második esetben,
amikor bekapcsoljuk az elektromágnesbe az ára­
mot, vagy kikapcsoljuk, a másik tekercsben áram
keletkezik, és mindenkor az ellenkező műveletnél
ellenkező lesz a gerjesztett áramlökés iránya. Evvel
annyit elértünk, hogy ha az egyik műveletet elvé­
geztük és megfigyeltük az indukált áram irányát,
előre meg tudjuk mondani, hogy az ellenkező műve-
veletnél milyen lesz az iránya. Ez azonban nyilván
még csak féltudás. Az lenne a teljes tudás, ha azt
tudnánk előre megmondani minden esetben, hogy
az első műveletnél, például az áram bekapcso­
lásánál milyen irányú indukált áramot kapunk a
másik tekercsben.
Szép feladat ezt a teljes törvényt kideríteni s
olvasóinkra bízzuk a kérdést. Hogy valamivel köny-
nyebb legyen a dolog, figyelmeztetünk a gondolat-
menet lényeges pontjaira. Mindenekelőtt vegyük
inkább a második esetet, mikor elektromágnest
használtunk a gerjesztéshez. Meg kell figyelni, hogy
bizonyos áramiránynál milyen mágnessarkok kelet­
keznek a vasmagban. Ezzel eddig nem foglalkoz­
tunk, tehát elölről kell kezdeni. Az állványon lengő
mágnestű segítségével, az áram irányának változta­
tásával le lehet vezetni a törvényt. Ha ez megvan,

168
megyünk tovább és vizsgáljuk, hogy az indukált
áramnak milyen lesz az iránya a gerjesztő áramhoz
képest. A végső eredmény a Lenz-törvény lesz, mely
egészen általánosságban azt mondja, hogy
az indukált áram olyan irányú, hogy mágneses
hatása mindig ellentétes akar lenni az indukáló
áram mágneses hatásával.

169
 Dinam ó lesz a motorból
Megismerkedvén az indukcióval, találtunk egy
olyan új áramforrást, amely minden tekintetben
különbözik eddig használt elemeinktől. Legkellemet­
lenebb különbség az, hogy az indukált áram min­
den esetben csak pillanatokig tart, s ezért úgy lát­
szik, hogy nem is használhatjuk fel olyankor, ha ál­
landó áramra van szükségünk.
Mégis igen nagy lehetőségek szunnyadnak az
egyszerű indukciós kísérletekben, csak kellő lele­
ményességgel kell hozzáfognunk, hogy kihasználjuk
őket. Lényege az indukciós áramnak az, hogy kö­
zönséges mozgás révén kapjuk, tehát mechanikai
munkából. Az elemeknél kémiai energia alakul át
elektromossággá, itt a mechanikai munka. Az a
mozgás, amit a mágnesnek a tekercshez való köze­
lítésénél, vagy eltávolításánál végzünk, szintén rö­
vid pillanatokig tartó munka, természetes tehát,
hogy csak pillanatokig tartó áramlökéseket kapha­
tunk cserébe. Az áram be- és kikapcsolása is pilla­
natokig tartó munka, itt sem várhatunk állandó
áramot érette. Hogyan lehetne mégis megcsinálni,
hogy mechanikai munka árán, az indukció segítsé­
gével, állandó elektromos áramot kapjunk?
Vegyük elő második motorunkat, mely vonzással
és taszítással felváltva működik. Letesszük magunk

170
elé és nézegetjük. Itt van a mágnessarkok előtt
forgó két tekercs. Igaz, elektromágnes sarkairól
van szó, amelyek csak akkor lesznek mágnesesekké,
ha áram halad a tekercsekben. A forgó elektromág­
nesben már látunk valamilyen lehetőséget, hiszen a
tekercsek felváltva közelednek az álló elektromág­
nes sarkaihoz és távolodnak tőlük.
Ha tehát elérjük azt, hogy az álló elektromágnes
állandó mágnes legyen, és úgy forgatjuk előtte a
mozgót, ennek a tekercsében elektromos áramnak
kell gerjesztődnie.
Próbáljuk megszerkeszteni a dolgot. Először is
nincs szükségünk a motort hajtó ebemre, azt ki­
kapcsoljuk és félretesszük. Illetve ne is tegyük
félre, használjuk fel arra, hogy majd vele tápláljuk
az elektromágnes tekercseit, ezzel biztosítva, hogy
állandó mágnest kapjunk. Szedjük tehát szét az
eredeti drótkapcsolást, hiszen a motornál egymás­
után volt kapcsolva a mozgó és az álló tekercs.
Felszabadítva az álló tekercs drótvégeit, azokat
közvetlenül bekapcsoljuk az elembe. Természetesen
megint közbeiktatunk egy csengőgombot, hogy ne
állandóan keringjen hiába az áram, hanem csak ha
akarjuk.

Most szabaddá lett a forgótekercs két drótvége.

Mivel azt várjuk, hogy a forgótekercsből áramot

171
kapunk majd, ezt a drótpárt bekötjük galvanomé­
terünkbe, amelynek tűje majd megmutatja, hogy
valóban kapunk-e áramot.
Mindent előkészítettünk a kísérlethez, most már
csak a forgatás van hátra. Kézzel is hajthatjuk
a forgó elektromágnest tengelye körül, de akkor
készítenünk kell egy fogantyús kereket, mellyel jó
nagy áttétellel gyors forgásba hozhatjuk a tekercs­
párt. Magát a motort szilárdan ráerősítjük az asz­
talra. De volna egy másik módja is a hajtásnak.
Elővesszük első elektromotorunkat, mely csak
vonzással dolgozik és azzal hajtatjuk a másikat.
A két csigát gumiszalaggal, vagy akár cérnával ösz-
szekapcsoljuk, vigyázva arra, hogy a hajtó-„szíj“
se túl szoros ne legyen, se túl laza.
Akárhogyan oldjuk meg a forgatás kérdését,
bizonyos, hogy amikor megforgatjuk új gépünket,
a galvanométer valóban áramot fog mutatni, még­
pedig állandóan, ameddig csak tart a forgás. Egyéb­
ként egy kis zseblámpakörtét is beiktathatunk a
galvanométer helyébe, s az izzásba jön, habár ész­
revehetően gyengébben is, mint mikor közvetlenül
az elem áramával tápláljuk.
Az eredetileg felvetett kérdésnek tehát megta­
láltuk a megoldását. Mechanikai munka árán ka­
punk elektromos áramot. Az ilyen áramfejlesztő­
gépet tudvalévőén dinamógépnek nevezik, tehát
motorunkból dinamó lett, lényegében azáltal, hogy
megfordítottuk benne a folyamatot.
Ez a megoldás azonban még nem teljes. Kellett
hozzá mégis egy külön áramforrás az állandó mág­
nes gerjesztésére. így pedig semmiesetre sem gaz­
daságos művelet. Kérdés tehát, nem lehetne-e meg­
takarítani a külön gerjesztő áramot? Közelfekvő
az a gondolat, hogy a dinamó által termelt áramot

172
magát használjuk fel, legalább részben, az álló
mágnes gerjesztésére. Ha forgatjuk a dinamót,
áramot kapunk, vezessük ennek az áramnak egy
részét vissza az álló elektromágnes tekercseibe s
akkor nincs szükség külön elemre.
Lássunk hozzá!
Mindenekelőtt kikapcsoljuk az előbb beiktatott
elemet az álló mágnes tekercséből, s a drótvégeket
ismét összekötjük, amint voltak. Most pedig meg­
hajtjuk dinamónkat. Két eset lehetséges; vagy csak­
ugyan éppúgy kapunk áramot, lámpánk éppúgy
kigyullad mint az előbb, vagy pedig — nincs semmi
áram. Melyik esetnek leszünk szemtanúi, az egye­
lőre a véletlentől függ.
Minden elektromágnes vasmagjában szokott
visszamaradni valami kevés mágnesség, azután is,
ha kikapcsoltuk az áramot tekercséből. De ha elég
erős volt ez a visszamaradt mágnesség patkónk­
ban, akkor is még mindig ugyanaz a két eset lehet:

kaphatunk is áramot, nem is. Ha nem kapunk, most

már csak egyetlen oka lehet, és pedig az, hogy rossz
a kapcsolás, az indukált áram véletlenül úgy halad

173
az álló mágnes tekercseiben, hogy lerontja annak
gerjesztett mágnességét. Ezen természetesen igen
könnyen segíthetünk, felcseréljük az álló elektro­
mágnes drótvégeit.
Abban az esetben, ha semmiképen sem bizo­
nyul elegendőnek a visszamaradt mágnesség, úgy
segítünk rajta, hogy odatartjuk legelső alkalommal
megszerzett mágnespatkónk egyik sarkát, az elek­
tromágnes magjának egyik végéhez, vagy akár
mindkét sarkát szembetartjuk annak sarkaival. Ez
elég ahhoz, hogy egy kis mágnesség gerjesztődjék
a vasmagban és megindulhasson az áramtermelés a
forgótekercsben.
Dinamónknak most már kifogástalanul kell szol­
gáltatni az áramot. A kapott áram erőssége elsősor­
ban a forgás sebességétől függ, de természetesen
függnie kell általában a dinamó minden méretétől,
a tekercsek meneteinek számától. A kapott áram
tulajdonképen nem teljesen egyenletes, hanem lük-
tetésszerűen erősödik és gyengül. Egy-egy lüktetés
tartama nyilván a forgótekercs fél fordulatának
időtartamával egyenlő. Mivel dinamónk forgása
nagyon gyors, sem árammérőnk, sem a lámpa nem
tudja követni a lüktetés ütemét és egyenletes ára­
mot mutat.

