A tehetség fogalmának buddhista megközelítése

A tehetség fogalma alatt legtöbbször az átlagon felüli vagy az átlagot meghaladó

emberi képességeket vagy valamiben kiemelkedő jártasságot szokták érteni. A
tehetség szó, amint azt a kifejezés magában rejtve tartalmazza, sokkal inkább a
minden emberben meglévő tetterőt, kreativitást fejezi ki, amelyet egy adott személy
kimunkál - ekkor általában tehetséges emberről beszélünk -,vagy sem, s ebben az
esetben a külső feltételrendszer, a külső körülmények határozzák meg az illető életben
elfoglalt helyét. Ennek alapján kimondhatjuk, hogy minden emberi lénynek
valamilyen speciális területen – vele született hajlamainak megfelelően - átlagon felüli
tehetsége van, azonban legtöbbször ennek kifejlesztése elmarad, s ennek okát az
önismeret hiányában jelölhetjük meg.
Kétféle tehetséget különböztethetünk meg: a „született tehetséget”, tehát a már eleve
meglévő és az általánostól eltérő képességet birtokoló személy esetét, amikor például
egy gyermek már korán valamilyen területen kimagasló képességeket mutat. Ebben az
esetben a környezetének nincs más dolga, mint segíteni ezt a képességet minél
magasabb szintre fejleszteni, illetve segíteni azt, hogy a személyisége a fejlődése
során ne váljon egyoldalúvá, ne korlátozódjon le az eleve meglévő képességére,
hanem a már eleve meglévő tehetsége legyen a személyiség fejlődésének a motorja.
A született tehetségek képességeiről - melyeket a modern gondolkodás a genetikai
tényezőknek tudja be - a buddhizmus azt feltételezi, hogy a személy korábbi testet
öltésében, korábbi életében alapozta meg, és ebben az életben egy már korábban
kimunkált képesség vagy hajlam él tovább és egy adott területen, mint kiváló tehetség
mutatkozik meg. Az ilyen embereknek eleve tehetségük van valamiben, már
gyermekkorban megmutatkozik ez a képességük és ennek fejlesztése könnyű és
egyértelmű sikert eredményez.
A másik és általánosabb eset az, amit „kifejlesztett tehetségnek” nevezhetünk, vagyis
amikor egy ember önmagából kimunkálja, kifejleszti, felszínre hozza azt a
képességet, amely az ő sajátja, és amely később az élete mozgatóerejévé tud válni.
Ennek segítésére különböző módszerek és technikák lehetségesek és a pedagógiának
az egyik fontos feladata éppen az, hogy ezt a folyamatot elősegítse, támogassa. Ez a
folyamat szoros összefüggésben van az önismeret kifejlődésével, mert a minden
emberben potenciálisan meglévő tehetség kifejlesztése a lelki vagy tudati (ezeket
esetünkben szinonimaként érthetjük) folyamatok megismerése során válnak
lehetségessé. Ennek illusztrálására tekintsük át röviden a buddhizmus személyiségről
szóló tanítását.
A buddhizmus a személyiség vagy más megközelítésben a tudat összetettségét tanítja.
Az emberi én-élmény öt tudatfolyamból áll össze. Ezek a formai világ tapasztalása, az
érzelmi és emocionális folyamatok, a gondolkodási és képalkotási folyamatok, az
akarat és kreativitás folyamatai, valamint az eddigieket én-élménnyé összefogó
tudatosság, amely az én-tudat élményét adja. Ezek egyre szubtilisabb síkjai az emberi
léleknek, vagyis formai tapasztalása minden emberi lénynek van, de a bensőbb
érzelmi, értelmi és különösen az akarati síkokat, melyhez a tehetség kérdése is
kapcsolódik, csak azok az emberek tapasztalják meg, akik az önismeret valamilyen
mértékével bírnak. Ennek alapján a minden emberben meglévő tehetség kifejlesztése
azon múlik, hogy az önismeret során a fejlődő lélek tapasztalatot nyerjen önnön belső
lelki folyamatairól és ebben eljusson odáig, hogy az akarati síkon „kódolt” hajlamait
és tehetségét felismerje, ráébredjen arra, hogy mi is az ő egzisztenciájának központi
lényege, vagyis mi az a terület, ahol önnön lényét kibontakoztatva értékes és boldog
életet tud élni.
