1

ITALO CALVINO

Kozmikomédia
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1972

2
 TARTALOM

A HOLD TÁVOLSÁGA.........................................4
VILÁGOSSÁG SZÜLETIK.................................20
JEL AZ ŰRBEN.................................................. 31
MINDEN EGY PONTBAN.................................41
SZÍNEK NÉLKÜL...............................................47
VÉG NÉLKÜLI JÁTÉKOK.................................58
A HAL-NAGYBÁCSI.......................................... 65
MIBE FOGADUNK!...........................................78
A DINOSAURUSOK........................................... 88
A TÉR FORMÁJA.............................................107
A FÉNYÉVEK................................................... 118
A SPIRÁL...........................................................132

3
A HOLD TÁVOLSÁGA

Valamikor, Sir George H. Darwin szerint, a Hold

nagyon közel volt a Földhöz. Az árapály távolította el
apránként: az árapály, amelyet maga a Hold kelt a földi
vizeken, és amely lassan emészti a Föld energiáját

- Tudom én azt! - kiáltott fel az öreg Qfwfq -, ti nem

emlékezhettek rá, de én igen. Mindig a nyakunkon volt
a Hold mérhetetlen óriásként: teliholdkor - világos
éjszakák voltak, akárcsak nappal, de valami vajszínű
fény világított -, úgy tűnt, összelapít bennünket,
újholdkor úgy gördült végig az égbolton, mint egy szél
kergette fekete esernyő, növő holdnál úgy haladt előre,
mélyre nyúló szarvakkal, hogy azt hittük, rögtön beakad
valamelyik hegyfok gerincébe, és ott marad
lehorgonyozva. Persze a fényváltozások egész
mechanizmusa másként ment, mint manapság: lévén
hogy a Naptól való távolság más volt, és a keringési
pályák meg a nem emlékszem, miféle hajlásszög; aztán
meg az így összefutott Föld és Hold között szinte
minden pillanatban kialakult valamilyen fogyatkozás,
hogyisne, hiszen ez a két szörnyeteg állandóan árnyékot
vetett egymásra.
A pálya? Ellipszis alakú, persze, ellipszis alakú: hol
odasimult hozzánk, hol messze repült. A dagály, amikor
a Hold lejjebb került, úgy feltornyosult, hogy ember
legyen, aki felméri. Voltak teliholdas éjszakák, amikor a
Hold olyan mélyen állt és a dagály oly magas volt, hogy
igazán csak egy hajszál hiányzott, mondjuk: néhány
méter, hogy a Hold a tengerben fürödjék. Hogy soha
nem próbáltunk meg felmászni rá? Dehogynem! Csak
oda kellett állni, pontosan alá, a bárkával,
nekitámasztani egy létrát és felkapaszkodni.
Az Ónzátonyoknál állt a legalacsonyabban a Hold.
Odamentünk azokkal a parafából készült kerek, lapos
evezősbárkákkal, amelyek akkoriban használatosak

4
voltak. Többedmagammal voltam: én, Vhd Vhd
kapitány, a felesége, a süket unokaöcsém, néha még a
kis Xlthlx is, aki akkoriban úgy tizenkét éves kislány
lehetett. A víz tükörsima volt azokon az éjszakákon,
ezüstösen csillogott, mint a higany, és az ibolyaszínű
halak a vízben nem tudtak ellenállni a Hold vonzásának,
feljöttek mind a felszínre, akárcsak a polipok és a
sáfrányszínű medúzák is. A levegőben apró állatok
röpködtek folyton - kis rákok, tintahalak és könnyű,
áttetsző moszatok is meg korallcsemeték -, amelyek
kiszakadtak a tengerből, és a Holdra röppentek, ott
lógicsáztak le arról a kimeszelt mennyezetről, vagy
pedig a levegőben lebegtek; foszforeszkáló rajaikat
banánlevelekkel legyeztük félre.
A munkánk ez volt: a bárkán egy létrát vittünk
magunkkal, egy tartotta, egy felmászott a hegyébe, egy
másik meg az evezőkkel a Hold alá irányította, ezért
kelleti, hogy annyian legyünk (csak a fontosabbakat
neveztem meg). Amelyik a létra hegyében állt, ijedten
felkiáltott amint a bárka közel került a Holdhoz: „Állj!
Állj! Még belefejelek!" Ilyen érzésünk volt, ahogy ott
láttuk fölöttünk, oly hatalmasan, éles kiszögelléseivel és
csorba, fűrészes peremével. Most talán már másként
van, de akkoriban a Holdat, vagy pontosabban az alját, a
Hold hasát, szóval azt a részt, amely a legközelebb
került a Földhöz, és szinte súrolta, hegyes, sziklás kéreg
borította. Egy hal hasához hasonlított, és a szaga is,
ahogy emlékszem, ha nem is éppen halszag, valami
finomabb, mint a füstölt lazacé.
Tény az, hogy a létra csúcsáról éppen meg lehetett
érinteni, kinyújtott karral, az utolsó fokon
egyensúlyozva. Jól kimértük már (akkor még nem
gyanítottuk, hogy távolodóban van); egyetlen dologra
kellett csak nagyon ügyelni, hogy hova tesszük a
kezünket. Kiválasztottam egy erősnek látszó pikkelyt
(mindegyikünk felmászhatott, öt-hatfős csapatokban,
váltakozva), egyik kezemmel megkapaszkodtam, aztán
a másikkal, és máris éreztem, hogy a létra és a bárka

5
kiszökik alólam, és a Hold mozgása kitép a Föld
vonzásából. Bizony olyan ereje volt, hogy elragadta az
embert, egyszer csak ott függtem a kettő között: hirtelen
kellett felhúzódzkodni, mintha bukfenceznénk,
megkapaszkodni a pikkelyekben, fellendíteni a lábat,
hogy végül lábbal kikössünk a holdfelszínen. A Földről
nézve fejjel lefelé lógott az ember, de aki fent volt, a
szokásos helyzetben állt, az volt az egyetlen furcsa
benne, hogy ha felnéztünk, a ragyogó tenger kupoláját
láttuk magunk fölött, a bárkát és a felfordult komákat,
akik úgy himbálóztak, mint szőlőfürt a venyigén.
Az én süket unokaöcsém valami különös tehetséget
mutatott ezekben az ugrásokban. Ügyetlen keze, amint a
holdfelszínt érintette (mindig ő volt az első, aki felugrott
a létráról), egyszeriben finom és biztos lett. Azonnal
megtalálta azt a pontot, ahol megkapaszkodhat, hogy
felhúzódzkodjon, sőt úgy tűnt, csupán a tenyere
odanyomásával rátapad a holdkéregre. Egyszer meg
egyenesen úgy láttam, hogy a Hold közeledett feléje,
amikor kinyújtotta a kezét.
Ugyanilyen ügyes volt a Földre való leereszkedésben,
ami még nehezebb művelet volt. Nekünk, többieknek ez
nem volt más, mint egy magasugrás, olyan magasra,
amennyire csak lehetett, felemelt karral (a Holdról
nézve, mert a Földről inkább fejesugrásra hasonlított, a
mélybe leúszásra, lecsüngő karral), szóval ugyanúgy,
ahogy a Földről kellett felugrani, éppen csak a létra
hiányzott most, mert a Holdon nem volt semmi, aminek
nekitámaszthattuk volna. Unokaöcsém azonban
ahelyett, hogy előrenyújtott karral levetette volna magát,
fejjel ráhajolt a holdfelszínre, mintha bukfencre
készülne, és a kezére támaszkodva kezdett felugrálni. A
bárkáról úgy láttuk, mintha a levegőben kinyúlva kezén
tartaná a Hold hatalmas labdáját, és fel-fellökné a
tenyerével, mígnem a lába célba ért, hozzánk, és mi
megragadhattuk a bokáját, és lehúztuk a fedélzetre.
Most azt kérdezitek, mi a csudát kerestünk mi a Holdon.
Hát megmagyarázom. Tejet gyűjtöttünk, egy nagy

6
kanállal és egy dézsával. A holdtej nagyon sűrű volt,
mint a tejföl. A pikkelyek közti hézagokban keletkezett,
erjedéssel, különböző, a Földről származó testekből és
anyagokból, amelyek a mezőkről és erdőkből és
lagúnákból repültek oda, amerre csak a Hold elhaladt.
Nagyjából a következőkből állt: növényi nedvek, ebihal,
bitumen, lencse, méz, keményítő szemcsék, tonhalikra,
penész virágpor, kocsonyás anyagok, férgek, gyanták,
bors, ásványi sók, hamu. Csak be kellett nyúlni kanállal
a kérges holdfelszínt borító pikkelyek alá, és amikor
kihúztuk, tele volt ezzel az értékes kulimásszal.
Természetesen nem tiszta állapotban, sok volt a
salakanyag; az erjedés során (ahogy a Hold a sivatagok
feletti forró levegőn áthaladt) nem minden test olvadt
meg, volt, ami egészben maradt: körmök és porcok,
szögek, tengeri csikóhalak, magok és kocsányok,
edénycserepek, halászhorgok, időnként egy fésű is. Így
aztán ezt a masszát begyűjtés után le kellett fölözni,
szűrőn kellett átengedni. Nem ez volt azonban a nehéz,
hanem az, hogyan küldjük le a Földre. Ez így történt:
minden kanálnyit fellőttünk, úgy használtuk a kanalat,
mint egy parittyát, két kézzel. A tejföl felrepült, és ha a
lövés elég erős volt, becsapódott a mennyezetbe, vagyis
a tengerfelszínre. Ha már ott volt, a felszínen maradt, és
könnyű volt a bárkába beemelni. Az én süket
unokaöcsém ebben a hajításban is különlegesen ügyes
volt, erős volt a csuklója, és jól célzott, határozott
lökéssel egyenesen beletalált a dézsába, amelyet a
bárkáról feléje nyújtottunk. Magam viszont többször
csütörtököt mondtam, a lövedék nem tudta legyőzni a
holdvonzást, és visszahullott a képembe.
Még nem mondtam el nektek mindent, mi mindenben
jeleskedett az unokaöcsém. A holdpikkelyekből tejet
facsarni - ez a munka valóságos játék volt számára:
kanál helyett néha elég volt, hogy a pikkely alá bökje a
csupasz kezét vagy akár csak egyetlen ujját. Nem haladt
sorjában, hanem különálló pontokat keresett, ugrálva
ment egyiktől a másikig, mintha tréfálkozna a Holddal,

7
hol az ollót játszana vele, vagy éppen csak
csiklandozná. És ahová a kezét tette, a tej úgy
bugyogott, mint a kecske tőgyéből. Annyira, hogy
nekünk csak mögötte kellett mennünk, és kanállal
összeszedni az anyagot, amit mentében imitt-amott
felfakasztott, de mindig csak úgy véletlenszerűen,
tekintve, hogy a süket útvonala semmiféle világos,
gyakorlati szándékot nem mutatott. Voltak pontok
például, amelyeket csak megérintett, mert
gyönyörűséget szerzett neki: pikkelyek közti rések, a
holdhús csupasz, lágy redői. Volt, hogy nem a keze ujját
nyomta oda az unokaöcsém, hanem ugrásának jól
kiszámított mozdulatával a lába nagyujját (mezítláb szo-
kott a Holdra mászni), és úgy tűnt, ez az élvezet
tetőpontját jelenti számára, legalábbis a gégéjéből
kiszakadó visításból és a rákövetkező újabb ugrásokból
ezt kellett hinnünk.
A Hold talaja nem volt mindenütt egyöntetűen
pikkelyes, szabálytalan, világos, csuszamlós
agyagfoltok is felbukkantak. A süketnek ezek a lágy
területek bukfencezésre, valóságos szárnyalásra adtak
alkalmat, mintha egész mivoltában el akarna merülni a
holdmasszában. Így továbbszökellve egy bizonyos
ponton eltűnt, elvesztettük a szemünk elől. Voltak a
Holdon olyan területek, amelyeket indok vagy
kíváncsiság híján sohasem kutattunk fel, és az
unokaöcsém éppen ott tünedezett el. Nem hagyott
nyugodni az a gondolat, hogy mindez a sok bukfenc és
ugrándozás, amellyel a szemünk előtt bolondozott, nem
más, mint valami készülődés, előjáték valami
titokzatoshoz, amely a rejtett területeken fog lezajlani.
Különös hangulatunk volt ezeken az éjszakákon, az
Ónzátonyoknál, vidámak voltunk, de egy kissé tétovák,
mintha a koponyánkban, az agyunk helyett egy halat
éreznénk, amely ott úszkál a Hold vonzásában. Így
hajóztunk, muzsikálva, dalolva. A kapitány felesége
hárfázott; hosszú-hosszú karja ezüstösen csillogott
ezeken az éjszakákon, mint két angolna, sötét és

8
titokzatos hónalja, mint tengeri sün, és a hárfa hangja
oly lágy és tiszta volt, lágy és tiszta, hogy szinte
elviselni sem lehetett, és elnyújtott kiáltások törtek elő
belőlünk; nem is a zenét akartuk kísérni, inkább
szerettünk volna elbújni előle.
Átlátszó medúzák jöttek a tengerfelszínre, himbálóztak
egy kicsit, libegve felemelkedtek a Hold felé. A kis
Xlthlx játékosan elkapdosta őket a levegőben, de ez
nem volt könnyű. Egy ízben fellökte a karocskáit, hogy
elcsípjen egyet, felugrott, és ő maga is ott maradt lebeg-
ve. Olyan kis soványka volt, hogy hiányzott néhány
uncia súly ahhoz, hogy a Föld legyőzze a Hold
vonzását, és visszahúzza; így aztán elrepült a tenger
fölött, a medúzák között lebegve. Megrémült, sírva
fakadt, aztán kacagott, aztán játszani kezdett, röptében
kapdosta el a rákokat, halacskákat, néhányat a szájához
emelt és harapdálta. Eveztünk, hogy a nyomában
maradjunk, de a Hold továbbfutott ellipszisén, maga
után vonva ezt a tengeri élőlények- hői álló rajt az égen,
az összeakadt hosszú moszatok uszályát és a közöttük
lebegő kislányt. Két vékony kis hajfonata volt Xlthlx-
nek, mintha önállóan repülnének, a Hold felé meredtek
most; közben a kislány rugdalózott, lábával a levegőt
csapkodta, mintha le akarná győzni ezt az erőt,
harisnyája - szandálját elvesztette repülés közben -
lecsúszott és lecsüngött, húzta a földvonzás. Mi meg a
létráról próbáltuk megragadni.
Az, hogy nekiállt a lebegő állatkákat enni, szerencsés
ötlet volt, minél nagyobb lett a súlya Xlthlx-nek, annál
inkább ereszkedett a Föld felé. Ráadásul még - mivel
mindezen lebegő testek között az ő tömege volt a
legnagyobb - puhatestűek, moszatok és plankton lények
kezdtek felé hullani, és a kislányt hamarosan ellepték az
apró kovahéjak, kitinpáncélok, béka- teknők és tengeri
fűszálak, és ahogy egyre jobban elveszett ebben a
szemétdombban, úgy szabadult ki fokozatosan a
holdvonzásból, mígnem elérte a víz színét, és elmerült.

9
Odaeveztünk, hogy elkapjuk és besegítsük. A teste
továbbra is mágneses maradt, és sokat kellett
fáradoznunk, hogy kihámozzuk mindabból, ami
rákérgesedett. Lágy korallállatok burkolták a fejét, a
hajából minden fésűhúzásra szardellák és rákocskák
záporoztak, szemét pajzscsigahéjak fedték, a csigák
szívókorongjukkal szemhéjára tapadtak, karja és nyaka
köré szépiacsápok tekeredtek, ruhácskája mintha csupa
moszatból és szivacsból volna szőve. Megszabadítottuk
a nagyjától, de ezután még hetekig szedegette magáról
az uszonyokat és kagylókat, a bőre azonban, amelyet
apró kovamoszatok zápora vert, örökre megmaradt
olyannak - ha valaki nem nézte meg elég jól -, mintha
apró pettyek porfátyla fedné.
Ilyen küzdelem folyt a Föld és Hold közötti térben az
egymást kiegyensúlyozó két vonzerő miatt. Többet
mondok: az a test, amely a Holdról a Földre ereszkedett,
egy ideig még megőrizte a holdvonzást, és kivonta
magát a mi világunk vonzása alól. Én is, akármilyen
nagy és kövér vagyok, mindahányszor ott fenn jártam,
nehezen szoktam meg ismét a földi fent és lent,
fogalmát, és a többieknek kellett a karomnál fogva
megragadniuk és erővel visszatartaniuk; fürtösen lógtak
rajtam a himbálózó bárkában, míg én, fejjel lefelé,
továbbra is az ég felé rugdostam.
- Kapaszkodj! Kapaszkodj jól belénk! - kiáltoztak, én
meg ebben a nagy fogdosásban néha már Vhd Vhd
asszony egyik gömbölyű, kemény mellét ragadtam meg,
érintése oly jó és biztonságos érzés volt, legalább
akkora vonzása volt, mint a Holdnak, ha nem nagyobb.
Különösen, ha a fejesugrásom során sikerült a másik
karommal a derekát átkulcsolnom, így aztán újra
átkerültem ebbe a világba, és hanyatt zuhantam a bárka
fenekére, és Vhd Vhd kapitány, hogy lelket öntsön
belém, rám zúdított egy vödör vizet.
Így kezdődött az én szerelmem a kapitány felesége
iránt, és ez a gyötrelmeim kezdete is. Mert rögtön
észrevettem, kihez szállnak az asszony legelszántabb

1
pillantásai. Mikor az unokaöcsém szilárdan megvetette
kezét a Holdon, én az asszonyt néztem, és pillantásából
kiolvastam a gondolatokat, amelyeket a süket és a Hold
közötti bensőséges kapcsolat keltett benne, és amikor
unokaöcsém eltünedezett a titokzatos holdkutatásaira,
láttam, hogy a nő nyugtalan, mintha tűkön ülne, és már
minden Világos volt előttem, azaz hogy Vhd Vhd
asszony féltékeny a Holdra, én meg az unokaöcsémre.
Gyémánt szemei voltak Vhd Vhd asszonynak,
lángoltak, amikor a Holdat nézte, valósággal kihívó
volt, mintha azt mondaná: „Nem lesz a tiéd!" Én meg
úgy éreztem, mintha kizártak volna valamiből.
Aki mindebből a legkevesebbet vette észre, éppen a
süket volt. Mikor segítettünk neki a leszállásnál, és
húztuk - ahogy már magyaráztam - a lábánál fogva, Vhd
Vhd asszony minden tartózkodást elvetve
ráfüggeszkedett, átölelte hosszú, ezüst karjával, a
látványtól összeszorult a szívem (amikor én
kapaszkodtam az asszonyba, odaadó és lágy volt a teste,
de nem törte úgy magát, mint az unokaöcsémért), az
pedig érzéketlen maradt, még magához sem tért a
holdkórosságából.
Elnéztem a kapitányt, tűnődtem, vajon ő is felfigyelt
már a felesége viselkedésére, de soha semmit nem
lehetett leolvasni erről a só- marta, megfeketedett,
ráncokkal barázdált arcról. Mivel a süket volt mindig az
utolsó, aki elszakadt a Holdtól, leszállása indulási jel
volt a bárkáknak. Ilyenkor Vhd Vhd szokatlanul
gyengéd mozdulattal felemelte a hárfát a bárka
fenekéről, és a feleségének nyújtotta. Az asszonynak el
kellett vennie, hogy néhány hangot kicsaljon belőle.
Semmi nem tudta jobban elszakítani a sükettől, mint a
hárfa hangja. Rázendítettem arra a bús dalra, amelyik
így szól: „Csillognak a halacskák a víz tükrén, és
árnyban élnek lenn a víz mélyén…" - és az unokaöcsém
kivételével mindnyájan kórusban kísértek.
Minden hónapban, amint a Hold elhaladt, a süket
visszahúzódott, elzárkózott a világ dolgaitól, egyedül a

1
közelgő telihold ébresztette fel újból. Ezúttal úgy
csináltam, hogy ne kerüljön rám a sor a felmászásban, a
bárkán maradjak a kapitány felesége mellett. És tessék,
amint az unokaöcsém felmászott a létrán, Vhd Vhd
asszony azt mondta:
- Ma én is fel akarok menni!
Még soha nem fordult elő, hogy a kapitány felesége
felment volna a Holdra. Vhd Vhd azonban nem
ellenkezett, sőt, szinte teljes erőből lökdöste a létrához,
és így kiáltott:
- Hát menj! - És erre mindnyájan nekiálltunk
segíteni, én tartottam hátulról. Éreztem karomban
gömbölyű, lágy testét, és hogy megtartsam,
hozzászorítottam a tenyerem és az arcom, és amikor
éreztem, hogy felemelkedik a holdvilágba, olyan
epekedés fogott el az elveszített érintés miatt, hogy
utána akartam vetni magam, azt mondtam:
- Felmegyek egy kicsit, és segítek én is!
Valóságos harapófogó rántott vissza.
- Itt maradsz, itt kell majd segítened! -
parancsolta Vhd Vhd kapitány anélkül, hogy felemelte
volna a hangját.
Ekkor már mindegyikük szándékai nyilvánvalóak
voltak. Én azonban mégsem igazodtam el rajtuk, sőt
még most sem vagyok biztos abban, hogy mindent
pontosan mondtam el. A kapitány felesége persze már
jó ideje érlelhette magában a vágyat, hogy félrevonuljon
ott fent az unokaöcsémmel (de legalábbis ne hagyja,
hogy az félrevonuljon a Holddal), de valószínűleg
nagyobbra törő tervei voltak, amelyeket a sükettel
egyetértésben tervelhetett ki: kettesben elrejtőznek ott
fent, és egy hónapig a Holdon maradnak. Amilyen süket
volt azonban az unokaöcsém, lehetséges, hogy semmit
sem értett az egészből, amit az asszony igyekezett
megmagyarázni neki, vagy éppen el se jutott az agyáig,
hogy ő volna az asszony vágyainak tárgya. Na és a
kapitány? Egyebet sem várt, mint hogy
megszabadulhasson a feleségétől, így igaz, hiszen amint

1
az az asszony oda felkerült, láttuk, hogy a kapitány
teljesen elhagyja magát, elmerül a fertőben, és akkor ér-
tettük meg, miért nem tett semmit, hogy visszatartsa az
asszonyt. De hát már kezdettől fogva tudta, hogy a Hold
pályája távolodik?
Egyikünk sem gyaníthatta. A süket, talán egyedül a
süket, azon a rejtélyes módon, ahogy ő ismerte a
dolgokat, megérezte, hogy azon az éjszakán búcsúznia
kell a Holdtól. Ezért hát elbújt a titkos zugaiba, és csak
a visszatéréskor jött elő. A kapitány felesége meg hiába
futott utána: többször is láttuk, ahogy keresztbe--
hosszába átszeli a pikkelyes síkot, aztán meg egyszerre
megáll, lenéz ránk, a bárkára, már-már megkérdezte,
nem láttuk-e a süketet.
Volt valami szokatlan azon az éjszakán. A tenger
felszíne, ahelyett, hogy mint máskor teliholdkor,
feszesen sima lett volna, sőt az ég felé ívelő, most
mintha petyhüdt, elernyedt volna, mintha a holdmágnes
nem működne teljes erővel. A fényről sem lehetett azt
mondani, hogy olyan volt, mint más teliholdkor,
valahogy megsűrűsödött az éjszakai homály. Ott fent a
többiek is észrevehették, hogy történik valami, rémült
pillantásokat küldözgettek felénk. Ajkukról és a
miénkről is egyazon pillanatban tört ki a kiáltás:
- Távolodik a Hold!
Még el se halt ez a kiáltás, a Holdon futva felbukkant az
unokaöcsém. Nem látszott rémültnek, még döbbentnek
sem: a talajra helyezte a kezét, hogy a szokásos
bukfenccel levesse magát, ezúttal azonban, amikor elru-
gaszkodott, függve maradt a levegőben, ahogy a kis
Xlthlx annak idején, egy pillanatig a Föld és a Hold
között görgött, aztán fejjel lefelé fordult és erős
karcsapásokkal, mint aki ár ellen úszik, szokatlan
lassúsággal bolygónk felé közeledett.
A többi tengerész a Holdon sietett követni a példáját.
Senki sem gondolt arra, hogy a bárkára juttassa az
összegyűjtött holdtejet, a kapitány sem kárhoztatta őket

1
ezért. Már túl sokáig vártak, most már nehéz volt
legyőzni a távolságot; hiába próbálták az unokaöcsém
repülését vagy úszását utánozni, csak hadonásznak,
félúton lebegve a levegőben.
- Zárkózzatok! Ostobák! Zárkózzatok! - üvöltött a
kapitány. Parancsszavára a tengerészek igyekeztek
csoportba verődni, tömeget alkotni, hogy együtt mind
átkerüljenek a földi vonzás övezetébe: mígnem
egyszerre az emberi testekből álló zuhatag nagy
loccsanással belezuhant a tengerbe.
A bárkák most odaeveztek, hogy felvegyék őket.
- Várjatok! Az asszony még nincs itt! - kiáltottam. A
kapitány felesége is megpróbálta az ugrást, de ott
maradt lebegve, néhány méterre a Holdtól, és lágyan
mozgatta ezüstös karját a levegőben. Felmásztam a
létrára, és hiú igyekezetemben, hogy kapaszkodót
kínáljak neki, felé nyújtottam a hárfát. - Nem ér odáig!
Érte kell menni! - És a hárfát lóbálva nekirugaszkodtam.
Fölöttem a roppant holdkorong már nem volt ugyanaz,
mint korábban, egészen kicsi lett, sőt még egyre
zsugorodott, mintha a pillantásom lökné messzire; és a
tiszta égbolt feltárult, mint egy szakadék, mélyén
megsokszorozódtak a csillagok, és az éjszaka a semmi
áradatát zúdította rám, rémülettel és szédülettel teltem
el.
„Félek!" - gondoltam. - „Túlságosan félek, hogy
nekivágjak! Gyáva vagyok!" És ugyanebben a
pillanatban felugrottam. Dühödten úsztam az égen, és az
asszony felé nyújtottam a hárfát, ő pedig ahelyett, hogy
felém jött volna, maga körül forgott, hol a közönyös
arcát, hol a hátát mutatta felém.
- Egyesüljünk! - kiáltottam, és már utol is értem, és
megragadtam a derekánál, és karomat rákulcsoltam az
övére. - Egyesüljünk, és együtt ereszkedjünk le! -
Megfeszített erővel préseltem magam egyre
szorosabban hozzá, és megfeszített érzékekkel élveztem
ennek az összefonódásnak a teljességét. Annyira, hogy
későn vettem észre: kilendítettem ugyan a lebegésből,

1
de úgy, hogy a Holdra essen vissza. Nem vettem észre?
Vagy talán kezdettől fogva ez volt a célom? Még ki sem
alakult bennem a gondolat, és a torkomból már előtört a
kiáltás: - Én maradok veled egy hónapig! - Sőt: -
Rajtad! - Tovább kiáltoztam nagy felindultságomban: -
Én, rajtad, egy hónapig! - És ebben a pillanatban
leestünk a holdfelszínre, ölelésünk szétbomlott,
egyikünk erre, másikunk arra hemperedett a hideg
pikkelyek között.
Felpillantottam, mint mindig, ha a Hold kérgét
érintettem, azzal a biztos tudattal, hogy ott találom
magam fölött a meghitt tengert, mint egy határtalan
mennyezetet; és megláttam, igen, ezúttal is megláttam,
de mennyivel magasabban, milyen kicsiny volt az
öblökkel, szirtekkel, földnyelvekkel körülhatárolva, és
milyen kicsinek tűntek a bárkák és a társaim
felismerhetetlen arca, és milyen elhaló a kiáltozásuk!
Egy közelről jövő hang ütötte meg a fülemet: Vhd Vhd
asszony megtalálta a hárfáját, és ujjai bánatos hangokat
simogattak elő a hangszerből, olyan volt, mint valami
zokogás.
Hosszú hónap állt előttünk. A Hold lassan keringett a
Föld körül. A lebegő gömbön már nem az ismerős
partokat láttuk, szakadék mély óceánok futottak el
alattunk, perzselő lávakövekkel borított pusztaságok,
jeges földrészek, csúszómászóktól hemzsegő őserdők,
rohanó folyók pengéjétől megszabdalt sziklás
hegyláncok, mocsárvárosok és tufatemetők, sár- és
agyagbirodalmak. A távolság mindent egyazon színűvé
mázolt: a különös távlat minden képet különössé tett;
elefántcsordák és sáskarajok vonultak a lapályokon,
egyformán hatalmas és sűrű tömegük között nem
tudtunk különbséget tenni.
Boldognak kellett volna lennem: egyedül voltam ővele,
mint az álmaimban, a meghitt kapcsolat a Holddal, amit
annyiszor irigyeltem az unokaöcsémtől, és a Vhd Vhd
asszonnyal való együttlét most kizárólag az én kiváltsá-
gom volt. Hold-napok és éjszakák egész hónapnyi

1
szakadatlan sora állt előttünk. A bolygó kérge táplált
bennünket kellemesen savanykás tejével, tekintetünk
felemelkedett a világra, ahol születtünk, s amelyet most
végre bejárhatott teljes kiterjedésében; senki földi által
nem látott vidékeket kutatott fel, vagy túl a Holdon a
csillagokat szemlélte, nagyok voltak, mint az égbolt
hajlott ágain érlelődött fénygyümölcsök, és mindez több
volt a legtündöklőbb vágyaknál, és mégis, mégis csak
számkivetés volt.
Nem tudtam másra gondolni, csak a Földre. A Föld az,
amitől mindenki éppen az, aki, és nem valaki más; itt
fent, a Földtől elszakadva, olyan volt, mintha én nem
volnék többé az a bizonyos én, és az asszony sem volt
már számomra az az ő. Nagyon vágytam visszatérni a
Földre, remegtem a félelemtől, hogy elveszíthetem. Az
én szerelmi álmom beteljesülése csak addig a pillanatig
tartott, amelyben összefonódva kóvályogtunk a Föld és
a Hold között; földi talajától megfosztva az én
szerelmes lelkem most csak marcangoló vágyódást
érzett mindazért, ami itt hiányzott: egy hol, egy körös-
körül, egy előbb, egy később.
Ezt éreztem én. És ő? Feltettem magamnak a kérdést, és
csak újabb félelem mart belém. Mert ha ő sem gondol
másra, csak a Földre, ez lehet jó jel, a végre-valahára
megszületett egyetértésé, de annak a jele is lehet, hogy
minden hiábavaló volt, és még most is csak a süket felé
szállnak a vágyai. De nem: soha nem emelte fel
pillantását öreg bolygónkra, sápadtan bolyongott a
lapályokon, sirámos dallamokat dünnyögött, és a hárfát
pengette, mint aki teljesen beleélte magát az (úgy
hittem) átmeneti holdbéli helyzetébe. Annak a jele volna
ez, hogy legyőztem a vetélytársamat? Nem: vesztettem;
keserves vereség volt, mert az asszony teljesen tisztába
jött azzal, hogy az unokaöcsém minden szerelme
egyedül a Holdé, és egyetlen vágya az volt immár, hogy
Holddá váljon, azonosuljon ennek a nem emberi
szerelemnek a tárgyával.

1
A Hold bevégezte a bolygó körüli útját, és ismét az
Ónzátonyok fölött voltunk. Rémület töltött el, amint
felismertem: a legsötétebb előrelátással sem vártam
volna, hogy a távolság ennyire megkicsinyíti. Azon a
tengertócsán a barátaim most az immár haszontalan
létrák nélkül hajókáztak, ezzel szemben a bárkákról
hosszú lándzsák egész erdeje emelkedett, mindegyikük
kezében ott ingott a szigonyos, horgas végű rúd, talán
azzal a reménnyel, hogy még utoljára kikaparjanak egy
kis holdtejet, és talán nekünk, nyomorultaknak is
nyújtsanak valami segítséget. Azonnal világos volt
azonban, hogy nincs az a hosszú rúd, amely elérne a
Holdig, és nevetséges rövidségüktől megszégyenülten
hullottak vissza a tengerbe; és ebben a nagy zűrzavarban
néhány bárka megingott és felborult. De éppen akkor
egy másik bárkáról kezdett felemelkedni egy hosszabb
rúd, amelyet a vizén húztak idáig: bambuszból lehetett,
sok-sok egymásba illesztett bambuszszálból, és hogy
felemeljék, nagyon óvatosan kellett haladni, mert
annyira vékony volt, hogy a lengésbe beletörött volna,
és nagy erővel és ügyességgel kellett kezelni, hogy ez a
függőleges súly fel ne billentse a bárkát.
Néztük, és világos volt, hogy ennek a póznának a hegye
érinteni fogja a Holdat, és láttuk, hogy odaér,
nekinyomódik a pikkelyes talajnak, egy pillanatra
odatámaszkodik, szinte meglöki egy kicsit, sőt erősen
meglöki, és ettől újra eltávolodik, aztán visszatér, és
újra belebök abba a pontba, mintha labdaként pattogna,
aztán újból eltávolodik. Akkor egyszerre felismertem,
sőt mindketten - én és az asszony - felismertük őt, az
unokaöcsémet, csakis ő lehetett, ő játszotta utolsó
játékát a Holddal, mint a szokásos mutatványai, olyan
volt ez is, mintha egyensúlyozná a Holdat a pózna
hegyén. Azt is észrevettük, hogy a remeklésének semmi
célja nem volt, semmi gyakorlati eredményre nem
törekedett, sőt azt lehetne mondani, még csak
távolabbra lökdöste a Holdat, segítette a távolodást, és
el akarta kísérni a távolabbi pályáján is. Ez is rá vallott,

1
rá, aki képtelen volt a Hold természetével, útjával és
sorsával ellentétes vágyakat is érezni, és ha a Hold most
távolodik tőle, hát az is jó, úgy élvezi ezt a távolodást,
ahogyan mindeddig a közelségét élvezte.
Mit tehetett ez ellen Vhd Vhd asszony? Csupán most
mutatkozott meg, hogy a süket iránti szerelme mennyire
nem valami szeszély, hanem visszavonhatatlan
elkötelezettség. Ha most a távoli Hold az, amit az
unokaöcsém imád, akkor ő is ott fog maradni a
távolban, a Holdon. Erre azonnal rájöttem, amikor lát-
tam, hogy egy lépést sem tesz a bambusz felé, csupán
felemeli hárfáját az ég tetején álló Föld felé, és pengeti a
húrokat. Azt mondom, láttam, de valójában csak a
szemem sarkával fogtam be a képét, mert amint a pózna
a holdkéreghez ért, felugrottam és rácsimpaszkodtam, és
most egy kígyó fürgeségével kúsztam végig a bambusz
bütykein. Karom-térdem munkájával kúsztam felfelé; a
ritka térben könnyű voltam, és mintha valami természeti
erő lökött volna, ösztökélt volna, hogy térjek vissza a
Földre, és elfelejtettem azt is, hogy miért mentem oda
fel, vagy talán épp soha nem voltam annyira tudatában
ennek. Meg hogy mennyire rosszul sült el a dolog, és az
imbolygó rúdon már eljutottam arra a pontra, ahol nem
kellett többé semmi erőfeszítést tennem, csak hagynom,
hogy a Föld vonzásában fejjel előre csússzam lefelé,
míg végül ebben a siklásban a nádszál ezer darabra tört,
és én a bárkák között belepottyantam a tengerbe.
Eljött az édes visszatérés, visszataláltam hazámba, de
szívemben csak bánat volt, őérte, akit elveszítettem, és
szemem az immár végleg elérhetetlen Holdra
szegeződött, és őt kereste. És megpillantottam. Ott volt,
ahol elhagytam, a fövenyen hevert, pontosan a fejünk
fölött, és nem szólt semmit. A színe is, mint a Holdé, a
hárfát magához szorította, tartotta, és fél kézzel lassú,
nyújtott ütemben pengette. Jól ki lehetett venni a keble
formáját, a karját, a csípőjét, ahogy ma is
visszaemlékszem rá, ahogy ma is, amikor a Holdból ez
a távoli, lapos korong lett, pillantásommal mindig őt

1
keresem. Amint az égen felbukkan az első holdsarló, és
minél jobban nő, annál erősebben képzelem, hogy látom
őt, őt vagy valamit őbelőle, de semmi mást, csak őt,
száz és ezer különböző nézetben, őt, aki a Holdat
Holddá teszi, és aki minden teliholdkor egész éjszaka
vonításra készteti a kutyákat, és nekem is vonítanom
kell velük.