Ne felejtkezzünk el arról, hogy az áramfejlesz­

tésnek ezt a lehetőségét Jedlik Ányos, magyar

174
fizikus fedezte fel 1861-ben. A felfedezés lényege
az volt, hogy az áramfejlesztő-gépek mágnesét lehet
elektromágnessel helyettesíteni, s ezeknek az elek­
tromágneseknek a gerjesztésére fel lehet használni
a termelt áram egy részét. Ez a felfedezés kétség­
telenül alapja az egész mai elektrotechnikának.
Nagy kár, hogy a szerény Jedlik Ányos nem hozta
nyilvánosságra eredményét, a világ nem tudott meg
róla semmit, csak amikor tizennyolc esztendő
múlva a német Siemens Henrik szintén felfedezte
ugyanazt. Siemens nem rejtette véka alá felfedezé­
sét, gyárat alapított a kiaknázására s így azután az
egész világon őt tekintik a modern elektrotechnika
megalapítójának.

175
 A relé
Ha elkészítettük a Morse-távírót, és valóban
megpróbáltuk nagyobb távolságra is használni,
szomszéd lakásba, vagy talán szomszéd házba,
majdnem bizonyosan az derül ki, hogy ugyan min­
den rendben van, de azért az írószerkezet mégsem
hajlandó rendes, olvasható jeleket vetni a szer­
pentinszalagra. Túlságosan messze van egymástól a
két állomás, sok az összekötő vezeték ellenállása,
nagy a feszültségesés, az áramnak nem marad elég
ereje az írószerkezet mozgatására, amihez valóban
kell bizonyos erő. így van ez a posta nagy távíró­
jánál is.
Mivel lehetne segíteni a bajon?
Lehetne azzal, hogy több elemet veszünk, de ez
több pénzbe kerül, s nem is igazi megoldás, techni­
kai szempontból. Ha egy házzal tovább laknék paj­
tásunk, akkor talán két Leclanché-elem sem lenne
elég, sőt a harmadik sem bírná már a munkát, s
alapjában véve nem csináltunk egyebet, mint még
több elektromos energiát pocsékolunk el a hosszú
vezetékben, anélkül, hogy valóban biztos eredményt
kapnánk.
Aránylag elég közelfekvő az a gondolat, hogy
ne az állomáshoz megérkező legyengült árammal
mozgattassuk a nehéz írószerkezetet, hanem külön,

176
helyi áramforrással, és az érkező áramlökéseket
csak arra használjuk, hogy egy közbeiktatott szer­
kezettel mindenkor bekapcsolja, kikapcsolja a helyi
áramot. Az ilyen közvetítő szerkezeteket nevezzük
reléknek. Nagyon gyakran fordulnak elő az elektro­
technikában, a legváltozatosabb feladatokat lehet
velük megoldani, tehát jó lesz, ha foglalkozunk velük.
Magától adódik, hogy milyen tulajdonságainak
kell lennie a relének. Meg kell éreznie nagyon
gyenge áramokat is, és ezek hatására valamilyen
könnyen mozgó szerkezettel be kell kapcsolnia a
helyi áramkört. Természetesen az is lehet a feladat,
hogy az érkező áramlökés ne bekapcsolja a helyi
áramkört, hanem kikapcsolja. Alapelv, hogy minél
kisebb munkával hozzunk működésbe olyan gépet,
műszert, szerkezetet, amelynek valóságos mozgatá­
sához sokkal nagyobb erőre volna szükség, mint
amekkora megérkezik, vagy pedig feladatuk sokkal
bonyolultabb, semhogy valamilyen egyszerű elek­
tromágnes is el tudná végezni.
Nézzük mindenekelőtt elvben a különféle mű­
ködésű relék alapgondolatát.
1. A relé bekapcsolja a helyi áramot. Rajzunkon
patkóalakú elektromágnest látunk, egyszerűség ked­
véért csak az egyik szárán van tekercs. A patkó

A relé bekapcsolja a helyi áramol.

12 S z tró k a y : S záz k ísé rle t. 177

előtt van a rugósán mozgó fegyverzet, melyet az
elektromágnes magához vonz, ha tekercsébe áram
jut. A helyi áramforrás egyik sarkát az A csavar­
hoz vezetjük, másik sarkát a B csavarhoz. Amint
a rajzon látjuk, az áramkör meg van szakadva. Ha
azonban az elektromágnes magához vonzza a fegy­
verzetet, annak végén levő kis csúcs odaér a B-ből
kinyúló kis fémlaphoz s ezzel záródik az áramkör.
Zárva is marad mindaddig, amíg az elektromágnes
el nem ereszti a fegyverzetet.
Ennek a relének elvi kapcsolását a következő
vázlatból olvashatjuk ki. Az I. áramkörben van az
elem, a kapcsoló és a relé. A relét az itt látható mó­
don szokás jelképezni a kapcsolási rajzokban. Te-
I. IC.

keres, benne vasrúd s ez úgy értendő, hogv ha a

tekercsben áram kering, az behúzza a vasmagot.
Amikor behúzza, záródik a Il-es áramkör. A váz­
latban nincs szó arról, hogy aztán mi van ebben a
Il-es áramkörben, mely a helyi áramforrás áramát
zárja.
2. A relé kikapcsolja a helyi áramot. Az elektro­
mágnes nyugalmi helyzetében, azaz mikor nem ke­
ring tekercsében áram, a helyi áram zárva van A
és B között. Ha azonban a tekercsbe áram jön, az
elektromágnes magához rántja az előtte levő fegy­
verzetet s az áram megszakad. Az elvi kapcsolást
a következő rajzban látjuk.
 3. A két előbbi eset kombinációja. Amíg a relé
nem működik, a helyi áram A és C-n halad át. Ha
a relé elektromágnese magához vonzza a fegyver­

zetet, ez az áramkör megszakad s helyette most A-n

és B-n megy át a helyi áram. Ugyanabban a beren­
dezésben tehát egyesítettük az előbbi két esetet.
Nyilvánvaló, hogy ezt a kombinált relét akármelyik
céíra felhasználhatjuk. Ha az /1-hoz és B-hez vezet-

X. n.

jük a helyi áramkört, az első esetnél leírt módon

működik relénk. Az érkező áramlökésre bekap­
csolja a helyi áramot. Ha pedig /1-hoz és C-hez ve­
zettük a helyi áramkört, akkor ez az áramkör állan­

12'
179
dóan be van kapcsolva s éppen akkor szakad meg,
ha a relébe áramlökés érkezik.
Minthogy mind a kétféle relére szükségünk
lehet, ezt a kombinált alakot építjük meg magunk­
nak. Ha megvan, akármelyik célra felhasználhatjuk,
ahogy akarjuk.
Relénkhez mindenekelőtt megint egy elektro­
mágnesre van szükségünk. Pontosan ugyanolyan és
ugyanúgy szerelt elektromágnesre van szükségünk,
mint a vonzással és taszítással működő motornál.
Azt is használhatnánk, de akkor nem volna többé

motorunk, tehát bizony legjobb új elektromágnest

összeállítani. Mivel általában többször volt és lesz
szükségünk elektromágnesre, egyszerűsíthetjük a
munkát azzal, hogy egyszerre kettőt készítünk el,
mint az említett motornál. Egyiket felhasználjuk a
reléhez, másikat félretesszük s önállóan, vagy más
kombinációkban használjuk majd fel.
A relé törzse a vastagabb deszkából kivágott
(1) rövidszárú U-alakú állvány. Három lyukat kell
belefúrnunk egyik lapján, egyet a hátsón, a szorító
csavarok számára. Két szorító csavar egyúttal a
mágnes deszkáját (2) is odafogja az alapállványhoz.
Természetesen az elektromágnes fegyverzete a
leglényegesebb alkotó rész (3). Megfelelő hosszú­

i d
sá|ú rézlemez, melyet a rajz szerint görbítünk meg,
egyik végét fecskefarok alakra kivágva. Egyik
csücsköt előreállítjuk, másikat hátra. Ezek hegye

adja a kontaktust a (4) és (5) lemezekkel. Ezek a

lemezek is lehetnek régi zseblámpaelemek sárga­
réznyelvei. A fegyverzetre vékony vaslapot szere­
lünk, például átfúrjuk s vékony 2 mm átmérőjű

