Mérő

László szerint is vannak csodák: pozitívak és negatívak egyaránt. Ezek a

csodák a megszokott csodákkal szemben megmagyarázhatóak, mégpedig a
kiszámíthatatlan tudományával, forrásvidéküket pedig a gödeli gondolat által
találhatjuk meg.
A mai matematika segítségével a szerző elmagyarázza, hogyan működnek a
világi csodák, és miképpen hozzák létre a ,,gazdag szemétdomb"
mechanizmusát, amelynek köszönhetően a pozitív csodák folyamatos fejlődést
eredményeznek, és ugyanakkor újra meg újra talpra tudunk állni a negatív
csodák által okozott válságok után. Így elkerülhetjük, hogy a negatív csodák
végzetesen ártsanak nekünk, illetve kihasználhatjuk a pozitívakat.
Aki hallani sem akar matematikáról, de kíváncsi a világi csodák természetére,
nyugodtan átugorhatja a ,,matekos" részeket. Így is meg lehet érteni a könyv
mondanivalóját, úgy azonban mélyebben, ha látjuk a háttérben meghúzódó
matematikai megfontolásokat is, amelyeket a szerző képletek nélkül, tisztán csak
a gondolatokra koncentrálva mutat be.

Legelső könyvem előszavában huszonöt éve ezt írtam: ,,Esszét

írok, hogy Provokáljam az olvasó eszét." Azóta sok mindent
másképp látok, de ez megmaradt. Ez a könyv is esszé, azaz:
Próbálkozás. Elképzelt ,,ideális" olvasóm az, aki egyszerűen csak
intellektuális kalandra vágyik, függetlenül attól, hogy mi a konkrét
szakmája.
Mérő László

A szerző eredeti foglalkozása matematikus. Foglalkozott mesterséges

intelligenciakutatással, statisztikával és pszichofizikával, majd
gondolkodáspszichológiával és gazdaságpszichológiával. Harminc éve tanít az
ELTE Pszichológiai Intézetében.
Könyvei eddig összesen nyolc nyelven jelentek meg.
 Mérő László
A csodák logikája
A kiszámíthatatlan tudománya

Copyright © Mérő László, 2014
Szerkesztette Pavlov Anna
Illusztrálta: M. Miltényi Miklós
Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2014
Illustrations © M. Miltényi Miklós, 2014
Cover design © Tericum Kiadó, 2014
Használati útmutató
Elképzelt ,,ideális" olvasóm szellemi kalandra vágyik. Elsősorban neki írtam
ezt a könyvet, amelynek műfaja: esszé, azaz próbálkozás. Legelső könyvem
előszavában huszonöt éve ezt írtam: ,,Esszét írok, hogy provokáljam az olvasó
eszét." Azóta sok mindent másképp látok, de ez megmaradt.
Ez a könyv a világi csodákról szól, amelyek mára alapvetően megváltoztatták
a gazdaságot, és amelyekhez egyre inkább hozzá kell igazítanunk a
gondolkodásunkat és az oktatást is. A mai matematika segítségével megérthetjük
a világi csodák működésének alapjait, és azt is, hogy ezek miképpen hoztak létre
egy olyan mechanizmust, a gazdag szemétdomb mechanizmusát, amelynek
segítségével a pozitív csodák folyamatos fejlődést eredményeznek, és
ugyanakkor újra és újra talpra tudunk állni a negatív csodák által okozott
válságok után. A fejlődés és a válság ugyanis egy tőről fakad.
Aki hallani sem akar matematikáról, de kíváncsi a világi csodák természetére,
nyugodtan ugorjon át minden ,,matekos" részt. Így is meg lehet érteni a könyv fő
mondanivalóját, de úgy mélyebben, ha látjuk a háttérben meghúzódó
matematikai megfontolásokat is, amelyeket képletek nélkül, tisztán csak a
gondolatokra koncentrálva mutatok be.
Aki nem irtózik a matematikától, de nem is akar elmélyülni benne, annak azt
javaslom, épp csak fussa át azt a néhány szakaszt, amelyet túl bonyodalmasnak
talál, ezeknek csak a ,,dallamára" figyeljen. A könyv gondolatmenete így is teljes
mértékben követhető.
Aki pedig komolyan el akar mélyülni a témában, annak a jegyzetekben
ajánlok további olvasnivalót. Nem akartam a szöveg olvashatóságát egzakt
hivatkozásokkal, az idézetek forrásainak megjelölésével vagy egyéb technikai
részletekkel rontani, így ezeket a jegyzetekbe tettem. Ha az Olvasónak valahol
kételye támad, hogy mire alapozom, amit épp mondok, lapozzon hátra, és ott
talál szakszerű hivatkozásokat.
Budapest, 2014. január
Mérő László
ELSŐ RÉSZ
A világi csodák

A világ talán egy, de rendkívül sokarcú

Csodák pedig vannak

A Big Bang nem egy megismételhető esemény, ami szerencse, mert biztosan nem
élnénk túl.
Gyerekkori barátom, Alex, akiből később kiemelkedő üzletember lett,
egyáltalán nem hisz a csodákban. Mégis, élete egyik nagy, hazafias ambíciója az
volt, hogy egy magyar vállalkozást eljuttasson a New York-i tőzsdére. Mindegy
volt neki, hogy a cég orvosi műszerekkel, energiahálózatokkal vagy akár
játékszoftverekkel foglalkozik, csak az, amit csinál, legyen eléggé új, eredeti és
eladható a világban. Ha ilyen fantáziát látott egy cégben, hajlandó volt
befektetőként beszállni. Így indította el a növekedés útján kis cégemet is, amely
korábban csendesen éldegélt egyik napról a másikra.
 Alex átvette a cég üzleti ügyeinek intézését, és ekkor értettem meg, hogy
mennyire amatőr módon intéztem azokat korábban. A szakmai kérdésekbe
viszont nem szólt bele, pedig azokban is követtem el komoly hibákat. Ezekhez
úgy állt hozzá, mint Thomas J. Watson, az IBM alapítója. Watson egyik
igazgatója egyszer elkövetett egy szarvashibát, amivel tízmillió dolláros
veszteséget okozott a cégnek. Szomorúan lépett be Watson irodájába és így
szólt: ,,Rúgjál ki, megérdemlem." Mire Watson: ,,Még hogy rúgjalak ki? Épp
most költöttem el tízmillió dollárt az oktatásodra!"1
Alex nehéz helyzetekben rendszerint egykori üzleti mentorát idézte: ,,Mindig
jön egy következő feladat." Valóban, mindig jött az életében valami új csoda
lehetősége, amin lelkesen, teljes odaadással tudott dolgozni. Ezzel együtt, az
elmúlt évtizedekben aligha volt olyan hét, de talán nap se sok, amikor ne mondta
volna el a krédóját: ,,Nincsenek csodák." így nem csoda, hogy a csodák,
amelyeken oly állhatatosan dolgozott, nem történtek meg. Nem neki sikerült
kivinnie egy magyar céget a New York-i tőzsdére, bár ma már van egy magyar
vállalat ott, a LogMeIn. De Alex tevékenysége eredményeképp is létrejöttek
hosszú távon működőképes és nyereséges vállalatok, befektetések,
létesítmények.
A csodák is a világunk jelenségei, így elvileg kutathatónak kell lenniük a
természettudomány eszközeivel. De hogyan, ha egyszer épp attól csodák, hogy
egyszeriek és megismételhetetlenek, s így nem lehet őket sokszor
megismételhető kísérletekkel vizsgálni?
A tudomány jól bevált módszere szerint a tudósok a sokszor megismételhető
megfigyelések és kísérletek elemzése során felállítanak olyan elméleti vagy akár
ténylegesen is működő modelleket, amelyeket ezek a kísérletek támasztanak alá.
Ezután további, immár célzott kísérletekkel ellenőrzik a modell érvényességét.
Ha ezek is megerősítik a modellt, és a modell produkál csodának tekinthető,
egyszeri és megismételhetetlen, meglepő jelenségeket, akkor magának a
modellnek a vizsgálata egy tisztán természettudományos út az ilyesfajta
jelenségek kutatásához.
Például a Big Bang (az ősrobbanás) nem egy reprodukálható esemény, ami
szerencse, mert biztosan nem élnénk túl. Ezzel együtt, a fizikusok a
reprodukálható kísérletekre alapozott modellek segítségével a Big Banget is
tudják tudományosan vizsgálni. Valami hasonló utat fogunk bejárni ebben a
könyvben is remélve, hogy ez akár még Alexet is meggyőzheti arról, hogy
csodák márpedig vannak akkor is, ha nem hiszünk bennük.

TALEB FEKETE HATTYÚI

Nassim Nicholas Taleb, A fekete hattyú és más sikerkönyvek szerzője
Libanonból származik, abból az országból, amelyet kamaszkoromban ,,a Közel-
Kelet Svájcá"-nak neveztek. Libanon nagyon hosszú ideig a béke és a jólét
szigete volt a világ egy nagyon zűrös táján, és a szomszédságában 1967-ben,
illetve 1973-ban lezajlott két nagy arab-izraeli háború során is megmaradt a béke
szigetének. 1975 -ben kitört egy zavargás, de akkor ennek nem tulajdonított
különösebb jelentőséget a libanoni elit, amelynek Taleb családja is tagja volt.
Úgy gondolták, néhány nap alatt kitombolja magát a csőcselék, és utána majd
megint helyreáll a rend. A rend azonban csak nem akart helyreállni, és Taleb arra
kényszerült, hogy családjával együtt elhagyja a hazáját. Máig sem érti senki,
hogyan eshetett meg ez a negatív csoda, mitől tudott egy virágzó, prosperáló
ország egyik napról a másikra így összeomlani.
Taleb Amerikába került, és a világ egyik legnívósabb pénzügyi iskolájában, a
Wharton Schoolban végezte el a tanulmányait. Mindent megtanult, amit a
modern pénzügyi tudományokról tudni lehet, de egyáltalán nem értett egyet vele.
Úgy érezte, hogy ami a hazájával történt, az a pénzügyi piacokkal is bármelyik
pillanatban előfordulhat, és befektetőként nem akart ugyanúgy járni, mint ahogy
a hazája is járt.
Ezért amikor összegyűlt annyi pénze, hogy elindíthatta a saját befektetőcégét,
speciális befektetési stratégiákat alkalmazott. Élesen arra játszott, hogy akkor
nyerjen nagyot, ha a világgazdaság váratlanul összeomlik ugyanúgy, mint ahogy
1975-ben a hazája. Az egyensúly forrásvidéke című fejezetben részletesen be
fogjuk mutatni, hogy miféle tőzsdei konstrukciókra épül Taleb stratégiája, Az
élet Extremisztánban című fejezetben pedig részletesen elemezzük majd ennek
előnyeit és hátulütőit.
Taleb nagyon tudatosan használta, amit a Whartonon tanult, csak éppen
teljesen másképpen, más filozófiával, mint a túlnyomó többség. Nem az
érdekelte, hogy lehetőleg napról napra nyerjen valamennyit az árfolyamok
mozgásaiból, hanem az, hogy ha valami komoly krach történik a gazdaságban,
akkor nagyon nagyot nyerjen, addig pedig lehetőleg napról napra csak
viszonylag keveset veszítsen. Ő tönkre nem mehet, mondta, legfeljebb
kivérezhet, ha nagyon sokáig nem történik komolyabb baj.
Taleb tőzsdei stratégiája távolról sem vadonatúj2. Ezt a fajta magatartást
először az 1600-as években tiltották be, és azóta is folyamatosan vitatják a
létjogosultságát, időnként betiltják, időnként feloldják a tiltást, máskor csak
különféle szabályokkal korlátozzák. A vita alapja az, hogy ez a fajta stratégia
önmegvalósító jóslatként, önmagában is elősegíti a válságok kialakulását. Az
Alkalmazkodás Extremisztánhoz című fejezetben látni fogjuk majd, hogy a teljes
tiltás többet árt a gazdaságnak, mint amennyit használhat a válságok
megelőzésében, de valamennyi szabályozás mindenképpen indokolt. Az utóbbi
években egyre nagyobb hangsúlyt kap a szabályozás, de ezzel együtt bőven
marad tér Talebnek arra, hogy stratégiáját továbbra is folytassa.
2001. szeptember 11-én, a World Trade Center elleni támadást követő tőzsdei
összeomlás következtében Taleb egyik napról a másikra nagyon gazdag lett. A
következő években ugyanezt a befektetési stratégiát folytatta. Közben igyekezett
minél jobban megérteni a tőzsdei krachok természetét, és egyre fejlesztette
azokat a szoftverjeit, amelyek segítségével a saját, különbejáratú filozófiájára
alapozott speciális stratégiáját követte. 2001 után Taleb már sokkal nagyobb
tétekkel játszhatott, többet állt módjában napról napra elveszíteni - a 2008-as
válság eredményeképp pedig milliárdossá vált.
Taleb 2008-ban így nyilatkozott: ,,Bár milliárdokat kerestünk, de még mindig
nem tudunk semmit.3
 Máig sem érti, miért omlott össze a hazája 1975-ben, miért omlott össze a
világgazdaság 2008-ban - csak azt tudja, hogy fel kell és fel is lehet készülni
arra, hogy ilyesfajta előre láthatatlan és normál ésszel szinte elképzelhetetlen
csodák időről időre előfordulnak. Taleb befektetői tevékenysége mellett
elsősorban az ilyen események természetét kutatja - alapbeállítottságánál fogva
elsősorban a negatív csodákét, bár gondolatai sok esetben a pozitív csodákra is
érvényesek.
Taleb Fekete Hattyúnak nevezi az ilyesfajta csodákat. 2009-ben jelent meg A
fekete hattyú című könyve, amely 17 héten át vezette a New York Times
sikerlistáját. A könyvnek semmi köze sincs Darren Aronofsky 2010-ben készült,
azonos című Oscar-díj-nyertes filmjéhez, amely amúgy szintén egy csodáról
szól, amelyet egy rendező lát bele egy balerinába, és sikeresen ki is hozza belőle.
Taleb könyve rendkívül kusza, rosszul megírt, noha igen gondos szerkesztők
igyekeztek legalább többé-kevésbé emészthetővé tenni. Sikerének titka az, hogy
miközben olvassa az ember a zavaros gazdaságfilozófiai értekezéseket és a
szerző hatalmas egójából áradó arroganciaözönt (a közgazdaság-tudomány
Nobel-díjasai mind sarlatánok és tudatlan csalók, a Wall Street legnagyobbjai,
például Soros György, sikerüket a puszta szerencsének köszönhetik stb.),
mindezek olvasását végig egy olyan érzés kíséri, hogy ez az ember valami
nagyon fontosat tud a világunkról. Taleb kuszasága ellenére is hitelesen okos, és
matekból is kiváló.4
Taleb a Fekete Hattyút az elképzelhetetlen, de mégis előforduló és a világra
nagy hatással levő dolgok szimbólumaként használja. Nem túl szerencsés
szimbólum, mivel fekete hattyút nagyon is könnyen el tudunk képzelni akkor is,
ha még sohasem láttunk ilyet és nem is hisszük, hogy létezhet, hiszen a
hattyúnak számunkra éppen az a lényege, hogy olyan szép hófehér. Mégis
könnyedén el tudjuk képzelni: a Fekete Hattyú olyan, mint egy normál hattyú,
csak épp fekete - miért ne? Amúgy valahol Ausztráliában állítólag valóban
létezik fekete hattyú, de ez már szimbólumunk szempontjából teljesen
érdektelen. A könyv német kiadója nem is volt hajlandó fekete hattyút tenni a
címlapra, a német kiadás címlapján a Fekete Hattyú illusztrációjaként egy pink
színű, hajtogatott hattyú illusztrálja a Der schwarze Schwan-t.
Taleb bő 500 oldalas könyvében sehol sem definiálja, pontosan mit is ért
Fekete Hattyún, ehelyett több tucat példát sorol fel rá a könyv legkülönbözőbb
pontjain. Példái között szerepel hazája összeomlása mellett a Szovjetunió
felbomlása, a berlini fal leomlása, az iszlám megszületése, a tőzsde nagy
összeomlásai, de egészen másfajta példákat is felhoz. Fekete Hattyú lehet egy
könyv váratlan sikere vagy akár a jogosan várt siker elmaradása, II. Katalin
cárnő rengeteg szeretője (Taleb lábjegyzetéből tudjuk: a pontos szám 12 - mai
szemmel nézve nem is olyan elképesztően sok), a 2004-es cunami az Indiai-
óceánon, a számítógép, a lézer, az internet vagy akár a kerék feltalálása, Amerika
vagy az antibiotikumok felfedezése stb. Taleb számára Fekete Hattyú lehet
akármi, ami sem a józan ész, sem a tudomány segítségével nem jelezhető előre,
de mégiscsak bekövetkezik, és nagy hatással van a világra, vagy legalábbis sok
ember sorsára.

A CSODÁK ÉS A FEKETE HATTYÚK

Ebben a könyvben a csoda szót nagyjából hasonló értelemben használjuk,
mint ahogy Taleb a Fekete Hattyú szimbólumot. A csoda fogalmát sem
definiáljuk egzaktul, de legfontosabb tulajdonságának azt tekintjük, hogy
egyszeri, nem jelezhető előre és nem állítható elő megismételhető kísérletekben.
Ellentétben Taleb Fekete Hattyúival, a csoda esetében az nem fontos, hogy nagy
hatással legyen a világ folyására. Vannak kis és nagy csodák, amelyek
egyformán lehetnek csodák.
Az, hogy a csoda egyszeri és megismételhetetlen, nem jelenti azt, hogy nem
fordulhat újra elő. Előfordulhat, hogy egy csoda megismétlődik, és akkor is
ugyanolyan rejtélyes és reprodukálhatatlan, mint korábban volt.
Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy valójában minden ember egy kis csoda,
mivel egyszeri és megismételhetetlen. Hajlamos vagyok egyszerre egyetérteni a
német teológus költővel, Martinus von Biberachhal és Martin Lutherrel, akit
annyira kiborított Magister Martinus 1498-ban írt híres verse, hogy megalkotta a
szerinte helyes változatát. Az eredeti vers, Szabó Lőrinc fordításában:5
Élek, s hogy meddig, nem tudom,
Meghalok, bár nem akarom,
Megyek, s egész utam titok:
Csoda, hogy jókedvű vagyok.

Luther ellenverse, jobb híján saját nyersfordításomban:

Élek, míg Isten úgy akarja,
Meghalok, amikor és ahogyan akarja,
Megyek, s pontosan tudom, hova:
Csoda, hogy rosszkedvű vagyok.

Valóban, mindkét szerző hangulatát tekinthetjük a maga szempontjából egy-

egy kisebb csodának, bár hozzám Magister Martinus csodája áll közelebb.
A Fekete Hattyúk általános tulajdonsága, hogy utólag, amikor már
bekövetkeztek és láthatóak, teljesen evidensnek tűnik, hogy elő kellett
fordulniuk. A világ hemzseg a Fekete Hattyúk utólagos magyarázataitól. Noha
Taleb Fekete Hattyú-fogalma és a mi csodafogalmunk sok szempontból hasonló,
ebben is különböznek: a csodákra gyakran utólag sincs logikus magyarázatunk.
Egy istenhívő ember számára a csodák Isten létezésének és nagyságának
bizonyítékaiként szolgálnak, ezért az ő számára nem kérdés és ezért nem is
meglepő a csodák létezése. Ha a tudomány netán valamiről, amit korábban
csodának tartottunk, kideríti, hogy mégsem az, hanem a természeti törvények
szükségszerű következménye (mint például egy teljes napfogyatkozás), az a hívő
ember hitét a legkevésbé sem ingatja meg. Ha egyszer Isten az embert saját
képére és hasonlatosságára teremtette, akkor a legkevésbé sem csoda, hogy
néhány ünnepélyes pillanatban az ember is végére járhat egy-egy csodának.
A vatikáni Pápai Tudományos Akadémia évtizedeken át folytatott egy
kutatást, amelyben azt vizsgálták, találhatók-e a szűznemzésnek igazolható
példái. A kutatás eredményeként arra jutottak, hogy találtak néhány esetet,
amelyben a szűznemzés nem volt kizárható, de egyetlen olyat sem, ahol
igazolhatóan megtörtént. Tudományos szempontból ez természetesen egy
nagyon korrekt és indokolt következtetés, azonban a hit szempontjából maga a
kutatás teljesen értelmetlen. Ha egyszer abban hiszünk, hogy Szűz Mária teherbe
esése csoda volt, azaz egyszeri és megismételhetetlen, akkor mi értelme ilyen
tudományos kutatást végezni?6
 Egy nem hívő ember számára viszont a legkülönfélébb csodák mind
csupáncsak tudásunk korlátainak ékes bizonyítékai. Ő is belátja, hogy vannak
jelenségek, amelyekre jelenlegi tudásunk alapján nem tudunk magyarázatot adni,
de számára ezek sem csodák, mert ő abban hisz, hogy a tudomány fejlődése
előbb-utóbb majd ezekre is meghozza a magyarázatot.
A tudomány azonban nemcsak a világ egyre több furcsának látszó jelenségére
képes magyarázatot adni, hanem azt is bebizonyította, hogy mindig is lesznek
olyan jelenségek, amelyekre a tudomány aktuális állása garantáltan nem tud
magyarázatot adni. Ezeket az eredményeket A csodák forrásvidéke: a gödeli
gondolat című fejezetben mutatjuk majd be, és ott az eddigieknél sokkal
egzaktabb módon fogjuk körülírni a csoda fogalmát, megkülönböztetve a csodák
három alaptípusát.

ALAPKÖNYVEK
Douglas R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyve7 alapvetően
változtatta meg a gondolkodásmódomat, mindmáig egyik legnagyobb
olvasmányélményem, miközben az alapgondolatának éppen az ellenkezőjében
hiszek. A könyv amellett érvel 777 oldalon keresztül, hogy a logika Gödel által
felfedezett mechanizmusa, amit mi A csodák forrásvidéke: a gödeli gondolat
című fejezetben fogunk bemutatni, tökéletesen alkalmas teljes értékű
mesterséges intelligenciák létrehozására. Hofstadter ráadásul van annyira
krakéler, hogy könyve bevezetőjében világosan kimondja: ,,Ez a könyv bizonyos
értelemben a vallásom kifejezése."
Nos, ha úgy tetszik, én ,,más vallású" vagyok, miközben amit a dologról
tudok, annak nagy részét éppen Hofstadtertől tudom. Ő tudta nekem úgy
elmondani, hogy végig lekössön, végig halálosan izgalmasnak találjam, nem
úgy, mint az általa feldolgozott rengeteg szakcikket. Ez a könyv világította meg
számomra a csodák forrásvidékét, enélkül a jelen könyv sem jöhetett volna létre.
Amit a logika alapjairól feltétlenül tudni kell ahhoz, hogy ne csak a kocsmai
filozofálgatás szintjén gondolkodhassunk el a világról, azt Hofstadter könyvéből
érdemes megtanulni. Ami kétséget kizáró tudományos tény, abban nem érdemes
feltalálni a meleg vizet. Azt egyszerűen meg kell tanulni, lehetőleg ilyesfajta
könyvekből. Ahhoz, hogy valaki értelmesen tudjon nem egyetérteni, először is
érteni kell az alapdolgokat.
Egyszer egy matematikai statisztika vizsgán egy hallgató azzal kezdte a
feleletét, hogy ,,nem értek egyet a t-próbával". Érdeklődéssel fordultam felé,
mert ez a matematikai technika valóban felvet érdemi és súlyos problémákat;
gondoltam, nézzünk együtt ezek mélyére. De hamar kiderült, hogy a hallgató
valójában nem a t-próba alapelvével nem ért egyet, hanem egyáltalán nem érti az
egészet. Azzal nem ért egyet, hogy ilyesmit kelljen tanulnia. Könnyű szívvel
rúgtam ki a vizsgáról, ő pedig könnyű szívvel terjeszti rólam az internet
különféle fórumain, hogy micsoda egy patkány vagyok, akivel szemben nem
lehet más véleményt megfogalmazni.
Egy tanár nem lehet szélsőségesen liberális, mivel pontosan tudja, hogy egy
bizonyos (az adott iskola szintjének megfelelő) színvonalon csak akkor lehet
egyáltalán megszólalni, ha előtte egy bizonyos tananyagot rendesen
megtanulunk. Ugyanakkor egy vérbeli tanár valamennyire elkerülhetetlenül
liberális, mivel pontosan tudja azt is, hogy mindenki, aki a tananyagot rendesen
megértette, a maga módján fogja felhasználni és értelmezni. Ehhez már csak
támpontokat adhat a tanár saját értelmezése azáltal, hogy megmutatja, miképpen
néz ki egy szakszerű és ugyanakkor egyéni értelmezés - például Hofstadteré.
Ezeket éppen azért érdemes megismerni és megérteni, mert nem feltétlenül kell
egyetérteni velük.
Mindez még a Bibliára is érvényes. Az is egyike a világról kialakult
gondolkodásom elsődleges forrásainak, miközben egyáltalán nem gondolom,
hogy például a világ teremtése úgy történt, mint ahogyan ott olvashatjuk - erről
Darwin óta nem gondolkodhatunk ugyanúgy, mint korábban, mint ahogy
Kopernikusz óta a Föld és a Nap viszonyáról sem.
Talán éppen azért volt szükség a szépirodalom kitalálására, mert így lehet egy-
egy történetet legjobban elmondani úgy, hogy akkor is érdekes és
gondolkodásunkat akár alapvetően meghatározó lehessen, ha a szereplők vagy a
szerző gondolkodásmódja tökéletesen idegen tőlünk. A világszemléletemet
alapvetően meghatározó, kedvenc könyveim mindegyike, beleértve a
szépirodalmiakat is, például Ottlik Gézát vagy J. K. Rowlingot, akiket
hamarosan, még ebben a fejezetben idézni fogok, olyan mű, amellyel valahol
alapjában nem értek egyet. Például egyáltalán nem gondolom, hogy a világban
vannak varázslók és vannak muglik, mégis nagy élvezettel olvasom a
varázslóiskola történetét, és nyugodtan hagyom, hogy alakítsa a
gondolkodásomat.
 Ugyanez érvényes Taleb könyvére, A fekete hattyúra is. Alapvetően nem értek
egyet Taleb szemléletével, talán mert az én hazám nem omlott össze egyik
napról a másikra, legalábbis az elmúlt négy-ötszáz évben nem - igaz, a térség
Svájca sem volt egy pillanatig sem. Szerintem a világ korántsem annyira vad és
sebezhető hely, mint Taleb állítja. Ezért szól ebben a könyvben közel ugyanolyan
hosszú rész a szelíd világról, mint a vadról - és látni fogjuk, hogy csodák vagy
Taleb-féle Fekete Hattyúk mindkettőben előfordulnak.
Ellentétben Hofstadter könyvével, nem gondolom, hogy a Fekete Hattyúk
logikáját Taleb könyvéből érdemes megtanulni. Ahhoz ez a könyv túl zavaros és
kusza. Ugyanakkor kifogyhatatlan tárháza a témával kapcsolatos szellemes
gondolatoknak és találó példáknak, és alapszemlélete alighanem hosszabb távon
is megváltoztatta a világunkról való gondolkodásunkat.

A RUBIK-KOCKA CSODÁJA
Rubik Ernő építész, a Rubik-kocka feltalálója fiatal korában az Iparművészeti
Főiskola tanára volt, és nagyon elégedetlen volt a hallgatói térbeli
képzelőerejével. Ezért elhatározta, hogy készít egy olyan eszközt, amelynek
segítségével fejleszthető lesz a hallgatók térbeli fantáziája. Hosszas kísérletezés
után így született meg a Rubik-kocka, amelyből sok száz millió példányt adtak el
a világban.
A Rubik-kocka tipikus példája annak, amit Taleb Fekete Hattyún ért, bár ez
épp nem szerepel Taleb példái között. Rubik Ernő 1974-ben alkotta meg a
kockát, amelyből az első öt évben Magyarországon kívül mindössze 2100
darabot sikerült eladni, és Magyarországon is összesen ötezret.8 Rubik Ernő
hiába próbálkozott, a legkülönbözőbb országok játékipari szakembereinek
egyöntetű véleménye volt, hogy ez a játék a világpiacon eladhatatlan, hiába
varázsolt el sok ezer magyart.
Többek között engem is. Pedig magam nem oldottam meg a feladványt,
kifogott rajtam. Mint majdnem mindenki, én is innen-onnan hallottam néhány
forgatássorozatot, megtanultam közülük hármat, és ezek segítségével már nagy
élvezettel tekertem ki a kockát újra és újra. Élvezetemet a legkevésbé sem
csökkentette, hogy nekem négy-öt percig tartott a kocka megoldása, miközben a
kockatekerés nagymesterei tíz másodpercen belül megoldják, igaz, ők ehhez
nem háromféle, hanem több ezer fajta forgatáskombinációt ismernek.
Egyszer egy beszélgetés közben megkértem Jánossy Ferencet,9 a kiváló
gépészmérnököt és közgazdászt, tervezzen már egy olyan mechanizmust, amely
mindhárom irányba forgatható. A gépész felháborodva válaszolt, hogy az
lehetetlen. Ekkor megmutattam neki a Rubik-kockát, ami akkor még nagyon
újdonság volt. Tekergette egy ideig, majd nagyon színpadiasan kezében tartva a
kockát így szólt: ,,Uraim, ez a tárgy nem létezik."
Rubik Ernő sok sikertelen próbálkozás után 1979-ben mutatta meg a kockát
Tom Kremernek, aki több száz játékszabadalom alkotója, egy londoni
játékfejlesztő és -kereskedő cég vezetője. A szakértő tekergette egy-két percig,
majd majdnem pontosan ugyanúgy tartva kezében a kockát, mint a
gépészmérnök, így szólt: ,,Ez a játék minden játékipari elvnek ellentmond. Nem
ad ki hangot, nem látszik rajta, hogy értékes, nem ,cuki,, normális ember nem
tudja megfejteni." Ezzel lényegében össze is foglalta, miért volt addig sikertelen
a világpiacon. Majd így folytatta: ,,Ez a játék zseniális. Csináljuk meg felesbe."
Ez volt az a pillanat, amikor a Rubik-kocka elindult a világsiker, a Fekete
Hattyúvá válás útján.10
Ebben a történetben nemcsak maga a Rubik-kocka csoda, hanem csoda Tom
Kremer szeme is a játékhoz. Ö 1979-ben ötvenes évei elején járt, de már akkor
úgy tekintettünk rá, mint a játékipar nagy öregjére. Harminc évvel később azt
mondta, a teljes életművéből arra a legbüszkébb, hogy meglátta a Rubik-
kockában a zsenialitást és világsikerre vitte. Így lett két csodából, amelyek
önmagukban, külön-külön nem Fekete Hattyúk, egy valódi Fekete Hattyú.
A Rubik-kocka már akkor csoda volt, amikor még egyáltalán nem látszott
rajta, hogy Fekete Hattyú lesz. Csoda volt azok számára, akiket teljesen elbűvölt,
csoda volt a mechanikai megoldás a nagy tudású, tapasztalt gépészmérnök
számára, és a játékipar nagy öregje is meglátta benne a csodát. Ez a fő különbség
Taleb Fekete Hattyú-fogalma és az ebben a könyvben használt csodafogalom
között. A csoda egyszeri és megismételhetetlen, ezért ugyanúgy
előrejelezhetetlen, mint a Fekete Hattyú, de nem kritériuma, hogy nagy hatással
legyen a világra. Vannak kis csodák, amelyek nem sokat változtatnak a világ
folyásán, és vannak nagy, világrengető csodák.
Rubik Ernő megvalósította tanári álmát, sikerült létrehoznia egy olyan
szerkezetet, amelyet mindhárom irányban korlátlanul lehet tekergetni. Ez
önmagában is csoda, és akkor is az lett volna, ha nem találkozik Tom Kremerrel,
és a kocka nem válik Fekete Hattyúvá, váratlan világsikerré.

ELHIVATOTTSÁG
Ellen MacArthur,11 a fiatal angol nő is megvalósította nagy álmát: 2001-ben
körülvitorlázta a Földet kis egyszemélyes hajójával. Amikor 94 napos hánykódás
után hazaért, így nyilatkozott: ,,Remélem, a példám más fiatalokat is arra fog
ösztönözni, hogy megvalósítsák az álmukat." Az angol nő nagy álma nyomán
ugyanúgy előbújt rejtekhelyéről a csoda, mint ahogy Rubik Ernő végeláthatatlan
kísérletei eredményeként. Az már mindegy, hogy a csoda épp milyen formát ölt,
a Föld körülhajózását egy lélekvesztőn, egy elvileg lehetetlen, de mégis kiválóan
működő tárgy létrehozását vagy akár a Vörös-tenger megnyílását - mindegyik
elképzelhetetlen volt és nagy meglepetést okozott, ezért csodaszámba vehető.
Ottlik Géza is valami nagyon hasonlóról ír Iskola a határon12 című
regényében: ,,Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz,
ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két
legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül
mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a
sors. Később már nem is izgultam az ilyesmiért; tudtam, hogy ami alapfeltétel,
azért fölösleges aggodalmaskodni, ott nincs ellenem világi hatalom: hogy
például festő leszek; ha el kell görbítenem a galaktika tengelyét, akkor is; és
erőlködés nélkül keresztül fogok sétálni a tömör kőfalon, és megnyílik előttem a
Vörös-tenger."
Egy nagy álom és a konok következetesség önmagában is előcsalogathatja a
csodát - és még csak hálára sem tart igényt a sors. De mit tegyenek azok,
akiknek nincsenek nagyratörő álmaik? A gondolkodás nélkül adott válasz az,
hogy találjanak egyet, és valósítsák meg.
Ám ez a válasz a legbiztosabb út afelé, hogy boldogtalanná tegyünk sok-sok
embert, akik pedig távolról sem boldogtalanságra születtek. Nem mindenkinek
adatik meg, hogy legyen egy nagy álma, és még kevesebbnek, hogy azt
sikerüljön megvalósítania. Csoda nélkül is boldogan élhet az ember.
Mindig is irigyeltem azokat, akik tízéves korukban elhatározzák, hogy
molekuláris biológusok, mozdonyvezetők vagy akár hajósok, festők lesznek, és
nagy küzdelemben sikerül álmukat megvalósítaniuk. Számomra például
látszólag adott pálya volt a matematika, hiszen szerettem, tanulmányi
versenyeken jó eredményeket értem el, és tanult szakmámmá is vált. Egy kicsit
valóban álmodoztam arról, hogy majd én leszek az, aki megoldja a négyszín-
sejtést, a Poincaré-sejtést vagy a nagy Fermat-sejtést. Csakhogy nagyon hamar
rájöttem, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebb matematikusok, és ha
azoknak nem sikerült megoldani, akkor aligha véletlen, hogy nekem sem megy.
Mindhárom említett sejtés kapcsán megtörtént a csoda: megoldották az azóta
eltelt negyven évben. De sok száz másik, hasonlóan nehéz híres matematikai
probléma továbbra is makacsul ellenáll - ezekről nem szól a fáma. És arról a sok
ezer tehetséges matematikusról sem, akik akár egy egész életet töltöttek el azzal,
hogy e három sejtés megoldásával próbálkoztak, de nem sikerült megoldaniuk.
Egy kis részük büszkén állíthatja, hogy ha neki nem is sikerült, de munkájával
egy kicsit ő is hozzájárult mások sikeréhez, ám a legtöbb próbálkozónak még
ennyi sikerélmény sem adatott meg, mivel az út, amelyet végigjártak, bármilyen
ígéretesnek látszott is, zsákutcának bizonyult.
A világ már csak így működik, valakiknek ezeket a zsákutcákat is be kell
járniuk ahhoz, hogy néhány ember megvalósíthassa az álmát, és
megtörténhessen a csoda. Aki csak azzal járult hozzá a sikerhez, hogy néhány
ígéretes zsákutcának a végére járt, az is el tud számolni az életművével. Boldog,
csodamentes életet élt, tisztességes munkát végzett.
Nem biztos, hogy nagy alkotások csakis akkor születhetnek, ha valaki teljes
elhivatottsággal csinál valamit, és nagy álmai vannak. Napjainkban egy-egy
korszakalkotó, csodának tekinthető tudományos eredmény vagy technikai
vívmány többnyire több száz vagy akár több ezer ember csapatmunkájának
eredményeként jön létre. Könnyen szétveti a csapatot az, ha minden tagja
túlzottan nagy álmokat kerget. Egy-két ilyen ember is kell persze a csapatba, de
a sikerhez ma már sok-sok biztos tudású, a felmerülő problémákat szakszerűen
megoldani képes profi is szükséges.
Nemrégiben olvastam egy cikket két ausztrál egyetemi oktató, Gerry Mullins
és Margaret Kiley tollából. A tanulmány címe pontosan kifejezi a
mondanivalóját: ,,It's a PhD, not a Nobel Prize" (Csak egy PhD, nem a Nobel-
díj). A neten megtalálható, és azóta minden doktoranduszhallgatómnak kötelező
olvasmányként adom, mert sokuknak segít abban, hogy a PhD megírását
akadályozó nagy álmaikkal leszámoljanak, és magasan képzett, hasznos profikká
váljanak.13
G. B. Shaw mondta: ,,Aki húszévesen nem kommunista, annak nincs szíve,
aki harmincévesen kommunista, annak nincs esze." Természetes és helyénvaló,
hogy az embernek fiatalkorában nagy álmai vannak, de legalább olyan fontos,
hogy ezeket az álmokat idővel szembesítse a realitásokkal és képességeinek
korlátaival. Ha nem vagyunk azon nagyon kevesek egyike, akiknek reális
esélyük van megvalósítani nagy álmukat, akkor csakis így válhatunk a csodák
részeseivé. Ellen MacArthur útja csak az egyik lehetséges út.14

Talán ezért nem vált Ellen MacArthur vállalkozása Fekete Hattyúvá, nem volt
különösebben nagy hatással a világ folyására. Maga a Föld körülhajózása már
régen nem Fekete Hattyú, bár az még ma is csoda, ha valakinek egy ilyen kis
lélekvesztőn sikerül. Ha ez a siker valóban sok-sok embert inspirált volna arra,
hogy megvalósítsa álmát, akkor talán még napjainkban is Fekete Hattyúvá
válhatott volna. Csakhogy a nagy álmok megvalósításának manapság vannak
sokkal korszerűbb példái is, amelyek egyúttal sok ezer jól képzett profinak is
feladatot adnak - ilyenek például a Microsoft, az Apple vagy a Google
alapítóinak álmai.

HARRY POTTER CSODÁI

Ottlik Géza egy másik írásában, egy rövid mesében a királyfi legyőzte a
hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, felébresztette és
megnevettette az alvó királykisasszonyt. Egybe is keltek nyomban. Csakhogy
Ottlik meséje folytatódik. ,,De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is
igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok
másodpercből." Egyszer csak egymásra néztek, és a királyfi elhatározta, hogy
megint befalazza és elaltatja a királylányt, lerombolja a kacsalábon forgó
kastélyt, feléleszti á hétfejű sárkányt.15
,,Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem sok
vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán nem bírta lerombolni
a kastélyt, mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta
helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem
befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid
esztendők, s így küszködtek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak."
Mi történik, ha sikerül megvalósítani a saját személyes csodánkat? Ennyi
lenne?
A világirodalom nagyjából eddig tudott eljutni háromezer év alatt
Homérosztól Shakespeare-en át a maiakig. Azért tartom az utóbbi száz év
legnagyobb világirodalmi alkotásának a Harry Pottert, mert J. K. Rowling
megvalósította azt a csodát, hogy innen sikerült továbblépnie.
Harry Potter távolról sem olyan, mint Ellen MacArthur. Nem voltak nagy
álmai, csak épp a sorsa úgy hozta, hogy neki kellett megvalósítani azt a csodát,
amire másnak esélye sem volt, és neki is roppant csekély. És miután hétkötetnyi
kaland végére sikerült neki, boldog és hasznos varázslóként élt tovább, további
nagy álmok nélkül - ahogyan élhetett volna akkor is, ha a sorsa nem úgy hozza,
hogy egyedül neki van esélye legyőzni azt, akinek a nevét nem ejtjük ki.
Varázsló volt, akinek mindennapi munkaeszköze a csoda, de igazi csoda nem
történt vele több az életében, és nem is volt ilyesmire igénye. Végezte a
munkáját, szerette a feleségét és a gyerekeit, és időnként visszaemlékezett a
kalandos időkre.
Rowling a Harry Potterrel még egy egészen másfajta csodát is megvalósított:
sok millió gyerekkel elolvastatott háromezer-ötszáz oldalt abban a korban,
amikor már kezdtünk lemondani arról, hogy a gyerekek az internet és a tévé
mellett akár olvashatnak is. Ez legalább olyan váratlan és hihetetlen, mint a
berlini fal leomlása vagy egy hatalmas gazdasági válság - és könnyen lehet, hogy
megismételhetetlen is, azaz igazi csoda. Erre utal az is, hogy milyen nehezen
talált Rowling kiadót a könyvére. Akárcsak a Rubik-kockát, ezt is több tucat
kiadó utasította vissza, akik utólag minden bizonnyal verték a fejüket a falba.
Említettük, hogy a sikerhez ma már szinte mindig szükséges sok-sok biztos
tudású, a felmerülő problémákat szakszerűen megoldani képes profi. Olyan, mint
amilyen Harry Potter lett felnőttkorára. Talán ezért született meg ez a regény
éppen napjainkban és nem hamarább. A sok nagy kaland közben végig érződik,
Rowling már akkor tisztában volt vele, hogy regénye valójában erről szól,
amikor az első sort leírta. Meg persze a szeretet csodáiról.
A csoda egyszeri és megismételhetetlen. A profi munka viszont éppen azért
profi munka, mert a profi bármikor meg tudja ismételni. Ellen MacArthur vagy
Rubik Ernő igazi profi munkát végeztek, jóllehet pusztán csak konok
következetességgel végezték, amit a feladatuknak éreztek. Ha ez időnként
csodához tud vezetni, akkor nem csoda, hogy napjainkra a világunk szerves
részévé váltak a csodák.
De mitől olyan a mi világunk, hogy szerves részévé tudtak válni a csodák?
Hol van benne számukra hely, ha egyszer a modern tudomány egyre több
csodának tekintett jelenséget képes megmagyarázni - idővel talán még Rubik
Ernő gondolkodását, Ellen MacArthur bátorságát vagy a Harry Potter váratlan
sikerét is? Miképpen hagyhat a tudomány mégis teret a tudományosan
megmagyarázhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen csodáknak? Ennek a
felderítésére vállalkozunk ebben a könyvben.
A szelíd és a vad világ

Egy Einsteinnek nincs szórása.

Albert Einstein felhatalmazta az utókor kutatóit arra, hogy halála után
vizsgálatokat végezzenek az agyával. Ezzel sokan éltek is, de semmi érdekeset
nem találtak. Einstein agya ugyan nagyon sok mindenben különbözött minden
más vizsgált agytól, mégsem lehetett meghatározni, melyek azok a konkrét
jellemzők, amelyek speciális együttállása hozta létre ezt a zseniális agyat. Ezt
csak sok Einstein statisztikai vizsgálata alapján lehetne megtenni, mert akkor
meg tudnánk mondani, hogy milyen a tipikus einsteini agy, és mi mindenben tér
el a tipikus nem-einsteini agytól. Einstein agya ugyanannyira volt egyedi, mint
valamennyiünké.16
Általában úgy gondoljuk, az átlagos jelenti a tipikusat, és az ettől való
eltérések jelentik a különlegességeket, az említésre, vizsgálatra érdemes
dolgokat. Ez azonban távolról sem így van, még a közgondolkodásban sem.
Mindannyiunk agya szinte mindenben eltér az átlagtól, mint ahogy a
testmagasságunk is. Lehet, hogy egy átlagos magyar felnőtt férfi 175 centi
magas, de igen kevés az olyan férfi, aki pont 175 centis. A legtöbben ennél vagy
alacsonyabbak, vagy magasabbak, de nem pont ekkorák.
Ezért a statisztikusok nemcsak azt határozzák meg, hogy mekkora a tipikus,
átlagos értéke annak, amit éppen vizsgálnak, hanem azt is, hogy mekkora az
ettől való tipikus eltérés. Egy átlagos átlagosnál alacsonyabb férfi például 167
centi magas, egy átlagos átlag fölötti pedig 183 centi. Ebben az értelemben egy
167 centis ember ugyanolyan tipikus, mint a 175 centis, mivel ő a tipikus
alacsony ember, egy 183 centis pedig a tipikus magas ember.
A pszichológusok kutatásaiból kiderült, hogy ezt valóban így is észleljük. Egy
183 centi magas embert egyáltalán nem tartunk kiugróan magasnak, vagy egy
167 centist kirívóan alacsonynak. A kirívó, vagy legalábbis amit a legtöbben
annak érzékelünk, az átlagtól való tipikus eltérés duplájánál kezdődik: egy 191
centis embert már valóban magasnak érzünk, egy 199 centisen pedig, aki a
tipikus eltérés háromszorosával tér el az átlagtól, többnyire megakad a szemünk.
De még egy ekkora eltérést sem tartunk csodának. Egy ötméteres embert viszont
már annak tekintenénk - igaz, ő a tipikus eltérés negyvenszeresével térne el az
átlagtól. De ötméteres ember nincs, még háromméteres sem.
Az átlagostól való átlagos eltérést nevezik a vizsgált mennyiség szórásának - a
felnőtt férfiak testmagasságának szórása például ezek szerint körülbelül 8
centiméter. Technikailag nem pontosan ezt nevezik szórásnak, mert a
matematikusok egy kicsit bonyolultabb képlettel kényelmesebben tudnak
számolni, de a szórás fogalmának jelentése lényegében mégiscsak ez.17
Ha valaki csak egy átlagot közöl, és nem említi meg hozzá a szórást,18 mindig
legyen bennünk némi gyanakvás. Lehet, hogy nem csalni vagy átverni akar, csak
tudatlan, mert azt tudni kell, hogy szórás nélkül egy átlag nem mond semmit.
Például az igaz, hogy egy átlagos gyerek másfél éves korában kezd el beszélni.
Elkeseredjünk-e, ha a mi gyerekünk még kétévesen sem beszél? Attól függ. Ha a
beszéd kezdetének szórása 1-2 hónap, akkor jó okunk van megijedni. De
valójában ez a szórás fél év körül van, ami azt jelenti, hogy a mi gyerekünk egy
átlagos későn beszélni kezdő gyerek. Anyámnak azt mondta az orvos, amikor
közel háromévesen elvitt hozzá ilyen problémával: "Nyugalom, asszonyom,
majd behozza."

A ZSENI MINT CSODA

Egy Einsteinnek nincs szórása. Ezért a statisztika eszközei ez esetben
tökéletesen alkalmatlanok a vizsgálatra - éppen emiatt oly nehezen
megragadható fogalom a zseni. A legtöbben a különlegesen kiemelkedő
tehetséget tekintik zseninek, de már a tehetség is nagyon nehezen definiálható
dolog.
A legszellemesebb meghatározás, amellyel valaha is találkoztam: ,,Tehetséges
az, aki többet tud, mint amennyit tanult."19 A tehetségekkel folytatott
pszichológiai kutatások talán szakszerűbben, de lényegében ugyanezt a
meghatározást járják körül. Többé-kevésbé tehetséges ember szerencsére
viszonylag sok van, ezért ez a fogalom már vizsgálható statisztikai eszközökkel.
A tehetség így már egyszerű mennyiségi kérdésként is kezelhető: minél többel
tud valaki többet, mint amennyit tanult, annál nagyobb tehetség. Ám a
pszichológiai kutatások eredményei rendre nagyon hasonlóak voltak függetlenül
attól, hogy a kutatók milyen magasan húzták meg a tehetség határát. Akár
osztályelsőket vizsgáltak, akár nemzetközi diákolimpiai aranyérmeseket,
lényegében ugyanazokat az eredményeket kapták a tehetségekre jellemző
pszichológiai mintázatokra. Ugyanakkor a különböző mértékben tehetséges
emberek között óriási teljesítménybeli különbségek vannak.
Egy kiemelkedően tehetséges számítógép-programozó teljesítménye akár egy
nagyságrenddel is jobb lehet, mint egy átlagosan tehetségesé. Ez önmagában is
furcsa tény, hiszen olyan, mintha egy 191 centis ember nagyságrendekkel többet
tudna teljesíteni egy 183 centis, tipikus magas embernél. A testmagasságnak
általában nincsenek ennyire radikális következményei, még egy olyan sportban
sem, mint a kosárlabda, ahol a magasság kifejezetten előnyös. A tehetségnek
viszont vannak.
De ha már van egy külön fogalmunk, a zseni, akkor miért mossuk össze azzal,
aki egyszerűen csak kirobbanó tehetség? Talán a legjobb, ha Zseninek csak azt
tekintjük, akinek olyasmi jut eszébe, ami még a legkiemelkedőbb tehetségeknek
sem - erre is van példa, mondjuk Newton vagy Einstein.
Newton előtt nem értette senki, hogyan lehet a Föld gömbölyű, és ha az, akkor
miért nem esnek le a túloldalán az emberek. Vagy ha esetleg valami oda is
tapasztja őket a Földhöz, hogyan élhetnek fejjel lefelé? Ha fejjel lefelé lógunk, a
fejünkbe megy a vér, amit nem lehet sokáig bírni. De akkor hogyan élhetnek
Ausztráliában az emberek vígan fejjel lefelé? Az egyház nem fafejűségből nem
fogadta el sokáig a Föld gömbölyűségéről (és a Nap körüli mozgásáról) szóló
tanokat, hanem mert nem tudta, mit válaszoljon a híveknek ezekre a logikus
kérdésekre. A választ Newton adta meg a gravitáció fogalmának felfedezésével -
ehhez kellett a zseni, egy olyan fogalom megalkotásához, amely korábban
senkinek még csak meg sem fordult a fejében, és teljes értékű magyarázatot
adott ezekre a korábban megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre.
A zseni eszerint egyedi és megismételhetetlen, más szavakkal: a zseni csoda.
Ha így tekintjük, akkor ez is azt mutatja, hogy csodák valóban vannak, mivel ha
nem is gyakran, de időről időre születik egy-egy Newton vagy Einstein. Ok nem
egyszerűen kiemelkedő tehetségek, nemcsak sokkal többet tudnak, mint amit
valaha is tanultak, hanem olyasmit is tudnak, amit nemhogy tanítani nem lehet,
de mások számára még csak megsejteni sem.
Ami ma zseniális új eszme, az holnapra a legalapvetőbb tudásanyag részévé
válik, és ehhez ugyanúgy kellenek a korántsem zseniális tanáremberek, mint a
sohasem látott, a korábbi gondolatokból egyáltalán nem következő, mégis
helytálló és nagy hatású eszméket megalkotó zsenik. Amíg az elsajátítandó
anyag forradalmian új a korábbi gondolatvilághoz képest, addig csak a
legnagyobb tanítók képesek átadni, de később, őket követve a többi tanár is
elsajátítja az új anyag átadásának egyre fejlődő technikáit. Newton eredeti
művét, a Principiát nagyon nehéz megérteni. Olvashatatlan - tudom, mert
elolvastam. Ezzel együtt, ma már úgy tudjuk tanítani a benne leírt gondolatokat,
hogy egy elsőéves mérnökhallgatót nyugodtan rúgunk ki a vizsgáról, ha nem érti
a differenciálszámítást.
A zseni olyan új utakat tör, amelyeken azután a kiemelkedően tehetségesek,
majd nyomukban a közepesen tehetségesek is tudnak járni. A zseniben az a
legcsodálatosabb, hogy érthető - noha ehhez szükséges lehet egy-két kiemelkedő
tehetségű nem zseni, aki az elsők között érti meg és mások számára is érthetővé
teszi a zseni gondolatait.

Noha az imént igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb meggyőző erővel

érvelni amellett, hogy a zseni csoda, pusztán az eddigiek alapján még nem tudok
mit válaszolni Alex barátomnak, aki meg van róla győződve, hogy csodák
nincsenek, és érveimre ezt mondja: ,,Neked talán csoda, de aki nálad sokkal
tehetségesebb, annak már nem az." Valóban, számomra már az is csoda, ha
valaki öt métert tud távolba ugrani, miközben többen is vannak a világon, akik
nyolc métert is tudnak, tehát még a nyolcméteres ugrás sem igazi csoda. Ahhoz,
hogy erről a kérdésről értelmesen tudjunk beszélni, meg kell ismerkednünk
Átlagisztán és Extremisztán természetével, a szelíd és a vad világokkal.
ÁTLAGISZTÁN ÉS EXTREMISZTÁN
Milyen magas egy átlagos két méter fölötti ember?
Milyen korú egy átlagos 90 év fölötti ember?
Mennyi a vagyona egy átlagos 5 milliárd forint feletti vagyonnal rendelkező
magyarnak? (Az utóbbi években általában 100-200 ilyen honfitársunk van.)
Mennyi a tőkéje a világban egy átlagos 5 milliárd dollár feletti tőkéjű cégnek?
(Az utóbbi években általában 700-800 ilyen cég van a világon.)
Most pedig egy kicsit csak úgy csevegek, hogy aki el akar gondolkodni
ezeken a kérdéseken, annak ne üsse meg a szemét akaratlanul is a válasz. Az
első két kérdésre az emberek többsége eléggé pontosan, legfeljebb tízszázalékos
hibával eltalálja a helyes eredményt, húsz centinél, illetve kilenc évnél többet
csak kevesen tévednek. A második két kérdésre viszont csak nagyon kevés
embernek sikerül tízszázalékos pontossággal válaszolni - majdnem mindenki
többet téved félmilliárdnál akár forintban, akár dollárban.
Holott a második két kérdés esetében még magasabban húztuk meg a határt,
hiszen néhány száznál jóval több két méter fölötti, illetve kilencven év fölötti
honfitársunk van. Az első két kérdésben sokkal nagyobb népesség átlagának a
megsaccolását kértük, ennek nehezebbnek kellene lennie. Ha a száz év fölöttiek
átlagát kérdeztük volna, valószínűleg a legtöbb olvasónak eszébe jut, hogy
valamikor olvasott valami olyasmit, hogy 116 éves korában elhunyt a világ
legöregebb embere, és ennek ismeretében már nagyon sokat eleve nem lehet
tévedni.
A fenti négy kérdés közül az elsőt és az utolsót Taleb A fekete hattyú című
könyvében is felteszi, de a válaszok nincsenek benne a könyvben - ez is jellemző
Taleb didaktikusnak a legkevésbé sem nevezhető stílusára. Mindenesetre a
válaszok sorban: 203 cm, 93 év, 22 milliárd forint, 27 milliárd dollár.
E négy válaszból is látszik, hogy az első két kérdés valahogy egészen másfajta
matekra apellál, mint a második kettő - mintha egészen másfajta világra
vonatkoznának, holott mindegyik a minket körülvevő világ egy-egy konkrét
adatára kérdez. Csakhogy a testmagasság és az életkor esetében nagyon nagy
eltérések nincsenek az átlagostól. Nincsenek ötméteres emberek, nincsenek
Matuzsálemek (aki a Biblia szerint 960 évet élt). Van viszont Csányi Sándor a
maga két-háromszáz milliárd forintos vagyonával, van az Apple, amelynek
tőkéje 2012 augusztusában 750 milliárd dollár körül volt. Az üzleti élet viharai
úgy hozták, hogy az Apple tőkéje három hónappal később már 450 milliárd
dollár alá csökkent - ekkora veszteséget egy ember aligha bírna ki, az Apple cég
viszont könnyedén túlélte.
Taleb Középszerisztánnak (Mediocristan) nevezi azt a világot, ahol ilyen nagy
eltérések az átlagostól nem fordulnak elő, és Extremisztánnak (Extremistan)
nevezi azt a világot, amelyben óriási eltérések is lépten-nyomon előfordulnak.
Én az Extremisztán elnevezést megtartottam, de a másik világot szerintem
nagyon nem szerencsés Középszerisztánnak nevezni. Taleb mélységesen lenézi,
megveti Középszerisztánt, annak tudományát és az abban sikeres összes
gondolkodásmódot. Miután hazájáról kiderült, hogy képes volt több mint
százévnyi békés és boldog középszerisztáni lét után egyik pillanatról a másikra
Extremisztánná válni és összeomlani, megutálta Középszerisztán világát, és
egyáltalán nem hisz annak a tudományában. Ezért adta neki ezt az erősen
pejoratívan csengő nevet.
Én inkább Átlagisztánnak nevezem azt a világot, amelyben ennyire vad
eltérések az átlagostól nem fordulnak elő. Tálebbel ellentétben nem gondolom,
hogy Átlagisztán tudománya csupa csalás és megtévesztés, hanem emelt fővel
tanítom továbbra is Átlagisztán tudományát akkor is, ha tudom, hogy mindez a
világnak csak egy részére érvényes, és ahol nem érvényes, ott nagyon félrevisz.
Valójában nincs is külön tudomány Átlagisztánra és Extremisztánra, csak éppen
a kettőt egészen különböző fajta tudományos modellek írják le. És mindkettőről
szól rengeteg sarlatánság is, amelyek például látványos átlagokkal operálnak,
szórások nélkül.
Azon nem csodálkozunk, ha a biológiában másfajta modellekkel tudjuk leírni
a farkasok, mint a bárányok viselkedését. Az egyik erre vonatkozik, a másik
arra; mindkét modellnek megvan a maga érvényességi tartománya, és egy
cseppet sem csodálkozunk azon, ha a farkasok viselkedését jól előrejelző modell
a bárányokra egyáltalán nem működik. A tüskés pikók (a kis aranyhalak,
amelyekről Mindenki másképp egyforma című könyvemben részletesebben is
írtam) viselkedésének leírására pedig lehet, hogy egy harmadik fajta modellre
van szükségünk.20
Ettől még mindegyik tudományág híven követi a tudomány általános
gondolkodási rendszerét: megfigyelünk és kísérletezünk, majd az eredmények
alapján modelleket állítunk fel, és igyekszünk minél pontosabban meghatározni
egy-egy modell érvényességi tartományát. Modelljeink segítségével gyakran
olyankor is meglehetősen jól előre tudjuk jelezni a valódi világ történéseit,
amikor maga a modell eredetileg korántsem olyasfajta jelenségek leírására
készült, mint amilyeneket éppen előre akarunk jelezni. Ezért tudtak sokáig
egészen kiválóan működni a közgazdaságtannak azok a modelljei, amelyek a
fizika által kialakított modelleket követték.
Átlagisztán világa szelíd világ. Itt nagyon nagy eltérések az átlagtól nem
fordulnak elő. Vannak ugyan alacsony és magas emberek, vannak okosak és
buták, de nincsenek negyvenszeres eltérések (korábban láttuk, hogy már egy
ötméteres ember is a tipikus eltérés negyvenszeresével térne el az átlagtól). Ám
ez a szelíd világ is jelenségek igen gazdag palettáját tudja produkálni, és a
tudománynak óriási felfedezésekre volt szüksége ahhoz, hogy valamennyire
rendet tudjon vágni a jelenségeinek színes kavalkádjában. Ezeket a
felfedezéseket kár lenne elfelejteni pusztán azért, mert vannak olyan jelenségei is
a világnak, amelyek leírására történetesen nem alkalmasak - ilyen jelenség
például a gazdaság működése az utóbbi néhány évtizedben.
Extremisztán világa vad világ. Itt hatalmas eltérések is előfordulnak az
átlagostól - a 2013-as listavezető Apple tőkéje például még lecsökkent
állapotában is kétszer akkora volt, mint a következő cégeké (pedig azok sem
apróságok: a Shellről és az IBM-ről beszélünk). Az Apple tőkéje nemhogy
negyvenszerese, hanem több mint négyszázszorosa egy átlagos óriáscég
mondjuk egymilliárd dolláros tőkéjének. Mindennapi gondolkodásunk még
inkább indokoltan tekintheti csodának, mint egy ötméteres embert.
Gyakorlott kocsmalátogatók mondják, hogy a verekedés közeledtét
leggyakrabban ez a kérdés jelzi: ,,Mi van? Mi van? Mi van?" A dolgok
kimenetele ilyenkor már nem kérdéses, és a kocsma eddigi nyugodtan iszogató,
szelíd világa hamarosan átvált a verekedés vad világába. A tudomány művelői is
időnként elcsodálkoznak, és ilyenkor egyre gyakrabban kérdezik: ,,Mi van? Mi
van? Mi van?" A tudományban is ez jelzi a legjobban előre a radikálisan újfajta
modellek megjelenését.

A GAUSS-GÖRBE
Carl Friedrich Gauss (1777-1855) német matematikust a kortársak a
matematika fejedelmének nevezték. Szerteágazó munkásságának egyik fontos
eredménye volt a normális eloszlás tulajdonságainak pontos leírása - ezt Gauss-
görbének vagy haranggörbének is nevezik, bár leginkább egy Napóleon-kalapra
hasonlít, és bő fél évszázaddal Gauss előtt a francia matematikus, Abraham de
Moivre fedezte fel.21
 A normális eloszlás alapvető jelentőségűnek bizonyult Átlagisztán tipikus
jelenségeinek leírásában. A görbe közepén található az átlagos, vagyis az, amiből
sok van, és minél jobban eltávolodunk a középtől, annál kevesebb olyan értéket
találunk, amely épp ennyire van távol az átlagtól. A görbe alatti terület arányos
azzal, amennyire gyakoriak az oda eső értékek.

1. ábra: A Gauss-görbe, avagy a normális eloszlás

A vízszintes tengely alatt középen látható μ (görög kis műbetű) jelöli az
átlagosat. Jól látható, hogy a görbe ott a legmagasabb, azaz az átlagos érték a
leggyakoribb. A σ (görög kis szigma betű) jelöli a szórást. Az ábráról például
leolvasható, hogy az átlagos és az átlagos plusz egy szórásnyi között a teljes
populáció 34,1%-a található. Vagy például hogy az átlagostól háromszoros
szórásnyival többel a populáció egy ezreléke tér el. Ilyen a normális eloszlás,
amelynek a leíró erejéről könyvünk második részében fogunk részletesen
beszélni. Egyelőre érjük be annyival, hogy ez a görbe a világ rendkívül sok
jelenségét kiválóan modellezi.
Taleb már Gauss pofáját is utálja, a 2. ábrán látható képről például ezt kérdezi
A fekete hattyúban: ,,Venne ön használt autót ettől az embertől?" Hát, én a
legszívesebben éppen tőle vennék. Amikor autózom, jobban szeretem, ha
Átlagisztánban vagyok és nem Extremisztánban, és szerencsére szinte mindig
valóban ez is a helyzet.22
2. ábra: Az utolsó német tízmárkás, Gauss képével és a haranggörbével (a nagy
10-es szám fölött jobbra)
Alex barátomnak annyiban igaza volt, hogy a Gauss-görbe nem enged meg
csodákat: már az átlagtól való három-négyszeres szórásnyi eltérés után annyira
rásimul az x-tengelyre, hogy csak mikroszkóppal lehet elválasztani tőle, a
tízszeres szórás után pedig már azzal sem. A világ jelenségei közül, amit ez a
görbe jól modellez, valóban csak sok ezer évenként fordul elő akkora egyed, ami
tízszeres szórásnyival eltér az átlagostól. Például csak sok ezer évente fordul elő
egy 255 centi magas ember - legalábbis ha az emberi faj megmarad olyannak,
amilyen most.
A gazdasági világot is általában a Gauss-görbével modellezik, főleg azért,
mert ez a modell a világ oly sok jelenségének leírására bizonyult fényesen
alkalmasnak, hogy logikátlannak, tudománytalannak tűnt volna pont ezen a
területen mellőzni. Egyébként is, a gaussi gondolat annyira meghatározta a
következő évszázad tudósainak gondolkodását, hogy a gazdasági modellek
alkotóinak vagy száz éven át meg sem fordult a fejükbe n, hogy bármi mást
keressenek.
Úgy tűnik azonban, hogy a gazdaság működésének (és még számos egyéb
területnek) a leírására a Gauss-görbe egyáltalán nem alkalmas - ezek a területek
kívül esnek ennek a modellnek az érvényességi tartományán. A 2008-as válság
alkalmával a világ számos pénzügyi gurujától hallottam olyasfajta kijelentéseket,
hogy "Ekkora válság tízezer évenként sem várható". Csakhogy én távolról sem
vagyok még tízezer éves, és ugyanezt a szöveget már legalább négy-öt
alkalommal hallottam a világgazdaság fő szereplőitől, például az 1987-es és az
1998-as válság alkalmával, de 2001. szeptember 11-e után is. Valami itt nem
stimmel.
 Az ilyesfajta válságok leírására ma már kénytelenek vagyunk valami egészen
másfajta modellt keresni. Szerencsére ilyen is áll a rendelkezésünkre, méghozzá
nagyjából ugyanolyan régóta, mint az Átlagisztán tudományát oly jól
megalapozó Gauss-görbe.
Korábban említett kocsmai verekedéses példánk most is érvényes. Átlagisztán
tudománya felfedezheti, hogy a ,,Mi van? Mi van? Mi van?" kérdés gyakori
elhangzása arra utal, hogy hamarosan Átlagisztán szelíd világát felváltja
Extremisztán vad világa - a kocsmában vagy épp a gazdaságban, ez már
majdnem mindegy, ha egyszer mindkettő az új, immár nem Átlagisztán, hanem
Extremisztán leírására alkotott modell érvényességi tartományán belül van.
Átlagisztán tudománya annyira megedződött a jelenségek színes
kavalkádjának modellezése során, hogy kialakított olyan modelleket is, amelyek
messze túlmutatnak Átlagisztán szokásos jelenségein, és épphogy Extremisztán
jelenségeinek leírására bizonyultak alkalmasnak. Már csak ezért sincs okunk rá,
hogy lenézzük és megvessük Átlagisztán tudományát, ahogyan Taleb teszi.
Extremisztán tudományát is Átlagisztán tudománya hozta létre, és módszerei
semmiben sem különböznek attól, csak a modelljei másmilyenek.

A CAUCHY-GÖRBE
Augustin Louis Cauchy (1789-1857) francia matematikus képe pénzen ugyan
nem szerepelt, de neve ott van az Eiffel-toronyba bevésett 72 nagy francia tudósé
között. A matematikus- és mérnökhallgatók talán az ő nevével találkoznak a
legtöbbet tanulmányaik során, mert ő volt az, aki bő másfél évszázaddal Newton
után végre annyira rendbe tette a differenciál- és integrálszámítást, hogy ma már
minden egyetemistának simán meg tudjuk tanítani.