1
VILÁGOSSÁG SZÜLETIK

A naprendszer bolygói - mondja G. P. Kuiper - egy

gomolygó, alaktalan ködfolt sűrűsödéséből kezdtek
megszilárdulni a teljes sötétségben. Minden hideg volt
és sötét. Később a Nap kezdett összetömörülni, mígnem
körülbelül a jelenlegi méreteire húzódott össze, és
ebben az erőkifejtésben a hőmérséklet egyre emelkedett,
ezer és ezer fokra emelkedett, és sugarakat kezdett
kibocsátani az űrbe

Koromsötét volt - erősítette meg az öreg Qfwfq -, én

még gyerek voltam, épp hogy emlékszem rá. Együtt
voltunk ott rendszerint, a papa, a mama, Bb'b
nagymama, valami nagybácsikáék, akik látogatóba
jöttek, Hnw úr, akiből később ló lett, és mi, kisebbek. A
felhőkön - úgy tűnik, más alkalommal ezt mar
elmeséltem - mondhatni, feküdt az ember, szóval
teljesen mozdulatlanul heverve csak hagytuk, hogy
vigyen, amerre visz. Nem mintha kívül feküdtünk volna,
értitek, a felhő felszínén, nem: ott túl hideg volt; benne
voltunk, mintegy beburkolva valami gomolygó és
szemcsés anyag egyik rétegébe. Az időt számon tartani
nem tudtuk, valahányszor nekiálltunk, hogy
megszámoljuk a felhő fordulatait, vita lett belőle, lévén
hogy a sötétben semmi tájékozódási pont nem volt, és a
végén mindig összevesztünk. Így aztán jobbnak láttuk
hagyni, fussanak a századok, mintha percek volnának;
mit tehettünk volna, csak vártunk, betakaróztunk azzal,
ami adódott, szundikáltunk, időnként odaszóltunk
egymásnak, hogy megbizonyosodjunk, még mindig ott
vagyunk mindnyájan, és - természetesen vakaróztunk,
mert akárhogy szépítgetjük is a dolgot, a részecskéknek
ez a forgataga nem volt ránk más hatással, csak kínos
viszketegséget okozott.
Hogy mit vártunk, senki sem tudta volna megmondani;
igaz, Bb'b nagymama még emlékezett arra az időre,
20
amikor az anyag egyenletesen oszlott el a térben, és a
hő, a fény úgyszintén; bármennyi túlzás legyen is az
öregek elbeszéléseiben, valahogy mégis jobb idők
járhattak akkoriban, de legalábbis másfélék, nekünk
tehát csak hagyni kellett, hogy elmúljék ez a roppant
éjszaka.
Mindnyájunk közül a kishúgom, G'd(w)n, érezte magát
a legjobban a befelé forduló természetével: zárkózott
kislány volt, és szerette a sötétséget. 'Tartózkodási
helyül G'd(w)n mindig valami félreeső helyet választott,
valahol a felhő szélénél, és belebámult a feketeségbe,
finom permetben futottak mellette a porszemek,
beszélgetett magában, apró kacajai is finom porpermetre
emlékeztettek, dudorászott, és átengedte magát - ébren
vagy elszundítva - az álmainak. Nem olyan álmok
voltak ezek, mint a mieink - a sötétbe beleveszve mi
más sötétről álmodtunk, mert más nem jutott eszünkbe
-, ő, amennyire kusza beszédéből kivehettük, százszor
mélyebb, változatos és bársonyos sötétről álmodott.
Apám vette észre elsőként, hogy valami történik. Én
éppen elszundítottam, a kiáltása ébresztett fel:
- Vigyázat! Itt nyom!
Alattunk a felhő anyaga, abból a gomolygóból, amilyen
mindig volt, kezdett összetömörülni.
Valójában anyám már több órája hánykolódott, és azt
mondogatta:
- Ejnye, nem tudom, merre forduljak! - Szóval
eszerint már észrevett valami változást a fekvőhelyén: a
por már nem volt olyan, mint korábban, lágy, ruganyos,
egyöntetű, amiben heverészhetett, ameddig csak
jólesett, és nem maradt semmi nyoma; most valami
süppedés alakult ki, valami gödör, különösen ott, ahová
egész testével szokott nehezedni. Úgy érezte, mintha
számtalan szemcse vagy csomó, vagy rög volna alatta,
amelyek - bár száz és száz kilométer mélyen voltak
eltemetve - nyomták őt a lágy porrétegeken keresztül is.
Nem mintha általában sokat adtunk volna anyám pana-
szaira: szegényke, amilyen túlérzékeny volt, és már
21
meglehetősen előrehaladott korú, az akkori létviszonyok
nem éppen az ő idegeinek valók voltak.
Ehhez jött még aztán Rwzfs öcsém, aki akkor még
egészen kis kölyök volt, egyszer csak hallom, hogy a
csuda tudja, mit csinál, csapkod, motoszkál, egyszóval
fészkelődik, megkérdeztem:
- Mi a csudát csinálsz?
Ő meg azt mondta:
- Játszom.
- Játszol? De hát mivel?
- Valamivel - felelte. Értitek? Ez volt az első eset.
Valami, amivel játszani lehet, soha nem volt. És hogyan
is játszhattunk volna? Abban a gáznemű kulimászban?
Szép mulatság: az ilyesmi nagyon jól megfelelt G'd(w)n
húgomnak. Ha Rwzfs játszik, ez annak a jele, hogy
talált valami újat: úgyhogy később, szokásos túlzásával
azt mesélte, egy kavicsot talált. Kavics persze nem volt,
de minden bizonnyal valami keményebb anyagcsomó,
vagy mondjuk, valami kevésbé gáznemű. Ezzel
kapcsolatban az öcsém soha nem volt pontos, sőt
mindenféléket mesélt, ahogy jött, és amikor eljött a
nikkel kialakulásának a kora, és másról se lehetett
hallani, csak a nikkelről, azt mondta:
- Megvan: nikkel volt, nikkellel játszottam! -
Ezért ragadt rá a „Nikkel Rwzfs" gúnynév (és egyáltalán
nem azért, mintha nikkellé változott volna, ahogy most
állítják némelyek, hogy azzal a tunya természetével nem
sikerült túljutnia az ásványi állapoton. Nem, a dolgok
egészen másként állnak, ezt az igazság kedvéért
mondom, nem azért, mert a testvéremről van szó: egy
kissé mindig tunya volt, az igaz, de nem a fémes
fajtából, inkább kocsonyaszerű, annyira, hogy még
egész fiatalon feleségül vett egy algát, az elsők egyikét,
és többé nem hallatott magáról).
Szóval úgy tűnt, mindnyájan megéreztek valamit,
kivéve engem. Talán mert szórakozott vagyok.
Hallottam - nem emlékszem, aludtam-e még, vagy már
ébren voltam - apánk kiáltását: „Valami nyom!" -
22
Értelmetlen kijelentés (lévén, hogy azelőtt semmi nem
nyomott semmit, ebben biztosak lehetünk), de értelmet
nyert abban a szent pillanatban, amelyben kimondták,
ugyanis azt az érzetet jelentette, amit érezni kezdtünk,
kissé szédelegve; olyan volt, mint valami iszapréteg a
talpunk alatt, valami vékony, ami mintha visszalökne
magától. Szemrehányó hangon megszólaltam:
- De nagymama!
Sokszor feltettem magamnak a kérdést a későbbiekben,
miért van az, hogy első visszahatásként a nagymamára
haragudtam. Bb'b nagymama, aki megtartotta régi
időkből való szokásait, gyakran csinált nem helyénvaló
dolgokat: változatlanul azt hitte, hogy az anyag
egyenletes eloszlású, és például csak ki kell dobni a
szemetet, ahol éppen jólesik, és láthatjuk, amint
megritkul, és messze tűnik. Hogy a sűrűsödési folyamat
már jó ideje megkezdődött, azaz hogy a piszok
összesűrűsödik a részecskéken, hogy le se lehet többé
vakarni, ez sehogyan se ment a fejébe. így aztán
ködösen összekapcsolódott bennem a „Valami nyom!"
új ténye valami elhibázott dologgal, amit a nagymama
követhetett el, ezért tört ki belőlem az a kiáltás.
Erre aztán Bb'b nagymama:
- Micsoda? Megtaláltad a karikát?
Ez a karika egy kis körpárna volt, galaktikus anyagból,
amelyet a nagymama ki tudja, hol szedett fel az első
világrendülések idején, és mindig magával hordott,
hogy arra üljön. Egyszer aztán a nagy éjszakában
elveszett, és a nagymama engem vádolt, hogy eldugtam
előle. Na, mármost az igaz, hogy ezt a karikát én mindig
gyűlöltem, annyira otrombának és nem idevalónak tűnt
a felhőnkön, de legfeljebb csak azt lehetett a szememre
vetni, hogy nem őriztem szakadatlanul, ahogy a
nagymama követelte.
Apám, aki a nagymamával mindig nagyon tisztelettudó
volt, most nem tudta megállni, hogy rá ne szóljon:
- Ugyan már, mama, itt tudom is én, mi történik,
maga meg azzal a karikával jön!
23
- Na, ugye, mondtam én, hogy nem tudok
elaludni! - jelentette ki anyám, és ez sem volt éppen a
helyzethez illő megjegyzés.
Egyszerre csak nagy - „fuj! hú! hrrr!" - hallatszik, és
rögtön tudtuk, hogy Hnw úrral történhetett valami:
egyre csak köpködött és krákogott.
- Hnw úr! Hnw úr! Jöjjön elő! Hova a csudába tűnt? -
mérgelődött apám, és abban a még alaktalan sötétségben
nagy tapogatózással sikerült végre elkapnunk és
kihúznunk a felhő felszínére, hogy újra lélegzethez
jusson. Lefektettük arra a külső rétegre, amely akkor
már valamilyen alvadt és sikamlós halmazállapotot
kezdett felvenni.
- Hú! Körülfog ez a vacak! - próbált magyarázkodni
Hnw úr, aki sohasem bővelkedett a kifejezés
eszközeivel. - Egyre beljebb, egyre beljebb, és - hamm!
- bekap! Hrrr! - És kiköpött.
Ez már újdonság volt: a felhőben most már, ha nem
ügyelt az ember, el lehetett süllyedni. Anyám az anyák
ösztönével elsőnek értette ezt meg, és kiabálni kezdett:
- A gyerekek! Itt vagytok mind? Hol vagytok?
Az igazat megvallva kissé könnyelműek voltunk, és míg
korábban, amikor századokon keresztül minden
mozdulatlanul tespedt, mindig ügyeltünk, hogy szét ne
szóródjunk, most egészen kiment az eszünkből.
- Nyugalom, nyugalom. Senki ne menjen el - mondta
apám. - G'd(w)n! Hol vagy? És az ikrek? Szóljon, aki
látta az ikreket!
Senki nem válaszolt.
- Jaj, elvesztek! - kiáltott anyánk. Kisöcséim nem
voltak még abban a korban, hogy bármiféle jelt adjanak,
könnyen elvesztek hát, és állandóan vigyázni kellett
rájuk.
- Megyek, megkeresem őket! - javasoltam.
- Igen, menj, derék fiú vagy, Qfwfq! - örvendezett a
papa és a mama, de azonnal meggondolták a dolgot. -
De ha te is elmész, te is elveszel! Maradj itt! Na, jó,
menj, de jelezd, hol vagy: fütyülj!
24
Kezdtem járkálni a sötétben, ebben az ingoványos
felhősűrűsödésben, közben egyre eregettem a füttyöket.
Azt mondom: járkálni, vagyis egy bizonyos módon, a
felületen mozogni, ami néhány pillanattal ezelőttig
elképzelhetetlen volt, és most is csak nehezen illett rá a
való helyzetre, mert az anyag olyan kevés ellenállást
tanúsított, hogy ha az ember nem ügyelt, a felszínen
való közlekedés helyett elsüllyedt rézsút vagy
éppenséggel merőlegesen, és ott találta magát eltemetve.
De bármilyen irányba mehettem, bármilyen
mélységben, a valószínűség, hogy megtalálom az
öcséimet, mindig ugyanaz: ki tudja, hová tűntek ezek
ketten.
Egyszerre csak felbuktam, mintha - most így mondanák
- elgáncsoltak volna. Az első eset volt, hogy elestem,
eddig azt sem tudtam, mi az: elesni, de mivel még lágy
volt a környezet, nem történt semmi bajom.
- Ne taposs itt össze mindent - szólalt meg egy
hang Qfwfq, hagyd már abba! - G'd(w)n húgom hangja
volt.
- Miért? Mi van ott?
- Csináltam valamivel valamit… - felelte. Kellett
egy kis idő, míg tapogatózva felfedeztem, hogy a
húgom, ahogy ott babrált azzal a sárszerűséggel, egy
egész, csipkés, fogazott, rücskös felszínű dombot emelt.
- Mi a csudát csinálsz?
G'd(w)n mindig olyan se füle, se farka válaszokat adott:
- Egy kívült benne egy belüllel. Crrr, crrr, crrr…
Tovább folytattam bukfencekkel tarkított utamat.
Belebotlottam, mint rendesen, Hnw úrba is, aki ismét
fejjel lefelé kötött ki a sűrűsödő anyag belsejében.
- Fel, Hnw úr, Hnw úr! Vigyázzon, lehet, hogy nem
tud talpra állni! - És megint nekem kellett segítenem,
hogy kikecmeregjen, ezúttal egy nagy lökéssel alulról
felfelé, mivel én magam is teljesen elmerültem már.
Hnw úr köhögve és fújtatva és prüszkölve (sohasem
tapasztalt hideg volt) kibukkant a felszínre, éppen azon

25
a ponton, ahol Bb'b nagymama üldögélt. A nagymama a
levegőbe repült, és azonnal elérzékenyült.
- Az unokáim! Megkerültek az unokáim!
- Ugyan, mama, nézze, Hnw úr az! - Teljes volt a
zűrzavar.
- És az unokáim?
- Itt vannak! - kiabáltam. - És itt a karika is!
Az ikrek már régebben valami titkos rejtekhelyet
csinálhattak maguknak a felhő sűrűjében, és ők dugták
el ott lent, a karikát, hogy játsszanak vele. Amíg az
anyag, folyós volt, ott belül lebegve még halálugrásokat
is végezhettek a karikán keresztül, de most foglyul ej-
tette őket valami szivacsos túrószerűség, a karika
nyílása eltömődött, és mindenfelől nyomta őket valami.
- Kapaszkodjatok a karikába! - próbáltam megértetni
velük. - Kihúzlak onnan, butuskák! - Húztam, húztam,
és egyszerre csak, mielőtt észrevették volna, már a
felszínen bukfenceztek, azt most tojásfehérjeszerűen
összeállt hártya borította. A karika pedig, amint
előbukkant, máris szétfoszlott. Hát most értse meg az
ember, miféle dolgok történtek ezekben a napokban, és
próbálja megmagyarázni Bb'b nagymamának.
Éppen ekkor, jobb pillanatot nem is tudtak volna
választani, a bácsikáék lassan felálltak és megszólaltak:
- Na, későre jár, ki tudja, mit csinálhatnak a
gyerekek, aggódunk egy kicsit, örültünk, hogy
láthattunk benneteket, de most legjobb, ha elindulunk.
Nem lehet azt mondani, hogy nem volt igazuk, sőt már
korábban is észbe kaphattak volna, hogy
hazaszaladjanak, de a bácsikáék, talán a félreeső
lakhelyük miatt, egy kissé félszeg alakok voltak. Az is
lehet, hogy már eddig is tűkön ültek, csak nem mertek
szólni.
Apám válaszolt:
- Ha menni akartok, nem tartóztatlak, de
gondoljátok meg jól, nem volna-e okosabb megvárni,
hogy a helyzet egy kissé világosabb legyen, hiszen jelen

26
pillanatban nem tudni, milyen veszélyeknek mentek
elébe. - Szóval szavait a józanész sugallta.
Ők azonban:
- Nem, nem, köszönjük a törődést, igazán
kellemes társalgás volt, de most már nem akarunk
tovább zavarni - és más efféle bárgyúságok. Szóval nem
mondom, hogy mi sokat értettünk a dolgokból, de ők
éppenséggel semmit sem fogtak fel az egészből.
Hárman voltak a bácsikáék, hogy pontos legyek: egy
néni és két bácsi, mindhárman szörnyű hosszúak és
gyakorlatilag egyformák, sohasem derült ki világosan,
ki kinek a férje vagy fivére, az sem, hogy pontosan
miféle rokonágban vannak velünk: azokban az időkben
sok homályos dolog volt.
Egyenként indultak el a bácsiék, mindegyikük más-más
irányba, neki a fekete égboltnak, és időnként, mintha
tartani akarnák a kapcsolatot, felkiáltottak: „Óó! Óó!"
Mindent ilyenformán csináltak: képtelenek voltak akár a
legkisebb módszerességet belevinni a cselekedeteikbe.
Még csak az imént indultak el mindhárman, és ezek az
„Óó! Óó!" - kiáltások már egészen távoli pontokról
hallatszottak, pedig még csak néhány lépésnyire
távolodhattak el. Másfajta kiáltásokat is hallottunk, de
nem értettük, mint jelentenek: „De hisz itt űr van! - De
hisz itt nem lehet átmenni! - Hát mért nem jössz erre? -
Na de hol vagy? - Na, ugord át! - Ugyan mit ugorjak?
Te okos! - De hát erre visszafelé megyünk!" Szóval az
ember nem értett már semmit, csupán az a tény volt
nyilvánvaló, hogy köztünk és a bácsiék között iszonyú
távolságok vannak nyílóban.
Egyedül a nagynéni volt az - ő indult utoljára, aki
összefüggőbb szöveget harsogott:
- Most aztán itt maradok egyedül ennek a nagydarab
leszakadt tömegnek a tetején…
A két bácsi immár távoli, elhaló hangja meg egyre azt
ismételgette: - Hülye… Hülye…
Még mindig ezt a hangoktól átjárt sötétséget fürkésztük,
amikor megtörtént a változás: az egyetlen igazi nagy
27
változás, aminél jelen lehettem, és amihez viszonyítva a
többi semmiség. Szóval: ez a dolog a horizonton
kezdődött, ezek a rezgések, amelyek nem hasonlítottak
azokra, amiket akkor hangoknak neveztünk, azokra
sem, amiket az előbb említettünk, az „itt nyom"-nál, a
többire sem. Valami forrongás, minden bizonnyal jó
messzi, amely ugyanakkor közelibbé tette azt, ami közel
volt, szóval: hirtelen ez az egész sötétség sötét volt,
szembeállítva valami mással, ami nem volt sötét, vagyis
a fénnyel. Amint figyelmesebben elemezni tudtuk,
hogyan állnak a dolgok, kiderült, hogy először is az ég
sötét volt, mint azelőtt, de kezdett már nem olyan lenni;
másodszor a felszínt, amelyen álltunk, undorítóan
piszkos, hepehupás jégréteg alkotta, amely most
olvadozott, mivel a hőmérséklet egyre emelkedett.
Harmadszor pedig megláttuk azt, amit később
fényforrásnak neveztünk, azaz egy tömeget, amely
egyre vakítóbb lett, tőlünk roppant üres tér választotta
el, és - úgy tűnt - egymás után próbálgatja a színeket
valami lüktető színváltakozásban. Továbbá: ott, az
égbolt közepén, köztünk és az izzó tömeg között néhány
kósza, fénylő szigetecske kóválygott az űrben, rajtuk a
bácsikáék vagy más, messzi árnyképpé halványodott
alakok, akik valami nyüszítés félét hallattak.
A lényeg tehát már megvolt: a felhő szíve
összehúzódott, és fényt és hőt fejlesztett, és most volt
Nap. A maradék meg tovább keringett ott körbe,
különböző darabokra szakadozva és összetömörülve, a
Merkúr, a Vénusz, a Föld, meg még távolabb a többi, és
aki volt, megvolt. Mindehhez még őrjítő hőség is járult.
Mi meg ott álltunk tátott szájjal, kiegyenesedve, csak
Hnw úr állt óvatosságból még négykézláb. A nagymama
meg: kacagásban tört ki. Mondtam már, hogy Bb'b
nagymama a szórt fény korából való volt, és az egész
sötét időszak alatt állandóan úgy beszélt, mintha
bármelyik pillanatban várható volna, hogy a dolgok
visszatérnek a régi állapotukba. Most úgy vélte, eljött az
ő pillanata. Előbb a közönyöst akarta adni, akinek
28
mindaz, ami történt, teljesen természetes, aztán látva,
hogy nem ügyelünk rá, nevetni kezdett, és megvetően
kiáltozta:
- Tudatlanok… Tudatlan népség…
Nem volt ez persze túlságosan jóhiszemű dolog tőle,
hacsak azt nem nézzük, hogy néha kihagy az
emlékezete. Apám, annak a kevésnek alapján, amennyit
egyáltalán megértett, ezt mondta neki, még mindig
tapintatosan:
- Mama, tudom, hogy érti ezt, ez azonban nem az,
azt hiszem, egészen más jelenség… - És a talajra
mutatott. - Nézzetek csak le! - kiáltott.
Lepillantottunk. A Föld, amelyen álltunk, még valami
áttetsző, kocsonyás tömeg volt, amely egyre keményebb
és átlátszatlanabb lett, a középpontból kiindulva, ahol
egy tojássárgája-szerű sűrűsödés volt kialakulóban;
pillantásunk azonban még át tudta járni keresztül-kasul,
úgy átvilágította ez a most született Nap. És ennek az
átlátszó hólyag- félének a belsejében egy árnyat vettünk
észre, amely mintha úszna vagy repülne benne. Anyánk
megszólalt: - Kislányom!
Mindnyájan felismertük G'd(w)n húgomat: amilyen
félénk volt, talán megrémült a Nap kigyúlásától,
megriadt, elmerült a Föld, sűrűsödő anyagában, és most
valami kijáratot próbált vágni magának a bolygó
mélységeiben, aranyos-ezüstös pillangóként csillogott,
valahányszor egy még világos, átlátszó részen haladt át,
vagy pedig eltűnt az egyre táguló, egyre terjeszkedő
sötét részben.
- G'd(w)n! G'd(w)n! - kiáltoztunk, és a földre
vetve magunkat mi is igyekeztünk utat nyitni neki, hogy
elérjük. A földfelszín azonban egyre inkább valami
likacsos burokká alvadt, és Rwzfs öcsém, akinek
sikerült egy repedésbe erőltetnie a fejét, kis híján
megfulladt.
Aztán már nem láttuk többé a húgomat: a szilárd rész
már elfoglalta a bolygó egész középső övezetét. A

29
húgom ott maradt, és többé nem tudtam felőle semmit,
eltemette-e a mélység, vagy valamerre menedéket talált
magának, mígnem egyszer újra találkoztam vele, jóval
később, Canberrában, 1912-ben, egy nyugdíjas vasutas,
bizonyos Sullivan felesége volt, de úgy megváltozott,
hogy alig ismertem rá. Felkeltünk. Hnw úr és a
nagymama zokogva állt előttünk, és kékes-aranyos
lángok borították őket.
- Rwzfs! Miért gyújtottad meg a nagymamát? -
kezdett már kiabálni apánk, de amikor az öcsém felé
fordult, látta, hogy őt is lángok borítják. Apám is,
anyám is és én is és mindnyájan tűzben égtünk. Illetve:
nem égtünk, elmerültünk a tűzben, mint valami vakító
erdőben, magas lángnyelvek emelkedtek a bolygó egész
felszínén, tűzlégkör volt, amelyben futhattunk,
lebeghettünk, repülhettünk, úgyhogy valami újonnan
jött vidámság fogott el bennünket. A Nap kisugárzása
perzselte a bolygók hélium- és hidrogénburkát: az
égben, ahol a bácsikáék voltak, lángoló gömbök örvény-
lettek, aranyszínű és türkizkék szakállt húztak maguk
után, mint az üstökös a farkát.
Visszatért a sötét. Azt hittük már, hogy minden, ami
megtörténhetett, megtörtént.
- Most aztán vége van - mondta a nagymama
higgyetek az öregnek. - De nem, csak annyi történt,
hogy a Föld megtette egy fordulatát. Éjszaka volt.
Minden csak most kezdődött.

30
JEL AZ ŰRBEN

A Tejút külső övezetében elhelyezkedő Nap mintegy 200

millió év alatt végez egy teljes galaktikus keringést

Így van, ennyi idő kell ehhez, nem kevesebb - mondta

Qfwfq - egyszer útközben, egy jelet tettem az űr egyik
pontjára, kifejezetten azért, hogy kétszázmillió év
múlva, amikor a következő fordulatban ismét arra
járunk, ott találhassam. Milyen jelet? Nehéz
megmondani, mert ha azt halljátok: jel, azonnal valami
olyasmire gondoltok, ami különbözik valamitől, ott meg
nem volt semmi, ami különbözne valamitől. Ti azonnal
valami szerszámmal vagy kézzel készített jelre
gondoltok, hogy a szerszám vagy a kéz aztán eltűnik, a
jel viszont ott marad, de abban az időben még nem
voltak szerszámok, és kéz sem volt, se fog, se orr, mind-
ezek csak később lettek, jó sok idő múltán. Hogy milyen
formája legyen a jelnek, azt mondjátok, ez nem
probléma, mert hiszen bármilyen formája legyen is, a
fontos az, hogy a jel jelül szolgáljon, vagyis
különbözzék más jelektől, vagy éppen legyen azonos
velük. Most is könnyen beszéltek, de előttem, abban a
korban, nem voltak minták, hogy azt mondhassam,
ugyanolyant csinálok vagy másfélét, nem volt semmi
utánozható, nem volt egy vonal sem, amely akár
egyenes, akár görbe, az ember tudja, hogy micsoda,
pont se volt vagy valami kiugrás vagy bemélyedés. Egy
jelet akartam csinálni, ez a helyzet, vagy mondjuk,
jelnek akartam tekinteni valamit, akármit, amit éppen
sikerül csinálnom, így aztán mivel az űrnek azon a
pontján és nem másutt csináltam valamit azzal a
szándékkal, hogy jelet csináljak, kiderült, hogy valóban
jelet csináltam.
Végeredményben ahhoz, hogy ez volt az első jel, amit a
világon csináltak, de legalábbis a Tejút körzetében, azt
kell mondanom, hogy nagyon jól sikerült. Hogy látható
31
volt-e? Mondhatom, remek kérdés, és ugyan kinek volt
szeme abban az időben, hogy lássa? Soha senki még
nem látott semmit, ez a kérdés hát fel se vetődött. Hogy
tévedhetetlenül felismerhető volt-e, hát annak az volt:
lévén hogy az űr összes többi pontja azonos és
megkülönböztet- hetetlen volt, ezen viszont ott volt a
jel.
Így aztán ahogy a bolygók továbbhaladtak pályájukon, a
Naprendszer is a magáén, hamarosan elmaradt
mögöttem a jel, és végeérhetetlen terek kerültek közénk.
Nem tudtam türtőztetni magam, és máris arra
gondoltam, mikor érek vissza, hogy viszontláthassam,
és hogyan fogom felismerni, és hogy milyen örömet fog
nekem okozni ebben a névtelen térségben, ahol százezer
fényévet bejártam anélkül, hogy valami ismerős
dologba botlottam volna. Évszázadok százai alatt
semmi, évezredek ezrei alatt semmi, és visszatérek, és
tessék, ott van a helyén, úgy, ahogy hagytam, kis
semmiség, de avval a - mondjuk így - össze-
téveszthetetlen bélyeggel, amit én adtam neki.
A Tejút lassan forgott maga körül csillagzatokból,
bolygókból és felhőkből álló rojtjaival, és benne a Nap a
többivel együtt, a rendszer peremén. Ebben az egész
forgatagban egyedül csak a jel volt mozdulatlan, egy
tetszőleges ponton, távol minden keringéspályától
(mikor elhelyeztem, kihajoltam egy kicsit a Galaktika
szélén, hogy oldalt kerüljön, és ne érintse a világok
forgása). Egy tetszőleges ponton, amely már nem volt
tetszőleges attól a pillanattól fogva, amikor ez lett az
egyetlen pont, amelyről biztosan tudhatta az ember,
hogy ott van, és amelyhez viszonyítva a többi pontot
meg lehetett határozni.
Rágondoltam éjjel-nappal, sőt másra nem is tudtam
gondolni; mondhatnám úgy is, hogy ez volt az első
alkalom, hogy volt valami, amire gondolhatok, jobban
mondva mindeddig soha nem lehetett valamire
gondolni; először is azért, mivel hiányoztak a dolgok,
amikre gondolhatna az ember, másodszor meg azért,
32
mert hiányoztak a jelek, amikről az embernek eszébe
jutottak volna. De attól a pillanattól fogva, hogy ott volt
a jel, megvolt a lehetőség, hogy ha valaki gondol, egy
jelre gondoljon, éspedig arra ott, értve ezen azt, hogy a
jel volt az a dolog, amire gondolni lehetett, és a gondolt
dolog jele is, vagyis önmagáé.
A helyzet tehát a következő volt: a jel jelölt egy pontot,
de ugyanakkor jelölte azt, hogy ott egy jel van, ami még
fontosabb is, mivel pontból sok volt, jel viszont csak ez
az egy, és ugyanakkor ez a jel az én jelem volt, engem
jelölt, mivel az egyetlen jel volt, amit valaha is
csináltam, és én voltam az egyetlen, aki valaha is jelet
csinált. Olyan volt, mint egy név, annak a pontnak a
neve és az én nevem is, amellyel én jelöltem azt a
pontot, szóval ez volt az egyetlen lehetséges név
mindazon dolgok számára, amelyek elnevezést
kívántak.
A Galaktika peremén utazó világunk egyre messzibb
terek felé hajózott, a jel pedig ott volt, ahol hagytam,
hogy jelölje azt a pontot, és ugyanakkor engem jelölt,
vittem magammal, bennem lakozott, maradéktalanul
birtokába vett, beékelődött közém és minden dolog
közé, amivel megkísérelhettem volna kapcsolatot
teremteni. Míg a visszatérésre, a találkozásra vártam,
lehetőségem volt, hogy megpróbáljak más jeleket,
jelcsoportokat kialakítani belőle, azonos jelek sorát és
különböző jelek szembeállítását. Tíz- és tízezer évezred
múlt el azonban a pillanat óta, amikor a jelet
hátrahagytam (illetve ama néhány másodperc óta,
amikor az örökösen mozgásban levő Tejútról lehajítot-
tam), és éppen most, amikor minden részletében magam
előtt kellett volna látnom (a legkisebb bizonytalanság,
hogy milyen is volt, bizonytalanná tenné az esetleges
más jelektől való lehetséges eltéréseket). Ráeszméltem,
hogy bár nagy vonalakban, általános megjelenésében a
fejemben van, mégis valami elsikkadt belőle, szóval, ha
megpróbáltam különböző elemeire bontani, nem tudtam
már visszaemlékezni, hogy az egyik és a másik elem
33
között így kell-e csinálni, vagy inkább amúgy. Magam
elé kellett volna állítanom, tanulmányozni, vizsgálgatni,
valójában pedig távol volt tőlem, azt se tudtam még,
milyen távol, mert hiszen éppen azért csináltam, hogy
megtudjam, mennyi idő múlva látom viszont, és amíg
nem láttam viszont, nem fogom megtudni. Most
azonban nem az volt a fontos, hogy mi okból csináltam,
hanem hogy hogyan csináltam, és nekiálltam
feltevéseket gyártani erről a hogyanról, és elméleteket,
miszerint egy adott jel szükségszerűen adott külsejű. Az
után megpróbáltam kizárásos módszerrel kiküszöbölni
az összes kevésbé valószínű jeltípust, hogy az igazihoz
eljussak, de mindezek a képzeletbeli jelek kivédhetetlen
ingatagsággal, sorra összeomlottak, mert nem volt ott az
az első jel, hogy összehasonlítási alapul szolgáljon.
Ebben a buzgólkodásban (miközben a Galaktika tovább
forgolódott álmatlanul puha űrágyában, mintha a
világok és a felgyúló-sugárzó atomok okozta
viszketegség bántaná) megértettem, hogy immár a
megmaradt ismereteket is elvesztettem a jelemről, és
csupán egymással felcserélhető jeltöredékeket sikerült
már felidéznem. Vagyis a jel benső jeleit, és ezeknek a
jel belsejében levő jeleknek minden változása a jelet
egészen más jellé változtatta, vagyis egyszerűen elfelej-
tettem, milyen is az én jelem, és nem volt mód arra,
hogy felelevenítsem.
Kétségbeestem? Nem. A felejtés bosszantó, de nem
helyrehozhatatlan. Akármi legyen is, tudtam, hogy a jel
ott vár rám, némán és mozdulatlanul. Egyszer majd
odaérek, megtalálom, és folytathatom a gondolatsort.
Becslésem szerint valahol félúton lehettünk a galaktika-
pályán: kis türelem, a második útfél mintha gyorsabban
telne. Már csak arra kell gondolnom, hogy a jel ott van,
és hogy újra odaérek.
Egyik nap múlt a másik után, már közel kellett lennem.
Remegtem a türelmetlenségtől, hiszen minden
pillanatban beleütközhettem a jelbe. Itt volt, nem, egy
kicsit arrébb, most százig számolok… Nem volna már
34
meg? Elhagytam volna? Egyik sem. A jelem elmaradt
valahol, ki tudja, merre, mögöttünk, rendszerünk
keringési pályájától teljesen félreeső ponton. Nem
számoltam azokkal a kilengésekkel, amelyek -
különösen akkoriban - módosítják az égitestek
nehézségi erejét, és pályájukat szabálytalan cikcakkosra
rajzolják, amilyen a dália pártája. Vagy száz évezreden
keresztül foglalatoskodtam a számításaim felül-
vizsgálatával: kiderült, hogy pályánk nem minden
galaktikai évben érinti azt a pontot, csak minden
harmadikban, vagyis minden hatszázmillió napévben.
Aki várt kétszázmillió évet, várhat hatszázat is, és én
vártam; hosszú út volt, de hát nem gyalog kellett meg-
tennem, a Galaktika hátán úgy jártam be a fényéveket a
bolygó- és csillagpályákon bukdácsolva, mint valami
patájával szikrát szóró paripa nyergében; izgatottságom
egyre nőtt, úgy éreztem, hódítani megyek, megkapom
azt, ami csak értékes: jelet, hazát és nevet…
Megtettem a második kört, a harmadikat. Ott voltam.
Kiáltás szakadt ki belőlem. Egy ponton, amely éppen az
a pont kellett, hogy legyen, az én jelem helyén alaktalan
kaparás volt, csorba, foltos vakarás az űrben. Mindent
elveszítettem: a jelet, a pontot, amely engem - lévén
hogy én voltam az, aki azt a pontot megjelöltem -
igazán azzá tett, aki vagyok. Az űr jel nélkül ismét
émelyítő, örvénylő ürességgé változott, amelynek se
eleje, se vége, amelybe - magamat is beleértve - minden
beleveszett. (És senki ne jöjjön nekem azzal, hogy egy
pont megjelölésére a jelem vagy a jelem kivakarása
teljesen egyre megy: a vakarás a jel tagadása,
következésképpen nem jelöl, vagyis nem alkalmas arra,
hogy megkülönböztessen egy pontot az őt megelőző és
őt követő pontoktól.)
Csüggedés fogott el, és sok fényéven keresztül csak
vitettem magam, mint aki se lát, se hall. Mikor végre
felpillantottam (időközben megkezdődött világunkban a
látás és következésképpen az élet is), mikor
felpillantottam, megláttam azt, amitől soha nem vártam
35
volna, hogy a szemem elé kerül. Megláttam a jelet, de
nem azt, egy hasonló jelet, egy jelet, amely kétség-
telenül az enyémnek a másolata volt, de amelyről
azonnal világosan látszott, hogy nem lehet az enyém,
annyira torz és elkapkodott, otrombán hivalkodó volt,
ocsmány meghamisítása annak, amit én akartam jelölni
abban a jelben, és amelynek kimondhatatlan tisztaságát
csak most - az összehasonlításnál - sikerült vissza-
idéznem. Ki űzött ilyen rossz tréfát velem? Képtelen
voltam rájönni. Végül egy sok ezer éves feltevéslánc
során eljutottam a megoldáshoz: egy másik
bolygórendszeren, amely a miénk előtt végezte
galaktikus keringését, volt egy bizonyos Kgwgk (a
nevét később sikerült kikövetkeztetnem, a nevek jóval
későbbi korszakában), öntelt és irigység marta alak, aki
egy vandál rohamában kitörölte az én jelemet, és
nekiállt, hogy otromba kontármunkával megpróbáljon
egy másikat odatenni.
Világos volt, hogy ennek a jelnek nem volt mit jelölnie,
hacsak Kgwgk-nak azt a szándékát nem, hogy utánozza
az én jelemet, ilyeténképpen tehát még egy napon
említeni sem lehetett őket. Abban a pillanatban azonban
a vágy, hogy ne engedjem át a diadalt a vetély-
társamnak, erősebb volt bennem minden más
meggondolásnál: azonnal egy új jelet akartam
elhelyezni az űrben, egy valódi jelet, hogy Kgwgk
megpukkadjon az irigységtől. Már vagy hétszázmillió
éve, azóta, hogy az első jelemet megcsináltam, nem
próbálkoztam újabb jelet csinálni, most aztán újra
serényen munkához láttam. Ezúttal azonban másként
állt a dolog, mert a világ, ahogy már említettem, kezdett
képet adni magáról, és minden működő dolognak
kezdett megfelelni valamilyen forma, és az akkori
formák előtt, úgy hittük, szép jövő áll (márpedig ez nem
volt igaz: lásd - hogy egy aránylag friss esetre utaljak - a
Dinosauruso-kat). Így aztán erre az én új jelemre
érezhetően hatott az a mód, ahogyan akkor álltak a
dolgok, nevezzük ezt stílusnak, az a meghatározott mód,
36
amelyet minden dolog kimutatott azzal, hogy egy
bizonyos módon létezett. Meg kell mondanom, hogy
határozottan elégedett voltam vele, és nem sajnáltam
többé az első, kitörölt jelemet, mert ez itt összehasonlít-
hatatlanul szebbnek tűnt.
De már abban a galaktikai évben kezdett világossá
válni, hogy addig a pillanatig a világ formái
ideiglenesek voltak, és hogy egytől egyig meg fognak
változni. Ehhez a tudathoz még hozzájárult a régi képek
miatt érzett csömör, annyira, hogy még az emléküket
sem lehetett elviselni. Gyötörni kezdett egy gondolat:
hátrahagytam az űrben a jelet, azt a jelet, amely annyira
szépnek és eredetinek, a feladatára oly alkalmasnak
tűnt, és amely most emlékezetemben idétlen
nagyképűségnek hatott, s ez a jel mindenekelőtt a jel
elavult felfogásáról tanúskodik, és arról, hogy ostoba
cinkossággal leragadtam a dolgok egyfajta rendjénél,
amitől tudnom kellett volna idejében elszakadni. Szóval
szégyelltem ezt a jelet, amely mellett századokon
keresztül röppennek majd el a világok, és amely
nevetséges képet nyújt magáról és rólam és arról a mi
ideiglenes látásmódunkról. Égett az arcom, amikor
rágondoltam, és pirultam teljes geológiai korokon
keresztül, s hogy szégyenemet elrejtsem, lebuktam a
tűzhányókráterekbe, lelkiismeret-furdalásom kínjában
fogam a kontinenseket borító jégtakaró kúpjaiba mart.
Kínzott a gondolat, hogy Kgwgk, aki mindig előttem jár
a Tejút körforgásában, megpillantja a jelet, mielőtt még
kitörölhetném, és amilyen pimasz, kinevet és kigúnyol,
és megvetése kifejezésére durva karikatúraként
ismételgeti majd a jelet a galaktikaövezet minden
zugában.
Ezúttal azonban a bonyolult égi óraszerkezet nekem
kedvezett. Kgwgk csillagképe nem találkozott a jellel, a
mi rendszerünk pedig pontosan az első fordulat végén
ismét elszáguldott arra, olyan közel, hogy az egészet a
legnagyobb gonddal ki tudtam törölni.

