Professional Documents
Culture Documents
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Mirr-Murr, a kandúr
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
– Talán ezt… – nyúlt a sárgaréz derelyeszaggató után Jánoska mamája. – Az enyém úgyis
elromlott. Szép a többi is…
– Az egészet magának adom – szólt ravaszul Slukk Ödön –, és nem is kérek érte pénzt!
Jánoska mamája értetlenül nézett rá.
– Hm, hm – mondta Slukk Ödön. – Elég poros, elég kopott, de ha más nincs, ez is jó.
Ezért az ócska kabátért odaadom!
S már fogta is a kabátot, s dugta bele a kifakult, hatalmas hátizsákba.
– Hát jó – sóhajtott Jánoska mamája. – Szegény uramé volt.
Slukk Ödön elköszönt, lábával behajtotta a kiskaput, s vidáman poroszkált a poros
akácfák alatt a vasútállomás felé. „Nincs elveszett nap! – gondolta magában. – Slukk Ödön
még tud üzletet csinálni! Slukk Ödön még nem olyan öreg!”
Megváltotta a jegyet, s mert meleg volt, és az üzletre is inni kellett, beült a restibe a piros
terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört. Míg a sört hozták, a kabátot
a szék támlájára tette, és kortyolgatás közben nézegette.
A vonat késett, meleg volt, és a kabát is egyre jobban tetszett neki – egyszóval Slukk
Ödön, az öregedő házaló egyre több korsó sört eresztett le a torkán.
Kicsit imbolygott is, mikor bejött a vonat, a pincér meg úgy adta rá a kabátot, a
hátizsákra. A kabát bő volt, s a hátizsák kinyomta, mint valami púp.
A fülke üres volt, az öreg házaló leült az ablak mellé, és szunyókálni kezdett.
Arra ébredt fel, hogy a kalauz szólítgatja, és a jegyet kéri.
– Igenis, azonnal – motyogta Slukk Ödön, belenyúlt a kabátzsebbe, s az álmosan pislogó
Mirr-Murrt nyújtotta a kalauz felé.
– Szép kis macska! – mondta a nagy bajuszú kalauz, és megsimogatta a rémült Mirr-Murr
fejét. – Barátságos pofikája van!
Slukk Ödön úgy fogta Mirr-Murrt, olyan kétségbeesett ábrázattal, mint aki rosszat
álmodik, és nem tud felébredni. Másik kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és odaadta a jegyet. A
kalauz kezelte, szalutált és elment.
Mirr-Murr fészkelődött Slukk Ödön kezében. Az öreg házaló maga felé fordította a
kandúrt, és úgy nézték egymást kíváncsian, töprengve, mint régi ismerősök, akik hosszú-
hosszú idő után találkoztak.
– Hm, hm – szólalt meg végre Slukk Ödön.
Mirr-Murr nem szólt semmit, igyekezett barátságos képet vágni.
– Hát jó – fejezte be Slukk Ödön a hümmögést. – Úgyis olyan egyedül vagyok! Te meg
kis helyen is elférsz. Igaz? – s fáradt, kék, öreg szemmel nézett Mirr-Murr-ra, s letette az ablak
elé a felhajtható asztalkára.
Mirr-Murr az üveghez nyomta az orrát, úgy bámulta az elsuhanó villanypóznákat, a
dróton ülő, meg-megrebbenő vadgalambokat, a lassan forduló tájat. Magához tért az
ijedségből, és Slukk Ödön is barátságosan viselkedett. Dobogó szívvel érezte, hogy új,
izgalmas kalandok várnak rá.
Visszanézett az öreg házalóra, de az már félrebillent fejjel aludt.
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
A kiscsacsiék tűvé tették az udvart, a házat, benéztek minden zugba, repedésbe, lapulevél alá,
de nem találták Mirr-Murrt. Kétségbeesve kutattak estig, már a nap is lement, de a kandúr
nem volt sehol.
Szomorkodva teltek a napok, szótlanul üldögéltek az üres nyúlketrec árnyékában, nem
néztek egymásra, nem játszottak, csak nagyokat sóhajtottak.
Egyszer csak Jánoska mamája kereste őket, egy nagy boríték volt a kezében. Mosolyogva
nézte az árnyékban üldögélő kis társaságot. Mióta Jánoska elment nyaralni a Balatonra, bizony
megint egyedül maradtak. Nem is nagyon törődött velük senki, ő például észre se vette, hogy
egy hiányzik közülük. De ma délben levelet hozott a postás. A borítékon nagy ákombákom
betűkkel állt a címzés:
KISCSACSINAK, PAPRIKAJANCSINAK,
BÓBICÉNEK, CSINNADRATTÁNAK
ÉS MORZSÁNAK!
Kicsit hosszú címzés volt, nem is fért el az egyik oldalon, a boríték másik oldalára is jutott
belőle. Jánoska mamája odaadta a kiscsacsinak a levelet, és visszament a konyhába.
A kiscsacsi nézte, forgatgatta a nagy borítékot, még meg is szagolta, majd kicsit
felsóhajtva továbbadta Paprikajancsinak.
– Én azt hiszem, hogy te folyékonyabban fel tudnád olvasni! – mondta.
Paprikajancsi krákogott, a torkát köszörülte, letette a borítékot a földre, úgy nézte, majd
azt mondta:
– Ez valami külföldi írás lehet. Valami egyiptomi macskakaparás. Ezt az ábécét nem
ismerem!
S továbbadta a borítékot Bóbicének.
Bóbice meg se nézte.
– Én csak kottát tudok olvasni – mondta, s odaadta Csinnadrattának a borítékot.
– Ezer láncos ágyúgolyó! – mormogott Csinnadratta. – Hát vágjunk neki vitézül! – S
szuronyával fölvágta a borítékot, kivette belőle a levelet, egyet-kettőt köhintett, az orra elé
tartotta, s olvasni kezdte:
– „Kedves Fiúk és Bóbice!”
– Ezek mi vagyunk! – kiáltotta Paprikajancsi.
– És én! – mondta örömmel Bóbice. – Olvasd tovább!
– „Először is tudatom, hogy a pipacsos vázát nem én törtem össze. Bár rám fogták itten.
Mindjárt az első nap. Szép kis fogadtatás! Aztán kiderült, hogy a huzat csapta be az ablakot.
Attól esett le a váza. Így végre lejöhettem a szekrény tetejéről, papírt kerestem, tollat, tintát, s
most itt ülök az asztalon, és levelet írok nektek.
Lassan megy, mert közben az ajtót is figyelnem kell, mert Vica néni, a bejárónő, aki rám
fogta a vázát, minden percben visszajöhet. S akkor vissza kell mennem a szekrény tetejére,
mert ő (Vica néni) a lelke mélyén még mindig nem hisz nekem.
Kicsit mogorva és barátságtalan. Slukk Ödönnél dolgozik, aki a kabátzsebben felhozott
ide, ami a vonaton rögtön kiderült. Ugyanis jegy helyett engem nyújtott a kalauznak. Mind a
ketten nagyon elcsodálkoztak. Rólam ne is beszéljünk! De aztán megtalálta a jegyet is, úgyhogy
minden rendbe jött. Nagyon összebarátkoztunk, és mikor megérkeztünk, Slukk Ödön kivett a
zsebéből, és azt mondta Vica néninek:
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
– Itt van ez a kedves kis macska (ez én vagyok!), mától kezdve itt fog lakni, viselje
gondját! Adjon neki tejet meg ilyesmit.
– Adjon neki a nyavalya! – mondta Vica néni, és úgy csinált a lábával, mint aki táncolni
készül. Rossz a modora és barátságtalan. Ebből is láthatjátok!
De erre Slukk Ödön az asztalra csapott, és kiabálni kezdett:
– Itt én parancsolok! Enyém a lakás, én fizetem magát!
Erre Vica néni bevágta az ajtót. De aztán mégis kaptam tejet.
Képzelhetitek, hogy egy kicsit ideges voltam. De azért hamar feltaláltam magamat.
Mikor az ablakból leugrottam, kicsit meglökhettem a pipacsos vázát. De csak egy icipicit!