3.a ábra: Cauchy 23

A Cauchy által alkotott modell, a Cauchy-görbe a 3.b ábrán látható, és első
ránézésre nagyon hasonlít a Gauss-görbéhez. Így, első ránézésre semmi nem
indokolja, hogy miért ír le ez a modell egy sokkal vadabb világot, mint a
haranggörbe.
 3.b ábra: Cauchy-görbe
Az persze jól látszik, hogy ez a görbe még a 3-as értéknél sem simul rá az x-
tengelyre, de az is látszik, hogy előbb-utóbb azért csak megteszi. Nem mindegy
hát, hogy mikor? Hamarosan ki fog derülni, hogy nagyon nem.
A Cauchy-görbét eredményező számos matematikai és fizikai jelenség közül a
legkönnyebben az érthető meg, amikor elképzelünk egy lövészt. A lövész
mondjuk tíz méterre áll egy faltól, amely mindkét irányba a végtelenségig
elhúzódik. A lövész egyszerre csak becsukja a szemét, megpördül a tengelye
körül, és amikor megáll, elsüti a fegyverét arrafelé, amerre éppen áll. Az esetek
felében persze nem fogja eltalálni a falat, mert épp a másik irányba áll meg, mint
amerre a fal van tőle, de most nézzük csak azokat a lövéseit, amelyek eltalálják a
falat. Nyilván a leggyakrabban a fal hozzá legközelebb eső részeit fogja eltalálni,
ezért a Cauchy-görbe is középen a legmagasabb - a lövések fele a fal
húszméteres középső szakaszára fog érkezni. Azonban bármikor előfordulhat,
hogy a pörgés után éppen úgy áll meg a lövész, hogy fegyvere majdnem
párhuzamos a fallal, és ilyenkor a fal egy nagyon távoli pontját fogja eltalálni. A
Cauchy-görbe azt írja le, hogy a fal melyik pontját milyen gyakran találja el.24
A fő különbség Cauchy és Gauss modellje között: Gaussnál a fal tőlünk
nagyon távoli részeit már gyakorlatilag nem fenyegeti semmi, olyan távolra
tízezer évenként egyszer kerül csak egy lövés, és ha egy kis szerencsénk van,
akkor az az egy sem pont a közelünkbe érkezik, hanem például még sokkal
távolabbra. Cauchy esetében még aki a falnak a lövésztől sok kilométernyire
levő pontján áll, az sem érezheti magát ilyen nagy biztonságban. Ritkán ugyan,
de belátható időn belül rendszeresen minden hely közelébe jut egy-egy lövés.
Chris Anderson híressé vált könyve, a Hosszú farok arról szól, hogy a modern
gazdaságban éppen az ilyen, az átlagostól, megszokottól igen távoli esetek adják
az üzleti lehetőségek túlnyomó többségét. A Cauchy-görbe ennek a lehetőségét
modellezi: ellentétben a Gauss-görbével, itt a megszokottól igen távoli
lehetőségek egyáltalán nem rendkívül ritkák. A 4. ábrán együtt láthatjuk a
Gauss- és a Cauchy-féle görbét, és az ábrából világosan kiderül, miért adta Chris
Anderson könyvének éppen ezt a címet. Tulajdonképpen nem is annyira hosszú,
mint inkább vastag ez a farok, a közgazdasági szakirodalomban is inkább így
beszélnek róla. A Gauss-görbe ,,farka" ugyanolyan hosszú, az is elnyúlik a
végtelenbe, csak éppen nagyon hamar olyan vékonnyá válik, hogy szabad
szemmel már nem is látható, sőt nagyon hamar már mikroszkóppal sem.
 4. ábra. A Gauss-féle és a Cauchy-féle görbe összehasonlítása
Cauchy vizsgálni kezdte az általa felfedezett görbe matematikai
tulajdonságait. Első kérdése az volt, hogy hol is van elvileg a lövések átlaga?
Látszólag nyilvánvaló a válasz: csakis középen lehet, hiszen ugyanakkora az
esélye, hogy a lövész középtől jobbra áll meg a pörgés végén, mint hogy balra.
Valóban, a görbe teljesen szimmetrikus, de amikor Cauchy megpróbálta
konkrétan kiszámolni, hogy hová várhatja a lövések átlagát, ha a lövész mondjuk
lő tízet, százat vagy ezret, az jött ki neki, hogy hiába lő a lövész egyre többet, ez
csak azt jelenti, hogy egyre nagyobb eséllyel áll meg valamikor a pörgése végén
majdnem teljesen párhuzamosan a fallal, és találja el a fal egy rendkívül távoli
pontját, amit a többi lövés már nem fog kiegyenlíteni. Ezért a sok lövés átlaga
hosszú távon sem közelít a középhez, hanem jobbra-balra nagyokat ugrál
aszerint, hogy éppen merre sikeredik egy minden eddiginél sokkal távolabbra
hatoló lövés.25

Egy matematikus ezt úgy fogalmazza meg, hogy a Cauchy-görbének nincs

várható értéke. A sok-sok lövés átlaga még mindig akármilyen messze eshet
tőlünk. Ez az, ami a Gauss-görbével nem fordulhat elő. Ott minél több esetet
vizsgálunk, az átlag annál közelebb lesz a középhez, a nagyobbacska eltérések is
hosszú távon kiegyenlítik egymást. A Cauchy-görbe esetében viszont nem.
Ugyanezért a Cauchy-görbének nincsen szórása sem. Nem úgy nincs, mint az
egy Einsteinnek, akinek ha úgy vesszük, van épp szórása, csak az nulla. A
Cauchy-görbének úgy nincs szórása, hogy minden szám túl kicsi ahhoz, hogy a
lövések becsapódásának a középtől való tipikus eltérését megmondja. Bármiben,
amit a Cauchy-görbe jól modellez, nemcsak egy egyszeri és megismételhetetlen
Einsteinnek nincs szórása, de a teljes populációnak sincs, még annyira sem, mint
az egyetlen Einsteinnek, akinek ha úgy vesszük, van épp szórása, csak az zérus.
Nem csoda hát, ha Cauchy gondolata egy igen vad világhoz vezetett, ahol
eleve nem beszélhetünk még olyan egyszerű dolgokról sem, hogy mekkora a
tipikustól való tipikus eltérés. Nincs ilyen, és kész. A Gauss-féle szép szelíd
világban van, a Cauchy-féle vad világban nincs.
Átlagisztán matekja alapvetően a Gauss-féle gondolatvilágra alapul,
Extremisztán matekja viszont alapvetően a Cauchy-félére. Itt nyugodtan
előfordulhat, hogy egy kivételes lövés olyan messzire csapódik be, amilyen
messzire még csak el sem látunk - és ez is csak egy a sok lövés közül. Ha a
testmagasságunkat a Cauchy-görbe modellezné, akkor időről időre
előfordulnának öt-tíz-vagy akár ezerméteres emberek is - akik amúgy pont
olyanok, mint mi (hiszen egyik lövés olyan, mint a másik), csak éppen ennyire
magasra nőttek, mert a lövész épp úgy állt meg. Könyvünk harmadik részében
bemutatjuk, hogyan vezetett el Cauchy gondolata Extremisztán néhány furcsa
törvényének felfedezéséhez.

A HORROR VACUI ELVE

Korábban függőben hagytuk azt a kérdést, hogy a zseni csodának tekinthető-e
vagy valójában csak egy kivételesen nagy tehetség. Ugyanabból az anyagból
van-e gyúrva a zseni, mint minden tehetség, avagy példázatunkkal: őt is a lövész
hozta-e létre, vagy ő valami egészen más? Alex barátom, akit nem győztek meg
az érveim, amelyeket amellett hoztam fel, hogy a zseni csoda, akkor ezt
válaszolta: ,,Neked talán csoda, de aki nálad sokkal tehetségesebb, annak már
nem az." Mostani példázatunkkal így is mondhatná: ,,Te, aki csak viszonylag
kevéssé térsz el a középtől, nem látsz el odáig, de akit sokkal odébbra lőtt ki a
lövész, az már elláthat a zseniig, és láthatja, hogy ugyanaz a lövész hozta létre őt
is."
Az eddigiek még joggal nem győzik meg Alexet, hogy csodák pedig vannak,
így egyelőre nyugodtan kitarthat meggyőződése mellett. Sőt, megnyugodva
veheti tudomásul, hogy Extremisztán felfedezése őt igazolta: vannak ugyan
olyan jelenségek, amelyeket a normál hétköznapi ész hajlamos csodának
tekinteni, de Extremisztán törvényei ezeket is megmagyarázzák. Extremisztán
gondolata Alex számára is elfogadható, mivel ez egy tisztán tudományos
fogalom. Alex korábban nem ismerte csak Átlagisztánt, és ezért annak
törvényeiben hitt feltétel nélkül. Igaz, annyira azért nem, hogy ne próbáljon meg
egy magyar céget kivinni a New York-i tőzsdére, azaz létrehozni egy kisebb
gazdasági csodát.
Extremisztán felfedezése segített megérteni azt, hogy a világnak azokban a
szegmenseiben, amelyek nem Átlagisztán, hanem Extremisztán törvényei szerint
működnek, valóban időről időre előfordulnak a józan hétköznapi ész számára
felfoghatatlanul nagy eltérések az átlagtól. Ezeket jobb magyarázat híján
korábban csodáknak tekintettük, de mégis Alexnak volt igaza: valójában nem
azok, mert Extremisztán törvényei garantálják, hogy előbb-utóbb még nagyobb
csodák is elő fognak fordulni.
Könnyen lehetséges, hogy nemcsak a gazdaság és a technika, hanem az
emberi képességek világát is inkább Extremisztán törvényei írják le, mint
Átlagisztánéi. Ha ez így van, akkor Alexnak igaza lehet abban, hogy a zseni
valójában csak egy kirobbanóan nagy tehetség, és semmi egyéb. Ha a zsenit
egyszerűen Extremisztán szükségszerű velejárójának, a vad világ egy
szélsőséges megnyilvánulásának tekintjük, akkor ez így is van.
A tudomány fejlődése azonban nemcsak a vad világ törvényeit tárta egyre
inkább fel, hanem arra is rámutatott, hogy mindig is lesznek olyan dolgok,
amelyek kívül esnek az éppen akkori tudásunk révén felfogható, elképzelhető
tartományon, függetlenül attól, hogy Átlagisztánra vagy Extremisztánra
vonatkozó tudásunkról beszélünk-e éppen.
A természetfilozófia (és a művészetelmélet) egyik régi elve a horror vacui. A
természet (és a művészet is) irtózik az űrtől, az üres terektől. Valóban, általános
tapasztalatunk, hogy a természet előbb-utóbb valamivel mindig betölti az űrt, az
sokáig úgy nem maradhat. Bár ezt a kérdést két és fél évezred alatt sem sikerült
egyértelműen tisztázni, így a horror vacui elve nem emelkedett a természeti
törvények szintjére, sok jel mutat arra, hogy nagyon általánosan érvényes lehet.
És ha a tudomány mindenkori, éppen aktuális állása által megragadott világban
jelenik meg egy űr, az is minden bizonnyal be fog töltődni valamivel. Valamivel,
ami abban a korban igazi csodának tekinthető.
 De lehet, hogy vannak olyan dolgok is, amelyek mindig is csodának lesznek
tekinthetők, akármerre fejlődik is a tudomány. Konkrét példának az első jelöltem
a zseni, aki sok jel szerint valami egészen más anyagból van szőve, mint a többi
ember. Az ebben a fejezetben kialakult példázatunkkal: könnyen lehet, hogy a
zseni nem a lövész tevékenységének eredménye, hanem valami alapvetően
másfajta dolog, amihez a lövésznek semmi köze nincs. Ö nem egyszerűen egy
távoli vagy közeli golyónyom a falon, hanem valami minőségileg más dolog
akkor is, ha minden egyéb tekintetben úgy néz ki, mint a többi golyónyom: egy
hús-vér ember.

De ha a zseni is csak egy hús-vér ember, miképpen lehet akkor mégis egészen
más anyagból gyúrva? Hogy konkrétan miféle dolgokat érthetünk ezen az
egyelőre kicsit homályos elképzelésen, az akkor válik majd világosabbá, amikor
a következő fejezetben megismerkedünk az úgynevezett szupernaturális
számokkal.
Ezért húztuk meg ilyen magasan a zseni határát, valójában minden konkrét,
számszerű határnál magasabban. Valószínűleg még Cauchy vagy akár Gauss is
tekinthető egyszerűen kirobbanó tehetségnek, de nem zseninek. Például Gauss
egyik nagy gondolatát (a nemeuklideszi geometria lehetőségéről), amit ő maga
nem tartott kidolgozásra érdemesnek, a magyar Bolyai János és az orosz
Nyikolaj Lobacsevszkij Gausstól függetlenül is kidolgozta - ez is arra mutat,
hogy talán csak egy nem mindennapi tehetségről beszélünk, de nem egy
zseniről. Newton vagy Einstein viszont olyan gondolatokat vetettek fel, amelyek
más nagy tudósokat még csak meg sem legyintettek, mégis alapvetően helyesnek
bizonyultak.

AZ "IGAZI" CSODÁK
Ha természetesnek tudjuk venni azt, hogy egészen másfajta modellek írják le a
farkasok, mint a bárányok viselkedését, és esetleg megint másfélék a tüskés
pikókét, akkor semmi okunk csodálkozni azon, hogy a világ különféle
aspektusainak leírásához radikálisan különböző fajta modellekre lehet szükség.
Ez a világ már csak ilyen: nincsen egy univerzális törvény, amely mindenre
érvényes. Még a fizikusok is bizonyos jelenségek leírására a Gauss-görbét
használják, másokéra a Cauchy-félét, és ezeken kívül is még sok egyéb fajta
modellt alkalmaznak a különféle jelenségek leírására. A világ talán egy, de
rendkívül sokarcú.
A mindennapi biológiai élet és a mindennapi munka nagy része továbbra is
Átlagisztánban zajlik akkor is, ha a gazdaság és technika ma már nagyjából-
egészében Extremisztán szabályai szerint működik. A mai orvos extremisztáni
technikai eszközök segítségével gyógyítja az emberek továbbra is átlagisztáni
kórságait. Például egy szívinfarktus néhány évtizede bonyolult műtétet igényelt,
és utána hosszú lábadozást. Manapság ha idejében kórházba kerül a beteg, a
csuklójából kiindulva felküldenek a szívébe egy katétert, amelynek segítségével
kitágítják azt az eret, amely éppen összeszűkült és az infarktust okozta, és a
beteg akár már másnapra tökéletesen munkaképes lehet. Ez is egyfajta csoda,
ami korábban elképzelhetetlen volt.
Többnyire Átlagisztánban élünk, de életünket időről időre alapvetően
befolyásolja egy-egy extremisztáni jelenség, amikor elkerülhetetlenül
szembesülünk a világ olyan oldalaival, amelyek Extremisztán törvényszerűségei
alapján működnek, és éppen produkáltak valami extrémet, valamit, ami a
hétköznapi ész számára csodaszámba vehető. Ez a szembesülés lehet egy
váratlan pozitív élmény, mint a gyógyulás esetében, de lehet negatív is, például
egy-egy elsöprően nagy válság vagy árvíz.
Extremisztán világa sem a csodákról szól, csak az átlagtól való hatalmas
kilengésekről, amelyekről a Cauchy-görbe garantálja, hogy időről időre
előfordulnak. Ezek néha akkora kilengések, annyira eltérnek a normál eszünkkel
elképzelhető dolgoktól, hogy hajlamosak vagyunk csodának tekinteni őket. Ilyen
értelemben Extremisztánban törvényszerűen vannak csodálatos dolgok, amelyek
azonban a mi definíciónk szerint nem igazi csodák, mert nem egyszeriek és
megismételhetetlenek. Legfeljebb nagyon ritkák, mert nagyon ritkán áll a lövész
annyira párhuzamosan a fallal, hogy ilyen messzire lőjön. De azt előre tudhatjuk,
hogy belátható időn belül máskor is fog majd nagyjából úgy állni - sőt lesz,
amikor egy picit még párhuzamosabban, és akkor még sokkal messzebbre fog
ellőni.
Taleb ,,Extremisztán Szürke Hattyúinak" nevezi az ilyen a jelenségeket, de
könyve egyéb részein ugyanazokat egyszerűen csak Fekete Hattyúknak tekinti.
Extremisztán világában nagyon nehéz, sőt sok esetben egyenesen lehetetlen
megmondani, hogy egy-egy elképzelhetetlenül furcsa jelenség igazi csoda, vagy
(most már a jelenlegi példázatunkkal kifejezve) valójában ugyanaz a lövész
okozta, mint a normális, megszokott dolgokat, csak akkor éppen a falhoz képest
majdnem tökéletesen párhuzamosan állt meg. Amikor ez utóbbi a helyzet, akkor
Taleb jogosan beszél Szürke Hattyúkról, mivel ezek nem azok az
elképzelhetetlen és előrejelezhetetlen Fekete Hattyúk, amikről általában a
könyve szól. Ahhoz, hogy valóban rendbe tegyük a Szürke és a Fekete Hattyúk
közötti alapvető különbséget, kicsit mélyebben meg kell ismerkednünk
Extremisztán természetével. Így erre csak könyvünk harmadik részében, A
vadság szintjei című fejezetben kerül majd sor.
Az igazi csodák esetében a lövedék elképzelhetetlenül távoli becsapódását
nem a lövész okozza, hanem valami egészen más, egyszeri és
megismételhetetlen dolog. Ilyenekre gondol Taleb is, amikor ,,igazi" Fekete
Hattyúkról beszél. Ilyesmi éppúgy előfordulhat Átlagisztánban, mint
Extremisztánban, mivel ezt már nem a természet törvényei (azaz
példázatunkban: a lövész cselekedetei) okozzák, hanem valami egészen más,
olyasvalami, ami nem mond ellent a természet törvényeinek, de nem is
következik azokból.
Mi is ezeket fogjuk igazi csodáknak tekinteni. A csodák három alaptípusát a
következő fejezet végén ennél sokkal korrektebben fogjuk rendszerezni, de
ahhoz még egy újabb alapvető fogalom megismerésére is szükségünk lesz.
A csodák forrásvidéke: a
gödeli gondolat

Ha te vagy a legokosabb a társaságban, akkor rossz helyen vagy.26

Immár negyedszer rugaszkodok neki, hogy bemutassam Olvasóimnak a gödeli
gondolatvilágot. Három korábbi könyvemben is szükség volt erre,
mindháromban más-más okból, és most, negyedjére ismét más miatt. Noha a
Gödel-tétel matematikai tartalma mindegyik esetben ugyanaz, a különböző
témák e zseniális gondolat más és más aspektusainak kiemelését igényelték.
Az Észjárások című könyvben Gödel tétele arra világított rá, hogy a tisztán
racionális gondolkodásnak á garantáltan vannak olyan korlátai, amelyek
átlépésére egyéb fajta eszközökre van szükségünk. Az emberi intuíció éppen erre
bizonyult alkalmasnak.
A Mindenki másképp egyforma című könyvben felmerült, hogy voltaképpen
mit is jelent a kooperáció fogalma. Ez a látszólag egyszerű kérdés meglepően
fogósnak bizonyult, sőt: megoldhatatlannak. Ha valaki pontosan definiálja, mit
jelent a kooperatív viselkedés, akkor a Gödel által kidolgozott technika
segítségével ki lehet fejleszteni ' egy olyan többszemélyes játékot, amelyben, ha
minden játékos szó szerint, híven alkalmazza a kooperativitás adott definícióját,
akkor mindegyik veszíteni fog, holott egy másfajta játékmóddal lehetőség lenne
arra, hogy mindannyian nyerjenek. Ezért nincs egyértelmű, általános és végleges
megoldás arra, hogy miképpen legyünk kooperatívak.
A pénz evolúciója című könyv arról szólt, hogy a Gödel által a tétele
bizonyításához kifejlesztett gondolati rendszer nemcsak a logika egy radikálisan
új tételének levezetésére bizonyult alkalmasnak, hanem általában a darwini
evolúció alapmechanizmusát is leírja, a biológiai evolúció esetében éppúgy, mint
a gondolatok (a mémek), vagy a gazdaság (a pénz és a tőke) evolúciójára. Gödel
nem csak egy szép és hatékony matematikai technikát fedezett fel, hanem
egyúttal egy olyan természeti mechanizmust, amely az élet legkülönfélébb
formáinak működését egyaránt alátámasztja.
Most pedig azért lesz szükségünk a gödeli gondolatvilág ismeretére, mert ez
támasztja alá, hogy miért létezhetnek a Cauchy-féle vad világ időről időre
szükségszerűen bekövetkező hatalmas kilengései mellett másfajta csodák is. A
gödeli szemlélet azt is segít megérteni, hogy könyvünk negyedik részében miért
éppen az ott bemutatott viselkedésmódokat, attitűdöket javasoljuk majd a csodák
kezelésére és a rájuk való felkészülésre.

GÖDEL TÉTELE
Kurt Gödel (1906-1978) osztrák matematikus 1931-ben publikált egy cikket
egy matematikai és fizikai szaklapban. A cikk címe ez volt: ,,A Principia
Mathematica és a hozzá hasonló rendszerek formálisan eldönthetetlen állításairól
I." E cikk VI. tétele, amely később Gödel-féle nem-teljességi tétel néven lett
híres, így szól:

Formulák bármely ω-konzisztens rekurzív κ osztályához találhatók
olyan r rekurzív osztályok, amelyekben sem v Gen r, sem Pedig
Neg (v Gen r) nem tartozik Flg ( κ)-hoz (ahol v az r szabad
változója).27

Gödel ezt eredetileg németül írta, de úgy sem közérthetőbb. A tétel egy
hozzávetőleges fordítása hétköznapi magyar nyelvre valahogy így hangzik:
A matematika bármilyen rendszere, amely
- véges sok axiómából (azaz: bizonyítás nélkül elfogadott alapállításból)
indul ki,
- tisztán formális módon épül fel
- tartalmaz olyan axiómát, amely szerint számok sora végtelen: minden
számhoz található nála nagyobb szám
- nem vezet ellentmondásra
garantáltan tartalmaz olyan állításokat, amelyek a rendszeren belül egzakt
módon megfogalmazhatók, de a rendszeren belül se nem bizonyíthatók, se nem
cáfolhatók.
Gödel cikkének címében az I. szám azért szerepelt, mert Gödel úgy gondolta,
valamikor majd ennél a 25, képletekkel sűrűn teletömött oldalnál részletesebben
is kifejti tételét. Nem bízott benne, hogy ebből az egyetlen cikkből a kortársak
megértik és elfogadják ezt a forradalmian új gondolatot. De a további cikkeket
sohasem írta meg. Nem volt rájuk szükség: a matematikai gondolkodás az 1930-
as évekre már megérett arra, hogy Gödel gondolatát befogadja. A cikkben
megfogalmazott matematikai tétel bizonyítását egyszerűen nem lehetett nem
elfogadni annak ellenére, hogy a korabeli matematikusok irtózással vegyes
ellenszenvvel fogadták e tételt.
Ugyanis nagyon nem ezt várták. Bő két és félezer éve, amióta a mai
értelemben vett matematikáról beszélhetünk, a matematikusok szilárdan hittek
abban, hogy a matematika megoldást tud nyújtani a világ minden problémájára,
csak eléggé okosnak kell lennünk. Gödel tétele ezt a hitet tette tarthatatlanná. A
tétel azt állítja (és bizonyítja be a matematika saját eszközeivel), hogy a
matematika nemhogy a világ minden problémájára, de még a matematika összes
kérdésére sem tud megoldást nyújtani.
A négy feltétel, amit a tétel ,,köznyelvi" fordításában felsoroltunk, lényegében
mindenfajta matematikára érvényes, amit a gyakorlatban alkalmazni szoktunk.
Ezért mondhatjuk, hogy Gödel tétele azt garantálja, hogy a matematika mindig is
fog találkozni olyan kérdésekkel, amelyek, jóllehet tisztán matematikai
problémák, a matematika eszközeivel garantáltan nem oldhatók meg. Ezért
nevezik ezt a tételt nem-teljességi tételnek.28

GÖDELI DIVERTIMENTÓK
Nagy a csábítás, hogy belemerüljek a Gödel-tétel sokféle meglepő
következményének elemzésébe. Ennek a csábításnak azonban amennyire csak
tudok, ellent fogok állni, mert messzire vezetne bennünket könyvünk témájától.
Szerencsére 1979-ben (és azóta számtalan újabb kiadásban) megjelent Douglas
R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyve, amelyet már az első, Csodák
pedig vannak című fejezetben is említettem - mellesleg már az önmagában is egy
kisebbfajta csoda, hogy egy 777 oldalas, igen bonyolult és mélyre ásó könyv sok
millió példányban keljen el - erre a kiadója sem számított. Ez a könyv, amelyben
a Gödel-tétel és a gödeli gondolatvilág számtalan messzire mutató aspektusát
találhatjuk meg, igazi Fekete Hattyúnak bizonyult. Emellett Hofstadter
végrehajtja azt a bravúrt is, hogy hétköznapi nyelven, bonyolult matematikai
formalizmus nélkül, mégis tökéletes matematikai egzaktsággal levezeti a Gödel-
tételt - igaz, közel akkora terjedelemben, mint a mi teljes könyvünk.
 Hofstadter grandiózus könyvével nem akarok versenyre kelni, de azért mégis
következzék itt néhány kis gödeli divertimento, hogy érzékeltessem, mennyire
messzeható következményei vannak Gödel tételének, és miért alakíthatta át
ennyire mélyen a gondolkodásunkat. Már ezekből a kis játékos szösszenetekből
is rá lehet érezni, miért lehetséges, hogy Gödel nemcsak három korábbi
könyvem témájának a közös alapját fedezte fel, hanem a csodák forrásvidékére
is rávilágított.
Nekeresdországban az a törvény, hogy a borbély köteles mindenkit
megborotválni, aki nem önmaga borotválkozik, Viszont tilos megborotválnia
olyan embert, aki önmaga borotválkozik. Mit tegyen Nekeresdországban a
borbély, ha már nagyon borostás? Nem borotválhatja meg magát, mivel tilos
olyan embert borotválnia, aki maga borotválkozik, de ha ez így van, akkor
köteles magát megborotválnia, mint mindenkit, aki nem maga borotválkozik. Ez
is gödeli kérdés hát - ebben az országban nincs rá válasz.

Ez a törvény persze nyilvánvalóan butaság, de amit illusztrál, az mégis éppen

Gödel tételének a lényege. Ez a matematikai tétel azt is garantálja, hogy minden
tökéletesen formális jogrendszerben létezik joghézag. Ebből a szempontból
teljesen mindegy, hogy a törvény bugyuta vagy nagyon is okos. Akármit is mond
ki, létre lehet hozni egy olyan szituációt, amelyben a törvény nem tud érvényes
lenni. Márpedig ha ilyen szituáció létrehozható, akkor előbb-utóbb valakinek az
érdeke azt fogja diktálni, hogy éppen ilyen helyzetet alakítson ki, és így kerülje
ki a jog hatályát. Ezért találkozunk a gyakorlatban is rendszeresen
joghézagokkal - és ez a jövőben is így marad.
Valamikor, még az előző rendszer idején voltak olyan könyvek, amelyeket a
hatóság tiltott. Ezeket a könyveket nem volt szabad terjeszteni, de még olvasni
sem. Egyszer-egyszer próbáltuk megtudni, pontosan melyek ezek a könyvek.
Sosem sikerült: a tiltott könyvek listája maga is tiltott könyv volt. A diktatúra
természetéből adódóan maga a tiltott könyvek listája is egy gödeli fogalommá
vált - holott nem feltétlenül muszáj annak lennie, a vatikáni index például
nyilvános volt.
A szélsőségesen totális eszmék nemcsak morálisan kétségesek, hanem
önmagukban is ellentmondásosak. A totális eszmék azért totálisak, mert
formális, matematikai tisztaságú választ ígérnek az élet bizonyos fontos
kérdéseire, például arra, hogy miképpen tehetők boldoggá az emberek. Mivel
azonban végtelenül sokfajta értékrend és boldogságforma létezik, Gödel
tételének szelleme erre az esetre is érvényesíthető. Eszerint nem létezhet olyan
matematikai pontossággal meghatározott eszme, amelynek keretében minden
ember boldoggá tehető. Minden társadalmi rendszerben vannak olyan
tökéletesen normális emberek, akiket az a rendszer nem enged kibontakozni. Ha
egy rendszerről azt állítják, hogy abban ilyenek nincsenek, akkor vagy
hazudnak, vagy az a rendszer Gödel tétele alapján szükségszerűen
ellentmondásos. Kicsit fellengzősen akár így is fogalmazhatunk: Gödel tétele
garantálja, hogy a történelemnek nincs megoldása.
Mi, akik benne éltünk, csodának tekintettük, hogy sorra megdőltek a huszadik
század diktatúrái, mert működésük közben elképzelni sem tudtunk olyan okot,
amitől megdőlhetnek. Azt ugyan tudtuk és a bőrünkön is éreztük, hogy
ellentmondásosak, s ezért tarthatatlanok, de azt nem garantálta Gödel létele,
hogy meg fognak dőlni, még kevésbé jósolta meg, hogy mikor és mitől. Gödel
tétele érthetővé teszi, mitől jöhetnek létre a csodák, de egyáltalán nem garantálja
azok bekövetkezését.
Az esztétika tudományára is alkalmazhatjuk Gödel tételét. Mivel gyakorlatilag
végtelen sokféle szépség létezik, Gödel tétele garantálja, hogy minden
ellentmondásmentes matematikai esztétikai rendszerhez létezik olyan szépség,
amelyről abban a rendszerben nem vezethető le, hogy szép (igaz, az sem, hogy
csúnya). Nem csoda hát, ha a legkiválóbb művészi alkotásokban lépten-nyomon
találkozunk ilyen gödeli szépségekkel. Hofstadter ezt főként Escher képein és
Bach fúgáin mutatja be, de számos irodalmi példa is található.
Stanislaw Lem Kiberiádájának egyik meséjében Trurl, a zseniális mérnök
Tökéletes Tanácsost épít a gonosz Mandarion király számára, aki a Tanácsost
először is arra használja, hogy Trurlt jogszerűen kidobhassa a jutalom kifizetése
nélkül. Trurl reménytelen helyzetbe kerül: a saját maga építette tökéletes
értelemmel szemben kell valahogyan elérnie, hogy a király mégiscsak kifizesse
jutalmát. A Tanácsos minden trükkön átlát, minden akciótól megvédi a királyt.
Trurl mégis sikerrel jár. Ártatlan üdvözlőlapokat küld a Tanácsosnak,
amelyekben nincsen semmi rejtjel, semmi gonoszság. Hosszas munka után a
Tökéletes Tanácsos ugyan rájön, hogy az üdvözletekben éppen az az ármány,
hogy nem tartalmaznak semmiféle rejtett kódot, de a király ezt nem hiszi el neki,
összeesküvést szimatol és a biztonság kedvéért az utolsó csavarig szétszedeti a
Tanácsost. Így aztán védtelen marad Trurl támadásával szemben, és végül
kénytelen fizetni.29
Trurl így foglalja össze a történtek lényegét: ,,Tökéletes értelmet kellett
megingatnom, tehát rajta kívül álló szilárd pontot kerestem, és ez a butaság
volt." Trurl Gödel tétele alapján eleve biztosan tudhatta, hogy ilyen ,,szilárd
pont" létezik, de az már a mérnök zsenialitását dicséri, hogy sikerült egy olyan
konkrét gödeli kérdést alkotnia a Tökéletes Tanácsos és Mandarion király
együttese számára, amelyen azok elvéreztek.30
Jorge Luis Borges A babilóniai sorsjáték című novellájában a sorsjáték valódi
sors-játék, és hát a sors nemcsak jó, de rossz dolgokat is hozhat. ,,Egy rabszolga
ellopott egy vörös sorsjegyet, amellyel a sorshúzáson nyelvének kiégetését
nyerte. A törvények értelmében a sorsjegytolvajokat ugyanez a büntetés illette.
Egyes babilóniaiak úgy vélekedtek, hogy a tüzes vasat tolvaji minőségében
érdemelte ki, mások nagylelkűen úgy, hogy a büntetést a véletlen akarta. . ." Ez a
vita sem dönthető el, mivel Borges Babilóniájában ez a kérdés gödeli.31
Babilóniában lehetne olyan törvény is, amely szerint csak akkor égethető ki
valakinek a nyelve, ha egyértelműen meghatározható a büntetés pontos oka. Ez
esetben a rabszolgával megtörténhetne az a csoda, hogy vígan él tovább
nyelvével a szájában, holott duplán is ki kellene azt égetni.

GÖDEL TRÜKKJE
Jó néhány vicc kezdődik úgy, hogy a bolondok megszámozzák a vicceket.
Sokféle poén felé kanyarodhat el ez a kezdet. Valaki mond egy számot, erre a
bolondok jól megverik, mert nagyon bugyuta viccet mondott. Vagy épp óriási
nevetés tör ki, mert új viccet mondott.
Gödel nagy ötlete az volt, hogy a matematikai formulákat számozta meg. Ezen
senki sem fog nevetni, de a feladat megoldható: először sorra vesszük az
egyetlenegy jelből álló formulákat (nem zavartatva magunkat attól, hogy ezek
értelmetlenül egyszerűek, mint például egy pluszjel önmagában), majd amikor
ezek elfogytak, jönnek a két jelből állók, és így tovább, előbb-utóbb mindegyik
formula sorra kerül. Az eljárás eredményeként kap egy számot a Pitagórasz-tétel,
egy másikat az a név nélküli, de gyakran használt formula, miszerint a2-b2=(a+b)
(a-b), sőt kapnak egy-egy számot az összes olyan formulák is, amelyek tévesek,
például ez is: (a+b)(a+b)=a2+b2.32
Gödel ezek után még tovább ment, és a formulák után megszámozta a
bizonyításokat is, más szóval: a levezetéseket, amelyek nem mások, mint
egymásból következő matematikai formulák sorozatai, minden lépésnél egy-egy
indoklással, hogy a következő formula melyik szabály alapján következik
melyik korábbiakból. Gödel itt is ugyanúgy járt el,'mint a formulák
megszámozásánál: először sorra vette az egylépéses levezetéseket, utána a
kétlépéseseket, és így tovább. A lényeg az, hogy ami levezetést egyáltalán
matematikus valaha is kitalálhat, ahhoz ezentúl tartozni fog egy szám, hogy ez a
levezetés történetesen hányadik az összes elképzelhető levezetés közül. Így
előbb-utóbb mindegyik lehetséges levezetés sorra kerül. Mivel szám van épp
elég, mindegyiknek jut egy.
Gödel valójában ennél jóval bonyolultabb módon számozta meg a formulákat
és a levezetéseket, mert így technikailag könnyebben tudott továbbhaladni, de a
lényeg akkor is ez. Az egész mutatványt pusztán azért csinálta, hogy a
számainak segítségével alkothasson egy furcsa formulát, amelyet később a
tiszteletére G-nek neveztek el. Ez a G formula emberi nyelvre lefordítva így
hangzik: ,,Nem létezik olyan x szám, hogy az x-edik levezetés éppen G-t
bizonyítja be."
Gödel bravúrdarabja az volt, hogy teljesen egzaktul, a tiszta matematika
nyelvén sikerült megfogalmaznia ezt a furcsa, önmagáról szóló formulát. Ezután
Gödel azt is bebizonyította, hogy ez a G formula egy olyan állításra (vagy a
bolondoknál: viccre) mutat példát, amely nem vezethető le, sőt, a cáfolata sem
vezethető le. A bolondok az idők végezetéig sem tudnák eldönteni, hogy ez a G
nevű vicc (amelynek persze szintén van egy száma, mivel egy szabályos
formula) jó-e vagy sem, nevessenek-e vagy sem, és végérvényesen zavarba
jönnének tőle.
Amúgy G-ről teljesen világos, hogy ,,jó vicc", azaz egy olyan állítás formális
változata, amely igaz. Ha nem lenne igaz, az azt jelentené, hogy ,,létezik egy
olyan x szám, hogy az x-edik levezetés éppen G-t bizonyítja be", azaz egy olyan
állítást bizonyít be, történetesen magát G-t, amely állítás ilyen x szám
létezésének a tagadását mondja ki. Ez esetben a matematika ellentmondásos
lenne.
A matematikusok, ellentétben a bolondjainkkal, nem jöttek véglegesen
zavarba, hanem megtanultak együtt élni azzal, hogy a matematika már csak
ilyen: vannak benne olyan igaz állítások, amelyek bebizonyítására nem képes.
Sőt, egyre több régi, sok-sok éve megoldatlan problémáról derítették ki, hogy
ilyen, és ezért nem csoda, hogy senkinek sem sikerült megoldania.33

SZUPERNATURÁLIS SZÁMOK
Egy Abraham Robinson nevű amerikai matematikusnak évtizedekkel később
az jutott eszébe, hogy mi történne, ha a matematika szokásos, klasszikus
rendszeréhez új axiómaként hozzávennénk a G tagadását? Végül is, mondta, ez
így is csak egy matematikai rendszer lesz, amelyre igaz, hogy ha a klasszikus
matek sohasem vezet ellentmondásra, akkor ez az új, eggyel több axiómával
dolgozó matek sem. Ha ugyanis ez az új matek valahogyan ellentmondásra
vezetne, akkor ezt az ellentmondást már a klasszikus matekban is le lehetne
vezetni, és akkor ott G nem gödeli lenne, hanem egyszerűen csak cáfolható, azaz
hamis. Ezért ha a G tagadását hozzávesszük a klasszikus matekhoz, akkor egy
olyan új matematikai rendszert kapunk, amely szintén nem ellentmondásos,
feltéve persze, hogy a klasszikus matek nem az.34
Jegyezzük meg, hogy az távolról sem magától értetődő, hogy a klasszikus
matematika ellentmondásmentes. Bár a matematikusok mindig is szilárdan meg
voltak győződve erről, két és fél ezer év alatt senkinek sem sikerült ezt a
matematika saját eszközeivel, egzaktul bebizonyítania. Azt sikerült, hogy a
matek nem lehet épp csak egy kicsit ellentmondásmentes. Azt már több száz éve
sikerült levezetni, hogy ha a klasszikus matematikában akár egyetlenegy
ellentmondás is van, akkor bármi és bárminek az ellentéte is bebizonyítható
benne. A matek tehát vagy tökéletesen tisztán, éterien ellentmondásmentes, vagy
velejéig romlott - nem úgy, mint mi, emberek. Ezért jó alapja volt a
matematikusok hitének a matek ellentmondás-mentességében. Gödel tétele
azonban ebben is komoly sokkot okozott a matematikusoknak, mert ebből a
tételből az is levezethető volt, hogy a matematika egyetlen rendszerében sem
lehet bebizonyítani a rendszer ellentmondásmentességét. Ez tehát mindig is hit
kérdése marad.
Ennek fényében Abraham Robinson ötlete kétségtelenül abszurd. Végül is ezt
mondta: csináljunk egy olyan matematikai rendszert, amely tartalmaz egy
garantáltan hamis axiómát - mintha én elgondolkodnék azon, hogy mi lenne, ha
nő lennék. A hétköznapi életben ez persze nem vezet sehová, mert nem az
vagyok, olyan lény nincs, aki én vagyok, és nő. A matematikában azonban nem
ez a helyzet. Ha a klasszikus matek nem vezet ellentmondásra, akkor ez az új,
képzeletbeli sem vezethet. Ezért matematikai szempontból ez az új rendszer is
éppoly kifogástalan, ellentmondásmentes matematika, mint a régi - vagy velejéig
romlott, de akkor a régi is. Miért ne vizsgálhatnánk meg hát ezt u matekot is,
hogyan néz ki, miféle tételek vezethetők le benne?
Ebben az újfajta matekban létezik tehát egy olyan szám, amely éppen a G
levezetését kódolja. Hogy neve is legyen, jelöljük I-vel. Azért pont I-vel, mert ez
egy elképzelt, imaginárius szám. Történt már ilyen a matekban korábban is,
például a -1 szám elképzelt négyzetgyökét i-vel szokás jelölni, és arról is
kiderült, hogy sokfajta számításban hasznosnak bizonyul akkor is, ha a
valóságban ilyen szám nem létezik. Ha a végeredmény a valódi világ valamiféle
mennyiségéről szól, akkor a számítás végére az i úgyis kiesik, addig viszont
hasznos technikai szolgálatot tesz. De például a Harry Potterben a Roxfortba
vezető 8 és 3/4-ik vágány is bizonyos értelemben egy imaginárius vágány, amely
mégis, nagyon is vezet valahová.
Ez a mostani I szám nem lehet a hagyományos számok egyike sem, hiszen
akkor G levezethető lenne a klasszikus matekban is. Az I tehát nem az 1, nem a
2, nem a 3, és nem bármelyik eddig ismert szám. Bizonyos értelemben
mindegyik hagyományos számnál nagyobb, de mégis egy valódi szám, nem
valamiféle végtelen mennyiség. Van duplája, van négyzete, hozzá lehet adni
vagy ki lehet belőle vonni bármilyen számot - hagyományosat vagy nem
hagyományosat egyaránt. Ebben a matekban szabályos szám a 2I vagy az I+3 is.
Az így kapott, I-t tartalmazó számokat nevezték el szupernaturális számoknak
- nem azért, mert valamiféle természetfeletti tulajdonsággal rendelkeznek,
hanem mert nagyobbak minden hagyományos természetes számnál, és mégis
valódi számok. Szabályosan számolhatunk velük, és sohasem fogunk
ellentmondásra jutni a számolás során (megint: feltételezve persze, hogy a
hagyományos matek nem ellentmondásos).
Mármost: mi a helyzet az I reciprokával, az 1/I számmal? Ezek szerint ez a
szám minden hagyományos számnál kisebb, de mégsem nulla. Pont olyasvalami,
amiről a matematikusok Newton óta mindig is beszéltek, csak jobb híján
mindenféle bonyolult absztrakciókkal ragadták meg - és most itt van a
kezünkben! Az úgynevezett ,,magasabb matematika", a differenciál- és
integrálszámítás ezzel alaposan leegyszerűsödik: pusztán csak az 1/I-vel kell
számolgatni; szorozni és osztani. Ezt a fajta technikát nevezték el nemsztenderd
analízisnek.35
Csak egy baj van: ebben a matematikában viszont az összeadás és a szorzás
válik rendkívül bonyolulttá. Pontosabban: bebizonyították, hogy ebben a
matematikában vagy az összeadás, vagy a szorzás ugyanolyan bonyolult, mint a
mi hagyományos matematikánkban az integrálszámítás. És az újfajta matek
művelője még csak azt sem teheti meg, hogy az összeadáshoz és a szorzáshoz a
hagyományos matekot alkalmazza, mert nem tudhatja, hogy a szám, amivel épp
dolgozni akar, szerepel-e a hagyományos matematikában vagy sem.
A sci-fikben általában úgy képzelik, hogy egy idegen civilizáció tagjainak
majd a matematika segítségével bizonyítjuk az intelligenciánkat. De sajnos
előfordulhat, hogy abban a civilizációban történetesen valamiféle számunkra
nem hagyományos matematika fejlődött ki. Egészen másképp látják már az
egész számokat is, mint mi, és természetes számukra, hogy egy tízéves gyerek
könnyedén megold egyszerűbb differenciálszámítási feladatokat. Ők a mi
matematikánk bemutatásából azt a következtetést vonnák le, hogy sajnálatosan
fejletlenek vagyunk: hihetetlenül szegényes a számfogalmunk, és még a
legegyszerűbb mozgásegyenlet megoldása is problémát jelent számunkra. Mi
viszont azt állapítanánk meg, hogy nekik még két közönséges tízjegyű szám
összeadása is nehézséget okoz.
Ha ez az idegen civilizáció az ő matekja segítségével létrehoz valamilyen
technikai vívmányt, mondjuk egy időgépet, azt mi szinte biztosan csodának
tekintenénk. Mi mást tehetnénk, ha egyszer számunkra elképzelhetetlen a
számoknak az a gazdagsága, amely ehhez a találmányhoz vezetett. De az is
lehet, hogy ők meg nem fedezték fel az elektromosság törvényeit, mert ebben
megakadályozta őket az, hogy nem tudnak egykönnyen összeadni. Ez esetben ők
meg a mi elektromos gépeinket tartanák csodának.
Az előző fejezetben látott lövész analógiájával azt mondhatjuk, hogy a mi
hagyományos számaink (az egész számok és a nem egészek is) számunkra
kifejezik a lövések összes lehetséges eredményeit. Ha azonban vannak
szupernaturális számok is, akkor a lövéseknek még egészen másfajta eredményei
is lehetnek, például a lövész ellőhet AS kilométerre, jóllehet egy ilyen lövés
bekövetkezésének a valószínűsége könnyen lehet l/I. Egy ilyen lövés
valószínűsége tehát nem nulla, hiszen az 1/I nem azonos a hagyományos
zérussal, de minden hagyományos számnál kisebb, azaz bizonyos értelemben
mégiscsak nulla. Ha tehát léteznek szupernaturális számok is, akkor ezeket a
,,furcsán nulla valószínűségű" dolgokat ugyan a lövész normál lövései okozzák,
de mégis egészen más minőségű, ,,más anyagból szőtt" dolgok, mint a lövész
általában szokásos lövései. Egy ilyen lövés a mi hagyományos számokon felnőtt
szemléletünk számára igazi, felfoghatatlan csoda lehet.

Ebből a példából látszik igazán, hogy a gödeli gondolatvilág miképpen

tárhatja fel a csodák forrásvidékét. A Világban valóban létezhetnek ,,egészen
másfajta anyagból szőtt" dolgok is, mint amit a hagyományos, jól bevált
fogalomrendszereink meg tudnak ragadni. Gödel tétele azt is garantálja, hogy
attól még, ha netán ilyesmik léteznek, a hagyományos fogalomrendszerünk
semmivel sem kevésbé jól használható a hagyományos problémák kezelésére,
hiszen olyankor az sem vezet ellentmondásra.

GÖDEL, EINSTEIN És NEUMANN

,,A Jancsi volt közöttünk a legokosabb"36 - idézi valamelyik Nobel-díjast,
talán Wigner Jenőt Jacob Bronowski, a matematikus, fizikus, biológus,
tudománytörténész, színműíró, költő és feltaláló, aki maga is úgy vélte, hogy
nem vitásan Neumann János volt a legokosabb ember, akivel valaha is
találkozott változatos pályája során. Ezt már Neumann iskolatársai is pontosan
érezték, pedig ők sem akárkik voltak, több Nobel-díjas is kikerült a legendás
Fasori Evangélikus Gimnáziumból. Neumann pont nem tartozott közéjük, bár az
általa kidolgozott játékelmélet területén elért eredményeikre később öten kaptak
közgazdasági Nobel-díjat, és további 10-12 Nobel-díjat kaptak olyanok, akik a
játékelmélet megcsinálásához Neumann által kifejlesztett matematikai
technikákat alkalmazták a közgazdaságtan területén. Ezekről majd Az egyensúly
forrásvidéke című fejezetben fogunk részletesen beszélni.
Neumann nem az a fajta ember volt, amilyennek a zsenit el szoktuk képzelni.
Nem volt benne semmi elszálltság, gondolatai úgy tudtak szárnyalni, hogy
közben két lábbal a földön állt. Amikor a Princetoni Egyetem (pontosabban: az
egyetem mellett működő Institute for Advanced Studies) szerződtette, kialkudott
magának egy tizenhatezer dolláros fizetést (ez ugyan éves fizetés volt, de akkor
nagyjából annyinak felelt meg, mintha ma havi jövedelem lenne). És volt még
egy feltétele: azt mondta, csak akkor jön ide, ha azt a két embert is szerződtetik,
akit ő magánál okosabbnak tart. Ez a két ember Albert Einstein és Kurt Gödel
volt, akiknek szintén el kellett menekülniük a hitleri Európából. Neumann
pontosan tudta, amit oly kevesen: ha te vagy a legokosabb a társaságban, akkor
rossz helyen vagy.
Neumann megkérdezte Einsteint, mekkora fizetést szeretne Princetonban.
Einstein szerényen kétezer dollárt mondott, hogy annyi talán dukálna neki.
Neumann ráparancsolt, hogy most két napig tűnjön el a világ szeme elől, ne is
lássák, és ezalatt kialkudott Einsteinnek egy tizennyolcezer dolláros fizetést.
Gödel fizetéséről nem szól a fáma, mindenesetre a princetoniak valóban
leszerződtették őt is.

Einstein és Gödel gyakran tett egész napos kirándulásokat a Princeton körüli

erdőkben. Néha csatlakozott hozzájuk Neumann vagy más tudós is, de többnyire
kettesben sétáltak. Előfordult, hogy egész nap nem szólalt meg egyikük sem,
majd amikor hazaértek, beszámoltak róla, hogy milyen jót beszélgettek. Nem
mindegy, kivel hallgat az ember.
Neumann zseni volt? A matematikusok többsége alighanem igennel
válaszolna. Neumann különleges képességeit legjobban egy konkrét példával
tudom érzékeltetni. Az 1940-es években megjelent a matematikai folklórban egy
feladat, amely nagyon nehéznek bizonyult. A feladat a következő: milyen
vastagnak kell lennie annak a pénzérmének, amelyet, ha jól megpörgetve
feldobunk, pontosan 1/ 3 valószínűséggel esik fejre, írásra vagy az élére?
Világos, hogy egy normál pénzérme csak nagyon ritkán esik az élére, de ha
elkezdjük vastagítani az érmét, egyre jobb eséllyel landol az élén. Ha például az
érme olyan vastag, mint egy sodrófa (amelynek az egyik végére fejet, a másikra
írást rajzoltak), akkor már szinte biztos, hogy a feldobás után nem valamelyik
végén fog megállni, hanem többnyire az ,,élére" esik. Ezek szerint tehát a normál
pénzérme és a sodrófaszerű között kell lennie valahol egy olyan vastagságnak,
amikor a fej, az írás és az élre esés esélye pontosan megegyezik - a kérdés, hol
van ez?

Ezzel a feladattal harmadéves matematikushallgató koromban találkoztam, és

jó két hétig tartott, amíg elvégeztem az összes integrálszámítást, ami a
megoldáshoz kell. A legenda szerint Neumann Jánosnak Amerikában, egy
matematikus buliban mesélték el ezt a feladatot, mire ő egy fél percig elnézett a
levegőbe, majd közölte a megoldást. A társaság nagyon lelkes lett, hogy erre a
szép és nem matekagyúaknak is tökéletesen érthető feladatra lesz végre egy
elegáns, egyszerű megoldás, érdemes volt ,,a Jancsit" kérdezni. Izgatottan
fordultak felé, hogyan csinálta? Mire Neumann teljes természetességgel ezt
válaszolta: Hát kiintegráltam.
Neumann, akárcsak Gauss, a mi zseni mércénk szerint nem zseni volt, hanem
egy kirobbanóan nagy tehetség. Az ő esetükben az előző fejezetben bemutatott
lövész bámulatos pontossággal párhuzamosan állt meg a fallal, és így szinte
beláthatatlanul messzire lőtt el. Ez a kiintegrálós történet is erre utal, de még
inkább az, hogy két kortársát is magánál okosabbnak tartotta. Pedig, ahogyan a
fizetés körüli történet is utal rá, sem Einstein, sem Gödel nem volt a szó
hétköznapi értelmében okosabb Neumann-nál, sőt rengeteg fajta
megnyilvánulásukban, viselkedésükben kifejezetten butábbnak bizonyultak nála.
Csakhogy ők zsenik voltak, olyan gondolatokkal, amelyek Neumann fejében
meg sem fordultak. Nem csoda hát, ha Neumann éppen ezt a két embert tartotta
okosabbnak magánál, és mást nem.
Mindketten megadták az árát. Einsteint a mai pszichológusok többnyire
Asperger-szindrómásnak diagnosztizálják, ami az autizmus egy enyhébb
változata. Gödel egyértelműen paranoiás volt, a feleségén kívül csak Einsteinben
bízott meg, ennivalót is csak tőlük volt hajlandó elfogadni. Amikor a felesége
kórházba került, Einstein pedig már régen nem élt, 72 éves korában éhen halt.
Ezzel távolról sem azt a sztereotípiát akarom erősíteni, hogy a zseni valójában
beteg. Erre tudományos bizonyíték nincs ennek igazolásához egy komolyabb
statisztikai minta kellene zsenikből. Newtonra talán nem is volt érvényes, bár őt
is szokták napjainkban utólag diagnosztizálni, hol autistának vagy legalábbis
Asperger-szindrómásnak, hol bipoláris depressziósnak, hol paranoiásnak. A
diagnózisok azonban annyira szórnak, hogy ennek alapján Newton akár egy
teljesen egészséges ember is lehetett, csak éppen felfoghatatlanul okos, s így
eleve kirívó. Erre utal az is, hogy húsz éven keresztül magas szintű állami
tisztviselő volt, egy időben például az angol pénzverde igazgatója, kiemelkedő
fizetéssel.37
Einstein és Gödel, illetve Neumann története önmagában nem bizonyítja, hogy
a zseni gondolkodása valóban valami egészen más anyagból szőtt dolog, mint a
kirobbanó, korszakos tehetségé. Mégis egy érdekes adalék ahhoz, hogy ezt miért
gondolom így, más szavakkal: miért tartom a zsenit igazi csodának, korábban
említett Alex barátommal ellentétben.
Ugyanakkor lehet, hogy Alexnak mégis igaza van. Ha szupernaturális számok
léteznek, akkor a zsenit is okozhatja ugyanaz a lövész, mint a kirobbanó
tehetséget - csak éppen ilyenkor történetesen olyan messzire lőtt el, aminek a
valószínűsége 1/1, azaz valami egészen másféle anyagból szőtt nulla, mint amit
mi a hagyományos számokon felnőtt gondolkodásunkkal el tudunk képzelni.

A CSODÁK HÁROM ALAPTÍPUSA

Az eddigiek alapján a csodaszámba vehető dolgok három fajtáját
különböztethetjük meg. Magyarul mindegyik fajta csodára ugyanazt a szót
használjuk, de például az angol két különböző szót is használ: másképp csoda a
wonder és másképp a miracle. Ha egyszer a mi anyanyelvünk történetesen nem
támogatja azt, hogy nyelvi szinten különbséget tegyünk e kétfajta csoda között,
különösen érdemes pontosan megfogalmazni, hogy a csodáknak milyen fajtái
körvonalazódnak az eddigiek alapján.
1. Azok az átlagtól való hatalmas eltérések, amelyek Extremisztán
világában garantáltan rendszeresen előfordulnak. Az ilyesfajta csodákat
nevezi az angol wondernek. Ezek a mi definíciónk értelmében nem
valódi csodák, mert előre látható módon időről időre megismétlődnek,
sőt idővel még olyan is lesz, amely felülmúlja őket - ezt Extremisztán
törvényei garantálják, például a Cauchy-eloszlás természetéből
következik.
2. Azok a jelenségek, amelyek a tudomány pillanatnyi, aktuális állása
alapján megmagyarázhatatlanok. Az ilyesfajta csodákat nevezi az angol
miracle-nek. Gödel tétele ha nem is a maga tiszta matematikai
formájában, de logikájával, szellemével a hétköznapi józan ész számára
 meggyőzően garantálja, hogy ilyen lehetőségek mindig is
előfordulhatnak, bárhogyan fejlődjön is a tudomány.
3. Az olyan jelenségek, amelyek a tudomány számára mindig is
megmagyarázhatatlanok lesznek. Ezekre angolul sincs külön szó. Ezek
létezése hit kérdése, és örökre az is marad. Ettől persze még ilyenek is
előfordulhatnak.
Az első típusú csodák ugyan nem ,,igazi" csodák, de azért éppen eléggé
elképesztőek tudnak lenni. Számomra például hatalmas csodát jelentett, hogy
Neumann János fél perc alatt fejben kiszámolta azt, amin én nemzetközi
diákolimpiai bronzérmes matematikushallgatóként vagy két hétig dolgoztam.
Igaz, nem állt ott a kutató pszichológus a stopperével, lehet, hogy Neumann-nak
valójában egy-két percig is eltartott ez, de akkor is elképesztő. Ekkora tud lenni
a különbség egy viszonylag jó matematikus és egy akkora tehetség között,
amilyen egy évszázadban csak egy-kettő születik. ]ó okkal tekintenek hát a
hétköznapi értelemben egy Neumann-, egy Gauss- vagy egy Cauchy-kaliberű
matematikust csodának. Az ilyesfajta csodák természetét azonban Extremisztán
tudománya (például a lövészről szóló hasonlatunk) meglehetősen jól
megmagyarázza.
A második fajta csodák egészen másfajta természetűek. Ezekre az adott kor
tudománya nem képes magyarázatot adni, ahogy a mai tudomány nem tud a
Szovjetunió összeomlására vagy a berlini fal leomlására. Mindenesetre annyit a
mai, Gödelen edzett gondolkodásunkkal biztosan állíthatunk, hogy ilyesmik
bármelyik pillanatban előfordulhatnak, Átlagisztánban és Extremisztánban
egyaránt. Ezért érdemes felkészülni rájuk, és tapasztalatokat gyűjteni arról, hogy
miképpen lehet, ha nem is leírni vagy előrejelezni őket, mert az eleve lehetetlen,
de legalább alkalmazkodni a létezésükhöz: elkerülni, hogy végzetesen ártsanak,
illetve kihasználni őket, ha épp pozitív természetűek.
Unokahúgom egyszer kapott egy csúnya bőrfertőzést. Orvosprofesszor apja
elküldte a híres bőrgyógyász professzorhoz, aki a kolléga gyerekének kijáró
maximális műgonddal kezelte az orvostudomány legmodernebb vívmányainak
segítségével. Hónapok teltek el, de a fertőzés csak nem akart elmúlni. Egy
családi ebéd közben apám, aki jogász volt, feltett egy váratlan kérdést az
öccsének: Figyelj, mit mondanál a kislánynak, ha Zalában lennél háziorvos?
Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: borogassa kamillával. Három nap múlva
kutya baja sem volt. A mai orvostudomány szempontjából nézve második típusú
csoda történt akkor is, ha száz évvel ezelőtt ezt egyáltalán nem tekintettük volna
csodának, mert akkor az ilyesmikre többnyire eleve a kamillával próbálkoztak,
és lehet, hogy száz év múlva sem fogjuk, mert addigra a tudomány megérti
ennek a fertőzésnek a speciális természetét is.
A harmadik fajta csodák az ,,igazi" csodák. Ezek létezését semmi sem
garantálja, jóllehet egy hívő ember számára természetes dolog, hogy ilyenek is
vannak. Ezeket azonban nem fogjuk különválasztani a második fajta csodáktól.
Arra nem vállalkozunk ebben a könyvben, hogy eldöntsük, vannak-e valójában
ilyen csodák is, vagy idővel minden csodát meg fog tudni magyarázni a
tudomány. Egy biztos: a tudománynak nem lesz könnyű dolga, ha például az
olyasfajta csodák megértését várjuk tőle, mint a zseni. Ez a könyv azonban csak
az első két típusú csodákról szól.
Ez a három kategória egyelőre csak a csodák különféle fajtáit választja szét
egymástól, de a csodák fő jellemzőjéről, az egyszeriségről és
megismételhetetlenségről nem szól. Erről a kérdésről könyvünk harmadik
részében beszélünk majd, miután kiderül, hogy Extremisztán számos jelensége,
ha nem is garantáltan megismételhetetlen, de garantáltan előrejelezhetetlen.
A legérdekesebb az, hogy az eddig megismert eredményekre nem valamiféle
speciális tudomány, egyfajta ,,mirakológia" vezetett, hanem Átlagisztán normál
tudománya. Könyvünk második részében bemutatjuk, miképpen történhetett
meg ez a csoda Átlagisztán tökéletesen csodamentes tudományával.
MÁSODIK RÉSZ
A szelíd világ

A gazdag embernek a szemétdombján is több érték van, mint a szegény ember

házában
A normális eloszlás ereje

A természeti törvények egy része Átlagisztán felé mozgatja a világot, más része
Extremisztán felé
Sir Francis Galton (1822-1911), Charles Darwin unokatestvére igazi
polihisztor volt.38 Ő fedezte fel az anticiklont, ő használta először az
ujjlenyomatot emberek azonosítására, ő térképezte fel először Namíbia bizonyos
részeit. Megvizsgálta, hogy az ima meghosszabbítja-e az életet, és azt találta,
hogy ilyen hatás nem mutatható ki. Galton használta először a pszichológiában
az átlagtól való átlagos eltérés és a szórás matematikai fogalmát is. Ezekre azért
volt szüksége, mert noha Átlagisztán világát kutatta, de épphogy nem az átlagos
érdekelte, hanem például az, hogy mennyire öröklődik a kiemelkedő tehetség.

Galton az átlagból magasan kiemelkedő emberek gyerekeit vizsgálta meg,

hogy ők mennyire kiemelkedőek. IQ-tesztek vagy hasonló pszichológiai
mérőeszközök még nem álltak a rendelkezésére, ezért a kiemelkedőség fogalmát
és mértékét kvalitatív úton ragadta meg: különösen kiemelkedőnek tekintette a
főbírókat, a tudósokat, a vezető politikusokat, híres orvosokat és másokat, akiket
volt valami jó oka annak tekinteni - de a kor szellemének megfelelően csakis
férfiakat vizsgált. Galton azt tapasztalta, hogy egy kiemelkedő képességű apának
általában a Ha is átlag fölötti képességű, de többnyire nem annyira kiemelkedő,
mint az apja.
Furcsa eredmény: ezek szerint a világ egyre inkább a szürke középszer felé
tart? Átlagisztánnak már a neve is erre utal, de hamar kiderült, hogy még
Átlagisztánban sem ez a helyzet.
Egy logikus magyarázat az lehetne, hogy bizonyára az anyák rontják el a
dolgot. Ezért Galton kiterjesztette a vizsgálatait olyan területekre is, ahol csak
egy szülő van. Például dohánynövényekkel is elvégezte ugyanezeket a
vizsgálatokat, olyanokkal, amelyeket nem ivaros úton szaporítottak. Ezúttal nem
egy olyan nehezen megítélhető tulajdonságot vizsgált, mint a szellemi kiválóság,
hanem egy olyan egzaktul mérhető dolgot, mint a levelek hossza. Galton azt
tapasztalta, hogy a hosszú levelű dohánynövények utódai általában szintén az
átlagnál hosszabb levelűek, de többnyire nem annyira, mint az ősük.

REGRESSZIÓ Az ÁTLAGHOZ
Nem az ivaros szaporodás okozza hát a kiváló apák fiainak mérsékeltebb
kiválóságát, amely azonban ettől még semmivel sem kevésbé rejtélyes. Galton
ezt a furcsa, de kétségkívül létező jelenséget az átlaghoz való regressziónak,
azaz az átlaghoz való visszatérésnek nevezte el. Ezzel neve ugyan lett, de
magyarázata még nem. Továbbra sem volt világos, hogy miért nem következik
belőle az általános elszürkülés.
Márpedig elszürkülésről szó sincs. Galton megvizsgált több dohány generációt
is, és azt tapasztalta, hogy mindegyik generációban nemcsak az átlag, de a szórás
is nagyjából azonos, azaz egyforma mértékben vannak jelen bennük
kiemelkedően hosszú levelű egyedek. A dohánynövények populációja tehát nem
közelít a szürke középszerhez - és az embereké sem: minden korban voltak
kiemelkedő személyek.
Galton arra gondolt, hogy ha a kiemelkedők gyerekei nem biztosítják a
kiemelkedő tehetségek utánpótlását, akkor annak is elő kell fordulnia, hogy
átlagos vagy csak kevéssel átlag feletti emberek gyerekei lesznek kiemelkedőek.
Ezért elhatározta, hogy elvégzi a korábbi vizsgálatát megfordítva is: ezúttal nem
a nagy tehetségek gyerekeit, hanem a nagy tehetségek szüleit vizsgálta. A kor
gondolkodásához nagyon nem illett egy ilyen vizsgálat, mivel a fejlődés nyilván
apáról fiúra történik, és nem fiúról apára. De hát éppen Galton unokatestvére,
Darwin számolt le a biológiában a fejlődés fogalmával, hiszen a darwini
evolúciót egyáltalán nem a fejlődés, hanem csakis a túlélés vezérli. Ennek
fényében már nem is volt annyira abszurd ez a kérdésfelvetés.
Ha már a kérdés maga ilyen nyakatekert, Galton különösen fontosnak tartotta,
hogy valami egzaktul mérhető dolgot vizsgáljon, ezért ezt a számítást először a
dohánynövényekre végezte el. Eredményként pontosan ugyanazt kapta, mint
korábban: a kiemelkedően hosszú levelű dohánynövények őseinek levelei
általában rövidebbek, mint az utódé, noha az átlagnál még mindig hosszabbak.
Ezután már nem lepte meg Galtont, hogy a kiemelkedő képességű férfiak apáira
is ugyanezt találta: általában azok is átlag fölöttiek, de többnyire messze nem
annyira, mint a fiuk.
Eddig csakis a kiemelkedően magas képességekről beszéltünk. De az átlaghoz
való regresszió jelensége a kiugróan alacsony képességek esetében is
megjelenik. A kiemelkedő ostobaság is lassan, a generációk során visszatér az
átlaghoz, miközben a legsötétebb butaság is újratermelődik a nagyjából
közepesek, vagy legalábbis aránylag kevésbé buták utódaiból.
Az átlaghoz való regresszió egy tisztán matematikai jelenség, amely
szükségszerűen mindig megjelenik, ha két egymástól különböző változót úgy
vizsgálunk, hogy mindkettő értékét minden vizsgált személyre (vagy
dohánylevélre) meghatározzuk - az már teljesen mindegy, hogy a két változó
konkrétan micsoda. Ha ez így van, akkor a jelenség pusztán a vizsgálathoz
alkalmazott matematikai struktúra tulajdonsága, és nem specifikusan az
embereké, a dohányleveleké vagy az öröklődésé.
Szemléltessük a dolog lényegét egy szélsőséges példával. Azt állítom, hogy én
egy nagy mágus vagyok, aki a kirívó balszerencsét meg tudom gyógyítani némi
ráolvasással. Demonstrálom is a képességeimet: megkérek ezer embert, hogy
dobjon fel háromszor egy kockát. Lesz köztük körülbelül öt ember, aki három
egyest dob. Ők nyilván kiemelkedően balszerencsések. De nem baj: elmondom a
varázsigéimet, és azt állítom, hogy ezzel kigyógyítottam őket a balszerencséből.
Lássuk: dobják csak fel a kockát megint. Nagyon valószínű, hogy most nem
három egyest fognak dobni. Meggyógyultak? Nem, csak érvényesült az átlaghoz
való regresszió matematikai törvénye.
 Ez a példa azért szélsőséges, mert az első és a második dobások között
semmiféle kapcsolat nincs, az első három dobás eredménye nem öröklődik a
másik három dobásra. Ha öröklődne, és az öröklődés tökéletes lenne, akkor aki
elsőre három egyest dobott, másodjára is azt dobna, akármilyen varázsigéket
mormolok.
A biológiai öröklődés általában e két szélsőség között van: létezik
valamennyire, de távolról sem százszázalékos pontosságú, még ivartalan
szaporodás mellett sem. Ennek megfelelően az átlaghoz való regresszió
jelensége mindig létezik valamennyire, de sosem százszázalékos, mint a
kockadobálós példában. Minél erősebb, minél pontosabb az öröklődés, annál
kevésbé érvényesül az utódok visszatérése az átlaghoz, és minél gyengébb az
öröklődés, annál erősebb a regresszió.
Az átlaghoz való regresszió matematikai jelenségének még az öröklődéshez
sincs semmi köze. Például ha azt kérdezzük, átlagosan milyen magasak a 90
kilós férfiak, a válasz nagyjából 180 centi. Ha viszont azt kérdezzük, hogy
átlagosan milyen súlyúak a 180 centis férfiak, a válasz nemhogy nem 90 kiló, de
még 85 sincs. Itt is érvényesül az átlaghoz való regresszió logikája. Ebben az
esetben talán nem is csodálkozunk annyira a jelenségen, hiszen világos, hogy
egészen más emberek 90 kilósok, mint a 180 centisek, nagyon kevés ember van,
aki mindkét csoportba beletartozik. De ugyanez a logika néha nagyon furcsán is
tud hangzani.
Például ha megpróbáljuk előre jelezni, mikorra éri el a Föld népessége a
tízmilliárdot, akkor a két vizsgált változó a népesség és az évek. Képzeljük el,
hogy az elérhető adatok alapján az a legpontosabb becslés, hogy 2050-re lesz
tízmilliárdos az emberiség. De ha azt a kérdést tesszük fel, hogy várhatóan
mennyi lesz a Föld lakossága 2050-ben, akkor ugyanezen adatok alapján az a
lehető legpontosabb válasz, hogy 9,3 milliárd. És ez a két állítás egyáltalán nem
mond ellent egymásnak! A regresszió jelenségéből következik, hogy mindkét
becslés lehet a lehető legpontosabb. Minél szakszerűbb egy adat, annál több
szakszerűséget igényel a helyes értelmezése - és annál tágabb a tér az olyasfajta
ámításra, mint az iménti balszerencse-gyógyító mágiám esetében.
JUTALOM És BÜNTETÉS
A pszichológusok, a pedagógusok vagy a munkamotivációk kutatói gyakran
vizsgálják a jutalom és a büntetés hatásait. Rengeteg kutatás kimutatta, hogy a
jutalom után többnyire romlik a teljesítmény, míg a büntetés után általában javul.
Sokan ebből azt a következtetést vonták le, hogy a büntetésnek jó hatása van, a
jutalomnak viszont rossz. Ez a következtetés azonban hibás, mert figyelmen
kívül hagyja azt, hogy az átlaghoz való regresszió mindig, mindenütt jelen van,
az nem specifikusan a jutalom vagy a büntetés természetéből következik, hanem
pusztán abból, ahogyan vizsgáljuk, elemezzük az adatainkat. Ennek ismeretében
a helyes következtetés akár az ellenkező irányba is átfordulhat.
Az embereket általában akkor jutalmazzák, amikor önmagukhoz képest jó
teljesítményt nyújtanak, és akkor büntetik, amikor aránylag rosszabbat.