181
anyáscsavarral rögzítjük, szemben az elektromág­
nes sarkaival. Ez lehet akár egy vastagabb vaslap,
vagy több, egymásra rakott vékony vaspléhdarab.
Az összeállítás után legfontosabb beigazítani a
(4) és (5) lemezeket. A (4)-esnek érintkeznie kell a
fecskefark egyik csúcsával. Ha az elektromágnes
vonzani kezdi a fegyverzetet, ez az érintkezés meg­
szűnik, s a másik, (5)-ös lemezhez ér a fecskefark
másik csúcsa. Ezt az érintkezést azonban úgy kell
szabályozni, hogy az elektromágnes ne vonzhassa
egészen magához a fegyverzetet, hanem valami kis
rés maradjon a mágnessarkok és a vaslemez között.
Ha ugyanis egészen rá tud feküdni a vaslemez az
e’ektromágnes vasmagjára, megtörténhet, hogy az
áram megszűnése után is marad még vissza egy
kevés mágnesség a most már zárt vasmagban és
ezért nem eresztődik el azonnal, az áram megszű­
nésekor, a fegyverzet. Ezt az úgynevezett „raga-
dást“ meg lehet előzni azzal, hogy kis rést biztosí­
tunk a mágnessarkok és a fegyverzet között, pl.
papírt ragasztunk a fegyverzetre. A relétől nagy ér­
zékenységet követelünk.
A relé bekapcsolása magától adódik. Az érkező
áram két vezetékét az elektromágnes tekercsének
drótvégeihez kapcsoljuk a szorító csavarok révén.
A helyi áramforrás egyik sarkát a fegyverzetet tartó
szorító csavarhoz vezetjük, másik sarkát, a két
áramkörön át a (4) és (5) lemezek szorító csavar­
jaihoz.
Ha ezt a relét például a Morse-távírónknál akar­
juk felhasználni, az elektromágnes tekercsébe ve­
zetjük az érkező áramot. (Ha egy vezetékkel és
földdel dolgozunk, a vezetéket az egyik szorító csa­
varba visszük, a másik szorító csavarból pedig dró­
tot vezetünk a földhöz, vagyis a vízvezetékhez,

m
vagy gázvezetékhez.) Az írószerkezet számára kü­
lön elemet szerelünk fel, ezt bekapcsoljuk az író­
szerkezet elektromágnesének tekercsébe, aztán a
relébe, az (5) lemezen át. (A (4)-es lemez most nem
játszik semmi szerepet.) A pont-vonás jelek, bár­
milyen gyöngék, annyira elég erősek, hogy a relé el
tudja végezni azt a kis munkát, ami a könnyű rugós
fegyverzetnek odarántásához szükséges. A nehéz
írószerkezet működtetését a helyi elem sokkal erő­
sebb árama végzi aztán.
Érdemes lesz kicsit beszélni a relék alkalmazásá­
ról az elektrotechnikában, hogy lássuk, milyen cé­
lokra lehet őket felhasználni.
Maga az, hogy a relé az érkező gyenge áramlö­
késre bekapcsol, vagy kikapcsol egy erősebb helyi
áramot, még nem meríti ki a lehetőségeket. így pél­
dául megcsinálhatjuk, hogy a relé nem azonnal kap­
csol, hanem késleltetten működik. Ilyen lehetőségek
vannak:
1. Az I. áramkör zárására, vagyis a jel megérke­
zésére a re’é azonnal bekapcsolja az áramot, aztán
bizonyos idő múlva magától ki is kapcsol.
2. Fordítva: az áramlökésre a relé azonnal nyitja
a helyi áramkört, aztán bizonyos idő múlva újra
bekapcsolja.
3. A relé az áramlökés megérkezte után csak bi­
zonyos idő letelte után zár, vagy nyit.
Nézzük például a lépcsőházi világítás esetét.
Megnyomunk egy gombot a sötét lépcsőház elején,
ezzel adunk egy áramlökést a relének, mely bekap­
csolja a világítás áramát, meggyullad a lámpa. A
lámpának csak addig kell égnie, amíg leérünk a
földszintre. Ugyan egyszerűbb volna, ha minden­
kire rá lehetne bízni, hogy oltsa le a lámpát, ha már
nincs szüksége rá, de ezt hiába próbálják, az embe­
rek legnagyobb része megfelejtkezik a leoltásról.

183
A relére rábízhatjuk, hogy gondolkozzék az ember
helyett s bizonyos idő múlva, amikor már biztos,
hogy leértünk a földszintre, el is oltsa a világítást.
Ilyen késleltetett működést sokféleképen érhetünk
el. Az I-működtető áramkör zárásakor a mágnes
balfelé kezdi húzni fegyverzetét, hogy Il-t zárja.
Azonban a fogasrúddal közben egy kis szélkereket
kénytelen hajtani, mely a mozgást fékezi, s így a II.

kör zárása csak kis idő múlva következik be. Ha a

szélkerék lapátjai nagyobbak, vagy például levegő
helyett olajban forognak, a fékezőerő nagyobb, s a
II. kör zárása csak hosszabb idő múlva követke­
zik be.
Felhasználhatjuk a hő hatását is a késleltetésre.
A bekapcsolt helyi áram melegít például egy kis
edényben levő könnyen olvadó Wood-fémet. Benne
van „befagyva" egy kis fogaskerék, amely csak ak­
kor tud tovább fordulni és ezzel bekapcsolni, vagy
kikapcsolni valamit, ha a Wood-fém idővel megol­
vadt. Más módja az áram hőhatásának kihasználá­
sára a bimetall-hőmérő alkalmazása. Ha két, külön­

184
böző fémdarabot forrasztunk egymásra, a hő hatá­
sára ez a „bimetair darab meg fog görbülni, mert
egyik fém hőkiterjedése nagyobb, mint a másiké.
Beállíthatjuk a szerkezetet úgy, hogy amikorra az
áram hatására a „bimetall“-lemez meghajlása elér
bizonyos fokot, kikapcsolja az áramot.
A villamos jégszekrényeknél az a feladat, hogy
amikor a belső hőmérséklet felemelkedett bizonyos
fokra, mondjuk —5°-ra, akkor be kell kapcsolni a
motort, hogy hozza keringésbe a hűtőfolyadékot.
A motor erős árammal dolgozik, nem lehetne tehát
egyszerűen a higanymérő fémszálát használni kon­
taktusnak, hogy amikor a higanyszál odaér a —5°-
hoz, érintkezést létesít két finom tű között s ezzel
záródik a motor áramköre. Azt azonban megteheti,
hogy egy parányi kontaktust zárva, működésbe
hozza az erős áramot bekapcsoló relét.
Most nézzük meg figyelmesen a következő kap­
csolási rajzot. Az A helyi áramkörben látjuk a tele-
A

185
pet, egy kapcsolót, a relét és egy csengőt. A másik
áramkörben van egy másik kapcsoló: a B. Ha ezt a
második kapcsolót zárjuk, például, ha az csengő­
gomb, lenyomjuk, az áramkör záródik és a relé
zárja a baloldali áramkört, melyben most állandóan
keringhet az áram, ha B-t nyitjuk is, és szólaltatja
a csengőt, mindaddig, amíg az A kapcsolót nem
nyitjuk egy pillanatra. Ha ugyanis az yl-ban megsza­
kítjuk az áramot, a relé is elengedi elektromágnesé­
nek fegyverzetét s végleg megszakad az áramkör.
Most visszaereszthetjük az A kapcsolót eredeti hely­
zetébe, a csengő csak akkor szólal meg, ha a B kap­
csolót ismét megnyomják.
Első pillanatra talán nem látja mindenki ennek
a kapcsolásnak a hasznát. De képzeljük el, hogy egy
vilialakás csengőberendezéséről van szó. A B gomb
kinn van a kerítésen, a csengő és az A gomb benn
a házban. Az utcáról megnyomja valaki a gombot.
A csengő megszólal és szól mindaddig, amíg benn
a házban is meg nem nyomják a gombot. Persze,
még így sem volna sok értelme a berendezésnek, de
most képzeljünk a csengő helyébe egy vi'lanykör-
tét. Ekkor az történik, hogy amikor hazaérkezünk
és benyitunk, a B gombot a kapu maga nyomja meg
kinyílásakor. Hogy a lámpa a kapú becsukásával is­
mét ki ne aludjon, közbetesszük a relét. A lakás aj­
taja viszont az A gombot nyomja meg, evvel a vilá­
gítás önműködően kia'szik, s nem is gyullad meg
újra, ha a lakásajtót becsukjuk.
Útmutatásul elég ennyi, hogy lássuk, mi min­
denre alkalmazhatunk reléket. Aki leleményes, bizo­
nyára maga is ki fog találni feladatokat reléje szá­
mára.