A buddhizmusban jól kidolgozott gyakorlatrendszer segít ebben a folyamatban, az
úgynevezett belátás-gyakorlás (kontempláció, vipasszaná), amely nem csak
megalapozza a későbbi koncentrációs és meditációs gyakorlatokat, melyek a
buddhizmus céljához vezetnek el, hanem önmagában is biztosítja, akár gyermeki
korban is azt, hogy az ember egyre tisztábban lássa önmagát, önnön belső érzelmi,
gondolati és akarati folyamatait és ezek során hajlamait és tehetségét is.
Úgy összegezhetjük az eddigieket, hogy buddhista szempontból a tehetség gondozása
és a tudat gondozása legalapvetőbb szinten ugyanazt jelentik. Mindkettő a
buddhizmus elsődleges céljaként hagyományosan említett felébredés irányába tett
lépés, ám míg előbbi lényegét tekintve ezen az úton inkább eszköz, a tudat
megismerése már módszernek tekinthető. A buddhizmus sajátossága pedig éppen az, s
ebben különbözik a többi vallástól, voltaképpen a vallásoktól, hogy megismerésre
épít. Ebbéli jellemvonása sokkal közelebbi kapcsolatba hozza a tudományos
megismeréssel, mint azt általában tételezik. A buddhizmus így inkább filozófiai,
illetve gyakorlat-alapú világnézet, amely bizonyos országokban vallási irányzatok
kialakulását eredményezte.
Az emberi lét alapkérdéseire keresve a választ a buddhizmus egyetemes módszert
dolgozott ki, olyat, amely nem kor- vagy kultúrafüggő. Talán ebből a fajta
megközelítésből fakad, hogy a tehetségfejlesztéssel kapcsolatban is feltehetően olyan
megközelítést kínál, amely különbözik attól, amit a jelenkor és azon belül is a nyugati,
modern tudomány szemléletének homlokterébe enged. Ez a megközelítés néhány
alapvonásban az alábbi pontok szerint foglalható össze.
1. Buddha felismerésének rövidített leírását: „meglátni a dolgok valódi mivoltát”, szó
szerint: „úgy ismerni és látni a dolgokat, ahogyan valójában vannak” – a tehetséggel
kapcsolatban úgy értelmezhetjük, hogy nem elérni kell egy állapotot, megszerezni
valamit, ami még nincs a birtokunkban, kifejleszteni egy képességet, hanem a cél a
látásmód megtisztítása. Ez azt jelenti, hogy a valóságnak megfelelően lássuk a
világegyetemet és az ember léthelyzetét.
Van egy torzító effektus, ami miatt a dolgokat nem a valóságnak megfelelően látjuk,
de megvan a lehetőség, hogy mégis tisztán lássuk. A külső és belső tapasztalati
világot alkotó dolgok nem önmagukban, objektíve olyanok, amilyenek, hanem amit
tapasztalunk, az a saját tudatunkon, tudatunk állapotán múlik. A tudat azonban
hétköznapi szinten zavarodott állapotban van, tehát nem látja a valóságot úgy, ahogy
az valójában van.
A buddhista gyakorló önfigyeléssel és önelemzéssel fejleszti ki azt a látásmódot,
amelynek eredendően a birtokában van, de ezt homály borítja, “por fedi”. Ez egy
“szellemi vakság”, amely révén tulajdonképpen a saját valódi mivoltunkról szóló
tudás veszett el. A tudás úgy szerezhető vissza, ha eloszlatjuk a homályt, vagyis meg
kell szabadulni a valóság látását elfedő, elkendőző rétegtől. A hiteles látás,
megismerés érdekében szükséges megtisztítani a tudatot a helytelen működésektől,
megszüntetni a berögződött, ámde téves szokásokat, például azt, hogy önmagunkat
szilárd és változatlan lényként tapasztaljuk.
A meditációs fokozatokon, állapotokon áthaladva a tudat teljesen megtisztulhat a
szabadságát megakadályozó, elhomályosító szennyeződésektől, minden fátyoltól, ami
elhomályosíthatná a tudat világosságát, így a tudat hétköznapi állapota összeolvadhat
annak megvilágosodott természetével, saját terében megjelenhet annak egyik
eredendő állapota, a bölcs belátás, a valóság teljesen tiszta megértése.