Az átlaghoz való regresszió jelensége büntetés, illetve jutalom nélkül is

garantálja, hogy egy saját magunkhoz képest kiemelkedő teljesítményt
valószínűleg egy valamivel gyengébb követ, egy kiugróan rosszat pedig egy
valamivel jobb. Pusztán abból, hogy a vizsgálatban valóban ezt tapasztaljuk,
még semmilyen következtetést nem vonhatunk le a jutalom és a büntetés
tényleges hatására.
Ahhoz, hogy érdemi következtetést vonhassunk le, össze kell vetni a romlás,
illetve javulás mértékét az átlaghoz való regresszió tisztán matematikai törvénye
alapján minden külön behatás (jutalom, büntetés, bármi más) nélkül is várható
romlás, illetve javulás mértékével. Ha a kiemelkedően jó teljesítmény utáni
romlás spontán módon (jutalom, illetve büntetés nélkül) több, mint jutalommal,
akkor minden látszat ellenére valójában a jutalomnak volt jó hatása. És ugyanígy
az is előfordulhat, hogy a büntetésnek valójában rossz hatása van, hiába javul
utána a teljesítmény - mert büntetés nélkül, csak úgy magától még többet
javulna.
 Amíg nem ismertük az átlaghoz való regresszió matematikáját, joggal
gondolhattuk általános szabálynak, hogy a jutalom árt és a büntetés használ,
hiszen minden kutatási adat erre utalt. Valójában a kép ennél sokkal
bonyolultabb. Bizonyos fajta feladatok, illetve helyzetek esetében jótékonyan hat
a jutalom és bizonyos esetekben negatívan, és ugyanez áll a büntetésre is.
Ráadásul az, hogy mikor hogyan hat a jutalom, illetve büntetés, nemcsak a
feladat és a helyzet típusától függ, hanem egyéni adottságoktól is. Még olyan
emberek is vannak, akikre a jutalomnak vagy a büntetésnek szinte semmi hatása
nincs. Ők József Attila szavaival elmondhatják magukról: ,,az én vezérem
bensőmből vezérel".39

SOKFÉLESÉG És STABILITÁS
Noha sikerült tisztáznunk az átlaghoz való regresszió természetét, továbbra is
nyitva maradt az a kérdés, hogy miért nem következik ebből a teljes populáció
egységesedése, egyre inkább átlagossá válása. Látszólag következnie kellene, de
a tények mást mutattak.
A dohánylevelek hossza generációkon keresztül változatlan együttes eloszlást
követett, méghozzá nagy pontossággal olyat, amit Gauss írt le alig néhány
évtizeddel Galton vizsgálatai előtt. Galton azt ismerte fel, hogy ha egy populáció
valamilyen tulajdonság szerint normális eloszlású, akkor ebből matematikailag
következik, hogy ebben a populációban az átlaghoz való regresszió jelenségét
éppen ellensúlyozza az, hogy a nagyjából közepesek utódai között viszont
akadnak kiemelkedőek. Ezért az átlaghoz való regresszió jelenléte mellett is
megőrződhet a populáció sokszínűsége és stabilitása egyaránt, mivel ezt a
Gauss-görbe (pontosabban: a kétdimenziós normális eloszlás, de ennek technikai
részleteibe most nem megyünk bele) matematikai tulajdonságai biztosítják.
Később a matematikusok azt is kiderítették, hogy a sokféleségnek és a
stabilitásnak ez a fajta együttese kizárólag akkor fordulhat elő, ha a populáció
eloszlását éppen a Gauss-görbe írja le. Ezért úgy is tekinthetünk a normális
eloszlásra, hogy az a stabilitás forrásvidékét tárja fel: egyedül ez teszi lehetővé
azt, hogy az átlaghoz való regresszió megléte mellett is generációról generációra
nagyjából ugyanolyan lehessen a teljes populáció, azaz a sokféle egyed
együttese.
Természetesen előfordul, hogy egy populáció idővel megváltozik, például az
emberiség az utóbbi évszázadban lényegesen magasabb lett. Ez részben az
orvostudomány fejlődésének köszönhető, részben annak, hogy megszűnt az
éhezés, sőt egyre inkább elterjedt az egészségesebb táplálkozás, legalábbis a
fejlett világban. Azonban már látszik, hogy a fejlett világban az utóbbi
évtizedekben megállt az emberiség növekedése, és a következő generációk
testmagassága is minden bizonnyal nagyjából hasonló lesz a jelenlegihez; mind
az átlaga, mind a szórása. Egy új stabil állapot jött létre. A Gauss-görbe
odébbtolódott, de ettől még továbbra is Gauss-görbe maradt.
Az átlaghoz való regresszió törvénye Átlagisztánban és Extremisztánban
egyaránt érvényes, de mivel a populáció stabilitását csakis a Gauss-görbe tudja
garantálni, a stabilitás már csak Átlagisztánra jellemző. Ezért hangsúlyozom,
hogy ne nézzük le Átlagisztán hagyományos tudományát akkor sem, ha nagyon
sokféle jelenség leírására, vagy mondjuk inkább így: modellezésére nem
alkalmas. A szívünk mélyén valamennyien vágyunk a stabilitásra, még Taleb is,
mint az A fekete hattyú című könyvéből kiderül. Vágyik rá, csak nem hisz benne,
hogy megvalósítható, elsősorban hazája történelmi tapasztalata miatt.
Ugyanakkor vannak a világon olyan dolgok, amelyek mégiscsak meg tudtak
maradni stabilnak. A csótányok vagy a patkányok például évmilliók óta
nagyjából stabil populációt alkotnak (nem változik a kisebbek és a nagyobbak
vagy a világosabbak és a sötétebbek aránya), ami azt mutatja, hogy léteznek a
világon olyan dolgok, amelyeket Átlagisztán törvényei egészen jól leírnak.
Ez nem jelenti azt, hogy Extremisztánban nem létezhet semmiféle stabilitás.
Az epheszoszi Hérakleitosznak tulajdonított mondás szerint semmi sem állandó,
csak a változás. Ez a két és fél évezredes gondolat kiválóan kifejezi a
stabilitásnak azokat a formáit, amelyek Extremisztánra jellemzőek. Extremisztán
a világnak az a szegmense, amelyben a most bemutatott fajta állandóság, például
egy populáció stabilitása eleve nem képzelhető el, de ott is léteznek természeti
törvények, csak másmilyenek, mint Átlagisztánéi.
A természeti törvények egy része Átlagisztán felé mozgatja a világot, más
része Extremisztán felé. Maga a világ pedig, amelyben élünk, ezeknek az
egészen különböző típusú természeti törvényeknek az együttes hatásaiból alakul
ki. Egyelőre még maradjunk Átlagisztán törvényeinél, Extremisztánról
könyvünk harmadik részében szólunk majd.

A GALTON-DESZKA
Galton a normális eloszlás egy már korábban is ismert tulajdonságának
szemléltetésére alkotta meg a Galton-deszkát (5. ábra). Minél több golyót ejtünk
be felül a szerkezetbe, annál pontosabban rajzolódik ki alul a Gauss-féle
haranggörbe. Még ennél is pontosabban jön ki a Gauss-görbe, ha szélesebbre és
magasabbra vesszük a deszkát, és így több szinten tudnak a golyók balra vagy
jobbra billenni. Ezzel Galton azt a matematikai tételt illusztrálta, amelyet a
matematikusok manapság Pólya György egy 1920-ban írt cikke nyomán
centrális batáreloszlás-tételnek neveznek. Azért centrális, mert kiemelkedően
központi szerepet tölt be a valószínűség-számítás matematikájában - és
hamarosan látni fogjuk, hogy a természet egy fontos trükkjére is rávilágít,
történetesen egy olyanra, amely Átlagisztán irányába mozdítja él a világot.

5. ábra: A Galton-deszka
Az könnyen érthető, miért kerül a középső csatornákba jóval több golyó, mint
a legszélsőkbe. Ahhoz, hogy egy golyó végül középen landoljon, háromszor
jobbra kell billennie és háromszor balra. Ezt nagyon sokféleképpen megteheti,
például először balra billen, azután kétszer jobbra, kétszer balra és utoljára
megint jobbra. A legszélső csatornákban viszont csak akkor landol a golyó, ha
mind a hatszor balra billen vagy mind a hatszor jobbra - ami pedig csak
egyféleképp fordulhat elő.
Azt viszont sokkal nehezebb belátni, hogy miért éppen a Gauss-görbét
közelítik egyre pontosabban a golyók, és miért nem mondjuk a Cauchy-félét. Ezt
egy bonyolult matematikai levezetés garantálja. A Galton-deszka golyói egészen
másképp viselkednek, mint a Cauchy-eloszlás bemutatásánál látott lövész
lövedékei. Ezek a golyók szép engedelmesen rásimulnak a Gauss-görbére,
nagyon nagy kilógások még akkor sincsenek, ha rendkívül széles (és magas) a
Galton-deszka, mondjuk százszintes. Ha minden másodpercben lehullik ezer
golyó, akkor is sok milliárd évmilliárdig kell várni, hogy jusson egy a legszélső
csatornákba is. A lövész sokkal hamarabb ellő akármilyen messzire.40
A centrális határeloszlás-tétel különösen jól értelmezhető a biológiában.
Tegyük fel, hogy egy biológiai tulajdonságot (például a testmagasság vagy az
intelligenciaszint) sok apró komponens határoz meg, és a tulajdonság konkrét
értéke az egyes egyedekben úgy alakul ki, hogy e sok komponens hozadéka
összeadódik. Ez esetben a centrális határeloszlás-tétél garantálja, hogy a teljes
populációra a Gauss-görbe írja le a tulajdonság eloszlását, azaz az átlagosak,
illetve az átlagtól többé vagy kevésbé eltérők gyakoriságát. A Galton-deszka
pontosan ezt illusztrálja. Ahányszor jobbra billen a golyó, balról számítva az
annyiadik csatornában fog landolni - pontosabban az eggyel odábbiban, mivel
balról az elsőbe akkor ér, ha egyszer sem billent jobbra. Ez mindig így van,
mindegy, hogy konkrétan melyik szinteken billen a golyó jobbra. A jobbra
billenések apró komponensei a Galton-deszkán összeadódnak.41
A biológiában ezek a komponensek éppúgy lehetnek genetikaiak, mint
környezetiek. A testmagasságunkhoz sok gén járul hozzá, és mindegyik
viszonylag csak keveset. Ugyanakkor sok környezeti tényező is hozzájárul,
például a gyerekkori táplálkozás. Ugyanez a helyzet az intelligenciával is, bár ez
esetben a genetikai tényezőket még csak nagyon kevéssé sikerült feltárni, de a
környezeti tényezők is sokfélék, kezdve attól, hogy milyen meséket hallgat
valaki gyerekkorában egészen addig, hogy hány könyv között nő fel. A sok
tényezőből senkinek sem adatik meg mindegyik, de akinek több adatik meg, az
lesz magasabb vagy intelligensebb. Pontosan ezt modellezi a Galton-deszka.
A matematika centrális határeloszlás-tételének még egy fontos matematikai
feltétele van, és a Galton-deszka azt is kiválóan illusztrálja. A deszkán ugyanis
teljesen világosan látszik, hogy az egyes szintek (azaz: komponensek) eseményei
nem befolyásolják egymást. Ha az első szinten jobbra billen a golyó, ettől még a
második szinten éppúgy billenhet megint jobbra, mint balra.
Ez a biológiában már többnyire nem áll fenn. Az egyes komponensek, például
a gének vagy a környezeti hatások általában nem függetlenek egymástól. És az
sem igaz, hogy mindegyiknek pontosan ugyanakkora (viszonylag kis) hatása
van. Ezért a Galton-deszka valójában csak nagyon korlátozott mértékben
demonstrálja azt, ami a biológiában történik.

STABILITÁS SOK KOMPONENSSEL

De a matematikusok sem lustálkodtak. A centrális határeloszlás-tételnek igen
sok változatát sikerült levezetni. Kiderült, hogy a komponenseknek távolról sem
muszáj egyenlő nagyságúaknak lenni - a Galton-deszka egyes szintjein
ugorhatnának a golyók akár kettőt-hármat is jobbra vagy balra. Ezt ugyan
fizikailag már nem könnyű megvalósítani, de a matematikai tétel akkor is
érvényes marad: ilyenkor is a Gauss-görbe alakul ki a végére. Sőt, az sem
feltétlenül szükséges, hogy az egyes szintek eseményei egymástól teljesen
függetlenül zajlódjanak: bizonyos mértékig lehet hatással a következő szintre az,
hogy az imént éppen merre pattant a golyó. A végeredményt, a Gauss-görbét
még ez sem rontja el. Máig is születnek a centrális határeloszlás-tételnek újabb
és újabb változatai, amelyek egyre általánosabb feltételek mellett garantálják a
Gauss-görbe létrejöttét.
Nagyjából így fogalmazhatjuk meg a centrális határeloszlás-tétel sokféle
változata alapján kialakult összképet:
- ha egy tulajdonságot sok apró komponens határoz meg (az, hogy
,,apró", azt jelenti, hogy nincs közöttük olyan, amelyik lényegében
dominálja az összes többi együttesét)
- és a komponensek nem függnek egymással nagyon szorosan össze
(nem következik néhányukból az összes többi értéke)
- akkor ez a tulajdonság a teljes populációban a Gauss-görbe szerint fog
eloszlani.
Ha megnézzük például az intelligenciahányados, az IQ eloszlását (6. ábra), az
pontosan ezt illusztrálja. Nagyjából a Gauss-görbét látjuk, de a 70-es érték körül
találunk egy kis rendellenességet, egy pici külön huplit, ami nem illik bele a
teljes szép képbe. Ők a Down-kórosok.
 6. ábra. Az IQ eloszlása42
A Down-kórt egyetlenegy komponens (egy génhiba) okozza, és hatása többé-
kevésbé dominálja az összes többi apró komponens hatását. Annyira azért nem
dominál minden mást, hogy a gén hordozója teljesen értelmi fogyatékos legyen,
de önmagában garantálja a 70 körüli (azaz az értelmi fogyatékosság határa
körüli) IQ-t, és ezen a többi komponens már csak nagyon keveset tud változtatni.
Szerencsére az intelligencia esetében más ilyen domináns komponens nincs,
vagy legalábbis annyira ritka, hogy csak szabad szemmel nem látható mértékben
torzítja el a Gauss-görbét.
A testmagassággal is nagyjából ez a helyzet. Van néhány olyan genetikai
komponens, ami garantáltan törpeséget vagy óriásságot okoz, így a testmagasság
eloszlása is csak kisebb huplikkal követi a Gauss-görbét, de összességében
mégis eléggé pontosan. A testsúly eloszlása azonban már nem eszerint alakul - a
következő fejezetben azt is látni fogjuk, hogy miért.
A centrális határeloszlás-tétel által feltárt matematikai tény adott egy
lehetőséget a természet számára, hogy eléggé általános körülmények között
stabilitást biztosítson a természeti képződményeknek, például az élőlényeknek.
Ha a természet bizonyos esetekben valamilyen okból (például egy egyelőre
ismeretlen természeti törvény miatt) stabilitásra törekszik, akkor ennek az
eléréséhez a leginkább célravezető út az, ha igyekszik a fontos tulajdonságokat
sok apró komponens eredőjeként kialakítani. Ez ugyanis garantálja, hogy az
adott tulajdonság normális eloszlású legyen, ami pedig önmagában is
generációról generációra biztosítja a stabilitást, hacsak a külső körülmények nem
változnak meg nagyon radikálisan.
A természetnek azonban időnként akkor sem sikerül ezt a trükköt
végrehajtania, amikor pedig szemmel láthatóan megpróbálkozik vele, mert
időről időre megjelennek olyan komponensek, amelyek az összes többit képesek
dominálni - ha más nem, hát Gödel tétele eleve garantálja az ilyesmik
megjelenésének lehetőségét. De amikor nem jelenik meg ilyen domináns
komponens (azaz: általában), akkor pusztán az a trükk, hogy minden fontos
dolgot sok apró és egymástól többé-kevésbé független komponens határoz meg,
elegendő lehet a stabilitás biztosítására.
Nem tudom, valójában mi a természet működési elve: az, hogy bizonyos
esetekben stabilitásra törekszik, vagy az, hogy mindent igyekszik sok apró
komponensből összeállítani, és ha ez sikerül, akkor a stabilitás már nem más,
mint ennek a következménye. A centrális határeloszlás-tétel azonban rávilágított
arra, hogy egyáltalán miért működhet a természetben oly sok dolog Átlagisztán
törvényei szerint ahelyett, hogy mindenütt Extremisztán érvényesülne. A
Cauchy-görbe kialakulását demonstráló lövész lövésének eredményét
egyetlenegy komponens határozza meg, az, hogy a pörgése végén pontosan
merrefelé áll meg. Egészen kis különbségek a megállás irányában hatalmas
különbségekhez vezethetnek a lövés eredményében. A most látottak fényében
nem csoda hát, hogy az eredmény extremisztáni, a szó hagyományos értelmében
egyáltalán nem stabil, még csak szórása sincs.
Az Átlagisztán alapját alkotó Gauss-görbe segítségével leírható dolgokat
általában sok apró komponens határozza meg, és innen a stabilitást már a
matematika garantálja, hacsak meg nem jelenik valami domináns komponens,
aminek a lehetőségét szintén a matematika garantálja. Ma már ezt így látjuk. Ám
mindezt fel is kellett fedezni, és ehhez kellett jó néhány kiváló elme, a francia
Abraham de Moivre-tól, aki 1733-ban felfedezte a centrális határeloszlás-tétel
első változatát, Gausson, Galtonon, Pólya Györgyön keresztül Gödelig és azokig
a mai kutatókig, akik a Gödel-tételnek, illetve a centrális határeloszlás-tételnek
egyre újabb és újabb változatait fedezik fel és alkalmazzák a legkülönfélébb
természeti és társadalmi jelenségekre.

TÖKÉLETES SZIMMETRIA TÖKÉLETES

ASZIMMETRIÁBÓL
A matematikusok egy másik irányba is sikerrel általánosították a centrális
határeloszlás-tételt. A Galton-deszka ugyanis teljesen szimmetrikus, minden
pillanatban ugyanolyan eséllyel pattannak a golyók jobbra vagy balra. Ez a
szimmetria is akadálya volt annak, hogy ezt a matematikai apparátust a biológia
sikerrel vegye alkalmazásba. A biológiában ugyanis működik a természetes
szelekció, ami bizonyos géneknek kedvez, míg másoknak nem. Ez
modellünkben úgy jelenik meg, hogy mondjuk a jobbra pattanó golyó több
értéket adhat hozzá az életesélyekhez, mint a balra pattanó.
A matematikusok megvizsgálták, hogy mi történik akkor, ha a Galton-deszka
,,csal", azaz mindegyik szinten minden kis propellert nemcsak a ráeső golyó
billent el jobbra vagy balra, hanem eleve forognak, mindegyik ugyanabba az
irányba, mondjuk balra. Ez azt jelenti, hogy a golyó mindegyik szinten inkább
billen balra, mint jobbra, mert a propeller erre sodorja. Ha nagyon gyorsan
forognak a propellerek, akkor majdnem mindig balra fog elbillenni a golyó, ha
lassabban, akkor távolról sem mindig, de akkor is az esetek többségében.
Ebben az esetben a Galton-deszka alján levő csatornákba egyáltalán nem
szimmetrikusan fognak érkezni a golyók, hanem a bal felé eső csatornákba több
fog érkezni, a jobb felé esőkbe pedig kevesebb. Ennek ellenére, ha eléggé széles
(és magas) a Galton-deszka, idővel így is egy Gauss-görbe fog kirajzolódni alul,
csak éppen a csúcsa nem a deszka közepén lesz, hanem attól bal felé. Minél
gyorsabban forognak a propellerek, annál balrább. A centrális határeloszlás-tétel
ilyenkor is működik.
Ez a matematikai tény a normális eloszlásnak még egy érdekes tulajdonságára
világít rá. A Gauss-görbe ugyan tökéletesen szimmetrikus, de ez a szimmetria
úgy is létrejöhet, hogy minden komponense velejéig aszimmetrikus!
Átlagisztánban még a totális aszimmetria is eredményezhet teljes szimmetriát, és
gyakran eredményez is.
Most pedig egy kicsit előreszaladok, és a 7. ábrán bemutatok e gy fraktált -
valamit, amiről majd a könyv harmadik részében fogjuk látni, hogy micsoda és
miképpen jön létre. Ez a fraktál egyáltalán nem szimmetrikus, mégis érzünk
benne valamiféle erős szabályszerűséget. Ez jól illusztrál egy alapvető
különbséget Átlagisztán és Extremisztán világa között. Átlagisztánban még a
totális aszimmetria is vezethet hibátlan szimmetriához. Extremisztánban viszont
még valamiféle totális szimmetriaelv (amit később majd skálafüggetlenségnek
fogunk nevezni) is egyértelmű aszimmetriához vezethet. De közben a 7. ábráról
az is érezhető, hogy van benne valamiféle rendszer, csak éppen sokkal
komplexebb, mint egy egyszerű szimmetria.
7. ábra. Egy fraktál43
Átlagisztán extremitásai

Aki szellemileg örökifjú, az soha nem mélyül el semmiben.

Az előző fejezetben láttuk, hogy velejéig aszimmetrikus dolgok is vezethetnek
a tökéletesen szimmetrikus Gauss-görbéhez, de ugyanez fordítva már nem
érvényes. Például az emberek jövedelmének eloszlása eleve egy aszimmetrikus
dolog, mivel alulról van egy kemény határa (negatív jövedelem nincs), felfelé
viszont a határ gyakorlatilag a csillagos ég.
A Gauss-görbe tökéletes szimmetriája miatt eleve nem is várhatjuk, hogy
akárcsak megközelítő pontossággal is leírjon egy olyan dolgot, mint a
jövedelmek eloszlása. Holott egy ember jövedelmét nagyon sok komponens
határozza meg, így a centrális határeloszlás-tételnek érvényesnek kellene lennie
a jövedelmekre is. Ennek azonban nemcsak a szimmetriamegfontolások
mondanak ellent, hanem a tapasztalati tények is, mint azt a 8. ábrán láthatjuk - ez
egy amerikai adatsor, de Magyarországon is hasonló a helyzet. Miért nem
működik itt a centrális határeloszlás-tétel? Hogyan alakulhatnak ki olyan
extremitások, hogy a háztartások 2,5%-ának a jövedelme az átlagos jövedelem
ötszörösét is meghaladja? Lehet, hogy ez már Extremisztán valójában világáról
szól?
 8. ábra: A háztartások jövedelmeinek eloszlása az Egyesült Államokban 2010-
ben44

A LOGNORMÁLIS ELOSZLÁS
A látszat ellenére a Gauss-görbe segítségével a 8. ábrán látható eloszlást is jól
le tudjuk írni. Ha a jövedelmeket (azaz az x-tengelyt) logaritmikusan skálázzuk,
azaz úgy, hogy 10 dollár számít 1 egységnek, 100 dollár 2-nek, 1000 dollár 3-
nak és így tovább, akkor ez a grafikon igen nagy pontossággal egy Gauss-
görbébe megy át. Ezért az ilyesfajta eloszlásokat, mint például a jövedelmek
eloszlása, logaritmikus normális vagy lognormális eloszlásnak nevezik. Noha
léteznek ugyancsak nagy jövedelmek, ezek még nem tartoznak Extremisztán
világába, mert a Gauss-görbe ezeket is eléggé jól tudja modellezni. Ez még
mindig Átlagisztán világa.
Az imént alkalmazott logaritmikus transzformáció segítségével a
matematikusoknak sikerült centrális határeloszlás-tételnek egy új változatát is
megfogalmazniuk, a korábbi mintájára:
- ha egy tulajdonságot sok apró komponens határoz meg
- és a komponensek nem függnek egymással nagyon szorosan össze és
valamelyik oldalon (alul vagy felül) van egy természetes határ, aminél
kisebb, illetve nagyobb értékek valamiféle fizikai, pszichológiai,
társadalmi vagy egyéb korlát miatt nem fordulhatnak elő, miközben a
másik irányban ilyen természetes korlát nincs
- akkor ez a tulajdonság a teljes populációban a lognormális eloszlás
szerint fog eloszlani.45
 A testsúly például majdnem ilyen, de nem egészen. Negatív persze nem lehet,
ezért természetes alsó korlátja van, de gyakorlatilag felső korlátja is van, ha
távolabb is a közepes testsúlytól. Az amerikai felnőtt férfiak testsúlyának
eloszlását a 9. ábrán láthatjuk. Ez a grafikon valahol a normális és a lognormális
eloszlás között van - ezért a testsúly is Átlagisztán világához tartozik akkor is, ha
vannak több száz kilós emberek. Ok ugyanúgy nem tekinthetők csodának, mint
ahogy a sok millió dolláros jövedelmű emberek sem. Ők Átlagisztán
extremitásai. Ez akkor is így van, ha majd A vadság szintjei című fejezetben az
is ki fog derülni, hogy az egészen szélsőségesen nagy jövedelmek már
mégiscsak jogosan tekinthetők extremisztáninak.

9. ábra. Az amerikai felnőtt férfiak testsúlyának eloszlása46

A PARETO-ELV
Vilfredo Pareto (1848-1923) olasz szociológus és közgazdász is a jövedelmek
eloszlását kutatta, eközben ő használta először a társadalmi elit fogalmát. Pareto
valószínűleg nem ismerte a lognormális eloszlást, ezért megpróbálta egy külön
erre a célra készített matematikai modellel leírni a jövedelmeket.
 Szerkesztett egy képletet, amely viszonylag jól közelítette a tapasztalt
jövedelmi eloszlásokat, legalábbis a nagy jövedelmek oldalán - és azzal már nem
foglalkozott, hogy a viszonylag kicsi, átlag alatti jövedelmeket a görbe
fájdalmasan rosszul írta le. Pareto képlete távolról sem azonos a lognormális
eloszlás képletével, bár a görbe, amit leír, a magasabb régiókban némileg
hasonló ahhoz.
Máig is vitatkoznak azon, hogy a Pareto-eloszlás vagy a lognormális eloszlás
írja-e le jobban a magas jövedelmek tényleges eloszlását. Jó néhány egyéb
képletet is kidolgoztak a kutatók, és hol az egyik, hol a másik bizonyul
pontosabb leíró eszköznek. Egy azonban biztos: a Pareto-eloszlás, noha a képlete
még egyszerűbb is a lognormális eloszlás képleténél, nem rendelkezik
mindazokkal a látványos matematikai tulajdonságokkal, amikről eddig
beszéltünk: nem szól róla semmilyen centrális határeloszlás-tétel és nem garantál
semmiféle stabilitást. Egy vérbeli matematikus szemével nézve a Pareto-eloszlás
hatalmas kontárságnak tűnik akkor is, ha néha kicsit jobban közelíti a tényleges
adatokat, mint a lognormális eloszlás.47
Ezzel együtt, könyvünk harmadik részében, A vadság szintjei című fejezetben
kénytelenek leszünk majd Paretónak mégis valamennyi igazságot szolgáltatni,
mivel Pareto a képletével akaratlanul is Extremisztán tudományának egyik
előfutárává vált. Ehhez azonban előbb meg kell ismernünk Extremisztán
világának bizonyos jelenségeit.
Az viszont kétségtelenül Pareto érdeme, hogy észrevett egy fontos szabályt,
amelyet mellesleg a lognormális eloszlás sok esetben még sokkal pontosabban
igazol, mint a Pareto-eloszlás. Csak éppen a vérbeli matematikusok nem
foglalkoztak a dolognak ilyen mindennapi, praktikus oldalaival.
A 8. ábra alapján könnyen kiszámíthatjuk, hogy az Egyesült Államokban
nagyjából százezer dolláros évi jövedelem az a határ, amely fölött már csak a
háztartások húsz százaléka van. Kicsit bonyolultabb kiszámítani, hogy az összes
háztartások összesített jövedelmének hány százaléka jut ennek a húsz
számláknak De némi szorzással és összeadással ez is eléggé pontosan
meghatározható az ábra alapján, és azt kapjuk, hogy a háztartások leggazdagabb
húsz százalékának jut a háztartások összjövedelmének körülbelül nyolcvan
százaléka. Ez az, ami Paretónak szöget ütött a fejébe.
Pareto azt tapasztalta, hogy ez nemcsak a jövedelmekre érvényes, hanem a
vagyonokra és általában az erőforrások legtöbb fajtájára is. Sőt, Pareto
tapasztalata számos ettől teljesen különböző természetű dologra is többé-kevésbé
érvényesnek bizonyult. A legtöbb országban a lakosság körülbelül 80 százaléka
a települések húsz százalékán él. Egy-egy galaxis anyagának körülbelül 80
százaléka a benne levő csillagok húsz százalékában található. A Föld területének
20%-án található az olajmezők 80%-a. Az erdőtüzek 20%-a emészti fel a felégett
erdők 80%-át. És így tovább, a példák sora szinte végtelen.48
Pareto-elvnek, más néven 80-20 szabálynak nevezték el azt a gondolatot,
miszerint általában a következmények mintegy 80 százaléka az okok mindössze
húsz százalékára vezethető vissza. Ez az elv egyaránt érvényes a Pareto-eloszlás
és a lognormális eloszlás néhány konkrét esetére, és a lognormális eloszlás
esetében könnyen meg is tudjuk mondani, hogy konkrétan mikor érvényes.
A lognormális eloszlás (így például a jövedelmek eloszlása) már csak azért
sem tartozik Extremisztán világához, mert nem szimmetrikus ugyan, de szórása
azért van. Itt meg lehet mondani, mennyi az átlagtól való tipikus eltérés.
Mármost, a lognormális eloszlás esetében, ha a természetes korlát nagyjából
kétszeres szórásnyira van az átlagos értéktől, akkor érvényes a 80-20 szabály.
A lognormális eloszlás nemcsak elvileg támasztja alá a Pareto-elvet, hanem
segítségével azt is meg tudjuk mondani, hogy az általában mikor érvényesül.
Akkor, ha valamit sok komponens határoz meg, nincsen közöttük domináns, és
körülbelül az átlagos értéktől két szórásnyira van egy alsó határ, aminél
kevesebb eleve nem lehet ez a valami, felfelé viszont a határ gyakorlatilag a
csillagos ég - akárcsak a jövedelmek esetében.
A Pareto-elvnek rengeteg konkrét esetét szokták felsorolni a menedzsment- és
üzleti szakirodalomban, például:
- tevékenységeinknek 20%-a hozza a jövedelmünk 80%-át
- a panaszok 80%-át a hibák 20%-a okozza
- a rendelkezésünkre álló eszközöknek a 20%-át használjuk az időnk
 80%-ában
- egy sportoló eredményeinek 80%-át az edzésmunkájának 20%-a
eredményezi
- az üzletkötők 20%-a hozza az üzletek 80%-át
- a mobiltelefonunkban levő összes név közül a hívásaink 80%-a a nevek
20%-át érinti
- az interneten a linkek 80%-a a weboldalak 20%-ára mutat
- az interneten a zenei letöltések 80%-át az összes zene 20%-a generálja
- egy vállalatnál a bevétel 80%-a az ügyfelek 20%-ától származik
- egy vállalatnál a meglévő problémák 20%-a okozza az elmaradt haszon
80%-át
- és egy frivolabb példa: a szeretkezések 80%-a az emberek 20%-ához
köthető. Ebbe nem számoltuk bele a prostituáltakat, mert akkor az
emberek még ennél is kisebb százalékához még ennél is több aktus
tartozna. Rájuk egy másik, közgazdaságibb természetű Pareto-eset
vonatkozik: a prostituáltak 20%-a produkálja a szakma bevételeinek
80%-át.
Ezek közül mindegyik többé-kevésbé igaz - hogy egy-egy konkrét esetben
melyik mennyire, azt éppen azzal tudjuk megvizsgálni, hogy megnézzük, az
adott esetben mennyire érvényesek a centrális határeloszlás-tétel lognormális
eloszlásra vonatkozó esetének a feltételei. Van-e sok apró komponens, valóban
nincs-e közöttük egy-két domináns, van-e kemény alsó korlát, valóban a
csillagos ég-e a felső határ? Ha mindez stimmel, akkor még meg kell néznünk,
hogy körülbelül két szórásnyira van-e az átlagtól a természetes korlát. Ha
mindezekre a válasz többé-kevésbé igen, akkor számíthatunk arra, hogy a 80-20
szabály nagyjából érvényesülni fog.

A 80-20 SZABÁLY ÉRVÉNYESSÉGI

TARTOMÁNYA
A Pareto-elv nem jelenti azt, hogy a tevékenységeink közül csak ezzel a sokat
hozó 20%-kal érdemes foglalkozni, mint azt számos ,,könnyen-gyorsan" típusú
üzleti tanfolyam és könyv sulykolja. Ugyanis a lognormális eloszlást alátámasztó
sokkomponenses szemléletből az is következik, hogy hiába duplázzuk meg a
,,fontos" 20%-ra fordított erőfeszítéseinket, az eredmény nemhogy
megduplázódni nem fog, hanem csökkenni fog, mivel ezek a fontosabb
komponensek addigra már kifejtették a hatásukat, belőlük már nem hozható ki
több. A többleteredményhez csakis az vezethet, ha a legfontosabb 20% mellett
marad még erőnk a többi komponenssel is foglalkozni. Ezzel együtt érdemes a
Pareto-elvet ismerni, különösen akkor, ha a tevékenységeink között szelektálni
kényszerülünk.
Ugyanakkor a lognormális eloszlás arra is élesen rávilágít, hogy a Pareto-elv
távolról sem minden esetben érvényes. Ha például a természetes korlát közelebb
van a tipikushoz, mint a szórás kétszerese, akkor az okoknak kevesebb mint
20%-ára vezethető vissza a következmények több mint 80%-a. Például tipikusan
ez a helyzet a könyvkiadás esetében. A természetes alsó határ persze ott is a
nulla eladott példány. Egy tipikus könyv Amerikában egy-két ezer példányban
kel el, miközben a több milliós példányszámok sem nagyon ritkák. A
könyvkiadás esetében a természetes alsó határ nemhogy kevesebb mint két
szórásnyira van az átlagtól, de még egy szórásnál is közelebb van hozzá. Ezért itt
a Pareto-elv nagyjából úgy érvényes, hogy a könyvek 20%-a produkálja az
eladott példányszám nemhogy 80, hanem 97%-át!49
Ennek ellenére a kiadók rendre kiadják a könyvek többi 97%-át is, és
elégedettek, ha egy könyvet sikerül néhány ezres példányszámban eladni. Ez azt
mutatja, hogy a Pareto-elv mellett érvényesül az előző fejezetben említett Chris
Anderson-féle ,,hosszú farok" elv is, azaz a bevétel nem azzal növelhető, ha a
legjövedelmezőbb néhány százalékra fordított erőfeszítésünket növeljük meg,
hanem azzal, hogy a többi komponenssel is foglalkozunk - ha marad még rá
erőnk és energiánk. Vagy ha olyan kicsik vagyunk, hogy eleve esélyünk sincsen
labdába rúgni a legjövedelmezőbb lehetőségek területén.
Ha saját üzleti tevékenységünkben alkalmazni akarjuk a Pareto-elvet, akkor
először is meg kell saccolnunk, mennyi lehet a tipikus hozadék, és mennyi az
attól való tipikus eltérés. Ha ezt megtettük, akkor megnézhetjük, hogy a
természetes alsó korlát nagyjából két szórásnyira van-e az átlagostól. Ha igen,
akkor ránk is érvényes a 80-20 szabály. Ha nem, akkor a mi konkrét üzleti
tevékenységünkre egészen más számok érvényesek.
A 80-20 szabályt gyakran Extremisztán jellemzőjének tekintik, holott ez az elv
a normális eloszlás egyenes következménye, így ez még teljes mértékben
Átlagisztán világához tartozik. Ez egyrészt látványosan illusztrálja Átlagisztán
tudományának erejét, másrészt felveti a kérdést, hogy ha mindez belefér
Átlagisztánba, akkor mi lehet az, ami már nem fér bele, ami egy egészen
másfajta világot leíró tudományos modellt követelhet meg. A következő
fejezetben látni fogjuk, hogy a gazdaság bizonyos jelenségeinek a leírásához már
valóban alapvetően másfajta modellekre van szükség. Előbb azonban lássunk
még néhány másfajta példát Átlagisztán extremitásaira.

ÖRÖK IFJÚSÁG
Még az örök ifjúság kérdése is Átlagisztán keretein belül marad. Erről ugyanis
nemcsak az alkimistáknak vagy a rózsakereszteseknek van mondanivalója,
hanem a matematikusoknak is, méghozzá Átlagisztán matematikai eszközeinek
segítségével. A matematikusok az örök ifjúságnak nem azt a nehezen
megragadható, nagyon illékony értelmét nézik, amely szerint örökifjú az, aki
élete végéig szellemileg nyitott, s így fiatalos tud maradni. Ehelyett a szónak egy
másfajta, matematikailag jobban megragadható, absztraktabb értelmét
vizsgálják.
Ha egzaktul megmondjuk, meddig fiatal valaki (mondjuk 30 vagy 40 éves
koráig), akkor nyilvánvalóan nem maradhat senki sem örökre fiatal. De a
fiatalságnak csak az egyik, és talán nem is a legfontosabb jellemzője az, hogy ki
hány éves. A fiatalra az is jellemző, hogy várhatóan még sokáig fog élni, és
innen nézve már egészen másként festenek a dolgok.
Például ebben az értelemben az ember élete első évében kifejezetten
fiatalodik. Ugyanis ha valaki megérte az egyéves kort, akkor sokkal jobbak az
esélyei arra, hogy a hatvan évet is megéri, mint születése pillanatában. Ebben az
értelemben az egyéves ember fiatalabb, mint a ma született. Később viszont már
minél többet el, annál rövidebb lesz a várható hátralévő élettartama, azaz
öregedni kezd. De talán lehetne ez másképpen is.
A matematikusok a maguk absztrakt módján így fogalmazták meg a kérdést:
létezik-e olyan matematikai objektum, amely:
1. Nem örök életű, azaz 100%-os valószínűséggel valamikor meg fog
halni.
2. Az, hogy várhatóan mennyi idő múlva fog meghalni, nem függ attól,
hogy mennyi ideje él.50
Ezek szerint egy örökifjú lény is meghal előbb-utóbb. Egyszerre csak valami
váratlanul, hirtelen tönkremegy benne, és elpusztul. A lényeg az, hogy ennek a
jövőbeli esélyei függetlenek attól, hogy eddig mennyit élt. Annak az esélye,
hogy örökifjú lényünk mához képest még él tíz évet, ugyanannyi, mint tíz év
múlva lesz annak, hogy él még további tíz évet, feltéve, hogy tíz év múlva még
életben van. Az ember esetében ez nem így van - most sokkal jobb az esélyem
arra, hogy élek még tíz évet, mint tíz év múlva lesz.
A kérdésre a válasz: létezik ilyen matematikai objektum, és ha az idő
egységének azt tekintjük, amennyi ideig az adott örökifjú lény várhatóan él,
akkor csak egyetlenegyféle létezik. A matematikusok ezt az örökifjú eloszlást
exponenciális eloszlásnak nevezték el. A 10. ábrán ennek görbéjét láthatjuk -
akinek komolyabb matematikai affinitása van, annak érdemes végiggondolnia,
hogy ezt a görbét pontosan miért is jellemzi az örökifjúság.

10. ábra. Az exponenciális eloszlás

A megoldás kulcsa: ha lényünk a jelen pillanathoz képest még valamennyit
már megélt, akkor már csak onnantól kell nézni a görbét. Csakhogy azt most fel
kell nagyítani úgy, hogy u görbe alatti terület ismét összesen 100%-ot adjon - és
e nagyítás során az x-tengelyt nem skálázhatjuk át, mert az egy adott
időegységben van, ezért az y-tengely mentén kell széthúzni a görbe hátralevő
részét.
Hogy miért éppen exponenciális eloszlásnak nevezték el ezt a görbét, az
számunkra most nem fontos - használjuk ezt a szókapcsolatot valahogy úgy,
mintha egy állatfajta latin neve lenne. Hasonló jellegű matematikai
megfontolások vezettek a megtalálásához, mint a Gauss-görbe tulajdonságainak
felfedezéséhez, így ez a matematikai objektum is Átlagisztán matematikájának
terméke.
Ebből a matematikai felfedezésből az derült ki, hogy az örök ifjúság,
legalábbis a szónak ebben a matematikai értelmében egyáltalán nem elvi
lehetetlenség. Más kérdés, hogy vannak-e a való világban is ilyen objektumok?
Ez már nem matematikai kérdés, hanem természettudományi vagy műszaki. A
matematika ehhez legfeljebb annyit tehet hozzá, hogy nem eleve értelmetlen
ilyen dolgok után kutatni - és ha sikerül ilyet találni, készen áll annak
modellezésére.
Mind a természetben, mind az emberi alkotások között sikerült olyan dolgokat
találni, amelyekre ez a matematikai leírás érvényesnek bizonyult. Például egy
radioaktív részecske előbb-utóbb elbomlik, és sok részecske vizsgálatából azt
találták, hogy élettartamuk összességében exponenciális eloszlást alkot. Ebből
következően az, hogy várhatóan mennyi idő múlva bomlik el, teljesen független
attól, hogy mióta létezik. A radioaktív részecskék örökifjúak.
Viszonylag nagy pontossággal érvényes ez a leírás olyan hétköznapi
objektumokra is, mint egy villanykörte, vagy még inkább: egy neoncső. Előbb-
utóbb minden neoncső kiég, és általában nem is nagyon hosszú idő után. De
abból a szempontból, hogy a jövőben várhatóan mikor fog kiégni, teljesen
mindegy, mennyit égett eddig. Egy használt neoncső ezek szerint elvileg
pontosan ugyanannyit ér, mint egy új; nem többet és nem is kevesebbet.
Örökifjú.
A nyelvészek is találtak olyan ,,nyelvi atomokat", amelyek idővel eltűnnek a
nyelvből, és az, hogy mikor tűnnek el, többé-kevésbé független attól, hogy
mennyi ideje vannak jelen. Ezek segítségével (itt is modellként alkalmazva az
exponenciális eloszlást) meg lehetett saccolni, hogy két rokon nyelv mikor
válhatott szét egymástól. Ilyen módszerekkel az jött ki, hogy a magyar és a finn
például kb. 4-5000 éve.
Ez a matematikai eszköz még olyan jelenségek leírására is alkalmasnak
bizonyult, mint két pletykálkodó ember telefonbeszélgetésének időtartama
Igazán szenvedélyes pletykálkodók esetében a beszélgetés hossza exponenciális
eloszlású. Ez azt jelenti, hogy a beszélgetés ugyan előbb-utóbb véget ér, de
hátralevő időtartama szinte egyáltalán nem függ attól, hogy mennyi ideje tart. A
pletykálkodás is örökifjú dolog.
Az örök ifjúság ezek szerint nem mond ellent a halandóságnak, a kettő
nyugodtan megfér együtt. Mégis, az élőlények között nem ismerünk olyat, amely
akár csak megközelítőleg is örökifjú lenne, minden biológiai lény öregszik.
Miért nem hozott létre az evolúció örökifjú lényeket, amikor alighanem komoly
szelekciós előnyük lenne?
A válasz mostani tudásunkkal egyszerű: egy faj akkor marad fenn, ha
együttesen, a populáció szintjén képes valamiféle hosszú távú stabilitást mutatni,
miközben a populáción belül a változatosság is jelen van, mivel ez biztosítja,
hogy a faj alkalmazkodni tudjon a környezet kisebb-nagyobb változásaihoz. Más
szóval, a fajnak az a kedvező, ha generációról generációra hasonló arányban
vannak ilyenek is, olyanok is a populációban. Márpedig matematikai tény, hogy
ezt egyedül a normális eloszlás tudja biztosítani. Az örök ifjúságot biztosító
exponenciális eloszlás viszont, mint a 10. ábra mutatja, nagyon másként néz ki,
mint a Gauss-görbe, ez tehát nem tud ilyesfajta stabilitást biztosítani.
Ha a változatosság és a stabilitás egyaránt egy-egy fontos alapelv az élő
természetben, akkor ezek együtt garantáltan kizárják az örök ifjúságot. Az örök
életet talán nem, de az örök ifjúságot mindenképp. Ami örökifjú, az vagy nem
stabil, vagy nem változatos. Egyik radioaktív részecske vagy egyik neoncső
olyan, mint a másik. Aki szellemileg örökifjú, azaz egész életében nyitott marad
mindenre, az keményen megadja az árát: soha nem mélyül el semmiben. Ezért
tud a pletykálkodás is örökifjú lenni: bizonyos értelemben egyik pletyka is pont
olyan, mint a másik. Ám még ebben is lehet valamiféle nagyvonalúság. Egyszer
egy társaságban finnyás irodalmárok Szerb Antalt szidták, hogy felületes. Mire
Békés Pál író megjegyezte: Igen, de mekkora felületen!51
Az örök ifjúság tipikusan egy mélységesen átlagisztáni extremitás. Az élet
azonban ennél sokkal érdekesebb és nagyszabásúbb dolog. Talán nem is baj,
hogy az élettel, a változatossággal nem egyeztethető össze az örök ifjúság.
Extremisztán izgalmas jelenségeinek forrása nem ilyesmi lesz, hanem egészen
másfajta dolgok: a káosz és a skálafüggetlenség, amelyekkel könyvünk harmadik
részében ismerkedünk majd meg.52
NULLA VALÓSZÍNŰSÉGŰ ESEMÉNYEK
Átlagisztán tudományából mindenképpen szükséges kiemelnünk még egy
extremitást ahhoz, hogy megérthessük majd, milyen gondolati alapokon
nyugszik Extremisztán tudománya, amely amúgy, módszereiben és művelésének
módjában semmiben sem különbözik a hagyományos, Átlagisztánt leíró
tudománytól, csak másfajta konkrét modellekkel dolgozik A tudomány ugyanis
nem más, mint a tudósok többsége által elfogadott módszerek együttese. Ez
garantálja, hogy a tudomány teljes mértékben objektív lehessen abban az
értelemben, hogy egy tudományos levezetésről elvileg (és hosszabb távon
többnyire gyakorlatilag is) pusztán az alkalmazott módszerek alapján eldönthető,
helyes-e az adott tudományos modellben vagy sem.
A tudományt éppen ez különbözteti meg a világ megismerésének egyéb
hasznos és sok esetben jól bevált módszereitől, például a művészettől, a
misztikától, a filozófiától, a mágiától vagy akár a hittől. Egy tudományos
eredmény esetében nemcsak azt tudhatjuk, amit éppen sikerült megtudnunk a
világról, hanem azt is, hogy azt pontosan honnan tudjuk, hogyan jutottunk erre
az eredményre. Kétségtelenül sokat megtudhatunk a világról mondjuk az
Odüsszeiából vagy a Harry Potterből, én például nagyon is sok mindent
tanultam meg belőlük, de azt már nem tudom pontosan levezetni, hogy amit
ezekből tanultam, azok pontosan miből következnek. Abból persze, hogy ezek a
történetek hitelesen írják le az engem is körülvevő világot, de azt már nem
tudom megmondani, pontosan mitől voltak számomra ennyire hitelesek.
Sőt, mivel a tudomány modellekkel dolgozik, egy-egy tudományos
eredményről még az is megmondható, hogy melyik modellben igaz, és
melyikben nem. A tudomány igazságai nem abszolút igazságok, hanem mindig
egy-egy modell keretein belül érvényesek csak - azon belül viszont abszolút
érvénnyel. Ezért lehetséges, hogy Átlagisztánt és Extremisztánt egymástól élesen
különböző modellek írják le, miközben mindegyik teljesen érvényes lehet a
világnak az általa vizsgált területén.
Egyvalamit szükséges még megemlítenünk Átlagisztán tudományából ahhoz,
hogy ne értsük majd félre az Extremisztán leírására alkalmas modelleket.
Átlagisztán tudománya minden nehézség nélkül képes kezelni azt a tényt,
miszerint ha egy esemény valószínűsége zérus, az egyáltalán nem jelenti azt,
hogy nem következhet be. Ez igazán extrém dolognak látszik, holott valójában
egyáltalán nem az.
Képzeljük el, hogy csukott szemmel rádobunk egy pontot egy vonalzóra. A
vonalzó egy konkrét pontja esetében zéró annak a valószínűsége, hogy a
feldobott pontunk éppen oda fog esni. Ha ugyanis bármi más szám lenne ez a
valószínűség, akkor ugyanennyi lenne a vonalzó többi pontja esetében is, és
mivel vonalzónknak végtelen sok pontja van, a sok valószínűség együttesen
többet tenne ki, mint száz százalék, ami lehetetlen.
Ugyanakkor a feldobott pont valahol le fog esni a vonalzóra, ami azt jelenti,
hogy egészen biztosan be fog következni egy zérus valószínűségű esemény. Ezt
a tényt Átlagisztán matematikája minden nehézség nélkül képes kezelni - igaz,
ahhoz, hogy erre képes legyen, kellett jó néhány kiemelkedő tehetség és egy-két
zseni közreműködése. Most azonban nem megyünk bele annak technikai
részleteibe, hogy miképpen vált képessé Átlagisztán tudománya ezt a tényt
kezelni.
Ha bekövetkezik egy zéró valószínűségű esemény, az Átlagisztán
hagyományos tudománya szerint nem azt jelenti, hogy csoda történt. Vagy, ha
másképpen nézzük a dolgokat, azt is mondhatjuk, hogy éppen ezek a kis
hétköznapi csodák - és éppen ezért találkozunk lépten-nyomon kis hétköznapi
csodákkal. Átlagisztán tudománya nemcsak a jövedelmek vagy az örök ifjúság
extremitásait képes könnyedén kezelni, hanem a zéró valószínűségű, de mégis
bekövetkező eseményekét is.
Mindezt azért fontos világosan látnunk, mert könyvünk harmadik részében ki
fog derülni, hogy Extremisztán bizonyos csodáit nem az jellemzi, hogy
rendkívül kicsi vagy akár zérus a valószínűségük, hanem az, hogy egyáltalán
nincs nekik valószínűségük. Ugyanúgy nincs, ahogyan a Cauchy-eloszlásnak
nincsen szórása. Ami csak annyira extrém, hogy zéró valószínűségű, és mégis
megtörténik, az még simán belefér Átlagisztánba. Extremisztán világában olyan
eseményekre is fel kell készülnünk, amelyek nem egyszerűen csak zérus
valószínűségűek, hanem egyáltalán nincs valószínűségük, mert ilyen a
természetük. Például azért, mert elképzelhetetlenek, de ez csak egy lehetőség,
sok más oka is lehet annak, hogy valaminek nincs valószínűsége, és mégis
bekövetkezik.

GÖDEL MINT ÁTLAGISZTÁN EXTREMITÁSA

 Ha már Átlagisztán extremitásairól beszélünk, semmiképpen se feledkezzünk
el Gödel tételéről, ami teljes mértékben az Átlagisztánról szóló hagyományos
tudomány terméke akkor is, ha alapjaiban rengette meg azt, mivel annak korábbi
gondolatvilágához képest kivételesen extrém eredményt hozott.
A matematikusok igazából a hátuk közepére sem kívántak egy ilyen tételt. A
nagy német matematikus, David Hilbert 1900-ban, amikor összeállította azoknak
az éppen akut matematikai problémáknak a listáját, amelyekről remélte, hogy a
20. században sikerül majd megoldani őket, az elsők között szerepeltette azt,
hogy bizonyítsuk már be végre azt, hogy a matematika sohasem vezet
ellentmondásra. Ezt a problémát oldotta meg Gödel, csak éppen nem a várt
eredménnyel. Hilbert állítólag kifejezetten őrjöngött, amikor először látta a
Gödel-tételt, Neumann János pedig azonnal abbahagyta a logikai kutatásait.53
Ha Gödel előtt egy matematikus egy problémán gondolkodott, mindig biztos
lehetett benne, hogy csak az ő okosságán, rátermettségén múlik, sikerül-e
megoldania a problémát. Pontosabban, biztos éppen azért nem lehetett benne,
mert a Hilbert által is említett probléma még nem volt megoldva, de semmi oka
nem volt kételkedni abban, hogy a válasz úgyis pozitív lesz. Gödel óta azonban
mindig élnie kell a gyanúperrel, hogy talán azért nem sikerül megoldania a
problémát, mert az történetesen gödeli: sem a szóban forgó állítás, sem a cáfolata
nem vezethető le a matematika rendszerén belül. És valóban, azóta sorra
születtek olyan eredmények, amelyek éppen azt bizonyítják be egy-egy
matematikai problémáról, hogy az történetesen gödeli.
Ha egy matematikai probléma gödeli, az azt jelenti, hogy a problémában
kifejtett állítás valójában nem matematikai kérdés akkor sem, ha tisztán a
matematika nyelvén van megfogalmazva. Valamelyik természettudomány,
mondjuk a fizika vagy a pszichológia talán eldöntheti, hogy a világban (vagy
legalábbis: az éppen vizsgált jelenségek körében) valójában mi a válasz az adott
problémára, de a matematika ezt garantáltan nem fogja eldönteni. A matematika
mindössze annyit mondhat, hogy ő a maga részéről tud alkalmazkodni ahhoz is,
ha a problémára a válasz igenlő, és ahhoz is, ha nemleges. És mindkét esetben
ellentmondásmentes marad, legfeljebb a kétfajta eset két különböző fajta
matematikát igényel.
Például ha a fizikusok arra jutnak, hogy a fizikai tér nem görbült, a
matematika ezt tökéletesen ki tudja szolgálni a jó öreg euklideszi geometriával.
De ha a fizikusok valamilyen módon kiderítik, hogy a tér valójában görbült, a
matematika azt is ki tudja szolgálni többféle nemeuklideszi geometriával is,
például a Bolyai-felével vagy a Lobacsevszkij-felével. Nem matematikai kérdés
hát az, hogy a fizikai tér görbült-e vagy sem. Amúgy a fizikusok azóta arra
jutottak, hogy minden bizonnyal görbült.
Gödel munkássága következtében a matematikusok számára világossá vált,
hogy a matematika nem zárhatja ki annak a lehetőségét, hogy a való világban
akár egyszerre több különböző fajta, különbözőféle törvényeknek
engedelmeskedő rendszer is jelen legyen, akár egymással párhuzamosan is.

Például A csodák forrásvidéke című fejezetben láttuk, hogy nyugodtan

létezhetnek egymás mellett olyan civilizációk, amelyek számára egészen mást
jelent az egész szám fogalma. Sőt, már a nulláé is: az 1/I szám például bizonyos
értelemben szintén nulla, hiszen akármilyen kis hagyományos számnál kisebb,
de mégis egy másfajta anyagból szőtt nulla, mivel ezzel a számmal nyugodtan
lehet például osztani, amit a mi hagyományos nullánkkal nem lehet megtenni.
Az, hogy a világ bizonyos dolgai Átlagisztán törvényei szerint működnek,
nem zárja ki, hogy más dolgokra meg Extremisztán törvényei legyenek
érvényesek. Ha ez a helyzet, akkor meg kell csinálni mindkettőnek a
tudományát, és mindig figyelni kell, hogy éppen melyik érvényesül azon a
területen, amivel éppen foglalkozunk. Így alapozta meg a gödeli gondolat,
Átlagisztán tudományának ez az extrém csúcsterméke azt, hogy a tudomány
képes legyen foglalkozni Extremisztán csodáival is.
Most már látjuk, mi alapozta meg annak a lehetőségét, hogy egy tudós
Extremisztán tudományával foglalkozzon ahelyett, hogy megmaradna
Átlagisztán tudományának évszázadok óta jól bevált művelésénél. Az eddigiek
alapján azonban ez csupán csak egy érdekes elméleti lehetőség a valódi világtól
elzárt elefántcsonttornyokban élő elméleti tudósok számára. Adósak vagyunk
még azzal, hogy bemutassuk, mi kényszerítette ki Extremisztán tudományának
tényleges alkalmazásba vételét. A különböző tudományágakban más és más
okok vezettek ide, néhányat meg fogunk említeni könyvünk harmadik részében,
amely Extremisztán tudományáról szól. A következő fejezetben viszont
részletesen bemutatjuk, hogy a gazdaság esetében miért volt erre szükség.
Az egyensúly forrásvidéke

Egy sünit nem lehet rendesen megfésülni, mindig lesz, ahonnan összevissza
mindenfelé állnak ki a tüskék.
Luitzen Brouwer holland matematikus 1910-ben bebizonyított egy furcsa
matematikai tételt.54
Fogjunk egy csésze kávét, és keverjük meg jó alaposan, vehemensen is lehet,
de azért úgy, hogy közben végig egyben maradjon, nem ér például kivenni belőle
egy kanálnyit és utána visszacsorgatni. Majd a sok keverés után hirtelen
fagyasszuk le a kávét a csészében úgy, ahogy épp van. Brouwer tétele azt állítja,
hogy lesz a kávénak olyan atomja, amely a fagyasztás után pontosan ugyanott
van, mint ahol a keverés előtt volt. Más szavakkal: sehogyan sem lehet a kávét
úgy megkeverni, hogy minden atomja máshová kerüljön, mint ahol induláskor
volt.

Az ember azt gondolná, hogy ha netán van egy ilyen atom, miből állt volna azt
is egy kicsit odébbpiszkálni, senki sem mondta meg, mikor kell abbahagyni a
keverést. Brouwer tétele azonban garantálja, hogy ha azt a konkrét atomot netán
odébb is mozdítottuk volna, akkor is lenne valahol máshol (lehet, hogy a csésze
teljesen más részén) egy másik olyan atom, amely viszont most van az eredeti
helyén.
Egy matematikus persze nem csésze kávéról beszél, hanem a háromdimenziós
tér egy zárt halmazáról, nem atomokról, hanem a tér pontjairól, és nem
keverésről, hanem arról, hogy az adott halmazt leképezzük önmagára. A kávé
egyben tartását úgy fogalmazza, hogy a leképezés folytonos. Majd ezek után a
tételt úgy fogalmazza meg, hogy a leképezésnek létezik fix pontja. A
matematikusszakma ezt Brouwer-féle fixponttételnek nevezi.
Ez egyben azt is mutatja, hogy a kávéscsészés hasonlatunk mennyire pongyola
- nem véletlen, hogy egy matematikus nem kávéscsészékről beszél, hanem annál
sokkal absztraktabb dolgokról. Ugyanis egy csésze kávé matematikai értelemben
nem zárt halmaz, hiszen a határa a csésze fala, ami már nem kávé. Ezzel együtt,
a hasonlat jól mutatja a tétel lényegét akkor is, ha távolról sem matematikai
szabatossággal.
Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a leképezés folytonos legyen, a tétel már
nem marad mindig érvényes. Például valamilyen trükkel hirtelen kirántjuk a
csészéből a kávé alsó felét, a felső felét hagyjuk leesni a csésze aljára, majd az
alsó felét egyszerűen a tetejére tesszük, akkor minden atom vagy lejjebb kerül,
mint volt, vagy feljebb, és így nem lesz a kávénak egyetlen fm pontja sem.
A Brouwer-féle fixponttétel eszerint azt is garantálja, hogy pusztán
kevergetéssel nem lehet felcserélni a kávé alsó és felső felét - kavargathatjuk a
kávét amíg világ a világ és még két napig, ez a helyzet sohasem fog előállni,
mivel közben minden pillanatban lesz fix pont, az elérni kívánt állapotban
viszont nincs. Brouwer tétele azért is fontos matematikai eredmény, mert nélküle
rendkívül nehéz lenne bebizonyítani az ilyen keverés lehetetlenségét. Vagy
például azt, hogy egy sündisznót nem lehet rendesen megfésülni. Persze egy
tökéletesen összegömbölyödött süniről van szó. Brouwer tételének egy
továbbfejlesztése azt is garantálja, hogy akárhogyan is fésüljük, mindig lesz a
tüskéinek legalább egy forgója, vagyis olyan pontja, ahonnan összevissza
mindenfelé állnak ki a tüskék.

NOBEL-DÍJAS FIXPONTTÉTELEK
A matematikusok továbbfejlesztették Brouwer elegáns tételét, és kialakult egy
külön elmélet, a fixpont-elmélet a tétel legkülönfélébb alkalmazásaiból és
általánosításaiból. Általánosították sokdimenziós terekre, általánosították olyan
leképezésekre, amelyek nem folytonosak (de azért nem is akármilyenek), és még
nagyon sokféle módon. Egy Shizuo Kakutani nevű japán matematikus még
olyan absztrakt leképezésekre is bebizonyította a tétel érvényességét, amelyek
egy-egy pontot akár egy teljes halmazba is átvihetnek. Kakutani általánosítása
később a matematikai közgazdaságtan egyik alapeszközévé vált. Ahhoz
azonban, hogy Brouwer tételének igazi mélységei feltáruljanak, egy Neumann
János kaliberű matematikus kellett.55
Neumann nem általánosítgatni kezdte a tételt, hanem alkalmazni. Az első
meghökkentő alkalmazása a játékelmélet kidolgozása volt. Neumann arra jött rá,
hogy ami Brouwernél Fix pont, az egy meglepő és nagyvonalú absztrakció
segítségével egy játék esetében maga az egyensúly. Egyensúly alatt olyan
játékstratégiák együttesét értette (minden játékos számára egy-egy komplex
stratégiát), amikor senki sem tudja a saját nyereményét egyoldalúan növelni
pusztán azzal, hogy ő a maga részéről változtat a játékstratégiáján. A
játékelmélet részleteibe itt nem mélyedünk bele, erről szól korábbi Mindenki
másképp egyforma című könyvem.
A játékelmélet megalkotása után Neumann arra jött rá, hogy ha magát a
gazdaságot kellően absztrakt módon szemléljük, akkor az sem más, mint
mindenféle játékok és leképezések együttese. A gazdaság pont két olyan
dologból áll össze, amelyekről szól a Brouwer-féle fixponttétel.
A játékok például ott jönnek be, amikor egy üzletet megkötünk. Ilyenkor
természetesen a vevőnek és az eladónak ugyanolyan élesen ellentétesek az
érdekei, mint mondjuk egy pókerpartiban a játékosoknak. Ugyanakkor az
üzletfeleknek közös érdekeik is lehetnek, mint ahogy a pókerjátékosoknak is
közös érdeke, hogy a pókerterem minél kevesebb díjat szedjen tőlük. Ha a
játékok esetében alkalmazni lehetett a Brouwer-féle fixponttételt, akkor nem
meglepő, hogy a gazdaságban is alkalmazhatónak bizonyult.
Emellett maga a gazdasági tevékenység végül is nem más, mint sok-sok
leképezés. Amikor vásárolunk valamit, a pénzünket képezzük le a megvásárolt
árukra. Amikor termelünk valamit, a nyersanyagokat és a munkaerő
tevékenységét képezzük le termékekre. Neumann ezeket a leképezéseket
fogalmazta meg kellően absztrakt módon, és így jött rá, hogy magában a
gazdaságban is szükségszerűen léteznek különféle egyensúlyok, akkor is, amikor
éppen nem a játékszerű oldala, azaz az interakció hangsúlyozódik ki, hanem a
termelés, illetve a fogyasztás oldala.
 Azért fontos, hogy a gazdaságban léteznek egyensúlyok, sőt maga a teljes
gazdaság is tud egyensúlyi állapotban lenni, mert ez garantálja, hogy a gazdaság
nem feltétlenül lesz teljesen kaotikus. Pedig elvileg annak kellene lennie, hiszen
minden szereplője szinte mást sem tesz, mint a saját önző érdekeit próbálja
érvényesíteni.
A nagy angol közgazdász, Adam Smith már 1776-ban így írt: ,,Nem a
mészáros, a sörfőző vagy a pék jóindulata miatt számíthatunk arra, hogy
nyugodtan vacsorázhatunk, hanem azért, mert ők a saját érdekeiket tartják szem
előtt (...) Mindenki, aki saját tőkéjét használja, (. . .) általában nem a közösség
érdekét akarja előmozdítani, és nem is tudja, mennyire mozdítja azt elő. . . Csak
a saját nyereségét akarja növelni, és ebben is, mint sok más esetben, egy
láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett (. . .) Azzal, hogy
ő a saját érdekeit követi, gyakran a társadalomét eredményesebben mozdítja elő,
mintha annak előmozdítása lett volna a valóságos célja."56

Bár a gazdasági egyensúly fogalmát azóta sokkal egzaktabbul is

meghatározták, a lényeg ugyanez maradt. Adam Smith gondolatait azonban nem
egykönnyen fogadták el sem a politikusok, sem a közgazdászszakma. Túl fontos
volt a kérdés számukra, és túl esetlegesek voltak Adam Smith mégoly látványos
példái is. Tényleg bízhatunk-e abban, hogy a gazdaságban nyugodtan hagyhatjuk
mindenkinek, hogy a saját önző érdekét kövesse, mert a láthatatlan kéz majd
úgyis érvényesíti a közérdeket? Sok olyan esetet láttunk, amikor ez szemmel
láthatóan nem következett be, például a környezet védelme sokáig egyáltalán
nem érvényesült, láthatatlan kéz ide vagy oda. Nem lehetett pontosan tudni,
mikor érvényes a láthatatlan kéz elve, és hol vannak az érvényességének a
korlátai.
Adam Smith valójában nem bizonyította be egzakt módon a láthatatlan kéz
elvének igazságát, még olyan esetekre sem, amikor az tényleg jól működik.
Elmélete egy tisztán spekulatív alkotás volt. Híres könyvének, A nemzetek
gazdagságának túlnyomó részét az teszi ki, hogy a régmúltból és saját korából
látványos példákat sorol arra, hogy jó szándékú kormányzati beavatkozások
milyen károsan hatottak különböző országokra. Nem meglepő, hogy a
politikusokat ezzel nem nagyon sikerült meggyőznie arról, hogy a legjobb, ha
egyszerűen csak hagyják működni a láthatatlan kezet.
Egészen Neumann János megjelenéséig senki sem tudta, hogyan lehetne
Adam Smith elméletét egy igazán egzakt elméletté, egy igazi tudományos
modellé tenni, amelynek azután már lehet vizsgálni az érvényességi körét.
Neumann volt az, aki végre felcsillantotta egy ilyen tudományos modell
lehetőségét a közgazdászoknak.
Az 1994-es közgazdasági Nobel-díjat a játékelmélet három kutatója kapta:
John Nash (az Egy csodálatos elme című film főhőse), John Harsányi és
Reinhard Selten, majd 2005-ben ugyancsak két játékelmélet-kutató kapta a díjat:
Robert Aumann és Thomas Schelling. De rajtuk kívül is tucatnyi olyan Nobel-
díjas van, aki a díjat valamiféle olyan közgazdasági modellre kapta, amely a
Brouwer-féle fixponttételen, illetve ennek Neumann-féle alkalmazásán alapul.
Maga Neumann János nem kaphatott, mert 1957-ben elhunyt, és közgazdasági
Nobel-díjat csak 1969 óta osztanak. Az egyik elsőt 1972-ben Kenneth Arrow
kapta, aki az 1983-ban díjazott Gerard Debreuvel Neumann gondolatait követve
1954-ben bebizonyított egy olyan matematikai tételt, amely azóta a
közgazdaságtani egyensúlyelméletek alaptételének, az ilyesfajta modellek
sarokkövének bizonyult.
Hamarosan arra is rátérünk, hogy a legelső fejezetben említett Nassim
Nicholas Taleb miért írt olyanokat A fekete hattyú című könyvében, hogy ez a
sok Nobel-díjas mind sarlatán és tudatlan csaló. Előbb azonban értsük meg,
miről beszélnek ők, miféle gondolatokra kapták a Nobel-díjaikat.