186
 Villam os autó
Két motort is építettünk idáig, illenék, ha végre
fel is használnánk őket valaminek a hajtására. El­
végre a motornak az a feladata, hogy hajtson is va­
lamit, ne csak üresen járjon magában. Sajnos,
mindkét motorunk elég gyenge, hiszen egv-két Lec-
lanché-elemmel való járásra terveztük őket, de azért
próbáljuk meg. Megszerkesztünk egy kis kocsit,
amelyet a csak vonzással működő motorunknak kell
majd hajtania. Egy kis túlzással azt is mondhatjuk,
hogy építünk egy villamos autót. Autónk azonban
nagyon messze lesz attól, hogy valóban gépkocsinak
nevezhessük, örülhetünk, ha önmagában tud majd
menni, arról bizony aligha lehet szó, hogy terhet is
vigyen. De nem baj, legalább saját tapasztalatunk­
ból jövünk rá, hogy milyen nehéz feladat igazi,
nagy, villamos hajtású automobilt csinálni. A vil­
lamos autónak ugyanis magával kell vinnie az áram­
forrást, és minden áramforrás, amelyet magával vi­
het, oly sokat tesz ki súlyban, hogy nem marad hely
a hasznos teherre. Könnyű egy pillanat alatt kiszá­
mítani, hogy mi a helyzet. Tegyük fel, hogy ezer
Leclanché-elemet veszünk. Egy-egy Lcclanché-elem
tartós megterhelés esetén nem ad többet egynegyed
ampérnél. Feszültsége másfél volt, tehát nem egé­
szen 4/io wattnyi energiát ad. Ezer elem 400 wattot,

187
ami még csak nem is tesz ki egy fél lóerőt. Lehet
tehát egy fél lóerős motorunk, melyhez ezer Lec-
lanché-elem adja az áramot s ez az áramforrás maga
legalább 15 métermázsát nyomna.
Amikor tehát hozzákezdünk kis villamos autónk
megtervezéséhez, mindjárt az legyen a legfőbb gon­
dunk, hogy mindent minél könnyebbnek készítsünk
el. Az alapgondolat természetesen magától adódik.
Motorunkat egy kis könnyű favázra szereljük fel,
melléje az áramforrásunkat, mely egy-két zseb­
lámpaelem lehet.
Rajzaink megmutatják egy ilyen kocsitervezés
alapjait.
A kocsi vázánál már mindent meglevő moto­
runkhoz tervezünk. Lényegében elcg kétoldalt egy-

egy keskeny lécet hozzáerősíteni a motor állványá­

hoz. Az egész kocsin nincs egyéb, mint a motor,
mögötte, vagy előtte a zseblámpaelem.
Legnehezebb feladat a négy kerék megcsinálása.
Mint egyik rajzunkon megmutatjuk, lehet vékony

188
deszkából kivágni négy karikát keréknek, közepére
vastagabb kis kerek tőkét erősítve, — (ha így csi­
náljuk, ezt a kerek fadarabot előbb ragasszuk rá a
kerékre s aztán fúrjuk meg egyszerre a lyukat a kö­
zéppontban!) — de előre megmondjuk, hogy na­
gyon nehéz lesz lombfűrésszel két-két, tökéletesen
egyforma kerékpárt kivágni, hogy azok a mellett
még pontosan köralakúak is legyenek. Viszont ha
nem szigorúan köralakúak, döcög a kocsi, vagy bil­
leg, ami csak megnehezíti a járását.

Mondjunk le tehát a sajátkészítésű kerekekről

s nézzünk körül a házban, nem találunk-e valami
megbízhatóan kerek dolgot. Biztosan találunk, min­
den házban akad négy üres cipőpasztaskatulya.
Megbízhatóan köralakúak és aránylag könnyűek
is. Természetesen meg kell keresnünk pontosan a
középpontjukat és át kell fúrnunk mindkét, szem-
benfekvő lapjukat, a tengely számára. Ha a fúrás
nem pontos, sántít a kerék, tehát nagyon gondosan
végezzük a fúrásokat.
Tengelyt külön csinálunk mind a négy keréknek,
facsavart dugva át a csapágylyukakon. Az egyik
kerékre készítünk szíj tárcsát, hogy a motor mozgá­

189
sát átvigyük rája. Valamivel egymástól különböző
nagyságú kerek keménypapiroslapokból csináljuk
meg, rászegezzük a dobozra, a szeget belül vissza­
kalapálva. Hogy a tengely súrlódását lehetőleg
csökkentsük, ismét gyöngyszemet húzunk a ten­
gelyre, vagy, ha nem akad ilyen nagynyílású
gyöngyszem, drótból hajlítsunk egy-egv kis kari
kát, mint az első rajzon látni.

Az áramforrást, a zseblámpaelemet a motor

mögé fektetjük, s két, csavarral odafogott réznyel-
vecskével bevezetjük az áramot az elektromágnes
tekercsébe. (A rajzból kihagytuk ezeket a drótokat.)
Az elem hosszabb réznyelvét megkurtítjuk, s mint
látjuk, az áramot úgy lehet be- vagy kikapcsolni,
hogy a csavarral odaerősített réznyelvek egyikét el­
forgatjuk, vagy ráforgatjuk.

190
 Nagyon, könnyűnek kell lennie a kocsinak s na­
gyon kicsiknek a súrlódásoknak,hogy egy zseblámpa­
elemmel is menjen. Ha nem megy, vegyünk két ele­
met és ez már okvetlenül elbírja kocsinkat. Termé­
szetesen síma legyen a pálya is, az asztallap, vagy
a padló. Az indítás egyszerűen úgy történik, hogy
meglökjük a kocsit. Ahogyan rajzunk alapján elké­
szítettük a kocsit, egyenes irányban fog haladni, ha
ugyan valóban egyforma nagyok a kerékpárok. Kü­
lön ravaszkodásra van még szükség, ha azt akarjuk,
hogy a kocsi például körben járjon, vagy általában
kormányozható is legyen. Ennek megoldását azon­
ban már rábízzuk olvasóinkra.
Akinek megvan még gyerekkori kis vasútja, an­
nak számára szép feladat lehet annak „elektrifiká-
lása“, azaz villamos üzemre való átalakítása. A siker
sokkal könnyebben elérhető, mint a puszta padlón
járó gépkocsival, mert adva vannak a sínek, melye­
ken kicsi a súrlódás, és készen kapjuk a kocsi alvá­
zát. Mindössze arról van tehát szó, hogy egyik ko­
csira felszereljük a motorunkat, esetleg a másikra
az elemet s átvigyük megfelelő áttétellel a motor
forgását valamelyik kerékre.
A gyerekjátékok között egyébként is találunk
olyan kis gépeket, amelyek hajtását rábízhatjuk va­
lamelyik motorunkra s ezen a téren igazán kimu­
tathatja mindenki a leleményességét, új életre
keltve talán már rég megúnt játékait.

191
 Egy kis villam os sínautó
Könyvünk fedőlapján egy kis villamos sínautó
fényképét látjuk. Elmondjuk, hogyan készült ez a
csinos kis jószág, olvasóink bizonyára tanulnak a
példából.
Ügy kezdődött, hogy ócskaságok után vadászva,
egyik rádiós üzletben transzformátorlapokat keres­
tünk s a boltos azt mondta, hogy az bizony nincs,
de van itt egy vacak, kiégett kis transzformátor, ö t­
ven fillért kért érte. Megvettük, az egyes vaslapo­
kat kiszedtük a tekercsből, a tekercset nyugodtan
el lehetett dobni s megmaradt a tizenöt, kétablakos
vaslap. (A tekercs a középső részen volt.) Ezek a
kétablakos transzformátorok ilyenek.
Elhatároztuk, hogy ebből kiindulva elkészítünk
egy sínen járó kis villamos autót, melyet egy-két
Leclanché-elemmel fogunk majd járatni. Ügy dön­
töttünk, hogy ismert, csak vonzással működő moto­
runkat építjük bele, újból megtervezve, a rendelke­
zésünkre álló vaslapokból készítve el az elektromág­
nest és a fegyverzetet. Könnyen akadt a lomtárban
két üres cipőpasztadoboz, belőlük lesz a két pár
kerék. A kocsi „alvázául1* egy kis fából való név­
jegyskatulya fedelét választottuk, amiből már adó­
dott, hogy annak csuklópántjait, „sarnírjait** hasz­
náljuk majd fel a kerekek csapágyához. Természe-

192
tesen kellett keresni mindenekelőtt egy üres cérna-
spulnit a motor forgórésze számára. Eredeti, ilyen
motorunknál meg megtoldottuk a cérnakarika két
oldallapját egy-egy tárcsával s abba fúrtuk a csap­
ágy számára szolgáló lyukat s ugyancsak arra erő­

sítettük a keresztalakú áramszaggatót. Itt egy kicsit

jó lesz takarékoskodni a súllyal, tehát más megol­
dást kerestünk. Előkerült az asztalfiókból egy kis
fémtok, amelyben valamikor ceruzabetétek voltak.
Szerencsére pontosan beillett a cérnakarika nyí­

lásába. Rögtön megszületett az ötlet, hogy a hosz-

szabbik részét használjuk fel szíj tárcsának is, áram­
szaggatónak is. Természetesen szükség volt még
0'2 mm. átmérőjű szigetelt drótra, s ezzel körülbelül

13 S z t r ó k a y : Száz kísé rlet. 193

minden együtt volt. A sínekről beszéljünk majd
később.
Nézzük tehát, hogy készül el ebből a szedett-
vedett holmiból a sínautó?
Először is kezdjük a trafó-vasakon. (Elektro­
technikusok, rádiósok trafónak mondják röviden a
transzformátort.) Csak a három párhuzamos ré­
szükre lesz szükségünk. A középső, szélesebb ágak-
3

ból lesz az elektromágnes vasmagja, a szélső, véko­

nyabbakból a fegyverzet. Rajzunkon feketére van­
nak festve ezek a felhasználható részek. Természe­
tesen ki kell vágnunk ezeket a részeket s ez
meglehetősen kényes munka, összefogunk egy kö-
tegbe 7—8 vasat s a rajtuk levő lyukakon át min­
denekelőtt szorosan összecsavarjuk őket egy-egy
anyáscsavarral. Egyszerre akarjuk átfűrészelni a la­
pokat, ezért nem lenne elég a két csavarral való
összeszorítás, tanácsos még egy, vagy két külön csa­
varos szorítóval (lombfűrész) még erősebben össze-

194
fogni egymáshoz a lapokat. A legfelső lapon vala­
milyen éles szerszámmal rákarcoljuk a kivágandó
vonalakat s aztán hozzákezdünk, a fűrészeléshez.
A sorrend a következő: 1. a középső részen a ki­
vágás, 2. a középső ág két széle, 3. és 4. a szélső kes­
kenyebb ágak levágása.