37
Most aztán az én jeleimből egy se maradt az űrben.
Nekiállhattam volna egy másikat kitűzni, de már
tudtam, hogy a jel arra is jó, hogy a többiek megítéljék
azt, aki hátrahagyta, és hogy egy galaktikai év elég idő
ahhoz, hogy ízlések és eszmék megváltozzanak, és az,
hogy hogyan nézzük a letűnteket, attól függ, ami utánuk
jön. Egyszóval féltem attól, hogy ami most tökéletes
jelnek tűnik, kétszáz- vagy hatszázmillió év múlva
nagyon csúnya fényt fog vetni rám. A Kgwgk által
vandál módon kitörölt jelem azonban, a fájdalmas
visszaemlékezésben, nem sínylette meg az idők múlását,
mivel olyasvalami volt, ami minden formakezdés előtt
született, és amiben volt valami, ami minden formát
túlél: a tény, hogy egy jel volt, és kész.
Jelet hagyni, ami nem az a jel volna, már nem volt
érdekes számomra, azt a jelet pedig már évmilliárdokkal
ezelőtt elfelejtettem. Így aztán, mivel igazi jeleket nem
tudtam csinálni, de szerettem volna valamilyen módon
borsot törni Kgwgk orra alá, nekiálltam hamis jeleket
csinálni, lyukakat, foltokat, kis vackokat, amelyeket
csak egy olyan hozzá nem értő valaki, mint Kgwgk
nézhetett jeleknek. Ő pedig nekiveselkedett, hogy
eltüntesse őket a kaparásával (amint a rákövetkező
fordulatokban megállapítottam), olyan szorgalommal,
hogy alaposan megdolgozhatott. (Én meg erre
teleszórtam az űrt ezekkel a hamis jelekkel, hogy
lássam, meddig terjed a bárgyúsága.)
Ahogy ezeket a törléseket nézegettem az egymás után
következő fordulatokban (a Galaktika keringése akkor
már lomha és unalmas, céltalan és reménytelen hajózás
lett számomra), észrevettem egy jelenséget: a galaktikai
évek múlásával a vakarások kezdtek elhalványodni az
űrben, és alóluk előtűnt az, amit én tettem arra a pontra,
az én - mint már mondtam - áljelem. A felfedezés, bár
egyáltalán nem szolgált örömömre, felélesztette bennem
a reményt. Ha Kgwgk törlései eltörlődnek, akkor az
első, amit csinált, ott, azon a ponton, már nyilván eltűnt,
és az én jelem megint látható!
38
A várakozás most ismét feszültté tette napjaimat. A
Galaktika úgy forgott, mint rántotta a tüzes
serpenyőben, ő egymaga a sistergő serpenyő és az
aranyló lepény; és én is égtem benne a
türelmetlenségtől.
A galaktikai évek múlásával azonban az űr nem volt
többé az az egyenletesen kopár és színtelen térség. Az
ötlet, hogy jelekkel jelöljük a pontokat, ahol elhaladunk,
ahogy eszembe jutott nekem, és eszébe jutott Kgwgk-
nak, sokakban felötlött a különböző naprendszerek
milliárd és milliárd bolygóján szerteszét, és minduntalan
belebotlottam ezeknek a jeleknek egyikébe vagy
párjába, vagy mindjárt egy tucatjába: egyszerű
kétdimenziós kriksz-krakszok vagy háromdimenziós
tömbök (például poliéderek), vagy még nagyobb
gonddal kidolgozott anyag, négy dimenzió, és ami csak
kell. A lényeg az, hogy odaérek a jelem pontjához, és
ötöt is találok, mind ugyanott. Az enyémet meg nem
vagyok képes felismerni. Ez az, nem, az a másik, ugyan,
ez túl modern, ugyanakkor lehetséges, hogy a legrégibb,
ebben nem ismerem fel a kezem munkáját, dehogy jutna
az eszembe, hogy éppen így csináljam… Közben meg a
Galaktika száguldott az űrben, régi jelek, új jelek
maradtak el mögötte, és én nem találtam meg az
enyémet.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a most következő
galaktikai évek a legrosszabbak voltak, amiket valaha is
átéltem. Tovább kerestem, és az űrben egyre sűrűsödtek
a jelek; akinek csak lehetősége volt rá, nem mulasztotta
el otthagyni a nyomát valamilyen módon az űrben. A mi
világunkat is, ahányszor csak a forgásban odaértem,
mindig zsúfoltabbnak találtam, úgyhogy világ és űr már
szinte egymás tükörképei voltak, egyik is, másik is
aprólékosan kicikornyázva krikszkrakszokkal és
kacskaringókkal. Ezek lehettek jelek is, nem is: egy
mészlerakódás a bazalton, szélhordta taréj a sivatag
halott homokján. A páva tollain a pávaszemek
elhelyezése (lassanként ez a jelek között élés oda
39
vezetett, hogy jelnek néztük azt a számtalan dolgot, ami
addig úgy volt ott, hogy nem jelölt egyebet, mint a saját
meglétét, most saját maguk jelévé alakulva bővítették
azoknak a jeleknek a sorát, amelyeket szándékosan
csinált valaki, aki jelet akart csinálni). Tűz égette
barázdák egy palakőfalon, egy mauzóleum homlokzati
párkányán a négy- százhuszonhetedik - kissé ferde -
erezet, átfutó csíksor egy képernyőn mágneses vihar
idején (a jelsorok megsokszorozódtak a jel-jelek sorá-
val, számtalanszor ismételt és mindig egyforma és
mindig valamilyen módon különböző jelekkel, mert a
szándékosan elhelyezett jelhez hozzácsapódott az,
amelyik véletlenül volt ott). Egy R betű halványan
nyomott lába, amely egy esti lap egyik példányában
összetalálkozott a papírban maradt faszilánkkal, a
melbourne-i dokkok egyik sikátorában egy kátránnyal
mázolt falon a nyolcszázezer rücsök egyike, egy
grafikon görbéje, egy féknyom az aszfalton, egy
kromoszóma… Néha felugróm: ez az! És egy
másodpercig biztos vagyok benne, hogy megtaláltam a
jelemet, a földön vagy az űrben, nem volt különbség,
hiszen a jelek sorában valami folyamatosság alakult ki,
nem lehetett többé tisztán megállapítani, hol a végük.
A világmindenségben nem volt többé foglalat és
tartalom, csupán egy mindenre kiterjedő szövevénye
volt a jeleknek, amelyek egymásra rakódtak és
összecsomósodtak, és elfoglalták a tér teljes kiterjedését
- szakadatlan apró pöttyözés volt, vonalak és karcolások
és kiugrások és bevágások hálója, a világmindenség tele
volt firkálva mindenütt, minden dimenzióban. Nem volt
többé mód egy tájékozódási pont kitűzésére: a Galaktika
továbbgördült, de én már nem tudtam számolni a
fordulatokat, bármelyik pont lehetett a kiindulópont,
bármelyik, a többin keresztbe fekvő jel lehetett az
enyém is, de semmit sem ért volna, ha felfedezem,
hiszen világos volt, hogy jelektől függetlenül a tér nem
létezik, és talán soha nem is létezett.

40
MINDEN EGY PONTBAN

A galaktikák távolodási sebességére vonatkozó, Edwin

P. Hubble által kezdeményezett számításokból meg lehet
határozni azt a pillanatot, amikor a világegyetem
minden anyaga egyetlen pontban volt, mielőtt elkezdett
volna szétterjedni a térben

Magától értetődik, hogy mindenki ott volt - mondta az

öreg Qfwfq -, hol másutt? Hogy tér is lehetséges, még
senki nem tudta. Az idő meg, ugyanaz zöldben: mit is
kezdhettünk volna az idővel ott, összezsúfolva, mint a
szardíniák?
Azt mondtam: „összezsúfolva, mint a szardíniák",
inkább csak hogy irodalmi képet használjak; valójában
arra sem volt tér, hogy összezsúfolódjunk.
Mindegyikünk minden pontja egybeesett mindenki más
minden pontjával abban az egyetlen pontban, amelyben
mindnyájan voltunk. Szóval még kényelmetlennek sem
éreztük, hacsak nem jellem okokból, mert hiszen ha
nincs tér, a világ legbosszantóbb dolga, hogy
minduntalan belebotlunk egy olyan ellenszenves alakba,
mint Pbert Pberd úr.
Hányan voltunk? Hát ezt még megközelítőleg sem
tudtam soha megállapítani. Ahhoz, hogy
megszámolhassuk magunkat, legalább egy picikét külön
kellett volna válnunk, mi pedig mind ugyanazt a pontot
foglaltuk el. Minden elképzeléssel szemben, ez a
helyzet nem kedvezett a társasági életnek, tudom, hogy
például más korokban a szomszédok eljárnak
egymáshoz, ott viszont, azzal együtt, hogy mindnyájan
szomszédok voltunk, még egy jó napot vagy jó estét
sem mondtunk egymásnak.
Mindenki beérte avval, hogy csak egy szűk ismerős
körrel tartsa a kapcsolatot. Leginkább megmaradt
emlékezetemben Ph(i)Nk0 asszony, a barátja: De
XuaeauX, egy bevándorolt család, bizonyos Z'zuék és
41
Pbert Pberd úr, akit már említettem. Volt egy takarítónő
is - „karbantartási alkalmazott" címmel egyetlenegy az
egész világmindenséghez, lévén hogy a munkahely
ilyen kicsi volt. Az igazat megvallva, nem volt semmi
dolga egész nap, még porolnia sem kellett - egy pont
belsejébe még egy porszem se fér be -, egész
tevékenysége az volt, hogy egyfolytában pletykált és
panaszkodott.
Már azokkal is, akiket elmondtam, túl sokan voltunk,
ehhez vegyük még a holmit, amit ott fel kellett
halmoznunk. Mindaz az anyag, amely később a
világegyetem kialakítására szolgált, ott volt szétszedve
és összehordva, úgyhogy azt sem lehetett tudni, mi fog a
későbbiekben a csillagvilághoz tartozni (mint az
Androméda-köd), miből lesznek a földrajzi alakzatok
(például a Vogézek), vagy a kémia anyagai (mint
bizonyos berillium-izotópok). Ráadásul mindig
nekimentünk a Z'zu család cókmókjának: hencsereknek,
matracoknak, kosaraknak; ezek a Z'zuék, ha nem ügyelt
az ember, azzal az ürüggyel, hogy ők egy népes család,
úgy tettek, mintha egyedül ők volnának a világon, még
arra is képesek voltak, hogy zsineget feszítsenek ki a
ponton keresztül a fehérnemű kiteregetésére.
Persze a többiek sem voltak mindig igazságosak
Z'zuékkal, kezdve azon a meghatározáson, hogy
„bevándoroltak", ami azon az állításon alapult, hogy
míg a többiek már előbb ott voltak, ők csak később
jöttek volna. Hogy ez minden alap nélküli előítélet,
számomra ez világos, tekintve, hogy nem létezett sem
egy előbb, sem egy később, sem egy másutt, ahonnan
bevándorolhattak volna, de hát volt, aki azt erősítgette,
hogy a „bevándorolt" fogalmát elvont értelemben kell
venni, vagyis tértől és időtől függetlenül.
Akkori gondolkodásmódunk meglehetősen szűk
látókörű, mondhatni, alantas volt. Annak a
környezetnek a hibája ez, amelyben kialakultunk. Ez a
gondolkodásmód azonban végső soron mindnyájunkban
megmaradt; képzeljétek, még manapság is fel-
42
felbukkan, ha ketten összetalálkozunk véletlenül az
autóbuszmegállónál vagy a moziban, vagy egy
nemzetközi fogászkongresszuson, és visszaemlékezünk
azokra az időkre. Üdvözöljük egymást - hol engem
ismer fel valaki, hol én ismerek fel valakit és azonnal
elkezdünk kérdezősködni emerről meg amarról (akkor
is, ha mindegyikünk csak néhányra emlékszik vissza
azok közül, akikre a másik emlékszik), és újra
kezdődnek az egykori marakodások, a rosszindulat, a
fúrás. Mindaddig, míg el nem hangzik Ph(i)Nk0
asszony neve - minden beszélgetés ide torkollik -, és
akkor egyszerre félretesszük a gonoszkodást, és
áhítatos, nagy meghatottsággal fellélegzünk. Ph(i)Nk0
asszony az egyetlen, akit egyikünk sem felejtett el, és
akit mindnyájan visszasírunk. Mi lett vele? Jó ideje
felhagytam már a keresésével: Ph(i)Nk0 asszonyt,
keblét, csípőjét, virító sárga pongyoláját nem fogjuk
többé viszontlátni, sem ebben a tejútrendszerben, sem
valamelyik másikban.
Félreértés ne essék, az az elmélet, miszerint a
világegyetem, miután a ritkulás végső határát elérte,
újra sűrűsödni fog, és ily módon megint abban az egy
pontban találjuk majd magunkat, és aztán minden újra
kezdődik, ez az elmélet engem soha nem győzött meg.
Mégis sokan közülünk csakis erre számítanak, továbbra
is terveket szövögetnek arra az időre, amikor megint
mindnyájan ott leszünk. A múlt hónapban belépek a
sarki eszpresszóba, és kit látok? Pbert Pberd urat.
- Mi újság? Mi szél hozta erre, mifelénk? - Megtudom,
hogy Páviában van egy kis műanyagképviselete.
Csöppet sem változott, ugyanaz az ezüstfog, ugyanaz a
hímzett nadrágtartó.
- Amikor majd újra ott leszünk - mondja suttogva
-, egy dologra kell majd vigyázni, hogy bizonyos népség
kívül maradjon… Értjük egymást: azok a Z'zuék…
Szerettem volna azt válaszolni, hogy ugyanezt a
szöveget már többünktől hallottam, de úgy fejezték be:
„Értjük egymást… Pbert Pberd úr…
43
Nem akartam hagyni, hogy ebbe a zsákutcába tereljen,
gyorsan megjegyeztem:
- És Ph(i)Nk0 asszony? Gondolja, hogy
viszontlátjuk?
- Ó, igen… Őt igen… - mondta Pbert Pberd úr
elvörösödve. Hogy visszatérünk a pontba, ez
mindnyájunk számára elsősorban azt a reményt jelenti,
hogy megint együtt leszünk Ph(i)Nk0 asszonnyal. (Még
nekem is, aki pedig nem hiszek a dologban.) Ott, az
eszpresszóban is, mint rendesen, róla kezdtünk
beszélgetni, megilletődtünk, és Pbert Pberd úr se volt
már olyan ellenszenves.
Ph(i)Nk0 asszony nagy titka az volt, hogy sohasem
adott okot a féltékenységre. Pletykára sem. Azt
mindenki tudta, hogy De XuaeauX úrral szokott ágyba
feküdni, de egy pontban, ha van egy ágy, az elfoglalja
az egész pontot, így hát nem arról volt szó, hogy
befeküdtek az ágyba, hanem hogy ott voltak, hiszen aki
a pontban volt, az az ágyban is volt. Következésképp
óhatatlanul mindegyikünkkel ágyban volt. Ha más
személyről volna szó, ki tudja, mennyit beszéltek volna
róla. A takarítónő sohasem fékezte a csípős nyelvét, és a
többiek sem kérették magukat, hogy a példáját köves-
sék. Z'zuékról, hogy mást is említsek, szörnyű dolgokat
kellett végighallgatnunk: az apa, a lányai, fivérek,
nővérek, anyák és nagynénik, semmiféle sötét
rágalmazástól nem menekedtek. Ph(i)Nk0 asszonnyal
más volt a helyzet: a boldogság, amit rám sugárzott,
egyformán származott abból, hogy egypont voltomban
elrejtőzhettem benne, és abból, hogy egypont voltában
védelmezhettem őt magamban; ez a szemlélet bűnös
volt (tekintve azt a keveredést, ami abból származott,
hogy mindnyájan egy- pontvoltunkban egyesültünk
benne), és ugyanakkor tiszta (tekintve, hogy ő viszont
egypont voltában áthatolhatatlan volt). Szóval kíván-
hattam volna ennél többet?
És mindez amennyire igaz volt az én esetemben,
ugyanolyan érvényes volt mindegyikünkre. Ami pedig
44
őt illeti: befogadott és beolvadt, egyforma örömmel,
magába fogadott minket, és szeretett és bennünk
lakozott, mindenkiben egyenlően.
Nagyon jól megvoltunk így, mind együtt, olyan jól,
hogy valami rendkívülinek kellett már történnie. Elég
volt, hogy egy bizonyos pillanatban Ph(i)Nk0 asszony
azt mondja: „Fiúk, ha egy kis tér volna, milyen
örömmel főznék nektek egy kis metélt tésztát!" És
ebben a pillanatban mindnyájan a térre gondoltunk,
amelyet gömbölyű karja betöltene, ahogy a sodrófát
előre-hátra görgeti a tésztán. Vagy a nagy kupac liszt és
tojás fölé boruló keble, amely eltakarja a széles
gyúródeszkát, miközben könyékig olajos, fehér karja
dagaszt, egyre dagaszt. A térre gondoltunk, amelyet
elfoglalna a liszt és a lisztet adó búza és a búzatermő
földek és a hegyek, amelyekből a földeket öntöző víz
lezúdul, és a legelők a csordáknak, hogy legyen hús a
mártáshoz. A térre, amely kellene ahhoz, hogy a Nap
megérlelje sugaraival a búzát, a térre, hogy a
csillaggázok felhőiből a Nap összesűrűsödjön és
felgyulladjon. A térben száguldó rengeteg csillagra és
galaktikára és galaktika halmazra, amely mind kell
ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon minden galaktika,
minden csillagköd, minden nap, minden bolygó, és
ugyanakkor, amikor rágondoltunk, ez a tér
feltartóztathatatlanul formálódott, ugyanakkor, amikor
Ph(i)Nk0 asszony kiejtette ezeket a szavakat: …metélt
tésztát, hej, fiúk! - a pont, amely magában foglalta őt és
mindnyájunkat, kitágult, fényévnyi, fényévszázadnyi és
milliárd fényévezrednyi távolságú körben, és mi, akik
szétszóródtunk a világ négy sarkába (Pbert Pberd úr
egészen Páviáig elkerült). És az asszony, aki feloldódott
valami ki tudja, miféle fény- vagy hőenergiában, ő,
Ph(i)Nk0 asszony, aki a mi hitvány, zárt világunkban
képes volt erre az első nagy kitörésre. „Fiúk, micsoda
metélt tésztát adnék én nektek!" Igazi, átfogó szerelmes
kitörésre, amely ugyanabban a pillanatban
megteremtette a tér fogalmát és magát a teret és az időt
45
és az egyetemes tömegvonzást és a tömegvonzást
megvalósító világegyetemet. Amely lehetővé tette a
napok milliárdjait és milliárdjait és a bolygókat és a
búzaföldeket és a Ph(i)Nk0 asszonyokat, akik a bolygók
kontinensein szétszóródva olajos és liszttől fehérlő
karral gyúrnak, és ő ettől a pillanattól fogva elveszett
számunkra, és mi visszasírjuk.

46
SZÍNEK NÉLKÜL

A légkör és az óceánok kialakulása előtt a Föld az

űrben keringő szürke golyóbis képét mutathatta,
amilyen ma a Hold: ott, ahová a Napból kiáradó
ibolyántúli sugarak minden akadály nélkül érkeznek, a
színek megsemmisülnek, ezért olyan egyhangúak és
halottszürkék a holdfelszín sziklái és nem olyan
színesek, mint lent, a Földön. Hogy a Föld ilyen tarka
képet mutat, ez a légkörnek köszönhető, amely megszűri
azt a gyilkos fényt

Egy kissé egyhangú volt - jelentette ki Qfwfq - viszont

pihentető. Mérföldeket és mérföldeket bejárhattam nagy
sebességgel, ahogy akkor lehet haladni, amikor nincs
útban a levegő, és mást se láttam, csak szürkét és újra
csak szürkét. Sehol egy éles ellentét: fehér, igazán fehér,
ha volt, a Nap közepén volt, azt pedig meg sem
közelíthette a pillantásunk; fekete, igazán fekete még az
éjszakai sötét sem volt, hiszen mindig nagyszámú
csillag volt az égen. Hatalmas távlatok nyíltak előttem,
nem törték ezt meg a szürke kősíkságok körül éppen
csak kibukkanó szürke hegyláncok sem; és hiába
szeltem át a földrészeket, nem értem el soha a partra,
mivel az óceánok, a tavak és folyók még valahol a föld
alatt feküdtek. Ritka esemény volt akkoriban egy talál-
kozás: oly kevesen voltunk! Abban az ibolyántúli
fényben, hogy kibírjuk, nem lehettünk túl igényesek.
Különösen az atmoszféra hiányát éreztük meg
sokféleképp, nézzük például a meteorokat: a tér minden
pontjából záporoztak, mert nem volt még légkör, amely
ma felfogja őket, mint egy háztető, és amelyben meg-
semmisülnek. Aztán a csend: próbáltál volna csak
kiabálni! Nem volt levegő, ami rezegjen, mindnyájan
némák és süketek voltunk. És a hőmérséklet? Nem volt
semmi körülöttünk, hogy megőrizze a Nap hőjét:
éjszaka olyan hideg állt be, hogy megdermedtünk.
47
Szerencsére a földkérget alulról fűtötte a bolygó
gyomrában összepréselődött és megolvadt
ásványtömeg; az éjszakák rövidek voltak (ahogy a
nappalok is: a Föld gyorsabban forgott maga körül); én
egy jó meleg szikladarabot átölelve szoktam aludni;
körös-körül az a száraz hideg valóságos gyönyörűség
volt. Szóval, ami az éghajlatot illeti, ha őszinte akarok
lenni, én a magam részéről egészen jól megvoltam.
Annyi nélkülözhetetlen dolog között, amelyben hiányt
szenvedtünk, érthető, hogy a színek hiánya volt még a
legkisebb baj: ha tudtuk volna is, hogy vannak,
helytelen fényűzésnek tartottuk volna. Egyetlen
kényelmetlenség adódott: erőltetni kellett a szemünket,
ha kerestünk valamit vagy valakit, mert mivel minden
egyformán színtelen volt, a formákat nem lehetett
világosan megkülönböztetni a mögöttük és körülöttük
levő más formáktól. Nagy nehezen lehetett csak kivenni
azt, ami mozgott: egy meteortöredék gördülését, egy
földrepedés kígyózva megnyíló hasadékát, egy kődarab
elpattanását.
Azon a napon egy szivacsszerűen lyukacsos szikla-
amfiteátrumban futkároztam, a sziklafalakat egymásra
torlódó boltívek lyuggatták át meg át, szóval zűrzavaros
hely volt, ahol a színek hiányát enyhítette az árnyékos
beugrók változatossága. Egyszerre a színtelen boltívek
oszlopai közt megpillantottam valami sebesen száguldó
színtelen villanást - eltűnt, és távolabb újra felbukkant:
két egymás melletti fényfoltot -, felvillantak és
kihunytak; még nem is tudtam, hogy mi az, és már
szerelmesen futottam Ayl szemei után.
Egy homoksivatagba kerültem: továbbhaladtam,
behatoltam a valamiben mindig különböző, mégis szinte
egyforma homokbuckák közé. Egy bizonyos pontból
nézve őket, a buckák teteje heverő testek domborula-
tainak tűnt. Amott egy gyöngéd kebelre boruló kart
mintázott, kinyújtott tenyere a lehajtott fej alá simult;
idébb mintha karcsú, nagyujjú ifjú láb emelkedne.
Álltam, és bámultam ezeket a lehetséges azonosságokat,
48
jó egy percet elvesztegettem, míg rájöttem, hogy
szemem előtt nem homoktaréj nyúlik el, hanem épp az,
akit üldöztem.
Ott feküdt színtelenül, elnyomta az álom a színtelen
homokon. Leültem a közelében. Abban az időszakban
voltunk - most már tudom -, amikor az ibolyántúli kor a
vége felé járt a bolygónkon, halódó létforma csillogtatta
beérett szépségét. Soha semmi olyan szép nem volt a
földön, mint az a lény ott a szemem előtt.
Ayl kinyitotta a szemét. Meglátott. Először, azt hiszem,
nem különböztetett meg ennek a homokvilágnak a többi
részétől, ahogyan ez velem is történt az imént, aztán
felismerte bennem azt az ismeretlen lényt, aki üldözte
őt, és megrémült. Végül azonban, úgy látszik, rájött a
közös mivoltunkra, és a félénkség és mosoly közt
bizonytalankodó pillantást vetett rám, olyant, hogy a
boldogságtól néma vonításban törtem ki.
Beszélgetni kezdtünk, csupán mutogatással.
- Homok. Nem homok - mondtam előbb kör-
bemutatva, aztán mi kettőnkre.
Intett, hogy megértette.
- Szikla. Nem szikla - jeleztem már csak azért is, hogy
folytassam ezt a gondolatmenetet. Amikor ez történt,
nem sok fogalom állt rendelkezésünkre, annak
körülírása például, hogy mik vagyunk mi ketten, mi az,
ami közös, illetve eltérő bennünk, nem volt könnyű
feladat.
- Én. Te nem én - igyekeztem megmagya rázni
mozdulatokkal.
Ettől elkedvetlenedett.
- Igen. Te, mint én, de csak úgy-ahogy -
helyesbítettem.
Egy kicsit megnyugodott, de még bizalmatlan volt.
- Én, te, együtt szaladni - próbáltam mondani.
Nevetésben tört ki és nekiiramodott.
Tűzhányók ormán szaladtunk. A déli szürkeségben Ayl
hajának lobogása és a kráterekből felszálló lángnyelvek
sápadt, egyforma szárnycsapdosásban olvadtak össze.
49
- Tűz. Haj - mondtam. - Tűz, haj, egyforma.
Úgy láttam, evvel egyetért.
- Ugye, szép? - kérdeztem.
- Szép - felelte.
A Nap fehéres alkonyba hajlott. Egy sötét sziklafalon, a
ferdén beeső sugarakban megcsillant néhány kődarab.
- Kövek ott nem egyforma. Ugye, szép? - mondtam.
- Nem - felelte és elfordult.
- Kövek ott, ugye, szép? - makacskodtam a kövek
fénylő szürke foltjaira mutatva.
- Nem. - Nem akart odanézni.
- Én, neked, kövek, ott! - kínáltam.
- Nem, kövek, itt! - felelte Ayl, és felkapott egy
maroknyit a sötét kövekből, de én akkor már
előreszaladtam.
Visszatértem a fénylő kövekkel, de erőltetnem kellett,
hogy elvegye őket.
- Szép! - próbáltam meggyőzni.
- Nem! - ellenkezett, de aztán odanézett: most,
hogy eltávolodtak attól a visszavert napfénytől, feketék
voltak, mint a többi, és Ayl csak ekkor mondta: - Szép!
Leszállt az éj, az első, amelyet nem egy sziklához
simulva töltöttem, és talán ezért éreztem olyan
gyalázatosan rövidnek. A fény minden pillanatban arra
törekedett, hogy elhomályosítsa Aylt, hogy kétségessé
tegye a létét, a sötét viszont visszaadta a bizonyosságot,
hogy mellettem van.
Újra nappal lett, szürkére festette a Földet; pillantásom
körbejárt, és nem találta Aylt. Néma kiáltást hallattam:
- Ayl! Miért szöktél el? - Ő azonban előttem volt,
és ő is engem keresett, nem vett észre, és hangtalanul
kiáltozott:
- Qfwfq! Hol vagy? - így keresgéltünk mindaddig,
míg a szemünk újra hozzá nem szokott ehhez a gyér
világossághoz, és felismerte egy csípő, egy könyök, egy
szemöldök körvonalát.
Szerettem volna akkor elhalmozni ajándékokkal Aylt,
de semmit nem éreztem méltónak hozzá. Megpróbáltam
50
mindent, ami valamilyen módon kiemelkedett a világ
egyhangúságából, mindent, ami valami változatosságot,
valami foltot jelentett. Hamarosan rá kellett azonban
jönnöm, hogy Aylnak és nekem különböző az ízlésünk,
vagy tán éppen ellentétes: én valami másfajta világot
kerestem a dolgokat beburkoló színtelen fátyol mögött,
ennek lestem minden kis jelét, minden villanását (és
valóban, valami változás már elkezdődött: egyes
pontokon a színtelenséget mintha színjátszó derengés
váltaná fel); Ayl pedig boldog lakója volt a csendnek,
amely a rezgések nélküli világban uralkodott. Számára
mindaz, ami ezt a tökéletes látási semlegességet meg-
törte, fülsértő, hamis hang volt; számára ott, ahol a
szürkeség kioltotta akár a leghalványabb vágyat, hogy
más legyen, mint szürke, csak ott kezdődött a szépség.
Hogyan is érthettük volna meg egymást? Ahogyan a
világ dolgai a szemünk előtt megjelentek, egyikük sem
volt alkalmas arra, hogy kifejezze, mit érzünk egymás
iránt, de míg én megszállottan próbáltam a dolgokból
ismeretlen rezgéseket kicsalni, ő mindent vissza akart
téríteni az eddigi állapot színtelen másvilágába.
Egy meteor száguldott át az égen, pályája a Nap előtt
húzódott, lángba borult, folyékony burka egy pillanatra
megszűrte a napsugarakat, és egyszerre az egész világ
soha nem látott fénybe merült. Violaszín szakadékok
nyíltak a narancsszínű szirtek lábánál, lilás kezemmel a
zölden lángoló hullócsillagra mutattam, és egy gondolat
keresett kiutat a torkomból, de még nem voltak rá
szavak:
- Ez, neked! Tőlem, ez, neked, most, most szép!
És közben hirtelen hátrafordultam, hogy lássam, milyen
másféleképpen ragyog Ayl az általános átalakulásban,
és nem láttam őt, mintha csak a színtelen máz röpke
széttöredezésében valami módot talált volna arra, hogy
elrejtőzzék, elillanjon a mozaikkép hasadékai között.
- Ayl! Ne ijedj meg, Ayl! Gyere elő és nézd!
De akkor már a meteor íve eltávolodott a Naptól, és a
Földet visszahódította a mindenkori szürkeség, amely
51
káprázó szememnek most még szürkébb, egyhangúbb és
homályosabb volt, és Aylt nem találtam.
Igazából eltűnt. Napok és éjszakák hosszú során át
kerestem. Ez volt az az időszak, amikor a világ
próbálgatta a formákat, amelyeket később majd fel fog
venni: avval az anyaggal próbálgatta, ami éppen kéznél
volt, ha nem is volt a legalkalmasabb, s annál is inkább
tehette, mivel nyilvánvaló volt, hogy még semmi sem
végleges. Füstszínű lávafák nyújtogatták görcsös
ágaikat, amelyeken vékony palalevelek csüggtek.
Agyagmezők fölött szálló hamupillangók libegtek
opálos kristálymargaréták fölött. Ayl lehetett volna a
színtelen erdő egyik ágáról lecsüngő színtelen árnyék
vagy a szürke bokrok alatt szürke gombákért hajladozó
árnyalak. Százszor is azt hittem, hogy észrevettem, és
százszor, hogy újra elvesztettem. A kihalt mezőkről
lakott vidékekre mentem át. Azokban az időkben, az
eljövendő változások sejtésében, gyanús építgetők egy
lehetséges távoli jövő idő előtti formáit min- tázgatták.
Áthaladtam egy kőtornyokkal telezsúfolt sokcsúcsú
metropoliszon; elhagytam egy remetetanyaszerű,
járatokkal átfurkált hegységet; egy kikötőbe értem egy
sártenger partján; beléptem egy kertbe, ahol a homok-
ágyásokból magas menhírek emelkedtek az égnek.
A menhírek szürke kövét épp hogy csak látható szürke
barázdák rajzolták tele. Megálltam. A kert közepén Ayl
játszott a társnőivel. Egy kvarclabdát dobáltak a
levegőbe, és röptében elkapdosták.
A labda egy túl erős dobásnál a közelembe került, és
elkaptam. Ayl társnői szétszéledve keresték, én pedig,
amikor láttam, hogy Ayl egyedül maradt, feldobtam a
labdát a levegőbe, és röptében elkaptam. Ayl odafutott,
én meg bujkálva dobáltam a kvarclabdát, és egyre
messzebb csaltam Aylt. Aztán előbújtam: rám kiáltott,
aztán nevetett, és így haladtunk játszadozva, ismeretlen
tájakon át.
Abban az időben a bolygó rétegei nagy erőfeszítéssel,
földrengések közepette próbáltak egyensúlyba kerülni.
52
Egy-egy ilyen rengés néha megemelte a talajt, és Ayl
meg énköztem szakadékok nyíltak, mi pedig felettük
dobáltuk tovább a kvarclabdát. A Föld mélyében
összepréselt elemek ezeken a nyílásokon keresztül
nyertek egérutat, és hol sziklatarajok emelkedtek ki
belőlük, hol gomolygó fellegek törtek elő, hol pedig
forró vízsugarak lövelltek ki.
Még mindig Ayllal játszottam, amikor észrevettem,
hogy gáznemű sűrűség kezd szétterjedni a földkérgen,
mint valami mélyen járó felhő, amely lassan-lassan
emelkedik. Az imént még bokáig ért, most már térdig
állunk benne, aztán derékig… Ayl szemében a
bizonytalanság és félelem árnya jelent meg; én nem
akartam megriasztani, ezért tovább folytattam a játékot,
mintha mi sem történt volna, de én magam is nyugtalan
voltam.
Soha nem látott história volt: egy óriási, gomolygó
buborék fúvódott fel a Föld körül, már teljesen
beborította, hamarosan tetőtől talpig beburkol minket, és
ki tudja, milyen következményei lesznek.
Átdobtam a labdát Aylnak egy talajhasadék túloldalára,
de a dobás érthetetlen módon rövidebbre sikerült, mint
ahogy akartam. A labda a szakadékba hullott, talán
egyszerre olyan nehézzé vált, nem: a szakadék tárult
szét hatalmasan, és Ayl most messze volt, nagyon
messze, egy gomolyogva hullámzó mélység másik
oldalán, amely közöttünk nyílt, és hullámaival a
sziklapart oldalát mosta, és én előrehajoltam erről a
partról, és kiabáltam: „Ayl! Ayl!" - és a hangom, igen, a
valóságos hangom felszállt, olyan erővel, ahogy sosem
képzeltem volna, és a hullámok a hangomnál is
erősebben zúgtak. Szóval: nem lehetett érteni semmit,
de semmit.
Elsüketült fülemhez emeltem a kezem, és ebben a
pillanatban szükségét éreztem annak is, hogy
betapasszam az orrom és a szájam, hogy ne lélegezzem
be a körülöttem levő erős oxigén és nitrogén keverékét,

53
de mindennél erősebb volt a vágy, hogy a szememet
befedjem, mert úgy éreztem, hogy kipukkad.
A lábaimnál terjengő, gomolygó anyag egyszerre új
színt vett fel, elvakított; tagolatlan üvöltés tört ki
belőlem, amely aztán jól meghatározott jelentéssel
telítődött meg:
- Ayl! A tenger, kék!
Az oly régóta áhított változás bekövetkezett. A Földön
most már volt levegő és víz. És az épp hogy
megszületett kék tenger fölött lemenőben volt a Nap,
maga is színesen, harsogó színesen. Úgyhogy tovább
kellett folytatnom az értelmetlen kiáltozást,
ilyenféleképpen:
- Milyen vörös a Nap! Ayl! Ayl! Milyen vörös!
Leszállt az éj. A sötét is másféle volt. Futottam,
kerestem Aylt, és se füle, se farka hangokat hallattam:
- A csillagok sárgák! Ayl! Ayl!
Nem találtam rá se akkor éjszaka, sem a következő
napokon és éjjeleken. Körös-körül a világ egyre újabb
színeket teregetett elém, rózsaszín felhők sűrűsödtek
lilás gomolyokba, amelyek arany villámokat szórtak; a
hosszú zivatarok után szivárvány csillogtatott meg eddig
még nem látott színeket, minden lehetséges
összetételben. És már a klorofill is megkezdte
előrenyomulását: mohák és páfrányok zöldelltek a
patakoktól átszelt völgyekben. Ez volt végre az Ayl
szépségéhez méltó színpad, de ő nem volt sehol!
Nélküle pedig ezt az egész sokszínű kavargást
haszontalannak, kárba veszettnek éreztem.
Újra bejártam a Földet, viszontláttam mindent, amit
szürkében már ismertem, s újra meg újra
megdöbbenéssel fedeztem fel, hogy a tűz piros, a jég
fehér, az ég, kék, a föld barna és hogy a rubin
rubinszínű, a topáz topázszínű és smaragdszínű a
smaragd. És Ayl? A legvadabb képzelgéssel sem tudtam
elképzelni, őt milyennek fogom viszontlátni.
Megtaláltam a kertet a menhírekkel, most zöldellt a sok
fától és fűtől. A forrásmedencékben piros, sárga és kék
54
halak úszkáltak. Ayl társnői most is ott ugrándoztak a
réten, szivárványszínben sziporkázó labdát dobáltak, de
mennyire megváltoztak! Egyikük szőke volt, fehér bőrű,
másikuk barna, a bőre olajos fényű, volt rózsás bőrű
gesztenyebarna is, egyik meg vörös hajú volt, számtalan
elbűvölő szeplővel teleszórva.
- És Ayl! - kiáltottam. - És Ayl? Hol van? Milyen?
Miért nincs veletek?
A lányok ajka piros volt, foguk fehér, rózsaszínű a
nyelvük és ínyük. Rózsaszínű a mellük csúcsa is. A
szemük tengerkék, feketecseresznye, bársonyos
dióbarna.
- Ayl… Ugyan - válaszolták. - Nincs mái itt…
Nem tudjuk… - És tovább játszottak.
Próbáltam elképzelni Ayl haját és bőrét, az összes
lehetséges színekben, de nem sikerült, és végigkutattam
utána a földgolyó felszínét.
„Ha nincs itt fent - gondoltam -, ez azt jelenti, hogy lent
van!" És az első adódó földrengésnél belevetettem
magam egy szakadékba, le egészen a Föld gyomráig.
- Ayl! Ayl! - szólongattam a sötétben. - Ayl!
Gyere, nézd milyen szép ott kint!
Berekedt torokkal elhallgattam. És ebben a pillanatban
jött Ayl nyugodt, halk hangú válasza:
- Pszt! Itt vagyok. Miért kiabálsz úgy? Mit
akarsz?
Semmit sem láttam.
- Ayl! Gyere ki velem! Ha tudnád, kint…
- Kint nem tetszik nekem.
- De hát a múltkor te…
- Ami elmúlt, elmúlt. Most másként van. Közbejött ez
a felfordulás.
Hazugsághoz folyamodtam:
- Ugyan dehogy, csak egy pillanatnyi fényvál-
tozás volt. Mint amikor a meteor jött! Mái- vége.
Minden olyan, mint régen. Gyere, ne félj! - Ügy
gondoltam, hogy ha kijön, és túl lesz az első zavart

55
pillanaton, megszokja majd a színeket, örülni fog, és
megérti, hogy jó szándékkal hazudtam.
- Igazából mondod?
- Miért lódítanék? Gyere, hadd vigyelek ki!
- Nem. Te menj, elöl. Én utánad megyek.
- De én már alig várom, hogy lássalak.
- Csak úgy láthatsz, ahogy én akarom. Menj
előre, és ne fordulj meg.
A földlökések utat nyitottak előttünk. A sziklarétegek
legyezőszerűen szétnyíltak, és mi a résekben
lépkedtünk. Hátam mögött hallottam Ayl könnyű
lépéseit. Még egy földrengés, és kint vagyunk. Futottam
a könyvlapokként szétnyíló bazalt- és gránitlapok
között: a hasadék mélyén már feltárult a nyílás, amely a
szabad levegőre vezet; a kürtőn kívülről már belátszott a
napsütötte zöld Föld; a fény már utat tört magának, és
elénk jött. Itt a pillanat: most meglátom a színek
kigyúlását Ayl arcán is… Megfordultam, hogy
megnézzem.
Már csak a kiáltását hallottam, ahogy visszahúzódott a
sötétbe; a fénytől elkáprázott szemem először nem
tudott semmit sem megkülönböztetni, aztán a földrengés
döreje mindent elnyomott, és függőleges sziklafal
emelkedett fel hirtelen - elválasztott bennünket.
- Ayl! Hol vagy? Próbálj átjönni a falon, gyorsan,
mielőtt a szikla megállapodik! - És futottam a fal
mentén, kerestem egy nyílást, de a sima, szürke felület
tömören, hasadék nélkül húzódott.
Hatalmas hegylánc alakult ezen a helyen. Én
kilökődtem a szabadba, Ayl azonban ott maradt a
sziklafal mögött, bezárva a Föld gyomrába.
- Ayl! Hol vagy? Miért nem vagy itt? - és
körbejártattam szemem a lábaimnál elterülő tájon.
Akkor egyszerre ezek a borsózöld mezők - már
kibukkantak az első skarlát pipacsok ezek a kanárisárga
mezők, amelyek sávjaikkal tarkázták a sötétkék
foltokkal tündöklő tengerig lejtő vöröses
domboldalakat, mindez olyan ízetlennek, olyan
56
közönségesnek, olyan hamisnak tűnt, annyira
ellentmondott Ayl egyéniségének, Ayl világának, Ayl
szépségeszményének, hogy megértettem: neki már soha
többé nincs itt helye. Fájdalommal és félelemmel
tudatosodott bennem, hogy én itt maradtam, hogy soha
nem menekülhetek az arany- és ezüstsziporkázás elől a
kékből rózsaszínbe játszó felhőcskék, az ősszel meg-
sárguló levélzöld elől, és hogy Ayl tökéletes világa
örökre elveszett, annyira, hogy már magam elé sem
tudom képzelni, és nem maradt már semmi, ami
visszaidézhetné számomra, akár csak távolról is, semmi,
hacsak nem ez a hideg, szürke kőfal.