2. Az előbbiekben összefoglaltak a buddhizmus alapvető mondanivalóját hordozzák.
Nagyon lényeges megközelítés, szemléleti alapállás ebben, hogy visszatérni kell egy
látásmódhoz. Ez azonban mégis, nyugati fogalmakkal leírva egy tehetség képességgé
fejlesztését jelenti. Egy olyan tehetségét, ami azonban nem kevesek kiváltsága, egyedi
sajátossága, nem valami keveseknek megadatott, “plusz” képesség, hanem
valamennyiünkben meglévő potencialitás. Ennek a potencialitásnak az aktualizálása a
cél. Ez a potencialitás látensen minden létezőben benne szunnyad. A szunnyadó
képesség felébreszthető – és magát a folyamatot úgy is nevezik: felébredés, aki pedig
megvalósította, elérte ezt a látásmódot, szellemi állapotot, az a felébredett.
A megismerést nem az korlátozza, hogy hiányozna belőlünk egy képesség. A szellemi
látóképesség, amely a dolgokat a valóságnak megfelelően tudná mutatni, nem
hiányzik, minden emberben megvan, ám feledésbe merült. Olyan hosszú ideig nem
használtuk, hogy immár nem is vagyunk képesek ezen keresztül érzékelni. Ám
bennünk van, vagyis minden ember és buddhista megközelítésben végső soron
minden úgynevezett érző lény is magában hordja a tökéletesség lehetőségét. Ezt az
eredendően bennünk lévő képességet hívhatjuk bölcsesség-természetnek, ami
voltaképpen a felébredés potencialitása.
Bölcsességtudatunk ösztönös törekvése, hogy kapcsolatba lépjen a dolgok torzítatlan
valójával. Ebben a valóság iránti fogékonyságunkban és mélyről fakadó, romlatlan
érzékenységben testesül meg eredendő józanságunk és jóságunk. Rögzült
személyiségünk azonban a valóság jól megszokott változatának hirdetésében és
védelmezésében leli biztonságát. Minden ember bölcsesség és rögeszmék egyvelegét
hordozza magában, mindenkinek a látásmódjában vannak egészséges és torz elemek.
Beszűkült látómezőnk kiterjesztésének egyszerű és hatásos módjai a tudatosságot
fejlesztő módszerek. Az olyan gyakorlatok, mint az éberségmeditáció, különösen
nagy hasznára válhatnak az embereknek. Ezek a technikák lecsillapítják zakatoló
elménket, élesebbé teszik tudatunkat és az ítélőképességünket, ezáltal segítségünkre
lehetnek abban, hogy a közvetlen tapasztalásunkat el tudjuk különíteni
rögeszméinktől és előítéleteinktől.
Mivel ez mindenkiben létező, felszínre hozható képesség, ezért buddhista
megközelítésben e téren mindenki tehetséges, mindenki elérheti szelleme
maradéktalan felszabadítását, tudata valódi természetének megtapasztalását. Ez a
valódi természet, amelynek révén jelenlétet és tudatosságot tapasztalunk, egyetemes,
mindent átfogó, mindent magába ölelő. A tudatnak ez az alapvető minősége, a tudat
világossága, az éber tisztánlátás az egyetlen dolog, ami közös bennünk, ami összeköt
bennünket egymással, ami mindannyiunkban azonos.
3. A buddhizmus a tisztánlátás elvesztésének gyökérokát az emberi tudatnak abban a
már említett torzulásában, elváltozásában jelöli meg, amelyet tudatlanságnak,
nemtudásnak nevez. Elfelejtettünk valami tudást, ennek következtében állt be a
megismerésbeli fogyatékosság. Nem olyasfajta tudatlanságról van tehát szó, mintha
valamilyen ismeret hiányozna, hanem egyfajta tehetetlenség teszi lehetetlenné a
valóság tisztánlátását.
Tehetetlenség alatt a tudat függését értjük. Hétköznapi szinten a tudat működését
meghatározzák a tudatban zajló irányítatlan folyamatok, a saját tudatunk megismerő
funkcióiban kialakult torzulások, amelyek a közönséges élet labirintusába zárnak
minket. A tehetség valójában a tehetetlenség megszüntetésének lehetősége.
A tudat működésének a leglényegesebb sajátossága a koncentráció. A tudatra nagy-
mértékben jellemző az a fajta tehetetlenség, hogy nem képes elengedni a tapasztalt
jelenségek által felkeltett érzelmeket és gondolatokat, valamint motivációkat. Ezek a
folyamatok anélkül indulnak el, hogy lenne bennük bármiféle tudatos rendező erő,
hiszen hétköznapi szinten nincs arra szeme az embernek, hogy a saját belső
folyamatait lássa. Azáltal, hogy a szemlélődési és meditációs gyakorlatokon keresztül
tudatosan megismerjük önmagunkat, s azokat a mechanizmusokat, amelyek
következtében tudatunk hozzátapad a jelenségekhez, sikerül átlátnunk önmagunkon, s
megértjük, hogyan működünk. Így képessé válunk arra is, hogy feloldjuk ezeket a
mechanizmusokat.