A középső részből, a most már lapos U-alakú

darabokból lesz az elektromágnes vasmagja, közé­
pen a tekerccsel. A keskenyebb, szélső részekből a
cérnakarika fegyverzete, az, amit eredetileg vas­
drótból készítettünk.
A karika karimáján tehát négy-négy megfelelő
kivágást kell csinálnunk, amelyekbe beleszoríthatjuk

a hat-hét lemezből összefogott kötegeket. Ezeknek

a bevágásoknak természetesen pontosan egymással
szemben kell lenniük, nehogy ferdén álljanak majd
a kötegek, tehát nagyon gondosan kell kimérni a
bevágások helyét. Nem szabad sajnálni a fáradsá­
got. Mindenekelőtt felállítjuk a cérnakarikát egy

18* 195
darab papirosra, és körüirajzoljuk a kerületét. Most
körzővel megkeressük az így kapott kör középpont­
ját, ezen keresztülhúzunk két, egymásra merőleges
átmérőt. Ezektől jobbra-balra pontosan 3 mm-re
húzunk egyeneseket, tehát kapunk egymásra merő­
legesen két, 6—6 mm széles sávot. (6 mm vastag lesz
egy-egy fegyverzetünk, ha 6—7 lemezt fogunk össze
jó szorosan.)

Most visszatesszük a karikát a helyére és meg­

jelöljük alsó karimáján a négy kivágás szélességét
a lehető legpontosabban. Természetesen ugyanígy
meg kell jelölnünk a másik karimán is, és ezt úgy
végezzük el, hogy egy derékszögű háromszögvonal­
zót állítunk a karika mellé s minden egyes jelzést
ennek segítségével viszünk át a felső karimára. Az
oldallapokon meghúzzuk a szembenfekvő jelek kö­
zött az összekötő vonalakat, s aztán hozzáfoghatunk
a bevágások kifűrészeléséhcz. Nyilván olyan mélyre
vágunk, amilyen szélesek a fegyverzetnek szánt
lemezkék. Lombfűrésszel vágjuk ki a bevágásokat,
lefektetve az asztalra a karikát s mindig egyszerre

196
fűrészelve a szembenfekvő részeket. Amikor készen
van a négy pár kivágás, beléjük szorítjuk a fegy­
verzeteket. Ha nem állnak meg szorosan, egy-egy
papirosesíkot teszünk a lapok közé s mikor jól szo­
rosan benne van mind a négy köteg, középen leköt­
jük az egészet, nehogy a gyors forgás következtében
előálló centrifugális erő esetleg szétrepítse a része­

ket. Legegyszerűbb a szigetelt drót egy darabkáján

val végezni a lekötést, esetleg előbb kis vályút is
belefűrészelve a fegyverzetek élébe s abban vezetni
végig a kötést. A forgórész váza ezzel elkészült.
Következik a tengely kérdése.

A karika forogni fog, álló tengelyen. A tengely

kötőtű lesz, melynek csapágya a két kis fémtok
fenekébe fúróit lyuk lesz. Első dolog tehát megfúrni
a fémtokok fenekén, pontosan a középen a tengely­

it
nek való lyukat. Pergőfúrónkba ugyanolyan átmé­
rőjű betétet tegyünk, amekkora a kötőtű átmérője
s akkor a karika könnyen pörög majd a tű körül.
A két fémtokot a cérnakarikába szorítjuk bele két
oldalról. Az egyik rész nyilván vastagabb a másik­
nál, hiszen rámegy arra, de ez nem baj, vagy kitágít­
juk a karika lyukát, vagy beleragasztunk; szindeti-
konnal egy kis papirost, amíg a két fémtok valóban
szorosan áll a helyén.
Mint a rajzon látjuk, a fémtok egyik része hosz-
szabb s közepén van is egy kis kidudorodó perem.
Nem toljuk be a karikába egészen a peremig, mert
míg a peremtől kifelé eső részre kerül az áramszag­
gató, a karika és a perem között lesz a hajtószíj.
tehát nem kell külön szíj tárcsát készítenünk.
Most következik az áramszaggató. Fordulaton­
ként négyszer kell bekapcsolni az áramot, hogy az
elektromágnes egyet-egyet vonzzon a fegyverzeten,
tehát négyszer kell egy fordulat alatt bekapcsolni,
kikapcsolni önműködően az áramot. Egy üres máj-
pástétomos kis konzervdobozból vágtunk ki négy,

másfél milliméter széles kis bádogszalagot, elhelyez­

tük pontosan egyenlő távolságokra a tokon s le­
kötöttük cérnával, aztán vágtunk akkora karton­
lapocskákat, hogy a közöket kitölthessük velük,
szindetikonnal ráragasztottuk őket s kész volt az
áramszaggató. A pléhlapocskák vezetik az áramot,
a kartondarabok szigetelők, tehát ha majd a kefe

198
végigcsúszik az így kikészített tokon, valóban min­
den fordulat alatt négyszer kapcsolódik be az áram.

Térjünk át az alvázra. Mint mondottuk, egy fá­

ból való kis névjegyskatulya fedelét használtuk fel.
Mint a következő rajzon látni, mindenekelőtt he­
lyet kell vágni a lapjába a négy kerék számára.

A szíjhajtás csak egyik oldalon lesz, tehát ezen az

oldalon végig kivágjuk a helyet mindkét keréknek,
a másikon külön-külön. Középen kell még egy lyuk
az elektromágnes állványának felcsavarásához.
Most megint jön egy kényes munka, a kerekek
helyes elkészítése. A pasztadoboz alsórésze tudva­

199
lévőén magasabb s közepén kis perem dudorodik ki.
Ez nagyon jó nekünk, a perem tartja majd vissza
a kisiklástól kocsinkat. A doboz fedelén is van ilyen
perem, s ha nem alakult ki eléggé, javítsunk valamit
rajta. A kerék-párok tengelye ismét kötőtű lesz,
mégpedig úgy, hogy a tengely a kerékkel együtt
forogjon, vagyis a tengelyek végét szilárdan hozzá
kell erősítenünk a dobozok fenekéhez. Mindegyik
dobozrésznek körzővel a lehető legpontosabban

megkeressük a középpontját. Addig próbálgatjuk,

amíg megtaláltuk s akkor a körző hegyével meg­
jelöljük a kritikus pontot s pergőfúrónkkal pontosan
ott fúrunk lyukat a kötőtű számára. Ez a hozzáerő-
sítés legegyszerűbben forrasztással történhet. Eddig
nem beszéltünk a forrasztás technikájáról, sőt egye­
nesen kerültük, hiszen nincs mindenkinek forrasztó­
pákája, s egyébként is sok gyakorlat kell a forrasz­
táshoz, amit nem akartunk feltenni olvasóinkról.
Ebben az esetben azonban minden különösebb be­
rendezés nélkül is ment a dolog.

200
 Kivittük a dobozokat a konyhába a gázresóhoz
s leégettük róluk a festéket. Azért kellett kimenni,
hogy ne büdösítsük be a szobát az égő festék bűzé­
vel. Letisztítva a dobozok fenekének középpontját,
most már a szobában, spirituszláng fölött hevítet­
tük a kötőtű végére tartott dobozt s kellő pillanat­
ban hozzáértettük a könnyen olvadó forrasztófémet,
úgyhogy kis pötty maradt rajta.* Természetesen
döntően fontos, hogy a kötőtű merőleges legyen a
doboz fenéklapjára s a másik végén a másik doboz
feneke párhuzamos legyen az elsővel.

Aki azonban nem akar forrasztással kísérle­

tezni, másképen is elintézheti a kérdést. Kell hozzá
két megfelelő nagyságú cérnakarika, vagy ha nincs,
csináltatunk egy párat az esztergályossal. A kereke­
ket a karikák lapjára szegezzük fel, s ez maga bizto­
sítja, hogy azok párhuzamosan állnak. Ebben az eset­
ben kicsit változik a kocsi szerkezete, magasabbra
* A dobozokat megfelelő, nem éghető közbetétekkel egy­
mással pontosan szemben rögzítjük (pl. átkötözzük dróttal),
átdugjuk a tengelyt, s ha meggyőződtünk, hogy a dobozok
párhuzamosak, a tengely merőlegesen áll lapjukra, felhevítjük
spirituszlángon, utána levesszük a drótot és kiszedjük a
támasztó-közbetéteket.