ARROW ÉS DEBREU TÉTELE

Az Arrow-Debreu-tétel (némi egyszerűsítéssel) ezt mondja ki:
Ha egy gazdaságban
- nincsenek monopóliumok, azaz többé-kevésbé szabad piaci verseny
van,
- nem jelennek meg a gazdaságon kívüli hatások (például természeti
katasztrófák, háborúk vagy belső zavargások),
- a gazdasági tevékenységeknek nincsenek a gazdaságon túlmutató
hatásai (például környezetszennyezés vagy nyílt visszaélések,
csalások),
- a gazdaság nagyjából folytonosan viselkedik, azaz kis változások az
 egyes emberek vagy cégek tevékenységében csak kicsit változtatják
meg a gazdaság egészének működését,
- a keresletek és a kínálatok tökéletesen rugalmasak, beleértve a
munkaerőét is,
- és érvényesül még néhány apróbb technikai feltétel, például az, amit a
közgazdászok a csökkenő határhaszon, illetve a csökkenő határhozadék
törvényének neveznek, de ezek pontos jelentését itt nem részletezzük,
akkor a gazdaságnak létezik egyensúlyi állapota.57
Az egyensúlyi állapot azt jelenti, hogy senki sem tudja a saját hasznát
egyoldalúan növelni pusztán azzal, ha valami mást csinál, mint amit ez az
egyensúlyi állapot előír neki. Ha egyszer létrejön ez a fajta gazdasági egyensúlyi
állapot, tartósan fennmaradhat, mert senkinek sem érdeke felborítani. Más
kérdés, hogy miképpen tud létrejönni egy ilyen egyensúlyi állapot egy olyan
gazdaságban, amelyik nagyon távol van ettől az állapottól. Sajnos erre az Arrow-
Debreu-tétel sem ad receptet.
Mindenesetre nézzük meg, milyen receptet ad ez a tétel egy olyan ország
számára, amelynek gazdasága többé-kevésbé egyensúlyban van, legalábbis egy
adott pillanatban. Ebben az állapotban a kormányzat elsősorban ezt a nyugodt,
káoszmentes, számára ideális állapotot szeretné fenntartani. Ehhez nem kell mást
tennie, mint karbantartania az Arrow-Debreu-tétel feltételeit, hogy azok
folyamatosan érvényesek maradjanak a folyton változó körülmények között.
Ugyanis az általános egyensúly mellett is állandóan változik a gazdaság, például
az innovációk következtében. A kormányzat feladata a megfelelő intézkedések
meghozatala, ha az Arrow-Debreu-tétel egyik vagy másik feltétele megsérül
(például monopóliumok alakulnak ki, komolyabb zavargások törnek ki, vagy a
gazdaságon túlmutató hatások jelennek meg) - a többi nyugodtan rábízható a
piac szabályozó erejére.
Első ránézésre ez a tétel Adam Smith nézeteinek teljes győzelmét bizonyítja A
láthatatlan kéz diadalmasan létre tud hozni egy stabilan fennmaradó gazdasági
egyensúlyt, és ezt immár a matematika kérlelhetetlen szigora garantálja. Mindez
azonban csak addig érvényes, ameddig az Arrow-Debreu-tétel feltételei
fenntarthatóak. És itt jönnek be a képbe Taleb jogos kételyei.
Az Arrow-Debreu-tétel feltételei közül jó néhány éppen azt írja körül, hogy a
gazdaság nagyjából Átlagisztán keretei között működik. A tétel feltételei nem
engedik meg monopóliumok létezését. Amíg Átlagisztánban vagyunk, addig ez
teljesen indokolt is, hiszen azokat nem sok apró komponens hozza létre, hanem
egy jellegzetesen extremisztáni mechanizmus, ill. úgynevezett Máté-effektus,
amit a Skálafüggetlenség című fejezetben mutatunk majd be. A gazdaságon
kívüli hatások is könnyen a csodák birodalmába vezetnek, így Átlagisztánban
ezek lehetőségével sem kell komolyan számolnunk. A folytonosság vagy a
csökkenő határhaszon, illetve a csökkenő határhozadék jelentését nem
részleteztük ugyan, de azok is többé-kevésbé azt garantálják, hogy az a
gazdaság, amelyről az Arrow-Debreu-tétel szól, szükségszerűen Átlagisztánban
él.
Magán a Brouwer-féle fixponttételen még nem látszott, hogy mennyire
Átlagisztán tudományának terméke, például a Gauss-görbéhez semmi köze nem
volt. Mégis, volt egy olyan matematikai feltétele, amely burkoltan utal erre: az,
hogy a Brouwer-féle fixponttétel csak az úgynevezett zárt halmazokra érvényes.
Az egyensúly létezésének feltétele egy bizonyos értelemben zárt világ, miközben
Extremisztán világa távolról sem az, hiszen ott mindennapiak a csodák. Ebből a
szempontból az már mindegy, hogy ezek a csodák három alaptípusából épp
melyikbe tartoznak: extrém nagy kilengések, a tudomány aktuális állása számára
megmagyarázhatatlan jelenségek vagy igazi csodák.

ELADÁSI OPCIÓK
Átlagisztán és Extremisztán együttes jelenlétét a gazdaságban talán a
legszemléletesebben az opciós kereskedelem működésén keresztül lehet
érzékeltetni. Lényegében erről beszéltünk a legelső fejezetben, amikor
bemutattuk Nassim Nicholas Talebet, és láttuk, hogy ő olyan stratégiát
alkalmazott, amivel akkor lehet nagyot nyerni, ha a gazdaság hirtelen
összeomlik. De pusztán az, hogy Talebnek ilyen lehetőségekre volt szüksége az
ő szájíze szerinti befektetési stratégiához, még nem indokolja, hogy egyáltalán
létezzenek ilyesfajta pénzügyi konstrukciók. Most nézzük meg kicsit
részletesebben, mik ezek és miért váltak fontossá a modern gazdaságban.58
Képzeljük el, hogy farmerek vagyunk. Elvetettük a búzát, kiszámoltuk, mi
mennyibe kerül, a vetőmag, a munkánk értéke, amíg a magból búza lesz,
mennyit használódnak el időközben a gépek, szóval figyelembe vettünk
mindent, amit csak kell. Azt találtuk, hogy amennyiben jövő nyáron, amikor a
búza beérik, mázsáját el tudjuk adni 90 tallérért, akkor minden költségünk
megtérül. ]ó jel, hogy a búza ára jelenleg kerek száz tallér, de azért kicsit
aggódunk. Láttunk már olyat, hogy egy év alatt akár húsz tallért is esett a búza
ára, és ha jövő nyáron csak 80 tallért adnak a búzáért, akkor nekünk befellegzett:
farmunk veszteségbe fordul, és még a következő évi vetőmagot sem fogjuk tudni
megvenni. Mennyit ér nekünk az, ha valaki garantálja számunkra, hogy jövő
nyáron megveszi a búzánkat a jelenlegi áron, száz tallérért? Megér-e nekünk ez
az opció például annyit, hogy most rögtön kifizessünk érte tíz tallért?
Ha jövőre a búza ára száz tallér alá esik, akkor beváltjuk az opciónkat. Akivel
szerződtünk, annak éppen azért fizettünk, hogy ezt megtehessük. Igazából nem
is érdekel minket, milyen mélyre esik a búza ára, ha már egyszer száz tallér alatt
van - felőlünk akár ötven tallér is lehet, mi akkor is eladhatjuk a búzánkat
százért. Ha az opció ára tíz tallér, akkor mi már tönkre biztosan nem mehetünk,
hiszen az opciós lehetőség által garantált száz talléros árból ha levonjuk az opció
árát, ami tíz tallér, akkor is marad 90 tallérunk mázsánként a búzánkért, ami még
éppen fedezi a költségeinket.
Ha viszont jövőre száz tallér fölé megy a búza ára, akkor bolondok lennénk
százért eladni a frissen termett búzánkat, hiszen akad, aki megveszi többért is.
Ez esetben elveszítjük azt a pénzt, amit azért a lehetőségért fizettünk, hogy
százért biztosan eladhassuk, de ezt nem bánjuk, mivel ezért kárpótol a kapott ár -
szűkösebben vagy bőségesebben, az attól függ, mennyire ment fel a búza ára, de
a pesszimista szcenáriónkban szereplő 90 tallérnál mindenképp jobban járunk.
Ha netán 120 tallérra emelkedik a búza ára, akkor meg sokkal jobban. A
farmernek megér ez az opció tíz tallért, mert biztosítja őt a tönkremenés ellen,
miközben meghagyja a nagy nyereség lehetőségét, ha szerencsésen alakulnak a
dolgok.

VÉTELI OPCIÓK
Most pedig képzeljük el azt, hogy molnárok vagyunk. Mi nem búzát árulunk,
hanem lisztet, és ehhez a búzát a piacról vesszük meg. A liszt piaci ára ugyan
függ a búza árától, de nem azonnal reagál rá, hanem általában csak hosszabb idő
múlva. Ezért a mi érdekeink élesen ellentétesek a farmer érdekeivel, mert
nekünk az a jó, ha minél olcsóbb a búza, és az a rossz, ha drága.
Mi is elvégeztük az összes üzemi költségünk kalkulációját, beleértve még a
malmunk időnként szükségessé váló felújítását is, szóval mi is figyelembe
vettünk mindent, amit csak kell. Azt találtuk, hogy ha a búza ára nem megy 110
tallér fölé, akkor pont megtérülnek a költségeink, miután eladtuk az általunk
őrölt lisztet. Számunkra is jó jel, hogy a búza ára jelenleg épp kerek száz tallér,
ez egészen tisztességes haszonnal kecsegtet. Ha azonban jövő nyárra a búza ára
120 tallér fölé megy, akkor nekünk befellegzett, jobb, ha be sem indítjuk a
malmot, mert minden kiló liszten csak veszítünk. Mennyit lennénk hajlandóak
fizetni azért, hogy valakitől garantáltan vehessünk búzát a jelenlegi száz talléros
áron? Ahogy a farmernek, a molnárnak is megér ez a lehetőség tíz tallért.
A farmer egy eladási opcióra vágyott, hogy biztosan ne menjen tönkre, a
molnár pedig egy vételi opcióra, ugyanezért. Akár meg is egyezhettek volna
egymással, hogy jövő nyáron a farmer eladja száz tallérért (azaz: a jelenlegi
áron) a búzát a molnárnak, és ezzel mindketten jól járnak. Csakhogy a kettőjük
közül az egyik járhat még sokkal jobban is: a farmer akkor, ha felmegy a búza
ára, a molnár pedig akkor, ha lemegy. Mindketten vállalkozók, akik szeretnek jól
járni, viszont nem szeretnek tönkremenni. A biztos száz talléros ár helyett
mindketten inkább vállalnak egy tíz talléros opciós díjat azért, hogy ha netán
még ennél a tíz tallérnál is többet változik a búza ára, akkor különlegesen jól
járhassanak, miközben tönkre semmi esetre sem mehetnek.

Egy vállalkozó hozzá van szokva, hogy vannak jobb és rosszabb évek. A rossz
években az életben maradás a cél, és ezt tökéletesen biztosítja az opciós
lehetőség. A jobb években viszont a cél az, hogy minél nagyobb profitot hozzon
ki a vállalkozásából. A farmer számára azok a jó évek, amikor a búza ára
különösen magas, a molnár számára pedig azok, amikor különösen alacsony.
Ugyanakkor vannak olyan kockázatok is, amelyek mindkettőjüket érintik,
például az, ha a lakosság hirtelen leszokik a kenyérről és mindenki elkezd rizzsel
táplálkozni. Egyiküknek sem igazán jó, ha megegyeznek egymással egy száz
talléros árban, inkább keresnek valamiféle opciós lehetőséget, feltéve, hogy az
opció nem túl drága.

A BEFEKTETŐK SZEMPONTJAI
Most pedig képzeljük el, hogy nem vagyunk sem farmerek, sem molnárok,
hanem befektetésekkel foglalkozunk. Ez esetben nem az a feladatunk, hogy
búzát termeljünk, sem pedig az, hogy a mások által megtermelt búzát
feldolgozzuk, hanem az, hogy kalkuláljunk. Értjük a farmernek és a molnárnak
is a szempontjait, és megpróbáljuk megsaccolni, mennyi opciós díjat kell
kérnünk ahhoz, hogy hosszú távon pozitívan jöjjünk ki. A farmert és a molnárt
csakis a rövid táv érdekli, ők jövőre nem akarnak semmiképpen sem
tönkremenni. A befektető viszont nem bánja, ha rövid távon éppen veszít, ezeket
a veszteségeket a tőkéje egy jó darabig képes fedezni. Öt csakis az érdekli, hogy
a sok üzlet, amit megköt, összességében, hosszú távon nyereséges legyen. Ha az
opciót tudja egy olyan áron ajánlani, amit a partnere (példánkban a farmer vagy
a molnár) méltányosnak érez, akkor mindenki jól jár: a farmer és a molnár
biztonságban van, miközben megmarad nekik a nagy nyereség lehetősége, a
befektető pedig hosszú távon nyer.
Ha a példánkban a befektető egy tíz talléros árat ajánl az opciókért, azt a
molnár is és a farmer is méltányosnak fogja érezni. De a befektetők is
versenyeznek egymással, és lehet, hogy egy másik befektető kilenc tallérral is
beéri. Ha hosszú távon így is nyer, akkor érdemes lehet neki ilyen
szuperméltányos árat ajánlani, mert akkor sok ügyfele lesz. Ha viszont
elkalkulálta magát, akkor hosszú távon tönkre fog menni - igaz, ez a tíz talléros
ár mellett is előfordulhat.
A befektetőnek azok az igazán jó évek, amikor a búza ára nagyjából száz
tallér, mert ilyenkor minden további nélkül nyer mázsánként tíz tallért, sőt, ha a
farmerral és a molnárral is megköti az üzletet, akkor egyenesen húszat. Ó akkor
jár rosszul, ha a búza ára szélsőségesen változik, és még ekkor sem mindegy
neki, hogy emelkedik vagy csökken. Valójában a vételi opcióval vállal nagyobb
kockázatot. Ha ugyanis a búza ára lemegy húsz tallérra, neki akkor is meg kell
vennie a farmertől százért. Igaz, ha felmegy kétszázra, akkor is el kell adnia a
molnárnak százért, de ezt a kockázatát csökkentheti azzal, ha az opció
megkötésekor ő maga is vesz mondjuk fél mázsa búzát a jelenlegi áron. Ez
ugyan némi tárolási költséget jelent neki, de ha nagyon felmegy a búza ára,
akkor az övé is ugyanennyivel értékesebbé válik, ami jelentősen csökkenti a
veszteségét. Ha pedig lemegy a búza ára, és a molnár nem él a vételi opciójával,
akkor valamennyit veszített ugyan a fél mázsa búzáján, de ennek egy részét
visszahozza a megnyert opciós díj.
A befektetők egy opciós szerződés megkötésével egy időben általában
megtesznek még néhány egyéb lépést is, amivel az adott opciós szerződés
kockázatát csökkentik. Például az eladási opció kockázatát azzal, hogy vesznek
valamennyi búzát csak úgy maguknak, a jelenlegi áron. Ilyesmi a farmernek
vagy a molnárnak eszébe sem jutna, például miért venne a farmer búzát, amikor
éppen ő termeli? Ezért járhat a farmer is és a molnár is egyaránt jobban, ha nem
közvetlenül egymással üzletelnek, hanem inkább a befektetővel.59
Nagyon leegyszerűsítetten mutattuk be az opciók működését, mivel távolról
sem azonos egy vételi és egy eladási opció ára - ugyanolyan feltételek mellett az
előbbi akár többszöröse is lehet az utóbbinak. Ha a farmer és a molnár
közvetlenül állapodtak volna meg egymással, az valójában nem lett volna egy
korrekt alku. Minden látszat ellenére a farmer járt volna vele sokkal jobban,
hiszen az ő opciós díja a drágább a valóságban.
Az opciók leírását abból a szempontból is alaposan leegyszerűsítettük, hogy
csakis eladási és vételi opciókról beszéltünk. A gazdaság világában ezeken kívül
még sokféle opciós lehetőség létezik, de itt nem az opciók általános bemutatása
a célunk. Mi az opciókkal azért foglalkozunk, mert ezek működéséből nagyon
világosan ki fog derülni, miért volt szükség a gazdaságtanban tudomásul venni
Extremisztán létezését.

AZ OPCIÓK ÁRAZÁSA
Fischer Black (1938-1995) tanult szakmája fizikus volt, majd matematikából
doktorált a Harvard Egyetemen. Ma már nagyon gyakori, hogy ilyen
előzmények után valaki a pénzügyek kutatójává válik, de akkoriban ez még
különlegességnek számított. Blacket az érdekelte, mennyi lehet valójában egy
opció reális, vagy legalábbis elméletileg reális értéke.
Akkoriban az opciós ügyletek meglehetősen intuitív módon köttettek: ha
sikerült egy olyan árat találni, amit az opció eladója (a befektető) és vevője (a
farmer vagy a molnár) is méltányosnak érez, akkor megkötötték az üzletet. Ha
nem sikerült ilyen árat találniuk, akkor nem kötöttek üzletet, és sok farmer,
illetve molnár tönkre is ment ebbe. Black arra volt kíváncsi, miképpen lehetne
objektív módon megállapítani egy opció tényleges értékét.
Black pontosan látta, hogy a befektető élete távolról sem egyszerű. Az
árfolyamok napról napra változnak. Ráadásul mindenkinek más és más árnál van
az érzékeny pontja - az egyik farmer 100 talléros áron akar eladási opciót kötni,
a másiknak jó lehet egy 95 talléros eladási ár is, igaz, ezért nem hajlandó
ugyanannyit fizetni, csak kevesebbet. A farmer egy évre akar előre opciót, a
molnárnak lehet, hogy fél év is elég, egy informatikai cég tulajdonosának pedig
esetleg csak egy hónapra kell valamiféle opció. Black felírta az összes
egyenletet, ami ezekből a megfontolásokból adódik, és azok olyan bonyolultak
lettek, hogy nem volt képes megoldani őket. Ekkor találkozott egy vérbeli
közgazdásszal, Myron Scholesszal.
Scholes rájött, hogy egy-egy opció elméletileg reális ára nem függ attól, hogy
végül is mennyi lesz a búza vagy egy részvény ára. Ami számít, az mindössze
annyi, hogy az árfolyam mennyire erősen ingadozik, vagy más szavakkal:
mennyi a szórása (a közgazdászok ugyanezt volatilitásnak nevezik, csak hogy ne
ilyen prózai neve legyen ennek a számukra is alapvetően fontos fogalomnak).
Ehhez az ötlethez kellett Scholes közgazdász gondolkodása: ez csak
olyasvalakinek juthatott eszébe, aki ismeri a közgazdaság-tudomány- minden
elméleti eredményét az egyensúlyok létezéséről, így az Arrow-Debreu-tételt és
egyéb hasonló elméleteket is. Ezzel néhány olyan szempontot adott hozzá Black
egyenleteihez (például az Arrow-Debreu-tétel feltételeit), amelyek mellett már
sokkal reménytelibbnek látszott, hogy sikerüljön azokat megoldani. De még így
is túl bonyolultak voltak az egyenletek.
Robert Merton volt az, aki Black és Scholes elméleti megfontolásait
kiegészítette azzal, hogy ismerte a valódi, gyakorlati befektetők
gondolkodásmódját. Black egyenletei azért voltak túl bonyolultak, mert minden
elméleti lehetőséget figyelembe vett, miközben a valódi, hús-vér befektetők
nagyon sok esettel egyszerűen nem foglalkoznak, mert nincs rá gyakorlati
szükségük. A befektető ugyanis nem elméleti szakember, nem integrál, hanem
üzletel, és ha elad egy opciót, akkor mint láttuk, mellette többnyire
automatikusan, szinte gerincreflexből megtesz még néhány olyan gyakorlati
lépést, amellyel ennek a konkrét üzletnek a kockázatát csökkentheti. A Merton
által megmutatott szempontok segítségével még tovább lehetett szűkíteni az
egyenletek megoldása során figyelembe veendő eseteket, és így már sikerült a
megoldást egyetlen matematikai formulában kifejezni.
 Így született meg 1970-ben a Black-Scholer-képlet60 amely a huszadik század
utolsó negyedében a befektetők egyik leggyakrabban alkalmazott formulájává
vált. Nyomtatásban csak 1973-ban jelent meg, mert eleinte minden tekintélyes
szakfolyóirat visszautasította, túl bonyolultnak találták a matematikai
levezetéseket. A képlet kidolgozásáért Myron Scholes és Robert Merton 1997-
ben megkapta a közgazdasági Nobel-díjat Fischer Black ezt már nem élte meg.
Robert Merton neve azért nem szerepel a képlet elterjedt nevében, mert elaludt
aznap, amikor Black és Scholes először mutatta be eredményeiket egy
konferencia-előadáson.
A Black-Scholes-képlet segítségével meghatározható bármilyen opció elméleti
értéke. A formula ugyan bonyolult, de úgyis a számítógép számolja ki, az
interneten számos ingyenes Black-Scholes-kalkulátor is található61 A képlet
bonyolultsága nem érdekes, ha az alkalmazása kellőképp egyszerű. Márpedig az:
nem kell mást tenni, csak megadni a jelenlegi árat, az opciós árat (azaz hogy
mennyiért vállal a befektető kötelezettséget a vételre, illetve az eladásra - és
persze azt is meg kell adni, hogy vételi vagy eladási opcióról van-e szó),
valamint az opció futamidejét, azaz hogy mennyi idő múlva váltható be.
Ezenkívül meg kell adni az opció tárgya árának volatilitását (azaz: szórását), és
azt, hogy az adott pillanatban mekkora a gyakorlatilag kockázatmentesen
elérhető hozam - például a legstabilabb bankok betéti kamata, vagy az USA
államkötvényének a hozama, ki mit tekint annak. A Black-Scholes-képlet
mindezekből kiad egy számot: az opció elméleti árát.

A SÉTÁLÓ BEFEKTETŐ ESETE

Miután elkészült a képlet, Black, Scholes és Merton kíváncsi lett, hogy a
képlet által meghatározott árat mennyire követik a tényleges opciós szerződések.
Meglepően nagy szórást tapasztaltak: az opciós szerződések egy része a
képletből adódóhoz képest alul volt árazva, mások pedig felül. Megállapították,
hogy a leginkább alulárazott opció a National General nevű cég vételi opciója.
Black sok év múlva, 1989-ben így írt:
 ,,Scholes, Merton és én azonnal ráharaptunk, és vettünk egy csomó ilyen
opciós lehetőséget. Egy jó darabig úgy tűnt, hogy a lehető legjobb döntést
hoztuk. De aztán egyszerre csak egy American Financial nevű cég vételi
ajánlatot tett az összes National General részvényre, amivel az opcióink értékét
durván lecsökkentette."62
A három tudós ezzel a teljes befektetett pénzét elveszítette.
Az American Financial magasabb áron vette meg a National General
részvényeit, mint amennyiről a tudósok opciója szólt, így az ő opciójuk
értéktelenné vált. A szerzők egyrészt búslakodtak a pénzük elvesztésén, másrészt
viszont örömmel nyugtázták, hogy képletük hosszabb időn át jól jelezte előre az
opció értékét. Nem a matematikai apparátusuk mondott csődöt, hanem az üzleti
intelligenciájuk. A National General részvényeire vonatkozó vételi opciók
ugyanis éppen azért voltak ennyire alulárazva, mert már régóta benne volt a
levegőben egy ilyen felvásárlás lehetősége - amivel a Wall Street tapasztalt
befektetői számoltuk, ők azonban nem. Black így foglalta össze a tanulságokat:
,,A piac tudott valamit, amit a mi képletünk nem. Noha befektetésünk nem ért
valami jó véget, ez az esemény segített igazolni a formulánkat. A piacnak jó oka
volt rá, hogy kiálljon a sorból."

Miért érhette meg az American Financialnak magasabb árat fizetni a

részvényekért, mint amennyit azok ténylegesen értek? A dolog logikáját egy
egészen egyszerű példával be tudjuk mutatni.
Képzeljük el, hogy van egy kis halászhajós vállalkozásunk, amely abból él,
hogy a tengeren kiveti a hálót, és így sokkal több halat képes kifogni, mint a part
menti, ,,gyalogos" halászok. De a cégnek nem megy valami jól, a szép terveket
egyre csak nem sikerül teljesítenie, és ezért a piac alacsonyra értékeli a céget.
Egy arrafelé sétáló befektető azonban kifigyeli, hogy amikor a kapitány éppen
nem figyel oda, a halászok boldogan elfekszenek a halászhálóban és süttetik a
hasukat. Így már nem csoda, hogy a cégnek nem megy valami jól, de ezen a
sétáló befektető nem tud változtatni. Viszont szöget üt a fejébe, hogy ha ez így
van, akkor talán ezt a hajót nem is halászatra kellene használni, hanem
üdülőhajónak. Ehhez csak kicsit kell átépíteni, és úgy sokkal több pénzt tudna
termelni.
A sétáló befektető persze megtehetné, hogy építtet magának egy külön
üdülőhajót, de az sok időbe telik, és ráadásul az üdülőhajó lényege éppen az,
hogy nosztalgiázni mennek oda az emberek, amit a halászhajó remekül ki tud
szolgálni, például az üdülők a saját vacsorájukat is kifoghatják a tengerből. A
nosztalgiához az a jó kulissza, ha a hajó patinás, viharvert, de azért persze stabil,
biztonságos - éppen mint ez a halászhajó. Ezért a sétáló befektetőnk nem akar
egy vadonatúj hajót, neki inkább megéri megvásárolni a teljes halászhajót úgy,
ahogy van, akár valamivel drágábban is, mint amennyire a piac éppen értékeli.
A sétáló befektető az ötletét nyilván nem veri nagydobra mindaddig, amíg
meg nem egyezik a halászhajócég tulajdonosaival, sőt lehetőleg egy darabig még
utána sem, hogy minél később kezdjék lemásolni. Ebben különbözik példánk az
American Financial és a National General esetétől, ahol a befektető szándéka
nem tudott titokban maradni, és a piac eleve bölcsen beárazta, hogy előbb-utóbb
valami ilyesféle tranzakcióra sor kerülhet. Lehet, hogy a nagy ötlet lényegét nem
látták át a piac szereplői, de azt érezték, hogy valami készül.
Ez az, amit a Black-Scholes-képlet egyáltalán nem tartalmaz - nem is
tartalmazhat ilyesmit, mivel ez már távolról sem egy absztrakt matematikai
gondolat, hanem egy egyedi, hús-vér üzleti ötlet. A sétáló befektető ötlete sokkal
több jelét mutatja a zsenialitásnak, mint a teljes Black-Scholes-formula, mivel ez
csakis neki jutott eszébe, másnak meg sem fordult a fejében ilyesmi.
A Black-Scholes-formula valóban Nobel-díjat ér, de minden eleme olyan, ami
az 1960-as években már benne volt a levegőben, csak össze kellett állnia ennek a
három nagyon különböző területeken szuperprofi embernek, hogy minden
technikai feladatot meg tudjanak oldani - és ebben még sok más kutató is segített
nekik. A Black-Scholes-képlet igazi kőkemény profimunka, de távolról sem
zseniális.
A Black-Scholes-képlet működéséhez előszöris szükséges, hogy a szóban
forgó dolog (amire az opció vonatkozik) árváltozásainak egyáltalán legyen
szórása. Ha az árak bolyongása a valóságban Cauchy-eloszlást követ, akkor
ilyenről eleve nem beszélhetünk, és el sem tudunk indulni a Black-Scholes-
kalkulátor használatával. A Black-Scholes-képlet mögött meghúzódó
matematika azonban még ennél is nyíltabban, egyértelműbben Átlagisztáni,
ugyanis kifejezetten azt feltételezi, hogy az árak változásának eloszlását a Gauss-
görbe írja le.
Ez igaz is mindaddig, amíg a gazdaság Átlagisztán világában él, és az árak
alakulását sok apró komponens határozza meg. Egy ilyen ötlet, mint a sétáló
befektetőnké azonban egyetlen nagy gondolat. Márpedig a gazdaságban az
ilyesfajta nagy ötletek egyáltalán nem ritkák, sok ember köszönheti a
meggazdagodását egy nagy ötletnek. Ez pedig óhatatlanul átviszi a gazdaságot
Extremisztán világába.

A GAZDAG EMBER SZEMÉTDOMBJA

Benoit Mandelbrot (1924-2010) Lengyelországban született francia-amerikai
matematikus, a Becsületrend tisztje könyvünk harmadik, Extremisztán
tudományáról szóló részének lesz a főszereplője. Valójában már korábban is
szerepelt: ő fedezte fel, miképpen lehet olyasfajta képeket létrehozni
számítógéppel, mint a 7. ábrán látott fraktál.
Az 1960-as években, amikor a Black-Scholes-képlethez vezető matematikai
apparátus éppen kialakulóban volt, Mandelbrot több szakmai konferencián is
felvetette, hogy a Gauss-görbe nem írja le eléggé pontosan az árak tényleges
viselkedését. Azt javasolta, hogy akkor már inkább a Cauchy-görbét kellene a
modellek alapjául választani. Más szavakkal, Mandelbrot már az 1960-as
években felvetette, hogy a közgazdaságtan modelljeit át kellene költöztetni
Átlagisztánból Extremisztánba, bár ez a két fogalom csak egy fél évszázaddal
később született meg.63
Mandelbrot javaslatai nem arattak sikert az akkori közgazdászok között. Volt,
hogy csak lehurrogták a konferenciákon, de olyan is előfordult, hogy egyszerűen
kidobták. Ebben szerepet játszhatott Mandelbrot nem túl sima modora is, de nem
ez volt a fő ok. Ha komolyan veszik Mandelbrot javaslatait, akkor mindent ki
kellett volna dobniuk, amit Neumann, Arrow és Debreu óta a közgazdasági
elmélet megalkotott, le kellett volna cserélni a szép, megnyugtató egyensúlyi
modelleket valami ' sokkal kevésbé elegánsra.64
Ha megfogadják Mandelbrot javaslatait, akkor Black és társai egyszerűen arra
jutottak volna, hogy egy opciónak nincsen elméletileg reális ára. Aminek nincs
szórása, azt nem lehet beárazni. Vagy ha netán mégis sikerül valahogy, mert a
nyers és vad Cauchy-eloszlást valamiképpen megszelídítik egy kicsit egy
modellben, az akkor is olyan magas opciós díjakhoz vezet, amiket már nem
fognak méltányosnak érezni az üzleti partnerek, például a farmer vagy a molnár.
Márpedig a gyakorlati tapasztalat azt mutatta, hogy létezik olyan ára az
opcióknak, amit mindkét fél méltányosnak tart.
Ráadásul az 1929-es nagy világválság óta nem tapasztaltak olyan vad
árfolyam-ingadozásokat, amelyek egy ilyen radikális változtatást indokoltak
volna a modelleken. Egészen 1987-ig, amikor a világot egy hatalmas válság
rázta meg. Majd 2008-ban egy még nagyobb.
Ezért ír Taleb a Nobel-díjas közgazdászokról úgy, hogy tudatlan sarlatánok és
csalók. Taleb szerint Mandelbrotnak tökéletesen igaza volt, és a
közgazdászoknak már a viszonylag szelíd árváltozásokból is kellett volna
látniuk, hogy azok távolról sem a Gauss-görbét követik, hanem sokkal inkább
Cauchyét. Taleb ezt a rövidlátásukat tudatos csalásként értelmezi, amely
szükségszerűen vezetett napjaink nagy válságaihoz.
Nem biztos, hogy Talebnek igaza van. A mindennapi élet akkor is
Átlagisztánban zajlik, ha időről időre bekavarnak Extremisztán kétségtelenül
létező jelenségei. Opciós szerződéseket például eleve csak Átlagisztán viszonyai
között lehet kötni, mivel Extremisztánban egy opciónak egyszerűen nem létezik
elméletileg reális ára. Márpedig a farmer is és a molnár is igényli, hogy álljanak
a rendelkezésére ilyesfajta lehetőségek, mert ezzel kivédhetik a tönkremenést. A
befektető is jól jár mindaddig, amíg Átlagisztán érvényesül - sőt, hosszabb távon
még sokkal jobban, mint a farmer vagy a molnár.
Ha pedig valamikor mégis érvényesülnek Extremisztán kellemetlen
törvényszerűségei, és megjelenik egy nagy hatású negatív Fekete Hattyú, az nem
a farmeren vagy a molnáron fog csattanni, hanem a befektetőn, legelőször ő
megy tönkre tőle. A farmer és a molnár megadta ennek az árát, megfizette, hogy
a befektető sokkal jobban járjon, mint ők mindaddig, amíg Átlagisztán
érvényesül.
Csak olyan ember számára éri meg befektetőnek lenni, aki mentalitásánál
fogva fel tud épülni egy totális csődből. Nem igazi befektető az, aki élete során
legalább egyszer-kétszer nem ment tönkre, és nem épült utána újra fel. A
könyvünk legelején bemutatott Alex barátom is padlót fogott életében néhány
alkalommal, de mindig sikerült talpra állnia, és még a korábbinál is sikeresebbé
válnia. Azon kívül, hogy ,,nincsenek csodák", ezt a mondatot hallottam tőle a
legtöbbször: ,,mindig jön valami új lehetőség". Ahhoz azonban, hogy egy
befektető az új lehetőségekkel élni tudjon, sikeresnek kellett lennie azokban a
korábbi lehetőségekben is, amelyek végül csődhöz vezettek. Egy befektető
esetében egy csőd nem jelent sikertelenségét, hanem tevékenységének
kellemetlen, de időnként szükségszerűen bekövetkező velejárója.

Mondják: a gazdag embernek a szemétdombján is több érték van, mint a

szegény ember házában. Ezt finanszírozta a farmer és a molnár az opciók
díjaival, és ezért tud a befektető sokkal jobb eséllyel felépülni a csődből, mint ők
- emellett persze az is igaz, hogy a mentalitása eleve alkalmasabbá teszi a
befektetőt erre. Mindez azonban már könyvünk negyedik részének témáját vetíti
előre: azt, hogy miképpen tudunk valamiféle balanszot kialakítani Átlagisztán
alapvetően egyensúlyi, szelíd világa és Extremisztán csapongó, egyensúlytalan,
vad világa között, a melyet könyvünk következő, harmadik részében mutatunk
be.
HARMADIK RÉSZ
A vad világ

A feladat nem az , hogy ne veszítsünk a válságokon, hanem az, hogy az érem

másik oldalát, a pozitív csodákat ki tudjuk használni olyankor, amikor éppen
nincs válság.
A kiszámíthatatlanság
matematikája

Az agy működése igazán kaotikus, nem a szívé.

A budapesti Csodák Palotájában a sok érdekes fizikai, kémiai és pszichológiai
kísérleti eszköz között egy időben látható volt a 11. ábrán látható szerkezet is. A
kerék közepéből három lengő kar áll,ki, mindegyik két lécből áll, a kettőt egy
csukló fogja össze. Így mindhárom kar valójában két részből álló dupla inga.

11. ábra: Háromszoros dupla inga a Csodák Palotájában65

A kerék közepén levő csavarral rögzíteni lehet a három ingát, és ekkor el lehet
tekerni őket tetszésünk szerint. Ezután ha a csavart ismét kilazítjuk, a három
dupla inga lengeni kezd. Ekkor éri a látogatókat a nagy meglepetés: mind a
három ingának az alsó fele teljesen összevissza kezd mozogni, semmiféle
rendszer nem található a mozgásukban. Néha valamelyik például felülre lendül,
sőt akár át is lendül felül, mint egy átfordulós hinta - a legváratlanabb
pillanatokban, előre semmi jel nem mutat arra, hogy mikor fogja ezt megtenni.
 A látogatók többsége perceken keresztül meredten bámulja ezt a teljességgel
kaotikus mozgást, mintha hipnózisban lenne. Sőt, egy részük minden bizonnyal
valóban egy enyhe hipnotikus állapotba kerül, miközben önfeledten nézi a
három pár léc látványosan kiszámíthatatlan mozgását. A mozgás ugyan tökéletes
összevisszaság, de mégis rendkívül formagazdag, ezért ez az eszköz
nagyszerűen alkalmas arra, hogy maximálisan beszűkítsük rá a figyelmünket - és
a mai hipnóziskutatás szerint valójában ez a hipnózis létrejöttének egyetlen
igazán nélkülözhetetlen feltétele, minden más, az ellazulás, a hipnotizőr szövege,
vagy akár még maga a hipnotizőr jelenléte is nélkülözhető, csakis ez az egy
nem.66

A KISZÁMÍTHATATLAN INGA
Meditációs eszközként kiválóan alkalmazható az imént látott készülék, de
ettől még megmarad a kérdés: valóban teljesen kaotikus a három inga mozgása,
vagy csak mi nem vagyunk eléggé okosak, felkészültek ahhoz, hogy meglássuk
benne a rendszert? Hajlamosak vagyunk ez utóbbit gondolni, valószínűtlennek
tűnik, hogy egy ilyen egyszerű szerkezettel magát a tökéletes káoszt, a teljes
kiszámíthatatlanságot elő lehessen idézni.
A modern matematikai kutatások azonban bebizonyították, hogy valóban, egy
ilyen egyszerű szerkezet mozgása is teljesen kiszámíthatatlan tud lenni. Sőt, még
három dupla inga sem kell ehhez, egy is bőven elég. A 12. ábra mutatja egy ilyen
dupla inga pályáját úgy, hogy a kiinduló helyzetben mindkét rúd vízszintesen áll.
Pontosabban: az ábra egy konkrét indítás után mutatja a pályát, mert legközelebb
a pálya egészen másmilyen lesz, még csak nem is hasonló ehhez. Még
pontosabban: legközelebb is ugyanilyen lesz a dupla inga pályája abból a
szempontból, hogy akkor is tökéletesen kaotikus lesz, csak éppen nem pont
ugyanúgy, hanem egészen másképpen.
 12. ábra. Az egyszerű dupla inga kaotikus pályája67
A dupla inga pályájának alakulása tipikus illusztráció arra, amit az utóbbi
harminc-negyven évben pillangóeffektusnak szokás nevezni. Ez a fogalom
annyira átment a köztudatba, hogy A pillangóhatás címet kapta Eric Bress és
Mackye Gruber 2004-es sikerfilmje is, aminek amúgy a címén kívül semmi köze
nincs mindahhoz, amiről itt beszélünk.

A PILLANGÓEFFEKTUS
Ez a név Edward Lorenz amerikai meteorológustól származik, aki 1963-ban
tanulmányt írt egy furcsa jelenségről, amit munkája során tapasztalt. Lorenz
időjárás-szimulációkat készített, és egy alkalommal, amikor pontosan ugyanúgy
újraindította a programot, mint az előző nap, a program egészen más eredményt
produkált, mint korábban. Ez lehetetlenségnek tűnt, mivel a szimulációban
semmi sem függött a véletlentől, Lorenz teljesen determinisztikus modellt
használt. Lorenz végül arra jött rá, hogy a program hat tizedesjegy pontossággal
számolt, és korábban valóban hat tizedesjegy pontossággal adta be az adatokat,
aznap azonban lazán csak három tizedesjegyet adott meg belőlük. Ezzel együtt
megdöbbentette, hogy mennyire radikálisan más eredményt kapott pusztán
ettől.68
Lorenz alaposan utánajárt a jelenségnek, és felfedezte a káoszelméletet,
aminek egyes jelenségeit a nagy francia matematikus, Henri Poincaré már több
mint fél évszázaddal korábban leírta, de nem adott neki ilyen látványos nevet,
ami nagy hiba volt, mert így nem hozzá szokás fűzni ezt az elméletet. Ettől még
épp elég sok minden kötődik a matematikában Poincaré nevéhez, de egyik sem
lett annyira populáris, mint a káoszelmélet.69
Lorenz arra jutott, hogy bizonyos matematikai rendszerek (például az is,
amelyre az időjárás-szimulációja alapult) úgy működnek, hogy egészen pici
különbségek a kiindulási adatokban hatalmas különbségeket okoznak a rendszer
működésében, és így persze a végeredményben is. Korábban a matematikusok
általános szemlélete az volt, hogy a kis, véletlenszerű hibák (a mérési hibák vagy
a kerekítési hibák) hosszabb távon kiegyenlítik egymást - és ez igaz is a legtöbb
matematikai számításra, de nem mindegyik fajtára.
Lorenz eredetileg azt írta az erről szóló első tanulmányában, hogy egy
meteorológus kollégája az eredményeire megjegyezte: ,,Ha az elmélet helyes
lenne, akkor egy sirály egyetlen szárnycsapása örökre megváltoztatná az időjárás
folyamát." Innentől a folklór homályába vész, hogyan lett a sirályból pillangó,
egyesek szerint egy jó stílusérzékű szerkesztő fogalmazta át, mások szerint maga
Lorenz a későbbi előadásaiban. Mindenesetre a közgondolkodásba is bekerült a
pillangóeffektus fogalma, ami szerint egy brazíliai pillangó egyetlen
szárnycsapása hatalmas tornádót okozhat Texasban (vagy egy tokiói pillangóé
New Yorkban).
A hasonlat annyira jól sikerült, hogy rengeteg félreértést is megalapozott.
Tokióban, akárcsak a hűvösvölgyi Nagyréten, a lepkék állandóan verdesnek a
szárnyaikkal, és szerencsére ehhez képest ritkák New Yorkban a viharok. A
tornádót akkor sem n tokiói lepke okozza, ha nélküle hét ágra sütne a nap New
Yorkban.
A káoszelmélet valójában arra mutat néhány elegáns matematikai modellt,
miszerint bizonyos esetekben előfordulhat, hogy az elkerülhetetlen számolási
hibák (például a kerekítési hibák) nem kiegyenlítik egymást, hanem épphogy
felerősítik egymás hatását - és ez akkor is előfordulhat, ha a kerekítés csupán a
tizedik tizedesjegyre vonatkozik. Ha ilyen eset áll elő, akkor egy figyelmen kívül
hagyott pillangószárny-rebbenés valóban akár az ellenkezőjére is fordíthatja a
meteorológiai számítások eredményét. Ettől azonban még nem ez az ártatlan
pillangó okozta a vihart, hanem az időjárás természete, amely időnként megfelel
a káoszelmélet modelljének.
A káoszelmélet felhívta a figyelmet a világ egy kellemetlen tulajdonságára:
előfordulhatnak olyan esetek, amikor a számítás durva pontatlanságát nem a
tudásunk hiányosságai vagy mérésünk pontatlanságai okozzák, hanem maga a
dolog szerkezete. Ha valamikor egy ilyen dologba botlunk, akkor nem segít sem
a tudás, sem a pontosabb számolás. Vannak olyan matematikai objektumok,
amelyek a szerkezetükből adódóan, elkerülhetetlenül kaotikusak.
Ráadásul ezek a matematikai objektumok távolról sem csupán elméleti
érdekességek, hanem a valódi világban is megjelennek, nem is nagyon ritkán, és
nem is csak olyan bonyolult jelenségek esetében, mint az időjárás. Ilyenre volt
példa a dupla inga is. A dupla ingát kiindulási helyzetében csak bizonyos
pontossággal lehet vízszintes helyzetbe állítani, és már néhány ezredmilliméter
eltérés a kiindulási helyzetében radikálisan megváltoztatja az inga pályáját -
ugyanis ezt a pályát is egy olyan matematikai modell írja le, amelyre a
káoszelmélet érvényes. A modell ez esetben teljesen determinisztikus, a
véletlennek semmi szerepe nincsen benne, a viselkedése mégis kaotikus.
Ahogy egyre pontosabban próbálták modellezni az időjárást, a kialakított
matematikai modellek egy része egyre inkább hasonlított azokra a struktúrákra,
amelyekről a káoszelmélet szól. Márpedig ha az időjárás mint természeti
jelenség szerkezete itt-ott megfelel a káoszelmélet matematikai modelljeinek,
akkor az időjárás sohasem lesz pontosan előrejelezhető. Sőt, a helyzet még ennél
is rosszabb: éppen a nagy tévedések száma nem csökkenthető egy bizonyos határ
alá, miközben a kis tévedéseké igen, mert azok olyankor jönnek létre, amikor
éppen nem kaotikus állapotában van az időjárás, és a tévedéseket okozó
számítási hibák szépen kiegyenlítik egymást. De mivel az időjárásnak kaotikus
komponensei is vannak, akárhogyan is fejlődik a meteorológia tudománya,
garantáltan mindig is lesznek óriási melléfogások.
Matematikai szempontból ennél azért egy kicsivel jobb a helyzet. Ha a
kaotikus rendszer pontos állapota nem is számolható ki semmilyen módon, de
egy-egy állapotáról kiszámítható, hogy az milyen valószínűséggel fog
bekövetkezni egy adott időn belül. Egy kaotikus rendszer esetében azonban ez
nem ad gyakorlati segítséget, mert ilyenkor minden konkrét állapot
valószínűsége elenyészően alacsony, és nem érdemes riasztást kiadni egy
viharra, amely mondjuk egy ezrelék valószínűséggel következik be. Aki
ilyesfajta riasztásokat adna ki, hamar úgy járna, mint a mesebeli pásztorfiú, aki
sokszor kiáltott farkast, és amikor tényleg jött, már nem hittek neki.
A káoszban szinte bármi előfordulhat. Ha egy rendszer (például az időjárás)
tartalmaz olyan alrendszereket, amelyek megfelelnek a káoszelmélet
modelljeinek, akkor minél hosszabb távra próbálunk előrejelzést adni a teljes
rendszer működésére, annál könnyebben ütközhetünk bele a számítás valamelyik
pontján egy ilyenbe. Ezért mindig is lesz olyan meteorológiai jelenség, amit nem
tudunk jól előrejelezni, bármikor jöhet a derült égből egy villámcsapás. A
káoszelmélet rávilágított, hogy az időjárás alakulása hosszabb távra
kiszámíthatatlan. Nem nulla a valószínűsége annak, hogy hamarosan globális
felmelegedés jön, de annak sem, hogy előbb egy új jégkorszak következik. A
káoszelmélet inkább arra jó, hogy a segítségével különféle lehetséges
kimenetelek, szcenáriók határozhatók meg.
Amikor a rendszer kaotikus állapotaitól éppen távol vagyunk, akkor nagyjából
biztosan előrejelezhetjük, hogy felmelegedés lesz-e vagy lehűlés, lesz-e vihar
vagy sem. Amikor azonban a rendszer a kaotikus modellnek felel meg, akkor
legfeljebb annyit mondhatunk, hogy vagy lesz, vagy sem.
Könnyen lehet, hogy a káoszelmélet olyan mechanizmusokat ír le, amelyek a
természet alapvető működési elveihez tartoznak, bár egyelőre nem ismerjük
ezeknek az elveknek sem a pontos megfogalmazását, sem az érvényességi
tartományát. A következő, Skálafüggetlenség című fejezetben mégis bemulatunk
egy olyan általános elvet, amely már mai ismereteink segítségével is pontosan
megfogalmazható, és könnyen alkothatja a kaotikus jelenségek bizonyos
fajtáinak az elméleti alapját. Előbb azonban lássuk, mi mindenre lehet még
alkalmazni a káoszelmélet legkülönfélébb modelljeit.

A KÁOSZ AZ AGYBAN ÉS A SZÍVBEN

A káoszelmélet segítségével felfedezett jelenségek nemcsak a Föld légkörében
vagy a dupla ingák lengésekor jelennek meg, hanem az ember belső világában is.
A legújabb kutatásokban sok jel mutat arra, hogy az emberi tudattalan működése
is többé-kevésbé megfelel a káoszelmélet modelljeinek.70
Kívülről nézve nagyon mulatságos tud lenni, amikor harmad-negyedéves
pszichológushallgatók elemzik a saját tudattalanjukat, már valami alakuló
hozzáértéssel, de még csak félig-meddig megértett fogalmak segítségével. ,,Most
tudattalanul elszóltam magam", ,,Most kiderült, hogy tudattalanul azt akarom,
hogy. . ." Csak egyről feledkeznek el: arról, hogy a tudattalan lényege éppen az,
hogy nem tudunk róla. És ha a tudattalan is valamiféle olyan dolog, amelyre
érvényes a káoszelmélet, akkor nemcsak nem tudunk róla, hanem nem is
tudhatunk, legalábbis biztosat garantáltan nem.
A természetben léteznek a hagyományos newtoni világkép szerinti
működésmódok, amelyekre érvényes az, hogy a különféle mérési, számolási és
egyéb hibák kiegyenlítik egymást. Ugyanakkor léteznek olyan működésmódok
is, amelyeket a káoszelmélet ír le jól - és persze vannak olyanok is, amelyeket
egyik sem. Ugyanarról beszélünk most, mint korábban, amikor azt taglaltuk,
hogy a természet bizonyos jelenségeire Átlagisztán törvényei érvényesek,
másokra viszont Extremisztánéi - és persze bizonyos jelenségekre (például a
kvantummechanikában) egyik sem, hanem egyéb fajták, de az ilyenekkel most
nem foglalkozunk.
Mindez még az emberi szervezeten belül is érvényes. A szív egészséges
működése például alapvetően átlagisztáni. Az EKG-görbékben többnyire
valamiféle kaotikus elem megjelenése hívja fel a figyelmet a problémákra. Az
agy egészséges működése viszont kifejezetten extremisztáni. Az agyi elektromos
aktivitást megjelenítő EEG-görbék elemzésekor kiderült, hogy egyik
komponensük igen nagy pontossággal éppen olyan matematikai objektum, mint
amilyenekről a káoszelmélet szól. Néhány betegség esetében azonban ezek a
kicsi, de szabályszerűen kaotikus (azaz: szabályszerűen a legkevésbé sem
szabályszerű) ingadozások olyannyira eltűnnek, hogy éppen ezek hiányát lehet
kitűnően alkalmazni a diagnosztikában, például az epilepsziára való hajlam
előrejelzésében.71
A szív és az agy a hétköznapi nyelvben két alapvetően különböző működési
mód, két egymással ellentétes gondolkodásmód szimbólumává vált. Hétköznapi
gondolkodásunkban a szív érveit, a szívünk által diktált gondolatokat érezzük
kaotikusnak és az agyunk működését stabilnak, kiszámíthatónak. A káosz-
elmélet rámutatott, hogy a hétköznapi gondolkodásban a két szerv szerepet
cserélt.
A szív érveivel most ne foglalkozzunk, ma már tudjuk, hogy a gondolkodás
egyáltalán nem a szívben zajlik - bár ehhez a felismeréshez sem könnyen jutott
el a tudomány. A nagy francia kémikus, Antoine Laurent de Lavoisier élete
utolsó nagy kísérlete éppen erről szólt.
Lavoisier72 nemcsak tudós volt, de nemesember is, így aztán a történelem
viharai a nagy francia forradalom során a guillotine alá sodorták. Amikor
meghallotta az ítéletét, rájött, hogy elérkezett élete nagy lehetősége, most
eldöntheti az élettudományok egyik nagy kérdését: azt, hogy hol lakik az akarat,
az agyban vagy a szívben? Ne a mai eszünkkel nézzük ezt a kérdést, ez mára
már egyértelműen eldőlt. De korábban nagyon sok érv mutatott a másik
megoldás helyességére is. Például ha valamit nagyon akarunk, az agyunkban
soha nem érzünk semmit, a szívünk táján viszont annál inkább.
Lavoisier elhatározta, a kivégzése alatt teljes erejéből arra fog koncentrálni,
hogy pislogjon. Ha ez sikerül neki még azután is, amikor a feje különvált a
testétől, az egyértelműen bizonyítja, hogy az akarat az agyban lakozik. Minél
többször tud pislogni, annál erősebb a bizonyíték arra, hogy az erre vonatkozó
akarat csakis a fejéből jöhet. Lavoisier annyira izgalomba jött, hogy még
imádkozni is elfelejtett a kivégzés előtt. Megparancsolta segédjének, hogy
nagyon gondosan jegyzeteljen, és az eredményt feltétlenül publikálja az ő,
mármint Lavoisier neve alatt. Boldogan ment a guillotine alá, hiszen fontos
feladat várt rá. És valóban: miután a feje különvált a testétől, Lavoisier még
tizenötször pislogott. Más források szerint hússzor.
Ezt a történetet több helyen is olvastam, ennek ellenére majdnem biztos, hogy
egy szó sem igaz belőle, városi legenda csupán. A segéd által írt publikáció nem
maradt fenn, és a kivégzés szemtanúinak feljegyzései sem említik a pislogást. Az
egyetemek tananyagaiban nem maradt nyoma, hogy valaha is tanították volna
ezt a kísérletet. Ma sem tanítjuk, igaz, ma már sokkal egyértelműbb és kevésbé
morbid bizonyítékaink vannak arra, hogy az akarat és általában a gondolkodás az
agyban lakozik. De ha nem így történt a dolog, a történet akkor is jól mutatja,
hogy milyen hosszú út vezetett annak felismeréséhez, hogy logikus,
következetes gondolkodásunk alapja nem más, mint az agyunkban uralkodó
káosz.

Ennek ellenére viszonylag megbízható a memóriánk, csak lassan és keveset

változik személyiségünk, és képesek vagyunk többé-kevésbé következetesen
gondolkodni. Mindehhez feltétlenül szükséges valamiféle stabilitás - hogyan
egyeztethető ez össze az agyunkban lakozó káosszal?

A KÁOSZ EGYSZERŰSÉGE
A káosz, legalábbis amilyen értelemben a matematikusok és a fizikusok
használják ezt a szót, valójában egyáltalán nem zárja ki a stabilitás lehetőségét.
Sőt, épphogy garantálja a stabilitásnak bizonyos formáit, bár nem olyan
egyszerűeket, mint amit a hétköznapi életben tekintünk stabilitásnak.
A matematikusok és a fizikusok akkor tekintenek egy rendszert kaotikusnak,
ha teljesül rá a következő három tulajdonság:
1. A rendszer állapotát kevés (maximum 5-10) Változó határozza meg,
és azok is nagyon egyszerű módon.
2. A rendszer nagyon érzékeny a kezdeti állapotok kis különbségeire.
3. A rendszernek vannak olyan állapotai, ahová biztosan nem juthat el
(például mert az inga eleve nem ér el odáig), de még ahova elvileg
eljuthat, oda sem feltétlenül képes eljutni. Viszont minden olyan
állapotot, ami elvileg lehetséges számára, bármekkora pontossággal
képes megközelíteni.
Ez a három megkötés így emészthetetlenül tömör, mint általában minden
matematikai kijelentés. Mégis érdemes belegondolni, valójában mit is
jelentenek, mert ebből érthetjük meg, hogy mi tekinthető káosznak és mi nem.
Az első kritérium mögött az az észrevétel áll, hogy igen egyszerű
egyenleteknek is lehet rendkívül bonyolult a megoldásuk. A dupla inga mozgása
például három egyszerű egyenlettel leírható, és az inga mégis ennyire bonyolult
pályát képes bejárni, mert ennyire bonyolult ezeknek az egyenleteknek a
megoldása. A káosznak éppen az a lényege, hogy nagyon egyszerű, akár
tökéletesen determinisztikus feltételek hozzák létre.
A második kritériumot tökéletesen illusztrálja a pillangóeffektus vagy a dupla
inga. A káoszt, pontosabban azt, amit a matematikusok és fizikusok ezen a
fogalmon értenek, az jellemzi, hogy a kis hibák, kis különbségek nem kiütik
egymást, hanem felerősítik. Ezért van, hogy noha az egyenletek pontosan
adottak, az eredmény (például a dupla inga konkrét mozgása) mégis
kiszámíthatatlan, mert nem ismerhetjük abszolút pontossággal a kiindulási
feltételeket, és akármilyen kis eltérés radikálisan megváltoztatja az eredményt.
A harmadik kritérium egyrészt azt jelenti, hogy a káosz nem azonos a teljes
összevisszasággal. A szimpla zaj, például amikor egy rádió csak recseg, az nem
káosz. Azért nem, mert a recsegés akármilyen lehet. A megáradt folyó zavaros
hömpölygése sem káosz a mi értelmünkben. A káosz nagyon szabálytalan ugyan,
de akármilyen azért nem lehet. A dupla inga, ha eléggé sokáig hagyjuk lengeni,
sűrűn telefirkálja a lapot, de vannak a lapnak olyan pontjai, amelyeket sehogy
sem tud elérni.
 Másrészt a harmadik kritérium azt is jelenti, hogy a káosz valami olyan, ami a
lehető legsűrűbben betölti a rendelkezésére álló teret. Például a dupla inga a
papír bármelyik általa elvileg elérhető pontját akármennyire képes megközelíteni
akkoris, ha azt a konkrét pontot éppen sohasem tudja pontosan eltalálni. A káosz
bizonyos értelemben tökéletesen megvalósítja a horror vacui elvét, a természet
irtózását az űrtől, amiről könyvünk első részében, A szelíd és a vad világ című
fejezetben úgy beszéltünk, mint a csodák melegágyáról.
A káosz, ahogy ezt a szót ebben a könyvben használjuk, nem a világ lehető
legbonyolultabb dolga. Éppen az a lényege, hogy elvileg egyszerű, és mégis
kiszámíthatatlan, nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg is. Vannak olyan
struktúrák, amelyek a káosznál is bonyolultabbak, részletesebb magyarázat
nélkül: ilyen például a Brown-mozgás vagy a turbulens, örvénylő áramlás.
Ezeket a szuperbonyolult struktúrákat éppen ezért nem tekintjük kaotikusnak.
Ahogy a zseniben az volt a legérdekesebb, hogy érthető, a káoszban is az, hogy
elvileg egyszerű.
A matematikusok és a fizikusok idegenkednek a túl bonyolult rendszerektől,
főleg ha már az egyszerűekről is kiderül, hogy megoldhatatlanok. A
természetben ilyesfajta idegenkedés nincs, mivel a természet nem akar
megoldani semmit. A természetben egyszerűen csak létrejönnek mindenféle
struktúrák, például különféle élőlények, és a természetes szelekció idővel kérés
nélkül is megmondja, hogy valami túl bonyolult-e, vagy épp csak annyira,
amennyi még inkább segíti, mint gátolja a túlélését.
Az emberi agyat a DNS-ben kódolt információk hozzák létre, ami egyrészt
távolról sem csak 5-10 változó, mint az iménti 1. kritérium megkövetelné,
másrészt nagyságrendekkel kevesebb, mint amennyi információ az agy
leírásához szükséges lenne. A természet jóval tágabban értelmezi az 1.
kritériumot, mint a matematikusok és a fizikusok, és kevés változónak tekinti azt
a néhány ezer gént is, amely az emberi agy létrehozásának szabályait írja le. Így
vált lehetségessé, hogy a természetnek sikerüljön egy ilyen hatalmas
komplexitású szerkezet létrehozásának módját viszonylag kevés (de azért
néhány ezer) változóval meghatároznia, ami gyakorlatilag akkor is lehetővé tette
egy kaotikus rendszer létrejöttét, ha a matematikusok vagy a fizikusok ennyi
változóval már utálnának dolgozni.
Ahhoz, hogy ennek eredményeként egy működőképes rendszer jöhessen létre,
szükség volt arra, hogy az agyban is működjenek a káosz törvényei. Ezeket
azonban már ugyanúgy nem kellett a DNS-be belekódolni, mint ahogy azt sem,
hogy a Földön a gravitáció 9,81 m/sec2. Ha egy DNS egy olyan lényt kódol,
amely pont ilyen gravitációs állandó mellett életképes, akkor jó; ha pedig olyat,
amely mondjuk a Hold hatodekkora gravitációja mellett lenne csak életképes,
akkor azt a lényt a Földön kipusztítja a természetes szelekció, és
próbálkozhatnak a többi DNS-ek. Ugyanígy, ha egy DNS egy olyan lényt kódol,
amelynek agya pont a megfelelő mértékben kaotikus, akkor jó, különben meg
majd egy másik DNS-nek talán sikerül olyan lényt kódolnia, amely tud élni a
káosz törvényeivel.
Könnyen lehet, hogy az ember az egyetlen olyan lény a Földön, amelynek
agya él a káosz törvényeivel, és a saját javára használja azokat. Ezt az
valószínűsíti, hogy az ember az egyetlen olyan lény, amely folyamatosan
gondolkodik, ezzel biztosítva azt, hogy a káosz a maga teljes pompájában ki
tudjon teljesedni agyának működése közben. Azt pedig, hogy az ember
folyamatosan gondolkodik, az EEG-görbék vizsgálatából tudjuk. Az ember
minden pillanatban, még álmában is folyamatosan mutat agyi aktivitást,
miközben a többi élőlény még éberen is hosszú időszakokat tölt el minden agyi
aktivitás nélkül, agyukat ilyenkor csak egy külső inger indítja be. Az emberi
gondolkodás fő erénye, hogy ésszerűen kaotikus. Akárcsak a matematikusok és a
fizikusok káoszfogalma.

A KÁOSZ TUDOMÁNYA
A matematika hagyományosan arról szól, mit hogyan lehet kiszámítani, és
ennek kutatása során ragyogó eredményeket sikerült elérnie. Ugyanakkor
kénytelen volt elkönyvelni néhány látványos kudarcot is. Newton például így írt,
miután 1720-ban húszezer fontot (ami akkoriban hatalmas vagyon volt)
elveszített a tőzsdén: ,,Ki tudom számítani a mennyei testek mozgását, de
képtelen vagyok kiszámítani az emberi őrültséget."73
A matematika mindig is foglalkozott olyan kérdésekkel, amelyekre a válasz az
volt, hogy a feladatot lehetetlen megoldani. Például régóta ismert, hogy egy
szöget nem lehet pusztán körzővel és vonalzóval megharmadolni. Ennek
bizonyítása az elméleti matematika egyik csúcsteljesítménye, de ezzel együtt a
főirány hagyományosan az volt, hogy számítsunk ki mindent, amit csak lehet.
Talán ezért sem vertek fel nagy port a maguk idejében Poincaré káosszal
kapcsolatos eredményei.
A matematikusok gondolkodását azonban Gödel tétele alapvetően
megváltoztatta. Miután kiderült, hogy a matematika eleve nem lehet képes
mindennek a kiszámítására, érdekessé kezdtek válni azok az eredmények is,
amelyek a matematika korlátait járták körül. Mik azok a dolgok, amiket eleve
nem lehet kiszámítani, és tud-e ezekről mégiscsak mondani a matematika valami
érdekeset azon kívül, hogy nem kiszámíthatóak?
Amit ebben a fejezetben eddig láttunk, az inkább a dolog negatív oldala. A
káoszelméletet akár úgy is nevezhetnénk, hogy a kiszámíthatatlanság
matematikája. Ezen az sem változtat, hogy láttuk: ha az események pontosan
nem is számíthatók ki egy kaotikus rendszerben, a valószínűségük azért sok
esetben pontosan megmondható. Ez valóban kínál egyfajta elméleti megoldást,
de az is kiderült, hogy éppen a kaotikus rendszerek természete miatt a gyakorlat
számára ez az út nem vezet használható eredményekre.
A káoszelmélet nem általában a káosszal, a zűrzavarral foglalkozik, hanem
annak csak egy pontosan körülhatárolt, bizonyos értelemben nagyon egyszerű
formájával, amelyet a korábban említett három tulajdonság ír le. A tudomány
már csak így működik: ha csak teheti, a lehető legegyszerűbb kérdésekre keresi a
választ, az igazán nagy és nehéz kérdéseket meghagyja az egyéb megismerési
módoknak. A tudomány nem olyasfajta kérdéseket tesz fel, mint ,,Mi az élet
értelme?", ,,Miért van valami ahelyett, hogy ne lenne semmi?", ,,Milyen a világ
végső harmóniája?". A tudomány tipikusan ilyesfajta kérdéseket tesz fel:
,,Hogyan gurul le egy golyó egy lejtőn?" ,,Mi a vér útja a testben?" ,,Hogyan
lesz a gyerek?" ,,Mi okozza, hogy ha egy almát megnyomunk, megbarnul, egy
narancs viszont nem?" - ez utóbbi kérdés vezette el Szent-Györgyi Albertet a C-
vitamin felfedezéséhez.