És nem akarattal. De rögtön rám fogta. Még szerencse, hogy az ablak bevágódott, és Slukk
Ödön azt mondta:
– Állandóan huzat van ebben az odúban! Magának agyára megy a szellőztetés!
Vica néni nem válaszolt, a cserepeket seperte össze, és közben engem keresett a
szemével.
De nem láthatott, mert a szekrény tetején voltam.
És most beszámolok az itteni életről…
Ez egy paca, mert közben visszajött Vica néni, és én majdnem későn vettem észre! De
már elment.
Hogy jobban megértsétek, két részre osztom az itteni életet. Jóra és rosszra.
Jó: Az ijedségen kívül nem lett semmi bajom, mikor elbújtam, és utána elaludtam a
kabátzsebben.
Rossz: Nem látlak benneteket.
Jó: Viszont láttam egy vonatot, egy kalauzt, villanypóznát, Slukk Ödönt.
Rossz: És Vica nénit.
Jó: Slukk Ödön kedvel, játszik velem, és enni kapok, mikor itthon van.
Rossz: Ritkán van itthon.
Most befejezem a levélírást, mert fölöttünk, a harmadik emeleten kezdődik az énekóra.
Amáliát tanítják énekelni. Zongorával. Amália egy kislány, és slágerénekesnő akar lenni. De
nem valami jó a hallása. És lehallatszik.
A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó. Ezt Vica néni mondta
Slukk Ödönnek:
– Hogy nem tud már itthon ülni vénségére, maga világcsavargó!
És megtetszett, azért írtam ide. Ha megkapjátok, válaszoljatok!”
A kiscsacsiék egymásra néztek.
– Hogyan válaszoljunk, mikor nem írta meg a címét? – kérdezte Paprikajancsi.
– Dehogynem! Biztos nem olvastad jól. Én emlékszem, határozottan emlékszem, hogy
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
a másik karjával a képeket szorította, s még egyszer elmondta, hogy üdvözlet, amire
Krisztinka felrezzent. Mindig ilyen hangos volt, és idegen szavakat használt. Tónit meg
Bacchus szolgájának nevezte, amiért Tóni többször megsértődött, míg a Piktor el nem
magyarázta neki, hogy Bacchus egy görög isten volt, aki a bort kitalálta, és egy görög isten
szolgájának lenni igazán nem szégyen.
– Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe… – tette hozzá.
Tóni keze félúton megállt, tétovázott.
– Csak délig – mondta a Piktor nagyot nyelve. – Ma érzem, hogy jó üzletet fogok csinálni!
Tóni belefröccsentett egy kis szódát a vörös borba, és nyújtotta a poharat.
A Piktor egy hajtásra megitta, majd megzavarodva álldogált, forgatgatta, nézte a poharat,
csodálkozva, hogy az ilyen hamar kiürült. Búsan nézett körül, a pénztárgépre, a gép mögött
ülő Krisztinkára, a füstös falakra, a bádogpulton támaszkodó Tónira.
Látszott az arcán, hogy erősen gondolkodik. Nem volt nehéz kitalálni, hogy min. Kérjen-
e még hitelbe, vagy ne kérjen?
A töprengést ajtócsapódás, kurjongatás vágta ketté.
Két pityókás, borzas hajú, szalagnyakkendőjű alak nyomult be, s mikor meglátták a
középen álldogáló, üres poharát búsan nézegető Piktor fancsali képét, hangosan felnevettek.
– Üres, kolléga? Üres? – kérdezte az alacsonyabbik.
A magasabbik, mint egy létra, a köpcös vállának dűlt, és félrehajtott fejjel vizsgálgatta a
Piktort.
– Teljesen leégett, nincs egy vasa se legalább három hete. Napjában egyszer eszik, ha van
mit, és hitelbe iszik, ha kap – fejezte be a jellemzést a hosszabbik. – Eltaláltam, kolléga?
A Piktor búsan bólogatott.
– Na, mutassa: mit árul?
A Piktor szétszedte a képeit, és sorba a pult aljának támasztotta.
A hosszabbik épp hogy csak végigfuttatta a szemét rajtuk, aztán legyintett.
– Ócska vackok, klisé után csinálva! Maga reménytelen eset, barátom. Teljesen
reménytelen!
A Piktor olyan keserves képet vágott, mint aki vadalmába harapott, és nem tudja kiköpni.
A hosszú mintha egy pillanatra megsajnálta volna. Újra nekidőlt a köpcösnek, úgy
mondta:
– Minden megújul a világon! A giccsfestészetnek is vége. Lépést kell tartani a fejlődéssel!
Fessen modell után! Úgy bizony, barátom. Élő modell után! És merészebb színkezeléssel!
A hosszú kiegyenesedett, mint egy távírópózna vagy mint egy fekete, szigorú felkiáltójel.
A Piktor szaporán pislogott, áhítatos arccal hallgatta, majd odalépett a hosszúhoz, és
könnyekkel a szemében megszorította a kezét.
– Köszönöm – suttogta. – Mától kezdve új életet kezdek!
– Na, akkor erre iszunk! – szólalt meg rekedten a köpcös, aki már kezdte unni a jelenetet.
– Vöröset, két üveggel! – szólt oda Tóninak, majd a Piktorra nézett. – Hárommal – tette
hozzá.
Rövid idő múlva harsány éneklés verte fel a Piros Ló hűvös helyiségeit. Krisztinka a
pénztárgép mögött finoman mozgatta a fejét a taktusra, Tóni meg a bádogpultra könyökölve
gyönyörködött a furcsa társaságban.
A Piktor még hazafelé menet is dúdolgatott, dünnyögött, hóna alatt a három képpel.
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Vica néni.
De hát hiába, a művészetért áldozni kell! Én a búvóhelyemet áldoztam fel. Vica néni rám
talált a szekrény tetején. A narancs, kék és cinóber lábnyomok alapján. És rögtön kiabálni
kezdett, és ha el nem iszkolok, mást is csinál.
Ebből is látszik, hogy semmi érzéke a festészethez, mert a narancs, kék és cinóber nagyon
is ügyes színösszeállítás! Különösen ha a sárga parkettát, a fehér szekrényt és a zöld szőnyeget
vesszük hozzá alapul. Ugyanis ezeken futottam végig. De előzőleg beleléphettem valami
festékbe.
Aztán meg akartam mosni a talpaimat – biztonsági okokból –, de fölborult a lavór. Erről
én nem tehetek. Mindenkivel megtörténhetik. És én olyan ritkán akarok talpat mosni. Vica
néni meg minek teszi az ünneplő cipőjét a konyha kövére? Nem igaz?
És nekem is van önérzetem! Feljebb sétáltam egy emelettel, mert már úgyis régen kíváncsi
voltam Amáliára. Aki énekelni tanul. Zongorával. És lehallatszik.
Ügyesen felugrottam a nyitott ablakba. Észre se vették. Amália szemben ült egy széken,
és a plafont nézte. Most nem énekelt. Egy fekete hajú fiú ült előtte.
Jobban megnéztem a fiú hátát. Amália még mindig a plafont nézte.
Csönd volt. A fiú felnyögött, de nem mondott semmit.
Éles eszemmel rögtön kitaláltam, hogy Amália unja a fiút. Mert különben miért a plafont
nézné? Én is megnéztem, a plafonon nem volt semmi.
A fiú végre megszólalt:
– Ha elvégzem a gimnáziumot, akkora csokor liliomot hozok, mint egy kocsikerék!
Amália elbiggyesztette a száját.
– Utálom a liliomot! – mondta.
Lejjebb húzódtam az ablakban, mert Amália mamája jött be egy tálcával. A tálcán kávé
volt. Letette eléjük.
– Nem is tudom, Ernőke, hogy szereti-e a kávét.
– Nagyon szeretem a kávét! – mondta a fiú.
Két ujjal óvatosan megfogta a csészét, előrehajolt, és megfújta egy kicsit, mert forró volt.
Én nem tudom, mi történt: huzat lehetett, vagy valami por ment az orromba? De inkább
mégis azt hiszem, hogy megfáztam. Úgy van! Megfáztam talpmosás közben!
Mert hirtelen egy óriásit tüsszentettem. Nem dicsekvésből mondom, de ilyen tüsszentést
már régen hallottam!