201
kell terveznünk, mert a keréktengelyeknek a karika
vastagsága miatt mélyebbre kell kerülniök. A rajzból
könnyű megállapítani a részleteket. A tengely most
nem kötőtű, hanem két kis fémcsap, mely az oldalt
odaszegezett kis fapofákból nyúlik ki, s nincs oda­
erősítve, odaforrasztva, tehát szabadon forog a ke­
rék körülötte.
A keréktengelyek csapágyai, mint említettük, a
névjegydoboz födelének sarnírjaiból készülnek.Olló­
val elvágva őket,egy vastag tűvel addig tágítjuk,amíg

a kötőtű könnyen foroghat bennük, aztán apró fa­

csavarokkal a helyükre erősítjük, persze nem na­
gyon szorosan, hogy a tengelyhez idomulhassanak s
a tengely ne szoruljon vagy ékelődjön.
Az elektromágneshez nem kell különösebb ma­
gyarázat. Az U-alakú vasak mélyedésére előbb
gummizott papirosból tokot csavarunk, ráhúzunk
kétoldalról kartonpapirosból kivágott keretet, aztán
rátekercselünk minél több menet 0'2 mm kereszt­
metszetű szigetelt drótot. (Igyekezzünk legalább
200 menetet elérni.) A kész elektromágnes számára
kell aztán egy kis állvány, melynek magasságát ter­

202
mészetesen a forgórész helyzetéhez kell méretezni.
Alul az állvány egy csavarral erősítődik az alváz­
hoz, s ezután nyomjuk helyére a tekerccsel amúgy
is jól összefogott vasmagot, a kétoldalt számára
készült bevágásba.
A forgórészt is fel kell erősítenünk az alvázra.
Kétoldalt kis deszkalapok segítségével történik ez,
bennük lyukkal a tengely számára.

Hiányzik még egy lényeges alkatrész, a kefe.

A motorcsapágyul szolgáló oldaldeszkán fúrunk
egy lyukat egy vékony anyáscsavar számára, s
ezzel fogjuk be a körülbelül 2 cm hosszúra hagyott
0'5 mm átmérőjű rézdrót egyik, karikára haj­
lított végét. A drót felső végére ráerősítünk,
esetleg ráforrasztunk egy szintén kb. 2 cm hosszú
0'2 mm átmérőjű rézdrótdarabkát, másik végét
kicsit meggörbítve, hogy éppen leérjen az áram-
szaggatóra. Az áram kapcsolásáról majd később
lesz szó, de máris nyilvánvaló, hogy az áram
ezen a kefén át fog haladni az áramszaggatóba,
azon át a forgórész fémtengelyébe, innen az elektro­
mágnesbe. A megszakításnak pont abban a pilla­
natban kell mindig bekövetkeznie, amikor egyik

203
fegyverzet az elektromágnes elé érkezik. Mindegy,
hogy a kefe hol éri a hengert, mert a fémtoknak a

karika üregében való óvatos forgatásával tetszés

szerint be tudjuk állítani az érintkezést, hogy a

megszakítás mindig a kellő pillanatban következzék

be. Ezért volt jó nem véglegesen, szilárdan bele­
erősíteni a fémtokot a karika lyukába!

204
 A motor forgórészének a helyzetét kell még
megrögzítenünk, hogy szemben legyen az elektro­
mágnes sarkaival. A karika helyét a kötőtűn úgy
biztosítjuk, hogy a tengelyre megfelelő hosszúság­
ban rézdrótot csavarunk, vagy gyöngyöt fűzünk.
Nem volt szó még eddig a sínautó pályájáról,
vagyis a sínpárról. Vaskereskedésben méterszámra
kapni kb. egy centiméter széles, 0\5—1 mm vastag
vasszalagot, ebből készíthetjük a síneket. Minde­

nekelőtt meg kell állapítani kész kocsink nyomtá­

vát, vagyis a kerekek kiálló karimájának külső
széleit mérve, a kerekek távolságát. Pontosan ilyen
hosszú talpfákat vágunk falécből egy sereget, ami­
lyen hosszú pályát akarunk készíteni, minden tíz
centiméterre számítva egyet. A vasszalagon is min­
den 10 cm távolságban is fúrunk lyukakat pergő­
fúrónkkal s aztán vékony facsavarral összeerősítjük
a sínpárt. Minden tíz centiméterre lesz tehát egy-
egy talpfa, mely rögzíti a nyomtávot. Kanyarodó­
nál természetesen előre ki kell számítani a külső
sínen a talpfák végének helyét, vagy próbálgatással

205
állapítjuk meg, hová kell fúrnunk a lyukakat.
Kanyarodóban a talpfák a belső sínen közelebb,
a külsőn távolabb vannak. Legjobb csomagoló­
papírra természetes nagyságban kirajzolni a körö­
ket és kimérni a sínbe fúrandó lyukak távolságát.
Ha nincs ekkora körzőnk, spárgára kötött ceruzá­
val húzunk kört, a spárga másik végét a közép­
pontba szúrt rajzszegre tekerjük. Könnyű megol­
dani a síntoldást is, mert olyan vékony a vasszalag,
hogy a két sínvéget egymásra tehetjük s vékony
anyáscsavarral összefoghatjuk. Legfeljebb kicsit
zökken ilyen helyeken a kocsi, nem baj.
Áramforrásunk egyik sarkát az egyik sínszalag­
hoz vezetjük, másik sarkát a másikhoz, tehát az
áram az egyik sínről megy majd a motorba s a
másikon tér vissza. Igen ám, de a kerekek fémből
vannak, tengelyükkel összeforrasztva tulajdonké­
pen rögtön rövidre zárják a sínpárt s az áram nem
jut el az elektromágnes tekercsébe. E rövidzárlat
elkerülésére az első kerékpár bal kerekének, a má­
sodik kerékpár jobb kerekének kerületére vagy kö­
rülragasztunk egy vékony papiroscsíkot, vagy be­
festjük zománclakkal. (A cérnakarikás megoldásnál
nincs erre szükség, a karika elszigeteli egymástól a
két kereket.)
A kapcsolás módja a következő: Vékony drótot
tekerünk az első kerékpár tengelyére s ezt a kefe­
csavarhoz vezetjük. (A karikás megoldásnál az
egyik tengely bal, vagy jobb csapjára.) A vezetés
a motor tengelyéről lazán rátekert vékony dróttal
történik a mágnes tekercsébe, innen aztán vissza­
vezetjük az áramot a hátsó tengelyre, (a karikás
megoldásnál a túlsó csapra).
Hogy el ne felejtsük, a hajtószíj egyszerű gumi­
karika, amilyennel iratokat kötnek össze. Éppen
hogy feszes legyen, de ne nagyon. Ha túlságosan

206
hosszú, kivágunk belőle egy darabot s a végeket
összeragasztjuk gumiragasztóval. Sínen járó jó­
szágnál illik, hogy ütközője is legyen, vagy mond­
juk: lökhárítója, s ezt nagyszerűen képviselheti egy-
egy nagyfejű kárpitos-szeg.
A kocsi indítását, megállítását külön kapcsoló­
val intézzük el, az elemet ezen keresztül kötve rá a
sínekre. Meg kell jegyeznünk, hogy az áram egy­
szerű bekapcsolása nem okvetlenül indítja el ko­
csinkat, mert sajnos, a motornak holtpontja van,
néha bizony meg kell kicsit lökni a kocsit, hogy
elinduljon. De ha megindult, pompásan szalad,
mint ahogyan egy autóhoz illik.

2 07
 Néhány tanács a fúrás-faragáshoz
Könyvünk legelején feltettük, hogy olvasóink
jártasak a barkácsolásban, fúrás-faragásban, van
lombfűrészük és egyéb szerszámuk a munkához.
Természetesen nem elég, ha van szerszámunk,
bánni is kell tudnunk velük, mert maguktól nem
dolgoznak. Bizonyára jól esik tehát mindenkinek
néhány gyakorlati tanács a kézi munkához. Való­
színű, hogy minden olvasónk tud már dolgozni a
szerszámokkal, sokat megtanult a maga tapasztala­
tából, vagy a maga kárából, mégsem árt még ezek­
nek sem, ha egyet-mást hallanak a műhelytitkokból.
A lombfürész. Lépten-nyomon szükségünk volt
lombfűrészmunkára. Egyébként a legismertebb esz­
köz a gyerekvilágban, szinte mindenki legelőször is
lombfűrészt kap a kezéhez. Sajnos, az első lomb-
fűrészkészletek, amelyeket karácsonyra, vagy '(más
alkalomra kapunk ajándékba, elég silányak szok­
tak lenni s inkább csak szemnek valók, mint komoly
munkára. Ez azonban nem baj, apránként mindenki
kiegészíti, megújítja az egyes darabokat, amikor
például rájön arra, hogy a pergőfúró görbe, a ha­
rapófogó nem fog, a fűrész szára nem rugalmas. Itt
is, mint minden munkánál, legelső követelmény,
hogy szerszámaink jók legyenek. Ha rosszak, ve-