Az érzések, gondolatok, akarati, azaz szándékfolyamatok mind mélyebb rétegeiben
zajlanak a tudatnak. Ebből az is következik, hogy ha sikerül az érzékszervi
benyomások hatására felbukkanó zavaró érzelmek – voltaképpen mint emóciók:
kimozdultságok – terén stabilitást teremteni, majd a rendszerint spontán megjelenő
gondolatokat is irányítás alá vonni, azaz összességében feloldani a tudat túlzottan a
jelenségekhez tapadását, akkor jut el az ember oda, hogy összpontosítással, a tudat
önkényesen kavargó képzeteinek akaratlagos kizárása révén megjelenő erő
segítségével megvalósuljon az akarat, azaz a tetterők, a cselekvőképesség fölötti
tudatos kontroll.
A tudatos akarat, a tiszta szándék az a szellemi hozzáállás, mely a cselekedetekben
csak kifejezésre jut. A szándék kontrollja, irányítása kritikus jelentőségű ahhoz, hogy
az ember valóban tehessen, vagyis tehetsége egy minden pillanatában tudatos
folyamat eredményeként bontakozzon ki.
4. A megismerés révén tudásra teszünk szert. Buddhista megközelítésben iránya
szerint ez a tudás lehet kifelé, az érzékszervek által tapasztalható anyagi valóságra
irányuló, avagy az emberre, a tapasztalóra irányuló. Alapvetően tehát kétféle tudás
létezik: tárgyi tudás és látásmódbeli tudás. Az első az anyagi tudásnak és
ismereteknek felel meg, a másik, amit alanyi tudásnak is hívunk, a szellemi,
bölcseletbeli tudásnak felel meg.
A nyugati ember érzékszerveinek, értelmének és akaratának használatával „kifelé”
irányul. Valamit néz, valamit hall, valami tárgyra gondol, valaminek a fogalmát
megalkotja, valamiről ítéletet mond. Az ilyen „megkülönböztető értelmi tevékenység”
persze fontos és hasznos. De lehet az embernek az ellenkező irányba, nem kifelé,
hanem befelé is elindulnia. Ehhez is az szükséges, amit az előbbiekben említettünk:
csökkenteni, sőt leállítani az érzékelés, az érzelmek, a gondolkodás és az akarat
nyugtalan, cél nélküli, kavargó, irányítatlan folyását. Ha ez sikerül, akkor elérkezünk
lényünk benső csendjéhez, ami zavartalan, ugyanakkor mindenre nyitott.
Ez a nyitottság épp ellentéte az egy dologra, egy ismeretcsoportra való
összpontosításnak. A tárgyi tudás megszerzése során megtanuljuk az élet szabályait.
Eközben viszont nem vesszük észre azt, hogy miközben egyre többet tudunk, úgy
szűkül tudatunk szabadsága, úgy csökkennek lehetőségeink, lesznek egyre
kevesebben az ok-nélküli, szabad cselekedeteink, szabad felismeréseink.
Az alanyi tudás a konkrét ismeretektől való függetlenség. A nyitottságban megjelenő
tudás nem valami tényállás puszta ismerete, hanem intuitív bölcsesség, ami mindent a
valóságnak megfelelően és nem torzítottan tud és lát. A feladat az, hogy megtanuljuk
elérni az érintetlen felismerés, az elfogulatlan gondolkodás képességét, elsajátítsuk a
nem kötött, szabad, tiszta látásmódot, azaz kibontakoztassuk a tudat eredeti
természetét.
5. Ha ez a szabad látásmód kibontakozik, megjelenik az éber tudatosság, az intuitív
bölcsesség, akkor megvalósul az a szabadság is, hogy a tudatunk független legyen a
korábban megszerzett ismeretektől, a gondolkodás megszabaduljon a biztos tudástól.