Ernőke háta összerezzent, és a kávét Amália szoknyájára öntötte.
Gyorsan lebújtam az ablakban.
A fiú sápadt volt, mint a fal, Amália meg kiabált, hogy a szép fehér szoknyám! Egy kicsit
el is túlozta. A mamája beszaladt, és csúnyán nézett Ernőkére. Ernőke hebegve elbúcsúzott, a
mama kikísérte.
Amália odajött az ablakhoz, és rám mosolygott.
– Te voltál? – kérdezte, és megsimogatta a fejemet. Nagyon finom illatú, puha keze volt.
– A szoknyáért nem kár! Kijön belőle. De végre elment ez a melák! – és elkezdett
forogni, skálázni, énekelni, mire én is gyorsan leugrottam az ablakból, és elszaladtam.
Most itt ülök az asztalon, mert Vica néni elment cseresznyét vásárolni. Be akarja főzni
télire. Már vett egy csomó üveget meg celofánt meg ilyesmit. Megkóstoltam kíváncsiságból,
nem jó. A celofán. Olyan, mint az üveg, átlátszó. Csak a nyelvemre tapadt egy darab, és nem
akar lejönni.
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Nem tudom, írtam-e a múltkor, hogy mi a címem. Nagyon egyszerű! Az ember bejön a
kapun, feljön a lépcsőn. De ha lehet, kerülje ki a házmestert. Vagy legalábbis ne érdeklődjön
utánam!
Kicsit feszült viszonyban vagyunk. Én meg a házmester. Egyszer véletlenül rálépett a
lábamra.
Különben jól vagyok. És ölellek benneteket: Mirr-Murr.
És egész a lépcső aljáig gurult. A házmester. De a krumpli még messzebb. Volt olyan,
amelyik az utcára is kiment. A tojásról meg a tejesüvegről ne is beszéljünk! Nem érdemes. Én
legalábbis, hacsak lehet, mindig elkerülöm. A házmestert. Ha megkapjátok, írjatok!”
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
A társaságnak hirtelen jókedve lett, Faták Flórián fölemelte vastag mutatóujját, és rekedt
hangon énekelni kezdett.
Ánom-bánom,
szánom-bánom,
egérbőrből a kabátom,
lyuk sincs rajta,
gomb sincs rajta,
jót nevetett, aki varrta!
A Piktor köszörült egyet a torkán, és elkezdte fújni hamisan, de jó hangosan:
Pemzli nyele, faecset,
nem beszélek én veled!
Majd mindnyájan Mirr-Murr-ra néztek. Mirr-Murr izgett-mozgott, nem jutott eszébe
semmi. Majd hirtelen mentő ötlete támadt, s elkezdte nyávogni a kiolvasót:
Egy-begy, libabegy,
öreg baka arra megy,
világjáró tengerész
a fa alatt heverész,
sikárkefe csupa hab,
ül a pléhteknő alatt!
Nagy sikere volt. Faták Flórián kezet rázott vele. Tóni bólogatott a bádogpult mögül,
Krisztinka pedig halkan összeütötte a tenyerét.
Hazafelé a Piktor mosolygott, és azt dünnyögte Mirr-Murrnak:
– Ezt mind neked köszönhetem!
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
7. Oriza-Triznyák
Mirr-Murr futás közben hátra-hátrapislogott, hogy jön-e Jeromos vagy Ernőke a zsákkal.
Szerencsére nem jöttek. „Biztosan eltévesztették a nyomomat!” – gondolta a kandúr, és
kifulladva leült egy fa tövébe. S mikor kifújta egy kicsit magát, kezdett körülnézni, hogy hova
is került. „Én tévedtem el!” – állapította meg, de egy cseppet sem volt elkeseredve miatta.
A nap sütött, a fény játékosan villant a zöld levelek között, villamosok csilingeltek, majd
sárgán csillogva rohantak, s eltűntek az utcasarkon.
Mirr-Murr bámulta egy darabig, míg meg nem unta.
„Nem baj, úgyis világot akartam látni! – biztatta magát. – Mirr-Murr, a világcsavargó!” –
kiáltotta a fának, a járdának s a sárgán csillogó villamosoknak. „Én vagyok az!” – tette még
hozzá, s elindult egy nagy park felé.
A park tele volt emberekkel, de főleg gyerekekkel. Valamit körülvettek, és izgatottan
suttogva vártak valamire.
Mirr-Murr nem látott semmit, furakodott, de mindig visszatolták. Így próbálkozott a
lábak között egy darabig, mikor megszólalt a feje fölött egy hang:
– Gyere föl, tökmag! Innen jobban látsz!
Mirr-Murr fölnézett, és észrevette, hogy a fán egy macska integet neki.
Tűnődött, hogy fölmenjen-e. A megszólítás sehogy sem esett jól. De végül is győzött a
kíváncsisága, nekiiramodott, és egyből fölmászott a fára.
Mikor elhelyezkedett jól az ágon, elhatározta, hogy tisztázza a „tökmagot”.
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
üdvözlik. Hogy csak úgy zeng tőle a város! Ha én egyszer velük énekelhetnék!
Oriza-Triznyák elmélázott ezen egy kicsit. Mirr-Murr sok mindent nem értett az
elbeszélésből, de nem mert kérdezősködni. „Legjobb, ha hallgatok – gondolta magában. –
Várjuk meg a végét!”
Oriza-Triznyák abbahagyta a mélázást, és így szólt:
– Eleinte én is csak messziről néztem őket. Vártam, hogy észrevegyenek. Az egyik éjszaka
aztán szerencsém volt. Nem is hinnéd! Észrevettek! És nem is akárki. A Nagy Odvas
Kéménytől számítva az ötödik helyen ült. De még az árnyékban! Mert tudnod kell, hogy az a
legjobb hely, ameddig az árnyék elér. Ott ülnek az igazi kóbor macskák! Oda bejutni már
igazán dicsőség. Így szólt hozzám, aki az ötödik helyen ült: „Látom, szeretnél közénk jutni.
Figyelj rám, három próbát kell teljesítened!” Gondolhatod, milyen boldog voltam!
Mirr-Murr most szólalt meg először. Nem vitás, őt is kezdte érdekelni ez a kóbormacska-
dolog.
– És mi az a három próba? – kérdezte.
Oriza-Triznyák tűnődve nézett Mirr-Murr-ra.
– Csak akkor mondhatom el, ha te is teljesíted őket! Akarsz kóbor macska lenni?
Mirr-Murr izgatottan bólogatott. Akar, hogyne!
– Lehetek én is? – kérdezte reménykedve.
– Megpróbálhatod – felelte óvatosan Oriza-Triznyák. – Ide figyelj! Elmondom neked.
Első: itt lent most mindjárt kezdődik a térzene.
Mirr-Murr lenézett a fáról. Annyira elbűvölte Oriza-Triznyák beszéde, hogy eddig észre
se vette, mi készül ott lent. A park közepén már körbe állt a zenekar, hatalmas rézkürtök
villogtak, fuvolák csillogtak, s a zenészek a középen álló karmesterre figyeltek.
– Tűzoltózenekar! – mondta Oriza-Triznyák. – A kóbor macskák legnagyobb ellensége!
Mirr-Murr nem értette, hogy miért. Kérdően nézett Oriza-Triznyákra.
– Mert hosszú létrájuk van – válaszolta az tömören és rejtelmesen. – Éppen ezért az első
próba: hangosan el kell mondani egy verset, mikor játszanak. Azért másztam ide fel a fára.
Mindjárt kezdik, addig megsúgom a verset, s ha szólok, együtt hangosan elmondjuk. Aztán
futás! A többi próbát majd utána mondom el, nehogy összekeverd őket.
Mirr-Murrnak bizony kicsit dobogott a szíve. Jól megjegyezte a verset, s izgatottan
kapaszkodott az ágban. A futás nem nagyon tetszett neki, futni rendszerint akkor kell egy
macskának, ha baj van. De hát Oriza-Triznyák olyan nyugodtnak látszott, és ő sem akart
gyávának mutatkozni.