208
gyünk jókat helyettük, apránként, sorjában, ahogy
telik, elvégre nem is nagyon drágák.
Felesleges lenne megmagyarázni a lombfűrészt,
inkább csak néhány olyan útmutatást adunk, ami
nincs minden használati utasításban benne.
Lombfűrésszel fát is, fémet is lehet fűrészelni.
A fafűrészelésre való fűrészbetétek barnára van­
nak futtatva s valamivel lágyabbak, mint a kékre
futtatott fémfűrészek. Éppen azért, mert a fémfű­
részek keményebbek, könnyebben is törnek, s jó
vigyázni, ne pattanjon arcunkba, szemünkbe egy
szilánk, ha munkaközben eltörik.
A fűrészbetétek fognagyság szerint osztályozva
kaphatók. Vékony anyaghoz, keménypapiroshoz,
vékony deszkához, például furnérlemezhez, vagy
egy-két milliméter vastag bádoghoz fínomfogút kell
használni. Mennél vastagabb aztán az anyag, annál
durvábbfogú fűrész kell hozzá. 1—2 cm-es desz­
kákhoz 3—4 mm-es fűrészbetétet is kapni, míg
ennél vastagabb fát kézifűrésszel, vagy az úgyne­
vezett ágfűrésszel kell vágni.
A fűrészszálnak ferde fogai vannak s úgy kell
befogni őket, hogy a fogak lefelé álljanak. Túl lazán
befogott fűrész könnyen törik, de éppúgy a túlsá­
gosan kifeszített is. Gyakorlat dolga, hogy megta­
láljuk a feszítés legjobb fokát. Mindig rajzoljuk elő,
amit ki akarunk vágni, még ha egyszerű egyenes
vonalban akarunk is fűrészelni. Ha vaslemezeket
vágunk, mint például a Morse-távírónál kellett,
fogjuk össze a vékony lemezeket kötegbe, szorít­
suk jól össze őket s egyszerre fűrészeljük. Ha a
fűrész felmelegszik, kilágyul s ezért nem tanácsos
nagyon gyorsan fűrészelni. Fémfűrészelésnél jó ha
egy csepp olajat cseppentünk a fűrészre, vagy kis
vazelinnel kenjük meg. Kisebb lesz a súrlódás, ke­
vesebb hő fejlődik.

14 S z tró k a y : S záz k ísé rle t. 209

 A lyukfúrás. Legalkalmasabb a pergőfúró, mely
külön velejár minden lombfűrészkészlettel. Külön­
féle átmérőjű fúróbetéteket kapunk, fához-fémhez,
és ezekkel legtöbbnyire ki is jövünk. Lehetőleg
kerüljük a közönséges spirálfúrót, mert az — külö­
nösen ha már tompa — erős szétfeszítő hatást is
fejt ki a fára. Sohase használjuk eres, könnyen re­
pedő fánál, s keskeny darabokat ne is próbáljunk
átfúrni vele.

Ha nagyobb keresztmetszetű lyukra van szük­

ségünk, először fúrjuk meg a lyuk középpontjában
pergőfúróval, azután pontosan előrajzolva a nagy­
ságát, tágítsuk ki lombfűrésszel, vagy dörzsöljük
ki. A kidörzsöléshez külön, kúpalakú szerszámok
vannak. Benyomjuk a lyukba s ide-oda forgatva
tágítjuk azt vele. Ha nincs ilyen eszköz, jó bármi­
lyen szögletes, élesélű szerszám, mely egyik vége
felé hegyesedik, például háromszög keresztmet­
szetű reszelő, vagy valamely reszelőnek hegyes, a
nyélbeütéshez szánt vége, vagy csavarhúzó. Lágy
anyaghoz, például keménypapiroshoz az egyszerű
papirvágó olló is megfelel. Elektromágnesteker­
cseinkhez így készíthetjük el a keménypapirosba a
megfelelő kerek lyukat, amelybe az összesodort
tekercsmagot dugjuk. A nagyobb lyuknak ilyen

210
kidörzsölése azzal az előnnyel jár, hogy kis ügyes­
séggel okvetlenül tudunk pontos köralakú lyukakat
kapni.

Akár fába, akár fémbe akarunk lyukat fúrni a

pergőfúróval, előbb üssünk szeggel kis mélyedést a
leendő lyuk középpontjába, hogy a fúró el ne csúsz-
szék a fúrás elején s a lyuk valóban pontosan a
megfelelő helyen legyen.

Ha több alkatrészt akarunk csavarral összefogni,

tehát valamennyi részbe ugyanolyan távolságokra
kell lyukat fúrnunk, állítsuk össze ideiglenesen az
alkatrészeket, összeszorítva azokat s egyszerre fúr­
juk meg valamennyit.
A reszelők. Lyukak belsejét, vagy fa- és fémda­
rabok éleit reszelővei simítjuk ki, vagy igazítjuk

u*
211
meg. Különféle keresztmetszetű reszelőket kapunk
és használunk. Van háromszög-, félköralakú, s van
lapos négyszögalakú. Aránylag a félkör-keresztmet­
szetű használható legkiadósabban. Természetesen
nem árt, ha van egy durvább reszelőnk is, fának.
A reszelők másik vége hegyes szokott lenni, hogy
nyélbe verhessük s kényelmesebben dolgozhas­
sunk velük.
Készülékeink faalkatrészeit néha jó simára csi­
szolni, már csak azért is, hogy csinosabbak legye­
nek. Erre a célra csiszolópapirost, „smirglipapirost"
használunk.
Enyvezés, szegezós, stb. A faalkatrészeket rész­
ben összeragasztjuk, részben összeszegezzük, vagy

összecsavarjuk. A szegezéshez nem kell különösebb

magyarázat. Bonyolultabb dolog a csavarral való
összeerősítés. Tudjuk, hogy vannak facsavarok, s
vannak fémcsavarok, a szerint, hogy fába, vagy
fémbe valók-e. A csavarfejek is többfélék: göm­
bölyű fej, süllyesztett gömbölyű, vagy süllyesztett.

Ismerjük az anyáscsavarokat, melyek túlsó végén is

van csavarmenetes anya s eképpen kétoldalról fog­
hatunk vele össze tárgyakat. Néha tanácsos kis le­
mezkéből alátétet tenni a csavarok alá. Különösen

212
ott hasznos ez, ahol valamilyen drótvéget szorítunk
le a csavarral. Ha a drót hurkát az alátét alá tesszük,
a becsavarás közben nem fog kibomlani a hurok, ki­
csúszni a drót.
Különösen vékonyabb alkatrészek, például bá­
dog, stb. összeerősítésére előnyösen használhatunk
szegecset. A szegecs képlékeny fémből, például vö­
rösrézből készült kis csap, egyik oldalán fejjel. Át­
dugjuk az előre megfúrt lyukon és a másik felét la­
posra kalapáljuk. Nem oldható kötést ad, ha szét
akarjuk ismét szedni, le kell reszelni vagy csípni a
fejét. Persze ezután új szegecs kell.

És most néhány szó az enyvezésről. Faalkat­

részeket legbiztosabban és legjobban közönséges
enyvvel ragaszthatunk össze, de az enyvezéshez is
érteni kell. Csak meleg enyvvel lehet jól ragasztani.
A kereskedésben vett enyvdarabokat előbb áztas­
suk huszonnégy órára vízbe, amíg jól megdagad­
nak. Mikor az enyv megpuhult, megfőzzük, még­
pedig vízfürdőben. Nagyobb edényben vizet mele­
gítünk a spirituszlámpán, a vízbe beállítunk egy
kisebb, véglegesen erre a célra szánt edényt s abba
tesszük a megáztatott, de szárazra törölt enyvdara­
bokat. Közvetlen lángon nem lehet enyvet olvasz­
tani, mert odaég, illetve szétbomlik alkotórészeire.
Vízfürdőben viszont nem melegedhet fel száz fok­
nál magasabb hőmérsékletre, s ezért kell így olvasz­
tani.
 A ragasztásnál azért nem kell száz fokosnak
lenni az enyvnek, elég ha annyira meleg még, hogy
folyékony. Ecsettel kenjük fel vékony rétegben az

enyvet az összeragasztandó felületre, összeigazítjuk

azokat pontosan, aztán lepréseljük. Egészen kis
daraboknál néha elég kis fotocsiptetővel összefogni
a ragasztott tárgyat, nagyobb darabokat minél erő­
sebben sajtoljunk, szorítsunk össze, a lombfűré-

214
szüak szorítójával, vagy ha megfelel, könyveket,
súlyokat téve rá. így maradjon a ragasztás mind­
addig, amíg teljesen meg nem szárad az enyv. Ez
bizony eltart legalább egy napig.
Aki nem nagyon akar vesződni az enyvvel, ra­
gasszon szindctikonnal, vagy más hasonló úgyne­
vezett hidegenyvvel.