Ezért fontos, hogy a káoszelmélet megalkotásával sikerült egy olyan területet

találni, amely eléggé egyszerű ahhoz, hogy eredményesen lehessen vizsgálni,
ugyanakkor eléggé gazdag jelenségcsoportot ír le ahhoz, hogy az eredményei
igen széles körben alkalmazhatók legyenek. Úgy tűnik, a természetben is
szerepet játszhattak ugyanazok a szempontok, amelyek a tudomány működését
vezérlik, és nagyon sok természeti jelenség alapja éppen ez a fajta korlátozott
káosz, amely már eléggé bonyolult ahhoz, hogy rendkívül komplex jelenségeket
alapozzon meg (mint például a dupla inga mozgása vagy az agy működése),
ugyanakkor eléggé egyszerű ahhoz, hogy olyan könnyen létrehozható legyen,
mint a dupla inga a csuklóval összefogott két léccel, vagy az emberi agy azzal a
néhány ezer génnel, amelyek meghatározzák felépítésének mikéntjét.
A tudomány jellemzője ugyanakkor, hogy az ilyen leszűkített, szándékosan
egyszerű kérdések megválaszolása során nagyon általános érvényű
eredményekre tud jutni. Például az anyag- és energiamegmaradás elve akár egy
misztikus vagy filozófiai elv is lehetne, vagy valamiféle művészi ábrázolás
tárgya. Valóban, a világ megismerésének ezek a módjai is eljutottak ide, ha nem
is olyan egzakt megfogalmazásokkal, mint a tudomány - mivel az már a
tudomány sajátossága, hogy nemcsak azt tudhatjuk általa, amit tudunk, hanem
azt is, hogy mi vezetett el ehhez a tudáshoz.
A káoszelmélet is elvezetett egy olyan általános elv felismeréséhez, amely
hasonlóan általános és elegáns, mint az anyag- és energiamegmaradás elve. Ezt
az elvet a következő fejezetben mutatjuk be, és ennek ismeretében az azután
következő fejezetben válik majd világossá, hogy mi a kapcsolat a káoszelmélet
és Extremisztán korábban pedzegetett jellegzetességei, például a Cauchy-
eloszlás között.
Skálafüggetlenség

Kellene szerezni a szemüvegemnek egy telefonszámot.

A 13. ábrán az angol font és az USA-dollár keresztárfolyamának görbéje
látható a 2012-13. évek különböző időszakaiban. A vízszintes tengelyről
lehagytuk nemcsak a konkrét időpontokat, hanem azt is, hogy mekkora az ábra
időléptéke. Meg tudja állapítani az Olvasó, hogy melyik az ötperces, melyik az
egyórás, melyik az egynapos és melyik az egyhetes skálájú görbe? Hogy ne
rontsuk el a játék örömét, a helyes megfejtést a könyv végén, a jegyzetekben
mondjuk meg. Ha az Olvasónak nem sikerült eltalálnia a helyes sorrendet,
semmi oka az elkeseredésre: a leghíresebb tőzsdei guruk és a legsikeresebb
brókerek sem tudják megmondani.

13. ábra. Az angol font és az USA-dollár keresztárfolyamának görbéje. A

legnagyobb tőzsdei guruk sem tudják megállapítani, melyik az ötperces, melyik
az egyórás, melyik az egynapos és melyik az egyhetes skálájú görbe.74
ÖNHASONLÓSÁG
Az egyensúly forrás-vidéke című fejezet végén említett lengyel-francia-
amerikai matematikus Benoit Mandelbrot fejébe szöget ütött, hogy ennyire nem
vagyunk képesek megállapítani a tőzsdei görbék időskáláját. Arra volt kíváncsi,
hogy vajon ennyire tudatlanok még a legnagyobb szakértők is, vagy valami
mélyebb oka van a sikertelenségnek?
Ha mind a négy ábra egy-egy vízszintes egyenes lenne, akkor senki sem
lepődne meg azon, hogy nem tudjuk megmondani a képek időskáláját. Az
állandóság persze hogy időtlen. Ezek az ábrák azonban éppen azt mutatják, hogy
az árfolyam nagyon is változékony. Márpedig a változékonyságnak kellene hogy
legyen valamiféle időbeli ritmusa - elvileg egészen másfajta dolog egy
percenkénti változás, mint egy hetenkénti.
Mandelbrot arra volt kíváncsi, hogy elképzelhetők-e olyan matematikai
objektumok, amelyekről nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg is lehetetlen
megmondani, hogy éppen mekkora részüket látjuk. Egy ilyen matematikai
objektum persze nyilvánvalóan létezik, az egyenes. De vajon léteznek-e
másfajta, ahogy egy matematikus mondaná: nem triviális ilyen objektumok is?
Ha ilyenek nem léteznek, akkor valami fontos dolog még felfedezésre vár a
tőzsdei görbék tudományában, aminek segítségével valamikor majd meg tudjuk
állapítani, melyik görbének mi az időbeli léptéke. Ez a tudás beláthatatlanul
értékes új felismerésekre vezethet a tőzsde természetéről.
Ha viszont léteznek még másfajta ilyen objektumok is, akkor azoknak nagyon
furcsáknak kell lenniük, mivel amikkel az elmúlt két-három ezer évben
foglalkoztak a matematikusok, azok közül egyik sem ilyen. Például egy körvonal
akármilyen kicsi részéről meg tudjuk mondani, mekkora a teljes kör, amelyből
vétetett. De ugyanez a helyzet a matematika minden korábbról ismert görbéjével
is. Ha tudjuk, miféle görbének látjuk egy kis részét, akkor meg tudjuk mondani
azt is, hogy az egész görbének mekkora részét látjuk, kivéve, ha az a görbe
csupa egyenes szakaszokból áll. Ha léteznek egyéb olyan matematikai
objektumok is, amelyekről elvileg sem állapítható meg, hogy éppen mekkora
részüket látjuk, akkor ezek felfedezése egészen új távlatokat nyithat meg a
matematikában - és persze a tőzsdéről való gondolkodásunkban is, sőt talán még
szélesebb körben is.
Hogy neve legyen a gyereknek, Mandelbrot ezeket a feltételezett
objektumokat skálafüggetleneknek nevezte el. Szokás önhasonlónak is nevezni
őket. Némely kutatók nüansznyi különbségeket tesznek e két fogalom között, mi
azonban ezekkel a finomságokkal nem fogunk foglalkozni, és a két fogalmat
szinonimaként használjuk.

FRAKTÁLOK
Egy átlagosan tehetséges matematikus intuíciója minden bizonnyal azt súgná,
hogy ilyen furcsaságok aligha létezhetnek. Ő egy ilyen helyzetben nekiállna
bebizonyítani egy olyan tételt, miszerint az egyenes az egyetlen skálafüggetlen
matematikai objektum, reménykedve, hogy ezzel a tétellel a tőzsde tudósait új,
gyümölcsöző kutatásokra inspirálja. Csakhogy sohasem jutna a bizonyítás
végére, ugyanis az állítás nem igaz.
Nem tudom, próbálkozott-e Mandelbrot egy ilyesfajta bizonyítással. Ha
próbálkozott, és ennek során jött rá, hogy az állítás talán nem is igaz, akkor ő
egy kiemelkedően tehetséges matematikus volt. Ha meg sem próbálkozott
ilyesmivel, mivel az ő intuíciója eleve azt súgta, hogy itt egy ,,új, más világ"
felfedezésére van lehetőség, akkor nem kizárt, hogy Mandelbrot zseni volt. Ezt a
kérdést most nem fogjuk eldönteni, helyette ismerkedjünk meg Mandelbrot
korszakalkotó felfedezésével. Ő fraktáloknak nevezte el az így felfedezett
objektumokat, ha marosan ki fog derülni, miért.
Mandelbrot mindenesetre konstruált egy olyan matematikai objektumot,
amely skálafüggetlen. Ez a híres Mandelbrot-halmaz.
 14. ábra. A Mandelbrot-halmaz75
Ezt a halmazt, pontosabban a határvonalát, egy rendkívül egyszerű képlet
segítségével sikerült létrehoznia. A nagy kunszt nem is maga a képlet, hanem az,
hogy Mandelbrot bebizonyította: az a görbe, ami ennek a halmaznak a
határvonalát alkotja, valóban skálafüggetlen. Ha bárhol kinagyítjuk egy
szakaszát, az ugyanúgy néz ki, mint az eredeti ábra. Nincsen rá semmiféle mód,
hogy megmondjuk, éppen mekkora nagyításban látjuk ezt az ábrát. A neten jó
néhány látványos animáció található, amely a Mandelbrot-halmazt nagyítgatja,
és eközben újra és újra előjön az eredeti alakzat, amely ezek szerint valóban
önhasonló.
Mandelbrot az 1970-es évek végén találta ki ezt az alakzatot, és először 1980-
ban programozta be egy számítógépbe az IBM Thomas Watson
Kutatóközpontjában, amelynek akkor a munkatársa volt. 1980. március 1-jén
történt meg először a világon, hogy egy fraktál láthatóvá vált egy számítógép
képernyőjén és most az akkori, kis felbontású, fekete-fehér (vagy világoszöld-
sötétzöld) képernyőkre gondoljunk. A látvány elbűvölte a Thomas Watson
Központ sokat tapasztalt kutatóit, és ezzel egy alapvetően új irányzat indult
útjára nemcsak a matematikában, hanem a számítógépes képzőművészetben is.
A Mandelbrot-halmaz határvonala távolról sem egy olyasfajta szokásos
egyszerű görbe, mint mondjuk egy körív vagy valamiféle girbegurba vonal.
Igazából nem is egy egydimenziós vonal, mert mindenütt felhőszerűen
szétterjed. Ugyanakkor nem is kétdimenziós, mert távolról sem tölti be a teljes
kétdimenziós síkot, és még ahol felhőszerűen szétterjed, ott sem alkot egy
folyamatos, tömör felhőt. Akárhogyan is próbáljuk meghatározni, hány
dimenziós is ez az alakzat, nem egy egész számot kapunk, hanem valamiféle 1
és 2 közötti számot. Ezért nevezte el Mandelbrot az ilyesfajta halmazokat
fraktáloknak, mert a dimenziójuk nem egy egész szám, hanem egy törtszám.
Az utóbbi mondatban már többes számban beszéltünk az ilyesfajta
halmazokról, ugyanis azzal a módszerrel, amellyel Mandelbrot megalkotta a
halmazát, valójában végtelenül sokféle hasonló alakzat hozható létre. Ezek a
fraktálok. A neten számos ingyenesen használható program található, amelyek
segítségével fraktálokat lehet létrehozni. A fraktálok alkotásában óriási tér juthat
a véletlennek is. Például a Mandelbrot-halmazban mindegyik kis göb
(amelyekből amúgy végtelen sok van) kifelé nő magából a görbéből, de
némelyik nyugodtan nőhetne befelé is. Ez esetben elvész ugyan a görbe
látványos szimmetriája, viszont sokkal nagyobb formagazdagság jöhet létre.76
A fraktálgeneráló programoknak csak be kell adni néhány paramétert, és máris
gyönyörködhetünk a fraktálok gazdag for mavilágában. Egy ilyet már láttunk
korábban, a 7. ábrán, a 15. ábrán pedig bemutatunk még kettőt, amelyek a lehető
legegyszerűbb módon, a Photoshop nevű általános grafikai szoftver
fraktálgeneráló funkciója segítségével készültek. A fraktálgeneráló programok
segítségével akár ki is tudjuk színezni a fraktál egyes pontjait, hogy még
látványosabb kép jöjjön létre. Érdemes eljátszani velük, bámulatosan szép
formák tudnak kialakulni úgy, hogy még csak minimális rajzkészségre sincs
szükségünk az alkotáshoz.

15. ábra. A Photoshop Program segítségével generált fraktálok77

A SKÁLAFÜGGETLENSÉG MINT TERMÉSZETI
TÖRVÉNY
Most már, tudva, hogy skálafüggetlen matematikai objektumok valóban
léteznek, Mandelbrot megvizsgálhatta, mennyire tekinthetők a konkrét tőzsdei
görbék ilyeneknek. Azt találta, hogy igen jó közelítéssel megfelelnek az általa
frissen felfedezett matematikai objektumok tulajdonságainak. Ez eldöntötte a
korábbi problémát: nem arról van szó, hogy a nagy tőzsdei guruk és sikeres
brókerek fájdalmasan tudatlanok, hanem olyan objektumokkal dolgoznak,
amelyekről elvileg sem lehet megmondani, mekkora a skálájuk. Úgy tűnik, a
tőzsde már csak ilyen, valami okból skálafüggetlen.
Az persze továbbra is kérdés, hogy az ilyen ,,nem triviális" skálafüggetlen
objektumok alakja mennyire jósolható meg előre, például egy kis részük
ismeretében. Hamarosan ki fog derülni, hogy semennyire: a nem triviális
skálafüggetlen objektumok garantáltan kaotikusak, s így jósolhatatlanok.
Mandelbrot elgondolkodott azon, hogy vajon ez csak speciálisan a tőzsdei
görbékre érvényes vagy a világ valami általánosabb, eddig nem ismert
törvényének a következménye. Eszébe jutott, hogy nagyon hasonló módon
szeszélyesen cikcakkosak, sőt szinte felhőszerűen elmosódó görbéket alkotnak a
tengerpartok is. Távolról nézve jól körülhatárolt kontúroknak tűnnek, de minél
közelebbről nézzük őket, annál inkább látszanak a finom redőzeteik, sőt szinte
meghatározhatatlan, hogy egy-egy pontjuk, mondjuk egy konkrét kavics vagy
homokszem még a határvonalhoz tartozik, vagy már a tengerhez. Kiderült, hogy
valójában a tengerek partvonalai is ugyanolyan fraktálszerűségek, mint a tőzsdei
görbék vagy a Mandelbrot-halmaz határvonala.
 Még azt is lehetetlen megmondani, hogy pontosan mennyire hosszú mondjuk
Nagy-Britannia partvonala. Attól függ, milyen hosszú mérőrúddal mérjük. Minél
rövidebb a mérőrúd, annál inkább tudja követni a partvonal kisebb cikcakkjait is
- és mivel a partvonal fraktálszerkezetű, ilyenekből gyakorlatilag végtelenül sok
akad, kisebbek, nagyobbak, és főleg: rengeteg egészen picike. Mandelbrot rájött,
hogy Nagy-Britannia partvonalának valójában nincsen hossza - ugyanúgy
nincsen neki, mint ahogy a Cauchy-eloszlásnak nincsen szórása.
Az még egy egyszerű körívre is igaz, hogy minél rövidebb mérőrúddal mérjük
meg a hosszát, annál hosszabbnak találjuk. Csakhogy ez a hossz mégis egyre
inkább megközelít egy konkrét számot, nem tud akármilyen nagy lenni. Ezért ezt
a konkrét számot indokoltan nevezzük a körív hosszának. Ugyanez általában a
többi ,,hagyományos" görbe esetében is érvényes, egy fraktál esetében azonban
nem. Akárcsak a Cauchy-eloszlással, a fraktálokkal is megérkeztünk
Extremisztánba.
Mandelbrotot annyira megihlette ez a jelenség, hogy alaposan végiggondolta,
hol mindenhol jelennek meg még a természetben fraktálszerű jelenségek. Azt
tapasztalta, hogy ha már tudjuk, mit keresünk, szinte lépten-nyomon ilyesmikkel
találkozunk. Fraktálszerűek egy páfrány levelei, egy vakondvár folyosói,
fraktálszerűek a hegyek ormai, a hópelyhek vagy a felhők vagy akár a norvég
fjordok körvonalai. A fraktálok szinte mindenütt megtalálhatóak a természetben.
Még az emberi agy is jó közelítéssel egy szép nagy, bonyolult fraktálnak
tekinthető.
A pszichológusok is elkezdtek érdeklődni a fraktálok iránt. Megvizsgálták,
milyen fajta képeket (tájképeket vagy akár absztrakt festményeket) ítélnek az
emberek szebbnek, és következetesen azt találták, hogy azokat, amelyek
fraktálszerűek. Annyira körülvesznek bennünket a fraktálok, hogy akaratlanul,
tudattalanul is azokat az ábrázolásokat érezzük otthonosabbnak,
barátságosabbnak, szebbnek, amelyek többé-kevésbé követik a fraktálok
matematikai tulajdonságait. Inkább az a meglepő, miért csak ennyire későn
fedezték fel a fraktálokat, ha egyszer ennyire mindenütt jelenlevőek.78
A művészetben már régóta jelen vannak a fraktálszerű ábrázolások, már a
gótika csúcsívei és finom csipkéi is jó közelítéssel fraktáloknak tekinthetők, és a
modern festmények némelyike még inkább. A fraktálgeneráló programok
elterjedése óta pedig kialakult a művészetnek egy önálló irányzata, a fractal art,
amely tudatosan használja a műalkotások létrehozásában a fraktálokat. Így
készült például Daniel White és Paul Nylander 16. ábrán látható Mandelkörte
(Mandelbulb) című alkotása, amely egy háromdimeziós Mandelbrot-halmazra
alapul. A számítógépes grafikusok is ma már intenzíven használják a fraktálokat,
egy mai játékprogramban már például egy hegyoldal vagy egy felhő szinte
biztosan fraktálokból áll, mert így sokkal élethűbb és meggyőzőbb a játékos
számára. De irodalmi példát is mondhatunk: egy szonettkoszorú is
fraktálszerkezetű, ahogy a tizennégy szonett kezdősoraiból összeáll az egész
lényegét tömören kifejező mesterszonett.

16. ábra. A Mandelkörte79

Műszaki tervezési szempontból óriási előnye lehet a skálafüggetlenségnek,
mivel így nem kell a legkülönbözőbb méretekben megtervezni egy-egy
szerkentyűt, amely ellát valamiféle funkciót. Ilyen szerkezeteket tervezni
azonban jelenlegi tudásunkkal még rendkívül nehéz. A természet azonban nem
tervez semmit, az egyszerűen csak működik, úgy, hogy érvényesíti a természeti
törvényeket.
Ha létezne valami olyasfajta természeti törvény, ami szerint ami csak tud, az
skálafüggetlen igyekszik lenni, az nagy lépést jelenthetne afelé, hogy megértsük,
miképpen alakulhattak ki a természetben roppant komplex, bonyolult és mégis
működőképes struktúrák. Ez esetben ugyanis nem a tervező szempontjai, hanem
a természet általános alapelveinek egyike garantálná, hogy sok dolog akkor is
skálafüggetlen lesz, ha senki sem igyekszik olyanná tenni. Könnyen lehet, hogy
Mandelbrot a skálafüggetlenséggel a természet egy korábban nem ismert
általános működési alapelvét fedezte fel. Ennek az elvnek azonban ma még csak
nagyon kevéssé ismerjük az alapvető működési mechanizmusait, és még kevésbé
tudjuk meghatározni az érvényességi tartományát.
SKÁLAFÜGGETLEN KÁOSZ
A skálafüggetlenség velejárója a káosz. Ez alól az egyetlen kivétel a
nyilvánvaló (matematikus zsargonnal: triviális) eset, az egyenes szakasz.
Kiderült ugyanis, hogy a többi skálafüggetlen matematikai objektum a káosz
mindhárom, az előző fejezetben bemutatott tulajdonságával rendelkezik.
1. A rendszert csak kevés változó határozza meg - a Mandelbrot-halmazt
például egyetlenegy rendkívül egyszerű egyváltozós (igaz, az
úgynevezett komplex számokra vonatkozó) egyenlet, de a 16. ábrán
látott háromdimenziós fraktált is csak három. Ha a formagazdagság
fokozása érdekében véletlenszerűséget is megengedünk, az is pusztán
csak még egy pluszváltozót jelent. A bonyolultabb fraktálokat több
egyenlet határozza meg, ám ezek száma általában így is öt-tíz alatt van.
De ha netán sokkal több változó segítségével hozunk létre egy fraktált,
az is megfelelhet a káosz elveinek, ugyanúgy, mint ahogy az emberi
agy megfelelt az őt létrehozó több ezer gén ellenére.
2. A fraktálok esetében a kezdeti állapotot a fraktált meghatározó
egyenletek képviselik. Valóban, ezek nagyon enyhe változtatása a
fraktál kinézetét radikálisan megváltoztatja, így a fraktálok a kaotikus
rendszereknek azt a tulajdonságát is hordozzák, miszerint kis
különbségek a kiindulási feltételekben radikálisan megváltoztatják a
teljes rendszer viselkedését.
3. Egy fraktál, ahol egyáltalán jelen van a síkban (vagy akár a
háromdimenziós térben, sőt, elvileg akár többdimenziós térben is), ott
sűrű abban az értelemben, ahogy az imént a felhőszerűségről
beszéltünk. Nem feltétlenül tömör, de mégis sűrű. Rengeteg olyan pont
van, amely ugyan nem tartozik a fraktálhoz, de nem is egyértelműen a
fraktálon kívüli pont, mert ő maga ugyan nem tartozik a fraktálhoz, de
akármilyen közel hozzá található olyan pont, amely viszont a
fraktálhoz tartozik.
A fraktálokra is érvényes a káosz kiszámíthatatlansága. Ha fogunk egy
véletlenszerűen kiválasztott pontot a síkon, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez
a pont része-e a fraktálnak vagy sem, akkor nincsen rá semmilyen általános mód,
hogy ezt eldöntsük. Ez ellentmondásnak látszik, hiszen magát a fraktált néhány
egyenlet meghatározza, és elvileg eldönthetőnek kellene lennie, hogy az adott
pont éppen eleme-e az egyenlet megoldási halmazának vagy sem. Gödel óta
azonban már nem meglepő, hogy mégsem lehet ezt sehogyan sem biztosan
megmondani. Ugyanez érvényes a kettős inga mozgására: nem tudjuk előre
megmondani, hogy egy konkrét ponton valaha is át fog-e haladni az inga.
Az egyetlen, amit tehetünk, hogy sorra generáljuk az egyenlet megoldásait
(azaz: egyre csak rajzoltatjuk a fraktált a számítógéppel, vagy hagyjuk az ingát
lengeni). Matematikai tény, hogy más lehetőség nincs arra, hogy egy konkrét
pontról megmondjuk, része-e a fraktálnak vagy sem. Ha valamikor a gép éppen
az általunk vizsgált pontot rajzolja ki, vagy az inga éppen áthalad rajta, akkor
tudhatjuk, hogy pontunk a fraktálhoz tartozik. Amíg azonban ez nem történik
meg, addig fogalmunk sem lehet róla, hogy előbb-utóbb sor fog-e kerülni erre.
Így ha a pontunk történetesen nem tartozik a fraktálhoz, azt nem fogjuk
megtudni abból, hogy rajzoltatjuk a számítógéppel a fraktált. Hiába nem került
sorra nagyon sokáig a pontunk, sohasem tudhatjuk, hogy a következő pillanatban
nem kerül-e mégis sor rá.
Amit eddig mondtunk, az fordítva nem érvényes. Az nem igaz, hogy minden
kaotikus jelenség fraktal szerkezetű, a kettős inga pályája például nem az. Az
viszont igaz, hogy a káosznak a természetben leggyakrabban megjelenő formája
a fraktál, azaz a káosz a természetben többnyire skálafüggetlen formában jelenik
meg. Ez persze nem meglepő, ha igaz, hogy Mandelbrot valójában a természet
egy korábban nem ismert, de meglehetősen általános körülmények között
érvényes működési elvét fedezte fel. A skálafüggetlenség egyike lehet azoknak
az általános elveknek, amelyek segítségével a természet igen takarékosan tud
rendkívül gazdag formavilágú objektumokat létrehozni.
Az is lehet, hogy a természet éppen a skálafüggetlenséggel valósítja meg A
szelíd és a vad világ című fejezet végén említett horror vacui elvét (a természet
irtózik az űrtől). A skálafüggetlenség elve, hacsak nem a ,,triviális" esetről, az
egyenes szakaszról van szó, automatikusan káoszt hoz létre, és az előző
fejezetben láttuk, hogy a káosz bizonyos értelemben akaratlanul is megvalósítja
ezt az elvet. Mai tudásunk mellett ez a lehetőség még csupáncsak spekulációnak
tekinthető, de az kétségtelen, hogy a skálafüggetlenség és a vele járó káosz a
természet nagyon sok jelenségében valóban megjelenik.

SKÁLAFÜGGETLEN HÁLÓZATOK
Noha Mandelbrot egyfajta geometriai jelenségként fedezte fel az
önhasonlóságot, maga a skálafüggetlenség ennél sokkal általánosabb
fogalomnak bizonyult. A fogalom egyik legtermékenyebb alkalmazása a
skálafüggetlen hálózatok felfedezése volt, amelyek Barabási Albert-László
Behálózva című sikerkönyve nyomán váltak közismertté.
A matematikusok, fizikusok általában hálózatnak tekintenek minden olyan
struktúrát, amelynek vannak csúcspontjai és bizonyos csúcsok között
összeköttetések vannak. Ilyen hálózatokkal lehet reprezentálni például az
emberek ismeretségét egymással - itt a csúcsok az emberek, és az
összeköttetések az ismeretségek. Hálózatokat alkotnak az agy idegsejtjei,
amelyek közül bizonyosak összeköttetésben állnak egymással, mások pedig
nem. Hálózatot alkotnak az internetes oldalak, amelyek között vagy van link
vagy nincs. Hálózatot alkotnak a tudományos publikációk, amelyek közül
egyesek hivatkoznak a másikra, mások nem. Hálózatot alkotnak a városok,
amelyek között van vagy nincs közvetlen repülőjárat. Barabási és munkatársai
nagy felfedezése az volt, hogy a legtöbb hálózat, ami a természetben vagy a
társadalomban előfordul, ugyanúgy skálafüggetlen, mint ahogy a legtöbb, a
természetben előforduló kaotikus rendszer is annak bizonyult.
Egy hálózat skálafüggetlensége ugyanazt jelenti, mint egy geometriai alakzaté:
a hálózat bármelyik része lényegében ugyanolyan, mint a többi, így
megállapíthatatlan, hogy a hálózat melyik részéből való. Ha a hálózatot
felnagyítjuk, azaz például az emberek helyett falvakat, városrészeket tekintünk a
hálózat csomópontjainak, a skálafüggetlen hálózatok ettől sem változnak
érdemien, így az is megállapíthatatlan, hogy éppen egy kis vagy nagy részüket
vizsgáljuk.
A skálafüggetlen hálózatoknak rengeteg érdekes tulajdonsága derült ki, olyan
tulajdonságok, amelyek egy véletlenszerűen felrajzolt hálózatra távolról sem
érvényesek, csakis a skálafüggetlenekre. Például a skálafüggetlen hálózatok
bizonyos értelemben nagyon sűrűek: a Föld bármelyik két embere hat ismerősön
keresztül eljuthat egymáshoz. Az internet ennél nagyobb hálózatot alkot, de ott
is szinte bármelyik oldalról bármelyikre el lehet jutni húsz klikkeléssel (vannak
persze oldalak, amelyekre egyáltalán nem mutat link és olyan ,,szigetek" is,
amelyekre kívülről nem lehet eljutni, de a szigeten belüli oldalak egymással
össze vannak linkelve, de az oldalak túlnyomó többségére ez mégis érvényes).
A skálafüggetlen hálózatokra az jellemző, hogy vannak olyan csomópontjai,
amelyekből rengeteg kapcsolat indul ki vagy érkezik bele, miközben a
csomópontok többségéhez csak viszonylag kevés kapcsolat tartozik. Ez azért is
fontos felismerés, mert azt mutatja, hogy a skálafüggetlen hálózatokban az
információ elsősorban ezeken a nagy csomópontokon, úgynevezett gócokon
keresztül terjed. Ha tehát valami információt el akarunk terjeszteni egy
skálafüggetlen hálózatban, elsősorban ezeket a gócokat kell megtalálni. A
társadalomtudományokban gyakran véleményvezéreknek nevezik az ilyen
csomópontokat. Bizonyos majomfajtáknál például a kiöregedett nőstények
játsszák ezt a szerepet, akik végigvakargatják az egész majomcsordát, és
eközben terjesztik a szükséges információkat. Emberek esetében gyakran a
postás vagy a fodrász tölt be hasonló szerepet.80
A skálafüggetlen hálózatok egy különösen érdekes esete, amikor az ember
valamit keres. Ilyenkor általában egy konkrét hely környékét bolygatjuk fel igen
alaposan, és mindig csak egy kicsit lépünk odébb. Néha azonban hirtelen
egészen máshol kezdünk keresni, és ilyenkor egy nagyot ugrunk a térben, hogy
utána az új hely közelében keresgéljünk kis lépésekben. Ha felrajzoljuk a helyek
közötti hálózatot, hogy honnan hová vagyunk hajlamosak továbblépni, ismét
csak egy skálafüggetlen hálózatot kapunk - ezeket nevezték el felfedezőjükről
Lévy-utaknak.81
Mondjuk, éppen a szemüvegünket vagy a mobiltelefonunkat keressük - bar az
utóbbit legalább fel lehet hívni, ha van valakinek a közelben még egy telefonja;
hányszor gondoltam mar rá, hogy kellene egy telefonszámot szerezni a
szemüvegemnek is! De ha ezt nem lehet, akkor többnyire úgy keressük az eltűnt
tárgyat, ahogy Lévy leírta. Ugyanilyen skálafüggetlen Lévy-utakat járnak be a
méhek vagy az albatroszok, a szarvasok vagy a füstifecskék is, amikor élelmet
keresnek, vagy esetleg a fészekrakáshoz alapanyagot.

Paul Lévy meg az 1930-as években írta le ezt az algoritmust, és bebizonyította

róla, hogy bizonyos feltételek mellett ez a keresés optimális módja. Ez a
stratégia ugyanis egyszerre minimalizálja annak a lehetőségét, hogy ugyanazt a
területet többször is feltúrjuk, és maximalizálja a megvizsgált helyek számát.
Lévy ezzel jóval a skálafüggetlenség felfedezése előtt már bebizonyította, hogy a
skálafüggetlenségnek elvi előnyei is lehetnek - csak ő mindezt nem
önhasonlóságként vagy skálafüggetlenségként fogalmazta meg, hanem egy
nagyon speciális paraméter létezését ismerte fel, amelyről majd a következő
fejezetben fogjuk látni, hogy Extremisztán tudományában is alapvető szerepet
játszik.
Neumann János kifejezetten csodálta Lévy gondolkodásmódját. Mandelbrot
így ír: ,,Amikor Neumann a tanárom volt, ezt mondta: Azt hiszem, értem, ahogy
a matematikusok működnek, de Lévy olyan, mintha egy másik bolygóról
látogatott volna ide. Úgy érzem, neki megvannak a saját különbejáratú
módszerei arra, hogy rájöjjön az igazságra, és ez engem kifejezetten irritál."
Lévyről pedig ezt írja Mandelbrot: ,,Amikor évekkel később megmutattam
Lévynek, miképpen fejlesztettem tovább a gondolatait és hogyan alkalmaztam
őket a közgazdaságtan területén, Lévy először elképedt, majd kifejezetten dühös
lett. Szerinte egy igazi matematikus nem foglalkozik olyan prózai dolgokkal,
mint a tőzsdei árfolyamok."82

EXTREMISZTÁN LÉTREJÖTTÉNEK
KOMPONENSEI
Lévy korai előfutárként egy tisztán matematikai probléma megoldásával jutott
a skálafüggetlen hálózatok nyomára, de utána még közel egy fél évszázad eltelt,
amíg ez a fogalom önmagában, a saját jogán vonult be a tudományos kutatásba.
A skálafüggetlen hálózatok azért is érdekesek, mert eléggé jól el tudjuk képzelni,
miképpen jöhetnek létre teljesen spontán módon. Erre Barabási Albert-László és
Albert Réka dolgozott ki egy igen egyszerű és elegáns matematikai modellt.83
Képzeljük el, hogy a hálózatok lépésről lépésre épülnek fel, az újonnan jöttek
először mindig a már korábban is jelen levőkhöz kapcsolódnak. Ez azzal jár,
hogy a korán bekapcsolódottak egyre növekvő előnyre tesznek szert a későn
jöttekhez képest. Barabási és Albert bebizonyították, hogy ez az egyszerű elv
bizonyos feltételek fennállása esetén automatikusan skálafüggetlen hálózatok
létrejöttéhez vezet. De ugyanez a helyzet akkor is, ha valamilyen okból
(népszerűség, okosság, szexuális vonzerő, akármi) a hálózat egyes elemeit
többen preferálják, mint más elemeket. Mindezt kicsit még bonyolítanunk
kellene azzal, hogy figyelembe vesszük az erősebb, illetve a gyengébb
kapcsolatok létezését is, azonban ettől itt eltekintünk.
Ezt a hatást szokás Máté-effektusnak is nevezni, Máté evangéliumának sokat
idézett mondata alapján: ,,Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól
elvétetik." (Az eredeti szöveg - Máté 13:11-12 - nem pontosan így hangzik, de
többnyire így használjuk, és nem is helytelenül.) Barabásiék bebizonyították,
hogy a Máté-effektus bizonyos esetekben önmagában is skálafüggetlenséghez
vezet.
Barabásiék a modelljüket többféle tényleges, valódi hálózaton is tesztelték,
például a hollywoodi színészek hálózatára, az internet bizonyos részeire, illetve
az amerikai elektromos távvezetékek hálózatára is. Mindegyik esetben azt
kapták, hogy a hálózatok meglehetősen nagy pontossággal követték a
modelljüket.
A Máté-effektus mellett még három olyan jelenséget is találtak a kutatók,
amelyek szintén skálafüggetlen hálózatok létrejöttéhez vezethetnek. Az egyik a
komplexitás növekedése, amely általában arra vezet, hogy a bonyolult rendszer
moduláris szerkezetet kezd felvenni, ami szintén könnyen elvezethet a
skálafüggetlenséghez. A másik a felhalmozódás - a tudásé és a tőkéé egyaránt. A
harmadik a különösen kiélezett verseny, például a darwini evolúció esetében,
amely szintén létre tudott hozni egészen extrém lényeket is.84
Bár ez utóbbi három komponensről eddig nem sikerült olyan matematikai
egzaktsággal bebizonyítani, mint a Máté-effektusról, hogy szükségszerűen
skálafüggetlenséghez vezetnek, sok logikus érv támasztja alá, hogy ezek is
hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy hálózat skálafüggetlenre alakuljon. Minden
bizonnyal a komplexitás növekedése, a felhalmozódás és a különösen kiélezett
verseny is fontos komponensei annak, hogy a természetben és a társadalomban
egyaránt igen gyakran találkozunk skálafüggetlen hálózatokkal.
Ami skálafüggetlen, az szükségszerűen kaotikus. Nagyon kis különbségek a
kezdeti feltételekben hatalmas különbségekhez vezetnek a hálózatok
kialakulásában is. Ezért találkozhatunk mind a társadalomban, mind a
természetben a hálózatoknak rendkívül gazdag sokféleségével akkor is, ha a
hátterükben meghúzódó alapelvek viszonylag egyszerűek.

A GYENGE KAPCSOLATOK EREJE

Mark Granovetter amerikai szociológus az 1960-as években azt vizsgálta,
milyen úton-módon találnak maguknak munkahelyet az emberek. Nagyon
meglepődött, amikor a sok száz interjú és kérdőív alapján azzal szembesült,
hogy a legtöbben nem hirdetések, és nem is személyes ismeretség alapján
találják meg a munkahelyüket. Többnyire nem is a közeli barátok vagy rokonok
segítenek. Az esetek közel nyolcvan százalékában egy olyan ismerős segített,
akivel a munkakereső általában csak ritkán találkozik, és akivel csak
meglehetősen felületes kapcsolatot ápol. Granovetter 1973-ban írt, híressé vált
szakcikkének ezt a címet adta: ,,A gyenge kapcsolatok ereje". Maga a cikk is egy
igazi nagy góc lett a szociológiai szakirodalom hálózatában, máig összesen 23
000 tudományos közlemény hivatkozott rá.85
Barabási Albert-László rájött, hogy ez a felfedezés nemcsak speciálisan a
munkakeresésre érvényes, hanem a skálafüggetlen hálózatok egyik
legizgalmasabb általános tulajdonságát emeli ki. A skálafüggetlen hálózatokban
ugyanis a gócok számtalan kapcsolatának majdnem mindegyike gyenge
kapcsolat. Viszont éppen ezek a gyenge kapcsolatok tartják egyben a
skálafüggetlen hálózatokat, amelyek különben atomjaikra esnének szét.
A skálafüggetlen hálózatokban az erős kapcsolatok szigeteket alakítanak ki.
Ezekben a szigetekben a tagok általában jól érzik magukat, de könnyen
elzáródnak a világtól, azaz a hálózat többi részétől. A gyenge kapcsolatok, és
különösen a sok gyenge kapcsolattal rendelkező gócok éppen ezeket a szigeteket
tartják össze, és így akadályozzák meg, hogy a hálózat szétessen. Ezért
tapasztalhatta Granovetter, hogy többnyire nem a közeli barátaink vagy
rokonaink segítenek a munkahely megtalálásában. Ők ugyanis nagyjából
ugyanazokat az embereket ismerik, mint mi, többnyire olyanokat ajánlanak,
akiknél már magunktól is próbálkoztunk. Ha csak az erős kapcsolataink
lennének, egy nagyon zárt világban találnánk magunkat.
Csermely Péter biokémikus sok éven át az úgynevezett stresszfehérjékkel
foglalkozott. A stresszfehérjék alkotják a szervezet legősibb védekező
rendszerét. Fő funkciójuk, hogy amennyiben valahol a szervezetben véletlenül
rosszul tekeredik fel egy fehérje, akkor a stresszfehérjék kiegyenesítik, és ezzel
adnak neki még egy esélyt, hogy ezúttal helyesen tekeredjen fel. Mivel a
fehérjék többféle háromdimenziós struktúrát is fel tudnak venni, időről időre
előfordul, hogy nem úgy tekerednek fel, ahogy a funkciójukat el tudják látni.
Csermely Péter így ír: ,,Stresszfehérjék nélkül a sejtet elöntené az egymáshoz
szíre-szóra hozzáragadó, alaktalan fehérjemocsok."86 A nagy kérdés akkoriban
az volt, miképpen érik el a stresszfehérjék, hogy mindig éppen ott legyenek, ahol
szükség van rájuk?
Csermely így folytatja: ,,Az első öt évben kipróbáltam a stresszfehérjéken
mindent, amit egy biokémikus szokott. Elkülönítettem, szétvágtam, megfőztem,
mindenféle savba, lúgba és radioaktív kotyvalékba áztattam őket. Öt évig tartott,
amíg rájöttem, hogy a stresszfehérjék nem olyanok, mint a társaik. (...) A
stresszfehérjék nemcsak tekernek, hanem ragadnak is, de csak egy kicsit, úgy
viszont mindenhez egyformán."

Az derült ki, hogy a stresszfehérjék működésének megoldásához nem a

biokémia adja a kulcsot, hanem a hálózatelmélet. A stresszfehérjék,pontosan azt
a szerepet játsszák el az élő szervezetekben, amit a gócok a legkülönfélébb
skálafüggetlen hálózatokban. Ők azok, akiknek rengeteg gyenge kapcsolatuk
van. A többi fehérjék általában nagyon el vannak foglalva a maguk élettani
funkciójával, szoros kapcsolatban vannak azzal a néhány másik fehérjével,
amelyekkel közvetlenül együtt kell működniük, és emellett nem marad idejük,
energiájuk sok gyenge kapcsolatot ápolni. A stresszfehérjék játsszák el azt a
szerepet, amit a majomcsordákban a kiöregedett nőstények, akik
végigkurkásszák a teljes majomcsordát, és így összetartják azt. A stresszfehérjék
ezt úgy érik el, hogy nekik viszont erős kapcsolataik nincsenek.
A skálafüggetlen hálózatokat általában a gyenge kapcsolatok stabilizálják - és
az is matematikai tény, hogy ez a fajta stabilitás csakis skálafüggetlen
hálózatokra jellemző. Ezért tudnak a skálafüggetlen hálózatok hosszú távon
meglehetősen állandóak lenni, miközben némelyikük olyan nagy, hogy minden
egyes csomópontja csak a hálózat egy elenyészően kis részével áll kapcsolatban.
A gyenge kapcsolatoknak köszönhetően tudnak egységes városként működni a
tízmilliós metropoliszok, ezek miatt tud következetes gondolkodást, egy adott
egyénre jellemző speciális észjárást produkálni az emberi agy százmilliárd
idegsejtje. És talán ezért válhatott a természet egyik önállóan, önmagában is
létező működési alapelvévé a skálafüggetlenségre való törekvés.
A vadság szintjei

Van, ami még a káosznál is kaotikusabb.

Képzeljük el, hogy az Egymillió tó országában élünk. Tavaink között vannak
egészen nagyok, a legnagyobb hetvenöt kilométer széles, a második negyvenöt
kilométeres, a harmadik harminc, de még az ezredik szélessége is több száz
méter. Van persze sok százezer kicsi, alig pár méteres tavacska is, de ezekkel
most ne foglalkozzunk.87
Nálunk már alaposan feltérképezték a tavakat, ismerjük mindegyiket, tudjuk,
melyik milyen széles. A hatalmas szomszéd ország, a Százmillió tó országa
azonban még egyáltalán nincs feltérképezve. Az ország alapjában hasonló
adottságú, mint a mienk, csak éppen százszor nagyobb. Ott állunk egy tó partján,
át kell eveznünk. A túlsó part nem látszik a ködben. Mégis bátran nekivágunk,
erőnk, elemózsiánk van bőven. Csak nincs olyan pechünk, hogy egy száz
kilométeres tavat fogjunk ki, bár ebben a hatalmas országban lehetnek akar még
ennél is sokkal nagyobbak. Az otthoni tavaink ismeretében úgy gondoljuk, ha ez
egy viszonylag széles tó (márpedig az, mivel nem látjuk a túlpartot az enyhe
ködben), akkor is jó eséllyel nem szélesebb öt kilométernél, annyit meg
könnyedén lehúzunk.
Eveztünk már húsz kilométert, de a túlpart csak nem látszik. Kicsit kezdünk
elkeseredni, és újragondoljuk a helyzetünket, mennyi lehet még hátra. Ha
pesszimista módon Átlagisztán egyik extremitásával számolunk, az örök
ifjúsággal (amit az Átlagisztán extremitásai című fejezetben ismertünk meg),
akkor azt kell mondanunk, hogy valószínűleg most is öt kilométer van még
hátra, ugyanannyi, mint amennyivel induláskor számoltunk. Ha a tavak
szélességének eloszlása örökifjú, akkor, amíg csak meg nem látjuk a túlpartot,
mindig azzal kell számolnunk, hogy még ugyanannyi van hátra, mint
amennyivel az induláskor számoltunk, azaz öt kilométer.
Ez így tényleg eléggé pesszimista szcenáriónak látszik - már ha valóban
Átlagisztánban vagyunk. Átlagisztánban ugyanis már az örök ifjúság is extrém
dolognak számított, hiszen ott a legtöbb dolog nem örökifjú, hanem még ennél is
sokkal átlagisztánibb, azaz öregszik. Esetünkben ez azt jelentené, hogy minél
többet evezünk, annál kevesebb van várhatóan hátra. Ehhez képest valóban
pesszimista feltételezés az örök ifjúság.
Extremisztánban azonban még az örök ifjúságnál is sokkal cifrábbak a dolgok.
Ha valóban Extremisztánban vagyunk, akkor minél többet eveztünk, annál több
van még várhatóan hátra. Ezért volt érdemes belevágnunk ebbe a kis absztrakt
szellemi kalandba a tavak országaiban, hogy ezt megérthessük.

A MANDELBROT-TÉNYEZŐ
A hazai tavainkra is érvényes, hogy egy számunkra ismeretlen tóban minél
többet eveztünk már, várhatóan annál több van hátra. Ha például egy otthoni
tóban lehúzunk harminc kilométert, és még nem látjuk a túlpartot, akkor két eset
lehetséges, mivel csak két tavunk szélesebb harminc kilométernél. Vagy tizenöt
kilométer van még hátra, vagy negyvenöt. Otthon tehát azzal kell számolnunk,
hogy a harminc kilométer evezés után átlagosan harminc kilométer van még
hátra, és nem csak öt, mint azt az induláskor gondoltuk.
 Az otthoni tavaink azt sugallják, hogy a tavak szélességének eloszlása valóban
könnyen lehet extremisztáni, és emiatt most ebben az idegen országbeli
kalandban még Átlagisztán extremitásánál, az örök ifjúságnál is rosszabbak a
kilátásaink. Minél többet eveztünk eddig, várhatóan annál több van még hátra -
kérdés, mennyivel?
Otthoni tapasztalataink alapján arra kell számítanunk, minden pillanatban
ugyanannyi van még hátra, mint amennyit addig eveztünk. Ezt onnan vesszük,
hogy otthon harminc kilométer után még további harminccal kellett számolnunk.
Mennyire számíthatunk itt, idegenben, ha még hetvenöt kilométer után sem
látjuk a partot? Otthon ilyenkor legfeljebb megdörzsöljük a szemünket, mert
tudjuk, hogy a partnak most már itt kell lennie. A Százmillió tó országában
azonban azzal kell számolnunk, hogy várhatóan előttünk áll még további
hetvenöt kilométer. Ott semmi sem garantálja, hogy a legnagyobb tó is csak
hetvenöt kilométer széles, abban a hatalmas országban alighanem vannak ennél
sokkal nagyobb tavak is, akár több száz kilométeres is akadhat.
Kérdés, hogy valóban indokolt volt-e az imént az egyszerű arányosság
alkalmazása. Nos, a matematika azt mondja, ha a skálafüggetlen hálózatok
matematikája jó modellnek bizonyul a tavak szélességének eloszlására, akkor
valóban így kell számolnunk. A skálafüggetlen hálózatokban az egyes
csúcsokból kimenő kapcsolatok mennyiségének eloszlása valóban így működik.
Azzal a kérdéssel ne foglalkozzunk most, hogy a tavak szélességét valóban
eléggé jól írja-e le ez a matematika. Vegyük készpénznek, hogy igen, és
használjuk ezt a példát arra, hogy jobban megérthessük a skálafüggetlen
hálózatok természetét.
Ha például egy embernek átlagosan százötven ismerőse van, akkor mit
várhatunk, mennyi ismerőse van annak, akiről tudjuk, hogy százötvennél több
van neki? A tavas példa azt mutatja, hogy a százötvenen kívül, amiről már
tudunk, várhatóan van még százötven másik ismerőse is, azaz összesen
háromszáz. Akiről pedig azt tudjuk, hogy több mint ötszáz ismerőse van, arról a
leghelyesebb, ha azt képzeljük, hogy van neki még ezeken kívül másik ötszáz is.
A tavakkal való hasonlóság lényege: ezúttal nem százötven, illetve ötszáz
kilométer leevezése után nem értünk még a tó végére, hanem ennyi ismerős
felsorolása után nem értünk még az ismerősök végére.
Arra azonban semmi garancia nincs, hogy az emberi hálózatokban ugyanúgy
egyszeres az arányossági tényező, mint a tavaink esetében volt. Lehet az több is
és kevesebb is. Például az emberi szexuális kapcsolatok hálózatában végzett
kutatások azt mutatták ki, ez az arányossági tényező inkább 2, vagy talán még
egy kicsit ennél is több. Itt a pontos adatok megszerzését megnehezíti, hogy a
férfiak átlagosan körülbelül hét szexpartnerről számolnak be addigi életük során,
a nők viszont csak négyről, miközben mindketten heteroszexuális
párkapcsolatokról beszélnek, amihez egy férfi és egy nő kell, tehát a két adat
közül legalább az egyik biztosan nem igaz. Minden valószínűség szerint a férfiak
felfelé, a nők pedig inkább lefelé torzítják a számot. Felmerülhet még az, hogy a
nők között több a prostituált és a nimfomániás, de a kutatásokból az is kiderült,
hogy a különbséget nem ők okozzák, valódi gondolkodásbeli torzításról van szó
mindkét nem esetében.88
Ezzel együtt, a körülbelül 2-es arányossági tényező mind a férfiakra, mind a
nőkre érvényesnek bizonyult. Tehát, ha mondjuk egy emberről (mindegy, hogy
férfi vagy nő) tudjuk, hogy legalább négy partnere volt, akkor valószínű, hogy
rajtuk kívül még nyolc volt neki. Lehet persze, hogy tényleg csak négy volt, az is
lehet, hogy tíz vagy akár még több, de átlagosan nagyjából nyolc ez a szám. Ha
pedig azt tudjuk róla, hogy legalább tíz volt neki, akkor valószínűleg ezeken
kívül volt még nagyjából húsz. A szexuális kapcsolatok száma még
extremisztánibb, mint a tavaink eloszlása, mert itt az arányossági tényező nem 1,
hanem 2. Ámbár, ha a prostituáltakat és a nimfomániásokat (és ezek férfi
megfelelőit) leszámítjuk, akkor a szexuális kapcsolatok hálójának az arányossági
tényezője is lecsökken nagyjából 1-re.
Ami matematikailag biztos: ha egy hálózat skálafüggetlen, akkor ez az
arányossági tényező létezik, bár arra semmi garancia, hogy egy konkrét
hálózatban éppen 1 az értéke, elvileg akármilyen pozitív szám lehet. Nevezzük
egy-egy skálafüggetlen hálózat esetében ezt az arányossági tényezőt a hálózat
Mandelbrot-tényezőjének. Minden skálafüggetlen hálózatnak van tehát egy
Mandelbrot-tényezője, és ez a szám nagyjából leírja a hálózat főbb
tulajdonságait. A matematikusok általában nem ezt a számot használják egy-egy
hálózat leírására, hanem valamiféle hatványkitevőt, mert nekik technikailag
azzal kényelmesebb számolni. Mi azonban használjuk inkább ezt az arányossági
tényezőt, mert ennek a konkrét jelentését különösebb matematikai felkészültség
nélkül is jól át lehet látni.89
Mindez nemcsak a skálafüggetlen hálózatokra érvényes, hanem általában a
skálafüggetlenség minden fajtájára. A tavak példája ezt teszi szemléletessé:
minél nagyobb egy tóvilág Mandelbrot-tényezője, annál több még hátralevő
evezéssel kell számolnunk abban a tóvilágban mindaddig, amíg meg nem látjuk
a túlsó partot.
 Tegyük fel például egy pillanatra, hogy a jövedelmek (vagy legalábbis a
nagyon nagy jövedelmek) skálafüggetlenek. Valakiről tudjuk, hogy legalább
egymillió a jövedelme, de nem tudjuk, pontosan mennyi. Ha a Mandelbrot-
tényező az adott területen megszerzett jövedelmekre mondjuk 2, az azt jelenti,
hogy azzal számolhatunk, hogy van neki még kétmillió jövedelme, azaz
valójában nagyjából hárommillió lehet a tényleges jövedelme (amibe persze
belefér az is, hogy valóban csak egymillió, de az is, hogy több mint tízmillió).
Ha viszont valakiről azt tudjuk, hogy legalább tízmillió a jövedelme, akkor a
legjobb, ha azzal számolunk, hogy az valójában harmincmillió körül lehet,
persze itt is hatalmas szórással.
Ezen a helyen kénytelen vagyok némi igazságot szolgáltatni Paretónak, akinek
képletéről az Átlagisztán extremitásai című fejezetben azt írtam, hogy
matematikai kontárság. A Mandelbrot-tényezőt ugyanis egyértelműen
meghatározza az a képlet, amivel Pareto a jövedelmek eloszlását próbálta leírni
(igaz, meglehetősen bonyolult a konkrét átszámítás módja). Akkor azt mondtam,
az a képlet, ellentétben a lognormális eloszlással, a matematika semmilyen más
eredményével nem függ szervesen össze, csak afféle emberi csinálmány. Ha
Pareto idejében már ismertek lettek volna a skálafüggetlen hálózatok, akkor ez
végképp igazságtalan ítélet lett volna. Ezzel együtt, Pareto képlete annyira
fájdalmasan rosszul működik az alacsony, átlag alatti jövedelmekre, hogy az ott
leírtakat akkor is nyugodtan fenntarthatjuk, ha Pareto a képletével tudtán kívül is
a skálafüggetlen hálózatok tudományának előfutárává vált.
A rendkívül magas jövedelmeket azonban már Pareto képlete közelíti jobban,
és nem a lognormális eloszlás. Az alacsony és a közepes jövedelmek
egyértelműen a lognormális eloszlás szerint alakulnak, még a viszonylag
magasak is jó közelítéssel, de a nagyon kiemelkedőek már nem. Ez arra utal,
hogy az utóbbiak már nem Átlagisztán, hanem Extremisztán törvényei szerint
működnek, miközben a jövedelmek túlnyomó többsége átlagisztáni.
Edward P. Lazear amerikai közgazdász meglepő magyarázatot adott erre a
jelenségre - ezt korábbi, Az érzelmek logikája című könyvemben részletesen
bemutattam, de idézzük itt is röviden fel.90
A legnagyobb fizetéseket egészen másfajta szempontok határozzák meg, mint
az alacsonyabbakat. A vezérigazgató fizetése nem azért lehet akár évi több
tízmillió dollár, mert ő maga annyi hasznot hajt a cégnek, hanem azért, hogy
minél élesebb versenyt hozzon létre a közvetlenül alatta levők között, és ezzel
maximális teljesítményre motiválja őket, mivel közülük kerülhet ki a következő
vezér. A vezér nem azért kap horribilis fizetést, mert megérdemli, nem is azért,
hogy különösen motivált legyen, hanem azért, mert ő már korábban megnyerte a
versenyt. A vezér fizetése nagyon erős motiváció az alatta levők számára, és
emiatt a cég részvényeseinek akkor is megéri ennyit fizetni a vezérnek, ha az
ezért a pénzért egész nap csak játszik az interneten. Ráadásul elég jó az esélye
annak, hogy ugyanazoknak az erényeinek köszönhetően, amikkel korábban
megnyerte a versenyt, a vezéri feladatokat is jól látja el, pusztán a belső
motivációi miatt.

Ez azonban már csak hab a tortán a tulajdonosok számára, mert mint az előző,
Skálafüggetlenség című fejezetben láttuk, a különösen kiélezett versenyhelyzet
önmagában is könnyen extremisztáni feltételeket tud létrehozni, s így
önmagában is teremthet extremisztáni jövedelmeket. Ezért lehetséges, hogy a
fizetések többségét Átlagisztán törvényei határozzák meg, és a lognormális
eloszlás szerint alakulnak, de a csúcsfizetéseket már Extremisztán törvényei
alakítják ki, és rájuk érvényesül a skálafüggetlenség. A svájci polgárok talán erre
érezhettek rá, amikor a 2013 novemberében tartott népszavazáson elutasították,
hogy a csúcsvezetők fizetését törvényileg korlátozzák. Ez ugyanolyan
értelmetlen erőszaktétel lenne Extremisztán törvényein, mintha mondjuk azt
szabályoznánk törvényben, hogy a gravitáció nem lehet 5 m/sec2-nél nagyobb.91

GAUSS ÉS CAUCHY KÖZÖTT

Könyvünk elején, A szelíd és a vad világ című fejezetben, ahol először
találkoztunk Átlagisztán és Extremisztán világával, Átlagisztánt a Gauss-
görbével jellemeztük, Extremisztánt pedig a Cauchy-félével. Ott a 4. ábrán
összehasonlítottuk a kétféle görbét, és láttuk, hogy a Gauss-görbe sokkal
hamarabb szinte tökéletesen rásimul az X-tengelyre, mint a Cauchy-féle. Ott úgy
mondtuk, a Cauchy-görbe farka sokkal vastagabb, cserébe viszont középen
csúcsosabb, mint a Gauss-görbe.
 Idézzük fel újra a 4. ábrát, hogy ne kelljen lapozgatni. A korábbi fejezetben azt
emeltük ki, hogy a matematika számára ennyire kicsi a különbség e két
radikálisan különböző világ között. Akkor arra csodálkoztunk rá, hogy
matematikai szempontból néha milyen egyszerűek a dolgok: fogunk két
voltaképpen nem is olyan nagyon különböző görbét, és mégis két radikálisan
másfajta világot leíró modellt kapunk. Talán már akkor is eszébe jutott az
Olvasónak, hogy ha ez ilyen egyszerű, akkor miért nem helyezünk el a két görbe
között egy harmadik vagy akár egy negyedik görbét is, amelyek tulajdonságai
valahol a kettő között vannak. Nem lehet, hogy azok meg olyasfajta világokat
írnának le, amelyek valahol Átlagisztán és Extremisztán között helyezkednek el?

A 4. ábra ismét. A Gauss-féle és a Cauchy-féle görbe összehasonlítása

Ha ez eszébe jutott az Olvasónak, az azt mutatja, hogy jó matematikai érzéke
van. Valóban, azok az eloszlások, amelyek a skálafüggetlen hálózatok
csomópontjaiból kiinduló kapcsolatok mennyiségének eloszlását jellemzik, mind
a Gauss- és a Cauchy-görbe közé esnek. Ha Átlagisztánt a Gauss-görbével
jellemezzük, Extremisztánt pedig a Cauchy-félével, ahogy A szelíd és a vad világ
című fejezetben tettük, akkor a skálafüggetlen matematikai objektumok valahol
e kettő között vannak.
Minél kisebb egy skálafüggetlen hálózat Mandelbrot-tényezője, annál jobban
közelíti a csomópontjaiból kiinduló kapcsolatok mennyiségének eloszlása a
Gauss-görbét. Más szavakkal annál szelídebb az a hálózat. Annyira szelíd
azonban sohasem lesz egy skálafüggetlen hálózat, hogy kiszámíthatóvá váljék,
mindig megmarad kaotikusnak, csak viszonylag enyhe a káosz, amit leír.
Másfelől, minél nagyobb egy skálafüggetlen hálózat Mandelbrot-tényezője,
annál jobban közelíti a csomópontjaiból kiinduló kapcsolatok mennyiségének
eloszlása a Cauchy-görbét. Más szavakkal: annál vadabb az a hálózat, annál
nagyobb gócok fordulnak benne élő.
Különösen érdekessé válik ez a sok átmenet a Gauss-görbe és a Cauchy-görbe
között, ha azt vizsgáljuk meg, hogy van-e egyáltalán szórása az adott
eloszlásnak. Korábban láttuk: a Gauss-görbének van, a Cauchy-görbének viszont
nincs. Nos, matematikai tény, hogy a skálafüggetlen eloszlásoknak 1-es
Mandelbrot-tényezőig van jól meghatározható elméleti szórása, 1-es vagy annál
nagyobb Mandelbrot-tényező esetén viszont nincs. Ez azt mutatja, hogy a
skálafüggetlen hálózatok között valóban vannak szelídebbek és vadabbak, más
szóval: enyhébben és erősebben extremisztániak. Ezzel együtt, továbbra is
mindegyik skálafüggetlen hálózatjellemzője az, hogy kaotikus.

A kiszámíthatatlanság matematikája című fejezetben a káosz fogalmát

meglehetősen szűkre szabtuk, és megemlítettük, hogy vannak a világon olyan
dolgok, amelyek a mi értelmünkben vett káosznál még sokkal kaotikusabbak. A
skálafüggetlen hálózatok esetében is hasonló a helyzet. Ha például a
csomópontokból kiinduló kapcsolatok mennyiségét az a Cauchy-féle lövész
határozná meg, akivel A szelíd és a vad világ című fejezetben ismerkedtünk meg
még könyvünk elején, akkor az így létrejövő hálózat már nem lenne
skálafüggetlen, és a mi értelmünkben kaotikus sem, hanem még annál is sokkal
zűrzavarosabb lenne. Hamarosan látni fogjuk, hogy valóban léteznek a világban
olyan hálózatok, amelyek nem skálafüggetlenek, hanem még annál is
kaotikusabbak.

SZELÍDEBB ÉS VADABB KÁOSZOK

A skálafüggetlen világ természeténél fogva kaotikus, ezért ez már
egyértelműen nem Átlagisztán világa, és ez nemcsak a hálózatokra érvényes,
hanem mindenre, ami skálafüggetlen, így például a felhőkre, a hópelyhekre, a
vakondvárakra, a páfrányok leveleire, a gótika csúcsíveire és csipkéire, a tőzsde
árfolyamgörbéire és még rengeteg természeti és társadalmi jelenségre. A
skálafüggetlen világ kaotikus, kiszámíthatatlan és Átlagisztánhoz képest nagyon
szélsőséges még a legenyhébb formáiban is, ahol a Mandelbrot-tényező alig
nagyobb nullánál. Ugyanakkor a skálafüggetlen világ legvadabb esetei, amelyek
Mandelbrot-tényezője 2 vagy akár még nagyobb, még mindig Extremisztán
viszonylag szelíd formái, amelyekben még felfedezhető volt legalább egy
általános szervező elv, a skálafüggetlenség.
A skálafüggetlen világ afféle félvad világ, amelyben már nem érvényesek
Átlagisztán törvényei, de még Extremisztán vadsága sem érvényesül a maga
teljességében, mert valamennyire azért kordában tartja egy általános alapelv.
Ezen belül is vannak a félvad világnak szelídebb és vadabb részei. A szelídebbek
Mandelbrot-tényezője 1 alatt van, és itt még beszélhetünk szórásról, a vadabbak
Mandelbrot-tényezője 1 fölötti, és itt már nincs szórás.
A Mandelbrot-tényező nagyon elegáns matematikai fogalom, elvileg igen
érzékenyen jellemzi egy adott hálózat extrémségének mértékét. Gyakorlatilag
azonban igen nehéz meghatározni egy konkrét hálózatra, mert rengeteg adat
szükséges hozzá, és a természetes hálózatokban az adatok mindig pontatlanok,
ellentmondásosak. Ezzel együtt, a kihívás adott, és az utóbbi években nagyon
sok tudományos publikáció foglalkozik egy-egy konkrét skálafüggetlen hálózat
Mandelbrot-tényezőjének a becslésével - pontosabban: a legtöbb tanulmány a
vizsgált hálózatok valamelyik másik technikai jellemzőjét becsüli meg, amiből
azonban a Mandelbrot-tényező is kiszámolható.
A 17. ábra felső részében néhány ilyen eredményt foglalunk össze. Miután az
eredmények általában meglehetősen pontatlanok (azaz: nagy a szórásuk), az
ábrán nem tüntettük fel az adott hálózat Mandelbrot-tényezőjének konkrét
becslését, hanem csak három csoportba soroltuk a hálózatokat: külön vettük
azokat, amelyek Mandelbrot-tényezője egyértelműen 1 alatti, azaz amelyek
viszonylag enyhén kaotikusak csak, és szórásuk még biztosan létezik, azokat,
amelyek Mandelbrot-tényezője 1 körüli, azaz éppen a határán vannak annak,
hogy létezik-e elméleti szórásuk vagy sem, és azokat, amelyek Mandelbrot-
tényezője egyértelműen 1 fölött van, így elméleti szórásuk határozottan nem
létezik. A felsorolás sorrendje a becsült Mandelbrot-tényezők sorrendjét követi,
de mivel a becslések meglehetősen pontatlanok, ez a sorrend csak
hozzávetőlegesen mérvadó. Ezzel együtt, az ábra eléggé jól érzékelteti, hogy
milyen területeken mennyire vad a káosz.