Lent nagy csinnadrattával, cintányérveréssel elkezdődött a térzene. A bevezető szám után
halkabb rész következett, a fuvolák játszottak éppen, mikor Oriza-Triznyák meglökte Mirr-
Murrt, és így szólt:
– Háromig számolok, és rajta! Egy, kettő, három!
S a két macska torkaszakadtából elkezdett kiabálni, nyávogni a fáról:
Zenekar, trotty, trotty,
zenekar, trotty!
Zenekar, trotty, trotty,
Zenekar, trotty!
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
8. A második próba
A nagy futás után végre megálltak egy utcasarkon. Csendes mellékutca volt, nem járt senki.
Kifújták magukat, Mirr-Murr leült a fal tövébe, az esőcsatorna mellé, Oriza-Triznyák pedig
átment a másik oldalra, és a háztetőket kezdte nézegetni. „Igen, igen – dünnyögött magában. –
Ez jó lesz!”
– Mit nézel? – kiáltott át neki Mirr-Murr.
Oriza-Triznyák visszajött a másik oldalról.
– A kéményeket – mondta. – Kicsit kifújjuk magunkat, s addig elmesélem a második
próbát.
Benézett az esőcsatorna bádogcsövébe, aztán leült Mirr-Murr mellé.
– Megnéztem, hogy nem hallgatózik-e valaki. Fő az óvatosság! A kóbor macskáknak sok
ellenségük van. Láthattad magad is!
Mirr-Murr komoly pofával bólintott.
– A második próba – kezdett bele Oriza-Triznyák a beszédbe – már korántsem olyan
egyszerű, mint az első volt. Az első, úgy is mondhatnám, pofon egyszerű a másodikhoz
képest! Az elsőhöz csak zenei érzék kellett, egy kis hallás, annyi csak, hogy meg tudd
különböztetni a fuvolát a vadászkürttől, s akkor belenyávogni, mikor a fuvola szól.
Gyerekjáték.
Mirr-Murr is rábólintott, hogy ez valóban gyerekjáték.
– Hanem a második próba – emelte fel a hangját Oriza-Triznyák – már nem ilyen
könnyű! Nem bizony. Ügyesség kell hozzá meg szívósság. Úgy is mondhatnám, hogy macska-
ügyesség. A második próba készít fel a Nagy Odvas Kéményen való ülésre. Már persze, aki
odáig eljut. Az a legnagyobb rang, aki ott ülhet! Te álmodban se gondolj rá. Nekem is csak épp
hogy eszembe jut. Nos, a második próba a következő: kiválasztunk egy-egy kéményt, itt a
háztetőn, és azon ülünk estig. Ha szél fúj, ha hó esik, akkor is!
Mirr-Murr felnézett az égre, az ég gyönyörű kék volt, még felhő se úszott rajta. „Nem
valószínű, hogy hó essen – gondolta –, hiszen nyár van!” De nem szólt semmit. „Annál jobb!”
– tette hozzá gondolatban.
Felmásztak a háztetőre, s ráültek egy-egy kéményre. Mirr-Murr kíváncsian nézelődött,
háztetőket látott sok-sok kéménnyel, s ha lenézett, látta, hogy jönnek-mennek az utcán az
emberek, de mintha kisebbek lennének. Átmosolygott a másik kéményre, át is integetett egy
kicsit, de Oriza-Triznyák morcos pofát vágott, és nem viszonozta a mosolygást. „Lehet, hogy
szédül!” – gondolta magában Mirr-Murr, és üldögélt, figyelt csendesen.
Eközben az egyik lakásban fűtéspróbát tartottak. A háziasszony papírt hozott be meg
aprófát, és odaadta a kályha előtt guggoló kéményseprőnek.
– Tavaly se volt jó a kémény – mondta. – Nem elég huzatos.
A kéményseprő dörmögött valamit, de nem válaszolt. „Először kipróbáljuk – gondolta –,
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
mert a baj rendszerint ott kezdődik, hogy nem gyújtanak be rendesen! Mert fortélya van
ám annak is! Először az aprófából kis máglyát rakunk, de úgy, hogy jó sok rés legyen közte,
hogy könnyű lánggal lobbanjon majd fel. A lángtól fölmelegszik a kémény, és húzza kifelé a
füstöt. Bizony.”
Meg is mutatta a zsörtölődő háziasszonynak a takaros kis máglyát a kályha tűzterében.
– Tetszik látni? – mondta. – Ez úgyszólván egy szál gyufától is meggyulladna. Ide
aláteszünk egy kis papírt, és meggyújtjuk.
Ám a papír alig-alig gyulladt meg, s rögtön el is aludt.
A kéményseprő vöröslő képpel fújni kezdte. Hatalmas füst csapott vissza a kályhából.
– Na látja! – mondta a háziasszony.
A kéményseprő nem szólt semmit, konokul újra próbálta ötször-hatszor. „A csuda érti –
gondolta magában komoran –, most tisztítottam a kéményt!” És belefújt a kályhába.
Mirr-Murr már majdnem elbóbiskolt, és arra riadt föl, hogy Oriza-Triznyák a másik
kéményen hatalmasat tüsszentett.
– Egészségedre! – kiáltott át.
Oriza-Triznyák mérgesen nézett vissza, nem válaszolt, az orrát csavargatta. Mikor
megmoccant, hatalmas füst csapott ki alóla a kéményből.
Mirr-Murr komolyan megijedt.
– Gyere le! – kiáltotta. – Eleget ültünk már!
Oriza-Triznyák a fejét rázta, s ilyenkor kis füst csapott fel jobbról-balról, olyan volt,
mintha fehér zászló lenne a feje mellé tűzve kétoldalt. Végre megszólalt rekedt hangon:
– Figyeld a napot! Majd ha a torony mögött eltűnik, akkor lemegyünk! – és egy hatalmasat
tüsszentett rá.
Mirr-Murr fél szemmel a napot figyelte, közeledik-e már a toronyhoz; fél szemmel meg
Oriza-Triznyákot, ahogy egyre sötétebb lesz a szőre, lassan már koromfekete az egész bundája
a füsttől.
„Nincs szerencséje – gondolta magában. – Pont olyan kéményt kellett kifognia, amelyik
füstöl!” S aztán arra gondolt, hogy mi lenne, ha az övé is elkezdene füstölni, s ettől nyugtalan
lett, fészkelődött, szaglászott, de szerencsére nem volt semmi baj.
Végre! Végre! A nap elérte a tornyot, ült a tetején egy kicsit, mint egy hatalmas piros
begyű madár, majd eltűnt.
– Lement a nap! – kiabált Mirr-Murr. S gyorsan lemászott, odament a már félig alélt
Oriza-Triznyákhoz.
– Lement a nap! Mehetünk!
Oriza-Triznyák bólintott, lemászott a kéményről, kicsit szédült, és tiszta korom volt a
pofája.
– Gyere! – sürgette Mirr-Murr. – Lent majd megmosdasz.
S lesurrantak a tetőről.
Lent, a kályhában végre meggyulladt a tűz. A kéményseprő letörölte a homlokáról a
verítéket, és így szólt, kicsit fáradtan, de diadalmasan:
– Sikerült! Az a baj, hogy nehezen melegszik át a kémény!
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Az öreg bácsika egyedül ült az asztalnál, vékony keretű szemüveg volt rajta, újságot
olvasott, lassan, ráérősen, s időnként kinézett a nagy üvegablakon az utcára, a fákra, az égre.
Mirr-Murr izgatott lett.
– Ő? Igazán? És miért?
– Csak bízd rám! – mondta Oriza-Triznyák. – És nagyon figyelj! Mindent pontosan úgy
csinálj, mint én! Most bemegyünk.
Oriza-Triznyák reggeliszerző taktikája igen egyszerű volt, de hatásos. A taktika
legfontosabb része: fölhívni a figyelmet, utána pedig a szívbe férkőzni.
Éppen ezért megálltak az öregúr előtt, s áhítatos, kissé szende pofával bámulták. Egészen
addig, míg az öregúr ki nem pillantott az újságja mögül, s kicsit elmosolyodva rájuk nem
nézett.
Oriza-Triznyák azonnal rátért a taktika második pontjára: szívfacsaró dorombolással az
öregúr lábához dörgölőzött. Mirr-Murr mindenben követte, dorombolt lelkesen ő is, s a másik
lábhoz dörgölőzött.