57
VÉG NÉLKÜLI JÁTÉKOK

Ha a galaktikák távolodnak egymástól, a világegyetem

ritkulását új galaktikák kialakulása egyensúlyozza ki,
amelyeknek anyaga újonnan keletkezik. A világegyetem
átlagsűrűségének fenntartásához elég, hogy a táguló tér
minden 40 köbcentiméterében 250 millió évenként
keletkezzék egy hidrogénatom. (Ez a „folyamatos
állapot"-nak nevezett elmélet szemben áll egy másik
feltevéssel, miszerint a világegyetem egy meghatározott
pillanatban történt gigászi robbanásból származik)

Gyerek voltam, de már észrevettem - mesélte Qfwfq. -

Ismertem minden egyes hidrogénatomot, és amikor
felbukkant egy új, azonnal tudtam róla.
Gyerekkoromban az egész világegyetemben nem volt
más, amivel játszhattunk volna, csak hidrogénatomok,
ezekkel játszottunk folyton, én és egy másik, velem
egykorú fiú, akit Pfwfp-nek hívtak.
Hogyan játszottunk? Mindjárt elmondom. A tér, ugye,
görbült, és mi a görbület mentén gurigáztunk az
atomokkal, mint most a golyókkal, és aki messzebbre
gurította az atomját, az győzött. Az atom ellökésénél jól
ki kellett számítani a következményeket, a röppályát,
ügyesen kellett kihasználni a mágneses és a gravitációs
mezőket, különben a golyó kiszaladt a pályáról, és
kiesett a játékból.
A szabályok a szokásosak voltak: ha a játékos egy
atommal eltalálta egy másik saját atomját, előbbre
vihette, vagy pedig elvehetett egyet az ellenfél atomjai
közül. Természetesen ügyeltünk arra, hogy ne
ütköztessük túl erősen az atomokat, mert két
hidrogénatom összekoccanásából - kopp! - kialakul-
hatott egy deutérium atom, vagy éppenséggel egy
héliumatom, és ezek az atomok kiestek a játékból,
ráadásul, ha az egyik az ellenfélé volt, még vissza is
kellett téríteni a veszteségét.
58
Tudjátok, milyen a tér görbülete: a golyó gurul, gurul,
és egyszer csak a lejtőre ér, nekilódul, és nem lehet
utolérni. Ezért, ahogy belemelegedtünk a játékba, a
mezőny atomjai egyre fogytak, és az vesztett, akinek
előbb fogyott el az összes.
És éppen akkor, a döntő pillanatban, új atomok kezdtek
előbukkanni. Az új és a használt, atom között, tudjátok,
lényeges különbség van: az újak fényesek, világosak,
egészen frissek, szinte harmatosak. Új szabályokat
kellett felállítani: egy új három régit ér, az újakat, amint
kialakulnak, egyenlően osztjuk fel kettőnk közt.
Így aztán sohasem ért véget a játék, és bele se untunk,
mert valahányszor új atomokkal folytattuk, úgy tűnt,
hogy a játék is új, és hogy ez az első mérkőzés.
Aztán hogy múlt az idő, egyik mérkőzés a másik után, a
játék már lanyhábban folyt. Új atomok már nem
mutatkoztak: az elveszett atomok helyébe nem került
másik, gurításaink gyengék, tétovák lettek, mert féltünk,
hogy abban a sivár, sima térben elveszítjük azt a néhány
darabot, amely még játékban volt.
Pfwfp is megváltozott: nem figyelt oda, elmászkált, nem
volt ott, amikor rákerült a sor a gurításban; hívtam, de
nem felelt, és csak egy fél óra múlva került elő.
- Na, gyerünk, te jössz, mi lesz, nem játszol
tovább?
- Dehogynem, ne akadékoskodj, máris gurítok.
- Eh, ha neked külön útjaid vannak, hagyjuk abba a
mérkőzést!
- Cö-cö, azért sírsz annyit, mert veszítesz!
Ez igaz volt: elfogytak az atomjaim, Pfwfp-nek viszont,
ki tudja, hogy csinálta, mindig volt tartaléka. Ha nem
kerülnek elő újabb, elosztható atomok, semmi remény
arra, hogy behozom a hátrányt.
Amikor Pfwfp megint elment, lábujjhegyen követtem.
Amíg úgy gondolta, hogy látom, szórakozottan
fütyörészve ténfergett, de amint a látóteremen kívül
érezte magát, nekiiramodott a térnek, céltudatos

59
léptekkel, mint akinek egész pontos terv van a fejében.
És hogy mi volt ez a terv - ez a csalás, mint látni fogjá-
tok -, hamarosan kiderült: Pfwfp ismerte azokat a
helyeket, ahol az új atomok keletkeznek, és időről időre
körbejárt, és összeszedte őket, alighogy előbújtak,
azután eldugta az egészet. Ezért volt neki mindig
atomja, amit elgurítson!
Mielőtt azonban bevetette volna, amilyen megrögzött
hamisjátékos volt, nekiállt, hogy régi atomoknak
álcázza őket: addig dörzsölte az elektronhéjat, amíg
kopott és homályos nem lett, ezzel akarta elérni, hogy
én azt higgyem, régi atomokat talált véletlenül a
zsebében.
Ez még nem minden: gyorsan kiszámítottam a játékban
részt vett atomok mennyiségét, és rájöttem, hogy ez
csak kis része annak, amit így ellopott és eldugott.
Hidrogénraktárat gyűjtene magának? Minek? Miben töri
a fejét? Gyanút fogtam: Pfwfp egy saját, vadonatúj
világegyetemet akar építeni.
Ettől kezdve nem volt nyugtom: kölcsönkenyér
visszajár! Utánozhattam volna, most, hogy ismertem a
helyeket, csak egy pár perccel kellett volna
megelőznöm, hogy elvegyem az újszülött atomokat,
mielőtt még rájuk tehetné a kezét. De ez túl egyszerű
lett volna! Olyan csapdát akartam állítani neki, amilyent
megérdemel ezért az aljasságért. Először is nekiálltam
hamis atomokat gyártani: miközben ő a hitszegő
körútjaival volt elfoglalva, én egy titkos rejtekhelyen a
rendelkezésre álló anyagot törtem, adagoltam és
tapasztottam. Az igazat megvallva, bizony kevéske volt
ez az anyag: fényelektromos sugárzások,
mágnesesmező-morzsák, néhány elkallódott neutrínó;
de nyállal megnedvesítve és golyóvá gyúrva végül is
sikerült elérnem, hogy egyben maradjon. Szóval olyan
golyókat készítettem, amelyek a figyelmes szemlélő
számára nyilvánvalóan nem voltak hidrogénatomok,
sem valami más ismert elem atomjai, de annak, aki
sebtiben felkapdossa, és a zsebébe süllyeszti őket,
60
ahogy Pfwfp teszi azokkal az alattomos mozdulataival,
annak valódi és újdonatúj hidrogénatomnak tűnhettek.
Így aztán, miközben ő még mit sem sejtett, megelőztem
őt a körútján. A helyeket jól bevéstem az
emlékezetembe.
A tér mindenütt görbült, de vannak helyek, ahol
görbültebb, mint másutt: olyan zsákfélék vagy
barlangok, vagy gödrök alakulnak, ahol az űr
bepöndörödik. Ezekben a gödrökben keletkezik halk
csilingeléssel, minden kétszázötvenmillió évben, mint
gyöngyszem a kagylóhéjak közt, egy fénylő
hidrogénatom. Odamentem, zsebre tettem az atomot, és
a helyére raktam a hamisat. Pfwfp semmit nem vett
észre: a telhetetlen tolvaj telerakta zsebeit ezzel a
szeméttel, én meg közben felhalmoztam mindazt a
kincset, ami csak a világegyetem méhéből világra jött.
A mérkőzések kimenetele most megváltozott: én mindig
új atomokat tudtam bevetni a küzdelembe, Pfwfp
atomjai pedig sorra csütörtököt mondtak. Háromszor
próbált meg gurítani, háromszor porlott szét az atomja,
mintha szétfolyt volna a térben. Most aztán Pfwfp
keresett mindenféle kifogást, hogy elbliccelje t
mérkőzést.
- Na, gyerünk - sürgettem -, ha nem gurítasz, enyém a
mérkőzés. Mire ő:
- Nem ér a nevem, ha egy atom nem jó, nem ér a
mérkőzés, újra kell kezdeni. - Ezt a szabályt ebben a
pillanatban rögtönözte.
Nem hagytam békén, körültáncoltam, a nyakába
ugrottam és énekeltem:

Golyógolyógolyógolyó,
Jó a jó golyó, de rossz a szétfolyó,
Nincsen jó golyója, jaj de jó,
Minden rossz golyója nekem jó golyó.

- Elég volt - mondta Pfwfp - játsszunk mást.

61
- Rendicsek - mondtam. - Akkor röpítsünk
Galaktikákat!
- Galaktikákat? - Pfwfp arca azonnal felragyogott az
örömtől. - Benne vagyok! De te… neked nincs is
galaktikád!
- Nekem van.
- Nekem is.
- Rajta! Ki röpíti magasabbra!
És az összes rejtett új atomjaimat kiröpítettem az űrbe.
Először úgy tűnt, szétszóródnak, aztán összetömörültek
egy könnyű felhőbe, és a felhő növekedett, növekedett,
és a belsejében vakító fényű csomók keletkeztek, és
forogtak, forogtak, és egyszer csak sosem látott
csillagzatokból álló spirállá váltak, amely lebegve és
lüktetve tárult szét és száguldott, száguldott, én meg
tartottam a farkát, és futottam utána. De most már nem
is én röpítettem a galaktikát, a galaktika röpített engem,
ahogy ott lógtam a farkán; illetve nem volt már fent és
lent, csak táguló tér volt, és benne a galaktika, amely
maga is tágult, és én. ott lógva, orrot mutattam az immár
ezer és ezer fényév távolságba került Pfwfp-nek.
Pfwfp az első mozdulatomra gyorsan előszedte a maga
készletét, és felröpítette, olyan magabiztos mozdulattal,
mintha már látná is az égen kibontakozni egy
mérhetetlen galaktika tekervényeit. De nem volt ott
semmi. Csak a sugarak sistergése hallatszott, össze-
vissza villogás látszott, aztán mindjárt kihunyt az egész.
- Ez minden? - kiáltottam Pfwfp-nek, aki a dühtől
elzöldülve átkozódott:
- Majd megmutatom én neked, te kutya Qfwfq!
Ez alatt pedig én meg a galaktikám ezer meg ezer más
galaktika között repültünk, és az enyém volt a legújabb,
irigyelhette az egész mindenség, úgy tüzelt benne a
fiatal hidrogén és a kölyök berillium és a csecsemő
szén. Az idősebb galaktikák irigységtől pukkadozva
tértek ki előle, mi pedig fennhéjázó nyargalással
kerültük a találkozást, látván, hogy milyen öregek és
nehézkesek. Ebben a kölcsönös kerülgetésben egyre
62
ritkább, egyre sivárabb tereken száguldottunk át, és
egyszer csak az űr mélyén itt is, ott is bizonytalan
fénypászmákat láttam felvillanni. Számtalan új
galaktika volt, épp hogy csak megszületett anyagból, az
enyémnél is újabb galaktikák. A tér hamarosan ismét
sűrűn teli lett galaktikákkal, mint a szőlőskert szüret
előtt, és röptükben elkerültek minket, az én galaktikám
kerülte a fiatalabbakat, éppúgy, mint az idősebbeket, és
idősek és fiatalok kerültek minket. És tovább repültünk
üres [egekben, és az egek megint benépesültek és így
tovább.
Az egyik ilyen benépesülési szakaszban egyszerre csak
hallom:
- Qfwfq, most megfizetsz, te áruló! - És látom, hogy
egy vadonatúj galaktika repül a nyomunkban, és a spirál
legszélső pontjáról kihajolva az én régi játszótársam,
Pfwfp szórja felém a szitkait és fenyegetéseit.
Megkezdődött a hajsza. Ahol a tér emelkedőben volt,
Pfwfp fiatal és mozgékony galaktikája csökkentette a
hátrányát, de ahol lejtett a tér, az enyém, a súlyánál
fogva visszanyerte az előnyét.
Tudjátok jól, mi a gyorsasági versenyek titka: minden
azon múlik, hogyan veszik a kanyart. Pfwfp galaktikája
élesebben vette, az enyém pedig nagyobb ívre
törekedett. Egyre nagyobb és nagyobb az ív, és hopp,
egyszer csak kilendültünk a tér szélén túlra, mögöttünk
Pfwfp-vel. Folytattuk a versenyt, az ilyenkor szokásos
módszerrel, vagyis hogy amilyen mértékben
előrehaladtunk, úgy teremtettük meg folyamatosan
magunk előtt a teret.
Így aztán előttem a semmi volt, mögöttem meg az
üldöző Pfwfp rusnya képe: mindkét irányban
kellemetlen látvány. Akkor már inkább előrenézek, és
mit látok? Pfwfp, akit az imént még magam mögött
láttam, a galaktikáján; egyenesen az orrom előtt fut.
- Ujjé! - kiáltottam. - Most rajtam a sor, hogy
üldözzelek.

63
- Hogyhogy? - kiáltotta Pfwfp, nem is tudom, hogy
hátulról-e vagy elölről. - De hiszen én, kergetlek téged!
Megfordulok: Pfwfp most is a sarkamban van.
Visszafordulok előre: hát ott van, ott rohan, háttal
felém. De ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy az
előttem futó galaktikája előtt van még egy másik, és az
a másik az enyém, annyira igazándiból, hogy még én is
ott vagyok rajta. Ebben nem tévedhettem, bár hátulról
látszom. Megint hátrafordultam a mögöttem levő Pfwfp
felé, és kimeredt szemmel láttam, hogy az ő galaktikája
mögött is jön egy másik, az enyém, a tetején ott vagyok
én, és olyan pontosan azonos velem, hogy éppen ebben
a pillanatban az is megfordul és hátranéz.
Így hát minden Qfwfq mögött volt egy Pfwfp, és
minden Pfwfp mögött egy Qfwfq, és minden Pfwfp
kergetett egy Qfwfq-t, és az menekült előle és viszont.
A köztünk levő távolság hol csökkent egy kicsit, hol
növekedett, de világos volt immár, hogy az egyik soha
nem éri utol a másikat, és a másik az egyiket. Ettől a
kergetősditől aztán teljesen elment a kedvünk; aztán
meg már nem is voltunk gyerekek, de akkor már nem
volt mit tenni.

64
A HAL-NAGYBÁCSI

Az első gerincesek, amelyek a karbon korban a vízi

életmóddal felhagytak a szárazföldi kedvéért, a tüdővel
lélegző csontos halaktól származtak, amelyek
uszonyaikat testük alá begörbítve, a földön, lábként
használhatták

Akkor már világos volt, hogy a vizek ideje lejárt -

emlékezett az öreg Qfwfq -, egyre többen voltak azok,
akik rászánták magukat a nagy lépésre; nem akadt már
család, amelynek ne lett volna néhány hozzátartozója ott
kint, a szárazon; mindenféle egészen rendkívüli dol-
gokat meséltek, mi mindent lehet a szárazföldön
csinálni, és hívták a rokonságot is. A fiatal halakat már
senki nem tarthatta vissza, uszonyaikkal a parti iszapban
tocsogtak, hogy lássák, alkalmasak-e lábnak, ahogy ez a
tehetségesebbjének sikerült. Éppen ezekben az időkben
mélyültek el a különbségek köztünk: volt család, amely
már nemzedékek óta a földön élt, és amelyben a fiatalok
olyan szokásokat fitogtattak, amelyek már nemhogy a
kétéltűekre voltak jellemzők, de túlhaladva azt, hüllő
sajátosságok voltak; ugyanakkor olyan is volt, aki
lemaradt, és továbbra is halként élt, sőt sokkal
kifejezettebben hal volt, mint annak előtte.
A mi családunk, meg kell mondanom, a nagyszülőkkel
az élen, olyan tökéletesen totyogott a fövenyen, mintha
erre született volna. Ha nincs a családban az a
csökönyös N'ba N'ga dédnagybácsi, már jó ideje
elvesztettünk volna minden kapcsolatot a vízi világgal.
Igen, hal volt a dédnagybácsi, éspedig pontosabban
meghatározva, az apai nagyanyám ágán, aki a devonkori
Coelacantusok közül származott (az édesvíziek közül,
akik aztán állítólag a másik ággal unokatestvéri
kapcsolatban álltak - de nem akarok hosszabban
elidőzni a rokonsági fokoknál, úgysincs senki, aki
követni tudná). Elég az hozzá, hogy ez a dédnagybácsi
65
sekély, iszapos vizekben élt, elő- tobozosok gyökérzete
között, abban a lagúna- ágban, ahol apáink születtek.
Soha nem mozdult ki onnan: bármelyik évszakban elég
volt egy kissé begázolni a lágyabb növényzetű szegély-
vízbe, ahol már-már elmerültünk, és ott lent, néhány
arasznyira a partszegélytől, megláttuk a
buborékoszlopot, amelyet ő eregetett nagy fújtatással,
ahogy a koros személyek szokták, vagy pedig a hegyes
orrától felzavart iszapfelhőt pillantottuk meg; mindig ott
turkált, inkább csak szokásból, és nem azért, hogy
találjon valamit.
- N'ba N'ga bácsi! Eljöttünk látogatóba!
Hiányoztunk? - kiabáltuk, és farokkal, manccsal
paskoltuk a vizet, hogy felkeltsük a figyelmét. -
Hoztunk új rovarokat, amelyek mifelénk élnek! N'ba
N'ga bácsi! Látott már ilyent, ilyen kövér csótányt?
Kóstolja meg, biztosan ízlik…
- Csak pucoljátok le az undok pattanásaitokat a bűzös
csótányaitokkal! - A bácsi mindig valami ilyesmit
válaszolt, sokszor még erősebbet is; így fogadott
bennünket minden alkalommal, de nem nagyon
törődtünk vele, tudtuk, hogy aztán hamar lecsillapodik,
elfogadja az ajándékot, és udvariasabb hangot üt meg.
- Ugyan miféle pattanásokról beszél, N'ba N'ga
bácsi? Látott már rajtunk valaha pattanást?
Ez a pattanásdolog az öreg halak egyik előítélete volt:
hogy mi, akik a szárazon élünk, tele vagyunk nedvedző
pattanással. Ez ugyan igaz volt, de csak a békáknál volt
így, akikhez semmi közünk sem volt; a mi bőrünk, épp
ellenkezőleg, sima és síkos volt, mint soha egyetlen halé
sem, és a bácsi ezt jól tudta, de nem bírta megállni, hogy
ne tűzdelje tele a beszédét ezekkel a rágalmakkal és
előítéletekkel, amelyek között felnőtt.
Évente egyszer az egész család meglátogatta a
dédnagybácsit. Jó alkalom volt ez arra is, hogy
összejöjjünk - annyira szét voltunk szóródva a
földrészen elmeséljük az újságokat, és kicseréljük az

66
ehető bogarakat, megvitassuk a tisztázatlan, régi
kérdéseket.
A bácsi a tőle kilométerekre zajló szárazföldi ügyekbe is
beleszólt: például, hogyan osszuk fel a szitakötők lakta
vadászterületeket, és hol ennek, hol annak adott igazat,
a saját külön szempontjai szerint, amelyek mindig vízi
szempontok voltak.
- Tudhatnád, hogy aki a fenéken vadászik, előnyt élvez
avval szemben, aki a felszínen vadászik. Miért vagy hát
úgy kétségbeesve?
- De bácsi, nézze, itt nem a fenékről vagy
felszínről van szó: ott állok a domb alján, ő meg a
domboldalon… a dombok, talán tudja, bácsi…
Erre ő:
- A legjobb rákok mindig a szirtek alján vannak. -
Képtelenek voltunk megértetni vele, hogy más valóság
is létezik, mint az övé.
Mindezek ellenére a véleményét változatlanul nagy
tiszteletben tartottuk; még olyan dolgokban is kikértük a
tanácsát, amelyekhez egyáltalán nem értett, holott
tudtuk, hogy esetleg teljesen melléfog. Talán éppen
abból adódott a tekintélye, hogy a múltból visszamaradt
lény, hogy olyan régimódian beszél, például:
- Vond egy kicsit lejjebb az uszonyokat, úgy, jól van!
- Ilyesminek még a jelentését sem ismertük tökéletesen.
Jó néhányszor megpróbáltuk magunkkal vinni a
szárazföldre, és nem csüggedtünk, sőt ezen a ponton
soha nem szűnt meg a vetélkedés a család, különböző
ágai közt, hiszen akinek sikerült volna a bácsit elvinni
magához, az, hogy úgy mondjam, megkülönböztetett
tiszteletben részesült volna az egész rokonság részéről.
De hiábavaló volt a versengés, mert a bácsi álmában
sem gondolt arra, hogy elhagyja a lagúnát.
- Bácsi, ha tudná, mennyire sajnáljuk, hogy a
maga korában örökké egyedül kell lennie, állandó
nedvességben… Tudja, arra gondoltunk… - próbáltuk
meggyőzni.

67
- Nagyon reméltem, hogy megértitek végül -
szakított félbe az öreg hal most, hogy már kitotyogtátok
magatokat ott a szárazon, éppen ideje, hogy megint
normális lényként éljetek. Víz van itt mindenkinek, ami
meg az élelmet illeti, még sohasem volt ilyen jó a
gilisztaszezon. Akár most rögtön beugorhatnátok, aztán
felejtsük el az egészet.
- Ugyan már, N'ba N'ga bácsi, miket beszél! Mi
akarjuk elvinni magát, hogy köztünk legyen, egy szép
kis réten… Meglátja, milyen jól fogja érezni magát,
ásunk majd egy jó hűvös, nedves gödröt: úgy
fickándozhat benne, akárcsak itt, még lépkedni is
megpróbálhat mellette; meglátja, fog az menni. Aztán
meg a maga korában a szárazföldi éghajlat nagyon jót
tesz. Na, N'ba N'ga bácsi, ne kéresse magát… eljön?
- Nem! - jött a bácsi száraz válasza, és lebukott a
víz alá, eltűnt a szemünk elől.
- De hát miért, bácsi, mi kifogása van, nem
értjük, maga, aki olyan széles látókörű, ilyen
előítéletekkel…
Nagy buggyanással küldte a víz színére a bácsi az utolsó
válaszát, mielőtt egy még mindig fürge farkcsapással
végképp elmerült volna:
- Az dörgölje a hasát a sárba, akinek bolhás a
pikkelye! - Ami amolyan szólásforma volt még a régi
időkből (ahogy a mi új közmondásunk is mondja, de
rövidebben: „Akinek viszket, vakarja"), hangsúlyozva a
„sár" kifejezést, amit mindig használt, amikor mi azt
mondjuk: „föld".
Ebben az időszakban történt, hogy szerelmes lettem.
Napjaimat Lll társaságában töltöttem, kergetőztünk,
soha nála fürgébbet nem láttam: egy szuszra felszaladt a
páfrányok csúcsára; a páfrányok akkoriban olyan
magasak voltak, mint a fák, a szár meghajlott majdnem
a földig, Lll leugrott és továbbszaladt, én meg kicsit
lassúbb, esetlenebb mozgással mentem utána. Olyan
mélyre hatoltunk, ahol még senki lába nyomát nem
őrizte a száraz, repedezett talaj; néha megállított a
68
félelem, hogy ilyen messzire eltávolodtam a lagúnák
környékétől. De semmi nem tűnt annyira távol esőnek a
vízi élettől, mint ő, Lll: a kő- és homoksivatag, a mező,
az erdők sűrűje, a sziklás halmok, a kvarchegyek, ez
volt az ő világa - mintha mindezt kifejezetten azért
teremtették volna, hogy hosszúkás szemeivel
végigfürkéssze, ficánkoló lépteivel bejárja őket. Sima
bőrét látva hihetetlen volt, hogy valaha is léteztek pik-
kelyek és páncélok.
Lll szülei egy kissé elbátortalanítottak: azoknak a
családoknak egyike volt az övék, amelyek a
legrégebben telepedtek le a szárazföldön, és a végén
már úgy érezték, hogy mindig is itt voltak. Egyike
azoknak a családoknak, amelyekben már a tojást is a
szárazon rakták, valami erős héjjal beborítva; és ahogy
az ember elnézte Lll ugrándozását, cikázó futását,
nyilvánvaló volt, hogy ő már olyannak született,
amilyen most, egy olyan tojásból, a nap és a homok
melegében, páros lábbal ugorva át az úszó-lebegő
ebihal-állapotot, amely a mi kevésbé fejlett
családunkban még kötelező volt.
Eljött az ideje, hogy Lll megismerje az enyéimet; és
mivel N'ba N'ga dédnagybácsi volt a család legidősebb,
legtekintélyesebb tagja, meg kellett látogatnom, hogy
bemutassam neki a menyasszonyomat. Mégis,
ahányszor csak sor került volna rá, elhalasztottam,
annyira zavarban voltam: ismertem azokat az
előítéleteket, amelyek között Lll felnövekedett, nem
mertem hát megmondani neki, hogy a dédnagybácsim
egy hal.
Egy nap a lagúnát övező egyik latyakos földnyelven
jártunk, ahol a talaj nem annyira homok, inkább valami
gyökerekből és rothadó növényzetből
összegubancolódott szövevény. Egyszerre Lll előállt a
szokásos kihívásaival, ügyességpróbáival:
- Qfwfq, meddig tudsz egyensúlyozni? Ki 82 tud
közelebb menni a parthoz! - És előreszökkent azokkal a
híres szárazföldi ugrásaival, bár kissé bizonytalanul.
69
Ezúttal, úgy éreztem, nemcsak követni fogom, de le is
győzöm, hiszen a nedves talajon az én mancsaim jobb
támaszok.
- Egész a széléig! - kiáltottam vagy akár azon túl
is!
- Ne beszélj butaságokat! - intett le. - A szélén túl
nem lehet futni, ott víz van.
Ez lesz a legalkalmasabb pillanat, hogy a
dédnagybácsira tereljem a szót.
- Na és? - mondtam. - Van, aki a szélén túl
futkározik, van, aki a szélén innen.
- Sületlenségeket beszélsz!
- Márpedig az én dédnagybácsim, N'ba N'ga, úgy
él a vízben, ahogy mi itt, a szárazon, és soha még nem
jött ki onnan!
- Hűha! Szeretném én látni azt a N'ba N'ga bácsit!
Még ki se mondhatta, és a lagúna zavaros felszínén
buborékok pattantak, egy kis örvény támadt, és
felbukkant egy tüskés pikkelyekkel borított fej.
- Tessék: itt vagyok, mi kéne? - szólalt meg a
bácsi, és kerek, kifejezéstelen kavicsszemét Lll-re
meresztette, vastag nyakán lüktetett a kopoltyúja. Még
soha nem éreztem ennyire másfélének a bácsit:
valóságos szörnyeteg.
- Bácsi, engedje meg, ez… éppen szerettem volna
bemutatni… a jövendőbelim, Lll - és a
menyasszonyomra mutattam, aki, ki tudja, miért, most
felegyenesedett a hátsó lábain, ez volt az egyik
legfurcsább modorosság, és minden bizonnyal a
legellenszenvesebb, legalábbis ennek a faragatlan
vénségnek a szemében.
- Á, nagyon szép, eljött hát, kisasszony, hogy
megáztassa egy kicsit a farkát? - mondta a bácsi. Ez a
szellemesség annak idején még bóknak is számíthatott,
de a mi fülünknek egyenesen sértés volt.
Lll-re néztem, biztosra vettem, hogy hátat fordít, és
megbotránkozva elszalad. Nem vettem azonban

70
figyelembe, hogy arra nevelték: a környezet
közönségességét meg se hallja.
- Mondja, azok a növények ott - szól fesztelenül,
és valami hatalmasra nőtt szittyófélékre mutat a lagúna
vizén meg tudná mondani, miben gyökereznek?
Olyanfajta kérdés, ami csak arra való, hogy a társalgás
el ne akadjon; hogyan is érdekelhették őt a szittyófélék!
A bácsi azonban, mintha csak erre várt volna, nekiállt
magyarázni az úszónövényzet gyökereinek hogyanjáról
és mikéntjéről, és hogy hogyan lehet közöttük úszni;
még azt is elmondta, hogy a legjobb vadászterület éppen
ott van, alattuk.
Abba se tudta hagyni. Én csak szuszogtam, igyekeztem
félbeszakítani. Ez a kis szemtelen meg mit csinál? Hát
nem lovat ad alá?
- Ó, igen, ön odajár vadászni az úszógyökerek
közé? Érdekes!
Majd elsüllyedtem szégyenemben.
Az öreg meg:
- Nem mese, az ottani giliszta valóságos
ínyencfalat! - És minden teketória nélkül lebukik. Ilyen
fürge lebukást még soha nem láttam tőle, nem is
merülés, magasugrás: teljes hosszában kiszökik a
vízből, felvillantja foltos pikkelyeit, szétterpeszti az
uszonyai tüskés legyezőjét, szép félkört ír le a
levegőben, és fejjel előre visszahull, elmerül, és sarlós
farkának csavaros mozdulatával eltűnik.
Ezt látván, gondoltam, most kihasználom a bácsi
távollétét, és gyorsan elmondom Lll-nek a már
megfogalmazott védőbeszédemet: „Tudod, meg kell, őt
értenéd ezzel a rögeszmével, hogy úgy él, mint a halak,
végül már hasonlít is egy halhoz…" - de a torkomon
akadt. Magam sem gondoltam volna, hogy mennyire
igazán hal a nagymama bátyja. Csak annyit tudtam
mondani:
- Lll, későre jár, menjünk… - és már fel is bukkant a
nagybácsi, cápaszájában egy csomó gilisztával és
iszapos algával.
71
Nem is mertem már elhinni, hogy igaz, amikor
elbúcsúztunk, s aztán, ahogyan Lll mögött
poroszkáltam, arra gondoltam: na, most aztán elkezdi a
megjegyzéseket, szóval hogy még csak most jön a
feketeleves. Erre Lll fogja magát, anélkül, hogy
megállna, csak kissé visszafordul, és azt mondja:
- Tudod, nagyon rokonszenves a bácsikád! - Ennyit, és
semmi többet. A gúnyolódásával szemben mindig is
teljesen fegyvertelenül álltam, de az a dermedtség, ami
erre a bemondásra elfogott, olyan volt, hogy
szívesebben lemondtam volna arról, hogy valaha is
viszontlássam őt, mintsem hogy újra szóba kerüljön a
téma.
Ennek ellenére továbbra is találkoztunk, együtt jártunk,
és a lagúnában történtekről nem esett több szó. Teljes
bizonytalanságban voltam: hasztalan próbáltam
meggyőzni magam, hátha már elfelejtette; néha meg
arra gyanakodtam, talán azért hallgat, hogy valami más,
látványosabb módon szégyenítsen majd meg övéi előtt,
vagy pedig - és ez volt a legkellemetlenebb lehetőség -
hogy csak részvétből igyekszik másról beszélni.
Mígnem váratlanul egy szép reggelen így szólt:
- Mondd csak, a bácsikádhoz nem viszel el
többet?
Elszorult torokkal kérdeztem:
- Tréfálsz?
Dehogy: komolyan gondolta, alig várta, hogy megint
elbeszélgethessen az öreg N'ba N'ga-val. Képtelen
voltam megérteni, mi járhat a fejében.
Ezúttal hosszabb időt töltöttünk a lagúnánál.
Mindhárman leheveredtünk egy lejtős parton: a bácsi
jórészt benn a vízben, de mi is félig vízben áztunk,
úgyhogy aki messziről nézett minket, ahogy ott
feküdtünk egymás mellett, nem tudta volna
megmondani, ki a szárazföldi, ki a vízi lény.
A hal egyik kedvenc lemezét tette fel: a vízi lélegzés
előnyeit a levegő beszívásával szemben, felvonultatta

72
egész rágalomtárát. „Lll mindjárt felugrik, és jól
megadja neki" - gondoltam. Ezzel szemben Lll aznap,
úgy látszik, más módszerhez folyamodott: odaadóan
vitatkozott, védelmezte a mi szempontjainkat, de mintha
egész komolyan venné az öreg N'ba N'ga érveit.
A szárazföld kiemelkedése a bácsi szerint csak időleges
jelenség, ahogy felbukkant, ugyanúgy fog eltűnni, vagy
legalábbis állandó változásokat fog elszenvedni:
vulkánkitöréseket, eljegesedést, földrengéseket,
felgyűrődéseket, éghajlat- és növényzetváltozásokat. A
mi életünknek meg, ott, rajta, állandó változásokon kell
keresztülmennie, amelyek során egész nemzetségek
fognak elpusztulni, és csak az marad meg, aki képes oly
mértékben megváltoztatni létalapjait, hogy azok az
okok, amik az életet széppé teszik, teljesen
összezavarodnak és elfelejtődnek.
Ez a távlat homlokegyenest ellentétes volt azzal az
optimizmussal, amelyben mi, a part fiai
felnevelkedtünk, és ezt csak megbotránkozással és
tiltakozással utasíthattam el. Ennek az érvelésnek az
igazi, élő cáfolata maga Lll volt: benne láttam a
kiemelkedett területek meghódításából született forma
tökélyét és véglegességét, az előttünk megnyíló
korlátlan lehetőségek összegeződését. Hogyan is
merhette a bácsi tagadni a Lll-ben megtestesült való-
ságot? Egész tűzbe jöttem a vita hevében, és úgy
véltem, hogy Lll túlságosan türelmes, túlságosan
megértő az ellenfelünkkel.
Igaz, hogy még nekem is, akármennyire megszoktam,
hogy a bácsi szájából csak dohogást és gyalázkodást
halljak, ez a következetesen felépített érvelés
újdonságnak tűnt, még ha tele volt is dagályos és elavult
kifejezésekkel, és nevetnem kellett a jellegzetes
hanghordozásán. Az is meghökkentett, hogy ilyen
aprólékos hozzáértésről tett tanúbizonyságot - bár tel-
jesen felületes módon - a szárazföldeket illetően.
Lll pedig a kérdéseivel igyekezett elérni, hogy minél
többet meséljen neki a víz alatti életről: és ez volt az a
73
téma, amelynél az öreg beszéde világosabb lett,
időnként egészen átszellemült. A szárazföld és a levegő
bizonytalanságával szemben a lagúnák, tengerek és
óceánok biztonságos jövővel kecsegtettek. Ott csak
minimális változások lesznek, hely és élelem van korlát-
lanul, a hőmérséklet mindig kiegyensúlyozott lesz,
szóval az élet megőrződik úgy, ahogyan eddig folyt,
abban a kifejlődött, tökéletes formában, átalakulások és
kétes kimenetelű kitérők nélkül, és mindenki
kiteljesítheti a maga természetét, eljuthat önmaga és
minden dolgok lényegéhez. A bácsi szépítgetés és
ábrándozás nélkül beszélt a vizek jövőjéről, nem
rejtegette a nehézségeket sem, a legsúlyosabbakat is
elmondta (a legaggasztóbb a sótartalom növekedése
volt); de ezek mind olyan kérdések voltak, amelyek nem
fogják megzavarni azokat az értékeket és
arányosságokat, amelyekben hitt.
- De mi most hegyeken és völgyeken futkáro-
zunk! - kiáltottam a magam nevében, de főleg Lll
nevében, aki viszont hallgatott.
- Ugyan, menj már, te ebihal, a víz a te otthonod!
- intett le a bácsi, most megint ugyanabban a
hangnemben, amelyet mindig is használt velünk.
- Nem gondolja, bácsi, hogy már elkéstünk avval,
hogy most tanuljunk meg víz alatt lélegezni? - kérdezte
komolyan Lll, és én nem tudtam, hogy örüljek-e, mert
bácsinak szólította öreg rokonomat, vagy pedig zavarba
jöjjek, mert vannak olyan kérdések (legalábbis
megszoktam, hogy így gondolkozzam), amelyeket nem
tesz fel az ember.
- Ha beleegyezel, csillagom - válaszolt a hal -, én
egy-kettőre megtanítalak rá!
Lll-ből különös kacagás tört elő, aztán futásnak eredt,
úgy elfutott, hogy nem is tudtam utolérni.
Kerestem lapályokon és dombokon, felértem egy
bazalttömb csúcsára, amely az egész, vizekkel övezett,
pusztaságokkal és erdőkkel tarkított környék fölé
magaslott. Ott találtam rá. Azzal, hogy N'ba N'gát
74
végighallgatta, és aztán elszaladt, és a magaslatra
húzódott, biztosan azt akarta mondani - megértettem,
hogy meg kell maradnunk ebben a mi világunkban,
ugyanavval az erővel, amellyel az öreg hal ragaszkodik
a magáéhoz.
- Én itt maradok, ahogy a bácsi ott! - kiáltottam
kissé hebehurgyán, aztán helyesbítettem: - Mi ketten
együtt maradunk! - Hiszen az volt az igazság, hogy
nélküle nem éreztem olyan biztosnak magam.
És erre Lll mit válaszolt? Még most is elvörösödöm, ha
rágondolok, annyi földtörténeti korszak után is. Ezt
válaszolta:
- Elmenj innen, te ebihal, pont ez hiányzik
nekem! - És nem tudtam, a bácsit utánozza-e, hogy
gúnyt űzzön belőle és belőlem egy füst alatt, vagy pedig
valóban a magáévá tette ennek a vén szamárnak a
magatartását a déd- unokaöccsével szemben; de akár az
egyik, akár a másik feltevés volt helyes, mindenképpen
elkeserítő volt, hiszen mindkettő azt> jelentette, hogy
engem valami átmeneti lénynek tekint, aki sem az
egyik, sem a másik világban nincs igazán otthon.
Elveszett számomra? Kétségeim közt nagy igyekezettel
próbáltam visszahódítani. Hősködni kezdtem a
bogárvadászatban, az ugrálásban, az odúásásban, a
legerősebbekkel verekedtem össze. Büszke voltam
magamra, de sajnos, ahányszor csak sikerült valami
kiemelkedőt cselekednem, ő nem volt éppen jelen,
folyton eltünedezett, nem lehetett tudni, merre bujkál.
Végül aztán megértettem: a lagúnához járt, ahol a bácsi
a víz alatti úszásra tanította. Láttam, ahogy együtt
felbukkannak, egymás mellett száguldottak, mint két
testvér.
- Tudod - mondta Lll vidáman, amikor meg-
pillantott a lábamat kitűnően tudom uszonynak
használni!
- Csodálatos! Nézzenek oda, micsoda haladás! -
Nem tudtam magamban tartani ezt a gúnyos
megjegyzést.
75
Játék volt ez számára, értettem én. Ez a játék azonban
egyáltalán nem tetszett nekem. Vissza kell térítenem a
valósághoz, az előttünk álló jövőhöz.
Egy nap magas páfrányerdőben vártam rá, a növények
behajoltak a víz fölé.
- Lll, beszélnem kell veled - mondtam, amint
megpillantottam -, most már eleget szórakoztál. Sokkal
fontosabb dolgaink is vannak. Felfedeztem a
hegyláncban egy szorost: mérhetetlen nagy, köves
lapály nyílik onnan, nemrég vonult le róla a víz. Mi
leszünk az első letelepülők, határtalan területeket
fogunk benépesíteni, mi és a gyerekeink.
- A tenger az határtalan - mondta Lll.
- Ne ismételgesd folyton annak az
elgyerekesedett öregnek a lódításait. A lábon járóké a
világ, nem a halaké, tudod jól.
- Tudom, hogy ő nem akárki - felelte Lll.
- És én?
- A lábon járók közt senki sincs olyan, mint ő.
- Na és a családod?
- Összevesztem velük. Soha nem értettek meg
semmit.
- De hát megbolondultál? Nem mehetünk visszafelé!
- Én igen.
- És mit akarsz csinálni egyedül egy öreg hallal?
- Hozzámegyek feleségül. Én is hal leszek
mellette. És újabb halakat hozok a világra. Isten veled.
Egy utolsó, ügyes kúszással, ahogy csak ő tudott,
felmászott egy magas páfrányra, a lagúna fölé hajlította,
és a vízbe vetette magát. Újra felbukkant, de nem volt
egyedül: N'ba N'ga bácsi jól megtermett sarlós farka
mellette úszott a víz színén, aztán együtt merültek le a
mélyre.
Kegyetlen csapás volt. De hát mit tehettem? Folytattam
az utamat, a világ átalakult, magam is átalakultam vele.
Időnként, az élőlények számos formája között,
találkoztam olyanokkal, akik „valakik" voltak, inkább,
mint én: akik a jövőt jelentették, mint a csőrös emlős,
76
amely tojásból született utódait szoptatja, kiéhezett
zsiráf a még alacsony növényzet közepette. Vagy pedig,
akik a soha vissza nem térő múltról tanúskodtak, mint a
kenozoikum kezdetét túlélt Dinosaurus, vagy a krokodil,
aki olyan múltról tanúskodott, amely változatlanul
fennmaradt a századok folyamán. Mindezekben volt
valami, jól tudom, ami valamilyen módon fölibém
helyezte őket, magasabb rendűvé tette őket, és ami
engem, velük ellentétben, jelentéktelenné tett. Ennek
ellenére nem cseréltem volna egyikükkel sem.