17. ábra: Egyes hálózatok és jelenségek Mandelbrot-tényezőinek

nagyságrendjei92
A 17. ábra alsó részében az előzőekhez hozzávettünk néhány olyan jelenséget
is, amelyek ugyan nem hálózatok, de szintén közelítőleg skálafüggetlen
eloszlásúak, akárcsak a fejezetünk elején szereplő tavak. Ezek a példák azt
illusztrálják, hogy a skálafüggetlenség sokkal általánosabb, a világban sokkal
gyakrabban megjelenő fogalom, mint azt pusztán csak a hálózatok speciális
jellegzetességei vagy a fraktálok geometriai érdekessége alapján gondolnánk.
Így az ábráról jól leolvasható, hogy a biológiai élet, a tudomány, a technika,
illetve a gazdaság egyes területei mennyire tekinthetők kaotikusnak.
A biológiai tápláléklánc például már nem átlagisztáni, de még csak nagyon
enyhén kaotikus. Az emberi szexuális kapcsolatok hálózata a másik szélsőség, ez
a Mandelbrot-tényező alapján még annál is sokkal kaotikusabb, mint a legtöbb
ember gondolná - igaz, ha a prostituáltakat és a nimfomániásokat leszámítjuk,
akkor a megmaradó hálózat itt is szépen belesimul a második csoportba, de még
az is éppen eléggé kaotikus.
A természetes és emberi hálózatok Mandelbrot-tényezője meglepően gyakran
van nagyjából 1 körül. Ehhez érdemes hozzávenni azt a matematikai tényt,
miszerint az Átlagisztán extremitásai című fejezetben megismert Pareto-elv
(vagy 80-20 szabály) is nagyjából az 1 körüli (vagy valamivel az alatti)
Mandelbrot-tényező esetén érvényes. Így jelenlegi eredményeink egyrészt még
jobban alátámasztják a 80-20 szabályt, másrészt jelentősen pontosítják annak
érvényességi körét.
Ugyanakkor jó néhány olyan hálózatot és jelenséget is vizsgáltak, amelyekről
elméletileg jól megalapozottan úgy gondolták, hogy skálafüggetlennek kellene
lenniük, de mégsem bizonyultak annak, hanem még annál is szélsőségesebbek.
Például az emberi képességek, tehetségek világát már helyesebb, ha nem a
félvad, hanem az igazán vad világhoz soroljuk, és inkább a Cauchy-görbét
alkalmazzuk a leírásukra. Bámulatosan sokféleképpen lehet tehetségesnek lenni,
és bámulatosan különböző mértékben.
Ugyanezt tapasztalták az emberek e-mail-címlistájában szereplő kapcsolatokra
is: azok együttese sem bizonyult skálafüggetlen hálózatnak, hanem még annál is
kaotikusabb. Ez azért is érdekes, mert a táblázatban láthatjuk, hogy a
ténylegesen váltott e-mailek hálózata még skálafüggetlen, és nem rendelkezik
különösebben nagy Mandelbrot-tényezővel. Azok viszont már sokkal
kaotikusabb hálózatot alkotnak, akik így vagy úgy bekerültek az e-mail-
címlistáinkba, de ténylegesen nem levelezünk velük - ezért ez a hálózat nem is
szerepel az ábrán. A 17. ábra alsó részének összeállításánál, a jelenségek
esetében hasonló volt a helyzet az erdőtüzek méretei vagy az amerikai
madárfajok populációinak létszámai vizsgálatánál: ezek még a skálafüggetlennél
is vadabb eloszlást mutatnak, és így kimaradtak az ábrából.93

ÁTLAGISZTÁNI ÉLET EXTREMISZTÁNBAN

Nassim Nicholas Taleb, A fekete hattyú szerzője amennyire utálja Átlagisztánt,
annyira szereti a skálafüggetlen világot. Pedig az, amit ő ért Fekete Hattyún,
még ebbe a világba sem fér bele. Ezért Taleb megalkotta a Szürke Hattyú
fogalmát, ami majdnem olyan, mint a Fekete Hattyú, de a skálafüggetlenség
segítségével valamennyire mégis előrejelezhető. Pontosan azonban nem, mivel a
skálafüggetlen világ azért mégiscsak kaotikus.
Például a Százmillió tó ismeretlen országában Szürke Hattyú egy ötszáz
kilométeres szélességű tó. Ha csak úgy át kell eveznünk egy ismeretlen tavat,
ami épp előttünk áll, rendkívüli és valószínűtlen, hogy pont egy ekkorát fogjunk
ki a százmillióból, de az Egymillió tó országában szerzett tapasztalataink alapján
kénytelenek vagyunk számolni azzal a lehetőséggel, hogy egy ekkora nagy
országban simán előfordulhat ennyire óriási tó is.
Taleb így ír: ,,Mandelbrot a szürke hattyúkra specializálta magát, jómagam
pedig a Fekete Hattyúkkal foglalkozom. Mandelbrot az én Fekete Hattyúim
közül sokat megszelídített már, mindnek (maradéktalan) megszelídítésére
azonban még 6 sem képes. Ám módszerével halvány reménysugarat villant fel
előttünk, mert rámutat arra, miként kellene a bizonytalansággal kapcsolatos
kérdéseket megközelítenünk. Sokkal nagyobb biztonságban vagyunk tőlük, ha
tudjuk, merre élnek e vadak." Ezen Taleb nagyjából ilyesmit ért: ,,Ha tudjuk
előre, hogy a tőzsde összeomolhat - ahogy történt ez 1987-ben is -, akkor azt már
nem tekinthetjük Fekete Hattyúnak. Az 1987-es összeomlás nem kezelhető
rendkívüli eseményként, ha 3-as kitevőjű fraktált alkalmazunk." (Taleb itt a
matematikusok technikai számainak egyikéről beszél, nem a mi Mandelbrot-
tényezőnkről.)94
Mindenesetre marad még így is éppen elég Fekete Hattyú Taleb számára
ahhoz, hogy filozofálhasson az előrejelzés lehetetlenségéről és cikizhesse a
közgazdaságtan átlagisztáni modelljeit. Számunkra viszont inkább az érdekes a
skálafüggetlenség világából, hogy valamennyire megismertük Extremisztán
szerkezetét.
Extremisztánnak vannak félvad területei, amelyek ezen belül is nagyon sok
szinten lehetnek félvadak - ezt fejezi ki a Mandelbrot-tényező. Ezek közül
némelyik annyira szelíd, hogy még szórása is van a dolgoknak, mások ennél
jóval vadabbak, itt szórásról már nem beszélhetünk, de még mindig érvényes
egy általános rendező elv, a skálafüggetlenség. Ezek Extremisztán viszonylag
szelíd, vagy ahogy mi neveztük: félvad részei.
Extremisztánnak vannak igazán vad részei is, amelyekben már nemcsak a
statisztika alapfogalmai, mint például a szórás nem értelmezhetők, de nem is
skálafüggetlenek, és jelenleg nem ismerünk egyetlen általános rendező elvet
sem, amely segíthetne legalább a hozzávetőleges feltérképezésükben. Egy
részüket viszonylag jól modellezi a Cauchy-eloszlás, amely azonban már túl vad
ahhoz, hogy a gyakorlatban jól használható előrejelzéseket alapozhassunk rá -
emlékezzünk csak vissza a pásztorfiús hasonlatra A kiszámíthatatlanság
matematikája című fejezetben.
Abban a fejezetben felmerült egy reménysugár, amelyet azonnal le is
söpörtünk az asztalról mint gyakorlatilag használhatatlant. Jóllehet a káosz
eseményei még elvileg sem számíthatók ki pontosan, a valószínűségük mégis
meghatározható. Csakhogy ezek a valószínűségek túl kicsinek bizonyulnak
ahhoz, hogy gyakorlatilag használhatók legyenek, ezért söpörtük le akkor ezt a
lehetőséget.
Arra azonban mégis alkalmas ez a módszer, hogy tisztába jöjjünk a Fekete
Hattyúk felbukkanásának a puszta lehetőségével, és felkészüljünk, miképpen
reagáljunk majd, ha előbb-utóbb felbukkannak. Fel fognak bukkanni, az nem
kétséges, de nem lehet úgy élni az életünket, hogy folyamatosan a felbukkanásuk
lehetőségeit lessük, mert az tökéletesen lebénítaná a mindennapi, többé-kevésbé
átlagisztáni működésünket, hacsak nem rendelkezünk Taleb mentalitásával,
beleértve azt a mélyen meghatározó élményét is, hogy megélte hazájának
összeomlását egyik pillanatról a másikra.
Ezért szól ez a könyv a csodákról és nem a Fekete Hattyúkról. A csodák
kezelésében van néhány ezer éves tapasztalatunk, ezért azokra sokkal
felkészültebbek vagyunk, mint a Fekete Hattyúkra. Átlagisztán és Extremisztán
tudománya, működésük mélyebb megismerése abban segít, hogy még
felkészültebbek legyünk a csodák kezelésére, miközben folyamatosan éljük
mindennapi, többnyire Átlagisztánban, annak szelíd extremitásai között zajló,
vagy legfeljebb néha Extremisztán félvad területeire tévedő, többé-kevésbé
csodamentes hétköznapi életünket.

KIS ÉS NAGY CSODÁK

 Taleb Fekete Hattyúinak fontos tulajdonsága, hogy rendkívül nagy a hatásuk a
világra. Ez az alapvető különbség aközött, amit Taleb ért Fekete Hattyún, illetve
amit mi értünk csodán. A csoda ugyan egyszeri és megismételhetetlen, de nincs
szükségszerűen nagy hatása a világra. Vannak kisebb és nagyobb csodák, sőt
olyanok is, amelyeket észre sem veszünk, mégis nem vitásan csodák. Szakonyi
Károly Adáshiba című komédiájában a család a legkisebb fiú tizennyolcadik
születésnapját ünnepli, és tévét néz, mint mindig. A család albérlője, Krisztosz is
megjelenik, borrá változtatja a vizet, felállítja a mozgásképtelen szomszédot a
tolószékéből, de senki nem vesz észre semmi érdekeset a krimi közben.
Krisztosz egy varázsintéssel elsötétíti a tévét, amivel végre sikerül felráznia a
családot, de csak azért, mert sehogyan sem tudnak egy szerelőt előkeríteni.
Végül Krisztosz feladja, megszünteti az adáshibát és csendben távozik.95

A csodák forrásvidéke című fejezetben a csodák három alaptípusát

különböztettük meg. Az ottani első típusú csodákra, Extremisztán tipikus
csodáira most már konkrét példákat is láttunk, és ezek egy részét a
skálafüggetlenség eléggé jól megmagyarázza, más részük a sokkal vadabb
Cauchy-eloszlásból fakad. A második és harmadik típusú csodák
előfordulásához viszont nincs szükség extremisztáni körülményekre, de a
tudomány sem ad rájuk magyarázatot - a második típusú csodákra csupáncsak a
jelenlegi fejlettségének hiányosságai miatt nem, a harmadik típusúakra pedig az
adott csoda természete miatt.
Mindhárom típusú csoda lehet kicsi, közepes, nagy vagy akár világrengető.
Mózesnek egy adott helyzetben akkora csodára volt szüksége, hogy szétnyíljon
előtte a Vörös-tenger, egy ismerősömnek élete egy válságos pillanatában elég
volt akkora csoda, hogy egy tengerparti strand homokjában megtalálja az
elveszett autókulcsát. A kettő nyilván nem mérhető azonos mércével, mégis
mindkettőt indokoltan érezhetjük csodának. A csoda természetét nem
befolyásolja, hogy nagy-e vagy kicsi, sőt az sem, hogy egyáltalán észrevesszük-e
vagy sem.
A skálafüggetlen világ, Extremisztánnak ez a félvad része azért különösen
érdekes, mert itt a csodák tipikus nagyságrendjét jól jellemzi az adott konkrét
világ Mandelbrot-tényezője. Ettől még csodák maradnak, csak egy
skálafüggetlen világban legalább valami durva képet alkothatunk arról, hogy
nagyjából mekkora az első típusú csodák tipikus nagyságrendje - például a
Százmillió tó országában a tipikus nagyságrendű csoda egy ötszáz kilométeres
tó.
Amikor Extremisztánról és a csodák logikájáról tartok előadást, valaki a
hallgatóságból szinte mindig felveti a következő gondolatot: Ha manapság a
világ egyre nagyobb része működik Extremisztán törvényei szerint, akkor
nyilván egyre gyakoribbak lesznek a csodák. De akkor egy idő után már nem is
fogjuk csodának tekinteni őket, és az élet vissza fog térni Átlagisztán
csodamentes világába.
Logikus gondolat, amely azonban arról tanúskodik, hogy az illető még nem
igazán értette meg a skálafüggetlenség természetét. Nem a csodák lesznek egyre
gyakoribbak, hanem a skála terjedelme tágul ki, és a világ eseményei a skála
egyre szélesebb spektrumában zajlanak. Így ami korábban hatalmas csodának
számított (mint például az Egymillió tó országában nevelkedett szemléletünk
számára egy ötszáz kilométeres tó), az a Százmillió tó országában is csoda
ugyan, de ott már távolról sem akkora csoda. Emellett ahogy tágul a skála
terjedelme, úgy emelkedhet az ingerküszöbünk is, hogy mit tekintünk csodának.
Például a facebook az évek során nagyságrendeket nőtt, és a szerepe is
jelentősen megváltozott sok ember életében. Megmaradt az eredetileg tervezett
funkciója is, a kapcsolattartás a közelebbi és távolabbi ismerősökkel, de sok
ember számára egyre inkább önálló világot alkot, és akár még elsődleges
hírforrásként is szolgál a világ eseményeiről. Ezt a nagyságrendbeli és
egyértelműen minőségi változásba átcsapó átalakulást a facebook-hálózat
alapvetően skálafüggetlen természete tette lehetővé.
Egy-egy konkrét területen általában nem a Mandelbrot-tényező nő, az mindig
változatlan és az adott területre jellemző marad. Csupáncsak az növekszik, hogy
konkrétan mekkorák lehetnek azok a dolgok, amelyekkel néha-néha a
gyakorlatban is találkozunk. A skálafüggetlenség azonban éppen azt jelenti,
hogy a dolgok szerkezete kicsiben és nagyban is ugyanolyan. Ezért a csodák
gyakorisága nem változik attól, ha a teljes hálózat megnő, csak az változik, hogy
mit észlelünk már csodának.
 Az iménti gondolatmenet persze csak az első típusú csodákra érvényes, és
azokon belül is csak azokra, amelyek Extremisztán félvad vidékein jelennek
meg. Extremisztán igazán vad területein, például a Cauchy-eloszlás világában
már nem érvényes a skálafüggetlenség, de ott sem lesznek a csodák
gyakoribbak, csak a minőségük változik időről időre. Az első típusú, pusztán
csak az átlagostól való hatalmas eltérések által okozott csodák gyakorisága nem
változik az idők során.
A második típusú, a tudomány aktuális állásán túlmutató csodák gyakoribbá is
válhatnak és ritkulhatnak is. A tudomány fejlődésével automatikusan ritkulnak
azok a jelenségek, amelyekre a tudomány aktuális állása épp nem ad
magyarázatot. Ugyanakkor épp a tudomány fejlődése érzékenyebbé is tehet
minket olyan jelenségekre, amelyeket korábban nem vettünk észre, mivel más
kötötte le a figyelmünket, akkor épp sokkal fontosabbnak tűnő dolgok- mint
például Szakonyi Károly darabjában a krími a tévében. Amikor a tudomány
megold egy problémát, szinte mindig rögtön felvet néhány új problémát is,
amelyeket éppen az új megoldás hív életre.
A harmadik típusú, ,,igazi" csodák ebben a keretben nem értelmezhetők '-
azok ha léteznek, akkor sem függenek attól, hogy éppen Átlagisztánban vagy
Extremisztánban vagyunk-e. Ezért azok esetében fel sem merül, hogy nő-e a
gyakoriságuk attól, hogy Extremisztán manapság egyre nagyobb teret nyer az
életünkben.

INNOVÁCIÓS LOPÁS
Tényleg egyre nagyobb szerepet kap Extremisztán az életünkben? Az előző,
Skálafüggetlenség című fejezetben bemutattunk néhány okot, ami Extremisztán
létrejöttéhez vezethet: a Máté-effektus, a komplexitás növekedése, a
felhalmozódás és a kiélezett verseny. Ezek egyike sem vadonatúj jelenség. A
Máté-effektusnak már a neve is egy kétezer éves írásra utal, de a másik három is
igen régóta jelen van az életünkben - a kiélezett verseny, a darwini evolúció
például sokkal régebben, mint amióta egyáltalán a homo sapiens létezik.
E négy tényező közül legalább kettő nagyrészt az emberi képzelet
gazdagságának köszönhető: a komplexitás növekedése és a felhalmozódás.
Valóban, az emberi képzelettől sohasem volt idegen Extremisztán világa még
olyan területeken sem, ahol pedig nyilvánvalóan Átlagisztán törvényei
uralkodnak. A Biblia szerint Matuzsálem 960 évet élt, de Noé is 600 éves volt,
amikor a bárkáját megépítette. Már maga az özönvíz is extremisztáni - mai
tudásunk alapján az árvizek lehetnek éppen skálafüggetlenek, de azért aki egy
domboldalon él, az olyan nagyon nem fél tőlük, miközben a bibliai özönvíz az
Ararát ötezer méteres csúcsát nyaldosta.

A gazdaság fejlődésének alapja régóta az innováció, amely eleve az emberi

képzelet terméke. Az innovációk automatikusan felerősítik Extremisztán mind a
négy komponensének hatását. A legtöbb innováció növeli a világ, a
rendelkezésre álló technikák és termékek komplexitását. Az innováció az alapja
a tudás felhalmozódásának, és gyakran a tőke felhalmozódásának is. Az
innováció a gazdaságban a verseny fő hajtóereje, motorja. Ez eddig magától
értetődő. Kicsit részletesebb magyarázatot igényel viszont, hogy miért alapozza
meg az innováció a Máté-effektust is.
Az innovációt általában egyértelműen pozitív dolognak tekintjük. Jogosan,
mert ez alapozza meg az új, a korábbiaknál hatékonyabb, kellemesebb,
hasznosabb technikák és termékek létrejöttét. Ugyanakkor minden innovációnak
vannak vesztesei is - ezt a gazdaságelméleti szakirodalom innovációs lopásnak
nevezi. Minden innováció következtében valaki elveszíti a korábbi lehetőségeit -
valaki, aki az innováció megszületése előtt elégítette ki azt az igényt, amit az
innováció következtében jobban, élvezetesebben, hatékonyabban tudunk
kielégíteni. Ezért vezet az innováció tipikusan a Máté-effektushoz. Akinek van
(ezúttal: sikeres innovációja), annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik,
amije van.
Korunkban elsősorban az innováció gyorsult fel minden korábbinál nagyobb
mértékben, és innen nézve már egyáltalán nem meglepő, hogy éppen
mostanában kezdjük el a bőrünkön is érezni, hogy immár nemcsak a képzeletünk
termékeiben, hanem a mindennapi életünkben is egyre nagyobb szerepet játszik
Extremisztán világa.

ÁTLAGISZTÁNI MODELLEK
EXTREMISZTÁNBAN
Amikor Mandelbrot az 1960-as években először megjelent a közgazdászok
konferenciáin, azt javasolta, hogy modelljeikben a Gauss-görbét helyettesítsék
inkább a Cauchy-görbével. Ez annyira radikális változás lett volna, hogy rövid
úton kidobták a konferenciákról, ahogy Az egyensúly forrásvidéke című
fejezetben láttuk.
Később, miután felfedezte a skálafüggetlen világot, Mandelbrot nézetei sokat
enyhültek, és az 1980-as évektől már nem azt javasolta, hogy Cauchy vad
eloszlására alapozzák a közgazdaságtani modelleket, beérte volna valamelyik
skálafüggetlen_eloszlással. Erről beszélt Taleb is, amikor ezt idéztük tőle
korábban: ,,Az 1987-es összeomlás nem kezelhető rendkívüli eseményként, ha
3-as kitevőjű fraktált alkalmazunk." Csakhogy a közgazdaságtan főáramának
képviselői (köztük számos korábbi és későbbi Nobel-díjas kutató) még ezt is
visszautasították. Csak a 2008-as válság után merült fel komoly formában, hogy
a Gauss-görbét talán le kellene cserélni valamiféle skálafüggetlen eloszlásra,
legalábbis a modelleknek egy részében.

A közgazdászok többsége azonban máig is ódzkodik egy ilyen radikális

lépéstől. Kétfajta ellenérzésük is van. Az egyik: a skálafüggetlen eloszlások már
nem garantálják azt, hogy a gazdaságnak legyenek stabil egyensúlyi állapotai, és
beláthatatlan, hogy mennyire tudna a gazdaságtan (vagy mondjuk a politika)
kezelni egy sokkal kaotikusabb gazdasági életet és működést. A modellváltás
szószólói erre azt válaszolják, hogy ez egyszerűen szellemi gyávaság: ha egyszer
a világ ilyen, akkor ilyen modellekkel kell leírni. Ebben igazuk is van, csakhogy
a modellek lecserélésének fontos gyakorlati következményei is vannak.
A közgazdászok ódzkodásának másik oka éppen ez a gyakorlati szempont. Ha
lecserélnék a modelleket, akkor talán hosszú távon ritkábbak lennének a
hatalmas gazdasági válságok, de ez az opciók árának olyan mértékű emelkedését
vonná maga után, amit Az egyensúly forrás-vidéke című fejezetben szereplő
farmerek és a molnárok már messze nem éreznének reálisnak, mert minden
nyereségüket elvinné az opció díja. Ezért inkább bevállalnának olyan
kockázatokat is, amelyek nem az ő mentalitásukhoz és kockázattűrő
képességükhöz vannak szabva, viszont sokkal rosszabbul jönnének ki egy-egy
krachból, mint a profi befektetők. Emiatt könnyen lehet, hogy a gazdaság
gyakorlati működését mégis jobban segítik az átlagisztáni modellek akkor is, ha
a világ tényleges működését kevésbé korrektül írják le, mint az extremisztániak.
Ugyanúgy, mint ahogy gépek vagy közlekedési eszközök tervezéséhez a
kvantummechanika felfedezése után is a klasszikus, viszonylag egyszerű
newtoni mechanikát használjuk, mert a mindennapi eszközökhöz az is
tökéletesen megfelel. Ráadásul ahogy a newtoni mechanika, az átlagisztáni
modellek is még a mai napig is fejlődnek.
A Skálafüggetlenség című fejezet elején látott tőzsdei görbék azt illusztrálják,
hogy a gazdaság valamennyire akkor is kaotikus, ha a működtetéséhez
alkalmazott modellek tisztán átlagisztániak - hiszen a befektetők túlnyomó
többsége napjainkban is átlagisztáni modellt használ. Ha emellett még az
alkalmazott modellek is kaotikusak lennének, akkor a gazdaság működése még a
jelenleginél is sokkal kaotikusabbá válna.
Ezért gyakorlati szempontból lehet valóban jobb, ha továbbra is olyan
modelleket használunk, amelyek piaci egyensúlyt képesek garantálni. Ezzel
persze azt is eleve belekódoljuk a gazdasági rendszerbe, hogy időről időre
hatalmas válságok alakulnak ki. De könnyen lehet, hogy összességében jobban
járunk, ha időnként átvészelünk egy-egy gazdasági összeomlást, mint ha hagyjuk
a gazdaságot még a jelenleginél is sokkal kaotikusabbá válni. Ez persze egyelőre
csupáncsak egy lehetőség, egy feltételezés, amelynek érvényességére az
Alkalmazkodás Extremisztánban című fejezetben fogunk majd igazán érdemi
érveket látni, miután megismerkedünk néhány olyan alapelvvel, amelyek
segíthetnek felkészülni Extremisztán előrejelezhetetlen, kiszámíthatatlan
jelenségeire.
Mindezzel nem azt mondom, hogy az elméleti közgazdászok ne
próbálkozzanak a vadabb, de a világot pontosabban leíró kaotikus modellekkel -
ez intellektuális kötelességük már csak azért is, hogy felhívhassak a figyelmet
néhány kellemetlen, de lehetséges szcenarióra. A mindennapi gyakorlatban
azonban mégis érdemes lehet továbbra is megtartani a jól bevált és időnként
garantáltan csődhöz vezető átlagisztáni modelleket, és ezeket fejleszteni úgy,
hogy aránylag ritkábban vezessenek csődhöz.96
Az élet Extremisztánban

A fejlődés és a válság egy tőről fakad.

Ebben a könyvben több matekot már nem mutatok be - lehetne még, de a fő
mondanivalóink alátámasztásához ennyi elég lesz. Bőven lehetne még, például
nagyon izgalmas matematikai eredmények szólnak a káosz peremétől,
Átlagisztán és Extremisztán határától, de ezeket már a jegyzetekbe utalom, és ott
is épp csak megemlítek egy-két fontosabb forrást, ahonnan a mélyebben
tájékozódni kívánó olvasó továbbindulhat.97
Azok a csodák, amiket korábban harmadik típusú, ,,igazi" csodáknak
neveztünk, túlmutatnak mind Átlagisztán, mind Extremisztán határain.
Számunkra azonban most elegendő annyit tudni a határokról, amennyit Gödel
tárt fel belőlük: minden tudománynak léteznek határai, amelyeken túl már nem
illetékes. Egy másfajta tudomány esetleg az idetartozó problémákat is
megoldhatja, de az már egy másik tudomány. Erre volt példa A csodák
forrásvidéke című fejezetben a szupernaturális számok világa, amelyről kiderült,
hogy még a számfogalmunk sem biztosan azonos egy másik magas színvonalú
civilizáció számfogalmával.
 Számunkra természetes, hogy a számok sora ilyen egyszerű, 1, 2, 3 és így
tovább. A szupernaturális számok világában is léteznek ezek az ,,egyszerű"
számok, de oly ritkák, úgy elvesznek a rengeteg egyéb szám között, hogy ott
valódi csodának tűnhet, ha egy szám történetesen ennyire egyszerű. Ott szinte
elképzelhetetlen, hogy egy szám annyira sivár, hogy nincsen az égvilágon semmi
szupernaturális komponense. Az ő világukban az összeadás vagy a szorzás
bizonyul bonyolult műveletnek, miközben a differenciál- és integrálszámítás
szinte magától értetődően egyszerű. Egy tökéletesen szupernaturális komponens
nélküli szám az ottani világ Átlagisztánjának csodája ugyanúgy, mint ahogy a mi
Átlagisztánunkban mindennapi csoda az, hogy bekövetkezik egy nulla
valószínűségű esemény, ahogy az Átlagisztán extremitásai című fejezetben
láttuk. A szupernaturális számokra épülő világ alighanem csodákban is még
sokkal gazdagabb, mint a mi szokásos világunk. Valahogy úgy viszonyulhat
hozzá, mint a Harry Potter Világa a hétköznapi világhoz.

ÁTLAGISZTÁN ÉS EXTREMISZTÁN CSODÁI

Átlagisztán csodái általában ,,igazi" csodák, mivel elképzelhetetlen
számunkra, hogy tényleg megvalósulhatnak, de nem igazi csodák abból a
szempontból, hogy el tudjuk képzelni, mi is valósulna meg akkor, ha a csoda
bekövetkezne. Például Jézus összes csodája ilyen: nagyon is jól el tudjuk
képzelni, hogy a víz borrá változik, a mozgásképtelen ember felkel és jár, a vak
látni kezd, sőt még azt is, hogy valaki feltámad. Amit nem tudunk elképzelni, az
csak annyi, hogy ezek miképpen történhetnek meg. Extremisztánban is
előfordulhatnak ilyesfajta ,,igazi" csodák, de ott rendszeresen bekövetkeznek
olyan csodák is, amelyeket egyáltalán nem tudunk előre elképzelni, mert ha el
tudnánk, akkor már nem is lennének csodák. Ezt írja le a maga költői
eszközeivel Weöres Sándor egyik egysoros verse is: ,,Csak egyetlen színt
elgondolni tudnék, amilyet nem látok soha."98 Weöres Sándor ezzel együtt
megvalósította azt a csodát, hogy a magyar költészetben korábban sohasem
hallott hangot ütött meg, amelyen immár legalább a harmadik magyar generáció
nő fel.
Átlagisztán csodája lenne, ha hirtelen megduplázódna a jövedelmünk.
Nagyjából el is tudjuk képzelni, mit kezdenénk ezzel a helyzettel, a legtöbb
ember szívesen játszik el ezzel a gondolattal. De Extremisztánban az is
előfordulhat, hogy hirtelen ezerszeresére emelkedik a jövedelmünk. Ezzel a
helyzettel már fogalmunk sincs, mit kezdenénk, ez egyszerűen kívül esik azon,
amit el tudunk képzelni. Pontosabban, a legtöbben azt hiszik, nagyon is jól el
tudják képzelni ezt a helyzetet, de majdnem mindnyájan tévednek.
2003-ban jó néhány héten keresztül a magyar lottó ígérte Európa legnagyobb
nyereményét, a telitalálat nyereményalapja 5 milliárd forint fölé halmozódott fel.
Akkoriban megkérdeztem sok embert, mire költenék, ha megnyernek ezt a
rengeteg pénzt. A legtöbben néhány százmillió forint elköltése után elakadtak:
tényleg, mire is? Egyetlenegy olyan válaszoló volt, egy ápolónő, aki igazán
értelmesen tudta volna használni ezt a pénzt, ő ezt mondta: szerveznék egy
országos ápolónő-szolgálatot. A többiek elköltöttek volna néhány százmilliót
autókra, lakásra, utazásokra, és ezután leállt a fantáziájuk vagy csupa olyasmire
költötték volna a pénzt, ami valójában senkit sem tett volna boldoggá. Egy angol
vizsgálat is ezt mutatta ki: a nagy lottónyertesek további életútját
tanulmányozták, és alig néhány olyat találtak közöttük, akinek az életét hosszú
távon gyökeresen megváltoztatta a hatalmas összeg, amit nyert. Sok olyat
találtak viszont, aki húsz-harminc évvel a nagy nyeremény után sokkal rosszabb
anyagi helyzetben volt, mint előtte.99

A magyar nagy nyeremény idején a megkérdezettek közel húsz százaléka ezt

válaszolta: ennyi pénzt már jobb nem megnyerni. Ők talán úgy gondolkodtak,
hogy nem szeretnék a már jól ismert problémáikat ismeretlenekre cserélni.
Valóban, ennyi pénzt már mindennapi, átlagisztáni gondolkodásunk segítségével
nem lehet értelmesen elkölteni. Extremisztán világában viszont csak nagyon
kevesen tudnak olyan éretten és értelmesen gondolkodni, mint az említett
ápolónő, nagyon kevesen fektetnek be a pénzt valami olyasmibe, amit kezelni is
tudnak.
Azok a matematikai gondolatok, amikkel eddig megismerkedtünk, nem azért
hasznosak, mert a segítségükkel sok pénzt kereshetünk, és nem is azért, mert így
hasznosabban tudjuk felhasználni, ha valamilyen csoda folytán hihetetlenül sok
pénzhez jutunk. Abban segítenek, hogy megismerjük Átlagisztán, illetve
Extremisztán tulajdonságait, és így jobban felkészülhessünk legalábbis az első
kétfajta csodákra: azokra, amelyek Extremisztán természetéből adódnak, s így
eleve kiszámíthatatlanok, illetve azokra, amelyek a tudomány jelenlegi állása
alapján tekinthetők csodának. A harmadik fajta, ,,igazi" csodákra így sem tudunk
felkészülni, viszont ha előfordulnak is, annyira ritkák, hogy talán nem is
szükséges.

NE KÖVESSÜK TALEBET
Nassim Nicholas Taleb, A fekete hattyú szerzője befektető, s így pontosan
tudta, mit kezdjen azzal a rengeteg pénzzel, amit 2001. szeptember 11-én nyert.
Folytatta ugyanazt a befektetési stratégiát, csak még nagyobb tétekkel. Továbbra
is mindennap olyan opciók együtteseit vásárolta, amelyekkel akkor nyer sokat,
ha a közeljövőben összeomlik a globális gazdaság, és továbbra is pénzt veszített
majdnem mindennap, mígnem a 2008-as válság idején még sokkal több pénze
lett.
De mi történne, ha minden befektető, vagy legalábbis a többségük Taleb
stratégiáját követné? Ne hamarkodjuk el a választ, nem az lenne, ami a legtöbb
ember első gondolata. Nem az történne, hogy nagyon felmenne az ára annak, ha
valaki a gazdaság totális összeomlására spekulál, és így már nem érné meg. Ez
Átlagisztán logikája, ami ott valóban érvényes, de Extremisztánban nem.
Az kétségtelenül igaz, hogy felmenne az olyan opciók ára, amelyek a
gazdaság összeomlása esetén érnek sokat. Mivel azonban a gazdaság egy
jelentős része Extremisztán olyan vidékein zajlik, amelyeken a lehetséges
nyereségeknek, illetve veszteségeknek végtelenül nagy a szórása, nem tud
annyira felmenni az opciók ára, hogy egy előbb-utóbb biztosan bekövetkező
igazi, méretes extremisztáni krach esetében ne érjék meg az árukat. Aminek
nincs szórása (vagyis: végtelenül nagy a szórása), azt nem lehet beárazni,
legalábbis a mi számfogalmunkra alapozott matematika segítségével biztosan
nem. Ezért az olyasfajta opciók, amilyenekkel Taleb operál, mindig is
alulárazottak lesznek. A legtöbb embernek mégsem ajánlom Taleb stratégiáját,
mert az legfeljebb néhány olyan befektetőnek fog működni, akinek a habitusa
hasonló Talebéhez.
Elsősorban azért nem ajánlom akárkinek Taleb befektetési stratégiáját, mert
pszichológiailag rendkívül nehéz ezt a stratégiát követni és elviselni, hogy
napról napra csak veszít az ember. Malcolm Gladwell: A kutya szemszögéből
című könyvében olvasható egy hosszú írás Talebről, amelyből kiderül, hogy még
Talebben is gyakran a közvetlen munkatársainak kellett tartani a lelket, amikor
hosszabb távon csak vesztett, és időnként nem is keveset. A legtöbb
befektetőnek nincsen olyan alapvető élménye, hogy évszázadokon keresztül
prosperáló, a térség Svájcaként virágzó hazája egyik napról a másikra totálisan
összeomlott, és ő a családjával örökre menekülni kényszerült. Egy ilyen megrázó
alapélmény pszichológiailag sokat segít ahhoz, hogy valaki ezt a befektetési
stratégiát hosszú távon képes legyen követni, és ne váljon búskomorrá a
folyamatos veszteségektől - ezeket legalább ő maga képes kontrollálni, nem úgy,
mint azt, ami a hazájában történt.100
Másodsorban azért nem ajánlom a legtöbb embernek Taleb stratégiáját, mert
minél többen követik ezt, annál többen fognak kivérezni még a legközelebbi
nagyobb válság előtt. Könyvünk legelején, amikor megismertük Talebet, ezt
idéztük tőle: Ö tönkre nem mehet, legfeljebb kivérezhet, ha nagyon sokáig nem
történik komolyabb baj. Ez igaz, de minél többen követik ezt a stratégiát, annál
nagyobb bajnak kell történnie, hogy az időközben elszenvedett sok veszteség
ellensúlyozódjon. Extremisztán természetének ismeretében biztosak lehetünk
benne, hogy előbb-utóbb elő fog fordulni akármekkora baj, csak kérdés, hogy
életben vagyunk-e még akkor.

John Maynard Keynes, a híres angol közgazdász nem volt valami nagy
véleménnyel a túlságosan hosszú távú befektetési stratégiákról azzal együtt,
hogy maga is igen sikeres befektető volt, és sikeresen megduplázta az egyik
cambridge-i kollégium rá bízott vagyonát. ,,Hosszú távon mindnyájan halottak
vagyunk" - írta. Ez ugyan nem feltétlenül megszívlelendő gondolat mondjuk egy
biztosítótársaság esetében, de Taleb stratégiája tipikusan olyasmi, amire nagyon
is érvényes lehet. Bár a krach Extremisztánban mindig is alulárazott lesz, minél
többen követik Taleb stratégiáját (vagy valami hasonló jellegű stratégiát), annál
nagyobb tétekben kell játszani, mert az ilyesfajta stratégiákat alátámasztó opciók
ára növekszik. Ilyenkor a kisebb vagy közepes válságok, mint például a
gazdaságtörténet eddigi válságai, már nem tudják kompenzálni a napi
veszteségeket.101
 A kivérzés lassítható azzal, hogy egy idő után elkezdjük folyamatosan
csökkenteni a tétet. Ezáltal ugyan egyre kevesebbet nyerünk majd, amikor
bekövetkezik az igazán nagy válság, de a teljes kivérzést így sokáig
elodázhatjuk. A kivérzés lassítása azonban még a folyamatos veszteségek
elviselésénél is nagyobb pszichológiai megterhelés, igaz, ezen is sokat enyhít,
hogy ezt már teljes mértékben mi magunk kontrolláljuk.
A legfontosabb indok azonban, ami miatt nemcsak személyesen egy-egy
konkrét ember számára, hanem általánosan, társadalmi szinten sem tartom
követendőnek Taleb stratégiáját, nem pszichológiai, hanem társadalmi-gazdasági
természetű.
Kisebb-nagyobb gazdasági válságok mindig is voltak az elmúlt néhány ezer
évben. Extremisztán természetének ismeretében biztosak lehetünk benne, hogy
ez a jövőben is így marad, sőt még erősödni is fog, ahogy szélesedik a
skálafüggetlen események skálája. Az emberiség azonban kialakított egy
mechanizmust, amelynek segítségével eddig mindig sikerült talpra állnia a
legnagyobb válságok után is. Ennek a mechanizmusnak az alapelvét Az
egyensúly forrás-vidéke című fejezet legvégén már pedzegettük: ,,A gazdag
embernek a szemétdombján is több érték van, mint a szegény ember házában."
Hamarosan látni fogjuk, hogy ez az alapelv miféle regenerálódási
mechanizmust hozott létre. Egyelőre csak röviden: ha a befektetők többsége
Taleb stratégiáját követné vagy valami hasonló elv alapján működő egyéb
stratégiát folytatna, akkor megszűnne az a jól bevált, a gazdag ember gazdag
szemétdombjára (vagy kicsit udvariasabb szóval: lomtárára) építő természetes
mechanizmus, amely az elmúlt néhány ezer évben megalapozta az emberiség
nagy összeomlások utáni talpraállását. Ami nem feltétlenül lenne baj, ha egy
Taleb-szerű stratégia helyettesítené azt valami másfajta, jobban működő,
stabilabb mechanizmussal - de nem helyettesíti.

DE AZÉRT SZÁMOLJUNK EXTREMISZTÁN

JELENSÉGEIVEL
A mindennapi élet továbbra is Átlagisztánban zajlik. Ezért, Talebbel
ellentétben, akkor sem gondolom, hogy Átlagisztán tudományát szőröstől-
bőröstől ki kellene dobnunk és helyettesítenünk kellene Extremisztán
tudományával, ha napjainkban az élet egyre több területén időnként
Extremisztán jelenségei válnak meghatározóvá. Két ilyen alkalom között hosszú
évek telhetnek el, és ezalatt is élni kell, napról napra. Extremisztán
tudományának mindennapos alkalmazása kifejezetten megnehezíti a hétköznapi
életet, hacsak valaki nem rendelkezik Taleb lelkialkatával és meghatározó
életélményeivel.
Olyankor azonban, amikor a távolabbi jövőnkről gondolkodunk,
mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy előbb-utóbb felbukkannak az
életünkben Extremisztán jelenségei is. Ilyenkor használnunk kell azokat a
fogalmakat is, amelyek Extremisztán viszonyai között bizonyulnak különösen
hasznosnak, de lehetőleg úgy, hogy azok ne forgassák fel fenekestől
Átlagisztánra tervezett, ott nagyjából jól működő mindennapi életünket.
Ez lehetetlennek látszik, mivel Átlagisztán és Extremisztán világa alapvetően
különböző. Íme néhány fontos különbség, amelyeket Átlagisztán tudománya
évszázadok eredményei alapján támaszt alá, Extremisztáné pedig már annyi
alapján is, amennyit jelenleg ismerünk belőle:102
- Átlagisztánban nagy meglepetésekre nem kell számítani, Fekete
Hattyúk valóban csak rendkívül ritkán fordulnak elő. Extremisztánban
lépten-nyomon találkozunk velük, és ezen az sem változtat, ha nagy
részük valójában csak Szürke Hattyú, mert éppen Extremisztán
törvényei garantálják az előfordulásukat. A Szürke Hattyúk is
kiszámíthatatlanok, és konkrét formájuk előrejelezhetetlen.
- Átlagisztánban általában a közepes kockázatokat érdemes elvállalni, a
túl kicsi és a túl nagy kockázatok kerülendők: a nagyon kicsi
kockázatokkal szinte semmit sem lehet nyerni, a nagyon nagyokkal
pedig általában túl sokat lehet veszíteni. Ugyanakkor Taleb
matematikailag is bebizonyította, hogy Extremisztánban épphogy a
nagyon kicsi és a nagyon nagy kockázatokat érdemes elvállalni (sok-
sok nagyon kicsit és egy-két nagyon nagyot), itt a közepes kockázatok
azok, amelyek inkább elkerülendők.
- Átlagisztánban a történelem lassan csordogál, nagy változások,
forradalmak csak nagyon ritkán fordulnak elő. Extremisztánban a
történelem hirtelen nagy ugrásokkal zajlik, arra kell számítani, hogy
életünk folyamán néhányszor bekövetkezik valami forradalmi változás.
- Átlagisztánban tökéletesen érvényesek Petőfi sorai: ,,Ha bár fölül a
gálya / S alul a víznek árja, / Azért a víz az úr!"103 Extremisztánban a
képzelet az úr.
- Átlagisztánban hosszú távon a leginkább hasznos viselkedés a
 konformizmus, a szabálykövetés. Ez még a kiemelkedő tehetségekre is
érvényes, csak ők időről időre felismernek valamit, aminek
következtében valamennyire meg kell változtatnunk a korábbi
szabályok érvényességi tartományát. Esetleg nagy ritkán új, de
továbbra is alapvetően átlagisztáni szabályokkal egészítjük ki a
korábbiakat, tovább gyarapítva az Átlagisztán extremitásai című
fejezetben látottakat. Extremisztánban viszont épphogy a
nonkonformizmus vezet a leggyakrabban célra, az általános átlagisztáni
szabályok értelmes felrúgása.104

ÉLET EGYSZERRE KÉT VILÁGBAN

Amikor egy egyetemi hallgató kezdi érteni Extremisztán természetét,
rendszerint felteszi a kérdést: Oké, de honnan tudjuk, miről ismerhetjük fel, hogy
éppen Extremisztánban vagyunk? Régebben örültem ennek a kérdésnek, mert azt
hittem, annak a jele, hogy a hallgató nagyjából megértette, miről is van szó.
Néha tisztán technikai választ adtam: Onnan ismerheted fel Extremisztánt,
hogy a dolognak, amivel éppen foglalkozol, az eloszlása inkább a Cauchy-
eloszlásra hasonlít, mint a Gauss-felére. Máskor a válaszom kicsit költőibb, de
még mindig eléggé egzakt volt: Akkor tudhatod, hogy Extremisztánban vagy,
amikor kifejezetten ígéretesnek mutatkozik a nonkonformizmus. Bár ezek
viszonylag korrekt válaszok, magamban éreztem, hogy nem igazán a lényegről
szólnak. Én is csak lassan jöttem rá, mi a valódi válasz erre a kérdésre.
Előfordul, hogy egy nagyon logikus kérdésre az a helyes válasz, hogy rossz a
kérdés.
Nem arról van szó, hogy többnyire az egyik világban vagyunk, de néha
hirtelen a másikban találjuk magunkat. Átlagisztán és Extremisztán mindig
egyszerre van jelen az életünkben, mert bizonyos dolgok Átlagisztán, mások
pedig Extremisztán törvényei szerint működnek. Sőt, A vadság szintjei című
fejezetben láttuk, hogy vannak a világnak olyan dolgai, amelyek skálafüggetlen
természetűek, s így csak viszonylag enyhén extremisztániak (afféle Szürke
Hattyúk), és vannak, amelyek ezeknél is extremisztánibbak. Extremisztánban
nem csak egyféle törvény működik.
Ha természeti törvényeknek kizárólag csak Átlagisztán törvényeit tekintjük,
akkor mindaz, ami ellentmond ezeknek a törvényeknek, csoda. Csakhogy akkor
minden egyes tőzsdei görbe is egy csoda, mivel skálafüggetlen, s így eleve nem
Átlagisztán törvényei szerint működik. Minden egyes emberi agy egy csoda,
mivel fraktálszerű. Így azonban túl mindennapivá válnak a csodák. Ha a
tudomány nem tud mást kezdeni ezzel, mint széttárja a karját, hogy a csodák
nem tartoznak az érdeklődési körébe, az már a tudomány szégyene.
Átlagisztán tudománya napjainkban is fejlődik, tágítja a határait, és a maga
eszközeivel egyre több olyan jelenséget le tud valamennyire írni, amely
természeténél fogva extremisztáni. Például úgy vastagítják meg a normális
eloszlás farkát, hogy valahol, mondjuk két szórásnyira az átlagtól egy külön,
most már a szélsőségekhez illesztett normális eloszlással próbálják
megjellemezni a nagyon extrém eseteket. Így sikerülhet kiterjeszteni az elemzést
az átlag körüli három-négyszeres szórásnyi tartományról akár öt-hatszoros
szórásnyira, és kezelni tudnak jó néhány olyan esetet, ami korábban csodának
volt tekinthető.105
Ha azonban maga a jelenség Cauchy-eloszlást követ, akkor időről időre tízszer
vagy akár százszor akkora eltérés is elő fog fordulni, mint ami Átlagisztánban
már csodának számítana. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a lövész a pörgése végén
időnként a fallal majdnem teljesen párhuzamosan áll meg, és akkor rendkívül
messzire ellő. Ha tehát egy gazdasági jelenség leírására a Cauchy-féle lövész a
leginkább alkalmas modell, akkor az átlagisztáni modellek toldozásai-foldozásai
pont a jelenség lényegét fedik el: azt, hogy szórás eleve nincs, értelmetlen
fogalom itt. Amit ezek az átlagisztáni modellek csinálnak: megkísérlik beárazni
a beárazhatatlant. Taleb vagy Mandelbrot azt mondja, hogy ez eleve butaság.
Egyrészt igazuk van, mert Extremisztán tudománya már napjainkra is feltárta,
hogy bizonyos dolgok egészen más törvények szerint működnek, mint amik
Átlagisztánban érvényesek. Ugyanakkor láttuk, hogy az sem elfogadható válasz,
miszerint ami beárazhatatlan, azt ne árazzuk be, mivel ez ellehetetleníti a farmer
és a molnár normál mindennapi működését.
Nem kell annyira félni a válságoktól, a váratlan összeomlásoktól, mint
amennyire Taleb retteg tőlük. Abban viszont kétségtelenül igaza van Talebnek,
hogy fel lehet és fel is kell készülni ezekre. Egyre többet tudunk arról, hogy
miképpen készülhetünk fel az átlagisztáni élet keretei között azokra az esetekre,
amikor éppen bekövetkeznek Extremisztán szélsőségei - erről szól majd
könyvünk negyedik része.
Mindennapi használatra nyugodtan alkalmazhatjuk továbbra is Átlagisztán
tudományának egyre fejlettebb módszereit, noha ez egyúttal azt is jelenti, hogy
meg kell tanulnunk együtt élni az időről időre bekövetkező válságokkal. Ez még
mindig jobb, mint teljesen sutba dobni a jól bevált és szeretett átlagisztáni
életünket, és teljes mértékben átengedni magunkat Extremisztán szélsőségeinek.
Ezzel együtt, Extremisztán tudománya sem haszontalan: ebből érthetjük meg,
hogy átlagisztáni tudományunknak elkerülhetetlenül vannak olyan korlátai,
amelyekbe időről időre, rendszeresen bele fogunk ütközni.
Az egyensúly forrásvidéke című fejezetben bemutattuk az Arrow-Debreu-
tételt, amely azt garantálta, hogy eléggé tág határok között létre tud jönni
szépséges, átlagisztáni gazdasági egyensúly. Csakhogy a tétel érvényességének
sok feltétele volt, és mindegyik könnyen megsérülhet valamiféle extrém hatás
következtében. Például a tétel egyik feltétele az volt, hogy a gazdaságban ne
legyenek monopóliumok Márpedig Átlagisztán viszonyai között is rendszeresen
kialakulnak monopóliumok, mivel a Máté-effektus Átlagisztánban is működik.
Ugyanúgy kialakulnak Átlagisztánban is monopóliumok, mint ahogy időről
időre születnek zsenik. A kettő között a hasonlóság az, hogy egy
monopóliumnak ugyanúgy nulla a szórása, mint egy Einsteinnek.
Ha gazdasági egyensúlyt akarunk, akkor lehetőleg úgy kell szabályozni a
gazdaságot, hogy monopóliumok ne alakulhassanak ki, és az Arrow-Debreu-tétel
többi feltételei se sérüljenek. Ugyanakkor Extremisztán tudománya garantálja,
hogy például monopóliumok időnként mégis ki fognak alakulni. Meg kell hát
tanulnunk együtt élni ezzel a kettősséggel. A gödeli gondolat: a csodák
forrásvidéke című fejezetben láttuk, hogy minden formális (azaz: átlagisztáni)
jogrendszerben elkerülhetetlenül létezik joghézag, Extremisztán jelenségei
mindig fel-fel fognak bukkanni, akárhogy is próbáljuk úgy szabályozni a világot,
hogy Átlagisztán törvényei érvényesüljenek. Nem tehetünk mást, mint hogy
éljük a mindennapjainkat Átlagisztánban, és reménykedünk, hogy miként eddig,
a jövőben is talpra tudunk majd állni, sőt még a korábbinál is magasabb szintre
tudunk jutni egy-egy nagy krach után.
Egy esély marad azért, hogy talán mégis elkerülhessük a jövő nagy válságait:
hátha egyszer sikerül megalkotni egy olyan elméletet, amely egyaránt magában
foglalja Átlagisztán és Extremisztán jelenleg egymásnak ellentmondani látszó
törvényeit. Aki így gondolkodik, annak a szeme előtt a fizika erőfeszítései
lebeghetnek. Newton sikeresen egyesítette a földi és az égi fizika törvényeit. A
mai fizika talán legégetőbb problémája pedig az, hogy sikerült ugyan megalkotni
egy-egy egészen jól használható elméletet külön-külön a kvantummechanikára
és a gravitációra, csak ez a két elmélet logikailag ellentmond egymásnak. A
fizikusok keresik azt a Nagy Egyesített Elméletet, amely mindkét elméletet
ellentmondás-mentesen magába foglalja.106
 Egyelőre nagyon nem találják. A fizikusok többségének mély hite, hogy
előbb-utóbb meg fogják találni, mert az nem lehet, hogy háromfajta kölcsönhatás
összefoglalható egyetlen szép és ellentmondásmentes elméletbe, a negyedik
viszont sehogyan sem fér bele.
A fizikusok egyelőre már annak is örülhetnének, ha a helyzet egyszerűen csak
gödeli lenne, azaz a két elmélet csak független lenne egymástól, és nem
mondanának egymásnak ellent. De a fizikusok ennél ambiciózusabbak, és az
egységes, mindent magába foglaló és ellentmondásmentes elméletet keresik.
Gödelen edzett gondolkodásunk azonban azt is könnyedén el tudja képzelni,
hogy a gravitációs kölcsönhatás valójában gödeli a másik három által
meghatározott rendszerben, és ha netán ez a helyzet, akkor sohasem fog
megszületni a vágyott Nagy Egyesített Elmélet. Valószínűnek tartom, hogy
Átlagisztán és Extremisztán esetében is ez a helyzet, és nem lehetséges olyan
tudományos elméletet kifejleszteni, amely képes magába foglalni mindkét
világot. Átlagisztán és Extremisztán nem ellentmond egymásnak, csak épp az
egyik ilyen, a másik meg olyan, és egymáshoz képest gödeliek.
Extremisztán jelenségei időről időre felbukkannak Átlagisztán világában is,
mert vannak olyan dolgok, például az innovációk, amelyek a természetükből
adódóan Extremisztán törvényei szerint működnek akkor is, ha Átlagisztán veszi
körül őket. Másfajta matematika, másfajta logika írja le őket, mint ami
Átlagisztán jelenségeit képes leírni. A nehézségeket enyhíti viszont, hogy
mindkét fajta logika megtanítható és megtanulható Átlagisztán keretei között,
Átlagisztán iskoláiban ugyanúgy, ahogyan a zsenik gondolatait távolról sem
zseniális tanáremberek érthetővé tudták tenni a nem zsenik tömegei számára is.

A KETTŐS GONDOLKODÁS TERMÉSZETE

A legtöbb ember Átlagisztán szabályai szerint szeret élni, és csak akkor _akar
foglalkozni Extremisztán dolgaival, ha a körülmények rákényszerítik. Csakhogy
mindannyiunk életében időről időre előfordul, hogy elkerülhetetlenül
szembesülnünk kell Extremisztán jelenségeivel, például egy nagy hatású
innováció következtében pechünkre pont mi veszítjük el a korábbi előnyünket.
Ilyenkor valami más tevékenységet kell keresni magunknak. Erre akkor is fel
lehet és fel is kell készülni, ha elképzelni sem tudjuk, hogy konkrétan mi fogja
majd ezt okozni. Kiszámítani, előrejelezni pedig matematikailag is lehetetlen.
Meg kell tanulnunk egyszerre gondolkodni Átlagisztánban és
Extremisztánban, amihez persze valamennyire meg kell ismernünk mindkettő
törvényeit. Ki kell alakítani magunkban egy olyan kettős gondolkodás
képességét, amelynek segítségével egyrészt nyugodtan élhetjük egyik napról a
másikra megszokott, kellemes átlagisztáni életünket, másrészt viszont minden
pillanatban készen állunk arra, hogy egy extremisztáni hatásra megfelelően
reagáljunk.
Ez a fajta kettős gondolkodás nem az, amiről George Orwell beszél 1984 című
regényében duplagondol (doublethink) néven. Addig ugyanarról van szó, hogy
ez ,,azt a képességet jelenti, hogy valaki egyidejűleg két, egymásnak
ellentmondó nézet birtokában van, s mindkettőt elfogadja". De Orwell
regényében a duplagondol kifejezetten a Párt éppen aktuális érdekét szolgáló
hazugságokról szól, amelyekben feltétel nélkül hinni kell: ,,Tudni és nem tudni,
tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett
hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában
lenni, tudva, hogy ellentmondanak egymásnak és mégis hinni mindkettőben,
logikát alkalmazni logikával szemben."107

Az Átlagisztánnal és Extremisztánnal kapcsolatos kettős gondolkodás nem

szolgál semmiféle külső érdeket, csakis a minket körülvevő világ minél
pontosabb megértését. Átlagisztán és Extremisztán nem egymással szemben áll,
hanem egymás mellett létezik. Orwellnél ,,még a 'duplagondol' jelentésének
megértéséhez is szükség volt a duplagondol alkalmazására".108 Nálunk
ilyesmiről szó sincs, ennek a fajta kettős gondolkodásnak az alkalmazásához
elég megérteni a gödeli gondolatvilág alapjait. Azt kell tudni, hogy minden
modell érvényességi tartománya korlátozott, és amikor a világ éppen kívül esik
azon, akkor másfajta modellre van szükség. Ha ezt tudjuk, akkor nyugodtan
élhetjük napról napra megszokott és kedvelt, többé-kevésbé átlagisztáni
életünket, immár nem naivan, hanem tudva, hogy időnként be fognak következni
kisebb-nagyobb vagy akár hatalmas válságok, amelyek egy időre felborítják azt.
 Első és második típusú csodák mindig is lesznek, pozitívak és negatívak
egyaránt. A fejlődés és a válság egy tőről fakad. A fejlődés időszakait kell
kihasználnunk arra, hogy felkészüljünk a válságokra és a válságok pusztítása
utáni talpraállásra. Ilyenkor kell elérnünk azt, hogy eléggé gazdagok legyünk a
következő válság idejére - és nem azért, hogy gazdagságunk ellent tudjon állni a
válságnak, mindig lesz akkora válság, aminek már nem tud ellenállni. Hanem
azért, hogy eléggé gazdag szemétdombbal indulhassunk majd neki a válság utáni
talpraállásnak.

A GAZDAG SZEMÉTDOMB MINT ÉPÍTŐ

MECHANIZMUS
Korábban idéztük Lord Keynes híres mondását: ,,Hosszú távon mindnyájan
halottak vagyunk." Keynes így folytatja: ,,A közgazdászok túl könnyű és igen
hasznavehetetlen feladatot tűznek maguk elé, ha egy viharokkal terhes
időszakban csak annyit tudnak mondani, hogy amikor a vihar már régen
elcsitult, akkor a tenger is újra sima lesz." Keynes fő témája az volt, hogy
miképpen hajózzunk a viharos időkben. A mi témánk pedig az, hogy miképpen
készülhetünk fel előre, még a sima tengeren hajózva arra a helyzetre, amikor
majd egy előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkező nagy vihar elcsitul, a tenger
ismét sima lesz, de hajóink odavesztek a viharban. Ebben segít az, ha eléggé
gazdag a szemétdombunk (avagy: lomtárunk), amit a vihar nem tépáz meg
annyira.
Talán furcsának hangzik, hogy a talpraállás fő mechanizmusa épp a
szemétdombra épül. Végül is, egy szemétdomb azért szemétdomb, mert úgy
véljük, hogy ami ott van, az nem érték. Valóban nem, amikor jól mennek a
dolgok, de értékké válik, mihelyt nem mennek jól. Az ilyen kettős, közvetett
mechanizmusok a természetben egyáltalán nem ritkák. Például a molekuláris
biológiában a messenger RNS-nek (mRNS) semmi önálló szerepe nincs az élő
szervezetek felépítésében, semmit sem tesz hozzá a fehérjék struktúrájához,
csupáncsak közvetít a DNS és a felépítendő fehérjék között a fehérjék
felépítésében. A gazdag szemétdomb építő mechanizmusait ugyan nem ismerjük
annyira részletesen, mint a mRNS-ét, de a tapasztalatunk az, hogy a segítségével
eddig mindig talpra tudtunk állni a válságok után. Jó okunk van hát bízni abban,
hogy ez a jövőben is így marad.
Taleb fő mondanivalója: kerüljük el, hogy a viharok ránk is pusztítóan
hassanak. Csakhogy a válságok az emberek többségére elkerülhetetlenül
pusztítóan hatnak, így Taleb receptje társadalmi szinten használhatatlan. Emellett
morálisan is erősen megkérdőjelezhető. Kolumbusz vagy Magellán alighanem
mélyen megvetették volna azt, aki azt mondja, ne hajózz, az túl veszélyes és
törékeny dolog, hanem inkább fogadj azok ellen a balekok ellen, akik
kimerészkednek a viharos tengerekre.
A feladat nem az, hogy ne veszítsünk a válságok alkalmával, hanem az, hogy
az érem másik oldalát, a pozitív csodákat, a fejlődést ki tudjuk használni
olyankor, amikor épp nincsen válság. A vadság szintjei című fejezetben láttuk,
hogy az innovációk, a fejlődés velejárója az úgynevezett innovációs lopás is.
Elvész az eddigi előnye annak, aki korábban elégítette ki azt az igényt, amit az
innováció következtében jobban is ki tudunk elégíteni. Szemétdombra, lomtárba
kerülnek korábban kiválóan működő módszerek, termékek, technológiák. De
épp ez a lényeg. A fejlődés időszakait arra is kell használnunk, hogy minél
gazdagabb szemétdombot építsünk, aminek segítségével a válságok után talpra
tudunk állni, és a fejlődés folytatódhat. A cél az, hogy a következő válság
bekövetkezésekor még gazdagabbak legyünk, mint az előző válság előtt voltunk,
s így a még gazdagabb szemétdomb segítségével még jobb eséllyel tudjunk majd
ismét talpra állni.
NEGYEDIK RÉSZ
Felkészülés az elképzelhetetlenre

Azt, hogy a jövő milyen lesz, nem tudhatjuk. De hogy milyen lehet, az rajtunk
múlik.109
Alkalmazkodás
Extremisztánhoz

Nem csak a divatban kerülnek elő a régi idők kedvelt holmijai, sokszor egy mély
válság megoldásában is segítenek.
A Skálafüggetlenség című fejezetben négy komponenst mutattunk be, amelyek
mindegyike hozzájárul ahhoz, hogy Extremisztán jelenségei napjainkra
felerősödtek. Ez a négy komponens: a komplexitás növekedése, a kiélezett
verseny (a darwini evolúció felgyorsulása), a Máté-effektus, valamint a
felhalmozódás (a tudásé és a tőkéé egyaránt). Ha olyan elveket keresünk,
amelyek Extremisztán körülményei között segítik a túlélést, akkor előszöris
érdemes megvizsgálni ezt a négy komponenst abból a szempontból, hogy
miképpen tudhatjuk ellensúlyozni vagy akár a hasznunkra fordítani
Extremisztánhoz vezető hatásukat.

OKOS EGYSZERŰSÉG
A komplexitás növekedése is hozzájárul Extremisztán kialakulásához, ezért az
Extremisztán viszonyaira való felkészülés során felértékelődik az egyszerűség -
legalábbis az okos egyszerűség. Ha egyszer Extremisztánban a képzelet az úr,
nem csoda, hogy a művészet legkülönbözőbb ágai ezt a fontos elvet régóta és
gyakran megvalósítják - például egyik kedvenc szobrom, a budapesti nulla
kilométerkő (l. 18. ábra).

18. ábra. A budapesti 0 kilométer szobor110

Borsos Miklós 1975-ben a Lánchíd budai hídfőjénél felállított szobrától
számítják a magyarországi főútvonalak kilométereit. Korábban is innen
számítottak, és korábban is álltak már itt szobrok, de sokkal bonyolultabbak,
mint ahogy a Római Birodalom útjainak kiindulópontját szimbolizáló, a Forum
Romanumon ma is látható Milliarium Aureum is sokkal bonyolultabb - igaz, a
rómaiak még nem ismerték a nulla fogalmát. Ezt az absztrakt fogalmat sikerült
Borsos Miklósnak úgy ábrázolnia, hogy egyrészt semmi más, mint egy szépen
megformázott nulla, másrészt a férfiak többsége egyértelműen női
szimbólumnak látja, a nők viszont férfiszimbólumnak - ez is mutatja, hogy több,
mint pusztán csak egy nagyobbfajta kilométerkő, valódi, az élet fontos dolgairól
szóló műalkotás.
 Egy ember is lehet egyszerre okos és egyszerű, akárcsak ez a szobor. Egy volt
hallgatóm például azzal tűnt ki, hogy hihetetlenül gyorsan és kitűnő minőségben
végzett el egy olyan feladatot, ami alapjában véve rendkívül monoton, unalmas
munka volt, de egyértelműen ész kellett ahhoz, hogy valaki jól csinálja. A többi
egyetemista sorra dobta be a törülközőt, vagy a kitartóbbak rendkívül lassan és
rossz minőségben csinálták, mert agyongondolkodták magukat, holott a feladat
éppen az volt, hogy kódoljanak az első benyomásuk alapján, ne gondolkozzanak.
Ez a hallgató viszont jókedvűen és hihetetlen sebességgel végezte a feladatot, és
mint az utólagos elemzések eredményei megmutatták, nagyon is okosan és
logikusan.
A munka végeztével úgy döntöttem, hogy kis pluszjutalomként benevezem a
Mensa tesztjére, amit csak az emberiség legintelligensebb két százaléka tud
teljesíteni - hadd szerezzen egy kis önbizalmat, aminek amúgy eléggé híján volt.
A hallgató élénken tiltakozott, hagyjál már, az az okosaknak való. Na próbáljuk
ki, mondtam, és letöltöttem egy hasonló tesztet, mint az ottani. Egyetlen ponttal
maradt el a kívánt szinttől. Na látod, mondta, én meg majd felrobbantam:
életében először csinál ilyesmit, és egyetlen ponttal marad el, másodjára simán
meg fogja csinálni.
Letöltöttem egy még nehezebb tesztet. Hibátlanul megoldotta bőven a
megadott időn belül, ami nekem nem sikerült. Megkérdeztem, honnan tudtad,
hogy az utolsó kérdésre mi a helyes válasz? ,,Nem látod? Hát jobbról-balról pikk
és utána puff" - válaszolta, egy kézmozdulattal kísérve. Így már én is láttam. Az
volt a megoldás, hogy a függőleges középvonal mentén a képek két oldala között
szimmetrikus differenciát kellett képezni, majd mindegyik oszlopot alulról
felfelé rotálni annyi lépéssel, ahányadik oszlop. Csak hát ezt nagyon nehéz volt
visszafejteni pusztán abból, hogy miképpen mozdultak el és fedték át egymást az
egyes elemek.
Ez a hallgató nyilvánvalóan rendkívül eszes (a Mensa felvételi tesztjét is
hibátlanul oldotta meg, amire csak nagyon kevés ember képes) és ugyanakkor
rendkívül egyszerű annyiból, hogy nem bonyolítja túl az életét nagyon komplex
fogalmakkal. Akárhogy is csapkod körülötte Extremisztán, meg fogja találni a
helyét, mert meg tudja valósítani azt, amit Taleb javasol Extremisztánban
követendő stratégiaként: ,,Válasszuk meg bölcsen, hogy mikor legyünk
ostobák."111
Bizonyos értelemben Taleb tanácsát valósítja meg a Rubik-kocka is, amelynek
mechanikájában az a csodálatos, hogy minden tekerés után pontosan ugyanolyan
a belső szerkezete, mint újkorában volt. A lapokon a színek összevissza
keverednek, de a belső szerkezet minden csavarás után pontosan olyan, mint
előtte volt. Ettől működik ilyen kiválóan, emiatt lehet szinte a végtelenségig
tekerni, amíg csak maga az anyag el nem kopik. Rubik Ernő eleinte mindenféle
gumiszálakkal próbálta megvalósítani az álmát, ezt a fajta kockát, de az
sehogyan sem volt működőképes, mert idővel annyira összegubancolódott, hogy
már a legerősebb ember sem tudta továbbtekerni. Végül sikerült egy olyan,
amúgy távolról sem egyszerű szerkezetet kialakítania, ami működésében ennyire
szélsőségesen egyszerű. Az ő esetében is bevált Taleb tanacsa, bár akkor még
Taleb ezt nem írta meg. A csoda, amit a Rubik-kocka mint mechanikai szerkezet
képviselt (amiről könyvünk legelső fejezetében beszéltünk) a szerkezet
működésének szinte ostoba egyszerűségéből fakadt.
Hasonló jellegű egyszerűséget testesít meg a skálafüggetlenség elve is, aminek
segítségével Extremisztánon belül sikerült azonosítani azokat a területeket,
amelyeket A vadság szintjei című fejezetben félvadnak neveztünk. Alapjában
véve roppant egyszerű dolog, hogy valami kicsiben ugyanolyan szerkezetű, mint
nagyban - csak éppen láttuk, milyen komplexek tudnak lenni a fraktálok. A
skálafüggetlenség elvének gyakorlati használatba vétele napjainkban még inkább
csak az alkalmazott művészet, például a számítógépes grafika keretei között
sikerült, a műszaki gyakorlatban még nem látjuk, miképpen lehetne ezt
alkalmazni.