Így keringtek egy darabig, mikor végre a bácsika tétován lenyúlt a kezével, és
megvakargatta Oriza-Triznyák füle tövét.
Innentől kezdve már gyorsan peregtek az események.
Oriza-Triznyák Mirr-Murr-ral együtt kivonult a szék alól, leültek az öregúr elé, és Oriza-
Triznyák egy fájdalmasat nyávogott. A nyávogás minden nyelven és félreérthetetlenül azt
jelentette, hogy „éhes vagyok”!
Mirr-Murr őszintén nyávogta el magát, sőt a biztonság kedvéért kétszer is.
Az öreg bácsika mosolyogva nézett a két macskára, a pincértől tejet kért meg dupla habot
egy kistányérra, és elébük tette.
Oriza-Triznyák mintha egy pillanatra látta volna, hogy a körmölgető fiatalember irigyen
fölpislant. De nem törődött vele.
A két macska azonnal nekilátott, s pillanatok alatt felszürcsölte a reggelit.
– Látja, kérem! – szólt az öregúr a pincérnek. – Megérezték, hogy jó szívem van. Mert
miért jöttek ide egyenesen hozzám! Tudták, hogy nem fogom őket elzavarni!
A pincér bólogatott, majd egy nagyot ásított. Őt nem érdekelte az öregúr jó szíve, neki
csak az volt a fontos, hogy valaki kifizesse a reggelit. Az egyik macska különben is gyanús volt
neki. Mintha látta volna már. De ezen sem törte a fejét, csak állt az asztal mellett, s próbált
belelesni a körmölgető fiatalember papírjaiba, de az eltakarta a kezével, és kihívóan nézett
vissza a pincérre.
Oriza-Triznyák lenyalta a bajuszáról a tejet, még egyet nyávogott, amit – ha nagyon akarta
valaki – „köszönömnek” is lehetett érteni, és kisurrantak a kávéházból.
Kint a sarkon megálltak. Mirr-Murr hálásan pislogott a barátjára. „Tej volt – gondolta. –
Dupla habbal. Ez aztán a finom reggeli!”
Oriza-Triznyák szólalt meg:
– Most pedig elmesélem neked a harmadik próbát. Ehhez bátorság kell, és nem is kevés!
Azért jött jól nagyon ez a reggeli. Teli hassal mégiscsak könnyebb bátornak lenni!
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
„Miért futnék el? Kutyát kerestem, nem igaz? S ez itt nem is látszik olyan
veszedelmesnek, hiszen azt mondta, hogy pardon, bocsánat! Még ha meggondolom,
szerencsém is van. Vele fogok farkasszemet nézni!”
És Mirr-Murr megállt a vidám képű kutyával szemben, merőn nézte, és közben számolt:
– Egy, kettő, három, négy, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.
A vidám képű kutya érdeklődve figyelte Mirr-Murrt, majd megjegyezte:
– Az ötöt kihagytad! Különben jó volt. Miért számolsz? Most tanulsz számolni?
Oppardon! Elfelejtettem bemutatkozni. Nevem: Téglagyári Megálló. Ugyanis ott talált a
gazdám. Kicsit furcsa név, megengedem, de én már megszoktam. A gazdám meg azt mondta,
mikor elkeresztelt, hogy neki nagyon kedves emlékei fűződnek ehhez a névhez. Ráhagytam.
Mit tehettem volna? Mert különben derék fickó.
– Engem Mirr-Murrnak hívnak.
Mirr-Murr udvariasan figyelt Téglagyári Megálló elbeszélésére, ő is bemutatkozott, de
közben az járt a fejében, hogy nem érvényes a farkasszemnézés, hiszen az ötöt kihagyta. Nincs
más hátra, megkéri a furcsa nevű kutyát, hogy még egyszer a szemébe nézhessen.
– Megkérhetlek valamire?
Téglagyári Megálló buzgón bólogatott.
– Hogyne! Mire?
– Hogy még egyszer a szemedbe nézhessek. Még tízig elszámolok. Az előbb az ötöt
kihagytam, és félek, hogy úgy nem érvényes.
– Mi nem érvényes?
– Hát a farkasszemnézés! Ez a harmadik próba.
– Milyen harmadik próba?
– Hogy kóbor macska legyen valaki. Már kettőt sikeresen letettem.
– Kóbor macska? Nahát, ez nagyon érdekes! Nem mesélnél bővebben róla? – kérte
Téglagyári Megálló kíváncsian.
– De, szívesen, ha a szemedbe nézhetek!
– Tessék – mondta Téglagyári Megálló. – Ne felejtsd el az ötöt!
Mirr-Murr jól odafigyelt, és sikerült is tízig elszámolnia. Téglagyári Megálló meg is
dicsérte.
– És most mesélj valamit a kóbor macskákról! – kérte.
– Majd a barátom! Ő többet tud.
És Mirr-Murr integetni kezdett a másik oldalra.
Oriza-Triznyák mérges képpel át is jött.
– Ki ez a kutya? – kérdezte félrevonva Mirr-Murrt.
– Téglagyári Megálló. Az a neve. Sikerült farkasszemet nézned?
– Nem – vetette oda dühösen Oriza-Triznyák.
Mirr-Murrnak eszébe jutott valami.
– Megkérhetnénk Téglagyári Megállót, hogy te is farkasszemet nézhess vele. Biztos
megengedné.
Oriza-Triznyák erősen töprengett, hogy elfogadhatja-e, amit Mirr-Murr ajánlott; vajon
szabályos-e, mikor odajött Téglagyári Megálló, és udvariasan köhintett.
– Bocsánat, de azt mondtad, hogy mesélni fogsz a kóbor macskákról!
Mirr-Murr rögtön felhasználta az alkalmat.
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
levegő. Ebben már nem nagyon bízom. Ugyanis nem tudom, hogyan kell visszamenni.
Oriza-Triznyáktól megkérdeztem, mert ő sokat tud, de ezt ő se tudta, se a Piros Lót. Sőt
az utóbbira azt mondta, piros ló nincsen, csak ha befestik! »Na ugye – gondoltam magamban
–, mégis van!« De nem szóltam semmit, mert nem szereti, ha vitatkoznak vele.
Különben jó fiú, és ti is biztos megszeretnétek. Ha látnátok. Mindenféle mókás dolgot
tud beszélni, hogy például ha az ember már nagyon kicsinek érzi magát, ripsz-ropsz fölmászik
egy fára, és minden rendben van. Azt mondja, hogy ez a lelki egyensúly miatt kell. Próbáljátok
ki ti is! Ott is van fa.
És neki köszönhetem azt is, hogy teljesen megváltoztam! Ugyanis kóbor macskák lettünk,
csak még nem tudom, hogy mi az.
De nagyon izgalmas! Három próbát kellett tenni. S közben összeismerkedtünk egy
Téglagyári Megálló nevű kutyával. Furcsa név, de hát ilyen nagy városban minden előfordul.
És kedves emlékek fűződnek a nevéhez. Nem nekünk, a gazdájának. És aztán még kisebb
átalakítást végeztünk egy cégtáblán, amit a Piktor festett, s amin az én arcképem volt.
Nekem jobban tetszett átalakítás előtt, de nem szóltam semmit. Úgyis lemossa az eső. Az
átalakítást.
És most rátérek a legfontosabbra!
Oriza-Triznyák leesett a földre, és dühös. Ugyanis egy parkban vagyunk, én egy padon
írom a levelet, Oriza-Triznyák pedig fölmászott egy fára, és a rigókat csúfolta. Azok meg
fölcsalták a fa legtetejére, és onnan leesett. Milyen lehet a lelki egyensúlya? Mert újra
felmászott. Egy másik fára, és gesztenyével dobálja a rigókat. Nem nézem tovább, úgyse találja
el őket!
Inkább rátérek a legfontosabbra!
Ha ingyen akartok reggelizni egy kávéházban, a következőt kell csinálni…
Tévedtem, mégis eltalálta! De nem a rigókat. Egy bácsit. Csak az még nem tudja, hogy ki
volt. Csak néz jobbra-balra, és morog. Idáig hallatszik. Azt mondja: «Még nem is érik a
gesztenye!»