77
MIBE FOGADUNK!

A világegyetem történetére alkalmazott kibernetikai

logika kimutatja már, hogy a galaktikák, a Nap-
rendszer, a Föld, a sejtrendszeren alapuló élet
szükségszerűen jött létre. A kibernetika szerint a
világegyetem pozitív és negatív „visszacsatolások"
során formálódik, első formálója a tömegvonzás, amely
felhőkbe sűrűsíti a hidrogént, aztán a nukleáris erő és a
centrifugális erő, amely a tömegvonzás hatását
ellensúlyozza. Attól a pillanattól kezdve, hogy a
folyamat beindul, nincs más útja, mint hogy ennek a
visszahatás-láncolatnak a logikáját kövesse

Igen, de kezdetben ezt nem lehetett tudni - mondta

Qfwfq -, illetve elképzelhető, hogy valaki előre látta, de
csak úgy, szimatolgatva, megpróbálta kitalálni. Nem
dicsekvésképpen mondom, de én kezdettől fogva arra
fogadtam, hogy lesz világegyetem, és igazam is lett; és
hogy milyen lesz, arra vonatkozólag is megnyertem
néhány fogadást (k)yK Dékánnal szemben.
Amikor elkezdtük a fogadásokat, még semmi nem volt,
amiből előre láthattunk volna valamit, nem volt más,
csak egy kevés kóválygó részecske, véletlenszerűen
erre-arra vetődött elektronok, imitt-amott kószáló
protonok, minden rendszer nélkül. Én meg nem tudom,
mit érzek, mintha időváltozás készülne (valóban, egy
kissé hidegebbre fordult), és azt mondom:
- Fogadjunk, hogy ma még atomok lesznek 1
Erre (k)yK Dékán:
- Még mit nem: atomok! Fogadok, hogy nem,
mindenbe, amit csak akarsz!
Én meg:
- Fogadnál x-be is?
A Dékán: - X az ennediken!

78
Még ki se mondta, és már minden proton körül dongva
keringett az elektronja. Mérhetetlen hidrogénfelhő
kezdett a térben sűrűsödni. - Na, láttad? Csupa atom!
- Ugyan már, azok is atomok, csupa vacak! - mondta
(k)yK, mert megvolt az a rossz szokása, hogy
mellébeszélt, ahelyett, hogy elismerte volna, hogy
elvesztette a fogadást.
Állandóan fogadásokat kötöttünk, én és a Dékán, mivel
más dolgunk nem volt, meg azért is, mivel létem
egyetlen bizonyítéka az volt, hogy fogadtam vele, és az
övének az egyetlen bizonyítéka, hogy fogadott velem.
Fogadásokat kötöttünk a bekövetkező és a be nem
következő eseményekre; a választék gyakorlatilag
végtelen volt, tekintve, hogy e pillanatig még egyáltalán
semmi nem történt. Minthogy azonban még arra sem
volt mód, hogy elképzeljük, hogyan történhet meg egy
esemény, egyezményes módon határoztuk meg: A ese-
mény, B esemény, C esemény és így tovább, csak hogy
egyáltalán megkülönböztethessük őket. Illetve: mivel
nem voltak még ábécék, vagy más egyezményes
jelsorok sem, előbb arra fogadtunk, hogy milyen lehet
egy jelsor, és aztán ezeket az esetleges jeleket
párosítottuk az esetleges eseményekhez, így aztán
meglehetős pontossággal tudtunk megjelölni olyan ese-
ményeket, amelyekről egyáltalán semmit nem tudtunk.
A fogadásaink tétjének sem tudtuk, mit válasszunk,
mert nem volt semmi, amit feltehettünk volna, így hát
becsületszóra játszottuk, számoltuk a megnyert
fogadásokat, hogy majd később elszámoljunk. Mindez
nagyon nehéz művelet volt, hiszen akkor még nem
voltak számok, a szám fogalmát sem ismertük, hogy
számolni kezdhessünk, úgyhogy egyáltalán nem sikerült
a dolgokat elkülöníteni egymástól.
Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor az
ősgalaktikákban lassan összetömörültek az őscsillagok,
és én azonnal láttam, mi lesz a vége a dolognak ebben
az egyre növekvő forróságban, és azt mondtam:
- Most kigyulladnak.
79
- Mesei - vágta rá a Dékán.
- Fogadunk? - ajánlottam.
- Amibe csak akarsz - felelte, és hipp-hopp, a
sötétséget nagyszámú, egyre táguló, vakító fényű gömb
hasította szét.
- Á, az, hogy kigyulladni, az valami egészen
más… - kezdte (k)yK a szokott módszerével a
szómeghatározásra terelni a kérdést.
Nekem akkor már megvolt a magam módszere, hogy
elhallgattassam:
- Igen? Na és szerinted akkor micsoda?
Erre nem tudott mit mondani: amilyen szegényes
fantáziája volt, ha egy szó már felöltött egy jelentést,
nem fért az eszébe, hogy más jelentése is lehet.
Nem sok időt kellett együtt töltenünk, máris világos
volt, hogy (k)yK meglehetősen unalmas alak, teljesen
ötlettelen, soha semmi mesélnivalója nincs. Különben
magam sem tudtam volna sokat mesélni, tekintve, hogy
elmesélni való dolgok még nem történtek, legalábbis
nekünk úgy tűnt. Egyet tehettünk: feltevéseket gyárt-
hattunk, jobban mondva feltevéseket gyárthattunk a
feltevések gyártásának lehetségességéről. Na, mármost
a feltevésekről való feltevésgyártásban nekem több
képzelőtehetségem volt, mint a Dékánnak, és ez éppúgy
volt előny, mint hátrány, mert engem merészebb
fogadásokra ösztökélt, úgyhogy azt lehet mondani, hogy
a győzelmi esélyek végül is egyenlőek voltak.
Általában én arra a lehetőségre tettem, hogy egy adott
esemény megtörténik, a Dékán viszont szinte mindig
ellene tett. Merev valóságérzéke volt a Dékánnak, ha
szabad így kifejeznem magam, lévén hogy a merev és a
mozgékony között akkor még nem volt meg az a
különbség, mint mostanság, vagy legalábbis nagyon
kellett ügyelni, hogy észrevegyük a különbséget.
Például a csillagok növekedtek, erre én felvetettem:
„Mekkorára?" Próbáltam bevezetni valami előzetes
számfogalmat, így kevésbé tudott belekötni.

80
Akkoriban csak két szám volt: az e szám és a pi szám. A
Dékán hozzávetőleges számítást végez, és válaszol:
- Szerintem a növekedés e a pi hatványon.
No, nézd a ravaszt! Ennyit mindenki ki tud sütni. A
dolog azonban nem ilyen egyszerű, jól tudtam én.
- Fogadjunk, hogy egy bizonyos ponton megáll.
- Fogadjunk. És mikor kell szerinted megállnia?
Erre én, hatot vagy vakot, kivágom az én pí-met.
Beütött. A Dékán befuccsolt.
Attól kezdve e és pi alapon kezdtünk fogadni.
- Pi! - kiáltotta a Dékán a fénypászmákkal tarkított
sötétségben. Ezzel szemben éppen e jött ki.
Persze csak szórakozásból csináltuk, hiszen semmit nem
nyerhettünk a dolgon. Amikor az elemek kezdtek
kialakulni, a ritkább elemek atomjaiban értékeltük a
pontokat, és itt egy hibát követtem el. Látván, hogy a
technécium a legritkább, kezdtem technéciumba
fogadni, győztem, és behajtottam a fogadást:
felhalmoztam egy szép kis technécium-tőkét. Nem
láttam azonban előre, hogy ez bomlékony elem, az
egész sugárzásokká alakult, és mindent újra kezdhettem.
Természetesen nekem is voltak melléfogásaim, de aztán
visszanyertem az előnyömet, és megengedhettem
magamnak valami kockázatosabb jóslást.
- Most egy bizmut-izotóp jön! - siettem kijelenteni,
ahogy az egyik „szupernóva" csillag olvasztótégelyéből
előbukkanó, frissen keletkezett elemeket néztem. -
Fogadjunk!
Egy csudát! Egy szépen fejlett polónium atom volt.
Ilyen alkalmakkor (k)yK elvigyorodott, mintha az ő
érdeme volna ez a győzelem, holott csupán a túl
kockázatos lépésem fordult a javára. Ugyanakkor
azonban, minél előbbre haladtunk, annál jobban
megértettem a rendszert, és minden új jelenség
felbukkanásakor, néhány vaktában végzett próbálkozás
után, világos okfejtéssel végeztem a számításaimat. A
szabályt, amely szerint egy galaktika ennyi meg ennyi
millió fényévre bukkan fel a másiktól, se közelebb, se
81
messzebb, mindig én ismertem fel előbb. Kis idő múltán
olyan könnyű lett, hogy már nem is szerzett örömet.
Így aztán a rendelkezésemre álló adatokból igyekeztem
elméleti úton további adatokat kikövetkeztetni, ezekből
ismét másokat, míg végül olyan eshetőségeket sikerült
felvetnem, amelyeknek látszólag semmi közük nem volt
ahhoz, amiről éppen szó volt. Akkor aztán kivágtam
minden bevezetés nélkül.
Például a galaktikus spirálok görbületére mondtunk
éppen előrejelzéseket, egyszer csak kiszalad belőlem:
- Na, most ide figyelj, (k)yK, szerinted lerohanják
az asszírok Mezopotámiát, vagy nem?
Zavarba jött.
- Ki… mit? Mikor?
Gyors számítást végeztem, és nekiszögeztem egy
dátumot, természetesen nem években és századokban,
mert akkoriban az időszámítás egységeit ilyen
méretekben még nem lehetett felállítani, és hogy egy
dátumot pontosan meghatározzunk, olyan bonyolult
formulákhoz kellett folyamodni, hogy ha leírnám, egy
egész táblát betöltene.
- De hát honnan lehet tudni?
- Na, gyorsan, (k)yK, meghódítják vagy nem ? Én
azt mondom, meghódítják, te azt, hogy nem. Benne
vagy? Na, mi lesz, ne húzd az időt!
A határtalan űrben voltunk még, amelyet csak itt-ott
tarkított valami hidrogénfátyol az első csillagzatok
forgataga körül. Elismerem, nagyon bonyolult
következtetések kellettek ahhoz, hogy előre lássuk
Mezopotámia síkságait, a sűrűn feketéllő embereket és
lovakat, a nyilakat és kürtöket; de miután más dolgunk
nem volt, miért ne sikerülhetett volna?
Ezekben az esetekben a Dékán, velem ellentétben,
mindig a tagadásra fogadott, éspedig nem mintha úgy
gondolta volna, hogy az asszírok nem fogják megtenni,
hanem egyszerűen csak azért, mert kétségbe vonta,
hogy valaha is lesznek asszírok, és lesz Mezopotámia és
Föld és emberi nem.
82
Ezek, természetükből következően, hosszabb lejáratú
fogadások voltak (mint a többiek), nem úgy, mint
bizonyos esetekben, amikor az eredményt azonnal
megtudtuk.
- Látod ott azt a napot, a körülötte kialakuló
ellipszis alakú forgataggal? Gyorsan mondd meg,
mielőtt még kialakulnának a bolygók, milyen távolság
lesz a bolygók keringési pályái között…
Alighogy kimondtuk, nyolc vagy kilenc, vagy mondjuk,
hat- vagy hétszázmillió év elteltével, látható volt, hogy
ott keringenek a bolygók, mindegyik pontosan a maga
pályáján, sem közelebb, sem távolabb.
Jóval nagyobb élvezetet szereztek nekem azok a
fogadások, amelyeket milliárd és milliárd évekig kellett
fejben tartanunk, nem felejthettük el, ki mire fogadott és
mennyibe, és ugyanakkor emlékeznünk kellett a
rövidebb lejáratú fogadásokra is. Meg az elszámolásra
(már megkezdődött az egész számok korszaka, és ez
egy kissé bonyolultabbá tette a dolgot), hogy ki
hányszor győzött, a tétek összegére (az én nyereségem
egyre nőtt, a Dékán pedig fülig eladósodott). Mindehhez
még újabb fogadásokat kellett kiötlenem, egyre előbbre
haladva a következtetések láncolatában.
- 1926. február nyolcadikán, Santhiában, Vercelli
megyében - figyelsz? - a Garibaldi utca 18. szám alatt -
megjegyezted? -, a huszonkét éves Giuseppina Pensotti
kisasszony délután háromnegyed hatkor kilép a házból:
jobbra fordul vagy balra?
- Háát… - habozott (k)yK.
- Na, gyerünk, gyorsan! Én azt mondom, hogy
jobbra. - És a csillagpályáktól szántott porködökön át
már láttam, hogy Santhia utcáira leszáll az esti
szürkület, kigyullad egy halvány lámpafény, amely épp,
hogy kiemeli a járda szegélyét a hóból, és megvilágítja
egy pillanatra Giuseppina Pensotti karcsú alakját,
miközben befordul a vámház mögötti sarkon, és eltűnik.
Az égitestek sorsát illetően már nem kellett újabb
fogadásokat ajánlanom, csak szép lassan kivártam az
83
időt, míg bezsebelhettem (k)yK tétjeit, sorra, ahogy a
jóslataim valóra váltak. A játékszenvedély azonban a
lehetséges események felől a belőlük következő
események végtelen sorozatának bemondása felé sodort,
egészen a legszélsőségesebb, legesetlegesebb jóslatok
felé. Kezdtem párosítani az egészen közvetlen és
könnyen kiszámítható tények bemondását olyanokkal,
amelyek rendkívül összetett műveletekkel voltak csak
kiszámíthatók.
- Na, most, gyorsan, látod, hogyan sűrűsödnek a
bolygók: mondd csak meg, melyiken lesz légkör; a
Merkúron, a Vénuszon, a Földön, a Marson? Na, mi
lesz, határozd már el magad, aztán ha már megvan,
számítsd ki nekem az Indiai-félsziget
népességnövekedési hányadosát az angol uralom idején.
Mit gondolkodsz annyit? Fürgébben!
Olyan csatornára, olyan spirálra tértem, amelyen túl az
események csak úgy hemzsegtek; csak közéjük kellett
markolnom, hogy az ellenfelem képébe vágjam őket,
akinek fogalma sem volt a létezésükről. Amikor
egyszer, szinte mellékesen feltettem a kérdést: „Arsenal
- Real Madrid, középdöntő, Arsenal hazai pályán ját-
szik, ki győz?" - hirtelen rájöttem, hogy ez a véletlenül
összehordott szóhalmaznak tűnő mondat kimeríthetetlen
tartalékot nyújt számomra. Rájöttem, hogy egyre újabb
kombinációkat hozhatok létre a jelekből, amelyeknek
hibátlan, szilárd és egyöntetű valósága leplezni fogja az
egyhangúságát, és talán a rohanás a jövő felé. Ez a
rohanás, amelyet én láttam meg és én óhajtottam
elsőként, nem is hoz mást magával az időn és téren át,
csak valami szétmorzsolódást az ezekhez hasonló
változatokban. Mígnem feloldódik valami láthatatlan
háromszögek és visszapattanások alkotta
vonalrendszerben, mint amit a labda fut be a pálya fehér
vonalai között, amilyeneket én is igyekeztem elképzelni
magamnak a bolygórendszer fényforgatagának
peremén, miközben a nagy távolságból felismerhetetlen

84
éjszakai játékosok mellén és hátán ékeskedő számokat
próbálom kiolvasni.
Teljesen belevetettem magam a lehetségesnek ebbe az
új birodalmába, és feltettem rá minden eddigi
nyereményemet. Ki állíthatott volna meg? A Dékán
szokásos tétova kétkedése csak feltüzelt. Amikor
észrevettem, hogy csapdába estem, már késő volt. Az az
elégtételem azért még megvolt - sovány vigasz -, hogy
én vettem észre előbb - (k)yK, úgy látszik, nem figyelt
fel rá hogy a szerencse elfordult tőlem, én azonban
számoltam a mostanában egyre gyakoribb
vigyorgásait…
- Láttad, Qfwfq, hogy IV. Amenhotep fáraónak
nem voltak fiúgyermekei? Én nyertem!
- Láttad, Qfwfq, hogy Pompeius nem bírt el
Caesarral? Megmondtam!
Márpedig én a számításaimat a legnagyobb alapossággal
végeztem, egyetlen ténye őt sem hanyagoltam el. Ha
elölről kellett volna kezdenem, ugyanarra fogadtam
volna, mint első ízben.
- Qfwfq, Justinianus császár alatt a selyemhernyót
hozták Kínából Konstantinápolyba, nem a lőport…
Vagy talán én tévedek?
- Dehogy, dehogy, te nyertél…
Így aztán persze röpke, megfoghatatlan események
bemondásába bocsátkoztam, sokszor, rengetegszer, és
már nem vonulhattam vissza, nem helyesbíthettem.
Egyébként pedig hogyan is helyesbíthettem volna?
Milyen alapon?
- Szóval Balzac nem kényszeríti öngyilkosságba
Lucien de Rubemprét az Elveszett illúziók végén -
mondta a Dékán azon a diadalittas hangon, amire egy
ideje rákapott -, hanem jön Carlos Herrera, alias
Vautrin, és megmenti, tudod, aki a Goriot apóban már
szerepelt… nos, Qfwfq, hogy állunk?
Az előnyöm egyre olvadozott. Biztonságba helyeztem a
nyereményemet, szilárd valutában egy svájci bankban
raktam el, de állandóan újabb és újabb komoly
85
összegeket kellett kivennem, hogy kiegyenlítsem a
veszteségemet. Persze nem veszítettem mindig. Volt
még néhány fogadás, amit most is megnyertem, még
nagy téteket is, a szerepek azonban felcserélődtek;
amikor nyertem, nem voltam már biztos, hogy nem a
véletlennek köszönhetem-e, és a következő alkalommal
nem fognak-e megint cserbenhagyni a számításaim.
Azon a ponton, ahol voltunk, már szükségünk volt egy
könyvtárra, hogy utánanézhessünk az adatoknak,
szakfolyóiratokra fizettünk elő, egész
számítógéprendszer kellett az elszámolásunk
nyilvántartására: mindezt, mint tudjátok, egy Kutatási
Alapítvány bocsátotta a rendelkezésünkre - ehhez
fordultunk, tekintve, hogy ezen a bolygón telepedtünk
le, hogy fedezze kutatási költségeinket. Természetesen
az a látszat, hogy a fogadás változatlanul csak ártatlan
játék számunkra, és senki nem gyanítja, milyen
hatalmas összegekre megy. Hivatalosan az Elektronikus
Előrejelzési Központ szerény kutatói fizetéséből élünk,
ehhez jön még (k)yK esetében a dékáni tisztséggel járó
pótlék; ezt az állást úgy nyerte el a kartól, hogy a
kisujját sem kellett megmozdítania. (A merevség iránti
előszeretete időközben egyre súlyosbodott, annyira,
hogy itt végül egy gurulószékben ülő béna vénember
külsejét vette fel.) Mellesleg megjegyzem: ennek a
dékáni címnek semmi köze a korossághoz, különben
nekem is legalább annyi jogom lenne hozzá, mint neki,
csakhogy én nem tartok rá igényt.
Így érkeztünk el a jelen helyzethez. A Dékán, villája
tornácán, gurulószékében ülve, térdén a reggeli postával
érkezett, a világ minden részéből származó lapok
halmazával, úgy kiabál, hogy az egyetem túlsó sarkában
hallani lehessen:
- Qfwfq, a Török-Japán Atomegyezményt nem írták
alá, meg se kezdték a tárgyalásokat, láttad? Qfwfq, a
Termini Imerese-i feleséggyilkost három évre ítélték,
ahogy én mondtam, nem életfogytiglanra!

86
És lobogtatja a napilapok lepedőit, amelyek fehérek és
feketék, mint az űr volt, amikor a galaktikák kezdtek
kialakulni, és zsúfoltak, mint akkor az űr, önmagukban
céltalan és értelmetlen, ürességgel körülvett
alakzatokkal. Én meg arra gondolok, milyen szép volt
akkoriban, abban az űrben, egyeneseket és parabolákat
rajzolni, elkülöníteni egy meghatározott pontot, a tér és
az idő metszéspontját, amelyben az esemény
megtörténik, eltéveszthetetlenül a maga lobbanásával.
Most pedig az események szakadatlanul záporoznak,
mint egy cementzuhatag, egyik a másik tetején, egyik
beékelve a másikba, fekete, kiugró címekkel elválasztva
sok szempontból olvashatóan, de lényegileg
olvashatatlanul, alaktalan, céltalan eseménymassza -
körülvesz, elönt, összezúz minden érvelést.
- Tudod már, Qfwfq? A Wall Streeten a mai zárási
értékek 2%-ot estek, nem 6-ot! És a Via Cassián
törvényellenesen épített ház tizenkét emeletes, nem
kilenc! Nearco IV két hosszal győz Longchamps-ban!
Hogy állunk, Qfwfq?

87
A DINOSAURUSOK

Mindmáig rejtély, hogy miért haltak ki egyszerre a

Dinosaurusok, amelyek az egész triász- és jura-
korszakban egyenletesen fejlődtek és növekedtek, és 150
millió éven keresztül vitathatatlan urai voltak a
kontinenseknek. Talán képtelenek voltak alkalmazkodni
a krétakorszak nagy éghajlat- és
növényzetváltozásaihoz. E korszak végére már
mindnyájan kihaltak

Mindnyájan, rajtam kívül - helyesbített Qfwfq -, mert

egy ideig én is voltam Dinosaurus: mondjuk, úgy
ötvenmillió évig; és nem is bánom: akkoriban
Dinosaurusnak lenni azt jelentette, hogy helyes úton
járunk, és tiszteletet is keltett.
Aztán megváltozott a helyzet, a részleteket fölösleges
elmondanom, mindenféle bajok kezdődtek, vereségek,
hibák, kétségek, árulások, dögvész. Új nemzetség
növekedett a földön, és az ellenségünk lett. Nekünk
estek mindenfelől, nem volt menekvés. Most aztán
valaki arról beszél, hogy bennünk, Dinosaurusokban
már régebben is megvolt a hanyatlás szelleme, a
pusztulás szenvedélye. Nem tudom, én ezt az érzést
sohasem ismertem; ha a többiekben megvolt, azért volt,
mert már érezték a vesztüket.
Jobb lesz, ha nem is idézem fel a nagy elhullás
időszakait… Magam sem hittem volna, hogy túlélem. A
nagy vándorúton, amely végül is megmentett, csont-bőr
tetemek szegélyezték utamat, itt-ott egy taraj vagy egy
szarv, egy páncéllemez vagy egy pikkelyes bőrcafat
emlékeztetett csak az élőlény egykori tündöklésére. A
maradványokon pedig a bolygó új urainak állkapcsai,
csőrei, agyarai és szipolyai munkálkodtak. Amikor már
se élőnek, se halottnak nem láttam nyomát, megálltam.
Sok-sok évet töltöttem ezeken a kopár fennsíkokon.
Túléltem a csapdákat, a járványokat, a koplalást, a
88
fagyot - de magányos voltam. Örökké nem maradhattam
ott fent. Útnak indultam lefelé.
A világ megváltozott: nem ismertem rá sem a hegyekre,
sem a folyókra, sem a növényekre. Ahogy az első
élőlényt megpillantottam, elbújtam: az Újak egy hordája
volt, kicsi, de erős példányok.
- Hé, te! - Észrevettek, és egészen megdöbbentett ez a
bizalmas megszólítás. Menekültem, üldöztek.
Évezredeken keresztül megszoktam, hogy félelmet
keltek magam körül, és hogy félelmet kelt bennem az
általam kiváltott félelem követelménye. Most pedig
mindebből nincs semmi: - Hé, te!
Úgy közeledtek felém, mintha nem volna semmi, nem
voltak se rémültek, se támadóak.
- Miért futsz? Mi ütött beléd? - Csak azt akarták, hogy
megmutassam az utat, nem tudom, hova. Kinyögtem,
hogy nem vagyok idevalósi. - Mi a csudának
menekültél? - kérdezte az egyik. - Mintha csak egy…
egy Dinosaurust láttál volna! - a többiek felnevettek.
Most első ízben, ebben a nevetésben hallottam egy kis
aggódó hangsúlyt. Egy kicsit erőltetetten nevettek.
Aztán az egyikük elkomolyodott és hozzátette:
- Még tréfából se mondj ilyent. Te nem tudod, hogy
mifélék a…
Szóval a rettegés megmaradt az Újaknál is, de talán már
nemzedékek óta nem láttak egy Dinosaurust sem, és
már nem is ismerték fel. Továbbmentem óvatosan,
ugyanakkor alig vártam, hogy megismételjem a
kísérletet. Egy forrásnál az Újak egyik fiatal nősténye
ivott, egyedül volt. Lassan odamentem, kinyújtottam a
nyakam, hogy igyak mellette, és már szinte hallottam a
kétségbeesett kiáltását, amikor majd meglát, és láttam a
rémült menekülését. Lármát csap, iderohannak az Újak,
és űzőbe vesznek… Egy pillanatra már meg is bántam
ezt a mozdulatot: ha meg akarom menteni magam,
azonnal szét kell tépnem, újrakezdenem a…
A fiatal nőstény megfordult és megszólított:

89
- Jó hideg, mi? - Kedvesen beszélgetni kezdett, egy
kissé tapogatózó mondatokkal, ahogy idegenekkel
szokás; kérdezgetett, hogy messziről jövök-e, eső vagy
jó idő kísért-e utamon. Sosem képzeltem volna, hogy
így el lehet beszélgetni nem Dinosaurusokkal, nem
tudtam felengedni, és szinte teljesen megnémultam.
- Én mindig ide járok inni - mondta -, a
Dinosaurushoz…
Felkaptam a fejem, kimeredt a szemem.
- Igen, igen, így hívjuk, a Dinosaurus-forrás,
régóta ez a neve. Mondják, hogy valamikor elrejtőzött
itt egy Dinosaurus, az utolsók egyike, és aki inni jött,
annak nekiugrott, és szétmarcangolta, jaj, istenem!
Szerettem volna elsüllyedni. „Most rájön, hogy ki
vagyok - gondoltam most jobban megnéz és felismer."
És ahogy szokta az ember, ha nem akarja, hogy lássák,
lesütöttem a szemem, és behúztam a farkam, hogy
egészen elrejtsem. Olyan erős idegfeszültséggel járt
mindez, hogy amikor a nőstény kedves mosollyal
elköszönt, és e 106 elment az ösvényen, olyan fáradtnak
éreztem magam, mint a régi időkben egy csata után,
amikor foggal és körömmel kellett küzdenem. Rájöttem,
hogy még egy jónapotot se voltam képes válaszolni.
Egy folyópartra értem, ott halászgattak az Újak, és ott
voltak az odúik. Ágakból gátat építettek a folyón, hogy
egy lassú folyású, halakban gazdag öblük legyen.
Ahogy megláttak, felemelték a fejüket a munkából, és
megálltak; rám pillantottak, kérdően összenéztek, teljes
csendben. „Helyben vagyunk - gondoltam -, de legalább
drágán adom a bőrömet" - és ugrásnak készültem.
Szerencsére még idejében meg tudtam állni. A
halászoknak semmilyen ellenséges szándékuk nem volt:
látták, hogy milyen erős vagyok, meg akarták kérdezni,
nem maradnék-e velük, jó hasznomat vennék a
fahordásban.
- Ez biztonságos környék - erősítgették, látva
megdöbbenésemet. - Dinosaurusok a nagyapáink
nagyapái óta nem mutatkoztak…
90
Senkiben nem támadt gyanú, hogy ki vágyókén
igazából. Ott maradtam. Az éghajlat jó volt, az élelem,
ha nem is éppen a mi ízlésünknek való, de meglehetős, a
munka meg nem túl nehéz, amilyen jó erőben voltam.
Rám akasztották a „Rusnya" nevet, nem másért, csak
mert másféle voltam, mint ők. Ezek az Újak, nem
tudom, ti hogyan nevezitek őket, Pantotheriák vagy,
hogy, még valahogy kialakulatlan, fajta voltak, és már
akkor is az egyes egyedek közt a hasonlóságok és
különbözőségek egész sorát lehetett megfigyelni,
úgyhogy bár egészen más típus voltam, végül is meg
kellett győződnöm, hogy nem fölöslegesen keltek olyan
nagy feltűnést köztük.
Nem akarom azt állítani, hogy tökéletesen
hozzászoktam ehhez a gondolathoz: mindig is
Dinosaurusnak éreztem magam, akit ellenség vesz
körül, és esténként, amikor nemzedékről nemzedékre
szálló Dinosaurus-történeteket meséltek, feszült
idegekkel a háttérbe húzódtam, az árnyékba.
Rémisztő históriák voltak ezek. A sápadt hallgatóság
időről időre rémült kiáltásokban tört ki, de valósággal
csüggtek a mesélő ajkán, akinek a hangja nem kevesebb
megrendültségről tanúskodott, Hamarosan világosan
láttam, hogy ezeket a történeteket mindnyájan jól
ismerik (annak ellenére, hogy meglehetősen nagy
készletük volt belőlük), mégis, ahogy hallgatták, újra
meg újra feltámadt bennük a rémület. A Dinosaurusokat
mindmegannyi szörnynek írták le, olyan részletekkel,
amelyekből nehezen lehetett volna felismerni őket,
szerintük nekünk csak egy volt a célunk: hogy kárt
okozzunk az Újaknak, mintha az Újak már kezdettől
fogva a Föld legfontosabb lakói lettek volna, és mintha
nekünk más dolgunk se lett volna, mint hogy reggeltől
estig az Újakat kergessük. Számomra azonban ez a
visszaemlékezés a Dinosaurusokra, azt jelentette, hogy
gondolatban végigmentem a balsors, a haldoklás, a
gyász hosszú korszakán; az Újak meséi annyira távol
estek az én élményeimtől, hogy teljesen közönyös
91
maradhattam volna, mintha idegenekről, ismeretlenekről
beszélnének. Mégis, ahogy hallgattam őket,
észrevettem, hogy soha nem gondoltam még arra,
hogyan látnak bennünket a többiek, és hogy a történetek
annyi lódítása közt bizonyos részletekben - és az ő
szempontjukból nézve - rátapintottak az igazságra.
Gondolataimban az ő rémületükről szóló történetek
összekeveredtek az általam átélt rémületek emlékével:
mennél jobban tudtam, mennyi remegést keltettünk,
annál jobban remegtem.
Sorra mindenki elmesélt egy történetet, és egyszer csak:
- Na és a Rusnya mit fog mesélni? - szóltak. -
Neked nincsenek történeteid? A te családodban
semmilyen Dinosaurus-kaland nem esett?
- De, azaz… - hebegtem - olyan régen volt… haj,
ha tudnátok…
- Páfrányvirág segített ki ebből a szorult helyzetből, az
a fiatal nőstény, akivel a forrásnál találkoztam.
- Ugyan, hagyjátok békén… Idegen, még nem szokott
közénk, rosszul beszéli a nyelvünket…
Aztán másról kezdtek beszélni. Fellélegeztem.
Páfrányvirág és köztem bizalmas viszony alakult ki.
Semmi túlzott meghittség: soha nem mertem hozzáérni.
De sokat beszélgettünk. Pontosabban ő mesélt nekem
mindenfélét az életéből, én meg, mivel féltem, hogy
elárulom magam, és felkeltem a gyanúját, hogy ki is
vagyok tulajdonképpen, inkább csak az álta-
lánosságoknál maradtam. Páfrányvirág az álmait is
elmesélte:
- Az éjjel egy hatalmas, félelmetes Dinosaurust
láttam, tüzet fújt az orrából. Közeledik, elkapja a
nyakamat, elhurcol, élve akar felfalni. Szörnyű, szörnyű
álom volt, de én, milyen furcsa, egyáltalán nem féltem,
nem, hogy is mondjam - még örültem is…
Ebből az álomból sok dolgot meg kellett volna értenem,
de mindenekelőtt egyet: Páfrányvirágnak más vágya
sincs, csak hogy megtámadják. Itt volt a várva várt
pillanat, hogy megöleljem. De az a Dinosaurus, amely a
92
képzeletükben élt, egészen más volt, mint az a
Dinosaurus, aki én voltam, és ez a gondolat még
idegenebbé, még félénkebbé tett. Szóval elszalasztottam
egy remek alkalmat. Aztán, ahogy véget ért a
halászidény a lapályon, megjött Páfrányvirág bátyja, és
a lányra jobban ügyeltek, megritkultak beszélgetéseink.
Ez a fiatalember, Zahn, az első pillanattól fogva, hogy
meglátott, gyanakvóan nézegetett.
- Hát ez meg kicsoda? Honnan jött? - kérdezte a
többiektől.
- Ez a Rusnya, egy idegen, a fahordásnál dol-
gozik - mondták neki. - Miért? Mi ebben a furcsa?
- Ezt tőle szeretném megkérdezni - mondta Zahn
mogorva képpel. - Hé, te, mi a furcsa benned?
Mit felelhettem volna:
- Bennem? Semmi…
- Miért, szerinted talán te nem vagy furcsa? Mi? -
nevetett. Ezúttal ennyiben maradt a dolog, de nem
vártam tőle semmi jót.
Ez a Zahn a falu egyik legmerészebb fickója volt.
Bejárta a világot, és úgy beszélt, mint aki jóval többet
tud a társainál: Mikor a Dinosaurusokról szóló szokásos
meséket, hallotta, türelmetlenség fogta el.
- Mesék - mondta egyszer -, mesebeszéd.
Szeretnélek látni titeket, ha egy igazi Dinosaurus jönne.
- Már jó ideje, hogy nincsenek-szólt közbe az
egyik halász.
- Nem is olyan régóta… - vihogott Zahn - és
nincs az megírva, hogy már nem lehetséges, talán a
pusztákon még valahol dübörög egy csapatuk… a
lapályon a mieink éjjel-nappal felváltva őrt állnak. Ott
azonban mindegyikükben meg lehet bízni, nem vesznek
be maguk közé akárki ismeretlen alakokat… - És jelen-
tőségteljesen rám meresztette a szemét.
Fölösleges sokáig kerülgetni a kását, jobb lesz kiugratni
a nyulat a bokorból. Előreléptem.
- Rólam beszélsz? - kérdettem.