KOMPARATÍV ELŐNYÖK
Extremisztán létrejöttének másik fontos komponense a kiélezett verseny, a
darwini evolúció, amely nemcsak a biológiai, hanem a gazdasági életben is
működik. Ez is kínál egy olyan általános elvet, amely Átlagisztánban is működik
ugyan, de Extremisztánban különösen hasznos lehet - ráadásul ez az elv már
közel kétszáz éve ismert.
A darwini gondolatot nagyon gyakran félreértik, és úgy gondolják, arról szól,
hogy az erősebb túlél, a gyengébb pedig kipusztul. Holott távolról sem erről van
szó. A természetes szelekció egyrészt nagyon kegyetlen, másrészt viszont
nagyon könnyen élni hagy olyan formákat is, amelyek egy közvetlen, ,,test test
elleni" harcban simán alulmaradnának.
Az egyszerűség kedvéért lássunk egy képzeletbeli példát. Mondjuk egy
halfajtának születik egy olyan egyede, amelyik gyenge, mint a harmat, viszont az
egyensúlyérzéke nem rosszabb, mint a többi fajtársáé. A nyílt tengeren ezt az
egyedet a többi hal könnyedén ellökdösi az élelemtől. Ha azonban ez az egyed
rájön, hogy neki nem a nyílt tengerben érdemes keresnie a táplálékot, hanem
inkább a zavaros örvényekben, akkor mégis fennmaradhat. A többi halnak
ugyanis nem éri meg az örvényekben keresgélnie, mert ott csak kevés táplálék
akad, és azt is nehéz megszerezni a forgatagban. A többi halnak érdemesebb a
nyílt tenger nyugalmas és táplálékban sokkal gazdagabb vizében harcolni
egymással, és inkább hagyni, hogy a mi kis satnya egyedünk túléljen. A mi
halunknak akár még az egyensúlyérzéke is lehet egy kicsit gyengébb a
fajtársainál. Még akkor is túlélhet, ha kivétel nélkül mindenben gyengébb náluk.
Nem fog nagyon elszaporodni, mivel kevés a táplálék ezekben az örvényekben,
de túlél, és a hozzá hasonló utódai is. A biológusok ezt a jelenséget úgy nevezik,
hogy ez a hal talált magának egy ,,biológiai fülkét", egy niche-t.112

A közgazdaságban ezt az elvet az angol közgazdász, David Ricardo fedezte fel

1817-ben, Darwin könyvének megjelenése előtt több mint negyven évvel.
Ricardo a nemzetközi kereskedelem működését vizsgálta, és arra jött rá, hogy
két ország között még akkor is lehetséges kölcsönösen előnyös csere, ha az
egyik ország kivétel nélkül mindent hatékonyabban képes megtermelni, mint a
másik.113
Tegyük fel, hogy X ország naponta háromszor annyi ruhát vagy kétszer annyi
élelmiszert tud termelni, mint Y ország attól függően, hogy a ruha vagy az
élelmiszer termelésére áll rá aznap. Ha az Y ország még így is több élelmet tud
megtermelni, mint amennyire neki szüksége van, akkor mindketten jobban
járnak, ha Y ország, miután megtermelte a saját élelemszükségletét, továbbra is
élelmet termel, mert az X országtól több ruhát kaphat ezért cserébe, mint
amennyit maga meg tudna termelni. Ugyanakkor az X ország is jobban jár a
cserével még úgy is, ha valamivel több ruhát ajánl fel az élelemért cserébe, mint
amennyit az Y ország meg tudna termelni a saját maga számára szükséges
élelmiszer megtermelése után.
Noha az X ország mindkét fajta termék termelésében hatékonyabb, valójában
hátránya van az élelemtermelésben az Y országgal szemben. Ez a furcsa
észrevétel Ricardo felfedezésének lényege. Ricardo felfedezését a legjobban
abból érthetjük meg, ha belegondolunk, melyik ország mennyi ruha
megtermeléséről mond le, amikor egy egység élelmiszer megtermelésére szánja
el magát. Az X ország minden egység élelem megtermeléséért másfél egység
ruha megtermelését áldozza fel, míg az Y ország csak egyet. Ricardo ezt úgy
mondta, hogy az Y országnak komparatív előnye van az élelem
megtermelésében akkor is, ha abszolút értékben kevesebb élelmet tud termelni
egy nap alatt, mint az X ország. Ricardo azt vette észre, hogy a nemzetközi
kereskedelemben általában ez az elv érvényesül.
A komparatív előnyök elvének logikája pontosan ugyanaz, mint a darwini
evolúcióé. Sem az Y országnak, sem a gyengécske halnak nem azért van
komparatív előnye, mert ő kiemelkedően jó az élelmiszer-termelésben vagy az
örvényben való élelemkeresésben, hanem azért, mert minden másban még
sokkal bénább, mint a többiek. Amikor a gyengécske hal küzd az örvénnyel,
kevesebb élelem egyéb módon való megszerzését áldozza fel, mint a többi hal.
Ezért jobban jár, ha az örvénnyel küzd, mint ha a fajtársaival. Az Y ország
kevesebb ruha megtermelését áldozza fel, amikor élelmet termel, mint az X
ország. Paradox módon, a legtöbbször éppen a saját bénaságunk teszi lehetővé a
túlélésünket, feltéve persze, hogy megtaláljuk azt a területet, amiben viszonylag
kevésbé vagyunk bénák, mint a versenytársak.
Mind a darwini evolúció, mind a gazdasági verseny egyáltalán nem ,,mindent
vagy semmit" jellegű, és kegyetlensége ellenére valójában segíti az élet nagyon
is változatos formáinak kialakulását és fennmaradását. Akinek sikerül
megtalálnia a komparatív előnyét, az túlélhet akár akkor is, ha kivétel nélkül
mindenben gyengébb, mint a többiek - ez a gazdaságra és a biológiára egyaránt
érvényes.
A komparatív előnyök elve a közgazdaságtanban a nemzetközi kereskedelem
alapelveként terjedt el, máig is így értelmezik és tanítják a gazdasági iskolákban.
Holott ez az elv ennél sokkal általánosabban, és már az egyének szintjén is
érvényes. A pénz evolúciója című könyvemben ezt egy ügyvéd példájával
illusztráltam.
Képzeljük el, hogy egy ügyvédnek hobbija a gépírás, és megnyeri a gépírók
világbajnokságát. Kérdésünk: Maga gépelje-e ez az ügyvéd a beadványait? A
válasz: nem biztos. Ez attól függ, hogy mennyire jó ügyvéd. Ha például 6 a világ
századik legjobb ügyvédje, akkor biztos, hogy nagyon rosszul jár, ha maga
gépeli az iratait. Hiába imád gépelni, a főnöke joggal mondja neki, hogy ezt
csinálja otthon hobbiból, de ne az irodában, kiemelt ügyvédi munkadíjért. Lehet,
hogy a gépírónőnek kétszer annyi ideig tart leírni, de a fizetése kevesebb mint a
fele az ügyvédének. Ezért nem lepődünk meg, ha ez az ügyvéd a megélhetésének
versenypályájaként nem a gépírást választja, hanem az ügyvédkedést. Abban van
a komparatív előnye akkor is, ha abban csak századik a világon, míg a
gépírásban első.
Ennek a döntésnek van még egy nagy előnye. Ez az ember ügyvédként sokkal
kevésbé fogja élesnek érezni a versenyt, mint gépíróként, kevésbé fogja úgy
érezni, hogy napról napra agyon kell hajtania magát; az ügyvédkedés mellett
juthat még ideje a kedvenc hobbijára is. Ha megjelenik három zseniális fiatal
ügyvéd, akik mindenben sokkal jobbak nála, legfeljebb ezentúl a százharmadik
lesz, sok különbséget ez nem fog okozni az életében. Ha viszont megjelenik
három új, még nála is sokkal tehetségesebb gépíró, akkor akármennyire is hajt,
ezentúl már csak a negyedik lesz, és talán el is megy a kedve a gépeléstől.
Ez persze nem jelenti azt, hogy emberünk ügyvédként akár csak kicsit is
lazíthat. Ha néhányszor nem hozza azt az ügyvédi teljesítményt, ami a nagyjából
századik legjobb ügyvédtől elvárható, hamarosan már csak az ezredik
ügyvédként fogják díjazni, és a főnöke sem fogja bánni, ha maga gépeli a
beadványait boszorkányos sebességgel. Ha pedig még tovább süllyed az
ügyvédkedésben, akkor jobban teszi, ha inkább mások beadványait is ő gépeli.
Akkor már abban lesz a komparatív előnye is, és nemcsak az abszolút előnye -
ami a jelen esetben épphogy komparatív hátrány a gépírónővel szemben!
Nem kell feltétlenül valamiben a legjobbnak lennünk a világon. Legjobb csak
egyvalaki lehet, és sokan vagyunk. Ráadásul lehet, hogy végül a legjobb sem azt
fogja csinálni, amiben ő a legjobb a világon, mert a komparatív előnye valami
másban van. Ami a fontos: találjuk meg azt a területet, amelyben komparatív
előnyünk van másokhoz képest. Ezt nem mindig könnyű megtalálni egy olyan
társadalomban, ahol kettőnél sokkal többféle dologgal lehet foglalkozni. Mégis
érdemes ilyen területet keresni magunknak, mert ezzel nemcsak a saját
jólétünket tudjuk javítani, de az állandó, éles verseny okozta feszültségérzetet is
csökkenteni tudjuk. Ezen a területen nem kell halálra hajtani magunkat, hanem
elég, ha mindig produkáljuk azt, ami tőlünk kitelik.
 Emeljük ki még egyszer, mert tanári tapasztalatom szerint ez az, amit nehéz
megérteni: a komparatív előnyünk nem attól függ, hogy miben vagyunk jók.
Sokkal inkább függ attól, hogy mások miben jók, és még inkább attól, hogy mi
mennyire vagyunk gyengék a legígéretesebb területeken. Ha mindenben sokkal
gyengébbek vagyunk, mint mások, kivéve egyvalamit, amiben csak kevéssel
vagyunk gyengébbek, akkor komparatív előnyünk van ezen az egy területen,
akárcsak az Y országnak az élelmiszer-termelésben.
Furcsa, de így van: nagyon gyakran könnyebben találja meg a komparatív
előnyét s így a saját túlélésének a lehetőségét az, aki általában gyenge, mint az,
aki sok mindenben erős. Aki sok mindenben erős, az többnyire a legígéretesebb
területeket választja ki magának, és ott könnyen szembekerülhet még nála is
erősebbekkel. Veszíthet úgy, hogy közben nem is érti, miképpen történhet meg
az a csúfság, hogy nála mindenben sokkal gyengébbek könnyedén éldegélnek, ő
viszont nehezen vagy egyáltalán nem él túl.
Ha megtanulunk komparatív előnyökben gondolkozni, az különösen sokat
segít abban, hogy extremisztáni körülmények között, a nagy változások idején is
képesek legyünk megtalálni a túlélés számunkra kínálkozó formáit.

A MÁTÉ-EFFEKTUS
Extremisztán létrejöttének harmadik fontos komponense a Máté-effektus. A
Skálafüggetlenség című fejezetben láttuk, hogy ez a hatás (akinek van, annak
adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van) bizonyos esetekben
automatikusan működik, és olyankor önmagában is Extremisztánhoz tud vezetni.
A Máté-effektus azonban ennél sokkal gyakrabban fordul elő a világban, egészen
enyhe, szinte észrevehetetlenül kis komponensek is elő tudják idézni.
Malcolm Gladwell Kivételesek című könyvében a jégkorongozókon mutat be
egy ilyen jelenséget. Felsorolja a kanadai profi jégkorongliga játékosait,
megemlítve mindegyikük születési dátumát. Nem az év érdekelte, hanem a
hónap - ez volt furcsa. Nagyjából a következő arányokat találta: a játékosok
40%-a az első negyedévben született, 30%-a a másodikban, 20%-a a
harmadikban, és csak egytizedük született a negyedik negyedévben, és ezen
belül is decemberben alig néhányan.114
A jelenség oka nem valamiféle asztrológiai komponens, amely az első
negyedév szülöttjeit különösen alkalmassá teszi a jégkorong magas szintű
művelésére. Egyszerűen arról van szó, hogy a tehetségesnek ígérkező kanadai
gyerekeket nagyon hamar bevezetik a jégkorong rejtelmeibe, szinte hamarabb
tanulnak meg korcsolyázni, mint járni. A korcsoportos bajnokságokban
választódnak ki közülük a legjobbak, évfolyamonként. Márpedig gyerekkorban
még nagyon sokat számít néhány hónapnyi korkülönbség is, nem csoda hát,
hogy az év elején születettek eleve egy kis előnnyel indulnak - és innen már a
Máté-effektus beindul, egészen odáig, hogy leginkább ők jutnak el a felnőtt profi
ligába. A decemberiek többségétől viszont az ifjúsági bajnokságok küzdelmei
során még az is elvétetik, ami van neki.
Ezen felbuzdulva valaki megnézte a cseh labdarúgó-válogatott keret tagjainak
születési dátumait is, mivel Csehországban a fociban hasonló kiválasztási
rendszer működik, mint a kanadai jégkorongban. Ott is pontosan ugyanezt
találták. Az amerikai baseball-ligában viszont a harmadik negyedévben született
gyerekek vannak sokkal többen, mint az első negyedéviek, mivel ott július 1-je a
korcsoporthatár.
Persze nem elég januárban születni, tehetségesnek is kell lenni ahhoz, hogy
valaki válogatott szintű cseh focista vagy kanadai hokis lehessen. A kiválasztási
rendszer következtében azonban egy decemberi születésű gyereknek még sokkal
tehetségesebbnek kell lennie, mint egy januárinak.

A Máté-effektus jelenségét tudományosan az amerikai szociológus Robert K.

Merton (a Nobel-díjas közgazdász Robert C. Merton édesapja, akit korábban a
Black-Scholes-formula harmadik szerzőjeként ismertünk meg) írta le először
1968-ban, az elnevezés is tőle származik. Merton a tudományos elismeréseket,
díjakat vizsgálta, és azt tapasztalta, hogy egy fiatalon kapott elismerés gyakran
önmagát megvalósító jóslatként működik, magasabb idézettséghez, ezáltal pedig
további díjakhoz vezet nagyjából függetlenül attól, hogy milyen konkrét
tudományos teljesítményt produkál az illető a továbbiakban.115
A Máté-effektus leírásával nagyjából egy időben a szociálpszichológusok is
felfedeztek egy hasonló jelenséget, amit Pygmalion-effektusnak neveztek el.
Rosenthal és Jacobsen amerikai kutatók iskolákban végeztek el egy tesztet,
amelyről a tanároknak azt mondták, ez ,,a késői virágzás harvardi tesztje", és azt
mutatja meg, hogy melyik gyerekektől várható a közeljövőben sokkal jobb
teljesítmény, mint korábban. Maga a teszt nem különösebben érdekes
kérdésekből állt, és ki sem értékelték, csak kisorsoltak minden osztályban
néhány gyereket, akikre azt mondták, rájuk adott a teszt magas értéket. Az év
végén megnézték az így kisorsolt gyerekek iskolai eredményeit, és azok valóban
jelentősen javultak az előző évihez képest.116
Ez a kísérlet élesen rávilágít, hogy a Máté-effektus Átlagisztánban is működik,
és korábban azt is láttuk, hogy akár önmagában is extremisztáni körülményeket
hozhat létre. Ugyanakkor van a Máté-effektusnak egy mellékhatása, amelynek
köszönhetően sok ember, például a korábban említett farmer és molnár olyankor
is nyugodtan élheti a megszokott és szeretett átlagisztáni életét, amikor éppen
extremisztáni körülmények jönnek létre, és a szokottnál sokkal nagyobb
kockázatok merülnek fel.
A Máté-effektus következtében akinek adatik, az nemcsak személyesen
gyarapodik egyre inkább, hanem a szemétdombja is egyre gazdagabb lesz. Egyre
értékesebb dolgokat ítél feleslegesnek, de másképp is gyarapodhat a
szemétdombja. Ha például egy iparosembernek kedvez a Máté-effektus, akkor
könnyen lehet, hogy egyre jobb szerszámokkal és egyre értékesebb anyagokkal
dolgozik, és ezeknek a hulladéka is értékesebb, mint valami közönségesebb
hulladék vagy más elhasznált szerszám. Az iparosok mentalitására általában
jellemző, hogy szinte semmit sem dobnak ki végleg, hátha jó lesz még valamire.
A feleslegessé vált, maradék anyagok, eszközök, egyéb hulladékok a lomtárba
kerülnek. Többségük mindörökre lom is marad, de némelyik közülük egy
válságos helyzetben nagyon jó szolgálatot tesz. Egy jó iparosember lomtárából
szinte minden problémára kikerül valamiféle megoldás - sokszor csak
kényszermegoldás, de arra jó, hogy az élet mehessen tovább.
 Ezért az, akinek van és adatik, például a gazdag ember vagy a jó iparos
nagyobb kockázatot mer elvállalni, mint más, mert azt tapasztalta, hogy
általában meg tudja oldani a válságos helyzeteket. Elvállal olyan feladatot is,
amelyik megoldhatatlannak látszik, azzal, hogy majd csak kitalál valamit - és a
lomtára segítségével többnyire ki is talál. A befektető egy totális csőd után
rendszerint talál valami értékeset a szemétdombján, amivel újrakezdheti az életet
- mindenesetre sokkal jobb eséllyel talál, mint másvalaki, akinek kevésbé gazdag
a szemétdombja. Ráadásul mind az iparosnak, mind a befektetőnek már van
tapasztalata abban, hogy miképpen kell a nulláról elkezdeni valamit, amiből
kijön valami működőképes dolog, és ez a tapasztalatuk is segíti őket a nehéz
helyzetekben.
A Máté-effektus nemcsak a társadalmi igazságtalanság létrejöttének
mechanizmusát írja le, ahogyan Merton gondolta, hanem egy társadalmilag
egyértelműen hasznos jelenség, a gazdag szemétdomb (vagy lomtár) létrejövését
is. Ez segíti azt, hogy a társadalomban legyenek olyan emberek, akik a
különösen nagy kockázatokat is el merik vállalni, és nem kényszerből, hanem
örömmel, mivel az ezzel időnként óhatatlanul együtt járó bukás a normál
életvitelükhöz ugyanúgy hozzátartozik, mint a bokszolónak a rendszeresen
bekapott nagy pofonok.

A GAZDAG SZEMÉTDOMB FELHALMOZÓDÁSA

Extremisztán létrejöttének negyedik fontos komponense a tőke és a tudás
felhalmozódása. A Máté-effektus nemcsak az egyes egyének esetében működik,
hanem a társadalom szintjén is. Amelyik társadalomnak eleve sok tudása és
tőkéje van, annak még több adatik, amelyiknek pedig nincs, attól az is elvétetik,
amije van. Például a szegényebb országokból a legtehetségesebbek külföldre
mennek dolgozni - Neumann János Magyarországon aligha tudta volna
megépíteni a számítógépét, Wigner Jenő pedig biztosan nem tervezhetett volna
atomreaktort. Még a szegényebb országokban ott helyben adódó nagy
lehetőségeket is többnyire külföldi tőkések aknázzák ki - és ezzel még
viszonylag jól jár a szegényebb társadalom is, mert saját tőke nincs annyi, hogy
a lehetőséget megragadja, így meg szerencsés esetben jut is, marad is.
Minél több tőke halmozódik fel egy társadalomban, annál inkább jut pénz
olyan dolgokra, amelyek nem létfontosságúak ugyan, de szenvedélyesen,
élvezettel csinálhatók, és ezzel nemcsak egyes emberek életét teszik
tartalmasabbá, hanem hosszabb távon rendszeresen kijön belőlük valami egészen
új, társadalmilag hasznos csoda is, pusztán az érdekességük és a velük
foglalkozók szenvedélyessége miatt. Michael Faraday, az elektromágneses
indukció és az elektrolízis felfedezője így válaszolt a laborjába látogató
politikusnak (egyes források szerint magának a pénzügyminiszternek), aki azt
kérdezte tőle, hogy mindezek a kísérletek vajon mire jók: ,,Talán valamikor majd
ezt is meg lehet adóztatni."
A felhalmozódás teszi lehetővé azt is, hogy egyre nagyobb vállalkozásokba
tudjunk belevágni. Például amikor felfedezték, hogy Indiába tengeren is el lehet
jutni, sokkal nagyobb és erősebb hajókra lett szükség, mint korábban, amikor
nagyjából csak a Földközi-tengeren hajóztak. Ezt a lehetőséget azonban csak
akkor lehetett kihasználni, amikor már a társadalomban óriási tőke halmozódott
fel, amit egy ilyen vállalkozásra be lehetett vetni.118
A felhalmozódás legalább ennyire fontos másik eredménye, hogy egyre
gazdagabbá válik nemcsak a gazdag emberek, hanem magának a társadalomnak
a szemétdombja, lomtára is. Egyre több az olyan régi tudás, amihez szükség
esetén vissza lehet nyúlni, ha az éppen szokásos módszerek zsákutcába, csődbe
vezettek. Nemcsak a divatban kerülnek időről időre elő a régi idők kedvelt
holmijai, hanem sokszor egy mély válság megoldásában is segítenek. Például a
2008-as gazdasági válság után az opciós kereskedelem bizonyos fajtáit nagyon
hasonló módon szabályozták, mint az 1720-ban kialakult hatalmas gazdasági
válság idején (amikor Newton is elveszítette a vagyonát).
Az élet Extremisztánban című fejezetben függőben hagytuk annak a
magyarázatát, hogy Taleb befektetési stratégiája miért nem hasznos
társadalmilag. Nos, éppen azért, mert Taleb csakis arra ügyel, hogy ő ne
kerülhessen hirtelen csődbe, ne omolhasson össze egyik pillanatról a másikra,
legfeljebb lassan kivérezhessen, ha nagyon sokáig nem történik a gazdaságban
komolyabb baj. Kifejezetten arra játszik, hogy akkor járjon nagyon jól, amikor
általában nagyon rosszul mennek a dolgok. Ezzel nem építi a társadalom hasznos
szemétdombját, mivel azt azok az ötletek, gondolatok, megoldások építik,
amelyeknek a célja, hogy jól menjenek a dolgok. Azok akkor is építik ezt a
hasznos lomtárat, ha az adott helyzetben éppen nem válnak be, Taleb stratégiája
viszont akkor sem építi, amikor éppen beválik, mert bekövetkezik a krach. Sőt,
bizonyos esetekben Taleb stratégiája önmagát megvalósító jóslatként elő is
segítheti a válság bekövetkezését. Ezért merül fel időről időre az ilyesfajta
stratégiák betiltásának vagy legalábbis szigorú szabályozásának a gondolata.
Mai erőfeszítéseink, termelésünk, tudományunk jelentős része arról szól, hogy
kipróbálunk különféle ötleteket, megoldásokat, modelleket, és megtanuljuk,
melyik milyen esetekben tud működni és mikor nem. Ezzel egyben a jövő
szemétdombját (avagy, szebben mondva: tudományos-technikai múzeumát)
építjük, mivel ami ma a legjobb, legmodernebb megoldásnak számít, az holnap
már nem lesz az. De holnapután megint jó szolgálatot tehet. Nemcsak az egyes
embereknek, hanem a társadalomnak is ez a gazdag szemétdomb ad esélyt arra,
hogy a nagy válságok után talpra tudjon állni. Ezért válhatott például Todd
Buchholz: Új ötletek halott közgazdászoktól című könyve világsikerré. A 2008-
as válság után is a legtöbb országban sikeresen nyúltak vissza olyan
gazdaságpolitikai eszközökhöz, például az úgynevezett anticiklikus
gazdaságpolitikához, amelyeket a megelőző évtizedben teljesen meghaladottnak
véltek.
Az Extremisztán létrejöttéhez vezető négy fontos komponens vizsgálata
segítségével sikerült találnunk néhány olyan eszközt, amelyek különösen
hasznosnak bizonyulnak ahhoz, hogy Extremisztánban sikeresek legyünk. Ilyen
az okos egyszerűség, a komparatív előnyök felismerése, a Máté-effektus
megértése, a gazdag szemétdomb építése mind egyéni, mind társadalmi szinten.
A hátralevő két fejezetben bemutatunk még két általánosabb elvet, amelyek
Átlagisztánban is hasznosak, Extremisztán körülményei között pedig
megkerülhetetlenek.
Antifragilitás

Ahol nem kap a győztes is néhány méretes pofont, az nem verekedés, hanem
verés.
Ha túl sokan követnék Talebet, akkor Taleb valami teljesen mást csinálna.
Ebben biztosak lehetünk, mert Táleb fő motivációja, mint azt A fekete hattyúban
leírja, hogy semmi szín alatt nem akar úgy járni, ahogy a hazája járt. Nem akar
valami törékeny dolog összetörésének a vesztese lenni. Márpedig ha túl sokan
csinálják ugyanazt, az eleve törékeny dolog, főleg ha mindennapi veszteségekkel
jár. Akkor is törékeny, ha majdnem mindennap nyereséggel jár, de olyankor a
nyereség eléggé nagy csábítás ahhoz, hogy ne hagyjuk abba, amíg csak be nem
következik az összeomlás. Ahogy Soros György idézi a Bennfentesek című
filmben a befektetők között terjedő szállóigét: ,,Amíg szól a zene, táncolni kell."
Táleb, a Wharton School hajdani kiváló diákja pontosan tudta, hogyan kell a
befektetés című táncot járni, mégis ellenállt a kísértésnek, hazája sorsának
szomorú tapasztalata miatt.
Talebet mindig is az izgatta, hogy mit lehet tenni a dolgok ilyesfajta
törékenysége ellen. A fekete hattyú után néhány évvel éppen erről írt könyvet
Antifragilis (Antifragile) címmel. A könyv címe angolul is egy nem létező szó,
mert a könyv egy korábban nem létező fogalomról szól.

MI A ,,TÖRÉKENY" SZÓ ELLENTÉTE?

 Ha megkérdezünk néhány embert, hogy szerintük mi a ,,törékeny" szó
ellentéte, olyasfajta válaszokat fognak adni, hogy stabil, masszív, robusztus,
szilárd, ütésálló, törhetetlen. Valami, ami képes erős külső hatásoknak is
ellenállni. Csakhogy másfajta fogalmaknak nem ilyesmik az ellentétei. A jó
ellentéte a rossz és nem a semleges, a pozitívé a negatív és nem a nulla, a
rombolásé az építés és nem a semmittevés. A törékeny szó ellentéte viszont a
törhetetlen, holott lehetne valami olyan szó, ami azt jelenti, hogy a dolog
nemhogy nem törékeny, azaz nem árt neki, ha megpróbálják eltörni, hanem
kifejezetten profitál belőle. Erre a fogalomra alkotta meg Taleb az antifragilis
szót.
A mindennapi nyelvben egy fogalom ellentétén általában azt értjük, ami a
leggyakrabban áll vele szemben a hétköznapi életben. A nagy ellentéte a kicsi és
nem az átlagos méretű, de nem is a nulla, és még kevésbé a negatív méret. Az is
gyakori, hogy egy fogalomnak a köznyelvben több ellentéte is van, például a
rajongásnak bizonyos esetekben a közöny az ellentéte, máskor a gyűlölet. A
rugalmatlan szó ellentéte általában a rugalmas, de a rugalmas szó ellentéte lehet
a törékeny is méghozzá ez éppen a rugalmas szó egyfajta antifragilitást is
tartalmazó értelmének az ellentéte, mivel a rugó éppen abból merít erőt és rúg
vissza, ha összenyomjak. Mégis, a törékeny szónak már nem ellentéte az, hogy
rugalmas.
A törékenységnek egyetlen nyelvben sincs olyan ellentéte, ami közvetlenül azt
fejezné ki, hogy valami kifejezetten profitál az őt érő durva, ártó szándékú
hatásokból. Holott létezik ilyesmi, és nemcsak a rugó speciális esetében. Taleb
szép példája a görög mitológiai hidra, aminek ha levágják egy fejét, kettő nő a
helyébe. A hidrának így a növekedéshez kifejezetten arra van szüksége, hogy
ellenségesen bánjanak vele, vágják le a fejét. Ha békén hagyják, nem
gyarapodik.119
A hidra képzeletbeli lény, de a biológiai életben is gyakori az ilyesmi. A
baktériumok éppen attól válnak ellenállóbbá, hogy antibiotikumokkal támadjuk
őket, kialakítják a rezisztenciát. A biológiai evolúció fő mozgatóereje pontosan
az, hogy egy faj profitál az őt érő ártalmas hatásokból, és így válik jobbá,
tökéletesebbé. Mindez nemcsak a fajokra érvényes, hanem már bizonyos
szervekre is. Az izmok attól fejlődnek, hogy terheljük, erőltetjük őket, legalábbis
bizonyos határok között. Sőt, az emberi gondolkodás működésében is van ilyen.
Egykori matektanárom kedvelt mondása szerint némelyik tanuló olyan, mint a
kanalas orvosság: használat előtt felrázandó. Időnként meg is tette, és nemcsak
átvitt értelemben.
 A pszichológusok használják a resiliencia fogalmát, amely azt jelenti, hogy
valakire a kihívások, nehézségek úgy hatnak, hogy kifejezetten megerősödik
tőle. Ez a pszichológiai szakfogalom az antifragilitás egy speciális esetét írja le,
de a hétköznapi nyelvben nem terjedt el. Még konkrétabban erről szól a trauma
utáni megerősödés szakfogalma (PTG, post traumatic growth), amely azt jelenti,
hogy valaki egy trauma után kifejezetten megerősödik, nemcsak a korábbi
szintjére sikerül visszatérnie, hanem még annál is jobbá válik.
Az antifragilitás egy másik speciális fajtáját a pszichológusok Napóleon-
komplexusnak vagy kisember-szindrómának is szokták nevezni. Az alacsony
emberek, mint például Napóleon gyakran túlkompenzálják a testmagasságuk
miatt gyerekkorukban elszenvedett hátrányokat, az emiatt megélt
kisebbrendűségi érzéseket, és éppen ezért lesznek kiemelkedően sikeresek. Maga
Napóleon egyébként nem volt kirívóan alacsony: 167 centi magas volt, azaz,
mint A szelíd és a vad világ című fejezetben láttuk, pontosan egy átlagos
alacsony ember. Más források szerint a halálakor 170 centinek mérték.

Az ANTIFRAGILITÁS TUDOMÁNYA
Amikor Taleb éppen nem befektet, hanem filozofál, akkor azt keresi, hogyan
kell viselkedni egy olyan világban, amit nem értünk. Arra jutott, hogy a
törhetetlenség kevés, a törékenységnek erre a másfajta ellentétére van szükség
ahhoz, hogy fennmaradjunk Extremisztán kiszámíthatatlan, előrejelezhetetlen
világában. Antifragilis című könyvéről nagyjából ugyanazt mondhatom, mint
korábban A fekete hattyúról: kusza, a legkevésbé sem didaktikus, viszont
kifogyhatatlan tárháza a szellemes gondolatoknak és példáknak.
Taleb fő matematikai eszköze ebben a könyvben az úgynevezett Jensen-
egyenlőtlenség. Betartom az ígéretemet, hogy ebben a könyvben több matekot
nem mutatok be, de ha mutatnék, biztosan nem ez lenne a következő. A Jensen-
egyenlőtlenség nem az a csodaszer, az antifragilitás általános képlete, aminek
Taleb beállítja. Arroganciából amúgy ez a könyv sem szenved hiányt. Taleb így
ír: ,,A Jensen-egyenlőtlenségről először a Wharton Schoolban hallottam egy
pénzügyi opciókról szóló előadásban, amely meghatározta a pályafutásomat, és
azonnal rájöttem, hogy a professzor maga sem érti az egyenlőtlenség
lényegét."120
A Jensen-egyenlőtlenség egy elegáns matematikai tétel, tapasztalatom szerint
már középiskolai matematikai versenyeken is néha nyerni lehet azzal, ha
ügyesen alkalmazzuk. Amit azonban Taleb alkalmaz belőle, az lényegében csak
ennyi: ha többet nyerhetsz azáltal, hogy igazad van, mint amennyit veszíthetsz
azáltal, hogy tévedsz, akkor a Jensen-egyenlőtlenség garantálja, hogy érdemes a
saját fejed után menned. Innen jut el odáig, hogy a Jensen-egyenlőtlenség áll
minden antifragilis dolog hátterében.
Ebben nem követjük Talebet, abban viszont igen, hogy mi is alkalmazzuk az
antifragilitás fogalmát, mivel valóban a legkülönbözőbb Extremisztánban
hasznos stratégiák egy fontos közös jellemzőjének bizonyult. Az
ellenállóképesség, a robusztusság, a stabilitás, a masszívság, a törhetetlenség itt
kevés. Extremisztánban többnyire az sikeres, ami antifragilis, ami nemcsak
ellenáll a kiszámíthatatlan, nagy hatású negatív Fekete Hattyúinak, hanem
egyenesen profitálni képes belőlük. És amit Taleb kevésbé hangsúlyoz: ugyanez
segít abban, hogy élni tudjunk a pozitív Fekete Hattyúk által nyújtott
lehetőségekkel.
Elképzelhető, hogy idővel kialakul majd egy külön tudományág, az
antifragilitás tudománya is, bár ezt némileg hátráltathatja Taleb túl sommás
megközelítése. Az antifragilitás tudományának alapja minden bizonnyal nem
valami olyan egyszerű matematikai tétel lesz, mint a Jensen-egyenlőtlenség,
hanem egy komplex tudományos diszciplína alakul ki körülötte. Az azonban
mindenképpen Taleb érdeme, hogy megalkotta vagy talán inkább: felfedezte ezt
a nagyon termékeny és ígéretes fogalmat.

A BUNYÓS ANTIFRAGILITÁSA
Mindez még egy olyan hétköznapi helyzetre is érvényes, mint a verekedés.
Bokszolók mondják: a boksz az a sport, ahol a győztest is nagyon megverik.
Ahol nem kap a győztes is néhány méretes pofont, az nem verekedés, hanem
verés.
Vannak emberek, akiknek alaphabitusuk, hogy szeretnek verekedni. A
köznyelvben bunyós gyerekeknek nevezik őket akkor is, ha már régen felnőttek.
Egy igazi bunyós élvezi magát a verekedést. Nem bánja, ha ő is kap néhány
nagyot, a lényeg, hogy a végén 6 jöjjön ki győztesen. A kapott pofonokból merít
erőt a verekedés folytatásához. Ahogy a műanyagoknál a hőre lágyuló ellentéte
nem a hőre érzéketlen, hanem a hőre keményedő, az emberek többsége is
pofonra lágyuló, a bunyós viszont nem egyszerűen pofonálló, hanem pofonra
keményedő ember. Tipikusan antifragilis.
A bunyósok az életben gyakran kifejezetten szelíd emberek, nem kötekednek,
nem keresik a bajt, a vadság, az agresszivitás csak verekedés közben jön elő
belőlük. A szelíd és a vad világ című fejezetben említettük a kocsmai
verekedések tipikus előszelét: a ,,Mi van? Mi van? Mi van?" kérdést. Ilyenkor
többnyire már nincs visszaút, és Átlagisztán szelíd, békésen iszogató világát
hamarosan felváltja a verekedés vad, extremisztáni világa. Kivéve, ha a másik
fél kielégítő magyarázatot ad a ,,Mi van?" kérdésre. Erre azonban csak ritkán
kerül sor, pedig a bunyó egy illedelmes bocsánatkéréssel még ilyenkor is
majdnem mindig megelőzhető lenne.
Egyszer figyelmetlenségből belecsúsztam az előttem levő autóba, aminek
nagyobb baja nem lett, de kicsit megkarcolódott. Az elegáns, vadonatúj BMW-
ből kipattant egy izmos fiatalember, ránézésre is tipikus bunyós gyerek, és ezt
kérdezgette: ,,De miért? Miért? Miért?" Szemmel láthatóan megviselte az eset,
és szívesen verekedett volna egyet. Nem feltétlenül megverni akart, bár nyilván
nem úsztam volna meg szárazon, inkább csak ki akarta bunyózni magából a
bosszúságát. Hirtelen ihlettel ezt válaszoltam: ,,Mert elb. . .tam, bocs." Nem
állítom, hogy az általam ott egyáltalán nem kipontozottan használt szó
szalonképes, de az adott helyzetben tökéletesen illedelmes volt. A fiatalember
elmosolyodott, verekedésről már szó sem volt, és pillanatok alatt elintéztük az
ügyet Átlagisztán szabályai szerint.
A bunyós habitus nemcsak a fizikai verekedésre vonatkozik, a szellemi
életben is jelen van. Nemrégiben fiatal sakkozóknak, korosztályuk legjobbjainak
tartottam előadást az emberi gondolkodás pszichológiájáról. Közben
megemlítettem, hogy nagy sakkozó csak abból lesz, aki szereti a bunyót, és ezt
sakkozás közben ki tudja élni. A csapat egyik edzője, aki nemzetközi
nagymester, bár nem tartozik a világ élvonalába, szinte megvilágosodott: ,,Most
értettem meg, miért nem lett belőlem nagy sakkozó. Mert nem szeretek
verekedni!" Valóban, ő egy ,,tudós típusú" sakkozó, aki mindig az objektíve
legjobb, az adott helyzetben optimális lépést keresi. Azért lett nagymester, mert
többnyire meg is találja.
Csakhogy a bunyó nem erről szól, és a versenysakk sem. Nem az objektíve
legjobb húzást kell megtalálni, hanem azt, ami adott pillanatban, az adott
ellenféllel szemben működőképes - akár áldozatok, egy-két nagy pofon bekapása
árán is, amit, ha kibír a versenyző, pluszerőt merít belőle. Minden igazán nagy
sakkozó valójában bunyózni szeret a sakktáblán, az adott konkrét ellenfelet
igyekszik kicselezni, ellene támad és védekezik, miközben az objektív igazság
csak másodlagos számára.
A bunyónak sok formája van - nemcsak a boksz, hanem a birkózás vagy a
cselgáncs is bunyó. Megkérdeztem bokszolókat, birkózókat és nem bunyósokat,
hogy ha egy kocsmában összeverekedne egy bokszoló egy birkózóval, melyik
nyerne.
Feltételezzük, hogy mindkettő első osztályú (de nem világszínvonalú) a maga
sportágában, azonos súlycsoportban vannak és egyszerűen csak verekednek. A
nem bunyósok közül a túlnyomó többség szerint a bokszoló nyerne, de a
bokszolók és a birkózók egybehangzóan a birkózóra szavaztak. Elvisel egy-két
nagy pofont, de ha egyszer sikerül megfognia a bokszolót, akkor onnan a
bokszolónak esélye sincs. Előfordulhat persze, hogy a birkózó kiterül a bekapott
pofonoktól, de csak ha a bokszoló világklasszis, egy normál első osztályú
birkózó általában simán elvisel néhány pofont egy normál első osztályú
bokszolótól.
A cselgáncsos és a birkózó esetében még érdekesebb választ kaptam az
érintettektől. Attól függ, mibe vannak öltözve. Ha erős ruhába, mint például a
hagyományos cselgáncsruha, a dzsúdogi, akkor szinte biztosan a cselgáncsos
nyer, de a dzsúdós nem nagyon tud mit kezdeni egy majdnem pucér testtel -
akkor szinte biztosan a birkózó kerekedik felül.
Az életben ritkán csap össze egy bokszoló és egy birkózó, de a sakkban
többféle küzdelmi mód is van, és ezek nap mint nap megmérkőznek egymással.
A legnagyobbak között vannak olyanok, akik inkább bokszoló típusú sakkozók,
vannak inkább birkózók és vannak cselgáncsos mentalitással küzdők is. Még
csak a nemtől sem függ. Polgár Judit, az eddigi legjobb női sakkozó, aki a
férfiak között is a világélvonalban volt, az egyik leginkább bokszoló típusú sakk-
bunyós. Szemmel láthatóan élvezi a verekedést, és nem bánja, ha közben bekap
néhány nagy pofont, sőt éppen ez erősíti a játékát. Amúgy az életben ő is
rendkívül szelíd ember, mint a legtöbb nagy bunyós.
A nagy befektetők is tipikusan bunyós mentalitással végzik a dolgukat.
Korábban említettem Malcolm Gladwell írását Talebről. Gladwell párhuzamot
von egy kiemelkedően sikeres hagyományos befektető, Victor Niederhoffer és
Taleb között. Niederhoffer tipikus bunyós, aki hatalmas kockázatokat vállal és
többnyire óriási nyereséget könyvel el napról napra, néha azonban hatalmasakat
bukik. Volt, hogy egy nap alatt elvesztette minden pénzét, 130 millió dollárt, el
kellett adnia minden részvényét, minden műkincsét, majd amikor ez sem fedezte
a veszteségeit, jelzáloghitelt kellett felvennie a kastélyára és a gyerekeitől is
kölcsön kellett még kérnie. Nulláról kellett újrakezdenie, de újra lett sok pénze,
visszavásárolta a műkincseket, kifizette a jelzáloghitelét és gazdagabb lett, mint
valaha. Niederhoffer többször is padlóra került így, de mindig sikerült talpra
állnia. Taleb szerint tipikusan fragilis, törékeny, amit csinál, de a bunyós
mentalitása miatt valójában mégis antifragilis, mivel éppen a nagy
veszteségekből tud erőt meríteni - és persze őt is az segíti ebben, hogy a gazdag
ember szemétdombja is gazdag.
Taleb is tipikusan bunyós mentalitású, csak ő egy egészen másik sportág
bunyósa - ha Niederhoffer inkább bokszoló, akkor Taleb inkább dzsúdós.
Gladwell írásából az is kiderül, hogy sokszor akár kocsmai verekedésekbe is
beszállt volna, ha munkatársai nem fogják vissza. Taleb befektetői bunyója
közvetlenül az antifragilitás elvein alapszik, ő nagyon nagyot sohasem veszít,
viszont elvisel sok-sok kisebb-nagyobb veszteséget azért, hogy egyszer majd
bejöjjön egy nagy dobás. Gladwell ,,a Wall Street legelső disszidensének"
nevezi, és Taleb korai könyvéről így ír: ,,A Fooled by Randomness (Akik
bedőltek a véletlennek) című monográfia a hagyományos Wall Street-i
gondolkodás számára nagyjából olyasmit jelenthetett, mint Luther 95 tézise a
katolikus egyház számára."121 Vagy még inkább olyasmit, mint ha valaki a
ringben váratlanul dzsúdózni kezdene.
Ha valaki a bokszolók ringj ében dzsúdózni kezdene, azonnal leléptetnék.
Talebet azonban nem tiltották ki a tőzsdei parkettről, mert akkoriban nem voltak
lefektetve olyan szabályok, hogy ezt nem szabad csinálni. De csak nagyon
kevesen követték Talebet, a túlnyomó többség a Wall Streeten megmaradt az ott
hagyományos verekedési módok mellett. Ennek pszichológiai okait korábban
már láttuk: lelkileg rendkívül megterhelő Taleb bunyóját (azaz: befektetői
stratégiáját) folytatni. De ha ez lenne hosszú távon eredményesebb vagy
társadalmilag kívánatosabb, akkor mégiscsak átállnának erre a többi befektetők
is, vagy a környezet, például a törvényhozás kikényszerítené az átállást. Úgy
tűnik azonban, hogy egyik eset sem áll fenn: Taleb nem nagyon talált követőkre,
a törvényhozás pedig éppen a Taleb által követett stratégiát ha nem is tiltani, de
szabályozni kezdte a maga eszközeivel.

GÖDEL TÉTELE A BUNYÓRA

Gödel tétele a bunyóra is működik. Nincs olyan verekedési módszer, amely
ellen ne lehetne valami olyat kitalálni, ami pont az ellen hatékony. Csakhogy
Gödel tétele azt is garantálja, hogy az ellen is lesz majd olyan, amely éppen azt
veri meg. Ezért is alakulhatott ki ilyen sokféle küzdősport, és ezért találhatja
meg mindenki az ő adottságainak leginkább megfelelőt. És ha valaki
világklasszis az ő saját sportágában, akkor bármelyik másik küzdősport normál
első osztályú versenyzőjét legyőzi mondjuk egy kocsmai verekedésben pusztán
azért, mert jobb bunyós. Bármelyik küzdősport világklasszisa akkor is megveri a
,,normál első osztályú" kocsmai verekedőt, ha az szódásüveggel támad rá.
Taleb világklasszis a maga ,,sportágában", de Niederhoffer, Warren Buffett
vagy Soros György is azok a magukéban. A normál első osztályú befektetőket
Taleb könnyedén legyőzi, mondjuk, egy vitában, és hosszú távon a
tőzsdeparketten is, de nem győzte le ezeket a világklasszisokat. A különbség
csak az, hogy Talebnek rengeteg viszonylag kis pofont kellett kibírnia, a
többieknek viszont néhány nagy után kellett a padlóról felállniuk. A lényeg
azonban mindegyikük esetében maga a bunyós mentalitás, amely alapvetően
antifragilis akkor is, ha Taleb hazája történelmi tapasztalata alapján úgy
gondolja, hogy aki egyáltalán padlóra tud kerülni, az eleve törékeny, fragilis.
A legtöbb ember számára a bunyó Extremisztán világa. Nemhogy egy
világklasszis, de már egy normál első osztályú bunyós is akkora pofonokat ad és
visel könnyedén el, amilyenekből egytől is azonnal kifeküdne egy átlagember.
Ehhez szükséges persze a törékenység szokásos, köznyelvi ellentéte, a stabilitás,
robusztusság, ellenállóképesség is, de ezek a bunyóban legfeljebb arra
elegendőek, hogy késleltessék a vereséget. A győzelemhez az kell, hogy a kapott
pofonokból erőt merítsen a bunyós. A győzelemhez elengedhetetlenül szükséges
az antifragilitás. A bunyó kapcsán érezhetünk rá a legkönnyebben arra, hogy
miért annyira fontos ez a fogalom Extremisztán világában.
Az egyensúly forrásvidéke című fejezetben megismert farmer és molnár
szakmája tipikusan nem a bunyós emberek műfaja. Ettől még magánemberként
lehet a farmer vagy a molnár is vérbeli bunyós, de a szakmájuk alapvetően nem
ezt igényli. A farmer és a molnár azt szereti, ha napról napra rendben mennek a
dolgok, Átlagisztán szabályai szerint. Ha egyszer padlóra kerülnek, onnan
nagyon nehéz felállni, ezért megéri nekik opciókat kötni a külvilág extrém
csapásai ellen még akkor is, ha ők is tudják, hosszú távon a befektető jár jól
ezekkel a szerződésekkel - legalábbis amíg Átlagisztán általuk szeretett
világában zajlanak a dolgok.
Amióta csak léteznek opciós szerződések, időről időre felmerül, hogy be
kellene tiltani az ilyesfajta ügyleteket, legalábbis bizonyos formáit - könyvünk
legelején említettük, hogy már az 1600-as években is születtek ilyen törvények.
Egy ilyen lépésnek komoly erkölcsi alapja lehet, főleg manapság, amikor már
azt is tudjuk, hogy elvileg, eleve lehetetlen megfelelő módon beárazni ezeket a
szerződéseket, legalábbis akkor, ha Extremisztán valamelyik viszonylag vadabb
területére vonatkoznak. Átlagisztánban Az egyensúly forrásvidéke című
fejezetben említett Black-Scholes-formula segítségével meg lehet határozni az
opcióknak egy többé-kevésbé reális árat, de Extremisztán vadabb területein ilyen
formula nincs és nem is létezhet. Márpedig ha egyszer eleve nem lehet reális árat
találni az extremisztáni opciókra, akkor azok nem lehetnek a szó szokásos
értelmében korrektek.
Csakhogy minden érintett fel mindig is élénken tiltakozott az ilyen
szabályozások ellen, ha azok túl szigorúak voltak. A farmerek és a molnárok
azért, mert ezzel az állam kitenné őket olyan kockázatoknak, amiket ők nem
szeretnének felvállalni, és nem is muszáj nekik, mert van, aki szívesen átvállalja
tőlük. A befektetők pedig azért tiltakoztak, mert azt mondták, hogy ha ők
hajlandóak időnként tönkremenni a nagyobb nyereség reményében, akkor az
államnak nincs semmi alapja arra, hogy ebben megakadályozza őket. Igazi
bunyósként azt mondják, hogy az államnak ehhez semmi köze, ha baj lesz, nem
kérnek segítséget tőle, majd csak felállnak valahogy a saját erejükből, és ha
mégsem, az kizárólag az ő bajuk.
A befektetők bíznak a saját antifragilitásukban akkor is, ha Taleb szerint amit
csinálnak, az maga a szélsőséges fragilitás, hiszen akár teljesen csődbe is
mehetnek egyik napról a másikra. A befektetők azonban afféle bunyós
gyerekként inkább azt bánják, ha nem engedik őket a kedvük szerint verekedni
egymással és a gazdasági környezettel, mint azt, hogy esetleg valóban ott
maradhatnak a padlón. Ha az ökölvívást, ahol szintén előfordul ilyesmi, nem
tiltják be, akkor az ő sportjukat miért tiltanák? Erre indokolt válasz lehet, hogy a
társadalmi veszélyessége és erkölcsi romboló hatása miatt.
 A társadalmi veszélyesség főleg a Taleb által követett stratégiákra vonatkozik,
mivel az, hogy valaki a válság bekövetkezésére fogad, önmagában,
önmegvalósító jóslatként elősegítheti a válság bekövetkezését. Az utóbbi néhány
évben, főképp a 2008as válság következtében valóban majdnem minden
országban született néhány törvény, amely a tőzsdei bunyónak ezt a fajtáját
szabályozza - körülbelül annyira, mint ahogy az ökölvívásban is szabályozzák,
hogy például nem szabad öv alatt ütni. Ezeket a szabályozókat a befektetők
minden különösebb aggály nélkül el tudják fogadni, ahogy a bokszolók is, mert
érdemben nem akadályozzák meg azt, hogy folytathassák szeretett bunyójukat.
Az erkölcsi aggályok nehezebben kezelhetők. Sokat beszélnek arról, hogy a
2008-as nagy válság fő oka a befektetők mohósága volt, és ebben van igazság. A
bunyós mohón győzni akar, ilyen a természete, és minden bekapott pofon csak
erősíti ebben. A bunyóst verekedés közben nem érdeklik szüleinek és tanárainak
azok az erkölcsi szempontjai, amelyek szerint verekedni nem szép dolog, mint
ahogy az sem érdekli, hogy fog holnap kinézni a monokli, ami egy nagy
bekapott pofon következtében keretezi majd a szemét.
A szülőknek és a tanároknak kétségkívül igazuk van abban, hogy a verekedés
nem helyénvaló módja a viták megoldásának, de egy vérbeli bunyós számára a
verekedés már régen nem a vita eldöntéséről szól, hanem magáról a bunyóról,
amit szeret és élvez. Ha betiltanák a bunyót, ő akkor is megtalálná a módját,
hogy összecsapjon a hasonszőrűekkel. Ettől még a társadalom, a törvénykezés
dönthet úgy, hogy betiltja, csak kérdés, nem veszít-e ezzel többet, mint amennyit
erkölcsileg nyer.
Az antifragilitásnak az a vegytiszta fajtája, amit a bunyós képvisel, egyértelmű
társadalmi előnyökkel is járhat például a honvédelemben, vagy a mi példánkban,
a befektető-bunyós esetében csökkenti a farmer és a molnár fragilitását. Ezek a
gyakorlati szempontok lehetnek legalább olyan fontosak, mint a tisztán erkölcsi
megfontolások. Bizonyos értelemben a befektetők Átlagisztán lakóinak
védelmező lovagjai.
Gödel tétele nemcsak a bunyó legkülönbözőbb formáira, hanem, mint A
csodák forrásvidéke: a gödeli gondolat című fejezetben láttuk, az erkölcsi és
társadalmi kérdésekre is érvényes. Ezért tudomásul kell vennünk, hogy sem a
társadalmi veszélyesség, sem az erkölcsi helyénvalóság kérdéseire nincs, mert
nem is lehet egyszeri és végleges válasz.

ÁTLAGISZTÁN VÉDELMEZŐ LOVAGJA

 Nemrégiben beszélgettem gyerekkori barátommal, Alexszel, akit könyvünk
legelején ismertünk meg. Egy nagyon ígéretes induló vállalkozásról mesélt, azon
gondolkodott, beszálljon-e befektetőként. A cégben óriási fantáziát lat, akár a
New York-i tőzsdére is kijuthat, de a cégvezetőben nem bízik igazán, nem érzi
rajta, hogy minden idegszálával arra tör, hogy az ötlet, amelyre a cég alakult,
valóban átütő világsikerré váljon. Úgy érzi, egy kezdeti siker és egy hosszabb
távra elegendő anyagi biztonság elérése után a cégvezető hajlamos lesz leállni,
elégedetten hátradőlni. Ezt pedig ő, Alex, úgy tekintené, mintha ellopta volna a
pénzét, amit ő nem a cégvezető anyagi jólétének biztosítására szán akkor sem, ha
ez számára is tisztes profitot jelenthet, hanem egy, az ő szemében ennél sokkal
magasabb rendű cél elérésének megkísérlésére.
Alex úgy döntött, hogy nem száll be a cégbe, akármilyen ígéretes is az ötlet.
Nem tetszik neki a cégvezető pofája. Minden befektető így gondolkodik: a
befektetés valójában pofabiznisz. ,,Nincsenek csodák" - tette hozzá Alex, és
egyáltalán nem zavarta, hogy ezt már több századszor hallom tőle. Most mégis
felkaptam a fejemet. Szerinted a semmiről, a nemlétezőről írok könyvet?
Meglepetésemre így válaszolt: ,,Dehogy. Itt van például a LogMeIn cég,
amelynek első magyar cégként sikerült kijutnia a New York-i tőzsdére." ,,Ez
szerinted csoda?" - kérdeztem. Legyintett. ,,Körülnéztél te itt Magyarországon?
El tudod képzelni, hogy innen valaki elérje ezt? Ebben csak a csoda segíthet."
Nem az irigység szólt belőle. Pontosan tudta, hogy a LogMeIn alapítója
megérdemelte, hogy megtörténjen vele a csoda, ugyanúgy, mint ahogy Rubik
Ernő megérdemelte, vagy Ellen MacArthur, a fiatal angol nő, aki egy
lélekvesztőn körülhajózta a Földet - mindkét történet könyvünk legelső, Csodák
pedig vannak című fejezetében olvasható.

A LogMeIn sikere első típusú csoda. Extremisztán természetéből következik,

hogy ilyesmi időnként előfordul. Az angol hajósnő sikere második típusú csoda:
a tudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen a Földet körülhajózni egy ilyen
lélekvesztőn, de mégis sikerült. A Rubik-kocka világsikere pedig mindkét fajta
csodából igényelt egyet: második típusú csoda az, hogy Rubik Ernőnek sikerült
megalkotnia a kocka mechanikáját, mivel a tudomány akkori állása szerint ez
lehetetlen volt - a legelső fejezetben említett gépészmérnök reakciója tisztán
mutatja ezt. Első típusú, Extremisztán természetéből adódó csoda, hogy Tom
Kremernek sikerült ezt a játékot hatalmas üzleti sikerré tennie.
Alex is első típusú csodákat igyekszik megvalósítani. Ő onnan indul, hogy a
második fajta csodát valaki más már korábban megvalósította, ami által adott
egy pozitív Fekete Hattyú lehetősége, de azt még valakinek ki kell hoznia belőle.
Az ilyesmiért látja értelmét verekedni - márpedig ő, akárcsak minden komoly
befektető, mentalitásában vérbeli bunyós. Alex ugyan befektetőként szállt be a
cégekbe, de elsősorban nem a pénzzel, hanem azzal segítette őket, hogy magára
vette a cég mindennapi üzleti bunyóit.
Van, akinek a hit segít abban, hogy verekedni tudjon, mert az antifragilitását
valójában nem maga a bunyó szeretete, hanem a hite alapon meg. Alex nem
ilyen, az ő antifragilitásához elég a bunyós mentalitása. Ettől még neki is kell
valami értelmes cél ahhoz, hogy kedvelt mindennapi bunyóját folytathassa.
Alex a csodákban továbbra sem hisz, de tudja, hogy vannak. Valóban, első és
második típusú csodák biztosan vannak és lesznek is. Amikor azonban Alex az
éppen visszautasított cégvezetőről beszélt, és rá mondta kedvenc mondatát:
,,nincsenek csodák", akkor még hozzátette: ,,Kutyából nem lesz szalonna." Ez
szerinte már harmadik típusú csoda lenne, amiben viszont végképp nem hisz.
Látott ugyan életében egy-két nagy pálfordulást, megtérést, jellemváltozást, de
az ilyesmi nem motiválja arra, hogy verekedjen érte. Ö befektető, és nem
pszichológus vagy lelkipásztor.
Az életben Alex is nagyon szelíd ember, de az üzletben igazi bunyós, ezt
biztosan állíthatom, láttam őt elégszer ilyen helyzetben. Azt azonban nem tudom
eldönteni, hogy melyik típusú bunyós. Biztosan nem bokszoló, nem is birkózó,
nem is cselgáncsos. Láttam ilyen stílusú befektetőket is, de ezek mindegyikétől
nagyon különbözik, ahogy Alex a befektetés, vagy általában: az üzlet nevű
bunyót űzi. Nem vagyok eléggé tájékozott a különböző egyéb küzdősportokban,
így nem tudom eldönteni, hogy Alex akaratlanul is valamelyik létező küzdősport
mentalitását, szellemét követi-e, vagy kitalált egyet magának, ami pont neki
működik jól. Mivel Gödel tétele a bunyóra is érvényes, nem kizárt, hogy Alex
egy újfajta küzdősportot talált ki, és azt műveli befektetőként.
Alex első osztályú profi befektető-bunyós, de nem világklasszis,
Niederhofferrel, Buffettel, Sorossal vagy Talebbel nem versenyez. Nagy álma,
egy kis magyar cég felnövelése úgy, hogy kijusson a New York-i tőzsdére, nem
jött össze, így nem került be abba a ligába, ahol ezek a világklasszisok
bunyóznak.
Alex mindegyik cégből kiszállt, amikor látszott, hogy a csoda valamilyen
okból azzal a céggel sem fog összejönni. Ettől még a verekedései nem voltak
hiábavalók, a cégek élték tovább az életüket, közreműködése eredményeként
sokkal jobb, stabilabb feltételek között, mint mielőtt beszállt. Alex
megérdemelte volna, hogy konok következetessége folytán mégiscsak előbújjon
számára is a rejtekhelyéről a csoda, mint ahogy előbújt Rubik Ernő vagy Ellen
MacArthur számára, de valami mégis mindig hiányzott hozzá - talán éppen az,
hogy csak kiváló első osztályú, de nem világklasszis bunyós. Viszont a bunyói
sok embert megóvtak Extremisztán viharaitól. Alex is Átlagisztán lakóinak
védelmező lovagja.

A SOKFÉLESÉG ELŐNYEI
A csodák forrásvidéke: a gödeli gondolat című fejezetben a szupernaturális
számok bemutatása előtt említettük, hogy a matematika nem lehet kicsit
ellentmondásos: vagy tökéletesen ellentmondásmentes, vagy akármi levezethető
benne, s így tökéletesen ellentmondásos. Ez azt mutatja, hogy a matematika
önmagában rendkívül fragilis, hiszen már egyetlen icipici ellentmondás is
teljesen használhatatlanná teszi. Kivéve, ha valóban ellentmondásmentes, de
akkor meg Gödel tétele miatt fragilis, mivel ez a tétel garantálja, hogy mindig
lesz olyan probléma, amely túlmutat a matematika aktuális állásán.
Ez valóban fragilissé teszi a matematika művelőjének gondolkodását. Taleb
hosszan ecseteli, hogy a logika mennyire fragilis dolog, és szembeállítja vele a
hétköznapi intuíciót, ami viszont szerinte épphogy antifragilis. Csakhogy azok
az érvek, amelyeket Taleb felhoz, igazak ugyan az egyes emberek gondolkodását
illetően, de nem érvényesek magára a matematikára vagy a logikára. Minden,
amit a matematika és még inkább általában a tudomány megold, újabb és újabb
problémákat vet fel, amiket újra meg lehet oldani, és ez a mechanizmus
garantálja, hogy a tudomány nem fog egyszerre csak véget érni, azaz ebben az
értelemben antifragilis. A bunyós a bekapott pofonokból merít erőt, a tudomány
viszont éppen a megoldott problémákból meríti a következő megoldandó
problémákat, és ezért antifragilis.
Korábban említettük azt a tudós típusú sakkedzőt, aki nem szeret verekedni, és
ezért nem lett belőle nagy sakkozó. Ezzel együtt, megszerezte néhány
világszínvonalú nagymester skalpját. Ez olyankor történt meg, amikor sikerült
egy partiban végig megtalálnia az objektíve legjobb lépéseket. Ilyenkor
érvényesült a tudomány által képviselt objektív igazság. Ez azonban csak ritkán
sikerült neki, mivel a tudós gondolkodása fragilis. Ráadásul a bunyós
antifragilitása azt is jelenti, hogy igyekszik olyan helyzeteket teremteni,
amelyekben jelenleg nem ismert az objektív igazság, és ezért könnyű hibázni. A
bekapott pofonokra válaszul pedig a bunyós már egyetlenegy kis hibára is
keményen lecsap, amihez éppen a kapott pofonokból merít erőt.
Amikor a tudós típusú sakkozónak mégis sikerül legyőznie a hasonló tudású
bunyós sakkozót, olyankor a tudomány általános antifragilitása sikeresen
ellensúlyozza a konkrét egyén, a tudós sakkozó gondolkodásának fragilitását. De
ez konkrét versenypartiban csak ritkán fordul elő, mert ott nem maga a
tudomány küzd, hanem egy konkrét képviselője, egy tudós, akinek a
gondolkodása fragilis, és ellene a bunyós antifragilitása többnyire
felülkerekedik.
Könnyen lehet, hogy a bunyós mentalitás ugyanúgy egyfajta
személyiségvonás, mint mondjuk az extraverzió abban az értelemben, hogy van,
akiben igen erősen megvan és van, akiben csak kevéssé vagy akár egyáltalán
nem. De akiben nincs meg, annak is rendelkezésére áll számos másfajta olyan
lehetőség, amely szintén antifragilitást eredményezhet. Ilyen például a
tudományos gondolkodás, amely ugyan az egyén szintjén fragilis, de lehetővé
teszi, hogy az egyén egy nagyon erős antifragilis közösség tagjává váljon, és így
profitáljon a tudomány antifragilitásából - ahogyan a sakkedző is tette, amikor
egy-egy világklasszist sikerült legyőznie.
A tudomány művelői között is van bunyós mentalitású, de a többség nem az.
A tudomány maga nem azért antifragilis, mert a képviselői azok, nem is azért,
mert maga a tudományos gondolkodás az, hanem azért, mert az antifragilitás egy
egészen másfajta aspektusát valósítja meg, mint a bunyós. A tudomány
hasonlóan működik, mint a biológiai élet, amelyben az antifragilitást az alapozza
meg, hogy a létrejött életképes megoldások újabb és újabb még jobb
megoldásokat tesznek lehetővé.
A normális eloszlás ereje című fejezetben láttuk, hogy a biológiai élet
igyekszik megvalósítani két egymásnak látszólag ellentmondó alapelvet, a
sokféleséget és a stabilitást. Ezeket a normális eloszlás képes egyszerre
megalapozni, így nem csoda, hogy a biológiai élet általában, egyik napról a
másikra Átlagisztánban zajlik.
Ugyanakkor a sokféleség elősegíti, hogy a biológiai lények olyankor is
sikeresen túléljenek, amikor éppen Extremisztán viszonyai dominálnak a
környezetükben. Sőt, a sokféleség nemcsak a puszta túlélést segíti, hanem azt is,
hogy a biológiai fajok időről időre profitálni tudjanak a környezet
extremitásaiból. A sokféle egyed között jó eséllyel akad olyan, akinek éppen az
adott extrém körülmények kedveznek. Ezért a sokféleség sok esetben
önmagában is antifragilitást eredményezhet, legalábbis a fajok szintjén.
A biológiai fajok antifragilitása azt is mutatja, hogy nagyon fragilis
komponensekből is összeállhatnak egyértelműen antifragilis konstrukciók. Ez az
evolúció nagy trükkje. Ugyanez érvényes a tudományra is, amelyben a sok
fragilis gondolkodású tudós együttesen kifejezetten antifragilis tudományos
diszciplínákat képes létrehozni.
Az eddig említetteken kívül lehetnek még egyéb olyan elvek is, amelyek
megalapozhatják az antifragilitást, például az önszerveződés, de ennek vizsgálata
már messze túlmutatna könyvünk keretein, így erről csak a jegyzetekben
említünk egy-két szakirodalmi hivatkozást a továbblépni kívánó olvasó
számára.122

AZ ANTIFRAGILITÁS ÉS A CSODÁK
Átlagisztánban az ártó hatások nagyjából kiszámíthatók, van átlaguk és
szórásuk, nem kaotikusak. Nagyjából tudhatjuk, mekkora hatásokkal szemben
kell ellenállónak lennünk, ezért elég a törékeny szó hagyományos ellentéteiben
gondolkoznunk. Ha sikerül a stabilitást, masszívságot, robusztusságot
megvalósítanunk, akkor várhatóan nagyon nagy baj nem fog érni minket.
Átlagisztánban a világ meglehetősen jól tervezhető a műszaki és gazdasági
tervezés hagyományos eszközeinek segítségével.
Extremisztánban a hatások kaotikusak, nem kiszámíthatóak, és a vadabb
területeken még szórásuk sincs. Egy ilyen világban a tervezés a szó
hagyományos értelmében lehetetlen. Nem mondható meg, mekkora hatást kell
kibírnunk ahhoz, hogy várhatóan mondjuk csak ezerévenként érj en minket
komoly baj. Extremisztánban alapvetően újfajta tervezési elvekre van szükség a
túléléshez. Ha például sikerül valamit úgy létrehozni, hogy antifragilis legyen,
akkor az jó eséllyel Extremisztán körülményei között is sikeres lehet.
Az antifragilitás nem az a bölcsek köve, mint aminek Taleb állítja be
könyvében, de abban igaza van Talebnek, hogy egy fontos fogalom, amely
érthetőbbé tesz jó néhány olyan általános elvet, viselkedést, mentalitást, amelyek
Extremisztán világában különösen hasznosak. Az antifragilitás fogalma minden
bizonnyal megérdemelné, hogy kialakuljon egy egyszerűbb, köznyelvi neve is,
amivel még hatékonyabban segíthetné a gondolkodásunkat, különösen, amikor
extremisztáni körülmények között találjuk magunkat.
Ha az antifragilitás fogalmát beépítjük a gondolkodásunkba, az sokat segít
abban, hogy felkészüljünk az előre elképzelhetetlen Fekete Hattyúkra, amelyek
Extremisztánban időről időre elkerülhetetlenül megjelennek. Ha pedig az
antifragilitás egy jól megalapozott tudományos fogalommá válik valamikor,
akkor a köré épülő tudományos diszciplína egészen biztosan sokat segít majd az
első típusú, Extremisztán természetéből adódó csodák kezelésében.
A második típusú, a tudomány pillanatnyi állása szerint csodának tekinthető,
számunkra negatív hatású jelenségekre is pozitív dologként tekinthetünk, ha
tudjuk, hogy ezek okozzák a tudomány antifragilitását, mivel a tudomány éppen
az ilyenekből merít erőt a fejlődéshez. A harmadik típusú, ,,igazi" csodákhoz
pedig a hit mutat egy tipikusan antifragilis hozzáállást, ennek pszichológiai
mechanizmusai azonban ma még nincsenek feltárva.