S ebben neki teljesen igaza van. De zöld gesztenyével is nagyon jól lehet dobálni. És
Oriza-Triznyák igazán nem kuksolhat a fán addig, míg megérik a gesztenye!
A legfontosabb, ha ingyen akartok egy kávéházban reggelizni, az, hogy bementek az
ajtón. De nem, először be kell nézni…
Oriza-Triznyák nagyon dühös lehet valamiért, mert össze-vissza dobál. Eddig eltalálta a
fagylaltost, pedig az állt a legmesszebb! Aztán egy labdázó gyereket, még egyszer a padon ülő
bácsit, aki újra megjegyezte, hogy pedig még nem is érik a gesztenye; egy üres padot, aminek
nem volt semmi értelme. De rigót egyet se talált el. Majd belejön. A rigók ráérnek. Úgysincs
semmi dolguk, csak a fütyörészés.
Oriza-Triznyák abbahagyta a dobálást. Úgy látszik, most pihen, elfáradhatott.
Visszatérve a legfontosabbra, ha ingyen akartok reggelizni egy kávéházban, először is be
kell nézni az ablakon. Nem sok ideig, egy kis darabig. És utána kell bemenni! Ez a sorrend.
Megint tévedtem. Oriza-Triznyák nem pihent, hanem gesztenyéket gyűjtött! S most
valóságos pergőtűzzel árasztja el a parkot. Alig győzöm követni. De azért megpróbálom.
Hát így, sorban, ahogy mondom: a fagylaltos még egyszer, egy gyerek, de nem az, aki az
előbb volt, két kislány egyszerre, az üres pad, egy szemétkosár, a padon ülő bácsi harmadszor,
biztos elmondja, hogy pedig nem is érik a gesztenye; de nem várom meg, mert akkor nem
bírom követni. Ugye, mondtam! Kihagytam egy őszirózsát, még most is mozog, innen tudom,
és a parkőrt! A parkőrt máshonnan tudom: onnan, hogy kiabál.
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Ez az Oriza-Triznyák egész jól fut! Nem is tudtam eddig róla, hogy ilyen kiváló futó!
Igaz, hogy kergetik. A parkőr.
Az őszirózsa még egyszer megrezdült finoman, ahogy Oriza-Triznyák elsuhant mellette.
Aztán már nem rezdült. A parkőr pont rálépett. Körbetaposta a virágágyakat, és közben
kiabált:
– Megállj, te macska! Összetaposod a parkot! Fűre lépni tilos!
Oriza-Triznyák integet valamit, és mutatja, hogy még háromszor körbefut, aztán menjek
én is.
Úgyhogy gyorsan be kell fejeznem a levélírást. Már a második körnél tartanak, s a parkőr
kezd kifulladni. Elébe akar vágni Oriza-Triznyáknak, de a rózsakarók közt nehezen tud
mozogni.
Amit még feltétlenül meg kell írnom, az, hogy a címem megváltozott. De hát ezt magatok
is könnyen kitalálhatjátok abból, amit elmeséltem! Úgyhogy ne a régi címre írjatok!
A parkőr már minden virágot letaposott, tehát befejezem a levelet.
A legfontosabbat el ne felejtsem! Mikor már bent vagytok a kávéházban, a pincér rögtön
hozza a tejet meg a dupla habot. Nem tudom, hogy miért, de hozza. És habot csak duplát
szabad elfogadni! És utána ki kell jönni.
Ölel benneteket:
Mirr-Murr, másképpen Oroszlán,
legújabban pedig: Kóbor Macska!
A parkőr egy gyönyörű sárga rózsát, azt hiszem, nemes rózsa, tövestül kitépett a földből,
és szagolgatja. Én biztos vagyok benne, hogy le fogják vonni a fizetéséből! Mert mi lenne, ha
mindenki tövestül tépné a rózsát, ha meg akarja szagolni?
De nem elég, hogy megszagolta, hanem az egészet Oriza-Triznyák után vágta! Tövestül.
Úgyhogy mennünk kell.”
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
csillagot, bólintott felé, mintha köszönne. Azután körülnézett az utcán, de az utca üres
volt.
S ekkor látta meg a titkos üzenetet! „Csak az lehet – gondolta magában –, a titkos
üzenet!”
Fölkeltette Oriza-Triznyákot, és együtt nézték.
A halszálkára két szalámihéj volt húzva.
– Megjött – suttogta izgatottan Oriza-Triznyák. – Megjött a titkos üzenet! Ma éjszaka
nagy ülés a háztetőn. A Nagy Odvas Kéménynél! Gyerünk!
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Az volt ugyanis a véleményem, hogy az egerek azért rágják összevissza a könyveket, mert
nem tudnak olvasni. Ezért elhatároztam, hogy megtanítom őket az olvasás alapelemeire.
Mégpedig mindjárt először a felkiáltójelre.
Szigorú voltam, de igazságos.
Egy hétig gyakoroltuk, mégpedig úgy, hogy én kiálltam középre, egyenesen feltartottam a
farkamat, és az egerek utánam csinálták. Aki nem csinálta utánam, azt bezártam a fiókba.
Ezután következett a Plomba-féle kérdőjel.
Kiálltam középre, feltartott farkamat meggörbítettem, s aki nem csinálta utánam, azt
bezártam a fiókba. Szigorú voltam, de igazságos; ment is minden, mint a karikacsapás.
A baj akkor tört ki, amikor áttértünk a számtanra. A Plomba-féle egyszeregyre.
A szorzásig jutottunk el, tovább nem, pedig nagyon egyszerű volt. Két egér háttal állt
egymásnak, és keresztbe tette a farkát. Szigorú voltam, de igazságos, azonban először így is
mindet be kellett zárnom a fiókba, mert nem tudták megcsinálni.
Mikor kiengedtem őket, mint az őrültek, kirohantak a raktárból, és meg sem álltak az
olvasóteremig. Ott persze kitört a botrány, és engem rövid úton elbocsátottak. Így lettem én
kóbor macska.
Bizony, barátaim, a műveltség áldozata lettem! És ezért még nem is kérem, hogy
megtapsoljatok.
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
nem érdekli már ez az egész kóbormacska-dolog. Pedig én is tőle tudtam meg. Csak hát
őt elcsábította a kártyaszenvedély.
De engem nem!
Behunytam a szemem, és csak mentem, mentem előre. Addig meg sem akartam állni, míg
el nem jutok a Nagy Odvas Kéményhez.
Később már a szívem se fájt annyira.
Arra gondoltam ugyanis, hogy még egypár lépés, és beteljesül életem nagy álma!
Ettől egész vidám lettem.
Így értem oda a Nagy Odvas Kéményhez.
Hogyan is meséljem el nektek, hogy megértsétek?!
Egyszóval kéményt láttam már ilyet is, olyat is, kicsit, nagyot, odvasat, kormosat.
De olyat, mint a Nagy Odvas Kémény, még sosem láttam. S le merném fogadni bármibe,
hogy ti sem láttatok.
Először is nagyon nagy volt! Ahogy úgy lentről néztem, eltakarta a fél eget.
Másodszor: akkora odva lehetett, hogy akkora tán nincs is a világon. Ezt onnan tudom,
hogy megfigyeltem.
Nagyon ravaszul.
Azt ti is tudjátok, hogy egy kémény odvát hogyan lehet lemérni. Úgy, hogy meghallgatja
az ember. A szelet hallgatja meg az ember, ahogy huhog a kéményben.
Namármost.
Ha vékonyan huhog a szél, akkor az egy kis vicik-vacak odv lehet.
Ha vastagabban, akkor arról az odvról már lehet beszélni.
A Nagy Odvas Kéményben bömbölt a szél!
Olyan erővel, hogy mást sem igen lehetett hallani.
Én is sokáig kuksoltam ott, míg megszoktam a hangját. Vagyis a fülem kezdett kitisztulni,
és a bömbölésen kívül más hangokat is felfogni.