Meglepő lehet ez a gondolat, hiszen egész nyugati szemléletünk, tudományunk arra
épül, hogy korábban megszerzett ismeretekre újabbakat építsünk fel, létrehozzuk az
ismeretek hálóját. Ez a háló képes újabb ismereteket is kifogni, ám meg is köt, el is
határol. Annak érdekében azonban, hogy új felismerésekre legyünk képesek, tudnunk
kell úgy látni, érezni, gondolkodni, cselekedni, ahogy addig még nem. A szellem
akkor képes teljesen kötetlenül, kreatívan működni, ha nem köti a régi. Az ilyen tudat
potenciálisan mindentudó, vagyis amit meg akar ismerni, azt meg is ismeri, hiszen
megszabadul minden korláttól.
Buddhista megközelítésben tehát a tehetséggondozás nem egy képesség fejlesztését,
egy szakterületre összpontosítást jelent, amikor a megismerés speciális eseményekre
és jelenségekre irányul, mivel az beszűkítést eredményezne. Ha a megismerésünk, az
érdeklődésünk, a figyelmünk egyoldalúan rátapad, vagy ráirányul bizonyos fajta
megismerési módokra, akkor az valóban hordozza annak esélyét, hogy az ember
szakbarbárrá váljon. Ha az ember mindig azzal foglalkozik, ami egy bizonyos
képességének az irányába esik, akkor könnyen megtörténhet, hogy az egyéb
képességek és megismerési érzékenységek elsorvadnak, akár pusztán a használat
hiánya következtében is.
Amikor elménk figyelme túlságosan rögzül egy benyomáson, gondolaton, elveszítjük
a rugalmasságunkat és a könnyedségünket, a tudati szabadságunkat. A
buddhizmusban fontos cél, hogy az ember kellő mértékben fejlessze tudata
mozgékonyságát, hogy az soha ne váljon merevvé, ne legyen kiszolgáltatott a rögzült
reakcióknak. A meditáció módszerével elérhető, hogy semmilyen gondolaton,
észlelésen vagy érzelmi reakción ne ragadjon meg a figyelmünk és megtanuljunk egy
rugalmasabb, több mindent befogadó tudatosságot kialakítani. Ez lehetővé teszi, hogy
egyfajta szellemi magaslatot elérve önző és rögzült nézőpontjaink fölé emelkedjünk,
kilépjünk megszokott gondolati mintáinkból, ismereteink és hiedelmeink,
előítéleteink világából és képesek legyünk friss, elfogulatlan szemmel megvizsgálni
bármilyen kialakult helyzetet.
Ha a tudat nem kötődik hozzá azokhoz a jelenségekhez, amelyek az érzékeken
keresztül merülnek fel, akkor olyan szintű nyitottságra és rugalmas megismerésre
lesz képes, hogy bármiben jó lesz, bármiben tehetséget árul el. Úgy tűnik, mai
világunkban, amikor a legtöbb ember annak kényszerét érezheti, hogy minél előbb
megtalálja érdeklődésének irányát és egy területen szakértővé, de legalábbis
piacképes, a társadalmi munkaerőpiacon értékesíthető képességeket felmutató
emberré váljon, kevés esély van arra, hogy holisztikus látásmódra tegyünk szert. Ez
ugyanis egyszerre feltételezné, hogy valaki a lehető legszélesebb körben képes átlátni
a világi folyamatokat és az azok közötti összefüggéseket, s akkor még nem is
beszéltünk arról, hogy az univerzális nyitottság mellett vertikálisan, a tárgyi, anyagi
világban átélhető és az afölötti, transzcendens tapasztalatokat is egyaránt képes legyen
értelmezési keretbe, rendszerbe helyezni.
Megnehezíti ezt a hozzáférhető, megszerezhető ismeretek rendkívüli mennyisége is.
Ma ritkán, vagy egyáltalán nem, mindenesetre egyre nehezebben képződnek,
fejlődnek ki olyan személyiségek, akiket polihisztoroknak nevezhetnénk, akik
interdiszciplináris összefüggéseket lennének képesek meglátni, hiszen egy adott
területen is óriásira nőtt a feldolgozandó ismeretek mennyisége. Talán mondanunk
sem kell, hogy a jövőnk, az emberiség céljainak szinoptikus egybelátása, végső soron
a helyes célok, fejlődési orientációk meghatározása szempontjából is mennyire fontos
lenne, hogy esély legyen az egyetemes látásmódra. Nem mondhatunk mást a
korábbiakban leírtak függvényében, mint hogy a buddhizmus képes eszközt és
módszert biztosítani egy ilyen emberideál megvalósulásához.