93
- Arról beszélek, akiről nem tudni, ki fia, honnan
jön, de velünk akar egy tálból enni, a nővéreinknek
udvarolgat…
Az egyik halász a védelmemre kelt:
- A Rusnya nem ingyenélő, keményen dol-
gozik…
- Az lehet, hogy fatörzseket cipelni a hátán, arra
képes, ezt nem tagadom - folytatta Zahn -, de a veszély
pillanatában, amikor foggal-körömmel kell majd
megvédenünk magunkat, ki áll jót azért, hogy úgy fog
viselkedni, ahogy kell?
Nagy vitatkozás kezdődött. Különös, hogy az a
lehetőség, hogy én egy Dinosaurus volnék, soha fel se
merült; az egyetlen, amiért elmarasztaltak, az volt, hogy
Másféle vagyok, Idegen, következésképpen
Megbízhatatlan, a vitatott kérdés pedig az volt, hogy a
jelenlétem mennyiben növeli a Dinosaurusok esetleges
visszatérésének az esélyét.
- Szeretném én látni harc közben, azzal a
gyíkpofájával… - piszkált tovább megvető hangon
Zahn.
Odaugrottam elé, szemtől szembe.
- Megnézhetsz akár most is, ha el nem futsz.
Ezt nem várta. Körülnézett. A többiek kört formáltak.
Most már nem volt visszakozz.
Nekiugrottam, félrerántott nyakkal kikerültem a
harapását, odavágtam egyet a mancsommal, hogy
hanyatt esett, és ráugrottam.
Ez hibás lépés volt: mintha nem tudtam volna, mintha
nem láttam volna meghalni annyi Dinosaurust a hasán
és mellén ejtett harapásoktól és karmolásoktól, amikor
pedig azt hitték már, hogy megbénították az ellenséget.
A farkamat azonban tudtam még használni, szilárdan
rátámaszkodtam, nem engedhettem, hogy engem is
felborítson, minden erőmet megfeszítettem, de éreztem,
hogy nem fogok kitartani…
Akkor történt, hogy az egyik néző odakiáltott:

94
- Rajta, hajrá, Dinosaurus! - Megértettem, hogy le
vagyok leplezve, és ezzel egy csapásra ismét az lettem,
aki voltam: ha mindent elvesztek is, megéri, hogy
helyreállítsam a régi félelmet. Lesújtottam Zahnra
egyszer, kétszer, háromszor…
Szétválasztottak bennünket.
- Megmondtuk neked, Zahn: a Rusnya erős fickó.
Nem lehet ám tréfálni vele! - És nevettek és gratuláltak,
a vállamat veregették. Én már azt hittem, le vagyok
leplezve, most aztán nem tudtam, mire véljem a dolgot;
jóval később tudtam csak meg, hogy a „Dinosaurus"
kiáltás csak amolyan szólásforma, ezzel biztatják a
küzdő feleket, annyit jelent csak: „Rajta, te vagy az
erősebb!", és még az sem volt világos, hogy nekem
kiáltották-e vagy Zahnnak.
Ettől a naptól kezdve még jobban tiszteltek. Zahn is
egyre csak buzdított, sarkallt, hogy újabb erőpróbákba
vigyen bele. Meg kell mondanom, hogy a szokásos
beszélgetéseik a Dinosaurusokról szintén megváltoztak
egy kicsit, ahogy ez; rendszerint megtörténik, amikor
belefárad az ember, hogy a dolgokat mindig ugyanúgy
nézze, és felváltja valami új divattal. Most, ha valamit
kritizálni akartak a faluban, azt kezdték mondogatni,
hogy bezzeg Dinosaurusok közt ez nem történhetne
meg, hogy a Dinosaurusokról sok dologban példát
vehetnénk, hogy a Dinosaurusok viselkedésében, ilyen
vagy olyan helyzetben (a magánéletben például) nincs
semmi elítélendő és így tovább. Szóval mintha valami
utólagos csodálat született volna a Dinosaurusok iránt,
akikről senki nem tudott semmi biztosat.
Nekem egy ízben kiszaladt a számon:
- Azért ne túlozzunk, végül is mit képzeltek,
micsoda egy Dinosaurus?
Belém fojtották a szót:
- Hallgass, mit tudsz te róluk, sose láttad őket!
Talán ez volt a megfelelő pillanat, hogy tiszta vizet
öntsek a pohárba.

95
- Igenis hogy láttam – kiáltottam -, és ha
akarjátok, meg is mondom, milyenek voltak!
Nem hittek nekem, azt gondolták, csak ugratom őket.
Számomra ez az új hang, ahogy a Dinosaurusokról
beszéltek, szinte ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint a
régebbi. Mert - eltekintve a fajtám kegyetlen végzetén
érzett fájdalomtól - a Dinosaurusok életét belülről
ismertem, tudtam, milyen korlátolt gondolkodásmód
uralkodott köztünk, teli előítéletekkel, képtelenül arra,
hogy lépést tartson az új körülményekkel. Most meg azt
kell látnom, hogy ezek a mi oly maradi és - mondjuk
csak ki - oly unalmas kis világunkat veszik példának!
Éppen ők akarnak elültetni bennem valamiféle szent
áhítatot a fajtám iránt, amelyet én soha nem ereztem!
Alapjában véve azonban nem is lehetett másként: végül
is miben különböztek ezek az Újak a nagy idők
Dinosaurusaitól? A gátak, a halastavak, a falu
biztonságában ők is tele voltak gőggel, elbizakodottság-
gal. Ugyanazt a viszolygást kezdtem érezni velük
szemben, amelyet annak idején a magam környezete
iránt éreztem, és minél jobban csodálták ők a
Dinosaurusokat, annál jobban utáltam én őket és a
Dinosaurusokat együtt.
- Tudod, ma éjjel azt álmodtam, hogy egy
Dinosaurus ment el a házunk előtt - mesélte
Páfrányvirág -, egy gyönyörű Dinosaurus, egy
Dinosaurus-herceg vagy király. Én kicsinosítottam
magam, szalagot kötöttem a hajamba, és kiültem az
ablakba. Igyekeztem magamra terelni a Dinosaurus
figyelmét, meghajoltam előtte, de ő mintha észre se vett
volna, egy pillantására se méltatott…
Ez az álom újabb kulcsot adott a kezembe, hogy
megérthessem Páfrányvirág érzelmeit irántam: a lány az
én félénkségemet lenéző gőgnek értelmezhette. Most, ha
visszagondolok, tudom már, hogy csak ki kellett volna
tartanom még egy kicsit e mellett a viselkedés mellett,
büszke tartózkodást kellett volna mutatnom, és teljesen
meghódíthattam volna. Ezzel szemben ez a felfedezés
96
úgy megindított, hogy könnyes szemmel a lábai elé
omlottam.
- Nem, nem, Páfrány virág, nem úgy van, ahogy
te hiszed, te jobb vagy minden Dinosaurusnál, százszor
is jobb, és én annyira alattad állónak érzem magam…
Páfrányvirág megdermedt, hátralépett.
- Miket beszélsz? - Nem ezt várta: zavarba jött, és
kényelmetlenül érezte magát ebben a jelenetben. Én
túlkésőn értettem ezt meg, gyorsan összeszedtem
magam, de akkor már valami kényszeredettség
ékelődött közénk.
Nem volt aztán idő, hogy sokat gondolkozzam a dolgon,
annyi minden történt hamarosan. Ziháló hírnökök
érkeztek a faluba: „Visszatérnek a Dinosaurusok!"
Ismeretlen szörnyek csapatát látták bősz száguldozásban
a lapályon. Ha változatlanul haladnak tovább, másnap
hajnalra lerohanják a falut. Riadót fújtak.
Képzelhetitek, milyen érzések dagasztották a keblemet
erre a hírre: nem halt ki a fajom, csatlakozhatom a
testvéreimhez, újrakezdhetem a régi életet! De a régi
élet, ahogy most felidéztem, veszélyek, menekülések,
vereségek végtelen sora volt, az újrakezdés talán csak a
haldoklás átmeneti elhúzódását jelentené, visszatérést
egy állapothoz, amelyről már azt reméltem, hogy
lezárult. Itt a faluban már sikerült elérnem valami új
nyugalomfélét, és nagyon fájlaltam volna, ha el kell
veszítenem.
Az Újak lelkében is a legkülönbözőbb érzelmek
viaskodtak. Egyrészről a rémület, másrészről pedig a
régi ellenség legyőzésének a vágya, megint másrészről
az a gondolat, hogy ha a Dinosaurusok fennmaradtak, és
most rohamra indulnak, ez annak a jele, hogy senki sem
állíthatja meg őket, és hogy a győzelmük, bármilyen
keserves legyen is, nem lehetetlen, hogy jólétet fog
hozni mindenki számára. Az Újak tehát egyidejűleg
védekezni is akartak és menekülni is, kiirtani az
ellenséget és behódolni is; és ezt a bizonytalanságot
tükrözte a védelmi készülődés összevisszasága.
97
- Egy pillanat! - kiáltott Zahn. - Egyvalaki képes
csak arra, hogy parancsnokunk legyen! Aki a
legerősebb, a Rusnya!
- Igaza van! A Rusnya legyen a parancsnokunk! -
kiáltoztak, és várták a parancsaimat.
- De nem, hogy is gondoljátok, hogy én, egy
idegen, nem vagyok alkalmas… - védekeztem, de nem
lehetett őket lebeszélni.
Mit tehettem? Azon az éjszakán nem tudtam a szemem
lehunyni. A vér szava arra ösztökélt, hogy elszökjek, és
csatlakozzam a testvéreimhez, a hála viszont, amit az
Újak iránt éreztem, akik befogadtak, ennem adtak,
bíztak bennem, azt követelte, hogy mellettük foglaljak
állást; ráadásul jól tudtam, sem a Dinosaurusok, sem az
Újak nem érdemlik meg, hogy akár csak egy ujjamat
megmozdítsam értük. Ha a Dinosaurusok lerohanással
és öldökléssel akarják visszaállítani az uralmukat, ez
annak a jele, hogy semmit se okultak a tapasz-
talataikból, és csak valami tévedés következtében
maradtak meg. Az Újak pedig avval, hogy a kezembe
adták a parancsnokságot, a legkényelmesebb megoldást
választották: áthárították a teljes felelősséget egy
idegenre, aki aztán éppúgy lehet a megmentőjük, mint -
vereség esetén - a bűnbak, akit engesztelésül
kiszolgáltathatnak az ellenségnek; és éppúgy lehet áruló
is, aki az ellenség kezére játssza őket, s ily módon
megvalósítja, azt a bevallhatatlan álmukat, hogy a
Dinosaurusok uralma alatt élhessenek. Szóval nem
akartam tudni sem az egyikről, sem a másikról:
koncolják csak fel egymást! Fütyülök mindegyikükre.
Minél előbb meg kell szöknöm, egyék meg, amit főztek,
semmi közöm ezekhez a régi históriákhoz.
Ugyanezen az éjszakán, a sötétben kúszva, elhagytam a
falut. Az első elhatározásom az volt, hogy elmegyek,
minél messzebbre a csatatértől, visszamegyek a titkos
búvóhelyeimre, de aztán a kíváncsiság erősebb volt:
viszontlátni a magam fajtáját, megtudni, ki győz.

98
Elbújtam a folyókanyar fölé emelkedő sziklán, és
vártam a hajnalt.
Ahogy világosodott, a láthatáron alakok tűntek elő.
Lassan közeledtek. Még mielőtt jól kivehettem volna
őket, máris kizártnak tartottam, hogy Dinosaurus ilyen
kevés bájjal mozoghat. Mikor felismertem őket, nem
tudtam, nevessek-e vagy szégyenkezzem. Orrszarvúak,
egy csapat az elsők közül, hatalmas, otromba, lomha
testtel, szaruanyagú púpokkal, de végeredményben
teljesen ártalmatlanul, elmerülten legelték a füvet:
tessék! És ezeket nézték a Föld Urának!
Az orrszarvúcsorda nagy dübörgéssel vonult előre, meg-
megállt a bokrokat tépkedni, majd továbbfutott a
látóhatár felé, anélkül, hogy akár észrevette volna a
halászok védelmi állásait.
Futva tértem vissza a faluba.
- Félreértés volt! Nem Dinosaurusok voltak! -
kürtöltem szét. - Orrszarvúak, igen, azok voltak! Már el
is mentek! Nincs már veszély! - És még hozzátettem,
hogy az éjszakai távollétemet igazoljam: - Felderítésre
mentem! Hogy kikémleljem őket, és jelentsem nektek,
amit láttam.
- Az lehet, hogy félreértés volt, és nem voltak
Dinosaurusok - mondta nyugodtan Zahn -, de azt jól
megértettük, hogy te nem vagy hős - és hátat fordított
nekem.
Hát persze, csalódtak: a Dinosaurusokban és bennem is.
Dinosaurus történeteik most már tréfává alakultak, a
rettegett szörnyek nevetséges szereplőkké váltak. Ez a
hitványságuk engem már nem bántott. Most már
elismertem azt a lelki nagyságot, amellyel mi inkább a
pusztulást választottuk, mintsem hogy olyan világban
éljünk, amely már nem a mi világunk.
Ha én megmaradtam, ez csak azért van, hogy egy
Dinosaurus továbbra is annak érezhesse magát, ennek a
népségnek közepette, amely nyegle csúfolódással
leplezi még mindig élő félelmét. És mi más választásuk
lehetett az Újaknak, ha nem a nevetés és a félelem?
99
Páfrányvirág elmesélte egy álmát, és ebben egészen más
felfogást ismerhettem meg:
- Jött egy Dinosaurus, mulatságos, tetőtől talpig zöld
színű, és mindenki kicsúfolta, a farkát huzigálták. Akkor
én odaléptem, megvédtem, magammal vittem,
simogattam. És észrevettem, hogy bármilyen
mulatságos is, ő a világ legszomorúbb teremtménye, és
sárgavörös szeméből patakzott a könny.
Mi ütött belém ezekre a szavakra? Undor: hogy magam
ezekkel az álomképekkel azonosítsam; visszariadás:
hogy elfogadjak egy érzést, amely szánalommá
változott: türelmetlenség azzal a kicsinyes elképzeléssel
szemben, amivé ezek mindnyájan a Dinosaurus-
méltóságot silányították? Hirtelen valami gőg támadt
bennem, megmerevedtem, és néhány megvető mondatot
vágtam az arcába:
- Minek untatsz ezekkel az egyre gyerekesebb
álmaiddal! Nem tudsz mást álmodni, csak ilyen
bárgyúságokat?
Páfrányvirág sírva fakadt. Én meg vállvonogatva
odébbálltam.
Mindez a gáton történt; nem voltunk egyedül: a
halászok nem hallották a párbeszédünket, de észrevették
a kitörésemet és a lány könnyeit.
Zahn kötelességének érezte, hogy közbeavatkozzon.
- Mit képzelsz, ki vagy te - esett nekem éles
hangon hogy ilyen tiszteletlenül mersz beszélni a
húgommal?
Megálltam, és nem válaszoltam. Ha verekedni akar,
állok elébe. A falu viselkedése azonban megváltozott az
utóbbi időkben: mindent tréfára fordítottak. A halászok
csoportjából fejhangú kiáltás szállt felém:
- Menj már, menj már, Dinosaurus! - Ez, jól tudtam,
egy újonnan szokásba jött tréfás kifejezés, volt, azt
akarta jelenteni: „Hátrább az agarakkal, ne essél
túlzásba", vagy valami hasonlót. Bennem azonban
megmozdult valami.

100
- Igenis az vagyok, ha tudni akarjátok - kiáltottam
egy Dinosaurus, ez az igazság! Ha soha nem láttatok
Dinosaurust, tessék, nézzetek meg!
Általános vihogás tört ki.
- Én láttam egyet tegnap - mondta egy öreg -, a
hó alól került elő. - Azonnal csend támadt körülötte.
Az öreg most jött meg a hegyek közül. Az enyhülés
megolvasztott egy régi gleccsert, és napvilágra került
egy Dinosaurus csontváza.
A faluban egyszerre mindenki erről beszélt.
- Menjünk, nézzük meg a Dinosaurust! - Mindenki
futott a hegyekbe, én is mentem velük.
Ahogy túljutottunk a kőhordalékon, kifordult
fatönkökön, sártengeren és madárcsontvázak tömegén,
egy teknő alakú völgyecske nyílt meg előttünk. A
fagytól megszabadult sziklákat vékony, zöld
zuzmóréteg fedte. A völgy közepén elterülve, mintha
aludna, a csigolyák közti hézagoktól megnyúlt nyakkal,
hosszú, kígyózó vonalban szétszórt farok csigolyákkal,
egy hatalmas Dinosaurus-csontváz feküdt.
Vitorlaként feszült a mellkasa, és mikor a szél a bordák
sima léceibe kapott, úgy tűnt, mintha még dobogna
benne a láthatatlan szív. A koponya kicsavart
helyzetben hevert, nyitott szája mintha halálkiáltást
hallatna.
Az Újak kiabálva, ujjongva futottak oda: a koponya
mintha rájuk szegezné üres szemeit; hallgatva álltak
néhány lépésnyire tőle, aztán elfordultak, és újra
kezdték ostoba hejehujázásukat. Elég lett volna, hogy
egyikük felemelje a pillantását a csontvázról rám, ahogy
ott állok és nézem, és észrevehették volna, hogy
azonosak vagyunk. De senki nem tette ezt. Ezek a
csontok, ezek az agyarak, ezek a gyilkos végtagok
immár ismeretlen nyelven beszéltek, senkinek nem
mondtak többé semmit, azon a ködös elnevezésen kívül,
amelynek már semmi kapcsolata nem volt a jelen
tapasztalataival.

101
Tovább néztem a csontvázat, az Apát, a Testvért, a
hozzám hasonlót, önmagamat; ráismertem húsukat
vesztett tagjaimra, sziklába vésett körvonalaimra,
mindarra, ami voltunk, és nem vagyunk többé, a
fenségünkre, hibáinkra, romlásainkra.
Ez a tetem most a bolygó új, figyelmetlen lakói számára
arra szolgál majd, hogy a táj egy pontját jelölje, követni
fogja a Dinosaurus név sorsát, amely értelem nélküli
ködös hangcsoport lett. Ezt nem engedhetem meg.
Mindaz, ami a Dinosaurusok valódi természetére
vonatkozik, maradjon most már titok. Éjszaka,
miközben az Újak a felcicomázott csontváz körül
aludtak, csigolyáról csigolyára elhordtam és eltemettem
az én halottamat.
Reggelre az Újak nyomát sem találták a csontváznak.
Nem sokáig bánkódtak miatta. Egy új rejtély járult a
Dinosaurusokhoz fűződő annyi más rejtélyhez.
Rövidesen teljesen elfelejtették.
A csontváz megjelenése azonban itt hagyta a nyomát,
amennyiben a Dinosaurusok fogalma mindannyiukban a
szomorú vég fogalmához kötődött, és a történetekben,
amelyeket most meséltek, a részvét, a szenvedéseink
iránti szánalom érzése jelent meg. Ezzel a
szánakozásukkal nem tudtam mit kezdeni. Min szána-
koznak? Ha volt valaha fajta, amelynek teljes, gazdag
fejlődés, hosszú és boldog uralom adatott, hát az mi
voltunk. Kihalásunk nagyszerű befejezés volt, méltó a
múltunkhoz. Mit érthettek mindebből ezek a
kótyagosok? Valahányszor a szenvelgéseiket hallgattam
a szegény Dinosaurusokról, kedvem támadt, hogy gúnyt
űzzek velük, mindenféle kitalált, lehetetlen történetet
meséltem. Az igazságot, a Dinosaurusokról már úgyse
értheti meg senki, olyan titok volt, amelyet egyedül
magamnak őriztem meg.
Egy kóbor csapat érkezett a faluba. Volt köztük egy
fiatal lány. Összerezzentem, ahogy megláttam. Ha
szemem nem csal, nemcsak az Újak vére folyt az
ereiben: félvér volt - Dinosaurus-félvér. Vajon tudott
102
róla? Nem hinném, abból ítélve, hogy milyen
fesztelenül viselkedett. Talán nem is az egyik szülője,
hanem a nagyszülője, dédszülője vagy ükszülője volt
Dinosaurus, és a mi nemzetségünk tartása,
jellegzetessége rajta ütközött ki, szinte pimasz
tisztasággal, de már senki nem ismerhette fel, ő maga
se. Bájos és vidám teremtmény volt, azonnal egész
csapat udvarlója akadt, köztük is a legelszántabb,
legszerelmesebb Zahn volt.
Beköszöntött a nyár. A fiatalság mulatságot rendezett a
folyóparton.
- Gyere velünk! - hívott Zahn, aki annyi viszály után a
barátságomat kereste; aztán tovább úszkált a Félvér
oldalán.
Odaléptem Páfrányvirághoz. Talán eljött a pillanat,
hogy kimagyarázkodjam, hogy kibéküljünk.
- Mit álmodtál ma éjjel? - kérdeztem, hogy
megindítsam a beszélgetést.
Nem emelte fel a fejét.
- Egy halálra sebzett, vonagló Dinosaurust láttam.
Finom, nemes feje hátracsuklott, és szenvedett,
szenvedett… Én meg néztem, nem tudtam a szemem
levenni róla, és észrevettem, hogy a szenvedéseinek
láttán valami halvány örömet érzek…
Páfrány virág ajka gonoszul lebiggyedt, ezt még
sohasem láttam nála. Meg akartam mutatni, hogy én
nem megyek bele ebbe a kétszínű, komor
érzelemjátékába: én élvezem az életet, egy boldog fajta
örököse vagyok. Körültáncoltam, a farkam
csapkodásával vizet fröcsköltem rá.
- Mást se tudsz, csak ilyen szomorúságokat beszélni! -
mondtam léhán. - Hagyd a csudába, gyere táncolni!
Nem értett meg. Elfintorodott.
- Ha meg te nem táncolsz velem, táncolok
mással! - kiáltottam. Elkaptam a Félvér mancsát, és
elvittem Zahn orra elől, aki először értelmetlenül utána
bámult, annyira elmerült szerelmes bűvöletében, aztán
erőt vett rajta a féltékenység. Elkésett: én és a Félvér
103
már beugrottunk a folyóba, és úsztunk a másik part felé,
hogy elbújjunk a bokrok között.
Talán csak meg akartam mutatni Páfrányvirágnak, ki
vagyok én igazából, meghazudtolni a rólam kialakult
téves elképzeléseket. És talán a Zahn iránt érzett régi
harag is mozgatott, hogy kihívóan visszautasítsam az
újonnan felkínált barátságot. Vagy pedig mindennél
inkább a Félvér meghitt és mégis szokatlan formái
keltették fel bennem a vágyat egy természetes,
közvetlen, titkos gondolatok és emlékek nélküli
kapcsolat után.
A vándorkaravánnak reggel kellett indulnia. Félvér
ráállt, hogy a bokrok között töltse az éjszakát. Egészen
hajnalig szerelmeskedtünk.
Ezek csak múló pillanatai voltak egyébként csendes,
eseménytelen életemnek. Hagytam, hogy elfelejtsék az
igazságot rólam és uralmunk idejéről. Dinosaurusokról
mostanában már nem nagyon esett szó, talán már senki
nem hitte, hogy valaha is léteztek. Páfrányvirág sem ál-
modott már róluk.
Amikor elmesélte:
- Azt álmodtam, hogy egy barlangban él az utolsó tagja
egy fajnak, amelynek már a nevére sem emlékszik
senki, és én odamentem, és megkérdeztem tőle, és sötét
volt, és tudtam, hogy ott van, és nem láttam, és tudtam,
ki ő és milyen. De nem tudtam volna megmondani, és
nem tudom, ő volt-e, aki válaszolt a kérdéseimre, vagy
én az övéire… - ez annak a jele volt, hogy végre
kialakult valami szerelmes meghittség közöttünk, amire
azóta vágytam, hogy először megálltam ott a forrásnál,
és még nem tudtam: megadatik-e, hogy életben
maradok.
Azóta sok mindent megtanultam, mindenekelőtt azt a
módot, ahogy a Dinosaurusok diadalmaskodtak. Előbb
azt hittem, hogy eltűnésem a vereség nemes elfogadása
volt, most már tudom, hogy a Dinosaurusok minél
inkább eltűnnek, annál inkább kiterjesztik uralmukat,
éspedig a szárazföldeket borító erdőségeknél sokkal
104
határtalanabb területekre: a fennmaradók
gondolatvilágában. Az immár tudatlan nemzedékek
kétségeinek és félelmeinek félhomályából tovább
nyújtogatják elő nyakukat, emelgetik karmos lábaikat,
és amikor képmásuk utolsó árnya is eltűnik, nevük
továbbra is rátelepszik minden jelenségre, örökössé
teszi jelenlétüket az élőlények közti kapcsolatokban.
Most pedig, amikor a név is eltűnt, a gondolat névtelen
és néma hordozóivá váltak csupán, amelyekben formát
és tartalmat nyernek a gondolt dolgok, melyeket az Újak
gondolnak és azok, akik az Újakat követik, és azok, akik
még később fognak jönni.
Körülnéztem; a falut, ahová idegenként érkeztem, most
a magaménak mondhatom, és az enyém Páfrányvirág is,
már amennyire egy Dinosaurus ezt elmondhatja
magáról. Ezért aztán néma fejbólintással elbúcsúztam
Páfrányvirágtól, elhagytam a falut, és elmentem örökre.
Útközben elnéztem a fákat, a folyókat, a hegyeket, és
nem tudtam már megkülönböztetni azokat, amelyek a
Dinosaurusok idejében is itt voltak, és azokat, amelyek
később születtek. Az odúk körül kóbor csapatok
tanyáztak. Messziről felismertem a Félvért, még mindig
szép volt, épp csak egy kissé meghízott. Hogy ne
vegyen észre, behúzódtam az erdőbe, és onnan lestem.
Egy apróság járt utána, éppen csak totyogni tudott
ingatag lábacskáin. Milyen régen nem láttam ilyen
tökéletes kis Dinosaurust, aki ennyire magán viselte a
maga dinosaurusságát, és aki ennyire nem volt
tudatában annak, hogy mit jelent az a név, hogy
Dinosaurus!
Megvártam a kicsit egy erdei tisztáson, hogy lássam
játszani, pillangót üldözni, tobozt tördelni egy
kődarabbal, hogy kiszedje a magokat. Odaléptem hozzá.
Tagadhatatlanul az én fiam volt.
Kíváncsian nézett rám.
- Ki vagy? - kérdezte.
- Senki - feleltem. - És te, tudod, te ki vagy?

105
- Még szép! Ezt mindenki tudja: egy Új vagyok! -
mondta.
Éppen azt válaszolta, amit hallani akartam.
Megsimogattam a fejét, és azt mondtam:
- Nagyszerű! - és elmentem.
Völgyeket és síkságokat jártam be. Egy állomásra
érkeztem, felszálltam a vonatra, és elkeveredtem a
tömegben.

106
A TÉR FORMÁJA

A gravitációs mező egyenletei, amelyek kifejezik a tér

görbületének és az anyag eloszlásának összefüggéseit,
kezdenek beszivárogni a köztudatba

Zuhanni az űrben, ahogyan én zuhantam, senki nem

tudja közületek, milyen is igazából. Nektek a zuhanás
az, ha valaki leveti magát, mondjuk, egy felhőkarcoló
huszadik emeletéről, vagy egy repülőgépről, amely
repülés közben felmondja a szolgálatot: zuhan, fejjel
lefelé, bukfencezik egypárat a levegőben, és már le is
érkezett a földre, és nagy puffanással odacsapódik. En
viszont arról az időről beszélek, amikor nem volt
alattunk semmiféle föld, sem akármi más szilárd tömeg,
még egy távoli égitest se, amely magához húzhatott
volna a röppályájára. Csak zuhantunk, végtelen
mélységbe, végtelen ideig. Estem lefelé az űrben,
egészen a legvégső határáig, ameddig egyáltalán
elképzelhető, hogy esni lehet; és amikor ott voltam,
láttam, hogy a legvégső határnak még lejjebb kell
lennie, sokkal, de sokkal lejjebb, a messzi távolban, és
továbbzuhantam, hogy elérjem egyszer. Mivel semmi
tájékozódási pontom nem volt, fogalmam sem lehetett
arról, hogy gyorsan vagy lassan zuhanok-e. Ahogy így
visszagondolok, arra sem volt bizonyítékom, hogy
valóban zuhanok, könnyen lehet, hogy mozdulatlanul
álltam, mindig ugyanazon a ponton, vagy pedig felfelé
emelkedtem, hiszen nem volt sem fent, sem lent,
mindez csak elnevezés kérdése, úgyhogy továbbra is azt
gondoltam, hogy zuhanok, mivelhogy magától adódott,
hogy így gondoljam.
Tegyük fel hát, hogy estem, és mindnyájan estünk,
azonos sebességgel és gyorsulással, a tény az, hogy
mindig körülbelül azonos magasságban voltunk: én,
Ursula H'x és Fenimore Hadnagy. Le nem vettem a
szemem Ursula H'x-ről, mert nagyon szép látványt
107
nyújtott, ahogy magát elengedve szabadon zuhant, s
abban reménykedtem, hogy sikerül egyszeregyszer
elkapnom a pillantását, de Ursula H'x soha nem figyelt
zuhanása közben másfelé, a körmét reszelte és
fényesítette, vagy hosszú, sima haját fésülgette, és
sohasem fordította felém a szemét. Meg kell
mondanom, hogy Fenimore Hadnagy felé sem, hiába
próbálkozott az mindenfélével, hogy felhívja magára a
figyelmet.
Egyszer észrevettem, hogy a Hadnagy - azt hitte, nem
látom - jeleket ad Ursula H'x-nek: először a kinyújtott
két mutatóujját ütögette össze a hegyével, aztán a
kezével körbe kavart, majd lefelé mutatott. Szóval
valami megegyezésre célzott, egy későbbi találkára, ott
lent, egy bizonyos helyen, ahol majd találkozni fognak.
Mesebeszéd volt, nagyon jól tudtam, hiszen semmiféle
találkozás nem volt lehetséges köztünk, mivel
párhuzamosan zuhantunk, és mindig ugyanaz a távolság
maradi köztünk. Fenimore Hadnagy azonban mégis
valami ilyen elképzelést vett a fejébe, és megpróbálta
ezt Ursula H'x fejébe is elültetni, és ez az idegeimre
ment annak ellenére, hogy a nő ügyet sem vetett rá, sőt
még egy halvány fintort is megeresztett - semmi
kétségem nem lehetett - a Hadnagy felé fordulva.
(Ursula H'x zuhantában lusta mozdulatokkal forgott
önmaga körül, mintha ágyában forgolódna, és nehéz lett
volna megmondani, hogy intése nekünk szól-e vagy
éppen csak úgy magában játszadozik, szokása szerint.)
Természetesen nekem is az volt minden álmom, hogy
találkozhassam Ursula H'x asszonnyal, de mivel
zuhantomban az övével tökéletesen párhuzamos
egyenest követtem, értelmetlennek véltem, hogy
kifejezést adjak egy ilyen megvalósíthatatlan
vágyálomnak. Persze ha optimista akarok lenni, még
mindig fennállt az a lehetőség, hogy továbbra is pár-
huzamosan haladva, egészen a végtelenségig, eljön a
pillanat, amikor a párhuzamosaink találkoznak. Ez á
lehetőség elég volt, hogy némi reményt nyújtson, sőt,
108
hogy szüntelen feszültségben tartson. Elmondhatom,
hogy a párhuzamosaink találkozását annyiszor
elképzeltem, minden apró részletével, hogy már annyira
élményszerű volt, mintha valóban átéltem volna.
Hirtelen fog megtörténni, egyik pillanatról a másikra,
egyszerűen és természetesen. Miután oly sok ideig
haladtunk egymás mellett anélkül, hogy akár egy
arasznyival közelebb kerültünk volna egymáshoz.
Miután oly sokáig éreztem őt távol magamtól, a
párhuzamos útvonalak foglyaként, egyszerre csak a tér
kilendül az eddigi megfoghatatlanságából. Valahogy
feszesebb lesz, és ugyanakkor lágyabb is, valami olyan
sűrűsödését érzem az űrnek, amely nem kívülről
származik, hanem a mi bensőnkből, és szorosan együtt
leszünk, én és Ursula H'x (csak le kellett hunynom a
szemem, és már láttam, ahogy felém jön, ismerős és
mégis új testtartásban. Karja az oldalához simul, csuk-
lója hajladozik, mintha nyújtózna, és ugyanakkor egész
testében hajladozik, kígyószerűen tekergőzik), és lám,
az én láthatatlan útvonalam és az övé egyetlen vonallá
válik, amelyen egybevegyülve haladunk. Ő meg én,
ahol minden lágysága és titokzatossága belém olvad,
vagy inkább körülfon, és szinte azt mondhatnám,
magába issza belőlem azt, ami idáig hajszolt, miközben
annyit szenvedtem attól, hogy magányos, egyedülvaló
és tikkadt vagyok.
A legszebb álmokkal is előfordul, hogy egyszerre
rémálommá válnak, így ötlött most nekem is az
eszembe, hogy a mi két párhuzamosunk találkozási
pontja egyúttal a térben létező összes párhuzamos
találkozási pontja lehet, és akkor ez nemcsak Ursula H'x
és az én találkozásomat jelöli, hanem éppúgy -
rágondolni is rossz! - Fenimore Hadnagyét is.
Ugyanabban a pillanatban, amikor Ursula H'x
megszűnne idegen lenni számomra, egy vékony fekete
bajuszú, idegen férfi is ott lenne, és szétbogozhatatlanul
részt venne az együttlétünkben. Elég volt maga a
gondolat, hogy a leggyötrelmesebb féltékeny
109
képzelődésekbe merüljek. Hallottam a kiáltást, amit a
találkozásunk szakít ki belőlünk. - Belőlem és Ursula
H'x-ből, és amely egy görcsösen gyönyörteli
összhangzattá olvad egybe, és tessék, hallom már - meg-
borzongtam a sejtelemtől -, hogy az összhangból
fülsértően kiszakad a hátam mögött megerőszakolt nő
kiáltása -. Így képzeltem elvakult gyűlöletemben és
ugyanakkor hallom a Hadnagy ocsmány diadalüvöltését,
de talán - és a féltékenységem itt már az őrjöngésig
fajult - ez a két kiáltás, a nőé és a Hadnagyé, lehet, hogy
nem is lesz ilyen különböző és disszonáns, esetleg ők
ketten is elérhetnek az összhangzathoz, kiáltásaik
egyetlen kiáltássá, éspedig a gyönyör kiáltásává
egyesülhetnek, és elhatárolhatják magukat az én
ajkamról feltörő tagolatlan, elkeseredett üvöltéstől.
A félelem és a remény e hullámzásában tovább-
zuhantam, de nem hagytam fel a tér mélységeinek
fürkészésével, hátha egyszer valami majd a helyzetünk
azonnali vagy jövendő megváltozásával tudna biztatni.
Néhányszor már sikerült megpillantanom egy
világegyetemet, de mindig messze volt, és egészen
picikének látszott, valahol a távolban, jobbra vagy bal
felé, épp hogy csak időm volt megkülönböztetni
néhány, halmazba csoportosult fénylő pontként látható
galaktikát, amelyek panaszos döngéssel keringtek, és
már az egész eloszlott, ahogy feltűnt, fölöttem vagy
oldalt, úgyhogy kételyeim támadtak, nemcsak valami
káprázat volt-e.
- Ott! Nézd! Ott egy világegyetem! Nézz oda! Ott van
valami! - kiabáltam Ursula H'x-nek, és arra mutogattam,
ő azonban, nyelvét szorosan a fogai közé harapva,
magával foglalatoskodott. A makulátlan, sima bőrt
simogatta a lábán, az elvétve található és szinte
észrevehetetlen fölösleges szőrszálakat kereste, hogy
csipeszként összefogott két körmének határozott
rántásával kitépje, és az egyetlen jele, hogy elértette a
kiáltozásomat, az lehetett, ahogyan az egyik lábát
magasba emelte - azt lehetne mondani -, ki akarta
110
használni ehhez a módszeres tallózáshoz a távoli
egekről visszaverődő kevéske fényt.
Mondanom se kell, micsoda megvetéssel illette
Fenimore Hadnagy ezekben az esetekben mindazt, amit
én felfedezhettem: megvonta a vállát, ettől
felemelkedtek a váll-lapjai, megrándult a vállszíja, és
megrezdültek a kitüntetései, amelyekkel érdemtelenül
díszítette magát, és vihogva az ellenkező irányba
fordult. De azért éppen ő volt az, aki (mikor biztos volt,
hogy másfelé nézek) - Ursula H'x érdeklődését akarván
felkelteni (és ilyenkor rajtam volt a nevetés sora. Látva
hogy a nő, válaszként mindössze megpördül maga körül
egy bukfenccel, és a hátát fordítja a Hadnagynak, olyan
mozdulattal, amely bár igen kevéssé tiszteletteljes, de
látványnak szép, annyira, hogy miután
megörvendeztetett a vetélytársam meg- alázásával,
felfedeztem, hogy irigylem is tőle, mint valami
kiváltságot) valami elfutó, bizonytalan pontra mutatott a
térben, és ordítozott:
- Ott! Ott! Egy világegyetem! Milyen nagy! Láttam!
Egy világegyetem!
Nem állítom, hogy hazudott, az ilyenfajta kijelentések,
amennyire tudom, éppúgy lehettek igazak, mint
hamisak. Hogy időnként elhaladunk egy világegyetem
közelében, az bizonyított tény volt (vagy egy
világegyetem haladt el a mi közelünkben). Azt azonban
nem lehetett tudni, hogy sok világegyetem van-e az
űrben szanaszét, vagy pedig mindig ugyanazt a
világegyetemet keresztezzük egyre egy rejtelmes
röppályán keringve; de lehet, hogy semmiféle
világegyetem nincs is, és az, amiről azt hisszük, hogy
látjuk, nem más, mint a délibábja egy világegyetemnek,
amely talán valamikor létezett, és amelynek a képe újra
meg újra visszaverődik a tér faláról, mint a visszhang
morajlása. De az is lehetséges, hogy a világegyetemek
mindig is ott voltak sűrűn körülöttünk, és eszükbe sincs
mozogni, és mi sem mozgunk, minden mozdulatlan,
örökké, időtlenül, a sötétben, amelyet csak a gyors
111
szikrák lyuggatnak meg, amikor valaminek vagy
valakinek sikerül egy pillanatra kiszakadnia ebből a
dermedt időtlenségből, és felvillantja a mozgás látszatát.
Mindezek a feltevések egyaránt méltóak arra, hogy
mérlegeljük őket, és mindebből engem csak az érdekelt,
ami a zuhanásunkra vonatkozott, és arra, hogy sikerül-e
vagy nem megérintenem Ursula H'x-et. Szóval senki
nem tudott semmit. Hát akkor meg miért vesz fel
időnként olyan fensőbbséges képet ez az önhitt
Fenimore, mint aki nagyon biztos a maga dolgában?
Rájött, hogy ha bosszantani akar, erre az a legbiztosabb
mód, hogy úgy tesz, mintha régi keletű, meghitt
kapcsolat fűzné Ursulához. Ursula egyszer esés közben
himbálózni kezdett, összeszorított térddel, teste súlyát
hol ide, hol oda helyezve, egyre szélesebb ívű
hullámzásba kezdett, csupán azért, hogy agyonüsse
ennek a végeérhetetlen esésnek az unalmát. Erre a
Hadnagy is nekiállt himbálózni, igyekezett átvenni
ugyanazt a ritmust, mint a nő, mintha csak ugyanazt a
láthatatlan pályát járná ő is, vagy mintha ugyanarra, a
csak kettőjük által hallható zenére táncolna, még
fütyülni is nekiállt a dallamot, és úgy tett, mint aki régi
jó cimboraként egyedül értheti meg a benne rejlő hátsó
gondolatot és célzást. Az egész csak blöff volt, tudtam
én azt nagyon jól, de elég volt csak arra gondolnom,
hogy Ursula H'x és a Hadnagy találkozhatott valamikor,
ki tudja, milyen rég, még a röppályájuk kezdetén, és ez
a gondolat olyan mardosó fájdalmat okozott, mint
valami ellenem irányuló igazságtalanság. Azonban jól
meggondolva a dolgot, ha Ursula és a Hadnagy
valamikor a tér azonos pontját foglalta el, ez azt jelenti,
hogy a zuhanásvonaluk eltávolodott egymástól, és
feltételezhetően most is távolodik. Na, mármost, a
Hadnagy lassú, de állandó távolodása esetén mi sem
valószínűbb annál, mint hogy Ursula felém közeledik, a
Hadnagynak tehát semmi büszkélkednivalója nincs a
múlt meghittségével: a jövő énrám mosolyog.