A GAZDAG SZEMÉTDOMB ANTIFRAGILISSÉ

TESZ
Az antifragilitás egyelőre az egyetlen olyan általános elvünk, amely
kifejezetten Extremisztán körülményeire lett kitalálva, noha Átlagisztánban is
hasznos lehet. Az előző, Alkalmazkodás Extremisztánhoz című fejezetben
bemutattunk négy elvet,123 amelyek az antifragilitás erős kritériumának ugyan
nem tesznek eleget, de extremisztáni körülmények között nagyon hasznosnak
bizonyulnak, miközben Átlagisztán tudományának sem mondanak ellent - igaz,
nem is következnek belőle. Az antifragilitás is Extremisztánban bizonyul
különösen hasznosnak, de jól összeegyeztethető az átlagisztáni gondolkodással
is.
Átlagisztánban is előfordul verekedés, hiszen a bunyó ősidők óta létezik. Már
Mózes törvényei közül is néhány a verekedést szabályozta, azt, hogy mikor
mekkora pofon tekinthető indokoltnak. Szemet szemért, fogat fogért, vagy
például: ,,És ha férfiak összevesznek, és megüti valaki az ő felebarátját kővel
vagy öklével, és nem hal meg, hanem ágyba esik: Ha felkél, és mankóján kinn
jár: ne legyen büntetve az, a ki megütötte; csupán fekvéséért fizessen és
gyógyíttassa meg." (Mózes 2:21,18-19).
A bunyó Átlagisztánban és Extremisztánban is szabályozható és
szabályozandó, az antifragilitás pedig itt is, ott is szükséges ahhoz, hogy valaki
eredményes legyen benne. Extremisztán mélyebb megismerése új eszközökkel
segítheti a mindennapi, átlagisztáni gondolkodásunkat is.
Láttuk, a molnárnak és a farmernek is indokolt igénye, hogy valaki átvegye
tőlük azokat a kockázatokat, amelyek nem rájuk vannak méretezve. A bunyó
művelését a legjobb, ha a bunyósokra bízzuk, mint ahogy a tudományét a
tudósokra, a hitét pedig a papokra, noha mindegyikük működését célszerű
valamennyire kívülről is szabályozni. De semmiképpen sem érdemes annyira
túlszabályozni, hogy az akadályozza a normál, sok ember számára hasznos
működésüket. Ők a mindennapi átlagisztáni élet védelmező lovagjai, és a
lovagokra mindig is különleges szabályok vonatkoztak. A lovagok szabadságát a
lovagkorban is sokan irigyelték, de csak kevesen cseréltek volna velük harc
közben - sőt, már a páncélzatukat is csak kevesen tudták volna nap mint nap
viselni.
A kiugróan magas kockázatoknak ott van a legjobb helye, ahol a legjobban
tudják kezelni. A befektetők bunyós habitusukból adódó antifragilitásuk miatt
jobban elviselik a nagyon nagy kockázatokat, mint a farmerek vagy a molnárok,
ezért jobb azok kezelését inkább a befektetőkre bízni. Ők ezt szívesen fel is
vállalják, és normál, átlagisztáni körülmények között általában sokkal
gazdagabbakká válnak, mint a farmerek vagy a molnárok.
Éppen ez a gazdagság teszi lehetővé a befektetők számára, hogy olyan
szemétdombjuk alakuljon ki, amelynek segítségével jó eséllyel egy totális krach
után is talpra tudnak állni - és ha mégsem, az kizárólag az ő bajuk. Persze ők is
emberből vannak, és hajlamosak ilyenkor külső, például állami segítségért
kiáltani, épp a farmerre és a molnárra, azaz a közérdekre hivatkozva, mint ahogy
történt például a 2008-as válság idején is. Ezt azonban amennyire csak lehet,
figyelmen kívül kell hagyni, ahogyan a 2008-as válságot legsikeresebben kezelő
országokban, például Svédországban vagy az Egyesült Államokban tették. A
2008-as válság utáni tapasztalatok megmutatták, hogy ilyenkor a közérdeket a
befektetők személyes érdekeinek élesen ellentmondó eszközökkel is lehet
sikeresen képviselni - de csak ilyenkor, és olyan átmeneti intézkedésekkel,
amelyek hosszabb távon nem tarthatók fenn, mert hosszabb távon már épp a
farmert és a molnárt lehetetlenítik el.
A befektetők életében időnként bekövetkező csőd a szakmájuk, az életvitelük
(valamint Extremisztán törvényeinek) következménye, és csakis az ő
felelősségük Cserébe viszont ne irigyeljük őket a gazdagságukért olyankor,
amikor Átlagisztán törvényei szerint zajlanak az események; ne próbáljuk a
gazdagodásukat mesterségesen, külső szabályozókkal korlátozni, mert ezt a
felelősséget és az ezzel járó mindennapi feszültséget nem szívesen vennénk át
tőlük mi, akik nem vagyunk annyira antifragilisak, vagy esetleg másként, nem a
befektető-bunyós módján vagyunk azok. A befektetők lelkialkata habitusukból
fakadóan antifragilis, és a működésük közben épülő gazdag szemétdombjuk a
teljes társadalom antifragilitását is segíti.
Konvertálható tudás

Unokáink számára inkább építsük a gazdag ember szemétdombját, mint a

szegény ember házát.
Giovanni Giacomo Casanova 1757-ben, harminckét éves korában, miután
kalandos úton sikerült megszöknie a velencei dózsepalota legfelső emeletén levő
ólombörtönből,124 Párizsba utazott. Ott lényegében nulláról kellett ismét
felépíteni az életét. Szerencséjére egy régi barátja akkor épp Franciaország
külügyminisztere volt, és segítségével megszervezte a francia királyi lottót.
Ebből önmagában még nem nyert sokat, de csábítási szakértelmét sikerült arra
konvertálnia, hogy ő lett a legsikeresebb lottószelvény-eladó, amiből viszont
alaposan meggazdagodott.
Casanova amúgy nem volt sikeres üzletember. Amiről mindmáig sokkal
inkább ismerjük, mint a lottószervezésről, a csábítási szenvedélye inkább vitte a
pénzt, nem hozta. A lottójátékra kidolgozott szisztémáját később megpróbálta
értékesíteni más országokban is. A korszak nagy uralkodóival sikerült tárgyalnia,
Angliában III. György, Poroszországban Nagy Frigyes és Oroszországban II.
Katalin cárnő személyesen utasította vissza az ötletét. Casanova balszerencséjére
az a korszak nem a nagy üzleti gondolkodók kora volt.
ÜZLETI GONDOLKODÓK
Casanova korában és a következő két-három évszázadban azok a nagy
innovátorok domináltak, akiket elsősorban maga az újító szellem vezérelt, és
legfeljebb csak másodsorban az újításban rejlő üzleti lehetőség. Az
Alkalmazkodás Extremisztánhoz című fejezetben említettük például Michael
Faradayt, a fizikust, aki ezt válaszolta a politikus kérdésére, hogy mire jók a
kísérletei: ,,Talán valamikor majd ezt is meg lehet adóztatni."
A mai üzleti gondolkodó elsősorban nem tudományos vagy technikai
problémák megoldásán töri a fejét, hanem a jövő nagy üzleti dobásait, avagy,
kissé fellengzősen: a jövő csodáit keresi. Valami olyan történetet alkot, amely az
üzlet menetét új irányba fordíthatja. Steve Jobs például azzal a történettel állt
elő, hogy a képernyőt irányítsuk a puszta kezünkkel, felesleges hozzá a sok
nyomógomb, az egér vagy egy toll, amit folyton elveszít az ember, Vagy
legalábbis a legfontosabb pillanatokban nem talál meg. Sokáig teljesen
abszurdnak látszott, hogyan lehet a vaskos, hol túl száraz, hol túl zsíros
ujjainkkal precíziósan kezelni egy képernyőt. Jobs azonban makacsul
ragaszkodott ehhez az abszurdnak látszó ötlethez. Így született meg az iPhone és
a táblagépek.
Ma már szinte minden iPhone Kínában készül. Kérdés azonban, mennyire
tekinthető egy iPhone kínai terméknek, ha egyszer gyártója minden egyes
készülék után 50% licencdíjat fizet az amerikai Apple cégnek. Ebben az esetben
az üzleti gondolkodó nem az volt, aki kitalálta, hogy iPhone-t gyártson a kínai
cég, nem is az, aki megszervezte a gyártást, és még csak nem is az, aki magát az
iPhone-t megtervezte, hanem az, aki ráérzett, hogy a világnak ilyen telefonra
lesz szüksége, és megalkotta ezt az új sztorit, egy sokoldalú háttércsapat
segítségével, amely segítette a szárnyalásban. Steve Jobs a világ egyik
legnagyobb üzleti gondolkodója volt.
Az üzleti gondolkodó ugyanúgy nem tudja ma megmondani, mit fog holnap
kitalálni, mint ahogy Casanovának sem volt fogalma sem arról, hogy mihez fog
kezdeni Párizsban. Csak abban lehetünk biztosak, hogy az üzleti gondolkodó
minden helyzetben ki fog találni valami érdekes történetet, ami az üzlet menetét
új irányba fordíthatja. Ő maga lehet döntéshozó gazdasági vezető, lehet vezetők
tanácsadója, lehet vállalkozó vagy szabadúszó entellektüel - attól függően, hogy
miben vannak a komparatív előnyei azon kívül, hogy képes vadonatúj, nagy
hatású üzleti történeteket megalkotni.
Az üzleti gondolkodók álmai, az általuk kitalált történetek alakítják ki a
termelés új irányait, és ez igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. Manapság
divatos attól félni, hogy a termelést átveszik a feltörekvő országok, főleg Ázsia
hatalmas és népes államai. Mit fog akkor csinálni a jó öreg Európa és a talán
nem olyan öreg, de az utóbbi évszázadban egyértelműen élenjáró Amerika? Mit
fognak csinálni azok, akiknek nem jut kapanyél? Erre a kérdésre a legrosszabb
válasz, hogy adjunk mindenkinek a kezébe valódi, jól használható kapanyelet,
ragadja meg jól és kapáljon. Ez még akkor is tökéletesen téves válasz, ha a
kapanyél fogalmába beleértjük a tanári, mérnöki vagy orvosi diplomát is.
Nyilván mindig is szükség lesz tanárokra és orvosokra, rájuk ráadásul ott
helyben, ahol élnek, de a fejlett világban az össztermék jelentős részét egyre
inkább az üzleti gondolkodók és háttércsapataik termelik meg az egész világ
számára. Már ma Magyarországon is a GDP több mint tíz százalékát azok a
tevékenységek termelik meg, amelyek termékeit a szerzői jog védi, miközben a
teljes építőipar alig teszi ki a GDP 5%-át, a mezőgazdaság és az élelmiszeripar
súlya pedig együtt sem éri el a 10%-ot. A világ összesített gazdasági
értékteremtésének egyre nagyobb, egyes becslések szerint már évtizedeken belül
akár 50% fölötti részét fogják alkotni az üzleti gondolkodók által vizionált újabb
és újabb kütyük, cuccok, üzleti stratégiák, modellek - egyszóval: történetek.
Lehet, hogy ez a becslés túlzottnak bizonyul, de akkor is azok lesznek a nyerő
cégek, régiók, országok a globális versenyben, amelyek a legjobb üzleti
gondolkodókat képesek csatasorba állítani.125

A TUDÁS KONVERTÁLÁSA
Akármi is az üzleti gondolkodó126 eredeti képzettsége, ideje jelentős részét
álmodozással tölti, ez munkája szerves és a legtöbb hasznot hozó része.
Korábban tanulhatott filozófiát, mint Soros György, klasszika-filológiát, mint
Charles Handy (akit korunk egyik legnagyobb üzleti gondolkodójának tartanak),
művészettörténetet, mint Esther Dyson (aki az internet egyik első nagy guruja
lett), vagy akár közgazdaságtant, mérnökséget is, ez lényegtelen - a világ
legnagyobb üzleti gondolkodói közül feltűnően sokan tanultak eredetileg
valamiféle bölcsészetet vagy például fizikát. Ami lényeges, hogy a valamiben
megszerzett tudásukat üzleti gondolkodóként hasznosítják, ahogyan Casanova is
tette Párizsban. Vagy mint a legelső fejezetben említett Tom Kremer, aki
meglátta a Rubik-kockában a világraszóló történetet.

Az üzleti gondolkodó szakmát tankönyvekből nem lehet megtanulni, ahogyan

a szobrászatot vagy a regényírást sem. A regényírás különösen jó példa, mivel
rokon szakma az üzleti gondolkodóval: mindkettő történetek kitalálásáról szól.
Majdnem mindegy, hogy valaki konkrétan milyen területen szerezte a
szaktudását, azt élete folyamán úgyis néhányszor valami egészen másba kell
konvertálnia gyorsan változó korunkban, amelyben időről időre Extremisztán
körülményei veszik át a domináns szerepet. A 21. századi oktatás lényege egy jó
minőségű alaptudás megszerzése valamiben és a tudáskonvertálás képességének
kialakítása. Az üzleti gondolkodó, akárcsak Casanova, intellektuális kalandor,
aki alapos és elmélyült konkrét szaktudását a legkülönbözőbb helyzetekben tudja
alkalmazni, szükség esetén egészen más területen, mint ahol a tudást
megszerezte.
Az üzleti gondolkodók mellé szükséges egy olyan profi szakemberekből álló
csapat is, amely képes az üzleti gondolkodó álmait megvalósítani, termékek,
szolgáltatások, üzleti modellek formájába önteni. Ezeknek a szakembereknek is
alkalomról alkalomra konvertálniuk kell a tudásukat valami olyasmibe, ami
alkalmas az üzleti gondolkodó extremisztáni álmait kiszolgálni, sőt segíteni.
Azok az országok lesznek a 21. század nyertesei, amelyek nemcsak a legjobb
üzleti gondolkodókat képesek kiállítani, hanem mögéjük mély és konvertálható
szaktudású profi szakembereket is fel tudnak sorakoztatni. Az már szinte
mindegy, milyen konkrét szakmákban, mivel úgyis a tudás konvertálásának
képessége a lényeg.
Egy mai húszévesnek nem az a jó tanács, hogy ,,válassz valami olyan
szakmát, amire jól űzető piaci igény van". Ki tudja, holnap is lesz-e rá igény. A
jó tanács inkább valami ilyesmi: majdnem mindegy, mit tanulsz, csak amit
tanulsz, azt vedd komolyan, értsd meg a dolgok összefüggéseit, és alakíts ki
magadban egy olyan szakmai képet, amivel akárhogyan is fordul a világ, jól meg
fognak fizetni, mert képes leszel beleilleszteni azt, amire majd éppen akkor lesz
szükség.

A NAGY KÉP
A vadság szintjei című fejezetben láttuk, hogy az innovációk automatikusan
felerősítik mind a négy Extremisztánhoz vezető komponens hatását. Az is
kiderült azonban, hogy innovációk velejárója nemcsak a magasabb fejlettségű
termékek és technológiák, hanem az úgynevezett innovációs lopás is. Az a
szaktudás, amely korábban kiemelkedően magas kvalifikációt jelentett és biztos
helyet a munkaerőpiacon, egy innováció következtében könnyen
elértéktelenedhet, korábbi komparatív előnyünk elillanhat, és a jövőben egészen
mást kényszerülünk majd csinálni, mint eddig. Mind pszichológus-, mind
mérnökhallgatóimnak szoktam mondani, hogy a társaságnak legalább a fele, de
lehet, hogy a háromnegyede húsz év múlva egészen mást fog csinálni, mint amit
most tanul.
A mai húszévesek ezen szemmel láthatóan nem nagyon lepődnek meg. Még
ha nem is ismerik Extremisztán tudományát és a csodák logikáját, a bőrükön
érzik, hogy ebben a felgyorsult világban, amiben élnek, aligha lehet negyven-
ötven éven át ugyanazt csinálni. Ez még egy tanárra vagy egy orvosra is igaz
valamennyire. Ők jó eséllyel egész életükben tanítani vagy gyógyítani fognak,
de annyira más eszközökkel, annyira más feltételek mellett és annyira másfajta
hozzáállással, hogy az már szinte egy teljes szakmaváltásnak lesz tekinthető
ahhoz képest, amit az egyetemen tanultak.
Extremisztán természetéből adódóan azt nem tudjuk előrejelezni, de sokszor
még csak elképzelni sem, hogy mi kényszerít majd a váltásra, és azután milyen
lehetőségeink adódnak. Ezzel együtt fel lehet készülni arra, hogy életünk során
nem is egyszer radikálisan változtatni kell azon, amit addig csináltunk, és valami
egészen újba kell belevágnunk. Ezért ma már a konkrét szaktudásnál sokkal
fontosabb, hogy a tágabb szakmánkról kialakuljon a fejünkben egy olyan
összkép, amely alapján látjuk a világot, és amelynek egyes elemeit szükség
esetén viszonylag könnyen tudjuk egészen másfajta elemekkel helyettesíteni.
Az elmúlt néhány évszázadban a társadalmi-gazdasági fejlődés motorja és az
egyéni siker záloga a speciális szaktudás volt. A 21. században ezek szerepét
egyre inkább a konvertálható tudás veszi át. Régebben azt tekintették okos
embernek, aki jól tudta előrejelezni a jövőt. Steven Saylor Birodalom című
regényében Claudius így mereng: ,,A történelem, ellentétben a jóslással,
inegzakt tudomány. Ez azért van, mert a történelem a múlttal foglalkozik, ami
örökre elmúlt, és sem az istenek, sem az ember nem tudja újra átélni, sem
megváltoztatni. A jóslás viszont a jelennel és a jövővel foglalkozik, meg az
istenek akaratával, amely még nem tárult fel. A jóslás igenis egy egzakt
tudomány, feltéve, hogy a jós eléggé okos és ügyes."127
Régebben aki nagyon okos volt és jól látta előre a jövőt, annak a
gondolkodásából kevésbé okos, vagy legalábbis másban okos tanáremberek sok
ember számára érthető technikákat dolgoztak ki, ugyanúgy, mint ahogy a zsenik
gondolatait is sikerült érthetővé tenniük. Manapság viszont egyre inkább azt
tekintjük okos embernek, aki ugyan pontosan tudja, hogy a jövő
kiszámíthatatlan, mégis képes valamennyire előre alkalmazkodni hozzá, anélkül,
hogy tudná, konkrétan mihez.
A konvertálható tudás tanításának módszerei napjainkban alakulnak ki, tisztán
kikristályosodott tanítási elvekről még távolról sem beszélhetünk. Ami azonban
már ma is világosan látszik: a konkrét mesterfogások-helyét egyre inkább átveszi
az összkép. Minden nagyobb szakterülethez tartozik egy nagy átfogó szemlélet,
egy tipikus szakmai észjárás. Akinek ezt sikerül mélyen megértenie, annak
Extremisztán nagy változásai idején is jó eséllyel össze fog állni egy összkép,
ami majd az akkor éppen aktuális viszonyok között való tájékozódásban fogja
segíteni.
Ehhez persze az kell, hogy legyen mit konvertálni. Továbbra is szükséges,
hogy jól megtanuljuk Atlagisztán éppen aktuális tudományát, csak egyre
kevésbé a részletekre koncentrálva, hanem inkább a nagy képre. Apám és
nagybátyám, mindketten jóval nyolcvan fölött egyszer azon borongtak, hogy
bizony már lassulnak, tompulnak. Mire nagybátyám megjegyezte: Még
szerencse, hogy nekünk legalább van miből.
 A konvertálható tudás kialakításához nem Extremisztán tudományát és
gyakorlatát kell elsősorban tanítani, abból elég, ha csak néhány általános
alapelvet értünk meg jól. A konkrét Fekete Hattyúkat akkor sem lehet
megtanítani, ha utólagos magyarázatok mindig akadnak rájuk. Azok semmit sem
segítenek a következő Fekete Hattyúk megértésében, és még kevésbé az
előrejelzésükben. Viszont éppen a Fekete Hattyúk miatt kell egy-egy szakmából
minél inkább a nagy képet megtanítani és a részletekből csak annyit, hogy a
tanulókban összeállhasson valamiféle komplex, nagy kép. Csak így érhető el,
hogy amikor a Fekete Hattyú megjelenik, azt egy következetes és mégis
flexibilis szakmai észjárás fogadja, amely jó eséllyel képes a világ radikális
változását is követni és feldolgozni.
Az a gondolat, hogy egy jól megalapozott nagy kép sokféle konkrét feladat
megoldásához felhasználható, távolról sem új. Már az óegyiptomi papok is
használták az úgynevezett helyek módszerét hosszú listák megjegyzésére - és
mivel akkoriban az írásbeliség még távolról sem volt annyira általános, mint
napjainkban, az emlékezet a mainál sokkal fontosabb szerepet játszott. Az
óegyiptomi papok a megjegyzendő dolgokat egy általuk jól ismert, bonyolult
struktúrájú hely (például a templom) különböző objektumaihoz helyezték el
képzeletben, és így képesek voltak mindegyiket fejben tartani. A hely jól ismert
struktúrája segített nekik a hosszú listát úgy szervezni, hogy azt még sok év
múlva is fel tudják idézni.128
A híres orosz pszichológus, Alekszandr Lurija évtizedeken keresztül
tanulmányozott egy memóriaművészt. Egyszer egy tizenöt évvel korábban
mondott hosszú szósort kérdezett vissza tőle, ráadásul minden előzetes
figyelmeztetés nélkül. A memóriaművész behunyta a szemét, szünetet tartott,
majd azt mondta: ,,Igen, igen... ez az ön lakásán volt... Ön az asztalnál ült, én
pedig a hintaszékben. . . Ön szürke öltönyt viselt, és úgy nézett rám. . . igen. ..
látom, ahogy mondta. . ."129 - és ezután hibátlanul felidézte az összes szót, amit
Lurija akkor régen jegyeztetett meg vele. Lurija memóriaművésze mindig a
szentpétervári (akkoriban: leningrádi) főutca, a Nyevszkij proszpekt házaihoz és
egyéb részleteihez kötötte a megjegyzendő dolgokat. Lurija kérésére valójában
azt idézte fel, ahogy képzeletében a Nyevszkij proszpekt éppen akkor kinézett,
amikor tizenöt évvel korábban éppen ezeket a szavakat kapcsolta hozzá. Ehhez a
bravúrhoz neki is kellett egy nagy kép, amit töviről hegyére jól ismert,
ugyanúgy, mint az óegyiptomi papoknak.

A KONVERTÁLHATÓ TUDÁS OKTATÁSA

Ahhoz, hogy a diákoknak konvertálható tudást tanítsunk, nem kell fenekestől
felforgatni a jól bevált átlagisztáni oktatási módszereket. A legszínvonalasabb
iskolákban már régóta valamennyire konvertálható tudást szereznek a hallgatók,
bár a hangsúly eddig nem ezen volt.
A Miért éppen Alaszka?130 című sorozat egyik epizódjában az Alaszkába
csöppent tősgyökeres New York-i orvost a pilótanő elviszi kis repülőgépén egy
távoli vidékre gyógyítani. Hazafelé menet a repülőgép meghibásodik, és a
hatalmas északi erdőség közepén kényszerleszállást kell végrehajtani. A pilóta
jól ért szeme fényéhez, a repülőjéhez, de csak nem sikerül megjavítania. Amikor
egyszer elmegy az erdőbe élelmet szerezni, az orvos is belenéz a féltve őrzött
gépbe. Amikor a pilótanő visszatér, és meglátja, hogy az orvos hozzányúlt a
repülőjéhez, felháborodottan tiltakozik, mire a doktor így beszél: ,,Ez is csak egy
motor, emlékeztet az emberi szívre. Úgy láttam, beragadt a szelep, és volt rajta
egy kis trutyi, mint egy tüdősztenózis. A szívnek is van billentyűje, és ha nem
nyit eléggé, akkor a vér nem áramlik előre. Visszafelé folyik, és akkor nagy baj
lehet, akárcsak a gépnél. Az az izé be volt akadva, most már nincs. Próbáld ki."
A pilótanő nagyon nem hitt benne, gúnyos mosollyal megpróbálta beindítani a
repülőgépet, és legnagyobb megdöbbenésére az működött.

Az orvos esetében a hirtelen előállt extremisztáni körülmények kényszerítették

ki, hogy tudását valami egészen másra alkalmazza, mint amire tanulta. A fejében
összeállt bonyolult összkép bizonyos fajta dolgok működéséről konvertálható
tudásnak bizonyult. Nem azért, mert a nagynevű egyetemen, ahová járt, annak
szánták, hanem azért, mert ilyen a magas színvonalú tudás természete.
Az orvos az egyetemen megtanulta a halántékcsont összes dudorának és
üregének a latin nevét - és van belőlük több mint kétszáz. Ezek még csak
megbetegedni sem tudnak, de ha netán mégis, az interneten pillanatok alatt
megtalálhatók. Nem azért kellett megtanulni, mert ez a gyógyításban fontos
tudás, hanem azért, mert az orvosnak ismerni kell az emberi test minden
porcikáját. Ez alapozza meg a tudását és az általános gyógyítóképességét - más
szavakkal, a szakmai összképet. Ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy
valaki a római jog, a parciális differenciálegyenletek vagy az ószláv grammatika
tanulmányozásával alakít ki magában egy jól használható általános szakmai
összképet.
Mindegyik magas színvonalú iskola esetében ez a fajta szakmai alapozás
olyan dolgokkal történik, amelyeknek később nagy valószínűséggel nem veszi
konkrét hasznát az ember. Egyszer Lukács Györgynek panaszkodtak filozófia-
magyar szakos hallgatói, hogy milyen unalmas a magyar szakon a finnugrisztika.
Mire a filozófiaprofesszor így válaszolt: ,,Minden tárgynak megvan a maga
finnugrisztikája."
Ha valaki azt mondja, hogy a halántékcsont dudorainak és üregeinek
bemagoltatása (vagy az ószláv grammatika megtanítása) az egyetemisták
fölösleges szívatása, félig igaza van. Valóban szívatás, de egyáltalán nem
fölösleges. Ettől alakul ki az a fajta általános szakmai orientáció, amelynek
segítségével az ember egy nagyon tág területen nagyon sokféle problémához
értelmesen hozzá tud szólni, és ez ilyesfajta szívatások nélkül nem megy. Ha
minden egyes konkrét ténynek külön-külön utána kell néznünk, akkor erre kell
fordítanunk az energiát, nem marad idő és erő arra, hogy a fejünkben meglevő
szakmai összkép alapján gondolkodni is tudjunk, sőt arra sem, hogy egy ilyen
összképet kifejlesszünk magunkban. A hagyományos szakképzések több száz év
alatt kialakult módszerei eléggé jól szolgálják egy használható tudás
megszerzését, és egy konkrét szakterületen megszerzett magas színvonalú tudás
automatikusan valamennyire konvertálható tudás is.
Ezzel együtt, a jövő szakképzéseiben lényeges hangsúlyváltás fog
bekövetkezni. A tényanyag helyett egyre inkább a legkülönbözőbb szakmai
modellek megértése kerül előtérbe. A tanulók egymásnak élesen ellentmondó
modelleket is megismernek, és eközben megértik, hogy nincsen egyetlen
általánosan használható, mindenre alkalmas modell, hanem mindig az adott
helyzethez legjobban illeszkedő modellt kell megkeresniük, és annak a
tanulságait kell alkalmazniuk az éppen aktuális probléma megoldásához. Van,
amelyik modell Átlagisztán tudományán alapul, és van, amelyik Extremisztánén.
Ahhoz, hogy mindkét fajta modellel tudjanak dolgozni, a hallgatóknak
valamennyire Átlagisztán és Extremisztán tudományában, fogalmaiban is
járatosnak kell lenniük, és legfőképpen: meg kell tanulniuk az Alkalmazkodás
Extremisztánhoz című fejezet végén bemutatott kettős gondolkodás képességét.
Továbbra is szerepelni fog minden szakmai képzésben néhány ,,szívatótárgy",
de ezek egyre inkább néhány alapvető, bár a gyakorlatban konkrétan talán
sohasem alkalmazható szakmai modell megtanulásához és mély megértéséhez
fognak kapcsolódni. Így sokkal hatékonyabban tudunk konvertálható tudást
tanítani, mint ha megtanítjuk a mai gyakorlat legdivatosabb konkrét módszereit,
amelyeket holnap már csak a legelmaradottabbak fognak használni.
Azt tapasztaltam, hogy mérnökhallgatóimnak ezt nehéz megérteniük a
pszichológiából: ha valaki sétál az utcán, és a fejére esik egy tégla, akkor arról
lehet, hogy ő is tehet. Valahol észlelhetett egy-két gyanús előjelet, amit elfojtott
magában, nem volt hajlandó tudomásul venni, és ezzel ő is hozzájárult a
balsorsához, jóllehet tökéletesen tudattalanul. Ezzel szemben
pszichológushallgatóimat arról kell meggyőzni, hogy ha valaki sétál az utcán, és
a fejére esik egy tégla, akkor lehet, hogy tényleg nem tehet róla. Van olyan, hogy
egyszerűen csak pechje volt. A pszichológushallgatók éppen alakuló általános
szakmai összképébe éppen ez fér bele nehezen.

Továbbra is konkrét szakmákat fogunk tanítani, csak másképp, mint korábban.

Egyre kevésbé a szakma éppen aktuális napi tudnivalóit tanítjuk meg, hanem
ehelyett egy általános összképet nyújtunk, tudva, hogy például fizikus- vagy
bölcsészhallgatóink jelentős része manapság egy bankban fog dolgozni, mert
mostanában éppen ott van égető szükség bonyolult matematikai modellek, illetve
komplex fogalmi kapcsolatok áttekintésére és gyakorlati alkalmazására - és az
előbbire leginkább a fizikusok képzése készít fel, az utóbbira pedig a
bölcsészeké. De bármikor előfordulhat, hogy egy extremisztáni fordulat
következtében holnap valami egészen más terület fogja igényelni ugyanezeket a
képességeket.
A legtöbb embernek élete végéig megmarad a ,,szakmai anyanyelve", mindig
is elsősorban a tanult szakmája szerint fogja látni a világot. Ezzel együtt, az
extremisztáni körülmények között is jól használható konvertálható tudás egészen
másképp működik, mint a hagyományos szaktudás. Az olyan klasszikus
fogalmak, mint optimalizálás, minimalizálás, előrejelzés egyre kevésbé
használhatók, helyettük a különféle modellekben megtestesülő tudás veszi át a
főszerepet, akárcsak a repülőgépet megjavító orvos esetében.

MODELLEK És MAKETTEK
Amikor a lányom fotómodellkedett, tiltakozott ez ellen a megnevezés ellen. Ö
nem modell, hanem makett. A modell valami olyan, mondta, ami úgy működik,
mint az igazi dolog, de nem úgy néz ki; a makett az, ami úgy néz ki, mint az
igazi dolog, de nem úgy működik. Ha kérdezték, mivel foglalkozik, így
válaszolt: makett vagyok.
A modell és a makett mögött is tudás van, csak másféle. Fontos értenünk,
hogy mikor melyikre van szükségünk, és a konvertálható tudás alkalmazásához
mindkettőre szükség van. A modellt az érvényességi tartomány jellemzi, a
makettet az összkép. Egy üzleti konstrukció többnyire modell, gyakran üzleti
modellnek is nevezik. Egy üzleti gondolat hatástanulmánya többnyire makett.
Ez a két fogalom a hétköznapi nyelvben gyakran összemosódik. Amikor kis
gömböcskékből és rudacskákból összeállítjuk a DNS kettős spiráljának
modelljét, akkor valójában makettet építünk, mivel egyáltalán nem úgy
működik, mint az igazi DNS, csak az összképet szemlélteti - de persze emögött
is mély tudás van, például magának a kettős spirál szerkezetnek az ismerete. A
Maxwell-egyenletek viszont egyáltalán nem úgy néznek ki, mint egy valódi
elektromágneses tér, csak úgy működnek - ez az elektromágneses tér modellje.
Döntéseinkhez ma már nem a szükséges tudás megszerzése a probléma,
bármilyen problémához rengeteg modell is és makett is könnyen, gyorsan
elérhető az interneten, igaz, általában nincsenek megcímkézve aszerint, hogy
melyik modell és melyik makett. A probléma mindig a számunkra érvényes
tudás kiválasztása, más szóval: a tudás validálása. Az új tudásoknak, az új
modelleknek és maketteknek még nem ismerhetjük általánosan az érvényességi
tartományát, ráadásul a forrásuk is ritkán igazán megbízható.131
A jelenlegi internet legnagyobb problémája, hogy nem alakultak még ki benne
igazán hiteles, megbízható források, legalább olyan megbízhatóak, mint
mondjuk az Encyclopedia Britannica vagy a Brockhaus Enzyklopädie a
nyomtatott formájukban. Még ezeknek az internetes változata sem tudott távolról
sem olyan tekintélyt kivívni magának, mint a nyomtatott. Túl fiatal még az
internet, ennyi idő alatt nem tudott létrejönni benne egy megbízható és széles
körben, általánosan elfogadott minősítési rendszer, az interneten kívül kivívott
minősítés pedig nem alkalmazható automatikusan. A jelenleg domináns internet-
filozófia, a közlés teljes szabadsága mint önálló érték ez ellen hat akkor is, ha a
portáloknak van felelős szerkesztője. Az internet, ellentétben a nyomtatott
könyvekkel, túl könnyen változik pillanatról pillanatra, és ez óhatatlanul is a
megbízhatóság, a stabilitás ellen dolgozik.
A Wikipédiában sokáig ez volt olvasható a rólam szóló cikkben: ,,Lánya,
Szabó Réka matematikus, az ELTE munkatársa, és a Tünet Együttes független
tánckar vezetője." Mármost, Szabó Réka nem a lányom, noha tíz éven át
szerepeltem a véletlen című tudományos ismeretterjesztő táncjátékában (nem a
mozgáskultúrámnak köszönhetően, hanem a darabban szükség volt egy
matematikusra, aki a táncosokkal párhuzamosan egy egyetemi előadást tart a
véletlenről). Egyébként Szabó Réka nem is az ELTE, hanem a Műegyetem
munkatársa.132
Évekkel ezelőtt ezzel érveltem egy társaságban amellett, hogy nem igazán
megbízható a Wiki. A társaság tagjai Wiki-hívők voltak, és nagyon rossz néven
vették a tamáskodásomat. Viszont másnapra kijavult a szócikk: valaki a
jelenlevők közül sürgősen helyesbítette. A Wikipédia már csak így működik,
ennyire esetlegesen. Gödel tételéből az is következik, hogy nem lehet mindig
megbízható tudásunk arról, hogy tudásunk forrása mennyire megbízható.
Én is rendszeresen használom a Wikipédiát, bár nem igazán bízom meg benne
- és az általa hivatkozott források is igen változó színvonalúak. Ami a fontos
döntéseimhez szükséges, azt igyekszem egyéb eszközökkel is validálni,
meggyőződni arról, hogy mennyire érvényes az a tudás arra vonatkozóan, amire
épp használni akarom. A kiszámíthatatlanság matematikája című fejezetben
említettem például Lavoisier utolsó kísérletének történetét, ami alighanem csak
egy városi legenda, de ott még ezt sem bántam, mert annyira valid volt az adott
helyzetben.
Ma már a szakmai döntések többsége távolról sem optimalizálásról szól, az
üzleti döntések pedig még kevésbé. A konvertálható tudással rendelkező
szakember, és még inkább egy üzleti gondolkodó nem bízik az ilyesfajta, mélyen
átlagisztáni módszerekben. Ehelyett sokkal egyszerűbb eljárást követ,
indokoltan, hiszen láttuk, hogy maga az egyszerűség is érték Extremisztánban.
Kipróbál néhányat az elérhető és számára első ránézésre hitelesnek tűnő
modellek közül, validálja azokat, és ha az érvényességi tartományuk elfogadható
számára, továbbá ha komparatív előnyt lát bennük az adott helyzetben, akkor
makettek segítségével megnézi, tetszik-e az összkép, és ennek alapján dönt.
Ha netán a helyzet egy extremisztáni (azaz: első típusú) csoda lehetőségét rejti
magában, a döntéshozó így sokkal jobb eséllyel képes azt is felfedezni, mint ha
hagyományos módon, egyszerűen csak optimalizálásra törekszik. Egy modell
aligha hívja fel a figyelmét egy első típusú csoda lehetőségére, de egy okos
makett jó eséllyel ezt is megteszi, akár pozitív, akár negatív Fekete Hattyúról van
szó.

UNOKÁINK CSODÁI
Unokáink is Átlagisztánban fogják élni a mindennapi életüket, de az időről
időre előforduló első típusú, Extremisztán természetéből adódó csodák skálája
addigra még szélesebb lesz. Amit mi hajlamosak vagyunk nagy csodának
tekinteni, az számukra már megszokott dologgá válhat, az ő Átlagisztánuk
szerves részévé, mint ahogy a mi Átlagisztánunk részévé vált a televízió, a
mobiltelefon, az internet, a szívkatéter, az autó vagy-a polgári repülés, és lassan
azzá válnak a genetikai beavatkozások vagy a megújuló energia is. Azokat az
első típusú csodákat azonban, amelyek az unokáink számukra lesznek azok, a
dolog természetéből adódóan nemcsak mi nem látjuk előre, de ők sem fogják
tudni előrejelezni.
A második típusú csodák is meg fognak jelenni unokáink életében is, csak
addigra a tudomány határai már máshol lesznek, másfajta dolgok fognak kívül
esni azokon. A harmadik típusú csodák pedig nekik is ,,igazi" csodák maradnak.
Mivel segíthetünk unokáinknak, hogy ne érjék őket felkészületlenül a nagy
hatású negatív Fekete Hattyúk, az ő koruk negatív csodái? Egy biztos: nem
azzal, hogy megpróbáljuk már most megoldani az ő problémáikat. Nem
elsősorban azért, mert ezzel elvesszük tőlük azt az örömöt, hogy ők maguk
oldják meg. Erre mondhatjuk azt, hogy ők majd oldják meg az ő unokáik és
dédunokáik problémáit, így lesz egyre biztonságosabb a világ. Ezzel azonban
csak áltatjuk magunkat. Extremisztán természete miatt fogalmunk sem lehet
arról, hogy mik lesznek unokáink számára az égetően fontos problémák. Amiket
mi ma annak gondolunk, például a globális felmelegedés (vagy lehűlés), az
óriásaszteroida, amely a Földnek ütközhet és elpusztíthatja, Vagy a
kőolajkészletek kimerülése könnyen lehet, hogy az ő számukra már csak
nagyszüleik fantáziátlanságára lesznek fényes bizonyítékok.
Unokáink korának válságait, krachjait nem tudjuk előre megoldani. A
legtöbbet azzal segíthetünk nekik, ha igyekszünk, hogy minél gazdagabbak
legyenek, amikor szembekerülnek a saját extremisztáni problémáikkal. Legyen
elég erőforrásuk kiképezni sok millió konvertálható tudású szakembert a
legkülönbözőbb szakmákban, akik majd jó eséllyel megoldják azt, amit akkor
kell megoldani. És legfőképp: legyen eléggé gazdag a szemétdombjuk, amely a
krachok után segíti majd őket a talpraállásban. Attól nem tudjuk megóvni őket,
hogy az ő életükben is bekövetkezzenek extremisztáni válságok, de hagyhatunk
rájuk sokféle olyan modellt és makettet, amelyek a maguk idejében jól
használhatónak bizonyultak, és szükség esetén vissza lehet fordulni hozzájuk. A
mi mai tudományunk nagyrészt unokáink szemétdombját, lomtárát építi - az
egyes egyéneket és a teljes társadalomét egyaránt.
Azt nem tudhatjuk, hogy a jövő milyen lesz. De hogy milyen lehet, az rajtunk
múlik. Rajtunk múlik, hogy mennyire sikerül megoldanunk a saját korunk
problémáit: megismerni Extremisztán mélyebb törvényeit (például meghatározni
a skálafüggetlenség mint természeti törvény érvényességi tartományát),
megérteni tudattalanunk kaotikus működésének alapelveit, kidolgozni az
antifragilitás tudományát, kifejleszteni a konvertálható tudás átadásának minél
hatékonyabb módszereit - hogy csak néhány olyat említsek, amelyek e könyv
témájához közvetlenül kapcsolódnak.
Az első rész végén, a második típusú csodákra példaként bemutattam
unokahúgom váratlan gyógyulását a kamillás borogatástól. Nem azért meséltem
el azt a történetet, hogy a mai orvostudományt szapuljam. A kamillát ősidők óta
ismerjük, mégis még pár száz évvel ezelőtt is szinte mindenkinek volt valami
makacs, kellemetlen és akkoriban gyógyíthatatlan bőrbaja. Azt, hogy ma nem ez
a helyzet, éppen az orvostudomány fejlődésének köszönhetjük, az új
gyógymódok mellett ideértve a testi higiénia fontosságának felismerését is.
Unokahúgom meggyógyulása száz évvel ezelőtt egyáltalán nem ment volna
csodaszámba, és lehet, hogy száz év múlva sem fog, de a tudomány jelenlegi
állása alapján mégiscsak egy kis csoda volt. Ez a csoda őseinknek köszönhető,
akik tettek érte, hogy a mai tudomány szemétdombja kellően gazdag legyen. Mi
is jobban tesszük, ha unokáink számára inkább a gazdag ember szemétdombját
építjük, mint a szegény ember házát.
A jövő csodái előrejelezhetetlenek. Lesz köztük olyan, amit ma teljesen
természetesnek veszünk és a legkevésbé sem tartunk csodának. Lesznek
olyanok, amiket ma is csodának tartunk és akkor is annak fogunk, mert attól
még, hogy valami egyszeri és megismételhetetlen, előfordulhat-újra, és akkor is
ugyanolyan egyszeri és megismételhetetlen lehet. És főleg: lesz rengeteg olyan
csoda, amit ma elképzelni sem tudunk. A csodák logikája a kiszámíthatatlanság
logikája.
Köszönet
Köszönöm Aczél Balázs, Baka Kata, Bányai Éva, Baracskai Zoltán, Bokor
Judit, Brandt Zoltán, Czellér András, Fábri Péter, Gazsi Zoltán, Gelléri Péter,
Gönci Dániel, Hadházy Márta, Kálmán Katalin, Karafiáth Balázs, Kovácsházy
Éva, Kürti Sándor, Ligeti Gábor, Madlovics Bálint, Marián Béla, Massányi
Kinga, Mavromatisz Aposztolisz, Mérő Csaba, Mérő Katalin, Mérő Vera, Pavlov
Anna, Pór Attila, Rácz Eszter, Simonovits András, Sipos Tamás, Somogyi
Krisztina, Szamosközi István, Szász Gábor, Száz János, Szvetelszky Zsuzsanna,
Takács Zsuzsanna, Tátray Péter, Telcs András, Telcs Gábor, Varga Katalin, Varga
Tamás, Vécsey Zsadány, Velencei Jolán segítségét, akik gondolataikkal,
észrevételeikkel, tanácsaikkal, megjegyzéseikkel jelentősen hozzájárultak e
könyv elkészítéséhez, érthetőbbé tételéhez és a hibák, tévedések nagy részének
kiszűréséhez. Köszönöm lányomnak, Mérő Verának és Bencze Józsefnek az
ábrák rendbe tételét.
Budapest, 2014. január
Jegyzetek
CSODÁK PEDIG VANNAK
1 Más források szerint Thomas Watson hatszázezer dollárt költött erre. A
tízmilliós idézet forrása: Russo, J. E. és mtsai (1990), 223. o. Az is
lehet, hogy e könyv szerzője csak nagyjából átszámolta az akkori
dollárt maira.
2 L. pl.: Kindleberger (2011).
3 Gladwell (2010), 45. 0. lábjegyzet.
4 Taleb arroganciájára példák: Taleb (2012), 72, 79, 339-341. o.
5 Martinus von Biberach verse: http://hu.wikipedia.org/wiki/
Szerkeszt%C5%91:Szerozsa Luther ellenverse (németül):
http://de.wikipedia.org/wiki/Martinus_von_Biberach
6 A kutatásról pl.: www.casinapioiv.va/content/dam/accademia/
pdf/es38.pdf
7 Hofstadter (1998), 7. o.
8 A Rubik-kocka történetéről l.: Mezei András: Ilyen gazdagok
vagyunk? Magvető Kiadó, 1981.
9 Jánossy Ferenc híres, korát messze megelőző könyve: A gazdasági
fejlődés trendvonaláról, Magvető Kiadó, 1975.
10 Nem biztos, hogy egészen pontosan így hangzottak Tom Kremer
szavai, én így emlékszem, de az emlékezetem csalhat.
11 L. pl.: http://en.wikipedia.org/wiki/Ellen_MacArthur
12 Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető Kiadó, 1968. 289. o.
13 Mullins, G., Kiley, M. (2002). ,lt's a PhD, not a Nobel Prize? How
experienced examiners assess research theses. Studies in Higher
Education, 27(4), 369-386.
14 L. pl.: http://filozofia.wplanet.hu/ Sziporkak-I.html
15 Ottlik Géza: Hajnali háztetők, Minden megvan. Európa Kiadó, 1994.
308-309. o.
A SZELÍD ÉS A VAD VILÁG
16 L. pl.: http://science.howstuífworks.com/life/inside-themind/human-
 brain/einsteins-brain.htm vagy
http://en.wikipedia.org/wiki/Albert_Einstein%27s_brain
17 A szórás képletéről és általában az itt bemutatott matematikai
statisztikai alapfogalmakról 1. pl.: Schervish (1998), Shao (2008).
18 Az átlagon és a szóráson kívül vannak egy eloszlásnak egyéb
jellemzői is, amelyek árnyalhatják a képet - például egy kétpúpú
eloszlásról még a szórás sem mondja meg, hogy két púpja van. Ezek
azonban csak ritkán igazán fontosak, a szórás viszont mindig alapvető
jelentőségű.
19 Ezt a definíciót gyakran Osvát Ernőnek tulajdonítják (pl.:
http://www.citatum.hu/idezet/ 19421), de eredeti forrást nem találtam
erre. Mások Feleki Lászlónak (pl.: http://www.totem .
eoldal.hu/cikkek/idezetek/idezetek-a-tudasrol.html) vagy Somlyó
Zoltánnak tulajdonítják.
20 A tüskés pikók viselkedéséről: Mérő (1996/2007), 63-64. o.
21 A Gauss-görbéről: Schervish (1998), Forbes és mtsai (2010).
22 L. pl.: Taleb (2012), 291. o.
23 A Cauchy-portré forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/Augustin-
Louis_Cauchy
24 A lövész példája: Mandelbrot (2004), 37-39. o. nyomán.
25 A Cauchy-eloszlásról: Forbes és mtsai (2010), ]ondeau és mtsai
(2007).
A CSODÁK FORRÁSVIDÉKE: A GÖDELI GONDOLAT
26 Sok embernek sokféle változatban tulajdonított mondás, ezt a
változatát Mavromatisz Aposztolisztól hallottam.
27 Gödel tételének eredeti megfogalmazását idézi: Hofstadter (1998),
17. o.
28 A Gödel-tétel filozófiai hátteréről: Copi, Gould (1985).
A matematika korlátairól: Chaitin (2002).
29 S. Lem: Kiberiáda. Európa Kiadó, 1971.
30 Uo. 262. o.
31 J. L. Borges: A titkos csoda. Európa Kiadó, 1971. Az idézet forrása:
96. o.
32 A Gödel-tétel teljes bizonyítását 1. pl.: Hofstadter (1998), 4-8. fejezet,
 Nagel, Newman (1983).
33 Például gödelinek bizonyult a halmazelmélet hagyományos
axiómarendszerében az úgynevezett kontinuumhipotézis (Cohen 1966).
34 Robinson (1996), Goldblatt (1998).
35 Robinson (1996), Csirmaz (1999).
36 Bronowski Neumannról: Bronowski (2011), Macarae (1992),
http://commenting-the-commentaries.blogspot.hu/2007/05/ johnny-
von-neumann-jacob-bronowki.html
37 Newton mint autista: http://news.bbc.co.uk/2/hi/ health/2988647.stm
mint bipoláris depressziós: http://www.
famousbipolarpeople.com/isaac-newton.html mint paranoiás:
http://www-history.mcs.st-and.ac.uk/Biographies/Newton.html
A NORMÁLIS ELOSZLÁS EREJE
38 Galton egyik híres és ma is elérhető könyve: Galton (1874/2008).
39 A József Attila-idézet: József Attila: Levegőt! http://www.
mek.oszk.hu/ 0 070 0/ 0070 8/html/
40 L. pl.: Adams (2009).
41 A biostatisztikáról: Lewis (1984).
42 Az ábra a Kun M., Szakács, F.: Az intelligencia mérése. Akadémiai
Kiadó, 1997. című könyvben leírtak alapján készült.
43 Az ábra a http://en.wikipedia.org/wiki/Mandelbrot_set nyomán
készült.
ÁTLAGISZTÁN EXTREMITÁSAI
44 Az ábra adatainak forrása: http://www.census.gov/hhes/
www/cpstables/032011/hhinc/new06__000.htm
45 A centrális határeloszlás-tételekről: Adams (2009).
46 Az ábra adatainak forrása: http://www.cancernetwork.com/ review-
article/clinical-trial-simulation-200-%C2%B5g-fixed-dose-
darbepoetin-alfa-chemotherapy-induced-anemia/ page/0/2
47 Simonovits (2013) például egy 2-es kitevőjű Pareto-eloszlással
modellezi a jövedelmek eloszlását.
48 Koch (1999).
49 A könyveladásokra vonatkozó százalékokat l. Taleb (2012) 296-297.
o.
 50 Forbes és mtsai (2010).
51 Békés Pál történetét Fábri Pétertől hallottam.
52 Időnként lehet olyat olvasni, hogy például a cápák vagy a pálmák
nem öregszenek, hanem egyszerre csak elpusztulnak - ezzel
kapcsolatos igényes tudományos kutatásról azonban nem tudok.
53 Hilbert listáját 1. pl.:
http://mathworld.wolfram.com/HilbertsProblems.html,
http://en.wikipedia.org/wiki/Hilbert's_ problems
AZ EGYENSÚLY FORRÁSVIDÉKE
54 Többféle bizonyítás körvonalait is bemutatja:
http://en.wikipedia.org/wiki/Brouwer_fixed-point_theorem
55 Granas, Dugundji (2003), Border (1999).
56 Az idézet forrása: Samuelson, Nordhaus (1985), 79. o.
57 Arrow, Hahn (1971), Mandler (1999), Kornai (1971) (Kornai egy
Arrowékkal homlokegyenest ellentétes elméletet épít fel ugyanannak a
matematikai apparátusnak a segítségével).
58 A befektetésekről magas színvonalú alaptankönyvek: Bodie és mtsai
(2001), Kohn (1998), Mishkin (2001).
59 Dunbar (2000) 156-166. o., Malkiel (2001), Bernstein (1998).
60 Black (1995).
61 Egy Black-Scholes-kalkulátor:
http://www.fintools.com/resources/online-calculators/options-
calcs/options-calculator/
62 Idézi: Dunbar (2000), 64. o.
63 Mandelbrot, Hudson (2004), Dunbar (2000), 142. o.
64 Mandelbrot (1999).
A KISZÁMÍTHATATLANSÁG MATEMATIKÁJA
65 Mérő Vera felvételei.
66 A hipnóziskutatásokról: Bányai, Benczúr (2008).
67 Az ábra a http://en.wikipedia.org/Wiki/File:Double-compound-
pendulum.gif nyomán készült.
68 http://en.wikipedia.org/wiki/Butterfly_effect
69 A káoszelméletről ismeretterjesztő könyv: Gleick (2004),
szakkönyvek: Szépfalusy, Tél (1982), Tél, Gruiz (2002), Stewart
 (2002), üzleti alkalmazás: Caslione, Kotler (2011)
70 Dietrich (2002), Zdenek (1993).
71 Molnár (2001), Damiani (2010).
72 Lavoisier történetét 1. pl.: http://www.bigsiteofamazingfacts.
com/how-long- did-french-chemist-antoine-lavoisiers-head-live-for-
after-being-severed-by-a-guillotine (itt épp nem darabszámot, hanem
15 másodperces pislogást mondanak).
73 Newtont idézi: Dunbar (2000), 15. o.
SKÁLAFÜGGETLENSÉG
74 Felül az egyhetes és az egyórás, alul az egynapos és az ötperces
görbék láthatók. Az ábra a Plus500 adatai alapján készült.
75 Az ábra forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/Mandelbrot_ set
76 A klasszikus könyv: Mandelbrot, Freeman (1983). A történetéről:
Mandelbrot (2002). Szakkönyvek: Falconer (2003), Schroeder (2009),
Sprott (1993). Szép fraktálokról: Lesmoir-Gordon, Edney (2005),
Peitgen, Richter (1984).
77 Mérő Vera grafikai.
78 Pratt, Lambrou (2013), Freeman (1991), Hagerhall és mtsai (2004),
Taylor és mtsai (2011).
79 Az ábra forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/Mandelbulb, Daniel
White és Paul Nylander alkotása.
80 L. pl.: Barabási (2013), Csermely (2005), Palla és mtsai (2007).
81 Lévyről: Mandelbrot, Hudson (2004), 169-162.
82 Az idézetek: uo. 160. o., 161-162. o.
83 Barabási, Albert (1999).
84 Taleb (2012), 14-17. fejezet nyomán.
85 Granovetter (1973).
86 Az idézet forrása: Csermely (2005), 9. o.
A VADSÁG SZINTJEI
87 Mandelbrot, Hudson (2004), 242-244. o. nyomán.
88 Newman (2010).
89 A leggyakrabban alkalmazott mérőszám a Pareto-kitevő: Adamic,
Huberman (2002), Simonovits (2013), Newman (2005).
 90 Mérő (2010), 286-287. o., Lazear (2006).
91 A svájci népszavazásról pl.: http://www.hrportal.hu/c/a-svajciak-
inkabb-kibekulnek-a-csucsfizetesekkel-20131124.html
92 Az ábra fő forrásai: Newman (2005), 8. o., Csermely (2005), 37. o.,
Taleb (2012), 327. o. A Newman-cikkben néhány adat becslési hibája is
szerepel.
93 Newman (2005).
94 Taleb (2012) 337, 338. o.
95 Szakonyi Károly: Adásbiba. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/
displathtmIPdocId:00000009698Lsec1d:000009373786mainContent:trueőcmodezhtml
Iranyitoszam_2000-szakonyi00107
96 A mostanában leggyakrabban használt modell a VAR (Value at Risk)
modell, pl.: ]orion (2006), McNeil és mtsai (2005).
AZ ÉLET EXTREMISZTÁNBAN
97 A káosz határáról: Cohn (2001), Kauffman (1993).
98 Weöres S.: Rongyszőnyeg. 105. http://digitus.itk.ppke.
hu/Noltgajo/tan/3 esztetika/weoressandor_rongyszonyeg. html
99 Mérő (2007) 180. o., Brickman és mtsai (1978).
100 Gladwell (2010), 21-45. 0. Amikor a munkatársai fogják vissza
Talebet a verekedéstől: uo. 27. 0.
101 Keynes (1923/2009) könyvét tudtommal magyarul nem adták ki, de
részleteket találtam a neten, az idézett szövegrész (és a később idézett
folytatása is) innen való (itt: 346. o.):
http://tek.bke.hu/keynes120/docs/keynes_a_penzugyi_reformrol.pdf
102 Taleb (2012) nyomán.
103 Petőfi S.: Föltámadott a tenger. http://magyar-
irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/foltam.htm
104 Buckingham, Coffman (2002), Prahalad (2006).
105 A normális eloszlás farkára illesztett új normális eloszlást alkalmazó
modellek: Novak (2011).
106 A Nagy Egyesített Elméletről: Hawking (2003), Ellis (2002).
107 Orwell, G.: 1984. http://mek.oszk.hu/00800/00896/, a Word
verzióban: 119. o., ill. 19. 0.
108 Az Orwell-idézet forrása: uo. 20. o.
ALKALMAZKODÁS EXTREMISZTÁNHOZ
109 Csíkszentmihályi (2007), 28. o. nyomán, Gazsi Zoltán
megfogalmazása
110 Mérő Vera felvételei.
111 Az idézet forrása: Taleb (2012) 259. 0.
112 Mérő (2007) nyomán.
113 A komparatív előnyök elvéről: Samuelson, Nordhaus (1990), Heyne
(1991)
114 Gladwell (2008), 23-42. 0.
115 Merton (1968)
116 A Pygmalion-eifektusról: Rosenthal, ]acobson (1968).
117 Faraday mondása pl. (eszerint a pénzügyminiszternek mondta):
http://en.wikiguote.org/wiki/Michael_Faraday
118 Ferguson (2010).
ANTIFRAGILITÁS
119 Taleb hidrapéldája: Taleb (2012a), 34. 0.
120 Az idézet forrása: Taleb (2012a), 183. 0.
121 Az idézet forrása: Gladwell (2010), 26. 0.
122 Az önszerveződésről: Camazine (2003), Kauífman (1993), Bak
(1996), Haken (2010).
123 Az USA, illetve svéd példáról: York (2009), Soros (2008).
KONVERTÁLHATÓ TUDÁS
124 Casanova, G. G.: Szökés az ólombörtönből. Szépirodalmi Kiadó,
1968.
125 A szellemi tulajdon súlya a GDP-ben: Penyigey, Munkácsy (2005).
126 Az üzleti gondolkodók félévenkénti toplistája: http://www.
thinkersSO.com/
127 Steven Saylor: Empire: 77.16 Now] afImperialRame. St. Martin's
Press, 2010, 48. 0.
128 A helyek módszeréről: Mérő (2008), 141. o., http://en.wikip
edia.org/wiki/Mnemonic
129 Az idézet forrása: Lurija (1975), 250. 0.
130 http://www.sorozatbarat.tV/ugras-a-videohoz/233214/
 Miert_eppen_Alaszka_online_sorozat_03_evad_03_resz, a 36. perctől.
131 Baracskai (2007), Baracskai, Velencei (2007), Iyengar (2010),
Kotter (2009), Friedman (2008).
132 A szócikk történetében ma is megtalálható.
Szakirodalom
ADAMIC, L. A., HUBERMAN, B. A.: Zipf s law and the Internet.
Glottometrics 3, 2002,143-150, 2002
ADAMS, W..:J The life and times of the central limit theorem. American
mathematical society, 2009.
ANDERSON, CH.: Hosszú farok. HVG Kiadó, 2007.
ARROW, K. J.; HAHN, F. H. General Competitive Analysis. Holden-
Day, 1971.
BAK, P.: How nature works. Copernicus, 1996.
BANYAI É., BENCZÚR L. (SZERK.): A hipnózis és hipnoterápia
alapjai. Eötvös Kiadó, 2008.
BARABÁSI A-L.: Behálózva. Helikon, 2013.
BARABASI, A-L, ALBERT, R.: Emergence of scaling in random
networks. Science 286 (5439): 509-512, 1999.
BARACSKAI Z.: Profi coach.). E-Mentor Media, 2004.
BARACSKAI Z., VELENCEI J.: Követő nélkül nincs vezető. Myrror
Kiadó, 2004.
BERNSTEIN, P. L: Szembeszállni az istenekkel. Panem-Wiley, 1998.
BLACK, F.: Exploring General Eguilibrium. MIT Press, 1995.
BODIE, Z., KANE, A., MARCUS, A. J.: Investments. McGraw Hill,
2001.
BORDER, K. C.: (1989). Fixed Point Theorems with Applications to
Economics and Game Theory. Cambridge University Press, 1989.
BRICKMANN, P., COATES, D.,JANOFF-BULLMANN, R.: Lottery
Winners and accident victims: Is happiness relative? J. Personality and
Soc. Psych. 36, 918-928. 0., 1978.
BRONOWSKI,J.: The ascent of men. BBC Books, 2011.
BUCHHOLZ, T. C.: Új ötletek halott közgazdászoktól. Európa Kiadó,
1998.
BUCKINGHAM, M., COFFMANN, C.: Először is, szegd meg az összes
szabályt. Bagolyvár Kiadó, 2002.
CAMAZINE, S.: Sef- Organization in Biological Systems. Princeton
University Press, 2003.
CASLIONE,J. A., KOTLER, P.: Kaotika. Manager Kiadó, 2011.
CHAITIN, G.: The Limits of Mathematics. Springer-Verlag, 2002.
COHEN, P. J Set Yheory and the Continuum [filpothesis Addison-
Wesley, 1966.
COHN, N.: Cosmos, Chaos, and the World to Come. Yale University
Press, 2001.
COPI, I. M., GOULD, J. A.: Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet
kérdéseiről Gondolat Kiadó, 1985.
CSIKSZENTMIHALYI, M.: A fejlődés útjai. Nyitott Könyvműhely,
2007.
CSERMELY P.: A rejtett hálózatok ereje. Vince Kiadó, 2005.
CSIRMAZ L.: Nemsztenderd analízis. Typotex, 1999.
DAMIANI, G. The fractal revolution. Biology Forum 103, 151190,
2010.
DIETRICH, A.: Functional neuroanatomy of altered states of
consciousness. Consciousness and Cognition 12, 231-256, 2002.
DUNBAR, N.: A talált pénz. Panem-Wiley, 2000.
ELLIS,J.: Physics gets physical. Nature 415, 957, 2002.
FALCONER, K.: Fractal Geometry. Wiley, 2003.
FERGUSON, N.: (2010). A pénz felemelkedése. Scolar Kiadó, 2010.
FORBES, C., EVANS, M., HASTINGS, N., PEACOCK, B.: Statistical
distributions. Wiley, 2010. .
FREEMAN, W.: The physiology of perception. Scientific American 272.
78-85, 1991.
FRIEDMAN, T.: És mégis lapos a Föld. HVG Kiadó, 2008.
GALTON, F.: English Men of Science: Their nature and nurture.
Kessinger, 1874/2008
GLADWELL, M.: Kivételesen. HVG Kiadó, 2009.
GLADWELL, M.: A kutya szemszögéből és egyéb ritka nézőpontokból.
HVG Kiadó, 2010.
GLEICK,J.: Káosz. Göncöl Kiadó, 2004.
GOLDBLATT, R.: Lectures on the Hyperreals. Springer, 1998.
GRANAS,A., DUGUNDJI,J.: Fixed Point Theory. Springer, 2003.
GRANOVETTER, M. S.: The Strength of Weak Ties. The American
Journal of Sociology 78 (6): 1360-1380,1973.
HAGERHALL, C. M., PURCELL, R., TAYLOR, R.: Fractal dimension
of landscape silhouette outlines as a predictor of landscape preference.
J. Environmental Psychology 24, 247-255, 2004.
HAKEN, H.: Information and Sáv-Organization. Springer, 2010.
HAWKING, S.: Az idő rövid története. Akkord Kiadó, 2003.
HEYNE, P. A gazdasági gondolkodás alapjai. Tankönyvkiadó, 1991.
HOFSTADTER, D. R.: Gödel, Escher, Bach. Typotex, 1998.
IYENGAR, S.: A választás művészete. HVG Kiadó, 2010.
JONDEAU, E., POON, S-H, ROCKINGER, M.: Financial Modeling
Under Non-Gaussian Distrihutions. Springer, 2007.
JORION, P.: Value at Risk: The New Benchmark for Managing
Financial Risk. McGraw-Hill, 2006.
KAUFFMAN, S.A.: The Origins of Order. Oxford Univ. Press, 1993.
KEYNES J. M.: A tract on monetary reform. The Richest Man In
Babylon, 1923/2009
KINDLEBERGER, CH. P.: Manias, Panics and Crashes. Palgrave
Macmillan, 2011.
KOCH, R.: The 80/20 Principle. Crown Business, 1999.
KOHN, M.: Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok. Osiris - Nemzetközi
Bankárképző, 1998.
KORNAIJ.: Anti-Equilihrium. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1971.
KOTTER,J.: Tettvágy. HVG Kiadó, 2009.
LAZEAR, E. P.: A human erőforrások közgazdaságtana vállalati vezetők
részére. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2006.
LESMOIR- GORDON, L., EDNEY, R.: Introducing Fractals. A Graphic
Guide. Icon Books, 2005.
LEWIS,A. B.: Biostatistics. Van Norstrand Reinhold, 1984.
LURIJA, A. L.: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, 1975.
MACARAE, N.: john von Neumann. Pantheon Books, 1992.
MALKIEL, B. G.: Bolyongás a Wall Streeten. Nemzetközi Bankárképző
Központ, 2001.
MANDELBROT, B.: A Multifractal Walk down Wall Street. Scientific
American 280, 70, 1999.
MANDELBROT, B.: A maverick’s apprenticeship. Imperial College
Press, 2002.
MANDELBROT, B., FREEMAN, W. H.: The Fractal Geometry of
Nature. WH. Freeman, 1983.
MANDELBROT, B., HUDSON, R. L.: The (Mis)behavior of Markets.
Basic Books, 2004.
MANDLER, M.: Dilemmas in Economic Theory. Oxford University
Press, 1999.
MCNEIL, A., FREY, R., EMBRECHTS, P.: Quantitative Risk
Management. Princeton University Press, 2005.
MÉRŐ L.: Mindenki masképp egyforma. Tericum, 1996/2007.
MÉRŐ L.: A pénz evolucioja. Tericum, 2007.
MÉRŐ L.: Észjárások - Remix. Tericum, 2008.
MERTON, R. K.: The Matthew Eject in Science. Science 159, 56-63,
1968.
MISHKIN, F. S.: The Economics of Money, Banking, and Financial
Markets. Addison-Wesley, 2001.
MOLNÁR M.: Low-dimensional versus high-dimensional chaos in brain
function - is it an and/or issue? Behavioran and Brain Sciences 24, 823-
824, 2001.
NAGEL, E., NEWMAN, J. R.: Gödel ’s Proof New York Univ. Press,
1983.
NEWMAN, M. E. J.: Power laws, Pareto distributions and Zipfk law.
Contemporary Physics 46, 323-351, 2005.
NEWMAN, M. E. J Networks: An Introduction. Oxford University
Press, 2010.
NOVAK, S.Y.: Extreme ‘value methods with applications to finance.
Chapman &Hall/CRC Press, 2011.
PALLA G., BARABASIA-L., VICSEK T.: Quantyfiling social group
evolution. Nature 446, 664-667, 2007.
PEITGEN, H-O., RICHTER, P. H.: The Beauty of Fractals. Springer,
1984.
PENYIGEY K., MUNKÁCSY P.: A szerzői jogi alapú ágazatok
gazdasági súlya Magyarországon. Magyar Szabadalmi Hivatal, 2005.
PRAHALAD, C. K.: Esélyek a Piramis alján. HVG Könyvek, 2006.
PRATT, G., LAMBROU, P.: Code to Joy. HarperOne, 2013.
ROBINSON, A. Non-standard Analysis. Princeton University Press,
1996.
ROSENTHAL, R.; JACOBSON, L.: Pygmalion in the classroom. Holt,
Rinehart &Winston, 1968.
Russo,J. E., SCHOEMAKER, P.J., Russo, E.J.: Decision traps. Simon
őz, Schuster, 1990.
SAMUELSON, P. A., NORDHAUS, W. D.: Közgazdaságtan I-IIIII.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987, 1988, 1990.
SCHERVISH, M.J.: Theory of Statistics. Springer, 1998.
SCHROEDER, M.: Fractals, Chaos, Power Laws. Dover Publications,
2009.
SHAO,J.: Mathematical Statistics. Springer, 2008.
SIMONOVITS A.: Egyszerű paternalista transzfirmodellek családja.
Megjelenés alatt, 2013.
SMITH,A.: A nemzetek gazdasága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
1776/1992.
SOROS GY.: A 2008-as hitelválság és következményei. Scolar, 20 0 8 .
SPROTT, J C.: Strange Attractors: Creating Patterns in Chaos. M&.T
Books, 1993.
STEWART, 1.: Does God Play Dice? The New Mathematics of Chaos.
Wiley-Blackwell, 2002.
SZÉPFALUSY P., TÉL T. (SZERK.): A káosz. Akadémiai Kiadó, 1982.
TALEB, N. N.: Fooled by Randomness. Penguin Books, 2007.
TALEB, N. N.:A fekete hattyú. Gondolat Kiadó, 2012.
TALEB, N. N.: Antifragile. Random House, 2012A.
TAYLOR, R., SPEHAR, B., VAN DONKELAAR, P., HAGERHALL, C.
M.: Perceptual and Psychological Responses to Jackson Pollock’s
Fractals. Frontiers in Human Neuroscience 5, 1-13, 2011.
TEL T., GRUIZ M.: Kaotikus dinamika. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002.
YORK, L.: Best Practices in Go‘vernance, 2009.
ZDENEK, C. C.: The fractal nature of human consciousness. http://
www.eejournal.org/GRD/zdenek.pdf , letöltve: 2013. december 28.,
1993.