6. A saját tudatállapotunkra történő reflektálás, képességeink tudatosítása és
fogyatékosságaink kiküszöbölése egyaránt az éber tudatosságot feltételezi. Buddha
tanítása szerint az ehhez vezető út, a tudati elhomályosulást keltő zavaró érzelmek
legyőzése, a hatalmas erőket bontakoztató szellemi tökéletesség ugyan esetleg mások
útmutatásával, de végső soron csakis saját elmélkedésünk révén következhet be.
A buddhista út alapja a személyes tapasztalás, életünk összefüggésrendszerének és
tudatunk működésének precíz, mélyreható megfigyelése és megismerése. Az
önmagunkra alapozva megszerzett, személyesen átélt igazság egyre inkább áthatja
életünket és megalapozza a jelenségek valódi természetére történő meditatív
ráébredést. Mindenki csakis önnön erejéből, önmagára támaszkodva tehet szert erre a
tudásra.
Ezt: az egyéni megtapasztalást, a benső önátalakítást, az éber tudatosságot ma
mindenképpen segíti az a pedagógiai koncepció, amely az iskolai kötelező relaxáció
gyakorlatát tűzte ki célul. Meggyőződésünk, hogy ez lehetővé teszi, hogy ne csak
olyan emberek képződjenek az iskolában, akik képesek lesznek – ilyen vagy olyan
fokon – eligazodni a társadalmi, gazdasági és egyéb összefüggések rendszerében, azaz
a társadalmi szabályrendszerek, együttlétezési módok olykor egyre szövevényesebb
dzsungelében, hanem olyanok, akik részben megőrzik, részben kifejlesztik magukban
azt a képességet, hogy tájékozódhassanak benső világukban, lelki folyamataikban is.
Ezt nélkülözhetetlennek tarthatjuk az egész ember felnevelésében: aki tehát mind
külső, mind benső világának megismerője, sőt ismerője.
7. A támasz a támasztéknélküliséghez, a teljes tudati szabadsághoz azonban lehet az
ember veleszületett öntermészetének egy olyan aspektusa, egyedi jellegzetessége,
amely egyediségénél fogva a legnagyobb segítség lehet az út során. Ezt nevezhetjük
tehetségnek is: voltaképpen, ha ezen a területen elindulunk a tökéletesség
megvalósítása felé, óhatatlanul szembesülhetünk benső akadályainkkal.
Tudatosíthatjuk, hogy a legfőbb benső akadály nem más, mint a beszűkült
megismerési képességből fakadó beszűkült tudatosság.
A buddhizmus megközelítésében az előbbiek szerint ez megváltoztatható, vagyis az
emberi lény nem egy véglegessé rögzült struktúra, hanem az összetevők folytonosan
változó viszonyrendszerében megtestesülő megismerési folyamat. A helyes
megismerés nyomán születő belátás elmélyült és megtisztult, etikus magatartásra
kötelez, ez a magatartásmód pedig továbbvisz egy még bölcsebb, letisztultabb
megismerés felé. A tehetség, a tudat gondozása tehát ezért sem egy cél elérését,
hanem egy erényeket és értékeket teremtő megismerő folyamat fenntartását jelenti.
Idealista megközelítésben nem mondhatunk mást, mint azt, hogy létünknek oka és
célja van. Ebből az is következik, hogy senki sem születik meg anélkül, hogy ne lenne
értelme, elrendeltsége földi létének. Mindenki azért születik meg, mert létének van
egy olyan lehetősége, hogy valamit ő adjon hozzá a világ rendezettségéhez. Ez a
„hozzáadott érték” tehetné a világunkat kozmosszá, átlátott renddé, ahelyett, hogy a
káosz növekedne benne. Ezért is nagy felelősség, miként találhatjuk meg annak
módszerét, hogy bárkit eljuttassunk léte értelmének, céljának megtalálásához. Ez
egybeesne a veleszületett sajátos tehetsége megtalálásával, adott területen képességgé
fejlesztésével. Az önmegvalósítás, önkiteljesítés pozitív értelme ebben ragadható
meg, s tágabban egy olyan összefüggésrendszerben, ahol kinek-kinek a léte
beleágyazódik a mindenség mindenkit elválaszthatatlanul összekötő egészébe.
Mireisz László, A Tan Kapuja Buddhista Egyház elnöke és
Csörgő Zoltán, az Egyház Közoktatási Bizottságának tagja