112
Az okfejtés, ami ehhez a következtetéshez vezetett, nem
tudott teljesen megnyugtatni: az a lehetőség, hogy
Ursula H'x találkozott már a Hadnaggyal, magában is
olyan nagy méltánytalanság volt, hogy ha egyszer
megesett, többé nem jóvátehető. Hozzá kell tennem,
hogy múlt és jövő ködös meghatározás volt számomra,
nem sikerült különbséget tennem köztük. Emlékezetem
nem lépett túl párhuzamos zuhanásunk végeérhetetlen
jelenén, és az, ami ezt megelőzően lehetett, tekintve,
hogy nem emlékeztünk rá, ugyanahhoz a képzelt
világhoz tartozott, amihez a jövő, és összekeveredett a
jövővel. Így azt is feltételezhettem, hogy ha valaha is
két párhuzamos egy pontból indult, ezek azok a vona-
lak, amelyeken én és Ursula haladunk (ez esetben az
elvesztett azonosság visszavágyása szította égő
vágyamat, hogy találkozzam vele). Ennek a feltevésnek
azonban nem szívesen adtam volna hitelt, mert hiszen
ebből a mi fokozatos eltávolodásunk következnék, és
talán az ő révbe érése Fenimore Hadnagy paszományos
karjai közt, de, legfőképpen mert nem tudok kilépni a
jelenből, legfeljebb azért, hogy egy másféle jelent
képzelek magamnak, semmi más nem jöhet számításba.
Talán éppen ez volt a titok: az ember annyira élje bele
magát esési állapotába, hogy megérthesse; az estében
követett vonal nem az, aminek tűnik, hanem más, vagy
pedig hogy sikerüljön megváltoztatnia ezt a vonalat az
egyetlen módon, ahogyan meg lehet változtatni, azaz
olyanná tenni, amilyen igazából mindig is volt. Ez a
gondolatom azonban nem a magamba mélyedés során
alakult ki, hanem miközben szerelmes szemmel néztem
Ursulát, hogy milyen szép még hátulról is. És
megfigyeltem, amikor épp egy távoli csillagrendszer
tűnt fel a láthatáron, a háta görbületét és hátsójának egy
különleges vonaglását, de nem is annyira magának a
hátsójának, mint inkább egy külső simításnak, amely
mintha végigszántaná a hátsóját, és kiváltaná magának a
hátsójának ezt az egyáltalán nem visszatetsző válaszát.
Elég volt ez a futó benyomás, hogy egészen új szem-
113
szögből nézzem a helyzetet. Ha igaz, hogy a tér,
amelyben van valami, különbözik az üres tértől, mivel
az anyag görbületeket, feszültségeket okoz benne,
amelyektől az összes benne levő vonalak is
meggörbülnek és megfeszülnek, akkor az a vonal,
amelyet ki-ki, követ, csak annyiban egyenes,
amennyiben egy egyenes egyáltalán egyenes lehet.
Vagyis eltorzultan, ahogyan eltorzult a tér tiszta
harmóniája is az anyagcsomóktól, vagy pedig köré
tekeredve ennek a gombócnak vagy görcsnek, vagy
daganatnak, ami a világegyetem a tér közepén.
Az én tájékozódási pontom mindig Ursula volt, és
valóban, az a sajátos, tekergőző előrehaladása
elfogadhatóvá tudta tenni a gondolatot, hogy a
zuhanásunk nem más, mint valami becsavarodás és
kicsavarodás egy csigavonal mentén, amely hol kissé
beszűkül, hol meg kissé kitágul. Ezeket a ki-be
dőléseket azonban Ursula - ha jól megnéztük - egyszer
egyik, másszor a másik irányba vette, úgyhogy a vonal,
amit leírtunk, még bonyolultabb lett. A világegyetemet
tehát nem valami otromba nagy gumónak kellett
tekintenünk, amelyet mint a burgonyát odaültettek,
hanem valami rücskös és kicsipkézett alakzatnak,
amelyben minden beszögellés vagy kiugrás, vagy sík,
felület megfelelt a tér és az általunk befutott vonalak
behúzódásának és kiszögelléseinek és csipkéinek. Ez
azonban még csak vázlatos elképzelés volt, mintha
valami sima falú idomról volna szó, egymásba ékelődött
soklapú testekről, kristályformák halmazáról. A
valóságban azonban a tér, amelyben mozogtunk,
teljesen csipkézett, lyuggatott volt, minden irányba
kiálló csúcsokkal és boltívekkel, kupolákkal és pár-
kányokkal és oszlopsorokkal, két- és háromnyílású
ablakokkal és ablakrózsákkal, mi pedig, míg úgy tűnt,
hogy egyenesen lefelé zuhanunk. A valóságban
láthatatlan párkányok és frízek peremén futottunk, mint
a hangyák, amelyek átszelik a várost, és útvonaluk nem
az utcák kövezetén húzódik, hanem a falakon és a
114
mennyezeteken, ablakkereteken és csillárokon. Persze
ha azt mondom: város - ez óhatatlanul valami módon
szabályos ábrákat idéz az ember fejébe. Derékszögű
sarkokkal, szimmetrikus arányokkal. Ezzel szemben
nem szabad soha elfelejteni, hogy a tér körülölel minden
cseresznyefát és a szélben mozgó minden ágacska
minden egyes levelét és minden levélszél minden
cakkját, és megformázza a levél minden kis erét. És a
levél felszínének teljes erezetét és a pórusokat,
amelyeken a fénysugarak szüntelenül beléjük nyilaznak.
Mindez benyomja a negatívját a tér masszájába,
úgyhogy nincs semmi, ami ne hagyná ott a nyomát,
minden lehetséges dolog minden lehetséges lenyomatát,
és egyúttal ezeknek a lenyomatoknak pillanatról
pillanatra történő átalakulásait, s ily módon, egy kalifa
orrán növekvő pattanás vagy egy mosónő mellére
leszálló szappanbuborék egyformán megváltoztatja a tér
összformáját, annak minden kiterjedésében.
Ahogy megértettem, hogy a tér ilyen, rájöttem arra,
hogy találhatok benne függőágy- szerűen kényelmes,
lágy behúzódásokat, amelyekben együtt lehetnék Ursula
H'x-szel, és ott himbálóznék vele, harapdálnánk
egymást, ahol csak érjük. A tér sajátosságai ugyanis
olyanok voltak, hogy az egyik párhuzamos erre ment, a
másik meg arra. Én például bepottyantam egy zegzugos
üregbe, Ursula H'x-et pedig elnyelte egy tárna, amely
összeköttetésben volt ezzel az üreggel, úgyhogy
egyszerre csak ott hemperegtünk egy algaszőnyegen,
valami téren kívüli szigeten, és összefonódtunk az
összes lehetséges helyzetben és alakzatban, mígnem a
két egyenes hirtelen visszanyerte örök távolságát, és
mindegyikünk tovább folytatta a maga útját, mintha mi
sem történt volna.
A tér lyukacsos szerkezetű volt, hasadékok és buckák
tették változatossá. Ha jól odafigyeltem, észrevehettem,
hogy mikor halad Feni- more Hadnagy útja egy szűk és
zegzugos kanyon mélyén; akkor lesbe álltam egy kiugró
tetején, és a megfelelő pillanatban rávetettem magam,
115
ügyelve, hogy teljes súlyommal a nyakcsigolyáira
sújtsak. Ezeknek az űrszakadékoknak a feneke sziklás
volt, mint egy kiszáradt hegyi patak medre, és Fenimore
Hadnagy elterült benne, s a feje beszorult két közel álló
sziklatömb közé. Én már a gyomrába nyomtam a
térdem, ő viszont közben oda préselte az ujjaimat egy
kaktusz tüskéihez - vagy egy sündisznó hátához
(mindenesetre valami tüskékhez, amelyek a tér keskeny,
hegyes behúzódásainak felelnek meg) s így nem tudtam
felkapni a pisztolyt, amit kirúgtam a kezéből. Nem
tudom, hogyan kerültem egy pillanattal később fejjel a
homokként széteső tér rétegeinek fojtó szemcséi közé;
kábultan, vakon köpködtem, Fenimore-nak sikerült
felvennie a pisztolyát, egy golyó süvített el a fülem
mellett, eltérítette a térnek egy termeszvárként
kiemelkedő burjánzása. Már neki is ugrottam, kezem a
torka felé kapott, hogy megfojtsam, de a két kezem
nagy csattanással összecsapódott: útjaink ismét
párhuzamosak voltak, és én és Fenimore Hadnagy
tovább zuhantunk, megtartva a szokásos távolságot,
egymásnak ellenségesen hátat fordítva, mint akik úgy
tesznek, mintha sohasem látták, sohasem ismerték volna
egymást.
A vonalak, amelyeket egykiterjedésű egyeneseknek is
lehetett volna tekinteni, a valóságban olyanok voltak,
mint valami folyóírással írt sorok, amelyeket fehér
lapon húz egy toll, de szavakat és egész
mondattöredékeket átír az egyik sorból a másikba,
beszúrva és átnyilazva a nagy sietségben, hogy
befejezzen egy sorozatos, de mindig elfogadhatatlan
megközelítések útján végzett fejtegetést. És így
kergettük egymást, Fenimore Hadnagy és én. Elbújtunk,
az l hurka mögött, különösen abban a szóban, hogy
„paralel", onnan lövöldöztünk, és ott rejtőztünk a
golyók elől, és halottnak tettettem magam, és vártam,
hogy arra jöjjön Fenimore, és elgáncsolhassam, és a
lábánál fogva elvonszoljam, miközben az álla
nekiütődik a v és u, az m és n betűk aljának -. Amelyek
116
folyóírásban mind egyformák, mind egy-egy
kátyúzökkenés a kövezett úton. Mint például az
„unidimenzionális univerzum" kifejezésben, aztán
otthagyjam őt elterülve egy agyonkapart ponton, és
onnan, a rám száradt tintától mocskosan felemelkedjem,
és fussak Ursula H'x felé, aki ravaszkodni szeretne.
Bebújik az f csokrába, amely tűhegyessé vékonyodik,
de én elkapom a hajánál fogva, és nekidöntöm egy d-
nek vagy egy t-nek. Ahogyan én írom őket most
siettemben, megdőlten, hogy rájuk lehet feküdni, aztán
gödröt vájunk magunknak lent, a g-ben, a „gödör" g-
jében, földalatti odút, amelyet tetszés szerint a
méretünkre alakíthatunk, vagy szinte észrevehetetlen
kicsivé összehúzhatunk, vagy éppen elhajlíthatjuk a
vízszintes felé, hogy jobban kinyújtózhassunk benne.
Ugyanakkor természetesen ugyanezek a sorok, jobban
mondva betű- és szósorozatok, ki is göngyölődhetnek,
fekete sorban, feszesen, egyenes, összefüggő,
párhuzamos vonalakban, amelyek nem jelentenek mást,
csak önmagukat, állandó futásukban, anélkül, hogy
valaha is találkozhatnának, ahogyan mi sem találkozunk
ebben a szakadatlan zuhanásban: én, Ursula H'x,
Fenimore Hadnagy és a többiek sem, soha.

117
A FÉNYÉVEK

Minél messzebb van egy galaktika, annál gyorsabban

távolodik tőlünk. Egy tőlünk tízmilliárd fényévre levő
galaktika a fényével, azonos sebességgel,
másodpercenként 300 ezer kilométerrel száguldana. Az
újabban felfedezett „kvázi-csillagok" ezek szerint már
közel vannak ehhez a küszöbhöz

Egy éjszaka, ahogy máskor is, az eget vizsgálgattam

távcsövemmel. Észrevettem, hogy egy százmillió
fényévre levő galaktikából kinyúlik egy tábla. Ez volt
ráírva: láttalak. Gyors számítást végeztem: a galaktika
fénye százmillió év alatt ért ide, következésképpen ott
százmillió éves késéssel látják azt, ami itt történik, az a
pillanat tehát, amikor láttak, kétszázmillió évvel ezelőtt
lehetett.
Még mielőtt megnéztem volna a noteszomban, hogy mit
csináltam aznap, már felötlött bennem a dermesztő
sejtelem: éppen kétszázmillió évvel ezelőtt, egy nappal
se előbb, se később, történt velem valami, amit mindig
igyekeztem eltitkolni. Reméltem, hogy ez az eset idővel
teljes feledésbe merül, hiszen homlokegyenest szemben
állt - legalábbis így éreztem - az én megszokott
viselkedésemmel. Mind azt megelőzően, mind azt
követően, úgyhogy ha valaha valaki megpróbálta volna
előkaparni ezt a históriát, teljes nyugalommal le-
tagadhattam volna, nemcsak mert az illetőnek nem lett
volna módja, hogy bizonyítékokat mutasson fel, hanem
azért is, mert egy ennyire kivételes körülményektől
meghatározott tény - még ha valóban igaznak
bizonyulna is - oly kevéssé valószínű, hogy teljes
jóhiszeműséggel tekinthetem valótlannak még én
magam is. És akkor, tessék, egy távoli égitestről meg-
látott valaki, és az ügy éppen most került napvilágra.
Természetesen módomban állt megmagyarázni mindazt,
ami történt, és hogy hogyan történhetett meg, és
118
érthetővé - ha nem is egészen elfogadhatóvá - tennem
azt, amit tettem. Arra gondoltam, hogy azonnal
válaszolok én is egy táblával, kiírok valami
mentegetőzést, mondjuk, hagyjátok, hogy
megmagyarázzam, vagy: lettetek volna az én helyem-
ben, de ez nem lett volna elegendő, a szükséges szöveg
viszont túl hosszú lett volna ahhoz, hogy messziről is jól
el lehessen olvasni a sűrűn teleírt táblát. Ráadásul
vigyáznom kellett, nehogy hibás lépést tegyek, azaz
hogy ne erősítsem meg önkéntes beismeréssel azt, amire
a láttalak csak célzott. Szóval mielőtt bármiféle
kijelentésbe belementem volna, meg kellett tudnom
pontosan mi az, amit arról a galaktikáról láttak, és mit
nem, és ehhez nem kellett mást tennem, csak
felmutatnom a táblát valami ilyen kérdéssel: na és
mindent láttál, vagy épp csak valamit? Vagy: lássuk,
igazat mondasz-e: mit csináltam? Aztán várhatom,
hogy leteljék az idő, és meglássák a feliratomat, és aztán
leteljék az éppoly hosszú idő, hogy meglássam a
válaszukat, és elvégezhessem a szükséges
helyesbítéseket. Mindez újabb kétszázmillió évet fog
igénybe venni, néhány millió évvel még többet is,
hiszen amíg a képek a fény sebességével jönnek és
mennek, a galaktikák tovább távolodnak egymástól, így
hát az a csillaghalmaz sincs már ott, ahol látom, hanem
egy kicsit odébb, és a táblám képének utol kell érnie.
Szóval nagyon lassú volt ez a módszer, arra
kényszerített volna, hogy megtörténtük után, több mint
négyszázmillió évvel vitassak eseményeket, amelyeket a
lehető leggyorsabban szerettem volna elfelejtetni.
A legjobbnak az látszott, ha úgy teszek, mintha nem
történt volna semmi, ha egészen lecsökkentem a
horderejét annak, amit megtudhattak. Ezért aztán nagy
sietve kitűztem egy jól látható táblát, amelyre
egyszerűen ezt írtam: na és? Ha azok ott, a galaktikán,
azt hitték, hogy megijedek a láttalak táblájuktól, a
nyugalmam most meg fogja zavarni őket, és meg
lesznek győződve arról, hogy nem érdemes elidőzni
119
ennél az esetnél. Ha azonban nincs a kezükben elég
terhelő részlet, akkor egy ilyen határozatlan
megjegyzés, mint ez, a na és?, jó szolgálatot fog tenni,
hogy óvatosan kipuhatoljam, mennyire kell komolyan
vennem ezt az ő láttalak kijelentésüket. A távolság,
amely elválaszt bennünket (százmillió fényévre levő
kikötőjéből a galaktika már millió évszázada kihajózott,
bele a sötétségbe) talán elhomályosítja egy kissé azt a
tényt, hogy ez, a na és?, az ő kétszázmillió évvel
ezelőtti láttalak-jukra jön válaszul. De úgy éreztem,
nem szükséges világosabb utalásokat feltüntetnem a
táblán, hiszen ha annak a hárommillió évszázad előtti
napnak az emléke elmosódott már. Nem akartam éppen
én magam felfrissíteni.
Alapjában véve az a vélemény, amelyet rólam ennek az
egyetlen esetnek kapcsán kialakíthattak, nem kellett,
hogy túlságosan aggasszon. Életem tettei, azok,
amelyek attól a naptól fogva évekig, évszázadokig és
évezredekig követték egymást, mellettem szóltak - leg-
alábbis nagy többségükben, úgyhogy csak hagynom
kellett, hogy beszéljenek a tények. Ha arról a távoli
égitestről meglátták, mit csináltam egy kétszázmillió
évvel ezelőtti napon, láttak engem másnap is és
harmadnap és negyednap és ötödnap, és apránként meg
kellett változtatniuk azt a rossz véleményt, amit el-
hamarkodottan kialakítottak rólam egy elszigetelt eset
alapján. Sőt, elég volt arra gondolnom, hány év telt már
el a láttalak óta, és ez már meggyőzhetett arról, hogy az
a rossz benyomás már jó ideje elhomályosult, és he-
lyébe lépett egy minden valószínűség szerint kedvező
értékelés, de mindenképpen olyan, amely jobban
megfelel a valóságnak. Ez az érvelés azonban nem volt
elég ahhoz, hogy megnyugodjak: amíg nincs
bizonyítékom a rólam kialakult vélemény, kedvező
alakulásáról, súlyos teherként fogja nyomni a vállamat
az a tény, hogy megleptek egy zavarba hozó helyzetben,
azonosítottak vele, és odaszögeztek hozzá.

120
Most azt mondjátok, fütyülhetnék arra, mit gondolnak
felőlem egy magányos csillagzat ismeretlen lakói. A
helyzet az, hogy nem az ezen vagy azon az égitesten
lakók véleménye aggasztott, hanem az a sejtelem, hogy
az ő leleplezésüknek beláthatatlan következményei
lesznek. Ott, a galaktika körül sok másik is volt,
egyesek százmillió fényévnél kisebb sugarú körben,
rajtuk megfigyelők, akik nyitva tartották a szemüket; a
láttalak táblát, mielőtt még én megpillanthattam volna,
minden bizonnyal elolvasták más égitestek lakói, és
ugyanez fog megtörténni az egyre messzibb és messzibb
csillagzatok során át. Még ha senki nem is tudhatja
teljes pontossággal, milyen esetre vonatkozik ez a
láttalak, a meghatározatlanság egyáltalán nem fog a
javamra szolgálni. Ellenkezőleg, tekintve, hogy az
emberek hajlamosak arra, hogy a legrosszabb feltevés-
nek adjanak hitelt, az, amit velem kapcsolatban valóban
láthattak százmillió fényév távolságból, tulajdonképpen
semmiség ahhoz képest, amit másutt erről képzelhetnek.
A rossz benyomás, amit felkelthettem abban a kétmillió
évszázaddal ezelőtti meggondolatlan pillanatban, ily
módon felfúvódott és széttöredezve megsokszorozódott
a világegyetem galaktikáinak során át, és ha nem
akarom még jobban rontani a helyzetet, meg se
cáfolhatom, tekintve, hogy mivel nem tudom, milyen
végzetesen lesújtó következtetésekig jutottak el azok,
akik engem közvetlenül nem láttak, fogalmain sincs, hol
kezdjem, és hol végezzem a cáfolást.
Ebben a lelkiállapotban továbbra is minden éjjel
körülnéztem a távcsövemmel. Két éjszakával ez után
észrevettem, hogy egy százmillió fényév és egy
fénynapra levő galaktikára is kiteszik a táblát: láttalak.
Semmi kétség, ők is arra a bizonyos esetre utalnak; azt,
amit én mindig igyekeztem elrejteni, nem egyetlen
égitest fedezte fel, hanem egy másik is, az égbolt egy
egész más övezetéből. És megint újabbak: a
rákövetkező éjjeleken újabb és újabb láttalak táblákat
pillantottam meg újabb és újabb csillagzatokon. Ahogy
121
a fényévtávolságot kiszámítottam, kiderült, hogy az
időpont mindegyiknél az a bizonyos. Mindegyik
láttalak-ra megvető közönyt sugárzó táblákkal
válaszoltam, mint például: valóban?, örvendek, vagy
sokat érdekel vagy valami szinte kihívó pimaszsággal,
mint na, bumm, vagy pedig kukucs, itt vagyok ! - de
azért túlságosan sohasem ragadtattam el magam.
Bár a tények logikája arra biztatott, hogy ésszerű
optimizmussal tekintsek a jövőbe, mégis tűkön ültem
már az idegességtől, mert minden láttalak tábla életem
ugyanazon pontjára mutatott - véletlen egybeesés
lehetett, amely a különleges csillagközi látásviszonyok-
nak köszönhető, s csak egyetlen kivétel volt, egy égitest,
amelyen, annak az időpontnak megfelelően, ez a tábla
jelent meg: fenét se látni - már tűkön ültem az
idegességtől.
Mintha az összes galaktikát magába foglaló térben
annak a képe, amit aznap csináltam, szétterjedne egy
gömb belső felszínén, s a gömb a fény sebességével
egyre tágulna, és az égitestek megfigyelői egymás után,
ahogy bekerülnek a gömb belsejébe, megláthatnák azt,
ami történt. Ami őket illeti, minden egyes megfigyelő
maga is egy gömb középpontjában érezhette magát, és
ez a gömb is fénysebességgel tágult, és szétvitte a
tábláik láttalak feliratát körös-körbe. Ugyanakkor
mindezek az égitestek a térben a távolságukkal
arányosan növekvő sebességgel egymástól távolodó
galaktikák részei voltak, és minden megfigyelő, aki
jelezte, hogy üzenetet kapott, mielőtt egy újabbat
kaphatott volna, már eltávolodott a térben, egyre
nagyobb sebességgel. Egy bizonyos ponton a
legtávolabbi galaktikák, amelyek láttak engem (vagy
látták egy hozzánk közelebb levő galaktika láttalak
tábláját, vagy egy távolabbinak a láttam a láttalakot
tábláját), eljutnak majd a tízmilliárd fényéves határhoz,
amelyet ha átlépnek, 300 ezer kilométer másod-
percenkénti sebességgel fognak távolodni, vagyis
meghaladják a fény sebességét, és semmiféle kép nem
122
érheti többé utol őket. Fennállt tehát az a veszély, hogy
megmarad bennük az az átmeneti téves vélemény rólam,
s attól a pillanattól fogva már végleges lesz,
kiigazíthatatlan, megfellebbezhetetlen, és ily módon
bizonyos értelemben igaz lesz, vagyis megfelel majd a
valóságnak.
Feltétlenül és minél előbb el kellett tehát oszlatni a
félreértést. Hogy eloszlassam, egyetlen dologban
reménykedhettem: éspedig hogy ama bizonyos eset után
máskor is láttak, amikor is egészen más képet
nyújtottam magamról, mégpedig azt, ami - ebben
pillanatig sem kételkedtem - a megítélésre valóban al-
kalmas, igazi képem. Az utóbbi kétszázmillió év során
nem volt hiány jó alkalmakban, nekem pedig elég lett
volna egyetlenegy - de egészen világos hogy semmi
félreértés ne lehessen. Eszembe jutott például egy nap,
amikor igazán én magam voltam, pontosabban én
magam abban az értelemben, ahogy szerettem volna,
hogy mások engem lássanak. Ez a nap - gyors
számvetést végeztem - egész pontosan százmillió évvel
ezelőtt volt. így hát a százmillió fényévre levő
galaktikáról éppen most látnak engem abban a jó
hírnevemnek annyira kedvező helyzetben, és a rólam
alkotott véleményük bizonnyal megváltozik; amit
látnak, most helyesbíti, sőt megcáfolja azt az első, futó
benyomást. Éppen most, vagy legfeljebb kis eltéréssel,
tekintve, hogy a bennünket elválasztó távolság most
nem lehet több százmillió fényévnél, de legfeljebb
százegymillió; akárhogy is, most csak várnom kell
ugyanannyi ideig, hogy a fény onnan ideérjen (a pontos
dátumot, amikor ez bekövetkezik, hamarosan
kiszámoltam, figyelembe véve, a „Hubble-féle állandót"
is), és máris megtudhatom az eredményt.
Aki látott engem x pillanatban, minden bizonnyal látott
y pillanatban is, és tekintve, hogy y-ban sokkal
megnyerőbb képet nyújtottam, mint x-ben - sőt
mondhatnám, egészen lenyűgözőt. Annyira, hogy aki
látta, nem felejtheti el -, az y-beni képemre fog
123
emlékezni, amit pedig x-ben látott, azt azonnal elfelejti,
kitörli, még ha futólag, búcsúzóul egyszer még
visszaidézi is előbb, mondván: képzeljétek, valakivel,
aki olyan y-féle, előfordulhat, hogy x-nek látszik, s az
ember azt hihetné, hogy egészen x, holott világos, hogy
kifejezetten y.
Valósággal felvidított a sorra felbukkanó nagyszámú
láttalak, mert ez azt mutatta, hogy tartós a nekem
szentelt figyelem, és ily módon a legfényesebb napom
nem fog elsikkadni. Feltétlenül ki fog váltani (vagy
tudtomon kívül már ki is váltott) egy amannál jóval
szélesebb körű visszhangot - mivel az csak egy szűk
körre és ráadásul - fel kell tételeznem - lényegileg
periférikus körre korlátozódott - bár az is nagyobb
visszhangot keltett, mint amit akkor szerénységemben
elvártam volna.
Figyelembe kell venni ezen kívül még azokat az
égitesteket is, amelyekről - figyelmetlenségből vagy
rossz látószögük miatt - nem láttak engem, csak egy
láttalak táblát valahol a közelben, és amelyek maguk is
kitettek táblákat, például: úgy tűnik, láttak téged vagy
onnan persze, hogy láttak! (ezekben a kifejezésekben
hol kíváncsiságot, hol gúnyt éreztem felcsillanni); ott is
voltak, akik rám szögezték a szemüket, és, éppen mert
elszalasztottak egy alkalmat, most egy pillanatra sem
veszítenek el a szemük elől, és mivel x-ről csak
közvetett, feltevésszerű híreik vannak, még inkább
hajlamosak lesznek arra, hogy y-t fogadják el az
egyetlen rám vonatkozó valóságnak.
Így aztán az y pillanat visszhangja szétterjed időn és
téren keresztül, eléri a legtávolabbi és legsebesebb
galaktikákat, és azok már mentesek lesznek minden
további képtől, hiszen a képek a fény háromszázezer
kilométeres sebességével futnak, és magukkal viszik az
immár végleges képemet a téren és az időn túl, és ez
lesz az igazság, amely határtalan sugarú gömbjében
magában foglalja a csonka és ellentmondó igazságok
összes többi gömbjét. Százmilliónyi évszázad
124
tulajdonképpen nem az örökkévalóság, én azonban úgy
éreztem, soha nem fog letelni. Végül itt az alkalmas
éjszaka: a távcsövet már rég beállítottam annak a
legelső galaktikának az irányába. Odaillesztem a jobb
szemem a lencséhez, félig hunyt pillámat lassan
kinyitom, és látom a tökéletesen beállított csillagzatot; a
közepén ott egy tábla, nehezen olvasható, igazítok a
gyújtótávolságon… Ez van odaírva: tra-la-la-la. Csak
ennyi: tra-la-la-la. Abban a pillanatban, amikor én a
személyiségem lényegét mutattam meg, teljesen
egyértelműen, félreértések kockázata nélkül, abban a
pillanatban, amikor megadtam a kulcsot, hogy helyesen
értelmezzék elmúlt és jövendő életem minden
megnyilvánulását, és egyöntetű, mindent átfogó ítéletet
alkothassanak rólam, akkor az, akinek nemcsak
lehetősége, de erkölcsi kötelessége is lett volna, hogy
megfigyelje és megjegyezze, mit teszek, akkor az, mit
látott? Egy nagy semmit, semmit nem vett észre, nem
jegyzett meg semmi különöset. Valósággal lesújtott ez a
felfedezés, hogy a jó hírem nagyrészt egy ilyen kevés
reményre jogosító alak kénye-kedvére van
kiszolgáltatva. Igazi énemnek ez a bizonyítéka, amelyet
a sok kedvező kísérő körülmény miatt
megismételhetetlennek kellett tartanom, észrevétlenül
elsikkadt, kárba ment, végleg elveszett a világegyetem
egy egész övezete számára. És csupán azért, mert az
illető úr megengedte magának azt az ötpercnyi
szórakozottságot, figyelmetlenséget, nevezzük nevén a
gyereket: felelőtlenséget, belebámult a levegőbe, mint
valami félnótás, vagy talán mámoros volt, egy pohárral
többet ivott a kelleténél, és nem volt képes valami
okosabbat írni a táblájára, csak ezeket az értelmetlen
betűket, talán épp azt a buta melódiát, amit a dolgáról
teljesen megfeledkezve fütyörészett: tra-la-la-la.
Egyetlen gondolat nyújtott némi vigaszt: hogy a többi
galaktikán lesznek szorgalmasabb megfigyelők is. Soha
még nem örültem jobban a nézők nagy számának, mint
ebben a pillanatban: sokan voltak, amikor az a
125
sajnálatos esemény megtörtént, most sokan lesznek,
hogy elemezzék a helyzet újszerűségét. Minden éjszaka
újra leültem a távcsőhöz. Néhány éjszakával később
teljes ragyogásban feltűnt egy megfelelő távolságban
levő galaktika. Kint volt a tábla. Ezzel a felírással:
gyapjúpulóvered van.
Könnyekkel a szememben gyötörtem magam, hogy
magyarázatot találjak. Talán azon a helyen az idő
múlásával olyannyira tökéletesítettek a távcsöveket,
hogy a legjelentéktelenebb apróságok megfigyelésével
szórakoznak, hogy milyen pulóver van valakin, gyapjú-
ból vagy pamutból van-e, a többi pedig csöppet sem
érdekli őket, nem is ügyelnek rá. És az én tiszteletre
méltó tettemből, az én - mondjuk ki bátran - nemes és
fennkölt tettemből nem emeltek ki más részletet, csak
azt, hogy a pulóverem gyapjúból van, kitűnő gyapjúból,
meg kell hagyni, talán más alkalommal örültem is
volna, hogy észreveszik, de nem akkor, nem akkor.
Persze ha meggondolom, hogy milyen sok szemtanúra
számíthattam, természetes, hogy annyi között néhány
nem áll a feladata magaslatán; na de nem olyan fából
faragtak, hogy egy ilyen kicsiség kibillentsen a
nyugalmamból. És valóban, egy kicsit távolabbi
galaktikáról végre megkaptam a bizonyítékot, hogy
valaki kitűnően látta, hogyan viselkedtem, és értékelése
helyes, azaz felmagasztaló volt. A táblára ugyanis ezt
írta: az az illető legény a talpán. Nagy elégtétellel
fogadtam ezt a dicséretet - az elégtétel, jegyezzük meg
jól, csak a várakozásomat igazolta, vagy még inkább a
meggyőződésemet, hogy jogos érdemeim elismerésre
találnak -, amikor is felfigyeltem arra a kifejezésre,
hogy az az illető. Miért neveznek engem úgy, hogy az
az illető, hiszen már láttak, még ha csak abban a
kellemetlen esetben is, de mindenképpen jól kellett
ismerniük engem? Kezdtem sejteni, miről van szó, pon-
tosabbra állítottam a távcső gyújtótávolságát, és
ugyanannak a táblának az alján felfedeztem egy kisebb
betűkkel írt sort: az ördög tudja, ki lehet. Hát lehet
126
ennél nagyobb pechet elképzelni? Azok, akiknek
kezükben van minden részlet, hogy megtudják, ki
vagyok én igazából, nem ismertek fel. Ezt a dicséretes
eseményt nem hozták kapcsolatba azzal a kétszázmillió
évvel ezelőtt történt balfogással, s így a balfogást
továbbra is nekem tulajdonították, ezt viszont nem, ez
megmaradt névtelen, személytelen történetnek, amely
egyetlen egyén történetébe sem olvad bele.
Első gondolatom az volt, hogy kitűzök egy táblát: de
hisz én vagyok! Lemondtam róla: mi haszna lett volna?
Több mint százmillió év múlva látták volna meg, ehhez
jön a többi háromszáz-egynéhány, ami az x pillanat óta
eltelt, az egész már félmilliárd év felé járt; ahhoz, hogy
biztosan megértsenek, meg kellett volna világítanom,
újra fel kellett volna melegítenem azt a régi históriát,
vagyis éppen azt tennem, amit leginkább el akartam
kerülni.
Most már nem voltam annyira biztos magamban.
Féltem, hogy a többi galaktika sem szolgálna nagyobb
elégtétellel. Azok, akik láttak, csak valahogy részben,
töredékszerűen, futólag láttak, vagy csak egy bizonyos
mértékig értették, hogy mi is történt, anélkül, hogy
eljutottak volna a lényegig, anélkül, hogy elemezték
volna a személyiségem összetevőit, ahogy esetről esetre,
sorra megmutatkoztak.
Egyetlenegy tábla mondta csak azt, amit igazából
vártam: te aztán igazán derék legény vagy! Gyorsan
fellapoztam a füzetem, hogy lássam, milyen visszhangot
keltett ezen a galaktikán az x eset. Úgy adódott, hogy
éppen ott jelent meg ez a tábla: fenét se látni. A
világegyetemnek ebben az övezetében minden
bizonnyal a legjobb hírnévnek örvendtem, szó se róla,
végre fel kellett volna derülnöm, ezzel szemben semmi
örömöt nem éreztem. Rájöttem, hogy mivel ezek az én
csodálóim nem tartoznak azokhoz, akik ezt megelőzően
téves véleményt alakíthattak ki rólam, részükről
egyáltalán nem volt érdekes az egész. Annak
bizonyítékát, hogy x pillanatot megcáfolta és kitörölte y
127
pillanat, tőlük nem kaphattam meg, kínos helyzetem
továbbra is fennmaradt, a hosszú időtartam csak még
súlyosbította, és súlyosbította az is, hogy nem tudtam,
megszűntek-e már vagy meg fognak-e szűnni valamikor
azok az okok, amelyek kiváltották.
Természetesen a világegyetemben szétszórt
megfigyelők számára x pillanat és y pillanat csak két
eset volt a számtalan megfigyelhető pillanat között, és
valóban, minden éjszaka, a legkülönbözőbb
távolságokban levő csillagzatokról láttam fölemelkedni
olyan táblákat, amelyek más esetekre vonatkoztak, ezt
mondták például: csak így tovább, még mindig ott
vagy, nono, mit csinálsz, én megmondtam.
Mindegyiküknél elvégezhettem a számítást, hány
fényév innen oda, hány fényév onnan ide, és
megállapíthattam, milyen esetre vonatkoznak: életem
minden cselekedete, ahányszor csak az orromat túrtam,
ahányszor csak sikerült leugranom a mozgó villamosról,
ez mind ott volt, utazott egyik galaktikától a másikig,
mérlegelték, elbírálták őket, megjegyzéseket tettek
rájuk. A megjegyzések és ítéletek nem voltak mindig
odavágóak: a cö-cö felirat annak az esetnek felelt meg,
amikor a fizetésem egyharmadát jegyeztem egy
jótékonysági gyűjtőívre; az ezúttal tetszettél felirat arra
utalt, amikor a vonaton felejtettem az értekezésem
kéziratát, amelybe annyi év munkáját fektettem; híres
székfoglaló beszédemet a göttingai egyetemen ez a
megjegyzés kísérte: vigyázz, huzat van!
Bizonyos értelemben megnyugodhattam volna: akármit
teszek, jót vagy rosszat, semmi nem vész el teljesen.
Mindig fennmarad belőle valami visszhang, sőt több
visszhang, s ezek a világegyetem egyik végétől a
másikig váltogatják egymást, ebben a táguló gömbben,
amely újabb gömböket indít. De ezek szórványos
ismeretek, lényegtelenek, összhang nélküliek,
amelyekből nem derül ki a tetteim közti kapcsolat, és
egy újabb tettem nem képes megindokolni vagy
helyesbíteni a másikat, úgyhogy egyik hozzáadódik a
128
másikhoz, plusz vagy mínusz előjellel, mint egy hosszú-
hosszú polinómban, amelyet nem lehet rövidebb ki-
fejezéssé egyszerűsíteni.
Mit tehettem ezen a ponton? Tovább rágódnom a
múlton hasztalan, ami történt, megtörtént, igyekeznem
kell, hogy a jövőben jobban menjenek a dolgok. A
fontos az, hogy mindenben, amit teszek, világosan
lássék, hol a lényeg, hová kell a hangsúlyt helyezni, mit
kell megjegyezni és mit nem. Szereztem egy hatalmas
irányjelző táblát, azzal a bizonyos kinyújtott mutatóujjú
kézzel. Amikor olyasmit cselekedtem, amire fel akartam
hívni a figyelmet, csak fel kellett emelnem ezt a táblát,
igyekezvén, hogy a mutatóujj a jelenet legfontosabb
részletére mutasson. Arra az esetre, amikor viszont
szívesebben maradtam volna észrevétlen, egy másik
táblát csináltam, ezen egy kéz a hüvelykujját épp az
ellenkező irányba nyújtotta, mint ahol nekem dolgom
volt, s így elterelte a figyelmet.
Nem volt más teendőm, mint hogy mindenhová
magammal vigyem ezt a két táblát, és az alkalomnak
megfelelően hol egyiket, hol másikat emeljem fel.
Hosszú lejáratú művelet volt ez persze: a több százezer
fényévezred távolságban levő megfigyelők több
százezer évezredes késéssel fogják megtudni, mit
csinálok most, és én újabb több százezer évezredes
késéssel olvashatom a megjegyzéseiket. Ez a késés
azonban elkerülhetetlen, és sajnos, volt még egy másik
kellemetlenség is, amire nem gondoltam: mit kell
tennem, amikor észreveszem, hogy eltévesztettem a
táblát.
Például egy bizonyos pillanatban biztos voltam, hogy
most valami olyat fogok véghezvinni, ami tekintélyt és
elismerést szerez számomra, gyorsan kitűztem a táblát,
amelyen a mutatóujj rám mutatott, és abban a szem-
pillantásban szörnyű helyzetbe keveredtem,
megbocsáthatatlan baklövést követtem el, az emberi
nyomorúság olyan megnyilvánulása volt, hogy majd a
föld alá süllyedtem szégyenemben. A lapot azonban már
129
kivágtam az asztal közepére: a kép, benne a rám mutató
hatalmas táblával, ott száll a térben, senki nem állíthatja
meg többé, nyeli a fényéveket, szétterjed a galaktikák
során, millió és millió évszázadon keresztül
megjegyzéseket, nevetést és fintorgást vált ki, ezek az
évezredek mélyéről visszajutnak hozzám, és még
ügyetlenebb mentegetőzésre, félszeg helyesbítési
kísérletekre késztetnek…
Egy másik napon meg éppen egy kellemetlen ügy várt
rám, egyike azoknak az eseteknek, amelyeket életünk
során végig kell csinálni, még ha tudjuk is, hogy
bárhogy történjék, simán nem lehet megúszni a dolgot.
Védelmemre kitűztem az ellenkező irányba mutató
hüvelykujj tábláját, és nekivágtam. Váratlanul, ebben a
kényes és kellemetlen helyzetben olyan lélekjelenlétről,
kiegyensúlyozottságról, Ízlésről, határozottságról tettem
tanúbizonyságot, amit senki nem gyanított bennem - én
magam legkevésbé -, egyszerre csak tengernyi olyan
adottság jelentkezett bennem, amelyek hosszú
jellemfejlődésről tanúskodtak, és ekkor a táblám
lekötötte a megfigyelők szemét, tekintetüket félreterelte,
a közelben álló cserép bazsarózsára.
Az ilyenfajta esetek, amelyeket kezdetben kivételnek és
tapasztalatlanságomnak tulajdonítottam, egyre
gyakrabban adódtak elő. Túlkésőn jöttem rá, hogy arra
kellett volna rámutatnom, amiről azt akartam, hogy ne
lássák, és azt lepleznem, amit meg akartam mutatni, de
nem volt semmi mód arra, hogy megelőzzem a képet, és
tudassam, hogy nem kell a táblára figyelni.
Gondoltam, készítek egy harmadik táblát evvel a
felirattal: nem ér, hogy ezt emeljem fel akkor, amikor
az előző táblát akarom érvényteleníteni. De ezt a képet
minden galaktikán csak az után fogják meglátni, amit
helyesbíteni akar, a baj pedig akkor már megtörtént, és
csak nevetségessé teszem magam, és hogy ezt is
semlegesítsem egy nem ér a nem ér táblával, éppoly
hasztalan volna.