Valahogy így: Böm-böm! Maga nagyon hasonlít valakire! Böm-böm! Kire? Böm-böm! Azt
már elfelejtettem. Böm-böm! Ez a korral jár. Böm-böm! Nicsak! Böm-böm! Az a tejfölösképű
is hasonlít valakire. Böm-böm! Hol? Böm-böm! Ott az esőcsatornában. Böm-böm! Biztos egy
új kóbor macska. Böm-böm! Elég nyápic. Böm-böm! Tudom már! Böm-böm! Egy
csecsemőre hasonlít! Böm-böm!
Tovább nem hallgatóztam, hanem kimásztam az esőcsatornából.
A tető telisded-teli volt kóbor macskával! Volt ott kicsi, nagy, sovány, kövér, fiatal, öreg,
szürke, barna, cirmos, iromba, fehér és fekete. Ültek, beszélgettek, bámultak vagy
szunyókáltak.
Én még annyi macskát nem láttam együtt! Úgy is mondhatnám, hogy itt volt a macskák
színe-virága! Hogyisne! Hiszen mind kóbor macska volt. Velem együtt.
Büszkén legeltettem a szememet rajtuk. Először végigpillantottam egyszerre az egész
tetőn, azután szép lassan megnéztem mindegyiket.
Elöntött az öröm. Íme, hát itt vagyok. Igaz, hogy a tető legalján, fél lábbal még az
esőcsatornában, de pontosan szemben a Nagy Odvas Kéménnyel!
Ott, akkor úgy éreztem, hogy megérte. A fáradságot, az izgalmakat és a próbákat.
Olyan volt az egész, mint egy álom. Tejfehér fényben ázott a tető, a Nagy Odvas Kémény
bömbölt szakadatlanul, és fönt, pontosan a fejünk fölött, feltűnt a Legnagyobb Kóbor Macska
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
képe!
Mosolyogva nézett végig rajtunk, kóbor macskákon. Kihúztam magam, hogy jobban
lásson.
Ekkor egy kicsit elvesztettem az egyensúlyomat, és megkapaszkodtam valamibe. Nem
láttam, hogy mibe, mert hiszen fölfelé néztem, csak jó erősen megkapaszkodtam. Hogy le ne
guruljak.
Ekkor harsant fel az első üvöltés. Valahogy így:
– Jaaa-jafarkam!
Az az öreg macska üvöltött így előttem, aki mindenkit összetévesztett valakivel. Azután
rögtön az előtte ülő nyávogott föl:
– Jaaa-jalábam!
Azután a harmadik, majd a negyedik, s nemsokára nyávogott az egész tető, még a Nagy
Odvas Kémény bömbölését is elnyomták.
Mivel jó erősen fogóztam, s biztos voltam benne, hogy már nem fogok leesni,
gondoltam, én is bekapcsolódok a Legnagyobb Kóbor Macska üdvözlésébe. Nem jutott
hirtelen más az eszembe, úgyhogy ezt nyávogtam:
– Éljen! Éljen! Éljen!
Jól láttam, hogy a Legnagyobb Kóbor Macska ránk nevet. Biztosan örült az üdvözlésnek.
Majd elindult egerészni. Lassan a tetőn is lecsöndesedett a zaj. Majd teljesen elhalkult.
Úgyhogy tisztán hallottam, amit az előttem ülő öreg macska mondott rekedt hangján:
– Lenne szíves végre elengedni a farkamat!
Meglepetésemben egy szót sem szóltam, hanem elengedtem.
Egyszerre teljes csend lett.
Úgyhogy tisztán hallottam, hogy a Nagy Odvas Kémény árnyékában ülő első macska,
akinek egy nagy lánc lógott a nyakában, megszólalt:
– Ki kezdte ezt a nevetséges macskakoncertet?
Mind rám néztek. Én nem néztem hátra, mert jól tudtam, hogy ott már nincs senki.
Így hát megszólaltam:
– Én. Illetve én csak megkapaszkodtam valamibe.
– Valamibe?! – hörrent fel előttem az öreg. – Még hogy valamibe! Az én farkamba!
– Igen – ismertem el. – De az én véleményem az, hogy az üdvözlésnek biztosan nagyon
örült Ő! Ott fent! – böktem fel a fejemmel.
Erre elkezdtek sustorogni, morogni, dirmegni meg dörmögni, egyszóval etye-petye, járt a
szájuk. Hogy ez igen, ebben lehet valami, de hát ez eddig sose volt, meg hogy teljesen új
találmány, nincs benne a törvénykönyvben meg ilyesmi.
Azután hirtelen mindnyájan az elsőre bámultak, akinek lánc lógott a nyakában.
Az megköszörülte a torkát, csendet intett, és így szólt:
– Vádlott, álljon fel! Két részre osztom a tettedet! Jóra és rosszra. Az üdvözlés ötlete jó.
Ezt rá is fogjuk karcolni a Nagy Odvas Kéményre! A törvények közé. És ezért jutalmat
érdemelsz. A jutalmad: ideülhetsz az árnyékba.
Csodálkozó morajlás csapott föl. Én pedig nagyon büszke voltam.
– A farokhúzás viszont rossz! – folytatta tovább. – Majdnem legurultunk a tetőről. És
ezért büntetést érdemelsz! A büntetésed: maradsz ott, ahol vagy, az esőcsatornában! Vádlott,
bűnösnek érzi magát?
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
– De jó, hogy találkoztunk! Be akarok lépni a Világszervezetbe. Légy szíves, ajánlj be!
Tudod, nagyon unatkozom. És itt minden olyan érdekes! – és barátságosan ugatni meg
csaholni kezdett.
Én fölfelé néztem, az árnyékban ülőkre, hogy mit szólnak hozzá. Az árnyékban ülők
kétségbeesetten integettek, megrázták a fejüket, úgyhogy megértettem, szó se lehet róla.
– Sajnos, nem lehet – fordultam Téglagyári Megállóhoz.
– Miért? – kérdezte.
Gondolkoztam, hogy mit válaszoljak neki. Fölnéztem a kémény felé, de ott csak
integettek, meg a fejüket rázták, hogy nem lehet.
Azután eszembe jutott valami.
– Azért – mondtam –, mert te kutya vagy! Így hát nem léphetsz be a macskák
világszervezetébe! – A macskákat jól megnyomtam, hogy világosan megértse.
A kémény felé sandítottam, hogy mit szólnak a válaszomhoz. Az árnyékban ülők
boldogan bólogattak, hogy igen, igen.
És ismerjétek el, ez nagyon jó ötlet volt! Téglagyári Megálló is elgondolkozott rajta, majd
azt mondta:
– Ha nem lehet, hát nem lehet! Én igazán nem akarok erőszakoskodni meg tolakodni – és
egy kicsit elfancsalodott a képe.
– Hanem tudod, mit – mondtam neki. – Alakítsd meg a Kóbor Kutyák Világszervezetét!
Oda biztosan te is beléphetsz!
Téglagyári Megálló vidámabb lett.
– Köszönöm az ötletet. Igazán nagyszerű! Megyek is, és megalakítom a Kóbor Kutyák
Világszervezetét! Még egyszer köszönöm!
Barátságosan biccentett és elment.
Egy ideig csend volt a tetőn. Néztem őket, de ők nem néztek rám. És nem is
mosolyogtak, pedig én mosolyogtam rájuk.
Egyszer csak a láncos, aki legelöl ült az árnyékban, integetett nekem, majd rekedten meg
is szólalt:
– Gyere ide. Még közelebb!
Egészen maga mellé hívott. Vállamra tette az egyik mancsát, megköszörülte a torkát, és
hangosan így szólt:
– Tisztelt esküdtszék! – Majd rám mutatott. – Én téged magam mellé veszlek!
Másképpen: hősies magatartásodért mától kezdve megosztom veled a helyemet. Hogy is
hívnak?
Képzelhetitek, hogy alig tudtam szólni az örömtől, de végre kinyögtem:
– Mirr-Murr, a kandúr.
– Helyes – mondta. – Mától kezdve együtt vezetjük a Kóbor Macskák Világszervezetét!
Tapsoljátok meg! – szólt le a tetőre.
Megtapsoltak.
– Most pedig – folytatta – megosztom veled a felségjelvényt!
A nyakában lógó láncot fölemelte, és intett, hogy bújjak bele. Belebújtam. Egy kicsit vágta
a nyakamat a lánc, de nem szóltam semmit, hanem mosolyogtam.