215
 Búcsúzóul
Ez a könyv nem volt egyszerű, könnyű olvas­
mány. Aki lelkiismeretesen vette, azt alaposan
megdolgoztattuk, de nem hisszük, hogy bárki is
sajnálná a fáradságot. Nem a könyvtől függ, hanem
kitől-kitől magától, hogy maradandó haszonnal is
járt a Száz kísérlet átdolgozása. Meglehet, akadnak
olyanok, akik csak részben értették meg a dolgo­
kat, még ha szabályosan el is készítettek minden
műszert, minden szerkezetet, ami csak előfordult,
s ezeknek azt ajánljuk, hogy ne elégedjenek meg a
fél sikerrel. Nem szabad senkinek sem belenyu­
godnia abba, hogy ez vagy az nem világos előtte,
zavart érez, nem érti pontosan, pedig látszólag
valóban ment minden, ahogyan megmondta a
könyv. Aki valamire vinni akarja, abban fékezhe-
tetlen vágy legyen a teljes tudásra. Ha nem értünk
valamit igazán, akkor csak bennünk lehet a hiba,
s ezt a hibát nem szabad elhanyagolni.
Nemcsak az elektrotechnikában, minden tudo­
mányban sokszor úgy van, hogy az ember eltéved,
ha egyedül van. Néha kisiklik az esze, nem veszi
észre a lényeget, még ha az akármilyen egyszerű is.
Közönséges összeadásnál is elő szokott fordulni,
hogy az ember valahol hibát vét, és azután vala­
hányszor újra átmegy a számoszlopon, minden

216
esetben megint elköveti pontosan ugyanazt a hibát.
Ilyenkor csak az segít, hogy más utat választunk,
ügyelünk arra, hogy ne is eshessünk bele mégegy-
szer ugyanabba a hibába. Vagy pedig megkérde­
zünk valakit. Ez sokszor kényelmesebb is, csak
legyen kéznél valaki, aki többet tud, mint mi. Ha
nincs, akkor mégis csak saját magunknak kell kive­
rekednünk a helyes utat.
Bevezetőül figyelmeztettünk arra, hogy minden
fizikai kísérlet egy-egy kérdés a természethez. Ha
egv kísérlet nem sikerül, ez azt jelenti, hogy a ter­
mészet nem felel. Nem felel, mert rossz volt a kér­
dés, vagy értelmetlenül tettük fel. Tehát mibennünk
volt a hiba. Keressük meg, azután tegyük fel még-
egyszer jól és értelmesen a kérdést, és a természet
készségesen megadja a feleletet, a kísérlet sikerül.
Az ember azonban sohasem elégszik meg csak
azzal, hogy tud valamit, első gondolata mindenkor
az, hogy tudását fel is használja a maga céljaira.
A tudományt rögtön követi a technika. Kísérleteink
során már sok olyan dolgot csináltunk, mely több
volt mint puszta kérdés a természethez, már fel is
használtuk, amit a szorosan vett kísérleteinkből
megtudtunk. Ilyen volt a Morse-távíró, a motor, a
dinamó, a relé, a kocsi. Mindegyikben felhasználtuk
az elektromosságnak azokat a tulajdonságait, ame­
lyeket kikutattunk.
Ezekkel azonban nem merítettünk ki mindent.
Ezernyi lehetőség van további dolgokra, hiszen
szinte még csak meg sem említettük a legközönsé­
gesebb villamos szerkezetet, a házicsengőt. Ezt
egyébként azért hagytuk el, mert oly egyszerű és
olcsó dolog, hogy kár lett volna vesződni az elké­
szítésével. De azért azt is kell ismernünk, s ezért,
aki talán még nincs tisztában a működésével, fel­
tétlenül fogjon hozzá és ismerkedjék meg vele. Na-

217
gyón egyszerű szerkezet, van benne egy elektro­
mágnes, mely magához rántja a csengő kalapácsát,
hogy az így ráüssön a harangra, aztán elereszti,
mert megszakad az áram, de mikor eleresztette,
rögtön ismét bekapcsolódik az áram s ez a játék
folytatódik, amíg csak valahol lenyomva tartják a
gombot.
Megismerve a csengő szerkezetét, mindjárt akad
egy sereg további kérdés. Hogyan kell például ösz-
szekapcsolni egy csengőt két nyomógombbal, hogy
két helyről szólaltassuk meg, ugyanannak a telep­
nek az áramával. Azután, ha ez megvan, hogyan je­
lezhetjük a csengőnél, hogy melyik gombot nyom­
ták meg, honnan adták a jelt? Ezek azonban nem
új kérdések, hiszen lépten-nyomon szemünk előtt
vannak ilyen csengőberendezések, teljesen elég, ha
papiroson megrajzolva áttekintjük a lehetőségeket.
Sokkal érdekesebb lenne, ha önálló munkába is
belekezdenénk. Elég szép gyűjteményünk, van már
a műszerekből, eszközökből, gépekből, próbáljuk
meg azokat tovább hasznosítani. Szép kis feladat
lehet például relénk számára a következő: Azt
akarjuk, hogy ébresztő óránk reggel hét órakor
ne csak minket csengessen fel, hanem odakinn a
konyhában is megszólaltassa a villanycsengőt s az
aztán szóljon mindaddig, amíg a cseléd nem jelent­
kezik. (Jó lesz megjegyezni, hogy ha valamilyen
meglevő elektromos berendezést használunk fel,
mint ebben az esetben a házicsengő berendezését,
első gondunk legyen, hogy teljesen kiismerjük azt,
tisztában legyünk a kapcsolásokkal, és csak azután
fogjunk hozzá a tervezéshez, kigondoláshoz.)
Könyvünkben mindvégig csak gyenge áramok­
kal foglalkoztunk, és akadt így is elég érdekes fel­
adat. Természetes, hogy a gyakorlott elektrotechni­
kus erős áramokkal is éppoly biztosan dolgozik, mint

m
mi a néhány Leclanché-elem aránylag nagyon
gyenge áramával. Mégsem ajánljuk, még azoknak
sem, akik teljes sikerrel dolgozták át a Száz kísér­
let-e t, sőt a folytatását, a Még száz kísérlet-et is,
hogy túlhamar kezdjenek foglalkozni erősáramú
berendezésekkel, például a villanyvilágítással.
Gyenge áramnál semmi baj sem történhetik, ha
rövidzárlatot követünk el, vagy áteresztjük testün­
kön az áramot, de a 100—200 voltos erős áramok­
nál baj és kellemetlenség származhat minden hibá­
ból, elnézésből.
*
Jó munkát kívánunk olvasóinknak s búcsúzóul
azt tanácsoljuk, hogy mindenki lelkiismeretesen
csinálja végig kísérleteinket, építse meg a leírt mű­
szereket. Ne ugorjon át semmitse, sem azért, mert
talán azt érzi, hogy a dolog magától értetődő, tehát
felesleges valóságosan is megcsinálni, sem azért,
mert talán nem sikerül mindjárt megszerezni a
hozzávalókat. Manapság bizony elég gond már egy
kis rézdrót megszerzése is, de ne törődjünk bele
ebbe a kivételes helyzetbe. Ha semmiképen sem
megy a rézdrót előteremtése, elégedjünk meg alu­
míniumdróttal, csak természetesen számoljunk át
mindent az alumínium fajlagos ellenállására s aztán
ezen az alapon állapítsuk meg a méreteket.
Tudjuk, hogy minden olvasónk, aki átdolgozta
magát a Száz kísérleten, és beletanult az elektro­
mosság rejtelmeibe, nem áll meg, hanem folytatni
akarja a munkát. Ezért írtuk meg ennek a könyv­
nek a folytatását is, a Még száz kísérletet, mely
aztán már a magas iskolája az elektromos kísérlete­
zésnek. Komolyabb, bonyolultabb, de egyúttal érde­
kesebb műszerek és eszközök elkészítése szerepel
ebben a magas iskolában. Aki azt is lelkiismerete­

219
sen átdolgozza, nemcsak egészen pompás elektro­
technikai laboratóriumot rendez be magának, ha­
nem ha aztán komoly elektrotechnikus akar lenni,
olyan előnyt biztosított magának a továbbtanulás­
ban, hogy évekkel fogja megelőzni azokat, akik el­
mulasztották ifjúkorukban az elektromossággal
való közvetlen, személyes megismerkedést.

220
 T artalomj egyzék
Oldal
Ajánlás ....................................................................................... 5
Mágnestű és elektromos áram ............................................... 11
Az árammutató ........................................................................ 23
Áramforrások ............................................................................ 37
Igazi árammérő ........................................................................ 45
Volt, ampér, ohm .................................................................... 55
Ha az áram elágazik ............................................................. 66
A feszültségmérés .................................................................... 73
Ravaszkodás az ampermérővel ............................................... 82
A Leclanché-elem .................................................................... 87
A Volta-elemek ........................................................................ 89
Az áram iránya ........................................................................ 93
Csináljunk elektromágnest ...................................................... 97
Kísérletek az elektromágnessel .............................................. 106
Morse-távíró ............................................................................... 111
Vonzásból-forgó mozgás ......................................................... 126
Motor vonzással és taszítással .............................................. 138
Az akkumulátor ....................................................................... 150
A galvanoplasztika ................................................................... 156
Az indukció ............................................................................... 161
Dinamó lesz a motorból ........................................................ 170
A relé ......................................................................................... 176
Villamos autó .......................................................................... 187
Egy kis villamos sínautó ......................................................... 192
Néhány tanács a fúrás faragáshoz ....................................... 208
Búcsúzóul .................................................................................. 216

221
 Kiadásért felelős: Máté Károly.
39*595* — Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. (F.: Thiering Richárd*)