130
Így folyt az életem, és vártam azt a távoli pillanatot,
amikor a galaktikákról megérkezik majd a megjegyzés a
rám nézve újabb kellemetlenséget és kényelmetlenséget
hozó cselekedeteimre, és visszavághatok a feléjük
küldött válaszüzenetekkel, amelyeket egymás után,
minden esetre kidolgoztam. Ezenközben azok a
galaktikák, ahol a legrosszabbul áll a szénám, elérnek
már a több milliárd fényéves küszöbhöz, olyan
sebességgel, hogy ahhoz, hogy üzeneteim utolérjék
őket, a szökési gyorsulásukat meghaladó gyorsulást
kellene kifejteniük a térben, és már egyik a másik után
tűnik el a tízmilliárd fényéves horizonton, amelyen túl
semmiféle látható tárgy nem látható többé, és magukkal
visznek egy immár visszavonhatatlan ítéletet.
Ezekre az ítéletekre gondolva, amelyeket többé már
nem változtathatok meg, egyszerre szinte fellélegeztem,
mintha a megnyugvást csak abban a pillanatban
érhetném el, amikor a félreértéseknek ehhez az
önkényes megrögződéséhez nincs már mit hozzátenni,
sem elvenni, és a galaktikák, amelyekből lassan már
csak a sötétség birodalmából még előkunkorodó utolsó
fénysugár maradt, úgy éreztem, magukkal viszik az
egyetlen lehetséges igazságot felőlem. Alig vártam már,
hogy egyik a másik után mind eltűnjön ezen az úton.

131
A SPIRÁL

A puhatestűek többségénél a látható szerves formának

nincs nagy jelentősége egy faj egyedeinek életében,
lévén hogy egyik a másikát nem láthatja, más
egyedekről és a környezetről csupán homályos
fogalmuk van. Ez nem zárja ki, hogy élénk színű csíkok
és szemet gyönyörködtető formák (mint sok haslábú
kagylóháza esetében) ne léteznének, a láthatóságtól
teljesen függetlenül

I.

Ahogy velem is történt, amikor azon a kőszirten éltem,

erre gondoltok? - kérdezte Qfwfq. - A felcsapó és
visszahúzódó hullámok közt, mozdulatlanul,
odasimulva, és szürcsöltem azt, ami szürcsölnivaló ott
volt, és közben folyton csak erre gondoltam? Ha erről az
időről akartok hallani, nem sokat tudok mondani.
Formám nem volt, illetve nem tudtam, hogy van-e vagy
nincs, jobban mondva nem tudtam, hogy ilyesmi
lehetséges. Ha növekedtem, minden irányban
növekedtem egy kicsit, ahogy jött, s ha ez az, amit
sugaras szimmetriának neveztek, hát sugaras
szimmetriájú voltam, de az igazat megvallva, soha nem
törődtem evvel. Miért is kellett volna egyik irányban
jobban növekednem, mint a másikban? Nem volt se
szemem, se fejem, se más testrészem, amely
különbözött volna bármelyik más testrészemtől. Most
meg be akarják beszélni nekem, hogy a két testnyílásom
közül az egyik a száj volt, a másik meg a végbél, tehát
már akkor is megvolt a kétoldalas szimmetriám.
Éppúgy, ahogy a háromkaréjúaknál vagy
bármelyikőtöknél, én azonban, ahogy így
visszaemlékszem, a két nyílás között egyáltalán nem
tettem különbséget; arra küldtem az anyagot, amerre jól-
132
esett, befelé vagy kifelé, mindegy volt, a különbségek és
ez az egész kényeskedés jóval későbbi keletű. Azt nem
tagadom, időnként elkapott a képzeletem, például
szerettem volna vakarózni a hónom alatt, vagy keresztbe
vetni a lábam; egyszer még az is felötlött bennem, hogy
kefebajuszt növesztek. Csak most, előttetek használom
ezeket a kifejezéseket, hogy megértsetek, akkor még
nem lehetett előre látni ennyi részletet, sejtjeim voltak,
többé- kevésbé egyformák, és ezek mindig ugyanazt a
munkát végezték: húzódj össze - lazíts. Tekintve
azonban, hogy formám nem volt, az összes lehetséges
formát magamban éreztem, és az összes mozdulatot és
fintort, az összes hangadási lehetőséget, még a
fülsértőeket is. Szóval a gondolataimat nem korlátozta
semmi, meg aztán nem is voltak ezek gondolatok,
hiszen nem volt agyam, hogy gondolkodjam, minden
sejtem a maga szakállára gondolta egyszerre az összes
gondolhatót, de nem képek útján, hiszen semmi ilyesmi
nem állt a rendelkezésünkre, hanem egyszerűen csak
azon a meghatározatlan módon éreztük ott magunkat,
ami nem zárt ki semmi más módot, hogy más módon
érezzük ott magunkat.
Gazdag, szabad és boldog állapot volt az az akkori,
teljesen az ellenkezője annak, amit hinnétek.
Legényember voltam (az akkori szaporodási módszerek
még időleges társulást sem igényeltek), egészséges, és
nem voltak túlzott igényeim. Amikor az ember fiatal,
előtte áll az egész fejlődés, szabad az út minden irányba,
ugyanakkor pedig élvezheti a tényt, hogy ott van a
szirten: lapos, nedves és boldog kocsonyás test. Ha a
későbbi korlátozásokkal összehasonlítjuk, ha arra
gondolunk, hogy egy meglevő forma kizárja a többi
formát, ha a váratlan fordulatoktól mentes
taposómalomra gondolunk, amelyben az ember végül is
megkötözve érzi magát, hát bizony azt mondhatom,
hogy akkor volt szép az élet.
Az biztos, egy kissé magamba zárkózva éltem, ez tény,
szó sem volt a mostani társadalmi életről. Megengedem
133
azt is, hogy ez - kicsit a korom miatt, kicsit a környezet
hatására - olyan állapot volt, amit enyhén
narcisztikusnak neveznek, szóval ott éltem, folyton csak
magamat vizsgálgattam, láttam magamban az összes jó
és rossz tulajdonságokat, és tetszettem magamnak akár
az egyik, akár a másik vonatkozásban, összehasonlítási
alapom nem volt, ezt is figyelembe kell venni.
Nem voltam azért annyira korlátolt, hogy a kívülem
létező dolgokról ne tudtam volna: a szirtről, amelyhez
odatapadtam, magától értetődik, és a vízről is, amely
minden hullámával elborított, de még a távolabbi
dolgokról is, szóval a világról. A víz megbízható,
pontos ismeretközlő közeg volt, táplálékot hozott, ame-
lyet egész felületemen szívtam magamba, és hozott
ehetetlen dolgokat is, amelyekből azonban fogalmat
alkothattam arról, ami körülöttem van. Ez a
következőképpen zajlott: jött egy hullám, én meg,
ahogy odatapadtam a szirthez, felemelkedtem egy
picikét, de egészen észrevehetetlenül, épp csak meg
kellett lazítanom egy kicsit a szorítást, és szlotty, a víz
átfutott alattam, tele anyagokkal, érzetekkel és
ingerekkel. Az ingerek körforgásában sohasem
ismertem ki magam, volt, hogy úgy csiklandozott, majd
szétrepedtem a hahotázástól, máskor meg borzongást,
égető érzést, viszketegséget okozott, úgyhogy állandó,
változatos mulatság- és élményözönben volt részem.
Nehogy azt higgyétek, hogy csak úgy passzívan ültem
ott, és tátott szájjal bekaptam, ami csak jött: kis idő
múltán megszereztem a kellő tapasztalatot, és gyorsan
kielemeztem, miféle anyag jön, és eldöntöttem, mit kell
tennem, hogy a legmegfelelőbben kihasználjam, vagy,
hogy elkerüljem a kellemetlenségeket. Az egésznek a
kulcsa az összehúzódások játékában volt - ebben részt
vett az összes sejtem -, továbbá hogy eltaláljam az
alkalmas pillanatot az elernyedésre, ily módon,
szabadon válogathattam, beszippantottam, kizártam, sőt
még vissza is köptem az anyagokat.

134
Így tudtam meg, hogy vannak mások, a testemet
körülvevő elemben hemzsegtek a nyomaik, ellenségesen
különböző mások, vagy éppen undorítóan hasonlóak
hozzám. De nem, úgy festem itt le magam, mint valami
különcöt, pedig ez nem így van; igaz, továbbra is
mindenki a maga dolgával törődött, de a mások jelenléte
megnyugtatott, lakott teret mutatott körülöttem,
megszabadított attól a gyanútól, hogy valami riasztó
kivétel volnék, azon oknál fogva, hogy egyedül nekem
jutott osztályrészemül a létezés, mint valami
száműzetés.
És nőnemű mások is voltak. A víz valami különleges
vibrálást hozott, mint finom ciripelést, emlékszem,
mikor vettem észre először, illetve nem is arra, hanem
előbb, amikor észrevettem, hogy észreveszem, hisz
olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. A létük
felfedeztével hatalmas kíváncsiság fogott el. Nem is
annyira látni akartam őket, vagy, hogy engem lássanak -
tekintve, hogy először is még nem tudtuk, mi a látás,
másodszor pedig a külső nemi jegyek még nem
különültek el, minden egyed azonos volt bármely más
egyeddel, és ha megnézem egyiket vagy másikat. Még
ha nő is az illető, semmivel nem nyújtott volna többet,
mint ha magam nézem meg -, hanem a kíváncsiság,
hogy megtudjam, fog-e köztünk történni valami. Vágyat
éreztem, nem hogy csináljak valami különöset, ennek
értelme sem lett volna, hiszen tudtam, hogy egyáltalán
semmi különös nincs, amit csinálni lehetne, de még nem
különös sincsen, hanem hogy valamilyen módon
válaszoljak erre a vibrálásra egy megfelelő vibrálással,
pontosabban a magam személyes vibrálásával. Mert
abban bizony volt már valami, ami nem teljesen azonos
a másikkal, és hát most beszélhettek ti nekem a
hormonokról, de számomra ez igazán nagyon szép volt.
Elég az hozzá, hogy az egyikük, szlitty szlitty szlitty,
lerakta a tojásait, én meg, szlutty szlutty szlutty,
megtermékenyítettem őket, lent, a tengerben, ahol
összekeveredtek a napmelegtől langyos vízben; ezt nem
135
is mondtam még nektek: éreztem a napot, ahogy
felmelegíti a tengert, és felhevíti a sziklát.
Azt mondtam: az egyikük. Mert mind e női üzenetek
közül, amelyeket a tenger kezdetben, mint valami
szétválaszthatatlan alkotóelemekből álló levest kínált
felém, és én csak szürcsöltem belőlük, anélkül, hogy
ügyeltem volna, milyen az egyik, milyen a másik,
egyszer csak felfigyeltem az egyikre, amelyik legjobban
megfelelt az ízlésemnek; az ízlésemnek, amelyet e
pillanatig nem ismertem. Szóval szerelmes lettem. Úgy
értem, kezdtem felismerni, elkülöníteni egy bizonyos
nőnemű egyed jeleit a többiekétől, sőt vártam rájuk,
ezekre a jelekre, amelyeket kezdtem felismerni.
Kerestem őket, és válaszoltam is ezekre a jelekre, ame-
lyeket vártam, saját magam kibocsátotta más jelekkel
együtt; sőt még ennél is tovább megyek, én váltottam ki
belőle ezeket a jeleket, amelyekre a magam jeleivel
válaszoltam, a lényeg tehát az, hogy beleszerettem és ő
belém; mit kívánhattam volna többet az élettől?
Mostanság mások a szokások, és ti már el se tudjátok
képzelni, hogyan lehet beleszeretni csak úgy egy
jöttmentbe, akinél még látogatóban sem voltam.
Márpedig avval az eltéveszthetetlenül sajátos valamivel,
ami a tengervízben oldva, a hullámok útján eljutott
hozzám, annyi információt kaptam róla, hogy nem is
képzelnétek, és nem felületes és általános információk
voltak ezek, amilyeneket most lát, szagol, tapint és hall
az ember, hanem lényegbevágó információk, amelyek
aztán hosszú ideig munkát adtak a képzeletemnek.
Aprólékos pontossággal végiggondolhattam ezeket az
információkat - nem is annyira abból a szempontból,
hogy ő milyen, mert ez banális és felületes volna,
inkább úgy gondoltam rá, hogy milyen lenne, ha forma
nélküli mivolta helyett felvenné a végtelen nagyszámú
lehetséges formák egyikét, de mégis mindig saját maga
maradna. Vagy még inkább; nem annyira a formára
gondoltam, amelyet felvehetne, hanem elképzeltem azt

136
a különös sajátosságot, amelyet ő adna annak a
formának, amelyet felvesz.
Igen, nagyon jól ismertem őt. És nem tudtam megbízni
benne. Gyakran valami gyanakvás, aggodalom,
rögeszme kerített a hatalmába. Nem engedtem
kiszivárogni semmit, ismeritek a természetemet, de a
szenvtelenség álarca alatt olyan képzelgések gyötörtek,
hogy még most sem vagyok képes bevallani mindet.
Többször is elfogott a gyanú, hogy megcsal, hogy
nemcsak nekem küldözgeti az üzeneteket, hanem
másoknak is, nemegyszer hittem, hogy elfogtam egy
ilyen üzenetet, vagy, hogy egy nekem küldött üzenetben
hamis hangot fedeztem fel. Féltékeny voltam, most
megmondhatom, nem annyira azért, mert őbenne nem
bíztam, hanem mert magamat illetően voltam
bizonytalan: ki garantálja, hogy ő jól értette meg, ki
vagyok én? Továbbmegyek, hogy egyáltalán megértette,
hogy én létezem? Ez a kapcsolat, amely kettőnk között
szövődött a tengervíz közvetítésével - hiánytalan, teljes
kapcsolat, mit kívánhatnék többet? -, számomra teljesen
személyes jellegű volt, két önálló, megkülönböztetett
egyéniség kapcsolata; és mi volt az ő számára? Ki
garantálja, hogy amit bennem talál, azt nem találhatja
meg egy másikban vagy kettőben, háromban, tízben
vagy száz hozzám hasonlóban? Ki biztosít engem arról,
hogy ez a megadás, amivel ő a velem való kapcsolatba
belement, nem egy válogatás nélküli megadás-e, bele a
vakvilágba, hejehuja, mindenkivel, aki épp sorra kerül?
Hogy ezek a képzelgések nem igazak, arról
meggyőzhetett az üzenetváltásunkat hordozó alázatos,
meghitt, a szeméremtől még reszkető vibrálás, de hátha
éppen félénkségében és tapasztalatlanságában nem
vizsgálja meg kellő figyelemmel az ismertetőjegyeimet,
és mások ezt kihasználják, és a helyembe lépnek? Ő
meg, amilyen kis kezdő, azt hinné, hogy az is én
vagyok, nem különböztetné meg az egyiket a másiktól,
és ily módon a legmeghittebb játékainkba egész csomó
vadidegen is bekerülne?
137
Erre föl, kezdtem aztán egy bizonyos meszes anyagot
kiválasztani. Szerettem volna csinálni valamit, ami
félreérthetetlenül jelzi a jelenlétemet, megvédi ezt az
egyéni jelenlétemet a rajtam kívül létező világ
megkülönböztet- hetetlen ingatagságától. Teljesen
fölösleges, hogy most szót szóra halmozva próbáljam
megmagyarázni ennek a szándékomnak az újdonságát.
Az első szó, amit kimondtam elég, még sok is: csinálni,
csinálni szerettem volna valamit, és ha meggondoljuk,
hogy még soha nem csináltam semmit, nem is
gondoltam arra, hogy valamit lehetne csinálni, ez már
maga nagy esemény. így aztán elkezdtem csinálni az
első dolgot, ami épp adódott, és egy csigaház kerekedett
belőle. A testemet borító húsos köpeny peremén,
bizonyos mirigyekből elkezdtem váladékot kibocsátani,
amely egészen körbekanyarodott, mígnem befedett
kemény és tarka, kívül érdes, belül csillogóan sima
pajzzsal. Természetesen nekem nem állt módomban,
hogy ellenőrizzem, milyen formájú az, amit csinálok,
csak ott kuporogtam némán és szinte mozdulatlanul, és
izzadtam magamból a váladékot. Tovább folytattam
akkor is, amikor a páncél már egész testemet befedte, új
fordulatba kezdtem, szóval végül is egy olyan spirálisan
csavarodó csigaházat kaptam, amit ha megnéznétek, azt
mondanátok, nagyon nehéz elkészíteni, pedig csak
kitartóan kell dolgozni, szép lassan kipréselni az
anyagot, mindig egyformán, megállás nélkül, így nő
aztán egyik forduló a másik után.
Attól a pillanattól fogva, hogy megvolt, ez a csigaház
szükséges és nélkülözhetetlen hely is lett, amelyben
meghúzhatom magam, védte az életemet. Mivé is lettem
volna nélküle, pedig amikor csináltam, egyáltalán nem
azért csináltam, hogy hasznomra legyen, épp
ellenkezőleg, ahogy az embernek kedve van hümmögni
egyet, ami nélkül nagyon jól megvolna, de azért mégis
megteszi, ahogy az ember azt mondja, „hm, hm!" - vagy
azt, hogy „hajaj!", így csináltam én a csigaházamat,
vagyis csak azért, hogy kifejezzem magam. És ebbe a
138
kifejezésbe beleadtam mindent, amit gondoltam őróla, a
dühkitörést, amibe belekergetett, a szerelmes álmo-
dozást, a vágyat, hogy én ő legyek, és mégis én én
legyek, ő pedig ő, és a magam szeretetét, amelyet
beolvasztottam az iránta érzett szerelembe, és mindazt,
amit csak evvel a spirálisan tekeredő kagylóhéjjal
lehetett elmondani.
A meszes anyag, amelyet kiválasztottam, szabályos
időközökben elszíneződött, és szép csíkokat formázott,
ezek egyenesen keresztülhaladtak a spirálon. Ez a héj
valami tőlem teljesen elütő dolog volt, de a legigazabb
részem is egyúttal, magyarázata volt annak, ki vagyok
én, formák és csíkok és színek és a kemény anyag
nyelvére fordított arcképem volt. Ugyanakkor az ő
arcképe is volt, erre a nyelvre fordítva, sőt az ő igazi, hű
arcképe volt, olyan, amilyen ő a valóságban, mert
hiszen velem egyidejűleg ő is az enyémmel azonos
kagylóhéjat fabrikált magának. És én tudatomon kívül
azt másoltam, amit ő csinált, és ő tudtán kívül azt
másolta, amit én csináltam, és mindenki másolt
mindenkit, és teljesen egyforma héjakat építettek
maguknak, úgyhogy megint ott lettünk volna, ahol
elindultunk, ha ezeket a csigaházakat elhamarkodottan
egyformáknak mondjuk; de aztán ha közelebb lépsz, és
jól megnézed, számtalan apró kis különbséget lehet
felfedezni, amelyek a későbbiek során igen nagy
különbségekké válhatnak.
Elmondhatom hát, hogy a házam magától alakult ki,
anélkül, hogy ügyeltem volna arra, hogy inkább ilyen
legyen, mint amolyan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
ezenközben szórakozott, gondtalan lettem volna. Ellen-
kezőleg, egészen elmerültem ebben a kiválasztásban,
pillanatnyi kikapcsolódás nélkül, anélkül, hogy egyszer
is másra gondoltam volna, illetve éppen hogy mindig
másra gondoltam. Tekintve, hogy a csigaházra nem
gondolhattam. Mint ahogy egyébként semmi egyébre
sem gondolhattam, de társítva a csigaházkészítésre
fordított erőfeszítéseimet azzal az erőfeszítésemmel,
139
hogy arra gondoljak, hogy készítek valamit, azaz
bármit, azaz mindent, amit aztán készíteni lehet. Így
aztán egyáltalán nem volt valami unalmas munka, mert
a gondolati erőfeszítés, ami társult hozzá,
megszámlálhatatlan gondolatfajtára ágazott szét,
amelyek mindegyike szétágazott megszámlálhatatlan
cselekvésfajtára, amelyek mindegyike megszámlál-
hatatlan dolog készítésére szolgálhatott, és e dolgok
mindegyikének az elkészítése már benne volt a csigaház
építésében, egyik fordulat a másik után…

II.

(Úgyhogy most, ötszázmillió év múltával körülnézek, és

látom a szírt fölött a vasúti töltést és a rajta haladó
vonatot, turistacsoportban utazó holland lányok néznek
ki az ablakon, az utolsó fülkében egy magányos utas
Hérodotoszt olvassa kétnyelvű kiadásban. A vonat
eltűnik egy alagútban, fölötte fut az autóút, szélén egy
tábla: „Látogassatok el az EAK-ba", a felirat fölött
piramisok láthatók, egy motoros fagylaltos kocsi előzni
akar egy teherautót, amely a Rh-Stijl füzetes
enciklopédia e heti példányait szállítja, de aztán fékez,
és besorol mögé, mert a kilátást zavarja egy méhraj,
amely a mezőn sorakozó kaptáruk felől jövet átrepül az
út fölött. Nyilván egy méhkirálynő vezeti a rajt az alagút
túlsó végén kibukkanó vonat füstjével ellenkező irányba,
így aztán ettől a méhek és szénfüst alkotta gomolygó
felhőtől semmit se látni. Hacsak azt a pár méterrel
följebb álló parasztot nem, aki kapájával a földet
forgatja, és észre se veszi, hogy napvilágra emelte és
újra eltemette egy, a magáéhoz hasonló, kőkorszakbeli
kapa maradványát. Csak dolgozik a kertben, egy
csillagvizsgáló épülete mellett, a kupolából égnek
merednek a távcsövek, a küszöbön pedig az őr kislánya
üldögél, és a horoszkópokat olvassa egy képes
újságban, amelynek címlapján a Kleopátra című film
sztárja látható. Látom mindezt, és nem csodálkozom,
140
hiszen a csigaház elkészítésében benne volt már a méz
készítése is a viaszlép sejtjeiben, és a szén kibányászása
és a távcsövek készítése, és Kleopátra birodalma és a
Kleopátráról szóló filmek és a piramisok és a khaldeus
asztrológusok rajza a zodiákus jegyeiről. És a
Hérodotosz által elmesélt háborúk és birodalmak és
Hérodotosz szavai és a világ minden nyelvén írt minden
mű, beleértve Spinoza műveit is hollandul, és a
tizennégy soros ismertetés Spinoza életéről és műveiről
a Rh-Stijl enciklopédia füzeteiben a teherautón, amelyet
most megelőzött a motoros fagylaltos kocsi, és ily
módon a csigaház elkészítésével, úgy érzem, minden
egyebet is elkészítettem.
Körülnézek, és kit keresek? Mindig csak őt keresem,
szerelmesen, ötszázmillió év óta. És látok a fövenyen
egy napfürdőző holland nőt, akit egy aranylánccal
díszelgő kabinos a levegőben szálló méhrajjal ijesztget,
és felismerem, ő az. Felismerem, arról az
összetéveszthetetlen mozdulatról, ahogyan felvonja a
vállát, szinte az arcához ér, majdnem biztos vagyok
benne, sőt mondhatnám, tökéletesen biztos, ha nem
találnék némi hasonlatosságot a csillagvizsgáló őrének
kislányában is és a Kleopátrának maszkírozott
színésznő fényképén is. Vagy talán magában
Kleopátrában, amilyen a valóságban volt, hiszen úgy
mondják, az igazi Kleopátrából valami az összes
későbbi megjelenítésében is megtalálható. Vagy a
méhkirálynőben is, amely ott repül a raj élén, és
ismerős röptének töretlen íve is. Vagy abban a női
alakban, amely papírból kivágva és a műanyag
szélvédőre ragasztva a motoros fagylaltos kocsit díszíti,
fürdőruhája olyan, mint azé a napfürdőző nőé ott a
fövenyen, aki most tranzisztoros rádióján egy énekesnőt
hallgat. Ugyanazt a hangot, amelyet az enciklopédiát
szállító teherautó sofőrje is hall most a rádiójából, és
ezt hallgatom én is, és már biztos vagyok benne, hogy
ezt hallgattam ötszázmillió éven keresztül. Minden
bizonnyal ő az, akit hallok most énekelni, és akinek a
141
képét keresem mindenütt, és nem látok mást, csak
sirályokat, ahogy a víztükör fölött siklanak a víz alól
elővillogó szardellaraj nyomában. És egy pillanatra
meg vagyok győződve arról, hogy felismertem őt az
egyik nőstény sirályban, de egy pillanat múlva már
kételkedem benne. Talán az egyik szardella inkább,
éppúgy lehetséges azonban, hogy valamelyik királynő
vagy rabszolgalány ő, akit Hérodotosz megnevez, vagy
csak megemlít annak a kötetnek a lapjain, amely most a
magányos utas ülőhelyét jelzi, mivel ő maga kiment a
vonat folyosójára, hogy beszédbe elegyedjen a holland
turistacsoporttal vagy az egyik holland lánnyal.
Mindezek bármelyikéről elmondhatom, hogy szerelmes
vagyok belé, és ugyanakkor bizonyos, hogy egyedül ő
az, akibe szerelmes vagyok.
És minél erősebben fellángol bennem a szerelem
mindegyikük iránt, annál kevésbé tudom elhatározni
magam, hogy megmondjam nekik: „Én vagyok, az!",
mert félek, hogy tévedek, és még inkább félek, hogy ő
fog tévedni, és összetéveszt valaki mással. Valakivel,
akit annak a kevésnek alapján, amit rólam tud, valóban
össze is lehetne velem téveszteni. Például az arany-
láncos kabinossal vagy a csillagvizsgáló igazgatójával,
egy sirállyal vagy egy hím szardellával, a Hérodotoszt
olvasó utassal vagy magával Hérodotosszal, vagy a
motoros fagylaltárussal, aki most lejött a fövenyre egy
fügekaktuszokkal szegélyezett poros ösvényen. És most
körülvették a fürdőruhás holland lányok, vagy
Spinozával, vagy a teherautósofőrrel, aki Spinoza
életének és műveinek ismertetését viszi kétezer
példányban, vagy az egyik herével, amely a kaptár
mélyén haldoklik, miután betöltötte hivatását, a faj fenn-
tartását.)

III.

... Mindettől a csigaház elsősorban csigaház marad, a

maga sajátos formájával, amely nem is lehet másféle,
142
hiszen épp ez az a forma, amelyet én adtam neki, vagyis
az egyetlen forma, amit tudtam és akartam neki adni.
Mivel a csigaház, formát kapott, a világ formája is
megváltozott, abban az értelemben, hogy magába
foglalta a világ formáját a csigaház nélkül, és
hozzáadódott a csigaház formája.
Ennek komoly következményei voltak: a fényhullámok
rezgései, ahogy a testekre záporoznak, sajátos hatásokat
váltanak ki, mindenekelőtt a színt, vagyis azt a dolgot,
amelyet a csíkok készítésére használtam, és amely a
többitől eltérő módon rezgett, de ezen kívül azt a tényt
is, hogy egy tömeg egészen különleges tömegi
viszonyba került más tömegekkel, mindezek olyan
jelenségek, amelyekkel én nem számolhattam, és mégis
voltak.
A csigaház ily módon megteremtette a csigaházak
látható képét, ezek - már amennyit tudunk felőlük -
nagyon hasonlóak magához a csigaházhoz, csak míg a
csigaház itt van, azok másutt alakulnak ki, alkalmasint
egy recehártyán. A kép tehát feltételez egy recehártyát,
az a maga részéről feltételez egy bonyolult rendszert,
amely az agyvelőbe vezet. Vagyis amikor én
megteremtettem a csigaházat, megteremtettem a képét is
- nem is egyet, rengeteget, hiszen egyetlen csigaházból
tetszés szerinti sokaságú képet lehet készíteni, de csak
lehetséges képeket, mivel egy kép formálásához kell
még az összes többi dolog, ahogy az előbb mondtam.
Agyvelő a maga látódúcaival, látóideg, amely a
rezgéseket kívülről elvezeti egészen a központig, és
amely a másik végén beletorkollik valamibe, ami
kifejezetten arra szolgál, hogy lássa, mi történik a
külvilágban, vagyis a szemben. Persze most már
nevetséges elképzelni, hogy valakinek megvan az
agyveleje, abból kiágazik egy ideg, mint valami vak-
tában kivetett horgászzsineg, és amíg ki nem pattannak
a szemek, nem is tudhatja, hogy ott kívül van-e látnivaló
vagy nincs. Nekem mindezekből semmi nem volt^meg,
így én voltam a legkevésbé jogosult arra, hogy erről
143
beszéljek; volt azonban egy elképzelésem, éspedig hogy
a legfontosabb a látható képek létrehozása, ez azután
maga után vonja a szemek kialakulását. Ezen az alapon
aztán mindent megtettem, hogy az, ami belőlem
külsőség volt (és az is, ami a bensőmből a külsőt
meghatározta) létrehozhasson egy képet, sőt ezen túl-
menően azt, amit a későbbiek során szép képnek
mondtak (összehasonlítva más, kevésbé szép,
csúnyácska vagy visszataszítóan csúnya képekkel).
Egy test, amely képes megkülönböztetett és
felismerhető sorrendben fényrezgéseket kibocsátani
vagy visszaverni - tűnődtem -, mihez kezd ezekkel a
rezgésekkel? Zsebre teszi? Nem, kisugározza az első
arra jövő felé. És mit fog tenni azokkal a rezgésekkel,
amelyeket nem tud felhasználni, és amelyek így hirtelen
még kissé kellemetlenek is? Bedugja a fejét valami
lyukba? Nem, ellenkezőleg, abba az irányba fogja
nyújtani, mígnem a fényrezgéseknek legjobban kitett
hely érzékennyé válik, és kifejleszt egy berendezést,
amely képek formájában hasznosítani tudja őket. Szóval
a szem-agyvelő összeköttetését úgy képzeltem, mint
valami csatornát, amelyet kívülről befelé váj ki annak a
dolognak az ereje, amely készen áll arra, hogy képpé
legyen, és egyáltalán nem belülről kifelé vájja a
szándék, hogy valamiféle képet elfogjon.
Nem is tévedtem: még ma is biztos vagyok benne, hogy
az elképzelésem nagy vonalakban helyes volt. Abban
azonban tévedtem, hogy elgondolásom szerint a látás
elér hozzánk, azaz hozzám és őhozzá. Kialakítottam
magamról egy harmonikus, színes képet, hogy
behatolhassak az ő látásérzékelésébe, elfoglaljam a látás
központját, befészkeljem oda magam a célból, hogy ő
állandóan érezhessen engem, nemcsak a látásával,
hanem az álmával, az emlékezetével és a képzeletével
is. És éreztem, hogy ezzel egy időben ő is felém sugároz
egy olyan tökéletes képet saját magáról, hogy az legyőzi
majd lomha és tompa érzékeimet, és kifejleszt bennem
egy belső látómezőt, ahol végleg felragyoghat.
144
Így aztán erőfeszítéseink arra vezettek, hogy ilyen
tökéletes tárgya legyünk egy érzékelésnek, amelyről
még nem lehetett tudni, micsoda, és amely később
éppen a tárgya tökéletesedésének következtében
tökéletesedett, a tárgya pedig éppen mi voltunk. Azt
mondom: látás, azt mondom: szem; egyetlen dolgot nem
láttam csak előre, hogy a szemek, amelyek végül ki-
nyílnak, hogy meglássanak minket, nem a mi szemeink
lesznek, hanem másokéi.
Formátlan, színtelen lények, úgy, ahogy összeállt
zsigercsomók népesítették be az egész környezetet,
anélkül, hogy a legkevésbé is törődnének azzal, mihez
kezdjenek magukkal, hogyan fejezzék ki, mutassák be
magukat valami állandó és végleges formában, amely
aztán gazdagíthatja a szemlélő látási lehetőségeit.
Jönnek-mennek, hol elmerülnek, hol kiemelkednek
ebben a víz, levegő és kőszirt alkotta térben, bambán
kóvályognak, forgolódnak, mi meg ezenközben, ő és én
és mindenki, aki arra törekedett, hogy kipréseljen
magából valami formát, ott görnyedünk a nyomorú-
ságos robotban. A miénk az érdem, ha ez a rosszul
kialakult térség látványos térré válik; és ki élvezi? Ezek
a bitorlók, ezek, akik a látás lehetőségére korábban
sohasem gondoltak (mert olyan csúfak, hogy semmi
örömük nem telne egymás nézegetésében), ezek, akik a
legsüketebbeknek bizonyultak a forma hívásával
szemben. Míg mi ott görnyedeztünk, hogy elvégezzük a
munka nagyját, vagyis hogy tegyünk valamit azért,
hogy legyen mit látni, ők szép csendben a könnyebbik
megoldást választották: alkalmazták azokat a lusta,
embrionális felfogó szerveiket ahhoz, ami felfognivaló
volt, vagyis a mi képeinkhez. És most senki ne mondja
nekem azt, hogy fáradságos, nehéz munka volt az övék
is: ebből a fejüket kitöltő nyálkás kulimászból minden
kijöhetett, egy fényérzékeny berendezés kialakítása meg
nem nagydolog. Tökéletesíteni viszont, az igen,
próbálnátok csak meg! Hogyan csinálod, ha nincs mit
látnod, nincsenek látható, sőt látványos, sőt szemet
145
gyönyörködtető tárgyak? Szóval a mi zsebünkre
csináltak szemet maguknak.
Ily módon a látás, a mi látásunk, amelyet homályosan
vártunk, ez volt az a látás, amit a többiek tőlünk kaptak.
Így vagy úgy, a nagy forradalom lezajlott; körülöttünk
egy csapásra szemek nyíltak, és szaruhártyák és íriszek
és pupillák: polipok és szépiák dülledt és fakó szemei,
aranykeszegek és márnák kimeredt és kocsonyás
szemei, rákok és languszták kocsányon lógó dudoros
szemei, legyek és hangyák gömbölyű összetett szemei.
Itt jön egy fényes, fekete fóka, gombostűfejnyi apró
szemével hunyorog. Egy csiga kinyújtja golyószemét a
hosszú szarvakon. Egy sirály kifejezéstelen szeme a víz
tükrét fürkészi. Békaember mereszti figyelő szemét a
mélybe a maszk üvege mögül. A látcső lencséi mögül
egy hosszújáratú kapitány, a kerek napszemüveg mögül
meg egy lubickoló lányé irányul az én csigaházamra,
aztán egyik a másikára pillant, és megfeledkeznek
rólam. A rövidlátó szemüveg lencséinek közepéből
magamon érzem egy zoológus rövidlátó szemét, aki egy
Rolleiflex keresőjét szegezi rám. Ebben a pillanatban
apró, újszülött szardellák raja vonul el előttem: a fehér
halacskák oly kicsik, mintha csak a szem fekete pontjai
férnének el rajtuk - mint valami porfelhő, úgy úsznak a
szemek a tengerben.
Mindezek a szemek az enyémek voltak. Én tettem őket
lehetővé, enyém volt a cselekvő szerep, én nyújtottam
számukra a nyersanyagot, a képet. A szemekkel aztán
jött a többi, vagyis mindaz, amivé a többiek váltak,
most, hogy már szemük volt, minden formájukban és
tevékenységükben, és mindaz a számtalan dolog, amit
most, hogy szemük volt, ők csináltak, minden
formájában és működésében, mindez abból származott,
amit én csináltam. Nemhiába, voltak már benne az én
ottlétemben, az én kapcsolatomban a többiekkel,
hímneműekkel és nőneműekkel, az én csigaházkészíté-
semben és így tovább. Szóval én előre láttam mindent,
de mindent.
146
És mind e szemek mélyén én lakoztam, vagy tálán egy
másik én, az én egyik képem, és találkozott az ő
képével, az ő leghűbb képével, abban a másvilágban,
amely az üvegtest félfolyékony gömbjén keresztül, a
pupillák sötétjén, a recehártyák tükörpalotáján keresztül
feltárul, a mi partot és határt nem ismerő igazi
közegünkben.

147