Újra megtapsoltak.
Kár, hogy nem volt a közelben fényképész, megörökíthetett volna dicsőségem
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
tányér tejet!
Oriza-Triznyák felnyögött a tejre.
– És tudod – folytatta Mirr-Murr –, igazán érdekes társaság volt ott. Mindjárt elsőnek a
Piktori Művészvilág. És ott is meleg volt, a műteremben. Meg a Piros Lóban is meleg volt.
Oriza-Triznyák is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Emlékszel a szakácsnőre? A konyhára? A teli fazekakra? A halászlére? A sült húsra? A
rántott húsra? A sült csirkére? A rántott csirkére? A főtt marhahúsra? A sült marhahúsra?
Nem tudta tovább folytatni, a szája kiszáradt, a gyomra pedig összehúzódott az éhségtől.
– Gyerünk! – kiáltott fel. – Nem csücsülhetünk itt tavaszig!
– Hová? – kérdezte Mirr-Murr.
– Slukk Ödönhöz! – válaszolta Oriza-Triznyák.
Hóna alá kapta a téglát, és elindultak.
Már magasan járt a nap, dél volt, mikor odaértek a ház kapujába. Ott Mirr-Murr
megtorpant. Eszébe jutott Jeromos, a házmester és Vica néni.
– Várjunk csak – suttogta. – Mégsem illik ajtóstul berohanni! Meg aztán hátha nincs is
itthon. Előbb meg kellene tudni valahogy.
– De hogyan? – kérdezte Oriza-Triznyák.
– Mi lenne, ha levelet írnánk neki? – kérdezte Mirr-Murr.
– Nem jó – mondta Oriza-Triznyák. – Az legalább két nap, míg megérkezik! Küldjünk
neki táviratot! Azt rögtön kézbesítik!
Mirr-Murr helyeselt. De hogy küldjenek táviratot? Ő még sohasem küldött senkinek se
táviratot!
Oriza-Triznyák intett, hogy bízza csak rá. Csak találjanak egy postahivatalt. Mirr-Murr
emlékezett rá, hogy itt a közelben van valahol. Meg is találták.
Ott jutott eszébe Mirr-Murrnak, hogy pénzük sincs, holott a távirathoz biztosan sok pénz
kell. De nem szólt, rábízta az egészet Oriza-Triznyákra, és figyelt.
Oriza-Triznyák tájékozódva nézett körül, majd bólintott, mikor megtalálta a
táviratosztályt.
Egy üvegablak mögött volt. Óvatosan hátrakerültek, ahol egy nagy kosárban feküdtek a
kifizetett, lebélyegzett táviratok.
– Ez az! – suttogta Oriza-Triznyák. És egy óvatlan pillanatban, mikor senki se figyelt oda,
kikapott egy táviratot a kosárból.
– Gyerünk! – mondta.
Előreosontak az asztalhoz, ahol a tintatartók voltak. Ott Oriza-Triznyák fogott egy tollat,
belemártotta a tintába, áthúzta az eredeti címet, és fölé írta: Slukk Ödönnek.
– Milyen utca? – kérdezte.
– Kacsa utca 13. – mondta Mirr-Murr.
Oriza-Triznyák beírta a címet.
– Na! – mondta. – Ezt egy óra múlva megkapja! Mi meg lesben állunk, és megfigyeljük,
hogy ki veszi át.
– Mi van a táviratban? – kíváncsiskodott Mirr-Murr.
Oriza-Triznyák megfordította és olvasta:
– „Ma reggel megszületett a kisfiúnk! Bécikének fogjuk hívni! A boldog apuka!”
Mirr-Murr a fejét csavargatta.
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c
barátunkat, aki éppen akkor kezdte árulni a jegyeket, meg ingyen osztogatta a
járókelőknek. Azt még megengedték neki, hogy egy utolsó fröccsöt megigyon a Piros Lóban,
aztán mars a dutyiba! Hát így történt. Azért mondom én még egyszer, hogy a lejtőn nem lehet
megállni! Így jár az, aki giccsképeket fest, ahelyett, hogy dolgozna! – és mérgesen belevágta a
rongyot a borba a pulton.
Oriza-Triznyák eleget hallott, kijött a Piros Lóból.
– A te barátod befuccsolt! – mondta. – Egy darabig nem látod.
– Mit csinált? – kérdezte Mirr-Murr.
– Nem tudott megállni a lejtőn! – mondta Oriza-Triznyák, és visszakérte a téglát.
Elindultak.
Mirr-Murr szótlanul ment, a barátjára gondolt. Nem értette az egészet. „Mindenesetre –
gondolta magában – a lejtőn vigyázni fogok! Főleg ha esik az eső, és csúszós lesz!”
Oriza-Triznyák dühösen caplatott előtte, a téglát a földön húzta. Dél elmúlt, a nap lefelé
tartott, s ők, egy falat nem sok, de annyit se ettek egész nap.
Mirr-Murr hallotta, hogy morog Oriza-Triznyák:
– Sült hús! Rántott hús! Sült csirke! Rántott csirke! Halászlé! – És egyre gyorsabban
lépkedett, és egyre gyorsabban mormogott: – Főtt marhahús! Sült marhahús! – A végén már
futott, úgyhogy Mirr-Murr is nekilódult.
A nap eltűnt a felhők mögött, egyre hidegebb lett, és egyszer csak esni kezdett a hó.
Fehér lett az utca, a bokrok, a fák, a háztetők, a kémények fehéren világítottak.
Egyre gyorsuló iramban futottak az utcákon, szelték át a kanyarokat. Elsuhantak a
kávéház előtt, ahol ingyen reggeliztek. Mirr-Murr futólag látta a pincéreket, ahogy az asztalnak
támaszkodtak, és látta a fekete hajú fiatalembert is, aki a papírjai fölé hajolva körmölt.
Felsóhajtott, de Oriza-Triznyák ügyet se vetett a kávéházra, rohant tovább leszegett fejjel,
maga után húzva a téglát.
Szőrük csapzott volt, fülük lekonyult, és a szemük szikrázott az éhségtől, mikor megálltak
az étterem hátsó bejáratánál.
Bentről bódító illatok áramlottak. Sült hús szaga, rántott hús szaga, sült csirke szaga;
Mirr-Murr nem is tudta hirtelen, hogy melyiket szagolja.
Ott ültek a küszöbön fújtatva, szaglászva. Oriza-Triznyák vadul bámult befelé. Mirr-Murr
halkan elnyávogta magát. Benne volt ebben a nyávogásban a világ minden bánata, ami csak
egy macska szívét szomoríthatja. De legfőképpen az éhség, s utána rögtön a vacogás.
A nyávogásra megjelent a hatalmas, mosolygós szakácsnő, meglátta a két ázó-fázó,
csapzott bundájú macskát, összecsapta a kezét, majd nyakon csípte őket, egy zsákdarabra
helyezte a két világcsavargót, és törölgetni kezdte a bundájukat. Oriza-Triznyáktól el akarta
venni a téglát, de az nem engedte.
Mikor jó szárazra törölte őket, egy tányért tett eléjük, meleg sült hússal megrakva, és
mosolyogva nézte, hogy egy szempillantás alatt befalták.
– Hát visszajöttetek? – kérdezte.
Mirr-Murr bólogatott, Oriza-Triznyák csak biccentett.
– És itt is maradtok?
Mirr-Murr abbahagyta az evést, hízelegve dörgölődzni és dorombolni kezdett, hogy igen,
itt maradnak, ha lehet. Oriza-Triznyák megnyalta a száját, és bólogatott. De ezt úgy is lehetett
érteni, mintha a tányérját mutogatná, hogy üres, elfogyott a hús!
Mikor már degeszre ették magukat, hogy moccanni se bírtak, a szakácsnő feltette az
ablakba őket, s mivel Oriza-Triznyák ragaszkodott a téglájához, azt is melléje tette, ők pedig
F T ra n sf o F T ra n sf o
PD rm PD rm
Y Y
Y
Y
er
er
ABB
ABB
y
y
bu
bu
2.0
2.0
to
to
re
re
he
he
k
k
lic
lic
C
C
w om w om
w
w
w. w.
A B B Y Y.c A B B Y Y.c